KONRAD LORENZ

A TÜKÖR HÁTOLDALA

Az emberi megismerés természetrajza (Kísérlet)

A TÜKÖR HÁTOLDALA Die Rückseite des Spiegels

Copyright © R. Piper GmbH&Co. KG. München 1973

Fordította: ifj. Kőrös László

A fordítást az eredetivel egybevetette: Rácz Péter

A borítót tervezte: Bányász Éva

Cartaphilus Kiadó, Budapest 2000, 2005 Felelős kiadó: Szász Zsolt

Hungarian translation © by ifj. Kőrös László 2000

ISBN 963 9303 003

Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt. Nyomta: Regiszter Kiadó és Nyomda Kft.

Ajánlom ezt a könyvemet Königsberg emlékének és königsbergi barátaimnak, mindenekelőtt Otto Koehlernek és Eduard Baumgartennek

TARTALOM

Ismeretelméleti prolegomena 1. Célmeghatározás 2. A természettudós ismeretelméleti alapállása,

avagy a „hipotetikus realizmus” 3. Hipotetikus realizmus és transzcendentális

idealizmus 4. Idealizmus mint a kutatás akadálya

I. fejezet: Az élet mint megismerési folyamat I. 1. Az energianyereség pozitív visszacsatolása I. 2. Az alkalmazkodás mint tudásszerzés I. 3. A nem tárolandó pillanatnyi információ 1.4. Az energia- és információnyereség

pozitív kettős visszacsatolása

II. fejezet: Új rendszerjellemzők keletkezése II. 1. A szókészlet elégtelen voltáról II. 2. A fulguráció II. 3. Egység a különbözők sokaságából II. 4. Az integráció szintjeinek egyoldalú kapcsolatai II. 5. A nem racionalizálható maradék

III. fejezet: A valós lét rétegei III. 1. Nicolai Hartmann létkategóriái III. 2. Nicolai Hartmann elmélete a valós lét rétegeiről III. 3. Vétségek a jelenségnek megfelelő kategoriális és

rendszernek megfelelő oksági analízis szabályai ellen

III. 4. Az ellentétes fogalomalkotás tévedése III. 5. Az előző két fejezet összefoglalása

IV. fejezet: A rövid távú információszerzés folyamatai

IV. 1. A genom teljesítménykorlátai IV. 2. A szabályzókör vagy homeosztázis IV. 3. Az ingerelhetőség IV. 4. Az amöboid reakció IV. 5. A kinézis IV. 6. A fobikus reakció IV. 7. A topikus reakció vagy taxis IV. 8. Az öröklött kiváltómechanizmus IV. 9. A fajra jellemző ösztöncselekvés

Oskar Heinroth-féle felfogása IV. 10. Örökletes kiváltómechanizmusokból és

ösztönös mozgásokból felépülő egyéb rendszerek

IV. 11. A fejezet összefoglalása

V. fejezet: A viselkedés teleonóm módosulásai (nem számítva a jutalmazás révén történő

tanulást,conditioning by reinforcement) V. 1. Általában az adaptív modifikációról V. 2. A kísérleti embriológia tanúságtétele144 V. 3. Bejáratódás gyakorlással V. 4. A szenzitiválódás V. 5. A hozzászokás V. 6. A rászokás V. 7. „Trauma” révén szerzett elkerülő reakciók V. 8. A beállítódás V. 9. A fejezet összefoglalása

VI. fejezet: A siker visszajelzése és a jutalmazással történő idomítás

VI. 1. Az új visszacsatolás VI. 2. A rendszer minimális bonyolultsága VI. 3. Az engram keresése VI. 4. Az örökletes tanítómester VI. 5. A modifikálható alrendszerek és adaptív

változékonyságuk VI. 6. Feltételes reakció, okság és energiaátalakulás VI. 7. A motorikus tanulás VI. 8. Tanulási mechanizmusok alkalmazkodása

funkciójuk szelekciós nyomásának hatása alatt

VII. fejezet: A fogalmi gondolkodás gyökerei VII. 1. Az integrált részfunkciók VII. 2. Az érzékelés absztrakciós funkciója VII. 3. Belátás és központi térreprezentáció VII. 4. Belátás és tanulás VII. 5. Az akaratlagos mozgás VII. 6. A kíváncsiság motiválta viselkedés és

önexploráció VII. 7. Az utánzás VII. 8. A tradíció VII. 9. A fejezet összefoglalása

VIII. fejezet: Az emberi szellem VIII. 1. Az ember egyedülálló volta VIII. 2. Szerzett tulajdonságok örökítése VIII. 3. Szellemi élet mint individuumok feletti

történés VIII. 4. A fontosnak tartott dolog szociális

konstrukciója

IX. fejezet: A kultúra mint élő rendszer IX. 1. A filogenetikus és kulturális fejlődés analógiája IX. 2. A kulturális fejlődés filogenetikus alapjai IX. 3. Fajok és kultúrák divergens fejlődésének

kialakulása

X. fejezet: A kultúra invarianciáját őrző tényezők X. 1. A fejlődőképesség mint egyensúlyi állapot X. 2. A szokás és az úgynevezett mágikus

gondolkodás X. 3. Utánzás és minta szerint élés X. 4. Az identitáskeresés X. 5. Törzsfejlődés-történeti rítusképződés X. 6. Kultúrtörténeti ritualizáció

XI. fejezet: A kulturális invariancia leépülését szolgáló tényezők

XI. 1. Állandó világra nyitottság és kíváncsiság XI. 2. Az ifjúság újító törekvése

XII. fejezet: Szimbólumalkotás és nyelv XII. 1. A szimbólum jelentésének „tömörítése” XII. 2. A csoport szimbóluma XII. 3. A nyelvi szimbolizáció

XIII. fejezet: A kulturális fejlődés eltervezetlen volta XIII. 1. Érzelmi ellenállás XIII. 2. A kulturális fejlődés evolucionista

megközelítése

XIV. fejezet: Az ingadozás mint kognitív funkció XIV. 1. Fizikai és fiziológiai ingadozás XIV 2. A pszeudo-topotaxis XIV 3. A „hypothym” és „hyperthym” hangulat

váltakozása

XIV 4. A közvélemény ingadozása

XV. fejezet: A tükör hátoldala XV 1. Visszatekintés XV 2. A megismerő funkciókkal foglalkozó

természettudomány jelentőségéről

Utószó helyett

Ismeretelméleti prolegomena

Ha a szem nem volna napszerű,

sohasem pillanthatná meg a Napot. – Goethe –

1. CÉLMEGHATÁROZÁS

„A tudományos módszer alappillére a természet objektív voltának posztulátuma (La pierre angulaire de la méthode scientifique est le postulat de l'objectivité de la nature)” – írja Jacques Monod Véletlen és szükségszerűség (Le Hasard et la Nécessité) című híres könyvében. Megállapítja továbbá, hogy „a már Galilei és Descartes előtt is létezett filozófiai eszmekincsnek ki kellett egészülnie az objektivitás-posztulátum szigorú cenzúrájával”. („Il fallait encore l'austère censure posée par le postulat d'objectivité.”)

Ez a két mondat – ezt világosan látnunk kell – két posztulátumot fogalmaz meg. Az egyik a kutatás tárgyával kapcsolatos, míg a másik a kutatónak szól. Ahhoz, hogy kutatásainknak egyáltalán értelmük legyen, először is fel kell tételeznünk, hogy a dolog, amelyet kutatni próbálunk, valóban létezik. A kutató ember azonban eleget kell hogy tegyen egy második követelménynek is, ezt azonban egyáltalán nem könnyű megfogalmazni. Ha az volna, nem kellett volna megírnom ezt a könyvet.

Ahhoz ugyanis, hogy ezt a követelményt megfogalmazzuk, egy olyan ismeretelméleti szemlélet szükséges, amely a biológus-észjárású ember számára

magától értetődőnek tűnik, de korántsem fogad el valamennyi szellemtudományi irányultságú gondolkodó. E szemlélet alapja az a feltételezés, hogy minden emberi megismerés kölcsönhatás-folyamaton nyugszik, melynek során az ember mint nagyon is valóságos és aktív élő rendszer és megismerő szubjektum egy ugyanennyire valóságos külvilág tényeivel szembesül, mely utóbbiak megismerésének objektumai.

Sajátságos és részben félrevezető e két szó – „szubjektum”, „objektum” – eredete; pontatlan voltukat mutatja az is, hogy jelentésük a skolasztika óta felcserélődött. Az angol „Subject” szót olykor napjainkban is a német Objekt (tárgy) szóénak megfelelő jelentésben használják, például egy kísérleti állattal vagy személlyel kapcsolatban. A németben az Eisler-féle Handwörterbuch der Philosophie szerint a Subjekt „tapasztaló, elképzelő, gondolkodó és akaró lény”, ellentétben a tapasztalás, megismerés és cselekvés objektumaival. A „subjectum” szó szerinti fordítása „alávetett” – értsd: az az ősok, amelyre egész világunk épül. Leibniz a szubjektumot egyenesen a „l'âme même”-mel, magával a lélekkel azonosítja.

Mindaz, aminek megtapasztalására képesek vagyunk – tehát a bennünket körülvevő, szubjektumon kívüli valósággal kapcsolatos ismereteink összessége is –, ezen szubjektumra épül, csakúgy, mint egész gondolkodásunk és minden akarásunk. Saját létünknek az a reflektáló felismerése, amelyet Descartes a „Cogito ergo sum” (Gondolkodom, tehát vagyok) szavakkal fogalmazott meg, még mindig a legkevésbé kétségbevonható

következtetés, dacára a belőle levont téves, szubjektív idealista következtetéseknek. E könyv nem kis részben ezen következtetések cáfolatául íródott.

A megismerés, a gondolkodás és az akarás, ahogyan az őket megelőző érzékelés is, tevékenységek. Csodálatos, hogy a német nyelv, amely egyébként olyan érzékenyen képes kifejezni mindenfajta mélylélektani összefüggést, a létező legaktívabb, legjelenvalóbb dolog megnevezésére mindössze a „das Subjekt”-et találta – egy participium perfectumot, múlt idejű melléknévi igenevet, amely ráadásul szenvedő szemléletű, és semleges nemű!

És az vajon miképpen lehetséges, hogy a minden tapasztalás, megismerés és tudás alapját jelentő szubjektum szóból képezték a „szubjektív” melléknevet, amelynek jelentését a Nagy Brockhaus így adja meg: „elfogult, előítélettel teli, véletlenszerű értékelésektől függő”? És vajon honnan ered a szubjektív ilyetén leértékelésével nyilvánvalóan komplementer módon ellentétes, felértékelő jelentés, amellyel hétköznapi nyelvünk az „objektív” és az ugyanezt jelentő „sachlich” (tárgyilagos) szavakat felruházza?

Az a tény, hogy ezek az értékelések behatoltak a köznyelvbe, azt bizonyítja, mennyire közkeletű a megismerő szubjektum, illetve a megismerése tárgyát jelentő objektum közti viszony jól körülírható, bár legtöbbször bizonyosan nem is tudatosuló felfogása. Bármelyikünk könnyűszerrel képes annak belátására, hogy a külvilágból érkező „természetbeni juttatások” megismerése mellett más folyamatok is lejátszódnak bennünk, a saját Én igen eltérő állapotai váltakoznak

egymással, és hogy tapasztalásunkban a külső és a belső eredetű elemek rétegződnek egymásra. Bizonyos mértékig valamennyien megtanultuk számításba venni és kompenzálni azokat a hatásokat, amelyeket belső állapotaink gyakorolnak környezetünk tényeinek megismerésére. Miután egy téli napon hosszabb ideig a szabadban tartózkodtam, belépek a szobába, és kezemmel megérintem unokám arcát. Először úgy érzem, tüzel a láztól, de egyetlen pillanatig sem hiszem, hogy a gyerek megbetegedett, mivel jól tudom, hogy hőérzékelésem, amely pedig kezem saját hőmérsékletétől függ, megváltozott.

Ez a mindennapos eset jó példája annak a funkciónak, amely a szubjektumon kívüli valóság megismerése szempontjából számunkra alapvető jelentőségű. Megismerésünket azáltal viszi közelebb a magánvaló létezőhöz, hogy számol a tapasztaló szubjektumon belüli folyamatokkal és állapotokkal. Valahányszor sikerül visszavezetni tapasztalásunk egy részjelenségét belső, „szubjektív” folyamatokra és állapotokra, valahányszor sikerül kiiktatni szemléletünkből a szubjektumon kívüli valóságot, megismerésünkben egy kis lépéssel közelebb jutunk a megismerésünktől függetlenül létező megismeréséhez.

Az „objektív” valóságról alkotott képünk csupa ilyen lépés során alakul ki. Az általunk megtapasztalt tárgyi, objektumokra tagolódó világ végül is csak azáltal jön létre, hogy elvonatkoztatunk a szubjektívtől és esetlegestől. Ami arra késztet bennünket, hogy higgyünk a dolgok valóságos voltában, végső soron bizonyosan az az állandóság, amellyel bizonyos külső hatások mindig egyidejűleg

bukkannak fel, és mindahányszor ugyanazon törvényszerűségek kapcsolják össze őket, annak ellenére, hogy az érzékelés feltételei és énünk belső állapotai változnak. Nem engedik, hogy befolyásolja őket a „szubjektív” és a véletlenszerű – éppen ez indít bennünket arra, hogy az efféle jelenségcsoportokat a minden megismeréstől függetlenül létező valóság hatásainak tartsuk. Ezt a valóságot éppen az efféle, rá sajátosan jellemző hatások, azaz a „tulajdonságai” alapján vagyunk képesek ugyanazon objektumként újra felismerni. Ezért nevezem én ezt az absztraháló tevékenységet objektiválásnak, és az általa létrejövő kognitív aktust objektivációnak.

A nem biológiai kategóriákban gondolkodó filozófusok körében igencsak közkeletű az a téves vélekedés, amely szerint pusztán az „objektivitásra törő akarat” révén képesek vagyunk megszabadulni személyes, szubjektív, egyoldalú állásfoglalásainktól, s fel tudunk emelkedni az általános érvényű ítéletek és értékelések álláspontjára. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, nélkülözhetetlen a megismerő szubjektumon belül zajló kognitív folyamatok természet-tudományos megértése.

A megismerés folyamatát és a megismerés objektumának tulajdonságait csakis egyidejűleg vizsgálhatjuk. „The object of knowledge and the instrument of knowledge cannot legitimately be separated, but must be take together as one whole” – írja R. W. Bridgman Niels Bohr ismeretelméleti felfogásáról publikált cikkében. Az objektivitás Monod által olyannyira hangsúlyozott követelményének sohasem fogunk maradéktalanul

eleget tenni – mindig csak annyira, amennyire természettudósként sikerül megértenünk a megismerő szubjektum és a megismerendő objektum közötti kölcsönhatást.

Annak a tudománynak, amely az ember és az emberi megismerési törekvések természetes megértésére törekszik, a Bridgman által oly világosan megfogalmazott követelmény szolgál útmutatással. Ebben a könyvben azt igyekszem majd bemutatni, hogy jelenlegi szerény ismereteink birtokában meddig jutunk el ezen az úton. Miként a törzsfejlődés során létrejött egyéb, illetőleg a fajok fennmaradását szolgáló funkciókat, ugyanúgy vizsgálnunk kell az emberi megismerést is – mint egy valóságosan létező és természetes úton létrejött rendszer funkcióját, amely egy ugyanennyire valóságos külvilággal áll kölcsönhatásban.

A vizsgálódásunk kiindulópontjának tekintett feltételezésben – mely szerint a megismerő szubjektum és a megismerendő objektum ugyanazon valósághoz tartozik – kimondatlanul is benne rejlik egy ugyanennyire fontos második: meggyőződésünk, hogy minden, ami objektív tapasztalásunkban tükröződik, a legszorosabban összefonódik objektíve vizsgálható fiziológiai folyamatokkal, ilyeneken alapul, sőt valamiféle rejtélyes módon azonos velük. Bár korántsem minden filozófus viszonyul így az úgynevezett test-lélek problémához, számunkra természetesnek tűnik: amikor egy naiv ember kijelenti, hogy barátja az imént lépett be az ajtón, azzal bizonyosan nem az illető tapasztaló szubjektumára, nem is tudományosan vizsgálható testi mivoltára,

hanem teljesen egyértelműen a kettő egységére gondol. Ezért számomra tökéletesen magától értetődő eljárás, ha azokat a fiziológiai folyamatokat, melyek ténylegesen vizsgálható módon a külvilággal kapcsolatos információkat viszik be az emberbe mint élő rendszerbe, és ott tárolják azokat, azzal a szubjektív történéssel együtt vegyük szemügyre, amelyet magunkban megismerésként vagy tudásként élünk meg. Az a meggyőződés, hogy az élő és meg-élő (tapasztaló) szubjektum egységet alkot, feljogosít bennünket arra, hogy a fiziológiát és a fenomenológiát tudásunk egymással egyenrangú forrásaiként kezeljük.

Egy efféle előfeltevésekből kiinduló vizsgálódás semmiképpen sem kerülheti el, hogy egyidejűleg két célt kövessen. Meg kell kísérelnie, hogy megfogalmazzon egy, az ember biológiai és törzsfejlődés-történeti tudására alapozott ismeretelméletet, ugyanakkor pedig megrajzolja az ember ezen ismeretelméletnek megfelelő képét. Ez azt jelenti, hogy meg kell próbálnunk az emberi szellemet természettudományos szemlélet tárgyává tenni. Lehetséges, hogy ez a vállalkozás a szellemtudományok számos művelője szemében egyenesen blaszfémiának, de legalábbis a természettudomány illetékességi köre átlépésének, „biologizmusnak” tűnik. Ez ellen szól azonban, hogy a fiziológiai funkciók hatásrendszerének természet-tudományos megértése semmivel sem növeli a rajtuk alapuló magasabb rendű funkciók értékét. Azt remélem, hogy a biológiában és a törzsfejlődés-történetben kevéssé tájékozott, filozofikus

beállítottságú antropológusoknak is meg tudom mutatni, mennyire kivételesek a sajátosan emberi tulajdonságok éppen akkor, ha a természettudós szemével, természetes teremtő folyamat eredményeként szemléljük őket. Könyvem ezt a célt szolgálja.

A megismerő szubjektum természet-tudományos szemléletének követelménye nemcsak azon okok alapján támasztható, amelyek ismereteink objektiválásának posztulátumából következnek. Kategorikus meg-fogalmazását gyakorlati és mindenekelőtt erkölcsi megfontolások indokolják.

Annak a lényegét, amit emberi szellemnek nevezünk, három dolog – a megismerés, az akarás, valamint a tradicionális tudás felhalmozására való emberi képesség – individuumok feletti egysége alkotja. Ez az igen magasrendű egység azonban most és mindenkor: élő rendszer, amely az élőlények egyszerűbb funkcióin alapul, illetve ilyen funkciókból épül fel. Bármennyire felülmúlja is ez az egységes rendszer az általunk ismert összes többit, osztozik valamennyiük közös sorsában: mint minden más rendszerben, az emberi szellemben és vele együtt az emberi kultúrában is keletkezhetnek zavarok. Ez is, az is megbetegedhet. Eszerint tehát nemcsak a természettudós, hanem – más okból, de még sürgetőbben – az orvos is igényli a természettudományos emberképet.

Elsőként Oswald Spengler ismerte fel, hogy a kultúrák mindig az után hanyatlanak le és pusztulnak el, miután eljutottak a „magaskultúra” fejlődési stádiumába. Mint történész, hitte, hogy az „idő” rendíthetetlen „logikája” és az öregedés

feltartóztathatatlan folyamata a felelős valamennyi magas kultúra bomlásáért – ideértve a miénket is. Ha azonban az összehasonlító magatartás-kutató és az orvos szemszögéből vizsgáljuk saját kultúránk hanyatlásának napjainkra jóval egyértelműbb jelenségeit, bármily szerény is mai tudásunk, nyilvánvalóan patologikus természetű zavarok egész sorát látjuk.

Kultúránk betegségre valló jelenségeit nemcsak azért szükséges vizsgálnunk, mert van reményünk arra, hogy még idejében rátalálunk a terápiás lehetőségekre, hanem minden alapkutatás módszeréből következően is: a patologikus jelenség tudniillik valahol jóval távolabb akadályt gördíthet annak a rendszernek a kutatása elé, amelyben felüti a fejét, és igen gyakran éppen a szisztéma működési mechanizmusának megértését hiúsítja meg. Az orvoslás története számos efféle példával szolgál, a fiziológiában pedig szokványos és hasznos módszer zavarok célzatos előidézése.

E könyv egy korábbi vázlatában kultúránk hanyatlási jelenségeinek, „az emberi szellem betegségeinek” egyetlen, mégpedig az utolsó fejezetet szenteltem. Minden bizonnyal a mai ember rohamos megváltozásának tünete, hogy pár év múltán nekem magamnak is felül kellett vizsgálnom, vajon kellő jelentőséget tulajdonítottam-e ezeknek a kóros jelenségeknek. Ennek volt következménye, hogy ebből az egyetlen fejezetből egész kötet lett. Az önmagam elé kitűzött feladat kibővítéséhez hozzájárult az a váratlanul nagy visszhang is, amelyet egy kis írásom, A civilizált emberiség nyolc halálos bűne váltott ki, s

amely Eduard Baumgarten barátom születésnapja alkalmából kiadott jubileumi kötetben jelent meg.

2. A TERMÉSZETTUDÓS ISMERETELMÉLETI ALAPÁLLÁSA, AVAGY A „HIPOTETIKUS REALIZMUS”

A természettudós olyan élőlénynek tekinti az embert, amely tulajdonságait és képességeit – ideértve igen magasrendű megismerési képességeit is – az evolúciónak köszönheti. Annak az eónok óta tartó keletkezési folyamatnak tehát, amelynek során minden organizmus összeütközött a valóság körülményeivel, s ahogyan mondani szokás, alkalmazkodott hozzájuk. Ez a törzsfejlődés-történeti történés megismerési folyamat, hiszen a külső valóság egy bizonyos adottságához való minden „alkalmazkodás” azt jelenti, hogy „arról” a szerves organizmus bizonyos mennyiségű „információt” fogad magába.

A testfelépítés fejlődése, azaz a morfogenezis során ugyancsak a külvilág „leképzései” jönnek létre: a halak uszony- és mozgásformái a víz olyan hidrodinamikai tulajdonságainak leképzései, amelyekkel attól függetlenül rendelkezik, hogy eveznek-e benne uszonyok, vagy sem. A szem, miként Goethe helyesen felismerte, azoknak a fizikai tulajdonságoknak a leképzése, amellyel a fény rendelkezik, függetlenül attól, hogy léteznek-e szemek, hogy lássák. Az ember és az állat viselkedése, amennyiben a környezethez alkalmazkodik, ennek a környezetnek a leképzése. Az érzékszervek és a központi idegrendszer szerkezete képessé teszi az

élőlényeket arra, hogy értesüljenek a külvilág számukra releváns adottságairól, és hogy ezekre oly módon reagáljanak, hogy az hozzájáruljon életben maradásukhoz. A papucsállatka – Paramaecium – primitív elkerülő reakciója is „tud” valami, a szó legszorosabb értelmében „objektívat” a külvilágról. (Ha akadály kerül az útjába, egy keveset hátrafelé úszik, majd egy véletlenszerűen kiválasztott irányba halad tovább.) Objicere annyit jelent, mint elébe vetni: objektum az, ami előremozgásunk közben elénk vetődik, az az áthatolhatatlan valami, amibe beleütközünk. A Paramaecium csak annyit „tud” az objektumról, hogy az akadályozza változatlan továbbhaladását. Ez az „ismeret” kiállja azt a kritikát is, amelyre mi jóval komplexebb és részletekben gazdagabb világképünk birtokában képesek vagyunk. Jóllehet tudnánk olyan irányokat ajánlani az állatkának, amelyek kedvezőbbek volnának, mint amelyekbe a véletlen folytán elindul, de az, amit ő „tud”, tökéletesen helytálló: csakugyan nem mehet tovább egyenesen!

Mindent, amit mi, emberek a bennünket körülvevő valóságról tudunk, az információszerzésnek a törzsfejlődés során kialakult, a releváns dolgokat továbbító apparátusoknak köszönhetjük, melyek, bár bonyolultabbak azoknál, amelyek a papucsállatka menekülési reakcióját kiváltják, ugyanazon princípiumok alapján működnek. Minden, ami természettudományos vizsgálódás tárgya lehet, ezen és csak ezen a módon juthatott tudomásunkra.

Ebből a felismerésből következik, hogy az ember valóságmegismerő képességét másként ítéljük meg,

mint azt az ismeretelmélet eddigi művelői tették. Ami azt a reményünket illeti, hogy felfoghatjuk ennek a világnak az értelmét és legfőbb értékeit, igen visszafogottak vagyunk. Mindazonáltal rendíthetetlenül kitartunk azon meggyőződésünk mellett, hogy minden, amiről megismerő apparátusunk jelentést tesz nekünk, megfelel a szubjektumon kívüli világ valós adottságainak.

Ez az ismeretelméleti alapállás abból a tudásból fakad, hogy megismerő apparátusunk maga is része a valóságnak, és ugyanilyen valóságos dolgokkal való összeütközés, illetőleg a hozzájuk való alkalmazkodás során kapta jelenlegi formáját. Ezen a tudáson alapul az a meggyőződésünk, hogy mindennek, amit megismerő apparátusunk a külső valóságról közöl velünk, valami valóságos dolog felel meg. Gondolkodási és szemléletformáink olyan „szemüvegei”, mint a kauzalitás, szubsztancialitás, tér és idő, annak a neuroszenzorikus szerveződésnek a funkciói, amely a faj fennmaradásának érdekében jött létre. E szemüvegeken keresztül tehát – ellentétben a transzcendentális idealisták feltételezésével – nem a magánvaló létező előre megjósolhatatlan torzképét látjuk, amely a leghalványabb analógiát sem mutatja a valósággal, és egyáltalán nem „képezi” le azt. Ellenkezőleg, annak valós (jóllehet durva utilitarizmussal leegyszerűsített) képét: csak a magánvaló fennálló azon oldalainak érzékelésére fejlesztettünk ki „szervet”, amelyre a faj fennmaradása szempontjából célszerű módon annyira létfontosságú volt tekintettel lennünk, hogy egy elégséges erejű szelekciós nyomás előidézte e speciális megismerő

apparátus kialakulását. Megismerő apparátusunk teljesítménye ebben a tekintetben annak felel meg, amit egy durva és primitív fóka- vagy bálnavadász zsákmánya lényegéről tud, azaz mindössze annyit, ami érdekei szempontjából gyakorlatilag fontos. Az a kevés azonban, amit érzékszerveink és idegrendszerünk szervezete tudnunk enged, eónokon át tartó próba során bizonyosodott be. Hihetünk benne – de tudatában kell lennünk korlátainak is. Teljesen magától értetődő módon fel kell ugyanis tételeznünk, hogy a magánvaló létezőnek még nagyon sok más oldala van, amelyek számunkra, barbár fókavadászok számára – hiszen voltaképpen ilyenek vagyunk – nem létfontosságúak. Nincsen „szervünk” számukra, mert fajfejlődésünk nem kényszerült rá a hozzájuk való alkalmazkodásra. Mindazokra a „hullámhosszokra”, amelyekre vevőkészülékünk nincs „ráhangolva”, magától értetődő módon süketek vagyunk, nem tudjuk és nem is tudhatjuk, hány ilyen hullámhossz létezik. „Korlátozva vagyunk” a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

Természettudós és orvos vagyok. Már korán tisztában voltam azzal, hogy a természettudósnak az objektivitás érdekében ismernie kell azokat a fiziológiai és pszichológiai mechanizmusokat, amelyek révén mi, emberek a tapasztalatainkat szerezzük. Ugyanazon okokból kell ismernie őket, amelyek miatt a biológusnak pontosan ismernie kell a mikroszkópját és annak optikai teljesítményét. Csak így kerülheti el, hogy a vizsgált dolog tulajdonságának tartson olyasmit, ami valójában csak az eszköz teljesítménykorlátaiból ered; például a vizsgált élőlény

saját ékességének vélje a szép, szivárványos széleket, amellyel egy nem egészen akromatikus objektív minden dolgot körülvesz, amit csak vizsgálnak vele. Goethe közismert módon egy ezzel analóg tévedés áldozata lett, amikor nem az érzékelő apparátus követelményének tekintette a színminőségeket, hanem a fényhez tartozó fizikai tulajdonságnak. Erről még sok szó esik könyvemnek a színkonstanciáról szóló részében.

A megismerő szubjektum és a megismerendő valóság közti viszonnyal kapcsolatos, itt röviden összefoglalt álláspontomat, mint mondottam, kora ifjúságomban, körülbelül a harmincas években alakítottam ki, és tanárom, Karl Bühler megerősítette: nézeteim nemcsak hogy magától értetődőek, hanem minden tudományosan gondolkodó elme közkincsének tekintendők. Ami az elsőt – a szubjektum-objektum viszonnyal kapcsolatos felfogást – illeti, máig ez a meggyőződésem, s ugyanígy vannak vele mások is. Figyelemreméltóan csekélyebb nyomatékkal írja például Karl Popper The Logic of Scientific Discovery (A tudományos felfedezés logikája) című könyvében: „The thing in itself is unknowable: we can only know its appearances which are to be understood (as pointed out by Kant) as resulting from the thing in itself, and from our perceiving apparatus. Thus the appearances result from a kind of interaction between the things in itselves and ourselves.” („A magánvaló dolog megismerhetetlen: amit érzékelni tudunk, azok csak azok a jelenségek, amelyeket [mint Kant kimutatta] úgy értelmezhetünk, mint a magánvaló dolog és saját érzékelő apparátusunk

hatásait. A jelenségek ilyeténképpen a magánvaló dolgok és a miközöttünk meglévő valamiféle kölcsönhatás eredményei.”) Donald Campbell Evolutionary Epistemiology című művében igen meggyőzően mutatta be: ahhoz, hogy megértse (és hogy miképpen értse meg) az érzékelő apparátus – vagy ahogyan én szoktam nevezni – a világkép-apparátus működését, ismernie kell annak törzsfejlődés-történeti létrejöttét is.

Ugyancsak Campbell volt az, aki az ismeretelmélet e formájára a „hipotetikus realizmus” kifejezést alkalmazta. Elméletemet nem kisebb személyiség fogadta kifejezett helyesléssel, mint Max Planck. Azt írta nekem, nagy megelégedésére szolgál, hogy ennyire különböző indukciós bázisokról kiinduló két kutató, mint ő és én, ennyire egybehangzó véleményt alakíthatott ki a fenomenális és reális világ egymás közti viszonyáról.

3. HIPOTETIKUS REALIZMUS ÉS TRANSZCENDENTÁLIS IDEALIZMUS

Csaknem addig a pillanatig, amikor a sors úgy rendelte, hogy a königsbergi egyetemen a nagy filozófus utolsó követőiként mi – Eduard Baumgarten és én – foglaljuk el Immanuel Kant tanszékét, azt a nézetet vallottam, amelyre az embert Karl Popper fentebb idézett tétele is csábíthatná. Úgy hittem ugyanis, hogy azt, amit én „világkép-apparátus”-nak, Popper pedig „perceiving apparátus”-nak nevezett, minden további nélkül azonosíthatom azzal a fogalommal, amelyet Kant az apriori megnevezéssel

illetett. Ez a vélekedés azonban sajnos téves. Kant

transzcendentális idealizmusában nem áll fenn a megfelelés relációja a – többnyire egyes számban megnevezett – magánvaló dolog és a közt a forma közt, amelyben azt apriori szemléletformáink és gondolati kategóriáink tapasztalásunkban megjelenítik. Számára a tapasztalás a valóságnak egyáltalán nem képe – még torz, elnagyolt képe sem. Kant, igen helyesen, felismeri, hogy valamennyi számunkra lehetséges tapasztalás formáit a tapasztaló szubjektum struktúrái határozzák meg, nem pedig a megtapasztalt objektuméi, azt azonban nem, hogy a „perceiving apparatus”-nak bármi köze lehet a valósághoz. „Ha akár a legcsekélyebb mértékben is kételkedni akarnánk abban – írja A tiszta ész kritikája Prolegomenájának II. paragrafusában –, hogy e kettő (ti. az idő és a tér szemléletformái) nem a magánvaló dolgokat, hanem azoknak pusztán az érzékelhetőséghez kapcsolódó viszonyát határozzák meg, szeretném tudni, miképpen találhatjuk lehetségesnek a priori és ekképpen a dolgok bármiféle megismerését megelőzően, azaz mielőtt adottak volnának számunkra, tudnunk, hogy milyennek kell lennie szemléletük szerkezetének, márpedig ez esetben, a térrel és az idővel kapcsolatban, éppen ez a helyzet.”

Kantnak szemlátomást meggyőződése volt, hogy erre a kérdésre in principio lehetetlen természettudományos választ adni.

Abban a tényben, hogy a szemléletformák és gondolkodási kategóriák – ellentétben azzal,

ahogyan az empiristák, például Hume és mások hitték – nem individuális tapasztalatok révén alakulnak ki, Kant alighanem annak kényszerítő erejű bizonyítékát látta, hogy létezésük „gondolatilag szükségszerű”, s így tulajdonképpeni értelemben véve egyáltalán nem „keletkeztek”, hanem éppenséggel a priori adottak.

A nagy bölcselő nem volt kapható a fentebb idézett kérdésre adandó – az evolúció tényét elfogadó biológusok számára oly természetes – válaszra. Ez ugyanis így hangzik: az érzékszerveknek és az idegeknek az a szerveződése, amely az élőlények számára lehetővé teszi, hogy eligazodjanak a világban, a törzsfejlődés története során a reálisan létező környezettel való összeütközések és az ahhoz való alkalmazkodás következtében jött létre. Ez az, amelynek révén környezetünket, mint fenomenális teret, szemléletes módon megtapasztaljuk. Az individuum számára tehát annyiban valóban „a priori”, hogy megelőz, és meg is kell, hogy előzzön mindenfajta tapasztalást, hogy a tapasztalás ezáltal lehetővé váljék. Működése azonban történeti meghatározottságú, logikailag pedig nem szükségszerű, más megoldások is lehetségesek: a papucsállatka például a maga úgyszólván egydimenziós térszemléletével is boldogul. Hogy „a magánvaló térnek” hány dimenziója van, nem tudhatjuk.

A fiziológiai kutatás megmutatta, milyen természettudományos módszerekkel kutatható mechanizmusok mértékadóak a háromdimenziós „euklideszi” tér szemléletes érzékelése számára. Erich von Holst részletekbe menően vizsgálta az

érzékszerveknek és az idegrendszernek azt a működését, amely a recehártyák által szolgáltatott érzékelési adatok és a két szem irány- és élességbeállításáról szóló jelentések alapján kiszámítja a látott tárgy nagyságát és távolságát, s ekképpen a látótér mélységének érzékletét közvetíti számunkra. Egy másik érzékelési területen a tapintótestecskék és az úgynevezett „mélységérzékenység” adatai, amelyek testünk és végtagjaink mindenkori térbeli helyzetéről tájékoztatnak bennünket, hasonló módon szolgálnak a tér szemléletes képével. A belső fülünkben elhelyezkedő labirintus és annak utriculusa, valamint három, egymásra merőleges síkban álló ívjárata jelzi nekünk, hol van a fent, és hogy milyen irányban vagyunk kitéve forgási gyorsulásnak. Zavaros és homályos feltételezésnek tűnik számomra, hogy mindezeknek az oly nyilvánvalóan a fajmegtartó funkciók szolgálatában és a valós körülményekhez való alkalmazkodás révén létrejött szerveknek és funkcióknak semmi közük apriorisztikus térszemléletformáinkhoz. Jóval inkább magától értetődőnek találom, hogy ezek jelentik a háromdimenziós „euklideszi” tér szemléletformájának alapját, sőt, hogy bizonyos értelemben ezek maguk a szemléletformák. A matematikusoktól tudjuk, hogy logikailag lehetségesek más, többdimenziós térfajták is, a relativitáselmélet művelőitől és a fizikusoktól pedig azt, hogy a térnek bizonyíthatóan legalább négy dimenziója van. Magától értetődő módon azonban csak azt az egyszerűbb változatot vagyunk képesek tapasztalni, amelyet az érzékszervek és az idegrendszer fajunkra jellemző szerveződése

„tapasztaltat” meg velünk. Az, amit most a térérzékelés fiziológiai apparátusa

és az ember fenomenális tere közti kapcsolattal illusztráltam, mutatis mutandis érvényes a lehetséges tapasztalás minden velünk született formája és a szubjektumon kívüli valóság általunk megtapasztalhatóvá tett tényei közötti viszonyra is. Az időszemlélet formájára például nagyjából ugyanaz áll, mint ami a térszemlélet formájára; a fiziológus ez esetben is ismer mechanizmusokat, melyek mint „belső órák” meghatározzák az idő – általunk jelenségként megélt – múlását.

Az objektivitásra törekvő kutatónak különösen érdekesek érzékelésünknek azok a funkciói, amelyek azokról a minőségekről közvetítenek számunkra tapasztalatokat, melyek konstans módon tapadnak a környezet bizonyos adottságaihoz.

Annak oka, hogy egy bizonyos tárgyat, például egy fehér lapot a legkülönbözőbb megvilágításban is fehérnek látunk – jóllehet a róla visszaverődő hullámhosszok a beeső fény színe szerint különbözőek lehetnek –, egy igen bonyolult fiziológiai apparátus működésen alapszik, amely apparátus a megvilágítás színe és a visszaverődés színe alapján kiszámít egy, a tárgyhoz konstans módon tapadó jellemzőt, amelyet mi egyszerűen a tárgy színének nevezünk.

Más neurális mechanizmusok lehetővé teszik számunkra, hogy egy tárgyat, térbeli alakját különböző oldalakról szemlélve, változatlannak érzékeljünk – annak ellenére, hogy recehártyánkon megjelenő képének kiterjedése minden esetben más-más, és így tovább. Mindazok a fiziológiai funkciók,

amelyeken ezek az úgynevezett konstanciajelenségek alapulnak, ismeretelméleti szempontból azért olyan érdekesek, mert szigorúan analógok a tudatos és értelemszerű objektiváció korábbiakban már tárgyalt teljesítményeivel. Ahogyan példámban az ember számításba veszi érzékelő kezének hőmérsékletét, s ezzel a „tűzforró” „szubjektív” érzékletét „objektív” szintre mérsékeli, ugyanúgy tekint el a tárgy „konstanskalkuláló” érzékelése a megvilágítás pillanatnyi színétől, hogy megállapítson egy olyan reflexiós tulajdonságot, amely sajátja a tárgynak. Ezek az érzékelésünkben lejátszódó és önmegfigyelésünk számára teljesen hozzáférhetetlen folyamatok annyiban hasonlítanak a tudatos absztrakcióra és objektivációra, hogy hozzájuk nagyon hasonló módon lehetővé teszik számunkra, hogy környezetünk bizonyos elemeit mint „dolgokat” vagy tárgyakat ismerjük fel. Azt a meggyőződésünket, hogy a külvilág valóban létezik, több fiziológiai mechanizmusnak az ehhez a funkcióhoz való alkalmazkodása is megerősíti. Nem értem, hogyan kételkedhetik valaki abban, hogy azok mögött a jelenségek mögött, amelyeket ennyi egymástól függetlenül működő apparátus – megbízható tanúk módjára – ilyen egybehangzóan jelent, valóban ugyanazok a szubjektumon kívül létező realitások rejlenek! Ahogyan ezt Szilasi, a freiburgi filozófus (minthogy német nyelvtudásának fogyatékos volta általában lapidáris fogalmazásra kényszeríti) mondani szokta: „Gibt es nicht ein Ding an sich, gibt es viele Ding-an-siche.” „Ha nincs egyetlen magánvaló dolog sem, akkor sok magánvaló dolgok vannak.” Velünk,

emberekkel számos különböző fiziológiai apparátus érzékelteti a bennünket körülvevő világot. Valamennyi mellé odarendelhetjük azokat a megfelelőiket, amelyek a különböző állatfajokkal „tapasztaltatják meg” a külvilág minden egyes releváns adottságát. Az állatformáknak ezek a „világkép-apparátusai” érthető módon erősen különböznek egymástól. Nem elég, hogy fejlettségi fokuk szerint másként és másként differenciálódtak, s a külvilágot eltérő részletességgel képzik le – ráadásul a különböző állatformákat is a szubjektumon kívüli valóság más és más oldalai „érdeklik”. A mézelő méh számára a színkonstancia fontos, mivel képesnek kell lennie egy bizonyos virágfajta felismerésére az ahhoz konstans módon tapadó tárgyszín alapján. A macska számára, amely félhomályban vadászik, a szín teljességgel irreleváns: neki jó mozgásérzékelő látásra van szüksége. A bagolynak akusztikailag kell pontosan tudnia lokalizálni az egér neszezését stb.

Éppen ezen világkép-apparátusok óriási sokfélesége láttán roppant jelentőségűnek tűnik egy tény: ha ugyanarra a környezeti adottságra vonatkoznak, sohasem mondanak ellent egymásnak. A papucsállatka említett elkerülő reakciója, mint már mondottuk, a külvilág olyan „objektív” adottságát képezi le, amely a mi összehasonlíthatatlanul magasabb fokon differenciált világképünkben ugyanazon a módon jelenik meg.

Ehhez hasonlítható, amikor az állatok egyszerűbb, primitívebb reakciónormája nyilvánvalóan ugyanazzal a szubjektumon kívüli valósággal ütközik össze, mint az ember differenciáltabb világkép-apparátusa.

Ugyanazzal a szubjektumon kívüli realitással ütközik például a feltételes reakciók kialakításának az állatvilág törzsfejlődése során nyilvánvalóan már meglehetősen korán megjelent képessége, illetve az okság sajátosan emberi gondolkodási formája. Mindkettőt úgy is felfoghatjuk, mint alkalmazkodást ahhoz a tényhez, hogy az energiaátalakulás valamennyi folyamatában mindig érvényesül az események egy bizonyos időbeli sorrendje. Ez teszi lehetővé, hogy az organizmus a korábbi történéseket az utóbb várhatóak megbízható jeleiként értékelje. Később más összefüggésben még vissza kell majd térnem a feltételes reflex és az okság analógiájára.

Magyarázatra szorul a különböző élőlények sokféle világkép-apparátusa által szolgáltatott külvilág-reprezentációk egybeesése. Nemigen látom értelmét, hogy másikat keressünk ehelyett: a lehetséges tapasztalat igen sokféleképpen variálódó összes formája ugyanarra a szubjektumon kívüli valóságra vonatkozik. „Ha mai vitánk résztvevői egyetértenek abban – mondtam egyszer késő este a königsbergi Park Szállóban, a Kant Társaság „ülésszakán” már fehér asztal mellet –, hogy most és itt öt borospohár áll, érthetetlen számomra, hogyan magyarázhatja ezt valaki másként, mint azzal, hogy bármi rejtezik is a »borospohár«-jelenség mögött, abból itt valóban öt van.”

A következetes újkantiánus ezekre a megfontolásokra azt felelné, hogy a fizikai tények ismerete valóságos voltuk elismerésével együtt annak feltétele, hogy róluk ugyancsak fizikainak és valóságosnak feltételezett világkép-apparátusunkkal

bizonyos képzeteket alkossunk. Csakhogy mindkettő ahhoz a „fizikai világképhez” tartozik, amely a transzcendentális idealizmus felfogása szerint korántsem a világ képe, egyiket a másikkal bizonyítani Münchhausen báró eljárásával vethető össze, aki önnön copfjánál fogva húzta ki magát a mocsárból.

Ez érv nem állja meg a helyét. A leegyszerűsített didaktikus ábrázolás azt a benyomást keltheti, hogy a természet-tudományos eljárás során az első lépés a fizikai valóság létének feltételezése. Ha például a színlátás funkcióit próbáljuk megmagyarázni, legtöbbször a fény fizikai természeténél és a hullámhosszok kontinuumánál kezdjük, s csak azután térünk át azokra a fiziológiai folyamatokra, amelyek ebből minőségek diszkontinuumát hozza létre. A kutató gondolatmenete eközben távolról sem felel meg annak az útvonalnak, amelyet a természettudományos megismerés bejárt. Utóbbi ugyanis, mint mindig, a szubjektív tapasztalásból, a színek naiv érzékeléséből indul ki, s csak ezután jut el annak a felismeréséhez, hogy a nap prizmával felbontható fénye a szivárvány valamennyi színét tartalmazza. A nélkül a fiziológiai mechanizmus nélkül, amely a különböző hullámhosszok mennyiségi kontinuumát különbözőképpen megtapasztalt minőségek nyalábjaira bontja, a fizikusok sohasem vették volna észre az összefüggést a hullámhossz és a között a szög között, amelyben a prizma megtöri a fényt. Amikor a fizikusok, a szubjektumon kívüli világ kutatói megtanulták észrevenni ezt, ismét a megismerő szubjektum vizsgálói következtek: az érzékelésfiziológus Wilhelm Ostwald felfedezte a

színkonstancia-kiegyenlítő apparátust, és felismerte annak fajmegtartó jelentőségét. Ezáltal azt is bebizonyította, hogy a Goethe- és a Newton-féle színtan közti ellentmondás álprobléma.

A megismerésnek ez az útvonala, amelyen fénnyel kapcsolatos tudásunk lépésről lépésre, egyre haladt előre, jól példázza annak az objektiváló természettudósnak az eljárását, aki igyekszik eleget tenni a Bridgman által megfogalmazott követelményeknek. Leszögezem, hogy ez az eljárás nem a legendás nagyot mondóéhoz hasonlatos (önmagunk emelési céllal való üstökön ragadása azóta is a körbejáró okoskodás szimbóluma), hanem egy megfontoltan lépegető szolid sétálóéhoz. A lépések között a kölcsönös előremozdítás viszonya áll fenn, melyet a természet-tudományban „a kölcsönös megvilágítás elvének” (principle of mutual elucidation) nevezünk. Amennyiben tekintetünket felváltva hol világkép-apparátusunkra, hol az általa jól-rosszul leképzett dolgokra vetjük, és mindkét fázisban, annak ellenére, hogy két különböző irányba kell figyelnünk, egymást kölcsönösen megvilágító eredményeket érünk el, olyan ténnyel szembesülünk, amely csak a hipotetikus realizmus elfogadása révén magyarázható meg, vagyis annak elfogadása révén, hogy minden megismerés a megismerő szubjektum és a megismert objektum kölcsönhatásán alapul, s hogy mindkettő egyformán fontos. Valóban, csakis ez jogosít fel bennünket valamely hipotézis jellegének elfogadására, ami ismeretes módon csak akkor legitim, ha képes arra, hogy valószerűbbé tegye a további kutatást. Valahányszor világkép-apparátusunkkal

kapcsolatos tudásunk csekély gyarapodása megköveteli, hogy korrigáljuk azt a képet, amelyet ez az apparátus a szubjektumon kívüli realitásról rajzol, és, megfordítva, valahányszor a magánvalóról szerzett tudásunk kis gyarapodása lehetővé teszi számunkra, hogy újólag bírálat tárgyává tegyük „perceiving apparatus”-ünket, mind több joggal tarthatjuk helyesnek megismeréselméletünket, melynek természetes jellegét azonban nem szabad összetévesztenünk a naivitással.

4. IDEALIZMUS MINT A KUTATÁS AKADÁLYA

Az idealizmus a hagyományos felfogás szerint olyan ismeretelméleti szemlélet, amely feltételezi, hogy a külvilág nem mindenféle tudattól függetlenül, hanem csak mint esetleges tapasztalat tárgya létezik. Ez a fogalom nem tartalmazza Immanuel Kant kritikai vagy transzcendentális idealizmusát. Ő, mint ismeretes, elfogadja a minden lehetséges tapasztaláson túl létező valóságot. Abból, amit az idealizmus megismerést gátló hatásáról mondandó vagyok, semmi nem vonatkozik Kantra. A magánvaló dolog abszolút megismerhetetlenségéről szóló tétele még senkit sem akadályozott meg abban, hogy elgondolkodjék a fenomenális és valóságos világ viszonyáról, sőt szeretnék hangot adni annak az eretnek gyanúmnak is, hogy maga Kant kevéssé következetesen, de az újkantiánusoknál jóval okosabb módon, nagy szívének legmélyén nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy e két világ között semmiféle kapcsolat nincsen.

Másként hogyan fordulhatott volna elő, hogy „a csillagos ég odafenn” – amely ama bizonyos tétel szerint mégiscsak az értékközömbös „fizikai világképhez” tartozik – mindig ugyanazt az állandóan visszatérő, friss csodálatot ébresztette benne, mint amelyet „az erkölcsi törvény idebenn”.

A filozófiai tekintetben büntetlen előéletű ember tökéletesen helytelennek érzi, ha valaki úgy hiszi, hogy környezetünk mindennapi tárgyai csak tapasztalásunk által nyernek realitást. Minden egészséges ember hiszi, hogy hálószobájában azután is ott állnak a bútorok, ha ő maga már kilépett az ajtón. A természettudós, tudván az evolúcióról, szilárdan meg van győződve a külvilág valóságos voltáról: természetes, hogy Napunk eónok óta sütött, mire szemek jelentek meg, hogy lássák. Az, ami térszemléletformánk mögött rejlik, vagy az anyag- és energiamegmaradás tételei, amelyeket a kauzalitás révén vagyunk képesek tapasztalni, talán mindöröktől fogva léteznek – légyen bármi is ez az örökkévalóság. Az az elképzelés, hogy mindezen nagyszerű és talán végtelen dolgok esetleg csak azáltal válnak valóságossá, hogy a kérészéletű ember észrevesz belőlük valamit, a természethez kötődő ember számára nemcsak zavarosnak, hanem egyenesen blaszfemikusnak tűnik. (A „természethez kötődő ember” itt egyaránt jelenthet földművest vagy biológust.)

A tényeket tekintve a lehető legmeglepőbb, hogy a legokosabb emberek, elsősorban az igazán nagy filozófusok, Platónnal az élen, évszázadokon át meggyőződéses, a fenti szigorú értelemben vett

idealisták voltak. Tanítóink és nagy költőink minden szava

gyerekkorunktól fogva oly alaposan belénk verte – elsősorban mibelénk, németekbe – a platóni-idealista felfogást, hogy az számunkra magától értetődik. Ha azonban még egyszer alaposan belegondolunk, fölvetődik a kérdés, vajon miféle okok késztettek arra oly sok, megismerésért viaskodó embert, hogy a fenomenális és a valóságos világ viszonyát éppenséggel annak pontos ellentéteként szemléljék.

Venném magamnak a bátorságot, hogy megkíséreljem megmagyarázni ezt a paradoxont. A saját én felfedezése, a reflexió kezdete minden bizonnyal döntő jelentőségű történelmi esemény volt az emberi gondolkodás történetében. Az embert teljes joggal definiálták reflektáló lényként. Annak felismerése, hogy az ember maga is tükör, amelyben és amelynek révén a valóság leképződik, érthető módon az összes emberi megismerő funkcióra nézve mélyreható következményekkel járt: egytől egyig az integráció egy magasabb szintjére emeltettek. Az objektiváció is (amelyről már beszéltünk, s amely mindenféle tudománynak előfeltétele) csak e felismerés révén vált lehetővé.

Minden felfedezések azon legjelentősebbjeit, melyeket az ember szellemtörténetének során véghezvitt, azonmód követte minden idők legnagyobb, legsúlyosabb következményekkel járó tévedése is: a külvilág valós voltában való kételkedés. Talán éppen a felfedezés óriási volta és az általa okozott megrendülés okozta, hogy elődeink kételkedni kezdtek a magától értetődőben. Cogito ergo sum –

gondolkodom, tehát vagyok –, ez bizonyos.1 Ki tudhatja, ki képes azonban bebizonyítani, hogy a tarka világ, amelyet ugyanígy megtapasztalunk, ugyancsak valóság? Ugyanilyen tarkák és részletekben éppen ilyen gazdagok lehetnek az álmok is, amelyek az álmodó számára meggyőzően valóságosnak tűnnek. Lehet, hogy a világ csak egy álom?

Az embert, aki csak az imént ébredt fel a reflexiótól mentes, „állati” realizmus félálmából, mindent elsöprő erővel rohanták meg az efféle gondolatok. Érthető, hogy akit ilyen kételyek kerítettek hatalmukba, annak érdeklődése elfordul a külvilágtól, és kizárólag az újonnan felfedezett belső világra koncentrálódik. A legtöbb ókori görög filozófus ezt tette, az akkori természettudomány pedig, holott már voltak ígéretes kezdeményei, szükségképpen elsorvadt. Ha a befelé irányuló tekintet közvetlenül a legmélyebb igazságokat pillanthatta meg – miközben a kifelé irányuló figyelem legjobb esetben is egy kiméra, egy álom törvényszerűségeit volt képes felmutatni –, ugyan ki akart volna foglalkozni a külvilág hosszas és fáradságos kutatásával, mely külvilág ráadásul némely aspektusát tekintve kevéssé vonzónak is tűnt?

Így olyan tudomány jött létre, amely szinte kizárólag az emberi szubjektummal, az emberi szemlélet, gondolkodás és érzés törvényszerűségeivel foglalkozott. Az ember ezeknek a folyamatoknak – melyek közé a humán világkép-apparátus funkciói is beletartoznak – tulajdonított elsőbbséget, ami azzal a paradox következménnyel járt, hogy összekeverte egymással a képet és a valóságot. A képet, amelyet „perceiving apparátus”-ünk a dolgokról rajzol,

valóságnak tartotta, a valóságos dolgokat ezzel szemben a tökéletes és örök ideák mulandó árnyainak. Idealia sunt realia ante rem – az általános megelőzi a valóságot mint specifikus dolgot. „A kutya ideája”, melyet Christian Morgenstern oly bájosan gúnyolt ki, az idealista szemében valamiféle magánvaló dolognak tűnik, amely magasabb rendű realitást kap, mint bármely élő kutya vagy akár az eleven kutyák összessége.

Azt hiszem, ennek a paradoxiának a magyarázata a teremtés bizonyosfajta antropomorfizálásában keresendő. Amikor például egy asztalos elkészít egy asztalt, csakugyan kialakul benne az asztal ideája, még mielőtt a reális asztalt megvalósítaná, amely tökéletesebb, mint emez, mert például nincsenek benne göcsök és lyukak, melyek éppoly kevéssé „lebegtek” a tervező mesterember szeme előtt, mint a gyalu egy esetleges kisiklása. Az idea ráadásul kevésbé mulandó is, mint a létező bútor, hiszen ha ez utóbbiba beléesik a szú, vagy a gyerekek tönkreteszik, az idea a régi asztal megjavításával vagy egy új előállításával ismét megvalósulhat.

Csakhogy a kutya, miként univerzumunk dolgainak többsége, nem az emberi tervezés alkotása. Az idea, amelyet róla elménkben őrzünk, absztrakció, amelyet érzékszerveink és idegrendszerünk segítségével igen sok valós kutyáról szerzett tapasztalatunkból absztrahálunk. Már nem is igen vagyunk tudatában annak, micsoda hihetetlen paradoxon, ha a valóságos dolgot tartjuk egy olyan dolog képének, ami a valóságban csak kép. Minden nép közül bennünket, németeket itat át legmélyebben a platóni idealizmus:

„Minden mulandó dolog csak hasonlat” – mondhatta legnagyobb költőnk, és senki sem mondott ellene.2

Azt az akadályt, amelyet a belső tapasztalás iránti bizalom és az összes külső dolog iránti bizalmatlanság mindenféle emberi megismerési törekvés útjába gördít, mindmáig nem hárítottuk el. A legjelentősebb filozófusok egészen a legutóbbi időkig valamennyien idealisták voltak. A modern természettudomány, anélkül hogy lényeges segítséget kapott volna a filozófiától, Galileivel jött létre; önállóan, új gondolatokból, és nem az elhalt antik természettudomány újraélesztése révén. Nem törődött azzal, amit a szellemtudományok kiderítettek, ezek pedig szándékosan figyelmen kívül hagyták amazt. Ezzel a „fakultások” elkülönülése véglegessé vált. „Ha egyszer egy kulturális elkülönülés végbemegy – mondja The Two Cultures című művében C. R Snow –, valamennyi társadalmi erő arra törekszik, hogy ne fellazítsa, hanem még merevebbé tegye.” („Once a cultural divide gets established, all the social forces operate to make it not less rigid, but more so.”)

E társadalmi erők egyike a kölcsönös lebecsülés. Egyik königsbergi kollégám, az újkantiánus Kurt Leider az összes természettudományt kategorikusan „a dogmatikus bornírtság csúcspontjának” nevezte, mesterem pedig, Oskar Heinroth mindenfajta filozófiát „a természet megismerését szolgáló örökletes emberi képesség patologikus üresjárata”-ként definiált.

Akadnak filozófusok és természettudósok, akik nem gondolnak ilyen csúf dolgokat egymásról, sőt még tisztelik is egymást, ennek ellenére nem számítanak a

másik tudományszaktól olyan tudásgyarapodásra, amelynek hasznát vehetnék munkájuk során. Így aztán nem is érzik kötelességüknek, hogy folyamatosan figyelemmel kísérjék, ami a másik szakon történik.

Az így létrejött válaszfal megakadályozta, hogy az emberi megismerés arrafelé haladjon, amerre a legszükségesebb volna, azaz a megismerő szubjektum és a megismerendő objektum kölcsönhatásának Bridgman által posztulált objektiváló kutatása felé. Az embert az őt körülvevő világgal összekötő természetes kapcsolatok senkit sem érdekeltek, és jó ideig nem is vizsgálta őket senki.

A pszichológia történetének legfényesebb fejezete volt, amikor művelői először próbálkoztak a természet- és szellemtudományok közti kártékony fal lebontásával. Elsősorban a századforduló alakpszichológusai törekedtek erre – jóllehet eleinte nem voltak megfelelő eszközeik, mert nem ismerték eléggé az evolúció elméletét. Szigorúan természettudományos szempontból Max Planck volt az, akinek az elsők egyikeként volt bátorsága ahhoz, hogy éppen a legalapvetőbb természettudomány, a fizika felől próbálkozzék az áttöréssel a legalapvetőbb filozófiai tudomány, az ismeretelmélet irányába. Kant fejtegetéseinek alapos ismeretében hajtotta végre forradalmi tettét: ember alkotta hipotézisként merte kezelni az okság kategóriáját, amely a transzcendentális idealizmus szerint apriori és logikailag szükségszerű. Ha a kísérleti úton létrehozott tényeket már nem tudta helyükre tenni, egyszerűen félretette, és valószínűségszámítással helyettesítette

őket. Nagyon valószínű, hogy Planck nem hajthatta volna végre ezt a mind ismeretelméleti tekintetben, mind a fizika szempontjából döntő jelentőségű áttörést, ha nem ismeri olyan alaposan Kantot. Ismeretelméleti következtetései saját megállapítása szerint tökéletesen megfelelnek a hipotetikus realizmus általunk képviselt nézetének, melyet sok más nagy fizikus és mint mondottuk, Bridgman is osztott.

Ami az ellenkező irányt illeti, úgy tűnik, hogy a filozófia felől a természettudomány irányába csak a legutóbbi időkben sikerült áttörnie a nagy falat néhány gondolkodónak. Ma „igazi” filozófusok is akadnak, akik az objektiválás fogalmán ugyanazt értik, mint a természettudósok, s az embert is ugyanolyan álláspontról vizsgálják, mint emezek. Megemlítem Karl Popper The Logic of Scientific Discovery (A tudományos felfedezés logikája) és az Objective Knowledge (Objektív megismerés), továbbá Donald Campbell Evolutionary Epistemology (Evolucionista episztemológia), valamint Walter Robert Cort Genetische Philosophie (Genetikai filozófia) című művét.

Én magam azonban csak életem későbbi részében ismertem fel, hogy az emberi kultúra és szellem vizsgálható a természettudomány kérdésfeltevése és módszerei segítségével – s hogy szükségképpen ezen a módon is kell vizsgálnunk. Azt, hogy mindent, ami összefügg a kultúrával, kiiktattam érdeklődési területemről, ki-ki tekintse úgy, mint a hagyományos fakultáselkülönítés tiszteletben tartását, hiszen a szellem egyéb aspektusai már fiatal koromban érdekeltek. „Az ismeretelmélet mint készségtan”

fontosságát így, mint említettem, már korán felismertem, főképpen, mert a viselkedéskutatásban még a biológia más ágainál is fontosabb, hogy ismerjük saját érzékelő apparátusunk korlátait.

Jóllehet már korán eljutottam egy átgondolt ismeretelméleti felfogáshoz, és azzal is tisztában voltam, hogy az ember olyan örökletes viselkedésnormákkal rendelkezik, amelyek hozzáférhetőek a természettudományos kérdésfeltevés és módszertan számára, megismerési törekvéseimnek keményen megálljt parancsoltam azok előtt a specifikusan emberi tulajdonságok és funkciók előtt, amelyek a kulturális szintjén épülnek fel.

E korlátozás ellen végül is a bennem lakozó orvos lázadt fel.3 Kultúránk folyamatos hanyatlása oly nyilvánvalóan patologikus természetű, olyannyira az emberi lélek megbetegedésének jellegzetességeit viseli magán, hogy ebből kategorikus imperativusként következik: a kultúrát és a szellemet az orvostudomány kérdésfeltevésével szükséges vizsgálni. Ahhoz, hogy megkísérelhessük egy egyensúlyát vesztett rendszer harmóniájának visszaállítását, meg kell értenünk működési mechanizmusát. Annak reménye, hogy a rendszert normális működésének és zavarának kauzális megértése nélkül ismét helyreállíthatjuk, minimális. Másfelől azonban, ahogyan éppen az imént mondottuk, gyakran éppen a zavar mutatja meg számunkra az utat a normális, egészséges funkció megértéséhez.

A kultúránk fennmaradását kétségessé tevő szellemi és lelki bajok többsége az ember etikai és morális

viselkedésével kapcsolatos. Ahhoz, hogy megfelelő ellenintézkedéseket hozhassunk, nem nélkülözhetjük e patologikus jelenségek okainak természettudományos megértését, ez pedig azon a ponton teszi szükségessé a szellem- és természettudományok közti válaszfal áttörését, ahol e falat mindkét oldalon védelmezik: a természettudósok közismert módon tartózkodni szoktak mindenfajta értékítélettől, miközben a másik oldalt, a szellemtudományok művelőit mindenfajta érték-filozófiai kérdésben erősen befolyásolja az az idealista vélemény, hogy minden, ami természettudományos módon megmagyarázható, ipso facto szükségképpen értékközömbös. Így aztán a kártékony falat mindkét oldalról azon a pontján erősítik, ahol a lehető legsürgősebb volna lebontani. A bölcsészet oldaláról istenkáromlásnak érzik, ha valaki kimondja azt a banális igazságot, hogy minden más élőlényhez hasonlóan az ember is a törzsfejlődés során megszerzett és genetikailag rögzített viselkedésmóddal rendelkezik.

Másfelől: számos természettudós értetlenségének ad hangot, és alig leplezi lebecsülését, ha valaki – miképpen azt a magatartás-kutatás megköveteli – megfigyeléssel és leírással kezdi kutatásait ahelyett, hogy az operacionális fogalommeghatározásra és kísérleti metodikára szorítkoznék, a ma divatos vélekedés szerint ugyanis kizárólag ezek számítanak „egzaktnak” és „tudományosnak”. E gondolkodók egyikének sem jut eszébe, hogy Johannes Kepler és Isaac Newton a maguk törvényeire – melyek fejünk felett a csillagos égboltot uralják – kísérletezés nélkül és kizárólag megfigyelés és leírás alapján bukkantak,

még kevésbé jut eszükbe az, hogy ugyanezekkel a szerény módszerekkel talán arról a másik törvényről is fellebbenthetnék a leplet, amely – a kísérletezés számára még a gravitációnál is kevésbé hozzáférhető módon – saját magunkban, etikai és morális magatartásunkban uralkodik. Így aztán még mindig szilárd fal állja el az ember önmegismerésének útját. Kevesen, nagyon kevesen munkálkodnak ennek az akadálynak a lebontásán. Igaz, számuk fokozatosan nő, és – azzal a meggyőződésükkel arányosan, hogy az emberiség sorsa az ő munkájukon fordul meg – nő buzgalmuk is. Nem kétséges, hogy az igazság végül győzni fog, aggályos és kétséges azonban, hogy erre még idejében kerül-e sor.

A realista még ma is kizárólag kifelé figyel, és nem tudja magáról, hogy tükör. Az idealista még ma is csak a tükörbe néz, a valóságos világnak pedig hátat fordít. Figyelmük iránya mindkettőjüket megakadályozza abban, hogy észrevegyék: a tükörnek van egy nem tükröző hátoldala is, az az oldal, amely egy sorba helyezi őt az általa tükrözött valóságos dolgokkal: az a fiziológiai apparátus, amelynek funkciója a valóságos világ megismerése, nem kevésbé valóságos, mint maga a világ. Ez a könyv a tükör hátoldaláról szól.

I. FEJEZET Az élet mint megismerési folyamat

I.1. AZ ENERGIANYERESÉG POZITÍV VISSZACSATOLÁSA

Az élőlények legcsodálatosabb, ugyanakkor leginkább magyarázatra szoruló funkciója az, hogy a valószínűség látszólagos törvényeivel ellentétesen, a valószínűbbtől a valószínűtlenebb felé, az egyszerűbbtől a komplexebb felé, az alacsonyabb fokon harmonikus rendszerektől a magasabb fokon harmonikusak irányába fejlődik. Ezenközben nem csorbulnak a fizika mindenütt jelenvaló törvényei, és az élőlény nem töri át az energiatan második főtételének korlátait sem. Minden életfolyamatot a világűrben áramló, miként a fizikusok mondják, disszipáló energia gradiense (szintváltozásának foka) tart fenn. Az élet, miként egy bécsi barátom egyszer drasztikus egyszerűséggel mondotta, „negatív entrópiát zabál”. Valamennyi élő szervezet úgy épül fel, hogy képes energiát magához ragadni és tárolni. Otto Rössler egy csinos hasonlattal azt mondta, hogy az élet a disszipáló világenergia áramlásában úgy működik, mint egy folyami homokpad, amely a folyásirányra merőlegesen jött létre, és annál több homokot képes visszatartani, minél többet halmozott fel már. Az, hogy élő rendszerek annál több energia elnyelésére képesek, minél többet nyeltek el az addigiak során, magától értetődik: ha egy élőlénynek

jól megy a sora, növekedik és szaporodik. Sok nagy állat többet eszik, mint kevés kicsi. A szervezetek tehát olyan rendszerek, amelyek egy úgynevezett pozitív visszacsatolási körben tesznek szert energiára.

A szervetlen világban is léteznek olyan rendszerek, amelyek ugyanígy tesznek. Az angol nyelvben a lavina növekedését jelentő „snowballing” a pozitív visszacsatolás folyamatának igencsak jól használható, képszerű kifejezésévé lett. A tűzvész is annál sebesebben terjed, minél többet emésztett már meg, és számos költő hasonlítja az életet lánghoz:

Úgy van! Tudom honnét jöttem! Telhetetlen láng-gyönyörben égek, izzok, pusztulok. Fény lesz mind, amihez érek, szén, amiből már nem kérek: úgy van, úgy van, láng vagyok! (FRIEDRICH NIETZSCHE: ECCE HOMO – SZABÓ LŐRINC FORDÍTÁSA)

I.2. AZ ALKALMAZKODÁS MINT TUDÁSSZERZÉS

A szerves rendszerek az említett szervetlenektől egy lényeges tekintetben különböznek: energiaszerzési képességüket testük bizonyos, gyakran rendkívül bonyolult struktúráinak köszönhetik. E struktúrákat az élőlények törzsfejlődésük avagy filogenezisük során alakították ki, mégpedig egy olyan folyamat révén, amely különösen alkalmassá teszi őket energiaszerzésre és – tárolásra.

Hála Charles Darwin régi felismeréseinek és a biokémia újabb eredményeinek, kialakíthatunk bizonyos – és valószínűleg helytálló – elképzeléseket azokról a folyamatoktól, amelyek révén a szerves struktúrák célszerű volta kialakul. Minden élőlény építési tervét, a nukleotidák sorrendjébe kódoltan, a nukleinsav-molekula kettős spirálja tartalmazza. Ez a kód minden sejtosztódás során azáltal reduplikálódik, hogy a nukleinsav-molekula két részre bomlik, mely részek nyomban ismét kettős fonállá egészülnek ki, majd szabad nukleotidákat „keresgélnek”, és olyan sorrendben kötik őket magukhoz, amelyek megfelelnek a lehasadt fél fonálénak. Így mindig kettős fonal keletkezik, amely egy régi és egy azzal komplementer új részből tevődik össze. Az öröklési folyamatosság tehát anyagi folyamatosságon alapul, azonban, mint Weidel rámutat, „azzal a megszorítással, hogy egy bizonyos, anyaghoz kötött struktúra adódik tovább nemzedékről nemzedékre”. A

továbbadás során, azaz a nukleinsavak reduplikációjakor néha „kisebb hibák” történnek, ami azzal a következménnyel jár, hogy a kettős spirál kódja kis részletekben eltér az elődjéétől. Ezt nevezzük a gén mutációjának. A gének minden valódi sejtmaggal, úgynevezett kariótával rendelkező élőlénynél – közéjük tartozik valamennyi magasabb rendű állat és növény – nagyobb egységekké, úgynevezett kromoszómákká kapcsolódnak össze. Ezek minden sejtmagban, a test minden sejtjében párokban fordulnak elő. A gének azonban egy ilyen pár minden kromoszómájában azonos vagy egymásnak megfelelő sorrendben következnek egymás után. A kromoszómapárok az ivaros szaporodás során a redukciós vagy érési osztódáskor szétválnak, úgyhogy a megtermékenyítésre érett ivarsejtek csak fél kromoszómakészlettel rendelkeznek, amit haploid (egyszeres) állapotnak nevezünk. A megtermékenyítéskor a kromoszómák ismét párokba állnak össze, amelyben a partnerek egyike az anyai, másika az apai szülőrésztől származik. Ezáltal, valamint a sajátos, a kromoszómákon végbemenő folyamatok révén új örökítőanyag-kombinációk jönnek létre. Az örökítőanyag mutációjának és rekombinációjának röviden vázolt folyamatai azzal a következménnyel járnak, hogy a magasabb rendű szervezetek külső megjelenése, az úgynevezett fenotípus sohasem invariáns.

E változások gyakorisága és mértéke oly kicsiny, hogy a faj életképességét nem befolyásolják életképtelen, torz képződmények létrehozásával, igaz, semmiképpen sem szolgálnak mindig az illető

egyedek javára. Éppen ellenkezőleg: mivel ezek az örökítőanyag mutációja és rekombinációja által előidézett roppant kicsiny változások teljességgel irányítatlanul következnek be, leggyakrabban az illető egyed energianyerési és túlélési esélyeinek csökkenését vonják maguk után. Az örökítőanyag mutációja és rekombinációja csak ritkán, kivételes esetekben hozza olyan helyzetbe az organizmust, hogy jobban kihasználhassa környezetét, mint erre elődeinek módja volt. Igaz, ez éppen az ilyen változásokon múlik. Mindig azt jelenti azonban, hogy az új lény „jobban megfelel” környezete valamelyik adottságának, s ezáltal jobb kilátásai lesznek az energianyerésre, vagy pedig csökken energiaveszteségének valószínűsége. Ugyanilyen mértékben növekszenek meg a kedvezőbb helyzetbe került organizmus túlélési és szaporodási esélyei, csökkennek viszont azoknak a hasonló új készségekkel nem rendelkező testvéreiéi, akiket ez a konkurencia kihalásra ítél. A természetes kiválasztódás e folyamatát szelekciónak, az élőlény megváltozását pedig alkalmazkodásnak nevezzük.

A biológus e két folyamat lényegét felismerve kénytelen megalkotni egy új fogalmat, amely a fizikusok és vegyészek számára egyaránt idegen.

E kifejezések egyike a fajmegtartó célszerűség vagy teleonómia. Mivel a szelekció olyan struktúrákat „tenyészt ki”, amelyek egy bizonyos fajmegtartó funkciót különösen jól látnak el, végső alakjukban úgy festenek, mintha egy bölcs, előrelátó és okosan tervező elme éppen erre a célra alkotta volna őket. (Zárójelben hadd jegyezzük meg: ez a benyomás korántsem

teljesen téves. A tervező emberi szellem is olyan folyamatoknak köszönheti ezt a képességét, amelyek, mint e fejezet további részében még taglalni fogjuk, lényegileg rokoníthatók a genomban lejátszódó folyamatokkal.)

Éppenséggel valamennyi organizmus összes komplex struktúrája bizonyos, a faj fennmaradását célzó funkciók szelekciós nyomása alatt alakult ki. Ha a biológus olyan struktúrára bukkan, amelynek nem ismeri a funkcióját, magától értetődő kötelessége, hogy feltegye e kérdést: mi légyen ez a funkció? Amikor például feltesszük a „Miért vannak a macskának hegyes, görbe karmai” kérdést, és ezt válaszoljuk: „Hogy egeret fogjon velük”, a kérdés és a válasz egy probléma megfogalmazásának rövid formája. Colin Pittendrigh a fajmegtartó értékre vonatkozó kérdést teleonomikusnak nevezte, mégpedig abban a reményben, hogy az új szóképzés révén a teleonómiát oly mértékben eltávolítja a teleológiától, amilyen mértékben az asztronómia válik el az asztrológiától.

A másik fogalom, amelynek bevezetésére az alkalmazkodás folyamatának ismerete késztet bennünket, a tudás. Implicite már az „alkalmazkodni” szó is magában foglalja a feltételezést, hogy e folyamat során megfelelés jön létre az alkalmazkodott és aközött, amihez alkalmazkodik. Az, amit az élő rendszer ezen a módon a külső valóságból tapasztal, ami „rányomja a bélyegét”, vagy „beléje vésődik”, információ a külvilág megfelelő adottságairól. Az információ szó pontos jelentése pedig formára alakítás!

Mármost az, ha ezt a szót hétköznapi értelmében

használom, félreértésre adhat okot, mégpedig azért, mert az információelmélet művelői a kifejezést egy másik, jóval tágabb fogalommal kötik össze. Szándékosan elvonatkoztatnak a szemantikai síktól, azaz az információ jelentéstartalmától, és még inkább attól a fajmegtartó relevanciától, amellyel ez a tartalom az organizmus szempontjából rendelkezhet. Az információelmélet terminológiájának keretei közt ezért – ellentétben azzal, ahogyan ezt a hétköznapi beszédben tesszük – nem mondhatjuk: „információ valamiről”. Amikor a következőkben a minden alkalmazkodási folyamat alapjául szolgáló információról beszélek, mindig a hétköznapi beszédben használatos fogalomra gondolok, vagyis olyan információra, amely befogadója vagy birtoklója számára értelemmel és céllal bír. Az efféle információ megszerzésére és birtoklására azonban van két bevált szavunk: a megismerés és a tudás. A következőkben e kifejezéseket nem olyan kognitív folyamatok jelölésére használom majd, amelyek, mint például a genom információszerzése, vagy az alsóbbrendű állatok reflektorikus funkciói, mélyen a tudat szintje alatt játszódnak le; ezekben az estekben információról beszélek majd, vagy pedig zárójelbe teszem a „tudás” szót.

Az információelméleti érdeklődésű olvasó kedvéért említtessék meg, hogy – miként Hassenstein kimutatta – az itt „információ” szóval jelölt fogalmat az információelmélet művelőinek terminológiáján belül is definiálhatnánk. Eszerint például azt kellene mondanunk, hogy az alkalmazkodás az organizmus és a környezete közt fennálló információcsere

megnövekedése. Ezt a növekedést, úgymond, organizmuson belüli folyamatok eredményezik anélkül, hogy közben a környezet észrevehetően megváltoznék. Felfoghatnánk e történést egy Meyer-Eppler-féle Norbert Bischoftól származó idézet értelemben vett megfelelés létrejöttének speciális eseteként is, amelyet annyiban mindenesetre aszimmetrikusnak vagy egyoldalúnak kellene elgondolnunk, amennyiben kizárólag a korrespondenciába hozott rendszerek egyike által előidézett változások. Mint látható, az információelmélet kifejezésmódja csak kevéssé alkalmas életfolyamatok leírására.

Az a tudásnyereség, amelyet a genom próbálkozása és a legjobban alkalmazkodó változat megtartása révén elér, azzal az „Ismeretelméleti prolegomená”-ban (11. old.) említett következménnyel jár, hogy az élő rendszerben a reális külvilág leképzése jön létre. Donald MacKay a „tudás” e formájára a „leképző információ” terminust alakította ki. A valamely környezeti adottságról ily módon keletkező kép úgyszólván a valóság negatívja, olyasféle, mint egy érméről készült gipszlenyomat. Jakob von Uexküll a maga képekben gazdag stílusában azt mondja, hogy az organizmus „kontrapunktuális” viszonyban van környezetével. Mint már említettük, az organizmus és a valóság közti képi viszony már a testfelépítés, a „morfogenezis” szintjén megvan, gondoljunk csak a szem napszerűségére vagy a halak úszóinak hullámmozgására. Az efféle struktúrák, amelyek alkalmazkodó információtartalmuknak köszönhetik bámulatra méltó célszerűségüket, optimális módon

szolgálják az illető organizmus energia-háztartását, és lehetővé teszik számára, hogy nehezen hozzáférhető energiaforrásokat is kiaknázzanak.

A genom szüntelenül kísérleteket hajt végre, ezek eredményeit szembesíti a valósággal, és a megfelelőket megtartja közülük. Ez a módszer mindössze egyetlen – és mégcsak nem is nagyon fontos – részletben különbözik attól, amelyet az ember a maga tudományos megismerő tevékenysége során alkalmaz: a genom csak sikereiből tanul, a kutató ember azonban a tévedéseiből is! Az ismeretszerzésre törekvő ember is úgy jár el, hogy egy bensőjében már meglévő elképzelést, gondolkodása során megszületett hipotézist szembesít a külvilággal, és „megnézi, passzol-e”.

Donald T. Campbell Pattern Matching as Essential in Distal Knowing (körülbelül: Mintaegyeztetés mint a távolabbi megismerésének lényeges eleme) című értekezésében meggyőzően mutatta be, hogy minden megismerés – egy tárgy felismerésétől egészen egy tudományos feltételezés igazolásáig – nagyrészt éppen e folyamat révén valósul meg. A „pattern matching” kifejezés kemény dió a fordító számára. A pszichológiában és a viselkedéstudományban szokásossá vált a „pattern”-t „mintával” visszaadni, mozgás- és viselkedésmintákról beszélünk, ami ellen az én nyelvérzékem berzenkedik, mivel az angol „pattern” és a német „Muster” szavakhoz kapcsolódó fogalmi tartalmak korántsem fedik egymást maradéktalanul. A „pattern” a mintán kívül jelent elrendezést, konfigurációt is, sohasem jelent azonban mintát olyan értelemben, mint „áruminta-kollekció”.

A minta ebben az értelemben angolul „sample”. Hasonlóan nehéz lefordítani a „matching”-et. A benne rejlő ige összehasonlító, sőt méricskélő szembeállítást jelöl, azzal a világos mellékjelentéssel, hogy ez az összehasonlítás a különbségek megállapítására és kiemelésére szolgál, mint például minden verseny során, vagy két labdarúgócsapat, két ökölvívó mérkőzése, meccse esetében. A „pattern matching” teljességgel mesterkéletlen, a köznapi beszédből vett és tökéletesen találó fordulat a szóban forgó megismerési folyamat jelölésére – még ha sajnos lefordíthatatlan is.

A „pattern matching” szóban forgó folyamatát csak egy több érzékelési adatból és a köztük fennálló kölcsönviszonyból adódó elrendezés, „konfiguráció” szolgálhatja. Egyetlen pontszerű érzékszervi adat erre azért nem alkalmas, mert az ilyen mindig többjelentésű. Azt az egyetlen csillagot, amely a felhőtakaró egyetlen résén csillog át, nem tudjuk megnevezni. Csak ha a tiszta, sötétkék égdarab nagyobb lesz, és rajta – térbeli viszonyaikkal együtt – több csillagot látunk, már képesek leszünk „fedésbe hozni”, azonosítani őket az általunk ismert csillagtérkép egy bizonyos darabjával. Immár meg tudjuk nevezni az először látott csillagot is – amennyiben állócsillag. Ha netán bolygó, már további tetemes, egy magasabb rendű, időbeli csillagmintával kapcsolatos tudásra van szükségünk, hogy a „konstellációból” következtethessünk annak identitására.

Essay on Evolutionary Epistemology (Esszé az evolúciós episztemológiáról) című értekezésében

Donald T. Campbell így ír: „...a szelekció által előidézett tudásnövekedés példája általánosan érvényesíthető az olyan egyéb megismerési funkciókra is, amilyen a tanulás, a gondolkodás és a tudomány.” („...the natural selection para-digm of such knowledge increments can be generalized to other epistemic activities, such as learning, thought and science.”) Nemcsak hogy egyetértek ezzel a megállapítással, hanem e könyv egyik fő feladatának is tekintem, hogy a Campbell által javasolt általánosító összehasonlítást elvégezzem a különböző rendszerek közt, miáltal a különböző élő rendszerek számukra releváns információkat szereznek és tárolnak. Annak túlnyomó része, amit a természettudomány a külvilágról kiderített, mint Campbell joggal megállapítja, a „pattern matching” eredménye. Mivel pedig a legmagasabb rendű és az elképzelhető legalacsonyabb rendű és legrégibb kognitív folyamatok ugyanazon az elven működnek, azt gondolhatnánk, a tudás megszerzésének nincs is más fajtája.

Ebben a – mint majd látni fogjuk: hamis – hitünkben az is megerősíthetne bennünket, hogy a tudás megszerzésének legrégebbi és legegyszerűbb, valamint legújabb és legbonyolultabb apparátusaiban közös még egy fontos funkciótulajdonság: ahogyan a genom tudásszerző apparátusa minden egyes új ismeret megszerzésével megváltozik, ugyanúgy megváltozik a kutató ember tudásszerző apparátusa is. Miután új információt vettek fel, már egyik sem ugyanaz, mint ami e növekményt megelőzően volt. Az új tudás megszerzése mindkettő esetében minden alkalommal javítja az energiaszerzés és ezáltal az

újabb tudásnyereség valószínűségét.

I.3. A NEM TÁROLANDÓ PILLANATNYI INFORMÁCIÓ

A tudás megszerzésének azonban vannak egészen másfajta funkciói is. Ahogyan az alkalmazkodás megteremtette az energia megszerzését és értékesítését szolgáló funkciókat, olyanokat is létrehozott, amelyeknek az a dolga, hogy megszerezzék és hasznosítsák az információt és tudást – mégpedig az organizmus világában pillanatnyilag uralkodó olyan körülményekről való tudást, amelyekkel azonnal számolni kell.

Azt a viselkedést, amely ezen apparátusok működésén nyugszik, az jellemzi, hogy egy bizonyos környezeti szituációra értelmes válasz születik, annak ellenére, hogy ilyen szituációval sem a faj a törzsfejlődés során, sem az egyes lény a maga individuális életében soha nem találkozott. Fontos, hogy ezt a definíciót az úgynevezett értelmes viselkedésre is alkalmazhatjuk. Egyaránt érvényes a legegyszerűbb taxiákra vagy orientációs reakciókra, valamint az érzékszerveknek és az idegrendszernek azokra a magas fokon differenciált funkcióira, amelyek nálunk, embereknél a szemlélet és a gondolkodás „apriori” formáinak alapjait jelentik.

A megértés szubjektív jelensége, amelyet Karl Bühler „aha-élménynek” nevezett, egyazon módon következik be, akár igen bonyolult összefüggéseket

értettünk meg, akár – igen egyszerű orientációs reakciók funkciója révén – a tájékozottság veszi át tájékozatlanságunk helyét, például amikor belső fülünk sztatolit-apparátusa közli velünk azt az egyszerű dolgot, hogy a „fent” most másfelé van, mint az imént hittük. Hogy mennyire intenzív lehet az ilyen élmény, csak akkor tapasztaltam meg, amikor egyszer egy barátom éjnek idején egy motoros fedélzetéről álmomban a Dunába gurított, amelynek zavaros vizébe a fénysugár, amely támpontul szolgálhatott volna a „fent” és a „lent” hollétéről, csak csekély mélységig hatolt le. Igen határozottan állíthatom, hogy intenzív „aha-élménnyel” járó, valóban megváltó, igazi megértésélményben volt részem, amikor a sztatolitok a tájékozatlanság néhány félelmetes pillanata után eleget tettek kötelességüknek.

A rövid távra szóló információnyerés szóban forgó folyamatai nem az alkalmazkodásnak a definiáltak értelmében vett folyamatai, jóval inkább azoké a testi, idegrendszeri és szenzorikus struktúráké, amelyek nem az információ-, hanem az energianyerést szolgálják. A rövid távú információszerzés folyamatainak ismételt működése az ezeket „üzemeltető” fiziológiai apparátusban azonban semmiféle nyomot nem hagyhat maga után, hiszen ezek fontos funkciója – az organizmusnak a gyorsan változó környezeti körülményekről való folyamatos tájékoztatása – csak akkor működhet, ha e funkciók állandóan képesek arra, hogy az éppen továbbított jelentést visszavonják, és egy másik, éppen ellenkező tartalmú tudósítással helyettesítsék.

Ehhez jön egy további, még fontosabb megfontolás:

minden tapasztalás alapjául azok a mindenfajta változásra felkészült szerveződések szolgálnak, amelyek az aktuális érzékszervi jelentések alapján azonnali „betekintést” nyújtanak a bennünket körülvevő világba. Működésük minden tapasztalatot megelőz, és meg kell előzzön, hogy a tapasztalás egyáltalán lehetséges legyen. E szempontból tökéletesen megfelelnek annak a definíciónak, amelyet Kant az „apriorisztikusról” adott.

A környezeti adottságokhoz szilárdan alkalmazkodott struktúrák teljesítményének, ahogyan ezt még különböző összefüggésekben tárgyalni fogjuk, mindig a szabadságfok csökkenése adja meg az árát. E szabály alól nem jelentenek kivételt a szóban forgó rövid távú megismerő funkciók sem. Az egy bizonyos információfajta megszerzéséhez való alkalmazkodások alapját jelentő, teljességgel specializált struktúrák többsége nagyon merev és zárt programhoz kötődik. Beépített kiegyenlítő apparátusuk szükségképpen tartalmazza azokat a „hipotéziseket”, melyekhez az apparátus szinte doktriner módon ragaszkodik. Ha olyan körülmények bukkannak fel, amelyekkel a hipotéziseket létrehozó alkalmazkodási folyamat „nem számol”, ez utóbbiak hamis adatokat szolgáltatnak, amelyekhez azután csökönyösen ragaszkodnak is. Erre nézvést példák gazdag tárházával szolgálnak a különféle érzékcsalódások.

Az alkalmazkodási folyamatok e „doktriner” üledéke mindenfajta megismerésünkre hipotéziseket erőltet, helyesebben anélkül, hogy ezt észrevennénk, hipotéziseket rejt el bennük. Semmit sem tapasztalhatunk, semmi sem lehet szemléletünk

tárgya, semmit sem gondolhatunk anélkül, hogy ezeket nem feltételezésekre és előfeltevésekre építenénk, amelyek mögött olyan örökletes hipotézisek húzódnak meg, hogy beépültek világkép-apparátusunkba! Bármeny-nyire törekedjünk is arra, hogy saját elhatározásunkból új hipotéziseket találjunk ki, nem akadályozhatjuk meg, hogy bennük az apriorisztikusnak ezek az ősrégi – gének mutációja és rekombinációja révén létrejött, és eónokon át tartó „pattern matching”-gel kipróbált – hipotézisei bújjanak meg, melyek nem teljesen ostobák, de mindig merevek, és sohasem egészen helytállóak.

I.4. AZ ENERGIA- ÉS INFORMÁCIÓNYERESÉG

POZITÍV KETTŐS VISSZACSATOLÁSA

A fajmegtartó relevanciája információk megszerzése és tárolása minden élőnek éppoly konstitutív teljesítménye, akár az energianyerés és – tárolás. Mindkettő egyformán régi, hiszen mindkettőnek szükségképpen az élet keletkezésével egyidejűleg kellett létrejönnie. Tudomásom szerint Otto Rössler volt az első biológus, aki világosan felismerte és kimondta, hogy nemcsak maguk az energianyerés folyamatai alkotnak pozitív visszacsatolási kört, hanem pozitív visszacsatolási viszonyban vannak a információszerzés folyamataival is.

Ha az örökítőanyag mutációja vagy rekombinációja révén olyan lényeges mértékben megnő az energianyereség valószínűsége, hogy a szelekció az

ilyeténképpen „tökéletesedett” lény érdekében kezd hatni, akkor megnő e lény utódainak száma is. Ezzel azonban annak valószínűsége is megnő, hogy az örökítőanyag-változás lutriján ebből a szaporulatból húzzák ki a következő főnyereményt.

Az energia- és információnyerés folyamatainak e pozitív visszacsatolási köre jellemez mindent, ami csak él, még a vírusokat is, amelyek, miként Weidel oly szépen megfogalmazta, az életet csak elrejtetten tartalmazzák. Kétségbevonhatatlanul igaz, mégis félrevezető, ha azt állítjuk, hogy az élőlény minden irányultságot nélkülöző, tisztán a véletlentől függő változásoknak van kitéve, és hogy az evolúció csak az alkalmatlan fajok és egyedek kiselejtezése révén valósulhat meg.

Valójában sokkal jobban közelítjük meg a szerves természetben végbemenő nagy teremtő fejlődést, ha azt mondjuk: az élet olyan vállalkozást folytat igen aktívan, amelynek egyidejű célja az „energiatőke” és a tudáskincs gyarapítása, aminek során az egyik birtoklása mindig előmozdítja a másik megszerzését is. Ennek a multiplikáló kölcsönhatásban összekapcsolt kétfunkciós körnek a hihetetlen hatékonysága a feltétele, sőt magyarázata annak, hogy az élet egyáltalán képes helytállni a kíméletlen szervetlen világ túlerejével szemben, mégpedig éppen azért, mert bizonyos körülmények között hajlamos arra, hogy képességeit „kamatoztassa”. Az az eljárás, amellyel egy nagy, modern iparvállalat, például egy vegyi konszern tiszta nyereségének egy nem jelentéktelen részét racionális módon laboratóriumaiba fekteti, hogy új felfedezések révén új profitszerzési

lehetőségeket tárjon fel, nem egyszerűen szemléletes modellje, hanem egész egyszerűen speciális esete annak a folyamatnak, amely minden élő rendszerben lejátszódik.

Fontosnak tartom Ottó Rösslernek azt a felfedezését, hogy a szerves világ a maga törzsfejlődés-történeti alakulása során nem a „tiszta” vagy „vak” véletlentől függ, hanem attól, hogy azonnal üstökön tudja-e ragadni a véletlenszerűen kínálkozó kedvező alkalmat, s képes-e arra, hogy azt gazdaságosan kihasználva újabb kedvező véletleneket tegyen lehetővé. E felismerés két nagy rejtély megoldásához visz közelebb bennünket.

E két probléma közül az első az evolúció iránya. Mint már mondottuk, az élet egyszerre információszerzés, azaz kognitív folyamat, és gazdasági, mondhatni szinte kereskedelmi vállalkozás. A környező világról szerzett tudástöbblet olyan gazdasági előnyökkel jár, melyek kifejtik a szelekciós nyomást, amelynek hatására az információszerző és – tároló mechanizmusok magasabb fejlettségi fokot érnek el.

A természettudósok, akiknél a tudásgyarapodás öncéllá lett, s ugyanígy a szellemtudományok művelői, de általánosságban az etikusan gondolkodó kultúremberek sem tehetik meg, hogy az élet két nagy jótéteménye, a potenciális energiatőke és a tudáskincs közül ne tulajdonítsanak összehasonlíthatatlanul nagyobb értéket az utóbbinak. Ezt az értéket semmiképpen sem csökkentheti az őt létrehozó szelekciós nyomás ökonómiai természetének felismerése. A szelekciós nyomás, amely a faj megmaradása szempontjából releváns mindenfajta

információ gyarapítását kényszeríti ki, olyannyira mindenütt jelenvaló, hogy egyedül is képes megmagyarázni az evolúciós történésnek az „alacsonyabb rendű” állapotok felől a „magasabb rendűek” felé mutató általános irányát. Semmiképpen sem akarom azt állítani, hogy kizárható más, ismeretlen tényezők közreműködése, de tudásunk mai állása szerint semmi sem kényszerít bennünket arra, hogy az evolúció általános irányának magyarázatához szükségszerűnek tartsuk természeten kívüli tényezők – mondjuk a J. G. Bennet-féle „démiurgikus intelligencia” – létezését. Amikor az „alacsonyabb rendű” és a „magasabb rendű” jelzőket meglepően hasonló értelemben alkalmazzuk élőlényekre és kultúrákra, ez a jogos értékelés arra a tudatos vagy nem tudatos tudástartalomra vonatkozik, amely ezeknek az eleven rendszereknek sajátja, tekintet nélkül arra, hogy szelekció, tanulás vagy exploratív vizsgálódás révén tettek szert rá, illetve hogy a genomban, az egyed emlékezetében vagy egy kultúra tradíciójában tárolódik.

II. FEJEZET Új rendszerjellemzők keletkezése

II. 1. A SZÓKÉSZLET ELÉGTELEN VOLTÁRÓL

Ha megpróbáljuk ábrázolni a nagy szerves keletkezés folyamatát, s közben ennek természetéhez is igyekszünk hűek maradni, azt tapasztaljuk, hogy törekvésünket megnehezíti az a tény, hogy a kultúrnyelv szókincse egy bizonyos időszakban – az ontogenezis, tehát az élőlények individuális létrejötte, az egyetlen addig ismert fejlődésfajta során – jött létre. A fejlődés (Entwicklung), development, evolúció stb. szavak etimológiailag kivétel nélkül valami korábban – a rügyben rejtőző virág vagy a tojásban megbúvó csirke módjára „bepólyált” vagy „összehajtogatott” állapotban – meglévő dolognak a kibontakozását jelentik. Ezeket az ontogenetikus folyamatokat az említett kifejezések kielégítő pontossággal jelölik. Siralmasan csődöt mondanak azonban, ha az organikus teremtési folyamatra próbáljuk alkalmazni őket, amelynek lényege éppen mindig valami olyan teljesen új dolognak a létrejötte, amely korábban egyszerűen nem létezett. Etimológiailag még a német nyelv szép Schöpfung4 (tükörfordításban: merítés) szava is azt jelenti, hogy valami már meglévő dolog egy hasonlóképpen meglévő készletből kimeríttetik. Egyes evolúcióval foglalkozó filozófusok, akik tudatára ébredtek mindeme szavak elégtelen voltának,

alkalmazni kezdték a még rosszabb emergencia szót, amely a nyelvi logika szerint valami korábban már megformált dolog hirtelen felbukkanását jelenti – abban az értelemben, ahogyan például a bálna, hogy levegőt vegyen, felbukkan a tenger színén, amely a szó szerint felszínes megfigyelő számára az imént még üresnek tűnt.

II. 2. A FULGURÁCIÓ

A középkor teista filozófusai és misztikusai a teremtés aktusára a „fulguratio” (villámlás) kifejezést alkották meg. Ezzel kétségkívül Isten felülről jövő, közvetlen beavatkozását akarták kifejezni. Egy etimológiai véletlen – ha ugyan nem mélyebb összefüggések – folytán ez a terminus jóval találóbban fejezi ki valami addig soha nem létezettnek a létrejöttét, mint bármelyik korábban említett kifejezés. Számunkra, természettudósok számára Zeusz villáma éppolyan elektromos szikra, mint az összes többi, és ha egy rendszer egy pontján váratlanul szikrát látunk felvillanni, az első, amire gondolunk, a rövidzárlat, azaz egy új „kapcsolat”.

1. ábra. A három áramkör, köztük (c) egy rezgőkör a „rendszersajátosság”-ot szemlélteti. Egy £0 elektromotorikus erejű és U0 kapocsfeszültségű telep pólusait vezeték köti össze. Az áramkör Ohm-féle ellenállását R fejezi ki. Az a áramkörbe egy C kapacitású kondenzátort, a b-be egy L induktivitású tekercset, a c-be kondenzátort is, tekercset is iktatunk. A két kapocs közt U feszültség mérhető. A jobb oldali diagramok a kapcsoló nulla időpontban történő zárása után bekövetkező feszültségváltozásokat mutatják. Az a-ban az ellenállás után lévő kondenzátor fokozatosan feltöltődik, mígcsak el nem éri az U0 feszültséget. A b-ben az áram – amelyet kezdetben az önindukció gátol – addig folyik, amíg el nem éri az Ohm-törvényben megszabott feszültséget; az U feszültség ekkor elméletileg nulla lesz, mert az áramkör teljes ellenállása R-ré adódik össze. A c-ben lecsengő rezgések támadnak. Látható, hogy c viselkedése nem az a és b folyamatok summatív halmozódásából adódik, holott gondolhatjuk, hogy a c rendszer a-ból és b-ből, összeadással keletkezett. – A séma érvényes pl. a következő számértékekre: C=0,7*109 F; L=2 . 10-3 Hy; R= 103 Ω; A = 1,2 . 10-6 sec. Ez az utolsó érték meghatározza a mindhárom görbénél egybeeső időtengelyt is. E. U. von Weizsäcker számítása

Ha például – miképpen ezt a mellékelt ábrán a Bernhard Hassenstein könyvéből vett egyszerű

elektromos modell is szemlélteti – összekapcsolunk

két egymástól független rendszert, egy csapásra olyan teljességgel új rendszerjellemzők jönnek létre, amelyek addig még csak jelzésszerűen sem voltak meg. Pontosan ez az alakpszichológusok misztikus csengésű, de felettébb igaz tételének mély igazsága: „Az egész több, mint részeinek összessége”.

Új rendszerjellemzők keletkezésének (amire még számos további példával szolgálok majd) sajátos esete a következő: alrendszerek olyan sorában, amelyeket lineáris oksági láncolat kapcsol össze, tehát amelyben az első csak okozóként, az utolsó pedig csak okozatként működik, egy új oksági kapcsolat létrejötte következtében éppen ez az utolsó szerezhet befolyást az elsőre, oly módon, hogy az oksági lánc körré áll össze. Ilyen – pozitív visszacsatolású – hatáskörökkel már az energia- és információnyerés tárgyalásakor megismerkedhettünk. Legalább ekkora a jelentősége a negatív visszacsatolás körfolyamatának is, amelyet azonban, mivel már az információszerző mechanizmusok közé tartozik, csak majd az erre vonatkozó fejezetben tárgyalom részletesebben. Az, ha az oksági láncolatba valahol beépül egy „negatív előjel”, tehát ha a lánc egy elemének hatása annyival csökken, amennyivel az azt megelőző elem hatása erősebb, szabályzó effektust hoz létre. Minél magasabb például a folyadék szintje egy porlasztó tárolójában vagy egy vécé vízöblítő tartályában, annál magasabbra emelkedik az úszó, megállítva ezzel a folyadék további beáramlását. A folyamat következménye a folyadékszint konstanciája.

A kibernetika és a rendszerelmélet az új rendszerjellemzők és funkciók hirtelen keletkezését

megszabadította annak ódiumától, hogy csodának tekintsük. Semmi természetfeletti nincsen abban, ha egy lineáris oksági láncolat körré zárul, s ezzel olyan rendszer jön létre, amely funkcionális tulajdonságait tekintve korántsem csak graduálisan, hanem alapvetően különbözik minden addigitól. Egy efféle „fulguráció”, ha az evolúció során történetileg egyedi eseményként következik be, a szó legszorosabb értelmében korszakalkotó lehet.

II. 3. EGYSÉG A KÜLÖNBÖZŐK SOKASÁGÁBÓL

Számos gondolkodó – filozófus éppúgy, mint természettudós – felismerte, hogy a szerves keletkezési folyamatban az előrelépést mindig az okozza, hogy bizonyos számú, egymástól különböző és addig egymástól függetlenül működő rendszer magasabb rendű egységes egésszé integrálódik, és ezen integráció során az alkotóelemek olyan változásokon mennek át, amelyek alkalmassá teszik őket, hogy az újonnan létrejövő magasabb rendű rendszer-egészben együttműködjenek.

Goethe a fejlődést, mint ismeretes, a részek differenciálódásaként és szubordinációjaként határozta meg. Elméleti biológiájában Ludwig von Bertalanffy igen pontosan ábrázolta ezt a folyamatot, és számos példát hozott rá. W. H. Thorpe Science, Man and Morals (Tudomány, ember és erkölcs) című könyvében roppant meggyőzően kimutatta, hogy az evolúció legfontosabb teremtő princípiuma az

egésznek a különböző részek sokaságából való létrejötte, melynek során ezek még különbözőbbekké válnak: Unity out of Diversity (különbözőségből származó egység). Teilhard de Chardin végül is ugyanezt öntötte igen tömör és költői formába: „Créer c'est unir” (Teremteni annyi, mint egyesíteni). Ez a princípium bizonyosan működött már az élet keletkezésének pillanatában is.

Az, hogy a különböző elemek a teremtő egyesülés során funkcionális egésszé állnak össze, az élő rendszer magán- és magáért való bonyolultabbá válását jelenti. A további evolúció során azonban az új rendszer gyakran azáltal egyszerűsödik, hogy a benne egyesült alrendszerek mindegyike „specializálódik”, azaz olyan funkcióra korlátozódik, amely az új munkamegosztás értelmében jut osztályrészéül, míg más funkciókat, amelyeket önálló korában ugyancsak el kellett látnia, átengedi az egész más részeinek. Külön-külön még agyi ganglionjaink sejtjei is – amelyek pedig együttműködvén a legnagyobb szellemi teljesítményeket hozzák létre – jóval kevesebbre képesek, mint egy amőba vagy papucsállatka. Ez éppúgy vonatkozik a sejt egyéni teljesítményére, mint az alapjául szolgáló releváns információra. Egy amőba vagy papucsállatka értelmes válaszok sokaságával rendelkezik a kívülről érkező ingerekre, és nagyon sok fontos dolgot „tud” a külvilágról. A ganglionsejt azonban csak azt tudja, mikor kell meghúznia a ravaszt, de még ezt sem képes gyengébben vagy erősebben végrehajtani, hanem a „mindent vagy semmit” törvényének engedelmeskedve vagy maradéktalanul, vagy sehogy

sem. A magasabb rendű egészbe beépült tag effajta „elbutulásának” természetesen megvan az értelme: az egész funkciója szempontjából ez nélkülözhetetlen, mert a hír továbbításának egyértelműségét szolgálja. A „jelentés”, amelyet a sejt továbbad, nem lehet e sejt pillanatnyi állapotától függően erősebb vagy gyengébb, ugyanúgy, ahogyan a fegyelmezett katonára sem bízzák rá annak mérlegelését, hogy egy parancsot nagyobb vagy kisebb energiával hajtson végre.

Az a jelenség, hogy az eredetileg független alrendszer a fölérendelt rendszerbe integrálódván egyszerűbbé válik, az evolúció minden szintjén megfigyelhető. Az ember és az emberi kultúra pszichoszociális fejlődésének szintjén ez komoly problémákat okoz nekünk. A kulturális munkamegosztás elkerülhetetlen fejlődése az összes emberi tevékenységben, legfőképpen a tudományban, elkerülhetetlenül specializációhoz vezet. A folyamat végén a specialista – ahogyan a régi vicc mondja – mind többet tud mind kevesebbről és kevesebbről, végül pedig mindent tud – a nagy semmiről. Fennáll annak komoly veszélye, hogy a specialista, akit a szaktársaival való vetélkedés egyre átfogóbb tudás megszerzésére kényszerít, egyre tájékozatlanabbá válik tudományának egyéb ágaiban, míg végül teljességgel képtelenné válik annak megítélésére, hogy saját területe milyen ranggal és szereppel rendelkezik az emberiség egyén feletti kultúrájához tartozó össztudás nagyobb vonatkoztatási rendszerének keretei között.

Egy magas fokon szervezett rendszer

egyszerűsítésének másik módját „jobb szervezésnek” szoktuk nevezni az emberi társadalom életében. Ahogyan az ember készítette összes gép első, kísérleti példányai bonyolultabb szerkezetűek, mint amilyenek végső formájukban lesznek, úgy az élő szervezetek esetében is gyakran ez a helyzet. A kölcsönhatások, különösen az alrendszerek közti információcsere egyszerűbbé válik vagy közvetlenebb pályákra terelődik, a szükségtelen maradványok leépülnek, vagy ahogyan a biológiában mondják, „rudimentálódnak”. A „jobb szervezés” útján való egyszerűsítés különösen jellemző az ember individuum feletti, kulturális meghatározottságú közösségeiben.

II. 4. AZ INTEGRÁCIÓ SZINTJEINEK EGYOLDALÚ

KAPCSOLATAI

Annak az előbbiekben már tárgyalt módnak, ahogyan a már meglévő alrendszerek egy funkcionális egészbe integrálódnak, egy sajátos, bizonyos fokig egyoldalú kapcsolat az eredménye, amely ugyanúgy fennáll mind az organizmuson belül, annak egésze és alrendszerei között, mind a magasabb rendű élőlények és azok már kihalt, primitívebb ősei közt. Ugyanilyen viszony áll fenn alapjában véve minden élőlény és a között a szervetlen anyag között, amelyből felépül. Ezt a kapcsolatot ontológiailag is kifejezhetjük, ameny-nyiben azt mondjuk: az egész nem más, mint részei, s ez azután is így marad, ha az evolúció során időben

egymás után bekövetkező fulgurációk sorozata révén megfelelő számú további új rendszertulajdonsággal gazdagodik. E folyamat során az alrendszerek nem kapnak új és magasabb rendű rendszertulajdonságokat, sőt a már taglalt egyszerűsödések során el is veszíthetik ezeket. Egyetlen, az alrendszerekben uralkodó törvényszerűség sem válik érvénytelenné az egészben, legkevésbé azok, amelyeket a minden élőlény építőköveit szolgáltató szervetlen anyag ural.

A rendszer-egész ilyeténképpen – és éppen ebben áll a kapcsolat szóban forgó egyoldalúsága – minden tagjának valamennyi tulajdonságával rendelkezik, elsősorban pedig az egyes elemekhez tapadó gyengéjével, hiszen, mint ismeretes, egyetlen lánc sem erősebb leggyengébb láncszeménél. Fordítva azonban nem igaz a dolog: a számos alrendszer egyike sem rendelkezik az egész tulajdonságaival.

Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan az összes magasabb rendű organizmus rendelkezik elődei tulajdonságainak nagy részével, ha azonban megfordítjuk a dolgot, még egy élőlény tulajdonságainak legalaposabb ismerete sem teszi lehetővé számunkra, hogy megjövendöljük a belőle evolválandó leszármazottak mineműségét. Ez semmiképpen sem jelenti, hogy a magasabb rendű rendszerek hozzáférhetetlenek az analízis és a természetes magyarázat számára. A kutatónak analitikus törekvései során mindössze arról nem szabad soha megfeledkeznie, hogy az egész rendszer tulajdonságait és törvényszerűségeit – miként alrendszereiéit is – mindig azon tulajdonságok és

törvényszerűségek alapján kell megmagyaráznia, amelyek az egy fokkal alacsonyabb integrációs szinten uralkodnak. Ez is csak akkor lehetséges, ha ismerjük azt a rendszert, amelyben az ilyen szintű alrendszerek magasabb rendű egységgé állnak össze. Feltéve, hogy maradéktalanul ismerjük, elvileg minden élő rendszer valamennyi funkciója – még a legmagasabb rendűé is – megmagyarázható természetes módon, azaz természeten kívüli tényezők segítségül hívása nélkül.

II. 5. A NEM RACIONALIZÁLHATÓ MARADÉK

Az élőlény principiális megmagyaráz-hatóságának eZ

a tétele azonban csak akkor érvényes, ha adottnak tekintjük testének jelenlegi struktúráit, más szóval, ha úgy teszünk, mintha történeti létrejötte nem érdekelne bennünket. Abban a pillanatban ugyanis, amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy egy adott organizmusnak miért olyan a struktúrája, amilyen, a legfontosabb válaszokat az illető faj múltjában kell keresnünk. Arra a kérdésre, hogy füleink vajon miért éppen fejünk két oldalának ezeken a pontjain helyezkednek el, létezik legitim oksági válasz: ti. vízből lélegző ősöktől származunk, amelyeknek ezen a helyen egy kopoltyúrésük – úgynevezett fecskendezőlyukuk – volt, amely a szárazföldi életre való áttérés során légvezető csatornává alakult, és megváltozott funkcióval a hallás érzékének szolgálatába állt.

Azoknak a tisztán történeti okoknak a száma,

amelyeket ismernünk kellene, hogy maradéktalanul megmagyarázhassuk egy szervezet ilyen és nem másmilyen voltát, nem végtelen ugyan, de mégis elégségesen nagy, hogy végigkövessük az összes oksági láncot – még ha volna is végük. Mindig marad egy – Max Hartmann kifejezésével élve – irracionális vagy nem racionalizálható maradék. Azt, hogy az evolúció az Óvilágban tölgyfákat és embereket, Ausztráliában viszont eukaliptuszfákat és kengurukat produkált, éppen ezek a mára már kideríthetetlen okláncolatok okozták, melyeket általában a rezignált „véletlen” terminussal illetünk.

Bár, miként ezt újra és újra hangsúlyoztuk, természettudósok lévén, nem hiszünk a csodákban, azaz a természet általános érvényű törvényeinek áthághatóságában, tisztában vagyunk azzal, hogy sohasem sikerül maradéktalanul megmagyaráznunk a magasabb rendű eleven lények alacsonyabb rendű ősökből való létrejöttét. A magasabb rendű élőlény, miként ezt elsősorban Michael Polányi hangsúlyozta, nem „redukálható”, vezethető vissza egyszerűbb őseire, az élő rendszer pedig még ennél is kevésbé „redukálható” a szervetlen anyagokra és a bennük lejátszódó folyamatokra.1 Ugyanez azonban érvényes az ember alkotta gépekre is, amelyek éppen ezért jól megvilágítják az ilyen értelemben vett

1 A szerves élet keletkezésével kapcsolatos egyik elmélet szerint

Földünkön a szervetlen molekulák villámcsapások révén egyesültek szervesekké – lásd: fulguráció! (ti. fulgur lat. 'villám'). Ezt a feltevést nem cáfolja, inkább csak módosítja az a minapi felfedezés, hogy bolygónkra a Marsról is érkezhetett szerves anyag: villámok ott is csapkodhattak – a fordító.

redukálhatatlanság lényegét. Ha csak jelenlegi, fizikai működési mechanizmusaikat tekintjük, maradéktalanul elemezhetők, egészen az ideális bizonyítékkal szolgáló analízisig, a szintézis maradéktalan végrehajthatóságáig, azaz a gyakorlatban való előállíthatóságig. Ha azonban – megmagyarázni próbálván ilyen és csakilyen voltukat – tekintetbe vesszük, hogy a gépek történeti-teleonomikus szempontból az ember szervei gyanánt (!) jöttek létre, pontosan ugyanúgy rábukkanunk a nem racionalizálható maradékra, mint az élő rendszerek esetében.

Feltételezhetjük, hogy Polányinak eszében sincsen vitalisztikus tényezőket posztulálni, de hogy teljességgel kiküszöböljük egy ilyen félreértés lehetőségét, szívesebben fogalmazok úgy, hogy bármennyire pontosan ismerjük is az alacsonyabb szinten integrált rendszert, a magasabb szinten integrált rendszert nem vagyunk képesek származtatni az alacsonyabb szinten integráltból. Bizonyosan tudjuk, hogy a magasabb rendű rendszerek alacsonyabb rendűekből keletkeztek, hogy ilyenekből épülnek fel, s hogy ezeket mint építőelemeket ma is tartalmazzák. Azt is teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a magasabb rendű élőlények milyen korábbi, alacsonyabb rendű előzményekből jöttek létre. Csakhogy minden „felépülési” aktus „fulguráció” volt, amely az evolúció során történetileg egyszeri módon ment végbe, és ez az esemény minden alkalommal a véletlen, vagy ha úgy tetszik, a találmány karakterisztikumával rendelkezett.

III. FEJEZET A valós lét rétegei

III. 1. NICOLAI HARTMANN LÉTKATEGÓRIÁI

„Vajon csakugyan helytálló-e, amit Kant filozófiájának tulajdonítanak, tudniillik hogy a létalap kérdése oly maradéktalanul kiiktattatik belőle? Nem jóval inkább az-e a helyzet, hogy ennek a distinkciónak és általában az objektív érvényességnek a problémája éppenséggel felveti a létalapok kérdését? Hiszen egy észfogalom csak akkor illhetik egy dologra, ha az illető dolog csakugyan rendelkezik is azzal a tulajdonsággal, amelyet a fogalom vele kapcsolatban kijelent. Az elégséges »objektív érvényességnek« tehát feltétele, hogy az elvont kategória egyúttal tárgyi kategória is legyen.” Mint e mondatok mutatják, Nicolai Hartmannt a valós, szubjektumon kívüli világ létével kapcsolatos mély, alapvető meggyőződése készteti arra, hogy az emberi gondolkodás kategóriáit azonosnak tekintse a szubjektumon kívüli realitás kategóriáival. A kategória az ő szemében állítás, predikátum. Ezt mondja: „A kategóriák a létezőre vonatkozó alappredikátumok, amelyek megelőznek minden speciális predikátumot, egyúttal pedig ezek kereteit alkotják.” Másutt kijelenti: „...amennyiben (a kategóriák) maguk a legáltalánosabb állításformák – egyben pedig kerékvágások a lehetséges speciális állítások számára –

, ugyanannyiban alapmeghatározásai azoknak a tárgyaknak, amelyekre vonatkoznak. Ez pedig azt jelenti, hogy éppen ezek a kinyilvánított alapmeghatározások kapcsolódnak a dolgokhoz mint létezőkhöz, mégpedig függetlenül attól, hogy ezek (a létezők) maguk nyilvánították-e ki őket, vagy sem (kiemelés tőlem – a szerző). Amikor beszélünk róluk, minden létező predikátumokban jelenik meg. A predikátumok azonban nem azonosak velük. A fogalmak és ítéletek nem önmaguk miatt, hanem a létező miatt léteznek. Az ítélet belső, ontológiai értelme az, amely logikailag immanens formáját transzcendálja. A »kategória« fogalma minden félreértés dacára emiatt őrizte meg ontológiai teherbírását.”

Amikor Hartmann, miként ez az idézett mondatokból kellő világossággal kitűnik, határozottan állítja, hogy az elvont kategória egyszersmind objektív kategória is, és erre alapozza a külvilág létével és relatív megismerhetőségével kapcsolatos meg-győződését, ismeretelméleti alapállását tekintve szoros rokonságot tart a hipotetikus realizmuséval. Utóbbi számára teljesen természetes, hogy az emberi megismerő apparátus kategóriái és szemléletformái a törzsfejlődés-történeti keletkezés során létrejött dolgok, amelyek a szubjektumon kívüli valóság adottságaihoz analóg módon és analóg okokból úgy „passzolnak”, mint a lópata a sztyepp talajához, vagy a halak uszonya a vízhez. Hartmanntól bizonyosan igencsak távol állt, hogy genetikai-történeti magyarázatot keressen az elvont és tárgyi kategóriák közt megállapított megfelelésre. Azok a nézetei

azonban, amelyeket kategóriaelmélete alapján alakított ki a valós világ, különösen az organikus világ felépítéséről, olyannyira tökéletesen egybeesnek az evolucionista nézetekkel, hogy valahányszor Hartmann gondolatmenetét ismertetem, nehezen állom meg, hogy rétegelméletébe ne csempésszek evolucionista interpretációkat. Egyszer megkérdeztem Walter Robert Corti barátomtól, aki személyesen is jól ismerte Hartmannt, hogy szerinte mit szólna a nagy filozófus tanainak törzsfejlődés-történeti értelmezéséhez. Corti úgy vélte, Hartmann ezt elutasítaná, majd vigasztalásul hozzátette: „Viszont csak így élvezhetőek.” A következő részben a vérbeli filozófus Cortinak ezt a kijelentését tartom szem előtt.

III. 2. NICOLAI HARTMANN ELMÉLETE A VALÓS LÉT

RÉTEGEIRŐL

A valós világban, amelyben élünk, mondja Nicolai Hartmann, rétegeket találunk, melyek mindegyike külön létkategóriákkal vagy azok csoportjaival rendelkezik. Az egyes rétegeket ezek birtoklása vagy nem birtoklása különbözteti meg egymástól. „A reális képződmények fokozatai közt az áthidalhatatlan másság bizonyos alapjelenségei figyelhetők meg”, és: „Egy, a jelenségeket figyelembe vevő kategóriatannak e határvonalakkal éppúgy számolnia kell, mint a felettük átívelő létösszefüggésekkel...” Ezen létösszefüggések mindig csak egyoldalú módon ívelnek át e határvonalak felett, melyek a valóságos lét négy

rétegét – a szervetlent, a szervest, a lelkit és a szellemit – határolják el egymástól. A szervetlen világban érvényes létprincípiumok és természeti törvények korlátlanul uralják a magasabb rendű rétegeket is. Hartmann ezt írja: „A szerves természet ilyeténképpen a szervetlen fölé magasodik. Nem szabadon, önmagában lebeg, előfeltételeit az anyagi világ viszonyai és törvényszerűségei jelentik, ezeken nyugszik, még ha ezek semmiképpen sem elégségesek, hogy létrehozzák magukból az élőt. A lelki jellegű létnek és a tudatnak ugyancsak az a hordozó szervezet a feltétele, amellyel együtt – és mindig csak vele – a világban megjelenik. Ugyanígy a szellemi élet nagy történeti eseményei is azoknak az individuumoknak a lelki életéhez kötődnek, amelyek ennek mindenkori hordozói. Rétegről rétegre, határvonalakon innen és túl az »alulról való« feltételezettség, alátámasztottság ugyanazon viszonyait találjuk, ugyanakkor a feljebb lévő a maga önálló megformáltságában és öntörvényűségében mégis önállóságot élvez.

Ez a viszony jelenti a valós világ tulajdonképpeni egységét. A világ minden sokrétűsége és heterogenitása mellett sem nélkülözi az egységességet. Rendelkezik egy rendszer egységességével, ez a rendszer azonban rétegekből álló rendszer. A reális világ építménye rétegzett építmény. A lényeg nem a határvonalak áthidalhatatlansága – hiszen előfordulhat, hogy ez »csak számunkra« létezik –, hanem újabb törvényszerűség életbelépése és kategoriális megformáltsága, miközben a felső függ az alatta lévőtől, de ahhoz képest mégis kimutathatóan

sajátos és önálló.” Hartmann művének ezek a csodálatosan szép

mondatai rendkívül híven ábrázolják azt az alapvető egybeesést, amely tisztán ontológiai megalapozottságú nézetei és a törzsfejlődés ama kutatójának felfogása közt tapasztalható, aki tudására az élőlények összehasonlító és analitikus tanulmányozása során tesz szert. Hartmann elméletét „pszeudometafizikus konstrukciónak” bélyegezték, teljességgel jogtalanul, hiszen semmiképpen sem az. Nem deduktív spekulációra, hanem empirikus tapasztalatra épül, és anélkül adja vissza világunk jelenségeit és sokrétűségét, hogy heterogén alkotórészekre aprózná.

Ontológiai helyességének az a számomra legmeggyőzőbb bizonyítéka, hogy anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben figyelembe venné az evolúciót, egyetlen ponton sem mond neki ellent – éppúgy, ahogyan ezt minden jó összehasonlító anatómia teszi, még ha Darwin felismerései előtt dolgozták is ki. A nagy hartmanni létkategóriák rétegződése közvetlenül egyezik földtörténeti keletkezésükével. A Földön a szervetlen világ már a szerves előtt nagyon régen létezett, és a törzsfejlődés során csak később bukkantak fel azok a központi idegrendszerek, amelyeknek szubjektív tapasztalást, „lelket” lehetne tulajdonítani. A szellemi végül csak a teremtés legeslegújabb fázisában lépett színre.

Hartmann határozottan kijelenti, hogy az alacsonyabb és magasabb rendű rétegek kategoriális különbözőségei korántsem korlátozódnak a

szervetlen és a szerves, a szerves és a lelkes, végül pedig a lelkes és a szellemi közti cezúrákra. Ezt mondja: „A világot alkotó magasabb rendű képződmények a világhoz hasonlóan rétegződnek.” Szerintünk ez azt jelenti, hogy az evolúció minden olyan lépése, amely egy alacsonyabb szinten szervezett lénytől egy magasabb szinten szervezett felé vezet, alapvetően ugyanolyan jellegű, mint magának az életnek a keletkezése.

III. 3. VÉTSÉGEK A JELENSÉGNEK MEGFELELŐ KATEGORIÁLIS

ÉS A RENDSZERNEK MEGFELELŐ OKSÁGI ANALÍZIS SZABÁLYAI ELLEN

A hartmanni ontológia és a törzsfejlődés-történeti rendszerkutatás közt akkor a legfeltűnőbb az egybeesés, ha megvizsgáljuk mindkettő legitim módszereit s a sajnos oly gyakori vétségeket, melyeket e már a tárgynál fogva is kötelező módszerek ellen sajnos oly gyakran elkövetnek. Az ontológusnak szívügye, hogy a külső valóságot a jelenségnek megfelelően írja le, azazhogy se egyetlen valós dolognak ne tulajdonítson olyan létkategóriákat, amelyek nem illetik meg őket, se olyanokat ne hanyagoljon el, amelyek jellemzőek rájuk. Hartmann azt mondta: „Önmagában azt, hogy a valós világ felépítésében rétegzettség érvényesül, könnyű belátni, szinte kiszúrja az elfogulatlan szemet. Korán fel is ismerték. A rétegzettségfelfogás csak azért nem érvényesülhetett (válhatott uralkodóvá), mert ellentétes volt a spekulatív

gondolkodás egység-posztulátumáual. Metafizikus spekuláció, ha például egy radikális

mechanicizmus az egész világtörténést a klasszikus mechanika történéskategóriáival és törvényszerűségeivel akarja megmagyarázni, amire ezek egész egyszerűen nem alkalmasak. Amikor a mechanicista ugyanakkor elhanyagolja vagy akár tagadja azokat a magasabb rendű öntörvényszerűségeket, amelyek révén a magasabb rendű rétegek elkülönülnek az alacsonyabb rendűektől, illetve föléjük emelkednek, bekövetkezik a hatás „felfelé való” áthágásának könnyen belátható, de szinte kiirthatatlan vétsége. Valamennyi úgynevezett „izmus”, így a mechanicizmus, biologizmus stb., veszik maguknak a bátorságot, hogy magasabb szintekre jellemző és csak kizárólag ezek sajátosságainak tekinthető folyamatokat az alsóbbak történéskategóriáival ragadjanak meg, ami egyszerűen képtelenség.

Az is erőszakot tesz a megtalált kategóriákon, aki az illegitim határsértést az ellenkező irányban követi el. Hartmann erről a bizonyos mértékig a fentebb taglalt reciprokénak tekinthető tévedésről ezt írja: „Az egész világkép kiindulópontját ennek értelmében a lelki lét szintjén választják ki – ott, ahol az ember azt önmaga mivoltában megéli –, s ott terjesztik ki a princípiumot »lefelé«, a reális alacsonyabb szintjeire.” Ugyanazon okból téves valamennyi pánpszichisztikus világkép, így Leibniz monasztana, Jakob von Uexküll környezetelmélete, sőt Weidel szellemes kísérlete a lélek-test megoldására is, hiszen mind egyetlen fajta lét- vagy történésprincípium alapján akarják

megmagyarázni a világ teljes sokrétűségét. Számos gondolkodó szemlátomást le-küzdhetetlen

késztetést érez, hogy ezen a módon jusson egy lehetőleg egységes világképhez. Mi mással magyarázhatnánk különben, hogy egy józan emberi értelemmel rendelkező ember arra vetemedjék, hogy Descartes példájára elvitassa egy kutyától vagy majomtól a szubjektív tapasztalást, vagy hogy, mint ahogyan Weidel teszi, egy vasatomnak is ilyet tulajdonítson.

Minden, amit a modern rendszerszemléletű törzsfejlődés-történet a rendszerjellemzők keletkezése és az integráció különböző szintjei közti egyoldalú kapcsolatot illetően kiderített, világosan mutatja, hogy az élő rendszer rendszerjellemzőivel szemben joggal alkalmazott oksági elemzés olyan eredményeket hoz és olyan módszereket tesz szükségessé, amelyek közeli rokonságban vannak Hartmann jelenségazonos analízisével. Sőt azt is kijelenthetjük, hogy csak a rendszerszempontú oki elemzés révén érthetjük meg, hogy a Hartmann által megrótt határsértések miért vezetnek olyan súlyos tévedésekhez. Pontosan értjük, miért lehetetlen az alacsonyabb fokon integrált rendszer tulajdonságaiból levezetni a magasabb fokú rendszeréit, és ugyanígy azt is, miért teljesen értelmetlen, ha valaki egy egész alrendszereiben vagy magasabb rendű élőlények egyszerűbb elődeinél nyomoz olyan sajátosságok után – netán egyenesen szükségszerűnek is mondja ilyenek meglétét –, amelyek csak a magasabb szinten való integrálódás teremtő aktusával jönnek létre.

Ebben a könyvben különösen behatóan kell

foglalkoznom egy tipikus tévedéssel, nevezetesen némely pszichológusok és magatartás-kutatók ama szívós igyekezetével, hogy az adaptív tanulást ne csak azoknál az alacsonyabb rendű élőlényeknél mutassák ki, amelyeknél ez egyszerűen „még” hiányzik, hanem magasabb rendű organizmusok olyan alrendszereinél is, amelyek nemcsak hogy nem módosulhatnak tanulás révén, hanem a már az első fejezetben említett okokból még filogenetikus programozásuk is ellenállóvá teszi őket az adaptív tanulással szemben. Egy biológiai előképzettséggel nem rendelkező pszichológus számára, aki élőlényekre vonatkozó gyakorlati tudásának nagy részét emberekkel és magasabb rendű emlősökkel való ténykedése során szerezte, ráadásul abban a doktrínában nevelkedett, hogy minden állati és emberi viselkedés legegyszerűbb és legprimitívebb eleme a reflex és a feltételes reflex, szinte magától értetődőnek tűnik, hogy a protozoonoknak és az alacsonyabb rendű gerinceseknek is legalábbis a feltételes reakciók egyszerű előzményeit avagy „orimentumait” (kezdeményeit) tulajdonítsa, s ehhez a tévhithez csökönyösen, azzal a mélységes áhítattal ragaszkodjék, amelyet az egységes világkép iránti szükséglet motivál.2 E motiváció igen erős, ennek a tragikus önbecsapásnak sokan áldozatául esnek, s a „tanulást” a legalacsonyabb rendű élőlényeknél is megpróbálják kimutatni.

2 A mechanisztika kritikáját lásd in: Konrad Lorenz: Az Orosz

Kézirat, XII. fejezet: A mechanisztika – Cartafilus Kiadó 1998

III. 4. AZ ELLENTÉTES FOGALOMALKOTÁS TÉVEDÉSE

Az előzőekben kimutattam, hogy a valós lét különböző rétegeihez igen eltérő, az egyes rendszerek integráltságától függő, különböző kategoriális tulajdonságok tartoznak. Szó volt a tévedésekről, amelyeket az okoz, ha valaki abbéli igyekezetében, hogy a világot egyetlenegy magyarázó elv alapján értse meg, alacsonyabb rendű, egyszerűbb rendszereket sokkal magasabb rendű, vagy épp ellenkezőleg, magas fokon integrált rendszereket túlságosan elemi alapelvek alapján próbál magyarázni.

A következőkben az emberi megismerési törekvésnek azzal a hibás megnyilvánulásával kell foglalkoznunk, amikor az ember megfeledkezik arról, ami a valós világ valamennyi rétegének egyaránt sajátja. Az ellentétes fogalomalkotás, az alfa és nem alfa szembeállítása olyan logikai forma, amely, mint az egységes magyarázó elvek alkalmazására való hajlam, szemlátomást vele születik az emberrel, és bizonyos mértékig ellensúlyozza azt.

A réteghatárok alulról felfelé való áthágása, amelyről könyvünk II. 4. fejezetében beszéltünk, kétféle megállapítást enged meg a közösről és a különbözőről. Mondhatjuk például, hogy minden életfolyamat kémiai és fizikai történés, tapasztalásunk minden szubjektív folyamata szerves, fiziológiai, ezáltal pedig kémiai-fizikai is, tehát az ember egész szellemi élete ugyanilyen értelemben nem más, mint az alapjául szolgáló összes rétegben zajló történés. Ugyanennyire helyes és legitim, ha ezt állítjuk: Az

életfolyamatok „tulajdonképpen” – azaz ama lét- és történésprincípiumok tekintetében, melyek kizárólag nekik sajátjaik, csak rájuk jellemzőek, főleg pedig más kémiai-fizikai történésekre épülnek – ezekhez képest valami gyökeresen mást képviselnek. A tapasztalás kíséretében zajló idegi folyamatok teljesen mások, mint a lelkiséget nélkülöző ideg-fiziológiai processzusok. Az ember pedig, aki szellemmel bíró lény lévén individuumok feletti tudással, illetve képességekkel és akarattal rendelkezik, éppen emiatt lényegileg különbözik legközelebbi zoológiai atyafiságától.

A két állítássor közti ellentmondás látszólagos, és ennek az emberi megismerés előrejutását olykor komiszul akadályozó látszatproblémának a megoldása az egyik legfontosabb eredmény, amelyhez a hartmanni ontológia és az élő rendszerek kauzálanalitikus vizsgálata egymástól függetlenül, mégis egymással teljes összhangban eljutott. A rétegek vagy integrációs szintek egyoldalú áttörése azzal a következménnyel jár, hogy nem alkalmazható rájuk a kontradiktorikus ellentét logikai formulája. B sohasem nem A, hanem mindig A+B, C pedig A+B+C, és így tovább. Bár a való világ rétegeit csakugyan helytelen diszjunktív fogalmakba foglalni, mégis számtalan ilyen páros fészkelte be magát gondolkodásunkba, valamint tudományos és hétköznapi nyelvünkbe: természet és szellem, test és lélek, állat és ember, nature és nurture (ang.: 'velünk született habitus' és 'neveltetés'), és így tovább.

Ha a modellpéldánkban bemutatott a és b rendszereket, tehát az indukciós tekercses és a

kondenzátoros áramköröket egyetlen egységes rendszerbe integráljuk, ez az új egység még mindig csak két alrendszer részeiből áll, de vannak olyan tulajdonságai, amelyek azokban egyáltalán nem – utalásszerűen sem – mutathatók ki. Azt gondolnánk, ez éppoly könnyen megérthető, mint az a tény, hogy a törzsfejlődés során szó szerint lépten-nyomon következtek be analóg, új fulgurációk, s hogy ezt régi rendszerjellemzők épségben átvészelhetik.

Akad néhány antropofilozófus, aki mindezt szemlátomást egyáltalán nem képes felfogni, s aki ezért végeláthatatlan és terméketlen fejtegetésekbe bocsátkozik arról, hogy az ember „lényege szerint”, vagy csak „gradualiter” különbözik „az állattól”. Nem tudják vagy nem értik, hogy minden újonnan felbukkanó rendszerjellemző, miképpen modellünkben a rezgési képesség, teljesen természetes módon nem graduális, hanem lényegi változást jelent. A melegvérűek a maguk új, a vért állandó hőmérsékleten tartó szabályozókörével lényegileg különböznek hüllő őseiktől, a madárszárny lényegileg más, mint a hüllő karja, amelyből létrejött, és éppen ebben és nem más értelemben különbözik lényegileg az ember más emberszabásúaktól. Ha mesterem, Oskar Heinroth jelenlétében valaki diszjunktív fogalmakban „az” emberről és „az” állatról beszélt, ő barátságosan és türelmesen félbeszakította az illetőt, megkérdezvén: „Ne haragudjon kérem, amikor állatról beszél, amőbára vagy csimpánzra gondol?”

III. 5. AZ ELŐZŐ KÉT FEJEZET ÖSSZEFOGLALÁSA

Az új rendszerjellemzők keletkezéséről és a Nicolai Hartmann rétegelméletéről szóló két előző fejezetből összefoglalásképpen három tényt szeretnék kiemelni, amelyek könyvünk most következő fő témája, a kognitív mechanizmusok szerkezetének összehasonlító vizsgálata szempontjából fontosak. Mint minden életfolyamat, a fajmegtartó jelentőségű információt megszerző és tároló folyamatok is sokszorosan egymásra rétegződnek, és át- meg átszövik egymást. Vizsgálatuk során újra és újra a következő három tényre bukkanunk.

Először: az egyszerű és a legegyszerűbb rendszerek igencsak képesek az önálló működésre, ugyanígy a legegyszerűbb szervezetek is életképesek és életképesek is voltak, másként sohasem jöhettek volna létre belőlük magasabb szervezettségű utódok.

Másodszor: egy új és komplex funkció gyakran – ha ugyan nem mindig – több olyan, már meglévő egyszerűbb funkció integrációja révén jön létre, amelyek egyenként és a későbbi integrációtól függetlenül működőképesek voltak, s amelyek korántsem tűnnek el vagy veszítik el jelentőségüket, amikor az új egység nélkülözhetetlen elemeként funkcionálnak tovább.

Harmadszor: teljességgel hiábavaló egyedi, önállóan funkcionáló alrendszerekben vagy alacsonyabb rendű szervezetekben olyan rendszerjellemzők után kutatni, amelyek csak az integráció magasabb szintjén jelennek meg.

IV. FEJEZET A rövid távú információszerzés

folyamatai

IV. 1. A GENOM TELJESÍTMÉNYKORLÁTAI

Bár a genom próbálkozás-siker módszerének kapacitása szinte korlátlan, önmagában nem volna képes az alkalmazkodás olyan folyamatos állapotában tartani az élő rendszereket, amely biztosítja túlélésüket. A genom kognitív mechanizmusa ugyanis képtelen megfelelni a környezet gyors változásainak. Kísérleteinek egyetlen eredményéről sem „tudhat” semmit, míg legalább egy generáció le nem éli életét. A genom ezért a maga módszerével csak olyan környezeti adottságokhoz való alkalmazkodást képes előidézni, amely statisztikailag elégséges konstanciával hosszabb időn keresztül fennmarad. A modern kibernetika szóhasználatával élve azt mondhatjuk, hogy egy generáció élettartama az a „holtidő”, amelynek el kell telnie, mire a genom kognitív mechanizmusa reagálni kezd egy külső hatásra.

Mármost, mint erre már a Prolegomenában és az I. 3. fejezetben is utaltunk, nagyszámú, kellőképpen alkalmazkodott mechanizmus van, mely információkat vesz fel és hasznosít, tárolni azonban nem tárolja őket. Ahogyan ott már szó volt róla, sajátos voltuknak gyakran nem tulajdonítanak jelentőséget,

mert az ismeretszerzés legegyszerűbb és legősibb, a genomra jellemző formájának, valamint a kulturális emberi megismerési törekvések legmagasabb formáinak funkcionális analógiái túlságosan könnyen feledtetik, hogy ezen két, a szerves lét különböző szintjein zajló folyamat közé nélkülözhetetlen kognitív funkciók egy teljes rétege rakódott. E funkciók a külvilágban pillanatnyilag uralkodó körülményekkel kapcsolatos tudást közvetítenek, s ezáltal alapját jelentik a tapasztalás és tanulás valamennyi magasabb rendű folyamatának.

IV 2. A SZABÁLYZÓKÖR VAGY HOMEOSZTÁZIS

A rövid távon információt szerző s ezáltal a genom holtidejét áthidaló fiziológiai mechanizmusok kivétel nélkül olyan struktúrák révén képesek erre a teljesítményre, amelyek ezt a célt szolgáló konstrukciójukat a genom próbálkozás-siker módszerének köszönhetik. A pillanatnyi információ megszerzésének legegyszerűbb formája, azaz a szabályzókör vagy homeosztázis is struktúrához – tehát a genom próbálkozás-siker módszeréhez – kötődik. Csakhogy már maga az élet sem képzelhető homeosztázis nélkül. Az így körvonalazódó probléma mindössze annyiban különbözik a jól ismert tyúk-tojás dilemmától, hogy értelmes kérdést vet fel.

Már olvashattuk, mi a szabályzó- vagy negatív visszacsatolású kör. A szerves világban felfoghatatlanul sok szabályzókör működik.

Bonyolultságuk foka az elgondolható legkülönbözőbb. Akadnak, amelyek „pusztán” kémiai szinten tartanak fenn egy állandó állapotot, de vannak olyan rendkívül differenciált szerveződések is, amelyekben az érzékszervek és a központi idegrendszer igen komplikált funkciói egyes individuumok révén vagy egész társulások viselkedése által gondoskodnak egy bizonyos „szükséges érték” – például, ahogyan Wynne-Edwards különböző állatfajoknál ki is mutatta, a faj megmaradása szempontjából kedvező populációs sűrűség – állandóságáról.

Ha egy organizmus valamilyen zavar után visszanyeri vagy zavarral fenyegető külső behatás dacára mégis megtartja belső egyensúlyát, az azt jelenti, hogy a környezeti változás fajtájával és fokával kapcsolatos információt vett fel, s azt értelmesen értékesítette. Ha például egy állat oxigénszegény közegben felgyorsítja légzését, vagy tápláléktúlkínálat esetén átmenetileg felhagy a táplálkozással, az azt jelenti, hogy az élő rendszer nemcsak arról van informálva, hogy neki magának bizonyos anyagokból mennyire van szüksége, hanem – ennek révén – az ezen anyagokkal kapcsolatos pillanatnyi „piaci helyzetről” is.

Mint számos egyéb mechanizmus, amely által az organizmus a környezetében pillanatnyilag uralkodó körülményekkel kapcsolatos információkat vesz fel, gyakran megtörténik, hogy a szabályzókör funkciója egymásután számtalanszor működik anélkül, hogy teljesítménye megváltoznék. Más szóval: ha eltekintünk a nemkívánatos elhasználódási és öregedési jelenségektől, a genomban előre

programozott struktúrája tartósan és pontosan ugyanaz marad. Az információ, amelynek felvételére és felhasználására az apparátus készült, nyomban hasznosul, de nem tárolódik.

IV 3. AZ INGERELHETŐSÉG

A homeosztázis bizonyos formáit leszámítva minden olyan folyamat, amelynek révén egy szervezet pillanatnyi információt vesz fel vagy hasznosít, azon alapul, hogy a szervezet úgynevezett ingerek megválaszolására képes. Az ingert és ingerelhetőséget igen különböző módokon definiálták. Általában azt értik rajta, hogy a szervezet egy, a kiváltó kauzalitás – tehát nem közvetlen energiafelhasználás – értelmében hatásos külső behatást, nevezetesen az „ingert” egy mozgási folyamattal (ilyen a mozgás minden állapotváltozása) vagy anyagok kiválasztásával, szekrécióval válaszol meg. Ami az ingerelhetőséget illeti, többnyire mozgások kiválthatóságát értik rajta – legalábbis az alacsonyabb rendű szervezetek esetében. Csak az ideg- és izomrendszer magasabb rendű állatoknál megjelenő munkamegosztása hozza magával, hogy ezek az élőlények anélkül képesek ingereket felvenni és értékelni, hogy azonmód mozgásokkal reagálnának rájuk.

Úgy látszik, senki sem tudja, vajon a legalacsonyabb rendű élőlénynél előfordul-e a mozgékonyság ingerelhetőség nélkül. Amikor bakteriológusokat faggattam, hogy vajon léteznek-e parányok, amelyek

nem képesek inger megválaszolására, adósok maradtak a válasszal. Elvileg elképzelhető volna, hogy a mozgékonyság, különösen pedig a helyváltoztató mozgásra való képesség akkor is képes növelni az energianyereség valószínűségét, ha nem jár információszerzéssel.

A legtöbb élőlénynél azonban az ingerek megválaszolásának képessége szorosan kapcsolódik a helyváltoztatás, a lokomóció képességével. Kijelentjük, hogy a helyváltoztatás elsődleges és legfontosabb funkciója az, hogy az állat képes megmenekülni egy veszélyhelyzetből. A testmozgásnak egy talán még ennél is primitívebb funkciója azt szolgálja, hogy a szervezet, amennyire csak tudja, összehúzza a testét, s így a külvilág ártalmas hatásainak a lehető legkisebb és sűrűn redőzött, megvastagodott bőrrel borított felületét tegye ki. Ez a fajta elkerülő reakció, amely számos helyhez kötött vagy csak lassan mozgó szervezetnél előfordul, gyakran együtt jár a testfelszín védelmét szolgáló váladékok kiválasztásával. Egysejtűek, űrbelűek (Coelenterata) és más gerinctelenek, például csigák viselkednek így.

Azon folyamatok, amelyek csak pillanatnyi információt szereznek és hasznosítanak, anélkül hogy tárolnák azt, ugyanúgy az ingerelhetőségen alapulnak (ahogyan ezt bizonyos szabályzókörökkel kapcsolatban épp az imént be is mutattuk), mint mindazok, amelyek a központi idegrendszerben mennek végbe, és a tanulás, valamint az emlékezés igen magas rendű folyamatainak alapjául szolgálnak. Ezekről majd jóval később lesz szó.

IV 4. AZ AMÖBOID REAKCIÓ

A szervezetek világában az általunk ismert legősibb és legegyszerűbb inger kiváltotta mozgás érdekes módon a tér mindhárom dimenziója felé irányul. Az amöboid sejt, amely mindössze „csupasz” protoplazmából áll, úgy mozog, hogy egy ponton elvékonyítja külső rétegét, az ektoplazmát. Itt ezután egy sérvtömlőszerű képződmény türemkedik elő, amely a külső hártya további lokalizálható elvékonyodása révén állábacskává, úgynevezett pszeudo-podiummá növekszik. Ezután a sejttartalom a csekélyebb ellenállást követve a pszeudopodiumba ömlik, amely gyökénél mindinkább megtelik és megvastagszik, s így lassanként az egész sejt az illető irányba mozdul el. A pszeudopodiumok kinövésének a kúszó-mászó amöboid sejt funkcionális hátoldalán az ektoplazma megvastagodása és összehúzódása felel meg.

Az álláb képzését és az annak megfelelő irányban való haladást korábban azzal a hipotézissel magyarázták, hogy a leglényegesebb okot a felületi feszültség változásai jelentik. Mesterséges, nem élő modelleken – gömbölyű cseppeken – a felületi feszültség változtatása révén valóban egészen jól utánozhatjuk a folyamatot. Miután hosszabb ideig figyeltem meg amőbákat egy meglehetősen természetes élettérben, arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a magyarázat túlságosan is egyszerű. Már jóval korábban megállapítottam, hogy közvetlenül megfigyelhető, miképpen változik egy amőba plazmája szolállapotúból gélállapotúvá és vissza, méghozzá folyamatosan: a sejt

belsejében, az állábacska tövénél folyékony marad és előreömlik, majd ott, ahol a külvilággal, vagyis vízzel vagy az aljzattal érintkezik, a folyékony láva besűrűsödéséhez hasonlóan géllé alakul. Ami a felszínes megfigyelés számára a felületi feszültség csökkenésének tűnik, és mechanikailag valóban úgy is hat, mint ez, részben a gélállapotú ektoplazma feloldódása. Ez utóbbi belülről kifelé terjed, és azon a helyen következik be, ahol állábacskának kell képződnie. Ezt az egyszerű megfigyelésen alapuló felfogást időközben maradéktalanul igazolták L. V. Heilbrunn vizsgálatai. Ha káros inger hat az állatka felszínére, az amőba mintegy fájdalmában összehúzódik, és igyekszik elhúzódni az ingertől, amit a plazma korábban folyékony, az ingerelt hely közvetlen közelében lévő részeinek géllé alakulása idéz elő. Az összehúzódást az váltja ki, hogy a géllé alakulás a protoplazma csekély térfogatcsökkenésével jár, ami a felületi feszültség növekedéséhez hasonló mechanikai hatást idéz elő. A belső plazma áramlása azonban semmiképpen sem magyarázható azzal a nyomáscsökkenéssel, amit az imént leírt folyamatok előidéznek. Tudunk plazmaáramlásról olyan növényi sejtekben is, amelyeket merev cellulózburok zár magába, s amelyekben mindenütt ugyanakkora a nyomás.

Ha azonban egy amőbát természetes környezetében, azaz nem tárgylemezre pipettázva, hanem szabadon, abban a tenyésztőedényben figyelünk meg, amelyben él, elámulunk, hogy viselkedése mennyire sokoldalú, és mennyire alkalmazkodóképes. Ha akkora volna, mint egy kutya – mondta H. S. Jennings, a legkiválóbb protozoa-szakértő –, habozás nélkül szubjektív tapasztalást tulajdonítanánk neki. Az amőba minden környezeti

szituációval a fentebb bemutatott egyetlenegy mozgásmód segítségével birkózik meg. Tartsuk szem előtt, hogy az amőba egy és ugyanazon mechanizmus segítségével menekül el „ijedten” valamely ártalmas hatás elől, ugyanazzal igyekszik a kedvező felé, s ugyanilyen módon folyja körül és kebelezi be „mohón” az olyan objektumot, amely pozitív ingereket sugároz. Az amőba egyugyanazon mozgási mechanizmussal menekül és eszik!

Az amőba látszólagos intelligenciájának alapját jelentő alkalmazkodási információ kizárólag az állatnak ama képességétől függ, hogy szelektív módon képes reagálni nagyon különböző külső ingerekre. A reakciók kvantitásai mindenesetre olyannyira különbözőek lehetnek, hogy a megfigyelőt akár a mozgásmechanizmus azonos voltát illetően is megtéveszthetik. Egy amőba, amely valamiféle hőmérséklet- vagy savkoncentráció-változás hatására lomhán egy kedvezőbb lakóhely felé kúszik, teljesen más, mint az, amely épp egy zsákmányobjektumra „veti magát”, vagy az, amely látszólag ravaszul arra készül, hogy több állábacska növesztésével átkaroljon egy fürge papucsállatkát. Viselkedésének nagy variabilitása és nagyon egyszerűen megvalósuló háromdimenziós tájékozódása az amőbát meglepően „intelligens” állat színében tünteti fel. Ezek azonban, mondhatni, nem az amőba „érdemei”, mert mindössze olyan képességeken alapszanak, amelyek magának a protoplazmának, ennélfogva minden, kizárólag protoplazmából álló élőlénynek is sajátjai.

Mihelyt azonban az állatka azon próteuszi képessége, hogy testének tetszőleges pontján funkcionális mellső vagy hátsó véget tud kialakítani, a szilárd struktúra –

főképpen a gyorsan úszó élőlények elnyújtott, áramvonalas formája – áldozatává válik, vadonatúj problémaként vetődik fel a kérdés, hogy a háromdimenziós térben miképpen irányítható célszerűen a gyors, de merev hajócska. A többsejtűek közül csak kevés középpontosan szimmetrikus lény, például a tengeri csillag képes – jóllehet csak két dimenzióban – bármilyen irányba haladni. Bár a nyolckarú polip, ez a meghökkentően mesebeli lény látszólag mentes mindazon korlátozásoktól, amelyeket a szilárd struktúrák minden magasabb szervezetre rákényszerítenek, és akárcsak az amőba, a tér minden irányában teljesen szabadon mozog, ezt nem a struktúrák hiányának köszönheti, hanem ellenkezőleg, éppen annak, hogy igen sok ilyennel rendelkezik – szuverén módon.

IV. 5. A KINÉZIS

Az alábbiakban egy sor olyan irányítómechanizmust kell majd tárgyalnunk, amelyek lehetővé teszik, hogy strukturálisan rögzített elhelyezkedésű elülső és hátsó részekkel rendelkező állatok a faj megmaradása szempontjából értelmesen használják helyváltoztató képességüket, azaz olyan lokalitásokat keressenek fel, amelyek energianyereséget tesznek valószínűbbé, és energiaveszteséget valószínűtlenebbé. Meglepőnek tűnhetik, hogy ez a mozgás irányának befolyásolása nélkül is lehetséges. Ám mégis így van. Egy véletlenszerűen összevissza mozgó szervezet, amely, ha a környezeti feltételek kedvezőtlenné válnak, felgyorsítja,

ha pedig kedvezőek, lelassítja helyváltoztatását, a kívánt hatást a mozgás folyamatának ezzel a tisztán kvantitatív befolyásolásával éri el. Illusztrációképpen gondoljunk arra a semmiképpen sem kívánatos folyamatra, amelynek révén az utcáknak azon a szakaszain, amelyek kikényszerítik a lassítást, megnő a gépkocsik száma. Ha rothadó növényi részecske közelében lévő véglényekről lenne szó, viselkedésüket célirányosnak ítélnénk. Ezt az igen egyszerű eljárást – amelynek az a célja, hogy a lehető legtovább tartózkodjanak a lehető legkedvezőbb környezeti körülmények között – Fraenkel és Gunn kinézisnek (a. m. mozgás) nevezte el.

A folyamatot számos organizmus azáltal alakítja hatékonyabbá, hogy az állatok, amelyek nem egyenes, hanem többé-kevésbé zegzugos vonalban mozognak, mihelyt kedvező körülmények közé kerülnek, megnövelik ezeknek az önmagukban tisztán véletlenszerű irányváltoztatásoknak a szögét. Könnyen belátható, hogy ily módon jóval alaposabban átfésülik a hasznot ígérő területet. Ez a klino-kinézisnek nevezett folyamat, legtöbbször egyszerű kinézissel kombinálva, a legkülönbözőbb élőlényeknél előfordul, éspedig nemcsak véglényeknél és gerincteleneknél, hanem – a legtisztább formában – egyes ászkarákoknál is, amelyek, mint ismeretes, a magasabb rendű rákokhoz tartoznak. Formailag és funkcionálisan azonos, de sokkal komplexebb szenzorikus és idegi folyamatokon alapuló viselkedésmódok emlősöknél is megfigyelhetők, gondoljunk csak a legelésző kérődzőkre vagy a gombát kereső emberre.

A tulajdonképpeni kinézisben mechaniz-musának egyszerűsége a figyelemre méltó. Elegendő hozzá

egyetlen receptor, amely egyetlenegy mozgásmódot tisztán kvantitatív módon vált ki. Amennyire tudom, ez a legegyszerűbb módszer, amellyel egy nem amöboid módon minden irányban mozgékony organizmus térben orientáló pillanatnyi információt nyerhet és hasznosíthat. Azt, amit az organizmus a külvilágból tapasztal, egyszerű szavakkal így fogalmazhatjuk meg: „itt jobb” vagy „itt kevésbé jó”. A következtetés, amelyet ebből a „tudásból” levon, ugyanilyen egyszerű: „időzzünk itt egy keveset” vagy „gyerünk gyorsan innét”. A változás irányáról, amelynek révén a környezet javul vagy romlik, az állat semmit sem tud.

IV 6. A FOBIKUS REAKCIÓ

Számos olyan alacsonyabb rendű élőlény van, amelyek sztereotip hátraarc-reakcióval válaszolnak, ha helyváltoztató mozgásuk olyan ingergradienshez (gradiens: a változás mértékének foka) vezeti őket, amely a környezeti körülmények hirtelen rosszabbodását jelenti. Itt tehát a szervezet megtapasztal valamit az elkerülendő dolog irányával kapcsolatban. Ha azonban a fordítottja következik be, vagyis az állat olyan változást érzékel, amely életfeltételeinek javulását jelenti, nem következik be reakció, hacsak a dologba nem keveredik kinézis is, ahogyan ez számos protozoánál történik. Az ostoba jószág majd csak akkor válaszol elkerülő reakciójával, ha a másik oldalon elhagyja a kellemes környéket, s ezáltal kedvezőtlen környezetbe kerül; mint Otto Koehler mondta: az az ember viselkedik így, aki szó nélkül zsebre teszi a többletfizetést,

de ha megkurtítják a járandóságát, hatalmas jajveszékelésbe fog.

Annak a fordulatnak a mértékét, amelyet az állat a kedvezőtlen irányból való eltérése során végrehajt – mint H. S. Jennings kimutatta, s mint Alfred Kühn Die Orientierung der Tiere (Az állatok tájékozódása) című könyvében nyomatékosan hangsúlyozza –, nem a beérkező inger iránya szabja meg. Egy papucsállatka, paramaecium például a következőképpen viselkedik kitérő reakciója során: először az állatka egész testfelületén ellenkező irányba kezdenek csapkodni a csillók, úgyhogy egy darabig pontosan azon az útvonalon halad visszafelé, melyen eddig mozgott.

Ezután az egyik oldal, valamint a száj körüli terület csillói – utóbbiak sodorják a táplálékot a szájnyílásba – ismét „előremenetben” kezdenek dolgozni. Ennek következtében a paramaecium eleinte se előre, se hátra nem úszik, hanem helyben marad, és teste elülső végével körözni kezd: testének hossztengelye egy kúpsüveg felületén mozog. Bizonyos – az ingernek nem az irányától, hanem az erejétől függő hosszúságú – idő elteltével a csillók ismét az ellenkező irányba kezdenek csapkodni, és az állat abban az irányban úszik el, amelybe hossztengelye az átcsapás pillanatában mutat. Előfordulhat, hogy a kúpsüvegmozgás véletlenül éppen 360 fokot tett meg, amikor az állat ismét megindul előre; ekkor ismét a kiváltó inger irányába úszik. Ugyanígy az is előfordulhat, hogy az új irány még az előbbinél is kedvezőtlenebb, és az elrettentő inger gradiensét még meredekebbé teszi. Az állatka mindkét esetben megismétli reakcióját. Ez az Alfred Kühn által fobikus-nak nevezett reakció jelentősen felülmúlja a kinézist – tehát semmiképpen sem az amöboid reakciót – az állat számára közvetített információmennyiség tekintetében. Nemcsak azt közli vele,

hogy egy bizonyos környezet kedvezőtlen, hanem azt is, hogy milyen irányban lesznek a feltételek még kedvezőtlenebbek. Nem közli viszont, hogy milyen irányban lesznek a legkedvezőtlenebbek az elkerülendő körülmények, még kevésbé azt, hogy merre keresendők a kedvezőek. Mivel a fobikus reakció a kinézissel ellentétben nemcsak kvantitatív befolyást gyakorol a helyváltoztatásra, hanem a minőségileg másfajta hátraarc-reakciót is kiváltja, huzamosan is képes az állatot távol tartani a kedvezőtlen miliőtől és megtartani a kedvezőbben – nem egyszerűen csak az egyikben való tartózkodásának idejét rövidíti és a másikban való tartózkodásáét hosszabbítja meg.

Hogy mi a kedvező, és mi a kedvezőtlen környezet a fobikus reakció esetében, pontosan úgy, mint az amöboid reakciónál vagy a kinézisnél, az összfolyamatnak az a része tájékoztatja az organizmust, amely az ingereket felveszi és bizonyos mértékig megszűri. E funkció problémáját majd e fejezet nyolcadik alfejezetében kell taglalnom.3

3 Nem szeretném senkiben azt a benyomást kelteni, hogy a

fobikus reakció a paramaecium egyetlen orientációs mechanizmusa. Laposabb gradiens esetében, vagy ha úszási pályája laposabb szögben erősebb gradienst kap, az állat, mint Waltraud Rose kimutatta, nagyon is képes arra, hogy haladási irányát az indokolt mértékben megváltoztassa, és hogy a kedvezőtlen környezetet fobikus reakció nélkül is elkerülje. A fobikus reakciót természetes körülmények közt csak ritkán sikerül megfigyelni. Mint Ottó Koehler bebizonyította, a papucsállatka arra is képes, hogy megkülönböztesse az ingereket, melyek elülső, illetve hátulsó végén érik. Csak az előbbire reagál fobikusan, az utóbbira, nagyon is értelemszerűen, előremozgása felgyorsításával. A különbségtételnek ez a képessége túlságosan erős ingereknél csődöt mond. Ha hirtelen egy nagyon forró diatermiás tűt

közelítünk egy papucsállatka hátsó végéhez, ugyanúgy hátra-szökken, mint az elülső végét érő megfelelő ingerhatásra. Ez az Ottó Koehler által rémületreakciónak nevezett viselkedésmód az állat vesztét okozhatja, mindenesetre csak olyan feltételek mellett, amelyek normális, szabad életében aligha fordulnak elő.

IV 7. A TOPIKUS REAKCIÓ VAGY TAXIS

Mind a felvett pillanatnyi információ mennyisége, mind pedig a részt vevő folyamatok bonyolultsága tekintetében jóval magasabb szinten helyezkedik el az orientációs reakcióknak az a típusa, amelyet Alfred Kühn nyomán topikus reakcióknak vagy taxiáknak nevezünk. Azóta, hogy az állatok térbeli tájékozódásáról szóló említett könyve megjelent, számos jelentős vizsgálatot végeztek. A térbeli orientáció alapjául szolgáló fiziológiai folyamatok megértése szempontjából különösen azok tettek szert jelentőségre, amelyek a kibernetika, a szabályzókör-elmélet szempontjait alkalmazták, például a Mittelstaedtéi, a Janderéi és másokéi. Ennek a könyvnek a kereteit szétfeszítené, ha megpróbálnánk összefoglalni eredményeiket.

A legegyszerűbb topikus reakció, amelyet Kühn tropo-taxisnak nevez, az, amikor a szervezet addig forog, amíg két szimmetrikus elrendezésű receptora azonos izgalmi szintet ér el. Egy laposféreg, amely „pozitív tropotaxissal” reagál azokra az áramlásokra, amelyek eljuttatják hozzá a táplálék szagát, addig forog, amíg fejvégének mindkét oldalát ugyanolyan erővel éri a vízáram, ezt követően az áramlással ellentétes mozgásba kezd. Ha ezt a szituációt mesterségesen állítjuk elő – a féreg fejét egy villásan elágazó csövecskéből két szimmetrikus vízsugárral célozzuk meg –, az állat a két ág közepén elhelyezkedő

eredője felé indul el. Ettől az egyszerű mechanizmustól – amely úgyszólván a „tropizmus” Loebl-féle absztrakciójának felel meg – az elgondolható legkülönfélébb átmenetek vezetnek a legbonyolultabb visszacsatolásokkal rendelkező idegi szerveződésekhez. Utóbbiakat jól modellezi az az apparátus, amellyel az ájtatos manó (imádkozó sáska, Mantis religiosa) a zsákmánya felé irányozza csapását, miként ezt H. Mittelstaedt évekig tartó vizsgálatokkal kimutatta.

Mindezen topikus reakciók közös jellemzője – a legegyszerűbbeké éppúgy, mint a legbonyolultabbaké –, hogy az állatot közvetlenül, kísérlet vagy tévedés nélkül a faj megmaradása szempontjából legkedvezőbb irányba állítják be. Más szóval, annak a szögnek a nagysága, amellyel az állat elfordul, közvetlenül annak a szögnek a nagyságától függ, amelyet a beérkező inger iránya az állat testének hossztengelyével bezár. A „közbezárt szög nagysága által vezérelt” elfordulás valamennyi topikus reakcióra jellemző.

Míg a fobikus reakció csak arról az irányról tájékoztatja a szervezetet, amerre nem szabad fordulnia, a számtalan többi térbeli irányról, amerre fordulhatna, semmit sem közöl vele, addig a topikus reakció az állatot közvetlenül informálja arról, hogy mindeme számos lehetséges irány közül melyik a legkedvezőbb. A taxis tehát a felvett információmennyiség tekintetében a fobikus reakciót és a kinézist egyaránt sokszorosan felülmúlja – az amöboid sejtek álláb-reakcióját azonban, s ezt hadd hangsúlyozzuk még egyszer, nem.

IV. 8. AZ ÖRÖKLÖTT KIVÁLTÓMECHANIZMUS

Az amőbamozgásról, a kinézisről és a fobikus reakcióról szóló fejezetben az illető mozgási folyamatok információszerző funkciója mellett megemlítettem az őket kiváltó fiziológiai mechanizmus funkcióját is. A szervezetnek nemcsak azokra a struktúrákra van szüksége, amelyek alapjául szolgálnak egy, a faj fennmaradása szempontjából célszerű mozgásmód motorikus lezajlásának, hanem arra az apparátusra is, amely felfogja az ingereket, amely megmondja neki, hogy az illető viselkedésmódnak mely pillanatban és milyen körülmények közt van kilátása arra, hogy betöltse fajmegtartó hivatását.

Amikor az idegrendszer fiziológiája felfedezte a reflex-ív fontos princípiumát, kézenfekvőnek látszott, hogy minden olyan folyamatot, amely mozgást vált ki, a reflexek fogalma alá rendeljenek. Amikor pedig I. R Pavlov megmagyarázta a feltételes reakciók keletkezésének nem kevésbé fontos folyamatát, az tűnt kézenfekvőnek, hogy az összes örökletes, azaz előzetes tanulási folyamatokat nélkülöző ésszerű reakciót „feltételes reflexként” fogják fel. Ez önmagában még nem téves, de elleplezi a lényeges problémát. Egy központosított idegrendszerrel rendelkező állat esetében felettébb valószínű, hogy az ingervevő apparátust, az úgynevezett receptort az effektorral, vagyis azzal az idegi szerveződéssel, amely célszerű motorikus választ hoz létre, egy idegpálya kapcsolja olyan rendszerré, amely nagyon jól megfelel a reflex-ív

általános felfogásának. Igen nagyszámú esetben pontosan felderítették, hogyan halad egy ilyen pálya, s hogy hány idegi elemből áll.

A mi problémánk gyökere azonban egyáltalán nem magában a reflexfolyamatban, hanem bizonyos értelemben előtte, a receptorikus kezdeteknél keresendő. Fel kell tennünk a kérdést: miként lehetséges, hogy a szervezet pontosan „tudja”, milyen konkrét ingerre milyen reakciónak kell következnie, hogy az eleget is tegyen fajmegtartó funkciójának? Hogyan lehetséges, hogy az amőba például, a ritka kivételektől eltekintve, nem minden apró testecskét vesz körül és kebelez be, hanem csak olyanokat, amelyek táplálékául szolgálhatnak? Honnét tudja egy mikroszkopikus lény, mely egy kinézis segítségével „marad talpon”, hogy mikor és hol kell gyorsan vagy lassan úsznia?

Fel kel tételeznünk, hogy minden ilyen motorikus válasz elé beiktatódik egy mechanizmus, amely megszűri az ingereket, azaz csak azokat hagyja hatni, amelyek elégséges statisztikai valószínűséggel olyan környezeti szituációt jellemeznek, amelyben a kiváltott viselkedésmód célszerűen működhet. Ezt a receptorikus apparátust olyan zárhoz hasonlíthatjuk, amelyet csak egy pontosan meghatározott kulcs nyit. Ezért is beszélünk kulcsingerekről. Azt a fiziológiai apparátust pedig, amely az ingerek szűrését végzi, örökletes kioldómechanizmusoknak (rövidítve ÖKM) nevezzük.

Azoknál az egysejtűeknél és alacsonyabb rendű többsejtűeknél, amelyek nem rendelkeznek túlságosan bőséges mozgásmódkészlettel, és lényegében a

zsákmány és nemi partnereik felkutatására, valamint a veszélyes szituációk elkerülésére szorítkoznak, az ÖKM szelektivitásának nem kell túlságosan magas követelményeknek eleget tennie. Mindenesetre egy amőba egész sor ingerszituációra reagál szelektív módon – jóllehet kvantitatíve különböző viselkedésmódokkal. Vele ellentétben a merev struktúráikba zárt csillós ázalékok, melyek közé a paramaecium is tartozik, jóval kevésbé képlékenyeknek tűnnek. A papucsállatka fobikus és topikus reakcióival olyan miliőket keres, melyeket egyéb tulajdonságok mellett egy meghatározott hidrogénion-koncentráció jellemez. A természetben leggyakrabban előforduló sav a CO2, amelynek

koncentrációja azokban a vizekben magasabb, amelyekben a paramaecium él, elsősorban a rothadó növényi anyagok közelében, azon egyszerű oknál fogva, mert az ezekkel táplálkozó baktériumrajok szénsavat választanak ki. Ez az összefüggés olyannyira megbízható, a másféle, sőt mérgező savak előfordulása pedig oly ritka, hogy a papucsállatka egy nagyon egyszerű információval is remekül boldogul. Ez szavakba öntve annyi, hogy egy bizonyos savkoncentráció egy táplálékul szolgáló baktériumegyüttes jelenlétére vall. A faj programja érthető módon nem számolhat azzal az esettel, hogy egy kísérletező fiziológus mérgező oxálsavat cseppent a paramaecium életterébe.

Azoknál a fajoknál, amelyek jól fejlett központi idegrendszerrel, ugyanilyen érzékszervekkel és minőségileg különböző viselkedésmódok gazdag tárházával rendelkeznek, az örökletes

kiváltómechanizmusok szelektivitása komolyabb követelményeknek kell hogy eleget tegyen, főleg akkor, ha egyetlen érzékszervből származó ingerkombinációknak különböző válaszokat kell kiváltaniuk. Ha egy érzékszerv csak egyetlen ingerfajta érzékelésére képes – így van ez például a nőstény tücsöknél –, s ez az ingerfajta kizárólag egy bizonyos válaszviselkedést vált ki, ez a probléma nem áll fenn. Mint Regen kimutatta, a nőstény tücsök a hím hívó hangján kívül az égvilágon semmi mást nem hall. A legtöbb bölcsőszájúhal-faj fiatal példányai ezzel szemben anyjuk látványára, akit követnek, és egy ugyanakkora ragadozó hal látványára, amely elől menekülniük és rejtőzködniük kell, egyaránt reagálnak. Ha e két magatartásformát nem a megfelelő objektumra alkalmaznák, az a biztos pusztulást jelentené számukra.

Elméletileg lehetséges volna, hogy nőstény tücskünk hallószerve közvetlen összefüggésben álljon a motorikus végrehajtó apparátussal. Ami a halakat illeti, náluk a receptor és az effektor közé be kell iktatódnia egy szűrőkészüléknek, amely képes a kétfajta kulcsinger megkülönböztetésére. Ez csak magában az idegrendszerben, azaz a receptorikus és effektorikus szervek közt helyezkedhet el.

Arról, hogy az ÖKM miként fejti ki fiziológiai szűrőhatását, csak keveset tudunk, bár a Lettwin és munkatársai által, valamint Eckhard Butenandt által elvégzett békaretina-kutatások jelentősen gyarapították tudásunkat az efféle ingerszelekció létrejöttének lehetőségeiről. Újabban Schwartzkopff és tanítványai szöcskéknél mutatták ki, hogy a

ganglionlánc, amelyen a kulcsingernek végig kell haladnia, csakugyan szűrőhatást fejt ki, és fényt derítettek az ingerszelekció mechanizmusára is.

Ha természetes körülmények közt figyelhetjük meg, milyen biztonsággal és célirányossággal közli egy ÖKM a szervezettel, hogy az adott körülmények között a faj megmaradása tekintetében melyik sajátos viselkedésmód a célszerű, hajlunk arra, hogy túlbecsüljük a benne lévő információ mennyiségét.

Aki már látta, ahogyan a papucsállatkák „okosan” a tápláló baktériumpázsit közelében maradnak, ahogyan az imént kikelt kispulyka egy ragadozó madár láttán a legközelebbi fedezékbe búvik, vagy ahogyan egy ifjú vörösvércse először kerülvén érintkezésbe vízzel megfürdik, majd úgy tisztogatja tollazatát, mintha már ezredjére tenné, az szinte csalódottan értesül arról, amit mi már tudunk: az egysejtűek egyszerűen a savkoncentrációhoz igazodnak, hogy a kispulyka a fehér mennyezeten mászkáló nagy légy elől is ugyanúgy elbújik, s az ifjú vörösvércséből egy sima márványlap is ugyanazokat a mozgásformákat váltja ki, mint a víz.

A kioldómechanizmus örökletes információjának kódolása csak azért nem még egyszerűbb, nehogy a biológiailag adekvát szituáción kívül egyéb szituációkra is működésbe lépjen. Az egyszerű, de természetes körülmények közt az állat számára tökéletesen elégséges információ klasszikus példája az, amit a közönséges kullancs (Ixodes rhicinus) ÖKM-je vált ki, tudniillik a szúrási reakció. Jakob von Uexküll kimutatta, hogy ez az állat mindenbe beleszúr, aminek a hőmérséklete 37 fok és vajsavszaga van. Amilyen

egyszerű a kullancs gazdaállatának, tudniillik az emlősállatnak ez a jellemzése, olyannyira valószínűtlen, hogy ugyanezt a reakciót az erdőben előforduló bármilyen egyéb objektum váltsa ki.

Az egyik legalaposabb és legegzaktabb ÖKM-vizsgálatot a Kuenzer házaspár hajtotta végre bölcsőszájú halak fiatal példányain. A probléma jó összefoglalása olvasható W. Schleidt (1964) művében.

IV. 9. A FAJRA JELLEMZŐ ÖSZTÖNCSELEKVÉS

OSKAR HEINROTH-FÉLE FELFOGÁSA

Sajátos szerepet játszik az örökletes kioldómechanizmus azokban az esetekben, amikor úgynevezett ösztöncselekvést indít be. Azoknál a szervezeteknél, amelyeknek szilárd, tagolt váza csak pontosan meghatározott mozgási szabadságot tesz lehetővé – azaz az ízeltlábúaknál és a gerinceseknél –, mindig egészként a genomba programozott mozgáskoordinációkat találunk. Németül „Erbkoordination”-oknak (örökletes koordiná-cióknak vagy ösztönmozgásoknak), angolul „fixed motor patterns”-nek (rögzített mozgató mintáknak) nevezzük őket. Fiziológiai szempontból az teszi őket sajátossá, hogy igen konzervatív mozgássoraikat, bár ez volna kézenfekvő, nem reflexek, hanem olyan folyamatok váltják ki, amelyek receptorok közreműködése nélkül magában a központi idegrendszerben játszódnak le. A centrálisan koordinált mozgásmódok fiziológiáját Erich von Holst, Paul

Weiss és mások részletesen vizsgálták. Miként E. Taub és A. J. Berman nemrégiben kimutatták, még a főemlősök gyakran magas fokon differenciált mozgáskoordinációinak nagy része is a külső és belső receptorok irányításától függetlenül működik. Az afferens kontroll az örökletes koordinációknál mindössze egy általános térbeli orientáló szerepét játssza, maga azonban a mozgássor létrejötte szempontjából lényegtelen. Ez a dezafferenciáció (vagyis az összes érzékelő ideg kikapcsolásával végbevitt) élveboncolási kísérlete nélkül is megállapítható a gyakran fellépő üresjárati mozgások alapján, melyekben az örökletes koordináció mint egész megy végbe anélkül, hogy az egyébként kiváltó, ingereket keltő tárgy jelen volna. Egy szövőmadár (Quelia) például szalmaszál vagy bármilyen hasonló tárgy nélkül is maradéktalanul végre tudja hajtani azt az egészen bonyolult mozgást, amely a fészeképítéskor egy szalmaszálnak az ághoz való rögzítését szolgálja. A mozgássor ilyenkor úgy megy végbe, mintha a madár „hallucinálná” a tárgyat.

Egy örökletes koordináció végbemenetele önmagában nem kognitív folyamat. A benne rögzített, készen illeszkedő motorikus potenciál gondosan megkonstruált eszközként áll az állat rendelkezésére, alkalmazhatósága annál pontosabban körülírt célra korlátozódik, minél specializáltabb. Vannak általánosan alkalmazható örökletes koordinációk – például a helyváltoztatásé, a rágásé, vakaródzásé vagy csőrrel ütögetése stb. –, és vannak olyanok, amelyek igencsak speciális módon egy bizonyos funkciót szolgálnak, például a szövőmadár már említett

csomózó mozdulata, vagy a násztánc és a párzás számos mozgásmódja.

Az egészen sajátos funkciók szolgálatában differenciálódott örökletes koordinációk szilárdan alkalmazkodott merevsége és mindenféle tanulástól való függetlensége éppen ezeknél nyilvánul meg a legegyértelműbben. A tapasztalt etológus is mindannyiszor meglepődik, valahányszor ilyen viselkedési láncolat legelső lefolyását/lezajlását olyan fiatal felnőtt állatnál észleli, amelyről bizonyosan tudja, hogy semmiféle saját tapasztalattal nem rendelkezik. Oskar Heinroth írja le, hogy kikelése óta nevelt és éppen szárnyra kapott héjája miképpen kapott el a levegőben egy fácánt, amely az asztalról az ablakpárkányra akart repülni. Mire az ápoló beavatkozhatott volna, a héja a megölt zsákmánnyal már le is szállt egy szekrény sarkára. Heinroth megjegyzi: „Héjakénti első hivatalos ténykedése kitörölhetetlen benyomást tett ránk.” Valójában hatalmas mennyiségű örökletes információ szükséges ahhoz, hogy az élőlény egyesítse motorikus képességét az arról a szituációról szerzett „tudással”, amelyben élnie kell.

Az ÖKM beindulásából és az általa mozgásba hozott örökletes koordinációból összeálló folyamat funkcionális egész, amely az állatvilágban rendkívül gyakori. Oskar Heinroth az ilyeneket „fajra jellemző ösztöncselekvések”-nek nevezte. Ez a fogalom rendkívül hasznosnak bizonyult. Bár ennek az egységnek az elemzésére, és annak felismerésére, hogy a két komponens más módon is funkcionális egésszé integrálódhat, csak jóval később került sor.

A magasabb rendű állatoknál a fajra jellemző ösztöncselekvés egy olyan kognitív folyamat prototípusa, amely, mint az I. fejezetben elemeztük, nem alkalmazkodás, hanem egy már alkalmazkodott mechanizmus működése. Már előzetesen megvannak hozzá a biológiailag „helyes” szituációra vonatkozó információk, miképpen azok is, amelyek az organizmus számára lehetővé teszik, hogy ezen a szituáción úrrá legyen. A pillanatnyi információt szolgáltató folyamat mindössze ennyit közöl az állattal: „Hic Rhodus, hic salta” – eljött a sajátos viselkedésmód alkalmazásának pillanata!

A fajra jellemző ösztöncselekvés a lineáris „végbemenetelnek” mintapéldája. Ez már ebben az egyszerű formában is működőképes, de más, önmagukban ugyancsak nagyon egyszerű folyamatokkal való integrációja csakugyan korszakalkotó új funkciók „fulgurációjához” vezetett. Az egyszerű láncolat, miként fentebb írtuk, tiszta formában csak azoknál az élőlényeknél található meg, melyeknél ilyen cselekvésre az individuum életében, mint például az ugrópókoknál és számos rovarnál, legalább egyetlenegyszer sor kerül.

A magasabb rendű állatoknál azonban a cselekvéssor egy további taggal bővül, mégpedig a kiváltó ingerszituáció keresésével, melyet Wallace Craig nyomán appetenciaviselkedésnek nevezünk. Elképzelhető, hogy az ezzel a bevezető elemmel meghosszabbított viselkedési lánc akkor is képes fajfenntartó funkciót kifejteni, ha lineárisan megy végbe, erre azonban nem tudnék konkrét példát hozni. Csaknem mindenütt, ahol kimutatható az

appetenciaviselkedés, azt tapasztaljuk, hogy a cselekvés sikere visszahat az azt megelőző viselkedésre. Ekképpen viszont adott a körfolyamat, amelyre a tulajdonképpeni, vagyis a siker alapján történő tanulás épül, amelyről a következő utáni fejezetben lesz szó.

IV. 10. ÖRÖKLETES KIVÁLTÓMECHANIZMUSOKBÓL

ÉS ÖSZTÖNÖS MOZGÁSOKBÓL FELÉPÜLŐ EGYÉB RENDSZEREK

Mint erre már utaltam, mesterem, Oskar Heinroth és én jó ideig a „fajra jellemző ösztöncselekvést” tekintettük mindenféle állati és emberi ösztöncselekvés legegyszerűbb és legfontosabb építőkövének. Az a felismerés, hogy a fajra jellemző ösztöncselekvés két fiziológiailag különböző részből tevődik össze, szükségszerűen következett Erich von Holst felfedezéséből, aki kétségbevonhatatlanul bebizonyította, hogy az örökletes koordináció nem feltételes reflexek láncolataiból áll. (Az utóbbi feltételezést mindaddig magától értetődőnek tartották.) Mint von Holst kimutatta, a mozgáskoordináció nemcsak hogy egzakt, rendezett formában jön létre reflexek segítsége nélkül, de még beindulásához sem szükségesek külső ingerek. Compók valamennyi gerincidegének hátsó gyökeit átmetszették, az állatok mégis tökéletesen normális úszó mozgást mutattak, egy földigiliszta idegrendszere, amelyet teste többi részétől elválasztva Ringer-oldatban függesztettek fel, változatlanul

idegimpulzusok rendezett sorait bocsátotta ki, amelyek a giliszta izomzatát – ha az összeköttetés még meglett volna – tökéletesen koordinált mozgásokra ingerelték volna. A mozgás tehát egy, a központi idegrendszerben magában történő ingerteremtés és koordináció révén jön létre. Ahogyan ezt Erich von Holst megfogalmazta, a „reflexek köpenye” csak arra szolgál, hogy a belülről felbuzgó mozgásokat időben és térben ésszerű módon a külvilág adottságaihoz alkalmazzák.

Az örökletes koordináció a viselkedés olyan állandó vázát adja, amelynek szerkezete kizárólag filogenetikus úton nyert információkat tartalmaz. Működőképessé csak a szolgálatában álló nagyszámú, pillanatnyi információt felvevő mechanizmus révén válik, amely a megfelelő szituációban kiváltja és térben-időben irányítja azt. Szerintem ez a felismerés teremtette meg az etológiát, hiszen ez az az arkhimédészi pont, amelyből analitikus kutatásunk kiindult.

A most vázolt fiziológiai felismerések új megvilágításba helyezték azokat a folyamatokat, amelyek az örökletes koordinációval egyesülve a már tárgyalt funkcionális egységeket alkotják. Amíg a fajra jellemző ösztöncselekvéseket feltételes reflexek láncolatának tartották, kiváltásuk folyamatát e lánc első tagjának, „reflexnek”, a számos többi egyikének tartották. így aztán úgy tűnt, fiziológiailag nem különbözik tőlük, s ezért különösebb figyelmet sem érdemel. Amikor azonban megértették, hogy minden ilyen mozgásformát szakadatlanul endogén ingerteremtés előz meg, s hogy ezt sajátos fölérendelt

instanciáknak kell állandó gátlás alatt tartaniuk, tehát amikor világossá vált, hogy az ösztönös mozgás kiváltása alapjában véve nem több, mint spontaneitásának a gátlás alól való felszabadítása, felvetődött a kérdés, hogy miféle sajátos fiziológiai folyamat hatására következik ez be.

Az idegrendszer legfelsőbb instanciáinak számos alacsonyabb rendű állatnál az a legfontosabb funkciója, hogy folyamatosan gátlás alatt tartsa a szervezetre jellemző endogén-automatikus mozgásformákat, s hogy egy kívülről jövő pillanatnyi információ hatására „megeressze a gyeplőjüket”. Egy „agyától”, azaz felső garatdúcától megfosztott földigiliszta szüntelenül féreg-mozgást végez, és nem is képes azt abbahagyni. Egy hasonlóképpen megoperált rák, amíg csak van mit ennie, nem képes felhagyni a táplálkozással.

A központilag koordinált mozgásformák alapjául szolgáló endogén ingertermelés felfedezése nemcsak gátlás alóli felszabadulásuk folyamatát, hanem egész sor másfajta és rendkívül fontos jelenséget is új megvilágításba helyezett. Heinroth, Lissmann és jómagam megfigyelései nyomán régóta ismert volt, hogy egy ösztönös mozgás hosszabb nem használata nyomán az azt kiváltó inger küszöbe nem marad konstans, hanem fokozatosan lejjebb és lejjebb száll. Emiatt az illető viselkedésmódot egyre könnyebb kiváltani, olykor már inadekvát ingerekre, „pótobjektumokra” is működésbe lép, sőt végül, szélsőséges esetben, bármiféle inger nélkül is. „Üresben jár” – szoktuk mondani. Az ingerküszöb csökkenésének ezeket a jelenségeit abban az időben

tanulmányoztam, amikor még szilárdan hittem az ösztönös mozgások láncreflextermészetében. Azonban már akkoriban is jócskán különös jelentőséget tulajdonítottam olyan jelenségeknek, amelyek nem illeszkedtek a reflexelméletbe. Holst felfedezése segítségével azonban éppen ezekre a jelenségekre született meggyőző magyarázat. A kiváltó inger küszöbének csökkenése azonban nem az egyetlen olyan hatás, amelyet egy bizonyos ösztönmozgás tekintetében adekvát ingerszituáció hosszabb hiánya egy állatra gyakorol. Ha egy organizmus hosszabb időn át nem kap alkalmat egy bizonyos örökletes koordináció „lefuttatására”, akkor ez az organizmust mint egészet izgalmi állapotba hozza, és arra készteti, hogy aktívan kutasson kulcsingerek után. Ezt az előző fejezet végén tárgyalt jelenséget nevezzük Wallace Craig nyomán appetenciaviselkedésnek (appetitive behavior).

Ami az állatot „ösztönzi”, az „ösztön”, amely implicite Heinroth régi „ösztöncselekvés” szavában is benne foglaltatik, az „ösztön” tehát sok esetben semmiképpen sem azonos az állati és emberi viselkedés valamelyik „nagy” mozgatójával, amilyen az éhség, a szomjúság vagy a nemi ösztön. Ezek fiziológiai okaira viszonylag könnyű rábukkanni, és vagy fontos anyagok hiánya, vagy ellenkezőleg, üreges szervek telítettségi állapotai (detumeszcencia-késztetés) idézik elő őket. Jóval inkább a viselkedés autonóm indítékát jelenti minden egyes apró ösztönös mozgás, ha az organizmus egy bizonyos időn át – hogy Sigmund Freud nem túlságosan szép kifejezéséhez folyamodjam – nem „reagálja le” őket.

Ez fontos szerepet játszik a feltételes reakciók létrejöttében, miként ezt a következő utáni fejezetben be is mutatjuk. Ahogyan Nico Tinbergen és G. R Baerends elsőként kimutatták, az ösztöncselekvés három fontos alrendszere, az appetenciaviselkedés, az örökletes kioldómechanizmus működése és a késztetéscsillapító ösztönmozgás lezajlása más komplexebb minták szerint is kapcsolódhatnak egymáshoz. Igen gyakori, hogy viselkedéssorok hosszabb szekvenciája úgy van programozva, hogy a bevezető appetenciaviselkedés olyan ingerszituációt teremt, amely nem közvetlenül az ösztönös mozgás célképző lezajlását váltja ki, hanem először csak az appetenciaviselkedés egy további fajtáját. Elsőrendű appetenciaviselkedés az, amikor egy kabasólyom zsákmányt keresve kering. Ha rábukkan egy seregélyrajra, s miután magasan fölébük emelkedik, végrehajt egy sajátos repülési manővert, hogy elválasszon egy egyedet a többitől – ez másodrendű appetenciaviselkedés. A ragadozó csak e próbálkozás sikere esetén jutott abba a helyzetbe, amelyben egy következő magatartásforma, tudniillik a zsákmány elejtése alkalmazhatóvá válik, s amelyet további ösztönös mozgások, a zsákmány megtépése, majd elfogyasztása követnek. Az ösztönös mozgás lényegéről alkotandó elképzelésünk szempontjából fontos, hogy egy ilyen cselekvéssorba számos örökletes koordináció nem mint ösztönkielégítő végcél, hanem bizonyos fokig mint köztes cél épül be. Ezért ugyanúgy felfoghatjuk őket appetenciaviselkedésként, amely az után az ingerszituáció után törekszik, amelyik a következő

elemet kiváltja. Az appetenciáknak ezt a láncolatát nevezte Tinbergen hierarchikus szerveződésű ösztönnek.

A hierarchikus elrendezésű appetenciák efféle rendszere egy filogenetikusan „jól átgondolt” program keretében vezeti az állatot az egyik kiváltó szituációról a másikra, mégpedig – és ez a lényeg – mindig egy általánosabbtól, könnyebben meglelhetőtől egy speciálisabbhoz, melyre nehezebb volna rábukkannia, ha nem mutatná a hozzá vezető utat az elsőrendű appetenciaviselkedésről a másodrendű appetenciaviselkedésre átkapcsoló első kiváltómechanizmus. A hierarchikus szerveződésű ösztön fogalma minden, csak nem metafizikus konstrukció: a részt vevő kiváltómechanizmusok száma kísérletileg meghatározható, a részt vevő örökletes koordinációk pedig pontosan leírhatók.

Az ilyen rendszerben részt vevő appetenciák és kiváltómechanizmusok láncai „elágazóak” is lehetnek, azaz amikor az elsőrendű appetenciaviselkedés által célul kitűzött szituáció megvalósul, több újabb viselkedésmódra is lehetőség nyílik, azaz több más appetencia léphet működésbe.

A tüskés pikó, amelyben tavasszal, a nappalok hosszabbá válásával hormonális úton szaporodási készenlét alakul ki, vándorolni kezd a mély vízből a sekély felé, s ezt az appetenciaviselkedést addig folytatja, mígnem növényekkel benőtt nyugodt, sekély vízre nem bukkan. Ebben a helyzetben „territoriálissá válik”, azaz birtokba vesz egy pontosan meghatározott helyet, amelyet ettől fogva nem hagy el. Ezáltal megváltozik a „hangulata”, vagyis készsége bizonyos

magatartásformákra, amit kifelé, a fajtársai számára éppúgy, mint viselkedésének kutatója számára, színeinek megváltozása jelez. Ettől fogva a pikó egyaránt kész fészeképítésre, riválisok legyőzésére és egy nőstény körüludvarlására, hogy ez utóbbit aztán a fészekhez vezesse, és vele ívjon. Az elsőrendű appetenciaviselkedés által elért ingerszituáció a feltétele tehát annak, hogy immár több, különböző fajta appetencia egyidejűleg támadjon fel. A tüskés pikó ösztönrendszerét N. Tinbergen, a kaparódarázsét (Ammophila) G. B. Baerends elemezte mélyrehatóan.

Egy ilyen hierarchikusan szervezett ösztönrendszer sokkal „képlékenyebb”, mint a Heinroth-féle egyszerű ösztöncselekvés, mert az egymás után kapcsolt kiváltómechanizmusok mindegyike információhoz jut az uralkodó körülményekről, és hozzájuk igazítja viselkedését. Az információszerzéshez ráadásul az összfolyamatban részt vevő és az azt térben irányító taxiák is jelentősen hozzájárulnak.

A hierarchikus ösztönrendszerek időt és energiát megtakarító alkalmazkodóképességet nyernek azáltal, hogy bennük a viselkedési láncolat egyes elemei adott esetben át is ugorhatók. Ha a fenti példában szereplő kabasólyom magányos seregélyre bukkan, magától értetődő módon megtakarítja a leválasztó manővert, és azonnal elejti zsákmányát. Mint Baerends rámutatott, a kaparódarázsnál nem mindig váltódnak ki a megfelelő „kurtítások”, a rovar némely esetben ragaszkodik a hierarchia kötelező sorrendjéhez.

A hierarchikus rendszerek gyakorta egészen meglepően ésszerű s ezért „intelligensnek” tűnő alkalmazkodóképessége önmagában – s ezt hadd

hangsúlyozzam ismét – olyan funkciók eredménye, amelyek pillanatnyi információk felvételét szolgálják. A rendszer alkalmazkodott, nyitott programja azonban anélkül is fajmegtartó célszerűségű magatartásformák kombinációinak sokaságát teszi lehetővé, hogy gépezetét adaptív modifikációk megváltoztatnák. Ez határozottan azon kognitív folyamatok kategóriájába sorolja, amelyek tanulási folyamatok részvétele nélkül is működőképesek, s amelyek e fejezet tárgyát képezik. Bizonyítható, hogy működésük tanulástól független mindazon számos esetben, amikor az állati individuum életében komplex, hierarchikus szervezettségű viselkedésláncok mindössze egyetlenegy alkalommal mennek végbe. Ilyen például bizonyos pókok párzási magatartása, amelyet a Peckham házaspár és Jocelyn Crane vizsgált alaposan, vagy azoknak az Ernst Reese által megfigyelt és lefilmezett remeteráklárváknak a viselkedése, amelyek már a szabadon lebegő glaucothoe-lárva szakaszban, az első csigaházzal való találkozásukkor olyan viselkedésformák magas szinten differenciált egész sorát mutatták, amelyekkel a felnőtt remeterák megtalálja, megvizsgálja, megtisztítja és belakja a csigaházat.

A hierarchikusan szervezett ösztönös viselkedés funkciójának a tanulási folyamatoktól való függetlensége nem zárja ki, hogy éppen ezek a funkciók váltak a tanulási mechanizmusok kifejlődésének alapjává. A magasan fejlett tanulási folyamatokhoz olyan „egyoldalú” viszony fűzi őket, melyek különböző integrációs szinteken lejátszódó történések módjai közt figyelhetők meg. Gondoljunk a

II. 4. fejezetben írottakra. A pillanatnyi információkat szerző mechanizmusok

funkcióik tekintetében függetlenek a tanulás magasabb szinten megjelenő folyamataitól, de feltételei ezek létrejöttének. E funkciók híján nem volnának lehetségesek a viselkedés (tanulás révén bekövetkező) adaptív vagy „teleonóm” modifikációinak azok a folyamatai, amelyekről a következő s az az utáni fejezetben lesz szó.

A gyakorlás útján való bejáratódás, az ingercsökkentő hozzászokás, a kiváltó-mechanizmusok szelektivitásának hozzászokás révén való fokozása, röviden mindazok a folyamatok, amelyekről a következő fejezetben lesz szó, kizárólag a jelen fejezetben tárgyalt funkciók révén lehetségesek. Különösképpen áll ez azonban a siker útján való tanulás (conditioning by reinforcement) kognitív teljesítményére, amelyről a VI. fejezetben beszélünk majd. Ennek az igen magas rendű és rendkívül fontos tanulási formának a létrejöttéhez szükség volt azokra a maradéktalanul működőképes rendszerekre, melyeket az appetenciaviselkedés, az örökletes kiváltómechanizmus és a célt képző végszituáció alkotnak. E három elem létrejötte nélkül nem következhetett volna be a „fulgurációja” annak a visszacsatolásnak, amelynek révén a siker visszahat az őt megelőző viselkedésre, s amely a szűkebb értelemben vett feltételes reakció lényege.

IV. 11. A FEJEZET ÖSSZEFOGLALÁSA

Az első három fejezetben tárgyalt kognitív mechanizmusok közül csak a genomé képes arra, hogy az információt ne csak felvegye, hanem tárolja is. Ennek eszköze a genom próbálkozás-siker metódusa. Ezen a módon szinte korlátlan mennyiségű információ szerezhető és tárolható, de az idő, amely ahhoz kell, hogy az újonnan szerzett tudásnak fajmegtartó jelentőségű következményei legyenek, legalább egy nemzedék élettartamának felel meg. Az élő rendszerek ezért alkalmazkodottságukat nem, vagy csak egy elképzelhetetlenül konstans környezetben tudják fenntartani anélkül, hogy rövid távon működő mechanizmusok révén ne nyernének és hasznosítanának információkat a környezetükben pillanatnyilag uralkodó viszonyokról.

Mindezen mechanizmusok közül a legeredetibb, legrégebbi és legelterjedtebb a szabályzókör, amely az organizmus negatív visszacsatolással meghatározott belső viszonyait a külső körülmények változásaitól függetlenné és állandóvá (homeosztázis) teszi.

A szabadon mozgó szervezetek számára bizonyos folyamatok lehetővé teszik, hogy ésszerű módon viszonyuljanak a környezet térbeli adottságaihoz. Ilyen például az amöboid reakció, a kinézis, a fobikus reakció és a taxis: mind a négynek előfeltétele az ingerelhetőség.

A differenciáltság egy magasabb szintjén ezekhez járulnak: az örökletes kiváltómechanizmus, az örökletes

koordináció vagy ösztönös mozgás és az e kettőből felépülő rendszerek.

Ellentétben a genom, valamint a tanulás magasabb rendű (utóbbi esetében tapasztalási funkciókat is magukba foglaló) kognitív teljesítményeivel, az ebben a fejezetben tárgyalt mechanizmusok egyike sem képes információ tárolására. Funkcióik nem alkalmazkodási folyamatok, hanem kész, alkalmazkodott struktúrák funkciói. Semmiképpen sem modifikálhatók, s ennek így is kell lennie, mert minden tapasztalást megelőzően minden tapasztalat alapját jelentik. Ebben a tekintetben megfelelnek az „apriori” Kant-féle definíciójának.

Bár az ebben a fejezetben tárgyalt, pillanatnyi információkat szerző mechanizmusok mindenfajta tanulástól függetlenül működőképesek, az integráció magasabb szintjén kifejlődő tanulási folyamatoknak elengedhetetlen feltételei.

V. FEJEZET A viselkedés teleonóm módosulásai

(nem számítva a jutalmazás révén történő tanulást, conditioning by reinforcement)

V. 1. ÁLTALÁBAN AZ ADAPTÍV MODIFIKÁCIÓRÓL

Modifikációnak (módosulásnak) nevezzük a külső körülmények által az organizmus egyedi életében előidézett változásait. A modifikáció örökletes struktúrákon, azaz a genotípuson, a külső megjelenésen és az egyes élőlény külső megjelenési formáján alapul. A modifikáció mindenütt jelenvaló folyamat. Nem túlzás megállapítani, hogy azoknak a környezeti feltételeknek minden kis különbözősége, melyek közt két genetikailag azonos individuum felnő, apró különbséget idéz elő tulajdonságaikban – éppen a fenotípusukban. Az azonban, hogy ekképpen a tervrajzot a környezet hatásai módosítják, semmiképpen sem jelent szükségszerűen fajmegtartó értelemben kedvező változásokat. Sőt annak a valószínűsége, hogy egy bizonyos környezeti változás által előidézett modifikáció éppen ehhez a változáshoz való alkalmazkodást jelenti, nem nagyobb, mint azé, hogy a gének véletlenszerű mutációja vagy rekombinációja fajmegtartó előnnyel jár. Ha egy bizonyos környezeti hatásra adott válaszként rendszeresen olyan modifikáció következik be, amely éppen egy ehhez a hatáshoz való teleonóm, azaz

fajmegtartó alkalmazkodást jelent, bizonyossággal határos valószínűséggel feltételezhetjük, hogy az illető specifikus modifikálhatóság már korábbi szelekció következménye.

Ha tehát például az ember vére alacsonyabb nyomású, oxigénszegény magaslati levegőn hemoglobinban és vörös vértestekben gazdagabbá válik, vagy egy kutya vastagabb bundát növeszt hideg éghajlat alatt, vagy egy gyenge fényben növekvő növény megnyúlik, hogy leveleinek jobb megvilágítást biztosítson, mindezek az adaptív modifikációk semmiképpen csak a környezeti hatás következményei, hanem ugyanígy a beépített genetikai programéi is, amelyet a genom kísérlet-siker módszere dolgozott ki, s alkalmazkodásként e sajátos esetekre vannak fenntartva. Az az utasítás, amelyet a növény követ, szavakba öntve így hangzanék: elégtelen megvilágítás esetén a szárat olyan hosszúra kell növeszteni, míg elviselhető fényviszonyok alakulnak ki. Ezt a fajta genetikus információt nevezzük Ernst Mayr nyomán nyílt programnak.

A nyílt program olyan kognitív mechanizmus, amely képes a környezetről a genomban nem tárolt információt szerezni, sőt tárolni is. Másként: a nyílt program által biztosított lehetőségek közül a legmegfelelőbb alkalmazása nem más, mint alkalmazkodási folyamat.

Az a tény, hogy a nyitott program ezen a módon szerez és őriz meg információkat, nem feledtetheti, hogy ehhez a teljesítményhez akkora genetikai információmennyiség szükséges, amely nem kisebb, hanem nagyobb annál, mint ami egy zárt programhoz

szükséges. Jól illusztrálja ezt a következő hasonlat. Egy ember előre gyártott elemekből akar felépíteni egy kis házat, melyen semmiféle, a helyzethez alkalmazkodó változtatást nem kell végrehajtania: íme a teljesen zárt program példája. Az egyetlen építési terület, ahol ezt megtehetné, egy teljesen sík terület, például a vulkanikus szigeteken előforduló, tökéletesen vízszintes lávateraszok egyike. Ebben az esetben az építőnek csak nagyon kevés információra van szüksége. Mármost képzeljük el, hogy ha egy ilyen házat egyenetlen terepen kell felépíteni, mennyi pluszinformációt kell kapnia az építőnek, hogy képes legyen megoldani a feladatot, amely minden építési területen egy kissé más. Ez a gondolati modell jól rávilágít, mennyire helytelen a diszjunktív „veleszületett – tanult” (nature and nurture) fogalomalkotás. Minden tanulási képesség nyílt programokon alapul, amelyek az úgynevezett örökletes viselkedésmódhoz képest nem kevesebb, hanem több, a genomban rögzített információt tételeznek fel. Hogy ez oly sok, amúgy éles elméjű gondolkodó számára is nehezen érthető, alighanem az ellentétekben való gondolkodás általános emberi hajlamából fakad.

Adaptív modifikáció a legegyszerűbb fokozattól, a legalacsonyabb rendű élőlényektől kezdve az organikus fejlettség minden fokán létezik. Bizonyos baktériumok például, ha foszforszegény környezetben tenyésztjük őket, gyarapítják azon struktúráik számát, melyek ennek az anyagnak a felvételét szolgálják. A baktériumoknak szükségük van bizonyos időre, hogy ezt az átállást végrehajtsák; ha azonban, miután ez

megtörtént, hirtelen foszforban gazdag környezetbe visszük vissza őket, először „túlzabálják” magukat foszforral, s csak azután érvénytelenítik táplálékfelvevő sejtstruktúráik adaptív modifikációját. A leírt folyamat kognitív funkciója annyiban egy szabályozókörének felel meg, hogy az organizmus általa jut információhoz a „jelenlegi piaci helyzet”-ről.

A baktériumok most bemutatott teljesítménye tanulási folyamatot juttat eszünkbe. Általában azonban csak azokat az adaptív modifikációkat nevezzük tanulásnak, amelyek a viselkedéssel kapcsolatosak. Nem nevezzük tanulásnak a nem tárolt pillanatnyi információ szerzését, azaz egyetlen, az előző fejezetben tárgyalt kognitív folyamatot sem. Minden tanulási folyamatra jellemzőnek tartjuk, hogy a „gépezetben”, azaz az érzékszervek és az idegrendszer magatartással kapcsolatos struktúráiban alkalmazkodó változás megy végbe. Éppen a struktúrának ez a változása jelenti az információ nyerését, mivel pedig a változás többé-kevésbé állandó, a tárolását is.

Az adaptív modifikáció, különösen a viselkedés adaptív modifikációja sajátos kognitív folyamat. A genom módszereit és a pillanatnyi információszerzés összes folyamatait egyaránt felülmúlja abban, hogy az előbbivel ellentétben nemcsak információkat tárol, hanem képes számolni rövid távon fellépő környezetváltozásokkal is. Mindkettőre a korábbiakban tárgyalt folyamatok egyike sem képes.

Azok a struktúrák, amelyek a magasabb rendű élőlények viselkedésének valamennyi adaptív modifikációja során megváltoznak, minden

valószínűség szerint a központi idegrendszer struktúrái. Annak a feltételezésnek a valószínűtlen voltára, hogy a tanulási folyamatok a genomban rögzített információk formájában láncmolekulákban kódolódnak, később még vissza kell térnünk. Minél bonyolultabb egy élő rendszer, annál valószínűtlenebb, hogy struktúrájának egy véletlen változása ne zavart, hanem másféle hatást váltson ki. Az általunk ismert világban nem létezik komplexebb rendszer, mint az a központi idegrendszeri szerveződés, amelyen a magasabb rendű élőlények viselkedése alapul. Az organikus keletkezésnek tehát nagyon meglepő vívmánya, hogy éppen e rendszeren belül alakított ki sokrétű adaptív modifikációt. Ez a modifikabilitás azoknak az elképzelhetetlenül csodálatos struktúráknak a következménye, amelyek a nyílt programok alapjai, és nyitva hagyják a tanulás lehetőségét. Az emberi szellemtörténet alighanem legnagyobb tévedése az empiristáknak az a felfogása, mely szerint az ember, mielőtt bármiféle individuális tapasztalat birtokába jutna, „tiszta lap”, tabula rasa. Ugyanekkora és ezzel csak látszólag ellentétes, de lényegében vele azonos tévedés, amelyhez számos nem biológiai szemléletű pszichológus ragaszkodik, abból a feltevésből indul ki, hogy a tanulás egészen magától értetődő módon részt vesz az emberi és állati viselkedés összes – mégoly parányi – elemében. Mindkét tévedés azzal a káros következménnyel jár, hogy elfedi mindenfajta tanulás központi problémáját. Ez pedig nem más, mint a következő kérdés: miképpen javíthatja a tanulás a viselkedés fajmegtartó hatását?

V 2. A KÍSÉRLETI EMBRIOLÓGIA TANÚSÁGTÉTELE

Egy nyílt program lefutásakor kognitív, azaz alkalmazkodást szolgáló funkció működik. Külső hatás szolgáltatja az információt, amely meghatározza, hogy a programban meglévő lehetőségek közül melyik valósuljon meg – tudniillik az, amelyik a szituációnak a legjobban megfelel.

Lényeges ismeretekkel szolgált erről a még ma is igen rejtélyes folyamatról a fejlődésmechanika vagy kísérleti embriológia. A több lehetőséget nyújtó nyílt program klasszikus példájával szolgál számunkra a gerincesembriók külső sejtrétegének (az ektodermának) embriológiája. Az ektodermasejtek, aszerint hogy az embrió testében hol helyezkednek el, felhámmá, a szem részévé vagy aggyá és a hozzá kapcsolódó gerincvelővé fejlődhetnek. Valamennyi ektodermasejt tartalmazza e szervek felépítéséhez szükséges információt. Hogy melyik program valósul meg, a környezeti eredetű hatásoktól függ. Egy „magára hagyott”, például egy békaembrió hasi oldalából kimetszett ektodermadarabból mindig csak az ektoderma felhámja fejlődik ki. Ott, ahol közvetlenül a gerinchúr, vagyis a chorda dorsalis, a gerincoszlop előfutára felett helyezkedik el, gerincvelőt és agyat hoz létre; ott, ahol valamivel később az agyból előboltosodó szemhólyagocska megközelíti az ektodermát, az utóbbiból pontosan a megfelelő helyen alakul ki a szemlencse. Kísérletileg könnyen igazolható, hogy a fejlődés e speciális formáit mindig a szomszédos képződményekből kiinduló

hatások „indukálják”: ha egy békaembrió hasának bőre alá egy chorda dorsalis darabot ültetünk, a felette lévő ektodermában egy darab idegcső alakul ki.

Az eleve meglévő lehetőségek, vagy ahogyan Speemann, e jelenségek első nagy kutatója mondja, a prospektív potenciál, sohasem egyszerűen az egyes szövetrészek prospektív értelmezését jelenti, hiszen utóbbi mindig attól a helytől függ, ahol az illető darabok fejlődnek. Az erről a helyről kiinduló hatások, a lehetséges fejlődési irányok közül, egy bizonyosat indukálnak. Miután a fejlődés már egy darabig követett ilyen irányt, utóbbi végleg determinálttá válik, azaz immár nem változtatható meg. Az illető szervrendszer prospektív potenciálja a továbbiakban ezen irány prospektív értelmezésére korlátozódik.

Mindazon sokféle történés, amely az adaptív modifikáció során lejátszódik, lényegileg rokon az embriógenezis imént vázolt folyamataival. Nem különösebben lényeges, hogy az indukáló hatás egy embrió belsejében lévő szövetrész környezetéből vagy pedig a szervezet külső környezetéből származik. A modifikálható rendszer mindig tartalmazza minden olyan részprogram genetikai információját, amelynek megvalósítására potenciálisan képes. Az ektoderma például nem a gerinchúrtól „tudja meg”, hogyan kell gerincvelőt és agyat létrehoznia, és nem is a szemhólyagtól, milyennek kell lennie egy szemlencsének. Ezért aztán Speemann vitalisztikus színezetű „organizátor”-fogalma kissé félrevezető. Ma már tudjuk, hogy szervetlen hatások is képesek „indukálni”, például késztethetik az ektodermát az említett szervek valamelyikének kialakítására.

Ugyanez érvényes számos adaptív modifikációra, köztük a viselkedéssel kapcsolatosakra is. Minden tanulás annyiban hasonlít a fejlődésmechanikai indukcióra, hogy egy nyílt program sokféle lehetősége közül meghatározott külső hatások következtében a környezeti szituációhoz leginkább alkalmazkodók valósulnak meg. Ezek a külső hatások maguk is „bele vannak kalkulálva a dologba” – korábbi alkalmazkodási folyamatok nyomán már beépültek a programba.

J. Garcia és munkatársai kísérletei megmutatták, milyen szilárdak és specifikusak lehetnek az efféle hatásokkal kalkuláló programok egy bizonyos tanulási folyamat során. E kísérletekkel később más összefüggésben még részletesebben foglalkoznunk kell. Most csak annyit: egy patkányt egy bizonyos tápanyag fogyasztásáról semmiféle fájdalmat okozó büntetőingerrel nem lehet leszoktatni – annál inkább olyanokkal, amelyek az emésztőszerveiben jelentkező kellemetlen érzést váltanak ki.

A legtágabb értelemben vett teleonomikus viselkedésmodifikációként definiált tanulás ekképpen lényegét tekintve rokon a Speemann által „indukció”-nak nevezett fejlődésmechanikai folyamattal. (Hadd hívjuk fel a természettudományokban járatlan olvasó figyelmét arra, hogy a természettudomány egyik módszerét is „indukció”-nak nevezzük, e fogalomnak azonban semmi köze a Speemann-féléhez.)

A fejlődésmechanikai indukció egy lényeges tekintetben különbözik a legtöbb – bár nem mindegyik – tanulási folyamattól. Miután sor került megszorító determinációra, az indukció többé nem fordítható

vissza, közismert viszont, hogy a tanult viselkedés elfelejthető, sőt ellenkező értelmű dresszúrával saját ellentétévé alakítható. Karl Bühler a maga idejében komolyan mérlegelte, vajon ezt a reverzibilitást nem kellene-e felvenni mindenféle tanulás definíciójába. Figyelemre méltó módon léteznek azonban olyan tanulási folyamatok, amelyek nem reverzibilisek, s amelyek a teljes, Speemann-féle értelemben vett determináció által egyszer s mindenkorra rögzítettek. Ezek egyrészt a bevésődés folyamatai, melyek révén bizonyos ösztöncselekvések objektumai visszafordíthatatlanul rögzülnek, másrészt azonban heves elkerülési reakciók megszerzésének bizonyos folyamatai, amelyek, főképpen fiatal individuumoknál mint úgynevezett „pszichikai traumák”, kitörölhetetlen nyomokat hagynak maguk után.

Ízlés dolga, vajon a „tanulás” szóval jelöljük-e a viselkedéssel kapcsolatos összes teleonóm modifikációt. Akadnak szerzők, akik még a genom ismeretszerzését is így nevezik. Én magam The Innate Bases of Learning (A tanulás örökletes alapjai) című könyvemben minden fajmegtartó jelentőségű viselkedésmódosulást a tanulás fogalmával illettem. Mivel a behaviorizmus pszichológiai iskolája arra a hipotézisre építi tevékenységét, hogy a siker útján való tanulás – conditioning by reinforcement – a tanulás egyedüli formája, mi több, az emberi és állati viselkedés egyesegyedüli kutatásra érdemes folyamata, helyénvalónak tartom, hogy e tanulási folyamat sajátos voltát azáltal is kifejezzem, hogy külön fejezetben tárgyalom, míg a következőben csak az individuális tudásszerzés egyszerűbb formáival

foglalkozom.

V 3. BEJÁRATÓDÁS GYAKORLÁSSAL

Egy autó gépezete, mint ismeretes, a „bejáratás”-nak nevezett folyamat során adaptív változáson megy át. Nyilvánvalóan valami hasonló történik a viselkedés egyes mechanizmusainál is. M. Wells például megállapította, hogy a frissen kikelt tintahalak (Sepia officinalis) zsákmány-megragadási reakciója már az első alkalommal tökéletes koordinációval, mégis lényegesen lassabban megy végbe, mint többszöri ismétlés után. Nő a célzás pontossága is. E. Hess hasonló effektust talált a kikelésük után nem sokkal csipegető mozgást gyakorló kiscsirkéknél. A cél eltalálása, mint sikerrel kimutatta, nem játszott szerepet a mozgásmód tökéletesedésében. Hess hasábos szemüvegeket rögzített a csirkék fejére, amelyek a cél oldalirányú eltolódásának illúzióját keltették. Az állatok sohasem tanulták meg korrigálni az eltérést, és folyamatosan a várható irányban, a cél mellé csipkedtek. Mozgásuk szórása azonban némi gyakorlás után igen lényegesen csökkent.

V. 4. A SZENZITIVÁLÓDÁS4

A motorikus bejáratódás folyamatainak megfelelője a viselkedés szenzorikus oldalán az úgynevezett szenzitiválódás. Így nevezzük azt, amikor egy reakció ismételt kiváltódása révén csökken kiváltó kulcsingereinek ingerküszöbe. Az állatot az első reakció riadóztatja, antropomorfizáló módon azt mondhatnánk, felhívja a figyelmét. Ez a hasonlat egyben azt is kifejezi, hogy a szenzitiváció legtöbbször rövidebb távra szól, mint a motorikus bejáratódás.

A szenzitiválódást kiváltó készenléti állapotnak nyilvánvalóan csak akkor van fajmegtartó értelme, amikor a kiváltó ingerszituáció egyszeri bekövetkezése jelzi, hogy immár megismétlődése is valószínű. Különösen igaz ez a menekülést kiváltó reakciókra. Egy giliszta, amelyet épp az imént csipkedtek meg egy kissé, de gyors menekülési reakciója révén megmenekült, jól teszi, ha „számol azzal”, hogy a veszedelmes rigó még a környéken van. Mint M. Wells kimutatta, különösen nagy fajmegtartó értékre tesz szert a szenzitiválódás akkor, amikor a reakció tárgya, legyen bár zsákmány vagy ellenfél, rendszeresen és rajokban bukkan fel: így van ez például a nyílt tengerben élő számos szervezetnél. A zsákmánymegragadással kapcsolatos viselkedés

4 A német szöveg Sensitivierung-ja egyaránt lehet aktív vagy

mediális szemléletű, lehetne fordítani szenzitiválásnak is, szenzitiválódásnak is. Mivel azonban a történés a szubjektumon belül zajlik, az utóbbi tűnik indokoltnak – a ford.

szenzitiválódásának egyik leglátványosabb példája a mélytengeri halak, például cápák, makrélák, heringek „feeding frenzy”-je. A halak, miután már elkaptak néhány zsákmányállatot, mintha szó szerint megőrülnének – a „frenzy” maga őrjöngést jelent5 –, és minden irányba vadul kapkodnak. Ennek során a kulcsingerek ingerküszöbe olyannyira lecsökken, hogy például a tonhalak csupasz, csali nélküli horgokra is ráharapnak; a trópusi tengereken alkalmazott halfogási módszerek éppen ezen alapulnak.

A szenzitiválódás6 az alacsonyabb rendű állatoknál széles körben elterjedt tanulási forma, amely M. Wells szerint különösen jellemző a sok-sertéjű gyűrűsférgekre (Polychaetae), melyek közt nagyon fejlett, jó érzékszervekkel rendelkező ragadozó formák is akadnak.

A motorikus bejáratódásnál és a szenzitiváló-dásnál a rendszer funkciójának javulását maga a funkció idézi elő, ez pedig a tanulás egyik konstitutív jellegzetessége. Egyik sem rendelkezik azonban azzal a tulajdonsággal, amelyet pedig a tanulás szempontjából konstitutívnak szokás tartani: ez az úgynevezett asszociáció. Ezen az új kapcsolatok kialakulását értjük olyan két idegi folyamat között, amelyek korábban egymástól függetlenül funkcionáltak. Az asszociáció jellemzi a következőkben tárgyalandó tanulási folyamatokat.

5 A feeding jelentése táplálkozás. 6 A folyamat jelölésére a Sensitierung szó vált általánossá, ami,

legalábbis a németben, helytelen. Az angolban a „sensitation” használatos.

V 5. A HOZZÁSZOKÁS

Az olyan ingerszituáció, amely első bekövetkezésekor meghatározott intenzitású reakciót vált ki, gyakran már a második alkalommal veszít valamennyit hatásosságából, és kiváltó hatása a további ismétlődések bizonyos mennyisége után teljesen megszűnhet. Ezt a németben Reizgewöhnungnak (a. m. 'ingermegszokás')7 nevezzük, ami később részletezendő okokból nem túlságosan szerencsés kifejezés. Az angol „habituation”-ról beszél.

A reakció elenyészése tipikus esetben nem függ attól, hogy az illető kulcsingert követi-e „rá-dresszírozó”, „megerősítő” ingerszituáció, vagy sem. A jelenség bizonyos vonásaiban hasonlít a kifáradáshoz, sőt törzsfejlődés-történetileg talán egészen sajátos kifáradási jelenségekből alakult ki. Jelentős fajmegtartó értékét mégis éppen az adja, hogy – elsősorban annak motorikus oldalán – megakadályozza az illető reakció kifáradását.

Ez annak révén lehetséges, hogy a hozzászokás az ingereknek csak egy pontosan körülírható fajtáját érinti. Egy édesvízi hidra különböző ingerek sokaságára felel azzal, hogy testét és fogókarjait a lehető legkisebbre húzza össze. Az alapzat megrázkódása, egy érintés, a környező víz csekély mozgása, egy vegyi vagy hőinger ugyanezzel az effektussal járnak. Ha azonban egy hidra – ami gyakran megesik – lassan áramló vízben telepedik

7 Vagy Sinnesadaptationnak (a. m. érzékadaptáció).

meg, miközben testét az áramlat turbulenciája állandóan ide-oda mozgatja, ezek az áramlási ingerek fokozatosan elveszítik minden kiváltó hatásukat, a hidra pedig hagyja hosszan elnyúlni testét és karjait, amelyek így passzívan követik a közeg mozgását. Közben azonban – s a lényeg ez – az összehúzódást kiváltó összes többi inger küszöbe nem változik meg. Pontosan ez történnék azonban, ha az áramlási ingerek nem veszítenék el hatásukat, és minden alkalommal előidéznék az állat – mégoly csekély – összehúzódását. Ekkor ugyanis kifáradna a reakció motorikus oldala, ezzel pedig az összes többi ingerre való reagálási képesség is csökkenne. Éppen ezt akadályozza meg az ingerhez való hozzászokás.

A hozzászokást nevezhetjük deszenzitiválás-nak, érzéketlenné tételnek is. A már említett érzéki adaptáció – angolul „sensory adaptation” – annyiban félrevezető, hogy nyelvi eszközként azt a benyomást kelti, mintha a szóban forgó folyamatok az érzékszervekben zajlanának, ahogyan például szemünk recehártyájának sötétség-világosság adaptációja, amely, akárcsak a pupillanagyság változtathatósága, a szem érzékenységének a mindenkori fény-viszonyokhoz való „hozzáigazítását” szolgálja. Akár ezt a folyamatot is nevezhetjük hozzászokásnak; valaki, aki az erősen kivilágított szobából kilép az éjszakába, joggal mondhatja: „Először hozzá kell szoknom a sötétséghez.” Annak lényegét azonban, amit itt a hozzászokás fogalmán értünk, olyan folyamatok jelentik, melyek csak elvétve, például a szemben vezethetők vissza az érzékszerv változásaira, különben nagyrészt a központi

idegrendszerben játszódnak le. Legtöbbször tartósabb is, mint a tulajdonképpeni értelemben vett „adaptáció”. Margret Schleidt a pulyka „nyakreakciója” esetében tanulmányozta az ingerhez való hozzászokást, és bebizonyította, hogy a folyamat nem az érzékszervben megy végbe. A nyakreakció sokféle hanggal kiváltható, s ha egyenlő időközönként állandó magasságú hangot hozzunk létre egy hanggenerátorral, a pulykakakas kezdetben minden egyes ilyen ingerre reagál, később egyre ritkábban – végül pedig egyáltalán nem. Ha azután más rezgésszámú hangokat hallatunk vele, az így létrejövő deszenzitiválás csak közvetlenül az ingerhang alatti és feletti vékony rezgésszámtartományokban érvényesül. Az „adaptációs görbe” a csúcs mindkét oldalán meredeken esik, azoknak a hangoknak a küszöbértéke pedig, amelyek a hanglétra megszokott hangjától akárcsak valamelyest is távolabb estek, nem változtak. A jelenségek még mindig alátámasztották volna azt a feltételezést, hogy az adaptációra vagy kifáradásra az érzékszervben kerül sor. Azt, hogy ez mégsem így történik, M. Schleidt egy imponálóan egyszerű kísérlettel bizonyította be: a hatását vesztett hangot ugyanazzal a rezgésszámmal és hosszúsággal adta le, mint korábban, csakhogy jóval halkabban. Ez a halkabb hang, mintha csak egészen más rezgésszámon szólalt volna meg, mindnyájunk legnagyobb meglepődésére ismét kiváltotta a kívánt hatást. Az ingerspecifikus deszenzitiválás tehát egészen bizonyosan nem az érzékszervben történt, hiszen ez a maga adaptálódott vagy fáradt állapotában a halkabb hangra jóval kevésbé lett volna képes reagálni, mint

amikor a korábbi hangerővel szólalt meg. A természetes körülmények közt megfigyelhető

hozzászokási folyamatoknál célzott kísérletezés nélkül is belátható, hogy az eredetileg meglévő reakció eltűnése külső ingerek egy egészen konkrét kombinációjához kötődik. Már e feltételek bonyolultsága is arra mutat, hogy az összfolyamat egészében szükségszerűen a központi idegrendszer magasabb rendű funkciói vesznek részt. Íme egy példa: a kacsafélék (Anatidae) a tartózkodási helyükül szolgáló vizek partján mozgó ragadozóra azzal reagálnak, hogy mint a vadásznyelv mondja, „rágyűlnek”, figyelmez-tető hangokat hallatnak, és ameddig csak tudják, nem tévesztik szem elől. Ez a reakció főleg a rókának szól, és különösen jól kiváltják vörös bundás objektumok. A holland kacsafogók az úgynevezett kojékban ezt álnok módon használják ki: egy idomított kutyának rókabőrt kötnek a hátára, és becsalják vele a kacsákat egy hosszú, spirál alakban kanyarodó csatornába, az úgynevezett „sípba”, amelynek a végén csapdát helyeznek el. Amikor népes anatida-állományunkkal áttelepültünk az Ess-tóhoz, amelyet akkoriban még nem vett körül a rókákat távol tartó kerítés, attól féltünk, hogy madarainkat veszélybe sodorhatja, hogy hozzászoktak vörös bundájú és rókaszerű csaunémet juhász keverék kutyáinkhoz. Olyan közel engedték magukhoz a kutyákat, hogy ha a rókával viselkednek ugyanígy, az a végüket jelentette volna. Aggodalmunk azonban alaptalannak bizonyult, a reakció ugyanis csak saját kutyáinkkal kapcsolatban „esett ki”. A kacsák már egyik ismerősünk csau-csaujára is változatlan

hevességgel „gyűltek rá”, a rókákról nem is beszélve. Gyakran elcsodálkozunk azon, milyen csekély

változások is megszüntetik egy adott össz-szituá-cióhoz való hozzászokást. Elég volt, hogy valamelyik kutyánk a tó szemközti partján tűnjön fel, a kacsák és libák rágyűlési (gyűlölet) reakciója máris teljes erővel lobbant fel. Hasonlót tapasztaltam sámarigóknál is (Copsychus malabaricus). A szobámban költő sámapár akkor űzte el revírjéből az első költésből való utódait, amikor várható volt, hogy a második költésből valók hamarosan szárnyra kapnak. Amikor egy fiatal hímet kalitkába zártam, s így megóvtam szülei, elsősorban apja támadásaitól, a szülőpár hozzászokott elkergethetetlen fia jelenlétéhez, mivel az ingert bizonyos értelemben körülzártam. Többé nem törődtek sem a kalitkával, sem annak lakójával. Amikor azonban a kalitkát óvatlanul átvittem a szoba másik sarkába, az „adaptáció” tökéletesen megsemmisült, és a szülőpár a rácson keresztül olyan makacsul támadta a fiatal hímet, hogy tökéletesen megfeledkeztek összes többi – főleg pedig a második költésből való – ivadékukról. Mivel pedig ezek még nem táplálkoztak önállóan, éhen vesztek volna, ha a botránykövet el nem távolítom a helyiségből.

A hozzászokás mint jelenség annyiban rejtélyes számunkra, hogy az „adaptáció” folyamata számos esetben kifejezetten célszerűtlennek tűnik. Jó néhány specifikus reakciómódot ismerünk, amelyek nyilvánvaló fajmegtartó értékük ellenére olyan gyorsan deszenzitiválódnak, hogy voltaképpen csak legelső kiváltódásukkor működnek teljes hatékonysággal, miként ezt Robert Hinde a pintyek

baglyok kiváltotta riasztó és menekülési reakcióin kimutatta.

Egy-egy reakció, bár közben több hónapos nyugalmi időszak telt el, később korántsem volt olyan heves, mint első alkalommal. Még az elgondolható legerősebb rádresszírozó, „erőt adó” inger – a kísérleti állatott egy valódi kandúr üldözte, sőt néhány tollát is kitépte – sem váltotta ki a várt hatást, a reakció nem nyerte vissza régi intenzitását. Aligha képzelhetjük, hogy a törzsfejlődés során létrejött volna egy ennyire határozottan csak bizonyos funkciót betöltő mechanizmus, pusztán azért, hogy az individuum életében egyszer, legfeljebb kétszer fejtse ki hatását. Minden bizonnyal van valami rejtett hiba gondolatmenetünkben vagy kísérleteink elrendezésében. Kísérleteink során fiatal szürke ludak szüleik utánzott figyelmeztető kiáltására adott reakciója éppoly gyorsan elsorvadt, és éppoly kevéssé állt helyre, mint a pintyeknek a bagolyra adott reakciója Hinde kísérletei során. A reakciót talán éppen azáltal semmisítjük meg, hogy emberi türelmetlenségünkben túlságosan gyakran és gyors egymásutánban váltjuk ki, esetleg azáltal gyorsítjuk fel abnormis módon az adaptációt, hogy a „gondosan ellenőrzött” kísérleti feltételek mellett az össz-szituációt olyan egyformasággal állítjuk elő, ahogyan a természetben sohasem fordul elő.

Wolfgang Schleidt megvizsgált egy esetet, amelyben a deszenzitiválódás valóban alkalmazkodó információt közvetít. Az a kioldómechanizmus, amely a pulykaféléket a ragadozó madarak elől való menekülésre készteti, egy rendkívül egyszerű

ingerkonfigurációra felel: minden, ami fehér háttér előtt fekete körvonalakkal megjelenik, és egy bizonyos, a saját testhosszával korreláló szögsebességgel mozog, a vadpulyka számára „ragadozó madár” – légyen bár a mennyezeten lassan mászó légy vagy az égen haladó héja, helikopter vagy léggömb. Amikor Schleidt megpróbálta összehasonlítani hatásosság tekintetében az egyes alakokat – például egy repülő libáét és egy sasét –, kiderült, hogy a forma mint olyan teljességgel közömbös volt, csak éppen a különböző utánzatokhoz való hozzászokás olyan gyorsan ment végbe, hogy mindig az a sziluett volt a leghatásosabb, amelyet a kísérleti állatnak a legrégebben mutattak. A szabadban vadpulykáink a leghevesebb „ragadozómadár-reakciót” egy müncheni reklámcég kis léghajója láttán mutatták, amely évente egyszer vagy kétszer repül el környékünk felett. Jóval lanyhábban reagálnak a jóval gyakrabban feltűnő helikopterekre, a legkevésbé azonban a szinte mindennap felettünk köröző héjákra. Ez a gyors hozzászokás tehát, ha szavakba akarjuk foglalni, a következő információt közvetíti a madár számára: „Óvakodj az égen lassan tovaúszó objektumoktól, ezek közül is leginkább azoktól, amelyeket a legritkábban pillantasz meg.” Észak-Amerikában természetes körülmények között teljes egyértelműséggel a rétisas (Haliaetus albicilla) számítana ilyennek – az egyetlen szárnyas ragadozó, amely felnőtt fajdkakasokra veszélyt jelenthet.

A hozzászokás vagy deszenzitiválódás folyamata, mint erre már utaltunk, egy lényeges tekintetben különbözik a viselkedés modifikációjának két legegyszerűbb folyamatától, a bejáratódástól és a

szenzitiválódástól: együtt jár egy úgynevezett asszociációval, amely kapcsolatot alakít ki az örökletes kioldómechanizmus és az alakérzékelés rendkívül bonyolult funkcióival, melyeket majd egy későbbi fejezetben kell tárgyalnunk. Ez a kapcsolat különös és fiziológiája tekintetében még mindig rejtélyes gátlást hoz létre. A már megszokott ingerszituációban, amely egyes ingeradatok végtelenül bonyolult kombinációjaként jellemezhető, az örökletesen hatásos kulcsingerek elveszítik kiváltó hatásukat. Megtartják viszont minden olyan esetben, amelyben a kulcsinger egyéb ingerekkel az eredetitől akár csak kis mértékben különböző kombinációt alkot.

V. 6. A RÁSZOKÁS

A hétköznapi beszédben nemcsak azzal a folyamattal kapcsolatban használjuk ezt a szót, amelynek révén olyannyira hozzászokunk egy korábban kellemetlen ingerhez, hogy az hatástalanná válik, s a tudatunkig sem jut el, hanem akkor is, ha egy bizonyos ingerszituáció vagy viselkedésmód többszöri megismétlődés révén kellemessé vagy egyenesen nélkülözhetetlenné válik számunkra. Ebben az esetben – ahogyan a deszenzitiváló hozzászokás esetében is – szilárd „asszociáció” alakul ki, amely a kioldómechanizmust aktivizáló kulcsingereket kapcsolja össze annak a környezeti szituációnak az ingeregyüttesével, amelyekkel az előbbiek ismételten együtt jelennek meg. Ennek az összekapcsolásnak az a

következménye, hogy attól fogva azt a reakciót, amelyet eredetileg egy egyszerű kulcsinger-konfiguráció is ki tudott váltani, immár csak az összes – öröklött és megszokott – ingeradat komplexuma képes kiváltani. Az asszociáció hatása itt éppen a fordítottja annak, mint amelyről a deszenzitiválódásnál az előző alfejezetben beszéltünk. Az asszociáció a deszenzitiválódás során eredetileg hatásos kulcsingereket tesz hatástalanná, a szóban forgó folyamat során azonban a kulcsingerek nem egyszerűen a megszokott ingerszituációval való összekapcsolódás során hatnak: hatásukat csak ezekkel együtt fejthetik ki. Az utóbb említett folyamat fajmegtartó értékét az adja, hogy nagyon erősen megnöveli a kiváltómechanizmus szelektivitását. A deszenzitiváló megszokással ellentétben erre elsősorban a magasabb rendű állatok körében találunk példát. Egy öreg, kalitkában tartott madár, amely éveken át ugyanabból az etetőtálkából evett, éhen pusztulhat, ha a régi edény összetörik, s elvárják tőle, hogy egy újból egyék. Patologikus formájában a megszokás az időskori elbutulásban szenvedő embereknél figyelhető meg, akiknek magatartási rendszere a környezeti körülmények legcsekélyebb megváltozására is összeomlik.

A megszokás fajmegtartó értelme egyes állatok ontogenetikus kialakulása során nyilvánul meg. A tojásból éppen kikelt szürkelúd-fióka például „köszöntéssel” és követéssel reagál minden mozgó objektumra, amely „elhagyatottság-füty-tyére” középfekvésű, ritmikusan ismétlődő hangokkal felel. Ha ezt egyszer vagy többször emberrel tette meg, már

aligha bírható rá, hogy egy libát vagy libautánzatot kövessen, s ha türelemmel mégis sikerül rávenni, hogy így tegyen, korántsem olyan intenzitással és hűséggel teszi, mint az első objektummal tette. Egy késztetésnek a tárgyára való efféle visszafordíthatatlan fixálódását, a bevésődést külön alfejezetben tárgyalom majd. A kisliba követési reakciójának bevésődése – kövessen bár embert vagy libát – a „bevésődő” tárgynak először a fajtáját és nem egyedi mineműségét veszi tekintetbe. Egy már járni tudó és egyértelműen „liba-bevésődésű” kislibát minden további nélkül áthelyezhetünk az egyik libacsaládból a másikba. Ha azonban körülbelül két teljes napon át követi szüleit, személy szerint is biztonsággal megismeri őket, mégpedig valamivel előbb a hangjuk, mint arcvonásaik alapján – az anatidák érdekes módon, ugyanúgy, ahogy mi, az arc konfigurációja alapján ismerik meg egymást. Még nálunk is rosszabbul állapítják meg fajtársuk kilétét, ha nem látják az arcát.8

A kisliba szelektív módon szokja meg szülei identitását, s erre rádresszírozó vagy „le”-dresszírozó tényezők közreműködése nélkül kerül sor. Megesik, hogy a kislibák a követés legelső órája folyamán elveszítik szüleiket, ilyenkor megpróbálnak egy másik, fiókákat vezető

8 Az arc szó madarakra vonatkoztatva kissé idegenül cseng,

mert amúgy csak emberszabásúakra és emberre alkalmazzuk, és az arcjáték képzetét társítjuk hozzá. A fogalom azonban egészen bizonyosan tartalmazza az arány szemléletformáját is, innét, hogy egy vizslára ösztönösen szívesebben alkalmazzuk, mint egy olyan emberre, akinek vonásait – például – az akromegália nevű fejlődési zavar a kelleténél jóval hosszabbra nyújtotta – a ford.

libapárhoz csatlakozni, amely aztán legtöbbször csipkedéssel kergeti el a kis idegent. A fajtársakkal kapcsolatos rossz tapasztalatok az ilyen fiókát korántsem akadályozzák meg tévedése megismétlésében, s amikor rábukkan szüleire, nem ragaszkodik hozzájuk még erősebben. Éppen ellenkezőleg, mintha a kislibában már az idegen párok rövid követése is elmosná szülei képét: a tapasztalat azt mutatja, hogy a más párhoz csapódott kislibák újra és újra elkövetik ezt a hibát. A kellemetlen tapasztalatok, melyekre ilyenkor szert tesznek, szemlátomást semminő befolyást nem gyakorolnak viselkedésükre.

Íme egy másik példa: egy körülbelül két hónapos csecsemőnél, aki ekkorra alakította ki a mosolygás motorizmusát, ez az üdvözlésmód, mint Rene Spitz egzakt kísérletekkel kimutatta, nagyon egyszerű utánzatokkal kiváltható. A két szem és az orrgyök konfigurációján kívül lényeges a fej bólogató mozgása, melynek optikai hatását a haj egyértelmű határvonala tovább fokozza. Járulékos kulcsingerként hat a szélesre húzott, a szájszögleteknél felfelé ívelő száj. Egy elnagyolt vonásokkal megfestett léggömb eleinte ugyanazt a hatást váltotta ki, mint a gondozó arca. Néhány hét múltán azonban – a csecsemő ezalatt több valóságos felnőttre, mint léggömbre mosolygott – az egyszerű utánzatok hirtelen minden hatásukat elveszítették. A baba megtanulta, „hogyan fest” egy ember, és már félt a kipingált luftballontól, amelyre eleinte mosolygott. Teszi ezt annak ellenére – s ezt hangsúlyoznunk kell –, hogy a léggömbbel kapcsolatban nem volt semmiféle kellemetlen élménye, amely „le”-dresszírozó hatással lehetett volna rá.

Jóval később, életének hatodik és nyolcadik hónapja

között a mosolyt kiváltó mechanizmus szelektivitása ismét – és ezúttal ugrásszerűen – megnő. A gyerek, ahogyan gyerekeket gondozó személyektől hallottam, egyszer csak „idegenkedni” kezd mindenkitől, azaz ettől fogva főleg csak anyját és néhány jól ismert személyt üdvözöl mosollyal, bárki mással szemben egyértelmű menekülési vagy kitérési reakciókat mutat. Annak a tanulási folyamatnak a során, amely bizonyos emberek személyükben való felismerését eredményezi, a gyerekben a humán kapcsolatteremtés fontos folyamatai indulnak be. A legszörnyűbb hatással jár, ha – mint ez a kórházakban és gyermeknevelő intézetekben még ma is történik – a személyzet állandó váltogatásával megfosztják a gyereket attól a lehetőségtől, hogy a társas viselkedés kiváltómechanizmusait a leírt módon lépésről lépésre szelektívebbé tegye, s ezáltal bizonyos személyekhez szociálisan kötődjék.

Egészen bizonyos, hogy a csecsemő „idegenkedése” is egy bizonyos hozzászokáson alapul, amelyek nem függnek össze idegenekkel kapcsolatban szerzett „le”-dresszírozó élményekkel. Ellenkezőleg, minél kevesebb idegent lát egy kisgyerek, annál intenzívebben idegenkedik tőlük.

V. 7. „TRAUMA” RÉVÉN SZERZETT ELKERÜLŐ REAKCIÓK

Alább egy olyan tanulási folyamatot elemzek, amelyet a legtöbb tanuláspszichológus valódi feltételesreflex-szerzésnek tekint. Azt hiszem azonban, hogy jóval egyszerűbb történésről van szó, amelynek

megmagyarázáshoz nem szükséges posztulálnunk a feltételes reakció bonyolult visszacsatolási mechanizmusát, amelyről a következő fejezetben lesz szó.

Az olyan kulcsinger, amely örökletes módon maximális intenzitású menekülési reakciót vált ki, hatásának gyakran már egyetlenegy kifejtése után kitörölhetetlenül asszociálódik az azt közvetlenül megelőző, illetve vele együtt járó össz-ingerszituációval. Alacsonyabb rendű állatoknál ilyen sajátos asszociációfajta az, amely már a legalsó szinten megjelenik. Valószínűleg egyszerű szenzitiválódási folyamatok folyamatos átmeneteihez kötődik. így például néhány laposféregnél a fényinger – amely talán már önmagában is egy észrevétlen, még éppen ingerküszöb alatti menekülési reakciót vált ki – egy örökletesen erős menekülési ingerrel való összekapcsolódás révén még erősebb hatásúvá válik. Ezt számos amerikai viselkedéskutató „conditioning”-nek tekinti. Alacsonyabb rendű, gerinctelen és központi idegrendszer nélküli állatoknál a feltételes reakciók – már ha így akarjuk nevezni őket – mindenféle megszerzésének alapját ilyen folyamat jelenti. Minden tanulásuk erre korlátozódik – valamint a hozzászokásnak arra a módjára, amelyet az édesvízi hidra példáján mutattunk be.

Magasabb rendű élőlényeknél a menekülési reakciók szóban forgó elsajátítása és a hozzászokás a komplexebb alakérzékelés funkciójával kapcsolódik össze. Az a kutya, amely egyszer egy forgóajtó szárnyai közt rekedvén halálra rémült, attól fogva nemcsak általában minden forgóajtót kerül el, hanem –

és különösen – annak a helynek a tágabb környezetét is, ahol a megrázkódtatás érte. Ha végig kellett mennie az illető utcán, amikor annak a helynek a közelébe ért, átment a túlsó járdára, és behúzott farokkal, hátrasunyt fülekkel inaszakadtából vágtatott el előtte.

Az ilyen „pszichés traumák” – ahogyan ezeket emberek esetében a pszichoanalitikusok nevezik – úgyszólván irreverzibilis módon kapcsolnak össze egy komplexebb ingerszituációt és egy menekülési reakciót. A kutyaidomárok és lovasok tudják csak igazán, hogy egyetlenegy ingerhatással örökre „tönkre lehet tenni” egy állatot.

V. 8. A BEÁLLÍTÓDÁS

Egy reakciónak az olyan ingerszituációra való irreverzibilis fixálódását, amellyel az egyed csak néhányszor szembesül életében, a beállítódásnak nevezett folyamat váltja ki. E történés fiziológiai érdekessége, hogy a viselkedésmód olyankor tapad elválaszthatatlanul tárgyához, amikor még korántsem működőképes, és a legtöbb esetben még csak nyomokban sem mutatható ki. A beállítódás szenzitív periódusa nagyon gyakran az egyed ontogenezisének igen korai szakaszára esik – és bizonyos esetekben néhány órára korlátozódik –, azonban minden esetben jól meghatározható. A tárgy egyszer végbement determinációja visszafordíthatatlan. Ez az oka, hogy a szexuális tekintetben idegen fajokra beállítódott állatok mindörökre és gyógyíthatatlanul „perverzek”.

A beállítódási folyamatok többsége szociális viselkedésmódokat érint. Beállítódás révén alakul ki például a fiatal fészekhagyó madarak követési reakciója, számos madár rivalizációs harca és mindenekelőtt: szexuális magatartása. Félrevezető, ha úgy fogalmazunk, hogy ez a madár vagy az az emlős „be van állítódva”; például „az emberre van beállítódva”. Ezen a módon mindig csak egy bizonyos viselkedésmód tárgya determinálódik. A szexuális tekintetben idegen fajra beállítódott madár más, a rivalizációs harcra vagy egyéb szociális magatartásra vonatkozó késztetései nem szükségképpen irányulnak faján kívülre. A szürke ludaknál, vizsgálódásaink szempontjából igen kedvező módon, a fiókák követési reakciói és más szociális viselkedésformái igen könnyen beállíthatók az emberre anélkül, hogy ennek során az emberre irányuló szexuális beállítódás is végbemenne.

Ismerünk eseteket, amikor a paraziták viselkedése a gazdaállatra állítódik be. A fürkészdarazsak például, ahogyan W. Thorpe leírta, olyan molyhernyófélébe tojják petéiket, amilyenekben maguk is kikeltek. A lárvák „átültetése” útján a fürkészdarazsak, amelyek rendes körülmények között viaszmolyhernyókon élősködnek, a liszt-moly hernyóira is beállíthatók. Burns hangyáknál mutatta ki, hogy minden egyes egyed arra a hangyafajra fixálja szociális reakcióit, amelynek egyedei a bábból való kikelésekor a segítségére voltak. Ezen alapul egyes hangyafajok úgynevezett rabszolgatartása. Monika Holzapfel baglyoknál mutatta ki, hogy a zsákmányoló viselkedés egy bizonyos zsákmányállatra állítódik be, sőt, ha az

egyed nem használja ki szenzitív periódusát, mindörökre képtelenné válik zsákmány elejtésére.

A beállítódás többféle átmenet révén kötődik az asszociatív tanulás más folyamataihoz. Mint M. Konishi kimutatta, egyes madárfajoknál a fajra jellemző ének megtanulása ugyanúgy szenzitív periódushoz kötődik, és éppoly visszafordíthatatlan, mint a tipikus beállítódási folyamatok. Az ilyen átmenetek félreértésekre adtak okot. Egyes szerzők, például R. Hinde, R Bateson és mások olyan folyamatokat vizsgáltak, amelyek a tipikus beállítódási folyamatoktól igen jelentősen különböznek – például azokat, amelyekkel a házityúk csirkéi anyjukhoz vagy egy pótobjektumhoz csatlakoznak. Ezek inkább hasonlítanak szokásos tanulási folyamatokhoz, mint tipikus beállítódáshoz. Az ily módon nyert eredmények kétséget támasztottak C. O. Whitman, O. Heinroth és jómagam megfigyelései iránt. C. Immelmann, M. Schein, M. Konishi, F. Schutz és mások azonban időközben maradéktalanul igazolták, amit idősebb szerzők már húsz évvel korábban megállapítottak.

A szokáshoz és hozzászokáshoz hasonlóan a beállítódás is komplex érzékelési folyamatokkal „asszociálódik”, és a két előző folyamathoz hasonlóan a szervezet a beállítódás során is „egy örökölt kiváltómechanizmusba” tanult bele. Ezért ezt a mechanizmust a beállítódási folyamat szelektívebbé teszi.

A beállítódás egyik legérdekesebb és legrejtélyesebb teljesítménye, hogy a kiváltó ingerkombináció érzékelésekor sajátságos absztrakciót hajt végre. Egy

bütykös ásólúd társaságában felnőtt tőkés réce szexuális reakciói például nem a Tadorna tadorna L. egyetlen individuumára, hanem e fajra állítódnak be. Ha a kísérleti állatnak sok ásólúd közül kell választania, választása szinte sohasem „beállítódási partnerére” esik – ezt vérfertőzést gátló mechanizmusok meggátolják –, hanem a faj egy másik képviselőjére. Egy általam felnevelt s ezáltal „szexuális tekintetben emberre beállítódott” csóka egy sötét hajú kislányt vett célba dürgési viselkedésével. Képtelen vagyok megállapítani, vajon madaramat mi késztette arra, hogy engem és a kislányt egyazon faj képviselőinek tekintsen.

Ugyancsak megválaszolatlan kérdés, hogy a beállítódási folyamat során nem játszanak-e mégis valamiféle jutalmazó, tehát rádresszírozó szerepet az ingerek – más szóval, hogy a beállítódást I. R Pavlov és az amerikai tanuláspszichológusok módjára feltételes reakciónak (conditioned response) tekintsük-e. Ez ellen szól az a már említett körülmény, hogy a „bevésett” objektum gyakran már olyan időpontban van determinálva, amikor az állat az illető objektumra vonatkozó viselkedésmódot még sohasem, a legcsekélyebb utalás formájában sem hajtotta végre. Egy csóka szexuális beállítódására például röviddel a fészek elhagyása előtt kerül sor, és biztonsággal megállapítható, hogy addig a pillanatig a szexuális hangoltságot soha, még csak nyomokban sem élte át. Két esztendőnek kell eltelnie, míg feltámadnak benne a kopuláció ösztönös cselekvései, amellyel kapcsolatban fel kell tételeznünk, hogy mint ösztönkielégítő végcselekvés a leglényegesebb

rádresszírozó hatást fejti ki. Ez azonban nem zárja ki teljesen más olyan rádresszírozó ingerek esetleges működését, amelyeket e nemben még nem ismerünk. E következtetésre azonban semmi sem kényszerít bennünket, és a beállítódás minden valószínűség szerint a két előző fejezetben taglaltakkal analóg jellegű asszociatív tanulási folyamat. Irreverzibilitását és az ontogenezis szigorúan körülírt szakaszaihoz való kapcsolódását tekintve a beállítódás minden más tanulási folyamatnál egyértelműbben magán viseli a Spemann-féle értelemben vett indukció bélyegét.

V. 9. A FEJEZET ÖSSZEFOGLALÁSA

Az előző, negyedik fejezetben olyan fiziológiai folyamatokról volt szó, amelyek rövid távon vesznek fel információt, azt nyomban értékesítik, de sohasem tárolják. Valamennyi korlátlan gyakorisággal működhet anélkül, hogy gépezetüket e működés megváltoztatná. Ezek a fiziológiai folyamatok jelentik a tapasztalatok alapjait, és éppen ezért rezisztensnek kell lenniük a tapasztalás okozta mindenfajta változással szemben.

Itt, az ötödik fejezetben egy alapvetően másféle folyamatot tárgyaltunk, melynek révén az egyed élete során a viselkedés mechanizmusa maga is megváltozik, éspedig oly módon, hogy fajmegtartó teljesítménye javul.

Az, hogy a modifikáció egy struktúra és funkciója fajmegtartó értékét fokozza, nem valószínűbb, mint az,

hogy erre az örökítőanyag mutációja vagy rekombinációja révén kerül sor. Valahányszor bizonyos külső körülmények bizonyos változásokat rendszeresen előidéznek, melyek ugyanezen körülményekhez való alkalmazkodást váltanak ki, elsöprő valószínűséggel feltételezhető, hogy a genomban lehorgonyzott, Ernst Mayr-féle értelemben vett nyílt programok lépnek működésbe.

Az ilyen genetikai program több különálló mechanizmusépítő programot tartalmaz, s ezért nem kevesebb genetikai információt feltételez, mint egy különálló zárt program, hanem éppen ellenkezőleg, sokkal többet. Ennek fejében azonban a nyílt program képes további, kívülről jövő információk felvételére: engedi, hogy ezek határozzák meg, hogy melyeket valósítson meg a potenciálisan benne rejlő lehetőségek közül. E megvalósulás azonban állandóvá tesz egy új alkalmazkodást, ekképpen pedig tárolja az ennek alapjául szolgáló információt is.

Ezzel a központi idegrendszer magasabb síkon ismétli meg azt a teljesítményt, amelyre már a genom is képes, a negyedik fejezetben tárgyalt, a pillanatnyi információk szerzését szolgáló folyamatok azonban nem.

Minden tanulás azoknak a fiziológiai mechanizmusoknak a teleonóm modifikációja, amelyek a viselkedést mint teljesítményt létrehozzák.

A nyílt programokat és az adaptív modifikációt jól modellezi a fejlődésmechanika vagy kísérleti embriológia. Az, hogy egy embrionális szövet „prospektív lehetőségei” közül melyek valósulnak meg, a környezet „indukáló” hatásaitól függ. Az

adaptív modifikáció összes folyamata, ideértve a tanulás folyamatait, lényegi rokonságban vannak a spemanni értelemben vett indukcióval.

Az adaptív viselkedésmodifikáció legegyszerűbb formái a motorikus folyamatok bejáratódása és a receptorikusok szenzitiválódása. Az utóbbiak csak akkor fajmegtartó értékűek, ha a kiváltó szituáció nagy valószínűséggel sorozatosan bukkan fel.

Az ebben a fejezetben tárgyalt összes többi modifikációs folyamat asszociáción, két, korábban kauzális összefüggésben nem lévő idegi funkció összekapcsolásán alapul. E folyamat révén egy gyakran igen bonyolult ingerszituáció befolyásra tesz szert egy örökletes viselkedésmód fölött.

A megszokásnál vagy deszenzitiválódásnál ez a hatás gátló, az eredetileg kiváltó kulcsingerek az asszociáció révén hatástalanná válnak, azonban megtartják, illetve visszanyerik hatásosságukat, ha e komplex szituáció akár csak a legcsekélyebb mértékben is megváltozik. Mint ezt minden szakácsnő tudja, a „változatosság” új hatékonyságot kölcsönöz az erejüket vesztett kulcsingereknek.

A reciprok folyamat, azaz a hozzászokás során az örökletes módon hatékony kulcsingerek olyan módon asszociálódnak ingerek komplex kombinációjához, hogy azontúl már csak ezek kíséretében hatnak. Ennek révén hihetetlenül megnő egy-egy örökletes kiváltómechanizmus szelektivitása.

Intenzív menekülési reakciók során a kiváltó kulcsingerek gyakran már az első és egyetlen, igen erős „pszichikai traumának” nevezett hatás után asszociálódnak a kísérő komplex ingerszituációval,

amely erős menekülést kiváltó hatást fejt ki. Ez az asszociáció gyakran visszafordíthatatlan.

Némely, különösen szociális viselkedésmódok a korai szenzitív fejlődési szakaszokban, melyek során még nem is működésképesek, visszafordíthatatlanul egyetlen objektumra állítódnak be. A beállítódásnak nevezett folyamatok szenzitív periódushoz kötődnek és irreverzibilisek, s ebben minden egyéb tanulási folyamatnál inkább hasonlítanak a Spemann által indukciónak és determinációnak nevezett történéshez.

A fejezetünk negyedik-hetedik alfejezetében tárgyalt folyamatok során tanulás általi új kapcsolatok jönnek létre egymástól függetlenül működő idegrendszeri folyamatok között. A régebbi tanuláspszichológusoknak – Wilhelm Wundt-nak és C. L. Hullnak – a tanulásról általában kialakított felfogása meglehetősen pontosan illik a tárgyalt folyamatokra. Ha, miként ezt C. Foppa a maga kitűnő, tömör áttekintésében tette, kritikai módon összevetjük egymással a különböző amerikai tanuláselméleteket, újra és újra feltűnik, hogy a legtöbb szerző elméletalkotását mennyire befolyásolja az egységes magyarázatra való törekvés. Újra és újra megpróbálkoznak azzal, hogy minden tanulási folyamatot egyetlen, mindent átfogó teóriával intézzenek el. Az azonban, amit mint „a tanulás”-t írnak le, a valóságban nem létező átmenet az előző fejezetben ismertetett, illetve azok között a folyamatok között, melyek alapjául idegrendszeri folyamatok teljességgel másfajta, bonyolultabb szerveződése szolgál. Ezekkel foglalkozunk a következő fejezetben.

VI. FEJEZET A siker visszajelzése és a jutalmazással

történő idomítás

VI. 1. AZ ÚJ VISSZACSATOLÁS

Minden állati lénynél, amelynek központi idegrendszere eljutott a differenciáltság bizonyos szintjére – így például a lábasfejűeknél, a rákoknál, a pókoknál, a rovaroknál, valamint, az embert is ideszámítva, a gerinceseknél –, megtalálható egy tudásszerző képesség, amely teljesítmény tekintetében felülmúlja az összes eddig tárgyalt kognitív mechanizmust, ez pedig a szűkebb értelemben vett tanulási képesség.

A biológiához nem értő és a konvergens alkalmazkodásról mit sem tudó pszichológusokat e képesség ténye arra a vélekedésre csábította, hogy mivel ilyen sok élőlény rendelkezik vele, ősjelenségről, minden tudásszerzés alapformájáról, sőt a viselkedés egyetlen lehetséges eleméről van szó. A valóságban az öt említett állattörzs, a szóban forgó teljesítmény alapját jelentő idegi apparátust, ugyanúgy egymástól függetlenül alakította ki, ahogyan azokat a szemeket vagy végtagokat is, amelyek e törzsek mindegyikénél önállóan jöttek létre.

A siker és kudarc révén való tanulás, mint az elemzett értelemben vett tipikus fulguráció, azáltal jött létre, hogy már meglévő és egymástól függetlenül is

működőképes idegi mechanizmusok között új kapcsolat alakult ki. A korábbiakban már megismerhettük e konstitutív mechanizmusok mindegyikének funkcióját.

A Heinroth által fajra jellemző ösztönös cselekvésnek nevezett viselkedéskomplexum appetenciaviselkedésből, egy öröklött kiváltómechanizmus beindításából és egy genetikusan programozott viselkedéssor megvalósulásából áll, melynek eredménye-képpen ösztönkielégítő végállapot jön létre. Ez a három különálló folyamatból álló lánc jelenti minden siker és kudarc alapján való tanulás (conditioning) alapját. A folyamatok lineáris egymásutánja korábban nem is sejtett új rendszerjellemzőkre tesz szert egy, a szó szoros értelmében korszakalkotó „találmány” segítségével: azáltal, hogy a folyamat végeredménye modifikálóan hat vissza az azt előidéző viselkedésmódokra.

A keresési viselkedésmódokat – amelyek az appetenciaviselkedés során többé-kevésbé véletlenszerűen léptek fel –, amennyiben az összfolyamat sikerrel járult hozzá a faj fennmaradásához, e visszahatás felerősítette, az ellenkező esetben legyengítette. Más szóval a siker úgy hat, mint az, amit általában „jutalom”-nak nevezünk, a kudarc pedig úgy, mint az, amit általában „büntetésnek”. Az angol szakirodalom mindent, ami ezen a módon a korábbi viselkedés „megerősítéséhez” vagy „pluszdresz-szírozásához” vezet, a reinforcement szóval jelöl, amelyet sajnos a németül író pszichológusok is használnak, mert a hasonló értelmű német kifejezéseket, mint „szubjektivisztikusakat”,

elutasítják. Mivel a kifejezés Ivan Petrovics Pavlovtól származik, megkértem egy oroszul jól beszélő munkatársnőmet, nézzen utána a fent nevezett kutató munkáiban, hol bukkan fel először ilyen értelmű terminus, s az hogy hangzik oroszul. Kiderült, hogy a nagy fizi-ológus azokat a korai munkáit, amelyekben a fogalmat kidolgozta, németül írta, és a „Verstärkung”, illetve a „verstärken” ('felerősítés', 'felerősíteni') szavakat használta. Ez a szóválasztás számomra nem tűnik kielégítőnek. Akkor fejezzük ki híven azt, amit a szóban forgó tanulási folyamat eredményez, ha azt mondjuk, hogy az állatot a siker megerősíti abban a viselkedésében, amellyel ezt a sikert eléri.

Az új visszacsatolással kognitív folyamat alakul ki, amely egyszeri lejátszódásával is több maradandó ismerethez juttatja az egyedet, mint – a legkedvezőbb esetet számításba véve – a genom módszere egy nemzedék során, mégpedig legalább kétszer annyihoz: a genommal ellentétben ugyanis nemcsak a sikerből, hanem a kudarcból is képes információhoz jutni. A szóban forgó tanulási folyamat a genommal ellentétben nem vakon, az összes lehetséges releváns és irreleváns tényező „lutriján” játszik: jól bevált örökletes munkahipotéziseket alkalmaz, tudniillik azokat, amelyek szilárdan beépültek minden magasabb rendű lény pillanatnyi információkat szerző viselkedési rendszerének a IV. fejezetben elemzett mechanizmusaiba. A siker és kudarc révén modifikálható viselkedés ezáltal eleve a siker nagyobb valószínűségének irányába navigál. Az „eleve” latin megfelelője az „a priori”, s ez nem véletlen. A megértésről és a tanulásról szóló fejezetben erről

részletesebben is szólunk. Az új kognitív apparátus ilyeténképpen létrejött

jelentős teljesítőképessége érthetővé teszi, hogy a magasabb rendű és gyorsan mozgó állatok közül csak azok versenyképesek, amelyek rendelkeznek vele.

VI. 2. A RENDSZER MINIMÁLIS BONYOLULTSÁGA

Az elmondottakból ugyanakkor kitűnik, miért nem alakulhatott ki siker és kudarc útján való tanulás a centralizált idegrendszert nélkülöző egysejtű lényeknél és alacsonyabb rendű többsejtűeknél. Az olyan rendszer, amely képes egy bizonyos korábbi folyamat sikerét vagy kudarcát tudásforrásként kiértékelni és e kiértékelés eredményét az adott viselkedésmód visszaható módosítására alkalmazni, nyilvánvalóan nem jöhet létre több, nem túlságosan egyszerű, szükségképpen jól szervezett alrendszer nélkül. Ezeket az alrendszereket és hatásmechanizmusukat a fajra jellemző ösztönös cselekvés tárgyalása során ismerhettük meg.

A legkönnyebben egy olyan mechanizmust képzelhetünk el, amely azon viselkedésmódokban erősíti meg az állatot, amelyek szöveti szükségletek egyszerű kielégítését idézik elő. Itt elegendő volna egyetlen „érzékelő”, amely regisztrálja egy létfontosságú anyag meglétét vagy hiányát, és továbbítja az információt az elébe kapcsolt viselkedési apparátushoz. A valódi feltételes reakciónak ez a legegyszerűbb változata egyes esetekben bizonyára

meg is valósul, például Dethier szerint néhány légy táplálékszerzésében. Általában és valódi tanulással adaptíve modifikált viselkedési rendszerek többségénél azonban a következő feltételeknek kell teljesülnie.

Először: az egész cselekvést bevezető viselkedésmódnak „tágra nyílt”, azaz a sokrétű adaptív modifikáció lehetőségeit nyújtó programmal kell rendelkeznie; már tudjuk, hogy ennek különösen nagy genetikai információkincs a feltétele.

Másodszor: valamiképpen „jegyzőkönyvbe kell venni”, „fel kell jegyezni”, hogy milyen formában zajlottak le legutóbb a bevezető cselekvési elemek, s ennek a feljegyzésnek valamiképpen kapcsolatba kell kerülnie a visszajelzett sikerrel.

Harmadszor: ennek a visszajelzésnek elégségesen megbízhatónak kell lennie. Az ösztönkielégítő végcselekvést (mint Wallace Craig nevezi, a „consummatory act”-et), illetve a Meyer-Holzapfel-féle „nyugalmi állapotra törekvő appentencia” célját jelentő ingerszituációt külső és belső receptorikus folyamatoknak olyan egyértelműen kell jellemezniük, hogy elégséges valószínűséggel kizárják egy téves siker- vagy kudarcjelentés lehetőségét. Más szavakkal: a „visszajelentő” receptorikus apparátusnak az örökletes kiváltómechanizmuséihoz hasonló funkciókkal kell rendelkeznie. A siker révén való tanulást (conditioning by reinforcement) lehetővé tevő fiziológiai apparátusnak nem gondolható el ennél egyszerűbb logikai modellje.

Az a viselkedési rendszer tehát, amely ezt a teljesítményt létrehozza, sohasem lehet egyszerű

„reflex”, miképpen azt I. R. Pavlov terminológiája implikálja. Bizonyosan léteznek egyszerű „reflektorikus” elkerülő reakciók, például azok, amelyekről az V. 6. fejezetben volt szó. Ezek a menekülési reakció és egy „szerzetten” kiváltó ingerszituáció egyszerű asszociálódása útján jönnek létre, s csak külsődlegesen hasonlítanak a most szóban forgó tanulási folyamatokra. Nem ismerünk viszont egyetlen olyan estet sem, amikor sikerült volna egy egy olyan viselkedési rendszert rádresszírozó, azaz pozitívan ható, „jutalmazó” ingerekkel adaptíve modifikálni, amelynek ne lett volna része appetenciaviselkedés. E. C. Tolman e tényre már régen felhívta a figyelmet.

A feltételes nyál-„reflex” I. R Pavlov módszerével vizsgált klasszikus esetében korántsem csak a dresszúra által megerősített reflektorikus folyamat, hanem jóval inkább a nyálzás alkotja a jóval bonyolultabb viselkedésmódsor apró elemét. Az elemek többségét azonban a laboratóriumi kísérletek során azzal az egyszerű eljárással kapcsolják ki, hogy a kutyát egy jól megszerkesztett bőrhámmal úgy leszíjazzák, hogy szinte moccanni sem bír. Néhai barátom, Howard Lidell, amikor vendégkutató volt az egyik Pavlov-féle laboratóriumban, némi furcsállkodást váltott ki egyik eredeti kísérletével. Egy kutyát először egy feltételes ingerre dresszírozott be: az inger egy mind gyorsabban ketyegő metronóm volt. Amikor a kutya erre az ingerre már megbízhatóan nyálzott, Lidell megszabadította kötelékeitől. A kutya nyomban odaszaladt a metronómhoz, amely immár ismét egyenletesen ketyegett, felágaskodott hozzá,

farkcsóválással és riszálással hízelgett neki, más szóval viselkedése egészében azé a kutyáé volt, amely gazdájától vagy falkája valamely magasabb rangú tagjától élelmet kunyerál. Közben hevesen nyálzott, jóllehet a metronóm nem gyorsult fel, tehát egyáltalán nem szolgáltatta a feltételingert. Az élelemkoldulás és egymás kölcsönös etetése a társas canidáknál széles körben tapasztalható. Crisler szerint farkasok már egyéves korukban táplálnak idegen kölyköket, a hiénakutyáknál (Lycaon pictus L.) egy sikeres vadász a falka összes tagját eteti. A koldulás örökletes koordinációja mindkét fajnál ugyanolyan, mint a házi kutyánál. Ez és egyáltalán nem csak a nyálfolyás az a reakció, amely a klasszikus kísérletben feltételessé válik.

Mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy le akarnám értékelni a pavlovi kísérleteket. Teljességgel legitim eljárás mesterségesen izolálni egyetlen reakciót, főképpen akkor, ha ezáltal a kvantifikáló vizsgálat olyan kedvező feltételei jönnek létre, mint a kutya nyálzásának esetében. Ha azonban ilyet teszünk, nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy kimetszettünk egy darabot a rendszerből. A világért sem szabad elkövetni azt a hibát, amely nem idegen az analitikus gondolkodású emberektől: nem hihetjük, hogy a rendszer most csak az izolált részből áll, amely önmagában elegendő ahhoz, hogy megértsük rajta a teljes rendszer minden tulajdonságát.

Mármost ha a rendszernek biológiailag megfelelő analízis nézőpontjából azokra az igen fontos tényekre vetünk egy pillantást, amelyeket ma a feltételes reakciók megerősítés (reinforcement) révén való

fellépéséről ismerünk, azok nagyon is megerősítenek bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy a jutalmazással történő pozitív dresszúra fontos kritériuma az „igazi” feltételes reakció. Az E. Coppa által ismertetett „feltételessé tehető” reakciók közé néhány olyan eset is becsúszott, amelyekben egyszerű asszociáción alapuló elkerülő reakciók látszanak valódi „conditioning”-nek.

VI. 3. AZ ENGRAM KERESÉSE

Mielőtt foglalkozni kezdenék azzal a kérdéssel, hogy a tanulás révén modifikálható rendszer-egész mely részeit érintheti az adaptív modifikáció, s hogy honnan származik az ezt kiváltó új információ, szeretnék néhány általános megállapítást tenni a tanulás és az emlékezés fiziológiai természetével kapcsolatban.

Az engram – az emlékezetben a tanulás által hátrahagyott rúna (rovásjel) – keresése mindeddig nem hozott eredményt, ami már-már kedvét szegi a kutatónak. In Search of the Engram (Az engramot keresve) című előadásának K. S. Lashley ezt az alcímet adta: Harmincévnyi frusztráció. A valóságban Lashley türelmes kutatómunkája egyebek mellett igen fontos eredményeket is hozott. Ezek egyike, hogy az engram nem az agy egy meghatározott pontján helyezkedik el, hanem az összes lehetséges agyterületet összekötő szerveződésben található. Azt azonban, hogy milyen fiziológiai folyamatokon alapul, még ma sem tudjuk

megmondani. Ezért amikor ismertté vált, hogy a láncmolekulák kódolt genetikai információt tartalmaznak, számos komolyan veendő tudós nyomban azzal a hipotézissel állt elő, hogy az individuális tapasztalás útján szerzett és az emlékezetben tárolt tudás ugyanilyen módon raktározódik. E feltételezéssel kapcsolatban azonban súlyos ellenvetések merülnek fel. Ha helytálló, akkor két egymástól függetlenül működő mechanizmus van, melyek egyike minden beérkező információt nyomban „szalagra vesz”, azaz ezek időbeli sorából előállít egy megfelelő, a tényeket a maga kódjában rögzítő láncmolekula térbeli konfigurációját. A másiknak képesnek kell lennie arra, hogy ezt a kémiai kódot leolvassa, majd időben és térben koordinált idegi impulzusokra vezesse vissza.

Eltekintve a két mechanizmus létezésének általános valószínűtlenségétől, ez a hipotézis nem magyarázza meg, hogy a tanulási képesség miért egyenesen arányos minden ismert élőlénynél a ganglionsejtek számával, általában pedig a központi idegrendszer nagyságával és differenciáltságával. Biokémikusok nemrégiben kimutatták, hogy az individuálisan szerzett információ vegyi kódolása időhiány okából nem lehetséges. Mivel pedig azon eredményeknek a nagy része, amelyek az egyénileg szerzett információk kémiai átvitelét látszanak igazolni, a kritikus vizsgálódás során reprodukálha-tatlannak bizonyultak, ragaszkodom ahhoz a feltételezéshez, hogy minden tanulási funkció, legalábbis amennyiben a viselkedés bonyolult adaptív modifikációit feltételezik, a szinapszisokban, vagyis az egyes

idegrendszeri elemek kapcsolódási pontjain játszódnak le, s hogy ezek a változások, mint már mondtam, igen szoros rokonságot mutatnak az indukció embriogenetikai folyamatával. Ezzel nem tagadom azt, hogy e lokális történésben szerepet játszhatnak a láncmolekulák kódolásának változásai.

VI. 4. AZ ÖRÖKLETES TANÍTÓMESTER

A viselkedési mechanizmusoknak az a nyílt programja, amellyel elődeinek törzsfejlődés-történeti fejlődése minden individuumot életre szólóan ellát, bevált módon mindig úgy épül fel, hogy a nyitva maradó, változtatható részek olyan környezeti körülményekre vonatkoznak, amelyek minéműsége, időbeli és térbeli megjelenése nem jósolható meg, ám az egyed életében elégségesen konstansak, hogy kívánatossá tegyék a velük kapcsolatos információ tárolását. A tojásból frissen kikelt szürkelúd-fióka egyszerűen nem tudhatja, milyenek azok az individuumok, amelyeket mint szüleit hónapokon át követnie kell, a fiatal méh sem rendelkezhet veleszületett információval kaptárja környékének földrajzáról. A fajtársak egyedenkénti felismerésének és az útvonal-dreszszúrák megszerzésének képességei jól példázzák azokat a tanulási készségeket, melyek olyan releváns információkat szereznek, melyeket sem a genom, sem a pillanatnyi információkat szerző mechanizmusok nem képesek szolgáltatni.

Másfelől, mint tudjuk, éppen egy nyílt program

feltételezi a filogenetikus úton elsajátított, genomban rögzített információ nagy tömegét. Ez az információ nem a morfogenetikus fejlődés révén, hanem más úton jelenik meg az állat ésszerű viselkedésében. Bár ezen információ alapján kezdetben a morfogenezis hoz létre pontosan meghatározott neutrális szerveződéseket, mint például a már elemzett örökletes tanulási készségeket, hogy aztán hirtelen ezek társítsanak egy igen erős menekülési ingert a kísérő ingerszituációhoz. A siker révén történő megerősítés apparátusának struktúrája – a VI. fejezet 2. alfejezetében volt szó róla – magától értetődően genomban rögzített információ alapján épül fel. Ha meg akarunk maradni a természetes magyarázatok keretei között, elképzelhetetlen, hogy a genomban rögzített információ más módon indukáljon a faj túlélése szempontjából ésszerű viselkedést, mint az idegrendszer és az érzékszervek valós struktúráinak kialakulása révén.

Ez a strukturálódás tereli ésszerű pályákra a tanulást. Ebből támadnak a „tanítómesterek”, „akik” gondoskodnak arról, hogy a különböző programok szabad helyeire mindig a faj megmaradása szempontjából célszerű elemek illeszkedjenek. Mint már többször is hangsúlyoztuk, ezeket a struktúrákat még a modifikációnak is csak a lehető legkisebb mértékben szabad megváltoztatnia, nehogy bármi is veszendőbe menjen a bennük tárolt örökletes információból. Annak, hogy a tanulás nagymértékben képes legyen megváltoztatni egy viselkedésmód-rendszer valamely alrendszerét, elengedhetetlen feltétele, hogy más alrendszerek kellőképpen

ellenállóak legyenek a modifikációval szemben, s így biztosítsák a modifikálható részek tanulási programjának teljesülését.

Amennyiben nem kívánjuk feltételezni természeten kívüli tényezők (például az organizmus és a külvilág között eleve rögzített összhang) létét, annak érdekében, hogy magyarázatot adhassunk a tanulási folyamatok többségének fajmegtartó funkciójára, szükség-képpen örökletes tanulási mechanizmusok létezését kell feltételeznünk. E tanítómesterek is a lehetséges tapasztalásnak ama feltételei közé tartoznak, melyek megfelelnek az apriori kanti definíciójának: velünk született tanítómester az, ami minden tanulást megelőzően létezik, és szükségképpen léteznie is kell, hogy általa a tanulás lehetségessé váljék.

A természettudós számára rendkívül izgalmas vállalkozás, hogy viselkedésmódok olyan rendszerében, amelynek a működőképességhez tanulás útján végbemenő adaptív modifikációra van szüksége, kinyomozza azokat a helyeket, amelyek a tanulási folyamatokhoz szükséges, genetikailag rögzített nyílt programokat tartalmazzák. A genomban rögzített és mindennek alapjául szolgáló információ az érzékszervek és az idegrendszer legkülönbözőbb mechanizmusaiban rejtőzhet. Összpontosulhat például tisztán receptorikus mechanizmusokban. Annál a viselkedéstípusnál, amelyet Wallace Craig averzióknak nevezett, s amelyet én Monika Meyer-Holzapfellel szívesebben nevezek nyugalmi állapotokra törekvő appetenciának, filogenetikusan programozott receptorikus folyamatok közlik az organizmussal,

hogy a külvilágban valami „nem stimmel”. A környezet lehet túlságosan száraz, nedves, meleg, hideg, világos, sötét, a víz sótartalma lehet túl magas vagy túl alacsony, előfordulhat, hogy az élőhely nem nyújt kellő fedezéket, vagy pedig túlságosan sok, a kilátást akadályozó struktúrát tartalmaz stb... Az a motoros izgalom, amely mindaddig uralkodik az állaton, amíg csak az „averziót keltő” szituáció fennáll, különböző formákat és szervezettségi fokot érhet el – a legegyszerűbb kinézistől a tanulást és belátást magában foglaló igen komplikált, célra irányuló viselkedésmódokig. Az adaptív modifikáció, bárhol forduljon elő, mindig érinti az útkeresés viselkedésmódjait. Valódi feltételes reakciók, útdresszúrák alakulnak ki, melyek az organizmust a lehető leggyorsabban eltávolítják a zavar forrásától.

Fontos funkciót tölt be a feltételes reakciók keletkezésének egy másik, hasonlóan széles körben elterjedt és hasonló örökletes programmal rendelkező fajtája: külső viselkedéssel tart fenn konstans feltételeket az organizmus belsejében, azaz célszerű reakciókkal homeosztázisokról gondoskodik. Magunkról tudjuk, hogy megbízhatóan értesülünk arról, ha testünk különböző szabályzóköreinek valamelyikében nincs rendjén valami. Az „érzékelő” jelentés sajátos jellegű lehet, például ha a szövetekben nincs elegendő valamely anyagból. A leghétköznapibb példák az éhség és a szomjúság. A legelső behavioristák, például Thorndike, úgy vélték, hogy a szöveti igények (tissue needs) kielégítése az öndresszúrákat létrehozó megerősítések legfontosabbika. Azt a kérdést viszont fel sem tették, hogy a szervnek mint egésznek, de

mindenekelőtt központi ideg-rendszerének honnan kellene „tudnia”, mi hiányzik, és milyen viselkedésmóddal szüntethetné meg a hiányt.

A fájdalomérzés mechanizmusa valamelyest más értelemben tesz jelentést valamilyen visszás helyzetről. Sajátos funkciója a zavar helyének lokalizációja: nyomban megtudjuk, hol a hiba, és nem áll módunkban, hogy megfeledkezzünk róla. Különösen érdekesek azok a legkevésbé lokalizálható jelentések, melyeket testünktől saját homeosztázisainak zavarairól kapunk. Ilyenkor csak annyit tudunk, hogy rosszul vagyunk. Egy kisebb fertőzés esetén például, bár „kutyául” érezzük magunkat, teljességgel képtelenek vagyunk meghatározni a zavar helyét. Ha azonban az ember „émelyeg”, már pontosabb helyinformációval rendelkezik, sőt gyakran azt is képes megmondani, miért érzi magát rosszul. Az efféle jelentésnek nyilván éppen ez adja fajmegtartó értékét. Ha a rosszullét például romlott étel fogyasztásának következménye, legtöbbször – ahogyan a pszichoanalitikus mondaná – „szabad asszociáció” útján eszünkbe jut valamilyen enyhén gyanús étel, amelyet az előző napon fogyasztottunk, ezt követően pedig szubjektíve is bizonyossá válik számunkra az oki összefüggés. Az ilyen tapasztalatok következményeképpen fellépő feltételes elkerülő reakciók sokáig, gyakran élethossziglan eltarthatnak.

Az örökletes tanulási mechanizmus – a rosz-szullétet „büntetésként”, a jó közérzetet „jutalomként” alkalmazva – létrehozza ezeket a feltételes reakciókat, ez azonban lehet nagyon általánosan programozott. Mindössze egy szabályzástechnikai értelemben vett

érzékelővel kell rendelkeznie a szervezet különböző szabályzóköreiben, valamint büntetnie a kívánatos értéktől eltérő, és jutalmaznia az azt közelítő minden változást. Ténylegesen ezen az elven működik az a mechanizmus, amely egyes „eurüfágoknál”, vagyis táplálékok széles skáláját fogyasztó állatoknál meghatározza az ételválasztást. Curt Ritter már régen megállapította, hogy azok a patkányok, amelyeknek a táplálkozásukhoz szükséges különböző anyagokat egyenként, külön edényekben adták – még a fehérjéket is aminosavaikra bontották –, minden tálkából éppen annyit fogyasztottak, hogy az éppen megfelelt a kiegyensúlyozott táplálkozás követelményeinek. Mivel egy patkány nem lehet birtokában filogenetikus úton szerzett információnak arról, hogy a számára szükséges fehérjék miféle aminosavakból szintetizálódnak, és ezekből külön-külön mennyire van szüksége, az állat tudása szükségképpen máshonnét származik. J. Garcia és F. R. Ervin vizsgálatai becses eredményekkel szolgáltak az örökletes tanulási mechanizmussal kapcsolatban, mely ezt az információt közli a patkánnyal. Az állatot csakis saját zsigereiből kiinduló tapasztalatok útján dresszírozhatjuk egy bizonyos tápanyag felvételére vagy elutasítására. Az említett kutatók büntetőingerként rosszullétet és hányást okozó apomorfinin-jekciókat alkalmaztak – vagy akkora röntgendózist, amely úgynevezett röntgen-másnaposság formájában ugyanezt a hatást váltja ki. Kudarcot vallott azonban minden kísérlet, amely azt célozta, hogy fájdalomingerekkel és más nagyon kemény büntetésekkel „le”-dresszírozzák a

patkányokat bizonyos tápanyagok felvételéről. A nyugalmi állapotokra törekvő appetencia-

viselkedés adaptív modifikációjánál, ahogyan a bizonyos tápanyagokkal kapcsolatos imént tárgyalt öndresszúráknál is, feltételes elkerülő reakciók játsszák a fő szerepet. Ezért bizonyos mértékig indokolt általánosító módon averziókról beszélni, ahogyan Craig tette. Objektíve azonban nem dönthető el, hogy egy állat, amely például egy hidegebb környezetből egy melegebbe mászik, a hideg elől menekül-e, vagy pedig meleget keres: én éppen ezért Meyer-Holzapfel terminusát részesítem előnyben. Annyi azonban bizonyos, hogy az organizmus mindkét esetben izgalmi állapotban van, és ennek az izgalomnak a lecsengése működik rádresszírozó megerősítésként. Ez, miként C. L. Hull felismerte, a feszültség csökkenése (relief of tension) révén bekövetkező megerősítés különösen fontos típusa.

Akadnak olyan modifikálható viselkedési rendszerek, amelyekben az örökletes információ nemcsak a receptorikus, az ingerszituációt elemző kiváltómechanizmusban, hanem jóval inkább magában a kiváltott örökletes koordinációban székel. Jól példázza ezt a csóka (Coloeus monedula L.) és más varjúfélék fészeképítése. A madár a majdani fészek középpontjában állva, építőanyaggal a csőrében, sajátosan reszkető, nagy ívben oldalvást és lefelé haladó toló mozgást végez, amellyel a fészekanyagot az „alaphoz” vagy a fészek már korábban megépített részéhez szorítja és abba beleszúrja. Ha az így kezelt anyag ellenállásba ütközik, a remegő mozgások felerősödnek, és a folyamatos oldalirányú nyomás

azonos irányba mutató erősebb szurkálás lesz. Ez mechanikai hatását tekintve igencsak hasonlít ahhoz a művelethez, amihez az ember akkor folyamodik, ha a pipaszárba dugott pipaszurkálója akadályba ütközik. Ha pedig a madár ágat vagy ahhoz hasonló tárgyat tart csőrében, addig nyomja, míg az a madár hosszas fáradozása nyomán elakad, és sem előre, sem hátra nem mozdítható. Amikor ez bekövetkezik, a „remegő tolás” mozdulatai orgasztikus maximumot érnek el, és kritikus hirtelenséggel megszűnnek. A madár minden érdeklődését elvesztette a tárgy és ebben a pillanatban a fészeképítés mint ilyen iránt. A remegő nyomás a maga hirtelen ösztönkielégítő befejeződésével a végcselekvés tipikus példája, Wallace Craig-i értelemben vett „consummatory act”.

A csókák és más varjúfélék számos más énekesmadárral ellentétben nyilvánvalóan nem rendelkeznek kiváltómechanizmusban rögzített információval arról, hogy mi felel meg a fészek építőanyagának. Amikor először éreznek effajta késztetést, a legképtelenebb tárgyakat hurcolják oda, és remegő nyomással megpróbálják azokat egy fészeképítésre alkalmas helyre erősíteni. Ennek ismerete ugyancsak örökletes tulajdonság. Láttam, amint csókák és hollók üvegcserepekkel, régi izzólámpa-foglalatokkal, sőt jégdarabokkal próbálják végrehajtani a remegő nyomást. Ezek a tárgyak természetesen nem tapadnak oda, az ösztönkielégítő végcselekvés nem váltódik ki. A madár pedig igen rövid idő alatt megtanulja, hogy csak olyan tárgyakat alkalmazzon, amelyek a remegő tolás során olyan visszajelzéseket vagy „reafferenciákat” adnak,

amelyek megerősítő jelleggel szerepelnek az örökletes tanulási mechanizmus programjában. Ezek elegendőek ahhoz, hogy a madarat olyan fészekanyagok kiválasztására dresszírozzák, amelyek ösztönös cselekvéssel különösen szilárd fészeképítménnyé „szőhetők”. Az örökletes tanítómester néha hibázik, amit könnyen megmagyaráz az örökletes információ szűkössége: a drót vagy az ólomcsík nyilvánvalóan különösen megerősítő hatású reafferenciákat produkál, ezért előfordulhat, hogy a madár ilyen anyagra dresszírozódik: hővezető képessége folytán azonban biológiailag nem megfelelő. Iparvállalatok közelében nem túlságosan ritkák a fémfészkek. A leírt folyamat az olyan úgynevezett szupranormális tárgy hatását példázza, az ilyenre való reagálás, mint később majd látni fogjuk, a bűnös szenvedély jellegzetességeit hordozza.

Bonyolultabbak azok a tanulási folyamatok, amelyekkel a patkány a fészeképítés különböző ösztönös mozgásait egyetlen összfunkcióvá integrálja. Az egyes résztvevő örökletes koordinációk, mint ezt I. Eibl-Eibesfeldt sikerrel kimutatta, kivétel nélkül teljességgel öröklöttek. Egyetlenegy esetben egymás közti sorrendjük is az: a patkány öröklötten „tudja”, hogy a fészeképítést azzal kell kezdenie, hogy távol a fészek leendő helyétől nyersanyagot vesz magához, amelyet aztán hazavisz. Azok a patkányok, amelyeket Eibl-Eibesfeldt semmiféle hordozható anyagot nem tartalmazó ketrecekben nevelt fel, saját farkukat használták pótobjektumként: szokásos pihenőhelyüktől távol a szájukba vették, a megfelelő

helyre vitték, majd ott gondosan letették. Mivel a kísérleteket tapasztalatlan egyedekkel akarták végrehajtani, a próbát meg kellett ismételni más példányokkal, melyek farkát egészen fiatal korukban, jóval fészeképítő tevékenységük beindulása előtt amputálták. Amikor ezeknek az állatoknak felnőtté válásuk után először puha papírcsíkokat adtak, nyomban építeni kezdtek. Közülük azok, amelyek az osztatlan terű ketrecben szívesebben aludtak egy bizonyos helyen, a beadott papírcsíkokat is nyomban odavitték. Azoknál viszont, amelyek a kísérlet előtt hol itt, hol ott szoktak volt pihenni, beletelt néhány percbe, amíg döntöttek egy bizonyos fészkelőhely mellett. A ketrec egyik sarkának egy néhány négyzet-centiméteres bádogdarabbal való letakarása az összes kísérleti állatot arra késztette, hogy ebben a fedezékben építkezzék.

A tapasztalatlan patkányok építési tevékenysége sokatmondóan különbözött a normális kontrollpéldányokétól. Eleinte sokkalta intenzívebb volt. A kísérleti állatok valóságos mohósággal vetették magukat az építőanyagra, amit a soha „le nem reagált” ösztönös mozgások magyaráztak, és nagyon is számítani lehetett rá. A lényeges különbséget azonban azt jelentette, hogy hiányzott az örökletes koordinációnak a tapasztalt patkányokat jellemző sorrendje. Egy tapasztalt patkány a fészeképítés kezdetén egészen addig a beszállításra szorítkozik, amíg össze nem gyűlt egy tekintélyes fészekanyagra való mennyiség. Ezt azután függőleges tengely körül forogva koncentrikus körben magához húzza úgy, hogy a fészek középpontja körül gyűrűforma fal jön

létre. A tapasztalt állat csak akkor kezdi el az úgynevezett „tapétázó mozgást”, amikor a fal már kellő magasságú: előbbi azt jelenti, hogy a fészek belső falát mellső mancsaival tömöríti és simára paskolja. Eibl kísérleti állatai azonnal tökéletes koordinációval hajtották végre a mozgásformák mindegyikét, s ezek a lassított felvétel alapján végzett elemzés során sem különböztek a tapasztalt fajtársaikéitól. A fentebb említett sorrendnek azonban nyoma sem volt, a patkányok sietősen megérkeztek egy papírcsíkocskával, letették, majd az üres levegőben, szabálytalan egymásutánban hajtották végre a felhalmozás és az elsimítás mozgássorait.

Az egész modifikálható rendszer a patkánynál bonyolultabb, mint a csókánál, de a meglévő örökletes tanulási mechanizmusok nagy része ugyanazon az elven működik. A mozgások egy bizonyos sorrendjének rájuk dresszírozását és megerősítését mindkét esetben két folyamat eredményezi. Egyrészt az, hogy az örökletes koordináció formája csak egy pontosan meghatározott, a programban szereplő környezeti szituációban adhat jutalmazó visszajelzést. Másrészt viszont olyan visszajelzés, amelyet a sikerről vagy kudarcról exteroceptorikus és valószínűleg proprio-ceptorikus (külvilág- és önérzékelő jellegű) mechanizmusok adnak.

Valószínűleg közvetlenül is ledresszírozó hatású, ha egy ösztönös cselekvés, anélkül hogy bármiféle reafferenciát váltana ki, úgyszólván a semmibe lobban el. Mindenesetre ha az ember közvetlen közelből figyeli a szóban forgó tanulási folyamatot, az a benyomása támad, hogy a patkány a felhalmozó

mozgást sokkal jobban és kielégítőbb módon élvezi, ha már megvan a felhalmozandó anyag, s hogy a tapétázó mozgás csak akkor okoz teljes kielégülést, ha a fészek anyaga már körkörös falat alkot.

A tanuláselmélet iránt érdeklődő olvasó számára itt hadd jegyezzem meg, hogy azokat a tanulási folyamatokat, amelyekben az örökletes információ nagy része nem a receptorikus részben, hanem magában az örökletes viselkedésmódban lokalizálódik, az „operáns” tanulás (operant conditioning) fogalmába tartoznak. Csakhogy az „operáns” ebben az esetben nem egy egyszerű, sokszor alkalmazható mozgás, mint például a mellső manccsal való kaparás-vakarás, amely tökéletesen véletlenül is előidézheti a megerősítő sikert – mint például egy kar lehúzása a Skinner-féle dobozban vagy egy régebbi „kínzókaszniban” –, hanem nagymértékben differenciált ösztönös mozgás, amely csak egyetlen specifikus funkcióra alkalmas, éppen arra, amelynek betöltésére az illető állat törzsfejlődésének története során létrejött.

Az egyszerű, többféleképpen alkalmazható mozgásmódok esetében a B. F. Skinner által R-típusú kondicionálásnak nevezett tanulási folyamat ugyancsak őáltala megfogalmazott törvényszerűségei érvényesülnek. E törvények közül az első kimondja, hogy az operáns ereje megnő, ha megerősítő ingerszituáció követi. A második törvény szerint ez az intenzitás csökken, ha a már kondicionálással megerősített operánst nem követik megerősítő ingerek.

Ezek a törvények akkor érvényesülnek, ha az

operáns egy úgynevezett eszközreakció, mint éppenséggel a helyváltoztatás vagy más, különféle egyszerű késztetéseket szolgáló ösztönös cselekvések. Csak részben érvényesek azonban, ha az operáns ösztönös mozgás, amelynek appetenciája motiválja az állatot. Ebben az esetben a megelőző cselekvést hosszú távra bizonyosan megerősíti a siker, rövid távon azonban radikálisan kioltja. A késztetés eleinte kielégül. A dresszúrahatás csak a késztetés újbóli feltámadása után észlelhető. A megerősítés elmaradása azonban semmiképpen nem készteti arra az állatot, hogy feladja az operánst. Mivel ez utóbbi „önjáró örökletes koordináció”, a kielégülés elmaradása mindössze azzal a következménnyel jár, hogy az állat a mozgásmódot más szituációkban és más objektumokon, de növekvő appetenciával igyekszik végrehajtani.

A különbségeket azért fontos kideríteni, mert a próbálkozás és tévedés módszere, ahogyan az imént a patkány és a csóka példáján bemutattuk, nagyon sok állatnál lényegében azonos módon jelenik meg, és összetéveszthető az úgynevezett exploratív vagy kíváncsiság motiválta viselkedéssel, amelyről később lesz szó.

Az ösztönös mozgásra a fentebb leírt folyamatoknál saját autochton motivációs nyomás nehezedik, s az organizmus a legkülönbözőbb tárgyak esetében is változatlanul ugyanezzel az egyetlen mozgássorral próbálkozik. A valódi kíváncsiságviselkedésnél ezzel szemben – mint Monika Meyer-Holzapfel meggyőzően kimutatta – az organizmust egy teljesen másféle, az egyes ösztönös mozgások késztetési

nyomásától független motiváció hajtja. Ennél (a szervezet) nem egyetlen ösztöncselekvést próbálgat különböző objektumokon, hanem egymás után sok ösztönös mozgást – gyakran az állat egész cselekvésrepertoárját – próbál ki egy objektumon. A két folyamat abban különbözik a klasszikus „operant conditioning”-tól, hogy náluk az „operáns”-t a legkülönbözőbb motiváció által kiváltható, általánosan alkalmazható eszközreakció reprezentálja.

Az örökletes információ különösen érdekes és meglepő lokalizációját fedezte fel fiatal énekesmadarak énekének fejlődését vizsgálva M. Konishi. E csoport számos fajáról tudjuk, hogy a tapasztalatlan fiatal madárnak hallania kell egy felnőtt fajtársa énekét ahhoz, hogy egy minden részletében a fajnak megfelelő éneklést fejlesszen ki. J. Nicolai vizsgálatai pedig arra a meglepő tényre derítettek fényt, hogy bizonyos madarak, például a pirók, csak pontosan meghatározott egyedektől tanulnak, melyekhez ugyanilyen pontosan meghatározott és igen szoros szociális kapcsolatok fűzik őket. Ugyanígy azt is tudtuk, hogy számos madárfaj fiatal példányai, amelyek utánzással kénytelenek tanulni, akkor is fajuk énekét választják például, ha számos más madárhangot is hallanak, melyek közül korántsem fajtársaikéi a leghangosabbak és legfeltűnőbbek. Oskar Heinroth ráadásul megfigyelte, hogy az olyan fajok elkülönítve felnevelt fiatal madarai, amelyeknek szükségük van a fajtársak példájára, hosszú próbálkozás után végül mégiscsak megközelítőleg a fajnak megfelelő éneket produkáltak. Heinroth ebben „önutánzást” sejtett.

Mindezeket a jelenségeket Konishi felfedezései magyarázzák meg. Azok a madarak, amelyeknek hallószervét egészen fiatal korukban elpusztította, felnőttként olyan éneket produkáltak, amely inkább zajokból, mintsem hangokból állott, és híján volt mindenféle struktúrának. Ugyanez volt a helyzet azoknál a fajoknál is, amelynek hangszigetelt kamrákban felnevelt példányai jól felismerhető, fajukra jellemző éneket fejlesztettek ki. Adódik a meglepő, de szükségszerű következtetés, hogy a tapasztalatokkal nem rendelkező madár faja énekének receptorikus előképével – Konishi szerint „auditory template”-jével (hallási szemléletével) – rendelkezik. A madár halk, játékos éneklés során – mint az énekelgető gyerek – kipróbálja az összes lehetséges hang-kombinációt, s közülük azokat tartja meg, melyek a leginkább megfelelnek „a fülében visz-szhangzó” akusztikus sablonnak. A halk énekel-getés, amelyet a madárbarátok oly kedvesen „verselgetésnek” neveznek, ugyancsak az explo-ratív játék jegyeit viselik magukon.

A filogenetikus programozású tanulási folyamatok tárgyalt példái elegendőek, hogy segítségükkel rámutassunk e könyvvel kapcsolatos három fontos kérdésre.

Először: alapjában véve mindig egy megfelelő kísérleti analízissel mutatható ki, hogy egy komplex modifikációképes viselkedési rendszer melyik alrendszerében rejtőzik az az örökletes információ, amely biztosítja, hogy az állat rádresszírozással fajmegtartó célszerűségű viselkedésmódokat sajátítson el.

Másodszor: egyetlen tanulási folyamat sem érthető meg, ha nem ismerjük az egész rendszert, amelynek adaptív modifikációját a tanulási folyamat kiváltja.

Harmadszor: nem lehetséges mindenfajta tanulásra érvényes megállapítást tenni a megerősítésként – reinforcementként – ható dologgal kapcsolatban. Thorndike elmélete, mely szerint lényegében a szöveti szükségletek kielégítése jelenti a megerősítést, valamint Hullnak az a teóriája, hogy az idegi feszültség oldódása – a „relief of tension” – a lényeges rádresszírozó faktor, egyaránt csak speciális esetekre érvényesek. A megerősítési folyamat fiziológiai mineműségét a tanulás minden egyes megjelenési formájánál külön-külön kell vizsgálni.

VI. 5. A MODIFIKÁLHATÓ ALRENDSZEREK ÉS ADAPTÍV

VÁLTOZÉKONYSÁGUK

Az előzőekben – de még alaposabban az Evolution and Modification of Behaviour (Harvard University Press, 1965) című könyvemben – igyekeztem kimutatni: nem tételezhetjük fel, hogy a viselkedés összes létező részfolyamata adaptíve modifikálható, kivéve, ha ahhoz a vita-lisztikus feltevéshez menekülünk, hogy létezik prestabilizált harmónia a szervezet és a külvilág közt. Ha fajmegtartó értékű akar lenni, minden modifikálhatóságnak magától értetődő módon rendelkeznie kell az ehhez szükséges filogenetikus keletkezésű nyílt programmal, emellett pedig egy ugyanígy filogenetikusan programozott, az

előző alfejezetben tárgyalt jellegű tanulási mechanizmussal. Ahhoz, hogy minden viselkedésmód tökéletesen és maradéktalanul plasztikus legyen, végtelenül sok ilyen információra és efféle tanulási apparátusra volna szüksége, ami természetesen abszurdum.

VI. 6. FELTÉTELES REAKCIÓ, OKSÁG ÉS ENERGIAÁTALAKULÁS

Mint már a bevezetőben említettem, gyakoribb, hogy a különféle integrációs szintű kognitív apparátusok nyilvánvalóan egyazon külső körülményhez való alkalmazkodás során keletkeztek. Az ilyen apparátusokon néha különböző fejlettségű állatformák osztoznak, olykor egymástól függetlenül ugyanannál a fajnál működnek. Ugyanez érvényes az alább következőkre is.

A feltételes reakciók kialakítása képességének legfontosabb funkciója az, mint E. C. Tolman Purposive Behaviour of Animals and Man című könyvében hangsúlyozta, hogy lehetővé teszi az organizmus számára, hogy egy önmagában biológiailag irreleváns ingerkombinációt egy hamarosan bekövetkező, létfontosságú szituáció előjelének tekintsen, és bekövetkeztére előkészületeket tegyen.

Az örmény hegyvidék félvad kecskéinél annak idején megfigyeltem, hogy már távoli mennydörgést hallva is felkerestek bizonyos sziklaüregeket, amivel értelmesen felkészültek a várható felhőszakadásra. Ha a közelebbi környékből hallatszott robbantások robaja,

az állatok ugyanígy tettek. Pontosan emlékszem, amikor e megfigyelés során először villant belém: természetes körülmények között a feltételes reakciók kialakulása csak akkor jár a faj megmaradása szempontjából értelmes következménnyel, ha a feltételes inger oksági összefüggésben van a feltétlennel.

A megbízhatóan szabályos „post hoc” (lat. 'utána'), amely a feltételes reakció fajmegtartó funkciójának előfeltétele, a szabad természetben sohasem következik be utóbb könnyen áttekinthető oksági összefüggések nélkül. Ezek azonban elvileg akkor is érvényesülnek, ha a kísérletező a „Pavlov kutyájának” etetése előtt rendszeresen megszólaltatja az „evéscsengőt”. A kutató viselkedésének kauzális determinációja azonban egyelőre kivonja magát analízisünk alól.

Azt hiszem, a feltételes reakció teleonóm voltának igazolása jól megvilágítja a Hume-féle empirizmus egyik tévedését, amelyet Objective Knowledge című könyvében Karl Popper is bírál. A tiszta logika álláspontjáról, mint Hume rámutat, ekkora mennyiségű előzményből nem lehetséges arra következtetni, hogy az események ugyanezen sorának szükségképpen meg kell ismétlődnie, sőt még csak arra sem, hogy ennek a feltételezésnek a valószínűsége az ismétlődések számával együtt növekszik. Hume ezután ezzel a logikai tézissel kapcsolatban felteszi azt a pszichológiai jellegű kérdést, hogy vajon mi az oka, hogy minden ésszel élő ember nagy bizonyossággal arra számít, hogy a Nap holnap is felkel, hogy az elengedett kő a földre hull, s hogy általában a világ dolgai továbbra is úgy mennek majd, mint eddig. A

nagy empirista erre a kérdésre azt a választ adja, hogy ez a szokás – „custom or habit” – következménye, más szóval, a sokszoros ismétlődés beindított egy ideaasszociációs mechanizmust, amely nélkül, mint Hume megállapítja, még csak életképesek sem volnánk.

A logika és az egészséges emberi értelem – a „common sense” – közti ellentmondás, mint Popper kimutatta, nemcsak számos gondolkodóban ébresztett kételyt az objektív tudás lehetséges voltát illetően, hanem magát Hume-ot is egy nem racionális ismeretelmélet karjaiba kergette. Popper ezt mondja róla: „Felismeréséből, miszerint az ismétlődésből, jóllehet uralja kognitív életünket és »értésünket«, semmiféle bizonyító erejű érv nem nyerhető, azt a következtetést vonta le, hogy megértésünkben az értelmi alapok és az ész csak alárendelt szerepet játszanak. Tudásunkról lehull az álarc: kiderül kizárólagos hitjellege, mi több, logikailag egyáltalán nem képviselhető hit- és nem racionális »meggyőződés«-jellege van csak. (His result that repetition has no power whatever as an argument, although it dominates our cognitive life or our »understanding« led him to the conclusion that argument or reason plays only a minor role in our understanding. Our »knowledge« is unmasked as being not only of the nature of belief, but of rationally indefensible belief – of an irrational faith.)”

Abból a világos gondolatmenetből, amellyel Karl Popper kiutat mutat ebből az apóriából, két mondatot szeretnék idézni, melyek összefüggéseikből kiragadva is a logika eredményei és a viselkedéstudomány közti

alapvető egybeesést dokumentálják. Popper így ír: „Rendkívül fontosnak tartom, ahogyan – mint ez nála a kettő kezeléséből kitűnik – Hume különbséget tesz egy logikai és egy pszichológiai probléma közt. Úgy vélem azonban, hogy azt, amit én szívesen nevezek logikának, nem megfelelő módon szemléli. Kellő világossággal írja le az érvényes következtetésekhez vezető eljárásokat; ezeket azonban »racionális« tudatos folyamatoknak tekinti. (I regard the distinction, implicit in Hume's treatment, bet-ween a logical and a psychological problem as of the utmost importance. But I do not think that Hume's view of what I am declined to call »logic« is satisfactory. He describes, clearly enough, processes of valid inference, but he looks upon these as »rational« mental process.)”

Popper egyik módszertani alapelve, hogy valahányszor logikai problémák is felmerülnek, mindenféle szubjektív terminológiát objektiválóvá alakít. Egészen egyszerűen ezt mondja: „Ami a logikában igaz, igaz a pszichológiában is. (What is true in logic, is true in psychology.)” A szubjektív és objektív közti átvitel lehetőségének ez az elve – „principle of transference” – pontosan megfelel annak a már a Prolegomenában megfogalmazott meggyőző-désünknek, hogy minden tapasztalási folyamat alapvetően fiziológiai processzusokkal azonos.

A logikus gondolkodás, ugyanúgy, mint a feltételes reakciók kialakulása és számtalan más „pszichológiai” folyamat, az emberi világkép-apparátus teljesítménye, amelyet mint egészt a már többször részletezett megfelelési viszony kapcsol össze a szubjektumon kívüli valósággal. A Hume-féle empirizmusnak az a

keserű következtetése, hogy valójában minden tudásunk teljességgel alaptalan hit, csak akkor volna igaz, ha igaz lenne a tétel: „Nihil est intellectu quod non antefuerat in sensu” – nincsen semmi értelmünkben, amely előzőleg már meg ne lett volna érzékelésünkben.

Csakhogy már tudjuk, mennyire hamis ez az állítás, tudjuk, hogy minden alkalmazkodási folyamat kognitív folyamat, s hogy ez az apparátus, amely számunkra a priori adott, s amely nélkül nem volna lehetséges az individuális tapasztalás, maga is hatalmas mennyiségű, a filogenezis során szerzett és elraktározott információra épül. Hume ezt még nem tudja – a behavioristák pedig nem akarják tudomásul venni.

Valamennyiünkben él az a kényszer, hogy egy bizonyos esemény ismételt bekövetkezése nyomán valamiféle, eleinte közelebbről meg sem határozható összefüggést tételezzünk fel az egyes történések között. Jól emlékszem, hogy diákként sokáig nem akartam elhinni matematika-tanáromnak, hogy ha a rulettgolyó már nagyon sokszor állt meg a piroson, az ismétlődések számával nem nő annak valószínűsége, hogy a következő alkalommal majd a feketén állapodik meg. Tanárom végül azzal győzött meg, hogy ezt mondta: „Nézd, a kerék nem emlékszik arra, hogy legutóbb mi történt, minden további dobás pontosan ugyanolyan, mint az első, és ugyanolyan valószínűséggel eredményez pirosat, mint feketét.” Nagyon sok emberrel beszéltem, akik ugyanezt a logikailag megmagyarázhatatlan következtetési kényszert tapasztalták maguknál. Nehezen

megválaszolható, de érdekes kérdés, hogy amikor ilyen elvárásokat támasztunk a rulettkerékkel szemben, tulajdonképpen miféle valós mechanizmust tulajdonítunk neki. Már-már elvárjuk tőle, hogy ilyen sok ismétlés után élőlény módjára belefáradjon egy viselkedés-módba, s áttérjen egy másikra.

Sokkal könnyebb választ adnunk arra a kérdésre, hogy események egy sorának többszöri megtapasztalása után miért hajlunk arra, hogy az először megjelenőt a később következő biztos előjelének tekintsük. Ez a gondolkodási és viselkedési kényszer értelmetlen lenne, ha a szubjektumon kívüli valóság rulettkerék volna, és eseményei, mint emezéi, véletlenszerűen követnék egymást.

Olyan tisztán véletlenszerű sorrendben bekövetkező események azonban, amelyek e tekintetben a rulettkeréknél megfigyelhetőekhez hasonlatosak, a szabad természetben rendkívül ritkán fordulnak elő. Az olyan eseményláncolatok viszont, melyekben az energiaátalakulási effektus az események sorrendjét okilag meghatározza, nemcsak gyakoriak, hanem egyenesen mindenütt jelenvalóak. Ha a villámlást követi a mennydörgés, vagy a távoli mennydörgésre felhőszakadás következik, s ha ezek az események akár csak néhány alkalommal is ebben a sorrendben követik egymást, szinte elsöprő valószínűséggel feltételezhető, hogy a három elem oksági kapcsolatban van egymással. Annak a feltétele azonban, hogy egy esemény egy másikat okozzon, mindig az energiaátalakulás valamelyik formája. Annak a valószínűsége, hogy egy bizonyos eseményláncolat elemeit oksági kapcsolat köti össze, a megfigyelt

esetek számával együtt csakugyan növekszik. A szubjektumon kívüli realitás, amelyet a fizikus az energia megmaradásának tételével igyekszik megragadni, kétségkívül ugyanaz, mint amely legalább két különböző kognitív apparátus alkalmazkodási formájában is tükröződik, egyrészt a feltételes reakciók, sőt általában már az asszociációk kialakulásának szóban forgó képességében, másrészt viszont a kauzalitás humán logikai formájában.

A papucsállatka kitérési reakciója és a legmagasabb rendű élőlények komplex centrális térreprezentációja ugyanahhoz a két reális körülményhez – tudniillik a testek áthatolhatatlanságához és az energia átalakulási képességéhez – való alkalmazkodások.

Az empiristák tévednek, amikor úgy gondolják, hogy az ember kauzális gondolkodása kizárólag megszokás révén jött létre, és hogy a mi „propter hoc”-unk, „amiért”-ünk azonos egy gyakran tapasztalt és megbízható „post hoc”-kal, egy „rendre utáná”-val. Kauzális gondolko-dásunk axiomatikus jellege a legegyértelműbben azokban a tételekben jut kifejezésre, amelyekkel James Prescott Joule a hőekvivalensről szóló klasszikus munkáját vezeti be: éppoly naivan, mint amilyen apodiktikusan jelenti ki, hogy abszurdum feltételezni, hogy az energia valamely formája eltűnhetnék anélkül, hogy egy másikká ne alakulna. Ezzel szükségszerűnek tekinti azt, amit azután bizonyít, tehát eleve szükségtelen volt posztulálnia. Ugyanígy a kauzális gondolkodás apriorikus jellege nyilvánul meg minden értelmes gyerek örökös „miért”-jében.

Már többször esett szó arról, hogy az egyszerűbb

kognitív apparátusok működésének a bonyolultabbakból kiinduló kontrollja lehetséges, s hogy az efféle kontroll során jelentéseik sohasem hamisnak bizonyulnak, hanem csak információszegényebbnek, mint a magasabb rendűekéi. Nyilvánvalóan ilyen kapcsolat áll fenn a feltételes reakció és a kauzális gondolkodás között. A siker révén történő tanulás, sőt mindenféle asszociációképződés az energiaátalakulások tényei közül csak egyet fog fel, azt tudniillik, hogy az ok időben a hatás előtt jelenik meg. Ez elég ahhoz, hogy az organizmus létfontosságú előkészületeket tegyen.

VI. 7. A MOTORIKUS TANULÁS

Tudomásom szerint Otto Storch bécsi zoológus volt az első, aki egyértelmű szavakkal elismerte azt a tényt, hogy az adaptív modifikáció az állati viselkedés receptorikus szektorában a fejlődésnek már jóval alacsonyabb fejlettségi szintjén megtalálható, mint a motorikusban. A motorikus bejáratódásnak az előző fejezet első alfejezetében tárgyalt nagyon egyszerű tanulási folyamatán kívül minden, amit eddig a viselkedés tanulás révén bekövetkező teleonóm átalakulásáról mondtam, a receptorikus folyamatokra, mint Storch nevezi, a „szerzőreceptorikára” vonatkozik: a szenzitiválódás, a hozzászokás, a rászokás, a menekülési viselkedésnek bizonyos inger-szituációkkal való traumatikus asszociációja és az örökletes kiváltómechanizmusok szelek-

tivitásnövekedése mind-mind a receptorikus apparátusok változásain nyugszanak.

Mármost melyek a motorikus funkciók legegyszerűbb teleonóm modifikációi? A feltételes reakciónak az a funkciója, amely az időben előrenyúlva képessé teszi a szervezetet, hogy a feltételes inger fajmegtartó célszerűségű előkészületekkel feleljen a várható feltétlen ingerre, ugyancsak lehetővé teszi, hogy az organizmus megtanulja azt a sorrendet, amelyben meghatározott ösztönös cselekvéseket végre kell hajtania, s amelyek mindegyike örökletes módon rendelkezésére áll. A patkány fészeképítésének esetében már megismertük az ilyen tanulási folyamatok egyik példáját. Szívesen feltételezem, hogy minden motorikus tanulás ugyanazon alapelven nyugszik – feltéve, hogy feltételes reakciókról, nem pedig az V. fejezet 2. alfejezetében tárgyalt egyszerű bejára-tódásról van szó. A legprimitívebb esetekben az egymás után kapcsolt mozgásmódok egésszerű és egésszerűségükben könnyen felismerhető ösztönös mozgások, mint például a patkány fészeképítése. Mármost ha az ily módon egymás után sorakozó mozgáselemek időben rövidebbekké és egyszerűbekké válnak, sokkal egyértelműbbé válik az a benyomásunk, hogy egy új mozgásmód tanulásának vagyunk tanúi. Az ilyen módon működő mozgássor keletkezésének viszonylag egyszerű példája az, ahogyan egerek megtanulnak egy útdresszúrát. Ha megfigyeljük, hogyan tanulja meg az egér a labirintusban való eligazodást, észrevesszük a különbséget egy spontán, pillanatnyi információk által vezérelt mozgássor és egy bejáratott, tanult sorrend

követése között – például azokon a filmeken, amelyeket O. Koehler és W. Dinger 1952-ben ezekről a folyamatokról forgattak. Ismeretlen terepen az állat bajuszával jobbra-balra tapogatva, időnként egy keveset hátrálva, lépésről lépésre halad előre. A második vagy harmadik ismétlésnél azonban egy kis útszakaszt néha már gyorsabban tesz meg, de nyomban ezután megtorpan, és visszatér a térbeli orientáció addig alkalmazott formájához. További ismétlődések során újabb rövid útszakaszokat tesz meg gyorsan futva. Ezek száma növekszik, míg végül az érintkezési pontokon egymásba folynak. Az útdresszúra végül akkor fejeződik be, ha a gyors futás mindeme „hegesztési varrata” eltűnt, az útdresszúra teljessé vált. Az egér most már az egész utat egyetlen folyamatos mozgássorral teszi meg.

A helyváltoztató mozgás egyenként rendelkezésre álló darabkáinak össze-kapcsolódása valóban annak révén következik be, hogy az egyik feltételes reakció a másikhoz, a következőhöz kapcsolódik. Minden mozgás egy várt ingerszituációt hoz létre, amely egyrészt megmondja a szervezetnek, hogy még helyes úton jár, másrészt kiváltja a következő motorikus impulzust.

Alfred Kühn Die Orientieren der Tiere im Raum (Az állatok térbeli tájékozódása) című klasszikussá vált könyvében a mnemotaxis és a mnémikus homofónia fogalmával pontosan az ilyenfajta tanulást, illetve a tanult motorikus folyamat kontrolljának éppen ugyanezen formáját írja le, ám csak elméleti lehetőségként. Ezt különböző álláspontokról azon az alapon bírálták, hogy amennyiben ezek a

feltételezések igazak, az állat kénytelen volna pontosan az egyszer már megtanult útvonalon haladni, és ha akár csak egy lépésnyire is letér róla, nyomban dezorientálttá kellene válnia. Mivel Kühn nem ismert olyan állatot, amely e követelményeknek eleget tett volna, könyvének következő kiadásából kihagyta a mnemotaxisról és a mnémikus homofóniáról szóló fejezetet. Rosszul tette, mert azok az állatok, amelyekről szó van, például a vízicickány, pontosan úgy viselkednek, ahogyan e szerint az elmélet szerint viselkedniük kell. Ez különösen akkor látványos, ha egy ilyen lény egyszer csakugyan letér az útvonalról, vagy ha kísérletképpen szándékosan megzavarják szilárdan bejáratott mozgássora és az út jellegzetességei közti homofon összhangot. Amikor vízicickányaim útjából eltávolítottam egy addig meglévő akadályt – megszokták, hogy felugorjanak rá, és továbbhaladjanak –, az adott helyen a levegőbe ugrottak, aztán nyomban zavarodottan megültek a talajon, ott, ahol korábban az eltűnt tárgy, egy kis fadoboz állt. Ezután bajuszszálaikkal tapogatózva kutatni kezdtek, visszafordultak, végül szemlátomást felismerték azt az útszakaszt, amelyet éppen az imént, a zavar előtt megtettek. Majd összeszedve bátorságukat, az előbbi irányba fordultak, nekiiramodtak, és a kritikus ponton ismét felugrottak a levegőbe! Emlékszem gyerekekre, akik egy vers felmondásakor megakadván, egy korábbi helynél kezdték újra, hogy az illető helyen „lendületből” jussanak túl.

Biztonsággal feltételezhetjük, hogy a célra irányuló bonyolultabb mozgásformák megtanulása is a

bemutatott elvek szerint történik. Bár az út-dresszúra esetében szinte kizárólag különálló, a helyváltoztatás örökletes mozgáskoordinációiról van szó, nem látjuk be, hogy az egyidejűleg lezajló részfolyamatok koordinációját miért ne okozhatnák ugyanilyen típusú folyamatok.

Egyes kutatók a tanult mozgássorok „betéve tudását” „kinesztetikus”-nak nevezik. Bizonyos, hogy a „tudott” mozgás (angolul: „motor skill”) elsajátításában szerepük van proprioreceptorok visszajelzéseinek, amint ez a kinésziszből 'mozgás') és az aiszthaomaiból ('érzek') alkotott görög szó alapján is kézenfekvő. A kifejezés feno-menológiailag is találó, hiszen a jól ismert mozgásmódokat „érezzük”. Másfelől azonban olyasvalamit is kifejez, hogy a proprio-receptorikus emlékképek lehetővé teszik számunkra az ilyen mozgássorok pontos megismétlését, márpedig ez a feltételezés valószínűleg nem helytálló. Erich von Holst évekkel ezelőtt rámutatott, hogy az akaratlagos mozgáskoordinációkra is vonatkoznak a mágneses hatás és a központi koordináció törvényei, amit újabban többszörösen is igazoltak. J. Eccles kutatásaiból tudjuk, hogy a tudatos mozgások koordinációjáért felelős szerv a kisagy. Miként az akaratlagos mozgásnál még részletesebben tárgyalnunk kell, a mozgástanulás alapjában véve még a legmagasabb szinten sem különbözik az alacsonyabb rendű emlősök útvonal-elsajátításától. Mindig „készre” programozott és központilag koordinált mozgásmódok állnak az állat rendelkezésére: ezeket rendezi új egészbe a tanulás. Az állatok

mozgástanulási képességének filetikusan magasabb szintre fejlődésével ezek a motorikus elemek mind kisebbekké válnak, azonban még az igazi akaratlagos mozgásoknál is jóval a fribrilláris rándulások integrációs szintje felett helyezkednek el, sőt bizonyos, hogy legtöbbször a szinergisztikus, azaz hasonló elven működő izmok összehúzódását is felülmúlják. Elég kicsinyek azonban ahhoz, hogy mind egyidejű aktivizálódás, mind időbeni egymásra következés esetén szinte tetszőleges „mozgásmelódiákká” kapcsolódhassanak össze.

A helyváltoztatás mozgáselemeiről valamelyes biztonsággal tudjuk, hogy alapjukat az endogén ingerteremtés és a központi koordináció jelentik. Úgy hiszem, a fiziológiai történésnek ezt a fajtáját tanulás – vagy más hatás – nem változtathatja meg adaptív módon, legfeljebb azon folyamatok egymásra rakódó sokasága nyomulhat közéjük és a külvilág követelményei közé, melyet fentebb reflexköpenynek neveztünk. E feltételezés mellet szól az a számunkra már ismert körülmény, hogy ott, ahol a reflexköpeny közvetítő funkciója nem elegendő, a mozgások alapjául szolgáló örökletes koordináció nem „puhul fel”, és nem hagyja, hogy a taxiák alakítsanak rajta, inkább kis darabokra hull szét. Utóbbiak azonban éppoly „szilárdak”, mint a bátor ló galoppugrása, de éppen rövidségük miatt könnyebben és sokoldalúbban alkalmazhatók a térbelátás követelményeinek kielégítésére.

A „becsiszolt”, tudatos mozgás fajmegtartó értékét kétségkívül elsősorban az adja, hogy gyors lefolyását reakcióidők nem lassítják. Azt, hogy a „betéve” tudott

mozgásmód pontosság és gyorsaság tekintetében mennyire felülmúlja az orientációs mechanizmusok egymásutánját, megtapasztalhatjuk, amikor a szabadban, territóriumaikban próbálunk elfogni terület-birtokló állatokat, például gyíkokat vagy korallhalakat. Ameddig az állatot saját begyakorolt útvonal-dresszúrái irányítják, mozgása olyan gyors és pontos, hogy szinte reménytelen megfognunk egy gyors mozdulattal vagy hálócsapással. Ha azonban – például hirtelen előrelendülve – sikerül úgy pánikba ejtenünk, hogy kikerül az út-dresszúrák segítségével birtokolt területről, legtöbbször megfogjuk. Azt hiszem, hogy nagyrészt az útdresszúrák jelentette előny fejtette ki azt a szelekciós nyomást, amely a territoriális viselkedés említett ökológiai típusával rendelkező állatokat kialakította.

Még senki sem kísérletezett azzal, hogy tanult, „becsiszolódott” állati mozgássorokat azokkal a módszerekkel vizsgáljon, amelyeket annak idején Erich v. Holst alkalmazott annak igazolására, hogy a központilag koordinált folyamatok nem függenek afferens folyamatoktól. Az Erich v. Holst által végrehajtott „dezafferenciálás”, a központ felé tartó összes ideg kikapcsolása érthető módon a szervezet súlyos, általános károsodását jelenti, így hát nem sokat bizonyítana, ha egy „dezafferenciált” állat többé nem volna képes egy tanult és az operáció előtt alkalmazott mozgásformára. Tudjuk, hogy súlyosan károsodik azoknak az embereknek a mozgáskoordinációja, akik tabes dorsalisban (szifilitikus „hátgerincsorvadásban”) szenved-nek, és akiknél a betegség következtében az úgynevezett helyzet-proprioreceptorok már nem

működnek. Gondoljuk azonban meg, hogy az ember úgyszólván a tudatos és a belátás vezérelte akaratlagos mozgások világbajnoka, s hogy emiatt nagyon is lehetséges, hogy mozgásmódjaira afferens kontroll is hat, aminek az állatoknál nincsen megfelelője.

Szándékosan nem foglalkozom azzal, hogy vajon fiziológiai tekintetben az állatok és emberek valamennyi tanult mozgásmódja ugyanolyan természetű-e, itt és most csak a „becsiszolt”, az ezer meg ezer ismétlés során bejáratott mozgásmódoknak arról a típusáról beszélek, amelyekre hétköznapi nyelvünkben olyan természetes módon létrejött kifejezések vonatkoznak, mint: „álmában is képes rá”, „zsigereibe ivódott”, „második természetévé vált”, illetve: „teljesen automatikusan”. Ezekkel a mozgássorokkal kapcsolatban szívesen feltételezem, hogy ugyanazokra a fiziológiai mechanizmusokra épülnek, mint a kisemlősök bemutatott útvonaldresszúrái. Az e mechaniz-musokkal kapcsolatos kérdés azért érdekes, mert ezek a mozgássorok több tekintetben meglepő hasonlóságokat mutatnak örökletes koor-dinációkkal, tehát ösztönös mozgásokkal.

Először is, mint már Erich v. Holst is kimutatta, a „becsiszolt” mozgások koordinációjára éppúgy vonatkoznak bizonyos törvények, mint a mozgásmódok központi koordinációjára. Mindkét esetben azonos módon befolyásolják egymást a koordináció egészébe beleszőtt különböző elemi mozgások. A „relatív koordináció” és a „mágneseffektus” jelenségei, amelyekkel kapcsolatban v. Holst munkáira utalok, különálló ritmusoknak szó

szerint harmonikus összjátékát hozzák létre: olyan fáziskapcsolatba próbálják hozni őket, amely kis egész számokkal fejezhető ki. Minél tökéletesebben sikerül ez, annál stabilabb a ritmusok koordinációja. Azok a mozgásmódok, amelyek ellentétesek a központi koordináció ismertetett tendenciáival, instabilak maradnak, azaz nehezen tarthatók fenn; a jelenség ismerős a zongorista számára, akinek egyik kezével triolákat, a másikkal nyolcadokat kell játszania. A relatív koordinációnak és a mágneseffektusnak éppen ezek a funkciói kölcsönzik minden jól megtanult mozgásnak és tanulási folyamatoktól független ösztönös mozgásnak azt az energiatakarékos és elegáns formát, amely olyannyira megfelel szépségérzetünknek.

A képességszintű mozgás másik tulajdonsága, amelynek tekintetében az örökletes mozgáskoordinációhoz hasonlít, hogy erőteljesen ellenáll a megváltoztatására irányuló kísérleteknek. Karl Bühler szokta volt mondani, hogy a megtanultaknak szükségképpen feltételezendő tulajdonsága, hogy ismét elfelejthetők. Bizonyos ugyan, hogy aforizmának szánta, de mélyebb értelme van, mert azt hiszem, hogy csak az igazi tanulásra érvényes, nem igaz viszont arra az elsajátítási folyamatra, amelynek révén a becsiszolt mozgáskoordinációk létrejönnek. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy ezeket általában sohasem lehet teljesen elfelejteni, és hogy a mozgás külső lefolyásának megváltozásait és alkalmazkodásait inkább a korábbi mozgásmód fölébe rétegződése és járulékos „szerzemények”, mint a megszokott kitörlődése

okozza. Ezt támasztják alá azok a jelenségek, amelyeket ismételten megfigyel-hetünk autóvezetőknél, akik egy kocsitípusról egy másikra váltanak. Ha bármelyik mozdulatukra azt mondhatjuk, hogy „álmukban is képesek rá”, akkor az a valóban jó gépkocsivezető mozdulata. Ha ez az ember hosszú időn át csak egyetlen kocsit vezet, aztán váltásra kényszerül, nagyon egyértelműen kiderül ezeknek a mozdulatoknak a változtathatatlansága. Amikor feleségem egy botváltós után kormányváltós kocsit kezdett vezetni, először még jó ideig a semmibe, a hiányzó botváltó után nyúlt, s csak ezután a kormányváltóhoz. Ez a kitérő fokozatosan lendületes, az előzményeket nem ismerő szemében affektáltnak tűnő ívelt kézmozdulattá vált, amely még nem tűnt el teljesen, amikorra a kormányváltós autó már elhasználódott, és átadta helyét egy új, ezúttal ismét botváltóval felszerelt új modellnek. Feleségem, aki a kormányváltó korszakának öt esztendeje alatt nem szűnt meg szidni azt, és gyászolni a botváltót, képtelennek mutatkozott arra, hogy egyszerűen megszabaduljon a kormányváltó kialakította mozgáskoordinációtól. Az olvasóra hagyom, hogy elképzelje, miképpen jutott el most a hölgy keze ismét a botváltó fogantyújához – mint az elmondottak alapján sejthető: igen választékos mozdulattal. Azt a makacsságot, amellyel a képességgé vált mozdulatok a kiirtásukra tett mindenfajta kísérletnek ellenállnak, a sportoktatók igencsak jól ismerik. Egyáltalán nem látják szívesen, ha tanítványuk, aki szeretne megtanulni teniszezni, vagy sportoló módjára úszni, korábban autodidaktaként némi jártasságot szerzett az

illető sportágban, ez tudniillik a fentebb ismertetett okokból korántsem segítséget, hanem nehezen elhárítható akadályt jelent azoknak az optimális koordinációknak az elsajátításában, amelyek versenyszerű alkalmazásuk szempontjából nélkülözhetetlenek.

A becsiszolódott mozgás és az örökletes koordináció közti harmadik és legérdekesebb egybeesés az, hogy ha akár az egyiket, akár a másikat hosszabb ideig nem használjuk, jelentkezik a lefuttatásukra irányuló appetenciaviselkedés. Az egyik legerősebb motívum, amely embereket arra késztet, hogy táncoljanak, korcsolyázzanak, vagy egyéb sportokat űzzenek, az egy pontosan meghatározható, jól becsiszolódott mozgásra irányuló appetencia, amelynek intenzitása egyenesen arányos a mozgásra való készség szintjével és nehézségével.

H. Harlow makákóknál mutatta ki ugyanezt a nehéz, készségként birtokolt mozgások végrehajtására irányuló appetenciát: az állatok a tanult műveleteket minden további jutalmazás nélkül, „mulatságból” hajtották végre. A „funkcióöröm”, ahogyan Karl Bühler a jelenséget találóan nevezte, nyilvánvalóan fontos szerepet játszik jól „becsiszolt”, készségszintű cselekvéssorok létrejöttében. Magunkról tudjuk, hogy minden tökéletesedés, egy még meglévő „darabosság” minden elsimítása jól megfigyelhető örömnyereséget jelent. A mozgás tökéletesítése önmagában hordozza jutalmát; Evolution and Modification of Behaviour (Evolúció és viselkedésmodifikáció) című könyvemben „perfection reinforcing mechanism”-ról (tökéletességmegerősítő reakcióról) beszéltem.

Fenomenológiai tekintetben a jól „becsiszolt” mozgásokra való készség rendelkezik még néhány érdekes sajátossággal, melyek közül legalább egy igen fontos annak a szerepnek a szempontjából, amely az akaratlagos mozgásnak az exploratív viselkedés során jut. (Utóbbiról a következő fejezetben lesz szó.) Ezek a tulajdonságok sajátos módon ellentmondásosak. Egyfelől ugyanis a tanult mozgásra való képességünk olyannyira és olyan kizárólagosan személyiségünk tudattalan, sőt tudat alatti rétegeiben működik, hogy a mozgás végbemenetelét csak gátoljuk, ha tudatosan figyeljük vagy kontrollálni próbáljuk.

Sőt gyakran a tudatunk számára hozzáférhető rétegekben sem tudjuk, mit teszünk, és miért tesszük. Ha az ember nagyon régóta nem hajtott végre egy készséggé vált mozgást, ha például tízévi szünet után síelünk, amikor odaállunk a lejtő tetejére, először azt hisszük, egyáltalán nem tudunk síelni, abban a pillanatban azonban, amikor mozgásba lendülünk, mozdulataink éppoly olajozottan követik egymást, mint korábban.

Másfelől, jól bejáratott mozgásmódok esetében nemritkán olyan elevenséggel sikerül elképzelnünk lefolyásuk kinesztéziáját (mozgásérzetét), hogy önmagunkat figyelve a folyamatnak azokat a részleteit is kivehetjük, amelyekről a tudat szintjén már nem is tudunk. Amikor unokám nemrég megkérdezte, hogy autóm két legnagyobb pedálja közül melyik a kuplung és melyik a fék, meglepetésemre meg kellett állapítanom, hogy egyszerűen nem tudom, és hogy az előbbi eljáráshoz kellett folyamodnom, hogy felelni tudjak.

Azt hiszem, hogy a térbeli körülmények központi reprezentációjának specifikusan emberi differenciálódása szempontjából – s ezáltal fogalmi gondolkodásunk szempontjából is – saját mozgásainkról alkotott efféle képzeteink létrejötte fontos, sőt döntő szerepet játszik. Rendkívül valószínű, hogy a megértés egyik előfeltétele a tudatosan irányított fogótevékenység, ami lényegében az ujjhegyekkel, különösen pedig a jobb mutatóujj hegyével való tapintás. Emellett szól annak a területnek a hatalmas kiterjedése, amelyen a nagyagy kérgében szenzoros és motoros tekintetben a kéz és az ujj van képviselve, továbbá a motorikus mezőknek a piramidális pályákkal, az akaratlagos mozgás legfontosabb idegpályáival való kapcsolata.

Egy készségszinten birtokolt mozgás-koordináció elsajátítása már a legprimitívebb formában is – ahogyan például a vízicickány a leírt módon „kívülről megtanulja” a helyváltoztató mozgások sorát – kognitív aktus, mégpedig rendkívüli hatékonyságú. Az örökletes koordináció természetesen csak azokhoz a környezeti körülményekhez alkalmazkodik, amelyekkel az illető állatfaj minden egyede előre megjósolható módon találkozik.

A becsiszolódott mozgásmód rendelkezik néhány, az örökletes koordináció szempontjából is jellemző funkcionális tulajdonsággal: lefolyását nem lassítják reakcióidők; saját appetencia-viselkedése van, s ekképpen motivációvá lesz. Ahogyan az ösztönös mozgás, ez is „mérték után készült”, ám nemcsak a faj általános szükségleteinek tekintetében, hanem az egyed életének egészen sajátos feltételei tekintetében

is. A tulajdonságok kombinálódásának nagy fajmegtartó értéke könnyen belátható. Azoknál az állatoknál a legnagyobb, amelyek komplex struktúrájú és változatos élettérrel kénytelenek szembesülni. A fákon lakó lényeknél, amelyek markoló kezükkel haladnak, s melyeknek ugyanekkor egy „becsiszolt”, készségszintű mozgás segítségével kell megmaradniuk a lombok közt vezető megszokott útjukon, a tanult mozgássorban meg kell lennie – szó szerint – minden lépés és fogás előképének. Az alkalmazkodás nagy pontossága ezeknél a markoló kezekkel kapaszkodó állatoknál különösen azért fontos, mert a fogó kéznek a megfelelő pillanatban és a megfelelő térbeli helyzetben kell egy ág köré kulcsolódnia ahhoz, hogy tartson. A fogó kézzel kapaszkodók közül csak a lassú, éjszakai félmajmok, például a lórik és a pottók engedhetik meg maguknak, hogy térbeli orientációjukat pillanatnyi információkat szolgáltató mechanizmusoknak engedjék át. Velük ellentétben minden gyors mozgású, főleg pedig minden ugró félmajom és majom a készségszintű mozgás utolérhetetlen mestere. Ez is az egyik oka annak, hogy az ember ilyen élőlények csoportjától származik.

Mivel nem látok alapvető különbséget azok közt a folyamatok közt, amelyek az egyszerű út-dresszúrák elsajátításában, illetve a legkomplexebb készségmozgások megtanulá-sában vesznek részt, szükségtelennek találom, hogy a receptorikus és a motorikus tanulás magyarázatául alapvetően különböző idegrendszeri folyamatokat tartsak szükségszerűnek. Azt az új minőséget, amelyet a

receptorikus és motoros területeken végbemenő tanulási folyamat létrehoz, az új kapcsolatok jelentik. Más szavakkal: az adaptív modifikáció valószínűleg mindig a szinapszisokat érinti, és a legközelebbi rokonságban áll a spemanni értelemben vett indukcióval.

VI. 8. TANULÁSI MECHANIZMUSOK ALKALMAZKODÁSA FUNKCIÓJUK SZELEKCIÓS NYOMÁSÁNAK HATÁSA

ALATT

Az új visszacsatolási kör ama nagy fulgurációjával, amelynek révén a sikerből való tanulás létrejön, az addig lineáris eseménysorok utolsó tagjai új funkciót kaptak. A nagy felfedezés, a feltételes reakció előtt a végcselekvésnek mindössze az az igazán egyszerű feladata volt, hogy egy merev, zárt program alapján végrehajtson egy cselekménysort, visszajelezze az eredményt, s ha ez megtörtént, kikapcsolja az appetenciaviselkedést. Arra, hogy sor kerül ilyen visszajelzésre, már abból is következtethetünk, hogy a végcselekvés végrehajtása után az izgalom hirtelen kritikus mértékben csökken. Bizonyító erejűek voltak F. Beach kísérletei, aki műtéti úton kikapcsolta azt a visszajelzést, amelyet a hím csimpánzok párzási tevékenysége során az ondóhólyag kiürülése szolgáltat.

Mint már tudjuk, minden örökletes koordinációnál megfigyelhető a megszakítás nélküli végbemenetel tendenciája. Az első funkció, amelynek szolgálatában a

központi idegrendszerben fölérendelt és centralizált „fellebbviteli fórumok” jöttek létre, a központilag koordinált mozgások gátlása volt. Ezeknek a „centrumoknak” gátló funkciójukkal egy időben azzal a képességgel is rendelkezniük kell, hogy a biológiailag megfelelő pillanatban az illető mozgásmódok mindegyikét feloldják a gátlás alól; más szóval képesnek kell lenniük arra, hogy pillanatnyi információt fogjanak fel e kedvező pillanat bekövetkeztéről. Az örökletes koordináció, a fölébe rendelt gátlóközpont és a kiváltómechanizmus eleve funkcionális egységet alkot. Heinroth ezt zseniálisan felismerte, amikor megalkotta a fajra jellemző ösztönös cselekvés fogalmát.

Az a jelentés, amelyet az örökletes koordináció a „központnak” tesz, eredetileg csak ennyit tartalmaz: „program végrehajtva”. Erre a felsőbb instancia ismét működésbe lépteti az imént feloldott gátlást. Az ösztönkielégítő végcselekvés csak kivételes esetben jut nyugvópontra „kiürülés” következtében, azaz amiatt, hogy kimerül akcióspecifikus ingere – ahogyan például számos madár egészen lassan elhaló éneke esetében.

Igen valószínű, hogy az említett egyszerű rendszer mechanizmusa szolgáltatta ama támadáspontokat a szelekciós nyomás számára, amelyek lehetővé tették, hogy a nyomás a végrehajtási jelentés mechanizmusát a siker jelentésének mechanizmusává változtassa. Ez az új funkció jelentős többletteljesítményt követel. A dolog ahhoz hasonlít, mintha egy derék katonának, aki eddig csak arra volt képes, hogy jelentse: „a parancs végrehajtva!”, ki kellene fejlesztenie azt a képességét,

hogy a magas vezérkarnak értelmes jelentést tegyen arról, milyen eredménnyel járt akciója, sőt arról is, hogy a tábornokok mit parancsoltak rosszul. Ehhez az új teljesítményhez extero- és proprioreceptorok tömege szükséges, és ráadásul olyan mechanizmusok is, amelyek elegendő filogenetikus „tudással” rendelkeznek, hogy a sikert és a kudarcot elégséges biztonsággal meg tudják különböztetni egymástól.

A feltételes reakció felfedezése nyomban új követelmények elé állítja a végcselekvés mechanizmusát, létre kell jönnie egy apparátusnak, amely információkban bővelkedő jelentést tesz a végcselekvés kimeneteléről. Ráadásul ahhoz, hogy a központi idegrendszer számos különböző, adaptív funkcióváltozásra szoruló fóruma hatásos híradást kapjon, több idegi energiára van szükség. A végcselekvés mechanizmusai ezeknek az új funkcióknak a szelekciós nyomására sajátos struktúrákat és fiziológiai tulajdonságokat fejlesztettek ki, amelyeket a régebbi etológusok sokáig helytelenül értelmeztek: egy fajra jellemző, ösztönös cselekvéstípusú, nem kondicionálható viselkedésmód általában a végcselekvés nyomatékosítása nélkül zajlik le. Ez különösen az olyan viselkedési láncolatokra érvényes, amelyek, mint például számos ízeltlábú párzása, az individuum életében csak egyszer mennek végbe. A végcselekvés megvalósítása során az általános izgalom fokozódásának semmiféle jelét nem tapasztaljuk. Az izgatott násztánc után, amellyel például az ugrópók hímje udvarol nőstényének, a viselkedési lánc végét jelentő párzási aktus kifejezetten álmatagnak tűnik.

Az ikrázás és a megtermékenyítés még a nagyon tanulékony bölcsőszájú halaknál, ezeknél a magasan fejlett ivadékgondozó lényeknél is az izgalom minden látható fokozódása nélkül történik, éppen ellenkezőleg, a páralakítás bevezető szertartásai a maguk táncmozdulataival és tarka színeket felvonultató pompájával sokkal nagyobb fokú általános izgalomra vallanak, mint a végcselekvés. A bölcsőszájúak közben sokat tanulnak, individuálisan megismerkednek egymással, s a tartós házasságnak, amelyben ettől kezdve élnek, éppen ez az individuális ismeretség az előfeltétele. A páralakítási mozgások rádresszírozó hatása nagy valószínűséggel erősebb, mint az ikrarakásé és a megtermékenyítésé, amelyet a hím hal ugyanazzal a „kötelességszerű” odaadással hajt végre, mint a többi ivadékgondozási cselekvést, ami egyszer egyik munkatársnőmből az Etroplus maculatus ívásának megfigyelése során a következő felejthetetlen felkiáltást csalta ki: „Olyan lanyhán csinálja, hogy az már az erényességgel határos.”

Ha e faj efféle párzási cselekvéseit összehasonlítjuk egy csődöréivel, vagy a magasabb rendű élőlények célképző végcselekvéseivel általában – például azzal, ahogyan egy ragadozó megöli, vagy egy ragadozó madár „levágja” zsákmányát –, ezeknek a viselkedésmódoknak a megfigyelése közben óhatatlanul az a benyomásunk támad, hogy az izgalom tüze már-már az egész szervezetet elemészti. Ez a nagyfokú általános izgalom nyilvánvalóan azért fontos, hogy tisztán kvantitatíve létrehozza az idegi impulzus olyan mennyiségét és intenzitását, amely annak a nagy mennyiségű központi idegrendszeri

helynek a befolyásolásához szükséges, ahol a végcselekvés visszajelzésének módosulásokat kell előidéznie. Az általános izgalmi állapotnak ez a tűzijátéka és – a szubjektív oldalon – a lángoló érzéki gyönyör tehát semmiképpen sem funkció nélküli epifeno-mének, nem melléktermékek, hanem annak a fiziológiai mechanizmusnak a nélkülözhetetlen alkotórészei, amely képes a sikerből és kudarcból való információnyerésre.

A végbemenetel visszajelzését az imént tárgyalt típushoz tartozó valamennyi viselkedési rendszernél az izgalom kritikus csökkenése jellemzi. „Az általános izgalom tűzijátékának” fényében azonban túlságosan mesterkéltnek látszik egyedül az izgalmi állapot visszaesését okolni a rádresszírozó hatásért, amelyet a végcselekvés lezajlása kibontakoztat. Hull nézete, miszerint a „relief of tension”, az izgalom csökkenése a lényegi rádresszírozó tényező, néhány más esetben igaz, a célképző végcselekvés vonatkozásában azonban – mint ez a legegyszerűbb önmegfigyeléssel megálla-pítható – bizonyosan téves.

A kiváltómechanizmus is erősen megváltozott szelekciós nyomásnak van kitéve, ha egy kondicionálható viselkedési rendszer keretei közt olyan újabb részfunkciókat kap, amelyek mások, mint amilyeneket egy tanulásra képtelen lineáris rendszerben betöltött. Ez az új szelekciós nyomás bizonyos tekintetben a korábban hatásosnak éppen az ellenkezőjét követeli tőle, mint amely a lehető legnagyobb szelektivitással járt. Egy ösztönös cselekvés nem modifikálható, lineáris viselkedési láncolatában az örökletes kiváltómechanizmus az

egyetlen instancia, amely pontosan „tudja”, hogy mikor és hol kell végrehajtani a cselekvés egészét. Az ilyen esetben nélkülözhetetlen szelektivitás nemcsak hogy szükségtelenné, hanem-kifejezetten hátrányossá válik, amikor egy második információnyerő folyamat játszani kezdi a maga tanítómesteri szerepét. Mihelyt az ösztönkielégítő végcselekvés visszajelzi a szervezetnek, hogy melyik pillanatban, hol és milyen objektum a legkedvezőbb a viselkedésmód egészének kivitelezéséhez, előnnyé válik, ha a kiváltómechanizmus kevésbé szelektív. Ennek megfelelően egymással közeli rokonságban álló állatoknál is igen különböző szelektivitású analóg, sőt talán homológ kiváltó-mechanizmusokat találunk. Hallottunk már annak az örökletes kiváltómechanizmusnak az aszelektivitásáról, amely a tanulékony varjúféléknél a fészek anyagának kiválasztását meghatározza. A jóval kevésbé tanulékony díszpintyeknél (Estrildini) és szövőmadaraknál (Ploceini) a – kizárólag e madarak rendkívül differenciált fészeképítő mozgásainak megfelelő – fészekanyag ismerete teljességgel örökletes, sőt e madarak közül sokon csak akkor vesz erőt a szaporodási kedv, ha az építőanyag kiváltja náluk a megfelelő kulcsingereket.

A feltételes reakciónak az a módszere, hogy az objektumról az örökletes viselkedésmód formája alapján szerez információt, jelentős előnnyel jár: szelektíven absztrahálódnak az objektumnak azok a jellegzetességei, amelyek a kondicionálható viselkedésmód kivitelezéséhez lényegesek. Nagyon sok magasabb rendű állat alkalmazza ezt a módszert –

tudniillik hogy egy-egy dresszúrát próbálkozás és hibázás révén a mindenkori elérhető legkedvezőbb objektumhoz kapcsolnak. Minél nagyobb a dresszúra szerepe, érthető módon annál csekélyebb lehet az objektumnak az örökletes kioldómecha-nizmusban rögzített ismerete, sőt a faj megmaradása szempontjából kedvezőnek bizonyulhat, ha az örökletes kiváltómechanizmus nagymérvű egyszerűsödése a lehető legnagyobb játékteret biztosítja a tanulási folyamat számára. Mindössze annyi tennivalója marad, hogy „finom célzást tegyen” a fiatal állatnak arra vonatkozólag, milyen irányban érdemes leginkább kísérleteznie. A próbálkozáson és tévedésen alapuló viselkedésnek ez a formája, mint már hangsúlyoztuk, s mint még majd közelebbről is meg kell vizsgálnunk, alapvetően különbözik a később tárgyalandó exploratív vagy kíváncsiság irányította viselkedéstől.

VII. FEJEZET A fogalmi gondolkodás gyökerei

VII. 1. AZ INTEGRÁLT RÉSZFUNKCIÓK

Azok a kognitív funkciók, amelyekről e fejezetben szót kell ejtenünk, kivétel nélkül előfordulnak állatoknál, és valamennyi rendelkezik saját, az összes többiétől különböző fajmegtartó értékkel. Ha e funkciókat csak állatoknál ismernénk, aligha jutnánk arra a gondolatra, hogy egyáltalán képesek magasabb rendű rendszerekbe integrálódni. Mint már szó volt róla, a magasabb rendű rendszer éppoly kevéssé vezethető le a korábban létezett rendszerekből, mint a magasabb rendű állat a maga alacsonyabb rendű őseitől. A részrendszerek funkciói alapján azonban éppen azokat a valóban korszakalkotó új teljesítményeket nem lehet megjósolni, amelyek az integrációjuk következtében létrejött egész sajátos rendszer tulajdonságaiként adódtak: a fogalmi gondolkodás és a szavakból álló beszéd képességét, az egyén feletti tudás felhalmozásának képességét, valamint azt, hogy előre láthatjuk saját cselekedeteink következményét, s ezáltal felelős erkölcsiségre vagyunk képesek.

A részfunkciók bemutatása során kénytelen vagyok ismételni magam. Már évekkel ezelőtt felismertem, milyen nagy jelentősége volt az ember kialakulásában az érzékelés absztrakciós funkciójának, a térbeli

tájékozódásnak és a tér centrális reprezentációjának, valamint a kíváncsiság vezérelte viselkedésnek. Ezeket a funkciókat már akkor úgy ábrázoltam, hogy ahhoz ma sem tudok sok újat hozzáfűzni. Akkoriban azonban, abban a formában, ahogyan leírásaimban szerepelt, még nem értettem meg teljes egészében, hogy annak az egyedülálló rendszer-egésznek a megteremtődéséhez, amelynek funkciója a fogalmi gondolkodás, s amelynek kialakulása egyet jelent az „emberré válással”, szükséges e három kognitív funkciónak egymással és még legalább két másikkal való integrálódása.

A két akkor elhanyagolt és most újra megvizsgálandó kognitív funkció: egyrészt az akaratlagos mozgás, amely az azt kiváltó visszajelzésekkel egységben is sui generis kognitív funkció, másrészt az utánzás, amely szoros összefüggésben a reafferenciákban bővelkedő akaratlagos mozgással, előfeltétele a szavakból álló nyelv elsajátításának, s ezáltal az objektumtól független tradíciónak. Választanom kell: vagy a korábban írottak részletes megismétlésének vétkébe esem, vagy felszólítom az olvasót, nézzen utána a dolognak korábbi munkáimban. Minthogy tapasztalataim szerint az olvasó csak igen ritkán tesz eleget az ilyen felhívásnak, inkább kiteszem magam a terjengősség vádjának.

A hat említett kognitív funkciót most egyenként és eredeti, állatoknál megvalósult formájukban szeretném tárgyalni, ugyanúgy, mintha egyáltalán nem tudnánk, hogy részrendszerei s ezáltal elengedhetetlen előfeltételei a legmagasabb rendű

emberi teljesítményeknek. A sorrend, amelyben itt tárgyalom őket, éppen az alrendszerek egymástól való függetlensége folytán, meglehetősen közömbös. Az érzékelés absztraháló funkciójával, ezzel a már a Prolegomenában említett sajátos kognitív funkciófajtával kezdem. Immár azt is tudjuk róla, hogy részt vesz különböző tanulási funkciókban.

Komplex rendszerek bemutatásakor elkerül-hetetlenek az ilyesféle visszakanyarodások és előreugrások, a sajnos éppen egyidejűleg meglévő-létező dolgokat a kimondott vagy leírt szavak csak időben egymás után ábrázolhatják.

VII. 2. AZ ÉRZÉKELÉS ABSZTRAKCIÓS FUNKCIÓJA

A hírek, amelyek a szubjektumon kívüli valóságról érzékszerveinken keresztül kerülnek központi idegrendszerünkbe, csak kivételes esetben jutnak el tapasztalásunk szintjére eredeti formájukban, különálló receptorok által felvett érzékelési adatokként. Legfeljebb úgynevezett „alacsonyabb rendű” érzékek esetében történhetik meg, hogy például a tapintótestecskét érő különálló inger vagy egy bizonyos szagminőség anélkül teszi meg a receptortól az Énig vezető utat, hogy átmenne a feldolgozás, a kidolgozás és az interpretáció sajátos folyamatain. Amit szenzorikus és idegi apparátusunk optikai és akusztikai tekintetben tapasztalásunkhoz eljuttat, mindig csak rendkívül bonyolult számolási folyamatok eredménye, melyek a szubjektumon kívüli

valóság azon tényeiből próbálnak érzékelési adatokat előállítani, amelyeken alapulnak, s amelyek, miképpen ezt hipotetikus realistákként feltételezzük, a minden jelenség mögött meglévő lényeget jelentik.

Számító apparátusunk e természetesen nem tudatos „következtetései” esetében az a lényeg, hogy – mint a Prolegomenában hangsúlyoztuk – újra felismerhetővé tegyék az adatoknak az idő múlásával sem változó egymáshoz való viszonyát, illetve egymásutánját. Mint már kifejtettem, a valós körülmények felismerése és újrafelismerése azon alapul, hogy külső, az érzékelési adatokban meglévő konfigurációk vagy „minták” olyanokkal egyeztetődnek, amelyek vagy egyéni tapasztalásból származnak, vagy a törzsfejlődés során alakultak ki, és a további megismerés alapjául szolgálnak. Ez a Karl Popper-i értelemben vett „pattern matching” (mintaegyeztetés). Térbeli természetű konstans konfigurációk legtöbbször olyasmiket jelentenek, amiket közönségesen csak tárgyaknak nevezünk. „Tárgy az, ami együtt (egy egészként – a ford.) mozog” – hangzik Jakob von Uexküll egyszerű definíciója.

Környezetünk valós tárgyait nem ismerhetnénk fel, ha arra lennénk utalva, hogy mindig ugyanazokat az ingeradatokat, illetve mindig ugyanabban a konfigurációban kapjuk róluk. Azaz akkor, ha egy tárgy képének retinánk egyazon pontján, mindig ugyanabban a formában és méretben kellene létrejönnie. Érzékelő apparátusunk csodálatos teljesítménye éppen az, hogy a már említett számítómechanizmusok segítségével a tárgyak felismerését függetlenítik e teljesíthetetlen feltételtől.

Optikai téren ez a számítás bizonyítható módon már a recehártyában megkezdődik. Mint Lettwin és munkatársai, illetve később E. Butenandt kimutatták, a béka retinájának érzékelő sejtjei aszerint egyesülnek külön csoportokba, hogy centripetális neuritjaik mindig egyazon ganglionsejthez vezetnek. Ez azonban szelektíven reagál a csoport bizonyos kollektív jelentéseire: ha például egy sötét kontúr mozog balról jobbra a recehártya előtt, vagy amikor – egy másik efféle sejt esetében – a ganglion csoportjába tartozó minden sejt egyidejűleg a megvilágítás erősödését jelenti. Mi több, vannak olyan csoportok, amelyek szelektív módon csak konvex és meghatározott irányba haladó kontúrhatárokra reagálnak. A tulajdonképpeni, szigorúan fiziológiai értelemben vett inger nem a fény, amely egy pálcikát vagy csapocskát ér. A „recehártya előtt jobbról balra haladó konvexitás” (domborúság) már egy rendkívül bonyolult szenzorikus-neurális szerveződést jelent, amely szelektív módon reagál egyes ingerek bizonyos konfigurációjára, „mintájára”.

Ezért aztán félrevezető, amikor mi etológusok röviden „ingerről” beszélünk, s ezen például az „alul piros” jellegzetességet értjük, amelyre egy felgerjedt gébicshím a rivalizációs küzdelem mozgásmódjaival reagál. Amikor ezt a jellegzetességet „kulcsinger”-nek nevezzük, ismert tényként feltételezzük, hogy a madár érzékelése egy rendkívül bonyolult számítómechanizmuson alapul, amely szelektív módon csak és kizárólag ezt az ingerkonfigurációt lépteti működésbe.

Megismerésünk nagyrészt a „pattern matching”

elvén épül fel. A külvilágban elénk kerülő valamennyi „minta” érzékelését közvetítő folyamatoknak azonban van egy funkciója, amely igencsak felér a valódi absztrakcióval. Nem más ugyanis, mint absztrakció, amikor a béka retinájának látósejtjeiben az információk a fentebb taglalt jelentésekké egyesülnek, s amikor ez a folyamat az ingerek nagyságának abszolút értékétől függetlenül megy végbe: itt csak a relációk és konfigurációk fontosak.

Az ingeradatok közötti konstans kapcsolat érzékelésének mennyiségi és minőségi változásaitól független képességét az alakpszichológus Christian von Ehrenfels fedezte fel, aki megállapította, hogy az alakérzékelés egyik legfontosabb kritériuma a transzponálhatóság. Az ő klasszikus példája egy olyan melódia érzékelése, amelyet akkor is felismerünk, ha a legkülönbözőbb hang-magasságokban és hangszereken játsszák. A transzponálás képessége azonban semmiképpen sem csak azoknak a magas szinten integrált érzékelési folyamatoknak sajátja, melyeket alakérzékelésnek nevezünk. Ahogyan a színkonstanciával és a békaretina funkcióival kapcsolatban már ismertetett néhány tény bizonyítja, ez a lényegtelentől való elvonatkoztatással és a lényeges absztrahálásával felérő transzpozíciós teljesítmény az érzékelés legeslegalapvetőbb funkciója, s ezáltal a bevezetőben definiált értelemben vett objektiváció alapja.

Ennek során mindig olyan tulajdonságok absztrahálódnak, amelyek invariáns módon tapadnak a tárgyhoz. Nagyon jól illusztrálható ez az érzékelésnek azokon az egyszerűbb teljesítményein, melyeket

szokás szerint konstanciajelenségeknek nevezünk. Ez a terminus egy kizárólag egyetlen funkció által meghatározott fogalomra vonatkozik, mert azok a fiziológiai mechanizmusok, amelyek oly különböző dolgokért felelnek, mint a színkonstancia és a formakonstancia, létrejöttük okai tekintetében egészen alapvetően különböznek egymástól. Ennek ellenére valamennyi arra törekszik, hogy környezetünk dolgait mint „ugyanazokat” tegyék újra felismerhetővé, még ha érzékelésünk körülményei oly mértékben ingadoznak is, hogy az érzékszerveinket érő abszolút ingeri adatok minden egyes esetben teljesen mások.

Amikor valaki egy tárgy színéről beszél, minden további nélkül megértjük, s közben egyáltalán nem adunk számot magunknak arról, hogy ez a tárgy a megvilágítástól függően a fénynek mindig teljességgel különböző hullámhosszait veri vissza.

Az írógépben lévő papírt, jóllehet e pillanatban egy villanylámpa erősen sárgás fényét sugározza vissza, fehérnek látom, és vörös alkonyati megvilágításban éppígy fehérnek érzékelném. Ennek oka konstanciaérzékelő apparátusom, amely a papírról pillanatnyilag valóban visszaverődő fényből tudatos közreműködésem nélkül „szubtrahálja” a sárga és vörös komponenseket. A megvilágítás színével, amelyről e számítás érdekében nagyon is „tudomással” kell bírnia, jelentésében nem foglalkozik, mert ez általában nem érdekli az érzékelő organizmust. A méhet, amely ugyancsak analóg színkonstancia-apparátussal rendelkezik, ugyancsak igen kevéssé érdekli a pillanatnyi megvilágítás színe. Neki arra kell képesnek lennie, hogy ismételten, annak

„eredeti színében”, vagyis a hozzá konstans módon tapadó reflexiós tulajdonságok alapján felismerjen egy nektárban gazdag virágot, tekintet nélkül arra, hogy kékes reggeli vagy vöröses esti fény sugározza be.

Más, ezzel analóg funkciót betöltő apparátusok lehetővé teszik számunkra, hogy egy tárgy nagyságát mint annak egyik konstans jellegzetességét érzékeljük, annak ellenére, hogy szemünk retinájára vetülő képének nagysága a távolság négyzetével arányosan csökken. Megint más mechanizmusok azt a bámulatos mutatványt hajtják végre, hogy konstansként érzékeltetik velünk azt a helyet, ahol egy látható dolog elhelyezkedik, annak ellenére, hogy annak képe fejünk minden egyes apró moccanásakor, főleg azonban szemmozgásaink következtében a legvadabb cikcakkban ugrál. E két konstanciateljesítmény fiziológiáját elsősorban Erich v. Holst vizsgálta – hadd utaljak itt az ő munkáira.

Jóval bonyolultabb, fiziológiai háttere tekintetében eddig alig vizsgált számítóapparátus teszi lehetővé, hogy egy tárgy háromdimenziós formáját konstansként érzékeljük – miközben mozog, például forog, tehát recehártyánkon megjelenő képe messzemenő változásoknak van kitéve. Rettenetesen bonyolult sztereometrikus vagy ábrázológeometriai műveletekre van szükség ennek a valamennyiünk számára magától értetődő teljesítménynek a véghezvitelére, amelynek az a lényege, hogy a retinán megjelenő kép valamennyi változását – sőt egy árnyképéit is – egy konstans formájú tárgy térbeli mozgásaiként és ne formaváltozásaiként értelmezzük.

Az érzékelés Chr. von Ehrenfels, M. Werthei-mer és

W. Köhler által vizsgált funkciói kétséget kizáróan konstanciafunkciók, jóllehet a tárgyalt értelemben talán félrevezető volna azt mondani, hogy „nem mások, mint” ilyenek. Az alakpszichológia iránt érdeklődő természettudósnak Wolfgang Metzger írásait ajánlom; rövid összefoglalásuk található Gestaltwahrnehmung als Quelle Wissenschaftlicher Erkenntnis (Az alakérzékelés mint tudományos ismeretforrás) című munkámban.

Szervek evolúciója, sőt gépek műszaki fejlődése során sem túlságosan ritka, hogy egy pontosan meghatározott teljesítmény érdekében létrejött apparátus váratlanul még egy egészen más funkció betöltésére is képesnek bizonyul. Így történt meg egyszer, hogy egy kamatoskamat-számításra konstruált számológép azzal a képességével lepte meg saját tervezőit, hogy integrál- és differenciálszámításokat is el tud végezni. Mint tudjuk, az érzékelés konstanciateljesítményei kivétel nélkül a dologkonstancia szolgálatában fejlődtek ki. A szelekciós nyomást, amelynek hatására végbement, az a szükséglet fejtette ki, hogy a szervezet megbízhatóan felismerje a környezet tárgyait. Ugyanazok a fiziológiai mechanizmusok, amelyek erre képessé tesznek bennünket, meglepő módon arra is képesek, hogy kiemeljenek, absztraháljanak egyes állandó tulajdonságokat, amelyek nemcsak egy dolgot, hanem sokkal inkább tárgyak egy fajtáját jellemzik. Képesek arra, hogy eltekintsenek bizonyos nem csoportkonstans, hanem csak egyes egyedekre jellemző tulajdonságoktól. Más szóval, ezeket az individuális jegyeket olyan véletlenszerű háttérként

kezelik, amelyből kiemelhető egy, a fajta egyes egyedi képviselőihez összességükben tapadó és rájuk jellemző alakminőség.

A konstanciamechanizmusoknak ez a csúcsteljesítménye eredetileg nagymértékben független a racionális absztrakciótól, a magasabb rendű emlősöknek éppúgy sajátja, mint a kisgyerekeknek. Amikor egy egyéves gyerek minden kutyát – helyesen – „vauvau”-nak nevez, nem a Canis familiaris L. állathatározóbeli formuláját absztrahálja, Eibl-Eibesfeldt kisfia pedig még kevésbé az „emlős” és a „madár” fogalmakat alkotta meg, amikor ezen osztályok tagjait mint „vau-vau”-kat és „pipi”-ket szólította, s a termetes libát meg az apró füzikét éppoly helyesen sorolta be a madarak osztályába, ahogyan újszülött húgát az emlősökébe. A kis Adam ilyen esetekben egészen bizonyosan egy közvetlenül érzékelt csoportminőség nevét osztogatja. Az alakfelismerés által véghezvitt mindeme absztrakciós és objektivációs teljesítmények nemcsak hogy rokonok a konstanciaérzékelés más, egyszerűbb funkcióival, hanem rájuk is épülnek, azaz mint nélkülözhetetlen részfunkciókat tartalmazzák őket. Magasabb szinten integrált egészként az alakfelismerés természetesen új rendszer-jellemzőkkel rendelkezik, amihez az is hozzájárul, hogy a tanulással és az emlékezettel is kapcsolatba lép.

Mi több, úgy tűnik, hogy az alakfelismerés rendelkezik saját külön információtároló mechanizmussal is. Az alakfelismerésről írt, már említett munkámban részletesen bemutattam, miképpen terjedhet ki hosszú időre – akár évekre is –

egy-egy alak kiemelése, az esetlegességek hátterétől való elválasztása. A viselkedéskutató, akárcsak az orvos, újra meg újra tapasztalja, hogy az olyan – nagyon sok egyedi tapasztalatban visszatérő – törvényszerűséget, mint például a mozgások egymásutánját vagy a betegségtünetek együttesét csak akkor érzékeljük invariáns alakként, ha a megfigyelésre előzőleg többször, egyes esetekben szó szerint ezer meg ezer alkalommal sor került.

E történéssel egészen sajátos szubjektív jelenségek járnak együtt. Az ember jóval korábban, semhogy meg tudná fogalmazni az okait, észreveszi, hogy egy megfigyelt jelenségegyüttest érdekesnek és vonzónak talál, s csak valamivel később sejti meg, hogy valamilyen szabályszerűséget tartalmaz. Természetesen mindkettő a megfigyelések megismétlésére sarkall. E meglepő, ám semmiképpen sem természetfeletti folyamat eredményét azután gyakorta „intuíció”-nak, ha ugyan nem mindjárt „inspiráció”-nak tulajdonítják.

Ami a valóságban történik, önmagában is elég csodálatos. Nyilvánvalóan van egy számítóapparátusunk, amely egyszerűen hihetetlen mennyiségben képes felvenni és megőrizni az egyes „megfigyelési jegyzőkönyveket”, ráadásul még azzal a képességgel is rendelkezik, hogy valódi statisztikai műveletekhez használja fel őket. Ezt a két funkciót fel kell tételeznünk, ha meg akarjuk magyarázni azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy alakfelismerésünk hosszabb idő alatt összegyűjtött, egyenként több véletlenszerű, mint lényeges adatot tartalmazó képek sokaságát gyűjtötte, hogy kiszámítsa a lényegi

invarianciát, vagy ahogyan a hírközléstechnika zsargonjában mondanák, az információs „csatorna” „zaját” információredundanciával egyenlítse ki.

Azt a rendszert, amely ezt véghezviszi, nagyon bonyolultnak kell tartanunk. Mégsem csodálkozunk azon, hogy mindezek a szenzorikus és idegi folyamatok a racionális történéssel való messzemenő analógiájuk ellenére idegrendszerünk azon régióiban játszódnak le, amelyek tudatunk és önmegfigyelésünk számára tökéletesen hozzáférhetetlenek. Egon Brunswik a raciomorf terminust alkalmazta rájuk, hogy jelezze: formai és funkcionális tekintetben egyaránt szigorúan analógok a logikai eljárásmódokkal, a tudatos értelemhez azonban bizonyosan semmi közük sincsen. Könnyen megcáfolhatjuk azt a kézenfekvő feltételezést, hogy esetükben elsődlegesen racionális természetű, de a pszichoanalitikus értelemben vet tudatalattiba szorított folyamatokról volna szó: a raciomorf folyamatok során már csekélyebb szellemi adottságokkal rendelkező gyerekeknél, sőt már állatoknál is igen bonyolult matematikai, sztereometriai, statisztikai és egyéb műveletekre kerül sor, amelyeket racionális módon még tehetséges kutatók is csak tökéletlenül képesek megismételni.

A racionális és raciomorf funkciókkal kapcsolatos fejtegetéseim semmiképpen sem akarják azt állítani, hogy fogalmi gondolkodásunk absztraháló és objektiváló funkciójának semmiféle kapcsolata nincsen az alakfelismeréssel. A raciomorf funkciók a fogalmi gondolkodástól függetlenül működőképesek, és földtörténeti értelemben is ősrégiek, hiszen biztosra vehetjük, hogy a retina a kőszénkor

stegocephalusainál is lényegében ugyanolyan absztrakciós teljesítményeket hajtott végre, amilyenekről a mi békáink recehártyájával kapcsolatban tudunk. Funkcionális tekintetben az érzékelés absztrakciós és objektivációs funkciói a gondolkodás megfelelő funkcióinak előfutárai. Ezeket azonban, mint ez a korábban is létező rendszerek magasabb rendű egésszé való integrálódása során lenni szokott, a fogalmi gondolkodás fulgurációja korántsem tette feleslegessé: ennek is nélkülözhetetlen feltételei és alkotórészei.

VII. 3. BELÁTÁS ÉS KÖZPONTI TÉRREPREZENTÁCIÓ

A „belátó” viselkedés és az „intelligencia” fogalmai szorosan összefüggenek: intelligensnek az a lény számít, amely igen fejlett képességgel rendelkezik a belátó cselekvésre. Hogy ez a képesség miképpen jön létre, azzal a régebbi pszichológia nem sokat törődött, talán azért, mert ezt a legnagyobb mértékben szellemi teljesítményt fiziológiailag eleve értelmezhetetlennek tekintette. Ezért van, hogy a belátó viselkedés képességének definíciója máig negatív megállapításokra szorítkozik. Mint erre már utaltunk, belátónak számít az a viselkedésmód, amelynek révén az organizmus fajmegtartó értelemben megbirkózik egy környezeti adottsággal – jóllehet erről a sajátos adottságról nem állnak rendelkezésére sem a törzsfejlődés során, sem a maga individuális életében szerzett információk. Mint az I. fejezet 3. alfejezetében,

részletesen pedig a IV. fejezetben már olvashattuk, ezzel a merőben negatíve – „per exclusionem” – megalkotott definícióval egy másik, pozitív meghatározást állíthatunk szembe, amely azoknak a mechanizmusoknak az ismeretén alapul, amelyek a belátó viselkedés nélkülözhetetlen feltételei: belátónak azokat a viselkedésmódokat nevezzük, melyek sajátos alkalmazkodottságukat a rövid távú információszerzés IV. fejezetben tárgyalt folyamatainak köszönhetik.

A térbeli mélység és irány optikai érzékelése a magasabb rendű gerinceseknél különösen nagy szerepet játszik. Ezért nem egészen téves, ha az egyes állatfajok intelligenciáját a laikus megfigyelő is e képességek fejlettségének magasabb vagy alacsonyabb foka szerint ítéli meg. Jó néhány olyan gerinces is van azonban, amely a térben orientáló információt az egyes tárgyaknak a recehártyán való, az állat saját mozgása által előidézett parallaktikus elmozdulásából nyeri. A térérzékelésnek ez a fajtája nemcsak halaknál, hanem számtalan madárnál és emlősnél is megtalálható, gondoljunk például a lilékre vagy a vörösbegyre, amelyeknek egy látott dolog lokalizációja során jellegzetes biccentő vagy billegő mozdulatokat kell végrehajtaniuk. A patások is csak kivételes esetben fixálnak valamit mindkét szemükkel. A gazdáját szabadon kísérő és vele közben szoros kontaktust fenntartó kutya sem pillant rá mindkét szemével. (Még akkor sem, ha az ember szólítja, ha tüsszent, megbotlik, vagy egyéb módon hívja fel magára az állat figyelmét.) Ha ez mégis megtörténik, a kutya legtöbbször félrebillent fejjel tekint gazdájára, ami annyit jelent, hogy elsősorban akusztikai

tájékozódásra törekszik. Az a tény, hogy oly sok magasabb rendű állatnál a

parallaktikus tájékozódás játssza a főszerepet, tapasztalataim szerint sok emberben kelti azt a téves benyomást, hogy mindeme lények nem képesek egyszerre két szemmel nézni valamit. Ezért most különös nyomatékkal kell hangsúlyoznom, hogy alapjában véve minden kétszemű gerinces ugyanolyan orientációs mechanizmussal rendelkezik: a tárgy recehártyaképe a szemek konvergenciája révén a legélesebben látó területre kerül, majd a szemizmok visszajelzései alapján komputálódik a tárgy távolsága. Azon kevés gerincesnél, amely nem rendelkezik ilyen mechanizmussal, ott az valószínűleg másodlagosan fejlődött vissza – így például néhány harcsánál (sziluridák) és kisszámú más fajnál. Nagyon valószínű, hogy a zsákmány binokuláris fixálása az a funkció, amelynek szelekciós nyomása alatt a két szemmel látás egyáltalán létrejött.

Számos halnál, kétéltűnél és hüllőnél, amelynél a szemek egymástól függetlenül működnek, ameddig az állat nem binokulárisán fixál valamit, a zsákmány betájolása nagyjából a következőképpen történik. Az állat először csak egyik szemével követi zsákmányának minden mozdulatát. Amikor megnő a reakció intenzitása, a másik szem is a zsákmány felé fordul. Az állat ezután fejét vagy egész testét két, folyamatosan a zsákmányra szegezett szeme nézésirányának szimmetriasíkjába állítja, majd addig halad a zsákmány felé, míg annyira meg nem közelíti azt, hogy már lecsaphat rá. Ennek során felettébb valószínű, hogy ugyanazok a mechanizmusok szolgáltatnak információt a fixált tárgy nagyságáról és távolságáról, amelyeket Erich v. Holst embereknél is

kimutatott. A szükséges adatokat reafferencia útján a szemtengelyek által bezárt szög és a lencsék távolságbeállítása szolgáltatja. Néhány különösen differenciált zsákmányfogó mechanizmussal rendelkező állat akkor sem tud lecsapni zsákmányára, ha az a szájához közel helyezkedik el. A tengeri csikóknak például ilyen esetben fáradságosan hátrább kell húzódniuk, olykor pedig groteszk módon testüket is meggörbítik, hogy egy rossz irányból feléjük úszó rákocskát fejük szimmetriasíkjába s ezáltal a megfelelő „lőtávol-ba” hozzanak.

A gerincesek túlnyomó részénél a látott tárgyak parallaktikus eltolódásának kiértékelése a zsákmány hozzávetőleges betájolására, a binokuláris fixálás viszont helyzetének pontos meghatározására szolgál. A környezet élettelen tárgyainak fixálása csak akkor fordul elő, ha egy ilyen tárgy akadályként vagy szubsztrátumként (járható felületként) játszik szerepet a helyváltoztatásban, és szükség van precíz „bemérésére” – például ha az állatnak a helyváltoztatás során pontosan rá kell helyeznie a lábát, vagy fogószervével biztonsággal meg kell ragadnia. Ezek a követelmények már bizonyos halaknál felbukkannak, nevezetesen azoknál a talajlakó vagy kúszó formáknál, amelyek elvesztették vízben lebegési képességüket, és nehezebbek lévén a víznél, az alapzaton nyugszanak, ahonnan legfeljebb megerőltető úszómozdulatokkal képesek felemelkedni. Ha ezeknek a talajlakó formáknak gazdagon strukturált környezetben, például a parti vizek kőgörgetegén vagy a mangrovegyökerek szövevényében kell célzott mozgást végezniük, szükségük van arra a képességre, hogy pontosan megállapítsák az alapzat azon elemeinek a helyét, amelyeken mozognak.

Több kecsegéhez hasonló halcsoport (Perco-morphae) olyan változatokat fejlesztett ki, amelyek pontosan erre specializálódtak. E tekintetben különösen jól felkészültek a nyálkáshalak (Bleniidae) bizonyos fajai és a gébek (Gobiidae). Ezeknek az érdekes halacskáknak az „intelligenciáját” szinte minden megfigyelőjük hangsúlyozza. William Beebe ezt mondja róluk: „Of all fishes, they are least bound-up in fishiness” (valamennyi hal közül ezek ragaszkodnak a legkevésbé halságukhoz). Tanárom, Heinrich Josef professzor tréfásan, de találóan állapította meg: „A blennius nem is a halak osztályához, hanem a tacskók közé tartozik.” Ez jól kifejezi azt a komikumot, amelyet a képzett megfigyelő érez, valahányszor egy állat valami egészen váratlant tesz, főképpen olyasmit, amelyet csak jóval magasabb rendű élőlényeknél szokott látni. Mindig ellenállhatatlanul komikus látvány, amikor egy blennius bukdácsolva „odagyalogol” egy magas kőhöz, aztán a messze elöl meghajlított mellső úszóira támaszkodva felágaskodik, fejét – amely, mint szinte az összes többi halé, mozdíthatatlanul kapcsolódik a törzséhez – erősen felszegi, majd mindkét szemével megcélozza a szikladarab felső szélét, végül egy pontos ugrással felszökik rá. Még mulatságosabb a gébféle kúszó géb (Periopthalmus), amely az összes többi gében túltesz élettelen tárgyak kétszemes fixírozásában és a kúszásban. Képes rá, hogy a vizet elhagyva mangrovegyökereken kússzék fel, sőt, hogy célzott ugrásokkal egyikről a másikra haladjon.

A blennidák és a gobiidák között akadnak eredeti formák, amelyek nem differenciálódtak a tárgyalt irányban, úszóhólyagjuk tökéletesen úszásképes, és más halakhoz hasonlóan izommunka nélkül képesek lebegni a

vízben. Ha összehasonlítjuk őket csoportjuk kúszó tagjaival, feltűnő a koponyaformáik különbözősége. A lebegőképes fajok homloka, akár a többi halaké, lapos, szemük fejük két oldalán helyezkedik el. Minél nagyobb mértékű azonban alkalmazkodásuk a talajon való élethez, illetve kúszáshoz, s minél fontosabbá válik ezáltal pontos optikai tájékozódásuk térben, annál meredekebbé válik homlokuk, és annál közelebb kerül a szemük a hátvonal és a koponya elülső oldala határán húzódó élhez. Az alkalmazkodás a már említett Periophthalmusnál jutott a legmesszebbre. A 2. ábrán a két rend különböző fajainak alkalmazkodási sorát láthatjuk.

2. ábra. Gobiidák és blennidák szemének konvergens alkalmazkodása

a talaj binokuláris fixálásához. Az úszó gébformák, a gobiida dormitator (a) és a blennida petroscirtes (b) fejformája az úszó halakéhoz hasonló. A talajon lakó formák, mint a Gobius jozo (c) és a Blennius rouxi (d) meredek fejprofilja a szemek jelentős, „előre”-mutató konvergenciáját teszik lehetővé. Az alkalmazkodás a szárazföldön élő gébalkatú periophthalmusoknál (e) a legnagyobb mértékű.

A látott tárgyak parallaktikus eltolódásának kiértékelése és a kétszemes fixálás ugyan önmagukban különböznek, de egymással nagyon is egyenértékűek. Mégsem teljesen helytelen az az antropomorf nézet, mely szerint a fixáló nézésű állatok értelmesebbek, mint a merev tekintetűek. Az ember által legjobban ismert halaknak, például az aranyhalaknak és számos más halfélének közmondásosan merev „halszeme” van. Valamennyi csak addig jut térben orientáló információkhoz, amíg mozog, mivel csak ekkor tolódnak el egymáshoz képest a különböző térbeli tárgyak recehártyaképei. Amikor egy ilyen hal megáll valamilyen akadály, kő vagy sűrű vízinövénybozót előtt, gyakran megfigyelhetjük, hogy amikor ismét

megindul, ezt pontosan abba az irányba teszi, amerre ez a tárgy útját állja. Az állat csak akkor kezdi megváltoztatni úszásának irányát, amikor saját mozgása a retinaképek megfelelő eltolódását okozta, s amivel a tájékozódása alapjául szolgáló információkhoz jutott.

Ez a viselkedés a fixálással tájékozódó állatoknál egy lényeges pontban különbözik: miközben, mint láttuk, a parallaktikus tájékozódásnál a helyváltoztatás és a tájolás időben egybeesnek, a fixáló élőlényeknél elkülönülnek: utóbbiaknál a lokalizáció a helyváltoztatás előtt történik. A „teletaktikus” fixálással tájékozódó állatok – vagyis amelyek az egyik tárgyat a másik után képzik le a legélesebb látás recehártya-területén, s ily módon bizonyos értelemben „kitapogatják” a teret maguk körül –, mialatt nem mozognak, mindig ezt teszik. Az orientációs folyamat fázisát azután helyváltoztatás követi, amely mindenkor tökéletesen tájolt, és szinte megtervezettnek tűnik. A belátáson alapuló funkciók egy magasabb szintjén még találkozunk ennek – ti. a mozgás belső előkészítése és kivitelezése egymásutánjának – analógiáival.

Parallaktikus és fixáló térbeli tájékozódás természetesen előfordul egyugyanazon szervezetnél, egymás mellett, szerepük csak kvantitatíve különbözik. A parallaktikus orientáció szempontjából a periferiális látás – azaz a retina középpontjától távolabb eső részletek kiértékelése – fontos, a jó parallaktikus tájékozódási képességgel rendelkező lények ezért gyakran nagyobb szeműek, mint az állandóan fixálók. Egy csíz például „a tér minden

irányába” szakadatlanul fixál, apró szemecskéi állandó mozgásban vannak. A vörösbegy vagy a lile nagy szeme a fejéhez képest szinte mozdulatlan, viszont rendszeres időközökben bekövetkezik az említett billegetés.

Érdekes módon a kétféle orientációmód számos esetben nem helyettesítheti egymást. Mint már mondottam, a binokuláris mélységérzékelés elsődleges funkciója a zsákmány célbavétele, a parallaktikus mélységérzékelés viszont a durva térbeli orientációt és az akadályok elkerülését szolgálja. A mélytengeri halak, amelyek ragadozók lévén egészen kiváló binokuláris látással rendelkeznek, nem képesek arra, hogy ezt a tulajdonságukat akadályok kikerülésére használják. Az Adria partján tanúja voltam, ahogyan egy makracsukafaj (Belonidae) fiatal példányainak százai a partra úsztak és ott elpusztultak. Nem zárt rajban, hanem egyenként, egymástól méteres távolságban érkeztek: nyilvánvalóan valamilyen fényforrás vagy sókoncentráció vagy valami egyéb kormányozta őket. A parttól néhány méternyire még valamennyi állat egészséges volt, a hullámtörésben már az életükért küzdöttek, a parton pedig kisebb fal emelkedett tetemeikből. Fogságban tartott mélytengeri halak viselkedése alapján is megállapítható, hogy nem képesek tekintetbe venni az úszásirányukra merőlegesen elhelyezkedő akadályokat, s ezért még igen nagy medencékben is roppant gyakran rontanak fejjel a falnak. A szabad tengerben a nagy és átlátszatlan tárgyak elől már messziről, lapos ívben kitérnek. Olyan helyzetben viszont, amelyben mindenfelől ilyen akadályok veszik körül őket, nem

boldogulnak. A térbeli tájékozódási képesség és az élettér térbeli

struktúrája közti szoros korrelációt már a gébfélék és nyálkáshalak fenéklakó és kúszó alkalmazkodásánál megismertük. Ez a megfelelés azonban az állatvilágban teljesen általános. A legkevésbé belátónak, „értelmesnek” azoknak az élőlényeknek kell lenniük, amelyek a nyílt tenger minden irányban homogén közegében élnek. Az általunk ismert soksejtű, nem helyhez kötött állatok közül alighanem a medúzák a „legbutáb-bak”, amennyiben mint például a gyökérszájú medúza (Rhizostoma pulmo), semmiféle tértől függő reakcióval nem rendelkeznek. Nincsen szükségük ilyesmire, mert könnyű harangjuk és nehéz szájcsövük stabil egyensúlyban tartja őket, és mert a tengervízből szűrik ki táplálékukat, anélkül hogy annak darabjait célzott mozdulatokkal kellene megragadniuk. Egyetlen célra irányuló mozgás fordul elő náluk: gyomorfaluk amöboid sejtjeié. Az egész organizmus mindössze egyetlen ingerre válaszol: az ernyő minden csapása bizonyos receptorokat – úgynevezett peremtesteket – ingerel, s ezzel kiváltja az organizmus következő összehúzódását. „A saját harangjának csapkodásán kívül semmit sem érzékel” – mondta a gyökérszájú medúzáról rendkívül találóan Jakob von Uexküll.

Már hallottunk arról, hogy egyes tengeri halak képtelenek ésszerűen reagálni bizonyos térbeli körülményekre. A szárazföldi állatoknál is szorosan összefügg egymással az élettér struktúrája és az a képességük, hogy ezen térben jól orientált viselkedéssel legyenek úrrá. A nyílt sztyeppét

bizonyos értelemben a mindhárom irányban homogén nyílt tenger kétdimenziós hasonmásának tekinthetjük. Ha például összevetjük két olyan állatforma térben látását, amelyek egymásnak közeli rokonai, de az egyik sztyepplakó, a másik pedig sziklákon vagy fákon él, például a foglyot és a fürjet, vagy az oryx-antilopot és a zergét, meglepő különbségeket tapasztalunk térbeli viszonyaik érzékelésében.

Egy fogolypár, amelyet kikelésüktől fogva én neveltem, képtelennek bizonyult arra, hogy áthatolhatatlan akadálynak tekintsen egy fehérre meszelt falat. Ha kedvük támadt, hogy útra keljenek, az ablakkal szemközti fal felé indultak, mert ennek megvilágítása erősebb volt, mint az ablak alatti falrészeké. Amikor az akadályhoz értek, tartani akarván az irányt, nemcsak csőrükkel ütköztek bele, hanem, miközben nyugtalanul futkostak fel-alá, a fal mellett folyamatosan nyomakodtak is hozzá. A fordulóknál különösen nagy erővel tették ezt, úgyhogy lassanként ledörzsölték felső csőrkávájuk szaruját és nyakuk elejének tollazatát. Megakadályozandó, hogy komolyabb károsodásokat szenvedjenek, kénytelen voltam sötét függönnyel eltakarni a falat. Mivel a madarakat a szoba egy bizonyos részébe akartam rekeszteni, az illető területet egy deszkával választottam el, amely épp csak olyan magas volt, hogy nem láthattak át felette. A foglyok gyakran rohangáltak fel-alá mellette, de sohasem tanulták meg célzottan átrepülni – akkor sem, amikor véletlenszerű felröppenéseik során a deszka külső oldalára jutottak.

Érdekes módon röptükben sokkal jobb térbeli tájékozódást mutattak, mint a talajon. Amikor a rájuk

jellemző hatalmas gyorsulással felszálltak, az ember önkéntelenül is arra számított, hogy a következő pillanatban nagy erővel a falnak vagy egy ablaktáblának vágódnak, és holtan zuhannak alá. Ilyesféle azonban sohasem történt, a fal közelébe kerülve a foglyok mindig belátó módon visszafordultak, és mindig célzott manőverrel leszálltak a földre. Be kell látnunk, hogy a fogoly „megengedheti magának”, hogy a sztyepp talaján ne vegye figyelembe az akadályokat, viszont képesnek kell lennie arra, hogy röptében elkerülje a függőleges akadályokat, fákat, erdőszéleket vagy meredek rézsűket. A repüléshez „kitalált” tájékozódóképességét a talajon haladó fogoly éppúgy nem tudja hasznosítani, ahogyan a csőrös csuka sem képes kikerülni egy meredek partot zsákmányfogásra „kitalált” binokuláris látásával.

Mint mondottuk, a bonyolult térbeli viszonyokkal való megbirkózást szolgáló képességek gyakran igen közeli rokonságban álló fajoknál is erősen különböznek. A csőrös csukának, amely még arra sem képes, hogy akadályként „értelmezzen” egy meredek partot, olyan közeli édesvízi rokonai vannak, amelyek többé-kevésbé még egy akvárium üvegfalával is boldogulnak, még ha, mint számos fényképen látható, legtöbbször megsértik is hegyes állkapcsukat. A fürj – a fogoly egyik közeli rokona – például rendkívül jól tájékozódik térben stb. Mivel aligha feltételezhetjük, hogy ezeknek az állatoknak az érzékszervei másként szerveződnek, mint „butább” rokonaikéi, azt kell gondolnunk, hogy a jobb vagy rosszabb térreprezentáció a központi idegrendszeri

organizációtól függ. Melyik vajon az az élettér, amely lakóit a térben

látás tekintetében a legmagasabb követelményék elé állítja? Kétségkívül az ágak szövevénye! A fán lakó állatok közül azonban azok igénylik a legpontosabb és a legrészletekbemenőbb információt a térbeli adottságokról, amelyek nem tapadókorongokkal vagy karmokkal kapaszkodnak meg az ágakon, ahogyan a levelibékák, mókusok és számos más lomblakó teszi, hanem azok, amelyek markolószervekkel kapaszkodnak, és fogó módjára fogják körül az ágakat. A tapadókoronggal és karmokkal mászók megkockáztathatják, hogy körülbelül a cél irányába vetődjenek; annak valószínűsége, hogy egy vagy két ujjukkal valahol megkapaszkodnak, elégségesen nagy, mivel pedig e lények többsége kicsi, a lezuhanás sem jár feltétlenül tragikus következményekkel. A kapaszkodó kéz azonban csak akkor tartja meg birtokosát, ha a megfelelő helyen, a megfelelő térbeli helyzetben és a megfelelő pillanatban zárul; nem képes a kapaszkodásra sem nyitott, sem ökölbe szorított állapotban.

Az emlősöknél a markoló kézzel való fogás korrelációban van a szemek egy bizonyos állásával, ami – analóg okokból – analóg a halak úszó-hólyagja visszafejlődése és lebegési képessége közti korrelációval. Mindkettő különösen jó térérzékelést tesz szükségessé. Az erszényesek és a méhlepényesek között egyaránt vannak karommal kapaszkodó és markoló kezű falakók. Az emlősök e két alcsoportjánál az előbbiek szeme legtöbbször oldalra néz, és kissé dülledt, mint a mókusé, az utóbbiaké „bagolyszerű”,

és előrenéz. Az erszényeseknél a szóban forgó korreláció kevésbé szembeszökő, valószínűleg azért, mert akadnak köztük rendkívül lassan kapaszkodó formák, amelyek a maguk kaméleonszerű helyváltoztatásához nem igényelnek különösebben jó térbeli orientációt. Biztos azonban, hogy mindazon állatok, amelyek egy hosszú ugrás után fogókézzel ragadják meg céljukat, előzőleg binokulárisán fixálják azt.

Az emberszabásúak „horgas” kezükkel való függeszkedése és mászása nem kisebb követelményeket támaszt a térben látás pontosságával szemben, mint a többi főemlős fogókeze. A horgas kéznek azonban van egy kizárólagos tulajdonsága, amelyre a kíváncsiságról és önexplorációról szóló fejezetben még visszatérek: a fixációs pont közvetlen közelében ragadja meg célját.

Azoknak az állatoknak a bemutatása során, amelyek környezetük tárgyainak fixálása révén tájékozódnak, már elmondtam, hogy a tér „kitapogatása” szemmozgások időbeli egymásutánjával történik, s az erre következő „sikerbiztos” mozgás rendkívül „intelligens”-nek hat, mégpedig azért, mert az emberre jellemző tervező gondolkodás egyszerű analogonja.

Ha egy emberszabású belátás útján megoldandó problémával kerül szembe, egészen másképpen viselkedik, mint ugyanebben a helyzetben egy mosómedve vagy egy Rhesus-majom.

Az utóbbiak nyugtalanul keresgélve futkároznak fel s alá, és gépiesen különböző lehetőségekkel próbálkoznak. Az emberszabású majom ezzel

szemben nyugodtan leül, és figyelmesen végigjáratja tekintetét a kísérleti elrendezés tárgyain. Belső feszültsége úgynevezett átugrási mozdulatokban nyilvánul meg, például a töprengő emberhez hasonlóan nagyon gyakran megvakarja a fejét. „Mérlegel” is különböző lehetőségeket, amit a kísérleti elrendezés egyik pontjáról a másikra rebbenő pillantása is elárul.

Nagyon jól megfigyelhető ez abban a filmben, amelyet a szovjetunióbeli Szuhumiban egy orangutánkísérletről készítettek. A majom elé azt a célt tűzték ki, hogy a helyiség egyik sarkában álló ládát tolja a banán alá, amely egy fonálon függött a mennyezetről. A majom pillantása először meglehetősen tanácstalanul követte a balra lent elhelyezkedő ládát és a jobbra fenn függő banánt összekötő térátlókat. Aztán, mivel nem találta meg a megoldást, méregbe gurult, és elfordulván cut-off-behaviourral (elszakadási viselkedéssel) igyekezett megszabadulni gyötrő helyzetéből. A probléma azonban nem hagyta nyugodni, ismét a kísérleti berendezéshez fordult. Pillantása ekkor más lehetőségeket keresett. A ládára, majd pontosan a padlónak a banán alatti pontjára nézett. Tekintete ezt követően először a hívogató célra, majd ismét a földre, ezután pedig ismét a ládára vándorolt. Ekkor villámgyorsan megfogant benne a megváltó, a problémát megoldó ötlet: az ilyesmi az orangután kifejező arcáról egyszerűen leolvasható. Odasietett a ládához – közben bukfencet vetett örömében –, és a banán alá tolta, amelyet azután leszakított a fonálról. A szükséges belátó viselkedéshez alig néhány

másodpercre volt szüksége. Aki valaha is látott majmot efféle problémát megoldani, nem kételkedhetik komolyan abban, hogy az állatnak a megoldás megtalálásának pillanatában a miénkkel analóg – Karl Bühler kifejezésével élve – „aha-élménye” volt.

Mi játszódik le a majomban szubjektíve és objektíve, miközben csendben, de magában küszködve ül, és körbepillantva az adott helyzetről informálódik? Hogy mit tapasztal, nem tudjuk, de meglehetős biztonsággal feltételezhetjük, hogy a folyamat egésze azzal analóg, amit a magunk esetében gondolkodásnak nevezünk. Nekem személy szerint meggyőződésem, hogy nem tesz mást, mint én, azaz egy elképzelt, a központi idegrendszerében modellszerűen reprezentált térben egy hasonlóképp reprezentált ládát tol el, és „elképzeli magának”, hogyan mászhat fel rá, és érheti el a banánt.

Nem tudom, hogy alapjában mi más lehetne a gondolkodás, mint az ilyen egyszerű, az agyban, az elképzelt térben lejátszódó cselekvés. Azt mindenképpen megállapíthatom, hogy az ilyesfajta gondolkodási műveletek a legmagasabb rendű gondolkodási operációink között is szerepelnek, illetve azok alapjául szolgálnak. Mindenesetre semmiképpen sem tudom elképzelni a gondolkodásnak bármilyen formáját, amely ettől az alaptól független volna. W. Porzig Die Wunder der Sprache című könyvében már évekkel ezelőtt a következőket írta: „A nyelv minden láthatatlan viszonyt térbelire fordít le, és ezt nemcsak egyetlen nyelv vagy nyelvcsoport teszi, hanem kivétel nélkül valamennyi. Ez a sajátosság az emberi nyelv

megváltoztathatatlan vonásai, »invariánsai« közé tartozik. Az időbeli viszonyokat itt térbeliek fejezik ki: »karácsony előtt vagy után«, »két éven belül«. Lelki folyamatok esetében a kívül és a belül mellett mondjuk még: »a tudat küszöbe alatt«; emlegetünk tudatalattit, előteret és hátteret, beszélünk a lélek mélyéről és rétegeiről. A tér általában szolgál az összes láthatatlan viszonyok modelljéül: »a munka mellett tanít«, »szerelme nagyobb volt becsvágyánál«, »e mögött az intézkedés mögött az a szándék húzódott meg« – felesleges is halmoznunk a példákat, minden leírt vagy elmondott szövegből tetszőleges mennyiségben gyűjthetők. A jelenség általános elterjedtségének és annak a szerepnek köszönheti jelentőségét, amelyet a nyelv történetében játszik. Nemcsak az eredetileg kivétel nélkül valami térbelit kifejező elöljárók használatában, hanem az igékben és a melléknevekben is kimutatható.”

Magam már egy 1954-ben megjelent munkámban kinyilvánítottam azt a nézetemet, hogy a nyelvész fenti fejtegetései „nemcsak hogy a nyelv, hanem általában a gondolkodás filogenetikus fejlődése, tehát a nyelv előtti és nyelv nélküli gondolkodás szempontjából is alapvető jelentőségűek”. Ez a nézet nemrégiben rendkívül fontos megerősítést nyert

Noam Chomsky és munkatársai5 vizsgálatai révén. Átfogó összehasonlító nyelvészeti kutatások alapján ezek a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a nyelv és a gondolkodás bizonyos alapvető struktúráival minden kultúrában minden ember ugyanabban a formában rendelkezik, s hogy ezek a struktúrák velünk születnek. Felfogásuk szerint ezek

az általános emberi és a fajra jellemző teljesítmények nem a kommunikáció, hanem a logikus gondolkodás szelekciós nyomására jöttek létre. Gerhard Hopp Chomskytól függetlenül jutott a Die Evolution der Sprache und Vernunft (A nyelv és az értelem evolúciója) című könyvében ismertetett felismerésre: „A nyelv nemcsak a külső kommunikáció eszköze, hanem magának a tudatnak is konstitutív alkotórésze.”

VII. 4. BELÁTÁS ÉS TANULÁS

A belátó viselkedést jóval előbb a pillanatnyi információs mechanizmus funkciójaként definiáltuk. A belátó viselkedés iméntiekben ismertetett legmagasabb rendű funkciói azonban nagyon sok tanulási folyamatot is tartalmaznak, és viszont: nagyon sok tanulási folyamat foglalja magában a belátó viselkedés elemeit.

A belátó problémamegoldás összes, valamennyire is komplex folyamata során működnek olyan mechanizmusok, amelyek egymást követő időközökben pillanatnyi információt vesznek fel. Az értelmes megoldás érdekében az először felfogott jelentéseknek valamiképpen tárolódniuk kell, hiszen ezek bizonyíthatóan együtt hatnak a későbbiekkel. Arról is volt már szó, hogy az emberszabásúak, ha belátás útján megoldandó feladat elé állítják őket, sohasem azonnal cselekszenek. Már a térbeli tájékozódás egy alacsonyabb fokán is láttuk, hogy az orientált mozgás bizonyos nyugalmi fázis után következik,

amelynek során az állat látásirányának állandó változtatásával gyűjt információt a térbeli adottságokról.

A pillanatnyi információt szerző mechaniz-musok jelentéseinek egybevetésére és össze-kapcsolására már ebben az esetben is szükség van – hát még a magasabb szervezettségű belátó viselkedésnél. A feladat megoldása nyilvánvalóan és szükségképpen egy olyan rendszer funkciója, amely éppen ezeknek a rendszereknek az integrációjából jön létre. Ennek a rendszernek a működésében azonban emlékezési funkcióknak is részt kell venniük. Wolfgang Köhler írja, hogy a csimpánzok, amelyeken a belátó viselkedést vizsgáló kísérleteit végrehajtotta, a megoldandó probléma elemeit rendszeresen és lépésenként áttekintették, és minden részletet úgyszólván memorizáltak. Az orangutánnál, melynek viselkedését fentebb bemutattuk, ehhez hasonlót lehetett megfigyelni.

A belátás és a tanulás egy másik kombinációja már a tanulásnak a próbálkozás és siker révén való legprimitívebb formáinál is megtalálható. Légyen bár az állat még teljesen tapasztalatlan, próbálkozásai soha, már legelőszörre sem olyan teljességgel irányultság nélküliek, mint a genom „kísérletei”. Még akkor sem, ha mindössze egyetlenegy ösztönös viselkedésmódot próbál ki különböző objektumokon, tehát még nincsen szó valódi exploratív viselkedésről. Előfordulhat, hogy az organizmus látszólag a legcsekélyebb információval sem rendelkezik, amely az adott probléma megoldásához segíthetné – például ha egy macskát a klasszikus „kínzódobozba” zárnak –, de még ebben az

esetben is mindig a pillanatnyi információk által meghatározott irányban fog próbálkozni. Kísérletei már kezdettől fogva sem izom-összehúzódások afféle vak kombinációja: a macska nem azáltal próbál kijutni a dobozból, hogy megdörgöli egyik szemét, vagy megnyalja egyik mancsát. Azonnali és sokkalta „értelmesebb” intézkedéseket tesz: a falat kaparássza, mancsát és pofáját igyekszik a résekbe dugni, sőt szabadulási kísérletei kezdettől fogva börtönének azon pontjai ellen irányulnak, amely pontokon a legjobb kilátásokkal kecsegtetnek. Cselekvésének alapjául pillanatnyi információk sokasága szolgál: ezek igen jelentősen növelik kilátásait a sikerre, és funkcionálisan egy munkahipotézissel analógok.

Összefoglalásképpen kijelenthetjük: nem léteznek olyan magasabb rendű és bonyolultabb belátáson alapuló funkciók, amelyeknek ne volna feltétele a tanulás és az emlékezet közreműködése. Másfelől viszont a próbálkozás és siker útján való tanulás mindig a belátástól elválaszthatatlan orientációs mechanizmusok irányításával történik. A belátó viselkedés elemei, mint egy későbbi fejezetben majd szó lesz róla, a valódi kíváncsiságviselkedésnél is lényeges szerepet játszanak.

Végül ebben az alfejezetben még tárgyalni szeretném a tanulás és a belátó viselkedés közti kapcsolat egy további, mégpedig antagonisztikus formáját, amelynek fontosságát csimpánz-kísérletei során Wolfgang Köhler is hangsúlyozta. Egy cselekvéssor, amely első végbemenetelekor egyértelműen belátás révén jött létre, többszöri ismétlés után rutinszerűen végrehajtott dresszúra-

viselkedéssé szilárdult. Ha, miután ez megtörtént, az előző problémán egy egész keveset változtatunk – ami önmagában nem jelenti, hogy nehezebbé tesszük, de a rutinná vált megoldási mód többé már nem alkalmazható rá –, az állat kudarcot vall, mégpedig kizárólag azért, mert már nem tud megszabadulni a dresszúrává lett viselkedéstől. Minél csekélyebb változást követelünk, a megszokás annál határozottabban állja útját a megoldásnak, amelyet a még tapasztalatlan állat minden további nélkül megtalálna.

Norman Maier ugyanezt a jelenséget behatóan tanulmányozta patkányokon, és a következő ügyes kísérletet emberekkel is végrehajtotta: egy tornateremben nagyszámú kísérleti személynek azt a feladatot adták, hogy csomózzanak össze két, a mennyezetről lógó kötelet. A kötelek egymástól való távolságát úgy határozták meg, hogy aki kezében tartotta az egyik kötél végét, nem érhette el a másikat. Az egyetlen alkalmazható segédeszköz egy nagy kő volt. A megoldást természetesen az jelentette, ha valaki az egyik kötél végére rákötötte, majd meglökte a követ, hogy ingamozgást végezve ide-oda lengjen – ezután a másik kötelet a kezébe véve a lendülő kőhöz közelített, s azt kilengése maximumánál elkapta. A kísérleti személyek meglepően csekély hányada, csak valamivel több mint hatvan százalékuk jött rá a megoldásra. Egy másik csoport ugyanezt a feladatot kapta, a követ azonban ezúttal egy piszkavassal cserélték fel. Ezt jóval könnyebb volt a kötélre csomózni és ugyanúgy ingasúlyként felhasználni, a problémát megoldók aránya mégis csökkent, alig

haladta meg az ötven százalékot. Ennek oka az volt, hogy a kísérleti személyek tekintélyes része elakadt annál a hiábavaló próbálkozásnál, hogy a tűzpiszkálót kampói minőségében alkalmazza, azaz miközben fél kézzel az egyik kötelet fogja, a másikban tartott tűzpiszkálóval megpróbálja magához húzni a másikat. A távolságot persze eleve úgy határozták meg, hogy ez ne sikerülhessen.

Maier meggyőző módon arra a következtetésre jut, hogy a tanulással szerzett tudás ugyan minden belátó megoldás előfeltétele – a feladatot ingamozgást végző tárgyak viselkedésének ismerete nélkül senki sem oldhatta volna meg –, megfordítva viszont a feladatmegoldást igen könnyen megakadályozhatja a gondolkodási szokások és tanult módszerek „tapadása”. Maier a belátáson alapuló problémamegoldást mint a módszer gyökeres megváltoztatására való képességet definiálja.

A tudománytörténet számos példával szolgál arra vonatkozóan, milyen makacsul képesek akadályozni a gondolkodás és a módszertan szokásai problémák amúgy nem is olyan nehéz megoldását. Éppen ez az akadály a magyarázat arra, miért annyira gyakori, hogy olyan emberek tesznek nagy felfedezéseket, akik nem is szakemberei az illető területnek. A termodinamika második főtételét nem fizikus, hanem egy orvos, Robert Julius Maier állította fel; a szifilisz kórokozóját nem bakteriológus és nem is patológus, hanem egy zoológus, Schaudinn fedezte fel. E felfedezés történetét apámtól hallottam, akinek Schaudinn maga mesélte el. Nem tett, úgymond, semmi egyebet, csak amit egy mikroszkópos vizsgálat

első lépéseként minden zoológus tett volna: mikroszkópjával megnézte a szifilitikus váladék rögzítetlen, meg-festetlen „natívpreparátumát”, és első pillantásra nyüzsgő spirochéták sokaságát látta meg. „Mindig ennyi a spirochéta a szifilitikus fekélyek keneteiben?” – tudakolta patológus barátjától, akinek laboratóriumában az eset történt. Kérdésére nemleges választ kapott. A spirochéták ugyanis nem festődnek, ezért az olyan preparátumban, amelyet a bakteriológia és patológiai hisztológia szokásos módszereivel állítanak elő, nem láthatók.

VII. 5. AZ AKARATLAGOS MOZGÁS

A térbeli tájékozódás evolúciójával és a tér mind pontosabb és mind apróbb részleteket leképző reprezentációjával együtt érthető módon a mozgáslehetőségek megfelelő differenciáló-dásának és finomabbá válásának is végbe kellett mennie. Ezek nélkül az organizmus képtelen volna számolni viselkedése során ezzel az információbőséggel, más szóval a motorikus viselkedés efféle, bizonyos mértékig tükörképszerű megfelelése nélkül a térbeli orientáció és a belátás is hiába ért volna el magas szintet, hatása nem lett volna. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a motorika evolúciója a térbeli orientációhoz való alkalmazkodás keretében ment végbe. Sokkal valószínűbb, hogy mind a kettő, az akaratlagos mozgás éppúgy, mint a tér értelmes felfogása alkalmazkodás révén jött létre – a szervezet

alkalmazkodott azokhoz az igényekhez, amelyeket egy bonyolult struktúrájú élettér támasztott vele szemben. A két funkció tehát bizonyosan egymással „kéz a kézben” jött létre. Hogy egymástól fiziológiailag mégis függetlenek, azokból a ritka esetekből derül ki, amelyekben az egyik elébe vág a másiknak. Következzék ennek néhány példája.

A központilag koordinált, orientációs mechanizmusok által egyáltalán nem befolyásolt, illetőleg a látszólag korlátlan alkalmazkodó-képességgel és hajlékonysággal a belátás rendelkezésére álló mozgásmódok között a két típus összes elgondolható átmenete megtalálható. Az előbbieket jól példázza néhány kacsaféle ösztönös mozgásokból álló násztánca, az utóbbiakat az úgynevezett akaratlagos mozgások, amelyekről már volt szó. Egyes régebbi kutatók a reflexszerű irányító összetevőt és a szinte mindig endogén-automatikus helyváltoztatási késztetést egyaránt a taxis fogalmába sorolták – funkcionális szempontból csakugyan azok is. Amikor tehát korábban pozitív vagy negatív fototaxisról vagy helio-taxisról, még régebben pedig pozitív vagy negatív tropizmusokról beszéltek, nemcsak egy új irányba való fordulásra, hanem az ebbe az irányba való haladásra is gondoltak.

Itt azonban számunkra a térbeli orientáció kognitív teljesítményei és az általuk uralt motorikus folyamatok közti kapcsolatok jelentik a problémát. Ezért meg kell alkotnunk a kognitív és motorikus folyamat egymástól határozottan elválasztott fogalmait. Hogy a hajó vezetésének gyakran használt hasonlatával éljünk, szigorúan el kell választanunk a kapitány

tevékenységét (különféle forrásokból szerzett információk és számítások alapján ő állapítja meg a hajó helyzetét és a célhoz vezető útvonalat) és a jármű motorikus teljesítményét, amely a hajó célba juttatásához a rendelkezésére áll.

Annak a befolyásnak a jellege és lehetőségei, amelyet a kapitány saját hajója gépezetére gyakorol, nagymértékben analóg azzal, ahogyan egy állat motorikájára a térbeli orientáció és a belátás hat. Egyrészt: a gépezet és a motorika „parancsba kaphatja” a gátlást és a gátlás alóli feloldást, amelyhez néha a hátramenetbe kapcsolás lehetősége is járul. Másrészt: a folyamatban egymásra rétegződnek a külvilág által irányított, mértékük tekintetében meghatározott fordulatok – ezeket a hajó kormányzásának mozgásmódjai és számos topikus reakció reprezentálja. Ez a két lehetőség mindegyike egyenként vagy a másikkal egyidejűleg az elképzelhető összes kombinációban megvalósulhat. A gátlás és a gátlás megszüntetése csak a legalacsonyabb rendű egysejtűeknél az egyetlen mód a helyváltoztatás rendszeregészének befolyásolására – ezek a lények a IV. fejezet 5. alfejezetében tárgyalt, kedvező helyek felé irányuló kinézist részesítik előnyben. Úgy tűnik, közülük jó néhány – például egynémely ostoros – még azzal a képességgel sem rendelkezik, hogy mozgási apparátusának a „full stop” parancsot adja, csak a lassított mozgás és a „teljes gőzzel előre” közt dönthet. Hogy vajon vannak-e olyan ostorosok, amelyek képesek a hátramenetbe kapcsolásra is, úgy tűnik, nem tudjuk.

A csillós véglények, például a papucsállatka, mint

már tudjuk, ennél sokkal többre képesek, uralják testfelszínük legalább három, evezőcsillókkal fedett régióját, ezeket egymástól függetlenül leállíthatják, és előre- vagy hátramenetbe kapcsolhatják. E képesség jelenti fobikus és topikus reakcióik alapját.

Az emberi technika a gátlás és a gátlás megszüntetésének módszerét, mint az egymástól függetlenül alkalmazható meghajtások működtetésének eszközét, már régóta alkalmazza. Mark Twain minden olvasója tudja, hogy a Mississippin közlekedő gőzhajókon mindkét lapátkereket külön gőzgép hajtotta. Ugyanezt példázzák a modern lánctalpas járművek. A szerves világ által létrehozott rendszerek közül kizárólag e két meghajtás felel meg maradéktalanul Jacques Loeb tropizmus-elméletének.

Annak másik lehetőségét, hogy egy állat meghatározott irányokba forduljon, az teremti meg, hogy az útirány kijelölését egy, a meghajtó apparátusoktól független mechanizmus határozza meg: például a hajó kormánya, számos gerincesnél pedig a test oldalirányú meggörbülése. A klorofillal rendelkező ostoros euglénának célszerű olyan helyen tartózkodnia, ahol a megvilágítás intenzitása lehetővé teszi a fotoszintézist. Ezt az eugléna úgy éri el, hogy elegáns ívben a fényforrás felé fordul, végül egyenes vonalban feléje úszik. Metzner meggyőzően mutatta meg, hogyan jön létre ez az orientáció. Az eugléna, mint minden egysejtű, előreúszása közben folyamatosan forog hossztengelye körül. Két szervecskéje van, egy fényérzékeny rész a protoplazmában és egy erőteljes piros pigmentációjú

folt, a stigma. Amikor a stigma a hossztengely körüli forgás közben árnyékot vet a fényérzékeny helyre, egy ostorcsapást vált ki, amely az ostoros elejét egy konstans szögnyivel a fény iránya felé fordítja. Ezek a kis, egyoldalúan irányító forgó mozdulatok addig ismétlődnek, míg az eugléna el nem indul pontosan a fény felé. A stigma most forgás közben nem vet árnyékot a fényérzékeny helyre. Metzner következtetéseit annak idején kétségbe vonták. Helyességét azonban már a lény által leírt, pontosan kör alakú pálya is egyértelműen bizonyítja – más megfigyelők szerint ezt a kört „mintha körzővel húzták volna”.

Íme egy példa egy olyan mozgásmódra, amelyet N. Tinbergennel 1938-ban vizsgáltunk, és amelynek során egy magasabb rendű gerincest egy taxis örökletes koordinációja irányít – úgy, ahogyan a hajót a kormány. Amikor egy szürke lúd visszagörgeti a költőgödörbe az onnan kigurult tojást, fejével és nyakával pontosan a saját szimmetriasíkjában végez mozgást. Ez a mozgás önmagában teljességgel megvál-toztathatatlan, és külső erők sem forma, sem erőráfordítás tekintetében nem módosíthatnak rajta. „Beragad”, ha a görgetendő tárgy túlságosan nagy, és hiábavaló akkor is, ha az akár csak valamivel is nehezebb egy libatojásnál. Ha pedig könnyebb, a madár felemeli a talajról.

Azt, hogy a tojás e mozgás során a liba alsó csőrkávája alatt egyensúlyban marad, kicsiny, oldalirányú mozgások eredményezik: taxiák, amelyeket az alsó csőrkáva érintésének ingerei váltanak ki. Ha a mozgás beindulása után egy ügyes

mozdulattal elvesszük a tojást, a mozgás a madár testének szimmetriasíkjában üresben jár, majd véget ér, miközben az oldalirányú egyensúlyozó mozgások is abbamaradnak, ami egyébként akkor is bekövetkezik, ha a tojás helyett a libával fakockát „görgettetünk”, amely a tojással ellentétben felfekszik az alsó csőrkáva két szélére, és elgurulásának veszélye nem áll fenn. Az erről a folyamatról készített Encyclopaedia cinematographica című filmünk nézői mindannyiszor meglepődtek, mennyire mechanikusan zajlik ez a folyamat az egyebekben oly okos madárnál.

Megismertük tehát ama két princípiumnak a példáit, melyek a magasabb rendű organizmus számára lehetővé teszik motorikájának célirányos vezérlését: az egyik az örökletes koordináció „testre szabása”: utóbbit gátlások és gátlásfeloldások darabolják megfelelő elemekre. A másik esetben az örökletes koordinációt egy vele egy időben lezajló, külső ingerek által orientált mozgás vezérli. Kevés példa van arra, hogy az egyik vagy a másik folyamat akkora túlsúllyal rendelkeznék, mint az általam az imént bemutatott esetekben. Legtöbbször, főképpen a magasabb rendű állatoknál, mindkettő egyszerre működik, és ezer meg ezer módon működik együtt.

A gátlás és a gátlás megszűnése a legmagasabb rendű állatoknál is megtartja fontos szerepét. Nemcsak a földigilisztánál, hanem az embernél is kimutatható, hogy endogén-automatikus, központilag koordinált mozgásmódok szakadatlanul zajlanak, kivéve, ha nincsen szükség rájuk: ilyenkor központi gátlás alatt állnak. Ha ez utóbbi hiányzik – például bizonyos agykárosodások következtében, elsősorban

agyvelőgyulladás (encephalitis) után –, folyamatosan követik egymást bizonyos endogén-automatikus mozgáskoordinációk, például a száj szopó vagy a kéz markoló mozdulatai.

Az alacsonyabb rendű gerinceseknél a központi idegrendszer legfőbb „centrumának” további fontos funkciói is vannak a gátláson és a gátlás feloldásán kívül. A földigiliszta felső garatdúca, „agya” nemcsak azt határozza meg, hogy működjék-e, illetve milyen mértékben szabaduljon fel a gátlás alól, vagy gátolódjék egy központilag koordinált endogén mozgáskoordináció, hanem azt is, hogy az állat az adott pillanatban melyeket alkalmazza a rendelkezésére álló mozgásmódok közül.

Jóllehet egy örökletes koordináció funkciós egésze és a fölérendelt gátlási mechanizmusok önmagában zárt és valóban független rendszert alkotnak, az ilyen mechanizmus, amely végső soron csak egyetlen funkciót lát el, nem irányítja és használja az állat teljes izomzatát. Marad tehát tere más motoros folyamatoknak. Ahogyan a szürke lúd tojásgörgető mozgásánál egyidejűleg lépnek működésbe örökletesen koordinált és taxiák által vezérelt mozgásimpulzusok, bizonyos esetekben egyetlen mozgásmódban két örökletes koordináció is egymásra rétegződhet. Ez különböző integrációs szinteken történhet: halaknál előfordul, hogy a helyváltoztatás két olyan szerve, mint a farokúszó és a mellúszók egyidejűleg ellentétes mozgási impulzusoknak engedelmeskednek, amennyiben az egyik előre, a másik hátrafelé evez. Antagonisztikus impulzusok azonban egyetlenegy izom-összehúzódásban is

keveredhetnek: Erich v. Holst ezt ajakoshalak reflektorikus és endogén-automatikus uszonymozgásainál mutatta ki.

Mint már a fejezet elején mondottam, az állat motorikájának alkalmazkodóképességével szembeni követelmények együtt nőnek a komplex térstruktúrák belátását közvetítő kognitív folyamatok bonyolultságával. Ennek érdekében már a mozgásmódok alkalmazkodásának mindkét fent említett princípiuma szerepet kap, és tanulságos, ha közeli rokonságban álló, különféle életterekben élő állatoknál egyenként megvizsgáljuk, mennyire képesek uralni saját motorikájukat. Minél kevésbé homogén az élettér, szükségképpen annál kisebbnek kell lennie a helyváltoztatás „minimum separabilé”-jének, azaz az örökletes koordináció legkisebb, a többitől függetlenül rendelkezésre álló részének. A nyílt sztyepp gyors mozgású állatainál a térbeli alkalmazkodásnak a helyváltoztatás örökletes koordinációjára kifejtett hatása nem sokban múlja fölül azt, amelyet a kapitány a hajója gépezetére gyakorol: a lépést, ügetést vagy vágtát csak mint egész, koordinált járásmódokat „adhatják parancsba”. A lovas ember tudja, hogy új mozgáskoordinációkat legfeljebb türelmes idomítás kényszeríthet ki. Mint Zeeb és Trumler kimutatták, a ló örökletesen rendelkezik mindazon mozgásmódokkal, amelyekre a spanyol lovasiskolában idomítják, csak parancsokkal való kiváltásuk, a lovas úgynevezett „segítségei” nyugszanak feltételes reakciók kialakításán.

Sztyepplakó állatnál a mozgáskoordináció legkisebb egysége viszonylag nagy lehet. Az itteni talaj minden

vágtaugrásnak nagyjából ugyanolyan aljzatot nyújt, mint a megelőzőeknek és a következőknek. Ha mégsem, az akadály már nagy távolságból felismerhető, amely lehetővé teszi, hogy az állat időben megálljon vagy kitérjen. Mint ismeretes, ha a lovak nem számítanak akadályra, igencsak könnyen felbuknak benne.

A ló helyváltoztatási örökletes koordinációira csak igen szerény mértékben rétegződnek taxis-szerűen vezérelt mozgások. Amikor egyenetlen talajon, hegynek fel lovagolunk, észrevesszük ugyan, hogy az állat korántsem vakon botorkál előre, nagyon is figyeli az utat, s körülbelül oda lép, ahol jól megvetheti a lábát, ez a célzás azonban rendkívül pontatlan. A ló nem képes arra, hogy célzottan egy bizonyos pontra, például egyik görgetegkő tetejéről a másikra lépjen. A szamár és az öszvérek már ügyesebbek, a hegyi zebrák pedig jó megfigyelők szerint mesterei e sajátos mozgásmódnak.

A sztyeppi és hegyi equidákéval teljességgel analóg viszonyok figyelhetők meg az antilopok-nál. A sztyeppi antilopok a lóhoz hasonlóan viselkednek, hegyi antilopjaink, például a zerge a főemlősöket kivéve minden emlősön túltesz alkalmazkodóképességével és pontos célzásával. Különösképpen kiérdemli csodálatunkat, hogy ezek az állatok anélkül találják el minden egyes lépésükkel a célba vett helyet, hogy közben le kellene mondaniuk a vágta energiatakarékos mozgáskoordinációjáról. Még durva és nagyon különböző méretű tömbökből álló görgetegen is változatlan ütemben galoppoznak, csak néhány apró, mozgásukat még elegánsabbá tévő

szinkópa árulja el, hogy az irányított mozgások rárétegződése nem maradéktalan, s hogy a zerge néha kénytelen az örökletes koordinációk gátlásához és gátlások alóli feloldásához folyamodni, hogy előidézze az aljzathoz való alkalmazkodását.

A meghatározott koordinációjú mozgás-soroknak a térbeli alkalmazkodás érdekében történő széttördelése különösen akkor nyilvánul meg tisztán, amikor egy állat látása elegendő kellene legyen, hogy megbirkózzék egy bizonyos feladattal, ezt azonban megakadályozza a rendelkezésre álló motorika tökéletlen volta. Ez a ritkán előforduló esemény szemléletes párhuzamba állítható dunai hajósok egy régi, szállóigévé lett tréfájával: egy lapátkerekes gőzhajó kormányosának mozdulatlan vízen sem sikerült hosszában a kikötőhíd mellé állnia járművével. Előre- és hátramenetekkel próbál mellé manőverezni, s közben szakadatlanul ontja a parancsokat: „Kétcsapásnyit előre, négyet hátra, ötöt előre...” Végül tehetetlen kétségbeesésében elrendeli: „Kettőt... de oldalra!” Mint ismeretes, ez az, amire a lapátkerekes gőzös képtelen... A kétségbeesett dunai hajós parancsát azonban egy Voith-Schneider-meghajtású, a farban oldalpropellerrel is felszerelt komp teljesíthette volna.

Ezzel analóg állati viselkedés, amikor egy szürke lúd megtanul fel- és lemenni egy lépcsőn: a kettő közül az utóbbi messze nehezebb feladat. Ha a lépcsőfokok valamivel magasabbak és szélesebbek, semhogy ez a liba lépéshosszának megfelelne, a jószág nem lesz képes egy kis lépéssel korrigálni a lépései és a lépcsőfokok közti, minden lépéssel kedvezőtlenebbé

váló fáziseltolódást. Elöl lévő lába végül már annyira megközelíti a vízszintes és függőleges síkok találkozásának vonalát, hogy hátul lévő lábával ugyanennek a vízszintes síknak már csak a legszélére tud fellépni, így aztán a következő lépcsőfokot már nem is éri fel vele. Ekkor visszahúzza a lábát, de csak azért, hogy az alsó lépcsőfok éléről többször egymás után lefelé, a semmibe lépjen. Végül kivágja magát a kényszerhelyzetből: szárnyait hívja segítségül, hogy a semmibe lépő lábat nem terhelve egy lábbal ugorjon fel a következő fokra. Ezzel a fáziseltolódás ismét elviselhető mértékűre csökken, a liba pedig zavartalanul megtesz néhány további fokot lefelé, míg ismét meg nem nő a fokok és lépések közti fáziseltolódás, mire az egész folyamat elölről kezdődik.

Más kacsafajták térben látása semmivel sem jobb, mint a szürke lúdé, de mint vérbeli, fán fészkelő récék, rendelkeznek egy olyan motoros képességgel, amellyel a lúd nem: ha túl nagyot kellene lépniük az eggyel lentebbi lépcsőfokra, képesek megtenni egy belátás vezérelte, jól kiszámított kis lépést annak a lépcsőfoknak a külső éle felé, amelyen épp tartózkodnak.

Egy másfajta szituációban is megmutatkozik, hogy a szürke lúd, mivel kevésbé képes motorikájának irányítására – bizonyíthatóan és szó szerint „jobb belátása ellenére” –, egészen különös és értelmetlen mozgásmódokra kényszerül. Ha egy liba olyan helyzetbe kerül, hogy át kell kelnie egy szilárd akadályon, amely a melléig ér – például egy szalagvasból készült gyepszéli kerítésen –, már

méterekkel korábban látszik rajta, hogy belátta ennek szükségszerű voltát. Az akadályhoz közeledvén ugyanis kezdi mind magasabbra és magasabbra emelni a lábát, gyakran már a szalagvas előtt egy egész lépéssel magasabbra emeli, mint amekkora az akadály. Lépése aztán ritkán találja el a szalagvas felső élét, gyakran túllép rajta, de ugyanilyen gyakori, hogy lépése túlságosan kurtára sikerül, ilyenkor repüléssel segít magán. A szürke ludak ilyen esetekben csak nagyon kivételesen viselkednek másként: a bemutatott nevetséges „vigyázzmenet” helyett nyugodt léptekkel közelítenek a kerítéshez, behúzott és feszültségtől remegő nyakkal megcélozzák a tetejét, páros lábbal felszöknek rá, majd a túloldalon nyomban le is ugranak róla. Az említett egyéb kacsafajták mindig így viselkednek, csak éppen semmiféle észrevehető izgalmat nem mutatnak.

Igen valószínű, hogy az úgynevezett akaratlagos mozgás keletkezésének első lépése az evolúció azon találmánya volt, hogy egy örökletes koordináció hosszabb mozgásláncolatából kivágható egy független mozgáselemként felhasználható, orientáció és belátás vezérelte darab. A kimetszett darab rendelkezik egy, az akaratlagos mozgással közös tulajdonsággal: a magához hasonlókkal olyan új mozgássorrá kapcsolható össze, amely egészen sajátos külső körülményekhez alkalmazkodik, az örökletes koordinációk módjára folyamatosan megy végbe, és reakcióidők nem nyújtják meg lefolyását. Mint már említettük, ez a fajta „szerzett motorika” – Otto Storch nevezte így – a törzsfejlődés során később jelentkezik, mint a „szerzett receptorika”. Ugyancsak volt már szó

arról, hogy a mozgás tanulásának általunk ismert legprimitívebb módja az útvonaldresszúra, és hogy valószínűleg ugyanezen a módon történik a bonyolultabb mozgássorok elsajátítása is.

A helyváltoztatás mozgássorairól tudjuk, hogy alapjukat az endogén ingerprodukció és a központi koordináció jelenti. Mai tudásunk szerint e mozgássorok impulzusainak sorrendjét tanulással nem lehet módosítani, látszólagos „plaszticitásukat” azoknak a folyamatoknak a nagy száma okozza, amelyek részben gátlóan, részben gátlás-megszüntetően, részben egymásra rétegződve közéjük és a külvilág közé illeszkednek. Erich v. Holst mindezeket az időbeli és térbeli orientációs folyamatokat „a reflexek köpenyének” nevezte.

Ennek a fiziológiai apparátusnak a közvetítő szerepe, amennyire meg tudom ítélni, a már tárgyalt két folyamaton alapul: az alapját jelentő örökletes koordinációra vagy rárétegződik egy irányított mozgás, vagy – ha túlságosan merev és hosszú lefolyású – akkora részekre darabolódik, amelyek rövidségük és sokoldalúságuk következtében úgy illeszthetők egymás után, hogy eleget tegyenek a térben látás követelményeinek.

Mindaz, amit eddig az ember akaratlagos cselekvéseinek neveztek, többnyire már a mozgástanulás terméke, azaz igen kis motorikus elemekből összeálló „tudott” mozgás. Mint már mondottuk, a legkisebb mozgáselemek mindig jóval magasabb integrációs szinten helyezkednek el, mint a fibrillációs rángás. Szigorúan vett akaratlagos mozgáson ezeknek az egyenként alkalmazható

mikrokoordinációknak a felhasználását kellene értenünk – olyan mikrokoordinációkét, amelyeket előzetes tanulás még nem egyesített egyetlen egybefolyó eseménnyé. Ez az alkalmazás mindig rendkívül ügyetlennek látszik, ugyanúgy, ahogyan például annak a kis-rágcsálónak a viselkedése, amely először jár be egy útvonalat.

Ha az akaratlagos mozgást funkcionális szempontból akarjuk definiálni, a már tárgyalt sajátosságok mellett még egyet meg kell említenünk: bármely tetszőleges időpontban aktiválhatónak kell lennie. Nem minden helyváltoztató mozgás ilyen. Mint Erich v. Holst kutatásaiból tudjuk, az endogén ingertermelés, amelytől egy bizonyos mozgásmód függ, szoros kapcsolatban van a „normál felhasználással”, tehát azzal az átlagos gyakorisággal, amellyel az illető mozgás az állat mindennapi életében végbemegy. Egy ajakos hal szinte egész nap úszik, mellúszói természetes körülmények között napkeltétől röviddel napnyugta előttig – nyugovóra téréséig – egy pillanatra sem pihennek meg. Egy csikóhal mozgása ezzel szemben naponta átlagosan néhány percre korlátozódik. Az eltávolított agyú és mesterségesen lélegeztetett ajakos hal mellúszói ennek megfelelően megállás nélkül csapkodnak. Az ugyanígy preparált csikóhal legfontosabb helyváltoztató szerve, a hátúszója egyáltalán nem mozog, míg azonban nyugalmi állapotban az ép csikóhal hátúszója szorosan összehajtogatva, az erre szolgáló háti barázdában nyugszik, a kísérleti példányé „félárbocra ereszkedik”, félig-meddig álló helyzetben van. Bizonyos ingerekkel, például nyaktáji nyomással elérhető, hogy a hátúszó a

normális, összehajtogatott tartást vegye fel. Ha hosszabb ideig ebben az állásban tartjuk, a nyomás megszűnte után a korábbi „félárboc”-állásnál magasabbra emelkedik, mégpedig annál magasabbra, minél tovább tartotta összehajtogatott állapotban a külső inger. Ha ez az időtartam elégségesen hosszú, a gátló ingerhatást követően a hátúszó nemcsak hogy maximális mértékben felmered, hanem egy ideig az előrehaladó úszás hullám alakú mozdulatait is végzi. A jelenséget, amelyet már Sherrington is ismert, és „spinális kontraszt”-nak nevezett, Erich v. Holst így interpretálja: Az uszony felmeresztése ugyanabból az endogén ingertermelődésből táplálkozik, amely úszáskor a hullámzó helyváltoztató mozgásra készteti, és ugyanazt a fajta aktivitásspecifikus izgalmat emészti fel. Az uszony felmeresztésének motorikája alacsonyabb küszöbértéknél lép működésbe, mint a helyváltoztató hullámzás, és kevesebb specifikus izgalmat is emészt fel. A nem ingerelt gerincoszlop-preparátum uszonyának félárboc-állása pontosan ugyanannyi endogén izgalmat használ, mint amennyi folyamatosan termelődik. Amikor az uszony a nyaktáji nyomásra leereszkedik, ugyanazt a hatást váltja ki, amelyet rendes körülmények között a központi idegrendszer magasabb instanciái. Ameddig a gátlás működik, az aktivitásspecifikus izgalom tartalékolódik, valamiképpen feltorlódik, és a gátlás megszűnése után azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy immár a magasabb küszöbértékű motorikus folyamatot indítja be. E feltevés mellett szól az is, hogy

a gerincvelő-preparátum úszója, miután abbahagyta a csapkodást, egészen lassan, aszimptotikusan9 visszatér a korábbi félárbocállásba.

A gyakran, illetve ritkán használt mozgásmódok során eltérő mennyiségű akcióspecifikus energia termelődik. Ennek az eltérésnek számos más állatnál, például különféle madaraknál is megfigyelhetők analógiái. A kis testű madarak, például a pintyek vagy a cinegék naponta számtalan alkalommal váltják fel a szökdécselést repüléssel, és viszont. Bár gyakran csak rövid távolságokat tesznek meg repülve, egy ilyen állat ébrenléte tekintélyes részét tölti repüléssel, főképpen pedig minden pillanatban készen kell állnia a felröppenésre. Ennél a mozgástípusnál a megfigyelő nagyon is akaratlagos mozgásnak látja a repülést. A madár sohasem kerülhet abba a helyzetbe, hogy „akar”, de nem tud repülni.

Ritkán repülő madaraknál – például libáknál – ez nagyon is könnyen bekövetkezhet. A vonulási időszakon kívül a libák napjában csak kétszer kapnak szárnyra, reggel és este. Ha pedig dresz-szúrákkal arra késztetjük őket, hogy más napszakokban repüljenek, olyan szituációt teremtünk, amelyben az ezúttal nem az „önmaga kedvéért” működtetett mozgáskoordinációt az akaratlagos emberi mozgásmódokkal analóg módon használják. A felszállás folyamata azonban egészen másképpen játszódik le, mint az akaratlagos cselekvésekkel

9 Aszimptotikus (görbe): egy görbének, például hiperbolának az

a végtelenbe nyúló része, amely tart egy egyeneshez, azonban sohasem éri el.

számoló ember várná. Amikor a mindenkori etetőhelyre induló ápoló kiáltásai felharsannak, a libák nyomban felfigyelnek, és óvatosan, de határozottan elindulnak szokásos felszállóhelyük felé. Csalódik azonban, aki azt hiszi, hogy odaérvén minden további nélkül kiterjesztik szárnyukat, és a levegőbe emelkednek. A libák megállnak, a nyakukat nyújtogatják, és lassanként „rábeszélik magukat a repülési hangulatra”. Hangjuk fokozatosan megváltozik, mind pattogóbb, kurtább lesz, és folyamatosan a jellegzetes felszállási hanggá változik. Ezzel egyidejűleg mind gyakrabban rázzák oldalirányban a csőrüket, ami repülési hangulatuk kifejezője, s ezt bizonyítottan átragasztják fajtársaikra is. A liba végül mindkét szárnyát kiveszi hordtoll-tasakjából, lekuporodik, hogy elrugaszkodjék, majd kiterjeszti szárnyát, és a levegőbe emelkedik – vagy nem emelkedik. A repülési izgalom fokozatos növekedésének folyamata ugyanis az elért izgalom bármely fokán nyugvópontra juthat, és visszájára fordulhat. Többször is tanúja voltam, amint egy lúd „mély térdhajlításba” megy le, szárnyát kiterjeszti, hogy azután ebben az állásban több másodpercre „megrekedjen”, s aztán pedig ismét felegyenesedik.

A gyakorlott megfigyelő az izgalom fokozódásának sebességéből meg tudja állapítani, hogy fel fog-e a liba szállni, vagy sem. Ha a repülési kedv első, alacsony ingerküszöbű kifejező mozgásait gyorsan végzi el, az izgalmi görbe extrapolációjával megjósolható, hogy az izgalom igen magas fokot fog elérni. Ha az izgalom fokozódását leíró függvény kezd ellaposodni, megjósolható, hogy hamarosan „platót” képez, aztán

ismét lejteni kezd. Számunkra egyelőre ismeretlen okokból az aktivitásspecifikus izgalom görbéje sohasem törik meg élesen, bizonyos fokig inkább olyan, mintha az izgalom intenzitásváltozásának is megvolna a maga tehetetlensége.

A megfigyelő az effajta folyamatokat nézve néha türelmetlenné válik. Amikor látjuk, miként igyekszik a liba hosszú perceken át felgerjeszteni repülési izgalmát, szívesen átsegítenénk szegény jószágot az ingerküszöbön: ugyanazt a késztetést érezzük, mint amikor azt látjuk, hogy az ember tüsszenteni szeretne, és az összes – Wilhelm Busch által oly találóan ábrázolt – eszközzel, kínlódva igyekszik elérni a megváltó robbanás küszöbértékét. Aki jól ismeri a kutyákat, utálkozva nézi a „hogy kér a kutya?” – produkciót, amely olyasmit követel az állattól, amely nála nem akaratlagos, s amelynek küszöbértékéért kínos küzdelmet kell vívnia.

A helyváltoztató mozgások közt az olyan ritkán alkalmazott koordinációk, mint a csikóhal úszása és a szürke lúd repülése, annyiban kivételek, hogy a helyváltoztató mozgások a legtöbb állatnak mindig és korlátlan mennyiségben rendelkezésére állnak. Ahogyan az ember nem tud parancsra tüsszenteni, a tőkés réce sem tudja bármikor „vezényszóra” végrehajtani násztánca mozdulatait, a kakas pedig nem tud akármikor kukorékolni. Ezek az élőlények azonban, ha szükséges, bármikor és azonnal lépni tudnak egyet előre. A lépő mozgás állandó alkalmazhatósága érthető okokból nélkülözhetetlen. És bizonyosan az a feltétele és oka annak, hogy a legtöbb akaratlagos mozgás abból az örökletes

koordinációanyagból jött létre, amely magában foglalja a lépő mozgást is. Ha egy „állat akar valamit, amit nem tud”, mindig lépő mozgásokat vagy ilyenek részeit végzi. A kutya, amely vágyakozva néz a szobába lépő gazdája kezében lévő etetőedényére, egyik mellső lábával a másikon tipródik, a ló ezzel analóg módon kapál a patájával stb. Érthető, hogy a lépkedés koordinációjának darabjai a tanult viselkedéssorok leggyakoribb alkotórészei.

Mint arról már szó volt, proprioceptorikus folyamatok bizonyosan szerepet játszanak képességszintű mozgások létrejöttében – nem úgy azonban a „tudatos” folyamat teljes végbemenetelében. A valódi akaratlagos mozgás, azaz az akaratlagos mozgáselemek valóban új egymás után kapcsolása, mint éppen az imént említettük, gyakran rendkívül sutának látszik. A reafferencia kontrolláló folyamatai teljesen nyilvánvalóan tetemes időt vesznek igénybe.

Éppen ezek a mozgásmódok megtanulása során végbemenő visszajelzési folyamatok játszanak döntő szerepet a központi térreprezentáció kiépülésében; ez utóbbi jelenti a belátó viselkedés valamennyi magasabb rendű formájának alapját. A mozgástanulás és a reafferencia révén való tudásszerzés folyamatai elválaszthatatlanul együtt járnak. Törzsfejlődés-történetileg valószínűleg a készségszintű mozgások fajmegtartó funkciója fejtette ki azt a szelekciós nyomást, amely megteremtette az alkalmat az akaratlagos mozgás létrejöttére. Jó néhány gerinces számára létfontosságú az a – speciális térbeli adottságokhoz alkalmazkodott – mozgássor, amely villámgyorsan, reakcióidők nélkül megy végbe. Elég

azonban egy kis nyomatékeltolódás, ahogyan ez szükségképpen a magasabb rendű állatok kíváncsiság motiválta viselkedése, elsősorban azonban közvetlen elődeink önexplorációja során történt, hogy a tudásszerzés fajmegtartó értéke előtérbe kerüljön. Az a képesség, amely eredetileg csak a motorikus készséget szolgálta, immár a vizsgálódás fontos eszközévé lesz. A gyerek exploratorikus játéka éppolyan fontos feltétele annak, hogy megszerezze és kiépítse térbeli környezetének belső modelljét, mint a képességszintű mozgáskoordinációk elsajátítása. A tapintóérzék által közvetített térfelfogás nem az egyetlen, amelyen térszemléletünk alapul – ahogyan ezt T. G. Bower és W. Ball vizsgálatai igazolták is. A csecsemő nagyságkonstanciája jóval a tér bármilyen tapintásos explorációját megelőzően működőképes. A mozgástanulás és a belső térreprezentáció összjátéka azonban bizonyosan alapvető jelentőségű a különböző tárgyak térbeli formáinak elsajátításához. Ha ez az igen kicsiny motorikus elemekből tetszőleges formációkká összeállítható akaratlagos mozgás nem volna képes minden térbeli alakzatot (már ha ennek mérete ezt lehetővé teszi) aktívan követni, tapintási érzékünk nem lehetne a térbeli tapasztalásnak az a fontos forrása, ami valójában.

A két funkció szoros együttműködése abban is kifejeződik, hogy agyunk hátsó központi hajlatában – ahol szenzorikus régiója található – testünknek az a szerve reprezentálódik a legjelentősebb mértékben, amely a legfinomabb akaratlagos motorikára képes: a mutatóujjunk. A nyelv és az ajak reprezentációja a számára kijelölt területen ugyanilyen feltűnően nagy,

nagyobb, mint akár az egész kézé. Mindez a csimpánzoknál is hasonló. Emlős őseinknél kétségkívül a száj és a nyelv voltak a legfontosabb tapintószervek, az ember-szabásúaknál ezt a szerepet a kéz vette át. A kisgyereknél, aki ismeretes módon minden új dolgot először a szájába dug, hogy megvizsgálja, nyilvánvalóan majdnem ugyanez a helyzet. Mint azonban az önmegfigyelésből tudjuk, a nyelvvel való tapogatás felnőtteknél is meglepően pontos térképzeteket szolgáltat.

Az akaratlagos mozgásnak ama tárgyalt funkciója, hogy reafferenciák útján információt szerez külső körülményekről, egy jóval általánosabb érvényű princípium speciálisabb esete. Alapjában véve minden exploráció eleve reafferenciák beszerzése. Az egy bizonyos térbeli adottsághoz „hozzáalakított” képességszintű mozgás is ugyanezt a funkciót tölti be, csakhogy sajátos módon: a tanulási folyamat során, amikor mint bemutattuk, kis motorikus elemekből „szerkesztődött egybe”, tárgyának egy ugyanilyen számos részletből összeállított leképződését szolgáltatta; ez a belső kép a készségszintű mozgás minden egyes megtörténésekor összehasonlítódik és egybevettetik a külső valósággal. Minden eltérésről azonnal jelentés készül, amelyet a fölérendelt instancia tudomásul vesz és korrigál. Az alapvető megismerési aktusnak ezt a jellegzetes esetét ismertük meg „pattern matching” néven.

Magasabb integrációs síkon ott működik analóg funkció, ahol több érzékszerv kontrollálja egy mozgás végbemenetelét. Már említettem, mekkora jelentéssel bír egy bizonyos, kizárólag emberszabásúaknál

meglévő tényező az önexploráció szempontjából: kizárólag ezeknél az állatoknál működik a fogókéz a saját látótérben, a látás érzékének exteroceptorikus jelentései a végtaghelyzet és végtagmozgás proprioceptori-kus érzékleteivel együtt érkeznek be, és együttesen váltják ki a „pattern matching”-et. Amikor a kisgyerek felfedezi saját kezét és lábát, és exploratív játékba kezd velük, nem egyszerűen az információt hozó reafferenciák száma kétszereződik meg: külső, illetve belső eredetük is egyértelművé lesz.

A „spontán” köznyelvnek, mint már többször hangsúlyoztuk, igen finom érzéke van a mély pszichológiai összefüggésekhez: Az aktív explo-ráció útján történő emberi tudásszerzés, azaz a visszahatást kiváltó akaratlagos mozgások jelentőségét mi sem fejezhetné ki egyértelműbben, mint az, hogy a legerősebb melléknév, amellyel nyelvünk a létező vagy történő kifejezésére rendelkezik, a wirklich10. Angol megfelelője az „actual”.

VII. 6. A KÍVÁNCSISÁG MOTIVÁLTA VISELKEDÉS

ÉS AZ ÖNEXPLORÁCIÓ

Tágabb értelemben és csak a funkció felől nézve „exploratív”-ként definiálhatunk minden olyan viselkedést, melynek során a szervezet tesz valamit, hogy tapasztaljon valamit. Eszerint e fogalom alá

10 Jelentése 'igazi', 'valódi', 'valóságos', de etimológiailag a

működést jelentő werk- tőből származik.

tartozik minden olyan motoros aktivitás, amelyeknek szenzorikus úton érkező visszahatásai alkalmazkodást kiváltó információt szolgáltatnak. Ez történik azokban az esetekben is, amelyekben egy állat ugyanazt a viselkedésmódot különböző szituációkban vagy különböző objektumokon próbálja ki; hadd emlékeztessek a hollóra, amely ezzel az eljárással ismeri meg az alkalmas fészekanyagot. Az efféle próbálkozás-tévedés módszer motivációját – hadd hangsúlyozzam ezúttal is – a pontosan erre az ösztönös viselkedésre törekvő appetencia szolgáltatja!

Valószínűleg a tanulásnak ebből a fajtájából (a behavioristák „operant conditioning”-nek neveznék) fejlődött ki filogenetikus úton az explorációnak egy sokkal hatékonyabb formája. Utóbbi a korábban tárgyaltaktól két lényeges pontban különbözik. Először: ez az explorációforma nem egyetlen örökletes koordinációt próbál alkalmazni különböző szituációkban és különféle objektumokra, hanem egymás után, ugyanazon az objektumon próbálja ki szinte az összes örökletes koordinációt, amely az illető állatfaj rendelkezésére áll. Másodszor: ennek a viselkedésnek a mozgatórugója nem az egyetlenegy célképző és ösztönkielégítő végcselekvésre törekvő appetencia. Más forrásból táplálkozik, amely azzal a figyelemre méltó képességgel is rendelkezik, hogy képes aktiválni az állatnak a fajra jellemző számos, sőt talán összes örökletes koordinációját. A tudás-szerzésnek ezt a fajtáját, amelynek sajátos tulajdonságait elsőként Monika Meyer-Holzapfel ismerte fel, exploratív vagy kíváncsiság motiválta viselkedésnek nevezzük.

A magasabb rendű emlősök és madarak játéka során egyértelműen megmutatkozik, hogy a sokféle, gyors egymásutánban bekövetkező ösztönös mozgás bizonyosan nem azokból a késztetésforrásokból táplálkozik, amelyekből „éles” helyzetben. Egy játszó kismacska például azokat a mozgásokat, amelyek a zsákmányszerzés, a rivalizációs küzdelem és a nagyobb ragadozók elleni védekezés funkcióköréből származnak, néhány másodperc alatt, egymás után hajtja végre. Ha azonban egy macskát fenyegető ellensége, például egy nagy kutya arra készteti, hogy felvegye a védekező fenyegetés közismert púpos tartását, jó néhány percbe, sőt negyedórákba telne, míg annyira megnyugodna, hogy egy másik hangoltság – például a zsákmányfogásé vagy a rivalizációs küzdelemé – egyáltalán erőt vehetne rajta. Ezzel szemben a játékban különböző hangulatokhoz tartozó különálló cselekvések követik egymást szabálytalanul és szünet nélkül. Véleményem szerint helytálló Monika Meyer-Holzapfel következtetése, amely szerint a játék során megnyilvánuló örökletes koordinációk más motivációs forrásból táplálkoznak, mint amely fajmegtartó céllal aktiválja őket.

Nehéz eldönteni, hogy az, amit egy fiatal állat „játékának” szoktunk nevezni, a következőkben tárgyalandó, szűkebb értelemben vett exploratív viselkedésből keletkezett-e, vagy megfordítva, az belőle. A két folyamat közti összes átmenet és köztes fokozat megfigyelhető. Az explorációs jelleg annál egyértelműbb, minél több különböző viselkedésmódot próbál ki az állat ugyanazon az objektumon vagy

ugyanabban a szituációban. Egy fiatal holló például, ha megfelelő nagyságú,

számára teljességgel ismeretlen tárgyat adunk neki, először azzal a viselkedésmóddal reagál, amellyel egy tapasztalt felnőtt madár „rágyűl” egy ragadozóra (azaz gyűlöletreakcióval – a ford.). Óvatosan, oldalvást szökdécselve közeledik, végül hatalmasat odavág csőrével, és máris menekül. Ha egy hosszúkás tárgyra két elnagyolt szemutánzatot festünk, a holló az ellenkező végére csap le. Ha a tárgy erre – ellentétben egy nagyobb ragadozóval – nem reagál üldözéssel, a holló támadásba megy át, körülbelül úgy, ahogy „éles” helyzetben egy meglehetősen erős ellenféllel szemben tenné. Ezután mindig a „fejet” vagy a szemeket vágja. Ha a tárgy „már döglött”-nek bizonyul, a madár az erre a célra rendelkezésére álló valamennyi ösztönös mozdulattal aprítani kezdi, egyidejűleg ehetőség szempontjából is megvizsgálja. Végül eldugja a darabokat. Egy későbbi időpontban, amikorra az objektum teljességgel közömbössé vált számára, ezeket a darabokat más, immár érdekesebb objektumok rejtekhelyéül vagy – a nagyobbakat – ülőhelynek használja.

Erre a folyamatra pontosan illik, amit Arnold Gehlen az exploratív viselkedésről mondott: az exploratív viselkedés „intimmé”, azután pedig „ad acta” teszi a tárgyat, abban az értelemben, hogy az állat szükség esetén „ismét elővehesse”.

Ennek a szükséghelyzetnek a bekövetkezéséig az állat megfigyelhető viselkedésében semmi nyoma annak, hogy kíváncsiság motiválta viselkedése során bármit is tanult volna. Ha például egy vándorpatkány

egy explorációs folyamat során – amely lényegében analóg a holló imént bemutatott viselkedésével – bejárta, bekúszta-mászta az akciókörében lehetséges összes útvonalat, a tér minden pontján egészen pontosan tudja, milyen útvonalon jut a legközelebbi fedezékbe, és mennyire biztos az a védelem, melyet ez a fedezék nyújt. Erre a tartalmas tudásra azonban csak akkor derül fény, ha a patkányra az illető ponton egy erős menekülést kiváltó kulcsinger hat. Amit megtanult, egészen addig rejtve maradt; ezért beszélünk „látens tanulásról”, pedig hát, ahogyan éppen bemutattuk, a tanulási folyamat maga nyíltan zajlik, és csak az általa megszerzett „tudás” látens, az is csak addig, amíg sor nem kerül a használatára.

A kíváncsiság motiválta viselkedésnél megfigyelhető mozgásmódokat nem azok a hangulatok aktiválják, amelyekhez egyébként rendelve vannak: e tekintetben nem különböznek a játék viselkedésmódjaitól. Nemcsak a különböző hangulatminőségek követik egymást sokkal gyorsabban, mint ahogyan az illető hangulatok „komoly” helyzetben váltakozni tudnának – erről ismét a játék juthat eszünkbe –, más módon is bizonyítható, hogy a játék és az exploratív viselkedés sajátos közös motivációval rendelkezik. Az exploráció ugyanis nyomban abbamarad, ha valamilyen más, „nem kíváncsiság motiválta” hangulat aktiválódik. A példánkban szereplő exploráló holló a menekülés, a zsákmányszerzés és a táplálkozás mozdulatait stb. mutatja, ezekkel azonban nyomban felhagy, ha igazi menekülési hangulat, valódi vadászkésztetés vagy igazi éhség lesz úrrá rajta. Ha az exploráló holló

megéhezik, odamegy az ismert élelemforráshoz, vagy koldulni kezd a gondozójától... Más szóval „éles” helyzetben olyan objektumokat és viselkedésmódokat vesz elő, amelyeknek már ismeri éhségcsillapító hatását. Elsőként Gustav Bally állapította meg egyértelműen, hogy játékra csak „feszültségmentes mezőben” kerülhet sor. (Bally Kurt Lewin mezőelméletének terminusával él.)

Arnold Gehlen helyesen jellemezte az exploráció lényegét. Mint mondja: „»Szenzomotorikus«, látási és tapintási érzékletekkel kombinált mozgások, körfolyamatok, amelyek maguk termelik a folytatást kiváltó ingereket. Nem játszik bennük szerepet vágy, nincsen közvetlen ösztönkielégítő értékük... Ez a termékeny kommunikációs folyamat (a szervezet és a környezeti adottságok közt) egyben tárgyiasító is.” Ennél jobban nem is lehetne jellemezni az exploratív tanulás sajátos lényegét – s egyben megkülönböztetni az előző alfejezetekben tárgyalt feltételes reakciók operáns (cselekvő) megszerzésétől. Gehlen az utóbbiakról ezt mondja: „A tanulási folyamatokat csak a jelen lévő ösztönizgalom szituációs nyomása viszi előre, úgyhogy az állat lényegében nem függetlenül cselekszik... Tevékenységét ugyancsak nem önállósítja, ezért az nem is tárgyiasító.” A könyvben azonban, amelyből ezeket az idézeteket vettem, Gehlen elkövette azt az általa időközben helyesbített tévedést, hogy a tárgyiasítva exploráló kíváncsiság motiválta viselkedést kizárólag az ember sajátjának tekintette. Ezért még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy az igazi explorációs viselkedés igencsak tárgyiasító: az a holló, amely egy tárgyat vizsgál, nem akar enni, az a

patkány, amely területének minden rejtekhelyére bebújik, nem akar elrejtőzni. Azt akarják tudni, hogy az illető objektum elvileg – kedvem volna azt mondani: „teoretice” – ehető-e, vagy használható-e búvóhelyül. Jakob von Uexküll egyszer azt mondta, egy állat környezetének minden tárgya akcióobjektum. Különösen igaz ez a kíváncsi lény környezetének minden explorációval intimmé, azután ad acta tett tárgyára. Kétségkívül más és magasabb rendű értelemben „tárgyiasítottak”, mivel az ilyen organizmus az alkalmazhatóságuk típusáról szerzett tudást a változó ösztönszituációk szituációs nyomásától függetlenül szerzi meg és tárolja.

Azok az élőlények, amelyek meg tudják tanulni környezetük legkülönbözőbb tárgyainak tulajdonságait, érthető módon különösképpen alkalmazkodóképesek. Azáltal, hogy minden egyes ismeretlen tárgyat úgy kezelnek, mintha az biológiailag releváns volna, csakugyan rábukkannak az összes olyan objektumra, amely csakugyan az. E teljesítmény révén képes arra a holló, hogy különböző biotópokban úgy élje az életét, mintha ezek mindegyikéhez speciálisan alkalmazkodott volna. Az észak-afrikai sivatagban dögevőként egy keselyű életét éli, az északi-tengeri madárszigeteken egy rablósirályét, amely parazitaként a kolónia fészkeinek tojásaival és fiókáival táplálkozik. Közép-Európában varjú módjára kis élőlényekre vadászva tartja fenn magát.

Az ilyen kíváncsi lények filogenetikus programjai a legnagyobb mértékben – Ernst Mayr kifejezésével – „nyitottak”. A környezetüket alkotó

akcióobjektumokat nem ismertetőjegyeket és információkat bőségesen tároló örökletes kiváltómechanizmusaik tartalmazzák (a fajra jellemző módon): tárgyiasító kutatással sajátítják el őket. A tipikus kíváncsi lények a „világra való nyitottság” tulajdonságával (amelyet Arnold Gehlen az embert az állattól elválasztó egyik tulajdonságként ábrázolt) a lényeget tekintve ugyanúgy rendelkeznek, mint az ember. Ez a „világra nyitottság” azonban szerényebb mértékű az emberénél, és nem integrálódik fölérendelt rendszerré a fogalmi gondolkodás e fejezetben felsorolt más elemeivel.

Ha egy viselkedési program oly tág határok közt modifikálható, mint a szóban forgó kíváncsi lényé, sokoldalúan alkalmazható motorikát igényel, s ez analóg igényeket támaszt a felhasznált szervekkel szemben is. A szervek magasabb fokú alaki specializációja kizárja, hogy sokféleképpen alkalmazhatóak legyenek. Ez az oka, hogy a kíváncsi lények morfológiai tekintetben viszonylag kevéssé specializált képviselői taxonómiai csoportjaiknak. Mint mondani szoktam: „a specializálatlanság specialistái”. Ilyenek például a patkányok a rágcsálók között, a hollók az énekesmadarak között, végül pedig: az ember a főemlősök között. Jellemző, hogy a magasabb rendű állatok közül kizárólag az ilyen specializálatlanságra specializálódottak lehettek kozmopolitákká. Természetesen az ember vagy egy patkány szerényebb fizikai csúcsteljesítmények végrehajtására képes, mint egy, az illető tekintetben jelentősen specializált lény, de motorikus képességeik sokoldalúságával mindketten felülmúlják legközelebbi

zoológiai rokonaikat. Ha az ember „sokoldalúsági” sportmérkőzésre

hívná ki az emlősök teljes osztályát, ahol a versenyszámok a következők volnának: harminc kilométernyi gyaloglás, tizenöt méter úszás öt méter mélységben, azután néhány méternyi kötélmászás... nem akadna emlős, amely ezt a három dolgot képes volna utánacsinálni. Ha a kötelet fával cserélnénk fel, a jegesmedve versenyre kelhetne velünk. Ha valamelyest csökkentenénk a merülési mélységet vagy a gyalogmenet hosszát, még egyes makákók is utánunk csinálnák a dolgot. Sikeres versenytársunk azonban csakis a patkány lehetne – feltéve, hogy a követelményeket testméretei arányában lekicsinyítenénk.

Ha meggondoljuk, milyen következményekkel járt a kíváncsiság motiválta viselkedés, főképpen pedig, hogy milyen jelentősen hozzájárult a fogalmi gondolkodás kialakulásához, megdöbbenünk, hogy látszólag mennyire jelentéktelenek a korábban már létezett rendszereknek azok a változásai és integrációi, melyek ilyen elsöprő következményekkel jártak. Ahhoz, hogy létrejöhessen az exploratív viselkedés, a feltételes reakciók megszerzésében alrendszerként közreműködő mechanizmusok egyikének sem kellett lényegesen megváltoztatnia funkcióját, olyan sem akadt, amelyik nélkülözhetővé vált volna. Az új „találmány” lényege mindössze az, hogy úgy generalizálja az appetenciaviselkedést, hogy célja immár nem egy pontosan meghatározott ösztönkielégítő végcselekvés, hanem a tanulási szituáció mint olyan. Ennek érdekében csak a

nyomaték bizonyos mértékű áthelyezésére volt szükség, hiszen szinte minden magasabb rendű, tanulásra képes állat appetenciaviselkedése amúgy is együtt jár feltételes reakciók megszerzésével. Igaz ez a következő oldalakon bemutatott folyamatokra is, amelyek során az információ örökletes koordináció formájában rögzítődik, az illeszkedő objektum mineműségét pedig kísérlet és tévedés „tanítja meg”. Minőségileg új, hogy a motivációt maga a tanulási folyamat és nem a motiváció végső tartalmának bekövetkezése jelenti.

Ezzel a látszólag igen kicsiny lépéssel egy teljesen új kognitív történés lép színre, amely alapjában véve azonos az ember kutató-tevékenységével, és amelyből lényegének megváltozása nélkül alakul ki a tudományos természetvizsgálat is. E fejlődési történés során a játék és a kutatás közötti összefüggés ugyanolyan szoros marad, míg azonban a felnőtt kutatóknál megmarad, a felnőtt állatoknál gyakran eltűnik. „Az ember csak akkor egészen ember, amikor játszik” – mondja Friedrich Schiller. „Az igazi férfiban egy gyermek rejtőzik” – mondja Nietzsche. „Méghogy rejtőzik!?” – mondta a feleségem.

Miként másutt már behatóan elemeztem, az ember fiatalkori fejlődésének lelassulása – amelyet Block retardációnak nevezett –, vagy a fejlődésnek egy fiatalkori stádiumban való megrekedése, az úgynevezett neoténia a feltétele annak, hogy az ember a legtöbb állattal ellentétben felnőttkorban sem szünteti be kíváncsiság motiválta tevékenységét, hanem megőriz egy konstitutív világra nyitottságot – mígcsak az aggkor meg nem fosztja tőle.

Ahogyan az alakérzékelés – jóllehet az egyszerű tárgykonstancia szolgálatában jött létre alkalmasnak bizonyult arra, hogy egyének feletti, számos különálló dologban érvényesülő törvényeket absztraháljon, úgy a kíváncsiság motiválta kutatás is – az alapjául szolgáló mechanizmus lényegi megváltoztatása nélkül – szert tett egy új funkcióra, amely utalásokban már legközelebbi zoológiai rokonainknál megvan, de csak az embernél lett lényegi, sőt konstitutív képesség: az önexploráció.

Megengedhető spekuláció, ha feltesszük magunknak a kérdést, hogyan és mikor ébredtek tudatára őseink saját létezésüknek. Egy olyan lény esetében, amelynél az egyik legfontosabb fajmegtartó funkció a kíváncsiság motiválta viselkedés, óhatatlan volt, hogy mint explorációra érdemes objektumot, felfedezze saját testét. Az, hogy éppen az emberszabásúak voltak azok, amelyek e döntő lépést megtették, az általunk már ismert körülményeknek köszönhető: mint fogókézzel kapaszkodók, magas fokon kifejlődött térben látással, központi térreprezentációval, valamint kifinomult akaratlagos mozgással rendelkeznek.

Ehhez jön, hogy sajátos mozgásmódjuk során kezük mindig a látóterükben működik. Az emlősállatok többségénél ez nem így van. A kutya a mellső mancsával olyan helyre lép, amelyet csak az imént, a másodperc töredékével korábban látott, helyváltoztatása során saját teste nem kerül a látóterébe; ez nagyjából így van a cerkófoknál, a makákóknál és a páviánoknál is. A meggondoltan kapaszkodó emberszabású majom azonban szinte

állandóan együtt látja a kezét azzal a tárggyal, amelyet meg akar ragadni, s ez különösképpen érvényes a nem helyváltoztató, hanem exploratív megragadásra. Mint H. Mittelstaedt, a híres kutató kísérlettel kimutatta, az irányt, amelybe az ember a kezével és a karjával mutat, folyamatosan ellenőrzik és korrigálják azok a visszajelzések, amelyeket szemünk jóval nagyobb pontossággal szolgáltat végtagjaink helyzetéről, mint amilyenre mélységérzékenységünk proprioreceptorai képesek. Analóg kísérletet emberszabású majmokkal eddig tudomásom szerint nem végeztek. Egyszer megfigyeltem, amint egy hanyatt fekvő csimpánz óvatos, apró mozdulatokkal, hol egyik, hol másik kezével úgy takart el egy villanykörtét, hogy a fény mindig csak ez egyik szemét érje. Úgy tűnt, saját mozdulata következményeit explorálja. Bárhogyan volt is – az összes ismert állat közül az emberszabású majmok azok, amelyek mellső végtagjukat, kíváncsiság motiválta viselkedésük legfontosabb szervét egyszerre látják az explorált tárggyal. Ugyancsak alkalmat ad a saját test és a vizsgálandó tárgy közti kölcsönhatás felfedezésére a társas játék. Fiatal majmoknál ez a napi aktív periódusnak igen nagy részét teszi ki, a „dialogikus” funkció pedig, amely minden exploratív játékot jellemez, náluk a szó szűkebb és emelkedett értelmében párbeszéd: minden exploráció során kérdést intéznek az objektumhoz, és regisztrálják „válaszát”. Amikor két kíváncsi fiatal csimpánz egymással játszik, ez a kölcsönviszony megkettőződik. Amikor az egyik állat két kezébe veszi, és alaposan megvizsgálja a másik állat kezét – ez a fiatal csimpánzoknál egyáltalán nem ritka látvány –,

létrejön minden feltétele annak az úttörő jelentőségű belátásnak, hogy a saját kéz ugyanolyan természetű, mint a másik állaté. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a saját testük dolog voltát az emberszabású majmok abban a tükörképben fedezték fel, amelyet egy azonos fajú játszótársuk jelenített meg.

Amikor a számos explorálható dolog egyikeként felfedezik a saját testüket, és főképpen saját kezüket, felfedezésük még korántsem szükségképpen valódi reflexió. Még csak nem is annak az önmagukra csodálkozásnak a megjelenése, amelyet a filozofálás őskezdetének szokás nevezni. Azonban már annak az egyszerű ténynek a belátása is szükségképpen óriási, a szó legigazibb értelmében korszakalkotó jelentőségű volt, hogy a saját test és saját kéz ugyanúgy „dolog” a külvilágban, és ugyanúgy konstans, jellemző tulajdonságai vannak, mint a környezet minden más tárgyának. A saját test és a végrehajtó szervek dolog voltának belátásával együtt szükségképpen új, mélyebb megértése alakul ki azoknak a kölcsönhatásoknak, amelyek az organizmus és környezetének dolgai közt „lejátszódnak”. A saját test a maga dologkonstanciájában az összes többivel összehasonlíthatóvá s ezáltal azok mértékévé lesz.

Ez azonban az organizmus előtt, valódi fulguráció útján, környezete objektivációjának új szintjét nyitja meg: abban a pillanatban, amikor őseink először ismerték fel, hogy saját, fogó kezük és az azzal fogott tárgy egyaránt a külvilág objektumai, és rájöttek a köztük lévő kölcsönhatásra, a fogás folyamatának megértése felfogássá, a megfogott dolog lényegi tulajdonságainak tudása fogalommá lett. A most

ábrázolt folyamat természetesen szoros kölcsönhatásban van az ebben a fejezetben tárgyalt egyéb funkciókkal, ezek jelentik alapját. így például az érzékelésnek az első alfejezetben taglalt absztraháló teljesítménye szükséges ahhoz, hogy a szervezet explorált tárgyakat a legkülönbözőbb körülmények közt is mint önmagukkal azonosakat ismerje fel. Az ön-explorációnak ugyancsak nélkülözhetetlen feltétele a központi térreprezentácó és valamennyi al-funkciója – elsősorban az, hogy az akaratlagos mozgás által szolgáltatott reafferenciák révén a tudás kimeríthetetlen forrása.

VII. 7. AZ UTÁNZÁS

A mozgások utánzását mint funkciót csak tágabb értelemben nevezhetjük kognitívnak. Annyiban feltétele a fogalmi gondolkodásnak, hogy nélküle a fejezetünk előző alfejezeteiben tárgyalt funkciók nem integrálódhatnak a következő alfejezetben tárgyalandó hagyományhoz. Valószínűleg filogenetikusan, életük során hosszabb ideig családi közösségben élő állatok játékából és kíváncsiság motiválta viselkedéséből alakult ki. Az utánzásnak előfeltétele két egymással elválaszthatatlanul összekapcsolódó funkció: az akaratlagos mozgásoké és ezek proprioceptorikus, valamint exteroceptorikus kontrolljáé.

Az utánzás előfeltétele a szavakból álló emberi nyelv megtanulásának, s ily módon közvetve számtalan más specifikusan emberi teljesítménynek. Eltöprenghetünk

azon, vajon miért éppen a száj lett e jelrendszer szervévé. Mint már tudjuk, az ajkak és a száj már elődeinknél különösen kifinomult akaratlagos mozgásokra képes, és ennek megfelelően információgazdag reafferenciákat szolgáltató szervekké lettek. Ugyanakkor motorikájuk, együtt a gégefőével, igen jelentős szerepet játszik kifejező mozgások és hangok létrehozásában. Közelebbi és távolabbi állat rokonaink mindenfajta szociális interakció során erősen figyelik társaik arcát, és különösen a száját, ez pedig az illető szerveket úgyszólván predesztinálja a jeladó szerepére.

Maga az utánzás folyamata azonban rejtélyes valami: fiziológiai létrejöttét éppúgy homály borítja, mint azt, hogy vajon miért éppen azok az állatok utánoznak, amelyek. Szigorú értelemben vett utánzóképesség az emberen kívül csak bizonyos madaraknál, elsősorban énekes-madaraknál és papagájoknál figyelhető meg – és mindig megmarad a hangutánzás keretei között. Bár a majmok utánzóképessége közmondásossá lett – az angolban az „aping” „igen pontos utánzás”-t jelent –, az érzékelt mozgásfolyamat pontos megismétlése az emberszabású majmoknál is csak nyomokban van meg, pontosság tekintetében pedig meg sem közelíti a madarakét.

Egy csimpánz azonnal megérti a folyamat lényegét, ha például látja, hogy hogyan használja az ember a kulcsot egy ajtó kinyitásához, és nyomban utánozza is: igyekszik ugyanazt csinálni, s ez néhány próbálkozás után sikerül is neki. Az azonban, amit „majmolásnak” nevezünk, tehát egy mozgásnak vagy egy

arckifejezésnek magáért az utánzásért való utánzása, majmoknál tudomásom szerint csak halvány utalások formájában fordul elő.

A gyerekek – és érdekes módon az említett madarak – azonban kifejezetten így tesznek. A szociálpszichológusok bizton tudják, hogy a gyerekek egyszerűen az utánzás öröméért nagy formai pontossággal utánozzák a felnőtteket, jóval az előtt, hogy megértenék, mi az értelme és célja az illető viselkedési mintának. Peter Berger és Thomas Luckmann The Social Construction of Realty (A valóság szociális struktúrája) című könyvükben igen alaposan elemezték ezeket a folyamatokat. A gyerekek rendkívül finom érzéket mutattak az olyan alakított-bevésődő mozgásformák iránt, amilyenek például nagy számban fordulnak elő a társadalmi érintkezés kifejezésformái között. Legidősebb unokámat nem egészen kétéves korában mélységesen lenyűgözte egy japán barátunk formailag tökéletes meghajlása. A módot, ahogyan az illetőt utánozta, joggal nevezhetjük „utánozhatat-lannak”, mert felnőtt ember képtelen lett volna rá, hogy egyik pillanatról a másikra ilyen pontos másolatot készítsen. A dolog ellenállhatatlanul komikus volt. Barátom mégsem érezte úgy, hogy „majmolják”, ám ez kizárólag annak a körülménynek volt köszönhető, hogy viselkedéskutató.

Az embernél éppen a kifejező mozdulatok és hangok utánzásának pontossága bír óriási szociális jelentőséggel, mert az akcentus- és a gesztuskészlet csoporton belül közös egységei a csoport „kohéziójának”, összetartásának a feltételei.

Az énekesmadarak és papagájok – főképpen adott

fiatal korukban – határozott appetenciát mutatnak pregnáns, utánzóképességük tartományába eső hangalakzatok iránt. A fiatal felnőtt pirók, amelynek az ápoló valamit előfütyül, buzgón odasiet a rácshoz, fejét kissé félrebillenti, egyik fülét a hanghullám felé fordítja, sőt füle fölötti tollait is felborzolja, és megbűvölten hallgatja a füttyöt. A seregélyek hasonlóképpen viselkednek, a sámánál (Copsychus malabaricus) pedig határozottan izgalmas megfigyelni, ahogyan a fiókák feszült figyelemmel hallgatják apjuk énekét.

A hallottak felvétele, amely eközben zajlik, számos esetben csak hónapokkal később tevődik át a vokalizáció motorikájába. Heinroth beszámol egy fülemüléről, amely élete első tavaszán, tizenkét és tizenkilenc napos kora közt hallotta egy barátka poszáta énekét, és ezt az egyéni dalt karácsony után, amikor maga is énekelni kezdett, ugyanazzal a pontossággal ismételte meg, mint a hanglemez, amelyet az eredetiről Heinroth készített. A fülemüle tehát bizonyosan őrizte a poszáta énekének akusztikus emlékképét, amelyet hónapokkal később képes volt motorikába transzponálni.

Azt, hogy a szenzorikusnak a motorikusba való transzponálása miként megy végbe, M. Konishi munkáiból tudjuk. Néhány fajnál a fajra jellemző ének annyiban „örökletes”, hogy annál az izolált fiatal madárnál is nagyjából normális módon kifejlődik, amelyet a külvilág zajait kirekesztve nevelnek. Csakhogy itt egyáltalán nem az ének motorikáját tartalmazza örökletes koordináció: a madárral együtt születik egy akusztikai minta (template), amely aztán,

egy korábban hallott hangsor mintájára, a hallás és a „próbálkozás-kudarc” kontrollja alatt áttevődik az éneklés motorikájába. Heinroth ezt már korán megsejtette: ő „önutánzás”-ról beszél. M. Konishi bizonyította ennek a sejtésnek a helyességét. Ilyen típusú madarak egészen fiatal példányait operációval megfosztotta hallásuktól. A kísérleti madarak azután csak teljesen formátlan csivitelést produkáltak, amely nemcsak tiszta hangokat nem tartalmazott, de az erős felhangok sokasága miatt egyszerűen zajként hatott. Azoknak a fajoknak a hívó és figyelmeztető hangjai, amelyeknél az ének nem a szóban forgó módon fejlődik, valódi örökletes koordinációk, és motorikájuk eleve tartalmazza őket. Ezért van, hogy a korán megsüketített madár is teljesen normális módon produkálja őket. Ugyanez áll a tyúk- és kacsafélék, továbbá a nem utánzóképes madárfajok többségének valamennyi hang-megnyilvánulására.

Az örökletes akusztikus „sablon”-nak – ez a szó a „template” legpontosabb fordítása – azon madarak többségénél, amelyeknél kimutatható, két különböző, gyakran egymást fedő funkciója van. Csak kevés esetben olyan tökéletes, hogy át tudjon adni minden információt a fiatal madárnak arról, hogyan kell szólnia a fajra jellemző dalnak. A hangszigetelt helyen nevelt, de meg nem süketített madár a faj legtöbbször leegyszerűsített, bár még felismerhető énekét adja elő. Fel kell tehát tételeznünk, hogy a szabad élet körülményei közt az örökletes egyszerű akusztikai előkép (minta) tudatja a madárral, hogy a környéken felhangzó számos madárdal közül melyiket kell utánoznia.

Sok évvel ezelőtt egy háziveréb megfigyelése nyomán hasonló sejtés fogalmazódott meg bennem. Heinroth és mások meglepetéssel tapasztalták, hogy a veréb csiripelése, bármily egyszerű is, nem örökletes, hanem, mint az igazi madárdalt, utánzás útján kell elsajátítani. Mint E. Braun beszámolójából tudjuk, a tengelicek társaságában felnevelt verebek minden további nélkül megtanulták ennek a fajnak a bonyolult énekét. Amikor pedig felneveltem egy kétnapos korában fészkéből kivett verebet, izgatottan vártam, vajon verebem melyiket utánozza majd a madárszobámban felhangzó számos madárdal közül. Csalódásomra egészen egyszerűen csivitelt, s ezzel, úgy tűnt, megcáfolja a neves ornitológus állítását. Némi időbe telt, amíg észrevettem, hogy nem veréb csiripelését hallatja, hanem egy hullámos papagájét. A sokféle, jóval hangosabb és jellegzetes madárhang közül a verébéhez leginkább hasonlatos hullámos papagáj csivitelését utánozta, mert ez közelítette meg leginkább saját örökletes akusztikus sablonját.

Miközben M. Konishi vizsgálatai nyomán a hangutánzásra képes madarakról biztosan tudjuk, hogy náluk az utánzásfolyamat integráns részét alkotja saját tevékenységük afferens, pontosabban reafferens kontrollja, az emberi utánzás fiziológiai folyamatairól egyáltalán semmit sem tudunk.

Alapvetően úgy gondolom, hogy a fiziológiai oldal teljes mellőzésének ilyen eseteiben a fenomenológiát, az önmegfigyelést lehet és kell tudásforrásként használnunk. A szigorúan vett fenomenológiát azonban ki-ki csak önmagán gyakorolhatja, individuumok feletti érvényessége mindössze attól

függ, mennyire képesek mások utánérezni a leírt tapasztalatot. E bevezető után megpróbálkoznék annak bemutatásával, mi zajlik bennem, amikor valamit motorikusan megpróbálok utánozni.

Amikor megpillantok valamilyen jellegzetes járásmódot vagy arckifejezést, elfog egy „primer”, tehát nem egy másik, felismerhető motiváció kiváltotta késztetés, hogy utánozzam, s ez azután érdekes módon szinte az egyik pillanatról a másikra sikerül is. Amikor először próbáltam meg utánozni Ulbricht fintorba torzult arcát, váratlan sikert arattam: nevettek rajtam. A sikerhez mindenesetre hozzájárulhatott egyforma szakáll-viseletünk.

Az első jelenség, amely önmegfigyelő funkcióm számára ilyeténképpen megközelíthetővé válik, érdekes módon teljesen egyértelműen kinesztetikus jellegű: mintha érezném, „milyen érzés lehet”, amikor az ember ilyesféle arcot vág, vagy efféle mozgást végez. Többszöri ismétlés után az utánzás valamivel – igen kevéssel – jobban sikerül. A tükörben végzett önmegfigyelés csak keveset segít, elegendő a proprioceptorikus reafferencia, hogy megtudjam: utánzásom nagyjából megközelítette azt, amit kinesztetikusan éreztem. A túlságosan gyakori ismétlés semmit nem használ, sőt összetöri az utánzandó mozgás eredeti, mélységesen tudattalan folyamatok révén létrejött képét. Jobban mondva letakarja a saját mozgás emlékképeivel, úgyhogy a kópiák mögött lassanként eltűnik az eredeti.

Már önmagában az a körülmény is, hogy a szóban forgó tevékenységet a kisgyerekek ügyesebben gyakorolják, mint a felnőttek, amellett szól, hogy

nincsen köze racionális folyamatokhoz. Ugyancsak e feltételezést támasztja alá, hogy ezt a funkciót akaratlagosan semmiképpen sem tudjuk produkálni, valamiképpen „inspirációt” kell kapnunk hozzá – akár a magasabb rendű alakérzékelés funkcióihoz. Az egész folyamat annyiban rokon a játékkal is, hogy csak nyugodt, derűs hangulatban és „feszültségmentes mezőben” játszódhat le. Aki saját szemével figyelte meg mindkettőt, a kisgyerekek utánzását és a fiatal madarak énektanulását, újra és újra elámul a két folyamat nyilvánvaló párhuzamain, hiszen oly különböző lényeknél bukkannak fel, és fiziológiai alapjaik is minden valószínűség szerint különbözőek.

A folyamat fenomenológiája valószínűsíti a feltételezést, hogy az emberi utánzás első lépése egy szenzorikus előkép keletkezése. Ezt a hipotézist bizonyosan rendkívül valószínűtlennek találnánk, ha az énekesmadarakon végzett megfigyelések és kísérletek alapján nem tudnánk, hogy náluk a hangutánzás nyilvánvalóan ilyen úton jön létre. Nem kétséges viszont, hogy az analóg funkciók alapjául mindkét esetben egy rendkívül bonyolult szenzorikus és idegi apparátus szolgál, s megszokhattuk, hogy csak ott bukkanunk ilyenre, ahol működésének jelentős fajmegtartó értéke van. Az ember esetében az utánzás fajmegtartó funkciójára vonatkozó kérdés úgyszólván felesleges, azt már ennek az alfejezetnek a kezdetén megválaszoltuk. Azt azonban, hogy nálunk embereknél miféle fiziológiai folyamatok viszik át a szenzorikus előképet a motorikába, mindmáig teljes homály fedi. Egészen bizonyos, hogy nem próbálkozás és hibázás révén történik, mint ahogyan ezt a madarak

analóg teljesítményével kapcsolatban nagy valószínűséggel feltételezhetjük. Rajtuk kívül nincs más kartársunk az utánzás és a muzsika művészetében, mégsem tudunk szinte semmit ezeknek a nem humán élőlényeknél egyébként elő sem forduló képességeknek a fajmegtartó értékéről. Ismeretes, hogy a kommunikációt szolgáló valamennyi szignál, például a hívó, dürgési, figyelmeztető hangok és effélék az utánzásra képes madaraknál is örökletesek.

VII. 8. A TRADÍCIÓ

Magasan fejlett és társasan élő állatoknál számos olyan esetről tudunk, amelyben az individuálisan megszerzett tudás az azt megszerző egyed élettartamán túl is öröklődik az adott társulásban. Annyira megszoktuk, hogy ha valahányszor egy biológus az „örökölni” igét használja, genetikai folyamatokra gondoljunk, hogy túlságosan megfeledkezünk a szó eredeti, jogi jelentéséről. Azt a folyamatot, amelynek során az egyed a megszerzett tudást egy másiknak, az adott generáció pedig a következőnek továbbadja, tradíciónak nevezzük.

Az ilyen tudásátadás kétféleképpen történhet. Először: egy menekülést kiváltó inger-kombináció, amilyen például a figyelmeztető hangjelzés vagy egy tapasztalt fajtársnak a többiekre „ragályosan” ható menekülése, asszociáció révén összekapcsolódhat azzal az összkörnyezeti szituációval, amelyben egy

vagy több alkalommal kifejtette hatását. Másodszor: a magasabb rendű tanulási folyamatok elvezethetnek odáig, hogy egy fiatal állat tapasztalt társa viselkedésmódját utánozza. Ennek nem kell valódi utánzásnak lennie, elég, ha a tapasztalatlan állat exploratív viselkedését a tapasztalt állat példája meghatározott irányba tereli.

A valódi tradíció meglétét állatoknál én magam a húszas években csókáknál tapasztaltam. Először kénytelen voltam megállapítani, hogy az általam felnevelt, kezes és így nagyon szelíd fiatal madarak a legkevésbé sem félnek a kutyáktól, macskáktól és más ragadozóktól, ezért ha szabadon jártak-keltek, a legnagyobb veszélynek voltak kitéve.

Az egyetlen, fajra jellemző ösztönös cselekvés, amely a csókát ragadozó ellenségeitől meg-védelmezi, egy örökletes kiváltómechanizmusból és az egyetlenegy általa működésbe hozott ösztönös mozgásból áll. A kiváltómechanizmus arra az ingerszituációra lép működésbe, amelynek jellemzői a következők: egy élőlény valami fekete, önmagában is mozgó dolgot kell hogy vigyen. A kemény, fekete tárgyaknak, például fényképezőgépeknek éppúgy nincsen kiváltó hatásuk, mint a puha, himbálózó, ide-oda csapódó, de nem fekete dolgoknak. Csókáimból az akkoriban dívó csomagolt film puha, fekete papírszalagjai éppúgy kiváltották a reakciót, mint egy nedves, fekete fürdőnadrág vagy egy csapkodó eleven csóka. Annak az élőlénynek a fajtája, amely ebben a felállásban a zsákmányt hurcoló ragadozó ellenség szerepét játssza, teljesen lényegtelen. Egy csóka, amely egy holló fekete evezőtollát akarta a fészkébe vinni,

teljes erővel kiváltotta a reakciót. Erre az ingerkombinációra valamennyi,

látótávolságban lévő felnőtt csóka átható, hangos gurrogásban tört ki, sajátos, előrehajló testtartást vettek fel, és kiterjesztett szárnyaikat rezgették. Ezek a mozgásmódok még repülés közben is észlelhetők voltak. Hallótávolságon belül minden csóka odasietett, bekapcsolódott a gurrogó koncertbe, amikor pedig elégségesen nagyszámú fajtárs volt együtt, megtámadták az ellenséget; ilyenkor nemcsak rárontanak, hanem karmaikkal is nekiesnek, és csak úgy zuhognak csőrcsapásaik. A kísérlet során az „ellenség” az én csókautánzatot tartó kezem volt: hamarosan csurom vér lett.

Már az első alkalommal, hogy tudatlanságomban magamra szabadítottam a csókák gurrogó támadását, feltűnt nekem a madarak hosszan tartó bizalmatlansága. Azonnal megértettem, hogy nem végezhetek több kísérletet a gurrogási reakció kiváltásával kapcsolatban, hacsak nem akarom kockára tenni madaraim szelídséget, amelyre céljaim eléréséhez szükség van. Akkori csókáim ahhoz is hozzá voltak szokva, hogy fajtársaikat karomon vagy vállamon lássák ülni, úgyhogy erre a szituációra nem reagáltak úgy, mint „puha, fekete tárgyra, amelyet egy élőlény hurcol”. Ez azonban egy speciális megszokás következménye volt, ami abból eredt, hogy a csókák idősebb korukban, amikorra túlságosan félénkké váltak ahhoz, hogy rajtam landoljanak, vad gurrogásban törtek ki, ha öklömön egy szelíd, fiatal csókával mutatkoztam. Ez a viselkedés alaposan meghiúsította azt a szándékomat, hogy félénkké lett

csókáim átlagos szelídségét szelíd, fiatal csókák közéjük vegyítésével javítsam – ahogyan ez egy vadlibacsapatnál nagyon is lehetséges.

Ha egy csóka bármilyen élőlényt többször „rajtakap azon”, hogy egy fekete, puha, himbálódzó tárgyat visz magával, az illető lény egy valódi feltételes reakció révén a gurrogási reakció tanult kiváltó ingerévé válik, s attól fogva akkor is kiváltja azt, ha az ominózus fekete tárgy nélkül bukkan fel. A varjaknak is van egy csaknem ugyanilyen viselkedésmódjuk. Amikor Gustav Kramer barátom szelíd, fekete varjújával a Heidelberg környéki erdőkben sétált, valahányszor a madár a vállára ült, a vadvarjak mindannyiszor rágyűltek. Barátomnak a környék varjai körében olyan „rossz híre támadt”, hogy hangos, gyűlölködő károgással akkor is üldözőbe vették, ha házából városi öltönyében lépett ki, amelyben a szelíd varjúval sohasem mutatkozott. Valahányszor megpróbáltam úgy felnevelni egy csókát, hogy szelíd maradjon, velem is ugyanez történt. Pontosan az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam.

Mivel a fiatal társas varjúfélék híven követik szüleiket, ráadásul ifjúkoruk elején rendes körülmények között sohasem távoznak a költőhely közvetlen közeléből, amely körül hemzsegnek a felnőtt madarak, nemigen fordulhat elő, hogy a fiatal madár ragadozó ellenséggel találkozzék anélkül, hogy jelen volna egy tapasztalt öreg, amely nyomban hangos gurrogással reagál. Miként Sverre Sjölander igazolni tudta állathangutánzó képességével, hogy elég, ha egy fiatal madárnak egyszer vagy kétszer mutatunk egy macskát vagy egyéb állatot, és hozzá a gurrogás

hangját hallatjuk: mindörökre belevésődik az illető objektumtól való félelem. Sőt Sjölandernek ezzel a módszerrel sikerült belénevelnie egy csókába a fajtársai és minden más varjúféle iránti ellenérzést is, s ezáltal visszatartotta attól, hogy ősszel csatlakozzék valamelyik elvándorló rajhoz.

A libáknál a tradíció más tekintetben játszik lényeges szerepet, nevezetesen a költözési útvonal ismerete szempontjából. A szülők nélkül nevelkedő libák az igazi nem költöző madarakhoz hasonlóan meg szoktak maradni nevelkedésük helyén. Mint mesterségesen telepített seewieseni libakolóniánkkal kapcsolatban megtapasztaltuk, a vezér nélküli fiatal madarak kezdetben nem mernek számukra idegen területre behatolni. Mivel rá akartuk szorítani őket, hogy az intézet kerítésén kívüli, kifejezetten erre a célra bérelt réteken legeljenek, kezes felnőtt állatokkal kellett odamennünk, amelyek követési ösztöne az ápolóra állítódott be, emellett etetéssel népszerűsítettük ezeknek a gyepes területeknek a látogatását.

A libák útdresszúrái, ha egyszer megszerezték őket, rendkívül erősen tapadnak, ahogyan ezt a következő megfigyelés is mutatja. A harmincas években volt Altenbergben egy négy szürke lúdból álló rajom, amely megszokta, hogy a Duna széles, szinte fátlan árterében kísérjen. Én a területet határoló gáton kerékpároztam, a libák pedig vagy körülöttem keringtek, vagy időről időre leszálltak a közelemben. Hogy a lehető leghatásosabb megerősítő ingerszituációval szolgáljak nekik, náddal és növényekkel benőtt különböző pocsolyákhoz vittem

őket: az ilyen helyen a libák jól érzik magukat. Ludaim éppúgy kedvelték ezeket a kirándulásokat, mint a kutyák a napi sétát, és a megszokott órában a ház előtt várakoztak. Legtöbbször már akkor a levegőbe emelkedtek, amikor kitoltam a kerékpárt a fészerből.

Szerettem volna megfigyelni, mit tesznek a libák, ha a megszokott időben nem indulok el velük. Dombtetőn, magányosan álló házunk tetejéről távcsővel jól be lehetett látni az egész területet, amelyet kirándulásaink során bejártunk. A szokásos felszállási időben a libákat nyugtalanság fogta el, és a repülési hangulat mind intenzívebbé váló hangjait hallatták. Ez sokkal tovább elhúzódott, mint máskor, amikor elindultam a kerékpárommal. A libák végül felszálltak, és először egy közeli rét felé repültek, ahol, miután a madarak által félénken került falusi úton átkeltem, találkozni szoktunk. E felett a hely felett hangosan kiáltozva több kört írtak le, majd megindultak a felé a pocsolya felé, amelynél az előző napon a délutánt töltöttük. Efölött aztán hosszabb ideig, kiáltozva köröztek, hogy aztán közbeeső leszállás nélkül továbbinduljanak egy másik, ritkábban látogatott tóhoz. Amikor ott sem találtak rám, még messzebbre repültek, és egy kavicsbányatónál kerestek, amelyet már hosszabb idő óta nem kerestünk fel, és azelőtt is csak nagyon ritkán. Ott is leírtak néhány kört, majd anélkül, hogy valahol is leszálltak volna, visszarepültek házam kertjébe.

E megfigyelések nyomán igencsak hihetőnek tűnik, hogy nemcsak a vonulás általános lefolyása hagyományozódik nemzedékről nemzedékre, hanem minden egyes pihenőhely ismerete is. Ezt a feltevést

nemcsak azok a tények támasztják alá, amit e madarak tartós emlékezetéről más forrásokból tudunk, hanem az a holland terepornitológusok által megfigyelt tény is, hogy bizonyos vizekre évről évre megközelítőleg ugyanazon a napon, megközelítőleg azonos létszámú szürkelúd-rajok érkeznek, és a megfigyelő szerint ezek mindig ugyanazok a madarak és ivadékaik voltak.

Steiniger a vándorpatkánynál egy több nemzedéken át ható tradíciót figyelt meg. Az áthagyományozott tudás bizonyos mérgek veszélyére vonatkozott. A tapasztalt patkányok azzal jelezték a veszélyt, hogy levizelték az illető csalétket, de úgy tűnik, már az is figyelmeztetésként hat, ha csak elutasítják. A patkányok és más eurüfágok, azaz sokféle táplálékot fogyasztó állatok a számukra ismeretlen ételekből eleinte csak minimális mennyiséget szoktak enni, ahogyan erről már szó volt. Az, hogy az állatok minden ismeretlen dologgal szemben bizalmatlanok, nyilvánvalóan segíti a tradícióképződést.

Japán kutatók, például S. Kawamura, M. Kawai és J. Itani makákóknál olyan valódi motorikus viselkedésmódok áthagyományo-zódását figyelték meg, amelyeket egy bizonyos egyed talált ki, s mivel úgy látszott, „megéri” alkalmazni őket, hamarosan az egész társulásban (Sozietät) elterjedtek. Ez utóbbi pontosan nyomon követhető. Érdekes módon egy esetben ugyanaz az individuum, egy fiatalabb nőstény volt az, amely több dolgot is feltalált. Ez az állat először felfedezte, hogy a földes édesburgonyákat lemoshatja egy patakban. Amikor bizonyos számú majom magáévá tette ezt az eljárást, egyesek közülük tengervízzel próbálkoztak, s azt

tapasztalták, hogy az étel ettől kellemes ízt kapott. Most már evés közben is újra meg újra vízbe mártották a burgonyákat. Amikor a makákókat egyszerűen a tengerpart homokjába szórt búzával etették, az egyik majom – nem jelentőség nélkül való, hogy éppen a burgonya megmosását feltaláló nőstény – a búzát a homokkal együtt elkezdte a vízbe dobálni. Ez eleinte valószínűleg annak az eljárásnak a minden belátást nélkülöző alkalmazása volt, amely az édesburgonyánál már bevált. A téves hipotézis alkalmazása, mint oly gyakran, ezúttal is sikerrel járt: a homok alászállt a vízben, a magok a felszínen maradtak, s pillanatok alatt kialakult egy eljárás, amely lényegét tekintve az aranymosókéval azonos, s amelyet nagyobb számú – a publikáció idején tizenkilenc – majom vett át.

Az állati tradíció mindezen ismert esetei egy lényeges pontban különböznek az emberéitől: valamennyi annak a tárgynak a jelenlététől függ, amelyre vonatkozik. Hogy a macskák veszedelmes lények, egy tapasztalt csóka csak akkor tudja továbbadni egy tapasztalatlannak, ha mint „demonstrációs objektum”, jelen van egy ilyen ragadozó; a tapasztalt patkány csak akkor tudja megtanítani tapasztalatlan fajtársának, hogy egy csalétek mérgező, ha ez a rendelkezésére áll. Úgy tűnik, ezzel analóg megállapítások érvényesek minden állati tradícióra, a feltételes reakciók legegyszerűbb átvitelére éppúgy, mint a valódi utánzással való igen bonyolult tanulásra.

Valószínűleg az állati tradícióknak ez az objektumhoz kötöttsége okozza, hogy sohasem

vezetett észrevehető módon egyedek feletti tudás felhalmozódásához. Sőt az olyan speciális tradíció, mint a csókák macskaismerete, szükségképpen megszakad, ha tárgya egy teljes generáción át nem bukkan fel. Könnyen elképzelhető, hogy az állati tradíciók – külső körülmények által meghatározott – viszonylag rövid életű volta akadályozza meg, hogy egyik a másikhoz kapcsolódjék, és fokozatosan egyedek feletti tudáskincs gyűljön össze.

Majd csak a fogalmi gondolkodás és a vele egy időben megjelenő beszéd teszi a tradíciót a tárgytól függetlenné, mivel megteremti a szabad szimbólumot, amely a tények és összefüggések továbbadását az objektum konkrét jelenléte nélkül is lehetővé teszi.

VII. 9. A FEJEZET ÖSSZEFOGLALÁSA

Az első alfejezet a rendszeregészek leírásának módszertani nehézségéről szól. Goethe Faustjának második részében Heléna ezt mondja: „De mit beszéljek: hisz formákat úgyse tud / a szó teremtőn élettel telíteni...”11 Amikor azzal próbálkozom, hogy komplex rendszereket szavak lineáris egymásutánjával úgy mutassak be, hogy valamennyit közvetítsek az olvasó számára abból, amiről azt hiszem, hogy tudom, szinte folyamatosan az a kínos érzés gyötör, hogy „De mit beszéljek?”. Ez az érzésem azonban ennek a fejezetnek az írása során volt a

11 Kálnoky László fordítása.

legerősebb, amelyben olyan funkciókat akartam bemutatni, amelyeket már csak azért is könyvemnek ugyanebben a részében kellett összefoglalnom, mert kivétel nélkül feltételei a fogalmi gondolkodásnak s ezáltal az emberi lény létrejöttének. A feladatot, hogy éppen ezeket a tényeket kell érthetővé tennem, még inkább megnehezíti, hogy ezek a funkciók nem egy kosár egyenértékű fűzfavesszői módjára fonódnak össze magasabb rendű egységgé. Éppen ellenkezőleg, értékük a legnagyobb mértékben különbözik egymástól, és egymással a kölcsönös függés részben igen szoros, részben igen laza kölcsönhatásában vannak. E kapcsolatokra már ebben a fejezetben gondolnom kellett, mert már az ember előtti szinten szerepük van. A következő fejezetben azonban, amely arról szól, hogyan integrálódnak mindezek a funkciók magasabb rendű egésszé, ismét meg kell őket említenem: az ismétlések elkerülhetetlenek.

A második alfejezet az alakérzékelés funkcióiról szól. Minden konstanciafunkció – például a szín-, nagyság-, irány- és formakonstancia – annyiban absztraháló, amennyiben a tudásszerzés folyamatától elkülöníti a véletlenszerű formájú és fajtájú ingeradatokat, és objektiváló, amennyiben a dolgokhoz konstans módon tapadó tulajdonságokat a véletlenszerűen uralkodó érzékelési feltételektől függetlenül mindig ugyanazon a módon jelenti. A lényeges és a véletlenszerű elkülönítésének képessége olyan érzékelési és idegi folyamatokon nyugszik, amelyek önmegfigyelésünk és racionális kontrollunk számára hozzáférhetetlenek, funkcionális szempontból azonban nagyon is hasonlítanak ésszerű

számításokhoz és következtetésekhez. Az ilyen tudattalan számítási műveleteket nevezzük Egon Brunswik nyomán raciomorfnak.

Az ilyen feladatokat ellátó számítóapparátusok már viszonylag alacsonyrendű állatoknál megvannak, és a törzsfejlődés során azon képesség szolgálatában alakultak ki, hogy az organizmus individuális tárgyakat különböző körülmények között önmagukkal azonosakként ismerjen fel. Ezek a „számítógépek” azonban legfejlettebb formájukban képesek olyan jellegzetességek kiemelésére, amelyek sok individuális dologhoz tapadnak közös és lényegi rendszersajátosságként.

Egészen bizonyos, hogy az alakérzékelés absztrakciós teljesítménye a fogalmi gondolkodás létrejöttének nemcsak ontogenetikus és filogenetikus előfeltétele, hanem a későbbiekben is nélkülözhetetlen részfunkciója.

A harmadik alfejezetben tárgyalt belátó viselkedés lényege, hogy egy problémát az organizmus a faj megmaradása szempontjából ésszerű módon az I. fejezet 3. alfejezetében bemutatott információszolgáltató mechaniz-musok révén old meg. Ezek közül a pillanatnyi információt szolgáltató mechanizmusok közül a térbeli tájékozódás mechanizmusai, utóbbiak közül a magasabb rendű gerincesek optikai mechanizmusai a legfontosabbak. A gerincesek nagy többségénél az akadályok elkerülését és a durva tájékozódást a recehártyaképek – saját mozgás során bekövetkező – parallaktikus elmozdulásának kiértékelése szolgálja. A kétszemes fixálás elsősorban a zsákmány helyének

megállapítására szolgál. Kétszemes fixálás alkalmazására csak ott kerül sor, ahol az organizmusnak élettelen környezeti tárgyak helyének igen pontos meghatározására van szüksége. Minél gazdagabb az élettér térbeli strukturáltsága, annál pontosabbnak kell lennie a térbeli orientációnak. A talajon mozgó és a fákon mászó állatoknak pontosabb orientációra van szükségük, mint a szabadon úszó és repülni képes állatoknak. A legmagasabb szintű orientáltságot, mint mondottuk, a fák ágain való fogókezes kapaszkodás kívánja meg.

A környezet objektumait fixáló halaknál az optikai orientáció folyamata megelőzi az orientált motorikáét. Magasabb szinten analóg jelenségnek vagyunk tanúi az emlősöknél. A tér hosszabb optikai „kitapogatása” után pontos betekintést nyernek annak minden adottságába, majd egy pillanat alatt megoldják a problémát. Valószínű, hogy egy „belső cselekvés” zajlik le egy „elképzelt”, azaz a központi idegrendszerben modellszerűen megjelenített térben. Mindenfajta emberi gondolkodást felfoghatunk efféle próbaszerűen, csak a központi idegrendszerben lejátszódó, „elképzelt térben lezajló cselekvésként”. E nézetet támasztják alá az emberi nyelvnek korábban Porzig, újabban pedig Chomsky, Hopp és mások által felfedezett törvényszerűségei.

A negyedik alfejezet a belátás és a tanulás közti kapcsolatokkal foglalkozik. Az emlékezet teljesítménye szükségképpen mindenütt szerepet játszik, ahol térbeli információk gyűjtése időben megelőzi a cselekvést. Különösen a belátó viselkedés bonyolult funkciói használnak fel nagy tömegű,

tanulás útján szerzett információt. Ugyanakkor alig van olyan formája a tanulásnak,

amelyet a tanulási folyamat kezdetekor ne irányítana térbeli belátás; egy problémás helyzetben a tapasztalatlan állat sosem cselekszik irányultság nélkül, hanem mindig pillanatnyi térbeli információk segítségével.

Végül a jól „becsiszolódott” tanult viselkedésmódok megakadályozhatják egy újonnan felvetődő probléma belátó megoldását. Erre a tudománytörténetben is találunk példákat.

A fejezet ötödik alfejezetében az akaratlagos mozgást tárgyalom. Ez utóbbi a motorikus megfelelője azoknak a szenzorikus mechanizmusoknak, amelyek az exploratív viselkedés során térbeli információt szolgáltatnak. Az így szerzett belátásnak csak csekély mértékben van módja befolyásolni a motorikát. Ahhoz, hogy a belátás a faj fennmaradása tekintetében célszerű hatást fejthessen ki, a belátás megkövetelte térbeli vonatkoztatásnak motorikus lehetőség kell, hogy megfeleljen. A törzsfejlődés története során a térben látás javulása a motorikáéval kéz a kézben zajlott. A térreprezentáció, valamint a motorika alkalmazkodóképessége különböző állat-formáknál egyaránt szoros összefüggésben van az élettér térbeli strukturáltsága által támasztott követelményekkel. Ezek a követelmények struktúrákban szegény élőhelyeken (sztyepp, nyílt/mély tenger) csekélyek, struktúrákban gazdag élőhelyeken (korallzátony, hegység, fakoronák) a legmagasabb. A motorika magasabb követelményekhez való, lépésről lépésre végbemenő alkalmazkodásának lényege az, hogy a

helyváltoztató mozgásnak egyre kisebb egymástól függetlenül alkalmazható elemei válnak felhasználhatóvá. Az egyenként felhasználható mozgáselemek minimum-separabiléje (elkülöníthető legkisebb mennyisége) az úgynevezett akaratlagos mozgásnál a legkisebb. Ezeket az elemeket célszerű megformáltságú tanulási folyamatok egyesítik úgynevezett tudott (készségszintű) mozgássá. (H. Harlow az ilyeneket nevezi „motor skills”-nek.) A készségszintű mozgás legsajátosabb fajmegtartó értékét lefolyásának reakcióidők által nem csökkentett gyorsasága adja. Az akaratlagos mozgás az exploratív viselkedés szolgálatában azáltal nyer új, fontos funkciót, hogy az általa keltett reafferenciák információt nyújtanak a környezet térbeli adottságairól. Ennek megfelelően az akaratnak leginkább alávetett végrehajtó szervek (mutatóujj, ajkak) rendelkeznek a legnagyobb reprezentációs területtel a domináns agyfélteke szenzorikus hátsó, centrális tekervényében. Az akaratlagos mozgás az utánzás (következő utáni alfejezet) eszközeként is új funkciót kap, amely az előzőekhez hasonlóan a fogalmi gondolkodás előfeltétele.

A fejezet hatodik alfejezete a kíváncsiság motiválta viselkedéssel foglalkozik. Egyes állatokat nagyon erősen vonz minden számukra ismeretlen tárgy, és gyors egymásutánban kipróbálják rajta a rendelkezésükre álló valamennyi mozgásmintát. A gyors váltás mutatja, hogy az egyes mozgásmódokat nem ugyanazok a motivációk aktivizálják, amelyek „éles” helyzetben működésbe hozzák őket. Az exploratív viselkedés nyomban ki is oltódik, ha

„valódi” motiváció tör elő: csak „feszültségmentes mezőben” kerülhet rá sor. Ahogyan a Neugier szó is mutatja12, az exploratív viselkedés során az appetencia közvetlenül olyan szituációkra irányul, amelyekben az állat tevékenységével információhoz juthat. Megeshet, hogy egy tárgyon egy bizonyos funkciókör, például a táplálékszerzés mozgásmódjait próbálgatja, mégsem az a célja, hogy megegye, hanem hogy megállapítsa, vajon elvileg ehető-e. Az exploratív viselkedés fajmegtartó értékét tárgyi tudás szerzése adja.

Mivel a kíváncsi lények viselkedési programja tág határok közt modifikálható, az ilyen lényeknek ugyanilyen tág határok közt alkalmazható motorikára és szervekre van szükségük. Ezek az állatok morfológiailag specializálatlanok, eurüfágok, gyakran kozmopoliták. A legtöbb állatnál a kíváncsiság motiválta viselkedés, akárcsak a vele szorosan összefüggő játék, a fiatalkorra korlátozódik. Az ember a maga élethossziglani kíváncsiságát fejlődése elhúzódásának és részleges neotóniájának köszönheti, azaz annak, hogy felnőtté válása lelassult, és tartósan megmarad egy fiatalkori fejlődési fokon.

A kíváncsiság motiválta viselkedés által lehetővé tett tárgyi vizsgálódás sajátos objektivációs funkciót tölt be. Azáltal, hogy az organizmus végül saját testére is kiterjeszti kíváncsi vizsgálódását, egy még magasabb integrációs szintre emeli ezt a funkciót: amikor az exploráló emberszabású saját kezét és az azzal megfogott tárgyat egyaránt a valós külvilág

12 A 'kíváncsiság' jelentésű Neugier (ném.) összetétel, elemei a

neu, 'új', ill. a Gier, 'vágy'.

objektumának tekinti, fogó tevékenysége a fel-fogáshoz, a megfogott dolog lényegi tulajdonságaival kapcsolatos tudása pedig fogalomhoz közelít.

A hetedik alfejezetben tárgyalt utánzás szigorúan véve nem önálló kognitív funkció. Szükséges hozzá, hogy az organizmusnak akaratlagos mozgások és ezek reafferenciái álljanak rendelkezésére. Az utánzás mint ilyen feltétele a szavakból álló, áthagyományozható nyelvnek. Az emberszabásúaknál a komplex mozgási folyamatok utánzása csak utalásszerűen figyelhető meg, legfejlettebb az embereknél és érdekes módon a madaraknál, melyeknél azonban hangmegnyilvánulásokra korlátozódik. Egyes madarak örökletes akusztikus mintával rendelkeznek, amelyet fülük kontrollja mellett, azaz akusztikus reafferenciák segítségével visznek át az éneklés motorikájába. Az embereknél az utánzás aktusát, úgy tűnik, kinesztetikai folyamatok vezetik be. Ez a tisztára fenomenológiai tény körülbelül minden, amit az emberi utánzás fiziológiájáról mondani tudunk. Próbálkozás és tévedés rendkívül csekély szerepet játszanak benne. Ember és madár egyaránt appetenciát mutatnak az utánzásra, és engedelmesen megcselekszik anélkül, hogy belátnák a célját: tisztán a funkció öröméért. Ahhoz, hogy valami látott vagy hallott dolog motorikába tétessék át, olyan rendkívül bonyolult fiziológiai apparátus szükséges, amilyen a szerves világban csak egy bizonyos fajmegtartó funkció erős szelekciós nyomása alatt jön létre. Hogy az embernél az utánzásnak mi ez a funkciója, nyilvánvaló, ami azonban a madarak utánzó tevékenységét illeti, még mindig rejtély. Náluk

mindenesetre nem jelzések továbbítását szolgálja. Fejezetünk nyolcadik, egyben utolsó fejezete a

tradíciót tárgyalja – azaz az egyénileg megszerzett tudás továbbadását egyik generációról a másikra. Néha már madaraknál és alacsonyabb rendű emlősöknél is tradícióként adódik tovább egy bizonyos objektum ismerete, sőt majmoknál motorikus képességek, „technikák” is. Mindezen esetekben a tudás továbbadásának képessége függ attól, hogy az állatnak rendelkezésére áll-e az objektum, amellyel ez a tudás kapcsolatos. Majd csak az ember fogalmi gondolkodása és szavakból álló nyelve teszi lehetővé a tradicionális tudás objektumtól független, szabad szimbólumok révén való felhalmozását és továbbadását.

A nyolc felsorolt funkció közt nincs olyan, amely kizárólag az ember sajátja, de olyan sincsen, amelyben nem múlna felül minden más élőlényt, vagy amely nélkülözhető volna a csak az emberre jellemző két teljesítményhez, a fogalmi gondolkodáshoz és a szavakból álló nyelvhez. A specifikusan emberi utánzást kivéve olyan sincsen köztük, amely ennek az összteljesítménynek a szelekciós nyomására és szolgálatában jött volna létre. Közülük valamennyinek megvannak a sajátos funkciói, ezekhez igazodnak eredeti funkciós sajátságaik. Annál csodálatraméltóbb integrálódásuk egy magasabb rendű rendszeregészbe, amelyet minden korábbi élő rendszertől „hiátus” választ el, amely csaknem ugyanolyan hatalmas, mint amely az életet a szervetlen anyagtól elválasztja.

VIII. FEJEZET Az emberi szellem

VIII. 1. AZ EMBER EGYEDÜLÁLLÓ VOLTA

Jó okom volt arra, hogy ennek a könyvnek egy egész fejezetét szenteljem ama folyamat bemutatásának, amely korábban is létező részrendszerek összekapcsolásával egy organikus egész korábban egyszerűen nem létező tulajdonságait és funkcióit hozza létre. Hogy maradéktalanul megértsük a valós lét új kategóriáját, amely az emberi szellem fulgurációjával jelent meg a világban, előzőleg meg kell értenünk az organikus keletkezésnek ezt az esszenciális folyamatát. Az antropológiai tudományok mai művelői azonban nagyrészt híjával vannak ennek a megértésnek. Két, bizonyos fokig reciprok tévedés két szemben álló, de egyaránt téves felfogású táborra osztja őket.

Az egyik, a „redukcionista” szemléletmód ragaszkodik az evolúciós folyamat kontinuitásának fikciójához, és hiszi, hogy ez csak fokozati különbségeket okozhat. Mint tudjuk, minden evolúciós folyamat lényegi és nem fokozati különbségeket eredményez. Egy tipikusan redukcionista antropológus, Earl W. Count ezzel szemben így ír: „Egy rovarállam és egy emberi társadalom nem mint egy egyszerű és egy bonyolult szociális automatizmus és kulturált társulás

különböznek – miként ezt valóban sokszor feltételezték –, hanem mint egy sok ösztönös és kevés tanulási komponenssel rendelkező, illetve egy jelentős részben tanulásból álló kultúra.” Ugyanez a szerző másutt helyesen, de a fentiekkel ellentétben megállapítja, hogy a szimbólumalkotás specifikusan emberi funkció. Az emberek és állatok közti lényegi különbséget itt nem egyértelműen ábrázolja.

Másfelől viszont az eleven létezés mindig lényegileg különböző, de egymáson nyugvó rétegeinek meg nem értése ahhoz a diszjunktív fogalmakban való gondolkodáshoz és tipológiai ellentétpárok olyasféle kialakításához vezet, amelyek igen makacsul akadályozzák mindenfajta – filogenetikus, kultúrhistóriai és ontológiai – történeti összefüggés megértését. „Az” állat és „az” ember ellentétét azután rendszerint szemléletük alapjává teszik, mégpedig olyan módon, hogy az eleve kizárja a két létforma valódi történeti és ontológiai kapcsolatainak megértését. B. G. Dux például Helmut Plessner Philosophische Antropologie című könyvéhez írott utószavában így nyilatkozik: „Az ember filogenetikus közelsége bizonyos állatokhoz, különösen az emberszabásúakhoz belső igazolásul szolgál az ember és állat régi keletű szembeállításához, és lehetővé teszi, hogy ez utóbbi több legyen egy ma is fel-felbukkanó, többé-kevésbé hatásos stilisztikai eszköznél.” Ez a szerző ennek megfelelően minden, az állati viselkedés alapján az emberivel kapcsolatban levont per analogiam következtetést megengedhetetlennek, legjobb esetben, mint mondja, „viszonylag ártalmatlan meggondolatlanságnak” tart. Mint mondja, a filozófiai

antropológia „kimutatja az emberről, hogy olyan lény, amelynek először meg kell teremtenie saját világát. Ha mindaz, amihez alkalmazkodnia kell, maga is az emberi tervezés stigmáját viseli magán, az »alkal-mazkodás« üres formulává válik.” Az alkalmazkodás tantétele a szerző felfogása szerint általában is „ismeretelméleti szörnyszülött, amely csak azért maradhat életben, mert úgy látszik, tesz bizonyos szolgálatokat az etológiának”.

Ezek az idézetek kellőképpen demonstrálják, hogy a két antropológuscsoport képviselői mennyire nem értik meg a nagy szerves keletkezés folyamatait és a történeti összefüggéseket. Ugyanakkor azok a filozófus antropológusok, akik, mint láttuk, eltekintenek mindattól, ami az emberekben és az állatban közös – bár hisznek ezek diszjunktív ellentétességében –, alábecsülik a köztük csakugyan meglévő különbséget.

E könyv és különösen jelen fejezet célkitűzése szempontjából fontos az ember s az összes többi élőlény kategorikus különbözősége – Nicolai Hartmann kifejezésével: a „hiátus”, vagyis az a nagy távolság, amely az emberi szellem fulgurációja nyomán a valós lét két szintjét elválasztja egymástól.

Csak zárójelben, és csak két alapvetően különböző kategoriális „cezúra” felcserélésének elkerülése végett – e csere nyilvánvalóan magától Nicolai Hartmanntól sem állt távol – szeretnék még néhány szót szólni közülük is a legrejtélyesebbről, a megértésünk számára oly abszolút áthatolhatatlan válaszfalról, amely két részre osztja saját kétségbevonhatatlanul egységes lényünket, mégpedig azáltal, hogy

elválasztja egymástól szubjektív tapasztalásunk folyamatait a testünkben zajló objektív és fiziológiailag megragadható történéstől. Bár Nicolai Hartmann azt mondja, hogy ez „a lét struktúrájában tátongó hiátus” ahhoz hasonlít, „ami mélyen az élettelen és a szerves természet pszicho-fizikai határvonala alatt húzódik”, ki kell azonban jelentenünk, hogy ezek a „cezúrák” alapvetően különböző természetűek.

Először is, már a „pszicho-fizikai határvonal alatt” szavak mögött is egy alapvető tévedés húzódik meg. A fiziológiai történés és a tapasztalás közötti hiátus a természetben nem horizontális irányú, nem a magasabb rendűt és az alacsonyabb rendűt, a bonyolultabbat és az egyszerűbbet választja el egymástól. Sokkal inkább úgyszólván függőleges irányban húzódik keresztül lényünkön; vannak igen egyszerű idegi folyamatok, amelyeket igen intenzív tapasztalás kísér, illetőleg rendkívül bonyolultak, amelyek racionális műveletekkel analógok, és mégis teljességgel „megtapasztalatlan” módon, sőt önmegfigyelésünk számára hozzáférhetetlen módon mennek végbe. Akkoriban, amikor a nagy filozófus a most elemzett véleményét megfogalmazta, annak valószínűsége, hogy a szervetlen és a szerves közti hiátust valaha is „formák kontinuuma hidalja át” olyan csekélynek tűnt, hogy e feladat megoldása ugyanúgy lehetetlenségnek látszott, mint a lélek-test problémáé. Hartmann még joggal írhatta: „...Az élőség egy voltaképpeni létrejöttét – annak sajátságos funkcióival, az önszabályozó anyagcserével és az önreprodukcióval együtt – nem sikerült kimutatni.” Mára a biokibernetika és biokémia az élőnek éppen e

két konstitutív funkciójával kapcsolatban jutott oly döntő fontosságú ismeretekhez, hogy korántsem csak utópisztikus remény azt gondolnunk: anyagának szerkezete, valamint keletkezésének története alapján az élő öntörvényű voltát belátható időn belül meg lehet majd magyarázni. Elvileg semmi esetre sem lehetetlen, hogy megnövekedett tudásunk a formák kontinuuma segítségével áthidalja az anorganikus és organikus közti szakadékot.

Az objektív fiziológiai és a szubjektív tapasztalás közti hiátus annyiban áthidalhatatlan, hogy semmiképpen csak tudásunk hézagos voltának tudható be, hanem egy apriorisztikus, megismerő apparátusunkban gyökerező alapvető tudás-képtelenségnek. A testi és szellemi közt húzódó válaszfal paradox módon csak értelmünk számára átjárhatatlan, érzelmeink számára nem: mint már mondottam, bizonyos emberről beszélve nem testének objektíve megvizsgálható realitására, nem is tapasztalásának pszichikai realitására gondolunk, hiszen ebben a „te-evidencia” meggátol bennünket – sokkal inkább egészen bizonyosan a kettő magától értetődő, axiomatikusan megcáfolhatatlan egységét tartjuk szem előtt. Más szóval minden értelmi megfontolás ellenére egyáltalán nem vagyunk képesek kételkedni a test és a lélek alapvető egységében! Max Hartmann a test és a lélek közötti viszonyt teljes joggal nevezte alogikusnak.

Ebben a könyvben nem tárgyalom a test-lélek problémát. Itt csak az a tény érdekel bennünket, hogy a testit a lelkitől elválasztó szakadék alapvetően másféle, mint a valós világ rétegszerkezetének két

másik nagy határvonala, tudniillik az, amelyik az élőt a nem élőtől, illetve amelyik az embert az állattól választja el. Ez a két határvonal átmenet, és mindkettő a valós világ keletkezése során egy történetileg egyszeri eseménynek köszönheti létét. Nemcsak elvileg, köztes formák elgondolható kontinuumával hidalhatók át, hanem tudjuk, hogy ezek a köztes formák bizonyos időpontokban valóban léteztek is. Két körülmény okozza, hogy a hiátus áthidalhatatlannak tűnik. Egyrészt mindkét esetben instabilak voltak az átmeneti formák, azaz a fejlődés különösen gyorsan haladta túl őket, azután pedig eltűntek. Másrészt viszont a megtett fejlődési lépés mindkét esetben különösen széles szakadékot hidalt át.

A test-lélek hiátus ezzel szemben áthidalhatatlan, talán, ahogyan Nicolai Hartmann mondotta, „csak számunkra”, azaz annak a megismerő apparátusnak a számára, amellyel rendelkezünk. Én azt hiszem, hogy ez a szakadék nemcsak tudásunk mai állása szerint áthidalhatatlan, a test-lélek probléma megoldását alighanem ismereteink utópisztikus mértékű növekedése sem hozná közelebb. A tapasztalás öntörvényűségei alapvetően nem magyarázhatók meg sem kémiai-fizikai törvények segítségével, sem a neurofiziológiai szerveződés esetleg mégoly komplex struktúrái alapján.

A két másik nagy rés elvileg áthidalható, azaz a szervetlentől a szervesig, valamint az állattól az emberig vezető fejlődési folyamatok egyaránt hozzáférhetők a természettudomány kérdésfeltevése és módszerei számára, sőt titokzatos módon hasonlítanak is egymáshoz. Azok a párhuzamok –

már-már azt mondanánk: analógiák –, amelyek a bolygónkon valaha végbement két legnagyobb fulguráció közt fennállnak, igen mély töprengésre késztetnek. Az első fejezetben megpróbáltam egyértelművé tenni, hogy az élet, lényegének egyik aspektusát tekintve, megismerési folyamat, s hogy keletkezése egy olyan struktúra létrejöttével azonos, amely képes információ szerzésére és rögzítésére, ugyanakkor olyan természetű, hogy a disszipáló világenergia áramából elegendő energiát képes magához ragadni, hogy gyúanyaggal lássa el a megismerés lángját. Ennek az első megismerő apparátusnak a fulgurációja hozta létre az első nagy hiátust.

A második nagy hiátus, az, amely a legmagasabb rendű állatok és az ember közt tátong, ugyancsak ama fulguráció következtében jött létre, amely új kognitív apparátust hozott létre.

Azok a struktúrák és apparátusok, amelyek alkalmazkodást kiváltó információkat gyűjtenek, a vírusjellegű előélőlényektől legközelebbi állatelődeinkig szinte ugyanazok maradtak. Az egyed tanulása a központi idegrendszer egyre bonyolultabbá válásával fokozatosan mind fontosabb szerepet játszott, sőt a szerzett tudásnak az egyik nemzedékről a másikra való továbbadása is kezdett szerepet játszani a megtanultak megőrzésében – miként ezt a VII. fejezet 8. alfejezetéből tudjuk. Ha azonban mennyiség és tartósság tekintetében összevetjük a tanulással és a tradíció által konzervált információt a genomban tárolttal, arra az eredményre jutunk, hogy a genom és a pillanatnyi információt felvevő mechanizmusok

közti munkamegosztás nagyjában-egészében még a legmagasabb rendű nem humán élőlényeknél is ugyanaz maradt. Ha mindazt kvantifikálhatnánk és kifejezhetnénk „bit”-ekben, amit egy majom – legyen akár a legokosabb és „legnagyobb tradíciójú” – saját tanulása alapján és hordája hagyományából tud, bizonyosan csak parányi töredékét kapnánk annak az információmennyiségnek, amely ugyanezen majomfaj genomjában tárolódik. Ha szavakkal fejeznénk ki, még a jóval egyszerűbb élőlények nukleotid-szekvenciákban kódolt örökletes információja is sok-sok kötetet töltene meg.

Csak valóban elhanyagolható információ-mennyiséget hanyagolunk tehát el, amikor megállapítjuk: a földtörténet hosszú-hosszú korszakain át, miközben egy mélyen a baktériumok alatt elhelyezkedő előélőlényből kialakultak ember előtti őseink, a genom láncmolekuláira hárult a feladat, hogy tárolja a tudást, és ezzel a talentummal gazdálkodván sokasodjék. S íme a harmadkor végén tökéletesen váratlanul egy teljességgel más jellegű szerves rendszer lép színre, amely ugyanezt kezdi tenni, csakhogy gyorsabban és jobban.

Ha definiálni akarnánk az életet, a meghatározásban bizonyosan helyet kellene kapnia az információszerzés és -tárolás funkciójának, ugyanígy azoknak a strukturális mechanizmusoknak, amelyek ezt a két funkciót végzik. Ez a meghatározás azonban nem tartalmazná az ember specifikus tulajdonságait és funkcióit. Az élet e definíciójában nem szerepel egy lényeges rész – nevezetesen mindaz, ami az emberi életet, a szellemi életet jelenti. Ezért nem túlzás azt

mondanunk, hogy az ember szellemi élete az élet egy új fajtája. A következőkben ennek az életnek a sajátosságaival foglalkozunk.

VIII. 2. SZERZETT TULAJDONSÁGOK ÖRÖKÍTÉSE

A tanulásnak az a mértéke és jelentősége, amely már a legmagasabb rendű állatoknál sem csekély, az embernél a sokszorosára nő. A reflexió és a fogalmi gondolkodás lehetővé teszi, hogy azoknak a mechanizmusoknak a híradásai, amelyek eredetileg csak rövid távú információk nyerésére szolgáltak, tartóssá váljanak, és betagozódjanak a szerzett tudáskincsbe. Ilyen módon megőrződnek pillanatnyi belátások, a racionális tárgyiasítás folyamatai a megismerés magasabb szintjére emelkednek, és új jelentőségre tesznek szert. Ettől fogva elsősorban a fogalmi gondolkodás által lehetővé tett, tárgytól független tradíció szerez hatalmas befolyást valamennyi tanulási folyamat működésére.

Az objektumtól független tradíció minden tanult dolgot potenciálisan örökletessé tesz. Már említettem, hogy megszoktuk: az „öröklés” szót egy jól körülírható biológiai történést jelölő fogalommal kapcsoljuk össze, miközben megfeledkezünk a szó eredeti, jogi értelméről. Amikor az őskor embere feltalálta az íjat és a nyilat, attól fogva nemcsak utódai, hanem egész közössége, sőt a továbbiakban az egész emberiség birtokolta ezeket az eszközöket. Annak a valószínűsége, hogy elfelejtsék őket, nem volt

nagyobb, mint hogy egy hasonló fajmegtartó értékkel bíró szerv visszafejlődjék, „rudimentálódjék”. A kumulálható tradíció nem többet és nem kevesebbet jelent, mint szerzett tulajdonságok örökítését.

Az emberi tudás továbbadása és elterjedése oly gyors és oly csodálatraméltó, hogy szinte megbocsáthatónak tűnik, ha oly sokan elfelejtik: az emberi szellem is szerves, anyagi alapokon nyugszik. Egyetlen egyed valamely szerencsés ötlete lényegesen megnövelheti az egész emberiség tudáskincsét, egy fiatalabb ember egyetlen gondolata oly módon befolyásolhatja idősebb társának tudományos felfogását, sőt egész szellemi tartását, hogy teljes joggal mondhatnánk: az ifjabb az idősebb szellemi atyja. Fiatal koromban igen erősen befolyásolta természettudományos és általános ismeretelméleti alapállásomat a nálam nyolc évvel fiatalabb Gustav Kramer barátom. A jelentős biológus, Max Hartmann iskolájának neveltje volt. Maga Hartmann nagy tisztelője volt Nicolai Hartmann-nak, és nagy hatással volt rá a filozófusnak a szubjektumon kívüli valósággal kapcsolatos felfogása. Ez utóbbit, anélkül hogy bármelyikünk tudott volna róla, átvettem Gustav barátomtól – ennek során a szerzett tulajdonságok egész komplexumának „öröklési menete” mindkét irányban átlépte a „generációk” közti határt.

A szerzett tulajdonságok örökítése idézi elő a fejlődés tempójának azt a felgyorsulását, amely az emberi élet minden területét érinti, és igen valószínű, hogy elegendő ahhoz, hogy egyes emberi kultúrákat bizonyos idő múltával felbomlasszon. Mint ismeretes, Darwin után sokat vitatkoztak azon, vajon lehetséges-

e a szerzett tulajdonságok örökítése. Valaha, félig tréfából, a következő idevágó természettudományos aforizmát fogalmaztam meg: „Azt, hogy egy bizonyos folyamat általában nem fordul elő, gyakran az tudatosítja bennünk, amikor egy kivételes alkalommal megláthatjuk, milyen, ha előfordul.”

VIII. 3. SZELLEMI ÉLET MINT INDIVIDUUMOK

FELETTI TÖRTÉNÉS

Mint arról már szó volt, az ember előtti főemlősök magas szinten szervezett együttélése volt a feltétele annak, hogy a kognitív funkciók integrációjából a fogalmi gondolkodás, ezzel együtt pedig a szintaktikus nyelv és a kumulálódó tradíció fulgurálódhattak. Ezek a képességek pedig óriási mértékben visszahatottak az emberi együttélés formájára. A tudás elterjedése, a közösség tagjai közti véleménykiegyenlítődés, mindenekelőtt azonban bizonyos szociális és etikai alapállások individuumok közösségének új fajtáját teremtették meg, egy korábban sohasem létezett élő rendszert, amelyet konstitutív rendszersajátosságként éppen az az életfajta jellemez, amelyet szellemi életnek nevezünk.

Az ilyen individuumok feletti rendszer individuális, konkrét megvalósulását nevezzük kultúrának. Hiábavaló volna, ha megpróbálnánk különbséget tenni kulturális és szellemi élet között. A fenti definíciónak elő kell segítenie a fogalom világos megértését. Az új rendszer rendelkezik a többi alacsonyabb rendű

életforma valamennyi, számunkra ismert rendszersajátosságával is; az információ- és energiaszerzés pozitív visszacsatolási köre itt is alapvetően ugyanazon a módon működik – még ha az őket működtető fiziológiai és fizikai folyamatok teljességgel különbözőek is.

Mint az előző alfejezetben olvashattuk, a szerzett tudás továbbadása az emberi kultúra rendszerében más mechanizmusokon alapul, mint egy-egy állat- vagy növényfaj rendszerének analóg folyamatai. Az energiafelvétel efféle információkon alapuló funkciói részben mások és újak: az ember az egyetlen élőlény, amely fajának energiagazdálkodása során olyan erőket képes hasznosítani, amelyek nem a nap sugárzó ener-giájából, növényi fotoszintézis révén kerültek az élő anyag körforgásába.

A szerzett tulajdonságok örökíthetősége révén azonban létrejön egy új kognitív apparátus is, amelynek funkciói annyiban szigorúan analógok a genoméival, hogy az információ megszerzését és rögzítését két különböző, egymással antagonisztikus és egyensúlyi viszonyban lévő mechanizmus végzi.

VIII. 4. A FONTOSNAK TARTOTT DOLOG

SZOCIÁLIS KONSTRUKCIÓJA

Az embernek kulturális tradíciója írja elő, mit és hogyan tanul meg, mindenekelőtt azonban annak a határait vonja meg igen élesen, mit nem szabad megtanulnia. Peter L. Berger és Thomas Luckmann

könyvéből tudjuk, milyen nagy mértékben befolyásolja megismerési funkcióinkat, hogy abban a kultúrában, amelybe tartozunk, mit tartanak „igaznak” és „helyesnek”. A velünk született „világkép-apparátus”-hoz szellemi-kulturális felépítmény járul, amely a velünk született kognitív mechanizmusok örökletes struktúráihoz nagyon hasonló módon munkahipotézisekkel szolgál a további egyéni tudásszerzésünk irányára vonatkozóan. Ez az apparátus ugyancsak tartalmazza a maga saját struktúráit. Mint minden struktúra, ezek is a szabadságfok korlátozását jelentik. Az az információ azonban, amelynek alapján ezek a munkahipotézisek felépülnek, nem a genomban kódolt készletből származik, hanem kultúránk sokkal fiatalabb és alkalmazkodóképesebb tradíciójából. Ezért kevésbé kipróbált és megbízhatóbb, de jobban megfelel a modern követelményeknek.

Mint már láttuk, azok a struktúrák, melyek a kulturális világkép-apparátusunkat meghatározó összes lényeges dolgot tartalmazzák, ugyanúgy anyagi természetűek, mint minden más, ami tudást tárol. Közülük azonban jó néhány abban különbözik az ugyanilyen funkciójú ember előtti struktúráktól, hogy nem élő anyag alkotja őket. Abból, amit egy kultúra össztudásként felhalmozott, s ami a világkép-apparátust, ezáltal pedig hordozói világnézetét meghatározza, mint azt a megfelelő helyen már említettük, sok mindent írásban vagy újabban lemezeken, illetve hangszalagon tárolnak.

Az emberi kultúra efféle „emlékezetsegítői” ellenére a kultúra hordozójának központi idegrendszere a

felhalmozódó tradíció tárolása érdekében hatalmas teljesítményre kényszerül. Arnold Gehlen, aki az embert, hangsúlyozva elégtelen szervi alkalmazkodását, hiánylényként jellemezte, elsiklott azon tény felett, hogy az ember agya olyan testi szerv, amely a lehető legjobban alkalmazkodott az emberi élet követelményeihez. Őseink agyféltekéi kétségkívül akkor nagyobbodtak meg, amikor a fogalmi gondolkodás és a szavakból álló nyelv fulgurációja örökíthetővé tette a szerzett tulajdonságokat. Ez alighanem kiváltott egy, a fulguráció váratlanságával megjelenő, a féltekék megnövekedésének irányába ható szelekciós nyomást. E feltételezést egy vita során Jacques Monod-tól mellékes megjegyzés formájában hallottam, mint afféle felettébb magától értetődő dolgot ejtette el. E kézenfekvő feltevést még sehol sem olvastam. Megismertem viszont számos, jóval erőltetettebb magyarázatot arra, miért nagyobbodott meg hirtelen a nagyagy az emberré válás idején. Az emberré válás nem más, mint a felhalmozódó tradíció fulgurációja, a nagyagy pedig e tradíció szerve.

Annak a hatalmas információtömegnek, amelyet a modern ember kulturális meghatározottságú világkép-apparátusa magában rejt, csak igen kis része tudatosul hordozójában. Ez az információkincs a „második természetévé” lett, ő pedig ahhoz hasonló naivitással tartja helyesnek és igaznak, amellyel a naiv realista szubjektumon kívüli realitásnak tartja pillanatnyi információt szállító érzékszervei jelentéseit. Mint erről már a Prolegomena elején szó volt, az objektivációs funkció – amely minden további és magasabb rendű megismerési lépés alapjául szolgál – annak a saját

apparátusnak az ismeretére épül, amely a külső valóságot leképezi. Kevesen vannak tisztában azzal, milyen nagy részük van aszociális és kulturális tényezőknek ezen apparátus és funkciói meghatározásában, és így mindannak meghatározásában, amit igaznak, helyesnek, bizonyosnak és valóságosnak tekintünk. A kutatónak, aki a valóságos dolgok tárgyiasítását tűzte ki célul, éppúgy kötelessége ismerni és számításba venni az emberi megismerésnek ezeket a kulturális meghatározottságú funkcióit és teljesítménykorlátait, mint világkép-apparátusunk apriorisztikus funkcióit.

Ez körülbelül a legnehezebb feladat, amelyet az objektív megismerésért küzdő ember maga elé tűzhet. Először: a kívánatos objektivációs teljesítményt gátolják második természetünkké vált érték-szempontjaink, másodszor pedig: a kultúra, a szellemi élet a bolygónkon megtalálható legmagasabb szinten integrált szerves rendszer, nekünk pedig nehezünkre esik, hogy egy még magasabb szintre jussunk, ahonnan szemügyre vehetjük.

Mégis az a dolgunk, hogy megtegyük. Éppen mert saját kultúránk világkép-apparátusunk lényeges részét alkotja, az objektivitásra való törekvés – amelyet e könyv elsőrendű feladataként jelöltünk meg – arra késztet bennünket, hogy eleget tegyünk Bridgeman posztulátumának. Mint már mondottuk, a kultúrát és szellemi életét azért vagyunk kötelesek természettudományos vizsgálat tárgyává tenni, mert felelősök vagyunk saját, betegség és pusztulás fenyegette kultúránkért.

IX. FEJEZET A kultúra mint élő rendszer

IX. 1. A FILOGENETIKUS ÉS KULTURÁLIS FEJLŐDÉS

ANALÓGIÁI

Azzal kezdenénk, hogy az emberi kultúrát ugyanazon kérdésfeltevés alapján és ugyanazzal a metodikával vizsgáljuk, amellyel összehasonlító törzsfejlődés-történészként szokás szerint minden élő rendszert megközelítünk. Ha elfogulatlanul egymás mellett szemléljük különböző állat- és növényfajok filogenezisét, valamint különböző kultúrák történetét, kétféle életfolyamatra ismerhetünk bennük, melyek ugyan különböző integrációs szinteken zajlanak, de mint általában minden, ami élő, „összekapcsolt hatalom- és tudásnyereséggel bíró vállalkozások”.

Különösen előítélet-mentes nézőpontból kiindulva, tegyük fel, hogy ismét ellátogat hozzánk az általunk már korábban is többször alkalmazott marsbéli zoológus. Ezúttal hivatásos törzsfejlődés-történész, aki jól kiismeri magát a különböző állatfajok, különösen az államalkotó rovarok szociológiájában, semmit sem tud azonban az emberi szellemről, még kevésbé a fejlődés ütemének arról a felgyorsulásáról, amelyet a szerzett-tulajdonságok átörökíthetősége idéz elő. Ha egy ilyen tudós például összevetné a New York-iak ruházatát és hajlékait a közép-új-guineai pápuákéival, bizonyosan azt hinné, hogy e kulturális csoportok

különböző fajokhoz, sőt talán különböző rendszertani nemekhez tartoznak. Mivel marslakónk mit sem tudna a fejlődési folyamatokhoz szükséges időtartamok nagyságrendjéről, a kulturális és törzsfejlődés-történeti fejlődési láncolatok tanulmányozása során esetleg egyáltalán fel sem tűnne neki, hogy két különböző történésfajtával van dolga.

A teremtő történés két különböző fajtája közti analógiák oly messzemenőek, hogy kutatásukra különböző tudományterületek egymástól függetlenül ugyanazokat a módszereket találták ki. A nyelvészek a jelenlegi szóalakok eredetét ugyanúgy hasonlóságaik és különbözőségeik összevetésével állapítják meg, ahogyan az összehasonlító morfológusok a testi jellegzetességek eredetét. Ugyanez az összehasonlító módszer alapjában véve a kulturális fejlődés minden területére alkalmazható.

Alkalmazására csak viszonylag későn került sor: ennek útjában ugyanazok az idealisztikus és tipológiai beidegződések álltak, amelyek a voltaképpeni értelemben vett viselkedéskutatás kései megszületéséért is felelősek voltak. Ugyanezen ideológiai indítékból számos történetfilozófus egészen a legutóbbi időkig ragaszkodott az egész emberiség egységes történeti fejlődésének posztulátumához. Csak A. Toynbee, O. Spengler és mások ismerték fel egyértelműen, hogy az emberi „civilizáció” egysége éppúgy fikció, mint a filetikus fejlődés törzsfájának egysége. Minden ágacska, minden faj saját költségére és kockázatára a maga irányába fejlődik – és pontosan ugyanezt teszi minden egyes kultúra is! Egy területen, amely addig csak paraszti közösségeknek és laza

törzsszövetségeknek adott otthont – ahogyan Hans Freyer mondja –, egyik napról a másikra templomok és piramisok, megerősített városok és birodalmak támadnak.

Az a körülmény, hogy ez különböző korokban és a földteke különböző pontjain ismételten megtörtént, mint Freyer mondja, a történetfilozófusokat „arra csábította, hogy afféle modellt konstruáljanak, amely, ha nem adott is magyarázatot a magas kultúrák e csodájára, érthető képletbe foglalta azt. Minél mélyebbre ás azonban a modern történettudomány a maga archeológiai módszereivel és az összehasonlító nyelvtudomány segítségével, annál kétesebb értékűvé válnak ezek a modellek, és annál egyértelműbben mutatkozik meg, hogy már a kezdetek is ugyanolyan határozottan egyediek, mint a dolgok későbbi menete.” Az emberi kultúrák tehát, ellentétben azzal, ahogyan az egységesítő történetfilozófia posztulálta, nem lineáris egymásutánban, egyetlen egységes törvényszerűséget követve keletkeznek, hanem pontosan úgy, ahogyan az állat- és növényfajok, egymástól függetlenül, miként a filogenezis kutatója mondaná: „polifiletikus módon” jönnek létre.

Bármikor keletkeztek is tehát azok a komplex élő rendszerek, amelyeket a történettudósok nyomán magas kultúráknak nevezünk, olyan fulguráció során jöttek létre, melyek azokkal az evolúciós lépésekkel analógok, amelyeknek az állatfajok köszönhetik kialakulásukat. Sőt arra is gondolhatnánk, hogy minden kulturális haladás már korábban meglévő és addig független alrendszerek integrációján alapul: magas kultúrák nyilvánvalóan különösen gyakran –

bár egyáltalán nem mindig – akkor keletkeztek, ha egy bevándorló nép közeli érintkezésbe került egy már letelepülttel. Úgy tűnik, idegen kultúrjavak oltóalanya – Paul Valéry szavával: „La Greffe” – gyakran szolgáltatott impulzust kulturális fulgurációkhoz. Ez a folyamat sajátosan a kultúrtörténetre jellemző, s a szerzett tulajdonságok örökíthetősége teszi lehetővé.

A magas kultúrák alighanem igen nagy befolyást gyakoroltak egymásra ilyen oltóalanyok által. Virágjában azonban valamennyi olyan módon különbözik minden másiktól, hogy a „fantasztikus” jelző is erőtlennek tűnik rá. Nincs fantázia, amely ekkora sokféleség kitalálására képes volna. „Ha összehasonlítjuk egymással kiragadott, de nagyságrend tekintetében egymással egyenértékű részeiket – mondja Freyer –, egy hieroglif írást egy ékírásossal, a gizehi piramisokat Ur és Uruk városok lépcsőzetes tornyaival, egy, az Óbirodalomból való domborművet Nramszin akkád király egykorú győzelmi sztéléjével, a minószi Kréta palotaépítményeit, falfestményeit, építő- és képzőművészetét a kortárs hettita birodaloméval – pillantásunk minden alkalommal egy másik világra esik, és intellektuális erőfeszítésünkbe kerül, hogy a különbségeket ne sarkítsuk ellentétekké.”

Az e mondatban megfogalmazott mély felismerés ugyanúgy érvényes a filogenetikusan keletkezett életformák sokféleségére, mint a kultúrák történetileg létrejött sokaságára. Valóban „intellektuális erőlködés” kell hozzá, ha el akarjuk nyomni magunkban azt az általános emberi hajlandóságot, hogy a különbségeket hamis módon ellentéteknek tekintsük. A fenomenális

világ ellentétpárokra osztása velünk született rendező elv, apriorikus, ősi logikai kényszer. A diszjunktív (egymást kizáró) fogalmak alkotásának ebből eredeztethető hajlama némely gondolkodónál nyilvánvalóan ellenállhatatlanul erős. Bármilyen fontos legyen is általános rendező elvként ez a logikai tendencia, sürgősen meg kell fékezni, mégpedig különösen akkor, ha valaki formák olyan sokaságát akarja történetileg megérteni, amely egy élő törzsfa növekedése és elágazása útján jött létre. A diszjunktív fogalmakban való gondolkodás az egyik gyökere annak a tipológiai besorolásnak és szisztematikának, amely hozzánk németekhez szemlátomást közel áll, és számos nagy gondolkodónkat, köztük Goethét megakadályozta abban, hogy felfedezze: az élőlények a törzsfejlődés története során keletkeztek. Ha pedig az emberi kultúrtörténet területén mondunk le a Freyer által szükségesnek mondott intellektuális erőfeszítésről, éppúgy ismeretektől esünk el, mint az általános törzsfejlődés-történet esetében.

Az világtörténés tervezett voltába vetett hit ugyancsak azok közé az imént említett ideológiai motívumok közé tartozik, amelyek a szellemtudományi irányultságú történészek számára lehetetlenné teszik, hogy olyannak fogadják el a kultúrtörténet menetét, amilyen. Az a tény, hogy a történelem és a filogenezis menetét egyaránt kizárólag a véletlen és a szükségszerűség kormányozza, tapasztalataink szerint nagyon sok ember számára egyszerűen elfogadhatatlan.

IX. 2. A KULTURÁLIS FEJLŐDÉS FILOGENETIKUS ALAPJAI

A filogenetikus és kulturális keletkezés párhuzamosságai és analógiái, mint erről az előző alfejezetben szó volt, könnyen ahhoz az elképzeléshez vezethetnek, hogy két processzusról van szó, amelyek egymás helyébe léphetnek, de amúgy egymástól függetlenül zajlanak, és ami okaikat illeti, semmi közük egymáshoz. E felfogástól egyenes út vezet a félrevezető diszjunktív fogalomalkotásig. Utóbbi szolgál alapul annak a széles körben elterjedt vélekedésnek, hogy a kulturális fejlődés afféle vízszintes határvonallal élesen elválasztható az azt megelőző törzsfejlődés eredményeitől, melyről azt szokás gondolni, hogy az „emberré válással” lezárult.

Ugyanebből a téves elgondolásból táplálkozik az a vélekedés is, hogy az emberi életben minden, ami „magasabb rendű” – elsősorban a szociális viselkedés finomabb struktúrái –, a kultúra függvénye, ezzel szemben minden, ami „alacsonyrendű”, ösztönös reakciókon alapul. A valóságban azonban az ember tipikus törzsfejlődéstörténeti keletkezés során lett a mai kultúrlénnyé. Az átstrukturálódás, amelyen az emberi agy a tradicionális tudás kumulációja miatt, ennek szelekciós nyomására átment, nem kulturális, hanem filogenetikus folyamat. A fogalmi gondolkodás fulgurációja után ment végbe. Valószínűleg ezzel egy időben egyenesedett fel a test, került sor a kéz, illetve az ujjak izomzatának finomabb differenciálódására.

Az sem tételezhető fel, hogy fajunk törzsfejlődés-történeti változása nyugvópontra jutott. Az emberi

élettér gyors változása, s az ez által támasztott követelmények éppenséggel azt sejtetik,hogy a homo sapiens napjainkban gyors genetikai változáson megy át. E feltételezés mellett szól néhány megfigyelés is: például gyorsan növekszik az ember testmérete, sokasodnak domesztikációfüggő jellegzetességei. Bele kell nyugodnunk, hogy az ember fejlődése során kétfajta folyamat zajlik, mégpedig igen különböző tempóban, de egymással nagyon szoros kölcsönhatásban: a lassabb evolúciós és a sokszorta gyorsabb kulturális fejlődés.

A viselkedéstudomány egyik legfontosabb feladata, hogy megkülönböztesse egymástól e két folyamat hatásait, és visszavezesse őket valódi okaikra. A szociális viselkedés filogenetikusan programozott normáinak megkülönböztetése a kulturális meghatározottságúaktól először is azért rendkívül fontos, mert patologikus zavarok esetén, aszerint hogy a viselkedés elemeinek egyik vagy másik fajtájáról van szó, egészen más terápiás lépések szükségesek. Másodszor: alapvető elméleti jelentősége van annak, hogy megállapítsuk, honnét származik az alkalmazkodást kiváltó információ, amely egy bizonyos viselkedésmód fajmegtartó értékét megalapozza.

Az összehasonlító módszertan a szükséges elemzés elvégzéséhez többféle eszközt ad kezünkbe. Ezek egyike annak a relatív sebességnek a megállapítása, amellyel egy bizonyos jellegzetesség vagy jellegzetességcsoport az idők során változik. Míg a szerzett tulajdonságok örökölhetősége már a fogalmi gondolkodás fulgurációjával színre lépett, és

sokszorosára növelte annak sebességét, az egyes építőelemek és strukturális princípiumok változása igen különböző sebességgel zajlott. A sejtmag struktúraelve például az egysejtűtől az emberig ugyanaz maradt, a genom mikrostruktúrája még régebbi. Az élőlények különböző törzseinek makroszkopikus felépítése ezzel szemben a fejlődésnek ugyanabban a korszakában az elképzelhető legváltozatosabb formákat öltötte. Egy légyölő galóca és egy homár, egy tölgyfa és egy ember olyannyira különböznek egymástól, hogy ha az élő törzsfának csak ezeket a „tenyészcsúcsait” ismernénk, nem egykönnyen jutnánk arra a gondolatra, hogy közös kezdeményekből származnak, márpedig minden kétséget kizáróan így van. Éppen a formáknak ez a zavarba ejtő sokfélesége csábított arra, hogy alkalmazni kezdték a tiszta tipológia kétségbeesett rendező eljárását.

Az összehasonlító törzsfejlődés-történetben ma nagy jelentőséggel bír annak megállapítása, mekkora a tulajdonságok áramlásának sebessége. Azokat a jellegzetességeket, amelyek nagy csoportok sajátjai, jó okkal tekinthetjük „konzervatívok”-nak. Ha például a sejtmag, miképpen azt említettük, minden sejtmaggal rendelkező lénynél – az „eukariótáknál” – ugyanabban a formában van meg, joggal következtetünk arra, hogy ez a struktúra nagyon régi, s ezért igen nagy a „taxonómiai tekintélye”. Minél kisebb az egy bizonyos jellegzetesség által egyesített taxonomikus csoport, általában annál fiatalabb az illető tulajdonság. A jellegzetességek filogenetikus változásainak leggyorsabb és leglassabb formái közt az elképzelhető

összes átmenet megtalálható. Közülük a leg-gyorsabbak tempója mindenesetre eléri a kultúrtörténeti folyamatokét. Számos háziállat például a történelem során változott meg ősformáihoz képest annyira, hogy új fajoknak tekinthetjük őket.

Az általunk ismert filogenetikus folyamatok e leggyorsabbikának tempója is olyannyira elmarad azonban a kultúrtörténeti változásoké mögött, hogy e sebességkülönbség mindkettő azonosításakor felhasználható. Ha úgy találjuk, hogy bizonyos mozgásmódok és a szociális viselkedés bizonyos normái általános emberiek, azazhogy valamennyi kultúra minden emberénél ugyanabban a formában mutatható ki, bizonyossággal határos valószínűséggel kijelenthetjük, hogy filogenetikusan programozottak, és örökletesen rögzültek. Más szavakkal: rendkívül valószínűtlen, hogy ilyen hosszú időn át változatlanok maradnak azok a viselkedési normák, amelyek csak a tradícióban gyökereznek. Emberi viselkedésmódok filogenetikus programozottságának ilyesféle igazolása meglepő hasonlóságokat mutat két egymástól látszólag távol álló tudományágban. Az első a kettő közül az emberre alkalmazott összehasonlító viselkedéstudomány. Művelőjének jó oka van feltételezni, hogy az érzelmi szféra, mely oly fontos szerepet játszik szociális viselkedésünk motiválásában, különösen sok filogenetikusan rögzített, örökletes elemet tartalmaz. Mint már Charles Darwin is tudta, a kedélyállapot-változásokat kifejező mozgások között különösen sok a velünk született, az emberre mint fajra jellemző mozgásmód. I. Eibl-Eibesfeldt e feltételezésből kiindulva valamennyi hozzáférhető

kultúrára kiterjedő összehasonlító vizsgálódás tárgyává tette az ember kifejező mozgásait. Nagyszámú tipikus kifejező mozgást vett filmre, amelyek bizonyos standardizálható szituációkban, üdvözléskor, búcsúkor, veszekedéskor, udvarláskor, illetve öröm, félelem, rémület stb. kifejezéseképpen előre megjósolható módon lépnek fel. A kamera objektívje elé prizmát szereltek, úgyhogy a felvétel valóságos iránya merőleges volt a beállítás látszólagos irányára, azaz a filmezett emberek viselkedését nem befolyásolta elfogódottság. Az eredmény éppoly egyszerű volt, mint amilyen meglepő: a kifejező mozgásformák még a lassítás segítségével végzett igen alapos elemzés során is azonosnak bizonyultak Közép-Új-Guinea pápuáinál, a Felső-Orinoco waika indiánjainál, a Kalahári busmanjainál, a Kaoko-síkság otj-himbáinál, Ausztrália ős-lakóinál, igen művelt franciáknál, dél-amerikaiaknál és nyugati kultúránk más képviselőinél.

A másik tudományág, amely az előbbiektől függetlenül tökéletesen azonos eredményekre jutott, meglepő módon a nyelvészet, azaz a nyelv és a nyelvi logika összehasonlító vizsgálata. Egy alkalommal, amikor a nyelvi megértés általános problémáiról vitatkoztunk, feleségem csodálkozásának adott hangot, hogy a nyelvek egyáltalán fordíthatók. Minden tanulni vágyó ember egészen bizonyosan felteszi a kérdést, hogyan mondják magyarul vagy japánul azt, hogy „már”, vagy „habár”, vagy „mindenesetre” és csodálkozik, ha az adott nyelvben kivételesen nincsen pontos megfelelőjük. Ma már tudjuk, hogy bármely néphez és kultúrához tartozzék

is, minden emberrel vele születnek a gondolkodás bizonyos struktúrái, amelyek nemcsak a nyelv logikai felépítésének szolgálnak alapjául, hanem a gondolkodás logikáját mint ilyet is meghatározzák. Noam Chomsky és L. H. Lenneberg e tényeket a nyelvi struktúra összehasonlító vizsgálata során következtették ki; Gerhard Hopp más módon alakított ki hasonló felfogást a nyelv és a gondolkodás egységéről. Evolution der Sprache und Vernunft (A nyelv és az értelem evolúciója) című könyvében kimutatja, „mennyire hibás a szellemet külső és belső részre, nyelvre és gondolkodásra osztani, amikor a valóságban ezek egyugyanazon dolog két oldalai”. A szellemtudományok művelői közül egyedül az osztrák magántudós, dr. F. Decker hangoztat Höppéivel rokon nézeteket. Aligha tagadja bárki is, hogy a fogalmi gondolkodás és a szavakból álló nyelv magasabb rendűvé differenciálódásuk során kölcsönösen befolyásolták egymást. Már az önmegfigyelés is arról győz meg, hogy nehéz logikai műveleteknél a nyelvi megfogalmazást hívjuk segítségül – legyen bár ez mindössze mnemotechnikai eszköz –, olyasféle-képpen, ahogyan a számoláshoz ceruzát és papírt használunk. A logikus gondolkodás struktúrái kétségkívül már megvoltak a szintaktikus nyelv előtt, de ugyanennyire bizonyos, hogy differenciáltságuk mai fokát sohasem érték volna el, ha a gondolkodás és a beszéd közt nem éppen ez a kölcsönhatás jött volna létre.

Rokon, azaz közös elődöktől származó formák összehasonlításán kívül a viselkedéskutatónak még egy eszköz áll rendelkezésére, hogy megkülönböztesse

egymástól az individuálisan megtanult, tradíció útján szerzett és a filogenetikus úton létrejött örökletes viselkedésmintákat: ha a kísérleti állatot születésétől vagy a tojásból való kikelésétől fogva mesterséges körülmények közt neveljük, és szándékosan megfosztjuk bizonyos információszerzési lehetőségektől. Ember esetében magától értetődő okokból ilyen kísérletekre nincsen mód, nagyon is lehetséges azonban kiértékelnünk a tapasztalás-megvonás ama szörnyű „kísérleteit”, amelyeket a természet vakon és süketen született gyerekeken „hajt végre”. I. Eibl-Eibesfeldt ezeknek a szerencsétlen gyerekeknek a kifejező mozgásait ugyanazzal a metodikával és kérdésfeltevéssel filmezte, illetve elemezte, mint amelyet kultúrastúdiumai során alkalmazott. Az eredmény éppoly egyszerű volt, mint amilyen sokatmondó: ugyanazok a kifejező mozgások, amelyek a különböző kultúráknál azonosak voltak, a vakon és süketen születetteknél is kivétel nélkül ugyanazon a módon jelentek meg. Ezzel megdől az a számos antropológus által máig makacsul védelmezett elmélet, hogy az ember összes szociális és kommunikatív viselkedését kizárólag a kulturális tradíció határozza meg.

Chomsky és iskolájának nyelvészei, mint mondottuk, lényegében ugyanazzal a módszerrel érték el eredményeiket, amellyel Eibl-Eibesfeldt bizonyította a kifejező mozgások genetikai programozottságát: a minden emberi kultúrában érvényes törvények absztrakciója útján. A nyelvészek feltételezését, akárcsak a humán etológusokét, szilárdan alátámasztják az ontogenezis – főképpen

tapasztalásmegvonás feltételei közt végzett – vizsgálatának eredményei.

A gyerek beszédtanulása során már normális körülmények között is kiderül, hogy nem papagáj módjára utánozza a szavakat és mondatokat, hanem eleve birtokában van a mondatalkotás bizonyos szabályainak. Ahogyan Otto Koehler egyszer találóan mondta, a gyerek valójában nem beszélni tanul meg, hanem a szókincset sajátítja el. A süketen és vakon született gyerekek tanulmányozása csak ritkán szolgál értékes adalékokkal a gondolkodás és a nyelv örökletes struktúráival kapcsolatban, éspedig nyilvánvalóan azért, mert csak rendkívül ritkán fordul elő, hogy a látást és a hallást egy központi károsodás anélkül kapcsolná ki, hogy egyidejűleg az agy egésze is sérülne – azaz anélkül, hogy a logikus gondolkodás is jelentősen károsodna.

Ismerünk azonban egyetlenegy esetet, amelynek hatalmas ismeretforrás-értékét manapság gyakran azért becsülik alá, mert egy ostoba tudományos divat megtiltja, hogy az olyan egyszeri megfigyeléseket, amelyeket se „reprodukálni”, se statisztikailag kiértékelni nem tudunk, legitim tudományos ismeretforrásként aknázzunk ki. Arról az egyszerű beszámolóról beszélek, amely Anne M. Sullivan tollából jelent meg süketnéma és vak tanítványa, Helen Keller szellemi fejlődéséről. Felbecsülhetetlen értékű dokumentum; értékét az adja, hogy egy kivételesen szerencsés találkozás folytán egy nagy tehetségű pedagógus – egyszersmind kitűnő megfigyelő – egy kiváló képességű, sőt szinte már zseniális gyereket tanított és figyelt meg, akit a

természet egy szörnyű „kísérlete” az érzékelés két legfontosabb területén fosztott meg mindenféle tapasztalástól.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon e páratlan tudásforrás miért nem vált jóval ismertebbé a pszichológusok és viselkedéskutatók körében. Azt hiszem, tudom a választ. Anne M. Sullivan azt írja, tanítványa hihetetlen könnyedséggel és gyorsasággal oldott meg egy látszólag megoldhatatlan feladatot: egyetlen eszköz, a tenyerébe ujjal írt ábécé segítségével megtanulta a szavakból álló nyelvet és igen bonyolult fogalmak alkotását. Beszámolója bárki számára, aki behaviorisztikus dogmák foglya, szükségképpen teljességgel hihetetlennek tűnik. Aki azonban ért valamit az etológiához, és ismeri a fentebb említett modern nyelvtudomány eredményeit, maradéktalanul hitelt ad Anne Sullivan elbeszélésének – jóllehet az elbeszélő néhány dolgon nyilvánvalóan kevésbé csodálkozik, mint olvasója.

Anne Sullivan 1887. március 6-án kezdte tanítani az 1880. június 27-én született Helen Kellert. A gyerek addig szinte állandóan anyja ölében ült, aki gyengéd empátiával tett eleget a kicsi tapintásiinger-igényének. Helen ekkor, mint Anne Sullivan egy későbbi megjegyzéséből kitűnik, mindössze két, éhségét és szomjúságát kifejező gesztussal rendelkezett, és semmiféle szimbolikus vagy nyelvi közlést nem értett. Anne Sullivan azzal kezdte a tanítást, hogy a kislány tenyerébe ujjábécével nem egyszerűen szavakat, hanem eleve egész mondatokat írt – ugyanúgy, ahogy a naiv nevelő egy halló gyerekhez beszél. Két nappal érkezése után egy babát ajándékozott Helennek –

ilyennel korábban már mintha játszott volna –, és a „doll” (baba) szót betűzte a tenyerébe. Ugyanezt a legkülönbözőbb tárgyakkal is folytatta, tehát például nem leegyszerűsített, képszerű szimbólumokat, hanem kezdettől fogva a normális betűírást alkalmazta.

Mielőtt értesültem volna az eljárás eredményéről, arra a kérdésre, hogy vajon egy süket és vak ember ezen a módon – tehát anélkül, hogy először megtanult volna beszélni – azonnal képes-e megtanulni olvasni, habozás nélkül nyomban nemleges választ adtam volna. Helen azonban már taníttatásának első napján logikai kapcsolatot teremtett a jel és a kívánt tárgy megkapása között, sőt mi több, a jelet motorikusan reprodukálta és visszaküldte! Ekkor természetesen még nem jutott el a tapintási kép formájában kapott betűk absztrakciójáig. Egyszerűen a tapintási ingerek sorára reagált, melyeket azután, ha tökéletlenül is, de felismerhetően visszaadott. Ám az, hogy ezt egyáltalán megpróbálta, egyszerűen túlmegy a hihetőség határán!

Március 20-án Helen úgy próbálta megértetni magát szeretett kutyájával, hogy az első szót, amelyet megtanult – a „doll”-t –, az állat mancsára írta. Március 31-én tizennyolc főnevet és három igét használt, és kérdezősködni kezdett tárgyak nevei felől: tanítónőjéhez hozta őket, és odanyújtotta a tenyerét, hogy az beleírja a választ. Egyértelmű igénye volt tehát arra, hogy efféle logikai kapcsolatokat sajátítson el. Erről bárkinek Ádám juthat eszébe, aki a világgal való érintkezését azzal kezdte, hogy neveket adott a dolgoknak.

Az, hogy Helen ekkorra még nem fogta fel maradéktalanul a szószimbolika elvét, többek közt abból derül ki, hogy eleinte nem tudott különbséget tenni főnevek és igék közt. „A mug (bögre) és a milk (tej) szavak – írja Anne Sullivan – nagyobb nehézséget okoztak Helennek, mint bármi egyéb. A két főnevet a »drink« igével keverte. Az ivást jelentő szót nem ismerte, úgy segített tehát magán, hogy valahányszor a mug vagy a milk szót betűzte, pantomim formájában eljátszotta az ivást (kiemelés tőlem – K. Lorenz).” Itt egészen mellékesen és érintőleg valami nagyon fontosról értesülünk, amit Anne Sullivan már beszámolója korábbi részében is nagy nyomatékkal hangsúlyoz: a süketnéma és vak gyerek mozgásmódok utánzásához folyamodott, hogy megértesse magát. Ez nem áll messze a valódi szimbólumalkotástól, miként azok a jelek sem, amelyeket már megtanult megérteni, sőt leadni is. E jelek eleinte kizárólag – Jakob von Uexküll kifejezésével élve – „akciótárgyakra” vonatkoztak; a „doll” egyszerre jelentette a babát és a vele való játékot, a „cake” a süteményt és annak megevését. Ezért nem tudta a gyerek megkülönböztetni kezdetben a „bögre”, „tej” és „inni” fogalmakat.

A tárgy- és tevékenységszimbólumok szétválasztására Helen Kellernél rendkívül drámai módon került sor. A leghelyesebb, ha ezzel az eseménnyel kapcsolatban szó szerint idézem Anne Sullivan leírását. Április 5-én így ír: „Amikor ma reggel mosakodtam, a víz megnevezését tudakolta. Ha tudni kíván valamit, utal rá, és megsimogatja a kezem. A tenyerébe írtam a w-a-t-e-r (víz) szót, aztán a reggeli

utánig nem is gondoltam rá. Akkor eszembe jutott, hogy az új szó segítségével egyszer s mindenkorra megvilágíthatom számára a mug és a milk szavak közti különbséget. Odamentünk a szivattyús csaphoz, Helennel a kifolyó víz alá tartattam a poharát, magam pedig szivattyúztam. Amikor a hideg víz előtört, és megtöltötte a poharat, szabad kezébe beleírtam: w-a-t-e-r. Úgy tűnt, a szó, amely így közvetlenül követte a kezére ömlő hideg víz érzékelését, meghökkenti. Elejtette a poharat, s csak állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Vonásait soha nem látott fény derítette fel. Többször leírta a »water« szót, aztán lekuporodott, megérintette a földet, s a nevét kérdezte. Aztán a szivattyús csap, majd a rács felől tudakozódott. Majd hirtelen megfordult, és a nevemet kérdezte. »Teacher« (tanító) – írtam a tenyerébe. Ebben a pillanatban a dajka odavitte Helen kishúgát a csaphoz. »Baby« – írta Helen megérintve a dajkát. A visszaúton rendkívül izgatott volt, minden tárgynak, amelyet megérintett, megkérdezte a nevét, úgyhogy rövid néhány óra alatt harminc szóval gazdagította szókincsét.” Másnap Anne Sullivan hozzáfűzi: „Helen ma reggel csak úgy sugárzott, tündér módjára repesett egyik tárgytól a másikig, kérdezgette, mi micsoda, és örömében megcsókolt. Amikor este lefeküdtem, Helen önként karjaimba vetette magát, és megcsókolt, én pedig azt hittem, szétveti szívemet az öröm.” Miként Sullivan könyvének korábbi részéből tudjuk, a tanítónő és növendéke viszonyát addig kemény fizikai küzdelemben kiharcolt hierarchia határozta meg. A tisztelethez azonban most meleg szeretet és hála is járult.

Éppoly jellemző, mint amennyire sajnálatos, hogy a későbbi szakirodalomban egyetlen beszámoló sem található, amely akár csak hasonló világossággal ábrázolná a szimbólumértés kialakulását, mint ez a nem eléggé ismert könyv, illetve a belőle idézett részlet. Anne Sullivan okos, sőt zseniális nő volt, s az a ritka szerencse jutott osztályrészéül, hogy taníthatott egy gyereket, akinek kizárólag érzékelési képességei sérültek, egyéb agyi képességei nem. Ugyancsak szerencsés körülmény, hogy a tanítónő és növendéke elég korán kerültek érintkezésbe, hogy kapcsolatukat még ne terhelhessék annak a pszichológiai irányzatnak a dogmái, amelyek minden egyes megfigyelést „anekdotikus”-nak, és mindenféle érzelmi részvételt a tudománnyal ellentétesnek tartanak, így aztán a csupa szív, naiv Anne Sullivan pedagógiailag helyesen cselekedett, és sikereiből etológiailag helyes következtetéseket vont le. A megállapítások, amelyeket a gyerek beszédtanulásával kapcsolatban tesz, erősen emlékeztetnek arra, amit mi Eibl-Eibesfeldt, Garcia és mások vizsgálatai nyomán örökletes tanulási diszpozíciónak nevezünk. Azt írja például: „A gyermek a tanulás képességével jön a világra, és magától tanul, feltéve, hogy nem szenved hiányt az ehhez szükséges külső ingerekben.” Másutt így ír Helenről: „Tanul, mert nem tehet másként, pontosan úgy, ahogyan a madár repülni tanul” – az tudniillik örökletesen is rendelkezik a repülés képességével!

Noam Chomsky vizsgálataiból tudjuk, milyen magas fokon differenciált és milyen sok részletében eleve meghatározott a fogalmi gondolkodás általános

emberi, örökletes apparátusa.6 Nem gondolkodni tanulunk, hanem a dolgok szimbólumait és a köztük lévő kapcsolatokat tanuljuk meg – ugyanúgy, ahogyan tesszük ezt a szókincs esetében is. Mindaz, amit megtanulunk, eleve készen álló keretszerkezetbe illeszkedik, amely nélkül nem tudnánk gondolkodni, sőt amely nélkül emberek sem volnánk. Alig ismerünk azonban tényeket, melyek olyan meggyőzően bizonyítanák ennek a fogalmi gondolkodást, a szimbólumalkotást és a szimbólumértést szolgáló apparátusnak a létezését, mint Anne Sullivan sal-langmentes és elfogulatlan beszámolója.

Helen Keller fogalmi gondolkodása meglepő gyorsasággal fejlődött ki – elsősorban ez mutatja,hogy itt nem egy addig hiányzó dolog alakult ki, hanem valami már meglévő lépett működésbe, valami, ami csak arra várt, hogy aktivizálják. A kislány már az oktatás első napján értelmesen visszaadja (azaz: alkalmazza – a ford.) az elsajátított szimbólumokat. Tizennégy nap múltán a kutyának próbál lebetűzni valamit, tizenegy nappal később több mint harminc, betűkből álló jellel rendelkezik, melyek közül négyre aktív kérdezés útján tett szert, öt nappal ezután egyszer csak megérti a főnév és az ige közti különbséget, és már tudja, hogy minden dolgot és tevékenységet „hívnak” valahogy. Tizenkilenc nappal később Helen mondatokat alkot: amikor újszülött húgocskájának kemény cukorkákat adna, s ebben megakadályozzák, ezt írja a tenyerébe: „Baby eat no” (baba eszik nem). Majd közvetlenül ezután: „Baby teeth no, baby eat no”. Újabb tizennégy nap múltán Helen használja az „és” kötőszót. Ha utasítják, hogy

csukja be az ajtót, spontán módon hozzáteszi: „and lock” (és bezárni). Ugyanezen a napon rálel kutyája újszülött kölykeire, s a felnőtteknek, akik nem tudnak róluk, így számol be: „baby dog” (baba kutya). Ugyancsak ezen a napon, miután alaposan megdédelgette és megtapogatta a kutyát, a következő kijelentést teszi: „Eyes shut, sleep no” (szemek csukva, aludni nem). Még aznap elsajátítja a „very” határozószót is.

Egyértelmű igénye van arra, hogy új szójelentéseket tanuljon meg, ami abból derül ki,hogy valahányszor hozzálát, hogy megértse egy-egy újabb szó jelentését, a szimbólum különféle alkalmazási módjaival teszi próbára értelmét. A „very” esetében ezt mondja: „baby small, puppy very small” (baba kicsi, kutyakölyök nagyon kicsi) (azt, hogy a „baby dog” helyett a „puppy”-t alkalmazza, azonnal megtanulta); majd hoz két kicsiny, de különböző nagyságú követ, egymás után megmutatja tanítónőjének, és így szól: „kő kicsi – kő nagyon kicsi”.

Nem egészen három hónap telik el, és Helen, aki addig egyetlen szót sem ismert, Braille-írással tökéletesen értelmes levelet ír egy barátjának, s úgy rákap az olvasásra, hogy este a tiltás ellenére is magával visz az ágyba egy Braille-könyvet, hogy a takaró alatt olvashassa. Néhány nappal később, amikor megmutatják neki egy koca újszülött malacait, megkérdezi: „Did baby pig grow in egg? Where are many shells?” (Nőtt baba-disznó tojásban? Hol sok héj?) Július végéig megtanul olvashatóan és gyorsan ceruzával írni, s ezt arra használja, hogy megértesse magát. Ekkoriban fedezi fel a „miért?” és „mi végre?”

kérdéseket, és mohó tudásszomja szinte már terhes környezetének. Szeptemberben elkezdi helyesen használni a névmásokat, s nem sokkal később megjelenik a „lenni – to be” ige is. A névelőt még jó ideig feleslegesnek tartja. 1888 szeptemberében elsajátítja a kötőmódot, a casus realist és irreálist pedig nemcsak hogy helyesen, de feltűnő előszeretettel hasz-nálja, s olyan választékos és elegáns szintaxisra törekszik, amely egy nyolcéves kislánynál szinte af-fektáltnak hat. Gondoljuk meg, ennek a gyereknek egyszerűen minden tapasztalását – a szép és a jó megtapasztalását is – kizárólag a betűírás közvetítette, s tisztán nyelvi természetű volt. Nem csoda, hogy annyira szerette a nyelvet.

Anne Sullivan, mint maga írja, „teljességgel száműzte az oktatásból a nyelvtant annak zavarba ejtő mennyiségű osztályozásával, kategóriájával és paradigmájával együtt”, de Helennel sohasem leegyszerűsített mondatokban, hanem mindig a helyes szintaxist alkalmazva, a határozószókat és a névmásokat sem elhagyva beszélt. Helen ezzel ellentétben eleinte egyszerű mondatokban beszélt, melyekbe azonban utóbb egymás után vett fel további elemeket, végül, mint mondottuk, a névelőt. Anne Sullivan így ír arról a meglepő gyorsaságról, ahogyan Helen Keller e hatalmas feladattal megbirkózott: „Különösnek találom, hogy olyasmiken csodálkozunk, ami végül is oly egyszerű. Bizonyos, hogy egy gyereknek ugyanolyan könnyű megtanítani egy olyan fogalom nevét, amely egyértelműen ott van a lelkében, mint egy tárgyét, mindenesetre herkulesi munka volna szavakat tanítani egy gyereknek, ha az illető fogalmak

nem volnának ott eleve a lelkében.” Sullivan azonban nem veszi észre, hogy a nyelvtan és a nyelvi logika összes bonyolult szabályának absztrahálása, amelyet Helen Keller 1887 márciusától 1888 szeptemberéig maradéktalanul végre kellett hogy hajtson, tagadhatatlanul még nagyobb teljesítmény volt, mint a szókincs és a szimbólumértelmezések megszerzése. Ez a képtelenül hatalmas teljesítmény az én szememben cáfolhatatlanul igazolja Noam Chomsky teóriáinak helyességét.

Az I. Eibl-Eibesfeldt által kimutatott általános emberi kifejezési formák, illetve a gondolkodás és a beszéd imént tárgyalt, ugyancsak örökletes struktúrái csak két példája azoknak a viselkedésmintáknak, amelyeknek programját fajunk, saját filogenezise során, kialakította, és genomjában megőrizte. Feltételezhető, hogy számtalan más viselkedési norma létezik, amelyre ugyanez igaz. Mint mondottam, már Charles Darwin megsejtette, hogy a legtöbb érzelem és indulat – az angol „emotion” olyan fogalmi tartalmat jelöl, amely mindkét német szóét (Gefühl és Affekt) magában foglalja –, valamint a külön-külön hozzájuk rendelt viselkedésmódok „ösztönösek”, azaz fajunk genetikailag rögzített sajátságai. Darwin általánosabb sejtésének helyességét még inkább valószínűsíti, hogy Eibl-Eibesfeldt igazolta: ugyanez egészen bizonyosan igaz az érzelmek és indulatok külső kifejeződésére is. Nagyon valószínű, hogy az emberi viselkedés velünk született normái különösen fontos szerepet játszanak az emberi társadalom struktúrájában. Lionel Tiger és Robin Fox antropológusoknak sikerült kidolgozniuk az emberi társas viselkedés „biogrammatikáját” –

munkájuk során hasonló kérdésfeltevést és módszereket alkalmaztak, mint Eibl-Eibesfeldt és a Chomsky körül csoportosuló nyelvészek. Könyvük, a The Imperial Animal (Az uralkodó állat) zseniális munka, és a benne megfogalmazott megállapítások minden merészségük ellenére abszolúte meggyőzőek.

Az örökítőanyagban rögzített viselkedési programok közös sajátossága, hogy ellenállnak az emberi kultúrából kiinduló változtató hatásoknak. A magas fokon differenciált viselkedésmód-komplexumok, melyek létezését oly sok oldalról sikerült meggyőzően igazolni, valamennyi kultúra minden emberének megváltoztathatatlanul és ugyanabban a formában sajátjai. E tény nagy jelentőségét az mérheti fel igazán, aki tudja, hogy egyébként az egész világon mennyire eltérnek egymástól a különböző kultúrák szokásai, alkotásai és eszményei – hadd emlékeztessek Hans Freyer fentebb idézett mondataira.

Az efféle viselkedési normák azonossága korántsem csak azt jelenti, hogy függetlenek a kulturális befolyásoktól, hanem azt is, hogy legyőzhetetlen ellenálló erővel védekeznek ellenük. A szóban forgó viselkedési struktúrák bizonyítható szilárdsága valószínűsíti, hogy nélkülözhetetlen támasztó funkcióval rendelkeznek. Társas, kulturális és szellemi magatartásunk vázát, úgyszólván csontvázát alkotják, s ezzel meghatározzák az emberi társadalom formáját. Az ember, mint Arnold Gehlen mondja, „természettől fogva kultúr-lény”, azaz már természete és genetikai jellege is olyan, hogy sok struktúrája csakis a kulturális tradíció révén válik működőképessé. E struktúrák

azonban eleve szükségesek, hogy kultúra és tradíció egyáltalán kialakulhasson. A megnövekedett ENDHIRN13, amely csak a kultúra tradíciójának felhalmozódásával jött létre, nélkülük funkciótlan volna. Ugyanez igaz legfontosabb részére, a beszédközpontra, amelynek működése nélkül nem léteznék logikus és fogalmi gondolkodás. Másfelől azonban: a beszédközpont működésképtelen volna, ha a kulturális tradíció nem szállítaná neki a sok évezredes kultúrtörténet során kialakult nyelv vokabuláriumát.

Amikor megpróbáljuk megérteni, vagy didaktikailag mások számára is érthetővé tenni, hogyan épül fel és működik egy komplex élő rendszer, ezt rendszerint a legkevésbé változékony elemeivel kezdjük. Minden anatómia-tankönyv a csontváz ábrázolásával kezdődik. Ennek a megszokottá vált eljárásnak megvan a maga oka – az az egyszerű és meggyőző megfontolás, hogy miközben azt a sokféle kölcsönhatást tanulmányozzuk, amelyek az ilyen rendszert alkotják, a legkevésbé változékony elemekkel legtöbbször mint okokkal, és csak a legritkább esetben mint okozatokkal találkozunk.

Az etológiában bebizonyosodott, hogy egy állatfaj vizsgálatát egy úgynevezett etogram felállításával – az illető fajra jellemző, filogenetikusan programozott viselkedésmódok számbavételével – kell kezdeni. Az emberi viselkedés mélyebb megértését mindeddig egyebek közt az akadályozta, illetve akadályozza ma is, hogy a filozófiai antropológia makacsul elutasítja,

13 -telencephalon – végagy -a jav.

hogy az ember örökletes viselkedési struktúráinak létezését, akár csak mint lehetőséget is, fontolóra vegye.

Ez annál is inkább baj, mert az emberi viselkedés állandó elemei bizonyosan nagy szerepet játszanak a kulturális fejlődés kórtanában. Valószínű például, hogy a magas kultúrák rendszeres elhalását, amelyet elsőként Oswald Spengler fedezett fel, az okozza, hogy hordozóik filogenetikusan programozott, illetve tradíció által meghatározott viselkedésmódjai nem azonos sebességgel fejlődnek. Az ember kulturális fejlődése faképnél hagyja „természetét”, s a szellem, miként Ludvig Klages felismerte, a lélek ellenfelévé válhat. Minél előbb szükséges volna többet megtudnunk ezekről a jelenségekről.

IX. 3. FAJOK ÉS KULTÚRÁK DIVERGENS FEJLŐDÉSÉNEK

KIALAKULÁSA

A történelem és a különböző kultúrák történeti összefüggései, miként erről fejezetünk első alfejezetében szó volt, ugyanazzal a módszerrel kutat-hatók, mint a törzsfejlődés története és a különböző állatfajok rokonsági kapcsolatai. Ez a tény már önmagában is messzemenő analógiák meglétét bizonyítja. Mivel „egy faj” vagy „egy kultúra” keletkezésének módját azoknak a fogalmaknak a megalkotásához is ismernünk kell, amelyeket ezekkel az elnevezésekkel összekapcsolunk, szükségszerű, hogy ezzel (ti. a keletkezés módjával) is behatóbban

foglalkozzunk. Ha egy azonos fajú állatokból álló populáció

mindörökre kettéválik, például mert egy geológiai esemény az illető faj elterjedési területét kettéosztó, áthághatatlan válaszfalat hoz létre, az elkülönült populációrészek további fejlődése eltérő irányokban folytatódik tovább. Akkor is így történik, ha az életfeltételek a két egymástól elválasztott elterjedési területen nem idéznek elő eltérő irányú szelekciót. A változásokat okozó örökítőanyag-választás véletlenszerűsége önmagában is elegendő, hogy a két populációt – lévén, hogy nem folyik köztük géncsere – egymástól különbözővé tegye.

Fordított helyzetben az egy populáción belüli állandó örökítőanyag-csere, az úgynevezett panmixia megakadályozza, hogy az illető populáció két fajra hasadjon – akkor is, ha részei más-másfajta szelekciónak vannak kitéve. Vegyük azt a leegyszerűsített példát, hogy az éghajlat egy emlősfaj elterjedési területének északi szélén a szőrzet megvastagodását kiváltó, déli szélén pedig ezzel ellentétes szelekciós nyomást fejt ki. Amíg az északi és déli populáció közt akadálytalanul zajlik a géncsere, a faj morfológiai fejlődése szükségképpen kompromisz-szumszerű lesz: mindkét követelménynek igyekszik eleget tenni. Ha az északi és a déli populációt a géncsere valamilyen beszűkülése elválasztja egymástól, lehetővé válik, hogy a mindenkori szelekciós nyomás kitenyéssze a szükséges speciális alkalmazkodás genetikai berendezéseit. Ernst Mayr megalapozott nézete szerint teljesen új faj kialakulására alapvetően csak – legtöbbször földrajzi –

elszigeteltség következtében kerülhet sor. Nagy elterjedési területű fajoknál már maguk a nagy távolságok is a földrajzi elszigeteltséghez hasonlóan hatnak; az egymástól távol eső peremterületek populációi genetikailag már erősen különbözhetnek egymástól, ilyen esetben rendszerint rasszoknak vagy alfajoknak nevezik őket.

Mivel a géncsere teljes hiánya és a korlátlan panmixia közt megvan az összes elképzelhető átmenet, gyakorta a taxonómus tetszésén múlik, hogy két állatformát külön rassznak, alfajnak, vagy „igazi”, „jó” fajnak tekint. A legjobban a „jó” faj definiálható: ilyennek tekinthető az a populáció, melyet egy csakugyan meglévő panmixia fog valós egységbe. Két különböző fajnak többnyire azokat az állatformákat tekintik, amelyek ugyanazon az elterjedési területen keveredés nélkül képesek egymás mellett élni. Akadnak azonban esetek, amikor ezek a fajfogalom definiálására alkalmazott kritériumok használ-hatatlanná válnak. Íme egy tanulságos példa: az ezüst- és a heringsirály (Larus argentatus L. és Larus fuscus L.) ősformája az északi mérsékelt égöv egy pontosan már meg nem határozható helyéről kiindulva terjedt el az egész földtekén. Kelet felé haladtában egyre sötétebb színű és kisebb, röviden heringsirályszerűbb, nyugat felé haladtában viszont egyre világosabb színű és nagyobb, azaz ezüstsirályszerűbb lett. Az egész területen megtalálható az összes elképzelhető átmenet, a szomszédos formák közt pedig nyilvánvalóan mind a mai napig folyik a géncsere. Európa hosszúsági fokain az ezüst- és a heringsirályok két „jó” faj módjára élnek, és jóllehet keresztezésük fogságban

végzett kísérletek során szaporodni képes utódokat eredményezett, rendes körülmények között sohasem keverednek egymással. Más szavakkal: ezeknek a sirályoknak az ősei kelet és nyugat felé haladtukban egyre különbözőbbé váltak egymástól, s mire megkerülték a földgolyót, már kellőképpen különböztek egymástól, hogy keveredés nélkül kerülhessenek átfedésbe az európai tengereken.

Ha a kultúrákat különbözőségük mértéke alapján próbáljuk besorolni, és például megpróbáljuk meghatározni egy „szub”-kultúra fogalmát, csaknem ugyanazokba a nehézségekbe ütközünk majd, mint a filogenetikus úton keletkezett csoportok osztályba sorolásakor. A nagy, nyilvánvalóan önálló magas kultúrák és a csak kevéssé eltérő kis kultúrcsoportok közt az átmenet összes elgondolható formája megtalálható, és a történeti gondolkodású kutató számára, aki nem téveszti össze az eltéréseket tipológiai ellentétekkel, feltétlenül világos kell hogy legyen: divergens kulturális fejlődés eredményei. Ezért alkalmazhatók rá a törzsfejlődés-történet kutatásában bevált kérdésfeltevések és módszerek is. Ha azonban ezeket a módszereket a kultúrtörténeti kutatás érdekében átveszi valaki, tekintettel kell lennie a kulturális fejlődés ama sajátosságaira, melyek a filogenezist nem jellemzik.

Először is: a kultúrtörténetben nyilvánvalóan sokkal gyakrabban kerül sor konvergens fejlődésre, mint a filogenezisben. Ezt a körülményt régebben elhanyagolta az etnológia, mely minden hasonlóságot homológiának tulajdonított, s emiatt gyakran jutott téves következtetésekre. A „kultúrkörelmélet” nem

ismerte a konvergenciákat. Másodszor: mint már említettük, a szerzett tulajdonságok örökíthetősége folytán egy kultúra jellegzetességének egész sokaságát – ahogyan Valéry mondja – olthatjuk át egy másikba. Harmadszor: a kultúrák még abban az esetben is igen homogén egységgé elegyíthetők egymással, ha a világtörténelem egy meglehetősen hosszú szakaszát egymástól függetlenül élték meg. A kultúrák tehát könnyebben „fattyúsíthatók el”, mint a fajok. Ezen különbségek ellenére, amelyek a különbségek alapjául szolgáló folyamatok különbözőségétől függenek, sajátos hasonlóság figyelhető meg a fajok és a

független kultúrák keletkezése között.7 Erik Erikson, aki tudomásom szerint elsőként hívta fel a figyelmet ezekre a párhuzamosságokra, a közös eredetű kultúrák divergens fejlődésére a „pseudo-speciation”, tehát a kvázi-fajkeletkezés kifejezést alkalmazta. A kultúrák, ha elértek az egymástól való különbözés egy bizonyos fokára, sok tekintetben csakugyan önálló, de azért egymással igen közeli rokonságban lévő állatfajok módjára viselkednek. A közeli rokonságot azért fontos hangsúlyoznunk, mert egyetlen olyan esetet sem ismerünk, amikor divergens fejlődés során két kulturális csoport etológiai és ökológiai szempontból olyannyira különbözővé vált volna, hogy ugyanazon a területen súrlódásmentes elkülönült-ségben, vetélkedés nélkül, békésen élhettek volna egymás mellett. Ugyanezt különböző fajok minden további nélkül megteszik, így például a réce, a kanalas réce és a tőkés réce.

Minthogy a kultúrák egymással való keveredése alapvetően lehetséges, fel kell tennünk a kérdést, vajon

miképpen maradhatnak meg ennyire „tisztának”, amint ezt a világtörténelem során tették, és részben még ma is teszik. A ritualizációról szóló alfejezetben még alaposabban foglalkoznunk kell azzal, hogy már igen kis „szubkultúrák” vagy „etnikai csoportok” fejlődése során is miként lesznek státus-szimbólumokká egyes viselkedési jegyek. A csoport tagjai saját szokásaikat, manírjaikat „finom”-nak, az összes többit pedig – ideértve az objektíve azonos értékű konkurens csoportéit is – durvának érzik, mégpedig pontosan annyival durvábbnak, amennyivel azok az öveiktől különböznek. Az az emocionális érték, amelyet ilyeténképpen saját csoportjuk ritualizációjának tulajdonítanak – ezzel párhuzamosan pedig a csoportra nem jellemző viselkedési-jellegzetességek érzelmi alapú leértékelése –, nemcsak a csoport belső összetartását növeli, hanem hozzájárul más csoportoktól való elkülönüléséhez, s ezáltal további kulturális fejlődésének függetlenségéhez. A következmények a földrajzi elszigeteltségnek a fajok fejlődésében jelentkező hatásaival analógok.

Azok a viszonylag szilárd akadályok, amelyeket a most tárgyalt folyamatok emelnek két divergensen fejlődő kultúracsíra közé, minden kultúrára jellemzőek, és ezek további fejlődéséhez nyilvánvalóan nélkülözhetetlenek. Állatoknál a fajtársak közti konkurencia tagadhatatlanul a szelekció olyan formájához vezet, amely az illető fajnak a környezetével való érintkezése során egyáltalán nem használ, gyakran pedig súlyos károkat okoz. A specializált morfológiai struktúrák segítségével vetélkedő riválisok nyakló nélkül licitálnak egymásra

az illető jellegzetességek fejlesztésében, a pozitív visszacsatolási folyamatoknak pedig gyakran csak az vet gátat, hogy a bizarr, eltúlzott képződmények más szelektáló tényezőkkel kerülnek konfliktusba. A szarvasok agancsa vagy az árgusfácán evezőtollai viselőiknek csak a velük azonos neműekkel való vetélkedés során van hasznukra; mindazonáltal igen erős szelekciós nyomást fejtenek ki: annak az egyednek, amely nem rendelkezik velük, semmi esélye sincsen utódok nemzésére.

Az emberek egy és ugyanazon kultúrán belüli konkurenciája a fajon belüli szelekcióval analóg káros hatásokkal jár. Az emberi kultúrák azonban hajlamosak arra, hogy részekre hasadjanak, és divergens irányokba fejlődjenek, s ez önmagában is elegendő, hogy elejét vegye az efféle vetélkedésnek. Az emberiség fejlődése szempontjából a kultúrák különbözőségei voltak mértékadóak. E különbözőségek következménye az volt, hogy a kultúrák különböző területeken és különböző eszközökkel keltek versenyre egymással. Különböző táplálékokat fogyasztottak, különböző szerszámokat használtak, különböző fegyverekkel harcoltak. A kultúrák közti versenynek ez a korai időkben általános formája volt az egyik legfontosabb tényező, amely az embert magasabb rendű intelligenciára, szellemi mozgékonyságra, leleményességre nevelte. Sőt mondjanak bármit a filozófus antropológusok az alkalmazkodáselv „ismeretelméleti szörnyszülött” voltáról, nagyon valószínű, hogy a kultúrák különbözőségei már korán mértékadó szerepet játszottak a nagyagy hirtelen megnövekedésében.

A nagy organikus keletkezésnek az alacsonyabb rendű felől a magasabb rendű felé tartó általános irányát a szelekciós nyomás sokfélesége határozza meg, azoknak az igényeknek a változatos volta, amelyeknek a szervezet kénytelen eleget tenni. Ahol ez a sokrétűség teret enged egy egyoldalú és túlságosan nagy szelekciós nyomásnak – ahogyan ezt fentebb az állatok fajon belüli konkurenciájának esetében láthattuk –, az evolúció kisiklik, s immár nem teremt újat és magasabb rendűt. Az emberiség napjainkban olyan szelekciós nyomásnak van kitéve, amely sok tekintetben hasonló az állatok intraspecifikus versenyéhez. A kultúrák határai elmosódnak és eltűnnek, a világ etnikai csoportjai azon vannak, hogy egyetlen, az egész emberiséget magába foglaló kultúrában olvadjanak össze. Ez a folyamat első ránézésre kívánatosnak tűnhetik, hiszen hozzájárul a nemzetek közti gyűlölködés csökkenéséhez.

Az azonban, ha minden népet egyformává teszünk, egy másik, megsemmisítő következménnyel is jár: ha minden kultúra minden embere ugyanazokkal a fegyverekkel harcol, ugyanazzal a technikával vesz részt a versenyben, és ugyanazon a világtőzsdén igyekszik előnybe kerülni a többivel szemben, elvész az interkulturális szelekció teremtő hatása. Ennek a könyvnek a második része14 egyebek mellett az emberiség fejlődésének hanyatlásával foglalkozik, amely a kreatív szelekció elmaradásának

14 Lorenz itt az Ember voltunk hanyatlására utal, amely A

tükör hátoldalával egy kötetben jelent meg.

következménye. Az emberi kultúrák szétválásra és divergens

fejlődésre való eredendő hajlama a már tárgyalt áldásos hatás mellett veszélyes következményekkel is jár. Annak, amit az emberiség a kultúrák közt zajló versenynek köszönhet, gyűlölet és háború a negatív hozadéka. Ahogyan az agresszióról szóló könyvemben megírtam,15 azok a tényezők, amelyek a kis kulturális csoportokat összetartják és a többiektől elkülönítik, végső soron véres meghasonláshoz vezetnek. A kultúrához kötődő viselkedésnek ugyanazon mechanizmusai, amelyek eleinte olyannyira produktívaknak tűnnek – a saját tradíció büszke vállalása és másokéinak lenézése –, a csoportok naggyá válásával és közvetlenebb érintkezésével a legveszélyesebb fajta kollektív gyűlölködésre teremtenek alkalmat. A kis csetepatékban megnyilvánuló ellenszenvből, amelyet mi, a skót gimnázium diákjai a Wasa gimnázium „hitvány” és „közönséges” növendékei iránt éreztünk, számtalan átmenet vezet az elkeseredett nemzeti gyűlölködéshez, amely felszabadítja a kollektív agresszió minden erejét, s elhallgattatja a gyilkolást tiltó gátlásokat.

15 Das sogenannte Böse. Zur Naturgeschichte

der Agression (Az úgynevezett gonosz. Az agresszió természetrajzához)

X. FEJEZET A kultúra invarianciáját őrző tényezők

X. 1. A FEJLŐDŐKÉPESSÉG MINT EGYENSÚLYI ÁLLAPOT

Egy állatot vagy növényt azáltal sorolhatunk be egy bizonyos fajba, hogy az örökítőanyag-összességben, amely élőlények egy bizonyos populációjában közös, bizonyos mennyiségű tulajdonság kellő változtathatatlansággal van rögzítve. Sőt éppen e tulajdonságok alapján ismerjük fel az egyed faji hovatartozását is. Mint az előző részből kiderül, egy faj lényegét éppen ez az örökítőanyag-összesség – ahogy az angol nyelvű genetikusuk és filogenetikusok mondják, „gene pool” – adja.

Ahogyan a zoológus képes felismerni, hogy egy állat melyik fajhoz tartozik, az archeológus és a kultúrhistorikus is egyetlen pillantással felismeri, hogy egy tárgy melyik kultúra melyik periódusának része. Tekintettel arra, mennyire megváltoztathatja a szerzett tulajdonságok örökítése az emberi szellem termékeit, külön magyarázatot igényel azoknak a kulturális funkcióknak az invarianciája, amely lehetővé teszi, hogy a hozzáértő ilyen biztonsággal ítélhessen. Egy faj életképessége attól függ, hogy örökítőanyagának invarianciája és változékonysága megfelelő egyensúlyban van-e egymással. A filogenetikusok és genetikusok ma már meglehetős pontossággal tudják, hogy egy állat- vagy növényfaj miként képes arra,

hogy megfeleljen élettere állandó kisebb-nagyobb változásainak. Az örökítőanyag invarianciáját, illetve változékonyságát okozó tényezők közti egyensúly fajonként különböző, és mindig az élettér változékonyságához alkalmazkodik. Kevéssé változékony életterekben, mint például a világtengerekben, az invarianciát okozó tényezők a nagyobb súlyúak; a mutációs ráta és a heterozigotizmus igen csekély. A legnagyobb ezzel szemben azoknál a lényeknél, amelyek gyorsan változó biotópokban élnek.

Ismervén a fajkeletkezés és a kultúrák történeti keletkezése közti számos analógiát, kézenfekvőnek tűnik, hogy az emberi kultúrában is nyomozni próbáljunk a folyamatok azon két kategóriája után, melyek harmonikus antagonizmusa az invariancia és alkalmazkodóképesség létfontosságú egyensúlyát létrehozza és fenntartja. Eközben olykor elkerül-hetetlenül előre kell ugranom e könyv második részére, amelyben ennek az egyensúlynak a zavarairól és az egyes faktorok funkciózavarairól lesz szó. Az a kevés ugyanis, amit ezekről tudunk, nagyrészt ezen egyensúlyi és funkciózavarok tanulmányozásából származik. A magam igazolására szabadjon elmondanom, hogy a legtöbb fiziológiai kézikönyv ugyanígy jár el, ahogyan én itt: először a normális állapotot mutatják be, holott ezt szinte csak patologikus zavaraiból ismerjük. A voltaképpen kívánatos eljárás az volna, ha a tanulókat ugyanazon az úton vezetnénk, amelyen maga a kutatás is haladt. Sajnos ez az út nehezen járható és rögös.

A minden struktúrára jellemző kettős hatás olyan

probléma, amellyel minden élő rendszer – legyen az egyetlen faj vagy egy emberi kultúra – szembesülni kénytelen: a struktúra támaszték-funkciójának árát megmerevedés, azaz szabadságfok-veszteség formá-jában kell megadniuk! A giliszta arra görbül, amerre csak akar, mi csak ott tudjuk változtatni testünk tartását, ahol erre ízületeink vannak. Mi azonban tudunk egyenesen állni, a giliszta nem. Egy faj alkalmazkodott voltát invariáns struktúrái adják, ugyanakkor sajátos viszonyban vannak a tudással. Egyfelől minden alkalmazkodott struktúra tudást tartalmaz; a tudás másként nem is rögzíthető, mint alkalmazkodott struktúra formájában – akár a genom láncmolekuláiban, akár az agy ganglionsejtjeiben, akár egy tankönyv betűiben. A struktúra nem más, mint alkalmazkodottság kész állapotban: ha új alkalmazkodásnak kell végbemennie, ha új tudás megszerzésére van szükség, legalábbis részben ismét le és át kell épülnie.

Szépen példázza ezt a folyamatot a csont növekedése: semmiképpen sem azon alapul, hogy csontképző sejtek, „oszteoblasztok” új, azonnal elmeszesedő csontanyagot halmoznak fel – egyidejűleg olyan „oszteoklaszta” sejteknek is működniük kell, amelyek képesek a régi csontanyag megsemmisítésére. Ezeknek az antagonistáknak a harmonikus együttműködése révén a növekvő csont mint egész állandóan alkalmazkodik a növésben lévő állat méretéhez, és a növekedés minden stádiumában teljes harmóniában van az organizmus egészével.

A tudás felhalmozódása szilárd struktúrák létrejöttén alapul, ami a kultúrember szelleme

szempontjából is alapvető jelentőségű. E struktúrák viszonylag jelentős invarianciája szükséges ahhoz, hogy egyáltalán generációról generációra örökít-hetőek legyenek, és lehetővé tegyék a tudás hosszabb időszakokon át végbemenő kumulációját. Egy kultúra össztudása – amely annak összes erkölcsében és szokásában, földművelési és technikai eljárásaiban, nyelvének nyelvtanában és szókincsében, leginkább azonban az úgynevezett tudomány „tudott” tudásában nyilvánul meg – viszonylag állandó formát kell hogy öltsön, hogy kumulálható és továbbadható legyen.

Egy pillanatra sem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a struktúra csak alkalmazkodottság és nem alkalmazkodás, csak tudás és nem megismerés. „A szó elhal már benn a tollban” -mondja Goethe. „Egy gondolat izzón folyó láva! De minden láva várat épít maga köré, végül minden gondolat törvényekbe fullad” – így Nietzsche. Amilyen kevéssé lehetséges a csont növekedése a leépülés nélkül, oly kevéssé folytatódhatik az emberi tudás eleven növekedése, ha lépésről lépésre nem épül le a már alkalmazkodott, a már tudott, hogy átadja helyét valami újabbnak, magasabb rendűnek. A kulturális tudásban a konstanciának és invarianciának szükségképpen ugyanúgy harmonikus egyensúlyban kell lenniük, ahogyan egy-egy faj genomban rögzített állandóságának és változékonyságának is. Jelen fejezet a kultúra invarianciáját fenntartó tényezőkkel foglalkozik.

X. 2. A SZOKÁS ÉS AZ ÚGYNEVEZETT MÁGIKUS

GONDOLKODÁS

Agresszióról szóló könyvemben részletesen bemutattam, milyen szerepet játszik az egyszerű szokás a tanult viselkedéssorok fixálódásában, ezért itt rövidre foghatom mondandómat. Az individuálisan szerzett szokások, mint például az útdresszúra, gyakran már meglepően rövid idő után egy bizonyos szilárd formát öltenek, amelytől az állat csak nehezen vagy egyáltalán nem szabadulhat. Annak a lénynek, amely nem képes egy viselkedés következményeinek kauzális belátására, ajánlatos ragaszkodnia ahhoz a viselkedéshez, amelyről már bebizonyosodott, hogy sikeres és veszélytelen. Most hadd említsem csak annak a „babonás” vagy ha úgy tetszik, „kényszerneurotikus” libámnak a történetét, amely egyszer sietségében, megfeledkezvén a megszokott kerülőútról, pótolta mulasztását, vagy Margaret Altmann hátaslovait, amelyek nem voltak hajlandók továbbmenni onnan, ahol korábban néhányszor már pihentek.

A teljesen véletlenül szerzett szokások nálunk, embereknél is gyorsan „kedves” szokásokká válhatnak. A bejáratódott viselkedésmódtól való eltérést kellemetlennek, sőt ijesztőnek érezzük, amint ezt magamon is megfigyelhettem, amikor egyszer fellázadtam a bennem lakozó, megszokások jármában élő állat ellen, és megpróbáltam eltérni bizonyos véletlenszerűen szerzett útvonalszokásaimtól. A tipikus kényszerneurózis, amely a beteget különös és

gyakran rendkívül bonyolult viselkedésmódokra kényszeríti, gyakran csak annak a mechanizmusnak a hipertrófiája, amely normális körülmények között a viselkedés invarianciájának fenntartását szolgálja, és nélkülözhetetlen a tradicionális tudás felhal-mozásához.

Az a mélységes félelem, amely minden, szokásainak rabjaként élő élőlényt a szokásos viselkedéstől való eltéréskor elfog, nagyon primitív, már az ember előtti élőlénynél meglévő, hatalmas hajtóerő, de az emberi kultúra komplex motivációszerkezetében is nélkülözhetetlen szerepet játszik. Része van a bűntudat félelem színezte érzésében, s ezzel jelentősen hozzájárul a kultúrember törvénytiszteletéhez. Ahogyan agressziókönyvemben elemeztem, nem létezne sem hihető közlés, sem bizalomra érdemes szerződés, sem hűség vagy törvény, ha a megszokott nem lenne a bemutatott módon a viselkedés hajtóereje.

Senkinek a fejében nem fordulna meg azonban, hogy kedves szokást emlegessen, ha – amellett, hogy a vele való szakításnak félelem a büntetése – nem hatnának más érzelmek is, amelyek jutalmazzák a szokás előírásainak „derék” és engedelmes követését. Mindenki ismeri a minőségileg sajátos örömérzést, amely akkor fog el bennünket, ha viszontlátunk valami nagyon megszokottat – egy gyermekkorunkból ismert tájat, egy házbelsőt, ahol valaha laktunk, vagy egy régi barát arcát. Egy tanult, jól ismert mozdulat végrehajtása hasonló kielégülést okoz. Az az erősen jutalmazó érzés, amelyet a két – receptorikus, illetve proprioceptorikus – folyamat közvetít, éppen az ellentéte a fentebb leírt egzisztenciális félelemnek, ez

az a megnyugtató biztonságérzet, amely jóval többet jelent, mint egyszerűen a félelem megszüntetését: észrevehetően fokozza önbizalmunkat! Úgy érezzük: „Itt itthon vagyok” és: „Ezt még mindig jól tudom”. Azt hiszem, valamennyien alábecsüljük az állandóan nyakunkon ülő félelem jelentőségét s azt, hogy mennyire vágyunk a biztonságra!

X. 3. UTÁNZÁS ÉS MINTA SZERINT ÉLÉS

Mindezek a nem specifikusan emberi, a szokás rögzülésében közreműködő folyamatok a kultúr-embernél óriási mértékben felerősödnek. Mi emberek, akik – s ezt nem hangsúlyozhatjuk elégszer – természettől fogva kultúrlények vagyunk, a gyermekkorunkban és ifjúságunkban szüleink és idősebb rokonaink által átadottakat elkerülhetetlenül azokkal az emocionális értékekkel ruházzuk fel, amelyekkel a hagyomány ezen átadói számunkra rendelkeznek. Ha ezek az értékek a nullpont alá csökkennek, a kulturális tradíció továbbadása megszakad.

Nem könnyű elemezni azokat az érzelmeket, amelyeket egy fiatalabb embernek egy idősebbel szemben éreznie kell, hogy egyáltalában képes legyen a tradíciót átvenni tőle. Ezek az érzelmi minőségek alapvetően szintén csak fenomenológiai módszerekkel közelíthetők meg, ami tehát őket illeti, szigorúan véve mindegyik csak önmagáról beszélhet. Én, aki egyébként nagyra becsülöm a köznapi nyelv finom

pszichológiai érzékét, kétlem, hogy e minőségek mindegyikére találó szót alkotott volna. Hiszen csak a „Liebe” szó milyen sok minőségileg különböző dolgot jelöl! (Jelentése ráadásul egyaránt lehet 'szerelem' és 'szeretet' – a ford.) Valamiféle „Liebe” kétségkívül szerepel a tradíció átvételének nélkülözhetetlen feltételei közt. A „szívelni” talán a legtalálóbb kifejezése annak az érzésnek, amit a tradíció fogadójának a tradíció átadójával szemben éreznie kell. Annak, akit nem szívelünk, nem egykönnyen „hagyjuk, hogy mondjon valamit” nekünk.

A „félelem” számomra nem egyértelműen találó kifejezője a második érzelmi feltételnek. Úgy érzem, a „félelem” szó tárgyunk szempontjából lényeges jelentése az istenfélelem vagy istenfélő szavakban fejeződik ki a legvilágosabban. Ameddig individuális fejlődése során a felnövekvő ember szocializációja, azaz a tradicionális kultúrába való betagozódása és azzal való azonosulása el nem jut addig, hogy a kultúrájához tartozó tradíciókincset közvetlenül valami tiszteletre méltó dolognak, „tremendumnak” érezze, nyilvánvalóan elkerülhetetlenül szükséges, hogy ezt az érzést egészen személyes formában a kultúra egy idősebb hordozója iránt érezze. A „tremendum” a „remegni” vagy „reszketni” jelentésű latin szó származéka; a legszebb és legértelmesebb vallások egyikének a neve: a quaker a „remegni”, „rengeni” jelentésű angol szóból származik. A mai emberekhez nem illik, hogy egy apafigura előtt remegjen. Ezzel együtt nélkülözhetetlen, hogy a tradíció átvevője elismerje: a tradíció átadója rangban fölötte áll. Azt az érzelmi helyzetet, amely ennek az

elismerésnek megfelel, a mai mindennapi nyelven leginkább többé-kevésbé mély respektusnak nevezhetjük; ezt az ember a tradíció átadójával szemben érzi.

Széles körben elterjedt tévhit – amelyért a pszichoanalízis és az áldemokratikus doktrína a felelős –, hogy a szeretet és a tisztelet érzése nem egyeztethető össze egymással. Megpróbáltam visszahelyezkedni gyermekkoromba, és igyekeztem felidézni magamban, kit szerettem a legjobban nagyjából egykorú barátaim és kit idősebb rokonaim és tanítóim közül. A velem egykorúak közül ugyanolyan gyakran szerettem olyanokat, akiket egyúttal tiszteltem, sőt akiktől kissé féltem is, mint akik igaz, de nekem egyértelműen alárendelt barátaim voltak. Bizonyosan tudom, hogy nemigen volt barátom, akit annyira tiszteltem és szerettem volna, mint altenbergi gyerektársaságunk nálam négy évvel idősebb, kétségbevonhatatlan tekintélyű főnökét. Még középiskolás korunk első éveiben is gyakran és lelkesen játszottunk indiánosdit. Igencsak féltem tőle, és volt is rá okom, mert a vétségeket – főképp az indián becsületkódex ellenieket – a nálam sokkalta erősebb főnök megtorolta. Ez a fiú rendkívül lovagias, nagyfokú felelősségtudattal rendelkező, ezenkívül bátor uralkodó volt. Mostani feleségemet egyszer élete tényleges kockáztatásával mentette meg. Erkölcsi maximák sokaságát köszönhetem első igaz elöljárómnak, Emmanuel La Roche-nak.

Ha jobban belegondolok, még azoknak a kortársaimnak is mindig volt valami olyan tulajdon-sága, ami imponált nekem, s amiben fölülmúltak

engem, akiket az állatszociológia kritériumai szerint rangban magam alá sorolnék be. Kétlem, hogy valaki igazán szerethet egy embert, akire minden tekintetből felülről néz.

A felnőttekhez való gyermeki hozzáállás esetében még egyértelműbb a szeretet és a respektus közti pozitív korreláció, ami a serdülő fiúk és felnőtt férfiak viszonyát illeti: a megfelelést szinte abszolútnak tekinthetjük. Tanáraim közül szinte kivétel nélkül a legszigorúbbakat szerettem a legjobban. A szigor itt természetesen nem zsarnoki önkényt jelent, mindössze a rangsornak megfelelő elismerés megkövetelését. Be kell vallanom, gyermeki vonzalmaimban kivételezett helyet foglalt el két férjezetlen nagynéném – két gyermekszerető vénkisasszony, akik mértéktelenül kényeztettek bennünket. Semmiféle respektjük nem volt a szememben, de gyengéden szerettem őket, amit valamelyes részvét is átszínezett.

Még a tradíció átadása legegyszerűbb és legprimitívebb formájának, az utánzásnak is előfeltétele, hogy az utánzandó valamiképpen „imponáljon” az utánzónak, még ha csak azon a módon is, ahogyan a japán meghajlási ceremónia nyűgözte le unokámat. Magasabb szinten a gyerekek egész személyiségüket igyekeznek áthelyezni az utánzandó személyiségbe: így alakul ki az úgynevezett szerepjáték. A szerepválasztást az határozza meg, ami a gyereknek imponál, a jutalmazó örömérzést pedig kétségkívül az önérzet bizonyos megnövekedése jelenti, amire én személy szerint még pontosan emlékszem. A szerepjáték nálam – ugyan ki is csodálkozna ezen – főleg állati példaképekre

vonatkozott, és mindenkit biztosíthatok, hogy kacsaként vagy vadlibaként egyenesen pompásan éreztem magam. A pöfögve-füttyögve száguldó gyorsvonati mozdony szerepe is extatikus mértékben megnövelte önérzetemet. Winnetounak, az apacsok nemes főnökének sem volt rossz lenni – még atyjának, Incsu Csunnának igazságos főhatalma alatt sem.

A szerepjátéknak e gyerekkoromban kibontakozó fázisai alapján azt hiszem, következtethetek arra, hogy a korábban, tehát a nyolcadiktól a tizedik életévig utánzott példaképek intenzívebb, tartós hatást fejtenek ki, mint a későbbiek. Az ember később már nem oldódik fel annyira a szerepben, amelyet játszik.

Az, hogy egy gyerek a fent leírt módon akár egy élettelen gép szerepét is magára öltheti, csak azt mutatja, milyen tágas a játéktér, amelyet az örökletes struktúra egy gyerek számára engedélyez. Saját gyermekkoromban a már említett szerepjátéknak nagy és talán későbbi életemre nézvést is döntő szerepe volt. Ma is pontosan emlékszem, milyen valóban színészi utánzással igyekeztem visszaadni kedvenc állataim mozdulatait, így alakult ki az az állandó szokásom, hogy az állati mozgásmódokat utánzással „memorizáljam”. E képességem ráadásul felvidítja tanítványaimat is.

Kevésbé elkényeztetett gyerekek kézenfekvőbb példaképeket választanak, melyek közül a villamosvezetők és -kalauzok még mindig kedveltek, a néhány generációval korábban még leginkább utánzott katonák – hála istennek! – már nem imponálnak a gyerekeknek. O. Koenig, I. Eibl-Eibesfeldt és mások révén az „alacsonyabb rendű”

kultúrákról tudjuk, hogy ezekben a gyerekek által választott és odaadóan játszott szerep egészen egyszerűen az a szerep, amelyet a felnőttek a gyerekeknek legjobban imponáló bármilyen tevékenység során játszanak. Ezeknél a gyerekeknél a szerepjáték Koenig szerint gyakran zökkenőmentesen megy át a példakép tevékenységének hatékony segítésébe.

Kétségkívül a gyermeki szerepjáték elemei is közrejátszanak abban, ha mi felnőttek más embereket, akiknek kiválóbb voltát elismerjük, példaképüknek tekintünk, és buzgón követünk. Ennek során megtörténhet, hogy példaképünket teljességgel öntudatlanul abban is követjük, „ahogyan krákog és ahogyan köp”.

Engem feleségem és kritikus szellemű barátaim gyakran biztosítottak arról, hogy előadásaim közben tanárom, Ferdinand Hochstetter pattogó, skandáló beszédmodorát veszem át, mégpedig mindig akkor, ha a téma különösen fontos számomra. Nem hittem nekik, egészen addig, amíg egyszer tanúja nem lettem, ahogyan I. Eibl-Eibesfeldt rendkívüli izgalomba jött egy nagyon fontos előadás közben. Elképedve hallottam meg szavaiban Hochstetter beszédmódjának utózengését, úgy is mint a szerzett tulajdonságok öröklődésének második generációbéli példáját.

Bizonyossággal állíthatom, hogy Ferdinand Hochstetternek többet köszönhetek, mint egy modorosságot a beszédemben. Nyilvánvalóan aligha lehetséges, hogy egy másik embert mindössze néhány tulajdonság vagy funkció tekintetében válasszunk példaképül, miközben más tekintetben elutasítjuk. A

példakép elementáris ereje csak akkor hat, ha minden szempontból, mindenekelőtt etikai szempontból elfogadjuk. Tiszteletünk tárgyától, példaképünktől elsősorban társas viselkedési normákat, erkölcsi szokásokat tanulunk. A bűntudat, amely áthágásukat bünteti, a legközelebbi rokonságban van azokkal a kínos érzésekkel, melyeket akkor éreznénk, ha ezen ő maga kapna bennünket rajta. Egy ilyen ember mérsékelt rosszallása még akkor is hatásos büntetés lehet, ha csak szakmai és nem etikai jellegű. A legsúlyosabb rosszallás, amelyet Hochstetter irányomban valaha is kinyilvánított, ez volt: „Ez igazán szégyenletes.” Mindössze egy preparálási hibára utalt a holttesten, amelyet az előadáson akart bemutatni. Alig is merek belegondolni, hogyan esett volna, ha tanárom komolyabb, nem mindössze kézműves-becsületembe vágó kijelentést tett volna. A még szűkösebben adagolt elismerésnek és dicséretnek egy ilyen tanár szájából érthető módon erősen lelkesítő hatása volt.

Mindent, amit egy ilyen példaképtől kulturális tradíció, különösen pedig a társas viselkedés áthagyományozott normái terén átveszünk, szükségképpen ugyanolyan nagyra becsülünk, és ugyanolyan értékesnek tartunk, mint magát a szeretett embert. Ez kétségkívül nagyban hozzájárul a kulturális invariancia fenntartásához. Mivel ez idő szerint éppen ebben az invarianciában tapasztalható egyértelmű hiány, számos felelős személy hajlik arra, hogy az invarianciát fenntartó mindenfajta tényezőt abszolúte áldásosnak tartson. Ezek természetesen csak addig azok, amíg – miképpen kimutattuk – a

struktúrákat lebontó és átalakító folyamatokkal abban a jól kiegyensúlyozott viszonyban vannak, amely biztosítja a rendszer alkalmazkodottságát egy állandóan változó élettérben. Ennek az egyensúlynak a zavarait részletesen tárgyaljuk majd a második kötetben. (Lorenz itt, akárcsak a IX. 3. fejezetben, az Ember voltunk hanyatlására utal – a szerk.)

Valamennyi, tradíciószerűen áthagyományozott struktúra mutatja azt a merevséget, amely elengedhetetlen támasztó funkciója betöltéséhez. Mivel a tisztelet tárgya, az apafigura maga is egy apát tisztel, a nagyapa, akit az ifjú ember személy szerint talán nem is ismer, még tiszteletre méltóbbnak látszik. Az ember törvényszerű őstisztelete ilyeténképpen filogenetikus programozottságú. Nem csoda, hogy az őskultusz nagyon különböző népeknél csaknem ugyanolyan formában alakult ki. Ahogyan az idő múltával mind nagyobbá válik a gyakran istenekké emelt ősök iránti tisztelet, úgy az áthagyományozott viselkedésmódok iránti tisztelet is egyenesen arányos ezek korával. Minél inkább a múlt ködébe vész eredetük, annál inkább a szentség jellegét öltik magukra, aminek megsértése vagy megtörése bűn, és a félelem, valamint a bűnösség érzését kelti.

Ezekhez a folyamatokhoz, amelyek az áthagyo-mányozott viselkedésnormáktól való eltérést büntetik, olyanok társulnak, amelyek jutalmazzák a szokás és az erkölcs megtartását. Ha az ember azonosulhat egy apafigurával, és tudatosulhat benne, hogy egy erkölcsi „felettes énnek” engedelmeskedik, egyszerűen nélkülözhetetlen belső biztonsághoz juttatja. Az igazán ördögi „agymosás” egyik legfontosabb

módszere az áldozat megfosztása ettől a biztonságtól, vagyis az, hogy mindent kétessé tesznek előtte, amit addig biztosnak hitt.

Az imént tárgyalt folyamatok hajlanak arra, hogy lassan, de feltartóztathatatlanul doktrínává merevítsenek mindent, ami helyet kap abban a közös tudáskincsben, amellyel egy kultúra s annak minden hordozója rendelkezik. Ez a folyamat, mint mondottam, bizonyos határok közt nélkülözhetetlen. Nélkülözhetetlen még ama tevékenység során is, amelyről a legkevésbé kellene feltételeznünk, hogy doktrínákkal dolgozik, s hogy épületét a szilárd hit szikláira építi – tudniillik a természettudományos kutatásban. Lehetséges, hogy természettudósként megpróbálja szuggerálni magának az ember, hogy minden, amiről azt hiszi, hogy tudja, csak munkahipotézis, s hogy mindig maradéktalanul kész érzelmi indíttatású ellenállás nélkül, sőt őszinte örömmel helytelennek nyilvánítani, amit addig igaznak hitt. Igaz lehet ez olyan hipotézisekre, amelyeket az ember csak nemrég alkotott, s amelyek az éppen folyó kutatás középpontjában állnak – ezzel én magam is így vagyok. Lehetséges, hogy vannak kutatók, akik pontosan a Karl Popper által megadott eljárásmód értelmében egyébbel sem próbálkoznak, mint hogy saját hipotézisüket minden eszközzel kétségbe vonják (falszifikálják), azaz kimutassák téves voltát, hogy ily módon, különböző lehetséges magyarázatok kizárásával, eljussanak az egyedül kétségbevonhatatlan elmélethez.

Azok a kutatók azonban, akik jó alakérzékelési, azaz intuitív képességgel rendelkeznek, amennyire

megfigyelhettem, sohasem így cselekszenek. Az a hipotézis, amely egy ilyen alkatú embernek elsőként jut eszébe, nem önkényesen, a külső érzékletektől függetlenül jön létre, jóval inkább már annak a komplex érzékszervi és központi idegrendszeri folyamatnak az eredményeként, amelyről a VII. fejezet 2. alfejezetében volt szó. Fenomenológiai önmegfigyelés alapján be kell vallanom, hogy azt, amit intuitíve érzékeltem, eleinte hiszem. Persze hogy aztán minden módon megpróbálom falszifikálni, amit megsejtettem, és a legparányibb lehetőséget is igyekszem megteremteni, hogy helyes vagy téves volta bebizonyosodjék. Ebben a stádiumban még szintén tudok örülni annak, ha kiderül, hogy valami teljesen téves dologban hittem. Hazugság volna azonban, ha kijelenteném, kívánom, hogy hipotéziseim teljességgel hamisnak bizonyuljanak. Elsősorban a régebbiekkel kapcsolatban reménykedem, hogy maradéktalanul kiállják a falszifikálás próbáját. Azt remélem, kis tévedésekre jövök majd rá, mert kezdettől fogva meggyőződésem, hogy hipotéziseim nem teljesen és tökéletesen helyesek. Ahhoz, hogy az ellenkezőjét higgyem, túlságosan jól ismerem a csapdákat, amelyekben alakérzékelésem bele szokott esni. Tapasztalatból azonban éppily jól tudom, hogy csak nagyon ritkán jelent hamis dolgot, és bevallom, hogy minden megvizsgálandó sejtés esetében számolok intuícióm legalább részleges helyességével. A „helyesség” itt ama igazságdefiníció szerint értendő, amellyel Adalbert Martini atya egyik vitánk során szolgált: „Az igazság olyan tévedés, amely a legjobb utat mutatja az egy fokkal kisebb tévedés felé.”

A helyesség effajta reménye nélkül a tudósnak ahhoz a kezdeményezéshez sem igen volna bátorsága, hogy az új hipotézist további kutatási szándékainak rendelje alá. Az „alárendelni” ebben az esetben felettébb találó kifejezés. Azt ugyanis, amit igaznak tartunk, mint alapkövet helyezi el egy fölfelé növekvő építmény alá, amely csak akkor állhat meg, ha ez az alap teherbíró. Minél magasabb az épület, annál nagyobb munkát fektetünk belé, annál inkább kell bíznunk az ilyen alapkőben. Egyúttal pedig annál nagyobb bátorságra és – elsősorban – munkakészségre van szükség, ha el kell határoznunk, hogy az egész épületet lebontjuk, és újraépítjük. Erre az áldozatra azonban a természettudósnak alapvetően mindig készen kell állnia.

X. 4. AZ IDENTITÁSKERESÉS

Az ember, amely természettől fogva kultúrlény, egyszerűen képtelen létezni a nélkül a támasztó váz nélkül, amelyet az adott kultúrához való tartozása és az illető kultúra javaiban való résztulajdonlása ad neki. A gyermeki utánzásból életminta követése lesz, amely egy példaképhez igazodik. Az ember azonosnak érzi magát ezzel a példaképpel, és mint hordozó – s egyben mint tulajdonos –, a kultúrájával is. Ha az ember nem azonosul egy tradíció átadójával, nyilvánvalóan nem rendelkezik valóságos identitástudattal sem. Minden paraszt „tudja magáról, kicsoda”, és büszke rá. Az identitás kétségbeesett

keresése – amely mára már a napisajtó témája lett –, napjaink ifjúságának identitásproblémája a kulturális tradíciók áthagyományozásának zavaráról árulkodó tünetek. Aki ennek van híjával, azon igencsak nehéz segíteni. Ha egy fiatalember elvesztette annak a kultúrának a szellemi örökségét, amelyben felnőtt, és nem találta meg pótlékát egy másik kultúra szellemiségében, képtelen lesz azonosulni bármivel és bárkivel, valóban semmi és senki: teljes egyértelműséggel ez olvasható ki ma sok fiatal arc kétségbeesett ürességéből. Aki elveszítette a kultúra szellemi örökségét, valóban kitagadott. Nem csoda, ha megcsontosodott autizmusban keres utolsó, kétségbeesett kapaszkodót, ami a társadalom ellenségévé teszi.

Senki emberfia nem maradhat lelkileg egészséges anélkül, hogy más emberekkel azonosulna, de anélkül sem – és ezt az agymosás technikusai nagyon is jól tudják –, hogy más emberek legalább az elismerés minimumával adózzanak neki. Az egészséges emberek is átélnek pillanatokat, amikor kételkednek önmagukban, és felteszik maguknak az identitáskeresés alapkérdését: „Ki vagyok én?” Mivel ez számomra tanulságosnak látszik az identitáskeresés folyamatának megértéséhez, a lehető legnagyobb fenomenológiai hűséggel próbálom meg ábrázolni, hogy ilyen pillanatokban mi játszódik le önértékelésem mélyrétegeiben. Önbecsülésem megmentése érdekében elsőként nem a tudományos eredményeimre gondolok: ilyen hangulatomban sem kételkedem ugyan megközelítőleg helyes voltukban, de reménytelenül banálisaknak érzem őket. Ami

megment, az a tudat, hogy egészében véve még mindig Ferdinand Hochstetterhez, Oskar Heinrothhoz, Max Hartmannhoz s másokhoz hasonló ember vagyok. Tudattalanul olyasvalami is közreműködik ebben, ami közeli rokona a gyermeki szerepjátéknak. Megpróbálok bizonyos fokig „Hochstettert játszani”, ahogyan kora gyerekkoromban mozdonyt vagy vadlibát játszottam, s ez hasonló módon megnöveli az önérzetemet. Emlékezetembe idézem továbbá, hogy más nagyok is elismerik munkámat, és hogy igenis mint magukhoz hasonlóval bánnak velem. Mindezek a gondolatok és érzések keresetlenül és kéretlenül jelentkeznek, bizonyosan egy olyan program alapján, amely a kultúrlény embernek fajra jellemző tulajdonsága.

Önérzetemet egy másik, a tudatos tapasztalásból vett és igazán olcsó intézkedéssel is növelhetem: ha csökkenése kapcsolatban van tudományos teljesítményemmel, ez pedig színtelennek és egyetemlegesen publikálásra érdemtelennek tűnik számomra (ez az érzés rendszerint röviddel egy nagyobb munka befejezése előtt szokott rám törni), rendszerint legádázabb tudományos ellenfeleim írásait olvasom. Minél inkább teli van félreértésekkel, és minél inkább érzelmi hangoltságú egy ilyen írás, annál inkább el tudja hitetni velem, hogy saját írásaimban „mégiscsak kell lennie valaminek”.

Lehet, hogy a férfiak többsége nem függ ennyire a másokkal való azonosulástól és mások véleményétől, ahogyan magammal kapcsolatban az imént elmondtam. Teljesen egyedül azonban a legnagyobbak sem képesek állva maradni, és nem is kívánatos, hogy

erre képesek legyenek. Yerkes egyszer unokatestvéreinkről, a majmokról mondta, hogy egyetlen csimpánz nem is csimpánz. Egy sokkal magasabb szinten Arnold Gehlen felismerése igaz, mely szerint egyetlen ember nem ember, mert az emberi szellemiség egyedek feletti jelenség.

X. 5. TÖRZSFEJLŐDÉS-TÖRTÉNETI RÍTUSKÉPZŐDÉS

A kulturális tradíció invarianciájának lényeges összetevője egy olyan viselkedésmód-komplexum, amelynek elemei okaik tekintetében tökéletesen különböznek, ami azonban funkcióikat illeti, meglepően hasonlítanak egymáshoz; ismertetésük részben az előző fejezethez tartozott. Vannak azonban más hatásaik, és szerepük az állati és emberi viselkedésben oly jelentős, hogy külön alfejezetet érdemel. Az úgynevezett ritualizáció folyamatairól van szó. A törzsfejlődés és a kultúra története során meglepően messzemenő analógia figyelhető meg köztük. Bizonyosan akkor jutunk legközelebb a megértésükhöz, ha először a törzsfejlődés-történeti ritualizációval foglalkozunk.

Julian Huxley több mint egy fél évszázada tette azt a hihetetlenül fontos felfedezést, hogy az egy fajhoz tartozó állatok közti megértés, azaz objektív megközelítésben: társas viselkedésük koordinációja olyan szignálok útján megy végbe, amelyek egy pontosan meghatározott viselkedésmódot szimbolizálnak. A búbos vöcsökről írott klasszikus

munkájában (1914) leírja, hogy a nősténynek való udvarlás során hogyan hoz fel a hím fészekalapanyagot a víz fenekéről, majd ezzel a csőrében a víz felszínén hogyan hajt végre mozdulatokat, amelyekben egyértelműen felismerhetők a fészeképítés műveletei. Ha antropo-morfizálni akarom a dolgot, ez a szignál azt jelenti: „Gyere, építsünk együtt fészket!”

Julian Huxley már akkor világosan felismerte, hogy az ember számos kifejezésmódja is bizonyos cselekvésmódok szimbolizált ábrázolásából alakult ki. Mivel az ilyenek nem törzsfejlődés-történeti, hanem kultúrtörténeti folyamat során jönnek létre, az embereknél gyakran kerül sor valódi szimbólumok spontán alkotására. A két folyamat, illetve funkcióik és eredményeik analógiája azonban csak addig terjed, amíg indokoltnak látszik mindkét esetben ritualizációról és rituális cselekményekről beszélni, ahogyan Huxley e dolgok teljes ismeretében már 1914-ben tette. Én a ritualizáció kifejezést itt megkülönböztetés és idézőjel nélkül, tisztán funkcionálisan definiált fogalomként használom majd, amely egyaránt magában foglalja a törzsfejlődés-történeti és a vele analóg kultúrtörténeti történést.

Az agresszióról szóló könyvemben részletesebben írtam a ritualizációról, itt azonban nem utalhatok egyszerűen az ott mondottakra, most ugyanis más szempontok fontosak. Most elsősorban azokat a funkcionális analógiákat szeretném hangsúlyozni, amelyek szembeszökően hasonlóvá teszik a ritualizáció két fajtáját.

A filogenetikus ritualizációval kezdem, mert ennek

menetéről tudunk egyet-mást, és mert egyszerűbb funkciós modellel szolgál számunkra, amelynek alapján jobban megérthetjük a kulturális rítusképződés funkcióit. A filogenetikus ritualizációval kapcsolatos igazán alapos ismereteink még az etológia hőskorából, századunk első évtizedeiből valók. A ritualizált mozgásmódok különösen kedvező tárgyat jelentenek az összehasonlító törzsfejlődés-történeti kutatás számára, és C. O. Whitman, valamint O. Heinroth ezeken fedezték fel, hogy lehetséges a szó voltaképpeni értelmében összehasonlító viselkedéskutatás. Elsősorban a kifejező mozgások, a közlés e ritualizált eszközei voltak azok, amelyeknek a fajoknál, nemzetségeknél, családoknál és rendeknél megfigyelhető, törvényszerűen árnyalt hasonlóságai és különbözőségei nyomán Whitmanben és Heinrothban felvetődött a gondolat, hogy a mozgási minták a rokonsági csoportoknak ugyanolyan megbízható ismertetőjegyei, mint bármely testi jellegzetesség. Ez a felismerés hívta életre az etológiát.

Tudományágunk tehát az általános törzsfejlődés-történet kutatásának segédtudományaként jött létre, amelyet becses, taxonómiailag értékelhető adatokkal látott el. És megfordítva: az etológia lényeges ismerethez jutott a törzsfejlődés-történeti keletkezéssel és az örökletes koordinációjú mozgásmódokkal kapcsolatban, mivel pedig a kifejező mozgások számos okból különösen kedvező objektumai az összehasonlító kutatásnak, megnövekedett az ismerete a szimbólumszerűen működő mozgásmódok keletkezésével kapcsolatban is. Mára tekintélyes számú állatcsoport homológ, mozgásformáinak

differenciálódási sorait ismerjük, s ezekben tetten érhetjük fejlődésük menetét. Ezek a sorok a ritualizálatlan előképtől (azaz a kommunikáció szolgálatába még nem állított ösztönös mozgásoktól) sok átmeneten át a magas fokon ritualizált mozgásokig vezetnek, melyeket jelzőfunkciójuk szelekciós nyomása a felismerhetetlenségig átalakított. Nem is sejtenénk eredetüket, ha nem látnánk a köztes fokozatok egész sorát, amelyek – a kutató szerencséjére – a ritualizálatlan előképet a szimbolikus cselekvéssel összekötik.

A filogenezis, valamint a kultúrtörténet során keletkezett rítusoknak négy lényeges, közös vívmánya van, és éppen ezek azok, amelyek a ritualizáció produktumaira oly félreismerhetetlenül ráütik a formális analógia bélyegét.

E teljesítmények közül az első és legősibb a kommunikáció.

A második funkció, amely a filogenetikus ritualizáció során valószínűleg a kommunikációból keletkezett, abban áll, hogy ritualizáció révén meghatározott pályára terelődött néhány viselkedési mód. „Gátak közé szorultak” abban az értelemben, ahogyan egy folyót két töltés között egy bizonyos kívánatos irányba terelnek. A filogenetikus ritualizáció során ilyen módon terelődött mederbe elsősorban az agresszív viselkedés, az analóg kultúrtörténeti folyamat során pedig a teljes szociális magatartás.

A kétféle ritualizáció harmadik igen fontos teljesítménye olyan új motivációk teremtése, amelyek aktívan beavatkoznak a társas viselkedésmódok hatásmechanizmusába.

A negyedik funkció két faj vagy „kvázi-faj”, azaz kultúrák és szubkultúrák keveredésének megakadályozása. Egy további teljesítményt már csak a kultúrtörténeti ritualizáció számlájára írhatunk: a szabad szimbólumok megteremtését, amelyek célja a kulturális közösség fenntartása, s amelyeket mint ilyeneket védelmezünk. Mindenekelőtt a ritualizáció négy említett teljesítményét kell összevetnünk egymással.

(1) Figyelmünket most a filogenetikus ritualizáció kommunikatív teljesítménye felé fordítjuk. Minden kommunikációs rendszer két egymást feltételező részből áll, az adóból és a vevőből. A kibocsátott jelnek, azaz a kulcsingernek egy rá szelektíve reagáló receptorikus korrelátum kell hogy megfeleljen. A filogenetikus rítusképződés során a fejlődés nyilvánvalóan a kommunikációs csatorna receptorikus végén kezdődött, azaz olyan, a faj megmaradása szempontjából értelmes reakciók fejlődtek ki, amelyeket a fajtárs által mindenképpen végrehajtott mozgások váltottak ki. Ezt a régóta ismert jelenséget rezonanciának, szociális reakciónak és efféléknek nevezték. Azt a problémát azonban már senki sem vetette fel, hogy milyen fiziológiai mechanizmusok okozzák, ha egy ló pánikba esik, ha látja, hogy egy másik vad vágtában elnyargal mellőle, vagy hogy egy már csaknem jóllakott tyúk miért kezd ismét enni, ha egy másik, még éhes tyúkot enni lát.

A fajtársak viselkedésének ez a „megértése” egy vevőkészülék kialakulásának eredménye, amely a viselkedésmódot jellé alakítja. Egy magatartás, amely addig, mint a ló megiramodása vagy a tyúk

csipegetése, csak egy másik fajmegtartó funkciót szolgált, új, kommunikatív funkciót nyer azáltal, hogy a fajtársak megértik. Ez a „jellé válás” azonban magán a mozgáson kezdetben nem változtat! Ezt a folyamatot nevezte W. Wickler vevőoldali szemantizációnak. Mindannyiszor, mikor ritualizált mozgásmódok kialakulására kerül sor, valószínűleg ez jelenti a fejlődés első lépését.

Az új kommunikatív funkció, vagy pontosabban szólva a magatartásmód megértését lehetővé tevő vevőkészülék, érthető módon szelekciós nyomást fejt ki annak további fejlődésére. Minden olyan tulajdonság, amely az illető mozgási folyamatot mint jelet egyértelműbbé és hatékonyabbá teszi, előnyt élvez, és a további fejlődés során fokozott hangsúlyt kap. Ehhez gyakorta olyan testi struktúrák is járulnak, amelyek növelik a mozgás jelértékét. A mozgásforma új jelfunkciója által kifejtett szelekciós nyomás értelemszerűen ellentétben áll annak eredeti fajmegtartó funkciójával, amelyet minden változás veszélyeztet. A jelfejlődés e gátló hatása csak a viselkedés funkció nélküli epifenoménjait alkotó mozgások esetében nem érvényesül, például az átugrási mozgásoknál, a szándékmozgásoknál vagy a vegetatív jelenségeknél. A legtöbb kifejező mozgás ezekből keletkezett. Csak ritkán fordul elő, hogy jelként hasznos járulékos elemek funkcionális mozgásokra oltódnak. Az ilyen változások különösen ritkán érintik magát a mozgást. A kevés példa egyike a galambok szárnyösszeverése, amelyek a násztáncnál és a felszállásnál egyaránt úgy megnövelik normál szárnycsapásaik amplitúdóját, hogy kormánytollaik

lent is, fent is összeverődnek. Az új kommunikatív funkció legtöbbször nem egyesíthető saját ritualizálatlan előképének eredeti funkciójával – bár ez a galamb szárnyösszeverése és felszállása esetében még lehetséges –, és a ritualizált jel autonómmá vált örökletes koordináció formájában lehasad az elsődleges mozgásmódról.

(2) Eljutottunk a ritualizált viselkedésmódok második funkciójához, amely abban áll, hogy meghatározott pályára terel fajra jellemző viselkedésmódokat. Főképpen pedig: akadályozza, legalábbis csökkenti a faj megmaradását veszélyeztető, fajon belüli agressziót.

Mint erről fentebb már szóltunk, azok a változások, amelyek egy cselekvést a kommunikáció szolgálatába állítanak, csökkenthetik annak eredeti hatékonyságát, s ez a legtöbb esetben a faj megmaradása érdekében nem kívánatos. A fajon belüli harci viselkedés azonban annyiban kivétel, amennyiben nagyon is kívánatos, hogy az eredeti következmények, tudniillik a fajtárs fizikai károsodása, lehetőleg enyhébbek legyenek. A legtöbb állatnál a fajon belüli küzdelem mozgás-formái a táplálkozásból vezethetők le. A halak, a hüllők, a madarak és az emlősök túlnyomó része a fajtársakkal való küzdelemben táplálkozási eszközeit alkalmazza. Viszonylag csekély azon fajok száma, amelyek a küzdelem során mellső lábukkal ütnek, és még kevesebben harcolnak a farkukkal, mint például egyes hüllők. Még ritkábban fordul azonban elő, hogy olyan mozgások és szervek szolgálják a fajon belüli küzdelmet, amelyek a zsákmányoló ellenséggel szembeni védekezés érdekében alakultak ki.

Példaképpen egyrészt a pillangóhalakat (Tetrodontidae) említhetném, amelyek rivalizációs küzdelmeik során egymás felé szurkálnak hátúszótüskéikkel, másrészt egyes tülkös szarvú állatokat. Tudomásom szerint a rivalizációs küzdelmek eszközei egyedül a szarvasoknál jöttek létre ezzel a kizárólagos céllal. Mivel a fajon belüli küzdelemnek nem az ellenfél elpusztítása, hanem annak rangsor szerinti alávetése vagy a birtokolt területről való elűzése a fajmegtartó célja, a fegyverek és mozgásformák, amelyek a zsákmány elejtésére vagy a zsákmányoló ellenséggel szembeni védelemre alakultak ki, a rivalizációs küzdelemhez túlságosan élesek-hegyesek és hatékonyak. Ezért aztán nagy fajmegtartó értéke van ezen szervek és mozgásformák tompításának, „gátak közé terelésének”. Ez nagyon sok állatnál azáltal érhető el, hogy a voltaképpeni harcot a fenyegetés mozgásformái előzik meg, amelyek szándékmozgásokból és ambivalens, ösztönkonfliktusokból keletkező viselkedésmintákból vezethetők le. Ezek gyakran nagyfokú ritualizáción mennek át. A fenyegetés és a harc elkerülése érdekében gyakran alakulnak ki olyan viselkedésmódok, amelyek szó szerint a két ellenfél megmérettetését szolgálják. A rivalizáló halak, amikor oldalukat egymás felé fordítva fenyegetik egymást, testük nagyságát mérik össze, a szájukkal vívott küzdelemben pedig erejüket. A szarvasok rivalizációs küzdelmében is a felek erejének valós megmérettetésére kerül sor.

Ahogyan már mondottuk, valamennyi jel az alatt a szelekciós nyomás alatt fejlődik ki, amelyet a jel

vételének mechanizmusai rájuk kifejtenek. A mimikri, azaz a jeleknek egy másik faj által való utánzása nem más, mint a jeladó egyoldalú alkalmazkodása a „becsapott” faj jelvevő készülékéhez. A mimikri ezért, mint W. Wickler kimutatta, a jelkeletkezés egy különösen egyszerű esete. Amikor, mint az esetek legnagyobb részében, a jeladó és a vevő ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, a jelre és a vevőkészülékre egyenlő mértékben nehezedik kommunikációs funkciójuk szelekciós nyomása, és egymást kölcsönösen kiegészítve mind egyértelműbbé és nyomatékosabbá válhatnak.

Mint már említettem, egy ritualizált jelkibocsátó mozgásforma magasabb szintű differenciálódása a változatlan formában megmaradó, nemritualizált előképről való leválását jelenti. Ezért van, hogy minden magasabb szintű ritualizáció egy új örökletes koordináció kialakulásával jár együtt. Ez, ugyanolyan autonóm módon, mint a többi ösztönös mozgás, specifikusan erre irányuló appetenciaviselkedést vált ki, más szóval az új ceremónia végbemenetele az illető élőlény szükségletévé válik. Így például a szürkeludak ama szükséglete, hogy végrehajtsák az úgynevezett diadalkiáltást, erős motiváció, amely nagymértékben meghatározza e madarak közösségi struktúráját. Erős köteléket hoz létre, mely összetartja a párokat és a család tagjait. Nem egyszerűen kifejeződése, hanem létrehozója is ezeknek a kötelékeknek.

Wolfgang Wickler és munkatársai kimutatták, hogy a kötelék alapját, amely nagyon különféle állatoknál, például emlősöknél, madaraknál, halaknál, sőt még rákoknál is összetartja két egyed monogám, tartós

házasságát, a legtöbb esetben egy bizonyos ceremónia közös végrehajtása iránti szükséglet jelenti, s ezt a ceremóniát a házasfelek mindegyike szelektíve csak a másikkal képes végrehajtani. Csak a monogám Hymenocera-garnéláknál van másként. Itt a párt a nyugalmi állapotra törekvő, a Meyer-Holzapfel-féle értelemben vett appetencia tartja össze. Ha a hím elveszti nőstényét, addig keresgéli, amíg ismét rá nem talál, mire mindketten mély nyugalomba süppednek.

A kötelékképző ceremóniák egyik legfigye-lemreméltóbb példája a duetténeklés, amelyet gibbonoknál, bajuszos madaraknál, tövisszúró gébicseknél és drongóknál vizsgáltak. Az említett madaraknál a pár tagjai egymást gyorsan váltva rövid strófákat énekelnek. Ezek olyan résmentesen illeszkednek egymáshoz, hogy egyetlen hosszabb hangsor alakul ki, amelynek hallatán senki sem gondolna arra, hogy két egyed idézi elő. Az egyes strófák és ezek sorrendje páronként erősen eltérőek, és valószínű, hogy a házasfeleknek egyéni tanulás útján egymáshoz kell hangolódniuk, „próbálniuk” kell, hogy egységes hangképződményt hozhassanak létre. Ha ez így van – amit azonban még meg kell vizsgálni közelebbről is –, minden madár fajának csak egy tagjával tud duettet énekelni, és a ceremónia iránti appetencia igen erős köteléket hoz létre a partnerek között.

(3) A filogenetikus ritualizáció során tehát a szociális viselkedésnek egy új, autonóm motivációja alakult ki. A ritualizált viselkedésmód, hogy egy saját régi hasonlatommal éljek, hellyel és szavazattal rendelkezik az illető állatfaj „ösztönparlamentjében” .

A társas lét szerkezetét nagyon sok ilyen életet élő állatnál nagyrészt ritualizált viselkedésformák határozzák meg. A szürke lúdnál a diadalkiáltás a faj egész társadalmi életét meghatározza. A szuláknál, e kolóniákban élő tengeri madaraknál a kolónia formáját, például a fészkek egymástól való pontos távolságát határozzák meg ceremóniákkal, amelyeknek magas fokú ritualizáltsága igencsak megnehezíti, hogy kiderítsük filogenetikus eredetüket. Hasonló a helyzet a csókánál és számos más társas élőlénynél.

A magasabb rendű társadalmi szervezettségben élő állatoknál a kommunikáció és a társas viselkedésmódok motivációja a maguk kettős funkciójában egységes rendszert alkotnak, amely minden alakíthatósága és szabályzóképessége ellenére szilárd szerkezet, és az illető faj társas életének teljes struktúráját hordozza. Egy ilyen rendszer szilárdsága és szabályozóképessége gyakran egymással antagonizáló hatású ceremóniák között meglévő feszültségeken nyugszik: az olyanon például, amilyen a megbékélés és a fenyegetés szertartása között állapítható meg. Csak egy órácskát kell figyelnünk a legközelebbi állatkert majomsziklájának páviánjait, hogy megértsük a két funkció közötti egyensúlyt. Egy farkasfalkánál vagy egy csimpánzhordánál is a fenyegetés és a megbékélés adja a társas együttlétben részt vevők összes kifejező mozgásának nagy részét. Bizonyosan az sem véletlen, hogy természetes körülmények között épp az ilyen igazán agresszív fajoknál tapasztalható ritkán a nyers erőszak alkalmazása.

(4) Meg kell még említeni a törzsfejlődés-történeti ritualizáció egy negyedik lényeges funkcióját, ám csak befejezésül, és mindössze azért, mert ennek is kifejlődött az analógiája a kulturális fejlődés során. A ritualizált mozgásmódoknak szerepük lehet fajkereszteződések megakadályozásában. Számos madár násztáncának van ilyen funkciója. Bizonyos apró trópusi madaraknál, a pipridáknál a hímek nagyon tarkák, ugyanakkor a különböző fajok tojói alig különböznek egymástól. Chapin és Chapman bebizonyították, hogy a hímek más fajú nőstények láttán is aktivizálódnak, ezek azonban igen szelektív módon csak a fajukbéli hímekre reagálnak. Ezzel analóg jelenség számos úszó kacsaféle társas dürgése – miként ezt sok évvel ezelőtt már Heinroth is felismerte.

X. 6. KULTÚRTÖRTÉNETI RITUALIZÁCIÓ

Lényegében a kultúrtörténeti ritualizációt is kommunikációs rendszerek létrejötteként foghatjuk fel, s ennek során is fontos lépés a szimbólumok kialakulása. A filogenetikus ritualizációról szóló korábbi fejtegetéseimben a szimbólum szót vagy idézőjelben használtam, vagy körülírtam, éspedig azért, mert a törzsfejlődés-történetileg kialakult „kiváltók” jelek voltak ugyan, mégsem a humán nyelvtudomány fogalmai szerinti szimbólumok. Egyrészt nem használhatók fel szabadon, másrészt jelentésüket nem tanuljuk. A megértés egész

apparátusa a legapróbb részletekig sokkal inkább a törzsfejlődés története során jött létre, és az örökítőanyagban rögzült. Az elsajátított éppen az állati együttélés szerkezetében játszik nagyon csekély szerepet, elsősorban pedig: nem befolyásolja az adó- és vevőapparátus formáját.

Az említett lényegi különbségek ellenére egyvalami közös a filogenetikusan létrejött jel és a kultúrtörténet során kialakult valódi szimbólum genezisében: mindkettő kialakulása azzal kezdődik, hogy a fajtársban kialakul azoknak a mozgásformáknak a megértése, amelyek előre jelzik a fajtársak nyomban ezután következő viselkedését. Ennek tipikus példái az úgynevezett szándékmozdulatok, azaz befejezetlen folyamatok, amelyek egy bizonyos cselekvési készenlét megjelenését jelzik. Míg a filogenetikus ritualizáció esetében egy fajtárs „megértése” a jel vevőjének öröklött képességein alapul – ahogyan az így „megértett” mozgások is örökletes koordinációk –, a kulturális ritualizáció során a jelek adásának és felfogásának alapja egyaránt a tanulás és szerzett tulajdonságok kulturális úton való örökítése.

Ami az adót illeti, a saját mozgás utánzásának az emberszabásúaknál megfigyelhető és magasabb szinten csak az embernél kifejlődött képessége teszi lehetővé, hogy az adó azoknak a viselkedésmódoknak a másolatát mutassa, amelyeket a vevővel közölni szeretne. Az összes lehetséges mozgásforma ezen utánzásának természetesen szabadon felhasználható akaratlagos mozgások a feltételei. Csimpánzokkal kapcsolatban tudunk esetekről, amikor egy majom egy másik majmot szabadon utánzott mozgásintenciókkal

szólított fel arra, hogy ugyanazt tegye, mint ő. A Yerkes Laboratóriumban két csimpánzt hoztak problémahelyzetbe. Mindkettőnek egyidejűleg ugyanazon zsinór végét kellett húznia, hogy megszerezhessenek egy kosarat, amelynek füle alatt a zsinórt átvezették. Amikor az egyik majom felfogta a problémát, odavezette a másikat a zsinór egyik végéhez, majd megfogta a kezét, és a zsinórra helyezte. Majd ezután gyorsan a zsinór másik végéhez szaladt, megfogta, és a „zsinórhúzás”-t utánozta. Tudomásom szerint ekkor jutott egy állat legközelebb a valódi szimbólumokhoz spontán módon, azaz anélkül, hogy erre előzetesen célzottan idomították volna.

A szavakból álló nyelv keletkezésével kapcsolatos érdekes eszmefuttatásai során Gerhard Hopp arra a következtetésre jutott, hogy az első valódi nyelvi megnyilatkozás a felszólítás kellett legyen. A szimbólumok igazi keletkezésének primitív példái, úgy tűnik, az ő igazát erősítik. Az a helyzet, amely magasabb rendű élőlényekben a legsürgetőbb késztetést kelti, hogy egy másikkal kommunikáljanak, bizonyosan fennáll akkor, ha a másik segítségét igénylik. Amikor a szomjas kutya orrával megbökdösi a gazdáját, felágaskodik a mosdónál, aztán vinnyogva visszanéz rá, olyan magasrendű teljesítmény, amely csak nagy szükség nyomására jöhet létre, s amelyet mindössze egyszer, a legokosabb kutyámnál figyeltem meg.

Nem jelentőség nélkül való, hogy azok a legprimitívebb emberi kommunikációs teljesítmények, amelyekről biztonsággal feltételezhetjük, hogy

örökletesek, az előbbiekkel analógok. A süketnéma és vak Helen Keller, aki hetedik életévéig anélkül vegetált, hogy bárkivel bármiféle szellemi kommunikációt folytatott volna, az illető mozgásmódok felismerhető utánzásával már azelőtt meg tudta értetni környezetével, hogy éhes vagy szomjas, hogy Anne M. Sullivan átvette volna a nevelését. Ez az utánzás őnála csakis ön-utánzás lehetett.

Egy kultúra történeti létrejötte során a kommunikáció eszközeinek csak az ilyen csírái mennek át differenciálódáson kommunikációs funkciójuk szolgálatában; e differenciálódás analóg módon zajlik az örökletes jeladó készülékkel. A három másik funkciót, amelyet a filogenetikus ritualizáció fajmegtartó teljesítményeként ismertünk meg – a viselkedésmódok mederbe terelését, az új motivációk alkotását és a kultúrák keveredésének akadályozását –, a kulturális ritualizáció, mint ezzel még alaposabban foglalkoznunk kell, analóg módon hajtotta végre.

Míg azonban a filogenetikus ritualizáció semmivel sem – még akár a fajkeresztezés közvetlen akadályaként sem – járul hozzá a faj jellegzetes-ségeinek invarianciájához, a kulturális rítusképződés lényeges szerepet játszik az áthagyományozott kulturális jellegzetességek megtartásában.

A kulturális kommunikációs rendszerek kialakulása során elsősorban a vevő szükségletei határozzák meg az adó tulajdonságainak szelekcióját. Ennek megfelelően a kulturális rítusoknál megtalálható szinte minden olyan jellegzetesség, amelyet a filogenetikus rítusoknál megismertünk, s amely az egyértelműséget

szolgálja. A jel egyértelműsége természetesen függ a vevőkészülék szelektivitásától is, ez pedig az örökletes kiváltómechanizmusok esetében sokkalta kisebb, mint a tanult reakcióknál. A komplex ingerkombinációk egymástól való megkülönböztetésének képessége – még ha ezek csak mint konfigurációk különböznek, a bennük szereplő ingerelemek tekintetében nem – olyan érzékelési funkciókon alapul, amelyek a központi idegrendszer jóval magasabb szintjein találhatók, mint az örökletes kiváltómechanizmusok. Ennek során fontos szerepet játszanak a tanulási folyamatok is.

Habár a vevőt minden egyes, a kulturális fejlődés során keletkezett kommunikációs rendszerben a tanult alakfelismerés reprezentálja, így is szerepet játszanak az érzékelés alacsonyabb szinten létrejövő teljesítményei; ezek minden magasabb fokon integrált alakfelismerés alapjai és építőkövei. Azok a pszichológusok és fiziológusok, akik foglalkoztak ezekkel a teljesítményekkel, nagyon pontosan tudják, milyen követelményeket támaszt érzékelésünk az érzéki ingerek kombinációival szemben, ha arról van szó, hogy ezeket mint mással fel nem cserélhető alakokat ismerjék fel. Ez mindig az úgynevezett pregnancián múlik, amelynek lényege az, hogy a lehetséges maximális egyszerűség a lehető legnagyobb általános valószínűtlenséggel kapcsolódjék össze. Az összetettség egy alacsonyabb szintjén a veleszületett kiváltómechanizmusok alapjában véve ugyanazon a módon támasztják az egyértelműség követelményét az általuk megválaszolandó jelekkel szemben, ahogyan, magasabb szinten, a mi alakfelismerésünk. Ennek az a

magyarázata, hogy mindkét fajta vevőapparátus ugyanazokon az elemi fiziológiai folyamatokon alapul, ugyanazok a folyamatok alkotják a „bejáratuk”-at. Ugyanezek okozzák, hogy az ugyanolyan fajtájú jelvevők a velük szemben álló adók analóg tulajdonságait „tenyésztették ki”. Ezekről egy másik munkámban (Törzsfejlődés- és kultúrtörténeti rítusképződés) számoltam be.

Mint erről már szó volt, a törzsfejlődés-történeti rítusképződésnek azt a négy funkcióját, amelyet az előző szakaszban tárgyaltam – tudniillik a különböző, elsősorban az agresszív viselkedésmódok „mederbe terelése”, új és erősebb társas viselkedési motivációk létrehozása, végül pedig a keveredések megakadályozása is –, analóg módon a kulturális rítusképződésnél is megtaláljuk. A ritualizáció kommunikatív funkciójáról aligha kell túlságosan sokat beszélnem. Ritualizáción alapul szinte valamennyi nyelvi kommunikációs eszköz, és különböző kultúrákban még az emberi gesztusok is – amelyek a velünk született mozgásmódok oly jelentős részét alkotják – tradicionális ritualizáció révén rétegződnek. Nagyon valószínű, hogy miképpen a törzsfejlődés-történetileg keletkezett mozgás-módoknál, az összes kulturális rítusnál is ez volt a kommunikáció eredeti funkciója. Ebből vezethető le az összes többi.

Míg a második funkció, a potenciálisan veszélyes magatartásformák korlátozása és gátak közé szorítása, a filogenetikus ritualizáció lényegében a harci mozgások hatástalanítására korlátozódik, a kulturális ritualizáció ezzel analóg funkciója befolyást gyakorol

az ember társadalmi magatartásformáinak legnagyobb részére: ezért van, hogy szinte minden, amit mások jelenlétében teszünk, a kulturális ritualizáció befolyása alatt áll. Az ember valóban ritualizálatlan viselkedése, főképpen a legtöbb ritualizálatlan ösztönös mozgás társadalmilag tilalmas. A vakaródzás, a nyújtózkodás, az orrpiszkálás és a hasonló „komfortviselkedések” éppúgy tilalmasak mások jelenlétében, mint az ürítkezés vagy közösülés. A szégyen a mindenre kiterjedő kulturális ritualizáció egyik közvetlen következménye.

Az eredeti teremtményviselkedésünkre erőltetett rituális kényszerzubbonynak az a szükségszerűség ad kultúra- és ezáltal faj megtartó értelmet, hogy az ember legtöbb (bár nem minden) ösztönös késztetése a kultúra megkövetelte viselkedési normák kontrollja alá van kényszerítve.

A kultúrák „pseudo-speciation”-je, azaz kvázi-fajkeletkezése összehasonlíthatatlanul gyorsabban zajlik, mint fajváltozása, ezért minél régebbi, és minél magasabb rendű a kultúra, annál nagyobb a diszkrepancia a között, amit az ember mint a társas viselkedés örökletes normájaként magával hozott, és a között, amit a kultúra követel meg tőle. Mint már mondottuk, valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy a kultúrák nagy rendszerességgel éppen azután roppannak össze, hogy elérték a magas kultúra stádiumát. Ez a folyamat, amelyet Oswald Spengler aggkori halálként fogott fel, az olyan kultúrákat szemlátomást nem éri utol, amelyek megmaradtak egy viszonylag egyszerű, „természetközeli” fejlődési stádiumban. Ilyen például az új-mexikói pueblo

indiánok kultúrája, akiknek tradíciója a történelem előtti időkbe nyúlik vissza.

Míg a filogenetikus ritualizáció mindig olyan viselkedésmódokra korlátozódik, amelyek a fajtársak egymás közti kommunikációját szolgálják, a kulturális ritualizáció azokra a viselkedésmódokra is befolyást gyakorol, amelyekkel az ember a saját faján kívüli környezettel érintkezik. Ebbe a fajon kívüli külvilágba az ember beleépít egy tárgyakból álló világot, amely héjként veszi körül, s amely bizonyos esetekben megakadályozza abban, hogy lássa: ezen az ember alkotta burkolaton kívül létezik egy embertől független, szubjektumon kívüli valóság is. Azt a teljesen félrevezető megállapítást, hogy az embernek nincsen környezete, számos szerző leírta, Arnold Gehlen pedig különös nyomatékkal hangsúlyozza.

Hans Freyer Schwelle der Zeiten (Az idők küszöbe) című könyvében van egy fejezet, amelynek „A diadalmas tárgy” a címe. Ebben rendkívüli tisztánlátással elemzi azt a szerepet, amelyet a konkrét ember alkotta tárgy a kultúra hordozóinak társadalmi életében játszik. Freyernél a „tárgy” éppen azt a fajta mesterséges terméket jelenti, amilyenről itt beszélnünk kell: ez a szó a térreprezentációról szóló részben jóval tágabb értelmű fogalmat jelölt. „Míg más munkák a szükségletek és kielégítésük körforgásában szakadatlanul ismétlődnek – mondja Freyer –, a tárgyak előállításának határozott kezdete és határozott vége van.” Az előállított tárgy a használat során nem fogy el, és bár nem örökkévaló, de tartós, sőt „tartósabb abban az értelemben, hogy bár a pusztulás, hanyatlás és rothadás folyamatai természetesen őt is

emésztik, nem tartoznak a lényegéhez; úgyszólván csak az anyagát és nem őt magát érintik”. Így jellemzi Freyer a halhatatlanságot, amely ugyanabban az értelemben sajátja az emberkéz alkotta tárgyaknak, mint a platóni ideának. Úgy sejtem, hogy valamennyi idealisztikus teremtésideához az emberi alkotásnak ez a számos gondolkodó által felismert transzcenden-ciája állt modellt.

A transzcendáló tárgy diadala abban csúcsosodik ki, hogy minden tekintetben kiválik a használatból, és létjogosultságát kizárólag az a szellemi tartalom adja, amelyet „az előállítás aktusa során belecsepegtettek, benne vált tárgyi jelenséggé, s most mint ilyen van jelen. Így van ez a műalkotás esetében. Csak a szellem tárgyi fordulata után lesz konstitutív jelentőségű az esztétikai kategóriája”- mondja Freyer. Ebben kételkedem kissé, mert úgy sejtem, hogy az esztétikai, az alkotás új létformája már jóval korábban elkezdődött az ember mozgásformáiban, az önmagáért való művészet kétségkívül legrégebbi formájában, a táncban.

Akárhogyan is, az ember által létrehozott tárgyi világ, a ruházata, bútorai, hajlékai és kertjei, a kultúrája által megváltoztatott, ahogyan Freyer nevezi: „elvarázsolt táj”, főképpen azonban az embert mindenfelől körülvevő, saját kultúrájára jellemző műalkotások letörölhetetlen bélyeggel jelölik meg az embert, s ez viselkedésére is kihat.

A társas viselkedésre – a legkülsődlegesebb, legfelszínesebb kommunikációs formáktól, a „maníroktól” egészen a legmélyebb és legbensőbb etikai „alapállásokig” – a kor stílusa nyomja rá

bélyegét, amely a kulturális fejlettséggel arányos erejű kényszer alá veti azt, ami az emberben teremtményszerű, azaz szociális viselkedésének filogenetikusán létrejött, örökletes programját. Az „erkölcsi hanyatlás”, más szóval a lázadás egy mind magasabb szinten ritualizálódó kultúra mind elviselhetetlenebbé váló kényszere ellen ugyancsak oka lehetett a magas kultúrák hirtelen összeomlásának.

Az emberi szellem tárgyi fordulata a manírokkal és a tartással együtt meglepő módon az ember megjelenésére, fenotípusára is befolyást gyakorol. Mint ismeretes, a struktúra és a funkció még csak fogalmilag sem különíthető el élesen egymástól, a testtartások lehetnek genetikailag rögzítettek, és egy rassz tartósan látható jellegzetességei. A mi házi baromfink vadon élő formája, akár a fácán, vízszintesen viseli kormánytollait, a kakas csak imponálási hangulatában mereszti fel őket, hogy azután úgy fessen, ahogy a mi házi kakasaink mindig is festenek, nem azért, mintha morfológiailag másfélék volnának, hanem mert túlszexualizáltak, és állandó imponálási hangulatban vannak. A kulturálisan előírt testtartások analóg hatásokat idézhetnek elő. Az, hogy egy kor divatos viselete milyen meglepő erővel uralja az emberi testet, jól felismerhető, ha azonos időből származó divatfotográfiákat hasonlítunk össze. A divathölgyek még akkor is olyan tartásba kényszerítik testüket, amely az éppen divatos ruhákba beleillenek, ha mezítelenül fényképezkednek.

Nemcsak a ruházat, hanem egy kultúra minden más tárgya is befolyásolja a kultúra hordozóinak

viselkedését. Hans Freyer nagyon szemléletesen mondja, hogy a Minnesänger-kor lovagjai és hölgyei nem tudtak volna leülni koruk magas, gótikus székeire, és nem tudtak volna természetesen mozogni gótikus termeikben, ha a korstílus nem hatott volna már a testtartásukban is. A „természetes” szót szántszándékkal használtam: az ember, mint mondottam, természettől fogva kultúrlény, s ehhez az a vele született készsége is hozzátartozik, hogy második természetévé tegye azt a ritualizált viselkedést, amelyet kultúrája előír neki.

Az előírásos, illő és méltóságteljes kosztüm viselését kötelességnek tekintették, némelykor azonban valódi gyötrelem volt. Ehhez járul még, hogy a legtöbb magas kultúrában az előírásszerű, szigorúan ritualizált viselkedés nemcsak kötelesség, hanem státusszimbólum is volt, így tehát az örökletes imponálási viselkedés késztetésforrásaiból is táplálkozott. Mint tudjuk, minden tanult és mesteri szinten birtokolt mozgás öncéllá, szórakozássá lesz. De vajon milyen mozgásmódokat használtak valaha is olyan virtuóz módon, szinte a tökéletességig csiszoltan, mint egy magas kultúra társadalmi érintkezésének esztétikai műremekké fejlesztett viselkedésmódjait? A „tenue” (fr. 'modor', 'tartás', 'illem'), amellyel az ember egy magas kultúrában rendelkezik és amelyet betart, nemcsak a valódiság fényében tündököl, „mintha a legtermészetesebb dolog volna a világon” (Freyer), hanem tradíciójának birtokosa számára valóban a legtermészetesebb dolog a világon, és motivációinak hatásmechanizmusát tekintve egészen úgy viselkedik, mintha

filogenetikusán keletkezett volna, és programját az örökítőanyag rögzítené.

Egy XV-XVI. századi udvaronc, Baldassare Castiglione gróf Il Cortegiano címmel könyvet írt az udvaronci művészetről – amit én sajnos csak Freyer idézeteiből ismerek. Castiglionét is foglalkoztatja annak lényegi eredetisége, amiről igen könnyen hihetnénk, hogy csak külső máz. E felszín alól a tüzetes vizsgálat nyomán egy olyan létkategória tűnik elő, amely már nemcsak kulturált jelenség, hanem valódi emberség, nemcsak illő megjelenés, hanem szívbéli tisztesség. Illem és tisztesség egységet alkotnak, legalábbis ami áthagyományozódásuk folyamatát és filetikus alapjaikat illeti. Mindkettő örökletes, nyílt programon alapul, amelyet részleteiben a mindenkori kultúra tölt ki. Örökletes alapját mindkettőnek az esztétikai és az etikai megérzése, más szóval az alakérzékelés jelenti.

Persze gyakran hallunk klisészerű megállapításokat a jó modor semmitmondó, külsődleges voltáról. Egy szívből udvarias ember rendszerint a legjobb – illetve a legrosszabb – akarattal sem tud igazán durva lenni; én mindenesetre csak ritka kivételeknek voltam tanúja. A magam bőrén tanultam meg azonban, hogy óvakodjam az olyanoktól, akik el akarják hitetni, hogy közszemlére tett nyerseségük csak külsődleges. Az olyan emberekről, akik az „ami a szívemen, az a számon” attitűdöt azért veszik fel, hogy büntetlenül mondhassanak sértő dolgokat, bizonyossággal határos valószínűséggel feltételezhető, hogy náluk a durva külső a nemes szív teljes hiányát takarja.

Azok a pontosan meghatározott pályák, amelyekre a

kulturális ritualizáció az ember szinte mindenfajta társas viselkedését vezeti, természetesen agresszivitását is korlátok közé szorítják, igaz, legtöbbször csak akkor, ha az saját kultúrájának és társadalmi osztályának tagjai ellen irányul. A Minnesänger-korban a sok szuverén kisállam nemesei egy osztályhoz tartoztak, a parasztok pedig egy másikhoz. Amikor kisállam kisállam ellen viselt háborút, a lovagok a lovagi tornák „fair play” szabályai szerint harcoltak egymás ellen, és a háborúban egy-egy összecsapás majdnem olyan ritkán végződött halállal, mint egy tisztán sportjellegű viadalon. A parasztok „misera plebs”-étől (lat. 'nyomorult sokaság') azonban elvárták, hogy ritualizálatlan, véres harcban döntsék el a csatát zsarnokaik helyett, illetve számára. A legyőzött és foglyul ejtett lovagokat kedves vendégként kezelték, az elfogott közrendűekkel mint barmokkal bántak.

Kis kulturális csoportokon belül az agresszív viselkedés mederbe terelését a kulturális ritualizáció rendkívül különböző formái végzik. A waika indiánoknál Eibl-Eibesfeldt szerint az a szokás, hogy a szülők úgyszólván tüzelik gyerekeiket, hogy verekedjenek, a verekedések során azonban csak szigorú rítust követve szabad ütniük. Ugyanez a szerző azonban afrikai busmanoknál a gyerekek békés viselkedésre valló igen hatékony nevelésével találkozott. Az indiánok és a busmanok különböző ökológiai helyzetben vannak, az előbbiek gyakran viselnek háborúkat a szomszédos törzsek ellen, az utóbbiak csak nagy ritkán.

Számos kultúrában, már a viszonylag primitívekben

is, a kulturális ritualizáció révén a harci viselkedésből kifejlődött az a fajta versenyjáték, amelyet sportnak nevezünk.

Mivel az agresszióról szóló könyvemben kimerítően írtam a sport harcot gátló hatásáról, ezúttal eltekinthetek a téma részletesebb taglalásától. Nem szükséges hosszabban szólnom a ritualizáció harmadik funkciójáról: a társas viselkedés autonóm motívumainak létrehozásáról sem.

Teljesen természetes, hogy a tudott mozgásmódok okozta örömet, a „tenue”-t, a tárgyak kultúra alkotta világát, az adott kultúrához tartozó művészetet és az etikává emelkedett illem- és tisztességkódexet az illető kultúra hordozói a legmagasabb rendű értékeknek érzik, és viselkedésüket erős motívumként uralja a törekvés, hogy ezeket támogassák és védelmezzék.

Íme az utolsó azok közül a teljesítmények közül, amelyekben a kulturális ritualizáció analógiákat mutat a filogenetikus ritualizációval: a csoportok összetartása és a többi csoporttól való elkülönítése. Mint erről már a látszólagos fajfejlődésről szóló részben szó esett, már az elképzelhető legkisebb etnikai csoportokat vagy szubkultúrákat is ritualizált viselkedési normák strukturálják és tartják össze, ugyanakkor más, ehhez hasonló egységek el is választják őket egymástól. A csoporton belüli összetartást már akkor is észrevehetően fokozza a másik hasonlóval szembeni ellenséges beállítottság, ha a csoportot nem közös kulturális szimbólumok, hanem csak a személyes ismeretség és barátság tartja össze, mint például a szürke ludaknál és a kisgyerekeknél. Azoknak a kulturális csoportoknak a szintjén, amelyeket a

kulturális értékek közös birtoklása tart össze, az ellenséges csoportokkal való szembenállás még ennél is jóval egyértelműbben erősíti a csoporton belüli összetartást.

XI. FEJEZET A kulturális invariancia leépülését

szolgáló tényezők

XI. 1. AZ ÁLLANDÓ VILÁGRA NYITOTTSÁG ÉS KÍVÁNCSISÁG

Ahogyan az oszteoklaszták a példa kedvéért említett csontnövekedésben az oszteoblasztok ellenében hatnak, s ahogyan a fajok keletkezése során az örökítőanyag változásai harmonikus antagonizmusban állnak az öröklődés invarianciájával, ugyanúgy egy kultúra életében is szemben állnak az előző fejezetben tárgyalt struktúramegőrző funkciók azokkal, amelyek a kultúra további fejlődése elengedhetetlen leépüléséért felelősek.

Azt, hogy mennyire függ minden kultúra fejlődőképessége e két tényezőcsoport egyensúlyától, elsősorban azok alapján a zavarok alapján állapíthatjuk meg, amelyek az egyik vagy a másik túlsúlyából adódnak. Ha egy kultúra merev, szigorúan ritualizált szokások kátyújába ragad, éppoly pusztító hatású lehet, mint az, ha elveszíti minden tradícióját, az általa tárolt tudással együtt. A most tárgyalandó invarianciát leépítő funkciók éppoly specifikusan emberiek, mint az invarianciát konzerválók. Mint már a VII. fejezetnek a kíváncsiság motiválta viselkedésről szóló alfejezetében elmondottuk, az ember fajra jellemző sajátossága, hogy más, magasabb rendű organizmusokkal ellentétben nála az explorációra és

játékra irányuló appetencia a nemi érettség elérésével nem épül le. Ez, együtt az önexplorációra való hajlammal, alkatilag képtelenné teszi az embert, hogy valóban maradéktalanul engedelmeskedjék egy tradíció kényszerének. Mindnyájunkban ott munkál a feszültség, amit a régi tradíció megszentelt értékeinek hatalma és a lázadó kíváncsiság, az új iránti vágy együttesen okoznak. „Novarum rerum cupidus” (lat. 'új dolgokra vágyó ember'): a rómaiak ezzel a politikai szakkifejezéssel illették a forradalmárt.

Motivációink hatásmechanizmusában belső elválasztású mirigyeinkével analóg módon – végül is ez utóbbiak az ősmotivációk szállítói – minden késztetés egy ellenkésztetéssel „ekvipotenciális harmóniarendszerré” kapcsolódik össze. A két ellenséges hatalom – az egyik oldalon a tradíció szeretete és a megtörését kísérő bűntudat, a másikon a nem kevesebb érzelmi töltést hordozó igazságkeresés és megismerési vágy – hatalmas csatákat vívhat egymással, s ennek a küzdelemnek az az ember fizeti meg az árát, akinek a lelkében végbemegy. Ez az ár annál nagyobb, minél nagyobb formátumú maga az ember. Egyik legnagyobb szellemünktől, Charles Darwintól tudjuk, mekkora árat fizetett az igazság győzelméért: miután eljutott az organikus világ keletkezésének felszabadító, a szó legigazibb értelmében úttörő felismeréséhez, egyáltalán nem érezte magát győztesnek. Ezt írta naplójába: „Úgy néztem magamra, mint egy gyilkosra.”

Kevésbé heroikus formában mindannyiunkban valami ezzel analóg folyamat játszódik le. Az egyes emberek igen nagy mértékben különbözhetnek

egymástól, a konzervatív és forradalmi tendenciák közti egyensúly mindegyikünkben máshol alakul ki. Azok az emberek, akik nagyon bíznak saját értelmük erejében – korántsem mindig ők a legokosabbak –, érzelmileg gyakran gyengék, és csak szerény képességgel rendelkeznek bonyolultabb alakzatok érzékelésére. Legtöbbször kevéssé ragaszkodnak a tradícióhoz, és különösen hajlamosak a második kötetben16 tárgyalandó technomorf gondolkozásra. A mélyen érző, szeretetre és tiszteletre képes emberek gyakran az analitikus gondolkodásra való kiváló képességük ellenére sem képesek ésszerű kritikát gyakorolni a hagyomány fölött. Mindenkit, aki ezt megteszi, eretneknek és a legmagasabb rendű értékek rombolójának tekintik. Így aztán ezek a szellemileg gyakran paradox módon kiváló emberek azok, akik makacsul ellene szegülnek a természeti történés mindenféle kauzális magyarázatának, a kulturális életben pedig minden újítással szemben elszánt és indulatos ellenállást fejtenek ki.

A tradíciót megtartó és leépítő faktorok közti kultúramegtartó egyensúly kívánatos módon kimérhető. Ekkor a mérleg két tányérja egyforma súlyú ugyan, az egyik embernél azonban igen nagy, a másiknál viszont igen csekély a terhelése. Charles Darwinnál az antagonisztikus erők közti feszültség nyilvánvalóan különösen nagy volt, s lehetséges, hogy ez kedvez a teremtő funkcióknak.

Ha saját magunkban figyeljük a megtartó s az újító faktorok játékát, mint azt a velem egykorú, azaz öreg

16 Itt is az Ember voltunk hanyatlásáról van szó – a szerk.

emberek igazolhatják, elfog bennünket az a jól felismerhető érzés, hogy a keblünkben lakozó két lélek közül a konzervatív egy öreg, az újítani vágyó pedig egy fiatal emberé. A fenomenológiai őszinteség, amelyet megkövetelek magamtól, annak bevallására kényszerít, hogy mai, érett koromban is határozottan csibészes lélek lakik bennem, amely ellensége mindenféle professzoros méltóságnak, és főképpen ünnepélyes tudományos alkalmakkor akar rábeszélni a hagyományos illem elleni infantilis vétségekre. Ezzel aligha csak én vagyok így, amire annak alapján vélek következtetni, hogy egy alkalommal, midőn a Bajor Tudományos Akadémia többi tagjával együtt talárba öltözötten ünnepélyesen bevonultam valahová, hátulról egy Nobel-díjas tudós váratlanul és igen pontosan belém rúgott. A csibészlélek természetesen semmiféle hagyományt nem respektál, ilyeténképpen a tudomány tradícióját sem, és enyhén diabolikus színezetű örömöt érez, ha hamisnak bizonyul valami, amit régóta igaznak hisznek – még ha ez a felismerés egy csomó további munkát tesz is szükségessé.

E mellett a még öregkoromban is eleven lélek mellett kora ifjúkorom óta tanyázik bennem egy másik is, amely őszintén tisztel minden hagyományt, amely a már bemutatott módon esküszik az általa tisztelt mester szavára, és a legnagyobb pietással csügg mindenfajta tradíción, sőt még annak külső sallangjain, például az akadémikusi taláron is. Kétségkívül kora ifjúságom óta ilyen kétlelkű vagyok, és ugyanennyire bizonyos, hogy életem során ennek a második lelkemnek növekedett túlsúlya. Sem hinni, sem remélni nem szeretném azonban, hogy valaha is

elhal bennem a tiszteletlen kópélélek.

XI. 2. AZ IFJÚSÁG ÚJÍTÓ TÖREKVÉSE

A mézelő méhnél a kaptár közös javát szolgáló különböző viselkedésmódok különböző korosztályok között oszlanak meg. A fiatal méhek gondozzák és táplálják mirigyváladékukkal az ivadékot, ők készítik a viaszt. Az idősebbek repülnek, és táplálékot gyűjtenek az egész közösség számára. Potenciálisan valamennyien ugyanazokkal a képességekkel rendelkeznek: mint Rösch kimutatta, ha az összes öreg méhet eltávolítjuk, a fiatalok repülnek ki, ha pedig a fiatalok tűnnek el, az öregek nemcsak az ivadékgondozó tevékenységhez térnek vissza, hanem a kis lárvák táplálására ekkorra már visszafejlődött mirigyeiket is reaktiválják.

Két funkciót az emberi kultúrában is különböző korosztályok közti, a méhekével analóg munkamegosztásban látnak el. Mindannyiunk számára magától értetődő, hogy az idősebb emberek általában konzervatívak, a fiatalok pedig újítani igyekeznek, hogy még csak eszünkbe sem jut belegondolni, vajon ebben az antagonizmusban nem valamilyen értelmes harmónia rejlik-e.

A fiatalok nemcsak az emberi kultúrközösségben lázadnak, hanem azoknál az állatoknál is, amelyeknél a szülők és gyerekek hosszabb ideig megmaradnak egy hierarchizált családi közösségben. Az ilyen fajoknál, például a farkasoknál a felnövekvő fiatal hím

csak azután kezd lázadni az addigi falkavezér ellen, amikor fizikailag már maga is képes a vezérállat szerepének átvételére. Az addig maradéktalanul elismert uralkodó elleni lázadásra ilyenkor gyakran alattomosnak tűnő hirtelenséggel kerül sor, amit jó néhány ember volt kénytelen tapasztalni, aki egy farkast vagy más hasonló szociális szervezetben élő állatot emberi család környezetében nevelt fel. A csimpánzoknál és általában a majmoknál a nemi érés már azelőtt bekövetkezik, hogy az állat elérné végleges súlyát: a fogváltás után, körülbelül a hetedik életévben. Ezután még öt vagy hat évbe telik, mire a fiatal hím a fajra jellemző társas struktúrában a felnőtt szerepét játszhatja. Mint ismeretes, az embernél a fiatalkori fejlődés még tovább tart. Kézenfekvő feltételeznünk, hogy azt a szelekciós nyomást, amelynek következtében a fejlődési időszak ennyire megnyúlt, a hagyományos tudás megszerzésének szükségessége fejtette ki. A gyerekkor és az ifjúság szavakat a természetes nyelvfejlődés két egymástól minőségileg különböző fejlődési fázis megnevezésére hozta létre. Ezeknek az életszakaszoknak az értelméről és céljáról megfogalmazhatunk bizonyos sejtéseket.

Az ember hosszú gyerekkora a tanulást, az emlékezet raktárainak a felhalmozódó tradíció mindenféle javával – például a nyelvvel – való megtöltését szolgálja. Ugyanígy a pubertás bekövetkeztét és a felnőttszerep átvételét összekötő hosszú időszak, az „ifjúkor” is egészen pontosan meghatározott feladatot tölt be. Bizonyosan normális, az emberi társas viselkedés filogenetikus programjában szereplő jelenség, amikor a fiatalok a

pubertás táján elkezdik kétségbe vonni a szülői kultúra valamennyi hagyományos értékét, és új eszmények után néznek. Ezt teszik a „jó” gyerekek is, akiknek szüleikhez fűződő, kívülről megfigyelhető kapcsolata eleinte egyáltalán nem változik meg. Titokban azonban bizonyosan lehűlnek kissé a szüleikkel s más tekintélyhordozókkal kapcsolatos érzelmeik. A jelenség azonban, mint N. Bischof kimutatta, nemcsak a szüleikhez, a családhoz és az általuk leginkább tisztelt emberekhez való viszonyukat, hanem, jelentőségteljes módon, minden megszokotthoz való kapcsolatukat is érinti.

Az ismeretlen, az idegen, amely eddig akkora félelmet és elutasítást váltott ki, hogy még a kíváncsiságot is elnyomta, egyszerre varázslatos vonzerőre tesz szert. Ugyanekkor – különösen a fiatal férfi esetében, valószínűleg közvetlen hormonális befolyásra – fokozódik a bátorság, s a legtágabb értelemben vett agresszivitás. Ez az új és a szokatlan iránti törekvéssel együtt kalandvágyként jellemezhető lelkiállapotot vált ki. A „vándorkedv”, amelyet a „kis Hänschen”-ről szóló régi népdal megénekel, ugyanezekből a forrásokból táplálkozik. Érdekes módon a vadlibáknál is megfigyelhetők ezzel analóg jelenségek. Mint N. Bischof kimutatta, a család felbomlása az ismert fajtársak pozitív valenciájának negatívba való átcsapása révén hat. Ugyanez a testvérek egymással való párzását is megakadályozza.

Embereknél a pubertással együtt járó változások sokkalta feltűnőbbek a fiúknál, mint a lányoknál. A fiatal férfi jóval hevesebben lázad az apja ellen, mint a lány az apa vagy az anya ellen.

Jelentősen erősíti a kultúrembernek az áthagyományozott viselkedési normákhoz való hűségét, hogy azokat az érzéseket, amelyeket a tradíció átadója iránt táplált, átviszi mindarra, amit átvesz tőle. Az az emberi lény, aki normális körülmények között a fiatalra a legnagyobb efféle hatást gyakorolja, nagy valószínűséggel az apa, a primitív nagycsaládban azonban ugyanígy lehet valamelyik báty, unokafivér, nagybáty vagy nagyapa – azonban bizonyosan egy családtag. A tradíció átadóját itt egyes számban említettem, amivel azt a véleményemet akartam kifejezni, hogy a legtöbb esetben egyetlen ember játssza a tradíciót átadó apafigura szerepét, amivel persze nem azt akarom mondani, hogy sok kultúrahordozó tömeges hatása nem közvetíthet tradíciót.

A családi tradíció legszorosabb és legsajátosabb viselkedési normáitól való elszakadás egyáltalán nem volna lehetséges, ha a serdülőnek a tradíció átadója iránt érzett szeretete és tisztelete egy bizonyos időpontban, megfelelő előjelek után nem csapna át mérsékelt agresszivitásba és ellenségességbe, vagy pontosabban szólva, ha nem keverednék ambivalens módon ezekkel az antagonisztikus érzésekkel. Az átcsapás intenzitása sokféle kísérőjelenségtől függ. Egy zsarnoki és szigorú tradícióátadó, aki a serdülőre erőszakkal kényszerítette rá a családi viselkedési normákat, valószínűleg hevesebb lázadást és a gyűlölet erősebb érzéseit váltja ki, mint egy szelídebb, „demokratikusabb” nevelő. A fiatal ember elszakadása a családtól bármiféle ellenséges érzés nélkül valószínűleg egyáltalán nem lehetséges. Ez az

elszakadás azonban az emberi kultúra fejlődéséhez ugyanannyira szükséges, mint az idegen virágporral való beporzás némely virág számára, és az exogámia számos állatfaj számára.

Közvetlenül azután, hogy a fiatalember kritikusan és kissé ellenségesen kezd viszonyulni az apafigurához és az általa közvetített szociális magatartásformákhoz, hozzálát, hogy más, saját családi hagyományaitól távolabb álló tradícióátadók után nézzen. Most következnek a közmondásos, a tanulóéveket követő vándorévek, amelyek gyakran valóságos helyváltoztató mozgással, gyakran azonban tisztán szellemi felderítőúttal telnek. A fiatalt valami magasztosnak és megnevezhetetlennek, a családi élet mindennapi eseményeitől különbözőnek a vágya vonzza a messzeségbe. Arra a kérdésre, hogy mi a tulajdonképpeni kultúra- és fajmegtartó célja ennek az appetenciaviselkedésnek, nem nehéz felelni: olyan kulturális csoport felfedezése, amelynek hagyományos szociális normái különböznek a szülők társadalmi csoportjáéitól, de elégségesen hasonlítanak azokhoz, hogy azonosulni lehessen velük. A serdülő rendszerint ilyen módon „adoptál” tradícióátadóul egy tanárt, egy idősebb barátot, sőt gyakran egy egész baráti családot. Fejlődésének kritikus szakaszában a fiatal ember elcsépeltnek, elavultnak és unalmasnak érzi a szülői viselkedésnormákat. Egyszerre kész arra, hogy idegen, emezektől eltérő erkölcsöket, szokásokat és nézeteket tegyen magáévá. Az így átvett új tradíciók kiválasztásában lényeges, hogy olyan eszményeket tartalmazzon, amelyekért harcolni lehet. Ez az oka annak, hogy éppen érzelmileg teljes értékű fiatal emberek

olyan kisebbséghez csatlakoznak, amelyekkel nyilvánvaló jogtalanság történik, és amelyért érdemes harcolni.

Az új kulturális csoporthoz való, meglepő gyorsasággal végbemenő kötődésnek és a kollektív lelkesedés ösztönei új objektumra való fixálódásának vannak olyan vonásai, amelyek erősen emlékeztetnek az objektumra való fixálódásnak, az úgynevezett beállítódásnak az állatvilágból ismert folyamatára. Az új kulturális csoporthoz való kötődés, akárcsak a beállítódás, az ifjúkori fejlődés egy bizonyos szenzitív szakaszához kapcsolódik, rádresszírozó folyamatoktól független, és ugyancsak visszafordíthatatlan – legalábbis annyiban, hogy ha egy efféle kötődést egy másik, újabb követ, ez utóbbi már nem lehet ugyanolyan intenzitású és szilárdságú. Van még egy ezzel rokon vonásokat mutató, objektumra való fixálódási folyamat, a szerelembeesés, amelynek hirtelenségét az angol „falling in love” (és magyar megfelelője – a szerk.) oly találóan fejezi ki. Amikor az új ideálokat kereső fiatal egy idősebb barátban, egy tanárban vagy egy csoportban megtalálja mindannak megtestesülését, ami után törekszik, rajongó tisztelet lehet úrrá rajta, amely külső szimptómáit tekintve nagyon hasonlít a szerelem állapotához. Ebben homoszexuális hajlamot látni, miként ez gyakran történik, ugyanúgy tévedés, mint az apával szembeni ellenségességben az anya iránti, szexuális vonzalmakkal terhelt Ödipusz-komplexust gyanítani. Teljesen normális ifjú is rajonghat igen hevesen egy fehér szakállú, kopasz, kövér öregemberért.

A serdülőknél lejátszódó, itt bemutatott folyamatok

saját tapasztalatok alapján, vagy hozzá közel álló személyek megfigyelése nyomán minden férfi számára ismerősek. A pszichológusok, még inkább a pszichoanalitikusok jól ismerik ezeket a processzusokat. Az a magyarázat azonban, amelyet adni szeretnék rájuk, erősen eltérnek az analíziséitől. Azt feltételezem, hogy az iméntiekben ábrázolt folyamatok a maguk törvényszerűen időbeli összefüggéseivel együtt törzsfejlődés-történetileg programozottak, és kultúra-, valamint fajmegtartó funkciójukat az adja, hogy a tradicionális viselkedésnormák elavult elemeinek leépítésével és új elemek beépítésével kiváltsák a kultúra alkalmazkodását a környezet állandó változásban lévő adottságaihoz.

E funkciók a kultúra fennmaradásához annál nélkülözhetetlenebbek, minél magasabb rendű a mondott kultúra, mert az a változtató hatás, amelyet környezetére gyakorol, érthető módon fejlettségével együtt fokozódik. Mármost úgy tűnik, ezekkel a változásokkal a kultúrának a tradicionális normák le- és átépítése révén biztosított plaszticitása általában lépést tart. Okkal feltételezhető, hogy a régi és primitívebb kultúrák tradíciója a virágkorukat élő magas kultúrákénál szilárdabban rögzítette, hogy a fiú engedelmesen halad atyja és más tradícióátadók nyomdokain. Nehéz megmondani, vajon előfordult-e, hogy magas kultúrák a tárgyalt folyamatok zavarai, elsősorban kultúraleépítő folyamatok túlműködése miatt pusztultak el. A miénk azonban jelenleg minden kétséget kizáróan ki van téve annak a veszélynek, hogy belepusztul a tradíció túlságosan gyors

leépítésébe, illetve az összes tradíció megszakításába. Ezt is érintenem kell majd a második kötetben (l. Ember voltunk hanyatlása).

Normális körülmények között és egészséges kultúrában (azt, hogy mi tekintendő normálisnak és egészségesnek, ugyancsak a következő kötetben kell definiálnom) a tradíció megszakadásának bizonyos módon elejét veszik. Ahol egyensúlyban vannak egymással az invarianciát megőrző és az azt le-, illetve átépítő tényezők, az új kulturális viselkedési normák, amelyeket a serdülő magáévá tesz, nem különböznek túlságosan a szülőkéitől, hiszen nagyrészt ugyanabból vagy egy azzal rokon kultúrából valók. Az új ideálok keresésének korai kezdete azt is lehetővé teszi, hogy ezeket a fiatal éveken át vesse össze a szülői házéival; a leépítés és a felépítés végül is egyaránt abban az időszakban megy végbe, amikor a fiatalt még erősen tartják családjának szociális kötelékei. Az „oszteoklaszták” tehát rendes körülmények között sohasem önmagukban, akadálytalanul működnek. A honvágy csendben már akkor is hallatja hangját, amikor a vándorlás mindent elsöprő vágya idegenbe űzi a „kis Hänschent”, és ereje a későbbiekben csak fokozódik. A lázadás a kezdetén a legradikálisabb, az évek múltával szelídül, az ember egyre türelmesebb lesz szüleivel és emlékükkel, és aligha akad normális ember, aki hatvanévesen ne volna jobb véleménnyel apjáról, mint tizenhét esztendős korában volt.

XII. FEJEZET Szimbólumalkotás és nyelv

XII. 1. A SZIMBÓLUM JELENTÉSÉNEK „TÖMÖRÍTÉSE”

Az előző fejezetnek a filogenetikus és kulturális riualizációról szóló alfejezeteiben olyan folyamatokat ismertünk meg, amelyek megközelítik a tevékenységek és dolgok szimbolikus megjelenítését. A kulturális ritualizáció szabadon megalkotott szimbólumai annyiban a filogenetikus rítusalkotás kváziszimbólumaihoz hasonlítanak, hogy jelentésük eredetileg tökéletesen diffúz. Sohasem pontosan definiálható dolgot vagy tevékenységet jelentenek, hanem mindig dolgok és tevékenységek, elsősorban érzelmek és indulatok egész komplexumát, amelyben minden mindennel összefonódik, s amelyet nem lehet egyszerűen definiálni. Arra a kérdésre, hogy a nem nyelvi vagy nyelv előtti szférában mikor fejez ki egy szabadon megalkotott és áthagyományozott szimbólum egy pontosan meghatározott dolgot, csak egyetlen választ adhatok: ott, ahol egy embercsoportot egy kulturálisan keletkezett szimbólum egységbe fog.

Ezeken az egy meghatározott, egységes dolgot jelölő és reprezentáló csoportokon kívül bizonyosan csak a nyelvi szimbólumok rendelkeznek ugyanilyen határozottan körülírt jelentéssel. Abban azonban élesen elkülönülnek valamennyi filogenetikus és egyéb rituális szimbólumképződménytől, hogy belső,

a központi idegrendszerben lejátszódó folyamatok jelképei, amelyek egy rendkívül bonyolult, filogenetikussá lett törvényszerűségnek: a fogalmi gondolkodás törvényszerűségeinek engedelmeskednek. A szimbólum jelentésének egy egészen pontosan meghatározott fogalomra való leszűkítése tehát egészen más jellegű, mint a csoportszimbólum „tömörítése”.

XII. 2. A CSOPORT SZIMBÓLUMA

Azok a csoportok, amelyek nagyobbak, semhogy személyes ismeretség és barátság összetarthatná őket, koherenciájukat mindig és kizárólag szimbólumoknak köszönhetik, amelyeket a kulturális ritualizáció hozott létre, s amelyeket a csoport úgyszólván összes tagja valamiféle értéknek tekint. Éppúgy méltók a szeretetre és tiszteletre, mindenekelőtt pedig a minden veszéllyel szembeni védelemre, akár a legjobban szeretett embertársak. A kulturális invarianciát megőrző tényezőkről szóló fejezetben arról beszéltem, hogy az érzelemátvitel miféle folyamatainak köszönhetik a szimbólumok ezt az emocionális értéket. A szóban forgó csoportegyesítő szimbólumokra adott legprimitívebb s az emberi kultúrtörténet során valószínűleg elsőként fellépő reakció a csimpánzok csoportvédelmével homológ. Mi, mai emberek a hajmeresztő, áll-előreszegező, értelmet elhomályosító kollektív harci reakcióknak ugyanazokkal az öröklött viselkedésmódjaival kelünk kultúránk szimbólu-

mainak védelmére, amelyekkel egy csimpánz, életét is kockára téve, hordáját védelmezi. Ahogyan egy ukrán közmondás tartja: „Ha lobog a zászló, a trombita gondolkodik.”

Az őseink által kifejlesztett első, konkrét dolgokat jelentő szimbólumok, sőt talán egyáltalán az első szimbólumok valószínűleg a csoport harci összetartozásának olyan jelképei voltak, mint a harci testfestések és harci zászlók. Mindannyian tudjuk, milyen könnyen válhat egy kultúrát elpusztító végzetes tényezővé a kollektív és militáns lelkesedés.

XII. 3. A NYELVI SZIMBOLIZÁCIÓ

Az egyetlen szimbólumképződmény, amely egyetlen jól körülírt fogalomnak felel meg, amennyire meg tudom állapítani, a nyelvi szimbólum. A szavakból álló nyelv létrejöttének a fogalmi gondolkodás teljesítményei mellett kétségkívül feltételei voltak a ritualizáció folyamatai is, amelyek rögzítik és átörökíthetővé teszik a szimbólumot. A szavakból álló nyelv jellegzetesen annak a fulgurációnak a teremtménye, amely e két funkció összeolvasztásával egy új képességet hozott létre, azt, hogy egy pontosan definiálható gondolkodási folyamatra egyértelmű nyelvi szimbólumot alkalmazhassunk. A lefordíthatóság jelentőségéről már beszéltünk.

Még ha a kulturális ritualizáció folyamatai, amelyek egyébként a tradíció meglétén alapulnak, bizonyosan jóval régebbiek is, mint a szintaktikus nyelv, ez utóbbi

is eszköz, sőt magának a tradíciónak az eszköze, és a kulturális invariancia fenntartásához hozzájáruló egyik legnélkülözhetetlenebb faktor. Másfelől azonban a nyelv a fogalmi gondolkodás és a legmagasabb szinten lejátszódó, általunk kutatásnak nevezett kíváncsiság motiválta viselkedés legfontosabb szerve. Ezáltal a kulturális struktúrák le- és átépítésének is fontos tényezőjévé lesz. A IX. fejezetből már arról a jól strukturált és igen bonyolult programról is tudunk, amely a nyelv ontogenetikus keletkezésének útját kijelöli. Az ebben a rendszerben tárolt tanulási diszpozíciók közül legfontosabb a készenlét, hogy a fogalomhoz egy szabadon választott szimbólumot kössünk, más szóval, hogy elnevezzük a dolgokat és tevékenységeket. Anne Sullivan részletesen idézett megfigyeléseiből egyértelműen kitűnik, hogy az elnevezés kezdetben az objektum egészét és az ahhoz kapcsolódó tevékenységet jelöli, például a tejivást vagy a labdajátékot. Ugyanilyen világos azonban, hogy a főnévnek és az igének örökletes programja van, s hogy ezáltal lehetővé válik az adott tevékenységnek attól az objektumtól függetlenül történő szimbolizálása, amelyre irányul. Ismét ki kell emelnem két tényt, amelyek egyértelműen kitűnnek Anne Sullivan beszámolójából. Először: az ember gyermekkora egy bizonyos szakaszában elsöprő erejű késztetést érez, hogy nevet adjon a dolgoknak és a cselekvéseknek, és erős specifikus kielégülést érez, ha ez sikerül. Másodszor: bármilyen erős is ez a késztetés, nem kísérletezik azzal, hogy maga találjon ki nyelvi szimbólumokat, miként ezt Ádám a közismert legenda szerint állítólag tette, hanem veleszületett módon

„tudja”, hogy egy tradícióátadótól kell megtanulnia őket. A nyelv elsajátítását tehát filogenetikus program teszi lehetővé, amely alapján minden gyereknél újra lejátszódik az öröklött fogalmi gondolkodás és a kulturálisan hagyományozott szókincs integrációja. Az értelmes ember tiszteletet és megindultságot érez, valahányszor csak alkalma nyílik, hogy a teremtésnek ezt a csodáját gyereken figyelje meg.

XIII. FEJEZET A kulturális fejlődés eltervezetlen volta

XIII. 1. ÉRZELMI ELLENÁLLÁS

Az ember jelentős indulati töltésű ellenállásba ütközik, amikor művelt nem biológusokkal szeretné megértetni azt a tényt, hogy a nagy organikus keletkezést – az egyszerű felől a bonyolultabb felé, a valószínűbbtől a valószínűtlenebb felé, röviden az alacsonyabb rendű felől a magasabb rendű felé mutató általános tendenciája ellenére – nemcsak a véletlen és a szükségszerűség törvényei irányítják. Azt az ellenállást, amibe Jacques Monod könyve sokaknál ütközött, nem csak ezek az érzelmi okok magyarázzák. Úgy tűnik, az a felismerés, hogy a nagy természeti törvények nem tűrnek kivételt, konfliktusba került a tudattal és szabad akarattal, amelyeket valamennyien az egyik legmagasabb rendű emberi értéknek és elidegeníthetetlen emberi jognak érzünk. Az a tapasztalati tény, hogy szabad akaratunk van, valamint az a természettudományos felismerés, hogy cselekvésünk fiziológiailag determinált, apóriát alkotnak, amelyről a következő kötetben (l. Ember voltunk hanyatlása) lesz szó, s amelyből, úgy hiszem, tudok kiutat. Csaknem ugyanilyen nehéz elfogadni azt a gondolatot, hogy kultúránk fejlődését nem akaratunk, még kevésbé fogalmi gondolkodásunk, értelmünk és eszünk kormányozza. A

történetfilozófusok egészen a legutóbbi időkig annak a meggyőződésnek hódoltak, hogy az emberiség történelmi fejlődését, a különböző kultúrák virágzásának és bukásának egymásutánját egy már eleve létező terv, egy eszme irányítja.

XIII. 2. A KULTURÁLIS FEJLŐDÉS EVOLUCIONISTA

MEGKÖZELÍTÉSE

Az a felismerés, hogy a kultúrák az állat- és növényfajokkal analóg módon, önmagukért, saját költségükre és kockázatukra fejlődnek, viszonylag későn hatolt be a történetfilozófiába. Mint erről már a IX. fejezetben szó volt, a kultúrák fejlődése, ahogyan minden más élő rendszeré is, mindenféle előzetesen létező terv nélkül zajlik. Alighanem Toynbee volt az első történész és történetfilozófus, aki abból a feltételezésből indult ki, hogy az emberiség, valamint az emberi kultúrák fejlődése egységes folyamatot alkotnak.

Ha az okkutatás módszereivel akarjuk vizsgálni a kulturális fejlődés folyamatát, és azt az utópikus célt tűztük magunk elé, hogy megjósoljuk és irányítsuk, először ahhoz a szerény felismeréshez kell eljutnunk, hogy azok a tényezők, amelyek egy kultúra ismeretének bővülését előidéző tényezők, alapjában véve azokkal a faktorokkal analóg módon működnek, amelyek a fajfejlődést irányítják. A kultúra élő rendszerként való fentebbi bemutatása, valamint az invarianciáját megőrző és azt leépítő tényezők

elemzése meg kellett hogy értessék, miképpen szemlélhetjük és talán érthetjük meg természet-tudományos módon egy kultúra keletkezését.

Számomra elsősorban az volt a fontos, hogy megmutassam: a kultúra kognitív teljesítménye, azaz a tudásszerzés és -felhalmozás alapjában véve a törzsfejlődés-történeti fejlődés tudásszerzésével analóg folyamatok révén jön létre. Ez azért különös és meglepő, mert az egyes ember intelligenciája és belátása, mint tudásszerző funkciók, individuumok feletti, tradicionális tudás felhalmozódásával járnak. A kultúra titokzatos és némileg félelmetes módon elnyeli és megemészti hordozóinak ezeket a különálló funkcióit, s egy folyamat során – amelyet az általam már többször említett könyvében Peter L. Berger és Thomas Luckmann oly találóan mutatott be és elemzett – általános tudássá, jobban mondva általános véleménnyé alakítja őket arról, hogy mi igaz és valóságos. Ebben a folyamatban a tárgyalt tradícióőrző és tradícióleépítő funkciók mellett még számos más, itt nem említett funkció is részt vesz, amelyekben mindössze az a közös, hogy nem tudatosan és ésszerűen irányítottak. Ezért az egy kultúrában uralkodó közvélekedés jóval inkább egy állatfaj információkincséhez és ezen alapuló alkalmazkodott-ságához hasonlít, mint ahhoz, amit az egyes ember tud, és ésszerűen alkalmazni képes.

Jóllehet a modern természettudomány mint a kollektív emberi megismerési törekvés új, csak néhány évszázados formája úgy szerveződik, hogy az objektiváció közösen vállalt kötelezettsége a gondolkodás és véleményalkotás feszesebb

paralelitását és közös voltát kényszeríti ki, véleményalkotása azonban korántsem mentes a nem racionális hatásoktól, amelyek általában meghatározzák egy kultúráról alkotott összvélekedést. A tudós is korának és kultúrájának gyermeke.

A kultúra és produktumai fejlődése során a legmeglepőbben ott nyilvánul meg az ésszerű tervezés teljes hiánya, ahol erre a tervezésre a legbiztosabban számítanánk, például amikor mérnökök a rajzasztalhoz ülnek, és mint hiszik, tisztán racionális kalkulációk alapján műszaki termékek, például vasúti kocsik terveit készítik. Valóban nem hinnénk, hogy e tevékenység során lényeges szerepet játszik az úgynevezett mágikus gondolkodás, amelyet a kultúra invarianciáját őrző tényezők egyikeként ismertünk meg. Ha azonban szemügyre vesszük a fejlődési stádiumok azon sorát, amelyeket vasutunk személykocsija alig több mint egy évszázad alatt bejárt, látni fogjuk, milyen makacsul ragaszkodik az ember a tradíciókhoz. Szinte azt gondolhatnánk, hogy egy filogenetikus differenciálódási folyamat eredményeit látjuk.

Először egyszerűen egy kocsit szereltek vonatkerekekre, utóbb azonban kedvezőtlennek találták a kerekek közti rövid távolságot, megnyújtották tehát – s vele együtt az egész kocsit is. Ahelyett azonban, hogy ésszerűen, spontán leleménnyel olyan kocsiszekrényt konstruáltak volna, amely célszerűen illik a hosszú alvázhoz, hihetetlen módon a szokásos kocsikarosszériák sorát helyezték el rajta. A karosszériák a harántfalaknál szakaszokká „olvadtak össze”, az oldalajtók azonban változatlanok

maradtak, megőrződött a rajtuk lévő egy nagy és a két oldalukon elhelyezett két kis ablak is. Megtartották a szakaszokat elválasztó falakat is, a kalauznak pedig kívül kellett végigtornásznia magát a vonaton. Tornaszeréül egy sor kapaszkodó és az egész szerelvény mellett végighúzódó járópalló szolgált (3. ábra).

3. ábra. Funkciójukat vesztett formai jegyek továbbhurcolása a

technika történetében. A lovas kocsi formája külsődleges jellegzetességként megőrződik. A lovas kocsi ablakbeosztását még az immár oldalajtók nélküli amerikai átjáróvagon is megtartja. Mint az évszámokból kitetszik, az oldalajtós szakaszok rendkívül célszerűtlen elrendezése Európában egészen a századfordulóig megmarad: Amerikában ekkor már csaknem három évtizede átjárókocsikat építenek.

A mágikus gondolkodásra jellemző, hogy a szó szoros

értelmében szorongásosan ragaszkodik az egyszer már kipróbálthoz, és vonakodik attól, hogy valami teljesen újjal kísérletezzék. Ez a legegyértelműbben azoknál a műszaki produktumoknál jelenik meg, amelyeknél a problémák kézenfekvő megoldását akadályozzák.

Az ember mágikus konzervativizmusra való hajlama kevésbé meglepő módon, de még egyértelműbben derül ki

a kultúra olyan termékeinek esetében, melyek formáját kisebb mértékben rögzítik funkcionális igények, s amelyeknél emiatt nagyobb mozgástere van más tényezőknek, például bizonyos ritualizációval megszilárdított szimbolikus jelentéseknek.

Kultur und Verhaltensforschung (Kultúra és viselkedéskutatás) című könyvében Otto Koenig a katonai egyenruhák történeti fejlődésének összehasonlító vizsgálatát végezte el, és kimutatta, hogy ebben az esetben nemcsak a homológia és az analógia fogalmának alkalmazása szükségszerű, hanem a funkcióváltás, a rudimentáció és a vesztigium (lat. 'nyom', 'ismertetőjegy') -képzés jelenségei is ugyanúgy feltűnnek, mint a filogenezisben. A számos példa közül hadd mutassam itt be a nyakvédő fejlődését. Látható, hogy funkcióváltás révén miként lesz a páncélzat egy funkcionális eleméből rangjelzés (4. ábra).

4. ábra. Rangjelzés kialakulása a páncélzat egyik funkcióját vesztett

eleméből. a-b) Páncél 1500 tájáról, elöl és hátul nyakvédővel. c) Brandenburgi tiszt (1690) nagy körgallérral, amelyen még világosan látszik, hogy a nyakvédőből alakult ki. d) Brandenburgi gyalogostiszt (1710): a körgallér mostanra összezsugorodott és rangjelzéssé lett.

e) Osceola floridai szeminol indiánfőnök, háromszoros dekoratív körgallérral. A körgallér maradványa még a legutóbbi világháborúban is

a német tábori rendőrség jelvénye volt.

XIV. FEJEZET Az ingadozás mint kognitív funkció

XIV 1. FIZIKAI ÉS FIZIOLÓGIAI INGADOZÁS

Minden szabályozási folyamat, amelyben szerepet kapnak a tehetetlenség mechanizmusai, hajlamos az ingadozásra. Ha a tájoló tűjét kitérítik helyéből, többször is kilendül mindkét irányba, mire a „helyes” állásban nyugalomba jut. Nagyon nehéz bármilyen szabályzóberendezést, például termosztátot úgy építeni, hogy a zavar kiegyenlítése ne lőjön túl kissé a célon, hogy aztán csillapított rezgéssel térjen vissza a kívánatos értékre. Még inkább így van ez az összes fiziológiai szabályozási folyamatnál. Miután egy idegrendszeri elem kiadott magából egy izgalomimpulzust, úgynevezett nyugalmi izgalma először nullára – azaz a teljes ingerelhetetlenségig – süllyed, ezután azonban nem tér vissza egyszerű aszimptotikus görbe mentén a korábbi értékre, hanem jelentős mértékben meghaladja azt. A minden ingerrel szembeni „refraktárius” (ellenálló) periódust ezért a fokozott ingerelhetőség egy szakasza követi, és a nyugalmi izgalmi érték csak fokozatosan, néha csak többszöri ingadozás után áll vissza.

XIV 2.

A PSZEUDO-TOPOTAXIS

Alfred Kühn leírt egy orientációs típust, amelynek során egy ingadozási folyamat kognitív funkciót tölt be. Jóllehet ennek az orientációs mechanizmusnak a fobikus reakció az egyetlen alkotóeleme, ugyanúgy képes egy cél pontos irányának felderítésére, mint a már bemutatott topotaxis. Kühn ezért „pszeudo-topotaxisnak” nevezte. Jól példázza az a viselkedés, amellyel a rácsos varsacsiga (Nassa reticulata) megtalálja zsákmányát. A szag által riadóztatott állat felbukkan a homokból, és hosszú, ormányszerű légzőcsövét, a szifót ide-oda ingatva keresi az inger forrását. Eközben irányultság nélkül csúszik előre, tehát semmiképpen sem a minden topikus reakcióra vagy taxiára jellemző, kitérés irányította fordulatot hajtja végre. Ellenkezőleg, szifóját jobbra-balra kilendítve addig tartja a véletlenszerűen választott irányt, amíg csökkenni nem kezd a teste két oldalán érzékelt ingerkoncentrációk különbsége. A különbség érthető módon akkor lesz a legnagyobb, amikor a csiga a cél irányára merőlegesen halad, tehát amikor a szifó kitérései pontosan ebbe az egyenesbe esnek. A csiga azonban most, bár a megfigyelő önkéntelenül erre számítana, nem derékszögben, a cél felé fordul, hanem egy meghatározott, tehát a zsákmány irányától független hegyesszögben kitér eddigi útirányából. Igazi fobikus reakciónak vagyunk tanúi. Ezt az eljárást ismételgetve a varsacsiga addig halad a szagforrás felé szél ellen „kreuzoló” vitorlás hajó módjára, míg szifója egy kilengésekor meg nem érinti a zsákmányt, és immár egyenes vonalú mozgással „rá nem ront”. Egy

amerikai ismerősöm széles, gyér forgalmú országutakon ugyanígy szokott volt lavírozni. Addig követte az út körülbelüli irányát, míg meg nem közelítette az úttest jobb vagy bal oldali szélét, amire aztán fobikus módon kisebb kurzusmódosítással reagált. A pszeudo-topotaxisnak nevezett eljárás lényege fobikus reakcióknak oly módon való sorbaállítása, hogy azok egy szabályozott mértékű irányváltoztatásban összegződjenek.

XIV 3. A „HYPOTHYM” ÉS „HYPERTHYM” HANGULAT

VÁLTAKOZÁSA

Ahogyan önmaga megfigyeléséből ki-ki tudja, az ember hangulata vidámság és levertség, derűs és depresszív hangulatok közt ingadozik. Ezen ingadozások egyik vagy másik formája hosszabb időszakokon át zajlik; különösen alkotótevékenységet folytató embereknél váltakoznak a felhangoltság és aktivitás, illetve a rosszkedv és a tétlenség periódusai. Ennek a hangulatváltakozásnak a patologikus felfokozódása az úgynevezett mániákus-depresszív téboly17, amelynél a hangulati periódusok hossza és a kilengések amplitúdója jelentősen megnövekszik.

17 Lorenz a téboly jelentésű „Irresein” szót használja, ami

erősnek tűnhetik, ezt a betegséget azonban magyarul is nevezik mániás-depressziós elmezavarnak. A „mániás depresszió” és a „bipoláris betegség” kifejezések ugyanakkor leíró jellegű, a tünetek mögötti lényegig nem hatoló nevek – a ford.

A „hyperthym” és a „hypothym”, vagy ahogy régente a pszichiáterek mondták: a „mániás” és a „melankolikus” állapotok „normális” és „patologikus” ingadozásai közt az összes elgondolható átmenet előfordul. Az egyes állapotok tartama is változik, akadnak emberek, akik szinte állandóan enyhén hyperthym hangulatban vannak, s akiket mindenki irigyel vidámságukért, mivel kevesen tudják róluk, hogy ezért rövid, de mély depressziókkal kell fizetniük. Akadnak viszont, akik állandóan enyhén melankolikusak, ezen az áron azonban időnként rendkívüli aktivitást és teremtőerőt vásárolnak meg maguknak. Nem véletlenül használtam a „fizetniük” és a „vásárolnak” kifejezéseket, meggyőződésem ugyanis, hogy a hangulatváltozás szóban forgó amplitúdói között csakugyan fiziológiai összefüggés van.

„Normálisnak” és nyilvánvalóan fajmegtartó célszerűségűnek a szinte minden egészséges emberre jellemző napszakonkénti hangulatváltozás tekinthető. Bizonyára sokan önmagukon is megfigyelték mindazt, amit a következőkben fenomenológiai módszerrel próbálok ábrázolni. Amikor a nap első óráiban bizonyos időre felébredek – s ez rendszerint megtörténik velem –, eszembe jut minden kellemetlenség, aminek éppen ki vagyok téve. Hirtelen eszembe jut egy fontos levél, amelyet régen meg kellett volna írnom, felötlik bennem, hogy valaki úgy viselkedett velem, ahogyan nem lett volna szabad hagynom, hogy viselkedjék, hibákat fedezek fel abban, amit ez előző napon írtam. Elsősorban azonban mindenféle veszélyeknek ébredek tudatára, melyekről

azt hiszem, hogy nyomban el kell hárítanom őket. Ezek az érzések gyakran olyan erővel rohannak meg, hogy papírt, ceruzát ragadok, nehogy elfelej-tődhessenek az eszembe jutott tennivalók és újonnan felfedezett veszélyek. Ezután kissé megnyugodva ismét elalszom, s amikor a felkelés rendes idejében ismét felébredek, mindezt a kínos és fenyegető dolgot már nem látom olyan sötét színben. Ráadásul hathatós ellenintézkedések jutnak eszembe, amelyeket legott meg is teszek.

Nagyon valószínű, hogy ez a hangulatingadozás, amelynek mindnyájan ki vagyunk téve, egy olyan szabályzókör működésén alapul, amelyben egy halasztó s ezáltal ingadozásokat okozó tehetetlenségi elem is hat. Mint mindnyájan tudjuk, a deprimáló tényezők hirtelen eltűnése túláradó jókedv felbuzgását okozza, és viszont, az ellenkező irányú folyamat is közismert. A hyperthym és hypothym állapotok belső eredetű ingadozásában hajlamos vagyok fajmegtartó fontosságú keresési folyamatot látni, amely egyfelől létünket fenyegető veszélyek, másfelől azonban olyan lehetőségek után kutat, amelyeket előnyünkre használhatunk ki.

Néhai barátom, Ronald Hargreaves, aki pszichiáterként bővelkedett az ötletekben, egyik utolsó levelében feltette nekem a kérdést, ugyan mi lehet a szorongásos-depresszív hangulat fajmegtartó értéke. Azt feleltem, hogy ha feleségem nem volna hajlamos ilyen hangulatokra, két gyerekem már nem volna életben. Mindkettővel végzett volna egy igen fiatal korban szerzett és ezért különösen veszélyes tuberkulózisfertőzés, ha feleségem tapasztalt orvosnői

és aggódó anyai mivoltában nem állított volna fel korai diagnózist, s nem cselekedett volna aszerint már akkor is, amikor az összes többi orvos, akiket megkérdeztünk, még tagadta, hogy bármiféle veszéllyel kell számolnunk.

Mint ismeretes, külső hatások hatalmasan megnövelhetik a szóban forgó hangulatingadozás amplitúdóját, s nyilvánvalóan ennek is megvan a maga fajmegtartó értéke. Ha az ember egy napon megtudja, hogy elvesztette az állását, vagy hogy cukorbeteg, ésszerű, ha erre működésbe lép egy veszélyek után kutató mechanizmus, mert a bekövetkezett baj bizonyosan előidéz majd ilyeneket. Ugyanennyire ésszerű viszont, ha az ember az ellenkező esetben, például amikor egy betegség után ismét egészséges, vagy megütötte a főnyereményt, olyan hangulatba kerül, hogy tájékozódjék, milyen lehetőségek tárultak is fel előtte a sors e kegye folytán.

A szorongásos-depresszív hangulatban lévő ember passzivitásának ugyancsak megvan a maga teleonóm értelme. Motorikusan a veszélyek után fürkésző vagy azokat kikémlelő vadállat is nyugodtan viselkedik, és csak érzékszerveivel kutatja át környezetét mindenféle érzékelhető inger után. A lehetséges veszélyek felkutatása korántsem az állatközösség leggyengébb vagy legfélénkebb tagjának feladata. Míg a lúdraj legel, az őrt álló „biztonsági gúnár” feladatkörét a legerősebb és legbátrabb öreg hím madarak látják el. Videant consules, ne quid res publica detrimenti capiat – ügyeljenek a konzulok, nehogy az államnak baja essék. (Idézet Cicero Catilina elleni első beszédéből – a ford.)

Ugyanez érvényes az olyan aktivitásra, amely emelkedett hangulatban lesz úrrá rajtunk. Míg a veszélyek felfedezéséhez elsősorban receptorikus apparátusunk funkciói szükségesek, az újonnan feltáruló lehetőségek kiaknázása mindig motorikus tevékenységet igényel.

Az összes ingerkombináció hol hyper-, hol hy-pothym hangulatokat előidéző küszöbértékeinek reciprok ingadozása a „keresőkészülék”, vagy ahogyan az angolul beszélő kibernetikusok mondják, a „scanning mechanism” funkcióját tölti be. Felváltva hol új veszélyek felbukkanását vigyázza, hol pedig újonnan kínálkozó jó alkalmak után kutat, s ezzel egyértelműen kognitív funkciót teljesít.

XIV 4. A KÖZVÉLEMÉNY INGADOZÁSA

Mint tudjuk, az azzal kapcsolatos megegyezés, hogy mi számít általánosan valóságosnak és igaznak, egy rendkívül bonyolult szociális folyamat eredménye. Ebben is szerepet játszanak szabályozási folyamatok, melyeket bizonyos tehetetlenség jellemez, s ezért hajlamosak az ingadozásra. Thomas Huxley mondotta, hogy minden új igazság eretnekségként kezdi, és ortodoxiaként fejezi be pályáját. Igazi pesszimizmusra vallana azonban kijelenteni, hogy az ortodoxia nem más, mint megcsontosodott, kátyúba ragadt doktrína. Ha azonban (az ortodoxiával kapcsolatban) mérsékelt, a kultúra hordozóinak többsége által elfogadott nézetre gondolunk, a Huxley által említett

folyamatban az emberi társadalom tipikus kognitív működését ismerhetjük fel.

Az igazi nagy, korszakalkotóan új felismerést eleinte szinte mindig túlbecsülik – a lángelme, akiben megfogalmazódott, okvetlenül. Mint a természet-tudomány történetéből kiderül, egy újonnan felfedezett magyarázó elv érvényességi tartományát felfedezője szinte mindig túlértékeli. Ez úgyszólván a géniusz előjogai közé tartozik. Jacques Loeb úgy hitte, valamennyi állati és emberi viselkedés megmagyarázható a tropizmus princípiuma alapján, I. P. Pavlov ugyanezt gondolta a feltételes reflexről, Sigmund Freud analóg tévedéseket követett el. Az egyetlen nagy felfedező, aki valaha is alábecsülte az általa fellelt magyarázó elvet, Charles Darwin volt.

Az új, közös vélemény kialakítása még egy tudományos iskola szűk körében is az addig elfogadottól való és a célon túlmutató eltéréssel kezdődik. Mint már mondottam, szokás szerint az úttörő esik a túlzás hibájába. Kevésbé zseniális, de analitikailag tehetségesebb tanítványaira hárul a feladat, hogy csökkentsék és a megfelelő ponton nyugalmi állapotba hozzák a kilengéseket. Az ezzel ellentétes irányú folyamat doktrínát szül, ezért akadálya a további megismerésnek. Ha ugyanis egy új igazság felfedezője nem kritikus követőket, hanem hívő tanítványokat talál, vallásalapításra kerül sor, ami az egyetemes kulturális életben néha nagy áldás, a tudományban azonban nemkívánatos. Ez a folyamat Sigmund Freud felismeréseinek súlyos károkat okozott.

A minden nagyobb megismerési lépést követő

ingadozás kultúrákban, nagyobb kulturális csoportokban és elsősorban a természettudományban sajátos megismerési teljesítményt hoz létre. Eleinte általában túlbecsülik az új felismerést, amelyet például egy új módszer foglalhat magában – valahogy úgy, ahogyan a nagy felfedezők túlbecsülik azt, amire rájöttek. Ez a kollektív túlértékelés különösen akkor mehet messzire, ha az újonnan felfedezett dolog divatba jön, ahogyan ez elsősorban új módszerek esetében gyakori. Ha e módszerek költségesek és drágák, alkalmazásuk ifjú kutatók szemében egyenesen státusszimbólumokká válhat, ahogyan például jelenleg a számológépeké, komputereké.

Ezeknek a túlzásoknak a pozitív megismerési funkciója az, hogy amikor az új magyarázó elvet vagy módszert erőnek erejével alkalmazni akarják minden lehető vagy lehetetlen dologra, a kritika komoly hiánya ellenére gyakran bukkannak olyan alkalmazási lehetőségekre, amelyek óvatosabb eljárás esetén rejtve maradtak volna.

Másfelől viszont az újonnan felfedezett princípiumok efféle túlzásba vitt alkalmazása gyakran vezet csalódáshoz. Kritikátlan felhasználásuk nemkívánatos, és ráadásul helytelen „reductio ad absurdum”-okhoz vezethet, sőt azt is eredményezheti, hogy a közvélemény elfordul az új ismerettől, netán meg is feledkezik róla. A természettudományok története ennek számos példájával szolgál.

A darwini tan esetében például az történt, hogy az önmagában téves visszautasítás és a kritika, amely az új ismeretet a közvélemény hatására érte, jelentősen hozzájárult a további kutatáshoz és új, kényszerítő

erejű érvek felfedezéséhez. A kollektív véleményalkotás szóban forgó

ingadozása, és az ennek hatására kialakult kognitív funkció azok közé a fiziológiai folyamatok közé tartozik, amelyek létezésére patologikus funkciózavar hívta fel először a figyelmet. Már mondottam, hogy az érvek és ellenérvek keresését igen tekintélyes motivációk aktivizálják. Ameddig e keresés csak az igazság iránti tiszta vágyban gyökeredzik, az ingadozás csillapodik, és megfelelő ponton nyugalomba jut. Mihelyt azonban erősebb ösztönös késztetések is szerephez jutnak, fennáll a veszélye annak, hogy két vélemény különbözősége két csoportra osztja a népességet. Ezek mindegyike meg van győződve saját véleménye igazságáról, s a militáns lelkesedés állapotába kerül, amelynek veszélyességét részletesen tárgyaltam az agresszióról szóló könyvemben (Das sogenannte Böse. Zur Naturgeschichte der Aggression – Az úgynevezett gonosz. Az agresszió természetrajzához).

Az ösztönös késztetések beavatkozása azután a hipotalamusznak a nagyagyfunkció feletti győzelméhez vezet, s ezáltal az egymással szemben álló vélemények veszítenek igazságtartalmukból. Ehhez hozzájárul az is, hogy mindkét fél, új híveket akarván toborozni véleményének, a lehető legegyszerűbb és legkönnyebben érthető megfogalmazásokat sulykolja, lehetőleg olyanokat, amelyeket jól lehet kórusban skandálni. Mivel a vélemények az ilyen szimplifikációk miatt mindkét oldalon csakugyan ostobábbá válnak, az ellenfelek mind kevésbé lesznek képesek elfogadni őket. Ez öngerjesztő ingadozásokhoz (rezgésekhez) vezet, amely

„szabályzó-katasztrófával” végződhetik. A következő kötetben ezeket a veszélyeket alaposabban is elemezzük (l. Ember voltunk hanyatlása).

XV. FEJEZET A tükör hátoldala

XV. 1. VISSZATEKINTÉS

Ebben a könyvben, talán túlságosan merészen, megpróbáltam áttekintést adni az ember kognitív mechanizmusairól. Egy effajta vállalkozásra csak átfogó tudás jogosítana fel, s én semmiképpen sem gondolom, hogy rendelkeznék ilyennel. Kísérletemet mindössze azzal tudom igazolni, hogy eddig senki más nem próbálkozott ilyesmivel, továbbá azzal, hogy ugyanakkor sürgős szükségünk van az emberi megismerő funkciók reflektáló, átfogó vizsgálatára: ezek mindegyike hajlamos hibásan működni, különösen azok, amelyek kulturális tudásra tesznek szert és azt tárolják. A patologikus folyamatok megértésének mindig előfeltétele a fiziológiai megértés, ugyanúgy, ahogyan gyógyító célú befolyásolásuknak. Igen gyakori azonban ennek fordítottja, az, hogy a normális, egészséges működés megértésének kulcsával a kórtan szolgál. Az olvasónak alighanem feltűnt, hogy különösen e könyv utolsó fejezeteiben gyakran utaltam egy bizonyos következő kötetre. Ezt mindig akkor tettem, ha hipotéziseket állítottam fel egy-egy megismerő

tevékenység fiziológiai termeszetét illetően, melyek az illető funkció patologikus működésének ismeretén alapultak. Az ilyen előreutalások elkerülhetetlenek voltak.

A társas viselkedés számos, sőt legtöbb zavara, az örökletesek éppúgy, mint a kulturális normák által meghatározottak, minden normális emberből intenzív elutasító értékérzéseket váltanak ki. Ezek említését ebben a jelen kötetben éppúgy kerültem, ahogyan egyelőre a patologikus jelenségeket is kiiktattam vizsgálataimból. Mindkettő csak némi erőszakoltság árán volt lehetséges, de úgy tűnt, egyelőre sikerült vizsgálódásaimat az ember megismerő funkcióira korlátoznom.

Ahogyan már a Prolegomenában kifejtettem, a vizsgálati módszer, amellyel a megismerési módszereket és általában az összes életfolyamatot megközelítem, az általam Donald Campbell nyomán hipotetikus realizmusnak nevezett ismeretelméleti alapállás következménye. Szívesen tekintem az e realizmus alapjául szolgáló hipotézis megerősítésének, hogy e könyv egész gondolatmenete során sehol sem bukkantam olyasmire, ami ellene mondott volna.

XV. 2. A MEGISMERŐ FUNKCIÓKKAL FOGLALKOZÓ

TERMÉSZETTUDOMÁNY JELENTŐSÉGÉRŐL

Amikor mi etológusok megállapítjuk, hogy az ember szociális viselkedésében is vannak olyan ösztönös elemek, amelyeket kulturális hatások nem képesek

megváltoztatni, gyakran szélsőséges kultur-pesszimizmust vetnek a szemünkre. Ez teljességgel indokolatlan. Ha valaki felhívja a figyelmet egy fenyegető veszélyre, ezzel megmutatja, hogy nem fatalista, aki elháríthatatlannak hiszi a küszöbönálló bajt.

Az eddig elmondottakban – témám bemutatásának leegyszerűsítése végett – abból a fikcióból indultam ki, hogy az emberek többsége nem ismeri a kulturális fejlődés és hanyatlás tárgyalt folyamatait, de legalábbis úgy gondolják, hogy a szóban forgó ismeretek nem voltak és nem is lehettek hatással az emberiség történetének további alakulására. Úgy tűnhetett, mintha azt hinném, az egyetlen vagyok, aki szükségesnek tartja az emberi megismerő apparátusnak, „a tükör túloldalának” természet-tudományos vizsgálatát. Mi sem áll távolabb tőlem, mint az efféle elbizakodottság. Sokkal inkább tudatában vagyok az örvendetes ténynek, hogy az itt bemutatott ismeretelméleti és etikai nézetekkel egyre több gondolkodó ért egyet. Akadnak felismerések, amelyek egy bizonyos időszakban „benne vannak a levegőben”.

Azt hiszem, biztos jeleit tapasztalom annak, hogy elkezdődött az emberiség természettudományos alapon felépülő dicsőséges önmegismerése. Ha ez az önmegismerés megtermi gyümölcseit – ami nagyon is lehetséges –, az emberiség kulturális-szellemi törekvései ugyancsak magasabb szinten folytatódnak tovább, ugyanúgy, ahogyan a távoli múltban a reflexió fulgurációja újabb, magasabb szintre emelte az egyes ember megismerőképességét. Bolygónkon ugyanis eddig

sohasem került sor az emberi kultúra reflektáló önvizsgálatára – ahogyan Galilei előtt a mi felfogásunk szerinti objektiváló természettudomány sem létezett.

Annak a hatásszerkezetnek a természettudományos kutatása, amely az emberi társadalmat és szellemiségét hordozza, egyszerűen beláthatatlanul nagy feladat előtt áll. A földünkön élő szerves rendszerek közül az emberi társadalom a legbonyolultabb. Tudományos megismerésünk alig karcolta ennek a komplex egésznek a felszínét, tudásunk és nem tudásunk viszonyát legfeljebb csillagászati számokkal lehetne kifejezni. Én mégis azt hiszem, hogy az ember mint faj korszakváltás előtt áll, és hogy éppen most fennáll nem is sejtett mértékű továbbfejlődésének lehetősége.

Bizonyos, hogy ma az emberiség helyzete veszedelmesebb, mint valaha. Kultúránkat azonban a természettudomány által létrehozott reflexió potenciálisan abba a helyzetbe hozza, hogy elkerülje a pusztulást, amely eddig minden magas kultúrát utolért. Ez a világtörténelemben először van így.

Utószó helyett

Okos szokás egy új könyvet, mielőtt a nyomdába küldenénk, elolvastatni szakértő barátainkkal. Gyakran bukkannak olyan megdöbbentően nagy logikai és egyéb hibákra, amelyek az anyagát túlságosan jól ismerő szerzőnek fel sem tűntek volna. Elsősorban azonban „lacunákra”, olyan üres helyekre mutatnak rá, ahol olyan dolgok maradtak elmondatlanul, amelyekről szükséges lett volna szót ejteni. Különösen áll ez az ilyen és ehhez hasonló könyvekre, sőt annyi minden van, amit minősítésként, megszorításként vagy kiegészítésként hozzá kellene tennünk, hogy amennyiben ezzel próbálkoznánk, az illető pontokon túlságosan gyakran megszakítaná gondolatmenetünket. E kiegészítések közül számos túlságosan terjedelmes, semhogy lábjegyzetben lehetne közölni. Mi – azaz a szerző és a kiadó – ezért úgy döntöttük, hogy ezeket a „nagy lábjegyzeteket” külön függelékben helyezzük el. Reméljük, hogy számukat a könyv további kiadásaiban gyarapíthatjuk. Ezen a helyen mondok őszinte köszönetet mindazoknak a barátaimnak, akik kommentárjaikkal segítettek, különösen Eduard Baumgartennek, Donald MacKay-nak, Otto Rösslernek és Hans Rössnernek. Mivel az Ismeretelméleti prolegomenát többen olvasták, mint a könyv többi részét, a kommentárok aránytalanul nagy része arra vonatkozik.

1 (41. o.) A descartes-i kijelentés közkeletű fordítása

„Gondolkodom, tehát vagyok”. Nemrég még a New

Yorker című szatirikus lapban is megjelent egy rajz, amely egy óriáskomputert ábrázolt; a gép azzal lepi meg konstruktőreit, hogy kiírja a szalagra: „cogito ergo sum”. Descartes „cogito”-ját azonban, ha szigorúan vesszük, nem „gondolkodom”-nak, hanem „kételkedem”-nek kellene fordítani. Az a nagy lépés, amelyet a gyerek akkor tesz meg, amikor először kimondja az „én” szót, s amit ontogenetikus emberré válásnak nevezhetnénk, semmiképpen sem tekinthető azonosnak azzal a folyamattal, amelyre Descartes gondol. A gyerek nem azt mondja, hogy „sum cogitans” (gondolkodó vagyok), hanem hogy „nem szeretem” vagy „éhes vagyok”. Descartes éppen az ezekben a mondatokban kifejeződő fundamentális én-megtapasztalást vonja kétségbe, számára csak annyi bizonyos, hogy kételkedik. A hipotetikus realizmus álláspontjáról nézve értelmetlen kételkedni azokat a tagadhatatlan tényeket illetően, amelyeket én-megtapasztalásunk magában rejt. Wolfgang Metzger megalkotta a tapasztalásszerűen „megtalált dolog” fogalmát, amely egyszerűen „van”, s amelynek léte nem igényel „magyarázatot”, és kétségbe sem vonható. Ez a primer módon megtapasztalt dolog a „primum datum”, amely nemcsak mindannak alapja, amit reflektálva önmagunkban megtalálunk, és amivel a fenomenológia és a filozófiák nagy része foglalkozik. Sokkal inkább ez a forrása a bennünket körülvevő reális világgal kapcsolatos közvetlen tudásnak, amelyet Donald Campbell „disztális” tudásnak nevezett. Éppen erről szoktak megfeledkezni egyes pszeudo-objektív tudósok. A „distal” szó az anatómiából származik, és jelentése „a test középpontjától távol , átvitt értelemben tehát egészen kitűnően illik arra, amire Campbell gondol. Bár a bevallottan popularizált Descartes-idézettel elismertem, hogy tapasztalásunkról való

tudásunk közvetlen és kétségbevonhatatlan, ezt senki se értelmezze úgy, hogy minden más közvetett és „disztális” tudás bizonytalan, ahogyan ezt a csökkent beleérző képességű nem realista filozófusok állítják. Az egyetlen konzekvens nem realista világnézet a szolipszizmusé.

2 (43. o.) Ellentmondani látszik a Goethe-féle idealizmus e kritikájának, hogy könyvem élére mottóul ezt a Szelíd xéniákból való idézetet állítottam: „Ha a szem nem volna napszerű, sohasem pillanthatná meg a napot.” Színtanában Goethe még egy változatot idéz: „Ha a szem nem volna napszerű, hogyan pillanthatnánk meg a Napot?” Kevéssel ez előtt így ír: „A szem a fénynek köszönheti létét. A közönyös állati segédszervekből a fény olyan szervet hív elő, amely hozzá hasonló. Így alakult ki a szem a fényben a fényért, hogy a belső fény találkozzék a külsővel.” Micsoda hihetetlen keverése ez a tények igazán zseniális felismerésének és pontosan visszájára fordított értelmezésének! A látnok Goethe maradéktalanul megragadja az organizmus és a világ illeszkedését, de a tipológus Goethe, bármilyen közel is áll ehhez olykor, nem képes megérteni az alkalmazkodás folyamatát. Egyszerűen érthetetlen ellentmondás, hogy Goethe, aki szemlátomást mélységesen érti a természeti történés dinamikáját (gondoljunk csak olyan kijelentésekre, mint „a mindig eleven, az üdvösen teremtő erő”, vagy a „ha nyugton maradok, szolga vagyok”), képtelen meglátni, hogy maga az élet az, ami teremt, és nem például egy előzetesen kialakított harmónia az oka (felelős azért), ha a belső fény szemberagyog a külsővel!

Tudjuk, hogy a szemek a fény fizikai tulajdonságaihoz való fokozatos alkalmazkodás során jöttek létre. Vannak azonban olyan megfelelések a külső és a belső között,

amelyekről nem jelenthetjük ki minden további nélkül, hogy alkalmazkodási folyamat hozta létre őket. Az embernek vannak értékérzései, amelyek a szerves világ nagy keletkezésével félreismerhetetlen megfelelési viszonyban állanak. A megfelelés evolucionista magyarázata azonban kevéssé meggyőzőnek és mesterkéltnek tűnik. A megfelelés lényege az, hogy minden normális ember azt érzi a legmagasabb rendű értéknek, amit a szerves világ kezdettől fogva tesz, amikor a rendezetlenebből és valószínűbből rendezettebbet és valószínűtlenebbet hoz létre. Ezt a folyamatot mindnyájan értékek teremtésének érezzük. Az „alacsonyabb rendű – magasabb rendű” értékskála pontosan ugyanígy alkalmazható állatfajra, kultúrákra és emberek alkotta műalkotásokra. Értékérzésünk és a minden élőben végbemenő teremtő történés összhangja csakis azon nyugodhatna, hogy az emberben mint reflektáló lényben bizonyos, az egész organikus világban működő folyamatok ébrednek öntudatra. Az érzés, a gondolat és a lét ebben az értelemben egyek volnának, s az érzésre alapozott értékítélet a tulajdonképpeni kanti értelemben apriorikus lenne – azaz minden tudatosan reflektáló lény számára logikailag szükségszerű. Az alternatív magyarázat feltételezi, hogy az emberben készen áll egy törzsfejlődés-történetileg kialakult örökletes kiváltómechanizmus, amely minden rendezettet előnyben részesítendőnek láttat vele: mint mondottuk, e feltételezés némileg mesterkéltnek tűnik.

Hangsúlyoznom kell, hogy az emberi értékítéletek apriorikus voltának feltételezése egyáltalán nem jelenti természeten kívüli, vitalisztikus tényezők elfogadását. Ha e feltételezés helyességéből indulunk ki, akkor a tiszta műalkotás, amelyet az ember a fajmegtartó célszerűség mérlegelése nélkül hoz létre, apriorikus

értékek materializációjának tekinthető. A műalkotás a benne foglalt értékkel csakugyan a teremtő folyamat megfelelője volna. A szobor mulandó agyaga vagy márványa és a festmény vászna és festéke nem foglalja magában a feltételezett teremtő princípiumot, az ugyanis a művészben lakozik, aki a művet megalkotta. Bár az élő szervezet éppoly mulandó, mint a műalkotás, nem művész alkotta, hanem a művészben magában lakozó princípium – ha úgy tetszik, a teremtményében rejlő teremtő. Az élőlény nem mása semmi egyébnek, maga a tudó valóság. Abban a feltételezésben, hogy csak mása a múlhatatlannak, a teremtő folyamatnak ugyanaz a téves antropomorfizálása fedezhető fel, amelyről a 43. oldalon van szó.

3 (47. o.) Meglepő lehet, hogy itt az összehasonlító viselkedéstudomány problémáinak kontextusában közvetlenül az orvostudomány kérdésfeltevéseiről van szó. A két tudomány azonban igen szorosan összefügg. Az összehasonlító magatartás-kutatás történetileg azzal kezdődött, hogy örökletes viselkedésmódok hibás működése felhívta a figyelmet fiziológiai természetükre. Amikor például természetes körülmények közt figyeljük meg egy állatfaj valamely örökletes viselkedésmódjának végbemenetelét, például azt, ahogyan egy farkas zsákmányának egy darabját biztonságos helyen elássa, a folyamat fiziológiájáról egyszerűen semmit sem tudunk meg. Ezzel szemben ha megfigyeljük, amint egy fiatal tacskó a fogadószoba sarkába viszi a csontját, s ott – sikertelenül – a gödörásás mozdulatait hajtja végre, aztán a csontot a meg nem ásott gödör helyére teszi, majd orrával gondosan rátolja az ott sem lévő földet, azt a rendkívül figyelemreméltó tényt tapasztaljuk, hogy ez a viselkedésmód-láncolat teljes egészében örökletes, és nem járulékos ingerek irányítják.

A patologikus jelenséget alapvetően ugyanezen a módon

alkalmazzuk a „normális” folyamatról való tudás forrásaként. Ugyanaz a kölcsönös értelmezési viszony, amely a fiziológia és a patológia közt általánosságban fennáll, érvényesül a viselkedés fiziológiája és patológiája, más szóval az összehasonlító magatartás-kutatás és a pszichiátria között is. Későbbi fejezetekben, elsősorban pedig a következő kötetben ezekre a dolgokra ismét vissza kell még térnem.

4 (71. o.) A „Schöpfung” jelentése, mint ezt a filológiából tudjuk, már a középfelnémetben „teremteni”-re (lat. 'creare') és „meríteni”-re (lat. 'haurire') hasad. A „schaffen” jelentése az ófelnémet „scaffon”-éval ('előidézni', 'kiváltani') azonos. A „schöpfen”-ben tehát a „megteremteni” jelentés is benne foglaltatik.

5 (268. o.) E könyvvel kapcsolatban nem maradhat említetlenül, hogy Chomsky ismételten hivatkozott Wilhelm von Humboldtra mint nyelvészre. Humboldt Über die Verschiedenheiten des menschliches Sprachbaues (1827) (Az emberi nyelvek szerkezeti különbözőségeiről) című művében így ír: „A maga valójában felfogott nyelv... nem mű (ergon), hanem tevékenység (energeia). Valódi definíciója ezért csakis genetikus lehet. A nyelv ugyanis a szellem örökkön ismétlődő munkája, amely az artikulált hangot alkalmassá teszi a gondolat kifejezésére... A szellemnek ebben a munkájában, az artikulált hangnak a gondolat kifejezőjévé tételében megnyilvánuló – a lehető legtökéletesebben, a maga összefüggéseiben felfogott és szisztematikusan ábrázolt – állandósága és egyformasága adja a nyelv formáját.” Másutt kijelenti: „A nyelv gondolatokat képző szerv. Az intellektuális tevékenység (...) a hang által a beszédben válik külsődlegessé és az érzékek számára érzékelhetővé, és az írás által nyer maradandó testet. Az

ilyen módon megteremtett a mindenféle elmondott és leírt dolog, a nyelv azonban leglényege az intellektuális tevékenység révén ekképpen kiadott és kiadandó hangoknak, illetve annak, ahogyan (ezek a hangok) az intellektuális tevékenység (természetéből), illetve az általa létrejövő hangrendszer természetéből kivilágló törvények, analógiák, szokások szerint összekapcsolódhatnak és átalakíttathatnak, és ahogyan ezek a hangok, összekapcsolódások és átalakítások minden kimondott és leírt dolog egészében benne foglaltatnak. Az intellektuális tevékenység és a nyelv ezért egy egészet alkotnak, és egymástól elválaszthatatlanok; még azt sem tehetjük meg, hogy egyszerűen az előbbit tekintsük alkotónak, az utóbbit megalkotottnak. A mindenkori mondott dolog ugyan a szellem terméke, mivel azonban a már előzőleg meglévő nyelvhez tartozik, a nyelv hangjai és törvényei határozzák meg. Mivel pedig azonnal ismét átmegy az általában vett nyelvbe, újra, meghatározó módon visszahat a szellemre. Az intellektuális tevékenységnek szükségszerűen hanghoz kell kapcsolódnia, máskülönben a gondolkodás nem válik értelmessé, a képzetből nem lehet fogalom. A hangot az intellektuális tevékenység szabad elhatározásából teremti meg, és erejével formálja, az ugyanis őtőle áthatva válik artikulált hanggá (már ha lehetséges volna elgondolni minden nyelvek kezdetét), s olyan hangkészletet hoz létre, amely önállóan, meghatározóan és korlátozóan visszahat rá.”

6 (378. o.) Itt is helyénvaló visszautalnunk Wilhelm von Humboldtnak az 5. megjegyzésben említett nyelvészeti megállapításaira.

7 (390. o.) Az állatfajok és egész kultúrák közvetlen összevetése általában ki szokta váltani azok ellenkezését,

akik intenzíven érzékelik az alacsonyabb és a magasabb rendű élő rendszerek értékkülönbségeit. Az a kétségbevonhatatlan tény, hogy a kultúrák objektivált kultúrértékek szimbólumaira felépülő igen bonyolult szellemi rendszerek, feledteti a diszjunktív ellentétek logikai formuláinak foglyaival, hogy (a kultúrák) természetes és természetes úton létrejött képződmények. Hadd emlékeztessek itt arra, amit a II. fejezetben az új rendszersajátságok keletkezéséről mondottam, továbbá az ellentétes fogalomalkotás téves voltával kapcsolatos fejtegetéseimre a III. fejezet 4. alfejezetében.

Ebben a kötetben nem tárgyalom részletesebben azoknak az értékeknek a különbözőségét, amelyeket érzékelésünk az alacsonyabb és magasabb fokon integrált élő rendszereknek tulajdonít, ezeket, mivel a következő kötet témájához tartoznak, némiképp művi módon kiiktattam. Részletesen ott lesz majd szó azokról az intenzív negatív értékérzésekről, amelyeket az evolúciós történés mindenféle visszájára fordulása kivált.