Köszönöm Indonézia!

Egy év Meseországban

Czifrik Beáta

2015

Publio kiadó

Minden jog fenntartva!

Korrektúra, szerkesztés: Horváth Tibor, Kulcsárné Federmayer Katalin

© Borítófénykép: Rudi Dahlan, 2014

Borítótervezés, formázás: Publio Kiadó Kft.

Anyu, Apu, köszönöm, hogy felneveltetek, hogy úgy neveltetek, ahogy. Nagyon sok mindent tanultamTőletek, és Nektek köszönhetem, hogy olyan ember lettem, amilyen. Mindenem megvan, ami kellhet,

mert mindent megadtatok, amire szükségem lehetett. Mindig megkaptam Tőletek a lehetőséget,hogy azt csináljam, amit szeretnék, és támogattatok mindenben, akármilyen őrültségnek is tűnt a

döntésem. Nektek köszönhetem, hogy ott vagyok, ahol, és, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.Hálás vagyok, hogy a lányotok lehetek.

Köszönöm, Emi, hogy velem voltál életem legvarázslatosabb időszakában, és hogy oly sok

mindenre megtanítottál. Hálás vagyok azért, hogy Veled tapasztalhattam meg, milyen is AZa boldogság, hogy együtt tanulhattunk meg igazán élni. (Szabó Emese/Steiner Emese)

Köszönöm, Kata, a csodálatos barátságot, ami még Indonéziába is elrepített, hogy együtt lehessünk,és együtt éljük át Ázsia kalandjait. Hogy a kapcsolatunk magától értetődő és önzetlen. Mindig

felnéztem Rád, és büszke vagyok rá, hogy a barátod lehetek. (Kulcsár Kata)Köszönöm, Kati néni, a leírhatatlanul sok segítséget és támogatást a könyvírás különböző fázisaiban

és még annyi minden másban is az életem folyamán. (Kulcsárné Federmayer Katalin)Nagyon szeretlek Titeket!

A kulturális sokk kifejezés azokra az érzésekre utal, amiket az emberek olyankor élnek át, amikoregy teljesen különböző kulturális vagy társadalmi környezetben kell működniük, például egy idegenországban. Ilyen érzések lehetnek: aggodalom, meglepetés, zavarodottság, kétségbeesettség. Az új

kultúrába való beilleszkedés nehézségeiből ered, hogy az ember nem tudja, mi megfelelő és mi nem.Hiába tud valaki az adott nyelven, ha nem érti az üzenetben lévő rejtett szándékot, mert más

kulturális háttérrel rendelkezik. Az egyén nem tudja eldönteni, hogy a felé áramló jelzésekből mi afontos és mi a lényegtelen. Mindez gyakran az új vagy különböző kultúra bizonyos nézőpontjai iránt

érzett erős, néhol erkölcsi visszautasítással jár együtt. (Wikipédia)

Érkezés az Új Világba2010. augusztus 12., csütörtök

Előre felkészültem lelkileg, hogy mindenféle taxist vissza kell majd utasítanom. Magabiztosanismételgetem magamban: „Tidak, terima kasih.” Vagyis „Nem, köszönöm.” Már a repülőnkisebbségbe kerültem. Én voltam az egyetlen „fehér ember”, mindenki más ázsiai. Barna a bőrük is,némelyiküknek kreolosan világos, másoknak mély csokibarna. A reptéren sincs ez másként. Ahölgyek nagy része tetőtől talpig fedve követi férjét. Van, akinek csak a haját és nyakát fedi kendő,van, akinek csak a szemgolyója fehérlik a fátyol mögül. A megérkezés öröme kevésbé látványos, mintFerihegyen. Nincs ölelkezés, puszilkodás vagy csókolózás. Nincs fizikai érintkezés, még házasokközött sem. A fiatalabbak élénkebbek, és sokuk hozzánk hasonló ruhát visel. A hajukon azért vankendő. Keresem az utam a kijárat felé. Most elbizonytalanodtam. Jó felé megyek? Sokak figyelmétfelkeltem a puszta jelenlétemmel is, néznek, integetnek, majd kuncogva elfordulnak. Biztosanfurcsán áll a hajam. Izgatottan húzom magam után hatalmas bőröndömet, és ismételgetemmagamban: „Tidak, terima kasih”. Sokan mosolyognak, vagy egy szégyenlős hellóval rám köszönnek.Arra gondolok, hogy biztosan ők azok, akik engem várnak. De mindenki megy a maga dolga után.Egyre jobban elfog az érzés, hogy egyedül vagyok. Mi van, ha senki nem vár rám a kijáratnál?Közeledek a hatalmas üvegkapu felé, és hamarosan megtudom a választ.

– Taxi, miszter?

– Taxi?

Többen is ajánlkoznak. Mosolyogva nemet mondok. Miszternek szólítanak egy lányt? Közben azonjár az eszem, hogy mihez kezdek, ha tényleg nem vár rám senki. Akkor lehet, hogy egy taxival mégisjobban járnék. De hova menjek? Nem ismerek senkit. Tudom a város nevét, ahova mennem kell, degondolom, taxival az rettentő drága lenne. Ott tudják majd, ki vagyok, legalábbis remélem. Még öttaxisnak megköszönöm érdeklődését, és töröm az utat tovább. Kezdek kétségbeesni. Körülnézek, denem tudom, hogy kit vagy mit keressek. Már másodszor járom körbe az előteret, és a sofőröksegítőkészsége egyre terhesebb. Ki tudja, mit kérdeznek, mit mondanak, nem értek egy szót sem.Erre nem voltam felkészülve. A gyorstalpaló, pár hetes nyelvtanulás csődöt mondani látszik, mégmielőtt megszólalhatnék... El tudnának adni, ha nagyon akarnának. Jaj, legyen már itt valaki! Na jó.Lenyugszom. Ennek nincs értelme, feleslegesen idegeskedem. Valahogy úgyis lesz! Mély levegőtveszek. Egy újabb férfi közelít széles mosollyal az arcán. Már előre felhúzom magam, amiért nemtudnak békén hagyni. Erre a fickó angolul üdvözöl:

– Szia Beáta! Ő itt a barátod!

Meg vagyok mentve! De ki a barátom? A fickó bemutatkozik, ő Bambang, őt az egyetemem küldte.Harminc éves lehet, nálam alacsonyabb, nagyon sötét bőrű és vágott szemű. Don Johnson-stílusúravágott haja fekete. Fényes anyagú, sötétkék, bő, hosszú ujjú inget visel, betűrve kellemetlen barnaszínű, felül bő, ám lefelé szűkülő szárú nadrágjába. Na, az tuti, hogy ő nem egy modern muszlim.Bemutat Fionának, olasz diáktársamnak. Bambang rá utalt barátomként, azt mondja, a külföldiekmind barátok. Végül is lehet...

Órák óta vártak rám itt, a padangi reptéren, Indonézia Szumátra szigetén. Este hat óra van,sötétedik már, úgyhogy az irányt Padangpanjang felé vesszük. Egy jó állapotú terepjáróhoz vezetminket, ahol a sofőr már türelmetlenül várt ránk. Eszeveszett sebességgel hajtunk a kanyargós hegyiúton.

Hirtelen egy gyönyörű türkiz-fehér épületet pillantok meg balra. Sosem láttam még ilyet. A TadzsMahal lehet ehhez hasonló, de ez sokkal fényesebb, színesebb! Szikrázó kupolák verik vissza alemenő nap milliónyi színét, és az egyik csúcsán a muzulmán csillag és félhold mosolyog vissza rám.Egészen más világba érkeztem. Ha a látvány nem lenne elég, filmekben hallott énekhang hívja imáraa hívőket. Feláll a szőr a hátamon. A csoda érzése kevereg bennem a rettegéssel. Sofőrünk befordula mecset parkolójába. Bambang csak annyit mond, hogy mennek imádkozni, mi várjunk a kocsiban.Hm, rendben... Hirtelen úgy érzem, mintha elvitte volna a nyelvem a macska. Soha senkit nemismertem, aki imádkozna, formális keretek között járna templomba, nemhogy mecsetbe! Semmilyenvallással nincs és nem is volt személyes kapcsolatom. Néha felületesen elmerengek istenen, hogyvan-e vagy nincs. Egyről a kettőre sosem jutok. Azzal tisztában voltam, hogy muzulmán területreérkezem. De hogy ez mit jelent a mindennapi életben, hát azzal már kevésbé. Magyarországraáltalában csak terrorhírek érkeznek a muszlim világból, a dzsihádról, a szent harcról anem-muszlimok ellen. Tudom, hogy sokat kell imádkozniuk, és hogy a nőknek lefátyolozva kelljárniuk. Azt is, hogy bűn a házasságon kívüli szex, meg hogy a férfiak azt tesznek a nőkkel, amitakarnak. Üthetik-verhetik, megerőszakolhatják, megölhetik őket, elválhatnak, kényük-kedvük szerint.Ilyen „roppant kellemes” képem alakult ki az iszlámról az általános információforrásból, a tévéből.Ennyire szűk látókörű persze nem vagyok, akkor nem lennék itt. Azért azzal is tisztában vagyok,hogy itt más az iszlám, mint az arab országokban. Itt béké és elfogadás jellemzi az embereket,vallásszabadság van, nincs erőszak vagy terror. Fionával összedugjuk a fejünket. Mindketten tudjuk,hogy Nyugat-Szumátra, ahol fél vagy egy évet fogunk tanulmányainkkal eltölteni, muzulmán régió.Mindketten felkészültünk megfelelő ruhákkal. És azt is tudjuk, hogy a ramadán szent hónapja éppenelkezdődött. A ramadán az egy hónapig tartó böjt, amikor a muszlimok nem esznek, nem isznaknapfelkeltétől napnyugtáig.

A földrajzi tényeknek könnyen utána tudtam nézni. Itt, a trópusi, egyenlítői régióban, a nap egészévben nagyjából ugyanakkor kel és nyugszik: reggel fél ötkor, illetve este fél hétkor. Fiona sem tudsokkal többet hozzáadni tudásomhoz. Bambang visszatért a sofőrrel. Biztosan észrevettemegilletődöttségünket, elkezd minket oktatni a helyi szokásokról, az iszlámról. Részt vettek amaghribon, a napnyugtakori imán. Ez után már lehet enni. Ennek örömére irány egy étterem!

Még csak fél órája ment le a nap, de koromsötét van. Csillagok az égen. Leparkolunk. Tátvamarad a szám. Ez egy étterem? Kicsike kis patakok veszik körül a sátorszerű teraszt. Alacsonyműanyag asztalokat kockás műanyag terítők fednek. Leülünk a földre egy asztal köré, és Bambangmár rendel is. Érdekes, hogy nem kérdezi meg, mit kérünk, de persze úgysem ismerjük a helyifinomságokat. Hamiskás mosoly kíséretében azt mondja, reméli, hogy szeretjük a csípőset. Ö… énnem kifejezetten. Azt olvastam, hogy itt mindenben van chili, és alig lehet nem csípős ételt találni.Jobb lesz mihamarabb hozzászokni. Egy egész sült halat kapok, amit vastagon borít valami vörösfűszer. Chili. A körítés természetesen rizs. Olvastam, hogy rizs lesz a reggeli, az ebéd, a vacsora, azédesség. Ezzel kapcsolatban még szkeptikus vagyok, mert hogy lehetne ennyi mindent csinálnirizsből? Tehát sült hal, rizs és zöld chiliszósz a menü. Bambang már eszik, nem is akárhogy. Kézzel.Tényleg, nincs evőeszköz. Megkérdezem, hogy hogyan is kell csinálni. Jobb kézzel. Úgy mondja,mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És ha nem akarok kézzel enni? Na jó, nemakadékoskodok én sem, Fiona már túrja a tányért. Tehát a jobb kezemet belemártogatom a kicsimeleg vizes tálba, és már tiszta is vagyok. Igen? Én nem úgy érzem. Elkezdem összegyűjtögetni arizst az ujjaim között. Emelem a számhoz, miközben szóródik össze-vissza a tányérom körül. Nem baj.Lecsípek egy darabot a halból, szintén jobb kézzel, és azt is betömöm. Lelkileg már készülök, hogyhogyan fogom elrejteni könnyeimet. De nagy megdöbbenésemre nem zavar a fűszerezés, sőt!Egészen szokatlan ízeket érzek, amik az ajkaimtól a számon keresztül a torkomig mindentmegbolygatnak. Nem tudnám megnevezni a fűszereket, de elképesztő ízletes ez a hal. A zöldchiliszósz pedig valami földöntúli. Örülök neki, hogy semmilyen zöldség vagy gyümölcs nem volt atányéron, mert azt a tanácsot kaptam otthon, hogy ne egyek semmit sem nyersen. Még akkor sem,

ha csapvízben megmosom, mert a csapvíz sem tiszta. Italnak egy pohár vizet kapunk, ami majdnemforró. Így jövünk rá, hogy a forralt víz iható. Tűzokádás nélkül megúsztam első indonéz vacsorámat.Kíváncsi vagyok, hogy hasmenés követi-e. Azért egy pár csepp izzadság legördül a halántékomon. Ezpersze lehet a klíma miatt is.

Mióta kiszálltam a gépből, harapni lehet a dús levegőt. Megállás nélkül úgy érzem, minthaizzadnék a bőröm minden egyes pórusából. Ugyanakkor nem „csurog rólam a víz”. Különös. De egybiztos, nagyon tömény, párás hőség van, még az éjszakai sötétségben is. Próbálom Bambangotkifaggatni, hogy mennyire kell takargatni magunkat. Azt tanácsolja, hogy térden alul érő szoknyátvagy nadrágot viseljünk, és a vállunkat takarjuk. Ebben meg is egyezünk, számítottam rá. Azért nagyfájdalom, hogy ilyen melegben és ilyen éghajlaton nem lehetek egész nap bikiniben, de tudtam, mirevállalkozom

Két óra kocsikázás következik a sötétben, mire felérünk a hegyre, az egyetemhez. Mindenépületről Kína jut eszembe: ívesen csúcsos tető fedi a házakat. Persze nem teljesen kínaiak, mertazokat mind vörösnek képzelem. Itt a csúcsok hihetetlenül magasra nyúlnak fel. Mintha egy böhömnagy bika szarvai lennének! És fekete is a tető, talán ezüst szegéllyel? Nem látom jól a sötétségben.Bambangék elkísérnek minket a házunkhoz. Ha eddig nem lettem volna a totális kulturális sokkáldozata, akkor most már biztosan az vagyok.

Kelletlenül nézem az új „otthonomat”. Ezt magyar ember biztos nem éli túl. A kicsike ház négyszobára, egy nappalira, két fürdőszobára és egy konyhára van osztva. A padlót fehér csempe fedi, afalakat sárgásfehér, szebb napokat is látott festék. Az előszoba teljesen üres, csupán egy 40-es izzócsüng, a nálam alig magasabb plafonról. A nappali sem büszkélkedhet sokkal többel. Egyagyonhasznált koszos-foltos vékonyka matrac van a sarokba behányva, s az égvilágon semmi másnincs. Ó, de igen: egy mocskos, szakadt függöny, ami a kőfallal körbevett, üres, aprócska betonudvarunk kilátásától foszthat meg minket. Az egész házban nem láttam semmi mást. Egy polc vagyasztal, esetleg néhány szék – semmi. Konnektor van, egy darab. A szobánktól ezek után nem vároksokat, de még így is csalódnom kell. A picike kis szobába két roskadozó, emeletes faágyat tuszkoltakbe. S az ide beköltöző négy főre egy darab, hasonló állapotú gardróbszekrény jut. Semmi más. Aligférünk el az ágyak között. Borzalom! Itt fogok egy évet eltölteni, ebben a lyukban?! Egyelőre csakketten vagyunk, ennek próbálok örülni. Fionával egymásra nézünk, és bár még nem ismerem, azt akétségbeesést látom a szemében, amit én is érzek. Elbizonytalanodtam. Hogy a fenébe fogok ittkibírni akár egy hetet is, nemhogy egy évet? Kínunkban elkezdünk fetrengeni a röhögéstől, ésnekiállunk kipakolni.

A következő napok sűrűnek ígérkeznek. Bambangék elvisznek minket a bevándorlási hivatalba, aszomszéd városba, Bukittinggibe. A hely neve Magas Dombot jelent. Egy kilométer magasságbanvagyunk. Minden relatív, itt csak dombnak hívják ezt a hegyet, míg Magyarországon büszkeségünkés legmagasabb csúcsunk a Kékes, éppen ekkora. Minden egyes percben felügyelet alatt állunkFionával. Étellel és itallal ellátnak minket, szabadsággal már kevésbé.

Napok telnek el. Újra, és újra a bevándorlási hivatalnál várakozunk. Hogy mire? Hogy kiderüljön,megint nincs nálunk egy papír, amit előző nap elfelejtettek megemlíteni, hogy szükséges. Kitépem azösszes szál hajamat ettől! Itt vesztegetik az időmet, amikor egész Indonézia előttem áll! Mindentmeg akarok nézni, és mindent ki akarok próbálni! Ehelyett folyamatos felügyelet alatt az egyetem ésa hivatal között cikázunk. Rendkívül frusztráló.

Igen! Ma úgy tűnik, eljön a pillanat. Bambang azt mondta, hogy a hivatal után Bukittinggiközpontjában sétálhatunk egyet gardedám nélkül. Leparkolunk a főtér mellett. Mielőtt lelkesenkiugorhatnék a kocsiból, Bambang a lehető legkiábrándítóbb szavakat mondja. „Elmehetünk” sétálnia főtéren, nélküle, öt percre. Tessék? Ha jól tudom, nem börtönbe jöttem, hanem tanulmányi

ösztöndíjra. Hogy tanulhatok a kultúráról, ha ilyen szigorúan elzárnak tőle? Üvölteni tudnék! Csakazért nem teszem, mert attól előre mindenki óva intett. Tényleg. Senkit nem hallottam még kiabálnivagy felemelni a hangját. Békés emberek ezek. De belőlem akkor is kikívánkozik a düh! 25 évesvagyok, önálló élettel, szabad akarattal, számtalan lehetőséggel. Független nő vagyok, aki mindenreképes. Erre ez a kis indonéz adminisztrátor a szabadságomat korlátozza?! Hogy képzeli?!Összeszorított fogakkal próbálok barátságosan hozzáállni a helyzethez. Megkérdezem Bambangot,már sokadszorra: mi történik, ha két lány, férfi társasága nélkül császkál a városban? Elrabolnának?Megtámadnának? Megerőszakolnának? A válasz egyszerű: – Nem! Dehogy! De jobb, ha lányoknincsenek egyedül. – Ennél többet nem tudok kiszedni belőle. Nincs nagy tekintélye a nőknek aszemében, ebben egyre biztosabb vagyok. Az ételrendelést azóta is ő intézi, nem kérdez minket,hogy mit szeretnénk.

A tartózkodási engedélyünk lassan, de biztosan intéződik. Közben megismerkedtem a helyiközlekedéssel. Először is, mindenki előz mindenkit, minden irányból. Rádudálnak arra, akitmegelőznek. Ezenkívül rádudálnak mindenki másra is, aki mellett elhaladnak: emberre, álló motorra,buszra. Ez csak annyit jelent: jövök! Apropó, rengeteg motor van. Autót kevesen engedhetnek megmaguknak, ezért a legtöbb embernek motorja van. Egy sávban egy autó és körülötte egy-két motormindkét oldalon igen szűkösen, de elfér, előtte és mögötte is, amíg a szem ellát. A sáv nem jelenti azt,hogy egy jármű lehet csak benne. Az sem törvényszerű, hogy csak egy irányba lehet menni a sávonbelül. A kivétel ugye erősíti a szabályt. Tehát eszeveszett dudálás és kiabálás jellemzi az utakat, ésrettenetes benzinszag. Akármilyen káosznak is tűnt először, valahogy mégis van benne rendszer, ésúgy tűnik, hogy mindenki tudja, hogy mit csinál. Nem láttam még balesetet.

Angkot a helyi „busz” elnevezése. Olyan, mint egy kicsi minibusz. Várostól függően változik abelső elrendezése, de egy tulajdonság közös: belül annyi pad van elhelyezve, hogy a lehető legtöbbember férjen bele, akár egymás hegyén-hátán is. A sofőr melletti ülés (ami nálunk anyósülés)legalább kettő, de akár három embernek is helyt ad. Hátul húsz-huszonöt ember is elfér egymásmellett, alatt és felett. Ezt még lehet fokozni a nagyon sűrű járatokon, ahol is az angkotra kívülrőlfelcsimpaszkodó emberek a létszámot akár harmincra is emelhetik. A hatékony szállítás céljából ajtónincsen, csak egy nyílás az angkot oldalán, ahol a ki- és beszállás intézhető. Eleinte vonakodvaültünk még az ajtó közelébe is, de ma már száguldozás közben kilógatom a fél lábam is, jólesik aszellő a trópusi hőségben. Buszmegálló mint olyan, nincs. Ha valaki fel szeretne szállni, akkor az útszélén állva – jobb híján, mert járda csak a nagyobb utak mentén van –, egyenesen kitartott kézzel,lefelé fordított tenyérrel, leinti a buszt. Honnan tudjuk, hogy az a busz éppen jó lesz nekünk? A sofőrmegállás nélkül kiabálja a végállomás nevét, ismételgeti a forgalmasabb helyeken: „PADANG, PADANG,PADAAAANG”, vagy „BUKIT, BUKIT, BUKIIIIT!” És ha éppen ki szeretnénk szállni valahol? Mi semegyszerűbb! Elordítjuk magunkat ebben a forgatagban, hogy „KIRIII!”, ami annyit tesz, hogy „balra!”,vagyis, húzódjon le a bal oldalra (a közlekedés bal oldali, angolszász módra). Kérésünket a lehetőlegkomolyabban véve, bármilyen út bármely szakaszán, bármilyen forgalmi körülmények közöttteljesítik. Hirtelen kicsapunk balra, és padlófék. Hogy hogy nem okozunk balesetet, ezt egyszerűennem értem. Miközben kikászálódunk az alacsony kis angkotból, a sofőr tenyerébe nyomjuk a pár ezerrúpiát (körülbelül harminc forintot), és már meg is érkeztünk!

Ünnepnap a börtönben, amikor Bambang engedélyezi, hogy Fiona és én elmenjünk Bukittinggibekíséret nélkül. De többször kikérdez, hogy tudjuk-e, melyik angkotra és hol kell felszállni, merre kellmenni, mi mennyibe kerül. Sikeresen levizsgázunk, és végre szabadok vagyunk! Ha csak egydélutánra is...

A városközpontban a Nagy Óra alatt megállunk, és nézelődünk. Tudjuk, hogy van itt valahol egypanorámapark. Nem tudjuk, hogy milyen lesz a kilátás, de megkeressük. Indonézül érdeklődöm ahelyiektől. Inkább a mutogatást értem, mint a szavakat, de a végeredmény ugyanaz, megtaláljuk a

parkot. Nem véletlenül híres turistalátványosság! Bukittinggi a Sianok-kanyon tetejére épült.Ameddig a szem ellát, meredek, százméteres sziklafal övezi a kanyon alján lapuló zöldellőrizsföldeket. Középen a folyó rohamát sziklák és kövek lassítják, a csendet csak a természet hangjaizavarják meg és a majmok. Észre sem vettem, hogy az egyik kis szemtelen épp a táskámbankotorászik. Ijedtemben kurjantok egyet. Tartok tőle, mert nem tudom, hogy harap-e, veszett-e. Egyhelyi férfi elzavarja a kis makit, és elmagyarázza, hogy ha nem vigyázunk, akkor mindent elvesztőlünk. Sapka, sál, szemüveg, táska, fényképezőgép, víz, akármi jó neki. De ha veszünk mogyorót,annak örülnek, és többüket együtt lefényképezhetjük. Kapunk is az alkalmon, és máris kézből etetemkis barátainkat.

Egy túravezető is megtalál minket, aki angolul annyit beszél, hogy felkelti az érdeklődésünket.Meg is egyezünk vele, hogy levisz bennünket motoron a kanyonba, és onnan átmegyünk a túloldalra,ahol a „Nagy Város” nevezetű aprócska falut látogatjuk meg. Koto Gadang a kézzel készítettezüstékszereiről híres. Nyomon követhetjük az ékszerkészítést, elejétől a végéig. Sőt ki ispróbálhatjuk. Első lépésként egy ezüsttömböt igyekszem felhevíteni egy kézzel működtethető,pumpás forrasztólámpa segítségével. Már itt elvérzem. Nem tudok egyenletesen pumpálni, úgyhogya mesterember megmutatja, hogyan is kéne. Amikor elértük a megfelelő hőmérsékletet, akkor egyspeciális berendezéssel huzalt készítünk. Ezután csipeszek és fogók kerülnek elő, amelyekkel ezeketa huzalokat összefonjuk, az erősebb ezüstszál érdekében. Amikor lehűlnek, akkor kezdődik csak azigazi szakértelmet és türelmet igénylő munka. Ezeket a szálakat különböző szövetté, mintává, rajzzá,szoborrá alakítja a mester. Elképesztő látvány, ahogyan összeilleszti a csenevész kis szálakat, ésórák alatt elkészül egy csodálatos fülbevaló.

Az ékszerkészítő házikó után rögtönzött dzsungeltúrára visz minket vezetőnk. Megkínálcigarettával. Két éve leszoktam a dohányzásról, de ennek a ciginek olyan jó illata van! Szegfűszeg ésvalami édeskés van benne. Muszáj megkóstolnom! És nem csak az illata finom, az íze is! Mintha édesszegfűszeget szívnánk cigarettapapírba tekerve. De fordítva működik: a papír ízesített, a dohányközönséges. A dohányzás szükséges hozzávalója az első számú dzsungelvarázslatnak! Vezetőnkleszed egy lila trombitavirágot, és a szirmokat megégeti az öngyújtója lángjával. Semmi nem történik.Nagy varázslat... Aztán a cigit a sziromhoz nyomja, és a parázs nyomán megváltozik a színe! A lilakék lesz! Leszedünk egy fehér virágot, az sárga lesz, a fekete pedig piros! Ezt otthon is ki kellpróbálnom! Szép pöttyös mintákat nyomunk jó pár bokorra, és megyünk tovább. Találunkcukornádat, vezetőnk lenyes nekünk egy darabot machetéjével. Most ezzel mit csináljak? Azt mondja,rágni kell a kérgét! Hm, finom, dús, folyékony cukor folyik a számba. Milyen üdítő és természetes!De álljunk csak meg! Mi ez az illat? Nem fahéj? De! Az illatot követve egy fánál kötünk ki, aminek akérgét kóstoljuk meg. És nem csalás, nem ámítás, kérem szépen! Ez fahéj! Szó szerint: a fa héja.Szegfűszegfával is találkozunk. Idegenvezetőnk sok újat tud mondani. A XVIII. századig a szegfűszegkizárólag Indonézia Maluku-szigetein termett, és halálbüntetés járt azoknak, akik csempészésselpróbálkoztak. Azóta elterjedt a világon, és már több országban is termesztik. Vezetőnk felkap aföldről egy apró sárga virágot, a kezembe nyomja, és azt mondja, hogy tegyem a nyelvem alá. Kissévonakodva ugyan, de engedelmeskedem. Nem szeretnék három napig hallucinálni valami gyanústrópusi varázsnövénytől... Pár pillanat múlva a fél szám lezsibbad. Na, ez remek... Megnyugtat, hogyezt csak fogfájás ellen használják a helyiek. A hallucinálás így elmarad, hurrá! Ámulok és bámulok,hogy mennyi minden van a világon, a természetben, amihez eddig semmi, de semmi közöm nem volta „Nagy Pesti Életben”! Hogy feltegyük az „i”-re a pontot, denevéreket fogunk meglesni, de nem ámakármilyeneket! A világ legnagyobbjait! Hát nem viccelt. A denevér teste akkora, mint egynagydarab macskáé, míg a szárnyának fesztávolsága két méter körüli lehet. Fúj! Még messziről isranda látvány. De azt a mindenit! Közelebb lopakodunk. Hát ezek élve felzabálnak minket! Vezetőnkmegnyugtat, hogy alkonyatkor mennek vadászni, de nem vért szívnak – az kéne még! –, hanemnektárt, pollent, gyümölcsöt esznek. Elkezd kiabálni, tapsolni, nagy hangzavart kelt. Nem értem,miért, de én is csatlakozom, abból baj nem lehet. Erre szerencsétlen denevérek hirtelen

felrebbennek. Nemcsak egy fáról, hanem tömérdekről, és össze-vissza repkednek körülöttünk akanyonban. Több ezren lehetnek. Számtalan fényképet csinálok. Sosem gondoltam, hogy egyszerilyen közel lehetek a világ legnagyobb denevéreihez. Igazából soha, de soha nem gondoltam volna,hogy egyszer eljuthatok Ázsiába.

Európa elég sok országában jártam, főleg nyugaton. Oroszországhoz húzott a szívem egy darabig,de sosem mentem el. Ausztrália nagy álmom volt pár évvel ezelőtt. Egy ifjúsági szállodábandolgoztam a Váci utca mellett, és nap, mint nap külföldi, javarészt világutazó fiatalok vettek körül.Ekkor kezdtem el főiskolára járni. Nagyon megfogott akkor az életvitelük, és megfogadtam, hogy énis világjáró leszek. Többüktől hallottam, hogy spórolnak otthon egy darabig, és nekivágnak avilágnak. Ha elfogy a pénzük, akkor megállnak, ahol éppen vannak, és keresnek munkát. Aztántovábbállnak, ha van megint elég pénzük. Annyira el tudtam volna képzelni azt az életet magamnak.De olyan érzésem is volt, hogy az ausztráloknak könnyebb otthon spórolni, és utána akárhol munkáttalálni. Valahogy el is felejtődött ez az otthoni normális, biztonságos mindennapi életemben. Afőiskola miatt munkát váltottam, és már nem vettek körül utazó emberek utazási élményekkel.Átlagos, hétköznapi emberekkel éltem az életem, a céljaim is ennek megfelelően változtak. Aztakartam, amit elvárnak és sikeresnek ítélnek Magyarországon: diploma, karrier, pénz, lakás. És most,a dzsungel szélén, a rizsföldek közötti apró kis ösvényeket követve azon jár az eszem, hogy mégiselindultam egy másik úton. 25 éves vagyok, számtalan munkával a hátam mögött, számtalan helyen.De egyiket sem szerettem annyira, mint ezt a diákszállót. A vendégekkel vegyülve egy más világrészese lehetettem, ami sokkal szabadabb és felhőtlenebb volt, mint az én pesti életem. Mostmindent megtapasztalhatok a saját bőrömön is! Megérte idejönni, és igenis ki fogom bírni az iszlámketrecét! Hozzá fogok szokni mindenhez, és igenis élvezni fogok mindent, ami elém tárul!

Kezdeti nehézségekAugusztus 19., csütörtök

Éhes vagyok! Elegem van abból, hogy nem tudok enni! Kezdek besokallni... A ramadán jobbanérint, mint gondoltam. Magunkat kellene ellátnunk, de nem tudjuk, hol vegyünk ennivalót. Kellettnekem a Szent Hónap kellős közepén egy muzulmán országba csöppenni! Bambang intelmétmegfogadva, nem megyünk a piacra, nem mintha az élelmiszerárusok nyitva tartanának nappal. Azéttermek is zárva vannak napkeltétől napnyugtáig. Végül is hajnali fél ötkor a borzasztóan hangosimaénekre úgyis felébredünk, akkor még kapnánk is enni a mecset mellett. Nem tudom, mi abajom...

A szarkazmust félretéve, a boltokban csak kekszet és hasonlókat kapni. Nincs tej, nincs felvágott,nincs sajt, kenyér sincs. Mit esznek ezek? Ja, persze, rizst! Az egyetemről alig mehetünk ki. Na debelül meg nem árulnak semmilyen ennivalót. Ha sikerül is valamit beszerezni, vissza kell menni aszobánkba, és ott enni-inni, mert tiszteletben kell tartani a helyiek erőfeszítéseit a böjtölésre.Bujkálva kell elmajszolnunk még azt a nyamvadt kekszet is!

Már egy hete vagyok itt, művészeti ösztöndíjjal. De az egyetemen senki nem tudja megmondani,hogy mikor kezdődnek az órák. Augusztus közepén járunk. Talán majd szeptemberben? Akkor minekkellett idejönnöm ilyen korán? Azért, hogy a házban dekkoljak egy hónapig? Nevetséges! A várostnem hagyhatjuk el külön engedély nélkül, de az engedélyt nem kapjuk meg. Jobb híján Bukittinggibemehetünk, de nem vagyunk túl magabiztosak, a nyelvet nem beszéljük még, és mindenki óva int attól,hogy egyedül járkáljunk. Miért is?

Nagyon kilátástalan a helyzet, és nem tudunk senkivel beszélni. Nem gondoltam, hogy ennyirezavar a tehetetlenség és bezártság. Azt hittem, hogy alkalmazkodó típus vagyok. Lehet, hogytévedtem? Lehet, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet? Lehet, hogy a tétlenséget még meg isszoknám, de a körülményeket…

A szállásunk helyzete annyit javult, hogy rendesen kitakarítottunk, és talált tárgyakbólkészítettünk néhány „bútort”. De meleg víz nincs, zuhany sincs. Csak egy beton vályú, a mandi, amitmeg kell tölteni vízzel. Nincs lefolyónyílása, így a benne lévő vizet érintetlen tisztán kell tartani. Amivíz benne van, azt kell onnan „kikanalazni” egy fél literes merőkével. Ezzel locsoljuk magunkra avizet, ami értelemszerűen a földre loccsan utánunk. Ez nem is baj, mert a fürdő és wc helyiségebetonból vagy kőből vannak, illetve csempézettek. Így a víz nem okoz gondot. A penész igen, de aztmajd levakarjuk, ha megint megjelenik. A wc nagyon aggasztó. A földön egy speciális kagyló vankialakítva, amire rá kell guggolni, és úgy intézni, amit kell. Az indonéz rendszer nem használtoalettpapírt, nagy szerencse, hogy a budival együtt jár a mandi! Ami nem csak a magunktisztítására alkalmas, de ezzel locsoljuk le a slozit is. Nincs lehúzás. Már egy hete szenvedek attól,hogy nincs papír. És ha lenne sem lehetne lelocsolni a kagylón, mert a lefolyórendszer nem bírja el.Kézzel mossam ki magam mindenféle után?! Egyelőre zsebkendőt használunk, amit aztán aszemetesben gyűjtünk. De ez is legalább annyira undorító. Ha szerencsénk van, és esik elég eső,akkor fel tudjuk tölteni a mandit úgy, hogy pár napig elég benne a víz. Ha nincs szerencsénk, akkornincs víz. Akkor nincs fürdés és klotyó sincs.

Internet nem nagyon van. Az egyetem főépületében néha működik. Áram van, ha nincs eső.Gázhálózat nem létezik, mivel nincs fűtés, és mint már említettem, meleg víz sincs. Ruháinkat kézzelmossuk, hideg vízzel, egy vödörben. A baj nem is ez, időnk annyi, mint a tenger. Ellenben a párás,hegyi levegőben nehezen száradnak a ruhák a szűk betonudvaron. A fele ruhatáram alkalmatlan erre

az éghajlatra, pedig azt hittem, hogy jól készültem.

A konyha felszereltsége kritikán aluli. Leginkább egy hideg vizes csapban merül ki. Tűzhely éshűtő nincs, így még ha tudnánk is ételt venni, azzal sem lehetne mit kezdeni. Vettünk tányért ésevőeszközt, csak tudnám, minek. Az egyetlen főzőalkalmatosságunkra tegnap tettünk szert: egyelektromos rizsfőző, ami a nevéhez híven, kizárólag rizs főzésére szolgál. Éhen halni talán már nemfogunk. Furfangosan a rizsfőző felett párolunk zöldségeket, már ha kimerészkedünk a piacra. Amintkitesszük a lábunkat, a helyiek nem hagynak bennünket nyugodni. Mindenhonnan ezt halljuk: „Bulé!Bulééé!” (A szó nyugati turistát, fehér embert jelent.) „Helló, Miszter!” Üvöltöznek nekünk,rengetegen odajönnek, és elkapják a kezünket, a vállunkat. Lefényképeznek. Az első pár alkalommalmég vicces volt, de már egyre jobban szorongok, és nem érzem jól magam sehol sem. Mintha valamivilágsztár lennék. Folyamatosan zaklatnak, ha kilépünk a házból. Mosolyogva jön mindenki atelefonjával, elkapja a karomat, a fejemhez nyomja az övét, és lefényképezkedünk, ha akarom, hanem. És az ordibálás sem hagy alább. Minden nap ugyanaz vár, kilépünk az egyetemről, és mindenkimegfordul utánunk, mosolyog, nevet, sipítozik: Bulé! Mintha nem tudnám, hogy fehér vagyok!

Találtunk egy éttermet, amely nyitva van napközben is. Ott veszünk ennivalót, és a behúzottfüggönyök mögött lapulva otthon megesszük. Meglepő módon rizs, valami szósszal. Finom, de nemnagy a választék, és mindig minden rizs, még a desszert is, a reggeli is. Minden a rizs valamilyenformája. Tényleg lehetséges a rizsből várat építeni. Nagyon elegem van már a bezártságból és atehetetlenségből. És a rizsből!

Arra a döntésre jutottam, hogy kihúzom még addig, amíg az egyetem végre elkezdődik, ésmegnézem, hogy tetszenek-e az órák. Elvégre ezért vagyunk itt. Legalábbis Fiona, ő tényleg művész.Én inkább a napsütés, a tengerpart, a szörfözés és az álomélet miatt jöttem. Egyikkel sem volt mégszerencsém találkozni. Ha nem javul a helyzet, akkor fogom magam, körbeutazom Indonéziát, amíg apénzem kitart, aztán megyek haza. Már ha elkészül a tartózkodási engedélyem, amivel szabadonmozoghatok az országban...

A szabadság pillanataAugusztus 27., péntek

Nem jellemző rám a negatív hozzáállás, nem tudom, mi történt az utóbbi hetekben. Nem vagyokegy tipikus hangulatember, általában szétfeszít a pozitivitás!

Biztosan ezt hívják kulturális sokknak. Végül is elég nagy váltás elé állítottam magam. Megvoltnekem az otthoni szép kis életem: egy pesti, gyönyörűen, frissen felújított és berendezett lakás,számítástechnikai munka ígéretes karrierrel, közgazdász diploma. Pénzem is volt bőven. Perszesosem elég, de azért jóval több, mint sokaknak. És van szerető családom és barátok. Mondhatnám,hogy azok a képzeletbeli rubrikák mind-mind szépen ki voltak pipálva, ezt is elértem meg ezt is... Devolt egy érzés, ami nem hagyott nyugodni. Az a rettenetes bolygatás a háttérből, hogy nem elég, amivan. Vagy talán inkább egy olyan érzés, hogy nem az kell, ami van? Ennyiből nem állhat az élet!Akkor mi kellhet még?! Egyik barátommal elkezdtem járni újfajta programokra. Minigolffal kezdtük,backgammonnal folytattuk, majd slam poetry esteken vettünk részt. A lelkesedésem visszajött egyrövid ideig, de aztán mindig elfogott ez az átható érdektelenség és üresség. Persze a férfiakban ispróbáltam rátalálni a „másik énem”-re, de inkább csak annyira jutottunk, hogy egy időre sikerültelterelni a figyelmemet saját kiteljesületlenségemről.

Hát ilyen állapotban kezdtem el először munkát keresni külföldön. Mivel nem volt kifejezettenmagas vezető beosztásom, hamar rájöttem, hogy ha visszafelé nem akarok lépni, akkor bizony nemfogok munkát találni. Így fordultam az ösztöndíjak felé. Az egyetlen olyan program, ahova nemkellett egyetemistának, tanárnak vagy kutatónak lenni, a „darmasiswa” volt. Komolyabbelőképzettség sem kellett, csak annyi, hogy érdekeljen a helyi kultúra. Hát így alakult, hogyjelentkeztem, és megkaptam a lehetőséget. Hihetetlenül boldog voltam, amikor megtudtam, hogypár hónap múlva repülhetek Indonéziába! Magamhoz tudtam volna ölelni a világot! Visszatért belémaz az érzés, hogy van miért élni! Megláttam a fényt az alagút végén.

Éppen ezért most, mikor itt vagyok a lehetőségek kapujában, nem hagyom, hogy a kulturális sokkmaga alá teperjen, még ha mindennek az ellentétét kell is megtapasztalnom itt, mint amitmegszoktam otthon! Négy gyönyörű évszak helyett a trópusi éghajlat örökösen párás hőségével kellegyütt élnem. A vallás minden megnyilvánulási formájától távoli nagy szabadság helyett az iszlámszigorával kell szembenéznem. Az otthoni, engem körülvevő (most már tisztán látom) jólét helyett aszegénység csal könnyeket a szemembe nap mint nap. A minden percemet felőrlő, sűrűn betervezettnapok helyett semmittevésben herdálom itt töltött időmet. Magabiztosságom és beképzeltségemhelyett bizonytalanság kerít hatalmába. Szabad döntések helyett megismerkedtem a (főkéntmorálisan) korlátozott szabadság érzésével. Arról nem is beszélve, hogy szembeötlően én vagyokkisebbségben a bőrszínem miatt.

Ez mind szokatlan, de akkor is a világ egyik legcsodálatosabb helyén vagyok, ahova nem sokmagyarnak adatik meg a lehetőség eljutni. Igenis élvezni fogom! Felmegyek Bambanghoz, éskikövetelem, hogy engedjenek el minket Padangba, ahol lakik egy magyar srác! Ha már afőépületben vagyok, írok gyorsan egy e-mailt Eminek is. Ő egy magyar lány, aki a padangi egyetemrefog járni. Még pár nap, és ő is itt lesz. Nem ismerjük egymást, csak néhány e-mailt váltottunk, miótamegtudtuk, hogy egy régióban fogunk lakni. Mindig kérdezget aranyosan, hogy milyenek itt a dolgok,az élet, az emberek.

Az emberek? Nézzük például, hogy hogyan öltözködnek. A fiatalok nagyon hasonló ruhákathordanak, mint mi. És kifejezetten kellemes a divat is. Annyi a különbség, hogy a lányok bokától

kézfejig elfedik magukat. Tehát hosszú nadrág vagy legging, és hosszú ujjú felső biztosan van rajtuk,mint „alsó” ruházat. Azon felül viszont lehet ruha, szoknya vagy csinos felső. Fejüket nagytöbbségben dzsilbab fedi. Ezek is természetesen színben és mintában ízlésesen illenek egészmegjelenésükhöz. Indonéziában nem kötelező a dzsilbab viselése, így sok fiatal lány nem is használjaa fejkendőt. Ellenben amint megházasodnak, a hagyomány úgy kívánja, hogy elfedjék a hajukat. Aférfiak is sokan hosszú ujjút hordanak, vagy talán még bőrdzsekit is. Hiába a hőség. Erre többmagyarázatot is hallottam. Először is ők nem érzik annyira melegnek az időt, mint én. Van, aki 26fokban már vacog. Másodszor sokan a világos bőrt sokkal szebbnek tartják, mint a sötétet, ezértmindenüket lefedve védik magukat a naptól. Épp fordítva, mint otthon, ahol napozunk ésszoláriumba járunk, hogy „szép barnák” legyünk. Itt a sötét bőr a földművesekre jellemző. Régennálunk is így volt. Az arisztokrácia napernyők alatt óvta fehérségét. A nap elöli menekülés nagyelőnye meg is látszik az indonézeken, mindenki tíz-húsz évvel fiatalabbnak tűnik, mint valójában.Legalábbis én így látom őket.