I. A Tehuantepeki főldszoros.

Minatitlan, Mexico, okt. 17. 1858.

Kedves szerkesztő ur! Hitte-e, hogy valaha még ezen Oceánon tuli messze helyről is lesz levelezője, mellynek, olvasói nagyobb része hirét sem hallotta. „Nincsen kár haszon nélkül,” mond a közmondás. Az 1849-ki kárnak is van a többek között az a haszna, hogy a magyar ifjaknak százai, ha nem ezrei, szórattak szét a világ minden részébe, kik különben soha sem mentek vagy mehettek volna honuk határán kívűl. Ezek a külföldön nyelveket tanulnak, tapasztalást, ismereteket szereznek s azokat honnmaradt honfitársaikkal s társnőikkel magánuton s hirlapok által közlik, azoknak kedves épitő olvasmányt nyujtanak s a honnak használnak. Én is egy vagyok ezen utazók közől, már amerikai polgár vagyok, rosz magyar hazafi soha sem leszek. Forró kivánságom, törekvésem, csekély tehetségemmel szülőföldemnek használni. Ez inditott arra is, hogy én, ki közönség számára soha sem irtam, most midőn a magyar nyelvben már hátrább vagyok mint voltam tiz évvel ezelőtt, leveleket irjak az ön közkedvességü lapja olvasói számára, kik, reménylem, szándékom méltányolva, stylusomnak irgalmas birálói lesznek.

Politikai tudósitásokat ön tőlem ne várjon, részint, mert én a czivakodó mivelt világtól szinte elkülönözve professiómnak élek, részint, mert én politikus nem vagyok, s politizálni nem szeretek. Leveleimben – ha azokat ön közlésre érdemeseknek találja – irni fogok az országról, a vidékről, hol megfordulok, irni fogok az éghajlatról, a földről, a termékről, a népről s ennek szokásairól, öltözetéről s t. eff. Szóval mindenről, mi, gondolom, hogy érdekes lehet az ön olvasóinak. Ezen levelemben kezdek szólni az ugynevezett „Istmo de Tehuantepec” (Tehuantepeki földszoros-ról.)

Ezen, mind növényzeti, mind földészeti, mind történeti, mind ethnologiai tekintetben igen érdekes tartományról kötetekre menő könyvet lehetne irni; de illy terjedelmes leirást az ön lapja nem közölhet, azért az én szándékom, leveleim által az ön lapja olvasóinak ezen tartományról csupán egy hirlap-olvasónak szükséges és elégséges átalános ismeretet szerezni.

Az ugynevezett Tehuantepek földszoros fekszik fekszik a Mexikói nagy kiterjedésü köztársaság legdélibb részén, hol a szárazföld legkeskenyebb, a 16–18 1/2 északi szélesség és a 16–18 washingtoni nyugati hosszuság között, s kiterjedésére nézve mintegy 871  német mérföld. A tartomány ezen név alatt ma már csak névvel létezik, mert valósággal az négy darabra van vágya a szomszéd négy statushoz, névszerint Veracruz, Oaxaca, Tabasco és Chiapához, csatolva.

Ezen tartomány nevezetességre kapott mostanában azért, mert egy amerikai Egyesület-statusi társulat ezen földszoroson keresztül épen most egy szekérutat csináltat, olly szándékkal, hogy jövő novembertől kezdve az Egyesült-statusok keleti részéből Kaliforniába menő levelek, röpiratok stb. itt vitessenek kersztül a társulat által, mellyért a társulat az Egyesült-statusok kormányától évenkint kapna mintegy 80,000 dollárt. Ha a társulat azt képes lesz tenni s a dijt fogja huzhatni, akkor mindjárt egy vasút épitésébe kezdenek, melly igen csekély akadálylyal s olcsón épithető. – De nekem nem czélom e tárgyról irni.

Topographiai szempontból Tehuantepek-et három főrészre lehet osztani, u. m. Atlantiki lapály, Csendes-tengeri lapály és a kettő közötti hegyes völgyes vidék. A két lapály földje, minőségét illetőleg, egymástól nagyon különbözik.

A Csendes-tengeri lapály nagyobbrészint homok, mellyen a száraz évszakban, különösen april és májusban, minden fű és bokor száraz, és az egész lapálynak gyász kinézése van, és a hőség rendkivül tikkasztó; hajókázható folyója még az esős évszakban sincs, s azon folyamoknak, mellyek az esős évszakban Dráva nagyságuak, hollétét a száraz évszakban csak száraz mély medreik mutatják.

Az Atlantiki lapályon 3–4, még a száraz évszakban is hajókázható folyó van, mellyek közől kettőn, t. i. a „Coatzacoalcos”-on és „Tonalo”-n tengeri hajók is felmehetnek 20–30 angol (4 1/2 – 6 1/2

német) mértföldnyire. Ezen lapálynak nagyobbrésze az esős évszakban (junius, julius, augusztus, september és oktober) a kiáradt folyók által vizzel borittatik, és nagy része még a száraz évszakon által is mocsár marad. Ezen lapályon helylyel-helylyel nagy kiterjedésü vizenyős legelők vannak, mellyeken a szarvasmarhák és lovak ezrenként tenyésznek, minden gond s költség nélkül olly vad állapotban, hogy azok be nem hajthatók s megfogni őket csak hurokkal lehet. Különben ezen egész lapály erdővel van boritva. Emelkedettebb részei gyéren népesedvék s átalában az egész lapálynak a földje igen termékeny s a növények képzelhetetlen buján nőnek.

A közép hegyes résznek csak nehány völgyeiben vannak nehány falvak, különben az egész egy erdővel boritott földmivelésre alkalmatlan hegyes völgyes vidék.

A tartománynak nyugati, de kivált délnyugati részeiben található sok falu- és város-romok, mérföldekre nyuló erős, omladozó védfalak, roppant emlékoszlopok maradványai, s a századok viharain diadalmaskodott, szilárd – többnyire templomul használt – épületek s t. eff. élő bizonyságai annak, hogy ezen tartománynak századokkal ezelőtt nagyobb számu, férfiasabb, hősiebb, értelmesebb és szorgalmasabb lakosai voltak, mint a mostani 65–70 ezernyi dologtalan, elaljasodott, elkorcsosult keverék népség.

Ethnologiai tekintetben a lakosság ekkép osztható fel: európaiak, kreolok, mesticzek, mulattok, zambok, szerecsenek és indiánok.

Az europai része a lakosságnak már igen csekély, s áll a kihalt franczia telepitvények maradványából s nehány német és spanyol beköltözőből. Csaknem kizárólag ezek a kereskedők és kézmüvesek, s a tartományban látható igen kevés civilizatio ezeknek köszönhető.

A kreolok, a spanyol hóditók származékai, teszik nagyobb részint a fehér népséget. A polgári és katonai hivatalokat ezek viselik; a tartomány nagy része ezeknek ősi birtoka, de minthogy ezek még a tisztességes munkát is lealacsonyitónak, ősi származásukat bemocskolónak tekintik, alig van a földön társadalmi szervezet – Magyarhont kivéve, – hol a tulságos gazdagság a tulságos szegénységgel gyakrabban találkozik, mint itt. Nem elég az, hogy ezen osztály dologtalan, hanem azon kívűl fényüző, „hazard” kártyázó, s vendégeskedést s vendéglést annyira szenvedélyesen szerető, hogy birtokát zálogositja el nehány száz „peso”-ért (1 peso = 1 dollár, mintegy 2 pft.), hogy egy vendégséget s tánczvigalmat adhasson, a midőn a háziur és asszony igazán elmondhatja „ma hopp, holnap kopp.” Ezek átalában igen vendégszeretők. A földszoroson szétszórt kevés tanultság ezen osztály kizárólagos birtokában van. Ezen osztály a fényt rendkivül szereti, nyergeik s kantárjaik ezüsttel vannak terhelve, s öltözeteiken száz meg száz dollárokra menő arany és ezüst csillog. E szerint láthatja ön, szerkesztő ur, hogy a fentebbi tulajdonságok a hibák a sujtásos magyar nemességnek nem kizárólagos sajátjai. De a fentebbieken kívűl vannak az itteni kreoloknak olly tulajdonságai, mellyek – örömmel, büszkén mondhatom – a magyar nemesség charakterét nem mocskolják, ezek: az elasszonyosodottság és erkölcstelen élet. A törvénytelen házasság közöttök átalánosan divatos, s azt nyilvánosan teszik. Vannak példák még arra is, hogy testvér nővérével él titkos házasságban; sőt hallottam példát arra, hogy egy kreol saját leányát vette nőül nyilvánosan, ki saját nővéréveli titkos házassága gyümölcse volt. Az illy népnek a föld szinéről el kellene töröltetni.

A mesticzek a kreol és indián vér keveréke. Feltünő az, hogy ezek többnyire törvénytelen ágy szülöttjei, s bár igen kevés van közöttök, ki az egyházi anyakönyvben a szülői neveit benn találhatná, fényes származásukkal még is büszkélkednek, és gyalázatjuk béreül, az apai örökségben osztoznak. Mert a szülők az ily gyermekeket is elismerik és szeretik; s ez a tiltott szerelem okozta mocskot egy kissé lemossa. Ezek a mesticzek a velök született értelmességen kívűl bőrük világos szinének köszönhetik, hogy a társaságban közép rangu hivatalokat, állásokat kapnak.

A mulattok a benszületett fehérek és felszabaditott szerecsen-rabszolgák származékai, nem nagy számmal vannak, s az egész tartományban szét vannak szórva. Rendesen indigo és cochineal termesztéssel foglalkoznak.

A zambok, gunynéven „lobos” (farkasok) indián és szerecsen félvérek. Ezek se nem értelmesek, se nem szorgalmasok, se nem józan életüek. Leginkább a tartomány déli részében laknak.

A szerecsenek munkás nép, de igen kevesen vannak.

Az indiánok, kik a tartomány népességének legnagyobb részét teszik, az egykori hatalmas tribusoknak maradékai, s ezek, daczára a sok változásoknak, viszontagságoknak, mellyeket meghódittatásuk óta szenvedtek, eléggé világos ismertető jeleit viselik eredeti fajuknak. Az egész tartományban szétszórt indiánok 5–6 tribusnak a maradékai, kik az indián nyelvet észre vehető különböző dialectussal beszélik, többnyire elrontott spanyol szavakkal keverve. Ezek közől a nagyobb rész a spanyol nyelvet is jól bezéli, de vannak a népesedett tájtól félre eső részek, hol azok spanyolul nem is igen értenek.

Személyüket illetőleg, az indiánok középnél valamivel alacsonyabb zömök termetüek, izmosok, erősek, de lomhák; bőrük veresréz szinü, hajuk fekete, sima, igen durva, tömött és hosszu; bajuszuk és szakáluk ritka, kicsiny s az is későn nő, azért az enyémféle nagy bajuszt és szakált mint ritkaságot bámulják; ha vereshaju és szakállu külföldit látnak, azt nemcsak csodálva nézik, de nevetik, s a kis gyermekek tőle sikoltva futnak, mint ez szemem láttára több izben történt egygyel mérnök-segédeink közől, kinek lángszinü veres haja, bajusza és szakálla van s különben fehérbőre szeplővel sürün boritva. Szemeik aprók, feketék; arczuk kerek, kiálló pofacsonttal és római orral; homlokuk keskeny; ajkaik vastagok; fogaik alabastrom fehérek; tekintetök buskomoly; anekdotizálni, elménczkedni őket soha sem hallani; ők igen ritkán nevetnek még akkor is, mikor arra ok van; egymással nem enyelegnek, tréfát nem üznek. Feltünő az, hogy még az indián gyermekek is komolyak, annyira hogy őket játszani alig lehet látni. Asszonyaik jó idomuak s nagyobb részint szépek. Mind a férfiak, mind az asszonyok átalában ép termetüek s közöttök az egész tartományban alig lehetne egy pupos hátut, bénát vagy csak kancsalt is találni. Tápzatuk igen egyszerü s az leginkább gabona és vetemény-félékből áll, de a szeszes italokat rendkivül szeretik. Lakóhelyük, öltözetük s életmódjuk olly egyszerü, mint a vad indiánoké. Ruhára szükségük nincs, mert csaknem ugy járnak, mint első szülőink jártak az esetután; élelmüket a közös anyától csaknem munka nélkül kapják. Többre ők nem vágynak, s igy szükséget nem szenvednek s szegénységükben is boldogok.

II. A Tehuantepeki földszoros.(Folytatás.)

Minotitlan, Mexico, dec. 1. 1858.

A Tehuantepek földszorosi indiánok tápszerei főkép ezek: tengeri, paszuly, rizs, kevés zöldség és hus. Kenyeret soha sem esznek, mert buzát, rozsot, árpát, zabot nem termesztnek, melly okból az egész tartományban egy malom sincs. A kenyér helyét náluk pótolja a „tortilla” (olv. tortilja), melly tengeriből készül ekképen: a tengerit meszes vizbe áztatják, mig annak haja felpuffad s könnyen lehámlik. Ekkor azt vizben jól megmossák, róla a hajat ledörzsölik s azután megfőzik. Megfővén az, egy három lábu 1 1/2 láb hosszu s 1 láb széles kőtáblán, melly „metate”-nek neveztetik, egy nyujtófa alaku, de négyszegü s két láb hosszu kődarabbal, kevés viz hozzájárultával péppé zuzatik. Ezen pépből a tortilla-csináló asszony egy-egy maroknyit vesz, azt a tenyerei közt tapsikolva, forgatva, 6–8 hüvelyk átmérőjü 8 1/8 hüvelyk vastag lepénynyé nyujtja, s a tűzön három darab kövön álló cserép tepsibe teszi, s azon azt félig-meddig megsüti. Ez az indiánoknak nemcsak kenyérül szolgál, hanem kanálul is, mire szivossága miatt igen alkalmas, minthogy nekik kanaluk nincs, hanem a tortillából egy evő kanálfőnyi darabot szakasztanak, s azt kanálfő-alakra görbitve, azzal a főtt paszulyt, rizskását, halat, hust, vagy bármi ételt a közöttök középen álló nagyszáju laposas fazékból kimeritik, s azzal együtt megeszik. – A főzésmódjuk igen egyszerü. A paszulyt vagy rizst a hussal együtt a tűzre teszik, egy kissé megsózzák s puhára főzik. Fűszerül használnak foghagymát, vöröshagymát, paprikát s némi szagos fűveket. Rántásról semmit sem tudnak, mert a lisztet csak névről ismerik, és zsiruk sem igen van, mert disznót keveset tenyésztenek s még kevesebbet hizlalnak, s vajat nem igen csinálnak. Vannak némelly zöldségeik is, mint zöld paszuly, paradicsomalma, „chayote” (olv.

csajóte)*, „camote” (olv. kamóte, édes kolompér), és más tropikus fűvek és fáknak gyenge hajtásai, mellyeket az indiánok hussal szoktak főzni.

Itt örökös tavasz és nyár levén, a hust eltartani egynehány hétig csak ugy lehet és szokták, hogy azt vékony kolbász vagy szij-alakra hasogatják, besózzák s a napon megszáritják. Az indiánok ezt nagyon szeretik, s a mi besózott marha és disznóhusunkat sőt sonkánkat meg nem eszik. Ugy van az! tormaféreg az almát nem eszi. Marha és disznóhuson kivül esznek ők tyuk, pulyka, kácsa, lud és számtalanféle vadhust és halat. Kácsát keveset tenyésztenek, a lud ritkaság, de vadkácsa, vadlud és fáczán özönnel van.

Minden indiánnak, kivétel nélkül, még a 10–12 éves gyemeknek is van egy rövid kardja („machete”), mellyet magától soha el nem hagy, melly mindig oldalán lógg. Ez nekik szolgál késül, baltául, ásóul s fegyverül. Ezzel vagdalják a hust vékonyra, ezzel nyuzzák meg s bonczolják az ölt baromfit, barmot és a lőtt vadat. Ezzel vágják utjukat keresztül, bámulatos ügyességgel és gyorsasággal a roppant sürű, iszalaggal egygyé szőtt berkeken, erdőkön és bambus nádasokon. Ezzel vágják tüzelő fájokat; ásó helyett ezzel ásnak lyukat oszlopoknak, ezzel turják s tisztitják gaztól veteményeiket; s ezzel védik magokat, ha ember vagy vadállat által megtámadtatnak. Fejszéjök igen otromba alaku, 4–5 láb hosszu nyéllel, de ez igen ritkának van. A szántóföldül kiszemelt erdőt is csaknem kizárólag machetejokkal irtják, minthogy azzal 3–4 hüvelyknyi vastag fákat is igen könnyen levágnak, csupán az igen vastag fákat vágják le egymástól kölcsözött fejszével. Miután a fákat s bokrokat levágták, azoknak ágait apróra vagdalják, s a földön teritve hagyják. Ekkép az ő veteményföldjük készen van, csak egy czöveket vesznek elő, s az azzal szanaszét szúrt lyukakba tengeri szemeket vetnek; az kikel, buján nő s a legkisebb munka nélkül gazdagon fizet. Ez ismételtetik éveken keresztül, s időközben a galyak, törzsök és t?skók, részint rothadás, részint égetés által fogynak, mig végre a föld azoktól megtisztul. Az illyen tiszta földnek a mivelése is a föntebb leirttól csak annyiban különbözik, hogy miután abban a vetemény növésnek indult, annak a tövét egy nyeső vassal* vagy machete-vel megturkálják s a közöket kigyomlálják vagy felnyesik. Természetesen az egész földmivelés guggolva történik. Se ásójok, se kapájok, se gereblyéjök nincs. A talicskát nem ismerik. Ha az utczán vizmosásokat töltenek, a földet abba fejükön vagy vállukon gyékény kosarakban hordják. – Az egész tartományban nincs egy eke, mint szintén szekér sincs. A tartomány déli részében vannak két kerekü taligák, egy-egy pár ökörtől vonatva. A taligának a kerekei egy darab fából vannak kifaragva. Az egész roppant otromba mű, s nincs rajta egy latnyi vas. De az északi részen még ilyen taligák sincsenek, hanem a teher öszvérek hátán szállittatik, s az utazás lóháton történik az egész tartományban. Olly teher, mellyet hosszusága miatt öszvér hátára nem lehet tenni, p. o. gerenda vagy hosszu épületfa, az ilyen a ló farkához köttetik, mellyen az ember ül s vonatik mérföldekre.

Szekerek nem levén, természetesen következik, hogy szekérut sincs, hanem csak ösvények, mellyek lovak s öszvérek által vágott s esőviz által mélyitett árkokkal teljesek. Az országutak ezektől csak annyiban különböznek, hogy azok mentében az erdő 60–100 láb szélesen ki van vágva. Az utakat se nem csinálják, se nem igazitják. A völgyeken keresztül töltéseket nem csinálnak; a meredek oldalakat le nem vágják; a patakokon keresztül hidakat nem épitnek, s ha épitnek is, az csak 3–4, a patakon keresztül fektetett gerendából áll, melly emberek, lovak s öszvérek számára szolgál. Szóval az utak javitása ezen lomha nép által arra hagyatik ki azt elrontja, az időre. Ezeknek következtében a tartomány északi, kövér földü lapályos felén, az esős évszakban a közlekedés csaknem egészen megszakad.

Utakról beszélvén, helyén lesz megemlitnem, hogy ezen a földszoroson keresztül a két tenger rövid időn kocsiuttal, s nem sok év mulva vasuttal lesz összekötve. Észak-Amerika déli statusai sok év óta erőködtek Kaliforniába egy utat ezen épitni keresztül. Már egy évtizedeel ezelőtt alakult a végre egy társulat, melly a kocsiut épitést meg is kezdte, abba ezreket bele ölt, de a vállalkozó, gazdag északi statusok által az ügy nem pártoltatott s megbukott. Későbben egy uj társulat alakult „Louisiana Tehuantepek-társulat” név alatt, szintén a déli statusokban, leginkább Louisiana statusban. Ez a kocsiut épitést a mult nyáron ujra megkezdte, s azon 2–300, Észak-Amerikából hozott munkásokkal és mesteremberekkel erőfeszitve dolgozva, annyira mentek, hogy november 1-sőjén az első posta,

mintegy öt mázsa levéllel, New-Orleansból Kaliforniába az uj uton itt keresztül vitetett a Csendes tengeren arra várakozó gőzösre. A posta és utasok New-Orleansból ide jönnek Minotitlanba egy pompás nagy gőzöön 3 nap alatt. Innen azok egy 18–20 hüvelykre merülő gőzösön vitetnek fel a hajókázás fejéhez, Suchilhoz 14 óra alatt. Onnan utasok és a posta, az utnak még be nem végzett 53 angol (11 2/3 német) mérföldnyi hegyes-völgyes, darabos részén ló és öszvér hátakon vitetnek keresztül, a többi 53 angol mérföldön pedig a Csendes tenger partjánáli kiszálóhoz kocsikon. A szárazföldi utat összesen 26 óra alatt teszik, a „La Ventosa”-náli kiszállóhoz. Ott posta és utasok gőzösre mennek által s 9–10 nap alatt Kaliforniába érnek. Ezen az uton tehát már most 13–14 nap alatt New-Orleansból Kaliforniába lehet menni, mi hajdanában hónapokba került, s csak egy hónappal ezelőtt husz napba. Az uton még most is folyvást erősen dolgoznak, mert az Egyesült statusok kormányától a postai szerződést csak akkor kaphatja meg a társulat, midőn az egész ut kocsik számára jó karban fog állani; s attól kezdve a társulat az Egyesült statusok kormányától a postának New-Orleansból a Csendes tengerig, s onnan visszaszállitásaért évenkint mintegy 280,000 dollárt fog kapni. Mihelyt a társulat ezen jó segedelmet megkapja, tüstént vasutat kezd épitni a kocsiut helyett, mellyre a főmérnök már meg is van fogadva. – Ezen vállalatot az északi szabad statusok féltékeny szemmel nézik, minthogy ez által a rabszolgatartó statusok tere és hatalma növekedni fog, s ezért azt nem pártolják; sőt most midőn az ut megnyitásán New-Orleans örömtől ragadtatva hurrahzott és ágyúzott, midőn az ottani hirlapok hasábokat töltenek öröm-ömlengésekkel: az északi hirlapok az egészről egyetlen egy szót se szólnak. Bármilly hideg legyen is az észak ezen déli vállalat iránt, most már hiszszük, hogy itt lesz összeköttetés Kaliforniával, hogy százankint fognak az utasok itt keresztül menni, s ezrenkint fognak az gyesűlt statusiak s európaiak nyerészkedés, üzérkedés végett ide költözni; hiszszük, hogy a folyókat, mellyeknek partjain ekkorig a lomha krokodilok háboritatlanul szunyókáltak, ezentul gyors, kaliforniai aranynyal terhelt gőzösök fogják szántani; az ős rengeteg erdők ki fognak irtatni; szép városok épülni; a kövér földben rejlő kincs a fáradhatlan észak-amerikai földmives által elővarázsoltatni, s a most vad ország, még a mi életünkben, miveltség s gazdagság honává fog alakulni.

Végül ide jegyzem a következő időjárási táblázatot:

Időjárás Minotitlanban (Tehuantepeki földszoros) november 1858.

A TEHUANTEPEKI KIRÁNDULÁS FOLYTATÁSA S VÉGE*)

Ész. szél. 24°46?; greenw. nyug. hossz. 80°33?. Julius 4-én.

Kedves olvasóim! Első tekintetre is észrevehették, hogy ezen levelemet már nem a Tehuantepeki földszorosról irom; s ha a térképre tekintenek, látják, hogy a fölül irt pont nem is szárazföldön van, hanem Florida és Cuba között a tengeren. Mexicót részint üzérleti dolgaim végett, részint egy, Londonból kaptam elévl következtében elhagytam s most egy é.-amerikai barque-on New-Yorkba

vitorlázok. Bárha már nem vagyok a földszoroson, reménylem, hogy önök nem fogják rosz néven venni, ha még ezután is a Tehuantepeki földszorosról irok, s jelenleg a multkor félben hagyott kirándulásom leirását végzem be; el levén készülve arra, hogy az Európában kiütött lángok e levelemet is megemésztik s önök szemei azt nem látják soha. (Nem történt semmi baja. Szerk.)

Tehuautepek-től északkeletre 4 ¾ német m. földnyire a Csendestengeri nagy lapályon esik „Juchitán” (olv. Kucsitán) nevű város 6000 szorgalmas lakossal, több bolttal. Ezen nép már eladás végett is sokat termeszt, és kézművei az egész földszoroson árultatnak. Ezek átalában életrevalóbbak, mint az indiánok ezen földszorosan árultatnak. Ezek átalában életrevalóbbak, mint az indiánok ezen földszoros bármelly részén. De különben ők, mint verekedésre s rablásra hajlandó nép rosz hirben állanak. Ezek a Kaliforniából jövő é.-amerikai egy. statusi postát is ki akarták már rabolni.

A Kaliforniából jövő egy. statusi posta és utasok partra – s az oda menők gőzösre „La Ventosa”-nál szállának. Az utasok ideiglenes szállására a szállitó-társulat által épittetett 2–3 sövény falu épületen kivül több ház itt nincs. Ide rándultunk febr. 8-dikán. La Ventosa Tehuantepektől délre 4  5/8 ném. m. földnyire esik. Egy-egy roszabb kiszálló helyet ennél a társulat nem választhatott volna. Öböl nincs, mellyben a gőzösök a szél ellen védetnének. A víz a part felé csekély s a gőzösnek messze benn a siktengeren kell horgonyozni; s a kiszálló hely is rendkivül alkalmatlan és szük. – Ettől mintegy egy ném. m. földnyire nyugotra van „Salina Cruz,” melly minden tekintetben sokkal jobb kikötő hely, s czélszerűbb végpontja lenne a vaspályának. Salina Cruz-nál nagy mennyiségű sót száritnak ki az indiánok a tenger vizéből.

Febr. 9-kén ismét Tehuantepekben voltunk s két napon itt pihentünk, hogy a Kaliforniából 13-dikán partraszálló utasokkal s postával egy napon érjünk Suchilba.

I-ső levelemben már mondám, hogy ezen földszorost 3 különböző részre oszthatni, u. m. Atlandi és Csendestengeri lapályokra és a kettő közötti s hegyek közé zárt hullámzó rónára. Ezek, növényzet és meteorologiai tekintetben, egymástól meglepőleg különböznek. Az Atlanti lapályon örökös tavasz és nyár van; a természet mindig zöld virágokkal van ékesitve s gyümölcsökkel terhelve; a legforróbb hónapokban, april és majusban is, igen bő harmatok vannak; de ezenkivül is a levegőben mindig van elég nedv arra, hogy az erdők az eső nélkül is folytonosan tavaszi viruló szinben tartassanak, bárha a föld olly forró és száraz, mint a sütőkemencze feneke mindjárt sütés után. – A Csendestengeri lapályon s az ezt a közép részről választó hegyek között, a száraz évszakban (januártól juniusig) sem egy szál zöld füvet, sem a fákon levelet nem láthat az ember – kivéve a mély völgyekben a patakok mentében. A természet ott ugy néz ki a száraz évszakban, mint északon száraz télben, azzal a különbséggel, hogy ott kemény hideg helyett, kegyetlen forróság van. Egyikben az ember megfagy, a másikban elolvad. Az egész természet kihaltnak látszik, mert a kopárság következtében vadállatok s vad madarak sincsenek. Illyen volt e vidék már február elején, s az esők megérkezését csak junius és juliusban várjuk. E szerint a természet ott fél évig meg van halva. A nép semmitsem termeszthet többször, mint egyszer, kivéve nehány kertet Tehuantepek körül, hol csatorna-öntözés által egy keveset másodszor is termesztenek a piaczra. Az Atlanti lapályon tengerit s egyebet 2–3-szor termesztenek évenkint. Sok földet bejártam már, de még eddig nem találtam vidéket, hol lakni annyira iszonyodtam volna, mint a Tehuantepek földszoros déli részén. Itt láttam olly nagy kaktusokat, a millyenekről fogalmam sem volt. Ezek élőfa alakuak, 14–20 láb magasak. Derekuk 8–12 hüv. átmérőjü, 4–8 láb magas s olly kemény, hogy azt fául venné az ismeretlen. Ágai 7–8 szegletüek, tövisesek, 3–5 hüv. átmérőjük s zöldek. – A két lapály között hegyek közé zárt hullámzó róna, minőségére nézve a két lapály közé sorozható. A forró hónapokban itt a természet sem tavaszi szinben nem mosolyg, sem ki sincs halva de a száraz évszakban azért mégis szárazabb, mintsem azt telepedéshelyéül választnám vagy ajánlnám.

Uti társamnak egygyel több oka van Tehuantepeket el nem felejteni. Tehuantepekben a fogadókban nincsenek apró vendégszobák egykét személyre, hanem nagy teremek vannak, mellyekbe 8–10 tábori ágy van betéve a vendégek számára. – Utasok, kik egymást azelőtt soha sem látták, tétetnek egy szobába, s néha az ember ollyan kinézésü és külsejü egyénekkel jő össze, kikkel ha az országuton

találkoznék, önkénytelenül pisztolya után nyulna. Ezen nagy vendégszobákon gyakran ajtó helyett csak egy függöny van. De ha van is ajtó, a ki az ágyba előbb megy, a többi hálótársait ki nem zárhatja, s a közös gyertyát az asztalon égve kénytelen hagyni. Igy a vendégszobába éjjel-nappal nemcsak cseléd, hanem bármi idegen bejöhet bátran. Épen az utolsó éjszakánkon Tehuantepekben, midőn utitársam már utánam ágyba ment, a többiek számára az ajtót nyitva s a gyertyát égve hagyta, s midőn reggel öltözködött, zsebét könnyünek érezte s vizsgálás után azt találta, hogy valaki az ő terhét kevesbitette azáltal, hogy erszényét, 80 dollárral aranyban s ezüstben, elvitte. Szerencsénkre én pénzemet a fejem alá tettem, melly elég volt, úti-költségeink fedezésére Minatitlanig. (Vége következik.)

A Tehuantepeki földszoros.III.

Minatitlan (Mexico), január 1-jén 1859.

Midőn e sorokat irom (este 6 órakor), önök, kiknek azok szánvák, már ez év második napjára szenderedtek által, s midőn önök ezt olvassák, már ez év második hónapjában irnak, de részint mert képzelem, mintha önökkel személyesen beszélnék most, részint mert jókivánás későn is jól esik, kivánok önöknek „boldog ujévet”, s vőfélyes stylben talán helyesen kivánhatnám, „adjon Isten a mi nincs, s vegye el a mi van.” – S most igéretem szerint irok tovább a Tehuantepeki földszorosról.

Ezen földszoroson legnevezetesebb hely Minatitlan*, nem mert régi, nagy, pompás vagy gazdag város, hanem mert a tengeri hajókkali hajókázásnak feje, s a tervezett vaspálya a Csendes-tengerhez hihetőleg innen fog indulni. Minatitlan a Coatzacoalcos folyó balpartján fekszik, a Mexicói öböltől 4 1/3 német mérföldnyire, az északról a folyóhoz keskenyen kinyuló dombgerinczeken; keletről, délről és nyugatról beláthatlan siksággal környezve, mellynek nagyobb része az esős évszakban a kiáradó folyók által vizzel borittatik, a száraz évszakban pedig ezer meg ezer lónak, öszvérnek és szarvasmarhának szolgál legelőül. – Minatitlan 1830 tájában kezdett alapulni s évekig olly lassan nevekedett, hogy 1850-ben még csak 70 indián házból és 460 lakosból állott, kik között alig találkozott külföldi, hanem 1850-ben az első lépés tétetett, a két nagy tengert ezen földszoroson keresztül vasuttal kötni ösze. Az előleges mérések megtétettek, s habár a czélt illetőleg sikeretlenül, ezen mozgalomnak meg lőn az ő haszna; az átalános világkereskedésre nézve ki lőn mutatva, hogy a szándéklott vasut könnyen épithető, s Minatitlanra nézve az, hogy azon mozgalom ide sok vállalkozó szellemü, szorgalmas amerikait s angolt vont, ugy hogy Minatitlanban jelenleg van mintegy 150 ház mintegy 1200 lakossággal. A házak között annyi az amerikai modorban épitett, fa- vagy cserép-zsindelylyel fedett 1–2 emeletes csinos, deszka-épület, s a lakosok közt, annyi a külföldi, kiktől a benszülöttek miveltséget és szokást sajátitnak el, hogy ezen város a tartományban levő többi városoktól roppantul különbözik, s jelen állásában sem népére, ezeknek öltözetére s szokásaira, sem épületeire nézve e tartományban mustrául nem vehető.

Itt helye lesz, az indiánok épitési módjáról, butorairól s öltözeteiről szólni.

Az indiánok rendesen olly nyomorult viskóban laknak, hogy egy magyar istálló ahhoz képest palota. Az épület fala áll igen ritkán font sövényből, melly néha kivül s belől, s néha csak belől tapasztatik be sárral vékonyan, s városokban néha ki is meszeltetik; de gyakran a sövényfalat tapasztatlanul hagyják. Az ajtó nádból vagy vesszőkből készitett rácsból vagy durva deszka-ajtóból áll, fa-sarkokon, kilincs nélkül. Ablak az épületen nincs; a világosság ott megy be, hol a füst kijön, a mindig nyitva álló ajtón. Az épületek fedetnek pálmalevéllel vagy „oja blanca” (olvasd: oha blánka = fehér levél) nevü 2 1/2–3 láb hosszu s 10–12 hüvelyk széles, kemény, sima levelekkel. Ezen fedelek a nádnál vagy zsupnál sokkal alábbvalók és rosz kinézésüek. A szobák sem padlásolva, sem pallózva nincsenek. Sőt még annyi fáradságot sem vesznek, hogy a földet elegyengetnék s letapasztanák. Ezen

házakban rendesen csak egy szoba van, melly szolgál éléstárul, konyhául (de a gondosabbak, s kevésbé restek az épülethez közel készitett szin alatt főznek), s az egész családnak lakó és alvó-helyül, honnan még a malaczok és baromfiak sincsenek kizárva. Városokban azonban a civilizáltabb s jobb módu indiánok és szegényebb kreolok házaiban két szoba van. A külső szoba egy, néha két, egymással szemközti ajtóval, ablak nélkül, ülő és dolgozó-szobául szolgál; az ebből nyiló belső-szoba, az oldalán levő s ablakul szolgáló egy lyukkal raktárul és háló-szobául szolgál. Az egész tartományban egyetlen egy kéményt nem lehet látni, s mégis a tűz igen nagy ritkaság – bárha a tűzzel igen gondatlanul bánnak, – mi annak tulajdonitható, hogy a fedő anyag nem könnyen égő.

Az épület leirásából gyanithatják önök, hogy millyen lehet az indiánok butora. A legszegényebb magyar zsellér butora ezekéhez képest fényüzés, s ezekből áll: A földbe vert czövekekre csinált rács, nyoszolyául szolgál. Ez rendesen olly széles, hogy az egész család azon fekszik. A rácsra marhabőr vagy gyékény van teritve, vánkosul darabfák vagy holmi összegöngyölgetett rongyok szolgálnak. Takaróra szükségük nincs, mert a leghüvösebb évszakban a melegség nincs + 17 reaum. fokon alól, mellyben az indián meztelen sem didereg. Ezen butoron kivül vannak nehány váju alakra kivésett fadarabok, mellyek fenékkel felboritva, ülésre szolgálnak. Asztal egy indián házában sincs, hanem a falukban s városokban némellyik indián házában van egy széles lócza, melly asztalul szolgál. Ezeken kivül van minden házban felkötve egy-két „hamaca,”* melly nappal ülő, henyélő helyül és bölcsőül, éjjel pedig ágyul szolgál. Igen ritka indián kunyhójában (mert ház nevet nem is érdemel) van egy durva szerkezetü láda. Több butoruk nincs. – Főzelékeiket pálma-levélből font zacskókban tartják vagy fölakasztva, vagy polczra rakva.

A jómódu kreolok házai szilárdan épitvék téglából, vakolva s meszelve belől, néha kivül is, és rendesen cseréppel fedvék. A szobák földje téglával borittatik, de azok ritkán padlásoltatnak le. A szobák tágasak és számosak, de a butor bennük igen kevés és többnyire durva munka, s ezekből áll: Nyoszolya helyett használtatik a „catre,” melly kétféle; az egyik egy négy lábon álló erős fa ráma, mellyre marhabőr van kifeszitve, szegezve, a másik a Magyarhonban is ismeretes tábori ágy, melly nappalra összecsukva félretétetik. Derékalj ezen meleg éghajlatban nem haználtatik, s az ágybeli rendesen csak egykét vánkosból s egykét pokróczból áll, mellyek derékaljul és takaróul szolgálnak. A „catre”-ken kivül vannak a szobákban sajátságos alaku igen alacsony karszékek s az evő asztalon kivül igen ritkán a sarkokban egykét kis asztal, – mellyeken holmi csecsebecsék és szentek szobrocskái állanak, és néhány láda. Igen ritka házban látni ruhaszekrényt. Szóval, még jómódu kreol háza is olly gyéren van butorozva, hogy az európaiasan butorozott szobákhoz szokott idegen, a tágas előszobába lépve – melly ülő, dolgozó és társalgó-teremül használtatik. – azt annyira üresnek találja, mikép azt gondolja, hogy a lakók kiköltöztek vagy költöző félben vannak. A kreolok házain ablakok vannak hagyva, de üveg egy ablakban sincs, hanem szeles, esős időben s éjszakára, az ablaktáblák záratnak be.

A középranguak butorzata az indiánok és a jó módu kreoloké között áll. Ezek sem a földről, sem asztalról nem esznek, hanem egy széle lóczáról.

Az indiánok föző-eszközei szintén olly kevés számuak és egyszerük mint butoraik, s leginkább ezekből állanak: két-három, laposas alaku, fületlen, mázatlan, durva fazék, egy-két cserép tepsi, mellyen „tortilla”-t és hust sütnek; két-három szükebb száju fazék, melly vizes korsóul szolgál, bennök a vizet (gyakran kettőt is egymás tetejére téve) kizárólag az asszonyok hordják fejük tetején. Tálul szolgálnak nekik nagy sárga – tök-héjak. – Evőeszközeik, azt mondhatni, nincsenek. Durva fakanalaik néha vannak, de azokat alig használják, mert levest nem csinálnak, hanem a hust darabokra vagdalva „machete”-jokkal, fekete paszulylyal vagy rizszsel sürűre főzik. A fazekat a földre teszik s azt körülülik vagy guggolják. ’Tortillá’-ból (málé lepény) szakitnak egy kanál-főnyi darabot, azt három ujjaik közt kanál alakra meghajtva, kanálul használják s ujjaik villa-szolgálatot tesznek. Késük nincs, de az az evésnél nem is kell, mert vele mit vágni nincs. Ivóeszközül használják az ugynevezett „jicara”-t (olv. hikara.*) Ebből isznak vizet, kávét, csokoládét stb.

Észak-Amerikában a nép egyformán öltözködik; ott ruházat néposztályt nem különböztet, nem csinál, hanem a Tehuantepeki földszoroson, mint Magyarhonban, különféle rangu s osztályu lakosok különféleképen öltözködnek. A mivelt osztály itt ugy öltözködik mint magyar vagy bármilly honban, azon kivétellel, hogy magas tetejü kalap helyett itt nagy karimáju szőr-, szalma- vagy panáma-kalapot viselnek. A középosztályuak pantalont és topánt viselnek s hasonló kalapot, mint a mivelt osztály, de nyakkendőt nem s rendesen egy ingben járnak vagy néha kurta ujjasban. – Az indiánok öltözete sokkal egyszerübb. A férfiak rendesen gatyában járnak, mellyet midőn gyalog utaznak vagy munkában vannak, czombtőig feltürnek. Ingüket, melly félczombig le ér, kivül hagyják lobogni, annak ujjai meglehetős bővek s azokat mindig feltürve hordják. Nyakkötőjök nincs. Pálmalevél-kalapot hordanak. Csizma vagy topán helyett csak „cacle”-t vagy más néven „guaracho”-t viselnek, melly nem egyéb, mint marhabőrből kivágott talp, mellyet igen egyszerűn szijjal, madzaggal vagy fahéjjal, régi római modorban a talpaik alá felkötnek. – Az indián asszonyok öltözete még egyszerübb mint a férfiaké, s Éva anyánkétól csak annyiban különbözik, hogy figefalevél helyett ezek egy 2–2 1/2 láb széles és 3 láb hosszu durva pamut-vászon darabot használnak testük egy része fedezésére, t. i. azon vászon darabot vékonyuktól térdig magukon körül tekerik ugy, hogy az hátul két rétű, s egy ki szines övvel, vagy a nélkül a derekukhoz erősitik. Testük egyéb része egészen meztelen, csak a forró évszakban az égető napsugarak ellen, vagy mikor a városba jőnek be, – tán szeméremből – egy vászondarabot kanyaritnak a nyakukba, melly mindazáltal épen nem teszi láthatlanná őket (mert szegények talán nem is tudják, hogy mi az illem.)

Különös az, hogy az indián asszonyok még csak „cacle”-ket sem viselnek, mig a férfiakat a nélkül látni ritkaság. Még különösebb az, hogy a nőszemélyek, kiknek természet szerint szemérmesebbeknek kellene lenni mint a férfiaknak, csaknem anyaszült meztelenen járnak, mig férfit ing nélkül látni, még a nyári forró napokban is ritkaság. – Az indiánok haja fekete, fényes, mellyet a férfiak bőrig nyirnek, a nők pedig hátul két farkba fonnak és koszoru-formán fejük körül kanyaritnak s rendesen virágokkal és veres szalaggal ékesitnek még házkörüli munkában is, vagy midőn a városba jönnek be valamit eladni. Égető nap ellen férfikalapot tesznek fel. – Az indián nők mosni és mosakodni igen szeretnek s ezért mind ők, mind férfiaik igen tisztán járnak. – Az indián gyermekek mind anyaszült meztelenen járnak, s nem ritkaság falukon és tanyákon még 8–10 éves lyányokat, s 10–12 éves fiukat is meztelenen látni.

IV.*

Minatitlan (Mexico), márt 31. 1859.

Remélem, hogy három hónapi hallgatásom alatt kedves olvasóim már elfelejtették, kipihenték az előbbi leveleim okozta unalmat s fáradlmat: s most ujra előveszem kinzó eszközömet, tollamat. Mind

azok, kik leveleimben némi élvezetet találnak, mind azok, kikre az mákonyként hat, tulajdonitsák azt a szerkesztő urnak, kinek teljes szabadságában áll leveleimet, itélete szerint, közölni vagy eldobni. Az európai utóbbi villanyzó hirekkövetkeztében egész erőm kivántatik arra, hogy figyelmem, csak egy időre is, az ottani érdekes mozgalmakról elvonassék, s az itteni buta, lomha indiánokról irjak. Mint az ifjonczot a szerelem versirásra; ugy az utóbbi politikai hir engem politizálásra késztet: de én engedvén a körülményeknek, s igéretem szabta kötelességemnek, az itteni indiánokról irok.

A tartomány különböző részeiben összevegyületlenül lakó, s egymás által érthetlen dialektusu indián nyelvet beszélő tribusokból származott itteni indiánok termetükre, formájukra, vérmérsékletükre nézve egymástól különböznek. Egyik osztály zömök termetü, a másik magas; egyik átalában jó kinézésü s asszonyai között sok a szép, mig a másik osztálybeliek, majdnem kivétel nélkül visszataszitó, baromi kinézésüek; az egyik rablásra, verekedésre hajlandó s a másik békés polgár, ki egy fillérérőt sem lop és senkit egy ujjal sem bánt meg, sőt bárány türelemmel, maga fedezése nélkül, állja még az őt megtámadó ütlegeit is. De abban mindnyájan megegyeznek, hogy mind a henyék, dologkerülők, lomhák, tudatlanok, neveletlenek s rendkivül bigotok és babonások. Természeti értelmességük nekik van, és tanithatók ők, de a nevelés egészen el van hanyagolva. Mindegyik faluban van egy iskola egy tanitóval; de nincs ki tanitni tudna; nincs ki az iskolára felügyelne. A tanitók maguk sem tudnak annyit, mennyit tanitniok kellene, s az egész tanitás leginkább csak imák s katechismus szajkó módra betanitásából áll, s azoknak a gyermekei, kik tanyákon laknak, még annyit se? tanulnak. A kreólok gyermekei irni, olvasni s keveset számolni megtanulnak; de ezer indián közől alig találni egyet ki irni, olvasni, s számolni tudna. Ha az indián a piaczra, hátán, egy kevés magától elszakasztható s néhány garast érő terméket hoz be s ad el, minden ujjai használása mellett is nagy dolog neki kiszámitni, hogy mennyi jár neki. De ez nem az indiánok hibája, mert ők tanithatók s jó természeti észszel birnak. Mellesleg emlitve, a szabad elvü párt mostani feje Juarez (olv. Huarez) is egy telivér indián. Őt mint szegény indián fiut fogadta szolgálatba egy ügyvéd, s miután a fiu természeti értelmességen kivül nagy vágyat mutatott tanulásra, az ügyvéd tanittatta. Juarez iskoláit dicséretesen végezte, ügyvéddé lett s a Commonfort kormánya alatt a főtörvényszék elnöke volt, s mint illyennek van most törvényes joga a presidensségre. — Az azonban butaságra mutat az indiánokban, hogy még éveik számát sem tudják. Ha az ember egy indiánt kérdez, hogy hány éves, a felelet rendesen „quien save” (ki tudja! a helyett, hogy: nem tudom). Ezen felelet igen furcsán hangzik egy idegen nyelvü előtt. P. o. ha az ember kérdi az indiántól: Mi nap van ma, csütörtök? Az indián feleli: „quien save”; ha az ember utazván kérdi az indiántól egy utelágazásnál, mellyik ut visz ide s oda? Ő feleli: „quien save” Mintha senki sem volna a földön, ki azt tudhatná. Külső munka közben egyszer megértvén, hogy lánczhuzóm egyikének egy 18 éves kinézésü, szörtelen képü ifjoncznak neje és három gyermeke van, álmélkodva kérdeztem tőle, hogy hány éves? A felelet volt a rendes „quien save”

Az indiánok, mint minden benszülöttek buzgó r. katholikusok. A templomokban festett képek ritkán vannak, de vannak számtalan faragott, s czifrán felöltöztetett képek, mellyek különféle nagyságuak, de leginkább életnagyságuak, s lehetőleg élethün szinezve. Az indián nép földhöz ragadt segény, de papjai gazdagok. Ezeknek határozott évi fizetésük nincs, hanem az általok vett stólák ezek: Egy indián gyermek kereszteléseért egy dollár*, kreólok gyermekeiért több; temetésért 2—50 dollár, a halott vagyonossága szerint, a faluban mellyben a pap lakik, s több, ha más faluba kell a papnak menni. Esketésért tiz dollárt vesz a pap saját falujában, s huszat más faluban, egy miseért 8—20 dollárt, a falu népessége s tehetsége szerint. Ünnep alkalmával szolgáltatott miseért pedig szomszéd faluban 50—80 dollárt is vesz az Isten szolgálja az Isten igéje hallatásaért, s mind ezt előre le kell fizetni. — A konstitutionalis kormány hatalomra jutásakor a többek között egy törvény hozatott, melly parancsolja, hogy azon szegény lakosokat, kik a kiszabott stólát fizetni nem képesek, birói bizonyitvány mutatására a pap ingyen tartozik esketni. Templom ünnepekor a pap egy miseért 50—80 dollárt vesz; azonkivül pénz szedetik a templomban s a faluban házról házra, szent képpel s a nélkül járó küldöttségek által, mellynek fele ismét a papé. Ezenkivül a buzgó hivők a lelkiatyának olly bőven hoznak be terméki ajándékokat, hogy az egy-egy bucsu után 500—1000 dollárt érő termékek elad. Illy magas dijak következménye az, hogy egy-egy faluban alig van 3,4 isteni tisztelet egy évben, s e czélra is a szükséges pénzt a falu küldöttjei a templomból kivitt, czifrán felöltözetett faragott képével a templom szentjének (egy szalagokkal, virágokkal s kendőkkel ékesitett szekrényben) faluról falura,

dob és csengetyü szóval házról házra járva, nagy fáradsággal szerzik össze. — Utazásom közben egy 5000 lélekkel biró, sziklás hegyek között épült, szegény indián városban a házigazda, kinél szállva voltam, mondá, hogy az ő papjuk évi bevétele 10—12 ezer dollárra felmegy. — A magas stólák következménye az is, hogy a szegény indiánok gyermekeiket nem kereszteltetik, s halottaikat egyházi szertartás és harangszó nélkül temetik (mert egyszeri harangozásért is 10 dollárt vesznek); esketés nélkül kelnek össze, élnek együtt és családosoknak. Az illy törvénytelen házasságok olly átalánosak ezen földszoroson, sőt mondhatni egész Mexikóban, hogy az szégyennek sem tartatik, és a törvény is megengedi az illy házasságbóli gyermekeket a szülő vagyon egy részében részesülni, s az csak a papok és testvérektőli gyermekeket tartja törvényteleneknek.

Azt tudják olvasóim, hogy a mexikói köztársaságban a r? kath. vallás az uralkodó. Protestansoknak nyilvános iteni tisztelettartás sehol meg nem engedtetik. Halottaikat a maguk vallásos szertartásai szerint nem temethetik. Még a fővárosban Mexikóban is, hol a protestans hatalmas porosz, angol és é.-amerikai Egyesült-Statusok követei ülnek, ezen tilalom teljes erejében volt mindaddig, mig nehány évvel ezelőtt a konstitutionalis kormány alatt az ottani protestánsok földet kaptak külön temetőre, s engedelmet a maguk szertartása szerinti temetésre. — Itt Minatitlanban az itt számosan lakó külföldi protestánsoknak e tekintetben nincs panaszuk. Mind a bennszülött r. katholikusok, mind a külföldi protestánsok, nehány barátaik által minden harangszó s ének nélkül csendesen vitetnek ki s tétetnek bébkés nyugalomra, egymás mellé ugyanazon temetőbe. — A kreól halott koporsóban vitetik s kisértetik ki a temetőbe férfi rokonai s barátai által; asszony soha sem látható a gyászmenetben. A szegény indiánok halottaikat rendesen lepedőbe burkolva, koporsó nélkül viszik ki a temetőbe szintén harangszó és ének nélkül, alig 2—3 férfi kisérve azt, s asszonyok csak kivételképen. Temetőik rendesen bekeritlenek és sirjaik elhanyagolvák. Ha csecsemő hal meg (keresztelés nélkül), a háznál nagy vigság, vendéglés és zene van. A halott koronával, virágokkal s szalagokkal ékesitve nyitott koporsóban vagy a nélkül letakaratlanul vitetik ki, 4,5 guitáros, tánczdarabokat játszva a menet előtt a temetőig s ott a sirnál. — Egy faluban sem tartanak anyakönyvet. Hogy hány születik, hal meg és kel össze? Senki sem tartja, senki sem tarthatja számon.

Hogy az indiánok milly érzelemmel vannak a protestánsok iránt, nem tudom, mert ők nem látván más templomot, más istenitiszteletet mint r. katholikust, nem is tudják mi a protestáns; de a kissé többet tudó kreólok a protestánsok iránt türelmetlenek, elfogultak, előitéletesek, s azokat a pogányoknál jobbaknak nem tartják. Egy itteni harminczadtiszt mult karácsonkor egy társaságban, hol egy Egyesült-Statusi protestáns is jelen volt, társalgás közben arról levén szó, hogy a karácsony milly nagy ünnep, mondá: „a karácsony legnagyobb, legátalánosabb ünnep, mert azt még a nem keresztények, a protestánsok is megünneplik.”

Minden város és falu maga tartja fenn iskoláját, s fizeti tanitóját. Törvény szerint a szegény helyek segittetni tartoznának az állam pénztárából; de a szünteleni belvillongások, forradalmi költségek okozta pénztárüresség következtében a községek magukra vannak hagyatva. Ezekben a biró kiveti minden emberre, vagyonértéke s tehetsége arányában, hogy mennyit fizessen az iskola fenntartására, melly hónaponkint rendesen 1/8—6/8 dollár (egy dollár kevéssel több mint két pft.). Ezen adót mindenki tartozik fizetni, akár van iskolába járó gyermeke akár nincs. A szegények ezenkivül semmit sem fizetnek gyermekeik tanitásaért, de a gazdagok, ha vannak iskolába járó gyermekeik, azokért évenkint tartoznak fizetni két dollárt, különben csak a rendes adót fizetik. — Az indián falukbani tanitók fizetése hónaponkint 15—20 dollár, városokban 30—40. Az iskolaadót összeszedő kap havonkint egy dollárt, s az összeszedett pénztől 6%. — Ezen fizetéssel a falusi tanitók tisztességesen kijöhetnek, de a tanitó itt Minatitlanban 400 dollár évi fizetéssel nyomorog s alig jöhet ki. A mostani tanitó, kinek lakószobája sincs, hanem nejével együtt az iskolaszobában lakik, midőn félévvel ezelőtt idejött, nyilvános kosztadó-házból akart kettőjükre ételt hordatni, de azért 60 dollárt hónaponkint nem fizethetett. Hogy ezt olvasóim megérthessék, a háztartásra leginkább szükséges termékek piaczi árjegyzékét idejegyzem:

Tengeri (kukoricza) morzsolt, 1 arroba (25 font)

50 — 100 váltó garas

Paszuly 1 arroba (25 font)

200 váltó garas

Rizskása 1 arroba (25 font)

200 váltó garas

Kávé 1 arroba (25 font)

500 váltó garas

Só (tengeri vizből) 1 arroba (25 font)

75 váltó garas

Nádczukor finomitlan (belföldi)

  (25 font)

20 váltó garas

finomitott (behozott)

  (25 font)

37 váltó garas

Sajt (behozott)   (25 font)

50 váltó garas

Sonka (behozott)   (25 font)

30 — 37 váltó garas

Marhahus   (25 font)

6 váltó garas

Disznózsir   (25 font)

371/2 váltó garas

Irósvaj (behozott)   (25 font)

50 váltó garas

Szappan   (25 font)

25 váltó garas

Faggyu gyertya   (25 font)

25 váltó garas

Stearlin gyertya (behozott)   (25 font)

50 — 75 váltó garas

Töretlen fekete bors   (25 font)

50 váltó garas

Keményitő (behozott)   (25 font)

50 váltó garas

Tyuktojás 6—8 darab 12 1/2 váltó garas2 zsemlye     12 1/2 váltó garas

Finom liszt (behozott) 196 font 1200 váltó garasKolompér (behozott) 1 hordó (3 véka) 700 — 1000 váltó

garasVereshagyma (behozott) 1 hordó (3 véka) 700 — 1000 váltó

garasAsztali olaj (behozott) 1/2 meszelyes üveg     125 váltó garas

Boreczet (behozott) 1 gallon (3 itcze) 2 — 300 váltó garasLámpaolaj (behozott) 1 gallon (3 itcze) 250 váltó garasÜvegbe eltett ugorka (behozott) 1/2 gallon     100 váltó garas

Franczia veres bor 1 ducet (nagymeszelyes)     550 váltó garas

Franczia fehér bor 1 ducet (nagymeszelyes)     900 váltó garas

Angol ser 1 ducet (nagymeszelyes)     350 váltó garas

Apró paradicsom alma 1 meszely     12 1/2 váltó garas

Zöld paszuly, két marok     12 1/2 váltó garas

Gyenge tengeri, 10 cső     12 1/2 váltó garas

Édes kolompér, 10 darab     12 1/2 váltó garas

Egy ananász (2 itczés üveg nagyságu)     12 1/2 — 25 váltó garas

20 narancs     12 1/2 váltó garas

1 sovány pulyka     150 — 200 váltó garas

1 kövér pulyka     200 — 300 váltó garas

1 sovány tyuk     50 — 75 váltó garas

1 enni való csibe     18 — 38 váltó garas

Ezen magas piaczi áraknak természetes következménye az, hogy itt szolgálat, koszt s minden igen drága. Egy dajka lyánykának a fizetése naponként 25 váltó garas és enni. Egy konyha szolgálónak egy hónapra 8—12 dollárt fizetnek s enni; egy udvari szolgának 12—16 dollárt; egy asztali szolgának 15—20 dollárt; egy főzőnek 30—40 dollárt hónaponkint és enni. Becsületes kosztért egy hónapra vesznek 30 dollárt szállás nélkül, szállással 45 dollárt. Egy duczat darab fehérruha mosásért egyremásra vesznek 2 dollárt. — Megjegyzendő azonban, hogy falukon a belföldi termékek piaczi ára felényi sőt harmadrésznyi, mint a fentebbi árjegyzékiek.

Napszámos egy napra kap 1/2—2 dollárt szorgalma s képessége szerint. Egy ács napibére 3—4 dollár. Egy nadrágnak csak varrása 2 dollár; egy pár uj csizmaért vesznek 7—12 dollárt, fejelésért 6 dollárt, féltalpalásért 1 1/2 dollárt; egyetlen kis foltért csizmára vagy ruhára legkevesebb 25 váltó garast stb. stb.

V.*

Chinameca (Mexico), aprilis 30-án 1859.

Mielőtt az indiánokról irnék ismét, előbb elmondom, hogy micsoda hely az, hol ezen levelemet irom, hol jelenleg ideiglenesen lakom. Chinameca (olv. Csinaméka) Minatitlantól nyugatra 2 1/2 német mérföldnyire, erdőkkel s berkekkel buján boritott hullámzó rónavidéken fekszik, mintegy száz lábbal a tenger szine felett. Minthogy a falu egy lapos dombtetőn terül el s közelében sem tó, sem folyam, sem mocsár nincs, a levegő itt sokkal szárazabb, tisztább és egészségesebb, mint Minatitlanban. Ugy hogy azok, kik Minatitlanban nagy betegségbe esnek, felüdülés végett rendesen idevonulnak ki. – Chinameca a Tehuantepek földszorosi legrégibb faluk egyike. Midőn a spanyol hős Cortez a 16-ik században ezen vidéket meghóditotta, ezen falut már itt találta. S minthogy az itt és környékén lakó indián asszonyok szembetünőleg szebbek voltak, mint a tartomány egyéb részeiben levők, az itt megforduló utas könnyen megfoghatja az okát annak, hogy az akkor csupa indián falu lakosai most már az indián arczvonásokat egészen levetkezett, sok esetben tiszta fehérbőrű, mivelt fajjá változtak. Chinameca lakosainak száma mintegy 1500. Ezek között van egy „hideg kovács”, egy munkáért sohajtozó csizmadia, egy szabó, két asztalos és 2–3 boltos. A lakosság többi része földmivelésből (akarám mondani: a föld önkéntes terméséből) élő henye nép. A faluban van egy templom, egy-egy iskolácska a fiuknak és leányoknak, egy pap, egy tanitó és egy tanitónő. A házak

részint cseréppel fedett tégla-épületek, részint vályog vagy indián modorban készitett falak, pálmafa levéllel fedve. A templom ezüst edényekben és ékességekben gazdag; de az ezen országbani szokás szerint benne egy szék sincs. A legnagyobb ritkaság ezen faluban a templomban levő hangműszer, melly hogy orgona, fürkésző vizsgálás után az ember kitalálja. Ez egy négylábon álló ócska lapos ládika, mellynek tetején lyukak vannak furkálva s azokba 47 össze-visszahorpadozott sip van állogatva s viaszszal letapasztva. A sipok em elől, sem hátul nincsenek eltakarva. A 47 siphoz van 48 billentyü. A szelet szolgáltatja két nagy kézi-fuvattyu (mint millyen a magyarhoni vándor foltozó czigányoké). No de bármillyen legyen is ezen orgona: ezen országban ez is nagy ritkaság. A lakosok városiasan öltözködnek, azaz: a férfiak egy ingben és gatyában, néha pantallóban, az asszonyok egy ingben és derékig érő szoknyában járnak. Lehet azonban indiánosan öltözött félmeztelen asszonyokat és egészen meztelen nagy gyermekeket is látni. E paradicsomi divat ezen forró éghajlat alatt – hol a nap délben már is zenithünkön van – igen kellemes; de mi polgárisultak azt nem élvezhetjük.

Az északamerikai utazók után tudják kedves olvasóim, hogy az északamerikai indiánok hires lovaglók, szenvedélyes jó vadászok; s alig van hirlapszám, mellyben egyik vagy másik indián tribus véres csatájáról ne olvasnánk az egyesült státusok rendes katonai csapatai ellenében. az ottani indiánok harczszomjasok, s harczban bátrak, kétségbeesetten harczolók. Az itteni indiánok más agyagból gyúrvák. ezeket az ember lovon vagy öszvéren is csak akkor látja, midőn tanyájukról terméket hoznak haza vagy a piaczra. Még termesztményeiket is többnyire hátukon viszik mérföldekre, midőn apa, anya s gyermekek egy-egy hátterhet visznek, melly puha szijforma fahajon lógg homlokukról. – Vadászatra, mint bármi más dologra, az itteni indiánok restek. Vad tömérdek van, s bárha egy vadkácsának az ára féldollár s egy vadlúdé vagy fáczáné egy dollár, s bárha ezek rövid utánajárással nagy fáradság nélkül lőhetők, az indián inkább félmeztelenen „hamaca”-jában* hintázva s szivarozva henyéli el a napot, ebédül a „mindennapi kenyér”-rel (akarám mondani: tortillával) s a vizben főzött szüz paszulylyal megelégedve, inkább, mint hogy 2–3 dollárt keresne s jobb ebédhez guggolhatna. – Harcziasságukról mit mondjak? Ha őseik sem voltak harcziasabbak, ugy Corteznek nem sok lőport kellett hóditásukra elvesztegetnie; mert gyávább népet, mint az itteni indiánok, soha sem láttam. Képes az itteni indián bárkinek méltatlan megtámadását, ütlegelését bárány türelemmel állani, a nélkül hogy legalább karját emelné fel feje fedezésére. Ha valamelly reá megboszankodott kreol vagy külföldi, bárha méltatlanul pirongatja vagy káromolja, ő meghunyászkodva mondja: „Igen, uram.” Indiánokat egmássl verekedni vagy csak perelni is soha sem láttam, mintha ereikben savó folyna s kebleikben érzés és indulat sem volna.

A fönebbiek után azt kérdhetnék olvsóim, hogy az itteni indiánok tehát talán soha sem dolgoznak? De igen, dolgoznak ők, ha gyomruk s adósságuk kényszeriti. Az ugyan, mit mindennapi élelmük megszerzésére dolgoznak, nem sok, s abból pálinkára misem jut, pedig az indián még talán tortilla nélkül is könnyebben el tudna lenni, mint pálinka nélkül. Innia kell; de pénze nincs. Iszik hát hitelre. Házasodik, vagy gyermeke születik: jó napot kell csinálnia; de pénze nincs. Kölcsön kér hát a korcsmárostól, boltostól vagy valamely földbirtokos kreoltól. A fizetési határidő eljő. Az indián természetesen fizetni nem képes. Ekkor a hitelező neki azt mondja, arra kényszeriti, hogy adósságát napszámban dolgozza le. – Nemrég töröltetett el a törvény, melly szerint az adós indián köteleztetett adósságát hitelezőjének folytonos napszámmal ledolgozni, azaz addig volt ő hitelezőjének szolgája, bizonyos kitüzött bérért, mig adósságát le nem tisztázta vagy ő helyette azt valaki más ki nem fizette. Ugyanis gyakran megtörtént, hogy az eladósodott valami okból hitelezőjétől máshoz kivánt menni szolgálatba. Illyen esetben köteles volt hitelezője neki bizonyitványt adni, hogy neki mennyivel adós. Ezen irással kezében ő más gazdát keresett, s a ki az irásbani összeget az adós előbbi hitelezőjének kifizette, lett ura az indiánnak mig az adósságát le nem dolgozta vagy más valaki azt a helyett ki nem fizette. – Az egyesült státusok déli államaiban van törvényes rabszolgaság. Ott a rabszolgákat veszik, s azok a vevőnek vagy őket nevelőnek tulajdonaik, s épen azért azoknak érdekében áll azokat jól tartani, egészségükre vigyázni, őket gyógyittatni s hosszu életüekké tenni. A rabszolga ott elnyomorodása, elvénülése esetére is biztositva van. It adolog nem ugy áll. Itt – hol a törvény azt mondja, hogy a rabszolgaság meg nem engedtetik, s még az egyesült státusokból ide szökött rabszolgák is, mihelyt ezen földre lépnek, szabadokká lesznek – itt, mondom, az egyesült státusi rabszolgaságnál, az urra jobb, olcsóbb, de a szegény indiánokr nézve roszabb rabszolgaság van. Itt nehány dollár adósságért a szegény indián köteles hitelezőjének mint rabszolga dolgozni, néha egész éelte hosszant, vagy

legalább elerőtlenedéseig. Mig a rendesen fogadott szolgáknak, cselédeknek 10–20 dollárt adnak egy hónapra s enni; az adósságért rabzolgául kényszeritettnek élelem adatik magának és 4–6 dollár havonkint beszámittatik adóssága törlesztésére. De ezen törlesztés ritkán történik; mert az adós indiánnak, ha családja is van, s azt magával tartja, ennek élelmezéseért ő gazdájának fizetni köteles; ruházni is kell magát s családját, s pálinka nélkül ő nem élhet. Mindezeket ő gazdájától kapja, ki ezt kettős krétával felróni el nem felejti. S ennek következménye az, hogy a szegény indián, a helyett, hogy adósságát letisztázná, azt még neveli. A jószivü gazda azonban vigyáz, hogy az többre ne nevekedjék, mint mennyi annak szolgaságát neki biztositja, a nélkül, hogy neki drága lenne.Az illy rabszolgákkal erősebben dolgoztatnak mint a rendes napszámosokkal, s az indiánok ekkép készen, zugolódás nélkül dolgoznak, mig az ember őket szabadon, bármi jó napi bérrel sem birná munkára venni. Efféle kényszeritő törvény a köztársaság némelly státusaiban még most is létezik, de a többiekben az el van törölve; hanem a tudatlan indián azt nem tudja, s az értelmesek azt velük – a maguk hasznára – nem tudatják, s a törvény szolgái a törvény áthágását a köztársaság javára elnézik, mert látják azt, hogy a henye, dologkerülő indiánokat munkára birni csak ekkép lehet. A kávé, czukor, kakaóbab s dohányból a mi itt benn emésztetik fl és kiszállitatik, nagyobb részint illyen kényszeritett munkával termesztetik.

A Tehuantepek földszorosi földek – tulajdonosaikat tekintve – három félék, u. m. községi-, magán- és nemzeti birtokok. Minden községnek van akormány által bizonyos mennyiségü határ (mintegy egy négyszeg mérföld) örök tulajdonul adva. Ezt a lakosok felosztatlanul használják. Az erdőtelen vizenyős helyeken közönsen legeltetnek. Az erdővel sűrün benőtt, emelkedettebb földekből pedig mindenki ott, hol és a mennyi neki tetszik és mennyit mivelni bir, irt magának, azt dorongokkal bekeriti, és ő maga s nemzedéke azt háboritatlanul birja, de azt senkinek el nem adhatja. Az illyen irtványokat a földszoros ezen északi rónáján, több esetekben, bekeritni egészen szükségtelen, mert a ritkán álló fák alatt a bokrok, juhszalagok, vadszőlők s számtalan futó és egyéb növények olly buján és sűrün nőnek, hogy azokban az ember 4–5 lábnyira nem láthat, s ha az ut és irtvány között 15–20 lábnyi széles irtatlanul hagyatik, azon semmiféle marha keresztül nem törhet. – A magánbirtokok itt ollyan formák, mint Magyarhonban a nemesiek voltak, azok rendesen a hazának tett valami jó szolgálatért adattaka kormány által; gyermekről gyermekre szálltak, s azok által osztatlanul használtattak épen akkép mint a községi birtok a lakosok által. Az osztályos rokonok illető részeiket bárkinek eladhatják, ki azokat szintén osztatlanul használja. De hiszem, hogy a külföldiek ide tódulása, földek vásárlása, a népesedés, s a vasutnak itt keresztülvitele a felmérést és tagositást rövid időn szükségessé teszi. – A Tehuantepeki földszorosnak nagyobb részenemzeti birtok. Ennek a kormány általi felméretése most van munkában. A felmérés bevégeztetvén a föld feldaraboltatik és piaczra hozatik. Nem kétlem, hogy akkor a szorgalmas északamerikaiak csődülni fognak ide. A kövér rónákban s a sziklás hegyekben rejlő kincseket fel fogják turni, napfényre fogják hozni s a most gazdagságát nem ismerő vadont, gazdag, mivelt, szorgalmas országgá fogják változtatni, s talán az Egyesült Államokhoz csatolni, mi az Egyesült Státusiak nagy részének forró ohajtása, sőt alig titkolható terve.

Önök, t. olvasóim, most a legkellemesebb évzakot élvezik, mi pedig itt a legforróbb évszak közepén lihegünk és izzadunk. A nap délben fejünk fölött van s a felhőtlen égről szinte olly égetőn süt, mint a Phaeton kocsikázásakor. A föld olly száraz mint a sütő kemencze feneke. Az emelkedett legelők kiszáradvák, de az erdőket és berkeket a hüvös, éjjeli nagy harmatok zölden tartják. Az a szerencsénk, hogy az éjszakák hüvösek, s ember és állat nyughatik. Ha az ég borult s a szél északról (a tengerről) fu, még nappal is kellemes; de az utóbbi napokbani déli szelek mindenre igen tikkasztók. Az ugynevezett „száraz évszak”-nak april és majus, a legforróbb két hónapja. Juniusban a záporok gyakoriak s léghüsitők és frissitők. – Fogalomszerzés, és a magyarhoni ez időbeli légmérsékletteli összehasonlitás végett az ezen hónapbani jegyzeteim kivonatát ide irom:

VII

A TEHUANTEPEKI KIRÁNDULÁS FOLYTATÁSA S VÉGE.

(Vége.)

Ész. szél. 24°46?; greenw. nyug. hossz. 80°33?. Julius 4-én.

Február 12-én Tehuantepeket elhagytuk, „La Chivela” felé. A hegyek között utunkból kitértünk egy melegvizü forrás megnézése végett, melly attól 1/8 német mérföldnyire van a magas, sziklás hegyek közötti keskeny völgyben. A víz csak lágy-meleg, és izleléssel benne semmi ásvány-izt nem éreztünk. „La Chivelába” setéttel értünk, kissé fáradva s nagyon éhesen. A főmérnökkel s a társulat orvosával (mindketten egyesült-statusiak) órákig beszélgettünk, s gyomrom már szinte kényszeritett, hogy őket utazó vendéglátási kötelességükre figyelmeztessem. Midőn a társulat titoknoka, születésére nézve német, s mindkettőnknek jó ismerőse, haza érkezett, s ez számunkra hamarjában jó vacsorát készittetett, melly miatt a főmérnök, ki iránt én hálára kötelezve nem vagyok, (de az ő részéről irántam ezt nem mondhatom) pirulhatott volna.

Február 13-án Almoloyán keresztül „El Bario” nevü rongyos indián faluba mentünk, hol szállást alig tudtunk kapni. Innen másnap reggel „Petapa” és „Santo Domingo” indián falucskában keresztül egy barlangot nézni mentünk, melly El Bariótól mintegy ¾ német mérföldnyire esik a legkölebbi hegyoldalban. Lovainkat a völgyben hagytuk egy gyermek gondviselésére, s mi indián vezetőnkkel a meredek, sziklás fákkal, bokrokkal s juhszalagokkal sűrűn benőtt hegyoldalon félórai izzadás után a barlang szájához feljutottunk. Vezetőnk a hátán hozott szurkso fenyőből hasogatványt csinált. Abból mindegyikünk egy-egy csomót vett egyik kezébe s a másikba egy gyertyát s vezetőnk elől (a tartlék hasogatványnyal hátán) biztos, otthonos léptekkel haladt, s mi őt tartózkodva követtük a tágas nyiláson le 40–50 lábnyira egy kis tóhoz, mellynek tiszta, hideg vizéből jót ittunk. Innen, hol fel, hol alá bujkáltunk, mászkáltunk a barlang ágaiban fél óráig. Vezetőnk mondá, hogy a barlang több mérföldnyi hosszu; de mi, részint, mert semmi ujat nem láttunk, részint meg még az nap 3 ¾ német mérföldet kellett lovagolnunk, a vizsgálódással felhagytunk. Alakjára s alkatrészeire nézve a barlang az aggtelekihez hasonló, de nem olly szép, nem olly nagyszerü, nem olly érdekes. A barlangtól lemenés közben akaratunk ellen többször leültünk.

Mire leértünk, dél volt, s indultunk „San Juan Guichicove”-be. Utunk hegyes, völgyes vidéken ment keresztül s igen köves volt. A meredek-hegyoldalokon kigyózó ut néhol annyira ki volt már vágva a lovak s öszvérek lábai által, hogy az omladozó toronyba vezető kőlépcsőkhöz hasonlitott. Hegyről hegyre mászva, végre naplemenetkor feljutottunk San Juan Guichicovehez, melly a főehgylánczból kinyuló kar lapos tetején van rendetlenül elszórt viskóival elterülve, mintegy 30 holdnyi földön. Az 5000-nyi miveletlen, csaknem félvad lakosság a hajdani „Mije”-tribus maradéka.

Ezen lomha, dologtalan, gyáva nép az alant levő völgyekben tengerit, czukornádat, rizst, paszulyt s más főzeléket termeszt, leginkább csak a maga szükségére; mert ha többet termeszteni alkalmatlan helyzetük és lustaságuk engedné is, azt – piaczhoz közel nem levén – el nem adhatnák. Marhájok kevés van, de öszvéreik száma ezerekre megy. Ezeket ők rendkivül kegyelik, mondhatni imádják. Azt mondják, hogy minden kis öszvér világra jöttével szoktak az összesereglett indiánok,  égő gyertyákkal kezükben, énekelni s imádkozni, hogy az Isten azt tegye hosszu életü jó állattá. Öszvéreiket a guichicovei indiánok igen kimélik; azokra sok terhet sohasem tesznek, s gyakran lehet látni, hogy hegynek menet még azon tehernek is egy részét az indián a maga hátára veszi. Öszvéreikre ritkán ülnek fel, hanem azt gyalog menve vezetik, vagy hajtják. – A tartomány kormányzója az utépitő társulatnak, a szerződés szerint, tartozik segédkezet nyujtani, p. o. a népet illő fizetésért munkára szólitani. A kormányzó a guichicoveiakat is felszólitotta, hogy öszvéreikkel menjenek a társulatnak dolgozni, utasokat s podgyászokat szállitani, egy öszvérért ¾ dollár napi-dijért. Nem akartak. Erre a kormányzó hat Juchitáni nemzetőrt küldött hozzájok, őket kényszeritni. A mint a nép megtudta, hogy ezek jőnek, a falut üresen hagyták, az erdős hegyek közé mind szétfutottak. Ez mutatja harcziasásgukat is. – Az utas a falu helyzetét látva, természetesen kérdi magától, hogy mi inditotta e népet arra, hogy ott épitsenek falut, hova madáron kívűl egyéb állat alig juthat? Azt hinné az ember, hogy a hóditó Cortez fegyvere elől menekültek, rejtőztek oda; de a nép közt élő regéből ugy látszik, hogy Cortez őket már ott találta. – A faluban egyetlen nevezetesség egy, valami 50 mázsás harang. Mikép vitték azt oda, hova öszvérek hátán lehet csak terhet felvinni? Vagy, ha ott öntötték, ki öntötte? A harang egy alacsony haranglábon áll, s rajta az egyik oldalon durva kiálló betükkel ez van: felső körirat: „Roque Gallazdo Governador. Pie Pater Dominice ora pro nobis,” az alsó körirat ez: „Fray José Mariano Palano cura y presidente, Sancte Johannes Baptista ora pro nobis.” Az egyik oldalon középen van: „A. 1767.” az ezzel átelleni oldalon durva három kereszt, mellyek közől a középső nagyobb. Ezeken kívűl a harang derekán van öntve három gyík, a Santiago rend jele. Ezen harangon kívűl van más két kisebb harang, mellyek 1774-ben öntettek.

Mig itt mi a harangokat néztük, észre sem vettük, hogy a kiváncsi nép körénk sereglett, minket bámulni. Én közöttök szét nézve, látám, hogy különösen egy kis gyermek utitársam mögött ennek lángszinü piros haját mély elmerüléssel bámulta. Erre figyelmeztettem utitársamat, ki a gyermek látása végett hátra fordult. A kis gyermek utitársam még pirosabb szőrrel és szeplővel boritott képét megpillantván, megijedt és sikoltva futott hazafelé. – Épen akkor két asszony a templomajtót zárta. Kértük őket, engedjenek bennünket egy pillanatra bemenni. „Igen” – felelé az egyik – „ha adnak önök sz. Jánosnak egy mediót” (1/16 dollár ezüst pénz). Megigértük s a szent kapu előttünk megnyilt. De milly kellemetlenül lepettünk meg, midőn templom helyett magunkat csak tetőtlen négy fal között találtuk. A templomnak négy fala egészen fel van épitve, de a tornyok és boltozatok hiányzanak. Az épület bárha már korhadó félben van, mutatja az épitő jó izlését és épitészi tudományát. Az oldalajtók be vannak falazva. A főajtóval szemközt, a nagy hosszukás négyszög végében, áll egy pálmafa levéllel fedett szín. Ez alatt van az oltár és néhány életnagyságu faragott kép. Egy oldalti lóczán sok apró (2–3 láb magas) jó művészi kézre mutató régi, csonka, béna faragott kép van nyugalomra félre téve, mint szolgálatra már alkalmatlanok. A mint az oltárhoz értünk s az azon lefejezve térdelő Sz. János előtt álltunk, az asszonyok figyelmeztettek bennünket igéretünkre s mi szavunkat beváltottuk. A mint a többi szentek faragott képeit sorra néztük, mindegyik számára kérte kaz asszonyok tőlünk egy-egy mediót. A templomot illetőleg a nép szájában za a rege él, hogy midőn Cortez azon helyet meghóditotta, elhatározta magát, ott egy derék templomot épitni. Az ördög megjelent neki s az épitést csak azon feltétel alatt engedte emg, ha a hozzá megkivántató követ Cortez maga fejti, a maltert tojás fehérével csinálja s a templomot egy éjjel a hajnali kakasszóig bevégzi. A két első feltételnek Cortezeleget tett, de a hajnali kakas-kukorikolásig a templomot csak annyira épithette, mint most áll, s a mostani indiánok azt hiszik, hogy hiában való dolog volna nekik megkisérteni, bevégezni azt, a mit a hatalmas Cortezképtelen volt felépiteni.

Én látva a falubeli viskókat, a lomha szegény népet, a még fel sem épült s már romnak mondható istenházat; s tekintve azt, hogy a gyermekek iskolákban nem neveltetnek; látva azt, hogy míg a nép földhöz ragadt szegény, a pap évenkint 8–12 ezer dollárt csinál magának, egyet sohajtottam s a civilisatio és felvilágosodásnak ide minélelőbbi eljutását kivánva, társammal tanyánkra ballagtam, melly – bár házigazdánk spanyol kivándorlott, tapasztalt, angolul is beszélő s meglehetős miveltnek

látszó ember volt – a többi nyomorult indián viskóktól sem külsejére, sem belsejére nézve nem különbözött. Az épületben két szoba volt, mellyek egyikébe az utczáról is nyilt egy ajtó. Ez, ugy látszott, valahol boltul volt használva s most a gazdas s gazdasszony hálószobája lett. A másik nagyobb szobában hált a gazdasszony apja, s az szolgált éléskamrául, konyhául és ebédlőül. A szobákon ablak nem volt, azok padlózva, padlásolva, s meszelve nem voltak. – Csekély vacsoránkon tul esvén, a háziasszony a nagyobbik szobában egy rácsozatra teritett gyékényre mutatva mondá, hogy ha nyugodni akarunk, ott van ágyunk. Nyereg zsákjainkból s levetett ruháinkból vánkosokat csinálva, lefeküdtünk, s nyugodni akartunk, erőködtünk, de a gyékényen keresztül a rácsnak minden veszszőjét s csomóját éreztük, s örültünk mikor virradni kezdett, hogy szenvedésünknek vége lett. Reggeliztünk s indultunk.

Ez nap visszaértünk a már előbb emlitett 5 ½ mérföld tanyához s kénytelenek voltunk éjjelre ezen nyomorult szálláson maradni.

Ezen tanyán csak egy épület van, s ez áll egy hosszu, széles levelekkel fedett rongyos szinből, mellynek egyik vége konyhául, a másik pedig éléstárul és ebédlőül szolgál s éjjelre az egész szálló-szobául használtatik, ha vannak, kiket balsorsuk éjszakára ide szoritott. Vacsoránk állott maradék törött paszulyból, főtt sonkából, kétszersült kenyérből és fekete kávéból. Ágyunk volt egy tábori nyoszolya, minden ágybeli nélkül. Reggelink volt: a vacsora második kiadása, egy-egy pohár pálinka pótlékkal. Lovainknak tengeriből egy-egy abrak este s egy reggel; s ezekért fizettetett velünk az Egyesült statusi fogadós 5 ½ dollárt (több mint 11 pft.) – Midőn reggel utra indultunk Suchil-felé, meglepetve láttuk, hogy az ut csaknem járhatlan volt a felvágott mely, uj, agyagsártól, sokkal roszabb mint mikor először ott keresztül mentünk. Azóta a déli részen egy csepp eső sem volt, ott mindig száraz szelek fujtak s a felhőtlen égről a nap perzselve sütött, itt pedig az uton feneketlen sár s az egész természet olly vidám, mint a teremtés 7-ke napján volt. – Igy volt ez Suchilig s igy onnan le Minatitlánig. Milly roppant különbség van az Atlanti és Csendes tengeri lapályok között, mellyeket egymástól csak 18–20 német mérföldnyi táv választ el!

Utánunk este a Kaliforniából jött utasok (számszerint mintegy 70-en) és a posta is megérkeztek, többnyire kifáradt őszvéreken, s némellyek gyalog, mert őszvérjök a nagy sárban kiállott, kidőlt. Reggel a „Suchil” gőzösön indultunk le. Az utasok, kik majd mind el voltak látva 5–6 csövü pisztolylyal, jól mulatták magokut a homoktorlatokon s partszéleken sütköző vagy alvó alligatorokra (amerikai krokodilok) s a fákon ugráló majmokra intézett puffogatással. Bárha utunkban a víz alacsonysága miatt többször megfeneklettünk és sokáig vesződtünk, 12 óra alatt Minatitlánba értünk.

VIII.*

New-York, É.-A., aug. 14. 1859.

Kedves olvasóim! A régi latin jeles mondatok némellyikét már el lehetne dobni, másokat pedig a jelen korhoz illőleg változtatni. P. o. a „vox populi, vox Dei”-t, legalább az európai szótárból ki lehet törölni, s ezt „Homo proponit, Deus disponit,” hogy mikép kellene változtatni, az ujabb európai eseményekből láthatni. De mit beszélek! Hiszen csak azt akarám mondani, hogy, olly hamar, mint akartam és igértem, Magyarhonba nem mehetek, s azért ezen közkedvelt lapba, leveleimet küldeni folytatom. Bárha egy darabig itt tartózkodom is az É. Státusokban, ezen s jövő nehány levelemben még a Tehuantepek földszorosról fogok irni, s nem az amerikai E. Státusokról. Részint azért, mert ez utóbbit már eléggé ismerik önök a hirlapok, utazók leirásai és az innen visszatért honfitársaink elbeszélése után; részint mert még nem mondtam el a Teh. földszorosról mind azt, mit arról tudni érdekes és érdemes. Ezuttal irni fogok az ottani nép tánczáról és zenéjéről. Mielőtt azonban a tánczról irnék, szükség, hogy az öltözetről szólják egy pár szót.

A III. levelemben mondottakhoz ezt kell még adnom. Az első osztályu hölgyek (kereskedők, hivatalnokok és nagy földbirtokosok nejei és leányai), rendesen hosszu dereku s rövid ujju ruhát viselnek, gyakran igen drága, finom szövetből. Az abroncsot még ott egyébre nem használják, mint faedények abroncsolására. Hajukat, rendesen, két farokba fonva hátul lelógatják s hajadon fővel járnak, kivéve ha lovagolnak, midőn férfi-kalapot tesznek fel. Harisnyát és czipőt viselnek, s a legelmaradhatlanabb czikk a legyező, melly rendesen pompás mű és igen drága. Ezt ők bámulatos ügyesen tudják kezelni. — A közép osztályu asszonyok, kik rendesen kevert vér, deréktalan ruhát hordanak, mellyek ünnepekre igen finom, drága franczia szövetekből vanak készitve. Ingeik ujjai rövidek s széleik 3—5 hüvelyk széles finom fehér csipkével vannak hosszabbra pótolva. Ezek legyezőt nem hordanak, a czipőt meztelen lábra huzzák fel. Hosszu, fekete, gyönyörü hajukat két farokba fonják hátul s a fej körül kanyaritják koszoru alakban, s a fonadékba, néha csak egy oldalon, gyakran mind a két oldalon, s nem ritkán körül virágocskákat dugnak levél nélkül. Hátul a hajba egy fekete 2—3 hüvelyk széles, nagy szarufésü van tüzve, melly a fejet félig körül éri, s melly aranynyal és drága kövekkel pazarul van ékesitve, s ára 15—100 dollár. A nagy fésün kivül sokaknak van két kis, szintén aranynyal ékesitett fésüje, mellyeket néha oldalt tüznek a hajba, néha pedig a nagy fésü közepében, a fej tetején, egyiket a másik elé. Vállaikra viritó szinü, tarka selyem kendőt tesznek magyaros módon, mellynek széle elől arany melltűvel van összetüzve. Arany gyürüket nem igen hordanak, de tánczvigalomban nyakukról hosszu, néha két aranyláncz is lógg le hasukig, s azon vagy egy arany kereszt, vagy valami medallion. Elálmélkodik az ember, midőn illyen finom szövetbe öltözött s arany ékszerekkel terhelt barnás börü asszonyokat olly viskóból lát kijőni, vagy az előtt ünnep délutánokon alacsony székeken ülve, mellynél a magyarhoni istáló is sokkal különb. A sál elmaradhatlan része öltözetüknek. Ezt ők vagy nagy kendőként vállaikra kanyaritva viselik, ingöknek derekukon való eltakarására, vagy azzal a fejüket is beboritják, hogy azt is fedjék az égető naptól. Sált visel minden nőszemély, a járni kezdő kis lyánytól, a járni már alig tudó agg asszonyig, az indián asszonyokat kivéve, kiknek öltözetét III. levelemben már leirtam.

Az alsó osztályu indiánok, tudtomra, soha sem tánczolnak. Az első és közép osztályuak tánczai egymástól épen ugy különböznek, mint Magyarhonban a mivelt osztály tánczai különböztek az alsó osztályétól, a körmagyar behozatala és a csárdás átalanositása előtt. A Tehuantepek földszorosi első osztályuak tánczai az Európából áthozottak, u. m. keringő, polka, franczia négyes és „contra-táncz.” Ezeknek nemzeti tánczuk nincs, s ezeknek zeneműszerei hegedű, trombita, fuvola, klarinet, guitarre és bőgő. A középosztály táncza nemzeti és sajátságos. Ezeknek tánczvigalma „Fandango”-nak neveztetik, mig az első osztályuaké „baile”-nak hivatik. Az idegennek, a fandangóba belépve először az tünik fel, hogy csak nőszemélyek tánczolnak, s a férfiak csak nézők, mert férfit tánczolni látni ritkaság. A zeneműszer vagy „malimba”* vagy 4—5 különböző nagyságu gitár, mellyek közől a legkisebbik, s melly előjátszásra szolgál, alig nagyobb egy nagy ember tenyerénél, vagy a gyermekjátékul a fabábosok által árult hegedűnél. A zene, mellyen tánczolnak, alig nevezhető egyébnek, mint élénk zörgésnek, mellyhez a nézők s néha a tánczolók közől, hol egy hol más vállalkozó dalol, azaz fülsértőleg ordit vagy sikolt. A tánczot, most, fogalomszerzés végett leirom. 1—6 pár nőszemély középre kiáll két sorban, egymással szemközt. Ujjaik hegyével ruhájokat mind két oldalon megcsipve, azt egy kissé kitartják és lebegtetik, s az időt pontosan megtartva csoszognak, tipegnek, topognak s doborognak. A doborgás a dal második részében olly erős, hogy azt az ember 8—900 lépésre is hallja; mert ha nem ollyan szobában tánczolnak, mellynek deszka padlózata alól üres, hanem föld, vagy pedig künn a szabadban tánczolnak, akkor deszkából szegeznek össze egy táblát, mellynek széle hossza mintegy hat láb, s ezen tánczol 3—4 pár. A dal minden verse után a párok helyet cserélnek. Ez igy megy, mig a dalnak minden verseit el nem dalolták vagy a tánczolók el nem fáradtak.

Este, 8 órától éjfél után 2—3 óráig, mindig ugyanazonféle tánczot járják. Igaz, rendesen csak a nőszemélyek tánczolnak, de azért a férfiak is vesznek abban részt közvetve. Ugyanis átalános szokás az, hogy a férfiak néha kalapjukat a tánczoló hölgyek közől annaka fejére teszik, mellyik egyiknek s másiknak tetszik. Ez a férfi részéről kitüntetés jele, hogy ha nem érzelme nyilatkoztatása. Ha a tánczoló nőszemély azt elfogadja, azt az egész táncz alatt fején tartja. De megesik néha, hogy egy másik, vagy több férfinak tetszik ugyanazon leány, s mindegyik odaadja a kalapját a tánczos nőnek.

Ezen esetben a nő egyet sem tart a fején a táncz alatt, nehogy megkülönböztetéssel sértse azokat, kiknek kalapját nem fején, hanem kezében tartaná. Néha a férfiak annyira versenyeznek egymással, hogy öltözetük minden nélkülözhető darabját, mint kalapot, zsebkendőt, derék selyemövet s több effélét mind a tánczosnőre aggatják. A nő, a tánczot végezve, helyére megy, s a férfiak az általadott ruhadarbokat tőle kiváltják, nem csókkal, mint Magyarhonban a zálogokat, hanem pénzzel, mellynek mennyisége a férfi erszényétől, könnyelmüségétől és indokától függ, s 1/16-tól 5 dollárig szokott változni.

A szegény gatyás mexikói 1/16 dollárt (mintegy 8 pkrt.) ad, melly a legkisebb pénz Minatitlan körül; a boltos-legények s józan külföldiek 2/8—4/8 dollárt adnak, s a pálinka-, vagy szerelem-ittas, vagy nemtelenczélu hajókapitányok s utazók 5 dolláronkint vesztegetnek el 20—40 dollárt egy éjjel kalapkiváltásra. Gyakran csak egy nő áll ki a középre, s tánczol magánosan. —

Ezt rendesen kalapnyerés végett teszik, s a szépek ritkán mennek vissza helyükre kalap nélkül. Megtörténik néha, hogy egyik vagy másik férfinak kedve kerekedik a már tánczolás végett felállott nők egyikével tánczolni: azon esetben ő a kedvelttel szemközt tánczoló nőt megkéri, hogy helyét engedje át. S igy a férfi tánczol, de a tánczot neki hagyni el először nem szabad, még akkor sem, ha első tánczosneját más nő váltotta fel. Pedig az szokás, hogy illyen esetben a nők egymást felváltják, s hacsak a férfit is fel nem váltják a férfiak, az szegény jobban izzad, mintha gőzfürdőben dörzsölnék s gyurnák. A pénznek a fentebbi módon leirt pazar vesztegetése csak Minatitlanban történik a Tehuantepek-földszoroson, mint a hol sok külföldi fordul meg. A tartomány belső részében 1/16 dollárnál többet nem adnak, s évekkel ezelőtt még nem is pénzzel váltották ki a kalapot, hanem virággal. Azt hiszem, hogy a pénzzeli váltást a külföldiek hozták be, részint mert virágjok nem volt, részint mert czéljok rendesen megvesztegetés vala. Jelen voltam egyszer, midőn egy gatyás szegény házaló vándorkereskedő, egy tarisznyácskával nyakában, a nézők közől előlépett, és időrongálta kalapját a tánczosnők egyikének fejére tette. Ez feltünő nem volt. A nők a táncz után helyre menve, a mi vándorunk a választottjához ment, attól kalapját átvette s a nő kezébe valamit tett. A nő azt megnézte s nevetett; szomszédjainak mutatta s azok is nevettek. Hogy mi volt az adomány, csak akkor tudtuk meg, midőn azt (egy fehér és egy rózsaszinü szép virágocskát) a hajába tűzte. A szegény vándor azon virágot tisztább szivvel s nemesebb érzelemmel adta, mint a külföldiek az 5 dollárt adják; de a pénzkeresés végett tánczoló nők azt méltányolni nem tudják. Minatitlanban szolgálót még 8—12 dollár havi-fizetésért sem kapni, mert a hét estvéjén, u. m. szombat és vasárnap estve, tánczolással többet keresnek, s egész héten henyélhetnek. Minatitlanban a „fandangóba” járó nőszemélyek között 14 évesen felül erényest találni nehezebb, mint fehér hollót. Mindez — mondhatni — az idegeneknek tulajdonitható. Megjegyzendő, hogy a nőszemélyek átalános szokás szerint egyedűl szoktak járni mindenütt, éjjel-nappal, illedelem-sértés, gyanusitás nélkül.

Fentebb emlitém, hogy a nőszemélyek fejékül, hajuk fonadékába virágokat tűzögetnek. De különös az, hogy ott a forró égaljban, hol az egész éven át a legszebb, illatos virágok nyilnak, igen sok nőszemély hajékul silány csinált virágot használ. Szokásuk némelly tánczosnőknek az is, hogy virág helyett szalag, vagy egyéb hajéket tesznek fel, s néha azon czélra hajukba „cucullo”-t* tűznek, mellynek lámpavilágnál világos, kékesfehér, erős, kellemes fénye van. Néha szoknyájuk alja körös-körül illyen fénybogárral van ékesitve.

Indián nőszemélyek a III. levelemben leirt módon öltözve a „fandango”ba ritkán mennek még nézés végett is, s ha mennek, meztelenségüket sállal takarva ülnek. Épen jelen voltam egykor a fandangóban, midőn egy vidéki félmeztelen indián leány jött be. Nem szükség mondani, hogy minden jelenlevő szeme, de kivált a külföldi férfiaké, reá fordult. Ezt ő észrevette, mint szintén az okot is. Zsebkendőt vett elő, azt két sarkánál fogva nyakába kötötte ugy, hogy a mellét betakarta, s ő békén ülhetett. Még csak azt kell megjegyeznem, hogy, mint VI. levelemben már mondám, a szivarozás mind a két nem között átalános. A fandangóban is a nőszemélyek csak ugy szivaroznak (mert Mexikóban nem pipáznak), s talán több édes pálinkát isznak, mint a férfiak. Mert rendesen egyik vagy másik férfi a nőszemélyek számára rendel egy üveg édes pálinkát. Ezt a pinczér (mert a fandango

mindig korcsmában van s a zenészeket a korcsmáros fizeti) két pohárral egy tálczán körülhordja, s minden asszonyt, nézőt ugy, mint tánczost, azzal megkinál, s inni erőteti a szemérmesecskéket.

A Tehuantepek földszorosi, mondhatnám, a mexikói köznépnek a rendes s egyedüli zeneműszere a gitár, s az olly átalános, hogy alig van legény, ki azon játszani nem tud. Dallásuk fülsértő, mert a hang igen keveset változik, s tele torokkal orditnak, s a férfiak rendesen erőtetett asszonyos hangon nyikorognak. A köznép, dalait maga gyártja, mint a magar szokta. Mutatványul szeretnék önöknek most nehányat küldeni, de azt hiszem, ott alig találkoznék valaki, ki azt magyarra átfordithatná; hanem igérem, hogy mihelyt többre haladok a spanyol nyelvben, küldök önöknek nehány mexikói népdalt hű forditásban.

Isten áldja a hazát s önöket.

L. K.

IX.*

(Egy amerikai nő, ki magyarul ir, olvas és érez. – Lowe léghajója. – Brown János felkelése, – a rabszolgaság kérdése, a déli s északi tartományokban, – a rabszolgák állapota. – Egy szökevény rabszolga üldöztetése.)

New-York, Északamerika, dec. 1. 1859.

Az önök lapjait nehány honfitársaimmal rendesen közölni szoktam, kik abban – mint én – élvet találnak. A virágban rejlő mézet a fölületes néző nem veszi észre, nem is gyanitja, de a tápszerét kutató méhecske feltalálja. Azt hiszem, örömet szerzek azzal önöknek, ha megmondom, hogy hirlapjukat egy amerikai nő is nagy érdekkel olvassa. Igen, Putnam-né asszonyság, egy igen mivelt tanult nő és irónő, honunk, s nemzetünk történetét már régebben nagy érdekkel olvasta idegen nyelveken; de azok az ő ismeretvágyát ki nem elégitették, hanem szomját nevelték. Tiz év előtti nemzeti mozgalmainkat ő nagy érdekkel, figyelemmel kisérte, s annak az ő ohajtása elleni végződése után Európába utazása közben Párisban L, ...... honfitársunktól a magyar nyelvet megtanulta. Ő magyarul nemcsak jól ért és olvas, hanem ir is. Magyarból angolra fordit, a többek közt Kisfaludy Károly munkáiból. Kéziratban van neki magyarul egy értekezése Rákóczy Ferenczről. Ez is érdekes, s reménylem, hogy azt ki fogja nyomatni. Az 1848–1849-ki forradalom rögtöni végződése után a Cambridgei (Boston mellett Massachusetts statusban) universitás akkori történelemtanára, dr. Bowen, a magyarok ellen irkált. Putnamné asszonyság a czikket olvasván, egy magyar nőnek is becsületére váló érzelem-hévvel s igazságvédő szándokkal előlépett, hogy a nemzetünkre dobott sarat felfogja, s azt a dobó fejére forditsa. Ő egy, a magyar ügy és történelem alapos értését tanusitó czikkben a tudortanár czikkjét szigoruan megbirálta; az abban hemzsegő tévedéseket, elferditéseket s a történelmi tanárnak a történelembeni járatlanságát kimutatta. Ezen czikk következménye lett, hogy dr. Bowen a tanitói széktől megfosztatott. Isten éltesse ezen lelkes amerikai nőt! (Fogadja a mi szives üdvözletünket is. – Szerk.)

Mint az első sorból láthatja ön, én számitásomon felül több időt töltök itt, de reménylem, hogy még e hónapban visszamegyek Minatitlanba, a mexikói földszorosra.

Ez alkalommal küldök önöknek egy számot a Harper képes hetilapjából. Ebben találni fogják önök azon roppant léghajó leirását és rajzát, melyet prof. Lowe épitett. Ezen műről önök már hallottak. Hallották, hogy az elkészült; hogy azt New-Yorkban egy, a városhatóság által két hétre átengedett

téren (azt prof. Lowe deszkával körülkerittetvén) a mult hó elején kezdették már felfúni. A keritésben egy nagy sátor alatt nézés végett ki voltak téve mindazon dolgok, melyeket az óriási léggömb magával volt viendő. A gömb már 1/4 résznyire volt felfujva, midőn egy szélvihar jött, a gömböt rángatta, hányta, verette s a sátor karójához csapta, mely azt kilyukasztotta. (Mások szerint azt prof. Lowe vágta fel, hogy a veszélytől megmentse.) Elég az hozzá, hogy ekkorig mintegy 32000 néző bocsáttatott be, egy negyed dollárjával, s ezután a bebocsátás megszünt, s egyszer csak azt hallottuk (magánuton, mert a professor a hirlapokban nem szólalt fel), hogy Lowe a „City of New-York” nevü hajóban Európába utazását a kedvezőtlen évszak miatt jövő nyárra halasztotta. Voltak, kik Lowe vállalatát csak mint vakmerőt, várakozásnak meg nem felelő eredményünek tekintették, kik hitték, hogy Lowe ur el fog innen indulni, de nem, hogy Európába fog érni. A nagyobb rész azt hitte, hogy Lowe ur igazán nem szándékozott az ő óriási léghajójában Európába indulni, hanem csak a népet ámitni, s a kiváncsiak zsebéből nehány ezer dollárt a magáéba varázsolni. Ezen czélját el is érte meglehetősen. Lehet azonban, hogy – a szél-vihar korán jövén – annyit be nem vehetett, mint várt, s a jövő nyáron az ő könnyen hivő adózóit még egyszer meg fogja zsebelni.*

Vajjon hát az óriás gőzhajó, a „Great Eastern” át tud-e valaha jőni ezen világrészbe? – Nem lesz-e ez is – mint az Átlánton keresztüli táviróvonal – tengerbe meritett, elveszett tőkepénz?

A hirlapokból tudják önök, hogy mily nagy zajt s zavart csinált itt az Egyesült-statusokban a Brown János  tizenkilenczed magávali felkelése, s a rabszolgatartó Virginia-statusba betörése avégre, hogy – mint ő mondja – onnan a rabszolgákat kiszabaditsa; de mint tudva van, azért, hogy a rabszolgákat fellázitsa, fegyverezze s felszabaditsa, s ekkép a rabszolgatartásnak végetvessen. Nem szándékom, e tágyról értekezést irni, csupán a most a rabszolgatartó statusokban, különösen a Virginiában átalánosan uralkodó rémülést illetőleg, teszek némely felvilágositó megjegyzést. Brown János itélete holnap, s bűntársaié dec. 16-án fog végrehajtani. A szabad-statusokbani némely gyüléseken s egyházi szószékbőli lázitó beszédek, hirlapok s névtelen levelek fenyegetőzései következtében Virginia-status kormányzója, Wise, a legszigorubb gátló eszközökhöz nyult. A status határszélét nemzetőrökkel őrizteti. A kivégeztetés helyét 2500 fegyveres néppel s ágyukkal őrizteti, hova semmi idegen, ki magát igazolni nem tudja, be nem bocsáttatik, kiváncsiság kielégitéseül pedig s gyanus egyén egy sem. Az indóházaknál fegyveres nemzetőrök állnak, minden érkező vonat felkutattatik, fegyveresek s gyanusok elfogatnak. S mindez miért? Azért, hogy az északi Szabadstatusok hiresztelt betörése s Brown kiszabaditása meggátoltassék. Én azt hiszem, hogy a rabszolgatartó statusok eféle félelme helytelen. – Igaz, hogy vannak az északi statusokban oly helytelen elvü fanatikus rabszolgaság-ellenzők, kik nem borzadnak a népet lázadásra s testvér-gyilkolásra is (ha kell) ingerelni; vannak, kik ezekre hallgatnak, kiknek keblében a mag jó földbe esik; de ezek száma oly csekély, s azok száma, kik a végre fegyverrel s tűzzel rohannának a testvérstatusokra, oly jelentéktelen, hogy azokat az északi népül venni nem lehet. Igaz, hogy északon a nagyobb rész a rabszolgatartást kárhoztatja, de ennek nagyobb része a fegyverrel s tűzzeli eltörlést is roszalja. A kereskedők, a tőkepénzesek pedig a déli rabszolgatartás mellett vannak csaknem kivétel nélkül. Ennek főoka az, mert ezeknek sok pénzük van kinn a rabszolgatartó statusokban hitelre és kölcsön, melyre biztositék azoknak birtokuk. Ezen birtok pedig, nagyrészt rabszolgákból áll. Az északi tőkepénzeseknek a déleni rabszolgatartás erőszakos eltörlésére működni hát annyi lenne, mint saját pénzük elvesztésére dolgozni. A rabszolgatartás erőszakos eltörlése a szövetség felbomlását vonná maga után, mit az északi kereskedők, tőkepénzesek és gyárnokok épen nem akarnak. Ezt a déli statusok jól tudják, s midőn azon intézetüket veszély fenyegeti, ők viszont a szövetségből kivonulással s külön szövetség-alakitással fenyegetőznek.

Nem kétlem, hogy kivánja ön tudni, hogy hát a rabszolgák érzelme milyen, fel lehet-e tenni, hogy azokat fellázadásra s maguk fegyverreli felszabaditására lehetne serkenteni? Feleletem ez:

A rabszolgatartó státusokbani városokban a rabszolgák csak házi cselédekül használtatnak, jól tartatnak és ruházatnak, szelid bánásmódban részesülnek, életük elbetegesedés, nyomorodás és aggság esetében is biztositva van. Ezért azokat elszökésre birni sem igen lehetne, annál kevésbé a velők jál bánók legyilkolására. A szabadstátusokkal határos rabszolgatartó státusokban a rabszolgák dolga nem

is oly terhes, mint a délieké, a forró égaljban a gyapot és rizsföldeken, azok rosz bánás ellen sem panaszkodhatnak annyira, mint a déliek, mert amazok urainak érdekében áll rabszolgáikat jól tartani, azokkal szeliden bánni, azért hogy azokat maguk iránti szeretetre, ragaszkodásra lekötelezzék, s hogy magukat azoknak elszökése vagy fellázadása ellen biztositsák. Én azt hiszem, hogy tettük s számitásuk helyes, mit több szöktetési kisérletek meghiusulása bizonyitott, mint szinte az is, hogy sok elcsábitott s szöktetett rabszolga a szabad státusokból volt uraihoz ismét visszakivánkozott és sokan mentek is. A távol déli státusokban a rabszolgákkal gyengéd bánásmódra a föntebbi okok nem levén, ott a rabszolgákkal – nagyobb részint durván bánnak, azokkal baromi módon dolgoztatnak, mert azokat mint barmokat tekintik, a hibásakat kegyetlenül korbácsolják, halálra verik, az ellenszegülőket, mint kutyát lelövik, de azért alig hiszem, hogy ezen – szabadságról fogalommal sem biró – szánakozásra méltó – félbarom népet lázadásra lehetne serkenteni, mert ők alig kivétel nélkül gyávák, kik magukat, életöket csak futással volnának képesek védelmezni, de nem fegyverrel. Ezen gyávaság sajátja az itteni szerecsenfajnak. Még a szabad feketék is nevezetesek ezen nyúltulajdonságról. Ezért én nem hiszem, hogy a rabszolgaság elleni pártiak a feketékátalános fellázadását idézhessék elő. Az északi fehérek pedig déli rokonaik legyilkolására nem fognak rohanni, csak azért, hogy azoknak rabszolgáit szabadon bocsássák. Azért azt hiszem, hogy a jelen lázt csak a fanatikus öreg Brown János esztelen betörése idézte elő, s az csak mint politikai pártkérdés tartatik fenn a jövő praesidensválasztásig. Hiszem azonban, hogy a rabszolgaság valamikor el fog töröltetni, de az hamar nem fog történni. Én azért kárhoztatom a rabszolgaság eltörlő pártiakat (abolitionisták), hogy mig a rabszolgaság eltörlését sürgetik, kárpótlásról egy szót sem szólnak. Nincs az amerikaiakban magyar nemesi érzelem!

Rabszolga szökésről beszélvén, egy történetet mondok el önnek. Nov. 12-én éjjel egy szerecsen, egy Kentucky státusi rabszolgatartónak a tulajdona Leechman Samu földmives szérűén huzta meg magát egy kazal alatt. Igen hűvös levén, egy kis tüzet rakott s mihelyt a hajnali szürkületet látta a hegyek tetején, szállását elhagyta. Leechmannak, midőn reggel felkelt, legelőször is a kazalnál emelkedő füst tünt szemébe s oda sietett annak okát megtudni. Oda érvén látta, hogy ott valaki az éjet töltötte, s minthogy azon éjjel hó esett, a nyomokat látta, s azok őt tüstént azon gondolatra hozták, hogy azok egy szökevény szerecsennek a nyomai. Ő a nyomon ment szomszédjának Craig-nek a házáig, s azt az udvarán látván tudatta vele, hogy ő egy szökevény szerecsent nyomoz s hivta hozzá csatlakozni; C. örömest ráállott s felfegyverkezve L.-nel a nyomozást folytatta. A nyom Barrett tanyáján ment keresztül, ki szintén csatlakozott. A nyom innen egyenesen az Ohio folyóhoz ment, hanem a szerecsen észrevevén, hogy üldözőbe van véve, visszafordult a hegyeknek, remélvén, hogy a Kentucky bérczek közt kanyargó szorosokban üldözőit kijátszhatja. Ez neki csaknem sikerült azáltal, hogy egy jó darabon egy kigyózó patak medrében gázolt; de minthogy minden dolognak van vége, a pataknak is volt eredete, hol a menekülő nyomai ismét előtüntek. Itt pillantották meg az üldözők a szökevényt először, fölöttök a magas tetőn állva; de ő tüstént eltünt ismét a hegy másik oldalán. A nyom itt nagyon világos levén, a nyomozás sebesen ment. Innen a szerecsen egyenesen a Kentucky folyamának ment, fehér üldözőivel nyomában. A parthoz érve, egy perczig megállott, de látván, hogy azok hozzá közelednek őt megragadni, egy a viz fölé hajlott, husz lábnyira benyuló száraz faderékra felszaladt s ellenségeihez fordulva kiáltá: „Urak! engem élve el nem fognak, a ki először fog ezen fán utánam jőni, látni fogja a golyót agyamon keresztül menni” (egyszersmind egy pisztoly csövét fejének tartva). Az üldöző csapat a megszorult menekvő elhatározottságot mutató araczkifejezésén megütődött s egy darabig a partról beszéltek hozzá, de kivánt siker nélkül. Ő ismételte, hogy ő megöli magát, ha valaki utána be akar menni. A csapatból kettő elhatározta magát a fenyegetőző bátorságát próbára tenni; pisztolyaikat felhuzták s kezdtek hozzá belépkedni. De alig érintették lábaik a fa tuskót, midőn ő a ravaszt megrántotta, s a vizbe puffant. Üldözői őt tüstént megkapták, mielőtt lemerült, s a partra vonczolták. A sebet megvizsgálva azt találták, hogy a golyó a koponyában maradt. A vizsgálás alatt a szerencsétlen lélekzeni kezdett, eleinte nehezen, s később rendesebben, végre szemeit felnyitotta, s mély fájdalmát nyilatkoztatta czélja meghiusulásán. A történet után másnap még élt, de azt hitték, hogy a seb haláláos.

A New-Yorkban lakó lengyel menekültek nov. 29-én az 1830-ki lengyel forradalom emlékére évi ünnepet ültek. Este egy teremben gyültek össze, hol számos hölgy is volt jelen. A terem forradalmi vörös és az olasz (ismeretes) háromszinü lobogókkal volt ékesitve, s mind ezek közől kitünt egy roppant nagy fehér-vörös csikos és csillagos lobogó, az Egyesült-Státusok lobogója. A terem felső

végében volt egy nagy festvény, mely a lengyel szabadság elesését és az 1830-ki felkelők kiirtását ábrázolta. A teremben széthelyezve voltak láthatók ilyen föliratok: „Lengyelhon, november 29., 1830.” „Olaszhon, 1849.” „Spanyolhon, 1856.” „Francziaország 1789, 1830, 1848.” „Amerika, 1776.” s t. eff. – Az emelvényen volt zenekar nemzeti hymnusokat s indulókat játszott, p. o. Marseillaiset, Rákóczyt, s az amerikai „Hale Columbia”-t. Aller Gyula választatott elnökül s szónokoltak Kacsanowsky lengyelül, Kopf németül, Rashewsky francziául, Hrabovszky angolul és Leseine francziául. Az utóbbi a forradalmi szellemet és szabadságot a szerecsen rabszolgaságra is alkalmazta s éles kifejezésekkel vonatkozott Brown János nemes tettére, őt a szabadság vértanujául mutatván fel. Az elnök erre megjegyezte, hogy a gyülés az utóbbi szónok kifejezéseiért nem felelős, a mennyiben az idegenek gyülése, kik nem teszik helyesen, ha a rabszolgatartási jogokkal bibelődnek; azoknak kötelességük először az európai rabszolgák szabadsága után nézni. Ő (az elnök) meg tudá ölelni Brown Jánost mint testvért, de nem hagyja helyben a hibát, melyet az elkövetett. A gyülés 10 1/2-kor szétoszlott.

László Károly.

Utóirat, dec. 2., 7 d. u. Épen most olvastam a távirati hirek között, hogy Brown János ma csakugyan felakasztatott. A kivégzés helyére szekéren vitték, miután előbb nejével 4 óra hosszat beszélgetett. A katonaság körülte oly nagy kört formált, hogy beszédét a nép nem hallotta. Teste félóráig függött s azután nejének adatott át. Nem volt semmi zavar.

L. K.

XII.*Mignatitlan, Mexico. Apr. 9. 1860.

Kilencz hónapjánál több már, midőn ezen országot elhagytam, azt hive, hogy ide soha többé vissza nem térek. Azóta nagy dolgok történtek, melyeket nem vártunk; oly dolgok nem történtek, melyeket ohajtottunk; nagy remények hiusultak meg, s én ime ismét itt vagyok, e miveletlen országba száműzve magamat, vagy inkább száműzetve a sors vagy gondviselés által – mely – ugy látszik – e helyet tűzte ki arra, hogy „verejtékkel keressem kenyeremet.” – Ha ezelőtt innen irt leveleimet önök némi érdekkel olvasták, természetesen azt várják tőlem, hogy ezután ismét irni fogok az itteni dolgokról. Igen szivesen. De mielőtt azt tenném, talán nem ellenzik önök, ha New-Yorkból idejövetelem alatt tett utazási jegyzeteimből némely töredéket fogok közölni. Azt nem igérem, hogy levelem épületes, azt sem, hogy mulattató lesz. Ennek irására csak az indit, hogy, mig ezt irom, azon édes képzelődésben vagyok, hogy önökkel személyesen beszélgetek, és azon édes tudat, hog honnlevő rokonaim s barátaim ebből látják, hogy a czethal még nem nyelt el. Ez ugyan mind az önök türelme rovására történik, melyért bocsánatukat kérem s reménylem.

Febr. 28-án, kevéssel 3 óra előtt d. u. a „Star of the south” (a Dél csillaga) nevű csavargőzösön voltam New-York kikötőjében. 3 órakor a gőzös harangja, kongása a parton levő utasokat bejövésre s a hajón bucsuzó rokonokat s barátokat a partramenésre intette, s nemsokára a gőzös mozgott s a hajó-tömegből kivergődött; az elválók bucsu-intéseket váltogattak, s a méltóságos Hudson-folyó torkán az öbölbe s onnan a tengerbe usztunk. Az idő szép, kellemes, csendes volt, s a Staten Island s a Long Island között haladva a fedezeten gyönyörködtünk még a téli gyászban is szép partokban, az egymást sebesen váltó gyönyörü tájképekben. Kevéssel naplement előtt a tengerre kijutottunk, a partok a távolban s az esthomályában eltüntek s a társalgó-terembe levonultunk, s a meleg kemencze körüli kényelmes karszékekbe s kerevetekre vetve magunkat, magunkkal hozott röpiratokat s hirlapokat olvastuk. Mindnyájan jól voltunk, jól vacsoráltunk s jól aludtunk. De éjjel erős szél támadt, hajónk dühöngött s reggel az utasoknak csak fele kelt fel s jött az asztalhoz. A kerevetekben, melyeken a mult este alig tudtunk ülőhelyet kapni, most elnyujtózva heverhettünk. Hölgyutitársainkat három napig nem láttuk. Savannahba, Georgia-állam kikötőjébe, mely New-Yorktól 720 angol (158 német)

mérföldnyire van, csak 84 óra alatt értünk, holott ezen utat a gőzös rendesen 60 óra alat szokta megtenni. Ennek oka az volt, hogy vitorláinkat nem használhattuk, mert mindig ellenszelünk volt. – Savannahtól Montgomery-ig 378 angol (83 német) mérföldet vasuton mentem. Ezen vonal nagyobb része Georgia-államon fut keresztül és egy negyede Alabama-államon. Az utazás ezen vonalon csaknem oly untató mint a tengeren; mert az utas nem lát egyebet, mint a lapos vidéket boritó végetlen szurkosfenyü erdőket, melyből a lakosok szurkot, kátránt, gyantát és terpeintin-olajat csinálnak. Csak imitt-amott lát az utas egyes foltokat, melyeken tengerit és gyapotot termesztenek. A föld kivétel nélkül vagy sovány homok, vagy ingoványos, mivelésre alkalmatlan lapály. Innen van az, hogy ezen államnak – mely kiterjedésére nézve csaknem felényi mint Magyarhon – lakosai száma csak 906,185 volt az 1850-ki összeirás szerint, s ezen szám azóta nem sokkal szaporodott. A faluk igen ritkán vannak, s azok is szegény kinézésüek. Ezen állam – mint több más rabszolgatartó állam – kinézése roppantul ellenkezik az északi szabad államokkal, hol a gyárak egymást érik, hol minden szorgalomra, iparra s gazdagságra muatat.

Savannahból 22 óra alatt Montgomerybe értünk, mely Alabama államnak székvárosa. Ez nagyszámu lakossal biró nagy kiterjedésü város. Az állam házán kivül, melyben a gyülések szoktak tartatni, vannak benne sok szilárd, csinos nagy épületek; de nincs benne az az ipar, élénk mozgalom, gazdaságnak jele, a mit a szabad államok ennél sokkal kisebb városaiban az ember rendesen nagy mértékben láthat. Az emlitettem vasuton rendesen 6 német mérföldet futnak egy óra alatt, s két helyen cserélnek kocsikat. Midőn este egy helyen megállott a vonat, s a konduktor kiáltotta: „fél óra evésre!” a többi éhesekkel én is fölkeltem, s a kocsiból kimenve, szememmel kerestem a vendéglőt, mely az északi államokban a rendes lakházak közől ki szokott tünni, de azok a láthatáron ilyet nem találhattak. Egy deszka-épületet láttam, mely a fenyőfák közől szemérmesen kukucskált a vonatra, mintha piszkosságát, ócskaságát, vagy szegénységét szégyenlené. Utcza-ajtaja előtt egy szerecsen fiu erősen rázott, csóvált kezében egy nagy csengetyüt, mely Észak-Amarika-szerte annak a jele a vendéglők előtt, hogy a reggeli, ebéd, vagy vacsora készen van; ezenkivül láttam, hogy az utasok vonala is azon ház felé huzódik; tehát én is csatlakoztam s csalatkoztam. Csalatkoztam, mert csinosan teritett, jó étkekkel terhelt asztal helyett egy rongyos, piszkos abroszszal teritett s étkekkel szükön rakott aszalhoz ültettek. Kapott az ember theát, vagy rosz kávét, hideg tejet hozzá; füstszagu fésült rostélyost, erősen sós, sült sonkaszeletet, avas irósvajat, s valami szegény lepényt s vizet. Mindezeknek látása emlékeztetett a szabadállamokbani állomásoknál levő csinos, egymással versenyző vendéglők csinosságára s jól tartására, de még inkább emlékeztetett azokra az, hogy a vacsoráért – mert ők azon szelet sonkát és kenyeret, melyet ettem, annak nevezték – fél dollárt vetek. S kérdi talán az olvasó, hogy miért vesznek oly sokat? Talán azért, mert itt a vendégeket egy rabszolga az asztal fölött s hosszant lóggó léczreszegezett vászonlegyező lógásával védi az esengő s ostromló legyektől és szunyogoktól? Nem azért, hanem mert az asztalra rakott élelmiszerek nagyobb része az északi államokból jő ide és igy itt drágább. Ilyenek ezek: sonka, irósvaj, (mely az északi államokban a nyári hónapokban bodonokba gyuratik, s ugy szállittatik szét az Egyesült-Államokba és a tengerre), s ilyen főkép a liszt. Mind ezek s számtalan egyéb dolgok az északi államokból jőnek, mert a déli államokban buzát nem természtenek, s többekben legelők nem lévén, disznót és szarvasmarhát nagy számban nem tenyészthetnek.

Montgomerynél a már akkor ránk váró „P. Dalmau” nevű gőzösre mentünk s nemsokára indultunk lefelé Mobile-be, mely Alabama államnak tengerparti kereskedő városa. Az Alabama folyam, melyen usztunk lefelé, igen nagyon kanyargó s mind e tekintetben, mind nagyságára és vize szinére nézve hasonló a Tiszához; szélessége 3–400 láb, mélysége a viz állásához képest különböző. Az őszi hónapokban oly csekély, hogy akkor az 5–8 lábra merülő gőzösök nem járhatnak s csak 3 lábra merülő kisebb gőzösök tartják fenn a közlekedést, melyek az akkori keskeny vizen annyival inkább mehetnek, mert nincsenek oldalthajtó kerekei, hanem hátul a farukon van egy oly széleskerék, mint a milyen széles a hajó, s a melykerék épen ugy néz ki, mint a dunai malmok kereke. Nedves tél és tavaszon meg a folyam annyira dagad, hogy a mederből kiönt, melyben akkor a viz 25–30 láb mély. – A mostani tél igen száraz volt s a viz csak 10–15 láb mély volt, mikor én jöttem le.

Mint mondám, az Alabama folyam több tekintetben hasonlit a Tiszához: azért igen czélszerün lehetne a Tiszán is olyan hajókat használni, mint az Alabamán járók. Fogalom; szerzés végett leirom a

„P. Dalmau”-t, melyen én utaztam. Hossza 220 láb. A tulajdonképeni hajó, vagy a hajónak az a része, mely a vizbe merül, 36 láb széles, de a fölötte, a viz szine fölött csak 1–3 lábbal épitett lapos, erős fedezet 66 láb széles. Ezen van a katlan és gép, mely kettő van s egyik a másiktól függetlenül dolgozik, mindegyik külön gépész felügyelete s igazgatása alat. A két gépnek ezek a hasznai: a sebeskanyarodásoknál a hajó hamar s könnyen fordul a nékül, hogy parthoz csapódnék; és hogy egy helyben meg tud fordulni, mi az oly keskeny folyamot, melyen a hajó a viznek 2/3 szélességét fogja el, midőn keresztben áll, elmulhatatlanul szükséges; továbbá, mert a hajó valahányszor teher bevevés vagy kirakás végett parthoz áll, a vizzel szemközt fordul, midőn lefelé jő, és igy mindannyiszor meg kell fordulnia, mit egy géppel nem vagy igen nehezen tehetne, holott a két gép azt können viszi végbe, mert itt az egyik kerék álhat, mig a másik forog, sőt az egyiket előre s a másikat visszaforgathatni. S még egy előny a két gépben az, hogy a gép nem középen hanem oldalt levén s a tengely a hajón keresztül nem menvén, a két kerék között több és kényelmesebb helye van a szállitmánynak. Az utközben kirakandó szállitmány rendesen ezen fedélzetre tétetik, mint szintén az is, mely a hajó alsó részébe nem fér. Ezt a részét a hajónak nevezem 1-ső emeletnek. A 2-ik emeletelől 39 lábbal rövidebb. Ezen van a hivatal- és ivószoba s 32 vendégszoba két-két ágygyal, melyek a középen végig nyuló s ebédlő- és társalgóteremül szolgáló 16 láb széles nagy szobából nyilnak, de a mindegyiknek van egy-egy ágya a körül levő 6 láb széles folyosóra is. Ezen emeletnek elejéből 36 láb hosszu tér podgyász-rakhelyül és ülőtérül van hagyva, fedél alatt, de oldalt nyitva. A terem elejéből 114 láb hosszu tér evőteremül mint szintén ülőhelyül használtatik; a hátuljából pedig 40 láb társalgó-teremül szolgál. – A konyha, éléskamra, mosdó-szoba, s más nem nevezhető hely a kerekek szomszédságában van elől és hátul. Egy-egy szoba nagysága 6×6 1/2 láb. Szobával elláthatnak 64 személyt, de szükség esetében még annyinak állithatnak fel nyoszolyát vacsora után az evőteremben. A másod rendű utasok az 1-ő emeleten a szállitmány között és tetején tanyáznak. A 3-ik emelet már sokkal rövidebb mint a 2-ik és csak 16 láb széles. Ez a tisztek szobáját foglalja magában. Ennek a tetején van a kormányszoba. – Az ilyen hajó lehet mintegy 500 tonnás. Üresen merül 5 lábra s terhelve 8 lábra. Gyapotból fel tud rakni 1600 köteget, (egy köteg hossza 4 1/2, szélessége 2 1/2 mélysége 3 láb) s rendesen nyom 550 fontot A „Dalmau” fut viz ellen 9–10 s vizmentében 12–13 angol mföldet (mintegy 4 1/2 ang. mf. tesz egy német m. földet). Egy ilyen hajó, butorozva s szerelve kerül 35–40 ezer dollárba, s tart 30–40 évig. – Ezen hajóknak a szerkezete olyan, hogy a terhet kitenni vagy bevenni igen könnyü, mert az első emelet csak kevéssel van a viz szine fölött s oldalai nyitvák.

Az Alabama folyamoni utazás szintén igen untató, mert a folyam mentében telepitvények igen ritkán vannak, mi – azt hiszem – leginkább annak tulajdonitható, mert a folyam mentében a vidék a magas viz állás fölött ritka helyen emelkedik s az olyan helyekre is nem mindenütt tanácsos a település a vizáradás által történhető bekerités miatt. Órákig fut az ember a vizen mig a parton nehány házra bukkan. Irtványokat, melyeken gyapotot és tengerit termesztenek, gyakrabban láthat az ember rendetlen foltokban, de azokon is házakat ritkán láthatni, vagy azok a parttól távol emelkedettebb helyen vannak. – A föld Alabamában valamivel jobb mint Georgiában, de még nagyon távol van a magyar középszerü földtől is.

Utközben Selma nevű kis városnál kirakodás végett megálltunk. Itt komp jár a vizen keresztül. A komp csak két kocsit vihet egyszerre de egy ember át birja hajtani, eképen: A vizen keresztül van huzva egy láncz, ugy hogy az a viz fenekére merülhet, s igy a hajók járását nem gátolja; annak két vége e parton egy-egy nagy élőfa derekához kötve. A komp végén oldalt, egy oszlop tetején élivel felfelé, áll egy csigaalaku vaskerék, melynek vágánya ugy van rovátolva, hogy abba a láncszemek beleillenek. Midőn a komp menni akar, a lánczot a kerék vágányába teszik s a kereket a forgantyujánál fogva egy ember forgatja s az a lánczon a másik parthoz át kapaszkodik. Ezen komp két embernek a tulajdona, kik egy négylovas kocsi átszállitásaért egy dollárt vesznek. Ez roppant sok, ha az ember tekinti azt, hogy New-York és Williamsburg között a gőzöskompok egy olyan kocsit husz annyi távolságra visznek kevesebb mint felényi vámért; de nem sok, ha az átjárók igen csekély számát tekinti. (Vége követk.)

XII.(Vége.)

Mobiletól mintegy 70 angol m. földnyire a folyam már 6–700 láb széles volt, a viz mélyebb, mert ezt a tengerdagály felnyomta, a partok csaknem mindenütt alig 1–2 lábbal voltak a viz fölött s több helyen, még a mivelt földet is 1–2 hüvelyk viz boritotta a dagály alkalmával. Az élőfaerdő is, mely a vidéket boritja, már itt nem fenyő, hanem vizitölgy, mely ha megszárad, jó tüzifa, de egyébre nem igen használható.

Montgomeryből Mobilebe 44 óra alatt értünk (a táv 430 angol mérföld), de az időnek, több mint felét ki s be rakodásnáli állásban töltöttük. Selmánál magánál 13 óráig állottunk. Mobile nagy kiterjedésü, 40 ezer népességü kereskedő város, de a kereskedést illetőleg nagy baj az, hogy az alatta elterülő öbölbe jutásnál a viz csak 8–10 láb mély levén, nagy tengerihajók nem jöhetnek be. S a város alatt is a viz a kikötőben csak 10–12 láb mély. Az ut, melyen New-Yorkból Mobilebe jöttem, 1545 angol mföld (mintegy 339 német) s a szállitásbér volt 35 dollár s ezért a hajókon volt szobám és adtak tartást, melyet gazdag vendéglésnek is lehetne mondani.

Montgomeryből jőve, a hajón egy uri emberrel ismerkedtem meg, s természetesen kölcsönösen kitudtuk, hogy kik vagyunk. Ő Magyarhonról, annak küzdelmeiről, jó hazafiairól stb. nagy érdekkel hallott; de én is hallottam tőle, mi engem érdekelt s mit talán önök is türelemmel fognak olvasni. – Ő Savannahi kereskedő s a maga ügyében New-Orleansbe jött, de egyszersmind onnan 25 szerecsen rabszolgát hozott magával, kiket ott némely pénzben megszorult tulajdonosok biztak rá eladás végett; mely szolgálatért ő természetesen fizetést kap. Magával hozta az apjának egy hű félvér rabszolgáját, ki mindig ez eladandókkal volt mint felügyelő. Ezen felügyelő oly tisztességesen volt öltözve szinte mint bármelyik első osztályu utas a hajón, s igen értelmes, tisztes kinézése volt, idejére nézve mintegy 40 éves. Az ismerősöm Bryan ur mondá, hogy ezen felügyelő csak egy év óta az ő apja tulajdona, hogy az neki jobb keze s hű embere, s hogy az ő apja annak azt igérte, hogy ha neki tiz évig hiven szolgál s ő kereskedésében szerencsés lesz, őt akkor szabadon bocsátja. Ez a rabszolgának nagy ösztön arra, hogy hiven, jól szolgáljon s gazdája aranyait tehetsége szerint szaporitsa. Bryan ur egyszer engem, az első emeleten az eladandó szerecseneket megnézni le hítt. Bár tudom, hogy az nekem élvezetet nem fog nyujtani, tapasztalás szerzés végett lementem. A baromként eladandó emberek ott voltak csoportokban henyélve a gyapot-kötegekben vagy a hajó farán lóczákon ülve, a napon sütközve. Ők, mint már emlitém, nem egy tulajdonostól valók voltak s igy nem is egy családból valók. Volt közöttök két asszony, mindegyik két-két kis gyermekkel, kik közől a tulajdonos az egyiket akarta eladni, de a másiknak annyira fájt az örökre való elválás nővérétől, hogy rimánkodására a tulajdonos őt is utnak inditotta azon utasitást adva B. urnak, hogy ők együtt adassanak el s ne rabszolga-kereskedőnek, hanem egyenesen annak, ki őket mint rabszolgákat használni akarja. Kérdeztem, hogy hát az asszonyok férjei hol vannak? „Nincs, nem volt” felelé B. ur. – Ugyhát ezek törvénytelen gyermekek, jegyzém meg. – „Igen, mint nagyobb része a rabszolgáknak” felelé B. ur, „Vallásos szertartással a rabszolgák házassága nem szokott köttetni” folytatá B. ur „ha a rabszolgák egyike a másikat szereti s kivánnak együtt lakni, jelentik a tulajdonosnak s az beleegyezését nyilvánitván, férj és feleség lesznek. Ha ők kedvenczei a tulajdonosnak, az összekelés ünnepléséül a rabszolgák egy kis vendégelésben részesittetnek s a maguk módja szerint egy kis tánczvigalmat rögtönöznek; de ha a rabszolganők gyermeket kapnak bár honnan és mikép, a tulajdonos azon inkább örvend, mint boszankodik, mert azáltal vagyona szaporodik.” – Volt a csapatban két felserdült félvér lyány, kik közől az egyiken már alig voltak szerecsen arczvonások, s mindketten csinosan, divatosan voltak öltözve. Tréfásan kérdeztem: hogy esik az, hogy a szerecsenek szine igy változik fehérre? B. ur szükségtelennek tartotta a feleletet, mert tudta, hogy annak okát jól tudom, s hogy csak tréfálok, hanem a felelet helyett elmondott egy esetet, mely szerint egy az ő ismerősei közől egy rabszolga nejét három éves félvér fiával el akarta adni. A felügyelője (overseer) egy irlandi, azt megtudván, kérte a tulajdonost, hogy a gyermeket adja el neki, mert az az övé. A keresztyén szivü tulajdonos az apai kérésnek engedett s az apa a fiát megkapta 500 dollárért. Roszabb szint ad a dolognak annak tudása, hogy a rabszolganőnek volt szerecsen férje. – Két izmos férfira mutatván a csapatban, kérdeztem, hogy mennyit érnek az ilyen rabszolgák? B. ur felelé, „az egyik megér 1400, s a másik 10–12 százat”. – Miért van e különbség?

kérdém, talán gyógyithatlan betegsége van az egyiknek? „Nem,” felelé B. ur, „hanem az egyiknek ép fogai vannak, mig a másik fogai hibásak; az olyan rabszolgákért, kiknek hibás fogaik vannak, rendesen kevesebbet adnak, mert a rosz fogu az ételt nem tudja jól megrágni, s a jól meg nem rágott ételt a gyomor nehezebben emészti, s a test annyi táplálékot nem nyer, gyengébb, s nem oly tartós, mintha az étel jól megrágva megy a gyomorba.” – Igy hát midőn a rabszolga vásároltatik, annak először is a fogát nézik, mint a marháét? kérdém. „Igen,” felelé B ur, „s azután a testét vizsgálják meg, hogy van-e azon gyógyithatlan seb vagy korbácsokozta sebhelyek; mert az ily sebhelyek bizonyitják, hogy a rabszolga rest, engedetlen s t. eff., s az ilyenért sokkal kevesebb árt adnak. Ezelőtt szokás volt a rabszolgákat bikacsökkel verni, de az a testet nagyon tépte, s a rabszolga ára azáltal csökkent, most a helyett 2–3 ujjnyi széles vastag szijat használnak, mely fájdalmat okoz a nélkül, hogy a hust tépné.”

A fogakról beszélvén, B. ur mondta az előttünk álló szerecsen fiuknak, hogy mutassák fogaikat. Azok készek voltak azt tenni, sőt még a többiek is, mint egy vetélkedve egymással s dicsekedve azoknak épségével. Soha szebb, egészségesebb fogakat még nem láttam. A havat tartják legfehérebbnek, de ezeknek a foga még a hónál is fehérebb volt. – Beszélgetésünk alatt e szerecsenek figyelemmel néztek rám, s szinte olvastam az arczukról, azt vélték, hogy én vásárolni akarok közőlök. Akartam kérdezni tőlök, ha van-e kedvök az én rabszolgáimmá lenni; de szivem e kérdést még tréfából sem engedte tenni; s egy nagyot sohajtva hagytam őket, a boldogtalanokat, kik ugylátszik, szabadságra nem is vágynak, sorsukkal meg vannak elégedve, mert testöknek gondját viselik. Mig ott nézegettük őket, a felügyelő jelentette B. urnak, hogy az asszonyok egyike a gyomor táján fájdalmat érez, s nem kiván enni. B. ur mindjárt tudakozódott az asszonytól s mondta a felügyelőnek, hogy mi gyógyszert adjon neki (mert egy kis gyógyszertárt hordoztak magukkal). Ha a rabszolga beteg, a tulajdonos szinte nyugtalanabb, mintha saját gyermeke beteg, mert ha amaz elhal, 10–18 száz dollárja vész el, mig az utóbbi halálával csak egy gyermeke vesz el.

Mobileben 9 napig vesztegeltem, unatkoztam, a vitorláshajó kirakodására várva, melyen onnan Minatitlanba menendettem. Ez idő alatt két nagy tűz volt, mindegyik a város kereskedő részében. Az egyiknek csak két ház lett áldozatja, de a másik mintegy 12 házat és raktárt döntött hamuba és téglahalomba 2000 köteg gyapottal, daczára a tűzoltó csapatoknak, kik erélyesen, életkoczkáztatva törekedtek a pusztitó elemet legyőzni két hatalmas vizfecskendővel. Ezen fecskendők közől hat, mindegyike 20–24 személy által tartatott folytonos működésben, egy hüvelyk átmérőjű lyukon okádva a vizet kevés sikerrel. A hetedik egy hat ló erejü gőzfecskendőgép volt, s ez több szolgálatot tett, mint a többi hat fecskendő. Ezen gép emberek által vonatik, s a gőz csak a vizfecskendésre fordittatik, hanem New-Yorkban e más nagy városokban már vannak olyan tűzoltógőzgépek, melyek saját gőzük erejével futnak a kövezett utczákon 1 1/2–2 német mérföldnyi sebességgel egy óra alatt. Midőn ezek a szinjökben állanak, katlanaik mindig megrakva, alágyujtásra készen állanak s a tűzjeladás után 10–15 percz mulva már indulnak működésük terére, magukkal vive 5–6 órára elég fát, a tüzelő-gépészt és egy segédet.

Marczius 17-én Mobilet elhagytam „D. W. Bagley” 121 tonnás kis vitorláshajón, mely onnan Minatitlanba volt menendő, innen mahagoni fát viendő New-Yorkba. Minthogy ide üresen jött Mobileból, ott husz tonna követ vett be „ballast”-ul (hogy erős szél fel ne forditsa). A 30 angol mérföld hosszu Mobile-öböl torkához este értünk, s a pilot ilyen időben már hajót nem vévén ki a torkon belől, horgonyt vetettünk, hol szintén számtalan nagy tengeri hajók horgonyoztak s gyapottal rakodtak, mely Mobileból hozzájok laposfenekü hajókon vontattatik le 5–6 lábra merülő gőzösök által. Másnap reggel a torokból kiusztunk s kedvező szellővel Minatitlan felé haladtunk, mely Mobiletől mintegy 850 angol mérföld. Marczius 23-án este a mexikói partokhoz értünk. Ez a rendesnél sebesebb utazás volt, mert ellenszelünk sohasem volt, s volt egy napunk, midőn 24 óra alat 184 angol (mintegy 40 német) mérföldet haladtunk. Ezen utamból van egy emlékem, s ez egy repülő-hal. Igen, repülő-hal. Önök közől talán némelyek ezt oly lehetlennek tartják, mint azt, hogy a fejsze uszik; de repülő-hal létezik, még pedig oly nagy mennyiségben, hogy a hajósnép néha – leginkább viharos időben és éjjel – annyit fog, hogy azt bogrács-számra főzhetik. Ezen hal teste gömbölyüded, 1–1 1/2 hüv. vastag s 5–14 hüvelyk hosszu. Van neki négy oldal uszó-szárnya, melyek közől a két első fél-olyan hosszu, mint az egész hal, s anyagra nézve olyan, mint rendesen a halak uszó-szárnyai szoktak lenni. Midőn ezen halak valami ragadozó tengeri állat vagy hajó által megriasztatnak, menekülés végett a vizből

fölugranak, s a viz fölött 1–2 lábnyira röpülnek 50–100 lépésnyire, s elfáradtván, vagy mert szemeik megszáradtak s nem látnak, a hullámokba ütődnek s merülnek. Ezek csoportosan járnak, s ha éjjel riasztatnak fel a hajó által, a sötétség miatt, igen sok pottyan a hajó fedélzetére, s reggel jó reggeliül szolgálnak.

Midőn a Coatzacoalcos-folyó torkához közeledtünk, itt hat vitorláshajót láttunk mozogni fel s alá, s minthogy az utolsó napon Mobileban hallottuk, hogy a pap-párti sereg Vera-Cruz alatt van, azt ostromlandó, s hogy azt ezen czél elérésében egy spanyol expeditió fogja segiteni, mely Havannából már akkor el is indult Vera-Cruz felé, fegyveres néppel, lőszerekkel s élelemmel terhelve: mi azt hittük, hogy Vera-Cruz talán már be van véve, s most az expeditió a földszorosra jött, azt elfoglalandó, de közéjök érve láttuk, hogy azok mahagónival rakott, vagy azt bevenni szándékozó hajók voltak. – A folyón fölfelé jőve, Minatitlánba egy lefelé uszó vitorláshajóval találkoztunk, melynek fedélzete tele volt utasokkal. Minatitlánba érkezve értettük meg, hogy azok itt rongyosan járt, s mások kegyén élő amerikaiak voltak, hogy itt pénzt nem kereshetvén, nem élhetvén: azon hajó kapitánya őket New-Orleansba vitte, jó szivétől s hazafiui érzetétől indittatva, hogy rongyban tekergő, nyomorgó honfitársai a dicső Egyesült-Államoknak gyalázatjára s az itteni szülötteknek gúnytárgyul ne szolgáljanak. A 26 utas közől alig 5–6 volt képes a vitelbért lefizetni, a többit a jószivű kapitány hitelre vitte el. – A nemeslelkü kapitányt hiven mutató tükörül szolgálhat a következő jelemet. Midőn a hajó már-már készen volt az indulásra, egy munkában rongyult ruháju férfi lépett a kapitányhoz, s mondá:

„Kapitány! én Minatitlanból menekülni akarok, s szeretnék az ön hajóján New-Orleansba menni.

Kap. Jó még önnek tudok helyet adni s élelmet.

Utas. De nincs pénzem, a vitelbért fizetni.

Kap. De azt megfizetheti ö New-Orleansban, nemde, mikor odaérünk?

Utas. Azt nem igérhetem, mert nekem ott sem vagyonom, sem ily ismerősöm vagy rokonom nincs, ki azt érettem kifizetné.

Kap. Az nagy baj. De felteszem, hogy adhat ön valami biztositékot, valami zálogot, p. o. kofferjét.

Utas. Mit érne önnek egy nagyon üres koffer? az nem lenne semmi biztositék.

Kap. Sajnos dolog! ugy önön nem segithetek.

Utas. (Nagyot sohajtva), Isten áldja önt kapitány, szerencsés utat kivánok. Átlátom, balgaság volt tőlem még csak arról álmodni is, hogy ön engem ingyen vigyen. Bocsánatot kérek, – Isten önnel! Busan elfordult s a falu felé indult.

A kapitány is elvonult, de csak hamar ismét megfordult, szemeit busan függesztette a szomorun andalgó honfitársra. Szive megindult s azt visszahiván, mondá: Ön mondja, hogy nincs pénze, nincs semmije, mit biztositékul adhatna, én még is el viszem önt, ha biztositékul adja tulajdonát, melylyel hogy bir, nem kétlem. – Az utas arcza kezdett felvidulni s kiváncsin kérte a kapitányt, hogy magyarázza ki magát. A kapitány mondá: én látom, és tudom, hogy önnek van becsületérzete, fogadja becsületére, hogy a vitelbért iparkodni fog megfizetni, s hogy azt mikor képes lesz, megfizeti. Az utas szemei hála könnyekel teltek, a kapitány kezét megragadva s szoritva igéré becsületére, hogy iparkodni fog adósságát minélelőbb megfizetni. A kapitány ezzel megelégedett s őt magával vitte.

Minatitlan jelenleg nagyon néptelen s rendkivül bus kinézésű. A városban csak asszonyokat s gyermekeket láthatni s azok sem igen mutatkoznak az utczán. A billiard teremekben egész héten se lát az ember játszót vagy a korcsmákban ivót; a boltokban nincsenek vásárlók; a vendégfogadósok csak

családjoknak s cselédeiknek főznek. – Egy pár évvel ez előtt Minatitlán élénk kis város volt, az idegenek száma két százat haladott; a kereskedőknek s kézműveseknek jól ment a dolga; de most a külföldiek szája tele panaszszal és mind visszaköltözésről beszél. Ennek okai ezek. Előbbi leveleimből már tudják önök, hogy egy É.-amerikai társulat a Mexicoi kormánytól szabadalmat sőt segitségül földbirtokot kapott egy vasutépitésre ezen földszoroson keresztül a Mexicoi öböltől vagy Minatitlantól a Csendestengerig. Ezen társulat ide sok É.-amerikait hozott mint mérnököket, kézműveseket, munkásokat s t. eff. s az előleges munkát megkezdte, a vasutat – a szerződés szerint – megelőzendő szekérutat csaknem elkészitette; az Egyesült-Állami kormánytól a Californiai postaszerződést megkapta, s a leveleket s az utasok egy részét egy évig keresztül szállitotta, bárha nagy erőködéssel s csaknem veszteséggel. De a szállitás rendetlensége s bizonytalansága miatt az É. állami kormány a szerződést a társulattól elvette, a társulat, – mely csak a szerződés után kapott pénzen tarthatta fel magát – megbukott s minden itteni vagyona, adósságai legalább részbeni fedezésére elkoboztatott. Munkásai, kézművesei, mérnökei, tisztjei, kik addig se tudták fizetésüket kicsikarni, pénz nélkül, a társulatot átkozva szétszóródtak, ugy hogy most öszvesen alig van 40 amerikai ezen földszoroson s ezek közől mintegy harminczan vagyunk Minatitlanban. Minatitlant az amerikaiak tették élénkké; most azok nem lévén, a pénzcsinálás végett ide költözött boltosok, korcsmárosok, vendégfogadósok s t. eff. kereset nélkül vannak, busak. – Minatitlan jelenleg néptelen azért is, mert néhány héttel ez előtt, midőn Miramon Vera-Cruzt már ostromzárral fenyegette, a szabad párti kormány a férfiakat itt (kiket meg tudott lepni), öszvefogdosta és Vera-Cruzba hurczolta, inkább mondhatnám akarta hurczolni a vár védésére, mert azon nyolczvan is, kiket itt megcsiptek s Vera-Cruz felé hajtottak a sürű erdőboritotta vidéken kigyózó uton mind elillantak; s a város többi férfi lakosaival az erdőkben lappangnak.

A társulat megbukása után még sok é.-amerikai lézengett itt azon reménytől táplálva, hogy az e.-állami minister által a mexicoi szabad kormánynyal kötött szerződés a mostani kongresszus által meg fog erősittetni s akkor itt valamely társulat ismét elkezdi a vasutat épittetni; de ez ügy a kongresszusban sokáig huzódott, ezek nem birták tovább türelemmel s pénzzel és vissza mentek. Az itt maradtak keblében még pislogó reményszikrát kioltotta az általam hozott azon hir, hogy a Mexicovali szerződés a szenatusban megbukott. – Ezek az okai, hogy városunk most bús, élettelen, mondhatnám pénztelen. Ez utóbbinak oka az is, hogy a kormányföldek mérése is felfüggesztett, mely mig folyt, 8–10 ezer dollárt hozott ezen városba, mind egy dolláros ezüstben. Most ami pénz van is, mind arany s ez is 16 dolláros. A kereskedők csak ugy képesek s akarnak váltani, ha valaki legalább 4–5 dollár árát vásárol. Az egyetlen kereskedők, kikre a jelen körülmények nyomasztólag nem hatnak, a mahagoni fával kereskedők, mert ezeknek a piacza az E.-Államok és Európa, s áruczikköknek jókelete van.

Politikai hireket önöknek nem irok, mert azokat más jobb források után tudják. Hogy a spanyol expeditiót az egyesült-állami hajóraj parancsnoka elfogta s New-Orleansba vitte, már tudják önök; tudják azt is, hogy a Vera-Cruzbani árulás, mely szerint a vár egy része a Miramon közeledtekor fel volt vettetendő, annak uttörésül, jókor felfedeztetett; mint szintén azt is hallották már önök, hogy Miramon sok veszteség és sikeretlen támadás után az ostromlással felhagyott, s Mexico-felé visszaindul, golyó és elszökés által megfogyott kis serege maradványával. – Ezen hirek következtében azon mexicóiak is Minatitlanban, kik a pap-párthoz tartoznak s csak az alkalomra várnak, hogy tegyenek, kik az amerikaiakat gyülölik, most barátságosaknak mutatkoznak; de mi ismerjük őket, s megcsalni bennünket nekik sikerülni nem fog.

XIII.Vera-Cruz, Mexiko. Május 28. 1860.

Itt vagyok a kis hős városban, melynek falai alól nem régen vonult vissza megszégyenülve a pap-párti sereg büszke vezére, Miramon. Csupán kereskedési ügyeim hoztak engem ide egy-két napra; s ezelatt is üres időmet mikép tölthetném jobban, kellemesben mint ha önöknek ide utazásomat irom le. Ezen különben érdektelen utazás leirását némileg érdekessé teszi az, hogy az oly vidékről, oly népről s annak szokásairól szól, melyek önök előtt ismeretlenek, de a melyekről hallani talán önök vágynak.

Ha minket mások nem ismernek, ismerjünk legalább mi másokat. – Rövid leszek, nehogy álomba szenderitsem önöket, mielőtt levelem végére jutnak.

Minatitlanból Vera-Cruzba kellett jőnöm. Folyón és tengeren a táv mintegy 34 német mérföld. Az utazás arra olcsóbb és kényelmesebb lett volna, de alkalom nem volt. Szárazon a táv mintegy 44 n. mfd. és sok kellemetlenséggel s fáradsággal van összekötve, sokkal költségesebb is, de kénytelen voltam erre jőni, mit azonban nem sajnálok azért, mert azáltal tapasztalásban gazdagultam.

A Vasárnapi Ujságban megjelent leveleimből már tudják önök, hogy a mexikói földszoroson – mint szintén a mexikói köztársaság nagyobb részében – az utazás és teherszállitás a szárazon ló- és őszvérháton történik „more patrio.” Ehhez még csak azt jegyzem meg, hogy az ember egész nap is utazhatik anélkül, hogy falut vagy abban vendégfogadót vagy csak korcsmát s az erdővel boritott teleptelen vadonban csárdát találna. Még az ugynevezett országuton is másfél nap alatt se bukkan az ember egyébre, mint egy-egy szegény indián tanyájára, melyben az ember csak ugy ehetik, ha visz magával eleséget. Én ezekhez képest készültem az utra, azaz: ágybelit, eleséget, s bevezető leveleket hoztam magammal. Ágybelim állott egy pokróczból, mely az uton nyereg takaróul is szolgált, és egy szunyogháló ágytakaróból. Eső ellen volt gummi-elastik köpenyem s a nap ellen esernyőm. Eleségül volt a kétfelé vető nyeregtarisznyám egyikében kétszersült kenyér, bádogban olajba eltett szárdina, főtt füstölt marhanyelv s pogácsa. A tarisznya másik felében tiszta ruhám s irományaim. Zsebkönyvemben pedig volt öt bevezető-levelem az ut különböző pontjain lakó barátjaihoz azon ismerőseimnek, kiktől azokat kaptam. Fegyerem állott egy hatcsövü Colt-pisztolyból s egy nagy késből. Ekkép felkészülve se a vadonban hálástól nem féltem, se attól nem tartottam, hogy az utamban eső városokban jó szállást nem kapok. Minatitlantól Acayucam-ig (mintegy 7 német mfd.) az utat jól tudván vezető nélkül, egyedül indultam el f. hó 16-kán hajnalban. Odáig utam kevéssé dombos, többnyire erdővel, buja növényzettel boritott homokos kövér földön ment keresztül és három falun, melynek lakosai – a boltosokat kivéve, kik vagy spanyol, vagy franczia eredetü mexikóiak – mind indiánok. Acayucamban vezetőt fogadtam 11 1/2 n. mfdnyire 8 dollárért, s őt és lovát tartva. Hajnalban indultunk. Utunk, mely bárha főpostaut, csak marhacsapáshoz hasonló öszvérösvény, hol erdőkben, hol legelőkben akkép kanyargott, hogy a járatlan azt az abból kimenő tanya-utakkal és az azt keresztül vagdaló marhacsapásokkal vétette volna el. Acayucam határát elhagyva egész nap alig láttunk egy folt mivelt földet, bárha a föld átalában igen kövér és kissé hullámzó. A nappal legforróbb részéből négy órát egy szegény tanyán töltöttünk el, hol a gazda szerencsénkre épen akkor reggel ölt egy marhát s abból levest csináltattam s hozzátortillá-t (tengeriből csinált lepény). Este egy másik tanyán háltunk meg, hol vacsorául már rántottát, törött paszulyt és tortillát is kaptunk, s nyugvásra tábori ágyat és reggel forralt tejet, s mind ezt csak egy dollárért. De lovaink egész éjjel csak száraz fűvet ettek, mert tengerit nem kaphattam. Reggel napfeljöttekor utunkat folytattuk s 7 1/2-kor vezetőm véghatárpontjához értünk, a Tehuantepek folyamoni átjáráshoz. Itt lovainkat tengerivel megetettük, s vezetőmtől – ki a forró naponi utazás miatt tegnap lázt kapott – bucsut vettem s utamat egyedül folytattam San Andres-be, hova d. u. 1 órakor értem. San Andres Tuxla egy magas hegyek között terülő dombos völgyben fekvő város. Lakosai száma mintegy 8000, melynek nagyobb része spanyol eredetü s többnyire fehérbőrü mexikói, de vannak fél meztelenen járó indiánok is, kik az ő módjuk szerint épitett nyomorult viskókban laknak, de amazoknak a házaik szilárdul vannak épitve téglából spanyol stylben, cserépfedéllel, többnyire elől széles tornáczczal. San Andresben – bár annak sok művelt lakosa van s az országuton esik, melyen sok utas jár – egy vendégfogadó sincs, mert a nép vendégszerető levén, a vendégfogadós közöttök meg nem élhetne. Nekem két ajánlólevelem volt ide Arvigas R. Ferenczhez, s igy egyenesen annak házához mentem. Ő már levelem mutatása előtt is udvariasan fogadott, azoknak átolvasása után pedig kalapomat s lovaglóostoromat kezemből tüstént kivette, félretette, velem ujra kezet szoritott, s kért, hogy érezzem magamat honn házában, a szolgájának pedig rendeletet adott, hogy lovamról a holmit hordja be s a lónak viselje jól gondját. Arvigas Ferencz hajdanában tanitó volt s azért több tanultsága van mint rendesen a mexikóiaknak szokott lenni, mit már előre gyanitottam abból, hogy szobájában nemcsak csinos kötetü számos hasznos könyveket láttam, hanem föld- és ég-gömböket is. Ő semmi költséget nem kimél, hogy leányainak lehető legjobb nevelést adjon, kik evégre minden nap öt órát vesznek egy magántanitótól a franczia nyelvben, földleirásban, történettanban, kereskedői számvetésben és könyvvivésben, s minthogy ők ezen kivül jó főzők és varrók s átalában szorgalmasok a ház körül, kétségkivül igen jófeleségek  lesznek bárkinek, de kivált egy kereskedőnek.

Még érdekesebbekké teszi őket az, hogy szépek, kellemesek. – Arvigas Ferencz mint tartományi, vagy inkább kerületi kormányzó közkedvelt tisztviselő volt, de ő azon hivatalba beleunt, azt megutálta, mert ő igen jószivü, egyenes lelkü ember levén, a kezébe adott birói pálczát, ugy mint a körülmények szükségelték, használni nem tudta, nem akarta, s azért csendes polgári körébe visszavonult, s most mint boltos és gyapotkereskedő foglakozik, mely által ő szembetünőleg gazdagszik. Gazdai s kereskedői körében ő virgoncz és szemes, társas körében pedig megelőző szivességü, vendégszerető ember. Neki a városban két háza van. Ő számos családjával abban lakik, melyben a boltja s gyapotraktára van, a másikat, mely nagyobb, paszuly s egyéb raktárul és vendégei szállásaul használja. Ebben mutatott ő ki nekem is egy szobát egy német eredetü, onnan 3 német mfdnyire czukornádat termesztő s abban főként pálinkát főző ifjuval Fahdt Juliussal, ki a háznak már régi ismerőse. Házi gazdánk szállásunkra este engem karon fogva vezetett, az utczán levő legkisebb egyenetlenségre is figyelmeztetve s őrködve, hogy meg ne botoljam. Szobámban minden volt mi egy vendégnek szükséges. San Andresben kénytelen voltam 2 1/2 napot tölteni, mert ajánlották s kivántam azon kereskedőkkel utazni, kik onnan akkor indulandottak Vere Cruzba. Ezen idő nem tölt kellemetlenül. A többek között négyen összebeszéltünk, hogy nézzük meg az egy n. fdnyire eső pompás vizzuhatagot. Egy reggel tehát egy vezetővel lovakra s öszvérekre ültünk s 3/4 órai lovaglás után dombokon, völgyeken, erdőkön s „milpa”-kon* keresztül a zuhataghoz jutottunk. Fáradságunk meg lőn jutalmazva, mert a Niagara zuhatag után ez a legszebb s legnagyobb, melyet láttam. A zuhatag neve „Ellepatla” s van a Totolpetek nevü folyamon, mely a Katemako nevü nagy tónak a kiömlése. A Totelpetek nagy fákkal árnyékolt köves fenekü medrében dühösen rohan sirja szélére s ott egyszerre mintegy 90 lábat ugrik, utját a tenger felé semmi akadály által gátoltatni nem engedvén. Érdekes látni, hogy a most 25 négyzet lábnyi átszeletü viztömeg két fő- és 4–5 apróságon a megszakadt meder szélét lehagyván mint törik cseppekké, habbá s köddé, még mielőtt az alanti köves feneket éri. A látvány nagyszerü s mély gondolatokba meritő, mint szintén a tompa de hatalmas zuhogással egyesült suhogás s a vizesés okozta szellő álomba szenderitő. Képzelhetni, hogy ha a zuhatag a mostani száraz évszakban – midőn még nagy patakok is kiszáradnak – oly szép és nagy, mennyivel pompásabb és nagyobbszerü lehet ez a juliusban és augusztusban beálló esős évszakban, midőn azon 8–10 annyi viz rohan le. – Félórai pihenés és elmélkedés után megelégedve, de éhesen visszamentünk San Andresbe. – A föntebb emlitettem „Katemako” tó térfogata mintegy 2 3/4 négyzet n. mfd., rengeteg erdővel boritott magas hegyek között, a tőle mintegy 3 n. mfdre eső tenger szine fölött, mintegy 1200 lábnyira. Vize tiszta, mély, inni jó, és tele van a legjobb féle hallal. Partján csak egy, az ő nevét viselő 1000 indián lakosságu falu van. Ugyanaz nap este a San Andres fölötti „Csicsipilko” nevü kis zuhataghoz mentünk fördés végett. Ezen zuhatag a San Andres nevü patakon van, mely a városon keresztül fut s nagyobb részének mosó- és ivóvizül szolgál. A zuhatag négy ágon csorog az alatta levő szérünagyságu, homokosfenekü, természetalkotta s tropikus buja növényekkel környezett medenczébe. A zuhatag magassága 8–10 láb s annak összes átszelete a mostani száraz évszakban 1 négyzet láb. A viz kellemetes, hüvös, frissitő volt. Ezen fürdőt büvös hatásunak tartják, mert azt mondják, hogy azon nőtlenek, kik abban fürödnek, bizonyos, hogy édes függetlenségüket San Andresben elvesztik, s a még édesebb Cypria rózsaigájába kerülnek. Ezt én tréfául vettem, de miután a városban naplementekor tett járkáláskor, midőn a nép többnyire az utczára eső tágas tornáczban, vagy az arra nyiló s nyitva álló terem ajtajában ül, de különösen nehány háznál társaimmal tett látogatásnál, főképen pedig vasárnap reggel a nép templomba menésekor láttam, hogy San Andresben több szép fehérszemély van mint eddig Mexikóban egész létem alatt láttam, s hogy leány itt aránylag több van mint férfi: a zuhatagi fürdő büvöléséről mondottakat meg tudtam magamnak magyarázni, s nem csodálom, ha az ott megforduló nőtlenek (fürdés nélkül is) járomba kerülnek. San Andres veszélyes hely még a magamformáju megátalkodott agg legényre nézve is, anyival inkább, mert ott a hölgyek nagy része tiszta fehérbőrü, fekete szemü és haju s magyaros képü, fesztelen, könnyü modoru, ők mind szorgalmasok, jó főzők és háztartók, s hogy állhatatosságom közöttök nem ingadozott, főkép annak tulajdonitható, hogy a bájoló szépek nem magyarok. – San Andres hosszas leirásával a papirt nem töltöm s önöket nem untatom, csak még annyit emlitek meg, hogy e város részében, hol az indiánok laknak, utczák, keritések nincsenek, hanem a házak (akarám mondani viskók) a legnagyobb rendetlenségben vannak szétszórva, mint némely alföldi falunkban: a város azon részében pedig, hol a műveltebb jó móduak laknak, az utczák keskenyek, rendetlenek, s csak oly helyeken kövezvék, hol azokat az esős évszakban a rohanó viz kimosná. Ezen utczák a sötét éjszakákra, a némely házak elébe a tulajdonosok kifüggesztett lámpák által vannak világítva. Az utczák szekerekre nincsenek számitva,

mert San Andresbe – ha a vidéken szekerek és szekérutak volnának is – szekerek nem mehetnének annak helyzete miatt. – Itt mulatásom alatt a régi kinézésü templomba is benéztem. Azt fölösleges mondanom, hogy a r. katholikus templom, mert előbbi leveleimből már tudják önök, hogy Mexikóban más vallásuaknak templomot tartani nem engedtetik. A tágas templomban székek nincsenek, s annak földje téglával van kirakva. A régi templomból áthozott orgonát magassága miatt karzatra nem lehetvén tenni, az a főbejárásnál oldalt a földön áll, s ennélfogva karzatot nem csináltak. Az oltári festmények durvák, de meglehetős jók. Figyelmemet vezetőm a különböző nagyságu faragott képekre vonta, melyek közől némelyek életnagyságuak, természethűn szinezvék és öltöztetvék. Feltünő az, hogy ezen szentek közől némelyik aranynyal gazdagon himzett selyem és bársony öltönyben, nagybecsü arany koronával fején királyiasan néz ki, mig a másik idő és moly-ette poros ruhájában valóban ugy néz ki, mint az első századbeli szegényszentek, kik még azon keveset is, mivel birtak, az ekklézsiának ajándékozták s maguk rongyban jártak. Vezetőm e különbséget ekkép fejtette meg. Minden szentnek külön „Mayor Domo”-ja (egyház gondnoka) van. Ez az ő gondja alatti szentet bizonyos ünnepeken, sőt hétköznapokon is, egy sz. Mihály lova forma állványra téteti s nehány buzgó hivővel, énekkel és dobszóval faluról falura s házról házra hordoztatja adakozás gyüjtés végett. Némely szentnek a nép buzgóbban s bővebben adakozik, az egyiknek a gondnoka élelmesebb, erélyesebb s talán lelkiismeretesebb mint a másiké, s igy az egyik szent pénztára gazdagabb mint a másiké. Az igy begyült pénzből bizonyos százalék a gondnoké s a tőkéből fizettetik a pap 8–10 dollárjával egy processióért, melyet az azon szenttel bizonyos napokon az utczákon jár (mert a pap rendes fizetéseért és lakásaért csak misét szolgáltat és néha-néha egyet papol a helybeli gyülekezetnek, s minden egyébért fizetni kell neki.) A tőkéből fizettetnek a szent tiszteletére csinált szertartások alkalmávali minden költségek, p. o. vétetnek azon száz meg száz viaszgyertyák, melyek az éji járatoknál használtatnak. A San Andresi szűz Mária igen gazdag, mert annak gondnoka egy hölgy-társulat, kik a tőke gyarapitására tánczvigalmakat adnak (mint mondják), a szüz számára készitett műveket eladják vagy kijátszák, szóval mindent elkövetnek, hogy a tőke gyarapodjék; de gyarapodik is az, bár ha a szűz fején levő koronára 8–10 száz dollárt adtak ki, s annak pompás öltözete is sokba kerül.

Most még a mexikoi ételeket és evés-módot irom le, mely, nem kétlem, önöket érdekelni fogja.

(Vége követk.)

XIII.

(Vége.)

A mexikóiak napjában négyszer esznek. Reggel, fölkeléskor, egy kis findsa tejeskávét vagy csokoladot és egy kis kalácsot esznek. Délelőtt tiz órakor van a reggeli, mely 4–5 féle ételből áll. Ez az asztalra ily rendben tétetik: először olaszos rántotta, vagy hig tojás; utána kirántott osztriga, vagy marhavelő, mely tojással és zsemlyével van összevágva; azután foghagymás marhapecsenye, vagy paprikás pörkölt hus; és végre a nemzeti eledel, a „frijoles” (törött fekete paszuly.) Házi-gazdám az asztalra zsemlyét is tétetett, mint látszott, csak az én kedvemért, azt tévén föl, hogy én, mint külföldi, a tortillát (tengeri-lepényt) nem szeretem; de miután látta, s megértette tőlem, hogy én az utóbbit jobb szeretem, zsemlyét az asztalra többé nem tétetett. A „frijoles” után az asztalról mindent elszedtek, s hozták a fekete kávét és czukrot minden személynek. A fekete kávé a lehető legerősebb volt s józamatu. Ezzel együtt tettek az asztalra egy ezüst tányért, melynek a közepére volt erősitve egy szintén ezüstből készitett nagy sótartókinézésü edény, mely hamuval volt töltve, s a hamu tetején volt egy pár darab parázs a papirszivarkák meggyujtására, melylyel az asztalnál ülők egymásnak szolgáltak. Italul szolgált viz és franczia vörös bor. – Az ebéd a reggelitől kevésben különbözött, s ebből állott:

A mexikóiaknak van egy másik nemzeti eledele, az ugynevezett „olla potrida.” Ez ebből áll: Egy fazékba együve tesznek marha- és disznóhust, kolbászt, hurkát, édes káposztát, péczi tököt, burgonyát (az olyan helyeken, hová az Északamerikából bejut, mert a mexikóiak azt még nem igen tenyésztik, bárha az bizonyosan bőven teremne); gyenge tengerit, és más forró égalji zöldségeket és gyümölcsöket, paradicsom-almát, vörös- és foghagymával, paprikával, borssal, sóval fűszerezve. Ezeket sokáig főzik egészen le kevés lére, addig, mig a hus puhára fő. A kevés és zsiros levet leszürik, s abba rizst, vagy boltban vett leves-tésztát főznek. Ezt az asztalra külön tálban teszik, s „Káldó”-nak nevezik, a levet pedig egy nagy csészében teszik fel s „Szopá”-nak nevezik. A káldoból mindenkinek adnak, a szopából csak annak, ki azt káldójával keverni kivánja. Ezután jő egy lapos hosszu tálban az „olla potrida” anyagi része, melynek mindenféle alkatrésze a tálban külön rakásban van, s melyek mindegyikéből adnak mindenkinek. Ez igen izletes, jó eledel. Ezután jő a paprikás becsinált hal. Ezután foghagymás marhapecsenye, s végre ismét a törött paszuly, ezután valami édes befőtt vagy gyümölcs, s végre fekete kávé és szivarkák. A frijolest a mexikóiak indián módra, kanál nélkül eszik, csak tortilla-darabokkal kanalazva, melyet egyszersmind azzal kenyér gyanánt megesznek. Házigazdám azt téve fel, hogy én az olyan kanalazáshoz nem értek, nekem kanalat tétetett, s tetszését nyilatkoztatta, midőn látta, hogy én nem az ezüst, hanem a tortilla-kanalat használom, még pedig ügyesen. Az ebéd van délután 4–5 órakor. Ezután csak 8 óra tájban adnak, ha az ember kivánja, egy kis findsa csokoládot egy kis kalácscsal s egy nagy pohár vizzel. A rántott osztriga vagy marhavelő helyett vasárnap reggelinél tamale volt.

Ez indián eledel, s igy készül: marha-, disznó-, baromfi- vagy fáczánhust falatokra vágva, ugyanannyi tengeri liszttel, félfontnyi mennyiségben egy-egy nagy levélbe burkolnak, foghagymával, sóval s paprikával steff. jól fűszerezve; azt jól megfőzik, s tálban burok nélkül teszik az asztalra. Ez nem rosz eledel. Házigazdám mondá, hogy bevett szokás szerint a vasárnapi reggelinél minden háznál van tamale. Általában a mexikóiak eledelei olyanok, hogy azokat a magyar jóizűn eszi, hogy azokhoz szokás nála nem kivántatik. Azt fölösleges mondanom is, hogy a föntebb előszámlált ételeken kivül a mexikóiaknak vannak még számtalan több eledeleik, de a föntebbiekből azoknak életmódjukról önök fogalmat szerezhetnek maguknak. A mexikóiak evésmódjában csak azt nem szeretem, hogy az asztalnál a házihölgyek közől egy sem ült vendégszerető házigazdámnál, mert valószinü, hogy azoknak jó főzte ugy nekem még jobban esett volna. Ez átalános rosz szokás itt Mexikóban. Itt hát az asztalnál nem lehet a leányokat cseresznyemaggal, vagy kenyérbél gólyócskákkal lövöldözni, nem lehet azokkal sarkanyu-csonttöréssel kedves gondolatok valósulását találgatni, nem poharat koczczintani, se lábbal telegraphirozni, s igy ennyivel kevesebb alkalom van az ismerkedésre.

Házigazdám elbucsuzásomkor kért, hogy Vera-Cruzból visszajöve, ismét hozzászáljak, biztosan, most és bármikor, mint barátjához. f. hó 21-én reggel hatod magammal Vera-Cruzba indultam.

Utitársaim voltak: Solano Bonifácz, San Andresi kereskedő, Rivera Rafael catamaco-i vendéglős, Meiners Emil vera-cruzi kereskedőlegény és a két elsőnek két lovásza. Utunk a várostól mintegy 4 n m.-földre a magas hegyek között meredek és köves volt, de azért tengeri földfoltokat bőven lehetett látni, még a meredek hegyoldalakon és tetőkön is, mert azok termékeny feketefölddel voltak boritva.

Utunk azontul Meson nevü tanyáig dombos, de a magyar alföldihez hasonló kövér feketeföldön ment, mely rengeteg erdővel volt boritva; de fájt azt látnom, hogy az egész 2 n. mföldnyinél is több utunkon csak egy elhagyatott tanyát láttunk, a melyen levő roskadó épületek mutatták, hogy az valaha virágzó állapotban volt, de tulajdonosa is megbukott. – Meson tanyára d. u. fél 3 órakor értünk, midőn a nap már forrón sütött, s lovaink fáradtak voltak, azért éjjelre megszálltunk. Először is szomjunkat egy nagy görög dinnyével oltottuk.

Vacsoránk pedig állott azon eledelekből fölmelegitve, melyeket társaim magukkal hoztak, u. m. sült tyuk, törött paszuly foghagymás kolbászszal és foghagymás marhapecsenye. – Ezekhez a háziasszony adott fáczántamale-t, tortillát és fekete kávét. Lovaink kaptak zöld tengeri szárat és morzsolt tengerit (mert zabot, árpát, rozsot itt nem termesztenek). – Naplemenet után a szabadban ülve, füstölve, beszélgetve és dalolva töltöttük az időt, s élveztük az éjjeli frissitő hüvös levegőt.

Midőn sötétedett, a „Cucullo” nevü fénybogarak (melyekről előbbi leveleimben már szóltam), mint megannyi futó csillagok szeldelték a sötét levegőt minden irányban. Házi-gazdánk ezeknek fogdosásával foglalkozott. A fogásmód igen egyszerü volt, s ebből állot: Egy palaczkban volt neki két cucullója. Ezek folytonosan erősen világitottak, mint szokásuk, különösen midőn fogságból szabadulni erőködtek. Ő a palaczkot a szabadban kezében föltartotta, s azoknak világa a röpködőket odacsalta, midőn gazdánk kezével azokat lecsapta, s a palaczkba tette. Ezen gyüjtés hamar ment. Ő mondá, hogy azokat Vera-Cruzba viszi, s ott ötöt-hatot ad el 1/16 dollárért a hölgyeknek, kik azokat este mellükön, hajukon stb. ékszerül használják. Ezen fénybogarakat 2–3 hónapig is eltartogatják életben akép, hogy azt czukornáddal tartják.

Hogy más nap a nap forró részébeni utazást elkerüljük, éjfél után fél órakor – miután egy-egy findsa csokoládot ittunk – csillagvilágnál indultunk. 2 1/2 német m. földnyi lassu utazás után – mert az erdőben kanyargó sötét keskeny ösvényen magunkat egészen a ló szemére bizva, lépve, haladtunk – pitymallatkor (4 1/2 órakor) a tengerpartra értünk, fél óráig pihentünk, s a magammal Minatitlanból hozott kétszersült kenyérből és füstölt marhanyelvből egy kis reggelit hevenyésztünk. Utunk ezután Alvoradóig (szintén 5 n. m. föld) mindig a tengerparton kopárfövenyen ment, melybe a lovak lába bokáig sülyedt, s melyen az utazás 9 óra felé az égető nap miatt reánk nézve kellemetlen, s a lovakra nézve tikkasztó volt. Tizedfél órakor az alvoradói révhez értünk. Lovainkat s a lovászokat az ott levő kocsmában hagyván, délben átvitorláztunk a Duna-szélességü folyón Alvoradóba. Ott a fogadóban – bárha rendes időn tul volt már – reggeliztünk, s regeli után a mult éjjel elmulasztottakat pótoltuk ki. – Alvorado csekély jelentőségü tengerparti kis borkereskedő város, mely külföldi hajók által nem látogattatik, s a kereskedés csak nehány tengerparti kis hajók és mahagoniból kifaragott nagy csónakok által eszközöltetik. Innen Vera-Cruz mintegy 10 n. m. föld, s az ut mindig árnytalan, futó homoku tengerparton megy.

Ezen utat lóháton tenni nem volt kedvünk, hanem inkább három napig vártunk egy hajóra, mely akkor indulandott Vera-Cruzba. Majus 25-én 8 órai kellemes hajózás után Vera-Cruzba értem, s a „Diligentias Generales” nevü fogadóba szálltam, melyben minthogy csak 40 vendéget láthat el szobával, alig tudtam helyet kapni. Itt az ételek igen jók, s a reggeli és ebéd attól, melyet föntebb leirtam, csak abban különbözik, hogy többféle ételek vannak, s azoknak némelyike franczia modorban van készitve. „Tortilla” ugyan nem jő az asztalra, de a „frijoles” nem marad el soha. Reggeliért, ebédért s fél szobáért egy ágygyal vesznek egy napra 2 1/2 dollárt. Bárha ez itt az első rangu vendéglő, és benne csak annyit vesznek, mint a new-yorki pazarfénynyel butorozott s a lehető kényelmekkel ellátott első hotelekben, butorzat, tisztaság, szolgálat és rendtartás tekintetében, a pesti első rangu vendégfogadókhoz nem hasonlitható.

Vera-Cruz népessége mintegy 10,000, s áll a helybeli kormány- és külföldi hivatalnokokból, kereskedőkből, kézmüvesekből és munkásokból. Egyébiránt Vera-Cruz Mexikónak főtengerparti kereskedő-városa s a szabadelvü kormány székhelye. Utczái, melyek mind ép szögben metszik egymást, 30–50 láb szélesek, kövezvék, a járdák „concret”-tel boritvák. S meglepőleg tiszták, mit nemcsak a szeméthordó taligák, hanem a „reopilote” nevü, kis pulykanagyságu számalan torkos-madarak eszközölnek, melyek mindig az ereszeken s utczákon ólálkodnak, s minden tisztátalanságot mohón fölfalnak. A házak mind szilárdak, többnyire egyenletesek, 3–4 láb vastag tégla- és kőfallal, concrettel boritott lapos, téglatetővel. A templomok, melyek mind több századosok, sajátságos alakuak és kinézésüek. Téglaboltozataikon s kupjaikon kivül egyéb fedelök nincs, s azok fekete, mohos kinézésükből itélve – elkészülésök óta talán nem is ujitattak. – Az egész város átalában aggkinézésü, s hogy a korral haladni hajlandó, csak abból látható, hogy belőle egy 7 n. m.földnyi vasut nyulik Mexiko felé, mint szintén egy táviró-sodorny; s még abból, hogy kőszéngázzal világittatik, és benne már krinolinokat is láthatni. A házak rendesen egy emeletesek, s négyszögre vannak épitve, közepén egy szobanagyságu udvarral, körül széles tornáczokkal, melyek szintén butorozvák, s ebédlő-, társalgó- steff. teremül szolgálnak. Ezen lakházak rendesen hűvösek. Vera-Cruzban semmiből nem láthatni azt, hogy az kormány székhelye; középületek nincsenek, pompa- és katonaság nem látható. A „Diligentias” (a magyar „delizsáncz”-hoz hasonló) utazó-kocsikon s a szemethordó talyigákon kivül mást nem lát az ember. A főrangu hölgyek részint azért, mert kocsik s kocsiutak nincsenek, részint a nappali hőség miatt nem láthatók a házakon kivül.

Vera-Cruz ostormáról hallottak önök, mint szintén az ostromló Miramon megszégyenüléséről, s talán kivánják tudni, hogy miféle erősség ez. Elmondom röviden: Vera-Cruz a tengerparton egy homoklapályon fekszik, tőle öt-hatszáz ölre levő 25–50 láb magas homok-buczkáktól környezve. A város 10–12 láb magas, 2–3 láb vastag korál-, kő- és téglafallal keritve, mely lőrésekkel van ellátva, s közönkint bástyákkal erősitve, melyek mindegyikében rendesen hat 24–64 fontos öntöttvas-ágyu van helyezve. Ezekenkivül a Miramon jövetele hirére épitettek a falun kivül nehány lunettet, a melyekbe tett nagy ágyuk az ostromlókban nagy pusztitást tettek. Miramon hatnapi dühös lövöldözés alatt sok kárt tett a házakban, a tömörgolyókkal, de főkép a bombákkal (a kár fél millió dollárra becsültetik), de élet nem sok veszett (Csak 30 asszony és gyermek, és 7 védő). Tűz nem volt, mert mint fentebb mondám, a házak tetejei nemégő anyagokból vannak. A várfalon csak itt-ott láthatni nehány golyó-ütötte lyukat, de rés sohasem töretett. Ennek oka az, mert Miramon ütege, mely 12 darab 24-fontos sugárágyukból s 3 mozsárból állott, a várostól 5–6 száz ölre volt egy buczkák közötti völgyben fölállitva, honnan ők csak a házakat láthatták, de a falat nem, s igy lövéseik mind üresek voltak. Hogy ütegével közelebb nem jött, oka az volt, mert ostromserege csak négy ezerből állott, mig az a vár tüze s szökés által le nem olvadt is, s azokat ő sánczolással nem fáraszthatta ki, de nem is volt pénze az azzal járó költségek fedezésére. Ő bizott a várbeliek között akadt árulókban, s a Marin segitségében, de miután amaz jókor fölfedeztetett, s Marin két hajójával az Egyesült-állami hadihajók által elfogatott, s a Miramon számára Mexikoból szállitott pénz, élelmi és lőszerek szintén elfogattak, ő tovább Vera-Cruz alatt nem maradhatott, s megszégyenülve visszavonult Mexikóba. Itt meg kell emlitenem azt a várvédsereg dicséretéül, hogy az ostrom alatt csak háromszáz rendes katona volt a várban, a többi része a négyezernyi várőrségnek nemzetőrökből állott, kiknek kezében azelőtt fegyver, mondhatni, nem volt soha; még a tüzérek is azokból képeztettek rövid idő alatt, s mégis bámulatos ügyességet és bátorságot tanusitottak. Az utolsó hirek a szabadelvüekre nézve igen kedvezők s a pappártiak bukását bizonyosnak tartják. Egyébiránt annyi bizonyos, hogy most – mig a szabadelvü kormányt legalább az Egyesült-állami kormány elismeri, a pappárti kormányt, egy hatalom sem ismeri el. Hanem a franczia és spanyol követek kivánván, a két párt közötti viszályokat kiegyenlitni, közremunkálásra ajánlották magukat, de a szabadelvü kormány nem egyezni akar a pappártiakkal, hanem azt semmivé tenni.

Azt láthatták önök már az eddigi hirlapi hirekből, hogy az Egyesült-állami kormány a mexikói szabadelvü párt iránt rokonszenvvel viseltetik, s mit ő a honi és nemzetek közötti törvények megsértése nélkül nem tehet, t. i. segitséget adni nyilvánosan, ha polgárai azt alattomban szépszerivel, ügyesen teszik, azt behunyt szemmel nézi, és ha szabadszellemü haditengerész tisztjei, átalános utasitásokra támaszkodva, saját érzelmük s itéletük által vezetve a szabadság ügyének jó szolgálatot tesznek, ezt a washingtoni kormány jóvá hagyja. Hogy a Marin tábornok parancsnoksága alatt a pappárt segitségére küldött expeditiót az Egyesült-állami haditengerész tisztek, elfogták, az Egyesült-államok északi részében sokan roszalták és sok hirlap azt törvénytelen beavatkozásnak bélyegezte, mig a nép és hirlapok nagyobb része azt zajos tetszéssel fogadta. A new-yorki 286,750 példányban nyomott nagy befolyásu „New-York Tribune” nevü hirlap az előbbiek közé tartozik, s hogy e tárgyban nézeteivel önöket meg ismertessem, az aprilis 10-ki, e tárgyban irt vezérczikkének bevezetését közlöm önökkel. A czikk igy szól:

A mi külpolitikánk. Ha van tárgy, melyen honunkat feltehetőleg határozott megállapitott politikája van, az a külügy. Ezen politika Washington és az őt környezett, tanácsolt, s gyámolitott nagy emberek által fogadtatott el s állapittatott meg; és jóllehet attól néha eltértünk, azt soha félre nem dobtuk. Annak eszszencziája nem avatkozás,  teljes visszatartózkodás idegen nemzetek bel vagy egyéb perlekedéseikbe avatkozástól. Az okok, melyek ezen politikát jóvá hagyják s ajánlják, oly világosak s oly erőteljesen vannak Washington bucsubeszédében előadva, hogy azokat nem szükség ujra előadnunk. Ezen politika azt kivánja, hogy bármely külország tettlegi kormányát ennek jogszerü kormányául fogadjuk el, s mint olyannal közlekedjünk, bármit gondoljunk is annak törvényszerüségéről, annak jótékonyságáról vagy állandóságáról. Azon esetben, ha két vetélypárt között viszály van, nekünk mindegyikkel ugy kell bánnunk, mint mely jogszerüleg uralkodik az ő hatalmát elismerő vidék fölött, vagy várhatunk, mig egyik vagy a másik mesterévé lett az egésznek. Minden „bebonyolitó szövetségek,” – minden ajánlkozások egyik vagy másik pártot segitni, mesterré lenni, – összeütközésbe jönnek a kölcsönös nemzeti jogok és kötelességek iránti fogalmunkkal. Miért

hagyjuk el a magunk saját földét, hogy idegen földre álljunk? kérdé Washington. Üzérkedjünk minden nemzettel, minden párttal, de egygyel se harczoljunk, hacsak azok meg nem sértenek bennünket. Ha egy külország népe harczolni akar egymással, arról nem tehetünk, hanem a vetélkedők irányában a részrehajlatlan jóakaratnak oly állásába kell magunkat megtartani, melyből bármely időben képesek lehetünk jó szolgálatunkat közbe vetni a béke helyreállitására. Ilyen volt ezen köztársaság alapitóinak politikája, s jóllehet korunk sebesen halad, nem hiszszük, hogy az jobbitott, változtatott azon jövőbe látóknak tervén, kik Washington György tanácsasztala körül ültek.”

Ezen czikk – mint már föntebb emlitém – a már régóta dühöngő mexikói belháboruba való avatkozásra vonatkozik, de azt érthetni más országokra is. – Ezen czikkből itélve, azt hiszik talán önök, hogy tehát az é. amerikaiak szivtelen közömbösséggel tudják nézni bármelyik nemzet, bármily természetü harczát. – Tévednek önök. – A föntebbi elv az alkotmányi törvényekben van, melyeknek megtartására a kormány esketve van. A kormány azért más nemzetek harczába nem avatkozik, de a nép igen; s minthogy a kormányférfiak is emberek, azoknak emberi szivök van, s az üldözött és elnyomott iránt rokonszenvvel vannak, a nép által nyujtott segitést behunyt szemmel nézik. Példa erre Göröghon, melynek népét szabadsági harczában az é.-amerikai nép ruhával, élelmi és lőszerekkel, pénzzel s fegyverrel segitette, a nélkül, hogy az azt jól tudó kormány akadályozta volna. A washingtoni kormány nemzeti pártokat hatalomba jutni nem segit, de a hatalomba jutott szabadelvü nemzeti kormányt elismerni kész és első.

De csak most veszem észre, hogy oly tárgyról beszélek, melyről szólni nem akartam, az az politikáról, s hogy érdektelen hosszu levelemmel az önök türelmét kifárasztottam. Bocsánatot kérek, és e tekintetben jobbulást igérek. – Holnapután Minatitlanba visszaindulok s onnan önök rólam ismét fognak hallani.

Isten áldja önöket s a hazát.

L. K.