A HÁBORÚ KUTYÁI – 2. KÖTET

LEO KESSLER

Az Ördög pajzsaAz Ördög pajzsa

DUNA KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe:The Devil's Shield

Copyright © Charles Whiting 1975,1984, 2004

A fordítás a Spellmount Limited, Staplehurst Kiadó2004. évi kiadása alapján készült

Magyar fordítás © Német Zoltán és Varga IstvánSzakmai lektor: Krámli Mihály

Szerkesztette: Szujó Béla

Minden jog fenntartva. A kiadó engedélye nélkül tilos a könyv bármilyen módon történő másolása, terjesztése, beleértvea fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket is.

A könyv megjelenését támogatta:Articsóka

ISBN 978 963 9684 56 0

Kiadja a DUNA Könyvkiadó Kft.1106 Budapest, Keresztúri út 8/a.Telefon: 264 4555. fax: 264 4551

e-mail: kiado@dunakiado.hu

Felelős kiadó: a kft. ügyvezetőjeKiadóvezető: Baráz Miklós igazgató

A borítót tervezte: Baráz KláraNyomdai előkészítés: Kedves László

Műszaki vezető: Marton ÉvaA kötetet gondozta: Oláhné Nagy Erzsébet

Készült a DUNA Könvvkiadó nyomdájában

Fújd a kürtöd, verd a dobot hangosan!Tiszta utca várja, ha megjön a Wotan!Húsba vág, csontot tör acélfegyverünk,Vért ont s vért áldoz törhetetlen szellemünk!Tarts ki, Wotan, emeld pajzsod mifélénk,Vagy a halál kaszája sújt le közénk…

A Wotan SS Rohamezred harci indulója,1944 őszén

1944 komor őszén, a háború ötödik esztendejében von Dodenburg ezredes egysége, a Wotan SS Rohamezred a „Führer tűzoltóbrigádjává” és a német haderő elit csapásmérő egységévé vált, amelyet bármilyen ütközetbe azonnal bevethettek mint a harci egyensúly helyreállításának utolsó, elkeseredett eszközét. Emberei, a fél Európa harcmezőin brutális vadakká edződött ifjú veteránok sem nemzetüknek, sem államuknak, de még magának a Führernek sem tartoztak hűséggel. Őket csakis bajtársaikhoz, szeretett parancsnokukhoz és fegyvereikhez fűzte hűség.

Halálra szántan, azzal a tudattal, hogy a sapkájukon látható, félelmetes ezüst halálfej miatt úgyis háborús bűnösnek könyvelik el őket, félelmet nem ismerő hevességgel küzdöttek a sokszoros túlerővel szemben egy olyan célért, amely lényegében már rég a homályba veszett. Az említett év szürke szeptemberében így érkezett meg von Dodenburg fekete egyenruhás alakulata Aachenbe, Németország „Szent Városába”. Fülükben ott csengett a Führer parancsa: tartani a várost bármi áron. De a Wotan SS Rohamezred legalább végre a német anyaföldön harcolt!

Trier, Németország, 1974Leo Kessler

ELSŐ KÖNYV

A SZENT VÁROS

 – Ez az áldott katolikus Aachen, Nagy Károly városa – Németország szíve, nem a Nemzeti Szocialista Németországé, hanem egész Németországé… Aachennek németnek kell maradnia!”

„Sátán” Donner SS-rendőrtábornok von Dodenburgnak,1944 szeptemberében

ELSŐ FEJEZET

– Feküdj!A néhányfős felderítő járőr tagjai félelmükben a nedves,

folyóparti fűbe vetették magukat. Izzadó ujjakkal görcsösen markolták fegyverüket és a szemüket meresztve próbáltak belátni az előttük elterülő kis völgy hajlatába.

A szeptemberi nap már lenyugvóban volt. Kelet felől hosszú, fekete árnyak kúsztak a mélyedésbe. Sűrű, természetellenes, fenyegetéstől súlyos csend uralkodott a tájon. Még a nyugat felől szüntelenül hallatszó tüzérségi tűz is abbamaradt.

A parancsot kiadó járőrparancsnok, Warner Holzinger törzsőrmester óvatosan féltérdre emelkedett-és a határfolyón át a völgybe vezető, lerombolt híd felé bámult. A nácik alig néhány órája semmisítették meg a hidat. A visszavonuló németeket követve tisztán hallhatták a robbanás mély dörrenését. Ennyit biztosan tudott. Azt viszont már nem tudhatta, hogy a krautok jelenleg ott rejtőzködnek a

szemközti sötétedő magaslatokon, az Egyesült Államok Hadseregének 5. Hadosztálya kis felderítő járőrére várva, hogy mihelyt behatolnak a területükre, megkezdjék a mészárlást.

– Mit gondol, őrmi? – kérdezte a mellette kuporgó, géppisztolyát készenlétben tartó Driver tizedes. – Ez a patak igencsak mélynek tűnik. Ettől az egész környéktől borsózik az ember háta, az ördögbe is! Mi lenne, ha felszívódnánk innen?

Holzinger törzsőrmester megnedvesítette kiszáradt, cserepes ajkait:

– Idefigyuzzatok, pajtikáim – suttogta –, tudhatjátok, hogy az egész parancsnokság adatok után rikoltozik. Tehát kemény lebaszásra számíthatunk, ha elhúzzuk a csíkot. Ellenőriznünk kell a területet. Ugye értitek? – reménykedve hordozta végig tekintetét a járőr tagjainak elnyűtt, borostás ábrázatán. Az emberei azonban kerülték a pillantását. Holzinger jól tudta, hogy a többiek is ugyanúgy be vannak rezelve, akárcsak jómaga. Csakhogy a társai nem voltak altisztek. Vagyis nem nekik kellett döntést hozniuk ebben az istenverte helyzetben. Hanem neki.

– Nos, hát oké – közölte döntését egy árnyalatnyival emeltebb hangon. – A következőt csináljuk: én megyek előre és lemászom a vízmosásba. Frenchie, maga fedezzen – intett fejével francia vezetőjük felé –, és ha sikeresen átjutottunk, a többiek is követhetnek. Ha viszont kitör a balhé, szélsebesen húzzátok el a seggeteket. Nem szeretném, ha a krautok a patak közepén gatyában kapnának el bennünket. Világos?

A fiatal amerikai törzsőrmester mellkasához szorított 30-as gépkarabélyával óvatosan belelábalt a sebes folyású patakba. Lassú léptekkel gázolt a meder szélén, nyomában a feszülten előregörnyedő Frenchie-vel. A jeges víz eleinte csak térdig ért. Aztán a combjáig. De már félúton járt. Minden pillanatban várta, mikor dördül el az első éles hangú sorozat a túloldalról. De a hideg esti szélsuhogáson kívül semmi mást nem lehetett hallani.

Holzinger tovább küszködött az áramlattal és a lába alatt lévő iszamós kövekkel. A víz most jóval sekélyebb lett, alig ért a

bakancsáig. Egy végső nyögéssel kiszabadította a sárból a jobb lábát, és kilépett a csatakos partra. „Történelmi pillanat” – írta a későbbiekben a Stars and Stripes.1 Karabélyát lövésre készen szorította a csípőjéhez. De a németek még mindig nem mutatkoztak. Holzinger törzsőrmester nem vesztegette tovább az idejét. A sisakja peremén széttárt ujjakkal leadta a gyalogságnál használatos „Gyülekező mellettem!” jelzést, aztán a továbbra is feszült Frenchie-től követve elindult felfelé a partmeredélyen. A felderítő járőr többi tagja tapasztalt veteránok módjára harci alakzatra osztódva pillanatokon belül csatlakozott hozzá. Óvatosan araszoltak fel a sötétedő hegyoldalon a távoli, feltűnően szegényes, roskatag parasztházak csoportja felé.

De felesleges volt óvatoskodniuk, mert odaérve üresen találták az épületeket. Minden jel arra mutatott, hogy a menekülő fritzek alig néhány órája sietve távoztak. De ennél érdekesebb felfedezést is tettek. A tanyaszerű épületekről ugyanis kiderült, hogy valójában nem parasztházak, hanem rafináltan álcázott bunkerek. A korhadt deszkák mögül vastag vasbetonfalak tűntek elő.

– Jesszusom, őrmi! – lihegte Driver, zseblámpája fénykévéjét körbehordozva a nedvességtől csepegő, lőrésekkel tagolt, szürke falakon. – Van fogalma róla, hogy mi ez a hely? – Holzinger és a felderítő járőr többi tagja értetlenül rázta a fejét.

– Ez a Siegfried-vonal. Elértük és betörtünk a nácik átkozott Siegfried-vonalába!

Holzinger leesett állal vette tudomásul az esemény jelentőségét. Aztán felderült ábrázattal felkiáltott:

– Ez az, fiúk, azt hiszem, átkozottul igaza van! Haladéktalanul jelentenünk kell a parancsnokságnak!

A bunker hűvös félhomályában még tisztán érződött a német bakák fekete dohányának és mosdatlan testszagának bűze. Az amik diadalittasan vigyorogtak egymásra. Holzinger jól tudta, hogy nincs

1 Csillagok és sávok, amerikai háborús folyóirat.

vesztegetnivaló idejük. Levette Locke közlegény válláról a rádiót, és adásra állította.

– Halló, Napsugár Egyes – szólt bele a mikrofonba. – Halló, Napsugár Egyes! Itt Charlie Egyes… Hallanak engem? Halló, Napsugár Egyes, hallanak engem? Vége.

A vételre állított berendezés életre kelt, és a parancsnok hangja egész érthetően hallatszott az előretolt harcálláspontról, a határ luxemburgi oldaláról.

– Halló, Charlie Egyes… Halló, Charlie Egyes, tisztán és érthetően veszem az adását. Vége.

Holzinger törzsőrmester tétovázott. Hirtelen tudatára ébredt küldendő üzenete fontosságának. Megköszörülte a torkát, aztán megszólalt:

– Halló, Napsugár… Halló, Napsugár! Itt Charlie Egyes beszél. A dátum és időpont: negyvennégy, szeptember tizenegyedike, tizennyolc óra öt – köhécselt, majd folytatta. – A Charlie járőr Stalzemburgtól északkeletre behatolt Németországba. Behatoltunk az „A” célpontba. Nem ütköztünk ellenállásba. Az ellenség kiürítette és elhagyta állásait. Vége.

Hosszú csend következett a német bunkerben, csak a légköri zavar sercegését és a Holzinger köré gyűlt emberek izgatott lélegzését lehetett hallani. Aztán a parancsnok feszült hangja szakította meg a rádiócsendet:

– Holzinger, maga átkozott, mázlista gazfickó! Tudja, mekkora történelmi tettet vittek véghez? A békazabáló Napóleon óta maguk az első istenverte ellenséges bakák, akik német földre tették a lábukat! – A katonák tisztán hallhatták a parancsnok izgatott levegővételét, majd a tiszt folytatta az adást: – Most pedig igyekezzenek, és hozzák vissza ide a seggüket, amíg még egyben van! Azt akarom, hogy személyesen tegyenek jelentést az eseményről a vezérkari tábornoknak! Holzinger, a tábornok plafonra mászik örömében, ha értesül róla, hogy az egész Szövetséges Haderőből az ő hadosztálya az első, amelyik behatolt a krautok országába! Hát csak szedjék a lábukat! Vége! Vége!

– Roger és vége! – vakkantotta Holzinger, visszaadva a rádiót Lockénak.

A törzsőrmester nem várt további sürgetésre a bunker elhagyásához, máris lóhalálában igyekeztek vissza a luxemburgi oldal fenyvesében elrejtett, fehér felderítő járgányukhoz.

– Oké, fiúk – biztatta társait. – Átléptük a határukat, és ezzel történelmet írtunk, vagy ilyesmi. De most már húzzunk el innen, mert ez a hely még a kútásó seggénél is hidegebb! És én szemernyit sem bízom ezekben a krautokban…

Miközben az amik a nedves, csúszós fűben bukdácsolva lefelé igyekeztek a meredek hegyoldalon, sietve, hogy elérjék a járművüket, még mielőtt egészen rájuk sötétedne, egy hátrahagyott, alacsony, szemüveges német híradós osont elő a rejtekhelyéről. Mély, megkönnyebbült sóhaj kíséretében foltos, szürke egyenruhája ujjával letörölgette a verejtéket piszkos, földdel szennyezett homlokáról. Nagyon kívánta a cigarettát, de sem módja, sem lehetősége nem volt, hogy rágyújtson. Részint nyárfalevélként remegő kezével képtelen lett volna megtartani a Wehrmacht kötelékében rendszeresített rákrudat, másrészt mert elfogyott a staubja. Az utolsó szálat azután szívta el, hogy Rausch hadnagytól parancsba kapta, hogy maradjon hátra utóvédként, és a tábori telefonon jelentse az esetleges eseményeket. Több órája volt már, hogy a hadnagy visszavonult megtizedelt, demoralizált ezrede maradványaival. A híradós összeszedte magát, és megpróbálva uralkodni a keze remegésén, megforgatta a tábori telefon fogantyúját.

Tenyeréből tölcsért formált a mikrofon köré, mintha attól tartana, hogy a patakon átgázoló amik meghallhatják:

– Hall engem, uram?– Naná, hogy hallom, maga négyszemű szarházi – hallatszott a

kagylóban Rausch hadnagy ismerős, snapsztól rekedt hangja. – Lehet, hogy agyilag zokni vagyok a magához hasonló idióta bokorugrók miatt, de a hallásommal még semmi hézag. Na, bökje ki Meyer: mi nyomja a lelkét?

– Kérek engedélyt jelenteni, uram! – kezdte a kis híradós a tisztek megszólítására vonatkozó kötelező katonai formulának megfelelően.

De Rausch a szavába vágva belefojtotta a szót:– Ne szarakodjon, ember, hanem térjen a lényegre! Halljam, mit

látott?– Ami gépesített gyalogságot, hadnagy úr. Csak egy felderítő

járművet, de egész csomó lánctalpas páncélos zaját lehetett hallani a patak túloldaláról. Egyértelmű, hogy nagy erőkkel közelednek. Most már visszavonulhatok, uram?

Rausch nem siette el a választ. A híradós augusztus elejétől, a hosszú, véres, vészterhes franciaországi visszavonulás óta szolgált a hadnagy parancsnoksága alatt. Meyer hallhatta, amint a tiszt akkorát sóhajt, mintha a Führer összes gondja az ő vállára nehezedne. Végül Rausch lemondó hangja hallatszott a vonalban:

– Nos, Meyer, tudja, mit jelent mindez, maga sápadt képű, fenyőtobozszaró katonák szégyene?

Meyer nem sértődött meg, mivel tudta, hogy a durva szöveg nem egyéb, mint a tiszt kedélyességének jele.

– Nem tudom, uram, felvilágosítana?– Azt jelenti, maga címeres ökör, hogy a mélyen tisztelt jenkik ma

éjjel, de legkésőbb holnap reggel megkezdik az Aachen elleni támadást, és mi tovább folytathatjuk visszavonulásunkat, hogy mentsük a becses bőrünket. – A tiszt suttogássá halkult hangon fejezte be a mondatot: – Az álomnak befellegzett, Meyer. A nagy és dicső német Wehrmacht elszenvedi végső vereségét.

MÁSODIK FEJEZET

– Uram, vessen egy pillantást azokra a rohadt ribizli-szarókra! – horkant fel Schulze a magaslatokat védő, riadtan menekülő gyalogság felé mutatva. – Az egész anyaszomorító, bokorugró bagázs nyúlcipőt húzott! – Megvető sercintés kíséretében meredt a Királytigris tornyában mellette kuporgó fiatal, szőke parancsnokára. – Azt hiszem, jogos a felvetés, uram, hogy mi a fenét lehet kezdeni egy ilyen beszari bandával?

Von Dodenburg ezredes, a Wotan SS Rohamezred parancsnoka Aachentől öt kilométernyire nyugatra egy sűrű, illatos fenyőerdőben állt készenlétben az egységével. Egy másodpercre sem vette le a tekintetét a síkság felől feléjük rohanó, fejvesztve menekülő gyalogság szakadozott vonaláról. A tisztjük hiába próbálta visszatartani őket. Az Amerikai 7. Hadtest tüzérségi lövegei megkezdték a felmorzsolásukat. Majd rövidesen az amik vadászgépei is csatlakoztak az ősi császári város elleni koncentrált támadáshoz.

– Jól hallottam, hogy beszari bandát mondott, Schulze törzsőrmester? – kérdezte az ezredes olyan halálos hidegvérrel, mintha valami filmet nézne, nem pedig Aachen német védvonalának szétzúzását. – Némi csodálattal konstatálom, hogy a Waffen SS legelitebb egységének rangidős altisztje ilyen kijelentésre ragadtatja magát.

A széles vállú egykori hamburgi dokkmunkás, aki a Wotan kezdetétől együtt harcolt von Dodenburggal Európa valamennyi frontján, obszcén mozdulatot tett, az egyik keze karikába hajlított ujjai között átdugva a másik keze mutatóujját.

– Ez a véleményem erről a visítva inaló varacskosdisznó-kon-dáról, uram – jelentette ki megvetően.

A jóképű, arisztokratikus arcvonású ezredes, aki fekete bőrkabátján egyetlen kitüntetést viselt, a Vaskereszt

tölgyfalombokkal, kardokkal és gyémántokkal ékesített, fekete-fehérre zománcozott Lovagkeresztjét, elmosolyodott. A kemény kék szemekben azonban nyoma sem volt melegségnek.

– Azok a visítva inaló afrikai varacskos disznók, ahogy maga az előbb nevezte őket, kedves Schulzém, német katonák. Ugyanazok az emberek, akik fél Európát legyőzve, az egész fegyverben álló világgal szembeszállva egészen Moszkváig meneteltek. Nincs más bűnük, mint hogy elhitték azt, amit a hadseregünk vezetői finoman a „frontvonal korrekciójának” neveztek. Ejnye-bejnye, Schulze, hogy beszélhet ilyen lekicsinylően a Führer hőn szeretett bokorugróiról?

– Ha kíváncsi a szerény véleményemre, uram, akkor azt kell mondanom, hogy az ön kijelentése is elég cinikus.

Von Dodenburg válaszát elnyomta az 500 kilométeres óránkénti sebességgel elhúzó jenki jabók2 éles süvöltése. A gépek szárnyai mentén dühödt bíborfények sziporkáztak. A menekülő bokorugrók tömege szétszóródott. A piros-fehér nyomjelzős lövedékek tátongó, gyilkos űrt vágtak soraikba. Halottak és sebesültek rogytak össze mindenfelé, karok csapkodtak a levegőbe, a halálsikolyok még a magasba húzó Lightningok motorzúgását is elnyomták. A gépek hirtelen csapásuk sikerén felbuzdulva hintáztak, pörögtek a szürke szeptemberi égbolton.

Az életben maradt bokorugrók, ha lehet, még fejvesztettebben menekültek, átgázolva elesett és sebesült bajtársaik testén, sárba taposva tetemeiket, fittyet hányva a kétségbeesett segélykiáltásokra.

– Figyelem! – vezényelte von Dodenburg ezredes, és megfordulva ellenőrizte harckészültségben álló, fekete egyenruhás legénységét, gallérjukon a csillogó halálfejjel és az SS-rúnával.

Aztán könnyedén kiugrott a tank tornyából, és a bokrok között utat törve kilépett a nyílt területre. Az ágyúzással mit sem törődve terpeszállásban, csípőre tett kézzel nézte az állásuk felé közeledő menekülőket.

2 Jabó: vadászbombázó harci repülőgép.

– Karácsonyfa a szemétdombon – nyögött fel Schulze –, már megint kurva jól állunk!

Kétségbeesése dacára követte parancsnokát a tisztásra, vadul integetve a többi Tigris legénységének, hogy csatlakozzanak hozzá. A harckocsizók hamarosan egyetlen hosszú, csendes vonalat formálva álltak vállukról levett, készenlétben tartott géppisztolyukkal. Az első menekülő bokorugrók már alig néhány méternyire voltak tőlük. Hevesen fújtató mellkassal, sisakjukat és fegyvereiket eldobálva közeledtek, semmi más nem járt pániktól dermedt agyukban, csakis a menekülés! Az első srác odaért hozzájuk. A félelemtől kimeredt szemmel, kócos hajjal, rendetlen öltözékkel, gyors, kapkodó, ólomnehéz lihegéssel.

– Állj! – parancsolt rá von Dodenburg.A kölyök meg sem hallotta, csak botladozott tovább maga elé

nyújtott kezeivel, mint valami világtalan.– Schulze! – bömbölte von Dodenburg anélkül, hogy megfordult

volna.A hatalmas termetű hamburgi csak kinyújtotta a lábát, a srác

belebotlott, és teljes hosszában elterült a földön. Schulze fejbe rúgta, mire a fiú öntudatát vesztve elnyúlt. Ekkorra már tömegével értek hozzájuk a menekülők, megpróbálva áttörni a komor tekintetű SS-katonák kordonját.

– Az amik… – lihegték levegő után kapkodva. – A hegy túloldalán… jönnek az amik…

– Akkor állítsuk meg őket! – mennydörögte von Dodenburg, és továbbra sem vette le szemét a magaslatokról, ahol minden pillanatban várható volt az első amerikaiak felbukkanása.

A fekete uniformist viselő SS-katonák felemelt puskatussal sorra belevágtak a pánikba esett bokorugrók arcába, gyomrába.

– Hé, hagyják abba! – ordította egy hájas képű, őszes hajú bokorugró. – Mi is németek vagyunk…! – Szavai hirtelen elhaltak a száját elöntő forró vértől és a törött fogaktól. A menekülő szétzúzott szájához kapva, nedvesen csillogó, tágra meredt szemmel, a sokkos dühtől és fájdalomtól üvöltve tántorodott hátra. Az egyik fiatal SS-

katona anélkül, hogy lepillantott volna rá, teljes erővel ágyékon rúgta a szöges csizmájával. Aztán egyszerűen átlépett a sárban fetrengő bokorugró felett, és egy pillanattal később már a következő menekülő arcába csapott a fegyvertussal.

A harckocsizók rövidesen felszámolták a riadalmat, és a túlélő bokorugrók ott álltak megszégyenülten, vérző, sebes ábrázattal a sárban fetrengő, nyöszörgő bajtársaik felé fordulva.

Ekkor tűntek fel a hegytetőn az első amerikai Shermanek, mögöttük a jenki gyalogság szoros, ijedt tömegével. Schulze felüvöltött:

– Rajta, perverz banánszopók, ugrás abba az árokba! És moccanni se merjen senki, amíg nem engedélyezem! – kiáltotta fenyegetően lendítve feléjük sonka vastagságú jobb karját. – Különben olyan ökölszendvicset utalok ki nektek, hogy örökre elmegy a kedvetek a lázongástól! Most pedig irány az árok, lekvárfosó bokorugrók! Mozgás!

Több biztatásra nem volt szükség. A német bakák rémült egerek módjára surrantak az esővízzel telt árok felé, melynek végét egy döglött tehén felfújódott hullája zárta el előlük. A dög lábai felfelé meredtek, s úgy nézett ki, akár egy lehorgonyzott ballon. Az SS-harckocsizók futólépésben indultak hatvantonnás acélmonstrumaik felé. A tankok csapóajtói lecsukódtak, a hosszú, csőszájfékes lövegek körbefordultak, a léghűtéses géppuskák pedig az ellenséges tüzérségre irányultak.

Az előretörő Shermaneket fedező zárótűz mind közelebb és közelebb kúszott. Kétszáz méter. Százötven. Száz méter.

– Vigyázni! – recsegte von Dodenburg a parancsnoki tank mikrofonjába. – Mindjárt ideér!

Miközben a bokorugrók a lehető legmélyebbre préselték magukat a vízelvezető árok bűzös iszapjába, az ellenséges zárótűz elementális robajjal elérte az erdőt, melyben a Wotan tankjai rejtőztek. Von Dodenburg egykedvű nyugalommal szemlélte a felrobbanó fákat. Az amik abban a tévhitbe ringatták magukat, hogy csak némi könnyen áttörhető gyalogsággal állnak szemben. Az ezredes a földrengető,

mennydörgő robbanások és a Tigris oldalának csapódó vörösen izzó acélszilánkok dacára is képes volt hűvösen mosolyogni. A magabiztos jenkiket rövidesen kellemetlen meglepetés éri.

Az árokban lapító bokorugrók izzadva, zokogva üvöltöttek félelmükben, miközben gránátszilánkok záporoztak a fejük felett. Meyer érezte, amint felszakad a hasfala, és forró folyadék ömlik végig a lábain. Undorító szag árasztotta el a levegőt.

– Szentséges Isten az égben! – üvöltötte. – Legyen már vége… Kérlek! – És fohásza már a következő pillanatban meghallgatásra talált, mert egy fényes fémdarab tőből leszakította a fejét, ami begördült a patakmederbe.

A mellette fekvő Rausch érezte, amint a gyomra felkavarodik, és a hányadék elönti a száját. Úgy tűnt, hogy a levágott fej zavartalan békességgel szemléli szemüvegén át. Rausch hadnagy hevesen öklendezve rókázni kezdett.

Mire a zárótűz tovahaladt, az erdő fái megteltek leszakadt ágakkal, melyek frissen lemetszett végtagok módjára függtek a fenyőkön. Végül is az ellenség nem fedezte fel őket. Von Dodenburg ezredes pedig egy percig sem habozott. Az amik már egészen kiértek a nyílt terepre.

– Micsoda felséges, isteni látvány, Schulze – kiáltotta fellelkesedve. – Egy teljes felsorakozott jenki ezred, mintha csak díszszemlén lennének, és kétszáz méteren belül nincs semmi fedezékük! – Kilökte a toronyfedél csapóajtaját, letaszította a rajta heverő gránátszilánkokat, aztán előrántotta a rakéta pisztolyát, és fellőtt egy jelzőtöltényt a levegőbe.

A piros rakéta sisteregve száguldott fel a hajnali égboltra, s úgy tűnt, mintha az örökkévalóságig ott akarna függeni, valószínűtlen sziporkázó fényével elárasztva az egész harcmezőt. Aztán az energiája végére érve megindult vissza, lefelé a földre. A Wotan harckocsizó kötelékének harminc lövege erre a jelre várt, amióta csak két órával ezelőtt elfoglalták az állásaikat. A hatalmas, 88 mm-es ágyúk egyszerre léptek akcióba. Az első amerikai század, amely éppen lefelé haladt a lejtőn, egyenesen belefutott a zárótűzbe, és úgy

eltűnt, mintha egy gigantikus ököl söpörte volna félre. A tankjaik még egyre özönlöttek, hiábavaló kísérletet folytatva, hogy útra leljenek, a hirtelen támadt gránáttölcsérek és a khakiruhás hullák halmai közepette.

Von Dodenburg távcsövét a mészárlás színhelyére irányítva egyenesen állt Királytigrise tornyában. Végül szabad kezével kilőtte a második rakétát, amitől az erdő egyszeriben beteges, zöld fényt öltött. A tankok tüzérei azonnal reagáltak, és a jelzésnek megfelelően páncéltörő gránátot csúsztattak a harckocsi-lövegekbe.

A 88-asok újra eldördültek, és enyhén ívelt lőpályán száguldó, fehér fénygolyók indultak a Shermanek felé, pillanatról pillanatra gyorsabban. A jenki tankok vezetői már észrevették, hogy csapdába kerültek, és kétségbeesve igyekeztek kikerülni a páncéltörő gránátokat, de hiába. Több Sherman egymásnak ütközött, amint a vezetőik pánikba estek, de akadt olyan is, amelyik széles sár- és kavicsfelhőt kavarva körbelendült, és egyenesen belegázolt az őt követő gyalogságba, jókora rést vágva az üvöltő amik sorai közt.

Fém csapódott fémhez tompa dörrenéssel. Az élen haladó Sherman hirtelen megtorpant, és 75 mm-es ágyúja úgy hanyatlott le, akár egy agonizáló állat lehulló feje. A mögötte jövőt szintén találat érte. Megremegett, mintha villám csapott volna bele, és sűrű, fehér füst áradt a motorjából. Ördögi kis lángnyelvek kezdték nyaldosni az oldaláról a festéket. Aztán a Sherman egy hatalmas robbanás és vakító sárgás fényvillanás kíséretében eltűnt. Az éppen arra néző SS-katonák már csak egy magányos fogaskereket láttak a tank helyén lassan átrepülni a levegőben. De nemigen volt idejük a csatamező természetfeletti jelenségeinek szemlélésére. A találatot kapott Shermanek többsége azonnal lángra kapott, és rémült legénységük mindent elkövetett, hogy élve kimenekülhessen a ronsonja3

halálcsapdájából.A németek most a gyalogság felé fordították figyelmüket.

3 A 30 tonnás Shermaneket Ronson öngyújtónak csúfolták, mivel találat esetén igen könnyen kigyulladtak.

A 7,62-es géppuskák életre keltek, és zöld-fehér nyomjelzős lövedékek özöne süvített az amerikaiak felé. Néhányan még időben földre vetették magukat, de von Dodenburg jól látta, amint a géppuskagolyók egyre-másra belevágódtak a védtelen testekbe. Mások futva próbáltak menekülni, és rohanás közben érte őket találat. Karjaikat természetellenesen az ég felé nyújtották, gerincüket pedig megfeszítette az elviselhetetlen fájdalom, aztán a sárba vetette őket az irgalmatlan lövedékfolyam. Megint mások a lángoló Shermanek mögött igyekeztek fedezékre lelni, ám itt sem kerülhették el végzetüket, mert a magaslat túloldaláról halk pukkanások vegyültek a csatazajba, amit szinte azonnal követett a 75 milliméteres aknagránátok süvöltése. Egyik gránát a másik után robbant a csapdába esett gyalogság sorai közt. A sűrű, szürke füst végül egészen elfedte a célokat a német tüzérek szeme elől. A géppuskák sorra abbahagyták halálos kattogásukat. Von Dodenburg is fellőtte a „Tüzet szüntess!” jelzést kiadó jelzőrakétát.

Nyomatékul megragadta a parancsnoki tank tornyának csatlakoztatható mikrofonját és sietve belekiáltott:

– Figyelmet kérek! Minden harckocsinak! Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! Hosszú harc elé nézünk, fiúk, minden munícióra szükségünk lesz, amire csak rá tudjuk tenni a mancsunkat!

A toronyban mellette álló, lőportól koromfekete ábrázatú Schulze teli torokból felkacagott:

– Ezt örömmel hallom, uram! Eszerint még akkor is ezt a háborút vívjuk majd, amikor mindannyian már rég a pokol bugyrában leszünk!

Von Dodenburg kesernyés nevetéssel válaszolt:– A pokol bugyrában, Schulze? A Wotan katonáinak alighanem

még a pokol is túl jó hely lenne!

Az amerikaiak félórán belül visszavonultak Belgiumba a magaslatról. A hegyoldalban lángoló Shermanektől és a sáros földön szanaszét heverő, khakiruhás hulláktól eltekintve semmi más nyoma nem maradt annak, hogy megpróbálták német földre tenni a lábukat.

Von Dodenburg sietett a szétzüllött bokorugrókat valamiféle ismét bevethető védelmi erővé újjászervezni. Az elesett amerikaiaktól elszedett fegyverekkel szerelte fel őket, sőt a hullák kifosztására is engedélyt adott, hogy hozzájuthassanak a Hershey rudakhoz, Camel cigihez és egyéb, általuk oly régóta nélkülözött luxuscikkekhez, amelyeknek a jenkik mindig bővében voltak. Aztán visszaparancsolta a bokorugrókat az eredeti magaslati állásaikba. Persze tisztában volt azzal, hogy csak egyetlen módja van annak, hogy a következő amerikai támadáskor ne kezdjenek újra fejvesztve menekülni: a fickóknak jobban kell félniük tőle, mint az ellenségtől. Vagyis példát kell statuálnia.

– Még pedig olyan példát, ami a szart is kihajtja belőlük, Schulze – magyarázta a Wotan rangidős altisztjének. – Ha tőlem berezelnek, akkor inkább hagyják, hogy az amik ellőjék a tojásaikat, de nem mernek velem szembefordulni harc közben.

Megparancsolta, hogy vezessék elé a bokorugrók parancsnokát, egy idősebb, félkarú hadnagyot, akinek sárszennyezte köpenyét öt háborús esztendő érdemrendjei borították.

– Látom, mindenütt megfordult – mondta az SS-tiszt. – Narvikért jelvény, Fagyott Hús plecsni4, Ezüst Sebesülési Érdemérem, Bronz Hadikereszt, Szevasztopolért medália. Hm. De miért nem próbálta visszatartani az embereit, hogy ne futamodjanak meg?

Rausch kifejezéstelen tekintettel meredt a jóképű, fekete egyenruhás SS-ezredesre, aki úgy nézett ki, mintha az imént lépett volna le a Waffen SS egyik toborzóplakátjáról, amelyeket az ember manapság mindenütt ott láthatott a romjaiban heverő Harmadik Birodalomban.

Von Dodenburg türelmesen megismételte a kérdését. A gyalogos hadnagy továbbra sem válaszolt. Lelki szemeit még mindig képtelen volt levenni Meyer fejetlen torzójáról, s az árok fenekén lévő véres víztócsából rámeredő szemüveges fejről. Von Dodenburg felemelt

4 Az 1941-42-es szörnyűséges oroszországi téli hadjáratért adományozott német kitüntetés.

öklével egyenesen a gyalogos tiszt arcába sújtott. A kemény ütés elérte a kívánt hatást. A bokorugró hadnagy megrázta a fejét, mintha transzból ébredt volna.

– Mit mondott? – kérdezte hányadékától keserű, kiszáradt, cserepes ajkakkal.

– Azt kérdeztem: miért nem próbálta megállítani a pániktól megfutamodó embereit?

A bokorugró tiszt vállat vont.Von Dodenburg újra megütötte. Ezúttal még keményebben.

Rausch jobb orrlyukából vékony vérpatak kezdett csörgedezni, szemei pedig megnedvesedtek a fájdalomtól.

– Úgy látszik, magával csak így lehet szót érteni, hadnagy. Feltettem önnek egy kérdést, és választ várok rá. Tehát miért nem állította meg a bandáját?

– Miért? Mindenki tudja, hogy miért, ezredes. Nézzen csak körül – koszos kezével az ezrede túlélői felé intett. – Kiszuperált öregemberek és a Hitlerjugend fiatal kölykei, akiknek még a fenekén van a tojáshéj. Hogy harcolhatna valaki ilyen emberanyaggal? – Megfáradt ábrázatával közelebb hajolt von Dodenburghoz: – Higgyen nekem, ilyen retardált társasággal lehetetlenség háborúzni. A hadseregnek befellegzett, és Németország elvesztette a háborút… – Hirtelen félbe szakította a mondatát, mivel von Dodenburg váratlanul sarkon fordult és faképnél hagyta.

– Schwarz! – bömbölte. – Schwarz őrnagy, azonnal hozzám!Félkarú, sötéthajú adjutánsa őrült fanatizmustól égő szemekkel

verekedte át magát a levegő után kapkodó SS-gyalogság tömegén, akik mind azt lestek, parancsnokuk hogyan csinál sertést ebből a bokorugró disznóból.

– Uram – jelentkezett katonásan vigyázzba vágva magát az őrnagy, mintha csak a Bad Toelz-i Tiszti Akadémia díszszemléjén lennének. – Parancsára megjelentem!

– Kerítsen egy kötelet, Schwarz, és lógassák fel ezt a tisztet! Bűnösnek találtatott hazaárulás, ütközet során tanúsított gyávaság, a

harci morál bomlasztása és a megadásra való buzdítás bűntettében. Az ítélet: kötél általi halál. Azonnal végrehajtandó!

– Uram!A bokorugrók lélegzete is elállt a borzalomtól. Rausch arca

azonban ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint eddig. Belenyugvással fogadta sorsát, mintha mindvégig csakis erre várt volna.

Rausch teste öt perccel később már a legközelebbi fán függött. Nyelve kilógott bíborvörös szájából, szemei kidülledtek üregükből, kopott szürke nadrágját összenedvesítette, amikor az elviselhetetlen fájdalomtól kiürítette a hólyagját. Nyakába hevenyészett táblát akasztottak a következő felirattal: „Gyáva hazaáruló voltam. Azt kaptam, amit megérdemeltem. Sorsom szolgáljon intő figyelmeztetésül minden áruló és katonaszökevény számára.” A kimeredt szemű bokorugrók rémülten néztek fel a reggeli fényben enyhén hintázó korábbi parancsnokukra. Von Dodenburg még végigmérte őket egy utolsó pillantással. Kezdte remélni, hogy most már talán összeszedik magukat, és kitartanak, bármit is vessenek be ellenük az amerikaiak. De végső soron az ember sohasem lehet egész biztos a dolgában.

– Csak azért, hogy távollétemben is nyugodt lehessek a töretlen harci moráljukat és a hazafias érzelmeiket illetően, felhatalmazom Krause tisztinövendéket, hogy a lázadásszítókat és árulásra buzdítókat helyben agyonlövesse – azzal egy sovány kadétra mutatott, akinek tizenhét éves kora ellenére már ott díszelgett fekete zubbonyán az Első Osztályú Vaskereszt és az Ezüst Sebesülési Érdemérem.

Krause szélesen elvigyorodott és jelentőségteljes mozdulattal rácsapott Walther pisztolyára. Von Dodenburg pedig így folytatta:

– Természetesen biztosra veszem, hogy már mindnyájan belátták eddigi gyáva magatartásuk tarthatatlanságát, és soha többé nem hagyják, hogy az átkozott jenkik a Reich szent földjére tegyék a

mocskos lábukat – azzal sarkon fordulva, teli tüdőből odakiáltott elszánt arccal várakozó veteránjainak: – Harckocsira!

A Wotan fekete ruhásai a háborús hónapok, évek során begyakorolt mozdulatokkal könnyedén felpattantak páncélos járműveikre és elfoglalták helyüket.

– Motorokat melegíteni! – vezényelte von Dodenburg széles kört leírva kezével.

Schulze odanyújtotta neki a védőszemüvegét. Miközben az ezredes a helyére igazgatta, a szétlőtt erdő szélén álló tankok 700 lóerős motorjai életre keltek, s a kettős kipufogókból méteres, bíborvörös lángnyelvek lövelltek elő. A levegőt betöltötte a benzin maró bűze.

– Indulás! – kiáltotta von Dodenburg, megragadva a toronygyűrű peremét, amint a Királytigris éktelen dübörgéssel megindult előre.

Mögötte pontos követési távolsággal ott sorakozott a többi hetventonnás monstrum. A bokorugrók nem győztek félretakarodni az útjukból, de a széles acél lánctalpak még így is beterítették őket sárral meg törmelékkel. Von Dodenburg ezredes azonban már ügyet sem vetett rájuk. Kemény, megkeseredett tekintetével a messze távolban fénylő, kerek templomtornyot kereste. Az aacheni katedrálisét, ahol Németország dicsőséges atyjának, Nagy Károlynak, a határvárost alapító frank hősnek a csontjai pihentek. És most az ő városa, ez a minden német számára szent hely állt az Amerikai Hadsereg útjában. Von Dodenburg lelkében újra a régi lelkesedéssel lángolt fel a német ügy jogosságába vetett hite. Pedig a háború ötödik évébe érve kezdte azt hinni, hogy ezt a lángot immár teljesen kioltották a Harmadik Birodalom korrupt, defetista irányítói. Most mégis ugyanazt érezte, mint ifjú hadnagyként, 1940 nehéz, győzedelmes esztendejében, amikor úgy tűnt, senki és semmi sem képes megállítani a feléledt, újjászületett Németországot Európa legyőzésében, s abban, hogy egy új, nacionalista-szocialista hitvallást kölcsönözzenek a vén, megfáradt kontinensnek.

Miközben a Wotan harci alakulatának ifjú veteránjai a parancsnokuk mögött felsorakozva a Führer utasításának

megfelelően a város felé dübörögtek tankjaikkal, Kuno von Dodenburg keserű esküvel fogadta meg magában, hogy ha rajta múlik, ellenséges katona sohasem teszi be a lábát a Szent Aachenbe.

HARMADIK FEJEZET

– Heil Hitler!Az aacheni főhadiszállás betört ablakánál álló, az SS fekete

rendőrtábornoki egyenruháját viselő, magas, sovány férfi egyáltalán nem reagált az új hitleri üdvözlésre, amely – a kudarcba fulladt júliusi merénylet5 óta – mindenki számára kötelező volt a Wehrmacht kötelékében.

Von Dodenburg ezredes kérdő pillantást vetett a jobbján álló Schwarz, majd a balján álló Schulze felé. Schulze csendesen megkopogtatta a jobb halántékát, mintha a rendőrtábornok hallgatását Donner közismert őrültsége újabb bizonyítékának tekintené.

– Szóval maga szerint sincs ki a négy kerekem, törzsőrmester? – kérdezte fakó hangon Donner anélkül, hogy megfordulva szembenézett volna a Wotan három katonájával. A derű legcsekélyebb jele nélkül felkacagott. – Ne zavartassák magukat. Igazán illusztris társaságban vagyunk, minden idők legnagyobb hadvezérét6 is beleértve. Végtére is ki más vállalhatná el egy Aachenhez hasonló hely védelmét, amely nem más, mint egyenes út a mennyországba – jobban mondva a pokolba –, mint egy őrült?

Von Dodenburg előtt csak most vált világossá, hogy a tábornok figyelmét nem kerülte el Schulze tiszteletlen mozdulata. Egy kis tükörből leste őket, ami az előtte lévő ablakkeretre volt felakasztva.

– No, lám, kedves ezredesem, hát kiszúrta az én kis trükkömet, mi? Nekem elhihetik, felettébb hasznos egy kis óvintézkedés a Harmadik Birodalomban 1944-ben. Egyáltalán nem hátrány tudni, hogy mi történik a hátunk mögött. Nem ártanak az efféle

5 Az 1944. júliusi Staufenberg-féle elvetélt összeesküvést kísérlet.6 Szatirikus hivatkozás Hitler történelmi géniuszára.

elővigyázatosságok – folytatta Donner, miközben lábát előrelendítve rálépett a padlón egy rézgombra. A következő pillanatban egy üvegszerű, áttetsző, nagy fal zuhant alá a mennyezetről, áthatolhatatlan akadályt képezve a három katona és az ablaknál álló férfi között. – Golyóálló üvegfal, uraim – közölte Donner, vidáman mulatva a döbbent arcokon. – Jó kis trükk, ami rendszerint nagy hatást gyakorol a látogatóimra, megkönnyítve, hogy kedvezőbb benyomást alkothassanak egy magamfajta jóképű bunkóról.

Miközben ezt mondta, hirtelen megfordult, és von Dodenburg elszörnyedve kapkodott levegő után. A tábornok ugyanis valóságos megcsonkított szörnyeteg volt: a fél arcát szétlőtték, élénkrózsaszín szemgödréből egy üvegszem meredt rájuk mereven, pislogás nélkül. Szája ajak nélküli, bíborpiros vonal volt csupán, melyből ragyogó vörös műanyag ínybe ágyazott, nagy műfogak lógtak ki. Gránát roncsolta karján fonnyadt fekete karomként csüngött le a keze. Donner a szétroncsolt arcára mutatott ép kezével:

– Negyvenkettő, Ukrajna, uraim. Egy partizán rajtaütés nyomai. Abban az évben negyvenezer Iván füstölgött el a kéményen.7 Hogy megérte-e? Erősen kétlem. Olyan szörnyeteggé rútítottak, hogy a feleségem hisztériás rohamot kap, amikor elhatalmasodik rajtam az ocsmány férfiúi gerjedelem és rákényszerülök, hogy emlékeztessem házastársi kötelességére.

Von Dodenburg ezredesnek nem kis nehézséget okozott, hogy összeszedje magát.

– Von Dodenburg ezredes, szolgálatra jelentkezem – vakkantotta a hagyományos formula betartásával. – A Wotan Rohamezred az ön parancsára vár. Létszámunk ezerötszáz fő. Harminc Tigris bevetésre készen, és további páncélgránátos egységek érkeznek gyalogosan Duerenből, uram!

Donner tábornok „Pihenj!”-t intett nekik, és néhány pillanatig kedvtelve méregette a jóképű, fiatal SS-tisztet, mielőtt megszólalt.

7 SS-szleng a koncentrációs táborok krematóriumaira.

– Sokat hallottam a Wotanról. Még mi, a hátsó védelmi alakzatokban küzdők is érdeklődtünk valamelyest a maguk fajta frontdisznók iránt. Eben Emael 40-es elfoglalása nagy hőstett volt – bár a hírszerzésem jelentése szerint azóta sajnos már az is a jenkik kezére került. Aztán a Bug folyón történt meglepetésszerű átkelés 41-ben, a Barbarossa8 kezdetén szintén nagy húzás volt. Oroszország, majd még ugyanabban az évben Monte-Cassino. Mind-mind jelentős harci teljesítmény. Nem csodálom, hogy a Wotan kiérdemelte „a Führer tűzoltóbrigádja” elnevezést, és mindig odavezényelik, ahol a legnagyobb a vész.

– Semmiben sem különbözünk a többi alakulat egységeitől, uram – válaszolta von Dodenburg, Schwarz egyetértő bólogatásától kísérve. – Nekünk is ugyanakkora a lelkesedésünk. Legfeljebb az embereim rendelkeznek jóval nagyobb tapasztalattal, mint a másik SS-egységeké.

Donner mereven az ezredes felé fordult, és von Dodenburg most láthatta, hogy a nyomorék férfi testét valamiféle fémfűző tartja a patyolattiszta fekete uniformis alatt.

– Kedves ezredesem, ha tudná, mennyi marhaságot hallottam összehordani az SS harci szelleméről. Csakhogy én magas ívben szarok az SS szellemére!

Schwarz, a fanatikus náci, aki annak idején kis híján beleőrült, amikor fény derült félzsidó származására, döbbenten bámulta. Ám a rendőrtábornok zavartalanul folytatta:

– E háború ötödik esztendejébe érve köztük is vannak ugyanolyan jók és ugyanolyan gonoszak, valamint ugyanolyan korruptak, illetve lojálisak, mint a nemzet egyéb részeiben.

– Korruptak, uram? – kérdezett rá von Dodenburg, kerülve Donner üveges tekintetét.

– Engem hiába próbálnak ámítani, ezredes! Lehet, hogy nincs ki mind a négy kerekem, de nem vagyok teljesen hülye. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy milyen rohadt rendszerben élünk. Július

8 Barbarossa hadművelet, a Szovjetunió inváziójának fedőneve.

óta egyértelművé vált előttem, hogy menthetetlen a helyzetünk. De mint tudják, még a fekete elit soraiban is sok olyan fickó akad, akiket azért fizetnek, hogy beárulják hadseregbéli barátaikat, bajtársaikat, vagy ha kell, akár az egész nemzetet, csak hogy ezen az áron menthessék a drágalátos irhájukat meg a pozíciójukat. – A keserű hangsúly egyszerre úgy eltűnt fémesen zengő hangjából, mintha összefoltozott arcához és testéhez hasonlóan ez is a berlini katonaorvosok mesterséges alkotása lett volna: – Nem véletlenül érdeklődtem a Birodalmi Belbiztonsági Irodánál9 az egységükről, von Dodenburg. Tudja, kedves ezredesem, nem semmiért töltöttem rendőrtisztként az életem nagy részét – összezsugorodott fekete karmával rákoppintott az íróasztalán fekvő papírokra, majd megnyomta a gombot, ami hangos zúgással visszahúzta a biztonsági falat mennyezeti rejtekébe. – E dokumentumok tartalmazzák mindazt, amit tudni érdemes önről meg az embereiről.

– Hallhatnánk röviden összefoglalva, uram?– Miért ne? Az emberei képzett gyilkosok alakulata, és a

bajtársaikon valamint az ezredükön – a Wotanon kívül – senkihez sem lojálisak. – Élesen von Dodenburgra pillantott: – Egyetlen hézagot találtam az információk között. Maga kihez lojális, ezredes?

Schulze lélegzetét visszafojtva és a nyakában függő Schmeisser géppisztolyát szorosan markolva várta a fejleményeket. A júliusi összeesküvés óta kinevezte magát a parancsnok nem hivatalos testőrének, és erre az elővigyázatosságra nagyon is szükség volt a tetves informátoroktól és Gestapo-ügynököktől nyüzsgő Németországban. Elég volt egy nedveset szellenteni, amikor a Führerről rosszat mondott valaki, és az illető arra eszmélhetett, hogy valamelyik bűzös Gestapo-pincében örökre kiszorítják belőle a bélgázokat egy nyakára hurkolt zongorahúrral. Nem lenne jó, ha a jóképű parancsnoka beletenyerelne valamibe ezzel a szörny kinézetű rendőrrel.

9 A berlini SS főhadiszállása.

– Hogy kihez vagyok lojális? – visszhangozta von Dodenburg. – Nos, elsősorban a Wotan katonáihoz, s aztán Németországhoz.

Donner kékes színű szájának vonala mosolygásra emlékeztető grimaszra torzult.

– Helyes, von Dodenburg, ilyesféle válaszra számítottam magától. Remek. Jómagam is hasonló megfontolásból vállalkoztam önként erre a tisztségre. Ez az áldott katolikus Aachen, Nagy Károly városa – Németország szíve, nem a Nemzeti Szocialista Németországé, hanem egész Németországé. Ha az amik kezébe kerülne, rövid időn belül az ország többi része is követné. Mégpedig két okból: egyrészt azért, mert a Reich kapuja nyitva állna az ellenség előtt, másodszor pedig ennek a vereségnek a lélektani hatása biztosan megtörné a lakosság ellenállását. Ezért Aachennek németnek kell maradnia! – Aszott karmával von Dodenburg felé bökött, amitől a fiatal tiszt érezte, hogy tarkóján feláll a szőke haja: – Rám, önre és a Wotanra vár a feladat, hogy ez biztosan így történjen. Most pedig térjünk a lényegre!

A hatalmas falitérkép köré csoportosulva igyekeztek figyelmen kívül hagyni az immár a város külkerületeit romboló zárótűz süvöltő mennydörgését, és a rendőrtábornokra koncentráltak, aki nekilátott, hogy tájékoztassa őket a helyzetről:

– Aachen éppen az Amerikai Első Hadsereg útjában áll. Parancsnoka, az ami Hodges három hadtestet vont össze a Reich határán Belgiumban és Hollandiában, itt, itt és itt – megfeketedett karmával a térkép megfelelő pontjaira bökött. – A legvalószínűbb, hogy ezen a nyiladékon át próbál betörni a Hetedik Hadtesttel – ami egy Collins nevű jenki tiszt irányítása alatt áll. Az értesüléseim szerint Lightning Joe-nak, vagyis Villám Joe-nak hívják. Az Aachent védelmező erőinket figyelembe véve a jó Collins tábornoknak nem lesz túl nehéz dolga, ha igazolni akarja becenevét.

Mély lélegzetet vett, a többiek hallhatták, amint a levegő végigzihál roncsolt tüdején.

– Eddig ugyanis lényegében egyetlen elit hadosztállyal rendelkeztem Aachen védelmében, von Schwerin 116. Páncélos Divíziójával, odakinn a keleti erdős területen. Joggal kérdezhetik, mit keres egy páncélos hadosztály az erdőben. Nos, a válasz igen egyszerű: von Schwerinnek mindössze tíz harckocsija maradt a franciaországi összeomlás után, viszont igen jól képzett és gyakorlott legénység felett rendelkezik. Sajnos ugyanezt bajosan lehetne elmondani a nyugaton állomásozó erőimről. Három „gyomorezred” tartja azt a részt, valamint egy orr-fül- meg négy erődítményezred.10

Más szóval ágyútöltelékek – mosolygott a rendőrtábornok. – De remélhetőleg tűrhetően kitartanak majd, mivel egy méter vastagságú vasbeton bunker van előttük, mögöttük pedig egy század láncos kutya11, akik készek felhúzni őket a legközelebbi fára, amennyiben elvesztenék hazafias lelkesedésüket.

Elfordulva a térképtől végighordozta tekintetét a három SS-katonán.

– Ami pedig önöket illeti, von Dodenburg, a harci egységét mozgó tartalékként szeretném megtartani, legalábbis a páncélgránátosai megérkezéséig. Mindig azt az aacheni frontszakaszt kell kisegíteniük, amelyik váratlan nyomás alá kerül. Aztán, ha az amik totális támadást indítanak, úgyis mindenütt áttörik a frontvonalunkat, nekem elhihetik. Ezt azonban addig szeretném késleltetni, amíg csak lehetséges. Ha elfoglalták a kijelölt állásaikat, lenne néhány különleges feladatom az egységük számára.

– Mégpedig, uram?Donner nem kapkodta el a választ. Helyette a hüvelyk- és

mutatóujjával felnyúlt, és szabályosan kinyomta az üvegszemét. A mögötte lévő mély üregben vöröses, nyálkás anyagot lehetett látni. Von Dodenburg alig tudta visszafojtani az undor kitörését, amikor

10 Tartalékos gyalogosok, felderítők és túlkoros, fizikailag alkalmatlan, másodosztályú gyalogság.

11 Katonai rendőrök, akik félhold alakú táblát viseltek láncon a nyakukban.

Donner hozzálátott megtörölgetni az üvegszemet egy patyolattiszta selyemzsebkendővel.

– Vér és nyálka – magyarázta könnyedén a rendőrtábornok –, időnként összegyűlik, ezért rendszeresen ki kell tisztítanom. Van még néhány ennél is jóval gusztustalanabb feladat, amelyeket a szállásom magányában vagyok kénytelen megoldani. Ezek a sebészkés azon nyilvánvaló következményei, amelyektől a természet képtelen önállóan megszabadulni.

Hanyag eleganciával visszacsúsztatta a helyére az üvegszemét. Von Dodenburg most már kezdte érteni a súlyos sebesüléseket szenvedett tábornok kellemetlen szagának okát.

– Hol is tartottam, von Dodenburg?– Bizonyos különleges feladatokat kívánt ránk bízni – vágta rá

rekedten, elképzelve, miként nézhet ki a férfi teste a makulátlanul tiszta egyenruha alatt, és érezte, amint a puszta gondolattól felkavarodik a gyomra.

– Nos, igen. Azt akarom, hogy takarítsák ki a várost.– Takarítsuk ki, uram?– Pontosan, mivel jelenleg véresen szörnyű állapotok uralkodnak

Aachenben. Mint nyilván maguk is tudják, a város lakossága csaknem száz százalékig feketékből12 áll. Mármost a pápa és az ő meleg testvérei13 arra bátorítják a nyájukat, hogy nyugodtan maradjanak csak a városban.

– Legjobb tudomásom szerint személyesen a Führer adott parancsot a civil lakosság evakuálására, uram.

– Úgy, ahogy mondja. És mit gondol, kik távoztak elsőként a városból, itthagyva csapot-papot, a lakosságot meg a talpnyaló, maszturbáló egyházfiakat, hogy mindenki azt csinálhasson, amit akar? Természetesen a mi rettenthetetlen SA-beli bajtársaink, akik elsődleges feladata a kiürítés levezénylése lett volna! A lelépésben éppen bátor vezetőjük, Schmeer körzetvezető járt az élen, aki

12 SS-értelmezés szerint katolikusokból.13 Itt a katolikus papság.

jelenleg az innen ötven kilométernyire lévő Köln biztonságos vendégszeretetét élvezi. De istenemre mondom, nem sokáig!

Schulze hirtelen felvihogott:– Tipikus aranyfácános viselkedés, tábornok úr – horkantotta, a

bakáknak az aranyzsinóros SA-vezetőkre kitalált gúnynevét használva. – Ezek a veszély legcsekélyebb jelére elérkezettnek látják az időt a költözésre, és kereket oldanak. Úgy elröppennek, akár a madarak.

Donner oly mereven bólintott, mintha forradásos nyakát rugó mozgatná.

– Abszolút igaza van, törzsőrmester, de nem ajánlatos túlzottan belemélyedni az efféle nagyszájúskodásba, mert egy szép napon még valaki bevarrhatja a bagólesőjét!

Schulze széles vigyora lehervadt az ábrázatáról. Tudta, hogy a Donner-féle emberekkel jobb nem tréfálkozni.

– Szóval a szentéletűek áldásos agitációjának eredményeként az úgy hetvenezer főnyi, Aachenben maradt lakosság beásta magát a romok közé meg az óvárosi pincékbe, hogy ott várjanak az ötórai teára érkező amik bevonulására. Ráadásul ezek az átkozott, saját nemi szervükbe szerelmes fekete varjak a nyájuk mögé bújva próbálnak rám nyomást gyakorolni a katolikus Aachen nyílt várossá nyilvánítása érdekében. Csakhogy von Dodenburg, az efféle trükköknek Degenhardt Donner tábornok nem szokott bedőlni! Épp ezért az első feladatuk nem más, mint az óvárosnak a polgári lakosságtól való megtisztítása. Elvégre csupa haszontalan szájról van szó, amelyeket táplálnunk kellene.

– És ha nem akarnak elmenni, uram?Donner szája szörnyű mosolyfélére húzódott:– Olyan kifejezés, hogy „nem akarnak”, nem létezik a

szótáramban, kedves ezredesem. Erre a problémára igen egyszerű a megoldás – mondta meghúzva egy képzeletbeli ravaszt a mutatóujjával. – Elvégre totális háborút vívunk, ha hihetünk a mi Mérges Kis Törpénknek.14 Ukrajnában is lepuffantottuk a

14 Göbbels propagandaminiszter háborús gúnyneve.

haszontalan szájakat, vajon ki tart vissza minket attól, hogy a Szent Aachenben is ugyanezt tegyük?

– Senki, uram – válaszolta von Dodenburg erőtlenül.– Remek, akkor azt hiszem, mindent meg is beszéltünk. Lássanak

hozzá, von Dodenburg ezredes!

A törmelékkel borított, romos utca, amely még egyre füstölgött a reggeli ágyútűztől, egészen üres volt, két öregasszonytól eltekintve, akik kopott, fekete ruhájukban egy elhagyatott szénraktárt fosztogattak.

Schulze hátratolta méretes fején a sapkáját és felsóhajtott:– Buxtehude fő kurvájára, már megbocsássanak az urak a

helytelen német kiejtésemért, de szerintem ez az itteni tábornok úgy nézett ki, mint maga a mocskos sátán!

Von Dodenburg ezredes gondterhelten bólintott. Tekintetét egy olyan plakát feliratára meresztette, amilyet mindenfelé látni lehetett az utóbbi hetekben: „Vigyázz, az ellenség éberen figyel!” A kép egy hallgatózó kémet ábrázolt, de a rajzolt figura valahogy szörnyen emlékeztetett Donner szétroncsolt arcára.

– Talán igaza van, Schulze – válaszolta végül. – De ha a sátán is, akkor is követnünk kell, akár a pokolba is. – Emeltebb hangon és növekvő önbizalommal folytatta: – Mert ha Donner tábornok a sátán, akkor azt szeretném, ha a mai Németország tele lenne hozzá hasonló, harcra kész ördögökkel. – Helyére rántotta vállára vetett Schmeisserét és hozzátette: – Rajta, uraim, lássuk, sikerül-e elzavarni innen ezeket a szaros civileket!

NEGYEDIK FEJEZET

Aachen haldoklott. Miközben a délutáni bombázást végrehajtó kétszáz repülőerőd hűvösen fenséges kötelékbe rendeződve visszafelé repült angliai támaszpontjaira, von Dodenburg „vadászkommandója” élén lassan behatolt a szétrombolt ősi városba, hogy megkezdje a civilek elűzését. Amint a füst lassan oszladozni kezdett, úgy tárult fel előttük Aachen a maga puszta, szörnyűséges, borzasztó valóságában. Egész háztömbök váltak romos, bombatölcsérek százaitól elborított törmelékhalmazzá, groteszk módon át- meg átfűzve a lerombolt épületek vöröslő, megcsavarodott vasgerendáival. Ám nem is annyira a kibelezett, ablak és tető nélküli épületek vagy a törmelékhalmaz-hegyek ragadták meg a hulladékkal borított utcákon átvonuló vadászkommandó tekintetét, amint a kiégett külvárosi házakból folyamatosan lefelé hulló mocsok és hamu szűrésére szájuk elé kötött zsebkendővel lépdeltek, hanem a halottak, amelyek mindenütt ott voltak.

– Szent szalmazsák! – fakadt ki Schulze, miközben átvezette szakaszát az emberi roncsok között. – Olyan ez a hely, akár egy undorító mészárszék!

– Jó propaganda a fekete disznóknak – dörmögte az orra alatt a helyettese, a féllábú Matz őrmester. – Jobban tették volna ezek az idióták, ha idejében elhúzzák innen a csíkot, amikor parancsba kapták! – Az ép lábával nagyot rúgott egy fejbe, amin még mindig rajta volt a fehérre festett civil sisak. A fej úgy pattogott tova, akár egy futball-labda, végül begurult egy bombatölcsérbe.

Az őrmester szavai mély, mennydörgésszerű hangba fulladtak, amely a megtörő hullámveréshez hasonlított, és sűrű, szürke, fojtogató porfelhőbe burkolózva, hosszan elhúzódó robaj közepette leomlott a közvetlenül előttük lévő fal. Téglák sokasága hömpölygött feléjük az úton, mire a vadászkommandó tagjai ösztönösen

félreugrottak. Az életük múlt rajta, hogy ezt tették, mert a következő pillanatban egy vad, élesen kelepelő géppisztolysorozat söpört végig ott, ahol az imént álltak.

Schulze késedelem nélkül reagált. Szinte vakon elhajított egy krumplinyomót abba az irányba, amerről a váratlan támadás érkezett, az emberei pedig csípőből tüzelve rohantak jobbra-balra, fedezni az alakzat szárnyait.

– Az amik! – kiáltotta. – Az amik betörtek az óvárosba!Ám Schulze törzsőrmester tévedett. A támadóról rövidesen

kiderült, hogy egy alacsony, erős állkapcsú német férfi, üveggolyóként kidülledő szemekkel, és olyan hosszan lecsüngő mancsokkal, hogy egész a térde alá értek. A fickó barna, SA-őrnagyi egyenruhát viselt, hájas mellkasa rogyadozott a régi háborús plecsniktől.

Matz úgy képen törölte a férfit, hogy a meglepett Schulzét kis híján leverte a lábáról.

– Csak egy lekvárszaró aranyfácán – közölte az őrmester. – Odaát rejtőzött, a mögött a szétbombázott kémény mögött, arra készülve, hogy újra ránk lőjön. – Matz ismét behúzott neki ökölbeszorított kezével. Az őrnagy húsos ajka felhasadt, műfogsora kicsusszant a szájából, melynek sarkából kibuggyant a vére.

– Egyelőre eleget kapott, Matzi – szólt rá a barátjára Schulze. – Adjunk neki lehetőséget, hogy kimentse magát, ha tudja. Na, ki vele, koszos aranyfácán, halljam: mit keres itt, és miért lőtt ránk?

– Mert civileknek néztem magukat – dadogta az erős állkapcsú SA-őrnagy. – Csupán idegi reakció volt részemről – megtörölgette véres száját. – Mi másért lőnék a bátor katonáinkra? Csak attól féltem, hogy a civilek elszedik tőlem…

– Mit szednének el? – förmedt rá Schulze.Az aranyfácán elbizonytalanodott, mire Schulze odabiccentett

Matznek. A féllábú altiszt brutális ökölcsapása pontosan orrba találta az SA-őrnagyát. Faágszerű reccsenés hallatszott, és a tiszt hátratántorodott. A szeméből patakzó könnyek összekeveredtek a szétzúzott orrából ömlő sűrű, vörös vérrel.

– Nyomás, majomfing! Vagy kiköhögi, ami a bögyét nyomja, vagy öt percen belül alulról szemléli az újkrumpli növekedését! – fenyegette meg Schulze.

Az SA őrnagya kínzó fájdalmai ellenére sietett a válasszal.– Én nem tartottam a többiekkel, amikor Schmeer parancsot adott

az evakuációra. Túl sok érdekeltségem van itt Aachenben… Ráadásul a lányaimat sem hagyhattam hátra csak úgy, a konvojban nem lett volna elég hely számukra.

– Lányokat említett? – szakította félbe Schulze. – Lányokat?! – kérdezte jelentős pillantást vetve a szakasz hirtelen érdeklődni kezdő többi tagjára. – Bögyös és egészen seggig érő lábú lányokat?

A hájas SA-őrnagy bólintott.– De hát hol vannak, ember…?! Bökje már ki, hogy hol?! –

robbant ki Schulzéból a kiáltás.Az őrnagy vértől szennyes mutatóujjával az imént leomlott fal

maradványaira mutatott, és nyomorúságos ábrázattal nyögte:– Ez alatt. Korábban itt volt az SA főhadiszállása… Ezt a helyet

erősítettem meg magamnak meg a lányoknak, hogy…– Nyomás, fiúk, ne vesztegessük a drága időt! – vágott közbe

Schulze izgatottan, várakozástól felcsillanó szemmel. – Már a hölgyek puszta gondolatától elmúlik a sántításom! Igyekezzünk és vessünk egy pillantást ennek a gazembernek a szerelmi fészkére!

Ám a Wotan harci alakulatának Aachen hátramaradt civil lakosságának evakuálására irányuló próbálkozása korántsem járt mindenütt ilyen örömteli sikerrel. Von Dodenburg és Donner óvatosan haladt a füstölgő romokkal borított utcákon egy VW terepjáróval, amikor olyan hangok szűrődtek feléjük, amelyek arról árulkodtak, hogy korántsem lesz olyan egyszerű az evakuációs terv végrehajtása. A távoli hang eleinte nem volt több, tompa, érthetetlen, monoton morajlásnál.

– Mi lehet ez? – vakkantotta Donner.– Fogalmam sincs, tábornok, de mindjárt kiderül. Nagy nehezen

megfordult a Volkswagennel a keskeny, törmelékborította utcán, és a

hangok felé vette az irányt, amelyek lassanként száz rekedt torokból kántált három szóvá kezdtek formálódni: „Leállítani a kiürítést!”

A VW bekanyarodott a sarkon és hirtelen lefékezett. Ott állt előttük Schwarz és Krause tisztnövendék, valamint a felsorakozott második vadászkommandó, farkasszemet nézve a sikoltozó nők csapatával. Voltak köztük csúnya, sötét ruhás, kövér háziasszonyok, de egyszerű, alultáplált, sápadt arcú, éretlen lánykák is, akiknek fejletlen, alig bimbózó keble átsejlett agyonmosott ruhájuk elvékonyodott anyagán, sőt még apácákat is lehetett látni a tömegben nagy fehér fejdíszükkel – von Dodenburg még jól emlékezett rá, hogy gyerekkorában „fehér hattyúknak” hívták őket. De akadtak itt kopott, fekete kabátos nagymamák, sőt még lucskos, szürke egyenruhás, katonai segédszolgálatos nők is. Valamennyien torkuk szakadtából, hisztérikusan rikoltoztak.

Von Dodenburg kiugrott a kocsiból és odarohant Schwarz törzsőrmesterhez:

– Mi az ördög folyik itt, Schwarz?Schwarz feléje fordult és a fejek felett átkiabálva válaszolt:– Nem engednek tovább bennünket. Próbáltuk megtisztítani az

utcát, de egyszerűen nem akarnak továbbengedni. – Arcát az ezredes felé fordítva szemléltette a helyzetet. A képe. jobb oldala úgy végig volt karmolva, hogy a pofacsontjáról egész az állkapcsáig dóit belőle a vér: – Az egyik szuka műve!

A hisztérikus kántálás egyszer csak hirtelen elcsendesedett. A nők észrevették az autóban ülő Donnert. Sokan közülük levegő után kapkodtak a férfi szörnyen elcsúfított arca láttán. Aztán valamelyikük visszanyerte a hangját és vadul felüvöltött:

– Szent Atyám, ő is itt van, az a sátáni Donner! Ő is eljött személyesen!

Az izzadt, kipirult arcú nők első sora szétvált, és egy hosszú palástot és püspöki fejfedőt viselő, hájas, borostás arcú pap jelent meg a higgadtan várakozó SS-katonák és a nők közötti területen. A püspök aranykeretes cvikkerét tapogatva, a torkát köszörülve állt.

Donner megelőzte a tétovázó papot és rákérdezett:

– Mit akar, maga átkozott fekete varjú?– Nem beszélhet ilyen tiszteletlenül a szentatyával, maga

istenverte ördög! – kiáltott rá dühösen az első sorból egy fekete, özvegyi ruhás asszony.

A kövér pap felemelte puha, pufók kezét, hogy elhallgattassa, és felnézett a magas SS-tábornokra.

– Bocsásson meg a gyermekeimnek, tábornok úr – kérte alázatosan. – Ők mindössze annyit kérnek, hogy hagyják békén őket. Azt szeretnék, ha itt maradhatnának az otthonukban, vagy ami még megmaradt belőle.

Donner azonban rá sem hederített a papra. Üveges tekintetét valahová a feje feletti, távoli horizontra függesztette:

– Először is ezek a nők nem a maga gyermekei, hanem német állampolgárok, a bajtársaink, akik mint jó nemzeti szocialista hazafiak engedelmességgel tartoznak a Reich törvényeinek. Másodsorban viszont haszontalan, éhes szájakat jelentenek számunkra, ezért haladéktalanul el kell távolítanunk őket a városból.

– De uram! – vágott közbe a pap esedezve, miközben előrelépve könyörgőn emelte fel izzadt karjait, mintha az SS-tábornok fényes, magas szárú csizmája elé akarná vetni magát.

Donner a lovaglóostora hegyével taszította el magától a papot.– Tűnjenek a szemem elől, pópa!– Ragaszkodnom kell a kérésemhez, tábornok úr. Nem tehetik ki a

nyájamat ilyen szörnyűségnek.– Schwarz! – kiáltotta Donner, elengedve füle mellett a pap

könyörgését. – Tartóztassák le ezt az átkozott, károgó fekete varjút, mert már kezd nagyon az agyamra menni!

– Uram!A félzsidó származású SS-törzsőrmester, aki a katolikus egyház

iránt ugyanolyan elvakult gyűlölettel viseltetett, mint a saját népe iránt, rezzenéstelen arccal lépett előre. Felemelte fekete kesztyűs műkezét, és a pap arcába vágott vele. A püspök hátratántorodott, cvikkere a porba hullott. Schwarz szöges csizmájával széttaposta és felüvöltött:

– Krause tisztnövendék, azonnal vessék börtönbe ezt az embert!Mindenre elszánt düh moraja visszhangzott végig a nők sorain. A

tömeg megindult előre. Donner visszahőkölt.– Tartóztassa fel őket, von Dodenburg! – kiáltotta, megriadva az

asszonyok tekintetéből sugárzó leplezetlen utálat láttán. – Adjon tűzparancsot az embereinek!

– De tábornok, ezek német nők! – tiltakozott az ezredes, de már túl késő volt.

A nők őrülten csillogó szemekkel, káromkodva, köpködve, foggal-körömmel estek neki a maroknyi katonának. Az utca egyszeriben fogvicsorgatva egymásba kapaszkodva verekedő férfiak és nők őrületes tömegévé változott. Krause sikeresen elkerülte az egyik „tábori matrac” ágyékára irányzott rúgását, aztán a nő szürke blúza után kapott. A ruha elszakadt, és a sikoltozva vicsorgó nő nagy, csupasz mellei kibuggyantak a melltartójából.

– Micsoda didkók! – kiáltotta elámulva, ám Krause vigyora rögtön a múlté lett, amikor egy másik nő ugrott a hátára, és vézna karjait a nyaka köré fonva, teli tüdőből üvöltözve fojtogatni kezdte.

Egy idősebb asszonyság esernyővel hadonászva rohamozta meg Schwarzot. A férfi lehajolt, mire az ütés tompán kondult a sisakján. A következő pillanatban fakezével az asszonyság hájas hasába vágott, amitől az mély sóhajtás kíséretében úgy összerogyott, akár egy kipukkasztott léggömb.

Egy csinos, hosszú, vörös hajú lány a puszta körmeivel esett neki von Dodenburg arcának. Az ezredes összerándult fájdalmában.

– Te szuka! – dörmögte, megpróbálva elkapni a lány vértől csepegő kezét. De elvétette, a lány pedig újra támadásba lendült. Ekkor félrehajolva átnyalábolta a karjaival. Egyszerre megérezte a lány hozzásimuló, forró, izgató testét és lángvörös hajának mámorító illatát.

– Eressz el, te SS-disznó! – sziszegte a lány, miközben kétségbeesve igyekezett kitépni magát a szorításából. Dühtől fénylő, zöld szemével meredt a férfira, miközben lágy hasát provokatívan az ezredes ágyékához nyomta.

A fekete egyenruhás, jóképű, szőke ezredes érezte, mint növekszik a gerjedelme, és a dolog a lány figyelmét sem kerülte el. Felhagyott a küzdelemmel, de igyekezett elhúzni testét a férfi keményedő ágyékától. Dodenburg azonban nem engedte el.

– Rajta, szuka, most már csináld végig! – suttogta rekedten.– Maga disznó! Maga aljas disznó! – rebegte a lány és haragja

nyomtalanul eltűnt a zöld szemekből. – Nem szégyelli magát?Ám a férfi válaszát elfojtotta Donner pisztolyának dörrenése, és a

fekete özvegyi ruhás nő halálsikolya. Fekete harisnyás lábai kicsúsztak alóla és lassan a földre hanyatlott.

– Szentséges ég, lósegg és akasztófakötél! – lihegett Schulze, amint a nagy föld alatti teremben körülnézve megpillantotta a magasan tornyosuló élelmiszer-hegyeket. Ámulata nagyságrendekkel növekedett, amikor a párnákon elnyúló, ősrégi tölcséres gramofont hallgató, részeg kurvákat is észrevette. – Olyanok, akár egy éjszakai törökfürdő kéjnői! – nyögte elragadtatással. Nyelt egy hatalmasat, aztán a sisakját hátratolva belépett a hét-nyolc, díszes alsóneműre vetkőzött, pezsgőspoharat szorongató szajha közé, akik éppen a „Gern' hab' ich die Frauen geküsst” slágert hallgatták Johannes Heesters lemezéről.

– Óh, jézus Krisztusom! – fohászkodott a mellette álló Matz. – Törzsőrmester, láttál már világéletedben ennyi húst ilyen kevéske körettel? Mit szólnál hozzá, ha szép lassan, egyiket a másik után, felfalnánk valamennyit?

Ekkorra már a lányok is felfedezték a jelenlétüket. Elsőként egy átlátszó fekete alsóneműs, jól megtermett szőke kurva támolygott tökrészegen, kinyújtott kézzel Schulze felé.

– Férfiak! – nyögdécselte félig lehunyt szemmel. – Valódi férfiak, igazi farokkal!

Schulze óvatosan kikerülte az ölelését.– Majd később, drágaságom, később! – A kövér, tagbaszakadt

SA-őrnagyhoz fordult és hitetlenkedve megkérdezte: – Úgy érti, hogy ebben az élelmiszerraktárral kombinált kupiban vészelte át az

egész háborút? Akkor nem csodálom, hogy ilyen szépen kigömbölyödött. És ezt a csajt kifejezetten a saját céljaira tartogatta?

– Nem volt egyszerű – válaszolta az SA-őrnagy, miközben a szétzúzódott orrából folydogáló vér elállításával vesződött –, meg kellett szöktetnem a többiektől.

– Egy rohadt disznó – szipogott a szőke kurva. – Egész álló nap, megállás nélkül képes kefélni. Úgy jár a farka, akár a hegedűsök könyöke. A fejében nincs semmi, de annál több a lába között.

– Ami engem illet, én is szívesen benne lennék egy ilyesféle társasjátékban – sóhajtotta vágyakozva Matz, és magához vont egy fodros neglizsét meg tiszta fekete harisnyát viselő, sötét hajú kurvát. – Legalább boldog emberként jutnék a Valhallába.

– A farkad vizelésre használd! – förmedt rá Schulze. – Nem tűnik fel, milyen kibaszott erősen töröm a fejem?

– Ja, azt hittem, a szelek bántanak, törzsőrmester – válaszolta Matz, és cseppet sem zavartatva magát tovább markolászta a sötét hajú kurva méretes kebleit.

Schulze elengedte a füle mellett a tiszteletlen megjegyzést és az aranyfácánhoz fordulva így szólt:

– Nos, tudja mit, nem jelentem fel magát és a kis méhkaptárát. Itt maradhatnak.

Az SA-őrnagy ábrázata a fájdalmai ellenére is felderült. Az izgatott félmeztelen lányok pedig viháncolva, nevetgélve gyűltek a katonák köré.

– Köszönjük, uraim, szívünk mélyéből köszönjük maguknak!– Pofa be! – üvöltötte Schulze brutálisan. – Vannak bizonyos

feltételek. Az első, hogy mától kezdve távol tartja a szőrös mancsát a csajoktól. Mostantól ez a kis méhraj csakis nekünk és kizárólag nekünk fog mézelni. Megértette?

– Hogyne, természetesen, természetesen – bólogatott buzgón Scheemes.

– Látom, bővében vannak ételnek, italnak. Ha netán fogytán lenne a készlet, majd gondoskodunk utánpótlásról. Csak annyi a kikötésünk, hogy amikor nem vagyunk szolgálatban, a méhecskék

gyöngyöző, viaszos kapui tárva-nyitva, tettrekészen várjanak bennünket.

– Emiatt nem kell aggódnia, katona – jelentette ki a termetes, szőke ringyó, rápöffentve egy vékony, fekete szivarkára. – Egy kis friss húst sosem vetünk meg, ugye kislányok?

– Naná – visszhangozta a többiek lelkes kórusa. – Különben is elegünk van már ebből a rohadék disznóból. El sem tudják képzelni, mit művelt velünk ez az átkozott hájas görény az utolsó néhány napban.

Matz mély torokhangon felkacagott és a sliccénél kezdett motoszkálni.

– Még magukat is érheti meglepetés, hölgyeim.Schulze durván oldalba lökte:– Elég legyen ebből! Erre most nincs idő. Várnunk kell estig,

amikor az ezredes leállítja a kiürítési hadműveletet.– Még egy gyors menetet sem engedélyezel, törzsőrmester?

Ígérem, még a falábam sem venném le.– Majd leveszem én a hülye fejed, ha nem fogod be a bagólesődet!

– fenyegetőzött Schulze. – Járőrben volnánk, ha nem tűnt volna fel. Nem állhatunk le csak úgy kefélgetni, amikor szolgálatot teljesítünk. Na, rajta, nyomás, húzzál innen kifelé, méghozzá kibaszott gyorsan! Ami pedig önt illeti, kedves hájas aranyfácánom – hajolt fenyegetően közel a SA-őrnagyához –, személy szerint magát teszem felelőssé azért, hogy gondoskodjon róla, a méhecskéi ma estére kettyintésre készen álljanak számunkra! – Azzal Schulze gálánsán megemelte a rohamsisakját: – Nos hát, hölgyeim, estig fájdalmas búcsút kell vennünk önöktől. – Mosolyogva végighordozta tekintetét a kurvakoszorún. – Remélhetőleg estig kellemesen múlatják az időt és kibírják valahogy a hosszadalmas várakozást, míg a hercegeik visszatérnek.

A kurvák hangosan felvihogtak. A pinceajtótól még egyszer visszafordult és olyan hosszú csókot dobott nekik, mint Johannes Heesters a moziban.

– Estig, szépségeim!

Ám Schulze törzsőrmesternek és vadászkommandójának keserűen ki kellett ábrándulnia. Jóformán még be sem fejezték a járőrözésüket, amikor a gödrös úton fel-le pattogva megjelent von Dodenburg VW terepjárója és sietősen rájuk dudált. Az ezredes csikorgó fékkel megállította a terepjárót. Schulze csodálkozva meredt a parancsnokára. Sisak nélkül, összekarmolva, kivörösödött ábrázattal érkezett, a hátsó ülésen egy durcásan kuporgó, vörös hajú szépséggel, akinek sápadt, ovális arcát rászáradt könnyek borították. Von Dodenburg azonban nem sok időt hagyott nekik a furcsa helyzet szemlélgetésére.

– Matz, átveszi a szakasz irányítását és sürgősen visszatér vele a főhadiszállásra! Maga pedig, Schulze üljön be mellém, ide az első ülésre, mert szükségem van a szolgálataira.

– Mi történt, uram?Von Dodenburg ezredes első sebességbe kapcsolva elindította a

kocsit, miközben Matz már osztogatta is a parancsait a szakasznak.– Elég zavaros a helyzet. Épp az imént vertünk le egy szaros

felkelést, amit egy csomó nő meg egy pap szítottak. De most már csak felszáll végre a ballon.

A terepjáró úgy meglódult, hogy vadul a kemény ülésbe taszította Schulzét, a vörös hajút pedig csaknem kirepítette a kakasülőről. Von Dodenburg a fogai közt szűrve a szót, ezt sziszegte:

– Az átkozott amik nagy erőkkel áttörtek az aacheni állami erdőnél. Tehát benne vagyunk a pácban, méghozzá nyakig, Schulze!

ÖTÖDIK FEJEZET

A dübörgő Királytigris belsejében csak egy ördögien pislákoló kis piros lámpa világított, ami azt jelezte, hogy a tank 88 mm-es lövege és a géppuska tüzelésre kész. A von Dodenburg melletti tüzérülésen kuporgó Schulzénak azonban még erre a halvány tájékoztató fényre sem volt szüksége ahhoz, hogy tudja: a sajátjuknál jóval erősebb ellenséges erővel készülnek harcba szállni. Érezte a csontjaiban.

Épp az imént hagyták el a romos külvárost, és most támadó V-alakzatban haladtak tova a dimbes-dombos vidéken. Az előttük lévő tájra valósággal rátelepedett a leendő csatatér feszült üressége. Úgy tűnt, mintha maga az anyaföld is rettegne a rövidesen elkezdődő mészárlástól.

– Csak egyenesen előre, a töltésen végig – szólt von Dodenburg a tank vezetőjének. – Schulze, hatszáz, keresztben, balra.

Az évek során szerzett harci tapasztalat hatására Schulze azonnal körbelendítette a tizennégy tonnás tornyot, és a lőtávolságot is azonnal beállította. Egyre jobban megközelítették a sűrű fenyőerdőt, amelyben a jenkik beásták magukat. Rövidesen elkezdődik az ütközet, és a végén még ellőhetik a hülye répáját anélkül, hogy lehetősége nyílna a magánkupija gyönyörűségeinek kipróbálására.

– Kurva háború! – dörmögte magában, szemét a periszkópkagyló védőgumijához szorítva. – Az ember még a farkát sem használhatja rendeltetésszerűen ebben az átkozott összevisszaságban.

– Szólt valamit, Schulze? – érdeklődött von Dodenburg, maga is a periszkópjára tapadva.

– Igenis, uram – vágta rá Schulze. – Azt mondtam, hogy ma darált húst csinálok belőlük. Pont jókedvemben találnak a rohadékok.

– Hm – kuncogott a parancsnoka –, én hiszek magának, ezek viszont kételkednek a szavaiban.

A tankok nyílt terepen dübörögtek keresztül. Egyre közelebb és közelebb értek az erdőhöz. Ötszáz méter, négyszáz méter. Háromszázötven.

– Tüzelésre felkészülni, Schulze! – adta ki a parancsot von Dodenburg. – Vezető, csökkentse a sebességet!

A harckocsi vezetője vagy féltucatnyi fokozaton kapcsolt át fülsiketítő zúgás közepette a fémszörnyeteg harmincegynéhány fokozatú sebességváltóján, míg lelassította a Tigris sebességét. Ugyanakkor Schulze a 88-as löveg bőrbevonatú fogantyújához szorította vállát, hogy a hatalmas, ágyút a legkisebb erőfeszítéssel mozgathassa. Keze valósággal rátapadt az elsütőbillentyűre. A céltávcső üvegkörének szálkeresztje az erdő közepére irányult. Még néhány pillanat, és mihelyt az ezredes száját elhagyja a tűzparancs, ő máris beküldi az első süvítő, nagy robbanóerejű gránátot az erdőbe. A Wotan többi tankja is követi a példáját, aztán kényelmesen hátradőlve megvárják, míg a pánikba esett bokorugrók kiugranak a fedezékükből, hogy a készenlétben álló géppuskások lekaszálhassák őket. Egyszerű, bár elég kockázatos terv volt, főként, ha az ember jól beásott és az amerikaiak által bazukának nevezett páncéltörő rakétával felfegyverzett gyalogsággal állt szemben. Csakhogy von Dodenburg – az SS-tisztek többségéhez hasonlóan – lekicsinylő véleménnyel volt a jenkik harci szellemét illetően. Ezért volt hajlandó olyan kockázatvállalásra, amit a Tommykkal vagy az Ivánokkal szemben sosem engedett volna meg magának.

Csakhogy von Dodenburg taktikája nem a várt eredményt hozta. A fák közül ugyanis váratlanul egy gyalogsággal teli, nyitott teherautó bukkant elő, amely teljes sebességgel átvágott a nyílt terepen, miközben a rajta lévők játékkatonák módjára pattogtak a platóján.

– Amik! – kapkodott levegő után a tank vezetője. – Amik tizenkét óránál, uram!

– Nem vagyok vak – felelte hűvösen von Dodenburg.Még ki sem adta a parancsot, de Schulze már körbefordította a 88-

ast.

– Tűz!Az ágyú hátrasiklásától gyomorkavaró rándulást éreztek. A torony

belsejét savas, sárga füst árasztotta el. A fényes gránáthüvely füstölögve csörrent a fémpadlózaton, míg a gránát süvítve haladt a célpontja felé. A két és fél tonnás ami teherautót közvetlen a motorja felett érte a találat. A jármű fémet, vásznat és emberi testeket szaggató hatalmas dörrenéssel repült a levegőbe.

Von Dodenburg az arcának csapódó lökéshullámmal mit sem törődve megragadta a torony géppuskáját. A detonáció ereje néhány amit kivetett a szétroncsolt, égő kocsiból. A túlélők kétségbeesve próbáltak visszamenekülni az erdő védelmébe. Von Dodenburg meghúzta a ravaszt, mire a 7,92 mm-es, percenként 800 lövedéket okádó gépfegyver működésbe lépett. Egy katonát futás közben ért a találat, amitől egy röpke pillanatra megmerevedett a levegőben, mintha egy futó atléta szobra volna. Aztán görcsös rángatózás, vonaglás közepette a földre zuhant. Mellette futó társa is összecsuklott, elviselhetetlen fájdalmában magasra emelve kezét, hogy „frissen zsírozott” puskája messzire repült. A többiek úgy estek el, mintha térdből lefűrészelték volna a lábukat.

Von Dodenburg lejjebb célzott a fegyverrel és az utolsó sorozattal végigsöpört a füvön, hogy azok se meneküljenek meg, akik halottnak tettették magukat. Mindez röpke harminc másodperc alatt játszódott le. A tank diadalmasan eldübörgött a kidurrant gumikkal az oldalán fekvő teherautó mellett. A lángok már az amerikai hullákból álló „rakományát” nyaldosták. A harckocsi széles lánctalpai átcsörömpöltek a halottakon, aztán vérvörös futóművel száguldott tovább.

– Jenki tankok! – üvöltött fel vadul a vezető.Az amik elszántan próbálták megoltalmazni a „Nagy Vörös

Egyes” legénységét.15 De alig bukkant ki az első Sherman a bozótosból, Schulze nyomban meghúzta az elsütőbillentyűt. A Királytigris vasteste megremegett. A Shermant közvetlen közelről,

15 Az Első US Gyalogos Hadtest ragadványneve.

pontosan a tornya alatt érte a találat. A tank magasan felrepült a levegőbe, majd bombaszerű süvítessél lezuhant, és a lövegcsövét mélyen beletemette a puha talajba.

– Amik –, két óránál! – üvöltött fel von Dodenburg, és egyúttal beindította az automatikus füstelszívót, hogy megszabaduljanak az egyre sűrűbb, fojtogatóan savas, sárga lőporgázoktól.

Tudva, hogy a Tigris 250 mm-es homlokpáncélzata gyakorlatilag áttörhetetlen, a következő tank, az új brit, tizenhét fontos löveggel16

felszerelt Sherman Firefly oldalról próbálta őket becserkészni. Abban bíztak, hogy oldalról a tizenhét fontossal talán sikerül szétlőniük a masszív német tank toronygyűrű alapját, vagy szétroncsolni a lánctalp fogaskerekeit és így megbénítani.

Schulze minden erejét beleadva körbelendítette az ágyút. A Sherman belesiklott a célzókészülék üvegkörébe. A szálkereszt pontosan félbevágta. Megragadta az elsütőkart. A löveg eldördült. Látómezejét egy pillanatra elfedte a gránát sárgásvörös füstje. A Sherman úgy hintázott egyik oldalról a másikra, mintha heves szél rázta volna. Nyitott tornyából olajos fekete füst és piros szikraeső áradt. A harckocsi-parancsnok megpróbált kimászni a csapóajtón, ám a lángok már körbenyaldosták a testét. Ráhanyatlott a toronyra. A tűz felkúszott rajta és belekapott az egyenruhájába. Meggyulladt a haja, már az arca is égett, egyre lassuló, gyengülő karjaival hiába igyekezett eloltani. Az amerikai harckocsizó koponyája Schulze szeme láttára vált elszenesedett, izzó halálfejjé.

De nem sok ideje maradt a borzongásra. Az erdőből egy jenki önjáró löveg dübörgött elő, nyomában egy másik, majd egy harmadik. Az önjárók 155-mm-es ágyúval voltak felszerelve, így még a 88-asnak is méltó ellenfelei lehettek. Ezúttal az amik bizonyultak gyorsabbnak. 105-ösük iszonyatos dühvel morajlott fel. A jobbszárny egyik Tigrise rázkódva megtorpant, leszakadt lánctalpa letépett lábként csattogott előtte. Az ami önjárók számára világossá

16 Tizenhét fontos löveg – a 76 mm-es angol elnevezése. A Firefly lövege hosszabb volt, mint az eredeti Shermané, így vastagabb páncélt tudott átütni.

vált, hogy ők kerültek előnyösebb helyzetbe. Hatalmas lövegeiket a német tankra irányították. Páncéltörő gránátok piros-fehér tűzgolyói hasították a szürke égboltot a Tigris felé. Amint egyre újabb lövedékek csapódtak bele, a fémmonstrum időről időre előre-hátra táncolt. Legénysége pánikba esett.

– Ott maradni! Az Isten szerelmére, maradjanak ott! – üvöltötte von Dodenburg elkeseredetten a rádióba.

Ilyen koncentrált tüzet azonban még a Wotan sokat látott veteránjai sem voltak képesek elviselni. Kiugráltak a toronyból meg a menekülőnyílásokon át, és kétségbeesett futással kerestek fedezéket. Az erdő fái közül egy US BAR hosszú sorozata kattogott. A fekete ruhás harckocsizók vad tehetetlenséggel sorra dobták fel karjaikat, majd zuhantak a földre, ahogy a lövedékek védtelen testükbe hatoltak.

– A világítást! – adta ki sietve von Dodenburg a parancsot. – Vezető, néhányszor kapcsolja ki-be a világítást! Igyekezzen már az ég szerelmére!

A várt hatás nem maradt el. Az amerikai lövegkezelők körbefordították az M-40-esek hosszú ágyúcsövét, hogy a német parancsnoki tankra összpontosítsák tüzüket. Valami megfoghatatlan ok miatt, amit von Dodenburg sosem tudott kideríteni, a fény látványa mindig magára vonzotta az ellenséges harckocsik tüzét. A tank tornyának külsejét máris súrolta egy gránát. Ámultan figyelte, amint a találat nyomán fehéren izzó, kör alakú nyom támad a torony belső felén. Elég lett volna egyetlen áthatoló szilánk valahol a páncélzaton, és pillanatokon belül halottak vagy súlyos sebesültek lennének valamennyien. A fémdarab ugyanis egyik oldalról a másikra pattogna, míg csak áldozatot találna a torony szűk terében.

– Kilencre koncentrálni! – üvöltötte a mikrofonba, miközben saját ágyúja már el is dördült. A periszkópon keresztül gyors pillantást vetett legközelebbi szomszédjára, Matz tankjára. Matz célzása nem tűnt pontosnak. – Kilencet mondtam, kurvafattya – ordította az ezredes –, nem tizenegyet! Forduljon hét, mínusz harminchatra! Tűz!

A következő pillanatban aztán Matz ágyúja is csatlakozott hozzá. Együttesen, koncentrált tűzzel igyekeztek lekötni az amikat, és visszaszorítani őket az erdőig, hogy ne tudjanak manőverezni. De nem számoltak az első ellenséges önjáró parancsnokával. A löveg teljes sebességgel száguldott feléjük. Schulze kétségbeesve fordult rá a tornyával. A célzó berendezés háromszögei fedték egymást, de a lövéssel már elkésett, a nagy gránát tucatnyi méterrel kerülte el a vaskolosszust. Az önjáró löveg válasza az egész távcsövet elsötétítette. A Tigris megrázkódott, és úgy tűnt, nyomban felfordul. A vezetőállásból rémült ordítás hallatszott, majd éles, csikorduló reccsenés hallatszott, mint amikor két meglehetősen nagy sebességgel haladó fémtest találkozik.

Von Dodenburg nekiesett az ágyú zárszerkezetének Szerencséjére fején hagyta a sisakját, de a vadul mozgó vörös fényben alig látott. Schulze elszántan kapaszkodott a bőrfogantyúba a ringó mozgás megszűnésére várva. Az orrából vér csordogált. Vad mozdulattal letépte fejéről a fülhallgatót, kitárta a csapóajtót, és fejét a levegőbe emelve kilesett.

Az M-40-es legénysége a heves ütközés sokkjától egy csomóban elterülve feküdt az önjáró löveg platóján, mint valami piától kiütött alkoholista banda. Pár percbe biztos beletelik, mire annyira magukhoz térnek, hogy visszanyerjék cselekvőképességüket. De Schulze nem hagyott nekik időt rá. Megragadta a torony belsejéhez rögzített egyik foszforos gránátot, kirántotta a biztosítószeget és a fekvő amik közé dobta a töltetet. A robbanás tüzes, fehéren égő foszforcsomók özönét vetette szét beterítve az áldozatokat. Ezt a megszokott krumplinyomó követte. Megpörkölődve üvöltő testek emelkedtek fel egy pillanatra, hogy aztán súlyosan visszazuhanjanak a fedélzetre. A törzsőrmester sietve visszazöttyent az ülésére és lerántotta a csapóajtót. A vezető is visszanyerte önuralmát és a tank tovadübörgött.

Az amerikaiak önjáró lövegeinek nem volt esélye. Tizenöt Tigris és Királytigris összpontosította rájuk gyilkos tüzét, és amint fedezéket keresve visszahátráltak az erdőbe, rá kellett jönniük, hogy

sem a súlyuk, sem az erejük nem elegendő ahhoz, hogy ösvényt törjenek maguknak a sűrű fenyvesen át. A földet, sarat szaggató Tigrisek pedig gyilkos elszántsággal törtettek előre. Egyik gránátjukat a másik után pumpálták az égő, remegő levegőbe. Egyik rommá lőtt M-40-es a másik után dőlt ki a sorból. A még működőképes monstrumok kétségbeesve próbáltak elillanni a németek pusztító tüzéből. A harcról már rég lemondtak, és túl későn értették meg, hogy az ellenséges tüzérek pont erre játszottak. Végül egy Sherman jelent meg, és megkísérelt némi fedezettüzet nyújtani a menekülő önjárók személyzete számára. De az ami tank sem juthatott túl messzire. A német tankok izzadt, koromfekete, vérszomjas legénysége nem ismert kegyelmet. Egy telitalálat letépte és magasan a levegőbe vetette a tank tornyát. A tüzérek jól beláttak a belsejébe, ahol a parancsnok alsóteste még ott kuporgott az ülésén. Lövésze is ott ült mellette az ágyú célzóberendezésénél. Fegyvere és kezei azonban eltűntek, szétzúzott csuklóiból vér csordogált.

Ezzel végképp megtört az amerikai ellenállás. Az SS-katonák vérvörös szemmel, koromfekete ábrázattal ugráltak ki járműveikből, hogy kifosszák az ellenséges tankokat cigaretta és a nagyra értékelt jenki konzervek után kutatva. Von Dodenburg azonban sejtette, maradt még ellenséges gyalogság az erdőben, ráadásul rövidesen bealkonyodik. Mihelyt besötétedik, az amik összeszedhetik annyira a bátorságukat, hogy újabb támadást indítsanak a Tigrisek ellen kiváló bazukáikkal és Hawkins gránátjaikkal.

– Schulze! – harsogta túl a tűz pattogását és a fiatal SS-ek lelkes kurjongatását. – Hívja ki a nedvesfarkúakat azokból a tankokból!

– Igenis, uram! – Schulze maga is megmentett már két doboz C-élelmiszer adagot, amit össze sem lehetett hasonlítani a német „vénember-konzervekkel”, amelyeket köztudottan a munkatáborokban kinyírt öregemberekből gyártottak.

– Máris hívom őket! Azonnal, uram! – mély, öblös hangjával túlharsogta a zajokat. – Ólomfarkúak, nyomás vissza a tankokra, amíg szépen beszélek, különben egy életlen borotvapengével nyesem le a tojásaikat! Rajta, harckocsira!

Szabályos mészárlás volt. A Tigrisek jobbra-balra nyitódva, figyelmen kívül hagyva az amik esetlenül pattogó, tüzes szikrát hányó páncéltörő lövedékeit és a tankok vastag oldalpáncélzatán kopogó géppuskagolyókat, támadó pozícióba sorakoztak, majd csikorogva megálltak.

Von Dodenburg szálfaegyenesen állt a vezértank tornyában. Elképzelte, mi járhat most a rémült amerikaiak fejében. Tudták, hogy csapdába estek. Az erdő szélén sebtében ásott lövészgödrökből egy maréknyi elszánt bokorugró heves tüzet zúdított a tankjára.

Minden sietség nélkül, szinte hanyagul szólt bele a gégemikrofonjába:

– Matz, takarítsa el azokat a szemeteket az erdőszélről, mielőtt továbbmennénk, vette?

A féllábú altisztet – aki a Wotan soraiban harcolva Cassinónál vesztette el az egyik virgácsát, miután vérmérgezéssel három teljes napon át feküdt a szabad ég alatt – nem kellett különösebben noszogatni.

– Igenis, uram! – vakkantotta, s máris kiadta a parancsot az előretörésre.

A Tigris egyenesen a beásott amik felé dübörgött, figyelmen kívül hagyva a páncélzatról ártalmatlan golflabdaként lepattogó, fehér nyomjelzős sorozatokat. Matz harckocsija elérte az első rókalyukakat és átrobogott rajtuk. Von Dodenburg a távcsövén át tisztán láthatta a földre bukó amerikai gyalogosokat, aztán fehér arcukat végérvényesen elfedte a Tigris hatvantonnás tömege. Matz, a dörzsölt, öreg róka nem hagyta, hogy az amik a gödreik mélyére húzódva megúszhassak. Ügyesen előre-hátra lendítette a tankot, miközben folyamatos kék füst áradt a kettős kipufogócsőből. A lyukak oldala omladozni kezdett. A harckocsi megsüllyedt, amint a gödör egyik széle beomlott. Ha sikoltoztak is, von Dodenburg nem hallotta. De el tudta képzelni, amint a szétzúzott, véres húspép elborítja a kivasalt lövészgödör fenekét.

Matz tankjának lánctalpára friss hús és föld keveréke tapadt, miközben a következő árokhoz robogott, hogy ott is megismételje az előbbi eljárást. Von Dodenburg egy ízben egy emberi karnak tűnő testrészt vélt felfedezni a lánctalp görgői között, amely hamar bedarálódott.

– Elég lesz, Matz! – szólt bele a rádióba, miután minden tapasztalata ellenére a rosszullét kerülgette. – Mára elég a vérontásból. Térjen vissza az alakzatba!

– Holnap is nap lesz, uram – válaszolta Matz, akinek elégedettsége még a rádión keresztül is érződött. Mindamellett engedelmesen otthagyta a gödröket, vagyis a sírokat, amelyeket a véres darálthússá lapított jenkik ástak maguknak.

Von Dodenburg nem vesztegette tovább drága idejét. Kelet felől gyorsan úszó, fekete fellegek gyülekeztek, és az ezredesnek nem volt kedve páncélgránátos gyalogsági védelem nélkül itt tölteni az éjszakát.

– Minden tanknak: cél az erdő, ötlövéses sorozat, nagy robbanóerejűvel! – kiáltotta a mikrofonba. – Tölts és tüzelj!

Huszonkilenc harckocsi löveg össztüze mennydörgött. Az iszonyatos gránátzápor kétszáz méteres távolságban csapódott be az erdőbe. A fenyőfák gyufaszálak módjára hasadtak széjjel. Az erdő másodperceken belül megszűnt létezni. Von Dodenburg azonban biztos akart lenni abban, hogy egyetlen bokorugró sem maradt életben.

– Tüzet szüntess! – kiáltotta az ezredes a gégemikrofonba, aztán: – Két gyújtógránátos sorozat!

Az izzadó tüzérek kivették a súlyos, nagy robbanóerejű lövedékeket és gyújtógránátokra cserélték. Sürgette őket az idő. Most már komolyan sötétedett. Mielőbb el kellett tűnniük.

– Tűz!Gyújtógránátok sokasága hasította a sötétedő égboltot, hogy aztán

becsapódjon a tönkrelőtt erdőbe és fehéren izzó pokollá változtassa. Miután a harckocsi-ágyúk elhallgattak, a Wotan veteránjai a tűzfüggönyön át tisztán hallhatták az amerikaiak üvöltését és

sikoltozását. Itt-ott egy-egy lángoló egyenruhás jenki megkísérelt kimászni a pokolból, vagy pánikba esve, égő karjait magasba nyújtva, a megadás egyezményes jelével kitörni a nyílt terepre.

De az SS-katonák ott helyben agyonlőtték az amerikaiakat, míg von Dodenburg végül ráunt a dologra és kiadta a parancsot:

– Tüzet szüntess! Visszavonulunk. Besorolás a vezértank mögé, követési távolság! És ne feledjék, hőseim, lehet még itt néhány páncéltörő rakétával bujkáló amerikai. Tehát jól tartsák nyitva a szemüket!

De az amerikaiaknak nyomát sem lehetett látni, mindkét harcoló fél elhagyta a kegyetlen mészárlás lángoló színhelyét, füstölgő, háború dúlta tájat hagyva maga után. A Tigrisek két órával később már újra a koromfekete, elhagyatott Aachen utcáin dübörögtek anélkül, hogy egyszer is rájuk lőttek volna. A Wotan SS Rohamezred közbelépése átmenetileg meggátolta „Villám Joe”-t abban, hogy a Szent Várost egyetlen váratlan, véres rohammal elfoglalhassa.

HATODIK FEJEZET

– Uraim, az első Aachen elleni támadásunk teljes kudarcba fulladt.

Collins tábornok, aki a maga negyvennyolc évével az Amerikai Első Hadsereg legfiatalabb hadtestparancsnokának számított, agresszív indulattal méregette két gyalogsági tábornokát, elég időt hagyva számukra, hogy megemészthessék a hallottakat.

Odakinn a főhadiszállás kövezett udvarán folyamatosan jöttek-mentek a sárszennyezte mentőautók, megrakva az erdei mészárlás súlyos sebesültjeivel. A szomszédos irodában egy írnok Bing Crosby hamiskás imitációját énekelte újra meg újra: „Veszek magamnak egy papírbabát, ki csak az enyém lesz, senki másé”.

Collins homlokráncolva hallgatta, és magában elhatározta, hogy a tanácskozás után lesz még néhány szava ehhez a jókedvű írnokhoz.

– Ismétlem, uraim, teljes, átkozott kudarc!Hübner tábornok, az Amerikai Hadsereg legképzettebb gyalogos

egységének, a Nagy Vörös Egyesnek jól megtermett, sápadt arcú parancsnoka szóra nyitotta száját, ám Collins, a szőke, jóvágású, nagy tapasztalatú Andy Hardy-hasonmás17 egy kézlegyintéssel belefojtotta a szót.

– Oké, Clarence, nem várok semmiféle mentegetőzést, önigazolást vagy bocsánatkérést. A teljes felelősséget magamra vállalom az első támadásunk kudarcáért. A Hetedik Hadtestben minden felelősség az én vállamon nyugszik – jelentette ki hüvelykujjával széles mellkasára bökve. – Értik?

17 Népszerű filmsorozat a harmincas évek végén, illetve a negyvenes évek elején, Mickey Rooney főszereplésével, mint „Andy Hardy, az amerikai fiú”.

Hübner és Hobbs tábornokok, a 30. Gyalogos Hadosztály parancsnokai – avagy „Roosevelt Mészárosai”, ahogy szívesen nevezték őket bizalmas körökben – elismerősen bólogattak. Az európai hadszíntér parancsnokainak többsége egy-egy kudarccal végződő hadművelet után szerette másra hárítani a felelősséget.

Odakinn felüvöltött egy rekedt, sörízű hang:– Mise! Ki akar arra az átkozott misére menni? Ha van ilyen

marha, akkor lépjen ki, a francba! – Fáradt lábak csoszogása hallatszott a kövezeten, amint a vallásos bakák felsorakoztak, hogy a latrinák mögötti pajtából kreált, hevenyészett templomba meneteljenek.

– Tehát ebben maradunk – zárta le Collins. – Azt hittem, a nácik már megkapták a magukét, és könnyedén bemasírozhatunk ebbe az átkozott Aachenbe. Hát tévedtem. Most aztán hogyan tovább?

– Szerintem, tábornok – kockáztatott meg Hübner egy közbeszólást –, nem kellene ebből ekkora problémát csinálni. Elvégre minden adu a mi kezünkben van ahhoz, hogy könnyedén előretörjünk a Rajnához. Miért vesztegessük az időnket Aachenben? Zárjuk körül a várost, és hagyjuk itt a nácikat, hadd főjenek a saját levükben, miközben mi megrohamozzuk a Rajnát! Így járnánk a legjobban, tábornok, nekem elhiheti. Mert Aachen elfoglalásáért pokolian nagy árat fogunk fizetni.

Collins bólintott:– Egyetértek, Clarence. A környéknek nincs sok katonai értéke.

Vasútvonalait annyira szétrombolták, hogy a mérnökeink elmondása szerint hosszú hetekbe telik, mire újra használható állapotba hozzuk és utánpótlást szállíthatunk rajtuk. – Szünetet tartott és komor, jóképű arcán az aggodalom jeleit lehetett felfedezni. Sóhajtott egy mélyet, aztán újra megszólalt: – Csak az a gond, hogy Aachen lehetne az első jelentősebb német város, amit az Amerikai Hadsereg a kétszázéves történelme során elfoglal. És bizonyos tekintetben ennek igen nagy a jelentősége. Ráadásul Ike18 is erősen szorgalmazza

18 Dwight D. Eisenhower tábornok, az európai Szövetséges Erők főparancsnoka.

Aachen bevételét. Sőt vannak egyéb tényezők is, amelyeket szintén nem árt tekintetbe vennünk: Hitler jóslata szerint az átkozott birodalma ezer évig fog létezni, ugyanúgy, mint Nagy Károly Szent Római Birodalma. Tehát amikor Aachent támadjuk, akkor nem csupán egy katonai célpontot támadunk, hanem egy, a náci hűség szempontjából rendkívüli fontossággal bíró szentélyt is. Hírszerzőink szerint ha Aachen elesik, akkor az utca emberének bizalma is megrendül a nemzeti szocializmust illetően. És ez, uraim, szerintem megéri az itt kiontott vért és a pénzt, amibe kerül.

– Rendben van, halzabálók, hozzám! – kurjantotta el magát odakint a sörízű hangú altiszt. – Gefillte fish és bagels-ide… A jó fiúk ide, mellém! – Újra egy csomó katonai surranó csoszogása hallatszott, amint a különböző felekezetű csoportok a sorukra várva csoportosultak.

– Aachent szisztematikus támadással fogjuk elfoglalni – folytatta Collins, felállva és az irodája egyik falára függesztett hatalmas térképhez lépett. Az iroda abban az ódon belga kastélyban kapott helyet, amelyet az aacheni csatában szerzett magának főhadiszállásnak.

– Ugyanúgy, ahogy a Utah Partnál és Cherburgnál tették a hadtesteink. Más szavakkal: nincs több szakaszosan, koordinálatlanul végzett támadás, uraim, félig leszegett fejjel fogunk bevonulni. Oké?

A gyalogsági tábornokok bólintottak.– Akkor rendben van, Clarence, folytassuk demokratikus módon!

Maga mit tenne az én helyemben?Hál' istennek nem vagyok a helyedben, gondolta a Nagy Vörös

Egyes parancsnoka, hangosan viszont azt mondta:– A lényeg a harapófogó, tábornok, a harapófogó – és nagy,

csontos kezét kinyújtva ökölbe szorította vastag ujjait. – Előbb elvágni a nácik erősítési és utánpótlási vonalait, aztán ha ezzel végeztünk, akkor bemenni és kinyírni őket.

– Maga mit szól hozzá, Leland?

Hobbsnak nem voltak különösebb tárgyalási adottságai, ő inkább papíron szerette kifejezni magát, hangzatos frázisokkal és a katonái rendíthetetlen hazafiasságáról írt jelzőkkel teletűzdelve. Mély hangján csak ennyit dörmögött:

– A magam részéről egyetértek a harapófogóval, tábornok. Tegyük azt, mielőtt megpróbálnánk megsemmisíteni az ellenséget.

– Helyes, nekem is pontosan ez a tervem. A kérdés már csak az, Leland, hogy hol? Szerintem az lenne a legjobb, ha itt helyezné készültségbe a gyalogságát – magyarázta Collins, megkocogtatva a térképen a holland-német határon fekvő Herzogenrath kisvárosát. Itt lesz a kiindulópontja. Mennyi ideig tart elfoglalni a pozícióját?

Hobbs megvonta a vállát:– Két napba, legfeljebb háromba. Hollandiában magasak voltak a

veszteségeim. Erősítésre van szükségem.

– Megkapja, Leland – vakkantotta Collins. – Már riasztották is az Első Hadsereg erősítési központjait, hogy adják meg magának a létszámot, amit akar. Oké, maradjunk három napban. – Hübnerhez fordulva folytatta: – A maga emberei viszont már eleve pozícióban vannak, Clarence. Csak annyit várok el magától, hogy takarítsa ki a vonalát, amint azt Monty mondaná. Ha mindketten felkészültek az offenzíva megnyitására, akkor előbb egy színlelt támadást indítunk délkeleti

irányba, magába a városba, de a fő erőfeszítésünk a Verlautenheide felé való előretörés. Maga és Leland ezen a helyen létesít kapcsolatot, itt a 239-es magaslatnál. Október másodikán indítjuk az offenzívát. – Egy pillanatra megkeményedett a hangja: – Uraim, elvárom maguktól, hogy nyolc nap múlva ott találkozzanak. Érthető?

A fiatal hadtestparancsnok magabiztos hangja valahogy irritálta a jóval idősebb Hübnert. Úgy tűnt, „Villám Joe” egyáltalán nincs tisztában az Aachenhez hasonló ipari településeken vívott harc nehézségeivel. Egy ilyen ostrom távolról sem hasonlít ahhoz a franciaországi sétagalopphoz, ahol még a gyalogos hadosztályok is képesek voltak napi harminc kilométer megtételére. Viszont az ilyen Aachen-féle, sűrűn lakott ipartelepülések akár ezredszámra falhatják fel a gyalogságot, és mire feleszmél az ember, már egy egész hadosztálya áll harcban valami harmadrendű objektumért.

– A 239-es magaslat – dünnyögte megfontoltan. – Tudja, milyen nevet adtak neki a katonák, tábornok?

Collins a fejét rázta, lélekben már a következő probléma foglalkoztatta.

– Nos, mint nyilván ön is tudja, egy nagy fakereszt áll a tetején. És nyilván értesült róla, hogy az itteni lakosság száz százalékig katolikus…

– Térjen már a lényegre, Clarence! – förmedt rá Collins, hirtelen csípőssé váló hanggal.

– Szóval, uram, az előretolt tüzérségi megfigyelőink terjesztették el az egész területet uraló hegyről és a csúcsán lévő keresztről szóló történetet. Ezért a katonák hozzá illő nevet adtak neki. – Hübner megengedett magának egy halvány diadalmosolyt. – Golgotának hívják, avagy a Keresztre feszítés hegyének… Érti, tábornok… ? A Keresztre feszítés hegye…

Villám Joe Collins gondolataiba merülve ült az íróasztalánál, hallva, amint a tábornokok kocsijának ajtaja hangos csattanással bezárul odalenn az udvaron, aztán elbődül a katonai rendőrség őrmestere. – Őrség! Őrség vii… gyázz! – A gyalogsági tábornokokat szállító olajzöld Packardok sima gördüléssel elindultak.

– Golgota! – horkant fel magában Collins. – A Keresztre feszítés hegye! – Megnyomta maga előtt az íróasztalán lévő rézcsengőt.

Szinte azonnal belépett szemüveges főírnoka.

– Szóljon Porter ezredesnek, hogy várom! – utasította. – És idefigyeljen, Jones, fegyelmezze meg azt az átkozott banyát az irodájában, oké? „Veszek magamnak egy baby dollt, hogy csak az enyém legyen” – az efféle kuplék nem illenek egy magas szintű katonai tanácskozáshoz. Világos?

– Igenis, tábornok úr – dadogta Jones zavartan.Néhány pillanattal később megjelent Porter ezredes az Első

Hadsereg titkosszolgálatától és egy „hatnapos csoda”19 ügyetlen, civil tisztelgésével köszöntötte a hadtestparancsnokot.

Collins felszisszent. Tipikus „tőr és köpeny”-katona volt. Nem csoda, ha a washingtoni koktélegylet azt vicsorogta, hogy a titkosszolgálat rövidítése, az OSS jelentése valójában „Office of Shush, Shush”20 vagy „Óh, so secret”21.

– Nos? – kérdezte.Porter, a jó nevű bostoni exügyvéd, akinek teljes harci

tapasztalatát egyetlen, Chateau Thierryben töltött nap jelentette még az 1918-as franciaországi „pezsgő hadjárat” idején, így felelt:

– A zsidó önkéntesek készen állnak, ha meg akarja nézni őket, tábornok.

Collins felállt.– Oké, menjünk és lássuk!Pár pillanattal később elhaladtak a géppisztollyal felfegyverzett,

fehér sisakos MP-k22 mellett, és beléptek a kastély nagytermébe, ahová az önkénteseket elszállásolták. A katonák elnyújtózva heverésztek a linóleumpadlón, fémbögréből iszogatva a forró kávét, lábszárvédőjüket meglazították, terepszínű sapkájukat hátratolták rövidre nyírt hajú tarkójukra, de amint a parancsnokló tábornokot észrevették, rögtön talpra ugrottak. Collins merev tekintettel méregette őket. Lerítt róluk, hogy a legkülönfélébb fegyveres

19 Hatnapos, háborús tanfolyamon képzett tisztek.20 Csittegő Iroda.2121 Ó, szörnyen titkos.22 Katonai rendészek.

alakulatoktól jöttek; az önkéntes gyalogságtól, ellátóktól, utászoktól, sőt, néhányan még a mosodai egységtől is. Ám különböző jelzéseik és egyenruhájuk dacára egy dologban mégis azonosak voltak, a vigyázzállásuk merevségében, amilyenre Collins még a régi, öreg, háború előtti Reguláris Hadsereg idejéből sem tudott visszaemlékezni.

– Rendben van, emberek – szólalt meg végül. – Pihenj! És újra rágyújthatnak, ha akarnak.

Sietős kotorászás következett a zsebekben. Hamarosan előkerültek a Camelek és Luckyk. Collins várakozás közben ismét megállapította, hogy különbség van a harcedzett amerikai bakák és az önkéntesek rágyújtási módja között. A tapasztalt jenki katonák egyszerűen kipöckölnek egy szál cigit a csomag tetején tépett lyukon és egyetlen könnyed mozdulattal meg is gyújtják. Az önkéntesek ugyanezt két külön mozdulattal tették.

– Jól figyeljenek! – kezdte energikusan. – A Hetedik Hadtest a közeljövőben újabb offenzívába kezd az aacheni fronton. Hírszerzésünk értesülései szerint a krautok – vagyis a németek – csak gyönge ellenállást fejtenek ki velünk szemben, egyetlen elitalakulat kivételével, amely tegnap vissza is verte a Nagy Vörös támadását.

Miközben éles tekintetével újra végigmérte őket, egy pillanatra eltöprengett: vajon mi járhat most a fejükben, amikor visszatértek a szülőhelyükre, oda, ahol az ifjúságukat töltötték, ahol iskolába jártak és barátságokat kötöttek, mielőtt néhány éve oly kíméletlenül száműzetésbe kényszerítették őket?

– Maguk mindannyian önként jelentkeztek egy különleges küldetésre. Önök valamennyien német származásúak, folyékonyan beszélik a nyelvet és tapasztalt katonák. E kombináció nélkülözhetetlen a küldetésük sikeréhez. – Szünetet tartott, majd megkérdezte: – Van kérdésük az eddigiekhez?

Egy magas, vékony hadnagy szólalt meg alig észrevehető akcentussal. Mellén a harci gyalogság jelzése mellett ott virított a Bíborszív sötét szalagja.

– Uram, miért kerülgetjük a forró kását? Nem lenne jobb, ha nyíltan megmondanák, hogy mi a feladatunk?

– Wertheim hadnagy – mutatta be sebtében Porter ezredes, haragos pillantásokat lövellve a zsidó hadnagy felé. – Átkozott nagypofájú kóbi! – mormogta az orra alatt.

– Rendben van, Wertheim, legyen úgy, ahogy akarja! Nyíltan közlöm a feladatukat. Meg kell ölniük valakit. De azt hiszem, jobb, ha Porter ezredesre bízom a részletek ismertetését. Csupán egy pillantást akartam vetni magukra, hogy lássam, miféle fickók. Rendben van, Porter, folytassa az eligazítást!

– Vigyázz! – kiáltotta Porter.Az önkéntesek vigyázzba vágták magukat. Collins a kezét szőke

halántékához emelve távozott, miközben Porter szája fülig szaladt a háta mögött. Tipikus West Point-i, gondolta magában rosszindulatúan. Merev és kemény, akár a szög, agresszív, mint egy éhes krokodil, és mint minden pointi tiszt, ő is szarik rá, ha hullahegyeken kell átgázolnia, hogy katonai karrierjét növelje. Na, persze a katonai érintkezés kézikönyve tiltja számára, hogy a szükségesnél jobban elmélyedjen a titkosszolgálat Grosvenor Square-en kifőzött tervecskéjébe – abba a tervbe, amely sikeres végrehajtás esetén sokkal látványosabb eredményt produkálhat, mint amilyenre bármelyik reguláris ezrede képes. Hiába, a kiemelt parancsnokok előszeretettel hagyják a magafajta amatőr tisztecskékre az efféle piszkos munkát.

– Nos, tehát – kezdte, miután a hadtestparancsnok háta mögött becsukódott az ajtó, és a marcona ábrázatú katonai rendőrök újra elfoglalták őrhelyüket –, pihenj, és miután Wertheim hadnagy kertelés nélkül akarja hallani, hát ajánlom, jól nyissák ki a fülüket! A terv a következő: a titkosszolgálat kérése, hogy német egyenruhában szivárogjanak be a náci vonalak mögé. Ugye tudják, mivel jár ez?

Wertheim szárazon sercintett:– Felesleges ecsetelnie, ezredes. Pontosan tudjuk. Ha kurta

korareggeli sétánk során elcsípnek bennünket, máris a kivégzőosztag előtt találjuk magunkat. – Kihívó tekintettel farkasszemet nézett a

hájas exügyvéddel: – Most már csak arra lennénk kíváncsiak, hogy miért! Igaz, fiúk?

A körülöttük csoportosuló emberek sötét, komor, figyelő ábrázattal bólogattak.

– Oké – vont vállat Porter. – Erre a kérdésre könnyű felelni, hadnagy. Aachenben egyetlen SS-alakulat van, amely a katonáink feltartóztatására képes, a Wotan Rohamezred elnevezésű elit harci egység. Magukra vár a feladat, hogy kinyírják a parancsnokát. – A tenyerébe rejtett cédulára sandított. – Egy von Dodenburg nevű, értéktelen német arisztokrata vagy ilyesféle náci. Von Dodenburg ezredes.

– A maguk feladata ügyesen gondoskodni róla, fiúk, hogy amennyiben ennek a germán nemesnek létezik fia, akkor a sarj minél előbb megörökölhesse a családi címert. Értjük egymást? – Kihívó tekintetét ismét széles vigyor váltotta fel: – Fogadom, amikor tegnap önként jelentkeztek erre a feladatra, álmukban sem gondolták, hogy profi gyilkosnak jelentkeznek.

MÁSODIK KÖNYV

A HALÁLOSZTAG

„Tudod, miről társalgunk a pincében egész nap, Kuno…? A halálról beszélgetünk. A halál különböző módozatairól, ahogy az ember elpusztulhat – a katolikus Aachenben.”

Else Simons szavai von Dodenburg ezredeshez

ELSŐ FEJEZET

1944 szeptemberének már a harmadik hete is eltelt, de az amerikaiak támadása még egyre váratott magára. Közben Aachen védői felkészültek az ostromra. És bár jelenleg rendszeresen érkezett utánpótlás Juelichből, Donner rendőrtábornok pedig pontosan tudta, hogy még legalább húszezer civil rejtőzködik az öreg város romjai között, mégis felhagyott minden kísérlettel az ellátásukra. Von Dodenburgnak kertelés nélkül meg is mondta:

– Ha mindenáron úgy akarnak élni a pincéjükben, mint a patkányok, akkor meg kell tanulniuk patkánymódra, a szemétből megélni!

Néha az amerikai bombázók elvágták ugyan az utánpótlási vonalaikat, ilyenkor a Luftwafféhoz folyamodtak légi utánpótlásért. Csakhogy a lomha mozgású, hárommotoros „Jus nagynénik”, ahogy a katonák a Junkers 52-eseket nevezték, igen ritkán szállítottak számukra hasznos dolgokat. Hoztak például gránátokra való celofánburkolatot, csak épp egy árva gránátjuk sem volt hozzá;

hivatalos formátumú dobozokat; nagy, ötkilós szárított állateledel konzerveket, holott egyetlen állatjuk sem volt; sőt, egy ízben még több mint négymillió fogamzásgátlót is ledobtak számukra.

Donner dühtől tajtékozva mondta is a magáét von Dodenburgnak:– Mit képzel az a hájas vén bolond Göring, mit művelünk mi itt?

Harcolunk vagy kefélünk?Az ellenséges tevékenység lényegében az amerikaiak propaganda-

hadjáratára korlátozódott, amely az erős rádióadókon kívül nem volt gyilkosabban felfegyverkezve, viszont állandóan ugyanazt a népszerű régi dalt játszotta: „Mindig eljő a május, minden december után…” Ezt játszották szünet nélkül, újra meg újra, míg a belefáradt frontkatonák a végén már üvöltöttek:

– Nem tudnátok valami mást játszani, gazemberek? Ez rendszerint egy hangszóróval felerősített hangot eredményezett, amely rekedt, berlini akcentussal a következőt ordította: „Német katonák, adjátok meg magatokat! Mi, amerikaiak jók bánunk a hadifoglyainkkal!”

– Ti, amerikaiak! – gúnyolódtak cinikusan a Wotan katonái. – Miért nem ti adjátok meg magatokat, hogy valamivel jobban megrövidíthessük azt a német zsidó farkatokat, mint ahogy a rabbi tette?!

De az általános csend ellenére akadtak jelek, amelyek az amerikaiak Aachen elleni döntő támadásának előkészületeire utaltak. Ezen a harmadik héten például rendkívül képzett amerikai orvlövészek jelentek meg az Első Amerikai Gyalogsági Hadosztály vonalaihoz közeli külvárosban. A Nagy Vörös Egyes, ez az elnevezése, tudta meg von Dodenburg a hadifoglyoktól. Az orvlövészek férgek módjára, szisztematikusan bujkáltak a romok között, kikémlelve a németek erős és gyenge pontjait, a hosszan elnyúló védvonalak erősségét, s közben súlyos vámot szedtek a jenkik harckészségéről megvetően vélekedő SS-gyalogság soraiból.

Végül már odáig fajult a dolog, hogy maga Diedenhofen, a Wotan hájas, kopasz főorvos tisztje járult von Dodenburg elé keserű panaszáradattal, az Első Hadosztály frontszakaszán tevékenykedő orvlövészek elszemtelenedése miatt.

– Három nap alatt harminc áldozatot szedtek, uram – horkantotta, miközben egyetlen dühös kortyintással úgy felhajtotta a jókora pohár tüzes Kornt, amivel Dodenburg megkínálta, mintha tiszta víz lett volna. – Felfogja, mit jelent mindez? A golyó áthatol a sisakon, a skalpon, a koponyacsonton és a kis véredények membránján, majd belefúródik az agy lágy, szivacsos anyagába, az agyi félteke occipitális lebenyébe.

Von Dodenburg úgy döntött, hogy ezért az előadásért még egy pohár Kornnal jutalmazza. A doki szinte automatikusan ezt is kiürítette.

– Ettől vagy megbénul, vagy megvakul az ember, vagy a szaglását, vagy az emlékezetét veszíti el, vagy megnémul, vagy vérzékennyé válik – egy röpke pillanatra elhallgatott, hogy levegőt vegyen, aztán rendületlen hévvel folytatta: – Vagy belehal az ember! Minden azon múlik, hogyan állt az az átkozott kókusza, amikor eltalálta az a rohadt lövedék.

Von Dodenburg újabb extra adagot töltött a feldühödött sebésznek.

– Ezredes – fejezte be végül a doki –, tiszta szívbeteg vagyok, amikor ki kell operálnom az ellapult skulókat a fiatal kölykök fejéből, próbálva elkötni a csordogáló véredényeket, tantállappal lefedve a koponyán tátongó nyílást, miközben egész idő alatt tudatában vagyok annak, hogy minden igyekezetem dacára sem teszek egyebet, mint leterhelem az anyaországot egy újabb emberi ronccsal, akinek nemcsak járni és beszélni kell újra megtanulnia, de még az átkozott szagok érzékelését is. Uram, valamit tennie kell ezekkel az orvlövészekkel, különben magam is a diliházban végzem!

Von Dodenburg csendesen somolygott Diedenhofen háborgásán. A sebészen a keménysége és krónikus iszákossága dacára is látszott, hogy mélyen érinti az annyira lenézett „fiatal gazemberek” – ahogy a Wotan katonáit nevezni szokta – sorsa. A tragikus emberi szenvedés mélyen meghatotta.

Az első bizonyítékot arra a tényre, hogy csakugyan szakértő mesterlövészekkel állnak szemben, egy amerikai újságnak, a Stars

and Stripesnek egy zsákmányolt példánya szolgáltatta. A rikító főcím alatt, mely szerint „Az aacheni fronton harcoló új Volkssturm23

alakulatok csupa vénemberből, valamint gyomorbeteg, üvegszemű és falábú nyomorékokból állnak”, állt egy másik, kisebb cikk is az aacheni fronton zajló harcokról, amely egy bizonyos Smart főtörzsőrmester tevékenységéről számolt be részletesen. Afféle modern Alvin Yorke-nak festve le a Kentucky erdős vidékéről származó főtörzset, aki azzal kérkedett, hogy ötven méterről is képes átfűzni az ólmot egy tű fokán, és hogy csak a legutóbbi három nap során legalább húsz nácitól sikerült megszabadítania a világot.

Így történt, hogy mialatt a szembenálló felek a küszöbön álló nagy csatára készülődtek, von Dodenburg ezredes Schwarz őrmester hathatós támogatásával – mindketten mesterlövész puskával felszerelve – elindult egy kis magánháborúra. Nem más volt a céljuk, mint Smart főtörzsőrmester csapdába csalása!

Két napig tartott a csend az Első Hadosztálynál. Aztán a harmadikon két fiatal SS-katonát – akiket a csend újra meggondolatlanná tett – pontosan fejbe lőttek. Mire Diedenhofen odaért, már mindketten halottak voltak.

A negyedik napon, közvetlenül pirkadat előtt Schwarz és von Dodenburg kiosont a gránáttölcsér szabdalta, téglatörmelék borította pusztaságra, a senki földjére, és abban a reményben láttak neki a környék lehető leggondosabb áttanulmányozásának, hogy ilyen kora hajnalban talán még a Kentucky erdejét járó Smart főtörzsőrmester sem lesz olyan éber, mint a későbbiekben, és a napfény sem csillanhat meg a távcsövükön, hogy elárulja a helyzetüket. Közösen vizsgálták végig a harcmezőt.

– Ott egy megvörösödött, kiégett Sherman.– Túl nyilvánvaló lenne – suttogta von Dodenburg. – A mi Mr.

Smartunk biztos nem olyan bolond, hogy egy ilyen feltűnő leshelyre telepedjen.

Schwarz bólintott.

23 Népfelkelés, idősebb korosztályodból behívott, 3. vonalbeli alakulat.

– És a Shermantól balra lévő betonbunker?Az ezredes sietve ráfókuszálta távcsövét, de ez sem bizonyult az

amerikai orvlövész rejtekhelyének.– A lőrés el van zárva, Schwarz. Nem lehet ott. Messzelátójukkal

tovább folytatták a terület átpásztázását. Átsuhantak egy rozsdás hullámlemezen, amit valaha tetőként használhattak valami kalibához, rajta egy halom tégla törmelék, mellette pedig egy sor külvárosi konyhakert, meg termőföld, amelyen még ott rohadt a tavasszal ültetett káposzta. Semmi!

Von Dodenburg dühösen átkozódott:– Hol a fenében rejtőzködhet ez a jenki segglyuk, Schwarz?Schwarz fekete szeme elkeskenyedett.– A káposztaföldön semmiképpen sem lehet, uram, nincs rajta

semmi fedezék. A tank meg a bunker sem jöhet számításba. Akkor?– Hát persze, a hullámlemez!Mindketten ismét az ártalmatlannak tűnő törmelékre fókuszáltak,

tetején a rozsdás fémlemezzel. Semmi sem mozdult. Tökéletesen rendben levőnek tűnt minden. De von Dodenburg mégis tudta, hogy Schwarznak igaza van. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan búvóhely, ahol az orvlövész meghúzódhatott.

Az ezredes az alsó ajkát harapdálta zavarában és idegességében:– Biztosra veszem, hogy ott lapul a gazfickó, Schwarz. De hogyan

leplezhetnénk le?Az őrmester nem sokat tétovázott. Lassan, megfontoltan felemelte

a műkezét, amelyen rajta volt a fekete bőrkesztyűje. Von Dodenburg a távcsövébe meredt. Egy villámgyorsan mozduló fehér foltot látott, aztán egy nagysebességű puska éles, száraz dörrenése hallatszott. Schwarz hirtelen káromkodással rántotta vissza a kezét. A fekete bőrkesztyű közepén szabályos lyuk tátongott.

– Krisztus a keresztfán – suttogta von Dodenburg izgatottan. – Elkaptuk a fickót!

Meggyőző üvöltéssel elaltatták Smart esetleges gyanakvását, jó félórával később pedig mindketten óvatosan elosontak onnan, és nekiláttak megtervezni, miként végezzenek a jenki orvlövésszel.

Végül eldöntötték, hogy akkor hozzák a lehető leghátrányosabb helyzetbe, ha megkeresik a naptól legvédettebb rejtekhelyet. Miután megtalálták, már csak azért imádkoztak, hogy másnap, amikor az állásukban lesznek, a szeptemberi nap nehogy szégyenlősen valami kósza felhő mögé bújjon.

Szerencsére derűs és felhőtlen volt az ég, háborítatlanul süthetett a nap. A két német leadott egy lövést, hogy felkeltsék az amerikai figyelmét, aztán óvatosan elhelyezkedtek egy gránáttól tépett tölgyfa tövében és várakoztak. Késő délután volt már, mire Smart helyzete kedvezőtlenre fordult. Ekkorra ugyanis von Dodenburgék leshelye árnyékba került, míg az övé ragyogó napfényben fürdött. Az ezredes a rozsdás hullámlemezre szegezte távcsöve célkeresztjét. Hirtelen megcsillant valami. Üveg! Smart távcsöves irányzéka.

– Schwarz – sziszegte –, Mr. Smart megmutatta magát!Az őrmester letörölte homlokáról az izzadságot. Sóhajtott egy

hatalmasat, majd levette álcázott sisakját, és óvatosan felemelte a rejtekhelyük pereme fölé. Smart fegyvere eldörrent. A golyó hangosan kondult a sisakon, a becsapódás ereje ki is tépte Schwarz kezéből. A rohambili a földre koppant. A meglepett őrmester egy pillanatig késlekedett a reakcióval.

Von Dodenburg elszántan oldalba bökte.– Üvöltsön, Schwarz, hallja, üvöltsön! – suttogta.Schwarz az ajkát megnedvesítve, fejét hátravetve teli torokból

olyat üvöltött, mintha a haláltusa végső agóniájában szenvedne. Von Dodenburg kivárt. Érezte, amint a verejték jeges cseppjei végigcsordogálnak a háta közepén. A szíve vadul kalapált, közben a pislogás kényszerével is meg kellett küzdenie.

Smart győzelme biztos tudatában egy kissé felemelte fejét a lemez alatt, hogy megszemlélje harmincharmadik áldozatát. Ez volt élete utolsó mozdulata.

Von Dodenburg óvatosan meghúzta a ravaszt. A fegyver keményen a vállához csapódott. A nagysebességű 9 mm-es lövedék átsüvített a szeptemberi napfényen, és Smart főtörzsőrmester koponyájába fúródott. Amikor kellő várakozás után óvatosan

előmásztak, hogy megszemléljék áldozatukat, Smartot hanyatt fekve találták a törmeléken. Halálában nyugodtnak tűnt vörösesbarna ábrázata. Szeme között egy kerek lyuk. Schwarz krákogott egyet és az arcába köpött.

Így ért véget az Aachen körüli orvlövész-tevékenység. Ezt követően az amerikaiak visszatértek a jóval biztonságosabbnak tűnő szőnyegbombázáshoz.

Az őszi éj leszálltával az ostromlott város még elhagyatottabbnak tűnt. A romok elnyúlva a halvány szeptemberi holdfényben kísérteties ezüstszínben fürödtek, engedelmes, tiszta célpontot kínálva az éjszakában leselkedő ellenség számára – és lehetőséget adva von Dodenburg ezredesnek, hogy végre találkozhasson a gyönyörű, sápadt arcú, vörös hajú lánnyal, aki néhány nappal korábban annyira felizgatta a tüntetésen. Mert bár a levegőből kihaltnak tűnt a város, éjjel szinte nyüzsgött a civilektől a bombázások és Donner szinte mindenütt ott lévő láncos kutyái ellenére. Mint az újkőkorszaki barlanglakók, akik napközben az üregeikbe kényszerültek, az aacheniek sötétedés után előjöttek a pincéikből meg az odvaikból, és elindultak a romok között üzemanyagot keresni, elhagyott élelmiszerraktárakat fosztogatni és mindenekelőtt elegendő vizet szerezni másnapra.

Kuno von Dodenburg és Elke Simons egy légitámadás során találkozott másodszor. Mialatt a légelhárító ágyúk vörösen izzó labdái az ég felé kúsztak és a fényszórók jeges fehér ujjai az ami Fortresseket kutatva döfködték a sötétséget, ők ketten csendben egymásra meredtek és végül a férfi megkérdezte:

– Hová, Elke?– Nem tudom.– Valahová csak mennünk kellene – emlékeztette gyengéden a

lányt.Elke kuncogva megszorította a férfi fekete borkabátos karját:– Tudom, ezredes. Nem szeretné, ha velem látnák. Mit szólna

Donner tábornok?! És nekem sem válna javamra, ha együtt látnának

bennünket. A polgártársaim nagyon zokon vennék. Ugye milyen csúnya dolog?

Lehajolt és megcsókolta a lány puha arcát:– Haza?– A pincébe? – vont vállat a lány. – Nem maradt más, csak a

pince. Mindannyiunknak ez lett az otthona.Sietős léptekkel elindultak a sötét utcán, miközben az aacheniek a

romok árnyai között keresgéltek. Inkább csak érezték, mintsem látták őket. Miközben a férfi szorosan magához ölelte a lányt, keleten újra lángba borult az ég.

– Rohadt véres háború! – átkozódott orra alatt a tiszt látva a lassan aláereszkedő tüzes, fehér „karácsonyfákat”24, ami azt jelentette, hogy Aachent ismét erőteljes bombatámadás éri.

– Igen, rohadt véres háború! – visszhangozta a lány szomorúan.A gyertyafényes pince falai valóságos vitustáncot jártak az első

250 kilogrammos bombák robbanásaitól, amikor a férfi átölelte a lányt és kíméletlen vággyal megcsókolta.

Elke teljes odaadással viszonozta, és olyan vad hévvel szorította hozzá karcsú derekát és kerek hasát, amivel még is lepte a férfit. Őrülten összekapaszkodva, levegő után kapkodva zuhantak rá – egy széket és egy feszületet nem számítva – a pince egyetlen bútordarabját jelentő ócska faagyra.

A katona mohón és mélyen szájon csókolta a nőt. Kemény keze a lány sima selyemharisnyájának vonalát követte, míg kapzsi, sietős ujjaival rá nem talált a keresett, nedves lágyságra. A felettük lévő lerombolt város, a Wotan, a tomboló halál és az egész átkozott háború elenyészett körülöttük, amint összefonódva vonaglottak a nyikorgó faágyon.

Egyszer egy 500 kilós bomba csapódott be a közelben, amitől kis híján rájuk szakadt a pince, és vakolatporral terítette be izzadságtól csillogó meztelen testüket. De ők még ezt sem vették észre. Árnyékukat óriásira nagyította az egyetlen, vadul lobogó sárgás

24 Világítóbombák.

lángocska. Lankadatlan hévvel folytatták őrült táncukat. Forró vágyuk szinte felemésztette őket, úgy érezték, ez az utolsó lehetőségük a szeretkezésre ebben a tébolyult világban.

Csakhogy a külvilágot nem lehetett örökre kirekeszteni. Izzadtan feküdtek egymás mellett a kis ágyon. Kezüket a fejük alatt tartva felfelé bámultak a hetek óta tartó ágyútűztől lekoptatott mennyezetre.

– Mi szükség minderre, Kuno?– Mire?– Tudod. Minek folytatni a háborút? Úgysem tudjuk legyőzni az

amerikaiakat, a végén megölnek bennünket.Az ezredes megvonta a vállát, de tekintetét nem vette le a

mennyezetről:– Valószínűleg – felelte érzéketlenül. – Mégis tovább kell

harcolnunk.Elke a könyökére támaszkodva felemelkedett. Hosszú, vörös haja

az arcába lógott, bal melle a férfi szája felett arasznyira hintázott kísértően.

– De miért? – csökönyösködött.– Azért, kis gepárdom – kezdte a lány lángvörös haját simogatva

–, mert számomra és az embereim számára a harc folytatásán kívül nem maradt semmi más lehetőség.

A nő hosszadalmas hallgatásba temetkezett. Odakinn gyomorkavaró rendszerességgel dörögtek a légelhárító ágyúk és süvítettek lefelé a bombák. A lány mégsem változtatott testhelyzetén és nem vette le szomorú tekintetét a férfi fáradt, jóképű ábrázatáról. Az egyszer megpróbálta megsimogatni a mellbimbóját, de a lány a fejét rázva megállította.

– Tudod, miről társalgunk a pincében egész nap, Kuno?– Az élelemről? – próbálta kitalálni a férfi.– Nem, már szó sem esik az élelemről. Az eleinte volt téma, még

az ostrom kezdete idején. De mostanság már nem. A halálról beszélgetünk. A halál különböző módozatairól, ahogy az ember elpusztulhat, a katolikus Aachenben. – Gyorsan megnedvesítette

kiszáradt ajkait. Az őt szemlélő von Dodenburg arra gondolt, milyen gyönyörű, milyen törékeny és ártatlan. – Akadnak, akik a mérget részesítik előnyben, míg mások a gyógyszerre vagy a gázra szavaznak, bár már gáz sincs többé. – Hirtelen a párna alá csúsztatta vékony kezét és előhúzott egy régimódi borotvakést. – Még apámé volt – mondta egyszerűen. – Mielőtt meghalt az 1942-es nagy légitámadásban.

A férfi riadtan felült:– És neked mi az ördögért van rá szükséged?A lány kinyitotta a pengéjét és elbűvölten rámeredt, amint

megvillant a gyertya libegő, sárgás fényében.– Kérdeztem valamit, Elke! Azt kérdeztem: mi szükséged erre a

borotvára?A lány visszadugta a borotvakést a párnája alá:– Nyilván nem azért, hogy a lábam borotváljam vele, ahogy

állítólag az amerikai nők teszik. – A lány hideg kis keze lefelé kúszott a férfi kemény hasán, egész a combjáig: – Újra szeretnék veled szeretkezni, ha fel tudlak izgatni.

A tiszt nem vette észre a szemében megjelenő könnyeket, mert mohó kezeivel már Elke mellbimbóját kereste – meg is találta.

Ám a haldokló város rövid éjszakai élete nem csak szomorúságból állt. Legalábbis Schulze és féllábú társa, Matz őrmester igyekezett kiélvezni a nem várt lehetőséget. Minden éjjel áttámolyogtak az elsötétített utcákon, megpróbálva elkerülni Donner láncos kutyáit, ha pedig mégsem sikerült, akkor sebtében elrejtőzködtek előlük, és csak a veszély elmúltával folytatták útjukat harsány röhögéssel, nagy nehéz csizmájukkal az árnyékban osonva.

Részegen átbotorkáltak egy elsötétítő függönyön az SA-őrnagy pincéjébe. Rendszerint puszta óvatosságból jó alaposan képen törölték a fickót, amitől berepült a legközelebbi tűzoltódézsába, arra az esetre, ha netán túl nagy százalékot próbálna leszakítani magának a haszonból. Amint megjelentek, nyomban letépték magukról a

zubbonyukat és bal lábukat felemelve két óriási szellentést produkálva tudatták érkezésüket a vihogó szajhákkal.

A kurvák pedig imádták őket, mert Matz és Schulze még akkor sem bántották őket, ha csap részegek voltak. Márpedig ez elég gyakran megesett ezen az utolsó szeptemberi héten, mivel a vadászkommandó felfedezett egy elhagyott szeszfőzdét, és ettől kezdve a Wotan minden szakaszánál kéznél volt egy ötvenliteres kanna, tele tüzes pálinkával.

Schulze elbődült:– Rendben van, hölgyeim, ma éjjel mindannyian közösen járjuk el

a matracpolkát! Rajta, gyorsan szabaduljatok meg ezektől a rongyoktól! – Mire a lányok válaszképpen oly vidáman tépték le magukról az alsóneműjüket, mint szűz menyasszonyok a nászéjszakán.

A feletteséhez hasonlóan tökrészeg Matz csökönyösen ragaszkodott hozzá, hogy vegyék le a műlábát.

– Úgy sokkal jobban hozzáfértek a fütyimhez – magyarázta. A kurvák pedig még ezen sem sértődtek meg. Eltűrték a teljesen meztelenül, féllábon feléjük ugráló, aprótermetű őrmester különcségeit, hagyták, hogy kinyújtott lapátkezével megragadja a legközelebbi kurva csöcseit, azt kiabálva: – Vigyázzatok, lányok, gyorsan húzódjatok fedezékbe! Mert ha ez a húsdarab közvetlen közelről eltrafál benneteket, az felér egy 88-as gránát robbanásával!

Egyik éjjel a végletekig kimerült és kielégült Schulze fejét egy termetes szőke kurva mellein pihentetve és békésen tűrve, hogy egy másik, barna hajú a hasáról és mellkasáról nyalogassa az izzadságot, így szólt a cimborájához:

– Matz, te agyafúrt féllábú fingágyú! Ki gondolta volna, hogy éppen itt Aachenben válik valóra az örök álmom? – Kitárt lapátkezeivel magához vont néhány meztelen, részeg kurvát, és egyúttal betakarta a megalázott kis SA-őrnagyot, aki ilyen formán begyűjtött egy újabb tiplit fekete karikás szemére meg zöldesre színeződött orrára.

– Felpuffadt ananászszarók, ugye ti sem gondoltátok volna, hogy a vén Matzinak egyszer még privát kuplerája lesz? Óh, Shulzi, ebben a pillanatban boldogan tudnék jobblétre szenderülni…

Csakhogy amíg a Wotan bakái a háborún kívüli élet örömeit élvezték, Wertheim hadnagy emberei a német Wehrmacht gyűlölt egyenruháját viselve, feketére mázolt ábrázattal minden éjjel kiosontak a hideg őszi éjszakába, hogy a küldetésüket gyakorolják.

MÁSODIK FEJEZET

Az aacheniek korábban még sosem hallottak ehhez hasonló hangot. A távolban kezdődő, tompán dübörgő zaj volt, amely úgy emelkedett a romoktól csipkézett horizont fölé, akár a reggeli nap. A lakók éppen arra készültek, hogy éjszakai szerzeményeikkel visszatérjenek a rejtekhelyükre, amikor meghallották a tompa, dübörgő morajlást, ami az évek óta tartó háború eddigi egyetlen rettenetes hangjára sem hasonlított. Kétszer is hallották. Nyugat felől ragyogó, rózsaszínű szikraeső sziporkázott. Egyetlen pillanatig. De ez a pillanat valósággal megdermesztette az éjszaka rongyos teremtményeit. Aztán a mély üvöltés egyetlen elementáris haragú, szomorú – de precíz, ember alkotta – süvöltéssé fokozódott. Az emberek a romos utcákon szétszóródva őrült rohanással igyekeztek a pincéjük biztonságába. Az ellenséges nehéztüzérségi gránátok, amelyeket most irányoztak első ízben az ódon városra, irtóztató kórusban robbantak. Darabokra szabdalt holttestek repültek szanaszét, a romokat vörösre festette az áldozatok vére. Agonizáló férfiak és nők vonaglottak a csatornákban. Miközben az amik rendületlenül folytatták a város hajnali bombázását, a nap is megmutatta magát, teljes, félelmetes szépségében, vérvörös labdaként függve a halványkék égen. Mindez 1944. október elsején, reggel fél nyolckor történt, és ezzel maga Aachen is frontvonallá változott.

Mindenfelé bíborvörös, éhes lángnyelvek csaptak fel a város szétzúzott háztetőin. A meggyengült épületek sorra dőltek össze. Az utcán parkoló katonai járművek egymás után gyulladtak ki, vagy repültek magasan a levegőbe a telitalálatok nyomán. Egy a Komphausstrasse lefelé ügető, lóvontatású gulyáságyú-konvojt is közvetlen találat ért. A fogathajtók, a szakácsok, a fáradt sovány lovak és vagy négyszáz liternyi „zupaleves” tűnt el szinte

nyomtalanul egy röpke pillanat alatt. Nagy Károly katedrálisának kupolájába is gránátok csapódtak. A templom épületének hatalmas darabjai kezdtek aláhullani az odalenn menedéket kereső, rémült emberekre. A megrettent férfiak és nők kirohantak a Jakobsstrasséra, ahol szabályosan lekaszabolták őket az óriási, vörösen izzó srapnelek. A kis utca végén egy katonai istállót ért találat, és a lovak ijedt nyerítése összevegyült a haldokló emberek üvöltő sikoltozásával. Csak néhány paripának sikerült kitörnie a tomboló infernóból. Sörényük és farkuk tűzvörösen lángolt, barna szemük tágra meredt a rémülettől. Maguk előtt mindent szétrúgva vágtattak végig az utcákon.

Úgy tűnt, nincs rendszer a kegyetlen gránáttűzben. Céltalannak és szüntelennek látszott. Minden előtte állót lemészárolt borotvaéles, halálos szilánkjaival. A Wotan katonái szorosan összebújva gubbasztottak lövészgödreikben, nyomorúságosan elfedve magukat a remegő, rázkódó földhöz lapulva. Bár sem ők, sem a civilek már rég nem hittek Istenben, most mégis köszönetet mondtak neki, hogy legalább időlegesen megkíméli az életüket a kegyetlen, amerikai ágyútűzben.

Mert az ellenséges tüzérség mennydörgése állandósulni látszott. Gránátjaik süvítése immár folyamatos, forgószélszerű üvöltésben egyesült. A jenki aknavetők is csatlakoztak az iszonyú kórushoz, trágár pukkanásokkal irányítva 75 milliméteres lövedékeiket a városközpontba. A légnyomás valósággal kiszakította a romok között rejtőzködő civilek tüdejét. Az aknavetők után az új ellenséges rakétaütegek következtek, amelyek az előbbiekkel vibráló, üvöltő összhangban szikraesőt húzó, tüzes tartályokat szórtak Aachenre, amelyek olyan erővel robbantak fel, hogy utána sötétpiros vér fröccsent a civilek orrából és füléből. Mire az egyre melegedő napsugarak eloszlatták a hajnali párásságot, már az egész város undorító, finom porban és fojtogatóan sűrű, sárga, savas füstben vergődött.

Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdődött, abbamaradt a tüzérségi előkészítés, visszhangzó csendet hagyva maga után. A

rongyos, elhanyagolt kinézetű városlakók a sokktól bénultan, kifordult szemekkel tápászkodtak fel, és porlepte fejüket rázva, csengő fülüket tisztogatva meredtek ősi városuk új képére.

Aachen kétezer éves történelme során sok behatolónak állta útját. Civilek elvileg már nem maradhattak volna a pincékben, mire megkezdődött a város tényleges ostroma. Donner SS-rendőrtábornok – avagy Sátán Donner, ahogy az ijesztő kinézetű városparancsnokot titkon elnevezték – nem pazarolta rájuk az értékes élelmiszer-tartalékokat. Mivel nekik kellett eltartaniuk magukat, nem csoda, ha szinte azonnal kezdetét vette a fosztogatás. A Hauptbahnhof külső vágányain sorakozó áruszállító tehervonatokat hisztérikusan sikoltozó nők tömege törte fel és rabolta ki. Vittek mindent, ami csak a kezük ügyébe került, a gyümölcskonzervektől kezdve a Wehrmachtnál rendszeresített, hírhedt „vénember-konzervekig”. Egy láncos kutya járőr megkísérelte megfékezni a fosztogatókat, de a nők egyszerűen darabokra szaggatták őket. A vonatok kifosztása után a négy katonai rendőrt halálra tiporva találták meg a peronon. A felbőszült nők az egyik katonai rendőr félhold alakú, ezüstszínű fémjelvényét mélyen a halott vérrel borított végbelébe nyomták.

Aztán a tömegben elterjedt a hír, miszerint már a város egyik legnagyobb élelmiszerraktárát is fosztogatják. Erre a lopott gyümölcs- és húskonzerveket kis kézikocsikon maguk után vonszolva elindultak a raktár felé, átverekedték magukat a bejáratnál álló csődületen, aztán átrecsegtek a gránátrobbanástól kitört kirakatüveg cserepein. Egy rongyos, de tisztára kefélt frakkot viselő, kopasz öregember keménygalléros, múlt századi malaclopójában, hiába próbálta útját állni az inváziónak. Egy kabátnak kinevezett festett takaróba burkolt, feldühödött háziasszony egyszerűen a földre lökte az öreget.

És már folytatódott is a fosztogatás. A nők mindent összeszedtek, ami csak a szemük elé került. Aztán ha egy pillanattal később rájöttek, hogy haszontalan holmit zsákmányoltak, egyszerűen elhajították. Hamarosan az üvöltő asszonysereg által szétszórt és kiöntözött, centiméter vastag liszt, méz, lekvár és sűrített tej

elegyéből álló, csúszós sár borította az élelmiszerraktár egész emeletét, ahol Donner az Aachenért harcoló katonák húsellátására szolgáló hűtőszekrényeket tartotta. Előre-hátra hömpölygött a tömeg, kabátot, ruhaneműt, cipőt gyűjtöttek, mindent, amit viselni lehetett, vagy elpasszolni a virágzó éjszakai feketepiacon. Ekkor hirtelen éles sípszó hasított az éktelen zajongásba.

– A fejvadászok! Jönnek Sátán Donner fejvadászai! – rikoltotta egy kövér, szemüveges asszonyság. Száz hisztérikus torok visszhangozta a riadókiáltást: – Itt vannak Sátán Donner fejvadászai!

A pánikba esett tömeg zsákmányát magához szorítva kiözönlött a raktárból. Odakinn a törmelékkel borított téren készenlétben tartott fegyverekkel súlyos, középkorú katonai rendőrök ugráltak le testesen a kövezetre egy tehergépkocsiról, és pillanatok alatt arcvonalba fejlődtek. Schmeissereik csövét a rémült, de eltökélt nőkre irányították. Aztán rangidős altisztjük, egy rózsás arcú őrmester, akinek mellét még az előző háborúból származó kitüntetések borították, odabiccentett az embereinek, hogy eresszék le a fegyverüket.

– Rendben van, engedjék át a szukákat a zsákmányukkal együtt! Nehéz idők járnak, nekik is meg kell élniük valamiből.

A nők zokszó nélkül, csendben, földre szegezett szemmel, bizonytalanul tolongtak át a kordonon, mintha szégyellnék magukat.

Kicsit később, épp amikor befordultak a Grosskoelmstrasséra, valaki felkiáltott:

– Lovak, döglött lovak!Ott feküdtek előttük hosszú sorban a megperzselődött lovak,

amelyeket a láncos kutyák lőttek le néhány perccel azelőtt. Szanaszét hevertek elnyúlva, bordáik valósággal átszúrták sovány, féregmarta bőrüket. Mintegy varázsigére kések jelentek meg a kezekben.

– Friss hús! – kiáltotta a festett takarókabátos nő kitörő örömmel. – Gyertek már! – Azzal rávetette magát a legközelebbi állat tetemére, beledöfve kését a lágy oldalába.

A többiek úgy követték, akár a fúriák. Hamarosan csuklóig vérpiros kézzel vagdosták, hasogatták, szabdalták a dögök testét,

hogy elvegyék részüket a drága húsból, még mielőtt az egész eltűnne.

– Állatok, valóságos állatok – mormogta Donner fémes hangon, amint von Dodenburg társaságában fentről figyelte az eseményeket. A rendőrtábornok von Dodenburgra meredt félelmetes, üvegszemű tekintetével:

– És amit odalent lát, még csak a kezdet, ezredesem – mondta gondosan. – Még csak a kezdet. – Sátán Donner közelebb hajolt szörnyű arcával a fiatalemberhez: – Mert ha itt nem sikerül megállítanunk az amikat, akkor rövidesen egész Németország olyan kannibállá válik, mint azok odalent. Egy falkányi nyüszítő vadállat, akik a csatorna mocskában fogvicsorgatva acsarkodnak a győztesek odavetett hulladékáért. – Nyomorék öklét szorosan összeszorítva emeltebb hangon folytatta: – Ezért muszáj megtartanunk Aachent, von Dodenburg, bármi áron.

HARMADIK FEJEZET

Az egyik parasztház udvarából három német féllánctalpas bukkant elő az alkonyat hamiskás, kísérteties fényében. Úgy tűnt, fülsiketítő zajt csapva dübörögnek végig a sziklás talajon. Még az első járműben álló karcsú, sötétebb bőrű hadnagy is az ajkába harapott, mintha attól tartana, hogy a zúgás felriaszthatja az ellenséget.

Aztán a föld felett mintegy méternyire lebegő köd- és párafüggönyből – amely egészen elfedte a jármű keskeny lámpáját – egy őrszem emelkedett fel.

– Wotan? – kiáltotta géppisztolyát tüzelésre készen tartva és gondosan egy Sherman roncsa mögé rejtőzve.

– Wagner – válaszolta azonnal a hadnagy enyhén bécsies akcentussal.

Az őrszem megnyugodott:– Tovább, bajtársaim!A hadnagy már emelte a kezét, hogy jelezzen a másik két

járműnek, amikor az őrszem mint szürke kísértet újra megjelent a lámpájuk komor fényében:

– Látszik már valami jele az amiknak, uram? – érdeklődött izgatottan a fiatal SS, miközben á hadnagy járművezetője első sebességbe kapcsolt.

– Még semmi, katona. Most jövünk vissza a felderítésből. Még bizonyára a sonkástojásukat zabálják, mert tőlük tudom, hogy éhgyomorral sohasem mennek csatába.

– Szerencsés picsagyümölcsök– válaszolta az SS-katona lehangoltan. – Én bezzeg csak egy tányér zavaros levest ettem az elmúlt tizenkét órában.

– Menjen panaszra a tábori lelkészhez – mordult rá minden együttérzés nélkül a hadnagy, miközben a lánctalpas jármű

előrerándult. – Talán tőle majd kap kiutalást egy finom kolbászos szendvicsre.

– Nyald ki a szaros seggem! – átkozódott az őrszem, de addigra amazok már eltűntek a sűrű hajnali ködben. Ásítva, szüntelenül korgó gyomorral tért vissza az őrhelyére, miközben arra a kulacsnyi „négerverejtékre”25 és karéj fekete kenyérre gondolt, amit majd reggelire kap, ha jó egy óra múlva lejár a szolgálata.

A páncélgránátosokkal megrakott nagy járművek egyenletes dübörgéssel továbbhaladtak Aachen felé. Már jóval a német vonalak mögött jártak, de továbbra is olyan óvatosan mentek, mintha minden kanyar mögött egy szakasz beszivárgó rejtőzködne a város védői által immár csaknem negyvennyolc órája várt, nagy erejű jenki támadás előhírnökeként.

Az első lánctalpas hirtelen lefékezett. A másik kettő rozsdás nyomot hagyva maga után, csikorogva szintén megállt mögötte. Míg a páncélgránátosok izzadt kezükben szorongatták fegyverüket és szemüket erőltetve próbáltak átlátni az októberi, reggeli ködön, a hadnagy könnyedén átvetette magát a járműve golyónyomoktól tarkított oldalán. A hátsó lánctalp mögött féltérdre ereszkedve, feszülten várakozott, mit sem törődve vele, hogy a hajnali harmat egészen átnedvesíti a nadrágját.

Fények közeledtek feléjük, sőt már olyan közel értek, hogy riadt aggyal és száguldó pulzussal meg is számolhatta a kocsik lámpáit. Egy… kettő… három… négy. Négy teherautó közeledett feléjük lassú tempóban. A tiszt feszültsége valósággal elektromos rezgéssé fokozódott. Vajon mi fog történni? Elkanyarodnak az előttük mintegy kétszáz méternyire lévő sáros kis keresztútnál, vagy továbbhaladnak a mellékúton, és szemből belerohannak a lekapcsolt lámpákkal és leállított motorokkal várakozó három féllánctalpasba?

A négy teherautó mind közelebb és közelebb ért. Az első sofőrje tovább csökkentette sebességét. A fűben kuporgó hadnagy érezte, amint a hátán végigcsurog a hideg verejték. Tüzelésre készen

25 A feketekávé neve az SS-szlengben.

felemelte géppisztolyát. Kiszúrták volna őket? A vezető teherautó újra fékezett. Hallani lehetett a kemény gumitömlők csikorgását a nedves kövezeten. Gyorsan hasra vetette magát és a vékony, kékes fénynyalábok ott suhantak el, ahol az imént még a feje volt. A járművekben félelmetes mozdulatlanságba merevedtek a páncélgránátosok. A hadnagy hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy az első teherautó elkanyarodott, és az útelágazás másik irányába haladt tovább. Vezetője nyilván nem fedezte fel őket, mivel máris növelte a sebességét. A többi kocsi követte, és a rémült hadnagy már csak azért fohászkodott, hogy ezeknek a sofőrjei is olyan figyelmetlenek legyenek, mint az elsőé. Még néhány pillanat, és a teherautók motorzúgása elhalt a távolban. Egy nyugati irányból hallatszó amerikai géppuska távoli kelepelésétől eltekintve ismét teljes lett a csend. A hadnagy kissé elmerevedve, de annál nagyobb megkönnyebbüléssel állt talpra. Keze még akkor is remegett, amikor lassú léptekkel visszaballagott a lánctalpasokhoz.

– Mehetünk tovább! – adta ki a parancsot a vezetőnek. A hadnagy felkapaszkodott a járműbe és kimerülten lerogyott a törzsőrmesteri rangjelzést viselő sofőr mellé.

– Ezer angyal és karácsonyfadísz! – sóhajtozott megkönnyebbülten az altiszt. – Már azt hittem, elkapnak bennünket, hadnagy!

A tiszt megvárta, míg járművük újra visszatér a kis másodrendű útra, aztán egyetértően bólintott:

– Egy hajszálon múlt, Fein – válaszolta Wertheim hadnagy angolul. – Csak egy hajszálon!

Wertheim megnézte az óráját. Mindjárt tíz óra, és a köd továbbra sem oszlott fel, ahogy Porter kétes meteorológusa megjósolta neki. Hál' istennek, bár ennek a ködtakarónak is megvolt a hátránya, nevezetesen az, hogy átkozottul megnehezítette számukra, hogy rátaláljanak a bázisukra, a város nyugati peremén lévő romos parasztházra. Porter szerint ez Aachen egyik legelhagyatottabb része, vagyis százszázalékosan biztonságos.

Mostanra már teljesen felborzolódtak az idegei. Immár négy órája tartózkodtak a náci vonalak mögött, és gondolatai folyamatosan két probléma között cikáztak: az egyik a körültekintő óvatosság fontossága az út ezen végső szakaszában, a másik pedig, hogy megfelelő fedezékbe jussanak, mielőtt a köd felszállna és kifutnának az időből.

A három féllánctalpas épp egy elhagyott tanyának tűnő épületsoron csörömpölt végig. Wertheim félelemmel hallgatta a lánctalpak pokoli dübörgését. Az embereire pillantott, akik láthatóan ugyanolyan sápadtak és feszültek voltak, akárcsak ő. Lövésre készen tartott fegyverrel figyelték a szürke házak tátongó ablakszemeit, mintha minden pillanatban az SS-ek megjelenésétől tartanának. A vezető járművet, csakúgy, mint a többi felszerelésüket, az Első Hadsereg Ellátórészlege biztosította számukra az ellenségtől zsákmányolt fegyverek különleges raktárából. Amint a következő sarkon befordultak, véres, szívbemarkoló látvány tárult a szemük elé. Mindenütt amerikai katonák feküdtek a hullamerevség furcsa testhelyzeteiben. Ám Wertheimet ez egyúttal a felszabadult megkönnyebbülés érzésével töltötte el, mivel tudta, hogy ezek a halottak még a korábbi támadás áldozatai, s ez azt jelentette, hogy azóta egyáltalán nem jártak nácik a környéken. Különben a németek már rég eltemették volna a holttesteket.

– Hadnagy – szólította meg egy hang. Fein volt az.– Igen?– Ott van… a Keresztre feszítés hegye!Fein mocskos mutatóujja egy domb felé irányult, ami váratlanul

bukkant elő a szürkés félhomályból.– Ott az a nagy fakereszt, amiről Porter beszélt nekünk az

eligazításon.Wertheim máris arra fordította távcsövét. Továbbra is mindent

vastag, puha szőnyegként borított be a köd. A Golgota nagy keresztje mint eltéveszthetetlen tereptárgy mégis tisztán kivehető volt. Szinte egyik végétől a másikig láthatták a német vonalakat. Valahol itt a hegy közelében kell lennie a Nagy Vörös Egyessel szemben álló

német frontnak, mintegy másfél kilométernyi távolságban. Vagyis pontosan az előzetesen kiszemelt helyen voltak, és a rejtekhelyül szolgáló tanya sem lehetett már túl messze.

– Oké, Fein – suttogta a hadnagy ösztönösen lehalkított hangon –, a következő után forduljunk jobbra! Ha minden igaz, az a földút vezet a tanyához.

A sárgás októberi napsütés épp akkor kezdte felszívni a köd maradékát, amikor a három lánctalpas egyes sebességfokozatban elindult lefelé a rázós, keskeny földúton. Az álruhás amik folyamatosan készenlétben tartották fegyvereiket.

De szükségtelennek bizonyult az óvatosságuk. Mert amint közelebb értek a kis parasztház sérült tetejéhez, láthatták, hogy a gránáttölcsérektől felszaggatott földet itt is a korábbi támadás amerikai halottai borítják. Vagyis – Porter állításának megfelelően – a németek ezen a területen is elég régóta járhattak utoljára. Végül is el kellett ismernie, hogy a bostoni fickó nyilvánvaló antiszemitizmusa dacára remekül megtervezte a küldetésüket.

Félórával később a három féllánctalpas jármű már fedezékben állt. Speciális önmelegítő konzervet ettek, nehogy az elhagyottnak hitt parasztházból felszálló füstszag elárulja a jelenlétüket valami kíváncsi németnek, akinek nincs jobb dolga annál, mint a katonai távcsövével az elhagyatott, feldúlt csatamező felé kukkerezni. Aztán elkészítették az éjszakai szállásukat. Wertheim azonban a fáradtsága ellenére is ébren feküdt. Bár valószínűnek látszott, hogy Porter kapcsolatára még legalább két órát kell várniuk, de az előző éjjel beszedett Benzedrintől úgy zsongtak az idegei, akár a telefondrótok. Végül feladta és mereven lábra állva kiballagott vizelni a parasztház falához.

Hamarosan az egyik felállított őre bukkant fel a látókörében. A katona meghallotta a kövezetre csurgó forró vizelet zaját, aztán a tiszt láttán olyan zavarba jött, hogy egyszerre próbált tisztelegni és leereszteni a fegyverét.

Wertheim szélesen elvigyorodott a katona bizonytalanságán:

– Tényleg azt várja tőlem, Rosen, hogy a dákómmal a kezemben viszonozzam a tisztelgését? – kérdezte. – Aligha lenne szabályzat szerinti eljárás, nemde?

A húszéves Rosen berlini volt. Apja, aki az I. világháborúban kapitányként szolgált a 4. Porosz Gyalogos Gárdaezrednél, a 16-os verduni ütközetben kiérdemelt „Kék Max”26 ellenére Dachauban végezte27. A fiú elpirult idegességében.

– Nem tudhattam, hogy ön az, uram – mormogta az orra alatt.– Miért, mit képzelt, ki lehet az? Betty Grable bugyi nélkül? Túl

sok nyugtatót vettem be és képtelen vagyok tőle elaludni. Elmegyek és vetek egy pillantást arra a dombra odafent. Távollétemben Fein törzsőrmester a megbízott parancsnok. Kay?

– Igenis, uram – vakkantotta Rosen, olyan feszes vigyázzba vágva magát, mintha maga is a régi Porosz Gyalogos Gárda tagja lenne, vagy még mindig a Fort Bliss-i kiképzésen volnának, nem pedig mélyen az ellenséges vonalak mögött egy élet-halál jelentőségű küldetésben.

Wertheim vállára vetette géppisztolyát, ellenőrizte az övén lévő hálóban pihenő két kézigránátját, aztán körültekintően, fedezékből fedezékbe ugrálva elindult a területet uraló domb magaslata felé. Jól képzett, gyakorlott gyalogostiszt volt, és valóban önként jelentkezett erre a küldetésre, miután hírét vette, hogy Rosie nővére, az egyedüli élő rokona „szívrohamban” elhalálozott Theresienstadtban.

Legalábbis ez állt a Svéd Vöröskereszt jelentésében. Rosie első osztályú atléta volt a bécsi főiskolában, ahová járt, sőt korosztálya legkiválóbb amatőr síelőjének számított egész Felső-Ausztriában. Wertheim úgy érezte, hogy aznap megpattant benne valami, és tudta, soha többé nem lesz már ugyanaz az ember, aki addig volt. Ettől

26 I. világháborús, bátorságért adható legmagasabb császári érdemrend.27 A császári német hadseregben, különösen ennek porosz alakulataiban nem

szolgáltak, zsidó tisztek. Nagyobb számban inkább az osztrák-magyar hadseregben fordultak elő. Az Anschluss után Ausztriában maradt, magas kitüntetéseket kapott zsidó veteránok számára „elitgettót” hoztak, létre Theresienstadtban, de a gázkamrát ők, sem kerülhették el.

kezdve nem érdekelte sem a jövő, sem a túlélés. De a bajtársai állatias örömei – nők, étel, ital – sem foglalkoztatták. A Rosie emléke felett érzett sajnálaton kívül csakis egyetlen dolog foglalkoztatta, az ölés, hogy miként tudná a legtöbb nácit a Valhallába küldeni, mielőtt vele végeznének.

Mintegy húsz perccel később már buzgón távcsövezte a dombot egy kilőtt civil Opel teherautó fedezékéből, szabad kezével gondosan beárnyékolva a lencséket, nehogy megcsillanjanak rajtuk a hűvös októberi nap ferde sugarai. Semmi mozgást nem látott a dombtetőn lévő nagy kereszt körül egy vékony kékeszöld füstcsíktól eltekintve, ami talán valamelyik hanyag katona főzőtüzéből eredhetett.

Végül ráunt a szemlélődésre. Porter elmondása szerint a dombnak fontos szerepe lesz az akciójuk folytatásában, de a további részleteket csak az ostromlott városból kiosonó hájas OSS-kémtől fogják megtudni. A másnapi totális támadás előkészületéül szolgáló, egyre hevesebb tüzérségi tűz robajától kísérve ugyanolyan gondosan, amint jött, elindult, hogy visszaosonjon a tanyára.

Már csaknem visszaért a rejtekhelyükre, amikor egy furcsa, súrlódó hang arra késztette, hogy a géppisztolyát készenlétben tartva féltérdre ereszkedjen. Szíve izgatottan dobogott. A tanyától kissé nyugatra volt, és biztosra vette, hogy valaki a magas fűben lopakodva közeledik feléje. Nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkait, és kibiztosította a géppisztolyát. Bárki volt is az, már csak néhány méternyire lehetett tőle. Célra tartotta fegyverét. Az előtte lévő bokrok teteje mozogni kezdett: ott kell lennie a fickónak.

Lélegzetét próbálta lecsillapítani, mert tudta, hogy ha tüzet kell nyitnia, a zihálástól bizonytalanabbul célozna. Nyelt egy nagyot, aztán halkan megszólalt:

– Az Ördög?Egész korszaknyi ideig semmi sem történt, attól eltekintve, hogy a

lassú, kapaszkodó, súrlódó hang azonnal megszűnt. Wertheim egész biztosra vette, hogy aki tőle pár lépésnyire lapul a magas fűben, ugyanolyan riadt és feszült, mint ő maga.

Megismételte a jelszót, de ezúttal németül. Ugyanakkor az ujja tüzelésre készen ráfeszült az elsütőbillentyűre, ha most sem jönne válasz…

– Az Ördög?Alig néhány méternyi távolságból riadt, tétova hangon jött a

felelet:– Az Ördög pajzsa.Wertheim felegyenesedett. Sötét szeme megkönnyebbülten

fénylett:– Ide! – mondta sürgetően.Egy röpke pillanatig semmi sem történt. Aztán egy csillogó,

fekete szemű, hájas emberke emelkedett fel a fűből, kövér arcán a hideg ellenére izzadságcseppek csillogtak.

Wertheim a felismerés sokkjával ismerte fel rajta az SA-s náci verőlegények egyenruháját.

– Én vagyok… – hebegte remegő hangon –, Porter ezredes aacheni ügynöke.

NEGYEDIK FEJEZET

Roosevelt Mészárosai október másodikán, pontosan kilenc órakor lendültek támadásba. Bár az északi szárny német védői a nagy tüzérségi előkészítés óta számítottak a rohamra, a bunkerek vonalát mégis váratlanul érte az akció. Nem számít, meddig kell készültségben ülnie az embernek, a támadás mindig meglepetésszerűen éri.

Egy hatalmas robbanással kezdődött. Az első bunkerek úgy beleremegtek, mint a nyílt tengeren találatot kapott hajó. Aztán gyors detonációsorozat következett Donner egyik másodosztályú gyalogságból álló „gyomorezredének” állásain. A pánikba esett, hamuszürke arcú védők megpróbáltak kereket oldani, de a káromkodó altisztek néhány jól irányzott rúgással visszazavarták őket az állásaikba.

A puhító bombázás húsz percig tartott, majd hirtelen abbamaradt, végzetes, természetellenes csendet hagyva maga után. A „gyomorezred” legénysége lélegzetvisszafojtva, feszülten figyelte, vajon miféle új borzalmak várnak rájuk. A lőréseken kileső tisztek és altisztek is a ködös, romos, elhagyatott, szinte holdbéli tájat kémlelték. Ólomlábú balsejtelemmel ketyegtek a másodpercek.

Hirtelen dühödt harkály módjára egy amerikai nehézgéppuska kezdett kalapálni. Majd fehér nyomjelzős lövedékek hasították a levegőt, eleinte lassan, de minden pillanattal gyorsabban. Aztán a vastag betonfalakon kopogni kezdtek az első lövedékek. A megfigyelők viszonylagos biztonságuk dacára ösztönösen lehajoltak. Ekkorra már mindenfelől jenki nehézgéppuskák csatlakoztak az előbbihez a bunkersor megfigyelőréseire célozva, megkísérelve elvakítani őket.

– Hé, figyelem! – rikkantotta az altiszt. – Jönnek már!

A „gyomorezred” emberei készültségi helyükre siettek az állásaikban. A parancsnoki bunkerben az epés ezredparancsnok, aki Sztálingrádnál vesztette el a fél gyomrát, megforgatta a tábori telefon kurbliját és beleüvöltött a kagylóba a mintegy száz méterrel hátrább beásott tüzérség parancsnokának:

– Iktassák ki azokat a koszos ami géppuskásokat! De igyekezzenek!

Pillanatokkal később éles pukkanásokkal működésbe léptek a nagy kaliberű aknavetők. Nagy, félméteres gránátok hasították a levegőt, hogy aztán becsapódjanak a géppuskás ezred állásaiba. Egyik amerikai gépfegyvert a másik után hallgattatták el, mivel nyomjelzős lövedékeik alapján nem volt nehéz belőni őket. Így a bunkersorral szemben lévő patak menti magas fűben hasaló jenki gyalogság védelem nélkül maradt. Ám ekkor már nem volt megállás.

Tisztjeik felpattantak és a sípjukba fújtak. A vörös képű, harapós altisztek üvöltve osztogatták parancsaikat, és talpra rugdalták azokat, akik túl lassúnak bizonyultak.

– Mozgás! – ordította az ezredparancsnok.A katonák pallókat cipelve magukkal a patakon való száraz

átkeléshez, nehezen bukdácsolva megindultak az átázott földeken. A támadás gyakorlásakor a tisztjeik folyton azt sulykolták beléjük, hogy egy álló célpontot sokkal könnyebb eltalálni, mint egy gyorsan mozgó alakot. Ezt az elméletet most a saját bőrükön kellett megtapasztalniuk.

Egy rögbijátékos felépítésű, fiatal hadnagy, pallóját szorosan a melléhez szorítva, gyors futással messze megelőzte a többieket. A pallót keresztben átdobta a patakon.

– Na, itt az átkozott hidatok! – kiáltott hátra mögötte loholó társainak.

A következő pillanatban az első német golyótól eltalálva arccal előre belezuhant a vízbe, sisakja oldalra gurult.

Most a német géppuskások léptek fokozatosan akcióba. Az első amerikai támadó hullámot pillanatok alatt lemészárolták, vérükkel festve pirosra a patak amúgy is szennyes vizét. Ekkor indult el a

második hullám. A rohamozók elesett bajtársaik hulláját használták híd gyanánt, könyörtelenül átgázolva a véres, zúzott holttesteken.

Egy pillanatra eltűntek a németek szemei elől, hogy aztán torkuk szakadtából üvöltve újra felbukkanjanak, de már a patak innenső partján. A támadók közül úgy fél tucatnyian futás közben fel-le ugráló, furcsa, nehéz tartályszerűséget cipeltek a hátukon.

– Jézus, Mária, Szent József! – fohászkodott levegő után kapkodva a „gyomorezred” egyik megfigyelője. – Lángszórósok!

– Fogja be a mocskos porosz pofáját! – ripakodott rá a parancsnoka, de ő sem vette le tekintetét a megfigyelőnyílásról.

Az első lángszórós akcióba lépett. Miközben a jobb- és balszárnyon rohamozó gyalogság fedezettűzzel árasztotta el a legközelebbi bunkert, gyorsan odaugrott az oldalához, kihasználva a pillanatnyilag megvakított bunker szolgáltatta biztonságot. Jó tízméternyi távolságból nyomta meg szörnyű fegyvere tüzelőbillentyűjét. A csőből hosszú, előbb olajbarna, majd kékesvörös árnyalatú lángnyelv lövellt ki, és egy pillanatra körbenyalta a bunkert. Aztán rögtön visszahúzódott, füstölgő, fekete foltot hagyva a betonfelületen. A lángszórós előtti fű teljesen eltűnt. A katona újra megnyomta az elsütőbillentyűt. A lángnyelv mohón körülölelte a bunkert. Ekkor mélyen lekuporodva egy háromméteres rúdra lazán ráerősített robbanótöltettel előrerohant a következő katona. A rudat ügyesen átdugta a legközelebbi lőrésen. Mély, elfojtott detonáció hallatszott, amit halk sikoltozás követett. A résből sűrű, fekete füst tört elő. Az amik kivártak.

Hirtelen egy fedetlen fejű, megfeketedett alak támolygott ki a bunker hátsó bejáratán. A ruhája rongyokban lógott rajta, karjait magasan a feje fölé emelte.

– Kamerád… kamerád…! – krákogta fuldokló hangon.A lángszórós férfi felemelkedett. A német csizmájáról és az

oldalfegyverként viselt Lugeréről látta, hogy tiszt. Egy ilyen Luger valóságos kis vagyont ért a párizsi Pig Alley28 feketepiacán.

28 A Pigaile neve az amerikai szlengben.

Nehézkesen futásnak eredt a tiszt felé, nehogy a társai megelőzhessék és elhalásszák az értékes zsákmányt az orra elől. Abban a pillanatban a német tiszt rálőtt, és a lángszórós hangtalanul esett össze.

– Kinyírta Smittyt! – ordította egy dühös hang. – Ez a rohadék lelőtte Smittyt!

Vagy tucatnyi fegyvercső irányult a németre, akinek teste megpördült a koncentrált sortűzben. Az amik táraik maradék golyóit a tiszt vonagló testébe pumpálva nyomultak előre, és egyik kézigránátot a másik után hajították be a bunker hátsó nyílásán. A robbanások után már egy árva hangot sem lehetett bentről hallani.

A támadás rendületlenül folytatódott. Tizenegyre a teljes első bunkersor amerikai kézre került. A betonfalakat és a lövészárkok földjét a megsemmisített „gyomorezred” embereinek vére áztatta. A földet elborító füstben amerikaiak és németek megcsonkított hullái hevertek szanaszét, halálukban hínárszerűen egymásba gabalyodva. Miközben a német ezred parancsnoka hátrafelé támolygott a saját második védelmi vonaluk mögé, egy rohamkés döfte át a torkát.

Az aacheni külvárosban lévő Quellenhof Szállóban székelő Donner főhadiszállásán is teljes volt a feszültség és a riadalom. A folyosókon, ahol egykor kedélyes, idősebb vendégek sétálgattak gyógyvizet iszogatva és útikalauzt szorongatva elegáns kezükben, most törzstisztek rohangáltak fel-alá. Tetőtől-talpig sáros, térdig érő bőrkabátot viselő motoros futárok száguldoztak ki-be az udvaron. Fekete egyenruhás SS-altisztek osztogatták ordítozva parancsaikat és sürgetve az embereiket, hogy azonnal fejlődjenek fel az ellentámadáshoz.

Ám úgy tűnt, hogy von Dodenburg, akinek a háború öt esztendeje alatt már többször volt alkalma átélni hasonló helyzetet, nem osztozik Donner riadalmában.

– Tábornok úr – magyarázta elszánt határozottsággal a hatalmas falitérképet kopogtatva –, meggyőződésem, hogy az amik rimburgi áttörése semmiképpen sem lehet a fő támadási irányuk, csupán megtévesztő manőver. Nézze, mekkora távolságot kellene

megtenniük a jenkiknek, mielőtt a város csapásmérő távolságába érnének.

– De von Dodenburg – ellenkezett Donner –, akkor miért összpontosítanak ennyi embert abba a résbe, amit Rimburgnál kierőszakoltak? Aláírom, hogy a felderítőink is tévedhetnek, de egyhangúan állítják, hogy legalább három amerikai ezredet vetettek be, sőt egy fogoly azt állítja, hogy a teljes 30. Gyalogos Hadosztály részt vesz a támadásban, a támogató bokorugróktól nem is beszélve.

Von Dodenburg megadóan bólogatott.– Mindezt nem is vitatom, tábornok úr. De vajon biztosra

vehetjük-e, hogy Rimburg a támadásuk célpontja? Nem, semmiképpen sem – válaszolta meg az önmaga által feltett kérdést. Aztán a térkép azon pontjára koppintott, amelyet a valóságban Hübner tábornok Első Hadosztálya tartott: – Szerintem innen várható a valódi főtámadás. Mert ha az amik innen jönnek, akkor gyakorlatilag már csaknem elérték Aachen külvárosát.

– De abból az irányból még semmi mozgást sem jelentettek – vetette ellen Donner, miközben a kivett műszemét törölgette. – Ugyanakkor északon már legalább egy kilométernyit haladtak ma reggel óta. Ezek után mi a szándéka, von Dodenburg?

Az ezredes nyelt egy nagyot, sóhajtott egy hatalmasat, és szilárdan kitartott a saját álláspontja mellett.

– Én előre kiszámított kockázattal dolgozom, tábornok úr. Ha odamegyek a Wotannal, és az amik mégis a déli szárnyon támadnak, akkor elbuktunk. Akkor Aachennek befellegzett. Mindketten tudjuk, hogy nincs annyi emberünk, hogy minden fronton egyszerre verjünk vissza egy általános támadást. Szerintem Rimburg elvesztése még mindig a kisebbik rossz számunkra.

Donner pár pillanatig még gondterhelten szívogatta sárga műfogait.

– Hát jó, von Dodenburg, legyen a maga akarata szerint. Várunk a Wotan bevetésével, míg kiderül, miként alakul a helyzet a másik szárnyon. De mi lesz akkor, ha ne adj' isten mégis téved?

Von Dodenburgnak némi erőfeszítéssel sikerült valami vigyorfélét az arcára erőltetnie:

– Akkor, tisztelt tábornokom, alaposan benne leszünk a szarban, méghozzá nyakig!

Roosevelt Mészárosai egész délután folytatták Rimburg felé irányuló előretörésüket, szüntelenül újabb réseket ütve Donner arcvonalán, és új állásokba való visszavonulásra kényszerítve másodosztályú gyalogságát. Az összetiport harcteret mindenfelé tépett fű és bombatölcsérek sokasága tarkította. Az elhagyott, romos parasztházak pedig immár nem létező századok és ezredek jeleit viselték. A kövezett mellékutakat szegélyező fákat gránáttűz törte derékba, a házfalakat srapnelszilánkok csipkés becsapódásai éktelenítették, mint valami rút betegség ótvaros sebhelyei.

Ám a 30. Gyalogos Hadosztály olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy az Ellátó Szolgálattól odavezényelt erősítés jó részét egyenesen a harcvonalba kellett vezényelni. Így nem csoda, hogy amint bevetették őket, a mindössze háromhetes fegyveres gyalogsági kiképzésen átesett emberek nagy része öt percen belül elesett vagy megsebesült. De abból a néhány bakából, akik ezt a véres délutáni ütközetet túlélték, jó eséllyel első osztályú katonák, szakaszparancsnokok, őrmesterek vagy öt-hat embert vezető aktív káplárok válhattak.

Hobbst azonban egyáltalán nem izgatták a veszteségek. A termetes tábornok bizalmasan mondogatta felderítő törzstisztjeinek:

– A katonáim már le sem veszik a lábukat a sárhányóról. Mindjárt odaérünk. A krautok pánikszerűen menekülnek. Tuti, hogy estére összebarnítják a gatyájukat.

Aztán magára maradva hozzálátott a hadosztály másnapi közleményének megfogalmazásához, természetesen jó alaposan teletűzdelve olyan bombasztikus, visszhangzó frázisokkal, mint „a 30. US Gyalogos Hadosztály dicső hagyományaihoz híven…” meg „a szárazföldi háborúk történetében soha…” vagy „az Egyesült Államok Hadseregének harci feljegyzéseiben páratlan…”

Éppen annál a résznél tartott, hogy „ …ezért teljes bizonyossággal mondhatom a 30. US Gyalogos Hadosztály hős tisztjeinek és katonáinak, hogy a mai napon rátok figyel egész Amerika”, amikor telefonhoz kérte az egyik szárnysegédje. Sutherland ezredes volt a vonalban a 119. Gyalogezredtől.

Sutherland egyáltalán nem próbálta visszafogni magát:– Tábornok úr – lihegte lélekszakadva –, a németek lerohantak és

bekerítettek bennünket itt, Rimburgnál!– Mi történt?– Az előőrseinknek féltucatnyi lánctalpas flak29 állta útját. Most

már az egész vezető ezredünket lekötik egy ötszáz négyzetméteres területen. Mihelyt valaki fel meri emelni a fejét, nyomban lelövik.

– Nyugalom, Sutherland, nyugalom! – csillapította Hobbs. – Máris intézkedem. Odaküldöm a hadosztályuk kisegítésére a Légierőt. Egy órán belül ott lesznek a gépek és megszórják őket.

– Az jó lesz, tábornok – válaszolta kurtán Sutherland –, mert ha nem, akkor rövidesen nem sok marad a 119-esek-ből. Vége!

– Vége és nyugtázva – vágta rá rutinszerűen Hobbs, aztán magában leszögezte, hogy ezek a fickók ott az első vonalban aligha láthattak monumentális háborús filmeket, mert mihelyt valami balul sül el, egyből pánikba esnek. Odavakkantott a rádiósának: – Kapcsolja nekem a légierőt, de szélsebesen!

A kétmotoros Mitchellek 480 km/órás sebességgel érkeztek a front fölé. A flakok felmennydörögtek rájuk. Az egyik bombázó felrobbant a levegőben. Mire a fekete füst eloszlott, már csak egyetlen leszakadt levélként aláhulló szárny maradt belőle. A többi gép azonban rendületlenül jött tovább, és már ott is volt a frontvonal felett. Ezüst hasukból hullani kezdtek a halálos fekete tojások. Az

29 Négy 20 mm-es gépágyúval felszerelt, eredetileg a légelhárításban használt páncélozott lánctalpas jármű, amit a németek egyéb célokra is sikeresen alkalmaztak.

amerikai katonák olyan boldogan bámultak felfelé, hogy már a német tűzzel sem igen törődtek.

– Ez az, fiúk! – kiáltozták. – Küldjétek a pokolba őket! De a lelkes ordítozás nyomban az ajkukra fagyott, amikor meglátták a bombák irányát.

– Feküdj! Hasra mindenki! – üvöltötte lélekszakadva egy fiatal tiszt, fuldokolva a félelemtől.

De a figyelmeztetés már elkésett, mert a rosszul irányzott bombák a front amerikai szakaszára hulltak, és a jenkiket küldték egyetlen sikoltó, tüzes pokolba. A teljes élvonalbeli ezred elesett vagy haldoklott. Életben maradt tisztjeik a remegő földre támaszkodva, őrjöngve álltak talpra, és a repkedő szilánkokkal mit sem törődve egymás után eregették a magasba a jelzőrakétáikat. A tőlük mindössze kétszáz méternyi távolságra lévő német fiak tüzérek azonnal cselekedtek, és ők is hasonló színű világító rakétákat küldtek a levegőbe, amiből a felettük lévő amerikai pilóták azt a téves következtetést vonták le, hogy az első rakétasorozat csak trükk volt, hogy eltérítsék őket a célpontjuktól. A harcmezőt rövidesen sűrű, sárga bombafüst borította, és a 119-est már semmi sem menthette meg a pusztulástól.

Mire a nap leáldozott, Hobbs előretörése teljességgel kifulladt, és a 119-es túlélői keserűségükben az „Amerikai Luftwaffe” gúnynévvel illették a Kilencedik Taktikai Légihadtestet. Hobbs vizsgálatot rendelt el.

Aachenben az izgatott von Dodenburg csak jóval később értesült Hobbs támadásinak kudarcáról. A délután folyamán mind közelebbről és közelebbről hallatszott az amerikai tüzérség dübörgése. Egyik riasztó jelentés a másikat érte Donner főhadiszállásán. Maga az ezredes kételkedni kezdett, hogy helyes volt-e a döntése. Kétszer is érintkezésbe lépett a 239-es magaslaton lévő előretolt felderítőkkel, akiknek a megfigyelőhelyéről be lehetett látni a Nagy Vörös Egyes állásait, és jelentést kért. De mindannyiszor lakonikus és kiábrándító válaszokat kapott.

– Idefentről nincs különösebb jelentenivalónk, uram. Azon kívül, hogy a jenkiket odaát a jelek szerint elkapta a hasmars, mert egyfolytában a latrinára járnak.

De von Dodenburgot ez a legkevésbé sem érdekelte.Lassan kezdett alkonyodni, és az Első Hadosztály frontjáról még

mindig nem jött semmi hír. Az ezredes már kezdte azt hinni, hogy komoly taktikai hibát követett el. Donner ugyan egy szóval sem bírálta, de üveges tekintete arról árulkodott, hogy meg van győződve von Dodenburg tévedéséről. Fél hatkor az óváros újabb bombázásának kezdetén a páncélgránátosoknál elrendelte a vörös riadókészültséget. A fél-lánctalpasokat is készültségbe állította arra az esetre, ha be kellene vetni őket a 30. Gyalogos Hadosztály frontján. Egy belső hang viszont továbbra is arra figyelmeztette, hogy még várjon az elindításukkal. Ezért inkább letette a kagylót.

Hat órára elfogyott a türelme, és úgy érezte, mindenképpen ki kell derítenie, mit terveznek a Nagy Vörös Egyesnél. Berendelte Schwarzot az irodájába.

– Schwarz, egy járőrrel kimegyek a 239-es magaslatra. Odafentről az egész jenki frontot jól be lehet látni. Bár addigra teljesen besötétedik, de egy nagyarányú csapatösszevonást még így is biztosan észreveszünk

A félkarú törzsőrmester, aki tudta, milyen kutyaszorítóba került aznap délután a parancsnoka, megadóan bólintott.

– Szerintem jól teszi, uram. Egyetlen megjegyzésem lenne: ha nincs ellenére, szeretnék önnel tartani, uram. Amúgy is rojtosra ültem már a seggem itt a főhadiszálláson.

Von Dodenburg máris határozott:– Rendben van, jöjjön! És szóljon annak a két észkombájnnak is,

Matznek és Schulzénak. Apropó, hol kódorog Schulze?A kérdés jogos volt, mert a termetes exdokkmunkást sehol sem

lehetett megtalálni. Még második kedvenc helyén, a konyha körül sem látták, pedig előszeretettel járt oda valami extra kaját kuncsorogni. Végül Matz vállalkozott, hogy előkeríti.

– Azt hiszem, uram, tudom, hogy hol kell keresni – mondta von Dodenburgnak sokat sejtető oldalpillantással.

A parancsnok halványan elmosolyodott.– Felesleges elárulnia, Matz, amúgy is sejtem. Közölje vele: ha

félórán belül nem teszi tiszteletét teljes menetfelszereléssel, indulásra készen, akkor számíthat rá, hogy rövidesen ő lesz a Wotan Rohamezred legboldogtalanabb katonája.

– Naná, hogy itt lebzselsz, te díjnyertes tenyészcsődör! – kapkodott levegő után Matz egyetlen hanyag kézlegyintéssel félrelökve a kis SA-őrnagyot.

– Kopj le, te korcs kerti törpe! – vetette oda Schulze minden indulat nélkül. – Nem látod, hogy el vagyok foglalva?

A csizmájától meg a pisztolytáskájától eltekintve anyaszült meztelen volt. E két dolgot még az ágyban is magán tartotta – elvégre egy jó katonának mindig harcra készen kell állnia! Matz tisztán látta a termetes törzsőrmester harckészültségét. Schulze elvörösödött arcú barátjával mit sem törődve elkapta és erősen megszorította az éppen megnyergelt szőkeség melleit, miközben nyelvét a nő fülébe dugta.

– Schulzi – könyörgött a tizedes. – Gyere már, szükségünk van rád! Öltözz és hozd a cuccaidat!

– Mondtam, hogy húzz a francba! – lihegte fojtott hangon Schulze. – Mára nem terveztem tripla szexet. Telepedj le valamelyik sarokba, és udvarolj az ötujjú özvegynek! Vagy már megint megerőltetted a mancsodat?

Matz elengedte a sértést a füle mellett:– Schulze, muszáj jönnöd, különben zabos lesz rád az ezredes úr.

Járőrbe kell mennünk. A pokolba, térj már észhez! Te, én meg az az ütődött Schwarz felmegyünk a parancsnokkal a 239-es magaslatra. Úgyhogy igyekezz!

Schulze elengedte a kurva melleit:– Na, kopj le! Matzi, miért nem ezzel kezdted?

– Már egy órája mást sem pofáztam, te címeres ökör! De rám sem bagóztál. Tápászkodj fel végre és állj a hátsó lábaidra! Tűnjünk innen a bánatba, különben az ezredes kiherél bennünket.

Schulze a fejére csapta rohamsisakját, aztán olyan gálánsán hajolt a kurva kemény, kérges keze fölé, mintha egy bécsi operettfilm szerelmespárját alakítanák.

– Hölgyem – kezdte –, sajnos a távozás harcmezejére kell lépnem. Idehallom a trombitaharsogást és a harci dobok dübörgését. A csapatom élére kell állnom, szólít a harctéri kötelesség. Csak annyit kérek öntől, hogy várjon rám hűségesen, és gondoljon rám, ha meghallja az ágyúdörgést. – Azzal felemelte a bal lábát, és eleresztette páratlan, ünnepelt szellemeseinek egyikét.

Aztán még rendes hangon hozzátette:– Remélem, szorosan összezárva tartod a lábad, amíg visszajövök.

Nem ajánlom, hogy ez a koszos kecskebak megbecstelenítsen! – mutatott az SA-őrnagyra.

Azzal úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül, harsány röhögéssel kirohant az utcára, ruháit összegyűrt csomóban tartva a hóna alatt. Matz a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal sántikált utána.

Az SA-őrnagya megvárta, míg a két jó barát csizmakopogása elhal a távolban, aztán felegyenesedett.

– Én is elmegyek – közölte.De a lányok rá sem hederítettek.– Azt mondtam, elmegyek – ismételte emeltebb hangon.– Menj csak, menj – legyintett a pufók, szőke kurva felhúzva

fekete bugyiját. – Menj a picsába! Ne is lássunk! Nehogy már szívrohamot kapjak miattad! – A nők úgy faképnél hagyták, mintha még annyira sem érdekelné őket, mint a pince koszos betonfalán futkározó csótányok.

Az SA-őrnagy ökölbe szorította a kezét:– Várjatok csak, rohadt büdös ribancok! – átkozódott magában. –

Rövidesen más nótát fogtok énekelni.De még időben magába fojtotta a haragját. Felhajtotta a gallérját,

elhúzta a sötétítőfüggönyt és kicsámpázott a mind sötétebb

éjszakába. A metéltfarkú fiúk biztosan nagyon hálásak lesznek neki a hasznos információért, amit tálcán nyújt át nekik Kuno von Dodenburgról, az SS ezredeséről. De még milyen hálásak!

ÖTÖDIK FEJEZET

A Matz által vezetett kis VW terepjáró gyorsan haladt a kanyargós vidéki utat szegélyező házsorok között. Schulze mutatóujját a Schmeissere ravaszán tartva gyanakvóan szemlélte az elhagyatottnak tűnő utcákat, hogy a mozgás legcsekélyebb jelére tüzet nyithasson. Bár még a német vonalakon belül jártak, a termetes altiszt képtelen volt szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy valami nincs rendben.

A mellette ülő von Dodenburg nem is tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Mi a fene van magával, Schulze? Ideges?– Dehogy, uram – rázta a fejét határozottan a törzsőrmester. –

Csak az ember nem lehet elég óvatos, és nem volna jó, ha váratlanul belehajtanánk a jenki vonalakba.

– Miért nem? Hát nem vágyik a nekünk küldött röpcéduláikon beígért eredeti kávéra és valódi amerikai cigarettára? – kérdezte tőle von Dodenburg.

– Felőlem feldughatják a hájas, ami seggükbe az eredeti kávéjukat is meg a valódi staubjukat is – dörmögte Schulze.

A kis terepjáró elhagyta a falucskát. A súlyos, természetellenes csendet csak a nehéztüzérség távoli dörgése zavarta meg. A kanyargós földút felett ott terpeszkedett a 239-es magaslat. Egy a közelmúltban még sűrű fenyőerdő maradványai mellett haladtak tovább. A fákat mostanra szinte teljesen letarolták, és a benne fedezéket kereső német szállító oszlopot teljesen szétbombázták. Felborult Opel teherautók, kiégett VW terepjárók roncsai hevertek szanaszét, egy kilőtt páncélautó oldala még most is halvány pirosan izzott a hőségtől. Elesett katonák hullái feküdtek mindenfelé.

– Hű, de belenyilallt a hátamba! – nyögött fel Matz a volánnál. – Annyi sült hús van ebben az erdőben, ami egy egész hétre bőven elég lenne a fél Wehrmacht ellátására!

– Pofa súlyba! – förmedt rá von Dodenburg, aki éppen a mellettük lévő árokban fekvő féltucatnyi szénfekete hullát bámulta elborzadva, amelyek kisgyermek méretűre zsugorodtak az iszonyatos hőségben. – Ha nem tudná, ezek a szerencsétlen nyomorultak itt mellettünk nemrég még a bajtársaink voltak.

Zavart csendben hajtottak tovább a csatatér rózsaszín horizontja előtt fenyegetően kirajzolódó magaslat felé. Schulze nagyokat nyelt és kiszáradt szája szélét nyalogatta, képtelen volt szabadulni a belülről rátörő rossz előérzettől és félelemtől. Tudta, hogy valami történni fog, és az a valami egyáltalán nem lesz kellemes. Csak azt nem tudta, mi lehet az.

Wertheim hadnagy nagy alapossággal készítette elő a Golgotára vezető keskeny földúton tervezett, meglepetésszerű rajtaütést. Embereit körülbelül húszméteres távolságban helyezte el, az út két oldalán húzódó árkokban. A náci ezredes felfelé haladó kocsijának mindenképpen lassítania kell az általa kiszemelt hajtűkanyarban, és akkor az egyik emberének bőven lesz ideje arra, hogy a fák közül kiosonva lerakjon az autó mögé egy Hawkins gránátfüzért. Így, ha a német tiszt esetleg élve megúszná a rajtaütést, a kocsija menekülés közben biztosan ráfut a gránátcsapdára. Feinnel részletesen kitárgyalták a tervet.

– Ha ez a disznó kraut esetleg gyanút fogna, és futva próbálna kereket oldani, akkor az árokban lapuló fiúk adják meg a gazembernek, amit megérdemel: egy kiadós adag jóféle amerikai ólommandulát!

Ugyanakkor tudta, hogy meg kell bizonyosodniuk róla, valóban a megfelelő embert kerítették-e puskavégre. A Nagy Vörös Egyes támadásának sikere az SS-ezredes megölésén múlik, mivel Porter szerint von Dodenburg SS alakulata az egyetlen számottevő német egység Aachen körzetében. Nélküle a védelem könnyedén

összeroppantható, és Hübner emberei akár behunyt szemmel, egyik kezüket a hátuk mögött tartva is könnyedén elfoglalhatják a várost.

– De hogyan állítjuk meg az autóját, Fein? – kérdezte a termetes, borostás katonát, miután a rajtaütés helyében megegyeztek. – Valahogy le kell stoppolnunk a gazfickó járgányát.

– Majd ezekkel megoldjuk – mutatott rá Fein egy piros jelzőfényből meg néhány gyalulatlan deszkadarabból összetákolt stoptáblára, amit még az éjjel eszkábált az elhagyott parasztházban. – Aztán ha egyértelműen kiderült, hogy a megfelelő tagot kaptuk el, elég lesz odakiáltani az embereinknek, mi pedig gyorsan olajra lépünk! Szerintem a német biztosan megpróbál jobbra vagy balra kitörni, és akkor egyenesen a karjainkba szalad.

– Maga aztán nem sokat szarakodik, katona.– De nem ám, egy-kettőre leengedjük a függönyt a náciknak!Csakhogy sem David Wertheim hadnagy, sem a társai nem

ismerték a Wotan katonáit.

Ólomlábakon járt az idő. Már kétszer kaptak hamis riasztást. Előbb a magaslaton szolgálatot teljesítők ellátmányát hozó, vén gebékből álló oszlop araszolt el mellettük. Az acélsisakos német szekérhajtók alakja élesen kirajzolódott az esti horizont előtt. Wertheim számára furcsa érzés volt ilyen közel kuporogni az ellenséges katonákhoz, akiknek halvány sejtelme sem volt arról, hogy olyan honfitársaik figyelik őket, akiket néhány évvel ezelőtt kíméletlen durvasággal üldöztek el a hazájukból, és azóta nincs hőbb vágyuk, mint hogy annyit nyírjanak ki közülük, amennyit csak lehetséges. Félórával később pedig egy oldalkocsis motorkerékpár dohogott el mellettük. Az oldalkocsiban ülő futár tömött táskája jól kirajzolódott bőrkabátos ölében. Aztán egy időre csend lett.

Később, úgy nyolc óra tájban, miközben a Nagy Vörös Egyes tüzérségi intenzitása mind erősebbé vált, a lesben állók egy második sebességben felfelé küszködő gépkocsi motorzúgását vélték hallani. Wertheim figyelmeztetésképpen oldalba bökte Feint:

– Ezek ők lesznek! – vakkantott a fülébe. – Jelezzen a fiúknak!

Fein a szájába kapta két ujját és éleset füttyentett. A bokrok között rejtőzködő emberek készenlétben tartott fegyvereikkel a lesállásukba kúsztak. Leghátul a gránátköteges férfi egy vastag fa mögött kuporgott, felkészülve rá, hogy amint az autó elhaladt előtte, kiosonjon és elvágja a gyanútlan ellenség útját. Wertheim izzadó kézzel szorongatta a jelzőtárcsát.

– Készen áll a jelzőfénnyel, Fein? – sziszegte furcsán elszorult torokkal.

– Csak köhintsen, hadnagy!Az autó motorjának zúgása mind közelebbről és közelebbről

hallatszott. Wertheim szíve feszülten kalapált. Nyelt egy nagyot és megpróbált úrrá lenni a feszült idegein, de csak pillanatokra sikerült. Szíve már a torkában dobogott, azt hitte, még a mellette kuporgó Fein is tisztán hallhatja. A kis VW hirtelen feltűnt a kanyarban, és egyszerre a terepjáró lámpájának kékes fényében találta magát.

– A fényjelet, Fein – kiáltotta, ugyanakkor egy figyelmeztető kiáltással felemelte a stoptárcsát: – Halt!

Matz a fékre taposott. A terepjáró csikorogva megállt. Wertheim meghúzta géppisztolya ravaszát. Semmi! Elakadt.

– Fein! – üvöltötte. – Gyorsan! Lőjék le a gazembereket! Fein féltérdre ereszkedve célzásra emelte karabélyát, de már elkésett! Matz az oroszországi kegyetlen partizánharcban szerzett tapasztalatainak megfelelően, vérző vállsebe dacára is úgy reagált, ahogy a Wotan katonái mindig is tették, amikor egy frontvonal mögötti másodrendű úton hasonló csapdáknak és rajtaütéseknek voltak kitéve: mélyen a volán mögé kuporodott és őrült átkozódással első sebességbe kapcsolt. A mellette ülő Schwarz hosszú sorozatokat eregetett Schmeisseréből. A hátsó ülésen helyet foglaló von Dodenburg és Schulze szintén gépiesen alkalmazta az ilyenkor legkézenfekvőbb antipartizán taktikát, vagyis mindkét oldalon tűz alá vették a mellettük húzódó erdőt. Matz pedig Wertheimék előzetes várakozásával teljesen ellentétben egyenesen továbbhajtott a terepjáróval. A tehetetlen Wertheim jobb híján a felbőgő motorral elzúgó terepjáróhoz vágta csütörtököt mondott géppisztolyát, ami

hasztalanul koppant a kocsi oldalán. Az amerikainak az utolsó pillanatban sikerült félreugrania. A testes Fein azonban nem volt ilyen gyors. Sajnálatraméltó üvöltést hallatott, amikor a terepjáró hegyes, hullámos orra pont a mellkasának ütközött, aztán a kocsi alá esett. A másfél tonnás jármű átgördült rajta, és bal oldali kerekeivel péppé darálta szakállas ábrázatát.

– Szadista állatok! – ordította Wertheim, miközben arcán a harag könnyei patakzottak. Vadul kapkodott az övére csatolt gránát után. Jobbról kilőttek egy páncéltörő rakétát, de mivel az irányzó túl izgatott volt, lövedéke tüzes szikra-zuhatagot szórva a terepjárótól néhány méternyire csapódott a kövezetre, majd onnan felpattanva a hátsó tengelyénél találta el a járművet. Amint a kerékabroncs felrobbant, a VW az oldalára fordult, és félkörben megperdülve összegabalyodott halomban kirepítette az utasait.

A Wotan veteránjai még ebben a kritikus pillanatban is gyorsabban cselekedtek, mint az árokban lapuló támadóik. Jóformán lábra sem álltak, máris tüzeltek. Egy jól megtermett zsidó támadó Schulzét szemelte ki magának, aki oldalra lépve, visszakézből nyakon vágta. Társa a negyedik harci sérülésétől szenvedő Matzra rohant, aki fájdalmában üvöltve lehajtotta fejét, és felbőszült kecskebak módjára keményen a fickó gyomrába fejelt. Az amerikai levegő után kapkodva összecsuklott. Matz utána kapott, megragadta a füleit és annál fogva verte bele a fejét egy kifordult kockakőbe.

– Ide hozzám, az Isten szerelmére, ide hozzám! – kiabált Wertheim elkeseredetten, látva, hogy a négy SS rövid, koncentrált géppisztolysorozatokkal a magaslat felé kezd hátrálni. Ostobaság volt felhívni magára a figyelmet.

– Schulze, kapja el azt a férget! – kiabálta túl von Dodenburg a Schmeisserek kattogását.

A törzsőrmester előrelendült. Három társa hason fekve fedezte, módszeresen tüzelve jobbra-balra, a fák közé küldött nyomjelzősökkel mozdulatlanságra kárhoztatva támadóikat.

Wertheimnek ugyan sikerült eldobnia a nyeles gránátját, de jócskán célt tévesztve ártalmatlanul robbant fel a rárohanó, termetes

német mögött, ráadásul néhány pillanatig még meg is világította vakító vörös fényével. Wertheim a bakancsszárában lapuló katonai kés után kapott, de reszkető keze már nem ért el odáig. Száz kilónyi harcedzett izomzat vágódott neki. Amikor a nehéz, szöges csizma állcsúcson találta, fojtott sóhajtással rongybabaként csuklott össze. Pirosas fények táncoltak a szeme előtt. Mielőtt végképp elvesztette volna az öntudatát, még érezte, hogy minden teketória nélkül felkapják a földről, és a nagydarab germán annak rendje és módja szerint a vállára veti. David Wertheim kétségbeesve konstatálta, hogy a Fekete Gárda Hadművelet kudarcba fulladt, aztán elsötétült előtte a világ.

HATODIK FEJEZET

– Ébredj már fel, te koszos héber disznó! – mennydörgött a fülébe egy acélos hang. – Gyerünk, szarkupac, nyisd ki a szemed!

Úgy tűnt, mintha a hang távolról jönne, de a belőle áradó féktelen gyűlöletből egyértelműen kiderült, hogy a nácik fogságába esett.

Wertheim lassan megrázta a fejét. Úgy érezte, mintha a rendes méretének kétszeresére dagadt volna. Amikor odanyúlt, valami meleg nedvességet érzett az ujjain. Kinyitotta a szemét és lebámult a tenyerére: piros és ragacsos volt a vértől – a saját vérétől. Amikor nagy kínnal felemelte a fejét, Adolf Hitler homályos képe úszott a látómezejébe. Majd egy másik arc vette át a helyét – egy szörnyűségesen szétroncsolt arc, amelynek egyik fele úgy nézett ki, mintha valami vadállat marcangolta volna össze. David újra lehunyta a szemét, és meg akart halni.

– Schwarz! – recsegte a hang, ami magához térítette. – Vegye rá, hogy kinyissa a szemét!

Némi szünet után egy acélkemény ököl sújtott az arcába olyan erővel, hogy Wertheim a falnak repült tőle, és még a széke is utánagurult. Aztán egy csizma rúgta szét a bordáit. Torkaszakadtából üvöltött a fájdalomtól. Igyekezett elernyedni, hogy csökkentse a rúgások kínjait. De érezte, hogy belül vérezni kezd.

– Köszönöm, Schwarz – mondta a hang–, ennyi elég lesz.Rugdosó pribékje mély, gyönyörteljes kapkodással szedte a

levegőt, és nem sietett engedelmeskedni, így az acélos hangnak meg kellett ismételnie a parancsot, hogy a rugdosás végre abbamaradjon. Wertheim ott hevert a végtelenségig legyengülve, meleg vére lassan csordogált lefelé az oldalán.

– Rendben van, ültesse vissza a székre!A lapátkezek úgy ragadták fel, mint egy csecsemőt, és

visszahajították a székre. Aztán a szörnyűségesen szétroncsolt arc

odahajolt hozzá. Iszonyatos ürülékszagot érzett. Öklendezni kezdett. De az arc csak nem távolodott el, és egyetlen mozdulatlan szem éles tekintete fúródott az övébe.

– Most pedig, te zsidó szarházi – folytatta rendületlenül a jeges érzéketlen hang–, felteszek néhány kérdést, és elvárom, hogy szélsebesen válaszolj a kérdéseimre! – És hogy nagyobb hangsúlyt adjon a szavainak, megragadta Wertheim rövidre nyírt üstökét, és összetört arcát centiméterekre húzta a sajátjához. – Megértetted?

– Amerikai tiszt vagyok, csupán ennyit mondhatok! – Wertheim kínlódva kapkodott levegőért. A szeme megtelt könnyel a skalpjára gyakorolt húzás miatt.

– Egy szemét osztrák zsidó vagy, tehát nincs semmi mentséged. Ráadásul az elfogásodkor német egyenruhába voltál öltözve, ezért azt tehetünk veled, amit csak akarunk. Még a szaros Svéd Vöröskereszt sem védhet meg.

Wertheim hallgatásba mélyedt, agyában azonban a kiutat keresve száguldottak a gondolatok. Tudta, hogy a helyzete reménytelen, semmivel sem kedvezőbb, mint egy kémé.

Úgy tűnt, mintha torz arcú vallatója olvasni tudna a gondolataiban:

– Ugye érted, tetves zsidó? Te már halott vagy. Egy köztünk lévő, de már nem létező személy. Csak annyi lehetőséged maradt, hogy esetleg dönthetsz a halálod módjáról.

– Mire gondol? – krákogta Wertheim az alvadt vértől ragacsos ajkai között.

Donner lazított egy kissé a fogoly rövid hajának szorításán:– Eldöntheted, zsidó, hogy emberi módon akarsz-e megdögölni,

vagy halálra kínozzunk, mint egy koszos állatot.Wertheim pontosan értett mindent. Ám gyűlölete még a félelmén

is túltett. A testvérére, Rosie-ra gondolt, és arra, hogy milyen gyönyörű volt, mielőtt eltűnt a koncentrációs tábor mélyén, amelynek kapuja felett ez az ironikus szöveg állt: „A MUNKA SZABADDÁ TESZ”.

– Naná, hogy értem, mire gondol, maga nyomorék barom! – üvöltött fel magából kikelve. Aztán már képtelen volt uralkodni a dühén és félelmén. – Nyomorék… Nyomorék. .. Nyomorék…! – üvöltötte újra meg újra.

Végül Donner megelégelte, pedig igyekezett erőt venni magán. De érezve, amint ürüléke kicsepeg roncsolt testéből, és elhatalmasodott rajta a düh:

– Schwarz, Schulze! Intézzék el ezt a zsidó barmot, de nyomban!Schulze komótosan feltűrte a zubbonya ujját.– Te akartad, hadnagy, mindjárt kezdheted összeszedni a fogaidat

a sapkádba! – Ökölbe szorította hatalmas kezeit, de mielőtt belevághatott volna Wertheim megkínzott arcába, a haragtól eltorzult arcú Schwarz megelőzte, és faökle úgy sújtott le a fogoly nyakszirtjére, akár egy buzogány.

Az amerikai felüvöltött. A két SS-verőlegény olyan módszeres, rutinszerű pontossággal kezdte csépelni a foglyot, mintha a homokzsákot püfölnék valami koszos ökölvívóteremben. A csendet csak a lihegésük és a zsidó testén csattogó öklök puffanásai zavarták meg.

Úgy tűnt, hogy a kínzásnak sohasem lesz vége, de nagy sokára közbeszólt egy távoli hang:

– Hagyják abba, egyelőre eleget kapott!A két SS-pribék kifulladva lépett hátra. A hamburgi az öklére

köpött, mintha fájlalná. Társa, a tiszthelyettes mozdulatlanná merevedve állt, fekete szemei őrült dühről árulkodtak.

A szörnyű arc ismét előbukkant a kínzó fájdalom ködéből. Újra elviselhetetlen ürülékbűz hulláma tört a fogoly felé.

– Jól nyisd ki a füled, zsidó! – reccsent rá a már ismert, acélos hang. – Én hivatásos rendőrnyomozó vagyok. Egész életem ennek a munkának szenteltem. Harminc éve foglalkozom a hozzád hasonló szemetek vallatásával, és mindig sikerült kicsikarnom a választ a kérdéseimre. Weimarban, a régi szép időkben még jóval lassabban működtünk, mostanára viszont már áramvonalasabbak lettek a módszereink – ökölbe szorított kezével szemléltette, mire gondol. –

Szóval minden esetben felelnek a kérdéseimre, még a nálad sokkal keményebb fickók is, érted, zsidó?

Wertheim egy szót sem szólt, annál is inkább, mivel a szája már megtelt vérrel, ami azokból a sebekből ömlött, ahol röviddel korábban még a fogai voltak. Donner is szünetet tartott egy pillanatig, azt mérlegelve, hogyan fogalmazza meg a fontosabb kérdéseit. Mögötte az ablaknál von Dodenburg ezredes a homlokát ráncolva álldogált. Pontosan tudta, milyen fontos kiszedni a vézna zsidó tisztből az információkat, de nem kedvelte az efféle módszereket.

– Felelj már, kóbi, az ég szerelmére, és legyünk túl az egészen! – fohászkodott magában a zsidó makacsságán mérgelődve.

– A következőkre vagyok kíváncsi – folytatta Donner. – Először is: mikor és hol fog támadni az Első Hadosztályotok? Másodszor: ki volt az informátorotok a városban, von Dodenburg ezredesről? – Szörnyűséges ábrázatát egész közel tolta Wertheim léggömb méretűre puffadt arcához: – Hallgatlak, zsidó!

Wertheim krákogott, aztán utolsó erejével, jól tudva, hogy tette milyen következménnyel jár, egyenesen az eltorzult arcba köpött.

Donner a döbbenettől sápadtan hőkölt hátra, és miközben a fogoly nyála végigfolyt az arcán, vadul felordított:

– Schwarz! – Schwarz! Agyalják meg rendesen ezt a gazembert!

Jeges víz loccsant Wertheim arcába, aki a sokktól zavarodottan tért magához. Pislogott néhányszor, de a köd csak nem tisztult, és valamiért, amire nem tudott rájönni, a szemei nem nyíltak ki rendesen. Egy zavaros, kis résen kívül nem látott mást. Egy pár tükörfényes csizma került a látókörébe, és megállt előtte. Az egyik láb közvetlenül az arca mellé dobbant, a víztócsába. A fogoly alig kapott levegőt a fájdalomtól.

– Na, magadhoz tértél már, zsidó? – förmedt rá az acélos hang. – Helyes, legalább csicsikáltál egy kicsit. Most viszont sürgős választ várok a kérdéseimre, mert fontosabb dolgom is van, mint hogy rád fecséreljem a drága időmet. Schulze, töltse meg!

– Feltétlenül szükség van erre? – tudakolta távolabbról egy aggodalmas hang.

– Épp az imént említettem, von Dodenburg, hogy nincs időnk az érzékenykedésre – csattant fel az acélos hang. – Könnyen lehet, hogy egész Aachen sorsa ettől a vallatástól függ. Ha a maga gyomra nem bírja a kiképzést, nyugodtan kimehet, amíg befejezzük.

– Nem, inkább maradok.Hosszabb csend következett, amit csak a vízcsobogás tört meg.

Wertheim megkísérelte felemelni a fejét, hogy legalább megtudja, miféle tortúra vár rá, de nem volt hozzá elég ereje. Végül a csobogás abbamaradt.

– Megtelt, uram – jelentette a kínzói egyike.– Köszönöm, Schulze, akkor kezdhetik is.De a hamburgi pribék alighanem tétovázhatott, mivel a parancsot

valamivel emeltebb hangon megismételték:– Azt mondtam, Schulze, hogy kezdhetik! Vagy elfelejtette az

anyanyelvét, ember?– Dehogy, uram, elnézést!A következő pillanatban egy erős kéz ragadta meg Wertheimet a

nyakszirtjénél fogva, majd lenyomta a fejét. Egy vízzel telt kád került bedagadt szemei elé. Rádöbbenve kínzói szándékára, kétségbeesve igyekezett kiszabadulni, de fogvatartója számított a reakciójára, és könnyedén elkerülte az ütést. A hadnagy fejét a következő pillanatban belenyomták a kádba. Szája kinyílt és mind több vizet nyelt. Vadul kapkodott levegő után, de csak annyit ért el vele, hogy víz áradt a tüdejébe. Egész testében rángatózott, vonaglott és őrült módon küszködött. Ám a satuszerű fogásból lehetetlen volt kiszabadulni. Fokozatosan süllyedt az üvöltő feketeségbe. Már-már a megfulladás határán állt, amikor a kínzói szorítása meglazult, hagyva, hogy arccal előrebukjon a kőpadlóra. Véres vizet hányva fájdalmasan öklendezett. A szíve úgy dübörgött, mint egy gőzkalapács.

– Nos, zsidó, hajlandó vagy már felelni a kérdéseimre? – nyomatékul újabb rúgást kapott a törött bordáira. De ekkorra már a

fájdalmat sem érzékelte, csak a túláradó megkönnyebbülés érzését, hogy ismét szabadon lélegezhet.

– Semmi értelme, tábornok úr – vetette közbe a porosz, és rosszallása még a véres okádéktócsában heverő fogoly számára is nyilvánvaló volt. – Hagyjuk abba! Úgysem fog megtörni, csak a drága időnket vesztegetjük.

– Dehogynem törik meg, von Dodenburg, csak figyeljen, és ne türelmetlenkedjen! A végén mind megtörnek. Folytassák, Schulze – de ezúttal alaposabban!

Kezeit, lábait megragadva súlyosan a kádba hajították. Halántéka a kád fenekéhez csapódott. Vérvörös csillagok sziporkáztak a szemei előtt. Száját légbuborékok sora hagyta el, és tüdejét lassan megtöltötte a víz. Örült küszködéssel igyekezett kiszabadulni a szörnyű szorításból. A félelem hatására még a beleit is kiürítette. Érezte, hogy már csak pillanatok kérdése és megfullad. Vörös dübörgés hasított a fülébe. Még egy pillanat és meghal.

Épp idejében húzták ki. Rózsaszín vizet okádva, üvöltve, vad, éhes kapkodással tátogott levegőért:

– Beszélek… beszélek… kérem, hadd beszéljek…Donner a fürdőszoba falának támaszkodva patetikus nyugalommal

és cinikus kacagással szemlélte a magatehetetlen, megnyomorított foglyot.

– Holnap hajnali nulla ötkor indul az Egyes támadása – suttogta rekedten Wertheim a padlóra meredve.

– Hol? – reccsent rá Donner.Wertheim válasza késett. Von Dodenburg izgatottan hajolt

közelebb.– Hol? – sürgette az SS-tábornok.Wertheim nyelt egy nagyot, aztán olyan halkan nyögte ki, hogy

feszülten figyelő hallgatói alig tudták megérteni:– Verlautenheidénél. Itt a közelben…– Igen, azt tudjuk – förmedt rá dühödten Donner –, tudjuk. De mi

az elsődleges célpontjuk?

A zsidó tiszt arca már ijesztő, zöldes fekete színben játszott a kínzások hatására. Megnyalta véres száját, mintha ezzel is késleltetni akarná a választ. Donner egyetlen ép szemében kimondhatatlan fenyegetéssel és agresszivitással tolta előre félelmetes, eltorzult ábrázatát.

– A Golgota hegye – suttogta Wertheim.– Micsoda? – szakította félbe von Dodenburg.– A 239-es magaslat, ahol engem elfogtak.Von Dodenburg diadalmasan meredt Donnerre.– Hát persze – kiáltotta. – A magaslat! Az uralja az egész

területet. Ha ott sikerülne egyesülniük a többi, Rimburg felől támadó ami hadosztállyal, akkor elvághatnák az utánpótlás-vonalainkat és kényük-kedvük szerint ostromolhatnák a várost. – Schwarzhoz fordult, aki láthatóan képtelen volt levenni a tekintetét a rab összetört arcáról: – Schwarz törzsőrmester, riadóztassa a páncélgránátosokat! Ők rohamtempóban feljuthatnak a magaslatra. A harckocsizó századokat továbbra is tartalékban hagyjuk arra az esetre, ha a jenkik mégis a város ellen indítanának támadást.

Schwarz felrázta magát az álmodozásából:– Igenis, uram! – vakkantotta, és kiváló katonához méltó módon –

elvégre az volt – összecsapta a bokáját.– Schulze, mennyire súlyos Matz vállsérülése? – kérdezte az

ezredes a termetes altiszthez fordulva. – Képes ilyen állapotban tankot vezetni?

– Matzot csak egyféle sebesülés lenne képes megállítani – jelentette ki Schulze felszabadultan, hogy végre túl voltak a kínvallatás csúf tortúráján –, ha egy páncéltörő gránát lerobbantaná a tökeit!

Von Dodenburg azonban nem volt tréfás kedvében.– Helyes, akkor hozzák a parancsnoki tankot! Felmegyünk a

páncélgránátosokkal a magaslatra. Ne felejtsék ellenőrizni, hogy a ködvető töltve van-e! Nem szeretném, ha a jenki gyalogság esetleges rajtaütésekor derülne ki, hogy egy fia ködgránát sincs nálunk. Láthatták, mit művelt az amik bazukája a terepjárónkkal.

– Nem szükséges részletezni, uram – vetett Schulze még egy utolsó pillantást a fogolyra, akinek arcát az ő aktív közreműködésével sikerült péppé verni. – Erősen kétlem, hogy Frau Schulze annyira zokon venné, ha a fiacskája ép bőrrel úszna meg a háborút – azzal feszes tisztelgéssel elhagyta a helyiséget, egy pillanattal később Schwarz is követte.

Von Dodenburg gondterhelten harapdálta a szája szélét, miközben lentről máris felhangzottak a riadóztatás első hangjai: éles sípszó, harsány hangú parancsok, majd dühös kiáltások követték egymást.

– Tábornok úr, az ellenséges támadás kiszélesedése esetén nagyobb erőre lenne szükségem. Megoldható lenne, hogy az egyik „gyomorezredét” bevessék a Nagy Vörös Egyes ellen, ha úgy alakulna a helyzet?

Donner a fejét rázta:– Szó sem lehet róla, von Dodenburg. Önerőből kell megoldania a

védelmet.– Kimehetnék megtisztálkodni? – szólt közbe váratlanul

Wertheim.A két SS-tiszt egyszerre fordult feléje. A helyzetértékelés közben

teljesen megfeledkeztek a foglyukról. David még mindig olyan mélyen lógatta a fejét, hogy nem láthatták a véres szemeiben megcsillanó, fájdalommal teli elhatározást. Wertheim az ürüléktől bűzlő, mocskos nadrágjára mutatott.

Donner a fejét rázta:– Ilyesmire most nincs időnk, zsidó – jelentette ki határozottan. –

Különben is mi az ördögöt számít, hogy nézel ki? Egy órán belül úgyis kivégeznek, mihelyt itt lerendeztük a dolgokat.

Von Dodenburg szánakozva méregette a meggyötört emberroncsot, aki víztől csepegő, tépett egyenruhájában imbolygott előttük.

– A folyosó végén van a latrina. Oda kimehet, hogy rendbe hozza magát – majd a pisztolytáskájára csapott –, de nem ajánlom, hogy bármi ostobasággal próbálkozzon!

– Köszönöm – makogta Wertheim, továbbra sem emelve fel a fejét attól tartva, hogy a tekintete elárulhatja.

A fogoly vizes csíkot hagyva maga után támolyogva elindult a folyosón. A két német tiszt csodálattal figyelte, hogy ilyen szörnyű kínzás után egyáltalán képes járni. Von Dodenburg eszmélt először rádöbbenve a zsidó valódi szándékára.

– Halt! – kiáltotta.Wertheim csoszogó futásra gyorsított. Az ablak, amit abban a

helyiségben nézett ki magának, ahol a fekete gazemberek megkínozták, immár alig tízméternyire volt tőle.

– Állj, vagy lövök! – üvöltötte von Dodenburg a pisztolytáska csatján matatva.

Wertheim az utolsó energiatartalékát is felemésztette. Vett még egy mély lélegzetet, érezte, amint a levegő a törött bordái között a sérült tüdejébe árad, és épp abban a pillanatban vetette magát az ablak felé, amikor von Dodenburg tüzelt.

A golyó a fejétől egy méternyire fúródott a folyosó falába, vakolat- és téglapor esőt küldve az arcába. A férfi dühödten megrázta a fejét, aztán a következő pillanatban előrevetette magát. Fejjel vágódott neki az ablaknak, szilánkokra zúzva az üveget. Dobhártyaszaggató, éles fájdalomsikoly kíséretében vetette ki magát. Négyemeletnyi magasságból csaknem 90 km-es sebességgel vágódott az udvar kövezetére, amitől az összes csontját eltörte. Teste előbb gumilabdaként visszapattant, majd újra lehullott. Haláltusájában görcsösen vonaglott még néhányszor, aztán drámaian széttárt karokkal megmerevedett. Holtában elhomályosuló szemekkel meredt a sötét, német égboltra.

Négy emelettel feljebb két egyenruhás tiszt meredt tartózkodó tisztelettel a parancsnoki Tigris lámpáinak keskeny, jeges, kék sugarával megvilágított holttestre. Vér csordogált körülötte, eleven vörös csillaggal körvonalazva Wertheim hulláját. Végül Schulze megelégelve a dolgot, mintegy kegyeletből lekapcsolta a világítást, és attól kezdve a Királytigris dízelmotorjainak egyenletes dorombolásától eltekintve minden elcsendesedett.

HARMADIK KÖNYV

A NAGY ELŐRETÖRÉS

„Mi vagyunk a gyűlölt és rettegett SS, Schulze. Bárhová menekülnénk előlük, azok az emberek, akik gyűlölnek bennünket és rettegnek tőlünk, mindenhová követnének, és egy napon majd benyújtják a számlát, hogy rajtunk álljanak bosszút az elmúlt öt év szenvedéseiért. Ugyan mi egyebet tehetnénk azon kívül, hogy folytatjuk a harcot?”

Von Dodenburg ezredes szavai Schulze törzsőrmesterhez1944 októberében

ELSŐ FEJEZET

Egy jókora, 155 mm-es gránát becsapódása hasított a hajnal csendjébe.

– Segglyukat összeszorítani, és háromszoros éljen Amerikának! – rikkantotta a von Dodenburg ezredes mellett fedezéket kereső Schulze.

A gránát vagy kétszáz méterrel a Keresztre feszítés hegye mögött robbant, pokoli detonációval. Magas lángoszlop szökött a levegőbe, föld- és kavicsesőt szórva a Királytigris körül kuporgó emberekre.

– Megkezdődött a szimfonikus koncert – kiáltott kárörvendően von Dodenburg.

Az ami „Long Tom”30 ismét odapörkölt egyet. A föléjük tornyosuló kereszt alatt lapuló megfigyelők behúzták a nyakukat. Az újabb gránát mintegy százméternyire előttük vájt mély földkrátert és eresztett jókora füstpamacsot.

– Készülődnek, uram – jelentette Matz, akinek a válla vastagon be volt pólyázva. Az amerikai zárótűz zömében a hegygerincen beásott páncélgránátosokra irányult.

– Itt jön a harmadik – mondta von Dodenburg, de a hangját elfojtotta a gránát robbanása. A Királytigrist úgy megrázta a robbanás, mintha csak valami bádogból fabrikált gyerekjáték lenne, nem pedig hatvantonnás Krupp acél.

Lassan már az egész frontszakaszra kiterjedt a Verlautenheidére irányuló tüzérségi előkészítés. Hübner tizenegyedik tüzérezredének tevékenységét a „Villám Joe” tüzérhadtestétől kölcsönzött 100 milliméteres aknavető ütegekkel is támogatták. A páncélgránátosok körül egyetlen vijjogó, vörösen dübörgő pokollá vált a világ, alattuk pedig vadul rengett a föld.

Felettük egy kis L-5-ös felderítőgép dongott körbe, lassan, gúnyosan körözve és a német vonalakat megpuhító zárótüzet irányítva. Egy, a folyamatos ágyúzásba beleőrült katona szétterpesztett lábbal felugrott a lövészgödre tetejére, és miközben tajték borította száját vad, értelmetlen mondatok hagyták el, dühös sorozatokat küldött az amerikai gép felé. Jó száz méterrel elhibázta a célt, és csak annyit ért el, hogy az ő karját viszont letépte egy vörösen izzó gránátszilánk.

A tapasztalatlan „gyomorezred” futóárkait a kelleténél jó ezer méterrel lejjebb ásták meg Verlautenheide irányában. Az árkok mostanára megteltek átázott, riadt, de még eleven emberekkel, valamint a holtak összetört csontjaival és véres húsmasszájával. Nagy sokára aztán mindenre természetellenes csend ereszkedett. De ez még az addigi szörnyű ágyúzásnál is végzetesebbnek tűnt. Mert

30 A II. világháborús 155-mm-es amerikai ágyú gúnyneve.

mire az ami gyalogság támadásra felfejlődve kijött a lövészárkaiból, addigra eleredt az eső.

– Buxtehude főkurvájára mondom – átkozódott Schulze –, még az angyalok is lepisálnak bennünket!

A Nagy Vörös Egyes 18. Gyalogezredének katonái felkúsztak arra a sáros, átázott partra, ami mögött eddig kuporogtak, aztán sisakos fejüket a csípős eső ellen fordítva előrelendültek. Az előttük haladó Shermanek cikkcakkos alakzatba formálódtak. A sártól súlyos surranót viselő gyalogság a tankok földkavaró nyomában keresett fedezéket, mivel jól tudták, mire számíthatnak a fritzek részéről.

Amint a napfény keletről végigkúszott az elnéptelenedett tájon, a német aknavetők tüzet nyitottak. Gyors, vékony füstoszlopok emelkedtek a feketén gomolygó, alacsony esőfelhők felé. Egy találatot kapott Sherman félrecsúszva megtorpant, aztán hevesen lángra kapott. Kísérő gyalogsága némi nehézség árán átrohant egy másik tank fedezékébe. Majd újabb harckocsit állított meg egy aknatalálat, de ez utóbbi szinte rögtön fel is robbant. Fehér és piros nyomjelzős lövedékei összevissza cikáztak a csapadékos égbolton.

De az amerikaiak lankadatlanul nyomultak előre, úgy tűnt, mintha nem is érdekelné őket a körülöttük tomboló háború zaja. Mintha nem is emberi lények ellen harcolnának, hanem a természet elemeivel. A sisakjukról a gallérjukba csurgó hideg esővel, a súlyos, ragacsos masszaként a lábbelijükre tapadó sárral és a csúszós talajjal, amelyen folyamatosan botlakoztak. Bőrig ázva, a Shermanek dübörgésétől és az aknagránátok robbanásaitól kábultan, rosszulléttel küzdve botorkáltak a sártengerben.

Smith ezredes, a parancsnokuk vissza-visszanézett az embereire, akik a csípőjükhöz szorított karabéllyal vagy géppisztollyal lassú, elgondolkodó csoportokban araszoltak mögötte. Eddig rendben lévőnek tűnt a támadás. De aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy éles hangú Spandau kattogása hasított a fülükbe. A reggeli levegő megtelt a süvítő golyók fütyülésével. A német géppuskák kelepelése jóformán még el sem ért Smith füléig, amikor az emberei

súlyos testtel zuhanni kezdtek a sárba. A tartalékosok tétovázva itt is, ott is kezdtek féltérdre ereszkedni. Még egy pillanat, aztán hasra fekszenek a földön, és azzal meg is bénul a támadásuk.

Ekkor Smith az emberei és az ellenség szeme láttára felugrott egy kis dombra és meglengette egyetlen fegyverét, az ezüstfejű sétabotját.

– All right, boys! – kiabálta túl a kézifegyverek dörgését. – Remélem, nem akarjátok az egész napot itt tölteni. Csak a halottak vannak mozdulatlanságra kárhoztatva. – Elvigyorodott: – Mindössze annyit kérek tőletek, hogy menjetek fel addig a fenti sövényig. Ez csak nem olyan nagy kérés, ugyebár?

Pillantása egy tizennyolc éves tartalékosra esett. A szemüveges fiú hamuszürke ajka erősen remegett.

– Ugye nem kérek olyan túl sokat, fiam? – kérdezte komoly, de egyáltalán nem katonás ábrázattal.

– Nem, uram – felelte a fiú, majd nyelt egy nagyot és felállt.– Csak utánam, fiúk! – lelkesítette Smith a többieket. Azzal

sarkon fordult, meglóbálta ezüstfogantyús botját, és folytatta az útját előre.

A géppuskák vadul kelepeltek, ennek ellenére tovább törtek előre a gyalogság azon hiú, értelmetlen reményével fertőzötten, hogy most már sokkal könnyebb dolguk lesz. Egyre jobban közeledtek ahhoz a sövénysorhoz, amely mögött a beásott „gyomorezred” tanyázott. A sövény ágai között ibolyakék fények villóztak. A golyók utat vágtak a támadók soraiba, a tüzelés intenzitása egyre fokozódott. Már a jobbszárnyról is koncentrált össztűz áradt feléjük. Aztán hirtelen mindenki egyedül találta magát, füsttel és halállal borítva, a sors magányos játékosaként.

Smith a sípjába fújt.– Gyorsabban, fiúk! – kiáltotta. – Szedjétek a lábatokat! – A

rátapadt sártól súlyos surranójával amilyen gyorsan csak tudott, a jobbszárny felé vette az irányt.

Emberei sápadt arccal, vad, merev tekintettel, cifra káromkodások közepette követték. Hiába lőtték őket a géppuskafészkekből és a

szárnyakról mindenféle fegyverrel, ők rendületlenül bukdácsoltak tovább. Egyik ember a másik után rogyott össze arccal az ég felé fordulva, görcsberándult testtel, kezükkel a levegőt markolászva. Az első támadóhullámot másodperceken belül felszámolták. A géppuskafészkek előtt magas halmokban hevertek az elesett amerikaiak.

Smith hevesen ziháló mellkassal belevetette magát egy gránáttölcsérbe. Körülötte mindenütt hasonlóképpen cselekedtek a második hullám túlélői. A kezük remegett, mint a nyárfalevél, az erőlködéstől alig kaptak levegőt, látásuk pedig annyira elhomályosult, hogy célozni is képtelenek voltak. Smith magához intette a rádióst és aknavető tűztámogatást kért fedezetül.

A 18. Gyalogezred túlélői úgy érezték, mintha egy teljes korszak idejére a gödreikhez szegezné őket a folyamatos gépfegyvertűz. Egyik sorozat a másik után pásztázott végig a soraikon, úgy ritkítva a túlélőket, mint a hullámok a süllyedő hajóroncsba kapaszkodó hajótörött matrózokat. A golyózápor csak akkor hagyott alább, amikor végre aknatűz zúdult a német állásokra.

Smith igyekezett megragadni az alkalom adta lehetőséget. Amikor talpra ugrott, korábban patyolattiszta egyenruháját tetőtől-talpig sár borította. Kiköpködte a sarat a szájából és a sípjába fújt.

– Rendben van, fiúk, eleget pihentünk. Indulás! – próbálta túlüvölteni a gránátrobbanásokat.

De a bombatölcsérekben az elesett bajtársaik között kuporgó katonáknak valahogy nemigen akaródzott felállni és tovább rohamozni.

– Azt mondtam: mozgás! – vicsorgott.De a túlélők továbbra sem mozdultak.Egy zsoldos őrmester tétován felemelte a fejét. Smith ráordított: –

Mi a neve, őrmester?– Kowalski, uram.– Oké, Kowalski, maga vezeti tovább az egységet. Most pedig

induljon el az embereivel, de gyorsan!

Polack Kowalski, akinek becsvágya mindeddig sosem terjedt túl az őrmesteri rendfokozaton, most kiugrott a gödréből.

– Rajta, fiúk! – kiáltotta erőteljes hangon, érezhetően idegenes akcentusú angolsággal. – Emejjétek ki az üllepe-teket abból a likból! Gyertek már! – Parancsának úgy adott nyomatékot, hogy megragadta a legközelebbi katona grabancát, és a szó szoros értelmében kirángatta a gödréből.

Az amerikai katonák Smith ezredes parancsnoksága alatt és Polack Kowalski vezetésével előtámolyogtak. Most már végre megláthatták az álcázott német sisakokat, amint ott kuporogtak a Spandauk vékony, füstölgő csövei felett. Minden elfojtott dühüket és minden keserűségüket, amit a háború, a parancsnokuk, Kowalski és a zuhogó eső iránt éreztek, a németek ellen fordították. Korábbi félelmüket elfeledve artikulálatlan üvöltéssel támadtak az ellenségre. Kowalski már az első pillanatban fejlövést kapott, de a baka, akit kirángatott a gödörből, hanyag nemtörődömséggel áthágott a holttestén, mélyen a véres sárba taposva. Aztán szemtől szembe kerültek az ellenséggel.

A nácik füstölgő fegyverüket eldobva megpróbálták megadni magukat, és kezüket a magasba emelve kiáltozták:

– Ne lőjetek… ne lőjetek… kamerád… kamerád!Csakhogy a feldühödött, őrjöngő amik nem a bajtársaiknak

tekintették őket. Rohamkésüket a krautok védtelen gyomrába döfték, fegyvertárukat a rémült, hamuszürke arcokba ürítették, szétlőve a fejüket, nehéz, sáros bakancsokkal ágyékon rúgták őket, hogy forró hányadékkal tele szájjal roskadtak össze. A rémülten ordító túlélőket pedig kirugdalták gödreikből, és azonnal hátrazavarták őket a fogolytáborok felé. A 18. Gyalogezred emberein – már akik életben maradtak – ezután vett erőt a kimerültség. Ott helyben leroskadtak a sárba, és csak az üres tekintetük, valamint a reszkető ujjaik árulkodtak arról, amin az utóbbi órában keresztülmentek.

– Ördög és pokol! – átkozódott Collins tábornok. – Áttörtünk! – taszította oldalba boldogan, a jó hírt hozó hadsegédjét. – Tudtam,

hogy a jó öreg Clarence Nagy Vörös Egyese képes lesz rá! Mekkora a veszteségük?

A fiatal hadsegéd lehajtotta és megrázta a fejét, aztán tájszólással csak ennyit mondott:

– Nagy, uram. Hübner tábornok jelentése szerint…Collins felemelt keze belefojtotta a szót:– Az ég szerelmére, Jones, ha ennyire rossz hír, akkor inkább ne is

mondja!– Nagyon rossz, uram.– Oké, nem akarom megtudni, legalábbis most még nem – azzal

sarkon fordulva a várakozó törzstisztjéhez fordult, egy pocakos, testes férfihoz, aki vagy tíz évvel látszott idősebbnek energikus felettesénél. – Folytassuk, halljam: mi a helyzet Hobbs 30-asával?

A szürkés hajú törzstiszt, akinek hájas mellkasát a Megkülönböztetett Szolgálati Kereszt piros-fehér-kék szalagja díszítette, megnedvesítette a szája szélét:

– Az eddigi jelentések ezernyolcszáz elesettről és mintegy háromszáz eltűntről szólnak…

– Folytassa, Ben! – förmedt rá Villám Joe türelmetlenül. – Ne kíméljenek, szórják a képembe a mocskot!

– Nos, tábornok, az igazat megvallva a 30-asok támadásából kiszökött a gőz. Tegnap csúnya vereséget szenvedtek Rimburgnál. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy Hobbs erejét legalább huszonnégy órára megállították.

– A Légierő?– Nem jutottak egyezségre. Hobbs tábornok továbbra is a

vizsgálat mellett kardoskodik az egységét ért tegnapi súlyos bombatámadás miatt.

– A francba! – káromkodott Villám Joe. – Megkapja.Ujjaival beletúrt dús hajába, miközben azt mérlegelte, hogy

leváltsa-e a posztjáról Hobbs tábornokot vagy sem. Tudta, hogy amennyiben megtenné, a hadseregparancsnoktól, Hodges tábornoktól megkapná hozzá a szükséges támogatást. Hodges, aki 1918-ban ugyanúgy gyalogosként szolgált a nyugati fronton Franciaországban,

mint jómaga, épp a minap említette neki, hogy Hobbs „folyton két véglet között ingadozik: vagy átkozottul dicsekszik, vagy panaszkodik”. Igen ám, de ha leváltja, kit tehet a helyére a 30. Hadosztály parancsnoki posztjára? Nem, jobb lesz ennek a problémának a megoldását későbbre, Aachen elfoglalása utánra halasztani.

– Elhatározásom a következő, uraim – vakkantotta oda a törzskarának. – Minden tartalékunkat a Nagy Vörös Egyes rendelkezésére bocsátjuk, mivel a támadás súlya szinte teljes egészében az ő vállaikon nyugszik. A 30-asok pedig ezalatt a sebeiket nyalogatják. – Vett egy nagy levegőt, megvárta, míg a vezérkari tisztjei előhalásszak a noteszüket, aztán hangsúlyos tőmondatokkal hozzálátott a parancsai kiadásához: – Két tankelhárító ezred a hadtest tartalékából… a Kilencedik Taktikai Légihadtest vadászbombázói… a 12. Hadseregcsoport ostromágyúi… extra emberanyag a 29. Gyalogezredtől, akik leváltják a frontvonalon lévő 1104-es utászok harci egységét… Egyelőre ennyi, uraim – jelentette ki szilárdan, szemeit körbevillantva a törzstisztek kövérkés, távolról sem katonás ábrázatán. – Mindenáron el kell foglalnunk azt a magaslatot! Emlékszik, Ben, hogy is hívta Clarence a konferencián?

– Golgota, a Keresztre feszítés hegye, tábornok úr.– Köszönöm. Nos, hát, uraim, azt akarom, hogy huszonnégy órán

belül bármi áron foglalják el azt az átkozott Golgotát! Kerül, amibe kerül, megértették?

– Oké, gentleman, lássuk a haditervet! – egy terjedelmes kézmozdulattal odainvitálta tisztikarát az acetát bevonatú, piros és fehér krétajelekkel telerajzolt falitérképhez. Ezzel kezdetét vette a Keresztre feszítés hegyéért vívott harc második szakasza.

– Kijáratot lezárni! – adta ki a parancsot von Dodenburg. – Torony, ami Shermanek két óránál! Távolság hétszáz.

Schulze verejtékezve forgatta az irányzékbeállító mutatóit. Jobb szeme előtt fokozatos, összezavarodott vonalkák cikáztak.

– Rajta vagy már? – sürgette von Dodenburg, miközben a periszkópjára tapadva, izgatottan követte az ellenséges tankok előretörését. Magányos Tigrisüknek feltétlenül meg kellett állítania a rohamozó Shermaneket, mielőtt lőtávolba érnének a hegyen, félúton a beásott páncélgránátosok első sorához. A jenki bokorugrók elintézése már a páncélgránátosok feladata lesz.

– Célon vagyunk! – vakkantotta Schulze, amint a négy fekete jel fedte egymást a ragyogó üvegkörben.

Egyszerre olyan csend lett, mintha egy óriás készülne mély lélegzetet venni. Aztán a tiszta fehérségben egy 75 mm-es páncéltörő gránát szelte át a levegőt lassú méltósággal bukdácsolva, egyenesen feléjük. Schulze ösztönösen lehunyta a szemét. A töltet vagy ötvenméternyire mögöttük csapódott a földbe. A Tigrist úgy megrázta a robbanás, mint orkán a falevelet.

– Szarka a kalapomban! – nyögte Matz a rádióba. – Ez kis híján lepedikűrözte a körmöt a lábujjunkról!

Schulze dühödten állította újra a távolságmérőt. A számok összefolyva futottak a tekintete előtt:

– Hatszázötven. Hatszáz. Ötszázötven.– Szent szalmazsák, Schulze! – kiáltotta von Dodenburg. – Még

mindig nincs rajtuk?– Rajtuk vagyok, uram! – lihegte a törzsőrmester.– Tűz!Megrántotta az elsütőkart. A légnyomás ökölcsapásként sújtott az

arcába. Önkéntelenül kitátotta a száját, nehogy átszakadjon a dobhártyája. A fényesen izzó gránáthüvely a fémpadlóra hullott. Von Dodenburg megnyomta a szellőztető berendezés gombját, mire a ventilátorok forogni kezdtek. Egy éles kattanás jelezte, hogy az ormótlan 88-as újra készen áll a tüzelésre. A hegyoldal alján lévő Shermanek egyike hirtelen megtorpant és hevesen lángra kapott. Apró fekete alakok rohantak el mellőle, sarkuknál dühödt géppuskatűz korbácsolta lel a port.

– Célpont egy óránál – távolság négyszáz! Tűz!

Amint a torony körbelendült, Schulze azonnal felfedezte a következő célpontot, egy 105 mm-es ágyúval rendelkező önjáró löveget. Ez volt az egyetlen harckocsi, amellyel az amik eséllyel szállhattak szembe egy Tigrissel. Ha sikerül kilőniük, akkor a gyalogsági támadást fedező Shermanek többsége nagy valószínűséggel lelécel a csatából. A német tank hosszú ágyúcsöve megugrott. Csőszájfékjéből méteres ibolyaszín lángnyelv lövellt ki. A gránát közvetlenül a fogaskerekek felett csapódott az önjáró lövegbe. Von Dodenburg tisztán látta a becsapódás vörös izzását. Az önjáró hevesen himbálózott egyik oldaláról a másikra, aztán egy emberi test repült ki a járműből. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy az acélóriás menthetetlenül felborul. Aztán iszonyatos robbanás kíséretében a levegőbe repült, pörgő fémtömeget vetve az ég felé.

A megmaradt Shermanek megtorpantak, majd pánikszerűen igyekeztek visszavonulni a mögöttük lévő fák fedezékébe. Ez azonban végzetes hiba volt, és Schulze nem is hagyta elveszni a Második Amerikai Harckocsizó Hadosztály tapasztalatlan katonái által tálcán kínált lehetőséget. A Királytigris 88 mm-es gránátja villámsebesen hasította a délutáni eget a legközelebbi Sherman felé. Egyenesen a páncél tömbjébe csapódott. Von Dodenburg látta a becsapódás izzását, de semmi sem történt.

– Mi az ördög…? – kezdte von Dodenburg.Egyszerre vékony fehér füstspirál emelkedett fel a Sherman

tornyából. Aztán okádó és levegő után kapkodó, sötét figurák vetették ki magukat a menekülőnyílásokon. A lángnyelvek már kéjesen nyalogatták a tankot, éghető anyagot keresve.

– Ó, megszakad a szívem – vihogta Matz –, nézzétek, hogy vonaglanak a banánszopó amerókusok!

Schulze figyelmét eközben az sem kerülte el, hogy még mindig maradt két Sherman, amelyekkel el kell bánniuk. Lapátkezével a tárcsákhoz kapva sebtében körbefordította a tornyot. Az egyik tank felbukkant a fénylő üvegkörben. Tüzelt. A Sherman eltűnt egy lángcsóvában. Újra tüzelt, az utolsó Shermant is kiiktatva, melynek bal lánctalpa hasztalanul csapkodott. Amikor Schulze visszaroskadt a

helyére, a periszkópra szorított jobb szemén sötét, bíborpiros karika éktelenkedett. Homlokáról patakzott az izzadság és alig kapott levegőt.

– Nahát! – lihegte. – Ezt nevezem szaros balhénak!– De újabb plecsnit tűzhet a többi közé, Schulze – dicsérte a

bajtársát von Dodenburg, hátratolva sisakját a homlokáról, amelyen az aggodalom verejtékcseppjei gyöngyöztek.

– Magasról szarok az összes plecsnire, uram – jelentette ki Schulze testes hangon. – Ha rajtam múlna, máris áthelyeztetném magam a fizetőtiszti brancshoz!

A Keresztre feszítés hegye alapjaiban remegett. Több ezer tonnányi acél mennydörgött, az óriási olvasztókohóktól nyugatra elárasztva a magaslatot. Bunkerek sora omlott be, a páncélgránátosok vérző ujjukkal kétségbeesve kaparták a füstölgő földet, hogy kiszabadítsák magukat. Egy másfél tonnás VW terepjáró felrepült a levegőbe, és harminc méter magasságban robbant darabokra. A következő detonáció egy géppuskás szakaszt kapott el, amint éppen átrohantak volna a nyílt terepen, és futás közben darabokra szaggatta őket. Mire a füst eloszlott, már csak egyetlen magányos csizma maradt utánuk, benne a láb véres csonkjával. Az egész hegyoldal repkedő fémszilánkok véres infernójává vált. A 18. Gyalogezred maradéka kiugrott fedezékéből és hisztérikus üvöltéssel rohamra indult az alant elterülő völgyben, abban a biztos tudatban, hogy mostanra minden ellenállást felszámoltak. Von Dodenburg páncélgránátosai a gránáttölcsérekben és a félig bedőlt lövészgödrök mélyén lapulva vártak, hagyva, hogy áttörjenek közöttük. Oroszország és Monté Cassino31 veteránjai halottnak tetették magukat, míg az első támadóhullám átment köztük, abban a reményben, hogy az amik megfeledkeznek arról az elemi óvatossági szabályról, hogy bajonettjüket beledöfjék a látszólagos hullákba. Félig behunyt szemhéjukon át láthatták a sáros jenki bakancsokat, és hallhatták nehézkes lélegzetvételüket. De tovább vártak, tudva, hogy

31 Lásd Leo Kessler: Cassino ágyúi című regényében.

száz méterrel hátrább jön a második hullám. Majd amikor meggyőződtek róla, hogy az összes támadó túlhaladt rajtuk, vad diadalordítással talpra ugrottak. Az olajosszürke egyenruhás ami katonák hátába nyomjelzős lövedékek csapódtak. Azok rémülten hőköltek vissza, túl későn eszmélve rá, hogy átverték őket.

Az egyenlőtlen vonalban haladó második hullám megtorpant. Néhányan tüzelésre készen kapták fel a fegyverüket, hogy rálőjenek a SS-legényekre, de a tisztjeik gyorsan rájuk parancsoltak:

– A bajtársaitokat lőnétek halomra!A páncélgránátosok csak erre az alkalomra vártak. Élesre fent

gyalogsági ásóval, dísztőrrel, rohamkéssel, szuronnyal és mindenféle egyéb szúró-vágó fegyverrel indították meg az ellentámadást. Egy pillanat alatt utolérték az amerikai bokorugrókat, és a sárban csúszkálva kaszabolták, ütötték, vágták az ellenséget. Parancsnokuk a magaslat tetején lévő nagy kereszt előtt állva figyelte a mészárlást. Egy amerikai támolygott át a csatatér összekuszálódott sorain, kezeit szétroncsolt gyomrára szorítva, miközben belei kitüremlettek az ujjai közül. Egy páncélgránátos vadember módjára üvöltve hasította szét egy amerikai őrmester arcát, szinte kéjesen fürödve az áldozata eltorzult szájából fröcskölő vérsugárban. Egy fiatal egészségügyis zubbonya ujján a vöröskeresztes karszalaggal a véres sárban térdelve, karjait az oldala mellett lógatva tehetetlenül hagyta, hogy egy óriás termetű SS-katona lemészárolja borotvaéles gyalogsági ásójával, mint valami állatot.

A kíméletlen mészárlásnak – amelyből csak maréknyi túlélőnek sikerült megmenekülnie – az amerikai tüzérség vetett véget, újrakezdve a körzet bombázását. A nyugati horizont ismét tüzet okádott. Az első gránát kis híján telibe találta a húsz méter magas fakeresztet, amely úgy recsegett-ropogott, mint egy szélviharba került, régi vitorlás hajó árboca. Von Dodenburg ingerülten fordította arra a fejét. A feszületen függő Jézus hevesen remegett a mozdulatlan fa agóniájában. De a kereszt továbbra is ott állt.

– Jó lesz, ha a sarkunkra állunk, uram – jegyezte meg Schulze, ugyancsak a felettük remegő feszületet szemlélve –, mert az öregfiú szerintem már nem tart ki túl sokáig odafent.

– Hogy mondhatsz ilyet, törzsőrmester?! – torkolta le a barátját Matz gúnyolódva, túlkiabálva a szörnyű zárótűz égzengését. – Hát nem érzed, hogy Jézus szeret minket? Vigyáz ránk és minden bajtól megoltalmaz?

– Fogd be a pofád, te csúszómászó féreg! – bődült el Schulze. – Különben tövig nyomom a mocskos falábad a szaros seggedbe!

Újabb gránát csapott a hatalmas feszület tövébe, mire futásnak eredtek a Királytigrisük fedezékébe. Hátuk mögött a kereszt jobbra-balra ingadozott. Von Dodenburg ösztönösen megtorpant és visszafordult. A kereszt alapján csipkés repedés futott végig. A töviskoronás Krisztus-fej leesett és a felkavart sárba zuhant.

– Uram! – kiáltott oda Schulze sürgetően az ezredesnek. De von Dodenburg továbbra is mozdulatlanul állt. A repedés már elérte a feszület túloldalát. Jézus megkínzott mellkasáról egy féregrágta fadarab hullott alá. Immár a teljes alkotmány imbolygott, a résekből por hullott alá. Aztán a következő gránátrobbanás hatására lassan szétesett a fejetlen alak. Maga a kereszt még imbolygott egy keveset, aztán az is ledőlt a földre.

– Most aztán tényleg elmondhatjuk, hogy szar került a karácsonyfára, uram – üvöltötte Schulze karon ragadva a még mindig kábultan álló tisztet. – Jöjjön már…! Vagy pillanatokon belül alulról szagolhatja az ibolyát!

Miközben von Dodenburg és Schulze az amerikaiak tüzétől követve a fedezék felé rohant, az ezredes arra gondolt, hogy a nagy feszület megsemmisülése mintha a reményeik szertefoszlását szimbolizálná.

MÁSODIK FEJEZET

A Golgotáért folytatott heves csata közepette magában Aachenben is kitört a tűzharc. Október második hetében, miközben úgy tűnt, hogy már sosem áll el a csípős, hideg eső, Donner Kölnből a városba rendelt egy Gestapo-különítményt.

A bokáig érő bőrkabátot viselő gestapósok hideg, aranyfogas szájukban olcsó, tízpfenniges munkásszivarral lecsaptak a szétrombolt városra. Ezzel kezdetét vette a rémuralom.

– Kivétel nélkül kíméletlenül agyon kell lőni minden szabotőrt, szökevényt és fosztogatót – adta ki a parancsot Donner a hivatásos zsaruk arcába meredve, akik számára már régóta ismeretlen fogalom volt a sajnálat.

Így aztán válogatás nélkül kivégzés várt arra a kövér nagymamára, aki egy zsák szenet szajrézott a romok közül; az egyik „gyomorezred” sápadt arcú, vézna dezertőrére; arra a kissrácra, aki gyerekes írással, krétával a falra firkálta, hogy „Addig adjuk meg magunkat, amíg még nem késő!”; és arra a papra, aki misét celebrált egy óvópincében az Úr megbocsátását kérve az „ember-ember elleni embertelenségért”. Valamennyiüket összeterelték, és felolvasták nekik az ehhez hasonló alkalmakra szerkesztett rutinszöveget: „E különlegesen összeállított bíróság a Führer és a Német Nép nevében halálra ítéli önt.” Aztán a Quellenhof hátuljánál sebtében elintézték őket egy géppisztolysorozattal.

Ám Donnernek – vagy ahogy a romok rémült lakói a háta mögött elnevezték: az „Istentelen Sátán Donnernek” – még ez sem volt elég. Személyesen vette kézbe a foglyok kivégzését azzal az indokkal, hogy bűnös pazarlás lenne egynél több golyót vesztegetni az ilyen defetista szemetekre az ehhez hasonló ínséges időkben.

Az ördögi gonoszságú gestapósok kíséretében járta a várost, véletlenszerűen választva ki gyakran teljesen ártatlan áldozatait, és

egyszerűen felakasztatta őket, „hogy kellő figyelmeztetésül szolgáljanak a mocskos, katolikus árulók számára”. Az egyik „gyomorezred” tábori lelkésze bíborvörös zsinórzatú egyenruhában, gallérján a kereszttel, a hagyományos Wehrmacht sassal és horogkereszttel szembetalálkozott velük az utcán.

– Jöjjön csak ide, pópa! Miért nincs maga a fronton az ezredével?Sátán Donner és a termetes, bőrkabátos, géppisztolyt markoló,

kihívó magatartású verőemberek láttán a pap arca eltorzult félelmében.

– De tábornok úr, épp az imént érkeztem az ezredemtől egy sebesültszállítmánnyal az itteni tábori kórházba – tiltakozott. – A parancsnokom külön utasított arra…

– Agyonlőni! – vakkantotta Donner, azzal további szócséplés nélkül hátat fordított a hamuszürke arcú papnak.

Az egyik szétlőtt ház romjain egy csúnya lány üldögélt kifejezéstelen arccal a semmibe meredve. Lábát széttárta, hogy a járókelők beláthattak a combjai közé a szakadozott, fekete harisnyája feletti lágy, fehér húsáig. Donner és pribékei rábukkantak.

– Mit ücsörög itt, asszony? – förmedt rá hűvösen a tábornok. – Nincs semmi dolga statárium idején?

A lány üres tekintettel meredt rá.Donner vicsorított.– Totálisan őrült. A körzetben kötött túl sok rokoni házasság

eredménye. Vérbajos, mint a többségük. Agyonlőni!A lány akkor kezdett sikoltozni, amikor a leghájasabb gestapós,

akit a két pisztolya miatt csak „Stukker Paulnak” neveztek, maga után vonszolta a romok közé, hogy végrehajtsa a parancsot. De nem úgy sikoltozott, ahogy a fiatal nők hasonló körülmények között szoktak; sikolyai egy vágóhídra hurcolt állat könyörgéséhez hasonlítottak. Aztán lövés dörrent az egyik összedőlt kémény fedezéke mögül. Stukker Paul pedig gyorsan a földre roskadó lány szoknyája alá nyúlt, és élvezettel nyalogatta az ajkait attól, amit ott talált. Utána nyomban rohant is vissza, hogy csatlakozzon a gyilkos különítményhez.

Így folytatódott a civilek lemészárlása azon az egész rettenetes októberi héten át. Donner a rémuralma ellenére saját szemével láthatta, amint a város, melynek védelmére felesküdött, fizikailag és morálisan is kezd összeomolni. A civilek és a katonák lassú egykedvűséggel reagáltak a parancsokra, még akkor is, ha azok a kivégzésüket jelentették. Kínszenvedésük az arcukra volt írva, üveges szemük mélyen beágyazódott kiálló arccsontjaik mögé. Többségük üres tekintettel meredt a semmibe, s ólomként vonszolva magukat a lábukon vánszorogtak az utcákon.

Miután a Nagy Vörös Egyes a városba vezető utak többségét elfoglalta, a juelichi vasútállomásról egyre kevesebb élelmiszer jutott el a nélkülözőkhöz. Október 12-től a frontvonalon harcoló katonák két főre eső, napi adagját egy doboz „vénemberkonzervre” és fél vekni tartósított barna kenyérre csökkentették. A harcvonal mögötti csődöröknek ennek a felével kellett beérniük. A civileket egyáltalán nem élelmezték.

Ám Sátán Donner féktelen tombolása ellenére is tovább folytatódott a titkos élet a város füstölgő romjai között. Amikor von Dodenburg visszatért Aachenbe, hogy jelentést tegyen Donnernek, Matz és Schulze természetesen nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy felkeressék a magánbordélyukat. Mivel a gyomruk korgott az ürességtől, nem csoda, hogy pillanatok alatt lerészegedtek az SA-őrnagy olcsó Korn-ellátmányától.

– Le a rongyokkal! – bömbölte Schulze tökrészegen, letépve magáról olaj szennyezte fekete egyenruháját, míg csak a sisakja, pisztolytáskája és a csizmája maradt rajta. – Készíthetitek a gyöngyöző kapukat! Egész úton máson sem járt az eszem, amíg idefelé sántikáltam!

– Tisztán látszik – válaszolta egy termetes szőkeség tettetett szendeséggel. – Ó, nyomd már be, mielőtt elájulok!

– Gyerünk már! – vihogott Matz, miközben lecsatolt falábával kedélyesen rácsapott a lány széles fenekére. – Nagyobb lett a kolbászom, mint amekkorát főve adnak.

– El a kezekkel! – fenyegetőzött Schulze részegen imbolyogva. – Ő az én menyasszonyom.

– A te menyasszonyod?! – fintorgott Matz jókedvűen, a falába térdcsonk-rögzítő szíjait igazgatva. – A te Gertid a fél szaros Wehrmacht menyasszonya – mire Schulze játékosan behúzott neki egyet.

Matz a falábát magával rántva hátrazuhant a heverőn. A meztelen lányok remegő mellekkel, sikongatva rebbentek szét.

Matz kiszabadította a lábát.– Gyere, Heidi! – parancsolt rá arra a lányra, akivel rendszerint

aludni szokott. – Gályázd ide a fánkos táladat! – aztán a lány vállára támaszkodva, fenyegetően felemelte a falábát. Na, idefigyelj, te cégéres gazember, engem hidegen hagy, hogy törzsőrmester vagy-e vagy sem, levágom azt a nagy, hülye répádat! – miközben Heidit nógatva közeledett Schulze felé.

A tiszthelyettes csúf ábrázata széles vigyorra húzódott. Jóindulatúan a dühös Matz képébe mosolygott, aztán lomhán szellentett egyet.

– Először is engedjünk szabadjára egy kis zöld füstöt… Elvégre borsóleves volt a vacsora, tudod, Gertrude? – magyarázta a szőkeségnek. – Te pedig, Matz, a végén még sérvet kapsz, ha sokáig emelgeted a falábad. A helyedben én inkább arra a kis szenvedélyes macskára tartogatnám az erőmet, amelyik a válltámaszod lába között miákol!

Matz vadul Schulzénak ugrott a műlábával, de az könnyedén elhajolt a támadás elől. Egyik lapátkeze előrelendült és telibe találta Heidi csupasz, sebhelyes hasát. A lány úgy omlott össze, akár egy kipukkadt ballon. Matz áttántorodott a heverőre és egy sikoltozó vörös hajú ölében landolt. Schulze előrevetődött, Matz pedig az oldalára hemperedett. A két részeg altiszt a pince padlóján előre-hátra gurulva csépelte egymást, miközben úgy kacagtak, akár az iskolás gyerekek. Összeakaszkodva birkóztak, a pucér kurvák csapata pedig olyan harsányan biztatta őket, hogy senki sem hallotta

meg a légiriadót jelző sziréna éles, baljóslatú jajongását, csak amikor már majdnem túl késő lett.

Egy kilométernyivel távolabb egy másik pincében, amely már alapjaiban rázkódott a becsapódó bombák robbanásaitól, von Dodenburg ezredes és vörös hajú szeretője csendben bámult egymásra. A lobogó sárgás gyertyaláng groteszk árnyakat vetett a fiatal pár sápadt arcára.

Von Dodenburg úgy látta, hogy a lány ereje végső határára ért. Zöld szeme lázasan ragyogott keskeny arcában. Von Dodenburg két „vénemberkonzervet” is hozott neki, a lány azonban azt mondta: túl éhes ahhoz, hogy egyszerre felfalja. Kezei minden egyes robbanásnál hevesen megremegtek.

A férfi előrehajolt a durva faasztal felett és szorosan megmarkolta a kezét. Olyan jéghideg volt, mintha már nem is lenne benne élet.

– Ne félj – kérlelte, és nyugtatgatni próbálta. – A fronton az a mondás járja, hogy az ember nem is hallja azt a gránátot, amelyik megöli.

– Rengetegen haldokolnak már a pincékben – suttogta a lány olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. – Öregek, nők, gyermekek – nem katonák. Csak fegyvertelen civilek. Tele a város haldoklókkal.

A nő hangja elhalt, zöld szemét elárasztották a könnyek, úgy tűnt, mintha a Föld összes gondja, baja az ő vállaira nehezedne.

– Tízszeresen megfizettetjük velük a veszteségeinket – csattant fel von Dodenburg acélos hangon.

Újabb 250 kilós bomba robbant az egyik közeli utcában. A pince valósággal kilengett. A sárga gyertyaláng őrülten lobogott a légnyomástól és kis híján kialudt.

– Megfizetünk nekik? – kérdezte a lány oda sem figyelve. – Ugyan hogy lehet egy életért megfizetni, Kuno? – Kissé hangosabban hozzátette: – Ők halottak, ez a helyzet. – Kiszabadította kezét a férfi szorításából. – Halottak, vége, kaputt. Semmi sem keltheti őket újra életre. Csak annyit tehetünk, hogy a még élők közül igyekszünk megmenteni annyit, amennyit csak lehetséges, mielőtt túl

késő lenne. – A lány gyönyörű, zöld szemét hisztérikusan meresztette az ezredesre. Olyan, mintha légnyomás sokkja lenne, gondolta von Dodenburg, aztán ráeszmélt, hogy a nő túl sokat látott, és elszánta magát, hogy az önkéntes feledés áldott őrületébe meneküljön.

Magához vonta a lány verejtéktől borított, meztelen testét. Furcsa volt az izzadtsága, mivel a sarokban álló kövér hasú szenes kályha alig melegített.

– Hallgass! – suttogta sürgetően. – Ilyen helyzetben minden szó ostobaság. Csak a tettek és a szerelem számítanak.

Aztán brutális erővel hanyatt döntötte a lányt a kemény faasztalon. A nő automatikusan széttárta a lábát. Von Dodenburg széthúzta a szőrös, csillogó háromszöget. A nő összerázkódott a gyönyörtől vagy az undortól, ám a férfi már nem akart vagy nem tudott ezzel törődni. Vad, lihegő, verejtékes szerelmi aktusba bonyolódtak, miközben körülöttük tovább rázkódott, remegett, haldoklott a világ.

Meztelenül, holttestek tömegén át siettek a lángfal mellett kifelé a bombatalálatot kapott, füstölgő pincéből. Csupasz lábuk meg-megcsúszott a véres, kocsonyás húson. A bombázók már elhúztak. Fájdalmasan sikoltozó nők keresték kétségbeesve eltűnt gyermekeiket, akik céltalanul totyogva bóklásztak valahol az égő utcákon.

Schulze sikeresen kimentett egy üveg Kornt, szájához emelte a palackot és alaposan meghúzta. Észre sem vette, amint a méregerős folyadék végigfolyt borostás állán.

– Gerti hol van? – kiáltotta.Matz válaszolt neki, de nem hallotta. Hirtelen megbotlott és el is

esett volna, ha a zokogó Heidi nem támogatja. A lány a pufók, térdéig érő, szabványos félszárú altiszti nadrágtól eltekintve továbbra is meztelen volt.

– Itt van, törzsőrmester! – üvöltötte Matz, miközben hiábavaló igyekezettel próbált vigyázzba állni. – Tisztelettel jelenthetek egyfőnyi veszteséget, törzsőrmester úr? X Gertrude kurvát

szolgálatteljesítés közben lelőtték. Hősi halált halt a népért, a Führerért és a hazáért!

Schulze részegen odatámolygott hozzá és lenézett a téglatörmeléken groteszk testtartásban heverő csupasz hullára. Arca vérpiros árnyalatban játszott a lángok fényében. Újra meghúzta a kormos palackot, aztán automatikusan továbbadta Matznak, aki még mindig a vigyázzállással bajlódott.

– Jó kurva volt, Matz – motyogta tehetetlenül, miközben a többi kurva előrehajolva, kezét védelmezően lapos mellére szorítva folyamatosan zokogott. – Sárga bárcával vagy anélkül32 szívét, lelkét beleadta. Értette a dolgát, nekem elhihetitek. Kevés szajháról tudnék ennyi jót mondani! – Aztán anélkül, hogy tekintetét egyetlen pillanatra levette volna a halott nőről, nagy kezével az üvegért nyúlt. – Kornt! – parancsolta. Egyetlen hatalmas kortyintással ürítette ki az ital maradékát. Köhécselt, piszkos kézfejével megtörölte a száját, aztán lehajolva összébb húzta a kurva lábát. – Jobb lesz így – mormogta.

Matz határozott mozdulattal megragadta barátja vastag, izmos karját.

– Gyere már, Schulzi! – nógatta. – Ideje visszamennünk a főhadiszállásra.

A két meztelen férfi – egyikük erősen sántikálva – lassan elindult az égő utcákon, ahol a portól falfehér polgárőrök már nekiláttak a hullák hosszú sorba fektetéséhez és a lángszórók előkészítéséhez. A csatornából előmászó hatalmas fekete patkányok és elvadult városi kutyák máris marcangolni kezdték az árnyékban fekvő halottakat, jókora vértől csepegő emberi húscafatokkal osonva vissza a vackukba.

A két barát már csaknem a Quellenhofnál járt, amikor az egyik félig leomlott falon a rőtvörös lángok fényében megpillantottak egy halvány feliratot. Schulze kábán dülöngélve, részegen óbégatva

32 1945 előtt a prostituáltak rendőrségi nyilvántartás alatt álltak, és rendszeres orvosi vizsgálaton kellett részt venniük, innen a sárga bárca.

olvasta: „Adjatok nekem öt évet, és többé nem fogtok ráismerni Németországra! Adolf Hitler.”

Teljes erejéből a fakó felirathoz vágta az üres pálinkásüveget. A falnak csapódó palack csörömpölve tört darabokra.

– Holtbiztos, hogy ez volt az egyetlen igaz kijelentésed, Adolf! – kiáltotta.

A két bajtárs továbbtámolygott.

HARMADIK FEJEZET

Október 13-án, miközben a Wotan páncélgránátosai von Doden-burg tizenöt megmaradt Tigrisének támogatásával feltartóztatták a Nagy Vörös Egyest a nagy kereszt töredezett csonkja által uralt domboldalon, Hobbs katonáinak sikerült áttörnie a Rimburg-vonalon. Az Első Hadsereg parancsnoka, Courtney Hodges személyesen ellenőrizte a 30. Hadosztály fronthelyzetét, azután közölte a zavartan magyarázkodó Hobbsszal:

– Ali right, Leland, látom, kritikus a helyzet. Figyelmeztetem: vagy eredményes lesz, vagy repül. Utálnék felhatalmazás nélkül átnyúlni a hadtestparancsnok feje felett, hogy leváltsam, de ha muszáj, nem fogok habozni. Feltétlenül el kell foglalnia azt az átkozott aacheni hasadékot. Tudja, hogy Ike is folyton az én farkammal veri a csalánt. Egyfolytában cseszeget, hogy húzzuk ki végre a seggünket ebből az aacheni trutymóból és nyomuljunk tovább a Rajna felé.

Halvány mosolyra húzta a száját, de Hobbs nem dőlt be az ilyesminek. A felettese szavait szentírásnak tekintette. Minden tartalékát bevetette az ütközetbe, személyesen felügyelte az éjszakai támadást, és íme, csak sikerült. Hajnalra áttörték a hagymakupolás rimburgi kastély körüli német állásokat, és reggelre a nácik pánikszerűen, összezavarodva menekültek vissza Aachen felé.

A szállóban, Donner főhadiszállásán is pokoli összevisszaság uralkodott. Egy fiatal vezérkari tiszt, aki mindig kínosan ügyelt patyolattiszta egyenruhájára, most sárosan, összefröcskölt uniformisban elfulladó hangon jelentett. Mellén lazán függött a „majomcsüngő” díszzsinórja, arca bal oldaláról vér csordogált:

– Az élvonalbeli századaink többsége megsemmisült, uram… Az állásainkat a földdel tették egyenlővé.

– A tüzérségünk? – üvöltötte feldúltan Donner.

– Megszakadt velük a kapcsolat, uram – kiáltotta vissza a főparancsnoki rádió fölé kuporodó hájas, izzadó vezérkari őrnagy. – Úgy tűnik, minden megsemmisült. Az összes vonal süket.

– Ördög és pokol! – ordította Donner magából kikelten. – Hogy a fenébe védjek meg egy várost, ha már semmim sincs, amivel megvédhetném? – E szörnyű pillanatban emlékezetébe villant az 1918. szeptemberi, franciaországi szövetséges áttörés. Az a borzalmas Fekete Vasárnap jelentette a végét mindannak, amit fiatal tisztként tisztelni és becsülni lehetett a régi Császári Hadseregben. Fiatal hadsegédének döbbent ábrázata és a hájas vezérkari őrnagy tátott szája láttán megpróbálta összeszedni magát. Nem engedheti meg magának, hogy a tisztikara tanúja legyen az összeomlásának. Még akkor sem rendülhet meg a bizalmuk a parancsnokukban, ha ez az egész átkozott világ darabokra hullik körülöttük.

Alig szedte össze magát, máris megcsendült az éles hangú tábori telefon. A hadsegédet egy erélyes mozdulattal félrelökte és felkapta a kagylót:

– Donner – vakkantotta a hallgatóba, de ezúttal még az ő félelmet keltő hangja sem tudta megnyugtatni a vonal másik végén hisztérikusan kiáltozó tisztet.

– Hatalmas harckocsizó alakzatok közelítenek felénk keleti irányból! – kiabálta a tiszt, fittyet hányva minden rádiózási rendszabálynak. – Nincs páncéltörő ágyúnk, sem tankelhárító rakétánk. Már az összes aknánkat felhasználtuk – a tiszt hangja hisztérikus zokogásba ment át. – Erősítést kérünk, uram, különben…

– Szedje össze magát, ember! – förmedt rá Donner méla undorral. – Ki kell tartaniuk…! Személy szerint magát teszem felelőssé az állásaik megtartásáért. A fejével felel érte!

– De uram!Donner lecsapta a kagylót. Lelkesedése visszatért. Újult erővel

látott hozzá a parancsok osztogatásához.– Őrnagy, mit üldögél ott?! Indítsa el a tartalék csődöreit!

Erősítésre van szükség, azonnali erősítésre! Zavarjon ki minden hadra fogható embert az elsősegélyhelyekről! Vessék be a

csendőrséget is, mindannyian ki vannak képezve fegyverhasználatra! Szedje össze a szakácsokat meg az írnokokat! Nézzen körül a kórházakban! Ilyen válságos pillanatokban nem engedhetjük meg a szimulánsoknak, hogy tiszta ágyneműk közt heverészve eregessék a bélgázaikat, miközben a legjobb bajtársaink a vérüket hullatják a hazáért. Lóduljon már, mozgás!

– Maga pedig – fordult a vérző hadsegédjéhez – pattanjon fel az átkozott motorkerékpárjára és meg se álljon, amíg oda nem ér von Dodenburg ezredes alakulatához! El kell érnie az ezredest, mindenáron! Mondja meg neki, hogy „sürgős szükségem van a nagy barátokra”!33

A hadsegéd mit sem törődve azzal, hogy sáros csizmájával rátapos a haszontalan térképekre, futva indult a motorjához. A stratégia ideje lejárt. Helyette megkezdődött Aachenben a puszta létért folyó küzdelem.

A Rimburg-vonaltól történő visszavonulás valóságos mészárszékké vált, amihez a puszta félelem szolgáltatta az erőt. A horizont téglavörös lángokat vetett Hobbs összevont ütegeinek zárótüzétől, a föld pedig szinte rengett az őrült detonációk szüntelen sorozatától. A túlélők törzstiszti Horchok, nyolctonnás Opel teherautók, elkobzott parasztszekereket vontató traktorok és nyöszörgő sebesültekkel zsúfolásig telt mentőautók között támolyogtak visszafelé. A mentőautók tetejére hatalmas vöröskeresztes zászlót terítettek abban a hiú reményben, hogy a légierő csatagépei talán megkímélik őket. A két Tigris acélerődként állt a halálra rémülten hátráló szürke egyenruhás bokorugrók áradata közepette, hosszú lövegük fenyegetően mutatott az amerikai támadás várható irányába.

Von Dodenburg ideális pozícióba helyezte két tankját, amelyeket nélkülözhetett a létfontosságú magaslat ostrománál. Egy páncélgránátosokkal megrakott féllánctalpast küldött a Tigrisek

33 Az SS-kódja szerint a harckocsikra.

fedezésére és a jenki páncéltörő gránátok elhárítására. A gránátosok ötszáz méteres körzetben, gyökerestől kirobbantották a kockaköves utat szegélyező vastag tölgyfákat, amelyek hatalmas gyufaszálakként zárták el a helyet a visszavonuló németek és az őket üldöző amik elől, a földekre kényszerítve a küzdő feleket. Krause tankja az út egyik oldalán foglalt állást, a másik Tigris pedig a túloldalon. Mindkettőt kis létszámú gyalogság védelmezte. Arra számítottak, hogy a földekre kényszerített Shermanek a puha talajon elvesztik jobb manőverezési képességükből és nagyobb sebességükből származó előnyüket, így könnyebb prédaként szolgálnak majd a Tigrisek 88-asának.

Miközben a korábbi támadás túlélői szégyenkező ábrázattal özönlöttek a városba, ahol már várták őket Donner fejvadászai, hogy akár fegyverrel kényszerítsék őket a frissiben szervezett új századokba, a két magányos német harckocsi felkészült az egyenlőtlen ütközetre. Felettük az acélszürke égen fenyegetéstől súlyosan csüngött a hatalmas, bíborvörös napkorong.

– Matzi – szólt oda a bajtársának Schulze, miközben a Királytigrisük álcahálóval és tölgyfaágakkal történő elrejtésével foglalkoztak –, tudtad, hogy Ivánék több mint kétszáz-millióan vannak?

– A ruszkiknál is feltalálhatná már valaki a gumióvszert – dünnyögte Matz, miközben sikertelenül próbált fenéken billenteni egy bőrig ázott, fedetlen fejű menekülőt, aki csaknem nekiütközött.

– A szaros jenkik is legalább ugyanannyian vannak, a Tommykról meg az Indiából és Afrikából idecsődített rengeteg nigger ágyútöltelékről nem is beszélve.

– Hát, tudod, törzsömbörzsöm, erre csak azt mondhatom, hogy én a magam részéről az utóbbi öt évben minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy annyit elültessek belőlük a germán anyaföldbe, amennyit csak lehetséges – szipogott. – De még így is annyian maradtak, mint a nyű.

Schulze jelentőségteljes fejbiccentéssel reagált.

– Szinte felfoghatatlan, ötszázmilliónyi szarkupac. És minket ki támogat? Egy csomó hájas spagettizabáló, meg néhány magyar és román operaházi tenor, akik menten összecsokizzák az alsógatyájukat, mihelyt egy kiadósabb pukkanást hallanak.

Lassan befejezték a harckocsijuk álcázását, az út túloldalán Krause tankjának legénysége is hasonlóan eredményes munkát végzett.

– De ne feledkezzünk meg a Führer csodafegyvereiről, itt vannak még a mi híres V-rakétáink34!

Schulze obszcén jelet mutatott a középső ujjával:– Ugye tudod, hová dughatja Dolfi a csodafegyvereit, Matzi?– Az újságok szerint a rakétáink igencsak megkeserítik a londoni

civil Tommyk életét.– Legközelebb majd azzal jössz, hogy higgyek a Mikulásban és a

tündérmesékben – mérgelődött Schulze, miközben az utolsó álcahálót igazgatta a lövegen.

– Már megbocsáss, de szerintem a tuti V-fegyvereink igenis meghozhatják a német győzelmet. És ha már a Führer seggéről van szó, nos, amikor a heidelbergi kórházban voltam, tudod, miután a cassinói csetepatét követően átszabták a virgácsomat – magyarázta, jelentőségteljesen megkopogtatva a falábát –, hallottam, amint éppen egy olyan új mérges gázról beszéltek, amivel állítólag könnyedén…

– Mérges gáz! – legyintett megvetően Schulze. – Ebben a háborúban csak egyetlen mérges gázzal találkozhatsz, az pedig akkor keletkezik, amikor a konyhamalacok bablevest főznek, amitől aztán a nehéztüzérségünk tahóparasztjai szétfingják a valagukat. Nem, Matz, az egész kurva világ ellenünk fordult. – Megállt egy pillanatra, hogy szusszanjon egyet. – Inkább arra adj nekem magyarázatot, te tökkelütött birodalmi marsall: hogy lehet, hogy csak két Tigrissel tartjuk ezt az országutat?

34 A nácik megtorló fegyverei, a V-l és V-2 rakéták. (A ford. megj.)

– Majd mindjárt megmagyarázom, Herr dilinyós Feld Marshal Schulze – szólalt meg a hátuk mögött von Dodenburg porosz akcentusa.

A két altiszt feszes vigyázzba vágta magát, de von Dodenburg intett nekik, hogy pihentessenek.

– Ne is próbáljanak mellébeszélni – folytatta enyhén elmosolyodva az ezredes. – Úgy ismerem magukat, akár a tenyeremet. Egy szemernyi tisztelet sem szorult magukba a katonai vagy a polgári elöljáróik iránt.

– Hát, ami igaz, az igaz, uram, szerintünk az emberi lény valahol a hadnagyi rangnál kezdődik – válaszolta kedélyesen, pihenjállásban Schulze.

– Szóval értik, mire gondolok – nyugtázta von Dodenburg hasonló modorban, de aztán jóképű arca egyszerre megmerevedett és lehervadt róla a mosoly. – Tehát arra kíváncsi, Schulze: mit keresünk itt, és miért próbáljuk megvédeni két tankkal ezt az átkozott utat egy teljes jenki hadosztály ellen? Elmagyarázom. Egyszerűen azért, mert ezt az átkozott fekete egyenruhát és ezeket a bolond ezüst jelvényeket viseljük – kocogtatta meg indulatosan a paroliján fénylő SS-rúnákat. – A sapkánkon díszelgő halálfejes jelvényt rettegi egész Európa. Mi vagyunk a gyűlölt és rettegett SS, Schulze. Bárhová menekülnénk előlük, azok az emberek, akik gyűlölnek bennünket és rettegnek tőlünk, mindenhová követnének és egy napon majd benyújtják a számlát, hogy rajtunk álljanak bosszút az elmúlt öt év szenvedéseiért. Ugyan mi egyebet tehetnénk azon kívül, hogy folytatjuk a harcot? A hozzánk hasonló emberek számára minden túlélt nap ajándéknak számít, akár mérgesgázzal, akár ezzel a gyönyörűséges szörnyeteggel sikerül kivívnunk – csapott rá bőrkesztyűs kezével a Tigris acéloldalára. Tekintetéből meleg fanatizmus áradt. – Mert aznap, amikor abbahagyjuk a harcot, egy órán belül alulról szagolhatjuk az ibolyát. Na, elég érthető a magyarázat? – Kék szemével kutatóan fürkészte a termetes hamburgi fizimiskáját.

Schulze bólintott:

– Igenis, uram! – nyögte.– Helyes, átmegyek ellenőrizni az álcázást. Maguk folytassák itt!Matz megvárta, míg a karcsú ezredes átér az út túloldalára Krause

tisztnövendék Tigriséhez, aztán koszos ujjával jelentőségteljesen megkopogtatta a halántékát:

– Schulzi – kezdte halkan –, azt hiszem, az öregnél valami nincs rendben odabent.

A nagydarab hamburgi hallgatásba mélyedt, de mélyen ülő, fáradt, karikás szemével nyugtalanul vizsgálgatta von Dodenburgot.

– A löveg töltve, kibiztosítva – vakkantotta Schulze, amint felizzott a kis piros jelzőfény.

– Motorok beindítva, indulásra kész – jelentette Matz előírásszerűen a rádión, amikor a tank alján lévő hatalmas Maybach-motorok életre keltek.

– Köszönöm – nyugtázta von Dodenburg ugyanolyan hűvös eltökéltséggel, mint mindig. Tekintetével az elhagyatott horizontot kutatta az ellenséges harckocsikat keresve.

Schulze mély sóhajjal nézett végig a lőszertárolóban pihenő gránátok hosszú során. A rézhüvelyek, amelyek rövidesen a halál, rémület és kínszenvedés előhírnökeivé válnak, most még ártalmatlanul fénylettek.

– Ott jönnek! – közölte von Dodenburg, egy pillanatra leengedve távcsövét, hogy tisztára törölje a lencséket piszkos zsebkendőjével.

Schulze a célperiszkóphoz szorította jobb szemét és gyorsan állított az irányzékon. Egy sor lassan mozgó, fekete rovar tűnt fel a magaslaton. A kidöntött tölgyfák meggátolták őket az út használatában.

– Cél a két óránál közeledő páncélautó – vakkantotta az ezredes.Schulze oly könnyedén fordította körbe a 14 tonnás tornyot,

mintha csak 14 grammot nyomna. Valóban egy hatkerekű amerikai Staghound száguldott a tankok előtt fel-alá bukdácsolva az egyenetlen talajon.

– Felderítő jármű, uram – jelentette.

– Helyes, engedjük hatszáz méterre, aztán tudatjuk velük a jelenlétünket. Így csak közvetlenül a végzetük előtt értesülnek róla, hogy sikeres volt a küldetésük.

Kilencszáz méter… nyolcszáz… hétszáz… A Staghound lassítani kezdett, mintha a parancsnoka érezte volna a rájuk leselkedő veszedelmet. A mögötte haladó Shermanek vonala mind közelebb dübörgött. A Staghound parancsnoka tudta, hogy tovább kell mennie. Schulze valósággal átérezte az ellenség félelmét. Szinte maga előtt látta a páncélkocsi lövészét, amint ott szorong a sötét, olajbűzös toronyban bőrsisakja alól lecsorgó verejtékkel, szemét a periszkópra tapasztva, mutatóujját a menekülésül szolgáló, álcázó füstvető indítóbillentyűjére szorítva. Gondosan finomított a céltávcső beállításán úgy, hogy az első gránát a páncélautó tornyának bal oldalát találja el, ahol a füstgránátok vannak. Magában elismerte, hogy szemétség ezt tennie, hiszen a Staghound ezáltal védtelen, ülő récévé válik, de amint az ezredes az imént mondotta: számukra már minden életben eltöltött nap értékes ajándéknak számít.

– Krause – hallatszott von Dodenburg éles hangja a rádióban. – Ellenséges páncélos jármű előttünk két óránál, látja? Pillanatokon belül tüzet nyitunk.

– Igenis, uram.– Amint lecsapunk az amik bal szárnyára, maga lője szét a jobb

oldalukat! Ugyanakkor induljon előre, át azon a patakon egyenesen feléjük!

Veterán harcos léte ellenére Krause képtelen volt az izgalmát palástolni.

– Krisztus nevére, uram, ez tisztára olyan lesz, mint amit Panzer Meyer35 tett velük Caennél, amikor egy teljes brit harckocsioszlopot lőtt ki a Tigrisével.

Von Dodenburg kuncogott.– Nos, ő tábornok, és az ilyesmi a tábornokok előjoga. Azért

reméljük, mi is hasonló szerencsével járunk. – Lezárta a

35 Híres német harckocsizó tábornok.

toronyfedelet és elhelyezkedett a bőrülésen Schulze mellett. A fedél csattanása után süket csend borult rájuk. – Magára bízom, Schulze, nyisson tüzet, amikor jónak látja!

Schulze óvatosan megmarkolta az elsütőbillentyűt. Az öblös löveg feldübörgött a vállánál. A Tigris teste megremegett és lángcsóva csapott ki a 88-as csövéből.

– Ahogy a nagykönyvben meg van írva, Schulze! – kiáltotta Matz izgatottan. – Pont seggbe trafáltuk!

A mintegy ötszáz méternyire lévő amerikai Staghound úgy torpant meg, mintha téglafalnak ütközött volna. Motorházának teljes hosszán szikraeső pattogott végig. Amikor kigyulladt, egy lángoló egyenruhás amerikai ugrott ki belőle. A kezével vadul csapkodva kétszer meghemperedett a sárban, aztán mozdulatlanná merevedett.

– A felderítőegységüknek annyi – foglalta össze velősen von Dodenburg. – Ezzel lezárult az első felvonás. Jöhet a második!

Az első Sherman Schulzét megelőzve lőtte ki a gránátját, 75-ös ágyúja narancssárga tüzet okádott. A lövedék gellert kapva vágódott a Tigris vastag homlokpáncélzatának. A torony egyszerre megtelt égett lőporbűzzel. Schulze a váratlan dördüléstől ösztönösen lebukva átkozódott.

– Na, mi van, törzsömbörzsöm? – hallatszott Matz csúfondáros hangja a rádióban. – Egy kis szellő fellebbentette a gatyádat?

– A te nagy bendődet pedig egy ökölszendvics fogja megtölteni, ha még egy ilyen aljas trükknek teszel ki bennünket – dörmögte Schulze, miközben nekivadulva forgatta a tárcsáit.

– Pofa súlyba! – csattant fel von Dodenburg. – Ha nem tűnt volna fel, uraim, háborúban vagyunk.

A következő pillanatban Schulze ágyúja is eldörrent.– Találat! – bömbölte von Dodenburg.Vagy száz méterrel távolabb Krause a parancsnoki tankkal lépést

tartva szintén célba talált, kiiktatva egy másik Shermant, melynek szétroncsolódott tornyából olajos, fekete füst gomolygott. Legénysége megpróbált egérutat nyerni, de az út mentén beásott páncélgránátosok nem kegyelmeztek. Még ötméternyit sem

futhattak, máris lekaszálták okét. Úgy rogytak össze, akár a rongybábuk. Aztán már csak a haláltusában őrült módon csapkodó kezek-lábak forgatagát lehetett látni. Von Dodenburgék tankjától jobbra egy Sherman tört elő a bokrok sűrűjéből. Egy másik pedig az elbarikádozott út felől támadott.

– Oldalról is jönnek, Schulze! – üvöltötte Matz figyelmeztetően.Fülsiketítő döndüléssel újabb 75-ös gránát vágódott a Királytigris

oldalába. A tank legénysége látta, amint a fém egy pillanatra halványpirosan felizzik, majd a páncéltörő gránát éles süvöltéssel lecsúszott róla. Schulze is tüzelt. Valahonnan felköhögött egy ami géppuska. Golyózápor zúdult a tank külsejére. Az egyik áthatolt a lőrésen. A tizennyolc éves „talpas német” másodvezető tenyerét az arcára szorítva hátratántorodott. Szorosan összezárt ujjai közül vér csordogált.

– Nem látok! – sikoltozott vaskos germán tájszólással. – Nem látok… megvakultam!

Matz tőle szokatlan gyengédséggel félretolta és tovább vezetett.– Minden rendben van, uram – lihegte a rádióba. – Kézben tartjuk

a helyzetet, minden… rendben van.Miközben a hatalmas tank a Shermanek felé csörömpölt, a fiatal

vezető agonizálni kezdett a rázkódó, véráztatta ülésen.Újabb páncéltörő gránát csapódott a Tigris vastag páncélzatának.

A hatvantonnás monstrum hevesen rázkódott, de a nagy Maybachok továbbdübörögtek. Schulze gyors egymásutánban két gránátot is útjára bocsátott. A bal oldali Sherman találatot kapott, vezetője életét vesztette, miután leszakadt a feje. A tank 48 km/órás sebességgel egy töltésnek rohant, ahol egy perccel később felrobbant. Aztán egy csapat amerikai gyalogos jelent meg valahonnan.

– Géppuska! – üvöltötte von Dodenburg.De a gyalogság nem kívánt harcba bocsátkozni, hanem felemelt

kézzel megadták magukat. Matz újra félretolta a haldokló fiút, aki egyre a vállára csúszott, és keményen rátaposott a gázpedálra. Az amik megpróbáltak szétszóródni, de a tank közéjük hajtott és irgalmatlanul péppé zúzta védtelen testüket széles lánctalpai alatt.

Előttük a Shermanek bizonytalanul megálltak az árok mögött. Von Dodenburg tudta, hogy ha folytatják a támadást, megfordulnak és menekülőre fogják a dolgot. Az ami harckocsizók mindig ezt tették, ha a kiválóbb Tigrisekkel kerültek szembe.

– Teljes sebességgel előre! – parancsolta izgatottan az üldözés vérszomjától szikrázó szemmel.

Matz végigkapcsolt a Tigris harminc sebességfokozatán, és a motorok fülsiketítő dübörgése közepette fokozta a sebességet. Krause tankja továbbra is párhuzamosan haladt mellettük. Aztán hirtelen felbukkant előttük a patakmeder. Von Dodenburg egykettőre felmérte a helyzetet. A természetes akadály nem tűnt leküzdhetetlennek a Tigrisek számára.

– Matz, átgázolásra felkészülni! – adta ki a következő parancsot. – Vízmentes tömítéseket ellenőrizni, lélegeztető csövet felemelni!

Matz lelassítva gondosan átirányította a meredek parton a hatméteres lövegcsövet. Az előttük lévő Shermanek továbbra is tétováztak. A Tigris mély morgással elindult lefelé. Krause harckocsija is követte példáját. A tankok orra belecsobbant a vízbe. Elmerültek. A víz elborította a fedélzetüket. Mind mélyebbre merültek. Már csak a lélegeztető csövek látszottak ki a felszín felett. Von Dodenburg hatalmasat nyelt. Mindig is rühellte az ilyen kétes szituációkat. Vajon valóban vízállónak bizonyul-e a Tigrisük? És működőképes marad-e a Maybach? Mi lesz, ha pont akkor trafálja el őket egy ellenséges gránát, amikor a legsebezhetőbbek?

Aztán Matz teljesen nyugodt hangja jelentkezett a fejhallgatójában:

– Minden rendben, uram. A látás tökéletes.

Miután a Maybach motor legyűrte a legerősebb megterhelést, döcögve elindultak a meredek parton felfelé. A tank úgy rázta le magáról a vizet, mint valami mélyből felmerülő, kétéltű szörnyeteg. Von Dodenburg kilökte a csapóajtót. Előttük a Shermanek láthatóan menekülésre készültek, mivel végképp elbátortalanította őket a patak innenső oldalán felbukkanó Tigris. Az ezredes hátranézett.

– Krause! – dadogta.– Baj van, uram? – hallatszott Schulze kiáltása.– Elakadt félúton. Csak a lélegeztető cső tetejét látom.

Eláraszthatta a víz a motorját.– Mitévők legyünk, uram? Krause tisztnövendék jó katona,

ráadásul még csak tizenhét esztendős.Von Dodenburg csupán egyetlen pillanatig tétovázott. Szinte

maga előtt látta, amint Krause legénysége kétségbeesetten üvöltve küzd a páncélkoporsóban a beáramló víz ellen, melynek szintje kérlelhetetlenül emelkedik a zöldes félhomályban. De most lehetetlenség lett volna megállni, hiszen az egész front az amik páncélos támadásának megtörésén múlt.

– Nyomás – recsegte acélos elszántsággal. – Már úgysem tehetünk értük semmit.

Matz ismét félretolta a halott vezetőt és indulási fokozatba kapcsolt. A Tigris folytatta útját.

Késő délutánra a magányos Királytigris sikeresen megtörte az amerikai támadás lendületét, visszaverve a Hobbs „Mészárosait” fedező Második Hadosztály páncélosait. A pánikba esett ellenség most visszafelé áramlott, amerről jött.

Von Dodenburg szálegyenesen állt Tigrise tornyában, amelynek külsején a jenki 75-ösök találatai nyomán vagy tucatnyi helyen élesen fénylett a fém. Az ezredes maga is alig tudta elhinni, hogy magányos ellentámadásukat siker koronázta. De amint mélyebbre hatoltak az ellenséges területre, tudta, hogy ideje lesz visszafordulniuk, mielőtt a szövetségesek repülőgépei felfedeznék őket. Ám valami megmagyarázhatatlan késztetés a nyilvánvaló kockázat dacára továbbra is előrehajtotta. „Nagy süket duma, minden fedezet nélkül”, ötlött eszébe a Reich fővárosában, Berlinben a nagypofájúak jellemzésére használt hagyományos kifejezés. Most ők is „süket dumát nyomnak, minden fedezet nélkül”. Elvégre egy amerikai hadosztállyal szembeszálló magányos Tigris nem több puszta kérkedésnél. Mindeddig bejött a vakmerőségük, és minden

megszerzett óra újabb lehetőséget biztosít Donner rendőrtábornoknak, hogy valami újabb, átmeneti frontféleséget fabrikáljon a város védelmére.

– Ott egy amerikai raktár, uram, négy óránál – hallatszott a fejhallgatóban Matz rutinszerű, érzelemmentes hangja. Megfordulva néhány sebtében felállított harangsátrat látott, amelyekből meztelen katonák tódultak elő, abszurd módon törülközőt szorítva a nemi szervük elé.

– Ó, mily bájos! – kiáltotta affektálva Schulze. – Nézd azokat az imádnivaló ülepeket! A meleg testvérkék36 egy vagyont is megadnának érte, ha birtokba vehetnék őket.

Von Dodenburg megnyomta a toronygéppuska elsütőbillentyűjét. Nyomjelzős lövedékek csapódtak a zuhanyozósátor körüli sáros fűbe. Az amerikaiak a törülközőjüket elhajítva átügettek a földeken a távoli erdő felé. Von Dodenburg levette ujját a ravaszról.

– Hadd fussanak – kedélyeskedett nevetve. – Kirívó kegyetlenség lenne kinyírni ennyi meztelen embert!

– Amilyen aranyszívet takar a durva külseje, a végén még az Üdvhadseregben végzi, uram – jegyezte meg szemrehányóan Schulze.

– Maga aranysegge meg a végén megismerkedik a durva csizmám hegyével, ha nem vigyáz a szájára – figyelmeztette von Dodenburg. – Rendben van, Matz, álljunk meg, és lássuk, mit örököltünk dúsgazdag ami cimboráinktól!

Igen sokat örököltek. Miközben Matz kirángatta és egy közeli árokba dobta a halott vezetőt, Schulze kifosztotta a zuhanyzó egység konyháját. Egy húsgombóccal teli, gőzölgő serpenyővel, meg egy csomó marhahús konzervvel, füstölt sonkával, tojással, szardíniával, paradicsommal és sok egyéb csemegével tért vissza.

– Uram, megengedi? – kérdezte az ezredest előhúzva háta mögül a másik kezét, hogy megmutasson egy üveget. – Tüzes víz, eredeti ami tüzes víz!

36 Német szleng kifejezés a homoszexuálisokra.

Miközben a halott vezető alig tízméternyire feküdt tőlük az árokban, fénytelen szemeivel a sötétedő égboltra meredve, életben maradt bajtársai mohón nekiestek a langyos ételnek és falatozás közben nagyokat kortyoltak a literes palack „zabrált” Bourbonból.

– Ezeknek a szarházi amiknak isteni élete van Franciaországban – kárálta Matz, miközben rohamkésével sorra felnyársalta a húsgombócokat. – Ó, micsoda mennyei abrak! Miért is nem születtem amerikainak? – Olajtól bűzlő ujjait zsíros ajkaihoz érintve cuppantott egyet, aztán tovább tömte magába a húsgombócokat.

– Hogy miért? Mert akkor a Reich szegényebb lenne egy magadfajta gazemberrel – replikázott Schulze, jó mélyen belemerítve csajkáját az ínycsiklandozó főzelékbe. – Mellesleg előbb-utóbb úgy is elkapnak az amik. Csak a büdös lábad meg a kipállott szád bűze után kell menniük. Mindez azért van, Matz, mert túl sokat zabálsz, és túl sok csizma rohad le a lábadról.

– Csak egy kibaszott lábam van, ha nem tudnád – harciaskodott Matz. – Ami pedig a pofátlanságodat illeti, miért a szaros csajkáddal meríted az ételt ahelyett, hogy a merőkanalat használnád, ahogy a többiek teszik?

– Pont azért, mert törzsőrmester vagyok – szögezte le Schulze fenségesen, újra belemerítve csajkáját a főzelékbe –, veled ellentétben, aki csak egy szarfaszú őrmester vagy, Matzi.

Von Dodenburg érezve a tüzes amerikai ital hatását, nevetve hallgatta a két veterán civódását. Ritka önfeledt pillanat volt ez a kíméletlen, talán soha véget nem érő háborúban.

– Mi ez a robaj? – kapta fel a fejét Matz.Von Dodenburg kezéből kiesett a kanál. A fák koronájának

magasságában egy fekete pont száguldott feléjük.– Vissza a tankhoz!Hangos csörömpöléssel ledobták a csajkájukat. A fekete pont egy

640 km/órás sebességgel száguldó Mustang vadászbombázóvá növekedett. A gép motorháza eltátott szájú cápafej formára volt festve. A Tigrisük felé rohantukban hallhatták a repülőmotor üvöltését. A Mustangot megelőzte az elhagyatott tájon átvillanó

fekete szörnyszerű árnyéka. Az ami harci gép szárnyain vad, bíborvörös fények roppantak.

– Rakéták! – üvöltötte von Dodenburg. – A földre! Alig vetették le magukat a sárba, máris sötétpiros lángok csaptak az égre. A rakéták szikrázó, tüzes csíkként suhantak feléjük, aztán robbanások gombafelhői csaptak fel körülöttük. A felettük elzúgó Mustang egy pillanatra elsötétítette az eget.

Schulze fájdalmasan feljajdult:– A szaros balszárnyam! – átkozódott. – Eltrafálták a gazemberek!– Talpra, gyorsan! – ordított von Dodenburg. – Igyekezzen,

Schulze, most nincs idő a hülyéskedésre!Mialatt az ólomszürke ég magasában zúgó Mustang a támadás

megismétléséhez készülve fordulózott, a németek bevetették magukat ütött-kopott Tigrisükbe. Matz sebességbe kapcsolt, a nagy tank egy vasúti töltés felé csörömpölt, von Dodenburg pedig szembefordította a toronygéppuskát a félelmetes süvöltéssel feléjük száguldó Mustanggal. Hallhatták a gépágyú kattogását. Közel tizenhárom milliméteres lövedékek szaggatták körülöttük a levegőt. A dühös sorozatok felkavarták a földet a Tigris mögött.

Von Dodenburg megrántotta a géppuska ravaszát. Nagy ezüstcsillag formájú nyomjelzősök röppentek a vadászbombázó felé. De elhibázta. A következő pillanatban a repülőgép elzúgott felettük, vonító léglökésével csaknem letaszítva helyéről az ezredest. Aztán egyenest felszáguldott, meglovagolva az égboltot. Von Dodenburg kétségbeesett sietséggel, őrülten átkozódva igyekezett kicserélni a géppuskahevedert, mivel a vörösen izzó cső összevissza égette az ujjait. Szeme közben egyfolytában a horizontot vizslattak, valami alkalmasabb fedezék után kutatva. Aztán a vasúti töltésen felfedezett egy kis nyílást, amit valószínűleg a Reichbahn vasútmérnökei készítettek, lehetővé téve a parasztok számára, hogy átjuthassanak a túloldali földjeikre.

– Matz! – ordította túl az újra támadásba lendülő repülőgép süvöltését. – Irány az az alagút, odaát!

– A seggünk ki fog lógni belőle!

– Az ördögbe is, Matz, tegye, amit mondtam! Kit érdekelnek a kilógó tojásai? A lényeg…

Szavai folytatását elnyomta a Mustang nyolc gépágyújának ropogása. Az egész környék lángoló fénybe öltözött. A Maybach felpörgött, amint az egyik lövedék eltalált az oldalán egy fogaskereket. Von Dodenburg egy félelmetes pillanatig attól rettegett, hogy a tank ledobja az egyik lánctalpát. De Porsche professzor agyszüleménye nagyszerű konstrukciónak bizonyult, és még ilyen rendkívüli nehézségek között is megállta a helyét. A Tigris továbbrobogott az alagút fedezéke felé. És ekkor az amerikai pilóta végzetes hibát követett el. Biztosnak vélt győzelme tudatában a gépével kitört jobb felé, ahelyett, hogy 640 kilométeres óránkénti sebességét kihasználva felfelé száguldott volna. Sőt, a sebesség csökkentése érdekében még a futóművét is kieresztette. Így a fordulót követően a sebessége négyszáz alá csökkent, tűzokádó hajtóműve pedig egyenesen az SS-ezredes célkeresztjébe került. Von Dodenburg nem szalasztotta el a felkínált lehetőséget.

Meghúzta az elsütőbillentyűt. Nyomjelzőseinek vad árama eltalálta a Mustangot. A gép törzséről fémdarabok hullottak, aztán levált a hátsó vezérsíkja. A pilóta kétségbeesetten igyekezett megőrizni uralmát sérült madara felett, de akkor már egyre sűrűbben szökött a glikol a motorból. Von Dodenburg ujja szinte rátapadt a géppuskaravaszra. Cseppnyi együttérzést sem érzett ezekkel a személytelen ami és Tommy gyilkosokkal szemben, akik az elmúlt néhány hónap során válogatás nélkül, büntetlenül öldököltek. A géppuskagolyók újra célba találtak, és újabb fémdarabokat hasítottak le a gépről, miközben a halálra rémült pilóta megkísérelte épségben letenni a földre.

Az egyik szárny a vasúti töltésbe csapódott és banánhéjként gyűrődött össze, aztán a Mustang szaltózva átfordult. Kékre festett hasával sűrű porfelhőt kavarva a sínekhez vágódott. Felpattant vagy húsz méter magasra, aztán ismét lezuhant. Épp akkor lobbant lángra, amikor Matz elérte az átjáró biztonságát. A tűz ellenében tisztán láthatták a csapdába esett pilóta kirajzolódó körvonalát, amint vadul

kaparászta a hamvasztókemencévé váló fülke plexiborítását. Ám az ezredes figyelmét egészen más kötötte le: a haldokló pilóta agonizálása közepette a társait hívta. Máris öt fekete pont rajzolódott ki a sötétedő égen, gyorsan közeledve az égő Mustang felé, vérszomjasán, égve a vágytól, hogy végezhessenek a töltés alatt csapdába szorult tankkal.

– Ezer ördög és pokol! – átkozódott Schulze erejét veszítve, mielőtt kezével a válla véres masszáját markolva elájult. – Ezek a gazemberek tényleg elkapnak bennünket a rövid göndörünknél fogva, uram…

NEGYEDIK FEJEZET

– Uraim! – kezdte a király tósztra emelve poharát az összegyűlt amerikai tábornokok felé –, m-m-megengednek egy p-pohárköszön-tőt?

Eisenhower, Bradley, Patton és társaik a finomságok falatozásától és a remek borok kortyolgatásától kivörösödve kötelességtudóan emelték fel poharukat. Tisztában voltak vele, hogy az angol király kifejezetten azért jött ide Belgiumba, hogy feltüzelje Monty alakulatainak harci morálját, a kudarcba fulladt arnhemi ejtőernyős akciójukat követően.37 De a Hodges 1. Hadtestének főhadiszállásán tett látogatás ettől függetlenül is kedves gesztusnak számított. Az örökké zsörtölődő Patton meg is jegyezte Eisenhowernek:

– Az ördögbe is, Ike, remélem, a koronás fő a mellünkre tűz egy újabb plecsnit, nemde?

– Ha-ha-hadd kívánjak önöknek so-sok sikert a né-né-metek ellen, az aacheni ha-harcukban, a következő negyvennyolc ó-ó-órában.

– Csatlakozom a jókívánságaihoz, uram – mondta Eisenhower, és széles ábrázata örömteli mosolyra húzódott. Magasra emelte poharát.

A főtisztek követték példáját, majd letelepedtek egy kis esti, katonai eszmecserére. Mint általában, ezúttal is a megállíthatatlan Patton uralta a beszélgetést, jókora szivarja vad, szuronyszerű döféseivel adva nagyobb nyomatékot a történeteinek.

– Persze – vihogott furcsa, sipító hangján, miközben a tuniszi araboknak az észak-afrikai hadjárat alatti tolvajlásairól magyarázott – jómagam is lepuffantottam legalább tucatnyi arabot.

VI. György király is a beszélgetés hatása alá került:

37 Montgomery tábornok Németország szívébe történt behatolása a Market Garden fedőnevű hadművelettel azért nem sikerült, mert az 1. Légideszantos Hadosztály nem tudta elfoglalni az arnhemi hidat.

– Ezt a-a-aztán nevezem! – hebegte.A szódás Bourbontól kipirult Eisenhower Patton felettesére,

Bradleyre kacsintva rákérdezett:– Mennyit is mondott, Georgie?Patton mélyet szippantott drága szivarjából, aztán vékony,

kemény ábrázata rosszindulatú mosolyra enyhült:– Na, jó, lehet, hogy csak féltucatnyian voltak.– Mennyien? – csökönyösködött tovább Eisenhower. Az

elrekvirált belga kastély csupasz ebédlőjének hosszú asztala mentén kárörvendő nevetés hullámzott végig. Az Első Hadsereg törzsparancsnokai titkon jót derültek Patton felsülésén. Örömmel látták, amint a Harmadik Hadsereg szívből utált, kivénhedt „vér és gyomor” tábornokával éppen lenyeletnek néhány békát.

A termetes tábornok felhúzott vállal, kényelmetlenül feszengve vigyorgott. Végül a királyhoz fordulva, mentegetőzve megszólalt:

– Hát arra akár meg is mernék esküdni, hogy kettőnek szétrúgtam a seggét Gafsa egyik utcáján.

A király harsány kacagással nyugtázta a hallottakat:– Sz-sz-szavamra mondom – dadogta –, ez igazán remek történet,

P-P-Patton!A következő pillanatban egy izgatott hadsegéd jelent meg a

gyertyafénnyel megvilágított ebédlő ajtajában, és tétova ujjával hívogatóan intett Collins tábornoknak.

– Uram! – suttogta gondosan tölcsért formálva tenyeréből a szája előtt. – Sürgős!

Collins szőke fejével az asztalfő felé hajolt. Úgy tűnt, senki sem vette észre. A főtisztek figyelmét már Patton újabb nagyképű története kötötte le. Sietve felállt és kiosont az ajtón.

Kinn a folyosón valami szakács vagy kukta félhangos, monoton éneke hallatszott: „A tisztek kéjelgései a legrosszabbak. Hétről hétre összebújnak egy-egy nővérkével!”

– Mi történt, Jones? – tudakolta sietősen Collins.– Nagyszerű hírek, uram! – közölte a hadsegéd izgalomtól

csillogó szemmel. – A Nagy Vörös Egyestől az imént jelentették a

Keresztre feszítés hegyének elfoglalását. Alig félórája. Cox ezredes 2. Ezrede jelenti, hogy már csak ezerméternyire vannak Hobbs 18. Gyalogezredének árkaitól. – A kadét várakozásteljesen elhallgatott.

– Goddam! – kiáltotta villogó szemmel Collins, öklével a tenyerébe csapva. – Ez a legjobb átkozott hír ebben az egész rohadt hadműveletben! Most aztán tényleg elkaphatjuk a náci disznókat!

A konyhából tovább hallatszott a szakács kántálása: „Azt mondják, a mi kávénk a legfinomabb, még a sebekre is gyógyír jód helyett”

De Villám Joe eleresztette a gúnydalt a füle mellett, akárcsak a főtisztek csúfondáros megjegyzéseit. Még a nehézfegyverek folyamatos dübörgése sem érdekelte. Egyre csak a hadsegédje szavai visszhangoztak a fülében: „Ezerméternyire…” Már csak ezerméternyit kell megtenniük, hogy bezáruljon az aacheni harapófogó!

A bunker levegője ugyancsak nehéz volt az izzadó lábak bűzétől, de úgy tűnt, ezt senki sem veszi észre. Cox 2. Ezredének emberei már korántsem voltak olyan érzékeny orrúak, mint a civilek. Ebben az utóbbi két évben túl sok kiontott vért és túl sok halált láttak, túl sok robbanóanyagot szagoltak. A két tiszt szorosan egymás mellett feküdt a szalmán, és a kinti ágyúdörgés közepette halkan beszélgettek, vagy egyik cigarettáról a másikra gyújtva csendesen meredtek a sötétségbe.

Még néhány óra és elérkezik a végső támadás pillanata: a fronton kialakult nyílás lezárása. Így az ébren lévők valamennyien úgy érezték, hogy ennek a hadműveletnek meglesznek az áldozatai. Mindannyian megírták utolsó haza címzett levelüket, a századparancsnokok személyesen gyűjtötték össze az irományokat, nehogy valamelyikük eláruljon valamit a küszöbön lévő támadásról. Az egyedüli olvasnivalójuk a Yank magazin egy szakadozott példánya volt, ami már többször kézről kézre járt, és az utolsó betűig kiolvasták valamennyien, míg végül bekerült abba a nagy kannába, amelyben a ritka WC-papír-ellátmányt tartották.

Valaki hirtelen felnevetett. Szokatlan hang volt ez ebben a feszült hangulatú, bűzös bunkerben az éjszaka közepén.

– Mi a fenét röhög maga? – förmedt rá dühösen a könnyelműen vihorászóra az egyik őrmester, mire az alvó emberek nyugtalan mozgolódásba kezdtek.

– Elnézést, őrmi – mondta a bagózó bakák egyike, még a fejét sem fordítva a haragos altiszt felé. – De ha nem röhögnék, akkor előbb-utóbb bediliznék.

Ólomlábakon jártak az órák. Odakinn mind hangosabb lett a tüzérség mennydörgése. Most már Cox emberei sem tudtak tovább aludni. A „szörnyű égiháború” zajára ásítva felültek, hogy a következő pillanatban már egész testükben citerázzanak a hidegtől és a félelemtől.

A mérgelődő őrmester pókerpartit javasolt a többieknek, de az ötlete nem talált támogatókra, így csalódottan visszagyömöszölte a pénzét olajzöld inge zsebébe.

– Pedig kerek negyven dolcsi van ebben a kötegben, cimbikéim. És a nyereményem szétosztanám köztetek. Szóval átkozottul jó esélyetek lenne egy kis dohányhoz jutni, mert elég tűrhetően pókerezem.

A többiek harsányan nevettek, még az is, akibe az imént belekötött. Már mindannyian felébredtek. A tüzérségi előkészítés a csúcspontjára ért. Már nem tarthat túl sokáig. Hamarosan vékony, szürkés fénysugár, a napkelte előhírnöke kúszott be a bunker vastag acélajtaja alatt.

– Igazán alkalmasnak tűnik ez a nap a Bíborszív kiérdemlésére38 – jegyezte meg egy másik katona.

– Attól függ, hol sebesül meg az ember – szólt bele egy harmadik társuk. – Ha lábon trafálnak, az még elmegy. De a haslövésből részemről nem kérek, haver!

– A lábtörés meg a fagyás a legjobb – gúnyolódott egy szemüveges tizedes. – De gondolom, ennyit még a hozzátok hasonló

38 Amerikai sebesülési érdemrend.

balfékek is tudnak. Csak addig szar, míg a szanitéc leoperálja az ember surranóját. Az olyan érzés, mintha tűkön járna, vagy parázs esett volna a csukájába. De gondoljátok csak végig, hogy a legutóbbi ilyen malőr kerek kilencvennapnyi gyengélkedőt hozott nekem, még odaát egy afrikai kórházban, igazi fehér ápolónőkkel, cimbikéim! – magyarázta kifejező szemforgatással.

– És a műfogsorral mi a helyzet? – Érdeklődött egy sápadt, szeplős képű lövész. – Úgy hallottam, hogy aki elveszíti a fogsorát, azt kivonják az átkozott frontvonalról, és visszavezénylik a hátországba, hogy műfogsort készítsenek neki.

– Rosszul hallotta, katona – jelentette ki az őrmester. – Mit gondol, mi a francért van itt, hogy a Garandjával lepuffantsa a nácikat, vagy azért, hogy halálra marja a gazembereket a fogával?

– Na, mi a bánatot jártatjátok a pofátokat, fiúk – vágott közbe egy idősebb, termetes törzsőrmester, szivarvéggel a szája sarkában –, bíborszívről, törött és fagyott lábról, meg átkozott műfogsorról? – Jókorát sercintett a szalmára. – Hát nem hallottátok, hogy a nácik már nem tudnak mást a frontra küldeni, csak egy csomó üvegszemű meg falábú vénembert? Szóval a fritzek már igencsak a hordó alján kaparásznak az aacheni fronton.

– És nem mindegy, hogy egy szifiliszes fiatal fasz vagy egy százéves vén buzeráns veszi célba az embert a mordályával, őrmester? – kérdezte a sápadt, pulykatojás képű lövész. – A két és fél méter vastag betonfal mögött ülve még egy szűzlány is képes a ravasz elhúzására, hogy tökön lője az embert.

– Na, idefigyeljen, katona – kezdte a törzsőrmester, de soha nem fejezte be a mondatot.

Odakint ugyanis megszólaltak a sípok, és a szokásos durva hangok kiadták a szokásos parancsokat: – Rendbe' van, fickók! Emejjétek fel a seggeteket, kifelé innen! Nem tűnt föl, hogy egy átkozott háborúba' vagytok?

Donner a Quellenhofban dühöngött.

– Isten nevében! – ordított a sár lepte Schwarzcal, akinek nagy nehezen sikerült élve lejutnia pár száz páncélgránátossal a Keresztre feszítés hegyéről. – Hol a fenében van ilyenkor von Dodenburg ezredes?

Schwarz a fáradtságtól és éhségtől támolyogva megnedvesítette véres, kicserepesedett ajkát.

– Az ön parancsának megfelelően Krause tisztjelölttel elment megállítani a rimburgi fronton zajló amerikai előretörést, uram.

Donner izgalmában kikapta a műszemét és véres ujjaival morzsolgatta.

– Szóval idáig süllyedt a Waffen SS Első Ezrede, Schwarz? A parancsnok egy tizenhét éves kamasszal próbál megállítani egy teljes ellenséges hadosztályt? – Váratlanul tenyerébe temette szétroncsolódott arcát és felzokogott. – Istenem! Hol van von Dodenburg?

Az amerikai vadászgépek elhúztak. A környéket, ahol már szinte nyüzsgött az ellenséges gyalogság, még a napkelte hamiskás, szürkésfehér fénye borította. Egész éjjel hallani lehetett a jenkik tankjainak és teherautóinak motorzúgását, sőt egyszer az egyik önhitt ami konvoj hosszú fényfüzérét is láthatták, amint Aachen irányában elhaladt mellettük. Von Dodenburg tisztában volt azzal, hogy rövidesen ki kell törniük innen, mielőtt végképp csapdába esnének. De hogyan?

Schulze a mellette lévő ülésre rogyva nyögdécselt. Von Doden-burg kinyitotta a szemét. Tudta, hogy Schulze sebesülése igencsak súlyos lehet. A nagydarab altiszt egész éjjel nyugtalanul forgolódott és dobálta magát, miközben Matz kitartóan őrködött.

– Hadd nézzem meg a vállát, Schulze! Matz, világítson ide a lámpájával, de árnyékolja le alaposan!

Az ezredes letépte a megperzselődött, véres inget a sebesült törzsőrmester erős, izmos válláról. A húsz milliméteres lövedék recés, ezüstös szilánkjától származó sebet vastagon elborította az alvadt, rászáradt vér. Még a halványkék fényben is tisztán kivehette a

vérmérgezés élénkpiros vonalát, amint eltűnik az egykori dokkmunkás izmos mellkasának sűrű, izzadságtól összetapadt szőrzetében.

– Gyönyörű a teste – motyogott Schulze elhaló hangon agonizálva, miközben félig lehunyt szemhéjai erősen rángatóztak– és oly izgató… hogy mindenkinek eláll tőle a lélegzete.

Von Dodenburg Matzra pillantott. A kinti földeken éppen egy újabb menetoszlop dübörgött keresztül. A féllábú őrmester megnyalta repedezett ajkait.

– Ne nézzen olyan szépen, uram – adott hangot von Dodenburg kimondatlan félelmének. – Na, és ez a bűz… – tétovázott. – Őszintén remélem, hogy csak a jó öreg törzsömbörzsöm természetes szaga, és nem gangréna – megkocogtatta a falábát –, aminek ezt köszönhetem.

Von Dodenburg jól tudta, mi jár Matz eszében. Ha valami szennyes rongydarab belekerült a sebbe Schulze ingéből, akkor nagy bajban van. Még Diedenhofen doki – aki pedig mindent megtenne az SS-katonák megmentése érdekében – sem sajnálná lecsapni Schulze karját, mert ezzel megkímélheti a termetes altiszt életét.

– Magának mi a véleménye, Matz?Az őrmester lekapcsolta a lámpát. Schulze szeme lecsukódott, újra

öntudatát vesztette, a lélegzése pedig élessé és gyengévé vált. Matz pillanatnyi hallgatás után megszólalt:

– Szerintem az lenne a legjobb, ha mielőbb visszamennénk vele a csontkovácsokhoz, amilyen gyorsan csak lehetséges. De addig is…

– Folytassa!– Szóval, uram – azt hiszem, ki kellene szednünk belőle ezt a

vasdarabot. Csak a jó Isten a tudója, meddig tart a visszatérés a saját vonalaink mögé, és ha benne hagyjuk a vállában, addigra bekövetkezhet a katasztrófa. – Matz újra felkapcsolta a zseblámpáját, aztán a szabad kezével lenyúlt a csizmaszárához, és kihúzta belőle a Hitlerjugend szögletes horogkeresztjével ékesített, hosszú tokban lévő dísztőrét. – Még a háború előtt kaptam, mikor ifjúsági vezető lettem. Azóta is megőriztem. – Bőrkeményedéses hüvelykujját szeretettel húzta végig a pengéjén: – Tűhegyes és borotvaéles.

Von Dodenburg szeme a tőrre tapadt.– Idáig még rendben is volna, csakhogy nincs semmi

fájdalomcsillapítónk – mondta –, a sterilizálásról nem is beszélve.– Bízza csak rám, uram! Nem először csinálok ilyesmit. 1943-ban

Oroszországban két pillanat alatt lemetéltem egy tizedes megfagyott ujjait. Ami pedig a sterilizálást illeti – kigombolta a sliccét, felállt a toronyban és forró, sárga vizeletének sugarával megcélozta a tőr pengéjét –, a szanitécek szerint a vizeletem az összes baktériumot kinyírja, mióta idén tavasszal összeszedtem a spagetti trippert. – A folyadék végigcsurgott a Tigris oldalán. Amikor végzett a „fertőtlenítéssel”, megfordult és az öntudatlan Schulze fölé hajolt.

– Uram, azt ajánlom, hogy teljes erejéből fogja le ezt a melák gazembert, mert bivalyereje van, és ha megérzi, hogy a sebében motoszkálok, biztosan szörnyű rúgkapálásba kezd.

Von Dodenburg bólintott. Teljes súlyával ráült a sebesült egészséges vállára, de előbb az oldalára fordította, hogy megragadhassa a könyökét, így a karját hátrahúzva teljes kiterjedésében feltárhatta a sebet. Matz fogai közé szorította a zseblámpát, erősen megragadta a csepegő dísztőrt, és a borotvaéles pengét beledöfte a seb szélébe.

Schulze felüvöltött és úgy dobálta izmos testét, akár egy lekötözött csődör. Von Dodenburgnak minden erejét össze kellett szednie, ha tartani akarta. Hallani lehetett, amint a penge felkavaróan megcsikordul a vállcsonton. Schulze torkaszakadtából ordított, gerince pedig feszes ívbe hajlott a fájdalomtól. Von Dodenburg egy pillanatra elengedte az egyik kezével, míg koszos zsebkendőjét a törzsőrmester lihegve kitátott szájába tömte.

Matz tőle telhetően sietve dolgozott. A verejték nagy cseppekben gyöngyözött a homlokán. A pengével mélyen belefúrt a seb körüli húsba, így próbálva megkeresni a repeszdarabot. Egyikük sem sejtette, mit érezhetett a szükségoperáció páciense, mivel a mocskos zsebkendő aránylag elfojtotta a kiáltásait. De az izzadságban fürdő von Dodenburg így is eléggé el tudta képzelni Schulze kínjait. Matz pengéjétől úgy érezhette, mintha vörösen izzó piszkavassal

döfködnék, vájkálnák a sebét. Legalábbis az ezredes erre következtetett az elkeseredett vonaglásából.

Végül Matz kiköpte a szájából a zseblámpát és hatalmasat sóhajtott.

– Kivételesen még sajnállak is, te melák gazember! – lihegte levegőért kapkodva.

Egy gyors csuklómozdulattal elfordította a pengét. Halk, cuppanó hang hallatszott, és egy pillanattal később a 20 mm-es lövedék szilánkja lekoppant a Tigris acélpadlójára. Matz még mindig ott kuporgott csuromvéres kezekkel, az erőfeszítéstől zihálva. Amint a végtelenségig kimerült ezredes kivette a törzsőrmester szájából a tömést, a meggyötört katona hálás öntudatlanságba zuhant. Közben odakint elhallgattak az ágyúk. Von Dodenburg jól tudta, mit jelent ez a hirtelen csend: kezdődik a következő amerikai támadás.

– Nyomás, szerencsés picsagyümölcsök! – üvöltötte egy idősebb törzsőrmester. – Most kiérdemelhetitek a napi zsoldotokat! – azzal a karabélyát meglendítve elindult a hegyről lefelé, bele a tüzérségi tűz szürke fellegébe.

Cox teljes 2. Ezrede töretlen vonalban haladva rohamozott a Golgota túloldalán lefelé haladva. Aztán váratlanul pont felettük pukkant el egy 88-as világítógránát, éles fénybe borítva a kártyás őrmestert, aki a jobb lábán térdelve egyik lövést a másik után adta le a náci állásokra. Majd egy újabb rémítő detonáció zúgott végig a levegőben. Sötétség. Aztán a gránátrobbanás kékes villanása ismét megvilágította az őrmestert, még mindig féltérden, de immár fej nélkül.

Amint elesett, a szeplősképű fiatal katona előrerohant, és nekilátott átkutatni a fejetlen hulla zsebeit a negyven dollárnyi pókerpénz után. Az 1. Ezred tüzérsége is bekapcsolódott a mennydörgésbe és elhallgattatta a 88-ast. Cox 2. Ezrede folytatta rohamát, szétroncsolt testeken taposva, vonagló belső részeken csúszkálva nyomultak tovább előre. Egy hirtelen felrobbanó „krumplinyomógránát” felkapott egy amerikait, aki nem tudott elég

gyorsan félreugrani, és áthajította az egyik túloldali mély lövészgödörbe. A jenki arra eszmélt, hogy egyik pillanatról a másikra szemtől szembekerült egy ott lapító némettel. A germán ugyanúgy meglepődött, mint az amerikai. Egy hosszú pillanatig sóbálvánnyá dermedve méregették egymást. A német fegyvertelen volt, az amerikainak volt ugyan puskája, ám az árok túl keskeny volt ahhoz, hogy használja. Végül előrántotta a kommandós kését és a markolat rézgombjával belevágott a német szájába, aki vért és fogakat köpködve tántorodott hátra. Az amerikai minden maradék erejét összeszedve markolatig döfte a kést a német hasába. A náci levegő után kapkodott.

– Ó, Szűzanyám… Szűzanyám!Az amerikai érezte karjára spriccelni az ellenség vérét. Kirántotta

a kést és újra beledöfte. Újra meg újra. A náci teste elernyedt. Térdei megroggyantak alatta. Az amerikai visszatántorodva okádni kezdett.

Mögötte egy durva, hivatalos hang azt kiabálta: – Jézus Krisztus, emberek, ne öljétek meg mindet, néhány szaros fogolyra is szükségünk lenne!

Cox tüzértisztje hitetlenkedve bámult a hullákkal és haldoklókkal telt, füstölgő kráterbe, ahol pár pillanattal korábban még az egyik 75-ös üteg fedezéke volt. A gödröt végestelen végig apróra szaggatott emberi testrészek borították. A tüzérek széttépett belső részeitől és kiömlött vérétől a föld előbb bíborvörös lett, később pedig feketedni kezdett. Úgy tűnt, mintha a végtagjaik még mindig rángatóznának, mintha megpróbálnának újra egyesülni a testtel, amelyhez tartoztak.

A tüzértisztnek már többször is volt része hasonló látványban, így most igyekezett lecsillapítani megrettent embereit.

– A német 88-as – oktatta őket, mintha nem is a csatamező közepén, hanem még mindig a Pointon lennének – nem valami csodafegyver. Csak egyszerű, kettős feladatú ágyú, ötvözött csővel és könnyen cserélhető zárgyűrű sorral. „A” cső, megtámasztott alvázból és felsőrészből áll, ehhez csatlakozik a páncél védőpajzs, valamint a csőteknőbe ágyazott hátracsúszás-gátló. A cső fölé hidropneumatikus

kiegyenlítőt illesztettek, a speciális, gumikerekekkel felszerelt alvázat pedig rendszerint egy féllánctalpas vontatja. – Magyarázat közben bátorítóan rámosolygott a beosztottaira abban a reményben, hogy újra az irányítása alá vonhatja őket. De egyik-másik még annyira a megrázkódtatás hatása alatt állt, hogy falfehér arccal, értetlenül meredtek feléje, mintha megőrültek volna. – Szóval a 88-as is csak ugyanolyan ágyú, mint bármely másik. Ne féljenek a 88-as láztól, emberek – aranykeretes csiptetőjén át végighordozta rajtuk a tekintetét. – Pont olyan löveg, akár a többi – ismételte.

Szavai folytatása a következő 88-as gránát éles süvítésébe fulladt. A mennydörgésszerű robbanást szanaszét szálló repeszek sokasága és sűrű, csípős, sárga füstfelhő követte. Miután a levegő kitisztult, a túlélők láthatták, hogy tisztjük maga is áldozatául esett a 88-as láznak. Fejetlen teste torz tömeggé gyűrődött a friss, barna gránáttölcsér szélén. De az előretörés tovább folytatódott.

Két US hadosztály – Roosevelt Mészárosai és a Nagy Vörös Egyes – nyomása fokozatos hátrálásra kényszerítette az összeomló német vonalat. Már az utóvéd csődörei is kezdtek visszavonulni.

– Lerombolni, felperzselni mindent, semmit se hagyjanak nekik! – hangzott Donner ellentmondást nem tűrő parancsa, amit az utolsó betűig végre is hajtottak. Félpercenként dübörögtek Aachen felé a teherautók, megrakva minden szállításra érdemes dologgal, a megsemmisített raktárak robbanásaitól kísérve. Gyorsaság, őrület, borzalom – ez a hármas jelszó volt érvényben aznap a német frontvonal mögött, amikor az amik megkezdték döntő támadásukat. Mert a két hadosztályukat már csak néhány méter választotta el egymástól.

Újabb Shermant ért találat. A lövegkezelő haja és egyenruhája azonnal lángra kapott. A lábán sebesült meg a páncélököltől. Kétségbeesetten próbált menekülni a torony nyitott csapóajtaján, mindkét kezével megragadva a fémet, hogy kimásszon. A forró acél az eleven húsába mart és csíkokban tépte le, mintha vajból lett volna. A harckocsizó üvöltve, arccal előre zuhant a földre. Majd az

örvénylő füstben felülve leszaggatta harci zubbonyát. Öltözéke lángoló darabokban mállott le róla. Lábait már elhagyta az erő, de rájött, hogy a könyökére támaszkodva továbbvonszolhatja magát, ötpercenként körülbelül háromméternyit araszolva. Mászni kezdett. A szanitécnek azt hörögte, mielőtt agonizálva kilehelte a lelkét: – Ments meg, testvér, még nem akarok meghalni…!

A Nagy Vörös Egyes Észak-Afrikát is megjárt veteránjai saját hadosztályuk indulójának hangjaira lendültek támadásba:

„A bizertai Mocskos GertiéSzoknyája alatt olyan csapda volt,Ki harisnyatartójához nyúlt,Egytől-egyig meglakolt.Fleur de Flirte csalijávalAddig irtotta a pasikat,Míg Bizertában, kilencszázharmincbanHírmondójuk sem maradt.”

Ám az énekszó az ajkukra fagyott, amikor az utolsó német géppuskák tüzet nyitva kaszálni kezdték az élvonalukat.

A Nagy Vörös Egyes katonái már tisztán láthatták a 30-as kötelékéhez tartozó bajtársaikat, és Cox ezredes joggal aggódott, hogy az emberei tévedésből Hobbs bakáit támadhatják. Ezért óvatosságból kiküldte a törzstisztjeit biztosítani a tűzvonalba, nehogy valami szerencsétlen baleset történjen. A két hadosztály már csupán ötszáz méternyire volt egymástól.

– Sok embert ez csinál ki – mutatott hátra kanalával a testes gépkocsivezető a teherautója platóján sorakozó üzemanyagkannákra. A 30. Hadosztály két fáradt bokorugrójának magyarázott, miközben a hideg konzervkajájukat majszolgatták. – A benzingőz egy idő után kikezdi az emberek egészségét. Vannak, akik egyszerűen felfordulnak tőle, míg mások komolyan megbetegszenek. Olyasféle tünetekkel, mintha ólommérgezést szenvedett volna az illető, vagy

valami növényi méreg hatolt volna a szervezetébe. Az igazán meleg napokon szabad szemmel is látható a párolgás. Hasonlít a vasúti pályaudvarok füstjére és bűzére.

A mintegy tizenöt méternyivel távolabb lévő bokrok közt kuporgó von Dodenburg végignézett a földúton. Több amerikait nem lehetett látni. Az ezredes Schulze Schmeisserét markolva Matz felé bólintott, aztán négy ujját széttárva felmutatta a jobb kezét. Matz jelezte, hogy érti. Öt másodpercen belül indulnak. Hátuk mögött a félig eszméletlen Schulze nyöszörgött.

– Máig előttem van, amikor Normandiában egy kis almaültetvényen helyezték el a gépkocsizó századunkat. A fákon lévő almák még egész aprók voltak, és itt gebedjek meg, ha nem igaz, hogy egyetlen hét alatt az összes gyümölcs lehullott a benzingőztől. – A sofőr elhajította a kiürült konzervdobozt. – Na, mit szóltok hozzá, fiúk?

– Hát, biztos nagyon szar lehet – válaszolta a két bokorugró közül a fiatalabbik, akinek koszos khakiszínű egyenruháján a frontkatonák kék szalagja díszelgett. – De ha egyszer olyan kurva rossz az ellátó egységnél, akkor miért nem helyezteti át magát a gyalogsághoz?

– Jaj, srácok, agyamra mentek ezzel a slampos szöveggel – vigyorgott a képükbe a gépkocsivezető.

– Így igaz – kezdte a másik katona. – Elvégre mindenki tudja, hogy…

Ám a torkán akadt a szó, mert Matz géppisztolyának csöve a háta közepébe fúródott. Aztán megjelent előttük von Dodenburg a hasukra irányuló Walther pisztolyával.

– Fel a kezekkel! – förmedt rájuk meglehetősen idegen kiejtésű angolsággal. A három amerikai felemelt kézzel, kővé dermedten állt az átkozott üzemanyag-szállító teherautó körül. Szemükben leplezetlen félelem ült a kemény arcú, pisztolyos tiszt láttán, hát még amikor felismerték a fekete egyenruháján ékeskedő, ezüst SS-jelvényt. Az ezredes végigfuttatta rajtuk jeges tekintetét. A bokorugrók eldobták puskájukat, csak rohamkésük lógott az oldalukon, míg a sofőr teljesen fegyvertelen volt.

Von Dodenburg odabiccentett Matznek.– Nyomás, őrmester, vegye a szárnyai alá ezt a két hőst – bökött

rá a halálsápadt bokorugrókra –, és hozzák ide Schulzét! De óvatosan bánjanak a vállával, mert nem szeretném, ha újra felszakadna a sebe annak a gazembernek!

– Igenis, uram! – Matz előretolta a két bokorugrót és keményen rájuk parancsolt: – Lóduljatok!

A frontszalagos katona félve az alsó ajkába harapott:– Nem lőhetnek le bennünket csak így, uram! – hebegte.– Ugyan miért nem? – kérdezte von Dodenburg elnyűtt,

borotválatlan arcán hátborzongató vigyorral. – De tudod, mit? Legyen igazad, egyelőre nem lövünk le, még nem. De most már mozgás!

Néhány perccel később Schulze már a teherautó hátsó részében feküdt, beburkolva a sofőr takaróiba. Matz és von Dodenburg pedig mellette kuporgott, fegyverüket a kocsi hátuljának résén keresztül a rémült amik fejére irányítva.

– És most jól figyelj! – szólt oda az ezredes a testes gépkocsivezetőnek, miután elindultak a teherautóval. – Az életetek azon múlik, hogy sikerül-e biztonságosan Aachenbe érnünk. Ha hibázol, mindhárman halál fiai vagytok – közölte jelentőségteljesen csettintve a nyelvével.

– De mi lesz akkor, ha a katonai rendészet feltartóztat bennünket? – tiltakozott a gépkocsivezető.

– Ez már a te gondod – vont vállat hűvösen von Dodenburg, bár erősen gondolkodva igyekezett elképzelni, miféle problémákkal kellhet szembenézniük a városig tartó öt kilométeres út során. Tudta, hogy ez az egyedüli esélyük az átjutásra. A földeken átkínlódva megtett egy kilométeres út – miután a Tigrist a vasúti átjáróban hagyták – valóságos rémálom volt. Matzcel együtt mindketten halálosan kimerültek. Gyalogosan képtelenek lettek volna tovább cipelni a súlyosan sebesült, öntudatlan törzsőrmestert. Így nem maradt más választásuk.

– Na, nyomás! – csattant fel. – Taposs bele!

A sofőr rálépett a gázpedálra, és a két és fél tonnás benzinszállító elrobogott.

Minden zökkenőmentesen ment, míg el nem értek Aachen külvárosáig, ahol a front felé haladó, egyenletes járműforgalom kezdett összesűrűsödni. Itt kétszer is le kellett húzódniuk a sáros, gödrös útról, hogy helyet adjanak egy-egy üvöltő szirénákkal elhaladó, hosszú mentőautó-oszlopnak, amelyek szélvédőjén vérpiros betűkkel a SEBESÜLTSZÁLLÍTÁS szó volt olvasható. Az előre haladó járművek többségét páncélozott harceszközök alkották. Számos utóvédegység mellett is elhaladtak, amelyek beásták magukat az út két oldalán, és úgy szorongatták fegyvereiket mocskos, izzadó markukban, mintha attól tartanának, hogy a külváros füstölgő romhalmazai közül bármelyik pillanatban megrohanhatja őket az ellenség. Aztán elhaladtak egy útszéli tábla mellett, melyen a következő szöveg állt: „Ne verd fel a port, mert máris halott vagy, testvér! Az út ellenséges zárótűz alatt áll!”

A figyelmeztetés szükségtelen volt, mivel itt már menetrendszerű pontossággal követték egymást a gránátok gőzkalapácsszerű robbanásai. A teherautó oldalán kileső von Dodenburg láthatta a front felé baktató bokorugrók szeméből visszatükröződő rémületet. Tekintetük forrón izzott, mintha a sírás határán lennének. Bőrük hamuszürke volt, és az ajkuk újra meg újra megremegett, valahányszor újabb gránát vágódott be előttük a rázkódó földbe. Ekkorra már minden más jármű eltűnt a törmelékkel és gránáttölcsérekkel borított útról. Magukra maradtak a gyalogsággal.

– Uram – zihálta a sofőr, miközben minden erejét megfeszítve próbálta kikerülni az út közepén lévő következő bombatölcsért –, biztos, hogy rövidesen megállít minket valaki… Akkor mitévők leszünk?

– Azt bízd csak rám – felelte rekedten von Dodenburg –, te csak a vezetéssel törődj! – Előbb Matzra nézett, aztán Schulze felé pillantott, aki elhaló lélegzettel feküdt a rázkódó teherautó szennyes platóján. Tenyerét a törzsőrmester forrón égő homlokán pihentette,

és elszántan ismételgette magában, hogy mindenképpen átviszi ezt a sebesült gazembert. Tudta, hogy az elkövetkező szörnyűséges időkben Németországnak igen nagy szüksége lesz az olyan emberekre, mint ez a nagyszájú, folyton kakaskodó egykori dokkmunkás. – Ne aggódjon, Matz – biztatta az őrmestert. – Egész biztosan átjutunk!

A sokat megért veterán megvetően csücsörítette a szája szélét:– Dehogy aggódom, uram. Elvégre hivatásos vagyok, uram. Nem

olyan aszfaltkatona, mint ez itt – bökött rá piszkos hüvelykujjával a rengeteg ivásban és kurvázásban állandó tettestársára. – Mellesleg épp arra gondoltam, hogy esetleg hivatalosan javasolhatná a törzsőrmesteri előléptetésemet, ha bevonul az aranytömbös katonai kórházba. Mert akkor nekem is jutna egy csipetnyi dicsőség, miközben ő a tiszta ágynemű között heverészve múlatná az idejét, a slicce tájékán élvezve a nővérkék didkóit. Mindez jól mutatna a kartonomon, sőt talán még a nyugdíjamat is megnövelné.

Von Dodenburg a fejét csóválta.– Vasárnapi beszarás – mérgelődött közönséges

katonakáromkodással. – Maga még a haverjánál is agyafúrtabb gazember, Matz. De tudja, mit? Megígérem, hogy amennyiben sikerül kijutnunk ebből a slamasztikából, elintézem az előléptetését.

– Állj! – kiáltott rájuk egy fedetlen fejű hadnagy lövésre kész karabéllyal előugorva a romok közül. – Jesszusom, fiúk, megunták az átkozott életüket?! Az első vonalban vannak, ha nem vették volna észre!

A termetes sofőr rálépett a fékre. Az út két oldalán lévő téglahalmok közül rohamsisakos fejek kandikáltak kifelé óvatosan. Az ezredes szívverése felgyorsult, amikor az előttük lévő füsttel borított térségből felismerte egy Spandau jellegzetesen éles hangú kattogását. Elérték a német frontvonalat, állapította meg magában.

– Nos? – tette fel a következő kérdést a hadnagy a hallgatásba mélyedő sofőrre meredve. – Mi a bánatot keresnek itt a rézelején ezzel az üzemanyag-szállító járgánnyal? Úgy tudom, a Vörös Golyó

Expressz39 szállítói nem kószálnak a közvetlen frontvonalban. – A sofőr továbbra sem szólt egy szót sem. Valahol a háttérben egy aknavető arrogáns pukkanása hallatszott. A vörös képű hadnagy megdermedt. Világos volt, hogy a veterán tiszt felfigyelt a három katona furcsa hallgatására.

– Hé, fiúk – parancsolta felemelt karabéllyal, mutassák csak az azonosítójukat! – Aztán odaszólt a szakaszt vezető őrmesternek: – Joe, gyere csak ide…!

Matz tüzet nyitott. A teherautóban ülő bokorugrók nem buktak le idejében, így mindkettejük fejét szétlőtte. Véresővel keveredett csontszilánkok repkedtek mindenfelé. A szélvédő hirtelen pókhálóba hasadt. A teherautó előtt álló hadnagy hátrafelé repült.

– Továbbhajtani! – ordított fel von Dodenburg.A sofőr, akinek arcát és vállát beterítette a bokorugrók vére,

rántott egyet a sebességváltón. A teherautó előrelendült, és az amerikai katonák dühödt lövéseitől követve, őrülten kacskaringózva továbbdübörgött az utcán. De az összetört szélvédőtől megvakult sofőr hamarosan nekivezette egy lámpaoszlopnak. Még ezután is elkeseredetten küzdött a volánnál. A teherautó élesen csikorgó gumikkal jobbra farolt.

– Tartsd az úton ezt az ócskaságot! – üvöltötte németül Matz. – Fékezz, ember!

De már elkésett. A teherautó egy törmelékhalomnak ütközött. A sofőr a szétzúzódott szélvédőt áttörve kirepült a volán felett és természetellenes szögbe csavarodott, kitört nyakkal elterült a földön.

– Ide! – von Dodenburg Matz géppisztolyát felragadva megeresztett egy hosszú sorozatot az ellenséges vonalak felé. Válaszul valóságos golyózápor érkezett az amerikai oldalról. – Vigye le az autóról Schulzét… gyorsan! – Ziháló tüdővel újabb sorozatot küldött a jenkik felé, akik a romok fedezékében igyekeztek a közelükbe jutni. Kis időre sikerült őket elhallgattatni.

Matz lekevert Schulzénak egy kiadós nyaklevest.

39 A normandiai parttól a frontig húzódó utánpótlási vonal. (A ford. megj.)

– Nyomás, cimbora! Ébresztő! – kiáltotta. – Fedezékbe kell húzódnunk.

Schulze felnyögött, de a szeme továbbra is makacsul csukva maradt. Matz jobb híján rácsapott a vállára. Schulze felüvöltött, és a szeme is kinyílt.

– Mi van? – nyögte.Matz az ép karjánál fogva rángatta.– Állj már fel! – sziszegte. – Az amik alig húsz méternyire

vannak!A termetes altiszt végre hagyta, hogy bajtársa talpra állítsa és

erősen támolyogva a teherautó platójának széléhez vezesse. Matz ugrott le elsőként, és irgalmatlanul átkozódott fájdalmában, mert falába alaposan belevágódott az amputált ízületébe. Aztán Schulze is követte, de leérve ismét összerogyott, mire Matz újra pofon ütötte. A törzsőrmester orrából vékony vérfolyam szivárgott. Újabb golyózápor csipkézte körülöttük a földet.

– Igyekezzenek már, az ég szerelmére! – ripakodott rájuk von Dodenburg. – Addig fedezem magukat. Mozgás!

A két altiszt úgy támolygott a német vonalak felé, mint egy pár rokkant katona karikatúrája. Közben parancsnokuk térdelő testhelyzetből leadott sorozatokkal igyekezett sakkban tartani az ellenséget.

– Tüzet szüntess! – adta ki a parancsot előttük egy hang. – Ezek ketten a mieink, a Wotantól!

Matz úgy lihegett az erőlködéstől, mint egy verseny hajrájába érő atléta. Hol jobbról, hol balról támogatta a félájult, termetes altisztet a hang irányába. Együttesen bukdácsoltak át a kőhalmok és összetekeredett drótok, huzalok kuszaságán, miközben alig láttak a sűrű, maró füstfelhőtől. Mögöttük a hátramaradt von Dodenburg csípőből kaszálva egyik felétől a másikig végigseperte az utcát, így tartva vissza az amerikaiakat. Aztán szabályosan belezuhantak egy gödörbe, ahonnan már segítő kezek szabadították ki őket. A Wotan fekete ruhás emberei között találták magukat.

– Ez Matz és a hatalmas Schulze… Matz és a hatalmas Schulze!

– A parancsnok – tátogta a törzsőrmester, mielőtt elvesztette volna az eszméletét. – A parancsnok!

De nem volt szükség további sürgetésre. A páncélgránátosok egyetlen őrült rohammal kiugrottak gödreikből és valóságos tűzesőt árasztva rohamoztak az utcán lefelé.

– WOTAN… WOTAN… WOTAN! – fanatikus csatakilátásuk újult erővel tört ki belőlük. E közben von Dodenburg egy mészárosüzlet romba dőlt bejáratában a rozsdás henteskampók és hústőkék között kuporogva az utolsó géppisztolytárát kereste. Aztán felnézve megkönnyebbülten hagyta, hogy Schmeissere leessen a lábai elé a törmelékbe. Az emberei eljöttek érte, hogy megmentsék.

Ezen az október 16-i délutánon csaknem ugyanebben az időpontban történt, hogy Cox ezredes egyik gyalogos járőre, Frank A. Karswell törzsőrmester vezetésével elindult, hogy megpróbáljon összeköttetésbe lépni a 30. Gyalogos Hadtest katonáival. A Nagy Vörös Egyes veteránja azonban nem jutott messzire. A járőr osztag éppen elérte az Aachen-Wuerselen autópályát, amikor lecsapott rájuk az ellenséges zárótűz. Egy emberként vetették földre magukat, hagyva, hogy átzúgjon felettük a légnyomás. Valaki azonban felüvöltött, majd égő hús bűze terjengett. A lángoló házak úgy imbolyogtak jobbra-balra, mintha gigantikus, színházi háttérfüggönyök lennének. Mire a lövések szünetében a túlélők szétszóródtak, hogy fedezéket keressenek, Karswell törzsőrmester már nem volt közöttük.

A járőr tagjai két sovány felderítőtől, Krauss és Whitis közlegényektől eltekintve mindannyian elvesztették a bátorságukat.

– Én akkor is továbbmegyek – kiabálta túl Ed Krauss a zárótűz dübörgését. – Te is jössz, Evan?

Whitis bólintott. A többieket hátrahagyva kettesben folytatták tovább útjukat, óvatosan átkúszva az égő, füstölgő, holdbéli tájon. Egész testük megfeszült a géppuskatűzre várva, amely bármelyik pillanatban eldördülhetett, hogy lekaszálja őket.

Száz méter. Százötven. És még mindig nem nyitottak tüzet rájuk. Krauss hirtelen megtorpant.

– Odanézz! – lihegte előre mutatva. – Ami egyenruhások! Whitis hunyorogva a füstös levegőbe meredt:

– Az ördögbe is – rikkantotta –, igazad van, Ed!Csaknem ugyanakkor az idegen katonák is észrevették őket.– Hej! – kiáltották örömmel. – A K Századtól vagyunk. Gyertek

ide!– Mi pedig az F Századtól jöttünk – kiáltotta vissza Whitis és

Krauss. – Gyertek át ti! – Mire a másik alakulat gyalogosai lassan elkezdtek lefelé szivárogni a csatatörmelék- és füstborította hegyoldalon, hogy kezet rázzanak a két magányos felderítővel, és barátságosan hátba vágják őket.

16 óra 15 volt, amikor Roosevelt Mészárosai végre kapcsolatba léptek a Nagy Vörös Egyessel. Ezzel az aacheni rés végleg bezárult; azaz Németország Szent Városát elvágták a Reichtől.

N EGYEDIK KÖNYV

A VÉG

„Ha nem tévedek, egy tősgyökeres osztrák zsidó írta valamikor réges-régen, hogy »Alkonyatkor a törpék is ugyanolyan árnyékot vetnek, mint az óriások.« Nos, a mi napunk leáldozóban van, von Dodenburg, és én nem kívánok a törpék világában élni.”

Donner SS-tábornok szavai von Dodenburg ezredeshez.

ELSŐ FEJEZET

A szálloda felhajtóján csak a fiatal hadnagy tükörfényes csizmájának éles kopogása hallatszott. A mellette lépdelő három amerikai tiszt teljesen zajtalanul mozgott gumitalpú surranójában. Az ablakokból érdeklődő, üres tekintetű vezérkari tisztek bámultak le a jövevényekre, míg a főhadiszállás harcedzett őrszakasza idegesen markolászta fegyverét.

A fiatal hadnagy a parancskihirdetés helyére érve tízméternyire a von Dodenburggal az oldalán várakozó hadparancsnoktól megállt, keményen összecsapta a bokáját, és német köszöntéssel felemelte a kezét.

– Heil Hitler! – kiáltotta határozottan.– Heil Hitler! – viszonozta Donner az üdvözést.A szürkülő hajú amerikai ezredes két oldalán fehér zászlót tartó

tisztjeivel döbbenten figyelte a köszöntési aktust. Donner azonban kutyába sem vette őket.

– Mit keresnek itt ezek az emberek? – recsegte szárazon, holott pontosan tudta, mit akarnak az amerikaiak.

– Kérek engedélyt jelenteni, tábornok úr – válaszolt a szabályzatnak megfelelően a fiatal hadnagy. – Ezek a tisztek az ellenség parlamenterei. Önnel kívánnak beszélni, uram.

Donner kurtán biccentett, aztán szörnyű arcát egészen az amerikaiak felé fordította, és kéjes örömmel figyelte a legfiatalabb ábrázatán megjelenő döbbenetet.

– Beszél valamelyikük németül?A szürkülő hajú ezredes válaszolt:– Igen, tábornok, én beszélek.Donner fintorogva jelentőségteljes pillantást vetett von

Dodenburg felé. Az SS-ezredes a ki nem mondott gondolatokban is képes volt olvasni: ez az ami tiszt biztosan zsidó!

– Tehát akkor mit akarnak?Az amerikai ezredes előhúzott piszkos ingzsebéből egy papírlapot,

és ünnepélyesen megköszörülte a torkát:– A hadtestparancsnokomtól, Joseph Collins tábornoktól hoztam

üzenetet. Arra kért, hogy olvassam fel önnek, tábornok. Előbb az angol eredeti szövegét olvasom fel, azután pedig németül.

– Jóember – reccsent rá Donner, megkísérelve uralkodni a vérmérsékletén, de a hangját így is annyira felemelte, hogy még a szálló ablakaiból figyelők is tisztán hallhatták –, felőlem kínaiul is olvashatja, ha akarja, de engem csakis a német változat érdekel.

A szürkés hajú ezredes elvörösödött. A papírlap fölé hajolva olvasni kezdte:

– Az amerikai erők mára teljesen körülzárták Aachen városát. Amennyiben a város nem hajlandó azonnal, teljességgel és feltétel nélkül megadni magát, akkor az amerikai földi és légi haderő addig folytatja a kíméletlen tüzérségi és légi bombázást, amíg megadásra nem kényszeríti.

Az amerikai jelentőségteljesen felnézett Donnerre. Donner viszont úgy bámult valami távoli, ismeretlen tárgyra, mintha mérhetetlenül fárasztaná és egyáltalán nem érdekelné az egész ügy. A mögötte álló

von Dodenburg viszont megengedett magának egy halvány, csodáló mosolygást. A rendőrtábornok hatalmas színjátékot produkált egy olyan parancsnok szerepében, akit teljesen elvágtak a főerőtől, s akinek teljes katonai ereje ötezer főre apadt, és amiből csupán a Wotan ötszáz veterán túlélőjét lehetett valódi, harcoló szintű gyalogosnak tekinteni.

Végül az amerikai tiszt megvonta a vállát és nekilátott a fordításnak. Miután befejezte, felnézett a szálló golyóktól csipkézett lépcsőjén álló német tábornokra, és feltette a kérdést:

– Szóval?– Szóval, micsoda? – meredt rá Donner üveges tekintetével.– Hajlandó megadni magát a hadtestparancsnokomnak? – Az

ezredes megnedvesítette kiszáradt ajkait: – Ellenkező esetben tisztában van a következményekkel, tábornok?

Donner megvetően felvihogott.– Konzekvenciákkal fenyegetőznek?! Immár nem bombázhatnak

bennünket anélkül, hogy a saját bakáik testi épségét is ne veszélyeztetnék. Ha pedig földi erőkkel támadnak, akkor minden utcáért, minden házért külön meg kell harcolniuk. Aachen lesz a maguk hadseregének Sztálingrádja. Megengedhet magának a parancsnoka ekkora árat?

– Tehát akkor milyen üzenetet vigyek Collins tábornoknak?– Üzenetet? Egy pár szavas üzenetet. Menjen a pokolba! És ha

nem tűnnek el öt percen belül a területemről, akkor még meg is előzhetik ebben a parancsnokukat! – Azzal az elegáns hadnagyhoz fordult: – Vezesse vissza ezeket az embereket oda, ahonnan jöttek!

Az amerikai ezredesnek leesett az álla. A vele szemben álló Schwarz őrnagy fanatikusan csillogó szemmel, jelentőségteljesen a pisztolytáskájára tette a kezét. Az amerikaiak megértették a célzást. Gyorsan megfordultak, és fehér zászlójukat markolva, kiábrándultan elindultak a gránátoktól felszaggatott úton visszafelé.

Donner még csak utánuk sem pillantott. Ehelyett a nézőkhöz fordult.

– Jól figyeljenek, katonák! – harsogta. – A helyzetünk korántsem olyan elkeserítő, mint ahogy néhányan gondolnák. Kiváló pozícióban vagyunk ugyanis beásva, két hónapra elegendő az élelmiszer-tartalékunk, és Göring birodalmi marsall személyesen tett ígéretet a légi úton való lőszerellátásunkra. A Führer tervezői pedig máris kidolgozták a várost körülvevő amerikai ostromgyűrű áttörésének, vagyis a mi felmentésünknek a tervét. Ezért Aachen sérülékeny császári városának minden egyes védőjétől elvárom, hogy tartson ki a végsőkig, és teljesítse a zászlónkra tett esküjekor megfogadott szent kötelességét. Bátorságra, kitartásra és határozottságra buzdítok mindenkit ősi városunk és határaink védelmében.

Kőkemény tekintetét körbehordozta a számos csatától megviselt arcokon, jóllehet pontosan tudta, mennyire korlátozott az erejük. Vigyázzállásba merevedve, a karját fellendítve üdvözölte azt a férfit, aki tizenegy éve új reményt hozott a zűrzavaros, lerombolt, tönkretett Németország számára:

– Éljen sokáig szeretett hazánk és Führerünk, Adolf Hitler! Sieg Heil!

Az egész udvaron újra meg újra végigvisszhangzott a nehéz csizmák acélos dobbantása és a válaszkiáltás:

– Heil…! Heil…! Heil!A fehérre kopasztott fák közül fekete varjak károgó serege kapott

szárnyra rekedt tiltakozással. Donner kivárt néhány pillanatig, míg a hangok elhaltak, aztán folytatta:

– Most pedig megmutatjuk a jenki gazembereknek, hogy miből faragtak bennünket, német katonákat. Gehlen őrnagy!

– Uram – válaszolt egy vörös arcú tüzér őrnagy az egyik második emeleti ablakból.

– Megparancsolom, hogy az összes ágyúval adjanak le egy ötlövéses díszsortüzet az ellenséges állásokra!

– De uram, az egynapi teljes készletünk! – tiltakozott a tüzérparancsnok.

– Az engem a legkevésbé sem érdekel. A Hájas Hermann40 majd ellát bennünket. De legalább megmutatom odaát annak a páváskodó, önhitt disznónak, hogy még hosszú harc vár rájuk, ha Aachen szent földjére akarják tenni a mocskos lábukat!

Amikor a hatcsövű elektromos rakétavetők félelmetes süvöltése belehasított a csendbe, von Dodenburg vigyorogva elindult vissza a szálláshelyére, hogy elhozza a felszerelését. Donner igen hatásos előadást rögtönzött, viszont most fel kell készülniük az amerikai válaszra való ellenállásra.

– Hát nem veszi észre az az arrogáns, disznóképű, fasiszta gazember, hogy ez az utolsó esélye, Clarence?! – dühöngött Villám Joe a harcálláspontja pincéjében Hübnernek a hírhozó törzstiszt távozását követően.

– A jelek szerint nem, uram – válaszolta Hübner némi megelégedettséggel, hogy ilyen feldúlt állapotban láthatja Villám Joe-t, miközben odakint a „Sikoltozó Mimik”41 folyamatos robbanásai hallatszottak. – Épp most kapunk az esélyeiből egy tisztességes adagot.

– Igen, hallom – mormogta Villám Joe komoran járkálva fel-alá a pincében, mit sem törődve a rázkódó mennyezetről aláhulló fehér porral, ami bepiszkolta a fényes, sárga csillaggal díszített, ragyogó rohamsisakját. – A nácik tábornoka teljesen abnormális, ha nem jön rá, hogy vége van. – Sétája közben hirtelen megfordult és szembenézett az idősebb tiszttel: – De részemről oké, ha ilyen meccset akar játszani, én ebben is benne vagyok. Naná! Tehát akkor lássuk, Clarence: mi legyen a következő lépésünk?

Hübner tábornok nehézkesen feltápászkodva rábökött Aachen térképére hájas mutatóujjával:

– Mint ön is tudja, a náciknak már alig van hadra fogható emberük. Hírszerzési jelentéseink szerint az őrült fasiszta

40 Göring SS-gúnyneve.41 A német hatcsövű rakétavető amerikai elnevezése.

parancsnoknak mindössze öt-hatezer ember állhat rendelkezésére. Arra azonban még így is elég a létszámuk, hogy megkeserítsék az életünket, mivel könnyen védhető területeken vannak a védvonalaik – a tábornok szünetet tartott.

– Folytassa csak, Clarence – sürgette Collins, mivel a meglepetésszerű zárótűz egyre szórványosabbá vált, teret adva a robbanások sérültjei szanitéceket követelő kiáltozásának. Tudta, hogy Hübner még több embert szeretne. De azt is tudta, hogy nem adhat neki több erősítést. Mert minden rendelkezésére álló tartalékát a rajnai előretöréshez kell összpontosítania. Vagyis Hübnernek azokkal az erőkkel kell bevennie Aachent, amit a Nagy Vörös Egyestől meg tud takarítani.

– Nos, uram, nem teszem kockára az embereim életét egy totális támadással, mert akkor a nácik biztosan lemészárolnák őket. Ezért azt a megoldást választom – mutatott rá a térkép két pontjára –, hogy itt és itt beküldőm a városba Seitz ezredes 26. Gyalogezredét. Aztán a balszárnyon a behatolási helytől a kitörési pontig utat vágunk magunknak az Aachen-Köln vasútvonal mentén.

Villám Joe bólintott.Villám Joe hallgatásba mélyedve mérlegelte Hübner tervét,

miközben időről időre rá-rápillantott Aachen térképére. A pince ismét megremegett, de ezúttal azért, mert néhány dübörgő 155-ös önjáró lövegből álló menetoszlop haladt el a közelben a front első vonalai felé. A tábornok megvárta, míg a konvoj zaja elcsendesedik, csak aztán tette fel a kérdését:

– Ugye maga is látja, mi a terv gyenge pontja, Clarence?Hübner sápadt arca elvörösödött.– Nem, uram – kezdte habozva. – Sajnálom, de nem látom.– Ne restelkedjen – válaszolta Villám Joe futó mosollyal. – A

hadtestparancsnok ezért kapja a fizetését, hogy észre térítse a túl önhitt hadosztályparancsnokait. A terve egész addig kiváló, amíg nem keveri Seitz gyalogságának főerejét az átkozott utcai harcokba. De mitől olyan biztos benne, hogy a magaslatok elfoglalása esetén a város magától az ölébe hullik? Hogy a pokolba fogja elpusztítani az

ellenséget, mert a nácik, mint tudjuk, egyáltalán nem könyörögnek, hogy megadhassák magukat. A terv részben kiváló, mint már említettem, viszont nézze csak az oldalát, ennyire védtelen! És odafenn, ahol Hobbs 30-asával találkoztunk, meglehetősen szétszórtak az erőink. Ha valamelyik náci ellentámadó-művész egy hajnalban tüzérséggel betör északról, ugyancsak furcsán néz majd, ha a vonalát áttörve Seitzet oldalba támadják. Sőt, akár el is vághatják őket, és náluk nincsenek olyan beépített területek, ahol fedezékre lelhetnének vagy beáshatnák a lábujjaikat. Nos, ekkor kerülne sorra maga, hogy a saját bőrén tapasztalja meg, milyen érzés a fejvesztés. – A tábornok kihívóan végigmérte idősebb tiszttársát: – Ért engem, Clarence?

– Értem, uram – válaszolta a másik elkeseredetten. – De maga milyen alternatívát javasolna?

– Semmilyet – válaszolta némi rosszindulattal Collins, mivel tetszett neki, hogy láthatta Hübneren, mennyire érdekli a felettese elképzelése. – Nincs annyi emberem, amennyi a 26. feltöltésére kellene. Továbbá nem szeretném, ha Aachen a hadtest második Brestjévé válna.42 Nem szeretném, ha ez a hely az Egyesült Államok Hadseregének újabb pirruszi győzelméről nyerné a hírnevét. Ügyeljen rá, hogy a maga szabályai szerint játsszák le a partit! – Szünetet tartott, míg vett egy mély lélegzetet, mosolya pedig eltűnt jóképű arcáról.

– És?– És jól teszi, Clarence, ha időnként félszemmel hátratekintget a

jobb válla felett, miközben azt a hármas hegyvonulatot támadja, különben a nácik könnyen lehúzhatják az ülepéről a nadrágját. Viszlát, Clarence!

Csakhogy ezúttal „Villám Joe” Collins tábornok is tévedett, amikor a német támadás irányát próbálta betájolni.

42 Brest a breton tengerpart jelentéktelen kikötője, melynek, októberi elfoglalása során az USA hadserege 10 000 embert veszített.

MÁSODIK FEJEZET

Amint a ráncos képű vén civil felemelte a csatornafedelet, az alagút bűze ökölcsapásként sújtott von Dodenburg arcába. Az emberi ürülék, a véralvadék, a segélyhelyek fertőtlenítője és a rothadó háztartási szemét szinte elképzelhetetlenül büdös elegyet alkotott.

A civil vihogva nyugtázta a tiszt arcán megjelenő mérhetetlen undor kifejezését.

– Ne fintorogjon, uram – krákogta rajnai akcentussal. – Itt a jó, öreg, becsületes szarszag az uralkodó irányzat. Ebben élek és dolgozom immár ötven esztendeje, és amint látja, még nem pusztultam bele – tátott szájjal tovább vihogott, feltárva korhadt, sárgás fogcsonkjait.

– Ezzel van úgy oda, maga mocskos, vén szarkereskedő? – dünnyögte Matz. – Idefent lassan már büdösebb lesz, mint a csatornájában! – Undorodva összeráncolta az orrát, aztán rámutatott a sötét csatornaaknára és kiadta az utasítást: – Na, vigye előlem szélirányba a szaros seggét, jó?

– Fogja be a bagólesőjét, törzsőrmester! – torkolta le von Dodenburg, ösztönösen lehalkított hangon.

– Ugyanakkor Seitz a jobbszárnyon a hármas hegyorom felé támad – itt. Ez a vonulat uralja a város északi peremét, főként Lousberget – ezért is hívják a katonáink „Tetves hegyeknek”43. A kétszázhetven méter magas vonulat az egész várost beárnyékolja.

Collins felemelte a kezét:– Az útikalauz részleteitől eltekinthetünk, Clarence – mondta.

43 Lousy angolul tetves.

– Elnézést, uram. Tehát amint sikerül elfoglalnunk a hármas hegyet, az egész város a tüzérségünk hatósugarába kerül, mintha egy síkságon feküdne kiterítve. Aztán behatolunk, és hidegre tesszük azt az elbizakodott tábornokot. A Quellenhof szállóban van a náci főhadiszállás. Mihelyt a fejnek vége, a test összerogy és annyi. – A tiszt ábrázatára öntelt mosoly ereszkedett: – Azt hiszem, ennél jobb tervet aligha lehetne kieszelni, ráadásul így minimális veszteséggel kerülne a kezünkbe a város. Kupán vágni, a beleket pedig pusztulni hagyni.

Aachen

– Elnézést, uram – szabadkozott Matz törzsőrmester, miközben mereven letérdelt az ép lábára, hogy csatlakozzon a többi önkénteshez, akik ott kuporogtak a város ipari irodájának udvarán.

– Jól figyeljenek – mondta csendesen az ezredes –, még egyszer elismétlem a lényeget! Négyes csapatokban megyünk le, minden csoport egy-egy tiszt vagy tiszthelyettes vezetésével. Valamennyien ugyanazt az irányt követjük, egyperces időközönként, hogy elkerüljük a zűrzavart a sötétben, míg elérjük a Gerhardt úr által főtérnek nevezett helyet. Onnan továbbra is szétválva közelítünk a célpontunkhoz. Aztán pontosan tizennyolc óra nulla nullakor, amikor a hírszerzésünk szerint az amik leteszik a lantot, lecsapunk rájuk. – Szusszant egyet. – Keményen lecsapunk a kilenc-tíz katonájukra! – Sötétkarikás kék szemét éles pillantással körülhordozta a harminc életben maradt harckocsizó önkéntesen, akik vállalkoztak a veszedelmes küldetés végrehajtására. – Öt perc alatt elérjük a szálláshelyüket, öt percünk lesz a feladat elvégzésére, aztán felszívódunk. Néhányukat élve kell elkapnunk. Az ami vonalak mögött eluralkodó pánik talán rábírja a tábornokaikat a támadás felfüggesztésére.

– Leijesztjük a csipkebugyit a liliomfehér seggükről – jelentette ki Matz magabiztosan, piszkos kezével a borostás állát dörzsölgetve.

– Legalábbis reménykedjünk benne, Matz. Van valakinek kérdése?

Egy erős csontú, hórihorgas parasztgyerek, akinek vörös öklei kilógtak szűk zubbonyából, félszegen megszólalt:

– Nehogy azt higgye, hogy nem értem, uram. De hogy jutunk vissza, ha a szarcsimbókok repülni kezdenek?

– Ugyanúgy, ahogy odamegyünk.– De hogy jutunk vissza arra a – hm – főtérre? Úgy értem – tette

hozzá sietősen, zavarában elvörösödve –, hogy odalent töksötét van, és én nagyon nem szeretnék eltévedni ebben a pöcegödörben.

Von Dodenburg elmosolyodott:

– Semmi ok az aggodalomra, Trees. Ezt a problémát már megoldottuk. Minden csapatvezetőnél lesz egy-egy különböző színű kréta. Az enyém például zöld. És ezzel minden csapatvezető megjelöli az útjukat a főtértől a csatornanyílásig. A visszaúton pedig nem kell mást tennie, csak rávilágítania a zseblámpájával a jelzésre, ami ily módon visszavezeti a főtéri gyülekezőhelyünkre. Schwarz őrnagy vagy jómagam ott leszek, hogy visszahozzam magukat ide, a saját vonalunkba. – Megveregette a zavarban lévő fiú vállát: – Na, így már világos?

– Igenis, uram – válaszolta az önkéntes megkönnyebbülten. – Világos. Nagyon nem tetszett volna, ha eltévedünk odalent abban a szarban. Ennyi az egész.

– Ennyi a fenét! – vágott közbe Matz. – Mit aggódsz a pöcegödör miatt, amikor ti, parasztok egész életetekben szarban éltetek? Fogadok, hogy még a kenyeret is azzal kenitek meg reggelire zsír helyett.

Az önkéntesek halkan nevettek, Treest is beleértve. Von Dodenburg még végső pillantást vetett a sötétedő októberi égboltra, amelyet imitt-amott rózsaszínűre festett az aznap esti utolsó jenki bombázás, aztán odabiccentett az utóvédet vezető Schwarznak:

– Rendben van, öreg. – Majd az idős Gerhardthoz fordult: – Akkor vágjunk bele!

A vénember felhúzta combig érő gázlócsizmáját, gyakorlott könnyedséggel átlendítette magát a csatornanyíláson, és szó nélkül elindult lefelé a csepegő vaslétrán, bele a lent áradó undorító, bűzös masszába.

Von Dodenburg még utoljára teleszívta a tüdejét a kinti tiszta levegővel, aztán megacélozta lelkét az előtte álló istencsapásra.

– Nyomás, fiúk, a csoportom tagjai jöjjenek utánam!– Krisztusom! – berzenkedett Matz, amint a bűz megcsapta az

orrát. – Mit meg nem teszek a népért, a hazáért és a Führerért! Most a tojásaimig szarban kell harcolnom.

Sietve elindultak a létrán lefelé és pillanatok múlva elnyelte őket a homály. A merész akció első csapata elindult.

A küldetés gondolata Schwarz agyából pattant ki. Von Dodenburg nem sokkal korábban tért vissza Schulze meglátogatásából. A törzsőrmester már magához tért a kómából, miután Diedenhofen megoperálta a vállát, és kitisztította a repesz és Matz kése által okozott sebet. Ekkor történt, hogy egy kifulladt futár Donner főhadiszállására rendelte.

Donner és Schwarz kemény, feszült arccal várt rá a főhadiszállás irodájában, miközben két izzadó vezérkari tisztet figyeltek, akik piros nyilakat húzgáltak Aachen nagy térképének átlátszó borítására.

– Miről van szó, uram? – tudakolta az ezredes a zsúfolt asztalra téve géppisztolyát.

– Elkezdődött, von Dodenburg – recsegte Donner, egy pillanatra sem véve le szemét az új nyilakról. – A Wilhelm-strasse mindkét oldalán jönnek. Itt és itt!

Ismét megcsendült a telefon, mire az egyik zaklatott tiszt felkapta a kagylót, hogy fogadja a hívást:

– Igen, igen, világos – mordult bele gorombán a kagylóba, aztán lecsapta. – Elérték a romerstrassei kereszteződést, uram – szólt oda Donnernek, és nekilátott egy újabb piros nyíl felrajzolásának.

Donner felnyögött.– Látja, mekkora erőket vetnek be, von Dodenburg? Biztosra

veszem, hogy ez a főcsapásuk iránya!A szálló alapjaiban beleremegett, amint az amik az egyik

hatalmas, zsákmányolt, 155-ös német ágyúból tüzet nyitottak rájuk, alig hatszáz méternyi távolságból. A fritzek saját fegyverével próbálták Aachent rommá lőni. Az első emeleti terem díszes, repedezett mennyezetéről vastagon hullott alá a vakolatpor, de Donner rá sem hederített. Egyetlen szemével továbbra is a térképre meredt.

– Ebben még nem lehetünk egészen biztosak, uram – tiltakozott von Dodenburg. – Világos, hogy a tőlünk keletre fekvő magaslatok irányába törnek előre. Ha pedig azokat elfoglalják és a tüzérségüket is feljuttatják oda, akkor az összes állásunkat uralhatják. Csakhogy az

ami tábornokok ugyanolyan jól tudják, mint mi, hogy végszükséglet esetén a pincékben is meghúzhatjuk magunkat, és egy ideig ott is kitarthatunk, talán egészen addig, míg a Führer főhadiszállásának emberei megtervezik és elindítják a felmentő támadásukat.

Donner az ezredes felé fordulva lehalkította a hangját, hogy a törzstisztek ne hallhassák:

– Nem lesz felmentő támadás, von Dodenburg – szétroncsolt ábrázata afféle vigyorparódiára torzult. – Ezt csak az embereink moráljának javítására találtam ki. A magunk erejére vagyunk utalva, von Dodenburg. A saját becsületünkön és erőfeszítésünkön múlik, hogy állva maradunk-e, vagy elbukunk.

– Értem – felelte gépiesen az ezredes, felfogva a tényt, miszerint Aachen jelenti a Wotan végét. – Tehát, amint említettem, uram, szerintem nem lehetünk benne biztosak, hogy ez lesz az egyedüli ellenséges támadás. Mi lesz, ha elindítanak egy másik hullámot, mondjuk feljebb, a Peterstrasse körzetében, hogy elvágják a főhadiszállásunkat a védők osztagaitól? Más szóval felaprózzák az erőinket, hogy aztán egyenként bánjanak el velünk. Azt hiszem, nem szükséges részletesen ecsetelnem, milyen hatással lenne az embereink moráljára, ha elveszítenék a kapcsolatukat a főhadiszállással.

– Meggyőző az érvelése – bólintott Donner egyetértése jeléül. – Kétségbeejtő helyzetbe kerülnénk. A véderőink úgy omlanának össze, minta forró napon hagyott vaníliapuding.

– A kivételes helyzetek kivételes eljárást követelnek – szólt közbe Schwarz elszántan. – A tisztek és tiszthelyettesek mindenkit megfenyíthetnének…

Donner felemelt kezével belefojtotta a szót:– Kedves Schwarzom – kezdte lassan, türelmesen –, ne álltassuk

magunkat! A helyőrségünk eddigi kitartását is csak annak köszönhettük, hogy a hőseink többsége jobban fél tőlem, mint az ellenségtől. De ha egyszer úgy érzik, hogy olyan helyzetbe kerültek, ahol az én hosszú kezem már nem érheti el őket, akkor szélsebesen

megadják magukat, nekem elhiheti. Úgyhogy igaza van, von Dodenburg. De akkor mi a javaslata?

– Szerintem semmiképpen sem szabad a szélekről embereket elvonnunk, még ennek az új előretörésnek a megállítására sem, uram.

Donner erre is bólintott.– Ebben is igaza van, csakúgy, mint a minap annál a rimburgi

támadásnál. De valamit mégiscsak lépnünk kell, az ördögbe is! Nem várhatják tőlem, hogy itt üljek, és karba tett kézzel nézzem, amint az amik átmasíroznak a védelmünkön az ország belseje felé, mert az annyi lenne, mintha magunk tennénk a torkunkra a kést.

– Én csupán a helyzet objektív megvilágítására törekszem, uram.– Szarok az objektív megvilágítására – csattant fel dühösen

Donner. – Engem hidegen hagy az objektivitás. Istenverte érdemleges válaszokra van szükségem!

– Tábornok úr – vágott közbe Schwarz –, azt hiszem, tudok egy ilyen választ.

– Maga? – meredt rá Donner. Von Dodenburg ismerte a félkarú őrnagyról formált véleményét: bátornak, fanatikusnak, lojálisnak, ugyanakkor ütődöttnek tartotta. „Ennek az embernek nincs ki a négy kereke – mondta egyszer von Dodenburgnak bizalmasan. – Évek óta nincs egy épkézláb javaslata. A feje olyan üres, akár egy léggömb.”

– Igenis, uram. Az egész a lóhús-gulyással kezdődött, mert amióta a páncélgránátosaim átálltak arra, megkapták az „aacheni áradatot”.

– „Aacheni áradatot”? – fülelt értetlenül Donner.– A szapora fosást – magyarázta Schwarz. – Végül odáig fajult a

dolog, hogy a frontvonal ránk eső részén a teljes csatornarendszer eltömődött, és már fertőzésveszély miatt aggódtam…

– Térjen már a lényegre! – förmedt rá Donner indulatosan, annál is inkább, mivel időközben ismét megcsendült a telefon, és a tábornok tudta, hogy csak újabb rossz híreket fog hallani.

– Szóval, uram, emiatt kerültem kapcsolatba az ipari irodában egy öreg civillel, akihez segítségért fordultam. Mint kiderült, az öreg úgy ismeri az egész csatornarendszert, akár a tenyerét, mert már ötven éve dolgozik benne.

– Kedves Schwarzom – szakította félbe Donner, aki már csak nagy nehézségek árán tudott uralkodni magán –, igazán nagyon érdekfeszítő az elbeszélése, de ha az életem függne tőle, akkor sem tudom megérteni, hogy egy vén szarlapátoló emlékezéseinek mi köze lehet a jelenlegi súlyos helyzetünkhöz!

Schwarz elvörösödött.– Nagyon egyszerű, uram. Ugyebár nem támadhatjuk meg az

amikat semmiféle erővel odafent. Ellenben ugyancsak kemény megrázkódtatást okozhatunk nekik egy maréknyi elszánt emberrel a föld alól.

Von Dodenburg szeme felcsillant:– Úgy érti, hogy a csatornán keresztül?– Pontosan, uram. A civilektől nagyjából tudjuk, hol vannak

elszállásolva a főpályaudvar mögött az amik utóvéd csődörei.– Igen, magam is ismerem azt a régebbi „órás” szállodát.44

– Tehát, uram, ha keményen lecsapnánk a föld alól a hátsó vonalaikra, annyi embert és anyagot megsemmisítve, amennyit csak tudunk – mielőtt az amik észbe kapnának és áthúznák a számításunkat –, akkor szerintem csúf megrázkódtatást okozhatnánk nekik. Talán még az egész támadásukat is visszavethetnénk, legalább egy rövid időre.

Donner egyetlen szeme megújult reménnyel és élettel telve lángolt.

– Buxtehude főkurvájára, Schwarz! – üvöltötte, úgy megriasztva a térképnél szorgoskodó két izzadó vezérkari tisztet, hogy rémülten kapták hátra a fejüket. – Azt hiszem, maga meg a vén szarlapátolója rátapintott a megoldásra.

Így történt, hogy von Dodenburg ott gázolt közvetlenül az öreg csatornaőr mögött a bűzös mocsokban, méghozzá érzése szerint csigalassúsággal. Mert Gerhardt egyáltalán nem sietett. Mintha nem is érezné a borzalmas szagot. Lobogó lángú karbidlámpáját ide-oda himbálva a főcsatorna fehérre vakolt, csepegő falai előtt olyan

44 Prostituáltak által órákra bérelt szobákat kiadó szálloda.

egyenletesen gázolt át a forró emberi ürüléken, mintha az aacheni Farwick parkban tenne egy kiadós nyári sétát.

Az ezredes mögött Matz kapkodta a levegőt Schmeisserét magasan a feje fölé tartva.

– Nem lehetne rávenni ezt a vén disznót, hogy valamivel tempósabban mozogjon? Már nem sokáig bírom ezt a kurva bűzt. A lelkem is kirókáztam, annyiszor kiadtam a taccsot.

Gerhardt rosszallóan meredt a féllábú, újdonsült törzsőrmesterre.– Én a maga helyében tartózkodnék az ilyen rosszmájú

megjegyzésektől, törzsőrmester – károgta –, mert a végén még megtörténhet, hogy idelenn felejtem magát. És akkor hová menne nélkülem? – Mély torokhangon felröhögött. – Arról nem beszélve – folytatta belemártva mocskos, bütykös mancsát az undorító löttybe –, hogy ez az anyag valóságos folyékony arany, ha nem tudná. Ettől sokkal jobban fejlődnek a növények, mint bármilyen lótrágyától a világon.

– Akkor meg miért nem dörzsöli bele a skalpjába, maga kopasz fejű, vén kondorkeselyű? – dünnyögte Matz. – Talán valamivel jobban nőnének tőle a fürtjei.

Von Dodenburg sandán elvigyorodott, miközben továbbgázolt a bűzlő iszapáradatban. Ólomlábakon járt az idő. Aztán egyszer csak gigantikus árnyék jelent meg a vénember karbidlámpájának fehéren lobogó fényében. Akkora volt, hogy a csatorna egyik oldalát egészen elfedte.

– Jézus, Mária nevében, mi a pokol kovaköve lehet ez ? – kérdezte halálra rémülten Trees, a bajor parasztgyerek.

A vénember hangosan tapsolt kettőt a csepegő kezeivel, mire az árnyék karmos lábainak halk neszezésével felszívódott.

– Egy patkány – károgta az öreg. – Jó sok van belőlük idelenn. A háború előtt sokkal soványabbak voltak, mostanság viszont bőven találnak idelent ennivalót. El sem hinnék, mennyi kajájuk van itt a csatornában – az öreg hangja üresen, fáradtan visszhangzott végig a bűzös alagút sötétjében.

– Ezredes úr, nem parancsolna rá erre a vén dilinyós segglyukra, hogy hagyja abba a süketelést, kérem! A gálám is kijön tőle, olyan förtelmes! Falra mászom tőle – nyöszörgött Matz.

Von Dodenburg elengedte a füle mellett a tiszthelyettes könyörgését, mivel minden figyelmét lekötötte, hogy a sikamlós iszapban meg tudjon állni a lábán. Folytatták útjukat. Majd amikor már azt hitték, hogy végképp nincs menekvés a csípőig érő, ijesztően bugyborékoló löttyből, akkor a szennyes folyadékot lassan hideg víz váltotta fel, ami pillanatok alatt elűzte a mindent elárasztó bűzt.

– Mindjárt odaérünk – közölte velük a vénember. – Már nem vagyunk messze a főtértől.

Nem tévedett. Egy kanyarulat után két perc múlva tágas, barlangszerű térségbe értek, a tiszta vízben sietősen tocsogva sáros csizmájukkal. A hely felülről vagy fél tucat rácson keresztül nyert némi világosságot.

– A főtér – jelentette Gerhardt olyan büszkeséggel, mintha Aachen nemes katedrálisának terén kalauzolná végig a társaságot. – Ott fenn van a bahnhofstrassei kijárat. Az pedig ott a lagerhausstrassei kijáró. A háború előtt sok örömteli órát töltöttem el azzal, hogy ott felfelé tekintgettem. A kurvák akkoriban nem viseltek bugyit. Meglepő, mi mindent láthat az ember, ha elég kitartóan mereszti a szemét. Emlékszem rá, hogy egyszer…

– Csend! – sziszegte von Dodenburg. – És kapcsolja le a szaros lámpáját, jó?

Hallani lehetett a többi egység suttogó káromkodásokkal és dörmögésekkel megspékelt, bukdácsoló, csúszkáló közeledését. Csepegő csendben várták, míg társaik is előbukkantak a kanyarulatból, és felszabadult lihegéssel szívták be a fejük feletti rácsokon beáramló frissebb levegőt. A csapatvezetők automatikusan kikapcsolták zseblámpájukat.

Von Dodenburg megvárta, míg az utolsó raj is visszanyeri normális lélegzetét. Közben az egyik ember, aki egy szerencsétlen lépéstől megcsúszott és teljes hosszában belezuhant a latyakos sárba,

a földalatti áramlat segítségével sikeresen eltávolíthatta a mocsok nagyját az ábrázatáról.

– Eddig minden simán ment – állapította meg halkan az ezredes. – Miután most már mindannyian együtt vagyunk, először is tartsunk fegyverellenőrzést. De igyekezzenek csendben végrehajtani!

A katonák óvatosan kivették a tárat a fegyverükből, majd hátrahúzták a zárat, ellenőrizve, hogy az alagútban az út során a szenny nem tömte el a dugattyú útját, a csövet, satöbbi. Aki észrevett valamilyen rendellenességet, néhányszor megmozgatta a zárkeretet, hogy elhárítsa a problémát. Végül mindannyian elégedetten nyugtázták fegyverzetük működőképességét.

– Helyes – sóhajtotta von Dodenburg végighordozva tekintetét a sápadt, fehér arcokon. – Úgy látom, eddig megvolnánk. Most pedig foglalják el az állásaikat, ahogy az öregúr az utcaneveket diktálja.

A tudására méltán büszke civil sorra nevezte meg az utcákat, a csoportvezetők pedig készenlétben tartott krétájukkal mögéje sorakoztak, hiszen alig várták, hogy elindulhassanak, és végre elhagyhassák ezt az átkozott csatornát.

Von Dodenburg megnedvesítette kiszáradt száját és halkan megszólalt:

– Kellemes partraszállást, fiúk!– Kellemes partraszállást, uram – válaszolták a többiek.– Rendben van, induljanak! És minél többet küldjenek közülük a

pokolba!Azzal az ezredes otthagyta a többieket, és az egyik oldalág sekély

vizén átlábalva csatlakozott a Matz, Trees és egy Frank nevű, fiatal hamburgi srácból álló saját csapatához. Menet közben zöld krétavonalat húzva a durva falra a központi állomás mögötti csatornanyílás felé vezette őket. A nyílás fénye mind közelebbről és közelebbről látszott. Figyelmeztetően rájuk pisszegett, hogy minél csendesebben szövegeljenek. A nyomában haladó Matz görcsösen markolta Schmeisserét. Végül odaértek a rács alá. Von Dodenburg készenlétbe helyezte övébe dugott pisztolyát.

– Matz, hajoljon le! – suttogta.

Von Dodenburg könnyedén az altiszt hátán termett. Fentről egy hang sem hallatszott. Most már egyre komolyabban sötétedett. A németek tudták, hogy az amik ötórás kijárási tilalmat rendeltek el az általuk elfoglalt városrészben. Vagyis jelen pillanatban csakis az ellenséges katonák tartózkodhattak odakint.

– Helyes, tartson bakot! – parancsolta halkan az ezredes.Matz megfeszítette a testét, von Dodenburg pedig minden erejét

összeszedte, hogy felemelje a súlyos vasrácsot. Elég nehezen sikerült megmozdítania. Olyan halkan eresztette le a kockakövekre, amennyire csak tudta, aztán kidugta a fejét. Senki! Felhúzódzkodva kimászott, és teljes hosszában lefeküdt a nedves, hideg utcakőre. Pisztolyát markolva, feszülten figyelte a romokat. Nyomát sem látta az amerikaiaknak. Csak egy kiégett White felderítő járgány éktelenkedett az út közepén, mellette nagy halomban szétszórva halványbarna, C-kategóriájú élelmiszeres dobozok. Az ilyen gondatlan pazarlás jeleit mindig az ellenség jelenlétének bizonyítékaként tekintették.

– Rendben, maguk is feljöhetnek – szólt le halkan, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét az utca végéről.

– A régi szép időkben senkinek sem jutott volna eszébe, hogy a szaros klozetból előmászva kezdjen harcolni – berzenkedett Matz, miközben Trees széles vállára nehezedve kikászálódott a szabadba. – Arról nem beszélve, hogy rangidős altiszt létemre egyszerűen lépcsőnek használnak. Mi a jó fene következik még?

Éberen figyelve osontak előre az elhagyatott utcán. Jobbfelől már láthatták a főpályaudvar kitérővágányain uralkodó káoszt. A sínek zsúfolásig telve az amerikaiak zsákmányául esett, így használatból kivont mozdonyokkal, melyek oldalán még ott díszelgett a régi, a büszke dicsekvés iróniájával rápingált felirat: „EZEK A KEREKEK A GYŐZELEMÉRT FOROGNAK!” A rommá lőtt házak ajtajaiból, kapuiból és ablakaiból mindenfelé szennyes törülközőkből meg széttépett ágyneműkből fabrikált fehér zászlók lógtak, civileknek viszont nyomát sem látták. Az utcasarokhoz érve megálltak.

Hirtelen halk csoszogásra lettek figyelmesek, ami minden valószínűség szerint egy amerikai surranótól származhatott. Az ezredes teste megfeszült.

– Trees, a kést! – sziszegte.A parasztfiú előhúzta rohamkését, és bütykös, vörös ujjai között

készenlétbe helyezte a fényes pengét. A jenki befordult a sarkon. Egy termetes néger őrmester, a derekán oldalfegyver, a kezében jókora csomag.

– Fel a kezekkel! – szisszent rá von Dodenburg.A fekete katona korszaknyinak tűnő időre mozdulatlanná

merevedett. Végül felmordult:– Aah, mennyetek és tojjatok a kalapotokba! – majd hirtelen

elhatározással a pisztolya után kapott.Trees azonban gyorsabbnak bizonyult és megelőzte. A jenki

hangja mély, öblös gurgulázásba fulladt, amint a bajonett pengéje a torkába hatolt. Trees újra szúrt. A spriccelő vér a kezére ömlött. A nigger sárga szemei fennakadtak. Mielőtt a földre zuhanhatott volna, Matz gyorsan elkapta.

– Gyere szépen a mamához, te bokszos gazember! – duruzsolta.– Egy hangot se! Óvatosan engedje le! – figyelmeztette von

Dodenburg, miután a fekete megfulladt a saját vérében.De nem kedvezett nekik a szerencse, mert a következő pillanatban

egy Schmeisser éles kattogása hasította szét a csendet. A lövéseket dühödt kiáltozás és egy ami géppisztoly lassúbb sorozata követte. Matz hagyta a néger testét a földre zuhanni.

– A nyakunkon vannak, uram! – kiáltotta, lekapva válláról a Schmeisserét.

– Igaza van, Matz. Nyomás, fiúk! – az ezredes futva indult a küldetésük célja felé. Úgy látszik, káoszba fullad a kis hadműveletünk, gondolta magában, miközben szaporán szedte a lábát, három társával a nyomában.

HARMADIK FEJEZET

Elsőként Schwarz őrnagy vette észre a lányt, miközben a céljuk felé rohantak. A lány előre-hátra imbolygott egy konyhai asztalon valamiféle részeg, táncszerű paródiában. Fiatalos, érett teste anyaszült meztelen volt. A tiszt olyan hirtelen torpant meg, hogy a mögötte futó társa csaknem nekiszaladt.

– Nézzék! – üvöltötte hisztérikusan, rámutatva arra az ablakra, amely mögött a sötét hajú lány táncolt az ami katonák gyönyörködő kiáltásaira és egy karcos, régi gramofonlemez zenéjére. – Egy német lány táncol az ellenséges disznóknak!

– Uram – tiltakozott az utána jövő társa –, nem ez a feladatunk. Ha tüzet nyitunk…

Schwarz nem hagyta befejezni a mondatot. Gyűlölettől eltorzult arccal megrántotta géppisztolya ravaszát. Az ablaküveg szilánkokra zúzódott. Keresztben a lány mellkasán egy sor piros lyuk jelent meg. A lány álla leesett, térdei összecsuklottak alatta. Schwarz újra tüzelt. A lány arca véres, csontos, zavaros masszává torzult és lerogyott a padlóra.

A következő pillanatban kitört a teljes összevisszaság. Az amik vad sorozatokat küldtek mindenfelé a gépfegyvereikből.

Az ezredes a csoportjával levegő után kapkodva elcaplatott a lerombolt szálloda romos, golyó ütötte lyukakkal borított kapujáig, és behatoltak a hotel előterébe. Matz megcsúszott a kőlapos padlón és vad káromkodással teljes hosszában elterült. Valahol a félhomályban lefelé tartó súlyos bakancsok dobogása és egy dühös hang kiáltozása hallatszott. Von Dodenburg felhajított egy nyeles gránátot. A mély, fojtott robbanást és a sötétvörös láng villanását fájdalomkiáltás követte. Kivágódott egy ajtó, mire von Dodenburg megperdült. Az ezredes megpillantott egy amerikai rohamsisakot.

De mire reagálhatott volna, a padlón fekvő Matz már megeresztett egy sorozatot. Az ami üvöltve zuhant hátra, az arca felismerhetetlen, véres, pépes masszává vált. Trees a tiszthelyettest átugorva betaszította a következő szoba ajtaját. A helyiség tele volt hamuszürke arcú, fegyvertelen amerikai katonákkal, akik khakiszínű alsónadrágban feküdtek a padlón lévő, hevenyészett ágyakon. Bedobott egy nyeles gránátot és gyorsan becsukta az ajtót. A kilincset markolva, hangtalanul mozgó ajkakkal számolta a másodpercek múlását.

Bumm! Az ajtó szinte élőlény módjára rándult egyet a szorításában. Lenn a küszöbnél sűrű füst gomolygott ki alóla.

– Nyisd ki! – üvöltötte Matz a fájdalomkiáltásokat túlordítva.Trees kitárta az ajtót és félreugrott. A földön fekvő Matz egyik

oldalról a másikig végigkaszálta a helyiség belsejét. Fekete képű, véres alakok támolyogtak ki vakon a sárga füstből, de a gyilkos tűz nyomban oldalra repítette őket.

Von Dodenburg felrohant a lépcsőn. Egy meztelen férfi állt a vállán törülközővel egy porcelántál előtt és mosakodott. Az ezredes csak egyszer tüzelt és gyomron lőtte az amerikait, aki kezeit fehér hasára tapasztva térdre bukott a tál előtt. Von Dodenburg arcba rúgta és már rohant is tovább. A tál végigszánkázott a földön, véres szappanhabot fröcskölve mindenfelé.

A lépcsőkorlátnál egy félelemtől tágra meredt szemű, fehér arc meredt az ezredesre, aki ösztönösen cselekedett. Felnyúlt, két ujját a férfi orrlyukába akasztotta és megemelte. Egy pillanattal később már a torkába mártotta a késpengét, és olyan ügyesen hasította fel, mintha odahaza a tanyán tette volna egy disznóvágás során.

Valahonnan egy amerikai kézigránát gurult feléjük. Matz lerúgta a lépcsőn és felüvöltött:

– Gránát! Feküdj! – Mind a négyen földre vetették magukat. A falakról visszavágódó forró légnyomás és szilánkzápor a tüdejük szétszakításával fenyegetett. Frank fájdalmában éleset sikoltott, egy repesz letépte a kisujj át. Tovább rohantak a lépcsőn lefelé. Matz felrántott egy előtéri ajtót és bedobott egy foszforgránátot. Halk

pukkanás hallatszott, és máris fehéren izzó, füstölgő foszfordarabkák repkedtek mindenfelé. Az egész előtér ragyogott az élénkpiros lángnyelvektől. Egy szánalmas, szenvedő hang fájdalomkiáltásai hasítottak a fülükbe:

– Haverok, segítsetek…! Nem látok… Jaj, haverok…!Von Dodenburg csapata azonban nem fecsérelhette a drága idejét

megvakult amerikaiakra, hiszen az őrült zavarban az ellenség máris ott rohangált az utcán. Az elszánt düh, kétségbeesett fájdalom és páni félelem kiáltozásai olvadtak össze egyetlen bábeli zűrzavarrá. Egy ami tüzet nyitott 13 milliméteres géppuskájából, mire egy harsány hang ráüvöltött:

– Hagyd abba az átkozott tüzelést, te barom! Nem veszed észre, hogy a mieinkre lövöldözöl!?

A négy SS-katona vadember módjára üvöltve rohant végig az utca két oldalán, kézigránátokat hajigálva és heves géppisztolytűzzel árasztva el az amerikaiak által elfoglalt épületek homlokzatát, a földre kényszerítve a bent lévő ellenséget. Az egyik emeleti ablakban egy fedetlen fejű katona jelent meg, Von Dodenburg kapásból átlőtte a nyakát.

Aztán hirtelen egy jól célzott sorozat golyói szaggatták fel az utat alig ötméternyire előttük. A lövedékek kékesen szikrázva pattantak fel a kövezetről. Erősen zihálva levetették magukat a földre. Frank még mindig véres kezét nyalogatva elhajított egy gránátot az egyik tűzifa rakás irányába, ahonnan a lövések jöttek. De a dobása túl rövidre sikeredett. A következő pillanatban a géppuskás újra tüzelt, és lövései nyomán csak úgy záporoztak körülöttük a gellert kapott, fütyülve pattogó lövedékek.

– Jó fedezéket választott ez az ananászszaró – állapította meg Matz. – Visszahúzódjunk, uram?

Von Dodenburg hátratekintve felmérte a helyzetet. Az út végét kézifegyverek ropogása és ragyogó tűzijátéka töltötte be. – Ott sem lenne több esélyünk, mint itt. Kapjuk el a gazembert!

– Uram! – kiáltotta Trees. – Látok itt egy benzineskannát, ezzel kifüstölhetnénk a fickót.

Az ezredes bólintott.– Hozza ide! – parancsolta. – Az utca túloldalára is átviszünk egy

küblivel. Majd Matz és Frank fedez bennünket! Most!Őrülten rohantak mindketten az ellenkező irányba az amerikai

géppuskás golyózápora közepette, de elhibázta őket. Von Dodenburg kétrét görnyedve keresgélt az elhagyatott házak kusza omladékai között, de semmi használható edényfélét sem sikerült találnia. Matz és Frank egyik lövést a másik után küldte a láthatatlan jenki lövész felé, aki válaszul hol rövidebb, hol meg hosszabb sorozatokat eresztett a lábaik elé, a kövezetre. Végül az ezredesnek be kellett érnie egy ősrégi porcelán éjjeli edénnyel, amelynek töredezett oldalát kopott császári sas ékesítette.

– Figyeljen, Matz! Kapja el! – kiáltotta és teljes erőből meglendítve, áthajította az éjjelit egy üres ablakkereten az altiszt felé.

– Fájós háttal?! – füstölgött Matz. – Hát már idáig süllyedtünk, hogy lángoló bilikkel vívjuk meg a háborút?

Trees egy célt tévesztett géppuskasorozattól követve átcikázott az utcán, aztán von Dodenburg is élt a felkínált lehetőséggel, és mélyen lekuporodva visszarohant a társaihoz. Kis híján életével fizetett a kalandért. Egy gépfegyvergolyó letépte a váll-lapját, egy másik pedig a csizmája sarkát járta át. Nem csoda, hogy néhány percig alig kapott levegőt.

– Öntsenek benzint… az éjjelibe – lihegte. – Igyekezzenek!Matz sietve lecsavarta a kanna kupakját és megtöltötte a furcsa

Molotov-koktélos tartályt.– Trees, elő a gránátokkal!A parasztfiú kihúzta a csizmaszárából két utolsó nyeles gránátját

és beleakasztotta a mutatóujját a biztosítószögek gyűrűjébe:– Készen vagyok, uram!– Helyes. Amint átdobom ezt a vacakot, dobja utána a gránátokat,

aztán hasra. Világos?– Világos, uram.– Akkor, rajta!

Az ezredes talpra szökkent. Az ami némi késéssel reagált. Von Dodenburg tiszta erőből átdobta a bilit a farakáson. Bár kissé így is rövidre sikeredett, de nem volt különösebb jelentősége, elég közelre esett. Alig vetette magát a földre, Trees gránátjai máris robbantak. A magasba törő lángcsóvát eszelős fájdalomüvöltés kísérte. A következő pillanatban megjelent az amerikai géppuskás. A levegőt markolászva lángoló egyenruhában támolygott feléjük. Matz kapásból hasba lőtte. A fickó hangtalanul összecsuklott, feje belelógott az égő benzintócsába.

– Igyekezzenek! – kiáltotta von Dodenburg. – Menjünk tovább!De nem kellett őket túlságosan noszogatnia, épp eléggé sürgette

mindegyiküket a mind közelebbről és közelebbről hallatszó tüzelés.A következő öt percben a megmaradt gránátjaikkal

megsemmisítettek egy egész ellenséges utánpótlást szállító teherautó konvojt, majd lemészároltak egy szakasznyi fehér sisakos tábori csendőrt, akik az éjszakai járőrözésre készülődve éppen a surranójuk fényesítgetésével voltak elfoglalva. Végül Matz nem csekély örömére feldúltak egy tágas helyiségekből álló garniszállót, ami a szanaszét heverő női alsóneműkből ítélve valószínűleg egy ami kupolda lehetett.

– Mindig mondtam, hogy az ami csajok csipkebugyit viselnek – üvöltötte torkaszakadtából Matz, miközben kihátráltak maguk mögött hagyva a halott és haldokló katonákkal és kurváikkal zsúfolt, khakiszínű takarókkal borított ágyakat.

De ekkorra már fogytán volt az idejük. Von Dodenburg aggódva pillantott az órájára. Már tíz perce garázdálkodtak a felszínen.

– Irány vissza a csatornához! – harsogta túl a kézifegyverek fülsiketítő ropogását. Aztán a rakétapisztolyát előrántva fellőtte a visszavonulást elrendelő, ibolyakék jelzőrakétát. A világító jelzőtöltény százméternyire emelkedett a házak fölé, kísérteties színbe öltöztetve a kaotikus megsemmisülés színterét.

Meg-megtorpanva, falhoz lapulva, folyamatosan tüzelve hátráltak az után visszafelé. Egy kapunyílásból piros karikás szemű amerikai feje lesett rájuk, szája farkasvicsorításra húzódott, tekintetében az

ölni vágyás tüze égett. Szája sarkából fehér hab csurrant ki. Markában fémesen csillant meg valami. Treesnek sikerült kikerülnie a döfésre lendülő kezet, és nagy csizmájával úgy rúgta ágyékon az ami bakát, hogy lélegzetvesztve összecsuklott fájdalmában, aztán a kését a hátába vágta.

Ám az ellenség reakciója egyre szervezettebbé vált. Mindenfelé a jenki tisztek kiáltozása hallatszott, amint igyekeztek rendet teremteni a megzavarodott gyalogság soraiban. Átkozódó altisztjeik pillanatok alatt új lesállásokat hoztak létre, és a sebtében felállított barikádok mögé rugdalták embereiket.

A menekülők bele is futottak az egyik útakadályba. Gyorsan megfordulva egy sikátorban nyertek egérutat. Ám ez zsákutcának bizonyult, mivel egy magas fal állta útjukat. Az elvakult von Dodenburg még ezzel is megpróbálkozott, és valóságos golyózáportól kísérve felugrott rá. Mohó ujjakkal megkísérelt felkapaszkodni a tetejére, de sikertelenül. Felordított kínjában, mert a durva kő letépte a körmeit.

– A sikátorban vannak, őrmester, láttam, amikor bemenekültek! – hallatszott mögöttük egy fiatalos hang kiáltása.

Von Dodenburg kétségbeesve újra megrohamozta a falat. Vérző ujjhegyeivel ezúttal sikerült elkapnia egy kiálló téglát, és ez elegendőnek bizonyult. Erejét megfeszítve felhúzódzkodott és fellendült a fal tetejére. Máris hallani lehetett a feléjük rohanó surranok csattogását.

– Trees! – kiáltotta lenyúlva az ezredes.Trees elkapta az ujjait. Égő fájdalom futott végig az ezredes

karjain, és hogy a kínt elviselhesse, olyan erővel harapott az ajkába, hogy kiserkent belőle a vér.

– Csipkedd már magad, te gazember! – mormogta a fogait csikorgatva, mert úgy érezte, hogy a karjai kiszakadnak az ízületeikből. Trees épp idejében lendült fel a fal tetejére, ahonnan vad és hatásos sorozatot küldött az előretörő amerikaiak felé, akik sietve fedezékbe húzódtak.

– Mi a fenére vártok, fiúk? – rikkantott egy öblös hang.

– Maga az, Frank? – kérdezte von Dodenburg.– Ügyeljen az ujjaimra, uram – kérte Frank.– Szarok az ujjaira, jöjjön már!Hamarosan Frank is csatlakozott a fal tetején lovagló két társához.

Az ezredes lepillantott az utolsónak maradt, féllábú törzsőrmesterre. Matz odalent lekuporodva, szorgosan matatott valamit a falába szíjával.

– Mi az ördögöt művel, Matz?– Műlábbal sosem jutnék fel erre – kiáltotta a törzsőrmester,

lecsatolva a protézisét. – Figyelj, parasztgyerek, kapd el! – Féllábon ugrálva felnyújtotta a falábat Treesnek: – De csínján bánj vele, mert csak ez az egy van belőle!

Alig vette át Trees a protézist, máris egy puskagolyó csapódott bele. Matz tajtékozva átkozódott.

– Rohadt marmaládékulálók! Még egy szegény, vén nyomorék iránt sem éreztek kíméletet?!

– Jöjjön már, nyomoronc! – bömbölte von Dodenburg, aztán az ujjaiban érzett fájdalomtól üvöltve, Frank segítségével felhúzta a küszködő féllábú törzsőrmestert. Nem sokkal később már a fal túloldalán, biztos fedezékben rohantak tovább a csatorna felé, közrefogva a féllábon ugráló Matzot, aki a hóna alatt vitte magával a műlábát. Pillanatokkal később elérték a csatornanyílást és elnyelte őket a föld alatti világ bűzös félhomálya.

NEGYEDIK FEJEZET

A 26. Gyalogos Ezred parancsnokát, Seitz ezredest úgy elragadta az indulat, hogy néhány pillanatig szólni sem tudott, amikor értesült a történtekről.

– Mi az atyaistent műveltek azok a barmok? – rikácsolt a halálsápadt törzstisztjeivel. – Hogy mehettek lépre ilyen átlátszó fasiszta trükköknek?

Hosszas csend következett. Az ezredes tisztikara jól ismerte Seitz robbanékony természetét, tudták, hogy ilyenkor jobb semmit sem szólni.

Végül az ezredes lenyelte a mérgét.– Oké, térjünk rá a tennivalókra! Az élvonalban harcoló ezred

előrenyomulását huszonnégy órára leállítjuk. Ássák be magukat ott, ahol pillanatnyilag vannak. Nem szeretném, ha ilyen letolt gatyával érné őket valami oldalszárnyon indított náci ellentámadás. Charley – fordult az egyik szemüveges törzstisztjéhez –, hol állomásozik a legközelebbi vegyi hadműveleti századunk? Hozzanak harci gázt, azzal majd kifüstöljük a csatornából azokat a gazembereket!

A törzstisztek tátott szájjal meredtek a parancsnokukra.– Ezt nem mondhatja komolyan, uram! – kockáztatta meg nagy

sokára Charley. – Harci gázt akar bevetni?– Nem mondanám, ha nem gondolnám véresen komolyan. Szóval,

hol a legközelebbi század?– Verviers-ben, uram.– Az túl messze van. Lelépnek a kraut gazemberek, mielőtt

ideérnének. Akkor lángszórókat vetünk be. Igen, ez lesz a méltó válasz – jelentette ki eltökélten. – De mindenekelőtt a csatornahálózat tervrajzára van szükségem. El kell zárnunk az útjukat észak–déli irányban, méghozzá valahol a Wilhelmstrasse magasságában, mivel nyilvánvalóan arrafelé térnek vissza a saját

átkozott vonalaikhoz. Ha sikeresen körülzártuk őket, akkor önkéntes lángszórósokat kérek, akik kifüstölik őket abból a patkánylyukból, ahogy a patkányokat szokás! – hangsúlyozta. – Értik…? Na, mit ácsorognak még itt, fiúk, mint tartalékfaszok a lakodalomban? Szedjék a lábukat, mert áll a bál…!

A főtér csatornarácsozatán át leadott sorozat teljesen váratlanul érte őket. Frank azonnal holtan esett össze, Trees pedig fájdalmában a levegőt markolászva terült el a vízben. Matz és von Dodenburg odarohant hozzá, hogy kihúzzák. A szerencsétlen elharapta a nyelvét. Borostás állán véres, rózsaszínű nyál csordult végig. A szemei pedig úgy fennakadtak, hogy alig látszott a pupillája.

Miközben a többiek fedezéket keresve szétszóródtak, és megpróbáltak felfelé célozni láthatatlan támadóikra, Matz odakiáltott az ezredesnek:

– Nem hagyhatjuk így meghalni ezt a marhát… nem hagyhatjuk a szarba fulladni…

Von Dodenburg elszántan bólintott. Tudta, hogy mindenekelőtt a sebesült görcsösen összeszorított állkapcsát kellene szétfeszíteni, hogy a nyelve kiszabaduljon. Kétségbeesve nézett körül valami eszközt keresve, amivel megtehetné.

– Matz, adja ide a dísztőrét! – kiáltotta. Közben újabb sorozat tört át a rácsozaton. A falakról gellert kapott, süvítő golyók pattogtak mindenfelé.

– Nem biztos, hogy jó ötlet, uram – vetette ellen Matz –, mert ha a penge kicsúszik, vagy elrántja a fejét, leharaphatja az átkozott nyelvét.

– Ne vitatkozzon, hanem adja már azt az átkozott tőrt! Tudja mit, az lesz a legjobb, ha maga szorítja a fogai közé a pengét, míg én szétfeszítem az állkapcsát.

Együttes erővel sikerült annyit lazítaniuk a parasztgyerek görcsös szorításán, hogy Matz a fogai közé csúsztathatta a pengét. Trees görcsös vonaglással csikorgatta fogsorát a fémen. A lélegzése viszont valamivel normálisabbnak tűnt, így von Dodenburg leizzadva, de

azzal a megnyugtató érzéssel dőlt hátra a sarkára, hogy sikerült megmenteniük a fiú életét. De rövidesen kiderült, hogy tévedett.

– Idenézzen, uram! – mondta Matz kihúzva a kezét a fiú teste alól. Vér borította.

Von Dodenburg egyszerre megérezte az undorító szagot, ami nem a csatornából jött. Lenézett a fiú altestére. Az egész nadrágját átnedvesítette a vére. Kihúzta a sebesült szájából pengét, és térdtől lefelé felhasította a nadrágját.

– Fordítsa meg! – parancsolta.Matz megfordította a sebesült testét. A fenekénél sárgásvörös,

véres masszát láttak.– Belső vérzés – nyelt egy nagyot Matz. – Hasba lőtték. De hátul

is vérzik.Az ezredes széthúzta a fiú lábait, és előbb puszta kézzel próbálta

elállítani a vérzést, de a sebesült életnedve átszivárgott az ujjai között. Akkor kétségbeesésében egy marék sarat szedett fel a víz alól és a fiú hátsójára csapta. De minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. A vér tovább folyt a sebből, átáztatva az iszaptömítést.

– Uram! – kiáltott át Schwarz a föld alatti kazamata túlsó végéből. – Közeledő harckocsi-dübörgést hallok. Nyilván erősítést kértek. Ideje lenne indulnunk.

Von Dodenburg még egyszer, utoljára lenézett a haldokló parasztgyerekre, aki soha többé nem fogja viszontlátni a felső-bajorországi szegény, poros otthonát. Soha többé nem tereli dús tavaszi legelőre a teheneket, és soha többé nem megy nyáron a mezőre szénát kaszálni. Az ezredes előhúzta a pisztolyát és a csövét a fiú jobb halántékához szorította. Trees egy pillanatra felnyitotta a szemét.

– Köszönöm, uram – rebegte alig hallhatóan. – Sajnálom, hogy feltartottam magukat. – Újra lehunyta a szemét, és von Dodenburg látta, amint halvány ajkai valami féligmeddig elfeledett katolikus ima szavait mormolják. Az ezredes meghúzta a ravaszt. A Walther eldörrent a kezében. A fiú gerince íjként megfeszült, aztán nyitott szájjal, holtan zuhant vissza a véres sárba.

– Mozogjanak! – kiáltott bele von Dodenburg a visszhangzó csendbe. – Tűnjünk innen a pokolba!

Schwarz zárta a menetet, elöl pedig a vén civil haladt a büdös karbidlámpájával. Újra belegázoltak a főcsatornába. Úgy tűnt, hogy a patkányok most már mindenütt ott nyüzsögtek. Az ezredes nem tudta volna megmondani, hogy a szokatlanul heves fenti aktivitás miatt volt-e, vagy a fokozódó sötétség az oka, de az biztos, hogy az undorító szürkésbarna förmedvények mindenütt ott rohangáltak. A vénember karbidlámpájának pislákoló fényére egy pillanatra szétrebbentek, de mihelyt visszatért a félhomály, már megint ott nyüzsögtek a lábuk alatt.

– Pfuj! – borzongott Matz a parancsnok mögé tolakodva. – Kiver a víz, mert ezeknek a hosszúfarkú, szőrös bestiáknak a rágcsálását érzem még a falábamon is.

– Csendesebben! – figyelmeztette őket von Dodenburg. – Csak suttogva beszéljenek. Maga pedig, öregúr – szólt rá a civilre –, takarja el azt a francos lidércfényt! Más sem hiányzik, mint hogy kiszúrjanak bennünket a főcsatornában.

A patkányok folyamatos neszezésétől és a nehéz lélegzésüktől eltekintve csendben folytatták útjukat. Bár egyre közeledtek a saját vonalaik biztonsága felé, von Dodenburg mégsem tudott szabadulni a nyomasztó érzéstől, hogy az amik odafent ugyancsak lépést tartanak velük, és csak a kellő alkalomra várnak, hogy csapdába zárják őket.

Így telt-múlt az idő. Aztán egy hulladékhalomhoz értek, amit az amik dobáltak le az egyik lejáraton keresztül. Óvatosan, lélegzetvisszafojtva préselték át magukat a régi székek, élelmiszeres ládák, deszkák és gerendák tömegén, amit nyilvánvalóan azért hajigált ide az ellenség, hogy a zörgést hallva azonnal tüzet nyisson. Sikerült észrevétlenül átvergődniük. De ekkor már újra derékig lábaltak a sűrű, bűzlő iszapfolyamban, ami jelentősen lassította a haladásukat.

Schwarz egyik sebesült embere elájult és elmerült a latyakban. Bajtársai kiemelték, de az arcuk eltorzult az undortól, amikor

előkerült. Schwarz ráparancsolt két katonájára, hogy vegyék le a derékszíjukat és kössék a karjukra. A szíjakhoz erősítve vonszolták magukkal az ürülékkel összemázolódott fiút.

Von Dodenburg csak azért fohászkodott, hogy mielőbb érjék el a céljukat, mert már az ő feje is erősen kóválygott a hagymázas, mérgező gázoktól.

– Messze vagyunk még, öreg? – kérdezte rekedten.A vénember felpillantott a csepegő, boltozatos mennyezetre:– Peterstrasse – mondta, majd kisvártatva hozzátette: – Lóhúgy

sarok!– Micsoda?– Lóhúgy. Lóhúgy sarok, így hívtuk régebben. Mivel egy istálló

volt odafent, és téli reggeleken úgy ömlött le ide literszám a forrón gőzölgő lóhúgy, mint…

– Ó, az ég szerelmére, öreg – vágott közbe az ezredes az undortól borzongva –, maga a szaron és húgyon kívül semmi másra nem tud gondolni?

– Ezek működtetik a világot, uram – válaszolta az öreg a legkevésbé sem sértődötten. – E nélkül semmi sem teremne. Szar és húgy nélkül ennivalónk sem lenne.

Matz rekedten öklendezett.– Azt hiszem, jó időre sikerült elvennie az étvágyam – krákogta az

iszapban gázolva a feje fölé emelt Schmeisserével. – Esküszöm, hogy még soha…

Hirtelen elharapta a mondat folytatását, mert belefojtotta a szót az előttük lévő csatornafedél felemelésének és az útkövezetre ejtésének éles csattanása.

– Megállni! – hallatszott az ezredes halk parancsa.Egy zseblámpa vékony, fehér lénysugara hasított az előttük lévő,

zöldes félhomályba. A németek mozdulatlanul tapadtak a csatorna csepegő falához, még lélegezni is alig mertek.

– Tuti, hogy alattunk vannak – szólalt meg felettük egy fojtott hang. – Az utolsó átkozott dolláromat is rá merném tenni, hogy odalent lapulnak… Készen vagy, Joe?

– Igen, uram.– Oké, Joe, mi is készen vagyunk, úgyhogy már csak rajtad áll és

kezdheted.Von Dodenburg felemelte a pisztolyát. Fémes hangot hallott,

mintha valami szerkezettel motoszkálna valaki. Gondterhelten ráncolta a homlokát. Mi az ördögben mesterkedhetnek az amik? Megpróbálnak behatolni és itt felvenni velük a harcot, még mielőtt visszaérnének az állásaikba? Vagy valami más…

– Ezredes! – Schwarz hangját hallotta. A tiszt arca holtsápadt volt a félelemtől.

– Mit akar?– Lángszóró… lángszórósok vannak felettünk!Most már a fiatal parancsnok is tisztán hallotta a pokoli fegyver

jellegzetes, halk sziszegését. Schwarznak igaza volt.– Fussanak tovább! Igyekezzenek! – üvöltötte.Pánikba esve rohantak előre.– Menekülnek! – kiáltotta egy hang odafentről. – Joe, pörkölj oda

nekik azzal az átkozott tűzköpővel!Éles süvítés. Majd egy robaj. Aztán kékeszöld lángnyelv lövellt a

csatornába, végigkanyargott a falak mentén és mohón megkereste őket. Az egyik SS-katona üvöltve belezuhant az iszapba. Kezeit vadul fellendítette, testét elborították a lángok.

– Lemerülni! – ordította, von Dodenburg. – Lebukni a szarba!Haboztak. A lángszóró újra felbődült. A szörnyű, sziszegő

lángcsóva szinte belemart a csatornába. Vibrált a levegő. Égő hús savanykás fojtogató bűze és forró vér rezes szaga mart az orrukba. A túlélők mélyen belevetették magukat az iszapba, és érezték, amint keményre szárad fölöttük. Végül a rémisztő tűzgomolyag eltűnt, ők pedig kiküzdhették magukat a posványból.

– Igyekezzenek már! – sürgette őket krákogva von Dodenburg, miközben megpróbálta úgy-ahogy megtisztogatni az ábrázatát. – Siessenek, ahogy csak bírnak!

A túlélők kikecmeregtek a sárból, és továbbgázoltak a megperzselődött, elszenesedett testek mocsarán, amelyek a végső,

kétségbeesett, hisztérikus mozdulatukban dermedtek meg. Sikoltozva menekültek onnan. Sokan még a fegyverüket is eldobták ijedtükben.

Az ezredes még időben észbe kapott és összeszedte magát.– Schwarz! Állítsa meg őket! – parancsolta.Az őrnagy sisakja eltűnt, arca koromfekete volt a füsttől.

Várakozásteljesen nézett az ezredesre.– Uram?– Csak együttesen intézhetjük el ezeket a szarháziakat –

magyarázta von Dodenburg. Visszafordulva felnézett a feketére égett csatornanyílásra. – Amint kiadom a tűzparancsot, mindannyian célozzanak arra a szemközti falra. De úgy lőjenek, hogy a gellert kapott golyók lehetőleg felfelé csapódjanak! Ez az egyetlen esélyünk, hogy elég hosszú ideig távol tartsuk őket, míg a többiek elérik a következő sarkot és befordulnak.

Schwarz előhúzta a Waltherét. A hátuk mögött ott lihegtek és morgolódtak a túlélők. A dagonya szortyogott, bugyborékolt a csizmájuk körül, mocsárként próbálva lehúzni őket a puha posványba.

– Tűz! – vezényelte von Dodenburg.Egyszerre húzták meg az elsütőbillentyűt. A pisztolylövések

ágyútűzként visszhangzottak. A hét milliméteres golyók közvetlenül a rácsozat mögött csapódtak a falnak. Porzott a kövezet.

Válaszul fentről egy riadt hang kiáltozása hallatszott:– Húzzunk el innen a francba, Joe! A krautok ellentámadásba

lendültek!Hallották, amint a nehéz csatornafedél visszazuhan a kövezetre.

Ennyi elég is volt az ezredesnek.– És most mindent bele! – kiáltotta visszadugva tokjába az üres

pisztolyát. – Tűnjünk el ebből a pokolból, Schwarz! – Tudta, hogy csak percek kérdése, míg az amik túlteszik magukat a meglepetésen és cselekszenek. Ezt a kis időt kellett kihasználniuk, hogy megfordulva átgázoljanak ezen az undorító mocsáron és a bajtársaik megkocsonyásodott, véres tetemein.

A jenkik végig folytatták az üldözést a menekülési útvonalukon. Időről időre félrerántották odafenn a rácsokat meg a csatornafedeleket, és elszánt, dühös hangon leordítottak, hogy adják meg magukat, mielőtt valami újabb rémséget zúdítanának rájuk. Foszforos gránátkötegeket, melyek fehéren égő fénnyel és fojtó füsttel töltötték meg a csatornát; könnygázt, ami ugyan ártalmatlan volt, de egy ideig alig kaptak tőle levegőt, miközben elfojthatatlanul zokogtak, akár a gyerekek; egy 12,5 kilós táskabombát, ami valóságos vulkánkitörés erejével hatott a csatornaalagút szűk térségében. De a kísérteties fantomok halálmenete mindezek ellenére mégis továbbhaladt, megperzselődött zubbonyukba bugyolált fejjel, vakon gázolva Gerhardt mögött a fekáliában.

A könnygáz elviselhetetlenül marta von Dodenburg szemét. Csak résnyire tudta kinyitni, hogy mégis lásson valamit. Úgy érezte, mintha sűrű homokba ágyazódtak volna a szemgolyói, és ettől állandóan pislognia kellene. Az is feltűnt neki, hogy jobbra-balra ingatja a fejét, mintha részeg lenne. Hiába próbált úrrá lenni ezeken a rendellenes mozgáskényszereken, néhány pillanat múlva újra erőt vettek rajta. Aztán egyszerre olyan érzéketlenné váltak a lábai, mintha lekvárból lennének. A körülötte lévő emberei sorra potyogtak bele az iszapba, és a legerősebb bajtársaik is alig bírták őket kiráncigálni.

Matz időről időre elszavalta a kegyetlen, iróniával átköltött emlékeztetőt: „Menni vagy elpatkolni!” A folyamatosan öntudatlansággal küzdő ezredes furcsa, delíriumos pillanataiban értette meg, milyen igaz ez a kifejezés. Minden erejét összeszedve, e mondatba kapaszkodva vonszolta tovább magát. A felszínre kell jutniuk.

Óvatosan megkerülték az utolsó ami barikádot, egy durva szögesdróttal befont akadályt, amire az ellenség üres konzervdobozokat aggatott, nyilván azért, hogy a zörgésükkel felhívják a figyelmet a menekülők jelenlétére. Miközben Schwarz és Matz lentről fedezte a csatornarácsot, a többiek elosontak a barikád mellett, és folytatták botorkáló, rémálomba illő menetelésüket.

A csatorna újra kezdett összeszűkülni, és egyre tisztult a levegő. Von Dodenburg vadul megrázta a fejét. Úgy érezte, eltűnt a sűrű homok a szemgolyói mögül. Egymás kezét fogva haladtak tovább a félhomályban az öreg ciszterna-pecér nyomában, mint az óvodásgyerekek. Aztán egyszerre éles fénysugár ragyogott le rájuk. Megtorpantak és a szívük úgy dübörgött, akár egy gőzkalapács.

– Ők azok! – hallották felülről egy német hang kiáltását. Az ezredes úgy érezte, hogy a lábai menten összerogynak a megkönnyebbüléstől.

Levegő után kapkodva, zihálva, zokogva kezdtek felkúszni a hevenyészett falétrán, amit lenyújtottak nekik. Mocskosan, bűzösen, a fáradtságtól végletekig kimerülve és az átélt idegfeszültségtől reszketve bukkantak fel a zseblámpa sugarában, megmentőik undorodó kiáltásai közepette.

– Pfuj! – mondta egy ismeretlen hang. – Adjatok helyet nekik! Utat a szarlapátolóknak!

Von Dodenburg minden kimerültsége dacára elvigyorodott. Azért csak megcsinálták.

ÖTÖDIK FEJEZET

Oly lassan virradt, mintha a hajnal vonakodna rávetni fényét a szétrombolt város kijózanító látványára. Az egykor csodálatos fák a tüzérségi tűz által megfosztott lombkoronájukkal mostanra úgy néztek ki, mint valami túlméretezett, ösztövér fogpiszkálók. A hatalmas téglakupacok és megcsavarodott vasgerendák kevéssel ezelőtt még pompás épületek részei voltak. Egy aknára futott, kiégett Opel teherautó úgy nézett ki, mint valami összeroskadt, haldokló élőlény. Az eldobált harci felszerelés elképzelhetetlen tömege hevert mindenfelé, amerikai és német, vegyesen. Gázálarcok, szakadt egyenruhák, üres kannák, sisakpántok, törött puskák. Egy indulásra váró amerikai katona belerúgott a háborús szeméthalom szélén egy cipőbe, aztán elborzadva látta, hogy még most is benne van a viselője lába.

Fél nyolckor, mintegy vezényszóra eldördültek a hatalmas ágyúk. A 155-ös önjáró lövegek közvetlen célzással lőtték ki negyvenkilós gránátjaikat. Az összekuszálódott német frontvonalat alkotó, romba dőlt házak minden gránát-becsapódáskor úgy remegtek, mint a viharos tengeren hánykódó hajók.

– Cigarettát eloltani! – parancsolta egy tiszt.A bokorugrók sebtében szippantottak még egy utolsót, aztán

elnyomták a csikkjüket.– Felfejlődni!Elindultak előre, de a parancsnokuk szerint, aki egy héttel

korábban még csak káplár volt, túl lassan mozogtak, mire vicsorogva rájuk ripakodott:

– Nem hallották az őrnagyot? Vegyék már ki az átkozott ólomnehezéket a hátsórészükből! Felfejlődni!

Felsorakoztak.

Pontosan nyolc órakor az ágyúzás abbamaradt. A tisztek a sípjukba fújtak. A bokorugró rohamosztag lassan, csúszkálva, botladozva, hol elesve, hol feltápászkodva lépdelt, előre a romok leírhatatlan káoszában. Néhány százméternyivel arrébb a Spandauk rázendítettek régi, keserves halálszerenádjukra. Seitz ezredes 26. Gyalogos Ezrede megindította végső támadását.

Seitz azonban ezúttal másképp támadott. Ezredét kisebb támadó osztagokra tagolta, és minden osztagot egy Sherman vagy tankelhárító támogatott. Miközben a támadókat támogató páncélozott járművek tüze a pincébe kényszeríti a náci védőket, a gyalogság megrohamozza az épületeket, és felülről lefelé nekiláthatnak a megtisztításuknak.

Seitznek leginkább a támadó osztagok közötti kapcsolattartás megoldása jelentett gondot. Az új mintázatú egyenruhák ugyanis jelentősen megkönnyítették a németek számára, hogy a romok közötti zűrzavaros harcok közepette beszivárogjanak a soraikba. Ezt elkerülendő, a törzskarával egész sor ellenőrzőpontot alakítottak ki az útkereszteződéseknél, jelentősebb csomópontoknál és fontosabb épületeknél. Egyetlen egység sem hatolhatott át ezeken az ellenőrzési pontokon, míg összeköttetésbe nem léptek a szomszédos egységekkel. Így vezényelték az összes fegyveres századot a különleges előretörési zónákba, hogy elkerüljék a kavarodást. Ott pedig a századparancsnokok személyesen jelölték ki a megtámadandó utcákat a szakaszaik számára, így az óvárost rövidesen felosztották egy sor összekapcsolódó négyzetre. Előbb ezeket kellett szisztematikusan megtisztítani, a következőkre csak ezután kerülhetett sor.

Ám Seitzet még mindig aggasztotta a város csatornarendszere, főként azután, hogy az utóvéd-egységeket ért meglepetésszerű rajtaütés felbolygatta az első totális előretörésüket. Elrendelte, hogy bármennyi időbe is kerül, az összes csatornát és pincét fel kell deríteni és le kell zárni. De hogyan?

Végül is az egyik törzstisztje jött rá a megoldásra, aki közvetlenül a határ túloldalán, St. Vith belga városkában felfedezett egy folyékony cementet előállító üzemet. Seitz ezredes és Collins tábornok parancsára a teljes termelést lefoglalták hadi célokra. Ezzel a cementtel az összes csatornanyílást feltöltötték, és a kötési időre fegyveres őrséget rendeltek a nyílások mellé, míg hatásos akadályt nem képezett a nácik ellen, akik esetleg újra ezen az úton, orvul próbálnának rátámadni rohamozó gyalogságukra.

Ami a frontvonalban lévő pincékben összezsúfolódott civileket illette, egyáltalán nem bántak velük kesztyűs kézzel. A bokorugrók első vonalának indulását figyelő Seitz egyik segédtisztjéhez odalépett egy habozó katona.

– Elnézést, uram, de mivel nem látom a parancsnokomat – kezdte a fiatalember –, öntől kérnék eligazítást. Ott, abban a házban néhány civilre bukkantunk, és tudni szeretném: mihez kezdjünk velük?

Az őrnagy átlépett egy elesett németen, akinek poros csizmája kilógott az utcára a kapualjból, ahol feküdt, és végigmérte a katonát.

– Ha tudnak nélkülözni egy embert, akinek az őrizetével hátraküldhetik őket a civil fogolytáborba, akkor oké. Ha nem, lőjék hátba őket! Az előző egységemnél is ez volt a bevett gyakorlat. Minek vállalnánk felesleges bajt és kockázatot a nyakunkba, fiam?

A 26. nem is vállalt felesleges kockázatot ezúttal sem, még akkor sem, ha tömeggyilkosságot is kellett elkövetniük ennek az átkozott városnak az elfoglalásáért.

Mostanra Donner valóságos szögesdróttömeggé alakította át a német parancsnokság maradványait. Körülbástyázta feldöntött villamoskocsikkal és homokzsákokkal összekötött teherautókkal, valóságos barikádhálózatot hozva létre. A romba dőlt épületeket is összekapcsolódó alagútrendszerrel kötötték össze, falaikba pedig lőréseket robbantottak a géppuskák és nehéztüzérség számára. A törmelékbe harcképtelen Tigriseket temettek, amelyeknek csak a nehéz ágyútornyai voltak láthatók. A főútvonalakon aknazárakat

telepítettek, a német állások előtti törmeléket pedig teleszórták halálos kis pillangóaknákkal.45

A város megmaradt légelhárító ágyúit tábori ágyúként állították szolgálatba, és minden jelentősebb utcát 88-as és 20 mm-es flakokkal fedeztek, melyeket a Hitlerjugend tizenhat éves önkéntesei kezeltek, a „fiak segédtöltők” pedig szürke egyenruhás lányok voltak. A vonalak mögött pedig éberen figyelt bandája és egy maréknyi láncos kutya élén „Pisztoly Paul”, a Gestapo-főnök, nehogy a legcsekélyebb lankadás álljon be a katonák „nemzeti szocialista buzgalmában”.

Ezen a délutánon az aacheni csata lényegében a cipőgyár területére, a műszaki egyetemre és egy irodai háztömbre korlátozódott. A 26. támadói súlyos hibát követtek el a cipőgyár ostrománál. A pincénél kezdték a támadást, majd onnan küzdöttek magukat felfelé. Csakhogy mire az amik megtisztították a földszintet, a németek újra bevették magukat a pincébe. És mire velük elbántak, a második emelet védői lerombolták a felfelé vezető lépcsőket. Aztán lyukakat vágtak a padlózatba, és gránátokat kezdtek hajigálni az odalent lévő, elbátortalanodott amikra.

Végül jobb híján két törzsőrmester – a szomszédos házakban rejtőző orvlövészek dühödt golyói közepette – kívülről megmászta az épületet, és biztonságban feljutott a lapos tetőre. Ezen aztán nyílást robbantottak, amibe petróleumot öntöttek, és ledobott fehérfoszforos kézigránátokkal belobbantották. A túlélő védők azonnal kiözönlöttek és a kezüket megadásra emelve „kamerad”-ot kiáltoztak, de nem sokáig, mert a jenkik nyomban lelőtték őket, mihelyt megjelentek a rommá zúzott bejáraton.

Délután Seitz ezredes sötéten jelentette Hübnernek:– Az eddigi eredményeink csupán padlásokban és csatornákban

mérhetők.Hübner azonban makacsul kitartott eredeti terve mellett, és mielőtt

lecsapta volna a telefonkagylót, tajtékozva förmedt az ezredesre:

45 Azért nevezték így ezt a kis méretű aknafajtát, mivel sok „szárny” állt ki az oldalából, megnehezítve a hatástalanítást.

– John, melegen ajánlom, hogy foglalja el nekem azokat az átkozott hegyeket! Nem szeretném, ha kudarcot vallana, különben jobban teszi, ha vissza sem jön ebből a rohadt támadásból!

Donnert ezzel szemben aggasztotta az amerikai támadás ereje és hatékonysága. Ezért este parancsba adta von Dodenburgnak és a Wotan rohamezred kétszázegynéhány túlélőjének, hogy a Wilhelm-strasse tengelyében indított totális ellentámadással állítsák meg az ellenséges rohamot, meggátolva, hogy még közelebb férkőzzenek a létfontosságú magaslatokhoz.

A német ágyútűz teljesen váratlanul érte az amerikaiakat vacsora közben. Mindössze negyedóra hosszat tartott, de a fiúk és lányok által kezelt több csövű flakok közvetlen közelről leadott tüze így is ronggyá tépte az amik amúgy is zaklatott idegeit. Sokan összeroppanva sírva fakadtak. Mások kiokádták az addig lenyelt ételt, aztán tiszti parancsra folytatták a vacsorázást. Néhányan a sarat ölelve a gránáttölcsérek aljába temették magukat. Maga az ezredparancsnok is a parancsnoki harcálláspontja óvóhelyére menekült, mit sem törődve a körülötte zajló lázas tevékenységgel, és halk zokogással a tenyerébe temette elgyötört, borotválatlan ábrázatát.

Az ágyúzást súlyos, várakozásteljes csend követte. A tisztek és altisztek hozzáláttak, hogy összegyűjtsék idegsokkos embereiket. Miután sebtében bekapott vacsorájukkal végeztek, leváltották a lövészárkok őrségét.

Egy Schmeisserből leadott hosszú sorozat hasított a levegőbe. Valaki felüvöltött. Az ami bokorugrók teste várakozásteljesen megfeszült, de a romok közül várt ellenséges gyalogsági roham elmaradt. Helyette a mobil flak lövegek jöttek közelebb újabb ötven méterrel, és saját biztonságukat teljesen figyelmen kívül hagyva heves tűz alá vették az amerikai állásokat a négycsövű, léghűtéses ágyúk lövedékeivel. Egy őrmester megpróbálta kiiktatni az egyik flakot egy kézi páncéltörő rakétával, de tíz méterre sem jutott, vagy tíz gránát robbanása végzett vele. Az amik nem bírták tovább. Pánikba estek, és a félelemtől eltorzult, falfehér arccal vonultak

vissza. Az élen rohamozó század katonái sietségükben még a fegyverüket és felszerelésüket is elhajigálták, úgy menekültek a gyilkos tűzből.

A mögöttük lévő utóvéd századparancsnoka idegösszeroppanást kapott, és a gépkarabélyával összevissza lövöldözve üvöltözött:

– Meneküljetek… vissza! Mentsétek^az irhátokat!A második század is kivette a részét a ragadós félelem sugallta

megfutamodásból. Bár a századparancsnokuk a Wilhelmstrassén igyekezett megállítani őket, ám a németek 20 mm-es lövedékeinek nagyobb hangsúlya volt, mint a tiszt buzdító szavainak. A rémült tömeg egyszerűen félrelökte és elrohant mellette. Még az sem érdekelte őket, amikor a negyvenötösét előrántva azzal fenyegetőzött, hogy lelövi őket.

– Teljességgel demoralizálódtak, uram – ismerte be letört szívvel a tiszt telefonjelentésében Seitz ezredesnek. – A gyalogságnál töltött tizenöt esztendőm alatt még sosem tapasztaltam ehhez hasonlót. Semmi értelme magunkat áltatni, uram. A katonáink nem visszavonultak, hanem szabályosan megfutamodtak.

A vonal másik végén Seitz az ájtatos csendben figyelő, sápadt törzstisztjeihez fordult:

– Charley! – vakkantotta. – Lépjen összeköttetésbe az átkozott hadosztálytartalékkal. Egy új századparancsnokra van szükségem. Leváltom ezt a fickót – teljesen összeomlott. – Ám a századparancsnok már nem tapasztalhatta meg a parancsnoki posztjáról való leváltás szégyenét. Von Dodenburg harckocsizókból és páncélgránátosokból verbuvált vegyes erői ugyanis a régi szép idők villámháborús lendületével csaptak le visszavonuló ezrede jobbszárnyára. A talpig feketébe öltözött ifjú fanatikusok vad csataüvöltéssel vetették rá magukat a menekülő amikra. A telefonba zokogó századparancsnokot az íróasztalánál lőtték le a törzskarával együtt. Csupán annyi időre álltak meg, míg a haldokló jenkiktől elszedték a Lucky Stikes cigijüket és finom Hershey csokoládéjukat. Aztán gyilkos fegyvertűz közepette felrohantak a pince lépcsőn, menet közben tömve szájukba a drága csokoládérudakat.

A kétségbeesett amerikai altisztek és tisztek csoportja sikertelenül próbálta megfékezni a meglepetésszerű német támadást. A Wotan veteránjaival az élen vadállati üvöltéssel rohamozva szabályosan félresöpörték őket. Kegyetlenül lőttek, szúrtak, vágtak, ütöttek és kíméletlenül felszámolták Seitz élvonalbeli ezredét, csak halottakat és haldoklókat hagyva maguk után. Úgy tűnt, senki és semmi sem állíthatja meg őket. Kétszáz méter, ötszáz méter, hétszáz.

– Krisztus a keresztfán! – fohászkodott a von Dodenburg oldalán sántikáló Matz, kipirult arccal levegő után kapkodva. Az öve teletűzdelve nyeles gránátokkal. – Ha így folytatjuk, egykettőre a Csatornáig kergetjük a barmokat!

Csakhogy Seitz sokkal gyorsabban reagált az elsöprő rohamra, mint ahogy Donner várta. Önjáró 155-öseit gyalogsági védelem nélkül egyetlen álló vonalba rendezte, kockára téve a nagy lövegeket. Ugyanakkor a Kilencedik Taktikai Légihadtesthez fordult segítségért.

– Istenem, tábornok! – könyörgött a légierő parancsnokának. – Azonnali szükségünk van a gépeire. De máris, rögtön, most, haladéktalanul!

– De hát mi van a saját gyalogságával? Nem akarok újabb szerencsétlen balesetet, ezredes. Ugye emlékszik arra a kínos esetre Hobbs 13-asával? – A tábornok a torkát köszörülte: – Nem kockáztathatunk még egy ilyen baklövést!

– Az emberi élet értéke teljesen hidegen hagyja magát?! – üvöltötte Seitz a telefonba. – Értse meg, mindenáron meg kell állítanom ezeket az átkozott nácikat! Tehát, mi lesz a Légierővel?

Megkapta. A heves előretörés belefutott a 155-ösök kétszáz méterről leadott rettenetes tüzébe. A fanatikus fiatalemberek kis csapatai itt is, ott is megpróbáltak páncélökleikkel rátámadni az önjáró lövegekre. De amint az amerikai Lightningok háztető magasságban dübörögve megérkeztek, és fehéren izzó nyomjelzőseikkel megszórták a területet, a támadók a földre vetették és elkeseredetten a törmelékbe temették magukat a gyilkos tűz elől.

Von Dodenburg hirtelen ellentámadása így is felmérhetetlen sikert jelentett. Eltörölt egy teljes amerikai ezredet, s ami a legfontosabb, egy újabb értékes napra megállította az ellenséges előretörést. Az amerikai légifölénynek köszönhetően azonban súlyos árat kellett fizetniük a sikerért. Az ezredes emberei közül alig száz elkeseredett fiatalember sántikált vissza a Hotel Quellenhof szeméttel borított udvarára. Vagyis ötven százalékos veszteséget kellett elkönyvelnie. A Wotan Rohamezred támadóereje ezzel megszűnt.

A megújuló amerikai támadás hírére a város védőinek harci morálja erősen lazulni kezdett. Még ugyanezen az éjszakán a Luftwaffe megkísérelt ejtőernyős-utánpótlást szállítani a csapdába esett német erők részére. De a „Jus nagynénik” egyetlen szállítmányát sem sikerült célba juttatni. A város körül egy teljes amerikai légelhárító dandár foglalt állást, és 95 milliméteres ágyúikkal olyan súlyos tűz alatt tartották a német gépeket, hogy a maréknyi nehézkes, hárommotoros Junkers, amely túlélte a légelhárítótüzet, megfordult és elmenekült arra, amerről jött.

Másnap reggel a kölni repülőtér katonái újra próbálkoztak. Közvetlenül pirkadat előtt nagy, fekete DO 242-es vitorlázó repülőgépek suhantak át csendesen az amerikai vonalak felett, és nagy csattanással értek földet a Wilhelmstrasse felső részén. Csúszótalpukra szögesdrótot kötöztek, hogy lerövidítsék a landolásukat, szárnyfékjeik pedig egyenesen lefelé néztek. Hangos reccsenéssel, sűrű porfelhőt kavarva landoltak, egyik-másik gép szárnyait is leszakították a lámpaoszlopok. Csakhogy amint a fiatal pilóták, a Tanulók Első Ejtőernyős Hadseregének elitjei diadalmasan kiszökkentek a pilótaülésből, kitárva a vitorlázógépek vászonajtóit, máris heves gépfegyvertűzben találták magukat, mivel a Nagy Vörös Egyes egyik felderítő egységének kellős közepén értek földet. Alig néhány perccel később az izgatott amerikai katonák a pilóták porban fekvő, kicsavarodott hulláihoz rohantak, hogy kifoszthassák az élettelen madarakat.

Újabb nyomorúságos nap múlt el, miközben Donner területe fokozatosan egyre jobban zsugorodott. A vonalak mögött az utóvéd hajlott vállú veteránjai settenkedtek, koszosan, tetvesen, beesett szemükkel és mereven bámulva borostás ábrázatukkal. Az arcvonal romhalmazokon kuporgó védői csak folytonosan pislogva tudták nyitva tartani kimerült, véres szemüket. Csak akkor tüzeltek, ha rájuk lőttek, mivel ahhoz már túl kimerültek voltak, hogy olyankor is lőjenek az ellenségre, ha könnyelműen megmutatta magát.

Az amerikaiak folyamatosan körbejárőrözték a terület határát, és útjukat fogyasztva egyre közelebb jutottak a három létfontosságú magaslat egyikéhez. Az első hegy még aznap délután megadta magát – Donner sürgős, a százfőnyi védőosztag utolsó töltényéig és utolsó emberéig való kitartásra buzdító parancsa dacára. A harci morál megszilárdítása érdekében felküldött Pisztoly Paul egyik híres stukkerének csövét gondosan behelyezte aranyfogakkal teli szájába, és a fém olajos íze miatt enyhén öklendezve meghúzta a ravaszt. A koponyája hátsó része lerobbant, és mire egy amerikai felderítő osztag néhány új fogoly segítségével rátalált, ott vérzett el a surranóik előtt a földön anélkül, hogy akár csak egyetlen kérdésükre is választ adhatott volna.

Pisztoly Paul öngyilkossága a többi gestapóst úgy megrendítette, hogy az aacheni püspök elé járultak, hogy megmentse meg őket, mondván, hogy ők nem harcoló katonák, hanem civil rendőrök. Ezen az alapon valamiféle menlevélért könyörögtek tőle, amit a város eleste után átadhatnának az amerikaiaknak.

A mostanáig gyűlölt püspök megvetően meredt a gyáva ábrázatokra.

– De hiszen a maguk sokat hangoztatott jelzője szerint én csupán egyszerű pap vagyok – mondta az amerikai 155-ösök folyton megújuló zárótüzének szünetében. – Mi hasznát vehetnék az én menlevelemnek?

A remegő arcú, elnehezedett testű gestapósok, akik az utóbbi tizenegy év során korbáccsal és hüvelykszorítóval uralkodtak, valósággal leborultak a püspök lába elé az ebédlője piszkos

padlójára. De a főpap határozottan kitartott álláspontja mellett, így aztán a pribékeknek eredménytelenül, megsemmisülten kellett elkullogniuk bokáig érő bőrkabátjukban. Donnert a saját információs szolgálata egy órán belül tájékoztatta a történtekről. Az öt gestapóst statáriálisan elítélték és fellógatták, mintegy a gestapós kollégáik és a tábori csendőrök helytállására való figyelmeztetésképpen.

De a rothadás ennek ellenére megállíthatatlanul folytatódott. Miután a 155-ösök egész nap lőtték őket, a 19-esek egyik egysége a tisztjeik közreműködésével éjjel kiosont a Lousbergstrasse végén lévő bunkerből, és megadta magát az amerikaiaknak. Amikor a Lousbergstrassen lakó civilek feljöttek pincéikből, a hirtelen fénytől hunyorogva úgy éljenezték a rohamozó jenkiket, mintha nem is hódítók lennének, hanem felszabadítók.

Egyre többen és többen támolyogtak ki a füstölgő utcára, miközben az amerikaiak fegyverüket markolva, óvatosan kúszva haladtak előre az utca két oldalán. Az utca rongyos, mocskos lakói, akik hosszú napok óta most szívhattak először friss levegőt, azt kiáltozták:

– Miért nem jöttetek már korábban? Miért vártatok ilyen sokáig, hogy megszabadítsatok minket Sátán Donnertől? Tőle, aki megölte a gyermekeinket, lerombolta otthonainkat és halálra éheztetett bennünket!

– Ejnye – dünnyögte egy főtörzsőrmester, félrelökve egy őrült nőt, aki egyenesen a képébe sikoltozott –, eredj és hugyozz a kabátujjadba, lady!

Szakaszparancsnoka, egy fémkeretes szemüveget viselő, iskolai tanító kinézetű, fiatal, kimerült katona rosszalló pillantást vetett a tiszthelyettesre, és töredezett németséggel odaszólt a civileknek:

– Örülünk, hogy itt lehetünk… és megszabadíthatjuk magukat a náciktól…

Éppen lehajolt, amikor a fejétől párméternyire egy orvlövész lövedéke csapódott a téglafalba.

– Elkapni azt a kraut gazembert! – üvöltötte.

HATODIK FEJEZET

Von Dodenburg vörös hajú szeretője úgy döntött, hogy inkább kinyitja a pinceajtót, mivel tudta, hogy ha nem teszi, akkor a puskatussal dörömbölés helyett valami sokkal durvább következne. Két amerikai baka állt előtte: egyikük magas, sovány, borostás képű, az egyenruhája csupa sár, kezében karabélyt markolt; míg a társa alacsony termetű, hájas, olaszos kinézetű fickó. A zubbonyzsebéből előhúzott egy zabrált kormos palackot és meghúzta, az erős ital végigfolyt sötét állán.

A két katona egy hosszú pillanatig szótlanul méregette. Még ez a porlepte, formátlan ruha sem volt képes teljesen elrejteni az éhezés hosszú hónapjai után is büszke feszességgel álló, csodálatos mellét.

A hájas baka a fogai között halk füttyentéssel nyugtázta a ritka látványt:

– Jéézusom, Al! Kocsányon lógnak a szemeid a didkói láttán. Hűha, szerintem tuti, hogy kitömöttek a mellei. – Szőrös mancsával a zsebébe nyúlva előhúzott egy szelet csokoládét.

– Ha lefekszel velem – kezdte csapnivaló németséggel, sokatmondóan a lányra kacsintva, miközben sötét szeme vitustáncot járt halálsápadt arca és a melle között –, kaphatsz egy csokit. Sőt, talán kettőt is. – Azzal a szeletet, ami szerinte a csábítás netovábbja lehetett, a lány orra alá tartotta.

– És velem mi lesz? – kérdezte a társa, le sem véve kemény kék szemét a vörös hajú lányról.

– Én sokkal pofásabb vagyok nálad, de ha jó leszel, talán kaphatsz néhány másodpercet – felelte az olaszos kinézetű baka a hirtelen vágytól rekedtté vált hangon. – Come on, baby, komponáljunk egy közös szimfóniát! Tudod, már régóta nélkülözzük az ilyen friss husikát. A háború már csak ilyen – közelebb nyomult a lányhoz,

továbbra is az orra alá tartva a csokoládét. A lány rémülten hátrált. A két baka szorosan a nyomában. Al a sarkával berúgta az ajtót.

– Mit akarnak? – kérdezte remegő hangon a lány.– Na, mit gondolsz, baby? – kérdezte gúnyosan az alacsonyabb

baka. – Meg akarlak kefélni, te náci kurva! – azzal kinyújtotta a mancsát, hogy megragadja a lány mellét. Ám az elkerülte a mozdulatát és még közelebb hátrált a heverőhöz.

– Hé, fejezd már be a hülyéskedést, Benny! – csattant fel a magasabb baka, le nem véve hideg tekintetét a lány arcáról. – Csináld már! Mi a fenére vársz?

– Aszondom neked, Al, hogy rendesen felizgatott a testével – felelte a társa, újra alaposan meghúzva a tüzes snapszot. – Oké, baby – lihegte aztán. – Hallod, mit mond a haverom? Az időnk sajnos véges.

Azzal Benny nekiugrott a lánynak, aki érezve, hogy megragadják a ruháját, ismét hátraugrott. A gyenge ruhaanyag reccsenve elszakadt. Benny ott állt, kezében a lány ruhájának elejével, aki felemelte karjait, hogy elfedje hirtelen csupasszá vált mellét. Al kemény tekintete kéjesen suhant végig a testén.

– Kotródj a francba az utamból, Benny! – és lapátkezének egyetlen lendületével félresöpörte a másik bakát. Szabad kezével megragadta a lány ruháját és teljes erővel megrántotta.

– Forró szar! – lihegte Benny. – Még alsónemű sincs rajta! Al újra kinyújtotta nagy kezét. A lány feljajdult fájdalmában és hátrazuhant az ágyra, lábai a levegőben.

– Legalább a karjait fogd le, te kis hülye digó! – parancsolt rá a másikra, hangosan lihegve. Merev arca egyszerre lángra gyúlt. Benny az üvegét eldobva megragadta a kapálózó vörös hajú lány karjait.

– Ne! – sikoltotta. – Kérem… ne!A katonák nem törődtek a könyörgésével. Miközben Benny

lefogta, Al vadul a derékszíjához kapott és letolta sáros nadrágját. Gyorsan lerántotta khakiszínű alsógatyáját.

– Oké, baby – lihegte –, most megkapod, amire vágyakozol. Most megtudod, milyen egy méretes darab, te kraut kurva…

A lány lassú, fájdalmas mozdulattal nyúlt apja borotvájáért. Közben megpillantotta duzzadt, sebes arcát a kis légypettyes tükörben. Aztán a fejét elfordítva visszahanyatlott a szennyes ágyra. Sokáig feküdt mozdulatlanul, arra gondolva, amit a két amerikai baka művelt vele. Végül kinyitotta az ódivatú „gégemetsző” borotvakést és szeretettel bámulta. Odakinn újra megkezdődött az ágyúzás. Ő azonban csakis ennek a kis pengének szentelte figyelmét, amely meg-megcsillant a libegő gyertyafényben. Majd kisvártatva kipróbálta a borotva élét megnedvesített hüvelykujja hegyén, úgy, ahogy gyerekkorában az apjától látta. Rendben volt, tökéletesen éles.

A pince hevesen rázkódott az ágyútűz hatására. Végső elhatározásra jutva kifújta tüdejéből a levegőt, és a bal csuklóján végighúzta a csillogó pengét. Szinte nem is érzett fájdalmat, és egy pillanatig semmi sem történt. Kiábrándultan meredt le a csuklója kék ereire. Aztán a vágás halványpirossá vált. Megnyalta kiszáradt ajkait. A vonal mentén lassan, de biztosan kezdett előbugyogni a vér. Sűrű, ragyogó, piros vér. A lány megbabonázva figyelte. Hirtelen megtelt vérrel a marka. Letörölgette a piszkos takarón, aztán gyorsan felhasította a másik csuklóját is. Ezúttal felnyögött a fájdalomtól. Vére kifreccsent, ragyogó vörösre festve sérült térdét.

Már-már kéjes elégedettség sóhajával dőlt hátra az ágyon és hunyta le szemét. Ahogy a testéből kifolyt vér ellepte a matracokat, és kezdett lecsöpögni az ágy alatt lévő Hershey-szeletre, szinte boldognak érezte magát. Végre vége lesz ennek az egésznek.

Matz kórház felé vezető útját a lába alatt ropogó törött üvegcserepek szegélyezték. Amikor benyitott Schulze alkalmi kórtermébe, egyúttal felemelte a falábát és hatalmas szellemessel köszöntötte barátját.

– Hello, kivénhedt csatamén – bömbölte, figyelmen kívül hagyva a másik két pácienst, akit bezsúfoltak az egykori takarítószer-tárolóba. – Remélem, örülsz az öreg bajtársad látogatásának!

Schulze sápadt arccal és a feje fölé függesztett, sebesült kezével a fuldoklás görcsös mozdulatait imitálta.

– Karácsonyfa a szemétdombon, mi az ördögöt művelsz?! El akarsz gázosítani, te perverz banánszopó?!

Matz rá sem hederített a duzzogására, csak ledobta magát az ágyra.

– Hol vannak a kurvák? – kérdezte a sisakját hátratolva. – Igazán rám férne egy laza átmatracpolkázott éjszaka. Mert amíg te itt lébecolsz a párnák között, mint a többi nagyseggű kandisznó, és a takaród alatt az ötujjú özveggyel szeretkezel, addig mi, vérbeli harcosok a fronton küzdünk értetek. – Miközben egy pillanatra levegőt véve elhallgatott, a levegőtlen szoba másik két ágyát elfoglaló csendes alakok felé intett a fejével: – Ezek meg kicsodák?

Schulze vállat vont.– Tudom is én. Tüdő-gyomor párosnak hívom őket, mert a jobb

oldali tüdőlövést kapott, a bal oldalit meg hasba lőtték. A csontkovácsok szerint huszonnégy órán belül mindketten elpatkolnak.

– Kemény fickók – jegyezte meg Matz szipogva, és a csendes, bepólyált alakokról újra a barátjának szentelte figyelmét. – És veled mi a helyzet? Leszerelnek, vagy te is alulról fogod szagolni az ibolyát?

– Nincs ilyen szerencsém – mormogta Schulze. – A mészáros Diedenhof szerint már néhány héten belül könnyű szolgálatra alkalmasnak nyilvánítanak. Ügyesebben is elvégezhetted volna a műtétet a szaros jatagánoddal. Szívesen lettem volna félkarú portás a Herbertstrassén.46

– Naná – dörmögte Matz vontatottan. – Aztán többet lennél a kupiban matracpolkázva, mint odalenn szolgálatban.

46 Hamburg hírhedt vöröslámpás körzete, Schulze ottani kalandjait lásd részletesebben a „Cassino ágyúi” című kötetben.

Tüdő feljajdult.– Pofa súlyba, idióta gazember! – förmedt rá Schulze minden

együttérzés nélkül. – Hé, Matzi, hol a pia? Csak nem akarod azt mondani, hogy pia nélkül jöttél hozzám látogatóba?

– A nővér azt mondta, hogy egy kortyot sem szabad innod.Schulze felemelte vastag középső ujját.– A nővér nyugodtan bekaphatja. Üljön csak a hájas seggén. Na,

hol az a pia?Matz benyúlt az ötévnyi háború megannyi csatájától szennyes és

kitüntetéseitől súlyos fekete zubbonyába, és előhúzott egy víztiszta folyadékot tartalmazó kis gyógyszeres üveget.

– Krumpliszesz – magyarázta. – Az egyik quellenhofi segglyuk konyhamalactól szereztem, egy teljes „vénemberkonzervért” cserébe. Gargalizálni azért jól lehet vele. Állítólag olyan erős, hogy lerobbantja a tarkódat.

– Ide vele! – kiáltotta mohón Schulze, kinyújtva nagy markát. – Már hosszú hónapok óta nem nedvesítettem meg a tonzúrámat. – Fogával húzta ki a dugót, átköpte Gyomor ágyára, aztán jókorát kortyolt a házi főzésű szeszből. – Krisztus a keresztfán! – lihegte aztán levegő után kapkodva. – Ez a lötty még egy ólomkoporsó borítását is lemarná! De azért nagyon kellemes.

Újra hatalmasat húzott a kis üvegből, mielőtt Matz elvette volna tőle, és közben így kiáltozott:

– Csak óvatosan, Schulze! Nehogy benyakald az egészet, mert az egész szaros Wotanban nem találsz több snapszot!

Schulze a szabad kézfejével megtörölte nagy száját és keményen Matzra meredt.

– Rosszul áll a szénánk, mi? – kérdezte.Matz bólintott.– A bili tartalmából egyértelműen kiderül, hogy szifiliszes a szív –

felelte sötéten az öreg katonák reménytelen helyzetekre vonatkozó kifejezését használva. – Oltári szar, ha engem kérdezel. A vonalaink biztosan nem bírnak ki újabb negyvennyolc órát.

– Mi van a Wotannal? …és az Öreggel?

– Úgy százötven harcra fogható emberre fogyatkoztunk, akik még képesek vagyunk fegyvert ragadni, de ezek többsége is szánalmas állapotban van. A parancsnok még megvan, de az embereihez hasonlóan ő is az ereje végére ért.

Matz kimerülten fújta ki a levegőt, és Schulze a viccelődése ellenére jól látta a féllábú altiszten, mennyire fáradt.

– Hál' istennek a vén Sátán Donner egyelőre kivont minket az élvonalból mint utolsó vésztartalékot. Különben már tegnap kinyírtak volna bennünket – visszaadta Schulzénak az üveget. – Igazad van, cimbora, jobban teszed, ha az egészet lenyeled, mert nagyon valószínű, hogy belátható időn belül egyikünk sem láthat több italt.

– Végre egy kis örömteli napsugár ebben a sötétségben – mormogta Schulze, és elkapta a barátjától az üveget. Egyetlen nyeléssel kiürítette és Tüdő türelmes ölébe hajította.

– Na, jó – mondta aztán –, vedd elő az átkozott jatagánodat!– Mit akarsz? – kérdezte Matz hitetlenkedve.– Hallottad, nem? Vagy a fingatós babtól romlik a hallásod? Kapd

elő a dísztőröd és szabadíts ki!– Miért szabadítsalak ki?– Mi van veled, Matzi? Sokat őrlődtél a fogaskerekek között, vagy

ilyesmi? Szabadíts már ki a szaros bökőddel, mielőtt bejönnek a nővérek! Visszamegyek a Wotanhoz…

– Jól figyeljenek! – kiáltotta Schwarz fáradtságtól recsegős hangon. – Ez egy páncélököl. Vegyék mindannyian a jobb kezükbe, és helyezzék a jobb vállukra!

A Hitlerjugend ifjoncai engedelmesen felvették a páncéltörő vetőcsöveket. Gyermekes arcukon kemény elszántság tükröződött.

– Úristen a lángoló égbolton! – zihálta Schulze, miközben átvágtak a Quellenhof csatanyomokkal borított udvarán. – Ezek még csak szaros kiskölykök, akiknek a fenekén ott a tojáshéj, és ki sem száradt a pelenkájuk!

– Már csak ők maradtak bevetésre készen – magyarázta Matz lépést tartva a barátjával, a Schwarz körül csoportosuló maréknyi

fiúra mutatva, akik érdeklődve figyelték az egylövetű harckocsi-elhárító fegyver működését. – Egy egész század jugendes tartja a frontot az arcvonalunkon. Csak a tegnapi nap folyamán ötvenfős veszteséget szenvedtek.

Schulze a fejét csóválta, de egy szót sem szólt. Egymás mellett siettek fel az emeletre, elhaladva egy tisztviselőkből álló csoport mellett, akik egy 20-mm-es flakot kezeltek a második szinten.

– Vigyázzanak, nehogy a saját bőrüket lyukasszák ki! – szólt oda Schulze megvetően az irodistáknak, akik rövidesen szembesülhettek a tényleges harc borzalmaival.

– Nem venném a lelkemre, ha valamelyik irodakukac megsérülne.A halálra rémült tisztviselők egy szóval sem reagáltak. Szürke

egyenruhás zakójuk a hónaljuknál megfeketedett az izzadságtól.– Antiszociális seggdugaszok – dünnyögte Schulze, ajkába

harapva a vállába nyilalló hirtelen fájdalomtól.– Ne bántsd őket, Schulzi – legyintett Matz. – Láthatod, hogy

máris összerondították a gatyájukat, pedig még nem is szagoltak puskaport.

Végigbaktattak a második emeleten. Mindenütt Donner törzstisztjei és adjutánsai nyüzsögtek, felkészítve a főhadiszállást a küszöbön álló ostromra. A még épségben maradt ablakok üvegét kiverték, homokzsákokat cipeltek mindenfelé, géppuskafészkeket alakítottak ki, homokkal töltött tűzoltó vödröket helyeztek el a stratégiai pontokon, kézi pumpával spriccelt vízzel locsolgatták a mennyezetet, hogy csökkentsék a tűzveszélyt meg a fojtogató port, ami a tüzérségi bombázás nyomán keletkezik, ha lőni kezdenek az újonnan elfoglalt hegyekről.

Schulze egy vörösképű fizetőtisztre mutatott, aki ingujjban rakosgatta a 20 mm-es lőszeresládákat.

– Amikor ilyen hátországi csődöröket látok robotolni, mindig úgy érzem, mintha hájjal kenegetnének. Főleg ezeket a nagyseggű számvivőtiszteket szúrom, mert jó pár havi zsoldommal adósaim a gazemberek.

– Emiatt ne fájjon a fejed, Schulzi! – dünnyögte Matz. – Mert ahová mi megyünk, ha egyszer kipukkasztják a felszálló ballonunkat, ott nem lesz szükség dohányra –, legfeljebb fahasábokra, nehogy kialudjon a tűz…

Schulze keserűen felnevetett és együtt sántikáltak tovább.

– Amint látják, még élek és virulok – sóhajtotta von Dodenburg ezredes, amikor a két jó barát belépett a fegyverekkel telezsúfolt helyiségbe, és úgy vágták vigyázzba magukat, mintha még most is Sennelagerben lennének, nem a csatatér kellős közepén.

– Schulze törzsőrmester! – fáradt arca mosolyra húzódott.– Pihenj mindkettőjüknek – vezényelte kezet nyújtva. – Jó

magukat látni, öreg vízipatkányok! – Mindkét tiszthelyettessel kezet rázott. – Hogy van a karja?

Schulze megvonta a vállát, de a belehasító fájdalomtól rögtön meg is bánta.

– A szárnyam, uram? Oda se neki. Egyébként semmi gond. Bár kétlem, hogy a jövőben még újra mázsás liszteszsákokkal labdáznék a dokkban, mint annak idején.

– Szerintem eddig sem tett ilyesmit. Arra viszont joggal számíthat, hogy ha eljön az ideje, szép járadékot kapjon a hálás szülőföldjétől. Ez megilleti.

– Én inkább egy egyirányú hajó- vagy repülőjegyet szeretnék Dél-Amerikába, uram. És ha lehet, minél előbb!

Von Dodenburg nehézkesen leült és a másik kettőnek is intett, hogy leülhetnek egy Schmeisser-lőszeresládára.

– Értem, mire gondol, Schulze. Azt hiszem, pillanatnyilag mindnyájan ilyen jegyre áhítozunk.

– Milyen a helyzet, uram? – tudakolta Schulze parancsnok sápadt, kimerült arcát tanulmányozva.

– Egy szóban összefoglalva: szar, Schulze.– És a szolgálat?– Erre a kérdésre csak a jó Isten tudja a választ. És természetesen

mindenek felett a legfőbb Isten – Donner SS-rendőrtábornok…

Október 20-a délutánján Sátán Donner határozott választ adott a fenti kérdésre. Egy levegő után kapkodó futárnak sikerült épségben megtennie a Quellenhofot a frontvonaltól elválasztó szörnyűséges, gránátrobbanásoktól visszhangzó háromszáz méternyi távolságot, és bekúszni von Dodenburg parancsnoki harcálláspontjára, egy kiégett üzlet pincéjébe, és zihálva jelentette:

– Uram, Donner tábornok azonnal várja a főhadiszállásán. – Hirtelen leroskadt a legközelebbi lőszeres ládára és felnyögve hozzátette: – De vigyázzon a bőrére, ha kimegy, uram, mert odafenn elszabadult a pokol!

Von Dodenburgnak Matztól és az erőlködéstől elvörösödött arccal lihegő Schulzétól követve sikerült biztonságban átmennie a Quellenhofba vezető főúton, és kijutnia a három magaslatról közvetlen irányzékkal tüzelő ágyúk hatásköréből. Közben saját szemével is meggyőződhetett a fiatal futár szavainak igazságáról. Egy csomó üvöltözve hadonászó koszos civilből és nyilvánvalóan a frontról idáig jött katonaszökevény dezertőrből összeverődött csőcselék járta az utcákat. Az ezredes durván átverekedte magát közöttük, a tömeg pedig bár vonakodva, de utat nyitott neki. Befordultak az első sarkon. Egy újabb embercsorda egy hájas, meztelen férfit vonszolt egy talicskán. Kezét hátrakötözték, nyakába egy jókora táblát akasztottak, amelyen ügyetlen betűkkel írva két szó állt: „NÁCI DISZNÓ”. Egyik pincelejáróból egy piszkos, virágos kötényes, hájas mellű nő került, és a kezében lévő éjjeliedény tartalmát a volt hivatalnok képébe löttyentette.

– Te hájas, barna47 gazember! – kiáltotta az asszonyság. – Most végre megkapod a magadét!

Matz elszántan felemelte géppisztolyát, de von Dodenburg a fejét rázva lenyomta a csövét. Valamivel távolabb két rongyos férfi, akiknek a kabátja hátára az „EAST” szó volt ráfestve, jelezve, hogy a németek által a közelmúltban megszállt területek valamelyikéről

47 A barna a nácikra értendő, mivel a nemzeti szocialisták kezdetben barna ruhákat viseltek

származó kényszermunkások, szorgalmasan ástak lefelé az egyik romba dőlt ház pincéjébe, nyilvánvalóan valami érték után keresgélve. Matz ezúttal is kérdőn nézett a parancsnokára, de von Dodenburg most is csak a fejét csóválta, és csak ennyit mondott:

– Már túl késő.És az utóvédet alkotó Schulze pontosan tudta, mire gondol az

ezredes. Aachen védelme a szó szoros értelmében összeomlott. Immár mindenki magára volt utalva. Miután a hatalmas új bombatölcséreket kerülgetve befordultak a Quellenhof bejárata elé, látták, hogy a tömeg már horogkeresztes zászlókat kezdett égetni a szálloda előtt.

Donner az egyik üvegtelen ablaknál állt, és pontosan ugyanolyan testhelyzetben bámult rajta kifelé, mint a von Dodenburggal történt első találkozásuk alkalmával. De az ezredesnek úgy tűnt, mintha az valamilyen más korszakban történt volna. A tábornok szétroncsolt arcán cinikus vigyorral lassan feléje fordult.

– Azt hiszem, erre a helyzetre szokás azt mondani, hogy a patkányok eliszkolnak a süllyedő hajóról, nemde, von Dodenburg? – kérdezte kimerülten leroskadva a székébe és intve a fiatal tisztnek, hogy ő is leülhet.

– Rájuk érti…?– Természetesen a kint tomboló csőcselékre. – Donner kivette az

üvegszemét és megtisztogatta. – Korábban is láttam már ehhez hasonlót, 1918-ban, akkor is a civilek döfték hátba a hadseregünket. Egyszeriben valamennyien demokratákká váltak, akik sosem akartak háborút, csak rákényszerítették őket, hogy harcoljanak – szórakozottan visszacsúsztatta a szemét. – Canaille!

Hirtelen csend lett, amit csak az amerikai ágyúk folytonos mennydörgése és a ló vontatta mentőautók zörgése zavart, amelyek folyamatosan hozták az újabb sebesülteket a szálló pincéjében véráztatta gumikötényben és csizmában operáló tizenegy sebész kése alá.

Donnernek befellegzett, ezt von Dodenburg első pillantásra megállapíthatta. Egyetlen szeme oly mélyen besüllyedt a koponyájába, hogy kifejezetten hasonlított a gallérján díszelgő ezüst halálfejes jelvényre. Szétroncsolt ábrázata jobb oldalán megállíthatatlanul rángatózott az egyik ideg. Ólomlábon araszoltak a percek. Aztán Donner felkapott a poros íróasztaláról egy papírlapot és hirtelen mozdulattal az ezredes felé nyújtotta.

– Egy blitz48 – közölte fakó hangon. – Félórája érkezett a Führer főhadiszállásáról.

– Elolvashatom, uram? – tudakolta von Dodenburg, mivel a blitz távirati küldemények rendszerint tábornoki rangú tiszteknek szóltak.

Donner fáradtan bólintott.– Igen, mivel a Wotanra vonatkozik.Von Dodenburg átvette és olvasni kezdte:

„Haladéktalanul és sürgősen végrehajtandó!Csak főtisztek részére!Degenhardt Donner SS rendőrtábornok részére.Parancs a Wotan SS Rohamezrednek az aacheni frontról történő azonnali visszavonására.Von Dodenburg ezredes parancsnoknak:Alakulatával azonnal csatlakozzon a Führer tartalék állományát képező Első Adolf Hitler Testőr Hadosztályhoz.Aláírás: Jodl (Vezénylő Tábornok).”

Von Dodenburgban egyszerre feltámadt a remény, hogy talán mégis kijuthatnak valahogyan ebből az aacheni halálcsapdából. Ugyanakkor kellemetlen érzése is volt, amiért itt kell hagynia Donnert, akit szinte megkedvelt, és valósággal csodált ezekben az utóbbi szörnyűséges hetekben.

Gondosan letette a blitzet és megkérdezte:– Mit jelentsen ez, uram?

48 Német katonai távirati jelzés. „Nagyon sürgős”.

– Kétlem, hogy jogászi magyarázatra lenne szükség az értelmezéséhez, von Dodenburg. Maga meg a Wotan gazfickói alighanem ép bőrrel elhúzhatják a szennyest az aacheni összeomlásból. Jodl vezérlő tábornok beszari bandája nyilván valami új dicsőséges vállalkozáson töri a fejét, és ehhez nélkülözhetetlen szükségük van a maguk közreműködésére. És miután Jodl hírből sem ismeri a türelmet, így menniük kell, méghozzá azonnal.

– És mi lesz Aachennel, uram?Donner nem kapkodta el a választ. Alattuk egy fiatalos hang

segélykiáltásai hallatszottak – talán az egyik hitlerjugendes vagy valaki más sikoltozott az anyja után, miközben a műtőbe vitték. A tábornok összerázkódott.

– Aachen immár a történelem része. Legfeljebb ideig-óráig tarthat ki a város. Ezen már a maga Wotanja sem lenne képes változtatni.

Von Dodenburg hiába keresett szavakat az érzései kifejezésére.– De nem mehetünk el innen csak úgy, tábornok úr! Elvégre

csaknem ezer ember esett el itt az alakulatomból. Képtelenség lenne… – elakadt a hangja, mert észrevette, hogy a vele szemben álló felettese immár nem figyel rá.

Donner olyan szórakozottan bólintott, mintha a fiatal ezredes csak az időjárási helyzetre tett volna valami általános érvényű megjegyzést.

– Ami engem illet, örömmel tölt el, hogy itt maradhatok, és itt fejezhetem be az életemet – jelentette ki. – Ezek az esztendők mind-mind hiábavalóak voltak. A húszas évek hatalomért folyó küzdelmei, Németország újjászületése a harmincas években, aztán a háború – lemondóan legyintett megfeketedett, karomszerű mancsával. – Mindenütt úgy ér majd véget, mint itt, Németország legszentebb városában, az utcákon verekedő csőcselékkel, a német néppel. – Nyíltan von Dodenburg szemébe nézett. – A nagy semmiért volt az egész, minden erőfeszítés, az összes véráldozat!

– De nem adhatjuk fel! – tiltakozott von Dodenburg minden meg-maradt energiájával.

– Vannak, akik feladják, és vannak, akik nem – válaszolta Donner, és mereven talpra állva újra a kitört ablakhoz lépett. Így von Dodenburgnak háttal állva a lángok miatt még beesettebbnek tűnt az arca. Lenézett és lassan azt mondta: – Ha nem tévedek, egy tősgyökeres osztrák zsidó írta valamikor réges-régen, hogy „Alkonyatkor a törpék is ugyanolyan árnyékot vetnek, mint az óriások.” Nos, a mi napunk leáldozóban van, von Dodenburg, és én nem kívánok a törpék világában élni. – Azzal az ezredes felé fordulva kinyújtotta az ép kezét. – Kedves von Dodenburgom – nevetett mély torokhangon –, mint egyik háborús bűnös a másiknak, hadd kívánjak önnek sok szerencsét!

Von Dodenburg mereven megfogta a kezét, amely olyan jeges hideg volt, mintha máris halott lenne.

– Köszönöm, uram – majd habozva megkérdezte: – És önnek mi a szándéka, tábornok úr?

Donner nyomorék, karomszerű mancsával a pisztolytáskájára csapott.

– Nekem a katonák kivezető útja jut osztályrészül, von Dodenburg – a tábornok teste merev vigyázzállásba feszült. – Von Dodenburg ezredes, a viszontlátásra, és Heil Hitler!

Von Dodenburg a sarkát összecsapva náci tisztelgésre emelte a jobb kezét.

– Köszönöm, uram! Heil Hitler!Sátán Donner szeme csillogott. Aztán a tenyerébe hajtotta a fejét,

von Dodeburgról már meg is feledkezett. Így ért véget az egész.

HETEDIK FEJEZET

– Sajnos nincs kivezető egérút, uram – közölte reménytelenül a fiatal tiszt, lerogyva egy élelmiszeres ládára. Arca és egyenruhája törmelékportól fehérlett. Megkönnyebbülten hagyta a géppisztolyát a padlóra esni. Von Dodenburg látta a felderítőn, mennyire kimerítette a küldetése.

– Hozzon neki egy bögre négerverejtéket, Schulze – parancsolta.A termetes altiszt bólintott, és a jó kezével merített egy csésze

kávét a nagy, zománcozott vödörből, melyben állandóan forrt a sarokban. Kleinbier hadnagy, aki személyesen hajtotta végre a felderítést, hogy menekülő utat találjanak északi vagy keleti irányba, hálásan szorongatta a kezei között a piros, forró, kantinos bögrét, és kortyolgatni kezdte a keserű, fekete folyadékot.

Von Dodenburg türelmesen kivárt néhány pillanatig. Odakinn, a pincéjüktől alig százméternyire egy 75 milliméteres aknavetővel lőttek az amerikaiak. Az egész pince beleremegett. A vakolat úgy hullott a mennyezetről, mintha havazna.

– Na, jó, Kleinbier – harsogta túl a robajt von Dodenburg–, halljuk, mit tud jelenteni?

A fiatal tiszt összeszedte magát.– Máris mondom, uram. A három magaslaton kiépített

megfigyelőállásaikról az egész frontunk területét belátják, kivéve, mikor az ágyúk füstje némi védelmet nyújt a mieinknek. A nappali órákban a legcsekélyebb esélyünk sem lenne, hogy észrevétlenül kijuthassunk. Ráadásul Wingertsberg és Salvatorberg között csapatösszevonást hajtanak végre. Túl közel ugyan nem juthattam hozzájuk, de tisztán hallottam a lánctalpas járműveik csörömpölését, ezen kívül füstködöt is alkalmaznak. Vagyis egyértelműen odafent vannak.

– És a csatornák? – vágott közbe sürgetően az ezredes, türelmetlenül várva, hogy a felderítőtiszt a lényegre térjen, elvégre rohant a drága idő.

– Lezárták, ráadásul még valamiféle gázzal is feltöltötték őket – válaszolta letörten a hadnagy, hagyva, hogy az üres csésze lelógjon sártól szennyes térdei között. – Szóval a véleményem szerint nekünk annyi, uram, nincs egérút.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Schwarz ellent akarna mondani, de az ezredes a fejét rázva csendre intette. Tudta, hogy Kleinbier is ott tart, ahol az embereik többsége. Teljesen kimerült, alig áll a lábán, és az idegi energiáját felélve már csakis a Wotan harci szelleme tartja benne a lelket. Lehajolt az állásaik véres térképe fölé. Erőik egy kétszáz négyzetméteres, romos, törmelékes területre zsúfolódtak össze, az egykori Monheimsallee vonalán, a Quellenhof mögött. Viszont a Krefeld- és Julichstrasse mindkét oldala amerikai kézen volt már. Nyilvánvaló volt, hogy a jenkik hátulról, a Peterstrasse felől koordinálják a támadásukat, és a végső roham a két magaslat felől várható. Az is nyilvánvaló volt, hogy e végső támadás megindítása már csak órák kérdése lehet. Valószínűleg hajnalra halasztják, vélte magában az ezredes; lévén az ami tábornokok nem rendelkeztek valami nagy képzelőerővel a rohamok idejét illetően. Úgy tűnt, az esetek többségében ragaszkodnak a régi, bevált hajnali időpont rutinjához.

Míg az ezredes a térképre meredve töprengett, a többiek a szűk, gyertyafénnyel megvilágított pincében összezsúfolódva figyelték, azon tépelődve, vajon a parancsnok miként juttatja ki őket ebből a kilátástalannak tűnő csapdából. Biztosan van valamilyen kiút, mondta magának az ezredes. Kell, hogy legyen, elvégre több mint százötven emberélet függ tőle!

Hirtelen emlékezetébe ötlött, amit még a háború előtt, a Bad Tolz-i SS Tiszti Akadémián mondott nekik az öreg taktikai tanáruk: „Jól jegyezzék meg, uraim, hogy teljesen kilátástalan helyzet nem létezik. Bármilyen lehetetlennek tűnő szituációból is mindig van valamilyen kiút – hogy felszívódjanak a saját segglyukukba. Csak gondolják át

okosan, és ne várják be a kövér seggükön ülve az ellenség támadását. Hogy mit tehetnek ilyen esetben? Például rátámadhatnak az ellenség derékhadára, és ha mázlijuk van, felszívódhatnak, mielőtt azok magukhoz térnének. Hátránya: hogy az ellenség teljes erejével kerülnek szembe. Az előnye viszont az, hogy letolt gatyával kapják el őket.”

Így tanította nekik a már régen elesett von Arnheim őrnagy. De hogyan alkalmazhatná a „felszívódjanak a saját segglyukukba” taktikát a jelenlegi kétségbeejtő körülmények között? Hogyan? Von Dodenburg egyfolytában ezen törte a fejét, miközben a pince folyamatosan rázkódott az amerikai ágyúzástól.

– Kleinbier – törte meg a csendet–, jöjjön csak ide és vessen egy pillantást a térképre! Ide – mutatott egy zöldes árnyalatú területre Wingertsberg jobb oldalánál, a Julichstrasse közelében, amelyről úgy vélte, hogy a támadó amerikai balszárny legkülső széle lehet. – Mit látott itt?

A fiatal tiszt arca egy röpke pillanatra felragyogott, amikor az ezredes megszólította, ám most újra elkomorodott.

– Semmi jót, uram…– Nem a véleményét kérdeztem, Kleinbier – förmedt rá a

hadnagyra dühösen von Dodenburg –, hanem azt, hogy mit látott ezen a területen?

– Elnézését kérem, uram. Egy általunk telepített, de a jenkik kezére került aknamező van ott, amit géppuskafészkekkel fedeznek, itt, itt és itt.

– Gyalogság?– Elenyésző. De az amiknak itt nincs is szükségük bokorugrókra,

hiszen ott vannak az aknák, meg a rögzített tűzvonalú géppuskák. Aligha kell arra számítaniuk… – Kleinbier hangja elakadt, de von Dodenburg már nem figyelt rá. Rátalált a segglyukra, amit keresett.

A végső zárótűz borzalmas volt. Pedig éjfél után már teljességgel szükségtelenül folytatódott. Ekkorra a jobb oldalukon, ahol a Quellenhof volt, rőtvörösre változott az égbolt. Ettől minden tisztán

kivehetővé vált előttük. Von Dodenburg egy pillantást vetett a sebesültek sötét körvonalaira, akik vállalták, hogy hátramaradnak a géppuskák kezelésére, így az amik nem foghatnak gyanút, amikor elhagyják az állásaikat.

– Köszönöm, fiúk! – suttogta. – És sok szerencsét!– Önöknek is, uram – válaszolta egy jobb lábát vesztett káplár. –

Miattunk ne aggódjanak! Tudjuk, hogy a Wotan nem hagy cserben bennünket és visszajön értünk.

Von Dodenburg érezte, hogy forró könnyek árasztják el a szemét.– Igen, igen – hazudta sietősen –, visszajövünk értetek, fiúk!Egy kéz nyúlt utána, megragadva az övét. Aztán elindultak a

füstös félhomályban. Égett fű súrlódott a rongyokba csavart csizmájuk alatt. Jobbjukon egy alacsony tűzgyorsaságú amerikai géppuska kattogott. Fehér nyomjelzősei hasították a sötétséget. Ám a gépfegyver déli irányba pásztázott, fokozatosan távolodva tőlük. Száz méter. Kétszáz méter. Az ellenség még mindig nem reagál. Aztán egyszerre fémhez ütődő fém riasztó csörrenését hallották. Egy emberként vetették földre magukat, szívük légkalapácsként zakatolt, izzadó mutatóujjuk a fegyverük elsütőbillentyűjére görbült. Hosszasan kuporogtak a földön lélegzetvisszafojtva. Végül Matz kúszott feléjük egy kis felderítőszakasszal.

– Rendben van, uram – suttogta halkan. – A jobb oldalunkon, kábé húsz méternyire van egy beásott és álcázott géppuskafészek. De a fiúk így is kiszúrták, és úgy tűnik, óvatosan baj nélkül elosonhatunk mellette, annál is inkább, mivel a jelek szerint az ami kezelők álomra hajtották a fejüket.

Hamarosan maguk mögött hagyták a hortyogó amerikaiak gépfegyverállását, és a füves mezőről betértek egy gránátoktól szétszúzott erdőbe, ahol a letört ágak folyamatosan recsegtek-ropogtak a rongyba bugyolált csizmatalpak alatt. A földön hatalmas halmokba tornyosult a sűrű, apró, a reggeli müzlihez hasonló fatörmelék. Ágak csaptak az arcukba, ha az előttük haladó elmulasztotta megtartani. Saját elesett bajtársaik hullái mellett haladtak tova, akik halomba rakva hevertek, immár gondtalan

nemtörődömséggel széttárt karokkal, miközben a nyomjelzősök fehér csendje kísértetiesen kékre pingálta az arcukat. A Wotan katonái gondosan elfordított fejjel osontak el a legutóbbi ellentámadás során megölt bajtársaik teteme mellett, mintha el akarnák kerülni, hogy a holtak látványa emlékeztesse őket arra: rövidesen rájuk is ugyanez a sors várhat.

Az ezredes teste hirtelen megfeszült és felemelt karral sziszegte:– Halt! – Matz állta útját egy ismerős táblára mutatva, rajta

koponya keresztbe tett lábszárcsontokkal, alatta az ijesztő felirattal: „ATTENTION – MINES!”49

– És az ami géppuskafészkek?– Amennyire ki lehet venni, uram, az egyik ott van közvetlenül

előttünk, kábé százötven méternyire. Látja, ott, arra! A másik pedig amott – Matz további magyarázatát szükségtelenné tette a váratlanul felvillanó torkolattűz és az azt követő nyomjelzősök fehér villanásai.

– Remek. Köszönöm, Matz – az ezredes megfordult. – Eddig megvolnánk. Húzódjanak fedezékbe, és önkénteseket kérek!

Hatan vállalkoztak az aknamentesítésre, és készenlétben tartott rohamkéssel átkúsztak a bajtársaik között, miközben a többiek hálásan elnyúltak a bokrok alatt. Von Dodenburg levéve a felszerelését a Schmeisserével együtt átadta Schulzénak.

– Nagyon ügyeljen, uram, és minden fémtárgyat hagyjon itt… – figyelmeztette Schulze izgatottan. – Mert ha mágnesesek is vannak köztük… – tehetetlenül megvonta a vállát –, akkor jó éjszakát, Marie!

– Elég legyen a vénasszonyos kárálásból, Schulze! – torkolta a törzsőrmestert von Dodenburg, sokkal nyugodtabb hangnemben, mint ahogy belül érezte. – Az önkéntesek kövessenek!

Az ezredes óvatosan átmászott az aknamező kezdetét jelentő, rozsdás, összecsavart szögesdrótakadály felett, és óvatosan a földre helyezte a jobb lábát. Amint ránehezedett, megérezte a testét ellepő kellemetlen izzadságot. Egyelőre semmi sem történt. A másik lábát is letette. Továbbra sem történt semmi váratlan. Vett egy nagy levegőt,

49 Vigyázat, aknamező!

aztán óvatosan előrearaszolt vagy hat métert, gondosan kiszámolva, hogy az első két ember, aki átmászott mögötte, láthassa. Aztán megállt. Tehát immár hárman voltak a szögesdrótakadály aknamező felőli oldalán.

– Jól figyeljenek – suttogta –, ezt a módszert kell követnünk. Mindannyian félméteres lépésekkel haladunk előre. Ha netán rálépnek egy E2S-re, ne essenek rögtön pánikba, jusson eszükbe, hogy ha nem kapkodnak, még semlegesíthető. Ha tányéraknára50

lelnek, hagyják ott.– És ha mágneses? – tette fel azt a kérdést Kleinbier, az

önkéntesek másik vezetője, amitől az ezredes is leginkább rettegett.A parancsnok megnyalta száraz ajkát.– Megállni, hátralépni és átengedni nekem. Nálam nincs semmi

fémtárgy. Így lehet némi esélyem a semlegesítésére – mondta némi cinikus éllel, figyelmen kívül hagyva a józan ész által diktált tanácsokat. – Na, elég a szövegelésből, induljunk! – adta ki a parancsot.

Mögöttük még négyen várakoztak a drótakadályon való átmászásra. Ők voltak a tartalékok, rájuk várt az ösvény szélének ellenőrzése, illetve megtisztítása abban az esetben, ha az elöl haladók figyelmét elkerülné egy-egy akna.

Az aknamentesítő osztag tagjai úgy izzadtak, mint egy megriadt disznókonda. Még lélegezni is alig mertek, és minden egyes megtett lépés a felszabadultság megújuló érzésével ért fel számukra. Hat méter szélességű vonalban haladtak, lépésről lépésre próbálgatva a lágy talajt. Elég hosszúnak tűnő ideig semmi érdemleges sem történt. Von Dodenburg szíve már-már normális gyorsasággal lüktetett, a verejték pedig rászáradt feszült testére. Aztán a jobb oldalán haladó ember hirtelen mozdulatlanná dermedt.

– Akna! – nyögte. A mögöttük haladó tartalékok is megtorpantak az előttük haladók lábnyomaiban.

50 Gyalogságra ártalmatlan harckocsi-elhárító akna.

Az akna földből kiálló villáját felfedező önkéntes lehajolt, és a tenyere élével hozzálátott lesepregetni róla a felszín talaját. A hangos lihegésén kívül semmi mást sem lehetett hallani. Homlokáról patakzott az izzadság, miközben a földet vizsgálgatta.

– Harckocsi-akna! – sóhajtott fel végül megkönnyebbülten.– Beszarás! – káromkodott valaki megkönnyebbüléssel vegyes

indulattal. Rövidesen újabb tányéraknára leltek, aztán egy harmadikra. Von Dodenburgnak feltűnt, hogy az aknák elhelyezkedése egy mintázat szerint történik. Vagyis aki az aknákat lerakta az amerikai állásokkal szemben, nyilván harckocsi elhárító tányéraknákkal fejezte be az utolsó néhány métert. Mindez azt jelentené, hogy rövidesen gyalogságiakba ütköznek? Öt idegtépő perccel később Kleinbier szoborrá merevedett, aztán halk, rekedt, figyelmeztető suttogás kíséretében térdre ereszkedett. A kezei gyorsan mozogtak.

– S-akna – suttogta.Von Dodenburg szívéről újabb kő gördült le, amint kieresztette a

tüdejéből a levegőt. Az S-aknákat sokkal könnyebb volt hatástalanítani a P.2S-eknél, annál is inkább, mivel az előbbiek lerakására, illetve felszedésére minden német katonát kiképeztek. Kleinbier sietve letisztította a földet a kis taposóakna felszínéről, mely robbanáskor csípőmagasságig felugrott, és mivel halálos acélgolyókkal volt megtöltve, a bokorugróktól teljes joggal nyerte el a „kiherélő” gúnynevet. A hadnagy óvatosan körbefuttatta ujjait az akna oldalán. Semmi. Ezután lassan alácsúsztatta a kezét, ellenőrizve, hogy az ott fekvő szerkezet alatt nincs-e levélgyufa-gyutacs51, vagy esetleg egy vagy több másik aknához vezető összekötő huzal.

– Talált valamit? – kérdezte az ezredes rekedten.– Semmit – válaszolta Kleinbier ugyanolyan kiszáradt torokkal. –

Hál' istennek!

51 Levélgyufához hasonlító rugós gyutacs, melynél a nyomás megszűnésekor a rugó automatikusan aktiválja a gyutacsot.

Lassan haladtak keresztül az aknamezőn, miközben a tartalék egyik tagja fehér szalagot rakott le mögöttük a Wotan többi katonája számára, akik közben feszülten várakoztak abban a biztos tudatban, hogy ha most felfedezik őket az amerikaiak, akkor ziher, hogy végük, hiszen ezen a nyílt terepen átvezető, keskeny, aknamentes ösvényen olyan védtelenek lennének, akár a gyalogfácánok a vadászok számára.

Röviddel később egy csomó sorba kötött E2S-be ütköztek. Az önkénteseknek tizenöt szörnyűséges percébe telt, mire darabról darabra szétszedték az aknafüzért, és elérték a vékony üveg detonátort, amely a felszínét vékonyan borító, finom zsírszerű anyagtól minduntalan ki akart csúszni az ujjaik közül.

Végül von Dodenburgnak a tartalékból kellett előrehívnia két embert, hogy leváltsa az elöl lévőket, mert a kezük már annyira remegett, hogy használhatatlanná váltak. Mire a váltás lezajlott, már a teljes nyugati égbolt vérvörösre változott. Aachennek a még német kézen lévő része lángokban állt. A frontnak azon az oldalán a géppuskatűz is elhallgatott. Ám a saját helyzetük oly kétségbeejtő volt, hogy pillanatnyilag eszükbe sem jutott az utóvédként hátrahagyott, sebesült társaik sorsával foglalkozni.

Ezúttal von Dodenburg volt az, aki hirtelen megmerevedett. A félelem jeges borzongása járta át minden porcikáját, amikor tapogató ujjai egy mágneses akna üvegfélgömbjét érintették! Szóra nyitotta a száját, hogy figyelmeztesse a többieket, de elakadt a hangja. A száját megnyálazva, nyelt egy hatalmasat.

– Mágneses! – krákogta. – Hátrább!Két társa sietve visszahúzódott, a többiek hátulról jövő tömege

pedig bizonytalanul megtorpant.– Csak óvatosan, uram! – hallotta az ezredes a háta mögül Schulze

aggódó hangját.Von Dodenburg veszettül imádkozott, nagyon remélte, hogy nem

felejtett magán semmi fémdarabot. Ujjaival megtapogatta az üvegfélgömböt. „Olyan óvatosan csináld, mintha a kedvesed bugyijába nyúlnál” – magyarázta annak idején az oktatójuk az

aknarakó és -szedő tanfolyamon. Az üvegbura megmozdult. Lassan… egész lassan kezdte balra forgatni. Elég egyetlen rossz mozdulat, hogy az egész pokolgép az arcába robbanjon.

Izzadsága úgy ömlött a homlokáról az arcába, hogy szinte megvakította. Jobbjával leszorította az üvegfélgömböt és alig mert lélegezni. Óvatosan odanyúlt a bal kezével. De az ujjai úgy remegtek, olyan ügyetlennek és olyan vastagnak érezte őket, mintha sertéskolbászból lennének. Körbesimította az aknát. Semmi! Az üvegfélgömböt továbbra is tartva, megpróbálta a kezét az akna alá erőltetni. Nem sikerült!

– Valami baj van? – érdeklődött Kleinbier sürgetően.– Ej, fogja már be a pofáját! – förmedt rá dühösen, pattanással

feszült idegekkel az ezredes. Annyira lehajolt, hogy arcával a nedves füvet érintette. Fogaival kezdte kitépni a szerkezet mellől a fűcsomókat, miközben az állával leszorította az akna szélét. Újra megmozdult. Most a balkeze félénk ujjaival nyúlt alá. Azzal a tudattal kereste a kiálló drótokat és egyéb robbanó csapdákat, hogy ha most elvéti, akkor az akna az egész fejét lerobbantja. Milliméterről milliméterre csúsztatta tovább az ujjait, de nem ütköztek ellenállásba – nem talált sem huzalt, sem levélgyufa-gyutacsot. Sem egyebet.

Egy pillanatra fekve maradt, hogy némileg visszanyerhesse az erejét. Aztán jól átgondoltan összeszedte magát, és fájdalmas lassúsággal kiemelte az aknát, feltárva a maga, ember alkotta csúfságában. Ha tehette volna, legszívesebben nagyot rúgott volna bele, hogy világgá repítse. De sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas az ilyen érzéki megkönnyebbülést szolgáló kitörésekre. Gondosan félretette az ördögi szerkezetet, amilyen távol csak elért a karja.

Még mindig földet és füvet köpködve élesen odaszólt a többieknek:

– Hozzák már ide azt az átkozott jelzőszalagot, jó?Az önkéntesek gyorsan megindultak előre.– Kleinbier, tüntesse el az útból azt az aknát!

– Máris, uram!A sor kígyózva továbbhaladt, miközben Kleinbier felvette az

aknát, hagyva elhaladni maga mellett a tovasiető gyalogosokat, akik elfordították szemüket a halálos kis szerkezetről. A hadnagy szárazon elnevette magát.

– Ne bámuljatok így, fiúk! – mondta halkan. – Már nem árthat nektek. Most már nem egyéb, mint egy ötkilós, haszontalan szemét…

És ekkor Kleinbier hadnagy, ez a tizenkilenc éves, jóképű, atléta alkatú, szőke kölyök, aki még lánnyal sem volt soha életében, hirtelen eltűnt egy rettenetes, ibolyakék robbanásban. A mély dörrenés egy pillanat törtrészével később hallatszott. A hadnagy arca szétszakadt, de a teste is darabokra foszlott. Vér, csont és hús repkedett mindenfelé.

– Ott, arrafelé! – kiáltotta egy izgatott hang angolul. – Azon a rohadt aknamezőn!

Egy amerikai géppuska kattogása harsant. Nyomjelzősök hasítottak vadul a sötét éjszakába. Az aknamezőn lövedékek söpörtek végig. Hamarosan jobbról egy másik gépfegyver csatlakozott az előbbihez, és ennek a tüze jóval pontosabbnak bizonyult. Az ezredes mögött haladó katonák egyike hirtelen a vállához kapott és üvöltve összeesett. Von Dodenburg csak most kapcsolt.

– A francba az aknákkal! – üvöltötte. – Futás!Teljesen fegyvertelenül rohanni kezdett az amerikai állások felé.

Az emberek viszont tétováztak. Még húszméternyi elaknásított terület volt előttük.

– Mozgás! – üvöltötte dühödten Schulze. – Fussatok, kutyák, vagy örök életre vágytok?

A durva letolásnak meg is lett az eredménye. Támolyogva megindultak. Újabb akna robbant, testrészeket szórva mindenfelé. De már ez sem állíthatta meg őket. Von Dodenburg körül mindenütt ott loholtak, támolyogtak, elestek, feltápászkodtak, vagy lenn maradtak és félelmükben zokogtak a halált és biztonságot jelentő, kattogó, villogó amerikai géppuskák felé rohanó emberei. Egész amerikai

gránátsorozat süvített át felettük a levegőben. Úgy vetődött előre, mint egy akadályt ugró paripa. A mögötte robbanó lövedékek légnyomása egy gránáttölcsérbe hajította, melyben már ott feküdt két embere erőtlenül félrebillent fejjel, felhasadt gyomorral, kitüremkedő belekkel. Kezeit egészen csuklóig véres pép borította. Üvöltve felugrott és követte pánikba esett embereit.

Egy sisakos ami bukkant fel. Valaki arcba rúgta, mire éles sikollyal hátratántorodott. A legközelebbi géppuska feléjük fordult és a német gyalogosok egész sorát lemészárolta.

– Ne hagyjanak itt… kérem, ne hagyjanak itt – könyörgött egy rémült hang. – Kérem!

Aztán a félelem és harag őrült hevességével rúgva, szúrva, kaszabolva elérték az amerikai vonalakat. Pillanatok alatt túl voltak rajta. Semmi sem állhatott ellen annak a szörnyű rohamnak. A túlélők egykettőre áttörtek és lélekszakadva rohantak kelet és a biztonság felé.

NYOLCADIK FEJEZET

Október 21-én hajnali négy órakor, miközben az amerikai vonalakon áttört Wotan túlélői kelet felé menekültek, olyan esemény történt, ami ha közvetve is, de hozzájárult a megmenekülésükhöz. A dolgok a vörös hajú, rákban szenvedő Bedell Smith törzsparancsnoktól indultak el egy telefonhívás formájában Eisenhower új főhadiszállásáról, a versailles-i Petit Trianonból.

– Jól figyeljen, Courtney – mondta a törzsparancsnok Hodgesnek, akit a hívás fogadása miatt felébresztettek spai főhadiszállásán –, elnézést, amiért ilyenkor felzavartam, de épp az imént értesültem róla, hogy a kongresszusban Ike ötödik csillagjáról tárgyalnak.

Hodges tábornok szeméből nyomban kiröppent az álom.– Az ötödikről?! – kiáltotta. – Black Jack52 óta ő lehet az első, aki

megkapja!– Egen – mondta kurtán Beatle, érezve, hogy a gyomorrákja újra

dolgozni kezd. – És ebből az apropóból jó lenne, ha a bokorugrói éppen most foglalnák el Aachent.

– Természetesen, Beatle – értett egyet vele Hodges. – Mindent elkövetek. Megkérem, tolmácsolja Ike-nak a gratulációmat.

– Átadom – felelte Beatle szárazon, magában megállapítva, hogy ezekben a napokban a hadsereg parancsnokai is megvívják a maguk kis csatáit, miközben a válluk felett félszemmel a nyilvánosságot jelentő tömeg felé sandítanak.

Hodges telefonon azonnal bejelentkezett Villám Joe-nál.– Sajnálom, amiért felkeltettem, Joe – mentegetőzött szokása

szerint a legnagyobb udvariassággal.

52 Hivatkozás Pershing 1. világháborús amerikai parancsnokra, akit azért neveztek el Black Jacknek, mert 1919-ben néger gyalogságot vezetett és ötcsillagos tábornok lett.

– Nem ébresztett fel, uram. Már amúgy is fenn voltam. Hajnalban támadunk, uram, az aacheni szektorban.

– Épp ezért csöngettem fel magát, Joe. Azt szeretném, ha mielőbb rávenné Clarence-t, hogy adjon át Seitznek még egy ezredet. El akarom foglalni… Aachent még ma reggel el kell foglalni.

– Talán Seitz 26. Ezredét bevethetnénk.– A „talán” nekem nem elég, Joe. Ezúttal biztosra kell mennünk.

És azt se tévessze szem elől, hogy az otthoni fejesek egy kissé belefáradtak már ebbe a több mint két hónapja tartó aacheni kalandba.

Villám Joe-nak a nyelve hegyén volt, hogy mit tehetnek az otthoni fejesek a véleményükkel. De mivel az Első Hadsereg parancsnokával beszélt, így csak ennyit mondott:

– Értettem, uram, és minden tőlem telhetőt megteszek.– Köszönöm, Joe.Öt perccel később Hodges már újra az ágyában pihent a spai Hotel

Britannique második emeletén, ugyanott, ahol az 1. világháború idején a Kaiser főhadiszállása volt. Akkoriban Hodges Franciaország sarába ragadva még egyszerű gyalogos kapitányként szolgált. Újabb öt perccel később pedig már az igazak álmát aludta.

Az Első Hadsereg kommunikációs hálózata viszont épp ekkor lépett működésbe. Az egymást követő sürgős telefonhívások nyomán parancsok röpködtek, futárok pattantak fel gépeikre és mind több és több fáradt, feszült, ijedt embert ugrasztottak ki a szállásáról. Majd felbőgtek a teherautó-motorok, és a hajnali levegő megtelt benzinbűzzel. A bakáknak félig melegített húskonzervet adtak reggelire. A kerekek forgásba lendültek.

És abban a zűrzavarban, amit a teljes 26. Gyalogezrednek a szomszédos szektorba való átvonulása okozott, von Dodenburg ezredes maréknyi, levegő után kapkodó, asztmás vénemberként köhögő, krákogó, kétrét görnyedt csapatának sikerült átcsusszannia a Nagy Vörös Egyes és a Roosevelt Mészárosai által alkotott ostromgyűrűn.

Félórával később már békésen haladtak lefelé egy fákkal szegélyezett vidéki úton, amikor egy vékony gyerekhang kiáltott rájuk:

– Állj, ki vagy!? – majd anélkül, hogy válaszra várt volna, azonnal tüzelt. Matz éles szisszenéssel féltérdre zöttyent.

– Mi történt? – kiáltott rá aggódva Schulze.– Valami hülye gazember eltrafálta a lábam – a falábam! –

üvöltötte Matz felháborodva. Miközben lecibálta műlába szétzúzott maradványait, az egyik fa mögül egy tizenhat év körüli gyerek bukkant elő. A Hitlerjugend egyenruháját viselte és egy, a századfordulóról származó, hatalmas francia Lebel mordályt cipelt.

– Mi az ördögöt művelsz itt? – förmedt rá von Dodenburg. – A felszólítás után meg kellett volna várnod a választ, csak aztán tüzelhetsz!

– Akkor a káplárom rosszul oktatott engem, uram – védekezett zavartan a kölyök. – Ráadásul amerikaiaknak hittem magukat.

Az ezredes haragját gyorsan enyhítette a megkönnyebbülés. Játékosan nyakon legyintette a fiút és elvigyorodott.

– Legközelebb vésd észbe, hogy a Führernek anélkül is épp elég katonája hiányzik, hogy a Hitlerjugend is irtani kezdené őket. Egyébként merre van a főhadiszállásotok?

De mielőtt az ifjú hitlerjugendes válaszolhatott volna, Schwarz közbevágott:

– Figyeljen csak, uram!Von Dodenburg megfordult.– Mire figyeljek? Semmit sem hallok…– Épp ez az – mondta sürgetően az őrnagy. – Aachenben csend

van!Von Dodenburg visszafojtotta a lélegzetét. Schwarznak valóban

igaza volt. A hátuk mögött még vöröslött az ég a lángoktól, csatazaj azonban már nem hallatszott arról a helyről, ahol az ezredes emberei oly hősiesen harcoltak és meghaltak. Aachen Szent Városa elesett.

Napkeltekor csendfüggöny borult az égő városra. A törmelék borította utcákon feszülten előrenyomuló amerikai gyalogság csak a lángok állandó pattogását hallhatta, amit időnként a leomló házfalak dübörgése szakított félbe. Ellenségeik már rég eltűntek, eltekintve a mocskos árkokban elhagyott halottaiktól. Al és Benny a századuk többi részétől leszakadva éppen a Wotan egyik kiégett Tigrisének nyers, vörös tömegét vizsgálgatta, melynek tornyából rongyok és csontok obszcén halmaza lógott ki – ami pár napja még egy SS-hadnagy volt.

– Szerintem kerüljünk a hátsó bejárat felé – ajánlotta Benny sürgetően –, de igyekezzünk, még mielőtt az F Század mocskos gazemberei rátennék a mancsukat a szajréra.

Al bólintott, aztán egy meggondolatlan mozdulattal a vállára vetette a karabélyát. Hangosan feljajdult fájdalmában, mert a fegyver pont ahhoz a részhez ütődött, ahol egy pánikba esett náci hölgyemény a húsába mart, amikor megerőszakolta. Elindult a Hotel Quellenhof hátsó bejárata felé. Benny készenlétben tartott géppisztollyal követte.

Az egykori német főhadiszállás valóságos romhalmazzá vált. Halott náci tisztek hevertek mindenütt a golyóktól lyuggatott, aranyozott bútorok között. De korántsem Seitz gyalogsága végzett mindenkivel. Az egyik darabokra tört falitükör előtt egy hájas őrnagy hullája feküdt, merev ujjaival még mindig a pisztolyát markolva, az arca egyik fele valósággal lerobbant, amikor a koponyájába eresztett egy golyót. Benny éber fedezete mellett Al szakértő módon hozzálátott a holttest kifosztásához. Először is a tiszt arany Német Keresztjét és Vaskeresztjét gyömöszölte a zubbonyzsebébe, a Waltherét pedig az övébe dugta.

– Megér legalább ötven dolcsit – vihogta Benny. – A fogairól se feledkezz meg, Al!

A magas baka szétfeszítette az őrnagy merevedő állkapcsát. Hátul megcsillant valami a szájában. Gyorsan belenyúlt a Franciaországban zabrált fogorvosi fogójával és kirángatta. Az aranyfog egész könnyen

kijött. Bepottyantotta a Benny által készenlétben tartott zacskónyi aranyfog közé és feltápászkodott.

– Oké, most nézzünk körül odafent is!Odakinn az F Század bakái eközben betörték a szálló

főbejáratának ajtaját. Sietve felrohantak a törmelék borította lépcsőn. A folyosó tele volt üres pezsgőspalackokkal. Benny hanyagul félrerúgott néhányat, hátha talál közte tele üveget is. Talált is egyet. De aztán egy korábbi tapasztalatából okulva mégsem vette fel. Még Verviers előtt történt, hogy egy palackról már csak későn derült ki, hogy valamelyik menekülő náci, aki nyilván nagy kópénak tarthatta magát, pia helyett vizelettel töltötte tele.

– Gyere csak ide, Benny! És fedezz! – reccsent rá a társára Al, Donner irodájának ajtaja előtt tétovázva. – Most! – azzal berúgta az ajtót, ami hatalmas reccsenéssel feltárult. Benny lövésre készen tartotta a géppisztolyát, de nem kellett tüzelnie. A magas széktámlára roskadt, fekete egyenruhás férfi halott volt.

– Jesszusom! – mondta Benny undorodva. – Ennek a krautnak aztán egész kis vagyon lehet a szájában!

– A nyakában lévő Lovagkeresztről nem is beszélve! – lihegte Al, akire nem gyakorolt különösebb hatást a halott német szétroncsolt ábrázata. – A Pig Alleyn hatvan dolcsit is megadnak érte. Nyomás, igyekezzünk már!

Behatoltak a tábornoki irodába, amelynek levegőjében tisztán érződött a ciánkapszula keserűmandula szaga, amivel Donner megmérgezte magát. Al lekapta a halott nyakából a Lovagkeresztet. Miközben Al elrakta az értékes kitüntetést, Donner teste lassan lecsúszott a padlóra.

– Nézd meg a fogait, Benny! – parancsolta. A közlegény tétovázott.

– Nem megy, Al – nyöszörögte. – Elég a szájára néznem, és máris felfordul tőle a gyomrom.

– Akkor kotródj a pokolba az utamból – horkantotta Al, és félrelökte maga elől. Szétnyitotta Donner száját. – Nix – jelentette az eredményt. – Mind utánzat! – Kezét gyakorlottan végigfuttatta a

fekete egyenruhán, de semmi érdemlegeset sem talált egy névjegyeket, meg pár koszos Reich-márkát tartalmazó tárcától eltekintve. Megvetően lökte félre. Az amik már vécépapírnak használták a százmárkás bankjegyeket. Egy pillanatra Donner szétroncsolt arcára meredt, aztán kiszúrta az üvegszemet. – Hé, Benny! – rikkantotta. – Ennek a krautnak üvegszeme van! – és mocskos ujjaival a sebhelyes arcba nyúlt.

– Mit művelsz?– Na, mi a fenét gondolsz? – dörmögte. – Lehet, hogy gyémántot

vagy valami más drágakövet rejtett mögéje. – De a műszem mögötti vérpiros üregben semmi sem volt.

– A kurv'anyádat! – káromkodott velősen. – Ennyi izgalom meg fáradság a nagy átkozott semmiért!

Hirtelen támadt dührohamában kigombolta a sliccét, miközben Benny tátott szájjal bámulta.

– Jesszusom, Al! Csak nem akarod lecsövelni, mi?– Nyertél!Így lett a végső meggyalázás tárgya Sátán Donner porhüvelye,

miközben a lelke már minden bizonnyal úton volt a pokol kapuja felé.

– Gépkocsiról, mindenki! – károgta Schwarz.Engedelmesen leugráltak a nagy, nyitott Opel teherautóról, ami

elhozta őket a Hessian-hegyekbe, a Führer új főhadiszállására, ahonnan majd az utolsó nagy, nyugati offenzívát fogja irányítani.

Teljesen kimerültek. Öveik, szíjaik és felszereléseik mélyen a csupasz húsukba hasítottak szétmálló, fekete köpenyük rongyai alatt. Lábuk zokni vagy kapca híján vérvörös, nyers hússá dörzsölődött a szakadt, rothadó csizmájukban, mivel a lábbelijük teljesen tönkrement a rhinelandi hosszú menetelés során. Lassacskán kezdtek alakzatba formálódni ütött-kopott fegyverzetükkel meg a sebeiket elfedő véráztatta papírkötszereikkel. Közben az elegáns, monoklis, csillogó sarkantyús csizmás, patyolattiszta lovaglónadrágos – oldalán a széles, bíborpiros tábornoki csíkkal – vezérkari tisztek úgy

bámulták őket, mintha valami más bolygóról érkezett teremtmények lennének.

– Nézzétek ezeket a meleg ribizliszarókat! – dünnyögte Schulze fáradtan. – Előbújtak az aranylemezzel bélelt bunkerjeikből, hogy megkukkolják, hogy néznek ki a valódi frontdisznók.

Matz a műlábát a vállára vetve, egy mordályra támaszkodva, szárazon a kövezetre sercintett.

– Elég lenne egyetlen nedves szellentés, hogy a többségüket hidegre tegye! – jelentette ki becsmérlőén.

Von Dodenburg sisak nélkül, lógó ruházatban – az aknamentesítés miatt köpenyéről hiányzó gombokat biztosítótűvel pótolta, és már csak ez tartotta össze rajta a ruhát –, mereven, de gyorsan az emberei elé lépett. Schwarz kötéssel a fején vigyázzba merevedett, de még az ő sötét szeméből is kihunyt a vak fanatizmus lángja.

– Díszszemle, vigyázz! – adta ki a parancsot.A Wotan letargikus veteránjai valami vigyázzállásra emlékeztető

testhelyzetet vettek fel. Schwarz kezét befáslizott fejéhez emelve előrebicegett.

– Ezredes úrnak jelentem, a létszám két tiszt, hét altiszt és hetven katona – mondta.

– Köszönöm, Schwarz – von Dodenburg viszonozta a tisztelgést. Már éppen pihenjállást akart vezényelni az embereinek, amikor két fekete Horch fordult be a führeri főhadiszállás udvarára.

– A Reich Heini53 – suttogta Schulze –, néhány mintakatonával körítve. – Fejével Himmler testőrségének kétméteres, makulátlanul tiszta egyenruhás óriásai felé intett, akik már azelőtt leugráltak tüzelésre készen tartott géppisztolyaikkal, mielőtt a Horchok megálltak volna.

Von Dodenburg jelentette a díszszemlét Heinrich Himmlernek, aki egykori csirketermelőből avanzsált Európa legrettegettebb emberévé. Az SS parancsnoka figyelmetlenül biccentett, betegesen sápadt arcát nagykabátja felhajtott gallérjába temette. Az orra hegye

53 Heinrich Himmler Reichführer SS-gúnyneve.

piros volt és csepegett. Lassan ellépett az emberek előtt, itt-ott megállt, hogy feltegyen valami kérdést, de a választ meg sem várta. Schulze masszív, bekötözött tömege előtt is megállapodott egy röpke pillanatra, rámeredt a Lovagkeresztjére, és valami olyasfélét mormogott, hogy „…mivel biológiailag felsőbbrendűek vagyunk, csak mi győzhetünk” – azzal továbbment.

Schulze a szája sarkából odasúgta Matznak:– Mi a fasznak néz ez engem, ki vagyok én? Valami szaros birka

vagy efféle?De Matz nem felelhetett, mert abban a pillanatban kitárult a

főépületbe vezető nagykapu, és a Führer „szürke eminenciásának” összetéveszthetetlen, barnacipős alakja jelent meg: Martin Bormann. A Führer tehát megérkezett!

Von Dodenburg „Előre nézz!”-t vezényelt. Himmler vékony arcán hűvös mosollyal kiment az előtérbe, mintegy siettetve a Führerrel való találkozását. A Wotan emberei kihúzták magukat. Csaknem két éve volt már, mikor a Führer legutóbb megtisztelte jelenlétével a veteránokat. Bormann megfordult, mintha tevőlegesen akarná bátorítani a Német vezért a hideg, szürke októberi reggelbe való kilépésre. Aztán a várakozó SS-katonák megláthatták, hogy miért.

Az eltelt két esztendő alatt, mióta utoljára láthatták azt az embert, aki mindeddig Európa urának számított az Uraltól a La Manche-csatornáig, drámai módon megváltozott. Mostanra egy hajlott hátú, sápadt, püffedt arcú aggastyánná vált, aki egyik lábát szinte maga után vonszolta, és hiába próbálta elrejteni kezei szüntelen remegését.

– Jézus, Mária, Szent József! – fohászkodott Matz. – Ez tényleg a Führer lenne?

Hitler reszketve hagyta termetes titkárának, hogy vezesse, míg szemben nem állt a Wotannal. Beteges, megöregedett arcát szinte beletemette nagykabátja gallérjába. Von Dodenburg tisztelgését figyelemre sem méltatta. Fénylő, reumás szemeit az emberei arcára függesztette. Egy lassú könnycsepp gördült le az arcán, mintha most tudatosulna benne a látvány, hogy mennyi szenvedésen kellett keresztülmennie a fronton a katonáinak.

Bormann, akinek hájas mellkasán egyedül a Vér Rend54

kitüntetése díszelgett, letörölte a könnyet Hitler arcáról, és durva mecklenburgi tájszólásában a fülébe súgta:

– A beszéd, Führerem, a beszéd!Adolf Hitler szótlanul bólintott, majd az ajkait megnedvesítve

megszólalt.– Frontharcos német katonák! Bajtársaim! – kezdte olyan halk,

rekedt hangon, hogy a hátsó sorokban állóknak ugyancsak hegyezniük kellett a fülüket, ha érteni akartak belőle valamit. Váratlan tétovázással Bormannra meredt, mintha az ő bátorítására vagy tanácsára várna. Bormann halvány mosollyal bólintott. Hitler összekulcsolta kezeit, mintha így próbálna uralkodni a remegésükön. – Bajtársaim, ha Németország elveszítené ezt a háborút, azzal a biológiai alsóbb-rendűségét bizonyítaná és elvesztené a jövőbeni létjogosultságát. Ám… a nyugat az, amely a végsőkig való harcra kényszerít bennünket…

Hangja valamelyest felerősödött, ahogy kezdett belemelegedni a témájába, és von Dodenburg felfedezte régi szónoki varázsának nyomait, de csak a nyomait.

– Ezért úgy illő, hogy a nyugat megfelelő büntetésben részesüljék aljas bűntettéért. Nekem és önöknek együttesen kell gondoskodnunk a példás megbüntetésükről. Szeptember óta számos intézkedést foganatosítottunk egy erős nyugati front létrehozása érdekében. Franciaországban számtalan új egységgel pótoltuk veszteségeinket. Kolosszális tüzérségi erőket hoztunk létre. Új titkos és rettenetes fegyvereket állítottunk hadrendbe. – Rekedt felső-ausztriai hangja hirtelen hipnotikus magasságokba tört, mint a régi szép időkben, a háború előtti nürnbergi pártgyűléseken. Von Dodenburg gerincén a felismerés hideg borzongása futott végig. – Köszönetem fejezem ki hősies aacheni helytállásukért. A Nagy Németország most olyan helyzetbe került, hogy mindent kamatostól visszafizethet a nyugati

54 Ezt a kitüntetést kizárólag azok kaphatták meg, akik már Hitler 1933-as hatalomátvétele előtt is vele küzdöttek, és a Sörpuccs leverése során vérüket ontották, vagy börtönbe kerültek. (A ford. megj.)

judeo plutokratáknak, akiknek keze német nők és gyermekek vérében fürdik. E súlyos órákban a Német Nemzet önökre a Wotan bátor harcosaira tapasztja szemeit. Az önök állhatatosságán, lelkesedésén, fegyvereiken és hősiességén múlik, hogy sikerül-e vértengerbe fojtanunk az őrült anglo-amerikai hordákat!

A Führer ezzel hirtelen véget vetett a beszédnek. Arcán szinte bűntudatos kifejezés és piros foltok jelentek meg az erőfeszítéstől.

Néhány pillanattal később von Dodenburg az okát is megtudta.Közvetlenül azelőtt, hogy a Führer Bormannra támaszkodva újra

elindult volna, fakó szemeiben az érzelmek valódi könnyeivel két kézzel megragadta von Dodenburg kezét.

– Ezredes, köszönöm önnek! – suttogta. – Németország köszöni önnek. Ön és hős katonái megcselekedték a lehetetlent. Aachenben nem szenvedtek vereséget. Mivel ott elég hosszan sikerült feltartaniuk az ellenséget ahhoz, hogy megtervezhessük ellenük az új csapásunkat. Egy olyan csapást, ami fordulópontja lesz ennek a véres háborúnak. Egy új nyugati offenzívát. – Fakó tekintete az egykori hipnotizmus halvány nyomával fúródott von Dodenburg arcába. – Érti?

– Egy új nyugati offenzíva, Führerem? – ismételte meg von Dodenburg.

– Igen – Hitler lehalkította a hangját, mintha attól tartana, hogy valaki meghallhatja. – Igen, von Dodenburg. Még az év letelte előtt újra lecsapunk. Ön meg a bátor emberei a számos lelkes újonc élén, akik rövidesen csatlakoznak sorainkhoz, ez szolgáltat realitást az új offenzívánkhoz.

Hirtelen elhallgatott, és úgy meredt az ezredesre, mintha von Dodenburg válaszára várna. A fiatal tiszt azonban csak ennyit tudott kinyögni zavarodottan:

– Hol, Führerem?Adolf Hitler arca egy összeesküvői vigyor paródiájává torzult.– Hol? Ott, ahol ezek az amerikai gengszterek a legkevésbé

számítanak rá – az Ardennekben!

Azzal elindult, Bormann szolgálatkész irányításával visszacsoszogva a főhadiszállás biztonságos melegébe. Mint egy vénséges vén ember, aki egy pillanatra kijött a napra friss levegőt venni, de aztán visszavágyik a kályha melletti kényelmes melegbe.

Schulze és Matz egymásra bámulva, csendben kuporgott a tiszti latrinán, ahonnan röviddel ezelőtt röppentettek ki egy csomó vezérkari tisztet néhány zaftos szellemessel és a Schulze által „zöld ködnek” nevezett masszív székletürítéssel.

Eközben a Wotan többi katonája káposztás kolbászt falatozott Bormann birodalmi vezető saját konyhájáról. Matz és Schulze viszont annyira kimerült, hogy a Wotan által jó néhány hete nélkülözött finomságok sem tudták őket lázba hozni.

– Látod, Schulzi, vén csataló, így van ez – nyögte Matz az erőlködéstől kipirult arccal. – Az embernek már arra sincs ereje, hogy az asztalhoz lerogyva zabáljon egy jóízűt. Ilyenkor jövünk rá, hogy nincs kellemesebb dolog egy kiadós, zavartalan kulázásnál egy normális mennydörgésládán ülve. Amikor nem egy rúdon egyensúlyozva kell kiadni magunkból azt, ami kikívánkozik. Az egész világon nincs ennél jobb, néha még egy kefélésnél is kellemetesebb.

Schulze morózusan bólintott, de nemigen figyelt a bajtársa eszmefuttatására.

– Hogyan tovább, Matzi? – kérdezte.– Mire gondolsz, Schulze?– Nagyon jól tudod, te marmeládészaró kripli – horkantotta. –

Meddig bírhatjuk még ezt? Hogy körülöttünk mindenkit lemészároljanak, aztán feltöltsék a Hitlerjugend sárgacsőrűjeivel, akiknek még ott a valagán a tojáshéj, és akiket secperc alatt szintén lemészárolnak. Ez nem mehet így a végtelenségig.

Matz szóra nyitotta a száját, de ő sem adhatott jobb választ a kérdésre, mint bárki más a Harmadik Birodalomban, a totális háború ötödik esztendejében. Ekkorra ugyanis már nem létezett válasz erre a kérdésre. Odakinn felharsant a megszokott sípszó, Schwarz pedig

parancsokat osztogatott. Csajkák csörömpölése hallatszott a túlélők tiltakozó nyögéseitől kísérve. Schulze kimerülten feltápászkodott és felhúzta kopott fekete nadrágját.

– Igyekezz már, Matzi! – sürgette bajtársát beletörődő hangon. – Fejezd be a szárast, hív a kötelesség!

Von Dodenburg ezredes sovány, kemény, komor arccal állt véres, rongyos emberei élére. Teljes mértékben tudatában annak, hogy milyen sors vár rájuk, még akkor is, ha a rohamezredüket feltöltik a Hitlerjugend lelkes önkénteseivel.

– Wotan Rohamezred! – vakkantotta. – Wotan Rohamezred, előre, indulj!

És a Wotan maréknyi fáradt, fiatal veteránja büszkén masírozott a parancsnok mögött, a teljes reménytelenség tudatában. Schulze törzsőrmester öblös hangján felbődült:

– Nótát!– Egy, kettő, három – nóta indul! – vezényelte az első sorban

nyakába felkötött, véres karral menetelő, magas, fiatal előénekes. Azzal rákezdte: „Fújd a kürtöd, verd a dobot hangosan…”

És az aacheni csata lesoványodott, végsőkig kimerült, beesett szemű, sápadt túlélői tovább meneteltek új világtájak, új feladatok felé, miközben ajkukról brutális indulójuk hangjai zengtek:

„Fújd a kürtöd, verd a dobot hangosan!Tiszta utca várja, ha megjön a Wotan!Húsba vág, csontot tör acélfegyverünk,Vért ont s vért áldoz törhetetlen szellemünk!Tarts ki, Wotan, emeld pajzsod mifölénk!Vagy a halál kaszája sújt le közénk.”

S azzal eltűntek, visszhangzó csendet hagyva maguk mögött.