Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola

DR. LUKÁCS LÁSZLÓ

A dialógus teológiája I.

Budapest

2007

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 1

1. BEVEZETÉS

1. A dialógus (D) megjelenése a 20. századi gondolkodásban

Divatszó napjainkban: egyenlő partnerek erőszakmentes párbeszéde, ahol csak az érvek számítanak.

Békés konfliktuskezelés egymás kölcsönös tiszteletben tartásával, az igazság közös keresése, ahol

mindegyik fél kész tanulni is, nemcsak kioktatni; a kultúrimperializmus, egyáltalán a hatalmi

igények feladása. Megtöri az erőszakot. Sokféle használata, pl. nemzetközi tárgyalásokon, túszok

kiszabadításakor stb.

Mélyebben: Levinas: Kulcsfogalommá lett. Szembeszáll az Én önelégültségével, a tudás minden-

hatóságának képzetével, a tárgyi világ abszolutizálásával.1

Vele párhuzamos fölfedezés: az ember independens és interdependens lény.

Beletorkollik a kommunikációba, kommunióba. A két fogalom egymást feltételezi. Mindkettőt

használják az egyházban, főleg a II. Vatikáni zsinat óta. A kommunikáció és a teológia kapcsolatát

ma sokan vizsgálják, kialakult a kommunikatív teológia módszere.

2. A D története

2.1. Szofisták, Szókratész, Platón

A műfaj: A D filozófiai párbeszéd, párbeszédes értekezés2.

Platón kedvelt irodalmi műfaja, pl. Phaidón, az Akadémián a filozófiai gyakorlás eszköze.

2.sz.: Lukianosz: A holtak beszélgetései

Reneszánsz: Galilei, Giordano Bruno, Torquato Tasso platóni mintára írt D-k.

2.2. A D négy elméleti előfeltétele a platóni filozófia nyomán3

1. Bizalom az értelemben. Az ember képes beléhelyezkedni a másik nézőpontjába, és a világot

annak nézőpontjából szemlélni, hogy ugyanazt az igazságot különböző perspektívákból nézhessék.

„Értelmes az, aki hagy magával beszélni.”

A hívő is beléhelyezkedhet más vallások képviselőinek felfogásába, ahonnan a teremtmény

isteninek látszik, hiszen rajta van Isten dicsőségének fénye. Ez az álláspont egyébként kísértésként

állandóan fenyegetheti a keresztényt is. Más kérdés, hogy idegen isteneket imádóktól a keresztény

elvárhatja-e, hogy beléhelyezkedjenek a keresztény álláspontba, és a világot keresztény távlatban

lássák. Válaszunk: nem, hiszen az Istenbe vetett bizalmat nem lehet csak úgy próbálgatni, ez nem

volna valódi döntés.

2. A „mindig nagyobb igazság” megvallása. Tanulunk egymástól, de bíráljuk is egymás állás-

pontját, hiszen az igazság fölötte van mindegyik véleménynek. A szkepszis („az igazságnak köze

sincs a kijelentéseinkhez”) megöli a D-t: mindegyik vélemény valamiképpen tükre az igazságnak.

Az igazság egy, a különböző nézőpontok ellenére is, bár a nézőpontok szerint más-másként látszik.

Az igazság különbözik minden róla alkotott emberi tudástól: veritas semper maior. Platón: „Ne

Szókratészről gondoljatok nagyot, hanem az igazságról.” A tanulékonyság (docibilitas) képessége

fontos! Az emberi logosz az igazság tükre: nem azonos vele, de megpillantható benne az igazság.

1 Levinas, Emmanuel: Dialog, ChGG Bd. 1. Freiburg, 1981. 2 Pete Krisztián: Dialógus. Nyitott Kommunikációtudományi Enciklopédia, www.nyitottenciklopédia.akti.hu;

Steiger Kornél: Bevezetés a filozófiába, Budapest, 2004. 3 Schaeffler, Richard: Wahrheit, Dialog und Entscheidung, in: Dialog aus der Mitte christlicher Theologie, Mödling,

1987. 13.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 2

A hívő képes erre, hiszen tudja, hogy a hit kijelentései mindig csak teremtményi korlátok

közt mutatják az isteni igazságot, s mindig elmaradnak Isten titka mögött. Hitünk ezért növekvő, s

ehhez hozzájárulhatnak más vallásúak meglátásai is, feltéve, ha ezeket ilyenekként ismerjük fel.

Persze ez csak az értelmi belátásra vonatkozik, nem magára a kapcsolatra, nem a feltétlen bizalomra.

3. Bizalom az emberi logoszban mint „az igazság tükrében”. Az előbbi csak akkor lehetséges, ha

nem csap át szkepticizmusba, hanem feltételezi, hogy valódi kapcsolat áll fenn a tudásom és az

igazság között, a különbségek ellenére. Csak így tudja a partner kijelentéseiben is az igazság

valamiféle tükröződését látni. Tanulunk egymástól, de bíráljuk is egymás álláspontját, hiszen az

igazság fölötte van mindegyik véleménynek. A szkepszis („az igazságnak köze sincs a kijelen-

téseinkhez”) megöli a D-t: mindegyik vélemény valamiképpen tükre az igazságnak.

A hívő azonban tudja: a másként vagy nem hívő kijelentései allegorikusan értendők: mindez

valójában az egyetlen Isten dicsőségéről beszél.

4. Az igazság aspektusainak komplementaritása. A D-nak akkor van értelme, ha minden partner a

másik kijelentéseit saját kijelentéseinek kiegészítéseiként fogja fel. Ez okozza a legnagyobb nehéz-

séget a hívő és a nem-hívő közötti D-ban. Hiszen Isten egyetemes uralmát nem lehet más istenekkel

„kiegészíteni”, Isten egyetemes üdvözítő akarata nem szorul „kiegészítésre”. Itt nem beszélhetünk

komplementaritásról, itt döntésre van szükség.

Másfelől viszont a keresztények is elfogadhatják, hogy perspektivájuk korlátozott, és ilyen

értelemben kiegészíthető máshonnan jövő kijelentésekkel: az emberi tapasztalat őseredeti szakrális

jellegével, amely aztán az ószövetségi kinyilatkoztatás fényében deszakralizálódott, hiszen kiderült,

hogy ezek nem igazán istenek.

3. A D az egyházban4

3.1. Az Újszövetség nem kedveli a kifejezést. „Dialogiszmosz”: a tanítványok vitája, ki a legnagyobb

(Lk 9,46), kétkedés Jézus feltámadásában (Lk 24,38). Gyakran a „ponérosz” jelzővel (=rossz, gonosz)

használják (Mt 15,19; Mk 7,21; Jak 2,4).

Pál: az emberek, főleg a bölcsek dialogiszmoi-a semmis (1Kor 3,20; Róm 1,21), Isten megszégye-

níti őket. A hívők dialogiszmoi nélkül tegyenek meg mindent (Fil 2,14; 1 Tim 2,8.)

3.2. Az apologetikában jelenik meg, pl. Jusztinosz: Párbeszéd a zsidó Trifónnal (155), de később

dogmatikus és aszketikus kifejtések is e formában: pl. Nagy Szent Gergely Dialógusai. A kora-

keresztény dialógusok írói tudatában voltak annak, hogy a zsidók és az eretnekek nézeteiben is

vannak igazságmagvak. E célzattal készült: Abaelardus: Dialogus inter Philosophum, Judaeum et

Christianum (12. sz.), és Nicolaus Cusanus: De pace fidei (15. sz.).

3.3. A középkori egyetemeken:

általános módszerré válik. Korábban: lectio – meditatio (az olvasottak átgondolása, szívükbe

fogadása). A bizonyítás tekintélyi alapon.

A D-ra, disputára alapozott új módszer: először quaestio, „utrum”: az igazság közös keresése. A

disputák témáját a magiszter jelöli ki: „determinatio”. A végén: questiones disputatae. Fontos volt a

másik meghallgatása, érveit először el kellett ismételni. Fontos a pontos megkülönböztetés, a

distinctio. Csak az egymásra hallgató beszélgetés segít közelebb az igazsághoz. Az egyetem a

disputára épült, az igazság közös keresésére. A kor Summa-i is erre a szerkezetre épültek: minden

articulus az ellenérvvel kezdődik. A wittenbergi egyetem 1502-es alkotmánya előírja: legyenek

hetenként viták, negyedévenként nyilvános ünnepélyes viták.

Veszély persze: a partnerek elbeszélnek egymás mellett, párhuzamos monológok.

4 Neuner, Peter: Das Dialogmotiv in der Lehre der Kirche, in: Dialog als Selbstvollzug der Kirche? QD 166. Freiburg,

1997. 47skk.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 3

3.4. Reformáció és felvilágosodás

Luther remekül vitatkozott, de a cél már a másik megsemmisítése lett. 1518: heidelbergi disputa az

ágostonosok káptalanján. De aztán már egyházjogi és politikai viták: 1518. okt. 12-14. Augsburg:

Cajetanus pápai legátussal, 1519. jún. 26-tól júl. 15-ig Lipcsében, 1521-ben a wormsi birodalmi

gyűlés előtt. De itt már nem az egyházon belüli konszenzus- és igazságkeresés dominált, hanem az

elhatárolódás. Cajetanus szerint: Luther „új egyházat akar”.

Descartes: szakít a D módszerével. Meditationes de prima philosophia. A megismerés új útja: az

autonom személy meditál önmagában. Az egyházban: tévedhetetlen magisztérium.

3.5. VI Pál pápa: Ecclesiam suam c. enciklikája (1964)

A II. Vatikáni zsinat lényeges változást hoz. Ehhez jelentősen hozzájárul VI. Pál enciklikája, amely

először tematizálja először a D-t. Martin Buber filozófiájának hatása érezhető az enciklikán is. A

pápa nem említi Bubert, de a kommentátorok igen. Latourelle, 1965-ben: „A kinyilatkoztatás Istene

nem olyan lény, akiről harmadik személyben beszélünk, hanem egy Én, aki egy Te-t szólít meg.”

Az enciklika kétharmad része a D-ról szól. A pápa szerint ennek fontos eleme a másik

meghallgatása.

Jean Guitton, aki egy könyvben tette közzé VI. Pállal folytatott beszélgetéseit, már 1962-ben cikket

ír a D-ról.5 Ökumenikus távlatban szemléli. Ha a D valóban közvetíteni kíván, akkor képes

eltekinteni a lényegtelentől, nyelvet váltani, hogy észrevegyék hitük közös magvát. Leibnizet idézi:

„A másik nézőpontja a szeretet igazi pontja.” Guitton reméli, hogy a D hozzásegíthet az egyház

egységéhez. Szerinte egy következő zsinat adhat a dogmáknak jobb fogalmazást, hogy egy jobb D

az egységhez vezethessen.

VI. Pál pápa testvérként szólítja meg az egyház tagjait, és határozza meg pápaságának az irányvonalait:

1. Az egyház önértelmezésének mélyítése: közismertek ugyan a dogmáink, de soha senki nem

mondhatja, hogy elegendően megvizsgáltuk és megértettük azok tartalmát.

2. A megújítás igénye: hogy az egyház tagjai tisztábban lássák kötelességeiket, küldetésüket,

készek legyenek hibáik javítására és törekedjenek a tökéletességre (életszentségre).

3. A dialógus: az egyház és a kortárs világ közti kapcsolat megfelelő módja. Az enciklika

részletezi a D. alapelveit.

A DIALÓGUS ALAPELVEI

1. A világ

Az evangélium (Jn) figyelmeztet minket a különbségre, és arra, hogy tartsuk magunkat távol a világ-

tól. Mikor VI. Pál az enciklikájában a „világról” beszél, akkor annak három értelmezésében használja:

a. azok, akik szemben állnak a hit fényével és a kegyelem ajándékával,

b. azok, akik naiv optimizmusban élnek, és azt gondolják, hogy saját erejükből tökéletességre

és boldogságra juthatnak,

c. azok, akik agresszív, pesszimista szemléletmódban élnek.

Az Evangélium leleplezi az emberi gyengeségeket, és nem támaszt illúziókat, hogy az ember

természeténél fogva jó és elegendő lenne önmagának, de nem is engedélyezi annak elfogadását,

hogy teljesen romlott lenne, hanem utat mutat a keresztények számára az újjászületésre. A

keresztények pedig tudatában vannak meghívottságuknak, megigazulásuknak, és kötelességüknek,

hogy ebben a világban éljenek, de ne e világ szerint.

5 Guitton, Jean: Dialog mit Paul VI., 1965. A könyvben részletesen kérdezi a pápát a D értelméről (165-185.!!).

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 4

2. Elzárkózás helyett közeledés

A világtól való távolságunk nem jelenti azt, hogy elzárkóznánk előle. Az orvos mikor egy új

betegséggel találkozik, igyekszik megvédeni magát és az egészségeseket, aztán gyógyítja a

betegeket. Az egyház ugyanezt teszi, mikor a megváltás ajándékát adja tovább. Ugyanis az egyház

Istentől azt a feladatot kapta, hogy ezt az ajándékot adja tovább a világnak. Ebből fakad az

evangelizációs kötelessége is, ami nem pusztán emlékeztetés a hitigazságokra, hanem azok őrzése

és továbbadása is. A szeretetnek erre a belső késztetésére, ami a szeretet külső ajándékaiban keres

kifejeződést, alkalmazzuk a dialógus kifejezést.

3. A megváltás dialógusa

A dialógus eredete Istenben van, Ő a kezdeményező az egész üdvtörténetben, az ember az ő

megszólítására válaszol. Kettejük párbeszéde a vallásokban, személyesen pedig az imádságban

konkretizálódik. Így dialógus: az imádság, a kinyilatkoztatás, a megtestesülés, Jézus földi

működése. Az egész üdvtörténet úgy jelenik meg előttünk, mint egy hosszú és változatos dialógus.

A megváltás dialógusa nem fizikai kényszerítő erővel hat, hanem a szeretet felhívása, amely döntést

elé állít: el lehet utasítani, és szabadon igent lehet rá mondani (lásd: Jézus csodái). Ezért az egyház

sem kényszeríthet senkit, csak az emberi barátságos közeledés legitim eszközeit használhatja, a

belső meggyőzést és a beszélgetést.

4. A dialógus mint az apostolkodás módszere

Az egyház és a világ kapcsolatát jellemezhette az egyháztörténelem során: az elzárkózás, az elítélés

és a legyőzés szándéka. Napjainkban ezeket a módszereket nem használhatjuk, helyettük próbáljuk

megismerni és megérteni a címzetteket, és körülményeikhez alkalmazkodni közeledésünk során.

Ennek feltételei:

1. Az érthetőség: amit és ahogy mondunk, az érthető legyen a mai ember számára. Ezért meg

kell vizsgálnunk a nyelvezetünket és a fogalmainkat.

2. A szelídség: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” Nem lenne méltó,

ha arrogánsan, durva szavakkal, keserű lerohanással közelednénk az emberekhez azzal a

szándékkal, hogy a kegyelem és a szeretet ajándékát szeretnénk megosztani.

3. A bizalom: saját szavunk (Isten szava) erejében, és a másik fél jóindulatában. Ez a légkör

támogatja a két fél bensőséges kapcsolatát, és egyesíti őket a Jóhoz való ragaszkodásukban.

4. A tanárok megfontoltsága: mikor az üzenetet szeretnék átadni, mindig figyelembe kell

venniük a hallgatóság fizikai körülményeit, morális, intellektuális, érzelmi szintjét stb.

Ebben a dialógusban nyilvánvalóvá válik, hogy a hit fényéhez sokféle úton el lehet érni, és ezeket

az utakat egy irányba lehet terelni. A különféle utak gyakran egymást is szolgálják különböző-

ségükben. Ezért szólít fel VI. Pál arra, hogy merjünk különböző „vonalakon” gondolkodni, mert

- így egyre mélyebbre juthatunk saját vizsgálatunkban, keresésünkben,

- s közben megtanuljuk jobban kifejezni magunkat, tanításunkat.

Ennek eredményeként mások véleményében is felfedezzük az igazság magvait, és mi is pontosab-

ban tudjuk kifejezni tanításunkat. Így mások tudnak rá válaszolni, és megértve azokat fokozatosan

ők is befogadják.

A megváltás dialógusának formái:

- az aktuális tapasztalatokból indul ki

- értelmes, helyes jelentéstartalommal bír

- előítéletmentes

- nem ragaszkodik olyan kifejezésmódokhoz, melyek már elvesztették jelentéstartalmukat és

már inkább csak zavart okoznak a megértésben.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 5

5. Koncentrikus körök

A pápa szerint az emberiség különböző csoportjai mintegy koncentrikus körökben helyezkednek el

a központ, Krisztus körül:

A/ A legtágabb körben az emberiség – a nem-hívők

B/ Beljebb az egyistenhívők: muszlimok, zsidók, keresztények

C/ Keresztények

Több ami összeköt, mint ami elválaszt

A pápaság az egység látszólagos akadálya

D/ Katolikusok

Hosszú utat kell bejárnunk egymás megértésében, a zsinatnak ezt az utat kell követnie.

A II. Vatikáni zsinatnak valóban alapvető módszerévé lett a D, gyakran történik róla említés. Az

enciklika azonban nem oldja fel az alapvető kérdést: ha az egyik fél a legmagasabb igazság

birtokában van, hogyan juthat a két fél egyenlő D-ban egy még magasabb igazságra? Ez a kettősség

végighúzódik a II. Vatikáni zsinat dokumentumain is.

3.6. A zsinat után: három D titkárságot állítanak fel:

Keresztény Egység Titkársága (1960). Az Egyházak Világtanácsa már 1963-ban üdvözli, 1965-ben

közös munkabizottságot hoznak létre. 1970-ben: munkadokumentum az ökumenikus D-hoz: főleg

gyakorlatias. A kölcsönösség és a közös elköteleződés a D része, kincseink cseréjére van szükség.

A D célja a keresztény felekezetek teljesebb egysége. II. János Pál: Ut unum sint c. enciklikája: 1995.

Vallásközi Párbeszéd Bizottsága (1964). 1991-ben a Nostra Aetate 25. évfordulójára kiadott

dokumentumok: Dialógus és igehirdetés (ismertetve később, a 22skk. oldalon).

Nem-hívőkkel Folytatott Párbeszéd Titkársága (1965). König bíboros vezetésével 1968-ban: D. a

nem-hívőkkel (ismertetve később, 20.sk. oldalon). Háromféle D: 1. az emberi kapcsolatok, a

bizalom és a szimpátia erősítése, 2. az igazság közös keresése, 3. közös cselekvés. Mindhárom

síkon törekedni kell D-ra, de külön-külön is fontosak. A hívők is lehetnek befogadók.

A Kultúra Pápai Tanácsa (1982). D a mai korral, kultúrával, ebbe olvasztják be később a Nem-

hívők Titkárságát.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 6

2. BUBER ÉS A DIALÓGUS ÚJ ÉRTELMEZÉSE

A D morális és normatív fogalom.6

Régen az értelem elsőbbségét hirdették.

1. Platón szókrateszi módszere.

Amikor látszólag eljutnak egy individuumok fölötti általános fogalomhoz, Szókratész újabb kérdést

tesz fel, s így a D-k mindig eredménytelenül, aporiában végződnek, illetve újabb D-hoz vezetnek.

Beérik magának a D-nak örömével. Platónnál tehát az értelem a D részét alkotja, nem pedig a D

alkotja az értelem részét. Amíg a görög polisz demokratikus, a D-ra utalt, az erőszakot D-ban

fékezte meg. Az intézmények gyengék, az egyének meggyőzőereje fontos. Csak a polisz

hanyatlásával nő meg az értelem szerepe.

2. Az értelem, a gondolkodó szubjektum abszolút elsőbbsége

Arisztotelész szakít a D módszerével, kezdődik az értelem metafizikája, egészen Hegelig.

(Tanítványával, Nagy Sándorral kezdődik a nagy birodalmak politikai hagyománya. Ez is a 20.

században omlik össze, akárcsak az értelem egyeduralma.)

Emmanuel Levinas: Fellép az ember önelégültsége és az immanencia ellen. A hagyományos

filozófia az öntudatig elvezető tudásra épít, amelyet az ember szellemként fog fel. A tapasztalatok

és ismeretek a tudás egységében konvergálnak, különböző formákban. Descartes: „cogito”. Az Én

egységét fejezi ki, amelyben minden tudás megtalálható.

A tudás az elgondolt létre irányul. A létre vonatkoztatva a gondolkodás kilép önmagából, miközben

magában marad, és visszatér önmagába. A külsőt és a mást beemeli saját immanenciájába: a

gondolataiba, az emlékezetébe.

A tanulás: a megismert világ megragadása és birtokbavétele. A lét, amely a megismerő Én előtt

megjelenik, ipso facto felkínálja magát. Már maga a tudomásulvétel: megragadás. A fogalom szó

őrzi ezt a jelentést: „megfogni”. Ez megfelel a gondolkodás mértékének, és látszólagos

„transzcendeniája” révén birtoklást és megelégedést ígér. Valójában azonban ez immanens,

önelégült gondolkodás és szellemi élet. Ez adja a világ jelenségét: az elgondolt valóság és az azt

elgondoló ember között megfelelés van. Husserl szerint korreláció áll fenn a gondolkodás és a világ

között.7

Hegel: gondolkodásában összesűrűsödnek a nyugati gondolkodás áramlatai. Hegel filozófiája

részben az abszolút tudásra, részben a gondolkodásában magával önelégült emberre épít. Az

abszolút, isteni szubjektum átfogja a tárgyak világát. „A gondolkodás racionalitását az adja, hogy a

fogalom lényegéhez tartozó egységet mint az appercepció őseredeti egységét, az ’én gondolkodom’

vagy az öntudat egységét ismerjük fel.”

Az „Én gondolkodom” a szellem végső formája, amely tudásként jelenik meg. A valóságot

beemelem a fogalmi világomba. Evvel a gondolkodással azonban Isten nem elgondolható.

Ellene Feuerbach: „Az igazi dialektika nem a magányos gondolkodó monológja önmagában,

hanem az Én és a Te közti D.”

6 Stegmaier, Werner: Das Dialogische in der Philosophie des 20. Jahrhunderts, in: Dialog als Selbstvollzug. 7 Vö. Levinas: i.m. 65skk.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 7

3 . Az immanencia dialógusa

A D akkor kap jelentőséget, amikor az értelem kérdésessé válik. A 20. században már nem a D-t

gondolják el az értelem felől, hanem az értelmet a D felől.

Husserl szembefordul Descartes és Kant filozófiájával. A filozófia lényegét a jelenség

leírásában látja: a fenomenológiában. A megismerés módját alapvetően a megismert lét határozza

meg. A gondolkodás különböző utakat keres, hogy a tudást az igazsághoz igazítsa. Szavakra van

szüksége, legalábbis benső beszédre. A gondolkodás szétválik: kérdez és válaszol, reflektál

önmagára, de mindig az „Én gondolkodom” folyamatában. De ez nem D, legföljebb a lélek

párbeszéde önmagával, ahogy Platónnál.

A gondolkodó, a valóságot megismerő partnerek a beszédben megnyilvánuló gondolko-

dással belépnek egymás gondolkodásába, hogy a közösen megtalált értelemben egyetértsenek. De

az igazi bensőség elrejtve marad. A különböző Én-szubjektumok sötét pontjai elhalványulnak, az

eszmecsere egyetlen tudatban, a cogito-ban összpontosul. A résztvevők a D által az értelemhez

jutnak el, egyfajta szocializációval. A nyugati humanizmus az értelem belátására épít, feltételezi,

hogy az igazságot mindenki szereti. Valójában azonban ki vagyunk téve a hatalmaskodásnak, a

csalásnak, a hazugságnak és a propagandának. Az értelem által teremtett béke nemes – de idealizált.

Levinas a D-nak, illetve a gondolkodásnak ezt a formáját is bírálja, tudatteleológiának

mondja, és elégtelennek tartja: ez csupán az „immanencia dialógusa”, mondja. A szellem a dolgok

rendje – vagy megfordítva: a rendezett dolgok a szellem; a gondolkodás pedig ennek összegyűjtése

és rendszerezése.

A megoldást nem várhatjuk attól a D-tól, amely csak a tudást akarja tökéletesíteni. Találni

kell olyan D-t, amely az igazi D-hoz elvezet. Nem lehet feltételezni egy szuverén és isteni tudás

előzetes egységét, egy substantiát, amely önmagát elgondolja, és amely szétszóródott a tudatok

sokféleségében, amelyek önmagukban korlátozottak, de aztán lassan konvergálnak, és összeadódva

eljutnak az elveszett egységig.

Husserl fenomenológiájában a szubjektum is megfigyelhető és leírható adottság: egy a sok

közül, amelyik azonban már csupán én. Fenomenológiája „egológiává” lesz. Ahhoz a felismeréshez

azonban eljut, hogy több szubjektum is létezhet; innen jut el az interszubjektivitás elméletéhez.

Levinas azért bírálja mégis ezt a felfogást, mert ebben a perspektivában a többi szubjektum csak az

én világom objektuma: tárgyak, amelyek által én a saját szubjektumomat megalkothatom. A

másikat önmagam mintájára gondolom el, az én egom projekciója, alter-ego.

4. A D filozófiájának kezdetei

Az igazi áttörés az I. világháború után kezdődött, főleg Rosenzweig, Ebner és Buber

munkásságával. Ők megkérdőjelezik a Descartes által felállított szubjektum-fogalmat, mert ez

véleményük szerint szolipszizmushoz vezet. Ez a filozófiai elgondolás az embert a szándékos

tudatára próbálta redukálni. A D-filozófia viszont azt hangsúlyozza, hogy az ismeret eredete nem az

egyes szubjektumban, hanem az emberek nyelvi-személyes találkozásában rejlik, az „Én”-ben, aki a

„Te”-vel szemközt áll, kezd vele párbeszédet. Csak a kommunikációnak a „Te” által létrejött teljes

alakja által fedezi fel az „Én” önmagát, és tud megnyílni a világ, az „Az” felé. Az „Én” és „Te”

korrelációja megelőzi az „Az”-t, ez áll az emberek ószövetségi kapcsolatainak hátterében,

istenkapcsolatukban. Az istenkapcsolat mind a teremtésben, mind a történelemben alapvetően

dialogikus természetű, és csak az Istennel folytatott párbeszédben állhat fenn az ember. Rosenzweig

szerint a megtérés és a megbocsátás is csak ebben a szemköztiségben képzelhető el. Levinas ennek

etikai jellegét emeli ki.8

8 Lexikon philosophischer Grundbegriffe. Freiburg, 2003. 84. (Dialog címszó).

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 8

A monológgal szemben a D. a beszélgetés eseménye, amelyben a Másik éppen úgy szóhoz

jut, mint Én, és az a tárgy, amelyről szó esik. A D-hoz ezért időre van szükség, hogy végbemehessen

„az Egyik a Másikért” (Levinas) mindig új eseménye. „A D a nyelv a maga őseredeti valóságában.”

Humboldt: „Minden beszéd a párbeszédben gyökerezik.” Ennek az az oka, hogy a Jó és az Igaz a

történelemben mindig csak a konkrét történeti emberek létén keresztül megy végbe, tehát senki

sincs, aki csupán a saját, önmagában álló léte alapján elérhetné a Jót és az Igazat. Hanem valójában

mindenki benne áll abban a törekvésben és megismerési folyamatban, amelyet a beszédében

kimond, a Másik elé tár. Az emberlét lényegéhez tartozik tehát, hogy „a Másik túszai vagyunk”

(Levinas). A létünkben ez valósul meg, az ebből fakadó nyelvi kifejezésben mutatkozik meg a

komoly D. Ez már nem-verbálisan is létrejön, ha komolyan vesszük a felelősségtudatunk alaptényét.

Teológiai szempontból a D kötelessége abból fakad, hogy Isten az embert nem magában álló

egyetlen lénynek teremtette, hanem az emberlét sokféleségének kikerülhetetlen különbségeiben

élőnek, különösen is „férfinak és asszonynak”. Ebből fakad az a végtelen és abszolút kötelezettség,

hogy a Másikkal dialogikusan találkozzunk. A D előzménye: „rászorulunk a Másikra, és ami

ugyanaz, „komolyan vesszük a (diakronikusan végbemenő) időt” (Rosenzweig). A D etikai

alapkötelezettség, kategorikusz imperativusz. Ezt azonban csak az én szabad döntésemmel

valósíthatom meg, mégpedig úgy, hogy kiteszem magam egy nyitott jövőnek, amely a Másik és

közöttem fog létrejönni. Önmagamnak e kockáztatásában azonban azt remélem, hogy ennek az

eseménynek végtelen értelme van. A végbemenő D-ban ezáltal megnyílik az út a kapcsolatokra.9

5. A D és a transzcendencia

5.1. Levinas szerint a mai D-filozófia az emberközi kapcsolatokból, az emberi eredeti közösségi

voltából indul ki, amelyben a D végbemegy. A magának-valóság önelégültségével szemben az

emberréválás egy másik lehetősége, amely nem az öntudat tökéletességére épít. Marcel: az autarkia,

az önelégültség kritikája ez: csak a személyek közti kapcsolat nevezhető szelleminek.

5.2. Martin Buber alapszavai: Én-Te, Én-Az10

Az új szemléletben a nyelv nem redukálható arra a funkcióra, hogy a sokféle Ego között tudást

közvetítsen, és azokat összevesse – hogy aztán ebben a folyamatban ezeket a tudásokat az

egyetemes érthetőség szintjére emelje fel. A gondolkodó Egókat ez az értelmesség elnyelné.

A gondolkodó személyek közti kapcsolatnak önmagában való értelme van, a szocialitás. Ez

akkor jelenik meg, ha egy Te-t egy Én megszólít. Ez radikálisan különbözik az Én-Az alapszótól.

Ez utóbbi csupán a semleges ismeret aktusa; az idealista filozófia így jelöli a szubjektum

kapcsolatát a világgal.

A másikat Te-ként megszólítani és vele beszélni nem függ a másik előzetes megtapasz-

talásától, a Te jelentősége ebből nem vezethető le. A D nem pusztán az egymással beszélgető

emberek találkozása, hanem a szellem eseménye, amely épp oly levezethetetlen és ősi, mint a

cogito. Buber szerint az abszolút Te-ben az örökre láthatatlan, nem tematizálható Isten Te-jét

szólítjuk meg. Marcel szerint eltéveszti Istent, aki harmadik személyben próbálná megszólítani. A

D-ban adódik a megnyílás lehetősége a transzcendenciára a világban elérhető ismereten túl.

***

9 Lexikon für Theologie und Kirche. Freiburg, 2001. Bd. 3. Dialog címszó. 10 Buber, Martin: Én és Te, Budapest, 1999.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 9

Idézetek Martin Buber könyvéből:

Az alapszó: ÉN-TE, ÉN-AZ szópár. Az alapszókat lényével mondja ki az ember.

Aki azt mondja: Te, annak semmije sincs. De a viszonyban áll.

Háromféle viszony létezik (9.o.) Egyszerre akarat és kegyelem által (10.) Az ima nem az időben van, hanem

az idő az imában (12.). A tapasztalás – távolság; a viszony – közelség. A Te-ről nem tudunk semmi rész

szerintit, csak mindent (15.). A Te találkozik velem, de én lépek kapcsolatba vele. A Te által leszek Én-né.

Jelenlét és tárgy (16.) A Te hatás-mozzanata: a szeretet történik (Jézus! 19.) A szeretet a világban ható erő!!!

– A gyűlölet (21.) A Te dologgá válhat. Váltakoznak: báb, pillangó (23.).

Kezdetben van a viszony. Az Én-Te alapszó én-előtti, az Én-Az alapszó én utáni (28.) A világ kétarcú az

ember számára, amint kétarcú az ember magatartása is a világban (39!!). Az nélkül nem élhet az ember. De

aki csak Azzal él, az nem ember.

***

5.3. Rosenzweig a magányról

Szerinte a D-ban abszolút távolság van az Én és a Te között, mert mindenki egyetlen, a másikhoz

képes abszolút más. A dia-logus közvetlen kapcsolata átlép ezen a távolságon, anélkül, hogy azt

megszüntetné, ahogy a tekintetünk túlnéz a messzeségbe. A D rendkívüli áthatolóképessége és a

szocialitásnak vagy az emberi közelségnek supra-ontologikus vagy vallási jelentősége itt mérhető le.

A transzcendencia távolsága vagy egészen másfélesége egyszerre jelzi a különbséget és a

kapcsolatot az Én és a Te mint beszélgetőpartnerek között. Az Én-t és a Te-t nem lehet objektíven

összefoglalni, az „ÉS” köztük nem lehetséges, nem alkotnak összetett egységet. Rosenzweig szerint

a magány az individuum lényegéhez tartozik. Nincs olyan egység, amely a fejük fölött egy

harmadik szellemben létrejönne. Nem lehetséges a Te „tematizálása”, tapasztalattá redukálása. A Te

nem objektiváció. A találkozás nem abba a rendbe tartozik, mint a tapasztalás.

A D-ban viszont létrejön egy átmenet a másikhoz ott, ahol egyébként nincs átjárás. Éppen

mert a Te abszolút más, mint az Én, jöhet létre egyiktől a másikig a D. Ez a D-filozófia paradox

üzenete: a szellemet a transzcendencia, a szocialitás felől, a másikhoz való közvetlen kapcsolat felől

határozza meg. Buber szerint ez a kapcsolat, a reláció – és ez az, ami kezdetben volt. A nyelv

nemcsak arra való, hogy a tudat állapotait kifejezze, hanem a transzcendencia összehasonlíthatatlan

szellemi eseménye, ahol a közlés szándéka kapcsolatot hoz létre. Rosenzweig ezt a kinyilatkoztatás

síkjára vonatkoztatja, amely a világot kapcsolatba hozza az Abszolúttal.

Az öntudatra tehát csak az Én-Te D-ban juthatunk el, ahol reláció jön létre: radikális

különbségük önmaguk többletét adja magukon kívül, a legközelebb állónak a közelségében. A több

és a jobb dimenziója magában a D-ban nyílik meg: ez a Másik hozzám jövetelének a kegyelme,

kegyelmes ajándéka. A D ezt jelenti: a Te nem közömbös az Énnek, olyan önzetlen érzés, amely

torzulhat ugyan gyűlöletté, de megvan a lehetősége, hogy szeretetet vagy ahhoz hasonlót hozzon

létre. Csak a transzcendencia D-ában jön létre a Jó eszméje, egyesegyedül azon az alapon, hogy a

találkozásban a Másik számít. Az Én és Te találkozásából születő kapcsolat az eredeti helye és

állapota az Etika feltűnésének. A Jó konkrét formában: a másik ember értékessége.

5.4. A D a transzcendencia őseredeti modusza

A D maga a transzcendencia. A D-ban beszélés nem egyik lehetséges formája a transzcenden-

ciának, hanem annak őseredeti módja. Csak akkor kap értelmet, ha egy Én Te-t mond. Ez a „Dia” a

D-ban. Az ember konkrét kontextusában a transzcendencia legalább annyira érvényes fogalom,

mint a világ-immanenciáé, sőt megkérdőjelezi az immanenciát.

A Között-nek új módját fedeztük fel, amely szakít a substantia és a subjectum ontológiai

fogalmaival. Az együtt-jelenlét és szocialitás ontológiája és benső élete ez. Ki kell emelnünk ennek

antropológiai és teológiai jelentőségét. Az intencionalitás fenomenológiája mellett megjelenik a

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 10

reláció fenomenológiája. A szándékolt aktus visszafordíthatatlan polaritása: ego – cogito –

cogitatum. Itt az Ego pólusa sosem változhat objektív pólussá. Evvel az elgondolással szembenáll

az Én-Te reciprocitása: Az Én Te-t mond egy Te-nek, aki maga is Én, és aki az első Én-nek szintén

Te-t mond. A D-ban a beszéd aktivitásával együttjár a meghallgatás passzivitása. A Te-t exkluzívan

szólítja meg, nem mint a világ részét, bár a találkozás a világban megy végbe. Létezik tehát olyan

emberi szellemiség, amely nem a tudásban, nem a tapasztalat megértésében kezdődik el.

A Te-hez való kapcsolat a legtisztábban a láthatatlan Istennel való kapcsolatban valósul

meg. Az imádság Istene, a megszólításé eredetibb, mint az az Isten, akit a világból vagy egy érvből

a priori levezetnek, és kijelentő mondatban kimondanak. Az Isten-képmásságunk a Te-ben, nem

pedig az Én-ben nyilvánul meg. Ugyanaz a mozgás, amely a felebaráthoz vezet, vezet el Istenhez.

Isten epifániája mindig etikai összefüggésben, a másikkal találkozásban megy végbe. Buber szerint

az Én-Te kapcsolat folytatása az Isten-kapcsolat (vö. Iz 58, Mt 25). Az „istenfélelem” kifejezés

gyakran előfordul, ott, ahol elsősorban a Te tiszteletéről, a felebarátról való gondoskodásról van

szó. Lev 19,14; 25,17; 25,35skk. Gabriel Marcel „Abszolút Te”-nek mondja Istent.

6. A D-tól az etikáig

Szemére vetik a D kidolgozóinak, hogy negatív pszichológiát és ontológiát művelnek. Pedig a D

etikai dimenziót rejt magában a transzcendencia és a kapcsolat kettős értelmében: azáltal, hogy

egyszerre jelzi az abszolút távolságot és annak áthidalását a beszéd által az ÉN-TE közvetlenségébe.

Az etikának ez a fogalma szakít a hagyományos értelmezéssel, amely az okosságból vagy az

egyetemes cselekvési elvekből vezette le magát, vagypedig az értékek hierarchiájából vagy a

platóni ideavilágból. Az etikai a D Én-Te-jében kezdődik, amikor fölfedezi a másik ember

értékességét, illetve önmagáét e kapcsolatban. A D feltételezi, hogy kiszolgáltatom magam, az Én a

Te rendelkezésére bocsátja magát. Nem éri be avval, hogy elgondol valamit, hanem azt szóvá is

teszi: a nyelv ezt az alapmozgást hordozza. Az önelégültségből kilép a tegezés és a megszólítás

indiszkréciójába, amelynek felelősséget és tiszteletet kell ébresztenie.

A „szemtől szembe” kötelezettséget foglal magában: a másik szolgálatáét. Egyenlőtlenség

keletkezik. A másiknak kimondott szó a befogadás etikájában az első vallásos szolgálat, az „első

imádság”, az első liturgia, amely által Isten megjelenik, és Isten szava is bebocsátást nyer a nyelvbe.

Nem mintha a másik embert tartanánk istennek, vagy Isten, az Örök Te a másiknak meghosszab-

bítása lenne, hanem úgy, hogy a gondolkodó ember számára a hozzá intézett szónak jelentősége

lesz.

A D a tudással szemben az egyenlőtlen gondolkodása, amely túlgondol az adottságon. A

másik iránti szolgálatomban, diakoniámban többet gondolok, mint amit meg tudok ragadni, ilyen

módon a megragadhatatlan értelmet kap. E modalitásban többet gondolok, mint amit gondolok. Így

jelenhet meg számomra a végtelen.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 11

3. A DIALÓGUS TEOLÓGIÁJA

1. Az emberi Te-től az isteni Te-ig11

Az újszülött csecsemő és a kisgyermek édesanyja mosolyában, személyes törődésében ismer rá

önmagára: a Te felé való mozgásában. Innen vezethet el az út Isten szeretetének megértéséhez,

főleg akkor, ha a szülők maguk is Isten gyermekének tudják magukat, és együtt fordulnak Istenhez.

Egyedül a kereszténység ad elégséges magyarázatot a szellemnek arra a felismerésére, hogy a lét és

a szeretet koextenzív. A szubjektum csak úgy ismerheti meg igazán önmagát, ha kilép önmagából

egy Másikhoz, egy a szeretetben felismert Te-hez. Ez a szeretet-játék a természeti világ legnagyobb

létteljességének látszik. Ez azonban nem lehet a lét végső értelmezése, két okból:

– Ha a személyek közti szeretet lenne az Abszolút, Isteni valóság, akkor az Isten iránti szeretet nem

lehetséges, hiszen vele nem közös a természetünk. Ő lényegénél fogva akozmikus, az ember pedig a

kozmoszhoz kötött.

– Ha a szeretet a természet kivirágzása, akkor ez is csupán egy módja a létnek, nem pedig a lét

foglalata. A természetben ott van a szeretet ellentéte: fajok harca, kegyetlenség. Kérdés: az ember-

élet kezdetén jelentkezett a szeretetnek egy ígérete, amely abszolútnak látszott? Eljuthat-e ez a

teljességre?

2. Az abszolút Te dialektikája

Az első istenkép a mítoszoké, amelyek a vallás irányában lépik át a szeretet őstapasztalatát. A

természet és a lét idegenségével szemben egy Hatalom megtapasztalása, abban egy „értünk-való”

élménye, amely mögött egy Te-nek kell állnia. Ennek az istennek alaptulajdonsága, hogy vigyáz

rám, értem van: személy, egy személy hatalmával és szabadságával felruházva – az ellenségemnek

is megvan a maga istene. Tisztult példái ennek a homéroszi mítoszok oltalmazó istenei: Odüsszeuszé

Athéné. Az emberek világa fölött ott található az isteneké, fölöttük pedig Zeusz. Az egyiptomi Ré

mindenható, és Egyiptomra vigyáz. Izrael Istene is így jelenik meg: „Értünk való”, aki eleinte

riválisa a többi isteneknek, és csak hosszú fejlődési folyamat végén ismerik föl benne az egyetlen Istent.

A filozófia felülmúlja a mítoszok világát, amelyben a halandó világ fölött álló halhatatlan

istenek is alá vannak vetve a végzetnek. Az isteninek mélyén valójában az Abszolút és a Feltétlen

rejlik, csak így tud a világ alapja lenni. Platón szerint ez a Jó ideája, amely mindent beragyog, de

nem személyes szeretet. A szeretet az Istenre vágyódó emberben jelentkezik. – Az Abszolútnak, ha

valóban az, igazában nem lehet ellentéte. Nicolaus Cusanus szerint Isten a „non-aliud”, a Nem-

Másik. Az Egyetlen, minden szeretet forrása, maga nem lehet szerető Te. – Ebből adódik: az

Abszolút-Isteni, amely az ember minden vallási törekvésének célja és tárgya, eltűnik a kimondhatatlan-

ságban, nem válhat Te-vé: neki tulajdonítunk minden jót, ez azonban felülmúlja az Én-Te kapcsola-

tok korlátait, a személylét határait. A különböző misztikák beszámolnak erről a tapasztalatról. Ez a

filozófiai kifinomult misztika azonban könnyen az ateizmusban végződik: a tartalmatlan Abszolútum

Hegelnél logikai forma, Marxnál dialektikus folyamat, s végül az egész visszahull az istenített

emberközi szeretetbe.

Az emberiség istenképe így beteljesületlen marad: két pillérről próbál hidat építeni, de

sikertelenül. Tisztán filozófiai vallás nem létezhet, legalább másodlagosan támaszkodnia kell a

mítoszokra, ahol van ima és áldozat. – Másrészt viszont a mitikus rendszerek sem tudnak eljutni a

filozófiai egyetemességhez.

A szív (Pascal!) olyan Istent keres, aki Te, és akivel abszolút szeretetre léphet; az értelem

viszont tiltja, hogy Istent Te-nek fogja fel, hiszen abszolútnak kell lennie, tehát legjobb esetben is

csak valami egyetemes jóság lehet, amely nem személyesen megszólítható és megszólaló.

11 Von Balthasar, Hans Urs: Der Zugang zur Wirklichkeit Gottes, in: Mysterium salutis, Einsiedeln, 1967. II. 15skk.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 12

3. Az üdvösség párbeszéde: az embert megszólító Isten

Izrael Istene olyannak mutatkozik, mint aki a totális és feltétel nélküli szeretet, aki mint

ilyen mindenható: abszolút szeretete bizonyítja abszolút létét: actus purus amoris. Olyan Isten, aki

filozófiai értelemben is abszolút létnek bizonyul. Ez az Isten szólította meg az embert, és hívta meg

szeretetébe. Kérdés, hogy a véges teremtmény ezt hogyan tudja befogadni és viszonozni. Ez az

Ószövetség sajátos dialektikájában nyilvánul meg: egyfelől biztos kijelentés (Isten nem bánja meg

elhatározását), másfelől feltételhez kötött (az ember válaszához), úgy azonban, hogy az embert

megtartja kegyelmében tagadása ellenére is.

Kérdés továbbá, lehetséges-e szeretetközösség két ennyire különböző személy, Isten és

ember között. Visszatérve az anya-gyermek párhuzamhoz. A csecsemő édesanyjából született,

mégis csoda a számára: belőle lett, mégis önálló, szabad személy, aki az évek során felnőtté érik.

Az az időszakasz hasonlít Hans Urs von Balthasar szerint a természetes istenismeret és természetes

istenszeretet szakaszához. A világ minden dolga feltételesnek, végesnek bizonyul, ez a felismerés

azonban nem feltétlenül vezet el az Abszolútumhoz. Az I. Vatikáni zsinat kijelentette ugyan, hogy

Isten a természetes ész világánál megismerhető, de tudatosította ennek a megismerésnek a korlátait is.

Isten úgy teremtette meg, hívta létbe az embert, hogy nem szólította meg személyesen,

ahogy az anya a gyermekét: így jött létre a természet rendje. Hogy a történelemben Isten

személyesen megszólította az embert, feltárta intim benső világát, megvallotta szeretetét, az a

teremtés első aktusához képest egy második, kegyelmi aktus. Ami persze nem zárja ki azt, hogy az

ember legmélyebb lényege szerint kezdettől fogva Isten, az abszolút Te által megszólított és neki

válaszoló lény, már akkor is, amikor erről még tudatos ismerete nincs. (Ahogy a csecsemőt a

szeretet nyelvével szólítják először, és erre öntudatlanul válaszol, s csak így vezetődik be a nyelv

misztériumába.) A válasznak ez a képessége azonban nem a természetünkkel adott, hanem

kegyelmi ajándék, amely messze meghaladja az ember természetes képességeit.

Az isteni Te csak emberi formákban tud hírt adni magáról, ez pedig magában hordja a

félreértés lehetőségét. Ezen csak az segíthet, ha az ember a kegyelem által valóban „az isteni

természet részesévé lesz” (2Pét 1,4). Isten megajándékozza az embert avval a kegyelemmel, hogy

felismerhesse az abszolút szeretetet, és maga is képes legyen a feltétlen szeretetre: felfogja Isten

felfoghatatlanságát. Ennek legvégső stádiuma Jézus Istentől elhagyatottsága, amelyben Isten a világ

iránti végső szeretetét mutatta meg. Istennek a történelemben megnyilvánuló „jelei” együttvéve

felmutatják e titoknak látható alakját, amely így is felfoghatatlan marad. Mégis óriási a különbség a

természeti-teremtményi megismerés és a kegyelmi megismerés között. Az előbbi számára a negatív,

apofatikus teológia a végső lehetőség, túl a katafatikus, pozitív teológia tapogatózásain. Az

utóbbiban, a kegyelmi kinyilatkoztatásban azonban Isten pozitív megragadhatatlansága jelenik meg:

olyan mérhetetlenül szeret, hogy magára veszi az ember minden vétkét, és fájdalomban, sötétben,

pokoli Istentől-elhagyatottságban meghal érte, és ebben a „megölt” állapotban ehető-iható ételként

adja oda magát az embernek.

4. A Szentháromságon belüli szeretet-dialógus

Mindennek előfeltétele azonban az, hogy Isten nem a teremtéssel vagy a kinyilatkoztatással-

megtestesüléssel kezd el szeretni, hanem öröktől fogva magát ajándékozó, atyai szeretet, erre

válaszoló, fiúi szeretet, és e szeretet közös ajándéka. Isten misztériumának kegyelmi megismerése

ebbe a szentháromságos szeretetfolyamatba emeli föl az embert. A világ végső, abszolút alapja ez a

személyes szeretet. Az egyetlen Isten (az Atya) megajándékoz „egyetlen Fiával”, hogy engem

szeretetének Szentlelkével belülről betöltsön. Erre az ember egyetlen válasza lehet: ezt a szeretetet

befogadni, hagyni, hogy Isten betöltsön szeretetével, Isten legyen bennem. A hit, remény és szeretet

aktusában valósulhat ez meg. A szeretet szava és az arra adott válasz: dialógus.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 13

4. A DIALÓGUS A II. VATIKÁNI ZSINAT DOKUMENTUMAIBAN

Angol fordításokban: kb. 54x. A GS-ben egész fejezet.

UR-ben először. A DV-ban 1x (colloquium): ima. Főleg: UR, AG és GS. A D része annak a

törekvésnek, hogy az egyház az egész emberiséggel akar szóba állni. A latin szöveg két szót

használ: dialogus és colloquium, az angol fordítások ezt csak részben követik. Az általuk használat

szavak: Dialogue: formálisabb, előre szervezett találkozás. Conversation: lazább beszélgetés.

1. D az ökumenében

„Dialogus”, nemcsak lehetséges, hanem kívánatos. A többi keresztény egyenrangú partner, nem

csupán hallgatóság. A dokumentumnak nagy visszhangja volt azok között, akik inkább Bubert

ismerték, mint Tamást. A katolikusok változtassanak magatartásukon: a többi keresztények nem

idegenek, hanem egy folyamatos D partnerei. Azt keresni, ami összeköt, nem ami elválaszt. Nem

egyszerűen az elszakadt testvéreket hívja visszatérésre. Alapvető magatartás: rokonszenv és

nyíltság, kölcsönösen kérdések.

A Dominus Jesus nyilatkozatban is fölmerül: Krisztus valódi egyháza a római katolikus egyházban

áll fenn („subsistit in”). De az egyházlét elemei másutt is megtalálhatóak. Az egymástól elválasztó

akadályokért mindnyájan felelősek vagyunk.

Unitatis Redintegratio határozat az ökumenizmusról

A határozat reményteljes ígéret a közeledésre. Nekünk, katolikusoknak kell kezdeményeznünk

különvált testvéreink felé. A különböző egyházak, közösségek sajátos értékekkel is rendelkeznek,

nincs szó rekatolizációról, nem akar teljes egyformaságot mindenben. A szeretet legyen minden

dolog legfőbb törvénye. Közös tanúságtétel, összefogás főleg a szociális együttműködésben.

Felosztása: Bevezetés; 1. Az ökumenizmus katolikus elvei; 2. Az ökumenizmus gyakorlata;

3/I. Keleti egyházak; 3/II. Nyugati különvált egyházak és egyházjellegű közösségek

„Dialógus” a dokumentumban:

(3): a katolikus egyházé a kegyelem és az igazság teljessége.

(4): itt fordul elő először a D szó! Később szinte zsargonszó lesz, bár eleinte csak idézőjelben

szerepel. A szakemberek dolga. UR 9 hozzáteszi: egyenrangú félként. A Szent Officium 1949-ben

az ökumenikus mozgalomról így beszél: egyenlőek párbeszéde (pari cum pari), egyszerre tanulnak

és tanítanak. „A párbeszédben a közösségek képviselői a szakemberek; „az igazságnak megfelelőb-

ben ismeri meg mindkét fél a másik közösség tanítását és életét.”

(9) Fontos különvált testvéreink lelkületének, szándékának megismerése; találkozókon egyenrangú

félként vannak jelen, a résztvevők szakemberek legyenek, püspökök figyelme kísérje munkájukat.

(11) Katolikus hitünket alaposan és pontosan kell kifejezni, ne váljon akadállyá hitünk megfogal-

mazása; az igazságoknak hierachiája van.

(14) A keleti egyházakkal folytatott dialógus hasznára van, ha kellőképpen számot vet az egyház

keletkezésük, fejlődésük sajátos körülményeivel, római székkel való kapcsolatuk természetével a

különválás előtt. Ez a D is szakemberek formális tárgyalása.

(18) Az egyház törekvése az egység és közösség fokozatos elérésére irányuljon – „főleg az

imádságban és testvéri párbeszédben”; „a zsinat reméli, hogy ha szívvel-lélekkel vállaljuk az

ökumenikus munkát, leomlik a fal, amely a nyugati és keleti egyházat egymástól elválasztotta”.

(19) A többi egyházakkal és egyházi közösségekkel kapcsolatban: „jelentős pontokban térnek el …

a kinyilatkoztatott igazság szempontjából is”. Utal a D alapjaira, hogy könnyebben kezdődhessék el

az ökumenikus D. Négy pont van, ami összeköt, de el is választ.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 14

(20) 1. Jézus Krisztus Úr és egyetlen közvetítő Isten és ember között – de mást tanítanak az

egyházról, Máriáról.

(21) 2. Szentírás rendkívül jelentős eszköze az egyházközi dialógusnak – de „eltérő módon

vélekednek a Szentírás és az egyház viszonyáról”, a tanítóhivatalról.

(22) 3. A keresztség egyesíti mindazokat, akik általa újjászülettek (szentségi kötelék) de „nem

őrizték meg sértetlenül … az Eucharisztia misztériumának teljes gazdagságát. … Legyenek tehát a

párbeszéd témái: az úrvacsora, a többi szentségek, az istentisztelet és az egyházi szolgálatok körüli

tanítás.”

(23) 4. Krisztus-hitükből fakadó példamutató életük, cselekvő hit – de az Evangélium erkölcsi

tanítását sokan másként értelmezik. Az ökumenikus párbeszéd kiindulópontja lehet: Kol 3, 17.

Fontos folytatása e dokumentumnak a Keresztény egység titkársága dokumentuma az

ökumenikus D-ról (1970. aug. 15.) „Amikor keresztények találkoznak.”

Érdekes, hogy a keleti egyházakról szóló OE nem említi a D-t. Ez mutatja, hogy a D csak az

elszakadtak intézményes kapcsolatára vonatkozik: a keleti katolikus egyházak a katolikus egyházhoz

tartoznak.

2. D a többi vallással

A nem-keresztény vallásokkal kapcsolatban a colloquium fordul elő a latinban.

Nostra Aetate nyilatkozat az egyház és a nemkeresztény vallások viszonyáról

Az Egyház történetében először született ünnepélyes tanítás ebben a kérdésben.

a.) Szerkezete:

Egyetlen fejezet, amely öt pontból áll: a vallások közös vonásai; a hinduizmus, a buddhizmus és

egyéb vallások értékei; a muzulmán vallás nagyrabecsülése; benső kapcsolat az izraelita vallással;

az egyetemes testvériség minden diszkriminációt kizár.

b.) „Párbeszéd” a szövegben:

- (2) utolsó bekezdés: „ Az Egyház buzdítja gyermekeit, hogy okosan és szeretettel,

párbeszédet folytatva és együttműködve más vallások követőivel, mutassák be a keresztény

hitet és életet...” (colloqium et collaboratio).

- (4) ötödik bekezdés: „ Nagy a keresztények és zsidók közös szellemi öröksége...akarja a

zsinat támogatni a közös megismerést kettejük között...ennek fő eszközei a szentírási és

teológiai tanulmányok, valamint a testvéri párbeszéd (fraternis colloquiis).”

Ad gentes határozat az egyház missziós tevékenységéről

Az egyház lényegénél fogva misszió, a Szentháromság mintájára.

(11): Címe: Az élet tanúságtétele: a párbeszéd. Humánus és őszinte D-ban kell lenni az emberekkel,

hogy a többiek látva jócselekedeteinket, dicsőítsék az Atyát. Bubert követve: a D nem feltételezi,

hogy a partnerek feladják vagy relativizálják saját meggyőződésüket, hanem csak azt, hogy egymást

személynek fogadják el. Tehát meggyőződéses keresztény és meggyőződéses muszlim vagy

buddhista között lehetséges D. A türelmes párbeszédből megtanulható, hogy milyen kincseket

osztott ki a nemzeteknek az Isten.

(12): Keresztény szeretet és béketörekvés. A keresztény szeretet semmi nyereségre vagy hálára nem

számít.

(16): Fontos a papság képzése, hiszen a D a fő eszközük.

(22.) Címe: Egység a sokféleségben. Népeik szokásaiból és hagyományaiból, bölcsességéből és

tudományából, művészetéből és alkotóképességéből fölhasználják mindazt, ami képes megdicsőíteni

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 15

a Teremtőt, szemléltetni az Üdvözítő kegyelmét és alkalmas az élet keresztény berendezéséhez. …

Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét fölhasználva milyen

utakon keresheti a hit a megértést, s hogy miképpen lehet összeegyeztetni a szokásokat, az

életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követel-

ményekkel. Ez a vizsgálódás utakat fog nyitni a mélyebb alkalmazkodásnak az egész keresztény

élet területén. Így el lehet majd kerülni minden szinkretizmust és hamis partikularizmust, a

keresztény élet alkalmazkodni fog minden kultúra sajátos szelleméhez, a helyi hagyományok pedig

a különféle népcsaládoknak az evangélium fényével megvilágított sajátos kincseivel együtt

beépülnek a katolikus egységbe.

(28-34): A hitterjesztés kongregációjának szerepe új: nem propaganda. Tudományosan fel kell

készülni a párbeszédre, különösen a nem keresztény vallásokkal és kultúrákkal.

(41): A laikusok dicsérete. – Itt elmozdul a D értelme: már nemcsak hivatalosak formális vitája. Az

egyház itt inkarnatorikus, nem annyira mint intézmény szerepel.

Dignitatis humanae nyilatkozat a vallásszabadságról

A nyilatkozat végleges formában való megszületéséig nehéz út vezetett: hétszer fogalmazták újra és

csak a pápa kívánságára lett lezárva. Az ellentétes vélemények főleg a régi alapelvre hivatkoztak: a

tévedésnek nincs joga, csak az igazságnak.

a.) Szerkezete:

- I. A vallásszabadság elve általában

(a vsz. alapja; a vsz. és az ember viszonya Istenhez; a vallási közösségek szabadsága; a családot

megillető vsz.; a közhatalom feladatai; a vsz. korlátai; a szabadságra való nevelés)

- II. A vallásszabadság a kinyilatkoztatás fényében

(a kinyilatkoztatás feltárja a vsz. alapjait; Krisztus és az apostolok magatartása; az Egyház Krisztus

és az apostolok példáját követi; az Egyházat megillető szabadság; az Egyház tagjainak feladatai)

b.) „Párbeszéd” a szövegben:

A magyar szövegben csupán egyszer, a 3. pontban jelenik meg: communicatio et D.: közös

igazságkeresés. „Az igazságot pedig a személy méltóságának és társas természetének megfelelő

módon kell keresni, azaz: szabad kutatás útján, tanítás, illetve útbaigazítás, közlés és párbeszéd

segítségével...”

c.) Tanítása:

A vsz. alapja az emberi személy méltósága, ami az értelem útján és a kinyilatkoztatásból egyaránt

megismerhető (2. pont: „ A zsinat kijelenti, hogy az embernek, aki személy, joga van a vallás-

szabadsághoz.”). A vsz. elismerése segíti a másvallásúakkal való kapcsolatot és hangsúlyozza, hogy

a vallás alapvető lényege az ember szabad kapcsolata Istennel. A régi alapelv nem áll meg: a vsz.

elismerése nem jelenti az igazság feladását (ugyanakkor a tévedő ember még nem veszíti el

méltóságát és jogait. Vö. Pacem in Terris)

3. A világgal

Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról

(a D 8+8=16-szor fordul elő!)

I. rész: Az egyház és az ember hivatása:

(3): az egyház szolidáris az egész emberiséggel, D-ban. Ez nem formális D! Az egyház viszonya a

nem-keresztényekhez: az emberi személy alapvető méltóságára épül. „Napjainkban az emberi

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 16

nemet saját találmányai és saját hatalma ámulatra indítja, de gyakran aggasztó kérdések gyötrik:

merre fejlődik a mai világ, mi az ember helye és szerepe a mindenségben, mi értelme van egyéni és

közösségi törekvéseinek, s végül mi a dolgok és az ember végső célja? Ezért a Zsinat – Isten

Krisztus által összegyűjtött egyetemes népének hitét tanúsítva és kifejtve – nem is adhatná ékesebb

bizonyságát elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének az emberek nagy családja iránt,

melyben maga is él, mint hogy hozván az evangélium világosságát párbeszédet kezd e kérdésekről,

és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat az üdvös erőket, melyeket maga az Egyház a

Szentlélek vezetése alatt alapítójától kap.)

(21): hívők és nemhívők őszinte és okos D-a. A cél: jobb világ építése. Én-Az kapcsolat tehát:

közös célra szövetkezni. De: a másik tisztelete vezethet Én-Te kapcsolathoz! Ratzinger kommentárja

LThK-ban: XII. Piusz korához képest ez bátor lépés. A plenáris vita során a módosításokkal kerül

be „több atya” javaslatára. „Az Egyház, jóllehet teljesen elutasítja az ateizmust, őszintén vallja,

hogy minden embernek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt együtt kell működniük e világ helyes

építésében, melyben közösen élnek, ami természetesen lehetetlen őszinte és okos dialógus nélkül.

Helyteleníti tehát a hátrányos megkülönböztetést a hívők és nem hívők között, amit egyes államok

vezetői, figyelmen kívül hagyva az ember alapvető jogait, jogtalanul gyakorolnak. Igényli a hívők

számára a cselekvési szabadságot, hogy ebben a világban Isten templomát is építhessék. Az

ateistákat pedig emberségesen hívja, hogy nyitott szívvel szemléljék Krisztus evangéliumát.”

(22): Mindenkivel azonos az emberségünk, a teremtett és megváltott voltunk: ez a közös alap. De

innen kiindulva a misszió alapkötelesség.

(23): személyközi kapcsolatokban testvéri D. GS 25 szintén. „A mai világ főbb jellegzetességei

közé számít az emberek közötti kapcsolatok megsokasodása, amiben igen nagy része van a

technikai fejlődésnek. Az emberek testvéri dialógusa azonban mégsem e fejlődésben, hanem

mélyebben, a személyek közösségében valósul meg, mely egymás teljes szellemi méltóságának

kölcsönös tiszteletét igényli. A krisztusi kinyilatkoztatás nagy segítséget nyújt a személyek e

közösségének létrejöttéhez, s egyúttal elvezet minket a közösségi élet törvényeinek mélyebb

megértésére, mely törvényeket a Teremtő írt bele az ember szellemi és erkölcsi természetébe.”

(28): az ellenség szeretete. Semmelroth kommentárja: „Az igazi D megkívánja azt a tiszteletet, sőt

szeretetet, amely a másikat partnerként komolyan veszi. A D fogalmában a zsinat egy olyan

felfogást tett a magáévá, amely lehetővé teszi, hogy korábbi idők nézeteit módosítsa, korunk

igényei szerint. A D szembenállás és különbözőség, és nem zárja ki a saját hitünk igazának

megvallását. De ugyanakkor megkíván annyi odafordulást és tiszteletet a másikhoz, hogy beszélnek

egymással, és készek elfogadni is egymástól, ahogyan adni is tudnak. A készség egymástól

elfogadni gyakran nehezebb, mint adni egymásnak.” (LThK!) Az I. rész első 3 fejezete a személyes

kapcsolatokról. A 4. fejezet az egyház és a világ kapcsolata. „A tiszteletet és a szeretetet azokra is ki

kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy vallási kérdésekben másként vélekednek, vagy

cselekszenek, mint mi; minél nagyobb emberiességgel és szeretettel próbáljuk megérteni

gondolatvilágukat, annál könnyebben kezdhetünk velük párbeszédet.”

(40.) „Mindaz, amit a személy méltóságáról, a közösségről, az emberi tevékenység mély értelméről

elmondtunk, megalapozza az Egyház és a világ közötti kapcsolatot, s kiindulásul szolgál kettőjük

párbeszédéhez.”

(43): Az egyház főleg a világiakon át segíti a világot. Az alap: az emberi személy méltóságának

tisztelete. Közösen hozzunk létre igazságosságra épülő társadalmat. De itt: colloquium! Tehát

fontos a kapcsolat és a bizalomépítés, főleg a híveken át. „Többször előfordul, hogy a dolgok

keresztény szemlélete bizonyos körülmények között egy meghatározott megoldást sugall. Más

hívők viszont, amint ez gyakorta és egészen jogosan megtörténik, nem kisebb őszinteséggel

másképp vélekednek ugyanarról a dologról. Ha a javasolt megoldásokat a felek önkéntelenül is

kapcsolatba hozzák az evangélium tanításával, nem szabad elfelejteni, hogy ilyen esetekben

senkinek sem szabad az Egyház tekintélyét kizárólag a maga véleményének támogatására

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 17

lefoglalni. Mindig őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a másikkal megértetni, gyakorolva

a kölcsönös szeretetet és elsősorban a közjóval törődve.”

II. rész: néhány világi valóság részletezése

A házasságról szóló fejezetben nem fordul elő. A kultúrával többször:

(56): a kultúrák D-a. Tucci kommentárja szerint e rész modellje az Ecclesiam suam! A kérdésforma

könnyíti a D-t és kerüli a dogmatizmust.

(68): a sztrájk jogos, de előzze meg D.

(85): a javak igazságosabb elosztása érdekében őszinte D.

(90): a nemzetközi közösség építésében D-ra van szükség.

(92): az egyetemes D. Isten népében: sokféleségben egység. Idézi XXIII. Ad Petri Cathedram

enciklikáját. Szeretet és igazság és megértés együtt. „Az Egyház küldetése folytán – tudniillik, hogy

az egész földkerekségre eljuttassa az evangélium fényét, s egy Lélekben egyesítsen minden embert,

bármely nemzethez, fajhoz vagy kultúrához tartozzék is – jelévé válik annak a testvériségnek, mely

lehetővé teszi és erősíti az őszinte párbeszédet.”

Apostolicam actuositatem határozat a világi hívek apostolságáról

(Ebben a dokumentumban nagyon hangsúlyos a világiak szerepe a párbeszédben!)

(12): A fiatalságnak igen jelentős befolyása van a mai társadalomban. Életkörülményeik, gondol-

kodásmódjuk és a családjukkal való kapcsolataik nagyon megváltoztak. Gyakran túl hamar kerülnek

új szociális és gazdasági körülmények közé. Miközben pedig napról napra növekszik társadalmi, sőt

politikai jelentőségük, szinte képtelennek látszanak az új terhek vállalására.

(14): Az apostolkodás mérhetetlen területe a nemzeti és nemzetközi élet: itt leginkább a világiak a

keresztény bölcsesség szószólói. … ne hárítsák el maguktól a közügyek intézését. … A katolikusok

törekedjenek együttműködésre minden jóakaratú emberrel mindannak előmozdítására, ami igaz,

igazságos, szent és szeretetreméltó (vö. Fil 4,8). (← Ez a Nostra Aetate szemlélete is). Mindazok,

akik idegen országokban dolgoznak vagy ezek megsegítésén fáradoznak, fontolják meg, hogy a

népek közötti kapcsolatnak testvériesnek kell lennie, melyben mind a két fél egyszerre ad és

elfogad. Akik pedig akár nemzetközi, akár üzleti ügyek intézése végett, akár üdülésképpen utaznak,

ne feledjék, hogy mindenütt Krisztus utazó követei is, és ennek megfelelően viselkedjenek.

(25): a papok legyenek folytonos párbeszédben a világi hívőkkel.

(29): A jó emberi kapcsolatok ápolása érdekében bontakoztassák ki a valódi emberi értékeket, főként

a testvéri együttélés, együttműködés és párbeszéd művészetét. (Mintha a jó emberi kapcsolatok és a

párbeszéd művészete kölcsönös függésben lenne!!!)

1965. áprilisban a Nemhívők titkársága dokumentumot ad ki: Humanae personae dignitatem, Az

emberi személy méltósága. Sürgeti a nyitottságot, a kölcsönösséget, a kölcsönös megértést és

tiszteletet, elutasítja a kioktatást. Segíteni egymást az igazság keresésében. Előítételetek eloszlatása.

A kölcsönös gazdagodás a fontos.

4. D az egyházon belül

Alig fordul elő ezekben a dokumentumokban. 15 előfordulásból 3 D, a többi colloquium. A

Laikusokról szóló dekrétumban nincs szó a D-ról. A prédikáció nem D. A világiakkal D:

colloquium. A világiak tanúskodnak Istenről a világban: AG 41. Sokszor előfordul viszont a

cooperatio kifejezés.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 18

PO 19: D cum hominibus, a papnövendékeknek.

GE: A keresztény nevelésről-ben 2x, mindkettőben az egyház beszél. GE 11: D más

keresztényekkel és nem-keresztényekkel.

AA: 5x colloquium, de D-nak fordítják angolra. A papok és püspökök közt

AA 7, 16, 10, 20. A klérus és a világiak közt csak egyoldalú a kapcsolat: Én-Az, nem Én-Te.

Valójában a D partnerek csak hallgatók, a misszió célpontjai vagy eszközei.

AA 25: papok D-ban a világiakkal.

PO 18: papok D-ban a világgal.

OT 17, PO 19, OT 15. CD 13.

Moeller kommentárja: D-ra van szükség az egyházon, Isten népén belül is, a közös erősebb, mint az

elválasztó. Jelenleg a saját D-unk a legnehezebb!

Lumen gentium dogmatikai konstitúció az egyházról

Első fejezet: Az Egyház misztériumáról

1. Mivel Krisztus a nemzetek világossága, ez a Szentlélekben összeült szent Zsinat Krisztusnak az Egyház

arcán tükröződő fényességével minden embert meg akar világosítani azáltal, hogy minden teremtménynek

hirdeti az evangéliumot (vö. Mk 16,15). Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és

eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, a korábbi zsinatok

nyomában járva híveinek és az egész világnak jobban ki akarja nyilvánítani a maga egyetemes természetét és

küldetését. Korunk sajátos körülményei sürgőssé teszik az Egyháznak e feladatát, hogy a társadalmi, technikai

és kulturális kapcsolatokban egymáshoz egyre közeledő emberek Krisztusban is megtalálják a teljes egységet.

Második fejezet: Az Isten népéről

(Új szövetség, új nép)

9. Jóllehet bármely időben élő és bármely nemzetből származó ember kedves Isten előtt, ha féli őt és teszi az

igazságot (vö. ApCsel 10,35), mégis úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas

kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és

szentül szolgál Neki.

(Isten egyetlen népének katolicitása)

13. Isten új népébe minden ember meghívást kap. Következésképp ezt a népet, noha mindig egy és egyetlen,

ki kell terjeszteni az egész világra és minden történeti korszakra, hogy megvalósuljon Isten terve, aki

kezdetben egy emberi természetet alkotott és elhatározta, hogy szétszóródott gyermekeit egybegyűjti (vö. Jn

11,52). Isten ugyanis azért küldte el a Fiát, akit a mindenség örökösévé tett (vö. Zsid 1,2), hogy mindenki

Tanítója, Királya és Papja, Isten fiai új és egyetemes népének a feje legyen. Végezetül Isten ezért küldte el

Fiának Lelkét, az Urat és Éltetőt, aki az egész Egyház és minden egyes hívő számára a közösség és az egység

princípiuma az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2,42 a

görögben).

Így tehát a Föld összes nemzetében jelen van Isten egyetlen népe, mivel valamennyi nemzetből valók a

polgárai, akik nem egy földi, hanem egy mennyei országhoz tartoznak. Mert a földön szerte élő hívők az

összes többivel közösséget alkotnak a Szentlélekben, és így az, ,,aki Rómában lakik, tagjának ismeri el az

indusokat''.[23] Mivel pedig Krisztus országa nem ebből a világból való (vö. Jn 18,36), azért az Egyház,

vagyis Isten népe miközben ezt az Országot meghonosítja valahol, egy-egy nép mulandó javaiból semmit

sem vesz el, sőt ellenkezőleg a népek képességeit és erkölcseit, amennyiben jók, elfogadja és támogatja, s

elfogadván megtisztítja, erősíti és nemesíti azokat. Nem felejti ugyanis, hogy neki azzal a Királlyal kell

gyűjtenie, aki örökségül kapta a nemzeteket (vö. Zsolt 2,8), s akinek városába ezek ajándékokat és kincseket

hoznak (vö. Zsolt 71,10; Iz 60,4--7; Jel 21,24). Ez az Isten népét ékesítő egyetemesség magának az Úrnak

ajándéka, s ennek révén a katolikus Egyház hathatósan és szünet nélkül arra törekszik, hogy az egész

emberiséget összes javaival a fő, Krisztus alatt, az ő Lelkének egységében foglalja újra össze.[24]

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 19

E katolicitás erejével minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak,

úgy, hogy az egész és minden egyes rész gyarapodjon a tagok kölcsönös önközlése által, egységben

törekedve a teljességre. Ebből következik, hogy Isten népe nemcsak különböző népekből gyűlik össze,

hanem önmagában is különféle rendekből áll. Különbség van ugyanis tagjai között akár tisztségük alapján,

amikor egyesek szent szolgálatot teljesítenek testvéreik javára, akár állapotuk és életútjuk szerint, amikor

egyesek szerzetesként a szűkebb ösvényen törekszenek az életszentségre, és így példájukkal ösztönzik

testvéreiket. Ezért az egyházi közösségen belül törvényesen léteznek saját hagyományokkal rendelkező

részegyházak is, s közben sértetlen marad Péter Katedrájának primátusa, mely az egész szeretetközösség élén

áll,[25] védi a törvényes változatosságot és őrködik afölött, hogy a részleges értékek ne ártsanak, hanem

inkább javára legyenek az egységnek. Innen származik végül az, hogy az Egyház különböző részei

bensőséges kapcsolatban osztoznak a lelki javakon, az apostoli munkásokon és az anyagi eszközökön. Isten

népének tagjai ugyanis a javak közös birtoklására hivatnak, és az egyes Egyházakra is érvényesek az Apostol

szavai: ,,Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymás szolgálatára, hogy az Isten

sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek'' (1Pt 4,10).

Isten népének e katolikus egységébe tehát, mely előre jelzi és előmozdítja az egyetemes békét, minden ember

meg van híva és különféle módon hozzá tartoznak vagy hozzá vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind

a többi Krisztusban hívő, mind pedig általában az emberek, akiket Isten kegyelme meghívott az üdvösségre.

(Az Egyház és a nem katolikus keresztények)

15. Azokkal a megkereszteltekkel, akik a keresztény nevet viselik, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem

őrzik a teljes közösséget Péter utóda alatt, az Egyház sokféle kapcsolatban tudja magát.[28] Sokan vannak

ugyanis, akik a Szentírást a hit és az élet szabályaként tisztelik, és őszinte vallásos buzgóságot tanúsítanak,

akik szerető szívvel hisznek Istenben, a mindenható Atyában és Krisztusban, Isten üdvözítő Fiában,[29] meg

is keresztelkednek -- és ez összeköti őket Krisztussal --, sőt elismernek és elfogadnak más szentségeket is a

maguk egyházaiban vagy egyházi közösségeiben. Többnek közülük püspöksége is van, ünneplik az

Eucharisztiát, s ápolják a tiszteletet az Istenszülő Szűz iránt.[30] Mindezekhez járul az imádság és más lelki

javak közössége; sőt egy valódi összeköttetés a Szentlélekben, aki adományai és kegyelmei által bennük is

munkálkodik megszentelő erejével, és többeket közülük vérük ontásáig megerősített. Így a Lélek

Krisztusnak valamennyi tanítványában fölkelti a vágyat és a cselekvést, hogy a Krisztus által megállapított

módon mindnyájan békességesen egyesüljenek egy nyájban, egy pásztor alatt.[31] Ennek eléréséért

szüntelenül imádkozik, reménykedik és dolgozik az Anyaszentegyház, gyermekeit pedig megtisztulásra és

megújhodásra buzdítja, hogy Krisztus jele egyre tündöklőbben ragyogjon föl az Egyház arcán.

(Az Egyház és a nem keresztények)

16. Azok végül, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle módokon vannak Isten népéhez

rendelve.[32] Elsőként az a nép, mely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, s melyből Krisztus test szerint

származik (vö. Róm 9,4–5), az atyák miatt nagyon drága választott nép: Isten ajándékai és meghívása

ugyanis megbánás nélkül valók (vö. Róm 11,28–29). De az üdvösség terve azokat is átöleli, akik elismerik a

Teremtőt, köztük elsősorban a mohamedánokat, akik azt vallják, hogy Ábrahám hitén vannak és velünk

együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas és az utolsó napon megítéli az embereket. Isten azoktól sincs távol,

akik árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent, mivel Ő ad mindennek életet, lélegzetet és

mindent (vö. ApCsel 17,25–28), s mint Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1Tim 2,4).

Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel

keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az

örök üdvösséget.[33] Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget,

akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – nem az isteni kegyelem nélkül –

iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületnek

értékeli az Egyház[34] és Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül élete

legyen. Az emberek azonban gyakran, mert a Gonosz rászedte őket, belevesztek okoskodásukba és Isten

igazságát hazugsággal cserélték föl azáltal, hogy inkább szolgáltak a teremtménynek, mint a Teremtőnek

(vö. Róm 1,21.25), vagy Isten nélkül élve és meghalva ebben a világban a végső kétségbeesés fenyegeti őket.

Ezért Isten dicsőségére és mindannyiuk üdvösségének előmozdítására az Egyház, emlékezve az Úr

parancsára: ,,Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek'' (Mk 16,15), gondosan törekszik arra,

hogy támogassa a missziókat.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 20

(Az Egyház missziós jellege)

17. Amint ugyanis az Atya küldte a Fiút, Ő is elküldte apostolait (vö. Jn 20,21): ,,Menjetek tehát, tegyétek

tanítványommá mind a népeket. … hogy bárhol bármi érték található meg elhintve az emberek szívében és

elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak el nem vész, hanem rendezetté

lesz, megnemesedik és tökéletesedik Isten dicsőítésére, a sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára.

Harmadik fejezet: Az egyház hierarchikus alkotmányáról, különösen a püspökségről

Az Úr egyedül Simont tette meg az Egyház sziklájának és kulcsárának (vö. Mt 16,18--19), és őt rendelte

egész nyája pásztorának (vö. Jn 21,15); azt az oldó és kötő hivatalt, amit Péter kapott (vö. Mt 16,19) a fejével

kapcsolatban álló apostolkollégium is megkapta (vö. Mt 18,18; 28,16--20).[64] Ez a kollégium amennyiben

sokakból áll, Isten népének sokféleségét és egyetemességét, amennyiben pedig egy főhöz tartozik, Krisztus

nyájának egységét fejezi ki.

(A kollégium tagjainak kapcsolatai)

23. A kollegiális egység megmutatkozik az egyes püspököknek a részegyházakkal és az egyetemes

Egyházzal való kölcsönös kapcsolataiban is. A római pápa mint Péter utóda örök és látható princípiuma és

alapja mind a püspökök, mind a hívők sokasága egységének.[66] Az egyes püspökök viszont az egység

látható princípiumai és alapjai a részegyházakban,[67] melyek az egyetemes Egyház képmásai, s bennük és

belőlük áll az egy és egyetlen katolikus Egyház.[68] Ezért az egyes püspökök a saját egyházukat, együttesen

pedig a pápával együtt az egész Egyházat jelenítik meg a béke, a szeretet és az egység kötelékében.

Negyedik fejezet: A világi hivők

A különbség ugyanis, melyet az Úr tett a fölszentelt szolgák és Isten népének többi tagja között, kapcsolatot

hoz magával, mert a pásztorok és a többi hívek kölcsönös összefüggésben vannak egymással; az Egyház

pásztorai az Úr példáját követve szolgálnak egymásnak és a hívőknek, ők pedig szívesen működnek együtt a

pásztorokkal és tanítókkal. Így a változatosságban tesznek valamennyien tanúságot Krisztus Testének

csodálatos egységéről: épp a kegyelmek, szolgálatok, tevékenységek különbözősége köti össze Isten fiait,

mert ,,mindezt egy és ugyanaz a Lélek műveli'' (1Kor 12,11).

(A világi hívők apostoli tevékenysége)

33. A világi hívek különösen arra hivatottak, hogy jelenlévővé és tevékennyé tegyék az Egyházat olyan

helyeken és körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sójává.

…Minden laikusra vár tehát a nagyszerű feladat, hogy az üdvösség isteni terve minden idők és minden

földrész valamennyi emberéhez egyre inkább eljusson.

(A világi hívek és a hierarchia)

37. (az angolban „familiar dialogue”)

A világi hívek és a lelkipásztorok e családias kapcsolatából igen sok jót lehet várni az Egyház számára:

erősödik a világiakban saját felelősségük tudata, fokozódik cselekvőkészségük, és könnyebben is ajánlják föl

közreműködésüket a lelkipásztoroknak.

Összegzés: a D-t inkább a zsinati dokumentumok főleg a hivatalos megbeszélésekre használják.

Mindig ez szerepel az ökumenikus D-ban, és amikor az egyház beszél a világhoz. Személyesebb

viszonylatokban inkább colloquium.

5. Dialógus a nem-hívőkkel (1968)

A nem hívők titkársága dokumentuma.

A helyes D természetéről, feltételeiről, normáiról. Bár a D nem mindig apostoli célú, a kereszté-

nyeknek tanúságtétel. A D-ban a hívők jobban megismerik az emberi értékeket és saját vallásukat.

A dokumentum a keresztényeknek szól, de a nem-hívők is érthetik és elfogadhatják.

Ma egyre jobban megértjük az emberi személy méltóságát és értékét a kultúra haladásával. Az

emberi kapcsolatokat ma a pluralizmus jellemzi, az igazi pluralizmus azonban csak az egyének és

csoportok közti D-ban jöhet létre. Feltételezi egymás tiszteletét. A keresztények ismerik az ember

természetfölötti hivatását, ezért még jobban becsülik az emberi értékeket. Minden szinten elő kell

mozdítaniuk ezért a D-t. De a D nem zár ki más érintkezési formákat, pl. apologetikát, össze-

hasonlítást, ha nem sérül a személy joga és megvan a jóindulat és nyitottság.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 21

Az emberiség három csoportjával kell D, ennek megfelelően 3 titkárság: keresztény egység

– nem-keresztények – nem hívők. Úttörő kezdeményezés az Ecclesiam suam enciklika és a

Gaudium et spes.

A/ A D általában: egyének vagy csoportok összejövetele és kommunikációja, hogy őszinte szellemben,

egymás iránti tisztelettel és bizalommal, magasabbrendű igazságok megértésére vagy jobb emberi

kapcsolatokra törekedjenek. Nehezebb a D, ha eltérő vélemények ütköznek vagy előítéletek vannak.

A D három fajtája:

az egyszerű emberi kapcsolatok szintjén, amikor az elszigeteltségből vagy a kölcsönös

bizalmatlanságból akarnak eljutni nagyobb szimpátiára, kölcsönös megbecsülésre.

törekvés az igazság keresésére, jobb megértésére, a dolgok jobb megismerésére fontos

kérdésekben.

közös cselekvés, konkrét célok elérésére, az esetleges tanbeli különbségek ellenére is.

A D különbözik a tanítástól, viszont a D lehet valódi tanítási forma. A D nem azonos a vitákkal és

nézeteltérésekkel, amikor csak saját érdekeiket védik, és a másik tévedéseit bizonygatják. Elsőd-

leges célja nem a másik meggyőzése.

B/ A tanbeli D:

Lehetséges és legitim az ilyen D.

Kérdés, folyhat-e D, ha a felek saját igazságukat abszolútnak tartják. Lehet-e D, ha a résztvevők két

eltérő gondolatrendszerhez tartoznak? Ma sokan úgy tartják, hogy az igazság az ember egyéni

szabadságától függ. Nem veszélyes-e a D az egyszerűbbeknek?

A tanbeli D-t bátor őszinteséggel kell folytatni, a szabadság és a tisztelet légkörében, s ha eltérnek is

a meggyőződések, törekszenek egymás jobb megértésére, és lehetőség szerint növelik a konvergen-

ciát. Tisztázni kell a felek által használt fogalmakat. A D-nak nincs értelme, ha nem hiszünk az

értelem erejében és az igazság megközelítésében. A különböző szempontú megközelítések

segíthetik az igazság keresését. Az igazság tehát hozzátartozik a D-hoz, erkölcsi kötelességünk a

közös keresése, főleg vallási dolgokban.

Nem baj, ha a felek azt hiszik, hogy ők birtokolják az igazságot, ez a meggyőződés nem ellenkezik

a D természetével. A D két eltérő nézetből indul ki. Elég, ha a felek elfogadják, hogy az általuk

képviselt igazságuk növekedhet a másikkal D során.

Ez főleg a hívőkre érvényes, hiszen a hit igazságai önmagukban abszolútak és tökéletesek, de

mindig tökéletlenül fogjuk fel őket, növekedhetnek tehát a róluk való elmélkedés során. Egyébként

nem minden keresztény meggyőződés következik a kinyilatkoztatásból, és a nem-hívőkkel D

segíthet itt a megkülönböztetésben, s az idők jeleinél vizsgálhatják az Evangéliumot. Egyébként a

hitigazságok nem mondhatnak ellen az értelemnek. D akkor is lehetséges, ha a másik fél csak

töredékes igazságot és értéket ismer el, és a D további megvilágosodáshoz segíti.

Nehezebb, ha a feleknek más a fogalmuk az igazságról, és az alapelvekben sem értenek egyet.

Ilyenkor próbálni kell az alapokban közös nevezőre jutni. De nem kell mindenáron konszenzusra

törekedni. Persze a pluralista világban a D-nak vannak veszélyei, mégis ajánlatos, főleg az evilági

téren, a közjó érdekében.

A tanbeli D feltételei: Ne használják a politika eszközéül. Világos, félreérthetetlen fogalmakat kell

használni, a visszaélések elkerülésére is.

D az evilági dolgokban: A vallási kérdésekben való eltérés még nem zárja ki az evilági D-t. De ne

veszélyeztesse az emberi jogokat, a szabadságot.

Gyakorlati normák: fontos a teológiai képzés.

Meg kell különböztetni a nyilvános és az egyéni D-t.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 22

6. Dialógus és igehirdetés (1991)

A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa, valamint a Népek Evangelizációjának Kongregációja közös

nyilatkozata

BEVEZETÉS

– (1-3) Történelmi bevezetés → hogyan jutottunk a dokumentumig

o 25 évvel vagyunk a Nostra Aetate után → kulcsfogalmak:

Jelenlét és az életünk tanúságtétele

Szolgálat a szociális fejlődés, és az emberi felszabadítás terén

Liturgikus élet: ima, szemlélődés

Vallásközi párbeszéd

Végül: katekézis, igehirdetés

o Már 87-ben szó volt ennek a dokumentumnak a megírásáról – de 1990-ben lett elfogadva.

o Megelőzi ezt még:

1986 Assisi világ imanap a békéért

II. János Pál bátorítása → a dialógus alapvető a misszióban, nem utasíthatjuk

el a másikat…

– (4-7) Érdekeltek vagyunk a témában:

o A pluralista világ valósága miatt

o A szituáció a vallások között területről-területre változik

o Sok kérdés jön a felszínre → kell-e dialógus, csak dialógus kell?

– (8-13) Fogalmakat tisztáz:

o 1) Evangelizáció:

Tágabb értelemben értendő: Az egyház számára ez a szó annyit jelent, hogy

vigye el a Jó Hírt az emberiség minden csoportjához, és az evangélium benső

erejével alakítsa át az embereket. Így valósul meg maga az új emberiség.

o 2) Hithirdetés:

Világosan és egyértelműen hirdetni az Urat: Jézus Krisztust.

o 3) Dialógus:

Kommunikáció egy közös cél elérése érdekében.

De itt inkább magatartást jelent: a tiszteleté és barátságé

o 4) Megtérés:

Általános odafordulást, a szív visszatérését jelenti az Istenhez.

o 5) Vallások és vallásos tradíciók

Itt ezek rokon értelmű szavak: tehát a vallásközi párbeszédhez

hozzátartoznak Ázsia, Afrika, és más kultúrák vallásai.

I. VALLÁSKÖZI PÁRBESZÉD

– (14-32) Egy keresztény megközelítése a vallási tradícióknak:

o A különböző vallásos tradíciók pozitívan nézendők. →Minden lelki és emberi

értéket észre kell vennünk bennük. (Millió emberről van szó!)

A II. Vatikáni zsinat is ebben a pozitív személetben erősít meg minket

(GS22): „Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem miden jóakaratú emberre

is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. Mivel ugyanis Krisztus

mindenkiért meghalt, s minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás,

vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy csak Isten előtt

ismert módon csatlakozhassanak e húsvéti misztériumhoz.”

Ez a szöveg nem csak a vallás pozitív értékeit méltatja, hanem azt a tradíciót

is, amibe az belenőtt, ill. mindazokat, akik hozzájuk tartoznak!

o Csodáljuk a Szentlélek működését (AG4.): „A Szentlélek kétségkívül már Krisztus megdicsőülése előtt is működött a

világban.”

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 23

(AG9): „Bármilyen igazság vagy kegyelem van jelen Isten titokzatos jelenléteként,

megszabadítja a nemzeteket a rossztól s visszaadja őket alkotójuknak, Krisztusnak, aki

lerontja a Sátán uralmát és megfékezi a sokféle bűn rosszaságát. Így tehát bárhol, bármi érték

található magként elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos

szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak nem vész el, hanem ellenkezőleg, meggyógyul,

fölemelkedik és beteljesedik Isten dicsőítésére, a Sátán megszégyenítésére és az ember

boldogságára.”

o Ilyen értelemben beszélhetünk Jézus általános küldetéséről → mindenkihez küld

bennünket, hogy az Istennek ezt a felszabadító uralmát hirdessük.

o Az egyházatyák kifejlesztik a történelem teológiáját, amelyet a Zsinat és II. János

Pál tovább fejleszt:

A történelmet, mint üdvtörténetet szemlélik, amelyben Isten folyamatosan

közli magát.

És mi titokzatos módon összetartozunk az egész emberiséggel. →Ebből a

titokzatos egységből következik, hogy a Szentlélek által minden vallás vala-

milyen módon hordozza magában a Jézus Krisztusban való megváltás titkát!

– (33-41) A vallási párbeszéd helye az egyház küldetésében

o Az egyháznak fontos helye van az isteni üdvtörténet (gyógyítás, élet-történet) során.

→az egyház mint alapszentség!

o Az Isten országának kezdete ez (zarándok egyház), de Jézus Krisztus egész világot

való megváltásában, az Országban részesednek más vallásos tradíciók is!

o Nem minden láttunk, látunk tisztán, de fejlődünk → DV8 „Ez az apostoloktól

származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre

teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése”

o Így érhető meg, hogy miért van kiemelkedően fontos szerepe a dialógusnak → Isten

a párbeszéd által gyógyít és vezet az üdvösségre.

– (42-46) A dialógus módjai

o 1984-es dokumentumban írtak szerint:

1/ Az élet dialógusa → egymás mellett élés (barátság, szenvedés…)

2/ A cselekvés dialógusa → a közös jóért dolgozni

3/ A teológiai eszmecsere dialógusa

4/ A vallásos tapasztalat dialógusa

o Ezeket nem választhatjuk szét egymástól, nem korlátozhatjuk a dialógust csak a

teológiai dialógusra!

– (47-50) A vallási párbeszéd előfeltételei és gyümölcsei

o Előfeltételei:

Kiegyenlítettség (sem túl jámbor, sem túl kritikus).

Vallásos meggyőződés

Nyitottság az igazságosságra

o Gyümölcsei:

Isten cselekvését tapasztalják magukban.

Megértik keresztény identitásukat.

Világosabbá válik a keresztény üzenet.

A hitükben új dimenziók nyílnak.

– (51-54) A dialógus akadályai:

o Már pusztán két ember között nehéz, nemhogy a vallások között.

o Akadályok:

Nem kellően meggyökerezett hit

Nem elegendő ismeret

Kulturális különbségek

Szociális-politikai különbségek

Hibás értelmezése a megtérésnek, keresztségnek, dialógusnak

Önelégültség, és a nyitottság hiánya

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 24

Hiányzó értékelése a vallásközi párbeszédnek

Bizalmatlanság a szembenálló partner motivációival

Egy vallásos alapra helyezett folyton vitázó alap-beállítottság

Türelmetlenség

A kölcsönösség hiánya

A jelenkor vallásait körülvevő tényezők → materializmus, rengeteg szekta

megjelenése…

II. JÉZUS KRISZTUS HIRDETÉSE

– (55-57) A feltámadt Krisztus parancsa

o Különböző módon írják le az egyes írók

o „Betelt az idő” (Mk1,14) →Ez a mondat összefoglalja Jézus szolgálatát. Hiszen nem

csak szavai által hirdeti az örömhírt, hanem:

Szavak

Tettek

Magatartása

Véleménye

Egész élete (szenvedése, feltámadása)

o Tehát a hirdetésünk sem vonatkozhat pusztán a szavakra!

– (58-59) Az egyház szerepe

o Az egyház szerepe, hogy mind ezeken a dimenziókon keresztül végérvényesen és

egyetemesen hirdesse a gyógyulást, megváltást, életet a világnak.

o Az egyház a magja és kezdete ennek az országnak, Isten országának

– (60-63) Az igehirdetés tartalma

o Péter → feltámadt Krisztust hirdette

o Pál → az örökkévalóságtól elrejtett titkot hirdette

o János → az élet szavát

o Az egyház által hirdetett szónak így hatalma van!

– (64-65) A Szentlélek jelenléte és ereje

o Az egyház támaszkodhat a Szentlélek jelenlétére és erejére.

o Különösen igaz ez akkor, amikor segítség nélkül, szavak nélkül maradunk és

tehetetlenségünkben mégis bizakodunk.

– (66-67) Az igehirdetés sürgőssége

o Kötelességünk hirdetni az üdvösséget. Az igehirdetés a válasz az emberiség

megváltás utáni törekvésére.

o Hirdessük a gyógyulást, az üdvösséget.

– (68-71) Az igehirdetés módja

o Az egyház követi a lélek vezetését, amely már korábban megkezdte munkáját, mint a

mi igehirdetésünk.

o Az igehirdetés tulajdonságai, sajátosságai:

A Lélek erejében való bizalom.

Az egyházi tanítás megbízhatósága, amelyet Krisztustól kapott, és megőrzött.

Alázatosság, amely az ajándékjellegből fakad.

Figyelnünk kell a Lélek működését azokban, akik az igehirdetést hallgatják.

Képesnek kell lennünk a párbeszédre, hiszen nem várhatunk csupán passzív

befogadást.

Inkulturáció.

o Igehirdetésünket pedig Krisztussal való szorosabb elkötelezettségnek kell

jellemeznie.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 25

– (72-74) Az igehirdetés ellenállásai

o Belső nehézségek a keresztények oldaláról:

Létrejöhet egy szakadék aközött, amit mondunk, és amit teszünk.

Zátonyra futhat az igehirdetés hanyagság, elégtelenség miatt.

Ha hiányzik a tisztelet a más hívők, azok tradíciója iránt.

Kulturális szinten hitt fölényesség.

o Külső nehézségek:

Ha múltban gyökerező félelem, bizalmatlanság található.

Más vallások tagjai úgy érezhetik, hogy az egyház evangelizációja széttörheti

saját kultúrájukat.

Különböző felfogások az emberi jogokról és vallásszabadságról.

Egyházüldözés.

Amikor egy vallást egy nemzeti kultúrával azonosítanak.

Valahol a más vallásra térés törvény által tilos.

Vallási szinkretizmus.

– (75-76) Az igehirdetés mint az egyház evangelizációs küldetésének része

o Az evangelizációt gyakran úgy értjük csak, mint meghívást Jézus tanítványává

válni…

o A II. Vatikáni zsinat Ad Gentes dokumentuma tovább lép: a missziós tevékenység

alatt említi a kölcsönös felelősségvállalást, a dialógust és a közös munkát másokkal –

még mielőtt a konkrét tanúságtétel, vagy az evangéliumról való konkrét beszéd

szóba jön.

o Az evangelizációban az ember egész személyisége, életpéldája részt vesz, nem

csupán az, amit mond!

o Kötelességünk ez.

III. VALLÁSKÖZI PÁRBESZÉD ÉS IGEHIRDETÉS

– (77-78) Egymásra vannak utalva, de nem felcserélhetőek

o Az igehirdetésnek követnie kell az evangéliumok dialogikus szellemiségét.

o Az adott helyben mindennek hogyanja nagyon függ a helyi egyház körülményeitől,

az ott élő emberektől.

– (79-80) Az egyház és a vallások

o Az egyház küldetése teljesítése közben más vallási tradíciókból érkező emberekkel

kerül kapcsolatba, akik egészen különböző módon viszonyulnak az egyházhoz,

Krisztus üzenetéhez. →Az egyház küldetése mindezekre is kiterjed!

o Az egyház bátorít a vallásközi párbeszédre, nem csak maga és más vallási tradíciók

között, hanem a különböző kultúrák egymás közötti párbeszédére is.

– (81) Jézus Krisztust hirdetni

o Hogy az ember megismerhesse mit tett Isten Jézus Krisztusban.

– (82-84) A missziós küldetés kötelezettsége

o Az egy küldetés kettős feladatot jelent: dialógusban maradni, és hirdetni Krisztust.

o A szeretet osztódni akar, az örömöt tovább akarjuk adni a Szentlélek vezetése alatt.

– (85-87) Jézus a mi példaképünk

o Aki az egész emberiségért adta oda önmagát.

(87-89) ZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK

– Megkülönböztetett figyelem minden vallás számára

– Ez megköveteli a tanulmányokat, és az imát.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 26

7. A D értékelése

A háttérben: az egyház mint Isten üdvözítő igazságának megnyilvánulása. Az üdvösség

hirdetésének módszere. Mindenki meghívást kapott az Isten új népébe, ezt kell hirdetni. De a

kommunikáció nemcsak az üzenetet, hanem a hírnököt és a hallgatót is magában foglalja, a D

alapvető feltétele pedig, hogy két egyenlő partner közt folyik.

A tudás nem egy már létező külső viszony; a lényege a kölcsönös eszme-csere ide-oda

folyamata. Feszültség: az egyház, amely a tudás biztos pontjának tartja magát Krisztusra és

egyedülálló missziójára hivatkozva, és a D mint egyenlő partnerek közti folyamat, kölcsönös

beszédben és odahallgatásban, az eredmény prekoncepciója nélkül. Az egyház és a világ nem

egyenlő D-partnerek, hanem beszélők és hallgatók. A hallgatóknak különböző csoportjai vannak,

koncentrikus körökben. Az egyház D-a eszerint is változik.

Buberi szellemiségű, és a D-t visszahelyezi a tanúságtétel hagyományosabb kontextusába.

Buberi: mindenki azonos értékű, és tisztelettel kell meghallgatnia. Ez a legelső; a hivatalos misszió

csak ez után jöhet.

Az alapkérdés megmarad: Összeegyeztethető-e a misszió és a D? Erre ad választ a

Redemptoris missio c. enciklika 1990-ben: határozottan igen! A szokrateszi módszerre utal: a D az

igazsághoz vezető ösvény, ahhoz az igazsághoz, amely rejtve már ott van a D-partnerben. A Nem-

keresztény vallások titkársága által 1991-ben Dialógus és igehirdetés címmel kiadott dokumentum

ezt a gondolatot folytatja: mindkettő az üdvözítő igazság közlésére szolgál. Daniélou: az egyháznak

tisztáznia kéne, mit ért a D fogalmán. A D szabad, egyenrangú, kölcsönös kapcsolatot feltételez,

készséget elfogadni a másiktól, és őszinteséget. Az EVT főtitkárának, Willem Visser’t Hooft-nak

nyilatkozata a II. Vatikáni zsinat előtt: „A D nagy filozófusa, Buber adja meg a D definícióját:

akkor jön létre igazi D, ha mindegyik partnert igazán érdeklik a többiek a létükben (Dasein) és

egyéni természetükben (Sosein), és avval a szándékkal fordul feléjük, hogy eleven kölcsönösség

fejlődik ki. Más szóval, a D nem jelenti az elvek és meggyőződések elhagyását, nem válunk

közömbössé az igazság iránt, de érdeklődést mutatunk a másik iránt, meghallgatjuk őket,

vágyódunk arra, hogy kommunikáljunk velük kölcsönös gazdagodásunkra. Ez különösen igaz

azokra, akik ugyanabban a Jézus Krisztusban hisznek.”

A keresztényekkel a közös nevező: a közös krisztusi örökség. A nem-keresztényekkel és

nem-hívőkkel: ugyanannak az Istennek teremtményei, személyek vagyunk.

A kérdés továbbra is fölvetődik: a D csak retorika, nyelvi változás, vagy lényegi változás-e?

Ha a D csak missziós módszer, akkor nem igazi buberi D. A zsinat valódi recepciója még most is

tart, a D is kaphat új értelmet.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 27

5. A KERESZTÉNYSÉG PÁRBESZÉDE A TÖBBI VALLÁSOKKAL12

A II. Vatikáni zsinat új helyzetet teremtett a kereszténység és a többi vallások viszonyában. A

Nostra Aetate 2. pontja szerint: semmit sem vet el az egyház, ami ezekben a vallásokban igaz és

szent.

Fontos változás az utóbbi évtizedekben: a vallások ma már nem elkülönülten élnek, hanem

sorsközösségben vagyunk egymással. Erre volt példa az Assisi imanap 1986. okt. 27-én. A D-

partnerek sokfélék. Itt most nem foglalkozunk a három ábrahámi monoteista vallással, csak a többivel.

1. A D teológiai alapjai

A vállalkozás bonyolult, hiszen a vallások nemcsak absztrakt tanrendszerek, hanem életmódok,

szimbólumrendszerek, kultúrák. Elsődleges a spirituális dimenzió, a Szent megtapasztalása és

tisztelete, bár nem elhanyagolható az igazság kérdése.

A dogmatizmus járhatatlan: a teológia Istent misztériumnak tudja, kimeríthetetlen titoknak. Ma nem

apologetizálunk, de nem is mossuk össze a vallásokat. Komolyan vesszük a kereszténység igényét

az igazságra, de a többi vallásét is. Nyitottak vagyunk a párbeszédre. Meg kell értenünk a többi

vallás igazság- és üdvösség-igényét, de a sajátunkat is. Kérdés: a kereszténység egy-e a vallások

között? Vagypedig az igazi, sőt az abszolút vallás? Egyáltalán: vallás-e?

2. A kereszténység – egyszerre exkluzív és inkluzív

A kérdés nem újkeletű. A Biblia már egy erősen vallásos kultúrkörnyezetben születik. Kettős

tendencia: egyrészt az istenek határozott elutasítása – másrészt vallási elképzelések, szimbólumok,

rítusok, kultuszhelyek természetes átvétele. Az exkluzivitás és inkluzivitás, az egyszeriség és

egyetemesség Krisztusban éri el csúcspontját: ez a konkrét ember válik minden ember üdvösségévé

(1Tim 2,4-6). „concretum universale”: ez az alapja és mércéje a vallások teológiájának.

Az Újszövetség hasonló nyomon jár: egyrészt határozottan elutasít minden idegent (2Kor

6,15sk), másfelől természetesen vesznek át ószövetségi, apokaliptikus, rabbinikus, sőt hellénista,

sztoikus elképzeléseket és fogalmakat. Klasszikus példája az areopaguszi beszéd (ApCsel 17,23).

Az ősegyházban is megvan mindkét tendencia. Egyfelől: elutasítják a „judaizein”-t (Pál,

István, Ignác), hagyományaival, de a „hellenizein”-t is (Nazianzi Gergely). Tertullianus: „Mi köze

Athénnek Jeruzsálemhez, az akadémiának az egyházhoz?” Mindkét hagyománnyal szemben új

utakat keresnek (ApCsel 9,2; 19,9.23; 22,4; 24,14.22.): új népnek és harmadik nemnek tudják

magukat. Nem véletlenül bélyegzik őket ateistának.

E váddal szemben viszont védekeznek az apologéták: a kereszténység az igazi vallás, amely

nem pusztuláshoz, hanem rendhez vezet. átveszik az euszebeia, theoszebeia, cultus, ritus, religio,

pietas szavakat. (eu jelentése: „jól”, és szebomai jelentése: „tisztelet”, a szeb szóból, amely szent

tiszteletet és hódolatot jelent; a görög szót gyakran használták a görög filozófiában, de az

Újszövetségben is: jámborság, lelki érettség értelemben). A többi vallást az Evangéliumra

előkészítőnek tartották. Az igazság magvai mindenütt megtalálhatóak, de ami a vallásokban jó, az a

keresztényeké. Euszébiosz: „Az istentiszteletnek Krisztus által kívánt formája nem új és idegen,

hanem az első, az egyetlen és az igazi”.

Persze ez veszélyekkel is járt, torzulásokkal, az ideológia-képződés veszélyével. A keresztény-

ség megkülönböztetése fontos, de nem csupán az keresztény, ami megkülönbözteti a többi vallástól.

A kereszténység lényege szerint katolikusan átfogó. A kereszténység mindig valamilyen kulturális

12 Kasper, Walter: Das Christentum im Gespräch mit den Religionen. In: Dialog aus der Mitte christlicher Theologie

105skk.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 28

környezetben jelenik meg. Csak történelmi, tehát európai formájában tudjuk közvetíteni, de a keresztény-

ség nem azonos ezzel. Lehetőség van új inkulturációkra más kultúrákkal és más vallásokkal találkozva.

3. Isten egyetlen üdvözítő terve minden ember számára

Ez a felismerés az Ószövetség kései korszakában jelenik meg, az Újszövetségben pedig alapvetően

fontos: Dán 2,17-19; Róm 16,25-27; Ef 1,9sk. 1Tim 2,4.

Erről beszél a bölcsességi hagyomány is: Péld 8,22-32; Jób 28,20-27; Bölcs 8,2-4. Ebben a

pogányok is részesednek, bár a bölcsesség nyugvóhelye Sion. A Tóra az igazi bölcsesség: exkluzív,

de egyetemes.

Az Újszövetségben a Logosz-himnusz (Kol 1,15-20) beszél erről: Jézusban van minden

bölcsesség és ismeret, benne valósul meg Isten egyetemes üdvözítő akarata, benne fog össze

mindent. Krisztusban és az egyházban eltűnik minden különbség ember és ember között.

A Biblia látomását az emberiség egységéről Isten üdvözítő tervében az egyházatyák gyakran

idézik. Nicolaus Cusanus: egyetlen vallás a sokféle rítusban (una religio in rituum varietate). A

II. Vatikáni zsinat gyakran utal erre a valóságra (Vö.: NA 1. AG 2sk, AA 5. AG 9.11. GS 10. 45.

22.). Az egyház az egység jele és eszköze (LG 1. GS 42.), az üdvösség egyetemes szentsége

(LG 48. GS 45. AG 1.).

A keresztény egyetemesség egyetlen történelmi személyre épül: Jézus Krisztus egyedülálló

történetében teljesedik be. Itt azonban ütközik más vallások egyetemesség-igényével. Napjainkban

egyre vonzóbb az ázsiai vallásosság: a névtelen, tárgytalan, megragadhatatlan, erőszakmentes, csak

negatívan meghatározható, személyfölötti egység képe. Ez ma a legnagyobb kihívás a keresztény-

ségnek!

4. A vallási pluralizmus

Az elmúlt években egyre erősödött a vallások pluralista teológiája, az a vallási relativizmus, amely

kétségbe vonja az abszolút igazság létét, és vele azt is, hogy Jézus Krisztus az emberiség egyetlen

és egyetemes üdvözítője, akiben az üdvösség megvalósul. Ezek a relativista elméletek „nemcsak de

facto, hanem de jure (elvileg) is igazolni akarják a vallási pluralizmust.” Eszerint egyetlen vallás

sem léphet fel abszolút igénnyel, az üdvösségnek különböző közvetítői és útjai léteznek egymás

mellett. (Amint később látni fogjuk, e nézetek valójában csak részei azoknak a posztmodern

gondolkodásban jelentkező nézeteknek, amelyek kétségbe vonják minden egyetemes igazság létét

és lehetőségét.)

A Hittani Kongregáció nyilatkozata Jézus Krisztus és az egyház egyetlen és egyetemesen

üdvözítő voltáról e nézetekkel szemben foglal állást.13

Kijelenti, hogy „Jézus Krisztus kinyilat-

koztatása végleges és tökéletes”. Krisztusban „megadatott Isten üdvözítő misztériumának teljes és

tökéletes kinyilatkoztatása”. Tehát „ellentétes az egyház hitével az az állítás, hogy Jézus Krisztus

kinyilatkoztatása korlátozott, befejezetlen és tökéletlen, ezért a többi vallásban jelenlévő kinyilat-

koztatásból kiegészítésre szorul.”(6.) – A dokumentum ezután leszögezi, hogy Jézus Krisztus az

üdvösség egyetlen és egyetemes közvetítője. Elítéli azt az állítást, hogy kétféle üdvrend van: „az

egyik az örök Igéé, amely az egyházon kívül és az egyháztól függetlenül is érvényes, a másik a

megtestesült Igéé”, s „az örök Ige üdvrendje egyetemesség tekintetében felülmúlja a megtestesült

Ige – pusztán keresztényekre korlátozódó – üdvrendjét” (9.). Egyetlen üdvrend létezik: Jézus Krisztus

misztériuma egyetlen és egyetemesen üdvözítő. „Jézus Krisztus üdvözítő tevékenysége Lelkével és

Lelke által kiterjed a látható egyház határain túl az egész emberiségre” (12.). „Krisztusnak egyedül-

álló és páratlan, csak rá jellemző, kizárólagos, egyetemes, feltétlen jelentősége és értéke van az

13 Dominus Jesus, Budapest, 2000. 9-28.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 29

emberi nem és az emberiség története számára. Jézus ugyanis Isten minden ember üdvösségéért

emberré lett Igéje” (15.)

5. A kereszténység dialogikus egységben a vallásokkal

Hogyan képzelhetjük el tehát a vallások egységét Isten egyetlen üdvözítő tervén belül? Nem

vezethet eredményre sem az összeolvadás, sem az alkalmazkodás.

A megoldáshoz azonban közelebb segíthet, ha tisztázzuk a személy dialogikus lényegét.

Lényegéhez tartozik, hogy egyszeri és egyetemes: „quodammodo omnia”. Nem teljesülhet ki ön-

magába zárkózva, hanem csak másokkal kapcsolatban. A személyes lét értelme a szeretet: egyesül a

másikkal, de nem falja fel, hanem meghagyja önmagának, másnak.

A vallások mint szociokulturális képződmények csak átvitt értelemben hasonlíthatóak a

személyekhez. Mégis, rájuk is érvényes, hogy csak az egymásnak megnyílásban találják meg ön-

azonosságukat. Át kell lépniük partikularitásukat. Nem nyomhatják el a többi vallást. Policentrikus

D-ra van szükség a vallások között.

Teológiai szempontból a kulcs: Jézus Krisztus, hiszen Isten és ember egysége felülmúl-

hatatlanul benne valósult meg. A Kalkedóni zsinat formulája szerint a két természet össze-

keveretlenül, változatlanul, elválaszthatatlanul és megoszthatatlanul eggyé vált az ő személyében.

Ez a közvetítés kizárja a külső összeadódást (nesztorianizmus) és a belső összekeveredést (mono-

fizitizmus) is: az egység a megmaradó különbségben, a különbség viszont az egységben áll fenn.

Ez az egység, amely egészen és maradéktalanul odaadja és megosztja magát, anélkül, hogy

feloldódna a másikban vagy azt elemésztené – ez a szeretet lényege. A szeretet önzetlenségében és

önkiüresítésében teljesedik be a személy. Úgy van önmagában, hogy átlép önmagán, és a másikban

van. Ez Krisztusban maradéktalanul megvalósul: kiüresíti magát, hogy teret adjon Istennek és az ő

odaadó szeretetének. Isten abszolút volta az önkiüresítésében mutatkozik meg. A Szentháromság

tana dadogó kísérlet arra, hogy kifejezze Istent, aki a szeretet. Dialógus-egységként ősképe és mértéke

a keresztények találkozásának a vallásokkal. Ez alapozza meg a kereszténység és a vallások

dialogikus kapcsolatát.

Ez a szemlélet elvet minden monologikus törekvést: a vallási imperializmust és a

szkeptikusan toleráns relativizmust is. A kereszténység az igazi vallásnak tudja magát, mégis kizár

minden kényszert, ahogy a II. Vatikáni zsinat leszögezte (DH 1.10.). De a „kereszténység abszolút

volta” kifejezés félreérthető és félrevezető, hiszen szintén történelmi vallás. A kereszténység

eszkatologikus igénye a történelemben szintén csak dialogikusan, egyetemes colloquium salutis-ként

juthat érvényre.

Rahner is azon a véleményen van,14

hogy az egyház – az abszolút isteni kinyilatkoztatás és a

hit abszolút engedelmessége ellenére – folytathat nyílt D-t minden emberrel, és ebben lehet

tanulékony is, és ezáltal mélyebben megismerheti a saját igazságát, megtisztíthatja tévedésektől és

félreértésektől.

6. A kereszténység és a többi vallás D-ának három szempontja

a/ A kereszténység és a vallások pozitív kapcsolata. A kereszténység igenel mindent, ami igaz és

szent a többi vallásban (NA 2.), és ezáltal önmagát is jobban megérti és megvalósítja. Elismeri

annak a kultúrának jogos önállóságát, amelyhez az adott vallás tartozik (GS 59.), ezzel a vallás

relatív jogosultságát és önállóságát. Maga nem kötődik kizárólagosan egyetlen kultúrához sem (GS

14 Rahner, Karl: Vom Dialog in der Kirche, in: Schriften VIII. Einsiedeln, 1967. 426.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 30

42.58.), küldetése van minden nép gazdag kultúrájához. Teljességét csak akkor érheti el, ha minden

nép kultúráját átvette.

b/ A kereszténység és a vallások kritikus kapcsolata. A vallásokban (a kereszténységben is!)

gyakran rettenetesen keveredik a jó és a rossz, az igaz és a hamis. Mindnyájan tisztulásra szorulnak.

Az igazság ítélete alá kell vetni őket – persze a kereszténységet is, főleg annak európai-észak-

amerikai formájában. A D erősen konfliktusos lesz emiatt.

c/ A kereszténység és a vallások teremtő, sőt újjáteremtő kapcsolata. Mivel a kereszténység

Krisztusban látja az igazság és az élet teljességét, meggyőződése, hogy csak ő adhatja ezt meg a

vallásoknak. Új élethez vezet a keresztségben. De nem exportcikk, még ha gyakran azzá is lett a

missziókban. Nem terjeszkedik az egyház, hanem új ültetvényt hoz létre, ahol valóban ekklézio-

genezis, új egyház születik (AG 6.10.15.), amelyben a Szentlélek Krisztus által jelenvalóvá válik

(Ireneusz).

Ez a három szempont sok nehézséget felold. Pl. a D és misszió kapcsolatát. A II. Vatikáni

zsinat nyomán a missziók válságba jutottak. A D nem lehet ügyes missziós taktika. Tisztelni kell a

másik másságát. A D mégsem zárja ki a missziót: az egyház egyszerűen megosztja legdrágább

kincsét, Isten szeretetét Krisztusban, hiszen ez nem magántulajdona. Ez persze kölcsönös adás és

elfogadás, szabadon.

Kérdés: képes-e a D-ra a kereszténység és az egyház? Mindenképpen, hiszen a teljes igazság

kimeríthetetlen. A többi vallással való D segíthet Isten gazdagságát feltárni, amint Krisztusban

megnyilvánult.

7. A D-egység jelszerű megvalósítása

Elvetjük tehát a régi monologikus egység-elképzeléseket. A D alapja az emberiség egységének

keresztény értelmezése. Ez az egység Krisztusra épül. De tényleges megvalósulása mindig csak

remény marad, az idők végéig. Mégis már elkezdődött, rejtett valóság. Túllép az egyház

intézményes határain, már most hatékony minden kultúrában. Szent Ágoston szerint: sokan vannak

látszólag az egyházon kívül, akik valójában benne vannak, és megfordítva (De baptismo 4,2-4.).

Krisztus már most az emberiség feje, bár ez intézményesen nem fogható.

Az azonban mindezek ellenére mégsem mondható, hogy minden vallás az üdvösség rendes

útja. Az üdvösség egyetlen útja Krisztusban teljesedik be. De töredékes megvalósulások másutt is

találhatóak. Vö. a szövetség Noéval, Melkizedek alakja a természeti vallások jelenlétére utal. Így

már Ágoston beszél természeti szentségekről. Amennyiben ezek implicit megnyílást és Isten

akaratának engedelmességet fejeznek ki, annyiban jelentősek az üdvösséghez.

Kereshetünk ilyen elemeket az egységhez, főleg a megélt tanúságtételben. Hozzátartozik az

is, hogy ne csak beszéljenek egymással, hanem imádkozzanak is együtt az igazság és a szeretet

Lelkéhez. Az egység ma még rejtett, csak a hitben fogható fel, de kezdetleges formákban, nyomok-

ban megnyilvánulhat sokféle rítusban, szimbólumban. A keresztény D feladata hogy az egységnek

ezeket a már meglévő elemeit felkutassa és tudatosítsa. Így kölcsönös megértés, egymás nagyobb

tisztelete, a vallási tapasztalatok cseréje jöhet létre. Ez nemcsak a tudományos eszmecsere síkján

történhet, hanem egzisztenciálisan, a megélt tanúságtételben.

Az ecclesia catholica így teljesülhet be: signum levatum in nationes. Aug: „Krisztus egész

teste most már mindenkinek a nyelvén beszél; amelyen még nem, azt megtanulja.” És az egyház

nevében hozzáteszi: „Benne vagyok minden nyelvben; nyelvem a görög, a szír, a héber, enyém

minden nép nyelve, mert minden népek egységében vagyok.” Hrabanus Maurus pedig ebben a

látomásban foglalja össze az egyház egyetemességét: „Az egyházban minden nemzet saját hazája

szerint dicsőíti az Alkotót” („omnis gens secundum suam patriam in Ecclesia psallit Auctori”).

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 31

Az egyház a történelem zarándokútján halad a szeretet eszkatologikus beteljesedése felé. A

D egysége: egység a sokféleségben. Ennek jeleként áll benne a történelemben a kiengesztelődés és

a béke eszközeként.

8. A D-ról az egyházban

8.1. A D lehetséges és szükséges

Napjainkban gyakran fölmerül az egyházon belüli D kérdése és szükségessége. Rahner szerint

szükséges az egyházon belüli párbeszéd is, mert az ember interkommunikációban, közösségben él.

Ez lehet az alapja a világgal folytatott párbeszédnek.15

Erre kényszerít az is, hogy pluralista

világban élünk, és az egyházon belül is legitim a szellemi prluralizmus. Ennek okai:

a valóság olyan hatalmas és sokrétű, hogy az egyes ember képtelen áttekinteni,

csupán a legkülönbözőbb ismeret- és tapasztalat-forrásokból lehet összeállítani, amire

egyetlen előrekovácsolt tudományos rendszer sem képes,

ennek az összességnek nincs egyetlen hordozója, amely az egészet uralhatná, az egyház sem,

ennek az amorf summának minden része fontos a keresztény hithez.

Ez a szellemi pluralizmus jelen van az egyház gondolati rendszereiben is. A 19. sz-ban az egyház

próbált homogén közeget teremteni a teológiában és a filozófiában az újskolasztikával, a természet-

jogra épülő joggal, a centralizált kormányzattal, a latin liturgiával, így védekezve a világ változásai

ellen. Ezek az integrista törekvések azonban kudarcot vallottak, a „piuszi monolitizmus” kora véget

ért.

A II. Vatikáni zsinat ezt megváltoztatta. Az egyházon belül is van szellemi pluralizmus,

szükséges és elkerülhetetlen tehát az egyházon belüli D. A hitletéteménynek érintetlenül tisztának

kell maradnia, de a teológia sokkal pluralisztikusabb lehet: a teológiai reflexió segítség a hitnek, de

veszélyeztetheti is azt. A hitvallás egységét mindenáron meg kell őrizni, a teológiai különbségek

ellenére.

A Tanítóhivatal nem teszi fölöslegessé és nem helyettesítheti a D-t. Helye van az egyéni

kezdeményezéseknek. A Tanítóhivatalnak is kell D., mielőtt döntést hoz. Fennmaradhatnak nézet-

különbségek, de csak akkor, ha nem térnek el az Evangélium tanításától (GS 43!). A látszólag

eredménytelen D-nak is van gyümölcse. D a legkülönbözőbb fórumok között jöhet létre.

A D-t ma intézményesíteni is kell, írja Rahner a zsinat után. Részben vannak ilyen intézmények,

részben létrehozandóak. Fontos a laikusok szerepe, de ne akarjanak a Tanítóhivatal helyébe lépni.

Kell D a különböző teológiai ágak között, de a többi tudománnyal is. Nincs egységes

teológiai fogalmi nyelv már, mégis szolgálnia kell az igehirdetést. A jó D feltételei: támaszkodás a

Szentírásra, a dogmák tisztelete, ott is, ahol a dogma kifejtésre és értelmezésre szorul: mindig benne

kell maradnia az egyház hittudatában.

8.2. A D kultúrájának nehézségei és változásai

Karl Lehmann, a német püspöki kar elnöke 1994-ben a D-ról tartott előadásával nyitotta meg a kar

konferenciáját.16

Amint előadása bevezetőjében elmondta, erre részben VI. Pál enciklikája adott

alkalmat, amely 30 évvel azelőtt jelent meg, részben a Német Katolikusok Központi Bizottságának

nagy hullámokat fölvert dokumentuma.17

VI. Pál Ecclesiam suam című enciklikája nyomán a D

15 Rahner, Karl: Vom Dialog in der Kirche, in: Schriften VIII. Einsiedeln, 1967. 426. 16 Lehmann, Karl: Vom Dialog als Form der Kommunikation und Wahrheitsfindung in der Kirche heute, lásd: www.

Deutsche Bischofskonferenz, Schriften, 1994. 17 Zentralkomitee der deutschen Katholiken: Dialog statt Dialogverweigerung. Kevelaer, 1994.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 32

valóban az egyház megújulásának egyik meghatározó eszközévé lett. A zsinat egyháza „ablakot

nyitott” a nem-katolikus keresztények, a nem-keresztény vallások, a nem-hívők, az egész világ felé.

Az egyház az üdvösség egyetemes szakramentuma a világ számára, az üdvösség misztériumából

adódik, hogy küldetését csak dialogikus közvetítéssel tudja teljesíteni. A pápa gyakran beszélt a hit,

illetve az üdvösség dialógusáról, s a zsinat után valóban létrejöttek a D különféle hivatalos szervei

az egyházban. A II. Vatikáni zsinaton és azt követően valóban termékeny párbeszéd indult el az

egyház és a világ között. Ez a nyitás együtt járt a vallási és spirituális alapok erősödésével, az

egyházról alkotott kép tisztulásával. Később azonban ez a D-készség megtorpant.

Lehmann felsorol néhányat azokból a változásokból, amelyek a zsinat után bekövetkeztek,

és az egyháznak a világ felé nyitását válságba sodorták. A szekularizáció meggyöngítette a vallásos

kultúrát, maga az istenhit is sokhelyütt válságba jutott, a szakadék a világ és az egyház között

mélyebbnek bizonyult, mint korábban gondolták, és maga a katolicizmus is képtelennek bizonyult

arra, hogy kritikus D-t folytasson a világgal. Mindehhez hozzájárultak a társadalomban bekövet-

kezett változások. Súlyos károkat okoztak az 1968-as diáklázadások. Olyan folyamatok indultak el,

amelyek súlyosan veszélyeztetik az emberi személy méltóságát, az emberi kapcsolatokat. Evvel

szemben többen a kommunikációval és a D-sal próbáltak a magányból kitörni. Korunk jellemzője

az individualizáció és a privatizációra törekvés: a nézetek, irányzatok, igazságok és értékek sok-

félesége, amelyből ki-ki kedve szerint válogatja ki és állítja össze a saját életformáját. A poszt-

modern gondolkodók egyenesen elvileg tagadják egy abszolút igazság létezését. Ugyanakkor egyre

nyilvánvalóbbá válik, hogy a minden elkötelezettség nélküli, atomizált individuumok társasága

komolyan veszélyezteti a demokratikus államformát. Ha a kötöttségeket és a közös értékeket

elvetve ki-ki kénye-kedve szerint cselekedhet, akkor veszélybe kerül a közjó és a jogrend.

Ezek a jelenségek erősen hatottak az egyház belső életére is. Akik a katolicizmus egykori

zárt egységének felbomlásától aggódtak, azok hajlottak a D elutasítására. Lehmann szerint azonban

az egyház nem térhet többé vissza a II. Vatikáni zsinat előtti mentalitáshoz.

8.3. A dialogikus elv az igazság megtalálásában

A D abban különbözik a beszélgetéstől, hogy céltudatosan törekszik az igazság közös megtalálására

és elismerésére, s ezáltal a konszenzus helyreállítására – minden hamis udvariaskodás és elvfeladás

nélkül. A D tágabb értelemben olyan légkört teremthet, amelyben minden résztvevő a maga módján

részt vehet az igazság közös keresésében. „A communio az egyházi D-nak olyan tere – mondja

Lehmann –, amelyben Isten népének minden tagja részt vehet saját helyének és szerepének

megfelelően.” „A D – alapmagatartás. Elsősorban nyitottságot és a párbeszédre való készséget

jelent az élet minden területén.” „A dialogikus elvvel az egyház önmagának, az egész világnak új

eszmét, új eljárásmódot és új reményt adott. (…) A D-ra való képesség és készség élet-halál kérdés

az egyháznak és a társadalomnak.” A D az egyetlen olyan módszer, amellyel a sokféleségben és

pluralizmusban eredményre lehet jutni, de végső soron mindig az igazság megtalálásának szándékára

kell épülnie. Enélkül tartalmatlan vitákhoz vezetne, és elárulná az Evangélium igazságát.

Az egyházban folyó D-nak mindig Isten szavára kell támaszkodnia: az összegyház élő hite a

D alapja minden résztvevő számára. A D során azonban a résztvevők kölcsönösen tanulhatnak

egymástól, jobban megérthetik az igazságot vagy a másik álláspontját. „Senki sem játszhat fontos

szerepet a dialogikus folyamatban, ha maga nem képes változni és az igazságot mélyebben

megragadni. (…) Az igazi D növeli annak belátását, hogy az igazság véges megismerése töredékes,

hogy az igazi közösség az igazság megismerését gazdagíthatja, és közelebb vihet a hit titkához. A D

ezért sokak kommunikációját sürgeti az egyetlen igazságban. Ez adja a D missziós és pasztorális

értelmét. (…) A szolgálat és a D az a mód, ahogy az Evangélium a világhoz eljuthat.”

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 33

6. PÁRBESZÉD AZ ÖKUMENÉBEN

1. Néhány megfontolás és javaslat az ökumenikus D-hoz

(Kiadta A keresztény egység titkársága 1970-ben.)

Willebrands előszava: 1966-ban Bea bíboros levelet írt a püspököknek, hogy készül az ökumenikus

direktórium. 1967-ben a javaslatok alapján átdolgozás. Közben 1967-ben az EVT-val közös

dokumentum. 1969-ben döntés: a D-ra vonatkozó megjegyzések nem kerülnek bele az ökumenikus

direktóriumba, hanem külön jelenik meg. Nincs jogi hatálya.

I. Bevezetés. Csak a keresztényekről szól. Minden ellenkező látszat ellenére a modern ember keresi

a D-t mint a kölcsönös megértés, tisztelet és szeretet megteremtésének kiváltságos eszközét

egyének és csoportok között. Ez fokozottan igaz a keresztényekre. A II. Vatikáni zsinat is

hangsúlyozta ennek jelentőségét. Mivel a cél az egység, az ökumenikus D-t főleg a püspököknek

kell előmozdítaniuk. Az ő feladatuk az is, hogy helyes mederben tartsák a D-t. Az ökumené kettős

aspektusa: hűséges az apostoli hagyományhoz és harmóniában van a katolikus egyház hitével –

ugyanakkor törekszik arra a teljességre, amelyet az Úr vár el testétől, és nyitott a Lélekre.

II. Az ökum. D természete és célja. D akkor kezdődik, ha mindkét fél elkezd odahallgatni a másikra,

és válaszolni; törekszik a megértésre és a megértetésre, kérdez, és hagyja hogy kérdezzék; szabadon

előadja nézeteit, és kész a másik befogadására az adott helyzetben; közös projektekkel törekszik az

egységre az élet egységében. Mindegyik fél kész további nézeteit és életformáját tisztázni, ha az

igazság erre ösztönzi. A kölcsönösség és a kölcsönös elkötelezettség lényeges elemei a D-nak.

Az ökum. D-ra mindez érvényes, ezen túl pedig: A keresztények osztoznak Krisztusnak és

egyházának misztériumában. Közösen tesznek tanúságot Krisztusnak az egyházra bízott küldetéséről.

A világ mindnyájuknak ugyanazokat a kérdéseket teszi fel. Az egyes közösségeken belül is

ugyanazok a kérdések merülnek föl: a világiak, a szolgálat, a liturgia, katekézis, keresztény család.

A válaszokat közösen kell keresnünk. Mindez nem csupán akadémikus vita. A D még nem az

egység, de afelé vezet.

III. A D alapjai. A lelki javak közössége, és az üdvösségé is. Közös hivatkozási pontunk a

Szentírás. Kölcsönösen merítünk egymás kincseiből.

IV. A D feltételei. Rokonszenv és nyíltság. Egyenlők között folyik. – a/ De becsületesen valljuk be:

van különbség. Elutasítják a tanbeli közömbösséget, mintha minden nézet azonos értékű volna.

Nem ítélik el egymást. – b/ A katolikusok azt hiszik, hogy őnáluk az üdvösségeszközök és minden

igazság teljessége, ezért készek számot adni hitükről. A résztvevő felek elismerik egymásról, hogy

Krisztusban vannak, mivel benne keresztelkedtek meg, és születtek újjá. Vallják, hogy van bizonyos

közösség, de nem tagadják el, hogy a hit tartalmában, fejlődésében és kifejezésében vannak

bizonyos különbözőségek: ezekről D-t kell folytatni a nagyobb egység érdekében. – c/ A gyakorlati

síkon egyenlőség a tanulásban és a felelősségben.

Szükséges a megfelelő képesség, teológiai tudás stb. A katolikusok készüljenek fel alaposan

a D-ra! Fontos a Biblia ismerete. Kellően ismerni kell a másik fél nézeteit! Fontos az igazságok

hierarchiája. Nehéz ugyanazt a keresztény nyelvet beszélni, eltérőek a mentalitások. Mindegyik fél

konstruktívan adja elő saját nézeteit, ne az ellenállás domináljon. Teológiáink tisztulási folyamatra

szorulnak!

Közösen törekedjenek közelebb jutni a kinyilatkozatott igazsághoz. Egység a lényegben, szabadság

a kétesben, szeretet mindenben (vö. UR 4.).

Késznek kell lenni a megújulásra, az alázatra, a bűnbánatra. A felekezeti triumfalizmus tilos!

V. A D módszerei. A fogalmak, nézetek kölcsönös tisztázása a D elején. A nézetek összehasonlítása,

reflexió és diszkusszió, figyelem a másikra.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 34

Tisztázni:

a közös igazságokat, igazságok, amelyek egyik-másik közösségben elhomályosultak, másutt

világosabbak, valódi belátások, jogosult teológiai szándékok, még az eltérésekben is. Mindegyik fél

konstruktívan adja elő saját nézeteit.

VI. A D résztvevői. Nemcsak teológusok, hanem pszichológusok, szociológusok, történészek.

Azonos felkészültségűek folytassanak D-t. Sok közös téma, pl. kinyilatkoztatás, egyház a világban,

misszió, házasság, túlnépesedés stb. A 11. és 16. sz. válságának több eleme ma már érdektelen. De

a D-nak is vannak emberi határai, ilyenkor: közös ima.

VII. A D formái. Spontán találkozások. Oktatási központokban. A tanulás része, alkalom egymás

jobb megismerésére. Világiak együttműködése világi kérdésekben. Barátságos kapcsolatok. Vegyes-

házasságok. Papság, püspökök, teológusok. Lehetnek két- és sokoldalúak, hivatalosak és nem-

hivatalosak.

2. Szentszéki megnyilatkozások

1. Az Ut unum sint enciklika a D-ról

9. A keresztények közössége része az Atya és a Fiú közösségének.

11. A katolikus egyház megőrizte az egysége minden Isten adta kegyelemmel – a gyöngeségek,

bűnök, árulások ellenére. – 10. A többi egyházi közösség viszont fogyatkozásban szenved. Mindkét

részről van emberi bűn, felelősségünk közös. Krisztus egyetlen egyháza egy még tökéletlen

közösség.

15. Szükséges a megújulás és a megtérés.

18. A tanítás alapvető, és az imádság.

28- 40. Az ökumenikus D.

A perszonalista gondolkodással függ össze: mint magatartás a személy természetéhez és méltó-

ságához tartozik. Az ember csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát (GS) .

A megismerés mellett átfogó egzisztenciális dimenziója van: az embert a maga egészében érinti.

„Ajándékok cseréje”. VI. Pál: Ecclesiam suam.

29. Az ellentétből és a konfliktusból el kell jutni arra a szintre, hogy kölcsönösen partnernek

ismerik el egymást.

30. A II. Vatikáni zsinat teremtette meg a D feltételeit a katolikus egyházban.

31. Első a keresztények közti D.

Az ökumenikus D-ban jobban megismerik egymás tanítását és életét.

33. A D mint lelkiismeretvizsgálat. Az igazság közös keresése.

35. Az UR az üdvösségtörténet hiteles D-a. Vertikális D: bűnbánat.

36. Az igazságszeretet, szeretet és alázat.

37. Az igazságok hierarchiája.

38. Az eltérő megfogalmazások tisztázása. A dogmák is korhoz kötöttek, de érvényesek.

39. A valós különbségeket egymás tiszteletben tartásával, alázattal és igazságszeretettel kell

megközelíteni.

40. A D együttműködésben is megnyilvánul.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 35

41- . A D gyümölcsei

A keresztények: testvérek (NEM: „elszakadtak”), a közös keresztségben.

43. Szolidaritás az emberiség szolgálatában.

44. Közeledés Isten igéjében és az istentiszteletben.

48. Az életszentség közös tanúságtétele.

50. Kapcsolat a keleti egyházakkal.

66. A nyugati egyházakkal D alapja: Krisztus, a Szentírás. Eltér: a Szentírás és a Tanítóhivatal

viszonya.

77. Folytatni kell a D-t

84. A minden közösséghez tartozó szentek közössége.

88- A pápai primátus szerepe, a péteri szolgálat jelentősége az egység szolgálatában, az ökumenikus

párbeszédben felvetődő nehézségek. (Lásd a 2007. nov. 15-16-i konferencia előadásait!)

2. Ökumenikus Direktórium, 1993.

3. II. Ökumenikus Direktórium, 1996.

Az egyház mint kommunió, teljessége a katolikus egyház. Hiányosságok, megosztottságok vannak.

36. A már meglévő, jóllehet tökéletlen kommunió kölcsönös elismerése, kölcsönös nyitottságban és

tiszteletben. Ez nincs így a szektákkal.

Az ökumené szervezetei, szerzetesrendek

A teológia-tanítás ökumenikus dimenziója

87. A D-ra képzés követelményei: hitben megélt elkötelezettség – új utak a szeretetkapcsolatokban

– összhangban a lelkipásztorokkal – egymástól kölcsönösen tanulhatunk – egymás tiszteletben

tartása – nem mindenki egyformán képes a D-ra.

Az ökumenikus együttműködés terepei, a közös tanúságtétel

162. Az emberiség segélykiáltása

163. Az együttműködés formái: részvétel egymás programjain – ökumenikus találkozók.

172. Az ökumenikus D.: meghallgatás, válaszok, kölcsönös megértésre törekvés.

173-175. A D különböző szinteken.

177. A D tárgya. Két vagy több oldalú D.

179. Fontos elmagyarázni a híveknek a D-ban kialakított új hitértelmezéseket.

181. Különbség a hit letéteménye és igazságai és kifejezési módjuk között.

183. Közös foglalkozás a Szentírással. 187. Közös liturgikus szövegek. 188. Együttműködés a

katekézisben.

Ökumenikus együttműködés különböző területeken.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 36

3. Mai megfontolások18

3.1. A D fogalma átalakult. Sokféle közeledés, közös akció, a communio érzése megerősödött. A D

főleg eszmék cseréjére vonatkozik: szakemberek doktrinális és intellektuális eszmecseréje. Kevés D

foglalkozik pasztorális, erkölcsi és kontextuális kérdésekkel. A D fogalma így leszűkült, nem

vonatkozik az egziszenciális találkozásra, egymás kölcsönös gazdagítására.

Főleg a kétoldalú D-k nagyon óvták saját hagyományukat, felekezeti identitásukat. Nemigen

mertek tanulási folyamatba kezdeni, egymástól tanulva, ami pedig hozzásegíthetné őket saját

hagyományaik megújításához is.

Az ökumenikus D-ban létrejött megállapodások történelmi doktrinális vitákhoz kötődnek

ugyan, de beleütköznek a befogadási nehézségekbe, mind a hivatalos egyházi tekintély, mind az

illetékes egyházak és a hívek oldaláról. Ebből kiviláglik, hogy a D nem figyel eléggé az eltérések és

szakadások történelmi, kulturális és kontextuális dimenziójára. Ez tudatosabb hermeneutikai

reflexiót igényel.

A D-ban új távlatokat nyitott a lelkiismeretvizsgálatnak és a megtérés D-ának

hangsúlyozása, annak érdekében, hogy belül teret nyissunk Krisztusnak, hogy működjék bennünk a

Szentlélek által. De az egység ellen elkövetett bűnök megvallásához társulnia kell az őszinte

akaratnak és nyitottságnak a változásra. Ezt jobban meg kell érteni, kidolgozva annak módszertanát.

Ebben a vonatkozásban nyilvánvalóbbá lett, hogy tisztáznunk kell a D közös alapját, amely

az ökumenikus D-t többé teszi puszta akadémikus gyakorlatnál, és a már meglévő testvériség

kifejezőjévé teszi. A D célja ezért nemcsak az, hogy horizontális értelemben egyetértés alakuljon ki,

hanem hogy elmélyítsük a communio érzését az átalakulás és az őszinte megtérés folyamatában

fordulva oda Istenhez és egymáshoz.

3.2. Az ökumenizmus ma – katolikus szemmel19

Az ökumené világi hívőktől indult a 19. században. A század végén: felekezeti világszövetségek:

1867: Lambeth-konferencia, 1875 Református Világszövetség, 1923 Lutheránus Világszövetség. A

felekezeti határokat először a Keresztény Diákok Világszövetsége (1895) töri át. „Unity in

diversity” (egység a különbözőségben) programja. A 20. század elején a szakadások leküzdésére:

missziósmozgalom. 1921: Nemzetközi Missziós Tanács. 1925: Life and Work (szociális kérdések,

politikai megbékélés). Faith and Order: teológiai tanulmányok az egyházról, szentségekről,

credóról, egyházi hivatalról. 1948. Egyházak Ökumenikus Tanácsa, 1961-ben belép az Orosz

Ortodox Egyház is.

A katolikus egyház eleinte elutasító, 1949-ben a Szent Officium az ökumenikus mozgalmak

a Szentlélek jeleként értékelte, létrejön az Imahét a keresztények egységéért. Áttörés: II. Vatikáni

zsinat, 1965-ben 103 hivatalos nem-katolikus megfigyelő a zsinaton. Egységtitkárság felállítása,

Ökumenikus Direktórium kiadása. Krisztus egyházának sok eleme megtalálható a katolikus egyház

határán kívül is. UR 4: „Krisztusnak és az egyháznak misztériuma tökéletesebben tárul fel előttünk”

a párbeszéd révén. Nagy utat megtettünk az elmúlt évtizedek során, de ez nem tehet önelégültté,

ahogy az akadályok nem vehetik el a kedvünket. Az első időkben nagy lelkesedés, az előítéletek és

polémiák helyébe bizalom és együttmunkálkodás lépett. Közös bibliafordítások, énekeskönyvek,

alapimaszövegek, vegyesházassági szertartás. Együttműködés a szociális területen, a diakoniában, a

helyi közösségekben. – A nehézségekben jobban tekintetbe kéne venni az eltérő kultúrákat, az

egyes keresztény közösségek eltérő történeti hátterét. Az ökumenikus mozgalom nem működhet a

teológia nélkül, de annak jelentőségét nem szabad túlbecsülni se!

18 Raiser, Kondrad: The Nature and Purpose of Ecumenical Dialogue, Ecumenical Review, The July, 2000 19 Lehmann, Karl: Ökumene heute, www. lehmann karl.de

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 37

Sok a közös vonás, ahogy egy összeroskadt hídnak vannak épen maradt pillérei. Több az,

ami összeköt, mint ami elválaszt. De három nehéz pont: a teljesértékű ökumenikus istentiszteletek

hiánya, kölcsönös elismeréssel – a vegyesházasságok kölcsönös elismerése – a kölcsönös meghívás

az Eucharisztia közösségébe. Minél kisebbek a különbségek, annál nehezebb a D. Ma mintha

megtorpant volna az ökumené, sőt sokan károsnak vélik, mert előmozdítja az egyháztól elszakadó

keresztény identitást. De nem adhatjuk fel: úton járunk, a zsákutcák és tévutak közepette is.

A D abban különbözik a beszélgetéstől, hogy határozott célja van. Konszenzusra törekszik,

teológiai egyetértésre az egység érdekében. Divergenciák és konvergenciák egymás mellett élnek,

ezt világosan kell látni. Csak az egyházi közösséget akadályozó különbözőségeket kell felszámolni,

nem szükséges totális konszenzus.

A teológiai D fő területei ma az ökumenében:

Az Eucharisztia értelmezése és gyakorlata. Krisztus valóságos jelenléte az Eucharisztiában, az

Eucharisztia áldozatjellege.

A fölszentelt papi hivatal. Nagymértékű az egyetértés abban, hogy a sajátos egyház hivatal isteni

rendelésből van, Krisztusból eredeztethető; hogy az átadása ordinációval, imával és kézrátétellel

történik – de ennek szentségi értelmezése még homályos. Egyetértés van abban, hogy a hivatal

alapvetően apostoli eredetű, de vitatott az apostoli successio. Az egyházak liturgiája itt sokat

segíthet.

A tekintély az egyházban. A Szentírás fölötte áll minden tekintélynek. A hagyományok ennek

kifejtését szolgálják, nem állhatnak avval ellentétben. Egyetértés van abban is, hogy szükség van az

„episzkopé” hivatalára, az egyetemesebb szinten az egység őrzésére. Nehezebb kérdés ennek

gyakorlati megvalósulása. Némely egyházak szerint a püspöki hivatal hasznos, de nem lényeges

alapeleme az egyháznak. – Ez kiélezetten jelentkezik a pápaság kérdésében. Ez is témája az

ökumenikus D-nak. De itt azért vannak jelentős konvergenciák is. Alapvetően nem tagadják az

egyetemes vezetés lehetőségét az egység szolgálatában. A Málta-dokumentum ezt már korán

leszögezte. Persze kérdés, hogy egy ilyen egyetemes vezetés az egyházban konstitutív elem-e, vagy

csak kívánatos struktúra. A pápa és a római Kúria tényleges hatalomgyakorlása is kérdéseket vet föl.

Örvendetes a közös lutheránus-katolikus nyilatkozat a megigazulásról (Augsburg, 1999). Most

bizottság tisztázza a „simul iustus et peccator” kifejezés értelmezését.

Német területen: Lehrverurteilungen című könyvsorozat a vitás kérdések tudományos tisztázására.

Számos közös nyilatkozat is: alapértékek, bioetika, klímavédelem, szociális dokumentum.

Dominus Jesus. Elsősorban a vallási relativizmus ellen íródott, Krisztus egyedülálló üdvösséghozó

szerepét kiemelve. A dokumentum második fele azonban az egyház egyetlenségével foglalkozik.

„Krisztusnak egyetlen egyháza van, amely a Péter utóda és a vele közösségben lévő püspökök által

kormányzott katolikus egyházban létezik.”20

Lehmann szerint a „subsistit” kifejezés valójában nem

mond újat a II. Vatikáni zsinathoz képest, de a stílus nem sikerült. Önkritikusan veti föl, hogy az

egyházlét teológiai minőségét alaposabban meg kellene vizsgálni. Mennyire akar egy hívő közösség

„egyház” lenni? Példaként említi, hogy a Vereidigte Evangelisch-Lutherische Kirche (VELKD)

egyháznak mondja magát, de az Evangelische Kirche in Deutschland (EKD) nem! A nyilatkozat

sokakat megbántott, mégis alkalmat adhat egymás jobb megértésére. A Faith and Order egykori

titkára, Oliver Tomkins írta: „A mély szakadások ellenére is (…) sok keresztény szívében él a

mélységes bizonyosság abban, hogy az egység útja nincs egyszer s mindenkorra elzárva, mert az

egységért való komoly imádság egyre több hívőt egyesít az összes felekezetekből. Más fegyverek

hatástalanok maradhatnak, de senki sem kételkedhet az önmagát megtagadó imádság fegyverének

hatékonyságában, akkor sem, ha hatása nem mérhető azonnal.”

20 Dominus Jesus. I.m. 17.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 38

Újabb hullámokat vetett a Hittani Kongregációnak 2007 júliusában kiadott dokumentuma

„Válaszok az egyházról szóló tanításra vonatkozó néhány kérdésre” címmel. A dokumentum öt

kérdést tesz föl, és azokra ad választ.

1. A II. Vatikáni zsinat megváltoztatta-e az egyházról szóló hagyományos tanítást? – A válasz tagadó, hivatkozva VI.

Pál pápának a Lumen gentium kihirdetésekor mondott beszédére.

2. Hogyan kell érteni azt a kijelentést, hogy Krisztus egyháza a katolikus egyházban subsistál? – A válasz a LG 8.

pontjára hivatkozik: a subsistentia azt jelenti, hogy a katolikus egyházban „mint alkotmányos és rendezett társaságban”

megszakítatlan történelmi folyamatosságban fennmaradtak azok az elemek, amelyeket Krisztus „egyetlen egyházának”

adott. Ugyanakkor viszont „szervezetén kívül is megtalálható a megszentelődés sok eszköze és sok igazság”.

3. Miért szerepel a „subsistit in” kifejezés, nem pedig egyszerűen a „van” szó? – A válasz szerint ez jobban kifejezi a

többi egyházban megtalálható krisztusi értékeket. A Zsinat ökumenikus határozatára hivatkozva kijelenti, hogy bár

Krisztus egyháza a maga teljességében csak a katolikus egyházban létezik; a megszentelés és az igazság sok eleme

azonban létezik határain kívül is, azokban az egyházakban és egyházi közösségekben, amelyek nincsenek teljes

közösségben a katolikus egyházzal.

4. Miért nevezi a katolikus egyháztól elszakadt keleti egyházakat „egyházaknak” a II. Vatikáni zsinat? – A válasz

szerint azért, mert elszakadásuk ellenére őrzik a szentségeket és az apostoli szukcessziót, a velük való közösség

hiányossága azonban az, hogy a római püspököt nem ismerik el Péter utódjának és az egyház látható fejének.

5. A zsinat és a Tanítóhivatal miért tagadja meg az „egyház” címet a reformáció egyházaitól? – A válasz szerint azért,

mert a katolikus tanítás szerint hiányzik bennük az ordó szentségében adott apostoli szukcesszió, amely pedig az egyház

konstitutív eleme. A papi ordo elutasítása miatt pedig nem őrzik az eucharisztikus misztérium eredeti és teljes valóságát

sem.

A Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke, Walter Kasper bíboros a dokumentum megjelenése

után a következő nyilatkozatot adta közre:

„A legújabb vatikáni dokumentum éles kritikát váltott ki a protestáns keresztények körében. A dokumentum

nyugodt újraolvasása azonban világosan megmutatja, hogy nem tartalmaz semmi újdonságot, csupán tömören

összefoglalva kifejti és magyarázza a már eddig is meglévő álláspontot. Ennélfogva nem teremtődött új helyzet, mely

alapot adna a méltatlankodásra. Minden a párbeszéd az álláspontok világos kifejtését igényli. Ilyen értelemben kérték a

közelmúltban éppen a protestáns partnerek, hogy az ökumenizmust határozott arcéllel fogalmazzuk meg. Ha tehát a

mostani megnyilatkozás egyértelműen kifejti a katolikus tanítást, amely bennünket katolikus felfogás szerint sajnos még

mindig elválaszt egymástól, akkor az nem hátráltatja, hanem éppen előmozdítja a dialógust.

A szöveg figyelmes olvasata világossá teszi, hogy a dokumentum nem azt mondja, hogy a protestáns egyházak

valójában nem egyházak, hanem azt, hogy nem olyan sajátos értelemben egyházak, ahogy a katolikus egyház önmagát

mint egyházat értelmezi. A katolikus egyház sajátos önértelmezése protestáns oldalról is hasonlóképpen nyer

megfogalmazást. Az evangélikus egyházak sem akarnak olyan értelemben egyházak lenni, ahogy azt a katolikus

egyházfogalom tartja. (…) Az elterjedt szóhasználatokból kitűnik, hogy az egyház szót a különböző keresztény

csoportok nem ugyanolyan értelemben használják. A D alapja persze nem az, ami bennünket elválaszt, hanem az a jóval

nagyobb rész, ami összekapcsol bennünket. Fontos felfigyelnünk a dokumentum azon kijelentésére, hogy Jézus

Krisztus jelen van a protestáns keresztények közösségeiben is, tagjaik üdvösségére. Ez magában foglalja a keresztség

elismerését, ami az alapja a keresztények közötti dialógusnak A II. Vatikáni zsinat egy sor pozitív kijelentést tett a

protestáns Úrvacsoráról. A nyilatkozat tehát semmit sem von vissza az elért ökumenikus haladásból, hanem arra az

ökumenikus feladatra utal, amelynek megoldása még ránk vár. A dokumentum valójában sürgető meghívás a

tárgyilagos dialógus folytatására.”

A Magyarországi Református Egyház Zsinati Tanácsa a következő nyilatkozatban fejtette ki álláspontját:

„Hét évvel a Dominus Iesus nyilatkozat kiadása után úgy tűnik, a Római Katolikus Egyházon belül, az egyházról

szóló tanítást illetően még mindig további tisztázásra van szükség. Bizonyára ezt a célt szolgálja ez a kátészerűen,

kérdés-felelet formában megfogalmazott nyilatkozat is. Hasonlóan más egyházak véleményéhez, mi is olyan

állásfoglalásnak tartjuk ezt a dokumentumot, amely pontosan tisztázza a Római Katolikus Egyház viszonyulását a többi

keresztyén egyházhoz. Ugyanakkor az eddigiekhez képest ez a nyilatkozat semmi újdonságot nem tartalmaz, hiszen a

tridenti zsinat (1545-1563) óta a helyzet alapvetően nem változott, amely elítélte és elutasította a reformációt.

Mi nélkülözhetetlennek tartjuk az egyház folyamatos megújulását, és mindig örömünket fejezzük ki akkor,

amikor a Római Katolikus Egyházban a megújulás jeleit tapasztaljuk. Természetesen ez a dokumentum sem akadályoz

meg minket abban, hogy a Római Katolikus Egyházban továbbra is felismerjük az igaz egyház jeleit, és folyamatosan

törekedjünk a párbeszédre, a testvéri együttműködésre.”

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 39

3.3. Ökumenikus hermeneutika. A Hit és Egyházrend bizottságának tanulmánya.21

A tanulmány elöljáróban leszögezi, hogy a Krisztusba vetett hit élteti az egyház közösségét. Ezt a

hitet adja át egyik nemzedék és egyik kultúra a másiknak az apostoli idők óta. Ez az átadás az

emberi történelem bizonytalanságai és a napi keresztény élet kihívásai közepette megy végbe.

„Kincsünket törékeny cserépedényben őrizzük.” A hit tehát a kifejezés, értelmezés, dialógus és

kommunikáció emberi formáira támaszkodik, amelyek törékenyek és töredékesek. A hívők

közösségének a mai kontextusban újra kell megfogalmazniuk hitüket a modern kultúrák

sokféleségében, a kommunikáció mai eszközeivel.

Az ökumenikus hermeneutika feladatai:

„előmozdítja a szövegek, szimbólumok és gyakorlatok értelmezését, kommunikációját és

befogadását, amelyek az egyes közösségeknek formát és értelmet adnak.” Evvel az egyház egységét

szolgálja. Az ökumenikus hermeneutika három dimenzióját különbözteti meg: a koherencia

hermeneutikáját, amely arra törekszik, hogy a keresztény hit különböző kifejezéseit egységben

tartsa; a gyanakvás hermeneutikáját, amely kritikusan megvizsgálja a hit állításainak történelmi és

kontextuális relativitását; és a bizalom hermeneutikáját, amely a keresztények és egyházak

kölcsönös elfogadására és elismerésére törekszik különböző kultúrákban, kontextusokban és

felekezetekben. Mindhárom szempont megtalálható az ökumenikus D-ban.

A tanulmány leghosszabb fejezete az Egy Hagyomány közös megértését tárgyalja, áttekintve

és folytatva a vitát a Szentírásról és a hagyományról, továbbá az 1963-as montreali konferencia óta

tett kijelentésekről. A tanulmány megerősíti, hogy az apostoli hit hagyománya nem egyszer s

mindenkorra adott, hanem Krisztus evangéliumát mindig újra be kell fogadni. Az ökumenikus

hermeneutika elsősorban a Biblia értelmezésére irányul, de ezen túlmenően kiterjed a hagyományra,

a liturgiára, a hívő közösség életgyakorlatára. Mivel azonban az interpretátorok is koruk gyermekei,

értelmezni kell őket magukat is.

Az ökumenikus D teret ad az igazság közös megújult recepciójának. Mivel a D partnerei

nyitottak arra, hogy közösen befogadják az evangélium ajándékát, ezért a kölcsönös megértéstől

kezdenek elmozdulni a kölcsönös elismerés felé. A D-ban résztvevők legyenek mindig tudatában

annak, hogy „végső soron, a sokféle egyházi hagyomány közepette, egyetlen Hagyomány van

kinyilatkoztatva Krisztusnak a világban való eleven jelenlétében, ez azonban nem olyasmi, amit

befoghatunk és ellenőrizhetünk emberi vitákkal.” Ez élő, eszkatologikus valóság, amely ellenáll

minden végleges nyelvi definíciónak és fogalmi meghatározásnak. Egyetlen módon írható le az egy

Hagyomány: ha a kinyilatkoztatás befogadásának képességéről beszélünk, ami nem kevesebb, mint

a Szentlélek ajándéka, aki elvezet a végső igazságra.

Kontextualitás, hit és katolicitás

A keresztény közösségek nemcsak különböző felekezetekben, hanem különböző történelmi

kontextusokban is élnek, ez pedig a D-ban kölcsönös tiszteletet és nyíltságot kíván. Ez magában

foglalja azt is, hogy a felek készek meglátni saját perspektívájuk korlátait, és figyelmesen

meghallgatni D-partnereiket. Tisztában kell lennünk avval, hogy a történelmi kontextus kihat a hívő

közösségekre, pl. attól függően, hogy hosszú ideig többségi vagy kisebbségi helyzetben voltak egy

adott országban.

A kontextualitás és a katolicitás szoros kapcsolatban van egymással: a helyi közösségek,

saját kontextusukban, az egy katolikus egyház megtestesülései, egy családot alkotnak. A hitnek

kontextuálisan, az adott közösség körülményei között kell megjelennie. Ugyanakkor mindegyik

közösség az egy, katolikus egyház része, a többi egyházzal szoros kapcsolatban. Ennek legjobb

kifejezése az Eucharisztia.

21 A Treasure in Earthen Vessels: An instrument for an Ecumenical Reflection on Hermeneutics, Faith and Order Paper

no. 182, Geneva, WCC, 1998.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 40

Az egyház mint hermeneutikus közösség

Az ökumenikus D az egyház hivatását fejezi ki, hogy az élet minden területén értelmezze a

szövegeket, szimbólumokat és gyakorlatokat, hogy Isten szavában meglássa az élet szavát a mindig

változó idők és helyek között. Ez a hermeneutikai feladat a Szentlélek vezetésével a feltétele az

egyház apostoli küldetésének. Ez a közösség a valódi helye az evangélium értelmezésének és

hirdetésének. Az ökumenikus D ezért önmagában a látható egységre való törekvés hermeneutikus

gyakorlata. Nem korlátozódhat a szakemberekre, hanem Isten egész népét magában foglalja, akik

különböző egyházi, kulturális, szociális, gazdasági, földrajzi és történelmi hátterekhez tartoznak.

A tanulmány végül érinti a tekintély, a kölcsönös elszámoltathatóság és recepció kérdéseit

az ökumenikus D hermeneutikájában. A különböző egyházak történelmük során különböző

szolgálati struktúrákat alakítottak ki, amelyek őrzik apostoliságukat, egységüket és missziójukat. Az

eltérések ellenére azonban egyetértenek abban, hogy e szolgálati struktúráknak az egyháznak azon

célját kell szolgálniuk, hogy mindenkit az Istennel való egységre vezessenek a Szentlélek

kegyelmével. A tekintély gyakorlása mint felügyeleti szolgálat (episzkopé) hermeneutikai funkciót

is ellát. Ennek a szolgálatnak a D-ban résztvevő partnerek közös felelősségén, a kollegialitáson kell

alapulnia. Az ökumenikus D nem állhat meg az elért megállapodásoknál, hanem egymást

kölcsönösen testvérként kell elfogadnunk Krisztusban. „Ez egész életünk és a többiekkel való

kapcsolatunk átalakítását kívánhatja.”

A keresztények egységére törekvés egymás figyelmes elfogadására épül. Ez a recepció pedig

azt kívánja, hogy ismerjük el minden ember méltóságát a keresztény közösségben, mint Krisztusban

testvéreinkét. Az egyház egymással kapcsolatban álló személyek communiója. Ezért az egyház

lényegét fejezi ki a közösségek közti és a közösségeken belüli aktív D. A recepció fontos része az

ökumenikus dokumentumok létrehozása és befogadása. De e dokumentumokat olyanok írják, akik

aktív párbeszédben vannak egymással, kölcsönösen kérdezhetik egymást és megkérdőjelezhetik

egymás álláspontját, és utakat találhatnak a konvergencia felé. Viszont olyanok olvassák, akiknek

erre nem volt lehetőségük, ezt utólag kell elkezdeniük.

3.4. A kereszténység abszolút jellege és az egyház katolicitása22

Egyik kifejezés se bibliai eredetű, bár tartalma megtalálható benne. Az abszolút szó Hegeltől

származik, a katolicitás viszont már az apostolok utáni időben megjelenik.

A kinyilatkoztatás tanúsága szerint a katolicitás három sajátossága:

a/ pléróma, teljesség, beteljesülés. Részesedés Isten („abszolút”) teljességében Krisztus által:

Kol 2,9-10. Ez feladat (Ef 3,19) és dinamikus folyamat (Ef 4,15-16). b/ eszkatosz: a végleges és

beteljesülő. Krisztus az eszkatosz Ádám, az új ember végleges tüposza. c/ Isten önközlésének

felülmúlhatatlansága: Róm 8,32. Mindháromban a totalitás fejeződik ki, amely Istennek Krisztus

keresztjében megvalósult végső odaadásában jelentkezik. Az egyház katolicitása tehát Isten

teljessége, amelyet a világnak adott Krisztusban.

Az egyháztörténelem tanúsága:

A 2. századtól gyakran használják ezt a kifejezést az egyházra. Két irányban is: egyrészt az

egyháznak Krisztustól kapott teljessége és struktúrája, amely tér- és időbeli egységben nyilvánul

meg a Catholica-ban és az apostoliságban. Másrészt az emberi válasz teljessége az egyházban,

amely a szentségében nyilvánul meg. Aug: „quia universaliter perfecta est et in nullo claudicat et

per totum orbem diffusa est.” Ugyanakkor átélik saját gyöngeségüket: rászorulnak az irgalomra. Pál

is korholja a „szenteket”.

22 Balthasar, Hans Urs von: Die Absolutheit des Christentums und die Katholizität der Kirche, in: Absolutheit des

Christentums, Freiburg, 1977. 131skk.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 41

Az egyház integrális és deficiens katolicitása

Krisztusban adott a teljesség: Ef 4,4sk. Ez azonban „Istennek sokféle színben felragyogó

bölcsessége” (Ef 3,10), amelyben szerves sokféleségben és kölcsönösségben részesültünk, hogy az

egységet meg is éljük, és arról tanúságot tegyünk. A kapott ajándék így feladatunkká lesz. Ha ennek

a sürgetésnek eleget tesznek, akkor integrális a katolicitás, ha nem, akkor deficiens.

Két biztos pont van, ahol a krisztusi teljessége átadása tökéletes befogadásra talált. Az egyik a

„szent és szeplőtelen egyház, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen” (Ef 5,27):

szükség van a szerető és reménykedő hitnek erre a feltétlen válaszára. Ennek az egyházi válasznak

ősképe a kereszt vérfürdőjében jelenik meg. Ha az Ige testté lett, akkor öröktől van a „szent és

szeplőtelen egyház”. Ez jelenik meg egyszemélyben Mária alakjában. A másik viszont ennek

történeti folytonossága, amely az egységet biztosító két valóságban ölt testet: az apostolok és utódai

– másrészt Péter és az ő utódai mint az apostolkollégium tagjai. A többi keresztény közösségtől

ebben a két pontban tér el a sajátosan katolikus álláspont. Ez a két egységpólus együtt biztosítja,

hogy az egyház egységét alkotó Fő, Krisztus valóban jelen van az egyházban.

A katolicitás dinamikáját Pál illusztrálja: folytonos törekvés a tökéletességre (Fil 3,12-16).

Tudatában vagyunk tökéletlenségünknek, de a megragadottság ajándékának is, amely folytonos

erőfeszítésre sarkall. A megkereszteltek egységére, az egyház katolicitására folytonosan töreked-

nünk kell: az egyház „casta meretrix”, szent és bűnös, megtérésre és irgalomra szoruló egyszerre. A

világvallásokkal kapcsolatban pedig tudnunk kell, hogy az „igazság magvai” szerte vannak szórva a

világban. Igaz, hogy Krisztus teljessége a teljes igazságot tartalmazza, mégis a velük való találkozás

más vallásokban hozzásegíthet ahhoz, hogy fölfedezzünk az egyházban még eddig ismeretlen vagy

feledésbe merült igazságmagvakat.

4. A D mint az egyház önmegvalósulása

4.1. Az üdvösség párbeszéde

Föntebb már beszéltünk a D lehetőségeiről és szükségességéről magán az egyházon belül. A II.

Vatikáni zsinat teológiája nyomán egyre több teológus a D, illetve a kommunikáció horizontjában

foglalja össze az egész üdvösség-ökonómiát.23

A D ősforrása a Szentháromságon belül a három

Isteni Személy szeretet-dialógusa, perichorézise. A háromszemélyű Isten maga a szeretet: a kapcsolat

és a dialógus, kommunikáció teljessége.24

„A Szentháromság az isteni személyek teljes oda-

adásában létezik: a Másiknál-Önmagánál-Létben.” Az immanens Szentháromság szeretetközössége

ebből nyílik ki a semmiből általuk teremtett világra. A kinyilatkoztatás Isten és ember párbeszéde,

alapvetően dialogikus-kommunikatív folyamat, amelyben Isten megszólítja az embert, megvallja

iránta való szeretetét, és meghívja szeretetközösségébe.25

Ez a párbeszéd Krisztusban, Isten emberré

testesült Igéjében éri el csúcspontját, mégpedig mindkét oldalról: Isten benne tárja fel egészen az

ember iránti végtelen szeretetét, amely az ember Jézusban talál tökéletes emberi befogadásra. A

feltámadás után az üdvösségnek ez a párbeszéde folytatódik az egyházban a Szentlélek erejéből.

„Isten, a nagy Te: Isten szembetalálkozik velünk, természetesen nem mint térbeli-külsődleges-

tárgyszerű szemköztiség, hanem mint személyes szemköztálló, mint Te, aki szeretetének szabad-

ságában minket szabadon hagy saját véges önállóságunkban, és viszontszeretetünket várja: vagyis

azt, hogy befogadásra, otthonra találjon bennünk, hogy bennünk lakhasson (tehát ki akarja magát

szolgáltatni nekünk).”26

23 Már címében is jellemző a Questiones disputatae sorozat 166. kötete: Fürst, Gebhard: Dialog als Selbstvollzug der

Kirche? Freiburg, 1997. A továbbiakban főleg e kötet tanulmányaira támaszkodunk. 24 Vö. Fürst: i.m. 113. Itt bőséges irodalom is található. 25 A Dei Verbum című konstitúció itt jelentősen továbbfejleszti a kinyilatkoztatásnak korábban elterjedt, alapvetően

kognitív, ismeretelméleti fogalmát. 26 Kessler, Hans: Sucht den Lebenden nicht bei den Toten, Würzburg, 1995. 480.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 42

4.2. A dialógus az egyház kommunikációs közösségében

A D etoszához tartozik a nyitottság a mindig nagyobb igazságra. Az üdvösség igazságát Istentől

kapjuk, aki végtelenül nagyobb nálunk. A hit válasza nyitott a mindig nagyobb Isten titkára, főleg

az imádság kommunikációs formájában vagy akár a – D-nak voltaképpen nem nevezhető –

theologia negativa útján. (Hogy ez mennyire az egész embert átjáró D Istennel, azt a misztikusok

istentapasztalata bizonyítja legjobban, még akár úgy is, hogy az istenközelséget a lélek sötét

éjszakájában élik meg.)

A Biblia tanúsága szerint Isten és ember párbeszéde nem egyenlő partnerek között folyik.

Mégis ebben láthatjuk az egymással egyenlő – Isten képmására teremtett – személyek közt evilágon

folyó D eredetét és ősmintáját. A teremtés rendje a megváltás rendjében teljesedik ki. A

Krisztusban, a Logoszban beteljesült személyes „Dia-logosz”, a Szentlélek élteti az egyházat és őrzi

annak hithagyományát. A hit áthagyományozása három síkon történik: a hívők, a teológusok és a

Tanítóhivatal különböző kompetenciákkal rendelkeznek. Elsődleges az egyháznak mint hívő

közösségnek szóban és tettben történő tanúságtétele. E közösségen belül sajátos felelőssége és

feladata van a püspöki és a pápai Tanítóhivatalnak, amely az apostoli szukcesszió által őrzi a

hitletétemény megszakítatlan folytonosságát és az aktuális hívő közösség egységét. A teológusok

feladata a Bibliára és a hagyományra építve megvilágítani a regula fideit az adott kor kérdéseire

válaszolva, korukkal párbeszédet folytatva.

Az egyház olyan kommunikációs közösség, amely Istennek az emberrel folytatott

üdvösséghozó párbeszédének folytatására kapott küldetést. Ahogy VI. Pál megfogalmazta: „A D

transzcendentális eredete magának Istennek gondolatában rejlik. A vallás természeténél fogva

egyfajta kapcsolat Isten és ember között. Ez fejeződik ki az imádságban; az imádság maga D. A

kinyilatkoztatást is D-nak tekinthetjük, hiszen olyan természetfölötti kapcsolat, amelyet Isten

létesített az emberrel. A megtestesülésben és az evangéliumban Isten szava az, amely szól hozzánk.

Ezt az atyai, szent D-t Isten és az ember között törte szét Ádám szerencsétlen bukása, a történelem

folyamán azonban helyreállt. Valójában az ember üdvösségének egész története hosszú, változatos

D, amely csodálatosan kezdődik Istenben, s amelyet ő sokféle módon kiterjeszt az emberekre.

Krisztusnak az emberekkel folytatott „beszélgetésében” Isten önmagából, életének misztériumából,

saját egyedülálló lényegéből és háromszemélyűségéből nyilatkoztat ki valamit. Ugyanakkor

elmondja azt is, hogy hogyan akarja megismertetni magát: mint tiszta és egyszerű szeretetet; és

hogyan akarja, hogy tiszteljük és szolgáljuk: legfőbb parancsa a szeretet. A gyermek és a misztikus,

mindkettő arra kapott meghívást, hogy részt vegyen ebben a tévedhetetlen, bizalmas D-ban; a

misztikus pedig itt találja meg spirituális erőinek legteljesebb célját.”27

Ebből az üdvösséges dialógusból fakad az egyház küldetése, hogy „az egész földkerekségre

eljuttassa az evangélium fényét, és egyazon Lélekben egyesítsen minden embert, bármelyik

nemzethez, fajhoz vagy kultúrához tartozzék is. E küldetés folytán az egyház jele annak a

testvériségnek, amely lehetővé teszi és erősíti az őszinte párbeszédet.”28

27 VI. Pál: Ecclesiam suam című enciklika, Vatikán, 1964. 70. 28 Gaudium et spes 92.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 43

7. DIALÓGUS ÉS PLURALIZMUS

1. A D egy pluralista társadalomban29

1.1. Elvi alapok

A tényt el kell fogadnunk: pluralista társadalomban élünk. S ebben nem is a különböző társadalmi

intézmények pluralizmusa a fontos, hanem az egyének, az ember nézetei, magatartása, az

„érzületek” pluralizmusa. A hatékony D érdekében először magáról a D-ról kell D-t folytatni. Hogy

ez lehetővé váljék, először is le kell mondani az erőszakról. (Ennek a tételnek nem mond ellent az,

hogy bizonyos helyzetekben a D önmagában hatástalan, a tekintély, valamiféle erő alkalmazására –

a jogrend és az egyén méltóságának szigorú tiszteletben tartása mellett – mégis szükség van,

például a közrend, a magántulajdon, a pártatlan igazságszolgáltatás, a demokratikus játékszabályok

védelmében.) Fölmerül az a kérdés is, hogy ha a világnézetek tényleges partikularitásuk helyett

egyetemes igénnyel lépnek fel, akkor misszionálni kezdenek, prédikációval és propagandával – de

lehet-e ez D? Ha viszont ezt nem teszik, akkor szavuk fecsegéssé válik. A szókrateszi D pedagógiai

segédeszköz, amely kérdezésekkel rávezeti a másikat a saját nézetére. A D akkor is jó, ha nem vezet

konszenzusra, eredményre, hanem csak a jövőre figyel eszkatologikus reményben.

Az igazi D-nak először ma jött el az ideje a történelemben. Korábban homogén társadalmak,

kultúrák léteztek, egy uralkodó világnézettel. Igazi pluralista társadalmak nem voltak. Ma viszont

egymás mellett élnek különböző kultúrájú, vallású, világnézetű emberek. A D lehetséges és

életfontosságú – akkor is, ha nem várható, hogy egy nevezőre jussanak – a kereszténységnek is le

kellett mondania arról, hogy evilágon totális győzelmet arasson.

1.2. Egyetemes világnézet a pluralizmus korában?

Minden világnézet a történelem törvénye alatt él: alapvető elgondolásának befejezetlen,

töredékes megvalósulása. Az egyetemes világnézet lényegéhez tartozik, hogy tudomásul veszi

jövőre irányultságát, végső soron eszkatologikus karakterét. Ha erre nem képes, akkor nincs joga az

egyetemes igényre. De ha igen, akkor a különböző világnézetű partnerek kölcsönösen tudnak

tanulni egymástól. Még a látszólag teljesen ütköző ellentétek mögött is gyakran kiderül, hogy mást

értenek fogalmakon – a végső személyes döntés titka pedig általában nem tárul föl. Aki képes

belemenni a D-ba, az tudja legyőzni saját szűkösségét, tudja, hogy úton jár, képes tanulni. Illúzió,

hogy pontosan érti nemcsak azt, amit a másik mond, hanem azt is, ami a saját szavai mögött rejlik.

A másik egziszenciális tapasztalatának teljes integrációja lehetetlen.

Mindehhez hozzájárul, hogy a tudás növekedésével az egyén tudása egyre korlátoltabb.

Senki sem képes átlátni az egészet, nem tudhatja mindazt, amit partnere tud: rengeteget tanulhatunk

egymástól. De ehhez a valódi szabadság D-a kell, amelybe bele mer menni az ember. Erre éppen

egy magát abszolútnak tartó világnézet képes: partnerének „nem”-jét fölfedezi önmagában is.

Persze: nem tudunk mindenkivel beszélni. Másrészt: meg kell szakítani a D-t avval, akiben nincs

jóakarat, vagy aki eleve elutasítja az igazság vagy az igazság megismerhetőségének lehetőségét. Pál

szeretethimnusza elmondható a D-ról is. Még a magukat abszolútnak tartó világnézeteknek is

tudniuk kell azt, hogy a tételekben objektivált meggyőződések, és a nem-reflektált, közvetlen

egzisztenciális lét között különbség van. Ágoston: egyesek belül gondolják magukat az egyházban,

valójában kívüle vannak, mások kívülállónak látszanak, valójában belül vannak.

Anselm: consideratio rationabiliter comprehendit incomprehensibile esse (a megfontolás

ésszerűen felfogja, hogy felfoghatatlan). Az ember több önmagánál, megragadhatatlan, Isten még

inkább. A D-t ezért az elhallgatás övezi, amelyben az ember elfogadja saját létének megragadhatat-

lanságát, amelynek mélyén Isten rejtőzik. De ennek mindig a szeretet D-ának kell lennie.

29 Rahner, Karl: Über den Dialog in der pluralistischen Gesellschaft, In: Schriften VI. Einsiedeln, 1967. 46.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 44

2. A pluralizmus bibliai alapjai30

2.1. Jézus parancsa és a pünkösd (ApCsel 1,1-2,41; Kr.u. 30)

A/ Jézus utasítása: Hirdessétek az evangéliumot „Jeruzsálemtől kezdve minden népnek” (Lk 24,47

és ApCsel 1,1.) A Szentlélek megígéréséhez kapcsolódik a missziósparancs. Át kell lépniük a

kulturális és földrajzi határokon. Ennek elfogadását nehezítette a dávidi messianizmus Izrael

birodalmának helyreállításáról.

B/ Pünkösd: mindenki a saját nyelvén hallja őket.

C/ Péter pünkösdi beszéde: Az élet útjait mutatod meg. Lukács Joel 3,1-5-öt idézi, amely mindenkit

magában foglal. Aztán Zsolt 16,8-11. látomásával bíztatja olvasóit. Művén végigvonul az út

motívuma: Jeruzsálemig és a föld határáig, a halálból az életig. A beszéd a Lélek egyetemességének

ígéretével végződik.

2.2. A 12 tanúsága Jeruzsálemben (ApCsel 2,42-5,42; Kr.u. 30-32)

„Tanúim lesztek Júdeában, Szamáriában és a föld határáig.”

2.3. Jeruzsálemből Antiochiába, a zsidó világból a pogányba (ApCsel 6-15; Kr.u. 32-48.)

Két konfliktus, mindkettő jelzi a fiatal közösségek belső pluralizmusát és misszióját.

Az antiochiai egyház alapítása: a hellén özvegyek panasza: már Jeruzsálemben két közösség: az

arám kultúrája zsidó-keresztények és a görög nyelvű hellénisták. A 12 a zsidó, a 7 a hellén

közösséget reprezentálja. – A hellénisták tettei: István, Fülöp és a többiek: küldetés a pogányokhoz

és az antiochiai egyház alapítása. A kezdődő kereszténységnek két központja: Jeruzsálem és

Antiochia. – Péter tettei, Kornéliusz, Péter, sőt a jeruzsálemi egyház megtérése. A népek megtérése

megkívánja az egyház megtérését.

Az antiochiai egyház pogánymissziója (ApCsel 13-14). A próféták és tanítók egyháza. Öt próféta:

Barnabás ciprusi zsidó levita, Jeruzsálemből. Simeon, a Niger, arám, latin melléknévvel: afrikai.

Lucius az északafrikai Cirénéből, latin névvel. Manaen zsidó névvel, görög formában írva, végül

Saulus, a diaszporában felnőtt farizeus. A zsidók elutasítják őket, nyitás a pogányok felé: az első

missziós út. A zsidó elöljárók féltékenysége döntés elé állítja Pált: „A népek világosságává

tettelek.” A jeruzsálemi zsinat (15,1-35): veszélyben a sokféleség

2.4. Antiochiából Rómába: Pál élményei (ApCsel 18-28; Kr.u. 48-60)

Pál missziósútjai: a Lélek kényszeríti, hogy adja fel etnocentrizmusát. Szakítás Márkkal és

Barnabással. Pál először a zsidókhoz fordul, aztán a pogány istenfélőkhöz. – Beszéde Athénben:

görög filozófusokhoz, epikureusok és sztoikusok az agórán. Egy kis keresztény közösség létrejön.

Pál Korintusban és Efezusban: Isten igéje növekszik a pogányok között. Végigjárja a fontos

városokat. Az istenfélő görögökhöz fordul.

Pál Jeruzsálembe és Rómába megy, vértanúsága (19,21-28,25; Kr.u. 56-60)

Rómából Galliába megy, a „föld határáig”. Vádak Pál ellen, 3 védőbeszéde.

2.5. Pál végleges szakítása a zsidó etnocentrizmussal, az Evangélium egyetemes győzelme (28,16-

31; Kr.u. 60).

Eleinte először mindig a zsidókhoz fordult, és csak azok elutasítása után a pogányokhoz. Végül

felfogja, hogy el kell szakadnia a zsidó etnocentrizmustól. Bátran (parrézia) hirdeti Krisztust.

30 Sechste Vollversammlung der Katholischen Bibelföderation Libanon, 6. September 2002. Pablo Richard:

Pluralistische Erfahrungen der frühen christlichen Gemeinden nach der Apostelgeschichte. www.c-b-f. org.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 45

3. Kereszténység és pluralista társadalom31

3.1. A pluralista demokrácia alapfeltételei

A pluralista társadalomban, demokráciában elvileg egyenlő polgárok élnek együtt, ebből

következően adódnak konkurrencia- és konfliktushelyzetek. Ezeket a jogállam törvényes rendjének

kell elrendeznie, hogy a sokféle, gyakran ellentétes nézetek és érdekek békésen és igazságosan

rendeződjenek össze. Az állam biztosítja az egyének kibontakozását, de csak olyan struktúrák és

keretek között, amelyek garantálják a béke és a rend fennmaradását. Ehhez feltétlenül szükség van

arra, hogy az állampolgárok között egyetértés legyen az alapértékekben. Napjainkban sokan

elemezték a demokráciák egészséges működésének feltételeit, és egyetértenek abban, hogy a közjó

tisztelete, a szolidaritás, a szubszidiaritás és a bizalom igen fontos alappillérei a valódi pluraliz-

muson alapuló demokráciának. Ebből következik, mintegy antropológiai előfeltételként, hogy csak

olyan egyének között jöhet létre, akik érett, felelős személyiségek, akik tisztában vannak avval,

hogy az egyéni önmegvalósításnak, törekvéseknek, szabadságnak korlátot szab a közrend és a

közjó. Ezek azonban olyan előfeltételek, amelyeket az állam nem képes garantálni.32

3.2. A pluralista társadalom veszélyei

A társadalom egészének és egyes tagjainak jólétét biztosító állami intézményekről és társadalmi

szervezetekről elméleti és gyakorlati szinten egyaránt rengeteg vita folyik. A gyakorlati kérdéseken

túl azonban föl kell ismerni, hogy az ún. szabad demokráciában már nem az emberek etikai

erőfeszítésén múlik a közjó, hanem egyszerűen intézményes struktúrákkal próbálják azt biztosítani.

Amint Joseph Ratzinger írja: „Nem az etosz hordozza a struktúrákat, hanem a struktúrák az etoszt”,

abból a meggondolásból is kiindulva, hogy az etosz mindig törékeny és sebezhető, a struktúrák

viszont szilárdak. Ehhez járul a tudományos-technikai fejlődés is, amely az erkölcsöt egyre inkább

kiszorítja tevékenységéből, és csak a megcsinálhatót tartja szem előtt. A jogállamnak nevezett

demokráciában az erkölcs könnyen védtelenné és kiszolgáltatottá válik, a jog nem az igazságra és

az igazságosságra épül, hanem az uralkodó nézetek és hatalmak függvényévé korcsosul. Be kellene

látni, hogy a társadalom és az állam túlélésének feltétele, hogy (újra) létrejöjjön egy olyan erkölcsi

közmegegyezés, amely az igazságra és az emberek fölött álló, transzcendens értékekre épül. Ez a

tény pedig megmutatja a nevelés fontosságát, mégpedig nemcsak a felnövekvő nemzedékét, hanem

– az életfogytig való tanulás párhuzamaként – az életfogytig tartó nevelését, az erkölcsi tudatosság

fenntartását, elősegítését és védelmezését. Az embernek az erkölcsi nevelés során meg kell tanulnia,

hogyan élhet és éljen a szabadságával.

3.3. A kereszténység feladata a pluralista társadalomban

Önkritikusan látni kell, hogy a kereszténységben sokáig élt – az ószövetségi hagyományból

kinőve – egy olyan messianisztikus várakozás, amely már itt a földön létre akarta hozni az Isten

Országát. Ettől a meggyőződéstől csak lassan tudott szabadulni. A középkor végétől az arisztoteleszi

filozófiára és a természetjogra építve kialakult a profán, nem-messiási állam fogalma. A hamis

messiási várakozásokon túllépve főleg a felvilágosodás korában kialakult az a felismerés, hogy a

politikának a racionalitásra és az etoszra kell épülnie. A 20. század katasztrófái azonban

szétfoszlatták a felvilágosodás optimizmusát, megkérdőjelezték a ráció hatalmába vetett hitét, és

rámutattak arra, hogy az etosz mennyire sebezhető, mennyire kisajátítható egyesek vagy

érdekcsoportok által.

31 Schwan, Alexander: Pluralismus und Wahrheit. In: Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft, Freiburg, 1981. Bd.

19. 145skk. 32 Ratzinger, Joseph: Christliche Orientierung in der pluralistischen Demokratie? In: Ratzinger: Kirche, Ökumene und

Politik, Einsiedeln, 1987, 183skk.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 46

Napjainkban – amint föntebb utaltunk rá – éppen az etosz sebezhetősége miatt alakult ki az a

törekvés, hogy azt a struktúrákkal, az állam jogrendjével helyettesítsék. A tapasztalat azonban

sokszorosan bizonyítja, hogy jogrend nem állhat fenn erkölcsi alapok nélkül. Hamis az az okfejtés,

hogy megengedettek az olyan cselekedetek, nem jogellenesek ugyan, erkölcsileg azonban kifogá-

solhatóak. Fel kell ismerni az ember tökéletlenségét, és az állami igazságosságot az etoszból kell

levezetni, nem a struktúrákból. A keresztény hit a lelkiismeretet ébreszti fel, és megalapozza az

erkölcsöt. Feladata nem a politikai teológia, hanem a politikai etosz kidolgozása és erősítése. Itt

válik kérdésessé az egyház szerepe: ha visszavonul a magánélet területére, elárulja önmagát és

isteni küldetését. Ha viszont maga akarja meghatározni a társadalmi nyilvánosságot és az

intézményes rendet, akkor tarthatatlan teokráciához vezet. Mára nyilvánvaló, hogy mindkét

szélsőség hamis úton jár. A II. Vatikáni zsinat ünnepélyesen elismerte az evilági rend helyes

autonómiáját, miközben kinyilvánította azt is, hogy egy emberek fölötti világrend nélkül könnyen

anarchiához vagy diktatúrához vezet a demokrácia. A megoldáshoz közelebb segít az egyház és az

állam szabadságának kölcsönös elismerése.

Fölmerülhet a kérdés, hogy az abszolút igazság hirdetésére igényt tartó kereszténység

összeegyeztethető-e a pluralizmussal. Ha az állam és az egyház szét van választva, akkor a

társadalom nem-keresztény tagjaira nem kényszerítheti rá a keresztény elveket, viszont felkínálhatja

azokat a boldogabb jövő érdekében. Az egyház sajátos helyzetben van. Egyfelől kétségtelen, hogy a

személy méltóságának keresztény hangsúlyozása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a szabadság

polgárjogot kapott a történelem során. Emellett viszont a felvilágosodás és a polgári forradalmak

szintén jelentős szerepet játszottak a szabad, pluralista demokrácia kialakulásában. Az is kétségtelen

azonban, hogy az egyház sokáig szembehelyezkedett a szabad demokratikus államok keletkezésével,

és ez a közvéleményben jelentős presztízsveszteséget okozott számára. A pluralizmust és a

demokráciát a katolikus egyházban először XXIII. János pápa és a II. Vatikáni zsinat ismerte el. A

zsinat a pluralista és demokratikus társadalmi berendezkedést elsősorban az emberi személy

méltóságából vezeti le, az ember felelős szabadságát hangsúlyozva (Dignitatis humanae 2-4. 7.).

Másodsorban pedig az ember igazságra törekvéséből, amely azonban sohasem jelenti az igazság

teljes és végleges birtoklását, magában foglalja tehát a tévedés lehetőségét (DH 2. 11.) Politikai és

jogi értelemben azonban a pluralizmust egy erkölcsileg szilárd rendnek kell védelmeznie.

XXIII. János pápa a Pacem in terris című enciklikában kifejti, hogy az egyének és a

közösségek társadalmi együttélésének az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság

egységére kell épülnie. A pápa ezeknek az értékeknek szerves összefüggését így látja: „Az emberi

társadalom akkor rendezett, termékeny és az emberi természetnek megfelelő, ha az igazságon

alapszik. (…) Ez olyan együttlét, amely az igazságosságban érvényesül, vagyis a jogok tényleges

tiszteletbentartásában és a kötelességek reális teljesítésében; olyan együttlét, amelyet a szeretet

éltet; (…) együttlét a szabadság jegyében. (…) Az emberi közösséget mindenekelőtt mint lelki

jelenséget kell felfognunk; mint a lelkiismeretek közösségét az igazság fényében; mint a jogok

gyakorlását és a kötelességek teljesítését.”33

Nyomában VI. Pál és II. János Pál pápa még tovább

megy a plurális demokrácia feltételeinek kifejtésében.34

3.4. A hit egysége és a teológiai pluralizmus

Újra felmerül a kérdés, hogy a pluralizmus hogyan viszonyul ahhoz, hogy a

keresztény hit és az egyház az abszolút igazságra tart igényt. A Nemzetközi Teológiai Bizottság „A

hit egységéről és a teológiai pluralizmusról” kiadott dokumentumában (1973) kifejti35

: „Az egység

és a pluralizmus a hit kijelentéseiben mélyen magában a Krisztus-misztériumban gyökereznek. Ez

az egyetemes kiengesztelődés és egyesülés misztériuma, amely éppen ezért felülmúlja minden

33 Pacem in terris című pápai körlevél a nemzetek közötti békéről az igazságban, igazságosságban, szeretetben és

szabadságban. Vatikán, 1963. 8. 34 VI. Pál: Populorum progressio, II. János Pál: Redemptor hominis, Budapest, 1980. főleg 17-18. pont. 35 Enchiridion Vaticanum, Roma, 1973. 1936.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 47

történelmi kor kifejezési formáit, és kizár minden szisztematizálást, amely azt kimeríthetné.” A

keresztény hit dinamizmusa és missziós küldetése megköveteli a racionális kifejtést. A hit azonban

nem filozófia, bár meghatározza gondolkozásunk irányát. A hithagyományhoz való hűség tehát nem

egy gondolatrendszer elfogadása, hanem részesedés a hit útjában, az egyház „Én”-jében, amely a

valódi alanya a hit megvallásának. Hogy a hit igazságát útonjárásban éljük meg, az magával vonja,

hogy hozzákötődik az egyház életéhez és a hit történelméhez. A hit az emberré lett Ige alapján áll.

A hit történelmi jellege ezért alapvetően különbözik a történelmiségnek attól a formájából,

amelyben az ember egymaga hozza létre alkotását. Bár az egyház jelenlegi helyzetében terjed a

pluralizmus, annak mégis határt szab az a tény, hogy a hit az emberek közösségét az igazságra

alapozza, amely Krisztusban hozzáférhetővé vált. Elfogadhatatlan tehát a hitnek olyan fogalma,

amely pusztán gyakorlati együttműködésre törekedne az igazságban való egység nélkül.

Isten kinyilatkoztatása Krisztusban érte el a teljességét, benne kaptuk meg a zálogát a

kinyilatkoztatás és az üdvösség teljes megtapasztalásának, amelyet jelenleg még csak a hitben

birtoklunk. A hit tartalma az isteni szóban adott kinyilatkoztatás, és ugyanakkor a hit a válasz a

magát kinyilatkoztató Isten szavára. A szó hirdetése egyfelől Isten cselekvése a szaván keresztül

(Krisztus az igazság: Jn 14,6), másfelől és egyben az emberi válasz eseménye is a hozzá intézett

szóra (az igazságot tennünk kell: Jn 3,21). Az isteni szó eseménye tehát az emberi válasz

eseményében magában megy végbe. Ennek modellszerű példája Jézus Krisztus, a valóságos Isten és

valóságos ember.

„Az egyház mint ’hívő szubjektum’ őrzi az Újszövetség különböző teológiáinak, továbbá a

történelem során megfogalmazódott dogmáknak egységét.” Az egyház hite adja meg azt a

kritériumot, amelynek alapján megkülönböztethetjük a helyes és a hamis pluralizmust. Az alapvető

kritérium a Szentírás, kapcsolatban a hívő és imádkozó egyház hitvallásával. A hit igazsága

hozzákapcsolódik a hívő közösség történelmi útjához, amely Ábrahámtól Krisztusig tart, onnan

pedig az Úr második eljöveteléig. Az igazhitűség tehát nem egy filozófiai rendszerrel való

egyetértés, hanem részvétel a hit útjában és így az egyház Énjében, amely az időkön keresztül az

egyetlen igazi szubjektuma a credónak. A dogmatikai kijelentések közül elsőbbsége van a régi

zsinatok dogmatikai kijelentéseinek. „A dogmatikai formulákat úgy kell tekinteni, mint konkrét

problémákra adott válaszokat, amelyek azonban ebben a perspektívában mindig igazak maradnak.

(…) Mai jelentőségük függ attól, hogy a bennük tárgyalt kérdések ma mennyire érvényesek; de

mindig tekintetbe kell venni azt, hogy Isten szavának értelmezése milyen kérdéseket vet föl a

keresztény hagyományban, és azokra eddig milyen válaszok adódtak. A mai válaszoknak tehát

valamiképpen az előző válaszokra kell épülniük, noha nem redukálhatók azokra.”

Az emberi válasz eseménye tehát a történelemhez kötött, a hitigazságok nyelvi

megfogalmazása mindig korlátozott. Már a Bibliában: Isten szava történetileg sokféle emberi

tanúságtételben jelenik meg. Az egyház mint a hívők közössége mindig útban van a

kinyilatkoztatásnak és Krisztusnak, az Igazságnak egyre teljesebb megértése felé, és törekszik

annak egyre teljesebb kifejezésére mind a hitigazságok kifejtésében, mind imádságos életében. Ez

azonban nem jelenti azt, hogy relativista módon kényre-kedvre kiszolgáltatott lenne. Igazsága

szigorúan kötött a kinyilatkoztatás szavához, és annak teljességéhez, Krisztushoz.

4. Pluralizmus a posztmodern korban36

A posztmodern elnevezés valójában többféle eszmeáramlatot jelez. Alapvető jellemzőjük azonban,

hogy a Holocaust, a nemzetiszocializmus és a sztalinizmus iszonyata nyomán kiábrándultak a

felvilágosodás nyomán kialakult ún. modernség nagy eszméiből, amilyen pl. az igazság, az értelem,

36 McGrath, Alister E.: Pluralismus und Postmoderne, in: Zeugnis im Dialog der Religionen und der Postmoderne,

Neukirchen-Vluyn, 1999. 34skk.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 48

az igazságosság, a valóság. Elutasítják az egyetemes igazság, igazságosság lehetőségét, elvetik a

haladásba vetett optimizmust. Ennek nyomán rohamosan terjed az abszolutizált pluralizmus és a

relativizmus. A vallási pluralizmus ideológiája McGrath szerint nem önmagában álló jelenség,

hanem csupán része annak a jelenségnek, hogy összeomlott az az ideál, amelyet a felvilágosodás az

egyetemes tudásról alkotott. A kulturális relativizmus és pluralizmus elsősorban a különbségeket

hangsúlyozza, és elutasít minden igényt az igazságra, mindenféle tekintélyre. Ennek nyomán

vetődik fel az a kérdés is, hogy a kereszténység milyen alapon próbál igényt támasztani az

igazságra, ha egyszer „az igazság az, hogy nincs igazság”.37

A posztmodern gondolkozás szerint

minden hitrendszer egyformán elfogadható, bármilyen kijelentés csak akkor igaz, ha az én

számomra igaz. Az „igazság” fogalmát nemcsak illúziónak, hanem egyenesen zsarnokinak tartják,

amelyet mint „intellektuális fasizmust” el kell utasítani. Michel Foucault, a posztmodern

gondolkodás egyik legjelentősebb képviselője38

szerint hamis a felvilágosodásnak az az axiómája,

hogy a tudás jó. Valójában a tudás nemcsak felszabadíthat, hanem rabszolgaságba is vethet. Az

igazság és a hatalom szerinte szorosan kapcsolódik egymáshoz, az „igazságot” az elnyomó

rendszerek könnyen a saját támogatásukra használhatják fel. Minden társadalomnak megvan a maga

„igazságpolitikája”, amely az érdekcsoportjainak szolgálatában áll.

A posztmodern kritikusai azonban joggal vetik ellene ezeknek a nézeteknek, hogy

állításaikat valójában igaz kijelentéseknek tartják, tehát igazságot igényelnek maguknak az igazság

tagadása közben. A pluralizmust mint korunkra jellemző kulturális és társadalmi adottságot

tudomásul kell vennünk, ez azonban nem igazolja a pluralizmusnak mint ideológiának általánossá

tételét. Tudomásul kell vennünk, hogy sokféle vallás létezik a világon, ebből azonban nem

következik az abszolút igazság igényének elvetése. Valójában az Evangélium is pluralista közegben

terjedt el. Az antik korban szintén igen sokféle vallási nézet létezett egymás mellett, s az első

keresztények ezek közepette hirdették Jézust, a Krisztust. A ma egyháza nem léphet sem a

fundamentalizmus, sem a relativizmus útjára. Nem zárhatja ki fundamentalista módon más vallások

létét, és nem zárkózhat el a velük való párbeszédtől. De nem is oszthatja azt a vallási pluralizmust,

amely minden vallást egyenrangúnak tekint, beleértve a kereszténységet.39

Amint ezt már a II.

Vatikáni zsinat kinyilvánította, a kereszténységnek a kölcsönös tisztelet jegyében párbeszédet kell

kezdenie a többi vallásokkal, annak érdekében, hogy egymást jobban megismerhessék, kölcsönösen

fölfedezhessék az egymás vallási hagyományában rejlő értékeket, és tiszteletben tartsák azokat. A

keresztény ezt megteheti intellektuális gőg és paternalista lenézés nélkül, szilárdan megmaradva

abban a meggyőződésében, hogy Isten üdvösségre hívott minden embert, és Krisztus az üdvösség

egyetemes közvetítője minden ember számára.

Kétségtelen azonban, hogy a keresztény hívő létforma korunk pluralista társadalmában

újfajta gondolkodásmódot, hitünk mélyebb megélését, a másik ember iránti őszinte tiszteletet,

krisztusi nyitottságot és szeretetet kíván meg. Ez különösen nagy feladat elé állítja azokat, akiknek

hivatásszerű feladata az, hogy az Evangéliumot hirdessék, a szószéken, iskolában, egyház-

közösségekben, és megszólítsák az életük értelmét kereső embereket is.

37 Idézi McGraht: i.m. 37. 38 Foucault, Michel: Die Ordnung der Dinge. Frankfurt/Main, 1971. – Foucault, Michel: Selected Interviews and Other

Writings, New York, 1980. 39 A Dominus Jesus című nyilatkozat, amint föntebb láttuk, elsősorban e pluralizmus ellen lépett fel.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 49

Felhasznált irodalom

A Treasure in Earthen Vessels: An instrument for an Ecumenical Reflection on Hermeneutics, Faith and

Order Paper no. 182, Geneva, WCC, 1998.

Balthasar, Hans Urs von: Die Absolutheit des Christentums und die Katholizität der Kirche, in:

Absolutheit des Christentums, Freiburg, 1977.

Buber, Martin: Én és Te, Budapest, 1999.

Dominus Jesus, Budapest, 2000.

Enchiridion Vaticanum, Roma, 1973. 1936.

Foucault, Michel: Die Ordnung der Dinge. Frankfurt/Main, 1971.

Foucault, Michel: Selected Interviews and Other Writings, New York, 1980.

Fürst, Gebhard: Dialog als Selbstvollzug der Kirche? Freiburg, 1997.

Guitton, Jean: Dialog mit Paul VI., 1965.

II. János Pál: Redemptor hominis, Budapest, 1980.

Kasper, Walter: Das Christentum im Gespräch mit den Religionen. In: Dialog aus der Mitte christlicher

Theologie, Mödling, 1987.

Kessler, Hans: Sucht den Lebenden nicht bei den Toten, Würzburg, 1995.

Lehmann, Karl: Ökumene heute, www. lehmann karl.de

Lehmann, Karl: Vom Dialog als Form der Kommunikation und Wahrheitsfindung in der Kirche heute.

www.Deutsche Bischofskonferenz, Schriften, 1994.

Levinas, Emmanuel: Dialog, ChGG Bd. 1. Freiburg, 1981.

Lexikon für Theologie und Kirche. Freiburg, 2001. Bd. 3.

Lexikon philosophischer Grundbegriffe. Freiburg, 2003.

McGrath, Alister E.: Pluralismus und Postmoderne, in: Zeugnis im Dialog der Religionen und der

Postmoderne, Neukirchen-Vluyn, 1999.

Neuner, Peter: Das Dialogmotiv in der Lehre der Kirche, in: Dialog als Selbstvollzug der Kirche?

QD 166. Freiburg, 1997.

Pablo Richard: Pluralistische Erfahrungen der frühen christlichen Gemeinden nach der

Apostelgeschichte. www.c-b-f. org.

Pacem in terris című pápai körlevél a nemzetek közötti békéről az igazságban, igazságosságban,

szeretetben és szabadságban. Vatikán, 1963.

Pete Krisztián: Dialógus. Nyitott Kommunikációtudományi Enciklopédia,

http://nyitottenciklopedia.akti.hu

Rahner, Karl: Über den Dialog in der pluralistischen Gesellschaft, In: Schriften VI. Einsiedeln, 1967.

Rahner, Karl: Vom Dialog in der Kirche, in: Schriften VIII. Einsiedeln, 1967.

Raiser, Kondrad: The Nature and Purpose of Ecumenical Dialogue, Ecumenical Review, July, 2000

Ratzinger, Joseph: Christliche Orientierung in der pluralistischen Demokratie? In: Ratzinger: Kirche,

Ökumene und Politik, Einsiedeln, 1987.

Schaeffler, Richard: Wahrheit, Dialog und Entscheidung, in: Dialog aus der Mitte christlicher

Theologie, Mödling, 1987.

Schwan, Alexander: Pluralismus und Wahrheit. In: Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft,

Freiburg, 1981. Bd. 19.

Sechste Vollversammlung der Katholischen Bibelföderation Libanon, 6. September 2002.

Stegmaier, Werner: Das Dialogische in der Philosophie des 20. Jahrhunderts, in: Dialog als

Selbstvollzug.

Steiger Kornél: Bevezetés a filozófiába. Budapest, 2004.

VI. Pál: Ecclesiam suam, Vatikán, 1964.

VI. Pál: Populorum progressio. Enciklika a népek fejlődéséről, Róma, 1967. Von Balthasar, Hans Urs: Der Zugang zur Wirklichkeit Gottes, in: Mysterium salutis, Einsiedeln, 1967. II.

Zentralkomitee der deutschen Katholiken: Dialog statt Dialogverweigerung. Kevelaer, 1994.

Dialógus jegyzet 2007-2008. I. félév 50

Tartalomjegyzék

1. BEVEZETÉS ................................................................................................................................... 1

1. A dialógus (D) megjelenése a 20. századi gondolkodásban ........................................................ 1

2. A D története ................................................................................................................................ 1

3. A D az egyházban ........................................................................................................................ 2

2. BUBER ÉS A DIALÓGUS ÚJ ÉRTELMEZÉSE ........................................................................... 6

1. Platón szókrateszi módszere. ....................................................................................................... 6

2. Az értelem, a gondolkodó szubjektum abszolút elsőbbsége ........................................................ 6

3 . Az immanencia dialógusa ........................................................................................................... 7

4. A D filozófiájának kezdetei ......................................................................................................... 7

5. A D és a transzcendencia ............................................................................................................. 8

6. A D-tól az etikáig ....................................................................................................................... 10

3. A DIALÓGUS TEOLÓGIÁJA ...................................................................................................... 11

1. Az emberi Te-től az isteni Te-ig ................................................................................................ 11

2. Az abszolút Te dialektikája ........................................................................................................ 11

3. Az üdvösség párbeszéde: az embert megszólító Isten ............................................................... 12

4. A Szentháromságon belüli szeretet-dialógus ............................................................................. 12

4. A DIALÓGUS A II. VATIKÁNI ZSINAT DOKUMENTUMAIBAN ........................................ 13

1. D az ökumenében ....................................................................................................................... 13

2. D a többi vallással ...................................................................................................................... 14

3. A világgal ................................................................................................................................... 15

4. D az egyházon belül ................................................................................................................... 17

5. Dialógus a nem-hívőkkel (1968) ................................................................................................ 20

6. Dialógus és igehirdetés (1991) ................................................................................................... 22

7. A D értékelése ............................................................................................................................ 26

5. A KERESZTÉNYSÉG PÁRBESZÉDE A TÖBBI VALLÁSOKKAL ........................................ 27

1. A D teológiai alapjai .................................................................................................................. 27

2. A kereszténység – egyszerre exkluzív és inkluzív ..................................................................... 27

3. Isten egyetlen üdvözítő terve minden ember számára ............................................................... 28

4. A vallási pluralizmus ................................................................................................................. 28

5. A kereszténység dialogikus egységben a vallásokkal ................................................................ 29

6. A kereszténység és a többi vallás D-ának három szempontja ................................................... 29

7. A D-egység jelszerű megvalósítása ........................................................................................... 30

8. A D-ról az egyházban ................................................................................................................ 31

6. PÁRBESZÉD AZ ÖKUMENÉBEN ............................................................................................. 33

1. Néhány megfontolás és javaslat az ökumenikus D-hoz ............................................................. 33

2. Szentszéki megnyilatkozások .................................................................................................... 34

3. Mai megfontolások .................................................................................................................... 36

4. A D mint az egyház önmegvalósulása ....................................................................................... 41

7. DIALÓGUS ÉS PLURALIZMUS................................................................................................. 43

1. A D egy pluralista társadalomban .............................................................................................. 43

2. A pluralizmus bibliai alapjai ...................................................................................................... 44

3. Kereszténység és pluralista társadalom ...................................................................................... 45

4. Pluralizmus a posztmodern korban ............................................................................................ 47

Felhasznált irodalom .......................................................................................................................... 49