mitch albom - még egy nap
DESCRIPTION
Mitch Albom - Még egy napTRANSCRIPT
Fordította Szentmiklósi Tamás
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Mitch Albom: For One More Day Hyperion 2006
ISBN
978 963 87770 2 7
Nyomdai előkészítés IIIovszky Gyöngyi
Borítóterv Kuszkó Rajmund
© Könyvfakasztó Kiadó 2008 Hungarian translation ©
Szentmiklósi Tamás © Mitch Albom
Szerkesztő Árokszállásy Zoltán
Nyomta és kötötte A.D. 2001 Kft., Győr
.
"Várjon csak, mindjárt kitalálom. Ugye arra kíváncsi,
miért akartam öngyilkos lenni?"
Chick Benetto első szavai hozzám
Ez a történet egy családról szól, és mivel szellem is sze-
repel benne, akár szellemtörténetnek is nevezhetjük. Igen
ám, csakhogy minden családtörténet szellemtörténet is:
jobblétre szenderült szeretteink még sokáig ott ülnek aszta-
lainknál.
*
Az itt következő történet Charles "Chick" Benettóról
szól. Ő nem szellem volt, hanem nagyon is valóságos sze-
mély. Egy szombat délelőtt láttam először egy baseballpá-
lya lelátóján, ahol a Little League csapatai edzettek. Sötét-
kék széldzsekit viselt, és mentacukros gumit rágott. Az
(amerikai) olvasó talán emlékszik rá, mint baseballjátékos-
ra. Jómagam egy darabig sportújságíróként kerestem a ke-
nyerem, s annak idején többször is Írtam róla.
Utólag úgy érzem, a sors akaratából találtam rá. Azért
jöttem Pepperville Beachbe, hogy eladjak egy kis házat,
amely évekig a családunké volt. A repülőtérre visszafelé
menet megálltam, hogy igyam egy kávét. Az utca másik
végében lila trikó s gyerekek baseballoztak. Volt még időm,
odaballagtam hát, hogy nézzem őket.
A hátsó hálónál álldogáltam, a kerítés láncszemeibe ka-
paszkodva. A gyepen egy idős ember fűnyírót tolt maga
előtt. Arca napbarnított és ráncos volt, szájából fél szivar
lógott ki. Amikor meglátott, leállította a fűnyírót, és meg-
kérdezte, hogy az én gyerekem is ott van-e a többiek között.
Közöltem vele, hogy nem, mire megkérdezte, hogy akkor
mi járatban vagyok. Beszéltem neki a házról. Az öreg meg-
kérdezte, mi a foglalkozásom, én meg voltam olyan balga,
hogy elárultam.
- Szóval íróember? - mondta a szivarját rágva. Majd egy
alakra mutatott, aki nekünk háttal ült a lelátón. - Beszéljen
azzal a pasassal. Lenne mit mesélnie magának.
Jaj, hány embertől hallottam már ilyesmit! - Valóban?
És miről?
- Azelőtt profi játékos volt.
- Aha.
- Azt hiszem, egyszer még a Világkupában is játszott.
- Aha.
- Aztán meg öngyilkos akart lenni.
- Csakugyan?
- Igen - mondta az öreg, s szívott egyet a szivarjából. -
Ahogy hallottam, átkozottul szerencsés, hogy még életben
van. Chick Benetto a neve. Az anyja azelőtt itt lakott a kö-
zelben. Posey Benetto. A nemjóját, micsoda tűzrőlpattant
egy teremtés volt! - tette hozzá kuncogva.
Az öreg eldobta a szivarját, és rátaposott. - Menjen csak
oda hozzá, és kérdezze meg, ha nekem nem hiszi el!
Újra a fűnyíróval kezdett el foglalatoskodni, én meg el-
eresztettem a kerítést. Rozsdás volt, az ujjaim vöröslöttek.
Minden családtörténet szellemtörténet. Elindultam a le-
látó felé.
*
Amit itt írok, azt Charles "Chick" Benetto mesélte el
nekem aznap délelőtt és később, merthogy a beszélgetésünk
hosszúra nyúlt. Az általa mondottakat kiegészítettem né-
hány dokumentummal, magán közléssel, valamint részle-
tekkel a naplójából, amelyet utóbb én találtam meg.
A történetet úgy mesélem el, mintha én lennék "Chick",
mert talán senki nem hinné el, ha nem az ő szavaival halla-
ná.
Talán még így sem hiszi el senki.
Kérem az olvasót, gondolkodjék el: előfordult-e már
életében, hogy elvesztette egy szeretett hozzátartozóját, és
nem szeretett volna mást, csak még egy napot, még egy
lehetőséget, hogy bepótolja az elvesztegetett időt, amelyet
azért tékozolt el, mert azt hitte, hogy az adott személyt so-
hasem kell majd nélkülöznie? Ha igen, akkor bizonyára
tudja azt is, hogy akárhány napig tart is az egész élete,
egyik sem múlhatja felül azt az egyetlent, amelyikre vá-
gyott.
És ha ez a nap megadatik?
2006. május
CHICK TÖRTÉNETE
Várjon csak, mindjárt kitalálom. Ugye arra kíváncsi,
miért akartam öngyilkos lenni? Azt akarja tudni, hogy él-
tem túl. Meg hogy miért tűntem el? Hol jártam egész idő
alatt? Leginkább azonban arra kíváncsi, miért akartam ön-
gyilkos lenni, igaz?
Nincs ezzel semmi gond. Mindenki kíváncsi rá. Az em-
berek önkéntelenül hozzám mérik magukat. Mintha azt
hinnék, hogy van valahol egy határ, és ha azt sosem léped
túl, meg sem fordul a fejedben, hogy leugorj egy épület
tetejéről, vagy lenyelj egy marék altatót. De ha túllépsz a
határon, megeshet. Az emberek azt hiszik, hogy én átlép-
tem, és fölteszik magukban a kérdést: - Velem is előfordul-
hat, hogy olyan közel kerülök hozzá?
Csakhogy az igazság az, hogy nincs semmiféle határ.
Csak a saját életünk, amelyet vagy elfuserálunk, vagy nem,
s valaki, aki talán megment.
Vagy az a valaki sem létezik.
*
Utólag úgy vélem, szétesésem aznap kezdődött, amikor
anyám meghalt, úgy tíz évvel ezelőtt. Nem voltam ott, ami-
kor történt, pedig ott kellett volna lennem. Ezért hazudtam,
ami hiba volt. Egy temetésen nincs helye a titkolózásnak. A
sír szélén állva próbáltam elhitetni magammal, hogy nem az
én hibám volt, ám amikor a tizennégy éves lányom a keze-
met fogva a fülembe súgta: - Sajnálom, Papa, hogy nem
tudtál elbúcsúzni -, akkor összeomlottam, és térdre esve
sírtam.
A temetés után úgy berúgtam, hogy eszméletlenül nyúl-
tam el a díványon. És valami megváltozott. Egyetlen nap is
teljesen másfelé terelheti az életed, és azon a napon az
enyém menthetetlenül lejtőre került. Gyerekkoromban
anyám rám telepedett - folyton tanácsokat osztogatott, kriti-
zált, úgy anyáskodott fölöttem, hogy sokszor fulladoztam
tőle. Nemegyszer kívántam, bárcsak békén hagyna.
És aztán megtette: meghalt. Egyszerre csak vége lett a
látogatásoknak, vége a telefonhívásoknak. Én meg - anél-
kül, hogy ráeszméltem volna - sodródni kezdtem, mintha
kitépték volna a gyökereimet, mintha egy folyó mellékágá-
nak vizén lebegtem volna céltalan. Az anyák előszeretettel
táplálnak illúziókat gyermekeikről, és az én egyik illúzióm
az volt, hogy szerethetem magamat, mert ő is szeret. Ami-
kor anyám meghalt, vele együtt múlt el ez az illúzió is.
Az igazság az, hogy egyáltalán nem szerettem magamat.
Képzeletben még mindig ígéretes, fiatal sportolónak láttam
magam, holott már nem voltam sem fiatal, sem sportoló.
Középkorú üzletkötő voltam, aki már régóta semmit nem
várhatott a jövőtől.
Egy évvel anyám halála után elkövettem életem legna-
gyobb pénzügyi hibáját: hagytam, hogy egy üzletkötőnő
belerángasson egy zavaros befektetési tranzakcióba. A
hölgy fiatal volt és csinos, az önbizalom csak úgy áradt
belőle, és éppen annyi betekintést engedett a blúzába, am-
ennyitől egy idősebb férfi elkeseredik, amikor elsétál mel-
lette - hacsak a hölgy nem áll szóba vele. Akkor viszont
elveszíti a józan eszét. Háromszor találkoztunk, hogy meg-
beszéljük a javaslatát, kétszer az irodájában, egyszer egy
görög vendéglőben. Nem történt semmi megengedhetetlen
köztünk, de mire a parfümje kipárolgott a fejemből, a meg-
takarított pénzem nagy részét gyorsan elértéktelenedő rész-
vényekbe fektettem. A hölgyet hamar "áthelyezték" a nyu-
gati partra, nekem pedig otthon meg kellett magyaráznom
feleségemnek, Catherine-nek, hogy hová tűnt a pénzünk.
Ezután még többet ittam. Az én időmben a baseballjáté-
kosok mindig sokat ittak, de én teljesen elvesztettem a mér-
téket, s ezért két ügynöki állásból is kirúgtak. Ettől persze
még kevésbé tudtam abbahagyni az ivást. Rosszul aludtam,
rosszul táplálkoztam. Úgy tűnt, csak öregszem, de seho-
gyan sem jutok egyről a kettőre. Amikor végre találtam
munkát, szájvízzel és szemcseppekkel a zsebemben jártam
mindenhová. Az anyagiak mindinkább megnehezítették az
életünket, Catherine-nel folyton a pénzről vitatkoztunk. És
idővel a házasságunk is összeomlott. Feleségemnek elege
lett a nyomorúságomból, s ezért nem tudom hibáztatni.
Amikor megkeseredsz önmagadtól, megkeseredsz minden-
kitől, még azoktól is, akiket szeretsz. Feleségem egy éjjel a
pincében talált rám. Eszméletlenül hevertem a kőpadlón, a
szám vérzett, és baseballkesztyűt szorongattam a kezem-
ben.
Nem sokkal később elhagytam a családomat - vagy a
családom hagyott el engem? El sem tudom mondani, meny-
nyire szégyellem magam érte.
Kibéreltem egy lakást. Egyre inkább harag- és távolság-
tartó lettem.
Csak az ivócimborákkal voltam hajlandó érintkezni.
Anyám, ha élt volna, talán szót ért velem, hiszen neki min-
dig volt érzéke hozzá. Annak idején hányszor fogott kézen,
és kérdezte: -- Na, Charley, miért nem mondod el, mi a baj?
- Anyám azonban már nem élt, és így van ez, amikor a szü-
lők meghalnak: egyedül, támogatás nélkül kell megvívnod
minden harcot.
És egy október eleji éjszakán eldöntöttem, hogy öngyil-
kos leszek.
Ez talán meglepően hangzik. Talán nehéz elképzelni
egy magamfajta alakról, egy férfiról, aki annak idején a
Világkupában is játszott, hogy valaha is az öngyilkosság
szintjére süllyedjen, hiszen az efféle emberben, ha más
nem, mindig ott van az a tudat, hogy megvalósította élete
nagy álmát. Ez azonban tévedés. Hiába valósítod meg a
nagy álmot, lassacskán, önbecsülésedet mindinkább el-
vesztve rájössz, hogy amit elértél, nem az, aminek hitted.
És nem óv meg semmitől.
*
Bármilyen furcsán hangzik is, a lányom esküvője készí-
tett ki teljesen, sodort a szakadék szélére. A lányom már a
huszonkettedik életévében járt, s ugyanolyan hosszú, gesz-
tenyebarna egyenes haja volt és telt ajka, mint az anyjának.
Egy ,,remek emberrel" kötött házasságot egy délután.
És ez minden, amit az esküvőről tudok, mert ennyit Írt
csak meg egy rövid levélben, amely néhány héttel később
érkezett a postaládámba.
Családom nyilván úgy gondolta, hogy egy magamfajta
iszákos, depressziós és általában helytelenül viselkedő em-
ber meghívása az ünnepségre kínos és kockázatos lenne.
Meghívó helyett tehát csak azt a levelet kaptam két fény-
képpel. Az egyiken a lányom és újdonsült férje áll kéz a
kézben egy fa alatt, a másikon az ifjú pár pezsgővel koccint
éppen.
Ez a második kép nyírt ki, de teljesen. Egy soha meg
nem ismétlődő, őszinte pillanatot megörökítő kép, melyen a
fiatalok a beszélgetésüket félbeszakítva nevetve érintik ösz-
sze poharukat. Olyan ártatlannak és olyan fiatalnak látszot-
tak... és olyan távolinak tűnt tőlem az egész. A kép mintha
szemrehányóan nézett volna rám. És te nem voltál ott. Még
csak nem is ismertem a fiút. A volt feleségem igen. A régi
barátaink is. És te nem voltál ott. Megint hiányoztam egy
fontos családi eseményről. Ezúttal azonban a kislányom
nem vígasztalt kézen fogva; most már valaki máshoz tarto-
zott. Engem senki nem hívott meg, csupán értesítettek.
Ránéztem a borítékra, melyen csak az új vezetékneve
(Maria Benetto helyett Maria Lang) szerepelt, sehol egy
cím, ahová válaszolhattam volna (vajon miért? Talán attól
féltek, hogy meglátogatom őket?), és valami örökre elve-
szett bennem. Ha kirekesztenek az egyetlen gyermeked
életéből, úgy érzed, mintha vasajtó zárulna be előtted; hiába
dörömbölsz, úgysem hallják meg. És ha már senki sem
hallgat meg, akár fel is adhatod, és ha feladod, akár haza is
vághatod magad.
Én tehát megpróbáltam.
A kérdés tehát nem az, hogy miért, hanem az, hogy mi-
ért ne?
When he went blundering back to God,
His songs half written, his work half done,
Who knows what paths his bruised feet trod,
What hills of peace or pain he won?
I hope God smiled and took his hand,
And said, Poor truant, passionate fool!
Life' s book is hard to understand:
Why couldst thou not remain at school?"
(Charles Hanson Towne költeménye, melyet egy
jegyzetfűzetben találtam Chick Benetto hagyatékában)
CHICK MEGPRÓBÁL MINDENNEK VÉGET
VETNI
A levél a lányomtól egy pénteki napon érkezett, így a
hétvégén úgy kirúghattam a hámból, hogy alig emlékszem
belőle valamire. Hétfő reggel a hosszúra nyúlt hideg zuhany
ellenére két órát késtem a munkából. Az irodában három-
negyed óránál nem bírtam tovább. A fejem lüktetett, úgy
éreztem magam, mintha egy kriptában lennék. Beosontam a
fénymásoló terembe, onnan a mosdóba, aztán a liftbe, kabát
és aktatáska nélkül, nehogy bárkinek is eszébe juthasson:
menekülőben vagyok.
Marhaság volt, a kutya sem figyelt rám. Egy nagyválla-
latnál dolgoztam, amely rengeteg üzletkötőt alkalmazott, s
mint ma már tudom, a cég könnyedén tudott nélkülözni,
hiszen a lifttől a parkolóig megtett út volt az utolsó alkal-
mazotti tevékenységem.
Ezután egy nyilvános telefonfülkéből felhívtam a volt
feleségem a munkahelyén.
- Miért? - kérdeztem, amikor felvette a kagylót.
- Chick, te vagy az?
- Miért? - kérdeztem újra. Három napom volt rá, hogy
kitomboljam magam, és most csak ennyire tellett tőlem.
Egyetlen szóra: "Miért?"
- Chick? - szólalt meg ismét, de most már lágyabb han-
gon.
- Még csak meg sem hívtatok!
- Az ő ötletük volt. Úgy gondolták, hogy ...
- Mit gondoltak? Hogy így biztonságosabb? Hátha va-
lami balhét csinálok?
- Nem tudom.
- Azért, mert szerintetek én már egy szörnyeteg vagyok?
- Hol vagy?
- Szörnyeteg vagyok?
- Hagyd ezt abba!
- Elmegyek.
- Nézd, Chick, Maria már nem gyerek, és ha ...
- Nem tudtál volna kiállni értem?
Nagyot sóhajtott.
- Sajnálom, de nehéz helyzet volt. A fiú családjára is te-
kintettel kellett lenni. És ők ...
- Volt ott veled valaki?
- Jaj, Chick ... értsd meg, most dolgozom.
Abban a pillanatban magányosabbnak éreztem magam,
mint valaha, és ez az érzés befészkelte magát a tüdőmbe,
alig tudtam levegőt venni. Már nem volt mit mondanom.
Sem az esküvőről, sem másról.
- Jól van - suttogtam. - Sajnálom.
Csönd támadt.
- Hová mégy? - kérdezte Catherine. Letettem a kagylót.
*
És aztán, utoljára, leittam magam. A Mr. Ted's Pub ne-
vű kocsmában kezdtem, ahol a csapos egy vékony, kerek
arcú srác volt, valószínűleg nem idősebb annál a gyereknél,
akihez a lányom feleségül ment. Később visszamentem a
bérelt lakásomba, és tovább ittam. Bútorokat döntöttem fel.
A falra firkáltam. Azt hiszem, az esküvői képeket ledobtam
a szeméttartóba. Valamikor az éjszaka közepén elhatároz-
tam, hogy hazamegyek, mármint Pepperville Beachbe, a
kisvárosba, ahol felnőttem. Autóval két órányira volt, de
már évek óta nem jártam ott. Összevissza mászkáltam a
lakásban, mintha azon tanakodnék, mit vigyek magammal,
de egy utolsó útra nem kell sok minden. Bementem a háló-
szobába, s elővettem egy pisztolyt a fiókból.
Botladozó léptekkel lementem a garázshoz, beszálltam a
kocsiba, a pisztolyt a kesztyűtartóba tettem, egy dzsekit
dobtam a hátsó ülésre, vagy talán az elülsőre, de az is lehet,
hogy a dzseki már ott volt. Nem tudom, mindenesetre éles
fékcsikorgások közepette hajtottam ki az utcára. A város
csendes volt, a lámpák sárgán villództak, és én eltökéltem,
hogy ugyanott vetek véget az életemnek, ahol elkezdődött.
Hogy egyszerűen visszabotorkálok Isten színe elé.
Örömmel közöljük, hogy Charles Alexander
1949. november 21-én megérkezett közénk
Születési súlya: 3939 gramm. Leonard és Pauline Benetto
(Chick Benetto hagyatékából)
.
Hideg volt, és szemerkélt az eső, de az autópálya üres
volt, nyugodtan kacsázhattam mind a négy sávon. Feltéte-
lezni vagy remélni lehetett volna, hogy a rendőrök előbb-
utóbb leállítanak, mert annyira részeg voltam, de nem így
történt. Egyszer még egy éjjel-nappali boltnál is megálltam,
hogy vegyek hat doboz sört.
- Lottószelvényt? - kérdezte az eladó, egy keskeny baj-
szú ázsiai. Az évek során eljutottam arra a szintre, hogy
bármennyire be voltam állítva, tökéletesen működő ember
benyomását tudtam kelteni, ezért úgy tettem, mint aki el-
gondolkodik a kérdésen.
- Kösz, most nem - feleltem végül.
Az eladó betette a söröket egy papírzacskóba. Elkaptam
a pillantását, s a tompa fényű, sötét szemek láttán arra gon-
doltam: ez az utolsó arc, amelyet látok a Földön.
A pasas átnyújtotta a pult fölött a visszajáró pénzt.
*
Mire megláttam szülővárosom tábláját -
PEPPERVILLE BEACH, l MÉRFÖLD -, két sört már el-
tüntettem, egy pedig kifolyt az anyósülésre. Az ablaktörlő
egyhangú kattogás a közben alig tudtam nyitva tartani a
szemem. Elkalandozhatott a figyelmem, mert egyszerre
csak egy másik település tábláját láttam meg, s rájöttem,
hogy nem tértem le a pepperville-i elágazásnál. Dühömben
rávágtam a műszerfalra, majd hirtelen megfordultam az
autópálya közepén, és visszafelé hajtottam. Senki sem járt
rajtam kívül az úton, meg különben sem izgatott, mi törté-
nik velem. Hol van az a rohadt mellékút? Rátapostam a
pedálra.
Nemsokára egy rámpa került a szemem elé, a le- és fel-
hajtósáv, nem a kijárati, s csikorogva elindultam irányában.
A sáv hosszú volt és kanyargós, a kormánykereket erősen
szorítva száguldottam előre.
Hirtelen két hatalmas fény vakította el a szemem, mint-
ha két napot láttam volna. Egy teherautó dudája harsant,
aztán zökkenés és ütődés következett, majd a kocsim átre-
pült egy töltésen, és nagy robajjal földet ért a túloldalon.
Köröskörül üvegszilánkok hevertek, a sörös dobozok szét-
gurultak, és én vadul megrántottam a kormánykereket, hogy
visszafelé irányítsam az autót, amikor valami a gyomrom-
nak vágódott. Némi matatás után sikerült egy erőteljes
mozdulattal lenyomnom a kilincset. Másra már nemigen
emlékszem, csak a sötét égboltra és a zöld gyomokra,
mennydörgésre és arra, hogy valami nagy lezúdult a ma-
gasból.
*
Amikor magamhoz tértem, nedves fűben feküdtem. A
kocsim csak félig látszott ki egy Chevrolet-kereskedés rek-
lámtáblájának maradványai közül. A kocsi nyilván belefa-
rolt a táblába. A fizika kisebb csodájaként én alighanem
kirepültem az autóból, mielőtt a hatalmas tábla lezuhant
volna. Amikor meg akarsz halni, megúszod. Ki érti ezt?
Lassan, nagy nehezen talpra álltam. A hátam csuromvíz
volt. Mindenem fájt. Még mindig szemerkélt az eső, de
csend volt, csak a tücskök ciripeltek. Egy ilyen helyzetben
mindenki azt mondaná: "De jó, hogy még élek!", de nekem
ez eszembe sem jutott, mert egyáltalán nem örültem. Fel-
néztem az autópályára. A ködben kirajzolódtak a teherautó
körvonalai. Mint egy ormótlan hajó roncsai. A vezetőfülke
meghajlott, mintha a nyakát lenyisszantották volna. Gőz
szállt fel a motorházból. Az egyik fényszóró még világított,
és magányos sugarat vetett a sáros dombra, fényében a
szétszóródott üvegszilánkok gyémántként csillogtak.
Hol lehet a sofőr? Megsérült? Él még? V érzik? Léleg-
zik? Ha lett volna merszem, természetesen felmászom és
megnézem, de akkor inamba szállt a bátorság.
Így aztán nem néztem meg semmit.
Ehelyett kezemet az oldalamhoz szorítva elindultam
délnek, a szülővárosom felé. Erre egyáltalán nem vagyok
büszke, de abban a pillanatban egyáltalán nem voltam ész-
nél, inkább valamiféle zombi vagy robot voltam, nem érde-
kelt senki, én magam sem - sőt én a legkevésbé. Mindenről
elfeledkeztem: a kocsimról, a teherautóról, a pisztolyról.
Mindent otthagytam. Csak a tücskök ciripelését és csikorgó
lépteimet hallottam a kavicsos úton.
*
Már nem tudom, meddig gyalogoltam, mindenesetre
elég sokáig, mert kezdett kivilágosodni. Az eső is elállt
már. Végül Pepperville Beach határához érkeztem, melyet
egy nagy, rozsdásodó víztorony jelzett a baseballpálya mö-
gött. Az olyan kisvárosokban, mint amilyen az enyém volt,
a víztornyok megmászása afféle bátorságpróbának számít.
Gyerekkoromban hétvégeken én is gyakran felkapaszkod-
tam a toronyba csapattársaimmal, övünk alá festékszóró
dobozokat dugva.
Szóval ott álltam megint a víztorony lábánál, átázva,
öregen, összetörve, részegen - és talán gyilkosként is. Vagy
legalábbis tartottam tőle, hogy gyilkos vagyok, mert a te-
herautó vezetőjét nem láttam. De már ez sem számított,
hiszen továbbra is ész nélkül cselekedtem, csak az járt a
fejemben, hogy véget vessek az életemnek.
Bementem és megtaláltam a létrát, és elkezdtem mászni
felfelé. Elég sokáig tartott, amíg eljutottam a víztartályig.
Ott fent végre leroskadhattam a kis körfolyosóra, zihálva,
levegő után kapkodva. Valahol hátul, a megzápult agyam-
ban le is teremtett egy hang, amiért annyira formán kívül
vagyok.
Lepillantottam a fákra. Mögöttük láttam a pályát, ahol
apám baseballozni tanított. A látvány még abban az állapo-
tomban is szomorú emlékeket ébresztett bennem. Miért van
az, hogy a gyermekkor soha nem ereszt el, még akkor sem,
amikor annyira kutyául érzed magad, hogy szinte el sem
hiszed, hogy valamikor, régen te is gyerek voltál?
Az ég világosodott. A tücskök hangosabban ciripeltek.
Hirtelen bevillant egy emlékkép: a csecsemő Maria fekszik
a mellkasomon, amikor még olyan kicsi volt, hogy fél ka-
ron lehetett ringatni, bőrén érzem a púder illatát. Aztán ma-
gamat láttam, ahogy a mostani állapotomban, csuromvize-
sen és mocskosan berontok az esküvőjére, a zene leáll,
mindenki rémülten felnéz, és Maria arca a legrémültebb.
Lehajtottam a fejemet. Senkinek sem fogok hiányozni.
Két gyors lépést tettem előre, megragadtam a korlátot, és
átvetettem magam rajta.
A többire nem tudok magyarázatot adni. Nem tudom,
hol értem földet, hogyan éltem túl a zuhanást. Semmire
nem emlékszem, csak tekeredésre, roppanásra, súrlódásra,
rándulásra, recsegésre és egy végső puffanásra. Hogy mik
ezek a sebek az arcomon? Nyilván akkor keletkeztek. Úgy
tűnt, mintha a zuhanás nagyon sokáig tartott volna.
Faágak és gallyak közt fekve tértem magamhoz. Kövek
nyomták a gyomromat és a mellkasomat. Felemeltem a
fejem, s mit látok: a gyermekkori baseballpályát a reggeli
nap fényében, a két cserepadot, a dobójátékos dombját.
És az anyámat, aki akkor már évek óta halott volt.
CHICK MAMÁJA
Az apám egyszer azt mondta: - Vagy anyjafia vagy,
vagy apjafia, mindkettő nem lehetsz egyszerre.
És én úgy döntöttem, hogy apjafia leszek. Utánoztam
apám járását és mély, a dohányzástól rekedtes nevetését.
Baseballkesztyűt viseltem, mert apám imádta a baseballt, és
minden dobását elkaptam, még akkor is, amikor úgy csípte
a kezem, hogy ordítani tudtam volna.
Tanítás után futottam a Kraft sugárúti italboltba, vacso-
ráig ott maradtam, üres dobozokkal játszottam a raktárban,
várva, hogy apám végezzen. Együtt mentünk haza égszín-
kék Buickjával, a feljáróhoz érve néha még ülve maradtunk
a kocsiban, és rádión meghallgattuk a híreket, miközben ő
Chesterfield cigarettát szívott.
Van egy Roberta nevű húgom, aki akkoriban szinte
mindig a rózsaszínű balettcipőcskéjét hordta. Amikor a
helyi vendéglőben ettünk, anyám a női vécébe ráncigálta ki
- rózsaszínű cipőcskéi csak úgy siklottak a csempén -, míg
apám engem a férfibe kísért ki. Gyerekkoromban azt hit-
tem, ez az élet rendje: én az apámmal, Roberta az anyjával.
Női vécé - férfi vécé: mamáé - papáé.
Apjafia.
Én apjafia voltam, és az is maradtam egy forró, verőfé-
nyes tavaszi szombat reggelig, amikor már ötödikbe jártam.
Aznap kettős meccsünk volt a Cardinals nevű csapattal,
melyet a vízvezeték-kellékeket forgalmazó Connor cég
szponzorált, s melynek tagjai vörös gyapjúmezt viseltek.
A nap már melegen betűzött a konyhába, amikor hosszú
zokniban, kesztyűvel a kezemen beléptem, s láttam, hogy
anyám az asztalnál ülve cigarettázik. Anyám szép nő volt,
de aznap reggel nem találtam annak. A szája szélét harap-
dálta, és elfordította a fejét. Emlékszem, hogy égett pirítós
szaga terjengett a konyhában. Azt hittem, azért olyan fel-
dúlt, mert elrontotta a reggelit.
- Majd eszem zabpelyhet - mondtam. Kivettem egy tálat
a szekrényből.
Anyám a torkát köszörülte: - Hánykor van a meccs, éde-
sem? - Megfáztál? - kérdeztem.
A fejét rázta, s az egyik kezét az arcára tette. - Hánykor
van a meccs? - Nemtom - vonogattam a vállam. Akkoriban
még nem volt órám. Elővettem a tejesüveget és a zabpely-
hes dobozt. A zabpelyhet túl gyorsan szórtam a tejbe, egy
része a tál helyett az asztalon kötött ki. Anyám egyenként
felszedte, és a tenyerébe rejtette a szemeket.
- Én viszlek el - suttogta. - Mindegy, hánykor van.
- Miért nem Papa visz? - kérdeztem.
- Mert Papa nincs itt.
- Hol van?
Anyám nem válaszolt. - Mikor jön vissza?
Anyám kezében szétmorzsolódtak a zabpelyhek. Azon a
napon lettem anyja fia.
***
Na, már most amikor azt mondom, hogy láttam a halott
anyámat, tényleg komolyan mondom. Láttam őt. Ott állt,
levendulaszínű kiskabátban, s kezében noteszt tartott.
Egyetlen szót sem szólt, csak nézett rám.
Próbáltam felemelkedni, hogy felé forduljak, de heves
fájdalom nyilallt belém, s visszahuppantam. A nevén akar-
tam szólítani, de egy árva hang nem jött ki a torkomon.
Lehajtottam a fejem, s a két tenyerem szorosan egymás
mellé tettem.
Ismét nekiveselkedtem, s ezúttal sikerült félig feltápász-
kodnom a földről. Felnéztem.
Anyám nem volt sehol.
Gondolom, most nem hisz nekem. Tudom, hogy őrült-
ségnek hangzik az egész. Senki nem lát halottakat, s a hol-
tak senkit sem látogatnak meg. Senkivel nem fordulhat elő,
hogy amikor leesik egy víztoronyból, és bár valóban végez-
ni akart magával, csodák csodájára életben marad, az ő drá-
ga halott anyját pillantja meg notesszel a kezében a third-
base vonalon.
Sokat gondolkodtam a dolgon, ahogy valószínűleg bárki
más tette volna a helyemben. Mi volt ez? Hallucináció,
képzelgés, egy részeg ember látomása, egy megzavarodott
elme hagymázas tévelygése? Mondom, senkitől nem vá-
rom, hogy ezt elhiggye nekem.
Pedig így történt. Ott volt. Láttam őt. Nem tudom, med-
dig feküdtem a földön, de aztán felálltam és elindultam. A
térdemet és az alkaromat megtisztítottam a homoktól és a
törmeléktől véreztem, tele voltam sebekkel, többnyire ki-
csikkel, de volt néhány nagyobb is rajtam. A számban is
éreztem a vér ízét.
Átvágtam a gyepen, amelyet oly jól ismertem. A reggeli
szél meglegyintette a fákat, és söpörte előre a sárgult leve-
leket, amelyek kicsiny esőcseppek módjára rebbentek szét.
Kétszeresen is kudarcot vallott az öngyilkossági kísérletem.
Jaj, de szánalmas!
Azzal a feltett szándékkal indultam el a szülői ház felé,
hogy most már tényleg a végére járok a dolognak.
Kedves Charley,
kívánom neked, hogy érezd magad nagyon jól az iskolá-
ban! Ebédkor találkozunk, lesz turmix is.
Nagyon szeretlek!
Mama
(kb. 1954-es levél Chick Benetto hagyatékából)
APA ÉS ANYA MEGISMERKEDÉSE
Anyám örökké cédulákat Írt nekem, amelyeket aztán a
kezembe csúsztatott, valahányszor otthagyott valahol. Ezt
sohasem értettem, hiszen bármit, amit mondani akart, szó-
ban is közölhette volna, és akkor nincs szükség papírra, és
nincs a boríték ragasztójának szörnyűséges íze.
Ha jól emlékszem, az első cetlit az óvoda első napján
kaptam tőle 1954-ben. Hány éves voltam is? Öt? Az udva-
ron sikoltozó gyerekek rohangásztak. Anyám kézen fogva
vezetett. Egy fekete sapkás néni sorba állította a gyereke-
ket. Az anyák megcsókolták csemetéiket és elmentek. Én
bizonyára sírni kezdtem.
- Mi baj van? - kérdezte anyám.
- Ne menj el!
- Itt leszek, amikor kijössz.
- Nem!
- Hidd el, hogy itt leszek.
- És ha nem talállak meg?
- Meg fogsz találni.
- És ha elveszítelek?
- Olyan nincs, hogy a mamádat elveszíted, Charley.
Anyám elmosolyodott, a kiskabátja zsebébe nyúlt, és kis
kék borítékot vett elő.
- Nesze - mondta. - Ha nagyon hiányzom, csak nyisd ki.
Papírzsebkendővel letörölte a könnyeimet, aztán búcsúzóul
átölelt.
Ma is magam előtt látom, ahogy hátrafelé menet puszi-
kat fúj felém, látom a kirúzsozott száját, a füle fölött borzo-
lódó haját. Én a levéllel integettem neki. Szerintem meg
sem fordult a fejében, hogy csak most kezdem az iskolát,
nem tudok olvasni. Ez rá vallott. Ő hitt abban, hogy min-
dent csak akarni kell.
*
A családi legendárium szerint apámmal a pepperville-i
tónál ismerkedett meg, 1944 tavaszán. Ő úszott, apám meg
egy barátjával baseballozott. A barát túl messzire hajította a
labdát, amely a vízben kötött ki. Anyám utána úszott. Apám
is beugrott a vízbe, s amikor a labdával a kezében előbuk-
kant, a fejük összeütődött.
- És aztán abba se hagytuk - szokta mondani anyám.
Apám gyorsan és hevesen udvarolt, mert ha valamibe
belekezdett, minél előbb a végére akart járni. Magas, jól
megtermett fiatalember volt, nem sokkal korábban végezte
el a középiskolát, fölfésült hajjal járt, és az apja kék-fehér
LaSalle-ját vezette. Amint lehetett, katonai szolgálatra je-
lentkezett, hogy harcoljon a második világháborúban.
Anyámnak azt mondta, szeretne "több ellenséggel végezni,
mint bárki más a városban". Hajón vitték át Olaszországba,
az Appenninek északi vidékére és a Po völgyébe, nem
messze Bolognától. 1945-ben onnan írta azt a levelet
anyámnak, amelyben megkérte a kezét. "Légy a felesé-
gem!" - Írta, ami az én fülemnek parancsként hangzott.
Anyám igent mondott a válaszlevélben, amelyet merített
papírra Írt. A papír sokba került, de anyám azt vallotta,
hogy a szavak közlésének meg kell adni a módját. Két hét-
tel az után, hogy apám megkapta a levelet, a németek aláír-
ták a kapitulációt. Apám hazatért.
Mindig azon a véleményen voltam, hogy nem tudta iga-
zán kiháborúzni magát, s ezért otthon robbantotta ki a maga
háborúját.
*
Apám keresztneve Leonard volt, de mindenki csak Len-
nek szólította; anyámé Pauline, de mindenki „Posey”-ként
emlegette. Nagy, mandula alakú szeme és selymes, világos
bőre volt; sötét, csillogó haját gyakran hordta feltűzve. So-
kak szerint hasonlított Audrey Hepburnre, a híres színész-
nőre, amit nem sok nő mondhatott el magáról a mi kisvá-
rosunkban. Imádta a sminket, a szempillafestéket, a szem-
kihúzót, a rúzst meg az efféléket. Az emberek többsége
mulatságosnak és huncutnak, később hóbortosnak és önfe-
jűnek találta, én viszont hárpiának láttam gyermekkorom
túlnyomó részében.
Fölvettem a sárcipőmet? Van rajtam kabát? Megcsinál-
tam a házi feladatot? Hogyan szakadt el a nadrágom?
És folyton kijavított, amikor mondtam valamit.
- Én és Roberta el akarunk ... - kezdtem bele a mondat-
ba.
- Roberta és én - helyesbített anyám.
- Én és Jimmy elmegyünk ...
- Jimmy és én - vágott a szavamba.
A gyerekek beskatulyázzák a szüleiket, megmásíthatat-
lan képet alakítanak ki róluk. Anyám a képen kirúzsozott
szájú nő volt, aki mutatóujját fölemelve fölém hajol, és kö-
nyörögve kér, hogy javuljak meg. A másik képen apám
nyugodt férfiként jelent meg, aki a falnak támaszkodva ci-
garettázik, és figyeli, hogy vajon úszni kezdek-e, vagy el-
süllyedek a vízben.
Ma már tudom: nagyobb jelentőséget kellett volna tu-
lajdonítanom annak, hogy az egyik felém hajolt, a másik
viszont nem közeledett hozzám. No de gyerek voltam, és
mit tud egy gyerek?
*
Anyám francia származású protestáns volt, apám olasz
származású katolikus, és házasságukban túl sok volt Isten-
ből, a bűnből és a szenvedélyből Folyton vitatkoztak: hol a
gyerekek, hol az étel, hol a vallás miatt. Apám egyszer egy
Jézus-képet akasztott a fürdőszoba külső falára, és amíg
dolgozott, anyám máshová tette, ahol kevésbé volt szem
előtt. Aztán hazajött az apám és kiabálni kezdett: - Az Isten
szerelmére, Jézust nem lehet csak úgy ide-oda rakosgatni!
Mire anyám: - Ez csak egy kép, Len. Szerinted Istennek
mi köze van a fürdőszobához?
Apám erre visszatette a képet az eredeti helyére.
Anyám másnap megint levette, és ez így ment ki tudja,
meddig.
Az ő házasságukban két különböző háttér és kultúra öt-
vöződött. Igen ám, de a mi családunkban úgy festett a de-
mokrácia, hogy apám szavazata kettőnek számított. Ő dön-
tötte el, mit együnk vacsorára, milyen színűre festessük a
házat, melyik bankot válasszuk, melyik csatornát nézzük a
fekete-fehér Zenith televíziónkon. Apám a születésem nap-
ján kerek-perec közölte anyámmal: - A gyereket a katolikus
templomban fogják megkeresztelni -, és így is lett.
Ami már csak azért is komikus, mert ő maga nem volt
vallásos. A háború után apám, aki egy italkereskedést bir-
tokolt, többre tartotta a profitot minden szentírásnál. Ami
pedig engem illetett, szerinte csak egy dologban kellett hin-
nem - a baseballban. Még járni sem tudtam, máris dobálta
nekem a labdát. Az anyám még nem hagyta, hogy ollót
használjak, de ő már faütőt nyomott a kezembe. Azt mond-
ta, egy nap menő profi lehetek, ha van "tervem", és "szigo-
rúan tartom magam a tervhez".
Persze, amikor az ember még kicsi, a szülei terveit kö-
veti, nem a sajátjait.
Így aztán már hétéves koromban a leendő munkaadóim
meccseredményeit böngésztem az újságban. Apám boltjá-
ban is tartottam egy kesztyűt, hátha akad néhány perce,
hogy dobáljon nekem a parkolóban. Néha még a vasárnapi
misén is sportcipőben jelentem meg, mert az utolsó zsoltár
elhangzása után azonnal meccsre mentünk. Hallottam, hogy
a templom "Isten háza", nem akartam hát felbosszantani az
Urat azzal, hogy a szegecsek a padlót összekarcolják, ezért
lábujjhegyen próbáltam állni. - Mi a fenét csinálsz? - súgta
oda apám, mire én gyorsan a talpamra álltam.
Anyámat viszont egyáltalán nem érdekelte a baseball.
Annak idején egyke volt, a családja meg szegény, és a há-
ború miatt ki kellett maradnia az iskolából. Esti tagozaton
végezte el később a középiskolát, aztán ápolónői képesítést
szerzett. Ő úgy vélte, minden kapu ki fog nyílni előttem, ha
olvasok és tanulok. A legtöbb, amit a baseballról tudott
mondani, az volt: "Legalább jó levegőn vagy."
A meccsekre azért eljött. Ilyenkor a helyi szépségsza-
lonban tökéletes frizurát csináltatott magának, és nagy nap-
szemüvegben foglalt helyet a tribünön. Néha feléje pislan-
tottam a kispadról, s láttam, hogy tekintete a messzeségbe
réved. Ám amikor rám került az ütés sora, tapsolni és kia-
bálni kezdett: - Gyerünk, Charley! - És nekem ez volt a
legfontosabb. Apám, aki eltűnése napjáig valamennyi csa-
patot edzette, amelyben játszottam, egyszer rajtakapott,
hogy anyámat nézem, és elordította magát: - Csak a labdát
nézd, Chick! Onnan fentről hiába vársz segítséget!
Mai fejjel úgy látom, a mama nem szerepelt a "tervben".
*
Mégis amondó vagyok, hogy rajongtam anyámért, úgy,
ahogy a legtöbb fiú rajong a sajátjáért, miközben természe-
tesnek veszi, hogy van. És anyám segített is ebben, mert
mulatságos volt. Ha kellett, fagylaltot kent szét az arcán,
csak azért, hogy megnevettessen. Vagy hangokat utánzott,
például Popeye, a tengerész hangját vagy a brekegő Louis
Armstrongét: - Ha nincs benned szufla, ki se tudod fújni. -
Csiklandozott, és én is megcsiklandozhattam a hátát, mire ő
magához szorította a könyökét, úgy nevetett. Minden este
betakart, megsimogatta a fejem, és azt mondta: - Adj egy
puszit a mamának! - Azt mondta, okos vagyok, és okosnak
lenni kiváltság. Ragaszkodott hozzá, hogy minden héten
elolvassak egy könyvet, és rendszeresen elvitt a könyvtárba,
hogy ez így is legyen. Néha túl feltűnően öltözködött, és
amikor dal szólt a rádióból, ő is énekelni kezdett, ami nem
volt az ínyemre. Az iránta érzett bizalmam azonban soha,
egy pillanatra sem ingott meg. Amit mondott, szentírásnak
vettem.
Félreértés ne essék: nem babusgatott. Könnyen eljárt a
keze. Gyakran szidott és büntetett. De valóban szeretett.
Szeretett, amikor leestem a hintáról, amikor sáros cipőben
végigtapostam a padlót. Szeretett, amikor úgy hánytam,
hogy a takony folyt az orromból, amikor csúnyán felsértet-
tem a térdem. Szeretett jóban-rosszban, s irántam táplált
szeretete végtelen volt.
Anyám csupán egyetlen hibát követett el: a szeretetét
csak úgy odaadta nekem, nem kellett igazán megdolgoz-
nom érte.
Nekem ugyanis van egy elméletem: a gyerekek azt a
szeretetet hajkurásszák, amelyre hiába vágynak, s ez az én
esetemben az apai szeretet volt, melyet apám eldugott elő-
lem, mint holmi fontos iratokat egy kulccsal zárható táská-
ba. És én bármit tettem, nem tudtam azt a táskát kinyitni.
Jó néhány évvel anyám halála után két listát állítottam
össze: egyet azokról a helyzetekről, amelyekben anyám
kiállt értem, egyet meg azokról, amikor én hagytam őt cser-
ben. Az aránytalanság nagyon elszomorított. Miért van az,
hogy egy gyerek annyi mindent feltételez az egyik szülejé-
ről, s közben kevesebbnek tartja a másikat?
Talán az öregemnek volt igaza. Talán csakugyan nem
lehetsz egyszerre anyjafia és apjafia. És ezért abba csim-
paszkodsz, akinek az elvesztésétől inkább rettegsz.
AMIKOR ANYÁM KIÁLLT ÉRTEM
Ötéves vagyok, a piacra megyünk bevásárolni. Egy há-
lóköntöst viselő szomszédasszony rózsaszín csavarókkal a
hajában kinyitja a redőnyös ablakot, és anyámat szólítja.
Mialatt beszélgetnek, én a szomszédos ház hátsó udvarában
bóklászom.
Hirtelen a semmiből egy német juhász ront felém.
Vauuuuu! Egy ruhaszárító kötél tartja csak vissza.
Vauuuuu! A hátsó lábára áll, a póráz megfeszül.
Én megpördülök, és futásnak eredek. Sikítozom. Anyám
szalad oda hozzám.
- Mi van? - kiáltja torkaszakadtából, s megragadja a
könyökömnél.
- Mi történt?
- Egy kutya!
Anyám a levegőt kapkodja. - Egy kutya? Hol? Odaát?
Sírva bólintok.
Anyám kézen fogva vezet a ház mögé. Ott a kutya.
Megint vonít.
Vauuuuu! Hátrahőkölök. Anyám azonban előretol. És
ugat. Igen, ugat. Soha olyan hiteles kutyaugatást nem hal-
lottam még embertől.
A kutya nyüszítve lekuporodik. Anyám megfordul.
- Tudod, Charley, meg kell neki mutatni, hogy ki az úr a
házban - mondja.
(Feljegyzés egy noteszből, amely Chick Benetto ha-
gyatékából került elő)
CHICK VISSZATÉR a SZÜLŐI HÁZBA
A reggeli nap már a látóhatár fölé kúszott, és bevilágí-
tott a házak közé. Fénye vakított, el kellett takarnom a sze-
mem. Október eleje volt, s a járda széléhez söpört levélku-
pacok nagyobbnak tűntek, mint azelőtt. Mintha több levél
hullott volna le, mint a gyerekkoromban itt töltött őszökön.
Az égből is kevesebbet láttam, mint annak idején. Azt hi-
szem, ha visszamégy oda, ahol felnőttél, legelőször arra
figyelsz fel, hogy milyen magasra nőttek a fák.
Pepperville Beach. Tudják, honnan ered a név? Nos,
szinte kínos a története. Évekkel ezelőtt némi homokot szál-
líttatott ide valamilyen vállalkozó, aki úgy vélte, a kisváros
vonzóbb lesz, ha strandja is van - holott a település csak
egy kis tóval büszkélkedhetett. A pasas aztán a kereskedel-
mi kamara tagja lett, így még azt is elintézte, hogy a város-
ka neve Pepperville Beach legyen Pepperville Lake helyett,
holott a "strandnak" egy szem hintája és csúszdája volt, s
legfeljebb egy tucat család fért el rajta úgy, hogy senki ne
üljön a másik törülközőjére. Mi, gyerekek folyton viccelőd-
tünk: "Hé, kijössz a strandra?"; "Igazi strandidő van, mi?",
tudván, hogy senki nem veszi komolyan ezeket a szavakat.
A szüleim háza mindenesetre közel volt a tóhoz - a
"strandhoz" -, és anyánk halála után húgommal úgy döntöt-
tünk, hogy megtartjuk, hátha egyszer még többet fog érni.
Az igazat megvallva kedvem sem lett volna hozzá, hogy
eladjuk.
Na, szóval mentem behúzott nyakkal a ház felé, akár
egy szökött fegyenc. Egy baleset színhelyét hagytam ma-
gam mögött, s biztos voltam benne, hogy valaki már felfe-
dezte a kocsit, a teherautót, a ripityára tört reklámtáblát, a
pisztolyt. Véreztem, fájdalmak gyötörtek, és félig bódult
voltam. Számítottam rá, hogy bármelyik pillanatban meg-
szólalhat egy rendőrautó szirénája - még egy ok arra, hogy
minél előbb végezzek magammal.
Tántorogva mentem föl a veranda lépcsőjén. Egy virág-
cserépben megtaláltam a műkő alá rejtett kulcsot (a húgom
ötlete volt). Körülnéztem, és mivel nem láttam sem rendőrt,
sem szomszédot, kinyitottam az ajtót, és beléptem.
A ház dohszagot árasztott, és tisztítószer enyhén édes-
kés szagát is éreztem, mintha valaki nemrég megtisztította
volna szőnyeget (talán a gondnok, akit fizettünk az efféle
munkákért). Elhaladtam az előszobai szekrény, majd a lép-
csőkorlát mellett, amelyen gyerekkorunkban annyit csúsz-
káltunk lefelé. Beléptem a konyhába, lábam alatt a csempé-
zett padló, a falak mentén a cseresznyefa szekrények. Ki-
nyitottam a hűtőszekrényt, hogy valami szeszesitalt találjak
- ez már reflexszé vált nálam.
És visszahőköltem.
A hűtő tele volt ennivalóval.
Juhsajt. Lasagne-maradék, Zsírszegény tej. Almalé.
Málnás joghurt.
Egy pillanatra arra gondoltam, valami csavargó költö-
zött be ide, s ez a mi büntetésünk azért, hogy olyan sokáig a
ház felé sem néztünk.
Kinyitottam az egyik konyhaszekrényt. Lipton tea és
egy üveg koffeinmentes kávé. Kinyitottam egy másikat.
Cukor, só, őrölt paprika, oregano. A mosogatóban egy tá-
nyér ázott a vízben, még a buborékok is látszottak rajta.
Felemeltem, de aztán lassan elengedtem, s újra elmerült a
vízben.
Aztán hallottam valamit. Fentről.
- Charley?
Majd újra: - Charley? Anyám hangja volt.
A szappanos víztől nedves kézzel szaladtam ki a kony-
hából.
AMIKOR CSERBENHAGYTAM ANYÁMAT
Hatéves vagyok. Halloween van, október 31, minden-
szentek előestéje. Az iskola ezen a napon minden évben
felvonulást rendez a gyerekeknek, akik jelmezbe bújva vo-
nulnak végig a környék utcáin.
- Vegyél neki jelmezt - mondja apám. - Az olcsó áruk
boltjában biztosan találtok valamit.
De nem, mivel ez az első parádém, anyám úgy dönt,
hogy majd ő maga készít nekem jelmezt. Múmia leszek, mert
rajongok ezért a félelmetes figuráért.
Fehér rongyokat és régi törülközőket vág fel darabokra,
és biztosító tűkkel erősíti hozzám. Aztán beragasztózott vé-
cépapírral vonja be a darabokat. Sokáig tart, de amikor
végez, a tükörbe nézek, csakugyan egy múmia néz vissza
rám. Boldogan vonom fel a vállamat, és himbálázom ide-
oda.
- Juj, de félelmetes vagy! - mondja anyám.
Autóval visz az iskolába. Kezdődik a felvonulás. Ám
ahogy vonulunk, egy idő múltán a ragasztó fölenged, s a
rongydarabok meg lazulnak. Két saroknyival odébb elered
az eső, és a vécépapír átnedvesedik. A rongydarabok leko-
nyulnak, némelyik a bokámhoz, a csuklómhoz és a nyakam-
hoz tapad, kilátszik az alsóingem és a pizsamanadrágom.
Anyám ötlete volt, hogy az legyen rajtam a jelmez alatt.
- Nézd csak a Charleyt! - visítoznak és nevetnek a társa-
im. Elvörösödöm, legszívesebben a föld alá süllyednék szé-
gyenemben. de nincs hová menekülnöm.
Az iskolaudvarhoz érünk, ahol a szülők várakoznak
fényképezőgéppel a kezükben. Csupa víz vagyok, testem
legkülönbözőbb pontjain rongydarabok és papírfoszlányok
lógnak le rólam. Elsőnek anyámat látom meg. Ijedten a
szája elé teszi a kezét, ahogy észrevesz. Sírva fakadok.
- Tönkretetted az életem! - üvöltöm neki.
*
- Charley?
Leginkább arra emlékszem, hogy alig tudtam levegőt
venni, ahogy megbújtam a hátsó verandán. Az egyik pilla-
natban még ott álltam a hűtőszekrénynél, a másikban már
úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a helyéből.
Egész testemben reszkettem. Mögöttem volt a konyhaablak,
de nem mertem kinézni. Nem elég, hogy láttam a halott
anyámat, most még a hangját is hallottam. Sportolóként
elszenvedtem már jó néhány sérülést, de életemben most
először aggódtam az elmeállapotomért.
Zihálva vettem a levegőt, és meredten néztem a füvet a
lábam előtt.
Gyerekkorunkban nem kis túlzással ,,kertnek" neveztük
ezt a néhány négyzetméternyi földdarabot. Az is megfordult
a fejemben, hogy átrohanok valamelyik szomszédhoz, ami-
kor kinyílt a konyhaajtó.
És anyám lépett ki rajta.
Ott állt mellettem a verandán.
Felém fordult, és azt kérdezte: - Mit keresel itt kint? Hi-
deg van.
*
Nem tudom, van-e magyarázat arra az ugrásomra.
Mintha a Földről ugrottam volna le. Egyfelől az van, amit
tudsz, másfelől meg az, ami történik veled. Ha a kettő kö-
zött ellentmondás mutatkozik, választanod kell. Anyámat
láttam élve magam előtt. Hallottam, ahogy a nevemen szó-
lít: - Charley? - Csak ő hívott így.
Hallucinálok? Közelebb lépjek hozzá? Netán buborékot
látok, amely mindjárt szétpattan? Megmondom őszintén, ott
és akkor már abban sem voltam biztos, hogy én én magam
vagyok.
- Charley? Mi baj van? Csupa seb vagy!
Anyám kék nadrágot és fehér pulóvert viselt - mindig
felöltözve jelent meg, bármennyire korán volt is -, és sze-
mernyivel sem tűnt idősebbnek, mint amikor utoljára lát-
tam, a hetvenkilencedik születésnapján. Ugyanaz a piros
keretes szemüveg volt rajta, melyet akkor kapott ajándékba.
Kinyújtott tenyerét felemelve jelezte pillantásával, hogy
kövessem, és nem tudom: a szemüvegétől, a bőrétől, a hajá-
tól vagy attól, hogy ugyanúgy nyitotta ki a hátsó ajtót, mint
gyerekkoromban, amikor teniszlabdákat hajigáltam a tető-
ről, de valami megolvadt bennem, mintha az arca meleget
sugárzott volna. A meleg végigkúszott a hátamon, aztán le
egészen a bokámig. És aztán valami kettétört. Szinte hallot-
tam a reccsenést, ledőlt a korlát hit és kétség között.
Megadtam magam. Kiléptem az evilági létből. -
Charley? - szólt anyám. - Mi baj van?
És én azt tettem, amit szerintem bárki más tett volna a
helyemben: átöleltem anyámat, erősen, mintha sohasem
akarnám elengedni.
AMIKOR ANYÁM KIÁLLT ÉRTEM
Nyolcéves vagyok. Az iskolában azt a házi feladatot
kaptam, hogy tartsak kiselőadást a visszhang keletkezésé-
ről.
Tanítás után apámat faggatom a boltban a visszhang ke-
letkezéséről.
Mappávai és ceruzával a kezében egy polc fölé hajol.
Az árukészletet ellenőrzi.
- Nem tudom, Chick. Olyan, mint amikor egy lövedék
visszapattan.
- Nem a hegyekben fordul elő?
- Hm? - mondja, és tovább számolja a palackokat.
- Te a háborúban nem a hegyekben harcoltál?
Apám bosszúsan néz rám. - Mi közöd hozzá? És máris
újra a mappájába merül.
Este anyámat kérdem a visszhang keletkezéséről. Hozza
a lexikont, és leülünk a nappaliban.
- Csinálja csak egyedül! - csattan fel apám hangja.
- Len - kérdi anyám -, miért ne segíthetnék neki?
Egy órán keresztül gyakorol velem. Eléállok, hogy fel-
mondjam a szöveget.
- Na, mi az a visszhang? - kérdi.
- Amikor a hang a hangforrás megszűnése után is hall-
ható - mondom.
- És mi kell hozzá, hogy visszhang keletkezzen?
- A hangnak vissza kell verődnie valamiről.
- Mikor hallható a visszhang?
- Amikor csend van, és más hangok elnyelődnek.
- Jól van - mosolyodik el anyám. Majd kezét a szájára
téve motyogja: - Visszhang, visszhang, visszhang.
Húgom, aki végignézte a műsort, anyámra mutogatva
kiabálja: - A mama beszél! Látom!
Apám bekapcsolja a televíziót.
- Micsoda időpocsékolás! - morogja.
ELNÉMUL EGY DAL
Annak idején volt egy sláger, a "This Could Be the Start
of Something Big" (Ebből még valami nagyszerű sülhet ki),
egy gyors szám, melyet többnyire szmokingos énekes adott
elő nagyzenekari kísérettel. A szöveg valahogy így szólt:
You' re walkin' along the street, or you' re at a party,
Or else you're alone and then you suddenly dig,
You're lookin' in someone's eyes, you suddenly realize
That this could be the start of something big.
Nem tudom, miért, de anyám teljesen belebolondult eb-
be a dalba. A Steve Allen Show-ban ment folyton az ötve-
nes években, amely emlékezetem szerint fekete-fehér mű-
sor volt, bár azokban az időkben minden feketének és fe-
hérnek tűnt nekem. Anyám mindenesetre olyan "szvinges-
nek" találta a dalt - "Ó, milyen szvinges ez a szám!" -, és
amikor a rádióban meg szólalt, mindig csettintett az ujjai-
val, mintha ő diktálná a ritmust a zenekarnak. Volt egy le-
mezjátszónk, s egyszer egy Bobby Darin-lemezt kapott a
születésnapjára, amelyen rajta volt ez a dal. Minden este
vacsora után meghallgatta mosogatás közben, s együtt éne-
kelte az előadóval. Apám akkor még velünk élt. Ő ilyenkor
mindig újságot olvasott, anyám odalépett hozzá, s a taktust
a vállán verve énekelte: - This could be the start of
something big! - Apám persze föl sem nézett. Anyám erre
odajött hozzám, s a mellemen dobolva énekelt tovább:
You' re dining at Twenty-One and watching your diet,
Declining a charlotte rousse, accepting a fig,
Then out of the clear blue sky, it' s suddenly gal and
guy,
And this could be the start of something big.
Nekem mindig nevethetnékem támadt - különösen,
amikor a „fig” szót énekelte, de mivel apám nem vett részt
a mulatságban, úgy éreztem, őt árulnám el, ha nevetnék.
Anyám ekkor csiklandozni kezdett, és már nem volt megál-
lás - én is nevettem.
- This could be the start of something big - duruzsolta a
fülembe -, big boy, big boy, bigboybigboybigboy.
Minden este meghallgatta a dalt, ám apám távozása után
soha nem tette fel többé a Bobby Darin-lemezt. Otthagyta a
polcon. A lemezjátszót is belepte a por. Eleinte azt hittem,
csak a zenei ízlése változott meg, hiszen mi, gyerekek is
úgy voltunk vele, hogy egy ideig Johnnie Ray t tartottuk jó
énekesnek, s aztán rájöttünk, hogy Gene Vincent sokkal
jobb. Csupán később derengett fel bennem: anyám el akarja
feledni, hogy semmiféle "nagyszerű" nem sült ki a házassá-
gából.
TALÁLKOZÁS A HÁZBAN
Volt nekünk egy kerek tölgyfaasztalunk. Egy délután,
amikor még általános iskolába jártunk, húgom és én hússze-
letelő késsel belevéstük a nevünket. Még nem készültünk el
vele, amikor nyílt az ajtó - anyám jött haza a munkából. A
kést gyorsan eltüntettük a fiókban. Húgom megragadta az
elérhető távolságban lévő legnagyobb tárgyat, egy félgallo-
nos almalés üveget, és az asztalra csúsztatta. Amikor anyám
ápolónői egyenruhában és egy rakás magazinnal a hóna
alatt belépett, alighanem túl gyorsan mondtuk, hogy „Szia,
Mama!”, mert rögtön gyanút fogott. Egy gyerek nyomban
látja az anyja arcán azt a bizonyos ,,Na mit csináltatok már
megint?” tekintetet. A gyanakvás talán annak szólt, hogy
mit keresünk délután fél hatkor a konyhaasztalnál, ami
ilyenkor üres szokott lenni.
Anyám mindenesetre az újságokat le sem téve odébb
tolta az üveget, meglátta a művünket - CHAR és ROBER,
mert tovább nem jutottunk -, és hangos, elkeseredett sóhaj
tört ki belőle, valami olyasmi, hogy “jjjaaajjj”. Aztán kia-
bált:- Nagyszerű, mondhatom, nagyszerű! - Én meg gyerek-
fejjel arra gondoltam, hogy talán nincs olyan nagy baj, hi-
szen a “nagyszerű” végül is valami jót jelent.
Apám akkoriban sokat volt úton, s anyám kilátásba he-
lyezte, hogy dührohamot fog kapni, amikor hazajön. Ám
aznap este hármasban vacsoráztunk, fasírtot ettünk kemény
tojással töltve - anyám valahol olvasta a receptet, talán ép-
pen az egyik magazinban, melyet hazahozott. Húgommal
folyton a művünkre pislantottuk.
- Tudjátok, hogy tönkretettétek ezt az asztalt? - kérdezte
anyám.
- Bocsánat - motyogtuk.
- És el is vághattátok volna a kezeteket azzal a késsel!
Büntetésre várva ültünk ott leszegett fejjel, s közben
mindkettőnknek ugyanaz jutott az eszébe. Csak a húgom ki
is mondta.
- Befejezzük, hogy legalább helyesen legyen leírva a
nevünk? Ekkora merészség hallatán egy pillanatra elállt a
lélegzetem. Anyám vasvilla-tekintetet vetett a húgomra,
aztán nevetésben tört ki. Majd a húgom is ezt tette. Én meg
kiköptem a falat fasírtomat.
Sohasem fejeztük be a művünket. A konyhaasztalon ké-
sőbb is csak annyi állt: CHAR és ROBER. Hazatérő apámat
persze elöntötte a düh. Én mégis azt hiszem, hogy később,
amikor már régen nem Pepperville Beachben éltünk, anyám
szívének kedves volt a gondolat, hogy a régi házban azért
otthagytunk valamit magunkból, még ha néhány betű hi-
ányzott is abból a valamiből.
*
Most pedig újra ott ültem annál a régi konyhaasztalnál,
és a bevésett betűket nézegettem, majd anyám -vagy a szel-
leme, tudom is én? -lépett be a másik szobából, kezében
egy fertőtlenítős üveggel és egy kis ronggyal Figyeltem,
ahogy a folyadékból kitölt a rongyra, aztán a karomhoz
nyúl, felgyűri az ingujjamat, mintha kisfiú lennék, aki le-
esett a hintáról. Felvetődik persze a kérdés, miért nem ordí-
tottam világgá, hogy többféle okból teljes képtelenség, ami
történik velem, de legalábbis miért nem csúszott ki a szá-
mon, ha más nem, annyi: “Mama, hiszen te már régóta ha-
lott vagy!”
Hát igen, erre csak azt mondhatom, hogy könnyű utólag
okosnak lenni, de abban a pillanatban teljesen tehetetlen
voltam. Anyám látványa annyira elképesztett, hogy eszem-
be sem jutott megszólalni. Mintha álmodtam volna az egé-
szet, és a lelkem mélyén talán álomnak is véltem a történte-
ket, nem tudom. Ki tudja elképzelni, hogy miután elvesztet-
te az anyját, egyszer csak előtte áll, olyan közel, hogy meg
tudja érinteni, érzi az illatát? Tudtam, hogy eltemettük
anyámat. Emlékeztem a temetésre és arra, hogy amint szo-
kás, földet lapátoltam a koporsójára.
Anyám azonban leült velem szembe, a ronggyal töröl-
gette az arcomat meg a karomat, s a sebeket mustrálva arca
elfintorodott, úgy motyogta: - Ki látott még ilyet? - Hát
nem is tudom, hogyan magyarázzam. A falak, melyeket
magam köré húztam, hirtelen leomlottak. Régóta nem akart
senki a közvetlen közelemben lenni, régóta nem éreztem
mások gyengédségét, mint amikor valaki felgyűri az ingujj-
adat. Anyám gyengéden közeledett hozzám, és éreztette,
hogy mindennél fontosabb vagyok neki. Bennem már annyi
önbecsülés sem maradt, hogy élni akarjak, ő meg a sebe-
immel piszmogott. Újra kisfiú lettem, ami olyan jólesett,
mint amikor éjszaka a párnára hajtod a fejedet. És nem
akartam, hogy ez az állapot véget érjen. Talán ezzel tudom
leginkább magyarázni a viselkedésemet. Tudtam, hogy az
egész merő képtelenség, de azt akartam, hogy ne szűnjék
meg.
- Mama? - suttogtam.
Milyen rég mondtam ki utoljára! Az anyát elragadó ha-
lál ezt a szót is ellopja örökre.
- Mama?
Valójában csak egy szó, egy dünnyögés, amely akkor
szakad meg, amikor az ajkad szétnyílik. Ám hiába van
iszonyú sok szó ezen a bolygón, egyik sem hagyja el úgy a
szádat, mint éppen ez.
- Mama?
Anyám a ronggyal gyengéden törölgette tovább a karo-
mat. - Jaj, Charley - sóhajtotta -, veled mindig történik va-
lami!
AMIKOR ANYÁM KIÁLLT ÉRTEM
Kilencéves vagyok, és a helyi könyvtárban álldogálok. A
pult mögül szemüveges néni néz rám. A Nemo kapitányt
választottam ki. Tetszenek a rajzok a borítón, és tetszik az a
gondolat is, hogy lehet élni a víz alatt. Nem lapoztam bele a
könyvbe, nem tudom, milyen kicsik a betűk, milyen nehezek
a szavak benne. A könyvtárosnő tüzetesen méreget. Az in-
gem kilóg a nadrágbál, az egyik cipőm nincs befűzve.
- Ez túl nehéz neked - mondja.
Látom, ahogy a könyvet visszateszi a hátsó polcra.
Mintha egy páncélszekrényben tűnne el. Visszamegyek a
gyerekosztályra. és kiválasztok egy majmos képeskönyvet.
Visszamegyek a pulthoz. A néni szó nélkül beüti a pecsétet.
Anyám kocsija tűnik fel. Befészkelődöm mellé. Látja a
könyvet, amelyet választottam.
- Ezt nem olvastad már? - kérdi.
- A néni nem engedte, hogy a másikat vegyem ki.
- Milyen néni?
- A könyvtáros néni.
Anyám kikapcsolja a gyújtást. - Miért nem engedte?
- Azt mondta, túl nehéz.
- Mi túl nehéz?
- A könyv.
Anyám kitol a kocsiból. Bevezet a könyvtárba, s megál-
lunk a kölcsönzőpultnál.
- Mrs. Benetto vagyok, ő a fiam, Charley. Ön mondta
egy könyvről, hogy túl nehéz neki?
A könyvtárosnő megmerevedik. Sokkal idősebb anyám-
nál. Meglep anyám hanghordozása, nem szokott így beszél-
ni idős emberekkel.
- A Nemo kapitányt akarta kivenni Jules Verne-től-
mondja a szemüvegét babrálva. - Túl kicsi hozzá. Nézzen
csak rá.
Leszegem a fejem. Nézzen csak rám. - Hol az a könyv? -
kérdi anyám.
- Tessék?
- Hol az a könyv?
A néni hátranyúl. s úgy csúsztatja a pultra, mintha a sú-
lyára lenne kíváncsi.
Anyám elveszi a könyvet, és karon ragad.
- Soha többé ne mondja egy gyereknek. hogy valami túl
nehéz neki! - fortyan fel. - És ennek a gyereknek meg vég-
képp ne, érti?!
Anyám már ki is penderít az ajtón, és nincs az a kincs,
amelynek a kedvéért kiengedném a kezemből a Verne-
kötelet. Úgy érzem, mintha anyám és én egy bankot rabol-
tunk volna ki, és nem vagyok biztos benne, hogy megússzuk
szárazon.
AMIKOR CSERBENHAGYTAM ANYÁMAT
Az asztalnál ülünk. Anyám a vacsorát tálalja fel. Sült
ziti húsos szósszal.
- Még mindig nem jó - mondja apám.
- Jaj, már megint! - mondja anyám.
- Jaj, már megint! - utánozza húgom, a villát a szájában
forgatva.
- Vigyázz, még megszúrod magad! - mondja anyám, és
elhúzza a húgom kezét.
- A sajttal vagy az olajjal lehet baj - mondja apám, aki
émelyegve mustrálja az ételt.
- Már tízféleképpen próbáltam - mondja anyám.
- Ne túlozz, Posey! Olyan nagy dolog főzni valamit, amit
meg tudok enni?
- Amit meg tudsz enni? Talán ehetetlen a főztöm?
- Jézusom - nyögi apám -, hát kell ez nekem?
Anyám elfordítja a tekintetét.
- Nem, nem kell neked - mondja, s dühösen kilapátol egy
adagot a tányéromba. - Nekem viszont kell, ugye? Nekem
kell a veszekedés. Na, egyél, Charley!
- Nem kérek olyan sokat - mondom.
- Annyit eszel, amennyit adok! - mondja ingerülten.
- De ez túl sok!
- Mami! - szól közbe a húgom.
- Csak annyit mondok, Posey, hogy ha odafigyelsz arra,
amit mondok, meg tudod csinálni. Ezerszer elmondtam,
mitől nem jó az íze. Ha valami nem ízlik, akkor nem ízlik.
Talán hazudjak neked, hogy boldog légy?
- Mami! - szól közbe húgom a villával hadonászva.
- Jaj nekem! - mondja anyám elakadó lélegzettel, és hú-
gom villáját lefelé tolja. - Nyughass már, Roberta! Tudod
mit, Len? Legközelebb te csináld meg! Elegem van belőled
és az olasz ételeidből! Charley, egyél!
Apám gúnyos mosollyal válaszol, és a fejét csóválja. -
Már megint a régi lemez - morogja. Figyelem apámat, s ő
észreveszi. Villámmal egy darabot gyorsan a számba du-
gok. Látom, ahogy mozog az álla.
- Na, hogy ízlik az anyád főztje? - kérdi tőlem.
Én csak rágok és nyelek. Először apámra nézek, aztán
anyámra.
Anyám csüggedten ereszti le a vállát. Mindketten vára-
koznak. - Nem ízlik - motyogom apámra nézve.
Apám felhorkan, s dühödt pillantást vet anyámra.
ÚJRAKEZDÉS
- Ráérsz egész nap? - kérdezte anyám.
A tűzhelynél állva tojást habart műanyag kanállal. A pi-
rítós már elkészült, az asztalon vaj és kávés bögre. Még
mindig kábultan huppantam le a székre, nyelni is alig tud-
tam, s az volt az érzésem, hogy nem szabad túl gyorsan
mozognom, különben mindenem szétpattan buborék módjá-
ra. Anyám kötény t kötött a derekára, és úgy viselkedett,
mintha ez is egy közönséges nap lenne, mintha csak úgy
váratlanul betoppantam volna hozzá, s ő hálából reggelit
készítene nekem.
- Ráérsz, Charley? - kérdezte. - El tudsz tölteni egy na-
pot anyáddal? A vaj és a tojás sistergett a serpenyőben.
- Hm? - kérdezte.
Levette a serpenyőt a tűzről, és odalépett hozzám. - Mi
ez a nagy hallgatás?
Beletelt néhány másodpercbe, amíg megtaláltam a han-
gom, mintha előbb végig kellett volna gondolnom, hogyan
is szólaljak meg. Hogyan „szokás” beszélni a halottakkal?
Vajon másféle szavakat kell használni? Egy titkos nyelvet?
- Mama - suttogtam végül -, ez nem lehet igaz.
Anyám a kanállal kikotorta a tojást a serpenyőből, és
gyors mozdulattal a tányéromba pottyantotta. Én csak az
eres kezét néztem.
- Egyél! - mondta.
***
Az Egyesült Államok történetének egy bizonyos pontján
valami alighanem megváltozott, mert attól fogva a szülők
közösen közölték gyerekeikkel válási szándékukat. Leültek
velük, és elmagyarázták nekik az új játékszabályokat. Az én
családom azonban még ennek a felvilágosodott kornak a
beköszönte előtt szétesett; apám egyszerűen csak eltűnt, de
úgy, mint a kámfor.
Néhány sírós nap elmúltával anyám kirúzsozta száját,
kifestette szemét, sült krumplit tálalt, s amikor a tányérokat
nyújtotta nekünk, csak annyit mondott: - A papa már nem
lakik itt velünk. - És kész. Mint amikor átrendezik a díszle-
tet egy színdarabban.
Még arra sem emlékszem, mikor vitte el a holmiját. Egy
nap, amikor hazaértünk az iskolából, hirtelen tágasabbnak
tűnt a ház. Az előszobaszekrényben több hely lett. A ga-
rázsból szerszámok és dobozok tűntek el. A húgom sírva
kérdezte: - Miattam ment el a papa? -, és megígérte, hogy
jobban fog viselkedni, ha a papa hazajön. Legszívesebben
én is sírtam volna, de aztán eszembe jutott, hogy már nem
négyen vagyunk, hanem csak hárman, és most már én va-
gyok az egyetlen férfi a házban. Bár még csak tizenegy
éves voltam, éreztem, hogy egy férfinak bizonyos kötele-
zettségei vannak.
Továbbá apám mindig azt mondta: - Fel a fejjel! -, vala-
hányszor sírva fakadtam. - Fel a fejjel, fel a fejjel! - És mint
minden gyerek, akinek a szülei szétváltak, én is úgy próbál-
tam viselkedni, hogy az eltávozott visszatérjen közénk.
Nem szabad sírnod, Chick, gondoltam magamban, neked
nem szabad.
Az első néhány hónapban azt képzeltük, hogy szüleink
csak ideiglenesen váltak szét. Egy kicsit civakodtak, de
majd megnyugszanak. Hiszen minden családban összeszó-
lalkoznak időnként a szülők. A mieink legalábbis gyakran
tették. Húgom és én ilyenkor a lépcső tetején fekve hallga-
tóztunk - én fehér alsóingben, húgom halványsárga pizsa-
mában és balettcipőben. Néha rólunk vitatkoztak:
- Miért nem tudod egyszer te elintézni, Len? - Nem
olyan fontos az egész.
- Dehogynem! Miért legyek mindig én a mumus, aki
beolvas nekik? Máskor a munkáról:
- Jobban is igyekezhetnél. Posey! Neked csak a kórházi
betegeid fontosak!
- Azok az emberek betegek, Len. Talán azt mondjam
nekik, hogy sajnálom, de most a férjem ingeit kell kivasal-
nom?
Volt, amikor a baseball miatt rúgták össze a port: - Túl
sok neki, Len!
- Csak így viheti valamire.
- Nézz rá! Mindig kimerült!
A lépcsőn üldögélő húgom időnként befogta a fülét, és
sírt, én azonban tovább hallgatóztam. Úgy éreztem, hogy
így egyre többet tudhatok meg a felnőttek titokzatos világá-
ról. Tudtam, hogy apám esténként mindig sokáig dolgozik,
hogy az utóbbi években a nagykereskedőkhöz is elutazik, s
ilyenkor néha távol tölti az éjszakát. Mielőtt útra kelt, így
szólt anyámhoz: - Posey, ha nem nézel a körmére a köly-
köknek, úgy kibeleznek, mint egy halat. - Tudtam, hogy
apám egy másik boltot is nyitott Collingswoodban, amely
egy órányira volt tőlünk, s hetente ott dolgozott egy-két
napot. Tudtam, hogy az újabb bolt több pénzt és jobb kocsit
jelent, de azt is, hogy anyám nem örül az új vállalkozásnak.
Jó-jó, gyakran veszekedtek, de el sem tudtam képzelni,
hogy ennek valami végzetes következménye lehetne. A
szülők akkortájt még nemigen váltak el. Elsimították a
konfliktusokat, és nem hagyták el a csapatot.
Emlékszem egy esküvőre, ahová mindnyájunkat meg-
hívtak. Apám az eseményre szmokingot kölcsönzött, anyám
fényes, piros ruhát viselt. A fogadáson egyszer csak feláll-
tak, hogy elinduljanak a táncparkettre. Anyám megemelte a
jobb kezét, apám pedig aláhelyezte nagy nagy mancsát. Az
én szememben ők voltak a legszebb pár a parketten. Apám
magas és izmos volt, és más apákkal ellentétben az ő fehér
inge nem pocakot, hanem lapos hasat rejtett. Anyám? Nos,
ő boldognak látszott fénylőre kirúzsozott szájával. És ami-
kor ő boldognak látszott, mindenki hátradőlve csodálta.
Olyan fenségesen táncolt, hogy le sem tudtam venni róla a
szemem, piros ruhája ragyogott. Hallottam, amint néhány
idősebb hölgy az asztalnál összesúg: “Azért ez túlzás!”,
vagy “Egy kicsit azért visszafoghatná magát!”, de hamar
rájöttem, hogy csak irigylik a szépségét.
Szóval ilyennek láttam a szüleimet: veszekedtek, de
azért táncoltak is. Apám eltűnése után folyton az esküvő
jutott az eszembe. Már-már elhitettem magammal: apám
már csak azért is visszatér majd, hogy a piros ruhában lát-
hassa anyámat. Csak nem mond le a látványról? Idővel
azonban feladtam a reményt. Idővel már csak úgy élt az
emlékezetemben az esemény, mint egy nyaraláskor készült
régi kép: a hely ismerősnek tűnik, de már nem igazán em-
lékszel rá.
- Te mit szeretnél csinálni idén? - kérdezte anyám a vá-
lásukat követő első szeptemberben. Nemsokára indult a
tanítás, s anyám folyton “tiszta lapról” meg “új elképzelé-
sekről” beszélt. Húgom már eldöntötte, hogy bábszínházat
kér.
Anyámra néztem azzal a savanyú ábrázattal, amely az-
tán az arcomra ragadt az elkövetkező években, s így szól-
tam: - Én baseballozni akarok.
KÖZÖS ÉTKEZÉS
Nem tudom, mennyi idő telt el így a konyhában - még
mindig úgy forgott velem a világ, és olyan kába voltam,
mint aki jól beütötte a fejét -, ám egy bizonyos ponton, ta-
lán amikor anyám így szólt: “Egyél!”, megszűnt bennem
minden ellenállás. Azt tettem, amit anyám mondott.
Egy villányi tojást dugtam a számba.
A nyelvem egy csapásra új életre kelt. Már két napja
nem ettem, s ezért úgy lapátoltam az ételt, mint egy kiéhe-
zett fogoly. A rágás elterelte a figyelmemet arról, hogy mi-
lyen abszurd helyzetben vagyok. És lehetek őszinte? Amit
ettem, finom volt és ismerős. Nem tudom, miért van így, de
amit az anyád főz, kivált, ha valami egyszerűt, amit bárki el
tud készíteni - palacsinta, fasírt, tonhalsaláta -, annak meg-
határozott, soha nem felejthető íze van. Anyám például
mindig tett snidlinget - gyerekkoromban “kis zöld izének”
neveztem - a rántottába, és így volt most is.
Egy múltbéli anyával ültem tehát ott egy múltbéli asz-
talnál, és múltbéli reggelit ettem.
- Ne olyan gyorsan, még rosszul leszel! - mondta
anyám. Ezeket a szavakat is hányszor hallottam tőle a
múltban!
Mikor befejeztem az evést, anyám a mosogatóba rakta a
tányérokat, és vizet eresztett rájuk.
- Köszönöm - motyogtam.
Anyám felnézett. - Azt mondtad az imént, hogy
,,köszönöm”, Charley?
Alig észrevehetően bólintottam. - Mit köszönsz?
Krákogtam. - A reggelit.
Anyám elmosolyodott, s befejezte a törölgetést. Én csak
néztem rá, s hirtelen olyan ismerősnek tűnt a jelenet: én az
asztalnál ülök, anyám mosogat. Annak idején rengeteget
beszélgettünk így - a víz csobogása miatt emelt hangon - az
iskoláról, a barátaimról, meg a pletykás szomszédokról,
akiknek nem szabad hinni.
- Te nem lehetsz itt ... - kezdtem bele, de aztán elakad-
tam. Annyi mindent akartam mondani, de csak erre a né-
hány szóra futotta.
Anyám elzárta a csapot, és megtörölte a kezét. - Későre
jár - mondta. - Indulnunk kell.
Felém hajolt, és a kezébe fogta az arcom. Az ujjai még
mindig melegek és nyirkosak voltak a mosogatóvíztől. -
Remélem, ízlett a reggeli - mondta. Aztán felkapta a kézi-
táskáját a székről.
- Most pedig légy jó fiú, és vedd a kabátodat!
1959. július 20.
Kedves Charley,
tudom, hogy félsz, de nincs mitől. Nekünk is kivették a
mandulánkat és nézz ránk. Kutya bajunk
Örizd meg a levelet. Tedd a párnád alá, mielőtt az or-
vosok bejönnek. Majd kapsz tölük valamit, amitöl álmos
leszel és mielőtt elalszol, gondolj csak arra, hogy a levelem
Nálad van. És ha előbb ébredsz fel, mint amikor bemegyek
Hozzád, csak vedd elö a párnád alól és olvasd el újra. Az
olvasás olyan, mint a beszélgetés - képzeld azt, hogy már ott
vagyok és beszélgetünk.
És hamarosan ott is leszek.
És akkor annyi fagylaltot ehetsz, amennyit csak akarsz!
Na, mit szólsz hozzá?
Nagyon szeretlek.
Mama
CHICK CSALÁDJA A VÁLÁS UTÁN
A válás után egy ideig próbáltunk úgy élni, mintha mi
sem történt volna, ám a mi környezetünkben ez lehetetlen-
nek bizonyult. A kisvárosok olyanok, mint a metronóm; a
legkisebb változásra módosul a ritmus. Az emberek kedve-
sebbek lettek hozzánk, gyerekekhez. Az orvosi rendelőben
cukorkát csúsztattak a zsebünkbe, a fagylaltos a szokásos-
nál nagyobb adagot nyomott a tölcsérünkbe. Ha az utcán
idős nénikkel találkoztunk, súlyos pillantásokat vetettek
ránk, megnyomkodták a vállunkat, és azt kérdezték: - Na,
hogy vagytok? -, ami a mi fülünkben afféle felnőtt kérdés-
ként csengett. A gyerekek másképp kérdeztek: - Mit csinál-
tok?
Anyám nem járt olyan jól, mint mi. A szülők akkoriban
nem váltak.
Egyetlen gyereket sem ismertem, akinek a szülei ilyes-
mire vetemedtek volna. A mi környezetünkben a válás
egyet jelentett a botránnyal, amiért a szülők valamelyikét el
kellett számoltatni.
A mi esetünkben anyám volt a bűnbak, már csak azért
is, mert ő maradt ott. Senki sem tudta, mi történt Len és
Posey között, de Len eltűnt, tehát egyedül Posey-t lehetett
elítélni. Anyám helyzetét az sem könnyítette, hogy senki
részvétére nem számíthatott, hogy senkinek nem sírhatta el
a bánatát. Ráadásul még mindig fiatal és csinos volt. A nők
fenyegetést láttak benne, a férfiak csábító lehetőséget, a
gyerekek pedig egy különcöt. Ha jól belegondolunk, egyik
sem az az irigylésre méltó szerep.
Ahogy telt-múlt az idő, feltűnt nekem, hogy az emberek
másképp méregetik anyámat, ahogy a bevásárlókocsit tol-
juk az áruházban, vagy ahogy, a válás utáni első évben,
fehér ápolónői egyenruhájában, fehér cipőben és fehér nad-
rágban kitesz bennünket az iskola előtt. Búcsúzóul mindig
megpuszilt minket, s ilyenkor éreztem, hogy a többi anya le
nem venné rólunk a szemét. Nekünk, gyerekeknek ez sér-
tette a hiúságunkat, s kínlódásként éltük meg az utat az is-
kolakapuig.
- Adj egy puszit a mamának - mondta anyám egy nap, s
fölém hajolt.
- Nem - mondtam ezúttal, s odébb húzódtam.
- Miért nem?
- Csak ... - húztam be a fejem -, csak nem.
Nem tudtam a szemébe nézni, inkább a lábam elé me-
redtem. Anyám egy pillanatra megmerevedett, majd a szi-
pogását hallottam, s éreztem, hogy beletúr a hajamba.
Mire felnéztem, már csak a kocsinkat láttam hátulról.
*
Egy délután a labdafogást gyakoroltam egy barátommal
a helyi templom parkolójában, amikor két apáca nyitotta ki
a hátsó ajtót. Barátommal megdermedtünk, abban a
hiszemben, hogy kikapunk, mert valami rosszat csináltunk.
Az apácák azonban csak integettek, hogy menjek oda hoz-
zájuk. Egy-egy fémtálcát tartottak a kezükben. Ahogy köze-
lebb értem, fasírt és zöldbab illata csapta meg az orromat.
- Tessék - mondta az egyik - a családodnak.
Nem értettem, miért akarnak nekem ennivalót adni, de
arra gondoltam, egy apácának mégsem lehet csak úgy ne-
met mondani. Elvettem hát a tálcákat és hazavittem, útköz-
ben még az is megfordult a fejemben, hogy bizonyára
anyám rendelte meg az ételt.
- Ez meg micsoda? - kérdezte hazatérve anyám.
- Az apácák adták.
Anyám letépte a celofánt és beleszippantott.
- Te kérted?
- Nem. Én csak a labdafogást gyakoroltam a templom-
nál.
- Akkor jó, mert nincs szükségünk másoktól kapott en-
nivalóra, Charley. Nehogy azt hidd, hogy szükségünk van
alamizsnára.
Éreztem, hogy magyarázattal tartozom. Nem igazán ér-
tettem az „alamizsna” szót, de annyi világos volt, hogy an-
nak jó, aki nem kap belőle.
- Én nem kértem! - tiltakoztam hevesen. - Különben is,
ki nem állhatom a zöldbabot!
Egymásra néztünk.
- Nem tehetek róla - mondtam.
Anyám elvette, majd a mosogatóba süllyesztette a tálcá-
kat. A fasírtot nagykanállal a lefolyóba kotorta. A zöldbab
is hasonló sorsra jutott. Annyira igyekezett, hogy a masszát
is a kerek lyukba tömködje, hogy én csak álltam és bámul-
tam. Aztán kinyitotta a csapot, s az ételmaradékoktól meg-
telt lefolyó bugyogó, gurgulázó hangokat hallatott. Mire az
egész massza eltűnt, a gurgulázás is abbamaradt. Anyám
elzárta a csapot, és a kötényébe törölte a kezét.
- Így ni! - mondta hozzám fordulva. - Mondd csak, éhes
vagy?
*
Az „elvált” szót először az American Legion egyik
baseballmeccse után hallottam. Az edzők egy kombi hátul-
jába hajigálták be az ütőket, és az egyik apa, akinek a fia a
másik csapatban játszott, tévedésből az én ütőmet vette fel.
Odaszaladtam hozzá, és mondtam: - Az az enyém.
- Igen? - kérdezte, a kezei között forgatva.
- Igen. Biciklin hoztam magammal.
Kételkedhetett volna a szavamban, hiszen a legtöbb srác
az apjával jött.
- Rendben van - monda, s átnyújtotta az ütőt. Aztán hu-
nyorogva így szólt: - Te vagy az elvált asszony fia, ugye?
Némán meredtem rá. Elvált asszony? A kifejezés olyan
egzotikusan hangzott, sehogyan sem tudtam anyámhoz tár-
sítani. A férfiak azelőtt mindig azt kérdezték tőlem: - Te
ugye Len Benedetto fia vagy? -, és nem tudom, mi bántott
inkább, az, hogy egy új valaminek a fia vagyok, vagy már
nem a megszokott régié.
- És hogy boldogul a mamád? - kérdezte az apa.
Megvontam a vállam. - Jól.
- Igen? - mondta. Tekintete előbb a pályára tévedt, majd
újra engem méregetett. - Nincs szüksége segítségre a ház
körül?
Úgy éreztem, mintha anyám a hátam mögött állna, s ne-
kem kellene megvédenem.
- Elboldogul - feleltem.
A férfi bólintott.
Ha lehet kételkedni egy bólintásban, én azt tettem.
*
Mindenesetre azon a napon ismertem meg az „elvált”
szót, és jól emlékszem arra a napra is, amelyen megutáltam.
Aznap a munkából hazatérő anyám elküldött az áruházba
ketchupért és néhány zsemléért. Úgy döntöttem, hogy a
házak mögött vezető rövidebb utat választom. Két idősebb
srácot pillantottam meg, akiket az iskolából ismertem. Egy
faház előtt üldögéltek. Az egyik, egy Leon nevű nagydarab
fiú valamit a mellkasához szorított.
- Szia, Benetto! - vetette oda.
- Szia, Leon - mondtam.
Ránéztem a másik fiúra. - Szia, Luke! - Szia, Chick.
- Hová mész? - kérdezte Leon.
- A boltba.
- Tényleg?
- Tényleg.
Most már láttam, hogy mit szorít a mellkasához. Egy
távcsövet. - Az meg mire való? - kérdeztem.
A fák felé fordult. - Katonai cucc - mondta. - Igazi ka-
tonai távcső. - Hússzoros nagyítású - tette hozzá Luke.
- Megnézhetem?
Leon odaadta, s én belenéztem. Meleg volt, a lencsét
ide-oda mozgatva hol az eget, hol a fenyőfákat, hol a lába-
mat láttam elmosódva. - A háborúban használják az ellen-
ség felderítésére - mondta Luke.
- A papámé - mondta Leon.
Na, ezt a szót nem akartam hallani! Visszaadtam a táv-
csövet. - Sziasztok! - mondtam.
Leon biccentett.
- Szia!
Továbbmentem, de valami nem hagyott nyugodni. Va-
jon Leon miért fordult olyan sietve a fák felé? Visszalopóz-
tam a ház mögé, és elbújtam a bokrok közt. A mai napig
bánt, amit akkor és ott láttam.
A két srác szorosan egymás mellett kucorgott, és a táv-
csőbe felváltva nézve nem a fákat kémlelték, hanem, a má-
sik irányban, a mi házunkat. Követtem a távcső látóvonalát,
és anyám hálószobájában kötöttem ki. Láttam az árnyékát,
ahogy a karjait a feje fölé emeli, és belém nyilallt a gondo-
lat: hazajött a munkából, hálószoba, átöltözik. Egész tes-
temben reszkettem, és valami végigfutott rajtam, tetőtől
talpig.
- Juhé! - hallottam Leon kurjantását. - Nézd csak az el-
vált asszonyt! Azt hiszem, soha olyan dühöt nem éreztem,
sem azelőtt, sem azóta.
Vérben forgó szemmel rontottam a fiúkra, és hiába vol-
tak nagyobbak nálam, hátulról rájuk ugrottam, Leont nya-
kon ragadtam, s gyepáltam, ahol csak értem.
SÉTA
Anyám felhúzta a fehér tweedkabátját, és addig-addig
mozgatta benne a vállait, amíg ki nem simult rajta. Élete
utolsó éveiben házról házra járt otthonukhoz kötött idős
hölgyek haját és sminkjét gondozni, hogy vonzónak érez-
zék magukat. Mára három kliense van, mondta. Még min-
dig kábán követtem a garázson keresztül az utcára.
- A tó partján menjünk, Charley? - kérdezte. - Olyan
szép ilyenkor. Némán bólintottam. Mennyi idő telt el azóta,
hogy a nedves fűben feküdtem, és az autóroncsot bámul-
tam? Mikor fogja valaki kideríteni a hollétemet? Még min-
dig éreztem a vér ízét a számban, és éles fájdalom tört rám
hullámokban; az egyik pillanatban kutyabajom volt, a má-
sikban mindenem sajgott. Most azonban a régi lakónegye-
den át bandukoltam, kezemben anyám lila műanyagtáskája
a kozmetikai szerekkel.
- Mama - motyogtam végül-, hogyan ... ?
- Mi hogyan, drágaságom?
A torkomat köszörültem.
- Hogyan lehetséges, hogy te itt vagy?
- Én itt élek - mondta.
A fejemet ráztam.
- Már nem - suttogtam. Anyám fölnézett az égre.
- Tudod, aznap, amikor születtél, éppen ilyen volt az
idő: hűvös, de kellemes. Késő délutánra járt, amikor rám
jöttek a fájások, emlékszel? (Mintha csak azt kellett volna
rá válaszolnom: “Ó, persze, hogy emlékszem.”) Az orvos,
hogy is hívták? Rapposo? Igen, Dr. Rapposo. Azt mondta,
hatig meg kell szüljelek, mert a felesége a kedvenc ételét
készíti vacsorára, amit semmi pénzért nem mulasztana el.
Hányszor, de hányszor hallottam már ezt a történetet! -
Halrudacskákat - motyogtam.
- Halrudacskákat. Most mondd! Egy ilyen pofonegysze-
rű ételt! Még ha marhasült lett volna, akkor megértem, mi-
ért siet annyira. No, mindegy. Megkapta a halrudacskáit.
Anyám ekkor pajkosan rám nézett. - Én meg téged.
Néhány lépést mentünk tovább. A homlokom fájdalma-
san lüktetett.
Az öklömmel megdörgöltem.
- Mi baj, Charley? Fáj valamid?
Amilyen egyszerű volt a kérdés, olyan nehéz válaszolni
rá. Hogy fáj e valamim? Mivel is kezdjem? A balesettel?
Az ugrással a mélybe? A háromnapos elhajlással? Az eskü-
vővel? A házasságommal? A depresszióval? Az elmúlt
nyolc évvel? Egyáltalán, mikor volt utoljára úgy, hogy nem
fáj semmim?
- Nem vagyok valami jól, Mama - mondtam. Anyám
ment tovább, és a füvet nézte a lába alatt.
- Tudod, miután feleségül mentem apádhoz, három éven
át ábrándoztam arról, hogy gyerekem legyen. Annak idején,
ha három évig nem estél teherbe, az már nagyon hosszú
időnek számított. Az emberek azt hitték, hogy valami ba-
jom van. Én is.
Anyám felsóhajtott. - Szerintem gyerek nélkül nem élet
az élet. Egyszer még az is ... No de várj csak, mindjárt
megmutatom.
Egy nagy fához vezetett, amely a házunktól nem messze
állt a sarkon.
- Egy késő éjszaka történt, sehogysem tudtam elaludni. -
Anyám úgy simította végig kezét a fa kérgén, mint aki rej-
tett kincset keresgél. - Igen, még mindig itt van.
Előrehajoltam. A KÉREM szót láttam bevésve a fa ol-
dalában. Apró dőlt betűkkel. Jól ki kellett nyitni a szemed,
hogy lásd, de ott volt: KÉREM.
- Nem csak ti véstetek fába valamit Robertával - moso-
lyodott el anyám.
- Mi ez? - Imádság.
- Gyerekért?
Anyám bólintott. - Én értem? Újabb bólintás. - Egy fá-
ba?
- A fák egész nap Istent nézik a magasban.
Grimaszt vágtam.
- Tudom - emelte fel a kezét megadóan -, te olyan érzel-
gős vagy,
Mama.
Újra megérintette a fakérget, alig hallhatóan hümmögött
egyet. Mintha végiggondolta volna mindazt, ami a világra
jövetelem délutánja óta történt az életében. Kíváncsi vol-
tam, akkor is így hümmögne-e, ha tudomására jutna az
egész történetem.
- Na - mondta a fától elfordulva - most legalább tudod,
hogy valaki mennyire vágyott utánad, Charley. A gyerekek
ezt néha elfelejtik. És ilyenkor tehernek tartják magukat,
nem beteljesült kívánságnak.
Anyám kiegyenesedett, és megigazította a kabátját. Sír-
ni lett volna kedvem. Beteljesült kívánság? Mikor hallottam
utoljára, hogy bárki is valami ehhez foghatót mond rólam?
Hálásnak kellett volna lennem. Szégyellnem kellett volna,
hogy hátat akartam fordítani az életnek. Ehelyett azonban
egy italra vágytam, egy gyéren megvilágított bárra, a szesz
zsibbasztó ízére, amely szétterül a számban, miközben az
üres poharat bámulom, tudván, hogy az alkohol nemsokára
megteszi hatását.
Anyámhoz léptem, és a vállára tettem a kezem; valójá-
ban arra számítottam, hogy a semmibe nyúlok, ahogy a
kísértetfilmekben szokott lenni. De nem így történt. A ke-
zem csakugyan a vállán nyugodott, s éreztem a vékony
csontot a szövet alatt.
- Mama, de hiszen te meghaltál! - csúszott ki a számon.
Széllökés fújt széjjel egy levélkupacot.
- Te egyes dolgoknak túlzott jelentőséget tulajdonítasz -
felelte anyám.
*
Mindenki egyetértett abban, hogy Posey Benetto jól bá-
nik a szavakkal, de szemben másokkal, akik szintén jól tud-
tak mesélni, benne megvolt az a képesség is, hogy meghall-
gassa a többieket. A kórházban például türelmesen végig-
hallgatta a betegeket. A forró nyári napokon, amikor min-
denki nyugágyon pihegett, végighallgatta a szomszédokat.
Imádta a vicceket. Tréfásan megveregette bárki vállát, aki
megnevettette. Elbűvölő volt. És az emberek is csak úgy
emlegették: az elbűvölő Posey.
Ám ez csupán addig tartott, amíg apám nagy keze köré-
je nem fonódott. A válásuk után, amikor ez a szorítás meg-
szűnt, a férjezett nők nehezen viselték elbűvölő anyám je-
lenlétét a férjük közelében.
Így azután anyám elvesztette az összes barátnőjét. Ennyi
erővel a pestis is megtámadhatta volna. A kártyapartik a
szomszédokkal, amelyeket apámmal együtt nagyon kedvelt,
megszűntek. Meghívások születésnapi ünnepségekre? Nem
érkeztek többé. Július negyedikén mindenütt faszénillat
terjengett, de bennünket senki nem invitált szabadtéri va-
csorasütésre. Karácsonykor nagy jövés-menést láttunk a
környéken ablakunkból, egyre-másra jöttek vagy hajtottak
el az autók, anyám azonban ki sem mozdult a konyhából,
ahol tésztát dagasztott.
- Nem mész el karácsonyi ünnepségre? - kérdeztük.
- Mi itthon ünnepelünk együtt - válaszolta.
Próbált úgy tenni, mintha ő akarná, hogy csak hármas-
ban legyünk.
Sokáig azt hittem, a szilveszter családi esemény, melyen
mindenki csokoládéöntetes fagylaltot eszik, és hangosan
ropogtat valamit a szájában a tévé előtt ülve. Aztán megle-
pődtem, amikor megtudtam, hogy tizenéves barátaim a csa-
lád bárszekrényét fosztják ki ezen az éjszakán, mert a kiöl-
tözött szülők legkésőbb nyolcig elindulnak valami buliba.
- Ne hülyéskedj! Te tényleg az anyádhoz láncolva töltöd
a szilvesztert? - kérdezték tőlem.
- Igen - nyögtem válaszul.
Holott az én elbűvölő anyám volt összeláncolva velünk.
AMIKOR CSERBENHAGYTAM ANYÁMAT
Mire az öregem füstté válik, én már nem hiszek a Miku-
lásban, Roberta azonban, aki még csak hatéves, beveszi az
egész dajkamesét: süteményt rak az ajtóba, cédulára írja a
kívánságait, az ablakhoz lopózik, és a csillagokra mutatva
kérdi: - Az egy rénszarvas?
Az első december, amikor csak hármasban vagyunk.
Anyám úgy gondolja, hogy kitesz magáért. Minden kelléket
beszerez, hogy Mikulásnak öltözzék: piros köpenyt és nad-
rágot, csizmát, álszakállit. Szenteste utasítja Robertát, hogy
fél tízkor ágyban legyen, és tízkor semmi szín alatt ne mu-
tatkozzék a nappali környékén - ami persze arra készteti
Robertát, hogy tíz előtt öt perccel kiugorjék az ágyból, és
sasszemekkel figyelje, mi történik.
Utána lopózom, kezemben zseblámpa. Leülünk a lépcső-
re. A szoba hirtelen elsötétül, neszezést hallunk. Húgom
kapkodva veszi a levegőt. Bekapcsolom a zseblámpát. Ro-
berta suttogni próbál, de mégis inkább kiáltja: - Ne, Chick,
ne! - Kikapcsolom a lámpát, de aztán, nagyfiú lévén, meg-
makacsolom magam, s újra bekapcsolom. Anyámat látjuk
Mikulás-jelmezben, hátán a puttony valójában párnahuzat.
Megfordul, s hangját elváltoztatva kérdi: - Hohó! Hohó! Ki
a csuda az?
Húgom rémülten behúzza a nyakát, én azonban, ki tud-
ja, miért, továbbra is anyám álszakállas arcába világitok.
olyan erősen, hogy szabad kezével el kell takarnia a szemét.
- Hohó! - próbálkozik újra.
Roberta összegörnyed, arcát a kezébe temetve suttogja:
- Chick, kapcsold ki! Még elijeszted!
Én azonban csak a helyzet képtelenségére gondolok és
arra, hogy ezentúl mindent el kell hinnünk: hogy senki nem
hiányzik a vacsoraasztal mellől, hogy a Mikulás nő is lehet,
hogy teljes család vagyunk, nem csupán háromnegyednyi.
- Csak a mama az! - mondom ellentmondást nem tűrően.
- Hó! Hohó! - folytatja anyám.
- Nem igaz! - tiltakozik Roberta.
- Dehogynem, te kis hülye, a mama az. A Mikulás nem
lehet nő! Továbbra is megvilágítom anyámat, látom, hogy a
testtartása megváltozik - a fejét hátraveti, a vállát leereszti,
olyan, mint egy szökésben lévő Mikulás, akit a zsaruk nya-
kon csípnek. Roberta sírva fakad. Tudom, hogy anyám leg-
szívesebben rám ordítana, de nem teheti, mert akkor igazán
elárulná magát, úgyhogy csak rámmered a harisnyából
készült suba és a vattaszakáll közül, és érzem, hogy apám
hiánya tölti be az egész szobát. Anyám végül apró ajándé-
kokat szór ki a padlóra a párnahuzatból, és távozik a lakás-
ajtón át. Több “Hohó!” nem jön ki a torkán. Húgom
könnyben úszó szemekkel, bömbölve rohan vissza az ágyá-
ba, én meg, zseblámpával a kezemben, egyedül gubbasztok
tovább a lépcsőn, és csak nézem, nézem az üres szobát és a
karácsonyfát.
ROSE
Tovább bandukoltunk a régi házak között. Közben már
valahogy hozzászoktam ehhez a - hogy is nevezzem? - mú-
ló tudatzavarhoz. Addig kísérem anyámat, ahová csak akar-
ja, amíg mindaz, ami a közelmúltban történt velem, engedi.
És az igazat megvallva: énem egyik része nem is akarta,
hogy ez az állapot véget éljen. Ha egy elhunyt hozzátarto-
zód, akit szeretsz, megjelenik előtted, nem a szíved ellenke-
zik, hanem csak az agyad.
Anyám első kliense egy kis téglaházban lakott a Lehigh
Streeten, alig két saroknyira a mi házunktól. A verandán,
melyet bádogtető árnyékolt be, kaviccsal töltött virágládát
pillantottam meg. Időközben kifejezetten csípős lett a leve-
gő, s az éles fényben úgy rajzolódtak ki a kontúrok, mint
egy tusrajzon. Anyámon kívül még mindig nem találkoztam
senki mással, amin nem is csodálkoztam, hiszen délelőtt
volt, az emberek többsége nyilván dolgozott.
- Kopogtass! - mondta anyám. Kopogtattam.
- Nagyothalló. Hangosabban kopogj! Öklömmel vertem
az ajtót.
- Még!
Dörömböltem.
- Ne olyan erősen! - mondta anyám.
Végre kinyílt az ajtó. Egy idős hölgy állt előttünk, kö-
penyben. Járókeretet tolt maga előtt, s arcára zavart mosoly
ült ki.
- Jó reggelt, Rose! - köszöntötte éneklő hangon anyám. -
Hoztam magammal egy fiatalembert.
- Ó! - mondta Rose. A hangja majdnem olyan vékony és
magas volt, mint egy énekesmadáré. - Igen, látom. - Emlék-
szel a fiamra, Charley-ra?
- Hogyne, persze.
Rose hátralépett, hogy betessékeljen minket: - Gyertek
csak beljebb, gyertek!
A ház apró volt és rendezett, s úgy tűnt, a hetvenes évek
óta semmi nem változott benne. A padlót királykék szőnyeg
borította. A díványokat nejlon védte a portól. Követtük a
hölgyet a mosókonyhába. Természetellenesen kicsiket kel-
lett lépnünk, és sokáig tartott az út, mert Rose lassan ara-
szolt előre a járókerettel.
- Jó napod van, Rose? - kérdezte anyám.
- Most már igen, hogy láthatlak.
- Emlékszel a fiamra, Charley-ra?
- Hogyne, hogyne. Jóképű fiú.
Ezt úgy mondta, hogy nem nézett rám. - És hogy van-
nak a gyerekek, Rose?
- Mit mondasz?
- A gyerekek! Hogy vannak a gyerekek?
- Á! - legyintett Rose. - Jó, ha hetente egyszer rám nyit-
ják az ajtót.
Csak nyűg vagyok nekik.
Nem tudtam mire vélni Rose látványát. Ki vagy mi ő?
Kísértet? Valóságos személy? A háza elég valóságosnak
tűnt - a fűtés be volt kapcsolva, s még érződött a reggelire
készített pirítós illata. Beléptünk a mosókonyhába, ahol egy
szék állt a mosdónál. A rádióból big band-zene szólt.
- Kikapcsolná, fiatalember? - kérte Rose anélkül, hogy
megfordult volna. - A rádiót. Néha túl hangosan hallgatom.
Megtaláltam a gombot, és elcsavartam.
- Borzalmas, hallottátok? - kérdezte Rose. - Baleset tör-
tént az országúton. Bemondták a hírekben.
Megdermedtem.
- Egy kocsi összeütközött egy teherautóval, aztán bele-
hajtott egy nagy reklámtáblába. Szörnyű.
Feszülten néztem anyám arcát, arra számítva, hogy most
aztán színvallásra kényszerít. Mit műveltél, Charley? Be-
szélj!
Ő azonban táskája tartalmát kipakolva csak annyit mon-
dott: - Hát igen, Rose, ez eléggé nyomasztó hír.
- Ahogy mondod - felelte Rose. - Úgy igaz.
Várjunk csak! Tudnak mindenről? Vagy mégsem? Jeges
rémület hasított belém, mintha valaki bármelyik pillanatban
kopogtathatna az ablakon, követelve, hogy azonnal menjek
ki.
Ehelyett azonban Rose járókerete fordult felém, aztán a
térde, majd a csontos válla.
- Szép tőled, hogy együtt töltesz egy napot anyáddal -
mondta. - Más gyerekek példát vehetnének rólad.
Reszketeg kezét a mosdónál álló szék támlájára tette,
majd így szólt: - Na, Posey, még mindig meg tudsz szépíte-
ni?
*
Azt kérdi, hogyan lett anyámból fodrásznő? Mint már
említettem, azelőtt ápolónő volt, s nagyon szerette a mun-
káját. Kifogyhatatlan türelemmel cserélte a kötéseket, vett
vért, és adott megnyugtató választ a szorongó betegek véget
nem érő kérdéseire. A férfi betegek örültek, hogy egy fiatal
és csinos ápolónő látja el őket. A női betegek hálásak voltak
azért, hogy anyám kifésülte a hajukat, vagy segített nekik a
szájukat kirúzsozni. Kétlem, hogy ez bevett gyakorlat lett
volna akkoriban, de anyám sok beteget sminkelt a helyi
kórházban. Hitt benne, hogy kisminkelve a nők jobban ér-
zik magukat. És végül is ezért voltak kórházban, nem? -
Nem azért vannak ott, hogy elrohadjanak - szokta mondani.
Néha, vacsora közben, messzire tévedt a tekintete, ami-
kor a tüdőtágulásos “szegény Mrs. Halversonről” vagy a
cukorbeteg “szegény Roy Endicottról” beszélt. Időnként
előfordult, hogy nem mesélt többé valakiről, s amikor hú-
gom megkérdezte: - Mit csinált ma Golinski néni? -, anyám
csak annyit mondott: - Hazament, édesem. - Apám ilyenkor
felvonta a szemöldökét, ránézett anyámra, majd tovább
rágta az ételt. Csak később, idősebb koromban jöttem rá,
hogy a “hazamenni” valójában azt jelentette: “meghalni”.
És apám ilyenkor többnyire témát váltott.
*
Csak egy kórház működött a megyénkben, és apám
köddé válása után anyám annyi műszakot vállalt, amennyit
csak bírt, ezért már nem tudta elhozni húgomat az iskolá-
ból. A napok többségében én helyettesítettem. Elmentem
Robertáért, hazavittem, aztán biciklivel igyekeztem vissza a
baseballedzésre.
- Szerinted a papa ma eljön? - kérdezte néha Roberta.
- Ne butáskodj - válaszoltam ilyenkor. - Miért jönne el?
- Mert megnőtt a fű, és le kell nyírnia - mondta. Vagy: -
Mert rengeteg levelet kell összegereblyézni. - Vagy: - Mert
csütörtök van, és a mama báránysültet főz.
- Ez még nem elég ok arra, hogy eljöjjön - feleltem.
Húgom általában várt egy kicsit, aztán máris feltette a
következő kérdést.
- És hogyhogy csak úgy elment, Chick?
- Mit tudom én! Egyszerűen csak lelépett, világos?
- Ez sem elég ok - motyogta szegény.
Egy délután, amikor én tizenkét éves voltam, Roberta
meg hét, az iskolaudvarról kijövet autódudálást hallottunk.
- Ott a mama! - kiáltotta Roberta, és futásnak eredt.
Anyám nem szállt ki a kocsiból, amit furcsállottam. Ne-
ki ugyanis az volt a véleménye, hogy nem szép dolog rádu-
dálni másokra; évekkel később arra oktatta a húgomat, hogy
nem érdemes randevúzni olyan fiúval, aki nem száll ki a
kocsiból, amikor érte jön. Ám aznap a kocsiban maradt,
ezért húgommal átmentünk az úton, és beszálltunk.
Anyám rosszul nézett ki. A szeme alatt elkenődött a fes-
ték, és folyton a torkát köszörülte. És nem az ápolónői
egyenruha volt rajta. - Mit keresel itt? - kérdeztem. Akkori-
ban így beszéltem vele.
- Adj egy puszit a mamának! - kérlelt.
Áthajoltam az ülés fölött, és megpuszilta a hajamat. -
Előbb engedtek el a munkából? - kérdezte Roberta.
- Igen, édesem, valami ilyesmi.
Szipogott. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és letö-
rölte a szeme alatti feketeséget.
- Mit szólnátok egy kis fagylalthoz? - kérdezte.
- Hurrá! Hurrá! - kiáltotta a húgom.
- Edzésem van - vetettem oda.
- Na és mi történik, ha egyszer elblicceled?
- Azt már nem! - tiltakoztam. - Az edzést nem lehet el-
bliccelni. Ott kell lenni!
- Ki mondja?
- Az edzők, meg mindenki.
- Menjünk! Fagylaltot akarok! - vágott közbe Roberta.
- Na, gyorsan megesszük! - unszolt anyám.
- A fenébe, hányszor mondjam, hogy nem?!
Felemeltem a fejem, és ránéztem. És olyat láttam, amit
soha azelőtt.
Anyám elesettnek tűnt.
Később tudtam meg, hogy aznap elbocsátották a kór-
házból. Később tudtam meg, hogy egyes kollégái szerint
amióta egyedül van, eltereli az orvosok figyelmét a munká-
ról. Később tudtam meg, hogy valami incidense támadt egy
orvossal, aki anyám szerint pimaszul viselkedett vele. Ő
kiállt az igazáért, amiért az lett a jutalma, hogy közölték
vele: „munkaviszonya már nem kívánatos”.
És az egészben az a leghátborzongatóbb, hogy mindezt
attól a pillanattól fogva tudtam, hogy belenéztem a szemé-
be. Persze a részleteket nem. Ám azt tudtam, hogy milyen
elesettnek lenni, és megvetettem anyámat azért, hogy idáig
jutott. Megvetettem azért, mert ő is ugyanolyan gyenge,
amilyen én.
A kocsiból kiszállva odaszóltam: - Nem kell fagylalt!
Megyek az edzésre!
Ahogy mentem át az úton, húgom utánam kiabált az ab-
lakból: - Hozzunk neked egy adagot?
Milyen buta ez a Roberta, gondoltam magamban, még
AMIKOR CSERBENHAGYTAM ANYÁMAT
Anyám megtalálta a cigarettáimat. A zoknis fiókban. Ti-
zennégy éves vagyok.
- Ez az én szobám! – üvöltöm.
- Charley! Ezt már megbeszéltük! Megmondtam, hogy
ne dohányozz! Mi a fene ütött beléd? - Képmutató vagy!
Anyám megmerevedik. - Nem beszélhetsz így velem. - Te
is dohányzol! Képmutató vagy!
- Ne beszélj így velem!
- Miért ne, Mama? Te mondod mindig, hogy úgy válo-
gassam meg a szavaimat, hogy súlyuk legyen. Hát most úgy
válogattam meg! Te dohányzol, nekem meg nem szabad? Az
anyám képmutató!
Ahogy ordibálok, közben fel s alá járok a szobában. A
folytonos mozgás biztonsággal, erővel tölt el, hogy úgysem
tud elkapni, nem tud megütni. Időközben már egy szépség-
szalonban dolgozik, s az ápolónői egyenruha helyett divato-
san öltözve jár munkába - most is halásznadrág és türkizkék
blúz van rajta, ami kiemeli az alakját, s amit én utálok.
- Ezeket elveszem! - kiáltja, s a cigaretták után nyúl. -
És ma nem teheti ki a lábát a házból, kedves uram!
- Kit érdekel?! - nézek rá haragosan. - És miért kell így
öltözködnöd? Rosszul vagyok tőled!
- Hogy micsoda? - anyám a sarokba szorul, és pofon
vág. - Hogy micsoda? Hogy te rosszul vagy tőlem? - mond-
ja, s közben záporoznak a pofonok. - Szóval te rosszul vagy
tőlem? Azt merted mondani, hogy rosszul vagy tőlem???
- Ne! Ne! - kiáltom. - Elég!
Eltakarom a fejem, és elszaladok, le a lépcsőn, aztán ki
a garázson át. Csak jóval sötétedés után térek vissza. Ami-
kor végre hazaérek, anyám hálószobáját zárva találom, s
hallani vélem, ahogy sírdogál odabenn. Bemegyek a szo-
bámba. A cigarettáim még mindig ott vannak. Rágyújtok, s
én is elsírom magamat.
FESZENGŐ GYEREKEK
Rose hátrahajtotta fejét a mosdóban, anyám kinyitotta a
csapot, és gyengéden bevizezte őt. Szemlátomást összeszo-
kott párost alkottak. Rose feje párnákon és törülközőkön
nyugodott, anyám kényelmesen mozgathatta szabad kezét a
nedves hajban.
- Elég meleg, kedvesem? - kérdezte anyám.
- Ó igen, drágám. Finom - Rose lehunyta a szemét. -
Tudja, Charley, már akkor is az ön anyja csinálta a frizurá-
mat, amikor még sokkal fiatalabb voltam.
- A szíved most is fiatal, Rose - mondta anyám.
- Másom azonban már nem.
Mindketten elnevették magukat.
- Amikor a szépségszalonba mentem, mindig Posey-t
kerestem. Ha Posey nem volt benn, másnap visszamentem.
“Nem lehetne valaki más?”, kérdezték, mire én: “Senki
nem nyúlhat hozzám, csakis Posey.”
- Aranyos vagy, Rose - mondta anyám -, pedig a többi
lány is jól dolgozott.
- Elhallgass, kedvesem. Hadd hencegjek el valamit. Az
ön anyja, Charley, mindig szakított rám időt. És amikor már
nehezemre esett a séta a szépségszalonig, ő jött el hozzám,
minden héten.
Rose anyám alkarjára helyezte reszketeg ujjait. - Hála
neked érte, kedvesem.
- Nem tartozol hálával, Rose.
- És milyen szép voltál!
Láttam, hogy anyám elmosolyodik, s arra gondoltam,
hogy a csudába lehet büszke rá, hogy valakinek a haját
mossa?
- Látnod kellene Charley kislányát, Rose - mondta
anyám. - Ha már a szépségnél tartunk. Igazi szívtipró. -
Tényleg? És hogy hívják?
- Maria. Ugye, hogy igazi szívtipró, Charley?
Mit mondhattam volna erre? Utoljára nyolc éve látták
egymást, aznap, amikor anyám meghalt. Hogy mondjam el
neki, ami azóta történt? Hogy már semmi közöm a lányom
életéhez? Hogy másnak a vezetéknevét vette fel? Hogy
olyan mélyre süllyedtem, hogy még az esküvőjére se hívott
meg? A lányom azelőtt szívből szeretett. Amikor á munká-
ból hazaértem, kinyújtott karral rohant oda hozzám, és kiál-
totta: - Papa, vegyél fel!
Hová lett mindez?
- Maria szégyell engem - böktem ki végül.
- Ne butáskodj már - mondta anyám.
A sampont keze közt dörgölve rám nézett. Én leszegtem
a fejemet.
Őrülten vágytam valami innivalóra. Éreztem, ahogy
anyám néz. Hallottam, ahogy ujjaival Rose haját masszí-
rozza. Sok mindenért szégyelltem magam anyám előtt, de
leginkább azért, hogy rossz apa vagyok.
- Mondjak valamit, Rose? - mondta anyám hirtelen. -
Charley sohasem hagyta, hogy levágjam a haját. El tudod
képzelni? Borbélyhoz akart menni.
- No de miért, kedvesem?
- Tudod, hogy van ez. Egy bizonyos koron túl mind azt
mondja:
„Hagyj békén, Mama!”
- A gyerekeket feszélyezik a szüleik - mondta Rose.
- A gyerekeket feszélyezik a szüleik - ismételte meg
anyám.
És ez így igaz. Tinédzserként távol tartottam magamtól
az anyámat.
A moziban nem voltam hajlandó mellette ülni. Nehezen
tűrtem a puszijait. Nőies külseje idegesített, és dühített,
hogy ő az egyetlen elvált nő, akit ismerek. Azt akartam,
hogy olyan legyen, mint a többi anya: pongyolában járjon,
fényképeket ragasszon a családi albumba, csokoládésmo-
gyoró s süteményt süssön.
- A gyerekek időnként nagyon csúnya dolgokat tudnak
mondani, igaz, Rose? Olyanokat, hogy már azon is elgon-
dolkodsz, hogy mi közöd van hozzájuk.
Rose kuncogott.
- Többnyire azonban csak arról van szó, hogy fáj nekik
valami, amit valakin le kell vezetniük.
Anyám rám pillantott. - Emlékezz arra, amit mondok,
Charley! A gyerekek néha azt akarják, hogy neked is úgy
fájjon, ahogy nekik.
Neked is úgy fájjon, ahogy nekik? Én is ezt tettem vol-
na? Én is azt akartam, hogy a sértettség, amit apám miatt
éreztem, megjelenjék anyám arcán? És a lányom is ugyan-
ezt tette velem?
- Nem szándékosan tettem, Mama - suttogtam.
- Mit?
- Hogy kritizáltalak. Téged, az öltözködésed ... meg az
egész helyzetet.
Anyám lemosta a sampont a kezéről, aztán leöblítette
Rose haját. - Csak az a gyerek bírálja az anyját, aki még
nem élt eleget.
*
A másik szobában megszólalt egy kakukkos óra, s hang-
ja megtörte a csendet. Anyám kezében meg sem állt a fésű
és az olló.
Megszólalt a telefon is.
- Charley, kedves - szólalt meg Rose -, felvenné?
Átmentem a másik szobába, a csörgés irányában, s vég-
re felfedeztem a telefont a falon, a konyhaajtó mellett. -
Halló? - szóltam bele a kagylóba. És akkor minden megvál-
tozott.
- CHARLES BENETTO!
Harsány férfihang ütötte meg a fülem.
- CHARLES BENETTO! HALL ENGEM, CHARLES?
Megdermedtem.
- CHARLES? TUDOM, HOGY HALL ENGEM!
CHARLES! BALESET TÖRTÉNT! KÉREM, SZÓLAL-
JON MEG!
Remegő kézzel tettem a helyére a kagylót.
AMIKOR ANYÁM KIÁLLT ÉRTEM
Már három év eltelt apám távozása óta. Az éjszaka kel-
lős közepén arra ébredek, hogy a húgom dobogó léptekkel
siet végig az előszobán. Éjszakánként gyakran szalad be
anyám hálószobájába. Arcomat a párnába fúrom, hogy újra
elaludjam.
- Charley! - hirtelen anyám terem a szobában, s hango-
san suttog. - Charley! Hol van a baseballütőd?
- Mi van? - dörmögöm válaszképpen, s felkönyökölök.
- Pszt! - szól rám a húgom.
- Az ütőt, gyorsan! - mondja anyám.
- Mit akarsz vele?
- Pszt! - szól rám megint a húgom.
- Mama hallott valamit.
- Betörő van a házban?
- Pszt! - ismétli a húgom.
A szívem vadul kalapál. Mi, gyerekek sok történetet hal-
lottunk tolvajokrál, akik betörnek házakba, és megkötözik
az ott lakókat. Máris még rosszabbra gondolok: valaki
azért hatolt be az otthonunkba, hogy megöljön mindnyájun-
kat.
- Charley! Hol az ütő?
A szekrényemre mutatok. Zihálok. Anyám kiveszi a szek-
rényből a fekete Louisville Sluggeremet, húgom elereszti
anya kezét, és beugrik mellém az ágyba. Feltápászkodom, s
nem tudom eldönteni, mitévő legyek.
Anyám kilopózik. - Maradjatok itt! - suttogja. Monda-
nám neki, hogy rosszul tartja az ütőt, de már el is tűnt.
Húgom úgy reszket mellettem, mint a kocsonya. Szégyel-
lem, hogy vele kuporgok egy ágyban, ezért felállok, bár
olyan erősen kapaszkodik a pizsamanadrágomba, hogy az
majdnem elszakad.
Kimegyek a folyosóra. Ahányszor reccsenést hallok, be-
törő jelenik meg képzeletemben, késsel a kezében. Tompa
puffanást vélek hallani, aztán lépteket. Nyilván egy nagyda-
rab, erőtől duzzadó, fenevad külsejű fickó jön föl a lépcsőn,
hogy megöljön minket. Aztán valami valóságosat hallok:
valami ripityára tört. Majd mit hallok? Hangokat? Lehet-
séges ez? Igen. Nem. Várjunk csak, de hiszen ez az anyám
hangja! Nem tudom eldönteni, hogy leszalad jak-e a lép-
csőn, vagy visszarohanjak a szobámba. Most valami mé-
lyebbet hallok - egy másik hangot? Egy férfiét talán?
Nyelek egyet.
Nem sokkal később hallom, ahogy egy ajtó becsukódik.
Aztán lépteket hallok közeledni.
Anyám nyugtató hangját hallom:- Jól van, most már
minden rendben! Anyám már nem suttog, gyorsan bent te-
rem, és ahogy a húgom felé igyekezve elhalad mellettem,
megsimogatja a fejemet. Az ütő puffanva esik ki a kezéből a
padlóra. Húgom sírdogál. - Jól van, most már minden
rendben. Nincs semmi baj - mondja anyám.
Kimerülten fordulok a falnak. Anyám húgomat ölelgeti,
és mélyeket lélegez. Még sohasem láttam senkit így lélegez-
ni.
- Ki volt az? - kérdem.
- Senki - mondja anyám, de én tudom, hogy hazudik.
Tudom, hogy ki volt az.
- Gyere ide, Charley! - nyújtja felém a kezét. Én odalé-
pek, de a karomat nem emelem fel. Magához vonna, de el-
lenállok. Dühös vagyok rá. És az is maradok egészen addig,
amíg egy nap végleg el nem költözöm hazulról. Tudom, ki
volt az. És dühös vagyok anyámra, mert nem engedte, hogy
apám nálunk maradjon.
*
- Jól van, Rose - mondta anyám, ahogy visszatértem a
szobába -, még egy fél óra, és csodálatosan fogsz kinézni. -
Ki telefonált, Charley? - kérdezte Rose.
Alig tudtam megrázni a fejem. A kezem még mindig
reszketett. - Charley? - hallottam anyámat. - Valami baj
van?
- Nem tudom - nyeltem egyet. - Senki nem volt a vonal-
ban.
- Talán egy ügynök volt - mondta Rose. - Mindig meg-
ijednek, ha egy férfi veszi fel a kagylót. Az olyan idős höl-
gyekkel szeretnek beszélni, amilyen én is vagyok.
Le kellett ülnöm. Hirtelen olyan kimerültséget éreztem,
hogy alig tudtam egyenesen tartani a fejemet. Mi volt ez?
Kinek a hangját hallottam a vonal túlsó végéről? Hogyhogy
rám találtak, és mégsem tartóztattak le? Minél inkább tör-
tem a fejem, annál inkább összekuszálódtak a gondolataim.
- Fáradt vagy, Charley? - kérdezte anyám.
- Várj egy kicsit, mindjárt rendbe jövök.
A szemem lecsukódott.
- Aludj - mondta egy hang, de nem tudtam, hogy kié,
mert már messze jártam.
AMIKOR ANYÁM KIÁLLT ÉRTEM
Tizenöt éves vagyok, és először kell borotválkoznom.
Magányos szőrszálak éktelenkednek az államon. és imitt-
amott az orrom alatt is kinőtt egy-kettő. Egy este, amikor
Roberta már alszik, anyám a fürdőszobába hív. Vett nekem
kétpengéjű Gillette borotvát és egy tubus Burma krémet.
- Tudod, hogy kell csinálni?
- Persze - mondom, holott fogalmam sincs.
- Akkor gyerünk, láss neki! - mondja.
A krémet kinyomom a tubusból, és szétkenem az arco-
mon. - Dörgöld a bőrödbe! - mondja anyám.
Beledörgölöm. Amikor már csupa fehér az arcom és az
állam, kezembe veszem a borotvát.
- Vigyázz! - mondja anyám. - Mindig egy irányban csi-
náld, ne odavissza!
- Tudom - mondom ingerülten. Feszengek. hogy anyám
előtt csinálom, holott az apámnak kellene most mellettem
állnia. Ezt mindketten tudjuk, de hallgatunk róla.
Követem az utasításait. Egy irányban mozgatom a bo-
rotvát, s figyelem, ahogy széltében szétkenődik a krém. Az
államnál járok, amikor megakad a penge, s érzem, hogy
megvágtam magamat.
- Jaj, Charley! Nincs semmi baj?
Anyám önkéntelenül kinyújtja felém a kezét, de aztán
visszahúzza, mert rájön, hogy ezt nem kellene.
- Semmi gond - mondom, s eltökélten folytatom a műve-
letet.
Anyám figyel, mialatt én az államat és a nyakamat bo-
rotválom. Amikor végzek, arcát a kezébe temeti, és moso-
lyog. Aztán arisztokratikusan odasúgja: - Uraságod igazán
kitett magáért!
Büszkeség tölt el.
- Most pedig mosd meg az arcodat! - mondja.
AMIKOR CSERBENHAGYTAM ANYÁMAT
Halloween van. Tizenhat éves vagyok, túl azon a koron,
hogy házról házra járva édesség után kuncsorogjak. Hú-
gom azonban ragaszkodik hozzá, hogy vacsora után elmen-
jek vele - szent meggyőződése, hogy sötétben több édességet
lehet összekéregetni. Én vonakodva bár, de igent mondok
azzal a feltétellel, hogy újdonsült barátnőm, Joanie is ve-
lünk jöhet. Joanie másodikos cheerleader, a játékosokat
biztató kórus vezetője, én pedig már az iskolai baseballcsa-
pat egyik sztárjává nőttem ki magam.
- Minél messzebb megyünk, annál több édességet sze-
rezhetünk - közli húgom.
Odakint hideg van, zsebre dugott kézzel baktatunk ház-
ról házra.
Roberta barna papírzacskóba gyűjti az édességet. Raj-
tam a baseballdzsekim, Joanie-n a cheerleader-pulóvere.
- Ide az édességet, különben baj lesz! - rikkantja húgom,
amikor az ajtó kinyílik.
- Hűha, és te ki vagy, kedvesem? - kérdi a hölgy. Körül-
belül annyi idős, mint anyám, de pongyolát visel, vörös a
haja, és a festék elkenődik a szeme alatt.
- Kalóz vagyok - mondja Roberta -, jó lesz vigyázni ve-
lem.
A nő elmosolyodik, és úgy csúsztatja a tábla csokoládét
húgom zacskójába, mint aprópénzt a perselybe. - Én a báty-
ja vagyok - mondom.
- Én meg csak elkísértem őket - teszi hozzá Joanie.
- És ismerem a szüleiteket?
Látom, hogy még egy táblát akar a zacskóba pottyanta-
ni. - Mrs. Benetto a mamám - mondja Roberta.
A nő visszahúzza a csokoládét.
- Mármint Miss Benetto? - kérdi.
Elnémulunk. A nő arckifejezése megváltozott. rosszul ki-
festett szemöldökét barátságtalanul húzza össze.
- Na figyelj rám, drágaságom. Mondd meg az anyádnak,
elég volt a mindennapi kis divatbemutatójából a férjem
boltjában. Mondd meg neki, hogy ne sántikáljon semmi
rosszban, érted?
Joanie rám néz. Forróság önti el a tarkómat.
- Enyém lehet az is? - kérdi Roberta a csokoládéra me-
redve. A nő magához szorítja a táblát.
- Gyerünk, Roberta! - mormogom, s odébb húzom.
- Az egész családotok ilyen! - sziszegi a nő. - Mindenre
rá akarjátok tenni a kezeteket! Mondjátok meg neki, amit
üzentem! Ne sántikáljon semmi rosszban, halljátok?
Mi már a kert túlsó végében járunk.
ROSE ELBÚCSÚZIK
Amikor kiléptünk Rose házából, a nap már erősebben
tűzött. Rose a verandáig kísért bennünket, s a járókeretével
kitámasztotta az ajtót. - Hát akkor viszlát, kedves Rose -
mondta anyám.
- Köszönöm, drágám - felelte Rose -, nemsokára talál-
kozunk.
- Természetesen.
Anyám arcon csókolta. El kellett ismernem, hogy jó
munkát végzett.
A frizura pompásan állt, és Rose éveket fiatalodott. -
Nagyon jól sikerült - mondtam.
- Köszönöm, Charley. Tudja, különleges alkalomra ké-
szült.
- Különleges alkalomra?
- A férjemmel fogok találkozni.
Nem akartam megkérdezni, hol, hátha a férje egy ott-
honban vagy kórházban van, s ezért röviden csak annyit
mondtam:- Igen? Hát ennek szívből örülök.
- Igen - mondta Rose halkan.
Anyám egy cérnaszálat matatott a kabátján. Aztán rám
nézett, és elmosolyodott. Rose hátralépett, amitől az ajtó
becsukódott.
Óvatosan mentünk le a lépcsőn, anyám belém kapasz-
kodott. A járdára kiérve balra fordult. A nap szinte telibe
talált bennünket.
- Mi lenne, ha megebédelnénk, Charley? - kérdezte
anyám. Majdnem elnevettem magam.
- Mi van? - érdeklődött anyám.
- Semmi, semmi. Hogyne. Ebédeljünk meg. - Abban a
helyzetben semminek nem láttam értelmét, az ebédnek pe-
dig végképp nem.
- Jót tett a rövid alvás?
- Gondolom - vontam meg a vállam.
Anyám gyengéden megcirógatta a kezem. - Tudod, hal-
doklik.
- Kicsoda? Rose?
- Aha.
- Nem értem, hiszen olyan jól nézett ki.
Anyám a napba hunyorgott. - Ma éjjel fog meghalni.
- Ma éjjel?
- Igen.
- Hogyhogy? Azt mondta, a férjével fog találkozni.
- Úgy is van.
Megálltunk.
- Mama - kérdeztem -, te honnan tudod ezt? Anyám el-
mosolyodott.
- Én segítek neki felkészülni.
CHICK AZ EGYETEMEN
Szerintem anyám életében az volt az egyik legboldo-
gabb nap, amikor elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat.
Az egyetem átvállalta a tandíj felét, mert baseballjátékos-
ként ösztöndíjat kaptam. Ám amikor anyám ezt elújságolta
barátnőinek, mindig csak az ösztöndíjról beszélt büszkén, a
baseballt semmi pénzért nem hozta volna szóba, nehogy
bárki is azt higgye, hogy főként játékosként számítanak
rám, s nem azért, hogy minél többet tanuljak.
Jól emlékszem arra a napra, amikor a tanév kezdődött, s
anyám kocsival elvitt az egyetemre. Már napkelte előtt tal-
pon volt, s mikor a lépcsőn lebotorkáltam, bőséges reggeli
várt az asztalon - palacsinta, szalonna, tojás. Fél tucat em-
bernek is elég lett volna. Roberta velünk tartott volna, de én
hallani sem akartam róla - már azt is nehezen emésztettem
meg, hogy anyám elkísér. Húgom egy tányér öntetes fran-
cia pirítóssal vigasztalódott. A reggeli után leraktuk a
szomszédoknál, s nekivágtunk a négyórányi útnak.
Mivel anyám szemében fontos eseménynek néztünk
elébe, az alkalomhoz illően öltözött: bíbor nadrágkosztüm,
kendő, magas sarkú cipő és napszemüveg, s ragaszkodott
hozzá, hogy rajtam fehér ing és nyakkendő legyen. - Az
egyetemre mégy, nem horgászni! - mondta. Öltözékünk
már odahaza, Pepperville Beachben is feltűnést keltett vol-
na, de ne feledjük, hogy a hatvanas évek közepén kezdtem
az egyetemet, amikor a megfelelő ruházat különösen laza
darabokból állt. Amikor tehát az egyetem területén parkol-
tunk, és kiszálltunk a Chevy kombiból, szandálos, virág-
mintás szoknyában pompázó lányok és hosszú hajú, ujjatlan
trikós és rövidnadrágos fiúk gyűrűjében találtuk magunkat.
Mi meg ott álltunk, én nyakkendősen, anyám a bíbor nad-
rágkosztümben, s megint úgy éreztem, hogy miatta vagyok
nevetséges.
Tudni akarta, hol van a könyvtár, s valakitől megkérdez-
te az utat. - Nézd, mennyi könyv, Charley! - álmélkodott,
ahogy körülnéztünk odabent. Négy év alatt nem lehet ennyi
mindent kiolvasni!
Bárhová mentünk, folyton mutogatott. - Nézd csak azt a
kis szobát! Ott majd tanulhatsz! - Vagy: - Nézd csak, ott azt
az asztalt a kávézóban! Ott majd ehetsz! - Én szótlanul tűr-
tem, mert tudtam, hogy nemsokára elbúcsúzik. Ám ahogy a
gyepen bandukoltunk, egyszer csak egy csinos lány - fehér
szájfesték, lófarok, rágógumi a szájában - jött velünk szem-
ben. Jelentőségteljes pillantást vetett rám, én megfeszítet-
tem a karizmomat, és arra gondoltam: ki tudja, talán ő lesz
az első barátnőm itt az egyetemen. Ugyanabban a pillanat-
ban anyám hangja ütötte meg a fülem: - Jaj, nem felejtettük
otthon a pipereholmidat?
Mit lehet erre mondani? Igent? Nemet? Vagy azt, hogy
“Az Isten szerelmére, Mama!”? A lány mindenesetre elha-
ladt mellettünk, és majd kipukkadt a nevetéstől, vagy leg-
alábbis úgy képzeltem. Annyi biztos, hogy ügyet sem vetett
rám. Figyeltem, ahogy odasasszézik két szakállas fickóhoz,
aki egy fa alatt heverészett. Az egyiket szájon csókolta,
aztán leheveredett melléjük. Engem meg anyám nyaggatott
a pipereholmival!
Egy órával később a kofferemet cipeltem fel a kollégi-
um lépcsőjén.
Anyám hozta a két “szerencsehozó” baseballütőmet,
amellyel oly sok home run-t értem el otthon a bajnokság-
ban.
- Na jól van - mondtam, s kinyújtottam a kezem.
- Felmegyek veled.
- Nem, nem, innen már menni fog egyedül is.
- De látni akarom a szobádat.
- Mama!
- Mi van?
- Hagyjál már!
- Micsoda?
- Tudod te azt jól: Hagyjál már!
Más nem jutott eszembe, pedig nem akartam megbánta-
ni, csak még inkább kinyújtottam a kezem az ütőkért. A
mosoly lehervadt az arcáról. Most már egy fejjel nagyobb
voltam nála. Végre odaadta az ütőket, amelyeket a kofferre
raktam.
- Charley - mondta ellágyulva és megváltozott hangon -,
adj egy puszit a mamának!
Némi üggyel-bajjal letettem a koffert, s felé hajoltam.
Éppen akkor két idősebb diák szaladt le a lépcsőn dobogó
léptekkel. Hangosan beszéltek és nevetgéltek. Ösztönösen
hátrább léptem anyámtól.
- Bocs! - mondta az egyik, ahogy kikerült bennünket.
Amikor már látótávolságon kívül voltak, ismét előre ha-
joltam. Csak egy puszit akartam nyomni anyám arcára, de ő
a nyakamba csimpaszkodott, és magához húzott. Megütötte
az orromat a parfüm, a hajspray, a testkenőcs illata, a meg-
annyi szeré, amellyel kiszépítette magát a különleges napra.
Eltoltam magamtól, felemeltem a koffert, és elindultam
felfelé a lépcsőn. Anyámat pedig, aki soha még csak nem is
álmodhatott arról, hogy egyetemet végezzen, otthagytam
egyedül a kollégiumi lépcsőház fordulójában.
A NAP KÖZEPE
- Hogy van Catherine?
A konyhában ültünk és ebédeltünk, ahogyan anyám ja-
vasolta. Amióta egyedül éltem, többnyire kávézókban vagy
gyorséttermekben ettem. Anyám viszont irtózott a gondola-
tától is, hogy ne otthon egyék. - Minek fizessünk annyit
silány ennivalóért? - mondogatta, Apám eltűnése után
azonban hamisan csengtek ezek a szavak, hiszen ha akar-
tunk volna, akkor sem lett volna pénzünk beülni valahová.
- Charley drágám - ismételte -, hogy van Catherine?
- Jól - hazudtam, noha fogalmam sem volt róla, mi van
Catherinenel.
- És mi az, hogy Maria szégyell téged? Catherine mit
szól hozzá?
Szendvicset hozott nekem - marhasültes fekete kenyeret
paradicsommal és mustárral, két háromszögre vágva. Nem
tudom, mikor láttam utoljára ilyen formájú szendvicset.
- Mama - mondtam -, az igazat megvallva ... Catherine
és én szakítottunk.
Anyám abbahagyta a szeletelést, s úgy tűnt, mintha el-
gondolkodna valamin.
- Hallottad, amit mondtam?
- Ühüm - válaszolta halkan, de nem nézett fel. - Igen,
Charley, hallottam.
- Nem ő tehet róla. Én. Sokszor elég csúnyán viselked-
tem. Ezért ... Mit mondjak neki? Hogy ezért próbáltam ön-
gyilkos lenni?
Anyám elém rakta a tányért.
- Mama ... - mondtam akadozó hangon -, mi már elte-
mettünk téged.
Te már régóta nem élsz.
A szendvicsre meredtem, a két háromszögre. - Ma már
minden másképp van - suttogtam.
Anyám az asztal fölött átnyúlva a tenyerével megtá-
masztotta az állam, s fájdalmas grimasz ült ki az arcára.
- Minden rendbe jön majd - mondta.
1967. szeptember 8.
Charley,
Na, hogy tetszik a gépelésem? Henrietta
írógépén gyakorolok. Ugye milyen elegántos?
Tudom, hogy ezt a levelet már csak akkor
fogod elolvasni, amikor én távol vagyok. De
akartam még mondani Neked valamit, csak el-
felejtettem, mert annyira izgultam attól,
hogy már egyetemista vagy. Nagyon büszke va-
gyok Rád, Charley. Te vagy az első a család-
ban, aki egyetemre jár!
Charley, légy kedves mindenkihez.
Légy kedves a tanáraidhoz, mindig Mr-nek
vagy Mrs-nek szólítsd őket. Hallom, hogy a
diákok manapság már a keresztnevükön szólít-
ják a tanáraikat. Szerintem ez nem helyes.
És légy kedves a lányokhoz, akikkel szóra-
kozni jársz. Tudom, nem akarod, hogy bele-
szóljak a szerelmi életedbe, de attól, hogy
tetszel a lányoknak, még nem kell közönsé-
gesnek lenned hozzájuk. Szépen bánj velük.
És mindig aludd ki magadat. Josie, aki a
szépségszalonba jár, azt mondja, az egyete-
mista fia folyton elalszik az órákon. Ne
sértsd meg a tanáraidat ezzel, Charley! Ne
aludj el a szemináriumokon! Nem is tudod,
milyen szerencsés vagy, hogy tanítanak, hogy
tanulhatsz, s nem boltban kell dolgoznod.
Nagyon szeretlek, és nagyon fogsz hiá-
nyozni!
Szeretettel
Mama
AMIKOR A SZELLEMEK VISSZATÉRNEK
Azelőtt gyakran álmodtam arról, hogy újra megtalálom
az apámat. Egyszer azt álmodtam, hogy a szomszéd város-
ba költözött, s egy nap a házához biciklizem, kopogtatok az
ajtaján, s ő közli velem, hogy az egész csak egy nagy félre-
értés volt. Aztán a kerékpáromon hazamegyünk, én a vá-
zon, ő az ülésen, apám vadul tekeri a pedált, majd anyám
kiszalad a házból, s örömében elsírja magát.
Elképesztő, hogy az ember miket tud fantáziálni, Való-
jában sejtelmem sem volt, hol él az apám, és soha nem is
tudtam meg. A tanítás után gyakran elmentem az italboltjá-
hoz, de ő sohasem volt ott. A bolt vezetését időközben át-
vette egy Marty nevű barátja, aki elmondta, hogy apám már
csak a collingswoodi üzletében dolgozik. Collingswood
autóval alig egy órányira volt tőlünk, de egy magamfajta
kölyök szemében ennyi erővel akár a Holdon is lehetett
volna. Telt-múlt az idő, kijártam az általános iskolát, aztán
a középiskolát, de semmiféle életjelet nem kaptam az öre-
gemtől.
Szellemmé vált, én azonban még mindig láttam őt lelki
szemeimmel.
Láttam, valahányszor meglendítettem egy ütőt, vagy el-
dobtam egy labdát, ezért nem hagytam abba soha a base-
ballt, ezért játszottam minden tavasszal és nyáron minden
elképzelhető csapatban és ligában. Magam elé képzeltem
apámat, ahogy ott áll a gurnilemezen, s a megfelelő szögbe
állítja könyökömet, hallottam, ahogy kiáltozza: - Tempó!
Tempó! -, amikor egy talajt érő labda után futottam.
Bármelyik fiú oda tudja képzelni az apját a baseballpá-
lyára. Én is biztos voltam benne, csak idő kérdése, hogy
apám mikor bukkan fel a valóságban.
Így aztán évről évre más csapat mezébe bújtam - piros
zokniba, szürke nadrágba, kék ingbe, sárga sapkába -,
mintha csak egy látogató fogadására készülnék. A kamasz-
korom a könyvek anyámnak kedves papírszaga és a base-
ballkesztyűk apámnak kedves bőrszaga között telt el. A
testem az apám formáját vette fel: erős és széles vállú let-
tem, magasságban valamelyest még túl is szárnyaltam.
És ahogy nőttem, úgy kapaszkodtam a sportba, mint a
hajótörött az arra úszó deszkába a háborgó tengeren.
Egészen addig, amíg a sport csakugyan vissza nem hoz-
ta nekem apámat.
Amire én persze elejétől fogva számítottam.
*
Nyolcévi távollét után bukkant fel újra, 1968 tavaszán,
amikor debütáltam az egyetem csapatában. Az első sorban
ült, a hazai csapat dobóhelyétől balra, ahonnan a legjobban
ellenőrizhette a testtartásomat.
Azt a napot sohasem fogom elfelejteni. Az ég ólom-
szürke volt, s a délutáni szél esővel fenyegetett. A dobó-
helyre léptem. Rendesen soha nem nézek ki a lelátóra, azon
a napon mégis megtettem. És ott ült. A haja őszült a halán-
tékánál. a válla keskenyebbnek tűnt, a dereka meg széle-
sebbnek, mintha egy kicsit megereszkedett volna, de más-
különben a régi volt. Ha szorongott is, jól leplezte. Amúgy
sem vagyok biztos benne, hogy valaha is észrevettem volna
bármilyen szorongást az apám arcán.
Felém biccentett, s mintha megállt volna az idő. Nyolc
év. Nyolc kerek esztendő. Éreztem, hogy a szám széle re-
megni kezd, és még arra emlékszem, hogy egy hang azt
súgta a fülembe: - Csak most ne, Chick! Csak most ne sírd
el magad, te barom!
A lábamra néztem, mert sehogyan sem akart megmoz-
dulni. Le sem vettem róla a szememet, amíg az ütőhelyhez
nem értem.
MISS THELMA
A következő kliense, mondta anyám, a városnak abban
a részében lakik, melyet a népnyelv csak úgy emleget: “The
Flats”, ahol jobbára szegény emberek laktak sorházakban.
Biztos voltam, hogy csak autóval juthatunk el oda, de mie-
lőtt rákérdezhettem volna, meg szólalt az ajtócsengő.
- Kinyitnád, Charley? - szólt anyám, miközben egy tá-
nyért tett a mosogatóba.
Tétováztam. Egyáltalán nem akaródzott ajtót nyitni
vagy telefont felvenni. Amikor anyám újra szólt: - Charley,
kinyitnád az ajtót? - mégis felemelkedtem a helyemről, és
komótos léptekkel az ajtóhoz mentem.
Nyugtatgattam magam, hogy nincs semmi baj, de alig-
hogy megérintettem a gömbkilincset, azt éreztem, hogy
sodró erejű fény vakítja el a látásom, s harsány férfihangot
hallottam, ugyanazt a hangot, amely Rose telefonjába szólt
bele.
- CHARLES BENETTO! HALL ENGEM? RENDŐR
VAGYOK! A hang szélvészként csapott le rám, s olyan
közelinek tűnt, hogy szinte meg tudtam érinteni.
- HALL ENGEM, CHARLES? A RENDŐRSÉGTŐL
JÖTTEM! Visszatántorodtam, és az arcomba temettem a
kezemet. A fény kihunyt. A szél elállt. Csak a saját zihálá-
somat hallottam. Gyorsan anyám felé fordultam, de ő még
mindig a mosogatónál állt, mintha mi sem történt volna;
nyilvánvaló volt, hogy amit átélek, csak odabenn, a fejem-
ben játszódik le.
Vártam néhány másodpercig, három mély lélegzetet vé-
ve, aztán, lesütött szemekkel, óvatosan megfordítottam a
gömbkilincset, abban a hiszemben, hogy az imént kiabáló
rendőrt pillantom majd meg. Valamiért fiatalnak képzeltem.
Ám amikor felnéztem, összeborzolt hajú, idős fekete nő
állt előttem, a nyakán viselt láncról szemüveg lógott le,
szájában cigaretta égett.
- Te vagy az, Chickakoo? - mondta. - Na nézd csak,
hogy megnőttél!
*
Annak idején Miss Theimának hívtuk, s a házunkat ta-
karította. Sovány és keskeny vállú teremtés volt, de csupa
élet, és szája gyakran húzódott széles mosolyra. A haját
vörösesszőkére festette, és folyton dohányzott. Lucky
Strike-ot szívott, melyet, akár a férfiak, az ingje felső zse-
bében hordott. Alabamában született és nőtt fel, de aztán
valahogyan Pepperville Beachbe vetődött, ahol az ötvenes
évek végén elég sok család tartott bejárónőt a mi környé-
künkön. Mások, akik kevésbé tisztelték a hozzá hasonló
nőket, “cseléd” -nek nevezték őket. Szombat reggelente
apám ment kocsival Miss Thelmáért a Horn & Hardart ká-
vézó melletti buszmegállóhoz, s távozása előtt ő csúsztatta
oda a kezébe az összehajtott bankjegyeket, észrevétlenül,
mintha senkinek nem lenne szabad látnia. Miss Thelma
egész nap takarított, mialatt mi a pályán baseballoztunk.
Mire hazaértünk, ragyogott a szobám.
Anyám ragaszkodott hozzá, hogy “Miss Thelmának”
hívjuk. És arra is emlékszem, hogy nem tehettük be a lá-
bunkat a frissen kiporszívózott szobákba. Miss Thelma
mellesleg néha gyakorolta velem az elkapást a hátsóudva-
ron, és ugyanolyan erősen dobott, mint én.
Miss Thelma találta ki a becenevemet is, igaz, nem
szándékosan. Apám a “Chuck” nevet próbálta rám aggatni
(anyám utálta, s azt mondta: - Még hogy Chuck? Nem
cowboy az én fiam!), de mivel a hátsó udvarból mindig teli
torokkal üvöltöttem be a házba anyámnak és húgomnak,
Miss Thelma egy nap felnézett, s így szólt: - Te fiú, úgy
rikoltozol, mint egy kakas. Chickakoo! Chickakoo! - és a
“Chick” aztán valahogyan rám ragadt. Szerintem apám már
csak ezért sem rajongott Miss Thelmáért.
- Posey - mondta Miss Thelma anyámnak, arcán a jól
ismert széles mosollyal -, annyit, de annyit gondoltam rád! -
Ó, ennek örülök ~ válaszolta anyám.
- De tényleg, nem csak úgy mondom.
Miss Thelma aztán felém fordult.
- A labdát azonban már nem tudnám olyan erősen el-
dobni, Chickakoo. Megöregedtem - mondta, s elnevette
magát.
Utána Miss Thelma kocsijába ültünk, s ha jól érzékel-
tem, azon mentünk el hozzá. Furcsának találtam, hogy
anyám Miss Thelma fodrásznője, de hát annyira belegaba-
lyodtam a saját drámámba, hogy vajmi keveset tudtam élete
utolsó évtizedéről.
Útközben először láttam más embereket. Egy őszes sza-
kállú, megnyúlt arcú öregember gereblyét vitt a garázsába.
Anyám integetett neki, s ő visszaintegetett. Egy verandán
üldögélő nőt is láttam, akinek vanília színű haja volt. Pon-
gyolát viselt, s ő is viszonozta anyám integetését.
Már hajtottunk egy ideje, amikor az utcák kisebbek és
hepehupásabbak lettek. Befordultunk egy kavicsos útra, s
megálltunk egy ikerház előtt, melynek verandáját tető fedte,
köröskörül pinceajtók, a falakról mállott le a festék. A feljá-
róban autók parkoltak, az előkertben kerékpár hevert. Miss
Thelma leállította a kocsit, és kikapcsolta a motort.
Aztán egyszeriben bent voltunk a házban. A faburkolatú
hálószobában a padlót olajzöld szőnyeg borította. Egyszer
csak kopottas baldachinos ágyat pillantottam meg, melyben
Miss Thelma feküdt, s két párna támasztotta meg.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem anyámat.
Ő csak megrázta a fejét, mintha csak azt mondaná: -
Most ne! -, s kezdte kipakolni a táskáját. Valahol gyerekek
sikítoztak, televízió szólt, s tányérokat raktak egy asztalra.
- Mindenki azt hiszi, hogy alszom - suttogta Miss
Thelma. Aztán anyám szemébe nézett.
- Posey, most igazán hálás lennék érte. Nincs ellenveté-
sed?
- Már miért is lenne? - kérdezett vissza anyám.
AMIKOR CSERBENHAGYTAM ANYÁMAT
Nem árulom el neki, hogy láttam apámat. A következő
mérkőzésen is feltűnik, felém is biccent, amikor a dobóhely-
re lépek. Ezúttal én is biccentek, alig láthatóan, de mégis.
És megint hazafutást ütök és két duplát.
Ez így megy heteken át. Apám ott ül, és figyel. És úgy
ütöm meg a labdát, mintha fél méter széles lenne. Végül,
egy idegenbeli mérkőzés után, melyen két hazafutást értem
el, megvár a csapatot szállító busznál. Kék széldzseki van
rajta és fehér garbó. Észreveszem, hogy őszül a pajesza.
Felemeli a fejét, ahogy meglát, mintha dacolni akarna az-
zal, hogy immár magasabb vagyok nála. És így szól hoz-
zám: - Kérdezd meg az edződet, hogy visszavihetlek-e az
egyetemre.
Ebben a pillanatban bármit megtehetnék. Köphetnék
egyet. Elküldhetném a pokolba. Átnézhetnék rajta, ahogy ő
átnézett rajtunk.
Mondhatnék valamit az anyámról.
Ehelyett azt teszem, amit mond. Engedély t kérek, hogy
ne a csapattal kelljen visszautaznom. Apám tiszteletben
tartja az edző tekintélyét. Én tiszteletben tartom apám tekin-
télyét. Férfiak módjára viselkedünk, s így kerek a világ.
*
- Hát nem tudom, Posey - mondta Miss Thelma -, de
rajtam már csak valami csoda segíthet.
Egy kézitükörben nézegette magát, miközben anyám
kipakolta a kis tégelyeket és díszes dobozokat.
- Nyugalom, itt a csodatáskám - felelte.
- A rák ellen is van csodaszered?
Anyám felemelt egy üveget. - Van hidratáló krémem.
Miss Thelma elnevette magát.
- Bolondságnak tartod, Posey?
- Mit, drágám?
- Hogy jól akarok kinézni - még most is?
- Szerintem nincs benne semmi különös, ha tudni aka-
rod.
- Tudod, itt vannak a gyerekek, azért. Meg az unokáim.
Miattuk szeretnék egészségesnek látszani. Nem szeretném,
ha megrettennének, mert úgy nézek ki, mint egy agyon-
használt törlőrongy.
Anyám szétkente a hidratálót Miss Thelma arcán.
- Soha nem fogsz úgy kinézni, mint egy törlőrongy -
mondta.
- Mondogasd csak, Posey!
Újra elnevették magukat.
- Néha hiányoznak a szombatok - mondta Miss Thelma.
- Annyit nevetgéltünk, ugye?
- Bizony - válaszolta anyám.
- Bizony - ismételte Miss Thelma.
Lehunyta a szemét, mialatt anyám az arcával foglalatos-
kodott.
- Tudod, Chickakoo, a mamád volt a legjobb munkatár-
sam. Nem értettem, mire céloz.
- Ön is a szépségszalonban dolgozott? - kérdeztem.
Anyám elmosolyodott.
- Na, még mit nem! - csattant fel Miss Thelma hangja. -
A magamfajta jobban teszi, ha nem nyúl más arcához, mert
még elcsúfítja!
Anyám visszacsavarta a hidratáló krémes üveg kupak-
ját, s egy másik tégelyt vett elő. Lecsavarta a tetejét, s egy
kis spongyát nyomkodott a tartalmába.
- Micsoda? - csodálkoztam. - Egy szót sem értek az
egészből. Anyám a magasba tartotta a spongyát, s úgy állt
ott, mint egy festő a vászon előtt.
- Együtt takarítottunk házaknál, Charley - mondta. Lát-
va az elképedést az arcomon, csak legyintett egyet. - Mit
gondolsz, miből fizettem az iskoláztatásotokat?
*
Másodéves koromra csaknem öt kilót szedtem fel izom-
ban, ami meg is látszott az ütéseimen. Az átlagom alapján
bekerültem az ország legjobb ötven diákjátékosa közé.
Apám unszolására több olyan tornán vettem részt, amelyet
játékos-megfigyelők is megtekintettek, szivarozó idősebb
urak, akik jegyzetfüzettel az ölükben ültek a lelátón. Egy
nap az egyik odajött hozzánk a mérkőzés után.
- A maga fia? - kérdezte apámat.
Apám gyanakvóan bólintott. A gyérülő hajú fickónak
krumpliorra volt, vékony pulóverén áttetszett az alsóinge.
- A St. Louis Cardinals vezetőségi tagja vagyok.
- Csakugyan? - kérdezte apám.
- Lehet, hogy szükségünk lesz egy elkapóra, A osztály,
amatőr liga.
- Csakugyan? - ismételte apám.
- Szemmel tartjuk majd a fiát, ha őt is érdekli a dolog.
A férfi hangosan szipogott, majd elővett egy zsebken-
dőt, s belefújta az orrát. - Az a helyzet - mondta apám -,
hogy a Pittsburghnél van az előny.
Ők már jó ideje figyelik.
- Csakugyan? - kérdezte most a férfi.
Mindez persze új volt számomra, s amikor a férfi elbú-
csúzott, kérdésekkel bombáztam apámat. Mikor történt ez?
A fickó komolyan gondolta, amit mondott? A Pittsburgh
tényleg figyel engem?
- És ha igen? - válaszolta apám. - Te csak tedd a dolgo-
dat, Chick.
Járj az edzésekre, figyelj oda az edzőidre. és ha eljön az
időd, állj készen. A többiről majd én gondoskodom.
Engedelmesen bólintottam, de a fejemben összevissza
cikáztak a gondolatok.
- És mi lesz az egyetemmel? Apám megvakarta az állát.
- Mi lenne?
Anyám arca villant fel előttem, aztán a könyvtár, ahová
rendszeresen elvitt, de ezeket a képeket igyekeztem kitöröl-
ni a tudatomból.
- A St. Louis Caaaardinals - mondta apám lassan és
vontatottan. Cipője orrával a füvet bökdöste, majd elvigyo-
rodott. Engem olyan büszkeség töltött el, hogy libabőrös
lettem. Apám megkérdezte, nem akarok-e sört inni, mire én
igent mondtam. Aztán együtt ittunk, férfi a férfivel.
*
- PAPA ELJÖTT EGY MECCSEMRE!
Az érmés telefonon hívtam anyámat a kollégiumból.
Közben már többször találkoztam apámmal, de csak most
vettem a bátorságot, hogy beszéljek róla anyámnak.
- Igazán? - válaszolt anyám hosszú hallgatás után.
- Magától jött - tettem hozzá gyorsan, mert valamiért
fontosnak tartottam.
- A húgodnak elmondtad?
- Nem.
Újabb hosszú csönd.
- Ne hagyd, hogy bármi is elterelje a figyelmed a tanu-
lásról, Charley!
- Nyugodj meg, nem hagyom.
- Az a legfontosabb.
- Tudom.
- A tanulás mindennél fontosabb, Charley. Ha vinni aka-
rod valamire, tanulnod kell.
Többre számítottam. Valami borzalmasra. Mint minden
gyerek, akinek elváltak a szülei, én is arra számítottam,
hogy hallok tőle valamit, aminek ismeretében eldönthetem,
hogy kinek a pártjára álljak. Anyám azonban sohasem be-
szélt apám távozásának okáról. Sohasem kapta be a csalit,
amit Roberta és én vetettünk oda neki azért, hátha megszó-
lal belőle a gyűlölködés és a keserűség. Anyám mindent
lenyelt. Lenyelte a szavakat, lenyelte a beszélgetéseket. És
lenyelte azt is, ami közte és apám között történt.
- Nem baj, ha én és Papa találkozunk?
- Papa és én - javított ki.
- Papa és én - mondtam bosszúsan. - Baj?
Hallottam, ahogy kiereszti a levegőt. - Már nem vagy
kisfiú, Charley.
Vajon miért éreztem magam mégis annak?
Mai fejjel főként az ötlik fel bennem, hogy mennyi
mindenről nem tudtam akkor. Nem tudtam, hogy a hír ho-
gyan érinti anyámat. Nem tudtam, hogy feldühíti-e, vagy
megijeszti. És fogalmam sem volt róla, hogy miközben én
apámmal sörözgetek, anyám a volt takarítónőnkkel együtt
más családoknál takarít, hogy ki tudja fizetni a számlákat.
*
Szemügyre vettem őket - Miss Thelmát, aki párnákkal
megtámasztva ült egyenesen az ágyban, s anyámat, aki a
pamacsokkal és szemceruzákkal babrált.
- Miért nem beszéltél erről? - kérdeztem.
- Miről? - kérdezett vissza.
- Arról, hogy a pénzért, tudod ...
- Padlót kellett sikálnom és idegenek szennyesét mos-
nom? - nevetett fel anyám. - Nem is tudom, talán attól fél-
tem, hogy úgy fogsz nézni rám, ahogy most teszed.
Felsóhajtott. - Te mindig nagyon büszke voltál, Charley.
- Nem is igaz! - csattant fel a hangom.
Anyám felvonta a szemöldökét, majd újra Miss Thelma
arcát vette kezelésbe. Halkan azért felém motyogta: - Ha
úgy gondolod. - Hagyd ezt! - tört ki belőlem.
- Mit?
- Ne mondj ilyeneket!
- Semmit sem mondtam, Charley.
- Dehogynem!
- Ne kiabálj!
- Nem is voltam büszke! Csak azért, mert ...
Elakadt a hangom. Mit művelek? Alig fél napja vagyok
együtt halott anyámmal, s máris megint veszekszünk?
- Mi szégyellnivaló van abban, ha valakinek dolgoznia
kell, Chickakoo? - szólt közbe Miss Thelma. - Csak én nem
tudtam kitalálni mást azon kívül, amit csináltam. És a ma-
mád azt mondta: “Na és?”. Mire én: „Posey, csak nem
akarsz takarítónő lenni?”. Erre a mamád:
“Thelma, ha neked nem büdös a takarítás, miért lenne
büdös nekem?” Emlékszel, Posey?
Anyám nagy levegőt vett. Most éppen nehezen boldo-
gult Miss Thelma szemével.
- Maradj nyugton - mondta.
- Szerintem Mamának újra férjhez kellene mennie –
mondta Roberta.
Éppen a kollégiumból hívtam. - Mi a csudáról beszélsz?
- Mama még mindig csinos, de senki nem marad örökké
az. Már ő sem olyan karcsú, mint azelőtt. - De nem akar
férjhez menni.
- Honnan tudod?
- Nem muszáj férjhez menni, érted, Roberta?
- Ha nem talál valakit hamarosan, utána már késő lesz.
- Hagyd abba!
- Már csípőszorítót hord, Charley. Láttam. - Nem érde-
kel, Roberta! Atyaúristen!
- Azt hiszed, te vagy a jó fej, mert egyetemre jársz? -
Szállj le rólam!
- Hallottad már a Yummy, Yummy, Yummy” című
számot? Akkora marhaság! Nem értem, miért játsszák foly-
ton?
- Mondott neked Mama valamit arról, hogy megint férj-
hez akar menni?
- Talán.
- Roberta, ne szórakozz velem! Mit mondott?
- Semmit, érted? De ki tudja, hol a fenében van a papa?
És miért kellene a mamának örökre egyedül maradnia? - Ne
beszélj összevissza!
- Azt mondok, amit akarok, Charley. Nem te döntöd el.
Roberta tizenöt éves volt, én húsz. Semmit sem tudott
apámról. Sejtelme sem volt róla, hogy én találkoztam és
beszélgettem vele. Roberta azt akarta, hogy a mama boldog
legyen. Én viszont azt akartam, hogy olyan maradjon, ami-
lyen. Már kilenc év eltelt azóta, hogy azon a bizonyos
szombat reggelen anyám összemorzsolta a zabpehely-
szemeket a tenyerében. Már kilenc éve éltünk csonka csa-
ládként.
Az egyetemen egyszer, egy nyelvtanórán a „divorce”
(válni) szó eredetét vizsgáltuk. Én mindig azt hittem, hogy
a „divide” (megosztani) szóból származik, valójában azon-
ban a “divertere” szóból, amely angolul annyit tesz: elterel-
ni (“to divert”).
És ez így is van. Minden válás elterel, eltérít mindattól,
amit tudni vélsz, mindattól, amit kívánni vélsz, s mindezek
tetejébe belerángat ostoba vitákba arról, hogy az anyád vi-
sel-e csípőszorítót, vagy hogy érdemes-e újra férjhez men-
nie.
CHICK DÖNTÉSE
Az egyetemi évek két napjáról szeretnék mesélni most,
mert ez a két nap volt annak az időszaknak a csúcs- illetve
mélypontja. Az előbbi a másodévben volt, valamikor az
őszi szemeszter idején. A baseballidény még nem kezdődött
el, így több időt tudtam együtt tölteni a barátaimmal. Egy
csütörtök éjszaka az egyik diákcsoport nagy bulit rendezett
a negyedévi vizsgák után. A terem sötét volt, zsúfolásig
tele, a zene dübörgött. A plakátok a falon - és maguk a ven-
dégek is - foszforeszkáltak a sötétben. Mindenki nevetgélt,
és koccintott műanyag söröspoharával.
Egyszer csak egy hosszú, összetapadt hajú srác felugrott
egy székre, s nem létező gitárját pengetve tátogni kezdett
egy Jefferson Airplane számra. Ebből aztán egyfajta ver-
sengés kerekedett ki. Mindenki lázasan kezdett keresni le-
mezeket a tejes rekeszekben, hogy “előadjon” valamit.
Nem tudom, kinek a lemezei voltak, de hirtelen felfe-
deztem egy albumot, amely sehogyan sem illett a gyűjte-
ménybe, s odakiáltottam cimboráimnak: - Álljatok meg!
Ezt nézzétek! - Az a Bobby Darinlemez volt, melyet anyám
hallgatott gyerekkorunkban. Bobby fehér szmokingot viselt
a borítón, s a haja olyan cikisen rövid és jólfésült volt.
- Ezt ismerem! - kiáltottam. - Tudom a szövegét!
- Hagyjad már! - szólt rám az egyik haver.
- Tedd csak fel! - kiáltotta egy másik. - Nézd csak, mi-
csoda műértő!
Hatalmunkba kerítettük a lemezjátszót, és beállítottuk a
tűt a “This Could Be the Start of Something Big” című
számra. Amikor a zene megszólalt, mindenki megdermedt,
mert amit hallott, minden volt, csak nem rock and roll. Hir-
telen a középpontba kerültem a két haverommal. Ők zavar-
tan néztek egymásra, és csípőjüket rázva felém mutogattak.
Én viszont elengedtem magam, s arra gondoltam, lesz, ami
lesz. És a trombita meg a klarinét hangjára énekelni kezd-
tem:
„You' re walkin' along the street, or you' re at a party
Or else you're alone and then you suddenly dig,
You' re lookin' in someone' s eyes, you suddenly realize
That this could be the start of something big.”
Még csettintettem is hozzá az ujjaimmal, ahogy a voka-
listák tették a The Steve Allen Show-ban, s hirtelen min-
denki nevetett és torkaszakadtából kiabálta: - Ez az! Gye-
rünk, hapsikám! - Egyre nevetségesebbé váltam. Szerintem
senkinek nem fért a fejébe, hogyhogy kívülről tudom ennek
a kőkorszaki dalnak a szövegét.
A végén mindenesetre egetverő taps köszöntött, a bará-
tok nem győzték veregetni a vállam, röhögtünk, és viccből
mindenféle gorombaságot vágtunk egymás fejéhez.
Azon az éjszakán ismerkedtem meg Catherine-nel, ami
szintén a csúcsponthoz tartozott. Néhány barátnőjével nézte
végig a produkciómat. Megláttam, és beleborzongtam, noha
javában dobáltam a karomat és tátogtam. Ujjatlan, rózsaszí-
nű pamutblúzt és szűk, testhezálló farmert viselt. Ajka
eperszínűre volt festve, s játékosan ő is csettintett az ujjai-
val, ahogy Bobby Darint utánoztam. Máig nem tudom,
hogy vajon akár csak egy pillantásra is méltatott volna-e, ha
a fellépésemmel nem csinálok akkora hülyét magamból.
- Honnan ismered ezt a dalt? - kérdezte, miközben én
sört csapoltam magamnak.
- Hát. .. a mamámtól - válaszoltam.
Idétlennek éreztem magam. Ki az a barom, aki így kezd
egy beszélgetést: “a mamámtól”? Ám úgy tűnt, neki tetszik
a válaszom, s akkor kezdődött el köztünk minden.
Másnap megkaptam a jegyeimet, és elégedett lehettem:
két jeles, két jó. Feltárcsáztam a szépségszalont, s a tele-
fonhoz hívattam anyámat. Beszámoltam neki mindenről: az
eredményeimről, Catherine-ről és a Bobby Darin-dalról.
Anyám repesett a boldogságtól, hogy munka közben is fel-
hívtam. Zúgtak a hajszárítók, amikor a kagylóba kiáltotta: -
Charley, annyira büszke vagyok rád!
Ez volt a csúcspont.
*
Egy évvel később otthagytam az egyetemet: ez volt a
mélypont. Azért hagytam ott, hogy az amatőr ligában játsz-
hassam. Apám tanácsára, anyám mélységes és soha el nem
múló megrendülésére. A pittsburghi Kalózoknál felajánlot-
ták a lehetőséget, hogy télen játszhatom a csapatban, s ké-
sőbb talán a szűkebb keretbe is bekerülhetek. Apám szerint
elérkezett az ideje. - Nem tudsz tovább fejlődni, ha csak
diákokkal játszol - mondta.
Amikor először említettem neki az ötletet, anyám felsi-
kított: - Csak azt ne! - Őt nem érdekelte, hogy a játékos-
ügynökök látnak bennem fantáziát, hogy talán még profi is
lehetek.
- Csak azt ne! - ismételgette.
Törődtem is én vele!
Bementem a tanulmányi osztályra, kiiratkoztam, össze-
pakoltam a cuccomat, és olajra léptem. Akkoriban sok hoz-
zám hasonló korú fiatalt küldtek Vietnamba. Hozzám azon-
ban kegyes volt a sors, valahogy lemaradtam a behívandók
listájáról. Apám, aki maga is háborús veterán volt, meg-
könnyebbülten vette tudomásul a hírt. - Nem hiányzik ne-
ked, hogy megtapasztald a háborút - mondta.
Katonáskodás helyett úgy táncoltam, ahogy ő fütyült.
Egy amatőr klubnál kötöttem ki a Puerto Rico-i San Juan-
ban, s véget értek a diákéveim. Mit mondhatnék erről? A
baseball kedvéért vagy apám akaratának engedelmeskedve
kerültem más pályára? Szerintem mindkettő igaz. Úgy érez-
tem, újra megtaláltam a kenyérmorzsákhoz vezető utat,
amelyet iskolásfiú koromtól fogva követtem - hogy aztán
minden a feje tetejére álljon, s anyjafiaként új életet kezd-
jek.
Emlékszem, ahogy felhívtam a San Juan-i motel tele-
fonján. Egyenesen az egyetemről repültem oda - életemben
először ültem repülőgépen. Nem akartam otthon mutatkoz-
ni, mert tudtam, hogy anyám jelenetet rendezne.
- “R” beszélgetés, a fia van a vonalban - szólt bele a
kagylóba spanyol akcentussal a telefonközpontos.
Anyám megrendült, amikor megtudta, hol vagyok, s
hogy ami történt, azon már nem lehet változtatni. A hangja
fásult volt. Kérdezte, van-e elég ruha nálam. Miből fogok
megélni? Mintha egy listáról olvasta volna föl az obligát
kérdéseket.
- Biztonságos a hely, ahol laksz?
- Biztonságos? Gondolom.
- Ismersz ott valakit?
- Még nem. De a csapatban vannak társaim. És együtt
lakom valakivel. Ha jól tudom, Indianából vagy Iowából
jött. - Hm.
Aztán csönd.
- Mama, én bármikor visszamehetek az egyetemre!
A csönd ezúttal még hosszabbra nyúlt. Egyetlen monda-
tot mondott még, mielőtt befejeztük a beszélgetést.
- Visszatérni valahová nehezebb, mint hinnéd.
Azt hiszem, szánt szándékkal sem okozhattam volna
nagyobb fájdalmat anyámnak.
AZ ELVÉGZENDŐ MUNKA
Miss Thelma lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét.
Anyám újra nekilátott a munkának, és tovább pamacsolta
egykori kolléganője arcát. Én vegyes érzelmekkel figyel-
tem. Mindig nagyon fontosnak véltem, hogy mi következik
a neved után. Másképp hangzik az, hogy Chick Benetto
hivatásos baseballjátékos, s másképp az, hogy Chick
Benetto üzletkötő. Most megtudtam, hogy az az ember, aki
előbb Posey Benetto ápolónő, majd Posey Benetto kozmeti-
kus volt, utóbb Posey Benetto takarítónő lett. Dühített,
hogy anyám ilyen mélyre csúszott.
- Mama - kérdeztem akadozva -, miért nem kértél pénzt
Papától? Anyám fogait összeszorítva válaszolt.
- Nem szorultam rá az apád pénzére.
Miss Thelma helyeslően hümmögött.
- Elboldogultunk, Charley.
- Bizony - erősítette meg Miss Thelma.
- Miért nem mentél vissza a kórházba? - kérdeztem.
- Mert nem tartottak rám igényt.
- Miért nem harcoltál?
- Kinek lett volna jó az? - sóhajtott anyám. - Akkoriban
nem úgy volt, mint most, amikor az emberek minden apró-
ság miatt pereskednek. Több kórház nem volt a környéken.
A városból meg nem kö1tözhettünk el. Itt volt az ottho-
nunk. Nektek, gyerekeknek épp elég változást kellett átél-
netek. És végül is találtam magamnak munkát.
- Takarítónőit - mormogtam.
Anyám az ölébe ejtette kezét.
- Nekem ez egyáltalán nem olyan kínos, mint neked -
mondta.
- Jó, jó, de ... - botladozott a nyelvem -, de nem végez-
hettél olyan munkát, ami közel állt hozzád.
Anyám rám nézett, s némi dacot fedeztem fel a tekinte-
tében. - Olyan munkát végeztem - mondta. - Anya voltam.
Egy időre elhallgattunk. Végül Miss Thelma kinyitotta a
szemét.
- No és Te, Chickakoo? - fordult hozzám. - Még mindig
nagy körülötted a felhajtás, és baseballozol?
Megráztam a fejemet.
- Hát, gondoltam is - mondta Miss Thelma. - A baseball
fiatalembereknek való. Persze te nekem mindig az a ko-
moly kisfiú leszel, aki sosem veszi le a kesztyűjét.
- Charley már családos ember - szólt közbe anyám.
- Tényleg?
- És jó állása van.
- Na tessék! - mondta Miss Thelma, s a párnára hajtotta
a fejét. -
Akkor neked nagyon jól megy a sorod, Chickakoo. Na-
gyon jól.
Mekkora tévedés, gondoltam magamban. - Gyűlölöm a
munkámat - mondtam.
- Hát... - vonogatta a vállát Miss Thelma -, van az úgy
néha, de azért csak nem olyan rossz, mint fürdőkádat súrol-
ni, vagy igen? - Elmosolyodott: - Valamit dolgozni kell,
hogy gondoskodni tudj a családodról. Igazam van, Posey?
Néztem anyámat, ahogy az untig ismert mozdulatokkal
befejezi a sminkelést. Arra gondoltam, ugyan hány éven át
kellett Miss Thelmának porszívóznia vagy kádat súrolnia,
hogy felnevelje a gyerekeit; vajon anyám hány hajat sam-
ponozott be és festett ki, hogy fölneveljen minket? És én?
Én tíz éven át csak játszottam - és szerettem volna, ha húsz
évig tart a pályafutásom. Hirtelen elszégyelltem magam.
- És mi a baj az állásoddal? - kérdezte Miss Thelma.
Lelki szemeim előtt megjelent az iroda, a fémasztalok
és a neonfények.
- Én sohasem akartam átlagos ember lenni - motyogtam.
Anyám felnézett. - Mit jelent az, hogy valaki átlagos,
Charley? - Olyan, akit könnyen elfelejtenek.
A másik szobából behallatszott a gyerekek visongása.
Miss Thelma a zaj irányába fordította a fejét, s elmosolyo-
dott. - Hát engem ezért nem fognak elfelejteni.
Lehunyta a szemét, hogy anyám tovább sminkelje, aztán
mély lélegzetet vett, s kicsit lejjebb csúszott az ágyban,
hogy kényelmesen feküdjék.
- Én azonban nem gondoskodtam a családomról! - tört
ki belőlem. Anyám ujját a szájára téve jelezte, hogy marad-
jak csöndben.
Charley fiamnak, az esküvőjére
Tudom, hogy butaságnak tartod a rövid le-
veleket, amelyeket tőlem szoktál kapni. Az
évek során gyakran észrevettem, hogy gri-
maszt vágsz, amikor átadom Neked őket. De
értsd meg, hogy néha szeretnék mondani Neked
valamit, s azt akarom, hogy amit mondok,
pontos legyen. És ebben segít az írás. Bár-
csak jobban tudnék írni! Bárcsak járhattam
volna egyetemre! Ott, azt hiszem, az angol
nyelvvel foglalkoztam volna, s most jobb
lenne a szókincsem. Annyiszor érzem, hogy
folyton ugyanazokat a szavakat használom,
mint az a nő, aki mindennap ugyanazt a ruhát
viseli. Olyan unalmas!
Azt szeretném mondani Neked, Charley,
hogy egy csodálatos lányt veszel el felesé-
gül. Catherine sok tekintetben olyan nekem,
mint Roberta. Mintha a lányom lenne. Szere-
tetre méltó és türelmes. Te is az legyél ve-
le, Charley. A következőkre fogsz rájönni a
házassággal kapcsolatban: közösen kell ten-
netek azért, hogy a házasságotok jó legyen.
És három dolgot kell szeretnetek:
1) egymást,
2) a gyerekeiteket (Feltéve, hogy akartok
gyerekeket! Finom kis célzás, ugye?),
3) a házasságotokat.
Az utóbbin azt értem, hogy időnként talán
veszekedni fogtok, s olyankor esetleg nem is
kedvelitek majd egymást. Ekkor kell majd
szeretnetek a házasságotokat. Mint egy har-
madik felet. Nézegessétek az esküvői képe-
ket. Idézzétek fel a közös emlékeket. És ha
hisztek az emlékeitekben, újra egymásra fog-
tok találni.
Ma nagyon büszke vagyok Rád, Charley.
Ezt a levelet a szmokingod zsebébe csúsz-
tatom, mert tudom, hogy milyen könnyen ha-
gyod el a dolgaidat.
Nagyon szeretlek! Mama
(Kb. 1974-ben írt levél Chick Benetto hagyatékából)
A CSÚCSON
Még nem beszéltem hivatásos játékosi pályafutásom
legjobb és legrosszabb élményéről. A baseballvilág legna-
gyobb csodája történt meg velem: a Világkupában játszhat-
tam, mindössze huszonhárom évesen. Szeptember elején a
Kalózok elkapója eltörte a bokáját, valakinek be kellett ug-
rania helyette, és a klub engem választott. Még ma is jól
emlékszem, ahogy beléptem a szőnyeggel borított öltözőbe.
Irdatlan méretű volt. Egy érmés telefonon felhívtam
Catherine-t - alig féléves házasok voltunk még -, és csak azt
tudtam hajtogatni: - Hihetetlen, hihetetlen!
Néhány héttel később a Kalózok megnyerte a bajnoksá-
got. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy akár a legcsekélyebb
részem is volt a diadalban; a csapat már akkor az élen állt,
amikor hozzájuk kerültem. Egy rájátszásos mérkőzésen
négy játékrészt nyertem, és a második ütésem mélyen be-
szállt a jobboldali mezőbe. Ezt a labdámat elkapták, én pe-
dig kiestem, de emlékszem, mire gondoltam: kezdetnek
nem rossz. Úgy látszik, tudom tartani a lépést.
Holott szó sem volt semmilyen kezdetről. Legalábbis
számomra. Bejutottunk a Világkupába, de ott öt játékban
vereséget szenvedtünk a Baltimore Oriolestól. Egyszer sem
jutottam ütési lehetőséghez. Az utolsó mérkőzésen 5:0-ra
vesztettünk, és az utolsó out után ott álltam a cserepadnál, s
csak néztem, ahogy az ellenfél játékosai berohannak a pá-
lyára, és óriási kupacban ünneplik a sikert. Mások nyilván
úgy látták, hogy eksztázisban vannak, szerintem azonban
csak megkönnyebbültek, hogy végre megszűnt a rájuk ne-
hezedő nyomás.
Soha többé nem láttam ilyen jelenetet, de néha álmo-
dom hasonlóról.
És álmomban én is ott vagyok az ünneplő kupacban.
*
Ha a Kalózok megnyerte volna a bajnokságot, PITTS-
BURGH BEN diadalmenetet szerveztek volna a tisztele-
tünkre. Ehelyett, mivel idegenben vesztettünk, elmentünk
egy baltimore-i kocsmába, és zárásig ott maradtunk. Akko-
riban az a szokás járta, hogy a játékosok itallal mosták le a
vereség emlékét, s mi mindent elkövettünk a feledésért. A
csapat újoncaként én többnyire csak hallgattam az idősebb
játékosok szitkozódásait. Annyit ittam, amennyit kellett.
Akkor káromkodtam, amikor a többiek. Másnap hajnalban
tántorogtunk ki a bárból.
Néhány órával később hazarepültünk - akkoriban a csa-
patok rendes járatokon utaztak, nem magángépeken -, s a
többség útközben kialudta a másnaposságát. A repülőtéren
taxik vártak ránk. Kezet ráztunk. - Szia, jövőre találkozunk!
- A taxiajtók egymás után becsapódtak.
A következő év márciusában, egy tavaszi edzésen csú-
nya térdsérülést szedtem össze. Egy lépésnél a lábam lera-
gadt, az ellenfél játékosa átesett rajtam, s éreztem, hogy
valami elszakadt a térdemben. Az orvos megállapította,
hogy belső, külső és keresztszalag-szakadásom van. A játé-
kosok ezt a sérülést nevezik a térdsérülések mesterhárma-
sának. Idővel felépültem, s újra játszhattam. Ám az elkö-
vetkező hat évben a profiligának még csak a közelébe sem
kerültem, hiába edzettem rengeteget, s hiába éreztem ma-
gam jó formában. Mintha elpártolt volna tőlem a szerencse.
Az egyetlen bizonyítékom arra, hogy valaha profi játékos
voltam, néhány újságkivágás az 1973-as eredményekkel és
az idők végezetéig rágógumi-szagú játékos-igazolványom,
rajta a fényképem, melyen ütővel a kezemben, komoran
nézek a kamerába. A rágó gumit gyártó cég két doboznyi
kártyával örvendeztetett meg; az egyik dobozt elküldtem
apámnak, a másikat megtartottam.
A baseball-zsargonban “egy csésze kávénak” nevezik
azt, ha valaki csak rövid ideig profiskodik, hát nekem ennyi
jutott: egy csésze kávé a város legjobb bárjának legjobb
asztalánál.
*
Ami persze jó is volt, meg rossz is.
A Kalózoknál töltött hat hét során többet éltem, mint
bármikor azelőtt vagy azóta. A rivaldafény elhitette velem,
hogy nagy vagyok. Vágyódtam a szőnyeggel borított, ha-
talmas öltöző után. Szerettem volna újra repülőtereken bók-
lászni csapattársaimmal, magamon érezve a szurkolók ra-
jongó tekintetét. Vágyódtam a stadionokban összesereglő
embertömegek, a vakuk fénye, az üdvrivalgások, a sportág
nagyszerűsége után. Mindez rettenetesen hiányzott. Akár-
csak apámnak. Mindkettőnkben égett a visszatérés vágya -
kimondatlanul, de letagadhatatlanul.
Ezért jóval tovább erőltettem a baseballt, mint kellett
volna. Városról városra költöztem, egyik amatőr csapattól a
másikig, és sok sportolóhoz hasonlóan hittem benne, hogy
rajtam nem fog az idő. Catherine-t hurcoltam magammal
keresztül-kasul az országban. Se szeri, se száma nem volt a
városoknak, ahol lakást béreltünk: Portland, Jacksonville,
Albuquerque, Fayetteville, Omaha. Terhessége alatt három
különböző orvosa volt.
Maria végül a Rhode Island-i Pawtucketben született
meg, két órával egy olyan mérkőzés után, melyre talán
nyolcvan ember volt kíváncsi, de az eső elől még közülük is
sokan elmenekültek. Taxit kellett fognom, hogy eljussak a
kórházig, ami nem ment gyorsan. Mire odaértem, majdnem
olyan nedves voltam, mint a lányom, amikor világra jött.
Nem sokkal ezután abbahagytam a baseballt.
Bármibe kezdtem is később, nem jutottam egyről a ket-
tőre. Saját céget alapítottam, de az csak a pénzemet nyelte.
Edzői állást kerestem, hiába. Egyszer aztán valaki felaján-
lott egy üzletkötői állást. A cége élelmiszeres és gyógysze-
res palackokat gyártott, s én elfogadtam az ajánlatot. A
munka unalmas volt, a munkaidő hosszú. És ami még rosz-
szabb: kiderült, hogy csak azért kaptam meg az állást, mert
az ürge úgy gondolta, hogy majd baseball-történetekkel
szórakoztatom és puhítom meg az ügyfeleket.
Furcsa, mi? Egyszer megismerkedtem egy hegymászó-
val, és megkérdeztem tőle, melyik nehezebb, a felfelé vagy
a lefelé menet. Azt válaszolta, kétségkívül a leereszkedés,
mert amikor felfelé mászol, annyira összpontosítasz a csúcs
elérésére, hogy nemigen hibázol.
- A leereszkedés viszont ellenkezik az emberi termé-
szettel - mondta. - Legalább annyira kell vigyáznod magad-
ra, mint felfelé menet.
Sokat tudnék mesélni a baseball utáni életemről, de ez a
mondat mindent elmond róla.
*
Mondanom sem kell, hogy amikor véget ért a sportolói
pályafutásom, apám eltávolodott tőlem. Néhányszor eljött
persze, hogy lássa a gyereket, de nem volt annyira elragad-
tatva az unokájától, mint reméltem. Ahogy telt-múlt az idő,
egyre kevesebb közös témánk akadt. Apám eladta az italke-
reskedéseit, 50 százalékos részesedést vásárolt egy nagyke-
reskedelmi cégnél, amivel nem kellett sokat törődnie, de a
számlák kifizetése sem okozott fejfájást. Furcsa, mi? Bár
munkát kerestem, sohasem ajánlott fel állást. Szerintem
nem tudta volna elviselni, hogy miután annyi energiát fordí-
tott arra, hogy nála különb emberré váljak, ugyanúgy vé-
gezzem, mint ő.
Ám ez lényegtelen volt. A mi közös világunkat a base-
ball jelentette, s a baseball nélkül úgy sodródtunk egyre
távolabb egymástól, mint két bevont evezőjű csónak. Apám
vett magának egy lakást Pittsburgh egyik elővárosában,
belépett egy golfklubba, cukorbeteg lett, ügyelnie kellett az
étrendjére, és injekciózta magát.
És ugyanolyan esetlegesen, ahogyan azon a borús napon
hirtelen feltűnt a pályán, az öregem egyszer csak ismét el-
tűnt az életemből, eltekintve a karácsonyi üdvözlőkártyák-
tól és a hébe-hóba érkező telefonhívásoktól.
Felvetődhet a kérdés, hogy beszélt-e valaha is arról, ami
közte és anyám között történt. Nem, sohasem. Legfeljebb
annyit mondott: - Valami nem stimmelt köztünk. - És ha
erősködtem, még hozzáfűzte: - Úgysem értenéd. - A leg-
rosszabb, amit anyámról mondott, annyi volt:
- Önfejű asszony.
Mintha megegyeztek volna abban, hogy sohasem be-
szélnek arról, ami szétválasztotta őket. Én azonban mind-
kettőjüknek feltettem ezt a kérdést, és csak apám sütötte le
a szemét, amikor válaszolt.
A MÁSODIK LÁTOGATÁS VÉGE
- Posey - suttogta Miss Thelma -, átnézek egy kicsit az
unokáimhoz. Sokkal jobban nézett ki, mint amikor becsen-
getett anyám házába. Az arcbőre kisimult, a szeme és a
szája ragyogott. Anyám szépen rendbe tette vörösesszőkére
festett frizuráját, s most először tűnt fel, hogy Miss Thelma
valójában vonzó teremtés volt, sőt fiatalkorában akár bom-
bázó is lehetett.
Anyám csókot lehelt az arcára, aztán becsukta a táská-
ját, s intett nekem, hogy menjünk. Kiléptünk a folyosóra,
ahol egy copfos kislány csörtetett el mellettünk.
- Nagyi! - szólt be. - Ébren vagy?
Én odébb léptem, de ő leszegett fejjel elszaladt mellet-
tünk. A nyomában egy kisfiú - aki a fivére lehetett - jött, s a
küszöbnél megállva az ujját szopogatta. Kinyújtottam a
kezem, és elhúztam az arca előtt, de meg sem rezdült. Vilá-
gos volt, hogy ők nem látnak bennünket.
- Mama - dadogtam -, mi folyik itt?
Anyám Miss Theimára nézett. A kislány már a nagy-
mamája mellett kuporgott az ágyban, valamit játszottak, s
időnként összeverték a tenyerüket.
- Miss Thelma is meghal?
- Nemsokára.
Anyám elé léptem. - Mama, kérlek!
- Ő hívott, Charley.
Mindketten az ágy felé néztünk.
- Miss Thelma? Ő hívott magához?
- Nem, kincsem. Csak eszébe jutottam. Egy gondolat
voltam. Azt kívánta, bárcsak mellette lennék, hogy kicsino-
sítsam, s ne lássék rajta annyira a betegség. Én meg eljöt-
tem.
- Egy gondolat? - a padlót néztem zavaromban. - Sem-
mit sem értek! Anyám közelebb jött. Hangja meglágyult. -
Sohasem álmodtál valakiről, Charley, aki már eltávozott?
És akivel beszélgettél álmodban? Az a világ, ahová álmod-
ban jutsz el, nagyon hasonlít ahhoz, ahol én vagyok most.
Anyám a kezembe rakta az övét. - Akit a szívedbe zár-
tál, az sohasem tűnik el igazán. Vissza tud térni, akár a leg-
valószínűtlenebb pillanatokban is.
Az ágyon a kislány Miss Thelma hajával játszott, aki
mosolygott és időnként ránk pillantott.
- Emlékszel Golinski nénire? - kérdezte anyám.
Emlékeztem. Egy beteg volt a kórházban. Halálos be-
tegségben szenvedett. Meg voltak számlálva a napjai. Ő
mesélt anyámnak olyan emberekről, akik “meglátogatták”.
Emberekről a múltjából, akikkel beszélgetett és nevetgélt.
Anyám annak idején vacsora közben mesélte, ahogy be-
kukkantott Golinski néni szobájába, aki lehunyt szemmel
mosolygott, s mintha suttogva társalgott volna valakivel.
Apám szerint bolond volt. A néni egy héttel később meg-
halt.
- Nem volt bolond - mondta most anyám. - Ezek szerint
Miss Thelma ...
- Közelség - hunyorított anyám. - Minél közelebb vagy
az elhunythoz, annál könnyebb beszélgetni vele.
Hideg futott végig rajtam, a vállamtól a lábamig. - Esze-
rint én is ...
Az volt a nyelvemen, hogy “meghalok” vagy “eltávo-
zom”. - Te a fiam vagy - suttogta anyám. - A fiam.
Nyeltem egyet. - Mennyi időm van hátra?
- Van még - mondta anyám.
- Nem sok?
- Mi az, hogy sok?
- Nem tudom, Mama. Mindig veled maradok, vagy el-
tűnsz a következő pillanatban?
- Elég egyetlen pillanat, hogy valami csakugyan fonto-
sat felfedezz - válaszolta.
Abban a pillanatban minden darabokra tört Miss
Thelma házában, ami üvegből volt - az ablaktáblák. a tük-
rök, a tévé-képernyők. Körülöttünk szanaszét repültek az
üvegdarabok, mintha egy hurrikán örvényében álltunk vol-
na. És akkor kintről megszólalt egy mennydörgő hang.
- CHARLES BENETTO! TUDOM, HOGY HALL
ENGEM! VÁLASZOLJON!
- Mit tegyek? - kiáltottam anyámnak. arccal pislogott,
pedig üvegszilánkok repdestek körülöttünk.
- Azt te döntöd el, Charley - mondta.
NAPLEMENTE
“Ha a mennyországnak már nincs szüksége a nagyira,
szeretnénk őt visszakapni, köszönöm szépen.” A lányom
írta ezt a vendégkönyvbe anyám temetésekor. A tinédzse-
rektől nem idegen az efféle naiv, semmivel sem össze-
egyeztethető gondolkodás. Ám most, hogy újra találkoztam
anyámmal, és megtudtam tőle, hogy “a halottak világa”
miképpen működik, hogy az emlékező emberek visszahív-
ják őt, eltűnődtem azon, hogy Maria talán ráérzett valamire.
Az üvegvihar Miss Thelma házában elvonult. Nagyon
szúrósan kellett néznem, hogy véget érjen. Néhány üvegszi-
lánk a bőrömön kötött ki, nagyon meg kellett erőltetnem
magam, hogy lesöpörjem ezeket. Egyre gyengébb lettem,
egyre kókadtabb. Az anyámmal töltött nap lassan a végéhez
közeledett.
- Most meghalok? - kérdeztem.
- Nem tudom, Charley. Azt csak Isten tudja.
- Ez itt a mennyország?
- Nem, Pepperville Beachben vagy. Hát nem emlékszel?
- Ha halott vagyok ... Ha meghalok ... veled leszek?
Anyám elmosolyodott. - Á, szóval így állunk? Most már
együtt akarsz lenni velem?
Ez talán ridegnek tűnik, de az anyám mindig is ilyen
volt, egy kicsit mókás, egy kicsit incselkedő, mintha csak a
halála előtti napot töltöttük volna együtt.
Különben is, igaza volt. Annyiszor döntöttem úgy, hogy
inkább nem vele leszek. Nem érek rá. Túl fáradt vagyok.
Nincs kedvem hozzá.
Templom? Inkább nem. Vacsora? Sajnálom, de nem.
Meglátogatni valakit? Most nem megy, talán a jövő héten.
Egy egész életre elég, ha összeszámoljuk azokat az órá-
kat, amelyeket anyánkkal tölthettünk volna, és aztán vala-
hogy mégsem.
*
Anyám kézen fogott. Miss Thelma házából kijövet csak
úgy mentünk
tovább, a helyszín mindig változott, s több embernél rö-
vid látogatást tettünk. Anyám néhány régi barátnőjét felis-
mertem, de voltak férfiak is; akiket alig ismertem, de annak
idején csodálták őt: egy Armando nevű hentes, egy Howard
nevű adóügyi tanácsadó, egy Gerhard nevű, tömpe orrú
órás. Anyám mindegyikkel csak egy pillanatot töltött, rájuk
mosolygott, vagy egy kicsit letelepedett náluk.
- És ők most mind rád gondolnak? - kérdeztem. - Aha -
bólogatott anyám.
- És te elmégy mindenhová, ahol rád gondolnak? - Nem
- felelte -, nem mindenhová.
Egy férfi bukkant fel mellettünk, amint egy ablakon át
kifelé meredt.
Aztán egy másik férfi kórházi ágyon. - Milyen sokan
vannak! - mondtam.
- Csak férfiak voltak, Charley. Tisztességes férfiak.
Némelyikük özvegy.
- Randevúztál velük?
- Nem.
- De szerették volna?
- Sokszor.
- És most miért látogatod meg őket?
- Ó, szerintem az ilyesmi a nők előjoga. - Anyám az or-
rára helyezte összekulcsolt kezét, hogy elrejtse mosolyát. -
Tudod, azért jólesik, ha nem felejtik el az embert.
Tanulmányoztam az arcát. Hiába járt már a hetvenes
évei végén, még mindig elegáns, vonzó nő volt, bár a bőre
már ráncosodott, a szeme szemüveg mögé bújt, s a haja,
mely valaha éj fekete volt, immár a délutáni égbolt ezüstös
szürkéjében játszott. Ezek a férfiak annak idején a nőt látták
benne, amit én sohasem vettem észre. Nekem ő soha nem
volt Pauline, ahogy a szülei nevezték; sem Posey, ahogy az
ismerősei; csak Mama, ahogyan én hívtam. Én mindig csak
úgy láttam, ahogy konyhakesztyűben tálalja a vacsorát,
vagy ahogy a tekepályára fuvaroz el bennünket.
- Miért nem mentél újra férjhez? - kérdeztem.
- Charley - hunyorított a szemével -, hagyjuk ezt!
- Nem, komolyan kérdezem. Miután felnőttünk, soha
nem voltál magányos?
Elfordította a tekintetét. - Néha, de aztán mindkettőtök-
nek gyereke született, unokáim lettek, meg ott voltak a ba-
rátnők. Tudod, Charley, az évek gyorsan telnek.
Figyeltem, ahogy a tenyerét forgatja, és mosolyog. Már
nem is emlékeztem rá, micsoda öröm hallgatni, ahogyan
anyám magáról beszél. - Az élet gyorsan eltelik, te nem így
gondolod, Charley?
- De igen - motyogtam.
- Kár, hogy úgy pocsékoljuk az időt. Mindig azt hisz-
szük, hogy van még hátra bőven.
Eszembe jutottak azok a napok, amikor az üvegre bíz-
tam magam. Az éjszakák, amelyeket hiába próbáltam volna
felidézni. Az átaludt délelőttök. Az a sok-sok idő, amikor
menekültem magam elől.
- Emlékszel- nevette el magát anyám -, amikor múmiá-
nak öltöztettelek halloweenkor, és eleredt az eső?
Leszegtem a fejem. „Tönkretetted az életem!”
Már akkor is másokat okoltam mindenért.
*
- Egyél egy kis vacsorát! - mondta.
És máris újra a konyhában voltunk a kerek asztalnál,
mint utoljára.
Sült csirke, indiai rizs, sült padlizsán, minden nagyon
fűszeres, minden ismerős, csupa olyasmi, amit annak idején
számtalanszor főzött nekünk. Ám a korábbi élményekkel
ellentétben ezúttal izgatott és bátortalan voltam, mintha
tudnám, hogy valami rossz következik. Anyám aggodalma-
san rám nézett, én meg próbáltam elterelni a figyelmét.
- Mesélj a családodról - kérleltem.
- Charley - kérdezte -, mi újat mondhatnék még?
A fejem zakatolt.
- Mondj el mindent újra!
És anyám úgy is tett. Mesélt az emigráns szüleiről, akik
mindketten még a születésem előtt elhunytak. Mesélt a két
nagybácsijáról, meg a bolond nagynénjéről. aki nem volt
hajlandó angolul megtanulni, s hitt abban, hogy vannak
elátkozott családok. Mesélt az unokatestvéreiről, Joe-ról és
Eddie-ről, akik a másik partvidéken éltek. Mindenkiről volt
egy kis története. (,,Rettenetesen félt a kutyáktól”; “Tizenöt
évesen tengerésznek akart menni.”) Én meg fenemód ipar-
kodtam, hogy a neveket és az adatokat összekapcsolj am.
Roberta és én annak idején csak a szemünket forgattuk,
amikor belekezdett egy-egy történetbe. Évekkel később, a
temetés után azonban Maria tett fel mindenféle kérdést - ki
kinek volt a kije -, és én hiába erőlködtem, nem emlékez-
tem. Anyámmal együtt a családtörténet jó része is elveszett.
Soha nem szabad hagyni, hogy a múlt így feledésbe merül-
jön.
Ezért figyeltem most nagyon, ahogy anyám a családfa
minden egyes ágát végigvette, s az ujjain számolta ki, ki az,
akiről már mesélt. Amikor a végére ért, a kezét és az ujjait
összekulcsolta, miként a felidézett emberek élete is össze-
fonódott.
- Hát így volt - mondta félig éneklő hangon.
- Hiányoztál, Mama.
Ezek a szavak csak úgy kibuktak a számon. Anyám mo-
solygott, de nem válaszolt. Mintha elgondolkodott volna a
mondaton, a szavaim jelentését mérlegelve, akár egy ha-
lász, aki bevonja a hálót.
Aztán, amikor a nap a látóhatár alá kúszott, akármelyik
világban voltunk is, anyám csettintett egyet a nyelvével, s
így szólt: - Még valakit fel kell keresnünk, Charley.
A NAP, AMELYET CRICK VISSZA AKART
KAPNI
Még el kell mesélnem, hogy mit tettem azon a napon,
amelyen életében utoljára láttam anyámat.
Nyolc évvel ezelőtt volt, a hetvenkilencedik születés-
napján. Tréfásan mondogatta, hogy a vendégek most jöjje-
nek el, mert legközelebb már nem fogja elárulni, hogy szü-
letésnapja lesz. Persze ezt már hatvankilenc és ötvenkilenc
évesen is mondta, sőt talán már huszonkilenc évesen is.
Az ünnep alkalmából egy szombat délutáni ebédre hívta
meg a vendégeit. Eljött a feleségem és a lányom; a húgom,
Roberta; a férje, Elliot és három gyerekük (akik közül a
legkisebb, az ötéves Roxanne mindenhová balettcipőben
járt), továbbá vagy két tucat ember a környékünkről, köztük
több idős asszony, akinek a haját anyám mosta és gondozta.
Az idős hölgyek közül némelyik már nem a legjobb álla-
potban volt, az egyik ráadásul tolószéken érkezett, de
mindegyik vadonatúj, makulátlan frizurával jelent meg, s
nekem az is eszembe jutott, hogy anyám csak azért szervez-
te meg az összejövetelt, hogy a hölgyek kicsinosíthassák
magukat.
Kislányom egyszer csak előttem termett, s megkérdezte:
- Kisminkelhet a nagyi? - Maria tizennégy éves, esetlen és
szeleburdi teremtés volt még.
- Minek? - kérdeztem.
- Mert azt szeretném. A nagyi azt mondta, ha megenge-
ded, megcsinálja.
Catherine-re néztem, aki csak megvonta a vállát. Maria
a karomat ütögette.
- Lécci-lécci-lécci!
Már eleget beszéltem arról, milyen sivár volt az életem
a baseball után. Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy Maria
enyhítette a kiábrándultságomat. Sok örömet szerzett ne-
kem, én meg próbáltam jó apa lenni. Igyekeztem odafigyel-
ni a részletekre. Amikor sült krumplit evett, letöröltem a
ketchupot az arcáról. Amikor a matek leckéjét írta, ceruzá-
val a kezemben leültem mellé a kis íróasztalához, és segí-
tettem. Visszaküldtem a szobájába, amikor tizenegy évesen
melltartóban jött le a lépcsőn. Mindig szívesen labdáztam
vele, vagy vittem el úszni, hogy ameddig csak lehet, élvez-
ze a ficánkolást.
Később, amikor már eltávolodtunk egymástól, megtud-
tam, hogy sporttárgyú cikkeket ír az egyetemi lapba. És a
szavaknak meg a sportnak ebből a találkozásából megértet-
tem, hogy a szülők hogyan élnek tovább a saját gyerekeik-
ben. Az persze más kérdés, hogy ez tetszik-e a szülőknek
vagy sem.
*
Az ünnepség teljes gőzzel zajlott, tányérok koccantak
össze, a zene szólt, a szoba zsibongással telt meg. Anyám
úgy olvasta fel az üdvözlőkártyákat, mintha külföldi méltó-
ságoktól kapott táviratok lettek volna, még a nyuszis, pasz-
tellszínű, giccses kártyákat is (“Gondoltam, beugrok, hogy
elmondjam: remélem, igazi hacacáré a születésnapod!”)
Valahányszor végzett a felolvasással, magasba tartotta a
kártyát, és nagy puszit nyomott a gratuláló orcájára:
„Mmmm!”
Valamikor a kártyák felolvasása után, de még az aján-
dékok kicsomagolása és a torta előtt megcsörrent a telefon.
Anyámnál mindig sokáig csörgött a telefon, mert ő sohasem
rohant oda, hogy felvegye; előbb még kiporszívózta az
utolsó sarkot, vagy megpucolta az utolsó ablakot, mintha a
telefon csak akkor számított volna, amikor felveszed a
kagylót.
Mivel senkinek nem akaródzott felvenni, én megtettem.
Ha utólag változtathatnék egyvalamit az életemen, ak-
kor hagynám, hogy csak csöngjön tovább.
- Halló! - kiáltottam a nagy hangzavarban.
Anyám még mindig az ötvenes évekbeli, pasztellszínű
telefont használta. A zsinór vagy hat méter hosszú volt,
mert Mama szeretett fel s alá járkálni telefonálás közben.
- Halló! - szóltam újra, s a fülemhez közelebb helyeztem
a kagylót.
- Halló!
Már le akartam tenni, amikor hallottam, hogy egy férfi
köszörüli a torkát a vonal túlsó végén.
Aztán apám szólalt meg: - Chick? Te vagy az?
Először nem válaszoltam, annyira elképedtem. Bár
anyám sohasem változtatta meg a telefonszámát, felfogha-
tatlan volt, hogy apám felhívja. Olyan hirtelen távozott a
házunkból, s távozásával olyan mély sebeket ejtett, hogy
amikor meghallottam a hangját a vonalban, úgy láttam ma-
gam előtt, mint olyan embert, aki egy lángokban álló házba
tér vissza.
- Igen, én vagyok - suttogtam.
- Már többször kerestelek. Hívtalak otthon és a munka-
helyeden is.
Aztán arra gondoltam, talán itt leszel. - A mamának szü-
letésnapja van.
- Ja, persze - mondta.
- Akarsz beszélni vele?
Ez a mondat csak úgy kicsúszott a számon. Látni vél-
tem, ahogy apám a szemét forgatja.
- Chick, beszéltem Pete Gamerrel.
- Pete Gamerrel?
- Tudod, a Kalózoktól.
- És?
A telefonnal a kezemben odébb mentem a vendégektől.
Ahogy a szabad kezemmel letakartam a kagylót, két idős
hölgyet pillantottam meg, aki a díványon ült, és tonhalsalá-
tát evett papírtányérból.
- Tudod, öregfiúk-meccsük lesz - mondta apám. - És Pe-
te szerint Freddie Gonzalez lelépett. Valami gond van a
papírjaival.
- És mi közöm nekem ehhez?
- Már nincs idő arra, hogy valaki mást keressenek. Ezért
mondtam neki: „Figyelj, Pete, Chick be tudna ugrani.”
- Na nem, Papa, ezt felejtsd el!
- Miért ne? Pete-nek fogalma sincs róla, hogy te már
másban utazol.
- Egy öregfiuk-meccs?
- És erre azt mondja: “Tényleg, Chick el tudna jönni?”
Mire én: ,,És jó formában is van!”
- De papa!
- És erre Pete ...
- Papa!
Tudtam, mire megy ki a játék. Az elejétől fogva. Egyet-
len ember volt, aki nálam inkább megszenvedte, hogy véget
ért a profi pályafutása- az apám.
- Pete azt mondja, hogy betesznek a keretbe. Csak any-
nyit kell tenned, hogy ...
- Papa, én csak hat hetet. ..
- Gyere ide!
- Hat hetet profiskodtam.
- Délelőtt tíz körül.. .
- Én csak hat hétig ...
- Na és?
- Nem lehet egy nosztalgia-meccsen játszani anélkül ...
- Mi a gond, Chick?
Gyűlölöm ezt a kérdést. Mi a gond? Egy ilyen kérdésre
csak azt lehet válaszolni: “Semmi.” Ami persze nem volt
igaz.
Felsóhajtottam. - Azt mondták, betesznek a keretbe? -
Azt.
- És játszanom is kéne?
- Süket vagy? Hát nem ezt hajtogatom?
- És mikor lenne?
- Holnap. Kimennek eléd ...
- Holnap, Papa?
- Holnap. Na és?
- De hiszen már három óra körül jár az idő!
- A cserepadon leszel. Mindenkivel találkozhatsz, du-
málhatsz velük.
- Kivel találkozhatok?
- Bárkivel. Ott lesz Anderson, Molina, Mike Junez, az
edző, az a kopasz fickó. Ha dumáltok, abból még bármi
kisülhet.
- Mi sülhet ki?
- Valami mindig adódhat. Edzői állás. Ütésoktatás. Va-
lami az amatőröknél. Féllábbal bent vagy az ajtón ... - Sze-
rinted miért akarnák, hogy ...
- A dolgok már csak így mennek, Chick.
- Tudod, mikor volt utoljára ütő a kezemben? - Tudom,
Chick, tudom, de most féllábbal...
- De én ...
- Amikor munkát keresel, minden azon múlik, hogy ta-
lálkozol-e a megfelelő emberekkel.
- Papa, nekem van munkám.
Szünet. Senkit nem ismerek, aki a hallgatásával annyira
tudta volna bántani az embert, mint ő.
- Nézd - mondta végül, hangosan véve a levegőt -, én
kijártam neked ezt a lehetőséget. Döntsd el, hogy kell-e
vagy sem.
Apám hangja színt váltott, a harcos öklét rázva dühön-
geni kezdett.
Úgy söpörte le a pillanatnyi életemet az asztalról, aho-
gyan én magam szerettem volna. Meghátrálásra késztetett,
és ha meghátrálsz, elvesztetted a meccset.
- Csak told ide a képedet, rendben? - mondta.
- Mama a születésnapját ünnepli.
- Az nem tart holnapig.
*
Ha felidézem ezt a beszélgetést, annyi minden eszembe
jut, amit szívesen megkérdeztem volna. Fikarcnyit sem ér-
dekelte, hogy a volt feleségének születésnapja van. Nem
volt rá kíváncsi, hogy van, ki jött el az ünnepségre, hogy
néz ki a ház. Vajon gondol-e anyámra valaha is? És ha igen,
jóérzéssel vagy keserűen? Vagy egyáltalán nem?
Bárcsak mindezt megkérdeztem volna tőle! Ehelyett
csak annyit mondtam, hogy majd visszahívom. Letettem a
kagylót, s most már csak azon törtem a fejem, amit apám
“járt ki” nekem.
Ezen gondolkodtam, amikor anyám felvágta a vanília-
tortát, s a szeleteket papírtányérokra tette. Ezen gondolkod-
tam, amikor az ajándékokat csomagolta ki. Akkor is, ami-
kor Catherine, Maria és én melléje álltunk, hogy közös
fénykép készüljön rólunk - Maria szemhéj a már lila volt -,
s anyám barátnője, egy bizonyos Edith a kamerát magasba
tartva azt mondta: - Egy, kettő ... jaj, várjatok, nem tudom,
mit kell megnyomni!
És akkor is a leendő ütésemre gondoltam, amikor ott áll-
tunk, mosolyt erőltetve az arcunkra. Pedig minden erőmmel
azon voltam, hogy anyám születésnapi ünnepségére figyel-
jek, hogy jelen legyek. Ám apám, aki már oly sokszor meg-
lopott engem, most a koncentráló képességemtől is meg-
fosztott. Mielőtt a papírtányérok a szemetesben landoltak
volna, én már leosontam a pincébe, telefonáltam, s lefoglal-
tam egy helyet az aznap esti utolsó járatra.
Anyám kezdte úgy azelőtt a mondatait, hogy “Légy jó
fiú”. “Légy jó fiú, és vidd ki a szemetet!” “Légy jó fiú, és
menj le a boltba!” Apám hívása után azonban a jó fiú, aki
az ünnepség kezdetén voltam, köddé vált, s egy másik fiú
lett belőlem.
Mindenkinek, aki ott volt, hazudnom kellett, ami még
csak nem is esett nehezemre. A cégtől kaptam egy sze-
mélyhívót, azt hívtam fel telefonon a pincében, aztán gyor-
san felszaladtam. Catherine mellett álltam, amikor a sze-
mélyhívó megszólalt. Bosszúságot színlelve morogtam,
hogy miért nem hagynak békén még szombaton sem.
Aztán azt is eljátszottam, hogy visszahívom a hívót. El-
játszottam, hogy bosszús vagyok. Eljátszottam, hogy egy
ügyfélhez kell repülnöm, aki csak vasárnap tud találkozni
velem. Hát nem borzasztó?
- Nem ér rá? - kérdezte anyám.
- Tudom, hogy nevetséges, de nem - válaszoltam.
- Holnap együtt akartunk villásreggelizni. ..
- Jó-jó, de akkor most mit csináljak?
- Nem lehet visszahívni őket?
- Nem, Mama! - csattant fel a hangom. - Nem lehet.
Anyám lesütötte a szemét. Én hangosan vettem a leve-
gőt. Minél vehemensebben takarózol hazugsággal, annál
inkább elönt az indulat.
Egy órával később taxi állt meg a ház előtt. Bepakoltam
a holmimat, megöleltem Catherine-t és Mariát, akik kény-
szeredetten mosolyogtak, de azért ráncolták a homlokukat.
Aztán hangosan elbúcsúztam a vendégseregtől, a vendégek
visszakiáltottak: - Szia! Még találkozunk! Sok szerencsét!
A hangzavarban még hallottam anyám hangját: - Szeret-
lek, Char ... A többit nem hallottam, mert a taxi ajtaja be-
csapódott.
És soha többé nem láttam anyámat.
AMIKOR ANYÁM KIÁLLT ÉRTEM
- Hogy tudnál te egy éttermet vezetni, amikor nem is ér-
tesz hozzá?- kérdezi a feleségem.
- Sportbár - válaszolom.
Az ebédlőasztalnál ülünk. Anyám is ott van,
kukucskálósdit játszanak a csöppség Mariával. Már abba-
hagytam a baseballt. Egy barátom felajánlotta, hogy száll-
jak be az új vállalkozásába.
- Nem nehéz egy bárt vezetni? - kérdi Catherine. - Biz-
tos, hogy mindenhez értesz?
- A barátom ért hozzá - mondom.
- Szerinted, Mama?
Anyám kezébe veszi és paskolni kezdi Catherine kezét. -
Este is kellene dolgoznod, Charley? - kérdi.
- Én tulajdonos leszek, Mama, nem pincér.
- Sok pénzed bánja - akadékoskodik Catherine.
- Csak abból van pénz, ha befektetsz - mondom.
- Nincs más lehetőség, csak ez? - kérdi Catherine.
Nagyot sóhajtok. Az igazság az, hogy sejtelmem sincs,
mi másba kezdhetnék. Amíg sportoltam, semmi mással nem
kellett törődnöm, csak a sporttal. Nem tudom elképzelni,
ahogy egy íróasztal mögé üljek. A bárokat ismerem. Az
alkohol meg már amúgy is beépült a mindennapjaimba. s
titokban örülök, hogy olyan elérhető közelségben lesz. Rá-
adásul a bárnak a sporthoz is van némi köze.
- Hol van? - kérdi anyám.
- Körülbelül félórányira innen.
- Milyen gyakran kellene odamenned?
- Azt még nem tudom.
- De ugye éjszaka nem?
- Mi baj van az éjszakával?
Anyám Catherine arcát cirógatja. - Van egy kislányod.
Charley. A fejemet csóválom. - Ezt én is tudom, Mama.
Catherine feláll, és leszedi az asztalt. - Egyszerűen csak
félek, és ezt nem titkolom.
Minden erőm elhagy. Lesütöm a szemem. Amikor felné-
zek, tekintetem az anyáméval találkozik. Ujjával kissé meg-
emeli az állát, mintha azt sugallná, hogy én is így tegyek.
- Tudod, mire gondolok?- szólal meg hirtelen. - Szerin-
tem ki kell próbálni bizonyos dolgokat az életben. Te hiszel
ebben, Charley?
Bólintok.
Hit, szorgalom, szeretet - ha ez megvan, az ember min-
denre képes.
Feleségem a vállát vonogatja. A hangulat oldódik. Az
esélyeim eszerint javultak.
Néhány hónappal később a sportbár megnyílik. Két év-
vel később bezár.
Nyilván nem csak arra a három dologra van szükség a
sikerhez. Legalábbis az én világomban, nem az anyáméban.
A MÉRKŐZÉS
Egy Best Western szállodában töltöttem a mérkőzés
előtti éjszakát, amiről eszembe jutott a profi korszakom és
az akkori utazásaim. Csak forgolódtam az ágyban, képtelen
voltam elaludni. Folyton az járt a fejemben, vajon hány
néző lesz a stadionban, vajon egyáltalán eltalálom e majd a
labdát. Fél hatkor kikászálódtam az ágyból, hogy néhány
nyújtógyakorlatot végezzek. A telefonomon pislogott a pi-
ros fény. Felhívtam a recepciót, a telefon legalább hússzor
csenget ki.
- Úgy tűnik, üzenetem van - mondtam, amikor valaki
végre fogadta a hívást.
- Pillanat - nyögte egy hang. - Igen, egy csomagot ka-
pott. Lementem. Az ásítozó recepció s átnyújtott egy régi
cipődobozt, melyen az én nevem állt. Kinyitottam.
A stoplis cipőm.
Apám őrizgette hosszú éveken át, nyilván valamikor éj-
szaka hagyta ott nekem, de még csak fel sem hívott a szo-
bámban. Üzenetet hiába kerestem a dobozban, csak a régi,
kopott stoplis cipőm volt benne.
*
Korán értem ki a pályára. Ahogy régen, a játékos bejá-
rónál szálltam ki a taxiból, de az őr a személyzeti bejáróhoz
irányított, melyet a sör és hotdog-árusok használtak. A sta-
dion üresen tátongott, s a folyosókon sültkolbász szaga ter-
jengett. Furcsa érzéssel töltött el a visszatérés oda, ahová
annyi éven át vágyódtam. Álmaimban persze igazi profi-
ként tértem vissza a pályára, nem egy kedvcsináló öregfiúk-
mérkőzés részvevőjeként.
Az öltözőhöz mentem. Az ajtóban egy férfi állt, aki ki-
pipálta a nevemet egy listán, és adott egy trikót, amely kü-
lön az alkalomra készült. - Hol tudok… ?
- Valahol arrafelé - mondta, s a szürkéskék fémszekré-
nyek sora felé intett.
Két ősz hajú fazon üldögélt és beszélgetett a sarokban.
Odabiccentettek nekem, aztán tovább társalogtak. Szörnyű
érzés fogott el, mintha idegenek osztálytalálkozójára érkez-
tem volna, amin nem is volt mit csodálkozni, hiszen csupán
hat hetet töltöttem a profiligában, s ennyi idő alatt nehéz
életre szóló barátságokat kötni.
A trikóm hátára a “BENETTO” nevet nyomtatták rá, ám
alaposan szemügyre véve kirajzolódtak rajta elődöm nevé-
nek betűi. Belebújtam a trikóba.
Amikor áthúztam a fejemen, és megfordultam, Willie
“Bombázó” Jacksont láttam meg tőlem néhány méternyire.
Jacksont mindenki ismerte. Fantasztikus ütő volt, akinek
erejéró1 és vakmerőségéről legendás történetek keringtek.
Egyszer a rájátszás egyik szakaszában ütőjével a jobboldali
kerítés felé mutatott, gúnyosan hergelve a dobójátékost,
majd egy irtózatos erejű hazafutást ütött. Ilyet elég egyszer
tenned játékos-pályafutásod során, hogy halhatatlanná válj,
hiszen manapság bizonyos mérkőzéseket újra meg újra
megismételnek a tévében. Jackson élő legenda volt.
És most ott ült mellettem egy kis széken. Sohasem ját-
szottam vele.
Elég kövérkésnek hatott kék melegítőjében, de még
mindig áradt belőle valami fenség. Felém biccentett, amit
viszonoztam.
- Na, mi újság? - kérdezte.
- Chick Benetto - válaszoltam, s nyújtottam a kezem.
Megragadta és jól megropogtatta az ujjaimat. Jackson soha-
sem mutatkozott be - minek is tette volna? Őt mindenki
ismerte.
- Na és Chuck, miben utazol manapság?
Rosszul mondta a nevemet, de nem javítottam ki, csak
annyit válaszoltam: - Marketingben.
- És te? - kérdeztem. - Még mindig tévézel?
- Aha. Egy kicsit. Főként azonban befektetéssel vagyok
elfoglalva.
- Az jó - bólogattam. - Abban sok pénz van.
- Nyitott beruházási alapok, adókedvezményes befekte-
tések meg effélék - mondta.
Megint bólogattam, és ostobaságnak éreztem, hogy már
felhúztam a trikómat.
- És te mivel foglalkozol a piacon? - kérdezte.
Összecsaptam a két tenyerem. - Hát ezzel is, azzal is. -
Ami persze hazugság volt, mert az égvilágon semmivel sem
foglalkoztam a piacon.
Jackson állkapcsát előrenyújtva mélyen a szemembe né-
zett. - Nézd, ha akarod, összehozlak bizonyos emberekkel.
Egy pillanatra csábítónak éreztem az ajánlatot. A híres-
neves Jackson hajlandó engem összehozni bizonyos embe-
rekkel! Már-már egy összeg csúszott ki a számon, egy ösz-
szeg, amellyel persze nem rendelkeztem. Ám amikor Jack-
son a zsebébe nyúlt, nyilván azért, hogy névjegyet vegyen
elő, valaki elkiáltotta magát: - JACKSON, TE
PORBAFINGÓ HÁJPACNI! - Mindketten megfordultunk.
Spike Alexander állt ott előttünk. A két híresség olyan viha-
ros ölelkezésbe kezdett, hogy majdnem feldöntöttek, s ne-
kem hátrább kellett lépnem.
A következő pillanatban már a terem túlsó végében ne-
vetgéltek más játékosok gyűrűjében, én meg leforrázva
álltam ott. “Ennyit a befektetésekről” - gondoltam magam-
ban.
*
Az öregfiúk-mérkőzés egy órával a főmérkőzés előtt
kezdődött, úgyhogy a lelátók még eléggé foghíjasak voltak,
amikor belevágtunk. A bemondó orgonaszóra üdvözölte a
kevés nézőt, s ábécé-sorrendben mutatott be bennünket,
elsőnek Rusty Allenbecket, aki a negyvenes évek végén
aratta legnagyobb sikereit. Őt Benny „Bobo” Barbosa kö-
vette, egy népszerű játékos az 1960-as évekből, akinek ar-
cáról sosem hervadt le a széles vigyor. Barbosa kifutott, s a
szurkolók még mindig őt tapsolták, amikor a bemondó en-
gem szólított: - És most pedig az 1973-bandíjnyertes csa-
patból. .. - némi feszültség érződött a levegőben, ám amikor
elhangzott, hogy “Charles Chick Benetto elkapó”, a taps jól
érezhetően alábbhagyott, s inkább csak udvariasnak tűnt,
mint lelkesnek.
Kisprinteltem, és majdnem Barbosának rohantam, mert
még a taps elnémulása előtt akartam elfoglalni a helyemet,
nehogy a kínos csöndben a saját lépteimet halljam a kavi-
csos homokon. Valahol a tömegben ott gubbasztott az öre-
gem. Nem láttam, csak elképzeltem, hogy ő is ölbe tett kéz-
zel ül. Saját csapatársaim sem tapsoltak.
*
Na, és aztán maga a mérkőzés. A cserepadnál nagy volt
a jövés-menés - ki-be rohangáltak a játékosok, ütőket kap-
tak fel, egymásba ütköztek, stoplis cipőik csattogtak a beto-
non. Egyetlen inningben játszottam elkapóként, ami bőven
elég volt, mert a guggolástól annyi év elteltével már a har-
madik dobásnál pokolian égett a combom. Folyton az egyik
lábamról a másikra helyeztem a súlyomat, mire egy magas,
szőrös karú ütőjátékos, bizonyos Teddy Slaughter rám is
förmedt: - Hé, cimbora, nem hagynád abba az ugrálást?
Az egyre sűrűbb sorokban érkező nézők szemében talán
baseballnak tűnt az a cirkusz, amit produkáltunk. Nyolc
mezőny játékos, egy dobó, egy ütő, egy fekete ruhás bíró.
Mi azonban már fényévnyi távolságra voltunk ifjabb napja-
ink könnyed és mégis erőteljes táncától. Lassan és nehézke-
sen mozogtunk. Ütéseink nehézkesnek, dobásaink túl ma-
gasnak és elkapkodottnak bizonyultak.
A kispadunkon pocakos férfiak ücsörögtek. akik szem-
látomást feladták a harcot az öregedés ellen, s időnként
olyasmivel tréfálkoztak, mint “Édes jó Istenem, csak egy
kis oxigént adj nekem!”. Mások szigorúan tartották magu-
kat ahhoz az elvhez, hogy minden játékot véresen komo-
lyan kell venni. Mellettem egy legalább hatvanas, Puerto
Rico-i játékos ült, aki megállás nélkül bagólét köpködve a
földre mormolta: - Gyerünk, srácok, gyerünk!
Amikor végre rám került az ütés sora, a stadion legfel-
jebb még csak félig telt meg. Néhány karkörzést végeztem,
majd az ütőhelyre léptem. A nap felhő mögé bújt. Hallot-
tam, amint egy árus a portékáját kínálja fennhangon. Érez-
tem, ahogy veríték csorog le a tarkómon. Egyik lábamról a
másikra álltam. És bár már számtalanszor végrehajtottam
életemben a mozdulatokat - az ütőt erősen megragadni, a
vállakat kihúzni, a fogakat összeszorítani, hunyorítani -, a
szívem most vadul kalapált. Néhány másodpercig nem
akartam mást, csak túlélni, ami velem történik. Jött az első
dobás. Elengedtem. - Egyes labda! - kiáltotta a bíró, s én
legszívesebben köszönetet mondtam volna neki.
*
Ön szokott arra gondolni, miközben valamit átél, hogy
vajon mi történik ugyanakkor a világ egy másik részén?
Anyám egyszer a válás után a hátsó verandán állt naple-
mentekor, cigarettázott, s így szólt: - Charley, nálunk most
éppen lemegy a nap, de valahol másutt a világban, Ausztrá-
liában vagy Kínában éppen most kel fel. Nézz csak utána a
lexikonban!
Kifújta a füstöt, s végighordozta a tekintetét a szomszé-
dos kerteken, a szárítóköteleken és a hintákon.
- Olyan nagy a világ - mondta. - Valahol mindig törté-
nik valami. Igaza volt. Valahol mindig történik valami. Mi-
alatt én az öregfiúk mérkőzésen az ütőhelyen álltam, és egy
őszes hajú dobóra meredtem, aki gyors labda helyett csak
silány dobásra volt képes, mialatt a felém vágódó labdát
megütöttem, az ismerős csattanás hallatán eldobtam az
ütőmet, és futásnak eredtem abban a hiszemben, hogy va-
lami csodálatosat viszek végbe - feledvén, hogy az ízülete-
im mennyire megkoptak, hogy akarom és a lábam mennyit
veszített erejéből, hogy amint korosodsz, a falak egyre tá-
volabb kerülnek -, s amikor felnéztem és láttam, hogy a
jónak vélt ütésem, amelytől akár hazafutást is reméltem,
pontosan a második alapot védő játékos kesztyűjének csa-
pódik, és így egy lyukas garast sem ér, vagy legfeljebb any-
nyit, mint egy vacak, elázott petárda, és egy hang a fejem-
ben azt kiáltozta: “Hagyd leesni! Hagyd leesni!”; szóval
amikor ez a második baseman meghiúsította az utolsó nagy
“attrakciómat” azon a borzalmas mérkőzésen, ugyanakkor
anyámmal is történt valami odahaza, Pepperville Beachben.
Ébresztőórájának rádiójából big band zene-szólt. Nem
sokkal korábban rázta fel a párnáit. És most a teste úgy he-
vert hálószobája padlóján, akár egy összetört baba. Az új,
piros keretes szemüvegét kereste a földön, és összeesett.
Szívroham.
Éppen akkor vett utoljára levegőt, amikor én a pályán
szerencsétlenkedtem.
***
A mérkőzés után az alagúton át visszamentünk az öltö-
zőbe, s elhaladtunk azok mellett a játékosok mellett, akik
utánunk következtek. Végigmértük egymást. Ők fiatalok és
sima bőrűek voltak, mi kövérek és ritkuló hajúak. Biccen-
tettem egy elkapónak, aki a maszkját a kezében tartotta.
Mintha magamat láttam volna, amint megyek ki a pályára.
Az öltözőben gyorsan bepakoltam a cuccaimat. Egyesek
zuhanyoztak, amit én ostobaságnak tartottam, hiszen annyi-
ra azért nem hajtottuk ki magunkat. Összehajtottam és a
táskába raktam az emléktrikómat, a cipzárat behúztam. Né-
hány percig még felöltözve ültem, de semmi sem történt.
Végül ugyanott mentem ki, ahol bejöttem: a személyzeti
bejáraton.
Kint állt apám, cigarettázott, és az eget kémlelte. Látha-
tólag meglepődött azon, hogy felbukkanok.
- Kösz a cipőt - mondtam a lábbelit magasba tartva.
- Te meg mit keresel itt? - kérdezte bosszúsan. - Nincs
benn senki, akivel beszélgethetnél?
Én sóhajtottam egyet, és csípősen válaszoltam: - Nem
tudom, Papa.
Csak eszembe jutott, hogy kijövök köszönni neked. Ká-
bé két éve láttalak utoljára.
- Megőrülök tőled! - rázta a fejét eltorzult arccal. - Hogy
akarsz valaha is visszakerülni a baseballba, ha közben ve-
lem beszélgetsz?
CHICK ÉRTESÜL ANYJA HALÁLÁRÓL
- Halló?
Feleségem remegő, zavart hangon szólt bele a kagylóba.
- Szia, én vagyok - mondtam. - Sajnálom, hogy ...
- Jaj Chick, az Isten szerelmére, seholsem tudtunk elér-
ni.
Én már készen álltam a hazugságaimmal - az ügyfél, a
megbeszélés és így tovább - , de most minden, amit kiter-
veltem, kártyavárként omlott össze.
- Mi baj van? - kérdeztem.
- A mamád. Jaj, Chick! Hol a csudában jártál? Nem tud-
tunk ...
- Mi van? Mi van?
A feleségem sírni kezdett, és zihált. - Áruld már el, mi
történt!
- Szívinfarktus. Maria talált rá.
- Micsoda?
- A mamád ... meghalt.
*
Senkinek nem kívánom, hogy valaha is e szavakat kell-
jen hallania: a mamád meghalt. Ezek a szavak különböznek
más szavaktól. Akkorák, hogy nem férnek a füledbe. Vala-
milyen idegen, sötét, erőszakos nyelvhez tartoznak, amely
fejbe ver, sőt újabb és újabb lövedék fúródik beléd, míg
végül a szavak elég nagy lyukat nem ejtenek rajtad, ame-
lyen keresztül bejuthatnak az agyadba. És amint bejutottak,
darabokra tépnek.
- Hol?
- Otthon.
- Hol, illetve mikor?
A részletek hirtelen rendkívül fontosnak tűntek. A rész-
letekbe bele lehetett kapaszkodni, a részletek ismeretében el
lehetett képzelni a történteket.
- Chick - mondta Catherine gyengéden -, gyere szépen
haza, jó? Kocsit béreltem. Az egész éjszakát végigvezettem.
Hátul ült a döbbenet és a gyász, elöl a bűntudat. Közvetle-
nül napkelte előtt értem Pepperville Beachbe. Megálltam a
ház előtt. Kikapcsoltam a motort. Az ég vérvörös volt. A
kocsim sörtől bűzös. Ahogy ott ültem benne, és néztem a
napfelkeltét, rájöttem: apámat fel sem hívtam, hogy közöl-
jem anyám halálának hírét. Lelkem mélyén sejtettem, hogy
soha többé nem fogok találkozni apámmal.
És nem is találkoztam.
Anyámat és apámat ugyanazon a napon vesztettem el.
Az egyik után a szégyen maradt, a másik után a sötétség.
A HARMADIK ÉS UTOLSÓ LÁTOGATÁS
Anyámmal most egy ismeretlen településen haladtunk
át. Arctalan volt, az egyik sarkon benzinkút, a másikon kis
élelmiszerbolt. A telefonfülkék és a fák kérge barnás volt,
mint a csomagolópapír, a legtöbb fa már elhullajtotta leve-
lét.
Megálltunk egy kétemeletes, halványsárga lakóház
előtt. - Hol vagyunk? - kérdeztem.
Anyám felnézett az égre. A nap már lement. - Többet
kellett volna enned - mondta. Bosszúsan forgattam a sze-
mem. - Jaj, Mama!
- Most mi baj van? Szeretem tudni, hogy eleget ettél, ez
minden. Vigyáznod kell magadra, Charley!
A tekintetében láttam azt a bizonyos ősrégi, rendíthetet-
len, irántam érzett aggódást. És ráébredtem, hogy a lehető
legtisztább szeretetet látod, amikor az anyád szemébe nézel.
- Tudod, Mama, bárcsak azelőtt is így lett volna.
- Úgy érted, a halálom előtt?
- Igen - válaszoltam halkan.
- Én itt voltam.
- Most már tudom.
- Te voltál annyira elfoglalt.
Beleborzongtam, ahogy ezt mondta. Olyan üresnek és
tartalmatlannak hangzott. Azt hiszem, abban a pillanatban
mindketten arra gondoltunk, hogy annyi minden másképp
lehetne, ha újrakezdhetnénk.
- Charley - kérdezte -, jó anyád voltam én neked?
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, ám egy vakító
villanás eltüntette anyámat a szemem elől. Úgy égett az
arcom, mintha a nap sütötte volna. Aztán megint az a har-
sány hang ütötte meg a fülemet:
- CHARLES BENETTO! NYISSA KI A SZEMÉT!
Sűrűn hunyorogtam. Hirtelen egészen messze lemarad-
tam anyámtól, mintha ő tovább ment volna, miközben én
megálltam. Ismét hunyorogni kezdtem. Anyám még távo-
labb volt tőlem, már alig láttam. Kinyújtottam a kezemet
utána, a vállam majd kiugrott a helyéből. Forgott velem a
világ. Minden maradék erőmet összeszedve próbáltam ki-
mondani a nevét, de a szó bent rekedt a torkomban.
És aztán egyszer csak újra mellettem termett, fogta a
kezem, olyan nyugodtan, mintha mi sem történt volna.
Ugyanott álltunk, ahol azelőtt. - Még valakit fel kell keres-
nünk - ismételte anyám.
A halványsárga épület felé fordított, és ugyanabban a
pillanatban máris egy alacsony mennyezetű, bútorokkal
telezsúfolt lakásban találtuk magunkat. A hálószoba kicsi
volt, a tapéta világoszöld. A falon szőlőskertet ábrázoló
festmény lógott, az ágy fölött kereszt. A sarokban, egy nagy
tükör előtt krémszínű fa toalettasztal állt. A tükörnél pedig
sötéthajú nő ült rózsaszínű pongyolában.
A nő a hetvenes évei közepén járhatott, hosszú, vékony
orra volt, arccsont ja kissé előreugrott, s olajbarna bőrét
ráncok borították. Gondolataiba merülve, időnként a padló-
ra pislantva, lassan kefélte a haját.
Anyám a háta mögé lépett. Nem köszönt neki, csak ki-
nyújtotta a kezét, amely valahogy beleolvadt a nő kezébe;
az egyik a kefét tartotta, a másik a hajat simította.
A nő felpillantott, mintha meg akarná nézni magát a tü-
körben, de a tekintete fátyolos volt, és a messzeségbe ré-
vedt. Úgy tűnt, látja anyámat.
Egyikük sem szólalt meg.
- Mama - suttogtam végül -, ki ez?
Anyám felém fordult, de a kezét nem vette le a nő hajá-
ról. - Az apád felesége - mondta.
AMIKOR CSERBENHAGYTAM ANYÁMAT
A pap csak a szemével intett, hogy fogjam a lapátot, és
szórjak földet anyám koporsójára, melyet már leeresztettek
a sírba. Korábban elmondta nekem, hogy anyám zsidó te-
metéseken látta ezt a szokást, s az volt a kívánsága, hogy az
ő temetésén is így járjanak el. Azért tetszett ez neki, mert
úgy vélte, segíti a gyászolókat abban, hogy elfogadják a test
mulandóságát, és a lélekre emlékezzenek. Hallani véltem
apámat, ahogy lehordja: - Posey, hogy neked milyen mar-
haságok jutnak az eszedbe!
Átvettem a lapátot, mint egy gyerek, akinek fegyvert
adnak a kezébe, s közben a húgomra, Robertára pillantot-
tam, aki fekete fátyolt viselt, és egész testében reszketett,
majd a feleségemre. aki könnyáztatta arccal meredt a földre,
és jobb kezével gépiesen simogatta a lányunk fejét. Csak
Maria nézett rám. És az ő tekintete mintha azt mondta vol-
na: “Ne tedd, Papa! Add vissza!”
Egy baseballjátékos tudja, hogy a saját ütőjét tartja-e a
kezében vagy a másét. És én így voltam a lapáttal. Nem
engem illetett meg, hanem egy olyan fiút, aki nem hazudott
az anyjának. Aki nem dühösen beszélt utoljára az anyjával.
Aki nem tűnt el, hogy kielégítse az örege legújabb szeszé-
lyét, s aki ezen a családi összejövetelen sem volt ott, mond-
ván:
„Jobb, ha távol vagyok. Nem akarok senkit sem kibon-
tani.”
Az a fiú ott maradt volna azon a hétvégén, a feleségével
aludt volna a vendégszobában, s másnap a családdal együtt
villásreggelizett volna. Az a fiú ott lett volna, amikor az
anyja összeesik. Az a fiú talán még meg is tudta volna men-
teni.
Ám az a fiú nem volt ott.
Ez a fiú, aki én voltam, csak nyelt egyet, és azt tette,
amit mondtak neki: földet lapátolt a koporsóra. Ahogy a
föld leérkezett, néhány kavics a fényes fának ütközött. És
bár az ő kívánságára tettem, amit tettem, hallani véltem,
ahogy anyám azt mondja: - Jaj, Charley, hogy tehetted ezt?
MINDENRE FÉNY DERÜL
Az apád felesége.
Mit lehet kezdeni egy ilyen mondattal? Én semmit nem
tudok. Csak annyit mondhatok róla, amit anyámtól hallot-
tam abban a furcsa lakásban, ahol a falon szőlőskertet ábrá-
zoló festmény lógott.
- Az apád felesége. A háború alatt ismerkedtek meg,
amikor apád Olaszországban volt katona. Erről már mesél-
tem, ugye?
Sokszor. Olaszország, 1944 vége. Az Appenninek, a Po
völgye, Bolognától nem messze.
- Ott élt egy faluban. Szegény volt. Apád meg katona.
Tudod, hogy megy az ilyesmi. Apád azokban az időkben,
nem is tudom, hogy mondjam, nagyon vakmerő volt.
Anyám a kezét nézte, mialatt a nő haját fésülte a kefé-
vel.
- Csinosnak találod, Charley? Én mindig szépnek lát-
tam. És még mindig az. Szerinted nem?
Minden összezavarodott a fejemben. - Hogy érted azt,
hogy a felesége? Te voltál a felesége.
Anyám lassan bólintott. - Igen, az voltam.
- Senkinek sem lehet két felesége.
- Nem - suttogta anyám -, ebben igazad van.
A nő beleszippantott a levegőbe. A szeme véreres és fá-
radt volt. Engem mintha nem vett volna észre, ám úgy tűnt,
hogy anyám szavait hallja.
- Azt hiszem, apád megijedt a háborúban. Nem tudta,
meddig fog tartani. Azokban a hegyekben sokan meghaltak.
Talán ez a nő adott neki biztonságot. Talán azt hitte, soha-
sem jut haza. Ki tudja? Apádnak mindig egy tervre volt
szüksége. Hányszor, de hányszor mondta: “Terv nélkül nem
megy. Terv nélkül nem megy.”
- Nem értem - mondtam. - Papa megírta neked azt a le-
velet.
- Igen.
- És abban megkérte a kezedet, amire te igent mondtál.
Anyám felsóhajtott. - Amikor rájött, hogy a háború
mégiscsak véget ér, inkább egy másik tervet akart megvaló-
sítani - a régit, velem. A dolgok megváltoznak, amikor már
nem vagy életveszélyben, Charley. Így aztán - anyám a nő
hajába túrt - elhagyta őt.
Egy pillanatra elhallgatott.
- Értette a módját, amint az később kiderült. A fejemet
csóváltam. - No de te miért nem ...
- Sohasem árulta el nekem, Charley. Senkinek nem árul-
ta el. Ám valamikor, évekkel később újra megtalálta. Vagy
ő talált rá. Apád végül is elhozta Amerikába, s utána kettős
életet kezdett élni. Még egy másik házat is vett. Collings-
woodban. Ott, ahol a másik boltot megnyitotta. Emlékszel?
A nő letette a kefét. Anyám visszahúzta a kezét, ám a nő
megragadta, s belétemette az állát.
- Az ő zitijét kérte rajtam számon apád annyi éven át -
sóhajtott anyám. - Nem tudom, miért, de ettől még mindig
begurulok, ha eszembejut.
És aztán elmesélte az egész történetet. Hogyan jött rá
mindenre. Hogyan kérdezte meg apámtól, miért nem küld a
collingswoodi szálloda sohasem számlát. Hogyan válaszol-
ta apám erre azt, hogy inkább készpénzben fizet, mire ő
gyanút fogott. Hogyan rendelt egy bébicsőszt egy péntek
estére, és kocsizott el egyedül Collingswoodba, ahol az
összes utcát bejárta, míg végre meg nem látta apám
Buickját egy furcsa ház feljárójában, és sírva nem fakadt.
- Egész testemben remegtem, Charley. Minden lépés
egy kínszenvedés volt. Az ablakhoz lopóztam, és belestem.
Éppen vacsoráztak. Apád kigombolt ingben ült ott, kilát-
szott az alsóinge, ahogy otthon is mindig. Olyan fesztelen
volt, olyan otthonos, odanyújtotta a tányérokat a nőnek és
...
Anyám elnémult.
- Biztos, hogy mindent tudni akarsz? Tompán bólintot-
tam.
- ... a fiuknak.
- Mit mondtál?
- Néhány évvel lehetett idősebb nálad.
- Egy másik fiú?
Hangom elcsuklott, ahogy ezt kimondtam. - Sajnálom,
Charley.
Szédültem, úgy éreztem, mindjárt elvesztem az eszmé-
letemet. Még most is nehéz beszélnem róla. Apám teljes
odaadást követelt tőlem, mindig azt hajtogatta, hogy hűsé-
ges legyek a csapatához, a mi csapatunkhoz, a család férfi-
tagjainak csapatához. És neki volt egy másik fia?
- Ő is baseballozott? - kérdeztem suttogva. Anyám szét-
tárt karokkal nézett rám.
- Azt végképp nem tudom, Charley - mondta a könnyei-
vel küszködve.
*
A pongyolás nő kihúzott egy kis fiókot, kivett néhány
papírt, s átfutotta őket. Tényleg az a nő volt, akiről anyám
beszélt? Olasznak látszott. A kora is stimmelt. Próbáltam
elképzelni, apám hogyan ismerkedett meg vele. Próbáltam
elképzelni őket együtt. Semmit sem tudtam a nőről, sem a
lakásáról, de mindenütt éreztem az öregem jelenlétét.
- Aznap este hazamentem, Charley - mondta anyám -,
leültem a járdaszélre, és vártam. Még azt sem akartam,
hogy apád a feljáróban álljon meg az autójával. Éjfél után
érkezett, és sohasem felejtem el az arckifejezését, amikor a
lámpák megvilágították az enyémet, mert azt hiszem, abban
a pillanatban tudta, hogy lebukott. Beszálltam a kocsiba, s
feltekertem az ablakokat. Nem akartam, hogy bárki is hall-
jon bennünket. És aztán kitörtem. Úgy kitörtem, hogy tudta,
hiábavaló már minden hazudozás. Végül is mindent beis-
mert, elmondta, ki volt a nő, hol ismerkedtek meg, hogyan
próbált kettős életet élni. Minden összezavarodott a fejem-
ben. Annyira fájt a gyomrom, hogy nem tudtam kiegyene-
sedve ülni. Az ember sok mindenre számít egy házasság-
ban, Charley, de el tudod azt képzelni, hogy felcserélhető
vagy valakivel?
Anyám a falon lógó festményre pillantott.
- Azt hiszem, csak hónapok múltán fogtam fel igazán az
egészet. Ott, az autóban csak magamon kívül voltam a ha-
ragtól. És borzalmas an szerencsétlennek éreztem magam.
Apád esküdözött, hogy neki is fáj, ami történt. Esküdözött,
hogy semmit nem tudott a másik fiúról, aztán amikor érte-
sült a létezéséről, kötelességének érezte, hogy gondoskod-
jon róla. Nem tudom, mi igaz abból, amit mondott, mi nem.
Apád még akkor is tudott mindenre válaszolni, amikor kia-
bált. Mindez azonban már nem számított. Köztünk minden-
nek vége lett. Érted? Bármit meg tudtam volna bocsátani,
amit ellenem tett. De azzal, amit tett, téged és a húgodat
árult el.
Anyám újra rám nézett.
- A család az család, Charley, jóban-rosszban. A csalá-
dot nem lehet kicserélni. A családod tagjait nem csaphatod
be. Nem lehet két családod, nem ingázhatsz a kettő között.
A család attól család, hogy kitartasz mellette.
Anyám sóhajtott.
- Ezért döntenem kellett.
Próbáltam elképzelni, milyen lehetett az a szörnyűséges
pillanat, kívülről nézve. Egy autó feltekert ablakokkal éjfél
után - odabenn két ember kiáltozik egymással. Próbáltam
elképzelni, hogy miközben a mi családunk alszik az egyik
házban, egy másik alszik a másikban, s mind a két házban
az apám ruhadarabjai lógnak a szekrényben.
Próbáltam elképzelni, ahogy azon az éjszakán az elbű-
völő Posey Pepperville Beachben kiabál, és siratja a régi
életét, amely a szeme láttára hullott darabokra. És rájöttem,
hogy az, amit anyám azon az éjszakán tett, az élre kívánko-
zik az “Amikor anyám kiállt értem” listán.
- Mama - suttogtam végül-, mit mondtál neki?
- Azt, hogy tűnjön el. És soha többé ne jöjjön vissza.
Így tudtam meg, mi történt éjszaka azelőtt a reggel előtt,
amikor anyám kezében szétmorzsolódtak a zabpelyhek.
***
Utólag sok mindent másképp csinálnék az életemben.
Sok pillanatot másmilyenre formáznék. Ám ha csak egyet-
lenegy dolgot változtathatnék meg, akkor azt nem maga-
mért tenném, hanem a kislányomért, Mariáért, aki azon a
vasárnapi délutánon a nagymamáját keresve a hálószobába
szaladt, ahol azt látta, hogy anyám teteme élettelenül hever
a padlón. Maria próbálta felébreszteni. Aztán sikítozni kez-
dett. Ki-be rohangált a szobából, nem tudván eldönteni,
hogy segítségért kiáltson e, vagy inkább mellette maradjon.
Ennek nem kellett volna megtörténnie vele, hiszen még
csak gyerek volt.
Azt hiszem, ettől a pillanattól fogva esett nehezemre,
hogy a lányom vagy a feleségem szemébe nézzek. Azt hi-
szem, ezért kezdtem el olyan sokat inni. Azt hiszem, ezért
menekültem egy másik életbe, mert a lelkem mélyén úgy
éreztem, hogy a régit már nem érdemlem meg. Kereket
oldottam. Ebben a tekintetben, úgy vélem, szomorú hason-
lóság volt apám és énköztem. Amikor két héttel később
Catherine-nel az ágyban feküdtünk, és bevallottam neki,
hogy valójában hol voltam, hogy szó sem volt üzleti útról,
hanem egy pittsburghi stadionban baseballoztam, mialatt
anyám haldoklott, a feleségem valósággal kővé dermedt.
Látszott rajta, hogy erőnek erejével mondani akar valamit,
de nem jön ki hang a torkán.
Végül csak annyit kérdezett: - Mit számít most már?
*
Anyám a kis hálószoba egyetlen ablakához lépett, és el-
húzta a függönyt.
- Sötét van odakint - mondta.
Mögöttünk a tükör előtt ülő olasz hölgy a papírjai között
lapozott. - Mama - kérdeztem -, gyűlölöd?
Anyám a fejét rázta. - Miért kellene gyűlölnöm? Ő is
csak azt akarta, amit én. És ő sem kapta meg. A házasságuk
tönkrement. Apád odébbállt. Mondtam már, hogy ennek
aztán értette a módját.
A két könyökét fogva összehúzódott, mintha fázna. A
tükör előtt ülő hölgy a kezébe temette az arcát, s halkan
zokogott.
- A titkok, Charley - suttogta anyám - megeszik az em-
bert. Mindhárman elnémultunk egy időre, mindenki a maga
világába gubózva. Aztán anyám felém fordult.
- Most már menned kell - mondta.
- Mennem? - kérdeztem elakadó hangon -, hová, miért?
- Előbb azonban - mondta, s megfogta a kezem - kér-
dezni akarok tőled valamit.
Könnyek gyűltek a szemében. - Miért akarsz meghalni?
Megborzongtam. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. - Te
tudtad ... ?
Anyám szomorúan mosolygott. - Az anyád vagyok.
Összerándultam. Zihálva vettem a levegőt. - Mama ...
én nem az vagyok, akinek gondolsz ... én mindent tönkre-
tettem magam körül. Alkoholista lettem. Mindenemet elté-
kozoltam. A családomat is.
- Nem, Charley ...
- De igen - mondtam remegő hangon. - Szétestem ...
Catherine otthagyott, Mama. Már nem bírta ki velem ...
Maria kirekesztett az életéből .. férjhez ment, de még az
esküvőjére sem hívott meg ... már sehová nem tartozom ...
még azokhoz sem, akiket szerettem.
Kapkodtam a levegőt. - És te ... azon az utolsó napon ...
nem lett volna szabad elmennem ... soha nem tudtam meg-
mondani neked ...
Szégyenemben leszegtem a fejem.
- ... hogy mennyire sajnálom ... hogy olyan ... olyan ...
Csak ennyi tellett tőlem. Aztán a földre zuhantam, ki-
ürülten, jajveszékelve, s csak zokogtam, zokogtam. Semmit
nem érzékeltem a világ-ból azon kívül, hogy ég a szemem.
Nem tudom, meddig tartott ez így. Amikor visszatért a han-
gom, csak krákogva tudtam beszélni.
- Elegem lett, Mama... a haragból, a bűntudatból. Ezért
akartam meghalni.
Felnéztem, és olyat tettem, amit még soha: bevallottam
az igazságot. - Feladtam - suttogtam.
- Ne add fel! - suttogta anyám.
Nem szégyellem, ami ezután következett: anyám ölébe
fúrtam a fejem, ő pedig gyengéden cirógatta a nyakamat.
Így voltunk együtt, nem sokáig, de nem tudom szavakba
önteni, mennyi vigaszt merítettem ebből a pillanatból. Csak
azt tudom, hogy most is, ahogy beszélek róla, vágyom utá-
na.
- Nem voltam ott, amikor meghaltál, Mama.
- Dolgod volt.
- Hazudtam. Az életem legrandább hazugsága volt…
Nem dolgozni mentem, hanem egy mérkőzésre ... egy hülye
mérkőzésre ... annyira a kedvében akartam járni. ..
- Az apádnak.
Anyám gyengéden biccentett a fejével.
És én rájöttem, hogy kezdettől fogva mindenről tudott.
A szoba másik végében az olasz nő összehúzta magán a
pongyolát, s összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna.
Furcsa trió volt a miénk: mindhárman ugyanarra vágytunk
valamikor, ugyanannak az embernek a szeretetére. Még
mindig a fülemben csengtek a szavai, amelyekkel kikény-
szerítette belőlem a döntést: Na, mi akarsz lenni? Anyjafia
vagy apjafia?
- Rosszul döntöttem - suttogtam.
Anyám a fejét rázta.
- Soha nem szabad egy gyereket döntésre kényszeríteni.
Az olasz nő felállt, megtörölte a szemét, és összeszedte
magát. Aztán a toalettasztal széléről két dolgot tolt középre.
Anyám intett nekem, lépjek közelebb, hogy jobban lássam.
Az egyik egy fiatalember fényképe volt, alighanem a fi-
áé, az egyetemi diplomaosztó ünnepségeken viselt díszru-
hában.
A másik az én játékos-igazolványom.
A hölgy a tükörbe pillantott, s meglátott minket. A tü-
körben megjelenő kép bizarr családi portrét foglalt keretbe.
Csak abban a pillanatban bizonyosodtam meg arról, hogy a
hölgy lát engem.
- Perdonare - motyogta.
És akkor minden eltűnt körülöttünk.
CRICK BEFEJEZI A TÖRTÉNETÉT
Nem egyszerű beszélni a legkorábbi gyermekkori emlé-
künkről. Az enyém hároméves koromban történt. Nyár volt.
Vidámpark a házunk közelében, ahol léggömböket és vatta-
cukrot árultak. Férfiak, akik kötélhúzás után sorban álltak
az ivókútnál.
Nyilván szomjas voltam, mert anyám a hónomnál fogva
felemelt, és odavitt a sor elejére. És emlékszem, ahogy az
izzadt, félmeztelen férfiak elé tolakodott, egyik karjával
átölelt, a szabad kezével pedig kinyitotta a csapot. - Igyál,
Charley! - súgta a fülembe, én meg előrehajoltam, a lá-
bammal a levegőben kalimpálva, s mohón szürcsöltem a
vizet, miközben a férfiak már alig várták, hogy sorra kerül-
jenek. Még mindig érzem magam körül anyám karját. M~g
mindig látom magam előtt a bugyogó vizet. Ez a legkorábbi
emlékem, anya és fiú az ő külön világukban.
Most, ennek az együtt töltött utolsó napnak a végén,
ugyanez történt.
A testem teljesen felmondta a szolgálatot. Alig tudtam
mozogni. Ám anyám átölelt, s azt éreztem, hogy megint
cipel, éreztem, ahogy a szél az arcomba fúj. Csak sötétséget
láttam magam körül, mintha függöny mögött mozogtunk
volna. Aztán eltűnt a sötétség, és csillagokat láttam, ezré-
vel. Anyám lefektetett a nedves fűbe, s megnyomorodott
lelkemet visszahozta a földi világba.
- Mama - a torkom kapart, két szó között mindig nyel-
nem kellett -, az a nő… mit mondott?
Anyám óvatosan elengedte a vállam. - Megbocsátani. -
Megbocsátani? Neki, vagy Papának?
A fejem a földet érintette. Éreztem, ahogy a meleg vér
szétfolyik a halántékomon.
- Magadnak - válaszolta anyám.
A testem bezárult. Nem tudtam mozgatni a végtagjai-
mat. Sodródtam.
Mennyi időm maradt még?
- Igen - mondtam érdes hangon. Anyám zavartan nézett
rám.
- Igen, te jó anya voltál.
A szája elé tette a kezét, hogy elrejtse mosolyát, es vég-
telenül boldognak látszott.
- Maradj életben! - mondta.
- Nem, várj ...
- Szeretlek, Charley.
Ujjheggyel intett felém. Én sírva fakadtam. - El foglak
veszíteni ...
Az arca mintha az enyém fölött lebegett volna.
- Senki nem veszíti el az anyját, Charley. Itt vagyok.
Aztán egy hatalmas fénysugár elvakított, és nem láttam
őt többé.
*
-CHARLES BENETTO! HALL ENGEM? Minden por-
cikám megremegett.
- MOST MEGMOZDÍTJUK ÖNT. Vissza akartam
hozni az anyámat.
- HALL BENNÜNKET, CHARLES?
- Én és az anyám - motyogtam.
Gyengéd csók nyomódott a homlokomra. - Az anyám és
én - javított ki anyám.
És azzal el is tűnt.
*
Hevesen pislogtam. Láttam az eget, a csillagokat. Aztán
a csillagok hullani kezdtek felém. Egyre nagyobbak lettek,
ahogy közeledtek, olyan kerekek és fehérek voltak, mint
egy baseball-labda. Önkéntelenül kinyitottam a tenyerem,
hogy elkapjam őket.
- VÁRJATOK! NÉZZÉTEK A KEZÉT! A hang kissé
halkult.
- CHARLES?
Tovább halkult.
Charles ... ? Na így ni, cimbora! Gyere csak vissza hoz-
zánk ... RENDBEN, FIÚK!
Zseblámpájával két másik rendőr felé világított. Fiatal
volt, ahogy sejtettem.
CRICK UTOLSÓ GONDOLATAI
Nos, mint már akkor is mondtam, amikor először ült le
velem beszélgetni, nem számítok rá, hogy elhiszi, amit el-
mondtam. Még sohasem meséltem el senkinek ezt a törté-
netet, csak reméltem, hogy egyszer lehetőség nyílik rá. Vár-
tam az alkalmat. És most, hogy megkaptam a lehetőséget,
boldog vagyok.
Annyi mindent elfelejtettem az életemből, de minden
pillanatra emlékszem abból a napból, amelyet anyámmal
töltöttem, emlékszem az emberekre, akikkel találkoztunk, s
mindarra, amiről beszélgettünk. Sok minden olyan hétköz-
napi volt, de mint anyám mondta: minden hétköznapi pilla-
natban lehet valami igazán fontosat találni. Lehet, hogy Ön
bolondnak tart, vagy azt hiszi, hogy csak képzeltem az egé-
szet, de nekem mélységes meggyőződésem, hogy anyám,
aki valahol az itteni és a következő világ között időzött,
ajándékozott nekem még egy napot, azt, amelyik után any-
nyira sóvárogtam, és hogy mindent úgy mesélt el nekem,
ahogy azt én most elmondtam.
És ha az anyám valamit mond, nekem az szentírás.
- Na, mi a visszhang? - kérdezte tőlem annak idején.
- A hang a hangforrás megszűnése után is hallható.
- Mikor hallható a visszhang?
- Amikor csend van, és más hangok elnyelődnek.
Amikor csend van, még mindig hallom anyám vissz-
hangját.
Ma már szégyellem, hogy véget akartam vetni az éle-
temnek. Az élet nagy kincs. Annak idején senki nem állt
mellettem, aki fel tudott volna rázni a kétségbeesésemből,
és erről én tehettem. Nekünk kell gondoskodnunk arról,
hogy legyenek emberek a közelünkben. És be kell őket bo-
csátani a szívünkbe.
Az elmúlt két esztendőben annyi minden történt velem -
kórházi kezelés, utókezelés, költözés, Akárhogy nézem,
több szempontból is szerencsém volt. Életben vagyok. Nem
öltem meg senkit. Soha többé nem nyúltam alkoholhoz -
bár időnként nehezen tudom megállni.
Sokat gondolkodtam arról az éjszakáról. Azt hiszem,
anyám megmentette akkor az életemet. Hiszem azt is, hogy
a szülők, ha szeretik gyerekeiket, a bugyogó víz fölé tartják
őket, nehogy bajuk essék; a gyerekek sokszor nem is tud-
ják, hogy a szüleik mi mindenen mentek keresztül, s ezért
igazságtalanul bánnak velük.
Minden mögött valamilyen történet húzódik meg. Le-
gyen az akár egy kép a falon, akár egy sebhely az arcon. A
történetek időnként egyszerűek, máskor bonyolultak és
szívszaggatóak. Ám minden történeted mögött ott van az
anyádé, mert az övével kezdődik a tiéd is.
Ez volt tehát az én anyám története. És az enyém.
Szeretném rendezni a viszonyomat azokkal az emberek-
kel, akiket szeretek.
EPILÓGUS
Charles “Chick” Benetto az elmúlt hónapban halt meg,
öt évvel az öngyilkossági kísérlete és három évvel azután,
hogy találkoztunk azon a bizonyos szombat délelőttön.
A temetésre csak néhány családtag jött el, köztük a volt
felesége, továbbá néhány gyerekkori barátja Pepperville
Beachből, akik közösen felidézték, ahogyan annak idején
Chiekkel együtt felmásztak egy víztoronyba, s festékszóró-
val felírták a nevüket a tartályra. Játékostársai közül senki
nem jelent meg, igaz, a Pittsburghi Kalózok klubja küldött
részvéttáviratot.
Chick apja is ott volt. Hátul állt a templomban a ritkuló
és őszes hajú, vékony, beesett vállú ember. Barna öltönyt és
napszemüveget viselt, s a gyászmise után gyorsan eltávo-
zott.
Chick halálát hirtelen szélütés okozta, agyembólia,
amely szinte azonnal végzett vele. Az orvosok elképzelhe-
tőnek tartották, hogy a véredényei meg sínylették az autó-
balesetben elszenvedett fejsérüléseit. Ötvennyolc évesen
halt meg - túl fiatalon, mondta mindenki.
Ami a történetének a részleteit illeti, szinte mindennek
utánajártam a könyv megírásakor. Azon az éjszakán csak-
ugyan történt egy baleset az országúti bejárónál: egy sze-
mélyautó, miután lenyisszantotta egy elhaladó teherautó
elejét, átzuhant a korláton, ripityára tört egy reklámtáblát, a
vezető pedig a fűben katapultált.
Valóban élt egy Rose Templeton nevű özvegy, aki a
Lehigh Streeten lakott Pepperville Beachben, s nem sokkal
a baleset után hunyt el. Valóban élt egy Miss Thelma
Bradley is, aki szintén röviddel később halt meg, s aki a
helyi lapban megjelent gyászjelentés szerint “nyugdíjas,
házvezetőnő” volt.
1962-ben - egy évvel Benettoék válása után - kelt egy
házassági anyakönyvi kivonat, amely megerősítette Leo-
nard Benetto és Gianna Tusicci korábban, Olaszországban
kötött házasságát. Leo Tusicci, aki vélhetően a fiúk volt, az
1960-as évek elején iratkozott be a collingswoodi középis-
kolába. Róla egyéb dokumentumot nem sikerült felkutat-
nom.
No és Pauline ,,Posey” Benetto? Nos, ő szívrohamban
halt meg hetvenkilenc évesen, és mindaz, ami a fenti olda-
lakon olvasható róla, a jelek szerint megegyezik a valóság-
gal. Hozzátartozói megerősítették, hogy valóan melegszívű,
jó humorérzékkel megáldott ember, igazi anya és bölcs te-
remtés volt. Fényképe mindmáig kint lóg a falon a szépség-
szalonban, ahol dolgozott. A képen kék köpenyt és fülbeva-
ló karikát visel.
Úgy tűnik, Chick Benetto élete jóra fordult a halálát
megelőző években. Eladta anyja Pepperville Beach-i házát,
s a pénzről lemondott lánya javára. Később lakást bérelt ki
lánya közelében, kapcsolatuk rendeződött; szombat délelőt-
tönként találkoztak, s kávé és aprósütemény fölött cserélték
ki gondolataikat a hét eseményeiről. Bár a régi kapcsolat
nem állt helyre Chick és Catherine Benetto között, azért
békét kötöttek, és rendszeresen beszéltek egymással.
Chick felhagyott az üzletkötői munkával, de haláláig
dolgozott részmunkaidőben a helyi szabadidő-központban,
ahol különböző sporteseményeket szervezett, s egy szabályt
mindig szigorúan betartatott: mindenkinek biztosítani kell
játéklehetőséget.
Egy héttel a szélütése előtt mintha érezte volna, hogy
már nem sok ideje van hátra, mert azt mondta a hozzá közel
állóknak: - Olyannak őrizzetek meg az emlékezetetekben,
amilyen most vagyok, ne olyannak, amilyen azelőtt voltam.
Az anyja mellé temették el.
*
Ez a történet akár szellemtörténetként is felfogható,
mert szellem is szerepel benne. No de melyik család törté-
nete nem szellemtörténet is egyben? Az eltávozott család-
tagjainkat úgy őrizhetjük meg az emlékezetünkben, ha tör-
téneteket mesélünk róluk.
És bár Chick már nincs velünk, története tovább él más
emberekben.
Bennem is. Nem hiszem, hogy megbolondult volna. Én
igenis elhiszem, hogy még egy napot eltöltött az anyjával.
És egy nap, melyet azzal tölthetsz el, akit szeretsz, mindent
megváltoztathat.
Tudom, hogy így van, mert én is átéltem egy ilyen napot
egy baseballpálya lelátóján - az odafigyelés, a szeretet és a
megbocsátás napját, ami évekkel később arra késztetett,
hogy büszkén Charley-nak kereszteljem el a kisfiamat.
Maria Lang a nevem.
Házasságkötésem előtt azonban Maria Benettónak hív-
tak. Chick Benetto az apám volt.
És ha az apám valamit mondott, nekem az szentírás.