Mikszáth Kálmán: A jó palócok

Hová lett Gál Magda?

Van is mit dicsekedniök a bodokiaknak a savanyúvizükkel! Ha megszoktuk az édes vizet, hát isszuk az édes vizet, és nem vágyakozunk a savanyúra. Víz, víz! Hiába állították oda a határôrzô Szent Vendelint a csevice háta mögé, több galibájuk volt már vele, mint amennyi gyönyörûségük.

Igaz, hogy jó erôs víz, a verebet, fecskét, ha nem magasan röpül fölötte, megkábítja, megfojtja, úgy, hogy az halva bukdácsol bele a levegôbe. Sok apró madárnak lett a temetôje. Mert minek jár alant, aki magasba termett.

Az se utolsó dolog, hogy mikor csépelni mentek erre nagy rajokban a brezinai tótok, az egyik, aki megszomjazott közülök, széles kalapjával merített belôle, s úgy ivott egy nagy kortyot.

- Emberek! -- mondá hüledezve. - Bor, vesszek meg, ha ez nem bor.

Megízlelték egymás után. Persze hogy bor, csakhogy nagyon meg van keresztelve.

Mohón nekiestek erre, s abban a tudatban, hogy csakugyan borban dúskálnak, becsíptek a tótok, s olyan táncolást, dalolást vittek végbe a kút körül, hogy egész Bodok összeszaladt a csodájára.

Hanem aztán volt emiatt a kút miatt "hiba" is. Mikor azt a határigazítási pört vitték a majornokiak ellenük, s megnyerték a felsô réteket, úgyhogy immár a kút is az ô határukba esett, a prókátor felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet is, melynek használata huszonhét esztendô óta naponta egy váltó forintnyi hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi állapotában, minélfogva most ezen kártétel egy kerek summában lészen visszatérítendô a majornokiaknak.

No, ha ezt így ítéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész határ úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé.

A rétet már nem sajnálták, a Szent Vendelinen is segítettek, rávésetve, hogy: "Ezen Szent Bodok helység költségén emeltetvén, ámbátor most kápolnástól, mindenestôl a majornoki határban vagyon, mindazonáltal a bodoki határra ügyel fel", de bezzeg a kút, vagyis az újonnan támasztott követelés miatt nagy rémület volt a faluban.

Nem is tudom, mi lett volna a vége, ha észre nem térnek, s nem fogadnak ôk is egy ügyvédet, aki megint visszaperelte a régi határt.

De ha elmúlt a veszedelem ez úton, volt még az ördögnek is erre egy gyalogösvénye.

Mert tisztesség minden pártának, ha fényes, de hiába hímeznénk-hámoznánk, ami úgy van, úgy van, a bodoki lányból sose lehet egyéb, mint legfeljebb bodoki menyecske. Más faluból való legény ide ugyan nem téved kérôbe, de még bodoki ember is, ha szerét teheti, idegen helységbôl hoz magának asszonyt.

Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád, koronája hajló, töve mocsárba vész. S ennek is csak, váltig bizonyítom, az a kút az oka.

Színes korsóikkal odajárnak a lányok, arra várják ôket a legények. Az a savanyú kút az oka sok édes találkozásnak, sok keserû megbánásnak.

Cifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kacéran, nyíllal a szemükben úgy húzódnak át, mint a pávák. Az ördögé már az, aki ezt az utat egy-két évig járja.

Ott van, hogy ne is említsem Vér Klárát, Péri Juditot, elég abból a szelíd Gál Magda esete. Mert nem úgy volt ám az, ahogy Gálné, az édesanyja hiszi meg beszéli... Az ilyen öregasszonynak már létra van a szívétôl az eszéhez!

Amilyen pirulós, szégyenlôs, hisz gyerek még a Magda, bizony csoda esett, hogy úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.

Akkor volt az, amikor azok a lókupecek tanyáztak a faluban, s itták az áldomásokat a kocsmában. A leghetykébb köztük valami Sás Gyuri, ki-kikacsingatott, kijött az ajtó elé is, némelykor pedig útban találta a kis Magdát.

Csinos fiatalember volt. Minden esztendôben megfordult itt egyszer, s a legjobb lovakat veszi össze. Néha tíz darabot, máskor nyolcvanat is. S errôl lehetett megtudni, csinálnak-e vagy se háborút az idén a királyok?

Özvegy Télné mondja, hogy nagyon szemügyre vette azt az éretlen gyereket, a Gál Magdát... Tegnapelôtt este szóbeszédbe álltak, tegnap már meg is csipkedte. Igaz, hogy Magda ráütött a kezére, de ma már összecsókolta -- s az igaz, hogy rá sem ütött a szájára.

No de a Télné szava nem jár komolynak, kivált a Magdára nézve, mert nem olyan nevelés, sem nem olyan fajta... anyja is becsületes asszony annak, s pórázon tartja.

Hanem hogy annyi savanyúvíz fogy egy idô óta a háznál, az mégiscsak gyanús volt egy kicsit. Azon a bizonyos napon is háromszor volt Magda a kútnál. Nem volt odahaza maradása, nyugta, ami a kezeügyén megfordult, mind visszájárul volt megtéve.

Gálné asszonyom csak úgy szikrázott a haragtól.

- Már megint azt a korsót nyaggatod? Hova szaladsz már megint? Micsoda dolgod van neked örökösen annál a kútnál? Azt szeretném én tudni, hé?

Lángba borult a kis Magda fehér arca. Egy szót sem tudott volna kiejteni a világért.

- Veted le mindjárt azt az ünneplô ködmönt! Ejnye, te, erdei gyík, hogy mered azt a selyemkendôt a nyakadba venni? Hát hétköznapra való az tisztességes emberek gyerekinek? Hányd le, de mindjárt! Nem vettem én azt sem az alsó végnek, sem a felsô végnek. Hanem vettem az Úr házába, vasárnapra. Az Úrnak teljék az ô szent kedve abban a selyemkendôben...

Magda elpityeredett, s félénken, reszketve hányta le magáról a ruhákat.

- Most pedig takarodj a szemem elôl... Hanem azt mondom, össze ne törd azt az újdonatúj fehér korsót... Uram, én Istenem, ez már harmadik korsó húsvét óta... Mert ha te azt a korsót összetöröd, vissza ne kerülj ide többé! De vissza ne jöjj, mert amilyen igaz, hogy én vagyok az özvegy Gálné, olyan igaz, hogy összetöröm a csontjaidat! Hallod-e, hej, vesd le még azt a csizmát is!

Hosszú, fekete hajából a selyempántlikát kifonta, a szép kis csizmát is levetette. Úgy, mezítláb ment el, mint a zsellérlányok. Gondolkozott, hogy tán el se menjen, de azért mégiscsak elindult. Önkéntelen vitte ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom: szíve.

Alkonyodni kezdett. Csuri Jóska, a bakter, éppen ott guggolt a falu végén a haranglábnál, csak azt várta már, míg a tiszteletes uram tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésüktôl függ vala az estének pontosan való elharangozása Bodokon.

- Hova igyekszel, kis Magda?

- Vízért, Jóska bácsi! Hogy van kigyelmed?

- Köszönöm, húgocskám. Hát csak úgy, hogy sehogy se legyek, még sohasem voltam. Az a legnagyobb bajom, hogy elvesztettem a pátrónusaimat, ezeket a lókupeceket.

- Elmennek? -- rebegé Magda akadozva. Pedig érezte ô azt, hogy elmennek.

- Amott indulnak, ni... Csak azt az egyet neheztelem tôlük, hogy az én lovamat nem vették meg... pedig olcsón adtam volna.

- Miféle lovát? -- kérdé Magda, de már tûkön állott.

- Hát az enyimet, Magdácska... A Szent Mihály-lovát, hehehe. Azt kínáltam nekik, hihihi!

- Maga mindig bolondozik, Jóska bácsi! -- kiáltá oda a lány, s a legrövidebb kerülô úton, a Csillomék szérûskertjén át, futott ki a rétre a "savanyú kút"-hoz.

Mikor odaért, egy lélek sem volt ott. Kivette a szép fehér korsót a tarisznyából, a tarisznyamadzagot odakötötte a korsó fülére, megcsörögtette elôbb gyerekes kedvteléssel, aztán, mint szokás, nagy óvatossággal lebocsátotta.

Bugyborékolt a víz, míg megtelt a korsó, de ô bizony észre sem vette, hogy megtelt, szeme folytonosan az országúton volt; már azóta ide kellett volna érniök a kupeceknek!

Vajon megösmeri-e Sás Gyuri az útról? Jaj, ha megösmeri! De jaj, ha meg nem ösmeri!

Bizony megösmerte. Nem azért volt olyan kerek, hamis szeme, hogy ezer lány közül is, messzirôl ne lássa meg ezt az egyet.

Az utolsó kocsin jött, megállította rögtön, s a kúthoz sietett. Éppen jókor jött arra, hogy feladja Magda vállára a korsós tarisznyát. Szegény Gál Magdának reszketett a keze, sehogy sem bírta megkötni a mellén a tarisznyakantárokat. Nem is voltak jól fölszedve a hóna alatt.

Sás Gyuri odanyúlt, megigazította. S ha már olyan közel járt a keze, egyúttal átnyalábolta azt a gyönyörû derekát. Vétek is lett volna elmulasztani.

- Jaj, össze ne törje a korsómat, vigyázzon! Mert akár haza se menjek soha többé!

- Azt szeretném én csak. Bár soha nem mennél. Ne is menj, azt mondom. Gyere velem, Magda!...

- Ne beszéljen bolondokat... mert mindjárt itt hagyom!

- Magammal viszlek, ha akarod. Megbecsüllek, szeretni foglak. A szelet sem engedem rád fújni, s még a helyet is megfújom, ahova ültetlek.

A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda arcát vérvörösre marta.

- Nem... Ne beszéljen így. Ne is szomorítson... Magának már felesége van. Mondták a többiek...

- Esküszöm, csak téged szeretlek... soha senkit még így. Elviszlek... olyan helyre viszlek, hol senki sem tudja. Ott élünk mi ketten.

- Ne kísértsen engem! Istenem, ne hagyj el!

- Láttam, te is szeretsz, hiába tagadnád. Gyere no, ne reszkess, ülj fel szaporán a kocsira, senki sem látja meg.

De nini... Micsoda bosszúság ilyenkor! Itt jön rájok szemben a tehéncsorda. A Gálék Riskájának nyakán megszólalt édesen, ismerôsen a kolomp. Éppen arra, ômellettük ment el a Riska, s nagy szelíd szemeivel olyan csodálatosan nézett Magdára, még ráncos nyakát is megcsóválta hozzá.

- Ni, a Riska! Riska! Hazahí engem a mi Riskánk!

S a lány erôszakosan kiszakítva kezét, futott a Riska után hazafelé.

Hanem, amint vagy száz lépés után odaért a legszélsô csûrhöz, túl a veszedelmen, meg nem állhatta, hogy vissza ne tekintsen a szegény Gyurira még egyszer... utoljára egyszer.

És amint hirtelen megfordult -- Istenem, Istenem! -- odaütötte a csûrbôl kiálló gerendához a korsót. Jaj, talán el is tört?

Még észre sem vette, csak a Gyurit nézte, csak a Gyurit látta, liliom két arcán a csókját érezte. Egyebet nem érzett, pedig a víz keresztülbuggyant a tarisznyán, átszivárgott az ingvállon, végigcsurgott a szoknyácskáin. A vékony gyolcsvászon odatapadt szép derekához, s annak az igazi formáját, színét mutogatta...

...Gyuri még mindig ott állt mélázón a kútnál és integetett neki, hogy jöjjön vissza.

- Ejnye, adta, adta... összetörted, fiam, a korsót -- szólalt meg egyszerre a háta mögött Csuri bácsi. - No 'iszen majd ad neked az anyád otthon!

A derék férfiú éppen most végezte el a harangozást, s amint látta, hogy Magda ijedten kapott a hátához, s egészen elhalványodik, megesett a szíve rajta.

- No, semmit se félj! Én elôre megyek, és kiengesztelem az anyádat, mert ösmerem, hogy nagy sárkány ôkigyelme. Maradj el egy kicsit.

Magda megállt, odatámaszkodott ahhoz a kiálló, hegyes gerendához, melyen a korsót összetörte, s mereven, fátyolos szemekkel bámult, talán a semmibe, talán a csevicekút felé.

Az esti szürkület lassanként leereszkedett a házakra és füvekre. Azok legelôbb odaengedték neki a színüket, aztán az alakjukat.

Lehet, nem is látta Magda, amint az az ember a kút felôl egyre közelebb-közelebb jön feléje. Lehet, ha észreveszi, nem is várta volna be ott, de az se lehetetlen, hogy éppen csak ôt nézte, ôt várta.

A szürkület azonban mindig barnább lett. Magdát is eltakarta, beburkolta. És nem oszlott el soha többé róla. Fedi most is. Eltûnt nyomtalanul, híre-hamva sincsen. Senki sem látta, senki sem beszélt vele többé...

Szegény édesanyja évek óta siratja, s epeszti magát álmatlan éjszakákon: hogy ô volt az oka, tudhatta volna, az a szelíd, ártatlan gyermek mennyire szívére veszi a fenyegetését. Egy hitvány korsó miatt nem mert hazajönni, világnak bujdosik. Ki hallott már ilyet valaha? Hej, az a korsó, az a korsó!

Az emberek nem szomorítják el még jobban, nem ellenkeznek vele.

Pedig meglehet, hogy nem is csupán a korsó tört el... és nem is az volt a gyenge.

...No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb volna bizony, ha behánynák, betaposnák földdel... Hogy alant röpültek, sok apró madárnak lett a temetôje... temetônél rosszabb sok bodoki lánynak.

Krúdy Gyula: Szindbád útja a halálnál (Ötödik út)

Abban az időben Szindbád, a csodahajós igen szegény volt, elhagyatott, és beesett, sárga arcát többnyire a hold világította meg, amikor éjszakánkint Sztambul külvárosában bolyongott.

Régente azt írták volna a meseírók, hogy Szindbád gonosz emberek kapzsisága miatt veszítette el vagyonát. Pedig nem így történt. Szindbád a maga könnyelműsége és kapzsisága miatt ment tönkre. Szíriai kereskedőkkel kockázott, s a perdülő kockán elúszott Szindbád vagyonkája, hajója, selyemköpenye. Kifosztott koldusként bolyongott az éjszakában, és valóban igen céltalannak látta az életet, amelyhez pedig mindig ragaszkodott.

Ebben a nyomorúságos időben a hajósnak még a szerelemhez sem volt kedve, és csupán megszokásból bámult utána egyik–másik asszonynak. A cipők, a nyergesek, a magossarkúak vagy a szalagos félcipők még megdobbantották a szívét, ha csinosabb nő viselte lábán, de tovább már nem jutott Szindbád.

A szegénységben elerőtlenedve, ellustulva nem vállalkozott könnyű kalandokra, és dehogyis örült, ha bársonyos, álmodozó vagy révedező pillantásokkal találkozott a szeme.

A gazdag és vidám Szindbád azelőtt messzi utakra is hajlandó volt, ha egy szoknyafodrocska csalogatta. Ment Pestről Budára, a Népligettől a Margitszigetig vagy talán még tovább is. De most a legközelebbi sarokig sem ment, ha elsuhant mellette egy kedves kis nő, akinek fehér fátyola volt és szalagos félcipője.

Szindbád a sorsra, a véletlenre bízta élete hajóját, csak homályosan sejtette, hogy most is, mint már annyiszor, valamely leány vagy asszonyféle akad útjába, aki majd új életet önt belé, friss vért az ereibe és új gondolatokat kiégett agyvelejébe. Harmincesztendős volt, és már tizenöt esztendős kora óta a nőknek és a nőkért élt.

Csak a nők mulattatták, csak ők érdekelték. Amit tanult, olvasott vagy utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson, mesélgethessen. A legszebb tengeren, a legnagyobb felhők és a legpirosabb vitorla alatt sem látott mást, mint a tengerparton fürdő halászleányt.

Ismeretlen nagy városok aranyos tornyai alatt bolyongva, a csodák világa nem hatotta meg szívét, de felvillant a szeme, ha egy való asszony lépkedett el mellette.

A nőket kereste mindenütt: erdőkbe utazva vagy a téli tájon szánon nyargalva. A színházban csak a balett, a templomban az imádkozó asszony érdekelte. Midőn céltalanul, ok nélkül utazott messzi tájak felé, ismeretlen szigetországok világában titkon és igazán csak az idegen, eljövendő nőket leste a szemével, a szívével.

Sokszor bolyongott kisvárosok girbegurba utcáin, idegen kis házak között, ahol teljesen ismeretlen emberek laktak, és mint a lesben álló vadászon fut keresztül az izgalom, úgy állott meg Szindbád az ablak alatt, ahol egy csinosabb, kedvesebb női fejet fedezett fel. Ah, mily óriási diadalom volt ismeretlen városokban, ismeretlen nőket elcsábítani – aztán továbbutazni! Csókokat lopni nőktől, akik soha nem látták, nevét nem tudták, hírét sem hallották!

Gyakran üldögélt Fiuméban egy kávéházban, a hátulsó ablaknál, ahonnan a kilátás egy szűk, nedves utcácskára nyílik, ahol az emeleti ablakokon tarka ruhákat szárítanak, és egy varróiskola van ott valahol, ahol fiatal süldőleányok varrogatnak. A varróleánykákat megleste Szindbád, és vélük sokszor elmulatgatott, midőn estefelé hazamentek, és sokszor kedves emlékkel utazott tovább…

Máskor a soktornyú Lembergbe ment, ahol vallásos zsidó nők tarka ruháikban szívesen néztek az idegen utazó szemébe, és a megvesztegetett kapus titkon nyitja ki előttük a fogadó ajtaját az esthomály beálltával. Sok tüzes szem, sok forró csók, sok őszinte szívből jövő ölelés emléke fűzte Szindbádot a szeles Lemberghez.

Így élt Szindbád, amíg fiatal volt, és gyakran hódított meg nőket hevességével vagy közönyével.

Akkoriban – midőn szegény és a szegénységében ellustult volt – egyszer találkozott végre egy leányzóval, aki virágot árult egy táncoshelyen, és megigézetten telepedett le Szindbádhoz. Szindbád álmosan nézte a táncospárokat, és eleinte ügyet sem vetett a leányzóra. Csak jó darab idő múltán vette észre, hogy a leánynak harmatos szeme van és szív alakú arca. Az ajka sokatmondólag remegett; amint Szindbád az arcát az ajkához nyomta. A keze lehanyatlott.

– Nos, mit akarsz mondani? – kérdezte Szindbád azon a fojtott, mély hangon, amely hasonlatos volt a mélyhegedű hangjához, amely hangon némely nőkkel beszélni szokott.

A leányban valami csendes zokogás rejtőzött, amely olyanforma volt, mint egy hosszú és hatalmas sírás maradványa. Lassan, fojtva felelt, hogy zokogása elő ne törhessen.

– Szeretnék meghalni, és nemsokára meg is fogok halni.

Szindbád, bár már sokszor hallott ilyent a nők szájából, szelíden megsimogatta a leány nedves, meleg arcát.

– Kár volna érted, még fiatal vagy.

A leány csak a vállát vonogatta, és elszántan nézett maga elé.

– Pedig úgy lesz, ahogyan mondom.

Szindbád álmosan, félig lehunyt szemmel nézte a táncol kurjongató mulatókat.

– Talán szerelmes vagy? – kérdezte később.

– Nem vagyok szerelmes.

– Hát?

A leány a nedves, összegyűrt kendőjét a szájára szorította, zokogással együtt a mondanivalóját is visszafojtotta. Szindbád elfordította a fejét és hallgatott. A virágárus lány egy darabig még sóhajtozva, pihegve, mint egy sebzett madár üldögélt Szindbád asztalánál, aztán a kosarát felkapva, gyorsan tovasietett. A hajós elgondolkozva nézett utána. Tizenhat éves lehetett a leány, és aranybarna haja koszorúban volt, mint a virágszál. A termete karcsú, vékonyka: igen szép menyasszony lesz belőle a másvilágon – gondolta Szindbád, amíg tunyán felhajtotta poharát.

A zene zengett, és a szivarfüst könnyű fellegként lebegett a lámpások körül. A nők – itt többnyire könnyűvérű, éjszakai nők találkoztak – farsangi jókedvvel emelték kezükkel uszályukat, és a fényes cipőket könnyű por lepte be. A hajdíszek megbomlottak, és a kiszabadult hajszálak, mint a hosszú fűszálak a szélben, röpködtek tánc közben. A nők többnyire itt tanultak meg táncolni, és a valcert mindnyájan férfimódjára táncolták, mint azon idős, de még nem elvirult, hervatag, de még szépségére büszke, hatalmas termetű, bécsi asszonyság táncolta, aki csak néha-néha ereszkedett a táncolók közé, és briliánsai, valamint mályvaszínű selyemuszálya előtt tiszteletteljesen nyitottak utat a ház fiatal hölgyei. A zene ilyenkor vígabban, erőteljesebben zengett az emelvényről, a szemüveges karmester fogatlan szájával sűrűn kiáltotta:

– Bravó, Téssza!

És a bécsi hölgy hatalmas termetével, büszke, gúnyos mosollyal lendült tova gavallérja karján.

Diákok, iparosok, éjszakázó lumpok zörögtek cipőikkel a tánchely parkettján, szélesre kötött nyakkendők libegtek, és a söröspalackok nagyot puffantak.

A szív alakú arcocska ismét megjelent Szindbád mellett.

– Kérem az urat, kísérjen haza! – mondta szégyenlősen, megzavarodva a virágárus hölgyecske. Fejére immár zöld harasztkendő volt borítva. A szeme vörös volt az előbbeni sírástól, és gyönge, halovány szeplőcskék látszottak finom, ideges orra mellett.

Szindbád készségesen felállott, és olyanformán hajolt meg a kis virágárusnő előtt, mintha az hercegnő volna:

– Parancsára állok! – szólt, és karon fogva a leányt, ünnepélyesen és gyors léptekkel kivezette a teremből.

Szótlanul mentek a téli hajnalban. Az utcákat nagy hó borította, és a kocsik tompán gördültek tova pislogó lámpásaikkal. A Keleti pályaudvar órája bágyadtan világított a magasból, sötét árnyak suhantak el a hóvilágította téren, a leányka erősen kapaszkodott Szindbád karjába.

– Ezen az úton már egyszer megtámadtak… Azért kértem. Bocsásson meg.

A kendőt az arcára húzta, és a keze remegett Szindbád kezében.

A Nefelejcs utcán befordultak, és egy kapu előtt megállottak.

– Isten áldja meg önt, köszönöm, hogy elkísért – mondá a leány, és a csengő gombját hosszasan megnyomta.

Szindbád csodálkozva nézett a leányra:

– Nos? Már elválunk egymástól? Hisz még meg sem ösmerkedtünk! Engedje meg, hogy szobájába kísérjem, idekünn hideg van, megfáztam.

– Máskor, uram.

– Szép gyermekem, nem bánja meg, ha szeretni fog…

– Máskor, uram. Most valami dolgom van otthon. Kérem, maradjon itt a ház előtt. Valami virágot vagy egyebet ledobok önnek ablakomból, ha szobámba értem.

Így szólt a leányka, és ugyancsak kellett vigyáznia, hogy a fojtogatott zokogás el ne némítsa hangját. A kendő alatt forrón és erősen megszorította Szindbád kezét.

– Ön jó fiúnak látszik…

A kapu e percben felnyílott, és a leány kendőjét arca elé rántva, gyorsan, titokzatosan besurrant a kapun. A kaput dörmögve vágta be valaki, és Szindbád elégedetlenül tett néhány lépést a ropogó havon.

– Bolond kis teremtés – dünnyögte.

Néhány perc múlott el. Az éjszaka, a hajnal nagyon csendes volt a Nefelejcs utcában. Hallani lehetett, hogy valahol messze döcög egy szekér… Ekkor odafent, a magasban hangos robajjal nyílott ki egy ablak.

– Odalent van, uram? – kiáltotta egy gyönge hang nagyon messziről.

Szindbád a magasba fordította a fejét.

A szürke felhők alól, a hideg magasságból egy fehér lepke szálldosott lefelé. Egy fehér madár röpült le a téli éjben a havas föld felé. A virágárusnő volt, aki levetette magát a ház harmadik emeletéről.

Szindbád, mint babonás ember, később egy marék véres havat vett a kezébe, és magában azt gondolta, hogy a szegény leány kiomlott vére feloldozza őt eddigi balsorsa alól. Csillaga újra felragyog, és hajója szerencsés szelekkel röpül tova.

(1911)

Kosztolányi: OMELETTE À WOBURN

OMELETTE À WOBURN

Esti Kornél Párizsból igyekezett hazafelé a tanulmányéve után. Mihelyt azonban beszállt a harmadosztályos fülkébe, a magyar kocsiba, s megcsapta orrát az ismerős, áporodott szag, szegény hazájának nyomorúsága, úgy érezte, hogy otthon van.

Estefelé lábak, fejek hevertek szerteszét a piszkos padlón, mint valami csatatéren. Amint az árnyékszékbe botorkált, óvatosan kerülgette a szétszórt lábakat, az elgurult fejeket, melyeknek tulajdonosai a fáradtságtól feldöntve horkoltak. Vigyáznia kellett, hogy rá ne lépjen egy szájra, egy orra.

Az alvók olykor fészkelődtek, megkeresték elkallódott tagjaikat valahol a falóca alatt vagy egyebütt, mint majd az utolsó ítélet napján, egy kissé feltápászkodtak, dörzsölgették szemüket, aztán visszasüppedtek abba az elcsigázottságba, melyet még a tengerentúlról hoztak magukkal. Többnyire visszavándorlók voltak, cifra rongyokba bugyolálva, zsákokkal, párnákkal, dunyhákkal. Egy kendős szegény asszony, aki Brazíliából jött, ölében altatta kislányát.

A diák az alkony homályában búsan gondolt arra, hogy ebben a büdös állatseregletben kell töltenie egy éjszakát, aztán még egy napot, míg Budapestre nem ér. Egész úton állt. Lába reszketett. Gyomra émelygett a ruhák kigőzölgésétől, a savanyú kőszénfüsttől.

Este nyolckor berobogott vonatja a zürichi állomásra. Kikönyökölt az ablakon, magafeledten szemlélte a hegyeken elszórt várost, a játékházaknak rémlő villákat, melyeknek ablakjaiban idilli, fényes lángocskák lobogtak. Délután esett az eső. A levegő tiszta volt, párátlan, áttetsző, mint az üveg. Egyszerre ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy leszálljon, s csak holnap reggel utazzék tovább.

Eredetileg úgy tervezte, hogy egyfolytában teszi meg az utat, már csak a takarékosság kedvéért is. Megtapogatta zsebét. Tizenegy svájci frankot lelt benne, egész vagyonát, melyet még a határnál váltott át. Hirtelen megragadta csomagját, leugrott a vonatról.

Jegyét lebélyegeztette, vékony, hektikás diákbőröndjét a vasúti ruhatárba adta, s beballagott a városba. Nem bánta meg. Csakugyan nagyszerű volt kószálni ezeken az ismeretlen utcákon, melyekhez semmi emlék se kötözte, bekukkantani először, talán utoljára egy ablakon, figyelni az embereket, akik csukott ernyőjükkel nyugodtan, elégedetten sétálgattak. Maga se tudta, miért, de legkisebb mozdulatuk is varázsos erővel hatott rá. Megáhított mindent. Az ódon kastélyokban, a faburkolatos udvarházakban szállók intettek feléje.

Hamarosan talált egy diákszállót, ott három frankért egy udvari szobácskát. Megmosakodott, aztán lesietett a tóhoz. A tó a cölöpépítmények, védőgátak keretében porcelán tintatartóhoz hasonlított, melyben világoskék tinta hullámzik. Egyetlen csónak imbolygott rajta a túlsó part környékén, regényes lámpásával. Egy darabig merengett ezen. Akkor vette észre, hogy éhes.

Nagyon éhes volt. Kopogott a szeme. Nem is csoda. Egész nap két almát evett. Gondolta, minekelőtte visszamegy szállójába, bekap valamit egy tejcsarnokban. Egyik utcából a másikba ténfergett, kereste a tejcsarnokot egyre dühösebben. Csakhogy a szorgalmas, józan svájciak már lefeküdtek. A lombok közt fényt pillantott meg. Valami takaros kis kerti vendéglőnek látszott. Ide tért be.

Gyanútlanul lépegetett előre a kék hortenziák sorfala között egy sarokasztal felé. Mire odaért, négy frakkos pincér vette körül, oly gyorsan, mint betörőt a titkosrendőrök.

Egy kissé riadtan tekintett rájuk, talán némi szemrehányással is, hogy egy védtelen emberre négyen jönnek. Mindenesetre sokallta őket.

A pincérek gépiesen, némi kimértséggel teljesítették kötelességüket. Kinek-kinek megvolt a maga szerepe. Az első elvette a kalapját, a másik lesegítette válláról vásott, viharvert esőköpenyét, a harmadik fölakasztotta egy vascsacsira, a negyedik pedig, a legmagasabb közöttük, egy jéghideg, közönyös úr, aki középütt választotta el gyérülő fekete haját, s merev volt és méltóságos, mint egy majordómusz, szertartásos mozdulattal egy vékony, bőrbe kötött, aranynyomással díszített könyvet nyújtott át, melyről azt lehetett hinni, hogy valami incunabulum-ot tartalmaz, egy olyan ősnyomtatványt, amelyből csak egyetlen példány van az egész világon. De ez a könyv minden asztalon ott hevert. Az étlap volt.

Kornél tétován, már rosszat sejtve leült, kinyitotta a pompás könyvet. Látta a vendéglő nevét, alapítási évszámát - 1739 -, egy piros címert, s alatta az ételek végeérhetetlen jegyzékét, kemény papíron, kifogástalan gépírással. Szórakozottan lapozgatta, anélkül hogy el tudott volna benne igazodni. A négy pincér a türelmetlenség legkisebb jele nélkül várakozott könnyed vigyázz-állásban vagy inkább bálilovag-készséggel, hittel és bizalommal telve. Ettől a jelenettől nem lehetett eltagadni bizonyos ünnepélyességet.

Most a majordómusz a fejét kissé félrebillentve a legfuvalmasabb franciasággal megkérdezte, hogy vacsorázni óhajt-e? A vendég bólintott. Rántottát rendelt, három tojásból.

Ezt a kijelentést a majordómusz illő tisztelettel ismételte, hangsúlyozta, hogy "előételül" tojásétket parancsol, de arcán ezalatt álomszerű mosoly futott át, s még mindig az asztalnál maradt, mintha nem egészen jól értette volna a rendelést.

Tudvalevőleg háromféle omelette van: omelette à Napoléon, omelette alla zingarella és omelette à Woburn. Az a kérdés, melyiket méltóztatik szeretni.

Döntenie kellett.

Napóleon iránt világhódító tervei miatt idegenkedéssel viseltetett; a zingarella se igen tetszett neki. Woburnról viszont nem tudta, hogy mi fán terem. Voltaképp mindegy, a fontos az, hogy mennél gyorsabban itt legyen, mennél több és mennél olcsóbb legyen, mert cudarul éhes. Ezt így nyersen nem közölhette. Hallotta, hogy a pincérek egymás közt olaszul társalognak. Ezért a beszédet olaszra fordította Erre a majordómusz - hűvösen - németül felelgetett, mintegy visszautasítva a bizalmaskodást. Előkelő ember csak egy nyelven beszéljen.

Zavartan az omelette à Woburn mellett foglalt állást.

A majordómusz főbólintással tudomásul vette, eltáncolgott, mire a többi pincér különböző borlajstromokat tett eléje, készen arra, hogy hűtővedrekben pezsgőket hozzon, édes-franciát, fanyar-angolt, aszút, palackos asztalit. A vendég vizet kért. Ásványvizet? Nem, egyszerű vizet, kútvizet, vízvezetéki vizet. Igen, igen.

Végre magára maradt.

Figyelmét először is az étterem közepén lévő tálalóasztalka kötötte le, melyen lila láng lobogott ismeretlen rendeltetéssel. Később látta, a személyzet ezen a sajátos örökmécsen melegíti a tányérokat, hogy míg a vendég elé kerülnek, ki ne hűljenek. Egyébként a késő éjszakai órán már csak kevesen ültek az étteremben. Messze tőle egy szőke, diplomataféle ficsúr, frakkban, szemben vele két német polgárlány, ősz atyjával, aki valami nehéziparos lehetett, régi svájci patrícius, s legközelebb hozzá egy nagyobb, nyolc-tíz tagból álló társaság, hölgyek és urak, mind estélyi öltözetben. Ezek már egy hosszú vacsora közepén tarthattak. Pezsgőt ittak vörös borral. A majordómusz egy szemrebbenésére a pincérek egymás után hozták nekik a különböző poharakat és kupákat, az ezüsttálakat, melyeket ezüstfödők borítottak, körülhordozták, ők pedig nem sietve, inkább a társalgás fordulataira figyelve, vettek egy-egy halszeletet, egy rákollót, vagy megízlelték azokat a ragyogó, testszínű húsokat, melyeket ilyen vendéglőkben még festeni is szoktak, mint a nők arcát. De nem egy hölgy csak épp belepillantott a tálba, s máris intett, hogy tovább lehet vinni.

Kornél gyanakodva nézett körül. Minden asztalon kristálypoharak villogtak, középütt pedig egy üvegcsillár hintette szét tündérien tompa fényét az ingmellekre, a nők gyémántjaira, fejékeire. Őszintén szólva nemigen bánta volna, ha a vendéglő nem ennyire fényes. Nemsokára egyéb fölfedezéseket is tett. Közvetlen lába alatt a tó csobogott, hullámos lüktetéssel. Egyenesen a vízbe építették ezt a kiugró, kies nyári lakot. Fönn a dobogón szakállas cigányok játszottak, csak klasszikusokat, szemüveggel és hangjegyekből.

Mindezek fölöttébb rossz jelek voltak, s arra bírták, hogy tüzetesen áttanulmányozza az étlapot. Az árak átlag tizenöt és harmincöt svájci frank között ingadoztak. Akadtak azonban olyan fogások is, melyek mellett nem szerepeltek tételek, csak kérdőjelek, mintha az előkelő tulajdonos évszázados vagyoni körülbástyázottságában gúnyosan a vállát vonná, fittyet hányva minden kicsinyes kíváncsiságnak. Általában itt se a pincérek, de a vendégek sem beszéltek ilyesmiről, gondosan kerültek minden célzást, mely a pénzre vonatkozik, arra a megvetendő, szennyes, szégyenletes valamire, amiből természetszerűleg annyi van mindenkinek.

Ő most összeráncolta szemöldökét, s elkomolyodott, mint aki hirtelen ráébredt, hogy kelepcébe került. Kereste az omelette à Woburn-t, mellyel egy könnyelmű pillanatában oly közeli kapcsolatba jutott. Meg is találta, igaz, csak az előételek között, sommásan említve, minden közelebbi ár nélkül. Szorozni és osztani kezdett, hogy különböző európai pénzegységekre számítsa át a nála levő tizenegy svájci frankot, de az a számtani művelet során se lett több. Borostás állát tapogatta izzadt tenyerével. Nagyon rosszul érezte magát. Ha valaki azt ajánlja neki, hogy bal kezének kisujját levágva szabadulhat innen, okvetlenül belemegy az üzletbe. Mind gyakrabban a kijárat felé sandított.

Minthogy már egy félórája nem szolgálták ki, s úgy látszott, egészen megfeledkeztek róla, kereket akart oldani. Csöngetett.

A pincérek abban a pillanatban ott termettek asztalánál. Annyian voltak, hogy minden vendégre jutott kettő-három.

Szapora bocsánatkérések közepette megnyugtatták, hogy étele azonnal elkészül. Addig kenyeret rendelt, mert már nem bírta tovább az éhséget.

Egy pincér csinos kristálytálkán hozta. Pirított kenyérszeletke volt, hártyavékony, ostyaszerű, legföljebb arra alkalmas, hogy úrvacsorakor jelképezze az égi kenyeret, amely lelkünket élteti, s előkészíti az örök életre. Lassan elropogtatta.

Körülbelül egy negyedóra múlva a tálalóasztalka körül titokzatos sürgés-forgás támadt. Odavonult az egész személyzet, mint egy oltárhoz. Az étekfogó ezüstfödővel borított óriási tálat hozott ki, néhány pillanatig babrált a lila láng körül, aztán csakugyan feléje közeledett, melegített tányért rakott asztalára, s a többi pincér segédletével, a majordómusz személyes felügyelete alatt megkezdődött maga a tálalás művelete. Amint a födőt levették a tálról, Kornél nem mindjárt mert belenézni, csak később. A történtek után azon se csodálkozott volna, ha a rántotta közepébe egy dió nagyságú gyémántot sütnek, oldalt egy rubinttal meg egy zafírral, s így csalódottan állapította meg, hogy az omelette à Woburn szakasztott olyan, mint az a rántotta, melyet édesanyja szokott készíteni. Ott nyugodott az ezüsttál közepén, mintegy elveszve a végtelen térben, hal alakúra sütve. Az étekfogó késsel-villával megragadta, de minekelőtte tányérjába tette volna, talán a vendéglő

hagyományaitól, talán attól a hasonlatosságtól vezettetve, hogy az omelette à Woburn külsejében valóban a halra emlékeztetett, villámgyorsan lenyisszantotta a két végét, akár a hal élvezhetetlen fejét és farkát, s ezeket a sárga, fölöttébb kívánatos darabkákat, melyekkel a fogás kétségtelenül kisebb lett, hanyagul, semmire se gondolva, egy másik ezüsttálba vetette, melyet a segédpincér tartott magasra. Kornél ezt határozottan rosszallotta. Utána is pillantott sóvár, szomorú tekintettel.

Egykettőre bekapta a rántottát. Az bizony még kisebb volt, mint sejtette, a félfogára se elég. Kenyerét már megette. Újat rendelni nem lett volna bátorsága. Hát inkább két pohár vizet ivott.

Csevegtek a tó hullámai, a zenekar a wartburgi dalnokversenyt játszotta, az előtte ülő társaság még mindig nem tudott a vacsora végére jutni, de őt mindez vajmi kevéssé érdekelte. Azon töprengett, hogy mi fog most történni. Mindenre elszántan fizetett. Amíg a majordómusz töltőironjával számlált, ő lehunyta szemét. Botrányokat képzelt el, különféle kínos jeleneteket, előbb ámuló arcokat, aztán fojtott, izgatott szóváltást, melynek során ajtót mutatnak neki, verekedést is, rendőröket, igazoltatást. Szíve torkában dobogott. Most kinyitotta szemét. A számolócédula már előtte hevert egy tálcán. Mindössze négy frankot tüntetett föl. Elővette tárcáját, lassan, kéjelgő élvezettel kotorászott benne, mintha bankókötegei közül csak üggyel-bajjal tudná kikeresni ama tízfrankost. Fölényesen az asztalra dobta. Hat frankot kapott vissza. Ezt megcsörgette kezében, mint a nyert pénzt, s nábobi örömében egy-egy frankot nyomott a pincérek kezébe. A majordómusznak kettőt.

Minthogy a borravaló túlságosan nagy volt, a pincérek egymásra pillantottak, meghajoltak, de nyomban faképnél hagyták.

Maga vette föl esőköpenyét.

Kimenet még egyszer találkozott a majordómusszal, aki karját fölemelve valami rendkívüli fontos intézkedést tehetett. Kornél mereven szemébe nézett. Köszönésre akarta ingerelni. De az annyira el volt foglalva, hogy nem köszönt. Erre ő emelte meg előtte a kalapját.

Ez is hiba volt.

Pirulva, a szégyenérzet viszkető, orrfacsaró undorával ért ki az utcára. Föllélegzett és futni kezdett. A Zwingli-szoborig rohant. Itt nagyjában tisztázta helyzetét. Nem mehet vissza a szállójába, csak annyi pénze maradt, hogy holnap kiválthatja poggyászát, s tovább utazhat. Mégis boldog volt, mintha rettenetes kaland után a halál torkából menekülne. Hajadonfőtt kóborolt a csillagos nyári éjszakában. Céltalan sétáival újból és újból a vendéglő elé ért, mely már sötét volt. A tó partján leült egy padra. Mindenféle szamárságról gondolkozott. Eszébe jutott a

diplomataficsúr, a nehéziparos két jól nevelt leányával, az a társaság, mely vörös borral keverte a pezsgőt, a majordómusz, aki nem köszönt vissza, az omelette à Woburn is, melynek két végét a pincér oly szívtelenül vágta le és dobta az ezüsttálba.

Egyszerre, mintha álomtól nehezülne el, lehajtotta fejét a pad karfájára. De nem aludt.

Halkan és gyorsan sírt.

1927

 

Gárdonyi Géza: ANNUSKA APÁCZA LESZ

Megfogadtam, hogy apácza leszek.

Az apáczák jók, kedvesek, tiszta-szivüek. Szereti őket az Isten.

Sohase tudtam elképzelni a mennyországot apáczák nélkül.

Három nap óta vagyok itthon. Bejártam az erdőt és a mezőt. Az erdő most is olyan, mintha mindig ünnep volna benne. A fák imádkoznak. A méhek hegedülnek: Ave Maria. A darazsak orgonálnak. A virágok ájtatosan sóhajtanak az égbe: a sohajtásuk az illatuk. Minden olyan, mint ezelőtt öt évvel volt. A mező is a régi nagy szőnyeg. A nagy, okos fehér ludak bolondos kis sárga libákat sétáltatnak a fü között. Milyen furcsa, hogy Julcsát már nem találom ott. A libákat más leánykák őrzik. Julcsa megnőtt; férjhez is ment szegény. Oh Istenem! a férje már kétszer megverte.

Mama azt mondta délben, hogy már én is nagy leány vagyok: ideje lesz, hogy férjhez menjek.

- Soha, soha! - kiáltottam mélyen megrendülve.

És kimentem a kertbe. Elbujtam a lugas alá, és ott sirtam, hogy milyen szomoru a sorsa a leánynak.

Jun. 12.

Ma volt nálunk Balogh ur.

Ez a Balogh ur földbirtokos. Szomszédunk.

Ez akar elvenni.

Ez akarja azt, hogy ne legyek apácza.

Éreztem, hogy sápadt vagyok. Szinte remegtem. Ugy néztem rá, mintha gyilkosra néznék: éreztettem vele, hogy gyűlölöm.

Ő csak mosolygott. Megfogta a kezemet. (Meg mer fogni!) Azt mondta, hogy a kezem picziny és fehér.

- Mama, - szóltam, a kezemet a halántékomhoz kapva, - a fejem fáj.

A mama az ablakot okozta. Balogh ur azt ajánlotta, hogy aludjak és álmodjak szépeket.

A mamának kezet csókoltam, és Balogh urat egy fagyos fejbólintással köszöntve, a szobámba mentem.

Valóban kábult voltam. Ez az ember fölizgatott. A harag láza szállt a fejembe.

Megnéztem a kezemet. Csakugyan picziny, és fehér. Milyen jól fog illeni, ha majd a templomban összeteszem.

Végig dőltem a diványon, és amint ott nyugodtam, ugy tetszett, mintha a fejedelemasszony ruhája lengene mellém. Behunytam a szememet. Igy mindig látom őt, amikor akarom. Ott állt előttem az indigókék posztóruhájában; vállán a nagy hófehér gallérok; finom, halovány arczán égi jóság; lenvirágkék szemeiben áhitat.

Az orgonának altató szent morajlása hullámzik körülöttem. És a fejedelemasszony azt susogja:

Vigyázzatok, hogy kisértetbe ne essetek!

Oh! csak most világosodik meg a lelkem! A kisértő megjelent! Sziv, lélek, légy erős!

Jun. 13.

Ma családi tanács volt.

A papa elmondta, hogy megnézte a telekkönyvet és a Balogh ur birtokát.

- A házasság kivánatos, - jegyezte meg határozott hangon.

És anélkül, hogy a véleményemet kérdezte volna, pipára gyujtott.

A mama hosszan bólogatott a fejével, és az ókuláré mellől rám tekintve, csöndesen ismételte:

- A házasság kivánatos.

- Papám, - szóltam fulladozó hangon, - én apácza szeretnék lenni!

A papa erre földhöz csapta a fidibuszt, és felém fordulva, haragosan kiáltott:

- Vigye el az ördög az apáczáidat!

Többet nem hallottam e rettenetes istenkáromlásból. Befogtam a fülemet és átfutottam a szobámba.

Oh, milyen rettenetes ez a papa! Látszik rajta, hogy őt nem az apáczák nevelték.

Jun. 14.

Kati a kulcslyukon át kihallgatta a családi tanácskozás folytatását, és elmondta nekem, hogy nem erőltetnek többé a házasságra; Balogh ur jöhet-mehet nálunk, de nekem többé nem fognak róla szólani.

Örömömben Katinak adtam a szent Genovéva képet, amelyre rá van irva:

"Nagyistván Annuskának, a hallgatás erényeért, - Theresia testvér."

- Most már jöhetsz kisértő! - gondoltam diadalmasan.

Hát nem itt termett!

Ismét az a mosolygó arczu. Egyebet se tud, csak mosolyogni. A bajusza mint két kis fekete mókuspemzli ugy áll az orra alatt. Arra kért, hogy fogadjak el tőle egy rózsát, az ő kertjéből való.

Jó: engedek a kisértésnek. Hadd bizza el magát. Majd a diadala legtetejéről vetem a szégyenbe.

Elfogadtam a rózsát, és mivelhogy nem akartam a kezemben tartani, a hajamba tüztem.

- Oh, milyen szép igy! - kiáltott összecsapva a kezét; - maga nem is leány, hanem tündér!

Éreztem, hogy a vér átmelegíti az arczomat. Titokban magam is észrevettem már, hogy szép vagyok, de arra még sohase gondoltam, hogy tündérhez hasonlitsam magamat.

Balogh ur beszélt aztán más furcsaságokat is. Megkérdezte, hogy melyik a kedves szinem? szeretek-e tánczolni? ki a kedves költőm? voltam-e már szinházban? és hogy a sütemények közül mit szeretek jobban: a mandulatortát-e vagy a puszedlit?

Én mindezekre a kérdésekre komoly megfontoltsággal mondtam el a véleményemet: kedves szinem a kék, de néha a rózsaszint jobban szeretem; tánczolni csak akkor szoktam, ha alkalmam van reá; a költők közül Mindszenti Gedeont kedvelem; színházban még nem voltam, de ha erkölcsös darabokat adnak, megnézem, s sütemények között méltányolom a puszedlit is.

Balogh ur erre megragadta a kezemet és igy szólt:

- Annuska, kegyed a legkedvesebb leány a világon!

És mielőtt megakadályozhattam volna, forró csókot nyomott a kezemre.

*

Ágyam mellé tettem a lavórt, és hideg vizbe tartottam a kezemet.

A csók rajtamaradt. Égetett. Valami különös zsongásban volt a vérem. Néha fölkeltem az ágyamból, és a gyertyával a tükör elé álltam. A rózsa csakugyan jól illet a hajamhoz.

Buzgón imádkoztam azután a jó Istenhez, hogy üzze el tőlem a hiu gondolatokat, és engedje meg, hogy kerubokkal és szeráfokkal álmodhassak.

Isten nem hallgatta meg a kérésemet: egész éjjel Balogh urat láttam mosolyogni.

Jun. 17.

Ma számot vetettem magammal.

Elhatároztam, hogy Balogh urral komolyan beszélek: megmondom neki, hogy ne áltassa magát, engem nem tántorithat el a szent szándékomtól soha.

El is jött. Tegethoff-kék selyem nyakkendője volt. A bajusza hegyesen állott. Meghajtotta magát és azt mondta:

- Engedje meg Annuska, hogy királynőnek tekintsem.

Erre a kivánságára nem voltam elkészülve. Hiába fogadtam meg, hogy ma okos leszek: nem tudtam felelni.

A kertben csak ketten voltunk. Én egy széken ültem, ő állott. A rezeda illatát hozzánk hajtotta a szellő, s egy fecskefarku pillangó vitorlázott a rezedák felé.

- Fogja meg! - kiáltottam, hogy meneküljek a zavaromból.

És a pillangó felé futottam.

Balogh ur lekapta a kalapját. A pillangó a levegőben kerengve himbálózva szállott előttünk. Futottunk, futottunk.

Egyszercsak eltünt a pillangó, s mi az erdőszélen állva, tágra nyitott szemekkel, mosolyogva bámultunk egymásnak kipirult arczába.

Jun. 21.

Meg kell vallanom, hogy ez a Balogh ur kedves ember.

Már két kötés pamutot tartott a karján, mig legombolyitottam; az utolsó szálat ráhunczutkodta az ujjára, - magát is fel akarta velem gombolyittatni.

Azután verset is irt. A jó Isten tudja hogyan csempészte a kötőkosaramba. Ott találtam. Érdekes vers és gyönyörü. Csak annyi:

"Ha megtalálod, szivem bájos álma,E versemet a kis kötőkosárba;Tudd meg: nem köthetsz annyi kis szemet,Ahányszor érted a szivem remeg!"

Ezt a verset azonnal lemásoltam és elküldtem Theresia testvérnek a postán. Megkértem, hogy tartsa titokban.

Jun. 24.

Ma nagy esemény történt.

A méhes mellett ültünk. A kötényem tele volt bodzavirággal. A mama bízott meg, hogy szedjek össze egy csomót herbateának a télre.

Balogh ur segitett. Megigértem neki, hogy ő is kap belőle, ha köhög.

Azt felelte, hogy minden bizonynyal köhögni fog, s ha én magam nem főzöm meg a teáját, hát akkor meglehet, meg is fog halni.

Erre megint nem tudtam, mit mondjak. Ennek a Balogh urnak az eszejárását nem lehet kitanulni.

- Annuska, - folytatta Balogh ur mélyen megható hangon, - tudja-e azt, hogy én szeretem magát?

A nap fényes aranyhurokat eresztett a lomboktól a földig. A méhek hegedültek azokon. A verebek énekeltek a muzsikához. Zengett, zsongott, énekelt minden.

Azt hittem, mondtam valamit, de nem mondtam semmit.

- Annuska, üdvösségem, - szólt Balogh ur, s gyöngéden megfogta a kezemet.

Akkor magamhoz tértem. Eszembe jutottak ujra az apáczák: Theresia testvér az ő sovány, kis liliomkezével, égbenéző arczával; a szent szavu harangok; a templom mennyezetén a felhőkön lebegő mennyország képe; az orgona, a fátyollal áttakart szakramentum és a tömjénködben uszó, apró lángokkal koszoruzott oltár.

- Balogh ur, - szóltam elszorult szivvel, - én apácza leszek.

A sugárhurok eltüntek a diófa alól. Az árnyék elsötétült. A méhek elhallgattak.

Balogh ur fölnézett az égre és igy szólt:

- Esső lesz.

Jun. 25.

Egész éjjel nem tudtam behunyni a szememet. Sirtam.

Sajnáltam azt a jó, kedves Balogh urat, és bünösnek éreztem magamat anélkül, hogy a bünömet megtaláltam volna. Bántam, hogy szomoruságot okoztam neki. Szegény Balogh ur, ő sohasem okozott nekem szomoruságot.

Föltérdepeltem az ágyamban, és könyörögtem az Istenhez, hogy vigasztalja őt meg hamar, már holnap.

Éreztem, hogy Isten meghallgatta a kivánságomat.

Jun. 26.

A mama megdorgált, hogy az ablakok kinyitásával főfájást okozok az egész háznak.

Mert minden ablak nyitva volt. Azt hitték, hogy a pipafüstöt eregetem, pedig én Balogh urat vártam.

Délután már reszkettem a nyugtalanságtól. Kimentem a rétre és az erdőszélre.

Nem jött el.

Jun. 28.

Végre eljött? Szokatlanul komoly volt. Azt hittem beteg, de nem mertem megkérdezni. Pedig mást is szerettem volna tőle kérdezni. Azt, hogy mi a véleménye az apáczákról?

Mikor a mama kiment a szobából felsóhajtott.

- Mi baja Balogh ur? - kérdeztem részvéttel.

- Annuska nagysád, - felelt bánatosan, - utoljára látjuk egymást.

Hideg futott rajtam végig. A hímzőtű megreszketett a kezemben.

- Annuska nagysád, - folytatta szivetrázó hangon, - kegyed azt mondta, hogy apácza akar lenni.

- Ugy van, - feleltem elapadt lélekzettel.

Balogh ur búsan folytatta:

- Hát elhatároztam, hogy én is lemondok a világi életről: ha kegyed apácza lesz, én meg beállok barátnak.

Majd elájultam. Szemem előtt elsötétült a világ. A homlokomhoz kaptam, és ugy néztem rá félig holtan, félig elevenen.

- Áldja meg az Isten, - szólt reszkető hangon, és megfogta a kezemet, hogy megcsókolja.

Nem tudtam egy hangot se felelni. Csak fogtam, fogtam erősen a kezét; azután fölemelkedtem, és magam se tudom hogyan történt, de átfogtam a nyakát a karjaimmal; átöleltem, magamhoz fontam a lelkemmel is.

Nem eresztettem el barátnak.

Örkény egyperceseibőlGONDOLATOK A PINCÉBEN

A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.

Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya, lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltűnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.– Cicus! – szólt oda a falábú házmesterkislány. – Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány – ő t nézték cicának – meghökkent. Így még nem beszélt vele senki.Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.Most jutott eszébe elő ször, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik.S ő t – mert ilyen telhetetlenek vagyunk! – mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmesterkislánynak születik? De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el se tudta képzelni.

MAGYAR PANTEON

- Benne volt az újságokban, hogy két hétig zárva tartunk - mondta a múzeum portása a telefonba. - A Szabadságharc Ereklyéi már becsukott, a Liszt Ferenc Szerelmeihez viszont még csak most gyűjtjük az anyagot.

- Hát mit csináljak velük? Ez volt a délutáni program.

- Tessék őket elvinni a Szépművészetibe.

- Ott már voltunk. És gondolja meg: ezek vidékiek, és tizenöt éves lányok. Nekik még többet mondanak a tárgyak, mint a világ legszebb festményei!

- Hát honnan varázsoljak ide egy kiállítást? - kérdezte a portás. - Ráadásul teljesen egyedül vagyok.

A tanárnő hangja oly csalódottan szólt, hogy a portás egy kis gondolkodási időt kért, s aztán kijelentette, hogy délutánra megpróbál összekaparni egy kis anyagot, ami persze nagyon szegényes és hevenyészett lesz. Katalógus híján be kell érniök az ő kalauzolásával.

Az előcsarnokban csak egy gépírásos cédula volt kiragasztva: Hubauer Sándor Emlékkiállítás.

Az első teremben idősebb Hubauer Sándor bajonettje volt kiállítva, melyet az első világháborúból hozott haza, de ez nem nagyon érdekelte a lányokat. Idősebb Hubauer Sándorné született Süle Mária imakönyvébe is csak épp belepillantottak, pedig ennek az volt az érdekessége, hogy tele volt írva ételreceptekkel. De a

következő tárló, melyben már maga Hubauer Sándor volt látható, nyolchónapos korában, anyaszült pucéran, hason fekve, annál nagyobb sikert aratott.

- Jaj, de cukor - sóhajtotta egy lány, akiben már megszólalt a leendő anya.

És ott volt a kis Hubauer ütött-kopott pléhvödre, lapátkája, talicskája. Egy tejfoga. Himlőoltási bizonyítványa. Egy kis, üvege vesztett szemüvege. (Mint ismeretes, Hubauer Sándor tizenöt éves koráig rövidlátó volt, de ez utóbb elmúlt.)

- Ti is, lányok - jegyezte meg a tanárnő -, járjatok el pontosan az időszakos szemorvosi vizsgálatra.

A következő vitrinben ütött-kopott notesz.

- Hubauer Sándor kora ifjúságától kezdve fillérre följegyezte minden kiadását... Ez pedig egy hímzőgép.

A lányok megcsodálták, pedig csak egy régi típusú, lábhajtásos, Omag gyártmányú hímzőgép volt, nyolcmilliméteres kilengéssel, amelyen - miközben Hubauer hiába küzdött nagyra törő tervei valóra váltásáért - hitvese reggeltől estig dolgozott... Csak e rosszul fizetett munkával, nyolcmilliméteres monogramhímzéssel tudta előkaparni családjának a mindennapit... Áldott emlékű hímzőgép! Nélküle Hubauer sovány portási fizetségéből hogy is tudott volna egy négytagú család kijönni?

- És milyen természetűek voltak azok a nagyra törő tervek? - érdeklődött az egyik tájékozatlan diáklány.

- Sokfélék - mondta a portás. - Az áttekinthetőség kedvéért három csoportba osztjuk őket: gazdasági, politikai és tudományos természetű elgondolásokra.

Sajnos, az idő rövidsége miatt e sokféleségből épp csak mutatóba sikerült valamit összeszedni. Hubauer tudományos munkássága még feldolgozásra vár: annyi bizonyos, hogy a holdrakéta gondolata (az oroszokat messze megelőzve) megfordult a fejében, nemkülönben a napenergia felhasználása. (Ő óriási méretű sztaniolzacskókra gondolt, melyekben a nap energiája, valahogy úgy, mint a sült gesztenye melege, elraktározható.) Ami Hubauer politikai nézeteit illeti, ezekről írásbeli feljegyzés alig maradt fenn, a baráti beszélgetések pedig részben feledésbe merültek.

- Milyen kár! És miben álltak ezek a nézetek? - kérdezte a tanárnő. Rá kellett szólnia a lányokra, mert fecsegni kezdtek.

- Mint ismeretes, Hubauer bátor békeharcos volt. Egyszer, felesége legnagyobb rémületére, öklét rázta a bevonuló német csapatok felé. A katonaságtól megszökött, és hamis papírokkal bujkált: a hetes vitrinben látható "Nyílt parancs" is ilyen ügyes hamisítvány, az aláírás Hubauernétől származik. Vakmerősége hajmeresztő volt; a

háború vége felé, hamis papírokkal a zsebében, egy vendéglő kerthelyiségében, mely a detektívek megfigyelése alatt állt, fennhangon kijelentette: "Hitler napjai meg vannak számlálva!" A szomszéd asztaltól oda is néztek.

- Detektívek? - érdeklődött egy lány.

- Szerencsére csupa ismerősök. De Hubauer olyan ember volt, aki ugyanezt mondja akkor is, ha detektívek hallják.

A lányok megborzongtak. Aztán továbbsereglettek a következő tárlóhoz, melyben egy kis játék mozdony állt.

- A "Hazádnak rendületlenül" kombinált spórkassza - magyarázta a portás egy fájó mosollyal, ami annak szólt, hogy egy nagyra törő szellem merész terveiből mindössze egy ilyen ujjgyakorlat maradt fenn, melyet ő maga is csak szeszélynek szánt. És még emellett is ott látható a Szabadalmi Hivatal elutasító végzése!

- Mit jelent az, hogy "kombinált"? - érdeklődött a tanárnő.

- Ha pénzt dobnak bele, a szerkezet azt énekli: "Hazádnak rendületlenül!"

Egy lány pénzt dobott be a mozdonyba. Vártak, de nem hallottak semmit.

- Nem működik - mondta a portás.

- Mindegy - magyarázta a tanárnő. - Ez a találmány nemcsak takarékosságra, hanem hazafias gondolkodásra is nevel.

- És sohasem akadt neki pártfogója? - kérdezte egy lány.

- Soha. Magányosan, meg nem értve öregedett meg.

- Egyetlen terve se valósult meg?

- Ebben az országban? - legyintett a portás. - Nálunk így múlik el egy emberi élet.

Mindenki hallgatott. Meglegyintette őket a nemzeti tragédia szele.

- Ez pedig: Gagarin őrnagy! - mutatott egy színes képre a portás.

- Ismerték egymást?

- Sajnos, nem.

- Kinek a hibájából?

- A találkozás nem jött létre - mondta kitérően a portás. Már csak egy vitrin volt hátra.

- Ez az a Dolgozó Hetijegy, mellyel munkába járt... Hubauer Sándor szerényen és visszavonultan élt, nem kért, nem is várt kiváltságokat. Reggelije: fél liter tej, tíz deka parizer, kenyér.

Körüljárták a tejet, parizert, kenyeret. Volt, akinek könnybe lábadt a szeme.

Elköszöntek, sorba álltak, kivonultak. Egy hét múlva dolgozatot írtak: "Mit láttam a budapesti tanulmányi kiránduláson?" Az ifjúságot csak látványos dolgok lelkesítik; oldalakat írtak a Mátyás-templomról, egy önkiszolgáló büféről, az Országzászlóról... A Hubauer Sándor Emlékkiállításról alig valamit. Ilyenek ezek a mai fiatalok.

De nem baj. Majd egyszer. Majd húsz, harminc év múlva. Majd negyven év múlva. Akkor majd eszükbe jut Hubauer!

Mándy Iván: Kulikabát (A Teleki téri legendákból)

- Óhajt valamit, kisasszony?

Fehérbajuszos, mosolygósképű öreg állt Irénke előtt a bódé ajtajában. Mellette két próbababa, és odabent a bódéban hosszú sor színes női ruha lógott egy vasrúdon; mint vidáman lebegő, kedves híd.

Irénke oly ismerősnek találta az öreget, mintha már többször beszélt is volna vele. Csöppet sem csodálkozott, amikor lelépett a lépcsőről, karon fogta, és bevitte a bódéba. Még mindig mosolygott; szinte belehajolva az arcába.

- Nem is engedném máshová. Itt mindent megkaphat, az öreg Bluz bácsinál. Tudja, hogy hasonlít a lányomhoz? Talán a termete, a formája egy kicsit törékenyebb. Tehát mit parancsol?

Irénke pedig magyarázott.

- Kulikabátot szeretnék venni, piros kulikabátot. Már annyi helyen voltam, a Népszínház utcában, a Sárkánybarlangban. Onnan jöttem ide, a Teleki térre.

- Micsoda? A Sárkánybarlangban? - Bluz bácsi összehúzta vastag, szürke szemöldökét. - A Sárkánybarlangban Prokesch és Mattanówichnál? De hiszen azok rongyokat árulnak, és alaposan levágják a vevőt, nem szívbajosak, azt igazán nem lehet mondani. A Prokesch felesége dizőz lett, dizőz… hát érről aztán lehetne

beszélni! Szóval meglógott hazulról, és most valami lebujban. - Tehát kulikabátot? Pirosat, természetesen. Nos, próbálunk egyet.

Magas, fekete nő lépett be. Irénkére mosolygott, aztán kiment. Alacsony; kopasz férfi sétált az üzlet előtt fehér ingben. Egy pillanatra benézett. Akár egy majom, gondolta Irénke, mindjárt ugrálni kezd. - Ó, de hiszen ez! . . .

- Sárga - mondta Bluz bácsi. - Sárga kulikabát.

Irénke maga sem tudta, hogy adták rá ezt a kabátot. De most már ott állt a sárga kulikabátban a tükör előtt. Mellette Bluz bácsi, a fekete nő meg az a kis kopasz. Mind beszéltek, de Irénke csak Bluzt kállotta.

-...és éppen a Prokesch és Mattanowichhoz ment szegényke! Még jó, hogy nem a Sárdihoz, azt mondom, még jó. Mert az még goromba is. - Tessék csak megfordulni! - Hogy ki az a Sárdi? Tudjuk mi azt nagyon jól. Közönséges ügynők volt, és egyszer ült is valami piszkos ügy miatt, és mondják, hogy a háború alatt kém volt, spicli, de kérem, ezt én csak úgy hallottam, aztán gazdagon nősült, most pedig meg akarja ölni a feleségét a Sárdi, az őrületbe kergeti: Éjjel kirángatja az ágyból, hogy csináljon rántottát. Ilyen allűrjei vannak, mániái, mert persze részegen jár haza.

Irénkét megforgatták, aztán oldalt léptették; mint valami furcsa táncban. Közben a vőlegényére gondolt, és hogy hatra ott kell lenni a mozinál.

Hirtelen lerántották róla a sárga kabátot:

- Szűk volt a nyakánál bólintott Blúz. - Megmondom én kérem, mi a hiba, nem mószerolok be senkit. Másikat próbálunk. Van időnk, igaz? Akkor hát ezt a pirosat.

Irénke, ahogy oldalt fordult, megpillantott egy öregasszonyt. Fonott kertiszékben ült, hátul, a férfikabátok mellett, a sötét sarokban, fekete ruhában. Csak az arca világított, meg a két sárga keze a szék karfáján. Ült és hallgatott. Hosszú, szűk folyosót lehetett mögötte érezni, öreg, elhasznált próbababákkal, ócska ruhákkal. És oly furcsa volt most kintről hallani egy telt, vidám hangot.

- Holnap megyünk, ám a strandra!

- A fiam bolondja az úszásnak - mondta Blúz. - Még bajnokságot is nyert az iskolában. Én már csak sakkozok, kérem, sakk és dominó. Na meg az ulti.

Irénke még mindig az öregasszonyt nézte. Valahogy mintha a többiek nem is tudnának róla. Az meg lehunyja az egyik szemét, és a bódé egyszerre elröpül a sok színes kabáttal és Bluz bácsival.

- És még a jegyeket is nekem kell megvenni!

- Tessék; kedves? - Bluz egyik kezét hátul a kulikabát alá dugta.Úgy hajolt Irénkéhez.

A lány elpirult. De hát hogy kotyogta ki ezt a jegyekről? Most már aztán beszélt Bluz bácsinak.

- Mert a vőlegényéin olyan kényelmés, hogy még a mozijegyeket is velem veteti. Kedves, jó fiú, de lusta. És ha most ilyen, mi lesz később?

- Minden a nevelés!

Ezt a feketehajú nő mondta. Kicsit előbbre húzta a kulikabát ujját. - Azt hiszem, bő. A férfiakat nevelni kell.

Hátul ketten felemelték a kabát alját, mintha fel akarnák fújni a lányt, hogy aztán elröpítsék. fekete nő végigsimított az arcán, és ettől valahogy elálmosodott. Alig érezte, hogy fogják a karját, jobbra-balra forgatják. Mintha lassan belecsúszna egy kád meleg vízbe.

Bluz bácsi a fülébe súgta.

- Csak tíz évvel lennék fiatalabb, csak tízzel!

Irénke nevetni kezdett, és egyszerre zöld kosztümkabátban találta magát, sárga selyemsállal a nyakán.

- De én nem ezt akartam!

- Csak éppen fölpróbáltuk a méret miatt.

Kint mintha bádoglemezeket vernének egymáshoz. Valaki bekiáltott. - Bluz bácsi, esté várom a Szimplicsekben!

Irénke a sálhoz nyúlt, de hirtelen lerántották a nyakáról. Bluz bácsi a kosztümből is kiforgatta. Ő meg várta; hogy megint ráadjanak valamit. Talán könnyű köpenyt vagy ballont, viharkabátot; turbánt a fejére, és vessenek rá ismét sálat. - Úgy érezte, mintha a ligeti barlangvasúton lenne, ahol minden fordulónál újabb és újabb arcok jelentek, tűntek fel.

Bluz megszólalt.

- Hogy micsoda fickó voltam én a házasság előtt! Kezdtem, a délutánt a Szimplicsek kávéházban. Ott már vártak a fiúk. Biliárd estig, aztán átmentünk a Pléhkoszorúba, remek kiskocsma a Mátyás téren, sehol nem kapni olyan kisüstit. A menyasszonyom végül valami józsefvárosi csehóban akadt rám. És mit gondol, kedves kisasszony, mit mondtam néki? - Eredj haza, drága gyöngyvirágom, eredj

aranybogaram, te pamutfejű, mert mindjárt hozzád vágok valamit! - Hát ilyen nagy legény voltam, de aztán. - Legyintett.

- Így lesz ez a maga vőlegényével is - mosolygott a fekete nő.

Irénke már megint a piros kulikabátban volt. Megfordították, és a kis kopasz férfi állt előtte. Szinte már nem is értette; miért beszélnek a vőlegényéről.

A kis kopasz pedig két kezét a lány derékára tette, majd lassan fölfelé csúsztatta. Hirtelen megigazított egy ráncot a kabáton.

- Ügy, talán ez jó lesz.

Megint megfordították Irénkét. Az mintha már elveszne ebben a forgatásban. Fejét bágyadtan előredűtötte, két karját mereven lelógatta. - Fölötte a vasrúdon lassan ringani kezdtek a színes női ruhák, ringtak, és virágok hajoltak ki belőlük. De már nem is virágok voltak, hanem nevető női arcok. Szinte hallotta is őket.

- Te kedves, kedves…

Irénke felnevetett. Oly boldogan, mint akinek többé már semmi gondja. A fekete nő ismét megsimogatta. Ő, mint egy engedelmes boci, beléhajtotta arcát a tenyerébe.

- Édes néni . . .

Aztán ahogy fölnézett, meglátta Csengőt és Bengőt, igen, azt a két kedves pofát, akiről annyit olvasott az Aller Képes Lapjában. Vajon honnan jöhettek? Csengő hosszú fekete kabátban állt előtte, horpadtorrú lakkcipőben, és a köpcös kis Bengő zöld kabátja zsineggel átkötve.

Csengő és Bengő kétoldalt megfogták a lány karját, fölemelték. A feje főlőtt összeérintették az ujjait. Egy lokni előrehullott az arcába, aztán szétestek a fürtjei, de ez csöppet sem volt kellemetlen.

Csengő és Bengő végül elengedték. Kimentek, éppoly szótlanul, mint ahogy jöttek.

- Egyiket a másik után próbálja, de azt se tudja melyiket válassza a kisasszony. Végül is mit akar venni?!

Szigorú volt ez a hang, és Irénke megijedt. - Egy piros, egy piros…

Az öreg Bluz csúfondárosan ingatta a fejét.

- Egy piros, egy piros . . . De hiszen már régen magán van, kedves kisasszony, a kulikabát! Azt kell annyi ideig próbálni? Így föltartani az embert!

Mintha nem lenne egyéb dolgunk - mondta a fekete nő. A kis kopasz pedig:

Itt ugráltat maga körül mindenkit, közben előadja élete történetét. - De kérem, én nem is...

- Nem is beszélt, ugye? - Az öreg Bluz bozontos szemöldöke úgy rángatózott Irénke előtt, mintha egy óvatlan pillanatban rá akarna ugrani. - Nem is említette a vőlegényét? Hogy milyen kényelmes, bárdolatlan, mulya ügyetlen, és a jó ég tudja még micsoda. A mozijegyet is magával veteti, színházba csak havonta egyszer, mennek, mert takarékos a kedves, smucig! Ezzel traktált bennünket, és még tanácsokat kért. Talán azért a kulikabátért neveljük meg a vőlegényét?

- Mindenkinek olyan vőlegénye van, amilyet megérdemel - mondta a nő. Hárman körülvették Irénkét. Az mozdulni sem tudott. Arca kipirult, akár egy léggömb. Egy mozdulatot tett; hogy levegye a kabátot, de Bluz megfogta a karját.

- Le akarja vetni, visszadobni? Aztán szépen kisétál, és máshol vásárol! Mi pedig örüljünk, hogy egy ilyen úrikisasszony szóba állt velünk, szegény, vacak, nimolista bódésokkal. Leereszkedett hozzánk.

A kopasz zsebre vágta a kezét.

- Nekünk is lehetne üzletünk, akár a Belvárosban, igenis! De mi nem arra megyünk, hogy levágjuk, bebóvlizzuk a vevőt. Az igaz; hízelegni sem tudunk; sima pofát vágni. Megmondjuk, amit akarunk.

- Ha megbántottam magukat, ha véletlenül megbántottam…- dadogta a lány. Hátranézett az öregasszonyra és elcsuklott.

A vénasszony sárgán, mozdulatlanul lebegett a régi kabátok között, mint vékony szálon lógó villanykörte. Várni lehetett, hogy int a trencskóknak, zakóknak, lódeneknek, akik Irénkére rontanak.

Bluz bácsi fölemelte a kezét.

- Talán vissza akár menni a Sárkánybarlangba Prokesch és Mattanowichhoz?! Hát tessék!

Mint egy átokra, a női ruhák lebegni kezdtek a vasrúdon, a kabátok kinyújtották sötét ujjukat, a nadrágok széttárták, szárukat. - Úgy látszott, most már megindulnak, mint az alvilági rémek.

Irénke hátrahanyatlott Bluz karjába. Az öreg megfogta a hóna alatt, két lábánál pedig a kis kopasz.

Így tartották a lányt Bluz és Fia, mintha egy sötét folyóba akarnák alámeríteni. Egy kicsit följebb tartották, majd megint leengedték le-föl hintáztatva. Egyszerre kifeszítették egyenesre, aztán összehajtották, hogy térde a homlokához ért.

Az összecsuklott test fölött egymásra nézett Bluz és Fia. Kifeszítették, hogy megint összehajtsák. Harmadszorra pedig már csak egy női ruha volt a kezükben, egy üresen fityegő női ruha.

Bluz, az öreg Bluz akasztóra dobta a ruhát, mint valami száradó bőrt, kicsit meglengette, aztán fölcsapta a vasrúdra a többihez.

Az öregasszony lassan fölállt a kerti székből, mintha minden tagja külön emelkedne, és azt mondta:

- Zárunk.

Sánta Ferenc: Sokan voltunk

Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi. Négyen gyerekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk, és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kályha mellett. Nagynéha odajött hozzánk, és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul abba is hagyta. Ilyenkor így szólt: „Majd holnap elmondom a többit.” – Azzal ment vissza a maga gondolatához. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hallgatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a helyén.

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.

Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám

tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.

– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.

Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.

– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.

Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.

– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?

Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.

– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.

Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.

Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.

– Aztán... hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?

Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.

– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?

Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.

– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?

Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.

– Magának mi baja van, nagyapó?

De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.

– Add azt a változót, te, Anna.

Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.

Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.

Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.

Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.

– Őköt csak hagyja, egye meg, mert ez mind a magáé.

Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.

Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.

Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe.

– Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.

Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.

– Isten áldjon benneteket, fiam!

Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne.

– Isten áldja.

S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt.

– Aztán vigyázzon magára.

Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját.

– A Ferikét... Hadd jöjjön sze... el velem egy kicsinykét!

Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.

– Eredj nagyapádhoz!

Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzá. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogyan az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta.

– Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!

Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.

Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.

A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban – nagyapám mikor jön vissza?

– Ő akkor, amikor te nem kérdezed! – mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztosan agyonütne.

Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.

– Jó estét!

– Adjon Isten – fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá' botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt.

– Hát apád hol van?

Apám most nem nézett rá.

– Láthatja, hogy nincs bent.

Ignác bá' elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte.

– Aztán igaz-e, hogy elment?

Apám felkapta a fejét.

– Hová? – kérdezte, és nézett Ignác bá'-nak a szeme közé.

– Fel a Büdösbe – válaszolt az.

Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.

Jaj, a Büdös. Aki csak belészippent, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel oda ment, és apám akarta, anyám is hagyta, hacsak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztosan túl van. Biztos a fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam.

Apám Ignác bácsit nézte.

– Maga azt honnan tudja?

– Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.

– Az igaz – válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.

– Rég ment-e el?

Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára.

– Úgy fertályórája megvan.

Ignác bá' bólintott rá, felállt, és elindult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól.

– Őköt megcsókolta-e?

– Egyet se – mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.

Mikor anyám visszajött, leült, és elkezdett varrni. Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban.

Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.

– Készülj, mert megyünk az erdőre favágni.

Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom, mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.

Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!” És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.

A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.

Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóba, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével végigsimította az arcomat.

– Majd otthon megeszed – szólt –, mert most fagyott.

Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese.

Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.

Sütő András: EGY CSUPOR ZSÍR

Hadd mondom el, hogyan is volt az, amikor óesztendő éjszakáján anyámék templomba mentek, és nagyapámra bízták a zsírt, hogy megőrizze, nehogy megegyük, mert alig egy ujjnyi volt, és mi örökké éhesek voltunk.

– Üssön a fejére, apám, ha valamelyik hozzányúl!

– Bízd rám őket. Én vagyok az ő papjuk – vett számba bennünket nagyapó, s átvette azon nyomban a parancsot is: – Mind a négyen itt vagytok? Na, fel az ágyba, aztán ha valamelyik a zsírhoz mer nyúlni, annak eltöröm a lábát, mint a csirkének.

Ez a lehetőség mind a négyünknek szólott. Ezután következett az egyéni oktatás. Nagyapó kivette kezemből Gaál Mózes regényét, s felvágta a tálas tetejére. Ha könyvet látott, már dühös volt, mert nem tudott olvasni, és minden írott betűben titokzatos ellenséget sejtett.

– Teszed magad, hogy olvasol, hogy aztán elaludjam, és nekiállj a zsírnak, ugyibár, tanár úr? Ohó, amiért nem olvasok annyit, azért én se vagyok az istennek jószága. Tudom én, hol kódorog az eszed. Be az ágyba!

Ezután következett az öcsém oktatása.

– Hiába nézel úgy rám a szép szemeddel. A tegnap is te nyúltál a zsírba, te zsivány. Téged oda kellene kötni az ágyhoz, mert a pócegérnél is rosszabb vagy. Be az ágyba!

A másik kettő már aludt. Azokat is felriasztotta.

– Pista, Gyuri, hallottátok? Anyádék templomba mentek. Én lehúzom a lámpát, lefekszünk mindannyian, de ne halljak egy moccanást, mert én vagyok a ti papotok. A zsír körül jár az eszetek, ugyibár? Na, én majd kifordítalak a bőrötökből, csak az jusson eszébe valamelyiknek, hogy a zsírt megdézsmálja.

Ezután már nem tehettük, hogy ne gondoljunk a zsírra.

De azért csak bebújtunk a pokróc alá. A pokrócon nagy lyuk volt, és emiatt most is marakodni kellett, mert egyik sem akart a lyuk alatt aludni. Nagyapó, mivel karácsonykor úrvacsorát vett, hogy meg ne bántsa a saját Istenét, románul káromkodott, haramiáknak és pogányoknak nevezett bennünket, s mikor a lámpa lángját kicsire húzta, újra felemlegette, hogy ha valamelyik rosszalkodik, annak nemcsak a lábát, hanem ráadásul a derekát is eltöri.

Hallgattunk hát a félhomályban, és arra gondoltam, Istenem, mennyit bujdokol az a kis piros csupor, a kölcsönkért zsírral, amiből holnap ünnepi ebédet kell főzni, hogy ne kezdjük sovány koszttal az új esztendőt. A hét első napján még a tálason láttuk. Immár a hatodik esztendeje volt, hogy nem vághattunk disznót, így hát öcsém, amikor felfedezte, megkente vastagon a kenyerét. Ekkor anyám a szekrény mögé dugta, de ott is ráakadtunk, menekíteni kellett hát, a

szekrény alsó fiókjába, a fiókból a padlásra, onnan pedig a macska miatt vissza a házba, ki tudja merre, melyik sarokba…

Nagyapó fejére húzta bőrig kopott báránybőr sapkáját, s szokása szerint a falnak fordulva pillanatok alatt elaludt. Egy életen át készült arra, hogy egyszer jól kialudja magát, s ezt az elhatározását most is komolyan vette. Olyan álmosítóan és dallamosan horkolt nagyapó, hogy attól mindig elszenderedtem, s tán most is elalszom, ha odakint a kutya nem kezd el keservesen vonítani.

– Nnna – mocorgott nagyapó, mert olyan csodálatos módon aludt, közben mindent hallott, ami körülötte történt. Talán szőlőpásztor korában szokta meg, vagy mikor, de volt úgy, hogy nagyapó horkolt, apám a sapkáját kereste (ha menni kellett, sose kapta a sapkáját), és amikor már nem tudta, mit csináljon, apó abbahagyta a horkolást és megmondta, hol a sapka. „A fűtő alatt keresd, a macska ráfeküdt.”

Most is kikászálódott az ágyból, ingben és gatyában megállt a ház közepén, maga elé meredt, összerántotta bozontos szemöldökét, hogy tulajdonképpen mit is kell most neki cselekedni. Persze, a kutya nincs eleresztve.

– Nnna. Alusztok? Adok én nektek zsírt, csak moccanást halljak, míg a kutyát eleresztem.

Egyik se szólott, s nagyapó megnyugodva kanyarította hátára az ujjast.

– Hozzam a csuprot? – suttogott öcsém, aki a lyuk alatt csak tettette az alvást. – Az első házban van, a szalmazsák alatt.

Azzal már kiugrott az ágyból s a harmadik is ugrott volna, de ebben a pillanatban belépett nagyapó. Úgy viharzott be fiatalosan a mezítlábával, mintha kergették volna. Fázott a talpa, pedig nagyon kemény volt a bőr a talpán és a tenyerén is, mert a parazsat mindig a markában táncoltatta, amikor szivarra gyújtott. De azért csak megfázott, s rémülten kiáltott öcsémre.

– Hová mész? Mit akarsz? Gyere csak ide! Mutasd az inged! Hová dugtad a zsírt? Itt helyben töröm el a lábad.

S kutatta, hogy nincs-e ott a csupor zsír a szakadt ing alatt.

Öcsém kiszakította magát a kemény markából, s kiugrott a tornácra.

– Már dolgára se mehet az ember?

– Hazudsz, te zsivány! Gyere bé, mert eltöröm a derekad! Nincs semmi dolgod, a zsírért indultál. Gyere bé, hallod?!

Csak úgy kapca nélkül fuserálta fel a bocskorát s tán arra gondolva, hogy a csupor a padlás szájában lehet, futott ki a gyermek után.

– Gyere, te, ne kényszeríts káromkodásra, mert úrvacsorát vettem. Hallod, gyermek? Az apád Krisztusát, úrvacsorát vettem…

Az ablakhoz sündörögtem. Apó megkergette vagy kétszer öcsémet a ház körül, csak úgy lappogott a bocskor a fagyos göröngyökön. S amikor bekerültek, már ezerfelé állott a szép bajusza. Nehezen lélegzett, kék szeme szikrázott, s ijesztő dühvel kiáltott rám:

– Te sem alszol? Te is lopni akarsz, te pogány? Hol a kés?

A fekete nyelű kés ott volt az asztalon.

Nagyapó felkapta s rohant ki vele, hogy elvágja a madzagot a vonító kutya nyakáról. Apám szórakozottságában a reggel is bogra kötötte.

Megtanácskoztuk hamar a dolgot és úgy véltük, ha bogra van a madzag kötve, akkor apó sokáig elbabrál vele, mert sajnálja elvágni, a kést csak azért vitte, hogy a körmeit pótolja.

Öcsém besurrant a hideg elsőházba.

Kihúzta a csuprot a szalmazsák alól.

De nagyapó elvágta mégis a madzagot. S amikor belépett és meglátta a csuprot öcsém kezében, kiáltani se bírt, csak felszisszent. Nem mondta, hogy eltöröm a lábad vagy a derekad, azt se mondta, hogy zsiványok vagyunk és pogányok: csak lecsapta a kést, s engem nyakon vágott, hogy nekiestem a tálasnak.

– Te vagy a nagyobb. Miért engedted?

Aztán az öcsém fejét kezdte potyolni. Kemény, csontos ökle volt, csak úgy kopogott a gyermek kobakja. Közben a hangja is megjött nagyapónak. Amint kivehettem a szavaiból, már nem is a zsírt sajnálta, hanem hogy karácsonykor úrvacsorát vett és elrontotta a káromkodással.

Kikaptam a csuprot az öcsém kezéből, s az asztal mögé kerültem. Nem hagyom, gondoltam, ártatlanul lökött a tálasnak, hát nem hagyom.

Apó utánam eredt. Öcsém ilyenformán megmenekült egy időre. – Nem ettem belőle! – kiáltotta sírva. – Azért is összetöröm a csuprot.

Kikapta a kezemből, hogy a fűtőhöz vágja.

Nagyapó akkorát kiáltott, hogy tán a pap is meghallotta a templomban.

– Te!

Aztán, mint aki lemondott mindenről, tehetetlenül zöttyent az ágyra. Lehányta a bocskort a lábáról, bebújt a pokróc alá, s majdnem sírva dünnyögte:

– Én nem bírok veletek. Csináljatok, amit akartok. Egyétek meg, egyétek meg, törjetek össze mindent, verjétek be a fejemet is.

Erre mind a négyen megilletődtünk, s kezdtem biztatni öcsémet, vigye vissza azt a zsírt, mert igaza van édesanyámnak, holnap is enni kell, ki tudja, ki jön a házhoz, ne kerüljünk újra szégyenbe.

Ekkor azonban nagyapó kikelt az ágyból, és halálos elszántsággal indult neki, hogy a zsírt megmentse. Egyszeriben ruganyos lett a méregtől, annyira, hogy nagy igyekezetében feldöntötte a konyhaszéket a vederrel együtt, ami rajta volt, és csupa egy sár lett az agyagos ház földje.

– Add ide.

Öcsém a csuporral együtt az ágy alá vetette magát és onnan kiáltotta, hogy tele van a feje kakassal a nagyapó öklének bütykeitől. Nagyapó négykézláb ereszkedett, s a seprű nyelével kotort utána. A kotlót kellett így kihajkurászni, amikor kiszállt a rostából, és nem akart visszaülni a tojásokra.

– Bújj elé, zsivány! Bújj elé, hogy tekerjem ki a nyakadat!

Akkora dühvel kotorászott utána, hogy ha öcsém nem kezd el kiabálni, „jaj, nagyapó, kiverte a szememet”, ki tudja, milyen állapotban kerül ki onnan.

– Hazudsz, lám most is hazudsz, mert semmi baja a szemednek! – rontott neki aztán, amikor kibújt a gyermek, s kezdte csattogtatni a bőrsapkáját a tarkóján.

Én, hogy öcsémet mentsem, hátulról csimpaszkodtam nagyapónak az ingébe s húztam, huzigáltam, de csak azért, hogy lássa, ott vagyok és nekem forduljon. Elkészültem rá, hogy kiszököm a tornácra, onnan a padlásra a rongyok közé, ott nem fogok megfázni.

Ekkor váratlan fordulatot vett a küzdelem.

A harmadik unoka, apó kék szemű kedvence, aki rá hasonlított, felugrott az ágyból, és egyenest apó nyakába vetette magát.

– Ne üsse, ne üsse – mondta. – Nem ette meg a zsírt.

Apónak hetven év alatt meglazultak az inai. Megcsúszott a sáros ház földjén, elvesztette egyensúlyát, és egy darabig olyan furcsa módon illegette magát, mintha legényest próbálna járni, és mire elkapta volna a ruhaszárító spárgát, nekivágódott a fűtő sarkának.

Jaj, mi lesz most a mi drága apónkkal!

Ahhoz sem volt bátorságunk, hogy felemeljük, az ágyba fektessük és megkérleljük, hogy bocsásson meg nekünk.

Apó a földön ült, kezét a homlokán tartotta, s a döbbenetes csendben hallottuk, hogy odakint nyargal a szél, és a templomban a reszkető állú kántor akkor juthatott a zsoltár végére. Az orgona visított, sírt és kacagott a kántor ujja alatt, s riadtan gondoltam arra, hogy édesapámék a hideg tölgyfa padokban most dugják fejüket a sapkába, hogy kegyelmet rebegjenek az Istentől, aztán hazajönnek…

– Apó. Kedves apó… – suttogtam. – Feküdjünk le.

Apó elvette kezét a homlokáról, feltekintett rám csodálkozva, s akkor vettük észre, hogy a homlokáról vér csurog a bajuszára. Ráborultam, odatapasztottam az arcom a sebére. Öcsém is ráborult s a harmadik és negyedik unoka is átölelte, szólongatta, engesztelte. Megígértük, hogy ezután tízszer annyi szivarvéget gyűjtünk neki a malom és a kocsma tájékáról. És ha felnövünk, minden télen két disznót vágunk és annyi zsírunk lesz, hogy mindig fényes lesz a bajusza…

Apó felült az ágyra, inge ujjával megtörölte a homlokát, s nagyon fájt nekünk, hogy nem korholt bennünket.

– Hol a zsír? – kérdezte.

Gergely bebújt az ágy alá, kihozta a csuprot, odanyújtotta.

– Egyék belőle. Egye meg mind.

Apó fogta a csuprot, a száját lekötötte újságpapírral, aztán a párnája alá dugta, a fejét is ráhajtotta.

– Itt jó helyen lesz. – És úgy őrizte, mintha életének utolsó pillanatait zárták volna bele.

Odakint a szél elsodorta már az orgona hangjait. Csak a kutyák ugatták a távozó esztendőt, s a fagyos göröngyök kopogtak a hazafelé tartó lábak alatt.

Később, amikor felriadtam a kiskapu csattanására, azt láttam, hogy nagyapó ül az ágyon, s kenyérhéjjal mártogatja a zsírt a csuporból. A lámpa lángja még repdesett. Elnéztem hófehér bajuszát, az örökös cselédkedésben megbogosodott, reszkető kezeit. S úgy rémlett nekem, hogy míg eszik, láthatatlan bíróhoz beszél, a védőbeszédét mondja hangtalan.

Hogy hiszen őbenne megvolt az akarat. Ő megőrizte volna. De az unokák kezdték a törvénytelenséget.

Drága nagyapónk, ha fehér bajuszodat a fekete föld meg nem ette volna, most nagy-nagy piros csuprot csináltatnék neked, akkorát, hogy az ég is beleférne, és megtölteném finom ételekkel; tajtékpipát vennék neked és megtölteném illatos dohánnyal; báránybőrös bundát csináltatnék neked, és óesztendő éjszakáján csengős szánnal járnám be veled a falut, hogy megengeszteljem a szívedet…

Szerb Antal: A zsarnok

Galeazzo herceg új főhadvezére diadalívek alatt vonult be Milanóba.

A város felhalmozta visszatérő harcosai elé bámulatos gazdagságát,

melyet Galeazzo bölcs uralkodása alatt gyüjtött; kincseket érő ruhákban a polgárok; az erkélyekről aláhulló szőnyegek méltóságteljesen

imbolyogtak a szélben, a szegény nép a herceg vendége volt a városszerte felállított lacikonyhákon.

A francia király kisebbik leánya, aki egy római kolostorba menet

átutazóban volt a városon, nem győzött csodálkozni a páratlan pompán

és sajnálkozott, hogy a herceg, kit még sosem látott, nem volt ott. Azt

beszélték, titkos célja volt a királyleány itt-tartózkodásának: a francia

udvar szívesen látta volna rokonául a hatalmas milanói herceget, aki

eddig megrögzött cölibátusban élt és akinek semmiféle ágyasáról sem

tudott a botránykrónika. Mondják, megtartóztatta magát a szerelemtől,

nehogy a szenvedélytől elvakultan egy asszony kelepcéjébe kerüljön.

A menet a piacra ért; hol a tömeg legnagyobb, legdíszesebb volt.

Különös hírek keringtek; honnan eredtek, nem tudni, de mindenki biztosra

vette, hogy a mai ünnepélyes napon megtörténik, ami még nem fordult

elő: a herceg bejön a városba, ide a piacra, hadvezére elé. A legfeszültebb

kíváncsisággal várta jövetelét mindenki — hiszen jóformán

azt sem tudták, milyen az alakja, milyen színű a haja és hány éves. Mert

gyermekkorától fogva, hosszú uralkodása alatt, egyetlenegyszer ki nem

mozdult várából és sosem látta a várost, melyet akkora gonddal és akkora

bölcseséggel kormányzott.

A hadvezér, kövér, hatalmas katonaember, megállította lovát a dóm

előtt. Nem volt még ismerős a milánói udvar szokásaival: úgy képzelte,

hogy a herceg elébe fog lovagolni, megveregeti vállát az egybegyűlt nép

előtt, azután várába hívja fejedelmi lakomára, — folyik a bor hajnalig,

a herceg megtegeződik vele és azontúl nagy, igaz barátságban élnek.

Most trombitaszó hallatszott, s belelovagolt a térre talpig vasban

a herceg félelmes testőrcsapata: megannyi óriás, merev tekintetű magyar

és német, akik sosem érintkeztek a városbeliekkel.

A testőrök sora szétvált. Most mindenki azt hitte, hogy a herceg

fog előlépni, s ezer meg ezer szem találkozott egy pontban. De akit láttak,

az csak egy öreg, szikár bencés volt, a herceg kancelláriusa. A szerzetes

alázatosan meghajolva közölte a hadvezérrel, hogy a herceg nem

jöhetett le, nevében ő veszi át a jelentést s adja át a további utasításokat,

— közölte az intézkedést is, hogy a vezér és a zsoldosok parancsnokai

a tanács házában megvendégeltessenek.

A hadvezérnek imént még diadalmas arca elsötétedett és lehorgasztott

fővel követte a kis öregembert a tanács házába. A francia királyleány

még aznap továbbutazott.

A szőnyegeket bevonták, a virágokat szétszórták, mélyen a szemükbe

húzták kalapjukat az emberek és nem ízlett az ingyen lakoma sem.

A polgárságból most újra kitört a gyűlölet, melyet egy percre feledni

látszott. Ha két ember koccintott szótalan-összenézve, azok a zsarnok

vesztére ittak; ha az ifjakat elfogta a tizenhatévesek névtelen lelkesedése,

zsarnokgyilkosnak képzelték magukat; az öregek pedig csak azt sajnálták,

hogy nem érik meg a nagy napot. A láthatatlan zsarnok sötét árnya

újra ráfeküdt a városra.

A herceg pedig, aki nem ismert pihenő-napot, s bort életében nem

ivott, eznap is hajnalban kelt ós végük-láthatatlan kormányzati teendőit

végezte. Csak egy pillanatra nézett ki az ablakon s aztán közömbös

mosollyal fordult kincstárosához: „Mennyien vannak! Mind az én adófizetőim,

én meg senkinek sem fizetek adót."

Ezt már sokszor hallotta tudományokban megőszült egyházi emberekből

és szerecsen szolgákból álló környezete. Nem volt egy milánói sem

közöttük; mert Galeazzo úgy fogta fel a polgárok gyűlöletét, mint valami

eredendő betegséget, melyet a milánói gyermekek már bölcsőjükből magukkal

hoznak és melytől ott senki sem ment. Tudta, hogy semmiféle zsarnoki

önkény, kegyetlenség nem tapad nevéhez, csak az összeesküvők vére,

állandó önvédelmi harcának áldozataié — és mégis, aki Milánóban az

utóbbi negyven évben született, az mind a zsarnokgyilkosság jegyében

jött a világra.

És míg kint a tömeg leverten szétoszlott, a belső vár másfajta ünnepet

ült. Ezen a napon lett tizenhatéves Ipolytto (vagy Lytto, ahogy

becézve nevezték), a legbelsőbb szolgálatra rendelt nemes-apród, az egyetlen,

akihez legalább látszólag emberi érzelmek fűzték Galeazzót. Ebből

az alkalomból a herceg megajándékozta a fiút egy művészi ötvözetű tőrrel,

mintegy jelképezvén, hogy aki eddig mint gyermek hűséggel szolgálta,

attól elvárja, hogy ezentúl mint férfi védelmezze fegyverrel és férfierővel.

Lytto nagyon örült, nem az ajándéknak, hanem annak, hogy ajándék,

egészen szertartástalan hévvel csókolta meg Galeazzo gyűrűs, hideg kezét.

A herceg mosolygott a fiú ragyogó örömén és megsimogatta fejét. Lyttónak

pedig mindenekfölött boldog óra volt ez, mert nem emlékezett olyasmire,

hogy valaha bárki is gyöngéd kézzel érintette volna hosszú aranyhaját.

Tizenhat évvel azelőtt történt, hogy Ipolytto (egy magasrangú és a

hercegi udvarhoz nagyon közelálló asszony bűnös szerelmének gyermeke)

a világra jött, és vele együtt, úgy látszott, a nagy botrány. Ezt a mindentlátó,

pletykálkodásában határtalan milánói nép előtt eltitkolni nem

találtatott semmi mód. Galeazzo akkor elhatározta, hogy maga mellett

neveli fel a gyermeket, ráborítva a személyét övező láthatatlanság fátyolát.

Az idő mult és hovatovább nagyobb tervei lettek a fiúval: észrevette,

milyen kincs ez a gyermek, aki szülőtlenül, hazátlanul, tradiciótlanul

növekszik fel udvarának hideg és tiszta levegőjében; úgy gondolta, hogy

ha a fiút fogékony ifjúságában távoltartja a milánói mániákus eszmekörtől

és ehelyett környezetének fegyelmezett szelleme fogja áthatni és

személyének hideg varázsa, akkor sosem fogja a fiú lelkét az árulás vagy

pláne a zsarnokgyilkosság ördöge megkisérteni és hívévé lesz, akiben

minden körülmények közt megbízhatik — mert ilyen egy sem volt.

Ezt a tervét is, mint mindent, pontosan ós körültekintéssel hajtotta

végre. Így történt, hogy a kis Lytto már tízéves korában elhagyta gyermeki

játékait és napját a herceg szolgálatában töltötte; komoly volt,

természettől fogva lelkiismeretes és jól megfelelt feladatának. Galeazzo

tréfásan eleven emlékezetének nevezte, mert a fiú udvariasan figyelmeztette,

ha valamit elfelejtett. A herceg ebben az időben már öregedni kezdett

; nemcsak emlékezete gyöngült, hanem fázékony is lett és Lytto tiszte

volt párnákkal, szőrmékkel, puha zsámolyokkal támogatni a könnyen hülő

testet. A túlságos szellemi munka megdöbbentően érzékennyé tette Galeazzót;

nem tudta elviselni az erős fényt ós a zajt, a lomposságot és a

piszkot, pihenő óráiban csak Lyttót engedte maga közelébe, akinek lépte

csendes volt, mint a macskáé, fiatal teste fehér a külső tisztaság és belső

ártatlanság jegyében, nagy, álmélkodó szemének tekintete megnyugtató,

az egész fiú pedig olyan volt, mintha templom félhomályából öltött volna

testet.

És Galeazzo, aki mindenkivel egyaránt finom és hidegen előzékeny

modorban bánt (tudván, hogy éppen szertartásos udvariassága, geometrikus

mosolya által kelti fel a vele érintkezőkben emberentúli, bizáncias

hatalmának érzetét), Lyttóval szemben még finomabb volt, mint a többiekkel;

minden reggel tréfálkozott vele, minden délben megajándékozta

valami édességgel és minden este megkérte, foglalja nevét gyermeki

imáiba. Így csakugyan azt a látszatot keltette, mintha Lytto közelebb

állna szívéhez. Pedig mindezt csak azért tette, mert tisztában volt vele,

hogy a gyermek csak a gyöngédség iránt fogékony; így tehát ez a szeretetteljes

bánásmód szintén beletartozott kormányzati rendszerébe. Nem

szerette Lyttót sem jobban, mint mást, nem is engedte volna meg magának

ezt a szeretetet, tudván, hogy egy kegyenc milyen veszedelmes lehet

uralmára.

Elmúlt tehát ez az ünnepség is. A napok szertartásos egyformaságban

teltek: hajnalban keltek a kiáltva ébredő madarakkal, mindenkire

pontosan előírt munkaköre várt. Lytto életébe csak tanulmányai hoztak

változatosságot. A herceg tudós titkárai tanították és Galeazzo nagy

örömére meglepően rövid idő alatt sajátította el a latin, majd a görög

nyelvet, a klasszikusok hivatott élvezőjévé növekedvén. Ezek a tanulmányok

fokozták komolyságát: ami eddig ösztönös volt, vallásossága, szerénysége

és Galeazzo iránt való tisztelete, most a férfi-ember tudatos,

mély tulajdonává kezdett válni.

Mindazáltal most, hogy szeme felnyílott, észrevette, hogy vannak

dolgok belső-önmagában, melyeket nem tud megérteni. Egy idő óta különös

érzések fogták el néha; a zene, melyet gyakran élvezett a zenekedvelő

Galeazzo oldalán, ok nélkül való nyugtalanságba és szorongásba kergette;

szeretett kinézni a vár íves ablakain a városra, mely ismeretlen, fenyegető

pompában hallgatott a csillagos ég alatt; könnyeket ontott Nysus

és Eurialus történetén, furcsa és kalandos hőstettek után vágyódott és

a barátság ikercsillagzata kisértett álmaiban. Magányos-volta gyötörte

és ilyenkor még nagyobb gyöngédséget érzett Galeazzo iránt, az egyetlen

iránt, aki törődött vele, mert a komor udvari népek jóformán észre sem

vették. Nem győzte várni, hogy szeretetének valamiféle jelét adhassa.

Egyszer aztán alkalma nyílt rá, ha szomorú is. Galeazzo az átvirrasz

tott téli éjtszakák, folytonos munka és maganemkímélés miatt betegségbe

esett, lázálmai voltak és az orvosok aggódtak életéért. Míg körü

lötte a kétségbeesés járkált lábujjhegyen, Lyttónak ezek voltak ragyogó

napjai; állandóan a beteg mellett, gyönyörűséggel áldozta fel éjtszakáit

ós kedves tanulmányait, orvosságot méregetett, pontosan, mert egy cseppel

több halálos lehetne, borogatásokat készített és boldogan érezte, hogy

aki senkire sem volt rászorulva, annak számára ő most nékülözhetetlen.

Mert Galeazzo semmiféle formában sem tűrvén asszonyt, fecsegőt, méregkeverőt

a közelében, csak a fiú asszonyosan gyöngéd, szeretet-tanította

ápolásától remélhette gyógyulását: ezt hovatovább mindenki érezte és

Lytto korlátlan hatalmat nyert a lefüggönyözött betegszobában, hová

Galeazzo ingerlékenysége következtében jóformán senki másnak sem

volt szabad belépnie. És Lytto szerényen viselte ezt a hatalmat, szeretetének

egyetlen, kétélű jutalmát.

A várkápolnában misét mondtak Galeazzo felgyógyulásáért; az udvarnép

fáradtan, érzéketlenül pörgette olvasóját, a zsoldos-testőrök

komor sorokban álltak, Lytto is lejött kis időre, a Szeretet Lelkéhez

könyörögni. Úrfelmutatáskor minden erejét összeszedte, hogy szíve legmélyéből

imádja és kérje az oltáron Megjelenőt, — és hogy áhítata bensőségesebb

legyen, elképzelte, hogy Galeazzo már meghalt, felravatalozva

fekszik, páncélban, testőrei közt. Akkor eszébe jutott a herceg nagy

karosszéke, melyben ezentúl senki sem ül prémei közt; egész élete céltalanul,

értelmetlenül állott előtte, magányosan, mint a tenger, és hangos

zokogásra fakadt. Sírván megértette, hogy szeretet nélkül nem volna

benne élet, nem érezné a Szeretet Lakomájának csodálatos ízét, mert a

végtelen üres világokban, ha nem volna mit szeretnie, talán Isten lelke

sem lebeghetne, hiszen az Isten a szeretet.

Könnyei közt könyörgött tovább. Galeazzo láza pedig nemsokára

elmúlt és a gondos ápolás alatt kezdte visszanyerni erejét. Verőfényes téli

délelőttökön azután sokszor ültek kettesben a vár terraszán, Lytto lantja

kíséretével mélyértelmű olasz szerelmi dalokat énekelt, Galeazzo beesett

arca néha csaknem jóságos kifejezést öltött, amikor a fiún jártatta bágyadt

szemét; a beteg herceg tréfás történeteket tudott mesélni diákokról,

festőkről, jókedvű özvegyekről: emberekről, akiket sosem látott, csak

a könyvolvasók reménytelen vágyódásával ismert. Beburkolt, görnyedt

alakján most, hogy elhagyta magát, látszott, hogy öreg lett.

Alattuk fürdött napban, apró munkában, gyűlöletben a város. Lytto,

mintha azok ott lent nem is lettek volna, külön, csendesebb világban élt,

csaknem olyan magányosan, mint Galeazzo, — de mégis egy valaki szeretetében

és ez az egy szeretet elég volt, hogy összekapcsolja a többiekkel,

akik ott lent lótottak-futottak ezer szeretet és gyűlölet között. Galeazzo

mindennel számolt, csak azzal nem, hogy Lytto idővel megszereti őt; ezen

dőltek meg tervei.

Ebben az időben történt, hogy a sbirrek elfogták Orlondhit és tizenegy

társát, akik összeesküvést szőttek a zsarnok élete ellen; Galeazzo

valamennyiüket halálraítélte. A kivégzésre Lytto is lement a várudvarba.

Gyermekkora óta megszokta volt hallani, hogy a herceget meg akarták

gyilkolni és hogy azokat az embereket kivégezték; — annyiszor hallotta

ezt, hogy rendjén valónak találta. Csak mostanában kezdett gondolkozni,

hogy hogy is lehet az? kik azok, miféle elvetemült gonosztevők, akik

jóságos ura életére törnek? Rettegve húzta meg magát az udvar egy sarkában,

mint aki szörnyeteget fog látni; elkészült mindenre. Legnagyobb

megdöbbenésére azonban a hóhérok tizenkét gyönyörű, emelthomlokú ifjút

vezettek fel a vesztőhely lépcsőjén ós mindegyik, mielőtt fejét vették,

megállapodásuk szerint fennhangon kiáltotta: „Éljen a szabadság! Halál

Milánó zsarnokára!"

Lytto végtelen zavarban, lesütött szemmel sietett kis szobájába, mint

aki apjáért szégyenkezik és nem érti, miért. De gyermekkora óta megszokta,

hogy a csak önmagára vonatkozó dolgok senkit sem érdekelnek,

tanácsot tehát senkitől sem kórt. Bezárkózott szobájába és felhalmozta

az asztalra könyveit, hallgatag szenátusát. Mindenekelőtt azzal akart

tisztába jönni, hogy lehet az, hogy a tizenkét ifjú, aki meg akart gyilkolni

egy öreg embert, miért nem ment révedező szemmel, reszketve, összetörten

a vérpadra, mint az orgyilkosok, kiket minden lépés mélyebb pokolba

taszít? Miért ragyogott körülhordozott tekintetük diadalmasan, győztesen

mindhalálig?

Könyvei megadták a választ; a zsarnokgyilkos nem gonosztevő,

sőt a legnagyobb hősök közé tartozik. Heroikus pózban jelent meg előtte

Pelopidas és fiatal társai, Timoleon, Szicília felszabadítója, és Livius felidézte

elébe Mucius Scaevola büszke alakját, amint megmaradt félkarjával

mutat az utána következők hosszú sorára, megtalálta ő is a görög verset,

mely lángbahozta Milánó ifjúságát:

Mirtus lombja közé fonom be szablyám,

Úgy, mint Harmadios s Aristogeiton,

Mikor a bitorlót megölék,

S egyjogúvá Athenae lakosit tevék.

— Ezek pogányok voltak — gondolta Lytto —, de a Szentírásban

felütötte Judith könyvét, ki gyönge asszony létére ölt és híre örökkévaló;

— a zsarnokgyikosságot megengedi még maga a szent és szigora Aquinói

Tamás is, kit aztán a francia zsarnok méreggel elveszejtett. Népek és

bölcsek egyetértettek abban, hogy zsarnokok halála Istennek tetsző áldozat

és belátta csakhamar Lytto is, hogy így van, a „zsarnok" kártékony

fenevad, ellensége mindenkinek; — de ki a „zsarnok"?

Tacitus és Suetonius megtanították a császárok viselt dolgaira; falta

a lapokat, alig győzte bevárni, mikor sujtja le a véres Nérót a szükségképen

való Bosszúállás; ez zsarnok volt, felgyujtotta Rómát, megmérgeztette

rokonait, megölte anyját, eleven fáklyán égette a keresztényeket,

őrült volt és minden szörnyetegnél undokabb. De Galeazzo — miért volna

zsarnok? A rettenetes állati kép, melyet a „zsarnok" szó benne felidézett,

semmiképen sem illett össze a herceg szelid, finom és csaknem szerzetesi

alakjával. Gyermekkora óta résztvett Lytto a legfontosabb állami megbeszéléseken,

Galeazzo széke mögött állva; bár nem érdekelte, ismerte

Milánó kormányzatának minden titkát. És tudta jól, hogy Galeazzo soha

olyasmit nem tett, mint azok az emberi szörnyek, sőt mindig minden rendeletében

méltányos és emberséges volt.

Kezdte azt hinni, hogy valami értelmetlen, sátános őrület kergeti

meghalni Milánó ifjúságát, mint éji pillét a gyertya lángjába.

És akkor kezébe került Julius Caesar története, a legnagyobb uralkodóé,

kit jóbarátai öltek meg, zsarnokként, a szabadság nevében. Miért?

Megint minden összezavarodott fejében.

Sok-sok napon át hordozta magával ezeket az égető kérdéseket, de

azért pontosan végezte munkáját, nyugodt, álmélkodó tekintete meg nem

zavarodott. Galeazzo tanítványa volt, senki sem láthatta, mi megy végbe

lelkében.

Egy este a kandalló előtt ültek; az álmatlan, lábbadozó Galeazzo

nagy karszékben, prémei közt, lábánál Lytto, lanttal a kezében. A meghitt,

táncoló félhomály emlékeket csal ki mindenkiből, ifjúságról, elmúlt

szerelemről — de kettejüknek nem voltak emlékeik. Galeazzo arca a szokottnál

is bágyadtabb volt és nagyon jól érezte magát: jól esett a finom,

csendes énekszó, a meleg, a beteg ember felelőtlen gondtalansága, s legkivált

Lytto közelsége. Hevesen tiltakozott volna az ellen, hogy valamennyire

is szereti ezt a fiút; de fogékony volt minden szépség iránt és

gyönyörűséget okozota neki Lytto nemes, tiszta jelleme, mely arcában és

mozdulataiban megnyilvánult, amint ott ült lágyan lehajtott fejjel és

arcára hullt hosszú hajával. Szükségét érezte, hogy beszéljen, szavakkal

ölelje körül a fiút, olyanformán, amint az ember a szép szobrot szemével

végigsimogatja.

— Sokszor elgondolom, kis Lytto, — mondta hosszú hallgatás után,

— milyen csodálatos, hogy nem kívánkozol el ebből a hidegpadlójú várból

és hogy sosem unatkozol mellettem, aki bizony hallgatag ember vagyok.

Látod, most szívesen mesélnék neked, életemből, ha úgy tetszik, — de

nincs mit. A téli estéken... mindig így ültem a kandalló előtt, nyári estéken

a loggián, szabad időmet a könyvtárban töltöttem, néha a testőrség

hadgyakorlatait néztem és sokat dolgoztam, nagyon sokat. Bevallom,

szerettem néha a madarak repülését nézni, aztán elszállt velük sok-sok

év. és én öreg lettem. Ugye, unalmas história?

Lytto ujja reszketett a lanton, így még senki sem hallotta a herceget

beszélni.

— Fiatalkorodban sem mentél ki, uram, Milánóba?

— Nem, fiam. Ha kimentem volna, megöltek volna abban az órában.

— De hát a testőrség?

— Lytto, te talán azt gondolhatnád, hogy gyáva vagyok. Meglehet;

ki mondhatja, hogy ismeri magát? — de a gyávaságtól mégis csak elszokik,

akinek százezrek élete van a kezében és mindent merhet. Nem,

Lytto, nem a gyilkos tőrétől féltem én, hidd el, hisz ezt, gondolom, úgysem

fogom elkerülni; nem attól, — én a gyűlölettől iszonyodtam, tudod,

a rabszolga-gyűlölet undorító levegőjétől, amely megfojtott volna odalent.

Kezdem azt hinni, hogy ez volt legnagyobb művem: embert így gyűlölni

nem tudtak soha.

Lyttóból kitört a szó.

— Uram, a minden szentek nevére, miért gyűlölnek téged, aki

vagy, szentéletű és mindig a javukat akartad?

Galeazzo vállat vont:

— Nem tudom és nem érdekel. Őbennük van a gyűlölet, nem bennem;

az én lelkem tisztán fog megjelenni az ítélet előtt, — én képtelen vagyok

a gyűlöletre.

Lytto felugrott:

— Uram, én most lemegyek és megmondom nekik, hogy nincs

igazuk!

Galeazzo mosolygott, élesen, mint valami kés.

— Csillapodj le, fiam, aztán majd tovább beszélhetünk. Kerüld a

heves gesztusokat és hangos beszédeket. Hidd el az öregebbnek, Lytto,

ezen a gyűlöleten nem lehet segíteni, amíg az emberek másak, egészen

másak nem lesznek, mint te, mint én, mint mind. Mert bennem önmagukat

gyűlölik.

— Nem értelek, uram.

— Egyáltalán nem csodálom és nem is fontos, hogy megérts. Minden

élőlény hatalomra törekszik, Lytto. Van, aki tudva, van, aki nem.

A polgármester parancsol a céhmestereknek, a céhmestertől félnek a

csizmadiák, a csizmadia az inasain uralkodik, az inasnak talán kisgyereköccsei

vannak, a kisgyerek a macskát kínozza, a macskától az egerek

rettegnek és bizonnyal az egér sem utolsó a szörnyű hierarchiában.

Az egér gyűlöli a macskát, a macska a kisgyereket, engem pedig mindenki

gyűlöl, mert az enyém a hatalom.

— Megéri, uram, a hatalom a gyűlöletet?

— Költői tropussal élve, Lytto, azt mondhatnám, hogy megéri egy

perce a hatalomnak a pokol évezredét. A hatalom persze nem öncél, csak

eszköz; de elengedhetetlen.

— Hát mi a cél?

— Kérdezd meg az utolsó sánta koldust Milánóban, az is megmondja

neked: — a szabadság. Ez ragyog az álmok tárnája mélyén, mind

ezt imádkozza le, ezért hatalmaskodik és gyűlöli a még nagyobb hatalmat,

de nincs köztük egy sem, aki tudná, mi az, hogy szabadság. Ezer bilincset

raknak magukra a szerencsétlenek: asszonyt, gyermeket, atyafit, állami

életet, a test örökös unszolását; mindegyik függ mindegyiktől; ha egyet

megütök, mindegyik ordít, ha a bíró felesége kificamítja a kisujját, nem

tudhatod, másnap nem siratja-e hat gyermek börtönben sínylődő apját.

Amit ők szabadságnak hívnak, értelmetlen és ocsmány hazugság, mert

ha megölnek is engem, egy vagy több százszor rosszabbat ültetnek a

maguk nyakára; anélkül nem tudnak meglenni, megszokták odahaza.

Szinte azt mondhatnám, hogy saját érdekükben végeztetem ki az összeesküvőiket

. . . Furcsa dolog, hogy csak én tudom, a szabadság mit jelent

— mondta felemelkedve. — Szabadnak lenni, Lytto, annyit tesz, mint

egyedül lenni: szeretet nélkül, gyűlölet nélkül, félelem nélkül és remények

nélkül. Megbírja ezt ember akárki? Milyen szép este ez a mai. Játszhatnál

valamit, sokat beszéltünk...

— Hát ne gondold, Lytto, hogy félek; hiszen elutazhatnék üdülni

messze földre, hol senki sem bántana, bevallom neked, néha kifáradtam

gondoltam ilyesmire, de én milánói polgár vagyok, másutt idegen,

vendég, nem a magam ura, nem szabad többé. Aztán egyszer úgyis megölnek,

hát jobb szeretem, ha itthon történik a dolog, hol elérte sorsa

apámat is és az őseimet.

— De hát miért, miért?

— Mert ki bírja azt el, hogy más megvalósítsa, amit ő szíve legbelsőbb

mélyén akar? A szabad ember örökös figyelmeztetés a többieknek,

hogy csak rabszolgák. Tartózkodjál a szenvedélyektől, Lytto. Te igen

derék fiú vagy, arcvonásaid is kellemesek. Lehet, hogy sosem fogod megérteni,

amit ma hallottál; ha megérted, tanulj belőle. Nem csodálatos,

hogy mennyit beszéltem ma este? De kellemes volt. Most már ideje

nyugovóra térni; hogy is mondja a költő:

. . . et iam nox umida coelo

Praecipitat, suadentque cadentia sidera somnos.

Köszönöm, Lytto, hogy virrasztottál velem.

És megsimogatta a fiú haját.

Lytto csakugyan nem sokat értett Galeazzo szavaiból, mégis valami

megnevezhetetlen borzalom fogta el, amíg hallgatta: egyrészt a meg nem

értett dolgok iszonyata, másrészt és főkép Galeazzo hangjának nyugodt

és szabályos modulációjában volt a rémítő; — amit a szavakból nem

értett, azt érezte a hangból: hogy minden emberről úgy tud beszélni,

mint akinek semmi közössége sincs velük, mint aki nem-ember.

Szótlanul értek be a herceg hálótermébe. Itt Galeazzo elvette Lyttótól

a kandelábert és kutató szemmel nézett rá.

— Még valamit mutatok neked, Lytto. Bizonyára nem láttál még

engemet lefestve; nem is igen szoktam mutogatni. De ma este jókedvű

vagyok; hát nézd.

Félrehúzott egy függönyt és a kandelábert magasra emelve, megvilágította

a képet.

A festmény egy hármas ív alatt, arany háttérben magas trónuson

ülő alakot ábrázolt, kinek testét sötétzöld bő palástja teljesen beburkolta,

sőt elfedte a trónus lépcsőjét is. Közvetlenül a sötétzöld palást fölött

fehérlett a rettenetes arc. Lytto hátratántorodott: az arc Galeazzo arca

volt és mégsem az övé; az az arc borzalmas nyugalmában, mereven előrenéző

szemével már többé nem ember arca volt; szabályos emberi vonásokkal,

de túl minden emberi kifejezésen; nem volt bambán semmitmondó és

mégsem lehetett belőle semmit sem leolvasni, — de rejtélyeket sem sejtetett.

Egy rettenetes valóság volt, amelynek nincsen értelme és tagadja

az Értelmet.

A trónus alatt pedig, a kor hierarchikus modorában, a főalakhoz

képest egészen apró emberalakok, nagyon sokan, nagyobbára egyforma

arcúak, eltorzult, nyugtalan szomorúságban látszottak nyüzsögni. A trónus

fölött, a két oldalsó márványív alatt, az arany háttér meg volt törve

és két ki nem dolgozott emberi alak fekete, ijesztő sziluettjét mutatta.

A herceg összehúzta a függönyt.

— Ülj le, Lytto, elsápadtál, térj magadhoz — mondta. — Hosszú

históriája van ennek a képnek. Egyszer, mikor nagy életveszedelemből

menekültem ki, le akartam festetni magam, hogy legyen mit felfüggeszteni

őseim sorába, ha majd meghalok. Felhivattam Milano leghíresebb festőjét,

roppant összeget ígértem neki a képért; szívesen vállalkozott rá. Tudtam

ugyan, hogy az a festő engem milánói szemmel lát és úgy fog lefestem,

amint az ő gyűlöletük viziójában élek. De ez engem nem zavart, sőt örültem

is kissé neki, mert, mondom, hízelgett a hiúságomnak akkoriban, hogy

annyira gyűlölnek, mint embert még soha, és örültem, hogy a festő ilymod

meg fogja örökíteni ezt a gyűlöletet. A különös a dologban az volt, hogy

a festő, mialatt festett engem, úgy látszik, eszét vesztette. Panaszkodott,

hogy kísérteteket lát, prófétálni kezdett és hirdette, hogy elközelgett az

Antikrisztus; és egy szép napon, nem tudom, honnan szerezte, fölemelt

késsel rohant rám; én akkor még nagyon erős voltam, lélekjelenlétem

különben sem hagyott soha cserben, felkaptam egy széket és leütöttem.

Aztán kivégezték szegényt, a kép pedig, amint láthattad, befejezetlen

maradt: vállam felől kellett volna állnia Szent Györgynek, családom védőszentjének,

másoldalt pedig Szent Ambrusnak, Milano pátrónusának, most

csak az árnyékuk van ott. Hogy tetszik a kép, Lytto?

— Szép kép, uram, de nem hasonlít rád.

— Akkor jó. Nehogy vele álmodj! Hopp! Esküdj meg, hogy erről a

képről senkinek sem beszélsz, különben életeddel játszol.

Lytto szótlanul felemelte kezét.

— Isten veled, Lytto. Nagy titkokat láttál és hallottál, de megbízom

benned, mert okos fiú vagy.

Másnap Galeazzo kissé röstelkedve gondolt vissza tegnapi bőbeszédűségére;

bizalmast nevelt magának, aki pedig veszélyesebb húsz összeesküvőnél.

Minden kimondott mélyebb szó fegyver, melyet a másik kezébe

adunk, megnyitván előtte mellünket. De megnyugodott, eszébe vévén Lytto

nagy hűségét és azt, hogy minden idegen őrülettől menten nőtt fel.

Sőt még örült is, mert ez a tegnap esti beszélgetés voltaképen kiegészítette

nevelési rendszerét: öntudatos hívet nevelni magának, aki megérti uralkodó-

gondolatát és a megértő belátás alapján szolgálja őt, önnön érdekét

szolgálva ilymódon.

Lytto azonban nem értett meg semmit, csak az irtózás maradt meg

benne, mely elfogta volt, és az önkínzó töprengés, továbbra is. Vigasztalására

szolgált, hogy a herceg olyan bizalmasan beszélt vele aznap este;

boldog volt, hogy éppen őt, az apródot és csaknem gyermeket, választotta

titkai letéteményeséül, bizonnyal nem ok nélkül.

Egy este Lytto, kit feleletre váró kérdései és nyugtalan, fiatal vére

nem hagytak aludni, a palotában ide-oda kószálván, történetesen felvetődött

a csillagvizsgáló erkélyére, hol az asztrológus fáradhatatlanul űzte

furcsa hókuszpókuszait. Mikor meglátta Lyttót, gondterhes arcot öltött:

— Imádkozzál, apród, szorgalmasan imádkozzál jó urunkért; csillaga

gonosz jegybe ért, veszedelem fenyegeti életét. Azt mondják, te nagyon

ragaszkodol hozzá. Igaz?

— Igen — felelte Lytto csaknem szemérmesen. Az asztrológus kíváncsian

nézett rá, mint valami igen csodálatos dologra.

Meglehetősen összebarátkoztak azon az éjtszakán, bár a barátság

inkább egyoldalú volt; Lyttót hidegen hagyta az asztrológus jóindulata,

mellyel bevezette tudománya nem túlságosan érdekes titkaiba.

Mikor már únta a sok értelmetlen fecsegést napházakról, aszcenzióról,

a hold csomóiról, tranzitusokról, periodusokról, megkérdezte a csillagjóst:

— Mi mozgatja az égen a csillagokat?

A jós áhítatos arcot öltött.

—A csillagokat a Szeretet mozgatja, gyermekem. Vonzódnak egymáshoz,

mint férfi a nőhöz, követik egymást dübörögve a végtelen mennyei

síkon keresztül.

— Mi lehet akkor az emberek sorsával? Bizonnyal eléggé

elfoglalja őket a maguk szerelmi élete.

— Fiam, fiam, hát nem tudod, hogy az embereket is a Szeretet mozgatja?

A Felső Szeretet nyomán járjuk mi itt lent az Alsó Szeretet útjait.

— Hát az, aki senkit se szeret?

— Olyan ember nincs. Az nem ember. Az az Antikrisztus — mondta

az asztrológus és keresztet vetett.

Lytto elbúcsúzott tőle és sietve távozott a toronyból; borzongott.

Az asztrológus babonákkal telt szavai az ő legmélyebb átélését igazolták:

nem lehet szeretet nélkül élni. És akkor Galeazzo — a magányosság tornyán,

az irtózatos szabadság trónusán, vajjon hogyan állhat meg szemközt

a Szeretet Istenével?

Mint egy üldözött futott végig az oszlopos sötét folyosókon, ősi olasz

babonák jártak a fejében az Álorcásról, aki eljön majd az idők végezetén,

— kisgyermek-korában hallotta talán, vagy csak emlékezett a földinél

ősibb, kimondhatatlan emlékezéssel. Buzgó imádságban keresett menedéket,

könyörgött megvilágosító kegyelemért rettentő kétségei közt és nagysokára

elaludt.

Aznap éjtszaka nagyon szép álma volt. Tágas, világos réten át lovagoltak,

Galeazzo meg ő. Nagy, fehér madarak szálltak vállukra és kezükből

ettek illatos bogyókat, azután Galeazzo leszállt, megigazította Lytto

nyergét és aggódó figyelemmel ar'cán kérdezte: „Nem fáradtál el, Lytto?

igazán nem fáradtál el, kisfiú?"

És reggelre kelvén, amikor jólesően nyujtózott ágyában, úgy érezte,

hogy megoldotta a rejtélyt: a kép csak az őrült milánói festő értelem

nélkül való fantazmagóriáját ábrázolja; amiket pedig Galeazzo akkor este

beszélt a hatalomról és a magányosságról, azok a vérfagyasztó, istentelen

szavak csak az öregedő, beteg ember pillanatnyi elkeseredéséből születtek

és nem volt jelentőségük; kétségtelen, Galeazzóban is van szeretet, mint

minden emberben, az ő keze is tud simogatni, szeme mosolyogni, finoman,

mint senkié, — és legkivált őt szereti Galeazzo, a csendes kis apródot.

És ez olyan nagyszerű, csodálatos dolog, hogy az a nagy ember ilyen senkikisfiút

szeressen, amit ha megtudnának Milano polgárai, menten eldobnák

gyűlöletük fegyverét.

És mikor bement a szomszédos hálóterembe, hogy felkeltse a herceget,

széthúzva a roppant ágy függönyét, mosolygott, meghitten, bizalmasan.

Galeazzo most is, mint minden reggel, amióta láza elmult, magához

intette Lyttót, leültette ágya szélére és a félig még álmos ember együgyű,

csaknem gyerekes hangján tréfálkozott vele, hogy miért nem hagyja

aludni, hiszen még hajnal van.

— Ugyan mit álmodtál, kis Lytto? — kérdezte ezen a reggelen.

— Nem mondom meg — felelte a fiú elpirulva.

Ezek a reggelek kárpótolták Lyttót estéinek magányos t é p e l ő d é s é é r t.

Ezenközben Galeazzo teljesen felgyógyult, szeme visszanyerte szúrós

tekintetét és fáradhatatlanul munkálkodott újra, mint annakelőtte.

Elfogulatlanul végiggondolva betegsége történetét, be kellett vallania

magának, hogy sokszor elhagyta magát, lágyszívű volt sokszor és csaknem

érzelgős. De nem tudott visszagondolni betegségére, hogy meg ne

jelenjen előtte a kis Lytto hűséges alakja, amint gondterhesen hajol

fölébe, a lázban gyötrődő fölé, amint lantjával űzi el a lábbadozó komor

gondolatait, jóságos szemében a gyógyulás ígéretével. Valóban, bármint

forgatta a dolgot, ennek a fiúnak, ápolójának és immár bizalmasának,

lekötelezettje volt. Mikor Lytto széthúzta reggelente ágya függönyét,

most már szinte kötelességének érezte, hogy becézgesse és jóságos legyen

hozzá, — ez már a fiú jussa volt. Végtelenül gyötörte ez, mert először

volt életében valakinek adósa és ezáltal függési viszonyban valakivel

szemben. Elhatározta tehát, hogy fejedelmi bőkezűséggel fogja megjutalmazni

. a fiút, hogy így egyszersmindenkorra letörlessze adósságát.

Egy napon maga elé hivatta Lyttót, mikor a tanácsteremben ült,

titkárai és a zsoldosok parancsnokai között. Lytto mélyen meghajolt,

Galeazzo pedig intett a kancelláriusnak, aki felolvasta a következőket:

„Mi Galeazzo, Milano örökös hercege, megemlékezvén a sok szolgálatról,

melyet nemes apródunk betegségünk ideje alatt személyünknek tett,

megemlékezvén továbbá arról, hogy a fejedelem legnagyobb öröme az igaz

érdemek jutalmazása, nemes apródunkat ezennel Istenben boldogult édesanyja,

Maria di Franghipani grófnő nevének és vagyonának törvényes

örököséül ismerjük el; vagyonának kezelésével nagykorúsága idejéig megbízzuk

Morone apát hercegi kameráriusunkat, Ipolytto di Franghipani

grófot pedig megelégedésünk jeléül továbbra is személyünk körül való

szolgálatra rendeljük."

Lyttóval eleinte nem lehetett bírni, kihozta sodrából a nagy kitüntetés,

melyben a herceg szeretetének nagyszerű tanújelét látta és ilymód

beigazolva, amit a rejtély megfejtéséül megálmodott volt: a magányosság

tornya, szabadság trónusa hazugság volt hát, eloszlott, mint a köd.

Ábrándozásának is új tárgya lett ettől fogva: most, hogy már

Franghipani grófnak tudta magát, méltóvá akart válni ősei nevéhez.

Eddigi formátlan vágyódása hősi, regényes kalandok után most roppantul

megerősödött; ha senki se látta, kemény, dübörgő léptekkel mérte végig

a kőkockás, üres termeket, még szorgalmasabban forgatta könyveit, hogy

mintaképet válasszon az antik hősök sorából. Szeretettel nézegette kis

tőrét, egyetlen fegyverét, és élét próbálgatva, meg-megborzongott nagy

tettei előérzetében.

De másnap reggel, amikor Lytto fölkeltette, a herceg gőgös fejmozdulattal

mondta: „Köszönöm, Franghipani!" és intett, hogy távozzék.

Nem hívta már többé Lyttónak és mintegy grófot megillető tisztelettel

bánt vele. A barátságnak vége volt s Lytto kétségbeesve jött rá, hogy

a törvényesítés alig volt más, mint jutalom, fizetség, zsold hűséges szolgálataiért

és hogy Galeazzo őt semmivel sem becsüli többre, mint a többi,

bérért szolgáló udvaroncot. Újult erővel árasztották el régi kétségei:

lehet-e szeretet abban az emberben, aki az ő szeretetét ilymód ki akarja

fizetni? Megalázottnak, szolgává tettnek érezte magát; sarokba dobálta

könyveit, melyek már nem tudták vigasztalni, most már nem is gondolkodott

sokat, átengedte magát a bánatnak.

Nem volt senki, aki észrevegye szomorúságát és úgy látszott, minden

ellene esküszik. Végül is egy nap, mikor már harmadízben látta, hogy

Galeazzo nem várja meg, amíg ő takarja be prémeibe, hanem egy szerecsen

szolgára bízza, összegyűlt benne minden keserűség és hirtelen elhatározta

magát. Amint tehette, kiosont a teremből, összecsomagolta legszükségesebb

holmiját, megigazította övét a tőrrel és a falak mentén lopakodva

kiszökött Galeazzo várából, hogy világgá menjen.

Nem a város felé vette az útját, melynek idegen levegőjét rettegte,

hanem észak felé tartott, a réteken át. Messze kerülte a földeken dolgozó

parasztokat; ha kisgyerek jött szemközt, tőréhez kapott, s megriadt; ha

egy tábláról kiáltozva rebbentek fel mellőle a madarak. Minden dolog

ismeretlen volt neki; úgy érezte magát, mint denevér, ha nappal kiverik

odujából. Ment kimondhatatlan bizonytalanságban, cél nélkül, bánva már,

hogy elindult, és alkonyatkor megállt egy nagy-nagy rét közepén. Lába

reszketett, — Franghipani gróf félt, félt a leszálló éjtszakában, az idegen

mezőn.

Egyszercsak lódobogást hallott a háta mögött és mielőtt valamire

is elhatározhatta volna magát, már elérték a lovasok. Két magyar testőr

volt a herceg kíséretéből.

— Téged keresünk, öcsém; ugyan szép legény vagy, az egész testőrség

kilovagolt utánad. Gyere haza mindjárt, majd lesz nemulass!

Lytto könyörgött, hagyják őt, hadd menjen világgá, úgy sincs rá

senkinek se szüksége a várban.

— Ne beszélj, ostoba, hiszen te vagy a herceg szemefénye — mondta

az egyik testőr.

Lytto nagyot nézett és szótlan tűrte, hogy fölemeljék a nyeregbe és

hazavigyék.

A herceg ugyanis estebédjéhez ülve észrevette, hogy Lytto hiányzik

széke mögül. Kérdésére, hogy hol van a fiatal Franghipani gróf, senki sem

tudott választ adni. Utasítást adott a szolgáknak, hogy keressék elő.

A harmadik tálnál tartottak már és Lytto még mindig nem került meg.

Galeazzót különös nyugtalanság fogta el, felugrott az asztaltól, fáklyát

ragadott és maga indult Lytto keresésére, nyomában udvarnépével, a

termeken át kiáltozva a fiú nevét: Lytto! Hosszas, hasztalan keresés után

végre találkozott valaki, aki látta, hogy Lytto az északi kiskapun át

elhagyta a várat. A herceg azonnal utasítást adott testőreinek, kutassák

fel a vidéket és Franghipani grófot élve vagy halva hozzák vissza.

Galeazzo fel és alá járkált termében, mikor1 behozták elébe a síró és

összetört Lyttót. Arca egy pillanatra felderült, de aztán annál szigorúbb

lett. Szökésének okát nem tudakolta: bizonyos volt, hogy kamaszos

kalandvágy, vándorlási kedv hajtotta, minden különösebb jelentőség

nélkül. Percig sem kételkedvén benne, hogy teljesen átlátja a fiú lelkiállapotát,

hideg, fölényes modorban szigorúan megdorgálta.

Lytto pedig boldog volt. Úgy érezte, hogy legyőzte Galeazzót, aki

visszahozatásával hallgatagon elismerte, hogy szereti.

Így is volt. Galeazzo egész éjjel nem aludt, senkit sem engedett a

közelébe, három termen keresztül járkált fel és alá. Elárulta magát önmaga

előtt, bizonyos volt immár, amit eddig mindig eltagadott, hogy

fontos neki Lytto, hiányzik, ha távol van, aggódik érte, szüksége van rá:

szereti őt.

Olyan düh fogta el, amilyenre sosem hitte volna magát képesnek.

Egész életének műve, a magányosság tornya, omladozóban volt. Ha egy

embert szeret, mi biztosítja, hogy nem fogják-e mások is megostromolni

szívét és még mások, fiú után barát, azután asszony, szerető, és végül

élete alkonyán ő is szenvedélyek, emberek, idegen sorsok rabszolgája lesz,

mint a megvetett többiek. Ha a baj megfészkeli magát, nem lehet többe

kiirtani. Csirájában kell elfojtani tehát, kiégetni a sebet, ha fáj is, míg

nem késő. Hajnalra megbirkózott végre önmagával és készen volt elhatá

rozása: eltávolítja Lyttót a közeléből, a tér és idő távolsága majd megteszi

a többit.

Másnap tehát megint tanácstermébe hivatta Lyttót és így szólt:

— Franghipani gróf, figyelmedbe ajánljuk a francia nyelv tanulását.

Mert jóllehet a latin nyelv elégséges, hogy megértesd magad bárhol, mindazonáltal

hogy honi idiómáját beszéljük, ezzel az udvariassággal tartozunk

annak az országnak, melyben időzünk. Az a szándékunk ugyanis,

hogy tehetségeid kiművelése céljából Párizsba küldünk, az ottani nagyhírű

egyetemre, hogy ott a filozófia és a jog tudományát tanulmányozzad.

Erre szükséged lesz mint államférfiúnak, arra mint gondolkodó, melankóliára

hajló embernek. Magunk is bevalljuk, sokszor híját éreztük az

egyetemi képzettségnek, óhajtjuk, hogy te semminek se érezd híját jövő

életedben és hogy tudományoddal hazádnak nagyobb szolgálatára lehess.

Rangodhoz illő ellátásról és kíséretről gondoskodni fogunk; Szent Lőrinc

napját, mely mához három hétre lesz, tűztük ki indulásod idejéül.

Lytto nem mondott egy köszönő szót sem, — megdermedt rémületében.

Galeazzo felkelt és átkarolta Lytto vállát:

— Azt szeretném, hogy jól érezd magad Párizs városában; mulass

sokat, élj változatos, diákokhoz illő életet, ne röstelj inni sem... és a

párizsi asszonyok, mondják, igen szépek . . . hogy majd esztendők multán,

ha hazajössz, sokat mesélhess szép és tréfás kalandjaidról.

Lytto most hirtelen átlátta Galeazzo szándékát: ez is a párbajhoz

tartozik, Galeazzo ilyen módon akar szabadulni önnön szeretetétől.

Megérezte, amint Galeazzo karja megrándult válla fölött, hogy nagy

küzdelem folyik a herceg lelkében és nyomban elhatározta, hogy nem

hagyja magát, — három hét nagy idő, talán sikerül mégis győznie.

Megsokszorozta figyelmességét a szolgálatban: ügyessége csaknem

boszorkányos volt. Amint jobban megfigyelte, kiderült, hogy sok tekintetben

nélkülözhetetlen a palotában: egy csomó dologról, Galeazzo személyes

használatára szánt apró tárgyakról csak ő tudta, hol a helyük,

ő kezelte Galeazzo szekrényeinek kulcsait; azonkívül a szerecsen szolgák,

kik a herceg körül forgolódtak, bosszantóan ügyetlenek és durvák voltak,

az érzékeny Galeazzót nagyon sokat ingerelték. Csak Lytto tudta jól

betakarni, csizmáját fájdalom nélkül felhúzni, italát illedelmes, tetsző

mozdulattal felszolgálni; ezer, együttvéve fontos apróság fűződött Lytto

személyéhez; — a herceg napról-napra növekedő kényessége és a megszokotthoz

való feltétlen ragaszkodása a figyelmes Lyttót szükségesebb

személlyé tették, mint akár a kancelláriust. Lytto semmit sem felejtett

el semmihez sem volt rest, a herceg jóformán minden este külön megdicsérte.

Egyszer pedig este, mikor Lytto hálótermébe kísérte, a herceg hideg

kezébe fogta a fiú arcát, és sokáig figyelmesen nézte; Lytto állta a tekintetét

elszántan, mint valami tornát, — Galeazzo eleresztette: „Hasonlítasz

az édesanyádhoz!" mondta és elkomorult. Lytto nem tudta, mire

vélje. Elfelejtette, hogy a herceg mennyire megveti az asszonyokat.

Másnap Galeazzo közölte vele, hogy felmenti a személyes szolgálat

aól, hogy minden idejét a francia nyelv tanulásának szentelhesse. Tanult

Lytto, tanult; minden francia szó, amúgy is durva és barbár az olasz fül

számára, neki külön-külön utálatos és fület hasogató volt. Csodát várt,

különös hősi tettet akart elkövetni, mely mindent megfordítana a tizenkettedik

órában.

Ezenközben megtörtént, amire már tíz éve nem volt példa: Galeazzo

felhivatta a várba Milano legelőkelőbb polgárait, hogy közölje velük új

adótervezetét. A trónteremben fogadta őket, fejedelmi pompával; hosszú,

sötétzöld palástban ült trónusán, körülötte díszbeöltözött titkárai, Lytto

a trónus lépcsőjén piros bársony zekében, oldalt pedig két tömött sorban

a testőrök, állig fegyverben állva. A polgárok a terem túlsó oldalán helyezkedtek

el, úgy hogy jó száz lépésre volt a trónustól a legközelebb eső.

A büszke nobilik gyűlölettől dacos arcán valami ünnepélyességbe burkolt

félelem honolt; ha megszólaltak is, alig lehetett hallani elfogult hangjukat.

A tervezet előadása után senkinek sem volt ellenvetése, a herceg magához

intette a három főmegbizottat, hogy kezéből átvegyék és publikálják az

új rendeletet.

A három nobili közeledett; kettő közülük öreg, szakállas ember volt,

hosszú, prémes kabátban, a harmadik fiatal; Lyttónak feltűnt szikár

alakja, kiálló arccsontja. Letérdeltek a trónus elé és a herceg kinyujtotta

feléjük kezét a pergamen-tekerccsel. Ebben a percben a fiatal nobile felugrott

— senki se látta, honnét vette elő —, hosszú tőr volt a kezében,

nagyot kiáltott, iszonyatosat — és Galeazzo csillaga megreszketett.

De mielőtt lesujthatott volna, Lytto elképzelhetetlen gyorsasággal,

melyre csak a ki nem fejlett csontozatú gyermekifjú képes, mellette termett

és biztos mozdulattal belédöfte tőrét, — a merénylő hang nélkül

elesett és alágördült különös megbicsaklásokkal a trónus garádicsain.

Lytto pedig levetette magát a véres szőnyegre Galeazzo lába elé,

minden ízében remegve a felindulástól, mélyen lehajtott fővel, alázatosan,

— és ujjongva kitörő könnyei közt: megtörtént, megtörtént a csoda!

A következő pillanatban a testőrök sora már körülvette a trónust,

lándzsája hegyét fordítva a polgárok felé, kik tompa rémületben siettek

ki a teremből; a holttestet félrelökték és betakarták.

Úgy tetszett, sok-sok idő múlt el, míg felemelte fejét és tekintete

találkozott Glaeazzóéval. És íme, a herceg szeméből nem olvashatott

semmit: sem örömet megszabadulásán, sem ijedtséget veszedelmén, sem

gyűlöletet támadója, sem szeretetet megmentője iránt, semmit, minden

emberi kifejezés híján, mereven nézett maga elé és egészen halk, nyugodt

hangon mondta:

— Biztos kezed van, Franghipani!

Ez volt minden szava és ez is, legalább akkor még, minden emberi

értelem híjával volt Lytto számára, aki mást várt, — csak azt értette,

hogy hiába történt meg a csoda, már késő, elvesztette a csatát, Galeazzo

már kiirtotta magából az egyetlen köteléket, mely emberhez csatolta.

Mereven nézett Lytto a hercegre és irtózva ugrott fel térdepléséből, mert

akkor látta az Arcot. Az arcot, a viziót, mely őrületbe kergette a milánói

festőt, a fehér, kifejezéstelen, iszonyatos arcot a trónuson, a sötétzöld

palást fölött, Galeazzo igazi arcát, az Antikrisztus jegyével homlokán.

Ettől kezdve Lyttónak nem volt semmi gondolata többé. Kételyei

eloszlottak, most már mindent megértett; a kétségek helyét sivár, sötét

közönyösség foglalta el. Járt-kelt, végezte gépiesen munkáját, hagyta,

múljanak feje fölött az órák és a napok, mint sziklák, amelyek lakatlan

völgybe gördülnek alá; közeledett elutazásának ideje. Hangját nem lehetett

hallani és az ő arca is kifejezéstelen lett, — megdermesztette az az

arc, mint kis állatokat a kígyó tekintete.

Amíg aztán, kevéssel az útnakindulásra kijelölt nap előtt, történt

valami, ami felrázta bódulatából. A herceg titkárjaival tanácskozott és

szükségük volt egy iratra; elküldötte érte Lyttót. Lytto elhozta az iratot,

letette az asztalra és kezét, melynek fehérségére hiú volt azelőtt, szórakozott-

kényeskedő mozdulattal még egy ideig ott játszatta az asztalon.

Galeazzo tekintete a kézre tévedt, Lytto elfogta ezt a tekintetet és egyszercsak

mintha álomból ébredt volna.

Most tisztán értette, miért mondta Galeazzo akkor: „Biztos kezed

van, Franghipani!" — belényilallt a zsarnok sátáni gondolata: Galeazzo

képesnek tartotta őt arra a tettre, féltette Lyttótól életét. Annyira nem

hitt a szeretetben, annyira tagadta a szeretetet, hogy megfoganhatott

fejében ez a gondolat.

Lázas izgatottság váltotta fel Lytto előbbi közönyét. Hogy most

már a gondolat egyszer beléoltatott, nem tudott tőle szabadulni többé,

mindig vele foglalkozott; megremegő kezét nézte, mint egy idegen valamit,

melyre szörnyű hivatást rótt a végzet.

Most már tudta: Galeazzo zsarnok, minden zsarnoknál rettenetesebb

és hogy a zsarnok halála Istennek tetsző dolog. Egy lázas éjtszaka után

a szándék bizonyossággá érlelődött és Lytto másnap újra nyugodt volt,

mint régen, mielőtt a kísértés felzavarta lelkét. Különös erőt érzett tagjaiban,

üde volt és könnyű, mintha a levegőben járna, — mintha valami

más, idegen akarat röpítené feltartóztathatatlanul.

Végre eljött a Szent Lőrinc előtti nap. Másnap kellett volna elutaznia,

szándékát nem halogathatta tovább. Reggel a szokottnál is gondosabban

mosakodott, csinosította magát; mindenkinek feltűnt aznap

fiatal szépsége, sokan sajnálkoztak, hogy másnap elutazik. Reggel meggyónt

és magához vette az Űr testét, napközben szabad idejében elolvasta

Plutarchos Párhuzamos Életrajzaiból M. Brutus életét. Mikor besötétedett,

becsukta a könyvet és lesietett a várkápolnába.

Leborult Szent Ambrus püspöknek, Milano pátronusának szobra előtt;

ajkára mélyértelmű szavak tolultak elő, mintha valaki súgta volna neki.

fgy imádkozott Ipolytto di Franghipani nagy tette estéjén:

— Jóságos Szent Ambrus püspök, te, ki vigyázod népeknek sorsát

az éjtszakában, segítsd meg a milánói ifjút merész tettének végrehajtásakor.

Add, hogy bátor legyek és nyugodt a végzetes pillanatban, méltó

dicső őseimhez és a mintaképül választott régi hősök fényes sorához.

Bizonnyal méltányos dolog, hogy énnekem sikerüljön, ami másoknak

drága életébe került: mert míg ők egy gyűlölt idegen életére törtek, én feláldozom

azt, akit szerettem mindenekfölött. Lelkem megtisztult bűneitől

és semmiféle önös szándék nem vezeti fegyveremet, — csak a városért és

Istennek Igazságáért teszem. Mert teljes szívemből hiszem és vallom, hogy

él az igaz Krisztus, ki Isten létére szenvedett minden emberért — és íme,

Atyám, itt van egy ember, aki nem akarja a szeretet édes és könnyű igáját

viselni senkiért. Bizony, az én lelkemet is megkörnyékezte a kísértő és

nekem is épült a magányosság tornya, — de én szeretem a milánóiakat,

kiket nem ismerek és mind az embereket; elzárkózva ebbe a gonosz-lakta

várba, megéreztem az ő szívük verését énbennem magamban és hallgatok

szívem szavára; nem akarom kivonni magam a közös emberi sors alól:

szenvedni magamért, másokért, mindenkiért. Bűntudat nem terheli lelkemet,

mert tettemmel voltakép a zsarnok akarata teljesül: ő nyitotta fel

szememet, ő mutatta meg magát önszántából teljes hitetlenségében és

gonoszságában előttem, ő oltotta belém a tett gondolatát, a tőrt is ő

adta kezembe; ilymód önmaga irtja ki magát általam, mint a skorpió:

a nem-ember az emberi világból. Tudom, bűnös és méltatlan szolgád

vagyok, gyarló, erőtlen és nem az én akaratom teljesül, amikor akarok;

de nézzed szándékom tisztaságát, Atyám, és könyörgj érettem a Szentháromság

színe előtt, most és halálom óráján. Amen.

Felment szobájába, mely a zsarnok hálószobája mellett feküdt, várta,

hogy minden elcsendesedjék és számlálta, Milano szépszavú harangjai

amint szóltak, az órákat. Nem volt nyugtalan, és gyorsan mult az idő;

éjfél után egy órakor felkelt és belépett a zsarnok szobájába.

Galeazzo arca álmában sem árult el semmi titkot; kis mécses égett

ágya előtt. Amint Lytto közeledett hozzá, felriadt és félálomban kérdezte:

— Ki az?

— Én vagyok, Ipolytto di Franghipani — felelte nyugodtan a fiú.

Fölemelte tőrét és Milano megszabadult zsarnokától.

Szerb Kristóf Antal.