MOLDOVA GYÖRGY

AZ UTOLSÓ TÖLTÉNY 2.ÖNÉLETRAJZI TÖREDÉKEK

DIGITÁLIS IRODALMI AKADÉMIA

© PETŐFI IRODALMI MÚZEUM • BUDAPEST • 2011Az utolsó töltény 2.Önéletrajzi töredékek34

XII.

Szigligetről hazatérve 1956. október 20-án szombaton este kimentem ultizni a Főiskola Vorosilov útidiákszállójába. Nem tartozom a kártyafenomének közé, az első öt-tíz partit még elfogadható szinten kezelem, deaztán az önfegyelmem kifogy, és azt játszom meg, amit szeretnék, és nem azt, amit a kezemben lévő lapoklehetővé tesznek – ezért általában veszteséggel szoktam zárni. Ezen az estén szokatlanul jól ment, tízfilléresalapon húsz forintot nyertem – nálam jobb játékosoktól. A kibicek meg is jegyezték:

– Ha ekkora mázlid van a kártyában, peched kell legyen a szerelemben!

– Csak ne féltsetek! – legyintettem, de magamban nem tudtam megcáfolni ezt a találgatást. Már letettem ugyan aszüzesség terhét, de még mindig az első szerelmemmel, Sárival, egy a Főiskoláról kiesett, nálam évekkel idősebblánnyal jártam együtt. Kezdetben magas hőfokon izzó kapcsolatunk már rég kihűlt, de nem sikerült összeszednimagamban annyi bátorságot, hogy szakítsak vele. Sári gondolom ugyanezzel küszködött. Időnként összevesztünk,majd kibékültünk, közben mindketten megengedtünk magunknak apróbb „mezei sörétezéseket”, lent Szigligetenis kialakult egy alkalmi kapcsolatom.

Játék közben alkalmi segítőként mellém telepedett Gizella, drukkolt nekem, és oszlopokba rakta az előt5temösszegyűlő aprópénzt. Lajos, a férje nem ült az asztalnál, akkoriban diplomázott, és a végzősök számárakötelezően előírt, három hónapos katonai idejét töltötte valahol egy dunántúli laktanyában.

Már tizenegy óra is elmúlt, összeszedelődzködtem, hogy elérjem az utolsó villamost. Gizella váratlanul felkapta akabátját:

– Várj, elkísérlek egy darabon.

Nem tudom, mekkora feltűnést keltett, hogy csatlakozik hozzám, soha nem laktam a diákszállóban, nemismertem a bent kialakuló kapcsolatokat, bár ezek jellegéről sokat elárult, hogy az egyik osztálytársam mostfélrevont és megkérdezte:

– Van nálad koton?

Nekem semmi hasonló gondolat nem fordult meg a fejemben, Gizella a barátom felesége volt, és ezért tabunakszámított előttem. Alig mertem felfogni, hogy Gizella mostani csatlakozása mit jelenthet, azt hittem, csakunatkozik, mert Lajos a távoli laktanyában tölti a napjait.

Már hűvösödött, Gizella vékony tüllkendőt kötött a fejére, melyet át-átszúrt frissen mosott, szőke haja, aztánsétára indultunk a kora őszi Városligetben. Halvány köd lengett a Vajdahunyad-vár melletti tó fölött, még zöldlevelű fűzfaágak hajlottak be a vízbe.

– Ilyen lehetett az a patak, amelybe Ophélia belefulladt, nem? – kérdeztem.

Gizella nem szólalt meg, csak egy várakozó mosoly lebegett az arcán, nekem kellett beszélnem. Nem szoktamdicsekedni, de ezen az éjszakán elfogott a hév, a jövőmről áradoztam, megírandó sikeres regényekről ésszíndarabokról, magasba ívelő karrierről lelkendeztem. Gizella egy fal mellett hirtelen megállt, szembefordultvelem, és széttárt ujjaival beletúrt ak6kor még dús hajamba. Megcsókoltam, a szájának olyan íze volt, mint afrissen főtt, még meleg, édes tésztának. Meg akartam fogni a mellét, zöld, felül szoros kombinéját kihúztam aszoknyája övéből, a fehérnemű végtelenül hosszúnak tűnt, óráknak éreztem, mire az anyag végre elfogyott éshozzáérhettem a lélegző meleg bőrhöz.

Órákig kóboroltunk egymásba szédülve. Úgy gondoltam, nyíltan el kell mondanom, hogy zsidó vagyok, módotadva Gizellának, hogy visszaléphessen. Kiszáradt szájjal ugyan, de belekezdtem. Fanyalgást vártam, elhúzódást,de Gizella magához ölelt és megcsókolt.

A következő napokban ennek a szerelemnek a bűvöletében éltem, egy füstös eszpresszóban ültük végig azéjszakát, Gizella gyakran kérdezte:

– Ugye lesz nekünk valaha egy kis fészkünk? – és én megígértem neki.

Közben alig vettem észre, hogy milyen elképesztő iramban gyorsul fel az események menete és robog avégkifejlete felé mind az országban, mind a közvetlen környezetemben. Azt pedig végképp nem sejtettem, hogyszinte órákon belül eget-földet megrázó változások következnek be.

Láttam ugyan, hogy az utcán az emberek hatalmas körbe fogják az Irodalmi Újságot árusító rikkancsokat, ez a lapjelentette be a reform értelmiség soros követeléseit, közölte a különféle összejöveteleken elhangzottfelszólalásokat, a példányszáma néhány hét alatt a háromszorosára ment fel, de így is hiánycikknek számított.Engem nem hozott izgalomba, úgy találtam, hogy a sajtó híradásaiból, közleményeiből semmire sem lehetkövetkeztetni. Az a példa lebegett a szemem előtt, hogy a Szovjetunióban a Nagy Hon7védő Háborúban a némettámadást megelőző napon a központi pártlap, a Pravda vezércikke a kolhoztagok üdültetésének gondjairól szólott.A magukat hiteles prófétáknak előléptető újságírókkal kapcsolatban pedig Lenin véleményét osztottam, aki eszakma művelőit közvetlenül a prostituáltak és komornyikok után sorolta be. Most utólag úgy gondolom: azértnem akartam tudomásul venni a közeledő politikai robbanást, mert túl sok jót nem várhattam tőle.

Október 23-án, kedden reggel szokásos módon bementem a Főiskolára. Az előadásokat nem tartották meg, denem is küldtek haza minket. Az osztálytermekben gyülekeztünk vagy a folyosókon verődtünk csoportokba. Gizellanem jött be, az utolsó szakmai vizsgája nem sikerült, fel kellett függeszteni a tanulmányait. Az is kétségesneklátszott, hogy egyáltalán megmaradhat-e a Főiskolán.

Senki sem tudta, hogy aznap valóban sor kerül-e az egyetemisták által kezdeményezett tüntetésre. Piros Lászlóbelügyminiszter előbb engedélyezte, aztán betiltotta a demonstrációt. Folytak a tárgyalások a kormány és areformerek között, ezekről óránként érkeztek az egymásnak ellentmondó hírek.

Várakoztunk, néhányan úgy foglalták el magukat, hogy keménypapírból Kossuth-címert készítettek, majdfelszegezték egy alkalmas nyélre, hogy magukkal vihessék az esetleges felvonulásra, a többség rádiót hallgatottvagy az esélyeket latolgatta. Egy idő után meguntam hallgatni a találgatásaikat, átmentem a Hungária Kávéházba,hátha sikerül felszednem valamilyen értesülést.

Lent a „Mélyvíz”-ben most is ott üldögélt a szokásos művésztársaság: a Kellér fivérek, Czibor János tanárunk ésmég egy tucatnyi ember. Letelepedtem kö8zéjük, de ők sem tudtak semmi közelebbit a helyzet várhatóalakulásáról. Kényszeredett viccelődéssel próbálták nyugtatni egymást. Ettem egy gesztenyepürét – elfelejtettemkifizetni, az ára máig is égeti a zsebemet –, aztán visszamentem a Főiskolára.

Távollétem alatt tovább fokozódott a feszültség, néhányan körbeadtak egy rumosüveget – mint tudjuk, aTörténelmet mindig enyhe alkoholos befolyásoltság hatására követik el –, mások vitába keveredtek. A hangulatcsak akkor oldódott fel, mikor egy magas termetű, fiatal hírnök érkezett a Petőfi Körből és bejelentette, hogy PirosLászló belügyminiszter engedélyezte a tüntetést. Ma sem tudom, hogy ez a közlés illetékes helyről származott-e,de ez akkor senkit sem érdekelt, a demonstrációt már nem lehetett megakadályozni.

A főiskolások pillanatok alatt menetoszlopba rendeződtek és elindultak, az első sorban ott haladt Háy Gyula, DéryTibor – neki egyébként semmi köze nem volt a Főiskolához, valószínűleg Háy hozta magával, hogy így isdemonstrálják az ellenálló írók és az ifjúság közösségét. Mellettük ott lépkedett Gáli Jóska, Csurka, karján amenyasszonyával, arcára kiült a világmegváltók elszántsága.

Lehet, hogy még most, majd egy félévszázad elmúltával is rossz fényt vet rám, de be kell vallanom: eltöprengtemazon, hogy csatlakozzam-e a felvonuláshoz, vagy menjek haza békében. Nem egy ávós, vagy rendőrsortűztőlféltem, október 23-án délfelé erre senki sem gondolt, és legjobb tudomásom szerint csak az esti sötétségleereszkedte után dördültek el az első lövések. Sokkal inkább tartottam attól, hogy az eredeti induló célok, melyeka szocialista rendszer megtisztítására irányultak, egy átfoghatatlan és kezelhe9tetlen kavalkádban az ellentétükbefordulhatnak, márpedig semmiképp sem akartam részese lenni egy ilyen folyamatnak. Persze nem becsültem túl aszemélyem fontosságát. Blaha Lujza, a nemzet csalogánya valaha azt énekelte:

– „Az ellenség meg se tudná, hogy egy baka hiányzik a csatából…”

Aztán mégis úgy döntöttem: nem maradhatok távol, mikor maga a Történelem játszódik le a szemünk előtt, ésbeálltam a sorba.

Induláskor a hangulat az 1945-ös, első szabad május elsejére emlékeztetett, mikor a felvonulás idején előszörszólalt meg a már hónapok óta hallgató magyar rádió, a „Te vagy a legény, Tyukodi pajtás” dallama szállt azünneplő tömeg fölött.

Először a Petőfi térre masíroztunk a költő szobrához, gyakorlatilag itt egyesültek a különböző egyetemekrőlérkezett tüntető csapatok. A Főiskolán akkoriban végzett Sinkovits Imre fellépett a talapzatra, feladtuk neki aközeli ELTÉ-n szerzett „Négy évszázad magyar versei” című kötetet, abból szavalta el a „Nemzeti dal”-t és

Batsányi János: „A franciaországi változásokra” című költeményét. A tüntetés ekkor még nem bontakozott ki amaga teljességében, a tér már megtelt ugyan, de a szomszédos Váci utcában még zavartalanul közlekedtek azautók.

Innen továbbvonultunk a budai Duna-parton álló Bem-szobor felé – a lengyel–magyar barátság hangsúlyozása areformmozgalom sarkalatos céljai közé tartozott. Ekkor már leállt a forgalom, a pesti főútvonalakon haladvaszinte minden mellékutcából oldalági csatlakozó folyóként újabb és újabb tömegek duzzasztották tovább amenetet. Ezrek és tízezrek integettek felénk a lakások erkélyeiről és az utcára 10nyíló ablakokból. Még ma is feltudom idézni Molnár Tibornak, a színésznek lelkendező arcát. Előkerültek az ünnepi alkalomkor kiteendő zászlókis, közepükből kitépték a búzakalász koszorús, vörös csillagos állami címert, lyukasan lengtek a szélben.

A dialektika azt tanítja, hogy a társadalmi folyamatok nem szoktak megállni egy közbeeső ponton, hanem elfutnaka maguk végletéig, ez itt is érvényesnek bizonyult. Néhány szervező rohangált fel-alá a tömeg mellett, ők diktálták,hogy mikor milyen jelszavakat kiabáljunk:

– Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe!

– Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába! – és így tovább.

Egyszercsak az egyik szervező azt mondja:

– Ruszkik haza! Ruszkik haza!

Csodálkozva néztem a hangadóra:

– Erről nem volt szó!

– Közben változott a helyzet.

– És nekünk miért nem szóltatok?

A hangadó rám sem hederített, hanem sietősen továbbhaladva osztogatta az utasításokat. Az indulásnál mégtöretlen egyöntetűség fokozatosan megbomlott, egy-egy csoport a maga szájíze szerinti lózungokat kiabált.

Útközben egyetlen emberre emlékszem, aki szembefordult a tömeggel. A Margit hídon egy szegényesen öltözött,őszhajú, szemmel láthatóan italos férfi állt a járda szélén és az elválasztó korlát láncába kapaszkodva fennhangonismételte:

– Ki az egyetemekről az osztályárulók gyerekeivel! – és látszott rajta, hogy ha úgy alakul, ökölre is menne ameggyőződéséért. Ezrek és ezrek hallották a sza11vait, de a nap hangulatára jellemző módon senki sem vontafelelősségre, megadták neki a bátor őrülteknek kijáró tiszteletet.

A Bem-szobornál Veres Péter beszélt az Írószövetség nevében, a maga paraszti józanságával mértéktartó célokatfogalmazott meg, de a tömeg már nem érte be ennyivel. Elégedetlen közbekiáltások hallatszottak:

– Te beszélsz, aki honvédelmi miniszter voltál!?

– Te vagy a legnagyobb magyar színész; egyedül eljátszottad az egész „Parasztbecsületet”! – nyilván ingadozópolitikai állásfoglalásaira utalva.

A lengyel hős kardmarkolatára odatűztük a Főiskolán készített, nyélre szerelt Kossuth-címert, aztán visszatértünka pesti oldalra, csatlakoztunk a Parlament előtt már összegyűlt tömeghez.

Egyre jobban utáltam a kisebb-nagyobb csoportokon belül kialakuló vitákat, a politikai túllicitálásokat, afelharsanó jelszavak kínrímeit, az arcokra kiülő fontosságtudatot. Meg voltam győződve, hogy a sokaság egy időután kitombolja magát és szétoszlik, ezt már nem kívántam megvárni, elindultam haza Kőbányára.

Nem tudom, hány óra lehetett mikor megérkeztem, csak arra emlékszem, hogy este nyolckor már otthonhallgattam Gerő Ernőnek, az állampárt Rákosit követő főtitkárának rádióbeszédét. Gerő a tüntetőketsovinisztáknak, nacionalista kútmérgezőknek, szovjetellenes provokátoroknak nevezte, a legnagyobb éberségrehívott fel velük szemben és kijelentette, hogy ez a demonstráció egyáltalán nem befolyásolja majd a Párt továbbipolitikáját. Ezt minden épeszű ember csak durva kihívásnak tekinthette, olajnak a már amúgy is lobogó tűzre,akkor fordult meg a fejemben 12a gondolat, hogy ez az ügy mégsem fog simán lebonyolódni.

A régi, nagyon szegény idők szokásai megmaradtak és megcsontosodtak a családunkban, ezek közé tartozott avilágítással-fűtéssel takarékoskodó korai lefekvés, félkilenc-kilenc felé most is minden hozzátartozóm aludni tért.Én tudtam, hogy a hosszú, ideges nap után aligha jönne álom a szememre, inkább kihúzódtam a konyhába ésolvasgattam.

Egyszer, talán már tíz óra is elmúlt, mikor mintha kopogást hallottam volna a lakásunk lépcsőházba nyíló ajtaján.Ilyen idő tájt soha sem érkezett hozzánk látogató, a szomszédságunkban is aludt mindenki, azt hittem,máshonnan ered ez a moccanás, egy túlszáradt bútor, vagy egy padlódeszka reccsent meg. Aztán a kopogásmegismétlődött, felálltam a könyvem mellől.

Egykori szerelmem, M. Sári állt az ajtó előtt. Egész testében reszketett. Behívtam a konyhába, főztem neki egy teátés kérdezgettem:

– Mi van? Mi történt veled?

Sári elmondta, hogy Gerő Ernő beszédének elhangzása után zavargások törtek ki a Rádió Bródy Sándor utcaiépületénél. A tömeg be akart hatolni az épületbe, hogy beolvassák a tizennégy pontból álló követeléseiket.Egyszerre több ponton is kísérletet tettek, a rádiótechnikusok üresen maradt autóját felfordították és faltörőkosként a főkapunak zúdították, mások belekapaszkodtak az ablakrácsokba és úgy próbáltak feljutni az emeletre.Az összecsapásokba – kíváncsiságból és kalandvágyból – Sári is belekeveredett, már a portánál járt, mikor azőrség könnygázzal és tűzoltófecskendővel, majd szuronyrohammal visszaszorította a behatolókat. A tumultusbanSárinak kifordult 13a retikülje, a tartalma szétszóródott és a személyi igazolványa elveszett.

– Most mit csináljak? – kérdezte. Eltöprengtem.

– Szerintem nincs különösebb baj. Ha rendeződnek a dolgok, akkor a tanácsnál majd kaphatsz egy másikszemélyit, ha pedig csakugyan kitör a forradalom, egy ideig senki sem fog iratokat kérni tőled.

A konyhaasztalon hagytam néhány soros üzenetet a családomnak, aztán visszakísértem Sárit a Zichy Jenő utcaialbérletébe, elköszöntem tőle és elindultam az események középpontja felé. A Blaha Lujza téren már lángoltak afelborított villamoskocsik, valósággal nappali fényt árasztva a környéken. Az EMKÉ-nél egy eszelős öreg férfimeg-megcsukló hangon kiáltozott:

– Kötelet a zsidóknak!

(Ez a követelés akkoriban elég egyértelműnek tűnt, ma már nem lepne meg, ha egy politikus úgy magyarázná afenti kijelentést, hogy az illető csak azt akarta mondani: az izraelita vallású boltvezetők irányítása alatt álló kötél-és zsinegüzleteket bővebben lássák el áruval.)

A tömeg a Blaha Lujza tér túlsó oldalán, a Szabad Nép-székház előtt gyűlt össze. Az épület homlokzata sötétbeborult, a védők nem akartak célpontot nyújtani az orvlövészeknek, az üvegtáblákon csak a tűznyelvek reflexeivillództak. Bent, valahol a székház mélyében meghúzódva valaki folyamatosan beszélt a hangszóróba, arrólpróbálta meggyőzni a sokaságot, hogy nem történt semmi jóvátehetetlen esemény, mindenki térjen haza békével.Megkérdeztem a mellettem állótól:

– Ki ez az ember?

– Nem tudom, azt mondják, hogy Horváth Márton, a Szabad Nép volt főszerkesztője.

14

Meglepődtem az alkalmi szpíker magas rangján, személyesen eddig még nem találkoztam Horváthtal, de hírbőlmár ismertem: a Magyar Dolgozók Pártjának legtekintélyesebb vezetői közé tartozott, irodalompolitikai könyve, a„Lobogónk Petőfi” még az érettségi vizsgaanyagban is szerepelt.

(A későbbi történelmi kutatások szerint a párt központi lapjának székházában egy Horváth Mártonnál rangosabbkorifeus is tartózkodott: a moszkovita vezetőhármas egyik tagja, Révai József, de ő nem tudta kezelni a helyzetet,egy szélütéstől félig bénán, eszelős monotóniával csak azt hajtogatta:

– Lőni, lőni rájuk!

A védők csak az életüket kockáztatva tudták kimenteni őt egy titkos kijáraton.)

Néhány perc múlva egy ember áttörte magát a tömegen és – mintegy Horváth Márton nyugtató szavainakcáfolatául – felmutatott egy vérbe mártott zsebkendőt és egy ugyancsak véres diáksapkát. Kisvártatva egyfelkelőcsoport érkezett a Rádió felől, hevenyészett hordágyon egy elesett társuk holttestét emelték a magasba. Azépület belsejében beszélő férfi különös, gurgulázó hangot hallatott, majd végképp elnémult.

Folytattam az utamat, a beidegzett reflexek hatására a Főiskola felé fordultam el. A Vas utcán a Bródy Sándorutcai torkolat felől, a Rádió irányából lövések hallatszottak – bár ez nem jelentett közvetlen veszélyt, önkéntelenülis közelebb húzódtam a falhoz. Szerettem volna valamilyen fegyvert szerezni, a mellettem haladókat is hasonlószándék vezette, jobb híján egy virágárus standhoz odaláncolt ülőkét törtünk össze, négyünknek jutott egy-egyszékláb. Nem mintha sokat segített volna egy komolyabb bajban, de 15már az a puszta érzés is megnyugtatott,

hogy nem üres a kezem.

A Vas utca sarkához érve benéztem a Bródy Sándor utcába, balra egy magyar tank vesztegelt, körülötte hatalmasolajtócsa terjengett. Arra gondoltam, hogy a vezetője ki akarta vonni magát minden, az eseményekkel kapcsolatosfelelősség vállalása alól, és erre a legegyszerűbb megoldást választotta: elfolyatta az üzemanyagot, és így aharckocsi mozgásképtelenné vált. Azok a rendőrök és katonák, akik nem akartak részt venni a harcokban,hasonlóképpen jártak el: puskájukat vagy pisztolyukat átadták a felkelőknek.

A másik tank épp szemben állt a Rádió főbejáratával és tüzelt befelé, a védők szórványos lövéseket adtak le,feltételeztem, hogy nem rendelkeztek páncélelhárító fegyverekkel.

Az egyre súlyosabbá váló tűzharc nem riasztotta el az embereket az események közeléből, tucatszámra álldogáltaka Bródy Sándor utcai házak kapualjába behúzódva a fejmagasságban becsapódó sorozatok között. Emlékszem egylódenkabátos férfire, aki a falnak dőlve, komótos nyugalommal zsömlét evett.

Hirtelen egy cirill betűs rendszámú, nyitott csapatszállító autó közeledett a Vas utcán, épp a hátunk mögöttfékezett le. A platójára rögzített padokon páncélsisakos szovjet katonák ültek mozdulatlanul. Én valamiért egytörténelmi helyzet lehetséges alakítójának éreztem magam – a jóindulatú olvasó tudja be az akkori 22 évemnek,és oroszul egy szózatot intéztem a katonákhoz, hogy ne támadjanak rá a békés, szabadságjogaikért küzdőemberekre. Szavamra senki sem válaszolt – lehet, hogy meg sem értették kőbányai kiejtésemet –, továbbra ismoccanás nélkül ültek 16a padokon, majd néhány perc múlva a kocsi visszatolatott és eltűnt a Rákóczi útirányába.

A helyzet nem változott, úgy tűnt, mintha csökkent volna a harcok hevessége – valójában az történt, hogy azösszecsapások súlypontja áttevődött a Múzeumkert felőli oldalra. A felkelők bevették magukat több olyan házbais, ahonnan tűz alatt tarthatták a Rádió épületét.

A hosszú nap után lassan elálmosodtam, szinte elképzelhetetlen volt, hogy reggel még egy békés város utcáinindultam el iskolába, úgy döntöttem, hazamegyek. Emlékül elvittem magammal egy nemzeti színű zászlót,amelyek vásznát már darabokra vágták az ereklyegyűjtők, csak egy alig ötcentis sávot hagytak meg a nyélen.Otthon még mindenki aludt, elraktam a konyhaasztalról az eltávozásomat bejelentő cédulát és lefeküdtem.Anyám, aki mit sem tudott a történtekről, csak az előszoba sarkába állított zászlórúdról tudta meg, hogy az éjjelvalahol jártam.

Másnap, október 24-én, szerdán reggel Bencsik Áronnal, a szomszédos épületben lakó, filmrendező szakosnövendékkel és Oszi nevű barátjával hármasban elindultunk a Főiskola felé. A villamosok változatlanul nemjártak, gyalog vágtunk neki az útnak, minden baj nélkül jutottunk el a Rákóczi útig.

A Blaha Lujza téren a felgyújtott villamosoknak már csak a kormos fémváza állt a síneken, a Szabad Népszékházat is elfoglalták a felkelők, csak az ablakokon kidobált írógépek roncsai és a máglyákban égő könyvek,brosúrák emlékeztettek az éjszakai harcokra.

A Corvin Áruház előtt egy téglafallal körülkerített, de már évekkel korábban abbahagyott metróépítkezés 17melletthaladtunk el, mikor észrevettük, hogy az eredeti helyéről, a Felvonulási térről ide vonszolták át az előző esteledöntött Sztálin-szobor maradványainak egy nagyobb darabját. A szobortöredék belsejében egy tizenöt-tizenhatéves fiú állt, és egy nagy kalapáccsal újabb és újabb szilánkokat vert le róla – nyilván „szuvenír”-nek szánva.Évtizedekkel később egy baráti beszélgetésen derült ki, hogy ez a fiú a későbbi legendás rendőrtiszt, TonhauserLászló volt.

Talán egy-két percig figyeltük a szobor döngetését, mikor egy szovjet páncélos oszlop tűnt fel a Duna irányából.Arra számítottunk, hogy elhaladnak mellettünk és békén folytathatjuk az utunkat, de az élen haladó tankváratlanul lelassított, felénk fordította a lövegtornyát géppuska sorozatot zúdítva ránk. Máig sem értem, hogymilyen feltételezésekből indulhattak ki, talán a szétvert Sztálin-szobor látványa váltotta ki a katonák dühét.

A kis Tonhauser egyből hasra vágódott a szobor belsejében, mi a halálfélelem által felfokozódott erőnkkelátvetettük magunkat a metróépítkezést övező magas téglafalon. Kapaszkodás közben valamilyen ablaküveget isbetörhettem, mert a kezemből szivárgott a vér.

A fal túlsó oldalán, immár biztonságban, megálltunk egy sarokban, hogy kilihegjük magunkat. Köldökigkigomboltam az ingemet, de nem tudtam lecsillapodni, vak düh fogott el, amiért minden ok nélkül meg akartakölni. Körülnéztem az építkezés területén, számos fegyver hevert a földön, az egységüktől lelépett katonák, vagy aharcokba már egy éjszaka alatt beleunt felkelők dobták el őket. Kiválasztottam egy dobtáras géppisztolyt, akezelését még a nyarankénti, egy hónapos tábori kiképzésen megtanultam. Próbaként 18lőttem vele egy rövidsorozatot a levegőbe – az üres hüvelyek az arcom mellett hullottak le, aztán a vállamra akasztottam.

Akik fegyvert fogtak, törvényen kívül helyezték magukat, a rádiófelhívásokban a legszigorúbb büntetésekkelfenyegették meg őket, de az illetékesek mintha nem bíztak volna a beígért retorziók hatásos voltában, írókat isrábírtak, hogy vessék latba a tekintélyüket. Így például az osztályfőnököm, Háy Gyula is megszólalt:

– Öreg barátotok arra kér titeket, hogy tegyétek le a fegyvert!

Nem lehetett felmérni, hogy „ki kit győz le”, akármelyik pillanatban kihirdethették a statáriumot. Oszi úgy nézetta vállamon lógó fegyverre, mint a véres ingre, sarkon fordult és elindult hazafelé. Bencsik Áron sem követte apéldámat. Ez a külsejére sokat adó, pedáns fiú talán attól tartott, hogy a „davajgitár” foltot hagy makulátlan fehérpulóverén. Különös perverziója a sorsnak, hogy évekkel később, már befutott filmrendezőként épp egy – nemtudom, honnan szerzett – pisztollyal követett el öngyilkosságot. A legendák szerint Áron pedantériája ebben avégső cselekedetében is megnyilvánult: a fürdőszobában lőtte magát főbe, és utána – még mielőtt összeesett volna– egy reflexmozdulattal visszatette a pisztolyt a helyére.

Főiskolás társaim közül csak kevesen szálltak be a fegyveres harcokba. Alakítottak ugyan egy forradalmibizottmányt, elnöknek Gyárfás Miklós író-tanárt választották meg. Több gyűlést is rendeztek, de ezeken beértékazzal, hogy néhány vezetőt kirúgtak, így Simon Zsuzsa főigazgatónőt és Bergl Hédit, a párttitkárnőt, néhánykorábban eltávolított oktatót pedig visszahívtak. Felnyitották a hivatalos iratokat őrző 19páncélszekrényeket,elolvasták a káderjellemzéseket, ha valamelyiket különösen felháborítónak találták, kezükben lobogtatva a papírt,megkeresték az érintettet, és megtárgyalták vele.

Már említettem, hogy a Főiskola Vas utcai épülete a háború előtt állítólag egy keresztény szellemiségű ifjúságiegyesület tulajdonába tartozott, olyan hírek terjengtek, hogy a volt tagok most erővel vissza akarják szerezni.Néhányan fegyverrel őrködtünk, hogy ezt az esetleges akciót megelőzzük.

Posztomon strázsálva különös találkozásokat értem meg. Elsétált előttem Major Tamás, a nagy színész, akitleváltottak a Nemzeti Színház éléről. Egy pillantást vetett a vállamon lógó géppisztolyra:

– Hogy van? – kérdezte jellegzetes, károgó hangján, majd a tanévet nyitó Petőfi-versből idézett – „Imádja ugye aművészetet?” –, aztán lehajtott fejjel továbblépkedett.

Megjelent Berecz János, a Dolgozó Ifjúság Szövetségének osztályvezetője, Hollós Ervin egykori beosztottja, akisem stílusában, sem képességeiben nem közelítette meg a főnökét. Ezekben a napokban fekete nagykabátot ésfekete sildes sapkát viselt, biciklivel közlekedett. A Főiskola portája előtt megállt a „bringával”, elbeszélgettünknéhány percig. Meg-megcsukló hangon a szocialista eszme reménytelen jövőjét ecsetelte. Nehezen lehetett volnafeltételezni, hogy három évtizeddel később arról ír majd: a sógorával kettesben a felkelés leverésére készülődtek,feltehetőleg őszintén sajnálta, hogy a szovjet tankok november 4-én megelőzték őket szándékukmegvalósításában.

Berecz a diadalmas, dörgő léptű figuráját csak később alakította ki, mikor az MSZMP egész Központi 20Bizottságaaz ájulásig el volt ragadtatva, hogy a személyében „egy ibrányi parasztfiú” került be a Hatalom legbelső sáncaiba.

Egész kétes pályafutására akkor tette fel a koronát, amikor a csernobili katasztrófát követő május elsején aztnyilatkozta a televízióban, hogy az ukrajnai robbanás semmiféle egészségügyi veszéllyel nem jár Magyarországranézve. Bizonyára később sem értesült róla, hogy a szerencsétlenség nyomán sokszorosára növekedett a rákosmegbetegedések száma, legalábbis én nem láttam, hogy bárhol is visszavonta korábbi kijelentését.

A legnyomasztóbb találkozásom azonban mégsem a fentebb említettekkel esett, hanem M. Lajossal, Gizellaférjével. A Magyar Néphadsereg már a felkelés első napjaiban szétesett, a reguláris alakulatok jelentős részefelbomlott. Leszerelték azokat a végzett egyetemistákat is, akik a diploma megszerzése után az előírt, háromhónapos, tartalékos tiszti rangot adó szolgálatukat töltötték. Lajos is hazatért, kettőnk közül Gizellával találkozottelőször, ő megmondta, hogy velem akar élni.

Egyik nap Lajos bejött a Főiskolára elintézni hivatalos teendőit, én épp őrségben álltam az épület kapujánál.Leszegtem a fejem, nem tudtam, hogy kell ilyen helyzetben viselkedni. Lajos megállt, hosszan nézett rám, aztánodalépett és kezet nyújtott. Elfogadtam a parolát, de nem kértem bocsánatot, és nem kezdtem el magyarázkodni.Annyit azért már értettem a világból, hogy egy férfinek kevés köze van ahhoz, ha egy nő épp őt választja. Ehhez afelismeréshez következetesen tartottam magam. Évekkel később, mikor Gizella engem hagyott el egy új szerelmekedvéért, én sem rendeztem botrányt. A különbség csak annyiban 21állt, hogy nem fogtam kezet az illetővel – nemlévén bemutatva egymásnak.

Lajossal aztán még találkoztunk néhányszor, de legfeljebb néhány közömbös szót váltottunk.

Főiskolai társaim passzivitása később sem változott, ezért olvastam csendes derűvel a 2002-es évi „Ki kicsodá”-ban, hogy Csurka István 1956-ban a főiskolai nemzetőrség parancsnoka volt. Ez igen komoly tisztségnek számított

volna, ha a Főiskolán létezett volna ilyen alakulat, minket, a néhány, porta előtt őrködő fegyverest aligha lehetettennek minősíteni, Csurka egyébként sem tartozott közénk. Külön érdekesség, hogy a könyv 1990-es kiadásábanmég nem említi meg ezt a magas rangját – itt is nyilván érdemek utólagos beszerzéséről van szó.

A felkelés ideje alatt szinte naponta találkoztunk, de bárhogy is erőltetem a memóriámat, nem tudok felidézniolyan pillanatot, mikor Csurka kezében fegyvert láttam volna. Kinyúlt melegítőjében üldögélt a diákszállóban,hallgatta a kormánytagok névsorában bekövetkező újabb és újabb változásokat, melyek a kommunisták fokozatosháttérbe szorítását jelezték, elégedetten dörzsölgette a kezét:

– Ez az a híres szalámitaktika!

Ha rászánta magát, hogy levesse a melegítőjét, Csurka inkább a Főiskolán belüli pozícióharcokba szállt be.Mindenekelőtt Simon Zsuzsát támadta, feltehetőleg rajta akart bosszút állni, amiért az öccsét, Csurka Lászlót egyévvel korábban kirostálták a színész főtanszakról.

„Két Csurka egy főiskolán, a cionista Simon Zsuzsa által igazgatott intézményben sok volt”, írja maga 22CsurkaIstván egy későbbi emlékezésében – megfeledkezve róla, hogy Simon Zsuzsának egy szavába került volna, hogyegyiküket se vegyék fel. Mások inkább abban látják a kirostálás okát, hogy az ifjabbik Csurka fiú színpadi mozgásaolyan merev volt, hogy csak egyetlen szerep: „A fából faragott királyfi” megszemélyesítésére volt alkalmas.

Azok a társaim, akik valóban elszánták magukat fegyveres harcra, már közvetlenül október 23-a után más közegetkerestek, elhagyták a Főiskolát. Így például egy végzős filmrendező hallgató, Csongovai Per Olaf (becenevénCsolaf) a Corvin-közi egység egyik parancsnoka lett, nevét és szerepét minden, az adott korral foglalkozótörténelemkönyv megemlíti – szerzője beállítottsága szerint dicsérőleg vagy megrovólag.

Ugyanígy aktív szerepet vállalt a Főiskolán nemrégiben diplomázott, de még ezer szállal ide kötődő Gáli József is.Vastag szemüvegével, halálfejre emlékeztető koponyájával, szív-, tüdő- és számtalan más betegségtől gyötörten ismegjelent a fegyveres összecsapások környékén, politikai gyűlések színhelyén, alkalmi lapok szerkesztőségében,mindig és mindenhol fedetlen fővel, kigombolt nyakú ingben. Beszélt, írt, agitált, szervezett.

Gáli körül és más hozzá hasonló személyiségek holdudvarában is kisebb-nagyobb csoportok gyűltek össze –köztük magas százalékban képviseltették magukat zsidó értelmiségiek –, egyébként maga Gáli is az auschwitzitúlélők közé tartozott. Úgy érezték, most alkalom nyílik kitörni a kirekesztettség és a lenézettség korlátai közül,megmutathatják az embereknek, hogy akár életük kockáztatásával is felvállalják az ország sorsát. A magyarzsidóság történetében gyakran 23felbukkanhat ez a mindenáron való bizonyítás szándéka, olykor torz ésellentmondásos formában, például 1919-ben Szegeden, mikor, mint említettem, számos zsidó katonatiszt beálltHorthy Miklós fehér hadseregébe.

Eltökéltségük vegyes fogadtatásra talált. Később már egy útépítésen dolgoztam, ott hallottam egy munkástól:

– A zsidók októberben megkedveltették magukat!

Az alapvetően antiszemita rétegekre azonban nem hatott a példájuk. A felkelés napjaiban a tüntetők országszerte,tucatszámra verték meg a zsidókat, űzték el lakásukból, boltjaikból, sőt lincselésekre, pogromokra is sor került.Miskolcon a sokaság felakasztott egy zsidó járókelőt, mert ávéhásnak vélte. Kiskunmajsán a tanács zsidóbegyűjtési felügyelőjét verte agyon a tömeg. Ezek az esetek leginkább az ország keleti felében fordultak elő.Budapest – már csak nehezen áttekinthető méretei miatt is – több lehetőséget kínált a rejtőzésre, menekülésre.Az események után a maradék vidéki zsidóság nagy része is felköltözött a fővárosba.

Hamarosan meguntam a főiskolai beszélgetések „lelkiző”, szellemi önfertőző hangulatát és otthagytam a Vas utcaiépületben berendezett szállást. A vállamon géppisztollyal kószáltam a pesti utcákon, időnként megálltam egy üresgyárudvaron vagy egy lebontott ház tűzfalával szemben, és a földre rakott üvegekre, konzervdobozokra céloztam.A felkelés idején nem lőttem emberre, igaz: egyszer sem kerültem kényszerítő helyzetbe.

Főiskolás korom óta szerettem a fegyvereket, a honvédelmi foglalkozásokon becsukott szemmel összeszereltem azalkatrészeire szétszedett Gorjunov géppuskát. Bár nem rendelkeztem különösebb kézügyes24séggel, a nyárikatonai táborban napiparancsban dicsértek meg a puskám hibátlanul ragyogó csövéért.

A későbbi években is kerestem az alkalmat, hogy alkalmi céllövőversenyeken vegyek részt. Semmi sem tudtaannyira kikapcsolni a gondjaimat, mintha hosszan célra tartottam a pisztolyt, kivárva, amíg a kéz elkerülhetetlenremegése minimálissá válik. A lövészetben az is vonzott, hogy a mondás szerint: „itt nem lehet beledumálni atalálatot a céltáblába”, a politikától, az irodalomtól és más szellemi foglalkozásoktól eltérőleg.

Időnként ismerősökkel találkozva csatlakoztam egy-egy csoporthoz. Eltöltöttem egy napot a Thököly útirendőrőrsön berendezkedett főiskolásoknál, délben elugrottam, hogy valamilyen ennivalót szerezzek, mirevisszaértem, már senkit sem találtam az őrsön. Megjelent a helyszínen a felkelők egyik „kemény mag”-ja, elvettetőlük a fegyvereiket és – akár a csősz a gyerekeket –, elkergette őket.

A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized alatt szinte minden politikai párt és irányzat igyekszik úgy feltüntetni az1956-os felkelést, mintha az egész nép egységes és töretlen ívű akciója lett volna. Az emlékét törvénybe iktatták, eznem tudom pontosan mit jelent, feltételezhetőleg a benne kételkedőket is szankciókkal sújthatják, mégis be kellvallanom, hogy én másképp emlékszem ezekre a napokra.

Nem szeretem az oly gyakran elhangzó „pesti srác” elnevezést, kopott, sőt operett ízű használatával kívülállókpróbálják bennfentesebbé felküzdeni magukat, de annyi biztos, hogy sok és kedves fiatal ember esett el aharcokban. Az emberek meggyászolták a halottakat, a tereken, utcákon elhantoltak sírdombjára mindig kerültgyertya és virág.

25

Eleinte nem fosztották ki a betört kirakatú üzleteket, ugyancsak az első napokban nyitott papírdobozokbanőrizetlenül lehetett hagyni az áldozatok hozzátartozóinak megsegítésére gyűlő pénzt, senki sem nyúlt hozzá. Amagyar falu is önzetlenül és bőkezűen küldte az élelmet a harcoló fővárosnak.

Mégis azt kell mondanom, hogy az emberek alig egy évtizeddel a világháború után, a beléjük ivódott reflexekhatására irtóztak a fegyveresektől. Az sem tetszett nekik, hogy az idealista főiskolás nemzetőrök helyett mindmarconább külsejű felkelők kezébe kerültek a puskák és a géppisztolyok. Sokan látták, hogy lőtték le hátulról aKöztársaság téri Pártközpontot védő, fegyverüket már letett katonákat. Lábuknál felakasztott holttestüketleköpködték a józsefvárosi kurvák. A csőcselék vidéken is lincselt, és további leszámolásokra készülődött. Azemberek félrehúzódtak a fegyveresek útjából, a kezdeti lelkesedés kezdett lelohadni. Kis példa, de jellegzetes:egyszer bekopogtunk egy pékségbe kenyeret kérni, és mikor meglátták a géppisztolyt a vállunkon, háromnaposszáraz zsömlét adtak nekünk, bár a polcokon halomban álltak a frissen sütött veknik.

Október 23. máig sem emelkedett szívet-lelket megindító, elgondolkodásra késztető, jövőbe mutató ünneppé.Kényszeredettségében leginkább az egykori április 4-ére emlékeztet. Mind dühödtebb politikai csatározásokidőszakává vált, üzenete, ha volt is valaha, régen elveszett. Még kevesebb marad a nimbuszából, ha kihal majd az acsoportosulás, mely október 23-a emlékét élete középpontjába állította, és készségesen asszisztál ahhoz, hogy apolitika faltörő kosként használja fel.

Ahogy leszállt a sötétség, a fegyverdörgés lecsilla26podott, a felkelők hazamentek, vagy bevonultak a bázisaikra.Én többnyire a diákszállóban, Gizella közelében töltöttem az éjszakákat. November elsején, vagy inkább mármásodikán hazaugrottam Kőbányára. A telepen, ahol laktunk, eluralkodott az anarchia, a suhancok kezükbekaparintották a katonák eldobált fegyvereit. Feltörték a nyílt pályán vesztegelő italszállító vasúti tartálykocsikat,berúgtak, és lövöldöztek a vakvilágba. Az egyik cigányfiú pont fejbe találta a bátyját. Lélekszakadva hozták aszomszédunkban lakó Udvari doktor bácsihoz, de ő már csak a halál bekövetkeztét tudta konstatálni. A cigányfiúfelemelte a géppisztolyát és dühödten megrázta:

– Megállj, Gerő!

Délután visszamentem a diákszállóba, és Gizellával végigbeszélgettük az estét, a jövőnket tervezgettük. Hallottuk,hogy az Örs vezér téren épülő panelházak félig kész lakásait önkényes beköltözők foglalják el. Eltűnődtünk, hogynekünk is érdemes volna-e próbálkozni, hátha úgy alakulnak a körülmények, hogy megtarthatjuk. Éjfél körülváltunk el, nem alhattunk együtt, Gizella hetedmagával feküdt a lányszobában, én a fiúk között kaptam egy ágyat.

November 4-én hajnalban a portás riasztott fel minket a szovjet támadás hírével. Hamarosan ágyúlövések ésdörgő géppuskasorozatok hallatszottak minden irányból, a helyzet áttekinthetetlennek tűnt, azt sem tudtameldönteni, hogy merre induljak. Lent az utcán egy katona azt mondta, hogy Óbudán harcol a legerősebbfelkelőcsapat, hozzájuk kívántam csatlakozni.

A felkelés kitörése óta a köztisztasági vállalat nem szedte össze a háztartások hulladékát, mindenki úgy szabadultmeg tőle, ahogy tudott. Szemétdombokkal 27borított utcákon és tereken vágtam át, emlékszem rá, hogy egysarkon álló réz kutyaszobornak épp csak a feje látszott ki a szennyből, mintha úszott volna fölötte.

Óbudán hiába kerestem az ellenállók támaszpontját, valószínűleg Király Béla tábornok stábjával együtt elvonultakDorog, majd az osztrák határ irányába. Céltalanul kóboroltam utcáról utcára. Egyszer egy tank géppuskasorozataielől egy passzázson át akartam menekülni, de az átjáró túlsó vége is egy tűzzel elárasztott utcába nyílott.

– Kész! A ravatalon már nem illik erőlködni! – idéztem fel magamban a régi mondást, és jobb híján letelepedtemegy hervadó gazzal benőtt törmelékdombra. Nem féltem a haláltól, a háború alatt többször is szembenéztem rámszegezett puskával. A Rákóczi úton, a Sztálin-szobor roncsainál is inkább csak a sorozattűz váratlanságadöbbentett meg. Most sem fogott el a pánik, elgondolkodtam, hogy ha mégis élve megúszom, folytassam-eforradalmi bolyongásomat. Beláttam, hogy a harcoknak sosem voltam igazi részese, nem akartam embert ölni,elsősorban önmagam előtt kívántam bizonyítani, hogy felvállalom az ország közös sorsát. A küszöbhözhasonlítottam; egyszerre voltam kint is, bent is.

Kisvártatva, ugyancsak a fegyverropogástól megfutamodva egy középkorú férfi ugrott be a közbe, először ő ismegpróbált kijutni a túlsó végén, de rá kellett jönnie, hogy ez egyelőre reménytelen vállalkozás. Az arca eltorzult arettegéstől, aztán látva, hogy én egykedvűen várom a sorsom alakulását, ő is megpróbálta összeszedni magát.Leült mellém:

– Ennek a fele sem tréfa! – mondta, és maga elé köpött. A köpet apró buborékokból állt össze, amálna 28felépítéséhez hasonlított. A sorstársamnak már nyilvánvalóan nem volt elegendő nyál a szájában.Gondolatban elraktároztam ezt a megfigyelést: ha sikerül kikerülnöm ebből a kutyaszorítóból, egy írásombanfelhasználom majd.

Már nem tudom, mennyit kellett várakoznom, talán egy félóra múlva megszűnt a tüzelés, a tankok elvonultak,kimerészkedtem a passzázs falai közül. Hangulatom tovább romlott, el is fáradtam, és november 5-én egygrundon eldobtam a géppisztolyomat.

2930

XIII.

Továbbra is reménykedtem, hogy az ellenállás parazsa hamarosan ismét lángra lobban, valamilyen formábanújabb akciók kezdődnek el, bár ez a várakozás igencsak ingatag alapokra épült. A „hadra fogható” emberanyagszinte felszámolódott, a felkelők legkeményebb katonáit már lefogták és börtönbe zárták, kétszázezer emberátlépett a nyugati határon.

Az egyetemi ifjúság korábbi hangoskodói is elhúztak Ausztria felé, vagy pedig Lengyelországban akartákleszüretelni annak a rokonszenvnek a gyümölcsét, melyet a felkelés váltott ki a magyarok iránt. Hogymegkaphassák az útlevelet, levágták forradalmi tüntetésként megnövesztett szakállukat, vettek egy piros-fehér-zöldre eloxált sörnyitót, a nyakukba akasztották és felszálltak a Varsóba tartó vonatra. Hosszú hónapokon át élteka lengyel emberek nyakán, nemcsak szállást és ellátást kunyeráltak tőlük, de annyi pénzbeli adományt isösszeszedtek, hogy méretre szabott, divatos farmeröltönyt is tudtak csináltatni maguknak. Később, a nagylengyelországi nyomor idején vendéglátóik megpróbálták viszonozni a látogatást Budapesten, de az örökbarátságot fogadó magyarjaik elbújtak előlük, vagy úgy tettek, mintha soha nem is látták volna őket.

Szinte naponta bejártam az Írószövetség székházába, feltételeztem, hogy itt hamarabb értesülök az31eseményekalakulásáról. Többnyire az étteremben ültem le, egyszer néhányan épp ebédeltünk, mikor megjött a hír, hogy egyszovjet tudósítókból álló delegáció érkezett és beszélgetni szeretne fiatal magyar írókkal. Én is csatlakoztam acsoporthoz, félig-meddig tolmácsként, mint már említettem, viszonylag jól beszéltem oroszul, novellákat isfordítottam.

Letelepedtünk egy üres teremben, a szovjet delegáció vezetője magához ragadta a szót, azzal kezdte, hogy az őkatonáik segíteni jöttek Magyarországra. Egy szétlőtt főváros közepén cinikusnak találtam ezt a kijelentést,magamból kikelve azt kiabáltam, hogy a Birodalom vezetőit egyetlen szándék mozgatta: meg akarták őrizni afennhatóságukat Magyarország fölött. Ezzel megadtam az alaphangot, a társaim egymás után kértek, hogyfordítsam le a kérdéseiket.

– Mi történt a magyar uránérccel?

– Igaz-e, hogy a szovjet katonák eredetileg a Közel-Keletre készültek és a Dunáról azt hitték, hogy az a Szuezi-csatorna?

Megráztam a fejem:

– Ezt nem kérdezem meg, mert képtelen hülyeség.

(Az már csak a magyar közvélemény egy részének fölényességére és tájékozatlanságára jellemző, hogy ezt a„kacsát” később objektív ténynek minősítették – persze a forrás megjelölése nélkül.)

– Mikor hozzák vissza a letartóztatott felkelőket a Szovjetunióból?

Ebben a hangulatban hamarosan lehetetlenné vált a beszélgetés folytatása, otthagytuk a szovjet delegációt. CsakSánta Feri búcsúzott el tőlük, ő is olyan módon, hogy a bal kezét nyújtotta parolára.

Annyit mindenesetre sikerült elérnem, hogy ha nem is név szerint említve, de foglalkozott velem a Pravda. 32Atudósító ezt írta: „…ezután egy fiatal író a szovjetellenességéről ordítozott…”

A cikk aztán az én kezembe is elkerült, olvasás közben melegség öntötte el a szívemet; hiába no, mégis nagy dologbekerülni a világsajtóba!

Azokból a napokból még egy, nagyobb horderejű ügyre emlékszem. Két tekintélyes irodalmi személyiség: MolnárZoltán és Kunszabó Ferenc összehívott minket, azt javasolták, hogy a fiatal írók alakítsanak egy építőbrigádot, és

segítsenek rendbe hozni a harcok során megrongálódott körúti házakat. Ott helyben lehetett jelentkezni arészvételre, fel is írták a neveket és a lakcímeket. Mikor közöltem, hogy a magam részéről nem kívánokcsatlakozni, megvetően néztek rám:

– Mi a kifogásod?

– Milyen biztosítékot adtok, hogy ez a névsor nem kerül majd az oroszok és Kádárék kezébe? Lehet, hogyellenforradalmi szervezkedésnek minősítik és „begyűjtik” a rajta szereplőket.

– Ez a gyanakvás nálad már jellemhiba!

– Az bizony nem lehetetlen! – ismertem el.

Az ügy aztán úgy folytatódott, hogy néhány nap múlva a szervező Kunszabót és Molnár Zoltánt is becsukták,éveket töltöttek börtönben. Az írókból álló építőbrigád terve pedig végképp szertefoszlott.

Kérem a tisztelt olvasót, hogy a fentiekben leírt szerény tevékenységem alapján se soroljon be az 1956-os felkeléseszmei örökösei közé – mindenképp szeretnék kimaradni ebből a népes és szerfölött hangos csapatból. Nemvéletlen, hogy az eseményekkel kapcsolatban nem használom sem a „forradalom”, sem az „ellenforradalom”kifejezést. Ha valóban mindannyian ott lettek volna a barikádokon, akik mostanában 33a lyukas zászlót lengetik, afelkelés hosszú hetekig tarthatta volna magát. Erre az ügyre is érvényes a nagy Garibaldi mondása: „Nagyonkevesen voltunk, és nagyon sokan maradtunk.”

A Főiskolán még november közepén sem kezdődött meg a tanítás. Nem akartam otthon ülni és lógatni a lábamat,vagy ténferegni az aulában, ahol egy öreg rendező-tanár huszártiszti élményeit mesélte vagy a disszidálniszándékozók tartottak titkos megbeszéléseket. Jelentkeztem a középiskolás éveimben már megszokottmunkahelyemen, a Fővárosi Útépítő Vállalatnál.

Bár nem rendelkeztem munkakönyvvel – a Komlón használtat le kellett adnom, és csak akkor kaphattam volnavissza, ha befejezem, vagy végleg abbahagyom a tanulmányaimat –, minden további nélkül felvettek. Szükség voltminden kézre az élet megindításához, az útépítőknek csodaszámba menően magas, százforintos napszámokatfizettek – régebben egy hét alatt sem kerestem sokkal többet. Ebből a pénzből nemcsak könyvek garmadáitvásároltam, de november végén már megengedhettem magamnak, hogy kilószámra vegyek és vigyek haza a télreeltett csemegeszőlőből.

A Körúton osztottak be egy renoválást végző brigádba. A Blaha Lujza tértől egészen az Oktogonig fel volt szedve akövezet, az utcai harcok során barikádokat emeltek belőle, nekünk ezt kellett újra leraknunk.

Az összecsapásokra emlékeztettek a kockakövek között talált töltényhüvelyek, aknafejek és fel nem robbantkézigránátok. A felkelés eseményei gyakran szóba kerültek a munkások egymás közti beszélgetésein is. Rólamtudták, hogy főiskolára járok, az 34itteni tartózkodásomat álcázott konspiratív tevékenységnek gondolták. Egyszeraz egyik kövező félre is vont, és a fülembe súgta:

– Ha újra kezdjük, hozzon ki nekem is egy géppisztolyt Pesterzsébetre, a Kossuth Lajos utca 12-be, Horváth Ernőnévre. Ha én nem vagyok otthon, a sógorom majd átveszi.

Én a szigorúan titkos feladatot teljesítők szerénységével csak kitérő választ adtam – ezzel az esetleges provokációsszándékot is elhárítottam. Az efféle romantikus mítoszok azonban nemcsak az útépítő munkások közöttterjengtek, hanem az úgynevezett értelmiségi krém is hajlamos volt hinni bennük.

Valamikor 1956. december elején épp ebédeltem a menzán, mikor felhívott egy ismerős író, Gyémánt Szilárd, csakannyit közölt, hogy sürgősen beszélni akar velem. Nekem még vissza kellett mennem dolgozni, ezért csak estetalálkoztunk egy József körúti mozi előtt. Szilárd séta közben körül-körülnézett, úgy adta elő a mondanivalóját:

– Kérlek szépen, jelenleg az én lakásomban bujkál a Forradalmi Fegyveres Erők egyik legfőbb parancsnoka! –mondta a feszültségtől sápadtan, de érezhető büszkeséggel.

Még nem hallottam ilyen alakulatról, csodálkozva kérdeztem vissza:

– Hogy hívják az illetőt?

– Nem mondhatom meg a nevét, már csak konspirációs okokból sem, ezt beláthatod.

– Rendben van. Most mit kívánsz tőlem?

– Én nem tarthatom tovább a lakásomon, felfigyelhetnek rá a szomszédjaim, feljelentenek, és én évtizedekigraboskodhatok Szibériában.

– Szeretném, ha a tárgyra térnél.

35

– Biztosítsál neki néhány napra menedéket magadnál, aztán próbáld továbbadni őt egy megbízható embernek.Csak rövid időről van szó, közben majd talál lehetőséget, hogy átjusson a határon, és kintről szervezi tovább aforradalmat. A dolog nagyon sürgős, az oroszok életre-halálra keresik!

– Jól van, mondd meg neki, hogy holnap délután ötkor a mozi előtt várom, ahol most mi is találkoztunk.

– Miről fog megismerni?

– Ez a skótkockás sporttáska lesz a vállamon.

Másnap délután a jelzett időben egy huszonöt év körüli, nyeszlett testalkatú férfi jelent meg a randevún, kopottballonkabátot viselt, kalapját mélyen a szemébe húzta. Hosszan méregetett, csak aztán lépett oda hozzám.Lagymatagon szorította meg a kezemet:

– Eörs!

Nem kérdeztem meg a vezetéknevét, intettem, hogy indulhatunk. Elsétáltunk a Népszínház utcáig, felszálltunk a28-as villamosra, hallgatagon ültünk egymás mellett hazáig. Otthon anyám, akit nagyjából beavattam a „titokba”,bekészítette a vacsorát a szobaasztalra és kiment a konyhába, magunkra hagyva minket. Eörs nehezen rágott, evésközben vérzett az ínye, azt mondta, hogy skorbutban szenved. Megvártam, amíg lenyeli az utolsó falatot, ésmegpróbáltam tisztázni a helyzetet.

– Megmondanád a teljes nevedet?

– Bánáti Eörs.

Aztán néhány felmérő jellegű kérdést tettem fel neki Dudásról, Szabó bácsiról, a felkelés többi vezetőjéről ésosztagaikról. A válaszaiból hamarosan kiderült, hogy teljességgel tájékozatlan a politikai és katonaieseményekben, csak azt ismételgette, hogy a For36radalmi Fegyveres Erők parancsnoka volt, és most is száz ésszáz ember várja az utasításait.

– Nézd Eörs – mondtam –, te nem voltál és nem is vagy semmiféle parancsnok, halvány fogalmad sincs azegészről. Te, szerintem a börtönből léptél le, és most azért bujkálsz, mert nem akarsz visszakerülni.

Eörs sértődötten kapta fel a fejét:

– Azt hiszed, hogy én egy gyilkos vagyok?

Nem tudtam visszafojtani magamba némi malíciát:

– Nem hiszem, ahhoz túl nyivásztának és pitinek nézel ki. Inkább csalást vagy szélhámosságot követtél el, esetleg„hifelo”-t.

– Az mi?

– Hirtelen felindulásban elkövetett lopás. Tőlem azt csinálsz, amit akarsz, de ne az én rezsimre. Verd át GyémántSzilárdot és a hozzá hasonlókat. Most már későre jár, kijárási tilalom van, nem akarlak az utcára kidobni, deholnap reggel tűnj el innen, és lehetőleg csak annyit vigyél magaddal, amennyit hoztál.

Másnap Eörs valóban el is távozott, szóltam anyámnak, hogy különös gonddal mossa ki az ágyneműjét, nemtartottam kizártnak, hogy valamilyen, a börtönben vagy bujkálás közben felszedett ragályos betegséget hurcolmagában.

Eörs úgy látszik kevés olyan embert talált, aki forradalmi segítséget nyújtott volna neki. A magyar politizálóértelmiségre mindig is jellemző volt, hogy többnyire csak a hangzatos kijelentések szintjén hajlamos aszolidaritásra, valódi kockázatot nem vállal, legföljebb a társadalom alacsonyabb rétegeit biztatja akcióra. Alig egyhét múlva, mikor este hazatértem a munkából, Eörsöt újra ott találtam a szobánkban, fejét az asztalra buktatva,ülve elaludt. Felráztam:

– Tűnj el innen és felejts el engem!

37

– Hová menjek? Nincs egy vasam se.

Adtam neki egy húszast, kivittem a megállóba és valósággal a gallérjánál fogva felraktam egy villamosra.

Ezután már csak egyszer hallottam felőle. Az 1970-es évek vége felé írtam egy színdarabot, ennek egyik jelenetébebeledolgoztam a találkozásunkat. Lusta voltam egy költött nevet kitalálni, ezért megtartottam az eredetit, BánátiEörs került a színlapra. Néhány nap múlva telefonon jelentkezett, és azt követelte, hogy kereszteljem át a figurát.

– Ha nagyon szemétkedsz, elintézlek! – mondta fenyegetőleg – a menyasszonyom titkárnő a HonvédelmiMinisztériumban, egy szavába kerül, hogy sittre vágjanak.

Megadtam a Köztársaság téren megszokott választ:

– Tudod ki nem sz.r le téged?! Akinek nincs segge.

Letettem a kagylót, kétszer-háromszor még megpróbált ijesztgetni, aztán végképp elmaradt.

Már említettem, hogy azon a kőbányai lakótelepen, ahol éltünk, a zsidóellenesség úgy terjedt és tenyészett, mint afalakban a felfelé kúszó salétromfoltok. Az épületeken feltűntek az akasztófán lógó Dávid-csillagok és a hírhedttévált felirat: „Iccig! Most nem viszünk el Auschwitzig!”

Azt hiszem, rajtunk kívül más zsidók is laktak a telepet alkotó húsz épületben, de valamennyi igyekezett letagadnia származását. Egyszer egy közeli kocsmába mentem be egy fröccsre, az egyik ivópultnál ott állt egy szomszédoslépcsőházban lakó sofőr, simléderes sapkában, vastag télikabátban. Annyit tudtam róla, hogy Báránynak hívják,de még soha egyetlen szót 38sem váltottunk, köszönni sem szoktunk egymásnak. Most talán többet ivott akelleténél, mert odajött hozzám, óvatosan körülnézett mielőtt megszólalt volna:

– Te nem tudod, hogy én is zsidó vagyok?

– Nem, nem tudtam.

Keserűen legyintett:

– Bárány!? Ez is milyen név?!

Hetekkel később, mikor az utcán véletlenül elhaladtunk egymás mellett, én köszönni próbáltam, de ő elfordítottaa fejét, visszaállt köztünk az eredeti állapot. Nem erőltettem az ismeretséget, még soha, senkitől nem kérdeztemmeg, hogy zsidó-e, ha magától megmondja, tudomásul veszem, ha titkolni akarja, azt is tiszteletben tartom.Mindenki annyit vállaljon fel önmagából, amennyit akar. A titkolódzás persze furcsa ellentmondásokat szül;Bárány fia már gyerekkorában is a legvadabb zsidógyűlölők közé tartozott, kővel dobálta meg beteg nagyanyámat,amikor kiült napozni a ház előtti padra.

1956 októberében itt is akadtak olyanok, akik úgy érezték, hogy elérkezett a leszámolás ideje. Elterjedt a hír, hogylistát állítottak össze a letartóztatandó személyekről; az első helyre egy üzemi alapszervezet párttitkára, MangerJózsi bácsi került, de mint a telepen lakó egyetlen, nyilvánvalóan zsidó család, mi is szerepeltünk rajta.

Mindezt a „jól értesültek” mondták. A listát én magam nem láttam, és arra sincs bizonyíték, hogy egyáltalánlétezett. Mégsem tartom kizártnak, hogy valakik csakugyan tervezgettek ilyen akciót az általam megélt évtizedekalatt. Akadtak olyanok, akik feljegyezgették a noteszükbe különböző haragosaik nevét, nehogy elfelejtsék, kikkelkell majd leszámolni egy fordulat esetén.

39

A telepen, ahol laktunk, aligha került volna sor „hosszú kések éjszakájára”, de erőszakoskodásokra,fosztogatásokra annál inkább. Ha fel is merültek ilyen szándékok, 1956. november 4-e után köddé foszlottak.Néhány fiatal férfi nem akart belenyugodni a megszállásba, kimentek az új Lóversenypályára és puskákkal,géppisztolyokkal próbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, a tankok szinte menetből, meg sem állva végeztekvelük. A hozzátartozók behozták a holttesteket, és a telep előtti szabad térségen terítették ki. Az ablakunk épperrefelé nyílt, szüleim és testvéreim őrjöngő kommunista- és zsidóellenes kiáltozásokat hallottak.

Az agresszív indulatoknak – legalábbis a felszínen – ki kellett aludniuk, de a hamu alatt változatlanul izzotttovább a gyűlölködés. Minden zsidónak el kellett döntenie: elmegy innen vagy továbbra is Magyarországon akar-eélni, megbízik-e a Kádár János vezette rendszerben. Ez a választás akkor még nem látszott egyértelműnek, hosszúéveknek kellett eltelniük, amíg kiderült, hogy a szovjet blokkon belül ez volt az egyetlen olyan kormányzat, melynem támogatta sem nyíltan, sem cinkos szemhunyorgatással az antiszemita törekvéseket. Nem űzte ki a zsidókat,mint Gomulka Lengyelországa, ahol az egész zsidó népesség szinte már csak néhány miniszterből ésfilmrendezőből áll, nem adta el nyugati valutáért, mint Ceausescu Romániája, nem kellett származásukatfeltüntetni a személyi igazolványban, mint ahogy a Szovjetunióban előírták.

Ha valaki ennek ellenére „nem lelé honját e hazában”, nekivághatott a határnak. Közülük sokan már korábban

elhatározták a távozást, de csak most nyílt mód rá, hogy megvalósíthassák a szándékukat. Test 40vérbátyám, Árpiis a távozás mellett döntött. Ő már 1955-ben lediplomázott és a Kőbányai Gyógyszergyárban, az egykori RichterGedeon-féle üzemben helyezkedett el. Kezdő mérnökként 1300 forint körül keresett, ebből épp csak a szűkmegélhetésre futotta, fel sem merülhetett annak esélye, hogy valaha is meg tudja fizetni a belépőt egy szövetkezetiépítkezésre. Állami lakásra viszont egyedülállóként nem számíthatott.

A gettóbeli élmények sokkal inkább megviselték bátyámat, mint engem – minél idősebb volt egy gyerek, annáltöbbet felfogott az őt környező fenyegetésekből –, majd a cionista eszmék is erősebben hatottak rá. A felkelés idejealatt nem érte fizikai bántalmazás, de nyomasztotta, hogy az antiszemitizmus a háború óta eltelt egy évtized alattsem szűnt meg. A jövővel kapcsolatban sem táplált illúziókat, nem reménykedett abban, hogy ameghatározhatatlan számú, de semmi esetre sem kevés fasiszta érzelmű demokratikus felfogású utódokat nevelmajd. Otthon állandó beszédtémának számított, hogy Árpi távozni akar.

Egy nap, már december közepén bátyám a laboratóriumban dolgozott, mikor telefonon felszóltak neki, hogyvárják a portán. Legnagyobb meglepődésére apánk állt lent:

– Kérjél kilépőt!

– Nem hagyhatom itt a munkám!

– De igen, nagyon fontos.

Kint beültek egy kocsmába, apánk rátért a tárgyra:

– Még mindig komolyan gondolod, hogy lelépsz?

– Igen.

– Akkor holnap este elmehetsz. Megbeszéltem egy vasutas ismerősömmel, hogy berak a mozdony mögöttiszeneskocsiba és átvisz a határon.

41

– Nem bukom le?

– A vasutas csak akkor kapja meg a pénzét, ha te kintről jelentkezel.

Másnap este Árpi elindult egy aktatáskával, benne egy váltás fehérneművel és néhány szendviccsel. Elbújt a szénközé, a vasutas rázárta a vagont, sikerült is átlépnie a határt. Az eredeti elképzelés szerint Amerikába jelentkezettvolna. Apánk odaadta neki ott élő nővérének, Zseninek a címét, biztatta, hogy nyugodtan forduljon hozzá,bármilyen segítségre is volna szüksége. Az amerikai bevándorlási engedély kiadása azonban egyre inkábbelhúzódott. Árpi mind nehezebben tűrte a menekülttáborban uralkodó leplezetlen antiszemitizmust, ezértmegváltoztatta a szándékát és megkereste Bécsben az izraeli követséget. Ott azonnal lajstromba vették, ideiglenesszállást kerestek neki és kétszáz schilling költőpénzzel is ellátták. Mivel a pesti zsidó gimnáziumban viszonylag jólmegtanult héberül, rábízták egy egész, Haifába induló csoport irányítását. Karácsony felé kaptunk tőle egytáviratot: „Am Silvester in Israel”.

1956 utolsó napjaiban főiskolai társaim közül is sokan elindultak Nyugatra. Két operatőrhallgató egy teherautóplatójára szerelt Ariflex felvevőgéppel végigforgatta a felkelés eseményeit. A szovjet bevonulás után a bőröndjükberakták a tekercseket és átkeltek a határon. Kint ezekkel a felvételekkel indult el a karrierjük, mely mind akettőjüknél elvezetett az Oscar-díjig. Mások Párizs felé vették az útjukat, egyikük egy Franciaországban tanulóHamilton gróflányt vett el feleségül – apósától nászajándékul egy pinceszínházat ka42pott, egy rendezőszakos fiúfőszerephez jutott egy filmben Simone Signoret partnereként.

Nehéz volna hozzájuk mérni magamat, dicsekvés vagy álszerénység nélkül csak annyit mondhatok, hogy a magamhivatásában engem is tehetségesnek tartottak, könnyen tanultam nyelveket, mégsem fordult meg a fejemben,hogy elhagyjam az országot. Továbbra is makacsul hittem benne, hogy az 1956. októberi felkelés, ha nem isfegyveres harccal, de valamilyen más formában folytatódni fog, és ebben nekem is részem kell, hogy legyen.Ahogy a költő írja: „időben tőle egyre távolabb, lélekben hozzá egyre közelebb” voltam az emlékéhez.

Mi lett volna, ha mégis a távozás mellett döntök, és kézen fogva Gizellát nekivágok a nagyvilágnak? Biztos, hogyjobb anyagi körülmények között éltem volna, és az is valószínű, hogy több országban ismerték volna meg anevemet.

Bár számos könyvem megjelent idegen nyelveken, az én sikereim és kudarcaim valójában HegyeshalomtólBiharkeresztesig érvényesek, de ha úgy vesszük, ez nem is olyan kevés.

(Évtizedekkel később, már házasemberként – az olvasó kíváncsiságát kielégítendő: nem Gizellát vettem el –meglátogattam a feleségem Kanadában élő szüleit. Apósom felajánlotta, hogy maradjak kint Montreálban, segítmegalapozni az ottani egzisztenciámat. Megköszöntem, de mondtam neki, hogy nem tehetem, mert én magyarírónak tartom magamat, és csak az ország határain belül tudom elképzelni az életemet. Apósom töprengve nézettvissza rám, mint vérbeli kereskedőember nem egészen értette az álláspontomat:

– Ez az íróság nem olyan szakma, mint a többi?

– Nekem nem.

43

– Akkor is ezt csinálnád, ha nem keresnél vele, hanem neked kellene fizetni érte?

– Igen.

– Az más, akkor nem agitállak tovább.)

Valamikor december végén, vagy január elején újra elkezdődött a tanítás a Főiskolán. Háy Gyula maradt azosztályfőnökünk, őt utoljára 1956. november 4-én hallottuk, mikor Nagy Imre után beszélt a Magyar Rádióban:

„Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához,tudományos egyesületéhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek,nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon,tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek, segítsetek, segítsetek!”

Tudom, hogy könnyű nekem egy félévszázad távolából, karosszékben ülve elemezgetni egy forradalmikörülmények között rögtönzött szöveget, kioktatni sem illik egykori tanáromat, mégis feltolul bennem néhánykifogás. Carnegie Dale és a propaganda más szakértői is azt tanítják, hogy ha az üzenetünkkel hatni akarunkvalakire, akkor be kell bizonyítanunk, hogy a céljaink támogatása neki magának is érdekében áll. SzerintemHáynak szükségszerű lett volna arra utalni, hogy a harcoló Magyarország, mint már annyiszor történelmefolyamán, most is „Európa előbástyájának” szerepét tölti be, és eleste a Nyugat pozícióját is megrendíti.

Még sorolhatnék néhány technikai kifogást, mégis 44a lényeget értem a legkevésbé: a roppant okos és tájékozottHáy Gyula miben reménykedett, mikor elmondta ezt a szózatát? Vajon csakugyan azt képzelte, hogy „a kultúramesterei” összefognak majd a magyar felkelés védelmében, kivont töltőtollal, logarléccel, vagy injekciós tűvelrohamozzák meg a szovjet tankokat?! A megszállókra nehezedő erkölcsi nyomásra sem számíthatott komolyan, avilág diktátorai sohasem törődtek különösebben a szellemi élet tiltakozásával. Mikor Sztálint azzal fenyegettékmeg, hogy a pápa szembeszáll a politikájával, ő állítólag csak annyit kérdezett vissza:

– A pápa?! Hány hadosztállyal is rendelkezik?

Háynak a fejébe szállt a Történelem! – zártam le magamban a töprengést.

Háyt egyelőre nem tartóztatták le, sőt a Főiskolán is taníthatott tovább. Az újrakezdésnél jelentkezett néhánykapcsolattartásbeli zavar, például az addig használatos „Háy elvtárs” megszólítást többé nem tartottamegfelelőnek, helyette a „Gyula bácsi”-t ajánlotta. Én felemelt karral jelentkeztem és inkább az „öreg barátunk”titulust javasoltam, visszaemlékezve a felkelés első napjaiban elhangzott felhívására: „Öreg barátotok arra kértiteket, hogy tegyétek le a fegyvert!”

Háy megrovóan nézett rám, de nem utasított rendre.

Közben befejeztem a „Legenda a tábornokok pusztulásáról” című színművemet, melyet diplomadolgozatnakszántam. Nem tudom, milyen színvonalon sikerült megoldanom a feladatot, mint annyi más kéziratom, ez iselveszett, nyomtatásból sem pótolhatom, mert nem jelent meg, csak egy kékfedelű füzetet őrzök, amelybe annakidején ötleteket, párbeszéd-töredékeket jegyeztem fel. Érdekes, de egyenetlen munka lehetett, mikor írtam, épphogy betöltöttem a 23-ik 45évemet, a nagyotakarás valószínűleg éppúgy meglátszott a művön, mint a kellőmesterségbeli tapasztalat hiánya.

Háy hetente kétszer tartott dramaturgiaórát, ha jól emlékszem, kedden és pénteken. Az elsők között kerültemsorra az anyagommal, kedden felolvastam az első két felvonást. Háy elégedettnek látszott vele, abban maradtunk,hogy pénteken folytatjuk majd. Valamelyik közbeeső napon azonban letartóztatták az osztályfőnökömet. Hosszúéveket töltött börtönben, és mikor a kiszabadulása után újra találkoztunk, nem akartam azzal előállni, hogy:

– Tanár úr kérem, legyen szíves meghallgatni a hátralevő két felvonást! – Elég kemény ítéletet kapott, nem illettvolna még ezzel is súlyosbítani.

A tanítás folyamatosságát mindenképpen fenn kellett tartani, ezért Háy Gyula helyére Gyárfás Miklóst neveztékki. Ő, mint említettem már, a felkelés idején a Főiskola Forradalmi Bizottmányának az elnöke volt, ennek ellenérenem tartozott az igazán forradalmi jellemek közé – erről személyesen is megbizonyosodhattam.

Valamikor februárban egy éjszaka bevittek a Deák téri rendőrfőkapitányságra, egy nagyorrú, bajuszosvizsgálótiszt – akit egyébként arcról ismertem a Vasas-pálya nézőteréről – többek között Gyárfásról is faggatott.

Nekem akkor sem volt, ma sincs diplomáciai érzékem, csak egyetlen taktikát választhattam: nem tudok semmit,tehát nem is mondhatok semmit. A bajuszos vizsgáló többször is figyelmeztetett:

– Tanúként jött, de nem biztos, hogy tanúként is távozik – egy oldalajtóra mutatott –, esetleg benn is maradhat.

46

Átfutott rajtam a hideg, eredendő klausztrofóbiámnak épp csak egy-két hónap börtön hiányzott volna, detovábbra sem voltam hajlandó beszélni. Lezárták a jegyzőkönyvet és aláírattak velem egy lapot, hogy azelhangzottak államtitkot képeznek, és ha bárhol is említést teszek róluk, büntetőeljárást indítanak ellenem.

Ezt a fogadalmat aláírtam ugyan, de nem tartottam kötelezőnek magamra nézve, mert mint a római jog mondja:vi coacta, erőszakkal lett kikényszerítve. Már másnap megkerestem Gyárfást és tájékoztattam a történtekről. Atanárnak megremegett a szája széle, odasietett a porta melletti hirdetőtáblához és leszedett róla egy rajzszöggelfeltűzött gépelt lapot: a Főiskola hallgatóihoz intézett üzenet volt, azzal zárult, hogy boldogabb új évet kíván, amitvalaki, ha nagyon akar, a politikai provokáció kategóriájába is sorolhatott volna. Az üzenetet az akkor már csakformálisan létező Forradalmi Bizottmány nevében Gyárfás írta alá, ezért most eltépte és a foszlányokat zsebregyűrte, arcán megkönnyebbülés látszott, hogy sikerült megsemmisítenie egy veszélyessé válható bizonyítékot.Eszembe jutottak Gyárfás október-novemberi pózai és elmosolyodtam.

– Pater optime: sic transit gloria mundi! Jó atyám, így múlik el a világ dicsősége! – mormoltam magamban.

Háy Gyulát aztán az úgynevezett „nagy íróperben” állították bíróság elé, négy, magát kommunistának valló zsidótítélt el benne az ugyancsak kommunista alapállású, zsidó vezetőket is magában foglaló államhatalom, DéryTibort, Háy Gyulát, Tardos Tibort és Zelk Zoltánt – mind a négyen le is ülték a maguk hosszú éveit. A népiliterátorok legjobbjai: Németh László, Szabó Lő47rinc és mások viszont Kossuth-díjat kaptak ugyanettől arezsimtől. Nem járt messze az igazságtól, aki úgy vélte, hogy fordított esetben, vagyis ha győz a felkelés, ugyanez a„leosztás” valósult volna meg.

A restaurációs rendteremtés nem csak a felkelés kiemelkedő vezetőit, szereplőit zárta börtönbe, a második-harmadik vonalat is felszámolta, Csurka Istvánra is rákerült a sor, egy fél évre internálták. Bármiképpen is alakulta mi személyes kapcsolatunk, aminthogy Háy Gyulával, úgy vele is szolidaritást vállaltam, kerestem a módját,hogy ezt kifejezhessem.

Március közepén meghallottam, hogy felterjesztettek József Attila-díjra – magunk közt szólva semmiképp semszolgáltam volna rá, addig összesen három-négy novellám jelent meg és két-három riportom. Nem kizárt: a félig-meddig sztrájkoló írótársadalmat akarták megalázni azzal, hogy egy kezdőnek adják az elismerést.

Bementem az Írószövetségbe – egyébként nem tartoztam a szervezet tagjai közé – és megkérdeztem a kirendeltminiszteri biztost:

– Igaz, hogy megkapom a József Attila-díjat?

– És ha feltesszük, hogy igaz? – kérdezett vissza a biztos.

– Akkor szeretném bejelenteni, hogy nem fogadom el.

– Miért nem? Politikai kifogásai vannak ellene?

– Nézze: börtönben van az osztályfőnököm, lecsukták az egyik osztálytársamat is, úgy érzem, hogy ilyenkörülmények között nekem nem volna illendő díjakat elfogadni.

– Úgy képzeli, hogy fordított esetben: ha ők volnának szabadlábon, és maga börtönben, ők is visszautasítanák adíjakat?

48

– Én ezt nem tudom, és nem is érdekel. Ez egyrészt elmélet, másrészt a saját ügyében mindenki maga dönt.

– Rendben van, tudomásul veszem, de megnyugtathatom: nem fog díjat kapni sem most, sem máskor.

Ezek után meg sem kíséreltem írásaimmal kopogtatni a szerkesztőségek ajtaján. Az irodalmi élet egyébként

továbbra sem tudott kiszabadulni a felkelés veresége okozta sokkból. Az engedélyezett újságok és folyóiratoksilány töltelékanyagokkal jelentek meg. A nyitást a modernebb sajtószemlélet felé legföljebb néhány „topless” nőifotó közlése jelezte – ez korábban elképzelhetetlenek számított.

Csak egy-két régebbi kapcsolatomat őriztem meg, így például néha találkoztam Király Istvánnal. Elsőszerkesztőmet a történtek jobban megviselték, mint bárki mást az ismerőseim közül. Lelkében általában megfért akommunista és a „mélymagyar”, időnként az egyik, másszor a másik jutott túlsúlyba, a mérleg nyelve előbb-utóbbmegfelelő balanszba került, de a felkelés napjaiban Király lelkének ez a két meghatározója végzetesnek látszómódon összeütközött.

Már szóltam róla, hogy Király az ötödik kerületi Kossuth téren lakott és az ablakából egyenest a Parlamentelőterére lehetett rálátni, így 1956. november 4-én szemtanúja volt annak a jelenetnek, mikor a magát megadómagyar kormányőrség leteszi a fegyvert a szovjet tankok előtt. Miképp tudja ezt feldolgozni magában egy kettőslelkű ember: örüljön-e, vagy a szíve szakadjon meg?!

Hosszú estéket beszélgettünk végig a félig homályba merülő, csak egy-egy állólámpával megvilágítottnagyszobában. Néhány egykori tanítványa is megjelent, például Béládi Miklós, a Magvető Könyvkiadó 49későbbiirodalmi vezetője. Tulajdonképpen ezen diskurzusok során ismertem meg igazán Király gondolkodásmódját ésvilágképét. Folyamatosan áradt belőle az öngerjesztésből eredő szellemi energia, úgy tűnt, mintha atesthőmérséklete is egy-két fokkal magasabb lett volna a szabályosnál. Király lendületesen és látványosanfogalmazott, emlékszem például arra a fejtegetésére, melyben a „barbár” és a „mucsai” közti különbségetmagyarázta. Ő magát nem a posványban elmerülő mucsainak tartotta, hanem a már dekadens Róma ellen vonulóbarbárokhoz, a romlatlan új erő hordozóihoz hasonlította.

Király emlékének annyi kijár, hogy ne állítsuk egy szellemi szintre a következő nemzedék, az ezredfordulójobboldali nacionalista korifeusaival – ha más nem, két hatalmas arányú munkája: a Mikszáth Kálmán- és az AdyEndre-monográfia megmaradt utána. Eljátszva azzal a feltételezéssel, hogy később születik és működése kitolódika XXI. század elejéig, továbbá lelkének „mélymagyar” fele kerül túlsúlyba, kétségtelennek találom, hogy semAntall József, sem Orbán Viktor nem mérkőzhetett volna meg vele a siker reményében. Párját ritkító lexikálisműveltsége, képessége, hogy érzelmekben is gazdag kapcsolatot alakítson ki a hallgatóival – kis és nagy csoporttalegyaránt –, monomániás elszántsága és munkabírása feltétlenül az úgynevezett „nemzeti mozgalmak” éléreemelte volna. Ha pedig a baloldalt választja, ott is felülmúlta volna a Németh Miklóstól Pozsgay Imréig terjedővezetőgárda tagjait. De mondom, mindez csak képzelődés.

Király próbálta szorosabbra fonni a barátságunkat, de az életutunk fokozatosan eltávolodott egymástól.Ellentétesen dolgoztuk fel magunkban a felkelés em50lékét. Ő alapállása szerint következetesen eljutott addig ameggyőződésig, hogy 1956. október-novemberében ellenforradalom ment végbe Magyarországon. Én viszont,elfeledve az események során látott, tapasztalt ellentmondásokat, egyre inkább romantizáltam a felkelés emlékét.

Ennek jegyében lenéztem mindenkit, aki behódolt az új hatalomnak. Ö. István, első mestereim egyike, aki hosszúideig az írók radikális reformmozgalmának vezéralakjai közé tartozott, cikkei országos visszhangot keltettek apolitizáló értelmiség köreiben, szinte pillanatok alatt megtört, vallomást tett politikai perbe fogott barátai ellen,szinte mindent aláírt, amit a rendőrségen elébe raktak. Felhívtam őt és csak annyit mondtam neki:

– „Ó gonosz hamarság vérnászi ágyba így sietnie…”

Nyilván figyelték az ő telefonját, mert később különös súllyal rótták terhemre ezt a mondatot – nem tudták, hogyShakespeare Hamlet-jéből idéztem.

5152

XIV.

Izraelbe megérkezve bátyám végigment a befogadás szokásos állomásain, egy ideiglenes szálláson helyezték el,nyelvtudását fejlesztő tanfolyamra irányították, valami szűkös pénzbeli segélyt is kapott. Támogatást kérve írtZseninek, apám amerikai nővérének. Néhány hét múlva megérkezett a válasz: a rokonok 1 azaz egy dollárt küldtekneki – a feladási költség valószínűleg többet tett ki –, és sok szerencsét kívántak. Árpi széttépte és eldobta acímüket, az egydollárost pedig odaadta egy koldusnak.

Bátyám, mikor elindult Budapestről, nem vette magához a diplomáját – tudta, hogy egy lebukásnál súlyosbítókörülményként esne latba – mégis hamarosan sikerült elhelyezkednie egy jeruzsálemi vegyészeti gyárban, aholszolgálati lakást is kapott.

Talán Árpi sorsának szerencsés alakulása adta az ötletet apámnak, hogy ő is elszánja magát az Izraelbe valókivándorlásra; természetesen anyámat és két tíz-, illetve kilencéves húgomat is magával szándékozott vinni.Megdöbbentem a bejelentésétől:

– Miből akartok élni ott nyelvtudás és szakma nélkül?

Apám arra hivatkozott, hogy ő elég sokat forgatta a szent könyveket, ennek alapján meg fogja érteni az élő héberbeszédet is. Ez az elképzelés ahhoz közelített, mintha valaki a rovásírás elemi ismeretével arra 53vállalkozna, hogykódolt gyorsírásos szövegeket fejtsen meg. Nyilvánvaló volt: apám arra sem lesz képes, hogy egy pohár vizetkérjen héberül.

Ami pedig a jövendő foglalkozását illeti: liftszerelőként kívánt elhelyezkedni. Apámnak ez az ötlete onnanszármazott, hogy még 1942-ben munkaszolgálatosként egy bombázásban megsérült ház rendbehozataláravezényelték ki, ahol két-három hétre liftszerelők mellé osztották be segédmunkásnak, amíg szembetegsége miattki nem szuperálták. Ennyiből állt az összes ismerete-tapasztalata, sem előtte, sem utána nem dolgozott ebben aszakmában.

Hiába próbáltam megmagyarázni neki, hogy egy ilyen felelőtlen vállalkozással katasztrófába dönti az egészcsaládot, apám beleélte magát egy önérzetesnek látszó pózba, hogy ő nem marad meg egy olyan országban, aholaz ő szüleit megölték és 1956 őszén neki is az életére törtek. Folyton ugyanazt a nem tudni hol felszedett mondatotismételgette:

– Ha Izraelben azt mondják nekem, hogy piszkos zsidó vagyok, az ott csak annyit jelent, hogy haza kell mennemmegmosakodni.

A továbbiakban már vitatkozni sem volt hajlandó velem. Anyámnak azt magyarázta be: voltaképpen azért mennekki, hogy a bátyámat hazahozzák; egy kicsit körülnéznek a Szentföldön, majd együtt térnek haza. Nehéz megérteni,hogy anyám miként fogadhatta el ezt a primitív és átlátszó mesét, miért kell ehhez négy embernek egy másikvilágrészbe átköltözni, mikor a hazahívás egy szimpla levéllel is megoldható volna. Több mint valószínű:anyámban is éltek illúziók az áttelepüléssel kapcsolatban, jobb életet várt tőle, az is érthető, hogy szerette volnaújra látni a nagyobbik fiát. Anyám önálló akaratát még gyerekkorában meg54törte Bözsi nagyanyám szigorúnormákat felállító nevelési módszerével, most sem mert szembeszállni férje döntésével.

Apám felhívta Árpit, hogy tájékoztassa a szándékáról. Bátyám a leghatározottabban lebeszélte: nem bírnák atrópusi éghajlatot, nem ismerik a nyelvet, nem tudnának munkához jutni, a gyerekek képtelenek volnánakbeilleszkedni egy idegen környezetbe. Apám látszólag meghajolt az érvek előtt, de alig egy hónap múlva újrajelentkezett a bátyámnál, és közölte vele, hogy a család benyújtotta kérelmét kivándorló útlevél iránt. Árpimegdöbbent, de nem akart abba a látszatba keveredni, hogy nem kíván segíteni a szülein és testvérein, így magáravállalta a fogadásukat, jóllehet tisztában volt vele, hogy alig elviselhető terhet vesz ezzel a nyakába.

Most már tudom, hogy nekem kellett volna határozottabban közbelépnem és lefújnom ezt az egész eszementakciót. Erkölcsileg jogom lett volna ehhez a döntéshez: már tizenhárom éves korom óta pénzt kerestem éshazaadtam, 1956-ra pedig gyakorlatilag én tartottam el a családot ösztöndíjakból, honoráriumokból. Miérthagytam mégis, hogy a dolgok rossz irányba forduljanak? Sajnos alapvető fogyatékosságom, hogy egyértelmű ésszigorú határozatokat csak önmagammal szemben szoktam hozni és keresztülvinni. A környezetembenfelbukkanó konfliktusokat inkább hagyom elsiklani magam mellett, abba a bizonyos „splendid isolation”-be,„fényes elszigeteltségbe” burkolódzom.

Az 1957-es év elejétől egyébként is mintha félálomban szenderegve töltöttem volna el a napjaimat. Arestaurálódott rendszer támadásba lendült, megbénulva figyeltem a letartóztatásokat, kivégzések hírét, 55akorábban lázongó írók lassú visszavonulását, majd behódolását.

Apámék kivándorló-, úgynevezett „K” útlevelet kértek, amely visszatérésre nem jogosított. Mikor megkapták,eladtak minden értékesíthető tárgyat, abból kéz alatt dollárt vettek, felruházkodtak, háztartási cikkeket vásároltaka majdani izraeli lakásba. A vámosok kijöttek hozzánk, átnézték a fából eszkábált málhásládák tartalmát,lepecsételték, útnak indulhattak a távoli Haifa kikötője felé.

Mivel egyedül maradtam, többé nem voltam jogosult a kétszobás tanácsi lakásra, egy kisebbre kellett elcserélnem,ahol az előszoba egyben konyhának is szolgált. Ezzel is beértem, nem érdekelt különösebben. Gizella fenntartottaaz albérletét a Rottenbiller utcában, csak időnként töltött nálam egy-két napot.

A családom valamikor májusban távozott el. Emlékszem: két taxival mentünk ki a Keleti pályaudvarra, azegyikben a szüleim ültek, a másikban én és Gizella a két húgommal. A kisebbik kezében tartotta a babáját, és abábu karjával integetett kifelé a taxi ablakán:

– Pá, pá, Ivánka búcsúzik Budapesttől!

Beszálltak a vasúti kocsiba, mi Gizellával az ablak alatt álldogáltunk. Még mindig nem tudtam felfogni, hogytörténhetik meg az, hogy néhány perc múlva talán örökre, de mindenesetre hosszú időre el kell válnom acsaládomtól. Apám leszólt:

– Még mindig utánunk jöhetsz, ha meggondolod magad!

Anyám megdöbbent:

– Miket beszélsz?! Azt ígérted, hogy még ezen a nyáron visszajövünk.

Apám bólogatott, arcára most is kiült a szokásos magabiztos mosoly. És bár korábban is éreztem, de56akkorértettem meg a maga teljességében, hogy milyen zavaros, végig sem gondolt vállalkozásba vitte bele a családot,mintha nem is a földön járt volna. Már elkéstem ezzel a felismeréssel, csak megráztam a fejem és búcsút intettem.

A vonat kigördült a pályaudvarról, amíg láttam, felemelve tartottam a karomat. Elmentünk Gizellával, csakkésőbb tudtam meg, hogy valamilyen forgalmi bonyodalom következtében a szerelvény visszatolatott a csarnokbaés ott egy-két órát vesztegelt az újbóli elindulásig.

Hazamentünk az egyszobás lakásba. Mintha még mindenen érződött volna messzire távozott családtagjaim kezenyoma, a virágcsokrok, melyekkel a búcsúzásra jött látogatók köszöntek el, illatoztak a meleg tavaszi éjszakában.Bennem nem enyhült a lelkiismeret-furdalás, amiért nem léptem fel elég erélyesen apám mániákus pózai ellen.Azt hittem, megbomlik az agyam, el sem tudtam képzelni, hogy másnap miként folytatom az életemet. Gizellamagához húzott, hajnalig szeretkeztünk, ez segített át az éjszakán. „Megőrzi az embert, ami benne állati!” – jutotteszembe a mondás.

A Főiskolán mindinkább közeledett a végvizsga ideje, be kellett adnunk a dolgozatainkat. Gyárfás Miklósosztályfőnökünk – káderlapján a Forradalmi Bizottmány elnöki posztjának politikai foltjával – még a hideg levestis megfújta, a színdarabomat nem volt hajlandó diplomamunkának elfogadni.

– Vannak benne jó részletek, de egészében elhibázott. Maga olyan sakkozóra hasonlít, aki jól kombinál, csaképpen közben elnézi a vezért.

57

Tudtam, hogy felesleges volna belemennem egy vitába az úgynevezett koncepciós perek értékeléséről, 1956októberének jelentőségéről és más hasonló témákról, úgysem lehetne igazam. Felmértem, túl sok „bűnt”halmoztam a fejemre ahhoz, hogy ettől a rendszertől diplomát kaphassak: fegyvert fogtam, tiltakoztam HáyGyula, majd később Csurka István letartóztatása ellen, márciusban nem fogadtam el a felajánlott József Attila-díjat és így tovább. Azt is méltóságomon alulinak találtam, hogy Gyárfással, ezzel az általam jelentéktelennektartott íróval vívjak szópárbajt a siker legkisebb reménye nélkül, ezért inkább egy kompromisszumos ajánlatottettem neki: intézze el, hogy kifizessék nekem az utolsó havi ösztöndíjamat, cserében megígérem, hogy diploma ésbotrány nélkül távozom el a Főiskoláról. A későbbiek során mind a ketten álltuk a szavunkat.

(Később, mikor erről az időszakról beszélgettem valakivel, aki az 1957-es belső elhárítás vezetői közé tartozott,elmondta nekem, hogy ha szándéktalanul is, de a legjobb megoldást választottam. Ha ott maradok a Főiskolán,előbb-utóbb „begyűjtenek”, és egy félévet én is eltöltök a kistarcsai internálótáborban, a távozásomat viszontafféle önkritikus gesztusnak tekintették, és beérték ennyivel.)

Egy pillanatig sem sajnálom, hogy nem szereztem meg a diplomát. Őszintén szólván soha sem fűtött a lelkesedésaz iránt, hogy beüljek egy színház vagy a Hunnia Filmgyár dramaturgiájára, és egy íróasztal mögött érdektelendrámák és forgatókönyvek pátyolgatásával töltsem el majd az éveimet. Úgy éreztem, túl korán zárnám leönmagam építésének folyamatát, még sokat és sokfélét kell tapasztalnom, ha író kívánok lenni. Dolgozni akartammunkásként, nevelő58ként, a valóságot feltáró riporterként és még tucatnyi más pályát is kipróbálva.

Ez a látásmód, mellyel egyszerre akartam megváltani önmagamat és a világot, jellemezte 1955-öt, az én„csodálatos évemet”, de 1957 nyarán, a Főiskola kapuját betéve magam mögött már nem tápláltam ilyenillúziókat.

Az irodalomtörténetből tudjuk, hogy Gorkij, mikor elolvasta a nála jelentkező fiatal és rendkívüli tehetségű IszaakBabel novelláit, azt tanácsolta neki:

– Igyi v ljugyjáh! – menj az emberek közé!

Lehetséges, hogy Babelnek valóban jót tett ez a tanács, amelyet követve bejárta Oroszországot, harcolt az I.Lovashadseregben és lebocsátkozott a polgárháború legmélyebb bugyraiba, de az is elképzelhető, hogy emekálvária nélkül is megírta volna a maga remekműveit – legfeljebb más témákat választott volna, még többet írOdesszáról, szerelmeiről. Nem hiszem, hogy minden dudásnak pokolra kell menni, mert csak ott tanulhatja meg,hogyan kell a dudát fújni – pontosabban szólva ezt a poklot önmagunkban is megtalálhatjuk. Számtalan olyanpéldát ismerünk, hogy valaki élményekben látszólag szegényes, zárt, civil életkörülmények között is maradandót

alkotott, Emily Brontë-től Alfred Musset-n át Franz Kafkáig, aki arra volt a legbüszkébb, hogy milyen precízenlátja el a hivatalát az egyik prágai biztosítótársaságnál. Mai szemmel úgy gondolom, hogy az írót egyetlen törekvéskell vezérelje: mindenképpen maradjon életben, amíg a valóban fontos könyveit megírja.

Anélkül, hogy össze kívánnám vetni magamat a klasszikusokkal, csak megismétlem: 1957-ben már nem hittem azéletformaváltás megtisztító hatásában. Nem képzeltem, hogy minél lejjebb ereszkedünk 59a társadalmiranglétrán, annál magasabb rendű erkölcsöket találunk. Tudtam azt is, hogy a szegények szándékaik szerintgazdagok lennének, csak épp a pénzük hiányzik hozzá, és a többi szegény embert szeretik a legkevésbé. Később ismindig gyanakodva figyeltem, mikor egy értelmiségi primitív környezetbe lebocsátkozva találja meg a választ„élete nagy kérdéseire” és ezeket a „felfedezéseit” aztán megpróbálja a világra is rákényszeríteni. Meg vagyokgyőződve, hogy a primitívségbe való tudatos menekülés a szellem legaljasabb árulásai közé tartozik.

Magam is megtapasztalhattam, hogy ez az alábocsátkozás még fizikai értelemben vett biztonságot sem ad. Márévek óta lent laktam őrségi házamban, Nagyrákoson, választott szülőhazámnak tekintettem és a temetőben iskinéztem majdani végső nyughelyemet. Úgy éreztem: befogadott a falu, mikor egy „bennszülött”, bár közben avárosba került értelmiségi azt mondta nekem:

– Hidd el, hogyha most bemennék a kocsmába és beszélnék az emberekkel, szó nélkül nekiesnének a házadnak ésösszedöntenék.

Az asztal körül ülők rábólintottak, nem volt módom kételkedni helyzetmegítélésükben.

1957 nyarának Budapestjén más akusztika fogadta a döntésemet. A szerkesztőségek és könyvkiadók világában aligfordult elő olyan eset, hogy a felkelés leverése után valaki – nem kényszerből, hanem a saját elhatározásából –életformát váltson. Elbújt egy üzemi lapnál, vagy „négerként” más nevén dolgozott. Amennyire visszaemlékszem,csak Kónya Lajos Kossuth-díjas költő tért vissza eredeti mesterségéhez, a szabósághoz, de kéthetes „lázadás” utánbüdösnek találta a cérnát, visszakozott és ő is beállt a sorba.

60

Ezért történhetett, hogy az egész, szavakban ellenálló irodalmi „brancs” magasba emelte a példámat – mindez arajongás azonban megmaradt a szellemiek szintjén. Működött ugyan az úgynevezett „Fehér Segély”, a hallgatóíróknak különféle címeken nagy összegű előlegeket folyósítottak, például a Magvető Könyvkiadó TamásiLajosnak, a „Piros a vér a pesti utcán” című költemény szerzőjének 24 000 forintot – egy munkás másfél évikeresetének megfelelő összeget –, Kodolányi Jánosnak pedig három művéért 215 000 forintot utalt ki. Ezeket azösszegeket legalább százas szorzóval kellene a pénz mai értékére átszámítani. Én a számonkívüliség évei alattsohasem kaptam ilyenfajta támogatást, irodalmi „segédmunkához” is csak egyszer jutottam. Gelléri Andor Endrenovelláiból kellett készítenem egy összeállítást a Móra Könyvkiadó számára. Én komolyan vettem ezt amegbízatást, önálló koncepciót próbáltam kialakítani: az egyik, több elbeszélésben is visszatérő figurára, Pirókraösszpontosítottam, ez az alak – ha Gelléri életben marad – minden bizonnyal egy regény főhősévé nőtte volna kimagát. Elképzelésemet a kiadó nem vette figyelembe, a megszokott, „bombabiztos” novellákat válogatták be.Hatszáz forintot kaptam a munkámért, de kézhez kapva a szándékomtól eltérő összetételű kötetet, ezt is visszaakartam küldeni – máig sajnálom, hogy nem tettem meg. Ugyanígy nem segítettek abban sem, hogy a Főiskolárólvégképp kiesett Gizellának egy könyvtárosi, vagy más hasonló kisegítő állást találjunk. Több szakmát is kipróbált:kitanult szövőnőnek, dolgozott egy temető kertészetében, de egyiket sem lehetett megfelelő megoldásnaktekinteni.

Valamiből meg kellett élnünk, a Főiskoláról való távozásom másnapján egy újsághirdetésre jelentkeztem 61egyszövetkezeti vállalat építőrészlegében segédmunkásnak, a régi munkakönyvem tanúsága szerint hat forint ötvenfilléres órabérrel vettek fel. Egy háromtagú szerelőbrigádba osztottak be „segítő”-nek. Később értesültem: olyanlegendák terjengtek rólam, hogy szándékosan egy Vas utcai építkezésre kértem magam és munka közben zaftosmegjegyzéseket kiabáltam a Főiskola felé. Sajnos vagy nem sajnos, de a valóság sokkal szürkébben alakult,általában budai házak fűtőrendszerének renoválásán dolgoztunk.

Reggelente legalább egy órát kellett villamosozni, amíg Kőbányáról átértem a Duna túlsó partjára. Mindig félötkor riasztott a vekker, azonos időben indultam el, a hetijegyemen a lyukasztások hétfőtől péntekig egy vonalbansorakoztak. Csak öt napot dolgoztunk, a szövetkezet az elsők közé tartozott, ahol bevezették a szabad szombatot.Eleinte a hétvégeken is beszálltam egy-egy maszek munkába, de a művezető becsapott az elszámolásnál: négyszombat-vasárnapért egy százforintossal szúrta ki a szememet, ezután elhárítottam a hívását. Ha végképpelfogyott a pénzünk, inkább kiraktam egy vagon szenet a józsefvárosi pályaudvaron.

A szerelőpartiban először egy Hesz Antal nevezetű szakmunkás keze alá dolgoztam. Hesz békés természetű,borkedvelő ember volt; hétköznapokon egy csatos üvegre való, vagyis másfél liternyi fröccsöt fogyasztott el,szabadnapjain két üveggel. Ha beszélgetésbe elegyedtünk, mindig élete legfőbb bánatán kesergett: suhanckorában a tánciskolán teherbe ejtett egy lányt, az alkalmi nászból egy fia született, és húsz éven át fizette utána a

gyerektartást:

– Így van ez! – borongott Hesz keserűen – az ember úrrá teszi a farkát, magát pedig koldussá!

62

A velem azonos rangban levő másik „segítő”, Szűcs Dezső, egy hatvan év körüli, de hetvennek látszó öregember iskőkemény alkoholista volt. Kalapját, melyet már régen csak a zsír tartott össze, néha félrecsapta és Heszre nézett.

– Ugrik egy fröccs Oláh Gergely felől? – kérdezte, ami az iránt való érdeklődését fejezte ki, hogy Hesz hajlandó-emeghívni őt. A szerelő többnyire rábólintott, és rám bízva, hogy tartsam a frontot, átvonultak egy közelikocsmába.

Szűcs Dezső a háború előtt Újpest leggazdagabb emberei közé tartozott, a szüleitől üzleteket, bérházakat örökölt.

– Az államosítások során vették el a vagyonát, Dezső bácsi? – kérdeztem egyszer, de ő csak a fejét rázta:

– Szűcs Dezsőtől soha nem vettek el semmit, mert mire elvették volna, Szűcs Dezső régen elitta.

Állapota folyamatosan romlott, már a reggel hat órai munkakezdésnél is „enyhe alkoholos befolyásoltság” alattállott. Néha groteszk tánclépéseket tett és különös régi kuplékat énekelt:

– „Az ásatásra sok millió ráment, míg megtalálták a nagy Tutenkáment.”

Előfordult, hogy száraz, napsütéses időben is felgyűrte a nadrágszára alját, hogy ne áztassa el a képzelt eső.

Enni szinte soha nem láttam őt, az étel nem érdekelte különösebben. Ha italra nem futotta a pénzéből, és Heszmeghívására sem számíthatott, akkor elhozott hazulról egy-egy használati tárgyat és eladta. Egyszer én is vettemtőle tíz forintért egy fusi munkában készült, ormótlan, de pengeéles konyhakést.

Budán, a Hattyú utcában cseréltük le egy ötemeletes ház központifűtés-rendszerét. A kazánházban öltöz63tünk át,rossz időben ott is ettünk; én általában nyári szalámit, bácskai májast – ezek voltak a legolcsóbb áruk ahentesüzletben. Néha otthon sütöttem tojásrántottát, és azt hoztam el két szelet kenyér között.

Az alapfizetésünk százöt százalékában szabták meg a keresetünk felső határát. Ha efölött teljesítettünk, azt márnem fizették meg, mint ahogy mondani szokás: „ment a vakok javára”, mellesleg azt is kockáztattuk, hogymegemelik a normánkat. Az elérendő limitet nagyjából ki tudtuk számítani, ha már a közelében jártunk,visszavettünk a ritmusból, vagy le is álltunk. Behúzódtunk egy-egy üresen álló lakásba, amelyeknek kulcsait amunkájukkal elfoglalt bérlők nálunk hagyták. Felhajtottuk a szőnyeget, hogy olajfoltos ruhánk ne hagyjon nyomotrajta, aztán leültünk a parkettra, hallgattuk a rádiót, újságot olvastunk. Hogy a dekkolásunk ne tűnjön fel alakóknak, illetve az esetleges ellenőröknek, Szűcs Dezső időnként kiállt a lépcsőházban és egy nagyot rikoltott:

– Szerelők! – mire én visszaordítottam:

– Megyünk!

Ez megismétlődött néhányszor a délután folyamán.

Az elvégzett munkánk minősége is hagyott kívánnivalót maga után; a gyengén illeszkedő meneteket olajoslenkóccal tömtük tele, ha a vasból öntött végdugó csöpögött, azzal vigasztaltuk a lakót, hogy hamarosan be fogdagadni.

Fél ötkor lejárt a műszak és leléptünk. Senki sem főzött rám, a napi egyszeri meleg ételt úgy oldottam meg, hogybefizettem a vacsorát egy, a Kárpátia vendéglő szomszédságában működő menzán. A szabályok ezt ugyan nemengedélyezték, de megoldottuk olyan módon, hogy a hivatalos előfizetés helyett minden hónap elején odaadtam akonyhalányoknak csak 64úgy zsebbe háromszáz forintot, és ők besoroltak egy, a menzán rendszeresen étkezőgépészcsoportba. Mire én délutánonként Budáról átértem a Belvárosba, a csoport, melyhez hozzácsaptak, már régvégzett az étkezéssel, de a felszolgálónő rám hunyorított, és beszólt a tálalóba:

– Kérek egy igazi gépészadagot!

Vacsora után általában hazamentem. Sem moziba, sem színházba nem jártam, nemcsak azért, mert afizetésemből nem tellett volna rá, hanem ki kellett aludnom a nyolc-kilenc órát, hogy másnap bírjam erővel afizikai munkát.

Hetente-kéthetente meglátogattam Totyót a kőbányai zsidó aggok házában, mely a templom mellett, az egykoricionista gyermekotthon helyén működött. Nagyapám már a nyolcvanadik éve körül járt, túlélt egy agyvérzést,csak bottal tudott járni, de változatlan öntudattal gúnyolódott társaival, akik valaha kereskedők, vagy jólmenőiparosok voltak. Ha dicsekedtek, csak legyintett rájuk:

– Magának Klein hiába volt öt kirakatos boltja, most senki sem jön el meglátogatni magát, engem viszont nemhagy el az unokám. Látja, most is itt van.

– Mi a maga unokája? Egy napszámos!

Totyó vissza akart vágni, de leintettem.

Nem volt hajlandó beilleszkedni az intézmény vallásos kereteibe, ha szóltak neki, hogy menjen át a templomba,mert nem jött össze a „minjen”, az imádkozáshoz szükséges tíz férfi, Totyó csak vállat vont.

– Miért mennék én a templomba? Nem hagytam én ott semmit!

– Nincs magában zsidó érzés?

– Nincs. Zsidók között én még király sem lennék!

65

Különös módon minden érdeklődését elveszítette a politika iránt, mintha aktív életében nem is erre fordítottavolna erejének javát. Az újságokba bele se nézett, hiába hoztam elő néhány aktuális hírt, szemében már nemcsillant fel a fény.

Agyerei jótékonyan elmeszesedtek, mindinkább elhagyta magát. Valahányszor meglátogattam, a gondozói mindigpanaszkodtak rá, mert az ágyban is pipázott, vagy mert belevizelt a fürdőkádba. Ha megszidtam érte, csakmosolyra kerekítette fogatlan száját.

Mindig vittem neki valamilyen olcsó csokoládét, azt majszolgatta. Néha panaszkodott, hogy rosszul érzi magát azaggok házában, kért, hogy vegyem magamhoz, de én csak széttártam a karomat.

– Nincs hová, Totyó!

Elválásnál mindig adtam neki tíz forint zsebpénzt, és megígértem, hogy hamarosan újra meglátogatom.

Néhány évvel később halt meg, a sors különös kegyelméből ott, ahol életének nagy részét eltöltötte: kint az utcán.A közértben vett egy Bambit, leült vele az üzlet elé kirakott nagy faládára, felhajtotta az üdítőt, aztán a fejehátracsuklott.

66

XV.

Munkatársaim nem tudták, hogy én honnan kerültem a szerelőkhöz, ebben a környezetben nem esett szó azirodalomról, a múltam csak egyszer került szóba, akkor is véletlenül.

Egy teherautó új kályhát hozott a ház egyik lakójának, rakodó nem kísérte a szállítmányt, ezért engem kértek meg,hogy vigyem fel a harmadik emeletre. A háziasszony, egy középkorú, szemüveges tanárnő borravalókéntátnyújtott egy tízforintost, közben kutató tekintettel rám nézett:

– Én ismerem magát valahonnan.

– Ugyan már, honnan tetszene ismerni?!

– Most már emlékszem: a „Csillag” egyik irodalmi estjén lépett fel, még tavaly. Maga a Moldova!

– Én? Tévedni tetszik, engem Reifnek hívnak, megkérdezheti a munkatársaimat. Köszönöm a borravalót, aviszontlátásra.

Továbbra sem tápláltam olyan illúziót, hogy valaha még visszatérhetek az irodalomhoz, szinte mindenkapcsolatom megszakadt élt és volt világommal. Magával az írással azonban nem hagytam fel.

Már beszéltem róla, hogy a nekem munkát adó szövetkezet az első olyan vállalatok közé tartozott, ahol bevezettéka szabad szombatot. Péntek estétől hétfő reggelig magam rendelkeztem az időmmel. A korábbi rendszeres íróimunka során belém ivódott reflexként 67időnként elővettem a tollat és a füzeteket. Lassan és kínlódva haladtam,majdnem egy évig dolgoztam egyetlen novellán, a címe: „Hora incerta” volt, a latin „mors certa, hora incerta est”,„a halál biztos, az óra bizonytalan” közmondásból kölcsönöztem.

Sorsom sűrű változásainak és persze a saját hanyag természetemnek köszönhetőleg ez a kézirat is elveszett, csakaz alaphelyzetre és a főbb figurákra emlékszem.

A témát az életem alakulását meghatározó 1956-os események szolgáltatták. A történet november 8-a tájánjátszódik, mikor a felkelést gyakorlatilag már leverték, csak néhány elszánt ellenálló egység folytatta még a harcot.Az egyik ilyen csoport egy Pest környéki kultúrházba vette be magát, a szovjet tankok már felsorakoztak az

épülettel szemben, a következő hajnalban minden bizonnyal elsöprő támadást indítanak majd a felkelőbázis ellen.(Ezt a halogatást harcászatilag ugyan semmi sem indokolta, de én drámailag roppant hatásosnak véltem.)

Ezen az éjszakán az ellenállóknak még módjukban állana kihasználni a sötétséget és megkísérelni a menekülést,de mindannyiuk életsorsa már olyan kilátástalanságba süllyedt, hogy nem tartják érdemesnek megmentenimagukat. Mintegy ki vannak jelölve a halálra, akárcsak frissen felfedezett írói példaképem, Thornton Wilderregényének, a „Szent Lajos király hídjá”-nak a hősei. Szereplőimnek már a neve is kifejezte az alapállást. Egyarisztokrata származású, a felszabadulás után kommunista funkcionáriusként működő, de ebben az eszmében iscsalódó férfit, az egység parancsnokát Kesernyésnek hívták, a helyettesét, egy családját tragikus körülményekközött elveszített könyvtárost Bódenlosznak, vagyis talajtalannak és így 68tovább. A harcosok között reménytelenbetegek, csődbe jutott egzisztenciák, önpusztító karakterek tűntek fel. Fegyvert fogott egy tizenkét éves gyerek is,aki állami gondozottként intézetből intézetbe vetődve még beszélni sem tanult meg rendesen.

Rejtett formában magamat is beleírtam az elbeszélésbe egy építész alakjában, aki egy templomot tervezett, és bára kivitelezést is ő vezette, nem álltak össze a megálmodott épület ívei, szintben elkerülték egymást – hogy avalóságban aligha fordulhat elő ilyen eset, az nem zavart különösebben. Az építész figurája csak tovább azonosultvelem azáltal, hogy a vele együtt élő nőhöz fűződő viszonyában tulajdonképpen a Gizellához való kapcsolatomrólbeszéltem. Szerelmünk lassan kifáradt, ebben a közös nehéz sorsunkon túl az én önpusztító hajlamaim isközrejátszottak. Nem akartam tudomásul venni a kedvező, sőt vigasztaló momentumokat, így Gizella kedvességétés segítő szándékát sem, afelé hajlottam, hogy ha már ennyi minden elveszett az életemből, akkor maradjaktökéletesen egyedül, és többé nem kell értelmeznem a maga teljességében idegenné vált világot.

Egy-egy kirobbanó vitánknál fel is ajánlottam Gizellának, hogy menjen el végleg, nyugodtan, lelkiismeret-furdalásnélkül hagyjon magamra. Ő kitartott mellettem, de később kiderült, hogy nem felejtette el azt a megalázó obsitot.

Az idő nem nekem dolgozott: többé nem kecsegtetett irodalmi karrier, lesüllyedésem a munkások átlagoséletszintjére véglegesnek látszott.

Legfőbb „férfiúi ékességem”: sűrű, göndör hajam erősen hullani kezdett, ha fejet mostam otthon a lavórban,valóságos csomók úsztak a víz színén. Ha képes lettem volna a helyzet tárgyilagos felmérésére, 69be kellett volnalátnom, hogy a partnerének külső megjelenésére oly sokat adó Gizella nem fogad majd el kopaszos fejjel, és csakidő kérdése, hogy mikor távozik.

Mindez azonban meg sem fordult a fejemben. A „Hora incerta” mindinkább lekötötte gondolataimat ésszabadidőmet, valóságos mániaként hatalmasodott el rajtam. Nehéz elhinni, de való: nem törődtem a novellasorsával sem, hogy ha elkészül, megjelenik-e vagy elkallódik.

Egy-egy mondatot órákig is elfaragtam, ha valamilyen fordulat változtatásra szorult, visszamenőleg átdolgoztamaz egész addig megírt anyagot. Emlékszem, egyszer azt találtam ki, hogy a felkelő csapat bázisául szolgálókultúrház eredetileg kupleráj volt, csak a felszabadulás utáni változások jegyében alakították át művelődésiintézménnyé. Rögtön tovább is fejlesztettem ezt az ötletet: a becsapódó lövedékek leverik a vékony vakolatréteget,alatta a falon feltűnnek a bordélyház régi dekorációjának maradványai, különféle élvetegen hajladozó alakok ésbuja színes virágok. Mivel soha életemben nem láttam belülről kuplerájt, így nem tudom megítélni, hogy ez aleírás mennyire felel meg a hasonló helyek stílusának, de úgy éreztem, hogy ez a motívum képszerű és hatásosanfesti alá a cselekményt.

Agyam napközben is ezt a témát őrölte, míg a hegesztéshez használatos gázpalackokat, csöveket,cementeszsákokat cipeltem, sokszor annyira elmerültem a gondolataimban, hogy összerezzentem, ha hozzámszóltak.

Egy fél év is beletellett, mire eljutottam az első, 15-16 kézírásos oldalt kitevő változat végéig, egy másik fél év, amígaz utolsó variáns végére kitettem a pon70tot. Talán öntudatlanul késleltettem is a munka befejezését, előszöréreztem meg, hogy milyen boldogító feszültséggel jár, ha az ember nemcsak egy történetet ír, hanem egybenmagát a történelmet is. Később is mindig elfogott a lelkesültség, ha a hőseim nagy események árnyékábanvonultak, és én követhettem az útjukat.

Jó volna mostani szememmel elolvasni elveszett írásaim sorozatának ezt a darabját. Nem hiszem, hogy remekbesikerült volna, ez ellen szólnak a körülmények is, melyek között megszületett, a mondatok túlzásba vittkimunkálása is megtörhette a cselekmény lendületét. Feltételezem azonban, hogy akadtak benne jó részletek is,mint minden elhatározottan kiválasztott témájú és kitartó munkával megvalósított műben.

Osvát Ernő, a nagy kritikus szerint: ez a nagyotakarás hálája. Az erőm mintha ezzel el is szállt volna, újelbeszélésbe nem fogtam bele.

Mint ahogy számítani is lehetett rá, mindinkább lelohadt a politizáló értelmiség harci kedve, ellenállása arestaurálódó rendszerrel szemben. Ez a réteg most sem tudott kibújni a bőréből, úgy viselte magán a politikai

meggyőződését, mint zsoldos az egyenruháját, melyet bármikor hajlandó felcserélni egy másik uniformisra, haúgy véli, hogy az anyagi érdekeit, vagy a hiúságát sérelem érte. Színésznők, akik 1957 novemberébenünnepélyesen kijelentették: addig nem lépnek színpadra, amíg egyetlen szovjet katona is tartózkodikMagyarország területén, sorra beadták a derekukat, és szolgálattételre jelentkeztek. A magukat „a Forradalomviharmadarainak” tekintő írók is simán aláírták a Kádár-rezsim legitimitását elismerő nyilatkozatot.

71

(Az ő példájuk aztán meghatározta az egész ország magatartását is. Az egykori diplomata Schöpflin Gyula írjamemoárjaiban, hogy 1945-ben az első szabad május elsején Grigorjevvel, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságszovjet tanácsosával együtt nézte a vörös zászlókkal, fehér ruhás kislányokkal felvonuló tömeget. Mikor a térségmegtelt a feketéllő sokasággal, a tanácsos odafordult Schöpflinhez és megkérdezte:

– Mondja: ugye ez a kétszázezer proletár fél évvel ezelőtt ugyanígy lelkesedett a nyilasokért?

– Nehéz lett volna teljesen tagadó választ adnom – írja Schöpflin.)

Ebben az 1957-ben kezdődő országos megbékélésben egyre inkább úgy éreztem magam, mintha egy kavics volnéka hatalom cipőjében. A Hevesi Gyula akadémikus által szerkesztett „Magyarország” hetilap azt írta, hogy azellenforradalmat három író műve robbantotta ki: Déry Tibor „A téglafal mögött” című novellája, Háy GyulaKucsera-pamfletje és az én „Elátkozott úton” című elbeszélésem, és ezt a bornírt állítást mindenkinek ajánlatosvolt komolyan venni.

Az említett szerzők közül kettő már rég börtönben ült, én még szabadlábon maradtam, de velük azonos megítélésalá estem. A szerkesztők és az irodalom más ajtónállói úgy gondolták, velem nem tanácsos szorosabb kapcsolatotkialakítani. Ezt nyíltan senki sem mondta ki, csak finom magatartásbeli jelekkel éreztették velem. Én így isértettem a szóból, és távolról elkerültem őket.

Egy ideig még találkozgattam régi tanárommal, Czibor Jánossal, aki eleinte „szent ügynek” neveztehelytállásomat, majd mind lanyhulóbb buzgalommal biztatott kitartásra, míg egy váratlan közjátékeredményeként ez a kötelék is elszakadt.

72

Régi barátom és katonatársam, Kalász László költő (nem tévesztendő össze Kalász Mártonnal, a kulturálissegéddiplomatával, az Írószövetség későbbi elnökével) összeállított egy kötetet a verseiből és beküldte aSzépirodalmi Kiadóba – akkoriban Czibor is ott dolgozott külsős lektorként. Kalász egyszer egy szombati naponfeljött Budapestre – egyébként Szalonnán élt mint tanító –, megkeresett és elpanaszolta, hogy a kiadónál nemveszik őt komolyan, hetekig, sőt hónapokig nem hajlandók tárgyalni vele. Tehetségesnek tartottam Kalászt, és amagam szerény lehetőségei között megpróbáltam segíteni neki. Felhívtam Czibort, de otthon nem vette fel atelefont, mondtam a barátomnak, hogy talán a Hungária kávéházban megtaláljuk.

Egykori tanárom valóban ott ült lenn a „Mélyvíz”-ben és vacsorázott a feleségével – az asszony egyébkéntpincérként dolgozott egy belvárosi magáneszpresszóban. Leültünk az asztaluk mellé és kértem volt tanáromat,hogy támogassa Kalász Lacit a kötete ügyében. Czibor végighallgatott, aztán kimérten válaszolt:

– Kérlek szépen: a második világháború kitörésekor az angol parlament hadat üzent Németországnak, utána aképviselők elmentek víkendre. Úgy hiszem, a szabad hétvégéhez nekem is jogom van.

A felesége nem tudott elfojtani egy röpke nevetést, rögtön felfogtam, hogy Czibor ezzel a kicirkalmazott válasszalneki akart imponálni – erre alapos oka volt, mert a maszek eszpresszó tulajdonosa udvarolt az asszonynak, ésválásra biztatta. A vér a fejembe szállt, nehezen türtőztettem magam:

– Eddig nem tudtam, hogy te vagy az angol parlament, azt hittem lektor vagy, aki éjjel-nappal köteles 73az írókszolgálatára állni. Elnézésedet kérem, többé nem foglak háborgatni.

Kalász még hozzátette:

– Sorry, Sir!

Egyetlen úgynevezett társasági kapcsolatom volt, vasárnap délutánonként Gizellával néha kijártunk ZugligetbeSárközi Mártához. Márta Molnár Ferenc drámaíró lánya volt és Sárközi György, a háború alatt elpusztult költőözvegye, maga is fontos irodalmi személyiség. A „Válasz” nevezetű korszakos jelentőségű folyóiratot szerkesztetteés finanszírozta, ráköltötte budai Nyúl utcai villájának árát. A Rákosi-korszak nem tűrte meg ezt a régi polgáribeállítottságú lapot, a Magyar Dolgozók Pártja már a hatalomra jutása utáni első időkben valósággal megfojtotta.

Sok más irodalmi szereplőhöz hasonlóan valószínűleg Márta is átmenthette volna magát az új társadalmiberendezkedésbe, de ő nem volt hajlandó „parírozni”, nem vállalt „értelmiségi bedolgozást”. A Válasz utolsó

számában leközölt egy saját maga által feladott, nyílt téri hirdetést, ebben megüzente Révai Józsefnek, akommunista kultúrpolitika irányítójának, hogy inkább kétkezi munkával tartja majd fenn magát.

Márta egy ideig valóban műstoppolóként dolgozott, majdnem belevakult, mert a lefutott szemű harisnyák aláfehér papírlapot tett, hogy jobban lássa a hibákat, ezen a megoldáson csak egy jóindulatú munkatársafigyelmeztetésére változtatott. Szeme így is meggyengült, szemüveget nem akart hordani, Huxley módszerealapján állandó szemtornával és más gyakorlatokkal kísérletezett, kevés sikerrel, egyre közelebb kellett emelnie atárgyakat, melyeket meg akart nézni.

Ebből a gyér keresetből Márta aligha tudott volna kijönni, szerencséjére meghagyták neki a közeli Csi74ga utcábanfekvő telkét, itt különféle gyümölcsöket termelt: sárgabarackot, málnát, cseresznyét, ezekkel és a belőlük főzöttlekvárral piacolt, mellesleg ellátta velük két nagyobb gyermeke családját is.

Fent a Zugligetben egy szoba-konyhás lakásban élt iskolás korú fiával, Sárközi Mátyással – ő később Angliábaemigrált és ott vált íróvá. A bérlemény meglehetősen lepusztultnak tűnt: a konyhát télen nem fűtötték, afürdőszobában a vécélánc alá egy felirat volt kirakva: „egyszer – érzéssel meghúzni!”, így is gyakran kiakadt.Mégis az 1950-es évek közepén ez a szerény lakás számított Budapest egyik, ha nem a legfontosabb „irodalmiszalonjá”-nak. Érdekes, izgalmas társaság gyűlt itt össze, a megszűnt „Válasz” folyóirat egykori fiatal gárdája,zömében az Eötvös Kollégiumban végzett bölcsészek: Lator László, Domokos Mátyás, Fodor András, MészölyMiklós, de a politikai élet olyan kimagasló egyéniségei is megjelentek néha, mint például Bibó István, vagy FarkasFerenc, a Nagy Imre-kormány minisztere. Hozzájuk csapódtak barátként vagy házastársként tanárok, műfordítók,újságírók.

Engem egy könyvtáros ismerősöm vitt ki a Zugligetbe, Márta udvariasan, de fürkésző tekintettel fogadott. Nemtudom, csak sejtem, hogy kérdezősködött felőlem, beleolvasott a megjelent írásaimba és állítólag azt mondta:„Moldova büdös a tehetségtől”. Szavai közvetett formában hozzám is eljutottak, jólestek, bár meg kell mondjam:Márta megítéléseiben néha nagyokat tévedett, ő maga mesélte, hogy Juhász Ferencet beküldött versei alapjántehetségtelennek találta, és szerkesztőként eltanácsolta az irodalmi pályáról.

A magam félszeg, gátlásos stílusával is befogadtattam a nagyon művelt, élénk gondolkodású társaság75ba,vasárnap délutánonként rendszeresen megjelentem, kezdetben egyedül, később Gizellával. Márta általában nemfőzött vacsorát, kolbászt és szalonnát, hagymát és paradicsomot rakott ki az asztalra, ettem, közben figyeltem abeszélgetést. Olyan témákról hallottam, melyekről máshol és korábban soha: André Malraux-ról, Jung buddhistahalottaskönyvéről, melyet Márta barátjával, Fazekas Lacival fordított le, Teilhard de Chardinről. Olvasnivalóval isellátott, tőle kaptam meg Szabó Lőrinc Örök barátaink című fordításgyűjteményét, Joyce-ot, Hemingwayt, melyekazokban az időkben hozzáférhetetlennek számítottak. Gépelt kéziratok is keringtek kézről kézre, példáulKodolányi János egyik kiadatlan regénye, aki elolvasta, a lapok közé becsúsztatott egy tízforintos bankjegyet anyomorgó író támogatására.

Mártával viszonylag közeli kapcsolatba kerültem. Az 1956-os felkelés napjaiban fölgyalogoltam a Zugligeti útra –két órába is beletellett – vittem neki két veknit a kenyérgyárból, rögtön kaptam érte lekvárt, kolbászt, mert Mártasenkinek sem szeretett adósa maradni.

1957 májusában egyszer felmentem hozzá, útközben találkoztam a takarítónőjével, nem szólt, csak intett aszemével, hogy forduljak vissza. Akkor vitték el a belügyesek Mártát a Gyorskocsi utcába. A letartóztatás kevés jótígért, de én bíztam benne, hogy nem esik baja. Politikailag nem köthettek bele, minden körülmények közöttkimondta ugyan, amit gondolt, de mindig elegánsan és szellemesen, túllépve minden akkoriban érvényeskategórián. Révai József egyszer azt mondta neki, hogy eszmét akar cserélni vele, mire Márta visszakérdezett:

76

– Ez az eszmecsere azt jelenti, hogy ezután maga lesz polgári gondolkodású, én pedig kommunista?

Szerencsére hamarosan kiengedték, csak két éjszakát kellett benn töltenie a Gyorskocsi utcai börtönben.

Világlátás tekintetében nem álltunk közel egymáshoz. Egyszer egy kéziratos lapot kért tőlem és elvitte egygrafológushoz. Ez a szakértő ismeretlenül a következő jellemzést adta rólam:

„Ez az ember akkor is nyugtalan, és nyugtalanságot kelt maga körül, ha egy szoba sarkában ül ölbe tett kézzel, éslátszólag nem csinál semmit.”

Bevallom: én elismerésnek tekintettem ezt a minősítést, de Márta rosszallóan ingatta a fejét:

– Nem kellene már egy kicsit megnyugodnia? Maga mindenkit el fog kergetni maga mellől!

– Nem baj. Nincs szükségem senkire! – amit, ha akart, ő is magára vehetett, de nem sértődött meg.

Fűtésszerelő segédmunkásként is feljártam hozzá a Zugligetbe, de nem tudtam éjfélig maradni, mint a társaság

zöme, mert másnap reggel fél ötkor fel kellett kelnem.

A munkahelyemen egyre rosszabbul éreztem magam. Az induló kedélyes hangulatú szerelőparti felbomlott; HeszTóni elment a vállalattól és Szűcs Dezső is vele tartott. Helyükre egy nálam is fiatalabb szerelő: Birkás Józseférkezett, aki magával hozta a segítőjét, Kenyeres Vendelt is. A középkorú, egykor jobb napokat látott Kenyeresselcivódások nélkül kijöttem, az ő gondolatát a fia betegsége kötötte le; a gyerek elkapta az akkoriban járványszerűenelterjedt Heine-Medin-féle kórt és csak vastüdőbe fektetve tudott lélegezni. Birkással viszont már az első naponösszekülön77böztem, a bemutatkozás után emelt hangon azt kérdezte:

– Szeret dolgozni?

Önkéntelenül elmosolyodtam:

– Ismer olyan embert, aki szeret dolgozni?

A szerelő soha nem felejtette el nekem ezt a mosolyt. A fizikai megterheléstől nem tartottam, a Főiskola öt évealatt rendszeresen sportoltam, és a munkában csak tovább erősödtem. Képes voltam rá, hogy egy köteg hosszúacélcsövet a vállamra véve gyalog hozzak át az Izabella utcai raktárból a Hattyú utcai munkahelyre – csakKenyeres Vendel szörnyülködött el ezen a „bravúrstiklimen”, attól tartott, hogy az én példám nyomán ezentúl tőleis megkövetelhetik ugyanezt.

Sokkal nehezebben viseltem el Birkás magatartását. Mohó szerzésvágy élt benne, a pincében, ahol öltözniszoktunk, minden gátlás nélkül összeszedte a lent tárolt holmikat; autógumiktól az összerakható kajakig.Napközben gyakran eltűnt, fusimunkákat végzett, vagy egy házbeli kikapós özvegyasszonynál töltötte az idejét.Tartott tőle, hogy mi, a segítői elkotyogjuk majd viselt dolgait a vállalattól érkező ellenőröknek, ezért megpróbáltterrorizálni minket, minden lépésünkbe, minden mozdulatunkba belekötött. Én nehezen viseltem ezt a nyomást,figyelmem ki-kihagyott, mind gyakrabban követtem el hibákat. Elvesztettem például az egyik hegesztőpisztolyhoztartozó kis piros, műanyag alátétet, mikor Birkás kérte, nem tudtam előadni. Útszéli hangon utasított rendre,szótlanul eltűrtem, mert ha visszavágok, olyan összecsapás alakult volna ki köztünk, hogy el kell jönnöm avállalattól, nekem pedig egyelőre szükségem volt erre a mégoly szerény állásra is.

78

Hamarosan végeztünk a Hattyú utcai fűtés rendbehozatalával, a művezető új munkát bízott rám.

– Na, maga holnap kimegy a Hunnai Filmgyárba!

– Hunnai?! Talán Hunnia?

– Hát úgy is lehet mondani, de úgy semmi értelme sincs. Most ott építünk egy új kazánt, azt kell előkészíteni.

Próbáltam protestálni:

– Nézze, László úr, ne küldjenek oda engem. Magának elmondtam, hogy én valaha a Színház- és FilmművészetiFőiskolára jártam, ezért a Filmgyárban sokan ismernek engem, együtt jártak velem vagy tanítottak, hogy nézne ki,ha én most megjelenek előttük olajos munkaruhában?!

A művezető csillapított.

– Nézze, én megértem magát, de maga is értsen meg minket. Magának van érettségije?

– Van, azt még nem vették el tőlem.

– Nahát, most egy olyan fontos precíziós munkáról van szó, amit nem bízhatunk akárkire.

Rendben van – gondoltam magamban –, ha a tudásomra, az intelligenciámra van szükség, az más, akkor helytkell állnom. Kimentem a Hunnai, akarom mondani a Hunnia Filmgyárba. A helyszínen tisztázódott, hogy mibenáll a munka: az építendő kazán tagjait kint hagyták az esőben-hóban fedetlenül, a gondatlan tárolás évei alatthárom-négy milliméteres mélységben berozsdásodott a felületük, ezt kellett leütögetni róluk beépítés előtt. Hátegy olyan finom, precíziós műszert, mint az ehhez szükséges kalapács vagy hidegvágó, érettségi nélkül csakugyanfelelőtlenség lett volna kézbe venni. Egyhangú munka volt, de mindig is jól tűrtem a monotóniát, mert a gépiescselekvés közben háborítatlanul szövögethettem a gondolataimat.

79

– Mindegy, amíg itt vagyok, nem kell máshol lennem! – mondtam magamban, és nekiláttam a munkának.

Napokig ültem az udvar mélyén, a fal mellé támasztott szakadt filmdíszletek árnyékába húzódtam, igyekeztem

terepszínűvé válni, hogy az ismerősök ne vegyenek észre. A filmgyári étkezőben jóízű és olcsó ételeket kínáltak, énis megengedhettem magamnak, hogy itt ebédeljek, a csúcsidőn túl, a terem szerényebb, „fapados” traktusábantelepedtem le.

Összebarátkoztam Zolival, egy félszemű filmgyári segédraktárossal, kegyelemből tűrték meg a Hunniában, amígeléri a nyugdíjkorhatárt. Sok munkát nem bíztak rá, gyakran leült mellém beszélgetni, szidta a rendszert,különösen Kádár János személyét.

– Olyan link, mint a lómáj! – mondta róla. – Ha volna ebben az országban egyetlen tisztességes ember is,odaállna elé és lelőné!

Meg kell mondjam: akkoriban a szívem mélyéből egyetértettem Zolival. Sok időnek kellett eltelnie még, amígmegváltozott a véleményem Kádár Jánosról.

Bárhogy is próbáltam leplezni magamat, az ismerősök mégis felfedeztek.

Elsőnek Gantner János dramaturg jött oda hozzám, ő az utánam következő évfolyamban végzett a Főiskolán, a„Sirály” szerkesztőbizottságának is tagja volt.

– Meddig akarod még csinálni? – kérdezte. – Már minden író rég beadta a derekát.

– Ez az ő dolguk.

– Legyél észnél!

– Szerinted mit kellene csinálnom?

– Gyere be akár most is a dramaturgiára, elintézem, hogy kapjál szerződést egy filmnovellára, az előlegből egy jódarabig megélhetsz, összeszedheted magad.

80

– Kösz, János, de nem kell.

– Az ajánlat továbbra is érvényes! – mondta és visszament az irodák felé, én pedig tovább vertem le a rozsdát akazántagokról.

A Filmgyárból hamarosan átvezényeltek a Teleki térre, egy textilmaradékokat feldolgozó üzem építkezésére.Életem a már kialakult mederben folyt tovább. Hajnali kelés, munka, vacsora a menzán, lefekvés. A keresetembőlnehezen tudtunk kijönni, Gizella változatlanul nem talált állandó munkát. Két fizetés között gyakran elő kellettszednünk a konyhaszekrény mélyéről a beszáradt lekvárokat. Apám hagyott ugyan ezerötszáz forintnyivésztartalékot, de ehhez önérzeti okokból lehetőleg nem akartam hozzányúlni.

Az írással változatlanul nem foglalkoztam, a jövőről nem tervezgettem, legfeljebb az fordult meg a fejemben, hogyalkalomadtán megpróbálom letenni a fűtésszerelői szakmunkásvizsgát, mert ezzel magasabb bérkategóriábakerülhettem volna.

Szüleim és testvéreim ünnepélyes hangulatban érkeztek meg Haifába. Anyám a kikötő felé manőverező hajófedélzetéről még otthonról hozott almákat dobált a parton várakozó bátyám felé, a biztonsági emberek –merényletkísérletet gyanítva – le akarták tartóztatni.

Egy hónap sem telt el ezt követőleg, máris jöttek a levelek a családomtól, hogy haza akarnak térni. Bár kaptak egyháromszobás lakást egy jeruzsálemi lakótelepen, nehezen tudták kialakítani egzisztenciájuk kereteit. Apám amaga kéthetes „szakmai rutinjával” persze nem tudott liftszerelőként elhelyezkedni, egy házépítésre kerültdolgozni: árkot ásott, téglát hordott. Igazából soha életében nem végzett keményebb 81fizikai munkát, ezértnehezen viselte el a dolgok ilyetén alakulását. Még keservesebben érintette, hogy a szesz igen sokba kerültIzraelben, egy egész napi keresetéből jó, ha egy-két üveg borra futotta volna. Elmúltak azok az idők, mikor egyköteg százforintost húzott elő a zsebéből és mindenki az ő vendége volt a kocsmában. Anyám beilleszkedett azidegen világba, dolgozott: mosást, takarítást vállalt egy garniszállóban, gondozta a családot. Elsősorban azonbanbátyám mérnöki fizetéséből élt a három felnőtt és a két iskolás korú gyerek.

A levelek folyamatosan követték egymást, szüleim sürgettek, hogy intézzem el a hazatérésüket, de ezt magasszinten meghozott hivatalos rendelkezések lehetetlenné tették. A mind magabiztosabban konszolidálódó Kádár-rendszer a disszidenseket, vagyis azokat, akik 1956 végén, 1957 legelején engedély nélkül távoztak el az országból,hajlandó volt visszafogadni. Az illetékesek vélekedése szerint ebben az időszakban még annyira áttekinthetetlenülalakultak az események, hogy az emberek bizonytalanná váltak, és a fasizmus feltámadásától való félelmükben

mentek el. Azok viszont, akik később, 1957 tavaszán kértek kivándorló-útlevelet, már elegendő idővelrendelkeztek ahhoz, hogy megbizonyosodjanak a szocialista demokrácia kialakulásáról. Mikor ennek ismeretébenis a távozás mellett döntöttek, fenntartásaikat, netán ellenérzéseiket fejezték ki a Kádár-rendszer iránt, tehátpolitikailag nem kívánatos a visszatérésük.

Én nem sokat tudtam tenni családom repatriálásának érdekében. Kérvényeket írtam, de ezeket a hivatalosdirektívák szellemében sorra visszautasították. A Nemzetközi Vöröskereszthez fordultam, de ott is nemetmondtak, csak annyit jeleztek, hogy a húgaim 82mint kiskorúak esetleg külön visszatérhetnének, de ezt amegoldást nem fogadhattam el, nem szakíthattam el a gyerekeket a szüleiktől. Erről hosszú levelekben számoltambe anyáméknak, de ők ezt nem látszottak tudomásul venni. Jöttek Izraelből a burkolt vagy nyílt szemrehányások:nem szeretem már őket, azért veszem így félvállról az ügyet.

Segédmunkásként halvány reményem sem kínálkozott, hogy külső segítséget, pontosabban fogalmazva protekciótszerezzek családom hazahozatalának ügyében. Magamat is váratlanul ért egy felmerülő esély, véletlenülmegtudtam, hogy a belső elhárítás vezetője Hollós Ervin lett, akit még a főiskolás időkből ismertem mint aDolgozó Ifjúság Szövetségének irányítóját. A belügyi tisztségre 1957 júniusában személyesen Kádár János kértefel.

Sikerült megszereznem Hollós hivatali telefonszámát. Munka közben, ebédszünetben hívtam fel egy utcaifülkéből. A második vagy harmadik próbálkozásra megtaláltam. Elmondtam, hogy szeretnék beszélni vele, adjonmódot a találkozásra.

– Mivel foglalkozol most? – kérdezte.

– Fűtésszerelők mellett dolgozom.

– Helyileg hol?

– A Hattyú utcában.

– Mikor szoktál végezni?

– Délután négykor.

– Ma nem érek rá, de holnap munka után sétálgass lefelé a Fő utca irányába.

– Melyik részen?

– Mindegy, meg foglak találni – mondta Hollós és letette a kagylót.

Másnap fel-alá járkáltam a Hattyú utcában, majdnem biztos voltam benne, hogy Hollós nem fog eljön83ni atalálkozásra, csak azért ígérte meg, hogy lerázzon magáról. Ennek ellenére kitartottam, még a töredéknyi esélyt ismeg akartam ragadni.

Már sötétedett, mikor megállt mögöttem egy autó, Hollós szállt ki belőle, elegáns, világos ballonkabátot viselt.Kezet nyújtott:

– Szevasz.

– Ne haragudj, hogy zavartalak!

– Miért haragudnék? Az ellenség nem támad a telefonon keresztül. Mit akarsz?

Elmondtam, hogy a rendelkezések tiltják a családom hazatérését, ezért kérem a segítségét. Hollós eltöprengett,nem válaszolt sem igennel, sem nemmel, az adatokat sem kérte, csak annyit mondott, hogy a hétvégén kiküldimajd az egyik emberét a kőbányai lakásomba, tartózkodjak otthon.

Szombat délelőtt meg is jelent nálam egy csontváz soványságú fiatal férfi. Nem mutatkozott be, a felkínáltfeketekávét sem fogadta el, csak egy megjegyzést tett bevezetésképpen:

– Tudja, hogy más formában is találkozhattunk volna? Még valamikor 1957 elején.

– Ezt hogy érti?

– Könnyen „beljebb” kerülhetett volna. Túlságosan provokatív módon viselkedett. És most nem is arra gondolok,hogy fegyvert fogott októberben.

– Hanem mire?

– Például arra, hogy felhívta Örkényt és szemrehányást tett neki. „Ó, gonosz hamarság vérnászi ágyba így

sietnie!” Így volt?

Láttam, hogy alaposan felkészült belőlem, kár is volna mellébeszélni, bólintottam. Leginkább attól tartottam,hogy a viselt dolgaimat áttekintve Hollós meggondolta magát. Feszülten vártam, hogy a belü84gyes küldöttkimondja a végső szentenciát. A sovány férfi egy hivatalos papírt mutatott fel:

– Az illetékesek engedélyezték, hogy a családja hazatérhessen. Ezt a dokumentumot nem adhatom oda magának,de küldjön nekik egy táviratot, hogy menjenek be a tel-avivi nagykövetségre, ott intézkedni fognak az ügyükben.

Azonnal feladtam egy táviratot, és vártam a visszajelzésre.

Vasárnap délután Gizellával kimentünk a Zugligetbe Sárközi Mártához. Nem tudtam megállni, hogy meg neemlítsem a családom sorsában bekövetkezett fordulatot. Az asztal körül ülők nem szóltak, csak néztek maguk elé,nyilvánvalóan nem tetszett nekik, hogy egy belügyes vezető segítségét vettem igénybe, hamar másra terelték aszót.

Másnap este újra felkeresett a már ismerős csontsovány nyomozó, és szemrehányást tett, amiért fecsegtem azügyről. Mivel sehol másutt nem beszéltem róla, csak az történhetett, hogy vasárnap délután egy beépített spicli isott tartózkodott Sárközi Márta lakásán, aki jelentette az elhangzottakat. Elnézést kértem a fecsegésért, ésmegígértem, hogy soha sehol nem hozom elő még egyszer az ügyet.

Fogadalmamat már a következő hétvégén megszegtem, úgy éreztem: tartozom annyival Mártának, hogybiztonsága érdekében tájékoztatom a helyzetről. Megköszönte a felvilágosítást, de nem döbbent meg túlságosan,tudta, hogy az egyik, gyakran megjelenő vendég, egy fiatal történelemtanár besúgó, de a jelenléte csak kevésembert zavart véleménye kimondásában, sőt arra használták, hogy rajta keresztül lesújtó üzeneteket küldjenek aHatalomnak egyes politikai döntésekről és intézkedésekről.

8586

XVI.

Hamarosan levelet kaptam a családomtól, melyben beszámoltak róla, hogy a táviratom nyomán felhívták amagyar nagykövetséget, ahol engedélyezték a hazatérésüket. A bátyám ügye más elbírálás alá esett, őt az izraelihatóságok nem akarták elbocsátani, mert még katonaköteles korban járt, hosszú procedúra várt rá.

A négy személyre szóló hajó- és vonatjegyek, továbbá a poggyász szállítása 12 ezer forintba került, ők annyipénzzel nem rendelkeztek, nekem kellett előteremtenem. Ez az összeg reménytelenül magasnak tűnt a számomra– fűtésszerelő segédmunkásként a havi keresetem még mindig alig haladta meg az ezerötszáz forintot. Semmiféle,pénzzé tehető értékkel nem rendelkeztem, a lakást kivéve – de ha azt eladom, hová jönnek haza?

Egyetlen megoldás maradt: elfogadtam a filmgyári hívást. Levettem a lenolajtól foltos munkaruhámat, kiléptem aszövetkezeti vállalattól, Kenyeres Vendeltől elbúcsúztam egy kézfogással, Birkásnak meg sem említettem atávozásomat. A dramaturgián aláírtam egy forgatókönyv-szerződést, az előleg valamivel meghaladta ahazaköltöztetés költségeit. Már az indulásnál képet kaphattam a Filmgyárban uralkodó állapotokról: a pénzfelvétele után a jövendőbeli rendező behívott beszélgetni egy üres szobába, azt hittem, hogy a művészielképzeléseit akarja kifejteni, de 87ehelyett az előleg tíz százalékát követelte. Én ezt megtagadtam, a rendező nemvitatkozott, de az arckifejezése elárulta, hogy ezek után az együttműködésünk nem lesz hosszú életű.

Az útiköltség megszerzése azonban csak az első lépést jelentette. Az egyszobás lakásban öt ember semmiképp nemfért volna el, ezért elcseréltem egy, a mi emeletünkön lakó öregasszony kétfülke-konyhás bérleményével. Nemkellett ráfizetnem, mert az öregasszony otthona igen elhanyagolt állapotban volt, a festés-mázolás foltokbanhámlott, a szobákat ellepték a poloskák.

Látva, hogy milyen lendülettel igyekszem előkészíteni a családom visszatérését, azt hiszem, Gizella megértette,hogy a jövőmet nem vele képzelem el, egyáltalán nem gondolok házasságra. Bár igyekeztünk elkerülni ezt a témát,a kapcsolatunk mégis válságba került. Gizella decemberben állapotos lett, utolsó próbálkozásként, hogymegmentse a viszonyunkat, meg akarta tartani a gyereket, de én azt sem vállaltam fel. Nem akartam és nem istudtam volna megállapodni ebben a kapcsolatban, valami mást vártam az élettől, bár nehezen tudtam volnamegfogalmazni, hogy pontosan mire gondolok.

Hosszas és elkeseredett vitákat folytattunk, épp mentünk az utcán, mikor Gizella szembefordult velem és aztmondta, hogy a mögöttünk haladó emberek kiköpnének, ha tudnák, hogy meg akarunk ölni egy új életet, csaklegyintettem, nem akartam arra hivatkozni, hogy évente sok ezer művi abortuszt végeznek el Magyarországon.Gizella aztán persze bement a kórházba, de még hosszú évtizedek után is engem tett felelőssé, amiért nemszületett gyereke és öregkorában magára maradt.

88

Az első filmgyári szerződést továbbiak követték, ennek köszönhetően felszabadultam a filléres nélkülözés súlya

alól, de a morális tartásom mindinkább megingott. Mintha hosszú idő után egy, az egész testemet magába zárójégtömbből olvadtam volna ki, kétségbeesetten próbáltam visszahozni valamit a mellettem elrohant életből. Bárútjaink Gizellával még mindig nem váltak külön, a legkülönbözőbb alkalmi kalandokba bocsátkoztam. Villamosonismerkedtem, moziban szólítottam le a nőket. Házassági hirdetést adtam fel a Magyar Nemzetben, némelyikjelentkezőnek öt-hatoldalas levelekkel válaszoltam, igyekeztem magam minél jobb színben feltüntetni. Egy nőnek– mintegy a személyem fontosságának bizonyítására – a filmgyári szerződésemet is elküldtem, szerencsére voltbenne annyi jóindulat, hogy visszajuttatta. Egy ismeretlen lánynak egy levélváltás után bejelentettem, hogylemegyek hozzájuk és vele töltöm el a szilveszterestét, csak az utolsó pillanatban álltam el ettől a szándékomtól.Gizella, ha a pontos részleteket nem is ismerte, de érezte, hogy mi megy végbe bennem, továbbra sem hozta elő akenyértörés gondolatát. Egy alkalommal azonban szembesülnünk kellett a kettőnk között feszülő ellentétekkel.

Az újságban feladott hirdetésemre válaszolt egy frissen diplomázott gyógyszerésznő is, nevezzük őt Gertrúdnak,világfájdalmas, de határozottan megfogalmazott mondatai felkeltették érdeklődésemet, aforizmaszámba menősorokat írt:

„Öt perccel végül lekéstem a megváltást, mikor indul a következő megváltás?!”

„Nem jöttem sem elég alulról, sem elég felülről, ha a proletariátus az ötödik rend, akkor én hányadikbatartozom?”

89

Felhívtam a soraihoz mellékelt telefonszámon és egy randevút beszéltünk meg. Gertrúd magas, jó alakú, dereménytelenül csúnya arcú nő volt, azokhoz a kézilabdázó lányokhoz hasonlított, akiknek könyörületescsapattársaik pénzt dobnak össze, hogy legalább egy alkalmi férfipartnert vásároljanak a számukra.

Belátva, hogy ezúttal a saját trükkömnek, a frappáns fogalmazásnak dőltem be, egy majdani viszontlátás ködösígéretével lezártnak véltem a kapcsolatot – de nem sikerült ilyen könnyen megúsznom.

Hónapokkal később a József körúton véletlenül összefutottam Gertrúddal, kérte, hogy üljünk le beszélgetni egyeszpresszóban, mert Mezey Mária színésznő emlékirataiban talált két olyan mondatot, melyet okvetlenül megakar vitatni velem. Nekem Gizellával kellett találkoznom Rottenbiller utcai albérletében, ha jól emlékszem,moziba készültünk, ezért megpróbáltam kitérni az ajánlat elől. Arra hivatkoztam, hogy otthon halaszthatatlanteendők várnak rám, de Gertrúd nem hagyta lerázni magát.

Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy mellém szegődik. Gyalog vágtam neki az útnak, abban reménykedtem,hogy majd csak elfárad és felszáll egy visszafelé tartó villamosra, de ő végigjött velem a Népszínház utcán, a Telekitéren, a temető mellett, a Salgótarjáni úton, végül magától értetődő természetességgel a hálószobába is követett.Huszonnégy-huszonöt éves voltam, és bár sem testem, sem lelkem nem kívánta ezt a nászt, önérzetem nemengedte, hogy kihagyjak egy ilyen alkalmat. Levetkőztünk, buzgalmamat erősen lelohasztotta, hogy Gertrúdmellbimbója körül egy hosszú fekete szőrszál tekergett.

90

Pásztoróránkat, mielőtt még igazán elkezdődhetett volna, egy kopogás szakította félbe. Gizella érkezett meg, akinyilván elunta a várakozást albérleti szobájában. Csendre intettem Gertrúdot, de a némaságunk nem tévesztettemeg Gizellát:

– Úgyis tudom, hogy bent vagy! – kiabálta többször is, aztán csak egy tompa puffanás hallatszott. Attól tartottam,hogy valami baja történt. Gertrúdot sietve kituszkoltam, felemeltem a lépcsőház kövén fekvő Gizellát és bevittem.Bent a lakásban hamarosan magához tért, nem kételkedtem benne, hogy csak megjátszotta az ájulást, ezt olyanamatőr trükknek találtam, amely méltatlan egy volt színművészeti főiskolás lányhoz. El akartam küldeni,türelmesen magyarázgattam, hogy a mi kapcsolatunk már rég kihűlt, de ő úgy tett, mintha nem is hallaná aszavaimat, lehúzott az ágyra, és végül vele fejeztem be azt, amit Gertrúddal szándékoztam elkezdeni.

– Ugye jó szeretője vagyok én magának?! – kérdezte Gizella negédesen, a két világháború közötti magyar filmekstílusában. Morogtam valamit, ami akár helyeslésnek is hangozhatott, de egyre erősödött bennem az aggodalom,hogy hamarosan meg fogok lakolni azért, mert nem tartok ki az egyértelműen logikus döntésem mellett.

Be kell vallanom: a külsőm nem állt arányban folyamatos hódító szándékaimmal. Apámról azt szokták mondaniaz ismerősei: „A Reif nem szép ember, de mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki!” – leszámítvarészegségi rohamait, mikor a piactér sarában is meghempergett. Ha emberek közé ment, fényes és merev, barnabőrkabátot, öltönyt, nyakkendőt és kalapot hordott, ujján RS-monogramos pecsétgyűrűt. Különös módonsohasem tanult meg bo91rotválkozni, ezért szinte naponta járt borbélyhoz – ha magáról volt szó, nem sajnálta apénzt.

Én lezserségemben-igénytelenségemben valahol inkább Totyó nagyapámra hasonlítottam. Bár most már tellett

volna rá, nem törődtem az öltözködésemmel, az évekkel azelőtt, még a csehszlovákiai kirándulásra csináltatottöltönyömet viseltem, ezenkívül az egész ruhatáram néhány szóló nadrágból, egy szürke műbársony és egy feketepulóverből állott.

Egy dolog aggasztott igazán: a hajam továbbra is hullott. Ismerőseim egy pillantást vetettek a homlokomon ékalakban felfelé vonuló kopasz foltokra és megjegyezték:

– Nősülj meg sürgősen, különben nemsokára csak a matracot izélheted!

Hiába kísérleteztem különféle módszerekkel: nyáron kopaszra nyírattam magam, naponta mostam fejet a sárga,citrom alakú flakonban árult WU-2 samponnal, kenegettem a fejtetőmet kénes kenőccsel, melyet végül csakecetes vízzel lehetett eltávolítani maradék hajamból.

A József körúton működött egy kis homályos bolt – a kirakatában egy tábla azt hirdette, hogy az itt alkalmazottkezelés megállítja a hajhullást –, egy darabig ide is eljártam. Ma már nehezen tudom felfogni, miként vethettemalá magamat az üzletben dolgozók primitív szélhámoskodásának, az az egy vigasztal, hogy csodavárásombanmások is osztoztak: jól menő kereskedők, iparosok, katonatisztek.

Az egész terápia nem állt másból, mint hogy egy cselédlány külsejű nő benzinben megmosta a páciensek haját,majd továbbküldte egy öregemberhez, ő egy masszírozó géppel, amelynek feje fehér vászonba volt csavarva,megdörzsölte a koponyatetőt. Amen92nyire meg tudtam állapítani, a kúra ritkán hozott eredményt, az üstökökcsak tovább gyérültek. Ha a tar felületek már nagyon kiterjedtek, akkor magasabb fokozatú „gyógykezelést”alkalmaztak. A vendégnek kopaszra kellett nyiratkoznia, és a mester egy karikákból álló, hajlékony fémcsőbenlobogó gázlángot hozzá-hozzá érintett a kopasz fejbőrhöz, persze csak óvatosan, hogy ne okozzon égési sebeket, eza művelet állítólag eltávolította a hajhagymákra rárakódott zsírt. Akin még ez sem segített, addig jutott, hogy méga két halántékán húzódó hajbalkonja is eltünedezett, azt a pár kiutasította, mert a megjelenésével rontja az üzletjó hírnevét.

Ami korábban egyben tartott: a magamra kényszerített szigorú fegyelem is megingott bennem. Egyik nap 12órakor egy megbeszélésen kellett részt vennem a Hunniában, túlságosan is korán indultam el hazulról, hogy nekelljen bent a Filmgyárban ténferegve várakoznom, leszálltam a trolibuszról és átsétáltam a Városligeten.Útközben megálltam a „kiskörben”, néztem a sakkozókat, egyszer-egyszer bele is szóltam a partiba, addigprovokáltak, amíg leültem a tábla mellé. Váltott ellenfelekkel játszottam – pénzben, forint-kontrás alapon. Ajátszmák során alig-alig érvényesült, hogy hosszú évekig versenyeztem és ismertem az elméletet, a téri„bedumálós” közegben más módszerek döntötték el a partikat, hasonlatosan ahhoz, mint mikor egy kötekedőboksz Európa-bajnokot egy civil megvert a strandon. Ha vesztettem, visszavágót kértem, ha nyertem, partnereimnem akarták, hogy elmenjek a pénzükkel, ők követeltek revánsot. Figyelmem folyamatosan a fekete-fehérkockákra összpontosult, megfeledkeztem a külvilágról, egyszercsak azt vettem észre, hogy a nap már 93lefelé tart,egy pillantást vetettem a csuklómra: öt óra elmúlt. Kihagytam minden, aznapra rendelt teendőmet: a filmgyárimegbeszélést, az ebédet, a találkozást Gizellával. Feladtam az éppen folyó játszmát és felálltam a padról, a fejemúgy kóválygott, mintha leittam volna magam, időbe tellett, amíg magamhoz tértem és megbékéltem azzal, hogyígy veszett el egy nap az életemből.

A pótcselekvések másik formájaként mind gyakrabban jártam ki focimeccsekre, még a hétközi edzőmeccseket ismegnéztem. Már késő ősszel történt, hogy egy szerdai napon kimentem a Népstadionba, ahol a Vasas nemzetközikupameccset játszott a svájci Young Boys csapata ellen, és jól emlékszem, kettő-nullra nyertünk a feledhetetlenCsordás két góljával. A mérkőzés után nem akaródzott hazamenni az üres lakásba, inkább beálltam a Rákóczi útés a Körút sarkán lévő patika előtt összegyűlt szurkolók közé, a meccs részleteit vitatva vártuk be a tíz órát, mikora rikkancsok megjelentek a másnapi Népsport első példányaival. Hazafelé a villamoson ki is olvastam a lapot.

Belépve a sötét lépcsőházba, észrevettem, hogy fény szűrődik ki a lakásajtóm résein. Először azt hittem, Gizellavár rám, mély lélegzetet vettem, aztán elfordítottam a kulcsot a zárban: a két húgom szaladt elém, még szeplősena trópusi naptól, a család hazajött. A megérkezésükre már számítottam, bár az időpontját nem ismertem, haelmentem hazulról, a szomszédban mindig leadtam a számukra egy kulcsot.

Sem akkor, sem később nem akartam számonkérést rendezni, megkérdezni a szüleimtől, hogy mi szükség volterre a „kiruccanás”-ra. Évente csak egyszer hoztam elő a témát, széderestén, a pászka ünne94pén. A szentkönyvben szerepel egy mondat: „lösono hábo Böjirusolájim!”, „a jövő évben legyünk Jeruzsálemben!” Mikorapám ezt recitálta, mindig megjegyeztem:

– Rendben van, mehettek, de rám többé ne számítsatok!

A visszatérési jogszabályok egyébként továbbra sem enyhültek, nagyanyám testvére, Jani, aki a kibucban élőfiához ment ki, megpróbált hazajönni, de nem engedélyezték. Nem tudta megszokni a kinti létet, alig egy év utánmeghalt. „Családunk fejéről lehullott a korona” – írta az új Kelet, a magyar nyelvű izraeli napilap.

A szüleim nem tértek napirendre hozzám hasonló könnyedséggel a történtek fölött. Már szóltam róla, hogyamikor kivándoroltak, ezerötszáz forintot hagytak nekem vésztartalékul. Ebből csak 1300-at találtak meg afiókban, annak idején 200 forintot elvettem Gizella küretjére és később elfelejtettem visszarakni, most az elsőszóra átnyújtottam két darab százast. Szüleim később – elnéző mosollyal szánakozva az élhetetlenségemen –sokszor előhozták, hogy ez a kétszáz forint azért hiányzott, mert beengedtem a lakásba a házmester gyerekeit, ésmivel nem figyeltem rájuk kellőképpen, ellopták a pénzt.

A bátyám is hamarosan visszatért Izraelből, a család kiegészült. Az élet visszatért a régi kerékvágásba. Árpi újrabeállt a Kőbányai Gyógyszergyárba, és ott dolgozott több mint negyven évet, egészen a nyugdíjba vonulásáig.Apám indulótőkét kért kölcsön a barátaitól és folytatta a vásározást, cikket váltott: retikülöket árult a piacokon.Ismét ivott, egyre gyakrabban tért haza részegen és terrorizálta a családot. 95Elszántam magam, hogy előbb vagyutóbb, de felszámolom ezeket az állandó botrányokat.

Hamarosan elköltöztünk a Pongrác úti telepről egy ugyancsak kőbányai, valaha a Sörgyár tulajdonába tartozólakásba. Új helyünkön én egy kamrát választottam magamnak, mely egy alig négyzetméternyi ablakon át kapta afényt, ha beléptem, nappal is lámpát kellett gyújtanom. A tető gyakran beázott télen, a nedves hideggel csak egyvillanyfűtőtest próbált megbirkózni, többnyire azt is elfelejtettem bekapcsolni. A pizsamámra melegítőruháthúztam, úgy feküdtem le aludni. A helyiség egyetlen előnyt nyújtott: magamra zárhattam, háborítatlan kettesbenmaradhattam Gizellával és kiestem a család mindennapos életéből is.

A kevésnél is kevesebb időt töltöttem otthon, korán felkeltem és bementem a Hungária kávéházba, ott ültem leírni, és csak az este vetett haza.

Többször is megfordult a fejemben, hogy vennem kellene egy saját lakást, önállóan élve is tudnám támogatni acsaládot, de mindig közbejött valamilyen szükséghelyzet, amely elvitte a pénzt. Még több mint tizenöt év telt eladdig, amíg egy óbudai blokklakás ajtajára felcsavarozták az én névtáblámat.

Több mint két évet töltöttem el a Filmgyárban, írtam néhány vígjáték- és krimi-forgatókönyvet, némelyiket sajáttémámból, másokat idegen anyagok feldolgozásában közreműködve, ezt a fajta munkát a filmes tolvajnyelv„tunkolás”-nak nevezte. Ebből az egész kásahegyből csak egy ügy maradt emlékezetes számomra, Berkesi-Kardos:Kopjások című regénye, ez is csak azért, mert ennek kapcsán ismertem meg 96későbbi könyvkiadómat ésbarátomat, Kardos Györgyöt.

Dolgozataim, hogy enyhén fogalmazzak, nem közelítették meg a klasszikusok színvonalát. Csak egyet forgattak leközülük, a „Szerelem csütörtök”-öt. Hiába váltott rá jegyet másfél-kétmillió néző – kéretik figyelembe venni, hogyakkor még alig néhány televíziós készülék működött az országban, mozi viszont ezerszámra –, a szakma elitjefanyalogva fogadta. Az igazgató, Darvas József úgy értékelte szerencsétlen komédiámat, hogy: „ez bizony gyengeleves volt!” Fülembe jutott, hogy Thurzó Gábor, a nagy tekintélyű író-dramaturg azt mondta rólam:

– Moldova még túl fiatal ahhoz, hogy pénzért rossz filmeket írjon!

Akkor visszavágtam neki, de most már tudom, hogy igaza volt. Napról napra távolabb kerültem a magamelképzelte, eszményi írói magatartástól, messzebbre annál, mint amikor a fűtésszerelők között cipeltem a vasakat.A magam mentségére csak annyit mondhatok, hogy bepótolhatatlan idővel-idegekkel fizettem meg mindenmegkeresett forintért.

Nem vádolhattam magamat azzal sem, hogy félvállról vettem volna ezt a munkát, egyszerűen ennyire voltamképes az adott műfajban. Soha nem tudtam elsajátítani a filmes látásmódot, nem képekből, hanem szavakbólépítkeztem. Stílusom itt is lassú folyású és epikus maradt, mire én „kiraktam a műszereimet és bemértemmagam”, vagyis felvázoltam az alapszituációt, egy vérbeli forgatókönyvíró addigra már a cselekmény derekánáltartott. Talán csak egy dologban múltam felül a Hunnia-beli profikat: jobb, élőbb párbeszédeket tudtamszerkeszteni, alaposabban ismertem a köznyelv árnyalatait, fordulatait. Ez a robot sem 97művészi, sem érzelmikielégülést nem adott nekem. A Hungária kávéházban megismerkedtem egy idegbeteg, rángatódzó fejűbábszínjátékossal, aki megmutatta néhány novelláját. Az egyik írását, mely egy tizennégy éves lány iránti, valóbanköltőien ábrázolt szerelméről szólt, érdekesnek találtam, kivittem a Filmgyárba. Odaadtam egy rendezőnek,megtetszett neki, felajánlotta, hogy megveszik az ötletet, ha én hajlandó vagyok forgatókönyvet írni belőle,elvállaltam. A bábjátékos ötezer forint előleget kapott, én ötvenezret, ő valóságos extázisban rohant el afotócikkboltba, hogy egy nyolcmilliméteres anyaggal dolgozó felvevőgépet vegyen, én egykedvűen odaadtam apénzt az anyámnak. Azt már szinte felesleges hozzátennem, hogy végül ebből a vállalkozásból sem született film.

Többször is megfordult a fejemben, hogy otthagyom a Filmgyárat, de közel s távol nem kínálkozott másmegélhetési forrás. Fizikai vagy szellemi kisegítőmunkával nem kereshettem meg a kenyérre valót négy-ötembernek, apám mindent elivott-elszórt, anyám és a húgaim csak énrám számíthattak, így hát maradnom kellett

a Hunniában.

(Írói körökből gyakran visszahallottam olyasféle megjegyzéseket, hogy „Moldovának könnyű, neki ott a családja”– ilyenkor prüszkölve nevettem.)

Közben bátyám dolgai szerencsésen alakultak, be tudott szállni egy tetőtér-beépítési akcióba, amelyet a KőbányaiGyógyszergyár szervezett a dolgozói számára. A magam lehetőségei szerint segítettem neki, hogy befizethesse a„beugrót”, hamarosan elköltözött hazulról. Az összes bútora és minden más holmija félig sem töltötte meg egyCsepel teherautó platóját, a semmiből kellett elkezdenie az otthonteremtést.

98

XVII.

Időközben a Hunnia élén váratlanul vezetőváltás következett be; Darvas József helyére Horváth Márton lépett.Legjobb tudomásom szerint Horváth semmiféle filmes szakismerettel nem rendelkezett, és később sem törtemagát, hogy elsajátítsa a szükséges tudnivalókat. Olyan legendák keringtek róla, hogy egyszer bement egyforgatásra és a felvevőgép lencséje helyett a fahrtkarba nézett bele, mely nem más, mint a gép mozgatásáraszolgáló egyszerű fémdarab és elismerően bólogatott:

– Nagyszerű ez a beállítás!

A Filmgyárban aztán el is terjedt az a közmondás, hogy „belenézett, mint Horváth Marci a fahrtkarba”.

A külseje is kevés rokonszenvet keltett iránta. Leginkább egy hatalmas, félig kiolvasztott töpörtyűhöz hasonlított,amelyre valaki megmagyarázhatatlan okból egy szemüveget rakott. Hamarosan gúnynevet is kapott: a hasonlóanterebélyes testalkatú kongói diktátor után „Mobutu”-nak hívták.

Horváth okos ember volt, pontosan felmérte a helyzetét. A „régi gárda” tagjai közé tartozott, akikkel Kádár Jánosnem kívánt együtt dolgozni. Semmivé foszlott a hatalma, amelyet korábban az egykori Központi Bizottságtagjaként, a „Szabad Nép” főszerkesztőjeként, a kultúrpolitika legfőbb irányítójaként élvezett. A Filmgyárbakönyörületből került, mint egy káder-99elfekvőbe, ahol több-kevesebb biztonságban eltöltheti a nyugdíjighátralevő éveit. Régi talpnyalói most gúnyverseket faragtak róla, egyikük így fogalmazta meg a jövendősírfeliratát:

„A tollamat szarba mártom,Úgy írom fel: Horváth Márton”

Dacolva a bujkáló, mégis érezhető általános ellenszenvvel, Horváth megpróbálta mozgásba lendíteni a Hunniaegyre szürkébb, egyre lassabban forduló taposómalmát. Nem érte be az új vezetők olyan szokásosalibiintézkedéseivel, mint hogy lecserélteti irodájában a tapétát. Megkereste azokat az embereket, akiknek a„futtatásában” esélyt látott, elsősorban fiatalokat, és megpróbálta maga mellett elkötelezni őket. Engem is ígyhivatott magához – mintegy felmérés céljából.

Horváth az irodájában fogadott, helyet mutatott, aztán rágyújtott, inkább elnyálazta, mint elszívta a cigarettákat,hiába fogyasztott már évtizedek óta napi másfél dobozzal, mégis kocadohányos maradt.

– Azt hiszem, még nem találkoztunk Moldova elvtárs – mondta két lihegéssel kísért slukk között.

– De igen.

– Hol, mikor?

– 1956. október 23-án éjszaka, a Szabad Nép székháznál.

– Maga kint volt vagy bent?

– Kint.

Horváth elmélázott:

– Kint mindig jobb, rögzített célpontra könnyű tüzelni. Nem iszunk valamit?

Elsütöttem a régi viccet:

100

– Még nem.

– Hanem mikor?

– Majd ha lesz a pohárban.

– Ez jó! – mondta Horváth, nehézkesen feltápászkodott és Allasch likőrt töltött.

– Mire igyunk? – kérdeztem.

– Semmi olyat nem tudok, amire érdemes volna. Maga?

– Én sem.

– Akkor igyunk csak úgy, „ohne Titel und Mittel!” – minden indok nélkül.

Utána többször is behívatott magához, biztatott, hogy kezdjek bele egy nagyobb szabású vállalkozásba, kérdezte:őrzök-e valamit a tarsolyomban. Akkor hozakodtam elő az „X kisasszony”-nyal – ma is úgy gondolom, hogy azalapötletében benne rejlett egy jó film lehetősége.

Akkoriban kezdtek hozzá a háborúban felrobbantott Erzsébet híd újjáépítéséhez. A Duna két partján még csonkánmeredt az égre a két deformálódott bejárati pillér, de már teherautó-karavánok hordták a helyszínre az új hídanyagát-szerelékeit, erre a háborút-építést egybefogó nagy panorámára alapozódott a történet.

Nyár van, lent a pesti rakpart lépcsőin, néhány méterre egymástól két magányos ember üldögél: egy sántamunkásfiú és egy osztályidegen, az akkori idők szóhasználatával X-es származású lány. Mind a ketten felvételivizsgát tettek a Bölcsészkaron, egy óra múlva kell visszatérniük az Egyetem épületébe, és akkor megtudják, hogysikerült-e bejutniuk. Ismeretlenül és szótlanul, csak egy-egy pillantással méregetik egymást.

Az idő lassan telik, a lány nem bírja a várakozást, 101felszáll a két part között ingázó kishajóra. A komp még csakalig néhány méterre távolodik el a parttól, mikor a lány – véletlenül, vagy szándékosan – a vízbe esik, ahídroncsok körül kavargó örvények felé sodródik, de a lépcsőn ülő fiú utánaveti magát és kimenti.

A hajó kormányosa és kalauza – felelősségre vonástól tartva – nem akarja bevárni a vízirendőröket, elrejtik alányt és a fiút a szolgálati kabinban. Félig levetkőzve szárítkoznak, közben megismerkednek egymás sorsával,kölcsönös rokonszenv éledezik bennük. A hajó közben menetrend szerint tovább közlekedik a két pont között, azegyik fordulónál a pesti oldalon feltűnik a „Harmadik”, a lány udvarlója – az a bizonyos nyugati szuper kocsibandíszelgő, időnként whiskyt hörpölgető, idősebb, de sportos, jó karban lévő főorvos vagy külkeres. A „Harmadik”elviszi magával „X kisasszony”-t.

A fiatalok a felvételi vizsga eredményhirdetésén találkoznak újra; a fiút felvették az Egyetemre, a lánytelutasították. Attól kell tartani, hogy öngyilkos lesz, a sánta fiú a keresésére indul.

Aztán mi történt velük? Találkoztak, illetve nem találkoztak, megszerették, illetve meggyűlölték egymást,boldogan éltek együtt, illetve meghaltak, tudniillik az idők folyamán tizenhét változatot kellett írnom aforgatókönyvből és mind más megoldással fejeződött be – kimerítve a variációk összes lehetőségét. Ha a tizenhétvariációt tartalmazó dossziékat egymásra raktam volna, magasabbra emelkednek az asztal lapjánál.

Egy évig kitartóan dolgoztam a forgatókönyvön. Nem javítgattam bele a forgatókönyvbe, hanem mindenalkalommal újra kézzel leírtam az egészet, úgy eszközöltem rajta a szükségesnek ítélt változtatá102sokat. Hetenteszállítottam az újabb és újabb variációkat. Bár ha van valamilyen átlag fölötti adottságom, akkor mindenbizonnyal a monotóniatűrésem az, egy idő után mégis elfogyott a türelmem, úgy éreztem, hogy ha még egyszerneki kell gyürkőznöm, agyvérzést kapok – letettem a tollat.

A fizikai munkától reméltem regenerálódást, beálltam rakodónak a Gyümölcs- és Főzelékkonzervgyárba.Általában viszolyogtam a gyárakban szokásos szigorú szervezési formáktól, azt reméltem, hogy a cseresznye,zöldborsó és más hasonló termények között oldottabb körülményeket találok majd.

Itt rögtön felpezsdült körülöttem az élet, újra tapasztalhattam a fűtésszerelőként már megismert konfliktusokat: aszolidaritás hiányát, a különféle szerzett előnyök gátlástalan kihasználását, a „régiek” összefogását az „újak” ellen.

Az első nap megpróbáltam elhelyezni az öltözőhelyiségben a ruhámat őrző fémszekrényt, a törzsgárda azonbannem engedett helyet.

– Nem fogunk itt maga miatt szorongani – mondta egy idősebb rakodó –, menjen ki a WC előterébe, ott elfér!

A többiek nekem hátat fordítva, hallgatagon öltözködtek, de szótlanságuk ellenére lehetett érezni, hogyegyetértenek a társukkal. A gárda nagy része Alsónémediből járt be dolgozni, egy csapatot alkotott és nemszívesen fogadott be újonnan jötteket.

Nem lehetett eltűrnöm, hogy már az első napon ilyen módon semmibe vegyenek, ha tudomásul veszem, állandóheccelődések célpontjává válok. Körülnéztem: az egyik sorban felfedeztem egy nagyobb hézagot a szekrényekközött, nekiláttam, tologatni kezdtem őket és a magam részére is helyet teremtettem. 103Közben a levegőben

lógott, hogy valaki belém köt és botrány, esetleg verekedés kerekedik a rendezkedésből, de erre végül nem kerültsor. A paraszti sorból alig felkerült munkások jellemző vonásai közé tartozott, hogy elkerülték a nyíltösszecsapásokat – tartva a főnökök szidalmaitól, az esetleges elbocsátástól –, inkább kisebb kitolásokkalpróbáltak törleszteni. Velem szemben is ezt a módszert követték, gyufaszálakat törtek bele a szekrényem lakatjábaés így tovább.

A rakodóbrigád többségével a későbbiekben sem találtam meg a közös hangot. Az alsónémedi csapat a délutániműszakban sötétedés után különvált, behúzódott egy megrakásra váró tehervagonba, magukra csukták a gördülőajtót és kézről kézre adogatták a „muslincással”, vagyis erjedt cefrével megtöltött üvegeket. Mi, „kifalusiak”idegennek számítottunk és nem csatlakozhattunk hozzájuk. Csak néhány perccel a munkaidő lejárta előtt kerültekelő a rejtekhelyükről, némelyikük úgy lerészegedett, hogy beállt a zuhany forró sugara alá és nem tudottelmozdulni onnan, égési sebekkel vitték be a kórházba. Mások az italtól megmerevedett nemi szervükkeldicsekedtek egymásnak:

– Nézd meg: olyan mint egy ötös lámpaüveg!

Szó nélkül tudomásul vettem, hogy – néhány társammal együtt – kirekesztettek, csak egyszer fordult elő, hogyvitatkozni próbáltam velük. A fizetésünk két részből tevődött össze: az órabérből és az úgynevezett„mázsapénzből”, amely a megmozgatott áru összesített súlya után járt. Egyszerre általában két, teli üvegekkelmegrakott ládát vittünk a szállítmányra váró teherautóhoz: egyet simán a hátunkra emelve, a másikat rajtakeresztbefektetve – ezt az alsó láda 104kiemelkedő sarkai tartották meg. Az elérhető nagyobb pénz bűvöletébenvalaki kitalálta, hogy ezentúl hármat cipeljünk. Én kiszámítottam nekik, hogy a „mázsapénz” alig tíz százalékátteszi ki a bérünknek és ha ötven százalékkal növelik meg a szállítandó terhet, akkor is legfeljebb havi száz forinttalvisznek haza többet és biztosra vehetik, hogy a terhelés hatására izmaik-izületeik elkopnak, derekuk elferdül – deaz érveim senkit nem győztek meg. Én továbbra is csak két ládát emeltem a hátamra, de hogy ne tartsanak a mászsírján élősködőnek, szóltam az irodán, nekem egyharmaddal kevesebb „mázsapénzt” számoljanak el, mint atöbbieknek.

A szolidaritás hiánya a munka minden területén megmutatkozott. Irdatlan nagy, füles alumíniumbödönökbenpucolt zöldborsót szállítottunk géptől gépig egy hosszú folyosón. A borsó az áztatóvízben már megerjedt és áthatóbűzt árasztott, az ember igyekezett minél távolabb tartani magától, nehogy ráfröccsenjen. A kifacsarodottfogásnak sokszor az lett a következménye, hogy elejtettük az edényt és a tartalma kiborult a kövezetre. Ez nem jártugyan pénzbüntetéssel, de az is elég volt, hogy a borsót tenyérrel kellett visszalapátolni a bödönbe. Ilyenkor astandbeli fiatalok, vagány szállítómunkások elsétáltak mellettem, legfeljebb annyit kérdeztek:

– Miért kell ezt megszámolni?!

Ha valaki mégis segített, az csak egy-egy nyomorult állapotú ember lehetett: testi hibás, idegbajos, ekcémás –akkoriban a konzerviparban nem vették túl szigorúan az egészségügyi előírásokat, bőrbetegségekben szenvedőketis alkalmaztak – vagy tönkrement családi életű. Ők leguggoltak mellém és segédkeztek.

105

– Persze – mondták később az élet minden titkában járatos értelmiségi ismerőseim, mikor erről beszéltem nekik–, azért tették, mert úgy gondolták, hogy valaha majd ők is rászorulhatnak a te segítségedre.

Tiltakoztam:

– Ez nem ilyen egyszerű! Ők úgy adtak nekem, hogy előtte semmit sem kaptak tőlem és abban sem lehettekbizonyosak, hogy adott esetben viszonozni fogom a jóindulatukat.

Továbbra sem kívánok egyenlőségjelet húzni a szegénység és a jóindulat közé, de azért megemlítek még egyapróságot: katona koromban azt tapasztaltam, hogy a falu szélén mindig inkább adnak egy pohár tejet, mint afőtér közelében.

Az a reménységem, hogy a konzervgyári munkával elmenekülhetek a forgatókönyvírás, illetve átírás elől,illúziónak bizonyult. A második héten este, tíz óra után néhány perccel, mikor a műszak végeztével lebélyegeztema kártyámat, kint a kapu előtt már ott várt a rendezőm és a dramaturgom. Azt jöttek közölni, hogy másnap reggelnyolc órára behívatott minket Horváth Márton, fontos megbeszélést kíván tartani.

– Örülök, hogy látom Moldova elvtárs – mondta másnap az igazgató –, ne haragudjon, de kénytelen voltamzavarni a munkájában. Újra elolvastam a tizennegyedik változatot, és nagyon tetszett. Sikerült elmélyíteni akonfliktust és tipizálni a jellemeket, ami egy filmben mégiscsak a legfontosabb. Ennek ellenére úgy gondolom:vissza kell térnünk az ötödik, illetve a nyolcadik változat befejezéséhez, ahol azt a sánta munkásfiút nem veszik felaz egyetemre, az osztályidegen lányt viszont igen. Ez, belátom, némi kiegészítő munkával jár, de most ez amegoldás felel meg 106leginkább a politikánk népfrontos jellegének. Gondolkozzék ezen, a viszontlátásra.

Kiérve az udvarra, ahol Horváth már nem hallhatott minket, tajtékozni kezdtem, kijelentettem, hogy nemcsinálom tovább. A rendezőm összetett kézzel könyörgött, hogy ne lépjek vissza most, az utolsó akadály előtt, nekiez a film az életet jelenti és azután engem is kárpótolni fog.

Írtam belevakulva-belehülyülve, emellett tovább dolgoztam a konzervgyárban is, három-négy órát aludtamnaponta. Végül – még ma sem tudom, mi történhetett a háttérben – a tizenhetedik változatra megkaptuk ahivatalos forgatási engedélyt. A gépezet beindult: a kiválasztott férfi főszereplő már szorgalmasan tanult sántítani,az operatőr is nagy becsvággyal készülődött, a karmai közé kaparintott egy dunai átkelőhajót, leszedette róla akorlátokat, nagy kerek lyukakat vágatott az oldalába, hogy szabadon mozoghasson a kamerájával.

Aztán egy nap az előmunkálatok váratlanul leálltak, a produkciót felfüggesztették. Velem senki sem közölte, hogymi történt: a felsőbbség szólt közbe, utólag megbánva az engedékenységét, vagy a rendező hátrált meg – megijedta rá háruló feladattal szembesülve.

Szerettem volna tisztán látni az ügyben, ezért bejelentkeztem Horváth Mártonhoz. A titkárnője, aki korábbanállítólag az Államvédelmi Hatóságnál szolgált és néma imádattal csüggött a múlt politikájában meghatározószerepet betöltő főnökén, azt ígérte, hogy hamarosan visszahívnak, de erre csak napok múlva került sor.

– Nincs komoly baj, Moldova elvtárs, csupán néhány kisebb módosítás igénye merült fel az illetékes107elvtársakrészéről, tudja, az a bizonyos „népfrontos politika” – szólt bele a telefonba Horváth Márton. – Szerencsére amegoldást rám bízták. Ma este nincs semmi dolgom, otthon leszek, úttörő becsületszavamat adom, hogy mostújra, de legeslegutoljára elolvasom a forgatókönyvet és végképp tisztázunk minden problémát. Holnap reggel tízrejöjjön be hozzám.

Este bekapcsoltam a televíziót – csak úgy, az unalomból az unalomba menekülve –, épp valamilyen hivatalosünnepi estről adtak élő közvetítést, talán Nehru kiszabadulásának ötvenedik évfordulójáról vagy más hasonlóanfontos dátumról emlékeztek meg. A felvevőgép először a színpad hátterében kifeszített vörös drapériákat és akülönféle mozgalmi jelképeket mutatta, utána az operatőr végigpásztázta a nézőteret: a harmadik-negyediksorban feltűnt Horváth Márton. Tévedésről szó sem lehetett, behemót testével, behízott, szemüveges arcával méga többi, ugyancsak kevéssé szilfid külsejű káder közül is kirítt.

Először meglepődtem – visszaemlékezve ígéretére, hogy az estét a forgatókönyvem elolvasására szánja, aztánazzal nyugtatgattam magam, hogy egy magasabb rangú vezető nem teljesen a maga ura, akár az utolsó pillanatbanis érkezhetett hozzá az ünnepségre szóló meghívás, és neki már nem állt módjában kitérni. Gondoltam, majdfelhív és kimenti magát, új időpontot ajánl – egy-két nap eltolódás az adott helyzetben már nem sokat számított.Kellemesen lepett meg, hogy nem jelentkezett, nyilvánvaló: kötelességének érezte, hogy teljesítse az ígéretét.

A megbeszélt időben megjelentem az igazgatói irodában, Horváth nyájas mosollyal fogadott:

– Nagy estém volt, Moldova elvtárs! Ki sem moz108dultam hazulról, mindvégig a maga forgatókönyvévelfoglalkoztam.

Felkaptam a fejem; semmit sem érzek olyan sértőnek, mintha valamilyen okból nem vesznek komolyan, hanemprimitív hazugságokkal traktálnak. Sikerült visszafogni az indulataimat, elhatároztam, hogy végigjátszom ezt a„partit”:

– Ez igazán szép volt magától, Horváth elvtárs.

– Ugyan, ezért tartanak.

– És milyennek találta?

– Változatlanul nagyon jó, sőt, remekműgyanús, de még dolgozni kell rajta és akkor folytatódhat a forgatás.

– Értem, de pontosan mit és hol kell javítani rajta?

– Készítettem jegyzeteket. Hol is vannak a jegyzeteim? – mondta Horváth és kotorászni kezdett azaktatáskájában. Kinyújtottam a nyakam és láttam, hogy a táska teljesen üres, még egy papírfecni sem lapul benne,de Horváth hosszú percekig folytatta a kutatást:

– Hol vannak a jegyzeteim?! Nem adtam oda véletlenül magának?

– Nekem? Hogy adta volna?!

– Hát, sajnos, nem találom a jegyzeteimet.

– Akkor mondja el, Horváth elvtárs, emlékezetből.

– Nem lehet, az ember feje nem káptalan, inkább képtelen – Horváth halkan derült a saját szójátékán. – Nemtudok mindent az eszemben tartani.

– Azt nem is kívánom, csak néhány fontosabb dolgot, hogy tudjam, min kell gondolkoznom.

– Nem kívánok részletekbe belemenni, a lényeg, hogy még dolgozni kell rajta.

– Van rá remény, hogy előkerülnek ezek a jegyzetek?

109

– Előfordulhat, de nem ígérhetem meg. Maga tehetséges ember, hozzon egy új témát, szívesen támogatom.

Csend támadt, alig néhány másodpercig tartott, mégis óráknak tűnt, annyi gondolat futott át az agyamon.Megértettem, hogy az „X kisasszony” sorsa lezárult, nemcsak a szögeket verték bele a koporsójába, de már el istemették és egyéves kemény munkám után még arra sem érdemesítettek, hogy ezt nyíltan közöljék velem. Mélylélegzetet vettem, és próbáltam elmagyarázni magamnak, hogy most nem a saját sérelmemmel kell törődnöm,hanem azzal, hogy anyám és a húgaim is rászorulnak a filmgyári keresetemre, hamarosan megbánom, hakenyértörésre viszem a dolgot, de már semmi sem tarthatott vissza, hosszú évek megaláztatásai szabadultak el –és a harag, mint tudjuk, jó tanácsadó. Barátságos mosollyal előrehajoltam:

– Horváth elvtárs, szeretnék mondani valamit.

– Parancsoljon, Moldova elvtárs.

– Maga hazudik, szégyentelenül és gátlástalanul, mint egy huszártizedes! – nem tudom, honnan jutott eszembe eza régi hasonlat, de rendkívül hatásosnak találtam. – Maga a kezébe sem vette a forgatókönyvet.

Felálltam a helyemről és bevágtam magam mögött az ajtót, az előszobában a rémülten érdeklődő titkárnőnek ismondtam valami gorombaságot, és hosszú ideig a tájára sem mentem a Filmgyárnak.

Horváth Mártonnal csak évekkel később találkoztam újra. Addigra mindkettőnk sorsa nagyot változott. Ő már régnem dolgozott a Hunniában, a Károlyi-kerti hangversenyek rendezőségében töltött be valamilyen funkciót – ennéllejjebb csak akkor kerül110hetett volna, ha „a kádertemető árkába”, a Melléktermék és HulladékgyűjtőVállalathoz, a MÉH-hez helyezik át. Én visszatértem az irodalomba, igaz, ábrándjaim feladásával. Gyakraneszembe jutottak Mikszáth Kálmán szavai: „életem során több illúziót vesztettem, mint hajat, pedig valaha igensok hajam volt és mostanra igen kevés maradt.”

A Kálvin téren futottunk össze, egy bolt kirakata előtt álltunk meg.

– Nagyon örülök, Moldova elvtárs, hogy mostanában sorra jönnek ki a könyvei. Mi volt az oka, hogy aFilmgyárban semmi sem sikerült magának?

– Őszintén?

– Természetesen.

– Maga.

– Ez nagyon érdekes. Azt is elmondaná, hogy miért gondolja így?

– Nagyon szívesen. Tudja, maga milyen ember, Horváth elvtárs, illetve, hogy én milyennek ismertem meg?

– Ez a kérdés bizonyára több szempontból is megközelíthető.

– Bennem csak egy kép él. A Ludas Matyi című vicclapban szinte minden évben szoktak közölni egy-egy olyanrajzot, melyen egy őrült feltaláló egy újfajta öngyújtóval jelentkezik a Találmányi Hivatalban. Ebben aszerszámban van dinamó, transzformátor, csigasor és még százfajta más alkatrész, valóságos minikombinát, azegész gépnek csak egy hibája van: nem ad lángot, nem lehet meggyújtani vele még egy cigarettát sem. Maga isehhez hasonlít, van magában természetes ész, felsőfokú műveltség, beleérző készség, társadalmi harcokbanszerzett tapasztalat – és mégsem tudott segíteni egyetlen film megszületésé111ben sem, sőt, ártott neki. Maga egyolyan öngyújtó, amelyik nemhogy nem gyújtja meg a cigarettát, hanem még azt is eloltja, amelyik ég már.

– És maga szerint ez miért alakult így?

– Mert maga gyáva és szolgalelkű.

Horváth eltöprengve, talán szomorúan is nézett vissza rám a szemüvege mögül:

– Gondolja, Moldova elvtárs?

– Ennél több, biztos vagyok benne.

– Hát lehet, hogy magának van igaza – majd önmagát vigasztalva hozzátette –, azért annyit el kell ismernie, hogyrendeztünk néhány szép hangversenyt a Károlyi-kertben.

Többé nem találkoztunk, ezután már csak a halálhíréről értesültem.

Később őszintén sajnáltam, hogy a Horváth Mártonnal folytatott beszélgetéseim forgatókönyvek körülicsetepatékban merültek ki. Az egykori illegális kommunista lelki tengelye deformálódott az idők nyomása alatt, deismeretei, dialektikája és még számos más tulajdonsága is messze napjaink tucatpolitikusainak átlaga fölé emelte.

Már a halála után olvastam el a „Holttengeri tekercsek” című regényét és még később került a kezembe KardosGyörgynek, a Magvető igazgatójának kéziratos elemzése az adott könyvről. Kardos ritka tisztánlátással fedte fel amű szubjektív és torz alapállását:

„Sokszor felvetik – ennek igazságmagva ismert –, hogy a felszabadulás után a Párt felső vezetése két garnitúrábóltevődött össze. Az egyik a „moszkvaiak”, a másik az itthon dolgozók, az „illegálisok” – írja Kardos. – Néhányszabályt erősítő kivételtől eltekint112ve megállapítják, hogy a „moszkvaiak” zsidók, míg az otthoniak keresztényszármazásúak voltak. Rákosiék tisztában voltak azzal, hogy a zsidó quadrumvirátus (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai)uralma a huszonöt éves Horthy-fasizmustól és a mélyen gyökerező antiszemitizmustól fertőzött magyarközvéleményben visszatetszést kelt. Jól emlékeztek arra, hogy a Horthy-fasizmus egy negyedszázadon át élt abbóla propagandaanyagból, hogy a Tanácsköztársaság kiemelkedő alakjai zsidó származásúak voltak. A magyarköztudatban a zsidó és a kommunista fogalma pejoratív értelemben összefonódott.”

Kardos úgy ítélte meg: ehhez a súlyos konfliktushoz Horváth Márton is hozzátette a magáét:

„Kiadásunkban jelent meg tavaly Horváth Márton Holttengeri tekercsek című könyve. Ebben a műben van egyolyan fejezet, melyet kiiktattunk a könyvből és nem került kinyomtatásra. Ez a fejezet egy Horváth Márton-féleteóriát tartalmazott a szovjetunióbeli harmincas évekkel és a magyarországi személyikultusz-korszakkalkapcsolatban – és egy speciális összefüggésben.

Horváth elmélete szerint: kiket végeztetett ki Sztálin? Elsősorban Lenin közvetlen munkatársait. Kik voltak ezek amunkatársak? Zömében zsidók. Miért? Horváth Márton kifejti, hogy a zsidó származású forradalmárok kettőselnyomásban szenvedtek, ezért életük tekintélyes részét Oroszországon kívül, emigrációban töltötték – Leninkörnyezetében, vagy vele kapcsolatban állva. A folyamatos külföldi tartózkodásuk, valamint zsidó voltuk miattkevéssé tudtak azonosulni az orosz néppel – ezért kerültek majd inferioritásba Sztálinnal szemben, aki soha nemhagyta el a Szovjetunió területét, legalábbis akkoriban, mindig 113közelebb állt az orosz néphez, mint a„világpolgár” zsidók. Horváth Márton szerint végül is azért került sor a moszkvai perekre, mert Sztálin elveijobban kvadráltak az orosz mentalitással, mint Trockijék és Zinovjevék politikája.

Sztálin jobban mérte fel az orosz valóságot és ezért győzött. Ugyanakkor a pártellenzékkel vívott küzdelmében –beleértve természetesen a Trockijjal folytatott harcot is – kiterebélyesedett benne az antiszemitizmusa. (Azt márnem tudom, hogy ebbe az elméletbe miképp illeszthetők bele a Kaganovics-féle, tudvalevőleg zsidó származásúfigurák, akik a legszűkebb politikai stábjába tartoztak.) Mármost a feltételezés után teljesen érthetetlennek látszik,hogy a rossz tapasztalatokkal rendelkező, antiszemita Sztálin miért támogatta a magyarországi zsidóquadrumvirátust.

Íme Horváth Márton veszélyes elmélete: éppen ezért! Sztálin gyűlölte és megvetette őket, de kiváló eszközöknektartotta. Mire? Sztálin otthon kiirtotta a zsidó kommunistákat, Magyarországon viszont éppen ezért volt jószámára a zsidó vezetés, mert számítva elszakadottságukra a magyarságtól, pontosan ők feleltek meg legjobban azorosz érdekek magyarországi kiszolgálására.

Ez veszélyes gondolat, mert magában foglalja a »Szent Oroszország« érdekeinek kiszolgálását marxista-leninistafedőelmélettel…”

Őszintén sajnáltam, hogy nem olvashattam el azt a hivatkozott fejezetet, melyet Kardos kihagyott a könyvből, ésaz is bántott, hogy nem beszélhettem meg az ügyet Horváth Mártonnal. Úgy képzelem, amikor Trockijról vagyZinovjevről írt, a saját sorsára is gondolnia kellett. Eredetileg Schillernek hívták, egy gazdag műkereskedőcsaládból származott, és az em114lített orosz példákhoz hasonlóan, a társadalom csúcsáról leereszkedvecsatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy miért épp ezen azúton indult el – hiszen még a Horthy-Magyarországon is száz kecsegtető pályát választhatott volna. Vajon egyzsidó értelmiségi az uralkodó osztályok üldözöttjeként törvényszerűen fordul-e az elnyomott osztályok felé?

Azonos-e a két indulat, egyáltalán összeegyeztethető-e, vagy előbb-utóbb szétválik egyrészt zsidó sérelemmé,illetve antiszemita felbuzdulássá, és a társak azontúl csak ellenséget látnak egymásban? Hogy váltak a legnagyobbnyomorból jött népi költők: Erdélyi József, Sinka István, Sértő Kálmán és a többiek zsidógyűlölőkké, némelyikükegyenesen pogromlovaggá? Egyáltalán: ez a szövetség meddig tart, ki bontja fel hamarabb: a kívülről érkezett,vagy a maga évszázados sorsában élő szegény? Azt a kérdést is feltettem volna, hogy a felszabadulás után ahatalmat birtokoló személyek egyikeként miképp élte meg, hogy a vezetőtársaival együtt az ország szellemileg-érzelmileg kirekesztette magából. Lehet-e így élni, dolgozni?

Erről kellett volna beszélnem Horváth Mártonnal és nem az „X kisasszony” befejezésének különböző változatairól,de „minden kofa okos a vásár után”, ezt a lehetőséget kihagytam, és soha többé nem fog visszatérni.

Szüleim hazatérte után mind lazábbá vált a kapcsolatunk Gizellával. Végre sikerült állást szereznie, a Televízióhozvették fel, segítőnek a berendezők mellé. Elfoglaltsága úgy alakult, hogy gyakran kellett túlóráznia. Először csak arandevúink ritkultak meg 115a villanykályha fűtőcsövei által megvilágított hálókamrámban, majd a régi hosszúcsókok váltak egymást követő, apró alibi cuppantásokká. Az idők során felgyülemlett robbanóanyag már csak agyutacsra várt, hogy explodálhasson.

Gizellát megnyugtatta ugyan az állandó fix kereset, de nem érte be azzal, hogy élete végéig alacsonyrendűkisegítőmunkát végezzen. Mint említettem már: néhány évvel korábban kirostálódott a Színművészeti Főiskolarendezői tanszakáról, egy idő után azonban a fejébe vette, hogy újra próbálkozik – ezúttal színésznek akartjelentkezni. Betanult néhány verset és több ismerősének is elszavalta, egyikük a volt főiskolai orosztanárnőm,Jelena Manykovszkája, maga is egykori színésznő meghallgatta, szemtől szembe megdicsérte a produkcióját, denekem bizalmasan csak ennyit mondott:

– Gyirevjánnoje lico, Gyuri! Gizellának „fából van az arca”, nincs benne kifejezőkészség.

Bárhogy is igyekeztem kitérni előle, végül nekem is meg kellett hallgatnom őt. Albérleti szobája sarkában leültema díványra, és egy bólintással jeleztem, hogy figyelek, kezdheti. Gizella Babits Mihály versét, az „Aliscum éjhajúlányát” választotta, magam is megdöbbentem attól, hogy mennyire dilettáns módon szaval. Túláradó érzelmeketimitálva felsőteste negédesen hajladozott, az arcára mosolyt próbált erőltetni, de ettől csak még merevebbé vált.Egyre komikusabbnak találtam, mintha csak egy paródiát adott volna elő. Bárhogy is igyekeztem uralkodnimagamon, a vers utolsó soránál: „engem szeret a konzul!” kirobbant belőlem a nevetés. Gizella arcán még sokáigott ült az átélés áhítata – mintegy a felajzott idegek tehetetlenségi nyomatékaként, majd felfogva,hogy 116kinevettem, sírni kezdett. Hiába próbáltam megvigasztalni, eltolt magától.

Legfeljebb napok teltek el az incidens után, mikor Gizella bejelentette, hogy egy ideig nem akar találkozni velem.Mai eszemmel már tudom: akkor végleg el kellett volna engednem őt és meg kellett volna próbálkoznom egy újpárkapcsolat kiépítésével, de nem akartam vállalni az azzal kapcsolatos nehézségeket. Egyébként is úgygondoltam, hogy csak jelentéktelen, alkalmi elhidegülésről van szó, amely előbb-utóbb feloldódik majd. Egyfilmrendező barátom mély értelműnek szánt bölcselkedése járt az eszemben:

– Minden szerelem a rabszolgalázadások örökös sorozata.

Elképzelni sem tudtam, hogy Gizella nélkülem is megáll majd a maga lábán. Vártam, hogy felhív majd és mindenfolytatódik tovább a régi mederben, de ő nem jelentkezett. Kerülő úton tudtam meg, hogy új munkahelyén, egyalkalmi bulin megismerkedett egy nála jóval fiatalabb fiúval és azzal jár. Akkor még mindig lezárhattam volna aviszonyunkat egy búcsúlevéllel – a korábbi szakításnál nagyobb sérülésekkel ugyan, de megőrizve önérzetemroncsait –, idegeim azonban elhasználódtak a közelmúlt évek megterheléseiben és egyszerűen pánikba estem attóla félelemtől, hogy elveszítem Gizellát. A kapcsolatunk már több mint három éve tartott, azzal riogattam magam,hogy ha ő elhagy, életem végéig tartó, kilátástalan magány szakad rám.

Találkozót könyörögtem ki Gizellától – bár a kapcsolatunk ismerői figyelmeztettek, hogy ezúttal már semmit semérhetek el azon kívül, hogy az élete végéig kiható önbizalmat adok neki.

117

A szakmámmal járt, hogy a randevúkon továbbra is objektíven mértem fel a külsejét, észleltem, hogy a szemeváltozatlanul kancsalít kissé és a homlokán is úgy szaporodnak az apró ráncok, mint a forrni készülő tej fölén,mégis minden alkalommal szebbnek találtam. Haját hosszabbra hagyta, más kölnit használt, fiatalosabbanöltözködött: emlékszem egy fekete blúzára, melyre fehér vonalakkal és hangjegyekkel valamilyen kotta voltnyomva – korábban sohasem vett volna fel hasonló ruhadarabot. Gizella élvezte, hogy most törleszthet valamitabból a lekezelésből, amelyet korábban én engedtem meg magamnak vele szemben, a szája szélén egy félmosollyalhallgatta a rimánkodásomat:

– Milyen könnyen megtarthattál volna magadnak!

Az ilyen pózoktól fellángolt bennem az önérzet:

– Ki akar téged megtartani?! – mondtam, és sarkon fordulva otthagytam de a lázadás hamar lecsillapodottbennem és néhány nap múlva megint randevút kértem tőle. Újra és újra hagytam magam felidegesíteni, atalálkozó néha gorombasággal zárult. Egyszer a Népligetben találkoztunk – előtte kint sakkoztam a Kulich Gyulatéren –, feldühödtem Gizella egyik megjegyzésén, valami olyat mondott, hogy „te rabszolga vagy, én pedigkirálynő”, fejbe vágtam a sakktáblával és elrohantam.

Hosszan bolyongtam a Népliget sétányain, de végül is megnyugodtam. Tudtam: nem ez a veszekedés, nem isGizella személye határozza meg, hogy mit jelent számomra a Népliget, hanem Totyó emléke, aki vasárnaponkénterre hozott engem és bátyámat a vurstli felé tartva, és az itteni Vasas-pálya, ahol gyerekkorom futballistaideáljait,Szilágyi Gyulát, Pósa 118„Prakkert”, Illovszky Rudit, Berendi „Botondot” láttam játszani.

Akkor még élt a kapcsolatom Sárközi Mártával, egy délelőtt kimentem hozzá a Zugligetbe és elmondtam, hogy mitörtént velünk. Ő nem látta túl sötéten a helyzetet:

– Vegye el feleségül, csináljanak egy csomó gyereket, és az egész magától megoldódik!

Megfogadtam a tanácsát, a legközelebbi találkozásunknál, a Dohány utcában haladva megállítottam Gizellát egylámpa fénykörében:

– Nincs nagy gyakorlatom a lánykérésben, te vagy az első eset. Te már voltál férjnél, jobban ismered a szokásokat,mit kell ilyenkor mondani. Csak annyit, hogy: hozzám jössz feleségül?

Gizella bólintott:

– Igen.

Megcsókoltam és a lámpaoszlopra mutattam:

– Ez az oszlop lesz a tanú, hogy igent mondtál nekem. Mint a Cigánybáróban a gólya, amely éppen ott kelepelt.Nem tagadhatod le.

Mikor elváltunk és hazafelé indultam, csodálkoztam, hogy miért nem érzem magam boldogabbnak, hiszen aGizella elvesztése fölötti aggodalom görcsének fel kellett volna engednie az idegeimben. Szégyen, nem szégyenbevallani, de sokalltam azt a szenvedésmennyiséget, melyet a viszálykodás napjaiban ki kellett állnom.

– Mire való volt ez az egész hiábavalóan elpocsékolt erő, ha egyszer összevesztünk, akkor máskor is előfordulhatés ismét a nulláról kell majd kezdenem a kínlódást? – kérdeztem magamtól, szinte megbánva már a kibékülést.Azzal zártam le ezt a tudathasadásos vitát, hogy az életben semmi sem történik vesz119teségek nélkül – és ez adolog mindent összevetve a lehető legjobban alakult.

Néhány nappal később a számítottnál hamarabb végeztem a munkámmal, elmentem Gizelláért a Rottenbillerutcai albérletébe, de még nem ért haza. Nem volt kedvem beszélgetni a jóindulatú, de földsüket háziasszonnyal,inkább lent az utcán várakoztam a túlsó, árnyékos oldalra áthúzódva.

Már ment lefelé a nap, mikor feltűnt Gizella; a Lövölde tér irányából közeledett, egy magas, fiatal férfiba karoltbele. Látniuk kellett engem, de úgy tettek, mintha nem vettek volna észre, megálltak a kapualjban, szorongattákegymás kezét és suttogva beszélgettek. Odaléptem hozzájuk:

– Gizella, nem akarlak zavarni, de beszélnünk kell egymással. Ott, a Majakovszkij utca sarkán van egy presszó,gyere majd oda.

Gizella bólintott, én sarkon fordultam és elsétáltam az eszpresszóba. Leültem, a felszolgálónő odalépett azasztalomhoz, de én csak sokára tudtam összegyűjteni annyi erőt, hogy megszólaljak és rendeljek valamit.

Több mint egy órát vártam, de Gizella nem jött, feltételeztem, hogy meggondolta magát és elment a partnerével.Fizettem, kint az eszpresszó előtt megálltam, először arra gondoltam, hogy felszállok a trolibuszra és hazamegyek,csak nosztalgiából indultam el mégis vissza a Rottenbiller utcán. Legnagyobb megdöbbenésemre Gizella és a férfimég mindig ott álltak a kapualjban egymás kezét szorongatva, odaléptem hozzájuk:

– Miért nem jöttél oda a presszóba? Tíz perc után elengedtelek volna.

Gizella nem felelt, elnézett az arcom mellett. Ezt a reagálást a partnere sem találta elégségesnek, mert 120sértettarccal megfordult és elindult. Feltört bennem a keserűség:

– Már nem szeretsz?

Átfogtam a vállát, de Gizella csak vergődött az ölelésemben:

– Szeretlek, de ő más. Engedd, hogy utánamenjek.

– Tessék, menjél! – és félreálltam az útjából.

Azt hiszem, a történelem folyamán sok százmillióra rúghat azoknak a férfiaknak a száma, akiknek egy nőhasonlókat mondott. Én az átlagnál talán valamivel okosabban viselkedtem, nem rendeztem botrányt, nemhívtam tanúnak azt a Dohány utcai lámpaoszlopot, amely előtt Gizella megígérte, hogy hozzám jön feleségül.

Elindultam a Rákóczi út felé. Agyam, mintha vonakodott volna tudomásul venni a történteket, üresen járt, csakérthetetlen félmondatokat sziszegtem magam elé.

Otthon bementem a kamrámba, levetkőztem és lefeküdtem. Az alig egy négyzetméternyi ablakot nyitva hagytam,hogy levegőhöz jussak, a házunkkal szomszédos sörgyár udvaráról erjedő árpa szaga tolult be. Percekreelaludtam, de újra és újra felébredtem. Félálomban úgy éreztem, hogy az arcom térképpé válik: hegyláncok ésfolyók ágas-bogas vonalai mélyednek bele. Felgyújtottam a lámpát, olvasnivalót kerestem, de semmi sem kötöttele a figyelmemet.

Az meg sem fordult a fejemben, hogy valakinek kiöntsem a lelkemet. Anyám nem szerette Gizellát, ha értesül aszakításunkról, aligha tudta volna visszafojtani az elégedettségét, még egy lapáttal rátéve a nyomorúságomra, abátyám is a maga életét élte, már csak puszta szeméremből sem szoktuk megosztani egymással érzelmigondjainkat. Később is magamba 121zárkóztam életem minden válságos periódusában. Úgy gondolom: ha azember soha nem hív fel valakit olyankor, amikor úgy érzi, nem bírja anélkül, hogy felhívjon valakit és segítségetkérjen tőle, akkor megváltotta a jogot, hogy elvárhassa, őt se hívja fel senki, ha ilyen helyzetbe kerül.

Túl kellett élnem ezt az éjszakát, bekapcsoltam a rádiót és valamilyen zenét fogtam. Próbáltam felkeltenimagamban a hitet, hogy nem adhatom fel, mert küldetésem van, de lelkem kritikus fele leintett: az idők folyamánannyit vétettem már a misszióm ellen, hogy most nincs jogom belekapaszkodni. Aztán, persze, most ismegvirradt.

Ahogy máskor, most is fél hatkor felkeltem, rendbe hoztam magam, a Szent László téri újságosnál vettem egyNépsportot, és azt olvastam, amíg a villamos beért velem a körútra. A Hungária kávéházban leültem szokottasztalomhoz, kiraktam magam elé füzeteimet-jegyzeteimet, megpróbáltam írni, de nem ment, hamarosan le istettem a tollat. Az arcomat a két tenyerembe fektettem, és megpróbáltam tiszta fejjel, szinte kívülállókéntvégiggondolni a helyzetemet.

Feltételezve, hogy az előző este Gizella engem választ és a dolgok az eredetileg elképzelt módon haladnak tovább,összeházasodunk, gyerekeink születnek, valószínűleg eltöltünk együtt egy-két „papás-mamás” jó évet, de aztmégoly levert lelkiállapotomban is beláttam, hogy előbb-utóbb mindenképpen szakítottunk volna, a jelenleginélsokkal nyomasztóbb helyzetbe kerülve.

– Hidd el, hogy Gizella – akarata ellenére is –, jót tett veled. Huszonöt éves korodban végre elindított téged afelnőtté válás útján – magyaráztam magamnak.

Bár ezt az érvelést csak az agyam fogadta el, 122érzékeim továbbra is sírósan vágytak Gizella után, bíztam benne,hogy itt is érvényesül majd az a lélektani alaptétel, hogy minden fogalmi, elvont tisztázás visszahat az ösztönökreés megváltoztatja őket, bár valószínűleg ez az egyik leghosszabb folyamat a világon.

Fel kellett oldanom magamban azt az önkínzó képzelgést is, amely szerint Gizella és új választottja: M. László azélet királyi párjának számítanak, én pedig a reménytelen vesztes sorsára jutottam. Közös ismerőseink elmondták,hogy kapcsolatuk hangneme a Vaszary Gábor írta félponyvaregények stílusában alakul, Gizellát „Monptinek”szólítja – ez a színvonal sokat enyhített a bánatomon.

Magamat is kezelésbe vettem, gondolatban végigfutottam az életemen, felidéztem, hogy hányszor verekedtem kimár magam ennél reménytelenebb szituációkból is.

M. Lászlóra sem haragudtam, be kellett látnom, hogy ő csak azt tette velem, amit én néhány évvel korábbanLajossal, Gizella férjével. Volt tanárom, Czibor János gyakran mondogatta:

– A nő egy gyűrűhöz hasonlít, mely azt várja, hogy melyik kézen viselik jobban.

(M. Lászlóval soha többé nem találkoztam, bár egy alkalommal alig kerültük el egymást. A fentebb leírtak utánmajd harminc évvel, a kamionos riportkönyvem anyagát gyűjtögetve egy fuvarral Helsinkiben jártam. A magyarnagykövetségen szívélyesen fogadtak, felajánlották, hogy amíg a kamionokat szállító hajó a kikötőben vesztegel,sofőrtársammal együtt körbevisznek a városon.

Egy középkorú, erősen sántító adminisztrátornőre bíztak minket, M. Lászlóné néven mutatkozott be, 123a férje

külkereskedő volt, az egyik magyar export-import vállalat képviselőjeként dolgozott Helsinkiben. A név feltűnt,egy-két kérdéssel tisztáztam, hogy valóban az egykori „utódomról” van szó. Az asszony íróasztalán állófényképéből láttam, hogy az arca megráncosodott, a haja galambősszé vált. Tudott a jövetelemről, ezért ennekidejére Finnország valamelyik távoli sarkába kötött le egy üzleti tárgyalást, nekem sem volt miért erőltetnem atalálkozást.)

Mindezeket végiggondolva újra megfogtam a tollat és kényszerítettem magam, hogy leírjak egy mondatot, hanehézkesre és fésületlenre is sikerült, de megszületett, és hozta magával a következőt is.

124

XVIII.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom minden rendű és rangú bírálóinak írásaiban gyakran felbukkan egylegenda. Az állítják, hogy Lenin csak látszatra, mintegy a nép megtévesztése céljából vallotta magát ateistának,valójában ragaszkodott ősi pravoszláv hitéhez, egyes források meg is szokták nevezni azt a félreeső helyen álló kistemplomot, ahová a Forradalom vezére eljárt megtisztítani a lelkét.

Bár ez a história a maga naivitásában inkább mulatságos, mint komolyan vehető, bennem gyakran felmerülthasonlatképpen a magam életére vonatkoztatva. Én ilyen módon próbáltam elzarándokolni napi robotomból,forgatókönyvek írásának és átírásának rövid szüneteiben az igazinak hitt műfajomhoz: a regényhez.

Már a „Hora incerta” megírása előtt megfogant bennem egy téma. Még a Színművészeti Főiskolán egy barátomtól,egy filmrendező-növendéktől hallottam egy történetet. Egy villamoskalauzként dolgozó lánnyal folytatottviszonyt, mikor teherbe esett, a nőnek el kellett adnia „szerelmi fészküket”, a saját ágyát, hogy ki tudja fizetni ahivatalosan tilosnak számító magzatelhajtás költségeit. Úgy éreztem: ez az alaphelyzet túlmutat önmagán, kifejezia fiatalok nyomorát, ezen belül a nők kiszolgáltatottságát, örök vesztes szerepüket.

125

Az ilyen eseteket az ember elrakja az agya hátsó rekeszébe és az időre bízza, hogy kitörli-e az emlékezetéből, vagyújabb kapcsolódó motívumokkal előhívja.

Később az a pletyka terjedt el Pesten, hogy a Magyar Tudományos Akadémia egyik vezető tudósának van egynyomorék lánya, férjhez kívánja adni, aki hajlandó elvenni, lakást és nagy összegű pénzt kap hozományul. A hírreállítólag meg is indult a karrierre és kényelmesebb életre vágyó egyetemisták rohama.

Sárközi Márta ismerte a szóban forgó tudóst, nevezzük az illetőt Orosznak, több történetet is meséltpénzközpontú gondolkodásáról. Ezek egyikét érdemes felidézni.

Az angol nagykövet valamikor az 1950-es évek elején, megbízásának lejártával hazakészült, személyautóját nemkívánta magával vinni, még itt Budapesten el akarta adni. Értesülve a hírről Orosz, sofőrje társaságában vételiszándékkal jelentkezett a nagykövetnél:

– Mennyit kér Excellenciád a kocsiért?

– Úgy gondolom, negyvenezer forint méltányos ár volna.

– Harmincötezer! – vágta rá Orosz.

– Attól félek, hogy Ön félreértette a szavaimat: én negyvenezret mondtam.

– Harminchatezer, de ez az utolsó ajánlatom!

– Aha, szóval Ön alkuszik velem? Ez nagyon érdekes. – A nagykövet Orosz sofőrjéhez fordult: – Önnek tetszik akocsi?

– Nagyon.

– Mennyit tud adni érte?

– Háromezer forint megtakarított pénzem van.

– Rendben van, Öné a kocsi.

126

Ezek és még néhány más, hozzájuk csatlakozó mozaik-darab látszólag a legkevésbé sem illettek össze, mégisalapul szolgáltak arra, hogy egy regény körvonalai kezdjenek kirajzolódni a fantáziámban. Az eseményekközéppontjába Balzac becsvágyó hősének, Lucien Rubemprének egy modern magyar megfelelőjét képzeltem, aki atársadalom aljáról indulva eljut egészen a csúcsokig. Közben morálisan lezüllik, lelkileg elhasználódik, ennek a

folyamatnak a jelképeként a „Malom a pokolban” címet szántam az írásnak.

Még a Főiskolán, az irodalomtörténeti órákon kezdtem bele az első változat megszerkesztésébe. Az asztalfőn Keszitanár úr épp leleplezte a formalista költészet ellentmondásait, én „terepszínű” arccal bámultam rá, néhabólintottam is odaadó figyelmem jeléül, közben szorgalmasan írogattam. Az induló kis történet egyre inkábbátalakult-gazdagodott, szinte napra egyidős voltam a hősömmel, saját életem és környezetem folyamatosan újabbés újabb színeket kínált.

Az első változat inkább hosszú novellának sikerült, alig ötven-hatvan oldalt tett ki, a második variáns, melyet 1957tavaszán fejeztem be, már elérte a regény szokásos terjedelmét, de ennek a színvonalával is elégedetlen voltam.Legépeltettem, beköttettem zöld műbőr borítóba és elraktam – ez véletlenül nem veszett el, most is ott lapul azegyik fiókomban.

Míg a fűtésszerelőknél dolgoztam, nem foglalkoztam vele. Mindennapos robotban talán lehet írni csodálatosverseket, ezek órák alatt is világra jöhetnek, de a prózához folyamatos szabad idő kell, a „Hora incerta”tízegynéhány oldala is hosszú hónapok alatt született meg.

Csak a filmgyári működésem idején vettem elő újra a „Malom a pokolban” kéziratát és próbáltam csi127szolgatni.Kétségbeesve tapasztaltam, hogy a forgatókönyvírás taposómalmában kiment belőlem az az érzék, hogy korrektprózai mondatokat fogalmazzak.

Abban az időben – és talán most is – a forgatókönyv egy-egy lapja két alapvető részre oszlott: a bal oldalonhelyezkedtek el a rendezőnek szánt hangulati, mozgásbeli és egyéb instrukciók, a jobb oldalon pedig a jelenetsorán elhangzó párbeszéd. A filmkészítés valódi mestereinek, de még a rutinos profiknak is ritkán volt szükségüka szerző bal oldalon kifejezett elképzeléseire, őket a lényeg: a dialógus érdekelte.

A filmes „bedolgozók” viszont ritkán tudtak hiteles, életszerű párbeszédeket szállítani, ezért különfélepótmegoldásokhoz folyamodtak. A népi hangnemet kopott közmondásokkal helyettesítették, „kinek a pap, kinek apapné, nekem a lányuk”, vagy „a pók szője be az orra likát” – stílusban, a drámaiságot pedig az emelkedett stíluslátszatával.

„– Az ember negyven éves korában bemosakszik és sterilen várja a halált!” – emlékszem vissza a filmgyári ízléslegfőbb meghatározójának, Sz. Péternek egyik mondatára.

A forgatókönyvet viszont mindenképpen el kellett fogadtatni a különböző dramaturgiai tanácsokkal, ezért írójukáltalában a bal oldalon elhelyezett „költői” leírásokkal próbálkozott:

„A táj olyan alélt volt, mintha kloroformos támadást intéztek volna ellene.”

Ez olyan irodalmian hangzott, hogy az asztal körül ülő rendezők és dramaturgok elismerőleg fejet hajtottak, senkisem gondolt utána: miképp lehet injekciós tűvel megrohamozni egy gyalogfenyőt vagy egy galagonyabokrot.

„Senki sem ülhet büntetlenül a pálmafák árnyé128kában” – mondta a költő, vagyis az emberre okvetlenülátragadnak környezetének hibái. Én is, bár felismertem a forgatókönyvek modorosságát, mégis engedtem, hogymegtapadjon rajtam. Olyan mondatok csúsztak ki a tollamból, mint hogy „lassan ívelt a délután” és ehhezhasonlók.

A regényen végzendő munkát azzal kezdtem, hogy lemásoltam a szekrény tetején porosodó kéziratot. Mintmindig, most is vonalas füzetlapokra írtam, így követni tudtam, hol tartok az anyagban, egy-egy kézírásos lap egygépelt oldalnak felelt meg. A szándékolt terjedelem mindig is befolyásolta a munkámat, másképp nyúltam egyháromszáz oldalra tervezett anyaghoz, mint egy háromszázötven oldalashoz, szűkebbre, illetve bővebbre fogtam arészleteket.

A pangás hosszú évei után már alig emlékeztem a saját szövegemre, úgy tűnt, mintha egy idegen ember írta volna.A kezem nehezen állt vissza a prózai mondatok formálására, gyakran a legegyszerűbb technikai megoldásokat isrosszul alkalmaztam. Megdöbbenve figyeltem magamat: milyen felületesre sikerül a mondatok elsőmegfogalmazása és milyen szépelgések csúsznak bele a szövegbe. Elhatároztam, hogy minden erőmmel ellenálloka felületesség kísértésének. Semmiféle engedményt nem tettem magamnak, ha akár egy szót is elhibáztam, nemjavítgattam, hanem újrakezdtem az egész oldalt, vagy ha úgy ítéltem meg, a teljes fejezetet. Lassan haladtam, demintha diktandóra írtam volna, az elkészült lapokon egyetlen törlés-pótlás nyoma nem látszott. Talán ennek afegyelmezettségnek köszönhetem, hogy idegeim mindinkább fellazultak írás közben, újabb és újabb ötletekkelegészítettem ki az eredeti változatot.

Már nem pusztán az akaratom hajtott előre, hanem 129kedvet is éreztem a munkához. Míg a forgatókönyvekgyártásába végül már két-három óra alatt beleuntam, a regényen napi nyolc-tíz órát is hajlandó voltam dolgozni.

Ha elkészültem egy-egy résszel, és a magam mércéje szerint megfelelőnek találtam, szerettem volna másokon is

lemérni a hatást. A Filmgyárban erre nem találtam partnereket, itt az embereket inkább a hatásos, rövid távonfelhasználható, biztos pénzt ígérő sztorik érdekelték. (Az más kérdés, hogy tizenöt-húsz év múlva, mikor a„Malom a pokolban” több egymást követő kiadásban is megjelent, előbb Fábry Zoltán, majd Maár Gyula írt belőleforgatókönyvet, az utóbbi, sajnos, el is készítette a filmet.)

Szerencsére időközben kibékültem egykori tanárommal, Czibor Jánossal. Ő keresett meg, bocsánatot kért aKalász Lacival szemben tanúsított viselkedéséért. Elmondta, hogy az ilyen fölényeskedő pózokba jórészt a feleségehajszolta bele, most elvált az asszonytól – aki már férjhez is ment udvarlójához, a belvárosi eszpresszó maszektulajdonosához –, azóta megpróbálja új alapokra helyezni az életét.

Czibor Zuglóban, egy Pillangó utcai blokklakásban élt – azidőtájt ez még nívós és irigyelt környezetnek számított.Akkoriban a harmincötödik éve körül járt, továbbra is elsősorban kiadói „négerként” dolgozott, jó néhányKossuth-díjas író olvashatatlan könyveit ő pofozta elfogadható formába. Neki olvastam fel az elkészült részeket.

Volt tanárom a válása után sem süllyedt „nemi nyomor”-ba, a profi óvatosságával lehetőleg elkerülte az érzelmibonyodalmakat, szeretőinek megfizette a szolgálataikat és a pásztorórák végeztével elbocsátotta őket. Ezértlepődtem meg, mikor egy alkalom130mal – táskámban a „Malom a pokolban” soron következő részletével –felkerestem őt és egy tizenhét-tizennyolc éves lányt találtam nála.

– Dienes Zsuzsa vagyok! – nyújtotta felém a kezét, azzal el is köszönt volna, de Czibor tartóztatta:

– Maradj még egy kicsit! – felém fordult – ugye megengeded, hogy Zsuzsa is meghallgassa a könyvedet?!

Bólintottam, közben a szemem sarkából felmértem a lány külsejét, az úgynevezett „töltött galamb” típushoztartozott, a melle és a fara szinte szétfeszítette a ruháját. Rendszeresen napozhatott, kerek arcán már ebben a koratavaszi időben is kiütközött néhány szeplő. Sokszor megfordulhatott már a lakásban, erre vallott, hogy otthonosmozdulattal telepedett le Czibor mellé a fotel karfájára, rágyújtott egy cigarettára, szívott belőle egy slukkot, aztánátnyújtotta a férfinak.

Eredendő előadói készségem a főiskolai színész mesterség gyakorlatai során kiteljesedett, írásaim az énelőadásomban gyakran jobban hatottak, mint nyomtatásban. Ezen az estén, úgy emlékszem, azt a fejezetetolvastam fel, mikor a nyomorék lány – akit a cselekmény kívánalmaihoz igazodva egy akadémikus gyermekébőlszovjet emigrációból hazatért törvényszéki elnök családtagjává léptettem elő – felkeresi a főhőst, Flandera Jánost.Üdvözli a bátorságáért, amiért ki mert állni letartóztatott barátja mellett a bírósági tárgyaláson.

Későbbi megemlékezésekből tudom, hogy Czibor valódi értékénél messze magasabbra értékelte a regényt,feltételezem, hogy a még mindig óvatos és semmitmondó irodalmi világban fokozottan hatott rá a mindenkompromisszum nélkül kibomló cselekmény. Ezt a részt is elismeréssel fogadta.

131

– Nem minden tehetség nélkül való! Neked hogy tetszett, Zsuzsa?

A nő nem szólt, hosszan figyelte az arcomat, aztán bólintott. Teát főzött nekünk és elbúcsúzott, ahogy becsukódottmögötte az ajtó, Czibor felém fordult:

– Milyen?

– Nagyon helyes lány, de nem zöld még egy kicsit?

– Nekem épp ez tetszik benne, tele van még friss, jó ízekkel, mint a szilva, mielőtt végképp megérne. – Cziborivott egy kortyot a nagy teás bögréjéből. – Szükségem van rá.

– Neked? Az élet királya vagy.

– Nézd, beszéljünk nyíltan: az én életemben már elkezdődött a második félidő, vagy most produkálok valamit,vagy soha.

– Mihez akarsz kezdeni?

– Szeretnék újra írni novellákat, van egy regényötletem is, de ehhez az kell, hogy reggel, amikor felkelek, beletudjak nézni a tükörbe, anélkül, hogy beleköpjek. Rilke azt mondja: „változtasd meg az életed!” Nekem is ki kelllépnem a „néger munkákból”, a terméketlen dumákból a Hungária kávéházban, a pókerpartikból.

– Nem sok ez egyszerre?

– De igen, magamtól képtelen is vagyok rá. Münchausen ki tudta húzni magát a mocsárból a saját hajánál fogva,nekem ehhez már kevés a hajam.

– A barátaid nem segítenek?

– Barátokra az ember nem számíthat, csak a nőkre. Egy nő, akihez csak annyi közöm volt, hogy egyszermegsimogattam a fenekét, mindig inkább mellettem állt, mint a legjobb barátaim, akikkel naponta letettük ahűségesküt, hogy együtt váltjuk meg a világot.

Czibor felállt és járkálni kezdett a szobában:

– Már untam a szépasszony szeretőimet is, egy 132olyan lányt akarok, akit még nem rontott meg ez a mocskosvilág. Felnevelem magamnak, megtanítom mindenre, amit csak tapasztaltam az életben, hogy aztán én istámaszkodhassak rá. Ott legyen mellettem minden bajomban.

– És Zsuzsa tudja, hogy ezt várod tőle?

– Igen, mindent megbeszéltünk, ő is vállal engem.

– Mit mondhatok, János?! Csak irigykedni tudok.

Őszintén örültem, hogy barátom sorsa rendeződni látszik, csak az a lendület keltett bennem fenntartást, mellyelélete megváltoztatását tervezgette. Úgy tűnt, mintha túláradó lelkesedésével nem engem, hanem inkább önmagátkívánta volna meggyőzni. Igyekeztem elhessegetni magamtól ezt a rossz érzést.

Érdekelt, hogy alakult ki ez a nagy korkülönbségű kapcsolat. Ismerősöktől megtudtam, hogy Zsuzsa egy budaigimnázium utolsó évfolyamába jár. Osztályfőnöknője egy napilap politikai rovatvezetőjének a szeretője volt, az őpéldája nyomán egy különös szenvedély alakult ki a tanítványai között: azok is írókkal való ismeretségekrevadásztak. Öt-hat lány is bensőséges viszonyt alakított ki költőkkel, prózaírókkal, később házasságok is születtekezekből a kapcsolatokból. Zsuzsa egy rendhagyó irodalomórán fedezte fel magának a vendégelőadóként meghívottCzibort.

A lány a későbbi felolvasásaimat is meghallgatta a szerelme lakásán, csodálkoztam, hogy erre fordítja az idejét, azén nevem akkoriban nem sokat jelentett, legföljebb Czibor lelkesedése ragadhatott át rá.

Időben kissé előreszaladva el kell mondanom: Czibor elszántsága, hogy megváltsa magát és íróvá legyen, nemtartott soká. Nem hiszem, hogy az adottságai hiányoztak volna hozzá, bár ki tudhatja: a tehetség mértékét mindigcsak utólag minősítheti a sike133resen elvégzett munka. Egyébként az nem bűn, ha valakiről kiderül, hogy nemmérhető például Tolsztoj Leóhoz, az igazi vereség az, ha a saját adottságai szintjén sem tud teljesíteni. Ha egymagasugró 1 méter 80 centi átvitelére képes, nem érheti gáncs azért, mert leveri a két méterre felrakott lécet, deazért már joggal szégyellheti magát, ha a másfél méteres magasságon is csődöt mond, vagy meg sem kísérli azugrást.

– Igen kevesen vannak – tanítja a Mester –, akiket az élet apró kényelmességei nem tudnak elcsábítani a nagyügyektől. Czibort is visszavonzották élete komfortos keretei.

– Nézd – magyarázgatta nekem – az én anyám annak idején egypengős napszámért dolgozott, és ma is csak 30-40 forintot kap egy 10-12 órás műszakért a termelőszövetkezetben. Nekem pedig felkínálnak öt-tízezer forintotegy rossz regény átírásáért, ezt egy hét alatt félkézzel is elvégezhetem. Kihívásnak érezném, ha visszautasítanámaz ilyen ajánlatot.

– És a „megváltással” mi lesz?

– Kell egy kis idő, amíg én tudom meghatározni azt az utat, ahogy a pénz eljuthat hozzám.

Akkor már tudtam, hogy egykori tanárom sohasem indul el az íróvá válás damaszkuszi útján, csak a hetilapokbanpróbálkozott egy-egy karcolattal.

A Zsuzsával folytatott kapcsolata is megromlott, a lányt többé nem tekintette üdvözítőjének, hanem egyszerűenbeiktatta szeretőinek hosszú sorába. Gyakran az én jelenlétemben is gúnyos megjegyzéseket tettek egymásra, ez avillongás taszított engem, úgy gondoltam, elegendő a magam kiváltotta feszült helyzeteket elviselnem, másokkonfliktusai nem tartoznak rám. Egy idő után csendben elmaradtam a Pillangó 134utcai lakásból, és Czibor semszorgalmazta az újabb találkozásokat.

Egy kínai mondás szerint, ha a lélek már nem tudja hordozni a terheket, áthárítja a testre. Ha talpon akartammaradni a Gizellával történt szakítás traumája után, fizikailag nekem is rendbe kellett szedni magamat, újbólelkezdtem a reggeli tornát és a súlyzógyakorlatokat. Tudtam azonban, hogy ez csak tüneti kezelés, igazából csakegy új párkapcsolat állíthatja helyre a lelki egyensúlyomat. Nem értem be egyszerű viszonnyal, előre feltettszándékkal szerelmes akartam lenni.

Nem szabtam különös előfeltételeket, legfeljebb annyit, hogy – Gizella esetén okulva – kerülni szándékoztamazokat a nőket, akik dilettáns fokon kapcsolatba kerültek valamilyen művészettel és azt hiszik, hogy őket „szereti akonzul”.

Kísérleteimben így sem jártam túl nagy szerencsével. Ágnes, egy írótársam húga egy évvel azelőtt érettségizett,majd sikeres előfelvételi vizsgát téve az egyetemen, tíz hónapot töltött el adminisztrátorként egy újpesti gyárban.Akkoriban ez a kötelező munka a tanulmányok megkezdése előtt előírásnak számított, ideológiailag a dolgozóemberekkel való közösségérzetet volt hivatva megerősíteni. Egy eszpresszóban találkoztunk, bemutatkoztunk,elkezdődtek a hosszú, beszélgetős séták, mozi- és színházi előadások. Megmondtam neki, hogy tetszik, bárhol ésbármikor szívesen együtt vagyok vele, de semmiképpen sem akarom megzavarni az életét, továbbra is tegyenmindent úgy, ahogy neki a legjobb.

– Csak annyit kérek tőled, hogy legyél az én vonta135tóhajóm –, húzz el addig, amíg magamtól is tovább tudokhaladni. Ha majd úgy akarod, továbbra is együtt maradhatunk.

Ágnes néha meghívott magukhoz egy kávéra, a szülei korán meghaltak, nagyanyjával, Babuskával élt együtt. Bözsiemléke nyomán nekem a lelkem legmélyéből fakad a családfenntartó öregasszonyok tisztelete, Babuskának isminden alkalommal vittem ajándékot, még arra is vigyáztam, hogy olyan édességet válasszak, melyet aprotézisével is meg tud rágni. Kezdeti idegenkedése feloldódott és minden skrupulust félretéve beszélgetett velem:

– Maguk zsidók – mondta egyszer – sokat szenvedtek a háború alatt, de aztán bőséges kárpótlást kaptak. Mindenvezető posztot zsidók töltenek be, például a Filmgyár igazgatója, Darvas József is maguk közé tartozik.

Nehezen tudtam visszafojtani mosolyomat, amiért épp Darvast választotta ki példaként. A háború után ő írta azt ahírhedt cikket a „Szabad Nép”-ben, mely rendreutasította a zsidókat, hogy ne hánytorgassák fel a kiállottszenvedéseiket, ne kérjenek előjogokat, mert – mint mondta – a háborús események mindenkit egyformánsújtottak. Ez a cikk annak idején a Magyar Kommunista Párt felé terelődő „kisnyilasok” bizalmát és voksátkívánta megnyerni. Irányultsága olyan egyértelmű volt, hogy az 1990-es évek végén a „kirekesztők” címűantiszemita írásokat magában foglaló dokumentum-gyűjteménybe is belekerült. Nem akartam vitatkozni azöregasszonnyal, csak annyit mondtam:

– Tévedni tetszik, Babuska! Darvas nem zsidó, hanem román származású, ha jól tudom, eredetileg Dumitrásnakhívták.

136

Kilépve a házból, Ágnes bocsánatot kért a nevében, de én minden harag nélkül tártam szét a kezemet:

– Megtisztelt, hogy őszintén beszélt velem.

Magamban arra gondoltam, hogy ha ezek az ügyek valaha is tisztázódnak majd, akkor nem szalonbelibeszélgetéseken dőlnek el, hanem kemény, úgylehet véres összecsapásokon.

Hűségesen kísérgettem Ágnest, testileg egy fokkal sem jutottunk közelebb egymáshoz, nem is erőltettem, volt egyalkalmi szeretőm, akihez feljártam.

Néhány hét múlva Ágnes befejezte kötelező munkáját a gyárban, egy műszak utáni buli keretében köszönt el akollégáitól. Megkérdeztem: elkísérhetem-e ide is, de nem akarta. Tudomásul vettem, mondtam, hogy megváromaz újpesti rakparton, a Hajógyárral szemben. Vittem egy könyvet magammal, gondoltam, egy padon ülveolvasgatok egy-két órát.

Valamikor déltájt telepedtem le, már rég a végére értem a könyvnek, letettem magam mellé, és gondolatok nélkülbámultam a vízen a Hajógyárból kijövő szivárványszínű olajfoltokat. A magányban csak felerősödött aszorongásom, úgy éreztem, hogy elfogyott minden erőm, soha többé nem leszek képes felállni erről a padról. Máralkonyodott, hét óra felé járhatott, mikor Ágnes végre feltűnt amerikai csomagból vásárolt, kék kiskosztümjében;arcán a kelletlenség keveredett a megdöbbenéssel, nyilvánvalóan nem számított rá, hogy megvárom.

Beláttam: nincs okom méltatlankodni, hiszen a lány nem ígérte meg, hogy rövid idő, esetleg egy-két óra múlvaeljön a tiszteletére rendezett búcsúbuliról, mégis ez a délután még az én mindenáron kötődni akaró lelkemnek isakkora sokkot jelentett, hogy néhány nap múlva elköszöntem tőle.

137

Tovább folytattam társkeresési akciómat. Akkori legjobb barátom – mint oly gyakran, a felsőfok itt is kevesebbetjelentett az alapfoknál: a legjobb barátom volt, de nem jó barátom – kijelentette, hogy ő ismeri a számomraideális nőt, egy Solymár Edit nevű, huszonkét éves lányt, aki az egyetem laboratóriumában dolgozik professzorédesapja mellett. Valóságos ódákat zengett róla, gyanakodva kérdeztem:

– Szerelmes vagy belé?

– Igen.

– Akkor miért nem te udvarolsz neki?

– Mert én nős vagyok, az ő családja szigorúan keresztény erkölcsi alapokon áll, így engem semmiképp nemfogadnának el.

Bár ez a világszemlélet messze állt tőlem, de most sem engedtem meg magamnak előítéleteket, „kifordítottantiszemitizmusnak” éreztem volna, ha nem vagyok hajlandó elfogadni a barátom ajánlatát. Egy „véletlen”találkozót rendezett egy várbeli cukrászdában, ott mutatta be a vékony, magas, fekete hajú Editet. Mikorközeledett az asztalunkhoz, a barátom azt suttogta:

– Figyeld majd meg: kottázni lehetne a nevetését!

Nem ragadt rám a barátom lelkesedése, de az Ágnessel lezajlott „Duna-parti randevú” után nem is igényeltemérzelmi extázist. Kávé és sütemény mellett szolidan és kellemesen el tudtunk beszélgetni Edittel, kedvem voltfolytatni a diskurzust, önmagamon felülemelkedve jó modorú, társaságbeli embert imitáltam, és engedélytkértem, hogy a hétvégén ellátogathassak hozzájuk.

Az első vizit épp Mikulás napjára esett. Akkoriban még a Filmgyárban dolgoztam, anyagilag megengedhettemmagamnak, hogy bemutatkozó ajándékot vi138hessek a család minden tagjának, a háziasszony idősebb Editnekvirágcsokrot, az apának márkás likőrt, Edit öccsének egy könnyűzenei lexikont.

Magának Editnek egy hatvan-hetven centi magas játékmackót vettem – akkoriban meg voltam győződve, hogyennek a „prezent”-nek egyetlen nő sem tud ellenállni, mert „mindannyiuk lelkének mélyén egy gyermek lakik”.Csak a boltból kilépve vettem észre, hogy egy selejtes darabot sóztak rám: a nyakánál egy púpfélét hagytak akészítői. Vissza kellett volna mennem és kicseréltetni, de már a Buda felé tartó villamoson ültem, nem fért volnabele az időmbe. A gyomrom összehúzódott, ezt a lapszust rossz előjelnek találtam.

Meglepetésemre Edit nem fogadta el a mackót, igaz, nem is utasította el:

– Ne haragudjon, de meg kell kérdeznem aput.

Kissé elcsodálkoztam, hogy egy felnőtt nőnek ilyesfajta engedélyt kell kérnie, de a hamarosan hazaérkező családfőmosolyogva forgatta meg kezében a játékfigurát:

– Ez egy cukorfalat! – mondta, mire Edit megkönnyebbülten magához szorította a mackót. A házigazda kezetnyújtott:

– Szervusz, szólítsál nyugodtan Jenőnek.

– Köszönöm, Jenő bácsi.

– Szeretném, ha a „bácsi”-t mellőznéd – Solymár egy tréfás versikét idézett:

– Itt nyugszik egy szó, hogy „bácsi”Erre senki nem kíváncsi!

A családtagok egyszerre, szinte kötelességszerűen felnevettek. A háziasszony az asztalhoz invitált minket.

139

– Foglaljon helyet, Gyuri, ne haragudjon, hogy az étkészletünk nem egységes stílusú. Volt egy ezüst családigarnitúránk, de azt az ostrom idején az oroszok elvitték – férje megrovó pillantására sietve hozzátette –, illetvelehet, hogy a nyilasok voltak, akkoriban minden összekeveredett.

Evés közben a házigazda az életem soráról kérdezgetett. Elmondtam, hogy jelenleg a filmgyári munkámból élek,de ezt csak átmeneti foglalkozásnak tekintem, novellákat, regényeket szeretnék írni. Az idősebb Edit közbeszólt:

– Nem kell addig kiönteni a piszkos vizet, amíg nincsen tiszta!

Solymár leintette a feleségét, azt tanácsolta, hogy ha kényszerűségből végzem is ezt a tevékenységet, igyekezzekminél többet elsajátítani a mesterség titkaiból, mert az ember soha sem tudhatja, hogy mikor veszi hasznát.Példaként saját magát hozta fel, állandó szófordulatai közé tartozott, hogy „itt vagyok például én”, a professzoriműködése mellett otthon különféle optikai segédeszközöket is készített egy kisiparos megrendelésére.

A vacsora után megkóstoltuk az ajándékba hozott likőrt, addigra Solymár teljesen megnyílt előttem, elmondta,hogy a családban is van egy titkos művészi tehetség, Edit 18 éves öccse, aki most épp egy táncjáték librettóját írja

a Halál eltemetéséről:

– Érzed, Gyuri, hogy ez milyen mély gondolat? Eltemetik a Halált!

Jól éreztem magam a nagy kerek ebédlőasztal mellett. A mi családunk legfeljebb a nagy ünnepek alkalmával ült leközös étkezésre, különben mindenki akkor evett, mikor a dolga engedte. Anyámnak kevés türelme volt a főzéshez,igyekezett minél hamarabb 140túlesni rajta. Gyakran emlegettük a „Reifné-féle gyorsebéd”-et, mely egy negyedóraalatt elkészült. A nélkülözés hosszú évei után úgy gondolta, hogy teljes mértékben ellátja a feladatát, ha elegendőhúst és főzeléket tálal fel. Nem törődött vele, ha a borsófőzelékben köröm nagyságú rántásdarabok maradtakeldolgozatlanul, vagy a resztelt máj vért engedett ki magából. Általában szó nélkül tudomásul vettem anyámszakácsnői melléfogásait, csak eltoltam magam elől a tányért, azt morogva, hogy ma nincs étvágyam, arraemlékeztettem magam, hogy a főzésen kívül is mennyi munka hárul rá. Mindez azonban nem változtatott azon,hogy szerettem a jól elkészített és gusztusosan tálalt ételeket. Solymárék magyaros konyhát vezettek füstölt ésvadhúsokkal, sokféle fűszert használtak, télre eltett házi lecsót és befőttet, gombát szervíroztak. Soha nemszünetelő önkontrollom akkor sem hagyott ki, amíg ettem, azon töprengtem, szabad-e élveznem ezeket az ízeket,nem követek-e el vele valamiféle bújtatott árulást elveim, világfelfogásom ellen.

Aztán szinte naponta találkoztam Edittel, erőt vettem tartózkodásomon és programokról gondoskodtam: moziba,színházba, vendéglőbe jártunk. Megpróbáltam belészeretni, elhallgattatni magamban ösztöneim egyértelműtiltakozását. Mintha felmenő nemzedékeim tapasztalata gyülemlett volna fel bennem, mindig is az egészségtőlduzzadó, fizikailag is sokat bíró nőket szerettem, olyan példák lebegtek a szemem előtt, mint Bözsi nagyanyám,vagy az anyám, akik a vállukra tudták venni egy egész nagy család terheit.

Edit nem tartozott ebbe a típusba, magas, elegáns alakjával bármilyen társaságban feltűnést keltett, de 141vékonycsontjaira nem tapadtak szívós, ellenálló izmok, mozgásából hiányzott a magabiztosság lendülete. Rövidlátásakorai öregedést ígért, bent az egyetemen, ha a mikroszkóppal dolgozott, szemüveget használt, amelyet sietvelekapott az orráról, ha bementem hozzá.

Edit természete szerint is a vesztesek közé tartozott, bizalmasabbá váló beszélgetéseinkben sokat beszélt akudarcairól. Legjobban akkor lepődtem meg – egyben kaptam fogalmat egy budai úri ház erkölcseiről –, mikorbevallotta, hogy lent a földszinten lakik egy fiú, aki éjszakánként gyakran beszökött hozzá, és kihasználva, hogykülön szobában alszik, lefeküdt mellé és – hogy mondjam finoman – magáévá tette. Beszélt nős férfiakkal,például apja professzor kollégáival folytatott viszonyáról is – sokszor csak a szerencse óvta meg a lebukástól.

Edit barátnőit már 18-20 éves korukban az oltár elé vezették, ő kimaradt ebből a szórásból. Felmérte, hogy esélyeiaz idő múlásával egyre inkább csökkennek, mindenképpen férjhez akart menni – reményeit most belém helyezte.Én nem is gondoltam házasságra, be sem mutattam a családomnak, amúgy is restelltem változatlanul lepusztultlakásunkat. Úgy gondoltam, kivárom, amíg a kapcsolatunk magától kifullad.

Egy este a Belvárosi kávéház emeleti részén üldögélve Edit váratlanul elővezette, hogy esküdjünk meg. Olyanérveket hozott fel jövendő együttélésünk mellett, mint hogy ha éjszaka szeretkezni kívánok, nem kell lemennem azutcára nőt hozni, ő ott fekszik mellettem. Kínálkozott volna a közhasznú válasz, hogy ha az ember egy pohár tejetakar inni, nem vesz meg mindjárt egy egész tehenet, de én nem kívántam cini142kus lenni, nyíltan megmondtam,hogy nem akarok megházasodni. Edit sokáig hallgatott, aztán egy újságot húzott maga elé:

– Figyelj!

Golyóstolla hegyével sorra rámutatott egyes betűkre, közben egy hangot sem ejtett ki, lassan kikerekedett aközölni szándékolt mondat:

– A s.z.e.r.e.t.ő.d a.k.a.r.o.k l.e.n.n.i.!

„Bibliai értelemben” még nem ismertük egymást, azt hiszem, száz hozzám hasonlóan harminc év alatti férfi közüllegalább kilencven élt volna ezzel a felkínálkozással és azon kezd el töprengeni, honnan szerezhetne egy megfelelőszobakulcsot, bennem viszont egy kiszámíthatatlan eredetű, irracionális póz kerekedett felül. Arcomra kiült egysokat tapasztalt, légies erkölcsi magasságokba emelkedett férfiú gőgje, elhárítóan intettem:

– Most menj el!

Edit sértődötten felkelt és elsietett. Utánanéztem: a feneke ígéretesen domborodott ki piros kabátja alatt, azonnalmegbántam elbocsátó gesztusomat. A Sors szerencsére többször is fel szokta kínálni ugyanazt a lehetőséget,hamarosan újra találkoztunk és „bibliai értelemben” is megismertük egymást. Kapcsolatunk sablonos viszonnyáváltozott.

Igyekeztem megtartani a formaságokat, nem az utcán találkoztunk, hanem továbbra is felmentem érte a budailakásra. Az idősebb Editet azonban nem tévesztették meg ezek az apró udvariasságok, felfogta, hogy a lánya

férjhezmenési esélyei ezúttal is szétfoszlottak. Kezdeti barátságos társalgásaink alig leplezett összecsapásokkáalakultak át. Egyszer, mikor felmentem Editért, azt kérdezte:

143

– Ne haragudjon, Gyuri, de mennyi pénz van magánál?

– Egy ötvenes – ennyiből akkoriban két ember nívósan eltölthetett egy estét.

Az anya úgy értette, hogy egyötven – vagyis másfél forint, és szörnyülködve csapta össze a kezét:

– Ennyiből hová akarja vinni a lányomat?!

A család ellenszenve végül is kenyértörésre vitte amúgy is megingott kapcsolatunkat. Ha megjelentem a budailakásban, a családfő – fején a haját leszorító hálóval – tüntetőleg elvonult, fián keresztül tudatta velem, hogy egyzsidó örüljön, ha egy tisztességes keresztény lány egyáltalán szóba áll vele. Akkor már csak egy tennivalómmaradt: tálcán felkínálni a lehetőséget Editnek, hogy ő kezdeményezze a szakítást, ilyen módon megőrizve azönbizalmát. A lány élt is ezzel az eséllyel, bejelentette, hogy a kapcsolatunkat közvetítő „legjobb barátom” válnikészül a kedvéért, vele folytatja majd az életét.

Soha többé nem találkoztunk. Talán harminc évvel később felhívott, beszámolt az életéről: egymás utánháromszor is férjhez ment, de gyereke nem született. Nemrégiben gerincbetegséggel leszázalékolták, naponta kelluszodába járnia, hogy megőrizze a mozgásképességét. A beszélgetés feltartott a munkában, megpróbáltam rövidrezárni:

– Ne haragudj, de mondd meg végre, hogy miért hívtál?

– Szeretnék találkozni veled. Vissza akarom adni a régi leveleidet és a fényképeidet.

Eszembe jutott az Arany-verssor: „kik sírból visszajárnak, nem hoznak életet”.

– Tartsd meg Edit. Minden jót! – és letettem a kagylót.

144

XIX.

Közben történt, hogy eljöttem a Filmgyárból. Elvileg megengedhettem volna magamnak, hogy anyagilag kissélazábbra eresszem a gyeplőt. A Hunniában jól kerestem, minden pénzfelvételnél csak egy százforintost és azefölötti aprót tartottam meg magamnak, a többit odaadtam az anyámnak, az összeget meg sem jegyeztem, de úgybecsültem: legalább egyévi megélhetésre elegendő gyűlt össze nála. Úgy döntöttem, erre a summára nem tartokigényt, a család biztonságát kell, hogy szolgálja, csak a legszükségesebbekre kérek belőle.

Napi húsz forintból éltem, ez akkor többet ért, mint ma, de emeletes házat nem lehetett venni belőle. Keményenbe kellett osztani, hogy kitartson reggeltől estéig. Még az 1 forint 10 fillérbe kerülő timsó rudacskát sem vettemmeg, ha a borotválkozásnál megvágtam az arcomat, konyhasóval, vagy a sebre tapasztott újságpapírszéllelcsillapítottam a vérzést.

Reggelit-vacsorát-szállást kaptam otthon, anyám mosott és vasalt is rám, minden egyébnek ki kellett jönnie ahúszasból. Futotta belőle két duplára a Hungária kávéházban, délben egy levesre vagy egy tésztára a szomszédosKis Lucullus büfében.

Továbbra is napi nyolc-tíz órát írtam, de nem éreztem fárasztónak, mert csak azzal kellett foglalkoznom, amihezamúgy is kedvem volt. Úgy terveztem, 145hogy írok néhány hosszabb novellát, hátha végre megjelenhetne az elsőkönyvem, hat-hét év telt el azóta, hogy a bemutatkozó elbeszélésemet lehozta a „Csillag”, ennyi idő alatt a velemegyütt induló társaim a harmadik-negyedik kötetükig is eljutottak.

Reálisan mérlegelve az irodalom világát meghatározó politikai erővonalakat, nem reménykedhettem avisszatérésben. Egy-egy kritikai összefoglalóban olykor felmerült a nevem, de mindig elítélő hangsúllyalemlítették:

„…Moldova teljesen az ellenforradalmat megelőző napi politikai kérdésekhez tapadt – elfogultan és egyoldalúan– írta egy tekintélyes ítész. – Művei képsorozatok, melyekből egyre riasztóbb társadalmi állapotok bontakoznakki. Végletes kiábrándultság, a szarkazmushoz közelítő keserű irónia felhőzi be, az író meglehetősen nyegle, azegész társadalmat puszta kézlegyintéssel megbélyegző gesztusai kíséretében. Azóta Moldova hallgat, újabb írásamár évek óta nem jelent meg a lapokban. Pedig ma már régen elmúlt az „írói hallgatás” oppozíciós divatja, s azok,akik az ellenforradalmi időszakban kisebb-nagyobb mértékben meginogtak – épp új műveik által nagy utat tettekmeg…”

Ez a megítélés a hivatalos irodalmi véleményt is kifejezte. Azt meg sem kísérelhettem, hogy bejussak egy

szerkesztőségbe vagy könyvkiadóba, tudtam, hogy a személyzeti osztályvezetők rendszerellenes kiállásnaktekintenék, hogy másfél évnyi „fűtésszerelői segédmunkás” bejegyzés áll a munkakönyvemben, abban sem voltakkétségeim, hogy a Filmgyárból való távozásom módját is regisztrálták a megfelelő hivatalban.

(Hallottam azt a mondást, hogy a Légió tíz évig 146nem felejt, addig számon tartja azokat, akik a soraibóldezertáltak, méginkább a vele szembeszállókat, és ha a kezébe kaphatja, megbünteti őket. Az én ügyembenilletékes „apparátcsikok”, pártmunkások emlékezete is hasonló rendszer alapján működött, sőt, még hosszabblejárati terminusokkal. Már az 1970-es években, többé-kevésbé elfogadott íróként egyszer meghívást kaptam egygörögországi művészeti kongresszusra, melyet Melina Mercouri, a híres színésznő patronált. Ő, természetesen,nem hallott rólam, valamilyen ismeretlen jóakaróm ajánlhatott be nála. Költségeimet a meghívók fedezték volna,de hiányzott egy fontos feltétel: nem rendelkeztem érvényes útlevéllel. Maga az úti okmány a fiókomban lapultugyan, de ez csak akkor jogosított utazásra, ha belekerült a hatósági engedélyező pecsét, az úgynevezett „ablak”.Ezt viszont egy ember évente csak egyszer kaphatott, és én az adott esztendőben már jártam külföldön.

Elmentem tanácsért a Szerzői Jogvédő Hivatalba, ott azt javasolták, hogy forduljak a Kiadói Főigazgatósághoz,annak módjában áll segíteni.

A Kiadói Főigazgatóság illetékes „nacsalnyik”-ját, döntéshozó ügyintézőjét Rátkai Ferencnek hívták, sem aszemélyét, sem a hivatali tevékenységét nem értékeltem túl nagyra, és mindig megengedtem magamnak, hogy kiis fejezzem ebbéli véleményemet. Rátkai úgy érezte, hogy most eljött a törlesztés ideje, mikor előadtam, hogy egy„ablak”-ot szeretnék kérni tőlük, alig leplezte elégedett mosolyát.

– Nem mondom azt, hogy nem adunk neked „ablak”-ot, de vannak feltételeink. Írd le, hogy mit akarsz mondani akongresszuson és nyújtsd be hozzánk, mi majd elbíráljuk, hogy mennyire szolgálja az ország 147érdekeit. Továbbárészletes jelentést kérünk a kongresszuson elhangzottakról.

Ennyit nemhogy az adott kongresszus, de egész Görögország nem ért nekem, szótlanul felálltam és otthagytamRátkait.

Olyan eset is előfordult, hogy az „apparátus” még keményebben avatkozott bele írói pályám alakulásába. Még1981-ben jelent meg a „Titkos záradék” című kisregényem, mely arról szólt, hogy Hitler nem halt meg a háborúvégén, hanem hívei egy tartósító készülékbe elrejtve átmentették. Az 1980-as évek elején feltámad, és hogylebukás nélkül átvészelje az első időket, turistaként ellátogat Magyarországra, megnősül, berendezkedik, de mégisel kell buknia, mert a környékbeli jobboldali fiatalok nem tartják őt eléggé következetes fasisztának.

A körülmények szerencsés összejátszásának folytán ez a könyv váratlan hátszelet kapott. A „Spiegel” éppakkoriban közölte le Hitler titkos naplóját, amelynek hiteles volta fulmináns vitákat robbantott ki. A botrányegyre messzebb gyűrűzött, ráterelte a figyelmet az én kisregényemre is, amelyről a német távirati iroda budapestitudósítója adott jelentést. Napokon belül három szerződési ajánlat is érkezett német könyvkiadóktól, alegszerényebb is márkatízezreket hozott volna, hosszú időre megoldva anyagi gondjaimat. A Szerzői JogvédőHivatal osztályvezetője behívatott és mélyen a szemembe nézett:

– Ez a könyv rossz fényt vetne a szocialista Magyarországra, ugye maga sem akarja, hogy megjelenjen Nyugaton?!

– Persze, hogy nem – feleltem –, ki a fenének kell az a sok márka, csak gond van vele.

A hasonló esetek csúcsának mégis azt tekintem, mi148kor a „Magányos pavilon” című regényem megjelent aNémet Szövetségi Köztársaságban és egy menedzser a könyvet elolvasva meg akarta venni a megfilmesítés jogát,de a Hivatal nem engedte.

– Ha könyvformában mehetett, a filmet miért nem engedélyezték? – kérdeztem értetlenül.

– Azért, mert elég annyi, hogy egy jelenetben kiragasztanak a falra egy feliratot és az egész mondanivaló azellentétébe fordul! – magyarázták, és további vitának itt sem volt helye.

Távol áll tőlem, hogy azt a benyomást keltsem, mintha különösen kipécézett áldozata lettem volna a korszakkultúrpolitikájának, ez sokunk közös sorsa volt, a különbség legföljebb annyi, hogy én provokatív stílusommalgyakoribb és súlyosabb megtorlást vontam magamra.

Aki nem bírta a „hivatal packázásait”, azt magányba, alkoholizmusba, korai halálba kergették, mintírónemzedékem legjobbjai közül Szabó Istvánt, Kamondy Lászlót vagy Ladányi Mihályt).

Ez a kívülmaradás minden, szociális biztonságot nyújtó körön számtalan bajjal járt. Ha késő este tértem haza,útközben gyakran megállítottak a rendőrök és igazoltattak. Akkoriban még büntetendőnek számított a „kmk”, aközveszélyes munkakerülés vétsége, és mivel az én személyi igazolványomban nem szerepelt érvényesállásbejegyzés, hosszan faggattak, hogy miből élek. Állandóan magamnál kellett tartanom néhány régi filmgyáriszerződést, ezeket mutattam fel. A Filmgyár mint téma rendkívül érdekelte a közegeket, és mivel egyébként is

ráértek reggelig, hosszan faggattak:

– És hogy megy maguknál? Egyedül dolgoznak, 149vagy többen is összejönnek és valaki megadja a direktívát,hogy mit írjanak?

Továbbá az is fúrta az oldalukat, hogy melyik színésznő melyik futballistával feküdt le, és kénytelen voltamválaszolgatni, ha nem akartam a kapitányságon tölteni az éjszaka hátralévő részét.

– Hát én nem lennék színész! – szokták lezárni a beszélgetést.

Még kellemetlenebbül érintett, hogy beleestem egy ázsiai eredetű, kötőhártya-gyulladással járó szembetegségbe.A társadalombiztosítás rám mint állástalanra nem terjedt ki, az SZTK rendelőben még akkor sem foglalkoztakvelem, ha megfizettem a kezelést. Járványról lévén szó, magánorvos nem volt illetékes, így a bürokratikusrendszabály miatt akár a szemem világát is elveszíthettem volna. Az egyik barátom orvos édesanyja annyitsegített, hogy a Péterffy Sándor utcai kórházban megvizsgáltak, fel is írták a szükséges szemcseppeket, de azadminisztrátornő, beletekintve a személyi igazolványomba, nem volt hajlandó rányomni a receptre az érvényesítőpecsétet. Keresnem kellett valahol egy rövidlátó patikust, aki nem vette észre ezt az alaki hiányosságot, úgy tett,mintha nem látná, és kiadta a cseppeket.

Éreztem, hogy ha egyáltalán épségben akarok maradni, valamennyit engednem kell a tartózkodásomból, legalábbegy meghatározott időre szóló szerződést kellene kötnöm, amely munkaviszonynak minősül és bejegyzik aszemélyi igazolványomba, de minden próbálkozásom kudarccal végződött. Ugyanazok a szerkesztők, lektorok,akik valaha lelkesedtek az 1956 utáni helytállásomért, most nem vállalták, hogy közbenjárjanak az érdekemben.

Tudomásul vettem, hogy megint kívül rekedtem 150minden irodalommal kapcsolatos körön, de nem adtam fel.Számtalan példát láttam, hogy másoknak sem ment könnyebben: barbár erő és a munkájukba vetett feltétlen hitelég volt ahhoz, hogy elindulhassanak a maguk útján, bíztam benne, hogy én is képes leszek rá.

A Hungária kávéházban is helyreállt már a felkelés előtt érvényben lévő tagozódás. Lent, a „Mélyvíz”törzsasztalánál ugyanazok az írók, szerkesztők, újságírók ültek, mint régen – néhány halottat vagy elítéltetelveszítve, néhány újonnan feltűnt tehetséggel kiegészülve. Ebédeltek, azután különféle vitákkal, játékokkaltöltötték az időt késő délutánig, sokszor egészen a záróráig. Én most sem csatlakoztam hozzájuk, a többi átlagosvendéggel együtt a földszinten üldögéltem, megszokott sarkomban. A pincér naponta kétszer: reggeliérkezésemkor és az ebéd utáni visszatérésemkor letette elém a kávét és nem zavart többé, a többi vendég istisztelte a magányomat.

Egy kora nyári délután arra rezzentem fel elmerültségemből, hogy valaki sietős, koppanó léptekkel közelít felém,majd megtorpan az asztalom előtt. Felnéztem: Dienes Zsuzsa állt ott, Czibor kedvese. Régen láttam, csak annyittudtam róla, hogy időközben leérettségizett és felvették az egyetem angol tanszakára. Zsuzsa mintha futott volnaidáig, kipirult arcán szinte égtek a szeplők.

– Kit keresel? – kérdeztem csodálkozva, elfeledkezve arról, hogy nem tegeződünk.

– Téged.

– Ülj le! János üzen valamit?

A lány helyet foglalt és merően a szemembe nézett:

– Ugye nem nősültél meg?

151

– Nem. Egyszer próbáltam, de akkor sem sikerült. De miért érdekel?

– Eljöttem hozzád és veled akarok maradni.

Úgy tűnt, mintha Zsuzsa ezt a mondatot már előre megfogalmazta volna és sokszor elismételte volna magában, deén még mindig nem fogtam fel, a jelentése teljesen valószínűtlenül hangzott. Látva értetlenkedésemet újraelmondta, de én megráztam a fejem:

– Én azt nem teszem meg Cziborral!

– Mi már elváltunk egymástól, azt is megmondtam neki, hogy megkereslek. Azt mondta, hogy megért; ebben azegész társaságban te vagy az egyetlen igazi férfi, aki vállalja a sorsát.

Bárhogy is hízelgett nekem a felajánlkozása, ösztönösen visszahúzódtam, nem akartam feladni nehezenkialakított nyugalmamat. Valószínűleg kevésbé zárkóztam volna el, ha Zsuzsa jobban tetszik, de a lányos alkatúGizella és Edit után nem vonzott alacsony, molett figurája. Az is zavart, hogy a leheletén erős, keserű dohányszag

érződött, én magam sohasem cigarettáztam.

– Ne haragudj, de én ezt nem vállalom.

Zsuzsa az elutasítás ellenére sem kelt fel az asztalomtól, sokat és gyorsan beszélt az életéről, a családjáról.Elmondta, hogy ha végez az egyetemen, tanítani akar, könyveket fordítani. Egy öccse van, a szülei huszonöt évetökéletes harmóniában élnek együtt, ő is ilyen kapcsolatra vágyik. A család még a nyári szabadságát is együtt tölti,most is a Tátrában sátoroznak majd.

Míg hallgattam őt, lassan-lassan megenyhültem. Eltöprengtem: miért zsákmányolom ki magam erőm végsőhatáráig, mindenben az általam elérhető teljességet hajszolva, miért nem fogadom el azokat a kis152 ajándékokat,melyeket a sors menet közben felkínál. Akkoriban is alkalmilag adódó ügyekbe mentem bele; emlékszem egynőre, aki negyvenéves korára határozta el, hogy megtanul zongorázni, a hangszer megvásárlására vagykibérelésére nem futotta a pénzéből, ezért egy egész íves papírlapra rajzolta fel a zongora billentyűzetét, ésalbérleti szobájában ülve szabad idejében azon gyakorolt, és a többiek is hasonló mániákkal, pótcselekvésekkelfoglalkoztak, értelmes szót alig-alig lehetett váltani velük. Ki ellen vétenék, ha Zsuzsával tölteném el az üresestéimet? – gondoltam, de nem akartam elkötelező választ adni.

– Most menj el, majd később beszélünk róla.

– Mikor?

– Ma csütörtök van, szombaton a Vasas kint játszik Újpesten, kijössz velem a meccsre?

– Mikor és hol találkozunk?

– Itt a Hungáriában, mondjuk két órakor.

Zsuzsa felállt, megcsókolt és elfutott a szerelmes nők apró, tipegő lépteivel. Én maradtam, de már nem tudtamgondolataimat az előttem fekvő kéziratos lapokra összpontosítani. Végiggondolva az életemet, azon töprengtem,hogy miért mindig „uraságtól levetett” nők jutnak nekem? Gizellát a férjétől vettem el, Editet a „legjobbbarátomtól”, Zsuzsát pedig, ha egyáltalán létrejön a kapcsolatunk, egykori tanáromtól öröklöm. Hol marad az aromantikus olvasmányaim alapján megálmodott „balga szűz”, akivel együtt indulunk el és kézen fogva haladunkát az egész életen?

Mint ebből a képzelgésből is kiviláglik, koromhoz képest csak kevéssé ismertem a férfi-nő kapcsolatok igazierővonalait. Túl Tolsztoj Leó keserű megállapításán, mely szerint a nők a társadalom felső rétegéhez tartozóférfiak játékszerévé válnak, akik kézről kézre 153adogatják őket, nem gondoltam végig a Kommunista Kiáltványidevágó tézisét sem, hogy a minden romantikus értéket áruvá változtató kapitalizmus a szerelmi kapcsolatokat isa piac törvényeinek rendeli alá – még ha áttételes formában is teszi ezt.

Még a saját világomban sem ismertem ki magam, nem mértem fel, hogy az átlagos párkapcsolatok vagy unalombaés közönybe fulladnak, vagy a hűség helyett az állandó újat keresés jellemzi őket, az emberek ennek alegszerényebb pótlékával is beérik. Másrészt azt is csak később fogtam fel, hogy a szüzesség biológiai ismérveimásodlagosak, még a legtöbbet élt és tapasztalt nő is szűzen megy bele egy új szerelembe.

A focimeccseken mindig az állóhelyre szoktam járni, a piros-kék Vasas-zászló alatt csoportosulódrukkertársaimhoz évtizedes barátság fűzött, most azonban Zsuzsa tiszteletére bementem a sportklubba és kétülőhelyet vettem, sokszorosan túllépve az egy-egy napra szánt büdzsémet.

Szombaton is leírtam a magam adagját, de már egy órakor letettem a tollat és vártam a lány érkezését.Kibámultam a kávéház ablakán: kint sütött a nap, a nők könnyű nyári ruhákban jártak, hirtelen úgy találtam, amai délután túlléphet egy tisztázó beszélgetés keretein és akár kellemessé is válhat.

Zsuzsa két óra előtt néhány perccel tűnt fel a bejáratnál, én már kifizettem a kávémat, felemelkedtem aszékemből.

– Mehetünk?

– Üljünk le egy kicsit, csak egy percre.

Zsuzsa a retiküljéből egy tábla csokoládét vett elő és az asztalra tette:

– Ezt neked hoztam.

– Köszönöm, de miért kapom?

154

– Bocsánatot akarok kérni, amiért hiába fárasztottalak ide. Kibékültünk Jánossal és visszamegyek hozzá.

Nem éreztem különösebb megrendülést, legföljebb csak magamra haragudtam, amiért korábban belementemebbe a kapcsolatba. Ami az embernek nem igazán fontos, attól könnyű elegánsan elbúcsúzni, gratuláltamZsuzsának, megcsókoltam most is forró, szeplős arcát és egy biccentéssel elköszöntem tőle. A bejárati ajtóig érvetöbbször is visszanézett, mintha indulatosabb szakításra számított volna.

Mikor Zsuzsa eltűnt, én is felkerekedtem – akkoriban nagyobb események miatt sem hagytam volna ki egy Vasas-meccset. A Zsuzsának szánt jegyet eltéptem és eldobtam – ha valakinek ajándékot vettem és valamiért nemsikerült átnyújtanom a címzettnek, sohasem adtam tovább másnak.

Közben, ha csak egy résnyire is, de megnyílt előttem az irodalom egyik oldalkapuja: riportokat készíthettem az„Élet és Irodalom”-ba. Rangban-pénzben nem sokat jelentett, inkább afféle visszaszoktató kúrának számított ahallgatás hosszú évei után. Igyekeztem olyan témákat választani, hogy minél több aspektusból tudjak tájékozódniaz adott magyar valóságban. Írtam tönkrement mezőgazdasági termelőszövetkezetekről, erdei munkásokról,halászokról, vidéki zálogházakról, törvényszéki bírákról, vásározókról.

A riportok sorra-rendre meg is jelentek a hetilap utolsó oldalán. Négyéves szilencium után furcsállva néztemnyomtatásban újra megjelent nevemet, csalódottságot éreztem:

– Csak ennyi az egész?!

Megfordult a fejemben, hogy jobban tettem volna, ha lent maradok a mélyben, füzetlapra írt szöve155geimetmásolgatva-javítgatva, azt a már beidegződött életformát könnyebben elviseltem volna, mint a rám várómegpróbáltatásokat.

Kötelességemnek éreztem, hogy az első riportomat leközlő Élet és Irodalomból adjak egy példányt Czibornak,ezzel a gesztussal azt is szerettem volna elérni, hogy ne maradjon bennünk tüske a Zsuzsával kapcsolatos„közjáték” miatt.

A „Mélyvíz”-be vittem le neki az újságot, a törzsasztalnál ülők fanyalogva fogadtak.

– Á, milyen érdekességek jelennek meg mostanában! – mondta Abody Béla. – Elő fogunk fizetni az „ÉS”-re.

A társaság nevetéssel díjazta a megjegyzést, érezték, hogy nem tartozom közéjük és a továbbiakban semtörekszem erre. A nevemet csak lekicsinylő megjegyzések alanyaként említették: „Moldova nem ír, hanemkörmöl.” „Moldova azért ír füzetlapokra, mert beéri az első megfogalmazással.” Pontosan tudták, hogy velemminden kockázat nélkül gúnyolódhatnak, semmiféle hatalmi csoport vagy klikk nem áll mögöttem, aki avédelmemben visszavágna nekik.

Czibor átvette a lappéldányt, elmosolyodott, felső ajkát szokásos módon behúzva, hogy ne lássanak romló fogai,dünnyögött valamit, amit nem értettem. Zavartan álldogáltam, arra vártam, hogy történjék valami, ami feloldja ahangulatot, de senkinek sem jutott eszébe, hogy hellyel kínáljon, bólintottam és visszamentem a földszintre,megszokott asztalomhoz.

Néhány nappal később történt, hogy kedvenc pincérem, Lojzi a telefonhoz hívott:

– Egy szőke női hang keresi a Moldova urat!

Kelletlenül letettem a tollat, nem szerettem, ha mun156ka közben zavartak, és előrementem a kávéház közepénelhelyezkedő fülkébe:

– Tessék, Moldova.

Egy női hang szólt bele a túloldalról:

– Bemehetek most hozzád?

– Kivel beszélek?

– Zsuzsa vagyok, Dienes Zsuzsa. Itt állok egy percre, az árkádok alatt, csak annyit mondj, hogy nem zavarsz el.

– Jobb volna, ha nem jönnél.

– Nagyon haragszol rám?

– Miért haragudnék? Nem bántottál. Csak ezt az ügyet egyszer már lezártuk.

– Csak egy percig zavarlak.

– Jól van, gyere, ha akarsz.

Visszaültem az asztalomhoz. Zsuzsa hamarosan megjelent, láthatólag hódításra öltözött, a haját kontyba fonta.Sokáig hallgattunk, végül én szólaltam meg:

– Meddig tartott a reneszánsz Jánossal?

– Nem soká. Volt két jó esténk. Folyton berúgott, sírt, hogy tönkretette az életét, és én nem tudtammegvigasztalni. Azt hiszem, nem is akartam, már nem szeretem.

Megfogta a kezemet.

– Kezdjük el újra, de most már komolyan. Nem kell rögtön döntened. Ma este elmegyek a családommalkempingezni, fel a Tátrába. Két hét múlva jövök vissza, akkor újra beszélünk, jó? Lehet, hogy nem hiszed el, de énegy klassz csaj vagyok és nagyon szeretlek! – ezzel felugrott, megcsókolt és elsietett.

Két-három levelet is küldött naponta, valójában ezekből ismertem meg őt. Zsuzsa tipikus „gimnáziumiosztályelső” volt, aki mindig igyekezett túltelje157síteni a feladatokat. Verlaine Őszi dalát nemcsak magyarul, de afrancia eredetiben is el tudta mondani – kivíva ilyen módon tanárainak elismerését és társainak ellenszenvét.

– Persze, a Dienes! – morogták egy-egy produkciója után.

Önbizalmát tehetős és érzelmileg konszolidált családi háttér is táplálta. Apja magas beosztású mérnökkéntdolgozott, anyja egy műhímző-szövetkezet elnöknője volt. Egy kétszintes budaligeti villában laktak, melyhez egynyolcszáz négyszögöles kert tartozott, de a gazdagságukat csak akkor fogtam fel a maga teljességében, mikormegláttam, hogy a kamrájukban egy egész tepsi túrós sütemény fekszik érintetlenül, nálunk otthonelképzelhetetlen lett volna, hogy nem faljuk fel azonnal, ahogy kikerül a sütőből, meg sem várva, amíg kihűl.

Mint minden famíliában, itt is akadt egy „csontváz a szekrényben”, egy félig, vagy egészen zsidó anyai nagymamaszemélyében. Szegény nem tudta pontosan, mit kell mondania, ha ez a téma kerül elő a társalgás során, avendégek érkezésekor inkább visszahúzódott a szobájába.

A mi kettőnk kapcsolatát Zsuzsa levélről levélre haladva mindinkább véglegesnek tekintette:

– Ne csalj meg! – írta. – Lehet, hogy eszedbe jut, de hát hidd el: nem érdemes!

Az én olyan eredendő fenntartásaim, mint hogy nemcsak szerelmes nem voltam bele, de nem is tetszett igazán,napról napra gyengültek, mindinkább farizeusnak éreztem magam, amiért fensőbbségesen visszautasítom egyfiatal nő felajánlkozását, hazaérkezvén Zsuzsa szinte órák alatt elsöpörte az ellenállásom maradékát is.

158

Mint férfira rám hárult az a kötelezettség, hogy megszervezzem az első nászunkat. Egyelőre egyikünk lakásárasem mehettünk, szállodában csak házastársak vagy egyneműek kaphattak szobát, más megoldást kellettkeresnem. Szereztem is egy lakáskulcsot, de a randevúra elindulva otthon felejtettem – mint mondani szokás,Freud Zsigmond egy ilyen véletlen elemzéséből házat vehetne – és csak a találkozásunknál vettem észre, mikormár nem tudtam hazaugrani érte.

– Mit csináljunk? – kérdeztem tanácstalanul, Zsuzsát azonban ez a malőr sem tántorította el.

– Sétáljunk a hegyekben.

A Zugligetben egy elhagyatott erdei ösvényen tértünk le az útról, leereszkedtünk a lankán és egy bokortakarásában feküdtünk le, Zsuzsa fekete kardigánját terítette alánk. Ekkor tanultam meg, hogy ha ilyenhelyzetben szeretkezünk, a nő feje mindig a lejtő irányába kell, hogy mutasson, ellenesetben a férfi állandóanlecsúszik róla.

Felkeltünk az avarból és visszakapaszkodtunk az ösvényre, folyamatosan szóval tartottam Zsuzsát, közben azontűnődtem, hogy miért nem érzem azt a felszabadító megkönnyebbülést, melyet egy szeretkezésnek ki kell váltaniaz emberből. Egy barátom jutott az eszembe, aki azt mondta a partneréről: „izélem, izélem, de egy bujagondolatom sincs közben!”

Akkor és még sokáig nem tudtam megfejteni ezt a talányt. Most, vén fejjel, már úgy magyarázom, hogy egy-egylány, asszony testén azok a férfiak, akik valaha is ölelkeztek velük, az utódjaiknak is üzennek, átadva a nővelszenvedélyüket, gyengédségüket, egész szerelmi kincsestárukat. Zsuzsán nem érződött ilyen távolról érkezősugárzás, sem Cziboré, sem má159soktól származó, számára az egyesülés alig hordozott érzelmeket magában, azakarat megvalósulása fölötti örömön túl. Ez a távoltartás soha nem oldódott fel igazán közöttünk, szakítanunknem volt miért, de igyekeztem minél ritkábbra fogni a találkozásainkat.

Egy délelőtt szokásos módon a kézirat fölé könyökölve üldögéltem a Hungária kávéházban, mikor a pincérodalépett hozzám:

– Telefon, Moldova úr.

– Nem mondhatná azt, hogy épp most mentem el és már nem ért utol?

– Azt mondják, sürgős.

– Jól van, megyek.

Kelletlenül hagytam abba a munkát, azt hittem, Zsuzsa hív, de az apja, Dienes Béla jelentkezett:

– Ne haragudjon a zavarásért, de biztos hallotta, hogy mi történt.

– Nem, nem tudok semmit.

– Czibor öngyilkos lett.

Nem akartam hinni a fülemnek:

– Úgy érti, hogy megbetegedett és kórházba került?

– Nem, meghalt.

Megsemmisülten hallgattam, Dienes folytatta:

– Zsuzsa egyfolytában sír, jó volna, ha most együtt lennének. Kijön hozzánk, vagy bevigyem őt kocsival?

– Szeretném, ha behozná. Még egy szót: hogy történt?

– Elterjesztette a hírt, hogy lemegy vidékre az anyjához, aztán bezárkózott a lakásába, bevett egy marék altatót éskonyakot ivott rá. Egy hét múlva találtak rá, be volt kapcsolva a fűtés, a teste valósággal szétfolyt.

Visszaültem az asztalhoz, előrehajoltam és tenyeremmel eltakartam az arcomat, hányinger fogott el és egésztestemben remegtem, a kézfejembe haraptam, 160hogy magamhoz térjek és gondolkodni tudjak. Úgy képzeltem,lehunyom a szemem és ha újra kinyitom, kiderül, hogy csak álmodtam az egészet. Kényszerítettem magam, hogyfelmérjem annak a háromszögnek az egész történetét, melyet az öngyilkos Czibor, Zsuzsa és én alkottunk. Nemtaláltam magam bűnösnek, mégis újra és újra feltámadt bennem az önvád: valamiben biztos hibáznom kellett,amiért a dolgok így alakultak. Léteznie kell egy másik, tiszta és erkölcsös útnak, amelyen haladva mindenhasonlót elkerülhet az ember. Az elvont képzelgések helyett megpróbáltam a gyakorlati teendőkre felkészülni, úgyképzeltem, minden erőmre szükségem lesz, hogy megvigasztaljam a porig sújtott Zsuzsát.

Zsuzsa egy félórával később érkezett meg, egyedül jött, apja, aki ideszállította, már a kávéház előtt elköszönhetetttőle. Nyári, vállpántos ruhában sietett végig a kávéházon, arca olyan elrévült, sírásra hajló kifejezést öltött,amelyet elképzelése szerint elvárnak egy „nemzet özvegyé”-től, megállt az asztalom mellett és rám nézett:

– Én már soha többé nem leszek fiatal!

Ettől az önsajnáltató mondattól minden meghatódottságom eloszlott. Úgy éreztem, más kötelezettség már nemhárul rám, mint korrektül megtenni minden lépést, amely ebben a helyzetben elvárható tőlem, utána szabadontovábbléphetek. Ezt a délutánt és még néhány következőt Zsuzsával töltöttem, de a kapcsolatunk gyorsan leépült.

Egyszer-kétszer később is összefutottunk rövid, egy-két órás „reneszánszokra”, de aztán Zsuzsa természetesenmegtalálta az új párját. Különös gesztusa a Sorsnak, hogy N. Gézát választotta, az egyetlen olyan fiatal írót, aki egyideig tőlem próbálta ellesni 161a szakma titkait – így Zsuzsa másodszor váltott mesterről tanítványra.

Az 1980-as évek vége felé Zsuzsa teljes lendülettel vetette magát a rendszerváltó értelmiség küzdelmeibe. Azthittem, hogy a zsidó nagymama miatt az urbánus beállítottságú szárnyat választja, de akkor sem lepődtem meg,amikor kiderült, inkább a radikális népiekhez csatlakozott. A magam részéről akkor sem láttam, ma sem látoknagyobb különbséget a két irányzat között, egymással folytatott viaskodásaik számomra mindvégig érdektelenekmaradtak, Lenin hasonlata jutott az eszembe: egy materialistát nem izgat különösebben a fantazmagóriákvilágába tartozó zöld sárkányok harca a kék sárkányokkal. (Ezt a példázatot évtizedekkel később a televízióban iselmondtam, az adás másnapján felhívott egy izgatott női hang, gratulált a szereplésemhez és megkérdezte, hogymelyik sárkány a zsidó. Ezzel újabb leckét kaptam a világos fogalmazás célszerű voltáról.)

Az 1990-ben hatalomra került jobboldali kormány méltányolta Zsuzsa érdemeit, a Külügyminisztériumban kapottállást. Egyszer épp az épület előtt parkoló kocsija felé tartott, amikor összefutottunk. Azt túlzásnak találtam volna,hogy beüljünk egy eszpresszóba, inkább a téren álldogálva beszélgettünk.

– Mit csinálsz a minisztériumban?

– Segítek rendet teremteni. Ma is eltapostam két patkányt.

– Milyen patkányt?

– Kétlábút, te tudod, milyenekről van szó! – mondta és visszafojtott indulattól remegett az arca.

Nincs túl sok érzékem az elvont, fogalmi gondolkodáshoz, ezért életem során kevés erkölcsi alapszabálytállítottam magam elé. Ezek egyike így szól: „ha a fo162gak csattogását hallod, lépj közbe!” Mit jelent ez? Atársadalmi harcokban kevés a pontos, eligazító jelzés. Jó és Rossz is álarcban jelentkezik, meg kell várnunk, amíglegalább az ábrázatuk egy darabja kiáll a takarás alól. Csak egy esetben nem várhatunk: ha a fogak csattogásáthalljuk valakinek a torka körül. Ilyenkor kötelességünk önmagunk kockáztatásával közbelépni, bárkit isfenyegessenek a fogak, majd utána tisztázhatjuk, hogy miről is van szó. Suprema lex! – legfőbb törvény, haáthágjuk, nagy bajokban magunk sem számíthatunk segítségre. Most Zsuzsa szavaiból is ezt a baljóslatúcsattogást véltem kihallani.

– Más nincs? – kérdeztem, hogy lezárjam a beszélgetést.

– De igen. Neked, ugye, példaképed volt Kardos György, a Magvető igazgatója?

– Nem csak volt, a halála után is az maradt.

– Azt tudtad, hogy az Államvédelmi Hatóságnál szolgált?

– Persze hogy tudtam, sohasem tagadta.

– Múltkor találkoztam egy Amerikából hazatért magyarral, akit a te nagy példaképed a saját kezével vert meg.

Ezt már nem kívántam hallgatni tovább, némi erőfeszítés árán összehoztam egy angol mondatot, hogyünnepélyesebben hangozzék:

– Don’t touch my saints! – magyarul is hozzátettem: – ne merd érinteni az én szentjeimet!

163164

XX.

Időközben volt osztálytársam, Csurka István kiszabadult az internálótáborból. A nagyrészt zsidó irodalmárokbólálló baráti köre segített neki talpraállni, átpasszolták a nevére egy börtönbe zárt, majd később kivégzettfelkelőparancsnok lakását, különféle munkákat szereztek neki a könyvkiadóban, a Rádióban, egy, atermelőszövetkezeti mozgalmat propagáló kisfilmet is írt. Később sem voltak különösebb skrupulusai; a SorosAlapítványnál is jelentkezett ösztöndíjigényével; egy erdélyi magyar tanító sorsáról írandó regényhez kérttámogatást. Nem tudom, Csurka értesült-e róla, hogy én az ő személye és Háy Gyula iránti szolidaritásbólhagytam ott a Főiskolát „végbizonyítvány és kibúcsúztatás nélkül”, mint ahogy régen a debreceni kollégiumkicsapott diákjairól mondták. Később számtalanszor találkoztunk, de ő soha egy szót sem ejtett erről, én pedignem hoztam elő. Arról is csak másodkézből értesültem, hogy Csurka első útjainak egyike a Főiskolára vezetett,kikérte a dramaturgdiplomáját, ezt minden formaság nélkül meg is kapta. Állásra is igényt tartott volna, de azt aprotektorai sem tudtak biztosítani neki. Szabadúszóként működött tovább, általános meglepetésre hamarosankiadták az első regényét is.

Ő nem követte az én romantikus példámat, nem választotta a „megtisztító fizikai munka”, a „néphez 165valóvisszatérés” útját. Mint egyik cikkében írta: „Nem kell nekem éjszakánként a teherpályaudvaron vagonokatkiraknom, van nekem diplomám, amivel részt vehetek a szocializmus építésében.”

Csurkát gyakran vádolják politikai köpönyegforgatással. Olyan részleteket szoktak idézni az írásaiból, mint hogyaz egyik gyakorlatilag vele azonosítható pozitív hőse egy hegedűtokban két tárgyat cipel magával folyamatosan:egy géppisztolyt és a Kommunista Kiáltványt. Ennek alapján a szocializmus egykori elkötelezett hívének minősítikés árulónak tartják, hogy átment a politikai élet szélsőjobboldalára. Lehetséges, hogy egy időben élt benne egyfelületes és zavaros szocializmuskép, de azt már erősen kétlem, hogy valaha akár csak bele is olvasott volna amarxizmus „Énekek éneké”-be, a „Kommunista Kiáltvány”-ba. Időnkénti „elkötelezett hitvallásai” aszocializmusról, mint a társadalmi lét jelenlegi és eljövendő formájáról ugyancsak nem voltak többek egy rutinospókerjátékos trükkjénél. Csurkának sokat a szemére lehet vetni, de politikai következetlenséget soha.

Számtalan, részeg állapotban elkövetett botrányának híre bejárta a várost. Lent a szigligeti alkotóházbanlekurvázott egy öreg zsidó fordítónőt, akit hiába ostromolt, nem volt hajlandó lefeküdni vele. „Nagyáriája”csúcsán Lenint szifiliszes öreg zsidónak nevezte.

Másnap általában kijózanodott és magához tért, meghunyászkodva próbálta enyhíteni a botrány

következményeit, bocsánatot kért, magyarázkodott. Ilyenkor általában a Hungária kávéházbeli zsidó barátaivédték meg Csurkát: Réz Pál, Vas István, Zelk Zoltán, Kardos G. György mentek fel interveniálni az érdekébenAczél Györgyhöz és a kulturális élet más vezetőihez. Azt bizonygatták, hogy egy alapjában 166jószívű, gyermekdedkedélyű és mindenekelőtt nagytehetségű emberről van szó, az ilyesféle jobboldali botlásai véletleneknektekinthetők. Aczél György végighallgatta őket, gyakran eltekintett a mások esetében kikerülhetetlenül alkalmazottszilencium vagy más büntetés kiszabásától, de egyszer megjegyezte:

– Érdekes, hogy mindig jobbra rúg be, balra soha!

A Sors valódi igazságtételei közé tartozik, hogy később ezek az irodalmi patrónusok is megkapták a magukétvédencüktől. Ahogy Csurka belépett a politikai élet arénájába a jobboldal színeit hordozva, két szembeötlőváltozás következett be nála. Leszokott az alkoholról, bizonyára tudatosította magában, hogy az ital hatásáramegszűnik az önkontrollja. Ez a „szárazság” csak rövid ideig tartott nála, később előfordult, hogy a televízióban,egy élőben közvetített vita közepén egy vörösborból készült fröccsöt kért magának. A másik változást az jelentette,hogy elkerült minden polémiát egykori zsidó barátaival. Ha például az elragadóan kedves modorú Kardos G.György megállította egy szerkesztőségben vagy egy könyvkiadó folyosóján és szemrehányást tett neki kiközösítőkijelentéseiért, Csurka nem bocsátkozott szóváltásba, egyszerűen faképnél hagyta egykori cimboráját éstovábbment. Csak a maga szűkebb körein belül állókkal volt hajlandó szót váltani. Berkes Erzsébet újságírónő „újmárciusi ifjú”-nak nevezte őt, jóllehet Fekete Sándor megjegyzése szerint: „Csurka életkorából és testsúlyábólakár két-három márciusi ifjú is kitelne”.

Azt nem tudtuk, hogy még az internálása alatt a Belügyminisztérium III/III-as részlege beszervezte ügynökeisorába. Csurka mindig is kiváló taktikai érzéke 167most is jól érvényesült; hogy ne lepleződjék le, mintegy aktívvédekezésként ő ment át támadásba.

Az 1970-es évek elején egy október 23-i napon – mely akkoriban szabályos munkanapnak számított – a MagvetőKönyvkiadóban szerkesztőségi értekezletet tartottak. A kialakult rend szerint Kardos György igazgató vezette. Atanácskozás közepén egyszer csak kinyílt az ajtó és Csurka lépett be, erősen kapatos volt, magasra emelte amarkában szorongatott, félig telt whiskysüveget:

– Igyunk a forradalom emlékére!

A teremben „szó bennszakad, hang fennakad”, mindenki azt hitte, hogy Kardos, az egykori ávéhás ezredestombolva kiutasítja majd, de csak elmosolyodott és bólintott:

– Szívesen! – mondta, és az általa oly szigorúan megkövetelt munkahelyi alkoholtilalom ellenére az üveg utánnyúlt. Márpedig ha Kardos ivott valakivel, mindig tisztában volt, hogy kivel. Ő pontosan tudta, hogy a belügyiügynöklistán szereplő Raszputyin fedőnév Csurkát takarja.

Néha ennél is tovább merészkedett; különféle baráti összejöveteleken, borozgatásokon ő gyanúsított megbesúgással néhány írót.

Végh Antal, aki egy ideig Csurka „hűséges fegyverhordozójának” nevezte magát – egyébként a felkelés leveréseután ő is megjárta a kistarcsai internálótábort –, a következőket írta:

„Csurka mindig szájkosár nélkül beszélt, a leghangosabban, a legfélreérthetetlenebbül. Egy unyi (ebben a falubanvolt Végh Antal magánbirtoka – M. Gy.) vacsora után csúnyán nekem esett, hogy miféle ember vagyok én, rohadtbesúgókkal is leülök egy asztalhoz. Akkor Csurka Zöldi László vacsorai jelenlétét168 véleményezte, defigyelmeztetett Módos Péter esetében is, hogy ővele is vigyázzak, mert ő meg lakást kapott a besúgóiszolgálataiért”. (Ezt az utóbbi gyanúsítást Módos is megemlítette egy újságcikkben és kikérte magának.)

Én magam soha nem vendégeskedtem hasonló vacsorákon és áldomásokon, sőt a résztvevőkkel sem álltamszorosabb kapcsolatban, így nem tudom, hogy Csurka az én nevemet is előhozta-e ezeken az összeröffenéseken.Valószínűleg nem, egy magamfajta, nyíltan baloldali érzelmű írót nem lett volna igazán hatásos ilyesmikkelvádolni. Emellett sokáig egy futballcsapatban játszottunk, okvetlenül a tudomásomra jut egy ilyen machináció, ésnem hagytam volna szó nélkül. Ez a közös szórakozás egyébként néhány év múlva megszűnt: Csurka egyszervéletlenül belerúgott a pályát övező vaskorlátba és kettős sípcsonttörést szenvedett. A felépülése után már nemtért vissza a csapathoz.

A későbbiekben már ritkán beszélgettünk, csak egy-egy szállongó pletyka jutott el hozzám. Emlékszem: egyidőben azt rebesgették, hogy Csurka kiment az Egyesült Államokba egy előadói körútra, ott a Magyarországotirányító Kádár-rendszer ellen bujtogatott – illő tiszteletdíjért, ebből egy autót vásárolt, melyre aztánvámkedvezményt kért az általa „leprázott” politikai vezetéstől.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a rendszerváltás utáni sajtócsatákban én számos kis szatirikus írásombantámadtam Csurkát. Nem mintha túlságosan büszke lennék rá, de tény, hogy én aggattam személyére a „Zsírtáltos”

jelzőt is. Csurka soha nem viszonozta ezeket az attakokat, egyetlen rám vonatkozó személyeskedő reagálása semjutott el hozzám – 169legalábbis az adott időszakból. Nem hiszem, hogy a hajdani közös élmények befolyásoltákvolna, inkább arról volt szó, hogy nemzetvezéri mámorában egyszerűen jelentéktelen figurának tartott, akire káridőt és figyelmet pazarolni. Egyszer a Zugligeti úton találkoztunk, a Kanadai Nagykövetség előtt – feltehetőlegvízumot kért egy újabb ottani körútjához, nem köszönt, csak a győztesek lefitymáló mosolya ült ki az arcára.

Általánosságban szólva: a jobboldali érzelmű emberek csak ritkán támadtak, sőt sokan közülük méltányoltákökröket megszégyenítő következetességemet. Őszintén meghatott, mikor egy polgári nézeteket valló pincér aztmondta, hogy csak engem irigyel a baloldaltól – az átlagosnál nagyobb borravalót akartam adni neki, de egy fillértsem fogadott el, tehát lehetséges, hogy komolyan gondolta. Szidalmazást, becsmérlést, ócsárlást, ledorongolást –és még sorolhatnám tovább a szinonimákat – szinte kizárólag a liberális sajtótól kaptam; – valóban baloldali vagyéppenséggel szocialista alapállású lapok nem léteznek Magyarországon, leszámítva néhány, elenyészőpéldányszámban megjelenő újságot. A szabadelvű, hangadó zsurnaliszták, ítészek pontosan felmérték, hogy én„vogelfreinek” számítok, olyan madárnak, amelyre az év minden napján lehet vadászni – a legkisebb kockázatnélkül. Nem vállalok sem nemzeti, sem vallási szolidaritást, „sikerült” elérnem, hogy nemcsak „nemzeti”, de zsidórészről sem kezeltek különösebb rokonszenvvel. „A jelenlegi magyarországi (magyar) zsidó irodalmiság Moldovátmintha nem tartaná önmagához tartozónak – írja egy magas díjjal kitüntetett tanulmány. – A jelenkoriirodalommal is kimerítően foglalkozó, »A határ és a határolt« című nagy170szabású tanulmány- ésmeditációgyűjtemény (Az Országos Rabbiképző Intézet Yahalom Zsidó Művelődéstörténeti Kutatócsoportja,Budapest, 1997) névmutatójában majd mindenki ott van, »aki számít«, Moldova neve hiányzik. A kérdésbenverzátus, sőt illetékes irodalmár ismerősöm szerint, akit hadd ne nevezzek most meg, s aki egyike alegelhivatottabbaknak a magyar–zsidó szellemiség-kultúra-irodalom további emancipálódása és művelése terén,nos, szerinte Moldova idevágó könyveiről tudnak ugyan (meglehetősen nehéz lett volna nem észrevenni százezrespéldányszámokban megjelenő köteteket, M. Gy.), de nem tartják számon a magyarországi írásos holocaust-hagyomány őrzőjeként…”

Az ilyen és ehhez hasonló reagálásokra eleve számítanom kellett: személyes példám riasztó, és bevettkonzekvenciákat rombol, azt bizonyítja, hogy táborokon kívül maradva is meg lehet maradni írónak, lehetséges ésérdemes belevágni olyan reménytelennek minősített feladatokba, mint például a mai Magyarország életénekfeltérképezése.

Szerencsémnek mondhatom, hogy az ország nem elfogult jobboldali vagy liberális kisebbségekből áll. Életemminden kritikus pontján, mikor úgy éreztem, hogy már nincs erőm tovább folytatni magányos küzdelmemet,szinte sorsszerűen mindig találkoztam egy-egy emberrel, aki mondott vagy írott szavával továbblendített akátyúból.

Nem szoktam elrakni magánleveleket, de egy kisvárdai bibliás embernek a Szentírásból idézett, hozzám elküldöttsorait megőriztem, hadd iktassak ide belőlük két részletet:

„Mert az Örökkévaló, a te Istened megáldott vala téged kezed munkájában, gondodat viselte, mióta171csak ezt aszörnyű pusztát járod, immár negyven éve az örökkévaló veled volt…”

„…És ne kívánd a királyok asztalát, mert a tiéd nagyobb, mint az övék és a te koronád fenségesebb, mint azövéké. Megbízható a te munkáltatód, hogy megadja munkád bérét…” Elmorzsolgatom magamban ezeket amondatokat, amíg összeszedem magam és tovább tudok lépni.

Mikor már végképp használhatatlannak éreztem a fejemet és abbahagytam a munkát, nem siettem haza homályoskamrámba, hanem beültem a félművészi-félértelmiségi lét valamelyik nyüzsgő koraesti bugyrába.

Több ilyen hely is akadt: A Luxor eszpresszó, Oltynak, a vérbírónak a székhelye, aki a Rajk-ügy időszakában ahalálos ítéletek sorozatát hozta, illetve erőltette ki. Alkalmi beszélgetőtársainak azzal dicsekedett, hogy mikor azeredeti tényálladék nem bizonyult volna elégségesnek a súlyos ítélethez, alkalmi jogalkotóként ő találta ki a„gondatlanságból elkövetett hazaárulás” fogalmát.

A Belvárosi Kávéház karzatán vérre, sőt, pénzre menő sakkpartik folytak, az egyik játékos még a kedvenc sakk-készletét is benn tartotta egy zárható fiókban, hogy ne kelljen naponta becipelnie magával. Az illető csak akkorpakolta össze és vitte el magával a vásznat és a figurákat tartalmazó zacskót, mikor kiderült, hogy rapid ütembenkifejlődő rákban szenved.

A „Nefelejts”-ben az egyelőre még névtelen írók gyülekeztek, tehetségesek és vérdilettánsok egyaránt akadtakköztük, egymásnak olvasták fel készülő mű172veiket. Egész hölgykoszorú telepedett le az asztalukhoz, ritkán vanvonzóbb megjelenésű férfi egy rossz költőnél, a természet a tehetség hiányáért dús hajjal-szakállal, vonzószemekkel szokta kárpótolni őket. A „Nefelejts” presszót csak egyszer néztem meg, aztán nagy ívben elkerültem,

soha nem szerettem írók között tölteni az időmet, úgy vélem, ez a legterméketlenebb talaj élményszerzésre, vagyúj gondolatok megszületésére.

Leggyakrabban a Ferenczy Károly utcai „Darling”-ba jártam. Ezt az eszpresszót már hiába keresnénk, évtizedekkelezelőtt megszűnt, sőt mintha még a helyét is elátkozták volna, bármilyen vállalkozás nyílott is a helyiségben:tervezőiroda vagy könyvesbolt, rövid idő alatt tönkrement. Egy keskeny és hosszú térből állott, amelynek végétegy világítóudvarra nyíló ablak zárta le. Ahogy megpróbálom felidézni a környezet hangulatát, úgy tűnik,leginkább egy langyos és szennyes vízzel megtöltött mosogatóvájdlinghoz hasonlított, amelynek alján ottfelejtettkiskanalak hevernek, csak itt a vizet kavargó cigarettafüst helyettesítette.

Egy régi Széchényi Könyvtár-beli ismerősöm, Bohus Gyuri biológus, egyetemi tanársegéd tartotta itt a törzshelyét,őt kerestem meg. Bemutatott a szeretőjének, Léber Annának. A harminc év körüli nőn először a keze tűnt fel:mindegyik körme hegyén vastag fekete sáv húzódott, először ápolatlanságnak véltem, aztán kiderült, hogyéjszakánként másodállásban egy porcelánárukat készítő kisiparosnál segédkezik és a műhelyben ragad rá akörmeire a levakarhatatlan máz. Tekintetem feljebb tévedt: mellei hegyesen nyomták ki a vastag kötött pulóvert,de fekete kontyában már sok ősz szál fénylett. A sötét haj kont173rasztjában az arca még a valódi halványárnyalatánál is sápadtabbnak tűnt, duzzadt ajka, fekete szeme és enyhén hajlott orra elárulta zsidó származását,melyet a nyakában lógó Dávid-csillag végképpen nyilvánvalóvá tett. Kölnit vagy más illatszert nem használt,ruhájából erős dohányszag és nedves, zárt helyiségek beleivódott párája áradt. Meglepődtem, mikor kiderült,hogy négy nyelven beszél és egy nagy külkereskedelmi vállalatnál a csehszlovák cégekkel való kapcsolatokatszervezi.

– Nem találtál különbet? Nagy „égés” egy ilyen nővel lefeküdni – mondtam Bohusnak. – Mennyivel idősebbnálad?

– Két évvel, de az 1932-es nagyon jó évjárat. Amellett a nőparkom most speciel elég szűkös. Megvannak a magaelőnyei Annának: nagyon okos és remekül b…-ik.

Azt nem tette hozzá, csak később derült ki, hogy a nő fizeti az eszpresszóbeli fogyasztásukat és alkalmilag pénzzelis kisegíti.

A kis asztalok szinte összeértek, a vendégek gyakran áttelepedtek beszélgetni egymáshoz, a sűrű helycserékfolytán hamarosan megismertem a jellegzetes figurákat.

Két klasszikus költő fia is itt, a Darlingban alakította ki a törzshelyét. Közülük a fiatalabb, K. Ádám, túl járt már azötvenen, azt nem állítom határozottan, hogy idegorvosi esetnek számított, de ha belátogatott volna a lipótmezeielmegyógyintézetbe, senki sem nézte volna idegennek. Gondolatai különös tájakon bolyongtak, ha odaültemhozzá, nekem is furcsa kérdéseket tett fel:

– Mennyiért ennél meg egy élő békát?

174

– Ezerötszáz forintért! – vágtam rá, csak azért, hogy feleljek valamit.

– És egy kígyót?

– Az nagyobb, azt ötezerhatszázért.

Ádám ezen egész este el tudott szórakozni, én már rég elültem mellőle, de ő még mindig a falnak támasztotta atarkóját és mosolyogva ismételgette:

– Egy békát ezerötszáz forintért!

A másik költőleszármazott, R. Jenő már túl járt a nyolcvanadik évén, a haja már nem is őszült, hanem sárgult,mint a napszítta régi papírok széle. Gáláns érzelmei azonban nem csitultak az idő múlásával, akkoriban éppenMérő Margitba, egy fiatal, frissen diplomázott tanárnőbe volt szerelmes, ideáljának versekkel is hódolt, sajnoscsak két sorára emlékszem:

–„Mérő Margit, te égi csoda,

Egyetemet végzett aranypagoda…”

A „Darling” asztalai mellett párok álltak össze egy-egy közösen eltöltendő éjszakára, rossz magyar konyaktólfelhős szemmel szorongatták egymás kezét, arra vártak, hogy otthon elaludjon az elfekvő beteg mama vagy azelőző házasságból született gyerek és ők észrevétlenül besurranhassanak a lakásba.

Mindezek a „szerelempótlékok” simán bonyolódtak le a „Darling”-ban, botrányra csak egyre emlékszem: egytizenöt éves, abnormálisan kövér lánynak egy rádióriporter a vécében vette el a szüzességét, másnap az apa bejött,

hogy megleckéztesse a csábítót, de a riporter az udvarra nyíló ablakon keresztül elmenekült a dühe elől.

Néha hosszabb lejáratú kapcsolatok is kialakultak, a nők mintegy újjászületett asszonyiságukat ünnepelvetöbbnyire változtattak a frizurájukon, felraktak magukra egy-egy nyakláncot, kendőt vagy brosst. 175Nagyműanyag szatyrokat cipeltek, kikandikált belőlük a vacsorára vásárolt kenyér, hús, zöldség, egy üveg olcsó bor.

Előbb-utóbb minden viszonyból kifogyott az érzelmi hajtóanyag; az illető pár vérmérséklete szerint egy részegveszekedés vagy egy csendes elválás zárta le az ügyet. Az egyik fél, többnyire a férfi átengedte a terepet és kivonulta „Darling”-ból, a nő, aki ott maradt, egy ideig egyedül üldögélt az asztalánál, olvasott vagy kötögetett, ésérdeklődve nézett fel, valahányszor nyílt az utcai ajtó.

Bohus Gyuri is így távozott el, mikor szakított a partnernőjével. Egy szombat este benéztem a „Darling”-ba: LéberAnna magában ült a világítóudvarra nyíló ablak alatt, ócska román „Carpati” cigarettát szívott, amelyet az erdélyiárusok fillérekért kínáltak a piacokon, egy-egy slukk után néha elgondolkodva ingatta a fejét, mintha magamondana nemet saját gondolataira. Mikor meglátott, maga mellé emelte táska méretű bőrretiküljét és afelszabaduló székre mutatott, elhelyezkedtem.

– Miért nem szív jobb cigarettát?

– Majd jövőre.

– Mi lesz jövőre? Olcsóbb lesz a dohány?

– Elkészül a lakásom, egy szoba-konyhát választok le a Rottenbiller utcában.

Az utcanévről eszembe jutott utolsó találkozásom Gizellával, rosszkedvűen elhallgattam, ujjaim automatikusanforgatták az asztalra kitett üveg hamutartót. Anna rám nézett:

– A barátját hiába várja, biztos, hogy nem jön be.

– Mi történt?

– Kirúgtam. A szekrényben négy sorban álltak a köny176veim, ő kivette a hátsó két sorból a köteteket és eladta azantikváriumban.

– Értem – mondtam és újra elhallgattam.

– Ha rosszul érzi magát velem, nyugodtan átülhet máshová, nem sértődöm meg.

– Jó itt is. Ma este miért nincs benn a kerámiaműhelyben?

– Tegnap ment el egy nagy szállítmány, ilyenkor egy napra leállunk.

– Mindent együttvéve hány órát dolgozik?

– Egy héten nyolcvan-kilencvenet.

– Erős akarata van.

Anna elnyomta a cigarettáját és rögtön rágyújtott egy másikra.

– Lehet, de olyan fárasztó mindig akarni.

Ez a téma is kimerült, hogy a beszélgetésünk folytatódjék, megdicsértem a nyakában lógó, láthatólag antik Dávid-csillagot, Anna az orra elé emelte az ékszert és hosszan nézte:

– A nagyanyámtól kaptam. Tudom, úgy nézek ki, mint az ungvári főrabbi anyósa, de valójában „mesztic” vagyok,csak az anyám zsidó, az apám egy keresztény patikuscsaládból származik. Hatéves voltam 1938-ban, mikor aszüleim elváltak. Mind a ketten újból megházasodtak, engem egyikük sem akart magánál tartani, rám bízták aválasztást, hogy melyik nagyanyámhoz akarok kerülni. Apám szüleit nem szerettem, ők se engem, mindvégig nembocsátották meg apámnak, hogy zsidó lányt vett el feleségül. Engem is zsidónak tartottak.

– Nem is keresztelték meg?

– De igen, én aztán már felnőtt koromban korrigáltam, betértem. Nehezen ment, a zsidó nem térítő vallás, egyévig jártam tanulni egy rabbihoz, ő, ahogy 177elő van írva, háromszor próbált meg lebeszélni, de nem sikerült. Holis tartottam?

– Azt mondta: el kellett jönnie a szüleitől.

– Igen, az anyai nagyanyámat választottam, ő akkor Belgrádban élt, testvérének a háztartását vezette, aki a szerbhadsereg egyetlen zsidó főtisztje volt: doktor Weinberger Manó orvos ezredes. Nagyanyám szemüveges, reszketőfejű öregasszony volt, a nyakán egy zsírdaganat volt, úgy látszott, mintha két kontya volna, ez nekemgyerekkoromban nagyon tetszett. Emlékszem kerek, fonott kosarára, ebben tartotta a gyűszűjét, a tűket, acérnákat. Mikor varrt, leültetett a lábához egy sámlira, néha rám nézett és azt mondta:

„Un, un, un, un, uncili,Grossmütterchen’s smuncili”

Ilyenkor olyan boldog voltam, mint a hurkapálcika a vattacukorban. Mikor a családunk büszkesége: doktorWeinberger Manó orvos ezredes meghalt, nagyanyám eladta a belgrádi házat és felköltöztünk Budapestre.Újpesten laktunk egy földszinti szoba-konyhás lakásban. Jött a háború, apám bevonult katonának, anyámat isritkán láttuk, hónapok is elmúltak amíg egyszer-egyszer kijött hozzánk. Nagyanyám akkor már betöltötte ahetvenedik évét, de még ő tartotta el magát és engem is. Fiatal korában Görögországban élt és egyszőnyegszövőnél kitanulta a mesterséget, most ezt a tudását vette elő, házakhoz járt szőnyegeket tisztítani ésjavítani. Gyakran haza is hozott munkát, szálltak a levegőben a szőnyegről levágott apró pihék, az én dolgom voltlesöpörni őket az ágyterítőről és a bútorok huzatáról.

Már 1944 márciusában történt, hogy anyám egy es178te kiállított hozzánk, bejelentette, hogy most sokáig nemjöhet, mert a németek megszállták az országot, megszigorítják majd a zsidótörvényeket, tovább korlátozzák azsidók mozgási szabadságát is. Megcsókolt mind a kettőnket, engem nagyanyám gondjaira bízott és már rohant isvissza Pestre. Nagyanyám bezárta utána az ajtót, a térdei közé fogott és azt mondta: az ő sorsa most a németekbejövetelével bizonytalanra fordult, nem akarja kockáztatni, hogy én is bajba kerüljek, el kell, hogy küldjönengem. Arra kért: menjek el apám szüleihez, biztosan elvállalnak, hiszen apám után én is katolikusnak vagyokbejegyezve, semmi veszélyt nem jelentek a számukra. A háború már amúgy sem tart soká, ha véget ér, újratalálkozunk. Elbúcsúzott tőlem, emlékszem az utolsó tanácsára is: ha tudok, éljek mindig egyedül, ne adjak avilágnak túszokat. Elutaztam apám szüleihez, két napig bírtam ki náluk, utána elszöktem és felkéredzkedtem egyPest felé tartó teherautóra. Az akkori Mussolini téren raktak le, onnan szaladtam ki Újpestre, egészen hazáig.

Az ajtót zárva találtam és hiába vertem az öklömmel, nem nyitották ki belülről. A dörömbölésre kijöttek aszomszédok, azt mondták, hogy a nagyanyám rögtön az én elutazásom után elment és azóta nem is látták aházban. Hívtak, hogy menjek be hozzájuk, de én leültem a küszöbünkre és addig sírtam, amíg el nem aludtam.Arra ébredtem fel, hogy a nagyanyám átfogja a nyakamat és magához szorít. Később kiderült, hogy már kint volt apályaudvaron, de még egyszer visszajött megnézni: hátha küldtem levelet.

Elvitt magával, Szentesre utaztunk le egy régi gyerekkori barátnőjéhez, nagyanyám közben szerzett hamisiratokat, ezekkel jelentkezett be, hárman éltünk 179a városszéli kis parasztházban. Hetek múltak el úgy, hogysenki sem nyitotta ránk az ajtót, ültem az udvaron és olvastam, vagy egy kiskutyával játszottam, a két öregasszonyfent a tornácon rafiából papucsokat font, ebből éltünk. Egyre közelebbről hallatszott az ágyúdörgés, egyszerre kétirányból is, Románia és Jugoszlávia felől. Már úgy látszott, hogy átvészeljük a bujkálást, mikor egy augusztusinapon csendőrök jöttek a nagyanyámért. Valaki feljelentette őt, vagy a lakásba való bejelentkezését találtákgyanúsnak. Emlékszem a csendőrök arcára, látszott, hogy nem szívesen viszik el a nagyanyámat, csak különmunkát csinálnak maguknak vele, különben is már közel jártak a szovjet csapatok, azt hitték, hogy bosszút állnakmajd minden elhurcolt zsidóért. Engem csak futólag igazoltattak, éppen csak egy pillantást vetettek akeresztlevelemre és bólintottak: maradhatok. Nagyanyámnak öt percet adtak, hogy összepakolja a holmiját,szegény kapkodott, leverte a szemüvegét, eltörött, ott állt félig vakon a szoba közepén és csak annyit tudottmondani:

– Ó, Gott!

Én a sarokból néztem, hogy mi történt, felingerelt, hogy még ebben a helyzetben is az Istentől vár segítséget, eztkiabáltam:

– ’S gibt keinen Gott! – nincs semmiféle Isten!

Nagyanyám rám nézett, talán nem is látott szemüveg nélkül, kétszer is megcsóválta a fejét szemrehányóan éstöbbé nem szólt. El sem búcsúzott tőlem, mikor a csendőrök kivitték a kapun. Soha többé nem láttam, majdnemhúsz év telt el azóta, de egy pillanatra sem tudtam megbocsátani magamnak, hogy azt mondtam: „’S gibt keinenGott!” Nem mintha azóta már hinnék Isten létezésében és attól félnék, meg180büntet majd, hanem azért, mertakkor megpróbáltam elvenni tőle az egyetlen támaszát, a hitet. Odaadnám mindenemet, ha akkor ehelyett egyvigasztaló szót mondtam volna neki.

Csak a törött szemüvege és az imakönyve maradt meg nekem, most ezt a könyvet is eladta a maga barátja –mondta Anna, és újból rágyújtott.

– És aztán?

– Aztán? Túléltem és azóta nem élek, csak túlélek, nagy különbség. Egyszer férjhez mentem, de rögtön kiderült,hogy a házasság mint életforma nem az én számomra van kitalálva: közösséget nem ad, a magányt elveszi. Otthagytam neki mindent – az ember a társát mindig gazdagabban eressze el, mint ahogy hozzá érkezett – most azanyámnál lakom.

Az idő már záróra körül járt, a pincérnő tüntetőleg szellőztetni kezdett. Fizettünk és felálltunk az asztal mellől.Anélkül, hogy egy szót is ejtettünk volna róla, együtt indultunk el, elkísértem Annát a Corvin mozihoz közeliVajdahunyad utcába. Egy vedlő vakolatú polgárház kapuja előtt megállt:

– Itt lakom, feljön megnézni a lyukamat? Előre figyelmeztetem: ez nem a Ritz Szálló.

Bólintottam. Végigkopogtunk a függőfolyosón, Anna előrement és kinyitotta a cselédszoba ajtaját. Áthatóvizeletszag csapta meg az orromat, nem értettem, honnan származik, mikor Anna felgyújtotta az állólámpát,kiderült, hogy egy fűrészporral megtöltött tepsiben egy nősténymacska üldögél néhány napos, még vaksikölykeivel, a hirtelen fényre előreszaladt, de Anna visszatolta a helyére.

Körülnéztem: a kamraszerű helyiséget félig-meddig lomtárnak használták; kibelezett bútorok, szállodai címkékkelteliragasztott régi bőröndök hevertek egy181más mellett. Anna az ágyra dőlt le a könyökére támaszkodva, én veleszemben az egyetlen ép székre telepedtem le. Mind a ketten tudtuk, hogy mi következik, de közömbös témákrólbeszélgettünk – hosszú hallgatásokat beiktatva.

A hétköznapok eseménytelen taposómalmában soha nem töprengtem el a magam sorsának alakulásán.Fegyelmezetten felkeltem, végigdolgoztam a napot, időben lefeküdtem, az elalvás előtti számvetésen csak aztgondoltam végig, hogy elvégeztem-e az aznapra kiszabott munkámat. Ha az jutott eszembe, hogy abban azórában, mikor én már letettem a fejemet a párnámra, mások épp szórakozni készülnek: randevúra, színházba,baráti társaságba, azt magyaráztam lázongó lelkemnek, hogy egy forradalmár számára – mert annak képzeltemmagam – egyetlen követendő magatartás létezhet: a kispolgári zárt életforma, mert csak a szigorú önkorlátozásteszi lehetővé, hogy minden erőmet a legfontosabb cél: a helytállás szolgálatába állítsam.

Otthon még a megszokott falak is segítettek abban, hogy megőrizzem a biztonságos egyensúlyomat, de mostebben az idegen szobában roncs bútorok és tárgyak között semmi sem védett meg attól, hogy nyíltanszembesüljek a helyzetemmel.

Kívülről láttam magam. Még nem töltöttem be a harmincadik évemet, de folyamatosan kopaszodtam, olcsó,kopott ruhákat viseltem és ott ültem egy nálam idősebb nő ágya mellett, akit nem is kívántam igazán.

– Hogy kerültem ide? – tűnődtem el magamban. Még gyakran álmodtam arról, hogy Laci bácsi, a SzínművészetiFőiskola portása kinyúl a fülkéje ablakán és visszaadja kék diákigazolványomat, jelezve, hogy 182folytathatom atanulást. Még arra is frissen emlékeztem, hogyan adtak kézről kézre a „Csillag” szerkesztőségében sokat ígérőfelfedezettként. Mintha ma éjszaka indultam volna sétára Gizellával a városligeti tó körül. Kilométerkővé váltam,mely csak visszafelé mutatja a távolságot, milyen messzire kerültem mindentől, ami valaha is szép és ünnepélyesvolt az életemben. Semmilyen jel nem vallott arra, hogy innen valaha is fölfelé vezethet az út.

– Mindegy – mondtam magamban –, szép jövő áll mögöttem.

Öngyilkosságról sohasem képzelődtem, bár Nietzsche szerint: az öngyilkosság gondolata erős vigasz, nem egyrossz éjszakán átsegített már minket. Tudtam: én nem távozhatok el mellékkijáraton, ehhez túl sokat fektettemmagamba. Beleszuggeráltam a lelkembe, hogy a megalázottak és megnyomorítottak védelmezőjének születtem,magamra vonatkoztattam a latin mondást: „exoriare ultor aliquis ex ossibus nostris”, „támad majd bosszúálló ami csontjainkból”.

Gondolataim visszatértek a jelenbe, el kellett szánnom magam rá, hogy megmozduljak. Stendhal regényének, aVörös és feketének egyik jelenete jutott az eszembe, mikor a főhős, Julien Sorel elhatározza, hogy a harangszófelcsendülésekor megfogja gazdája feleségének, de Rênalnénak a kezét, én is hasonló módon szabtam magamnakidőhatárt, hogy lefeküdjek Anna mellé; százig számoltam, utána eloltottam az állólámpát. Ölelkezés közbenarcunk nem érintette egymást, hallottam, ahogy Anna felsóhajt:

– Ne nyomj a melleddel, mert megfulladok!

A kapcsolatunk több mint tíz évig tartott, egészen 1969-ig, mikor bejelentettem, hogy megházasodok, tudomásulvette és megkért, hogy többé ne keressem őt.

183

Valamelyik filozófus azt írta: egy-egy életpálya sikere nagyban függ attól, hogy be tud-e állítani egy segédmotort

előrehaladásának szolgálatába, képes-e egy másik ember energiáját, egész sorsát – szinte parazitaként –alárendelni a maga céljainak segítésére. Ez a mondás a maga szörnyűségében is igaznak tűnt, én sem tartoztam akivételek közé, Anna feláldozott értem tíz évet az életéből.

Egy pillanatig sem voltam szerelmes belé, úgy szeretkeztünk, hogy közben egyszer sem csókoltam meg a száját.Soha nem mondtam neki, hogy szeretem, Anna is csak egyszer – akkor sem szemtől szembe, hanem egy asztalonhagyott levélben.

Nem korlátoztuk egymás szabadságát alkalmi partnerek kiválasztásában. Ha fel akartam vinni valakit, szó nélkülátengedte a lakást, kabátot vett fel magára és eltávozott. Az is előfordult, hogy én vártam rá a Rottenbiller utcaiház kapuja előtt és Anna egy férfival érkezett meg – előreküldte az illetőt, odalépett hozzám és tanácstalanulkérdezte:

– Miért nem szóltál?

– Nincs semmi baj, majd hívlak.

Soha nem beszéltünk meg előre találkozót, mikor végeztem a napi munkámmal, akkor telefonáltam neki ésvalahol a félúton megbeszélt helyre elébem jött. Kezet fogtunk és sétára indultunk, végigjártunk néhány kocsmát,mindenütt ittunk egy-egy deci bort, sohasem többet, utána elkísértem a Rottenbiller utcába és hetente kétszer-háromszor felmentem hozzá.

Anna számtalan más formában is jelen volt az életemben: száz és száz tőle hallott történet épült bele azelbeszéléseimbe, legépelte az írásaimat, ha valamilyen idegen nyelvű szöveg kellett, lefordította nekem, és amitalán a legfontosabb volt: leszerelte pánikra hajló 184indulataimat, újra és újra segített elindulni útjaimon.

Sokszor más alkalommal is hozzá vezetett az út. Ha már kilátástalannak ítéltem a papír fölé hajló önkínzást,letettem a tollat és kimentem a Köztársaság téri „Kiskör”-be kártyázni vagy sakkozni. Akár nyertem, akárvesztettem, ezek a viadalok mindig egy környékbeli kocsmában végződtek, mely valamilyen rejtélyes okból az„Eszperantó büfé” nevet viselte. Az alkalmilag összeverődött társaság tagjai sorra fizették a köröket, én semmaradhattam ki a sorból, a tárcámból előkerült a vésztartaléknak elrakott százforintos. Általában sörtfogyasztottunk valamilyen tömény itallal, néhány rundó gyorsan és biztosan elkábította az ember agyát.

Nem akartam, hogy otthon ilyen állapotban lássanak, hogy apámhoz hasonlóan én is tapogassam a falat avillanykapcsolót keresve. Ha még maradt némi uralmam önmagam felett, gyalog indultam el hazafelé, az út egyóráig is eltartott, ez alatt kissé kiszellőződött a fejem. Ha viszont „a robotpilóta már végképp átvette az irányítást”,a világról alig tudva kóboroltam a városban. Ismeretlen emberekkel álltam le hosszadalmas beszélgetésekre, nemkötekedtem velük, inkább a részegek jóindulata dolgozott bennem, egy pofont könnyű összeszedni ilyenállapotban, de én annyit sem kaptam, meglopni sem próbáltak, igaz, nem sokat tudtak volna elvenni tőlem.

Órák teltek el – ezek kiestek az életemből, soha többé nem tudtam felidézni őket –, mire végül magamhoz tértem.Ilyenkor általában a Majakovszkij (ma Király) utcában vagy a Lövölde téren találtam magam, néhány lépésnyireAnna lakásától, öntudatlanságomban is nála kerestem biztonságot. A házban több kis üzem is működött, így akapuja éjjel is tárva-nyitva állt, 185felbotorkáltam a második emeletre és becsöngettem.

Anna, hogy megszerezte a lakást, éjszakánként már nem járt el dolgozni a kerámiaműhelybe, de keveset és rosszulaludt. Többször is mondta, hogy a szerbek nem jó éjszakát kívánnak, hanem „láku nocs”, könnyű éjszakát, ezzel isbeérik.

Éjfél után is ébren találtam, ajtót nyitott és félreállt az utamból, szélesre tárta az utcára nyíló ablakot, hogy többlevegőhöz jussak, én végigvetettem magam az ágyon. Mikor felébredtem, még mindig sötét volt, Anna ott ültmellettem egy széken, a kontya mögött égett egy falilámpa. Soha nem kérdezte, honnan jövök, kávét főzött ésvárta, hogy megszólaljak.

Afölötti elégedettsége, hogy sikerült önálló otthont teremtenie, hamar elmúlt, börtönnek érezte a lakást magakörül. Alig-alig bútorozta be a szobát, egy alacsony polc futott körbe a falak mellett, a tetejét Anna letakarta bordóbársonnyal és telerakta apró tárgyakkal. Nem érték szerint válogatta össze őket, egymás mellett feküdt az utcántalált különös formájú kavics és az ezrekbe kerülő, szív alakú borostyán medál, amelyet én hoztam nekiLengyelországból, nagyanyja törött csiptetős szemüvege és egy japánbirsbokorról letört, már elszáradt ág. Nemfogta a hely, könyörgött: szóljak előre, hogy mikortájt keresem, ne kelljen egész este lesnie a telefont:

– Engedd hosszabbra a pórázomat!

Mint már említettem, Anna valaha házasságban élt, a pár útjai már korábban elváltak, de a férje mostjelentkezett, kérte, hogy költözzék vissza hozzá és kezdjék újra a kapcsolatukat. Nem tudom, valamifélenosztalgiától vezéreltetve vagy kiutat remélve életének kátyújából, Anna hajlott is volna rá. Felajánlotta nekem alakást megvételre, csak a befektetett pénzt: 186a lelépést, továbbá a leválasztás-kialakítás költségeit kérte volna, ha

jól emlékszem, összesen 26 ezer forintot – a valódi érték felét-harmadát.

Bár valószínűleg vitába keveredtem volna anyámmal, de elkérhettem volna ennyit a nála összegyűlt pénzemből,sőt arra is tellett volna, hogy a lakást kedvemre átformáljam. Tudtam: a Sors sokáig vagy soha többé nem kínál felhasonló esélyt, hogy kiszabadulhassak sötét és nedves kamrámból és már közeledve a harmincadik évemhez,végre önálló életet kezdjek. Viszont azt is sejtettem, hogy Anna nem bírja ki sokáig volt férje mellett és ha eladná alakását, nem volna hová visszatérnie. Abban maradtunk, hogy függőben hagyjuk az ügyet és ha egy fél év múlvamég mindig úgy gondolja, megveszem. Alig telt el azonban néhány hét, a kapcsolat újra kihűlt, Annavisszaköltözött a Rottenbiller utcába.

A viszonyunk alig-alig változott, legföljebb annyira, ahogy a dagály és az apály követi egymást egy halastóban.Időnként feltámadt bennem a szándék, hogy nem folytatom tovább ezt az igazi érzelmeket nélkülöző együttlétet.Különféle érzelmekbe lovaltam bele magamat, a kezdeti, túlfűtött napokban mindig elhatároztam, hogy szakítokAnnával. Egyszer – a szándékomat önmagam előtt is bizonyítani kívánva – a Rottenbiller utcai lakás kulcsátbedobtam egy csatornarács résén. Aztán a szerelem felborult és én egy másik kulcsot kértem Annától. Úgytaláltam tisztességesnek, hogy bevalljam, milyen indulatok vezéreltek, ma már azt hiszem, emberségesebb lettvolna, ha azt mondom, hogy elveszítettem a kulcsot. A menekülés vágya valami jobb, egyértelműbb kapcsolat feléváltozatlanul élt bennem.

Egyszer egy újvidéki magyar rendező érkezett ta187nulmányútra a budapesti rádióba, Bozó László főrendező,egykori tanárom engem kért meg, hogy gardírozzam a vendéget szabadidejében. Megmutattam neki a várost,előadásokra, focimeccsekre, vendéglőbe vittem. Összebarátkoztunk, a búcsúzásnál meghívott magukhozÚjvidékre. Az jutott eszembe: ennél kiválóbb alkalom nem adódhat arra, hogy tisztességesen elköszönjek Annától;közös utat teszünk emlékeinek földjére, Jugoszláviába. Megállapodtunk, hogy együtt utazunk Újvidékig, én ottleszállok és jelentkezem a vendéglátóimnál, ő pedig folytatja az útját Belgrádig, ott sorra járhatja a memóriájábanmegragadt színhelyeket. Néhány nap múlva, mikor befejezem a látogatást, utánamegyek, találkozunk éslebuszozunk a tengerre.

Az újvidéki vizitem minden tervezettnél rövidebbre sikerült. A harmadik nap reggelén a rádió magyar adása éppaz izraeli–arab háborúról számolt be, a rendező felesége kemény antiszemita megjegyzésekkel kommentálta ahíreket. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy vissza kell vágnom neki, de aztán nem vitatkoztam, csak bejelentettem,hogy az útitervemben elnéztem az időpontokat, még aznap este tovább kell mennem Belgrádba. Próbáltaktartóztatni:

– De hiszen még csak most érkeztél! – de én kivitettem magam az esti nemzetközi gyorsvonathoz és elutaztam.Soha többé nem találkoztunk, a rendező levelére sem válaszoltam, egy újabb küldeményében le is vonta atanulságot:

„Ha van egy magyar barátod, siess elfelejteni, mert ő már rég elfelejtett téged…”

El lehetne tűnődni azon: mi történt volna, ha a háziasszonynak megmondom, hogy én is zsidó vagyok éspróbáljuk megbeszélni az ügyet. Igazság szerint ez 188a lehetőség fel sem merült bennem, nem hiszek abban, hogyaz antiszemiták meggyőzhetőek volnának, mindenképpen egyszerűbb volt felülni a vonatra.

A belgrádi pályaudvaron Anna várt rám, már korábban megbeszéltük, hogy minden este kijön ehhez azexpresszhez. Egy fizetővendég-szobát vett ki kettőnknek, itt leraktam a holmimat, a lefekvéshez még gyermek voltaz este, sétára indultunk.

Eleinte lenyűgözött az utcák balkáni sűrűségű forgalma, a faszénen vagy roston pirított húsok, az erős lecsókillata, a túl édes, túlszínezett gyümölcskocsonyák, fagylaltok, sütemények látványa, a vendéglőkből kihallatszott azénekszó és a kísérő pengetős hangszerek zenéje. Egy-egy fényes épületsor vonalát csupasz grundok szakítottákmeg, a telkek mélyén nyílt tűz égett, amelyet a lángoktól és a füsttől elmosódó sziluettű alakok ültek körbe, hústsütöttek vagy török módra, kis nyeles kannákban kávét főztek.

Anna élvezte ezt a hangulatot, mintha a gyerekkorába tért volna vissza időlegesen, az arcán még soha nem láttamilyen elfogulatlan mosolyt. Szerbül válaszolt az árusoknak, akik a késük hegyén egy falatnyi húst nyújtottak felékóstolónak. Én hamar elfáradtam, soha nem tudtam hirtelen és nagy töménységben befogadni az idegenkörnyezet atmoszféráját. Megittam egy deci konyakot, hátha az feldob, de a rosszkedvem csak fokozódott.

– Menjünk haza.

Szobánkban túlestünk az adott helyzetben szinte kötelezőnek mondható szeretkezésen, aztán lefeküdtünk aludni.Én a kettéhajtott párnával megtámasztottam a fejem, rég megbántam, hogy belevágtam ebbe az utazásba, aztszámolgattam, hány napot kell még elviselnem. Anna a nagy kettős ágy túlsó sarkába 189húzódott, azt hittem,elaludt, de egyszer csak megszólalt:

– Ha akartam volna, legalább egy hétig szerelmes lettél volna belém. Kérettem volna magam, ahogy az anyámszokta mondani: csak egy kávéra és egy süteményre ültem volna le veled. Nem akarok semmit tőled, csak úgyelmondtam. Ne haragudj!

Megsajnáltam, Apollinaire szavai jutottak az eszembe: „megalázom szegény számat” és megcsókolom, de nemtudtam rászánni magam.

Eredetileg úgy terveztük, hogy két-három napot töltünk el Belgrádban, de én már akkor elkezdtem rövidíteni ajugoszláviai utunk időtartamát, már másnap felszálltunk a tenger felé induló autóbuszra.

Tyitovo-Uzsicéig alföldi tájon haladtunk, onnan szinte átmenet nélkül majd kétezer méteres magasságbaemelkedett az út és hosszú órákig hóval fedett csúcsok között kanyarogtunk, az egyik szerpentin a másikatkövette. A ritka levegőn folyamatos hányingerrel küszködtem, kivert a verejték. Anna aktatáska méretűretiküljében egy guriga toalettpapírt tartott, abból tépett le egy darabot, hogy megtörüljem a homlokomat, deelhárítottam. Csak Tyitográdnál könnyebbültem meg, mikor az autóbusz leért a tengerparti síkságra. Egészen azalbán határhoz közeli Ulcinyig mentünk, úgy terveztük, onnan észak felé haladva bejárjuk majd az Adria mellékét.

Egy faházat béreltünk egy kempingtáborban, reggelenként onnan mentünk le a strandra. Anna nem szerette anapot, félt a leégéstől, a félmeztelen nyaralók között köpenyben üldögélt a homokra leterített gyékényen. Ennyiidőt folyamatosan még soha nem töltöttünk kettesben, mind nehezebben találtunk beszédtémát. Visszafojtottindulatokkal szóltam hozzá, 190mentegetődző gesztusai csak még jobban felingereltek, hogy elkerüljem adühkitörést, sétára indultam a plázs hosszában. Egy idő után lecsillapodtam, magam elé képzeltem a magányosanüldögélő nőt, amint térdeit átfogva bámulja a tengert és bűnbánóan visszamentem hozzá. Megpróbáltam kedveslenni hozzá, de nem sikerült jókedvre derítenem. A búcsúajándéknak szánt kirándulás vesszőfutássá vált, alig egyhét után hazatértünk Budapestre. Végül is nem váltunk el azonnal, a megszokás és a szükség még egy vagy kétévig együtt tartott minket. Még egyszer próbáltam ajándékként meglepni egy úttal, megszerveztem, hogyellátogasson Lengyelországba, ahol felkereshette nagyanyja valószínű vesztőhelyét, Auschwitzot. Ide egyedülment, és ez az út, ha lehet, még az előbbinél is rosszabbra sikerült. Lengyel rendőrök észrevették, hogy magányosés kiszolgáltatott idegen, beültették a kocsijukba, a városon kívülre vitték, derékszíjjal megverték,megerőszakolták és elvették a pénzét.

Mint már mondtam: Anna csak a házasságom bejelentésekor szakított velem. További sorsáról csak véletlen ésritka utcai találkozásainkon, vagy közvetett forrásból származó hírekből értesültem.

Anna fokozatosan elhagyta magát, még nem töltötte be a negyvenedik évét és már több fehér szál akadt akontyában, mint fekete, ettől még feltűnőbbé vált arca sápadtsága. Depressziójában arra számított, hogyhamarosan utoléri valamilyen súlyos betegség és magatehetetlenné válik, pénzt rakott félre, hogy meg tudjafizetni majd az ápolóit. A legjobban az rendített meg, hogy egy ülésben kihúzatta az összes fogát, romlékonyállapotuk miatt egyszerűbbnek találta, ha protézist használ.

Anyja halála után már senki és semmi sem kötötte 191Magyarországhoz Annát, a külkereskedelmi vállalatnál, aholdolgozott, elintézte, hogy állandó jellegű kiküldetéssel Prágába helyezzék, le is telepedett a cseh fővárosban, csakritkán tért vissza Budapestre.

Egy darabig felhívtam őt karácsony éjszakáján, mikor a zsidók magánya a legsűrűbb, abban reménykedtem, hogyotthon találom. A telefonszámát máig sem felejtettem el: 212-868 – különös két számcsoport; a két kettes, illetvea két nyolcas védelmezőleg közrefog egy-egy kisebb számot – mintha Anna mentalitását idézné fel. Egynéhányalkalommal azonban már senki sem vette fel a kagylót, akkor abbahagytam a kísérletezést.

2001 decemberében otthon megszólalt a telefon, egy ismeretlen nő jelentkezett:

– Anna barátnője vagyok. Már régebben, mikor beszélgettünk, arra kért, értesítsem magát, ha meghalt. Mostmegtörtént.

Csak annyit tudtam kérdezni:

– Mi baja volt?

– Szívelégtelenség.

Tovább akartam kérdezősködni, de a hívó – úgy érezve: eleget tett a vállalt feladatnak – letette a kagylót. Nemjutott eszembe más, csak az a héber áldás, melyet halálhír vételekor kell mondani:

– Boruch áto Ádonáj, dájon emesz! Dicsértessél Urunk, te igaz bíró!

192

XXI.

Már az 1960-as évek elején jártunk, a nagypolitika enyhülő irányzata előttem is szélesebbre tárta a kapukat: a„Kortárs” című folyóiratban egy novellasorozatom jelent meg hónapról hónapra. Kissé átalakítva a régi mondástviszont megtapasztalhattam, hogy ha az Isten kinyit egy ajtót valahol, becsuk egy ablakot, többé nem írtam az„Élet és Irodalom”-ba.

Egy riporton vesztem össze a lappal. Lent jártam Baranyában, meglátogattam néhány, otthoni bedolgozó munkátvégző embert, megkérdeztem őket életükről-keresetükről. Elborzasztó adatokat hallottam. Egy pármappakesztyűért a varrónőnek 11 forint 19 fillért fizettek, az elkészítéséhez hat-hétszáz öltést kellett tenni, tehátegy öltésért körülbelül két fillért kapott a bedolgozó.

Egy öregember művirágokhoz készített drótvázas papírleveleket, a munkát már eleve az erőltetéstől bedagadtcsuklóval kezdte el, néha csütörtök reggel ült le az asztal mellé és péntek délután kelt fel mellőle: ezer levélért 13forint 20 fillért kapott a megbízó szerepét betöltő szövetkezettől. A felesége is besegített, de ketten együtt semkeresték meg a havi 800 forintot.

Ezeket és egyéb szörnyűséges állapotokat tükröző adatokat foglaltam össze egy riportban, amelynek a „Mennyitkap érte?” címet adtam, hogy az olvasó 193figyelmét az elvégzett munka és az érte kapott bér közöttiaránytalanságra irányítsam. Mikor megkaptam a levonatot, elhűlve tapasztaltam, hogy a szerkesztő a címetönhatalmúlag „Bedolgozók”-ra változtatta át. Már a megoldásban megnyilvánuló szegényes fantázia isfelbosszantott:

– Nem tudod elképzelni, hogy ha ezt a címet gondoltam jónak, nem jutott volna eszembe magamtól is? –kérdeztem a szerkesztőtől, és bár az „Élet és Irodalom” az átlagosnál jobban fizetett, a már kiszedett riportomatkivétettem a lapból. Továbbra sem tágítottam azon alapelvem mellől, hogy az írásaimban csak a helyesírásihibákat és a bizonyított ténybeli tévedéseket engedem kijavítani.

„A harag jó tanácsadó” – soha többé nem írtam az „Élet és Irodalom”-ba, egyetlen alkalmat leszámítva. Íróbarátom, Fekete Sándor, a legtisztességesebb magyar emberek egyike betöltötte a hatvanadik évét, elkötelezettszocialista volta miatt senki sem vállalta fel a köszöntését, említés nélkül viszont nem lehetett hagyni,végszükségben nekem szóltak – én megtiszteltetésnek tekintettem és elkészítettem a laudatiót. Latin áldássalzártam a soraimat: „ut felix, faustus, fortunatusque sis!” – „boldog, békés és szerencsés legyél!” Sajnos ajókívánságom kevéssé vált be: Feketét élete hátralévő részében kevés boldogság és szerencse várta. (Ha erőmbőlfutja majd, hogy a harmadik kötetét is megírjam ennek az önéletrajznak, az ő személyére még visszatérek.)

A kisebb riportok és novellák mellett egy hosszabb elbeszéléssel is megpróbálkoztam, megírtam a „Magányospavilon”-t. Kiindulási pontul egy évekkel korábban hallott történet szolgált. 1956 október végén Újpesten egyszétlőtt páncélosban benne maradt egy 194sebesült szovjet katonatiszt. Senki sem törődött a sorsával, végül egykörnyékbeli nő, aki „a világ legősibb mesterségét” űzte, megszánta és magához vette. Egészen november 6-igrejtegette, amikor a sebesült már magához tért annyira, hogy újra megkereshette a katonai egységét. Túl azon,hogy valamiféle természetes emberséget éreztem ki a történetből, fantáziámat vonzották a körülmények is,melyek között ennek a különös kettősnek a találkozása lefolyhatott. Milyen nyelven, milyen gesztusokkal és mitközölhettek egymással, milyen külső veszélyeket kellett kivédeniük, kialakult-e közöttük valamilyen kapcsolatféle,volt-e folytatása az elválás után?

Hosszú évekig gondolkodtam ezen a történeten, közben minden eleme átalakult. A szovjet katona helyébe egymagyar tiszt lépett: Rajk László egykori közvetlen beosztottja, az 1950-es évek koncepciós pereinek elítéltje, aki afelkelés napjaiban szabadult ki a börtönből és arra tette fel az életét, hogy sebesült államvédelmis katonákatmentsen. Az utcalányból egy klinika már korosodó főnővére lett, a helyszín is áttevődött egy budai környékre.

Akciói közben a tiszt lövést kap, egyik karja megbénul. A harcok befejeztével nyomorba süllyed, de nem hajlandósegítséget, jutalmat elfogadni a magát szocialistának nevező rendszertől, lenn marad a társadalom mélyében – újharcokra készülődve, csak a főnővér szerelme tartja életben.

Ez a történet híven tükrözi az 1956-os felkelésről alkotott véleményemet, ennek jegyében itt sem használtam se aforradalom, se az ellenforradalom megjelölést – tehát bizton számíthattam mindkét oldal elkötelezettjeinekmegvetésére, sőt, gyűlöletére.

Sokáig töprengtem, hol próbálkozzam a megjelen195tetésével. A „Kortárs”-ba nem vihettem, mert ottfolyamatosan követték egymást a novellafüzérem darabjai, egy számon belül nem illett volna kétszer is szerepelni,végül is az „Új Írás” című folyóirathoz vittem. A lap főszerkesztője elolvasta és elfogadta, de nyomatékosanhangsúlyozta:

– Elsősorban azért közöljük le, hogy ne a partvonal mellől kiabálj be, hanem állj be te is játszani.

Ez az indokolás nem számított különleges bóknak, de nem voltam olyan helyzetben, hogy önérzeteskedhettemvolna. A kéziratot leküldték a nyomdába, hamarosan üzentek, hogy menjek be a szerkesztőségbe korrigálni a

levonatot. Félrehúzódtam, hogy kijavítsam az esetleges szöveghibákat. Munka közben feltűnt, hogy hiányzik akorrektúra utolsó lapja, szóltam a főszerkesztőnek, aki felháborodottan nekem támadt:

– Mi próbálunk segíteni rajtad, lehozzuk ezt a kétes mondanivalójú kisregényedet és te ezt úgy hálálod meg, hogykilopod a korrektúrából azt a részt, ami politikailag egyensúlyban tartotta az egészet!

Olyan képtelenségnek tűnt ez a vád, hogy meg sem tudtam szólalni. Értelme sem lett volna, hogy megpróbáljakcsalni, hiszen a lap korrektora is átnézi a kéziratot, látja, hogy hiányzik egy oldal, egyszerűen felkér a nyomdábólegy másolatot és pótolja. A korrektúra szóban forgó lapja néhány perc múlva előkerült a szomszédos asztalonhalmozódó papírcsomóból, melybe véletlenül belekeveredett. A főszerkesztő elnézést kért, én bólintottam éskiléptem a szobából, két-három évvel korábban gondolkodás nélkül felborítottam volna az asztalt.

Ennek az írásnak az útja később is tüskéken át vezetett, többek között a Sárközi Mártához fűződő196barátságom isráment. A kapcsolat leépülése két lépcsőben zajlott le. Amikor szakítottunk Gizellával, ha kimondatlanul is, demegosztoztunk közös ismerőseinken. Úgy gondoltam, neki nagyobb szüksége van Mártára, mint nekem, és ezértelmaradtam a vasárnapi összejövetelekről. A második fordulat 1961–62-ben következett be, mikor visszatértem azirodalomba. Már nem számítottam olyan, a világból kiűzött embernek, aki valósággal kiprovokálja maga iránt ajóindulatú segítő szándékot. A nekem szánt tanácsokat tüskés modorban utasítottam el, Márta anyáskodótermészete ezt nehezen viselte el.

A pohár a „Magányos pavilon” folyóiratbeli megjelenésével telt be. Márta vagy a környezete – esetleg mind a kettő– ezt az írást úgy egyszerűsítette le, hogy 1956-ban szerintem a kommunisták oldalán állt az igazság. Módombanállt volna vitatkozni: soha semmilyen pártnak nem voltam tagja, 1956-ban a felkelők oldalán álltam, utána fizikaimunkát, belső száműzetést vállaltam, de Márta mindezt nem vette figyelembe. Kommunistának minősített, éshallatlanul kényes volt rá, hogy az ő lakásába kommunista ne tegye be a lábát.

Ezt nyíltan nem közölte velem, csak egy levelezőlapot küldött, azt üzente, hogy egyelőre nem tud fogadni, mertlemegy a balatonszepezdi nyaralójába, de majd értesít, ha visszatér. Hónapok, évek teltek el és Márta nemjelentkezett, tudomásul vettem, hogy felkerültem a „sittlistájára”.

Aztán már csak egyszer találkoztunk – akkor is véletlenül. A Moszkva téren mentem keresztül, mikor észrevettem,hogy Márta az egyik autóbusz-megállóban várakozik. Nem intett felém, csak nézett rám, azt hiszem, arraszámított, hogy odamegyek hozzá és 197beszélgetni kezdünk. Én azonban nem tudtam átlépni a saját árnyékomat,csak bólintottam és tovább siettem. Soha többé nem láttam, hamarosan rákos betegségbe esett és meghalt.

Ha valaki úgy véli: nem illett így viselkednem azzal az emberrel, aki jó volt hozzám, nem vitatkozom vele. Hatévedtem, a Sorstól meg fogom kapni a magam büntetését és tiltakozás nélkül elviselem majd.

Közben befejeztem első regényem, a „Malom a pokolban” sokadik átdolgozását. Mikor úgy éreztem, hogykihoztam magamból mindent, további változtatásokra, átírásokra már képtelen vagyok, a kéziratot beadtam aMagvető Könyvkiadóba. Sokféle következményre számítottam a megjelenéstől kezdve az elutasításig, sőt egészena rendőri felelősségre vonásig, de az az eshetőség meg sem fordult a fejemben, hogy ez a könyv a Király Istvánhozfűződő kapcsolatom végleges megszakadásához vezet majd.

Király egész életútja, a hozzá tapadó pletykákkal és legendákkal együtt kezdettől fogva izgatta a fantáziámat, ígytörtént, hogy a személyét beépítettem a „Malom a pokolban” cselekményébe. Természetesen megváltoztattam anevét és a környezetét, de néhány „áthallásos” motívumot meghagytam, így például azt, hogy egy, a szovjetemigrációban meghalt magyar munkásmozgalmi vezető lányát vette el feleségül – ahogy a regénynek egy másikszereplője fogalmaz: „benősült a Kreml falába” –, ahová köztudomásúlag a nemzetközi kommunista mozgalomlegjelesebb alakjait temették. Puszta óvatosságból még attól is óvakodtam, hogy a kézirat létezéséről akár említéstis tegyek Király előtt. Arra gondoltam, ha botrány kerekedik, inkább a megjelenés után törjön ki, 198amikor akönyv már az olvasók kezébe került, engem akkor már akár négyfelé is vághatnak.

Felmerülhet a kérdés: illett-e ilyet tennem? A „Nyugat” bölcs szerkesztője, Osvát Ernő valaha megfogalmazott egykülönös definíciót: „a művész magasabb rendű erkölcstelensége igazi szent elfogulatlanság”. Ezt én úgyfordítottam le a magam számára, hogy az írónak jogában áll minden személyes tapasztalatát, kapcsolatait mindenmorális aggály nélkül művei alapszövetébe beiktatni. Nem akartam Királyt bántani, ha úgy adódik, hogybármilyen személyes ügyben szüksége lett volna rám, minden tőlem telhetőt megtettem volna érte, de ennek aregénynek minden sora elvi kérdésnek számított és én az életemet tettem fel rá. Épp Királytól tanulhattam meg,hogy ezen a téren egy jottányit sem szabad engednünk; ő is hiába kedvelte az írásaimat, ha akár a legkisebbpolitikai fenntartás ébredt benne, nem jelentette meg őket.

Mikor a kéziratot benyújtottam a Magvető Kiadóhoz, meg sem fordult a fejemben, hogy az irodalmi vezető, akineka kezén átmegy minden többé-kevésbé fontosnak számító anyag, Király egyik kedvenc tanítványa volt azegyetemen, könnyen ráismerhet költött név alatt szereplő egykori tanárára és értesítheti őt. Ha valakifigyelmeztetett volna erre a veszélyre, akkor is csak legyintek: aminek meg kell történnie, az meg fog történni

mindenképpen.

Néhány héttel a kézirat leadása után találkoztam Királlyal a Széchényi Könyvtár illemhelyén, a piszoárban egymásmellett állva végeztük a dolgunkat, felém fordult és elmosolyodott:

– Csak összehozott minket a Sors! – mondta olyan pátosszal, amelyet Stanley és Livingstone mutathatotttörténelmi kézfogásuk pillanatában. Együtt mentünk 199vissza az olvasóterembe, útközben Király megkérdezte:

– Ha végeztél a munkáddal, nincs kedved beülni a Múzeum kávéházba?

Kapcsolatunk hosszú évei alatt még egyszer sem fordult elő, hogy a szerkesztő egy vendéglőbe invitált volna, nemakartam kíváncsiskodni, hogy most miért teszi, csak bólintottam:

– De, szívesen.

Egy-másfél óra múlva beszólt értem, addigra már letudtam a napi penzumomat, leadtam a könyveimet ésátsétáltunk a kávéházba.

– Sörözünk, vagy borozunk? – kérdezte Király.

– Egy pohár sört kérek.

– Akkor én is. Hogy van édesanyád?

– Köszönöm, jól.

– Az a legfontosabb. Amíg a szüleink élnek, addig egy kicsit gyerekek maradhatunk.

Semmi sem jutott az eszembe, amit erre a közhelyre mondhattam volna, jobb híján ittam egy kortyot. Királyhamar a tárgyra tért:

– Azt hallottam, hogy az új regényedben írtál rólam. Igaz ez?

Taktikailag úgy találtam helyesnek, ha visszakérdezek:

– Kitől hallottad?

Király türelmetlenül legyintett:

– Az mellékes.

– Egyáltalán nem mellékes, mert eddig csak egy ember olvasta: a Magvető irodalmi vezetője, a te volt tanítványodés barátod. Amikor veled beszélt róla, hivatali titoksértést követett el, és innen már az egész felvetésed inkorrekt.

– Ne próbálj taccsra játszani! Igaz, vagy nem igaz?

200

– Igaz.

Király arcán kigyúltak a szemölcsök:

– Vedd tudomásul, hogy én nem vettem részt a Rajk-pörben!

– Erről nem is írtam.

– Az „ellen Rajk-pörben” sem!

– Ezt sem állítottam.

Király mintha megnyugodott volna:

– Akkor velem kapcsolatban mivel foglalkozol a könyvedben?

– Az informátorod megmondhatta volna: a házasságodról írok.

Beszélgetőtársamat minden eddiginél erősebb indulat fogta el, de ez sem bírhatta rá, hogy feladja fogalmazásánakés hanghordozásának szokásos pátoszát:

– Vedd tudomásul, hogy amikor én elvettem Marinát, akkor ő nem egy karriert ígérő parti volt, hanem LandlerErnő kivégzett, „trockista áruló” lánya, a néhai apósomat csak hosszú évekkel később rehabilitálták. A miházasságunk a legtisztább szerelmi házasság volt, és én ezt nem hagyom bemocskolni tőled sem. Ahogy felállunkettől az asztaltól, én többé nem ismerlek téged!

– Nézd Pista, én természetesen tiszteletben fogom tartani az akaratodat, de azért hadd mondjak valamit az utolsószó jogán. Én mindig is sokra tartottalak, nem képzeltem volna, hogy hajlandó vagy egy lezárt levél tartalmárólítélkezni, hiszen a könyvet nem is olvastad. Miért vagy biztos benne, hogy én sértő dolgokat írtam aházasságodról? Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem. Mindegy. Te akarsz elsőnek távozni az asztaltól, vagymenjek el én?

Nem válaszolt, elnézett a semmibe, pénzt raktam az asztalra és kiléptem az utcára.

201

Utána több alkalommal is találkoztunk a kiadók központi épületében, a New York palotában, én, kerülve aprovokáló farkasszemet, lefelé fordítottam a tekintetemet, de leszegett fejjel is láttam, hogy Király lelassítja alépteit, utat engedett, vagy talán arra számított, hogy visszafordulok. Én, mint minden más esetben, most isótestamentumi következetességgel tartottam a haragot.

A „Magvető” akkor nem adta ki a „Malom a pokolban”-t, majd tíz évnek kellett még eltelnie odáig, amíg KardosGyörgy került a kiadó élére, aki felvállalta a könyv megjelentetését.

Jobb híján folyóiratoknál próbálkoztam a kézirattal, leadtam a „Kortárs” riválisánál, nem tudtam, hogy itt egyesmunkatársakat meg kell „kenni” ahhoz, hogy közlésre ajánlják a hozzájuk került anyagokat, sőt, hogy egyáltalánfoglalkozzanak vele. Vártam egy bő hónapot, aztán érdeklődtem a főszerkesztőnél, aki nem is hallott akönyvemről.

– Ki vette át?

– H. János.

Odarendelte az illetőt, hamarosan előkerült a dosszié, olvasatlanul, sőt érintetlenül be volt vágva egy poros fióksarkába. A főszerkesztő elnézést kért:

– Légy szíves, add ide nekem, én magam fogom elolvasni.

A harag, mint tudjuk, jó tanácsadó, egy szót sem vesztegetve a hónom alá csaptam a kéziratot és köszönés nélkülkiléptem a folyosóra.

A továbbiakban sem jártam szerencsével, csak egy kis üzemi lap, a „Közért Dolgozó” kísérelte meg a könyvközreadását. Az igazsághoz tartozik, hogy ezt a lapot egy régi barátom szerkesztette. Három rövid részlet jelentmeg belőle, mikor a lapot felügyelő 202szervek parancsszóval leállították. A szerkesztő kénytelen volt a hírekrovatában bejelenteni, hogy „a Malom a pokolban című regény folytatása technikai okok miatt elmarad”. Annyimalíciát megengedett magának, hogy a nyomdászokkal, mintegy véletlenül kihagyatta a „technikai” szót, a szövegvégső formájában úgy hangzott, hogy „A Malom a pokolban című regény folytatása …okok miatt elmarad…” Azüres helyre aztán bármit odaképzelhetett az olvasó.

Valamikor, már a rendszerváltás éveiben egy öreg barátom szólt nekem:

– Király nagyon beteg, menjen el hozzá és béküljenek ki!

Csak ingattam a fejem:

– Nem megyek, fordított esetben én sem várnám el tőle, hogy felkeressen engem. Különben sem hiszem, hogyhasználnék vele, felfogná, hogy csak azért látogatom meg, mert már nincs remény a felgyógyulására és el akarokbúcsúzni tőle.

Aztán az újságok közölték, hogy első szerkesztőm meghalt.

Ezekben az években mélyen elmerülve és a mindennapi munkába beletemetkezve éltem, a napjaim olyanegyformán teltek el, mintha indigóval lettek volna lemásolva. Nem érkeztek fontos levelek, ritkán kerestektelefonon, nem utaztam sehová és sehonnan nem fogadtam látogatókat. Az ünnepek sem jelentettek változásokat.Karácsony vagy húsvét másnapján reggel hét óra után néhány perccel ugyanúgy megjelentem a Hungáriakávéházban, mint egyébként, és kiraktam az asztalra füzeteimet és jegyzeteimet.

Ebben az elszigeteltségben alig tudatosultak ben203nem a nagypolitikában végbemenő fordulatok, az újságokjelentéseit elolvastam ugyan, de nem hittem bennük, csak egy-egy, a közelemben lejátszódó eseményengondolkodtam el.

Még a filmgyári időkben történt, hogy éppen egy stúdióban üldögéltem, mikor megszólalt a telefon, a nagymellű,szőke, negyven év körüli titkárnő vette fel a kagylót, belehallgatott, aztán sikítva magára kapta a kabátját és

csapot-papot otthagyva elrohant. Nem értettem, mi történt vele, később mondták el, hogy a vőlegénye, akit 1957-ben lecsuktak a felkelésben való részvétel miatt, aznap kiszabadul a börtönből.

Hallottam, hogy „hosszú idős” elítélt írókat is kiengedtek, feltételeztem, hogy előbb-utóbb Háy Gyulára is sorkerül. Egy alkalommal a Vörösmarty téren vágtam át, mikor egy arrafelé haladó, porszínű ballonkabátot viselőférfiban egykori osztályfőnökömet véltem felismerni, csak az illető jóval alacsonyabbnak és soványabbnak tűnt,mint amilyennek Háy élt az emlékezetemben. Miközben azon tűnődtem: megszólítsam-e, hogy tisztázzuk ahelyzetet, továbblépkedtem, nem néztem a lábam alá, belebotlottam egy járdaszéli, dísznek kirakott kerékvetővasba és elterültem az aszfalton. Dühös lettem magamra a hezitálásért és egyenesen odaléptem a férfihoz:

– Háy elvtárs?

– Mondjuk úgy, hogy Háy. Üdvözlöm Gyuri.

– Nagyon örülök, hogy szabadon láthatom.

Ezzel, tulajdonképpen, az összes közös témánk kimerült. Miről is beszélgethettünk volna? Kérjem meg, hogyhallgassa meg a diplomamunkának írt színdarabom utolsó két felvonását, melyet a letartóztatása miatt már nemismerhetett meg? Hozzam elő, hogy 1956 elején kirúgott a vizsgáról, mert egy kimaradt 204forradalom történelmihiányáról írtam, vagy hogy részben a vele való szolidaritás jeleként hagytam ott a Főiskolát? Mindez eltörpült az őbörtönben letöltött évei mellett. Néhány másodpercig szótlanul álldogáltunk egymással szemben, aztán Háy kezetnyújtott:

– Hát akkor a viszontlátásra, mennem kell, sok az intéznivalóm. Jöjjön el hozzánk valamikor egy kisbeszélgetésre.

– Okvetlenül, viszontlátásra.

Azt már nem akartam megkérdezni, hogy hol lakik, ugyanis soha életemben nem jártam nála. Mint számos más,fentebb említett kapcsolatom történetét, ezt is azzal a sommázással kell lezárnom, hogy soha többé nemtalálkoztunk. Háy megpróbált beilleszkedni a magyar művészeti élet újonnan kialakult formái közé, de különfélebiztosítékokat kért, hogy korlátozások nélkül, személyi és alkotói szabadságának messzemenő tiszteletbentartásával dolgozhat. Aki élt az 1960-as évek közepének Magyarországán, az csak szánakozó mosollyal fogadhattaHáy felvetéseit, reálisan gondolkozva el sem lehetett képzelni, hogy a kulturális élet bozótharcaiban bárki isnyújthat, illetve kaphat ilyen garanciát. Háy egy idő után felhagyott ilyen irányú kísérleteivel, kivándorolt,Svájcban telepedett le, ott is halt meg néhány évvel később. Életművének értékelése nem énrám tartozik, annyibiztosan elmondható, hogy erős tehetségű, technikailag virtuóz író volt, művei feltehetőleg nem tűnnek el majdMagyarország, sőt a nagyvilág színpadjairól sem.

Először 1955-ben, első elbeszéléseim megjelenésének idején kaptam ajánlatot a Szépirodalmi Könyvkiadótól egynovelláskötetem megjelentetésére – ezt a lehetőséget akkoriban minden, többé-kevésbé ígéretesen induló írónakfelkínálták. Bár a státuszom később 205többször is megváltozott: írópalántából segédmunkás, majd filmgyáribedolgozó, végül „szabadúszó” lettem, a kulturális életben is érvényesülő „tehetetlenségi nyomaték”következtében a kötettel kapcsolatos tárgyalások később is folytatódtak. Ezek a megbeszélések egyre inkábbvirtuális birkózássá fajultak, amelyben számomra még taktikai esélyek sem nyíltak.

A kiadó politikailag legmegbízhatóbb lektorai foglalkoztak velem – köztük a később „másként gondolkodóként”,„szamizdatosként” hírnevet szerzett Kőszeg Ferenc –, akik a legkeményebb cenzúrát alkalmazták. „Külsősként”csatlakozott hozzájuk az akkor még újságíróként dolgozó Komlós János is, aki jelentésében az általa is legjobbnakítélt novellám kihagyását javasolta, mert a mondanivalóját nem találta kellően pozitívnak. Mind újabb írásokatválasztottak le a kötetből, míg végül összesen két-három novella, talán nyolcvan oldalnyi anyag maradt, akkor alektorok sajnálkozva széttárták a karjukat:

– Beláthatod, hogy egy ilyen vékony „füzet” nem volna méltó hozzád, csak rosszat tenne a nevednek!

Ez olyan komolyan vehető fenyegetés volt, mintha egy halat azzal rémisztenek, hogy a vízbe fojtják. A velemegyütt vagy nálam is később induló írók mind fokozottabb iramban húztak el tőlem, már nemcsak két-háromkötettel rendelkeztek, de különféle irodalmi díjakat is kaptak, én pedig, ahogy mondani szokás: „még a fasorbansem voltam”, a hátrányom behozhatatlannak látszott!

– Őszinte híve vagyok a maga makacs tehetségének. Ha egy kicsit hajlékonyabb volna, élő klasszikus lehetne! –mondta hízelgően az egyik lektorom, mire én csak az Osvát Ernőtől kölcsönzött aforizmával feleltem:

206

– „Ha nem volnék javíthatatlan, már rég elrontottak volna.”

1963, a nagy amnesztiák éve azonban az én esélyeimen is javított. A lektorok továbbra is belekötöttek mindenolyan szavamba, amely szerintük félreértelmezhető politikailag, de a kiadó mindinkább hajlott az engedményekreés egy nap sikerült megegyeznünk a szöveg végleges változatában. A Kiadói Főigazgatóság is megadta ahozzájárulást.

A könyv 1963-ban jelent meg – nyolc évvel azután, hogy az első benne foglalt írásom nyomdafestéket látott –3500 példányban, 22 forint ötven filléres bolti áron. A címe az egyik novellám után „Az idegen bajnok” lett. Mikorkézhez kaptam a tiszteletpéldányomat, meghívtam a kiadói közreműködőket egy pohár borra, utána gyalogmentem haza Kőbányára. Útközben megálltam és belelapoztam a kötetbe. Mélységes csalódást éreztem: csakennyi? Hát ezért volt minden?

Otthon anyám betegen feküdt, egész életében nem tudta rászánni magát, hogy kivétesse a manduláját, most istorokgyulladással küszködött. Épp aludt, óvatosan, hogy fel ne ébresszem, letettem a könyvet az ágya lábához éskiléptem a szobából. A harmincadik évemben jártam.

VÉGE

2004. május 3.

Moldova György

207