Neverwintersorozat

R. A. Salvatore: Kharón Karma

A trilógia előző kötetei:R. A. Salvatore: GauntlgrymR. A. Salvatore: Neverwinter

R. A. SALVATOREKHARÓN KARMA

ŇëɣęŕŵïňţëŔIII

Delta Vision Kft.Budapest, 2012

R. A. SALVATORE: KHARÓN KARMA

NEVERWINTER – III. KÖTET

© Delta Vision Kft., 2012Hungarian translation © Vitális Szabolcs, 2012

Korrektúra: Dobos AttilaNyomdai előkészítés: Ádám Krisztina

Borítógrafika: Todd LockwoodKiadja a Delta Vision Kit.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:R. A. SALVATORE: CHARON’S CLAW

Copyright © Wizards of the Coast LLC, 2012A Forgotten Realms és a Wizards of the Coast

a Hasbro Inc. leányvállalatának,a Wizards of the Coastnak a bejegyzett védjegye.

A művekben megjelenő sajátos, egyéni alakok, helyszínekés egyéb jellegzetességek következésképp

a Wizards of the Coast LLC tulajdonai.Minden jog fenntartva

© Wizards of the Coast LLC, 2012All rights reserved

Licensed by Hasbro

A Wizards of the Coast LLC egyesült államokbeli, kanadai,ázsiai és latin-amerikai központja:

P.O. Box 707Renton, WA 98057-0707

+1-800-324-64-96

A Wizards of the Coast LLC európai központja:T Hofveld 6d

1702 Groot-BijgaardenBelgium

Telefon: +322 467 3360www.wizards.com

ISBN 978 615 5161 74 2

Delta Vision Kft.1092 Budapest, Ferenc krt. 40.

Telefon: 36 (70) 322-3755Fax: 36 (1)216-7054

www.deltavision.hu

xELŐSZÓ

Az Újjászületett Hős Éve(TSZ 1463)

Ravel Xorlarrin magabiztosan lépett be anyja fogadótermébe, bíborszínű köpenye lágyan hullámzott a háta mögött, a csizmája hangosan, idegesítően kopogott a kemény padlón. A teremben mindenki tudta, hogy képes tökéletesen nesztelenül is mozogni; a drow nemesekre jellemző módon az ő csizmáját is mágia hatotta át, melynek köszönhetően hangtalanul tudott suhanni, amikor csak akart. Köpenyének fekete csuklyáját hátravetette, hogy hosszú, fehér hajával még inkább magára vonja a figyelmet. Miért is ne tette volna, elérkezett a nagy pillanat.

A bátyja és egyben apja, Brack’thal, az elsőszülött, aki a terem bal oldalában ült, gyilkos pillantást vetett rá – nem véletlenül, hiszen a legifjabb Xorlarrin sarj kapta meg a leghatalmasabb varázslónak járó köpenyt.

Brack’thal egykor joggal áhítozhatott erre az elismerésre, ígéretes varázslónak számított, és Zeerith nagyasszonyanya is támogatta őt. De ez még azelőtt volt, hogy kitört volna a Mágiavész, melytől Brack’thal súlyosan megsérült, és elveszítette mágikus ereje jó részét.

Ugyanekkor történt, hogy a ház patrónusa, a baljós nevű Horoodissomoth megőrült, és felrobbantotta saját magát egy rosszul időzített tűzgolyóval, amelyet szórakozottan a mellényzsebébe tett.

Zeerith ekkor a vésztől letaglózott Brack’thalhoz fordult, kinyerte ágyékának magját, hogy megszülje neki a fivérét és egyben ivadékát.

Brack’thal minden egyes alkalommal dühösen összerándult, amikor Ravel az „apám/fivérem” biccentéssel üdvözölte őt, de az ifjú varázsló csak nevetett rajta. Brack’thal semmit sem tehetett ellene. Egy az egy elleni párbajban Ravel megsemmisítő vereséget mérne rá, ezzel mindketten tisztában voltak. Noha Ravel még csak épphogy kilépett a Sorcere, a varázslók akadémiájának kapuján, máris olyan erős és szerteágazó kémhálózatot és hátvéd csapatot épített fel, amilyenről Brack’thal még csak nem is álmodhatott. A Xorlarrin-ház fiatal varázshasználói nem nevezték magukat varázslóknak. Ravel sem hívta így magát, ahogyan Zeerith nagyasszonyanya sem. Az olyan nagy varázserővel rendelkező varázslókat, mint Ravel ma már inkább „mágiaszövőknek” nevezték a Xorlarrin-házban. Ezek az ifjú varázslók valóban úgy fűzték össze varázslataik anyagi és szellemi komponenseit, hogy

ujjaik finom mozgása inkább a hálót szövő pók táncához hasonlított, semmint a Mágiavész előtti varázslók ormótlan ujjlengetéséhez.

Ravel körbenézett a szobában, és megpillantotta a ház fegyvermesterét, akiről eszébe jutott folyamatosan terebélyesedő hálózata és növekvő befolyása. Jearth számított Ravel legközelebbi szövetségesének, és noha a Xorlarrin-ház egyértelműen férfi varázshasználóiról volt ismert és híres, Jearth Xorlarrin egyike volt Menzoberranzan jelenleg legnagyobb erejű fegyvermestereinek.

A születése napjától kezdve minden jól alakult Ravel számára.

Most is így történt. Ő leplezte le Gromph Baenre mesterkedését a mágikus koponyakővel. Kivételes bátorságról téve tanúbizonyságot Menzoberranzan ősmágusának háta mögé lopózott – tettének értékét tovább növeli, hogy Gromph családja a város megkérdőjelezhetetlen uralkodó háza –, és megvizsgálta a drágakő belsejében lakozó mágikus erőt. Ravel egy szellemalakot, egy halálurat talált a drágakő belsejében, és igen meglepő, sőt rémisztő híreket szerzett tőle.

Még Zeerith nagyasszonyanya is érdekesnek találta a történeteket.

– Üdvözöllek, nagyasszonyanya! – köszöntötte őt Ravel, épphogy csak odébb kapva róla a tekintetét. Ha Zeerith ideges lett volna valami miatt, akkor az illemszabályok ilyen durva megsértése miatt biztosan megkorbácsoltatta volna őt. – Kérted, hogy jöjjek el.

– Parancsoltam – javította ki őt Zeerith kurtán. – Úgy határoztunk, hogy a fenti világot megrázó kataklizmát egy ősfenevad okozta. Egy tűzlény kitörése idézte elő a katasztrófát.

Ravel leszegett fejjel állt, és fültől fülig érő széles mosoly terült szét az arcán. Ezt ő mondta neki, a koponyakőben lakozó halálúrtól hallotta.

– Megállapítottuk, hogy ez az ősi teremtmény a törpék egykori delzouni otthonában, Gauntlgrymben lakozik – folytatta Zeerith.

– Megtaláltad? – kérdezte Ravel izgatottan. Nem tudott uralkodni magán, a kérdés akarata ellenére buggyant ki a szájából. Azonnal elhallgatott, még a levegőt is benn tartotta, és mélyen leszegte a fejét. Gonosz nővérei felszisszentek, és az egyikük már meg is fogta kígyófejű korbácsának nyelét. Jearth, legfőbb szövetségese is egész testében megfeszült, és visszafojtott lélegzettel várta a nyilvánvaló, iszonyatos büntetést.

Mindenki legnagyobb döbbenetére azonban Zeerith nagyasszonyanya büntetlenül hagyta a vétséget, még csak szóvá sem tette.

– Nézz rám! – parancsolta a nő, Ravel pedig engedelmeskedett.

– Bocsáss meg, nagyasszony…Zeerith csendre intette.– Nem ismerjük a Gauntlgrymbe vezető utat – ismerte

el. – De ismerjük a vidéket. Hálásak vagyunk neked a leleményességedért és ravaszságodért. Komoly érdem, hogy sikerült ellopnod ezeket a híreket a nyavalyás Gromph és a családja orra elől, akik felsőbbrendűnek

képzelik magukat Menzoberranzan többi házával szemben.

Noha Ravel mindig is bátor és vakmerő volt, most mégis alig akarta elhinni a dicsérő szavakat, és nem mert levegőt venni.

– Meg kell találnunk – folytatta Zeerith. – Meg kell tudnunk, hogy ez a hely, és az ott lakozó erő segítheti-e a terveinket. A Xorlarrin-ház túlságosan régóta sínylődik már a Baenre- és a többi uralkodó ház árnyékában. Ideje elfoglalnunk jogos helyünket a város élén, túl sokáig tartottak távol minket Lolth kegyeitől. Mi hevertük ki elsőként a Mágiavész pusztító hatását, mi tanultuk meg elsőként, hogy az új módszerekkel miként szőhetjük a mágikus energiát a Pókkirálynő dicsőségére.

Ravel folyamatosan bólogatott, Zeerith nagyasszonyanya nem rejtette véka alá hatalmi törekvéseit, mindenki tudott róla a Xorlarrin-ház nemesei közül. Hosszú ideje keresték már a Menzoberranzanból kivezető utat. Hosszú ideje dédelgették már egy új város alapításának álmát. Kilátástalan próbálkozásnak tűnt, ugyanis ezzel végérvényesen magukra haragítanák a nagy hatalmú Baenre-házat és szövetségeseit, mint a Barrison Del’Armgo.

Ha azonban a Xorlarrin-ház találna egy olyan erődítményt, mint Gauntlgrym, és egy akkora elemi erőt, mint az ősfenevad, akkor talán megvalósíthatná az álmát.

– Te vezeted a felderítést – közölte Zeerith. – A Xorlarrin-ház összes rendelkezésre álló erőforrását használhatod.

Brack’thal hangosan felsóhajtott, az összes fej felé fordult a teremben.

– Van valami baj, elsőszülött? – kérdezte Zeerith.– Elsőszülött… – visszhangozta botor módon,

kifejezésre juttatva, hogy már önmagában az is elég nagy baj, hogy noha ő és nem Ravel viseli ezt a címet, nem az övé a dicsőség.

Zeerith a lányaira pillantott és bólintott. Az öt Xorlarrin nővér egyszerre emelkedett fel és fogták meg többfejű, mágikus korbácsaikat. A végükön tekergőző élő kígyók mohón sziszegtek.

Brack’thal az elsőszülött felmordult.– Ne tedd, nagyasszonyanya! Ha Ravelnek elnézed a

baklövéseit, akkor talán nekem is…Abbahagyta a könyörgést, és hátrálni kezdett, de drow

kezek ragadták meg, és erősen tartották, amíg a nővérei oda nem értek hozzá. A férfi testőrök előttük haladtak, majd megragadták Brack’thalt, és kivonszolták a teremből, be egy másik szobába, amelyet a Xorlarrin-ház tagjai túlságosan jól ismertek.

– Bármit, amire szükséged van – folytatta Zeerith a kis közjátékot követően. Egyetlen arcizma se rezdült, még csak nem is pislogott, pedig a szomszédos szobában elkezdődött a korbácsolás, és Brack’thal fájdalomüvöltései mindent betöltötték.

– Még a fegyvermestert is? – kérdezte Ravel félve, miközben úgy tett, mintha nem zavarná bátyja kínzása, mintha mindennapos dolog lenne a házban.

– Természetesen. Talán nem ő volt a cinkosod Gromph Baenre megtévesztésében?

Ravel pontosan erre a válaszra számított, mégsem mert mosolyogni. A fegyvermesterre nézett, aki alig észrevehetően hátrahőkölt. és fagyos, szúrós pillantást vetett rá. Jearth valóban segített neki. de titokban. Titokban! Jearth előre figyelmeztette őt, hogy nem akarja, hogy a nevét összefüggésbe hozzák egy Gromph Baenre elleni összeesküvésben, erre most Zeerith nagyasszonyanya nyilvánosan megnevezi őt a ház nemesi tanácsa előtt.

Misztikus, nem pedig papi szempontból a Xorlarrin-ház számított egész Menzoberranzan legmágikusabb házának. Még a Baenre-háznál is több tanulót küldtek a Sorcerébe, és a sokszorosát a többi háznak. Márpedig Sorcere a mágusok akadémiájának vezetője nem más, mint Menzoberranzan ősmágusa, Gromph Baenre.

Senki, sem Ravel, sem Jearth, de még Zeerith nagyasszonyanya sem kételkedett benne, hogy Gromph Baenre kémeket küldött a Xorlarrin-házba. Ravelt ez nem nagyon hatotta meg. Gromph a kedvenc tanítványai közé tartozott, és Gromph nyilván nem bünteti meg őt egy olyan jelentéktelen vétség miatt, mint egy kis kémkedés.

Jearth azonban harcos, és nem varázsló, és a kegyetlen Gromph nyilvánvalóan nem tesz majd kivételt egy egyszerű kardforgatóval.

– Brack’thalt is magaddal viszed – közölte Zeerith.– Nekem engedelmeskedik? – kérdezte Ravel.

Kegyetlen vigyor terült szét Zeerith arcán.– A nővéreid közül csak Saribel és Berellip tarthat veled

– folytatta Zeerith.

Ravel összerezzent, de sikerült jól lepleznie az érzéseit. Saribel a legfiatalabb, leggyengébb és amennyire ő meg tudta állapítani, a legbutább a papnők közül, míg Berellip, aki idősebb és tapasztaltabb, folyton megvetően néz rá, és nyíltan ellenzi, hogy a Xorlarrin-házban a férfiak ilyen magas rangot kapjanak a nemesek között. Számára csakis Lolth létezett, egyáltalán nem érdekelték őt a mágiaszövők, és egy ízben nyíltan meg is fenyegette a tehetséges és feltörekvő Ravelt.

– Talán nem értesz egyet? – kérdezte Zeerith, és mintha véletlenül történne, Brack’thal éppen akkor üvöltött fel a leghangosabban.

Ravel nagyot nyelt.– Megzabolázni egy ősfenevadat… – kezdte, de beszéd

közben megcsóválta a fejét, és elharapta a mondat végét. – Sikerült már valaha valakinek? – kérdezte inkább.

– Akkor csak használd fel az erejét! – vetette fel Zeerith. – Tudod, hogy mire van szükségünk.

Ravel ezúttal alaposan végiggondolta minden egyes szavát, mielőtt vitába keveredett volna a nagyasszonyanyával. Mit is akar pontosan a Xorlarrin-ház?

Azzal tisztában volt, hogy időt akarnak nyerni. Ha sikerülne megvetniük a lábukat és új várost alapítani az ősi törpeföldön, és elég idejük lenne ahhoz, hogy a helyreállítsák a régi, nagy erejű védővarázslatokat, akkor Menzoberranzan nemes házainak kétszer is meg kellene gondolniuk, hogy érdemes-e nyílt támadást indítani ellenük.

Ha ez az új város kereskedelmi utakat nyitna, és előőrsként szolgálna a felszínlakók esetleges Mélysötét elleni támadásaival szemben, akkor a Xorlarrin-ház talán nem egész Menzoberranzan érdekeit szolgálná?

– Ched Nasad nem épült újjá – jegyezte meg Ravel, Menzoberranzan korábbi testvérvárosára utalva, amely gyönyörű háló-hídjairól és boltíveiről volt nevezetes, és amely száz éve pusztult el a Pókkirálynő háborújában.

– Berellip majd tájékoztat, hogy mennyit költhetsz zsoldosokra – zárta le a beszélgetést Zeerith. – Készítsd fel a csapatodat!

Ravel gyorsan meghajolt, majd megfordult, hogy távozzon. Brack’thal éppen akkor tántorgott vissza a szomszédos szobából: a ruhája több helyen elszakadt és átvérzett, az álla remegett, a szeme csúnyán megdagadt a kígyófejű korbácsok mérgétől. Noha nyilvánvalóan hihetetlen fájdalmak gyötörték, megőrizte az önuralmát, és elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy gyilkos, gyűlölködő pillantást vessen Ravelre.

Ravel egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy inkább lebeszéli Zeerith nagyasszonyanyát arról, hogy magával vigye a fivérét, de meggondolta magát. Brack’thal nem tudja legyőzni őt, és ezzel mindketten tisztában vannak. Ráadásul ő állítja össze az utazó csapatot, egyedül, ezért gondoskodhat róla, Hogy Brack’thal egyetlen szövetségese se tartson velük.

Nem mintha a bukott varázslónak sok szövetségese lenne.

*

– Ezek nem csavargók… – kezdte Ravel, de Jearth felemelte a kezét, és belefojtotta a szót.

Némán! – szólt rá a fegyvermester, a drowk jellegzetes jelbeszédén jelelve fürge ujjai használatával. A mozdulat közben a másik kezével felhúzta a köpenyét, hogy elrejtse sebesen táncoló ujjait. Mindig ezt tette, ha titkolózni akart, ő „látható csendgömbnek” nevezte.

Ravel körülnézett, majd leutánozta a fegyvermestert, elrejtve saját pergő ujjait köpenye fodraival.

Ezek nem ház nélküli csavargók – jelelte.Sokan azok.De nem mind. Az egyik katona a Baenre-házból való. A

fegyvermester segéde!Sokan kisebb házak közkatonái.De van velük egy Baenre – makacskodott Ravel.Legalább három, ahogy számoltam – helyesbített

Jearth.Ravel megrökönyödött, sármos, fekete arca riadt

grimaszba rándult.Azt hitted, hogy százfős, képzett drow harcosokból álló

sereget toborozhatunk, és észrevétlenül kimasírozhatunk Menzoberranzanból, anélkül, hogy a Baenre-ház észrevenné minket? Vagy valamelyik másik nagy ház? – Jearth ujjai olyan gyorsan mozogtak, hogy Ravel alig tudta követni, hogy mit mond.

Zeerith nagyasszonyanya nem lesz boldog.Megérti – jelelte Jearth. – Tudja, hogy a Baenre-ház

folyton figyel. És a Barrison Del’Armgo. Tudja, hogy meghívtam Tiago Baenrét, aki Andzrel Baenre, az első ház fegyvermesterének első segéde.

Ravel kétkedve nézett rá.Tiago barát – magyarázta Jearth.Nem hű a Baenre-házhoz?Ellenkezőleg. Tervünk sikeressége azon múlik, hogy

sikerül-e megszereznünk Gauntlgrym erejét, hogy a többi ház áldásként és ne ellenségként tekintsen bimbózó városunkra, de legalábbis ne tartsák érdemesnek arra, hogy utánunk jöjjenek. Ebből a szempontból Tiago hű marad a házához, és hasznos lehet a számunkra, ha sikerrel járunk.

Jól teszed, ha magadhoz öleled Tiagót, miután távoztunk – tette hozzá Jearth –, és vezető szerepet adsz neki a küldetés során. Így nyerünk egy kis időt, és a Baenre-ház nem válik türelmetlenné túl hamar.

Tartsuk az ellenséget magunk mellett! – jelelte Ravel.– Lehetséges ellenséget – szólalt meg Jearth

fennhangon. – A Xorlarrin-ház csak akkor járhat sikerrel, ha ez a lehetőség nem következik be.

Kételkedsz Zeerith nagyasszonyanya és a Xorlarrin-ház erejében? – kérdezte Ravel felháborodottan.

Ismerem a Baenre-ház erejét – felelte kitérően.Ravel tovább akart vitatkozni, de inkább feladta, az

ujjai csak az első betűket formálták meg. Nem más, mint Gromph Baenre keze alatt tanult. Gyakorta elkísérte az ősmágust a magánlakosztályába, Menzoberranzan első házába. Ravel büszke Xorlarrin nemes volt, de még a vak hűségnek is megvoltak a maga határai.

Rájött, hogy nem vitatkozhat Jearth érveivel; ha harcra kerülne sor, a Baenre-ház megsemmisítené őket.

– Szeretnéd, hogy bemutassalak Tiago Baenrének? – kérdezte Jearth fennhangon.

Ravel elmosolyodott, megadása jeleként, majd biccentett.

*A fiatal, jóképű és végtelenül magabiztos Tiago Baenre

Mélysötét egyik járatában lovagolt gyíkja hátán. Noha a nyereg merőlegesen állt a talajhoz képest, feszes hasizmainak hála egyenesen és biztosan ült. Noha nem ő vezette a százfős drow sereget, a kétszer akkora goblin rohamcsapatot és a kéttucatnyi dridert, hanem Ravel, aki éppen előreküldött mintegy negyven goblint, hogy derítsék fel a járatokat, nem leselkednek-e rájuk szörnyek, de ahogy falták a mérföldeket, mindenki számára világossá vált, hogy Tiago diktálja az ütemet.

Biztos lábú mélységi gyíkja, Byok hátán ült, aki egy valódi bajnok volt; kitenyésztésekor a sebességet és a kitartást tartották szem előtt, és ha a pletykák igazak voltak, mágikus képességekkel is rendelkezett.

Azt hiszi, hogy felsőbbrendű – jelelte Ravel a fegyvermesternek az egyik fordulónál.

Ő egy Baenre – vonta meg a vállát Jearth, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Ahogy meg is magyarázott.

Kitinpáncél zörgését hallották a talajon. Ravel megállította a gyíkját, és oldalra fordult, hogy üdvözölje a jövevényt.

– Egy goblin megdöfte a hitvesemet, Flavvart – mondta a teremtmény. A félig óriáspók, félig drow teremtmény

részben egy rovar ciripelő, részben a drowk jellegzetes, dallamos hangján beszélt. Egykoron drow volt, de botor módon megtámadta Lolth papnőit. Az ostobaságáért megbüntették, és ezzé a rémséggé változtatták.

– Csak félelemből, ez biztos – mondta Jearth. – Talán utánuk lopakodott?

Yerrininae, a drider rámordult a fegyvermesterre, de Jearth csak mosolygott, majd levette róla a szemét.

– Megsebezte őt a goblin? – kérdezte Ravel.– Megijesztette őt, és megijesztett engem is. De én

megadtam neki.– Megadtad? – kérdezte Ravel rosszat sejtve.– Beledöfte a szigonyát a goblinba – magyarázta meg

Jearth. Ravel Yerrininae szemébe nézett, aki kihúzta magát, kidüllesztette a mellkasát, és esze ágában sem volt visszakozni.

– Felfaljuk ebédre az ostobát – jelentette ki a drider, és viszonozta Ravel pillantását. – Arra kérlek, hogy lassabban meneteljünk, hogy felfalhassuk, mielőtt kiszáradna.

– Megölted a goblint?– Még nem. Jobb szeretünk élő lényekből lakmározni.Ravel jól leplezte az undorát. Gyűlölte a dridereket,

ezeket az undorító szörnyetegeket. Ugyanakkor tisztában volt az értékükkel. Ha a kétszáz goblin megfordulna, és összehangolt támadást intézne a húsz drider ellen, akkor is könnyedén levágnák mind a kétszázukat.

– Lennétek oly tapintatosak, hogy nem a goblinok jelenlétében faljátok fel a társukat? – kérdezte a mágiaszövő.

– Talán jobban venné ki magát, ha…– Látótávolságon kívül! – ragaszkodott hozzá Ravel.Yerrininae hosszasan, meredten bámulta Ravelt,

mintha az erejét méricskélné – Ravel tisztában volt vele, hogy ő és szörnytársai állandó megfigyelés alatt tartják őket –, de végül fejet hajtott, és eliszkolt onnan.

Miért hoztad magaddal őket? – kérdezte Jearth, miután Yerrininae távozott.

Ez egy hosszú és veszélyes út, a vígén egy minden bizonnyal jól védett erődítménnyel – jelelte Ravel, és az ujjait pattogó mozdulatokkal mozgatta, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Még csak két napja hagytuk el Menzoberranzant, de máris lelassultunk, mert minden egyes elágazásnál harctól félünk. Talán nem ismered el Yerrininae és a társai harci képességeit?

Elismerem az ördögi banda harci tudását – felelte Jearth –, ráadásul könnyebb irányítani őket, és nem valószínű, hogy hátba támadnak minket.

Ravel mosolyogva csóválta a fejét, biztos volt benne, hogy ez egyáltalán nem következik be. Már régóta ismerte Yerrininae-t, a kapcsolatuk visszanyúlt egészen az első napokig, amit a Sorcere épületében töltött. Gromph megparancsolta a dridernek – sem drow, sem drider nem mert nemet mondani neki –, hogy védelmezze meg az ifjú mágiaszövőt, akinek egy feladatot kellett teljesítenie egy kísérlet elvégzése érdekében: gyógynövényeket és kristályokat kellett gyűjtenie Mélysötétben, Menzoberranzan falain kívül.

Yerrininae és Ravel hosszú távú megállapodást kötöttek egymással. Egyrészt a drider nem szegül

szembe vele, másrészt Zeerith nagyasszonyanya megígérte neki, hogy megjutalmazza őt, ha ez a küldetés sikerrel jár: ha a Xorlarrin-ház meg tudja vetni a lábát, és fel tudja építeni a városát a törpék birodalmában, Gauntlgrymben, akkor a driderek saját házat kapnak, ugyanazokkal a kiváltságokkal, mint bármelyik drow, és Flavvar, Yerrininae hitvese lesz a nagyasszonyanya. Abból a reményteljes helyzetből pedig talán újra visszaférkőzhetnek Lolth úrnő kegyeibe.

– Ugyan ki tudja, hogy mi történik majd a káosz istennőjével? – mosolygott Zeerith, elhintve a gondolatot, hogy a drider átok talán a visszájára fordulhat. Yerrininae és a bandája talán ismét sötételfként róhatja Mélysötét járatait.

Nem, Ravel nem tartott tőle, hogy a driderek hátba támadják őt. Ameddig él bennük a remény, addig nem.

*Az öreg drow mágus letette az írótollat a ke2éből, és

oldalra billentette a fejét, hogy éberen fülelhessen a dolgozószobája körüli zajokra. Csak néhány órája tért vissza a Baenre-házba, egy kis magányra és időre vágyott ahhoz, hogy nyugodtan elmélkedhessen egy mágikus aurán, amellyel a Sorcere épületében találkozott. Határozottan arra kérte Quenthel nagyasszonyt, hogy egy kis időre hadd vonuljon vissza, és ő természetesen beleegyezett.

Noha Gromph csupán egy férfi, a ház elsőszülötte, de senki, még Quenthel sem mert ellenszegülni neki.

Gromph maga volt a nagy hatalmú Baenre-ház egyik tartópillérje, oly régóta, hogy már egyetlen élő Baenre sem emlékezett rá. Ő a leghatalmasabb Baenre nagyasszonyanya, Yvonnel az örök legidősebb fia, és már évszázadok óta ő a város ősmágusa. Gromph túlélte a Mágiavészt, sőt erősebbé vált tőle az azt követő évtizedekben. Ő volt a legidősebb drow Menzoberranzanban, ennek ellenére a politikai és hatalmi harcokban, valamint a Sorcere épületében folytatott mágikus kutatásokban játszott szerepe csak nőtt az elmúlt években. Halvány mosoly jelent meg az arcán, amint maga elé képzelte közelgő vendége kétkedő arckifejezését. Maga előtt látta, mint a férfi felemeli a kezét, hogy kopogjon, majd leereszti a karját félelmében.

Gromph kivárt egy kicsit, majd megmozgatta a mutatóujját, és az ajtó a következő pillanatban kinyílt – pontosan akkor, amikor Andzrel Baenre ismét be akart kopogni.

– Gyere be! – mondta a varázsló a fegyvermesternek, majd ismét kezébe vette az írótollat, és a kifeszített pergamenre meredt.

Andzrel csizmájának talpa hangosan kopogott a kőpadlón. Szándékosan közeledett ennyire határozott léptekkel, ezt Gromph azonnal tudta. Úgy tűnt, hogy a varázsló iménti játszadozása felbosszantotta őt.

– A Xorlarrin-ház szemtelenül viselkedik – mondta bevezetés nélkül.

– Én is örülök, hogy látlak, Andzrel! – Gromph felnézett a pergamenről, és szigorú, lesújtó pillantást vetett a másik férfira.

Andzrel szándékosan hangosan fújtatott levegővétel közben, miután a hatalmas varázsló egyetlen pillantással tudatosította benne, hogy hol a helye, és mi lesz pimaszságának következménye.

– Figyelemre méltó sereg indult el nyugat felé – jelentette.

– A törtető Ravel vezeti őket.– Igen, valóban úgy véljük, hogy a te tanítványod a

vezérük.– Korábbi tanítványom – javította ki Gromph.Andzrel fejet hajtott, majd a szemét is lesütötte,

miután Gromph hosszan, meredten nézte őt.– Quenthel nagyasszony aggódik – mondta halk

hangon.– De nem lepték meg a fejlemények – Gromph

ránehezedett az asztalra, majd felállt a székéből. Gondosan kisimította feketén csillogó köpenyét, amelyet ezüst szálakból szőtt, pókhálókon mászó pókok díszítettek. Megkerülte az íróasztalt, és a terem oldalfalán lévő, kisméretű polchoz lépett.

A varázsló nem nézett Andzrelre, hanem a polcon lévő koponya alakú drágakőre összpontosította a figyelmét.

– A halak étkezési szokásai – motyogta az orra alatt.– Halak? – kérdezte Andzrel nagy sokára. Gromph

szándékosan nem magyarázta meg neki, hogy mire gondol ezzel a felettébb különös kijelentéssel, ráadásul úgy tűnt, hogy esze ágában sincs elfordulni a polctól.

– Horgásztál már zsineggel és horoggal? – kérdezte.– Jobban szeretem a dárdát – felelte Andzrel.

– Hát persze. – A varázslót egyáltalán nem nyűgözte le a másik férfi ügyessége, és ez szavai hangsúlyán is érződött. Ekkor megfordult, és hosszan tanulmányozta a fegyvermester arcát. A férfiról lerítt, hogy úgy érzi, az imént sértés érte, de nem biztos benne. Csak sejtette, mert bár ügyes és agyafúrt, képtelen értékelni azt a kifinomult türelemjátékot, amely a horgászathoz szükséges, ezért a hangjában megbúvó finom, de egyértelmű változást sem érzékelte.

– Egy átlagos tóban tíz különböző halfaj él – magyarázta Gromph.

– Az összest a dárdám hegyére tűztem már.Gromph felhorkant, majd visszafordult a koponyához.– Te bármibe belehajítanád a dárdádat, ami elég közel

úszik hozzád. A zsineges horgászat ennél sokkal kifinomultabb. – Megfordult, és újult érdeklődéssel mérte végig a fegyvermestert, mintha ő maga is csak most értené meg saját szavai valódi jelentését. – Még ha látod is a dárdára akadó halat, akkor sem tudod olvan gondosan kiválasztani a zsákmányt, mint a zsineget és horgot használó horgász.

– Hogy állíthatod ezt? – szegezte neki a kérdést Andzrel. – Pusztán azért, mert a horgász visszaengedi a halat, ha nem értékes a számára, én pedig már azelőtt megölöm, hogy kivenném a vízből?

– Nem, azért, mert a horgász előre kiválasztja, hogy melyik halat akarja kifogni – érvelt Gromph. – A hal típusának megfelelően választja meg a zsineget és a horgot, a partszakaszt és a mélységet. A horgász

pontosan tudja, hogy mit akar, ezért gondosabban tudja előkészíteni és felállítani a csapdát.

Magyarázata végeztével visszafordult a koponyához.– Elképzelhető, hogy Gromph ősmágus egyre

rejtélyesebbé válik az évek múlásával?– Bízom benne! – Gromph hátrapillantott a válla felett,

és ismét azt tapasztalta, hogy szavai árnyalt jelentése nem jut el Andzrel tompább tudatáig. – Az élet Menzoberranzan népei között gyakorta olyan, mint a horgászat, nem gondolod? Ismerni kell a megfelelő csalit, hogy kifoghasd az ellenséged… vagy a szövetségesed.

Amikor visszafordult a fegyvermester felé, a kezében tartotta a koponyát, a szeme magasságában. A koponya alakú kristályon megcsillantak a szobában égő gyertyák fényei, és ezek a szikrák megfestették a varázsló villanó tekintetét.

A fegyvermester még mindig teljesen értetlenül meredt a másik férfira, nem tudta követni a gondolatmenetét, és ez megerősítette az ősmágust abban, hogy Tiago nem árulta el őt.

Andzrel nem tudott róla, hogy Ravel Xorlarrin belenézett ebbe a koponyakőbe, amelyből az ifjú mágiaszövő szert tett arra a tudásra, melynek eredményeként most útra keltek, hogy megszerezzék az értékes zsákmányt a Xorlarrin-ház számára.

Andzrelnek fogalma sem volt arról, hogy Tiago teremtette meg a lehetőséget ahhoz, hogy az ifjú mágiaszövő behatolhasson Gromph dolgozószobájába, szívességet téve ezzel a Xorlarrin-ház

fegyvermesterének, aki nem más, mint Andzrel legnagyobb riválisa a harcosok városi hierarchiájában.

– A Xorlarrin-ház pontosan azt teszi, amit a Baenre-ház akar. Egy olyan terület felderítésére indultak, ami megéri a fáradtságot – világított rá Gromph.

A kijelentés alapjaiban rengette meg Andzrel hitét.– Tiago Quenthel nagyasszonyanya kérésére tart velük

– folytatta Gromph, és Andzrel most már tátott szájjal hallgatta őt.

– Tiago! Miért éppen Tiago? Ő a segédem!Gromph hangosan kacagott. Csak azért említette Tiago

nevét, mert tudta, hogy ettől a fegyvermester dühbe gurul, és látni akarta eltorzuló képét.

– Ha parancsot adsz Tiagónak, de Quenthel nagyasszonyanya másképp rendelkezik, akkor Tiago szerinted kinek engedelmeskedik?

Andzrel arca görcsös grimaszba rándult.Nem is csoda. Tiago valóban csak Andzrel segéde, de

mindenki tudta, hogy ez a felállás már nem marad így túl sokáig. Tiago ugyanis rendelkezett valamivel, amivel Andzrel nem: egyenes ági vérvonallal a Baenre-ház valaha élt leghatalmasabb fegyvermesteréhez, Dantrag Baenréhez. Tiago Dantrag unokája, ezáltal Yvonnel unokája is, és egyben Gromph, Quenthel és a teljes nemes klán unokaöccse. Andzrel ezzel szemben csupán egy kuzin fia, nemes ugyan, de semmi több.

Ráadásul, aki látta már őket harcolni akár csak egyszer is, nem gondolta komolyan, hogy Andzrel legyőzné Tiagót párbajban – az ifjú Tiagót, aki az évek múlásával csak erősebb lesz.

Az ősmágus hosszasan tanulmányozta a fegyvermestert, és megbizonyosodott róla, hogy sikerült belé plántálnia a kétely és aggodalom magját. Amíg Tiago távol lesz a Xorlarrin-ház szolgálatában ezen a roppant fontos küldetésen, ő napokig idegesen járkál majd fel-alá a szobájában.

Gromph úgy vélte, ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy témát váltson.

– Mennyire ismered Jarlaxle-t?– A Bregan D’aerthe-ból? Hallottam már róla… nem

nagyon – hebegte Andzrel. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha belezavarodott volna a saját gondolataiba, ezért gyorsan hozzátette; – Néhány alkalommal találkoztam vele.

– Jarlaxle mindig érdekes eseményeket indít útjára – mondta Gromph. – Talán ezúttal sem lesz másként.

– Miről beszélsz? – kérdezte a fegyvermester. – A Xorlarrin-ház a Baenre-ház sugallatára cselekedett?

– Nem erről van szó. Zeerith nagyasszonyanya önállóan cselekszik.

– De mi is szerepet játszottunk a dolgok alakulásában.Gromph csak megvonta a vállát, nem foglalt állást.– Mit tudsz, ősmágus? – kérdezte Andzrel követelőző

hangon.Gromph visszatette a koponyakövet a polcra, majd

komótos léptekkel visszasétált az asztalához, és leült a székére. Miután kényelmesen elhelyezkedett, kézbe vette a pennát, és az előtte lévő pergamenre összpontosított.

– Én nemes vagyok! – dörögte Andzrel, és keményen hozzávágta csizmája talpát a kőpadlóhoz. – Ne bánj így velem!

Gromph felpillantott rá, és bólintott.– Igazad van – dünnyögte, miközben egy kupakkal

lezárt, füsttel teli üvegcse után nyúlt. Felemelte, a saját és Andzrel teste közé tartotta, és kihúzta a kupakot a helyéről. Egy füstcsík szállt fel a levegőbe.

– Te nem közember vagy – bólogatott Gromph. – De most elbocsátalak – ezzel Gromph megfújta a füstcsíkot, amely Andzrel felé libbent. Miközben a füst a levegőben szállt, gyorsan elmormolt egy varázslatot.

Andzrel éberen figyelte saját magát, előbb értetlenül, később inkább rémülten. Érezte, ahogy a teste elvékonyodik, és egyre könnyebbé válik. Anyagtalanná.

Mondani akart valamit, de elkésett vele. Tehetetlenül sodródott a levegőben. Gromph végignézte, amint kisodródik a szobából, majd előrenyújtotta a tenyerét. Egy erős széllökés messzire sodorta a fegyvermestert, és egyúttal becsapta a szoba ajtaját.

Andzrel egészen addig nem nyeri vissza eredeti alakját, amíg elég messzire nem sodródik a Baenre-ház azon szárnyától.

Az ősmágus úgy vélte, hogy az idegesítő Andzrel egy ideig nem keresi fel őt, és nem zargatja. Egy ránc jelent meg Gromph homlokán, elképzelte, milyen képet vágna Andzrel, ha a többi titkot is ismerné, amikbe nem avatta be őt. Tiago kíséretében ott volt egy férfi, Gromph legrégebbi szövetségese, egy varázslóból lett harcos, akiből kovács vált. Gol’fanin magával vitt egy dzsinnt egy

üvegben, egy fázispókot egy másikban, és egy ősi kard rajzát, amelyet Gol’fanin évszázadok óta nem tudott elkészíteni, mert nem tudta megfelelően megolvasztani a gyémántot és a szükséges fémötvözeteket.

Ha a Xorlarrin-expedíció úti célja valóban az, amire Gromph és Zeerith nagyasszony, valamint Quenthel nagyasszony is gondol, és a kataklizmát valóban egy ősfenevad tombolása idézte elő, akkor Andzrel jelenlegi forrongó dühe békés gyertyalángnak tűnik majd, ha Tiago visszatér.

Eme gondolat felettébb mulattatta a vén drow ősmágust.

vRÉGI ELLENTÉTEK

Túl vagyok második évszázadom alkonyán, mégis úgy érzem, minden folyton változik körülöttem. Mint a futóhomok a talpam alatt. Számos értelmben véve is úgy érzem, hogy korántsem vagyok annyira biztos magamban, mint jó néhány évtizeddel ezelőtt, amikor először jártam szabadon Menzoberranzan falain kívül – bizonytalanabb vagyok, mint akkor, amikor a jó rossz elleni harcának eszméje vezérelt, amikor ki akartam deríteni a megtévesztés mögött lapuló igazságot.

A magabiztosságom akkoriban keserű tapasztalataimból fakadt; amikor megtudtam az igazságot Menzoberranzanról önmagamat illetően, tudtam, hogy mi az, amit képtelen vagyok elfogadni, tudtam, hogy mi az, ami hamis, és ezért egy jobb életre vágytam. Fogalmam sem volt, hogy mit keresek, hiszen sosem jártam Menzoberranzan biztonságos selyemgubóján kívül, nem voltak személyes tapasztalataim.

Csak azt tudtam, hogy mit nem akarok, hogy mi az, amit képtelen vagyok elfogadni.

Belső morális iránytűmre hagyatkoztam, és a hitem megerősítést nyert a barátaim által, akikkel összetalálkoztam, akik nem népemből valók, de hasonszőrűek hozzám.

Jó életet éltem, melynek során az igazságosság vezérelte a kardomat. Sokszor estem kétségbe, természetesen, és számos hibát is vétettem. A barátaim azonban végig mellettem álltak, hogy visszatereljenek a helyes útra. Támogattak mindenben, és megerősítettek

abbéli hitemben, hogy létezik egy magasabb szerveződés az egyénnél, hogy léteznek magasztosabb célok a szülőföldem népére jellemző élvhajhászatnál.

Mára idősebb lettem.És mára ismét elbizonytalanodtam.Olyan ellentétek kereszttüzébe kerültem, ahol mindkét

oldal ugyanolyan rossznak tűnik.Itt most nem Mithrill Csarnok kapuit kell megvédeni a

portyázó orkoktól. Ez most nem Tízváros helyőrsége, ahol vissza kell szorítani a barbár hordákat, vagy szembe kell szállni Akar Kessell szörnyetegeivel Most Faerûn egészén uralkodott el a zűrzavar, minden árnyékba borult, és nem világos a győzelemhez vezető út. A világ sötétségbe borult, márpedig a sötétség leple alatt sötét uralkodók emelkedhetnek hatalomra.

Vágyódom a Jeges Szelek Völgyének egyszerűsége után.

Itt, a déli népes vidékeken itt van Luskan, tele ármánnyal, megtévesztéssel és mérhetetlen irigységgel. Tartok tőle, hogy több száz „Luskan” virágzik most kontinens-szerte. A Mágiavész tombolása, az Árnyzuhatag még annál is mélyebb sötétsége, az árnyak és a Netheri Birodalom visszatérése mind hatást gyakoroltak a társadalmakra. Egy sem maradhatott érintetlen. Egyesek ellenségként tekintenek a káoszra, amelyet le kell győzni, meg kell zabolázni, míg mások lehetőséget látnak a káoszban, és személyes felemelkedést remélnek tőle.

Idelent több száz közösség és földműves társulás várja a védelmező helyőrségek felbukkanását, de azok nem

jönnek el. Sőt mi több, a despota királyok, nemesek vagy hadurak uralma alatt ezek a közösségek a nagy hatalmú városok martalékává válnak.

Itt van Sokvessző, az ork birodalom, amelyet Obould király kényszerített rá az Ezüstgyepűkre azzal a rég megvívott háborúval – még ennyi idő, majdnem egy évszázad elteltével is tart a civakodás, melynek végkimenetele kérdéses. Bruenor király bátran aláírta a Garumn-szurdoki szerződést, de ez vajon valóban véget vet a harcoknak, vagy csak elodázza azt, hogy azután még hevesebben tomboljon a háború?

Mindig minden zűrzavaros, minden változik, mint a futóhomok a talpam alatt.

Egészen addig, amíg elő nem rántom a pengéimet, és ki nem derül, hogy kivé is váltam valójában. Amint a szablyáimat a markomba fogom, a csata elkerülhetetlenné válik, és a cél a túlélés. A magasztos eszmék elhalványulnak, a véremben felpezsdülő harci láz csillogó hullámokat vet a… be kell vallanom, száraz, kietlen homokra. Számos Akar Kessell akad a vidéken, ahol élek, de csak kevesen érdemesek rá, hogy megmentsék őket!

Neverwinter telepesei között talán akadnak olyan nemes lelkű személyek, akik miatt érdemes támogatni őket, ahogyan Tízváros ostrománál is, de ugyanitt élnek a thayiek és élőholt hordáik és a netheriek, akik közül sokan ugyanolyan kegyetlenek és önzőek. Ugyanolyan rosszak.

Hogyan kötelezhetném el magam ebben a Neverwinter nevű posványban? Hogyan küzdhetnék így

meggyőződéssel, biztosan tudva, hogy amit teszek, az jó a vidéknek, az a nép érdekeit szolgálja?

Sehogy. Amíg az összes érdek ugyanolyan rossz, addig képtelen vagyok rá.

Szerencsére nem vagyok egyedül, barátok vesznek körül. Ha egyedül kellene döntenem, talán elmenekülnék, és meg sem állnék az Ezüstgyepűkig. Vagy Mithrill Csarnokig és Ezüstholdig, ahol még mindig Bruenor király és Alustriel úrnő dicsőségét zengik, vagy Vízmélyváráig, amely még mindig ragyog, és ahol a város urai ülnek tanácsot a város és lakói érdekében.

Dahliát azonban nehéz lenne rábírni a távozásra. Oly régi ellentétek feszülnek itt egymásnak, amelyet én nem is igen érthetek meg. Önként követtem őt Sylora Salmhoz, leróva a tartozásomat, ahogyan ő is a sajátját. Most ismét követem őt, vagy magára hagyom, mert ő nem hátrál meg. Amikor Artemis Entreri kimondta Herzgo Alegni nevét, olyan düh kerítette hatalmába Dahliát, és olyan szomorúság lett úrrá rajta, hogy félek, számára nem létezik más cél.

Vélhetően késlekedésről sem akar hallani, közeledik ugyanis a kemény tél. Tartok tőle, hogy semmilyen vihar nem tarthatja vissza őt; nem hullhat oly vastag hótakaró, ami visszatarthatná őt attól, hogy elmenjen Neverwinterbe, hogy megkeresse ezt a netheri urat, Herzgo Alegnit.

Azt hittem, hogy a Sylora Salm iránti gyűlölete mindennél erősebb, de tévedtem. Össze sem hasonlítható azzal a mélyről fakadó gyűlölettel, amelyet ez iránt a netheri tiefling hadúr iránt táplál. Megfogadta,

hogy megöli őt, és amikor azzal fenyegetőztem, hogy magára hagyom, a szeme se rebbent, nem bizonytalanodott el, még csak el sem köszönt tőlem.

Így hát ismét egy csetepaté kellős közepébe kerültem, melynek természetét nem is igazán értem. Vajon létezik igazságos út ebben az útvesztőben? Hogyan lehet különbséget tenni jé és rossz között Dahlia és az árny esetében? Entreri elmondása alapján ez a tiefling egy gonosz szörnyeteg, aki megérdemli az erőszakos halált, és ismerve a Netheri Birodalom hírnevét, nem is tűnik túlzottnak a kijelentése.

Valóban annyira tanácstalan lennék, hogy Artemis Entreri meglátásaira kell hagyatkoznom, neki kell megmutatnia számomra az utat? Talán már nem ismerem fel a jót és a helyeset, oly távol állnak tőlem ezek a társadalmak, hogy támaszra van szükségem?

A futóhomok mozogni kezd a talpam alatt. Előhúzom a pengéimet, és a harcba menekülök, ahol úgy forgatom őket, mint mindig. Az ellenségeim nem tudják, hogy a lelkemben heves csata dúl, hogy most nincs előttem egy világos, erkölcsileg helyes út. Csak Jéghalál és Csillám harapását érzik majd a bőrükön. Én azonban tudni fogom az igazságot.

Talán nem bízom Dahliában, és ezért nem akaródzik üldözőbe vermi Alegnit? Ő teljesen biztos a dolgában, biztosabb, mint korábban bármikor, biztosabb, mint bárki, akit valaha láttam. Még Bruenor sem tűnt soha ilyen elszántnak, amikor minden áron vissza akarta szerezni Mithrill Csarnokot. Megöli ezt a tieflinget, vagy ő

hal meg. Szánalmas barát és szánalmas szerető vagyok, ha nem tartok vele.

Ennek ellenére nem értem az egészet. Nem látom tisztán az ösvényt. Nem látom, miféle nagyobb, magasztosabb, jó célt szolgálok. Nem azért harcolok, hogy jobbá tegyem a világ ama szegletét, amelyben élek.

Csak harcolok.Dahlia oldalán, aki felkavar és kíváncsivá tesz.Artemis Entreri oldalán, legalábbis nagyon úgy tűnik.Egy másik évszázadban talán visszatérek

Menzoberranzanba, de nem ellenségként, nem hódítóként, nem azért, hogy darabjaira szaggassam annak a társadalomnak az alapjait, amelyet egykoron mindennél gyarlóbbnak tartottam.

Talán azért térek vissza, mert oda tartozom.Ez a legfőbb félelmem: hogy elvesztegettem egy

életet, hogy veszett ügyet szolgáltam, hogy egy üres és elérhetetlen álomképet kergettem, egy ártatlan gyermek ostoba gondolatait, aki azt hitte, hogy több is van ennél, hogy jobb is lehet

Drizzt Do’Urden

1HARCI FESTÉS

Drizzt nem rémült meg, amikor hajnalban felébredt a kis táborban, és Dahliát nem találta maga mellett. Jól tudta, hogy hová ment. Felcsatolta fegyvertartó övét a derekára, majd átvetette Taulmarilt a vállán, és futni kezdett a keskeny erdei ösvényen. Felkapaszkodott egy meredek kaptatón, a kisebb fák törzsébe kapaszkodva, úgy hajtva magát előre. A domb tetején talált rá a nőre, háttal állt neki, és nyugodtan lélegezve bámult a távolba.

A hideg ellenére – eddig ez bizonyult az évszak legcsípősebb reggelének – Dahlia csupán éjszakai takaróját terítette magára, de az is lecsúszott egyik válláról, fedetlenül hagyva a bőrét. Drizzt ügyet sem vetett meztelen vállára, Dahlia haja kötötte le a figyelmét. Előző éjszaka kibontotta vállig érő fürtjeit, mostanra azonban szokásos módon befonta, egyetlen vörös és fekete színű copfba, amelyet felkunkorított, és kecses nyaka köré tekert. Úgy tűnt, hogy Dahlia egy szempillantás alatt képes átalakulni, mintha mágikus fésűt használna.

Drizzt elindult felé, de egy száraz gally megroppant a talpa alatt. Dahlia felkapta a fejét, és enyhén oldalra fordult, hogy üdvözölje őt.

Drizzt azonnal megtorpant. Az elf harcos arcán gyöngyöző, kék színű harci festést nézte. Előző este a harci díszeket sem viselte, mintha kedves és lágy akart volna maradni, amikor lefekszik Drizzt mellé, de reggelre megváltozott a hangulata, és ezt a copffal és a harci festéssel akarta kifejezni, hacsak…

Drizzt összeszűkült szemmel nézte őt. Nem a lelkiállapotát akarta kifejezésre juttatni, hanem el akarta bűvölni szeretőjét.

Előző este veszekedtek, és Dahlia tüzes hangon kijelentette, hogy ő Alegni után indul, és ebben semmi sem akadályozhatja meg. A haját copfba fonta, az arcát kifestette.

Valamivel később odabújt Drizzthez, hogy kibéküljenek; a haját kiengedte, az arcát lemosta. Nem ejtettek több szót Alegniről, és békében tértek nyugovóra.

Drizzt odalépett Dahlia mellé, és közben végighordozta a tekintetét a tájon a domb nyugati oldalán. A Neverwinterbe vezető hosszú utat kereste, amelyet eltakart a talaj közelében gomolygó köd. A hideg levegő kiszorította a folyó felől érkező melegebb levegőt.

– A köd eltakarja a károkat – mondta Drizzt, és közben átölelte a nőt, aki nem reagált az érintésére. – Valaha gyönyörű város volt, és ismét az lesz, ha sikerül legyőzni a thayi ellenséget.

– Úgy, hogy árnyak ólálkodnak az utcákon és a sikátorokban? – kérdezte Dahlia a kelleténél ércesebb hangon.

Drizzt nem tudta, hogy erre mit feleljen, ezért csak még szorosabban ölelte őt magához.

– Ott élnek a városban, a telepesek között, legalábbis Barrabus, akit ti Artemis Entreri néven ismertek, ezt mondta – folytatta Dahlia.

– Épphogy csak megvetették a lábukat, de csak azért, mert Sylora Salm nagyobb veszélyt jelentett. Ha a veszély elhárult, akkor egészen biztos, hogy az árnyak…

– Ha a vezetőjük meghal, akkor az árny fenyegetés megszűnik – szakította félbe Dahlia gorombán, fagyos hangon. – Márpedig a vezetőjük hamarosan meghal.

Drizzt próbálta még közelebb vonni magához a nőt, de ő kitért előle. Közelebb araszolt a dombtető széléhez, és közben megigazította a teste köré csavart takarót.

– Az idő nem vele van, hanem veled – jegyezte meg Drizzt.

Dahlia ingerülten fordult meg, és dacosan nézett rá – szigorú tekintetét kihangsúlyozta az arcát borító veszedelmes harci festés.

– Megtudja az igazságot – próbálta nyugtatni őt Drizzt. – Entreritől megtudja, hogy mi történt Sylora Salmmal, és tudni fogja, hogy elmegyünk érte. Entreri ennyit elárult nekünk, amikor elmondta, hogy elfogták, és ezért nem csatlakozhat hozzánk a bosszúhadjáratodban.

– Ez esetben az ocsmány netheri hadúr minden bizonnyal reszket a szobájában – vicsorgott Dahlia.

– Éppen ezért most nagyon éber, maga köré vonja a csapatait. Ez most nem a megfelelő alkalom…

– Ezt nem te döntöd el! – Dahlia ismét türelmetlenül vágott közbe.

– Amint a thayi fenyegetés megszűnik, ellenségünk figyelme is lankad, az állásai gyengülnek a városban – vitatkozott vele Drizzt. – Én találkoztam ezekkel a telepesekkel, jó szándékú népség, nem sokáig tűrik a netheriek elnyomását. Ez nem a megfelelő idő, hogy utána eredjünk.

Dahlia kék szeme haragosan megvillant, és Drizzt egy pillanatra azt hitte, hogy a nő nekiront. Noha tisztában volt vele, hogy az elf nő mennyire elszántan el akarja kapni Alegnit, mégis meglepte az a mérhetetlen düh, ami lankadatlanul hajtotta őt célja felé. Akkor sem bőszíthette volna fel őt jobban, ha bevallotta volna, hogy főbenjáró bűnt követett el a családja ellen. Drizzt örült neki, hogy Dahlia nem hozott fegyvert magával a kis domb tetejére.

Drizzt kivárt egy kicsit, hagyta, hogy rájuk telepedjen a reggeli csend, és csak ezt követően szólalt meg.

– Megölöd Alegnit.– Ne ejtsd ki a nevét! – sziszegte Dahlia, majd kiköpött

a földre, mintha már a név puszta említésére epe gyűlne a szájába.

Drizzt lágyan összeütögette a tenyerét a levegőben, próbálta megnyugtatni őt.

Szép lassan kihunyt a harag lángja Dahlia szemében, és a helyét átvette a mély szomorúság.

– Mi a baj? – kérdezte Drizzt suttogva, és közelebb lépett hozzá.

Dahlia hátat fordított neki, de nem tért ki előle, amikor a férfi ismét átölelte őt. Mindketten Neverwinter irányába néztek.

– Megölöm őt! – suttogta Dahlia, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha magában beszélne, nem vele. – Semmi késlekedés, semmi haladék. Meghal és kész.

– Ahogy Sylora Salm is? – kérdezte Drizzt.– Ha tudtam volna, hogy ő is az ellensége, akkor

megkíméltem volna az életét. Ha tisztában lettem volna az árny vezér kilétével, akkor sosem hagyom el Neverwintert, és nem megyek Luskanba, sem Gauntlgrymbe. Addig nem hagytam volna el a vidéket, amíg meg nem hal, a kezem által!

Dahlia olyan tisztán, olyan átszellemülten, olyan mérhetetlen dühvel mondta ki az utolsó három szót, hogy Drizzt úgy döntött, ezúttal nincs értelme vitatkozni vele.

Magára hagyta a nőt a gondolataival.

*A kidőlt fa törzsében megbújva, Torz Effron élénk

érdeklődéssel nézte a párt a száraz ágak közötti réseken keresztül.

A szerencsétlen boszorkánymester minden egyes szót jól hallott, és egyáltalán nem lepődött meg. Ismerte Dahliát, többet tudott róla, mint bármely más halandó, és ismerte a démonokat, amelyek belülről űzik, hajtják őt.

Természetesen megkísérli megölni Herzgo Alegnit, és nem bánná, ha közben meghalna. Inkább, minthogy mindketten életben maradjanak.

Effron ezt is tökéletesen megértette.A boszorkánymester nem leplezhette a saját érzéseit,

amikor az elf harcosnőre nézett. Énjének egyik fele azonnal kiugrott volna a fa belsejéből, és megölte volna a párost, de a józan ész diadalmaskodott az ösztönei felett. Hallott már néhány történetet erről a Drizzt Do’Urdenről, a hírneve messze megelőzte, ezért jobbnak látta, ha óvatos és megfontolt marad.

Abban sem volt egészen biztos, hogy holtan akarja látnia Dahliát… egyelőre legalábbis nem. Választ kellett találnia néhány olyan kérdésre, amelyekre csak Dahlia adhat feleletet.

Az árny boszorkánymester eltűnt onnan az árnyékok hátán, de nem járult azonnal Herzgo Alegni elé, hogy jelentést tegyen. Effron senkinek sem a szolgája, megvannak a maga forrásai és eszközei.

A Neverwinter közelében húzódó kis völgyekkel és kiszögellésekkel szabdalt erdőbe ment. Az égbolt még mindig sötét volt, felhők gomolyogtak a magasban, és a hó gyér pelyhekben hullani kezdett, de Effron jól ismerte a terepet, és magabiztos léptekkel indult el a táborhely felé, egy szűk kis barlangba.

Maroknyi árny ült odabent. Netheri harcosok, akik az Árnyzuhatagon keresztül érkeztek Effron titkos hívására, és még nem fogadtak hűséget Alegninek.

Amikor a torz boszorkánymester megjelent közöttük, mindannyian felálltak. Tápláltak még némi tiszteletet iránta.

– Megvannak a gömbök? – kérdezte a boszorkánymester egy magas, Ratsis nevű ember árnytól.

Ratsis válaszképpen rámosolygott, megvillantva görbe fogait, majd benyúlt nyitott inggallérja alá, és előhúzott egy ezüstláncot. Két átlátszó gömb lógott rajta, akkorák, mint egy gyermek ökle, tele árnyékokkal. Egy-egy parányi, de annál dühösebb pók izgett-mozgott az árnyékködben. Ratsis még szélesebben vigyorgott.

– Az elf nő kell – emlékeztette őt Effron.– És mi a helyzet a társával? – kérdezte Ratsis.– Öld meg! – vágta rá Effron habozás nélkül. – Túl

veszélyes ahhoz, hogy elfogjuk vagy életben hagyjuk. Végezz vele!

– Heten vagyunk – szólalt meg Jermander, egy ádáz tiefling harcos, aki nem rejtette véka alá sem a büszkeségét, sem a haragját. – Ezek csak ketten vannak!

– Nyolcan – helyesbített Ratsis, a pókok őrzője halk hangon. Egy pillanatra gondolkodóba esett, miközben mosolyogva, kéjesen megforgatta a két gömböt a levegőben. A szeme elé emelte őket, hogy megnézhesse kis kedvenceit. – Tízen – mondta végül.

Jermander megránduló arckifejezése mindennél nyilvánvalóbban árulta el, hogy ő nem tekinti társaknak a két pókot, amitől Ratsis halkan felnevetett.

– Ne becsüld alá ezt a két ellenséget, harcostársam! – figyelmeztette őt Ratsis.

– Ne becsülj alá minket! – vágott vissza Jermander. – Nem holmi csavargók vagyunk, akiket úgy rángattak ki az Árnyzuhatagból Torz Effron és Alegni nagyúr szórakoztatására.

Effron viszonozta a harcos tüzes tekintetét, de nem szállt vitába vele. Ezek a netheri harcosok nem nemesek, de közembernek sem tekinthetők. Ezek jó nevű zsoldosok, a hírhedt Cavus Dun fejvadászai. Drága pénzért jöttek ide.

– Bocsáss meg, Jermander! – mondta Effron, majd suta mozdulattal meghajolt.

– Fogjátok el az elf nőt – ismételte meg Ratsis. – Legyetek óvatosak! – folytatta, miközben az ujjai között pörgette a két kis gömböt, bennük a pókokkal. – Bánjatok kesztyűs kézzel a nővel, és ne kegyelmezzetek a drownak!

Jermander és Ratsis szikrázó tekintettel meredtek egymásra, egyikük sem leplezte a másik iránt érzett ellenszenvét, sőt gyűlöletét. Effron figyelmét semmi sem kerülte el.

– Ne okozzatok csalódást, öljétek meg a drowt! – hangsúlyozta a boszorkánymester, aki maga is netheri nemes volt. – Ha nem fogjátok el Dahliát élve, akkor egy örökkévalóságig könyörögtök majd a halálért.

– Fenyegetsz? – kérdezte Jermander könnyeden, már-már szórakozottan nyeglén.

– Draygo Quick. – Effron csak ennyit mondott. A harcos arca azonnal komorrá vált a valóban nagy hatalmú árny nevének hallatán. – Nem fenyegetés, ígéret.

Effron egyenként végighordozta rideg, szigorú tekintetét a zsoldosokon, majd távozott.

– Hívjátok az Árnyvándort! – mondta Ratsis, miután Effron magukra hagyta őket. Korábban az Árnyvándor miatt javította ki a társát, és mondta, hogy nem heten vannak, hanem nyolcan.

Jermander kétkedve nézett rá.– A drow pengéi nagy veszélyt jelentenek majd a

számunkra, miközben el akarjuk fogni Dahliát – magyarázta Ratsis. – Nem akarok a Draygo Quick-félék előtt magyarázkodni Dahlia korai halála miatt.

– Én elintézem – mondta az egyik árny, egy szívós, izmos tiefling, aki alig viselt ruhát, és egy rövid lándzsát forgatott.

– Ahogyan én is – csatlakozott hozzá egy ember származású árny, aki ugyanolyan fegyvert használt, és szintén alig hordott ruhát: igaz, az a legfinomabb kelméből készült. A tiefling mellé állt, és egyszerre düllesztették ki keskeny, de izmos mellkasukat, egy szemmel láthatóan összehangolt mozdulattal. A tiefling esetében kevésbé, az embernél viszont annál inkább mókásnak tűnt ez a fajta erőfitogtatás. Már csak azért is, mert egy kis göndör hajpamacs ült a feje búbján, angyali arcával pedig – edzett izmai ellenére – gyereknek tűnt.

Ratsis kis híján elnevette magát, amikor megpillantotta a Szürke Köd Testvériség két tagját. Ez a szerzetesrend csak nemrég szerzett magának hírnevet a netheriek között. Szívesen kacagott volna, de okosabb volt annál, így visszafogta magát. Parbid testvér és Afafrenfere

testvér ugyanis különösen fanatikusak és vakmerőek voltak.

– Számítottam rá, hogy ti ketten szívesen megölnétek a drowt – bókolt nekik Ratsis. A két férfi valóban elégedetten húzta ki magát, és mintha halovány mosoly jelent volna meg a szájuk szegletében. – Gyorsaságotok és kemény öklötök előtt még Drizzt Do’Urden is kénytelen lesz behódolni. A hírneve mit sem ér a harci tudásotok ellen.

– Mi ketten jól megizzasztjuk, majd megöljük – válaszolta Parbid, a tiefling, és a földhöz ütötte a lándzsája végét.

Ratsis Jermanderre nézett, aki szemmel láthatóan ugyanolyan jól szórakozott, mint ő. Látszott rajta, hogy már nem foglakozik korábbi vitájukkal, minden figyelmét a szeme előtt kibontakozó, már-már nevetséges színjáték köti le.

– Én vagyok a vadász, te vagy a gyilkos – mondta Ratsis Jermandernek. – Mit kérsz?

– Egynyolcad megfelelő lesz – felelte Jermander a két szerzetes legnagyobb csalódására. – Itt most nem kockáztatok.

– Az Árnyvándor három részt kér majd! – dörmögte Ámbra, a csapat egy másik tagja, egy törpe, aki már csatlakozott az árnyakhoz, de az átalakulása még nem ment végbe teljesen. A Buzogányos családból származott, de mindenki csak Ámbraként ismerte. Ez jobban illet hozzá, mert folyton ezt a jellegzetes szagot árasztotta. A haját félig copfba fonta, félig szabadon hagyta, az orra hajlott volt, mintha egyszer már betört

volna. Még nem öltött valódi árny alakot, leginkább egy szürke- és egy delzouni törpe ivadékára hasonlított. Még csak egy éve tartózkodott az Árnyzuhatagban, de sokaknak feltűnt, hogy milyen jól bánik a buzogánnyal, és mennyire járatos az isteni mágiában. Noha még nem fogadtatta el magát az árnyak között, Cavus Dun fejvadászai befogadták őt, és megígérték neki, ha bizonyítja a rátermettségét, akkor hozzásegítik ahhoz, hogy teljes értékű tagja lehessen az árnyak társadalmának, ami igen nagy kiváltság, ha valaki nem emberi származású.

Tisztában volt vele, hogy mit jelent, hogy ehhez a csoporthoz tartozhat. Elégedetten és izgatottan forgatta buzogányát erős kezében, amelyet Koponyazúzónak nevezett el. A buzogány valamivel több, mint egy méter hosszú volt, a magja csiszolt keményfa, a nyele fekete bőrbe csavarva, a feje szabályos közönként fekete fémgyűrűkkel kiverve. Egy kézzel is könnyedén forgatta, de ha kellett, két marokra fogva messzire repítette vele egy csontváz koponyáját. Kis, kerek pajzsot használt, amely nem zavarta a szabad mozgásban, ami azért volt fontos a számára, mert gyakorta váltott kezet harc közben.

– Talán jobban teszed, ha csendben maradsz! – szóit rá Ratsis szigorúan. Ámbra megvonta a vállát; ha tovább akadékoskodott volna, akkor Jermander minden bizonnyal ellene fordult volna.

– Való igaz – szólalt meg Parbid szerzetes, a tiefling. – Ámbra különlegesnek hiszi magát, mert ő az egy az ezerből, a származását illetően, és egy a tízezerből, a

nemét tekintve. Mostanra már megtanulhatta volna, hogy a különlegességét nem a képességei adják, hanem mert szórakoztató a számunkra.

– Ne légy igazságtalan, testvérem! – szólt rá Afafrenfere, a másik szerzetes. – Jól harcol, és a gyógyító tudománya már számos alkalommal jó szolgálatot tett nekünk.

– Többé nem segítek a démonvérű társadnak – mormogta a törpe az orra alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.

– Talán hasznunkra lesz, ha az út során összetalálkozunk néhány mocskos törpével, majd vallathatja őket! – acsarkodott Afafrenfere.

– Mind értjük a törpe felvetését – szólt közbe Jermander, hogy visszaterelje a beszélgetést a normális mederbe. – Az Árnyvándor három teljes részt kér majd, noha az ő feladata nem annyira fárasztó és veszélyes, hiszen bármikor, bárki markából kicsúszhat.

– Akkor két részt kap – szögezte le Ratsis, és Jermander bólintott. – Mind egyetértünk? – kérdezte Ratsis.

Ámbra megvetette a lábát, keresztbe fonta a karját a mellkasán és makacsul csóválta a fejét, noha még nem rendelkezett szavazati joggal, hiszen még nem volt teljes értékű árny. Ratsis tekintetéből pontosan ezt lehetett kiolvasni. A törpe meghátrált, és a nyakában lógó fekete gyöngyökből szőtt lánccal kezdett el játszadozni, miközben folyamatosan átkozódott és szitkozódott az orra alatt.

A két szerzetes rezzenéstelen arccal állt, és egyszerre rázták a fejüket. Két „nem” Ratsis és Jermander két „igen” szavazata ellenében.

Mindannyian a tábor végébe néztek, ahol egy széles vállú nő és egy kövér tiefling férfi üldögélt a sziklákon. A nő a kardját élesítette, a férfi pedig új, vörös színű bőrszalagokat kötözött láncos buzogánya nyelére. A fegyver minden egyes alkalommal megrándult, amikor csavart egyet a bőrszalagon, és a buzogány ember nagyságú feje megcsörrent a jó méteres lánc végén.

– Tedd, amit tenned kell! – vakkantotta a tiefling, akit egyszerűen csak Bolnak neveztek.

– Ez két és fél kettő ellen – vigyorgott Ámbra.Ekkor azonban a kardját élesítő nő merőben váratlanul

megszólalt, a törpe alig tudta befejezni a mondatot.– Hívjátok az Árnyvándort!Minden szempár azonnal rászegeződött. Első ízben

szólalt meg, pedig már egy tíznapja a csapattal volt. Még a valódi nevét sem tudták. A törpe csak Bol cafkájaként emlegette őt, de ez szemmel láthatóan nem zavarta a nőt.

Vagy talán mégis zavarta, merengett Ratsis. Azonnal szemet szúrt neki a két nő közötti feszültség. Vélhetően ez a feszültség szülte meg a nő válaszát.

– Három a két és fél ellen – közölte Jermander, visszazökkentve Ratsist a valóságba.

– Legyen négy! – vakkantotta Bol. – Ha a cafkám azt akarja, ám legyen!

– Szóval, ami eddig egy heted rész lett volna, az mostantól egy kilenced – morgolódott Parbid.

– Nem kellene neked és a testvérednek elindulni és felkutatni a drowt, ahogyan megegyeztünk? – fordult felé Ratsis. – Ne habozzatok, ha megtaláljátok őket, szabadon cselekedhettek, és ez esetben eloszthatjátok Effron részét magatok közt.

Parbid és Afafrenfere összenéztek, mindketten kételkedtek Ratsis szavaiban, és azt mérlegelték, vajon át akarja-e verni őket.

Jermander rosszalló pillantást vetett Ratsisra, miközben a két szerzetes elhagyta a tábort.

– Hadd próbálják meg! – mondta Ratsis. – Ismét hét felé kell osztani a részünket, még a drága Árnyvándor bére is belefér.

Jermander felmordult ugyan, de nem zavarták az eseményeit ilyetén fordulatai.

*Drizzt néhány lépésnyire guggolt egy hatalmas fenyőfa

törzsétől. A tűlevelű sűrű ágai alatt húzták meg magukat éjszakán Dahliával. Az ágak közötti réseken keresztül fehér csillogást látott, ami felkeltette a figyelmét, ezért felállt, és széthúzta az ágakat. Ahogy sejtette, éjszaka lehullt az első hó, egyenletesen befedve a tájat.

A napsugarak áthatoltak az ágak között, némi melegséget nyújtva a csípős reggeli időben. Drizzt hátrafordult, és az alvó nőre pillantott. Egy napsugár éppen megfestette az arcát, amelyen nyoma sem volt a harci festésnek. Dahlia ismét lágyabb, szelídebb oldalát mutatta, azok után, hogy előző nap nagyokat hallgattak

egy kellemetlen veszekedést követően. A haját ismét leengedte a válláig, az arca kisimult volt és békés.

Drizzt ezt az arcát sokkal jobban szerette, és Dahlia tudta ezt.

Ismét megpróbál befolyásolni? – merengett a drow. Tisztában volt vele, hogy Dahlia okos nő, megfontolt harcos, éles eszű stratéga, veszedelmes ellenfél. De vajon elképzelhető, hogy egyben az ő ellensége is? Vajon barátként és társként tekint rá, vagy csupán egy hasznos eszközként, aki a segítségére lehet távolabbi, nagyszabású céljai elérése érdekében?

Drizzt próbált megszabadulni ezektől a nyugtalanító gondolatoktól, de nem sikerült. Ahogy ott állt a hatalmas fenyőfa sűrű ágai alatt, és a gyönyörű elf nőt nézte, érezte, hogy nincs választása, vonzódik hozzá, a rabjává vált. Ugyanakkor emlékeztetnie kellett magát, hogy alig ismeri Dahliát, és pont életének vadabb, korántsem ártatlan időszakáról nem tud semmit.

Dahlia végtére is azért vezette Jarlaxle-t és Athrogate-et Gauntlgrymbe, hogy szabadon eressze az ősfenevadat. Noha az utolsó pillanatban letért erről a megveszekedett ösvényről, de még így is nagy szerepet játszott annak a kataklizmának a kirobbanásában, amely lerombolta az egész vidéket, és eltemette Neverwinter városát.

Annyira fiatalnak tűnt, ahogy ott feküdt, oly ártatlannak, szinte már gyermekinek. Valóban fiatal, emlékeztette magát Drizzt. Amikor ő annyi idős volt, mint most a lány, talán még el sem hagyta a Do’Urden-házat,

és nem kezdte el a tanulmányait a Melee-Magthere épületében.

Ennek ellenére Dahlia sok tekintetben idősebb volt nála. Szolgált Szass Tam udvarában, Thay őshalálurának uralma alatt. Sok nagy csatában vett már részt, és több szeretője volt, mint neki, ebben Drizzt biztos volt. Sokat utazott és sok tapasztalatot szerzett élete során.

Drizzt nem hagyta, hogy az érzelmek megzavarják az ítélőképességét, józanul kell kielemeznie Dahliát. Senki sem becsülheti le a heves vérmérsékletű, veszélyes nőt, legyen akár barát, szerető vagy ellenség. Szelíd arcával, válláig leeresztett csinos hajával, csábos, ártatlan tekintetével vajon csak befolyásolni akarja őt?

A drow mosolygott, az előző napi események tükrében egyértelmű volt a válasz. A kemény, elszánt, fonott hajú, festett arcú Dahlia vitatkozott vele, még azt is kilátásba helyezte, hogy jobb lenne, ha elválnának az útjaik. Kijelentette, hogy elbánik Herzgo Alegnivel. Ez azonban korántsem ígérkezett könnyű feladatnak, Alegni ugyanis a városban tartózkodott, erős szövetségesekkel körülvéve, mint amilyen Artemis Entreri is.

Drizzt mellette maradt, noha továbbra sem volt meggyőződve ügyük igazáról. Dahlia a nap folyamán szépen lassan visszaváltozott a gyönyörű, csábos nővé, aki nem harcos, sokkal inkább gyengéd szerető.

Drizzt a havas, erdei tájat nézte, és halkan kuncogott. Rájött, hogy nem számít, ha Dahlia csak játszadozik vele, és a saját céljai érdekében akarja felhasználni őt. Végül is nem erről szólnak a kapcsolatok? Bruenor talán nem vezette meg mindnyájukat, amikor az Akar Kessell elleni

harc után megrendezte a saját halálát, annak érdekében, hogy ott hagyják a Jeges Szelek Völgyét, és elinduljanak Mithrill Csarnok keresésére? Ahogyan ő maga is megvezette Bruenort, amikor rávette, hogy írja alá a Garumn-szurdoki szerződést.

A drow hangosan kacagott, ahogy egyre több emlék tört felszínre. Maga előtt látta, amint Bruenor ott fekszik a halálos ágyán a Jeges Szelek Völgyében, és elmondja, hogy mi élete utolsó kívánsága. A számító törpe köhögött és krákogott, hörgött és fulladozott, Drizzt szeme előtt omlott össze, mintha átlépte volna a halandók birodalmának határát, egészen addig, amíg Drizzt meg nem ígérte neki, hogy útra kelnek, és megkeresik Mithrill Csarnokot. Bruenor a következő pillanatban talpra ugrott, útra készen.

Micsoda színjáték volt… és nem utolsósorban parádés megtévesztés.

Drizzt azzal nyugtatta magát, hogy Dahlia színjátéka alapvetően nem befolyásolja a kapcsolatukat. Úgy vélte, hogy tisztán lát mindent, és a nő csak akkor vonhatja a befolyása alá, ha azt ő maga is akarja. Be kellett vallania, hogy kettejük között nem csupán a puszta vágyról van szó. A kapcsolatuk jóval túlmutat a testi vágyak kiélésénél. Rádöbbent, hogy meg akarja érteni ezt a nőt, azonosulni akar a törekvéseivel. Úgy vélte, ha több mindent tudna meg Dahliáról, akkor önmagát is jobban megismerné. Dahlia teljesen másféle világnézettel rendelkezett, egészen másik szemszögből szemlélt mindent, és ez előrevetítette annak a lehetőségét, hogy ő maga is színesítse a világról kialakított képét. Talán

ugyanabból az okból kifolyólag vonzotta a sors Dahliához, amiért Entrerihez is. Mindkettejük egy bizonyos becsületkódex szerint éltek, amit Drizzt nagyra tartott, még akkor is, ha az ő értékrendje szerint mindketten egy kicsit dagályosak voltak. Soha nem úgy keltek fel, hogy zűrzavart vagy szenvedést akarnak okozni. Ezt Dahlia akkor bizonyította a legfényesebben, amikor a mestere parancsa ellenére sem eresztette szabadjára az ősfenevadat.

Talán gondoskodnom kellene róluk? – merengett Drizzt. A szíve mélyén azt remélte, hogy megváltást hozhat Entreri számára, és kivezetheti a fényre Dahliát.

Ismét az alvó nőre pillantott. Mennyire öntelt vagyok, gondolta. Hozzá tartozott a személyiségéhez, hogy megpróbálja kivezetni a fényre a rászorulókat. Ezért járt Entreri olyan sokszor a gondolataiban… és ezért gondolt oly sokszor Wulfgarra is.

Dahlia esetében azonban minden sokkal bonyolultabbnak tűnt. Hozzá olyan értelemben vonzódott, ahogyan sem Entrerihez, sem Wulfgarhoz nem vonzódhatna soha. Ezt be kellett vallania magának. Nem számít, hogy hány alkalommal győzte meg magát arról, hogy túl veszélyes Dahlia mellett maradnia, elég volt rápillantania, amikor kiengedve hordta a haját és békés volt az arca, és tudta, hogy nincs választása.

Meglepetten rezzent össze, amikor az elf megsimogatta a vállát, majd átölelte. Másik vállára rakta az állát, és megcsókolta a nyakát.

– Egy meleg ágy a jeges út előtt? – kérdezte.

Drizzt elmosolyodott. A mosolya tovább szélesedett, amikor Dahlia hozzátette: – Utána pedig felkerekedünk, és megöljük őt! Igen.

Ismét Bruenor jutott az eszébe, aki ott fekszik a halálos ágyán a Jeges Szelek Völgyében, és megtéveszti őt, csak hogy a kapcsolatuk több mint egy évszázadig tartson.

Igen.

2NEVERWINTER URA

– A Fehér őrség kapitánya – helyesbített Herzgo Alegni, és sok szempár meglepetten fordult a tiefling hadúr felé. Alegni a fogadó oldalfala melletti kis asztalnál ült, ide szervezték meg a gyűlést. A kandallóval szemben helyezkedett el, olyan messzire a tűztől, amennyire csak lehet, és még az ablakot is kinyitotta a feje felett.

Jelvus Grinch élénk érdeklődéssel méregette őt. A város vezetői éppen róla tanácskoztak, arról vitatkoztak, hogy milyen szerepet szánjanak neki Neverwinter új irányító testületében. A netheri nagyúr javasolta őt a helyőrség kapitányának, és már csak azért is ésszerű választásnak tűnt, mert évek óta ő látta el ezt a feladatot.

– A Fehér őrség? – visszhangozta valaki a helyiségben. Nyilván nem csak ő egyedül értetlenkedett.

Herzgo Alegni lassan felállt, megmozgatta kidolgozott izmait, kihúzta a vállát és kidüllesztette széles, izmos mellkasát, hogy mindenki jól láthassa. Komótos léptekkel indult el a terem közepe felé, gondosan ügyelve rá, hogy

csizmája sarka minden egyes lépésnél keményen dobbanjon a hajópadlón. A hatalmas termetű tiefling harcos mellett még az erős testfelépítésű Jelvus Grinch is vézna kisfickónak tűnt. Fekete bőrruhájával, szegecsekkel kivert bőrpáncéljával, lazán suhanó köpenyével, és a derekán szabadon lógó vörös pengéjű kardjával még lenyűgözőbb látványt nyújtott. A vörös penge élesen elütött a fekete páncéltól. Csupasz, vörös színű kezét a kard markolatára tette, és ettől úgy tűnt, mintha a penge a karjának meghosszabbítása lenne, nem különálló fegyver. A penge színe megegyezett az Alegni szemében lobogó láng színével, amely fennen hirdette részben ördögi származását. Az a vörös penge… ezzel a pengével hasított ketté egy sziklavájó rovarszörnyet Neverwinter utcáján. A kettéhasított lény hosszan vonaglott, míg kiszenvedett, a bámészkodók legnagyobb örömére, akik közül sokan most is a fogadóban tartózkodtak. Alegni szembefordult a jelenlevőkkel.

– Mi az a Fehér őrség? – kérdezte Jelvus Grinch.– A városi őrség – felelte a tiefling. – Szerintem találó

név.– Első polgár… – kezdte Jelvus Grinch, Alegni

tiszteletbeli címét használva.– Ne nevezz így.' – szakította félbe Alegni. A hangja

megváltozott, csípősebben csattant, mint korábban, és ez nem kerülte el senki figyelmét. Mindenki összerezzent a fogadóban, még Jelvus Grinch is.

– A Fehér őrség – ismételte meg Alegni, és szembefordult a kisebb tömeggel. – Találó név, hiszen

most már két helyőrség is van Neverwinter városában. A te népedből álló Fehér őrség – magyarázta fennhangon, hogy mindenki jól hallja –, és a saját őrségem.

– Akiket úgy neveznek, hogy… – ösztökélte őt Jelvus Grinch. Alegni egy rövid időre gondolkodóba esett, majd megszólalt.

– Az Árnyék őrség. Igen, ez jó lesz. Szóval te vezeted a Fehér őrséget.

Alegni nem megbeszélést tartott, csak közölte a kész tényeket, amelyeket mindenkinek el kell fogadnia.

– És te vezeted az Árnyék őrséget? – vetette fel a kérdést Grinch.

Alegni jóízűen felkacagott.– A kapitányaim ellátják helyettem ezt a feladatot.– így több időd jut arra, hogy… – szólalt meg egy vörös

hajú nő, akit a városban csak úgy neveztek, Erdei őrszem.

Alegni felismerte a hangot, és szembefordult a nővel.– Kedves Arunika! – szólította meg.– Így több időd lesz rá, hogy a város urává válj –

állapította meg Arunika. Mivel Alegni nem kezdett el tiltakozni, fojtott suttogás vette kezdetét. Többen visszafogottan éljeneztek, mások nemtetszésüknek adtak hangot.

– Csodás győzelmet arattunk! – harsogta Alegni dörgő hangon, és a terem azonnal elcsendesedett. – Sylora Salm halott. Az erődítmény, amelyet a Neverwinter-erdőben akart felépíteni omladozik, a mágiája folyamatosan gyengül. A Rettegés Köre megtört.

Hirtelen elhallgatott, és várta, hogy a szavai megtegyék a kellő hatást. Egészen eddig a pillanatig senkit sem avatott még be ezekbe a titkokba, és most elégedetten nézegette a város vezetőinek döbbent arckifejezését.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezte Jelvus Grinch nagy sokára, miután a szavak jelentése leülepedett az elméjében.

Herzgo Alegni olyan pillantást vetett rá, mintha megőrült volna, amiért ilyen ostoba kérdést tesz fel neki.

– A fenyegetés megszűnt, hála nekem – mosolygott Alegni elégedetten.

– Most pedig Neverwinter ura akarsz lenni – állapította meg Arunika. Alegni még szélesebben mosolygott.

– Ezt nem teheted! – kiáltott fel valaki a hátsó sorokban. Alegni mosolya azonnal lelohadt az arcáról. Többen is lesütötték a szemüket, és behúzták a nyakukat szigorú pillantása súlya alatt, maga a beszélő is.

Ekkor azonban másvalaki is vitába szállt vele.– Nem kaptad meg Neverwinter koronáját! Addig nem

lehetsz Neverwinter ura, amíg nem kapod meg Neverwinter koronáját!

– Kérlek, áruld el nekem, hogy hol van ez a korona? – kérte Alegni dörgő, egyértelműen fenyegető hangon.

A fogadó ismét felbolydult, mindenki a szomszédjával sugdolózott, majd az előbbi férfi hebegve válaszolt.

– Senki sem… tudja.– Szóval elveszett – állapította meg Alegni. – Ideje új

korszakot nyitni, ahogyan már meg is kezdtétek, amikor ide jöttetek, hogy újjáépítsétek a lerombolt várost.

– Ha így is lesz, akkor is olyasvalakinek kell főúrrá válnia, aki egész idő alatt itt volt, és kivette a részét a kemény küzdelmekből! – vitatkozott valaki. A szavai elhalkultak, mire befejezte a mondatot, Alegni ugyanis elindult felé, döngő léptekkel, kidüllesztett mellkassal, vörösen izzó szemmel, és fenyegetően magasodott fölé.

– Ezt nem teheted! – tiltakozott tovább az első felszólaló.

– Már meg is tettem – jelentette ki Alegni. – Korábban szükségetek volt rám, és most is az van. Én pedig itt vagyok, és állok rendelkezésetekre.

Pattanásig feszültek az idegek. Alegni tisztában volt vele, hogy borotvaélen táncol. Az egyik oldalon ott az elfogadás, a másikon viszont a nyílt lázadás, és fogalma sem volt róla, hogy ez a népség melyiket választja. Jobb kezét leeresztette a teste mellé, és ellazította az izmait. A kezét a pengéjével megegyező színű mágikus kesztyű fedte. Elhatározta, ha valaki megmozdul, akkor villámgyorsan kardot ránt, és kettészeli Jelvus Grinch izmos testét,

Azzal minden bizonnyal elveszi a kedvüket a további lázongástól, főleg a nyílt harctól.

– Elneveztünk rólad egy hidat, ahogy óhajtottad – mondta Jelvus Grinch aggodalmas hangon. – Elneveztünk téged Első Polgárnak, köszönetképpen a segítségedért. Most pedig azt kívánod tőlünk, hogy önként hajtsunk fejet előtted, feladva a szabadságunkat?

– Ne így fogd fel a dolgokat, ez így túlságosan egyszerű! – mondta Alegni. – Győzelemre állunk, de még nem diadalmaskodtunk. Két sereg áll a

rendelkezésünkre: a tiétek, még ha oly szánalmas is, és az enyém, amely olyan erőforrásokkal és hatalommal bír, amit ti el sem tudtok képzelni. Ha győzelmet akarunk aratni, akkor egyesülnünk kell, egyetlen vezér irányítása alatt. Ezzel mindenki egyetért, ugye?

– Még ha egyet is értünk, ki döntötte el, hogy ez a fővezér Herzgo Alegni legyen? – kérdezte Jelvus Grinch.

Alegni vállat vont, mintha ez mit se számítana.– Talán azt hiszitek, hogy átengedem nektek a seregem

irányítását? – kérdezett vissza hitetlenkedve, a fejét csóválva. – Nektek, akik fel sem fogjátok, hogy mekkora erőről van szó, akik nem értitek az árnyak és Netheril hatalmának jelentőségét?

– Belülről igáznak le minket! – ugrott talpra egy nő, és többen azonnal egyetértően kiáltozni kezdtek.

– Nem! – Arunika túlkiabált mindenkit. – Nem – ismételte meg, majd dacosan, kihívóan lépett Alegni elé.

– Nem igáznak le minket – mondta, és beszéd közben szembefordult a társaival. – Amíg a Rettegés Köre teljesen meg nem semmisül, amíg Sylora alattvalói mind meg nem halnak az erdőben, vagy menekülnek vissza Thay birodalmába, addig Herzgo Alegni lesz Neverwinter főura. Szükségünk van valakire, aki szót emel az érdekünkben a szomszédos városokban. Természetesen kíméletlen és erős kézbe kerül a hatalom, de – a nő ravasz pillantást vetett a férfira –, csak átmenetileg, nem igaz?

– Természetesen – bólintott Alegni. Buján rámosolygott a nőre, akinek élénken csillogott szép kék szeme. Hadd higgye csak hogy felébresztette benne a vágyat iránta.

Végül is melyik férfi ne akarná megszerezni őt? Herzgo Alegni azonban tudta az igazságot, ő tudta, hogy Arunika, az Erdei őrszem nem közönséges nő, sőt ami azt illeti, nem is ember. Eleget tudott arról is, hogy a nő miért paktált le Neverwinter városával, de még sok mindent ki kellett derítenie erről a különleges teremtményről

– Ugyan miért uralkodnék egy gyenge városban az erőtlen emberek birodalmában?

Többen is zúgolódni kezdtek a tömegben, de Alegni ekkor öles léptekkel megindult, és félresodorta az útjából a nőt.

– Szükségetek van rám! – kiáltotta. – Könyörögtetek, hogy segítsek nektek, és én segítettem is! Ha nem jövök ide a seregemmel, akkor a rovarszörnyek kibelezték volna az egész várost, mint egy döglött tehén tetemét. Vagy ha nem, akkor Sylora Salm villámai zúzták volna porrá városotok falait. Sosem győztétek volna le a sereget, amely ellenetek vonult, ezt ne tagadjátok! Szükségetek volt rám, és most is szükségetek van rám. Nem söpörhettek félre a győzelmek után, amiket nektek szereztem. Én nem vagyok közönséges zsoldos, akit arannyal kifizethettek. És vitéz kalandor sem vagyok, aki önnön hírneve érdekében siet a segítségetekre, vagy azért, hogy jót tehessen a jó emberekkel. Ti meghívtatok engem az otthonotokba, én pedig elfogadtam a meghívást, és most addig maradok, amíg elérkezettnek nem látom az időt a távozáshoz!

Ha Alegni látványa és hangzatos szónoklata még nem lett volna elég a város vezetőinek, ebben a pillanatban

kivágódott a fogadó hátsó ajtaja, és Torz Effron viharzott be rajta, számos árnnyal az oldalán. Alegni azonnal felfedezte közöttük Jermandert. Ő mit keres itt? Ismerte a zsoldost és a Cavus Dunt is. Megjegyezte magában, hogy később el kell beszélgetnie Effronnal a zsoldos váratlan felbukkanásáról.

Herzgo Alegni körbehordozta a tekintetét a helyiségen, és hagyta, hogy a szavai mindenki elméjében leülepedjenek. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy Neverwinter telepesei nem zúgolódnak tovább, Jelvus Grinch felé fordult.

– Te vezeted a Fehér őrséget – jelentette ki. – Te és még valaki, akit kiválasztasz, helyet kap a tanácsomban. Te leszel a fülem és a szám, te, és csakis te járulhatsz elém a helyőrség gondjait és meglátásait illetően. Egyetértesz?

Jelvus Grinch önkéntelenül a félelmetes pengére pillantott. Nagyot nyelt, Alegni pedig felsőbbrendű magabiztossággal rámosolygott. Jelvus Grinch tisztában volt vele, hogy Alegni tudja, hogy ő tudja, ha rosszat szól, akkor véres tetemként végzi a fogadó padlóján.

– Igen – mondta halkan.– Igen? – kérdezett vissza Herzgo Alegni hangosan.– Igen, Alegni főúr! – zengte Jelvus Grinch tiszta

hangon.

*Arunika sietve hagyta el a tanácsteremként szolgáló

fogadót, nem akart beszélgetésbe elegyedni az újdonsült

Alegni főúrral és nagy hatalmú szövetségeseivel. A torz boszorkánymester megkínozta az ördögöcskéjét, és sok mindent megtudott tőle róla… túlságosan sok mindent!

Sietős léptekkel szelte át Neverwinter utcáit, sűrűn a háta mögé tekingetve, hogy nem követik-e. A biztonság kedvéért betért egy sötét sikátorba, és a végébe sietett. Kitárta denevérszerű szárnyát, és felröppent a legközelebbi ház tetejére, majd tovasiklott a város felett.

A városfal északkeleti végénél ereszkedett le egy sötét területre egy magas épület mellett. A Tudás Otthona Oghma virágzó temploma volt, és egyben a könyvek és egyéb történelmi ereklyék tárháza, ahol szinte mindent meg lehetett tudnia Kardpartról. A kataklizma lávafolyama azonban elpusztította az épületet, és ma már csak menedékhelyként szolgált. A menekültek helyzetének kezelése nem megfelelő módon folyt, és a fő döntéshozó, Anthus barát sem állt a helyzet magaslatán. Meglehetősen kevés időt töltött el a romos épületben, jobban szerette a maga kis elhagyatott, düledező viskóját a város másik végében, ahová visszavonulhatott, ha magányosan akart elmélkedni.

Arunika körülnézett, majd belépett egy ritkán használt, kis oldalajtón, és türelmesen várakozott a sötétben.

Anthus barát nem sokkal később megjelent. Egy gyertyát tartott a kezében, amelyet az oltár előtt álló gyertyatartóhoz vitt.

– Ha tudtam volna, hogy tyúklépésben jössz haza a gyűlésről, akkor megettem volna a vacsorámat, mielőtt idejövök – mondta Arunika bevezetés nélkül.

Anthus barát nem torpant meg, a szeme se rebbent, meg akarta mutatni, hogy nem lepődött meg – min is lepődött volna meg egy ilyen horderejű tanácskozást követően? Komótosan gyújtotta meg a gyertyatartóban lévő gyertyákat, fénybe borítva a szobát. Megfordult, és Arunika szemébe nézett.

– Te tudtad, hogy ez fog történni – mondta.– Igen, valóban számítottam rá, hogy Herzgo Alegni

nem csupán jótékonyságból vagy szeretetből segít a városunkon.

– Nem vesztegette az időt – ismerte el Anthus barát. – Gyorsabban cselekedett, mint hittem.

– Azt hiszi, hogy a thayiek sorai felbomlottak. Ha valóban így van, akkor gyorsan leszámolhatunk velük. Most, hogy megszilárdította a hatalmát, felhasználhatja Szass Tam fenyegetését arra, hogy lesújtson azokra, akik nem értenek egyet vele – a nő váratlanul elhallgatott, oldalra billentette a fejét, majd elmosolyodott. – De a thayiek sorai valóban felbomlottak? – kérdezte.

– Sylora Salm meghalt.– Ezt én is tudom!Anthus barát nagy levegőt vett, majd leült a nővel

szemben lévő ágyra.– Árnyköpenyes Valindrát hiba lenne lebecsülni –

mondta.– Már amikor az őrült halálúrnő nem zavarja össze

magát a saját gügyögésével – jegyezte meg Arunika. Anthus barát elmélyülten bólogatott, és közben nyugtalanul fészkelődött, ami nem kerülte el a nő figyelmét.

– A követ sokat segített neki – emlékeztette rá Arunika, az Aboleth Uralom megbízottjára utalva, aki maga is egy aboleth, egy halszerű, nagy pszionikus erővel rendelkező teremtmény. Egy rövid időre a gondolataiba feledkezett, de eközben is élénken figyelte a feszengő barátot. – Habár amit az aboleth követ ad, azt ugyanolyan könnyen vissza is veheti.

– Azt hittem, hogy az Aboleth Uralom a thayieket akarja felhasználni a netheriek ellen, és fordítva – merengett fennhangon a barát.

– Ez ésszerű lenne, nekem is eszembe jutott, ugyanakkor ezeknél a fura lényeknél sosem tudni.

– Briliáns lényeknél! – javította ki Anthus barát.Arunika elmélyülten bólogatott. Nem volt abban a

hangulatban, hogy vitába szálljon a fanatikus férfival.– Gondolod, hogy a követ hagyja, hogy a thayi

fenyegetés csak úgy megszűnjön, most, hogy Sylora Salm halott? – kérdezte a barát, – Vajon visszataszítja Árnyköpenyes Valindrát a zűrzavar homályába?

– Vagy inkább az Aboleth Uralom érdekében használja fel Valindra gondolatait? – gondolkodott fennhangon a nő, és úgy bólogatott, mint akinek kedvére való ötlete támadt. – Amíg Herzgo Alegni veszélyt jelent a számára, addig megőrzi Valindra ép elméjét, hogy a seregivel folyamatos fenyegetést jelenthessen.

– Ugyanakkor nem tisztíthatja meg teljesen az elméjét, nehogy áttörje a korlátokat és kiszabaduljon az irányítása alól – fejezte be a barát a gondolatmenetet.

– Látogasd meg a mi halszerű barátainkat! – utasította a nő a férfit. – Tájékoztasd az Aboleth Uralmat, hogy

Herzgo Alegni lett Neverwinter főura. A követ tudni fogja, hogy miként használja fel Valindrát Alegni ellen.

– A thayiek ismét indítsanak támadást? – kérdezte Anthus barát. – Ez a javaslatod?

Arunika végiggondolta a lehetőségeket, majd megrázta a fejét.

– Alegni seregei nem olyan erősek – szólalt meg végül. – Most, hogy Sylora Salm halott, nem tud majd annyi katonát toborozni magának az Árnyzuhatagból, mint szeretne.

Anthus barát élénk érdeklődéssel hallgatta a nőt, Arunika azonban úgy döntött, hogy hagyja kétségek közt őrlődni a férfit. Nem árulta el neki, hogy ki az a három alak, akik végeztek Sylorával, sem azt, hogy ez a veszélyes hármas ki ellen fordítja a pengéjét legközelebb.

– Ígérd meg az Aboleth Uralomnak, hogy tájékoztatjuk őket a fejleményekről! – zárta le a gondolatmenetet nő.

– Talán velem tarthatnál – mondta Anthus barát.– Nem. Herzgo Alegni gyanítja, hogy megkörnyékeztek

– mondta a nő. Tudta, hogy Alegni kiderítette ördögi származását, amiről Anthus barát egyelőre mit sem sejtett. – Nem akarom elvezetni őt a követhez. Ráadásul más terveim vannak… – beszéd közben rádöbbent, hogy éppen ideje lenne meglátogatni Árnyköpenyes Valindrát.

*Apró pelyhekben hullott a hó, amely mintha lepergett

volna Herzgo Alegni magas, izmos alakjáról. A róla

elnevezett hídon állt, és merengő arckifejezéssel bámult bele Neverwinter sötétjébe. Ez lett a kedvenc helye a városban, diadalának szimbóluma, és itt mindig érinthetetlennek hitte magát. Itt valóban Alegni főúrnak érezhette magát.

– Mondanám, hogy meglep a felbukkanásod – mormogta, miközben a gyorsan közeledő, széles vállú tiefling harcost nézte. – Persze hazudnék, mindig ott bukkansz fel, ahol nem kellene.

– Már több mint egy évtizede nem láttál – érkezett a gúnyos válasz.

– Mégsem elég régen.– Alegni főúr, én soha nem megyek olyan helyre, ahová

nem hívnak – jegyezte meg Jermander epésen. – Olyan helyre sem megyek, ahol nem fizetnek meg rendesen.

Alegni elnézett a válla felett, és egy alacsonyabb alakon állapodott meg a tekintete. Effron állt mögötte.

– Tudod jól, hogy miért jöttek ide – felelte a ki sem mondott kérdésre. – Cavus Dun fejvadászai jobban boldogulnak nálunk az efféle… kényes helyzetekben, mint amivel most szembe kell néznünk.

Alegni már hosszú ideje szeretett volna új harcosokat kapni, de egyáltalán nem erre a bandára gondolt. Ezek a zsoldosok kizárólag a vaskos erszényekhez hűek, és mivel nem ő bérelte fel őket. akkor csakis valaki más lehetett. Nem esett nehezére kitalálni, hogy mégis ki.

– Azért vagyok itt, hogy segítsem a küldetésedet – mondta Effron, és meghajolt, még mielőtt Alegni nekieshetett volna.

– Mégsem követed a parancsaimat – jegyezte meg epésen Alegni.

– Draygo Quick javasolta a Cavus Dunt – magyarázkodott Effron, szándékosan említve meg egykori mentora nevét, azon kevés netheri nagyúr egyikét, akitől még Alegni is félt.

Alegni a híd korlátjához lépett, és kedvenc helyéről nézte a sötét folyót és a távoli tengert.

– Megöllek, ha az utamba kerülsz, Jermander – közölte tényszerűen a zsoldossal. – Ne kételkedj ebben!

– Arra számítottam, hogy talán… – kezdte Effron, hogy mentse a helyzetet, de Alegni egy szigorú, fenyegetően villanó pillantással beléfojtotta a szót.

– Én is legalább annyira gyűlölöm őt, mint te – dohogott a torz boszorkánymester, majd sarkon fordult, és sértődötten elviharzott onnan.

Alegni Jermander szemébe nézett, aki nem hőkölt hátra előle.

– Neverwinter olyan, mint egy gnóm szerkezet – jegyezte meg a zsoldos. – Sok itt a mozgó alkatrész.

– Túlságosan is sok – értett egyet Alegni –, és most veled még eggyel több lett.

Jermander szélesen vigyorgott, majd meghajolt, és Effron után sietett.

Alegni ott maradt még egy kis ideig a hídon, és azon morfondírozott, hogy miként tudná a lehető legjobban az előnyére fordítani a fejleményeket. Nem szerette a Cavus Dunt, mert vad, megzabolázhatatlan társaságnak tartotta, ugyanakkor be kellett látnia – csak némán, saját magának, hangosan soha senkinek nem ismerné el –,

hogy valóban túl sok mozgó alkatrész van a gépezetben. Dahlia önmagában véve is figyelemre méltó ellenfél, nemhogy még azzal a drow kószával az oldalán, aki vele együtt harcol. És Barrabus?

Kardja markolatára rakta a kezét, és magába szippantotta a penge erejét. A Karom megnyugvással töltötte el. A kard éber maradt. Szürke Barrabust a Karom irányítja.

Túl sok mindenre kellett odafigyelnie egyszerre.A felettébb agyafúrt Arunikára gondolt, a szeretőjére, a

szövetségesére az ostoba telepesek között, a lehetséges ellenségére. Amikor felelevenítette a vele töltött éjszakát, mindig elöntötte a testét a vágy, és még több tüzes estét akart vele tölteni, de emlékeztetnie kellett magát arra, hogy a nő nem az, akinek látszik, sokkal több minden lapul a felszín alatt. Ez az ártatlannak tűnő nő Árnyköpenyes Valindra barátja, és segített a halálúrnőnek abban, hogy zavarodott elméje kitisztuljon végre.

Most, hogy Sylora halott, Valindra lett Alegni legnagyobb ellenfele.

Arunika vajon hogyan reagál erre?A tiefling szélesen vigyorgott, miközben számba vette

a lehetőségeket.Ő nem más, mint Herzgo Alegni, Neverwinter főura.

Úgy használja őket, ahogyan akarja, és feláldoz bárkit, ha kell, akárkit, még Effront is.

*

– Greeth, Greeth – motyogta Arunika az orra alatt, miközben az erdei ösvényeken kanyargott célja felé. Szinte folyamatosan a fejét csóválta és undorral telve grimaszolt. Bízott benne, hogy az Uralom követe arra használta fel a Valindra felett kifejtett befolyását, hogy felkészítse a halálúrnőt Sylora Salm szerepének átvételére. A thayieket ismét fel lehetne használni a netheri fenyegetés ellen, de ezúttal egy olyan vezetővel az élükön, aki valóban teljes mértékben a követ uralma alatt áll.

Így aztán Arunika alaposan meglepődött, amikor találkozott Valindrával a Hamuvár, Sylora erődítményének romjai között, amelyet a Rettegés Körének összesűrített mágikus hamujából emeltek. Hamuvár eltűnt, az erődöt összetartó erő gyengült, hamufalai leomlottak, és ezzel egy időben Valindra ép elméje is folyamatosan megzavarodott. Elég volt egy rövid találkozó a halálúrnővel ahhoz, hogy Arunika mindent tisztán lásson: az aboleth követ magára hagyta Valindrát, sőt mi több, úgy tűnt, hogy még jobban összezavarta a halálúrnő amúgy is zavaros elméjét. Valindra egyértelműen visszafejlődött, már korántsem olyan éles elméjű, mint akkor, amikor Arunika bemutatta őt az aboleth követnek.

– Ark-lem! Greeth! Greeth! – kiáltozta Valindra. Talán egykori mentora, vagy egy régi szeretője neve jutott az eszébe… vagy mindkettő, gondolta Arunika.

A szukkubusz elhessegette a Valindráról szőtt gondolatait, ahogy közeledett a célja felé. Ahogy ott állt a Rettegés Körének szélén, egyszerre érte meglepetés és

csalódottság. Azt tudta, hogy a Rettegés Köre megsérült – ez nyilvánvalóan megmutatkozott Sylora erődjének eltűnésében –, de nem gondolta volna, hogy ekkora változás ment végbe rajta. Ahol valaha a halál mezeje lüktetett fekete hegként a tájon, netheri energiával átitatva, most csupán egy megfeketedett folt éktelenkedett, valamiféle erdőtűz kellemetlen maradványaként. A levegőben még mindig érezni lehetett a hamu szagát, de már nyoma sem volt annak a lüktetésnek, amely olyan erőt sejtetett, ami elegendő lehet Herzgo Alegni seregei ellen.

Arunika a megfeketedett kör közepére lépett, amit néhány nappal korábban nem mert volna megtenni. A gyűrű akkor nekromanta energiával volt átitatva, és Sylorát illetve Szass Tamot szolgálta. Arunika tudott annyit a thayi népség ármánykodásáról, hogy tisztában legyen vele, egy ilyen kör nem csupán arra alkalmas, hogy erődöt emeljenek a segítségével, vagy élőhalottakat irányítsanak vele, esetleg kiszívják az ellenség életerejét, hanem kémkedésre és az elme befolyásolására is kiválóan alkalmas. Ha Arunika belépett volna Sylora Salm működő Rettegés Körébe, akkor Sylora és Szass Tam azonnal mindent megtudott volna róla, és talán ugyanúgy behatoltak volna az elméjébe, ahogyan az aboleth követ tette Valindrával, és ugyanúgy befolyásolták és irányították volna őt.

Most azonban a szukkubusz teljesen magabiztos lehetett. Némi maradvány energiát még érezni lehetett a levegőben, de ez már nem volt elég ahhoz, hogy ártson egy olyan nagy hatalmú lénynek, mint ő. Behatolt a kör

közepébe, amikor surranó hangra lett figyelmes. Arunika éberen, feszülten folytatta az útját.

Elsőre nem ismerte fel, amit lát: egy nő feküdt előtte a földön, egykoron díszes, pazar köpenybe öltözve. Arunika hátrahőkölt, amikor felismerte Sylora Salm testét, illetve azt, ami maradt belőle. Számos hatalmas seb, égésnyomok és fekete szélű lyukak borították a testét, de még ezek is eltörpültek a látvány egészéhez képest. Sylora Salm teste hátrafelé meghajlott! Mintha egy óriás vagy egy főördög felkapta volna, Hogy egyszerűen kettőbe hajtsa a dereka mentén.

Arunika nem tudta visszatartani halk kuncogását, amint a szánalmas látványt nyújtó Sylora megpróbált odébb mászni a földön. Néhány lépés után az oldalára dőlt, majd a zombi – a Rettegés Körének maradvány ereje szánalmas zombivá válroztatta őt –, esetlenül próbált feltápászkodni, hogy folytassa nevetséges útját.

Arunika elgondolkodva bólogatott, és Valindra jelenlegi elmeállapotán járt az esze.

Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy megölje az élőholt Sylorát, de végül letett róla. Egyszerűen odébbállt onnan, a fejét csóválva. Az alsóbb síkok teremtményeként nem foglalkozott az igazságszolgáltatás eszméjével, ugyanakkor halványan hitt a kozmikus karma erejében. Elégedettség töltötte el a szukkubuszt, ahogy az élőholt Sylora Salm ott kúszott előtte, éppen ő, aki korábban oly sok élőholtat teremtett, hogy őt szolgálják az idők végezetéig. Sylora halála jelenleg jól szolgálta a szukkubusz terveit, legyenek akár jók akár rosszak.

Az ördög elfordult a rákszerű alakot öltött Sylorától, és önkéntelenül Neverwinter irányába nézett. Herzgo Alegni újonnan szerzett befolyása járt az eszében. A thayiek talán új erőkkel térnek vissza. Szass Tam talán kinevez egy új nagy hatalmú boszorkánymestert, vagy ő maga építi újjá a Rettegés Körét.

Arunika a fejét csóválva vetette el ezt a lehetőséget. Nem hitte, hogy ez megtörténne, de ha mégis, akkor sem állna a rendelkezésükre elég idő, Neverwinter városában ugyanis villámgyorsan zajlottak az események.

Alegni ellensége nincs többé.Mégis mit jelent ez? Mit jelent ez az ő számára?

Számos lehetőség, számos útkereszteződés képe rajzolódott ki előtte.

– Gyengébb – mondta egy recsegő, ismerős hang a háta mögött.

– Invidú! – Arunika a valódi nevén köszöntötte az ördögöcskét, a valódi nevén, melynek révén hatalmat gyakorolhatott felette. Szembefordult az ördögöcskével, és a fejét csóválta, miközben mosolyogva nézegette a kis teremtmény nyílt sebeit, zúzódásait és felszabdalt bőrét. Sok kínszenvedést kellett kiállnia Sylora Salm karmai között.

– Vereséget szenvedett.– Halott – javította ki Arunika.– Igeeen! – sziszegte Invidú elégedett hangon. – Sylora

Salm vereséget szenvedett és meghalt és nincs többé. És Invidú ölte meg őt!

Arunika kétkedve nézett az ördögöcskére.

– Elvettem a pálcáját! – harsogta Invidú. Az ördögöcske nyeldekelni kezdte a levegőt, majd egy fura mozdulattal a bordaketrece alá préselte a gyomrát. Köhögve és hörögve öklendezett fel valamit. Belehányt a saját tenyerébe, majd miután savas, bűzös gyomortartalma a földre csöpögött, egy elszíntelenedett ujj maradt a kezében. Széles vigyor terült szét Invidú pofáján, kivillantva hegyes, megsárgult fogait, és diadalittasan emelte a magasba a zsákmányt. – Elvettem a pálcáját, elvettem az ujját! – harsogta az ördögöcske fülsértő hangon. – Még több is van! – Ezzel Invidú ismét nyeldekelni és öklendezni kezdett, de Arunika fintorogva felemelte a kezét, hogy leállítsa a túlbuzgó teremtményt.

– Invidú ölte meg Sylorát! – büszkélkedett Invidú fennhangon. Arunika nem tudta mire vélni az ördögöcske különös viselkedését, és az igazat megvallva, nem is érdekelte. Nem érdekelte, hogy Sylora Salm miként halt meg, csak az számított, hogy halott.

– Azt ígérted, ha Sylora halott, akkor Invidú hazatérhet – emlékeztette rá az ördögöcske. – Invidú hazamehet?

Erről Arunikának eszébe jutott az ördögöcske egy másik, nemrégiben végrehajtott hőstette, és összevont szemöldökkel, szigorú arccal nézett le rá.

– Ha azonnal elém siettél volna Sylora halálhírével, akkor hazaengednélek – mondta neki álnok módon.

Invidú vetett egy hátrabukfencet a levegőben, majd hintázni kezdett karmos lábán.

Az ördögöcske hangja elhalt, és ismét öklendezni kezdett. Rémült arckifejezést öltött, amint rádöbbent, hogy a szukkubusz behatolt az elméjébe.

Arunika képes volt beleolvasni mások gondolataiba, főleg, ha egy olyan ördögöcskéről volt szó, akit a famulusának választott.

– Engedj el! – könyörgött Invidú. – Haza! Haza akarok menni! Messze tőle!

–Tőle? – kérdezte Arunika, és közelebb lépett hozzá, fenyegetően fölé tornyosulva.

– A torz tieflingtől.Szóval igaz, állapította meg Arunika, a sejtése

beigazolódott. Eddig is gyanította, hogy Effron értesítette Alegnit a Neverwinter-erdőben történtekről, és az ördögöcske beismerése azt is nyilvánvalóvá tette, hogy Effron honnan szerezte az értesüléseit.

– El kellene pusztítanom téged – fenyegetőzött a szukkubusz.

– Mindenki ezt mondja!Arunika hangosan kacagott, és kis híján lesújtott az

ördögöcskére. De csak kis híján. Megőrizte az önuralmát, és emlékeztette magát rá, hogy az ördögöcske még a hasznára lehet, főleg most, hogy Effron tőle szerzi az értesüléseit… vagy a hamis híreket, ha már itt tartunk.

– Hazamehetsz – mondta Arunika. Invidú boldogan felugrott, és kétszer is megpördült a levegőben, mielőtt ügyesen karmos lábaira érkezett volna. Még csak meg sem libbentette hozzá denevérszerű szárnyát. Az ördögöcske öröme azonban rövid életűnek bizonyult.

– Jogfenntartással – tette hozzá Arunika.Invidú szeme kikerekedett, a szája tátva maradt,

kicsiny szárnyai ide-oda csapkodtak.

– Nem! – visított fel. – Nem, nem, nem, nem, nem!–A „jogfenntartással” azt jelentette, hogy még nem szolgálta le az idejét, még nem teljesítette szabadon bocsátásának feltételeit, ezért Arunika bármikor megidézheti őt, hogy újabb megbízást adjon neki.

– Azt mondtad, hogy…– Visszatérsz hozzám, ha hívlak – közölte vele Arunika.– Ez nem igazság! – vitatkozott Invidú sipító hangon. –

Panaszkodom Glasyánál!Arunika szeme résnyire szűkült a fenyegetés hallatán.

Tisztában volt vele, hogy ez csak üres fenyegetőzés, hiszen Glasya, a hatodik szint ura sosem állna egy ördögöcske mellé ő ellenében. Ugyanakkor az ördögök társadalmában a szerződésszegés súlyos vétségnek számított, és noha Glasya nem büntetné meg őt, egyáltalán nem örülne neki, ha egy ördögöcske zaklatná és vesztegetné a drága idejét egy ilyen jelentéktelen üggyel.

– Valóban játszadozni akarsz velem? – kérdezte a szukkubusz halk, de fenyegető hangon.

– Azonnali feladatot akarok! – alkudozott Invidú. Mindenképpen el akarta kerülni azt, hogy még egyszer vissza kelljen térnie az elsődleges anyagi síkra, amikor csak a nő úgy kívánja. – Azonnali…

– Rendben! – vágta rá Arunika, és most, hogy mégsem kellett attól tartania, hogy Glasya elé kerül ez a jelentéktelen és kellemetlen ügy, ismét mosolygott. Már csak túl kell járnia az ördögöcske eszén, ami nem tűnt túlságosan nehéz feladatnak. – Találj nekem valakit magad helyett!

– Ez egyszerű! – lelkendezett Invidú, és elégedetten csettintgetett az ujjával.

– Egy olyan helyettest, aki ismeri ezt az új erőt! – fejezte be Arunika a mondatot.

Invidú lelkesedése ismét azonnal lelohadt, és meredten bámult a nőre.

– Miféle új erőt…?– Drizzt Do’Urdent – felelte Arunika, és elmélyülten

bólogatott, miközben próbálta véglegesíteni formálódó tervét. – Találj nekem egy olyan helyettest, aki… – váratlanul elhallgatott, és gyanakvó pillantásokkal méregette az ördögöcskét. Tudta, hogy milyen fordulatot vennének az események. – Nem! Találj nekem egy helyettest, aki bensőségesen ismeri Drizzt Do’Urdent, akire átruházhatod a kettőnk közötti köteléket! – helyesbített.

Invidú olyan hevesen rázta macskaszerű fejét, hogy majdnem orra bukott tőle – szó szerint csak azért maradt talpon, mert az utolsó pillanatban meglengette a szárnyát.

– Ez képtelenség! Bensőségesen? Ez lehetetlen! Mégis hogyan?

Arunika megvonta a vállát, mint akit ez már egyáltalán nem érdekel, és valóban nem is törődött vele.

– Ez az utolsó, azonnali küldetésed. Kértél egyet, én pedig adtam neked.

– Glasya hallani fog erről! – fenyegetőzött ismét az ördögöcske.

– Mondd csak el neki! – vágott vissza Arunika rezzenéstelen arccal.

Invidú hangosan morgolódott, és idegesen toporgott.– Bensőségesen – hangsúlyozta ki Arunika. – Most

pedig tűnj el a szemem elől, mielőtt porrá zúzlak, amiért nem siettél hozzám, és szóba álltál azzal a nyomorék Effronnal!

Arunika oldalra nyújtotta a karját, és megidézett egy tűzlövedéket, amely becsapódott a földbe, egy hevesen lobogó lángnyelvekből álló kaput elevenítve meg.

– Eredj!Invidú reszketve, félig futva, félig repülve igyekezett a

lángoló kapu felé, majd habozás nélkül belevetődött a tűzbe.

Arunika nem akarta, hogy a csalfa ördögöcske esetleg visszaosonjon valahogy a kapun keresztül, ezért egy ingerült karcsapással azonnal eloltotta a lángokat. Hosszasan nézte az újabb fekete foltot a talajon, a Rettegés Körének közepén.

Ki kell agyalnia egy megfelelő büntetést az ördögöcskének, mert teljesen biztos volt benne, hogy Invidú sikertelenül tér majd vissza a küldetésről. Ezzel egy időben fel kell készülnie az összecsapásra Effron ellen, aki noha torz, korántsem lebecsülendő ellenfél.

De ez még várhat, most sokkal égetőbb problémákra kell megoldást találnia, melyek közül az egyik legkényesebb az Alegnivel megromlott viszonya.

Elindult hazafelé, lassú léptekkel, hogy elég ideje legyen végiggondolni a lehetőségeit.

Fél éjszakán át bolyongott, ennek ellenére alaposan meglepte, amikor a várakozó Anthus barátot ott találta a

város déli részén található kicsiny házikóban. A találkozó az aboleth követtel általában tovább tartott.

Még ennél is jobban meglepte Anthus arckifejezése, amely egyszerre tükrözött zavarodottságot és félelmet, mintha valami alaposan felzaklatta volna a fiatal férfit.

– Elmentek – nyögte ki akadozó nyelvvel, még mielőtt Arunika bármit is kérdezhetett volna tőle.

– Elmentek?– Az Uralom – magyarázta a szerzetes, és

megdörzsölte pirosas arcát a tenyerével.– A követ elment? Van helyettese?– Mind elmentek – felelte Anthus barát. – A követ és az

alattvalói, mind eltűntek.– Áthelyezték őket – okoskodott Arunika. – Talán úgy

vélték, hogy Sylora halálával sebezhetővé váltak, és ezért odébb..,

– Elmentek! – üvöltötte Anthus barát, márpedig ő csak a legritkább esetben emelte fel a hangját. – Elhagyták a vidéket. A követ ezt hagyta hátra – mondta, majd lehúzott egy rongydarabot egy üvegcséről, amit felemelt a magasba. Arunika élénk érdeklődéssel nézegette. – Egy gondolatfiola – magyarázta Anthus barát. Az orra elé tartotta a nyitott üvegcsét, mélyen beleszippantott, majd lemondóan csóválta a fejét, mintha egy szomorú éneket hallgatna, és a végén csak ennyit mondott. – Elmentek.

Arunika kivette a kezéből a fiolát, és ő is beleszippantott. Nem hallott hangokat az elméjében, ennek ellenére eljutott hozzá az üzenet. Sylora Salm bukása újabb, még hatalmasabb erőket irányíthat a vidékre, talán még maga Szass Tam is felbukkanhat, ami

ellencsapást válthat ki a Netheri Birodalomból. Az üzenet záró gondolata az volt, hogy ez most nem a megfelelő pillanat az Aboleth Uralom számára, hogy megvessék a lábukat a vidéken.

– Ők nem halandók abban az értelemben, ahogyan te – magyarázta Arunika Anthus barátnak.

– Az ő terveik és céljaik hosszú távúak – bólogatott a szerzetes.

– Ők megengedhetik maguknak.– Ahogyan te is – vetette oda foghegyről a szerzetes,

és Arunika sértődötten fel is kapta a fejét. – Mégis mit számít neked mindez? – kérdezte nyeglén, és a szukkubusz ereiben meghűlt a vér. Anthus talán tudja, hogy ki is ő valójában? Az abolethek tájékoztatták őt?

– Vagy nekik? – tette hozzá a szerzetes látva a nő komor arckifejezését. – Mégis mit számít néhány évtized azoknak, akik évszázadokban, sőt évezredekben mérik az idő múlását? Számukra mi jelentősége van egy egész évszázadnak?

– Az abolethek nem halhatatlanok.– A gondolataik azok. A közös tudatuk tovább él a

következő generációkban, amelyek még meg sem születtek.

– Mire megszületnek, te már rég halott leszel – jegyezte meg Arunika érzéketlenül.

Anthus barát üveges tekintettel meredt rá.– Mindent nekik adtam – suttogta elhaló hangon. –

Beengedtem őket az elmémbe. Olyan csupaszon álltam előttük, mint még soha… még önmagam előtt sem.

– Megakadályozhattad volna, hogy levetkőztessenek, ha ellen akarsz állni nekik? – tette fel az elgondolkodtató kérdést Arunika, de a sirámába belefeledkezett szerzetes meg sem hallotta őt.

– Hittem bennük! – kelt ki magából a szerzetes. – Cserbenhagytam miattuk a rendemet, a népemet, a fajtámat! Beengedtem őket Neverwinter utcáira, nem foglalkoztam Sylora Salmmal, és nem beszéltem Neverwinter új urával. Erre most magamra hagynak! Itt maradtam ezzel a… mivel?

– És én? – kérdezte Arunika, próbálta végre magára vonni a férfi figyelmét.

– Mit érdekel téged? – fröcsögte a szerzetes nekikeseredve. – Te nem hódoltál be úgy az Aboleth Uralomnak, mint én! Arunika nyugodtan, békében élhet, bárki irányítja is a várost.

Arunika megkönnyebbülten sóhajtott fel magában. Kiderült, hogy Anthus arra a csekélységre gondol, amit most el kell veszítenie, nem azokra a hosszú évezredekre, amelyeket túl kell még élnie.

– Szass Tam nem jön ide – biztosította róla a férfit. – Megkerestem a Rettegés Körét. Alig maradt belőle valami, nem éri meg neki a fáradságot, hogy foglalkozzon vele. Most, hogy ennyire erős a netheri jelenlét a térségben, túl nagy áldozatot kellene hoznia. Természetesen itt hagyja majd az ashmadai bolondokat, és vélhetően Valindra is itt marad… és hidd el, ha mondom, hogy neki sokkal jobban hiányzik az Aboleth Uralom, mint azt te el tudnád képzelni. Szass Tam ennek ellenére nem indít összehangolt támadást a vidék ellen.

– Az árnyak is itt vannak a nyakunkon.– Most, hogy Thay elbukott, Alegni nem kap több

segítséget a Netheri Birodalomtól.– Nem is lesz rá szüksége.Arunika ravasz módon rámosolygott.– Ezt majd meglátjuk – dorombolta sokat sejtetően.– Hogy érted ezt? – kérdezte a szerzetes reménykedve.– Ha Herzgo Alegni lesz Neverwinter új ura, ugyan ki

jön ide, hogy csatlakozzon a telepesekhez? Ugyan melyik elf, ember, törpe, félszerzet vagy bármely más faj képviselői költöznének ide, hogy részt vegyenek Neverwinter dicsőséges újjáépítésében, ha egy olyan tiefling árny barbár uralkodik felette, mint Alegni?

– Akkor maradnak az árnyak. – A végtelenül cinikus szerzetest semmivel sem lehetett jobb kedvre deríteni. – Vagy jönnek az orkok. Majd orkokat gyűjt maga mellé!

– És ezzel felkelti Vízmélyvára urainak figyelmét? – kérdezte nevetve Arunika. – Alegni azt képzeli, hogy fényes győzelmet aratott Sylora Salm felett, de a győzelemhez szükséges erőt valójában az ellenségtől való félelméből merítette. Most, hogy ez az ellenség eltűnt, szép lassan Alegni is elhalványodik, efelől semmi kétség. Idővel eluralkodik rajta az unalom, és odébbáll. Vagy a netheri urak visszaküldik őt az erdőbe, hogy keresse meg az ereklyéket, amiért eredetileg ideküldték őt. Vagy ha olyan bolond, hogy hadba száll Vízmélyvárával, akkor abba belebukik.

Komoly arccal méricskélte Anthus barátot, majd megszorította az elveszett szerzetes vállát, hogy lelket öntsön bele.

– Az Aboleth Uralom visszatér ide egy-két évtized múlva, emiatt ne aggódj! Csak kevesen értik meg őket, de ha egyszer kiválasztanak maguknak egy helyet, ahol lerakhatják egy új otthon alapjait, azt nem feledik el. Okosan használd ki a köztes időszakot, barátom! – tanácsolta neki a nő. – Anthus barát szerezzen hírnevet magának Neverwinter városában, hogy amikor az abolethek visszatérnek, egy erős szövetségest lássanak a személyében.

A szerzetes felnézett a nőre, és bólintani próbált, de nem sikerült. Teljesen elhagyta az ereje és a hite.

– Én majd segítek neked – mondta Arunika.– Itt maradsz?– Hogy lássam Alegni bukását? Természetesen! – A nő

kacagott, talán nem teljesen őszintén, szívből jövően, de végre ismét jobban érezte magát, és a beszélgetés közben új lehetőségek sejlettek fel előtte azt illetően, hogy miként használhatná ki a legjobban az elmúlt időszak drámai fejleményeit. Abban persze nem lehetett biztos, hogy minden úgy alakul, ahogy ő azt elképzeli… még az is előfordulhat, hogy Alegni ötven évig is Neverwinter ura marad.

Ennek ellenére a férfi halálát jó eséllyel lehet valószínűsíteni, gondolta Arunika.

Arról nem is beszélve, hogy felbukkant egy új erő, egy kis csoport, ugyanaz a három alak, akik legyőzték Sylorát, akik úgy tűnik, hogy egyenlő erőt képviselnek a netheri úrral. Ezek talán megszabadítják őt a bosszantó árnytól, merengett Arunika.

Talán megtalálja a módját, hogy miként segíthetné a törekvéseiket.

Miközben az egyre derűsebb lehetőségeken morfondírozott, a szukkubusz egyre jobb kedvre derült, ö túléli mindezt, ahogyan azt Anthus megjósolta. Túléli a változásokat, és nyugodtan. békében élhet majd, bárki győzedelmeskedjen is a végén Neverwinter városában. Anthus barát szemébe nézett, széles vigyorral az arcán.

– Mi az? – kérdezte a férfi, mielőtt Arunika váratlanul, szenvedélyesen rávetette volna magát.

*Nem sokkal később Arunika ismét Neverwinter csendes

és sötét utcáit rótta. Az idegessége alig csillapodott, a lelke még mindig háborgott.

Arunika a kilenc pokolból származott, és nem az Abyssból, noha mindkét hely ugyanolyan gonosz, a démon és az ördög közötti különbség inkább a káoszban és a rendben mérhető. Arunika szerette a rendet. Szigorú szabályok és törvények között nevelték, a rend áthatotta a lényét, a bizonytalanság és a zűrzavar nyugtalanította őt.

Ideges és ingerült lett, viszketett tőle a bőre.Szegény Anthus barát. Az ifjú szerzetes nem érhetett

fel hozzá, nem tudta kielégíteni a szukkubuszt.Arunika azt hitte, hogy az Aboleth Uralom elhozza majd

neki a hőn áhított rendet Neverwinter városába. A tökéletes rendet, amelyre mind belül, mind kívül vágytak. Az abolethek azonban odébbálltak, és ezzel új

utakat nyitottak meg. Talán túl sokat is Arunika igényeihez mérten, de tudta, hogy a választási lehetőségek leszűkülnek, ha tisztábban látja majd a célját.

Az izgatott lelkiállapotban lévő ördög folyamatosan a fejét csóválta, miközben számba vette a lehetséges végkimeneteleket. Mi lesz Valindra sorsa? És mihez kezd Szass Tam? Mit kezdjen az Alegnire vadászó hármassal?

És ami mindennél fontosabb, mi történik most majd Alegnivel és a Netheri Birodalommal? Hiába nyíltak sorra a mély vermek Alegni körül, úgy tűnt, hogy ő mindig a felszínen marad. Annak ellenére, hogy mit mondott Anthus barátnak, tisztában volt vele, ha Alegni átvészeli a közeljövő eseményeit, akkor hosszú évekre Neverwinter ura maradhat. Amikor találkozott Valindrával, világossá vált számára, hogy Thay nem fenyegeti tovább Alegni és az árnyak hatalmát.

Ez az előre kiszámítható fejlemény nem volt éppen Arunika ínyére, de ő végül is a kilenc pokolból származott. A hatalom az erős kezébe száll, és a megőrzése előbbre való az uralkodónál.

Ennélfogva mit se számít, hogy mindez a kedvére való-e, vagy sem.

Visszafordult dél felé, ahol az ifjú Anthus a földön feküdt, lihegve, az eszméletlenségig kimerülten, majd nyugati irányba nézett, egy kis fogadót keresve egy dombtetőn, amely a Herzgo Alegni hídra nyújtott kilátást.

Arunika nem szerette a zűrzavart és a bizonytalanságot, és tudta, hogy mit kell tennie ahhoz,

hogy a vidéken maradva átformálja a szabályokat, hogy rend uralkodhasson a forrongó térségben.

Határozott léptekkel rótta a déli és nyugati irányba futó utcákat. A cél tisztán lebegett a szeme előtt.

Azzal harcolt a bizonytalanság ellen, hogy az összes lehetséges végkimenetelt számba vette, és felkészült rájuk.

Ezzel foglalta le a gondolatait, és nyugtatta meg magát, miközben az alvó Neverwinter sötét ablakai alatt rótta az utat. Csak lélekben tudott megnyugodni, Anthus barátnak nem sikerült lecsillapítania testi vágyait.

Időközben a fogadó közelébe ért, ahol alaposan körülnézett, nehogy bárki is észrevegye őt. Nem hiányzott neki felesleges figyelem. Bőrszerű szárnyak jelentek meg a hátán, miután részlegesen megvált mágikus álcájától. A szárnyak a következő pillanatban szélesen szétnyíltak.

Épphogy csak meglengette őket, már fenn is találta magát az egyik szoba erkélyén, összezárta a szárnyát, majd a korlátnak támaszkodott, háttal a sötét városnak, és a szintén sötét szobát nézte az útját álló fa- és üvegajtó mögött.

Hosszú idő telt el így, de Arunika nem bánta, hiszen minden egyes lehetőséget és végkimenetelt számba akart venni.

Az ajtó zárja végül halkan kattant, majd az erkélyajtó kitárult, és Herzgo Alegni jelent meg a szeme előtt. Gyanakvó várakozás és acélos elszántság tükröződött az arcán.

Arunikának azonnal feltűnt, hogy Alegni nem lepődik meg azon, hogy látja őt. Az erkély jó tíz méterrel volt az utcaszint felett, nem vezetett fel sem lépcső, sem titkos ajtó, mégsem lepődött meg azon, hogy a nő az erkélyen áll, a zárt ajtó előtt.

A torz boszorkánymester alapos munkát végzett, sok mindent sikerük kiszednie az ördögöcskéből, ahogyan azt Arunika sejtette is.

Lefegyverző mosollyal válaszolt Alegni szigorú pillantására.

– Tartsd közel magadhoz az ellenségeidet! – harsogta Alegni egy jól ismert katonai mondás második felét.

– Ellenséget? – kérdezte Arunika ártatlanul… Erről ennyit. Nincs értelme az alakoskodásnak, és Arunika nem is bonyolódott bele egy felesleges színjátékba.

Alegni képtelen volt ellenállni a nő csábos arcának, testtartásának, szellemes visszavágásának, ezért széles mosoly terült szét az arcán.

– Győztél, Herzgo Alegni – mondta Arunika nemes egyszerűséggel. – Mégis milyen ellenséged maradt még?

– Valóban – hagyta rá a férfi.Arunika is szélesen mosolygott, szemérmesen, majd

kitárta a szárnyát, és közelebb libbent a magas tieflinghez.

– Mennyire engeded közel magadhoz az ellenséget? – kérdezte a nő ígéretekkel teli, halk hangon, miközben körbefonta a férfit a szárnyával.

– Elég közel ahhoz, hogy megölhessem – felelte Alegni.Arunika ennek nem tudott ellenállni. Ahol Anthus barát

elbukott, ott Herzgo Alegni mindig sikert ért el.

3A MÁGIASZÖVŐ

Ez nem a törpék otthona – jelelte Jearth Ravel Xorlarrinnak. A felderítők, akik már másfél tíznapja kint voltak Menzoberranzan járataiban egy tágas, kézi erővel megmunkált, emeletes falú barlangra bukkantak. Az első bizakodó jelentések szerint valamiféle katonai szálláshelyet, esetleg egy nagyobb város legalsó, kiszolgáló szintjét találták meg, de Jearth másként gondolta.

Biztos vagy benne?Jearth bólintott, majd gyorsan másodszor is biccentett,

jelezve, hogy Tiago Baenre közeledik híres gyíkja, Byok hátán.

– Ezek ork szálláshelyek – mondta a fegyvermester hangosan, hogy Tiago is tisztán hallja. – Ez a hely bűzlik tőlük és a medve rémektől.

– Akkor közelebb vagyunk a felszínhez, mint gondoltuk – állapította meg Ravel, majd a közeledő Tiago felé biccentett, és visszafordult a fegyvermesterhez. – Talán felderítőket kellene kiküldeni a felfelé vezető járatokba,

például a barátodat, hogy azokon keresztül kijuthatunk-e a barlangból.

Halovány, pengevékony mosoly jelent meg Tiago arcán. Még hogy felderítőnek nevezni őt, Tiago Baenrét, Menzoberranzan első házának nemes ifját, akit minden bizonnyal hamarosan kineveznek fegyvermesternek! Ravel tudta, hogy az a mosoly nem véletlen, Tiago egyrészt jelezni akarta, hogy célba talált a megjegyzésével, másrészt tudatni akarta, hogy nem felejti el.

A büszke Ravel vissza akart vágni valahogy azért a mosolyért, az okos és belátó Ravel azonban annyiban hagyta a dolgot, és nem bonyolódott bele egy ostoba vitába.

– Vannak itt más felderítők is – szólalt meg az idősebb, tapasztaltabb Jearth, tompítva a kialakult helyzet élét –, akik mát vizsgálják is ezeket a járatokat.

Ravel tiltakozni akart, de Jearth figyelmeztető pillantást vetett felé.

Ravel sehogy sem bírt megbarátkozni azzal, hogy egy Baenre is velük tart. A családjához hasonlóan ő is mindennél jobban utálta a Baenre-házat, habár a Xorlarrin-ház ezt ritkán mutatta ki, általában a Barrison Del’Armgo-háznak, Menzoberranzan második házának tartogatták a dühüket. Zeerith nagyasszonyanya is a Barrison Del’Armgo-ház nagyasszonyával vitázott a leghevesebben a Nyolcak tanácsában.

Ugyan ki merne nyíltan Quenthel Baenre ellen beszélni?

Ez a Baenre ficsúr nem esett messze a fától, ezzel Ravel tisztában volt. Ravel végig szemmel tartotta Tiagót, miközben a fiatal harcos elegánsan leszállt a gyík hátáról, majd kihúzta magát, és eligazgatta finom öltözékének ráncait, és végigsimított ezüstös láncingén. Csak ezután lépett el a gyíktól. Fehér haját a legújabb divat szerint nyírták, tökéletes látványt nyújtott, mint minden más is a megjelenésében: keskeny arcának csontozata, szemének állása és csillogása, vékony csíkra nyírt bajsza, ami felettébb különösen hatott egy drow esetében. Minden ízében a Baenre család tökéletességét tükrözte vissza. Egyes pletykák szerint a Baenre-ház arra használta mágikus ereje egy részét, hogy tökéletessé formálja a ház belső körét, hibátlan szépséggel ajándékozva meg a tagjait. Ha igaz is a szóbeszéd, akkor ez a mágikus beavatkozás régen történt, még Tiago születésekor. A pletyka vélhetően nem alaptalan, ugyanis ez a Tiago…

Tiago könnyed léptekkel közeledett, és hetykén húzta ki magát. Látszott rajta, hogy tökéletesen ura a gondolatainak és a mozdulatainak, zavarnak semmi jelét nem lehetett látni rajta.

A kezét a derekába tűzött ikerpengék markolatán pihentette – Menzoberranzan köztudottan legmesésebb fegyverei egyikén. Ravel a legszívesebben egy mágikus aurát bocsátott volna Tiagóra, hogy megvizsgálja, hogy a kivételezett helyzetben lévő nemes ficsúr mégis mennyi és milyen természetű mágikus tárggyal vértezte fel magát. Legközelebb meg is vizsgálja, ha alkalma lesz rá, határozta el Ravel.

Levette a szemét a jóképű Baenre harcosról, és visszafordult Jearth felé.

– Meg tudjuk kerülni ezt a barlangot? – kérdezte.Miközben a fegyvermester éppen egy „igent” formált a

szájával, Tiago váratlanul közbeszólt – Nem! –, alaposan meglepve mindkét Xorlarrint.

– Miért kerülnénk meg? – vetette fel Tiago.– Való igaz – szólalt meg Jearth, taktikusan megelőzve

Ravelt. – Az orkok és a medverémek riadtan bújnak el előlünk, és egészen biztosan nem támadnak ránk – vélte.

– Miért hagyjuk, hogy ezt tegyék? – kérdezte Tiago.Ravel egyikről a másikra nézett. Az arca rosszalló és

hitetlenkedő grimaszba rándult, nem akart hinni a fülének: ezek ketten úgy beszélgetnek egymással, mintha ő ott sem lenne!

– Igaz – bólogatott Jearth, kinek figyelmét nem kerülte el Ravel egyre növekvő dühe.

– Tizedet követelhetnénk tőlük, már csak azért is, mert nem ajánlják fel maguktól! – acsarkodott Ravel.

– Nem! – Tiago közbeszólása ismét meglepte mindkét Xorlarrint. – Éppen ideje harcolnunk egy jót – magyarázta.

– Már harcoltunk – jegyezte meg Jearth,– Fantompárducokkal és véletlenül az utunkba kerülő

lényekkel – folytatta Tiago. – Biztos fedezékből harcoló ellenféllel még nem találkoztunk, pedig ha megtaláljuk ezt a Gauntlgrymet, akkor ott ez vár majd ránk. Ez remek alkalom arra, hogy megnézzük, miként tudnak együttműködni a különböző egységeink. Hadd lássák a harcosaink Ravel és a mágiaszövők erejét.

Ravel enyhén összevonta a szemöldökét. Neki inkább úgy tűnt, hogy Tiago Baenre azt akarja felmérni, hogy ő személy szerint mennyire veszélyes ellenfél lenne egy párbajban.

– Hadd lássuk csak mindnyájan, harcosok és mágiaszövők egyaránt, hogy mire képesek ezek a nyavalyás driderek, akik velünk tartanak! – fejezte be Tiago.

Ravel még mindig szúrós szemmel méricskélte őt, Jearth azonban egyetértően bólogatott, viszonylag gyorsan sikerült meggyőzni őt. Vagy csak arról van szó, hogy nem akart vitába bocsátkozni egy Baenrével? – merengett Ravel.

– Szükségünk van egy ilyen harcra, mágiaszövő – mondta Tiago egyenesen Ravelnek címezve a szavait, és a hangjában lappangó tisztelet meglepte Ravelt. – Növeli a csapat morálját és javítja a taktikai érzékét. Ráadásul – tette még hozzá ellenállhatatlan, csínytevő mosollyal az arcán –, jó móka lesz.

A fenntartásai, a gyanúja és a Baenre-ház iránt érzett általános utálata ellenére Ravel úgy döntött, hogy hisz Tiagónak. Ez annyira meglepte őt, hogy egy pillanatra elmerengett rajta, hogy Tiago nem bocsátott-e rá mágikus aurát, és nem bűvölte-e meg őt,

– Legyen hát! – adta be a derekát Ravel önmagát is meglepve a kijelentéssel. – Te vezeted a támadást!

Tiago megvillantotta csábos mosolyát, majd intett a fegyvermesternek, hogy kövesse őt, és elindult harci gyíkja felé.

– Én intézem az első csapást – jelentette ki Ravel. – Én és mágiaszövőim indítjuk el a lavinát.

Tiago tiszteletteljesen meghajolt előtte, majd felszállt Byok hátára. Türelmesen megvárta, amíg Jearth elővezeti a saját gyíkját. Az alatt a röpke idő alatt, amíg magukra maradtak, Tiago folytatta a korábban megkezdett beszélgetést.

Szabadulj meg az irigységedtől, Xorlarrin fiú! – jelelte Tiago villámgyors ujjmozdulatokkal.

Ravel gyanakodva méregette őt, majd válaszolt. Nem értem, mire gondolsz, öntelt Baenre kölyök.

Valóban? – Tiago ujjai gyorsan mozogtak, mert Jearth már fel is szállt gyíkja hátára. Hamarosan csatlakozik hozzájuk. Amikor a vének Menzoberranzan ígéretes ifjúiról beszélnek, mindig két név merül jel, nem igaz? Tiago Baenre és Ravel Xorlarrin. Ígéretes ifjú tanoncok, akik kiemelkednek az akadémiájuk többi tanulója közül. Talán arra kárhoztattunk, hogy kíméletlen, halálos ellenfelek legyünk.

Jelelés közben Tiago ádázul vicsorgott, jelezve, hogy szerinte melyik valósul majd meg.

Vagy mindketten megerősödünk, ha itt sikerrel járunk. Ha megtalálod Gauntlgrymet, és megszelídíted a szörnyeteget, akkor a Xorlarrin-ház elhagyja Menzoberranzant. Ezzel mindannyian tisztában vagyunk – tette hozzá, mit sem törődve Ravel kikerekedő szemével. – Vagy talán azt hitted, hogy Zeerith tervei rejtve maradnak Quenthel nagyasszonyanya előtt?

Tiago szándékosan csak Zeerithnek nevezte Ravel házának nagyasszonyát, miközben Quenthel Baenrére

nagyasszonyanyaként utalt, ami tovább növelte Ravel kételyeit és haragját, de mindkettőt jól leplezte, és inkább a harcos ködös célzásaira összpontosított.

A Baenre, a Barrison Del’Armgo és a többi öt uralkodó ház a nyolcból árulásnak tekinti majd a Xorlarrin-ház törekvéseit, is elpusztítják, és megsemmisítenek mindent, ami kapcsolatba hozható vele. Talán jól tennéd, ha kapcsolatokat építenél ki a Bregan D’aerthével, hogy segítsen nektek a szökésben, ha arra kerülne sor – tette hozzá nyeglén, mert a kifinomult drow jelbeszéd efféle finomkodásra is lehetőséget adott.

De lehet, hogy nem, és ez esetben viszont nem árt, ha Ravel Xorlarrinnak van egy barátja a Baenre-ház nemesei között – fejezte be Tiago gyorsan, mert Jearth időközben odaért hozzájuk.

– Gyere, barátom! – mondta Tiago a fegyvermesternek, ismét odapiszkálva egy picit Ravelnek a szóhasználatával.

Ravel hosszan nézte a távolodó ifjú Baenre-harcost. „Ügyes”, suttogta az orra alatt. Tiago szavai valóban hihetően hangzottak. Az ifjú Baenre nem célozgatott rá, hogy nem viselkedne ellenségesen, ha a Baenre-ház úgy döntene, hogy a Xorlarrin-ház után ered. Az összefonódás a Bregan D’aerthe zsoldosbandájával érdekes felvetésnek tűnt, de Tiago végül is egy Baenre. A Bregan D’aerthe pedig, mások mellett, a Baenre-háznak dolgozik.

Mindez azt jelentené, ha háborúra kerülne sor a Xorlarrin-ház ellen, akkor Tiago lenne Ravel egyetlen esélye a menekülésre?

A mágiaszövő nem lehetett biztos benne.Folytatódjon hát a játszma!

*Ravel és a mágiaszövők hallották a sötétségfal mögül

érkező mormogást, amely elválasztotta őket a hatalmas föld alatti barlangtól. Nem a Mélysötét szokványos sötétsége volt ez, hanem egymásra halmozott mágikus gömbök sokasága, teljesen átláthatatlan, ahová nem hatol be a fény.

A Xorlarrin-ház mágiaszövői a tágas üreg egyik jellegtelen bejárata előtt vonták fel a sötétségfalat. Az egyik varázsló megidézett egy lebegő szemet, amelyet a fal fölé irányított, hogy figyelhesse a fal mögötti területet.

A feláldozható goblin rohamosztag behatolt a sötétségbe. Rendezett, fegyelmezett sorokban meneteltek, mert tudták, ha letérnek az útról, akkor meghalnak, ha akár egyetlen hangot is ejtenek, akkor meghalnak. Az ocsmány kis teremtmények egymásnak vetették a vállukat és félkört alkottak. A mágiaszövők e mögé az élő fal mögé sorakoztak fel, és nekikezdtek a munkájuknak.

Tizenkilenc kézpár emelkedett a magasba, és a Xorlarrin-varázslók táncoló ujjakkal kezdtek bele lassú, halk kántálásukba. Ez a szertartás volt Ravel eddigi legnagyobb érdeme, a Xorlarrin-ház egyedi módszere arra, hogyan egyesítsék több mágiaszövő erejét. Ezekből a táncoló ujjakból fénypászmák eredtek, és

megérintették a többi, egymástól egyenlő távolságban álló varázslót. Négyen álltak legbelül, hatan középen és nyolcan a külső körben. Ravel állt a kör kellős közepén, a kezében egy fej nagyságú gömbbel, amelyet a magasba tartott.

Ezek a fénypászmák szinte tökéletes szögben keresztezték egymást, összekötve egymással az összes drow varázslót. Amikor a küllős kerékre hasonlító alakzat teljesen összeállt, a belső kör tagjai Ravel felé fordultak, és rögzítő nyalábokat bocsátottak a gömb felé, amelyek hozzátapadtak a felszínéhez, majd a nyalábok megfeszültek.

A tizennyolc varázsló sebesen összefonta a fénypászmákat ezzel a négy rögzítő nyalábbal. A drow varázshasználók fehér haja égnek állt a vibráló mágikus energia rengetegében. Ravel mélyeket lélegzett, beszippantva a kezében lévő központi gömbben felhalmozódó energiát. Csodás energianyalábok cikáztak az ujjbegyei és két tenyere között, és beszivárogtak csupasz karjába. Az izmai megfeszültek és megkeményedtek. A fogát csikorgatva összpontosított. Ez volt az a pillanat, amely megkülönböztette őt a többi ígéretes mágiaszövőtől, és ő tudta ezt. Befogadta a növekvő energiát a testébe és a lelkébe. Egybeolvadt ezzel az erővel, elfogadta, ahelyett, hogy küzdött volna ellene, ahogy a kecses elf könnyeden lépdelt a frissen hullott hó tetején, míg az ügyetlen ember belesüppedt.

Ravel ösztönösen megértette a mágia természetét. Egyszerre vált gyűjtőedénnyé és támpillérré, és ahogy a

hálós szövedék teljessé vált, az energia minden eddiginél gyorsabban és erőteljesebben áramlott.

Ravel azonban készen állt erre. Hallotta az alárendeltjei sürgölődését, futólag sebesen táncoló ujjaikra pillantott, amelyekkel továbbították a különböző utasításokat, és felkészültek a varázslatra.

Nem zökkent ki az összpontosításból. Ravel lassan mozgatni kezdte a kezét, a mágikus fonadék pedig forogni kezdett. A fényes pászmák elmosódottá váltak, halovány csíkokat húzva maguk mögött.

Ravel nyugtalanság hangjaira lett figyelmes a sötétségen túl. Pontosan erre számított. Noha a goblinok olyan csendesek maradtak, amennyire csak tudtak, a sötételfek érzékeny füleinek bántóan hangosan mozgolódtak.

A sötétséggömbök fokozatosan szertefoszlottak, és a széles barlang szép lassan feltárult a nemes mágiaszövő előtt: a goblinok élő félkörén túl, nagyjából ötvenlépésnyire tőlük felfegyverzett orkok sorakoztak fel, magas medverémekkel a soraikban.

Többen is zúgolódni kezdtek közülük. Egyelőre csak a goblinokat látták és a fejük felett lebegő különös pókhálót, a drowk továbbra is sötétségbe burkolóztak. Minden kényelmetlensége ellenére, amit az erős összpontosítás okozott, Ravel elmosolyodott az orkok primitív reakciója láttán.

A mágiaszövő a következő pillanatban belevezette a testében felgyülemlett mágikus energiát a forgó pókhálóba. A hálóval együtt forgott, leírt egy teljes kört, majd még egyet és még egyet, végül visszahúzta a bal

karját és előrehajította a jobbat, útjára engedve a lomhán pörgő mágikus szövetet. A háló átszállt a goblinok feje felett, és miután elszakadt a támpillértől, azaz Raveltől, a pókhálószerű szövedékbe sűrített mágikus energia fokozatosan kiszabadult.

A háló megnyúlt, még mindig lebegett és forgott, és közben villámok zúdultak a hatalmas föld alatti barlang talajára. Az orkok és medverémek mind megrémültek, és egymást letiporva próbáltak elmenekülni az útjából.

A mágikus háló odaért föléjük. Az egyik villám kupán talált egy orkot, aki azonnal lángra lobbant, és fáklyaként világított reszkető és visítozó társai között. Az egész föld alatti barlang visszhangzott a robbanások zajától és az égő áldozatok halálordításaitól.

A drow mágiaszövők rendezett alakzatban húzódtak félre a bejárat elől, miközben a goblinok riadtan próbáltak odébb iszkolni – nem mind jártak sikerrel, sokan a második hullámban rohamozó támadók áldozatává váltak.

Ravel nem zökkent ki az összpontosításból, nem is kellett a háta mögé néznie, biztos volt benne, hogy Yerrininae és a drider harcosok még csak súrolni sem merik őket.

Nem is tették. Otromba alakjuk ellenére a driderek ügyesen mozogtak, kitinpáncéljuk baljósan kopogott a barlang kemény talaján. A goblin rohamcsapattal azonban már mit sem törődtek, sőt mi több, nagy élvezettel tiporták őket halálra.

A felszíni népek nehézlovasságnak nevezték volna a dridereket, akik szétzúzzák az ellenség első sorait,

megbontva a fegyelmezett alakzatot. A driderek igen hatékonynak bizonyultak a villámló pókhálótól megriadt és megzavarodott orkok szétzúzásában. Már önmagában hatalmas, kitinpáncéllal borított testük és csattogó lábuk is elegendő lett volna az orkok ellen, de ezek a driderek kiváló drow kovácsok által készített szigonyokat és lándzsákat forgattak, és kíméletlenül tizedelték meg velük az ellenséget.

Néhány ork és medverém annyira megrémült, hogy hanyatt-homlok menekült el a driderek elől, azzal sem törődve, hogy így egyenesen belerohannak a villámló pókhálóba, amely még mindig ott lebegett a levegőben.

Ravel hangosan kacagott, amikor az egyik villám telibe talált egy medverémet, aki ettől métereket repült. Sosem ért földet, a fürge Yerrininae ugyanis felnyársalta őt a szigonyával még a levegőben, és könnyedén tartotta ott a több mint százkilós teremtményt, egy kézzel.

A drider a magasba emelte a bizarr lobogót, majd jelzett a harcosainak, hogy kerüljék ki a mágikus pókhálót. A túloldalon aztán ismét alakzatba rendeződtek, és folytatták az orkok és medverémek kíméletlen kaszabolását.

Ravel a magasba emelte a kezét, hogy a társai jól láthassák. Keressetek helyet magatoknak a csatatéren! – jelelte nekik.

És hol van Ravel helye? – kérdezte az egyikük.– Ahol csak akarja! – szándékosan válaszolt

fennhangon, hogy Tiago Baenre hallhassa a hangját átható felsőbbrendűséget.

Tiago Byok hátán ülve a mágiaszövő felé fordult, és megérintette vékony karimájú kalapja szélét, miközben mintha mosolygott is volna. Jearth ott lovagolt a Baenre-harcos mellett, tucatnyi másik harcos gyűrűjében, akik oldalirányba kitértek, hogy kikerüljék a villámokat szóró pókhálót. A mindig dühöngő, kíméletlen driderek és a szerényebb képességű harcosok az első sorokban vagdalkoztak, míg a képzettebbek taktikusan a hátsó sorokat választották. Alacsony fülkék taglalták a hatalmas föld alatti üreg oldalfalait, vélhetően katonai szálláshelyek. A nyílásokhoz vezető létrákat biztonsági okból felhúzták.

A drow hátasok azonban képesek voltak falat mászni, ezért a felhúzott létrák nem akadályozták meg őket semmiben.

– Igazán lenyűgöző ez a mágikus háló – ismerte el Saribel, Ravel nővére, aki a két másik Xorlarrin nemes, Berellip és Brack’thal társaságában lépett oda mellé. Az idős férfi arckifejezése fájdalmas grimaszba rándult.

– Túl sokáig tartott megteremteni és harcba küldeni – vitatkozott a mindig kritikus Berellip. – Ha az ellenségeink nem ilyen ostoba férgek lennének, akkor már sokkal korábban rajtunk ütöttek volna, és nem lett volna időnk védekezni.

– Nem ismered el az erejét? – kérdezte meglepetten Saribel.

– Én csak nem hiszem, hogy hatékony lenne egy komolyabb ellenséggel szemben – vágta rá Berellip azonnal, és közben fintorogva felhorkant, ami meglehetősen rosszulesett a fiatal mágiaszövőnek,

különösen úgy, hogy a papnő háta mögött kénytelen volt a vigyorgó Brack’thal képét nézni.

– Nem lehet ilyen egyszerűen figyelmen kívül hagyni a pusztító erejét, nővérem – vitatkozott tovább Saribel.

– Ilyen mértékű misztikus energia csak pocsékolás – fortyant fel Berellip –, mert nem isteni eredetű.

– Természetesen, nővérem – értett egyet Saribel, hiszen Lolth melyik papnője vitatkozna ezzel az alapvető igazsággal? Fejet hajtott Berellip előtt, majd követte a távozó, idősebb Xorlarrin-papnőt.

- Majd találnak maguknak gyilkolnivalót – dünnyögte Brack’thal, miközben elfoglalta a két papnő által ott hagyott üres helyet Ravel mellett. – A te kis színjátékod nem okozott túl nagy veszteséget az ellenségnek. Csupán öt halottat számlálok akik közül egyet Yerrininae tűzött a szigonyára.

Ravel lassan szembefordult az idősebb Xorlarrinnal, és addig nézett a szemébe, míg halványulni nem kezdett a mosolya.

- Ha kételkedsz a varázslataim hatékonyságában vagy erejében, akkor mondd ki nyíltan, fivérem! – mondta Ravel. – Szívesen tartok neked bemutatót.

Brack’thal csak nevetett a fenyegetésen.Megtehette, hiszen Saribel és Berellip ott tartózkodtak

a közelben.De ez nem lesz mindig így, gondolta Ravel.

*

Ravel számára nem abban merült ki az ütközet irányítása, hogy gyakorolja a különböző harci taktikákat, hanem hogy féken tartsa Yerrininae drider harcosait, akik válogatás nélkül lemészároltak bárkit, aki az útjukba került, és így nem tudtak értékes rabszolgákat ejteni. Négy hullámban támadtak – mágiaszövők, drider harcosok, drow harcosok és goblin rohamcsapat –, és esélyt sem adtak az ellenségnek az összeszedett védekezésre.

Az ifjú varázsló csalódott, ezt be kellett vallania magának. ő több harctéri elképzelését ki akarta próbálni, meg akarta nézni, hogy beválnak-e a zárt védekezés ellen kitalált taktikai meglátásai. Arról nem is beszélve, hogy ha sikerült volna agyafúrt győzelmet aratnia az orkok és medverémek felett, akkor lenyűgözhette volna papnő nővéreit, és még jobban ráijeszthetett volna megtört fivérére és egyben apjára.

Amikor az orkok és medverémek életben maradt, utolsó csoportjait is összeterelték, és hozzácsapták a goblinokhoz, hogy majd előreküldhessék őket a csatában, Berellip fennhangon megjegyezte, hogy ez a harc egyáltalán nem érte meg a fáradságot. Szinte mindenki hallotta becsmérlő szavait, ezért a következő pillanatban minden szempár, még Yerrininae drider harcosaié is, Ravelre szegeződött.

– Egyetlen drow vagy drider harcos sem esett el! – vágott vissza Ravel, és közben Yerrininae felé nézett.

– Szánalmas orkok vágták volna le őket? – Berellip olyan gúnyosan kacagott, mintha teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy olyan alantas

teremtmények, mint az orkok, megöljenek egy drow harcost.

– Nem, hanem egy, a miénknél jóval nagyobb, rendezett sereg! – Ravel nem hagyta magát, állta nővére pillantását. Nem is hátrálhatott meg előle, mert akkor tekintélyt vesztett volna a többiek előtt… Berellip nyilván ezt akarta elérni egyébiránt.

Ravel a nővére szemébe nézett. A tekintete szinte lángolt, a vére forrt. Váratlanul felkacagott, és a barlang közepére ment.

– Szánalmas orkok? – kérdezte az őt körülvevő tömegtől. – Megtévesztő ez a fogalom. „Szánalmas” orkok és medverémek, mert nem érnek fel egy olyan felsőbbrendű, pusztító erővel, mint a miénk. Mi nem csupán erősebbek vagyunk náluk, mert akkor veszteségeket is szenvedtünk volna, de senki nem esett el közülünk! Azért kerekedtünk föléjük ilyen könnyedén és ellenállhatatlanul, mert előzőleg alaposan felkészültünk, kedves nővérem! A múltban sokan nevezték gyengének és ostobának a vesztest, ahelyett, hogy elismerték volna a győztes tudását és zsenialitását!

– Magyarázd hát el nekem! – mondta Berellip maró gúnnyal a hangjában.

– Azért arattunk ilyen könnyű győzelmet, mert jól választottuk meg és használtuk a forrásainkat – lovalta bele magát Ravel. – Egyensúlyt találtunk a penge és a mágia között, és művészien használtuk ezt az erőt – legszívesebben hozzátette volna, hogy ő volt az, aki összeállította ezt a csapatot, okosan használva fel a rendelkezésére álló erőforrásokat, de nem volt rá

szüksége, és nem is lett volna okos dolog, tekintettel arra, hogy a nővére csak provokálni akarta őt, hogy megingassa a tekintélyét.

Ennek ellenére nem állhatta meg, hogy egy kicsit ne ajnározza önmagát.

– Az ellenség megtört, még mielőtt a harc elkezdődött volna. Még a Sorcerében álmodtam meg a villámló pókháló ilyetén használatát, és azóta vártam a kínálkozó lehetőséget, hogy kipróbálhassam.

– Olyan régen? – gúnyolódott tovább Berellip, majd pengevékonyságúra vonta össze a száját. – Elpazarolni ennyi mágikus energiát néhány mocskos ork megöléséért!

– Néhányan meghaltak, több százan pedig reszketve menekültek el a csatatérről! – vágott vissza Ravel. – Ha papnőként Lolth bosszújával fenyegetőzöl, az talán nem ugyanolyan hatékony fegyver, mint amikor megidézed a Pókkirálynő isteni erejét?

Ravel el sem akarta hinni, hogy a szavak valóban elhagyták a száját! Kiejteni a Pókkirálynő nevét, miközben éppen az egyik papnőjével vitatkozik!

Ravel, ahogyan mindenki más is körülötte, lélegzet-vissza-fojtva nézett Berellipre. Mindenki arra számított, hogy a papnő gondolkodás nélkül lesújt rá, a puszta kezével vagy kígyófejű korbácsával vagy pusztító varázslatai egyikével.

Ravel látta rajta, hogy pontosan ezt akarja tenni. Az arca remegett a dühtől. Berellip ráadásul szíves örömest megkínozná őt ott helyben, mindenki szeme láttára, ezt tudta róla.

Gondosan válogasd meg a szavaidat, ifjú mágiaszövő! – jelelte Berellip. A kezét olyan közel tartotta a férfihoz, hogy csak a legközelebb állók láthatták. A papnő megfordult, és elviharzott onnan, Saribellel a sarkában.

Nem szégyenítette meg őt látványosan a katonái előtt.Ravel el sem akarta hinni, hogy ilyen szerencsés.

Gyorsan, nehogy minden a visszájára forduljon, jelzett a drow csapatnak, hogy folytassák a teendőiket. A pillantása a fegyvermesterre siklott, aki hitetlenkedve nézett rá. Tiago Baenre ott állt mellette, aki szintén őt nézte, a Baenre család tagjaira jellemző ravasz félmosollyal az arcán, és némi ámulattal a szemében.

Ravel nem tudott magyarázattal szolgálni számukra, mert ő maga is alig hitte el az imént történteket.

– Itt táborozunk le, ebben a barlangban! – adta ki a parancsot, majd a dolgára indult.

Jearth néhány öles lépéssel utolérte.– Ez a hely itt túlságosan nyitott, könnyen sebezhetővé

válhatunk – mondta.– Senki sem merne megtámadni minket – közölte

Ravel.– Ebben nem lehetünk biztosak. Ha ránk talál az

ellenség, egy szűkebb hely jobban szolgálná csekélyebb létszámú seregünket.

– Állítsátok fel a tábort!– Vagy nézzek szembe Lolth haragjával? – hergelte őt

Jearth szemtelen mosollyal az arcán. A fegyvermester egyike volt azon keveseknek, akik ily módon pimaszkodhattak az ifjú Xorlarrinnal.

A mágiaszövő megcsóválta a fejét, majd tehetetlenül széttárta a karját, kifejezve, hogy ő maga sem hiszi el, hogy szembeszállt Berellippel, méghozzá azzal az eszközzel, ami hitének alapját képezte.

*Nem sokkal később Tiago Baenre lépett oda Ravel elé,

és jelentette neki, hogy sikerült azonosítaniuk a medverémek királyát, aki arra vár, hogy beszélhessen a legyőzőivel.

– Tárgyalni akar? – kérdezte Ravel gúnyosan.– Csak élni akar, gondolom.A Xorlarrin-mágiaszövő hátrább lépett, és hosszasan

méricskélte a Baenre-harcost. Egykorúak voltak, ezt tudta, ami abból is kiderült, hogy egyszerre jártak akadémiára. Ellenfelek lettek, pusztán azért, mert mindketten Menzoberranzan ígéretes ifjai.

De valóban ellenfelek?Tiago a barlang elejébe ment, és megmutatta, hogy

melyik fülkében várakozik a medverémek királya.– Többet kérek tőled a szövetségemért cserébe –

jegyezte meg váratlanul Tiago, és Ravel szemébe nézett.A mágiaszövő gyanakvó pillantásokkal méregette a

harcost.– Azért tartok veled, hogy valaki képviselje a

családomat – adott magyarázatot Tiago –, hogy jelentést tehessek Quenthel nagyasszonyanyának, hogy miként boldogul a Xorlarrin-ház.

Ravel bólintott, ezen a beszélgetésen egyszer már túlestek korábban.

– Azonban megvan a saját célom is, ami nem csupán annyi, hogy hírnevet szerezzek magamnak – folytatta Tiago.

Miután Ravel összeszűkült szemmel nézett rá, Tiago gyorsan hozzátette: – Nem mintha mást vártál volna tőlem – mondta szigorú hangon. – Ne mondd, hogy azt hitted, a végső nagy cél érdekében vagyok itt, hogy dicsőséget szerezzek Lolth úrnőnek, vagy valami ehhez hasonló sületlenség. Ne akarj efféle szerepre kárhoztatni, kedves barátom, mert azzal megsértesz, és a végen még azt hinném, hogy Ravel nem azt tartja szem előtt, ami… Ravelnek fontos.

Ravelnek egyet kellett értenie vele, így hát bólintott. Ugyan melyik drow aratott úgy sikereket, hogy ne vágyott volna rá teljes szívéből?

– Beszélj! – mondta Tiagónak.Tiago benyúlt a piwafwija alá, és előhúzott egy vékony,

ezüstből készült tekercstartót. Ravel szeme elé emelte, hogy jól láthassa a felszínére karcolt kalapácsot, szikrázó villámot, egymáson keresztbe vetett két kardot, valamint Gol’fanin nevét.

Ugyanez a jel díszítette az ő tőrét is, amit inkább csak az értéke miatt hordott magával, ahogyan az uralkodó házak által használt drow fegyverek többségét is.

Tekintve, hogy mit keresnek, hová tartanak, és ismerve az ősi kohót tápláló mágikus erőt, Tiagónak nem kellett magyarázatot adnia.

– A fogoly mellett találkozunk – mondta Tiago, majd elindult a medverém király tömlöceként szolgáló fülkéhez.

Ravel azonban utána szólt, és visszahívta őt.– Tarts velem! – mondta neki, gondosan ügyelve a

hanghordozására, hogy a szavai inkább kérésként hangozzanak, és ne parancsként.

Tiago bólintott.Ravel komótosan szelte át a tágas, föld alatti

barlangot. Azon morfondírozott, hogy mi mindenről kellene beszélnie a Baenre-harcossal: a medverém vezérről, a küldetésük folytatásáról és más egyebekről. Ugyanakkor emlékeztetnie kellett magát rá, hogy ez az ifjú harcos mégiscsak egy Baenre, ezért óvatosnak kell lennie, tinguin lal’o shrome’cakkal, azaz gombás pitével „kell megfűszereznie a szavait” ahogyan a drow mondás tartja, a sütemény ama tulajdonságára utalva, amely mámoros állapotba repíti azt, aki eszik belőle. Tiago nem kérdésként vetette fel, hogy csatlakozhat-e a kihallgatáshoz, sokkal inkább közölte vele, tényszerűen, mint amit nem kell megvitatni.

Tehát így is úgy is a Baenre-harcos jelenlétében kerül rá sor, értette meg Ravel, akkor viszont jobb, ha maga mellett tudja Tiagót. A mágiaszövő gyorsan kiválasztotta, hogy ebben a helyzetben melyik gombás pite lesz a legmegfelelőbb.

Tutugnik, a medverémek királya nem különösebben nyűgözte le Ravelt. Természetesen magasabb volt az átlagnál, főleg azoknál a medverémeknél, akik ilyen mélyen éltek, és még ülve, a székhez szíjazva is egy

magasságban volt Ravel szemével. Talán jóképűnek számított a fajtársai között; Ravel számára mind egyformák voltak a lapos pofájukkal, vérben úszó szemükkel, sárga, törött fogaikkal, amelyeket rendszeresen hegyesre reszeltek. Csak egy-egy jellegzetes, egyedi heg alapján lehetett megkülönböztetni őket. Mint általában, Tutugnik üstöke is zsíros volt és mocskos, és rendezetlen foltokban tapadt a koponyájára.

Az is gyorsan kiderült, hogy szellemi téren sem nyújt kimagaslót. Arra a kijelentésre, mely szerint mostantól ő is és az összes alattvalója is a drow felderítő csapatot szolgálja majd, csak ennyit vakkantott: – Tutugnik vezér.

Talán arra gondolt, hogy továbbra is ő akarja a rabszolgacsapatot irányítani. Talán igen, talán nem, de Ravelt nem is igazán érdekelte, hogy mi jár abban a bozontos fejében.

Ravel összehívta az egész társaságot a barlang közepére, drow harcosokat, dridereket, orkokat és medverémeket egyaránt. Egy jól megvilágított kiszögellés tetejére lépett, Jearth és Tutugnik társaságában. Utasította a medverémek vezérét, hogy álljon a fegyvermester másik oldalára, majd Tiago Baenre lépett oda mellé.

– Legyőztünk titeket! – kiáltotta Ravel nemes egyszerűséggel az orkoknak és medverémeknek. A hangját felerősítette egy egyszerű mágikus aura, amely így visszaverődött az összes nagyobb szikláról. – Mostantól nekem harcoltok, vagy meghaltok! Ha jól harcoltok, akkor talán megengedem nektek, hogy

legközelebb is nekem harcoljatok! – Ezzel Ravel már meg is fordult, mintha nem lenne több mondanivalója, de a szeme megakadt a medverémek királyán. – Vezér? – kérdezte Tutugniktól, aki büszkén kidüllesztette a mellkasát.

Ez felemás reakciót váltott ki az orkokból és a medverémekből, akik értetlenül tekingettek egymásra, nem tudták, hogy mit kellene tenniük. Valaki elkezdett dübörögni a lábával, amely átragadt néhányukra, és egy-egy horkantás is felharsant.

Az éljenzés azonnal abbamaradt, amikor Ravel Tiagóra pillantott. Az ifjú Baenre-harcos felugrott a levegőbe, megpördült, és egy villámgyors mozdulattal előrántotta a kardját. Szemmel alig követhető gyorsasággal suhintott, és levágta a medverémek királyának fejét, aki szinte fel sem fogta, hogy mi történik vele. Meg sem változott bamba arckifejezése, miközben a feje elvált a testétől, és elgurult a földön.

– Néhányan éljeneztek – mondta Ravel Tiagónak és a fegyvermesternek.

Mindkét harcos mosolygott. Mindketten biccentettek, majd lesétáltak a kiszögellésről.

A foglyok számára egyértelművé vált, hogy mi vár rájuk: az, aki elárulja, hogy ki éljenzett, rabszolgasorba kerül. Azokat, akikre rámutatnak, nyilvánosan megkínozzák.

*

– Korbács vagy halál? – kérdezte Ravel, amikor a nővére egy tágas barlangba hívatta őt, amelybe befészkelte magát.

Berellip goblin szolgái alaposan megtisztították a barlangot a medverémek mocskától, még a bűzüket is kiűzték valahogy. A papnő nem adott alább otthoni kényelméből, számos málhás gyík cipelte az utazóládáit, hogy semmiben se szenvedjen hiányt a hosszú út során. Noha csak néhány napig maradnak a barlangban, amíg a kiküldött felderítők meg nem állapítják, hogy hol is tartózkodnak pontosan, és melyik a legmegfelelőbb útirány az ősi, elveszett törpe birodalom felé, Berellip jól betanított, ügyes kezű goblinjai drow nemesi lakosztállyá varázsolták az oldalsó barlangüreget. Faliszőnyegek borították a falakat, és puha párnákat és takarókat terítettek le minden nagyobb sziklára és kitüremkedésre, amely ülőalkalmatosságként szolgálhatott.

Saribel egy ilyen rögtönzött széken ücsörgött, a barlang távolabbi szegletében, és élénk, éber tekintettel nézte Ravelt. A három Xorlarrin nemesen és egy maroknyi jelentéktelen goblinon kívül más nem tartózkodott a barlangban.

– Igazán könnyedén kérdezed, mintha nem hinnéd, hogy bármikor szabadon megtehetem – felelte Berellip.

– Csak tudni akarom, hogy mi a szándékod – mondta Ravel. – Ha az előbbi, nos… – megvonta a vállát –, de ha az utóbbi, akkor úgy vélem, jobban teszem, ha megvédem magam.

– A harmadik lehetőséget nem vetted számításba! – sziszegte Berellip fagyos hangon. – Csatlakozhatsz Yerrininae dridereihez!

Ravel nevetett; biztos volt benne, hogy Berellip csak játszadozik vele. Az elképzelés, hogy driderré változtassák, túlságosan fertelmes gondolat volt még a nővére részéről is.

– Vagy a negyediket – mondta váratlanul Ravel.Berellip gyanakvó pillantást vetett a varázslóra, majd a

nővérére sandított, aki a fejét csóválva vonta meg a vállát.

– Beszélj!– Elfogadhatod, amit tettem, még akkor is, ha látszólag

nem tiszteltem eléggé a felsőbbrendűségedet…– Látszólag?– Valóban tiszteletlenül viselkedtem – adta meg magát

Ravel, majd mélyen meghajolt, szándékosan eltúlozva a mozdulatot. – De nem akartalak tudatosan megsérteni téged, és mindent kizárólag a Xorlarrin-ház érdekében tettem.

– Ülj le! – vakkantotta Berellip, Ravel pedig a legközelebbi párnázott szikla felé fordult.

– A földre! – szólt rá a papnő.Ravel hüledezve nézett rá, de gyorsan kisimította arca

ráncait, és olyan gyorsan huppant le, amennyire csak tudott.

– A Xorlarrin-ház érdekében? – kérdezte a papnő, bővebb magyarázatot várva,

Ravel nagy levegőt vett, majd megvakargatta a halántékát. Alaposan átgondolta a szavait, hogy a lehető

legösszeszedettebben és legérthetőbben vezesse elő a gondolatait, de Berellip megelőzte őt.

– Inkább Tiago Baenre érdekében – jegyezte meg epésen.

Ravel ismét nagy levegőt vett, és közben emlékeztette magát, hogy a nővérei Lolth papnői, és jobban szeretik az úrnőt, mint őt, ezért fikarcnyit sem érdekli őket, hogy mi lesz a sorsa. Mindketten az Arach-Tinilith, Menzoberranzan legnagyobb akadémiáján tanultak, és Berellip különösen jól teljesített abban a kíméletlen környezetben. Nagyon óvatosnak és előrelátónak kell lennie, ha boldogulni akar két nővére szorításában. Okosabbnak képzelte magát az összes drownál, kivéve talán Gromph Baenrét, de ott, abban a helyzetben ez inkább csak felvett póznak tűnt, semmint valós, megalapozott hitnek.

– Ami Tiago Baenre érdeke, az a Xorlarrin-háznak is előnyös – felelte Ravel. – Ez a harcos jó szolgálatot tehet nekünk.

– Éppen ezért hálok vele ma éjjel – mondta Berellip.– Én pedig holnap – szólalt meg Saribel, első ízben.Ravel mindkettőjüket végigmérte, és egyáltalán nem

lepődött meg azon, amit mondtak.– A házunk felkeltette Tiago figyelmét.– Ő csak egy feltörekvő hím, aki nem találja a helyét a

világban – felelte Berellip.– Ezért érdekli őt annyira a Xorlarrin-ház – érvelt

tovább Ravel –, mert a többi uralkodó házzal ellentétben a mi házunk elismeri a férfiak érdemeit, és meg is jutalmazza őket értük.

– Ez valóban a Xorlarrin-ház előnye Menzoberranzan többi házával szemben – ismerte el a papnő. – Mert csak a Xorlarrin-házban élnek olyan hímek, akik részesülhetnek némi tiszteletben.

– Ezért megértheted a tiszteletlenségemet – kezdte Ravel, de meggondolta magát, mert a második szónál előkerült Berellip kígyófejes korbácsa. Megvillant a csuklója, és a korbács három kígyófeje tátott szájjal suhant Ravel felé, és belemartak az arcába.

Ravel hátraugrott, és a földre vetette magát, de Berellip üldözőbe vette, és tovább ütlegelte. Mágikus köpenye természetesen biztosított némi védelmet a számára, de az álnok kígyók utat találtak alá, és belémartak az ingén keresztül.

A kínzó méreg szinte azonnal szétáramlott a testében, az újabb és újabb harapások pedig fájdalmasan égették a bőrét.

Saribel csatlakozott Ravel nővéréhez, egy kétfejű korbáccsal a kezében, tovább keserítve Ravel amúgy is sanyarú sorsát. Addig folytatódott a korbácsolás, míg Ravel érzékei teljesen el nem tompultak, és már szinte semmit sem érzett a szűnni nem akaró zsibbasztó fájdalomtól. Miután abbahagyták fivérük ütlegelését, ő még hosszasan vonaglott a földön, a méreg ugyanis állandóan görcsbe rántotta a testét.

Valamivel később a sok sebből vérző Ravel felült. Berellip ugyanott ült, ahol az imént, a kényelmes párnák között, és Saribel is visszavonult a barlang távolabbi szegletébe.

– Szóval ennyit Tiago Baenre előnyeiről – jegyezte meg Ravel fájdalmasan zihálva.

Berellip csak mosolygott, majd intett az egyik goblinnak, aki ruhát vitt oda neki… pontosan ugyanolyat, mint szétmarcangolt öltözéke.

– A barlangból egyetlen hang sem szűrődik ki. Ha kimész, ugyanúgy festesz majd, mint amikor beléptél ide. Tiago Baenre semmit nem vesz majd észre ebből. Öltözz!

Ravel keserves nyögések közepette tápászkodott fel a földről, az összes ízülete sajgott az alattomos méreg hatásától.

– Kedves nővérem – szólalt meg Berellip, tovább hergelve Ravelt –, még csak egy tíznapja hagytuk el Menzoberranzant, és csak négy teljes öltözékünk van a fivérünk számára. Mihez kezdünk így?

Ravel gyilkos pillantása talán elég fenyegetőnek hatott volna, ha nem tántorgott volna, és nem esett volna el, kiterülve a földön.

4TALÁLKOZÁS

Nem olyan férfi volt, aki szeret a múlt dolgain merengeni, nem gondolkodott a múlt eseményein, mert alig akadt olyasmi, amire érdemes lett volna emlékeznie. Az apró termetű ember, a szürkés bőrű orgyilkos egy különös, számára sok érzelmet rejtő helyen találta magát egyik délután, nem messze Neverwinter városától.

– Artemis Entreri – suttogta maga elé, már nem is az első alkalommal aznap. Ez a név valaha félelmet keltett Calimport városában, sőt szinte az összes déli területen. Ez a név korábban önmagában véve is előnyt jelentett számára a harcban, mert a hírneve gúzsba kötötte ellenfelei érzékeit és izmait. A megbízói mindig többet fizettek neki, mint amennyit kért, mert féltek tőle, és nem akarták magukra haragítani őt, és mert egészen egyszerűen ő volt a legjobb.

A gondolat ritka mosolyt csalt Artemis Entreri arcára. Magukra haragítani őt? A harag a nyugtalanság egy magasabb fokú érzelmi állapota, az őrület egy megnyilvánulása.

Volt ő bármikor is életében igazán haragos?Vagy másként vizsgálva, volt olyan, hogy ne lett volna

az?Visszagondolva a múltra, Entreri felidézett egy

alkalmat, amikor valóban dühös lett, sőt mi több, kikelt magából. Még emlékezett a férfi nevére, mert többet jelentett számára egy egyszerű névnél: Yinochek főpap. Ez a név, ez a férfi, ez a teremtmény, Yinochek ébresztette fel az Artemis Entreri bensőjében lappangó haragot, és miután levágta őt, és a társaival együtt p0rig égette a gyarló férfi templomát, Entreri egy röpke pillanatig szabadnak érezte magát.

Abban a felszabadult pillanatban, egy sziklán állva, ahonnan jól láthatta Memnon városát és a lángoló templomot, Artemis Entreri végre visszatekintett az életére… és a benne munkálkodó dühre, amelyet sikerült elűznie.

Egy időre.Gositek jutott az eszébe, a pap, akinek megőrizte az

életét, és akit szabadon engedett, hogy hite szabályai szerint éljen, és ne arra használja fel a vallását, hogy elkendőzze vele a gyengeségeit, ahogyan az gyakorta megesett Faerûn papjaival.

Gositek megfogadta Entreri tanácsát, aki többször is meglátogatta őt az újjáépített templomban, a Védelmező Házában. Entreri szokatlan könyörületessége úgy tűnik, hogy kifizetődött.

Hogyan veszhettek el azok a pillanatok, hogyan röpülhetett el az a néhány szabad esztendő? – Entreri ezen morfondírozott, miközben Neverwinter viharvert, de

még így is erős városfalát nézte. Minden olyan gyorsan illant el a szeme előtt.

Pedig mindez olyan hívogatónak tűnt.Vajon milyen érzések kerítik majd hatalmába, ha

megszabadul Herzgo Alegnitől?Entreri elhessegette a nyugtalanító gondolatokat, most

nem szakíthatott időt rájuk. Drizzt és Dahlia elindultak Alegniért. Ki kellett találnia, hogy miként tűnhet el onnan, és kerülhet minél távolabb Alegnitől mielőtt odaérnek, mert feszült várakozása figyelmeztetné Kharón Karmát, és ezáltal Alegnit, az ellenség közeledésére.

Megsarkantyúzta pokolbéli hátasát, és a város felé vette az irányt, de néhány lépés elteltével megrántotta a gyeplőt.

Kharón Karma. Hogyan férkőzött be a gondolatat közé? Nem egyszerűen csak beférkőzött, hiszen évekig forgatta az ördögi pengét, a kapcsolatuk sokkal mélyebb ennél, emlékeztette magát. Amikor a Karom Entreri gondolatait fürkészte, akkor nem csak egyszerűen behatolt az elméjébe, inkább összeolvadt vele. Időnként olyan finoman, hogy abban sem volt biztos, hogy a penge figyeli-e őt egyáltalán.

Tudta, hogy nem csaphatja be a kardot, ha másként gondolja, csak áltatja magát, ahogyan akkor is csak áltatta magát, amikor azt hitte, hogy előzetes tervezés nélkül is, csupán ösztönösen harcolva legyőzheti Alegnit.

Azon a napon, ott azon a hőn áhított hídon Alegni kegyetlenül megkínozta őt, amikor megtudta, hogy a hidat a város lakói Barrabus után nevezték el. Ott

fetrengett a hideg kövön, és vonaglott a fájdalomtól. Entreri akkor visszatámadott, és azt hitte, elég gyors a netheri nagyúr ellen irányuló vágása ahhoz, hogy a Karom ne háríthassa a csapást.

Tévedett. Nem tudta átverni a kardot. A Karom tudta, hogy mire készül.

Most pedig éppen Neverwinter felé tart, hogy szembenézzen Alegnivel és azzal az ördögi pengével. A kard belelát majd a gondolataiba, és kiolvassa belőlük, hogy Drizzt és Dahlia közelednek.

Lehet, hogy a kard már be is hatolt az elméjébe, és mindent kiolvasott belőle. Lehet, hogy a távolság, a Neverwinter-erdő sem védi meg őt a pengétől.

Entreri bizonytalanul, kétségek között őrlődve fordította meg pokolbéli hátasát, és elügetett a várostól.

*Drizzt és Dahlia könnyed léptekkel vágtak át a vékony

hóréteggel fedett, kora reggeli, erdei tájon. Csak egy-egy letaposott gally vagy falevél jelezte, hogy merre haladnak. Lombhullató fák alkották az erdőt, a kisebb-nagyobb facsoportok rendezetlen alakzatban nőttek ki az egyenetlen földből. Úgy tervezték, hogy délre elérik az északi kereskedelmi utat, ahol felszállhatnak Andahar hátára, és jóval sebesebben haladhatnak tovább Neverwinter felé – egyenesen berobognak a városkapun, ellenállhatatlanul. Kétségbeesetten hangzott, de ez tűnt a legjobb esélyüknek arra, hogy Herzgo Alegni közelébe jussanak.

Drizzt meglehetősen okafogyottnak találta az egész tervet. Semmit sem beszéltek meg Dahliával, csak annyit, hogy „megölik Herzgo Alegnit”, noha ennél sokkal pontosabb és részletesebb tervre lesz szükségük, ebben Drizzt biztos volt. Ha Entreri átállt hozzá, akkor a hadúr tud az érkezésükről, és felkészül az összecsapásra.

Néhány száz lépés megtétele után égnek állt a szőr Drizzt tarkóján, és működésbe léptek harcos ösztönei. Óvatos léptekkel haladt tovább, és fülelt minden neszre vagy árulkodó jelre.

Csend honolt az erdőben. Drizzt Do’Urden tapasztalt fülének túlságosan mély csend. Dahlia is érzékelte, hogy valami történik körülöttük, ezét szótlanul, kérdőn pillantott a drow kószára.

A drow maga mellé intette őt, majd lassan, óvatosan leakasztotta a válláról Taulmarilt, a Szívkeresőt. Azt tartotta a legvalószínűbbnek, hogy egy vadászó puma vagy medve került az útjukba, de ezen a veszélyes vidéken sosem lehetett kizárni az ellenség felbukkanását. Nem akart felesleges kockázatot vállalni.

Halk kattanás vonta magára Drizzt figyelmét. Dahlia óvatosan ikerpálcákká hajlította a botját, majd cséphadaróvá törte, amit előszeretettel forgatott a harcban.

A drow leguggolt, és összeszűkült szemmel vizslatta az aljnövényzet és a lombkorona szint közötti teret. Valami felkeltette a figyelmét, de egyelőre nem tudta megállapítani, hogy mi az.

Lassan maga elé tartotta az íjat, miközben a másik kezével hátranyúlt a testére szíjazott tegezhez.

Az egyik bokor mozgott, de ellentétesen a reggeli szellő irányával. Valaki vagy valami lapult abban a bokorban.

Drizzt megmerevedett, a teste felkészült a következő mozdulatra, miközben a tekintete sebesen villogott, a terepet fürkészve.

Nem akarta, hogy meglepjék őket, ennek ellenére, amikor a talaj megmozdult közte és Dahlia között, és hullámokban terjedő mágikus energia hatolt át a csalitoson, semmi egyebet nem tehettek, mint hogy tovasodródnak a mágikus hullámmal.

A következő pillanatban eltávolodtak egymástól, pörögve sodródtak arrébb. Drizzt minden figyelmével arra összpontosított, hogy megóvja a Szívkeresőt a fák törzsétől és az éles szikláktól. Miután a mágikus hullám tovaterjedt, felbukkant a valódi ellenség is. Ádázul, ellenállhatatlanul rontottak rájuk.

Két, könnyű páncélt viselő árnyharcos – egy ember és egy tiefling – ugrott elő rejtekhelyéről Drizzt közelében. A rajtaütést alaposan eltervezték, a földrengést tökéletesen időzítették. Gyors ölésre készültek. Lándzsáik hegyét beszúrták a földbe, majd lendületet véve felugrottak a levegőbe. Repülés közben már döftek is halálos fegyvereikkel.

Drizzt leszedhette volna az egyiküket az íjával, de inkább úgy döntött, hogy pengét ránt, és körkörös védekező mozdulatokkal tartotta féken őket. Már az első pillanatokban kiderült, hogy ezek nem közönséges útonállók, nem is egyszerű árnyharcosok. Tökéletes

összhangban mozogtak, ahogyan korábban ő is Entrerivel vagy Dahliával.

A szerzetesek eltávolodtak egymástól, hogy bekerítsék a drowt, de Drizzt ezt nem hagyta, egy köríves balkezes csapással támadásba lendült. Az ember hárította a próbálkozást a lándzsájával, de az ütés ereje visszalódította őt a kör közepére. Vetett egy bukfencet a földön, miközben a tiefling magasan felugrott a levegőbe, ellentétes irányba mozogva, így most ő került Drizzt bal, míg az emberárny a jobb oldalára.

A tiefling azonnal döfött, és a lándzsa hegye majdnem eltalálta Drizzt testét, csak az utolsó pillanatban sikerült hárítani a szablyájával.

Drizzt a bokaperecéhez folyamodott, jobbnak látta, ha a heves, ádáz vagdalkozás helyett inkább taktikusan visszavonul.

*Mivel Dahlia kezében már ott volt a fegyvere, harcra

készen, felkészültebben várhatta a rajtaütést, mint Drizzt, ennek ellenére meglepte a két alak vehemenciája, összehangolt, elsöprő lendületű támadása.

Egy elképesztően kövér tiefling rohant felé, teljes vértben, óriási méretű buzogánnyal a kezében, amelyet vadul lóbált a feje felett. Mit sem törődött az útjában lévő bokrokkal és ágakkal, letiport mindent, ami a lába alá került, letört minden ágat és gallyat a buzogány fejével, amely egyre sebesebben pörgött a levegőben.

A másik irányból egy magas és izmos nő közeledett felé, egy másfél arasznyi szélességű karddal a kezében, amelyet feltűnően könnyedén forgatott.

Dahlia tekintete ide-oda cikázott, próbálta meglelni a csalitos legjobban védhető pontját. Azt első pillantásra is felmérte, hogy a tiefling súlyos buzogányának csapását nem háríthatja, ezért a gyorsaságára kell hagyatkoznia, hogy kitérhessen a gyilkos lendítések elől. Egy egyszerű bot megkönnyítette volna a dolgát, mert szabadon mozoghatott volna, ugyanakkor nem szeretett azzal harcolni a hosszú pengéjű kardok ellen, mert csak egyetlen lehetősége maradt: a kard hatótávolságán belülre kerülni, és lesújtani a bottal az ellenfélre.

Nem maradt túl sok ideje a lehetőségeken gondolkodni, az ösztöneire hagyatkozott, bízva a legjobbakban. A nő irányába lódult meg, megpörgetve a cséphadarót a levegőben, de visszatáncolt, amikor ellenfele váratlanul megtorpant. Vetett egy bukfencet a földön, majd lendületet véve a tieflingre ugrott. Lelapult, amennyire csak tudott, hogy kitérjen egy magasan süvítő buzogánycsapás elől.

Meglepően magas volt ez a csapás, tűnt fel neki, de nem sokat merengett a szerencséjén, és csépelni kezdte a kövér árnyharcos kemény páncélját a hasánál és a lábán.

Dahlia továbbra sem értette, hogy a tiefling miért olyan magasan lóbálja a buzogányt, akkor sem találta volna el vele, ha nem hajol le. Gyanakodni kezdett, ezért elhátrált előle, és ekkor észrevette, hogy két erős fonal

feszül ki a lába előtt, és a következő pillanatban hozzátapadnak a derekához és a sípcsontjához.

Két hatalmas, póni méretű, szőrös pókot pillantott meg mindkét oldalon, amint éppen befejezik egy kocka szövését. Becsapdázták őt.

A tiefling ismét meglengette a buzogányt, és Dahlia feje felé csapott vele, ezúttal alacsonyabban, hogy mélyebbre kelljen hajolnia. Dahlia dacosan feltartotta a kezében lévő botot, amely beleakadt a buzogány zúgó fejébe, de egy cseppet sem akasztotta meg a mozgását.

Dahlia nem is számított másra, ezért már fordult is, miután a fegyvere kiszabadult a buzogány fogságából. A bal kezét szélsebesen mozgatva folyamatosan a nő széles kardját ostromolta a cséphadaróval. Három csapást is bevitt, mire rájött, hogy nem is kell védekeznie a nő széles pengéje ellen, mert az árny valami oknál fogva nem is támadja őt.

A magas, izmos nő csapásai nem arra irányultak, hogy megsebezzék őt, hanem hogy kordában tartsák.

Dahlia végre mindent megértett, azt is, hogy az óriási pókok miért szövik körbe őt módszeresen. Egyik lába belegabalyodott a pókhálóba, és ismét le kellett hajolnia, mert a tiefling meglengette a buzogányt, hogy elejét vegye menekülési kísérletének.

Dahlia szélsebesen pörgette a fegyverét, és közben folyamatosan segítség után kiáltozott, de a társa ezúttal túlságosan messze került tőle.

*

Ratsis a közeli bokrok takarásából nézte a fejleményeket, Jermanderrel és az Árnyvándorral az oldalán. Ámbra valamivel előrébb helyezkedett tőlük, arra az esetre, ha valahol be kell avatkoznia a harcba. Azt követően, hogy az Árnyvándor a földrengéssel elválasztotta egymástól a nőt és a férfit, Ratsis előhívta a pókokat.

Miután meggyőződött róla, hogy a pókok alaposan körbe-szőtték Dahliát ahhoz, hogy Bol és a cafkája könnyedén féken tartsák őt, telepatikusan üzent a pókoknak, új parancsot adva nekik. A következő pókfonat a Bol mögötti fák törzséhez tapadt, pontosan Dahlia és Drizzt között.

– Erre semmi szükség – jegyezte meg az Árnyvándor.Ratsis a túloldalon harcoló három alakot nézte.

Tisztában volt vele, hogy Parbid és Afafrenfere, jól képzett, összeszokott harcosok, és a kettejük között feszülő szoros kötelékről számos elismerő és gúnyolódó pletyka keringett bizonyos körökben. Egyenként is félelmetes ellenfelek voltak, ketten együtt azonban kitettek három hasonlóan tapasztalt harcost is.

E mellett a drow mellett, akinek szintén legendákat zengtek a hírnevéről, valahogy elhalványult a tudományuk. A drow ugrott és vetődött, leguggolt és elhajolt, mindig a legjobb pillanatban, és a szablyái is mindig a megfelelő szögben villantak fel, hogy hárítsanak egy-egy döfést, és nem csupán hárította a támadásokat, de azonnal ellencsapásba lendült át, visszaszorítva egyik vagy másik szerzetest.

– A szerzetesek nem tudják feltartóztatni őt – állapította meg Ratsis.

– Nem is hittem, hogy sikerül nekik, ezért más eshetőségekre is felkészültem – nyugtatta meg őt az Árnyvándor. Ratsis az árnyra nézett, aki szintén elfordította a fejét, és keresett valamit a tekintetével.

Dahlia eközben sokkal jobban boldogult, mint azt Ratsis gondolta volna. Folyamatosan csépelte két ellenfelét különleges fegyverével, mind hátrább szorítva őket, és amikor egy kis lélegzetvételnyi időhöz jutott, akkor nekiesett a lábát fogva tartó néhány pókfonatnak, és vadul tépte azokat. Egyik árny sem bírta már idegekkel ezt az álharcot, és Ratsis tapasztalatból tudta, hogy Bol általában gyilkossággal oldja meg az útjába akadó kellemetlenségeket.

Ratsis új parancsot adott a pókoknak. Visszaküldte őket Dahliához, hogy alaposan kötözzék le, a saját érdekében.

*Noha ellenfelei fáradhatatlanul ostromolták őt, Drizzt

figyelmét nem kerülte el, hogy a társa komoly bajba került. Azonnal észrevette az óriáspókokat, és annak a néhány pókfonatnak a csillanására is felfigyelt, amelyek közte és Dahlia között feszült a levegőben. Az átvágásuk semmilyen gondot nem okozhat neki.

Jobb oldalról egy döfés érkezett, miközben a bal oldalon lévő szerzetes felugrott a levegőbe, és páros lábbal rúgott felé.

Drizzt bal oldali irányba kitolta a csípőjét, kikerülve a döfést majd visszarántotta a testét a jobb oldalra. Érezte az arcán a levegő suhanását, a levegőben úszó szerzetes lába csupán egy ujjnyival tévesztette el a fejét.

A drow felegyenesedett, és mindkét szablyáját a felé lendülő lándzsa elé tartotta. Ezzel egy időben a másik szerzetes ismét felugrott a levegőbe, de most keményen beledöfte a lándzsáját a földbe, hogy még nagyobb lendületet vehessen.

Drizzt hagyta, hadd fejezze be a mozdulatsort. Nem maradt több ideje a játszadozásra, meg kellett mentenie a bajban lévő Dahliát. Keresztbe fektette a pengéit egymáson, és lefelé rántotta őket. A bal kezében lévő Csillám felfogta a döfést, míg Jéghalál gyémántélű pengéje ollóba fogta a dárda fanyelét, pont úgy, ahogy akarta.

Drizzt felhúzta a bal kezét, és jobbra vetődött, de egy kicsit elkésett. Meglepte a szerzetes csapásának ereje. Annak ellenére, hogy mennyire filigrán alkatú volt, a képzett és tapasztalt férfi úgy ütött, mint egy ogre!

Drizzt szerencsére már a levegőben volt, amikor a szerzetes nekicsapódott. Jobb oldali irányba repült, majd gurult és bukfencezett, próbált olyan messzire kerülni, amennyire csak lehet. A jobb vállát befelé fordította, a bal karjával pedig hátranyúlt.

A szablyái nélkül bontakozott ki a bukfencből, feltérdelt, és abba az irányba nézett, ahonnan odébb vetődött. A törött lándzsájú tiefling ádázul vicsorogva rohant felé, de Drizzt felkészülten várta.

Drizzt nem véletlenül engedte el a szablyáit. Gurulás közben leakasztotta a válláról az íját és kihúzott egy nyílvesszőt a hátára szijazott tegezből. A több száz órányi gyakorlásnak, a mozdulatok makacs ismételgetésének köszönhetően mire feltérdelt, már lövésre készen tartotta a kezében a Szívkeresőt.

A tiefling felugrott a levegőbe, de túl későn. A villámló lövedék elindult pusztító útjára. Belefúródott a szerzetes mellkasába, és a becsapódás ereje messzire hátravetette őt. Mire földet ért, már ki is lehelte a lelkét. Arccal előre terült el, egyetlen hang nélkül.

A második szerzetes is a levegőben úszott, éppen elesett társa felett. A tapasztalt és villámgyors Drizzt talán képes lett volna kilőni egy újabb halálos nyílvesszőt, talán nem. Nem próbálta meg. Inkább előrevetődött, a levegőben szálló szerzetes alatt. A kis termetű ember lerakta a lábát, hogy hamarabb földet érjen, Drizzt azonban ekkor felnyúlt a kezében lévő íjjal, és a fegyver húrjával elkapta ellenfele bokáját. Erősen belevájta a sarkát a földbe, és teljes erőből megrántotta az íjat. A szerzetes elvesztette az egyensúlyát, és elesett, de magával rántotta Taulmarilt, amely így kiszakadt Drizzt markából.

Drizzt egy pillanatig sem tétovázott, ismét mozgásba lendült, és menet közben találta ki, hogy mitévő legyen. Először is ki kellett szabadítania Dahliát, ezért az ő irányába kezdett el futni, amilyen gyorsan csak tudott, és közben felkapta a földről mindkét szablyáját.

Valami megcsillant előtte a levegőben, óvatosságra intve őt. Azt hitte, hogy csak pókfonatok feszülnek előtte a levegőben, ezért rájuk csapott a pengéivel.

Az utolsó pillanatban, amikor már nem tudott kitérni előle vette észre, hogy a csillanás szélei elválnak természetes környezetétől.

Átesett az extradimenzionális kapun, az Árnyvándor csapdáján, és egy magas meredélyen jelent meg újra, a túloldalon messze Dahliától. Sikerült idejében megállnia a meredély szélén de amikor hátrafordult, egy önelégülten vigyorgó magas nőt látott maga előtt. Az árny kinyújtott karral nézett rá.

Ökölbe szorított kezéből, pontosabban az egyik ujján lévő mágikus gyűrűből egy kosfej szökkent elő, és szélsebesen rohanni kezdett a drow felé.

Drizzt próbált kifordulni a kosfej elől, de a mágikus jelenés eltalálta az oldalát, ő pedig lerepült a meredélyről, és ott lebegett a levegőben.

*– Menj vele! Öld meg a drowt! – mondta Jermander

Ámbrának, amikor a tomboló Afafrenfere elrobogott mellettük, hogy megbosszulja társa halálát. Csak annyira lassította le a lépteit, hogy lehajoljon a levegőben feszülő pókfonatok elől.

A törpe bólintott, majd abba az irányba indult, ahol a drow leesett a meredélyről.

– Még mindig nincs meg – jegyezte meg az Árnyvándor, és a meglepően kitartó Dahliát nézte, aki az

egyre több pókfonál ellenére kiszabadította az egyik lábát, és Bol valamint a cafka folyamatos erőfeszítései ellenére még mindig tartotta magát, sőt mi több, fájdalmas sebeket okozott a botjával.

– Ezeknek a zsoldosoknak ígértél te teljes részesedést? – kérdezte az Árnyvándor megvetően. Az árnynő hangjában megbúvó maró gúnyt felerősítette idegen akcentusa.

– Bolt és a cafkát gátolja a parancs, amit kaptak – védekezett Jermander fagyos hangon. – A fegyverük halálos, a mozdulataik ölésre valók, de még csak meg sem sebezhetik az elfet.

– Aki meglehetősen figyelemre méltó ellenfél, a maga nemében – szólalt meg Ratsis is.

– Azt ígérted nekem, hogy gyorsan és könnyedén elkapjuk, ha elválasztjuk a drowtól – emlékeztette rá az Árnyvándor. – Én megtettem a magam részét.

Ratsis Jermanderre nézett, aki csak a szemét forgatta, majd a hozzájuk közelebb lévő pókra pillantott. Ratsis értette a célzást, ezért újabb mentális parancsot adott a pókjainak, élénkebb szövőmunkára ösztökélve őket. A pókok megelevenedtek, és még több ragacsos pókfonál indult útnak Dahlia felé, aki továbbra is vadul hadakozott, szorult helyzete ellenére.

Dahlia valóban vadul csépelte a levegőt pörgő botjával, és még véletlenül sem találta el sem Bolt sem a cafkáját… vagy mégsem csak úgy vaktában kapálózik? Ratsis arra lett figyelmes, hogy Dahlia egy bizonyos előre begyakorolt mozdulatsort követve pörgeti a cséphadarót,

melynek tagjai egy-egy gyakorlat végeztével mindig összecsattantak, szikrákat szórva a levegőbe.

Ráadásul minden egyes alkalommal valamivel több szikra szóródott szét a levegőben, mintha a különös pálcák energiát gyűjtöttek volna magukba.

– Nem ostoba – dünnyögte Ratsis pont abban a pillanatban, amikor Dahlia kijátszotta a kártyáit.

Bol buzogányának súlyos feje ismét elzúgott Dahlia feje felett, és eltalálta a nő feltartott cséphadaróját. Ettől az erőtlen próbálkozástól egyáltalán nem kellett volna megváltoznia a buzogány útjának. Amikor azonban a pálca hozzáért a buzogány fejéhez, fény villant, mintha villámlott volna, és nagy erejű energia szabadult fel. A buzogány feje váratlanul, nagy erővel felszállt a levegőbe, a meglepett Bol pedig semmi egyebet nem tehetett, mint hogy próbálta megtartani az elszabadult fegyvert.

El kellett volna engednie a buzogányt, mert a fegyver feje visszarándult és visszacsapott, amint elérte a lánc végét, és nem tudott továbbrepülni.

Ratsis kikerekedett szemmel nézte Bolt. A férfi feje előrevágódott, és értetlen döbbenet ült ki az arcára. A termetes harcos megtántorodott, majd elvágódott. Zuhanás közben a teste alá került a buzogány nyele, megfeszítve a láncot, amely oldalra rántotta a fejét. A harcos az oldalán feküdt, a feje azonban a sárba süppedt.

A buzogány tüskés feje mélyen a tarkójába fúródott, és ott is maradt, a koponyájába ékelve.

Mindez villámgyorsan zajlott le, a következő pillanatban azonban mintha megállt volna az idő. A cafka torkaszakadtából üvöltött, elöntötte a harag, és nem tudott uralkodni magán. Mit sem törődve a parancsával, beugrott a pókok által szőtt ketrecbe, hogy levágja az elfet.

Dahlia éppen idejében pördült meg, hogy hárítsa az első csapást, de közben újabb és újabb pókfonatok záporoztak rá, lelassítva a mozgását. Az egyik karja végérvényesen belegabalyodott a pókhálóba, már nem tudta használni. Noha egy kézzel is ügyesen védekezett, már nem tudta energiával feltölteni a csép-hadarót.

Jermander rákiáltott a felbőszült nőre, ő azonban meg sem hallotta a hangját.

– Állítsd meg! – mondta Ratsis az Árnyvándornak, aki már emelte is az öklét, széles vigyorral az ajkán.

A cafka hátraugrott Dahlia és a pörgő cséphadaró elöl. Dahlia hátralendülő karja szintén beleragadt a pókhálóba, és az elf tehetetlenül kiterülve himbálózott az erős pókfonalakon. Kiszolgáltatva nézte, amint a nő a feje fölé emeli a kardját, és felkészül a gyilkos csapásra.

A cafka teste azonban váratlanul oldalra rándult. Egy kosfej jelent meg mellette a levegőben, és nagy erővel felöklelte, jó néhány méternyit odébb repítve őt. A nő azonban talpra ugrott, és ösztönösen folytatta a támadást, be akarta fejezni a fejfölüli csapást, kivégezve ellenfelét. A kardja azonban beleakadt egy fa ágaiba, ő pedig arccal előre nekiesett a fa törzsének.

Elterült a földön, és nem moccant.

– A pókok! – kiáltotta az Árnyvándor Ratsisnak, aki meglepetten nézett rá. – A pókok! Gyorsan kapjátok el őt!

*A rá oly jellemző kecsességgel ért földet, és még ahhoz

is meg tudta volna őrizni az egyensúlyát, hogy leszánkázzon a domboldalon, tompítva az esés lendületét, de Drizzt legnagyobb szerencsétlenségére egy elszáradt fa gubancos, szúrós, kellemetlen ágai kerültek az útjába. Miután ráesett a csúszós, laza talajú domboldalra – sem az éjszaka hullott hó, sem a reggeli fagy nem kötötte meg a talaj felső rétegét –, minden ügyességét latba kellett vetnie ahhoz, hogy kitérjen az ágak elől.

Megpördült a levegőben és előrelendült, a térdét berogyasztva, hogy minél könnyebben meg tudja őrizni az egyensúlyát, de csúszás közben a lába beleakadt egy, a földből kiálló gyökérbe.

Drizzt magatehetetlenül csapódott a földbe. Kiterülve feküdt a hideg talajon, a lába visszahajolva gabalyodott bele a gyökérbe, a feje sajgott, és majdnem el is vesztette az eszméletét. Mindkét szablyája kirepült a kezéből, de most még csak gondolni sem tudott rájuk. A lába beszorult, és az erős rántástól úgy tűnt, hogy kificamodott a térde, amely máris sajogni kezdett. Ráadásul fejjel lefelé hasalt el a domboldalon, ami még tovább rontotta a helyzetét.

Drizzt próbált valami fogódzót találni, amibe kapaszkodva kirángathatja magát szorult helyzetéből, de nem tudott megfelelően összpontosítani, a gondolatai tompán keringtek a fejében. Csupán két dolgot látott teljesen tisztán: ő bajba került, Dahlia viszont vészhelyzetbe.

Ez utóbbi gondolat új erőt kölcsönzött a tagjainak. A lába egyre jobban sajgott, és be kellett látnia, hogy nem tudja csak úgy egyszerűen kiszabadítani, az is kérdéses, hogy ki tudja-e húzni egyáltalán a gyökerek szorításából.

A derekán lógó szütyő felé nyúlt, amely nyitva volt, és nem volt benne semmit. Körbefordult, majd megvizsgálta a lejtős domboldalt a feje alatt. Végre megpillantotta a fekete színű szobrocskát.

– Guenhwyvar! – kiáltotta. – Szükségem van rád!

*Ámbra bízott benne, hogy sem Jermander sem Ratsis

nem vette észre a varázslatát, nem látta táncoló ujjait, amikor megidézte az áttetsző kalapácsot pontosan a cafka mögött, amivel keményen lesújtott a nő koponyájára, egy pillanattal azelőtt, hogy az Árnyvándor megállította volna a harcosnő gyilkos csapását a mágikus kosfejjel.

Miközben Afafrenfere után loholt, azzal nyugtatta magát, hogy a dühtől elvakult szerzetes nyilván nem vett észre semmit az árulásából. A bosszúszomjas férfi nem látott és nem hallott, kizárólag egy dolog vezérelte: hogy minél gyorsabban a drowhoz érjen, hogy megölhesse.

Ámbra tisztában volt vele, hogy nem érhet oda előbb, nem előzheti meg a szerzetest.

Ezért lelassította a lépteit, és elmormolt egy újabb varázsigét.

– Állj! – Csak ennyit mondott, de ezt az egy szót isteni erő hatotta át. Minden dühe és vak elszántsága ellenére Afafrenfere megtorpant. Csak egy röpke pillanatra, de éppen elég időre ahhoz, hogy a törpe utolérje őt.

– Meghal! – fröcsögte a szerzetes.– Igen, mind fő’fordulánk, nem igaz? – dörmögte

Ámbra, és belekapaszkodott Afafrenfere karjába, nehogy elfuthasson előle.

– Siess! – sürgette őt a szerzetes.– Nyugalom! – intette türelemre a törpe. – Ha verekedni

akarsz ezzel a sötét kutyával, akkó’ meg akarsz hóni!Afafrenfere ennek ellenére bosszút akart állni társa

haláláért, a törpe azonban olyan erős marokkal szorította a karját, amire egy kőóriás is büszke lehetett volna, és nem eresztette a férfit. Együtt léptek oda a meredély széléhez. Drizzt még mindig ott feküdt a domboldalon, furcsán kicsavarodott testhelyzetben, a fa gyökerének fogságában. Szürke köd gomolygott a drow teste mellett.

– Fuss! – kiáltotta Ámbra a szerzetesnek, és erősen meglökte. A férfi próbált ellenállni, de a törpe nekivetette a vállát, és rálökte őt a lejtőre. A domboldal itt nem lejtett olyan meredeken, mint Drizzt közelében, ennek ellenére nyaktörő sebességgel indultak meg lefelé, és többször is majdnem elvágódtak.

– Fuss! – kiáltozta a törpe folyamatosan. Afafrenfere hiába akart többször is lassítani, a törpe nem hagyta. Lankadatlanul űzte-hajtotta őt előre.

Jó pár méterrel lejjebb a szerzetesnek végre sikerült megkapaszkodnia egy útjába kerülő fa törzsében, így Ámbra nem tudta továbblökdösni őt.

– Mit művelsz? – förmedt rá a dühös szerzetes nyálcseppeket fröcskölve szét a levegőbe.

– Megmentem az életed! – rivallt rá a törpe.Afafrenfere csak morgolódott, és megpróbálta odébb

lökni a törpét az útjából.Ámbra Koponyazúzója felemelkedett, és arcul ütötte

vele a szerzetest, aki azon nyomban elterült a földön.– Pofa be, ostoba! A férgeket etetnéd, ha én nem

vónék. Csak téged tű’lek meg ebbő’ a redves bagázsbul.Ezzel a törpe a vállára kapta a kába szerzetest, és

berohant vele a közeli erdőbe.

*Most, hogy Bol és a cafkája eltűnt az útból, a pókok

sosem látott vehemenciával szőtték tovább Dahlia hálótömlöcét. Az elf hiába küzdött minden erejével, a pókok fokozatosan, módszeresen körbetekerték a testét. Egyik karját a törzséhez szögezték, a fegyver pedig kifordult a másik tenyeréből, végérvényesen hozzáragadt a pókhálóhoz.

Bármennyire igyekezett is, sem a fegyvert nem tudta kiszabadítani, sem a karját nem tudni felemelni, sem a lábát nem tudta kibogozni a hálóból.

– Remek – jegyezte meg Jermander elégedetten, majd kilépett a csalitosból, karddal a kezében. Már majdnem odaért Dahliához, amikor egy új alak bukkant fel. Arról a fáról ugrott le, amelynek Bol cafkája az imént nekirepült. A kecses és fürge alak azonnal továbbszökkent, amint földet ért, és rávetette magát Ratsis egyik pókjára. Az idegen egy kardot tartott a kezében, a hegyével lefelé, és kegyetlen precizitással döfte bele a pengét a pók kidülledő szemébe. A nyolclábú szörnyeteg felvisított, teste vonaglani kezdett, miközben testnedv buggyant ki a sebből, és a következő pillanatban holtan rogyott össze.

Jermander összevont szemöldökkel méregette az idegent. Ratsis torkaszakadtából ordított a háttérben, értékes ölebe elvesztése felett érzett dühében és csalódottságában.

Az idegen, egy alacsony, de izmos ember kirántotta a kardot áldozata testéből, és elindult Jermander felé. A pók testnedve kövér cseppekben csöpögött a kardjáról a földre. Egy tőrt tartott a másik kezében.

Jermander sosem volt az a fajta parancsnok, aki a háttérben megbújva várja ki a csata végét. Sőt mi több, nagy hírnevet szerzett magának a vívótudományával, és nemigen létezett olyan ellenfél, akitől az árny meghátrált volna. Ezúttal is tisztelgett pompás ezüstpengéjével, majd tett egy lépést előre.

– Szóval Dahlia oldalán harcolsz? – kérdezte, miközben a kardját lóbálva közeledett az idegen felé.

– Nem – érkezett a kurta válasz. Az alacsony férfi egy határozott mozdulattal félresöpörte Jermander kardját, amellyel a gyomra felé döfött.

Jermander természetesen számított erre. Hirtelen nagyobb sebességre váltott, és villámgyors mozdulatokkal szúrt majd visszatáncolt, szúrt majd visszatáncolt, szúrt majd visszatáncolt, végül felrántotta a kardját és egy átlós mozdulattal lefelé csapon a pengével. Nem számított rá, hogy ezzel megsebezheti az idegent, nem is lépett be egészen a kartávolságán belülre, csak fel akarta mérni a férfi képességeit.

– Azért jöttél, hogy megmentsd őt – jegyezte meg az árny.

– Csak nem szeretem a pókokat.– Mit érzel az elf nő iránt? – kérdezte Jermander

vigyorogva… a mosoly azonban gyorsan lelohadt az arcáról. Az alacsony termetű idegen ugyanis előrelendült, a lába villámgyorsan pattogott, és szemmel szinte követhetetlen sebességgel pörgette a pengéit.

Jermander kétségbeesetten védekezett pompás kardjával, és váratlanul felettébb szokatlan helyzetben találta magát. Meghátrálásra kényszerült! Őt, a Cavus Dun képzett és tapasztalt harcosát az Árnyzuhatag számos pontján jól ismerték! A nyurga, kivételesen gyors és ügyes Jermander gyorsan haladt felfelé a képzeletbeli ranglétrán a fejvadászok között. Egy egészen kiváló, könnyű mithrillpengét forgatott, amely nagy hírnevet szerzett neki, de nem csupán harci tudományával emelkedett ki a többiek közül, hanem vezetői képességeivel is.

Most minden tudására szüksége volt ahhoz, hogy feltartóztassa ezt az idegent, aki egyre gyorsabban és veszedelmesebben forgatta a maga pengéjét. Noha nem maradt rá ideje, hogy átgondolja, mitévő legyen, egy gondolat mégis átsuhant az agyán.

– Te Alegni embere vagy! – kiáltotta, túlharsogva a fém csörgését. Még ki sem mondta a szavakat, tudta, hogy igaza van. Ennek az embernek a jellegzetes külleme és félelmetes hírneve jócskán megelőzte őt.

Artemis Entreri nem felelt, még csak el sem mosolyodott, csak támadott tovább rendületlenül, levegőt sem hagyva Jermandernek.

*Ratsis éppen az idegenre akarta uszítani életben

maradt pókját, amikor ő és az Árnyvándor is hallották, hogy Jermander Alegni emberének nevezi az idegen harcost.

Összenéztek és Ratsis nyelt egy nagyot.– Amit teszünk, az nincs összhangban a netheri úr

akaratával? – kérdezte az Árnyvándor halk, elfúló hangon.

Várnia kellett a válasszal, mert ekkor mély morgást hallott, amely egy macskaféle jószág torkából tört fel.

Az Árnyvándor kikerekedett szemmel nézett valamit Ratsis háta mögött. A szemével jelzett a férfinak, hogy forduljon meg. Egy hatalmas, fekete párduc állt annak a kiszögellésnek a tetejű, ahonnan a drow lezuhant.

– Guenhwyvar! – kiáltotta Dahlia hangosan, bár a pókháló elnyomta a hangját, amely így tompán recsegett.

Ratsis a macskáról a csapdába esett Dahliára pillantott, majd Jermanderre, róla Alegni emberére, végül pedig az Árnyvándorra, aki lassan csóválta a fejét.

– Igényt tartok a teljes fizetségre – mondta a nő, majd elillant az árnyékok hátán, és visszatért a saját birodalmába.

Ratsis ismét körülnézett. A zsoldos csapat három tagja meghalt, így Dahlia értéke alaposan megemelkedett a számára. Ugyanakkor most a testi épsége és az erszénye között kellett választania, és előre látta, hogy mi vár rá, ha a mohóság ösvényére lép.

A nagymacska elé terelte életben maradt pókját, noha nem hitte, hogy megállíthatja a hatalmas párducot.

Ismét vetett egy pillantást a csapdába esett, szállításra kész Dahliára.

Csak ki kellene nyújtani a karját érte.De nem most. Némán megdicsérte magát, amiért

megtanulta az árnylépés igen nehéz tudományát.

*– Alegni embere! – ordított Jermander. Épphogy csak

félre tudott ugrani ellenfele legújabb csapása elől, a penge majdnem felszántotta a csípőjét.

– Úgy harsogod ezt, mintha tudnád, hogy mit jelent – gúnyolódott vele Entreri.

– Én ismerem Alegnit!

– Csak azt ismered, amit ő láttatni enged neked! – Entreri kardja félresöpörte Jermander pengéjét az útból, majd belépett ellenfele kartávolságán belülre, félig oldalra fordult, elhúzva a tőrét Jermander torka előtt, majd ugyanazzal a lendülettel, ugyanabban az ívben visszarántotta a csuklóját, és kis híján megvágta az árny arcát.

– Effron bérelt fel engem! – kiáltotta Jermander, és próbálta leplezni egyre növekvő idegességét… nem sikerült elrejtenie hangja remegését, amit egyértelműen elárult az apró termetű ember gúnyos vigyora.

– Engem is Effron bérelt fel – mondta Entreri. – Azért, hogy megöljelek.

Jermander döbbenten, elhűlve meredt rá, de arra azért figyelt, hogy eltáncoljon az orgyilkos elől.

– Szerelmes Dahliába – adott rövid, de velős magyarázatot a szokatlan fejleményekre, majd ismét nekiveselkedett, és heves kardcsapásokkal ostromolta Jermandert, aki alig tudta tartani vele a lépést.

Az apró termetű ember ekkor feldobta a levegőbe a tőrét – nem hajította egyenesen az ellenfele felé, csak az útjára bocsátotta, úgy, hogy Jermander könnyedén elkaphassa a levegőben. Az árny majdnem pontosan így tett, de még idejében észrevette a cselvetést, és figyelt a takarásból érkező döfésre.

Azonban nem ettől a döféstől kellett volna tartania a leginkább. Entreri valóban előreszegezte a kardját, és döfött vele, ahogy az várható volt, de a mozdulat közben kifordult oldalra, elrejtve szabad kezét, amellyel az

övcsatjához nyúlt. Jermander későn vette észre ezt a mozdulatot.

Jermander először azt hitte, hogy ütés érte a mellkasát, ezért hátratáncolt néhány lépést, és védekezőn maga elé tartotta a kardját. Pusztán akkor kezdett el gyanakodni, amikor az apró termetű Entreri nem vette üldözőbe őt, csupán akkor pillantott le a mellkasára, amikor az orgyilkos csak állt ott vele szemben, és elégedetten vigyorgott. Egy kés markolata állt ki a mellkasából, a pengéje teljes egészében a testébe fúródott.

Mondani akart valamit, de nem maradt levegő a tüdejében.

Jermander derekasan küzdött a szédülés és a légszomj ellen. Különös módon nem érzett fájdalmat. Az árny erőt vett magán, kihúzta a vállát és harci állást vett fel, hogy folytassa a küzdelmet. Erősen összpontosított ellenfelére, és észrevette, hogy a tőre ismét ott van a kezében – talán még a levegőben kapta el, és le sem esett a földre? –, és éppen dobásra lendíti a karját.

Jermander összehúzta magát, hogy minél kisebb célpontot nyújtson, és maga elé emelte a kardját, hogy félresöpörje vele a tőrt.

Entreri meglendítette a karját, az árny pedig oldalra ugrott, majd még egyszer és még egyszer.

Jermander minden egyes mozdulattól csak még homályosabban látott, és egyre jobban szédült. Úgy vélte, itt az ideje a menekülésnek, hogy visszatérjen a saját világába, az Árnyzuhatagba.

Az árnylépés azonban komoly összpontosítást igényel, és Entreri ezúttal nem csak tettette a dobást.

Jermander érezte és hallotta a becsapódást. A tőr pontosan a kés mellett fúródott a testébe. Azt még látta, hogy az ember odasétál hozzá, de a következő pillanatban kiszállt a testéből minden erő, és szürke köd homályosította el a látását.

Jermander egy pillanat erejéig azt hitte, hogy az Árnyzuhatag felé sodródik. Minden külső körülmény erre utak.

Ekkor azonban egy fényes villanás végett vetett ennek az érzésnek. Egy penge kettéhasította a koponyáját.

5NEMEK HARCA

A driderek nem éppen a legcsendesebb lények, főleg akkor nem, amikor felfegyverkezve, harcra készen, vérre szomjazva masíroznak egy visszhangos föld alatti kőfolyosón.

Készülőben volt valami, ebben Yerrininae egészen biztos volt. Nem csupán a zsigereiben érezte, a feszültség tapinthatóvá vált a levegőben is.

A levegő is lehűlt… természetellenes módon.A drider vezér rendíthetetlenül haladt tovább, és

vakmerően fordult be minden egyes újabb kanyarulatnál vagy elágazásnál. Előreküldött két felderítőt, arra számítva, nem, bizton tudva, hogy hamarosan összetalálkoznak… valamivel.

A mutáns drow annyira összpontosított, hogy majdnem elhaladt egy rendellenesség mellett, amelyet alig lehetett észrevenni a járat sima, hibátlan kőfalán.

Yerrininae megtorpant, mind a nyolc lába megcsúszott a hideg, rideg kőpadlón. A mögötte haladó driderek

rémülten hőköltek hátra, nem akartak összeütközni hírhedten kegyetlen vezérükkel.

– Mi történt, parancsnok? – kérdezte az egyikük, miközben a többiek értetlenül forgolódtak körbe-körbe.

Yerrininae nem az előttük tátongó járattal foglalkozott, hanem a folyosó falát bámulta. Lassú, visszafogott léptekkel közelítette meg a falat. Bal kezével előrenyújtotta a lándzsáját, jobb kezével pedig óvatosan kitapogatott egy repedést a falon. Egy mosoly suhant át az arcán, amint az ujjbegyei hozzáértek a vékony barázdához.

– Parancsnok? – kérdezte ismét az előbbi drider.– Ez a repedés nem természetes eredetű – magyarázta

Yerrininae. – Ez egy mesterségesen létrehozott átjáró… egy nagyon régi kapu, vagy valamiféle ajtó.

A kérdező vakmerően odalépett Yerrininae mellé, majd a vezér engedélyét követően ő is megérintette a sima falfelületen kirajzolódó vonalakat.

– Mit jelent ez az egész? – kérdezte.Yerrininae kihúzta magát, felszegte a fejét, és számba

vette az összes járatot és barlangot, amelyeken aznap keresztülhaladtak.

– Ez a külső tájékozódási pont – felelte végül.– Mihez?Yerrininae a driderre nézett, majd elmosolyodott.Ekkor azonban metsző rikoltás hasított a levegőbe,

ellopva a pillanat varázsát. Olyan hangzavar támadt, mintha váratlanul száz drider harcos keveredett volna ádáz harcba. Yerrininae azonnal megugrott, és nyolc lábának tökéletesen összehangolt mozgatásával rohamra

indult. A lándzsáját félelmet nem ismerőén nyújtotta maga elé.

Néhány fordulóval arrébb megtalálták a két felderítőt, de alig lehetett felismerni őket az áttetsző, szellemszerű törpék gyűrűjében.

Nemcsak szellemszerűek, hanem valódi szellemek, ismerte fel őket Yerrininae, és még nagyobb igyekezettel vetette bele magát a harcba.

Yerrininae maga vezette a rohamot, ő nem az a fajta parancsnok volt, aki a hátsó sorokból figyeli az ütközetet. A szellemtörpék egy kisebb csoportja közé ugrott, és kegyelmet nem ismerő módon támadta őket pompás drow lándzsájával.

Nem sok sikerrel, mert ezek a teremtmények csak részlegesen kötődtek az anyagi síkhoz. Ebből következően nem tudta őket tisztán megsebezni, noha a törpék is ugyanezzel a hátránnyal küzdöttek, az ellencsapásaik csak ímmel-ámmal találták el őt.

Ennek ellenére nem nyugodhatott meg. Egy maroknyi törpe váratlanul eltávolodott az egyik felderítőtől, megfordultak, és Yerrininae irányába rohantak. A driderek vezére a katonáját nézte, aki többször is megvonaglott, majd összecsuklott. Az egyik szeme hiányzott, az ajka leszakadt, a feje úgy bicsaklott oldalra, mintha két kőszikla közé szorították volna. A lábai még rángatóztak egy pillanatig, amíg végérvényesen ki nem szenvedett Szóval a szellemtörpék erőtlen csapásai nagy tömegben mégiscsak megteszik a hatásukat.

– Zárt alakzatba! – parancsolta a driderek vezére.

*Miután az értékes drider harcosok hátrább húzódtak,

Jearth előreküldte a goblin rohamcsapatot.Az orkokból, medverémekből és goblinokból álló

egység előrenyomult, és elözönlötte a barlangot. Noha reszkettek a félelemtől, nem mertek meghátrálni, mert aki futni próbált, vagy csak tétovázott egy röpke pillanat erejéig, azt a drow lövészek azonnal leterítették.

– Törpeszellemek! – jelentette Ravel őszinte mosollyal az arcán. – Gauntlgrym! Ez lesz az! Itt van pontosan előttünk! Megtaláltuk a törpék ősi városát!

– Nem lehetünk biztosak benne – hűtötte le Berellip, aki ott állt mellette.

– Érzem a hely erejének lüktetését – bizonygatta Ravel. – Ez egy ősi erő – nem hazudott, valóban érezte a helyet átitató ősi erőt, ugyanakkor nem ragadtatta magát ostoba képzelgésekre a törpeszellemek láttán. Rengeteg időt töltött el az elemi lények tanulmányozásával az akadémián. Gromph Baenre előszeretettel idézte meg a különböző elemi lényeket, pusztán azért, hogy megkínozza őket.

Felmerült benne, hogy kikéri a fivére, Brack’thal véleményét, aki köztudottan nagy szakértője volt az elemi mágiának a Mágiavész előtti időben. Gyorsan elvetette azonban a gondolatot, nem akarta megadni ezt az elégtételt a testvérének és egyben apjának.

Brack’thal megerősítése nélkül is tudta, hogy erős elemi mágia kisugárzását érzi: ott lüktetett a padlóban

és az oldalfalak köveiben, mélyről jövőn, tisztán és erősen.

Tiago Baenre érkezett bal oldali irányból, ő maga vezette a drow harcosok rohamát.

– A goblinoknak nem sok hasznát vesszük – közölte Ravellel és a többiekkel. – Ezek a szellemek jóval erősebbek náluk.

– Nem akarsz villámfelhőt küldeni föléjük, fivérem? – Gúnyolódott Berellip. Saribel kellemetlen, sértő hangon kacagott mögötte.

– Talán hasznos lenne – felelte Ravel, mit sem törődve a gúnyolódással.

Berellip lemondóan felsóhajtott, majd ott hagyta a varázslót. Saribel és a többi papnő szó nélkül követték őt.

Miután elhaladtak Tiago mellett, az ifjú Baenre kézjelekkel üzent Ravelnek:

Összetereljem a varázslóidat, hogy megidézhess egy villámfelleget? – kérdezte.

A kérdés annyira meglepte Ravelt, hogy hátrahőkölt, majdnem hátra is lépett. Hosszasan tanulmányozta a harcos arcát, Hogy megbizonyosodjon róla. komolyan beszél A folyosó elejébe nézett, de a hátraszűrődő hangokból is könnyedén megállapíthatta, hogy a goblin rohamcsapatot éppen halomra mészárolják.

Ravel bólintott. Nem akarta megadni a papnőknek azt az elégtételt, hogy ők mentik meg a sereget.

*

– Csökönyös bagázs! – vakkantotta Berellip Saribelnek. A villanó, szentségtelen fénycsóváktól kezdve a tomboló, perzselő lángnyelvekig számos varázslatot kipróbáltak már a törpeszellemek ellen. Lolth isteni erejét kihasználva megpróbálták elűzni őket, majd átvenni az uralmat felettük, hogy egymás ellen fordítsák őket.

De ez valóban csökönyös bagázsnak bizonyult, egyáltalán nem hasonlítottak a közönséges szellemekhez.

– A legősibb otthonukért harcolnak – folytatta Berellip, magyarázatot adva a szellemek megtörhetetlen ellenállására. – Az az egyetlen feladatuk, hogy őrizzék ezt a vidéket.

– Nehéz lesz elűzni vagy elpusztítani őket – értett egyet Saribel.

– Harcoljatok tovább! – parancsolta Berellip, majd hátrább húzódott, hogy nekiláthasson egy újabb varázslatnak, ekkor azonban egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, amikor Tiago Baenre, Jearth Xorlarrin és vagy egy tucatnyi gyíklovas elrobogott mellette.

A rohamozó csapat jobb oldali irányba kanyarodott a barlangüregben, és kiszélesítették a támadó vonalukat.

Őket Yerrininae drider harcosai követték, akik módszeresen megtisztították a barlang jobb oldali szegletét.

Ravel és a mágiaszövők erre a megtisztított területre vonultak be. Berellip a legközelebbi sziklára köpött dühében, majd még az eddigieknél is erősebb varázslatokat követelt a papnőitől. Ő maga sem tétlenkedett, hullámokban idézte meg a szentségtelen

fényt, miközben Ravel és a varázslói belekezdtek a mágikus háló szövésébe.

Megkezdődött a versengés a papnő és a varázsló között, hamarosan kiderül, hogy kié a dicsőség az élőhalott törpék ellen vívott harcban.

– Légy átkozott! – sziszegte Berellip Tiago Baenre irányába, amikor az ifjú harcos visszavonulót fújt, pont a legmegfelelőbb pillanatban ahhoz, hogy a villámfelleg ártalmatlanul szálljon el a drow lovasok és a driderek feje felett.

A törpeszellemek nem menekültek el, mint korábban az orkok a barlangvárosban, így jó néhányan a felhő áldozatául estek. Csillogó, sistergő lövedékek záporoztak rájuk a magasból.

Berellip és a többi érzékeny szemű drow elfordult a hirtelen támadt éles, fehér fény elől.

Mire elült a zűrzavar, a szellemtörpék serege alaposan megtizedelődött. Akik nem pusztultak el, azok jajveszékelve húzódtak vissza a környező szűk járatokba és hasadékokba.

– Biztosítsátok a barlangot! – adta ki a parancsot Jearth dörgő hangon. – Éljen Ravel!

Hangos éljenzés söpört végig a barlangon. Berellip majd felrobbant dühében, de csak magában fortyogott.

Az arckifejezése akkor sem lágyult, amikor Tiago Baenre csatlakozott hozzá és Saribelhez.

– Szóval döntöttél – mondta Berellip fenyegető hangon. – Rosszul választottál!

– Nem éppen – felelte Tiago nyeglén. – Ez egy összehangolt támadás volt, amelyben te és a papnőid

fontos szerepet játszottatok. Be kell látnom, hogy tévedtem és a papnőknek is megvan a helyük… mármint a hálószobán kívül is.

– Istenkáromló! – sziszegte Saribel. Berellip hitetlenkedve meredt a feltörekvő Baenre ficsúrra.

– Alaposan helybenhagytad a fivéredet egy ilyen ártalmatlan és helyénvaló eset miatt – folytatta a magabiztos Baenre ifjonc, aki úgy tűnt, hogy folyton tele van meglepetésekkel.

– A Baenre-papnők talán ahhoz szoktak, hogy így beszélj velük? – förmedt rá Berellip.

– Természetesen nem! – kacagott Tiago.– Akkor hogy merészeled? – csattant fel Saribel.– Kedves Berellip – Tiago mit sem törődött a fiatalabb

papnővel, csupán egy buja kacsintásra méltatta őt – te Lolth papnője vagy. – A férfi enyhén meghajolt, amiben hátráltatta a gyík hátára szíjazott nyereg. – Én pedig a Baenre-ház fia.

– Te egy hím vagy! – vakkantotta Berellip, mintha ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy megalázza Tiagót. Ő azonban csak kihúzta magát, és felkacagott.

– Értem – mondta, majd fejet hajtott. – A hagyományok szerint felettem állsz, és így is gondolod. De gondold csak végig, hogy Quenthel Baenre nagyasszonyanya vajon kinek az oldalára állna egy harc esetén? Alapesetben indokolt lenne a felháborodásod, de vajon ebben a különleges esetben is?

– Messze vagy a Baenre-háztól! – figyelmeztette őt Berellip.

– Gondolod, hogy csak véletlenül esett rám a választás, hogy tartsak veletek ezen az úton?

Berellip gondolkodóba esett.– Engem kiválasztottak – folytatta Tiago magabiztos

hangon. – A Baenre-ház tisztában van a céljaitokkal, és tud minden lépésetekről. Értsd hát meg, hogy egyedül én döntöm el, hogy a Baenre-ház megadja-e a Xorlarrin-háznak azt a szabadságot és teret, hogy meglelje az ősi törpe várost. Ha rossz híreket közlök, akkor a Xorlarrin-házat letaszítják jelenlegi helyéről… leszámítva talán néhány mágiaszövőt, akik képessége és ereje felkeltette Quenthel nagyasszonyanya érdeklődését. Most, hogy Gromph Baenre gyakorta zárja magára szobája ajtaját, és alig vesz részt a Baenre-ház ügyeiben, kisebb űr keletkezett a Baenre-ház félelmetes armadájában, amelyet kellemesen be lehetne tömni a Xorlarrin-ház néhány tehetséges mágiaszövőjével.

– Nyilván engedelmes szolgákat akarna! – vágott vissza Berellip, akin látszódott, hogy elveszítette a kezdeményezést, a férfi fölébe kerekedett a vitában.

Tiago könnyedén kerekedett a nő fölé, és nem állt szándékában eltékozolni az előnyét.

– Ő azt akarja, amiről én azt mondom neki, hogy akarja – mondta a pimasz harcos. – Csak hogy eloszlassuk a fejedben körvonalazódó kósza gondolatokat, biztos lehetsz benne, ha itt lelem a halálomat, Menzoberranzan falain kívül, akkor Quenthel nagyasszonyanya Zeerith Xorlarrint vonja majd felelősségre érte.

Berellip rezzenéstelen arccal nézett rá, nem pislogott, nem vonult vissza, nem akarta megadni neki ezt az élvezetet.

– Egyszerű nemesi házzá kárhoztathatod a Xorlarrin családot – mondta Tiago halkan, majd jelzett az ujjaival, amit csak Berellip láthatott. Már alig várom a következő szeretkezésünket. Ezt követően megfordult, és elügetett onnan, mintha mi sem történt volna.

*Nem messze onnan Brack’thal Xorlarrin nekidőlt a

folyosó falának, és kitapogatta érzékeny ujjaival a hűvös köveket. A tudata behatolt a belsejükbe. Ravel is érezte a nagy erejű elemi energia lüktetését, de az ő tudása eltörpült Brack’thal tudományához képest az efféle mágiát illetően. Fénykorában Brack’thalt Menzoberranzan egyik leghatalmasabb idézőjeként tartották számon, aki képes volt átnyúlni az elemi síkokra, hogy tüzet és villámokat vagy egyéb ősi erőket keltsen életre. Egy ízben egy egész seregnyi elemi kőlényt idézett meg, különösebb cél nélkül, csak azért, hogy lenyűgözze vele a Sorcere mestereit.

Érezte a tüzes fenevad, a pusztítás lángoló istenének jelenlétét. Zeerith nagyasszony éppen ezért akarta, hogy ő is a kutató-csapattal tartson, gyűlölt testvére társaságában. Most azonban, ahogy az elméje kitisztult attól, hogy ennyire közel került az ősi, elemi erőhöz, Brack’thal felhagyott a panaszkodással és átkozódással,

és már-már hálát rebegett Zeerith nagyasszonynak, amiért most itt lehet.

Nem is nézte végig a szeme előtt kibontakozó csatát. A nővérei úgyis győzelmet aratnak az ellenség felett, ebben biztos volt, ezért nem volt miért aggódnia, ráadásul akkor is csak vonakodva hagyta volna ott a tüzes ősfenevad erejével átitatott, vibráló köveket, ha maga Lolth úrnő hívta volna őt titkos légyottra.

A hatalom ígérete ugyanis mindkét esetben ugyanolyan hívogató volt a számára.

A mágikus erő ígérete, amelyet oly régen, a Mágiavész előtti időkben már megtapasztalhatott.

6BAJTÁRSAK KÖZÖS CÉLJA

Dahlia erősen küszködött, hogy elfordíthassa a fejét a pókhálóban. Látni akarta fogva ejtője halálát, így hát elégedetten mosolygott, amikor Entreri kardja kettéhasította az árny koponyáját.

Egy utolsó erős rántással kiszabadította a fejét, de teste többi része továbbra is hozzátapadt a ragacsos pókhálóhoz. Körülnézett, és megállapította, hogy magára maradt. Senki mást nem látott a közelben, csak Entrerit, Alegni bajnokát. A férfi vett néhány mély lélegzetet, majd kihúzta a tőrét áldozata testéből, és elindult a nő felé, előreszegezett karddal.

Dahlia minden erejét megfeszítve kapálózott, hogy kiszabadítsa a karját. A következő pillanatban azonban feladta a küzdelmet, és ellazult. Rájött, hogy ha ki is szabadítja a karját, akkor sem tudja megvédeni magát az emberrel szemben.

A penge hegye vészesen közeledett Dahlia felé.Dahlia az apró termetű, rideg férfi szemébe nézett, és

próbálta kifürkészni a tekintetéből, hogy mire készül.

Entreri megcirógatta Dahlia nyakát a kard hegyével, aki ettől összerezzent, és levegőt mert venni. Entreri fogást váltott a kard markolatán, és elkezdte levágni róla a ragacsos pókhálót.

– Igazán megható – mondta az elf gúnyosan, miután visszanyerte a lélekjelenlétét.

– Fogd be! – vakkantotta Entreri, és folytatta a nő kiszabadítását.

– Talán zavarban vagy amiatt, hogy aggódsz miattam? – ingerelte őt a nő.

– Hogy én aggódnék?– Idejöttél, hogy szembeszállj a gazdád

szövetségeseivel – érvelt Dahlia.– Mert őt jobban gyűlölöm, mint téged – vágott vissza

Entreri gondolkodás nélkül. – Ne feltételezd, hogy mindezt jó szívből teszem meg érted.

Utolsó szavait elnyomta egy nagymacska mélyről jövő, bömbölő morgása. Entreri kővé dermedt, Dahlia azonban önelégülten vigyorgott… ő ugyanis látta a háromszáz kilós, csupa izom párducot, amely lekuporodott a férfi mögött.

– Találkoztál már a barátommal, Guenhwyvarral, ugye? – kérdezte mosolyogva.

Artemis Entreri meg se moccant.– Állj! – érkezett a szigorú parancs, amint az enyhén

bicegő Drizzt Do’Urden is feltűnt a meredély irányából, ahol lezuhant. Az nem derült ki, hogy Entrerihez vagy a fekete párduchoz intézte a szavait.

Talán mindkettőjükhöz.

Entreri fanyar kuncogással üdvözölte a drowt, majd a föld felé ejtette a kard pengéjét, újabb ragacsos pókfonalakat vágva ketté.

– Meggondoltad magad? – kérdezte Drizzt, miközben odalépett a furcsa pár mellé. Dahlia végre kibogozta magát a pókhálóból. Guenhwyvar továbbra is arra várt, hogy rávethesse magát az apró termetű emberre.

– Nyugalom, Guen! – szók rá Drizzt, mire a nagymacska méltatlankodva pillantott rá.

– Miért tértél vissza? – kérdezte Dahlia Entreritől, miközben az utolsó pókhálófoszlányokat tépkedte le magáról. Nem érzett hálát, amiért az ember kiszabadította őt. Neki akart esni Artemis Entrerinek, és el akarta üldözni őt.

Miután a férfi nem válaszolt azonnal, Dahlia abbahagyta a pókhálócafatok tépkedését. A nő kérdése alaposan meglepte a férfit, ez lerítt savanyú képéről. Ez pedig Dahliát lepte meg, még sosem látta ennyire tépelődőnek őt.

– Miért? – kérdezte Dahlia még egyszer, ezúttal hangosabban és éles, metsző hangon, de csak azért, hogy kizökkentse a férfit bárgyú merengéséből.

– Nem tudom – dünnyögte végül.Dahlia érezte, hogy Drizzt őt nézi, ezért rá pillantott.

Fagyos, rideg kifejezés ült ki az arcára, mintha így akarná megszidni őt, amiért ilyen hevesen nekitámadott Entrerinek. Végtére is az ember most mentette meg az életét. Az elf megvonta a vállát.

– Miért hagytál el minket? – kérdezte inkább Dahlia ezúttal melegebb hangon.

– Herzgo Alegni a régi kardomat forgatja – felelte Entreri. – Az a kard érez, és képes belelátni a gondolataimba. Ha veletek maradok, akkor veszélybe sodorlak titeket, és noha mit sem érdekel engem a sorsotok, nem akarom hátráltatni a küldetéseteket.

– Ennek ellenére most mégis itt vagy, és veszélybe sodorsz minket.

– Tudom, hogy mire készültök – folytatta Entreri. – Ha közelebb lennék Alegnihez, akkor tőlem megtudhatná, hogy mit terveztek.

– Akkor hát meg kell ölnünk téged – mondta Dahlia a tréfa legkisebb jele nélkül.

– Előbb halnátok meg ti! – vágott vissza Entreri fenyegető hangon.

Drizzt közéjük lépett. Dahlia csak ekkor vette észre, hogy ő és Entreri önkéntelenül körözni kezdtek egymás körül, éberen vizslatva a másikat.

– Gondoltam rá, hogy csak úgy eltűnök, de akkor sem menekülhetnék el Alegni elől, ha magát Faerûnt hagynám itt.

– Csak úgy véletlenül belénk botlottál? – kérdezte ekkor Drizzt.

Entreri megrázta a fejét.– Nem tudom, hogy mennyit segíthetek nektek, mielőtt

Alegni… a régi kardom leterít – ismerte el. – Most mégis itt állok előttetek – a halott árnyra pillantott –, hogy segítsek nektek. Alegni és Kharón Karma nem gátolta meg, hogy lesújthassak az ellenségre, akik nyilvánvalóan az ő szövetségesei.

Entreri mélyen Drizzt szemébe nézett. Dahlia látta rajtuk, hogy egy régi kötelék feszül közöttük, amit csak erősebbé tesz az egymás iránti mély tisztelet.

– Nem megyek vissza, hogy őt szolgáljam – jelentette ki Entreri. – Nem létezik akkora fájdalom, nem kínozhatnak meg annyira, hogy ismét Herzgo Alegni oldalára álljak.

A merengő Dahlia azon kapta magát, hogy hisz a férfinak… és nemcsak a szavait hiszi el, hanem látja, érzi a benne lakozó erőt, ami képessé teszi a férfit arra, hogy meg is valósítsa azt, amit mond.

Dahlia hátrább húzódott, és hagyta, hogy a két férfi beszélgessen. Csupán egy-két szó ütötte meg a fülét azzal kapcsolatban, hogy Entreri veszélybe sodorja az egész küldetést, ha velük marad, mert idő előtt kiderül a jelenlétük. Talán már ezt a rajtaütést is azért itt tervezték meg, mert tudták, hogy Entreri a közelben tartózkodik.

Dahlia kiolvasta Drizzt testbeszédéből, hogy szívesen venné, ha Entreri csatlakozna hozzájuk, és be kellett vallania magának, hogy ő maga ragaszkodna hozzá, ha Drizzt mégis másként döntene. Dahlia ezt követően az alacsony embert figyelte. Belelátott a lelkébe és megértette őt.

Meglátta a fájdalmát.Jól ismerte azt a fájdalmat.

*

– Érdekes kérdés – mondta Drizzt Dahliának nem sokkal később. Entreri száraz fát gyűjtött az erdőben, ahogy korábban megbeszélték.

– Kételkedsz az őszinteségében? – kérdezte a nő.– Különös módon nem – felelte Drizzt. – Évek óta

ismerem már őt…– Sokáig mégsem tudtál róla semmit – vetette közbe

Dahlia.– Ez igaz – ismerte el Drizzt –, de amikor együtt

kalandoztunk, akkor megismertem, hogy ki is ő valójában. Láttam, amikor Menzoberranzanban érzelmileg lecsupaszították őt, ott reszketett gyámoltalanul. Entrerinek sok oldala létezik, sok olyan gonosz vonása is van, amelyeket nem bírok elviselni, de tisztesség és becsület is lakozik benne, mindig is lakozott – beszéd közben Drizzt felidézte az első alkalmat, amikor találkoztak, amikor Entreri napokig fogva tartotta Catti-brie-t. A magatehetetlen lány teljesen kiszolgáltatottá vált, és az orgyilkos megmutatta, hogy mennyire könyörületes.

Ugyanakkor nem volt ez mindig így, tisztán emlékezett még a félszerzet ujjára…

Levette a szemét Dahliáról, és Entrerire pillantott, a távoli múltjába vezető kötelékre.

– Nem fog szándékosan elárulni minket – mondta Dahlia. Drizzt megpördült, és a szemébe nézett. – Gyűlöli Herzgo Alegnit, ahogyan én is.

– Miért? – kérdezte a drow.Dahlia kérdőn meredt rá.

– Miért gyűlölöd Alegnit? – kérdezte Drizzt ismét, és kis híján hátrahőkölt, amikor Dahlia arca eltorzult. Az elf nő kiköpött a földre a sötételf lába elé. – Szóval úgy gondolod, hogy Entreri nem árul el minket szándékosan… ezzel egyetértek – Drizzt jobbnak látta, ha sietősen témát vált, és inkább másról beszélnek. – És ha szándékolatlanul teszi? Bevallotta, hogy a puszta jelenléte is ránk vonhatja Herzgo Alegni figyelmét. A fegyver a hatalmában tartja őt, és képes olvasni a gondolataiban.

Dahlia a távolban gyűjtögető Entrerire pillantott, majd lassan megcsóválta a fejét.

– Az lehetetlen – mondta, és úgy tűnt, mintha önmagával beszélgetne. – Az érző fegyvereknek nincs ekkora hatalmuk.

– Rabságban tartja őt – vitatkozott a drow.– Érzi a dühét és megérzi a szándékait – bólogatott

Dahlia –, de ez egészen más. A penge Entreri ösztönei és sugallatai szerint cselekszik, ahogyan Kozah Tűje is engedelmeskedik nekem. Csak azért ilyen erős, mert régre nyúlik vissza a kapcsolatuk, és felül akar kerekedni az ember akaratán.

– Ebben nem lehetsz biztos.– Ahogyan te sem lehetsz biztos benne, hogy a

félelmed megalapozott – vágott vissza Dahlia. – Nem Artemis Entreri vezette a nyomunkra ezeket az árnyakat. Ő Neverwinter közelében tartózkodott, amikor vadászni kezdtek ránk. A kard talán valóban megtudta, hogy mi az alapvető célunk, de az biztos, hogy nem ismeri a tervünk részleteit. Ez lehetetlen is lenne, tekintve, j,0gy mennyire

távol vannak egymástól. Végtére is az csak egy kard, nem isten!

– De mi egyre közelebb kerülünk a kardhoz, és ezáltal Entreri is, és ez komoly kérdéseket vet fel – érvelt Drizzt.

– Szóval elengednéd ezt a nagy erejű szövetségest, mert félsz?

Drizzt alaposan a gondolataiba merült, és be kellett látnia, h0gy nem akar elválni az orgyilkostól. A férfi egy olyan múlthoz köti őt, amelyre vágyik, egy olyan korhoz és világhoz, amelyben az élete egyszerűbb és kényelmesebb volt, mint a jelenlegi. Ennek ellenére így felelt. – Igen.

– Akkor egyedül keresi meg Alegnit… nem hátrál meg. Láttam a fájdalmat a tekintetében, nem tér le erről az útról! Mindketten lecsapunk Neverwinter városára, és mindketten gyengébben, mintha együtt…

– Létezik egy harmadik lehetőség is – szakította félbe a sötételf.

Dahlia kérdő pillantást vetett felé.– Bizonyos módszerekkel védekezni lehet a telepatikus

behatolás ellen – magyarázta Drizzt. A gondolat csak éppen akkor ütött szöget a fejében, egy gondolat, amely megoldhatja számos jelenlegi problémájukat, és eloszlathatja a jövőbeni félelmeket.

– Emlékszel Jarlaxle szemkötőjére? A mágikus szemkötő segítségével elbújhatott a mágikus és telepatikus fürkészés elől. Ily módon az a kard sem uralkodhatna Entreri felett.

– Szóval akkor megkeressük Jarlaxle-t, ő pedig segít majd nekünk?

– Ő is több szállal kötődik Entrerihez…– Ő halott – vágott közbe Dahlia határozott hangon. –

Láttad őt meghalni. Láttad, amint az ősfenevad vermének széléhez lép, csupán pillanatokkal azelőtt, hogy az ősfenevad felöklendezte pusztító köpetét. Fogadd el végre, te ostoba!

Drizzt erre nem tudott mit mondani. Nem volt biztos benne, hogy csupán azért reménykedik Jarlaxle életben maradásában, mert nem akarja elfogadni a nyilvánvalót. Számos alkalommal látta, amint Jarlaxle elugrik a süvítő nyílvesszők elől, Ennek ellenére minden jel arra mutatott, hogy Jarlaxle meghalt Gauntlgrymben. Ugyan ki élhette volna túl az ősfenevad tombolását, a pusztító lángokat?

Ugyanakkor Drizzt egyszer már elhitte, hogy a barátai halottak, anélkül, hogy bizonyosságot szerzett volna róla, és még egyszer nem lép ugyanabba a folyóba, ezt eltökélte. Jarlaxle elszenesedett teteme talán ott maradt az ősfenevad vermének falán vagy a teste belehullott a lávaszörny pofájába, és nem maradt belőle semmi.

De lehet, hogy nem.– Szóval Entreri kényes helyzetét akarod felhasználni

arra, hogy ismét messzire kalauzolj engem erről a vidékről – folytatta Dahlia. – Hogy ismét félbeszakítsam a küldetésemet.

Drizzt tisztán látta a nő szemében fellobbanó harag lángjait.

– Ha Jarlaxle mégis életben van, akkor bizonyára számára is jól jönne egy erős szövetséges – mondta a drow. – De a feltételezésem akkor is igaz, ha ő már nincs

életben. Léteznek olyan mágiák és varázstárgyak, amelyek elrejthetik Entrerit a folyvást kutató kard elől.

– Gondolod, hogy ő még nem próbálkozott meg ilyesmivel? – vetette fel Dahlia.

Drizzt ismét nem tudta, hogy mit mondjon. Dahliának egyvalamiben kétségtelenül igaza van: hónapokig kutakodhatnak, mire találnak egy apró nyomot. Drizzt visszagondolt a kalandozással telt évtizedeire. Látott már valaha Jarlaxle szemkötőjén kívül még egy olyan mágikus tárgyat, amely hasonló erővel bírt? Ráadásul még az a szemkötő sem védte meg Jarlaxle-t Crenshinibon ármánykodásaival szemben. Entrerire pillantott, aki időközben befejezte a gyűjtögetést, és visszaindult hozzájuk, majd lemondóan felsóhajtott.

– Szóval akkor most elküldőtök magatok mellől, vagy elfogadjátok a segítségemet? – kérdezte Entreri habozás nélkül, amikor odaért hozzájuk. Ledobta a tűzifát a kis tűz mellé, amely egy sekély gödörben égett, amelyet a drow kapart ki.

– Ennyire nyilvánvaló, hogy miről beszélgetünk? – vonta fel a szemöldökét Drizzt.

– Én is ugyanezen tanakodnék, ha fordított helyzetben lennénk – felelte Entreri.

– És te elküldenél minket?– Nem, én kivágnám a szíveteket – vetette oda az

orgyilkos foghegyről, majd rakásba rendezte a tűzifát.– Megnyugodnál, ha bezúznánk a koponyádat? –

kérdezte Dahlia, és ha tréfálkozott is, az nem érződött a hangján.

Entreri a tűzre dobott egy száraz ágat, majd felegyenesedett, lassan megfordult, és a nőre nézett.

– Ha ennyire egyszerű lenne, már nem élnék – mondta szenvtelen hangon. – És nem fogtok elküldeni. Én már döntöttem, az utam Neverwinterbe vezet, akár veletek, akár nélkületek.

– Félünk a kardtól – adott magyarázatot Drizzt. – Talán nem kellene?

Talán őszinte szavainak hatására, vagy talán azért, mert nem vitatkozott Entrerivel, csak tett egy meglepő kijelentést, az orgyilkos szemmel láthatóan megnyugodott.

– El tudunk rejteni téged valahogy a fürkészés elől? Észreveszed egyáltalán, hogy mikor figyelnek?

– Idalia furulyája – felelte Entreri, és a tekintete a távolba révedt. A következő pillanatban felhorkant, és megrázta a fejét.

– Ez egy mágikus tárgy? – kérdezte Dahlia.– Egyszer nálam volt egy rövid ideig – magyarázta

Entreri. - Ha most is nálam lenne, akkor ellenállhatnék a kard hívásának de legalábbis tompíthatnám a kényszert.

Drizzt kérdő pillantást vetett rá, ezért az orgyilkos folytatta,

– Jarlaxle-nél van. Megjavította, majd magához csalt vele, és ismét elvette tőlem, amikor eladott rabszolgának a netherieknek.

– Á, szóval akkor most meg kell keresnünk Jarlaxle-t, és segítséget kell kérnünk tőle – állapította meg Dahlia. Drizzt tisztán kihallotta a maró gúnyt a hangjából.

Entreri azonban komor pillantást vetett a nőre, ő nem értette, hogy miért gúnyolódik.

– Mennyire látja tisztán a gondolataidat a Karom? – kérdezte Dahlia ezúttal érdeklődő hangon, mintha egy terv formálódna a fejében.

– Megérzem, ha a Karom behatol a gondolataimba – felelte Entreri.

– Mondj el nekünk mindent Neverwinter védelméről! – kérte Dahlia ravasz mosollyal az ajkán. Valóban tudni akarta, hogy mivel kell szembenézniük, ha odaérnek, de más célja is volt a kérdéssel.

Entreri Drizztre nézett, aki viszont Dahliát figyelte, és miután megértette, hogy miben sántikál, vigyorogva bólintott Entrerinek.

Entreri megvonta a vállát, majd lefestette nekik a várost, kihangsúlyozva a fal gyenge és erős pontjait. Tudta, hogy Alegni hol alszik, és hol tartózkodik általában. Azt is elmondta, hogy az árnyak hol táboroznak a város körül, és beszéd közben egyszer csak ő is elmosolyodott.

Drizzt még szélesebben mosolygott, mint eddig, és elismerően biccentett Dahlia felé. Ravasz húzása ugyanis bevált. Entreri olyan részletes leírást adott a városról és annak védelméről, végzetesen kiszolgáltatva Herzgo Alegnit, amit Kharón Karma nem engedélyezett volna, ha az elméjében van éppen.

– Egyikőtök sem jártas a varázslók tudományában – mondja Dahlia, miután Entreri befejezte.

– Elég, Ha megölöm őket, ha felbosszantanak – dörmögte Entreri,

– Én tanulmányoztam a mágia művészetét – folytatta az elf nő, és megemelte Kozah Tűjét –, főleg a mágikus tárgyak készítésére vonatkozóan. Értek ezekhez a fegyverekhez… ha nem így lenne, akkor állandó veszélynek lennék kitéve, akárhányszor a kezembe veszem.

– Mit akarsz ezzel?– Nem valószínű, hogy ez a kard, Kharón Karma az

elmédben marad – fejtette ki Dahlia a gondolatait. – A kard vélhetően azokra az utasításokra reagál, amiket az agyad ad az izmaidnak.

Entreri furcsán grimaszolt. Vagy nem elégítette ki őt az elf nő okfejtése, vagy nem értette, hogy mit akar ezzel mondani.

– Kozah Tűje tudja, hogy mikor akarom szabadjára ereszteni az erejét – tette hozzá Dahlia.

– Azért, mert te uralod a botot, ahogyan én uraltam egykoron a Kharón Karmát – felelte Entreri.

Dahlia azonban folyamatosan a fejét csóválta.– Az érző fegyverek, legyenek bármily hatalmasok is,

nem önálló lények. Büszkeségük nem önálló, gazdájukból fakad… ez a beléjük plántált mágia természetének lényege. Ezek a fegyverek nem önálló tudattal rendelkező lények, nem szőnek terveket sem összeesküvést a saját nyerészkedésük érdekében. Kharón Karma csak a hosszú kapcsolatotok miatt uralkodhat feletted, de valójában arról van szó, hogy a kard felismeri, hogy mire készülsz. Amikor a kard a kezedben van, felismeri, ha támadni akarsz, és tudja, hogy miként akarsz lesújtani, és tisztában van vele, hogy

milyen szerepet szánsz neki a csatában. Megőrizte ezeket a korábban szerzett benyomásokat, ezért képes védekezni a támadásaid ellen.

Úgy tűnt, hogy az elf nő szavai meggyőzték Entrerit.– Milyen tulajdonságokkal rendelkezik a kard?– Képes átlátszatlan hamufátylat vonni – felelte Entreri

tétován, nem tudta, hogy mit forgat az elf a fejében.– Milyen gyorsan képes rá, miután a gazdája kéri?– Azonnal – felelte Entreri, és őszinte érdeklődés

csillant a szemében.– Akkor is megidézné ezt a hamufátylat, ha te nem

kéred?Az orgyilkos gondolkodóba esett, majd megrázta a

fejét, de nem túl nagy meggyőződéssel.– Olyan szoros volt a kötelék köztetek, hogy már nem

is emlékszel rá, hogy tudatosan kellett-e kérned tőle, vagy sem – magyarázta Drizzt. – Most azt hiszed, teljesen jogosan, hogy a kard képes olvasni a gondolataidban.

– El sem tudjátok képzelni, hogy mekkora fájdalmat tud okozni ez a kard – vágott vissza Entreri.

Dahlia megvonta a vállát.– A kard képes uralni őt – mondta neki Drizzt.– Ezért ha veletek tartok, akkor veszélybe sodrom a

küldetést – tette hozzá Entreri.– Ha Kharón Karma valóban a fejedben lenne, akkor

talán hagyta volna, hogy megöld azt az árnyat, és kiszabadíts a pókhálóból? – tette fel a kérdést Dahlia. – Herzgo Alegni nyilván azt akarta, hogy megkötözve vigyenek elé.

– Ez csak annyit jelent, hogy a kard nincs jelen állandóan az elméjében – vélekedett Drizzt. – Honnan tudjuk, hogy mikor jelenik meg?

Dahlia ekkor két egyméteres darabra törte Kozah Tűjét. Hosszan méricskélte a két férfit – Drizzt úgy vélte, hogy az elf nő éppen beszélget a mágikus fegyverrel –, majd az egyik pálcát Entreri felé lökte.

– Kozah Tűje érzékelni fogja, ha valaki behatol az elmédbe – mondta Dahlia.

Entreri nézegette egy kicsit a fémdarabot, majd meglóbálta, mintha az egyensúlyát próbálgatná.

– Ne gondold, hogy fegyverként használhatod! – szólt rá Dahlia. – Amíg úton vagyunk, ez vigyáz majd ránk, de ha harcra kerülne sor, azonnal add vissza! Ha a kard behatol az elmédbe, a nálad lévő pálca megérzi, a nálam lévő pedig jelez nekem.

Drizzt és Entreri összenéztek, majd mindketten elismerően bólogattak, lenyűgözte őket az elf nő leleményessége.

*A déli tengerparti út egyik kanyarulatánál Drizzt és két

társa megállt, és lenézett Neverwinter városára. A települést a régi romba dőlt város határain belül építették újjá, tisztán látták az új városfalat… legalábbis azon részeit, amelyek nem burkolóztak átláthatatlan árnyékba.

Nem a közeli fák vetettek árnyékot a városra, sem a környékbeli dombok mögött lebukó nap, hanem tompa

szürkeség ülte meg a helyet. Mágikus árnyék vetült rá, sűrű köd, amely magából az Árnyzuhatagból eredt.

– A netheriek megerősödtek – állapította meg Dahlia azt, ami mindhármuk számára azonnal nyilvánvalóvá vált, amint rápillantottak Alegni erődjére. Gyanakvó pillantást vetett Entrerire, majd hozzátette: – Az a nyomorult talán mégis tud a tervünkről!

– Ha minden nehézségért engem akarsz okolni, akkor most mondd meg, nyíltan! – dörmögte Entreri.

Drizzt nem állta meg mosolygás nélkül, tisztán kihallotta az unott hangszínt a hangjából, amely mögött azonban fenyegetés lappangott. Az orgyilkos mindig nyugodt volt, ezért állandóan baljós fenyegetés lengte őt körül. Drizzt tudta ezt, és most Dahliára nézett, hogy vajon ő is észrevette-e. Elnézve az elf nő arcán elkeveredő haragot és enyhén leplezett meglepetést, úgy vélte, hogy igen.

– Mit gondolsz, hányan vannak? – kérdezte Drizzt, hogy más mederbe terelje a beszélgetést.

– Talán fél tőle, hogy eljövünk érte… nyilvánvalóan tudja, hogy mi lett Sylora Salm sorsa – vélte Entreri. Leszállt pokolbeli hátasáról, és keresett egy kiugró sziklát, ahonnan jobban látott. Drizzt és Dahlia szintén leszálltak Andahar hátáról, és csatlakoztak hozzá. – Többtucatnyian – mondta nekik Entreri, amikor a két elf odaért mellé. A városon kívül felállított katonai táborokra mutatott. – Alegni mozgósította az árnyakat, szorosabbra vonta a védőgyűrűt a város körül.

– Ha tudja, hogy mi történt Sylorával, akkor talán úgy véli, hogy a thayiek akarják megtámadni őt – vélekedett Drizzt.

Entreri egyetértőén bólogatott.– Akár tőlünk tart, akár a thayiek részéről számít

támadásra, Herzgo Alegni alaposan megszervezte a város védelmét.

– Ez esetben talán jobban tennénk, ha visszahúzódnánk az erdő sűrűjébe, és kivárnánk, amíg eloszlanak a viharfelhők – javasolta Drizzt. A szavak alig hagyták el a száját, Dahlia már le is csapott rájuk.

– Te folyton csak bujkálni és várakozni akarsz! – csattant fel metsző hangon. – Nem is értem, hogyan szerezhettél hírnevet magadnak, miért nem tart mindenki gyávának!

Drizzt szeme kikerekedett döbbenetében, főleg azok után a kalandok után, amelyekben közösen vettek részt, nem is beszélve az együtt töltött meghitt éjszakákról. Nem elég, hogy rajtaütöttek Sylora erődjén, Gauntlgrymbe is elmentek, ahol szembeszálltak egy halálúrral és egy ősfenevaddal.

A drownak fogalma sem volt, hogy mit mondjon, Entreri azonban feltalálta magát. Meglehetősen ritka alkalom, amikor valaki nevetni látja az orgyilkost, de most éppen ez történt.

Drizzt szigorú pillantást vetett Dahliára. Legszívesebben visszavágott volna neki, mert nem szerette, ha kigúnyolják, és legfőképpen akkor, ha Artemis Entreri előtt teszik ezt. Erre most döbbent rá. Ez a felfedezés alaposan meglepte őt, de nem tagadhatta.

– Te pedig válogatás nélkül odaveted maga bármi elé, mert halhatatlannak hiszed magad – mondta végül Drizzt, noha nehezen találta csak meg a hangját.

– Vagy csak nem érdekli – mondta Entreri, még mielőtt az elf nő megszólalhatott volna. Az orgyilkos és Dahlia összenézett, amitől felállt a szőr Drizzt tarkóján.

A drow ráébredt, hogy Entreri megértett valamit, amit ő nem. Szerette volna tudni, hogy mi az, ugyanakkor ebből a pillantásból az is nyilvánvalóvá vált a számára, hogy ha ismerné is Dahlia titkát, akkor sem értené meg olyan mélyen, ahogyan Entreri.

Drizzt ismét meglepődött – aznap immár sokadszorra – azon, hogy ez a felismerés sokkal jobban zavarja, mint kellene.

– Mégis hogy jutunk be a városba? – kérdezte a drow, visszaterelve a beszélgetést eredeti medrébe. – Te ismered a védelmi rendszert. Hol van a gyenge pontja? – kérdezte az orgyilkostól.

– Ismertem a védelmi rendszert – helyesbített Entreri, és ismét végighordozta a tekintetét az alant elterülő városon. – Most úgy látom, hogy erősebb, mint korábban.

– Túlságosan is erős? – vonta fel a szemöldökét Drizzt.– Nem – felelte Dahlia harciasan.Entreri csak megvonta a vállát.– Vannak gyenge pontjai. Jelvus Grinch, aki talán a

telepesek legfontosabb tagja, nem szíveli Herzgo Alegnit. A szövetségük, amit én hoztam létre, a thayiek elleni közös gyűlöletükön alapult. A telepesek mindig is féltek a netheriektől. Hasonlóak Tízváros népéhez.

Drizzt élénken bólogatott. Nagyra értékelte Entreri azon erőfeszítését, hogy egy általa is jól érhető hasonlattal fesse le neki a Neverwinterben uralkodó helyzetet.

– Maguk akarják megválasztani a vezetőjüket – fejezte be Entreri a gondolatot.

– És nem a netherit akarják vezetőjüknek – állapította meg Dahlia.

– Te talán igen?Dahlia kiköpött a földre.– Ezt hogyan fordíthatjuk az előnyünkre? – kérdezte

Drizzt.– Jelvus Grinch az ismerősöm… hogyan találkozhatnék

vele, hogy a segítségét kérjem? – beszéd közben Drizztnek kételyei támadtak a saját tervét illetően, kételkedni kezdett benne, hogy valóban ez lenne-e a helyes lépés. Miközben Neverwinter árnyékokba burkolózó városát nézte, gondolkodóba esett. Ha Jelvus Grinch és még mások is csatlakoznának hozzájuk, hogy részt vegyenek Dahlia bosszúhadjáratában, azzal nem idézne elő kíméletlen vérengzést Neverwinter utcáin?

Entreri azonnal elkezdte kimódolni, hogy Drizzt és Grinch miként találkozhatnának, de drow hevesen rázta a fejét.

– Ha a kardod észreveszi, hogy mire készülünk, és megtudja, hogy Jelvus Grinch is részese az összeesküvésnek, akkor sokan halnak meg Neverwinter utcáin – szakította félbe Drizzt.

– Akkor mi legyen? – kérdezte Dahlia. – Ha át kell vágnom magam az egész helyőrségen, állok elébe, de

biztos, hogy nem fordulok vissza! – hadarta harciasan az elf nő.

Széles mosoly terült szét Entreri arcán, mintha eszébe jutott volna valami.

– Mi az? – noszogatta őt Drizzt.– Amikor a folyó lávává változott, és sűrű hamu hullott

a városra, az alá a híd alá szorultam – magyarázta az orgyilkos, és egy távoli építményre mutatott, amely egykoron A Szárnyas Ősgyík Hídja nevet viselte. – Fogalmam sem volt róla, hogy miként jutok ki onnan, mégsem maradhattam. A lávafolyóból áradó hő… – elcsuklott a hangja, és megcsóválta a fejét.

Drizzt felidézte a látványt, amikor kitört a vulkán: távolról nézte, amint a hegy hömpölygő kővé és hamuvá változik, amint a rengéshullámok végigfutnak a tájon, úgy döntve ki a hatalmas, ősi fákat, mintha csak homokba szúrt pálcikák lennének. A minden képzeletet felülmúló látvány erejétől Drizzt térdre hullott. Vajon milyen érzés lehetett Neverwinterben tartózkodni azon a napon, hallani a sikoltozó nőket és gyerekeket, látni az élve eltemetett erős férfiakat, és érezni az elevenen elégő emberek szagát?

– Hogyan menekültél meg? – kérdezte a drow komor hangon.

– Felmásztam a hídra, az utcára, de a hamu, a forró hamuréteg túlságosan mély volt ahhoz, hogy átvergődjek rajta. Kövek és sziklák hullottak az égből. Több férfit is láttam, akiket agyonsújtanak a lángoló sziklák. Akik a házakban húzták meg magukat, azokat vagy a leomló épületek temették maguk alá, vagy a tűz űzte ki őket

onnan… minden lángokban állt, amerre csak néztem. Levegőt is alig lehetett venni.

– Szóval meghaltál, és a kard hozott vissza téged – következtetett Dahlia, de Entreri megrázta a fejét.

Drizzt maga elé idézte Neverwinter alaprajzát, az utcák elrendezését, amelyeken maga is sokat kóborolt, és rájött a titok nyitjára. Ő maga is gyakorta vetődött el a hidakhoz, a város szívét és lelkét jelentő folyóhoz.

– Nem tudtál átkelni az utcán, ezért visszamentél a folyóhoz, a híd közelébe – mondta.

– Át akartál úszni a láván? – gúnyolódott Dahlia.Drizzt azonban folyamatosan a fejét csóválta, és

éberen figyelte az orgyilkost.– Találtam egy átereszt a parton, a lávafolyam szintje

felett – magyarázta Entreri. – Elviselhetően hűs víz folyt ki belőle.

– A csatornarendszeren keresztül menekültél ki Neverwinterből – következtetett Drizzt. – Gondolod, hogy még mindig nyitott? – kérdezte, és lopva Dahliára pillantott, akinek gyorsan lekonyult önelégült mosolya.

Entreri a város déli szegletébe mutatott, oda, ahol a széles folyó kikanyargott a Kardpartra.

– Lehetséges – mondta.

7ÁRNYÉKOK, MINDENHOL CSAK

ÁRNYÉKOK

Effron folyamatosan a háta mögé tekingetett, próbált átlátni az Árnyzuhatagból származó, szűnni nem akaró sűrű árnyékokon és hamuködön. Nem kellett volna ott lennie, és Draygo Quick minden bizonnyal kíméletlenül megbünteti őt, ha a vén csatamágus tudomást szerez róla, hogy ilyen durván megsértette a szabályokat.

De meg kellett bizonyosodnia róla.Végtére is Dahlia is érintett, ezért tudnia kellett!Kétségbeesett kíváncsisága ellenére sem mert közel

merészkedni a Cavus Dun céhházához, és a szervezet vezetőivel sem akart szóba elegyedni. Nem, ők valószínűleg azonnal Draygo elé rohannának, nem tartanák titokban Effron törekvéseit. Egészen biztos, hogy nem őt, egy feltörekvő nemest támogatnának Draygo Quick borzasztó haragjával szemben.

Tudta, hogy csak néhány órája lesz, és amikor nem találta meg Jermandert és Ratsist a törzshelyükön, sőt mi

több, még azt is megtudta, hogy Ratsist látták az Árnyzuhatagban, úgy döntött, hogy ellátogat egy elszigetelt vándorkőhöz, egy kis kunyhóhoz, amely mindig csak egy-két pillanatig tartózkodott egy adott helyen.

Effron megvárta a következő helyváltoztatást, majd nekiiramodott az ajtó felé, kinyújtotta a karját, és megragadta a… nagy semmit.

A torz boszorkány elismerően mosolygott, nagyra értékelve a ház tulajdonosának ügyességét, majd várt és próbált felfedezni valamiféle rendszert az illúzióképek játékában. Amikor végre úgy vélte, hogy kiismerte a védelmi rendszert, halkan belekezdett egy varázslatba, és a megfelelő időpontra időzítette.

A kunyhó eltűnt szem elől, majd két hatalmas vándorkő között jelent meg újra. Effron lidércalakban behatolt a talajba, a repedések mentén a kunyhó felé siklott, és ott bukkant fel ismét, ahol a kis házikónak lennie kellett volna.

A viskó azonban nem ott volt, hanem a túloldalon, két másik szikladarab között.

– Okos – suttogta Effron az orra alatt. – Létezik ez a kunyhó egyáltalán?

– Mit akarsz? – förmedt rá valaki a háta mögül, éles, metsző hangon. Effron annyira meglepődött, hogy amikor megpördült, béna karja ingaszerű mozgásba kezdett a háta mögött.

– Árnyvándor – Effron csak ennyit tudott kinyögni, amint megpillantotta a káprázatos szépségű nőt maga előtt… legalábbis úgy tűnt, hogy ott áll előtte.

– Mit akarsz?! – kérdezte ismét a nő. Minden egyes szava keményen pattogott, amit csak felerősített recsegő akcentusa. – Nem szeretem a hívatlan látogatókat.

– Én Effr…– Tudom, hogy ki vagy. Mit akarsz?– Jermanderrel voltál.– Túl sokat feltételezgetsz.Effron kihúzta magát, megköszörülte a torkát, majd

udvarias kérdéssé formálta előző kijelentését.– Jermander bandájával tartottál?– Már megint – fintorgott az Árnyvándor, majd a

következő pillanatban eltűnt szem elől. Effron először arra gondolt, hogy megfordul, mert a nő nyilván ott lesz majd mögötte, de végül meggondolta magát, és nem moccant.

– Én béreltem fel Jermandert, a Cavus Dun…– A halállal dacolsz, ha azt állítod, hogy felbérelted ezt

a bandát, már az is elég, ha a nevüket említed. – A hang pontosan a háta mögül érkezett. – Feltételezve persze, hogy létezik egy ilyen nevű személy és egy ilyen nevű zsoldosbanda.

Effron ekkor rádöbbent, hogy a Herzgo Alegnitől való félelmében – illetve abbéli félelmében, hogy csalódást okoz neki –, felettébb óvatlanná vált.

– Tudnom kell, hogy mi történt Dahliával! – mondta egyszerűen, és ezúttal vigyázott rá, hogy ne tegyen semmiféle utalást a Cavus Dunra, Jermanderre, Ratsisra vagy bárki másra.

– Dahlia? – kérdezte az Árnyvándor. Effron kételkedni kezdett benne, hogy Jermander valóban felbérelte-e az

Árnyvándort, de a nő ekkor suttogva megszólalt: – Alegni embere.

Effron nem volt biztos benne, hogy az Árnyvándor őrá utal-e, vagy esetleg Szürke Barrabusra, de abból, ahogy a szavakat megformálta és kimondta, arra következtetett, hogy inkább Barrabus az, akinek köze lehet Dahlia sorsához.

Megfordult, hogy a nő szemébe nézzen.– Ha bármit tudsz mondani nekem, ha bármiben a

segítségemre lehetsz… megjutalmazlak érte.A nő kétkedve nézett rá.– Méghozzá busásan – tette hozzá a férfi.Az Árnyvándor gyönyörű arca ekkor mosolyra húzódott.– Ötszáz aranyérme – közölte vele a nő a követelését.Effron más körülmények között alkudozott volna, talán

az üzlettől is eláll, de nem volt választása, Alegni baljós szelleme ott lebegett a feje felett, ezért elővett egy dagadt erszényt, tele arannyal. Átnyújtotta az Árnyvándornak.

Az előtte álló nőalak természetesen csak egy kivetített kép volt, az erszényt oldalról vette el tőle a láthatatlan nő. A kis szütyő mintha semmivé foszlott volna, abban a pillanatban, amint elhagyta Effron tenyerét.

Az ellenkező irányból hallotta az érmék csörgését, és már éppen oda akart fordulni, amikor meggondolta magát. Mozdulatlan maradt, és fennhangon kacagott. Talán ott van, talán nincs. Ez a ravasz mágus nyilván könnyedén játszadozik a hanggal is, és ugyanolyan meggyőzően csapja be a fület, mint a szemet.

– Nem árultad el Jermandernek, hogy Alegni embere megvédi Dahliát – mondta az Árnyvándor,

– Hogy megvédi őt? Talán ő maga akart végezni vele, saját kezűleg – vélekedett Effron.

– Akárhogy is, Jermander halott.Effron döbbenten nyeldekelt, letaglózta a felismerés,

hogy micsoda árat kell majd fizetnie ezért a katasztrófáért.

– És Dahlia? – kérdezte nagy sokára, mire a gombóc visszahúzódott a torkából, és ismét meg tudott szólalni.

*Herzgo Alegni úgy érezte magát a saját városában,

mint akit bebörtönöztek, és nagyon nem volt az ínyére ez az érzés.

– Majd utánajárok – mondta Alegni, és elindult az ajtó felé.

– Nem! – szólt rá Draygo Quick.Alegni megállt, és összeszedte cikázó gondolatait. Nem

fordult meg és nem nézett a vén boszorkánymesterre. Draygo Quick híre, mely szerint Jermander és a Cavus Dun néhány tagja meghalt, nem érte meglepetésként. Abban a pillanatban tudta, hogy Effron bérelte fel a zsoldost, amint megpillantotta őt Neverwinterben, és abban is biztos volt: Effron elég botor lesz ahhoz, hogy megtámadja Dahliát az ő határozott utasítása ellenére is.

A fiatal és torz boszorkánymester ezzel ugyanis kétszeresen js diadalt arathatott volna.

– Nem tartasz attól, hogy eljönnek érted? – kérdezte Draygo Quick. – Vagy lesben állva várakoznak, hátha elhagyod a város biztonságot nyújtó falait?

Alegni vállat vont, mintha mit se számítana. Nem mintha Szürke Barrabus elrejtőzhetne előle, de időnként azt kívánta, hogy mágikus kapcsolata a veszélyes férfival lehetne szorosabb és sokkal hasznosabb.

– Nem hiszed, hogy utánam jönnek a városba? – kérdezte Alegni.

– Te igen?– Számítok rá – felelte Alegni, majd elmosolyodott. –

Bízom benne.– Ne becsüld le…– Senkit sem becsülök le! – szakította félbe Alegni. –

Még téged sem.Csak nagy ritkán fordul elő, hogy egy beszélgetés

során valaki Draygo Quick fölé kerekedik, ám most pontosan ez történt. A tiefling harcos azonban ügyelt rá, hogy ne árulja el az érzéseit, és ne látszódjon rajta, hogy belül mennyire örül a diadalának.

– Effron még fiatal. – Alegni alig akarta elhinni, hogy a vén, sokat tapasztalt boszorkánymester témát vált. – De kifejezetten ígéretes.

– Folyamatos harc dúl a lelkében – jegyezte meg Alegni.

– Valóban – hagyta rá a boszorkánymester. – Főleg ebben a kényes helyzetben.

– Nem én hoztam őt ide – emlékeztetett rá Alegni. – Nem is akartam, hogy itt legyen. – Egy pillanatra

elhallgatott, és szigorú pillantást vetett a vénséges férfira. – Nem akarom, hogy itt legyen!

Amikor Draygo Quick megmerevedett és megkeményedett a pillantása, Alegni elbizonytalanodott. Ezúttal talán túl messzire ment.

– Mégis itt van – szögezte le a boszorkánymester nemes egyszerűséggel. – És itt is marad az óhajomnak megfelelően.

Alegni arca idegesen megrándult, de nem szállt vitába a boszorkánymesterrel, ez nem az a pillant volt.

– Vannak helyénvaló és túlzott büntetések! – figyelmeztette őt Draygo Quick. – Személyes sértésnek veszem, ha egy alattvalómat indokolatlanul és túlzott módon büntetnek meg!

– És vannak jóvátételek – mondta Alegni. Draygo Quick érdeklődve billentette oldalra a fejét. A boszorkánymester annyira agg volt már és elgyötört, hogy ha feküdt volna, Alegni halottnak vélte volna.

– Sylora Salm halott, és a thayiek megzavarodtak – magyarázta Alegni –, de még nem szenvedtek vereséget. Ráadásul más erők is munkálkodnak a régióban, beleértve Neverwinter leigázott lakosait, és más érdekek követeit. Itt az ideje, hogy megmutassuk a valós erőnket.

– Ismét több katonát kérsz.– Megfontolt és bölcs döntés lenne – vont vállat Alegni.– A legjobban azzal védheted meg az erődödet, ha

megölöd azokat az orgyilkosokat, akik rád vadásznak – vélte Draygo Quick.

– Őket elintézem – biztosította őt Alegni, és önkéntelenül megszorította a Karom markolatát, noha a

kard az utóbbi időben nem sok hasznára volt, beleértve Szürke Barrabust is de ahhoz, hogy az Effron okozta károkat…

– Egyszáz – szögezte le Draygo Quick határozott hangon.

– Három – Herzgo Alegni alkudni akart, de a boszorkánymester felemelte a hangját, elejét véve a felesleges vitának. – Száz!

Alegni udvariasan és bölcsen meghajolt, majd gyorsan távozott.

– Megértetted a feladatodat? – kérdezte Draygo Quick az üres szobától.

Egy finom kelméből készített nadrágot és mellényt viselő elf árny lépett ki az egyik faliszőnyeg mögül A fejét egy lapos, drágakövekkel kirakott kalap ékesítette. Fehér ingét a mellénye pereméig kigombolta, felfedve a formás nyakán lévő tetoválást, a légcsövétől enyhén jobbra: egy C és egy D betű fonódott össze a Cavus Dun rövidítéseként.

– Nagy lehetőség áll előttünk – mondta Draygo Quick.– A kockázat is nagy – felelte Glorfathel. A hangja

vészterhesen csengett a Cavus Dunt ért borzalmas csapás okán.

– Te megóvsz tőle – mondta a vén és hatalmas nekromanta.

Az elf meghajolt.– Honnan fogom tudni? – kérdezte.– Bízom az ítélőképességedben – nyugtatta meg őt

Draygo Quick. – Toril ezen része, különösen a Neverwinter-erdő fontos a számunkra, de nem kell

annyira kapkodnunk, mint Herzgo Alegni. Nem leszek csalódott, ha egy hiábavaló küldetéssel kell megbíznom a forrófejű tieflinget.

– Megértettem.– Ebben biztos voltam.

*– Valami másra számítottál? – kérdezte Arunika Jelvus

Grinchtől. A férfi Neverwinter több más befolyásos személyiségének társaságában állt csípőre tett kézzel, és meghökkent képpel nézték a városfal bizonyos pontjait. A fal egyes részeit mély, sötét homály fedte. Ezeken a baljós helyeken mágikus árnyékkapuk nyíltak a semmire, és netheri katonák, egytől egyig árnyak, léptek át rajtuk a városba.

– Ez most megszállás? – kérdezte Grinch a vörös hajú nőtől.

– Ha az, akkó' jobb, ha azonnal e’kotródasz innét – egy törpe nő válaszolt a kérdésre, aki akkor bukkant fel mögöttük, mocskosan a hosszú út porától.

–Te meg ki lennél? – kérdezte tőle Jelvus Grinch.– Buzogányos Ámbra – válaszolta a nő, és mélyen

meghajolt. – Buzogányos Adbar családjából. – Én meg a barátom most jövénk a ti várostokba.

– És a barátod?– Alszik – vágta rá Ámbra.– Honnan jöttetek?– Luskanból. Micsoda mocsokká lett az a hely!

– Neverwinterhez képest maga a paradicsom – mormogta az egyik fér fi. A többiek nevettek ugyan a tréfán, de a hangjuk egyáltalán nem csengett őszintén.

– Hmm, sok a bajotok, t’om. Én és a barátom íziben odébb állunk, amint tu’unk.

– Akár most is indulhattok – vakkantotta Arunika jegesen koppanó hangon, meglehetősen udvariatlanul. – Ez nem a ti problémátok.

A törpe nő élénk érdeklődéssel mérte végig őt, majd meghajolt, és döngő léptekkel otthagyta őket.

– Herzgo Alegni ugyan miért rohanná le azt, ami már amúgy is az övé? – hangzott a kérdés.

Grinch dühösen meredt Arunikára.– Nagy szerepet játszottál a felemelkedésében! –

emlékeztette rá a nőt. – A kezdetekkor, amikor először jött el hozzánk, mézesmázos szavakkal győzködtél minket arról, hogy ő lehet a mi nagy reménységünk.

– Nem láthattuk előre Sylora Salm bukását – hajtott fejet Arunika a vádak előtt. – Legalábbis nem számítottunk arra, ami és ahogy történt. Most, hogy a thayi fenyegetés megszűnt, és felbillent az…

– Már csak Alegni és a netheriek maradtak – fejezte be helyette a gondolatot Jelvus Grinch.

– Ez nem feltétlenül igaz – mondta óvatosan Arunika. – Maradt még lap a talonban, ebben biztos vagyok.

– Ha úgy véled, hogy érdemes vagyok rá, hogy eláruld mindazt, amit tudsz, értesíts! – fakadt ki Jelvus Grinch keserű hangon.

Arunika nem válaszolt, önmagának sem tudott semmi biztossal szolgálni, nemhogy a férfi számára. Sejtette,

hogy Dahlia és az a drow kósza, Drizzt Do’Urden eljönnek Alegniért, és talán még a tiefling bajnoka is velük tart, de nem lehetett biztos benne. És még ha valóban el is jönnek, akkor ugyan mit tehetnek a tucatjával érkező újabb árnyharcosok ellen? – Ily módon merengett, miközben a városfal tetején strázsáló félelmetes katonákat nézte. A túlságosan magabiztos, önelégült Sylorával ellentétben Alegni alaposan felkészült a támadásra, jól megszervezte a város védelmét.

Nyugalom, intette rendre magát a szukkubusz. Az Aboleth Utalom visszavonult ugyan, de visszatérnek. Ha visszatérnek…

Arunika gondolatmenet ezen a ponton megakadt. Korábban arról biztosította Anthus barátot, hogy az Aboleth Uralom csak időlegesen vonult vissza, de ugyan honnan tudhatna bármi biztosat erről a különös, halszerű népségről? Úgy jönnek-mennek, ahogy a kedvük tartja.

Valóban jó, ha visszatérnek? – merengett tovább, és hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy akarja-e, hogy visszatérjenek. Arunika úgy vélte, hogy megértette az Aboleth Uralom gondolkodását, a rend iránti olthatatlan megszállottságukat mindenképpen, ami még rajta is túltett. Ugyanakkor valami más is lappangott a felszín alatt, valami, ami miatt a szukkubusz egyértelműen őrült annak, hogy elhagyták a vidéket, és ez megkönnyebbüléssel töltötte el. A rend ígérete ugyanis a rabszolgaság árnyékát vetette a város lakóira – még egy olyan nagy erejű teremtmény esetében is, mint Arunika.

A szukkubusz alaposan körülnézett a közvetlen környezetében. Rengeteget munkálkodott, sok évet szánt

az elsődleges anyagi síkra. Glasya csak nagy vonakodva engedte meg neki, hogy ide jöjjön, és ilyen sokáig maradjon. Arunika kizárólag heves, szenvedélyes érvelésével tudta rábeszélni őt, azzal győzködve, hegy majd a tanításai révén az ő szolgálatába állítja Neverwinter lakosait.

De mégis hol tart most? Az egész vidék drámai változásokon megy keresztül, és talán már ott sem lesz, hogy lássa a végkifejletet. Noha a katonai mozgásokat és a vidéken tapasztalható hatalomátrendeződést izgalmasnak találta, mégis be kellett vallania magának, hogy unatkozik.

Először is, miért olyan érdekes, hogy szembeszálljon Herzgo Alegnivel? Grinch vádjai mind igazak, ő édesgette oda hozzájuk a forrófejű tiefling harcost, aki átvette az uralmat felettük és az egész város felett. És noha mindezt valóban azért tette, hogy ellensúlyozza a thayi fenyegetést, ugyan mi haszna lenne abból, ha Jelvus Grinch és a cimborái ismét átvennék az irányítást Neverwinter felett?

Egyikük sem tudná úgy kielégíteni őt, ahogyan Alegni, ez egészen biztos. Egyikük sem tudna valódi hatalomra és befolyásra szert tenni, sem Neverwinter városán belül, sem azon kívül. Alegni azonban igen.

Talán Alegni hitvese lehetne, még nagyobb uralkodói magasságokba emelve őt, kiterjesztve a befolyását az egész vidékre. Talán felkelthetné Vízmélyvára figyelmét, még az eddiginél is súlyosabb konfliktusba taszítva Neverwintert, és ráuszíthatná a Netheri Birodalmat Vízmélyvára uraira.

Az valóban fenséges szórakozás lenne.A szukkubusz ennek ellenére nem tudott mosolyogni.

Egy efféle nyílt és vakmerő lépés komoly, nagy erőket megmozgató ellenállásba ütközne… túlságosan is nagy erőket.

Mi lesz, ha az Aboleth Uralom visszatér, és úgy ítélik meg, hogy rosszul döntöttem, amikor segítettem a Netheri Birodalomnak megvetnie a lábát a vidéken? – merengett Arunika.

De akkor is…

*– A thayi Rettegéskör még mindig működik,

feltámasztja a halottakat – mondta Alegni Effronnak valamivel később.

– Sylora Salm halott, és a kör ereje alaposan meggyengült – biztosította róla az ifjú boszorkánymester. Érdeklődve, fürkésző pillantásokkal méricskélte Alegnit, mert a fölé magasodó tiefling hanghordozásából úgy ítélte: az célozni akar valamire.

– De még mindig működik.Effron megvonta a vállát, és próbált közönyös maradni,

mintha nem érdekelné a dolog. Végül is mit számít ez?– Beleértve elesett árny társunkat, aki most a Netheri

Birodalommal szemben áll – mondta Alegni.– Volt már ilyen.– Egy különös zombi akadt minap az utunkba. Azt

hiszem, felismernéd őt.

Effron idegesen nyeldekelt, és amikor Alegni szemébe nézett, már tudta, hogy a tiefling harcos mire célozgat: Jermander.

– Rátámadtál Dahliára az engedélyem nélkül! – vádolta meg őt Alegni dörgő hangon.

– El… el akartam fogni őt – hebegte a boszorkánymester. – Nem akartam bántani.

– Vajon a te Cavus Dun-zsoldosaid is érzékelték a kettő közötti különbséget? – kérdezte Alegni, és a hangjából sütött a maró gúny.

– Tisztában voltak vele! – emelte fel a hangját Effron, majd gyorsan nagy levegőt vett, hogy lehűtse magát, és alaposan végiggondolhassa a szavait. – Ratsist és a pókjait béreltem fel. És az Árnyvándort! Még az Árnyvándor is…

Effron nem tudta befejezni a mondatot, Alegni visszakézből nagy erővel pofon vágta, amitől átrepült a termen, és nyekkenve huppant le a padlóra. A tiefling odarobogott hozzá, erősen megragadta a grabancát, és felrántotta a kába boszorkánymestert.

– Nem vagy önálló személy! – vicsorgott Alegni. – Az enyém vagy, és azt teszek veled, amit akarok.

Effron fuldokolva nyögte ki a „Draygo” nevet, de ekkor a tiefling alaposan megrázta őt. A boszorkánymester béna karja úgy járt a levegőben, mint egy cséphadaró, a fogai többször is fájdalmasan összekoccantak. Amikor Alegni végre eleresztette őt, Effron mégiscsak kinyögte, amit akart. – Az Árnyvándor.

Alegni belelökte őt egy székbe.

– Nagy erejű banda volt – folytatta Effron, miután összeszedte magát. Alegni az erkélyajtóhoz lépett, és kinézett a városra. Megkereste a tekintetével a hidat, amely az ő nevét viselte.

– Ajándéknak szántam a számodra – tette hozzá a boszorkánymester némi kínos hallgatást követően.

Alegni hevesen pördült meg, és hitetlenkedő pillantást vetett Effronra.

– Úgy terveztem, hogy a zsoldosok megölik a drowt, és elhozzák neked Dahliát – adott magyarázatot a tettére Effron.

A hangja beszéd közben elvékonyodott és megemelkedett, arra számított, hogy a tiefling harcos odarobog hozzá, és tovább ütlegeli.

– Számomra akartad foglyul ejteni Dahliát? – kérdezte Alegni kétkedő hangon.

– Hisz foglyul akarod ejteni, vagy nem?– Csak magad miatt tetted! – rivallt rá a harcos dörgő

hangon, elnyomva minden szánalmas próbálkozást arra nézve, hogy Effron kimosakodjon a bajból. – Bosszút akarsz állni Dahlián! Végtelen, szűnni nem akaró sóvárgásod elhomályosítja a gondolataidat, még a parancsaimnak is ellenszegülsz!

– Én… én… – Effron tehetetlenül rázta a fejét, nem tudta megcáfolni Neverwinter urának vádjait. Érezte, hogy párásodik a szeme, és nem tudta, hogy kipislogja-e onnan a könnycseppet, vagy inkább nyúljon fel a szeméhez, és törölje meg, nehogy az a szégyen érje, hogy a tiefling sírni látja őt.

Herzgo Alegni nem tűrné, ha gyengének mutatkozna, és sírna a jelenlétében.

A hatalmas termetű harcos azonban nem indult el felé, és a testtartásából ítélve megenyhült kissé, dühödt ráncai is kisimultak.

– Nem hibáztathatlak – mondta.– Biztos voltam benne, hogy legyőzzük őket –

magyarázkodott Effron. – Az Árnyvándor, Jermander, Ratsis, a pókok gazdája… számos harcos és két szerzetes is velük tartott – Effron erőt merített abból, hogy a tiefling elmélyülten bólogat. A vidék legbefolyásosabb árnya nyilván ismeri a felsorolt neveket, és tisztában van a képességeikkel. – Ez nem egy szedett-vedett rablóbanda volt, és nem jöttek ingyen. Én egy vérbeli zsoldoscsapatot toboroztam.

– Dahlia és újdonsült társa mégis legyőzte őket – dünnyögött Alegni.

– Talán voltak szövetségeseik – vetette fel Effron. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Alegni ezen a ponton a Karom markolatára helyezi a kezét. Egyikük sem mondta ki hangosan, de mindketten arra gondoltak, hogy Szürke Barrabusnak köze lehet az ügyhöz.

– Nem szerezhetnek annyi szövetségest, hogy behatolhassanak a városba – jelentette ki a tiefling harcos.

– Arra használtad fel a botlásomat, hogy megerősítsd a város védelmét – mondta ki Effron, miután alaposan végiggondolta a fejleményeket. Elismerően elmosolyodott. – Hasznot húztál a bukásomból, és előnyödre fordítottad a Draygo Quick elleni alkuban.

– Jobban teszed, ha a gondolataidat megtartod magadnak! – dörrent rá Alegni, és visszatértek az arcára a haragos ráncok. Effron szeme kikerekedett, emlékeztetnie kellett magát rá, hogy veszélyes terepre tévedt, elvégre is Herzgo Alegnivel áll szemben, aki annak ellenére, hogy megértette, hogy mi vezérelte a tetteit, nem az a megbocsátó fajta, és egyáltalán nem könyörületes. Ugyanakkor mintha valami elvonta volna Alegni figyelmét.

Effron lassan felállt a székből, ahová Alegni hajította őt, éberen figyelve őt, készen rá, hogy azonnal visszahuppanjon rá, ha a mozgásával felbőszítené a lobbanékony harcost. Effron talpra állt, de Alegni még mindig nem sújtott le rá. Ha észre is vette őt, akkor sem mutatta semmi jelét.

Effron lassan, óvatosan az erkélyajtóhoz lépett. Alegni szigorú pillantást vetett rá. A boszorkánymester azonnal megdermedt, és felkészült rá, hogy verést kap.

Alegni arckifejezése azonban együttérzésről árulkodott. Effron szemébe nézett, majd bólintott.

– Elfogjuk az elf nőt – mondta.

*Jelvus Grinch és a vele folytatott beszélgetés

felzaklatta Arunikát. Nem volt abban a hangulatban, hogy elcseverésszen a megkeseredett Anthus baráttal, aki türelmetlenül kopogtatott a város déli szegletében lévő kicsiny kunyhójának ajtaján.

– Arunika! – kiáltozott és hangosan dörömbölt a késői óra ellenére.

Arunika ekkor kinyitotta az ajtót, megakadályozva egy újabb zajos dörömbölést.

– Arun… – a barát elnémult, amikor az ajtó váratlanul kinyílt.

– Tudasd csak mindenkivel, hogy összefogtunk! – mondta neki Arunika neheztelő, dühös hangon. Megragadta Anthus csuklóját, és behúzta őt a kunyhóba. – Gyere be! – mondta neki, majd becsukta az ajtót, nehogy bárki meglássa őket.

– Azt állítottad, hogy nem kap több segítséget a Netheri Birodalomtól! – dühöngött a szerzetes, és vádlón a nőre mutatott.

A fáradt és ingerült ördög alig tudta türtőztetni magát, kis híján leharapta a rá szegeződő mutatóujjat.

– Nem tűnt valószínűnek.– Tévedtél!Arunika vállat vont, majd égnek emelte a kezét,

jelezve, hogy ennek az egésznek nincs semmi jelentősége.

– Ha előre tudtam volna, Hogy Herzgo Alegni erősítést kap akkor ugyan mit tehettünk volna ellene? – szegezte neki a kérdést a szerzetesnek. – Mégis mit tettél volna ellene, mit kívántál volna tőlem, hogy megakadályozzam a katonaság megerősítését?

– Korábban kellett volna elmennünk a követhez – fortyogott Anthus zavarodottan. Összevissza keringtek a gondolatat

– Talán meggyőzhettük volna az Aboleth Uralmat…

– Miről? – szakította félbe Arunika. Végleg elfogyott a türelme.

– Ne! – Anthus átrepült a szobán, miután Arunika nyitott tenyere hozzáért a mellkasához. Keményen nekicsapódott a házikó hátsó falának, és ha nem tud nekitámaszkodni, akkor lerogyott volna a földre.

Anthus levegő után kapkodva, megütközve meredt Arunikára, akiről egészen addig azt hitte, hogy csak egy egyszerű nő. Ravasz, agyafúrt, folyton mesterkedik valamiben, és ellenállhatatlanul vonzó, de akkor is csak egy egyszerű nő.

Arunika azonnal látta a férfin, hogy elgondolkodik a valódi kilétén. Túlságosan erősen ütötte meg őt, erősebben, mint amire egy hasonló termetű nő képes lenne.

Akkor ezzel most elárulta a valódi kilétét?Egy kósza gondolat erejéig átfutott Arunika agyán,

hogy egyszerűen odalép a férfihoz, és kitöri a nyakát.A következő pillanatban azonban meggondolta magát.

Anthus barát talán bolond, de az ő bolondja. Nagy hasznát vette, amikor kapcsolatban állt az Aboleth Uralommal, ugyanis mindig elküldhette őt maga helyett, így nem kellett érintkeznie a fura, hátborzongató lényekkel. Játszi könnyedséggel tudta befolyásolni és irányítani őt. Ez is valami.

– Semmit sem tehettünk volna ellene, ha időben megtudjuk, hogy Herzgo Alegni megerősíti a seregét – mondta Arunika nyugodt, kimert hangon, – Most, hogy a thayiek visszavonultak, és az Aboleth Uralom elhagyta a vidéket, semmink nem maradt a netheriek ellen.

– Akkor viszont mihez kezdünk? – kérdezte Anthus. Csak harmadjára-negyedjére tudta feltenni a kérdést, nehezen tért vissza a hangja. Kihúzta magát, és kiegyenesítette összegyűrődött köpenye ráncait. – Csak állunk itt tétlenül, és hagyjuk, hogy a netheriek elárasszák a várost?

– Azonnal felkeltik Vízmélyvára figyelmét, ha túlzásba esnek – mondta Arunika, de tudta, hogy a szavai nem túl meggyőzőek. – De más lehetőségeink is vannak – tette hozzá gyorsan, amikor Anthus barát ismét vitára nyitotta a száját.

A férfi kíváncsian és egyben kétkedve nézett rá.– Úgyhogy egyelőre csak várunk és figyelünk – mondta

neki Arunika. – Megtaláljuk a rést Alegni páncélján… mindig találni gyenge pontokat. Találd meg ezeket! Keresd meg Alegni gyengeségeit! Ha felbukkannak az ellenségei, bárkik legyenek is, álljunk készen, hogy segíthessünk nekik legyőzni Alegnit.

– Miféle ellenség? – kérdezte a szerzetes.– Ezt még ki kell derítenem – felelte Arunika

rejtélyesen. Nem akarta kiteríteni a lapjait a szerzetes előtt. Attól félt, hogy a megrendült Anthus nem tudna ellenállni Alegni kínzásainak, ha arra kerülne sor. Ráadásul azt sem akarta, hogy az ostoba férfi rá terelje a figyelmet, amire szintén jó esélyt látott, tekintve, mennyire kétségbeesetten dörömbölt az ajtaján, teli torokból ordítva.

Anthus azonnal rá is szolgált a bizalmatlanságra, és megerősítette Arunika kételyeit, ugyanis ismét ordítozni kezdett, még tett is egy fenyegető lépést a nő felé, és

Arunika ismét elveszítette a türelmét. A szukkubusz ezúttal nem fizikai erővel sújtott le rá, hanem behatolt az elméjébe, és borzalmas képeket villantott fel előtte, amint puszta kézzel kitépi a szívét a mellkasából. A szerzetes döbbenten torpant meg, és halálra váltan, értetlenül meredt rá.

– Tanultam egy-két trükköt az Aboleth Uralomtól – hazudta Arunika. – Herzgo Alegni lépéselőnyre tett szert ebben a bizonytalan, kétes kimenetelű játszmában. A hullámok most elcsitultak körülötte, de idővel ismét átcsapnak a feje felett.

– Alábecsülöd őt – mormogta a szemlátomást letaglózott Anthus.

– Te pedig engem becsülsz le! – vágott vissza Arunika. Olyan vehemensen beszélt, hogy önmagát is meglepte vele. Mit sem számított neki, hogy Alegni győz vagy veszít. Az utóbbinak persze jobban örült volna, de csak azért, mert ha az Aboleth Uralom mégis visszatérne, könnyebben meglelné a helyét a városban.

Az ajtóhoz siklott, és szélesen kitárta. – Most menj el! – mordult rá a férfira. – És ne gyere ide többé, hogy rám zúdítsd a haragod, hacsak nem akarsz idő előtt letérni életed ösvényéről!

Anthus barát oldalazva hagyta el a kunyhót, addig nem vette le a szemét a nőről, amíg karnyújtásnyi távolságon kívülre nem került tőle. A küszöbön azonban váratlanul megpördült. Felemelte a mutatóujját, és beszélni kezdett.

Arunika erősen rácsapta az ajtót, majd a fejét csóválva ismét megállapította, hogy a szerzetes egy bolond, de legalább az ő bolondja. Kizárólag ez tartotta vissza őt

attól, hogy kinyissa az ajtót, és ténylegesen kitépje a szívét a mellkasából.

*– Ezt nem teheted! – sziszegte Invidú, majd a válla fölé

csapta mérges hegyű farkát.A másik ördögöcske kizárólag kivételes ügyességének

köszönhette, hogy a fullánk nem szúrta ki a szemét, de a fülét így is csúnyán felsértette, és kitépett belőle egy darabot.

– A kilenc pokolban és az Abyssban is kutattam utánad! – visította Invidú. A kis termetű ördögöcske oldalra vetődött, és megragadta a sérült fület. A méreg természetesen semmiféle hatást nem fejtett ki ellenfelére, de a seb mélynek és fájdalmasnak bizonyult. – Nem mondhatsz ellent nekem!

– Rám ruháztad a szerződésedet! Nem! – rikoltotta az ördögöcske. Még mielőtt heves verekedés tört volna ki a két teremtmény között a pokolbeli tájon, egy hang rájuk dörrent.

– Nem! – mondta a nagyobb démon. – Én tettem!A dühös ördögöcske hangosan sziszegett hegyes fogai

között. Tisztában volt vele, hogy kilátástalan helyzetbe került, abban a pillanatban, amint a gazdája tudomást szerzett Invidú megállapodásáról. Az ördögöcske letörten rázogatta a fejét, és folyamatosan morgott.

– Te állsz Arunika szolgálatába Invidú helyett! – folytatta a nagy démon. – Ez a kívánságom!

A pórul járt ördögöcske ekkor abbahagyta a tiltakozást, és gyűlölködő pillantást vetett Invidú felé. Semmit sem tehetett, a gazda döntött.

És az előzmények fényében jól döntött.

8EZ NEM ÉPPEN MÉLYSÖTÉT…

Dahlia az arca elé emelte a kezét, amikor beleugrott a sekély vízbe a vasrács előtt.

– Ezen mászunk keresztül? – kérdezte hányingerrel küszködve.

Artemis Entreri ott térdelt előtte, és éppen az egyik hajlott vasrudat próbálta odébb húzni. Már majdnem sikerült akkora rést nyitnia rajta, hogy mindhárman átférjenek.

Drizzt tökéletesen megértette a mellette kuporgó nő tétovázását. Ő is alig bírta elviselni a borzalmas bűzt, amely gőzölgő felhőkben hömpölygött ki a csatornából a rácson keresztül.

– Nem szükséges – válaszolta az elf nő kérdésére, és északi irányba intett a fejével. – Elindulhatunk inkább Luskan felé. Onnan továbbállhatunk Tízvárosba, noha a Jeges Szelek Völgyének kemény hidegével nehezen birkóznánk meg.

– Vagy keletnek fordulhatnánk, Mithrill Csarnok felé – dünnyögte Dahlia komoran, most nem volt kedve tréfálkozni.

A vasrúd ebben a pillanatban kifordult a helyéről, és Entreri kezében maradt, ami még őt is meglepte. Alaposan megnézte magának elrozsdásodott végét, majd odébb hajította, bele a sekély vízbe. Lehajolt, és megmosta a kezét.

– Most kell eldönteni – szólalt meg. – Herzgo Alegni ebben az irányban van.

Dahlia félrelökte őt az útból, majd habozás nélkül beugrott a csatornába. Kihúzta magát, és visszafordult a két férfi felé.

– Gyújtsatok meg egy fáklyát! – utasította őket.– Azonnal felrobbanna – vakkantotta Entreri erősen

fintorogva.– Szükségünk lesz fényre – makacskodott Dahlia.

Kénytelen volt vitatkozni Entrerivel, aki fölényesen, lekezelően beszélt vele, méghozzá Drizzt előtt, és ezt nem hagyhatta.

– Én is fényforrás nélkül másztam ki! – vágott vissza Entreri hetykén. Dahlia nem mondott semmit, csak magában morgolódott.

Dahlia kihúzta a vállát, csípőre tette a kezét, és bosszúsan nézett Entreri szemébe. Drizzt ezt a pillanatot választotta, hogy véget vessen az értelmetlen szócsatának, és előhúzta Csillámot. A mágikus penge engedelmeskedett neki, és kékesfehér fénnyel felderengett. Ő is beugrott a csatornába, és maga elé tartotta a pengét, enyhén megvilágítva az utat.

A kőbe vájt, szabályos falú csatorna helyenként elég magas volt ahhoz, hogy mindhárman felegyenesedve haladjanak, de olykor azért le kellett kuporodniuk. A homorú padló közepe mélyebben futott, mint a széle. Sötét színű víz folyt ebben a vályúban, amely időnként bokáig ért, de olykor még a térdüket is ellepte, ami felettébb nyugtalanítóan hatott mindhármukra. A szemük sarkából állandóan izgő-mozgó alakokat láttak ki-be mászni a vízbe.

A kard fénye halványodni látszott, de amint beljebb hatoltak a csatornarendszer járatok, fordulók és jellegtelen kövek alkotta labirintusába, és a napfény már nem jutott le hozzájuk, a penge fénye élesebbé vált. A patkányok csapatokban követték őket, és egyre nagyobb kígyók siklottak ki a csatorna kisebb, keskenyebb járataiból, és tömegével zizegtek körülöttük a kellemetlen vérszívó rovarok. A pókok száma is szembeötlően megszaporodott.

Egyikük sem mondta ki a nyilvánvaló igazságot: a kard csupán néhány lépésnyire világította meg körülöttük a terepet, az0nban ha valaki a távolból figyeli őket, akkor olyan látványt nyújthatnak, mintha jelzőfáklyát lóbálnának.

Természetesen Drizzt, aki a szinte fénytelen Mélysötétben nőtt fel. tökéletesen tisztában volt ezzel. Ha egy drow fáklyát vagy egyéb fényforrást visz magával Mélysötét járataiba, akkor azt rövid úton megölik, de legalábbis kirabolják. Azzal, hogy a fénylő kardot a kezében tartotta, ellentmondott mindennek, amit ifjú harcosként Menzoberranzanban tanult. Éles látásának

köszönhetően a penge fénye nélkül is könnyedén tájékozódott volna a föld alatti csatornarendszerben.

– Látok a sötétben – szólalt meg Entreri váratlanul, alaposan meglepve ezzel a drowt.

– Korábban macskaszem fejdíszt viseltél – emlékezett rá Drizzt. Megemelte a kezében lévő izzó pengét, de ezúttal semmiféle ékszert nem látott az orgyilkos homlokán.

– Már rendelkezem ezzel a képességgel – adott kurta magyarázatot Entreri. – Jarlaxle ajándéka.

Drizzt bólintott, majd leeresztette a karját, hogy eltegye a pengét, de ekkor Dahlia megfogta a kezét. A drow értetlenül nézett rá. Az elf nő kényelmetlenül feszengett.

– Nem szeretem a kígyókat és a pókokat – mondta. – Ha elteszed a szablyát, akkor cipelned kell engem.

Entreri hangosan kinevette őt, de a kacaj gyorsan a torkára forrt. Dahlia olyan gyilkos pillantást vetett rá, amiből az orgyilkos egyből tudta, hogy most átlépett egy határvonalat.

Drizzt ismét elindult, de Dahlia utána szólt:– Egy nemes úriember szívesen cipelne – incselkedett

vele.– Miért, te talán nemes úrihölgy vagy? – kérdezte

Entreri a háta mögül.Drizzt ekkor megtorpant, és nagy levegőt vett. Egy

pillanatra felvillant előtte a két másik alak képe, amint szenvedélyesen összefonódnak. Felmordult, és elhessegette a képet a szeme elől.

Csillám fényénél folytatták útjukat a főcsatornában. Hamarosan méhsejt szerkezetű, az eddigieknél mesteribb építésű oldalcsatorna rendszerhez értek. Tudták, hogy a város külterülete alá értek… a régi város külterülete alá. Először alig akadt választási lehetőségük, ezek a járatok ugyanis túlságosan szültek voltak, nem fértek volna át rajtuk, és a szélesebbekben is csak hason kúszva haladhattak volna előre… márpedig ezt egyikük sem akarta. Kisvártatva azonban olyan járatrendszerhez értek ahol nagyobb folyosók keresztezték egymást, és zavartalanul folytathatták útjukat, ahogyan eddig.

– Emlékszel rá, hogy merre kell menni? – kérdezte Drizzt Entreritől. Suttogva beszélt, mert a hangja hangosan verődött volna vissza a nedves falakról.

Entreri odalépett a drow mellé, aki egy öt elágazásból álló kereszteződés közepén állt meg, és a lehetőségeken merengett.

– Régen volt – felelte.– Nem olyan régen – vakkantotta Dahlia türelmetlenül.Mindkét férfi az elf nőre meredt.– Amikor a múltkor itt jártam, egyszerűen csak

követtem a víz folyását – magyarázta. – Csak azzal foglalkoztam, hogy mi van előttem, arra nem figyeltem, hogy mit hagyok a hátam mögött.

– Meg kellett volna jelölnöd az utat, vagy később visszatérni, és térképet rajzolni a járatokról! – morgolódott Dahlia.

– Nem terveztem, hogy egyszer visszatérek ide! – mordult rá Entreri, és közben szúrós pillantásokkal illette a nőt.

Dahlia lemondóan legyintett.– Folyton csalódást okozol. Egy igazi harcos mindig

mindenre felkészül.Drizzt éberen, ugrásra készen nézte Entrerit. Arra

számított, hogy az orgyilkos elveszíti a türelmét, és menten a nőre veti magit. Entreri azonban meg sem moccant, csak állt ott és hosszasan nézte Dahliát, majd hátat fordított neki, és csatlakozott a drowhoz, aki közben azon tűnődött, hogy merre is menjenek tovább.

– Én azt mondanám, hogy balra menjünk – mondta az orgyilkos. – A folyó balra van tőlünk, és én a folyóparton másztam bele a csatornába. Onnan érkezik a folyóvíz, amely elárasztja ezeket a csatornákat, és…

– Elárasztja? – kérdezte Dahlia, és a kezében lévő pálcával beletúrt a lába alatt lévő emberi ürülékkel vegyes sárba, miközben végig fintorogva grimaszolt.

A sárkupac váratlanul megmoccant, és egy vastag, fekete színű, összetekeredett kígyó bukkant ki alóla, amely első ránézésre is legalább akkora lehetett, mint Dahlia. A kígyó feje előrelendült, és az egész teste a levegőbe emelkedett, olyan hevesen támadta meg az elf nőt.

Dahlia kétségbeesetten próbált hátraugrani előle, nehogy a méregfogak belemélyedjenek az arcába.

Egy fénycsóva suhant el a szeme előtt, de ami az ő számára akkor fontosabb volt ennél, a kígyó teste az övéhez csapódott. Torkaszakadtából sikoltott! Fegyelmezett önuralma egy szem-pillantás alatt odalett, csak az ösztöneinek engedelmeskedett, amikor eszeveszetten kalimpálva próbált megszabadulni az

undorító kígyótól. Miután lesöpörte magáról a kígyót, sokáig zihált, és beletek egy kis időbe, mire felfogta, hogy nem esett baja, a kígyó nem marta meg őt, az a fehér villanás Drizzt szablyája volt, amivel levágta a hüllő fejét, és a kígyó teste csak a lendület miatt találta el őt, és nem tekeredett köré, csak vonaglott még egy kicsit, mielőtt élettelenül belecsobbant a sárba.

Drizzt odalépett Dahliához, és leszorította a karját, hogy megnyugtassa. Entreri ügyet sem vetett rá.

– Megharapott? Megmérgezett? – kérdezgette Dahlia réveteg hangon.

– Talán és nem – válaszolta Entreri, és mindketten összeráncolt szemöldökkel néztek rá. Kardja hegyére tűzte a levágott kígyófejet, és a magasba emelte. Dahlia gyomra majd felfordult az undorító látványtól. – Ez óriáskígyó, nem mérges kígyó – magyarázta. – Nem a harapásával öl, hanem rád tekeredik, és kiszorítja belőled a szuszt, összeroppant, és közben megpróbál lenyelni a fejednél fogva.

Drizzt meglepetten nézett az orgyilkosra.– Nem mérges kígyó – ismételte meg. – És nem

harapott meg téged – tett hozzá csendesen, hogy megnyugtassa Dahliát.

Úgy tűnt, hogy Dahlia végre megnyugszik. Belerúgott a lába előtt heverő vastag kígyóba, amely ettől megvonaglott. Dahlia egy rémült sikoltás kíséretében ugrott hátra.

– Te tényleg nem szereted a kígyókat – állapította meg Entreri. Meglóbálta a karját, és messzire hajította a levágott kígyófejet. További teketóriázás nélkül elment

mellettük, és elindult az egyik járatban. – Kövessetek! Minél előbb érünk ki ebből a fertelmes csatornából, annál jobb.

Dahlia ezúttal nem vitatkozott az apró termetű emberrel. Entreri után siettek, és Drizzt ismét átvette a vezetést, de Dahlia ezúttal szorosan ott maradt a nyomában.

Entreri visszaadta Kozah Tűjének másik felét, de Dahlia nem vette el tőle.

– Ha valóban úgy működik, ahogy reméljük, akkor Kharón Karma eddig egyszer sem lépett kapcsolatba velem – adott magyarázatot a tettére. – Ha a kard megkeresett és rám talált, akkor a pálca nem vette észre. Akár hogy is, jobb, ha nálad van, hogy megvédhesd magad.

– Miért mondod ezt? – kérdezte Dahlia.– Ezért – felelte Drizzt, és előrenyújtotta a pengéjét,

bevilágítva a csatorna rájuk váró részét. Tömérdek kígyó tekergett a vízben, egymás hegyén-hátán, és mind gyűlöletes hangon sziszegtek feléjük.

– Tűnjünk el innen! – mondta Dahlia.– Éppen azt tesszük! – csikorgatta a fogát Entreri.– Visszafelé, amerről jöttünk – pontosított az elf nő, és

közben összeillesztette Kozah Tűjét egy nyolc láb hosszú bottá. Ugyan a fegyver ebben a formájában nem volt a leghatékonyabb egy ilyen szűk járatban, de amikor Dahlia keresztbe fektette a botot maga előtt, Drizzt rájött, hogy a nő egyetlen célja az, hogy olyan távol tartsa magától a hüllőket, amennyire az csak lehetséges.

– Ezek nem mérges kígyók – ismételte meg Entreri. – Nem tudnak lenyelni minket, sem összeroppantani, ezért vélhetően elmenekülnek előlünk – vélekedett Entreri.

– Mint az előbbi kígyó? – kérdezte Dahlia gúnyos hangon, és hátrálni kezdett.

– Te váltottad ki belőle a támadást, azért ugrott neked, mert megrémült – mondta Drizzt. Kószaként jól ismerte a természet törvényeit. Tett egy lépést előre, de a következő pillanatban már meg is torpant, mert egy kígyó a levegőben úszva rávetette magát. Egy villámgyors mozdulattal felemelte a karját. A kígyó erősen megragadta a drow alkarját az állkapcsával, a testével gyorsan körbefonta a derekát, és már szorította is.

A kígyó ereje, izmainak tökéletes összehangoltsága alaposan meglepte a drowt. Mozgást érzékelt a szeme sarkából. Entrerit pillantotta meg, és bízott benne, hogy azonnal a segítségére siet de csalódnia kellett, az orgyilkosnak megvolt a maga baja.

Az érthetetlenül agresszív kígyók megindultak feléjük, a vízben úszva, a falakon kúszva, sőt a levegőben repülve.

Drizzt hangosan hörgött az erőfeszítéstől, miközben a bal kezét eltolta a testétől a jobb válla irányába, kiszabadította a jobb kezét, és egy fonák mozdulattal kettéhasította a kígyót. A hüllő alteste azonnal elernyedt, letekeredett a derekáról, és belecsobbant a vízbe, az állkapcsa azonban továbbra sem eresztette el a bal kezét. Egyelőre nem foglalkozott vele, mert elő akarta rántani a másik szablyáját, egy meglehetősen suta,

kifacsart mozdulattal, hiszen Jéghalált alapvetően a jobb karjával forgatta.

Minden figyelmével a felé nyomuló kígyókra figyelt, ütve-rúgva-vágva védte magát.

Entreri ugyanolyan ádázul harcolt mellette, a tőrével tartotta távol magától a csúszómászókat, és a kardjával hasította ketté őket.

A hátuk mögül tompa, kopogó hangot hallottak, és amikor alkalmanként hátra tudtak nézni a válluk felett, azt látták, hogy Dahlia vízszintesen tartja maga előtt a hosszú botot, és fel-le rángatja, kimozgatva jobbra és balra, hozzáütögetve a járat oldalfalához.

– A kígyókat kaszabold, te ostoba! – förmedt rá Entreri. Ebben a pillanatban majdnem orra bukott, mert az egyik kígyónak sikerült átsiklania a pengéje alatt, rátekeredett a lábára, és erősen húzta lefelé a mocskos vízbe.

– Dahlia! – kiáltott rá Drizzt.A tompa, csattogó hang azonban nem szűnt meg, mint

ahogy a kígyók végeláthatatlan ostroma sem! Entreri kiszabadult a hüllő szorításából, de ekkor ismét eltalálták őt. Jéghalál majdnem kifordult Drizzt kezéből, amikor az egyik kígyó ráharapott a pengére.

A járatban ekkor fénypászmák jelentek meg, de nem Drizzt pengéjének izzásától. Villámok cikáztak a levegőben.

Entreri hol Dahliát szidta az orra alatt, hol a kígyókra vicsorgott, miközben ütött, rúgott, vágott, amennyire csak az erejéből tellett. Amikor Drizzt már azt hitte, hogy sikerült visszavernie a kígyók első hullámát, és kezdett volna lendületbe jönni, egy csúszómászó jelent meg a

feje felett. Hátraszökkent és lekuporodott, így a fentről lezuhanó kígyó összecsapódó állkapcsa épphogy csak eltévesztette a bal fülét. A kígyó visszarántotta a fejét, mielőtt a drow levághatta volna, majd ugyanazzal a lendülettel a levegőbe dobta magát, és olyan erővel csapódott a kószának, hogy majdnem ledöntötte őt a lábáról.

Drizzt tudta, ha elesik, akkor mindennek vége. A víz bugyborékolt a rengeteg eleven kígyótól.

– Dahlia! – kiáltotta segélykérőén.Az elf nő ezúttal válaszolt neki, de nem szavakkal,

hanem pusztító viharral. Kozah Tűjét előrenyújtva rácsapott a padlón kavargó vízre, kieresztve a mágikus fegyverben felgyülemlett energiát. A csapás erejétől mindhárman a levegőbe emelkedtek, de mindhárman biztos lábbal értek földet. A víz sistergett és fortyogott, bűzös pára szállt fel belőle, olyan sűrű, hogy elhomályosította a látásukat.

Drizzt mondani akart valamit, de a testét átjáró vibráló energiától összerándultak az izmai, és összezárult az állkapcsa.

Kígyók potyogtak a vízbe a mennyezetről és az oldalfalaktól, vagy maradtak lógva a levegőben, gerendákra vagy különböző kiálló téglákra akadva. A járat talaján kinyúló, egymásba gabalyodó kígyók különös, visszataszító rúnákra és szimbólumokra hasonlítottak. A vízben úszó hüllők most a víz tetején lebegtek és tompán ütődtek a lábukhoz.

Elpusztultak, de lehet, hogy csak lebénultak egy időre. Ez az egészen nyilvánvaló eshetőség felettébb nyugtalanította Drizztet,

Entreri lesújtott a kardjával a lába előtt lebegő állatra, amely rángani kezdett. Ebből kiderült, hogy a kígyók nem pusztultak el, csak elkábultak a mágikus energiakisüléstől.

– Azonnal tűnjünk el inneni – kiáltotta Drizzt. – Hagyjuk itt őket, túl sokan vannak!

– Menjünk vissza, amerről jöttünk! – javasolta Dahlia.– Alegni abban az irányban van – emlékeztette rá

Entreri. – És erre rövidebb is.Nem volt annyi idejük, hogy alaposan megvitassák a

kérdést, mint ahogy arra sem, hogy kitalálják, hogy ezek az állatok miért viselkednek ennyire ellenségesen, rájuk egyáltalán nem jellemző módon. Gyorsan kellett cselekedniük. Drizztet alaposan meglepte, amikor Dahlia félrelökte őket az útjából, és határozott léptekkel elindult a járatban abba az irányba, amerre Entreri mutatott.

A drow figyelmét nem kerülte el, hogy Entreri lehajol és kivesz valamit a vízből, mielőtt Dahlia után sietett volna. Drizzt nem kérdezett rá, csak követte őket, ide-oda cikázva a lebegő kígyók között.

Kozah Tűjének mágikus ereje szerencsére jó messzire kifejtette a hatását, és biztonságosan túljutottak azon a ponton, ahol a kígyók korábban gyülekeztek. A szerencséjük ezt követően is kitartott, mert a járat kiszélesedett, magasabbá is vált, így könnyebben és gyorsabban haladhattak tovább.

Entreri váratlanul megállt, egy sziklához lépett, és leült rá. Drizzt csak ekkor vette észre, hogy az orgyilkos miért kotorászott a vízben. A harc hevében lecsúszott a lábbelije.

Dahlia mágikus csapása szó szerint kirepítette őt a csizmájából.

Entreri morgolódva húzta fel a lábára a még mindig füstölgő csizmát, majd felegyenesedett. Aztán morcosán pillantott az elf nőre.

– Tartozol nekem egy új csizmával.– Megmentettem az életedet! – vakkantotta a nő.– Ha hajlandó lettél volna beszállni a harcba, nem lett

volna szükség rá!Drizztet mulattatta kettejük heves szócsatája, de most

nem tudott őszintén mosolyogni rajta. Valami felettébb zavarta abban, ahogy belefutottak a kígyófészekbe, Minél többet gondolkodott rajta, annál nyugtalanabbá vált.

– Miért voltak ezek a kígyók pontosan ugyanakkorák? – kérdezte, amikor ismét útra keltek.

– Miért ne lettek volna? – kérdezett vissza Dahlia.– A kígyók folyamatosan vedlenek és növekednek –

magyarázta Drizzt.– Ez azt jelenti, hogy ezek a kígyók mind egyidősek

voltak – következtetett Dahlia, és a hanghordozásából kiderült, hogy nem érti, a drow mire akar kilyukadni.

Drizzt a fejét csóválta.– A kígyók nem verődnek hordába.– Márpedig ez egy kígyóhorda volt – vitatkozott Dahlia.

– Kígyórakás – javította ki a kósza, noha teljesen feleslegesen, Dahliának végül is igaza volt. Drizzt hitetlenkedve csóválta a fejét. A kígyók télen összegyűlnek, ő maga is számos kígyófészket látott már, amelyekben akár több ezer állat is összezsúfolódhatott. De efféle vadászfalkáról még nem hallott, mint ahogyan arról sem, hogy a kígyók összehangolt támadást intézzenek a zsákmányuk ellen!

– Mágikus úton idézték meg őket? – kérdezte Dahlia meg. erősítve Drizzt gyanúját, ekkor azonban Entreri is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

– Kiskígyók – mondta.– Kiskígyók? – visszahangozta Dahlia kétkedő hangon.

Mégis hogyan lehetne kiskígyónak nevezni egy kétméteres állatot?

Volt azonban valami Entreri hangjában, ami miatt Drizzt és a vitatkozó Dahlia is abba az irányba fordult, amerre az orgyilkos nézett.

Az anyakígyóra.

*Anthus barát keresztbe tett lábbal ült a padlón, egy kis

szobában, amelyet egyetlen gyertya világított meg. A szemét lecsukta, a kezét tenyérrel felfelé a teste mellé engedte a hideg kőpadlóra. A szerzetes halkan kántált, időnként még hümmögött is, miközben feszülten figyelt a ki- és belégzésre. Ki akarta tisztítani vadul keringő gondolatait, hogy nyugalomra leljen tudata mélyebb rétegeiben.

Ez volt az egyetlen menedéke, de most még itt sem lelt nyugalomra.

Vajon el kellene utaznia Vízmélyvárába, hogy figyelmeztesse a város urait az északon gyülekező és egyre erősödő netheri veszedelemre?

Képek villantak fel a szeme előtt a veszélyes útról. El sem tudta képzelni, miféle következményei lennének annak, ha Herzgo Alegni valamelyik harcosa elfogná őt, mielőtt sikerülne észrevétlenül elhagynia a várost. Ráadásul addig nem is térhetne vissza Neverwinterbe, amíg Herzgo Alegnit le nem taszítják képzeletbeli trónjáról, és szét nem kergetik a seregét.

Anthus barát egyenként számba vette az összes lehetőségét.

Érezte, hogy fel-le ugrál a gyomra.És mit gondoljon Arunikáról? Honnan merített akkora

erőt, amit nemrég a saját bőrén tapasztalt a kis kunyhóban? Különben is, hogyan maradhat életben egy ilyen törékeny nő a városfalon kívül? Az a környék hemzseg a fenevadaktól és az olyan gonosz teremtményektől, mint a thayiek, a vérszomjas rablók a goblinok vagy a bagolymedvék.

Arunika arca villant fel Anthus barát szeme előtt, de fokozatosan elhessegette maga elől.

A gyomra még hevesebben süllyedt és emelkedett.Herzgo Alegni vajon mit gondol róla? A hadúr tudja

egyáltalán, hogy ki is ő valójában? És Jelvus Grinch? Vajon mi haszna lenne abból, ha bemutatná őt a hadúrnak?

Anthus fejében Alegni és Grinch egymás mellett álltak, és visszamosolyogtak rá, de ez a mosoly korántsem tűnt barátinak. Sokkal inkább csak gúnyolódtak rajta, hiszen sosem engednék, hogy magasabb rangra emelkedjen a város vezetésében, hiszen miféle hasznot hozhatna nekik?

A két alak képe fokozatosan elhalványult, és a helyüket a feneketlen üresség vette át.

A gyomra továbbra is fel-alá hintázott.Ennyi. Semmi több. Elűzte a fejéből a zűrzavart és a

bizonytalanságot.Minden letisztult.Egy üres edénnyé vált, amelyben béke honol, ahová

nem jut be a külvilág zaja. Az idő múlása mit sem számít.Csak gyomra fel-le hintázó mozgása létezett, és a

jeges üresség.Ekkor hasított belé a szúró érzés.Nem egy emlékkép volt az, nem egy belső gondolat,

nem egy megválaszolásra váró kérdés.A gyomra felemelkedett, meditációja hűvös sötétjét

egy villanás zavarta meg. Valaki behatolt a béke birodalmába.

Anthus barát korábban is tapasztalt már ehhez hasonlót, ezért keményen küzdött, hogy megőrizze elszigeteltségét, hogy elnémítsa a hangot. Ez a befogadás állapota volt, amikor önként lebontja ösztönös védelmi falát. A magyarázat azonban nem ilyen egyszerű, érezte már ezt a szúrást korábban is, és tudta, hogy honnan ered.

Nyugodtnak kellett maradnia, nyitottnak, hogy hallhassa a hangot. De hát hogy maradhatna nyugodt, amikor olyasmit hall, amit nem is kellene?

Tudta, ha tovább mereng azon, hogy miért hall olyasmit, amit nem kellene, akkor elveszíti a hangot.

Becsapod magad! – feddték meg saját gondolatai. Túlságosan erősen vágysz rá!

De nem, ismét felbukkant, és tudta, hogy mi az.Az Uralom!Az abolethek!Anthus barát gyomra még az eddiginél is hevesebben

hintázott, levegő után kapkodott, a szeme kikerekedett, összefont lábait lassan kibogozta, majd feltérdelt, és könyörgőn előrenyújtotta a karját.

Add nekem! – mondta némán az istenének. Azt akarta, hogy az Aboleth Uralom visszatérjen, szüksége volt rájuk.

Mentálisan a jel után nyúlt, de a gondolatai ismét vadul kavarogtak, ismét számos lehetőség és végkimenetel villant fel előtte.

Egyre csak telt az idő, és Anthus barát olyan elkeseredetten vágyott rá, hogy hallja a különös teremtmények telepatikus zenéjének hangját, hogy észre sem vette vékony, csontos térdének sajgását.

– Kérlek! – súgta, majd nagy levegőt véve felordított. – Kérlek!

Hevesen megrázta a fejét. Attól félt, hogy annyira vágyik arra a hangra, hogy az agya becsapja őt, és csak képzeli, hogy hallja. Nagy nehezen lábra állt, és sajgó,

remegő térdekkel indult el az ajtó felé. Kilépett a kis szobából.

A templom fő kápolnájába jutott, és az ajtóba kapaszkodva nézett körül. A szeme vadul cikázott jobbra-balra a gyertyákkal gyengén megvilágított helyiségben, ismerős arcokat keresve.

Egyedül volt a kápolnában. Csak ő és a gondolatai.Nem akarta elhinni az igazságot. Könnyes szemmel

rohant a templom kapuja felé.– Kérlek! – ismételgette. Kinyitotta a kaput, és

kibotorkált Neverwinter késő őszi, csillagfényes utcájára. Csupán az alsóneműje volt rajta, és odakint csípős hideg várta.

Anthus barát céltalanul bolyongott az utcákon, könyörögve, sírva és rikoltozva, árulásról ordibálva. Senki sem ment oda hozzá, sem ember, sem árny nem sietett a szemmel láthatóan megtébolyodott szerzetes segítségére. Féltek tőle, vagy csak egyszerűen közönyösen elmentek mellette.

Többször is úgy vélte, hogy hallja az aboleth kellemes, édes hangját, de inkább csak visszhangzott körülötte, nem közvetlenül neki szánta a szavakat. Anthus összecsuklott és térdre rogyott, egy széles kereszteződében, négy út találkozásánál, Anthus barát nem érzékelte a környezetét, nem látta a reá szegeződő számtalan, kíváncsi szempárt. Kinyitotta a száját és kántálni kezdett.

Érezte, amint a gyomra emelkedik és süllyed.

*

– Ennél többre van szükségem – kérte Herzgo a vörös színű pengétől Furcsa, viszkető érzés fogta el, amiből tudta, hogy az orgyilkosa a közelben tartózkodik. A Karom befolyása a Barrabus nevű emberen csak korlátozott, és a távolság még tovább gyengíti a kapcsolat erejét. Alegni szerencséjére az apró termetű veszélyes férfi ezt nem tudta.

Abban a néhány esetben, amikor valóban szükség volt rá, amikor Barrabus rárontott Alegnire, a kard mindig hatékonynak bizonyult. Mindig előre figyelmeztette őt Szürke Barrabus következő lépésére, még mielőtt azt a férfi valóban meg is tette volna. Egy külső szemlélő számára a gondolat megszületése és végrehajtása közötti rendkívül rövid idő érzékelhetetlen. A Karom azonban belülről szemlélte az orgyilkost, és abban a gondolati világban, amelyben a penge létezett, ez a pillanat töredékéig tartó idő sokkal hosszabb.

A kard most azonban nem felelt Alegni kérésére, és emiatt gondterhelt ráncok jelentek meg a hatalmas termetű tiefling harcos ördögi arcán.

– Hol van? – kérdezte a hadúr. – Hol van a szolgám?A válasz egy sejtelem képében érkezett: Alegniben

tudatosult, hogy Szürke Barrabus a közelben van. De érzett valami mást is, valami többet ennél.

Ekkor külső zaj zavarta meg a tieflinget. Valaki torkaszakadtából üvöltött odakint a sötét utcán: „Kérlek! Kérlek!” Alegni nem foglalkozott vele, az egyik újonnan érkezett árny vélhetően összetalálkozott egy pórul járt lakossal. Szerencsétlen pára. Ismét a vörös pengéjű kard felé fordult, és az új érzésre összpontosított.

Energia vibrált a levegőben. Telepatikus energia.Herzgo Alegni hátradőlt az erkélyen lévő székében. Ez

felkeltette az érdeklődését. Barrabus – Artemis Entreri –, visszatérése egyáltalán nem aggasztotta őt, még úgy sem, hogy Dahlia minden bizonnyal vele tart, sőt még az a drow kósza is. Ők csak kellemetlenséget jelentettek a számára, és talán egy lehetőséget. Nem úgy, persze, Dahlia. Őt foglyul kellene ejteni, megkínozni és megölni. Ami Barrabust illeti, addig nem árthat neki, amíg a kard nála van, ebben biztos volt.

De ami a másik erőt illeti…Azért érezte, mert a penge is érezte. Mi lehet ez? Ki

vagy mi merészeli fenyegetni az uralmát Neverwinter felett?

Ennél többet egyelőre nem tudott meg a kardtól, ezért feladta, és inkább eltette a vörös pengéjű fegyvert. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy felkeresse Effront – egy nekromanta mégis csak jobban ért az efféle rejtélyes eseményekhez, mint ő –, de aztán letett róla. Nem lehetett biztos benne, hogy nem éppen a torz boszorkánymester a felelős-e az egészért.

A tiefling végül felsóhajtott, és annyiban hagyta a dolgot. A pompás kard díszes markolatára pillantott, és elgondolkodott rajta, hogy valóban érzett-e egyáltalán valami szokatlant. Talán csak a Karom saját energiáját érezte, amellyel Barrabus után tapogatózott. Lenézett a városra, a számos ellenőrzési pontra és őrhelyre, amelyeket városszerte felállított. Barrabus és újdonsült barátai, már ha valóban a szövetségesei, nem jutnak át észrevétlenül a városfalon.

Végighordozta a tekintetét a városon, fáklyáról fáklyára, tábortűztől tábortűzre járt a szeme. Semmi gyanúsat nem látott.

Alegni elégedetten bólintott, majd felnyalábolta a kardját és a csizmáját, amelyet az imént vett le, és visszament a szobába, hogy aludjon egy keveset, mielőtt felkel a nap.

*A hatalmas kígyó, melynek teste olyan vastag volt,

mint egy meglett felnőtt férfi törzse, felemelte iszonyatos fejét a földről, hogy rápillantson a három betolakodóra, akik bemerészkedtek föld alatti birodalmába.

– Oldalra! – utasította Drizzt a társait. Entreri a jobb, Dahlia a bal oldali irányba tért ki. – Szélesen. Be kell kerítenünk valahogy a pofáját.

A drow utolsó szavai hangos nyögésbe fulladtak. A hatalmas kígyó feje villámgyorsan vágódott előre az irányába. Először a szablyáival akarta hárítani a támadást, de amint belebámult a hatalmas szájba, ahová egészben is befért volna, nevetségesnek hatott a gondolat, nem is beszélve a kígyó előrelendülő testének tömegéről, amely egy vágtázó csataló rohamával közeledett felé! Ösztönösen ugrott félre előle. A kígyó feje elzúgott mellette, és már a sebesen süvítő levegő erejétől is majdnem hanyatt vágódott. Sikerült megőriznie az egyensúlyát, de a kígyó azonnal visszahúzódott, így nem maradt rá ideje, hogy lesújtson rá.

– Nem győzhetjük le! – suttogta Dahlia. A hangja megadóan csengett, és amikor a drow oldalvást vetett rá egy pillantást, azt látta, hogy az elf harcos, aki mindig élvezetét leli a csatában, most tehetetlenül leereszti a karját maga mellé.

Drizzt visszafordult a hatalmas kígyó felé, amely jobbra-balra ingatta a fejét. Belenézett a fekete, igéző szempárba, amely egyenesen reá szegeződött, és belé látott, sőt átlátott rajta. Gúny lakozott abban a tekintetben, a legyőzhetetlen erő felsőbbrendűsége.

Teltek múltak a pillanatok. Drizzt többször is arra jutott, hogy Dahliának bizony igaza van, ezt a szörnyeteget nem győzhetik le. Ez a kígyó egészen egyszerűen túlságosan hatalmas.

És nem akarja elpusztítani őket.Hát persze, ez teljesen nyilvánvaló, és teljesen

ésszerű… Drizzt annyira meglepődött, hogy hátrébb araszolt, hogy nyugodtabban gondolkodhasson.

Drizzt ekkor vizsgálta csak meg a kígyó környezetét tüzetesebben. Féltucatnyi alak vette körül a kígyót, elégedett arckifejezéssel a képükön.

Elégedetten.Neverwinter lakói voltak ők, néhány árnnyal közöttük,

és úgy álltak a kígyó mellett, mintha a barátjuk lenne.Vagy a mesterük.Drizzt előbb balra majd jobbra pillantott. Dahlia eldobta

Kozah Tűjét, és reményvesztetten rázta a fejét, Entreri pedig, talán a legbátrabb ember, akit Drizzt valaha látott, aki mindig csak még dühösebb és elszántabb lett, amikor megoldhatatlan feladat elé érkezett, most csak idegesen

pörgette a fegyvereit a kezében, és még véletlenül sem nézett a hatalmas kígyóra.

Drizzt belátta, hogy valóban nem harcolhatnak a szörnyeteg ellen. Nem győzhetnek, sőt valószínűleg életben sem maradnak, ha mégiscsak nekirontanak. Az az egyetlen értelmes megoldás, ha behódolnak a pompás teremtménynek, elismerik istenszerű hatalmát, és mellette maradnak, hogy istenük oldalán éljenek, boldogan.

Béke és nyugalom lenne osztályrészük.Drizzt érezte, amint a szablyái lassan leereszkednek a

teste mellé. Elveszett. Minden elveszett.

*Szabadon szárnyaltak a gondolatai.Dahlia tisztában volt vele, hogy mi történik, és teljesen

természetesnek érezte. Az a bensőséges pillanat melegséggel töltötte el, hívogató vágyat keltett benne. Az előtte lévő teremtmény, ez az isten megértette őt. Látta legmélyebb fájdalmait és legnagyobb félelmeit. Lecsupaszította őt a tekintetével, mindenki láthatta, hogy ki is ő valójában, mindenki megismerte a titkait, és ez felszabadította őt.

Ez a kígyó nem ellenség.Ez maga az üdvözülés!A fájdalma kiterítve hevert Dahlia előtt, látta a bűnét,

borzalmas és gonosz tettét, amikor megölte a gyermeket, dühének forrását, a számos halott szeretőt…

és ugyan nem Drizztnek kellene a halom tetején csücsülnie?

A férfi talán elég erős ahhoz, hogy megölje, és ezzel felszabadítsa 6t. Végül is ez a lényeg!

Ekkor azonban ráébredt, hogy talán még sincs szüksége arra, hogy a szeretője keze által haljon meg, véget vetve a kínjainak.

A megoldás talán itt hever előtte, karnyújtásnyira, ennek a mindent tudó, fenséges teremtménynek a szemében.

*Szabadon szárnyaltak a gondolatai.Entreri tisztában volt vele, hogy mi történik, és teljesen

természetesnek érezte. Az a bensőséges pillanat melegséggel töltötte el, hívogató vágyat keltett benne. Az előtte lévő teremtmény, ez az isten megértette őt. Látta legmélyebb fájdalmait és legnagyobb félelmeit. Lecsupaszította őt a tekintetével, mindenki láthatta, hogy ki is ő valójában, mindenki megismerte a titkait, és ez felszabadította őt.

Ez a kígyó nem ellenség.Ez maga az üdvözülés!A mindig éber Entreri hátrahőkölt. Miért ne tette volna?

Ő, aki mindig hazugságok között élt, még önmagának is hazudott, aki a tagadás és megvetés szövevényes hálójában bolyongott, váratlanul egy ezzel ellentétes környezetben találta magát. Nem csupán ez előtt a teremtény előtt nyílt meg, ahogyan korábban Kharón

Karma előtt is, de a „család” összes tagja tisztán látta őt, és a kígyó most ebbe a családba hívta.

Önkéntelenül is védekezett ellene.Az emlékei megelevenedtek előtte: anyja gyerekkori

rút árulása, a nagybátyja és a többiek még ocsmányabb árulása, Calimport mocskos utcáinak látványa.

Olyan fájdalmas és pusztító kínt érzett, mint amilyet gyerekkorában. Ismét szembeszállt vele, ismét megpróbálta, de ezúttal rádöbbent valamire… valami merőben szokatlanra.

A döbbent meglepődés vetett véget merengésének. Dahliára nézett, aki viszonozta a pillantását.

Meztelenek voltak, összefonódtak, nem volt hová bújniuk.

*Szabadon szárnyaltak a gondolatai.Társaival ellentétben azonban Drizzt Do’Urden ismerte

ezt az érzést. Tudta, hogy éppen behatolnak az elméjébe, észrevette a finom kísérletet arra, hogy gúzsba kössék az elméjét, és mentális rabszolgává tegyék.

Miután elhagyta Menzoberranzant, és Mélysötét járataiban bolyongott, egyszer hasonlóképpen akarták elcsábítani az ocsmány, fertelmes agyszívók: ígéretekkel halmozták el, és a paradicsomi, szabad élet lehetőségével kecsegtették. Drizzt és a társai engedelmesen, boldogan álltak az agyszívók társadalmának szolgálatába.

Egyszer járt már ezen az ösvényen, egyszer már áldozatul esett a rút csábításnak, egyszer már ellopták a személyiségét. Drizzt megfogadta, hogy soha többé nem vetik őt rabszolgasorba, ezért megtanulta, hogyan álljon ellen a csábításnak: felvonja az elméje elé a harag falát. Most, ahogy visszagondolt azokra a borzalmas emlékekre, szinte azonnal fel tudta vonni ezt a védőfalat.

Lassan, alig észrevehetően benyúlt a szütyőjébe, kitapogatta a benne lapuló ónixszobrocskát, és halkan Guenhwyvart szólította, majd a bajtársaihoz hasonlóan leeresztette a szablyáit, és araszolva, behódolást tettetve elindult a delejező teremtmény felé. Minden egyes lépésért meg kellett küzdenie, a hatalmas kígyó akarata meglepően erősnek bizonyult. Drizzt fájdalmas leckék árán tanulta meg, hogyan álljon ellen a mentális csábításnak, most mégis elbizonytalanodott, hogy kibírja-e.

Számtalan emlékkép lebegett körülötte a levegőben, és ha nem kellett volna folyamatosan arra összpontosítania, hogy ellenálljon a csábításnak, szívesen belenézett volna két társa tudatába, különösen Dahlia titkai érdekelték, legfőképpen az, amelyben ő maga fekszik holtan az elf nő korábbi, meggyilkolt szeretőiből emelt halom tetején.

Ha azonban odasétált volna hozzá, az azt jelentette volna, hogy az ő gondolatai is szabadon szárnyalnak, vagyis ő is belesétált a telepatikus csapdába.

A fal mögött maradt, és minden egyes lépéssel tovább erősítette azt. Felidézte magában az agyszívóktól

elszenvedett kellemetlen emlékeket. Egyetlen dolognak köszönhette, hogy akkor életben maradt.

Érezte, hogy elhagyja az ereje, egy másik elme tapogató csápjait érezte az elméjében, az istenszerű kígyó megpróbált behatolni gondolatai legmélyebb rétegeibe.

Catti-brie-re és Bruenorra, Belwarra és Clackerre, Zaknafeinre és Regisre és Wulfgarra gondolt, elveszett barátaira; azokra, akik meghatározták a személyiségét. Ez az idegen elme ellopná ezeket az emlékeket! – ezekkel a szavakkal bőszítette magát, tovább erősítve a harag falát.

Ezek nélkül az emlékek nélkül Drizzt Do’Urdennek nem maradna semmije.

Drizzt megállt, a pengéi a padlóhoz koccantak, mert nem tudta felemelni őket. A szeme sarkából látta, hogy Dahlia és Entreri őt bámulják, előbb gyanakvón méregetik, majd fenyegeti pillantásokkal illetik.

Az istenszerű kígyó észrevette, hogy ellenáll neki, hogy becsapta őt, és most a barátait akarja ellen fordítani.

– Nem! – kiáltott fel Drizzt dacosan, majd hátraugrott a kígyó elől, és harcra készen maga elé emelte a pengéit. Dahlia és Entreri egyszerre fordult felé, fegyverrel a kezükben. Drizzt rádöbbent, hogy a következő pillanatban talán megöli a szeretőjét és Entrerit, elvágva az egyetlen köteléket, amely ahhoz a múlthoz köti őt, amire oly nagyon vágyik. Azonban minden olyan gyorsan történt, hogy eme gondolatok csak elsuhantak elméje előtt, nem ülepedtek le. Ösztönösen cselekedve

félresöpörte Kozah Tűjét Csillámmal, Jéghalállal pedig Entrerit próbálta kordában tartani.

Azonnal tudta, hogy győzhet ellenük, hiszen nem a valódi Dahliával és Entrerivel harcolt, csak a két remek harcos kívülről irányított bábjaival. A kígyó szolgáival.

Nem győzhetek! – döbbent rá a következő pillanatban. Nem csupán két bajtársával kellene megvívnia, ott van még a többi szolga is, és maga az istenszerű, hatalmas kígyó, őt egészen biztosan nem tudná legyőzni.

Egy ellenség, akiről tudja, hogy nem kerekedhet fölé.Egy hatalmas ellenség, aki tudja, hogy ő nem képes

elpusztítani őt, sőt még csak ellenállni sem tud neki, ezért kigúnyolja őt.

Drizzt érezte, hogy a telepatikus háló, amit a kígyó szőtt köré, rátapad. Érezte, hogy az akarata távolodik tőle, hogy elvész, ugyanúgy, mint fiatal kószaként, egy évszázaddal korábban, amikor az agyszívók fogságába esett.

Hiába az akaraterő, hiába a harag fala, nem sikerült.Egy isten ellen nem is sikerülhetett.Ráadásul Drizzt ekkor rádöbbent, hogy mennyire jó

élete lesz e mellett a mindent tudó teremtmény mellett. Békés, nyugodt, elégedett élete lesz a gazdája mellett, és örömmel szolgálja majd őt élete végéig.

Felsóhajtott, majd leeresztette a fegyvereit, védtelenül állt a hatalmas kígyó előtt…

Ő rikoltott fel elsőként a szolgák közül, amikor Guenhwyvar fekete alakja feltűnt a semmiből, és a párduc ráugrott a hatalmas hüllőre. Drizzt először haragosan üvöltött, a következő pillanatban azonban

döbbenten, földbe gyökerezett lábbal meredt az elé táruló látványra. A hatalmas kígyóról kiderült, hogy nem kígyó, hanem egy visszataszító, halszerű lény. Iszonyatos hangon üvöltött, mind a valóságban, mind Drizzt agyában. Az éles, metsző hang mentális csapásként érte a drowt, és Drizzt elterült a földön, csakúgy, mint Dahlia, Entreri és a többi szolga is.

Egy döglött óriáskígyó feküdt a csatorna oldalában, és ez a különös teremtmény felöltötte az alakját, és elfoglalta a helyét. De az álca most szertefoszlott. Guenhwyvar támadása megszüntette az illúziót, felfedve a kígyónál sokkal jelentéktelenebb ellenséget.

Drizzt talpra szökkent, és azonnal támadásba lendült. Rohanás közben félrelökte Entrerit az útból, és belerúgott Dahlia botjába. Tudta, hogy ő maga szabad, de nem lehetett biztos benne, hogy a társai is kiszabadultak-e az ellenség befolyása alól.

A hat szolga, akik eddig is a különös teremtmény mellett álltak, ott maradtak mellette. Két ember a párduc után iramodott, Guenhwyvar azonban feléjük rúgott a hátsó lábaival. Mindkettőjüket eltalálta, amitől hanyatt vágódtak, és az egyiküknek az állát és a vállát is csúnyán megvágta a karmaival.

A négy maradék szolga Drizzt elé állt. Drizzt jobbra pördült, és a levegőben pörögve orrba vágta első ellenfelét egyik szablyája markolatával. A fickó azonnal összerogyott. Drizzt nem akarta megölni ezeket a szolgákat, mert tisztában volt vele, hogy nem a szabad akaratuk szerint cselekednek, de amikor egy árny átugrott a földön fekvő ember testén, és halálos döféssel

vette célba őt, Drizzt ösztönösen hárított, majd ugyanazzal a lendülettel visszatámadott. Az utolsó pillanatban visszafogta csapása erejét, és ahelyett, hogy megölte volna az árnyat, csak odacsapott a bordái közé. Az árny ebben a mentális állapotban azonban nem érzett fájdalmat, ezért nem tört meg a lendülete, így Drizzt nem tehetett egyebet, újra és újra lesújtott rá, méghozzá egyre nagyobb erővel.

Nem volt ideje piszmogni, ezért földre vitte az árnyat, és amikor a törött orrú ember felkelt a földről, hogy ismét szembeszálljon vele, kíméletlenül kisöpörte alóla a lábát szablyái segítségével. Nem akarta túl mélyen megvágni a férfi lábát, sajnálkozott is miatta, de visszafogta a kezét, amikor kiserkent a szolga vére.

Drizzt szélsebesen forgatta a pengéit, és kíméletlenül sütött k az útját álló rabszolgákra, és közben a halszerű teremtmény mögé került, ahonnan a barátaira pillantott. Guenhwyvar támadása őket is felszabadította a mentális rabság alól, és most ádázul harcoltak a megmaradt szolgákkal. Drizzt az előtte álló különös lényre összpontosított. Fizikailag gyengének és satnyának tűnt, de Drizzt tisztában volt azzal, hogy akár egyetlen gondolattal is leterítheti őt. Tudta, hogy magasra kell vonnia a falat az elméje körül, és olyan gyorsan kell lesújtania a pengéivel, amennyire csak lehet.

Az arca önkéntelen grimaszba rándult, amikor Dahlia a cséphadaróit pörgetve szembekerült egy árny rabszolgával. Jól tudta, hogy most mi következik, ezért elfordította a fejét, és a halszerű lényre összpontosított. Nem látta, amint Dahlia megsorozza az árny koponyáját,

és a fegyverei lemarják a bőrt a fejéről, össze, törik a koponyacsontjait és péppé zúzzák az agyát.

Entreri sem bizonyult könyörületesnek. Precíz, halálos mozdulatai a valódi orgyilkost juttatták Drizzt eszébe, és korábbi érzelmes gondolatai egy szempillantás alatt elillantak. Régi végzete visszatért, ismét őt látta maga előtt. Drizzt hangosan felhorkant, amikor Entreri kardja mélyen egyik ellenfele testébe fúródott, és a penge hegye kibukkant a hátán. Entreri azonnal kirántotta a fegyvert áldozata testéből, majd sebesen megpördült, a pengét a férfi torkához tartva, elvágta így a nyakát.

Noha már végzett a szolgával, nem tudta megállni, hogy ne vágja át a torkát.

Drizztnek hirtelen számos kételye támadt. Kételyek az útjával kapcsolatban, amire rálépett, kételyek a barátaival kapcsolatban, de gyorsan elhessegette ezeket a nyugtalanító gondolatokat, és meggyőzte magát arról, hogy csak az álnok halszerű szörnyeteg akarja befolyásolni őt. A kételyek okozta csalódottságát haraggá változtatta, és rázúdította az elme-zsarnokra, az abolethre.

Csillám megvillant a levegőben, és kettéhasította az aboleth koponyáját. A vágással egy időben már emelte is Jéghalált, hogy a súlyos seben keresztül megkeresse vele a lény agyát.

Az agy ennek a hatalmas mentális erővel rendelkező teremtménynek a gyenge pontja.

Drizzt elugrott a kapálózó, vergődő teremtmény elől, és előbb az egyik, majd a másik pengével csapott a fejseb felé. Harmadik próbálkozásra az egyik szablya utat

talált a lény agyához. Amint a penge hozzáért a lágy részhez, megforgatta a csuklóját, szétzúzva az aboleth agyát.

Az utolsó életben maradt rabszolga, egy árny, ádáz csatakiáltással rohant Drizzt felé, hogy megmentse szeretett gazdáját.

Elkésett. Guenhwyvar halálra marta az elmezsarnokot, még mielőtt Drizzt bevihette volna a kegyelemdöfést.

Az aboleth elvágódott, és holtan terült el a földön.A rohamozó árny megtorpant, és döbbenten, értetlenül

meredt a drowra. Drizzt azonnal arra gondolt, hogy talán éppen most szereztek egy értékes szövetségest, aki segíthet nekik áthatolni Alegni védelmi vonalán; ő pontosan tudta, hogy mennyire eluralkodik a hálaérzet azokon az áldozatokon, akiket végre felszabadítanak a mentális rabszolgaság alól.

Mielőtt azonban Drizzt megbizonyosodhatott volna erről, mielőtt még kideríthette volna az árny szándékait, egy alak bukkant fel a felszabadított rabszolga mögött.

– Dahlia, ne! – kiáltotta Drizzt teli torokból, de mire a szavai eljuthattak volna az elf nő fülébe, már hallotta is a cséphadarók csattanását, amint bezúzzák az árny koponyáját. Már az első ütés is végzett volna az árnnyal, de Dahlia biztosra ment, és még kétszer megütötte áldozatát.

– Megfordult egyáltalán a fejedben, hogy értékes hírekkel szolgálhat nekünk? – kérdezte Drizzt bosszús hangon.

Dahliát nem hatották meg a drow szavai. A földön heverő véres árnyra nézett, majd a hatás kedvéért leköpte a tetemet.

– Ez egy netheri patkány! – vicsorgott, mintha ezzel mindent megmagyarázna. – Úgyis elárult volna minket.

– Lehet, hogy ismerte Alegni védelmi rendszerét – vitatkozott vele Drizzt. – Nem tudhatjuk, hogy mikor ejtették foglyul…

– Ami történ, megtörtént – szólt közbe Entreri. Amikor az elf és a drow rá nézett, az orgyilkos két emberre mutatott. Arra, akit Drizzt terített le, és egy másikra. Mindketten csúnyán megsérültek, de mindketten éltek, és egyikük sebe sem tűnt halálosnak. Egy harmadik ember is élt még, egy nő, az ő sérülései azonban nagyon súlyosnak látszottak.

Drizzt levette a hátizsákját, és azonnal a sebesült nőhöz rohant. Kötszert vett elő, és egy gyógyfüvekből készített főzetet, amellyel azonnal elállította a vérzést. Miután megbizonyosodott róla, hogy a nő nem vérzik el, két társára nézett, akik hitetlenkedve meredtek rá.

– Lássátok el a többieket! – mordult rájuk.– Megtámadtak minket! – vitatkozott Dahlia.– Az… az a teremtmény támadott meg minket, csupán

őket használta fel ellenünk! – válaszolta neki Drizzt. – Lássátok el őket!

Dahlia kérdőn nézett Entrerire, és Drizztnek meg kellett állapítania, hogy a nő makacsabb és érzéketlenebb még az orgyilkosnál is.

– Lássátok el őket, különben… mellettük maradok! – fenyegetőzött a drow, ami végre megtette a hatását. Odahajította a hátizsákját Entrerinek.

Nem sokkal később hatan indultak tovább a járatban. A két könnyebben sérült ember, egy nő és egy férfi, félig cipelve, félig húzva-vonva vitte a súlyosabban sebesült nőt egy hevenyészett hordágyon, amit Drizzt készített a halszerű teremtmény köpenyéből és csontjaiból. Kiderült róluk, hogy Neverwinter városának lakói.

– Én Luskan mellett nevelkedtem – mesélte a Genevieve névre hallgató nő Drizztnek. – A családom földműveléssel foglalkozott.

– Ismerted a Stuyles családot? – kérdezte tőle a drow.– Igen, ismerősen cseng ez a név – bólogatott

Genevieve. – De ez rég volt már. Sok éve jöttem ide, a pusztulás előtt.

– De túléltétek a katasztrófát – jegyezte meg Drizzt, és beszéd közben oldalvást Entrerire sandított, akit végre valahára érdekelni kezdett egy téma.

– Mind megmenekültünk – mondta a hordágyat cipelő férfi. – Annak köszönhetően ott hátul.

– Igen, évek óta itt élünk lent – magyarázta Genevieve. Az arca többször is megrándult, és fájdalmasan grimaszolt, miközben próbálta rendezni a gondolatait. – A pusztulást követően néhány alkalommal felmentünk a felszínre. Gondolom, kémkedni küldtek fel, alig emlékszem rá.

– Akkor kiváló kém lenne belőled – szólt epésen Entreri.– A halszörnyeteg belelátott az elménkbe – folytatta a

nő. – Bármit megtehetett, amit csak akart.

– Megölte az óriáskígyót, és ő irányította a kiskígyókat – tette hozzá a férfi.

– Akkor még kiskígyók voltak – helyesbített Drizzt, és beleborzongott, ha arra gondolt, hogy Neverwinter csatornarendszerét hamarosan ellepik a hatalmas óriáskígyók.

Otthagyta a három embert, és csatlakozott az élen haladó két társához.

Beszélni akart Entrerivel arról, ami történt, hogy jobban megértse a mentális uralom természetét, hogy könnyebben ellenállhasson majd, ha legközelebb a régi kardja ismét a befolyása alá akarja vonni őt. Amikor azonban szóba akarta hozni a témát, rájött, hogy nem tud róla beszélni, ott és akkor legalábbis nem, és Dahlia számára sincs mondanivalója, ezért inkább lemaradt tőlük, és a három embernek segített az előrejutásban, ha kellett. Entreri és Dahlia egymás mellett lépdelve vezették a kis csapatot. Az elf nő ismét odaadta neki Kozah Tűjének egyik felét, hátha a mágikus kard kapcsolatba akar lépni vele. Már nem volt szükségük Csillám fényére, a nap ugyanis felkelt, és a különböző repedéseken, réseken és eresztékeken keresztül elegendő fény szűrődött le ahhoz, hogy kellőképpen lássanak.

Entreri és Dahlia kedélyesen beszélgettek az egész út során és ez Drizztet valamiért felettébb zavarta. Nem hallotta a szavaikat, csak hangfoszlányok jutottak el hozzá, de néhány fordulót követően már ennyit sem hallott. A velük párhuzamosan rohanó folyó zúgása elnyomott minden egyéb hangot.

Drizzt csak nézte a hátukat, és hirtelenjében távolinak érezte őket magától.

Elveszettnek érezte magát.

*– Hamarosan – suttogta Entreri Dahliának a kis csapat

élén.Dahlia kérdőn nézett rá: nem értette, miért mondta

ezt. Talán arra gondol, hogy hamarosan kiérnek a csatornából? Talán igen, de egyéb jelentést sejtett a szavak mögött, különösen annak fényében, hogy nemrég megismerték egymás legféltettebb titkait.

Entreri bólintott, és az apró mozdulat mély megértésről tanúskodott, kifejezőbb volt magánál a szónál is.

„Hamarosan” – mondta, arra utalva, hogy Dahlia hamarosan megfelelő megoldást talál a gondjaira.

„Hamarosan” – mondta, arra utalva, hogy Dahlia hamarosan békére lel.

„Hamarosan” – mondta, arra utalva, hogy a megoldás Dahlia életének legnagyobb tragédiájára, a nagy pillanat…

Az elf harcos elfordította a fejét, nem akarta, hogy a férfi lássa párásodó szemét, nem akarta, hogy az orgyilkos, ez az idegen, egykori ellenfele, aki talán még mindig az, ismét belelásson a lelkébe.

Vagy csak szégyellte magát?

9A HÍDFŐÁLLÁS

Megszerezték a kohót.Eme döbbenetes tudat rátelepedett Ravel Xorlarrinra,

miközben az előzetesen megbeszélt találkozóra igyekezett a nővéreivel és a felderítőcsoport egyéb vezetőivel.

Megszerezték a kohót.Bizakodással töltötte el őket Gauntlgrym első

termeinek elfoglalása. Egyrészt őszintén örültek, amiért sikerült meglelniük a legendás törpe várost, vágyott úti céljukat, másrészt első ránézésre is látták, hogy jól védhető, biztonságos hídfőállást építhetnek ki az ősi lakhely makacs, kellemetlen törpeszellemei ellen. Mindez azonban semmit sem ért volna a végső, legfőbb zsákmány nélkül.

Megszerezték a kohót.Ravel alig tudta leplezni emelkedett hangulatát, amikor

belépett Gauntlgrym ősi kohójának belsejébe, ahol a többiek már vártak rá. Egyenként végighordozta a tekintetét az egybegyűlteken. Berellippel kezdte a sort,

aki komor, fanyar képpel nézett rá, majd gyorsan Saribelre pillantott, aki nyugtalanul fészkelődött, Hűen tükrözve idősebb és gonoszabb nővérük valós érzéseit is. Saribel tökéletesen megértette és átérezte a pillanat súlyát és jelentőségét, és nyilvánvalóvá vált a számára, hogy a dicsőség leginkább Ravelt illeti, nem a papnőket.

A fiatal papnő nem tudta, hogy egy ilyen helyzetben miként viselkedjen, és nem tudta nyílt haraggal leplezni a valódi érzelmeit.

Saribel bizonytalansága felbátorította Ravelt. Tiagóra nézett, aki Jearth mellett ült, és tudta, hogy bennük szövetségesre lelt. Tiago még mosolyogva biccentett is.

Ha a nővérei nyugtalansága bátorsággal töltötte el őt, akkor most a Baenre-ház egyik tagjának elismerése valósággal megsokszorozta az erejét.

Yerrininae is ott volt, a két fegyvermester mögött guggolt nyolc behajlított lábán, és izgatottan várta a fejleményeket. Miért is ne tette volna, hiszen fordulóponthoz érkezett az élete, egy jobb és dicsőséges sors lehetősége sejlett fel előtte.

Megszerezték a kohót.Ravel lassú, kimért léptekkel megkerülte a társaságot,

elhaladt a többi varázsló és a katonai egységek vezetői előtt, majd a hozzá legközelebbihez lépett a kohók sorában. A fatüzelésű szerkezet magasabb volt nála. A drow harcos szemében ugyanolyannak látszódott, mint bármelyik másik kohó, de másként tájékoztatták, és most, amikor alaposabban is megnézhette, azonnal megértette, hogy miért különleges.

Nem volt ajtaja, melyen keresztül fával táplálhatták volna.

Egy téglából emelt kémény magasodott a kohó mögött. A hatalmas, toronyszerű cső padlótól mennyezetig ért, és a téglákat olyan mesterien illesztették egymáshoz, hogy mit sem fogott rajtuk az eltelt évszázadok kíméletlen vasfoga. Ravel vetett egy futó pillantást a rakodó- és hűtőtálcákra, majd a kéményhez lépett, amely különös erővel vonzotta őt. Végigfuttatta az ujjait az egyenletes felületen.

Ezután körbefordult, és végighordozta a tekintetét a hatalmas csarnokban sorakozó hasonló kohók és kémények sokaságán.

– Érintetlenek maradtak az évezredek során – szólalt meg, miután visszatért a kis csoport elé.

– Kisebb javításra szorulnak, de igen – recsegte Yerrininae.

– Hol van Brack’thal?– kérdezte Berellip metsző, felsőbbrendű, büszke hangon, mint mindig.

Ravel egy a zsákmányát éppen megpillantó, vadászó fantompárduc mosolyával fordult a többi varázsló felé.

– Megfejtettétek már a működését? – kérdezte.– Megleltük a forrását – kezdte az egyik mágiaszövő,

de ekkor Berellip türelmetlenül félbeszakította őt.– Hol van Brack’thal? – kérdezte ismét.– A dolgát végzi – felelte Ravel kurtán.– Itt kellene lennie.– A külső termeket biztonságossá kell tenni, mielőtt itt

elkezdjük a munkát – vitatkozott Ravel. – Komoly feladatot kapott.

– Az az ő feladata – bökött a papnő Jearth felé –, és a Baenre cimborájáé. És a dridereké… miért vannak itt egyáltalán?

Tiago hangosan kacagott Berellip nekihevült, ideges szóáradata hallatán, és Ravel megértette, hogy az ő érdekében teszi. Igen, Ravel valóban szert tett egy nagy hatalmú szövetségesre, aki nem hunyászkodik meg Berellip fenyegető tekintete előtt.

– Kedves nővérem – kezdte a válaszadást Ravel, és beszéd közben bocsánatkérő pillantást küldött Jearth felé, majd befejezte a gondolatot –, nem bíznék egy ilyen fontos feladatot egy egyszerű harcosra.

Berellip olyan szorosan zárta össze a száját, hogy félő volt, lenyeli az ajkát.

– És sem téged sem a papnőidet nem szívesen terhelnék egy efféle feladattal, rátok itt van szükség, hogy biztonságossá tegyetek ezt a helyet, és a Xorlarrin-ház városa alkalmassá váljon rá, hogy befogadja az istennőt, aki oly kedves mindannyiunk számára – tette hozzá, majd Tiagóra nézett, aki elismerően bólogatott.

Ravel egy időre lefegyverezte a nővérét.– Rengeteg teendőnk van – szólalt meg Jearth. – A

járőreim jelentették, hogy ez a város hatalmas, nem is beszélve az alatta és körülötte futó bányák sokaságáról. Mások is vannak itt rajtunk és a törpeszellemeken kívül. Tanyázik itt néhány rémvarjú… ki kell űznünk őket innen.

– Jelentéktelen kellemetlenségnek tűnik – szólalt meg a halk szavú Saribel. A papnő Berellipre sandított, és Ravel megértette, hogy csak jó színben akar feltűnni rangidős nővére szemében.

– A feltárt termek többsége nem biztonságos – folytatta Jearth zavartalanul. Ravelhez hasonlóan ő is tökélyre vitte, hogy szinte meg se hallja az idegesítő Saribelt, mintha ott sem lenne. – Az egész helyet megrengette az elmúlt évek kataklizmája. Ismeretlen kincsek és elfeledett titkok lapulhatnak bárhol, csapdák leselkedhetnek ránk, amelyeket ki kell ismernünk, és a különböző oldalsó termek jobb lakhelyül szolgálhatnak a nemesek számára.

Saribel megmozdult, mintha vitatkozni akarna, ezért Jearth gyorsan folytatta:

– Elképzelhető, hogy a törpeszellemek egy bizonyos helyről bújnak elő. Talán van itt egy törpe istennek szentelt templom, ám egy ilyen épületnek nincs helye a Xorlarrin-ház otthonában.

A fiatalabb papnő visszahuppant a helyére.– Rengeteg dolgunk van – ismételte meg Jearth, és

ezúttal senki sem vitatkozott vele.– Úgy bizony – bólogatott Ravel, majd ismét

végighordozta a tekintetét a kohókon, és a szeme a hatalmas kemencén állapodott meg, amely elfoglalta a helyiség hátsó falát. – Először is ki kell derítenünk, hogy mitől működnek ezek a kohók – ravasz fény villant a szemében, mint aki többet tud annál, mint amennyit mond, és valóban így is volt.

– A forrás itt van a közelben – mondta Berellip. – A kohó tüzelőanyaga nyilván…

– A forrás itt van – szólt közbe Ravel. A nagy kemencére mutatott, illetve a mellette lévő boltíves

átjáróra, amelyet még nem derítettek fel, mert elsőre úgy tűnt, hogy befalazták.

– Honnan tudod?– Mágiaszövő vagyok – felelte Ravel nemes

egyszerűséggel, mintha ez mindent megmagyarázna. – Ugye nem gondolod, hogy egy téglarakás az utamba állhat?

Ravel végig Tiagót nézte, hallgatósága legértékesebb tagját. A Baenre-harcos leplezetlen érdeklődéssel nézegette a boltíves átjárót, majd a varázslóra pillantott.

– Meddig akarsz még várakoztatni minket? – kérdezte Berellip ingerülten, miután szerinte kezdett hosszúra nyúlni a csend.

– Nem lenne igazságos, ha csak úgy egyszerűen elmondanám, hogy mi van odaát – magyarázta Ravel. – Hozzatok ide egy goblin csapatot, és ássák ki a járatot, hogy együtt mehessünk oda és üdvözölhessük a jó szerencsénket – a mágiaszövő jelt adott, Jearth pedig azonnal elsietett, hogy hozzon néhány rabszolgát.

Miután a gyűlés véget ért és a társaság feloszlott, Tiago odalépett Ravel mellé.

– Nagy elvárásokat támasztottál magaddal szemben! – mondta. – Ne okozz csalódást a nővérednek, különben bosszút áll rajtad, és ez nem történhet meg!

– Csalódást? – kérdezett vissza hitetlenkedve Ravel. – Egy isten van a mögött a fal mögött. Egy csapdába ejtett isten. Gauntlgrym ereje.

– A tűzfenevad? – vigyorgott Tiago.– Az ősfenevad – pontosította Ravel. – Házam

nagyasszonyanyája a tűzlényt jelölte meg a kataklizma

okozójának. Létezik, és itt van bebörtönözve előttünk, ahogy korábban oly sok évezreden keresztül – egy pillanatra elhallgatott, hagyta, hogy széles mosoly üljön ki az arcára. – Oly közel már a mágikus kohó.

Tiago szintén mosolygott, és miközben a csarnok végében lévő boltíves átjárót nézte, őszinte elismerés csillant a szemében. Az ősi Gauntlgrym remek, mágikus erővel átitatott fegyvereiről Faerûn-szerte legendákat zengtek; akadtak, akik nem hittek eme ősi törpe otthon létezésében, de még ők is csak a csodás mágikus ereklyék származási helyét vonhatták kétségbe, páratlan képességeiket nem.

– Az enyém az első két mestertárgy, miután a kohó újraindul – jelentette ki Tiago.

– Ez az alku része, ahogy közölted velem – mondta Ravel unott hangon, már rég elfogadta ezt a tényt. – A szolgáid elhozták a szükséges alapanyagokat, gondolom.

Az ifjú Baenre-harcos még mindig a boltíves átjárót nézte, az ígéret kapuját, és bólintott.

– Már ha valaki szolgának nevezi Gol’fanint.Ettől Ravel azonnal megélénkült.– Gol’fanin? – kapta fel a fejét a név hallatán.– Elutaztál Menzoberranzanból az ősi világ

legismertebb kohójához. Kérlek, ne mondd, hogy téged, egy elismert mágust meglep ez a bejelentés!

Ilyen formában előadva természetesen Tiagónak igaza volt. Ravel azonban valóban meglepődött, és nem az lepte meg, hogy Menzoberranzan egyik legismertebb kovácsa titokban elkísérte őket, hanem az, hogy a Baenre-ház ilyen alaposan felkészült erre a jelentéktelen

kis felderítő útra. Az ifjú mágiaszövő hirtelenjében mindenben kételkedni kezdett, még a Xorlarrin-ház szerepében is. Mégis mekkora befolyásra tett itt szert a Baenre-ház?

– Gondolom, tisztában vagy vele, hogy az alkunk ezen részének teljesítése sokba kerül nekem – mondta Ravel, miután kellőképpen összeszedte a gondolatait. – Jearthra gondolok.

– Ugye megérted, hogy ez engem nem érdekel – felelte Tiago a Baenre-ház tagjaira jellemző nyegle könnyedséggel.

*A terem vibrált a hosszúkás, téglalap alakú veremből

felszálló hő melegétől és energiájától. A magas hőt azonban elnyomta a levegőt megülő köd, amely pamacsokban tapadt a kövekhez.

Ravel és a többiek a verem szélénél álltak, és elismeréssel adóztak az alant lévő fenevad ereje előtt: a tajtékzó, hömpölygő őserő felfalta a köveket, lávává változtatva azokat, salakrögöket köpve a magasba.

A vulkáni szörnyeteg börtöne is hasonlóan lenyűgöző látványt nyújtott: elemi erejű víz örvénylett a verem oldalfalai mentén, a peremtől egészen az aljában lévő ősfenevadig. Víz folyt alá a mennyezetről vékony csíkokban, fenntartva a csarnok egyensúlyát.

– Elemi lények – suttogta Brack’thal Xorlarrin. – Többtucatnyian vannak.

Ravel kétkedve nézett a fivérére, de nem szállt vitába vele. Okosabb volt annál, hiszen Brack’thal a mágia régi iskoláján nevelkedett, és számos alkalommal idézett meg ezekhez hasonló teremtményeket. Noha a Mágiavész és Mystra szövetének szétfeslése idején az ereje vészesen megcsappant, az azt megelőző időben Brack’thal nagy erejű varázslónak számított, és gyakorta látták Menzoberranzan utcáin elemi tűz- és vízlények társaságában, víz- vagy füstcsíkot húzva maguk mögött.

Az ifjú mágiaszövő a nővérére, Berellipre pillantott, miután Brack’thal elhallgatott, de a papnő egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Ravel csak ekkor értette meg, hogy Zeerith nagyasszony miért ragaszkodott hozzá, hogy Brack’thal is velük tartson, és Berellip miért rendelte vissza őt maga mellé, miután a goblinok kipucolták a járatot.

Ravel a Tiagóval folytatott beszélgetését követően már másodszor érezte úgy, hogy folyós futóhomokon áll, nem pedig szilárd sziklán. Úgy tűnt, hogy ezen a küldetésen az, ő küldetésén mindenki összeesküdik ellene, folyamatosan átnyúlnak a feje felett. Zeerith nagyasszonyanya miért nem mondta el neki egyszerűen, hogy miért ragaszkodik Brack’thal jelenlétéhez? Tiago miért nem árulta el neki, hogy Gol’fanin velük tart? Akkor nem kellett volna álruhában utaznia, a közemberek között, szabadon járhatott-kelhetett volna, az őt megillető tisztelettel övezve.

Ravel végigfuttatta a tekintetét a verem falán gomolygó vízörvényen, majd lenézett a mélybe, bele az istenszerű teremtmény szemébe, és kikacagta saját

magát az ostobaságáért. Hogy miért? Mert ők drowk, és a tudás hatalom, és a hatalmat sosem osztják meg önként!

– Készen vannak – hallotta Berellip hangját. Ravel felkapta a fejét, és azt vette észre, hogy a papnő egyenesen hozzá beszél. Berellip elkapta Ravel pillantását, és jobb oldali irányba terelte, ahol valaha egy kőhíd állt. A goblin és ork rabszolgák hatalmas gombatönköket cipeltek fel Mélysötét mélyebb szintjeiről, és építettek egy átjárót a verem fölé. A hevenyészett híd csupán négy hosszú, vastag elemből állt. Úgy illesztették össze őket, hogy a közepüknél háromszor olyan vastagok voltak, mint a két végüknél.

Saribel és Jearth felügyelték az építkezést. Éppen egy medverém csapatot vezettek át a hídon, hogy ellenőrizzék, mennyire biztonságos. A híd még csak meg sem hajlott a súlyuk alatt.

Tiago Baenre és egyik „szolgája”, nem más, mint Gol’fanin, csatlakozott a Xorlarrin-ház tagjaihoz. Átkeltek a hídon, és beléptek egy, az előzőnél kisebb csarnokba, melynek egy hatalmas emelőkar állt a közepén. Megalvadt vércseppek vöröslöttek a kar fogantyúján.

– Ezek nem túl régiek – mondta Saribel, miután ráolvasott egy varázsigét a vérfoltokra.

– Valaki visszahajította az ősfenevadat a verembe – szólalt meg Brack’thal, és azonnal minden szempár rá szegeződött.

A szebb napokat is látott varázsló lehajolt, elnézett a boltív alatt, át a másik, tágasabb terembe, a tüzes verem

fölé, ahonnan víz folyt alá az ősfenevad börtönébe. Ezután az előttük lévő emelőkarra mutatott.

– Ezzel a karral helyezték az elemi vízlényeket a helyükre – mondta.

– Ezt nem tudhatod! – vakkantotta Berellip, Brack’thal azonban zavartalanul folytatta:

– Láttam azokat a csatornákat, amelyeken keresztül ide érkeztek, gyökerekként szövik át Gauntlgrym egészét – magyarázta az idős varázsló. Ismét a karra mutatott. – Az ősfenevad most fogságban van. Valaki elvégezte helyettünk a munka nehezét.

– Ki kell szabadítanunk a szörnyeteget ahhoz, hogy ismét működésbe lépjen a kohó? – kérdezte Tiago.

Öt hitetlenkedő Xorlarrin szempár meredt rá, és még a „szolgája”, Gol’fanin is fennhangon kuncogott a Baenre-harcos kárára.

– Kérlek, engem értesíts először, ha erre készülsz – mondta Brack’thal –, hogy idejében visszarohanhassak Menzoberranzanba, hogy jelentsem az anyádnak, Baenre Quenthel nagyasszonyanyának hogy megtaláltuk Gauntlgrymet, és te felrobbantottad!

Tiago kihúzta magát, kellemetlennek érezte a pillanatot.

Rémület ült ki Brack’thal szemébe, amikor a többiekhez hasonlóan rádöbbent, hogy túlságosan messzire ment, mélyen megsértette a Baenre-harcos büszkeségét.

– Kell lennie valahol egy másik csarnoknak és egy másik emelőkarnak, amely a kohókba tereli az őserőt. Az

ugyanis nyilvánvaló, hogy ez az ősfenevad táplálja a kohókat, Mi más is táplálhatná?

– Akkor keresd meg! – utasította Tiago színtelen hangon, a szeme se rebbent. Ha kardot ránt, és ráveti magát Brack’thalra, és levágja a fejét, senki nem szólt volna egy szót sem.

– Most! – emelte fel a hangját Tiago, amikor a varázsló habozott, sőt Berellipre nézett tanácsért.

Berellip belátón bólintott, de addigra Brack’thal már el is indult, át a mélységi gombából emelt rögtönzött hídon.

Tiago habozás nélkül követte őt Gol’faninnal az oldalán, és menet közben szigorú, fenyegető pillantást küldött Ravel irányába.

– Átkozott Baenrék! – motyogta Saribel nyílt megvetéssel a hangjában, amikor elhagyta az ősfenevad csarnokát.

Ravel Xorlarrin úgy érezte, hogy a már amúgy is ingoványos talaj megmozdul a talpa alatt.

*Nem sokkal később megtalálták a másik termet,

ahogyan Brack’thal megjósolta. Egy titkos csapóajtó alatt rejtették el, amit az egyik kohó talapzatában fedeztek fel. Mint utóbb kiderült, ez a kohó nem is működő kohó volt, csupán egy mesterien megépített álca, amely egy alsóbb termet rejtett.

Gol’fanin a jól képzett és tapasztalt kovács gyorsan megfejtette a gőzfelhőbe burkolózott helyiségben található emelők, hajtókarok és fogaskerekek

rendszerének titkát. Minden kohóhoz tartozott egy emelőkből, hajtókarokból és fogaskerekekből álló szerkezet. Ezeknek a szerkezeteknek a mozgatásával lehetett szabályozni, hogy mekkora hő és nyers ősenergia áramoljon a ősfenevad börtönéből az egyes kohókhoz. A kisebb méretű szabályozó egységek felett egy nagyobb szerkezet ívelt át, amely nyilvánvalóan a központi főkohó működtetését szolgálta.

– Előbb a kisebb kohókat indítsd be! – javasolta Gol’fanin Ravelnek, aki csatlakozott a kovácshoz, Tiagóhoz és a Xorlarrin fegyvermesterhez a titkos kamrában. – Egyszerre csak egyet… lassan. Ebből azonnal kiderül, hogy mennyire biztonságos az ősfenevad börtöne.

Ravel sokatmondó mosollyal arcán Jearth irányába nézett, aki enyhén megcsóválta a fejét, majd viszonozta a mágiaszövő ravaszkás pillantását.

– Nem – mondta Ravel határozott hangon. – A főkohót indítjuk be először.

– Nem tudjuk, hogy a kohóhoz tartozó kémény ép maradt-e, és működik-e – vitatkozott Gol’fanin. – Jobb lenne, ha a felesleges ősenergia valamelyik keskenyebb, oldalsó járaton keresztül szökne ki, nem igaz?

– Rövid távon talán igen – mondta Ravel –, de én szeretem megragadni az alkalmat, ha tehetem.

– És ha az ősenergia egy jelentős része elszabadul? – tette fel a kérdést Tiago.

– Majd Brack’thalt okoljuk miatta – vágta rá Ravel habozás nélkül.

– Övé a felelősség, de a tiéd a dicsőség – jegyezte meg Tiago

– Ahogy annak lennie kell – mondta Ravel, és már el is indult a kovácsműhelybe vezető vaslétra irányába. Az első lépcsőfoknál azonban megtorpant, és visszafordult a többiek felé. – Erről senkinek egy szót sem.

– Téged jobban kedvellek, mint Berellipet, noha igen alacsonyan van a léc – felelte Tiago sejtelmesen.

– Szükségem van a főkohóra – szólalt meg Gol’fanin.Nem sokkal később a kovácsműhelyben gyűltek össze

ismét, több mint száz sötételf harcos és jó néhány drider társaságában.

Ravel biccentett Gol’faninnak, miután úgy döntött, hogy átengedi a kovácsnak a megtiszteltetést, akiről a többiek még mindig nem tudták, hogy kicsoda. Az idősebb drow lehajolt, belépett az álkemence belsejébe, és lemászott a vaslétrán.

Nem sokkal később a kovácsműhely megremegett, halk robbanásokat hallottak, majd azt, amint nehéz kőtömbök siklanak egymáson.

Fújtató hang vonta magára Ravel figyelmét. A központi főkohóra nézett, melynek belseje váratlanul izzani kezdett. Az ifjú mágiaszövő izgatottan megnyalta az ínyét, és közelebb lépett a magasra csapó lángokhoz. Mélyen lehajolt, hogy jobban lásson, de a következő pillanatban felegyenesedett. Apró tűzördögöket látott a kemence belsejében táncra perdülni.

A tucatnyi tűzlényből száz lett, a százból pedig ezrek. Kisvártatva éles fény és szokatlan meleg árasztotta el a helyiséget, és a drowk kénytelenek voltak eltakarni

érzékeny szemüket. Nem csupán az éles fény és a magas hő váltotta ki belőlük ezt a reakciót. Ravel tisztán érzékelte a levegőben vibráló mágikus energiát. Ez nem egyszerű mágikus hő volt, amely sokkal melegebb, mint a közönséges tűz, és könnyebben olvaszt meg bármilyen fémet. Ez a tűz minden mástól különbözött. Ez a tűz élt, mágikus értelemben megelevenedett, és a többezernyi elemi tűzlény alig várta, hogy megformáljon bármit, ami a kezük ügyébe kerül.

Tiago Baenre feljött az alsó kamrából, és a megigézve ácsorgó mágiaszövő mellé állt, Gol’faninnal a nyomában.

– Erre számítottál? – kérdezte Ravel a kovácstól.– Ez még azon is túltesz – felelte.– Egész Menzoberranzan irigyelni fogja a fegyvereimet

– lelkendezett Tiago. Ravel a Baenre-harcosra pillantott, majd róla a kovácsra, és Gol’fanin átszellemült arckifejezése azt sugallta, hogy Tiago bizony egyáltalán nem túloz.

Ravel ösztönösen Jearth felé nézett, és azon merengett, vajon milyen árat kell fizetnie a Tiagóval kötött alkujáért,

– Úgy működik, ahogy kell – mondta Gol’fanin, és hátrébb húzta Ravelt. – Zseniálisan tökéletes és egyszerű. Az ősfenevad ki akar szabadulni a börtönéből, ezért kihasználja ezeket a keskeny kis csatornákat, hátha rajtuk keresztül kijuthat. Odaadja élete parányi darabkáit ezeknek az apró tűzlényeknek, akik a csatornákon keresztül a kohókba jutnak. Nézd csak vad táncukat!

– Kitartanak ezek az összekötő csatornák? – kérdezte Ravel. Gol’fanin megvonta a vállát.

– A tolózárak most nyitva vannak, de nem teljesen. Ha az ősfenevad képes lenne kitörni, akkor megtenné… már régen megtette volna.

– És a többi kohó? – lelkesedett Ravel. – Azokat is be kellene gyújtani!

– Egyszerre csak egyet, amíg meg nem bizonyosodunk róla, hogy mind biztonságos – javasolta a tapasztalt kovács visszafogottan.

– Akkor ellenőrizd! – utasította rá Ravel, majd intett Jearth-nak, hogy csatlakozzon hozzájuk. Brack’thal is ment, noha őt senki sem hívta, Ravel mégsem ágált ellene. Olyasmire készültek, amiben talán még az ő bolond fivérének is hasznát vehetik,

– Mondd el nekik, hogy mit kell tenniük, ha az egyik kohó tönkremegy! – kérte Ravel Tiagótól, noha ők ketten tudták, hogy a szavakat valójában a szolgájának szánta, aki mindenkinél jobban értette, hogy mi történik körülöttük.

A drow harcosok többségét és a dridereket kiküldték a kovácsműhelyből, hogy folytassák a munkájukat, fedezzék fel az összes járatot, és tisztítsák meg Gauntlgrymet a törpeszellemektől és az egyéb nemkívánatos teremtményektől, végül pedig erősítsék meg a hídfőállás védelmét. A hosszú nap során Gauntlgrym legendás kohói egymás után fellángoltak. A negyven kisebb méretű kohó közül csupán eggyel akadtak problémák a beindításakor. Néhány apró termetű elemi tűzlény kiszabadult, és kellemetlenül csípős tűzgolyókat hajigáltak mindenkire, aki az útjukba került,

és lángba borítottak mindent, amihez hozzáértek, miközben fékevesztetten rohangáltak minden irányba.

A drow varázslók azonban gyorsan és könnyedén megfékezték őket, és különösen Brack’thal, az elemi mágia egykori mestere bizonyult hatékonynak. Miközben Tiago és Jearth módszeresen elpusztították a kicsiny tűzlényeket, Brack’thal maga köré gyűjtötte őket, és mire Ravel, Berellip és Saribel odaért a kovácsműhelybe, azok után, hogy a hangos csetepaté miatt félbe kellett hagyniuk a megbeszélésüket, egy igen tekintélyes erejű elemi tűzlény állt mellette.

A két Xorlarrin-varázsló tekintete összefonódott, és ott abban a jelentőségteljes pillanatban Ravel tudta, hogy Brack’thal fölé kerekedett. Levette a szemét a fivéréről, és ekkor észrevette a Berellip arcára kiülő félmosolyt. Örömét lelte a látványban, Ravel megítélése szerint talán túlságosan is.

– Pusztítsd el! – parancsolta Ravel.Brack’thal dacosan nézett rá.– Akkor vesd bele a központi kohóba! – utasította rá

Ravel.– Igen, a központi kohó – motyogta Brack’thal, és a

kovácstűzhelyre pillantott. – Vajon milyen kis házi kedvencet csalogathatnék ki onnan?

– Fivérem! – szólt rá Berellip.Brack’thal abba az irányba nézett, ahonnan a papnő

hangja étkezett.– Érdekes gondolat, ezt még te sem tagadhatod –

mondta, majd meglengette a kezét, hogy elküldje a

mellette álló, vele egymagasságú, de nála kétszer szélesebb elemi tűzlényt.

Váratlanul abbahagyta a mozdulatot.– Nem – mondta, és Ravelre nézett. – Azt hiszem, ezt

megtartom magamnak. A segítségemre lehet a külső járatokban.

– Most itt van rád szükség! Vár még ránk néhány kohó– Akkor, ha itt végeztünk, magammal viszek egy

nagyobb kísérőt a külső járatokba – motyogta Brack’thal ravasz képpel, miközben az egyelőre még nem üzemelő kohók felé lépdelt. – Szólj a szolgádnak, hogy folytassa, ifjú Baenre! Minden az uralmunk alatt van.

Ravel szeme résnyire szűkült, és motyogni kezdett, mintha ott és akkor egy varázslattal akarná megbüntetni engedetlen fivérét.

Elég volt azonban Berellip egyetlen szigorú pillantása ahhoz, hogy letegyen a tervéről.

Ravel látta a papnőn, hogy neki sem tetszik, ahogy a fivérük az elemi tűzlényekkel játszadozik, ugyanakkor Berellipet mulattatta, hogy ilyen kényelmetlen helyzetben láthatja őt.

Berellip halkan kuncogva vezényelte vissza Saribelt és Ravelt a közeli fülkébe, ahol a megbeszélésüket tartották.

Ravel hagyta el utolsóként a kovácsműhelyt. Az ajtóból vissza fordult, hogy vessen egy utolsó pillantást a fivérére, és a mellette lobogó elemi tűzlényre. Ez volt küldetésének csúcspontja még annál a pillanatnál is jelentősebb, mint amikor megtalálták Gauntlgrymet. Ezek a kohók jelentik a Xorlarrin-ház tervének

sarokkövét, hiszen egy üres törpe otthonnál többet kell felmutatniuk ahhoz, hogy megszabadulhassanak Menzoberranzan acsarkodó uralkodó házai elől. Ehhez szükségük van Gauntlgrym mágiájára, a fegyverekre és varázstárgyakra, amelyeket ezzel az erővel alkothatnak meg. Szükségük van Tiagóra, aki olyan kardokkal tér majd vissza Menzoberranzanba, amiket minden drow irigyel majd tőle.

Ugyanakkor most elemi tűzzel játszottak, így tulajdonképpen ez volt utazásuk eddigi legveszélyesebb és legrémisztőbb napja.

Ravel ismét megnyalta az ajkát, csakúgy, mint a főkohó begyújtásakor, majd követve nővére parancsát, ő is távozott.

aBARRABUS ÁTKELŐJE

– Itt van lent – mondta az ördögöcske Arunikának.– Biztos vagy benne?A sértődékeny kis teremtmény ingerülten prüszkölt,

majd keresztbe fonta csontos, álnok karjait vézna mellkasán, is előre-hátra lóbálta tüskés farkát, akárcsak a sarokba szorított egérre vadászó macska.

– Ismerem őt – felelte az ördögöcske. – Érzem a szagát.– Drizzt Do’Urden szagát?– A csatornában van, a híd felé tart. Alegnire vadászik,

ahogyan én vadásztam őrá, és hol máshol, hol máshol?– Két társával együtt?– A kettővel, akiket a hadúr gyűlöl, igen.– És mondd csak, kedves megbízhatatlan kis szolgám,

elmondtad Effronnak, hogy Dahlia és Barrabus visszatért Neverwinterbe? – A szukkubusz a kíváncsiság jellegzetes fényét látta megcsillanni a parányi teremtmény szemében, és ettől megnyugodott. Effron behálózta Invidút, ezt ő is tudta, mert bevallotta neki, de ez az

ördögöcske nem Invidú volt, ez a nyilvánvaló hasonlóságuk ellenére is kiderült.

– Én csak veled beszélek – mondta az ördögöcske hosszas hallgatás után. – Ezen a világon csak veled. Hamarosan eltűnök innen… puff! Most pedig megyek, ha elengedsz.

– Most még nem, de talán hamarosan, kis barátom – ígérte Arunika. Sebesen cikáztak a gondolatai a fejében. A három bajtárs eljött Alegniért, ahogy várta, és eddig felettébb leleményesnek bizonyultak. Ha máris a híd felé tartanak, akkor minden bizonnyal a hadurat is megtalálják. A tiefling minden reggel ellátogat a hídhoz, és hamarosan felkel a nap. Vajon máris elkezdhet reménykedni benne, hogy megtalálják és megölik?

És akkor mi lesz? Rájött, hogy neki is gyorsan kell cselekednie.

– Bújj el! – parancsolt rá az ördögöcskére. – Ne hagyd el ezt a szobát! Hamarosan visszatérek. – Majd Arunika magára kanyarította vékony kabátját, és kiment a kis helyiségből. Mit sem törődve az álcájával kitárta a szárnyát, felröppent és sebesen tovaszillt. Csak akkor öltötte fel emberi alakját, amikor leereszkedett a földre Anthus barát ajtaja előtt, a nagy templom tövében.

Berontott az ajtón, felverte az alvó szerzetest, kurta mondatokkal gyorsan elmagyarázta neki a tervét, majd az útjára bocsátotta őt.

Arunika ismét felszállt a levegőbe, sebesen suhant az éjszakai égbolt alatt, és ezúttal Jelvus Grinch háza előtt szállt le.

Fel kell készülniük. Ez lesz az egyetlen esélyük a szabadulásra, és ezt Jelvus Grinchnek is meg kell értenie. Tétovázott, mielőtt bekopogott volna az ajtón, még egyszer utoljára számba vette a lehetőségeket: mi lesz akkor, ha Alegni marad a város ura, és akkor, ha nem.

Ez utóbbi ígéretesebbnek tűnt a számára, nagyobb hatalommal kecsegtette őt.

Figyelmeztetnie kell Jelvust, Hogy ő továbbadhassa a hírt.

Ő a kulcsfigura.

*– Mit tudsz? – kérdezte Effron Alegnitől gyanakvó

hangon. A hatalmas termetű tiefling a szeme elé emelte vörös pengéjű kardját, melynek baljós izzásától az arca még ördögibbnek tűnt.

– Itt vannak – közölte vele Alegni.Effron rémülten nézett körül, mintha attól kellene

tartania, hogy Barrabus és Drizzt a következő pillanatban rávetik magukat, vagy a gyűlölt Dahlia előugrik a függöny mögül, és ütlegelni kezdi a cséphadarójával.

– Ügyes – mondta Alegni. Effron felkapta a fejét, de rájött, hogy a tiefling a kardhoz beszél.

Effron majdnem mondott valamit, de inkább visszakozott, jobb a békesség. Különben is, Alegni hátat fordított neki.

– Úgy tűnik, látták az erősítéseket – magyarázta Alegni. – Ezért a mi sikamlós ellenségeink elkerülték a városfalat – beszéd közben megpörgette a kardot a kezében, és a

hegyét beledöfte a padlóba. A tiefling a dombtetőn álló fogadó egyik második emeleti szobájában tartózkodott. A mágikus penge könnyedén hatolt át a padlólécek között, hatalmas riadalmat keltve az alsóbb szinten lévők körében.

– Nem juthattak át a falon észrevétlenül – folytatta a tíefling. – Ezért alá mentek.

Effron a padlót bámulta, nem értette, hogy Alegni mire gondol.

–  A város alá, ahol a csatorna belefolyik a folyóba,– A csatornába? – hüledezett Effron összeránduló

arccal.– Igazán megfelelő hely az áruló Barrabus számára,

nem gondolod? Főleg Dahlia szempontjából; el sem tudok képzelni jobb útvonalat neki.

– Vagy jobb helyet a halálához – szólalt meg Effron is, de Alegni megrázta a fejét.

– Nem. Értem jöttek, és Barrabus tudja, hogy hol talál meg.

– Itt?Alegni ismét a fejét rázogatta.– Nem jutnak ki a csatornából, nem érik meg a hajnalt

– mondta.– A híd! – horkant fel Effron.– Menj el az alattvalóinkhoz! – parancsolta a hadúr. –

Zárjátok le az összes kivezető utat a híd környékén.– Találkozni akarsz velük? – kérdezte Effron.– Ki akarom élvezni a pillanatot! – felelte Alegni.– Hárman lesznek ellened – figyelmeztette őt a

boszorkánymester.

– Valóban? – kérdezte a tiefling ördögien ravasz vigyorral a képén, és kirántotta a kardot a padlólécek közül. – Valóban hárman vannak ellenem?

– Segítek neked megölni Dahliát! – horkant fel Effron, és még saját magát is meglepte heves kifakadása.

– Azt hiszem, erre rászolgáltál – bólogatott Alegni. Effron megőrizte szigorú arckifejezését, noha belül reszketett, félt, hogy a kegyetlen tiefling ismét megbünteti őt a kitöréséért. – De előbb segítesz nekem az irányításom alá vonni a társait. Ha óvatosak vagyunk és szerencsénk lesz, élve fogjuk el Dahliát.

– Meg kell halnia! – vicsorgott Effron. Ismét meglepte őt a saját, dühtől és félelmet nem ismerő elszántságtól vibráló hangja. Régóta győzködte magát azzal, hogy találkozni akar ezzel a nővel, hogy elbeszélgessen vele, hogy feltegye neki azokat a kérdéseket, amelyekre csak ő tudja a választ. De most, amikor eljött az igazság pillanata, nem ismert kegyelmet.

– Hát persze – hagyta rá Alegni.A gondolat, amely oly természetes és kedves volt

Alegni számára, váratlanul megzavarta Effront. Holtan akarta látni az elf nőt… jobban vágyott rá, mint bármi másra a világon, és ő maga akarta bevinni a gyilkos csapást, de a gondolat, hogy nem ölik meg őt azonnal, hogy előbb elfogják és megkínozzák…

Örülnie kellett volna a gondolatnak, de valahogy mégsem érzett ötömet.

– Menj! – mondta Alegni. Effron felkapta a fejét, meglepte a tiefling pattogó, dühös hangszíne. Ekkor vette csak észre, hogy Alegni már sokadszorra mordul rá.

Effron kirohant a szobából, le a lépcsőn, ahol belebotlott három alakba. Egy férfiba, egy hálóköntösbe öltözött nőbe és a fogadó tulajdonosába.

– Van valami baj? – kérdezte a fogadós.Effron az emeleti szoba ajtaja felé pillantott, ahol

Alegni tartózkodott.– Tőle kérdezd meg – felelte kuncogva.Tudta, hogy Alegni milyen lelkiállapotban van, tudta,

hogy ilyenkor mire képes, és már látta is maga előtt, amint kettéhasítja a repedt padló miatt panaszkodó fogadóst és két társát.

A keleti égbolt még alig kezdett világosodni, de Effron már mosolygott, kellemes és emlékezetes nap elé nézett.

*– Hamarosan felkel a nap – mondta Drizzt az egyik

fordulóból miután beljebb kúszott a járatba. Társai alig hallották a szavait, a zubogó víz szinte minden hangot elnyomott.

– Akkor a hídnál lesz – mondta Entreri. – Napkeltekor mindig a hídnál áll. Nyugati irányba tekint, a tengert nézi, és elnyújtott árnyékot vet a folyóra. Ettől talán még inkább a város urának érzi magát, vagy azt képzeli, hogy ez valamiféle ostoba módon szimbolizálja a felsőbbrendűségét.

Dahlia nem mondott semmit, még csak rá se nézett. A csatornát bámulta, melynek bejárata mellmagasságban lehetett. Kelletlenül húzódott hátrébb, amikor Drizzt

visszatért, a lábával előre. Kitolta magát a csatornából, és lehuppant melléjük a szélesebb járat talajára.

– El tudtok osonni mellette? – kérdezte Drizzt az aboleth három korábbi rabszolgájától.

A harmadik, sebesült társukat cipelő két ember kétkedve nézett össze.

– Arra nem lesz szükség – szólt közbe Entreri. – Már emlékszem rá, hogy hol vagyunk. Ha követik ezt a széles járatot, akkor a város északi részén bukkannak ki. Van ott egy könnyen megközelíthető kijárat.

Drizzt rosszalló pillantást vetett az orgyilkosra, aki nem viszonozta, inkább behúzta magát a csatornába, hogy továbbkússzon.

– Velük tartunk – mondta Drizzt. – Számos veszély leselkedhet rájuk…

– Tarts velük, ha akarsz – hagyta rá Entreri, aki a csatorna szélén ült és várt. Lenyújtotta a kezét Dahliának, aki habozás nélkül elfogadta, és hagyta, hogy a férfi felhúzza őt maga mellé. Sőt mi több, Entreri hagyta, hogy az elf nő másszon előre.

– Itt az esély, hogy elkapjuk Alegnit – mondta Entreri. – Talán az egyetlen esélyünk arra, hogy erős őrizet nélkül találkozzunk vele.

– Nem hagyhatjuk magukra őket! – vitatkozott a drow.– Én igen. Közeledik a hajnal – vetette oda az orgyilkos

foghegyről. A járat belseje felé nézett, és noha a kanyarulat még odébb volt, már derengett benne a napfény. – Méghozzá gyorsan. Alegni megvárja a napfelkeltét, azután elmegy. Nem mehetünk el az északi kijáratig, nem lenne elég időnk visszatérni ide, és ott

sem mehetünk fel a felszínre anélkül, hogy az árnyak észrevennének.

– Nincs fegyverük – világított rá Drizzt.– Akkor add nekik a tiédet! – vakkantotta Entreri, majd

megfordult, és kúszni kezdett a csatornában Dahlia után.Drizzt a három emberre nézett,– Menj! – noszogatta őt a férfi. – Tedd, amit tenned kell.

Már így is sokat tettél értünk. Hálásak vagyunk a segítségedért, is sosem feledjük el.

– Kijutunk innen – mondta Genevieve.A drow megvakargatta az állát majd az egész arcát,

mintha valamiféle megoldási lehetőségen gondolkodna. Végül megfordult, beugrott a csatornába, és kúszni kezdett a társai után.

Ha tudta volna, hogy Entreri csak hazudott azzal kapcsolatban, hogy felismerte a környéket, és az a széles járat, amelybe a három embert terelte az északi kijárat felé vezet, talán másként döntött volna.

A csatorna egy vasrácsban végződött. Jó néhány rudat kitörtek vagy meghajlítottak már.

– Ezen a járaton keresztül menekültem ki a városból – suttogta Entreri elég hangosan ahhoz, hogy a víz folyamatos robajlása ellenére is hallani lehessen a hangját. – Ide menekültem a vulkán elől – megkocogtatta az egyik vasrudat a kardjával, majd kivette a rudat a helyéről. – Én lazítottam meg.

– A láva befejezte a munkádat – állapította meg a sötételf. A nyolc vasrúdból egy sem maradt érintetlen, és első ránézésre nem az Entreri által nyitott hézag nyújtotta a legkényelmesebb kiutat. A korábbi sima

felületű talaj megfeketedett és felpúposodott. A folyómeder a megdermedt lávától keskenyebbé vált, ezért a vízszint is megemelkedett a korábbi években tapasztalhatóhoz képest.

Drizzt ennek ellenére könnyedén siklott át a vasrudak között, majd a rudakat használva kapaszkodóként a folyópartra tornázta magát.

Egy szárnyas ősgyík magasodott a feje fölé a jobb oldalon. Kinézett magának egy csenevész bokrot a folyóparton, az Alegniről elnevezett híd lábánál, amelyben megbújhatott.

*Noha Dahlia várta a legtürelmetlenebbül ezt a

találkozót, ő mászott ki utolsóként a csatornából a folyópartra, és nem taszigálta türelmetlenül a társait a híd felé.

Egész életében erre az összecsapásra várt, hogy végre bosszút állhasson ezen a gyilkoson, aki megerőszakolta őt. Most azonban, ahogy elérkezett a pillanat, elbizonytalanodott, sőt rosszullét kerülgette. Váltakozó hullámokban törtek rá az érzelmek. Hol mindent elsöprő gyűlölet uralkodott el rajta, hol a könnyeivel küszködött a keserű emlékek miatt. Még magának sem merte bevallani, hogy fél. Fél attól, hogy ha leszámol gyűlölt ellenségével, a bosszú íze talán nem lesz édes.

Márpedig ha a bosszú nem gyógyítja meg kettéhasadt szívét, akkor mi lesz vele, akkor mi marad a számára?

Az elf harcosnőnek minden összpontosítására szüksége volt ahhoz, hogy nesztelenül és észrevétlenül odakússzon a bokorhoz, és lelapuljon mögé. Addig észre sem vette A Szárnyas Ősgyík Hídjának közepén álló magányos, hatalmas termetű alakot, amíg Entreri meg nem paskolta a vállát, és arrafelé nem irányította a tekintetét.

Dahlia hátrahőkölt. Hirtelenjében ismét gyermeknek érezte magát, akit az erős tiefling könnyedén maga alá teper.

Újraélte anyja halálát, aki a szeme előtt hunyt el.Egy csecsemőt tartott a kezében, szél fújt az arcába,

megnyílt előtte egy szakadék…Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, de nem kevés az

biztos, mert már nem csupán Entreri noszogatta őt, hanem Drizzt is visszakúszott hozzájuk.

Dahlia gyorsan kitörölte a könnycseppeket a szeméből. Nem tudta elrejteni az érzelmeit ez elől a két férfi elől, akik oly közel álltak hozzá, és nem kerülte el semmi a figyelmüket. Együtt érzőn, ugyanakkor kicsit zavartan néztek rá.

Az elf nő nagy levegőt vett, és közben halk morgás tört fel a torkából. Haraggá változtatta a fájdalmát, komor, elszánt arckifejezést öltött, majd intett a két férfinak, hogy kússzanak tovább.

Mögöttük kell maradnom – emlékeztette magát újra és újra, különben egészen biztosan rárontott volna Alegnire fékezhetetlen dühében, és egészen biztosan a végzetébe rohant volna.

*A város még aludt, az ablakok többsége sötét volt, és

egyetlen lelket sem lehetett látni az utcákon, leszámítva a karcsú, elegáns híd közepén ácsorgó magányos alakot. A keleti égbolt derengeni kezdett, hamarosan felsejlenek az első napsugarak a Neverwinter-erdő felett, hosszú árnyékokat vetve a Kardpartra.

Drizzt Entrerire nézett, és a drowk jellegzetes jelbeszédét használva megkérdezte tőle, hogy jellemző-e Neverwinterre, hogy a város ennyire kihalt ezen a hajnali órán.

Entreri, aki csak nyomokban ismerte a kifinomult drow jelbeszédet, vállat vont, majd a következő pillanatban már oda sem figyelt, rá, mert Dahlia elterelte a figyelmét.

A drow kósza számára minden olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnt. Túl kézenfekvőnek. Ismét Entrerire pillantott, azon merengve, hogy Dahlia csillapíthatatlan bosszúszomja talán mindkettőjük ítélőképességét elhomályosította. Még az is megfordult a fejében, hogy Entreri talán csapdába csalta őket.

Drizzt azon nyomban elhessegette a gondolatot, amint felötlött benne. Az Entreri arcára kiülő fájdalom valóságosnak és őszintének látszott, legalább ugyanannyira holtan akarta látni Herzgo Alegnit, mint Dahlia.

A dolgok néha, nagy ritkán valóban azok, aminek látszanak.

A drow felegyenesedett, kilépett a bokor mögül, és felsétált a hídra. Jobb kezébe fogta Jéghalált, a bal kezével pedig benyúlt a derekán lógó szütyőjébe.

Entreri azonnal mellette termett, és Dahlia is gyorsan csatlakozott hozzájuk. Megkezdődött a vadászat.

Még csak néhány lépést tettek meg a hídon, amikor a tiefling hadúr észrevette őket. Megfordult, kihúzta magát, és egyenesen rájuk szegezte ördögi tekintetét. Ekkor előtörtek az első napsugarak, végigszaladtak a hídon, el a három bajtárs mellett, és úgy állapodtak meg Herzgo Alegni testén, mintha csakis miatta kelt volna fel a nap. A fénypászmák megvilágították a tiefling különös mosolyát, amit annak ellenére láttak, hogy még vagy jó harminclépésnyire voltak tőle.

Alegni már várt rájuk.Nem számít, gondolta Drizzt. Kivett egy

ónixszobrocskát a szütyőjéből, és felkészült a harcra. Entreri felzárkózott mellé,

Dahlia azonban nem. Az elf harcosnő nagy lendülettel rohant el közöttük, félretaszítva mindkettőjüket. Kozah Tűjét dárdává hajlítva tartotta a kezében. Úgy tűnt, hogy végleg hátrahagyta a tétovázását és a könnyeit.

– Guenhwyvar, gyere elő! – mondta Drizzt, majd azonnal félretette a szobrocskát, és előrántotta másik szablyáját is. Követte a rohamozó Entrerit.

Herzgo Alegni nyugodt testtartással, komótosan nyúlt a derekán lógó kardért, és előhúzta a vörös pengét.

Dahlia nem torpant meg, előreszegezte fegyverét, és a tiefling arca felé döfött vele.

Kharón Karma megvillant, és odébb söpörte a botot a levegőben.

Drizzt leszegte a fejét, és működésbe hozta mágikus bokaperecét, hogy megelőzhesse Entrerit, és felzárkózhasson Dahlia mellé. Mindenképpen meg kellett előznie Dahliát, akit túlságosan is elvakított a düh, és meggondolatlanul támadta meg a felkészült hadurat.

Alegni könnyedén levágja őt!Elrohant Entreri mellett, ami majdnem sikerült is, de az

orgyilkos váratlanul felfelé csapott a karjával, megszúrva Drizzt bal vállát.

Drizzt oldalra tántorodott, és majdnem elveszítette az egyensúlyát. Próbált oldalra fordulva védekezni, de a bal karját nem tudta felemelni. Tehetetlenül nézte, amint Csillám kicsúszik erőtlen markából.

Artemis Entreri, Szürke Barrabus karddal és tőrrel a kezében ostromolta őt.

*Ez túlságosan könnyű!Herzgo Alegni alig tudta visszatartani a kacaját,

miközben az ostoba elf nő két társát nézte, akik a híd közepén küzdöttek egymás ellen. Kivételes képességű kardja ismét legyőzte Szürke Barrabust, és egyetlen gondolattal önmaga ellen fordította az orgyilkost! Alegni tisztán érezte a felé és a kard felé irányuló gyűlöletet.

Alegni tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Szürke Barrabus semmit sem tehet ellene, nem árthat neki.

Barrabus az irányítása alatt tartotta a drowt, aki összekötötte a sorsát Dahliával, így neki kizárólag az elf nőre kellett összpontosítania. Arról nem is beszélve, hogy számos szövetségese bújt meg a közelben, akiket bármikor segítségül hívhatott.

Csakis a gyönyörű Dahliával kellett foglalkoznia.Dahlia lankadatlan erővel döfött és ütött, Alegni meg

sem próbált ellentámadásba lendülni, csupán a védekezésre összpontosított, az összes csapást hárítva a vörös pengével. A tiefling az elf nő mozdulatait tanulmányozta, ráhangolódott mozgása ritmusára, és amikor Dahlia lassulni látszott, Alegni változtatott a harci tánc ütemén.

Dahlia botja Alegni gyomorszája felé lendült előre, a Karom azonban könnyedén oldalra söpörte. Az eddigiekkel ellentétben azonban a penge most hamucsíkot húzott maga után, egy átláthatatlan védővonalat.

Alegni hátra és jobbra lépett, és várta, hogy az ismét előrelendülő bot áthatoljon a hamufüggönyön. Amint megpillantotta a fegyver végét, két marokra fogta a vörös pengét, és nagy erővel lesújtott vele, arra számítva, hogy kettétöri.

A bot vége azonban túlságosan gyorsan és szokatlan szögben mozgott, és Alegni egy pillanatig azt hitte, hogy Dahlia természetellenesen magasra ugrott a hamucsík fölé.

Amikor Dahlia teste átszakította a hamukorlátot, Alegni azonnal megértette, hogy mi történt, csak azt nem, hogy miként. Dahlia már nem egy hosszú bottal harcolt,

hanem egy különös kétágú cséphadaróval, amely az összes lehetséges irányba pörgött és forgott.

Alegni elhátrált előle, hogy összeszedje magát, de Dahlia egy szempillantásnyi nyugtot sem hagyott neki. A tiefling harcos nagy erővel forgatta Kharón Kannát, jobbra-balra rángatta, hárítsa a csapásokat, és egy-egy közbeszúrással próbálta megállítani vadul tomboló ellenfelét. Hangosan felszisszent, amikor a cséphadaró eltalálta az egyik vállát. Csakis a szarvának köszönhette, hogy Dahlia átlós irányú, lefelé csapódó ütése nem zúzta be a koponyáját.

Alegni tovább hátrált, Dahlia azonban eltorzult arccal követte őt. Többször is erősen összeütötte a két cséphadarót, szikrákat szórva a levegőbe.

Alegni megragadta a kínálkozó alkalmat, és döfött, számítva rá, hogy a nő oldalra söpri majd a pengét. Amikor a két fegyver összeért, villám csapott bele a Karomba. Az energiahullám végigfutott a pengén, majd a markolaton keresztül behatolt Alegni kézfejébe.

A bal keze bénultan sajgott a mágikus csapástól, a jobb kezén lévő kesztyű, a penge testvére, azonban felfogta az ártó energiát.

Dahlia tovább támadott; tudta, hogy a fortélyával meglepte a tieflinget, és legyőzheti vele.

Pontosan így tervezte.Ugyanakkor Alegni a jobb kezével még mindig fogta a

pengét, és visszakézből az elf nő felé csapott vele, és erre Dahlia nem számított. Minden ügyességét latba vetve hátraugrott, de a penge hegye felhasította az ingét és a bőrét. Vörös színű csík jelent meg a hasán, és

gyönyörű arca eltorzult a fájdalomtól. A Karom hatapása több egy közönséges vágott sebnél. A Karom harapását netheri erő hatja át, a halál esszenciája lakozik benne.

Alegni nem fogta vissza a kardot, hagyta, hogy a lendülettől megforduljon a tengelye körül.

A tiefling tudta, hogy Dahlia mérhetetlen gyűlölete és dühe legyőzi a fájdalmat, és az elf nő ismét nekiront, amint összeszedi magát.

Alegni forgás közben felemelte a jobb lábát, egy jól kivitelezett rúgás érdekében. Dahlia cséphadarója nekicsapódott a csípőjének és a combjának, de ezzel egy időben a csizmája eltalálta Dahlia testét. Tisztán hallotta az elf nő tüdejéből kisüvítő levegő hangját.

Alegni befejezte a forgást, és védekező állást vett fel. Ügyet sem vetett az őt ért ütésre, szinte nem is érezte dagadó izmai alatt. Szélesen vigyorogva nézte Dahliát.

Az elf ezúttal nem rontott rá. A rúgás erejétől jó néhány lépésnyit repült, és most a földön ült, levegő után kapkodva, szemmel láthatóan kábán.

– Azt hiszed, hogy meg tudsz ölni? – gúnyolódott vele a tiefling. – Hamarosan könyörögni fogsz a halálért, kedveském. Most bántani foglak, ó igen! Lekötözlek az eljövendő évekre, és megerőszakollak, elültetem beléd a magvaimat, majd kitépem belőled az ivadékomat!

*– Küzdj ellene! – kiáltott rá Drizzt Entrerire, de alig

tudta kinyögni a szavakat, minden figyelmére szüksége volt ahhoz, hogy kitérhessen az orgyilkos villámsebesen

cikázó pengéi elől. A híd végébe nézett, ahol szürke köd gomolygott, előrevetítve Guenhwyvar érkezését. Ha sikerülne kitartania még egy kicsit, akkor Guen biztosan megszabadítaná őt a megzavarodott Entreritől.

Talán nem túl későn! Dahlia éppen abban a pillanatban repült hátra egy jól irányzott rúgástól, a hatalmas tiefling pedig elindult felé.

– Guen! – kiáltotta Drizzt.Érezte, amint kibuggyan a vér sebesült vállából, de

legyőzte a fájdalmat, és megfeszítette a bal karját. Jéghalál lefelé vágódott, hárítva Entreri alacsony döfését, majd vízszintesen felfelé rántotta a pengét, hogy útját állja a kardot követő tőrnek. Entreri arcán látszott, egy pillanatig azt tervezte, hogy a tőrt egyenesen belevágja a drow képébe.

Mély morgás hallatszott a híd végéből, de nem sok reménnyel kecsegtetett, mert a nagymacska ezúttal fájdalmában üvöltött. Drizzt úgy pörgött, hogy Entreri és Dahlia közé kerüljön, így láthassa a híd végében lévő Guenhwyvart.

A párduc vadul vicsorgott és forgolódott. Sötét színű lövedékek záporoztak felé minden irányból. Noha még mindig szürke ködpamacsok tapadtak a testéhez és szakadtak le róla, már teljes egészében alakot öltött.

Drizzt tudta, hogy a lövedékek égető fájdalmat okoznak a párducnak, de nem tehetett egyebet, mint hogy visszaköveti a lövedékek útját a forrásukig: egy bíbor és fekete köpenyt viselő torz alakot pillantott meg, aki egy pálcát irányzott a párducra, A köpenyes alak már várt rá, és még azelőtt megtámadta őt, mielőtt alakot

ölthetett volna, így a nagymacskának nem maradt ideje felmérni a körülötte kialakuló helyzetet. Azonnal védekezésre kényszerült.

Guenhwyvar próbált engedelmeskedni Drizzt hívásának, de a tiefling boszorkánymester egy fekete, sistergő felhőfoszlánnyal az útját állta. A párduc dühösen prüszkölt és sziszegett.

– Öld meg a támadódat! – kiáltotta neki Drizzt.Most nem számíthatott Guenhwyvar segítségére.Félresöpört egy újabb csapást, és közben balra siklott,

kört írva le a lábával. Fel kell vennie valahogy a másik szablyáját, és fájdalom ide vagy oda, két kézzel kell harcolnia Artemis Entreri ellen, különben semmi esélye.

Oldalazva siklott a szablya felé, a gyorsaságát használva arra, hogy az orgyilkos kartávolságán kívül maradjon. Jéghalál gyors, szűk köröket írt le a levegőben, és egyre nagyobb lendületet vett, de nem akkorát, hogy Drizzt egy váratlan mozdulattal kitörjön vele a körből, és előredöfjön, vagy oldalvást vágjon vele, ahogy oly sokszor tette már életében.

Ismét látta Dahliát a háttérben, és legnagyobb megkönnyebbülésére már talpon volt, és gyorsan pörgette a cséphadaróját. Felugrott a levegőbe, majd vetett egy oldalirányú bukfencet. Könnyedén, puhán ért földet, és már támadott is hatalmas ellenfelére.

A következő pillanatban azonban hátrálni kényszerült, mert a félelmetes vörös penge mozgásba lendült.

Drizztnek elakadt a lélegzete, és a pillanatnyi kihagyásért cserébe Entreri megvágta a karját.

Emlékeztetnie kellett magát, hogy most Artemis Entreri az ellenfele, márpedig az orgyilkos gyorsasága és képességei mit sem koptak az elmúlt évtizedekben, amióta utoljára egymás ellen harcoltak! Drizztnek minden ügyességére és figyelmére szüksége volt. Többször is emlékeztette magát rá, hogy Dahlia semmi hasznát nem veszi, ha előbb nem sikerül Entreri fölé kerekednie.

A híd jobb oldala felé terelte Entrerit, távolabb a földön heverő szablyától.

– Állj ellen.' – üvöltötte bele az orgyilkos képébe. – Alegni megöli Dahliát! Állj ellen a Karom hívó szavának!

Entreri a fogát csikorgatta és felrikoltott válaszképpen. Az ujjbegyei kifehéredtek az erőlködéstől, annyira szorította kardja markolatát. Hátrább lépett a drowtól.

– Küzdj ellene! – kiáltott rá Drizzt ismét. Entreri tekintete a távolba révedt, önmagával viaskodott lelke belső csataterén.

Ez az a pillanat, amikor az orgyilkos védtelen, amikor Drizzt előreszökkenve levághatja. Egyetlen gyors döfés, és már rohanhat is Dahlia megmentésére.

*Anyja életének utolsó pillanataira összpontosított. A

borzalmas kép át-átvillant Dahlia agyán, a többi fájdalmas emlékkel együtt.

A gondolat, hogy ez a szörnyeteg ránehezedik és beléhatol, felkorbácsolta a dühét, de ez nem segítette őt, sőt hátráltatta, döbbent rá Dahlia. Ha a megrontására

gondolt, az túl sok fájdalmat szabadított fel a lelkében, és ettől sebezhetővé vált. Ha hagyja, hogy az agya felidézze ezeket a borzalmas emlékeket, akkor gúzsba köti saját magát.

Anyja sorsával kapcsolatban nem gátolták efféle érzelmek.

Az ó esetében csak a düh létezett.A színtiszta harag.Semmi bűntudat, semmi félelem, semmi

sebezhetőség.Csak harag.A hasa sajgott a Karom mérgező harapásától, de Dahlia

még ezt a fájdalmat is haraggá változtatta, nyers erővé. Felugrott a levegőbe, majd megpördült, forgásra kényszerítve a tieflinget. Alegni vörös pengéje csupán egyujjnyira suhant el a háta mögött… mindig egyujjnyira tőle.

A cséphadarói túl rövidnek bizonyultak, nem tudta eltalálni velük Alegnit. A tiefling harcos fölényes mosolya elárulta, hogy tisztában van ezzel, mint ahogy azzal is, hogy Dahlia sokkal több energiát emészt fel azzal, hogy körbe-körbe rohangál, miközben neki csak forognia kell, hogy mindig szemben álljon vele.

Dahlia oldalra szökkent, vetett egy bukfencet, majd talpra ugrott, és erősen megvetette a jobb lábát. Így várta a közeledő tieflinget.

Ezzel az agyafúrt manőverrel lelohasztotta a mosolyt Herzgo Alegni arcáról. Bukfenc közben a kezei sebesen dolgoztak.

A cséphadarót összeillesztette egy négy láb hosszú bottá. Amikor felállt a bukfencből, a földhöz érintette a botot, csak hogy a következő pillanatban ismét megtörje Kozah Tűjét, méghozzá két egyforma hosszúságú taggá, amelyeket most egy mágikus zsineg kötött össze.

Amikor Dahlia a fenyegetően és magabiztosan közeledő Alegni felé csapott, már nem a rövid cséphadarót tartotta a kezében, hanem egy nagyobb hatótávolságú fegyvert. A szabadon mozgó függelék áthatolt Alegni védelmi vonalán, és nagy erővel csapódott a meglepett férfi arcába. Dahlia természetesen kihasználta helyzeti előnyét, és szabadjára engedte a villámot.

Herzgo Alegni hátratántorodott. Egy csúf, fekete heg húzódott arcának bal felén, a szeme alól egészen az álláig.

Dahlia gyorsan egytagú bottá hajlította fegyverét, és dárdaként döfött vele. Tudta, hogy most meglepte a tiefling harcost, látta a szemében.

Abban a gyűlölettel teli szempárban.Alegni még abban a kábult, felbőszült állapotban is ura

maradt mozdulatainak, és sorban hárította Kozah Tűjének támadásait.

– A drow barátod halott – szólalt meg váratlanul a tiefling, és hörgő hangon kacagott, de a hangját áthatotta a fájdalom.

Dahlia alig hallotta a szavait, és nem is érdekelte, hogy mit mond.

Abban a pillanatban kizárólag az anyja érdekelte, hogy végre bosszút állhasson a gyilkosán.

A hasa égett a fájdalomtól, a karjainak már rég el kellett volna zsibbadniuk a megerőltetéstől.

Ő azonban folytatta a harcot, mit sem törődve a fájdalommal és a fáradtsággal.

*A fájdalom tompította a párduc érzékeit. Az egyik

fekete lövedék apró teremtményeket juttatott be a bőre alá, és Guenhwyvar vadul kaparta magát, a bőre alatt mászkáló pókok miatt, amelyek ki akartak bújni alóla.

Úgy hempergett a földön, mintha megveszett volna, és olyan hevesen kaparta magát, hogy mélyen felszántotta a saját vállát.

– Guen! – Csak tompán hallotta a távoli hangot. – Guen, szükségem van rád!

Az oly ismerős és oly kedves hangtól Guenhwyvar feje kitisztult. Legyőzte a testét mardosó fájdalmat és az elviselhetetlen viszketést, és első ízben nézett körül. Észrevette a felé közeledő újabb lövedéket.

A fekete párduc elrugaszkodott a hídról, magasan és hosszan átugrotta a lövedéket, és támadója, a torz külsejű boszorkánymester felé repült a levegőben.

E tökéletes ragadozó, az ádáz vadász, ez az elemi erő rászegezte villanó tekintetét a zsákmányra, és nem eresztette.

A tiefling közönyösen, érzelemmentesen bámult vissza rá.

Miközben Guenhwyvar ereszkedett, úgy süllyedt be a boszorkánymester az utca talajának repedéseibe, mintha egyik pillanatról a másikra lidérccé változott volna!

Guenhwyvar hangos puffanással ért földet, és a karmai csak a rideg követ találták el. Dühösen pördült meg, éppen akkor, amikor a varázsló jó néhány lépéssel arrébb ismét megjelent. A párduc azonnal lendületet vett a kemény utcakövön, és teljes erőből rohant áldozata felé.

Újabb lövedék csapódott a testébe, hangos üvöltést csalva elő a torkából, és a nekromanta ismét eltűnt, épphogy csak elkerülve a halálos karmokat.

Guenhwyvar ismét csak a rideg utcakövet találta el a mancsával, és ismét dühösen pördült meg. Hiába meresztgette izzó szemét, későn vette észre a prédát. Egy, a korábbiaknál erősebb mágikus lövedék csapódott az oldalába.

A párducot felbőszítette a fájdalom és a bőre alá kúszó újabb pókok. A dühtől elvakultan ugrott neki a boszorkánymesternek, aki ismét eltűnt az utca repedéseiben.

Kiáltást hallott a távolból, és tudta, hogy Drizzt az.De Guenhwyvar nem hagyhatta ott a torz

boszorkánymestert. Az egészen biztosan gazdája végét jelentené.

A bundája már cafatokban lógott rajta, de ismét ugrott, keményen landolt az utcakövön, zihálva megpördült, és félkészük az újabb ugrásra.

*

Felcsillant előtte a lehetőség, de Drizzt nem vitte be a gyilkos csapást.

Nem tudta megmagyarázni, hogy mi fogta vissza a kezét, nem tudta, hogy miféle ösztönnek vagy tudatalatti parancsnak engedelmeskedtek a tagjai. Dahliának nagy szüksége volt rá, és csupán régi végzete, Artemis Entreri állt az útjában, az orgyilkos, aki ismét elárulta őt, ott azon a hídon abban a fontos pillanatban.

A szavai eljutottak Entreri tudatáig, és egy pillanatra abbahagyta a harcot, és ekkor sebezhetővé vált.

Drizzt azonban nem ölte meg őt.Inkább oldalra vetődött, vetett egy bukfencet, és

közben felvette a földről a szablyáját.Harcra készen állt fel, noha bal karja ernyedten lógott a

teste mellett, még mindig égett és sajgott a fájdalomtól.Várta, hogy mi történik, és csalódnia kellett. Artemis

Entreri elveszítette belső küzdelmét Kharón Karma ellen, és ismét nekirontott a drownak, karddal és tőrrel a kezében.

Az orgyilkos minden eddiginél gyorsabban forgatta a pengéit ezúttal dühből harcolt, és Drizzt állta a sarat. A drow felmordult, és ekkor meghallotta azt a dalt, amiről már mindketten azt hitték, hogy rég elveszett: a pengék szűnni nem akaró csattogását, ami csak akkor harsan fel, ha ők ketten, ez a két ádáz harcos egymásnak feszül, és eljárják semmihez sem hasonlítható harci táncukat.

*

Dahlia gyorsan körözött a karjaival. Alacsonyan fogta Kozah Tűjének nyelét, és a bot felső harmada egyre sebesebben pörgött a levegőben. Közelebb akarta csalni magához Alegnit, de időnként ki-kicsapott a bottal, mindig más és más szögben. Noha a tiefling egyértelmű fizikai fölényben volt vele szemben, és a hatalmas, súlyos penge is őt segítette, Dahlia ki tudta használni kivételes gyorsaságát és fürgeségét. Szüksége is volt mindkettőre a tiefling harcossal szemben.

De be kellett látnia, hogy a váratlan döfésekkel és oldalcsapásokkal összességében nem sokra megy ez ellen az ellenfél ellen.

Legszívesebben rávetette volna magát, hogy puszta kézzel tépje szét.

Amikor az egyik jól irányzott döfése áthatolt a lassú Alegni védelmén, és a bot mélyen a bordái közé fúródott, megdobbant a szíve. Elnézve a tiefling fájdalmas grimaszba ránduló arcát egy pillanatig azt hitte, hogy elérkezett az ő pillanata.

Alegni ekkor azonban megelégelte a dolgot, már nemcsak arra figyelt, hogy hárítsa az elf nő csapásait, hanem kemény ellentámadásba ment át. Úgy pörgette a hatalmas pengét, mint egy könnyű kis pálcát, és egyre hátrább szorította a most már csak védekező Dahliát.

Dahliának be kellett látnia, hogy hiába üti meg ellenfelét akár ötven szer is, elég, ha az egyszer eltalálja őt. Egyetlen csapással is könnyedén végezhet vele.

Dahlia ismét elnyomta feltörő dühét. Tisztán kellett gondolkodnia. Alegni egészen közel ért hozzá, és meglóbálta félelmetes kardját.

A nő hátraugrott, hogy kikerüljön Alegni kartávolságából, és balra táncolt, de a tiefling természetesen követte a mozgását a kardjával, és olyan erővel suhintott felé, mintha egy csapással akarná kettészelni őt.

Dahlia azonban nem táncolt ki a penge hatótávolságán kívülre, és nem is emelte fel a kezét, hogy hárítsa a csapást. Amint Alegni oldalába került, a bot végét beékelte a talaj repedéseibe, majd felhúzta rá magát és közben a lábát kinyújtva körbefordult a rúd körül. Alegni megpördült a tengelye körül, a kardot hosszan maga elé tartotta, hogy kettéhasítsa vele az elf nőt, de csak a hűlt helyét találta. A penge elzúgott a földbe ékelt rúd előtt, a levegőben pörgő Dahlia azonban eltalálta őt kinyújtott lábával. Tökéletesen időzítette a páros lábú rúgást, és pontosan célzott.

Telibe találta a tiefling arcát, érezte, amint belapul az orra, és hallotta a reccsenést.

Dahlia egy macska ügyességével ért földet, és ádáz, emelkedett kifejezés ült ki az arcára, amint megpillantotta az Alegni pofáján szétkenődött vért. Eluralkodott rajta a vérszomj. Kettébe, majd ismét kettébe törte a botot, és a négytagú cséphadarót vadul pörgetve vetette rá magát a tieflingre,

Azonban Alegni agyát is elöntötte a düh, rövid, apró vágásokkal tartotta féken Dahliát. Tomboló dühe ellenére türelmes maradt, tudta, hogy Dahliával ellentétben neki egyetlen csapás is elegendő lehet ahhoz, hogy győzzön.

Dahlia egyelőre semmire sem ment a csapásaival. Az ösztönei legyőzték a vérszomját, oldalra táncolt, és pont az utolsó pillanatban tért ki a hatalmas harcos elől.

Eliramodott előle, majd váratlanul megtorpant, és egy felfelé nyuló mozdulattal hátracsapott a könyökével.

Ha Alegni készenlétben tartotta volna a pengéjét, akkor Dahlia ott abban a pillanatban felnyársalta volna saját magát, de bejött a csel. A könyöke telibe találta a tiefling arcát, amit újabb hangos reccsenés bizonyított.

Dahlia arra számított, hogy Alegni hátratántorodik a váratlan és erős csapástól, ezért gyorsan megpördült, és már emelte is pörgő, négytagú cséphadaróját.

Illetve csak emelte volna.A hatalmas termetű Herzgo Alegni nem tántorodott

meg, egyhelyben maradt, és visszakézből erősen pofon vágta Dahliát.

A könnyű elf nő messzire repült, és nagyot nyekkenve terült el a híd kemény, rideg talaján, és nekicsapódott a fémkorlátnak, A tiefling túlságosan erős, túlságosan hatalmas.

Egyszerűen nem tudja legyőzni őt, sem nyers erővel, sem agyafúrt csellel.

Dahlia hirtelenjében tehetetlen kislánynak érezte magát. Anyja elveszett hangja csengett a fülében.

*A találgatások csatájává vált a párharcuk, és Dahlia és

Alegni párbajához hasonlóan, amíg az egyikük csak egy újabb kellemetlen sérülést szerez a hibájáért, addig a

másik az életével fizet érte. Noha egyelőre a torz boszorkánymester élvezte a helyzeti előnyt, tisztában volt vele, hogy a harc egészét tekintve a fekete párduc van kedvezőbb helyzetben.

Nem tudott fölé kerekedni a varázserejével. Ellenállt még a legkíméletlenebb varázslövedékének is, és ez nem ígért semmi jót. Akár egész álló nap ostromolhatja őt a lövedékekkel, és legjobb esetben is csak ejt rajta néhány újabb sebet, miközben ha a párduc egyszer eltalálja őt, akkor azzal ki is töri csenevész nyakát.

Guenhwyvar minden egyes eltévesztett ugrás után azonnal tovaszökkent, és mindig másik irányba lendült, véletlenszerűen. A repedésekbe menekülő nekromanta nem láthatta a föld alól ezeket az újabb és újabb ugrásokat, és csakis a vakszerencsének köszönhette, hogy eddig még egyszer sem bukkant fel a párduc karmai közé.

A fekete párduc próbálta kitalálni a varázshasználó mozgásának mintázatát. Próbálta minél messzebbre terelni a hídtól, és ezáltal a többiektől.

Guenhwyvar ismét a levegőbe emelkedett, könnyedén szelt át tíz métert is egyetlen ugrással, és a levegőben úszva körülnézett. Rossz irányba indult, ezért amikor földet ért, azonnal tovaszökkent arrafelé, ahol a nekromanta felbukkant a repedésekből.

Egy alkalommal a tiefling a párduc közvetlen közelében bukkant fel a felszínre. A szemében őszinte félelem csillant, és ebből Guenhwyvar tudta, hogy bevált a taktikája, elbizonytalanította ellenfelét. Amikor a párduc földet ért, csupán kétlépésnyire állt a nekromantától, aki

nem is vesződött azzal, hogy célba vegye őt egy újabb varázslövedékkel, hanem azon nyomban beszivárgott a repedések közé.

Guenhwyvar ismét repült, célpontja legutóbbi tartózkodási helye felé. Úgy okoskodott, hogy a kellemetlen alak néhány lépéssel hátrább bukkan fel újra, vagy pontosan ugyanott, ahol eltűnt, arra számítva, hogy a párduc másik irányban keresi majd őt.

A férfi valóban hátrébb menekült, és egy kissé jobbra, de a rövidet ugró Guenhwyvar már szökellt is tovább, szinte időveszteség nélkül, és mire a nekromanta alakja teljesen megszilárdult, a párduc kiterjesztett karmokkal siklott pontos tartózkodási helye felé.

*Szinte kizárólag csak a bal kezével támadott, de

ugyanezt nem tehette meg, amikor védekezett. Entreri észrevette a hiányosságát, és próbálta kihasználni helyzeti előnyét. Az orgyilkos Drizzt bal oldala felé suhintott a kardjával, amit a drow könnyedén háríthatott Csillámmal. Drizzt azonban ezúttal Jéghalált használta, szélesen oldalra seperve a pengét a testétől.

Az orgyilkos tőre a másik irányból érkezett, és ahelyett, hogy Drizzt Csillámmal hárította volna a döfést egy fonák mozdulattal, a jobb kezét használta, és Jéghalállal söpörte odébb a rövid pengét, pontosan úgy, ahogy az imént a másik oldalon.

A könnyebb penge hárítása nem okozott nagy fájdalmat Drizztnek, és a tőr pengéjének rövidsége okán most közelebb került ellenfeléhez.

Fordulás közben felfelé döfött a jobb karjával, Entreri arca felé, aki kétségbeesetten vetődött hátra, hogy háríthassa a támadást.

Drizzt úgy érezte magát, mintha visszaszaladt volna az időben. Hirtelenjében a hegyen találta magát Mithrill Csarnok előtt! Calimport csatornáiban találta magát, ahol Regis elrablójával harcol!

Nem tagadhatta, hogy élvezi a harcot. Noha Guenhwyvar szemmel láthatóan küszködött ellenfelével, Dahlia pedig egyenesen halálos veszedelembe került, ez volt az az élet, amit Drizzt ismert, egy jobb élet, ahol csak a becsület számít, ahol a jó és a rossz élesen elkülönül egymástól. És az a harcos állt vele szemben, akivel oly sokszor megküzdött már, oly sok helyszínen.

Drizzt ismerte ezt a harcost, tudta, hogy Artemis Entreri fenséges ellenfél.

Az orgyilkos visszatámadott, jobb karját előreszegezte, és Drizzt arca felé döfött vele. Pont, ahogy a drow várta tőle.

Drizztnek ezúttal nem maradt más választása, Csillámmal kellett hárítania a döfést, amibe alaposan belesajdult sebesült válla.

Entreri nem adta fel, felugrott e levegőbe, és jobb oldali irányba megpördült a tengelye körül.

Drizzt lemásolta a mozdulatot, de forgás közben rádöbbent, hogy ezúttal hibázott. Pörgés közben az orgyilkos nem az elöl lévő pengével csapott felé,

ahogyan Drizzt tette volna elöl lévő szablyájával, hanem egy szűk és gyors csuklómozdulattal berántotta a másik kezében lévő kardját.

Drizzt csak egyet tehetett: Jéghalállal hárította a támadást, és a bal karja azonnal teljes hosszában elzsibbadt. Megszédült és émelyegni kezdett, és majdnem ismét kiejtette a szablyát a kezéből.

Entreri megállíthatatlanul, vadul ostromolta őt, és a drownak mindkét kezével védekeznie kellett.

Tudta, hogy már nem bírja sokáig a tapasztalt orgyilkos ellen.

– Küzdj ellene! – kiáltott rá Entrerire, amikor egy kis levegőhöz jutott, miután hátraszökkent az orgyilkos elől. – Nem vagy senki szolgája!

Egy pillanatnyi tétovázást vélt felfedezni Entreri szemében, de ez szinte azonnal el is tűnt.

– Egyetlen fegyver sem parancsolhat neked! – kiáltotta a sötételf de a szavai ezúttal nem jutottak el Entreri tudatáig. A tomboló harci láz teljesen eluralkodott rajta, és meg sem hallotta a szavakat. Drizzt ekkor megértette, hogy mi is történik valójában, hogy ez a harc az őrületbe kergeti Entrerit. Az ádáz, heves, ösztönös harc lehetővé tette Kharón Karma számára, hogy még mélyebbre hatoljon Entreri elméjébe. Drizzt hátraugrott, és mágikus bokaperece segítségével nyert egy kis egérutat. Ismét rákiáltott Artemis Entrerire:

– Emlékszel még arra, amikor vállt vállnak vetve harcoltunk a törpe csarnokok alatt?

A rohamozó orgyilkos megtorpant egy pillanatra, és bizonytalanul, zavartan nézett ellenfelére.

Drizzt ezúttal nem hátrált el előle, pörögve, ugrálva, sasszézva hárította a különböző irányból és magasságból érkező csapásokat. Amikor lélegzetvételnyi időhöz jutott, ismét ráordított az orgyilkosra.

A vérét felforrósító harci láz Drizzt ellen dolgozott.– Emlékszel még arra, amikor vállt váltnak vetve

harcoltunk a törpe csarnokok alatt? – kérdezte újra.Ezúttal Entreri nem bizonytalanodott el, a szeme se

rebbent.A vérét felforraló harci láz Drizzt ellen dolgozott.Drizzt azt vette észre, hogy önmagát altatta el egy

pillanatra, nem az orgyilkost. Entreri ismét sarokba szorította őt. Átpörgette a kardját az előrenyújtott Jéghalál felett, majd Drizzt jobb oldala felé suhintott vele, de nem vágott vele, hanem meredeken döfött.

Drizzt csak Csillámmal háríthatta a cseles támadást. A pengék hangosan összekoccantak, és ettől újabb fájdalomhullám futott végig a drow karján.

Drizzt megtántorodott, és próbák kifordulni Entreri elől, de az orgyilkos könnyedén követte minden egyes mozdulatát, és még nagyobb nyomás alá helyezte, mint eddig.

Drizzt már nem is érezte a markában a szablyát, tudatosan kellett emlékeztetnie rá magát, hogy szorítsa rá az ujjait a markolatra. Sikerült időben felemelnie a jobb karját, hogy útját állja egy újabb döfésnek, de ez csak cselvetés volt, Entreri ugyanis lopva felemelte a másik kezében lévő tőrt, és Csillám alá csúsztatta. Egy erős csuklómozdulattal kirepítette Drizzt kezéből a mágikus fegyvert.

Ezt követően erős és gyors csapások sorát zúdította Drizztre, de a drow az összes csapást hárította Jéghalállal. Meglepő módon most, hogy megszabadult a másik pengétől, illetve az egész karját átjáró zsibbasztó fájdalomtól, új erő járta át a tagjait. Bal kezét a derékszíjába tűzte, és csak jobb kézzel vívott. Hárította az orgyilkos kezdeti heves csapásait, majd ellentámadásba lendült át, és sikerült hátraszorítania az orgyilkost.

Az öröme azonban rövid életűnek bizonyult, ugyanis Dahlia ekkor a levegőbe emelkedett, és odébb repült jó pár métert. Drizzt a háta mögé pillantott, hogy segítségül hívja Guenhwyvart, de a párduc messze volt tőle, a híd végében lévő téren. Ráadásul árnyak tűntek fel a távolban, és gyorsan közeledtek!

Be kellett látnia, hogy nem tud időben végezni Entrerivel ahhoz, hogy Dahlia segítségére siethessen, már ha sikerül őt legyőznie egyáltalán. A vállából még mindig folyt a vér, és a fájdalom előbb-utóbb leteríti őt.

Csak pillanatnyi levegővételhez jutott, semmi több.Ha sikerülne valahogy mégis az orgyilkos fölé

kerekednie, addigra Dahliának vélhetően már késő lesz.Lendületet vett, és hátraugrott.– Artemis Entreri vagy, avagy Szürke Barrabus? –

kérdezte.A rohamozó orgyilkos úgy hőkölt hátra, mintha pofon

ütötték volna.De a döbbenete sajnos ezúttal is csak egy röpke

pillanatig tartott.

Drizzt ismét hátraugrott előle, majd odébb rohant, de Entreri követte.

Sikerült kellőképpen messzire eltávolodnia tőle, de még elég bátorságot kellett merítenie valahonnan ahhoz, amire készült. Az alatt a röpke pillanat alatt, ami a rendelkezésére állt, végiggondolta mindazt, amit Artemis Entreriről tudott: Catti-brie elrablását, az egymás ellen és az egymás mellett folytatott harcaikat.

Végül arra a következtetésre jutott, hogy nincs választása. Dahlia és Guenhwyvar érdekében nem maradt más választása.

Ledobta Jéghalált a földre, majd széttárta a karját, és megvetette a lábát a rideg kövön.

– Artemis Entreri vagy, avagy Szürke Barrabus? – kérdezte ordítva. – Szabad ember vagy, avagy rabszolga?

Az orgyilkos tovább közeledett, rendíthetetlenül.– Szabad ember vagy, avagy rabszolga? – kérdezte

ismét a sötételf, de a kiáltása elveszítette az erejét. A hangja elvékonyodott, és dörgő ordítása végső kiáltássá magasodott, amint az orgyilkos pengéje elindult egyenesen a szíve felé.

*Dahlia nem győzött elhajolgatni és elugrálni a

halálosan suhanó vörös penge elől.A tiefling hangosan kacagott rajta.Herzgo Alegni, aki megölte az anyját, őt pedig

megerőszakolta, kacagott rajta.

Az ugrások, vetődések, hajlongások között Dahlia többször is összeütögette cséphadarója tagjait, próbálta energiával feltölteni a fegyvert. Mindent bevetett, hogy valahogy térdre kényszerítse az ocsmány tieflinget.

A kard elzúgott Dahlia bal oldala mellett, majd felrándult a levegőbe, leírt egy félkört a feje felett, és lezúdult a bal oldalán, folyamatosan fekete hamucsíkot húzva maga mögött.

Dahlia kitört előre, és egy gyors csuklómozdulatnak köszönhetően sikerült a cséphadaró egyik tagjával bevinnie egy találatot.

A tiefling szinte meg sem érezte, oldalra lépett a cséphadaró elől, és összevissza vagdalkozott a karddal, hamusávokat rajzolva a levegőbe.

– Magadra maradtál, kislány – ingerelte őt a tiefling. Dahlia rájött, hogy Alegni nem valamiféle agyafúrt cselvetés miatt von hamufüggönyt köré, hanem pusztán azért, hogy még elszigeteltebbnek, még elesettebbnek érezze magát.

Esélyt akar adni neki? Átformálja a csatateret, hogy a lehető legnagyobb hasznát vegye a gyorsaságának és ügyességének?

Dahlia keresztülugrott az egyik hamucsíkon, mélyen lehajolt, majd a magasba szökkent, átugorva egy újabb hamucsíkot. Alegni ott állt előtte, de nem pont szemben vele. Dahlia nem habozott, szélsebesen pörgette a cséphadarót, és rárontott.

Alegni fordulásból megütötte. Dahlia többször is keményen eltalálta őt, de fele akkora sérülést sem okozott a csapásaival, mint amekkorát ő szenvedett el

Alegni egyetlen ütésétől. Dahlia ismét a levegőbe emelkedett, és keresztülrepült a köré vont hamufüggönyön, majd nagyot nyekkenve elterült a földön. Vetett egy bukfencet, és talpra szökkent, fegyverrel a kézben, harcra készen. Várta Alegnit, és úgy hajlította be a lábát, hogy jobbra és balra is elrugaszkodhasson, ha kell.

Dahlia sehol sem látta a hatalmas tieflinget, a hamu mindent kitakart előle.

Nagy levegőt vett, illetve csak vett volna, ha a váratlan, éles fájdalomtól nem görnyed össze.

Azonnal tudta, hogy az egyik bordája eltört.Azonnal tudta, hogy ezúttal nem győzhet.

*Drizzt Do’Urden nem mert levegőt venni.– Szabad ember vagy, avagy rabszolga? – kérdezte

suttogva, Entreri kardjának hegye hozzáért a mellkasához, és semmi sem akadályozta meg az orgyilkost abban, hogy mélyen belé döfje a pengét. Egyenesen a szívébe.

Látta a belső vívódást Entreri arcán.– Artemis Entreri vagy, avagy Szürke Barrabus? –

kérdezte Drizzt.Entreri összerezzent.– Ismerlek téged. Emlékszem rád – mondta Drizzt. – Ne

engedelmeskedj Herzgo Alegninek! Egyetlen kard sem parancsolhat neked; egyetlen mágikus ereklye sem lophatja el a valódi énedet.

– Oly régóta meg akarlak már ölni téged – mondta az orgyilkos. Drizzt tudta, hogy Entreri csak meg akarja győzni magát arról, hogy amit a kard parancsol neki, az jogos és helyénvaló.

– Most mégis tétovázol, mert tudod az igazságot – mondta Drizzt. – Így akarsz végezni velem? Ez megelégedéssel töltené el Artemis Entrerit?

Az orgyilkos grimaszolt.– Vagy ez csak Szürke Barrabust elégítené ki?Entreri elfordult tőle, és Drizzt kis híján hangosan

fellélegzett a megkönnyebbüléstől.És a meglepetéstől. Artemis Entreri a fejét csóválva,

karddal és tőrrel a kezében, kimért léptekkel indult el a hídon Herzgo Alegni felé, a szürke hamufátyol homályába.

Drizzt azonnal utána iramodott, de ekkor derült csak ki, hogy milyen súlyos a sérülése. Sok vért vesztett, és kiszállt belőle minden erő. Térdre esett, és csak nagy nehézségek árán nyerte vissza az egyensúlyát.

*A boszorkánymester nem öltött alakot, ha így tett

volna, Guenhwyvar azonnal megöli. Jóval távolabb bújt ki a felszínre, és azonnal rohanni kezdett az árny erősítés felé. Nyomorék karja szabadon lengett a teste mellett, míg ép kezével hevesen integetett, és hangosan üvöltözött Glorfathelnek.

Guenhwyvar rögtön megfordult, nem vesződött tovább vele, és futni kezdett az ellenkező irányba, a híd felé.

Tisztán hallotta a távolban ordítozó boszorkánymester hangját.

Drizzt ott térdelt előtte. Súlyosan megsebesült, talán halálosan. Artemis Entreri ott hagyta őt.

Talán meghalni?

*Fiatal évei jutottak az eszébe, amikor Calimport utcáit

rótta – szabadon, mert mindenki ismerte őt, és féltek tőle.

Féltek tőle a hírneve miatt, mert ő Artemis Entreri.Ez még Jarlaxle árulása előtt volt, mielőtt Kharón

Karma fogságba ejtette volna, mielőtt Barrabus vált volna belőle. Artemis Entreri alig emlékezett már azokra az időkre, különösen akkor nem, amikor Herzgo Alegni és a borzalmas kard közelében tartózkodott. A Karom nem engedte, hogy emlékezzen.

A Karom arra utasította őt, hogy ölje meg Drizztet.A Karom most azt akarta tőle, hogy forduljon meg, és

ölje meg Drizztet.Lelassultak a léptei. El sem hitte, hogy ennyi ideig

eltűrte a kard uralmát maga felett. És miközben hitetlenkedett, ismét hátrányba került.

Egy bátor pillanatban megengedte Neverwinter lakosainak, hogy „Barrabus átkelőjének” nevezzék el a hidat. Mennyire felbőszítette ezzel Alegnit! És mennyire megbüntette őt Alegni az arcátlanságáért!

A pengén keresztül büntette meg őt.Tisztán emlékezett arra a kínra.

A maga javára fordította annak a fájdalmas pillanatnak az emlékét. A büntetéssel figyelmeztetni akarták őt, ő azonban az Alegni és a Karom iránt érzett gyűlöletét táplálta vele… és legfőképpen a Szürke Barrabus iránt érzett gyűlöletét.

– Barrabus átkelője – suttogta maga elé.– Barrabus átkelője.Kántálni kezdte e két szót. Ezekkel emlékeztette magát

a kínra, amit Herzgo Alegnitől kellett elviselnie, az emberre, aki valaha volt.

A Karom tiltakozva visított az elméjében. Minden egyes lépésnél megrázkódott.

– Barrabus átkelője – mondta Artemis Entreri, és makacsul rakta egyik lábát a másik elé.

*Átvágott a hamufalon, a penge pedig sebesen,

szabadon siklott a levegőben. Ha Dahlia nem jó irányt választ, vagy nem sikerül elugrania előle az utolsó pillanatban, akkor azonnal kettészelte volna a kard.

Alegni üldözőbe vette a menekülő elf nőt. Újabb és újabb hamufátylat vont maga köré a levegőbe, és folyamatosan gúnyolta Dahliát recsegő kacagásával. Biztos volt benne, hogy sikerült sarokba szorítania őt.

Dahlia valóban sarokba szorult. Az utolsó bukfencet követően nekiütközött a híd vaskorlátjának, amely közelebb volt, mint gondolta.

A nyomában kavargó fekete örvény mögött felsejlett a határozott léptekkel közeledő Alegni alakja.

Túl közel van!Jobbra, majd balra nézett, menekülő utat keresve, és

amikor balra fordult, igen különös látvány tárult a szeme elé. Levette a tekintetét Alegniről, majd szép lassan felállt, mert észrevette, hogy a férfi is megállt egy pillanatra, hogy ugyanabba az irányba nézzen, mint ő.

– Barrabus? – kérdezte a tiefling. A hangján olyasféle bizonytalanság érződött, amit Dahlia soha nem hallott még korábban.

Az elf nő talpra szökkent, úgy vélte, elérkezett a megfelelő pillanat, de Alegni azonnal felé fordult, és már támadott is.

Dahlia nem tudott sem balra, sem jobbra vetődni, sem hátraugrani, hiszen a hídkorlát már nekinyomódott a hátának, és abban sem bízhatott, hogy feltartóztathatja az iszonyatos pengét, ha az útjára indul.

Dahlia az egyetlen lehetséges megoldást választotta: átugrott a korlát felett.

*Alegni a mellkasa magasságába emelte a kardot, majd

erőjén lesújtott vele, de az elf nő átvetődött a híd korlátja felett. A tiefling grimaszolva tombolt prédája elvesztése miatt. Ugyanakkor tudta, hogy Dahlia minden bizonnyal szörnyethal, hiszen a folyó vízállása ilyenkor ősszel alacsony, a híd magasan van a víz felszínéhez képest, ráadásul a meder telis-tele van éles sziklákkal.

Ennek ellenére mérhetetlen csalódást érzett, mert alaposan meg akarta kínozni Dahliát, mire végül végez

vele. Az alattvalói talán élve kihalásszák, és ha sikerülne felgyógyítani súlyos sérüléseiből, akkor mégiscsak eljátszadozhatna vele.

Ezzel meg is feledkezett Dahliáról, és Barrabus felé fordult.

Barrabus!Nem, nem Barrabus, hanem Artemis Entreri! A vörös

pengéjű kard azt közölte vele, hogy a férfi ezúttal ellenállt az akaratának.

– Lenyűgöző – mondta Alegni elég hangosan ahhoz, hogy az apró termetű ember is hallhassa.

Artemis Entreri elengedte a füle mellett a szót, eltökélt arckifejezéssel közeledett, és valamit folyamatosan motyogott az orra alatt, amit a tiefling nem értett.

Herzgo Alegni belenyúlt a derekán fityegő szütyőbe, és kivett belőle egy hangvillát.

– Gondold át, hogy mit teszel! – figyelmeztette az embert.

Artemis Entreri felordított, és habozás nélkül támadásba lendült.

Alegni hozzáütötte a hangvillát a pengéhez, és a tovaterjedő hanghullámok Entreri felé közvetítették Kharón Karmának energiáját.

Entreri már csak egylépésnyire járt Alegnitől! Az energiahullám ekkor átcsapott a feje felett, és az orgyilkos megtorpant, mintha az összes izma egyszerre zsibbadt volna el. Entreri vicsorogva erőlködött, is köpött egy hegyeset a tiefling felé.

– Barrabus átkelője! – mondta még egyszer utoljára, mielőtt térdre rogyott volna.

– Igazán kár! – gúnyolódott Alegni, majd veszettül vicsorogva ismét hozzáérintette a hangvillát a vörös pengéhez.

Entreri arca fájdalmas grimaszba rándult, a homlokán kidagadtak az erek az erőfeszítéstől, hogy kiűzze a fejéből a kellemetlen hangot. Kis híján teljesen elterült a földön, mint akkor, amikor Alegni megtudta, hogy a város lakói róla nevezték el a hidat.

Most azonban nem terült ki, mint a kinyuvasztott béka. Ezúttal nem. Biztos volt benne, hogy az energiahullám elpusztítja őt a makacssága miatt, de nem adta fel. Térden állva maradt, és felemelte a fejét, hogy Alegni láthassa a szeméből sütő gyűlölt, tét, hogy láthassa, hogy ő nem Barrabus többé!

Ő Artemis Entreri, aki szabad, aki nem rabszolga többé!

Herzgo Alegni szeme kikerekedett, amint felismerte, hogy mit lát maga előtt. Entreri nem tud kitörni ugyan a Karom által teremtett fizikai börtönből, de ellenáll a mentális rabigának,

Ez az ember ellenállt neki.– Ostoba! – dörögte Alegni csalódott hangon. – Többé

nem bízhatok benned. Örvendj, hogy elnyerted a szabadságodat… és a halálodat.

Herzgo Alegni tisztában volt vele, hogy most elveszíti a legjobb szövetségesét, akinek valaha parancsolt, de azt is tudta, hogy Barra… Entreri végre megtalálta a kivezető utat a Karom mentális útvesztőjéből. Soha többé nem bízhat meg benne,

Alegni tett egy lépést előre. Entreri megpróbálta felemelni a kardforgató karját, de a tiefling könnyedén kirúgta belőle a fegyvert. Ismét hozzáütötte a hangvillát a pengéhez, és az erős energiahullám kirepítette Entreri kezéből a tőrt.

Alegni elkapta Entreri haját és a fejét durván oldalra rántotta. A Karom felemelkedett a levegőbe.

*Drizzt Do’Urden tehetetlenül nézte mindezt a híd

végéből, fogalma sem volt, hogy mi történt Dahliával, csak annyit tudott, hogy sehol sem látja őt, az álnok hamufüggöny mindent kitakart a szeme elől. Artemis Entreri végzetét azonban teljesen tisztán látta. A vörös penge felemelkedett a levegőbe.

Mélységes sajnálat uralkodott el a drown.Ismét magára maradt?Nem, nem maradt teljesen egyedül. A több sebből

vérző, megtépázott, felettébb bosszús Guenhwyvar odadöcögött mellé.

– Eredj! – Új remény gyűlt Drizzt szívében, de amikor a híd végébe nézett, azonnal el is illant. Túl késő, – Menj, és öld meg az árnyat! – parancsolta neki. – Öld meg őt, Guen!

A szörnyű felismerés, hogy számára már csak a bosszú maradt, hiszen Entreri pillanatokon belül meghal, Dahlia pedig nyilvánvalóan súlyos sérülésektől haldoklik valahol a hamufüggöny takarásában, haraggal töltötte el Drizzt

szívét. A harag pedig új erőt adott neki. Megfeszítette az izmait, és felállt.

*Herzgo Alegni látta a sebesen közeledő párducot, de ez

nem törte meg az összpontosítását… Entreri túlságosan veszélyes ahhoz, hogy egy pillanatra is megfeledkezhessen róla.

Még jobban oldalra feszítette Entreri fejét, hogy könnyű célpontot nyújtson a Karom számára, majd útjára engedte a kardot.

Ekkor azonban egy árnyék jelent meg előtte a földön, és mielőtt még Alegni felfoghatta volna, hogy mi történik, egy hatalmas varjú bukkant fel előtte, és pontosan a szemébe vájt erős csőrével!

A tiefling hátratántorodott, és maga elé rántotta a kardját, hogy védje magát a fenevad ellen, de a varjút már sehol sem látta, egy elf harcos állt előtte.

Egy fiatal nő.Dahlia nem egy hosszú botot, sem egy cséphadarót

tartotta kezében, hanem egy háromtagú botot, amely mágikus energiától szikrázott. Mielőtt még a hatalmas tiefling összeszedhette volna magát, Dahlia rácsapott az ujjaira a különös fegyverrel, A háromtagú fegyver egyik szélső tagja lefelé vágódott, a másik pedig felfelé, majdnem telibe találva Alegni arcát, még hátrább szorítva őt.

Dahlia nem vette üldözőbe őt. Sőt mi több, elszaladt előle, majd erősen összerántotta a háromtagú botot, és

Kozah Tűje kieresztette a belsejében felhalmozódott mágikus energiát. Villám csapott ki belőle, eltalálta Alegnit, kitépve a kezéből Kharón Karmát. A penge széles ívben repült fel a levegőbe, és átszállt a híd korlátja felett.

Herzgo Alegni felordított. Dahliára vetette magát, megragadta a torkát, és teljes erőből megszorította. Ekkor azonban éles fájdalom hasított belé. Egy tőr fúródott a hasába. A szeme sarkából megpillantotta Entrerit, amint felveszi a földről a kardját.

Egy újabb ellenség bukkant fel az orgyilkos mellett. Egy párduc szelte át a levegőt, és közeledett pontosan a feje felé, kitárt karmokkal.

Alegni könnyedén félrehajította Dahliát, de nem volt hová futnia.

Herzgo Alegni nem menekült el.Tett egy lépést.Egy árnylépést.Guenhwyvar eltalálta őt, és vele együtt átlépett a2

Árnyzuhatagba.

bA SZABADSÁG ÁRA

– Korábban kellett volna közbeavatkoznunk – kesergett Glorfathel, amikor a hídon zajló csata kedvezőtlen fordulatot vett. A varázsló nagy lendülettel indult el, de egy erős törpe kéz visszatartotta. Visszafordult, csak hogy szemben találja magát Ámbrával.

– Ne! Megmondám, hogy ez lészen. Ha odamegy, akkó’ mindünket megölnek – mondta a törpe. – A városi népség figyel, ne feledd!

Glorfathel körbenézett, és valóban, számos szomszédos épülte spalettája résnyire nyílt a korai óra ellenére is.

– Én megmondám. – A törpe az egyik közeli, sötét utcasarokra mutatott, ahol férfiak, felfegyverzett férfiak gyülekeztek.

– Érzik a szabadság szagát, és gyünnek.– Draygo Quick nem lesz elégedett.– Még dühösebb lészen, ha elvesztéd katonáid felét.

Alegni főúr maga döntött, mint mindég. Küzdeni akart és tessék. – A törpe abban a pillanatban nézett fel a hídra, amikor a párduc rávetette magát a tieflingre. – Ó! – horkant fel. – Most megkapá!

Glorfathel elgondolkodott bajtársa szavain, majd bólintott.

*Artemis Entreri azonnal kihúzta magát, minden

fájdalma elillant, a rabsága véget ért. Elhátrált az Alegni és Guenhwyvar által felkavart hamufellegtől, és próbálta rendezni a gondolatait, felfogni, hogy mi is történt az imént a hídon.

Dahlia azonban nem állt le. Elrugaszkodott a földtől, mit sem törődve a zúzódásaival és egyéb sérüléseivel, majd őrült lendülettel vetette rá magát Alegnire, illetve a hűlt helyére.

– Meghalsz! – üvöltötte torkaszakadtából, és már lendítette is a karját.

– Guenhwyvar! – Elkeseredett kiáltás érkezett a híd végéből Entreri megfordult, és a feléjük botladozó Drizztet pillantotta meg, aki egy kis ónixszobrocskát tartott a kezében.

Entreri összerezzent, nem tudta, hogy a drow megtámadja-e őt korábbi árulásáért, vagy sem. Ugyanakkor most nem volt ideje Drizzttel foglalkozni, a mögötte kibontakozó látvány kötötte le a figyelmét.

– Dahlia! – szólt rá az elf nőre. – A harc még nem ért véget.

A torz Effron állt a híd mögötti tér közepén, és remegett a dühtől. Árnykatonák sorakoztak fel mellette, méghozzá egy egész századnyi, vagy talán még annál is több.

– Dahlia! – szólt rá ismét, ezúttal határozottabban. Az elf harcos végre felkapta a fejét a hangra, és abbahagyta hasztalan vagdalkozását.

– Mindet megölöm! – acsarkodott az orra alatt, ádáz grimasszal az arcán.

– Hívd ide az unikornisodat, drow! – mondta Entreri, majd előhúzta valahonnan a pokolbéli hátasának megidézéséhez szükséges varázstárgyat. Drizzt lelassított, amikor közel ért hozzá, Entreri pedig a háta mögé mutatott.

Drizzt visszapillantott a válla felett, majd újra Entrerire, és megvillantotta előtte az ónixszobrocskát. Drizzt megtört harcos benyomását keltette, és valóban, nyoma sem volt szokásos higgadtságának reményvesztetten beesett arcán.

– Mennünk kell – mondta Entreri.Drizzt azonban meg se moccant, csak meredten

bámulta a kis szobrocskát.– Később – ígérte az orgyilkos.A drow kósza végre bólintott, a szájához emelte sípját,

de váratlanul megmerevedett a keze.– A kard? – kérdezte, és a híd széléhez rohant. – Vidd

magaddal Dahliát! – kiáltotta. – A Neverwinter-erdóben találkozunk!

Ezzel Drizzt futásnak eredt a híd másik vége felé, majd átugrott a korláton, és eltűnt szem elől.

– Egyedül megyek – mondta Dahlia. Átvetette a csuklyáját a fején, és hatalmas varjúvá változott. Felröppent a levegőbe, és hangosan, dacosan rárikoltott a közeledő árnykatonákra.

– Csak menekülj, te ostoba! – mondta neki Entreri, majd a következő pillanatban földhöz vágta a kezében lévő varázstárgyat, és előhívta pokolbeli hátasát. Eltette a kardját, aztán felszállt a hátasra. Ösztönösen a tőrére pillantott, amely nem volt ott a derekába tűzve, majd elmosolyodott. Pontosan célzott, és a penge mélyen belefúródott Alegni hasába. A tiefling magával vitte a fegyvert az Árnyzuhatagba.

– Talán jobb lenne, ha velem jönnél – rikoltotta a varjú Dahlia. A hangja jóval nyersebb volt ebben az alakban, mint törékeny elfként. Beszéd közben a híd végébe mutatott, ahol már felsorakoztak az árnyharcosok. – Úgy tűnik, hogy Herzgo Alegni végül is csapdába csalt minket.

Artemis Entreri elengedte ezeket a szavakat a füle mellett, és számba vette a lehetőségeit. Könnyedén beleugrathatna a folyóba a pokolbéli hátassal, ahogy korábban Sylora Salm tornyából is kiugratott.

Vagy Dahliával tarthatna, ha biztosra vehetné, hogy a szeszélyes nő valóban elrepül onnan. Dahlia bosszúszomja már az őrület határát súrolta. Az, ahogy Alegnire vetette magát, a szavait átitató mérhetetlen gyűlölet… lennie kell itt egy súlyos titoknak, valaminek, amit Entrerinek még nem sikerült meg. fejtenie.

Egy titoknak, ami felettébb ismerős érzéseket keltett az orgyilkosban.

Már éppen elküldte volna pokolbéli hátasát, hogy felszálljon a hatalmas varjú hátára, amikor más döntött helyette. A híd azon végében, amerről érkeztek, kürtszó

harsant, majd hangos csatazaj törte meg a kora reggel csendjét.

Entreri és Dahlia egyszerre néztek a csatazaj irányába. Neverwinter felfegyverzett lakói közeledtek, Jelvus Grinch vezetésével. Vicsorogva lóbálták a fegyvereiket, és rázták az öklüket.

– Felkelés – lehelte Entreri. Dahlia felé fordult, de a varjú már repült is a csata felé, előreszegezett csőrrel, kimeresztett karmokkal.

Entreri megsarkantyúzta pokolbéli hátasát. A tüzes paták szikrákat hánytak a levegőbe. Herzgo Alegni elszökött ugyanaz utolsó pillanatban, de végül ő is megszökött Herzgo Alegnitől!

*Effron rémülten, kidülledő szemmel nézte Neverwinter

felfegyverzett lakosait, akik úgy rohanták le őket, hogy fel sem fogták, hogy megtámadták őket.

Mégis honnan tudtak erről a harcról? Mégis hogyan készülhettek fel ilyen alaposan erre az egyetlen kínálkozó lehetőségre?

Semmi értelme az egésznek.Ahogy végighordozta a tekintetét a váratlanul kialakult

zűrzavaron, elbizonytalanodott, hogy győzelemre vezetheti-e az árnyakat.

Ekkor megpillantotta a sebesen szárnyaló varjút – Dahliát! – és a pokolbeli hátason vágtató, veszélyes orgyilkost. A drowról nem is beszélve, aki egy sziklán állt

a sekély folyóban, és a híd lába felé igyekezett, Alegni kardjával a kezében.

Túl sok eshetőség, csóválta a fejét lemondóan. Túl sok bizonytalanság és túl nagy zűrzavar. Nézte a közeledő varjút, amint lecsapni készül, és legszívesebben rázúdította volna pusztító mágiáját.

Az a nyavalyás párduc azonban teljesen lemerítette az erejét.

Effron tett egy árnylépést, és belépett az Árnyzuhatagba.

*Glorfathel a varázsló a mellette álló törpére pillantott.– Nem éri meg a veszteséget – mondta Ámbra. –

Draygo várja a jelentésedet.Glorfathel biccentett, majd jelzett az árny nemeseknek,

a csapat vezetőinek, megadva az engedélyt a távozásra.Kizárólag a netheri nemeseket és a nagytiszteletű

harcosokat illette meg az árnylépés képessége. Akik tehették, használták is. Mindig közülük kerültek ki a különböző katonai egységek vezetői, a parancsnokok és a bajnokok.

A hátramaradt közkatonák hatalmas túlerővel találták szemben magukat, ráadásul a soraik is pillanatok alatt szétzilálódtak. Nem közönséges katonákkal kellett megütközniük, hanem az otthonukért és szabadságukért harcoló feldühödött lakosokkal.

És ott volt a Barrabus néven ismert orgyilkos, aki egykoron az ő bajnokuk volt, most viszont őket kaszabolta.

És ott volt Dahlia, ellenségük bajnoka, aki hol hatalmas varjú, hol fékezhetetlen elf harcos alakjában mutatkozott, és akitől mindig, minden körülmények között rettegtek.

Ha Alegni győzött volna a hídon, a város az övék lenne. Ha Effron és a többiek nem menekültek volna el, akkor maradt volna némi esélyük.

Glorfathel felidézte magában Draygo Quick utasításit, és már nem is volt kérdéses a számára, hogy miként dönt. Ő nem úgy távozott, ahogyan Effron, hanem megnyitott egy kaput a tér közepén, egy bíbor és fekete színű, villódzó átjárót, amelyen keresztül otthagyhatta a csatateret.

– Én majd szólok nekik – mondta a törpe.Glorfathel oda sem figyelt rá, elsőként lépett át a

kapun, de korántsem utolsóként.Számos árny halt meg, többen a kapun keresztül

menekültek el, és sokan csak egyszerűen átmásztak a városfalon. A híd végébe szorult harcosok megadták magukat, egyre többen csatlakoztak az első bátor felkelőkhöz.

Buzogányos Ámbra Buzogányos Adbar családjából Neverwinter lakói mellett harcolt. A nyakában lógó mágikus gyöngyfüzér segítségével megváltoztatta árny külsejét. Tudta, hogy ki nyeri a csatát, és ő mindig a győztes oldalon szeretett állni.

*

Arunika ott állt a harctér közepén, karddal a kezében. Több árnyék is mohón rávetette magát a jelentéktelennek tűnő nőre, hogy a következő pillanatban holtan rogyjanak össze a lába előtt.

A feldühödött nép módszeresen lekaszabolta az árnyakat, és a szukkubusz elégedetten szemlélte a művét. Tökéletes tervezés!

A thayi fenyegetést elhárították, és most az árnyakon is felülkerekedtek.

Nem kell soká várni, hogy az Aboleth Uralom visszatérjen, ha nem tették máris meg, és akkor Arunika vezető szerepre tehet szert.

Anthus barát remegve, és meglepő módon makulátlanul tisztán, egyetlen vérfolt nélkül lépett oda hozzá. Könnyek csorogtak végig az arcán. Arunika összevont szemöldökkel mérte végig őt, mintha halálos sebet kapott volna.

De nem, ezek örömkönnyek.– Ostoba voltam, amiért kételkedtem benned –

hebegte a szerzetes.Arunika kedves mosolyt villantott felé, majd a

következő pillanatban letaglózta egy erős ütéssel.– Ne kövesd el ezt a hibát még egyszer! – mondta

fenyegető hangon.– Héj, asszony, tán nincs elég ellenségünk? – kérdezte

egy hang a háta mögül. Arunika megfordult, Jelvus Grinch közeledett felé. A szerzetessel ellentétben a férfi alaposan kivette a részét a harcból, vörös vérfoltok borították tetőtől talpig.

– Neverwinter szabad, hála neked – mondta Jelvus Grinch.

– Aligha – csóválta a fejét Arunika, és valóban nem akarta, hogy őt tekintsék a felkelés kirobbantójának, nem akarta, hogy központi szerepet tulajdonítsanak neki Herzgo Alegni legyőzésében. A netheriek visszatérhetnek, méghozzá hatalmas sereggel!

Arunika a híd felé nézett, arrafelé irányítva a férfi tekintetét. Alegni korábbi bajnoka állt ott, és várta, hogy odaérjen hozzá a drow kósza, Alegni kardjával a kezében. Egy hatalmas varjú repült föléjük, majd alakot váltva leereszkedett.

– Hála nekik! – helyesbített Arunika.

*Drizzt a jobb kezében tartotta a vörös pengéjű kardot.

Az díszes keresztvasat fogta a markolatán, amit alaposan betekert egy rongydarabba. A másik kezében az ónixszobrocskát szorongatta. Még akkor is Guenhwyvart szólongatta, amikor Entreri odalovagolt hozzá pokolbéli hátasán.

Drizzt tisztában volt vele, hogy hiába szólítgatja a párducot, Guenhwyvar nem hallja a hangját, túlságosan távol van tőle.

Dahlia leereszkedett mellette, és visszaváltozott elf harcossá. Nem tűnt boldognak. Nem kellett megkérdezniük tőle, hogy miért, hiszen nem látta Herzgo Alegni halálát. Mit több, jó esély m rá, hogy Herzgo Alegni túléli a sebesülését, merengett Drizzt. A gondolat

őt is felettébb nyugtalanította, el sem tudta képzelni, hogy mit érezhet Dahlia, aki olyan mélyről fakadó gyűlöletet táplálta tiefling iránt, amihez foghatóval ő még nem találkozott.

– Ott kellett volna hagynod ezt a folyóban – jegyezte meg Entreri a fejét csóválva. Szemmel láthatóan megviselték a történtek, és látszott rajta, hogy tart a fegyvertől.

– Ahonnan Neverwinter bármelyik lakója könnyedén kihalászhatja? – kérdezte Drizzt.

– Nem tudnák használni a kardot.– A penge elemésztené őket – motyogta Drizzt. –

Könnyedén rabszolgává változtatna bárkit… – szigorú pillantást vetett Entrerire, kimutatva a csalódottságát. – Hagynád, hogy ez történjen egy ártatlan emberrel?

– Meg akarok szabadulni attól a kardtól, bármi áron!– Nem engedne el téged – vitatkozott Drizzt. – Keresne

maginak egy új rabszolgát, és felkutatna téged, hogy ismét az uralnia alá hajtson.

– Szóval akkor el kellene vennem, hogy forgassam?Drizzt ösztönösen elhúzta előle a pengét. Tudott egy s

mást az érző fegyverekről, a nagy hatalommal és értelemmel rendelkező mágikus ereklyékről. Tisztában volt vele, hogy Entreri a több évtizedes rabság után nem tudná irányítani Kharón Karmát, akár nála van, akár nincs.

Mindezt Entreri is tudta, ami azonnal kiderült, amikor jóízűen kacagott a saját kérdésén.

– Akkor pusztítsuk el! – vetette fel Dahlia.

– Akkor elporladnék – jegyezte meg Entreri mély meggyőződéssel a hangjában. Ismét felkacagott, majd lemondóan felsóhajtott. – Ahogy már fél évszázaddal ezelőtt kellett volna.

Dahlia szeme rémülten megvillant, és ez jobban zavarta a drowt, mint kellett volna.

– Pusztítsuk el! – értett egyet Entreri. – Nem is tehetnétek annál nagyobb szívességet nekem, hogy elvágjátok a köteléket, amely ehhez a kardhoz láncol engem.

– Kell lennie más megoldásnak! – vitatkozott Dahlia.– Pusztítsuk el! – hajtogatta Entreri.– Miből gondolod, hogy el tudjuk pusztítani? – vetette

fel Drizzt. Jól tudta, hogy a nagy erejű mágikus ereklyéket nem lehet egykönnyen elpusztítani.

Drizzt beszéd közben már meg is találta a megoldást a problémára. Dahliára pillantott, és látta rajta, hogy ő is ugyanarra gondol.

Drizzthez hasonlóan ő is látott már Kharón Karmánál nagyobb és ősibb erőt, amely felülmúlja a gonosz pengét övező mágikus aurát.

wKÖZÖS VÉGZET

A gondolataim elillannak előlem,keresztül-kasul tekergőznek, mint megannyi izgága kígyó, mindig pont akkor siklanak tova, mikor már éppen megragadnám őket.

Alábuknak a mély vízbe, ahová nem mehetek utánuk.Az élet egyik nagy igazsága, hogy sok dolgot teljesen

természetesnek, magától értetődőnek veszünk. Legyen szó házastársról, családról, barátról vagy otthonról, bizonyos idő elteltével ez a személy vagy hely vagy élethelyzet természetessé, magától értetődővé válik. Hozzátartozik a mindennapjainkhoz.

Csak akkor értékeljük igazán, hogy mink is van, amikor valami váratlan dolog történik, amikor jól megszokott életünk kisiklik nyugodt medréből.

Számos alkalommal mondtam már ezt, éreztem már így, tudom, hogy ez mit jelent…

Most úgy érzem, hogy az életem kisiklott nyugodt medréből, a kígyók elillannak előlem. Gúnyolódnak rajtam, amiért képtelen vagyok elkapni őket, mert nem tudom kibogozni összegabalyodott testüket.

Így érezheti magát a súlyos beteg, aki egyszer csak szembesül a halandósággal, mikor az örökkévalóság béklyója kettétörik. Ahogy múlik az idő, úgy összpontosulnak az emlékek egy fényes pontban, mint egy kristály. Sok kalandorral találkoztam utazásaim során, akik miután megtudták egy paptól vagy gyógyítótól, hogy hamarosan meghalnak, életük legjelentősebb eseményének tartották a betegségüket. Azt mesélték, hogy az érzékeik kiélesedtek, a színek élénkebbé váltak, a szagok áthatóbbá, a hangok

élesebbé; harsányabban nevettek, mint azelőtt és hevesebben szerettek, mint bármikor.

Ellentmondásnak tűnhet, de éppen a halál közelsége hozza meg az életkedvet, a mindennapok egyhangúságának megszűnése tölti fel energiával a sajgó testet és lelket.

Ugyanakkor hiába tudjuk előre, hiába acélozzuk meg a lelkünket, nem készülhetünk fel teljesen.

Akkor éreztem először nyugodt belső tavam fodrozódását, amikor a Mágiavész megtámadta Catti-brie-t, és a hullámok akkor csaptak a legmagasabbra, amikor elvették tőlem őt és Regist. Az elmém nem akarta elfogadni az igazságot; nem nyugodott, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Olyan sok mindenen mentünk keresztül, és mi négyen, a Csarnok Vándorainak megmaradt tagjai készen álltunk jogos és kiérdemelt jutalmunk elfogadására: a pihenésre és a kalandokra, amelyeket mi magunk választunk meg.

Nem tudom, hogy mennyire vettem természetesnek a barátaim jelenlétét és közelségét, de az biztos, hogy az elvesztésük mélyen felkavarta lelkem nyugalomban lévő tavát.

A tó felszínét hullámok szabdalják, zavaros gondolatú kígyók tekergőznek benne, és csúsznak-másznak mindenfelé. Emlékszem, mennyire dühös voltam, és zavarodott és tehetetlen… megragadtam Jarlaxle grabancát, mert szükségem volt egy kapaszkodóra, egy szilárd pontra, ahol megvethetem a lábam, nehogy elsodorjon az ár.

Ugyanezt éreztem Wulfgar elvesztésekor is, noha az ő távozása nem ért váratlanul.

És ugyanez történt Bruenor esetében is. Olyan úton jártunk, amelyről tudtuk, hogy milyen véget ér. Csak az volt a kérdés, hogy őt vagy engem hány előbb kardélre az ellenség.

Korábban folyton biztonságosan elszigeteltem magam az efféle érzelmi csapdáktól, azt hajtogatva és bizonygatva saját magamnak, hogy ami történt, annak úgy kellett lennie.

Szinte minden esetben.Szinte.Úgy beszélek a Csarnok Vándorairól, hogy mi öten,

majd Wulfgar távozását követően, hogy mi négyen. Most is ugyanebbe a hibába esek, amint azt vetem papírra, hogy „mi négyen”.

Már az elején sem öten, hanem hatan voltunk.Nem négyen maradtunk, miután Wulfgar elment,

hanem öten.Nem ketten maradtunk, miután Catti-brie-t elragadták

tőlünk, hanem hárman.Akit gyakorta kifelejtek a sorból, akinek a jelenlétét,

félek, túlságosan is természetesnek vettem, ő állt a legközelebb Drizzt Do’Urden szívéhez.

A kígyók visszatértek, tízszer annyian, mint korábban, és itt tekeregnek a lábam körül, mégis messze ahhoz, hogy elkaphassam őket. A talaj mozog a talpam alatt, a homok hullámzik a zavaros víz erős fodrozódásától. Az egyensúly, amely korábban jellemzett, odalett.

Nem tudom magamhoz hívni Guenhwyvart.Nem tudom, hogy miért – nem adtam fel a reményt! –

de életemben először nem tudom megidézni őt, hiába szorongatom az ónixszobrocskát a kezemben, nem érzékelem drága barátom jelenlétét, nem hallom az

üvöltését a síkok közötti térből. Átlépett Herzgo Alegnivel az Árnyzuhatagba, vagy valahova máshová, eltűnt a Neverwinter szárnyas hídján hömpölygő fekete ködben.

Azonnal éreztem a kettőnk között tátongó űrt, a hatalmas távolságot, melyet a kis szobrocskával nem lehet áthidalni.

Nem értem.Guenhwyvar talán nem halhatatlan? Ő nem a párduc

esszenciája? Egy ilyen életformát nem lehet elpusztítani!Mégsem tudom magamhoz hívni őt, nem hallom a

hangját, nem érzem a jelenlétét, nem érzékelem a gondolatait az elmémben.

Mégis miféle ösvényre tévedtem? A bosszú útját jártam Dahlia oldalán… nem, inkább mögötte kullogtam, mert Dahlia az, aki a lépteimet irányítja. Így indultam el Sylora Salm megölésére, ami végül is jogos és igazságos tett volt, hiszen ő szabadította el az ősfenevadat, pusztulásra ítélve Neverwintert. Igen, Sylora legyőzése igaz ügynek bizonyult.

Visszamentem Neverwinter városába, hogy bosszút álljak ezen a tieflingen, akit Herzgo Alegninek hívnak… és még csak azt sem tudtam, hogy milyen bűnt követett el. Azzal tisztában voltam, hogy fogságban tartja Artemis Entrerit, de ez vajon feljogosít engem a bosszúra?

Megvan hozzá a jogom, hogy felszabadítsam Artemis Entrerit? Az ő rabszolgasága talán csak egyfajta börtön, így kell vezekelnie a bűneiért, amelyeket életében elkövetett. Ez esetben nem Alegni az a börtönőr, aki felügyel az orgyilkosra?

Honnan tudhatnám?Folyamatosan a fejemet csóválom, ha arra gondolok,

hogy egy olyan elf szeretőm, akit nem teljesen értek

meg, és aki olyan dolgokat tett a múltban amelyekkel sosem tudok majd teljesen azonosulni. Ha megbolygatnám Dahlia múltját, félek, hogy oly sok kellemetlen emléket és titkot találnék, hogy inkább nem teszem.

Jól van ez így.Így tettem Artemis Entreri esetében is. Elfogadtam,

hogy ki ő és mi ő, és híztam benne, hogy mellettem majd vezekel a bűneiért és megfizet a gaztetteiért. A lelke mélyén becsületes és tisztességes, ismeri a jó és a rossz közötti különbséget, csak éppen sajátosan ferde szemmel szemléli a világot.

Ostoba lennék Dahliával és Entrerivel kapcsolatban? Mert így kényelmesebb és egyszerűbb? Magányos szívként sodródok egy végtelen, vad tengeren? Egy dühös, sebzett szívként, amely már nem táplál hiú reményeket?

Ezeket a kérdéseket akarom feltenni Guenhwyvarnak. Természetesen nem tudna felelni rájuk, mégis minden kérdésemre megadná a választ. A tekintetével, egyetlen pillantásával, őszinte fürkészésével, mellyel arra kényszerítene, hogy én is ugyanolyan őszintén nézzek magamba.

A fodrozódó víz, a tajtékos hullámok, a váltakozó áramlatok ide-oda dobálnak, nyakatekerten sodródok. Képtelen vagyok megvetni a lábam, és megtalálni a helyes irányt. Félnem kellene ettől az ismeretlen útvesztőtől, a kanyargós ösvényektől, melyekre nem önszántamból lépek rá.

Félnem kellene, ugyanakkor izgalommal tölt el. Nem tudok elszakadni Dahliától, aki vadabb, mint maga az út, amelyet jár, sem Entreritől, aki egy olyan élethez köt

engem, amely mintha egy másik világban és egy másik korban létezett volna. A jelen Artemis Entrerije csak összekuszálja nyugodt életemet, ugyanakkor egy egyszerűbb korra emlékeztet.

Hallottam, ahogy egymást ugratják, láttam, ahogyan egymásra néznek. Jobban hasonlítanak egymásra, mint én bármelyikükre. Van bennük valami közös, amit én nem értek.

A szívem azt súgja, hogy hagyjam el őket.De ez csak egy halk, távoli hang, talán ugyanolyan

távoli, mint ahol most Guenhwyvar van.Drizzt Do’Urden

cMÁGIKUS EREKLYÉK

Drizzt összerezzent, és önkéntelenül odébb húzódott. Nem számított rá, hogy Dahlia megérinti sérült vállát. Egy fogadó szobájában ült egy kis sámlin, félmeztelenül. Odakintről még mindig beszűrődött némi csatazaj az ablakon, de már csak szórványosan csapódtak egymásnak a fegyverek. A városban maradt maroknyi árnyat sarokba szorították.

– Ez megnyugtatja a sebet – magyarázta Dahlia, akit felettébb zavart a drow közönyössége, ezért nem a legfinomabban fogta meg a karját, és csavarta enyhén oldalra, kiegyenesítve a hátát.

Ez biztosan fájt neki, gondolta az elf, de Drizzt meg se nyikkant. Az asztalon lévő ónixszobrocskát nézte, mintha rég nem látott szerelme után sóvárogna. Undor és harag kavargott Dahlia bensőjében, megmérgezve a gondolatait.

– Ez csak egy mágikus ereklye – motyogta az orra alatt. Kiengedve viselte a haját, és a harci festést is lemosta az arcáról. A sebesült Drizzt kedvéért lágyult meg, de ő

semmi mást nem tesz, mint hogy meredten bámulja azt az átkozott szobrot.

Ugyanakkor Dahlia együtt érző maradt, miközben próbálta ellátni a sebet. Entreri kardja behatolt a drow rövid ujjú mithrill-inge alá, és mélyen felhasította a bőrét és a húsát. Most, hogy alvadt vért alaposan lemosta, és kifeszítette a sérült végtagot, jól láthatta az izom mélyére hatoló vágás szélét.

Dahlia megcsóválta a fejét.– Lenyűgöző, hogy képes voltál egyáltalán felemelni a

szablyádat ezzel a sebbel – mondta.– Elárult minket – mordult fel Drizzt, de nem fordult az

elf nő felé.– Én megmondtam az erdőben, hogy öld meg, vagy

zavard el! – vakkantotta Dahlia dühösebben a kelleténél.– A végén mégis megmentett minket – fejezte be Drizzt

a gondolatot.– Én sebesítettem meg Alegnit – mondta Dahlia –, és

én vettem el a kardját. Herzgo Alegni Artemis Entreri nélkül is meghalt volna azon a hídon.

Drizzt ekkor hátrafordult, és gúnyos pillantást vetett rá. Dahliát azonnal elöntötte a düh, és legszívesebben belenyomta volna az ujját a friss sebbe, hogy a drow térdre rogyjon a fájdalomtól.

Ehelyett azonban ráillesztette a gyógyító borogatást a sebre. Drizzt meg se rezzent, ezért Dahlia erősebben nyomta rá a nedves anyagot a sebre. Elégedetten látta, hogy a drow szeme megrándul.

– Hamarosan megérkeznek a papok – Dahlia ezzel próbálta leplezni, hogy miért bánik vele ennyire durván.

Drizzt szokásos higgadt, közönyös arckifejezését öltötte magára.

– Hol van Entreri?– A másik szobában, azzal a vörös hajú szajhával –

felelte Dahlia. Drizzt enyhén oldalra billentette a fejét, és ravasz arckifejezést öltött. Zavarta őt valami.

Az elf nő egyáltalán nem szívelte ezt a városlakót, Arunikát, vagy hogy nevezték, noha tudta, hogy az ellenszenve alaptalan. Mégsem tudott semmit tenni ellene – egyszerűen csak kialakult benne ez az érzés, ráadásul még az arckifejezésén is tükröződött.

Bekötözte Drizzt sebét, majd elengedte a karját, és az ónixszobrocska után nyúlt.

Drizzt elkapta a csuklóját.– Hagyd! – mondta.Dahlia visszahúzta a kezét, de a drow nem engedte el.– Hagyd – ismételte meg, és csak ezt követően

engedte el az elf nő csuklóját.– Csak meg akartam nézni, hogy érzem-e a párduc

jelenlétét – magyarázkodott Dahlia.– Én bárki másnál hamarabb megérzem, ha

Guenhwyvar visszatér – mondta Drizzt, és közelebb húzta magához a szobrocskát.

Dahlia hangosan felsóhajtott, és elfordult az asztaltól. A szoba sarkában lévő másik mágikus ereklye, a vörös pengéjű kard felé fordította a figyelmét.

– Nagy erejű fegyvert – kérdezte, és tett egy lépést felé.

– Ne érj hozzá!

Dahlia megtorpant, megpördült, és a drow szemébe nézett.

– Most már parancsolgatsz is? – kérdezte, és enyhén oldalra billentette a fejét.

– Csak figyelmeztetlek! – morogta Drizzt.– Értek az érző fegyverekhez! – fortyant fel Kozah

Tűjének gazdája.– Kharón Karma más.– Kivetted a folyóból – vágott vissza Dahlia. – Talán

elrabolta a lelkedet? Vagy a humorérzékedet?Ezzel sikerült mosolyt csalnia a drow arcára, noha csak

egy egészen vékonykát. Dahlia a kardhoz lépett, és megérintette a markolat végébe ékelt gömb alakú ellensúlyt.

– Szerinted még mindig uralja őt? Mármint Entrerit – kérdezte, és szándékosan úgy tett, mintha elégedettséggel töltenéd ez a lehetőség.

– Szerintem bárki, aki megérinti azt a pengét, áldozatul esik neki.

– Hacsak nem annyira erősek, mint Drizzt Do’Urden – hízelgett Dahlia.

A drow kurtán-furcsán biccentett és vállat vont.– Ha valaki elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a kardnak,

magára vonja Entreri haragját.– A kard irányítja őt.– Csak akkor, ha a kard gazdája tudja, hogy miként

használja arra a kardot, hogy irányítsa vele őt – magyarázta Drizzt. – Máskülönben meghal, még mielőtt a kard tudomást szerezne róla, hogy miként szerezheti vissza az uralmat Entreri felett.

Dahlia felnevetett, egészen elképesztően hangzott, amit a sötételf mondott.

Ennek ellenére elhúzódott a kard elől.Ekkor hangos nyikorgást hallottak. Egyszerre fordultak

az ajtó felé, amelyen egy koszos törpe nő lépett be.– Buzogányos Ámbra Buzogányos Adbar családjából –

szólt, és meghajolt.– Minden alkalommal elmondod, amikor belépsz –

mormogta Dahlia.– Jó néktek! – nevetett a törpe. – A nép ünnepli Drizzt

Do’Urdent. Ha összeköték a nevem vele, az jót tesz nékem – széles vigyor terült azét koszos arcán, miután a drow rámosolygott,

Drizzt mosolya azonban gyorsan lelohadt az arcáról.– Hogy van? – kérdezte Drizzt. Mindkét nő tudta, hogy

kire gondol. A nőre, akit hordágyon húztak ki a csatornából.

– Jobban! – vigyorgott Ámbra, kivillantva a fogait. – Nem gondolám ám, mikor meglátám. Mocskos volt és bűzös, de él és megmarad.

Drizzt megkönnyebbülten bólogatott.– Gyógyvarázst kapsz majd, kósza pajti – mondta

Ámbra, és kacsintott. – Útnak indu’hatsz, vigyen bármerre is!

*– Nem sérültem meg, te ostoba! – förmedt rá Entreri a

vörös hajú nőre, aki egy gyógyfüvekből készült gőzölgő teafőzetet tartott a kezében.

– Alig tudtál letántorogni a hídról – jegyezte meg Arunika. – Herzgo Alegni súlyosan megsebesített téged azzal az ocsmány kardjával.

Egészen közel tartotta a csuprot Entreri szájához, aki próbálta eltolni magától a nő kezét. Ennyi erővel akár magát a fogadót is megpróbálhatta volna odébb tolni, meg sem tudta mozdítani.

– Idd meg! – parancsolt rá a nő. – Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! Sok dolgunk van még.

– Semmivel sem tartozom ennek a városnak.– Neverwinter azonban sokkal tartozik neked, és ezt te

is tudod – mondta Arunika nyugodt hangon. – Ezért jöttem ide, és hoztam neked gyógyteát. Ezért jönnek ide a gyógyítók, és látják el a barátaidat. És téged is, ha szükséged van rá.

– Nem szükséges.A vörös hajú nő bólintott, majd még egyszer, amikor a

makacs orgyilkos végre elvette tőle a csuprot, és ivott a gyógyfüves főzetből.

– Mesélj magadról, Szürke Barrabus! – kérte őt. – Meglepett hogy elárultad Alegnit. Azt hittem, hogy te vagy a fegyvernöke

Entreri arca megrándult.– A bajnoka, ha úgy jobban tetszik és nem sérti a

büszkeségedet – nevetett Arunika. – Mesélj nekem a kalandjaidról és az utazásaidról. Hogyan lettél netheri bajnok, miközben nem is vagy árny, noha a bőröd színe sötétebb, mint az embereké?

– Meséljek neked? – kacagott Entreri keserédesen. – Teát hozol nekem, és máris a szövetségesemnek hiszed magad? Kértem egyáltalán a segítségedet?

– A legjobb szövetségesek gyakorta váratlanul és hívatlanul bukkannak fel.

Entreri elgondolkodott a nő szavain, és eszébe jutott két bajtársa, akik mellette harcoltak a hídon Herzgo Alegni ellen, és ismét halkan kuncogott.

– Nincs szükségem szövetségesekre, asszony – mondta végül. – Alegni eltűnt, és én hosszú idő után végre szabad vagyok.

– A szövetségesed volt. – A nő nem hagyta annyiban, tovább feszegette a kérdést.

Entreri meredten bámult rá.– Mi történt? – noszogatta őt. – Szívesen hallanám.Artemis Entreri hirtelenjében ellenállhatatlan vágyat

érzett rá, hogy mindent elmeséljen ennek a nőnek, és elmagyarázza neki, hogy milyen szálak fűzték a tieflinghez. Már éppen belekezdett volna, amikor összerezzent. Ismét úgy érezte magát, mint korábban oly sokszor, amikor Kharón Karma behatolt az elméjébe.

Szúrós pillantásokkal vizslatta Arunikát, mintha egy boszorkány állna vele szemben.

– Herzgo Alegni neked köszönhetően hódította meg Neverwintert – hadarta Arunika. – Ha Szürke Barrabus nem vált volna a nép hősévé, akkor a tiefling sosem tehetett volna szert ekkora hatalomra – a nő kellemes hangját átitató együttérzés megérintette Entrerit, és némán korholta magát, amiért gyanakodni kezdett a kilétét illetően. – Alegni nincs többé, én pedig a város

vezetőinek nevében látom el a sebeidet – folytatta Arunika. – Hanyagság és hálátlanság lenne a részemről a város lakóival szemben, ha nem kérdezem ezt meg tőled. Mién ne tudhatnák?

– A rabszolgatartóm volt, nem egyéb – felelte Entreri, és ő maga is meglepődött, hogy kibuggyantak a szavak a szájából. Ismét szúrós pillantást vetett a nőre, de úgy döntött, hogy Arunika megbízható, kedves nőszemély. – Most pedig nincs többé. Életem nagy részében egymagam voltam. így szeretem, és nincs szükségem új szövetségesekre.

Próbált eltökéltnek hangzani, de nem sikerült.– Akkor ne szövetségesnek nevezzük – dorombolta

Arunika, és egészen közel hajolt Entreri arcához. – Hanem barátnak.

– Nem kellenek barátok.Arunika mosolygott, és még közelebb hajolt hozzá.– Akkor mire van szükséged, Szürke Barrabus?Artemis Entreri először is tudatosítani akarta, hogy ő

nem Szürke Barrabus. Ismét el akarta magyarázni Arunikának, hogy nincs rá szüksége. El akart húzódni előle, amikor a nő egészen közel hajolt hozzá.

Sok mindent meg akart tenni.

*Drizzt megtornáztatta a karját, majd az ég felé

nyújtotta, miközben Entreri szobája felé tartott. A gyógyfüves borogatás és a pap érintése egyértelműen segített.

Testben legalább meggyógyult.Ép kezében még mindig ott szorongatta az

ónixszobrocskát és némán hívta a barátját, aki azonban nem válaszolt a hangján

Entreri ajtaja azelőtt nyílt ki, hogy bekopogott volna, és a vörös hajú nő, Arunika lépett ki rajta. Egy pillanatra megtorpant a küszöbön, lehengerlő mosolyt villantott Drizzt felé, majd a drow mögött álló Dahliára kacsintott.

Drizzt kérdőn csillanó tekintettel fordult az elf felé.– Fura ez a nő – jegyezte meg Dahlia.– Neverwinter egyik vezetője, gondolom.Az orgyilkos félmeztelenül állt a szoba sarkában lévő

kis szekrénynél, és szemmel láthatóan kimerülten töltött magának egy pohár finom borpárlatot. Alegni ebben a szobában szállt meg arra a rövid időre, amíg Neverwinter önjelölt főuraként tetszelgett, és felszerelte minden jóval.

Dahlia lépett be a szobába elsőként, és megtorpant Drizzt előtt. Végigkövette a tekintetével a távozó Arunikát, látványosan fintorgott, majd visszafordult Entreri felé.

Drizzt a homlokát ráncolta.– Meg… gyógyultál? – kérdezte az elf cinikus hangon.– Készen állok az útra – mondta Entreri, és egy húzásra

kiírta a borpárlatot.Drizzt a tálalószekrényke mellé lépett, és leült. Entreri

töltött magának még egy pohárral, majd odalökte az üveget a drownak.

Drizzt meglepődött, és először észre sem vette, hogy az orgyilkos nem őrá néz, hanem a vörös pengét bámulja, amelyet átlósan a hátára szíjazott egy

bőrkészséggel, amit Neverwinter legügyesebb bőrdíszművese készített neki.

A drow megállította az ujjbegyével a zizegve sikló üveget. Dahlia időközben leült mellé, és egy gyors mozdulattal felkapta az üveget, és magához vett egy poharat.

– Készen állsz az útra? – kérdezett vissza. – És Artemis Entreri mégis melyik úton indul tovább?

Entreri beleivott az italába, és a fejével a kard felé biccentett.

– Gauntlgrym? – kérdezte Dahlia.– Hát persze.– Szabad leszel?– Halott leszek, ez biztos – mormogta Entreri. – És igen.Dahlia a fejét csóválta.– Honnan tudod?– A sorsom összefonódott a kardéval – válaszolta

Entreri. – Hosszú életemet a kardnak köszönhetem… a penge őrizte meg a fiatalságomat… vagy őrzött meg a szép középkorban. Ezzel már régóta tisztában vagyok… nagyon hosszú ideje.

– Ennek ellenére elpusztítanád? – kérdezte Dahlia.– Addig nem lelek békére, amíg Kharón Karma létezik.– De akkor meghalsz!– Jobb, mintha rabszolga lennék – mondta Entreri

higgadtan. – Már rég meg kellett volna halnom – elnézett Dahlia feje felett, és ravaszul Drizztre mosolygott. – Te egyetértesz velem, nem igaz?

Drizzt nem mondott semmit. Maga sem tudta eldönteni, hogy melyik végkifejlet lenne a legjobb.

Entreri kötötte őt ahhoz a múlthoz, amire oly nagyon vágyott. Ha az orgyilkos a közelében volt, máris jobban érezte magát, békesség szállta meg, mintha a barátai ott lennének valahol, és várnák, hogy hazatérjen hozzájuk.

De vajon ennyi lenne az egész? ő ismerte Entreri életének történetét, és biztos volt benne, hogy a gyilkos tovább építi majd jól megérdemelt hírnevét.

Ugyanazzal a problémával találta szemben magát, mint korábban, amikor együtt sétáltak ki Mélysötétből, évekkel ezelőtt.

Drizzt számos alkalommal megölhette volna már Entrerit, sosem volt teljesen biztos benne, hogy jó elöntést hozott, amikor mégsem húzta elő a szablyáit. Különösen akkor bizonytalanodott el, amikor Entreri újabb és újabb áldozataira gondolt. Vajon ők is ugyanolyan bizakodóak lennének azzal kapcsolatban, hogy Entreri megváltozik, és megváltásban részesül?

– Nem tudhatjuk, hogy az ősfenevad valóban elpusztítja a fegyvert – mondta Dahlia.

– Abban azért biztosak lehetünk, hogy olyan helyre kerül, ahonnan senki sem veheti magához – tette hozzá Drizzt.

– Az érző fegyverek megtalálják a módját, hogy rájuk bukkanjanak, és ismét használják őket – mondta Dahlia.

– Az ősfenevad elpusztítja – jelentette ki Entreri magabiztosan. – Érzem a pengén, hogy fél.

– Akkor azonnal indulunk – döntötte el Drizzt.– Ennyire meg akarod ölni őt? – fordult felé Dahlia

vádlón, villogó szemmel.Drizzt hátrahőkölt Dahlia ellenséges viselkedése láttán.

– Én igen – szólt Entreri, mire mindketten felé fordultak.Az orgyilkos megvonta a vállát, majd kiitta a poharát,

és az üvegért nyúlt.– Egyszer eljön az idő, amikor mind meghalunk –

mondta Drizzt érzelemmentes hangon. – Talán már el is érkezett.

– Meghat az aggódásod – gúnyolódott Entreri.– Természetesen te hozod meg a döntést – mondta

Drizzt. Próbálta enyhíteni hangja élét, de nem sikerült, a szavai ridegen koppantak. Drizzt némán szidta magát. Aggódott Guenhwyvarért, és dühös volt, amiért semmit sem tehet érte.

Ugyanakkor a drownak be kellett látnia, hogy nemcsak erről van szó, és ez bizonyságot nyert minden egyes alkalommal, amikor észrevette, hogy Dahlia hogyan tekint az orgyilkosra.

Jelentéktelennek, feleslegesnek érezte magát, mintha erősebb kötelék feszült volna a két harcos között, mint közte és Dahlia között.

Most, hogy Guenhwyvar nincs többé, más nem maradt a szádra, csak Dahlia. Drizzt nagy levegőt vett.

Entreri váratlanul a falhoz vágta a poharát. Ugyanazzal a lendülettel felkapta az üveget, és nagyot kortyolt belőle.

Már ez is mindenkit meglepett, hát még az, amikor Drizzt felállt, ellepett mellőlük, majd lecsatolta a hátáról Kharón Karmát.

A nagy hatalmú kard azonnal belémart a markolaton keresztül. Kharón Karma a drow szívét és lelkét vette célba, haladéktalanul el akarta pusztítani őt… Drizzt azon

nyomban megtapasztalta, hogy a penge elegendő erővel rendelkezik ahhoz, hogy szinte bárkit elpusztítson, aki forgatni akarja.

Drizzt Do’Urdent azonban nem lehetett ilyen könnyen és egyszerűen legyőzni. Ráadásul akadt már dolga érző fegyverekkel korábban is. Khazid’hea, a híres hosszúkard ugyanígy azonnal rátámadott, noha nem ilyen vehemensen, ezt el kellett ismernie. A drow harcosok akadémiáján hosszú tíznapokat töltöttek el azzal, hogy érző fegyverek erejét tanulmányozzák, és ellenálljanak a fegyverek parancsainak.

Drizzt szembeszállt a karddal, erősen összpontosított, hogy az uralma alá hajtsa.

A penge sem hagyta magát, visszatámadott.Drizzt taktikát váltott, és egy gyümölcsöző

együttműködés lehetőségével kecsegtette a kardot. Azt ígérte, hogy kivételes ügyességgel forgatja majd.

Kharón Karma hatalmat ígért neki. A kard Entrerire terelte a drow gondolatait, biztosítva őt róla, hogy az ember már az ő rabszolgája.

És valóban, amikor Entreri tiltakozva felemelte a kezét, kard térdre kényszerítette őt.

Dahlia megtörte Kozah Tűjét, és pörgetni kezdte a cséphadarót.

Drizzt ekkor azonban felemelte a bal karját, hogy visszatartsa őt. Megparancsolta a kardnak, hogy engedje szabadon Entrerit és amikor nem tette, ráordított, hogy szüntesse meg a kínzást

– Most! – kiáltotta.

Artemis Entreri megtántorodott, majd lassan felegyenesedett. Elhátrált Drizzt elől. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét, még csak nem is pislogott, noha a fájdalmai megszűntek.

Drizzt látta haragos tekintetéből, hogy árulásra gyanakszik.

– Engedd szabadon! – parancsolta Drizzt a kardnak.Kharón Karma ismét a drow lelkébe mart, erősebben,

mint az imént. Drizzt felnyögött, és megroggyant a lába. A megsemmisülésről és a sötét ürességről villantak fel képek Drizzt előtt. A kard próbált félelmet ébreszteni benne.

Drizzt azonban hosszú időt élt meg, és túl sokat tapasztalt ahhoz, hogy el lehessen rettenteni egy efféle trükkel.

Ő nyert, de nem győzte le a kardot. Kharón Karma sosem nem engedi el Artemis Entrerit, és Drizzt nem látott esélyt rá, hogy valaha is áttörheti ezt a falat. Annyit talán elérhet, hogy a penge többé ne sanyargassa és kínozza az orgyilkost, de ennél többen nem reménykedhetett.

A kard saját harci taktikájához folyamodott.Drizzt Gauntlgrymre gondolt, és az ősfenevad vermére.

Entreri azt mondta, hogy Kharón Karma fél.Most már Drizzt is érezte a rettegését.Erősen összpontosított, és elképzelte, amint odadobja

a kardot a mélyben, kitátott pofával várakozó istenszerű ősfenevadnak.

Ez nem szemfényvesztés.

Noha remegett a hatalmas erőfeszítéstől, elmosolyodott. Kharónn Karma halálosan rettegett.

Kharón Karma szembesült a végzetével.Minden eddiginél hevesebben támadta meg a drowt.Drizzt ekkor maga elé képzelte Entrerit, amint a

pompás kardot forgatja, és választás elé állította a pengét: a tűz vagy Entreri.

Kharón Karma azonnal lehiggadt.Drizzt visszacsúsztatta a pengét a hüvelyébe. A fejét

csóválva nézett a bajtársaira, majd megtántorodott. A mentális küzdelem teljesen kimerítette, minden ereje elszállt a tagjaiból.

– Te megvesztél? – mordult rá Entreri.– Miért tetted ezt? – kérdezte Dahlia.– A kard fél attól, amire készülünk – adott

magyarázatot Drizzt, majd ravasz pillantást vetett az orgyilkosra. – Inkább téged választana, semmint egy hosszú utat az ősfenevadhoz.

– Irányítani tudod őt – suttogta Dahlia elhűlve.Entreri végig Drizztet nézte.– Ahogy mondtam, te hozod meg a döntést – mondta a

drow.– Megbíznátok bennem, ha azzal a karddal a kezemben

kalandoznék veletek? – kérdezte Entreri.– Nem – vágta rá Drizzt, még mielőtt Dahlia igennel

felelhetett volna.Entreri hosszan bámult a drowra.– Neked kell forgatnod – mondta nagy sokára.– Nem tehetem.

– Mert tudod, hogy ellened fordulna – bólogatott Entreri. – Nincs nálad a mágikus kesztyű, és nem tudsz folyamatosan ilyen erősen összpontosítani. Márpedig ez a kard fáradhatatlan, ezt bizton állíthatom.

– Így hát te sem forgathatod – világított rá a drow.Entreri a szájához emelte az üveget, majd felkacagott,

inkább levett egy poharat a polcról. Úgy mégiscsak elegánsabb. Letettt az üveget a tálalóra, majd a magasba emelte a poharat

– Gauntlgrymre! – mondta.Drizzt komoran bólintott.Dahlia kacaja leginkább rekedtes röfögésre hasonlított.

*Hangosan skandálták a nevüket, pedig még csak a

fogadó második emeleti folyosóján jártak. Lementek a lépcsőn, majd ki az ajtón, és ekkor tetőfokára hágott a kántálás az utcán.

– Úgy ünnepelnek, mint a hősöket – jegyezte meg Dahlia.

– Szánalmasak! – vakkantotta Entreri.Drizzt élénken figyelte az orgyilkost, ki akarta deríteni,

hogy Entreri valójában mennyire élvezi újonnan szerzett hírnevét. Semmi jelét nem látta az elégedettségnek, és ha visszagondolt arra az emberre, akit valaha ismert, meg sem lepődött ezen.

Sem Drizzt, sem Entreri nem lelkesedett az efféle nyilvános ünneplésért, természetesen más és más okból. Drizztet azért nem érdekelte, mert ő megértette, hogy a

közösség az egyén felett áll. Éppen ezért elfogadta a gratulációkat, hiszen jót tettek ezzel a közösséggel.

Entrerit nem érdekelte, mert őt egyszerűen hidegen hagyta – mit sem foglalkozott azzal, hogy megtapsolják vagy kigúnyolják a világban elfoglalt helye és szerepe okán. Nem érintették meg az efféle érzelemnyilvánítások, ezért amikor kiléptek a fogadó ajtaján, és szembetalálkoztak az összeverődött, éljenző tömeggel, Entreri unott grimaszt vágott. Drizzt tudta, hogy a az arckifejezés viszont teljesen őszinte.

Dahliát azonban szemlátomást feldobta a váratlan fejlemény.

Drizzt nem tudta, hogy ezt mire vélje. Éppen most állt bosszút a tieflingen, amire egész életében vágyott. A tieflingen, aki megkeserítette az életét, aki folyton kísértette az álmait kislány korában. Drizzt nem tudta teljes egészében átérezni a nő zsigeri gyűlöletét, amit Alegni iránt táplált, de az a csata a hídon egyértelműen átszakított egy gátat. Még Entreri előrevetített halála sem tudta elrontani a jókedvét, amit az éljenző tömeg látványa okozott neki.

Neverwinter lakosaiból vidámság sugárzott, ahogy ott ordítoztak, izgatottan toporogva, hogy megpillanthassák a hősöket. Szinte az összes telepes eljött a fogadó elé, és nem más, mint Genevieve és az a férfi állt a sor elején, aki segített neki kihúzni a csatornából sebesült társukat.

Béke és nyugalom uralkodott el Drizzten, amikor megpillantotta őket. Alegni halála és az árnyak visszavonulása meghatározó jelentőségű Neverwinter jövője szempontjából, most mégis fontosabbnak érezte,

hogy ezt a három embert sikerült megmentenie az aboleth elme-zsarnoktól.

A tömeg éljenzett, ki az öklét, ki a fegyverét lóbálta a levegőben. A szabadság hangja hagyta el a torkukat. Drizzt gyorsan felidézte ennek a városnak a történelmét, és tökéletesen megértette a lelkesedésüket. Még együtt is érzett velük.

Nemrég Bruenor társaságában járt itt, még a thayi és a netheri fenyegetés megjelenése előtt, amikor egy összeaszott zombi sereg ostromolta Neverwintert, a vulkán áldozatai. Akkor még nem tudták, hogy a Rettegés Köre a felelős a borzalmas és iszonyatos eseményekért, amelyek felbolygatták az egész vidéket.

Mára a thayiek rendezett sorai felbomlottak, talán el is tűntek a város környékéről. Alegnit és a netheri árnyakat is sikerült kiűzni a városból, ráadásul azt a szörnyeteget megölték.

Mikor tűnt ennyire fényesnek Neverwinter jövője, főleg ennyi megpróbáltatást követően?

Drizzt úgy érezte, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak az ő szerepvállalásuknak, végül is maga a tömeg nyerte meg a csatát, ők a valódi hősök. Ugyan ők győzték le Alegnit, és tartották kordában a torz nekromantát, de a csatát a felfegyverzett lakosok vívták meg. A lakosok, akik most őket éltették. Drizzt a saját szerepére gondolt, arra, hogy semmi egyebet nem tett, mint hogy megpróbált életben maradni a kard által irányított Entrerivel szemben, és legszívesebben fennhangon kacagott volna, hogy most emiatt éltetik őt.

Jó pár korábbi alkalommal volt már része efféle ünneplésben. Tízvárosban és Mithrill Csarnokban is átélt már ehhez hasonlót egyszer, és számos egyéb helyen is. A tömeg mindig így fejezi ki az érzelmeit, amikor felszabadul valami alól, és átcsap a fejük felett a végtelen megkönnyebbülés hulláma, Az ünneplés és éljenzés tárgya, ez esetben ők hárman, szinte nem is számít. A drow Genevieve szemébe nézett, majd biccentett. A nő visszamosolygott rá, és ez valóban megmelengette Drizzt szívét.

– Üdv újra, Drizzt Do’Urden! – mondta Jelvus Grinch, aki kilépett a tömegből, és a három hős elé állt. – Remélem, törpe barátod jól van!

Drizzt nem rezzent össze Bruenor említésekor, akivel Jelvus Grinch futólag találkozott, amikor a törpe álnév alatt utazott. A reakciója először még őt magát is meglepte, majd némi töprengés után rájött, hogy valójában kellemes melegség járja át a testét. Természetesen iszonyatosan hiányzott neki a barátja, ugyanakkor békesség uralkodott el rajta, ha rá gondolt.

Drizzt csak bólintott, és nem bocsátkozott bővebb magyarázatba, vélhetően nem is érdekelné az embert.

– Korábban kértelek, hogy maradj velünk – folytatta Jelvus Grinch. – Most mar talán belátod, hogy mit jelent a jelenléted Neverwinter számára…

– Elmegyünk – szólt közbe Entreri.Grinch hátrahőkölt. Érdeklődve mérte végig az

orgyilkost,– Most – nyomatékosította Entreri.

– Nem tudjuk, hogy az árnyak mennyire húzódtak vissza – kérlelte tovább Jelvus Grinch a drowt. – Sokan távoztak a kapun keresztül, amelyet az a varázsló nyitott… és talán ugyanott vissza is térhetnek!

– Akkor ébernek kell maradnotok! – mordult rá Entreri. – Vagy távozzatok!

– Ti többet tudtok róluk, mint mi! – vágott vissza Jelvus Grinch ezúttal már ingerülten.

– Semmit sem tudok róluk, sem arról a sötét veremről, ahová visszahúzódtak – hadarta Entreri, még mielőtt Jelvus belehevülhetett volna a mondandójába. – Az árnyak elmentek, Alegni pedig halott. Engem csak ez érdekel.

– Nálad van a kardja – jegyezte meg Jelvus Grinch, és a Drizzt hátán átlósan átvetett pengére pillantott.

Artemis Entreri hangosan kacagott. A nevetésében megbújó leereszkedő, gunyoros hangszínből a neverwinteri vezető tudta, hogy fogalma sincs legutóbbi szavai valódi jelentésének és jelentőségének.

– Mennünk kell – szólt közbe Drizzt halkan, tapintatosan. – El kell intéznünk valamit, ami nem tűr halasztást. Erősítsétek meg a védelmi vonalatokat, noha kétlem, hogy az árnyak visszatérnének. Amit megtudtam róluk, az az, hogy erős vezetőre van szükségük, és most, hogy Alegni nincs többé, kétlem, hogy bármelyik árny nagyúr átvenné a helyét egy olyan veszélyes és ellenséges területen, mint Neverwinter.

– Ezt nem tudhatjuk! – vitatkozott Jelvus Grinch.Drizzt megérintette a férfi izmos vállát.

– Bízz a társaidban! – mondta neki a drow. – Ez a vidék telis-tele van veszedelemmel, de ezt jól tudtátok, amikor visszatértetek ide.

– Szóval maradtok? – kérdezte a férfi reménykedve.– Ezúttal még nem – felelte Drizzt.– Ne feledkezzetek meg Neverwinterről! Itt mindig

szívesen látunk titeket.Hatalmas üdvrivalgás hangzott fel Jelvus Grinch

mögött.A tömeg követte a három hőst A Szárnyas Ősgyík

Hídjáig, és át azon.– Ismét Barrabus átkelőjének nevezzük el – jelentette ki

Jelvus Grinch, és a tömeg ismét éljenzett.– Barrabus halott – mondta Artemis Entreri, lelohasztva

a neverwinteri férfi mosolyát. – Én öltem meg. Ne emlékeztessetek rá az ostoba elnevezéseitekkel!

Entreri szavai nyílt fenyegetésként hangoztak mindenki számára, aki csak hallotta. Rideg, szigorú pillantást vetett Jelvus Grinchre, nyomatékosítva, ha valóban róla nevezik el a hidat, akkor visszatér, és végez velük.

Drizzt figyelmét mindez természetesen nem kerülte el. Egy évszázada ismerte már azt a fagyos, kérlelhetetlen, érzelemmentes tekintetet. Artemis Entreri valódi énjének megnyilvánulása alapjaiban rázta meg a drowt jelenlegi érzelemdús lelkiállapotában.

Drizzt Jelvus Grinchre nézett. A vér kiszaladt az erős, magabiztos férfi arcából. Artemis Entreri mit sem veszített hírhedt vonzerejéből.

Neverwinter első számú lakosa többször is megköszörülte a torkát, mielőtt ismét megszólalt, és Drizzthez intézte a szavait.

– Sikerült megtalálnod a párducodat? – kérdezte.Drizzt tagadóing megrázta a fejét– Azt javaslom, hogy beszélj Arunikával! – mondta

Jelvus Grinch. – Megkértem rá, hogy járjon utána az esetnek. Az a nő ért a mágia rejtelmeihez, és ismeri a különböző síkok világát.

Drizzt a társaira pillantott, akik azonban se nem tiltakoztak, se nem helyeseltek.

– Hol találom őt?– kérdezte a drow.– Készen állunk az indulásra – jegyezte meg Artemis

Entreri.– Még várhatunk – szólalt meg Dahlia is.– Nem várhatunk! – makacskodott Entreri. – Keresd

csak meg azt a vörös hajú nőt, ha akarod, de mi útra kelünk, az északi úton. Gondolom, könnyedén utolérsz majd minket.

Drizzt Jelvus Grinchre nézett, aki a háta mögött lévő fogadóra mutatott.

– Arunika kapott bent egy szobát, hogy méltóképpen fogadhasson téged.

A drow ismét Dahlia és Entreri felé fordult. Az orgyilkos továbbra is komor képpel álldogált, indulásra készen, látszott rajta, hogy semmiféle késlekedésre nem hajlandó. Vele ellentétben Dahlia szeme ide-oda cikázott, lázasan dolgozott az agya, hogy kitaláljon valamit, amivel elodázhatja az indulást. Drizzt erre nem számított. Noha az elf most nem a harci festését viselte

gyönyörű arcán, hanem békés vonásait öltötte magára, ez akkor is különös viselkedés volt a részéről.

Guenhwyvar sorsa mindennél fontosabb. Drizzt habozás nélkül visszament a fogadóba. Még színre ki sem ejtette Arunika nevét, a fogadós máris egy első emeleti szobához vezette őt.

Arunika még azelőtt nyitotta ki az ajtót, hogy a drow kopogott volna. Amint Drizzt meglátta az utcára nyíló, kitárt ablakot, amelyen keresztül minden egyes hang beszűrődött, azonnal megértette, hogy honnan ez az előrelátás. Miközben Drizzt ezen morfondírozott, Arunika becsukta az ablakot.

– Úgy véled, ha beleveted a fegyvert az ősfenevad pofájába akkor megsemmisül – mondta bevezető nélkül.

– Guenhwyvarról akarok beszélni veled.– Róla is – bólintott a vörös hajú nő.Drizzt hirtelenjében felettébb nyugodtnak érezte

magát a nő lehengerlő mosolyától és a kedves kis gödröcskéitől a szeme alatt amely szokatlanul barátságosan csillogott.

A sötételf szándékosan odébb hessegette ezt az igen különös kósza gondolatot.

– Egyetértek veled a karddal kapcsolatban – mondta Arunika, majd leült a puha ágyra, és egy finom mozdulattal kifésülte az arcából vörös fürtjeit.

– És az utunkkal kapcsolatban?– Artemis Entreri azt hiszi, hogy ha elpusztul a kard, ő

is meghal.– Nem fél… – kezdte Drizzt, de váratlanul elhallgatott,

és fürkésző pillantást vetett Arunikára. Honnan tudja

Entreri valódi nevét? Rajta és Dahlián kívül a városban mindenki Szürke Barrabusként ismerte az orgyilkost, és soha egyikük sem kotyogta ki az igazságot.

– De bizony fél – mondta Arunika zavartalanul. Nem vette észre a drow megdöbbenését, vagy csak nem foglalkozott vele. – Túl sok gyűlölet lakozik benne, és ezért nem ismeri el. Mindenki fél a haláltól, kósza. Mindenki.

– Egyesek talán jobban félnek az élettől.Arunika vállat vont, mintha ennek nem lenne

semmiféle jelentősége.– Ha el akarjátok pusztítani Kharón Karmát, akkor

valóban az ősfenevadhoz vezető út a legjobb választás – folytatta Arunika. – De léteznek könnyebb és biztonságosabb lehetőségek is. Egy ősöreg fehér sárkány lehelete jut elsőként eszembe, de gondolom, az idő ellenetek dolgozik. Kharón Karma netheri fegyver, és azok a kiállhatatlan zsarnokok mindent megtesznek majd, hogy visszaszerezzék. Minden képzeletet felülmúló erőjét mozgatnak majd meg érte.

– Sajnos egyetlen fehér sárkányt sem ismerek a közelben, így marad a Gauntlgrymben lévő ősfenevad – fejezte be a gondolatmenetet Arunika.

– Meglehetősen sok mindent tudsz sok mindenről – jegyezte meg Drizzt. – Kharón Karma, Gauntlgrym… még az orgyilkos valódi nevét is ismered. Feltételezem, ezt senki más nem tudja Neverwinter városában.

– Annak köszönhetem az életem, hogy okosabb vagyok azoknál, akik körülvesznek – felelte Arunika.

– És olyasmiket is észreveszel, amit mások nem.

– Valóban – hagyta rá a vörös hajú nő, majd hívogatón megpaskolta az ágyat maga mellett.

Drizzt azonban inkább odahúzott egy széket, és arra ült. Arunika kedvesen, ugyanakkor ravaszul felkacagott.

– Talán zavar az éleslátásom? – kérdezte szemérmesen.Drizzt elgondolkodott egy pillanat erejéig, majd

válaszok.– Nem, ha a hasznomra való.– Szeretted Guenhwyvart – váltott témát Arunika. –

Megnézhetem a szobrocskát?Drizzt önkéntelenül benyúlt a zsebébe, és elővette az

ónixszobrocskát. Gondolkodás nélkül tartotta a nő elé, aki már nyúlt is érte. Csak kevesen foghatták meg azt a szobrocskát, sőt még csak meg sem érinthette szinte senki. Most mégis odaadja egy ismeretlen nőnek, aki feltűnően sok titkot ismer! Ösztönösen összezárta a tenyerét.

– Ha hallani akarod a tanácsomat, akkor alaposabban meg kell vizsgálnom azt a szobrot – mondta a nő. Drizzt úgy kapta fel a fejét, mintha egy különös álomból ébredne, és odaadta neki az ónixszobrocskát.

– Időbe telik, mire megvizsgálom a szobor körüli mágikus aurát – magyarázta Arunika, miközben ide-oda forgatta csillogó szeme előtt.

Hihetetlenül vonzó, merengett Drizzt, és a nő annyira lefoglalta gondolatait, hogy először el sem jutottak Arunika szavai a tudatáig.

– Nincs sok időm – szólalt meg végül. – A bajtársaim már elhagyták Neverwintert, és én nem mehetek utánuk Guenhwyvar nélkül.

– Mármint a szobrocska nélkül – helyesbített Arunika, és a szavai mélyen megsebezték Drizzt lelkét.

– Itt maradhatsz, és végignézheted – ajánlotta fel a vörös hajú nő, majd a szoba oldalfalánál álló szekrényhez lépett, kihúzta az alsó, legnagyobb fiókot, és kivett belőle egy hátizsákot. Az asztalra tette, beletúrt, majd szép sorban mellé pakolta a szükséges gyertyákat és varázsporokat, egy ezüsttálat, egy üvegcse tiszta folyadékot és egy ezüst tekercstartót.

Drizzt a szoba sarkából némán nézte, amint Arunika előkészíti a fürkészőasztalt. Kántálni kezdett, majd sorban meggyújtotta a gyertyákat, és szabályosan elrendezte őket a tál körül. Ezt követően egy másik dallamot kántált, és ráöntötte az áttetsző folyadékot a szoborra.

Tenyérrel felfelé az asztalra helyezte mindkét kezét, a szeme felakadt, és hangosan, erőteljesen tovább kántált.

Meglehetősen sokáig tartott a szertartás, és Drizzt az ablakon ki-kipillantva próbálta követni az idő múlását. Tudta, hogy Dahlia és Entreri nem léphetnek be Gauntlgrymbe nélküle, hiszen nála van a kard. Ugyanakkor, ha belegondolt abba, hogy kettesben róják az utat, szokatlan nyugtalanság kerítette hatalmába.

Már lenyugvófélben járt a nap, amikor Arunika végre felállt az asztaltól, a szemét dörzsölgetve. Egy hanyag mozdulattal visszadobta az ónixszobrocskát a drownak.

– Mit tudtál meg? – kérdezte Drizzt. Se a nő hanyag mozdulata, se fáradt, érzelemmentes arckifejezése nem tetszett neki.

– Nem tudtam kapcsolatba lépni a Guenhwyvar nevű teremtménnyel – felelte.

– Ez mit jelent? – kérdezte Drizzt. Próbálta megőrizni hangja nyugodtságát, noha közel állt ahhoz, hogy elkeseredetten felvonyítson.

A vörös hajú nő megvonta a vállát.– Megszüntették a mágikus köteléket? – kérdezte

Drizzt. – A párd… Guenhwyvar meghalt? Lehetséges ez egyáltalán?

– Természetesen – bólintott Arunika. Menten gombóc nőtt Drizzt torkába.

– De ő egy párduc asztrális kivetülése… mint egy isten – hadarta egyre elkeseredettebben Drizzt.

– Még az isteneket is el lehet pusztítani, Drizzt Do’Urden. Ugyanakkor nem tudhatjuk, hogy ez történt-e. Valahogy elszakadt a kötelék a párduc és a szobrocska között. Meg kell értened, hogy ez a kettő nem egy és ugyanaz! Artemis Entreri magánál hordja a pokolbeli hátas amulettjét, ahogyan te is az unikornisét, de ettől ezek még mágikus teremtmények, és a létezésük mágikus tárgyakhoz kötött. A sípod a te hátasod. Ha a síp eltörik, akkor az a mágikus teremtmény, akit te Andahar néven ismersz, elpusztul. Entreri hátasára is ugyanez igaz. Ezek nem valódi életformák, hanem azoknak álcázott mágikus jelenések. E nélkül a mágikus álca nélkül magán a varázssípon lovagolnál, ami nem hiszem, hogy kielégítené kifinomult ízlésedet nem is beszélve a hátsó feledről.

Drizzt alig tudta követni a nő gondolatmenetét, legfőképpen azért, mert amit Guenhwyvarról mondott, az

iszonyattal töltötte el őt. Guenhwyvar egy élő, lélegző teremtmény egy másik dimenzióból. Nem a szobor tartja zárva a lényét, az csak előhívja őt. Ez egy ősi mágia – még a nagy mythalok idejéből való, az biztos! –, és nem könnyű utánozni, még a nagy Elminsternek sem sikerülne!

– Azt hiszed, hogy meghalt – mondta Drizzt.Arunika vállat vont, majd megszorította a drow vállát.– Azt hiszem, hogy nem tudhatjuk. Én csak azt tudom,

hogy nem érzek semmiféle kapcsolatot a szobrocska és Guenhwyvar között. A szobrocska még mindig mágikus, ezt tisztán érzékelem, de jelen formájában csupán egy jelzőfény, semmi egyéb.

Drizzt nagyot nyelt, és folyamatosan a fejét csóválta. Nem akarta elfogadni a vörös hajú nő szavait.

– Sajnálom, Drizzt Do’Urden – mondta Arunika, majd lábujjhegyre állt, és csókot lehelt a férfi szájára.

Drizzt elhúzódott előle.– Keresd tovább! – mondta, és eszébe jutott egy

végzetes nap Mithrill Csarnokban, amikor megragadta Jarlaxle grabancát, és hasonlóképp rámordult, hogy keresse meg Catti-brie-t és Regist.

Arunika együtt érzőén rámosolygott, majd bólintott.Drizzt kitámolygott a szobából, majd a fogadóból. Már

csak néhányan lézengtek az utcán, de ők alig várták, hogy megpillanthassák őt.

– A vörös hajú ágyában volt – súgta oda az egyik nő a párjának, félreértve a drow rogyadozó lépteit.

– Guenhwyvar – suttogta Drizzt Do’Urden, és megpörgette a tenyerében az ónixszobrocskát. Hirtelenjében harag öntötte el.

Belefújt a sípjába, aztán habozás nélkül felugrott az unikornis izmos hátára, majd megsarkantyúzta és elvágtatott a fogadó elől.

Szüksége volt a kimerítő erőfeszítésre, a vad vágtára. Abban a komor, sötét pillanatban csakis a tombolás nyújthatott megváltást a számára.

Kirobogott Neverwinter kapuján. Andahar patája mély gödröket vájt a talajba. A szél sebesen süvített a füle mellett, és könnybe lábadt tőle a szeme.

De az is lehet, hogy nem a széltől.

*– Azt hittem, hogy gyűlölöm Alegnit – mondta Entreri a

kis tábortűz mellett. Az óvatosság azt diktálta volna, hogyne hívják fel magukra a figyelmet egy ekkora tűzzel a veszedelmes Neverwinter-erdőben, de ők ketten sosem hallgattak az óvatoskodó hangokra. De az is lehet, hogy e két zaklatott lélek szándékosan akarta felhívni magára a figyelmet, keresték a veszélyt és a harcot.

– Miért, talán nem? – kérdezte az elf.Entreri elnevette magát.– De igen, teljes szívemből, legalábbis azt hittem…

egészen addig, amíg meg nem ismertem a benned lakozó gyűlöletet.

– Az én szívem talán nagyobb, mint a tiéd.

– Az én szívem talán nem olyan sötét, mint a tiéd – piszkálódott az orgyilkos vigyorogva. Arra számított, hogy az eszes elf nő azonnal visszavág valamivel. Legnagyobb meglepetésére azonban Dahlia csak bámult maga elé, és felszította a tüzet egy száraz gallyal, amit az imént szedett. Megpiszkálta a parazsat, apró lángnyelveket teremtve, amelyek visszatükröződtek csillogó szeméről.

Fájdalom és lobogó harag lakozott Dahlia gyönyörű tekintete mögött. Nem egyszerű harag, annál sokkal több. Mintha a legelemibb düh összezsugorodott volna egy izzó, fénylő ponttá.

Artemis Entreri felismerte azt az izzást, ő maga is érezte, még fiatal korában.

– Túl sokat feltételezel – szólalt meg Dahlia. – Azért jöttünk Neverwinterbe, hogy megöljük Alegnit, és meg is öltük. Te legalább annyira részese voltál a diadalnak, mint én.

Entreri ezt a fajta hárítást is ismerte.– Nem volt választásom. Nem menekülhettem előle –

magyarázta Entreri. – Nála volt a kard, és az a kard uralkodott felettem. A harcot választottam…

– A halált választottad – szakította félbe Dahlia.– Még az is jobb annál, amit korábban átéltem.A nő felemelte a fejét, és az orgyilkos szemébe nézett,

de csak egy röpke pillanatra, majd azonnal visszafordult a megnyugtató lángok felé.

– Ez volt a könnyebb és biztonságosabb út – folytatta Entreri. – Elkeseredett rabszolga voltam, aki ki akar szabadulni, különben el kell fogadnia szolgasorsát. A te

eseted azonban teljesen más. Herzgo Alegni nem uralkodott feletted, te mégis ahhoz a hídhoz vezettél minket, ahhoz a harchoz.

– Csak visszafizettem a kölcsönt.– Igen. Jókora adósság lehetett.Dahlia ismét felemelte a fejét, és Entreri szemébe

nézett, de ezúttal fenyegetően villant a szeme. Majd ismét a lángokat bámulta, amelyek elterelték a figyelmét.

– Amikor minden veszni látszott, amikor Alegni serege körbevett minket, és Drizzt az én pengémtől sebesült meg, engem pedig az uralma alá hajtott Alegni kardja, Dahlia szabaddá vált.

Az elf nő ezúttal nem nézett fel a tűzből.– Szabaddá vált, hogy elrepüljön.– Mégis milyen barát lennék, ha…? – kezdte, de Entreri

gúnyos mosolya belefojtotta a szót.– Jobban ismerlek ennél – mondta.– Semmit sem tudsz rólam! – dörrent rá Dahlia, noha

meggyőződés nélkül. Amikor összekapcsolódott a tekintetük, mindketten tudták, hogy mi az igazság.

– Nem azért repültél vissza a hídra, mert hűséges vagy hozzánk, hanem azért, mert lakozik benned valami, egy olyan sötét démon, ami miatt vissza kellett térned. Én azt mondtam, hogy inkább meghalok, mintsem szolgaként éljek, és ott akkor Dahlia is rabszolga volt. Engem a kard tartott fogva, téged pedig…

Dahlia visszafordult a tűz felé, majd ingerülten belerúgott, vöröslő parazsat szórva a levegőbe. Szüksége volt valamire, ami eltereli a figyelmét.

– Egy emlék – fejezte be Entreri. Dahlia válla megereszkedett, a tagjai elgyengültek, és félő volt, hogy a következő pillanatban belezuhan a lángokba.

Meghazudtolva önmagát, rácáfolva mindarra, amit egy egész és egy fél évszázadnyi élet alatt felépített és tökélyre fejlesztett, Artemis Entreri odalépett az elf nő mögé, és gyengéden átkarolta őt. Dahlia könnyei végigcsorogtak az arcán, majd a földre pottyantak, de az orgyilkos nem törölte le őket.

Dahlia izmai összerándultak, mélyet lélegzett, hogy összeszedje magát. Kihúzta a vállát, és Entreri ellépett mellőle. A tüzet nézte, adva Dahliának egy pillanatot, hogy csak maga lehessen a gondolataival és az érzéseivel.

– Jobban gyűlölted őt, mint amennyire én bármikor is gyűlölhetném – törte meg a csendet Entreri.

– Halott – Dahlia csak ennyit mondott.– Kár, hogy átesett a dimenziók közötti téren az utolsó

pillanatban – kesergett Entreri. – Pokolbeli hátasom után akartam kötni, hogy végigvonszoljam a város utcáin, amíg az összes bőt lefoszlik törött csontjairól.

Erezte, hogy Dahlia őt bámulja, de nem viszonozta a pillantását.

– Miattam kár? – kérdezte az elf.– Mindkettőnk miatt – felelte Entreri. Tudta, hogy ha

megteszi ezt, akkor még nagyobb békére lelt volna… Herzgo Alegnivel helyettesítette volna azt, aki oly sok évtizeddel ezelőtt elárulta őt.

Dahlia váratlanul felkacagott.– Szívesen megnéztem volna – mondta.

*Drizzt Do’Urden egy nem túl távoli bokorban lapult, de

nem hallott minden egyes szót. Már akkor leszállt Andahar hátától, amikor megpillantotta a tüzet, és elküldte az unikornist. Ösztönösen tudta, hogy ez lesz Entreri és Dahlia tábora.

Drizzt mégsem közelített feléjük nyíltan. Próbálta meggyőzni magát róla, hogy nem kémkedik utánuk.

Sokáig nézte őket, és könnyedén közelebb osonhatott volna, hogy minden szavukat tisztán hallja.

De semmit sem számítottak azok a szavak. Drizztet a mozdulataik és a testbeszédük jobban érdekelte. Az, ahogy egymásra néznek, és legfőképpen az, ahogy elfordulnak egymástól.

Nem vibrált körülöttük a levegő, Drizztnek nem kellett úgy éreznie magát, mint akit felszarvaztak.

A kósza fura módon úgy érezte, hogy egy efféle otromba leleplezés kevésbé érintette volna meg, kevésbé bántotta volna.

Most már biztosan tudta, amit eddig csak sejtett: Artemis Entreri tudott valamit Dahliáról, megértett vele kapcsolatban valamit, amit ő nem tudott és nem érthetett. Kialakult közöttük egyfajta kötelék. Azzal a néhány könnycseppel, és azzal a halk kacajjal Dahlia több mindent osztott meg Artemis Entrerivel, mint ővele a hosszú, szeretkezésekkel töltött éjszakákon.

Mégis hogyan lehetséges, hogy ez a néhány szavas beszélgetés az éjszakai tábortűz mellett bensőségesebb, mint egy szeretkezés?

Ennek semmi értelme.Mégis ott zajlott le a szeme előtt.

dÁRNYÉKOK ÖZÖNE

– Súlyos sérülések voltak – mondta az árny pap. – Több tíznapba is beletelik, mire felépül.

– Akkor hívj még papokat, és lássák el! – vakkantotta Draygo Quick. – Nincsenek tíznapjai.

A pap meglepetten hőkölt hátra, nem szokott hozzá, hogy így beszéljenek vele. Ő és a hittestvére éppen most rángatta vissza a tieflinget a halál torkából.

– Kevesen hitték, hogy Alegni nagyúr túléli, noha nagy szerepet játszottál a macska elpusztításában – vágott vissza a pap metsző hangon, de közben ügyelt rá, hogy hízelegjen egy kicsit a nagy hatalmú netheri úrnak.

Ugyanakkor igazat szólt, és ezt Draygo Quicknek is el kellett ismernie. A tiefling bőre cafatokban lógott, az egyik szeme kifordult a helyéről, és kocsányon lógott az állát verdesve.

És nem is ez volt a legsúlyosabb sérülése.– Minél előbb szükségem van rá – dörögte Draygo

Quick.– Életben marad. – A pap csak ennyit mondhatott.

– Ennél nekem több kell! – figyelmeztette őt a boszorkánymester. – Napokon belül vissza kell térnie Faerûn felszínére, hogy visszaszerezze azt, amit elveszített.

– A kardot.– A kardunkat – helyesbített a vén boszorkánymester,– Másokat is oda küldhetnél…– Ez nem az én felelősségem. Ez Herzgo Alegni dolga.

Hívj még papokat… amennyit csak tudsz! Gyógyítsátok be az összes sebét, és állítsátok talpra!

A pap kétkedve hallgatta őt.– Az ő érdekében – tette hozzá Draygo Quick a pap

tekintete láttán. – Most menj!A pap okosabb volt annál, mintsem vitába szálljon a

Draygo Quickhez hasonló alakokkal, ezért kurtán meghajolt, és a dolgára sietett.

Draygo Quick zihálva szedte a levegőt. Személyesen támogatta Herzgo Alegnit, ő segítette őt nagyobb hatalomhoz a netheri társadalomban. Természetesen nem felelhetett a tieflingért, de Herzgo Alegni tettei – a sikerei és a bukásai egyaránt kihatással voltak Draygo Quick jól megalapozott és féltve őrzött hírnevére.

Herzgo Alegni elveszített egy netheri mágikus ereklyét, egy nagy erejű kardot, amit maga Draygo Quick adott neki. Herzgo Alegninek most vissza kell szereznie azt a pengét. Ilyen esetben mindig is ez volt a szokás a Netheri Birodalomban, de most különösen fontossá vált a kard visszaszerzése, mert Herzgo Alegni nem tündökölt az utóbbi időben, és ezzel Draygo Quick tökéletesen tisztában volt. A Neverwinter-erdőbe tervezett küldetést

már évekkel ezelőtt meg kellett volna oldania. A vulkánkitörés okozta katasztrófa természetesen meglehetősen rossz pillanatban érkezett, ugyanakkor az efféle nehézségek csak még jobban növelik a dicső tettek értékét, és könnyebb előrejutni a szigorú és nagy elvárásokat támasztó Netheri Birodalomban.

A kard a lehető legrosszabb pillanatban veszett el, amikor nagy tetteket vártak tőlük, ráadásul nem csak a fegyver veszett oda. Noha Draygo Quick egy kétes döntés értelmében erősítést küldött Alegninek a neverwinteri helyőrségbe, az egész város odalett egy felkelésnek köszönhetően.

Annak ellenére sem tudták megtartani a várost, hogy a thayiek rendezett sorai felbomlottak.

Draygo Quick fülébe gyorsan eljutottak a pletykák. Arról sugdolóztak, hogy túl sok forrást bocsátott Alegni számára, és túl nagy felelősséggel ruházott fel egy bukott vezért. Két nemes még az ő képességeit is kétségbe vonta, felvetve, hogy a kor talán elhomályosította az ítélőképességét, hiszen Draygo Quick sosem hozott volna efféle döntést ifjabb korában.

A lehető leggyorsabban talpra kell állítani Herzgo Alegnit, és visszaszerezni a mágikus kardot. Neverwinter ugyan elveszett, de annyi baj legyen.

Kharón Karmának elvesztése azonban egészen más kérdés.

*

A hosszú termet bevilágította a mintegy negyven, elemi tűzzel fűtött kohó izzó fénye. Mágikus energia vibrált a levegőben.

A kalapácsok hangja messzire visszhangzott a föld alatti járatokban.

– A múlton merengsz? – kérdezte Tiago Baenre, amikor odalépett Ravel mellé, aki csukott szemmel ácsorgott, mintha finomabb hangokra fülelne. – Vagy talán a lehetőségeket veszed számba?

– Mindkettő – ismerte el a mágiaszövő. – Efféle hangok és szagok tölthették meg Gauntlgrymet a törpék uralkodásának csúcsán.

– Csodálod a törpéket? – kérdezte Tiago ravasz mosollyal az ajkán.

– Elismerem a tudásukat – bólintott Ravel. – Különösen most, hogy ez a tudás engem szolgál.

Tiago rosszalló pillantást vetett rá, és a központi főkohó felé irányította Ravel tekintetét. Egy ezüstös penge feküdt ott egy asztalon, mellette egy hátizsák, tele értékes hozzávalókkal: mágikus porokkal és elixírekkel. Egy dzsinn lámpás állt a zsák mellett, és Tiago az ajkát nyaldosva meredt rá. El sem tudta képzelni, hogy Gol’fanin miféle fegyvert kovácsol majd neki ezekből az alapanyagokból, ebben az elképesztő, ősi kohóban!

– Most, hogy a Xorlarrin-házat szolgálja – javította ki saját magát Ravel, de még mindig nem eléggé. Tiago ismét a központi kohó előtt szorgoskodó kovácsmesterre pillantott, aki az ő személyi szolgája volt.

– Téged a családom tiszteletbeli tagjának tekintelek – ajánlotta fel a mágiaszövő.

– Ez nem lenne hatalmas visszalépés?Ravel mosolya azonnal lelohadt, Tiago harsány kacaja

azonban oldotta a feszültséget, még mielőtt kínossá vált volna a kettejük között beálló csend.

– Hogyan alakul a külső termekért vívott harc? – kérdezte Ravel.

– A fivéred és elemi tűzlényei igen hatékonynak bizonyulnak – felelte Tiago. – Maguk előtt terelik a különféle szörnyeket, sőt még a törpeszellemeket is. Találtunk egy csapatnyi orkot, és éppen most… tárgyalunk velük.

– Valóban szükségünk van még több rabszolgára? – kérdezte Ravel.

Tiago vállat vont, mintha ez csak egy jelentéktelen kérdés lenne.

– Minél többen szolgálnak minket, annál gyorsabban tudjuk bittokba venni a járatokat és termeket – mondta Tiago, majd végighordozta a tekintetét a kisebb kohókon. Goblinok, orkok és medverémek dolgoztak serényen, durva megmunkálású vasgerendákat, vasajtókat, és ami a legfontosabb, vassíneket és csapokat készítettek a vasérc szállítására alkalmas érckocsik számára. Természetesen további rabszolgák cipelték ki a kovácsműhelyből az elkészült elemeket az előzetesen kijelölt járatokba és termekbe.

A központi kohóhoz közelebb lévő kemencéknél drow kovácsok dolgoztak, akik finomabb megmunkálású tárgyakat készítettek Gauntlgrym egykori gépészetének újraindításához. Érzékeny drow ujjak munkálták meg a forró fémet, hogy zárakat, kulcsokat és erős létrákat

készítsenek, amelyekkel a nagyobb termek lépcsőit helyettesíthetik, amelyeket tönkretett az ősfenevad tombolása.

Tiago szavai ott keringtek Ravel fejében, ez látszott rajta. Az ifjú Baenre-harcosnak igaza van, évekbe telik visszaállítani Gauntlgrym régi fényét, és ehhez elképesztő mennyiségű vasércre lesz szükség. Noha a kohók szinte maguktól működnek, hála a csapdába ejtett ősfenevadnak, de a vasércet csak akkor tudják kitermelni, ha megtisztítják az egész környéket a törpeszellemektől és egyéb föld alatti szörnyetegektől.

– Türelem, barátom! – mondta Tiago. – Már így is túlszárnyaltad a saját, legvadabb elképzeléseidet is.

– Ez igaz – dünnyögte Ravel.– Most, hogy már van mit vesztened, megrémültél –

állapította meg Tiago, és Ravel bólintott.– Ki rémült meg? – kérdezte egy hang. A két ifjú drow

egyszerre pördült meg, hogy szembetalálják magukat Berellippel.

– Csak jelképesen értettem, papnő – felelte Tiago.Berellip megvető pillantást vetett Ravelre.– Valóban?Tiago kacagott, de Ravel ezúttal nem tartott vele.– A lassú munkáról beszélgettünk – folytatta Tiago. –

Arról a hosszú útról, amit a Xorlarrin-háznak még meg kell tennie ahhoz, hogy egy Menzoberranzanhoz hasonló várost építsen.

– Miért akarnánk ezt tenni? – kérdezte Berellip meglepetést tettetve. – Lolth nem örülne egy rivális városnak.

– De Zeerith igen – vetette oda Tiago foghegyről. Ezúttal is elhagyta a nagyasszonyanya megnevezést, durván megsértve az illemet, azt kockáztatva ezzel, hogy magára haragítja valamelyik Xorlarrin sarjat. Egyikük sem tette szóvá, noha Berellip mogorván ráncolta a homlokát.

– Te tudod, hogy miért jöttünk ide – jegyezte meg Ravel. – Quenthel nagyasszonyanya is tudja, ahogyan Gromph ősmágus is.

– Talán fenntartásaid vannak, most, hogy minden képzeletedet felülmúlta a sikerünk? – kérdezte Berellip csípős hangon.

– Nem – felelte Tiago nyeglén. – Épp ellenkezőleg. Elégedett vagyok azzal, amit eddig láttam. Figyelemre méltó eredményt értetek el, és ez a kohó, ez a hihetetlen őserő, ami áthatja az egész helyet, minden képzeletemet felülmúlja. Megteremtettétek egy testvérváros alapjait.

Berellip fürkésző pillantásokkal vizslatta a Baenre-harcost, és nem volt meggyőződve az őszinteségéről.

– Azt javaslom, hogy küldjetek üzenetet Menzoberranzanba! – folytatta Tiago. – Segítségre lesz szükségetek, méghozzá minél előbb, annál jobb.

– Baenre segítségre? – szegezte neki a kérdést Berellip gyanakvó hangon. – Quenthel nagyasszonyanya ideküldi a seregeit, hogy segítsenek nekünk?

Tiago harsány, könnyed kacajával kigúnyolta a papnőt, akinek megfeszültek az izmai, és alig tudott uralkodni magán.

– Hát tényleg nem érted, hogy a Baenre-ház jóvoltából vagytok most itt? – kérdezte. – Ha mi akarnánk itt új

várost alapítani, akkor vajon miért hagynánk, hogy ide gyertek? Miért nem mi küldtünk volna ide egy felderítő csapatot?

– Mert nem akarjuk eltántorítani a Xorlarrin-házat a törekvéseitől- válaszolta meg a saját kérdését, miután egyik Xorlarrin sem szólalt meg. – Quenthel nagyasszonyanya átengedi nektek ezt a helyet, hogy megvalósítsátok az álmotokat. Ezt támasztják alá a tetteink is, illetve a tétlenségünk. A Netheri Birodalom térnyerésével a világ sokkal veszedelmesebbé vált, és többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy Menzoberranzan uralkodó házai folytonosan egymással harcoljanak. Márpedig az egyik legkellemetlenebb, törtető ellenfél nem más, mint a Xorlarrin-ház, ezt nektek is el kell ismernetek.

Noha Berellip közönyös képet vágott, nem tagadhatta a szavak igazát.

– Ezért hát megengedjük nektek, hogy Menzoberranzan befolyásának peremére húzódjatok.

– Amíg a városunk Menzoberranzant erősíti – jegyezte meg Ravel.

– Természetesen. Ha versenyre akartok kelni velünk, ahelyett, hogy a mi érdekeinket szolgálnátok, akkor elpusztítjuk a házatokat – közölte Tiago tárgyilagosan, és már nem először utalt erre az eshetőségre. Sosem titkolta a Baenre-ház álláspontját.

– Ugyanakkor azt javaslod, hogy drowkat hívjunk ide, hogy megerősítsük a sorainkat – szólalt meg Berellip, rámutatva a nyilvánvaló ellentmondásra.

– Én nem a sötételfeket említettem – csóválta a fejét Tiago. – A Karomszurdok nélkülözhet néhány száz koboldot, talán ezret is. Agyafúrt kis szörnyetegek, és meglehetősen ügyes bányászok és kovácsok. Ez nagy segítség lenne itt a számotokra és egyáltalán nem gyengítené Menzoberranzant. Ezek a kis patkányok úgy szaporodnak, mint… a patkányok. Gyorsan újra benépesítenék Karomszurdok járatait. És ott vannak a driderek is! Dridereket is kérhetnétek. Biztosra veszem, hogy örömmel megszabadulnának tőlük Menzoberranzanban, ha tehetnék! Átkozott korcsok!

– Vegyétek magatok mellé őket, és ajánljátok fel nekik a külső körzeteket, hogy új otthont alapíthassanak.

– A driderek nem véletlenül azok, amik – fintorgott Berellip,

– A Pókkirálynő talán elégedetlen lenne? – gúnyolódott Tiago. – Jobb, ha az istennő szolgálatába állítjátok őket, mint ha nem.

– Nem ez a lényeg – vitatkozott Berellip.– Pontosan ez a lényeg! – emelte fel a hangját Tiago,

mintha elment volna az esze. – Ez az értelme ennek… az egésznek. Azért vagytok itt, hogy a Pók királynőt szolgáljátok. Azért építhetitek meg Menzoberranzan testvérvárosát, már ha sikerrel jártok, hogy a Pókkirálynőt szolgáljátok vele. Quenthel nagyasszonyanya azért engedi ezt meg nektek, mert ő is őt szolgálja. Ez az egyetlen oka, és az egyetlen célja. Ha belátod ezt, Berellip Xorlarrin, akkor megérted, hogy mit miért mondok. Ha belátod ezt, Berellip Xorlarrin, akkor a házad túlélheti ezt a „menekülési kísérletet”

Menzoberranzanból. Nem gondoltam, hogy ki kell oktatnom Lolth papnőjét egy ilyen kérdésben. Csalódást okozol nekem!

Ezzel Tiago otthagyta őket, és odasietett Gol’fanin mellé, aki már nekikezdett annak a hosszadalmas munkának, melynek végén elkészíti az oly hőn áhított fegyvereket.

*Herzgo Alegni csökönyösen viselkedve kiszállt az

ágyból, és kihúzta magát. A kötései megnehezítették ugyan a dolgát, gyógyulófélben lévő sebei fájdalmasan húzódtak, de összeszorította a fogát, és nem törődött velük. Nem akart gyengének látszani a vén boszorkánymester előtt. Ennek ellenére kibillent az egyensúlyából, még nem szokott hozzá jobb szemének hiányához.

– Mikor állsz készen, hogy visszatérj a fény világába? – kérdezte Draygo Quick tömören. Egyetlen szavával vagy gesztusával sem utalt arra, hogy érdekelné őt Alegni egészségi állapota… és nem is érdekelte.

– Amikor utasítást kapok rá – felelte Alegni.– Akár most azonnal?– Ha úgy kívánod – bólintott Alegni.Draygo Quick nem tudta elrejteni a mosolyát. Herzgo

Alegni valóban egy csökönyös tiefling. Alig tudott megállni a lábán, a térde rogyadozott, a vállát alig tudta kihúzni, mégsem habozott.

– Ugye tudod, hogy vissza kell térned oda? – kérdezte a boszorkánymester.

Kíváncsiság csillant Alegni szemében.– Otthagytál valamit – indokolta meg Draygo Quick.A tiefling még mindig kérdőn nézett rá.Draygo Quick nem lepődött meg ezen, a tiefling

valószínűleg semmire sem emlékszik a durva harc utolsó pillanataiból. Amikor Alegni megjelent az Árnyzuhatagban, a testét karmoló és tépő párduccal a hátán, a tiefling az életösztöntől hajtva cselekedett, a torkából az elviselhetetlen kín artikulálatlan üvöltése tört fel.

Alegni ép szeme váratlanul kikerekedett, és kétségbeesetten nézett körül.

– A Karom! – suttogta.– Náluk van.Herzgo Alegni a mesterére nézett, és megereszkedett

a válla. Ez az ő hibája. Elbukott, és ez nyilvánvalóan súlyos büntetést von maga után. A netheri urak élnek és halnak, de a fegyverek örökké fennmaradnak, szólt a régi közmondás.

Legalábbis fenn kellene maradniuk.– Életben vannak? – kérdezte Alegni.– Igen, mind a hárman. Úgy tűnik, hogy jól megy soruk

Neverwinter hálás lakói között.A tiefling arca eltorzult dühében.– A katonáid elbuktak!– Nekem úgy tűnik, hogy a haduram vallott kudarcot,

Herzgo Alegni.Alegni összerezzent a kíméletlen igazság hallatán.

– Hárman voltak egy ellen – magyarázkodott.– Négyen kettő ellen – javította ki Draygo Quick. –

Büszke választásod eredményeként.– És féken tartották az árnykatonákat! – erősködött a

hatalmas harcos.– Alegni nagyúr, ne vádaskodj, miközben remegsz,

mint a nyárfalevél! – fedte meg Draygo Quick. – Az egységeid, a te egységeid a parancsaidnak megfelelően cselekedtek. Azt hitted, hogy Szürke Barrabust az irányításod alatt tudod tartani, ezért egyedül nézhetsz szembe Dahliával, és végre legyőzheted őt. Úgy tűnik, rosszul hitted.

– Hárman voltak egy ellen! – hajtogatta Alegni dühösen.

– Négyen kettő ellen – javította ki ismét Draygo Quick – Ennyire könnyen megfeledkeznél a drow párducáról? Vagy Effronról, aki végig lefoglalta a párduc figyelmét, miközben te végigjátszottad a kis játékodat a hídon?

Alegni arca grimaszba rándult Effron nevének hallatán. Alegni tiltakozni akart, hozzá akart vágni egy sértést a boszorkánymester fejéhez. Draygo Quick nem is tudta, hány alkalommal látta már a tiefling eme eltorzuló arckifejezését.

– Ezúttal senkit nem hibáztathatsz, csak saját magadat – mondta a vén boszorkány mester. – Vállald a felelősséget a hibádért! Tudod, hogy mit kell tenned!

– Vissza kell szereznem a kardot.Draygo Quick bólintott.

– Most pihenj! Hamarosan megérkeznek a papok. Fogadd el gyógyító erejüket, mert ismét szembe kell nézned azzal a három ellenféllel.

– Tanultam a hibáimból.– Remek, ez esetben nem is kell mondanom, hogy

másokat is vigyél magaddal.– Új fegyverre lesz szükségem… – kezdte Alegni, de a

vén boszorkánymester végzett vele. Sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.

Draygo Quick gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd azonnal a szája elé emelte a mutatóujját, nehogy a folyosón várakozó Effron megszólaljon. Néma csendben távolodtak el a szobától.

– Kísérjem el Alegnit, hogy visszaszerezhesse a kardot? – kérdezte Effron, Draygo Quick véleménye szerint túlságosan lelkesen.

Az ifjú boszorkánymesterre szegezte szigorú tekintetét.– Vele tartsak? – kérdezte ismét Effron.– Te is mész… ott leszel a közelében – helyesbített

Draygo Quick. – Herzgo Alegni vélhetően a halálába menetel – folytatni akarta, de inkább elhallgatott, és Effron arcát fürkészte.

– Hogy érint ez téged? – kérdezte.Effron sután megvonta torz vállát, próbált úgy tenni,

mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog… valójában azonban nagyon is.

– Most már vakmerő – mondta Draygo Quick.– Minél előbb vissza kell szereznie a kardot, nincs sok

ideje – gondolkodott fennhangon Effron.

– Részben ezért, részben viszont Dahlia miatt. Szürke Barrabus árulását sem tudja elviselni – magyarázta Draygo Quick.

– Artemis Entreri – javította ki Effron.Draygo Quick csak horkantott, mit sem számít a

különbség– Az az ember évtizedekig a szolgája volt – mondta

Effron. – Alegni tőle nem számított semmi váratlanra.– Mindig számítani kell a váratlanra, ha szolgáról és

gazdáról van szó – bölcselkedett Draygo Quick. – Ahogy az apák és fiúk esetében is – mondta, és fürkészőn oldalra billentette a fejét beszéd közben.

– Szóval el kell rejtenem Alegnit a kíváncsi szemek elől – dünnyögte Effron. – És?

– Visszaszerzed Kharón Karmát! – utasította Draygo Quick. – Semmi más nem számít.

Effron bólintott, de a mozdulat nem tűnt túlságosan meggyőzőnek.

– Semmi más! – hangsúlyozta Draygo Quick. – Sem Herzgo Alegni, se Dahlia sorsa.

Effron kényelmetlenül nyeldekelt.– Tudom, hogy mennyire gyűlölöd az elf nőt, de azt a

harcot máskor kell megvívnod! – figyelmeztette őt a vén boszorkánymester. – Eljön az a nap, ezt megígérem neked, de előbb vissza kell szerezni a Karmot.

– Vélhetően meg kell ölnöm őket, hogy visszahozhassam – mondta Effron.

– Valóban?Effron kíváncsian kapta fel a fejét.

– Tárgyalhatunk velük – adott magyarázatot Draygo Quick. – A drow nem állhat majd ellen az ajánlatnak – beszéd közben lenyúlt egy dimenziókon kívüli résbe, és kivett köpenye ráncai közöl egy kicsiny ketrecet. A kéklő mágikus tárgy kényelmesen elfért a tenyerében. Egy fekete szinű párduc kuporgott a ketrecen. A fülét lelapítva vicsorgott.

Az előtte álló veszélyes kaland ellenére Effron jóízűen felvetett.

– Úgy tudtam, hogy elpusztítottad ezt a szörnyet – mondta.

– Elpusztítottam? Miért pusztítanék el valamit, ami ennyire gyönyörű… – A szeme elé emelte a parányi ketrecet. A párduc fülei még jobban lelapultak, és felmordult. – És ennyire értékes?

– Szívesen venném, ha ilyen társam lenne… – mondta ki Effron, de utolsó szavait elharapta, amikor a vén boszorkánymester szigorúan rámeredt,

– Sosem tudnál parancsolni neki, még akkor sem, ha nálad lenne a drow szobrocskája – lombozta le őt Draygo Quick. – Ez több egy közönséges mágikus famulusnál… sokkal több. Sok szállal kötődik ahhoz a drowhoz, egy évszázad és több ezer kaland fűzi össze őket. Ugyanúgy nem szolgálna téged, mint a drow legádázabb ellenségét sem.

– Talán én magam vagyok az.– Neked ez a válaszod mindenre? Az összes

szembejövő teremtményre rázúdítod a haragodat? – förmedt rá Draygo Quick csalódottan.

– Most visszahozzam kardot, vagy sem?

Draygo Quick Effron szeme elé emelte a parányi ketrecet.

– Úgy véled, az fontosabb a drow számára?

eKÖZÖS VADÁSZAT

– Lelassultak a lépteid – suttogta Entreri Drizzt fülébe. Dahlia csupán néhány lépésnyire állt tőlük, mégis nyújtogatni kellett a nyakát, hogy hallja a hangjukat.

– Te is érzed? – kérdezte a drow.– Nem olyan élesen, amennyire te.– Mit éreztek? – kérdezte Dahlia.– Követnek minket – felelte Drizzt. – Vagy ha úgy

jobban tetszik, egy árnyék kúszik utánunk.Dahlia azonnal körbefordult, hogy körülnézzen,– És ha figyelnek minket, most már tudják, hogy

észrevettük őket – csóválta a fejét Entreri, és rosszalló pillantást vetett az elfre, majd lemondóan felsóhajtott.

– Nincs itt senki – dörmögte Dahlia hangosan.Entreri és Drizzt hitetlenkedve meredtek rá, és ő

tehetetlenül megrázta a fejét. Felsóhajtott, majd behatolt az erdő sűrűjébe.

– Azt hiszitek, hogy árnyak vannak a közelben? Vagy thayiek? – kérdezte Dahlia Entreritől.

– Úgy véli – válaszolta az orgyilkos, és a drow felé biccentett a fejével, aki egy bokor tövében guggolt, és a talajt vizsgálta. – Valószínűleg árnyak.

– Jobban bízol benne, mint saját magadban? – kérdezte Dahlia.

– Ez nem versengés! – vakkantotta Entreri. – És ne becsüld le a képességeit! Ez itt az ő terepe… ha egy városban lennénk, akkor én mennék az élen. De itt kint a vadonban a válasz a kérdésedre, igen – éppen akkor fejezte be, amikor Drizzt visszatért hozzájuk.

– Volt itt valaki, nem is olyan rég – jelentette a kósza. Hátrafordult, abba az irányba, amerről érkeztek, és végighordozta a tekintetét a kanyargó ösvényeken, amelyeket a hátuk mögött hagytak. – Várták, hogy erre jöjjünk.

– Árnyak, thayiek, vagy mások?– Árnyak – vágta rá Drizzt habozás nélkül.– Ezt honnan tudod ilyen biztosan? – kérdezte Dahlia

egyértelműen kétkedő hangon.– Tudom, hogy követnek minket.– Még ha tudod is, talán láttad őket?Drizzt megrázta a fejét, és közben szigorúan nézett

Dahliára.– Mégis bizton állítod, hogy árnyak – folytatta a nő. –

Hogy lehetsz biztos ebben?Drizzt merengő arckifejezéssel mérte végig Dahliát,

mielőtt válaszolt volna.– A kard mondta.

Dahlia, aki már készen állt az újabb kötekedő visszavágással, visszanyelte a szavait, és megütközve meredt a drowra.

– Izgatott – mondta Drizzt. – Érzem rajta.Entreri bólogatott, mint aki nagyon is jól tudja, hogy az

efféle megnyilvánulások nem szokatlanok a kardtól.– Talán az ifjú, torz boszorkánymester az – vélekedett.– Mit tudsz róla? – kérdezte Drizzt.– Tudom róla, hogy agyafúrt, és számos ártó

varázslatot ismer. Nem riad meg a csatazajtól, és sokkal tapasztaltabb, mint a korából sejtenénk. Halálos ellenfél, semmi kétség. Ráadásul. ha ez valóban Effron, akkor nincs egyedül.

– Sok mindent tudsz róla – jegyezte meg Dahlia.– Az ő oldalán vadásztam a thayi barátaidra – felelte

Entreri. – Vele együtt öltem meg őket.Dahlia izmai megfeszültek, de a következő pillanatban

megnyugodott. Ugyan miért is kellene haragudnia azok után, hogy hátat fordított Sylorának és a törekvéseinek? Ő is ölt thayieket.

– Közel állt Herzgo Alegnihez – folytatta Entreri. – Időnként úgy tűnt, hogy gyűlöli a tieflinget, máskor viszont erős és mély köteléket láttam közöttük.

– Testvéri köteléket? – kérdezte Drizzt.– Vagy unokatestvérit – vonta meg a vállát Entreri. –

Nem tudom pontosan, de az biztos, hogy nem tetszett neki, ahogyan elbántunk Alegnivel. Ráadásul igen törtető alak.

– Ha visszaszerezné a kardot, alaposan megalapozná vele a hírnevét – vélte Drizzt.

– Még azt sem tudjuk, hogy ő követ-e minket – szólt közbe Dahlia. – Még abban sem lehetünk biztosak, hogy árnyak követnek minket. Sőt mi több, azt sem tudjuk, hogy követnek-e minket egyáltalán!

– Ha ilyen hangosan rikácsolsz, akkor rövid úton kiderül! – szólt rá Entreri.

– És az akkora baj lenne?Drizzt ismét lemondóan felsóhajtott; nem tudott mit

kezdeni Dahlia csökönyösségével, ahogy a szintén sóhajtozó Entreri sem.

– Kiderítjük – biztosította őket róla Drizzt. – De nem úgy, mint egy préda. Mi választjuk meg a helyet és az időt.

A drow kósza elindult az ösvényen, és szüntelenül a környezetét fürkészte. Belesett minden egyes bokor alá és fa mögé, és olyan helyet keresett, ahol űzött vadból vadásszá változhatnak.

*– Valóban szükséges ez a játszadozás? – kérdezte

Effron, és noha nem akart, ösztönösen mégis megpördült, hogy láthassa a semmiből megjelenő illuzionista újabb trükkjét. Bár az is lehet hogy ezúttal valóban a nő állt előtte.

Az Árnyvándor hangja ugyanakkor a háta mögül érkezett.

– Ez nem játék – mondta a nő. – Sok ellenségem van.– És sok szövetségesed.– Nem éppen.

– Talán több barátod lenne, ha nem viselkednél ennyire idegesítően – mormogta Effron.

– Olyan szövetségesek, mint te, aki meg akarja vásárolni a szolgálataimat?

– Ez annyira borzasztó?– Ezek a szövetségesek azonnal az ellenségeimmé

válnak, ha a másik oldal bérel fel, nemdebár? – kérdezte az Árnyvándor. Effron megfordult, de a hangja vele együtt fordult, még tovább idegesítve az amúgy is ingerült ifjú boszorkánymestert.

– Vélhetően igen – sütötte le a szemét Effron.– Hagyjuk hát! – mondta az Árnyvándor, majd témát

váltott. – Most pedig mondd el, hogy miért jöttél!– Nem tudod?– Ha azt képzeled, hogy visszatérek Faerûnre, hogy

visszaszerezzem Herzgo Alegni elveszett kardját, akkor bolond vagy. Felettébb csalódott lennék. Mindig is azt hittem, hogy fiatal korod okán vagy ennyire ostoba, és nem azért, mert így születtél.

– Te tudsz a kardról?– Mindenki tud a kardról – felelte az Árnyvándor

nyeglén, már-már gunyoros hangon. – Mindenki, aki odafigyel az efféle hírekre. Azok vették el Herzgo Alegnitől, akit te meg akartál öletni a Cavus Dun tagjaival. Nekem úgy tűnik, hogy a te bukásod vezetett az ő bukásához.

– Az én bukásom? – kérdezte Effron hitetlenkedve. – Téged is oda küldtelek a Cavus Dunnái együtt…

– Ez a te hibád! – szakította félbe az Árnyvándor. – Te tervelted ki a rajtaütést, és te bérelted fel az orgyilkos

csapatot. Effron torz vállát terheli a felelősség, amiért nem készítettél fel minket eléggé, és nem küldtél ki elég harcost.

– Nem hiheted…– Jobb, ha elismered a hibádat és továbblépsz, ifjú

tiefling! A Cavus Dun érzékeny veszteségeket szenvedett e miatt a három alak miatt. De nem esküdtek bosszút ellened, és nem készülnek megtorlásra… egyelőre.

Effron a legkevésbé sem vágyott rá, hogy szembekerüljön a Cavus Dunnal. Ugyanakkor nem hitte, hogy a Cavus Dun vezetői ugyanúgy vélekednének, mint az Árnyvándor, nem hitte, hogy őt tartanák felelősnek a történtekért, hiszen elfogadták a tervét, és eltették a pénzét, biztosítva őt, hogy jó helyre kerülnek az aranyérmek. Sokkal valószínűbb, hogy az Árnyvándor csak jobb alku pozícióba akar kerülni vele szemben, és vélhetően a Cavus Dun is arra utasította őt, hogy szorítsa sarokba Effront, és még véletlenül se hozzák hírbe a zsoldos szervezetet a Neverwinterben történt eseményekkel, és a Herzgo Alegni bukását és ezzel együtt Kharón Karmának elvesztését eredményező csatával

– Inkább beszéljünk a jövő lehetőségeiről a múlt veszteségei helyett! – javasolta a tiefling.

Az Árnyvándor kacagó hangja körbe-körbe szállt a feje körül. Nem tudta meghatározni a forrását, sőt egy idő után abban sem volt biztos, hogy valóban hallja-e a hangot, vagy csak a képzeletében létezik. Az Árnyvándor képes lenne telepatikusan kinevetni őt?

Effron a földre szegezte a tekintetét, Hogy elűzze a szédülését, és rendezze a gondolatait. Minden eddiginél jobban idegesítette őt ez a pimasz nő.

Csak nagy sokára ült el a dühítő kacaj, és ezt követően kínos csend telepedett rájuk.

– Szólj hát róluk! – szólalt meg végül az Árnyvándor.– Vajon mekkora dicsőségben lenne részünk, ha

visszaszereznénk a kardot? – kérdezte ravaszul.– Engem nem vonz a dicsőség. A dicsőség hírnevet

szül, a hírnév irigységet, az irigykedés pedig rengeteg veszélyt rejt magában. Vajon neked mekkora dicsőségben lenne részed?

– Legyen hát! – hagyta rá Effron. – Mekkora vagyont remélsz egy efféle feladattól?

– Ez már sokkal izgalmasabb kérdés.– Ötszáz aranyérmére gondoltam – mondta Effron

teketóriázás nélkül.Az Árnyvándor, illetve az Árnyvándor alakmása nem

tűnt izgatottnak az összeg hallatán.– Egy olyan nagy erejű netheri fegyverért, mint a

Karom? – horkantotta.– Nem te készíted, te csak visszaszerzed – húzta fel az

orrát Effron.– Megfeledkezel róla, hogy volt már dolgom ezzel a

három harcossal – emlékeztette őt a nő. – Méghozzá tapasztalt társakkal az oldalamon, akik közül néhányan meghaltak, és akik életben maradtak, azok soha többé nem akarnak találkozni velük. Te mégis azt várod tőlem, hogy egyedül szálljak szembe velük, méghozzá ezért a csekély bérért.

– Nem kell mind a hárommal szembeszállnod. Csak eggyel – helyesbített Effron.

– Mind a hárman veszedelmes ellenfelek!– Noha felettébb szórakoztat, hogy félni látlak,

mégsem azt kérem tőled, hogy küzdj meg velük. Vagy akár csak az egyikükkel.

– Csak egyszerűen lopjam el az ősi kardot? – kérdezte ismét hitetlenkedő hangon, amit teljes joggal indokolt az elé tárt feladat nehézsége.

– Köss alkut velük! – pontosította Effron. A tiefling benyúlt a derekán lógó erszénybe, és kivett belőle egy parányi ketrecet, amely elfért a tenyerén. Egy párduc kuporgott a ketrecben, annak a mása, amelyiket az Árnyvándor az erdőben látott, közvetlenül azelőtt, hogy elmenekült volna onnan.

– Ez nem hasonmás – dünnyögte az Árnyvándor fennhangon, majd egészen közel hajolt a ketrechez, hogy alaposabban megnézhesse a fekete színű párducot… ez nem hasonmás, ez valóban az a fenevad, állapította meg. Lenyűgöző! – suttogta.

– Nem tarthatod meg! – figyelmeztette Effron.– Értékesebb, mint a kard, gondolom!– Nem tudnál bánni vele, nem lehet megszelídíteni –

mondta a tiefling.– Túl fiatal és tapasztalatlan vagy még ahhoz, hogy ezt

ki merd jelenteni! – förmedt rá az Árnyvándor.– Draygo Quick mondta, nem én! – vágott vissza Effron.A nagy hatalmú boszorkánymester nevének

említésekor az Árnyvándor megmerevedett, és rideg pillantást vetett Effronra.

– Draygo Quick jóváhagyásával kerestél fel? – kérdezte szigorú hangon.

– A javaslatára, az ő pénzét felkínálva.Az Árnyvándor nagyot nyelt, korábbi gúnyos,

fennhéjázó magabiztossága egy szempillantás alatt elillant.

– Miért nem ezzel kezdted, amikor felkerestél? – kérdezte szemrehányóan a nő.

– Ötszáz arany – ismételte meg Effron.Az Árnyvándor eltűnt szem elől, majd közvetlenül

mellette jelent meg. Természetesen ez is csak egy illúzió volt, ami a követező pillanatban megerősítése nyert, hiszen a nő hangja ismét Effron háta mögül érkezett.

– Ajánljam fel a párducot a kardért cserébe?Effron bólintott.– Herzgo Alegni már utánuk küldte a vadászait –

közölte az Árnyvándor.Effron ismét bólintott, ő is hallott róla, hogy Herzgo

Alegni visszatért a Neverwinter-erdőbe, egy csapatnyi árnnyal az oldalán. Effron nem izgatta magát emiatt, hiszen Alegni biztosította őt róla, hogy egyelőre csak megpróbálnak a kard nyomata akadni. Herzgo Alegni nem ostoba, és azok után, hogy ennyire helyben hagyták a hídon, és Artemis Entreri is kiszabadult a rabságból, nem ront majd rá meggondolatlanul a háromfős társaságra. Főleg úgy nem, hogy náluk van Kharón Karma. Draygo Quick és mások is figyelmeztették őt arra, hogy a kard nem felejti el egykönnyen a bukását, és még az is elképzelhető, hogy Kharón Karma szövetkezik Artemis Entrerivel őellene.

A Karom képes lenne irányítani Alegnit, ahogyan korábban kínozta és gyötörte őt, még Szürke Barrabusként?

A gondolat nem nyűgözte le Effront annyira, mint elsőre gondolta, ezért gyorsan el is hessegette, és az előtte álló feladatra összpontosított.

– A drow barátai nem örülnének ennek a cserének, főleg Alegni korábbi szolgája nem – jegyezte meg az Árnyvándor.

– Ha azt képzelném, hogy egyből beadják a derekukat, magam mennék oda – felelte Effron. – Te elég agyafúrt vagy ahhoz, hogy megkösd az alkut, és könnyedén eltűnhetsz, ha arra kerülne sor.

Végre úgy tűnt, hogy mégiscsak érdekli a feladat az Árnyvándort. Legalábbis az illúzióalakjából Effron erre következtetett. Feltételezte ugyanis, hogy a hasonmás mindenben hűen tükrözi a gazda vonásait és reakcióit, de nem lehetett teljesen biztos ebben, A nő hosszasan gondolkodott az ajánlaton, mielőtt választ adott.

– Egyezer arany, ha visszahozom a kardot.– Draygo Quick… – kezdte Effron.– Ötszáz arany tőle, és ötszáz Alegnitől – folytatta az

Árnyvándor, félbeszakítva őt, – Ennyit neki is megér, gondolom?

Effronnak a szeme se rebbent.– Vagy talán úgy gondoltad, hogy magadnak tarthatod

meg az ő részét? – kérdezte ravaszul mosolyogva.– Nekem nem kell arany.– Akkor ostoba vagy.– Legyen hát!

– Legyen hát? Úgy érted, hogy ostoba vagy, avagy úgy, hogy áll az alku?

– Egyezer arany.– És ötszáz, ha a kard nélkül térek vissza. A

fáradozásaimért.– Nem! – szögezte le Effron.Az Árnyvándor azonnal eltűnt szem elől.– Egyszáz! – kiáltott utána Effron a semmibe, és próbált

úrrá lenni elkeseredett hangján. – Ha visszatérsz a párduccal.

Az Árnyvándor alakja visszatért.– Ha elveszíted a párducot, és nem szerzed vissza a

kardot, akkor semmit sem kapsz… és szembe kell nézned Draygo Quick haragjával.

– És ha mindkettőt visszahozom? – vetette fel az Árnyvándor.

– Draygo Quick nem akar összetűzésbe kerülni ezzel a drowval – felelte Effron sokat sejtetően. – Kösd meg az üzletet!

– Ó, Draygo Quick örök fenyegetése! – mormogta az Árnyvándor. – Úgy látom, előszeretettel hivatkozol a gazdádra ~ mondta, majd az illúzió kikapta Effron tenyeréből a parányi ketrecet, de az nem jelent meg a kezében, egyszerűen csak eltűnt. – Ezek után mégis, hogy mondhatnék nemet?

Az Árnyvándor alakja is eltűnt, és mivel nem bukkant fel újra és a hangja sem hallatszott, Effron rájött, hogy magára maradt. Nagy levegőt vett, hogy rendezze a gondolatait. Mindig kellemetlenül érezte magát, ha ezzel a pimasz nővel kellett alkut kötnie. Távolba révedő

tekintettel gondolt Herzgo Alegnire, és bízott benne, hogy nem ő kaparintja meg elsőként a zsákmányt.

Effron számára nem a kard volt a préda. Ha visszaszerzi a fegyvert, akkor rábírja Herzgo Alegnit, hogy fejezzék be a küldetésüket, hogy vadásszák le Dahliát, hogy ott remegjen előttük, tehetetlenül, szégyenkezve, hogy megfizessen a bűneiért.

*Drizzt Do’Urden egy vastag ág hajlatában ült, és a fa

törzséhez lapult. Annyira összehúzta magát, amennyire csak tudta. Zöld színű köpenyét szorosan a teste köré tekerte. Eldöntötte, hogy szerez magának egy elf köpenyt, vagy ami még jobb, egy drow piwafwit, ha alkalma lesz rá.

A gondolatai Jarlaxle-re terelődtek, és maga előtt látta a sötételfet, amint átesik az ősfenevad vermének peremén, Athrogate után, ahol az ősfenevad kitörése minden bizonnyal elpusztította őt.

Drizzt becsukta a szemét, és elhessegette nyugtalanító gondolatait. Túl sok kérdés merült fel benne, ha Jarlaxle-re gondolt, csakúgy, mint Entreri esetében, túl sok ellentmondás és kifogás. Az élet sokkal egyszerűbb és könnyebb volt, amikor feketén és fehéren látta a dolgokat. Ez a két alak azonban, és főleg Jarlaxle, megmutatta neki a szürke különböző árnyalatait.

Ráadásul még Dahlia is hozzájárult mindehhez.Alatta Dahlia és Entreri serényen dolgozott, éppen

tábortüzet raktak, mint rendesen. Csak úgy tessék-lássék

dolgoztak, nem arra figyeltek, amit éppen csinálnak. Egész nap semmi különöset nem tapasztaltak, csak a nap végén, amikor Drizzt gyanús mozgást vett észre az árnyékokban.

Nem az árnyékokban, maguk az árnyékok mozogtak. Arunika szavai még tisztán csengtek a drow fülében: a netheriek fanatikusan ragaszkodnak a mágikus ereklyéikhez.

Drizzt halkan, magas hangon fütyült, mintha egy énekesmadár ült volna a helyén a fa tetején. Korábban ebben a jelben egyeztek meg. Entreri és Dahlia azonnal felnéztek rá, és félve, nehogy olyan mozdulatot tegyenek, amiből a lopózó árnyak rájönnek, hogy felfedezték őket, figyelmeztetően ismét füttyentett.

Dahlia és Entreri folytatták a táborverést, ezúttal lelkesebben, mint eddig. Drizzt készenlétbe helyezte Szívkeresőt, és egy közeli gallyra akasztotta a tegezt, hogy könnyen hozzáférjen. Miközben a húrra illesztette az első vesszőt, ismét megpillantotta a mozgó árnyékokat. Nem tudta pontosan megállapítani, de legalább három árny üldözte őket.

A mozgásukból ítélve tudták, hogy a társai hol helyezkednek el, és mit csinálnak. Drizzt újabb madárfüttyel közölte ezt az észrevételt a társaival. Három rövid csipogással jelezte, hogy hányan vannak.

Hamarosan egy negyedik, majd ötödik és hatodik füttyszó is harsant, amint egyre több árny bukkant fel a sötétben.

Drizzt az ajkát nyalogatva összpontosított. Ha ezek az árnyak távolról akarják megtámadni őket, varázslatokkal

vagy lőfegyverekkel, akkor időben figyelmeztetnie kell Dahliát és Entrerit.

*Herzgo Alegni izgatottan járkált fel-alá a mágikus kapu

körül, amelyen keresztül az árnyak az erdőbe érkeztek. Legszívesebben ő maga vezette volna a rajtaütést, de még nem épült fel teljesen a hídon elszenvedett súlyos sérüléseiből. A bal karját nem tudta mozgatni, és egyetlen papot sem talált, aki meg tudta volna gyógyítani sérült jobb szemét. Most egy szemkötőt viselt a szeme felett.

Újabb három árny lépett át a kapun, és Alegni előreküldte őket… minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne rohanjon utánuk.

Mennyire gyűlöli ezt a három ellenséget! Mennyire gyűlöli a köpönyegforgató Dahliát! Mennyire gyűlöli az áruló Barrabust!

Bízott benne, hogy mindkettőt sikerül élve elfogni, hogy addig kínozhassa őket, míg már könyörögnek a megváltó halálért.

Egy újabb árny lépett át a kapun, egy varázsló, akiről Alegni tudta, hogy hű Effronhoz. Kurtán, már-már megvetően biccentett, majd a többi árny után sietett, a közelgő csata színhelyére.

Alegni mély hangon morgott. Szüksége lesz a papok segítségére, minél hamarabb meg kell gyógyulnia, hogy visszatérhessen a csatatérre, hogy ismét parancsnok lehessen. Megmakacsolta magát, és megpróbálta

felemelni a bal karját. Az arca fájdalmas grimaszba rándult.

A kis dombra nézett, ahol az ellenség tábort vert.– Hamarosan, Dahlia, hamarosan – ismételgette szünet

nélkül. Egy pillanatra megfeledkezett Barrabusról.

*Három árny rontott ki a tisztásra a sűrűből. Ketten

előreszegezték dárdáikat, a harmadik viszont egy csatabárdot pörgetett a feje felett.

Nem sikerült meglepniük az embert és az elfet, akik harcra készen vártak a rohamozó árnyakra.

Drizzt a magasból nézte a kibontakozó csatát. Entreri balról jobbra átcikázott Dahlia előtt, félresöpörve a két dárdát, Dahlia pedig ügyesen feléjük suhintott a cséphadarójával, hátrébb szorítva a két harcost. Miközben próbálták újra felvenni az alapállást, a nő nyolcasokat írt le a levegőben a cséphadaró tagjaival, féken tartva a csatabárdos árnyat.

Drizzt lefelé irányozta az íjat, és próbálta kilőni a nőt, aki Dahlia védtelen bal oldalát támadta a dárdájával de ekkor mozgást vett észre az egyik közeli bokorban. Csupán egy árulkodó kezet látott, de ennyi is elég volt a számára.

Egy varázsló. Taulmaril húrja megpendült, és útnak indult az első ezüstcsíkot húzó nyílvessző, amelyet egy újabb, majd egy harmadik követett. Zizegve hatoltak be a bokrok sűrűjébe, megperzselve a gallyakat és leveleket, amelyekhez hozzáértek. Szikrák pattogtak a

levegőben, a varázsló nyilván mágikus pajzzsal védte magát az efféle támadások ellen.

Drizzt azonban nem adta fel, biztos volt benne, hogy Taulmaril az erősebb. A sokadik találatot követően a varázsló kitántorgott a bokor fedezékéből, tiszta célpontot nyújtva. Hangos kiáltozás hallatszott a sűrűből, és Drizztnek kétsége sem volt afelől, hogy hamarosan varázslatokat és különböző lövedékeket zúdítanak majd felé.

A drow azonban még mindig nem hagyta abba, újabb sistergő nyílvesszőket zúdított rá a mágusra. A szikrák fénye halványulni látszott, és az árny egyre hangosabban rikoltozott. A mágus hátratántorodott. Füst szállt fel a köpenyéről, megfordult, és futásnak eredt, a hasánál és a combjánál ütögetve lángoló ruháját.

Drizzt következő nyílvesszeje pont a füle tövénél találta el őt. A mágus arccal előre elterült a földön, és nem mozdult.

A drow megfordult, hogy a fa másik oldalán is körülnézzen. Éppen időben, mert egy másik mágus varázslövedékekkel vette célba őt. Drizzt ismét felemelte az íját, de ezúttal nem maradt ideje arra, hogy nyílzáport zúdítson az árnyra, mert még többen gyülekeztek a fa alatt.

A drow váratlanul szorult helyzetbe került, de azért vetett egy pillantást a társaira, hogy ők hogyan boldogulnak. Az egyik dárdás a földön fetrengett, és vér folyt az oldalából, de két másik lépett a helyére.

Entrerit sarokba szorították.

Drizzt lejjebb irányozta az íját, de végül meggondolta magát, és egy távolabbi árnyat vett célba.

*A hídon megvívott harc óta eltelt időben a két remek

harcos még jobban összeszokott. Ráhangolódtak egymás mozdulataira, és már egy-egy gesztusból is megértették a másik gondolatát.

Artemis Entreri tudta, ha pörögve hárít egy támadást, és közben kitér az útból, Dahlia átveszi a helyét, és sebesen pörgő cséphadarójával tovább ostromolja az ellenséget, kihasználva annak pillanatnyi zavarát. Ezúttal is így történt, Dahlia hátrébb szorította a csatabárdos árnyat, és féken tartotta a dárdás nőt is.

Így Artemis Entreri szemtől szemben állhatott a másik dárdással.

Az orgyilkos szélesen jobbra terelte a felé közeledő dárdát. Ellenfele jól tartotta magát, még szorult helyzetét is jól használta ki. Előrenyújtott bal karját a válla fölé emelte, a jobbjával pedig átlósan lefelé csapva megpróbálta letaglózni az alacsony embert a dárda tompa végével.

Be is vált volna a terve, ha Entreri tőre nem kerül elő váratlanul a semmiből és szorítja le a dárda nyelét. Az árny fegyvere beszorult, nem tudta visszarántani.

Entreri az árny szemébe nézett, majd felfelé nyoma a tőrét.

Ha az árny tisztában lett volna az orgyilkos képességeivel, akkor azonnal hátraszökkent volna,

ehelyett azonban csökönyösen rángatta a dárdáját, és megpróbálta a fegyver hegyét ellenfele feje felé irányítani.

Entreri azonban biztosan tartotta a dárda nyelét a tőrével, és úgy mozgatta a karját, hogy az árny sehogy se tudja kiszabadítani. Mindeközben még arra is maradt ereje, hogy a maga javára fordítsa az árny erőfeszítését. Felfelé tolta a dárdát, elegendő rést nyitva ahhoz, hogy előredöfhessen a kardjával.

Entreri még mindig az árny szemébe nézett, alig észrevehetően, gúnyosan elmosolyodott, majd felrántva a kard hegyét az árny bordái közé döfött vele. Az árny elengedte az egyik kezével a dárdát, és próbált kifordulni az ember elől, de későn, a kard mélyen a testébe fúródott. Átszúrta a tüdejét.

Az árny oldalra dőlt. Entreri elismerően mosolygott, amikor a pörgő-forgó Dahlia harc közben rácsapott az árny fejére, csak a miheztartás végett.

Entreri tökéletesen megértette, hogy mennyire szüksége volt az elf harcosnak erre az utolsó csapásra.

Noha Entreri észrevette a két újabb árnyat, mégis átcikázott Dahlia előtt, két villámgyors vágással hátrább szorítva a csatabárdos árnyat, és megakasztva az árny nő előrelendülő dárdáját.

Dahlia azonnal reagált a változásra, és pörgő cséphadaróval fogadta a két új, rohamozó árnyat, megtörve a lendületüket… és elvéve a harci kedvüket.

Entreri figyelmét ez sem kerülte el, és elismerően mosolygott az orra alatt. Magában még gratulált is neki az ügyességéért.

*A sistergős, haragoszöld energianyaláb olyan gyorsan

süvített Drizzt felé, hogy nem tudott időben elhajolni előle. A vállát érte a találat, és az íj megremegett a kezében, de csak egy pillanatra.

Rögtön ezután nyílvesszőket zúdított a mágusra. Egymás után csapódtak a fa törzsébe, amely mögé a mágus bevetődön. Kéregdarabok és faszilánkok szóródtak szerteszét a fa körül. Noha egyre jobban sajgott Drizzt válla, és a fájdalom végigkúszott a karján, nem adta fel, és rendületlenül szórta a nyílvesszőket. Attól félt, ha abbahagyja, akkor a mágus előbújik, és ismét megtámadja őt mágikus lövedékeivel.

Mozgást érzékelt a szeme sarkából. Ösztönösen rántotta odébb az íjat, és útjára engedte a nyílvesszőt.

Be kellett ismernie, hogy inkább a szerencsének semmint a képességeinek köszönhette a találatot. A nyílvessző pontosan egy árny íjász mellkasának közepébe fúródott leterítve őt. Füst szállt fel a sebből, és kígyózott a fák koronái felé.

Ismét a mágus felé irányozta az íjat. A nyílvesszők tömegével fúródtak a kemény fatörzsbe, még több fakérget és forgácsot szórva szét a fa körül.

Ekkor egy nyílvessző zúgott el mellette, és csapódott a fába néhány ujjnyira az arcától. Drizzt nem is látta, és a becsapódás szögéből ítélve el kellett ismernie, hogy könnyű célpontot nyújt.

A drow ismét elfordult a mágustól, és lefelé, enyhén oldalra fordította az íját. Ekkor újabb nyílvessző röppent

felé, a földön harcolók háta mögül. Azonnal kiszúrta a bokrokban megbúvó íjászt. Újabb ezüstös nyílvessző indult útnak Taulmaril húrjáról. és egy nagy kőnek csapódott.

Nem is egy, hanem két íjász lapult mögötte, lövésre készen.

Drizzt azonban megelőzte őket. A következő nyílvesszőt úgy irányította, hogy megpattanjon a szikla tetején, és a két árny között húzzon el. Az ezüstös villanás egy pillanatra elvakította őket, a félelmetes, hangos pendülés pedig elvette a harci kedvüket. Egyikük ki sem lőtte a nyílvesszőt, lebukott a szikla mögé, a másik célba vette ugyan a drowt, de a lövedéke még a fát sem találta el, amelyen kuporgott.

Drizzt mégsem lehetett maradéktalanul elégedett, hiszen a mágus még mindig élt, és bármelyik pillanatban előbújhatott a fa mögül, hogy újra ostrom alá vegye őt álnok mágiájával. Drizzt a mágus felé fordult, készen rá, hogy tüzeljen, de félúton megakasztotta a mozdulatot.

A fa alatt zajló csatára siklott a tekintete, ahol Artemis Entreri védtelen háta tárult fel előtte, hívogatóan. Elég lenne csak egy ujjnyival lejjebb engedni Szívkeresőt, és örökre megszabadulna az orgyilkostól.

Oly könnyű lenne.A világ vajon nem lenne jobb hely e nélkül a gyilkos

nélkül? Hány életet, talán ártatlan életet menthetne meg egyetlen lövéssel?

Már éppen megfeszítette az íj húrját, amikor egy mágikus lövedék csapódott az oldalába. A levegő kisüvített a tüdejéből, és majdnem leesett a magasból.

Mindkét íjász előbújt a szikla mögül, és célra tartották az íjaikat.

Drizzt hunyorgott a fájdalomtól, ennek ellenére folyamatosan tüzelt. Az egyik nyílvessző célba ért, legalábbis a hangos üvöltésből erre következtetett, de nem látta tisztán az áldozatát Biztosra vette, hogy ott leheli ki a lelkét, a fa ágas-bogas lomb-koronájában.

Nem kellene magával vinnie Artemis Entrerit?A világ vajon nem lenne jobb hely, ha megtenné?

*Még több ellenség bukkant fel.Két hárítás között Entreri Dahliára pillantott, és felé

tátogott.– Menj!Az elf azonban már mozgásba lendült. A cséphadarót

négy láb hosszú botokká alakította, előretört, és a kezét pörgetve egy hosszú rúddá illesztette össze a botokat. Futás közben a földbe szúrta a rúd végét, majd átugrott a meglepődött árnyak feje felett. Könnyedén ért földet mögöttük, és bevette magát a sűrű bozótosba.

Az ostoba árnyak megpördültek, és utána iramodtak. Azaz csak iramodtak volna, az egyikük azonnal összerogyott, Entreri tőrével a veséjében.

A másik nem vette észre, hogy mi történt a társával, ő üldözőbe vette Dahliát. Az elf harcosnő mágikus botjának vége azonban váratlanul előbukkant a semmiből, és állcsúcson vágta őt. Az árny nem tudott lelassítani, Dahlia pedig enyhén megbillentette a bot végét, és

kihasználva ellenfele lendületét lándzsaként a nyakába döfte. Az árny lábai a levegőbe emelkedtek, és nagyot nyekkenve a hátára zuhant. Kapálózva, a semmit markolászva próbált levegőt venni, de nem sikerült. Miközben a földön vergődött, Dahlia átugrott felette, ott hagyva őt, és visszarohant, hogy segítsen Entrerinek.

Entreri két árnnyal csatázott. Az egyikük jelzett a társának, hogy tartóztassa fel a feléjük rohanó Dahliát.

Ám jobban tette volna, ha nem veszi le a szemét az orgyilkosról. Abban a pillanatban, amint a társa megfordult, Entreri vakmerően és váratlanul előretört. Az árny kétségbeesetten hátrált.

Entreri ekkor a megforduló árnyat vette célba. A csatabárdos harcos észrevette őt, és félfordulatból, széles ívben felé csapott.

Az orgyilkos azonban lehajolt a lendülő fegyver elől, és közben kibelezte a kardjával a férfit.

A másik harcos azonnal a társához ugrott, azonban a dühöngő Dahliával találta szemben magát, aki ismét a cséphadaróját pörgette a kezében, és megsorozta vele az árny fejét. Tucatnyi csapás érte az üstökét gyors egymásutánban, de vélhetően csak az elsőt érezte, mert azonnal kettéhasadt a koponyája.

Dahlia lendülete nem tört meg ettől a kis közjátéktól, átvágtázott a tisztáson, és eltűnt a túloldali bozótosban. Entreri eközben jobb oldali irányba penderítette a sebesült csatabárdos alakot, hogy akadályt képezzen az újonnan érkező harcosok számára. Dahliával ellentétes irányba rohant, váratlanul a földre vetette magát, és

csúszás közben kirántotta a tőrét a leterített árny veséjéből.

Ezt követően a bokrok közé ugrott, és balra kanyarodott, tudván, hogy Dahlia jobbra fordul majd, hogy így ismét összetalálkozhassanak.

*Még több nyílvessző indult útnak Taulmaril húrjáról.

Leterírette az egyik ellenfelét, majd rögtön utána egy másikat is, aki látva társa halálát, menekülőre fogta. A drow még mindig grimaszolt a fájdalomtól, sajogtak az izmai, de legalább nyert egy lélegzetvételnyi időt. A harc egyre fokozódott a fa alatt, amelyen kuporgott. A szeme sarkából észrevette, hogy Dahlia berohan a sűrűbe.

Ezzel Entreri még sebezhetőbbé vált.Újabb nyílvessző suhant el Drizzt arca mellett,

visszaterelve a gondolatait a körülötte tomboló csatára. Megfordult, és felfedezte a kidőlt fatörzs mögé lebukó íjászt, és ezzel egy időben a szeme sarkából a mágust is érzékelte, aki újabb varázslatra készült. Mielőtt még megzavarhatta volna őt egy nyílvesszővel, lángok csaptak fel a mágus tenyeréből, és sisteregve Drizzt felé indultak.

A drow nagyon jól tudta, hogy ez mit jelent.Kilőtte ugyan az íj húrjára illesztett vesszőt, de

alaposan célt tévesztett, mert már mozdult is, hogy elhagyhassa a leshelyét. Valójában csak azért lőtte ki a nyílvesszőt, hogy eltűnjön a húrról, és ne zavarja őt a mozgásban.

Végigfutott a faágon, óvatosan egyensúlyozva, mert futás közben átvetette a vállán a mágikus tegezt és íjat. Mire az ág végére ért, amely meghajlott a súlya alatt, már a szablyái csillogtak a kezében.

A fa felrobbant a háta mögött, a mágus tűzgolyója alkonyati félhomályba borította a nappali fényt. A robbanás nem egy pontba összpontosult, noha annak Drizzt jobban örült volna, mert így most haragos lángnyelvek csaptak fel mindenfelé a levegőben. Kihasználva a meghajló faág lengéséből származó lendületet, elrugaszkodott.

Kizárólag mágikus bokaperecének köszönhette, hogy súlyos sérülés nélkül megúszta a robbanást. Ez nem kezdő mágus, az biztos! Ha a mágikus bokaperec nem gyorsította volna fel a mozgását, akkor a tűzgolyó telibe találta volna őt, és csúf véget volna a kalandja.

Noha a robbanás nagyját megúszta, mégis jó pár métert repült a levegőben. Hirtelenjében semmi sem akadt, amiben megkapaszkodhatott volna, és vészesen közeledett felé a kemény talaj.

Drizzt megfordult a levegőben, majd azonnal vetett egy bukfencet, amint földet ért. Sebesen oldalra csapott a szablyáival, ahol a mágust sejtette, majd újabb bukfencet vetett, végül egy harmadikat, hogy tompítsa a zuhanás lendületét. A sűrű bozótos felsértette ugyan a bőrét, de viszonylag épségben állt fel a hosszú gurulást követően.

Ugyanezt a mágusról már nem lehetett elmondani, Ide-oda tántorgott, és vérző nyakát szorongatta, ahol a drow pengéje elmetszette a torkát.

Drizzt többször is körbefordult, próbálta megkeresni a társait, Egy kép villant fel előtte, amint Entreri hátába mártja a szablyáit. Meglepően gyilkos harag uralkodott el rajta… szerencsére sikerült a haragját az árnyakra irányítania. Sebesen haladt előre, ügyesen megbújva a bokrok, fák és sziklák takarásában. Kisvártatva ismét felmászott az egyik fa alacsony ágaira.

Hangos kiáltások csaptak fel körülötte mindenfelé, az árnyak összehangolt terelővadászattal próbálták bekeríteni őt.

Drizzt váratlanul visszafordult. Egy kis tisztásra ugrott a faágról, majd a bokrok takarásában két árny mögé kúszott, akik még mindig az iménti faágat vizsgálgatták. Sikerült alaposan meglepnie őket.

A fegyvereiket sem tudták felemelni.Drizzt nem vesztegette rájuk a drága időt, ott hagyta a

két fetrengő áldozatot. A haragja nőttön-nőtt, folyton kellemetlen képek villantak fel a szeme előtt Entreriről, aki Dahliát szorongatja a karjaiban.

Kiáltás harsant a közelében. Tudta, hogy észrevették őt, és ezúttal felkészülnek ellene. Legalábbis a szablyái ellen.

Eltette a pengéket, és leakasztotta a hátáról az íját, majd kilépett a három várakozó árny elé. Három nyílvessző röppent a levegőbe gyors egymásutánban. Az első árny holtan rogyott össze; a második, egy nő, a levegőbe emelkedett a becsapódás erejétől, a lövedék a vállát találta el; a harmadik pedig sarkon fordult, és eliszkolt onnan.

Drizzt átrohant a kis tisztáson, és azonnal eltűnt a bokrok takarásában. A sebesült árny azt sem látta, hogy hová lett.

*– Nem tudjuk elfogni – jelentette a netheri közkatona

Alegninek a mágikus kapunál. – Úgy mozog, mint egy szellem. Olyan sebesen halad az ágakon, mint mi a földön.

– És a mágusok? – mordult rá Alegni, miközben a feléjük közeledő harcosokra pillantott. Többen is aggódva tekingettek a hátuk mögé.

– A drow kettőt megölt! – felelte az árny, és beszéd közben a hangja elvékonyodott, sugárzott belőle a félelem.

– És a másik kettő? – kérdezte Alegni az időközben visszatérő többi harcostól. – Mondjátok, hogy megöltétek Szürke Barrabust és Dahliát!

Alegni csak durrogott, valójában nem hitte, hogy a katonái végeztek velük, és nem is ezt akarta. Legalábbis nem ott és akkor. Különös érzések kavarogtak a tieflingben a kudarc miatt, A netheri nagyurak nem kegyesek és megbocsátóak, ha valaki kudarcot vall.

– Nem – rázta meg a fejét a katona. – Kicsúsztak a markunkból – ismerte el.

– És a kard? – kérdezte Alegni. – Barrabus a kardot használja?

Az árny kivárt a válasszal.

– A sötételfnél van, a hátára szíjazva. Két kisebb pengével harcol.

Alegni nem tudta, hogy ezt mire vélje. Miért vették be magukat az erdőbe ezek hárman egyáltalán? Északkeleti irányba nézett, a hegy felé, amely egy évtizeddel azelőtt maga alá temette Neverwinter régi városát.

– Hová tartotok? – kérdezte halkan a puszta levegőtől,– Uram? – a katona értetlenül nézett rá.Alegni a mágikus kapu felé intett. Semmi értelmét nem

látta a véres csata folytatásának. Az árny katonák kudarcot vallottak.

De ez most nem az ő kudarca! Heves vitába szállt Draygo Quickkel és másokkal, kérte őket, hogy várjanak még ezzel a botor lépéssel, hagyják, hogy teljesen felépüljön, és személyesen rendezze el a dolgokat. Kérte őket, hogy ennél jóval több katonát adjanak neki, és ő választhassa meg a rajtaütés helyét és idejét.

Nyilván megfeddik majd őt e miatt a kudarc miatt, de nem súlyosan, és ez nem hátráltatja majd őt terve kivitelezésében.

Ezt követően is őt bízzák majd meg a kard visszaszerzésével, és rábeszéli Draygo Quicket, hogy a saját módszereit alkalmazhassa.

Miközben a meggyötört árnyak üres kézzel léptek át a mágikus kapun, csupán halott társaikat vitték magukkal, akiket nem tudtak hátrahagyni, Alegni azon gondolkodott, hogy Draygo Quick feje felett átcsapnak majd a kudarca keltette hullámok.

Alegni mégsem érezte csalódottnak sem dühösnek magát a vereség miatt, és gúnyos hangon utasította a harcosokat arra, hogy térjenek haza a kapun keresztül.

Egyvalami miatt azonban nagyon is aggódott. A hegy és a mélyében lakozó ősfenevad miatt. Halk hangot sodort felé a szél, mintha a Karom szólítaná, mintha könyörögne neki. Nem volt biztos benne, hogy valóban hallja-e a hangot, vagy csak a képzelete játszik vele, de az előbbire gyanakodott.

Karom hívja őt, mert a kard fél valamitől.Alegni vetett egy utolsó pillantást az erdőre, ahol

Barrabus, Dahlia és a drow elillantak előle, majd a tiefling visszatért az Árnyzuhatagba.

*Drizzt Taulmarillal a kezében megkerült egy

hangacserjét, és keresztülrohant két fenyőfa között. Tudta, hogy az árny arrafelé menekült, hallotta a zihálását, érezte elkeseredett félelmének szagát a levegőben. Drizzt biztos volt benne, hogy a nő nem fordul vissza, hogy rajtaüssön, ezért a drow már-már vakmerően, óvatlanul rohant, csak arra ügyelt, hogy minél gyorsabban utolérje.

Elrohant két hatalmas, félig eltemetett szikla között, amelyek mintha őrszemként őriztek volna egy ősi, láthatatlan kaput. Valójában azonban egy zöldellő hegygerincet jelöltek. Drizzt átugrott felettük, és ekkor megpillantotta áldozatát.

A drow felemelte a Szívkeresőt, és célra tartotta. Az árny nő csetlett-botlott, négykézláb mászva próbált előrejutni. Egy domb tetejére próbált feljutni. Drizzt követte a tekintetével az árny mozgásának irányát, és hamarosan mindent megértett. Egy bíborfénnyel övezett fekete gömböt pillantott meg… egy mágikus kaput, amelyről sejtette, hogy hová vezet.

Drizzt leeresztette a mágikus íjat, megfeledkezett a menekülő nőről, és meredten bámulta az átjárót.

Guenhwyvar egy hasonló kapun keresztül tűnt el, és azóta sem került elő. Vajon lépjen át rajta? Ha átlépne, akkor vajon ismét kialakulna a szobrocska és a párduc közötti kapocs?

Elképzelhető? Számos árny harcos várna rá a túloldalon, efelől semmi kétség. Mi lenne, ha átlépne a kapun, gyorsan szólítaná Guenhwyvart, majd azonnal visszatérnének az erdőbe?

Drizzt úgy döntött, hogy megéri a kockázatot. Ösztönösen a derekán lógó kis erszényhez nyúlt, amely a szobrocskát rejtette, és futásnak eredt. Alig tett meg tíz lépést, amikor megtorpant. A mágikus kapu eltűnt. Tétován nézett körül, talán csak áthelyezték valahová máshová.

Nem. Felismerte a fát, amely alatt a kapu az imént megnyílt.

Kitért oldalra, hogy más szögből is megnézze a fát, de semmit sem látott. Elkésett… a kapu bezárult.

Drizzt csalódottan felmordult, becsukta a szemét, és nagy levegőt vett, hogy egy kicsit lenyugodjon. Visszaindult az erdőbe, de többször is hátrapillantott a

válla felett. Minden egyes lépéssel nőtt benne a vágy, hogy átlépjen egy ilyen mágikus kapun, ha újra lát egyet.

Ha Guenhwyvar nem képes átjönni hozzá, akkor ő keresi meg a párducot. Fordított helyzetben ő is megtenné ezt érte.

Ugyanakkor Arunika szavai visszhangoztak a fülében. A vörös hajú nő úgy vélte, hogy Guenhwyvar halott. Drizzt még egyszer hátrafordult, és a mágikus kapu hűlt helyére meredt. Ha át is lépne egy ilyen kapun, de továbbra sem tudna kapcsolatba lépni a párduccal, akkor vajon mi következne?

Talán mégsem kellene átmennie.Megtorpant, és harsányan felnevetett. Egyszer már

átesett ugyanezen a dilemmán, a Mithrill Csarnok körüli vadonban, amikor nem mert visszatérni a törpék otthonába, mert attól félt, hogy a barátai meghaltak, amikor leomlott egy torony.

Nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát.Visszament ahhoz a fához, amelyen korábban lesben

állt. Annak a törzse még mindig füstölt, és néhány ága vörösen izzott.

Hangokat hallott. Óvatos léptekkel közelítette meg az áltábort. Felismerte Entreri hangját, aki halkan beszélt, és egy fa mögé bújt, hogy megleshesse őt.

Az orgyilkos háttal állt neki, Dahlia egy kicsit távolabb, oldalvást.

Drizzt megragadta Taulmarilt, és a másik kezével a tegeze felé nyúlt.

Könnyű lövés, és könnyen magyarázatot is adhatna rá. Csak ki kell húznia egy nyílvesszőt a tegezből, és a húrra

illeszteni. Egyetlen lövés, és Artemis Entreri nincs többé és a világ egy jobb hellyé válik, és Dahlia…

Drizzt hevesen megrázta a fejét. Mégis hogyan juthatnak az eszébe efféle gondolatok? És már nem először! Ha valóban meg akarja ölni Entrerit, akkor úgy lenne tisztességes, ha nyíltan párbajra hívná őt.

Elképzelte a heves pengecsatát, amely elsőre jobb kedvre derítette, de azután azt látta, hogy Dahlia közbeavatkozik, méghozzá Entreri oldalán.

Drizzt megfogott egy nyílvesszőt, és kis híján kihúzta a tegezből.

– Drizzt! – kiáltott fel Dahlia, miután észrevette őt.Artemis Entreri megfordult, intett neki, majd Dahliával

az oldalán odament hozzá.– Ennyivel is kevesebb árny riogatja a világot – szólt

Dahlia vigyorogva.– És még kevesebb fogja – tette hozzá Entreri. –

Visszatérnek. Kell nekik a kard.– Legközelebb talán mi vesszük észre őket előbb –

jegyezte Drizzt. döbbent és értetlen arckifejezést váltva ki a társaiból.

– Most is így volt – mondta Entreri.– Úgy értem, még azelőtt, hogy a nyomunkba

erednének – magyarázta Drizzt. – Akkor tudnánk, hogy hol jönnek át.

Még mindig értetlenül néztek rá.– Az árnyékkapun – folytatta Drizzt. – Majdnem sikerük

odaérnem, de végül bezárult előttem.– Egy kapuhoz az Árnyzuhatagba? – kérdezte Entreri

kétkedő hangon. – Miért mennél át rajta…?

Drizzt türelmetlenül legyintett, most nem volt hozzá kedve, hogy elmagyarázza.

Dahlia odalépett hozzá, és gyengéden megérintette a sebet az oldalán.

– Gyere! – mondta, és megfogta a drow kezét. – Ezt el kell látnunk.

– Varázslók – csóválta a fejét Entreri.Nem messze onnan tábort vertek. Drizzt és Dahlia

Entrerivel szemben helyezkedett el, a védett tűz túloldalán, egy kisebb cserje takarásában. A drow félmeztelenre vetkőzött, Dahlia pedig gyógyító borogatást tett a sebeire.

Később, amikor a csillagok megjelentek a fejük felett, és Entreri is elaludt, Dahlia érintései érzékibbé váltak.

Drizzt mélyen a nő gyönyörű szemébe nézett, és próbálta kiolvasni belőle az érzelmeit. A haját kieresztette, a harcias festést lemosta az arcáról. Ráadásul egész idő alatt ilyen külsővel harcolt.

Drizzt azonban még ennek ellenére is érzett valamit a szíve mélyén, és ez most megerősítést nyert. Dahlia nem a szerelem gyengédségével, hanem a vágy hevességével nézett rá.

Vajon mással is ugyanígy viselkedne? – merengett Drizzt. Számít az valamit, hogy őt simogatja, és nem mást? Van közöttük érzelmi kötelék, vagy csak a vágy kiélése hajtja őt?

Drizzt váratlanul csak egy játékszernek érezte magát. Ez természetesen zavarta őt, de még ennél is jobban zavarta, hogy Dahliában is csupán egy játékszert látott, akit ő használ ki nyilvánvaló bájai miatt.

A nő gyengéden megharapta a nyakát, majd hátrahajolt, és kihívóan, huncutul mosolygott a drowra. Drizzt ekkor vette csak észre, hogy az elf inge ki van gombolva, meglehetősen kihívóan.

Drizzt eltolta őt magától. Mondani akart valamit, elmagyarázni az érzéseit, a félelmeit és az ezekből fakadó zavarodottságát. Nem jött ki hang a torkán, csak a fejét csóválta.

Dahlia először értetlenül, kíváncsian nézett rá, de kisvártatva kihúzta a kezét Drizzt markából, és dühös pillantást villantott rá.

– Amikor utolértelek titeket Neverwinter közelében, komoly beszélgetést folytattál Entrerivel – szólalt meg Drizzt. Örült, hogy másra terelheti a szót, amely kapcsolatban van ugyan az érzéseivel, mégsem kell megmagyaráznia, hogy miért tolta el ót magától. – Miről beszéltetek?

Dahlia hátrább húzódott tőle, és hitetlenkedő pillantást vetett rá.

– Tessék? – kérdezte olyan hangon, mintha éppen akkor vágták volna pofon.

Drizzt nyelt egy nagyot, de tisztában volt vele, hogy nem hátrálhat meg, folytatnia kell.

– Amikor utánatok jöttem Neverwinterből, láttam, hogy komolyan beszélgetsz Entrerivel.

– Kémkedtél utánunk? Talán azt hitted, hogy leteperem őt, és elcsábítom?

– Nem! – vágta rá az elkeseredett drow. Az agya lázasan dolgozott, de nem tudta, hogy miként vághatná

ki magát ebből a csapdából, miként oszthatná meg vele az érzéseit.

– Én nem akartam, hogy velünk jöjjön! – fakadt ki Dahlia. Hirtelen felcsattanó hangja megzavarta a halkan horkoló Entreri álmát. Dahlia elhallgatott, megvárta, amíg az orgyilkos ismét egyenletesen lélegzik, majd halkabban, de ugyanolyan haragosan folytatta: – Te akartad, hogy velünk tartson, és te fogadtad vissza, amikor elárult minket… most is ő hozta az árnyakat a nyakunkra.

Drizzt folyamatosan a fejét csóválta.– Honnan tudod? – kérdezte Dahlia dacosan. – Elment,

és egyszer csak rajtunk ütöttek.– És visszatért, hogy segítsen nekünk – emlékeztette rá

Drizzt.– Lehet, hogy így rendezte meg az egészet, hogy hőssé

váljon a szemünkben.Drizzt rájött, hogy Dahlia találgat, ezért hevesen

megrázta a fejét, és hadonászni kezdett a levegőben, hogy elhallgattassa őt.

– Alegni győzött le minket a hídon – mondta Drizzt komoran. – Entreri nem aljas, számító okból tért vissza hozzánk, hanem az Alegni iránti gyűlölete miatt.

A tiefling felemlegetése, a halott tiefling felemlegetése szemmel láthatóan megnyugtatta Dahliát.

Ravasz pillantást vetett Drizztre, mintha egész idő alatt ezt tervezte volna, mintha pontosan erre akart volna kilyukadni.

– Most már véded őt? – kérdezte.

Az elhangzottak fényében meglehetősen ostobának tűnt a drow korábbi magyarázkodása, sőt vádaskodása.

Drizzt a tenyerébe temette az arcát, majd lassan, elnyújtottan levegőt vett, hogy lelassítsa vadul keringő gondolatait. Entreri horkolása elterelte a figyelmét. Hirtelenjében megértette, ha most azonnal átrobogna a kis táboron, és álmában megölné az orgyilkost, akkor minden gondja egy szempillantás alatt meg. oldódna.

Igen. Elegendő lenne néhány öles lépés, egy gyors csuklómozdulat, és szabadon róhatná az utat Dahliával, nem kellene visszatérnie Gauntlgrymbe, ahol legkedvesebb barátját utolérte a végzet. A legkevésbé sem vágyott arra a borzalmas helyre.

Egyetlen gyors csuklómozdulat… talán Entreri régi kardjával a kezében!

Megrázta a fejét, és ismét Dahliára figyelt. Az elf nő begombolta az ingét, és látszott rajta, hogy az érzelmeivel küszködik, de szerelemnek ezúttal nyoma sem volt az arcán.

– Komoly beszélgetést folytattál egy veszélyes emberrel. – Drizzt nem hagyta abba, tovább feszegette a témát. – Tudni szeretném, hogy miről.

– Csak vigyázz, ne üsd az orrod olyasmibe, amihez semmi közöd! – közölte Dahlia mogorván, majd faképnél hagyta a drowt.

Drizzt hosszan álldogált a sötétben, és a lapos tűz mellett félig ülő, félig egy farönknek támaszkodó elf nőt nézte. Dahlia a szemébe húzta fehér szegélyű fekete kalapját, és összefonta a karját a mellkasán.

Mégis, mi van most közöttük? – merengett Drizzt. Amikor összefonódnak, akkor szeretkeznek, vagy csak kiélik a vágyaikat?

De ha nem szerelmeskednek, akkor mégis miért zavarja őt annyira, hogy a nő bensőséges beszélgetést folytatott Entrerivel?

Azért, mert ő Artemis Entreri?Lehet, hogy az érzés, amit az orgyilkos jelenléte váltott

ki, ami a régi, szép időkre emlékeztette Drizztet, csak eddig a pontig tart ki? Talán a hosszú csatározásuk, Regis ujjainak lemetszése, a sok ártatlan áldozat, akiket Entreri ölt meg… lehet, hogy

Artemis Entreri sötét múltja most nyomta el a régi szép időkre emlékeztető érzéseit, lehet, hogy ideje belátnia, hogy amit egy évszázaddal ezelőtt gondolt, nem igaz, hogy a világ nem is olyan kedves hely?

Drizzt ismét úgy érezte, hogy nagy szolgálatot tenne a világnak, ha átszelné a kicsiny tábort, és végezne az alvó Artemis Entrerivel.

Az erőszak iránti erős vágya meglepte és taszította őt. Mégsem tudott megszabadulni tőle, az érzés ott lebegett a feje felett.

fREMÉNY A MÚLTBÓL

Az élő tűzgolyó nekicsapódott a három goblinnak. Az egyiket azonnal leterítette és teljesen beborította, elnyomva a szerencsétlen teremtmény visítozását. A másik két goblin rikácsolva hátrált el a mohó lángnyelvek elől. Az egyikük az arca elé emelte a kezét, de az ingujja így is lángra kapott.

A kovácsműhely visszhangzott az ordítozástól, ami a tetőfokára hágott, amikor még több elemi tűzlény jelent meg.

Az első elemi tűzlény leszállt a leterített goblinról, és felegyenesedett. Feleakkora lehetett, mint a visítozó goblinok, a válla azonban sokkal szélesebb volt az övéknél. A karjaival lángcsíkot húzott maga után a levegőben, akárhányszor csak körbefordult. Kiszúrta magának az egyik álldogáló goblint, és rárontott. A goblin sarkon fordult, és eliszkolt onnan.

Az elemi tűzlény sebesen siklott a kőpadlón, haragos, a levegőt harapdáló kis lángnyelveket hagyva a nyomában. A keresztül-kasul cikázó többi tűzlény

többször is keresztezte ezt a tűzvonalat, bonyolult, égő mintázatot rajzolva a padlóra.

A goblinok fejvesztve rohangáltak, a drowk azonban megőrizték a higgadtságukat, és kecses mozdulatokkal tértek ki a megvadult tűzlények elől, nemegyszer átugorva a kisebb kohókat.

Az elmúlt néhány napban többször is előfordult már, hogy az elemi tűzlények elszabadultak, és féktelenül tomboltak a kovácsműhelyben.

Természetesen számítottak erre, végül is egy ősfenevad ellenállhatatlan, fékezhetetlen ereje táplálta a kohókat. Tudták, hogy a kemencéket és a kéményeket meg kell majd javítani, hiszen számos, szabad szemmel nem látható, parányi sérülés volt rajtuk. A tűzlények főként az elhasználódott illesztéseknél tudtak kiszökni. Amikor erre sor került, akkor a kis bestiák vad tombolásba kezdtek, alig lehetett megfékezni őket. Az ősi, elemi erő tomboló szilánkjai voltak ezek az elemi tűzlények, amelyek nem gondolkodtak, csak elpusztították, amihez hozzáértek.

– Mágiaszövők! – kiáltozták a drow kovácsok, annak ellenére, hogy meg tudták védeni magukat. Akárhányszor egy elemi tűzlény túl közel merészkedett hozzájuk, egyszerűen leütötték őket erős mágikus fegyvereikkel.

Ugyanakkor ők nem harcosok voltak, sokkal inkább művészek, tudományuk kiváló képviselői, és nem szerettek szembeszállni a kis tűzlényekkel, mert tulajdonképpen az ősfenevadat bántották rajtuk keresztül, hiszen az ő esszenciájából hasadtak le.

– Mágiaszövők! – A kiáltozásuk visszhangot vert a tágas kovácsműhelyben, majd végighullámzott a számos közeli folyosón, egészen a drowk nagyobb táborhelyeikig.

Az egyik ilyen táborban, messze kint Mélysötétben, abban az irányban, amerről a felderítő csapat érkezett, Ravel Xorlarrin felkapta a fejét a hangra.

– Már megint – mormogta kelletlenül.– Már megint! – horkant fel unott hangon Jearth.– Hol van Tiago?– A felső csarnokokban, próbál eljutni a legfelső szintre.Ravel nem rejtette véka alá a csalódottságát. Morcosan

felhorkant, és dühösen beleöklözött a kemény sziklafalba. Miután összeszedte magát, a fegyvermesterre pillantott, aki érdeklődve bámulta őt. Rádöbbent, hogy túlságosan hevesen reagált, és óvatosabbnak kell lennie, nem szabad, hogy ilyen nyíltan kimutassa az érzelmeit.

– Mindkettőtökre szükségem van ehhez a feladathoz – magyarázta.

– Ezek elemi tűzlények, apró, kellemetlen kis lángok – recsegte Jearth. – A megfékezésük inkább a mágiaszövőkre tartozik, nem a harcosokra.

– Úgy érted, hogy mágusokra – felelte Ravel leplezetlen ingerültséggel a hangjában, és fenntartotta a grimaszt az arcán, hogy a többi mágiaszövő jól láthassa.

Mindenki értette, hogy mire gondol: a kohókból kiszabaduló, féktelenül tomboló elemi tűzlények minden egyes alkalommal Brack’thal kezére játszottak, hiszen az ő Mágiavész előtti varázstudománya hatékonyabbnak

bizonyult ellenük, mint Ravel és mágiaszövő társai újabb módszerei.

Ez természetesen Berellip figyelmét sem kerülte el, és ezzel Ravel is tisztában volt.

– Én beléd és Tiagóba vetettem a bizalmamat – mondta Ravel.

Jearth közönyösen megvonta a vállát.Ravel gyanakvó pillantásokkal méricskélte őt. Noha a

barátjának tartotta, egy pillanatra nem feledkezhetett meg arról, hogy Jearth drow, ráadásul egy fegyvermester. Jearth első gondolata mindig önmaga, másként nem is maradhatott volna életben ilyen sokáig, hiszen a házuk valamelyik fiatal, feltörekvő harcosa már rég megölte volna őt, hogy feljebb jusson a ranglétrán.

A mágiaszövők nagyobb megbecsülést kaptak a Xorlarrin-házban, mint a harcosok, sőt talán még a fegyvermesternél is, de ettől még csak egyszerű férfiak maradtak. A papnők, Ravel testvérei magasabb rangúnak számítottak. Mindez azt jelenti, ha Brack’thal megelőzi őt a rangsorban, legalábbis Berellip szemében, akkor Jearth az első adandó alkalommal átpártolhat hozzá.

Ez a nyugtalanító gondolat azonban csak egy röpke pillanatig zavarta Ravelt, mert máris emlékeztette magát rá, hogy ki is ő valójában, és miért jött ide.

Ravel Brack’thal idejétmúlt varázstudományának köszönhette gyors előrejutását, de ettől még Brack’thal maradt a rangidős a Xorlarrin-házban, hiszen ő volt Zeerith nagyasszonyanya elsőszülött fia. Ráadásul a Mágiavészt megelőzően őt tartották Menzoberranzan legígéretesebb mágusának, még Gromph ősmágus is.

Ha Brack’thal ezen a felettébb fontos küldetésen bebizonyítaná, hogy mennyit is ér valójában, sőt esetleg még hőssé is válna, az vajon milyen fényt vetne őrá? – merengett Ravel.

Semmi jót, az biztos.– Ezt nem teheted – szólalt meg Jearth, és Ravel

értetlenül nézett rá.– Nem hajszolhatod bele a fivéredet egy nyílt harcba –

magyarázta meg a fegyvermester. – Ezt nem teheted. Berellip nem hagyná.

– Berellip óvatos velem kapcsolatban – vitatkozott Ravel – Tisztában van vele, hogy Tiago Baenre a szövetségesem. És tisztában van a Baenre-ház hatalmával is.

Jearth idegesítő kacaja Ravel elevenébe vágott.– Kételkedsz benne…? – kezdte Ravel.– Időnként abban kételkedem, hogy te valóban érted a

hatalmi játszmák lényegét – szakította félbe Jearth. – Tiago Baenre csak azért a szövetségesed, mert Tiago szerint Zeerith nagyasszonyanya kedvel téged, és nem foglakozik azzal, hogy Berellip és Saribel viszont nem.

Ravel arca felpuffadt, nem tagadhatta a fegyvermester szavainak igazát.

– Egy pillanatig se gondold, hogy Zeerith nagyasszonyanya jobban kedvel téged, mint a papnőket, főleg a nővéreidet! Sokkor láttam már ezt Menzoberranzanban.

– Azt mondtad, hogy…– Zeerith nagyasszonyanya felbőszítette a lányait,

amikor megbízott benned – magyarázta Jearth. – Ők

idősebbek, és emlékeznek még Brack’thal tündöklésére, tudják, hogy mekkora dicsőséget szerzett az alattvalóival a Xorlarrin-háznak. Ezek az alattvalók és segítők meghaltak a varázspestisben, de ha nem vigyázol, akkor Berellip, és legfőképpen ő, megtalálja majd a módját, hogy visszaállítsa Brack’thal régi tündöklését, és akkor megtapasztalhatod, hogy mit is jelent a családod és a néped hűsége.

– Ez az én küldetésem, és eddig minden előzetes várakozásunkat túlszárnyaltuk – vitatkozott tovább Ravel. – újraindítottuk a kohókat. Megzaboláztuk az ősfenevadat, és erre Gauntlgrym dicső napjai óta nem volt példa!

– Tesszük mindezt Zeerith nagyasszonyanya dicsőségére és a Xorlarrin-ház reményteljes jövőjéért – emlékeztette Jearth az ifjú mágiaszövőt. – Nem Ravel Xorlarrin vágyainak teljesítéséért. Ha Brack’thal hasznosabbnak bizonyul a továbbiakban, akkor Berellip annak megfelelően folytatja ezt a játszmát, méghozzá Zeerith nagyasszonyanya áldásával. Téged egyszerűen lecserélnek és félredobnak.

– Gol’fanin nekem köszönhetően az ősi kovácsmódszereknek megfelelően dolgozhat.

– És Brack’thalnak köszönhetően folytathatja ezt a munkát – vágott vissza a fegyvermester azonnal. – Mégis mit gondolsz, azoknak, akik félre akarnak állítani téged, melyik a fontosabb? A te kezdeti sikereid, vagy a jelenlegi fejlemények, amelyek előremozdítják a Xorlarrin-ház szekerét?

Ravel idegesen toporgott, és az ajkát nyalogatta.

– Tiago Baenre szövetkezett velem, és rajtam keresztül valósítja meg a Baenre-ház akaratát.

– Úgy érted, hogy te fontosabb vagy Tiago Baenre számára, mint azok a fegyverek, amelyeket Gol’fanin készít neki? – kérdezte Jearth sokat sejtető, gunyoros mosollyal az ajkán. Nem várt választ a kérdésére.

– Féken tartja Berellip dühét? – kérdezte Ravel.– Egészen addig, amíg önként befekszik az ágyába.

Képzeld csak el, hogy mi lenne, ha Berellip megfoganna Tiago gyermekével?

A gondolat úgy vágta mellbe Ravelt, mintha a nagy, központi kohó fújtatója döntötte volna le őt rogyadozó lábáról! Legszívesebben rárontott volna a fegyvermesterre, hogy teljes erőből ütlegelje.

De megnyugtatta magát. Belátta, hogy köszönettel tartozik a fegyvermesternek, mert emlékeztette őt népe valódi természetére.

– Abbil – mondta Ravel, a barát drow megfelelőjét használva, noha a drow társadalomban a barátság inkább csak amolyan időlegesen megerősített szövetséget jelent. Jearth elmélyülten méricskélte az ifjú mágiaszövőt.

– Szükségünk lesz egy tervre – szólalt meg végül.– Brack’thal minden egyes alkalommal erősebbé válik,

akárhányszor az elemi tűzlények kiszabadulnak a kohókból-magyarázta Ravel. – Még én sem tagadhatom, hogy nagy szakértelemmel kezeli őket.

– Csak újra felfedezett egy régi módszert, és alkalmazza, akárcsak Gol’fanin – vélte a fegyvermester.

– Vajon hová vezet ez a felfedezés? – horkant fel Ravel, a fivére régi tündöklésére utalva.

Időközben odaértek a kovácsműhelyhez. Egy jól megtermett elemi tűzlény állt a központi, nagy kohó előtt. Szélesen kitárta hosszú karszerű nyúlványait, mintha magához akarna ölelni valakit vagy valamit. Hosszú karmokban végződő ujjaival a levegőt kaparta, lángcsóvákat rajzolva a levegőbe.

A teremtmény közelében tartózkodó drowk átlátták a helyzetet, és sorra benéztek a kohók mögé, kisebb tűzlényeket keresve. A nagy tűzlénytől nem kellett tartaniuk, az Brack’thal irányítása alatt állt. Ravel azonnal átlátott a szitán, és felismerte, hogy ezt az elemi tűzlényt a fivére teremtette. Miközben eme borzalmas gondolaton rágódott, Brack’thal egy újabb kisebb tűzlényt terelt nagyobb rokona felé. A kis tűzlény hosszú csóvát húzott maga után futás közben, majd váratlanul felröppent a levegőbe, miként egy lendületet vevő griff, és egyenesen nekicsapódott a nagy tűzlény testének.

A szélesen kitárt karok megölelték a kis tűzlényt, és Brack’thal teremtménye magába olvasztotta őt.

Brack’thal elemi tűzlénye ismét egy kicsivel nagyobb lett.

Ravel a fegyvermesterre pillantott, aki csak széttárta a karját. Kénytelen volt elismerni, hogy lenyűgözi őt a látvány.

Ravel azonban nem osztozott a lelkesedésében, azonnal megindult a fivére felé. Ismerte a régi varázslatokat, noha sosem tanulta meg őket. Mi értelme vesződni velük, ha alig érnek valamit, hiszen

megcsappant az erejük? Ugyanakkor ott, abban a pillanatban, abban a helyzetben Brack’thal egyáltalán nem tűnt gyengének, sőt! Magabiztos, nyugodt, már-már lezserül selymes mozdulatokkal terelte össze az elszabadult elemi tűzlényeket, majd a dolga végeztével kisétált a kovácsműhelyből, a felhizlalt, hatalmas tűzlénnyel a nyomában, hogy most már az ő segítségével folytassa a még feltáratlan járatok tisztogatását. A goblinok és az egyéb föld alatti teremtmények, de még csak a törpeszellemek sem boldogultak Brack’thallal és a tűzlényeivel szemben.

Ravel végigkövette a tekintetével fivére távozását. Amint a lángoló elemi tűzlény is kiment a helyiségből, visszatért az eredeti félhomály, amit az érzékeny szemű drowk egyáltalán nem bántak. Ravel két nővérére, Berellipre és Saribelre nézett, akik egymás mellett álltak, és bíráló tekintettel vizslatták őt.

– Zárasd le a négy külső kohót! – mondta Ravel a fegyvermesternek.

Jearth meglepetten nézett rá.– Az lelassítja a munkát. Még rengeteg ajtót, lépcsőt és

rámpát kell kovácsolnunk, nem is beszélve a fegyverekről és páncélokról.

– Ezekkel a közjátékokkal még több időt és szolgát veszítünk – mondta Ravel, és a földön fekvő három, még mindig füstölő goblin teteme felé bökött a fejével. – Amíg meg nem javítjuk az illesztéseket és egyéb repedéseket, óvatosabban dolgozunk tovább.

Ravel meghallotta Jearth halk kuncogását. A fegyvermester tisztában volt vele, hogy Ravel nem

lassítaná le a termelés ütemét néhány halott goblin rabszolga miatt. Ő a fivére, Brack’thal előretörésének akart gátat szabni.

– A nővéreidet nem tudod rászedni – súgta oda neki Jearth, miközben elsuhant mellette, hogy intézkedjen.

Ravel tisztában volt ezzel, de mindenképpen időt kellett nyernie, hogy kitalálhassa, miként állítsa félre Brack’thalt.

*Brack’thal a kovácsműhely felett húzódó folyosón

csoszogott végig, a nyomában a felhizlalt elemi tűzlénnyel, amely vakító fénnyel világította be a járatot. A tűzlény izgatottan követte a mágust, aki megígérte neki, hogy hamarosan élő prédával csillapíthatja mohó, lángoló étvágyát.

Számos gondolat kavargott Brack’thal fejében. Tudta, hogy veszedelmes és egyben elkeseredett játszmába kezdett, és már nem hátrálhat ki belőle. Tudta, hogy Ravel kényszerűségből hozta őt magával, tisztában volt a papnők és Zeerith nagyasszonyanya befolyásával és hatalmával az ifjú mágiaszövő felett. Ravel nem hagyja majd, hogy ő túlélje ezt a küldetést.

A jó szerencse azonban Brack’thal mellé szegődött. Magával hozott egy tárgyat, amely még a Mágiavész előtti időből származott. Egy rubinvörös színű karikát, egy gyűrűt viselt az egyik ujján, amely lehetővé tette, hogy beszéljen az ősfenevad erejéből táplálkozó elemi teremtményekkel, és ami még fontosabb, az uralma alá

hajthassa őket. Ez a különleges mágikus tárgy, az elemi tűzlények irányítására szolgáló varázsgyűrű most nem várt hatalmat adott neki… és egyben reményt arra, hogy túljárjon ifjú és veszedelmes testvére eszén, és életben maradjon.

A mágus lelassította a lépteit, és egy romos ajtónyitásra pillantott. Ezt a helyiséget is az elmúlt napokban tárta fel.

Brack’thal elmormogott egy egyszerű varázslatot. Egy lebegő gömböt idézett meg, amelyet a gondolatai segítségével az ajtónyílás felé repített.

A lebegő varázsszemen keresztül nézett be a törött ajtó repedései között.

Mozgást érzékelt odabent. A szoba keskeny volt ugyan, de mélyen behatolt a szikla belsejébe. Sima, egyenletes téglafalat látott a szoba elejében, a habarcs még mindig erősen tartott, ékes bizonyítékául az ősi törpe építőmesterek kivételes tudományának. A szoba hátsó fele azonban nyers sziklafalnak látszott. Az ősfenevad tombolásakor, az erős földrengések eredményeként a szoba hátsó falai leomolhattak, és így a szoba összeköttetésbe került a mögötte megbúvó természetes barlanggal.

Több helyen is találkozott már ilyesmivel a járatrendszer ezen részén, és minden egyes alkalommal csak még jobban tisztelte az ősfenevad mérhetetlen erejét.

Ismét mozgást vett észre. Egy apró termetű, emberszerű alak mocorgott egy hevenyészett barikád mögött.

– Koboldok – suttogta maga elé. Felmerült benne a gondolat, hogy talán foglyul kellene ejtenie őket. Felállíthatna belőlük egy kis magánsereget, vagy csak egyszerűen egyenként megölhetné őket, puszta szórakozásból.

A lebegő mágikus szem áthatolt a törött ajtó egyik repedésén, de ekkor végleg el is tűnt. Brack’thal túl sokáig gondolkodott a lehetőségeken.

A mágikus gyűrűjére összpontosított, és előreküldte az elemi tűzlényt. A teremtmény mohón robogott végig a folyosón, és valósággal berobbantotta a törött ajtót, szikrázó forgácsot szórva a levegőbe. A következő pillanatban az egyik kobold felvisított, amint megpillantotta ezt a félelmetes ellenfelet.

Brack’thal sebesen mozgatta az ujjait, megidézve egy mágikus aurát, amelyről úgy vélte, hamarosan jó szolgálatot tesz majd. A gyakorlatiasság azonban azt mondatta vele, hogy hagyjon fel vele, és inkább az elemi tűzlény erejére hagyatkozzon, ha bajba kerül.

Végül a józan ész diadalmaskodott, érezte a zsigereiben, hogy mi következik.

A szobában a tetőfokára hágott a csatazaj: a barikád lángra kapott; a koboldok visítottak a rettenetes hőtől; kövek és fadarabok csapódtak a falaknak és egyéb tárgyaknak, amint a koboldok próbálták felvenni a harcot az elemi tűzlénnyel; lábdobogás, hangos, dörgő lábdobogás!

Egy csapatnyi kobold rontott ki a romba döntött szobából, és egymást letiporva próbáltak elmenekülni a

tűzlény elől. Néhányon egyenesen a mágus felé rohantak, mások az ellenkező irányba.

Brack’thal felemelt egy fémpálcát, és befejezte a megkezdett varázslatot, Bízott benne, hogy képes mágikus energiát kicsiholni belőle.

A villám vakító, fehér fénnyel borította be a folyosót. A drow alaposan megdöbbent, hogy ekkora ereje volt a villámnak, sőt őszintén szólva már az is meglepte, hogy sikerült egyáltalán az idézés. Halk, emelkedett hangulatú horkantásokkal az ajkán hőkölt hátra.

Gyorsan összeszedte magát, de még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét. Nem értette, hogyan áramolhatott át a testén ekkora mágikus energia, de nem bánta, a régi dicsőséges idők jutottak az eszébe. Talán a varázsgyűrű növelte meg az erejét?

Miután a szeme visszaszokott a folyosón uralkodó természetes sötétséghez, végigpillantott a folyosón. Nem látott mozgást. Több mint egy tucatra való kobold feküdt ott holtan, egyikük sem vonaglott vagy rángatózott. Olyan erős villámot szórt rájuk, ami még a Mágiavész előtti időkben is a becsületére vált volna. Olyan nagy erejű mágiát eresztett szabadjára, amely azonnal leterítette a koboldokat.

Két kobold dugta ki a fejét a megégett ajtón keresztül, majd azonnal eliszkoltak az ellentétes irányba. Egy harmadik is felbukkant, és ő is elmenekült.

Brack’thal, aki még mindig saját lenyűgöző varázstudományának hatása alatt állt, mit sem törődött velük… csak akkor rázta meg a fejét és szedte össze magát, amikor visszatért az elemi tűzlény, és megcsapta

őt a hő. Rendeznie kellett a gondolatait, hogy az előtte álló feladatra összpontosíthasson. Az elemi tűzlény egyenesen felé tartott, és az ártó szándék nyíltan csillant meg a szemében.

Brack’thal megszólította őt a varázsgyűrűn keresztül, és emlékeztette rá a tűzlényt, hogy jobban jár, ha a szövetségese marad. A gondolat eljutott a teremtményhez, de alig lassította le a lépteit. Ekkor Brack’thal szigorúan ráparancsolt, hogy álljon meg, és azonnal forduljon vissza, hogy folytathassák a vadászatot.

Miközben egyre mélyebbre hatoltak a még feltáratlan járatok útvesztőjébe, a mágus többször is figyelmeztette rá magát, hogy ne veszítse el az összpontosítását, hogy folyamatosan kordában kell tartania ezt a nagy erejű tűzlényt.

Az elemi lény folyamatos őrizetet és figyelmet követelt tőle, még a kivételes gyűrűvel az ujján is.

Brack’thal ugyanakkor egyre nehezebben tudott összpontosítani, a gondolatai folyton visszatértek a hatalmas villámhoz. A Mágiavész óta ez volt a legerősebb varázslata, márpedig egy évszázad telt el az óta.

Uralkodnia kellett a lelkesedésén. Az elmúlt évtizedekben is szórt villámot, használta a régi és elfeledett iskolák varázslatait, és olykor meg is lepődött a megidézett mágikus aurák erején. A mágia hanyatlása nem volt teljes körű, már amennyire tudták. A villám meglepő ereje talán a szorult helyzet okozta feszültségből fakadt, vagy a varázsgyűrű többszöri

használatából, amely maga is egy letűnt korból származott.

Mennyire örülne, ha nem így lenne! Mennyire megkönnyebbülne és felszabadulna, ha visszatérne az ereje! Mennyire pompás lenne, ha visszatérnének a régi, dicsőséges idők!

Ha így lenne, akkor Brack’thal rövid úton megszabadulhatna kellemetlenkedő öccsétől.

gŐ TUDTA

Három árny nem tért vissza a mágikus kapun keresztül Herzgo Alegnivel. Glorfathel egy fürkészőmedence előtt állt egy domb tetején, Ámbrával és Afafrenferével, a szerzetessel az oldalán. Ámbra különleges, fekete gyöngyökből szőtt nyakláncának köszönhetően sem ő, sem a szerzetes nem látszódott árnynak abban a pillanatban.

– Nagy erejűek – jegyezte meg Glorfathel.– Egen, ezt mondám mán – dörmögte a törpe.– Én megölöm a drowt! – acsarkodott Afafrenfere.– Jobb, ha megvárod, míg elaszik! – harsogta Ámbra, és

Glorfathellel egyetemben jót derült a szerzetes kárára.– Igazad volt – ismerte el Glorfathel. – Arra

számítottam, hogy Neverwinterben maradnak, vagy északnak indulnak. Esetleg dél felé.

– A drow egy kósza – szúrta közbe Afafrenfere. – Nagyobb biztonságban érzi magát az erdőben.

– Mostanra már odaérhettek Port Llastba, ha oda tartanak egyáltalán.

– Nem – dörmögte Ámbra meglepően nagy magabiztossággal a hangjában. Mindkét társa kérdő pillantást vetett rá, ezért a törpe bővebb magyarázatba bocsátkozott. – Ugyan mé’ menne bárki is oda? Gauntlgrymbe mönnek.

– Minek? – kérdezte Afafrenfere. Glorfathel, aki többet tudott a vidék közelmúltbeli eseményeiről, nem várta meg a választ. belekérdezett.

– Miből gondolod? – kérdezte az elf.– Mert t’ok valamit errő’ a kószárul – felelte Ámbra. –

Gondja akadt. A cimborájának még nagyobb. A kard a gond, ezé’ megszabadul tőle.

– El akarja rejteni Gauntlgrymben? – kérdezte Afafrenfere.

Ámbra előbb Glorfathel felé fordult, és csak azután válaszolt.

– Egen – mondta, de gúnyos hangsúlyán érződött, hogy ő másként értelmezi a szó jelentését. – Oda, ahun nem le’ni meg.

– Kövessétek őket! – parancsolta Glorfathel, miután Ámbra szavainak jelentése leülepedett az agyában. – Bizonyos időközönként kapcsolatba lépek veletek – tette hozzá, majd egy fekete színű kapuhoz lépett, amely az Árnyzuhatagba nyílt. – Herzgo Alegni minden pénzt megad majd, hogy megtudja, hogy hol vannak. Mostanra biztos, hogy minden eddiginél dühösebb, és Draygo Quick semmit sem sajnál majd, hogy visszaszerezze a kardot.

Mielőtt átlépett volna a kapun, még egyszer utoljára hátrafordult, és szigorú pillantást vetett a szerzetesre.

– Ne tegyetek velük semmit! – figyelmeztette őt.– Most nem – értett egyet Ámbra. – De gondoskodj

arrul, ha Alegni elfogja őket, akkó’ a barátom emitt és én, ott legyünk.

– Megölöm a drowt! – fogadta meg Afafrenfere sokadszorra.

– Ott leszünk – nyugtatta meg őket Glorfathel. – Már el is fogadtam Effron fizetségét, részt veszünk a végső harcban.

Glorfathel biccentett, majd eltűnt szem elől. A kapu elvékonyodott, majd az is eltűnt.

– Ha megállítjuk őket, és visszaszerezzük a kardot, akkor hősökké válunk – mondta Afafrenfere miután kettesben martak

Ámbra csípőre tette a kezét, és horkantgatva csóválta a fejét.

– Nem é’ted, mi? – kérdezte.Afafrenfere keresztbe fonta erős karjait a mellkasán.Ámbra hangosan kacagva fordult el tőle.– Vadászatra fel? – kérdezte a szerzetes.– Előbb möglessük, találunk-e valami értékeset a holt

árnyaknál – helyesbített a törpe. – Ha möglátod, hány árny veszett oda, tán végre mögérted.

– Mi értek meg?– Hogy én nem akarok mölléjük hevörni. Hóttan –

felelte a törpe, és elindult.

*

Drizzt, Dahlia és Entreri felbaktattak egy kiszögellésre, és letekintettek egy meredek lejtőre, amely egy sziklás, kavicsos területre vezetett. Drizzt és Dahlia jól ismerték azt a helyet… ezen a lejtőn indították meg a támadásukat Sylora Salm thayi erői ellen.

– Már közel vagyunk – mondta Drizzt, és bal oldali irányba mutatott.

– A külső járatok már nincsenek messze – tette hozzá az elf nő. – De Gauntlgrym bejáratáig még órákig keli gyalogolnunk. Ha a bejárat megvan még egyáltalán.

Harcias, pattogó hangon beszélt, ezért Drizzt rosszalló pillantást vetett rá, amit a nő fagyos tekintettel viszonzott.

– Jobb, ha lemegyünk a föld alá, és nem maradunk kint itt a nyílt terepen – érvek Drizzt.

– Talán félsz egy újabb harctól a netheriekkel? – szorította sarokba Dahlia.

– Jobb, ha minél hamarabb túlesünk ezen – szólt közbe Entreri, és már el is indult, vissza sem nézett.

Drizzt meglehetősen ostobának érezte magát – és vélhetően Dahlia is –, hiszen az orgyilkos egyszerűen csak átlépett rajtuk, mit sem törődve ostoba civódásukkal. Drizzt és Dahlia vitáját nyilván nem a föld alatti járatok váltották ki, az okok mélyebben gyökereztek, és ezt Entreri azonnal átlátta. Tekintve, hogy neki most fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia, mint a szerelmespár évődése, egyszerűen faképnél hagyta őket, kínos csendre kárhoztatva az elf párost. Gauntlgrym közelébe értek, tehát az ősfenevad közelébe. Kharón Kannát hamarosan elpusztítják, és Artemis

Entreri végre szabaddá válik, mindörökre, hiszen ez majd az életébe kerül.

E mellett Drizzt és Dahlia hálószobába való, vagdalkozó vitája valóban ostoba, gyerekes viselkedésnek tűnt.

Drizzt megalázottan, leforrázva követte az orgyilkost. Már jó pár lépést megtett, mire Dahlia utána indult, alaposan lemaradva mögötte.

Könnyedén megtalálták a föld alatti alagút bejáratát, és habozás nélkül beléptek. Nesztelenül, biztos léptekkel közeledtek a hatalmas barlang felé, amely Gauntlgrym bejáratát rejtette. Mind a hárman egyenletes, hangtalan léptekkel jártak, messziről lerítt róluk hogy képzett és tapasztalt harcosok. Fényre sem igen volt szükségük, megelégedtek Csillám halovány derengésével.

A gyér, kékesfehér fény csak néhány lépésnyire világította be előttük a járatot, mégis kiváló célponttá tette őket a mélyben lakozó goblinfélék és egyéb közelben ólálkodó szörnyek számára, főleg a drow kószát, aki élre állt. Tisztában voltak ezzel, de nem foglalkoztak vele, mert mindhárman kiéheztek már a csatára. Drizzt tenyere egyre erősebben viszketett, és biztos volt benne, ha nem találnak minél előbb egy lekaszabolható szörnyet, akkor egymásnak esnek, ahogy minden egyes lépéssel nő bennük a feszültség.

Ismét képek villantak fel Drizzt szeme előtt, amint levágja Artemis Entrerit, majd új helyszín jelent meg előtte, az erdő, ahol az orgyilkos és Dahlia bizalmasan beszélgettek egymással. Tudta, hogy megosztottak valamit egymással, és kialakult közöttük egyfajta

kötelék, amely erősebb, mint ami közte és Dahlia között feszült. Elképzelte, amint beviszi a végzetes csapást… méghozzá a különleges, vörös pengéjű karddal.

– Messze van még? – kérdezte Entreri némi idő elteltével, megtörve a föld alatti járat komor csendjét, kizökkentve Drizztet nyugtalanító gondolataiból. Meglepte őt az orgyilkos hangja, egy ideje már csak a föld alatt szivárgó víz csöpögését hallotta, és csak időnként kapta fel a fejét egy-egy távoli, kaparászó zajra.

Drizzt megállt, és bevárta két társát. Kérdőn Dahliára nézett, ő azonban megrázta a fejét, mintha elhalványultak volna az emlékei.

– Talán félúton vagyunk – felelte végül a drow. – Talán közelebb.

– Akkor álljunk meg, és pihenjünk egy kicsit! – javasolta Entreri.

– Azt hittem, már alig várod a halált – vetett oda Dahlia foghegyről.

– Alig várom, hogy megszabaduljak a kardtól – javította ki az orgyilkos –, és nem akarok fáradtan szembeszállni az árnyakkal.

Dahlia ellenkezni akart, csak a vita kedvéért, ezért Drizzt megelőzte őt.

– Egyetértek – mondta, véget vetve a vitának. Dahlia szemrehányó pillantást vetett rá, és a drow tudta, hogy ezzel most elvetette egy új veszekedés magját. – A lehető legjobb állapotban kell belépnünk Gauntlgrymbe. Nem tudjuk, hogy mi vár majd ránk leomlott falai mögött.

– Gondolom, kinéztél egy alkalmas helyet, ezért javasoltad a táborverést – fordult Drizzt Entrerihez. – Vagy arra gondolsz, hogy csak úgy pihenjünk le a járat közepén?

Entreri felnézett a bal válla felett, és arra a pontra mutatott, ahol a föld alatti járat oldalfala összefutott a mennyezettel. Drizzt követte mutatóujjának irányát, és magasra emelte Csillámot. A szablya fénye egy szűk járatot világított meg, amely felfelé, tőlük eltartó irányba kanyarodott.

– Néhány lépéssel hátrább is van egy ilyen – mondta Entreri. – Az a másik irányba fut, gondolom, összeérnek.

– Ha járhatóak egyáltalán – szólalt meg Dahlia is.Drizzt eltette a szablyát, majd felugorva elkapta a szűk

járat szélét, felhúzta magát, és benézett. Megvárta, amíg a szeme hozzászokik a sötétséghez. Drow származása persze alaposan megkönnyítette a dolgát. Betolta magát a járatba, majd kúszni kezdett, és kisvártatva sík talajú, sekély üregre bukkant, amelyben mindhárman kényelmesen elférhettek. Két másik nyílást vett észre: az egyik fel-, a másik lefelé és visszafelé vezetett, amerről érkezett. Vélhetően ez volt az a másik járat, amit Entreri említett.

Drizzt meg akart győződni róla, hogy valóban így van, ezért bemászott abba a járatba, és ugyanarra a folyosóra jutott, ahol a barátai várakoztak. Kibújt a szűk járatból, leporolta magát, majd sebes léptekkel visszament a társaihoz.

– Megfelelő – jelentette.

Dahlia azonnal vitatkozni kezdett, hogy felesleges ennyivel a cél előtt megpihenni, de Entreri ismét faképnél hagyta őt. Az oldalfalhoz lépett, felhúzta magát a szűk járatba, és eltűnt szem e]ól. Hátra sem nézett.

– Úgy tesz, mintha ez az ő küldetése lenne, és mi csak a szolgái lennénk – sopánkodott Dahlia Drizztnek.

– Ő kockáztatja a legtöbbet ezzel az úttal – emlékeztette rá a drow.

Dahlia dacosan felhorkant, és elfordította a fejét.– Vissza akarsz fordulni, hogy ne kelljen meghalnia –

suttogta Drizzt.– Túl akarok esni ezen az egészen, hogy eltűnhessek

innen!– Ez nem igaz! – vitatkozott Drizzt. – Azért akarsz

elmenni innen, hogy ne kelljen szembenéznünk az ősfenevaddal, ne kelljen elpusztítani a kardot, és így a kard ne ölhesse meg a férfit, aki annyira felkeltette az érdeklődésedet.

Dahlia hosszan, meredten nézte őt. Némán kuncogott magában, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Váratlanul megfordult, felhúzta magát a szűk járat szájához, és Entreri után ment.

Drizzt azonban nem hagyta annyiban a dolgot, felugrott, és elkapta a bokáját, arra kényszerítve őt, hogy nézzen vissza rá.

– Megyek, és felderítem a járatokat előttünk és mögöttünk – suttogta. – Ellenőrzőm, hogy nem követtek-e minket.

Visszahuppant a szélesebb folyosóra, majd visszafelé indult amerről jöttek. Úgy tervezte, hogy hamarosan

ismét visszafordul, hogy kiderítse, settenkedik-e valaki a nyomukban. Néhány lépés megtétele után eszébe jutott a másik járat, és elgondolkodott rajta, hogy talán érdemes lenne észrevétlenül Dahlia és Entreri közelébe kúszni.

Akkor talán kiderülne, hogy mennyire szoros a kötelék kettejük között.

Akkor talán kiderülne, hogy Dahlia valóban hűtlen volt-e hozzá, valóban elárulta-e őt.

Akkor talán végre megölné Entrerit, vagy mindkettőjüket. Drizzt összerezzent, amikor elhaladt a másik nyílás alatt. Megrázta a fejét, és megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb maga mögött hagyja azt a szűk járatot. Le akarta rázni magáról dühkeltő gondolatait.

*Dahlia a két szűk járat találkozásánál kialakult sík

üregbe kúszott. Mélysötét számos másik üregéhez, barlangjához és folyosójához hasonlóan ezt is különböző fajtájú zuzmók világították meg. Csak Entreri lábát látta, a férfi ugyanis felágaskodott, hogy benézhessen a harmadik, felfelé vezető nyílásba. Gyorsan megunta a bámészkodást, és inkább lekuporodott a kis üreg oldalfalának tövébe, pontosan az utolsó nyílás alatt.

– Járhatatlan – mondta. – A felfelé vezető járatot kövek torlaszolják el.

– Szóval, ha az ellenség lezárja a másik két oldalsó járatot, akkor csapdába esünk – állapította meg Dahlia maró gúnnyal a hangjában. – Pompás éleslátás – tette

hozzá, hogy az orgyilkos egészen biztosan érezze a rosszallását a hangján, hiszen az arcvonásait alig láthatta a gyéren derengő fényben.

– Nem találnak ránk! – vágott vissza Entreri.– Csak mert olyan sok helyen elbújhatunk ezek között a

keskeny folyosók között? – hergelte tovább Dahlia. Entrerit azonban nem tudta kihozni a sodrából, és be kellett látnia, hogy már ő maga is kezd belefáradni a folytonos, céltalan kötekedésbe.

Artemis Entreri megcsóválta a fejét, és félrefordult.– Hol van Drizzt?– Visszament, hogy ellenőrizze, nem követnek-e minket

– felelte az elf nő, Entreri pedig helyeslően bólogatott. – Az árnyak talán már foglyul is ejtették, és jól megkínozzák, hogy elárulja nekik a búvóhelyünket, ha szükségük van erre egyáltalán.

Entreri visszafordult Dahlia felé. Az elf harcosnő fenyegetően nézett rá, de az orgyilkos nem dőlt be neki, nem válaszolt a kihívásra, inkább csak méricskélte őt, próbálta megfejteni, hogy miféle érzések dúlnak a lelkében.

– Oly régóta gyűlölsz, hogy már nem is emlékszel rá, hogy milyen gyűlölet nélkül élni? – kérdezte végül Entreri ravaszkás mosollyal az ajkán.

Dahlia először mérgesen, majd zavartan nézett vissza rá.

– Bosszút álltál Herzgo Alegnin – folytatta Entreri. – Most mégis nyersebben és kiállhatatlanabbul viselkedsz, mint akkor, amikor megvívtunk vele Neverwinter hídján.

Dahlia meredten bámult rá, a szeme se rebbent.

– A bosszú talán mégsem olyan édes, mint képzelted? – faggatta tovább Entreri. – Talán nagyobb nyugalommal és elégedettséggel töltött el, amíg csak tervezted és vártad a bosszú pillanatát?

– Te pedig talán bölcs filozófussá váltál, orgyilkos? – horkant fel Dahlia.

– Egész életedben menekültél előle – folytatta Entreri zavartalanul.

– Mi elől?– Amit Alegni tett veled, bármi legyen is az – válaszolta

Entreri.– Te semmit sem tudsz!– Azt tudom, hogy egész idő alatt kényelmetlenül

feszengsz, amióta beszélek.– Mert ez egy pocsék búvóhely és egy ostoba

beszélgetés! – csattant fel az elf nő. – Meg sem tudnánk védeni magukat, ha ránk találnának! Még csak fel sem tudsz itt állni, csak ha bedugod a fejed abba a kéménybe! Eddig azt hittem, hogy két tapasztalt harcos a társam, most meg egy halálos csapdában ücsörgők!

Dahlia hosszan folytatta még a tirádáját, de Entreri csak mosolygott rajta, ami természetesen csak még jobban felbőszítette az elf nőt.

– Megölted az egyetlen mentségedet – szólt közbe végül az orgyilkos.

Dahlia annyira meglepődött az értelmetlen szavak hallatán, hogy azonnal elhallgatott, és értetlenül meredt Entrerire.

– A mentségedet a haragodra – magyarázta meg Entreri. -Bosszút álltál, mégis megkeseredtél. Azért, mert

így elveszetté váltál. Egész életedben a harag vezetett utadon, most pedig nincs mire haragudnod, kedves Dahlia.

A nő elfordította a fejét.– Talán félsz, hogy felelősséget vállalj a tetteidért?– Te tényleg filozófussá váltál?! – förmedt a férfira, és

ismét visszafordult felé.Kényelmetlen csend ereszkedett közéjük.– És mi van veled? – törte meg a némaságot Dahlia,

meglepve Entrerit, kizökkentve őt magányos gondolataiból.

– Velem? – kérdezte.– A te haragodat mi táplálja?– Honnan veszed, hogy én dühös vagyok?– Ismerem a közelmúltadat – felelte Dahlia

magyarázatképpen. – Harcoltam ellened. Láttam, miként küzdesz a thayiek ellen. Nem úgy viselkedtél, mint egy elégedett ember.

– Rabszolga voltam – mondta Entreri. – Hogy hibáztathatsz ezért?

Dahlia folytatni akarta, de végül inkább elhallgatott, és csendbe burkolózott.

– Hogyan tetted túl magad rajta? – kérdezte Dahlia halkan némi idő elteltével. – A haragodon és az áruláson? Hogyan leltél nyugalmat?

– Segítettem neked megölni Herzgo Alegnit.– Nem erre az árulásra gondoltam – mondta Dahlia.Entreri a sziklafalnak vetette a hátát. Többször is

körbejáratta a tekintetét a szűk üregen, és ebben a pillanatban elveszettnek tűnt, mint egy gyermek.

– Úgy, hogy nem törődtem vele – dörmögte végül Entreri.

– Nem hiszek neked.– Hidd csak el!– Nem – búgta Dahlia halkan, és addig meredt az

orgyilkosra, míg az már kénytelen volt felemelni a fejét és a szemébe nézni.

– A nagybátyám volt – mondta ki Artemis Entreri életében először –, és az anyám.

Dahlia arcvonásain látszott, hogy nem érti a dolgot.– Lopott tőlem… az anyám pedig eladott

rabszolgának… azoknak, akik szintén lopni akartak tőlem – magyarázta Entreri.

– Az anyád? – kérdezett rá Dahlia.– Szeretted az anyádat, ahogyan egyszer én is az

enyémet – folytatta Entreri.– Herzgo Alegni ölte meg… lefejezte, miután… – Dahlia

hangja elcsuklott, és a földre szegezte a tekintetét.– Miután ellopott tőled valamit – fejezte be helyette

Entreri. Dahlia metsző pillantást vetett rá.– Semmit sem tudsz erről!– Tudod, hogy igen – mondta Entreri. – Te vagy az első,

akinek beszéltem erről.Dahlia arcvonásai azonnal meglágyultak.Entreri felnevetett.– Most meg kellene ölnöm téged, hogy megmaradjon a

titkom – kuncogott tovább.– Csak próbáld meg! – noszogatta Dahlia. Entreri meg

szélesebben mosolygott, tudta, hogy hatalmas tehertől szabadította meg őt azzal, hogy a bizalmába fogadta. –

Elég harag maradt bennem ahhoz, hogy legyőzzem a hozzád hasonlókat.

Artemis Entreri feltérdelt, majd oldalra dőlt, hogy az arca egészen közel kerüljön az elféhez.

– Essünk túl rajta gyorsan! – mondta, és a járatra mutatott, amelyen keresztül Dahlia felmászott hozzá. – Ott van Gauntlgrym és az ősfenevad, ott pusztul el Kharón Karma, és ott ér véget Artemis Entreri élete.

Dahlia váratlanul pofon vágta a férfit, ami mindkettőjüket meglepte.

Entreri kinevette őt, ezért Dahlia ismét megütötte, illetve csak akarta, mert a férfi elkapta a csuklóját.

Feszülten meredtek egymásra, az orruk majdnem összeért. Entreri végül bólintott és rámosolygott. Dahlia a fejét csóválta, és könnybe lábadt a szeme.

– Itt az idő – mondta Entreri. – Higgy nekem… már rég eljött az ideje.

*Drizzt Do’Urdent ezernyi nyugtalanító, zavaró kérdés

űzte-hajtotta a járatokban. Leginkább azon merengett, hogy miért is csatlakozott ehhez a küldetéshez. Miért van itt egyáltalán?

Nem találta a válaszokat a kérdéseire, ezért félresöpörte nyugtalanító gondolatait. Folyamatosan Artemis Entrerit látta maga előtt, amint holtan hever a lába előtt, és bármennyire tetszett is neki az elképzelés, erőt vett magán, hogy ne merengjen rajta.

Noha az emlékei már megkoptak a környezetét illetően, a járatok mégis ismerősnek tűntek, és lassacskán felderengtek előtte előző idevezető útjának részletei. Felsejlett előtte Bruenor arca, amikor először pillantották meg Gauntlgrym bejáratát, a magas falakat. Mintha egy kastély tornyosult volna föléjük, azzal a különbséggel, hogy ezt egy föld alatti barlangüregben építették meg.

Visszaemlékezett a trónra, és ismét felrémlett előtte Bruenor örömtől kicsattanó arca.

– Megtalálám, elf – suttogta Drizzt a járat sötétjébe. Soha életében nem hallotta még a győzelem ennyire édes hangjait.

Jobb kedvre derült a régi emléktől, miközben folytatta felderítő útját. Miért is ne derült volna, hiszen Harcpöröly Bruenor kedves emléke ott lebegett a közelében.

– Nyomja valami a szívedet, Drizzt Do’Urden? – kérdezte váratlanul egy ismeretlen hang a háta mögül.

Drizzt azonnal összehúzta magát, és a közeli fal mellé lapult, hogy eltakarja magát. Minden irányba körülnézett, és a kezét szablyái markolatára tette, de nem merte előhúzni őket, mert félt, hogy Csillám fénye elárulja őt.

– Biztos voltam benne, hogy egyedül talállak – folytatta a nő. Erős akcentussal beszélt, és a szavak bántották a drow érzékeny fülét. Nem ismerte fel őt. Azt sem tudta megállapítani, hogy hol van pontosan. – Mostanában gyakorta látni magányosan Drizzt Do’Urdent.

A drow úgy vélte, hogy sikerült meglelnie a hang forrását, legalábbis az irányát, ezért egy kicsit odébb

oldalazott, és felkészült a rohamra, ha a helyzet kedvezően alakul.

– Nyugalom! – mondta a nő, mintha olvasna a gondolataiban. A hang ezúttal egészen máshonnan érkezett, mint az imént, pedig elképzelhetetlennek tűnt, hogy a nő észrevétlenül elosonhatott a feszülten figyelő drow mellett.

Talán mágikus álcát használ, mint amilyen a láthatatlanság, gondolta Drizzt, de sokkal valószínűbb, hogy csak a hangját változtatgatja.

Szóval egy mágus, nyugtázta Drizzt, és azonnal tudta, hogy még az eddiginél is óvatosabbnak kell lennie.

– Nem azért jöttem, hogy harcoljak veled – folytatta a nő. – Nem akarlak bántani.

– Ki vagy te? Thayi vagy árny?Az ismeretlen kacaja a háta mögött harsant fel, de a

következő pillanatban ott folytatódott, ahonnan a hangja eredetileg érkezett.

– Fontos, hogy egy legyek közülük?– Ők érdeklődnek irántam a legélénkebben az utóbbi

időben – felelte a drow.A nő ismét kacagott.– Az Árnyzuhatagból jöttem – ismerte el az idegen. –

Olyasvalaki küldött, ki nem az ellenséged, viszont van nálad valami, ami az övé.

Drizzt kihúzta magát. Arunika előre figyelmeztette rá, hogy ez történik majd.

– A kard – bökte ki.– Ez egy netheri penge.– Egy gonosz penge.

– Ezt nem neked kell megítélned. Vissza akarjuk kapni.– Nem adhatom vissza.– Biztos vagy ebben? – kérdezte a nő álnok hangon.A kérdés mögött megbúvó rejtett utalás felkeltette

Drizzt figyelmét, ugyanakkor óvatossá is tette.– Ilyen sokat jelent neked? – kérdezte a nő a háta

mögül. Drizzt azonnal megpördült, és felemelte a karját, hogy védekezhessen. A nő vajon elég gyors ahhoz, hogy lelopja a hátáról Kharón Karmát? – Vagy talán ennyire hűséges vagy az emberhrz, akit Artemis Entrerinek nevezel?

– Egy kardot vagy egy rabszolgát akarsz visszakapni tőlem? – kérdezte Drizzt mogorván.

– Számít ez valamit?– Természetesen.– Ez az Artemis Entreri a barátod? – kérdezte a nő, és a

hangja ezúttal új irányból érkezett, távolabbról, annak a járatnak a közepéről, amelyből Drizzt étkezett. – Hű társad, mintha a fivéred lenne?

A nő hangjából és szóhasználatából kiderült, hogy csak gúnyolódik vele, elképzelhetetlennek és nevetségesnek találja, hogy ő és Artemis Entreri barátok legyenek.

– Annak kellene lennie ahhoz, hogy megállapítsam, hogy mi a jó és mi a rossz? – kérdezett vissza Drizzt, és végig próbálta elnyomni az Entreri iránti ellenérzéseit.

– Jó vagy rossz? – a nő hangja a háta mögött hangzott fel, de mire befejezte a kurta kérdést, már elölről hallatszott. – Fekete vagy fehér? Olyan egyszerű lélek lennél, aki azt hiszi, hogy csak egyféle válasz létezik erre a kérdésre?

– Miféle kérdésre? – förmedt rá Drizzt, – Úgy tűnik, csak ennyit tudsz ajánlani nekem: kérdéseket.

– Nem egészen, barátom – válaszolta azonnal a rejtélyes idegen. – Ha nem lenne semmi, amit felajánlhatnék neked, akkor nem jöttem volna ide. – Beszéd közben kilépett az árnyékok közül… pontosabban megjelent a járat közepén. Drizzt nem volt biztos benne. A nő lassú, kimért léptekkel indult el felé.

– Semmit sem ajánlhatsz fel nekem, ami befolyásolhatná a döntésemet egy ilyen komoly lelkiismereti kérdésben – közölte vele Drizzt.

– Biztos vagy ebben? – a nő magabiztos, mindent tudó mosolya nyugtalanította Drizztet. Néhány lépésnyire a drowtól megállt. – A kardot akarom.

– Nem kaphatod meg.A nő lassan felemelte a kezét, és kinyitotta a tenyerét.

Egy felettébb különös tárgy lapult benne. Drizzt elsőre nem tudta mire vélni a mozdulatot, és a kisméretű tárgyat sem ismerte fel, ezért a szablyáiért nyúlt, és félig kihúzta őket. Arra számított, hogy a nő egy álnok varázslatra készül ellene. Talán kiszabadul valami ebből a kékes fényű, mágikus energianyalábokkal övezett dobozkából, ami lerohanja őt?

A következő pillanatban megmozdult a dobozka a nő tenyerében.

Pontosabban megmoccant valami a dobozra hasonlító tárgy belsejében. Valami körbe-körbe járt a parányi ketrecben.

Drizzt közelebb hajolt a ketrechez, és a felismerés lassacskán eljutott a tudatáig. Érezte, amint kiszáll az erő a lábából, és a szíve nagyot dobban a mellkasában.

Guenhwyvar.

*Dahlia résnyire nyitotta a szemét, és mellette lévő

társára sandított. Entreri felhúzott lábbal ücsörgött, a hátát a falnak támasztotta, a szemét csukva tartotta. Az elf nő kételkedett benne, hogy Entreri alszik, és nem akarta, hogy észrevegye, hogy őt bámulja.

Nem egyszerűen bámulta őt, inkább méricskélte.Dahlia meztelennek érezte magát az orgyilkos előtt.

Úgy tűnt, hogy Entreri jobban ismeri a bensőjében kavargó érzéseket, mint ő maga. Mégis mit jelent ez? Entreri együtt érez vele, megérti a fájdalmát? Tudja, hogy mi történt vele… a részleteket természetesen nem ismerheti, bár még ez sem elképzelhetetlen, hiszen oly sokáig élt Herzgo Alegni mellett. Felismerte lelke sérüléseit, mert ő is hasonló sérüléseket szerzett, legalábbis ezt sugallta korábban. De valóban így van?

Ekkor beléhasított egy borzalmas gondolat: lehet, hogy Entreri csupán arra használja az ő borzalmas, gyerekkori titkát, hogy érzelmileg fölébe kerekedjen, elnyerje a bizalmát, hogy azután a saját céljaira használhassa fel őt! Hogy megváltó angyalként viselkedve elaltassa a figyelmét, és emiatt óvatlanná váljon!

De miért?

Dahlia becsukta a szemét, és próbált megszabadulni ettől a nyugtalanító érzéstől. Entreri talán egyáltalán nem akarja befolyásolni őt.

Néhány szívdobbanással később ismét a férfit nézte, de ezúttal a kétkedés jele nélkül.

A férfi megértette őt.A gondolat megrémítette, de meg is melengette

egyben. Zavarban érezte magát, mert soha senki nem tudta ezt róla, senki sem ismerte a titkát. Dahlia arca grimaszba rándult. Noha Entreri valóban megértette őt, és részben tudta, hogy mi történt vele, csak részben azonosulhatott a szégyenével, ami gyerekkora óta kísértette. Entreri sejtette, hogy Alegni megerőszakolta őt, de a sötét titok többé része homályban maradt előtte. Vajon akkor is együtt érző lenne vele szemben, ha minden részletet ismerne?

Dahlia felsóhajtott, nekitámasztotta a hátát a sziklafalnak, és becsukta a szemét. Elképzelte, hogy egy áporodott, szűk barlangban fekszik, érezte a szél simítását az arcán. Kilépett a meredély szélére, a kezében egy csecsemővel.

Dahlia zihálva, sípolva vette a levegőt. Kinyitotta a szemét, és dühösen nézett Entrerire, aki sötét, komor múltjára emlékeztette őt.

Hirtelen támadt dühe nem talált fogást rajta, miközben ezt a békésen szendergő orgyilkost nézte. Entreri megrémítette, és folyton emlékeztette magát rá, hogy óvatosan bánjon vele.

Ugyanakkor nem tagadhatta, hogy a férfi valóban felkeltette az érdeklődését, mélyen megérintették egymást.

A férfi ismerte a titkát.Ismerte, mégsem fordult el tőle.Ismerte, és ahelyett, hogy undorodott volna tőle,

kinyújtotta felé a kezét.És ő akarja ezt? Megérdemli ezt?Dahlia gondolatait ellentmondó gondolatok ülték meg,

még a szíve is belesajdult.Arra gondolt, hogy megölhetné az orgyilkost.Arra gondolt, hogy szeretkezhetne vele.Mindkét gondolat jobb kedvre derítette.

*Drizzt keze villámgyorsan előrevágódott, hogy kikapja

a parányi ketrecet az idegesítő nő tenyeréből, de az árny elillant előle, semmivé foszlott. Drizzt villanó tekintettel pördült meg, és a nő ismét ott állt előtte.

– Miféle újabb fortély ez?– Ez nem trükk – felelte a nő. – Ez egy mágikus ketrec,

és ami benne kucorog nem más, mint a te imádott útitársad.

– Add vissza! – dörrent rá Drizzt, de amikor tett egy lépést a nő felé, ő ismét elillant előle, és néhány lépésnyivel távolabb jelent meg újra.

– A párduc Herzgo Alegnivel együtt jött át az árnykapun – magyarázta a nő. – Alegni még nem tudja,

hogy foglyul ejtettük a macskát, de biztosan alaposan megkínozná az őt ért karmolásokért.

Drizzt gondolatait annyira lefoglalta annak lehetősége, hogy visszakaphatja Guenhwyvart, hogy nem veszett el a számán, hogy eltelt egy kis idő, mire felfogta, hogy Alegni talán nem is halt meg. Az arckifejezése megkeményedett, és szúrós pillantással mérte végig a nőt, illetve az előtte lebegő alakot.

– Alegni halott.A nő vállat vont.– Annak kellene lennie – mondta. – És az is lenne, ha

nem várták volna gondoskodó, gyógyító papi kezek.Drizzt nem tudta, hogy mit mondjon.– Hamarosan te magad is meggyőződhetsz róla, hogy

igazat mondok – folytatta a nő. – Rád talál, ha a társaid mellett maradsz. Gondolod, hogy az árnyak merő véletlenségből ütöttek rajtatok az erdőben?

– Miért jöttél ide? Miért mondod ezt el nekem? Talán Alegni ellensége vagy?

A nő megrázta a fejét.– Nem vagyok az ellensége, sem a barátja. Pusztán

felbérelt valaki egy feladatra.– Egy másik netheri?A nő csak mosolygott, mintha ez ennyire egyértelmű

lenne.– Ki küldött ide, hogy kekeckedj velem?– Kekeckedek? Semmi ilyesmit sem tettem.– Azzal próbálsz felcsigázni, ami a legdrágább a

számomra.

– Nem csak te vágysz egy ilyen figyelemre méltó társra.

– Nálam van a szobrocska – világított rá a drow. – Nélküle senki sem kaphatja meg őt. Ha meg is ölnél, és elvennéd tőlem a szobrocskát, hogy megidézd vele Guenhwyvart, akkor sem engedelmeskedne neked.

– A netheriek nem járatlanok a mágia művészetében, az ősi tanokat is ismerik, és a síkok közötti utazáshoz is konyítanak egy keveset – vágott vissza a nő. – Nincs szükségünk arra a szobrocskára, ahogyan te sem tudod vele magadhoz hívni őt a ketrecéből, amit építettünk neki. Efelől ne legyenek kétségeid.

– Szóval kekeckedsz velem és gúnyolódsz rajtam.– Egyáltalán nem.– Mégis felkínálod nekem, miközben nem szerezhetem

meg.– Valóban? Nagyon is megszerezheted, Drizzt

Do’Urden.Drizzt nagyot nyelt.– Mit akarsz tőlem?– Ez pofonegyszerű – vágta rá a nő. – Ahogy korábban

már mondtam, van nálad valami, ami a miénk – tette hozzá.

Drizzt egyáltalán nem lepődött meg azon, amit hallott.– Add nekem a kardot, és szabadon engedem a

macskát! – ígérte a nő. – Tisztességes ajánlat egy becsületes kofától.

– Tartod a szavad?– Miért hazudnék neked? Mindketten tudjuk, hogy

számunkra semmi haszna ennek a macskának, noha igen

érdekes jószág. Sosem szolgálna minket, a szíve a tiéd. Vedd magadhoz, és add vissza nekünk, nekem a netheri kardot, amit odaszíjaztál a hátadra.

– Hogy azután megölhess vele? – vicsorgott Drizzt, de még az ő fülének is nevetségesen hangzottak a szavai, csak a düh vezérelte a nyelvét.

– A Netheri Birodalom mit sem törődik a te sorsoddal, Drizzt Do’Urden.

– Herzgo Alegni nem értene egyet veled.A nő vállat vont, mintha ez semmit se számítana.– Te csak egy gyalog vagy a magasabb hatalmak

játszmájában. Ne gondold, hogy komoly szereped van ebben a harcban, te nem számítasz sem neki, sem nekünk – beszéd közben kinyújtotta a másik kezét, és intett neki, hogy lépjen közelebb. – Add ide a kardot, és vedd magadhoz a macskát, az események miatt pedig ne fájjon a fejed, nem a te problémád.

Drizzt az ajkát nyalogatva nézte a kékes fénnyel villódzó parányi ketrecet. Összevont szemöldökkel, hunyorogva összpontosított, és megpillantotta a párduc ismerős tekintetét. A parányi teremtmény fel-alá járkált a ketrecben. Valóban Guenhwyvar az. A szíve mélyén érezte, hogy ez nem trükk.

Felemelte a kezét, a válla fölé nyúlt, Kharón Karmának markolatáért. Mégis mit érdekli őt ennek a kardnak a sorsa, vagy Artemis Entreri sorsa? Egyetlen Guenhwyvar felér akár ezer Entrerivel! Semmivel sem tartozik annak az orgyilkosnak.' Elmondhatja ugyanezt Guenhwyvarról is?

– Add vissza őt, és távol maradok a harctól! – kezdte Drizzt, miközben az ujjai Kharón Karmának gondosan bebugyolált markolatára szorultak, és a szavak ekkor a torkára forrtak. Dahlia jutott az eszébe, őt is ki kell menekíteni valahogyan a közelgő csata elől.

De vele tartana egyáltalán? Magára hagyná Artemis Entrerit?

Drizzt összerezzent, egy goblin jutott az eszébe, akivel réges-régen találkozott, egy távoli helyen. Egy menekülő rabszolgával, aki hozzá hasonlóan különbözött a fajtájától, aki hátra akarta hagyni dicstelen életét. Cserbenhagyta azt a goblint, és felkötötték szerencsétlent.

Egy rabszolgát.Artemis Entreri Herzgo Alegni és Kharón Karmának

rabszolgája volt. Vajon ismét arra a sorsra kárhoztathatja őt, engedve a vágyainak?

Ugyanakkor Guenhwyvar talán azt a sorsot érdemli, hogy egy szűk ketrecben körözzön szüntelenül?

– Figyelmeztetlek, hogy a megbízóim nem jó szándékúak! – szólalt meg a nő látva Drizzt tétovázását. – Guenhwyvar jelenlegi alakjában nem halhatatlan. Egy veremben van láncra verve az Árnyzuhatagban, és kiéheztetett szelindekek veszik körül, hogy cafatokra tépjék. Lehet, hogy odaadják Herzgo Alegninek, aki gyorsan gyógyul súlyos sérüléseiből.

Drizzt szólni akart, de nem tudott. Énje egyik fele elő akarta rántani Kharón Karmát, hogy a nő lába elé dobja a földre. Mégis mivel tartozik az orgyilkosnak?

Mégsem tudta megtenni. Nem vetheti rabszolgasorba Entrerit. Nem áldozhat fel egy életet egy másikért.

Ott állt, mozdulatlanul, csupán a fejét ingatta.– Ostoba vagy – mondta a nő nyugodt, halk hangon. –

Erkölcsi alapon döntesz, pedig Szürke Barrabus nem érdemli meg, és képes vagy feláldozni érte a mindennél értékesebb Guenhwyvart. Drizzt Do’Urden ennyire szánalmas barát lenne?

– Csak add vissza! – kérte a drow elhaló hangon.– Gondold át alaposan a döntésedet! Aludj rá egyet, ha

lesz rá időd. Álmodj Guenhwyvarral, és képzeld magad elé, amint egy veremben vergődik, és éhes szelindekek tépik le a végtagjait. Vajon hallod majd a halálhörgését, Drizzt Do’Urden? Vajon az életed végéig kísért majd Guenhwyvar iszonyatos halála? Szerintem igen.

Drizzt úgy érezte magát, mint aki összezsugorodik, aki szép lassan elfogy. A falak felemelkedtek körülötte, hogy elnyeljék… és abban a borzalmas pillanatban azt kívánta, hogy bárcsak mindez megtörténne!

– Hamarosan ismét beszélünk. Talán – mondta a nő. – Talán ismét megkereslek, ha Guenhwyvar életben marad, és lesz értelme üzletet kötnünk. De az is lehet, hogy Herzgo Alegni rátok akad, és erővel veszi vissza a kardot. Addig biztosan nem öl meg téged, amíg végig nem nézed Guenhwyvar halálát.

Ezzel a nő eltűnt a szeme elől, és Drizzt elmondhatatlanul magányosnak érezte magát. Többször is körbefordult, és benézett minden egyes sötét, árnyékos sarokba.

Hogy tehette ezt? Hogyan választhatta a kardot és Artemis Entrerit az imádott Guenhwyvar helyett?

Drizzt Do’Urden valóban ennyire szánalmas barát!

hDROW HÁLÓ

Ravel teljes erőből rohant, alig várta már, hogy lássa legújabb felfedezésüket. Találtak egy összekötő termet a kovácsműhely és Gauntlgrym alsó szintjei valamint a felső, még feltáratlan szintek között. A felfelé kanyargó vaslépcső ugyan leomlott, vélhetően az ősfenevad tombolásakor, a drow nemesek azonban könnyedén fellevitálhattak a tágas terem tetejébe házaik pecsétjeinek segítségével. Mindannyian úgy vélték, hogy valóban ez az a bizonyos összekötő csarnok.

A mesterek többsége úgy vélte, hogy a lépcsőt nem lehet megjavítani, és egy új lépcső építése hónapokig tartana. Ugyanakkor a drow fifika és mágia ezt a problémát is megoldotta.

Ravel belépett a hatalmas csarnokba, és elámult a méretétől: keresztbe-kasul futó közlekedőutakat látott amerre csak nézett, és a legfelsőket nem is látta, ahogyan a csarnok mennyezetét sem, amely sötétbe burkolózott, noha meglehetősen nagy fény uralkodott odabent.

Ravel Tiago Baenrével és Jearth-tal a nyomában csatlakozott egy drow csapathoz. Egy orkokból és goblinokból álló sereg mögött várakoztak. A nővérei és még sokan mások követték őket. Ravelben ekkor tudatosult, hogy a teljes felderítőcsapat befért a hatalmas csarnokba, ott volt mindenki, kivéve Gol’fanint és még néhány kovácsot. A gondolat váratlanul nyugtalanná tette őt.

Miközben Ravel a drow csapat felé közeledett, felfigyelt a padlótól a mennyezetig kanyargó lépcső mögött dolgozó medverémekre és driderekre. A mennyezetbe erősített csigákon átvetett kötelek segítségével húztak fel éppen egy hosszú lépcsőszakaszt.

– A régi lépcső nagyobb részét tudjuk megjavítani, mint előzetesen gondoltuk – jelentette Brack’thal, és Ravel éppen bólintani akart, amikor észrevette, hogy a fivére nem hozzá beszél, hanem Berelliphez, aki mögötte állt.

– Végre! – szólalt meg Ravel. A hangját megvetés és megkönnyebbülés itatta át. Tisztában volt vele, hogy ez is csak a fivére hírnevét és ezáltal a pozícióját erősíti, csakúgy, mint az elemi tűzlények megzabolázása, és ennek Ravel minél előbb elejét akarta venni. Erős vezetőnek kellett látszania, arra vágyott a legkevésbé, hogy Brack’thal és Berellip átnyúljanak a feje felett.

Brack’thal hitetlenkedve meredt rá, és már-már a fejéhez vágott egy pimasz sértést, amikor fényes villanás vonta el a figyelmüket. Nem sokkal később megrázkódott a lábuk alatt a talaj. A következő pillanatban harsány rikácsolást hallottak, ahhoz hasonlót, mint amikor valaki varjúfészekbe nyúl.

– A mágiaszövők elzavarják a rémvarjakat – mondta Ravel, örült, hogy ő is eldicsekedhetett valamivel, mert a lépcső helyreállítása eddig csak a fivérének hozott dicsőséget.

– Most! – kiáltott fel Brack’thal, magára vonva mindenki figyelmét. A csarnok másik végében a medverémek felemelték a kezükben lévő csatabárdokat, és lesújtottak a tartókötelekre. Mágikus fények villantak fel a magasban, megvilágítva a mennyezetet és a lépcső alátámasztott részét. Az alátámasztás a következő pillanatban összeomlott, a felfüggesztett lépcsőszakasz pedig néhány karnyújtásnyi zuhanást követően összecsatlakozott a már rögzített, alsóbb szakasszal. A zuhanó lépcsősor súlya a helyére billentette a zárókapcsokat, tökéletesen rögzítve a lépcsőszakaszt.

A most már felfüggesztés nélküli lépcső nyikorogva dőlni kezdett, de a lépcsőszakasz végére erősített kampók belekapaszkodtak egy kiugró párkány szélébe a csarnok oldalában. Por és kő hullott alá, és egy elnyújtott pillanatig mindenki visszatartotta a lélegzetét, attól tartva, hogy az egész építmény a fejükre szakad. A lépcső azonban kitartott, stabilan állt a helyén.

Mindenki hangos éljenzésben tört ki, drowk, goblinok és medverémek egyaránt.

A magasban lévő lépcsőszakaszon dolgozó goblinok azonban pórul jártak, néhányuknak sikerük megkapaszkodnia a lépcső oldalában, de sokan lebucskáztak a mélybe, és visítva zuhantak a kemény kőpadló felé.

A többiek még a szétlapuló goblinokat is megéljenezték, ez a látvány is tetszett nekik.

– Most már behatolhatunk a felső szintekre – hirdette ki Brack’thal diadalittasan.

– És az ellenség is könnyedén leereszkedhet – jegyezte meg Ravel fanyar hangon.

– Nem éppen – vitatkozott vele Brack’thal. – Csuklópántot szereltünk a lépcsőre. Bármikor visszahúzhatjuk, ha akarjuk.

Újabb villanás zavarta meg őket, a mágiaszövők még korántsem végeztek a rémvarjakkal.

– Mennyien vannak? – kérdezte Ravel, és a fejével a fény és a csatazaj felé bökött. Részben azért, mert másra akarta terelni a témát, nem szerette volna, hogy a fivérének túl sok dicsőségben legyen része.

– Tele vannak velük a járatok – felelte az egyik közelben álló drow.

Ravel elgondolkodott a lehetőségein, de közben Berellip meg. szólalt a háta mögött.

– Ha kapkodunk, és túl gyorsan haladunk túl messzire, akkor még több szörnyeteg figyelmét keltjük fel. Ha ellenünk vonulnak, akkor megoszthatják az erőinket.

Ravel neheztelő pillantást vetett rá. A nővére figyelmeztetése csak még jobban felbosszantotta őt, és eldöntötte, hogy csak azért is még nagyobb erőkkel vonulnak be a még felderítetlen járatokba. Jearth felé fordult.

– Végy magadhoz egy nagyobb egységet! Hatmaroknyit! – utasította a fegyvermestert. Egy „marok” öt sötételf járőrt jelen, tett. – És Yerrininae

csapatának felét, sőt őt magát is, és derítsétek fel a felső szinteket!

– Mágiaszövők? – kérdezte Jearth.– Adj egyet minden egyes marokhoz! – válaszolta

Ravel, majd Berellipre és Saribelre nézett. – És két egységenként egy-egy papnőt. Saribel biztosan élvezné ezt a kis kalandot.

– Ahogyan én is – szólalt meg Brack’thal.Ravel szeme megvillant, és haragosan mordult rá.– Te visszatérsz a kohókhoz! – szólt rá.Brack’thal leplezetlen gyűlölettel meredt rá.– Bármelyik mester felügyelhette volna a lépcső

megépítését – folytatta Ravel. – A te tehetséged abban rejlik, hogy szót értesz az elemi tűzlényekkel, ezért rád a kohóknál van szükség.

Egy pillanatig mindenki némán, feszülten állt. Ravel, a nővérei, Brack’thal, Tiago és a többi drow is, akik nem voltak ennyire járatosak a hatalmi harcokban, mindenki, és mindannyian a fegyvereik illetve egyéb mágikus eszközeik közelében matattak az ujjaikkal.

– És az iblith? – kérdezte Jearth.Ravel hálás volt a fegyvermesternek, amiért

megemlítette a rabszolgákat, akiket rendszerint előreküldenek a csatában, hogy őket kaszabolják le elsőként. Egyik jelen lévő drow sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy mekkora túlerőben vannak a hatalmas csarnokba, egy helyre összeterelt rabszolgák. Márpedig őket Ravel irányította, ahogyan arra Jearth tavaszul felhívta a figyelmet.

– Vigyél magaddal annyi goblint és orkot, amennyit szükségesnek tartasz! – felelte a mágiaszövő.

– A medverémek halkabban osonnának azokban a járatokban – vélte Jearth.

-. Ők itt maradnak, hogy vigyázzanak a lépcsőre.Jearth bólintott, majd Tiagóra nézett.– Azt hiszem, ezúttal Ravel mellett maradok –

válaszolta a Baenre-harcos, több ki nem mondott kérdésre is válaszolva egyszerre.

Ravel hálás volt neki ezért, jól tudta, hogy heves vita vár rá a kovácsműhelyben, Berellip és Brack’thal jelenlétében. A fivére szeméből sütő nyílt gyűlölet elkerülhetetlenné tette a családi vitát.

*Nem hittem, hogy te is jössz – jelelte Jearth Saribel

Xorlarrinnak valamivel később a felsőbb járatok egyikében.

A papnő gőgösen, megvetően nézett iá.Alacsonyabb rangú papnőket is küldhettél volna –

Jearth nem adta fel a társalgás lehetőségét. – Gondolom, tisztában vagy a ránk leselkedő veszéllyel.

Nem több, mint odalent – válaszolta Saribel. Az ujjai tovább mozogtok, de inkább összezárta a tenyerét, befejezve a jelbeszédet.

– Azt hiszed, hogy félek a harctól? – kérdezte Saribel fennhangon. A szavai meglepően hangosan visszhangoztak az üres dohos csarnokban, és ezzel magára vonta a körülöttük lévők figyelmét.

Nem bölcs dolog… – jelelte a fegyvermester erőteljes mozdulatokkal táncoltatva az ujjait, de a papnő rászólt.

– Elég legyen, Jearth! Ha ellenség leselkedik ránk, akkor keressük meg, és végezzünk vele!

Jearth jelzett a felderítőcsapatnak, hogy folytassák az utat, ő pedig beterelte a papnőt egy kisebb helyiségbe. Valamikor egy kápolna előszobája lehetett, ugyanis egy másik, omladozó boltíves átjáró egy tágasabb helyiséggel kötötte össze, melynek végében egy oltár maradványai látszódtak. Jearth gyorsan körbehordozta a tekintetét, és észrevett egy kisebb csapatnyi odébb surranó goblint.

A fegyvermester a papnő szemébe nézett.– Ha ennyire félsz, akkor… – kezdte Saribel, de a férfi

felemelte a kezét, beléfojtva a szót.– Természetesen nem – felelte halkan Jearth. – Alig

várom, hogy megmárthassam a pengémet az ellenség vérében, de jobban örülnék neki, ha más nem hallaná a beszélgetésünket.

– Cselszövő lennél?– Te is látod a küszöbön álló csatát.– Várom is.– Ravel győz majd.Saribel megvetően felhorkant.– Nem hiszed, vagy nem akarod, hogy így legyen?– Az utóbbi – válaszolta Saribel. – És persze nem is

hiszem.Jearth tökéletesen megértette őt. Berellip Brack’thalt

támogatta.A fegyvermester lassan csóválta a fejét.

– Kételkedsz Lolth papnőiben? – kérdene Saribel hitetlenkedve.

Nem kételkedem benne, hogy Berellip győzedelmeskedik, bármelyik oldalt választja is – Jearth visszatért népe jellegzetes jelbeszédére, mert úgy érzékelte, hogy valaki ólálkodik a boltíves átjárónál, és valóban azt akarta, hogy ez a beszélgetés kettejük között maradjon. – De Saribelnek miért kell követnie őt?

Saribel felsőbbrendű arckifejezésére értetlenség ült ki, és Jearth tudta, hogy nagyon vékony jégen táncol Az ujjai lassabban mozogtak a megszokottnál.

Ha Berellip Brack’thal mellett dönt, akkor Berellip rosszul választ.

Saribel szeme kikerekedett, ezért Jearth azonnal folytatta: Tiago Baenre Ravel mellett áll.

Akkor Tiago Baenre… – kezdte Saribel, de a fegyvermester azonnal leintette őt.

Ha Tiago nem tér vissza Quenthel nagyasszonyanyához, akkor a Baenre-ház háborút indít a Xorlarrin-ház ellen. Semmivel sem lehetne kimagyarázni. Az nem számít, hogy rémvarjak vagy sziklaomlás vagy Berellip öli meg Tiagót. Erről maga Quenthel nagyasszonyanya biztosított engem. Ezzel gondoskodott róla, hogy Tiago választása egyben a mi választásunk is legyen.

Saribel vállai szemmel láthatóan megereszkedtek, mázsás súllyal nehezedett rá a Baenre-ház árnyéka.

Tiago már döntött, és nem változtatja meg az elhatározását. Ravel mellett áll.

Berellip azonban nem – jelelte Saribel. – Most mennem kell.

A papnő elfordult tőle, de Jearth utána nyúlt, és megfogta a csuklóját. Amikor Saribel haragosan villanó szemmel nézett vissza rá, a fegyvermester elmosolyodott, hogy megnyugtassa őt.

– Miért? – kérdezte.Saribel értetlenül nézett rá, fogalma sem volt, hogy

mire gondol. Mégis hogy juthatott ilyen magasra ez az ostoba nőstény pók a Xorlarrin papnők rangsorában? Mégis hogyan mondhatná ezt ennél egyértelműbben? A felemelkedés lehetőségét kínálta fel Saribelnek. Ha Berellip szövetkezne Brack’thallal, ők ketten viszont a másik oldalra állnának, akkor gyors sikert aratnának. Berellip hatalma ide, Brack’thal újonnan felfedezett varázsereje oda, mégiscsak Ravel irányítja a mágiaszövőket, és Tiago is mellette harcol.

Könnyedén megmagyarázhatnád a döntésedet Zeerith nagyasszonynak hiszen ha Berellippel tartanál, akkor azzal ránk uszítanád a Baenre-házat – érvelt Jearth vakmerően.

Szóval ennyi, kiterítette a lapjait. Miután Jearth befejezte a jelelést, azonnal a fegyverei felé vonta a kezét. Tudta, hogy legyőzheti a papnőt, de ahhoz villámgyorsan kell cselekednie, és pontosan kell céloznia.

Saribel kifejezéstelen arccal nézett rá, és a csend kezdett kényelmetlenül hosszúra nyúlni.

– Ha ez a küldetés sikerrel jár, akkor az átrendezheti a rangsort a Xorlarrin-házban – folytatta Jearth a gondolatmenetet.

– Ravel nyilván Brack’thal fölé emelkedik majd – szólalt meg végül Saribel, és a hangja édesen csengett Jearth fülében. – Hivatalosan is, hiszen már így is a másodszülött Zeerith nagyasszony kegyeltje.

– Lolth megáldotta ezt a küldetést, és megjutalmazza majd a papnőket, akik sikerre vezetik. A Pókkirálynő talán maga mellé veszi őket halálukban, vagy magasra emeli őket a Xorlarrin-házban – tette hozzá Jearth ravasz vigyorral a képén, amely gyorsan átragadt Saribelre is.

Kiáltás harsant a távolból; eljött az idő, hogy csatlakozzanak a harchoz.

– A Xorlarrin-ház dicsőségéért! – mondta Saribel, és elindult a hang irányába.

– A Xorlarrin-város dicsőségéért! – felelte Jearth. Saribel visszafordult, és biccentett.

Jearth egy kicsit lemaradt mögötte. Több nagy levegőt is vett, ismét csak elismerően gondolt Ravelre. Természetesen szándékosan választották el egymástól a két nővért, ezt jó előre kitervelték Tiagóval együtt.

Sosem egyszerű összeesküvést szőni a papnők ellen, ugyanakkor nem nehéz összeugrasztani őket. Bármikor szívesen hátba döfnék egymást.

Jearth előhúzta a fegyvereit és elindult; ideje, hogy a felderítésre váró termekre és járatokra összpontosítson. Egykoron ez volt Gauntlgrym lakóövezete, vajon miféle kincsek lapulhatnak itt?

*

Ritkán akad el Berellip Xorlarrin szava, de most Tiago Baenre ezt is elérte.

– Több rejlik Saribelben, mint hinnéd – mondta Tiago könnyeden, kimutatva, hogy a Xorlarrinok belső hatalmi harca mennyire szórakoztatja őt. Éppen most közölte vele, hogy a testvére nem áll mellé a Ravel és Brack’thal közötti várható harcban, kivitelezve Ravel zseniális tervének másik részét.

– Azt hiszed, hogy hagyom, hogy Ravel és a mágiaszövők megöljék a fivéremet? – kérdezte. – Gondolod, hogy nincs semmi beleszólásom?

– Én inkább azt gondolom, hogy téged a következmények érdekelnek. Nem vagy ostoba.

Berellip további szó nélkül elviharzott mellette, és lerobogott a kovácsműhelybe, amely már messziről világított az izzó kohók fényétől. Amikor beléptek a helyiségbe, azonnal úgy vélték, hogy az összecsapásra még várni kell, Brack’thal ugyanis a műhely közepén állt egy óriási elemi tűzlény mellett, és még több kisebb táncolt körülöttük.

A helyiség másik végében Ravel karba font kézzel állt egy éppen nem működő kohó hűtőkádja mellett. Merengő kifejezés ült ki az arcára.

– Te nem érzed, másodszülött? – kérdezte Brack’thal átszellemült hangon. – Persze hogy érzed, csak nem akarod elismerni. Érzed és félsz tőle!

Egyik kovács sem dolgozott, a goblinok, medverémek é$ drowk mind a két nemest nézték, és várták, hogy végre elkezdődjön a küszöbön álló párbaj.

Berellip első ízben nézett körbe a műhelyben, és észrevette, hogy a mesterek egy része nem is valódi kovács, hanem mágiaszövő, méghozzá stratégiai szempontból jól megtervezetten elhelyezve. Az öccse mindent előre eltervezett. Előre látta, hogy ez bekövetkezik, sőt talán ő maga alakította így az események folyamát, ő választotta meg az időt és a helyszínt.

De lehet, hogy tévedett. Egy lángnyelv csapott ki az egyik működő kohóból, majd alakot öltve odarohant Brack’thalhoz. Senki sem tagadhatta, hogy az idős Xorlarrin hatalmas erőre lelt a törpék ősi otthonában. Brack’thal csak ekkor vette észre őket, és megfordult, hogy üdvözölje őt és Tiagót.

– Érzi! – közölte velük Brack’thal. – És tudja, hogy mi ez. Nem így van, mágiaszövő?! – kiáltotta, és szikrázó pillantást vetett Ravelre.

– Érzem, hogy elhagyott a józan eszed – válaszolta Ravel nyeglén.

– Az erőm ismét magasba szökik! – harsogta Brack’thal. – Te hol leszel akkor? – meglengette a karját, és körbefordult a helyiségben. Vetett egy-egy pillantást Ravel kémjeire. – Hol lesztek akkor?

– Életben – felelte Ravel egyértelműen fenyegető hangon.

Márpedig ez jóval több annál, mint amiben Brack’thal reménykedhet, morfondírozott Berellip. Hiába fivére elemi tűzlényei, biztos volt benne, hogy Ravel és a mágiaszövői gyorsan végeznének vele. Berellip elbizonytalanodott, nem tudta, hogy mitévő legyen. Az

nyilvánvalóvá vált, hogy Brack’thalt észérvekkel nem lehet meggyőzni, ugyanakkor nem akarta nyilvánosan megfeddni őt. Egyrészt azért, mert nem akarta ezzel előnyhöz juttatni Ravelt, másrészt, mert bár ostoba volt, irányítani tudta az elemi tűzlényeket, márpedig ez a kovácsműhely és a kohók miatt létfontosságú szemponttá vált.

Tiago Baenre odalépett a merengő papnő mellé.– Hát nem csodálatos? – kérdezte fennhangon, magára

vonva a figyelmet.– Á, Ravel rothéja is felbukkant a színen! – kiabálta

Brackthal.Tiago csak nevetett, bár legszívesebben a mágus

homlokába vágta volna a pengéjét, és nem is lett volna túlságosan nehéz dobás. Határozott léptekkel indult el Brack’thal felé.

– Nem győzhetsz! – súgta neki.Brack’thal kihívóan kidüllesztette a mellkasát.– Berellip Ravel oldalán áll – folytatta Tiago, és a mágus

elszántsága egy szempillantás alatt elillant. A papnőre pillantott Tiago mellett, Berellip pedig együttműködve a Baenre ifjúval, biccentett.

Brack’thal szeme rángatózni kezdett. Visszanézett Tiagóra, majd róla Ravelre, aki időközben elindult feléjük. Lassú járását ravasz mosoly kísérte. Ravel előbb bal, majd jobb oldali irányba billentette a fejét, és mindkét irányból mágiaszövők léptek elő, varázspálcákat és -botokat pörgetve fürge ujjaik között. Mohón tekintettek a csata elé.

– Senki, akit a szövetségesednek vélsz, nem áll melléd Berellip ellen – mondta Tiago nyugodt, halk hangon.

– Nővérem! – kiáltott rá Brack’thal a nővérére.– Küldd vissza az ölebeidet a kohóba! – parancsolt rá

Berellip. – Sok még a tennivaló.– Nővérem!– Vége! – rivallt rá a papnő, és tett egy lépést előre. Az

ujjai megvillantak, és egy egyszerű varázslattal kioltotta az egyik kisebb elemi tűzlényt, amely haragosan sisteregve gőzölgött el a levegőbe.

– Mit szólnál nyolc lábhoz? – kérdezte Berellip Brack’thaltól, akinek azonnal kifutott a vér az arcából. Ennél komolyabb fenyegetés egyetlen drowt sem érhet. Berellip épp most helyezte kilátásba, hogy ha nem vigyáz magára, akkor könnyen Yerrininae sorsára juthat!

Brack’thal belátta, hogy legyőzték, ezért lassan, hátsó szándék nélkül felemelte a karját, és visszaküldte a tűzlényeket a kohókba.

Mire Berellip és Ravel odaértek közvetlenül mellé, már csak az óriási tűzlény maradt mellette. Brack’thal előbb a lényre, majd Berellipre nézett, és váratlanul térdre rogyott előtte.

– Ölj meg, kérlek! – könyörgött.– Nem lesz gyors halálod – fenyegette meg a papnő.

Brack’thal hevesen bólogatva fogadta el a kínhalál lehetőségét; még az is jobb, mintha driderré változtatnák!

– Nővérem – szólalt meg Ravel, és Brack’thal, Berellip és Tiago mind felvont szemöldökkel néztek rá. – Hagyd meg az életét!

A kovácsműhelyben tartózkodó összes élőlény visszatartotta a lélegzetét.

– Hasznos a számunkra. Az elvégzett munkáját nem érheti panasz – mondta mindenki legnagyobb megrökönyödésére.

– Te megkegyelmeznél egy ilyen gyengeségért?- kérdezte Berellip suttogva.

– Csak akkor, ha Brack’thal hűséget esküszik nekem – jelentette ki Ravel, és kihúzta magát, hogy még inkább térdelő fivére fölé tornyosuljon. – Csak akkor, ha Brack’thal lemond a rangjáról és itt és most hivatalosan a Xorlarrin-ház elsőszülöttjévé válok, Brack’thalra pedig a másodszülöttet megillető jogok szállnak át.

– Inkább meghalok – mondta Brack’thal.– Inkább növesztesz hat új lábat? – kérdezte Tiago.– Valóban? – Ravel még Brack’thal előző kijelentésére

kérdezett rá. – Szóval mégsem szökik a magasba az erőd?

Szándékosan emelte fel a hangját, hogy mindenki jól hallja, azok a mágiaszövők is, akikről Ravel tudta, hogy az utóbbi időben elgondolkodtak azon, hogy átpártoljanak Brack’thalhoz.

Berellip némán gratulált Ravelnek. Tökéletesen játszotta ki a kártyáit. Brack’thal sorsa így vagy úgy, de mindenképpen megpecsételődött. Ha nem egyezik bele, és ezért meghal, akkor elismeri, hogy mégsem tudná visszanyerni régi erejét, és ezzel Ravel ismét magához láncolja a mágiaszövőket. Ha azonban beleegyezik, akkor köti majd az esküje. A drow férfiak csak a legritkább esetben cserélnek helyet úgy a rangsorban, ahogy Ravel

javasolta, de volt már rá példa, és ezt az esküt nemigen lehetett megszegni. Ha Brack’thal ezt követően szembeszáll Ravellel, az azt jelenti, hogy magát a Xorlarrin-házat támadja, magára haragítva ezzel Zeerith nagyasszonyt.

– Nos? – kérdezte Berellip.– Legyen hát! – adta meg magát a legyőzött mágus.Ravel azonnal mellette termett, a hóna alá nyúlt, és

felemelte a földről.– Te a Xorlarrin-ház nemese vagy – mondta neki

halkan.Brack’thal gyűlölettel telve meredt rá.– Menj vissza a járatokba az ölebeddel! – parancsolta

neki Ravel. – Folytasd a munkád.A mágus boldogan indult a dolgára, és miközben Ravel

és Berellip körbehordozták a tekintetüket a kovácsműhelyen, a drow, goblin és medverém munkások egymást letiporva tértek vissza a munkájukhoz.

– Kövessetek! – mondta Berellip a mellette álló két férfinak. Azokhoz a termekhez vezette őket, ahová beköltözött, majd gondosan becsukta maguk mögött az ajtót, és azonnal a falhoz szorította Ravelt.

– Elegem van a mesterkedéseidből! – dörrent rá bosszúsan.

– Drow vagyok – felelte Ravel vigyorogva.Berellipnek a szeme se rebbent.– Már vége – mondta Ravel. – Hidd el, én is

ugyanannyira unom már, hogy folyton a hátam mögé kell tekingetnem miattad, mint amennyire te! – Ezzel az ajtó felé fordult, de Berellip az útját állta.

Ezúttal Ravel meredt rá rezzenéstelen arccal, és néhány szívdobbanásnyi idő elteltével a papnő az útjára engedte őt.

– Folyton tele van meglepetésekkel – jegyezte meg Tiago.

– És te támogatod.– Zeerith nagyasszony támogatja őt – javította ki Tiago.

– És Quenthel nagyasszonyanya is, az anyád iránti tiszteletből – mivel Berellip nem felelt azonnal, Tiago még hozzátette: – Most már vége, és hidd el, ez az egész engem fárasztott le a legjobban.

Ellépett Berellip mellett, és a kilincs felé nyúlt.– Kegyelem – vakkantotta a papnő megvetően. –

Megkegyelmezett neki, méghozzá indokolatlanul.– Ne gondold, hogy ez gyengeség! – Tiago csak ennyit

mondott, majd kiment a szobából. A küszöbről még visszanézett a papnőre. – Ez az ügy felizgatott. Hamarosan visszatérek – közölte.

– És ha elutasítalak?– Te Lolth papnője vagy – hajolt meg Tiago. – Ha

elutasítsz, akkor elmegyek.– Ha nem utasítalak el, akkor az adósom leszel –

mondta Berellip, és Tiago már látta is a szeme előtt az összecsapódó csapdák száját. A papnő vöröslő szemébe nézett, és végiggondolta a szavait, majd meghajolt, és mindent tudó mosollyal az ajkán távozott.

Tiago valóban tudta, hogy mi játszódik le Berellip fejében. Ravel szokatlan módon kegyelmet gyakorolt. Most, hogy értesült húga árulásáról, ő nem lesz könyörületes.

Tiago a kovácsműhelynél talált rá Ravelre, aki egy kis asztalnál ült, és egy pohár erős és alattomos italt kortyolgatott, amelyet a szürketörpék készítettek. Ezt a fanyar, keserű sört általában a goblinok és koboldok itták, a drowk a nemesebb és finomabb tündeborhoz és különböző borpárlatokhoz szoktak.

Ha azonban az volt a cél, hogy tompítsák az érzékeiket, akkor ennél a főzetnél keresve sem találhattak volna jobbat.

– Különös italt választottál az ünnepléshez – mondta Tiago, és elutasította a poharat, amelyet Ravel nyújtott felé. Az ifjú Baenre-harcos azonban nem akart udvariatlanul viselkedni, ezért benyúlt a köpenye alá, elővett egy kis flaskát, és kortyolt belőle.

– Miért hagytam meg az életét? – kérdezte Ravel, mielőtt Tiago megszólalhatott volna.

– A drowk ezt a kérdést teszik fel a leggyakrabban mostanában – bólintott Tiago.

Ravel félrefordította a fejét és komor, az italozás ellenére tiszta tekintettel révedt a távolba.

Tiago megértette annak a tekintetnek a jelentését, és elnyomta ellenállhatatlan vágyát, hogy kifaggassa a mágiaszövőt.

– Brack’thal vádjai – szólalt meg Ravel.– Mi van velük?Ravel a barátja szemébe nézett.– Nem hazudott.Tiago próbálta leplezni a döbbenetét, de még így is

hátrább lépett.– Érzem – mondta Ravel.

Tiago a kelleténél hevesebben rázta meg a fejét.– Brack’thal titkol valamit. Egy mágikus tárgy vagy egy

régi varázslat segíti őt. Amit a tűzlényekkel művel az…– Lenyűgöző – vágott közbe Ravel.– És téged megtéveszt vele.Ravel ivott még egy kortyot az erős sörből.– Bízzunk benne, hogy csak erről van szó – dünnyögte

a mágiaszövő, de a hangja korántsem volt meggyőző.

iEGY BAJTÁRS BIZALMA

Herzgo Alegni átlépett az árnyékkapun. Egy kisméretű helyiségbe jutott, amelyet egy hatalmas föld alatti barlang mennyezetéről lógó cseppkő belsejébe vájtak. Még csak két nap telt el a csúfos vereséggel végződött erdei csata óta, de már sokkal jobban érezte magát. Sikerült kihasználnia Draygo Quick bukását. A vén boszorkánymester kényszerhelyzetbe került, ezért ráparancsolt a papokra, hogy gyorsítsák meg a tiefling gyógyulását, és végre katonákat bocsátott a rendelkezésére.

Herzgo Alegni biztos volt benne, hogy ezúttal sikerrel jár. Itt és most nem vallhat kudarcot, mert az a hőn áhított kard pusztulását és az ő hírnevének végét jelentené.

Effron már a cseppkőüregben tartózkodott, a helyiség egyetlen ajtajánál állt, és a barlang fala mentén körkörösen futó lépcsősort nézte.

Alegni odalépett a torz boszorkánymester mellé, és félrelökte őt. Effron az ablak nyíláshoz szorította az arcát, és próbálta leplezni a döbbenetét.

Egy sötét színű föld alatti tavacska terült el előttük, és mögötte ott magasodtak Gauntlgrym, a törpék ősi otthonának magas falai. Mintha csak lecipeltek volna egy áthatolhatatlan erődöt a föld alá, és a hatalmas barlangüreg végébe helyezték volna. Mellvédek sorakoztak a mennyezet alatt, és ahogy Alegni körbehordozta a tekintetét az egész barlangüregen, rájött, hogy mindent, amit lát, Gauntlgrym védelme érdekében alakítottak ki, még azt a cseppkőbe vájt üreget is, amelyben éppen tartózkodtak.

– Pontosan alattunk – mondta Effron. Alegni előredőlt, hogy jobban lásson. Egy párkány húzódott alattuk, rajta egy ősi hadigéppel.

– Dárdavető? – kérdezte, nem tudta a pontos nevét annak, amit lát. Valóban úgy nézett ki, mint egy hatalmas, felhúzott számszeríj, egy dárdavető, de ennek a szerkezetnek egy légcsavarszerű dobozkát raktak a tetejére. Két árny sürgölődött odalent, próbálták megfejteni a hadigép titkát.

– Szokatlan tervezés – mondta Effron. – Több is van belőlük a barlangban. Balogoth a történész sorozatvetőnek nevezte.

Alegni levette a szemét a különös fegyverről, és Effronra nézett, aki éppen belekezdett volna egy bővebb magyarázatba, de a tiefling harcos felemelte a kezét, belefojtva a szót. Nem volt rá szükség, anélkül is tudta,

hogy mit jelent a különös elnevezés, hogy mire szolgálhat a fura, légcsavarszerű szerkezet.

– Működik? – kérdezte az alant dolgozó két árnytól.A két katona felnézett, majd azonnal hátrahőköltek,

amikor meglátták a hadurat. Nem számítottak rá.– Működik? – kérdezte ismét Alegni, ezúttal dörgő

hangon.– Nem tudjuk, Alegni nagyúr – felelte az egyikük. – A

húrokat kicseréltük, de a vetőkarok elöregedtek, valószínűleg nem lehet megfeszíteni velük.

– Próbáljátok meg!A két katona összenézett, majd egy ládához ugrottak,

amelyet az Árnyzuhatagból hoztak magukkal, és hosszú nyílvesszőket vettek elő belőle. Módszeresen megtöltötték a légcsavarszerű dobozt, hátulról, nyílheggyel előre dugva be a lövedékeket. Ezt követően az egyik árny meghúzta az indítókart, hogy megfeszítse a húrt.

A vetőkarok keservesen nyikorogtak.– Nem működik – jegyezte meg lemondóan Effron, de

Alegni oda se figyelt rá. Még csak rá se nézett.Miután az indítókar a helyére kattant, a másik árny

megfogott egy emelőkart. Elsőre meg se moccant, és hiába erőlködött, végül egy kétségbeesett pillantással kénytelen volt segítséget kérni a társától.

Nem akartak csalódást okozni a hadúrnak, ezzel Herzgo Alegni is tisztában volt, és felettébb jól mulatott a riadalmuk láttán.

Sehogy sem boldogultak, ezért az egyik árny a szerkezet alá feküdt, és kardja hegyével próbálta

kimozgatni a beszorult dárdavető kazettát, hogy a helyére illesszék

Herzgo Alegni alig tudta visszatartani a kacaját. Csupán az egyik vetőkar mozdult előre. A dárdák kirepültek ugyan a vetőkazettából, de lendület híján ártalmatlanul kóvályogtak a levegőben és kisvártatva le is zuhantak. Ennyi erővel akár kézzel is elhajíthatták volna őket.

A barlang aljából felháborodott szitokszavak záporoztak felfelé.

– Elöregedett a fa – okoskodott Effron.– Én is tudom! – förmedt rá Alegni. – Érdekes szerkezet.– A régi időkben halálos nyílzáport zúdíthattak ezek a

dárdavetők az ellenségre – hüledezett Effron. – Érdemes lenne lemásolni ezeket a szerkezeteket. Balogoth is így véli, és már el is kezdte lerajzolni a számszeríjakat és azt a különös vetőgaratot.

Herzgo Alegni körbehordozta a tekintetét a barlangon.– Nincs elég katonánk – állapította meg. – Ez a barlang

túl nagy és túl sok a fedezék. Könnyedén átcsúszhatnak a védelmünkön.

– Csak egy kapu van, legalábbis eddig nem találtunk másikat – felelte Effron.

Alegni felmérte a tekintetével a hatalmas falfelületet, és az egyetlen nyílást a közepén. Sínek futottak ki a kapu mögül, és néhány kocsi, vélhetően ércszállító kocsi hevert felborulva mellette a porban, a tavacska előtt.

– Eddig – visszhangozta. – Dahlia és az a drow már járt itt korábban, jártak az épület belsejében. Ha van másik bejárat, akkor tudnak róla.

– Éppen ezért beküldtem egy járőrcsapatot a kapu mögé – mondta Effron. – Ha az ellenség mégis bejutna valahogy, akkor is a hátukba kerülnénk, és elfognánk őket. A többi egységet szétszórtam a barlangban, próbáltuk az összes lehetséges útirányt lefedni.

Effron elhallgatott, Alegni pedig kinézett az ablakon, de tudta, hogy van még valami, ezért megfordult, és torz boszorkánymesterre nézett.

– Ha idejönnek egyáltalán – fejezte be a gondolatát Effron.

– Idejönnek – szögezte le Alegni magabiztosan. Tudta, hogy így lesz, és félt tőle, hogy így lesz, mert azt is tudta, hogy miféle ősfenevad rejtőzik az ódon falak mögött. – Kételkedsz a bérenceidben?

Effron vállat vont. Valóban Glorfathel tájékoztatta Alegnit a három kalandor úti céljáról, aki pedig Ámbrára hagyatkozott. Az Árnyvándor nemrég azt jelentette, hogy az ellenség behatolt a külső járatokba. Azonnal megkereste Effront, miután nem sikerült alkut kötnie Drizzttel, de erről természetesen egyelőre nem beszélt.

Herzgo Alegni egyenként szemrevételezte a különböző katonai egységeket, amelyek lázasan készülődtek a közelgő rajtaütésre, Az összes egység a tavacska közelebbi partjára helyezkedett, szemben Gauntlgrym hatalmas falaival.

A tiefling megnyalta az ajkát. A terv biztosnak tűnt. Még ha a tavon keresztül érkeznének is meg, akkor is el kellene jutniuk valahogy a falig és a kapuig, és egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a dárdák, nyílvesszők és varázslatok össztüze alatt ez sikerüljön nekik.

Ugyanakkor tovább tépelődött, valami nem hagyta nyugodni. Egyszer már alábecsülte őket, és borzalmas árat fizetett érte.

– Küldj még katonákat az épületbe! – mondta.– Már most is alig tudjuk felügyelet alatt tartani ezt a

hatalmas barlangot – vitatkozott Effron. – Ha tovább gyengítjük a vonalainkat…

– Ha előttünk járnak, vagy ha egy titkos ajtón keresztül hatolnak be, akkor vajon megtaláljuk őket? – kérdezte Alegni.

– Mennyit? – kérdezte Effron.– Mi van a kapu mögött?– Egy tágas előcsarnok, ahonnan járatok nyílnak a mély

bányákba. Sínek futnak felfelé, vélhetően az ércszállító kocsik számára. A felső szintekre is nyílnak járatok, de azokat még nem tártuk fel.

– Miért nem? – kérdezte bosszúsan a tiefling.– Még nem vagyunk itt olyan régen, nagyúr –

mentegetőzött a boszorkánymester.Herzgo Alegni a kis termetű tieflingre meredt.

Effronnak igaza van, ezt be kellett látnia. Csak nemrég találták meg ezt a helyet, és ahhoz képest, hogy mikor ment híre a felfedezésnek, igen gyorsan kialakították az állásaikat. Eddig jó munkát végeztek, ezt el kellett ismernie, de nem nyíltan, nem Effron előtt.

– Hol jönnek majd be a barlangba? – kérdezte.– Legalább négy járat húzódik a szemközti fal mentén –

felelte Effron.Alegni szeme kikerekedett, az orrlyukai kitágultak, a

kezét ökölbe szorította.

– Mind a négy járatba csapatokat küldtem! – hadarta Effron, és úgy tűnt, mintha egy kicsit összébb ment volna a hadúr tekintetének súlya alatt. – Próbáljuk kideríteni, hogy melyik vezet fel a felszínre.

– Próbáljátok?Effron nem tudta, hogy mit mondjon. Felemelte ép

kezét, majd leeresztette, és lemondóan csóválta a fejét.– Már meg sem lepődöm – dörmögte a hadúr. – Még

nem felejtettem el az árulásodat a hídon, ezt ne feledd!– Azzal a hatalmas párduccal csatáztam – védekezett a

torz boszorkánymester, de a hangja elcsuklott, levegőt is alig kapott.

– Már megszoktam, hogy folyton csalódást okozol – folytatta Alegni, meg sem hallva Effron szavait. Az ajtóhoz lépett, hogy elhagyja a cseppkőbe vájt szobát, de a küszöbről visszafordult, és hosszasan méricskélte a boszorkánymestert. – Azóta okozol csalódást nekem, amióta először megpillantottalak.

Effron hátratántorodott, de Alegni szerencsére elment. Szerencsére, mert a hatalmas termetű tiefling harcos még kegyetlenebbül viselkedett volna vele, ha észreveszi az Effron egymástól elütő szemeiben gyülekező nedvességet.

*A maroknyi árny vadász összeszokottan haladt előre a

zuzmókkal gyéren megvilágított járatban. Az egyik fiatal nő egy repedéshez osont, a falhoz lapult, alaposan körülnézett, majd jelzett az ujjaival: egy, kettő, három.

Zingrawf Bourdadine, egy komoly hírnévvel rendelkező durva férfi elsuhant mellette, a nyomában egy mágussal és egy félszerzet árny harcossal. Miután elfoglalták a helyüket, jeleztek nőnek, aki felmutatta a negyedik ujját, jelt adva az utolsó, ötödik árnynak, egy tiefling nőnek, aki szintén elsuhant mellette.

A kuporgó vadász előrehajolt, és a társaira nézett. Várta, hogy jelezzenek neki, és ismét élre állhasson. Még nem álltak készen, a maroknyi csapat utolsó tagja még nem foglalta el a helyét. Miközben várakozott, kihúzta magát, nagy levegőt vett, és felkészült a tovahaladásra.

Ekkor vette észre, hogy valami nincs rendjén azzal a falszakasszal. Ahogy jobban megnézte, felfedezett egy bemélyedő fülkét, amely nem volt üres.

Egy kéz nyúlt ki a sötétből, és a szájára tapadt. Egy másik kéz is felbukkant, késsel a kezében, és egy gyors mozdulattal elmetszette a torkát.

Artemis Entreri egyetlen hang nélkül eresztette le őt a földre.

*Alfwin, a mágus lekuporodott, és meredten hunyorgott.

Halkan átkozódott a sötétség miatt. Első ránézésre tisztának és biztonságosnak nyilvánította a következő járatot, és jelzett is a többieknek, de váratlanul felállt a tarkóján a szőr.

Kiélesítette az érzékeit. Valóban zajt hallott? Valóban mozgást érzékelt a szeme sarkából? Felemelte a kezét és ökölbe szorította, jelezve a társainak, hogy álljanak meg.

Túl későn, mert a társa már elindult felé, és túl közel kerültek egymáshoz. A nő fedezék nélkül maradt, ezért lekuporodott, és a férfi mellé kúszott.

Eltelt néhány szívdobbanásnyi idő.A nő a folyosó bal oldali falára mutatott, oda, ahol

éppen elkanyarodott, és egy kitüremkedés mögött megbújhatott volna. A harcos tapasztalt, nesztelen léptekkel osont oda. A mágus a jobb oldali falhoz lapult, hogy szemmel tarthassa a társa mögötti területet.

Minden csendesnek és nyugodtnak tűnt.A nő a kitüremkedés mögé bújt, majd bekukucskált a

kanyar mögé.Mozgást vett észre bal oldali irányból. Az arca elé kapta

a karját, hogy védje magát, de elkésett, és a pörgő botok eltalálták a halántékát, visszapenderítve őt a járat közepére.

Alfwin szólt várakozó társaiknak, majd egy varázspálcával a kezében kilépett a folyosóra, felemelte a pálcát, és próbálta átlátni a szeme előtt kibontakozó zűrzavart: két hasonló termetű alak akaszkodott össze, és cikáztak jobbra-balra a folyosó teljes szélességében.

Már-már éppen rászánta volna magát, hogy vaktában belelőjön ebbe a forgatagba, bízva abban, hogy a jó célpontot találja el. Ekkor azonban egy új célpont bukkant fel, valamivel távolabb tőlük.

Útjára engedett egy fekete színű, mágikus lövedéket, de a célpont egy villámmal hárította a támadást.

Nem villámmal, hanem egy villámló energiától cikázó nyílvesszővel, amely a következő pillanatban belefúródott a vállába, a falhoz csapva őt.

Az árny fájdalmas arccal zihált, és ismét felemelte a pálcáját.

Ekkor azonban minden elsötétült.

*A mágus lövedéke eltalálta Drizzt előrenyújtott karját,

és megégette a bőrét, de megfeszítette az izmait, és fel se szisszent, előhívta a Mélysötét mélyebb rétegeiből származó, öröklött mágikus energiát, és áthatolhatatlan sötétséget bocsátott a boszorkánymesterre és környezetére. Taulmarilt a helyén tartva gépies mozdulattal illesztett egy újabb nyílvesszőt a húrra, majd útjára engedte a lövedéket. Amint a nyílhegy elérte a sötét zóna szélét, a nyílvessző eltűnt, mintha megsemmisült volna.

Tudta, hogy gyors győzelmet kell aratnia, mert ez a szűk járat a mágus esélyeit növeli. Még a végén lángba borítja az egész folyosót, vagy halálos rovarokkal tölti meg Drizzt nem akarta megadni neki ezt az esélyt.

Elővett egy újabb nyílvesszőt, és ismét tüzelt.

*Amint felhangzott a csatazaj, Zingrawf és félszerzet

társa szólt a mögöttük várakozó vadásznak. Ahogy megpillantották a gyorsan közeledő alakot, talpra ugrottak és nekiiramodtak.

Nem sejtették, hogy az az alak nem a társuk, aki már holtan hevert az egyik sötét fülkében.

Entreri gyorsan utolérte őket, és az előtte futó termetes tieflinggel ellentétben ő nem tétovázott, amikor megpillantotta a fényes villanást.

A félszerzet harcos elszakadt tőlük, hogy csatlakozzon két, már harcoló társához, és amikor odaért a mágushoz, eltűnt az áthatolhatatlan sötétségben.

A testes tiefling ismét megtorpant, de Entreri ezúttal sem habozott. Jól ismerte Drizzt Do’Urden trükkjeit, számos alkalommal volt már szerencséje a sötétséggömbhöz, amikor a drow ellen vagy éppen mellette harcolt.

Egyszerűen lefejezhette volna a tieflinget, de élvezte a harcot.

– Örülök, hogy látlak! – mondta.A nagydarab tiefling mát harmadszor tétovázott rövid

időn belül, majd mikor rájött, hogy mi történik körülötte, acsarkodva megpördült, széles ívben suhintva a csatabárdjával.

Entreri számított erre, és könnyedén tért ki a halálos bárd elől. A tiefling háta mögött bukkant fel, és a vállába döfte a kardját. Hangosan kinevette a hörgő, vicsorgó tieflinget, és ismét könnyedén tért ki a csapása elől.

Entreri könnyedén végezhetett volna vele, számos tiszta célpont nyílt meg előtte, de ekkor észrevett egy ezüstös villanást a tiefling válla felett, és le kellett hajolnia, hogy mentse a bőrét.

Szólni akart Drizztnek, hogy hagyja abba, de ekkor két újabb nyílvessző csapódott a sziklafalnak a hátuk mögött, szikrákat hányva a levegőbe. Entreri oldalra

gurult, a fal tövébe, és ekkor kiszolgáltatottá vált a tiefling csatabárdja számára.

Az ellenfele azonban nem foglalkozott vele. Az árny oldalra billent. Füstölgött a bőre, ahol az egyik nyílvessző beléfúródott.

A másik harcos ekkor bukkant ki a sötétséggömb belsejéből, és hisztérikusan kalimpált a karjával.

Egy nyílvessző hatolt át a testén, majd továbbröppenve belefúródott az elvágódó tiefling mellkasába.

*Drizzt jobb keze tökéletes köröket írt le: hátranyúlt a

válla felett, kivett egy nyílvesszőt mágikus tegezéből, a húrra illesztette, megfeszítette a húrt, és kilőtte a vesszőt, majd kezdte elölről. Drizzt fel-le, jobbra-balra mozgatta az íjat, próbálta lefedni az előtte sötétbe burkolózó tér egészét.

Csak egyszer pillantott Dahliára, aki akkor éppen a leterített harcos tetemén guggolt.

Egy nyugtalanító kép villant fel Drizzt szeme előtt, amint Dahlia Entrerin fekszik, és szenvedélyesen összefonódik vele.

Drizzt eleddig nyugodt, kiegyensúlyozott arca haragos grimaszba rándult, és tett egy lépést előre.

– Vége – mondta Dahlia, de Drizzt csak tüzelt tovább.Az elf megfogta Drizzt karját, de ő nem hagyta abba,

jobbra-balra, fel-le forgatva az íjat csak lőtte és lőtte a nyílvesszőket.

– Vége – ismételte meg Dahlia. Ő a mágusról beszélt, Drizzt azonban a mögötte lévő két harcosra és saját társukra célzott.

*Mintha vihar tombolt volna a járatban. Villámló

nyílvesszők cikáztak a levegőben, füstpamacsok szálltak fel a sziklafalba ütött lyukakból.

A termetes tiefling harcos még mindig nem rogyott össze, de úgy tűnt, hogy a folyamatosan a testébe csapódó nyílvesszők tartják talpon, nem a saját akaratereje és életösztöne.

A fal tövében kuporgó Entreri többször is rákiáltott Drizztre, hogy hagyja abba, de a hangját elnyomta a nyílvesszők dörgő pattogása.

Egy nyílvessző közvetlenül Entreri mellett csapódott a falba, és szilánkok szóródtak a szemébe. Odébb gurult, kirúgta a tiefling lábát, majd alá feküdt, és felkészült a becsapódásra.

De vajon elég vaskos ez a test ahhoz, hogy feltartóztassa azokat a pusztító nyílvesszőket?

*– Erősen mágikus – szólt Glorfathel, miközben Ámbra

megközelítette az emelvényen álló, mesés, ékkövekkel díszített íróm.

– Akkor használj védővarázslatokat! – mordult rá Afafrenfere. Már alig várta, hogy hozzáférhessen az értékes csecsebecsékhez.

Glorfathel kikacagta a szerzetest.– Sem az Árnyzuhatagban, sem Torilon nem akad olyan

ostoba alak, aki hozzányúlna ahhoz a trónhoz. Olyan erő lakozik benne…

– Ami a törpe istenektől származék – fejezte be helyette Ámbra, aki már a trón közvetlen közelében járt. A törpe nő tekintete egy sor sírhalomra tévedt. Különös, gondolta. Mégis, ki állítana síremléket egy ilyen helyen, egy trónterem közepén? Kél halom nagyobb volt a többinél, és amikor a pillantása a legnagyobbra siklott, újabb rejtélyre lett figyelmes. Ezek új sírok. Persze nem az elmúlt tíznapban emelték őket, de korántsem voltak olyan ősiek, mint a csarnok és annak tartozékai.

– Miféle titkokat őrizel itt, Clangeddin? – kérdezte halkan. – És miféle erőt, Moradin? – tétován nyújtotta ki a karját.

– Ne tedd! – figyelmeztette őt az elf. Afafrenfere visszafojtott lélegzettel nézte a fejleményeket.

Ámbra azon nyomban egész testében megmerevedett, amint vaskos ujjának vége hozzáért a trón karfájához. Erős energiakitörés futott végig a gerince mentén. A levegő bennakadt a tüdejében, és minden izma megfeszült. Mozdulatlanul állt ott, két társa várakozó, hüledező tekintetétől övezve.

Nem értették, hogy mi történik a törpével. Képek villantak fel Ámbra szeme előtt a törpe istenek utolsó tanítványáról, aki megérintette a trónt, majd a következő pillanatban azt látta, hogy benne ül. Felismerte vörös szakállár és egyszarvú koronáját. „Bruenor király” – formálták a szavakat az ajkai.

A törpe nő ott akart maradni, de a trónból belé iramló energia túlságosan erősnek bizonyult. A látomásra összpontosított, £s kétségbeesetten próbálta elmondani a híres királynak, hogy ő is delzouni származású, hogy Buzogányos Adbar családjából származik! Ugyanakkor Ámbra ereiben nem csörgedezett királyi vér, ezért a trón elutasította őt, igaz kíméletesen, addig áramoltatva a testébe a mágikus energiát, míg már nem bírta tovább.

A törpe nő hátratántorodott.– Ez lehetetlen – motyogta, pedig tudta, hogy mi az

igazság. Ez nem szemfényvesztés.– Mi van?–kérdezte Afafrenfere, és odalépett mellé.

Kinyújtotta a karját a trón felé.– Felfal téged! – figyelmeztette őt Ámbra.Afafrenfere felé fordult.– Akkor csináld te! – mondta neki. – Piszkálj ki néhány

ékkövet!Ámbra elképedve nézett rá, majd harsányan

felnevetett.– Az elfek véréért sem – mondta. – Inkább piszkálok ki

egyet egy vörös sárkány foga közül.– Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte a mohó

szerzetes nekikeseredve. – Ezek itt királyi kincsek!– Több annál – mondta a törpe nő.– Itt hagyjuk – szólalt meg Glorfathel. – Mint mindenki

más is, aki már járt itt előttünk. Vagy meghalunk, semmi kétség.

Nem mindenki halt meg, gondolta Ámbra, de ezt nem osztotta meg a többiekkel.

– Akkor fosszuk ki a sírokat! – mondta a szerzetes.

– Ha hozzájuk nyitsz, ások neked egyet! – förmedt rá Ámbra, nem titkolva, hogy szívesen megvívna a férfival. Az orrlyukai kitágultak, a szeme ki kerekedett és villámokat szórt. Afafrenfere elhátrált előle.

– Törpe büszkeség – nevetett Glorfathel. – Az se számít, ha besötétül a bőre.

Ámbra bólintott, örült neki, hogy az elf látja rajta, hogy mennyire dühös.

Glorfathel abba a járatba vezette őket, amelyet meg kellett védeniük. A törpe tekintete elidőzött még egy kicsit a fenséges trónon, és felidézte a vörös szakállú törpe arcát, a királyok királyáét. Mielőtt társai után sietett volna, rápillantott a legnagyobb sírra, és tudta, hogy ki nyugszik benne.

Enyhén meghajolt, tisztelgése jeleként, mielőtt kiment a csarnokból.

*– Drizzt! – kiáltotta Dahlia, és megragadta a drow

karját. – Vége!A drow félretaszította őt, és egy újabb nyílvesszőért

nyúlt. Az összefonódó Dahlia és Entreri képe csak nem akart eltűnni a szeme elől.

Megtisztítja ezt a folyosót, és meg sem áll Gauntlgrymig!

A nyílvessző útnak indult, de a fénye szinte azonnal kihunyt, amint elhagyta Taulmaril húrját. A második, majd a harmadik nyílvessző is fénytelenül röppent tova. Drizzt csak ekkor fogta fel, hogy mi történik. Dahlia ott

guggolt mellette, és Kozah Tűjével elszívta Taulmaril erejét.

Őt védelmezi!Drizzt szeme kiguvadt a haragtól! Ahelyett, hogy újabb

nyílvessző után nyúlt volna, felemelte a mágikus íjat, hogy bunkóként használva sújtson le vele az elfre.

Ekkor azonban eloszlott a sötétség, és mindketten kíváncsian meredtek előre a folyosóra.

A mágus a fal tövébe rogyva ült a falnak támaszkodva, keze-lába kinyúlva, az álla a mellkasára bukva. Számos lyuk éktelenkedett a testén, amelyekből füst szállt fel, és egyik-másik még lángolt is. Taulmaril, a Szívkereső hű maradt a nevéhez. A félszerzet összekuporodva füstölt mellette, míg a testes tiefling néhány lépésnyivel arrébb feküdt, szintén mozdulatlanul. A sziklafalon számos füstölgő lyuk látszódott, és kőszilánkok szóródtak szét mindenfelé.

– Mit műveltél? – förmedt rá Dahlia, majd felállt és értetlenkedve meredt a drowra.

A látvány kijózanította Drizztet. Leeresztette Taulmarilt, majd tett egy lépést előre, és erősen meresztgette a szemét, hogy lásson valamit a füstfelhőbe burkolózott folyosón.

Majdnem egy újabb nyílvesszőt illesztett a mágikus íj húrjára, amikor a tiefling teste megmozdult, de Artemis Entreri kúszott ki alóla, pengével a kezében, harcra készen. Megvillant a csuklója.

Drizzt Taulmarillal söpörte félre a feje felé repülő tőrt, és a következő pillanatban már ott is csillogtak a kezében híres szablyái.

Entreri előreszegezett karddal indult rohamra, és amikor a drowhoz ért, akkor pördült egyet, felemelte a tőrét, és lesújtott vele.

Drizzt is megpördült, ellentétes irányba az orgyilkossal, és kitért a sebesen suhanó penge elől. Ezzel egy időben középmagasan vágott Csillámmal, amire Entreri természetesen számított.

Drizzt félúton megszakította a pörgést, és egyenesen döfött Jéghalállal. Ha Entreri egyszerűen csak hárította volna Csillám támadását, akkor rés nyílt volna a védelmén.

Entreri azonban tapasztaltabb volt ennél, és jó néhány alkalommal harcolt már a drow ellen. Ahelyett, hogy egyszerűen oldalra söpörte volna a lendülő pengét, átgörgette a saját kardját a szablya élén.

Entreri hagyta, hogy Drizzt saját lendülete vezesse ki Csillámot szélesen oldalra, lehetőséget adva neki egy ellentámadásra.

Ebben a helyzetben mindketten bevihették volna a végzetes döfést, de akkor ugyanúgy mindketten meg is haltak volna.

Ezért mindketten a hárítás mellett döntöttek, és a pengéik hangosan csattantak össze pontosan középen, kettejük között.

– Elég! – rivallt rájuk Dahlia. A hangja eltorzult az erőlködéstől, a fogai pedig összekoccantak, amit vagy nem hallottak, vagy oda sem figyeltek rá.

Entreri Drizzt torka felé döfött a tőrével. Drizzt szabad szablyája hárította a támadást, majd beleöklözött a markolattal az orgyilkos arcába.

Entreri lehajolt az ütés elől, de ettől összekapcsolódott pengéik még jobban egymásba gabalyodtak.

Entreri új támadási módhoz folyamodott, és belefejelt Drizzt gyomrába.

Azonban a drow is ugyanerre készült, és így a fejük hangos puffanással ért össze. Mindketten megszédültek, és elhátráltak egymástól.

A következő pillanatban azonban már ugrásra készen vicsorogtak a másikra. Egyszer és mindenkorra be akarták fejezni ezt.

Ekkor azonban egy fémes bot ékelődött kettőjük közé, a vége a szemközti sziklafalnak csapódott, szabadjára engedve Taulmaril három mágikus nyílvesszejének erejét. Fényes robbanás rázta meg a sötét járatot.

Dahliát elvakította az éles fény, de tapodtat sem mozdult, megvárta, amíg a két harcos hátrább szökken. Mintha egymás tükörképei lettek volna. Mindketten megpördültek a levegőben, főidre érkezéskor vetettek egy bukfencet, majd talpra ugrottak, pontosan ugyanazzal a mozdulattal, ugyanabban az ütemben. Ugyanolyan terpeszállást vettek fel, és ugyanúgy előreszegezték a pengéiket, készen rá, hogy folytassák a harcot.

– Ti testvérek vagytok? – kérdezte Dahlia hüledezve.– Meg akart ölni! – vicsorgott Entreri.– Meg is öllek! – vicsorgott vissza Drizzt.– Bárki teszi is meg az első lépést, a másik oldalára

állok! – figyelmeztette őket az elf nő.– Ő kezdte! – vádaskodott Entreri.– Én is fejezem be! – vágott vissza Drizzt.

– Abbahagyni!– Nem! – kiáltotta a két dühös férfi egyszerre.Dahlia kettejük közé állt, és ide-oda forgatva a fejét,

mindkettőjüket dühös és értetlen pillantásokkal illette.– Szükséged van rá! – rivallt rá Entrerire. – Hogy

megszabadulj attól a kardtól!Az orgyilkos hátrább lépett, és kihúzta magát, ahogyan

Drizzt is.– A kard? – szólaltak meg egyszerre.Drizzt rémülten dobta el a szablyáit, majd a háta mögé

nyúlt, előhúzta Kharón Karmát, és két kézzel a magasba emelte.

– A kard – mondta, és azonnal megértett mindent.Mindent.A szűnni nem akaró gyanakvása, a dühítő képek az

összefonódó Dahliáról és Entreriről, az időnként fellobbanó vágya, hogy végezzen az orgyilkossal…

Hörögve ugrott oldalra, és teljes erőből ütni kezdte a karddal a járat sziklafalát, és közben folyamatosan üvöltött.

– Drizzt! – Dahlia megrökönyödve lépett oda hozzá, hogy lecsillapítsa, de Entreri megfogta a csuklóját, és visszatartotta őt.

– A kard mondja neki, hogy öljön meg engem – magyarázta az orgyilkos.

A sötételf kiadta a dühét magából, kisebb-nagyobb darabokat hasítva ki a kemény sziklafalból, de a mesés vörös pengén egy árva karcolás sem keletkezett. Drizzt tudatosítani akarta Kharón Karmában, hogy ő az úr. A drow a gazda, a kard a szolga.

Miután végzett, vetett még egy utolsó, megvető pillantást a vörös pengére, majd visszacsúsztatta a hátára szíjazott hüvelybe. Ezután felvette és eltette a szablyáit. Előbb társaira majd a mögöttük fekvő három hullára nézett. Nem sokon műk, hogy négyen heverjenek ott kilyuggatott, füstölgő testtel.

Várt néhány szívdobbanásnyi időt, mire teljesen lehiggadt, és csak ekkor nézett Artemis Entreri szemébe. Nem kért tőle bocsánatot – ugyan mit értek volna vele? –, de biccentett, jelezve, hogy immáron ő, és nem Kharón Karma uralja a tudatát.

Artemis Entreri eltette a kardját és a tőrét.Drizzt háta mögött megmozdult a harcosnő, akit Dahlia

leterített, és próbált felkönyökölni. Dahlia azonnal odaszökkent mellé, és jó erősen belerúgott az oldalába. Nem hagyta az árnynak, hogy összegömbölyödjön, ránehezedett a tarkójára, és a talpával a földhöz nyomta az arcát.

– Ha megmoccansz, eltöröm a nyakad! – sziszegte fenyegetően.

Drizzt csatlakozott hozzájuk, megragadta Dahlia csuklóját, hogy elhúzza őt onnan. Az elf nő ellen állt, de Drizzt ellentmondást nem tűrően nézett rá, és még erősebben húzta őt.

Amint Dahlia levette az árny tarkójáról a lábát, és hátrébb lépett, mielőtt még Drizzt lehajolhatott volna, hogy felsegítse a sebesült harcosnőt, Entreri közéjük ugrott, megragadta az ellenség üstökét, és durván felrántotta őt a földről.

– Hol a kardod? – kérdezte Entreri. A nő oldalra pislantott, a hosszúkardjára. – Vedd csak fel, és hadd fejezzem be, amit már rég be kellett volna! – Ezzel odahajította az árnyat a kardja mellé.

A harcosnő előbb a kardra, majd Entrerire nézett, aki időközben előhúzta a fegyvereit, és felkészülten várta.

Drizzt csalódottan nézte a szeme előtt kibontakozó jelenetet, és a régi Entreri jutott az eszébe, aki valaha volt. Csak áltatta volna magát, amikor az orgyilkosról a régi szép idők jutottak eszébe? Hagyta volna magát megtéveszteni? Olyan mohón és elkeseredetten vágyott volna vissza egy másik korba és helyre, hogy nem ismerte fel a valódi Artemis Entrerit?

Másik társára pillantott, Dahliára, aki izgatottan, mosollyal az ajkán várta, hogy mi következik. Drizzt ismerte azt a tekintetet. Dahlia arra vágyott, hogy Entreri darabokra kaszabolja ezt az árnyat.

Drizzt nagy levegőt vett és nyelt egyet. Dahliának minden oka megvolt rá, hogy gyűlölje az árnyakat, esküdt ellenségeit… nem véletlenül ólálkodtak a járatokban, a kardot várták, rájuk vadásztak.

– Vedd fel! – mondta Entreri az árnynak. – Vedd fel és állj fel! A társaim félreállnak. Csak te meg én, Ha te győzöl, talán elengednek.

– Aligha – szólalt meg Dahlia, mosolyt csalva Entreri arcára.

Drizzt figyelmét nem kerülte el a kettejük közötti összhang.

Az agyuk egy rugóra járt, közös vágyak vezérelték őket, amikkel ő sosem tud majd azonosulni.

Ismét egy kép villant fel a szeme előtt, amint Dahlia és Entreri szenvedélyesen összeölelkeznek, de ezúttal azonnal rámordult Kharón Karmára, és ő is felvillantott előtte egy képet: a lángoló ősfenevad egy hatalmas elemi vízlényekkel védett verem mélyén tombol, és rá vár.

– Ismerlek téged, Szürke Barrabus – szólalt meg az árny, aki még mindig a földön feküdt, a könyökére támaszkodva. – Nem harcolok ellened.

– Gyáva!Az árny vállat vont.– Ismerlek téged. Valaha melletted harcoltam.Entreri oldalra billentette a fejét, és alaposabban

megnézte magának a nőt, de nem csillant meg a szemében a felismerés fénye.

– Ha nem tévedek, ő itt Dahlia, a thayiek bajnoka – folytatta az árny.

– Akkor azt is tudod, hogy most meghalsz! – acsarkodott Dahlia, és Drizzt összerezzent könyörtelen hangja hallatán. Már-már azt kívánta, hogy Entreri egy gyors vágással intézze el az árnyat, véget vetve ennek a kínszenvedésnek.

Ennek ellenére Entreri és az árny nő közé állt, és felsegítette őt a földről. A harcosnő még véletlenül sem nyúlt a kardjáért.

– Minket kerestetek – szögezte le Drizzt.– Nem – rázta meg a fejét az árny.– Ne hazudj nekem, vagy átengedlek a társaimnak!

Válaszolj a kérdésemre, és…– És mi? – kérdezte egyszerre az árny és Entreri.

– És Drizzt szabadon engedi – gúnyolódott Dahlia.– Valóban? – kérdezte Entreri.– Igen – mondta Drizzt az árnynak címezve a szavait. –

Válaszolj a kérdéseinkre, és menj tovább arra, ahová tartottatok, amerről jöttünk.

Az árny Entrerire nézett Drizzt válla felett, majd pedig Dahliára.

– Nem hiszek neked – mondta, és egyenesen Drizzt levendulaszínű szemébe nézett.

– Nincs más esélyed – szólt Drizzt nyugodt hangon. – Csak egy egészen egyszerű kérdésre kell felelned. A társaid megszállták Gauntlgrym előcsarnokát, ez nyilvánvaló. Hányan vannak?

– Arra kérsz, hogy áruljam el Herzgo Alegnit, ahogyan Barrabus is tette! – förmedt rá az árny.

– Alegni halott! – csattant fel Dahlia, az árny azonban értetlenül nézett rá, mintha az elfnek elment volna az esze. – Ha még egyszer kimondod a nevét, azonnal bezúzom a koponyádat – fenyegetőzött Dahlia, és kiköpött a harcosnő lába elé.

Dahlia fenyegetése mintha erőt öntött volna az árnyba. Kihúzta magát, elfogadta a sorsát, és többé már nem félt. Drizzt felismerte ezt a fontos pillanatot, ő maga is átélte már korábban, ezért tudta, hogy az esélyeik arra, hogy bármi hasznosat megtudjanak tőle, rohamosan csökkentek.

– Nem szökhettek meg – mondta az árny.– A barlangban vannak – mondta Drizzt.Az árny mosolyogva bólintott.

– Várnak rátok, és ha nem érkeztek meg, levadásznak titeket. És akkor megölnek.

Drizzt tudta, hogy igazat mond, a mosolya mindent elárult. Már túljutott azon a ponton, hogy féljen tőlük, elfogadta a sorsát. Felidézte magában a hatalmas barlangot, a mennyezetről lelógó cseppköveket. Minden oly hasonlatos Menzoberranzanhoz. Felrémlett előtte a barlang elhelyezkedése, a sekély tavacska, és a partszakasz a víz és Gauntlgrym magas falai közötti területen.

– Eredj! – mondta Drizzt. Félreállt az árny útjából, de nem a felszínre vezető járatok felé mutatott, hanem arra, amely visszaviszi őt oda, ahonnan érkezett. – Menj vissza sötét barátaidhoz, és vidd el nekik az üzenetemet: sosem találnak ránk. Sosem szerzik vissza a kardot. Rengeteg járat fut Mélysötétben. Ez a drowk terepe, nem az árnyaké.

Az árny meredten nézte őt, és érezte Entreri gyilkos, égető tekintetét a tarkóján.

– Ezt nem teheted! – mondta Dahlia.Drizzt szigorú pillantást vetett rá, beléfojtva a szót.– Eredj! – mondta ismét az árnynak, de ezúttal már

nem nézett rá. – Nem ajánlom fel még egyszer.Az árny tétován, bizalmatlanul mozdult meg, nem

tudta, hogy melyik irányból várja a támadást. Eloldalazott Drizzt mellett, aki végig Entrerit nézte, majd elhaladt az orgyilkos mellett is.

Entreri félreállt az útjából, de az árny után fordult. Drizzt nem bízta a véletlenre, ezért Entreri és az árny közé lépett.

Az árny futásnak eredt, és nagy igyekezetében majdnem felbukott egyik halott társa tetemében.

– Sok ostoba dolgot láttam már tőled, drow – jegyezte meg Entreri, aki megkerülte Drizztet és közben nekiment a villával –, de ekkorát még soha életemben.

Drizzt lassan megfordult. Előbb Dahliára nézett, aki gyűlölködve meredt rá, mint akit elárultak, majd Entrerire, aki… aki éppen felvette a földről Taulmarilt, és az imént csak azért ment neki szándékosan, hogy kivehessen egy nyílvesszőt a tegezből!

Az orgyilkos felajzotta az íjat, és célba vette a még mindig könnyű célpontot nyújtó, menekülő árnyat.

Drizzt nem érhetett oda időben.– Entreri, ne! – mondta Drizzt egyszerre parancsoló és

könyörgő hangon.Entreri fülét megütötte a drow szokatlan, különös

hangja, és tétovázott.– Kérlek, ne tedd! – mondta Drizzt.– Azért, hogy menjen, és figyelmeztesse az

ellenségeinket? – mormogta az orgyilkos, majd ismét célra emelte az íjat.

– Öld meg! – biztatta Dahlia.– Azért Hogy figyelmeztesse őket, hogy tudunk a

rajtaütésről – felelte Drizzt.Entreri kilőtte a nyílvesszőt. Drizzt összerezzent, de az

orgyilkos az utolsó pillanatban félrerántotta az íjat, így a lövedék nem az árny hátába, hanem a járat oldalfalába fúródott. Az árny rémülten felszökkent a levegőbe, és még gyorsabban rohant tovább.

Artemis Entreri leeresztette az íjat, majd kihúzta magát, és Drizzt szemébe nézett. Megértette végre, hogy a drow forgat valamit a fejében, ami később még az előnyükre válik. Visszaadta Drizztnek az íjat, végig a szemébe nézett, egyszer sem pislogott.

Jóval több minden játszódott le abban a pillanatban a két férfi között, nem csak arról volt szó, hogy futni hagynak-e egy árnyat vagy sem. Drizzt felfedezett valamit Entreri tekintetében.

És a drow ekkor megértett egy alapvető dolgot: Artemis Entreri bízott benne.

jCSAPDÁBAN AZ ÁRNYÉK ÉS A

SÖTÉTSÉG KÖZÖTT

A járat hosszú ideig egyenletesen futott, de váratlanul egy törésponthoz értek. A menekülő árny szerencsére nem bajlódott azzal, hogy eltüntesse a leereszkedéshez használt kötelet. A három bajtárs néma csendben követte tovább az árny harcosnőt. A járat egy merőleges irányú párkányra futott ki, amely egy alant tátongó barlangba vezetett. Onnan nem látták tisztán, hogy mi van odalent. Egy oldalfal szegélyezte a párkányt, amely a mellkasukig ért, és emiatt nem láttak szinte semmit. Dahlia és Drizzt ennek ellenére tudták, hogy jó helyen járnak, felismerték a mennyezetről lelógó cseppköveket.

Kúszva közelítették meg a járat végét.– Átadta az üzenetet – jelentette Entreri, miután

átlesett a perem felett.A barlang úgy festett, mint egy felbolydult méhkas.

Árnyak bújtak elő az összes lehetséges búvóhelyről, és rendezett katonai alakzatokba sorakoztak. Egy csoport

már el is indult annak a közlekedőútnak a lábához, amelynek a tetején ők lapultak.

A barlang másik végében ott magasodtak Gauntlgrym falai, előtte a sötét felszínű tavacskával. Senki sem tartózkodott a fal előtt, leszámítva két kisméretű csónakot, bennük egy-egy maroknyi árnnyal, akik éppen kikötni készültek.

– Siessetek! – mondta Drizzt, és lekuporodva rohanni kezdett lefelé a párkány külső pereme mentén. Dahlia és Entreri ott loholtak szorosan a nyomában.

Amikor az aljára értek, Drizzt megállt, és Entrerire nézett, majd bólintott. A drow elővette a sípját, Entreri pedig egy obszidiánszobrocskát. Az ellenséges árnyak gyorsan közeledtek.

– Milyen mély ez a tó? – kérdezte Entreri, de Drizzt csak egy vállrándítással felelt. Fogalma sem volt róla, pedig fontos kérdés volt. Ugyanakkor mi mást tehettek volna?

Ismét összenéztek, és egyszerre biccentettek. Drizzt belefújt a sípba, magához híva Andahart, Entreri pedig földhöz vágta a talizmánt, megidézve pokolbeli hátast. Meglepett kiáltások harsantak fel minden irányba. Entreri pokolbeli hátasa közvetlenül előtte jelent meg, lángnyelvekkel övezve, füstbe burkolózva, Andahar valamivel távolabb bukkant fel a semmiből, és teljes erőből Drizzt felé vágtatott. A fehér unikornis lelassított, Drizzt pedig azonnal a hátára ugrott. Annak ellenére hunyorgott, hogy a különböző zuzmók csak gyéren világították meg a hatalmas barlangot. Megfordult, és lenyújtotta a kezét Dahliának, de az elf nő már mozgásba

lendült, és fellendült mögé a pompás teremtmény hátára.

Entreri indította el a rohamot. Magasra emelte a kardját, és egyetlen csapással elintézte az első útjába kerülő árnyat.

– Add ide az íjadat! – kiáltotta Dahlia, és már meg is ragadta.

– Nem! – kiáltott vissza Drizzt, még mielőtt átgondolhatta volna. Ő maga is meglepődött erős, határozott hangja hallatán, amely önkéntelenül tört fel belőle. Ösztönösen tiltakozott az ellen, hogy Dahlia kézbe vegye Taulmarilt… Catti-brie fegyverét.

Drizzt lehajolt, és még nagyobb sebességre ösztökélte Andahart, akinek hangosan kopogott a patája a kemény kövön. Az árnyak eközben fejvesztve menekültek a rohamozó Entreri elől, aki éppen megkerült egy álló cseppkövet.

Drizzt is megkerülte, és jobb oldali irányba terelte Andahart. Tudta, hogy a sikerük kulcsa a meglepetés és a zűrzavar, ezért minél jobban megosztják az ellenség figyelmét, annál jobb. A két hátas szélsebesen vágtatott a cseppkövek között, és többször is átugrattak a sínek és az ércszállító kocsik felett, miközben ide-oda cikáztak, látszólag céltalanul. Drizzt elő sem húzta a szablyáit, hagyta, hogy Dahlia bánjon el a közelükbe merészkedő árnyakkal halálos botjával.

Dárdákat hajigáltak utánuk, és nyílvesszőkkel próbálták leteríteni őket. Drizzt lehajolt, és rendíthetetlenül tartotta az irányt. A közelükben lévő árnyak folyamatosan

ordítoztak, arra biztatva egymást, hogy állják el az unikornis útját.

Az árnyak azonban sehogy sem tudtak a közelükbe férkőzni. A két hátas túlságosan gyorsan mozgott, ráadásul még a meglepetésből sem ocsúdtak fel teljesen. Egy árny Andahar elé keveredett, és vélhetően fel sem fogta, hogy milyen sors vár rá. A biztos lábú unikornis anélkül tiporta halálra őt, hogy lassított volna. Noha első ránézésre céltalanul vágtattak az álló cseppkövek között, valójában pillanatok alatt eljutottak a céljukhoz, a föld alatti tóhoz.

A víz azonnal sisteregve gőzölögni kezdett, amint Entreri pokolbeli hátasa beletette a patáját. Drizzt beleugratott a vízbe a partról, és Andahar jó néhány métert repült a levegőben, mire belecsobbant.

– Milyen mély? – kérdezte Entreri ismét Drizzttől, aki időközben elé került.

Dahlia hátrafordult, és megvonta a vállát. Amikor legutóbb itt járt, mágiát használt.

A víz ellepte Andahar lábát, alaposan lelassítva az unikornist. Dahlia felhúzta a lábát, nehogy fekete bőrcsizmája megteljen vízzel. Alig haladtak előre, vészesen lelassultak!

– Ússzunk! – javasolta Dahlia Drizztnek.– Ússzunk – biccentett a drow.– Íjászaik is vannak – jegyezte meg Dahlia.– Inkább álljunk meg, hogy… – kezdte Drizzt, de ekkor

egy nyílvessző süvített felé a túlpartról.Andahar felágaskodott, és a lábával próbálta

félresöpörni a lövedéket, de nem sikerült, és a nyílvessző

az unikornis mellkasába fúródott. Ha a pompás hátas nem ágaskodik olyan magasra, akkor a nyílvessző Drizzt testében köt ki.

Miután visszacsobbantak a vízbe, a drow erősen átkulcsolta a combjával az unikornis testét, és levette a válláról Taulmarilt

Egyre több nyílvessző záporozott rájuk. Entreri pokolbeli hátasa nem e világi hangon felbőgött, jelezve, hogy őt is eltalálták. Egy nyílvessző persze nem elég ahhoz, hogy leterítsék a pokol teremtményét, na de a lovasát?

Drizzt a saját íjával válaszolt a partról őket ostromló árny íjászoknak. Egyetlen tiszta célpontot sem látott, ráadásul eleve ide-oda billegett Andahar hátán, de szünet nélkül lőtte ki a mágikus nyílvesszőit, Ha mást nem is, annyit talán elér vele, hogy az íjászok fedezékbe húzódnak, és addig sem támadják őket.

– Gyerünk! – hajtotta előre Andahart, aki minden erejét beleadva taposta a vizet, amely legalább nem mélyült tovább.

– Egy csónak! – kiáltotta oda Entreri Drizztnek, és egy kicsit oldalra fordult, hogy a drow is láthassa.

Valóban, két, árnyakkal teli csónak indult el feléjük a partról, hogy keresztezzék az útjukat. A csónak orrában álló árny íjat tartott a kezében.

Drizzt őt vette célba, és Andahar fel-le mozgó feje ezúttal nem zavarta őt.

A nyílvessző telibe találta az árny íjászt, a csónak farába repítve őt. Drizzt ezt követően a közelebbi csónak felé irányította az íját. és villámló nyílzáport zúdított rá. A

rajta lévő három árny próbált lebukni, de az egyikük feje széthasadt, amikor egy nyílvessző eltalálta őt. A két másik árny úgy döntött, hogy nekik ennyi elég, és beleugrottak a sötét, sós vízbe.

Drizzt a másik csónak felé fordult, de ekkor megakadt a szeme valamin. A csónak mögött ezüstös pára gomolygott a vízfelszín felett.

A barlangban azonban nem fújt szél, meg se rebbent a levegő.

Drizzt nem tudta mire vélni a különös jelenést, de most nem maradt ideje ezen morfondírozni, a közeledő csónakra összpontosított. Kilőtt rá néhány nyílvesszőt, majd a partot is megsorozta, a biztonság kedvéért. Az első nyílvesszőt laposan lőtte ki, hogy a csónaktestbe fúródjon, szétrepesztve a fát.

– Azok halak, nem hullámok – mondta Dahlia a háta mögött. A drow még sebesebben lőtte ki a nyílvesszőket, mint eddig. Az árnyak azonban lebuktak előle, és inkább a vízbe vetették magukat.

Drizzt csak ekkor figyelte meg alaposabban a halrajt, és rögtön megértette, hogy az árnyak miért visítoznak torkukszakadtából.

A raj körbevette az árnyakat, és tépni kezdték őket, méghozzá olyan vehemenciával, hogy közben folyamatosan kiugráltak a vízből. Drizzt abból a távolságból nem láthatta a víz elszíneződését, de az árnyak kétségbeesett ordítozásából ítélve patakokban folyhatott a vérük.

A másik csónak felől is ordítozás hallatszott, a halak egy kisebb csoportja megindult feléjük, és a Taulmaril ütötte résen keresztül beúsztak a ladikba.

– Gyorsabban! Gyorsabban! – sipítozott Dahlia, mert a halraj megállt ugyan falatozni egy kicsit, de bármikor feléjük kanyarodhatott. Drizzt felemelte Taulmarilt, és az elf nő felé nyújtotta. – Mi az? – kérdezte Dahlia.

– Fogd fel! – förmedt rá a drow.Dahlia egy röpke pillanat erejéig értetlenül nézett,

majd megemelte Kozah Tűjét, és a nyílhegyhez érintette.Drizzt kilőtte a mágikus vesszőt, és Kozah Tője felfogta

az energiáját.Andahar egyre gyakrabban és hangosabban vinnyogott

a fájdalomtól. Entreri és pokolbéli hátasa egyszerre visított fel.

Dahlia beleérintette Kozah Tűjét a vízbe, szabadjára engedve a felgyülemlett mágikus energiát. A két hátas és a három harcos velőtrázó ordítást hallatott.

Ennek ellenére egy pillanatra sem lankadhattak, rendületlenül folytatták útjukat. Döglött és kábult halak lebegtek körülöttük a víz felszínén. Maradt azonban még belőlük bőven, és sebesen közeledtek, de Drizzt nem foglakozott velük A víz mélysége folyamatosan csökkent, ezért egyre gyorsabban haladhattak, és Drizzt inkább az előttük húzódó partszakaszt tisztította meg villámló nyílvesszőivel.

Entreri pokolbéli hátasa ért ki előbb a partra, gomolygó gőzfelhő szállt fel csapzott sörényéről. Gondolkodás nélkül elindultak Gauntlgrym kapuja felé, Drizzttel és Dahliával szorosan a nyomukban. Entreri leugrott

hátasáról, és azonnal elbocsátotta, a drow azonban nem küldte még el Andahart. Sőt mi több, az unikornis leszegett fejjel, előreszegezett szarvval rohamozta meg a hozzá legközelebb lévő árnyat.

A három bajtárs átrohant a keskeny, alagútszerű bejáraton, csak hogy árnyharcosok várakozó sorfalával találják szemben magukat. Drizzt és Entreri vállt vállnak vetve harcolt, és pörgő pengéikkel próbálták féken tartani a feléjük vágódó dárdákat. Az egyik dárda kettejük közé ékelődött, Drizzt ráugrott, a földre nyomta, aztán továbbszökkent róla, el keresztben Entreri előtt, aki az ellentétes irányba szökkent, szaltózott egyet a levegőben, majd talpra érkezve ütemvesztés nélkül folytatta a harcot.

Drizzt keresztmozgása magával sodort három dárdát, egymáshoz és egyben hátraszorítva az árnyakat. A drow lélegzetvételnyi időhöz jutott, és ekkor a fenséges trónra pillantott, és maga elé képzelte barátja sírját, amit nem látott ugyan, de tudta, hogy ott van a trón mögött.

A vele szemben álló három tapasztalt árny harcos összehangoltan mozgott, és miközben hátrább szorultak, félkörbe helyezkedtek, elzárva az utat Drizzt elől.

A bejárati alagút végében felhangzott az üldöző csapat robaja, és felharsant egy ismerős hang, amelyet mind a hárman sokszor hallottak már, különösen Entreri.

– Fogjátok el őket! – ordította a tiefling hadúr.– Életben van! – visította Dahlia dühtől, elképedéstől és

csalódottságtól remegő hangon, és visszaaraszolt a bejárati alagútba.

– Ne most! – kiáltott rá Drizzt. Attól félt, hogy Dahlia gondolkodás nélkül a tieflingre veti magát, és megpróbálja megölni. Jól tudta, hogy mit érez most az elf nő. Alegni életben maradt, ráadásul megszerezte Guenhwyvart, legalábbis a különös árny nő ezt állította. A drow agya lázasan dolgozott. Vajon most is vele van szeretett barátja? Harc közben Drizzt megérintette a derekán lógó kis erszényt, és némán hívta Guenhwyvart, hátha Alegni elkövette azt a hibát, hogy magával hozta a fekete párducot, hiszen Guenhwyvar nem csupán egy mágikus teremtmény, hanem hűséges barát is. Hívta őt, noha maga sem hitte, hogy sikerrel járhat.

Amikor az egyik dárda hegye vészesen közel került az arcához, felhagyott a hiábavaló próbálkozással. Noha még mindig ismételgette Guenhwyvar nevét, most már arra összpontosított, hogy Dahliát visszaterelje a csatatérre.

Entreri, aki azonnal átlátta, hogy Dahlia mire készül, mozgásba lendült. Elrobogott Drizzt mögött, és viharsebesen kaszabolta az árnyakat, megbontva a védelmi falat.

A drow kósza követte őt, a fal mellett haladva előre, eltávolodva a bejárati alagút szájától. Még éppen időben, a következő pillanatban ugyanis pusztító, fekete füstfelhő csapott ki az alagút torkából. A mágikus csapás kettéhasította az árny katonák sorfalát, és azok, akik szemben álltak az alagúttal, fájdalmasan ordítva emelkedtek a levegőbe, és repültek hátra jó néhány métert.

Miután Drizzt kibújt Entreri háta mögül, ismét veleszületett drow képességéhez folyamodott, és a Dahliával harcoló árnyat kereste a tekintetével. Bíborszínű lángnyelvek csaptak fel a harcos körül, megfestve a körvonalát. Az árny annyira meglepődött, hogy majdnem elejtette a kezében lévő dárdát, és ekkor védtelenné vált.

Gyorsan összeszedte magát, és már emelte is fel a karját.

De későn.Dahlia cséphadarója szétzúzta az állkapcsát. Az árny

megtántorodott, Dahlia pedig leírt egy kört a tengelye körül, és visszakézből ismét megütötte őt. A cséphadaró bezúzta a koponyáját a tarkójánál, az árny harcos átfordult a levegőben, és a hátára érkezett. Keze-lába vonaglott, amíg ki nem szenvedett.

Drizzt ismét veleszületett mágikus erejéhez folyamodott, amely Mélysötét mélyebb rétegeiből fakadt, és egy áthatolhatatlan sötétséggömböt bocsátott a bejárat szájára, az üldözőik elé.

– Mozgás! Mozgás! – kiáltott rá Entrerire, miután csatlakozott hozzá, hogy gyorsabban végezzenek az árnyakkal.

Entreri Drizzt háta mögé került, kibontakozva a dárdák erdejéből és teljes erőből rohanni kezdett Dahlia felé. A drow kósza működésbe hozta mágikus bokaperecét, és faképnél hagyva az árnyakat, az orgyilkos után iramodott.

A három harcos sokkal gyorsabban és könnyedebben mozgott, mint a lomha árnyak, és a legközelebbi kijárat felé vették az irányt.

Ekkor azonban újabb árnyak tűntek fel, íjakkal és dárdákkal felfegyverkezve.

Ügyességüknek, gyorsaságuknak és ezúttal szerencséjüknek köszönhetően azonban sikerült bemenekülniük a járat biztonságos falai közé. Drizzt és Dahlia a mélybe vezető járatokat kereste, miközben Entreri csak próbálta tartani velük a lépést.

Befordultak az egyik sarkon, de Drizzt megtorpant, és jelzett két társának is, hogy álljanak meg. A drow letérdelt, kézbe vette a mágikus íjat, visszacsúszott az előző járatba, és gyors egymásutánban leterítette az őket üldöző árnyakat.

– Erre! – hallotta Dahlia hangját. Gondolkodás nélkül követte őt, bízva benne, hogy sikerült némi időt nyernie a meneküléshez. De nem túl sokat, mert máris hatalmas robbanás rázta meg a folyosót a hátuk mögött. Drizzt hátranézett. Szikrák pattogtak a levegőben ott, ahol az imént térdelt, és már hallotta is az üldözők lábdobogását.

Számos csarnokon vágtak át, és inkább csak érzésből, semmint meggyőződésből haladtak. Befordultak egy újabb elágazásnál, majd még egynél, és egy félig nyitott fémajtóhoz jutottak. Entreri benyomta az ajtót a villával. Drizzt és Dahlia habozás nélkül követték őt, de amikor beléptek a hatalmas terembe, a szemközit oldalon bevágódott egy hasonló ajtó.

Entreri azonnal az ajtóhoz rohant, Dahliával a nyomában, Drizzt pedig becsukta a hátuk mögött lévő

ajtót. Záróreteszt keresett, de sehol sem talált. Észrevette azonban egy kőszék vázát, azt rángatta az ajtó elé, és próbálta úgy elhelyezni, hogy minél nehezebb legyen kívülről arrébb lökni.

Entreri húzta-vonta a másik ajtót, de bárki rohant is ki a helyiségből, bezárta az ajtót.

– És most? – kérdezte Dahlia. Többször is körbefordult, másik kijáratot keresve.

– Most harcolunk – felelte Entreri. – Az ott Alegni hangja volt – mondta, és kiköpött a földre.

– Akkor legalább öljük meg, mielőtt meghalunk! – mondta Dahlia, Entreri pedig vicsorogva bólintott.

– Csak juttass a közelébe, Drizzt! – mondta neki Entreri. – Életem utolsó nagy pillanatával tisztelgek előtted.

A drow kósza hosszan nézte a két alakot, akik könnyed testtartással álltak egymás mellett. Elfogadták a sorsukat, nem bántak semmit, addig, amíg elintézhetik Herzgo Alegnit. El sem tudta képzelni, hogy micsoda gyűlölet lakozhat bennük, és ismét megállapította, hogy olyan kötelék feszül közöttük, olyan egyetértés van közöttük, amit ő nem érezhet át, és főleg nem azonosulhat vele.

Drizzt rájött, hogy boldogan halnának meg, ha előtte látnák Herzgo Alegni megsemmisülését. Hogy gyűlölheti valaki ennyire a másikat? Mégis mi történhetett, milyen borzalom, milyen iszonyatos árulás vagy folyamatos kínzás válthat ki ilyen csillapíthatatlan gyűlöletet?

Hatalmas robaj rázta meg az ajtót Drizzt háta mögött. Drizzt kapkodva próbálta visszailleszteni a helyére a kőszék vázát. Hallotta az ajtónak csapódó mágikus

lövedékek süvítését, majd az erősítésért kiáltó, visszhangot verő hangokat.

A barátaira pillantott, kiknek sorsa megpecsételődött, ekkor azonban a másik ajtó nesztelenül kinyílt mögöttük.

Dahlia felnyögött, majd értetlenül nézett a drowra, és összeesett.

Egy villám csapon bele az ajtóba, a mágikus energia végigtáncolt a fémkereten, és odébb taszította a kőszéket. Drizzt elindult Dahlia felé; az ajtóra nézett, ekkor minden elsötétült előtte.

Megérkeztek, a drow-k.

kA BREGAN D’AERTHE!

Drizzt azonnal tudta. Érezte a testébe fúródó számszeríj lövedékének a csípését, majd a másodikét és a harmadikét is, és a múltjából ismerős drow méreg gyorsan szétáradt a testében.

Tudta. Hallotta az üldöző árnyak robajló dübörgését. Nem menekülhetett semerre, nem bújhatott el sehová. Harcolni akart, hogy még egyszer utoljára megmutassa a világnak, hogy ki is az i a Drizzt Do’Urden. Ha ez az utolsó pillanat, márpedig biztos volt ebben, akkor a halála legyen méltó az életéhez.

A halál utáni életen merengett, remélte, hogy van, és hogy csak egy van. Remélte, hogy abban az egy életben ismét találkozik a barátaival, és a szerelmével, Catti-brie-vel. Mosolygott a mágikus sötétség kellős közepén, miközben a lába megroggyant a méreg hatásától, a szablyái kifordultak a kezéből. Mosolygott, miközben elképzelte, hogy miként játszódik majd le a találkozás Catti-brie és Dahlia között.

A mosolya azonban gyorsan lelohadt. Catti-brie és Dahlia és… Drizzt.

Remélte, hogy megtalálja Catti-brie-t, mert ha Dahlia oldalán kell eltöltenie az örökkévalóságot…

A földre rogyott, de nem érezte. A szervezete valamennyire ellenállt a drow méregnek, ezért nem veszítette el az eszméletét de az izmai nem engedelmeskedtek agya parancsainak.

– Bregan D’aerthe! – hallotta Entreri kiáltását, és Drizzt reménykedni kezdett, hogy ez talán Jarlaxle bandája, talán mégis megmenekülnek. – A Bregan D’aerthe követei vagyunk! – kiáltotta Entreri.

Okos, gondolta Drizzt. Artemis Entreri mindig is agyafúrt volt, ezért is maradhatott életben ilyen sokáig.

Érezte, hogy testek suhannak el mellette és felette, de nem tudott rájuk támadni, és valójában nem is akart.

Noha a méreg elkábította, tökéletesen tisztában volt a helyzet iróniájával. Tudta, mit jelent, ha valakit drowk mentenek meg.

Az árny harcosok betörték az ajtót, és benyomultak a szobába.

Mérgezett számszeríjlövedékek várták őket. Mágikus sötétség fogadta őket, majd egy második gömb telepedett rá az első soraikra, és egy harmadik a hátsókra.

Egy tűzgolyó robbant fel a láthatatlan zűrzavar közepén, halálra égetve a fémfegyvereiket szorongató árnyakat. A megzavarodott árny harcosok semmit sem láttak, a hátulról étkezők letiporták a méregtől

megbénult társaikat. A roham még el sem kezdődött, már véget is ért.

– Tovább! – dörögte Herzgo Alegni a sor végéről, amint észrevette a tétovázásukat.

– Drowk! – kiáltotta hátra valaki. – Itt vannak a sötételfek!

– Effron! – kiáltotta Alegni. Hirtelenjében fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, és egyáltalán nem vágyott rá, hogy megütközzön egy halálos drow csapattal. Ugyanakkor nem hagyhatta veszni a kardot, mint ahogy azt sem, hogy Entreri vagy Dahlia kicsússzon a karmai közül! A bejárat közelében vette észre a torz boszorkánymestert.

– Zúdíts pusztító mágiát a szobára! – parancsolt rá.– Árnyak is vannak odabent, nagyúr! – jegyezte meg az

egyik árny hadnagy Alegni mellett.Alegni ösztönösen cselekedett, még fel sem fogta,

hogy lendül a karja, mikor már le is taglózta a katonát egy jól irányzott ütéssel, amely pont állcsúcson találta.

– El kell kapni őket! – bömbölte Alegni. A körülötte állók összerezzentek hangja erejétől, és a valós fenyegetéstől, amelyet a közelsége jelentett. – Kell nekem az a kard! – arra az árnyra pillantott, akit az imént ütött le. Alegni alapvetően tartózkodott tőle, hogy nyíltan büntesse meg az alattvalóit, Szürke Barrabust leszámítva természetesen. Lenyúlt, és a földön fekvő árny felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse, de a katona tétovázott és gyanakodva méregette őt. Alegni ettől meggondolta magát, és inkább ráförmedt: – Ha még egyszer

megkérdőjelezed a parancsomat, akkor a kardom megízleli a véredet.

Odasietett Effronhoz, aki a társaival együtt közben cikázó villámokkal, savas felhőkkel, tűzgolyókkal és mérges gázzal árasztotta el a helyiséget. Az ordító Alegni addig űzte-hajtotta őket, míg már Gauntlgrym falai is beleremegtek a mágikus ostromba.

A drow sötétség miatt semmit sem láttak. Csak miután a sötétség oszlani kezdett, nyomultak be a tágas terembe.

Semmit sem találtak odabent. A terem tökéletesen üres volt, a szemközti ajtót pedig becsukták, és vélhetően be is zárták.

– Nem szökhettek meg – mondta Effron, amikor Herzgo Alegni belépett a megtépázott terembe. – Biztos vagyok benne, hogy jó pár drowt leterítettünk.

– Csak találgatsz! – mordult rá Alegni.– Érvelek. Senki sem élhette túl ezt a támadást.– Úgy látom, keveset tudsz a sötételfekről.Effron megvonta a torz vállát.– Néhányan meghaltak – merengett Alegni. – Szerinted

az elf nő is? – kérdezte.Effron feszülten nyeldekelt.– Azt nem szeretnéd, ugye Torz Effron? – ingerelte őt

Alegni. – Nem szeretnéd, ha halott lenne, és elveszne a számodra. Ha nem láthatnád, amint kihuny az élet csillogó kék szemében. Az mindennél jobban fájna, igaz?

Effron gyűlölködő pillantást vetett rá.– Hozzám beszélsz, vagy inkább önmagadhoz?

– Ha halott, annál jobb – mondta Alegni olyan meggyőzően, amennyire csak tudta.

– És Bar… Artemis Entreri?– Ha halott, akkor magamhoz veszem Kharón Karmát,

és visszahozom őt, hogy egy újabb évtizeden keresztül kínozhassam az arcátlanságáért és az árulásáért.

– Korábban ellenállt a kard erejének. Újra megbíznál benne? Vagy abban, hogy a Karommal a kezedben ismét irányítani tudod őt?

Alegni csak mosolygott, erre a kérdésre nem tudott választ adni. Akárhogy is, abban a pillanatban Dahlia és Entreri is kicsúszott a markából, akár életben voltak még, akár nem. Ez a váratlanul felbukkanó drow csapat vélhetően foglyul ejtette őket.

Herzgo Alegni nem volt mosolygós kedvében. A hívatlan drow csapat alaposan megnehezítette a dolgát.

– Ha életben vannak, és ezek a sötételfek a szövetségeseik, akkor folytatják az útjukat az ősfenevadhoz – mondta Alegni Effronnak és a körülöttük állóknak. – Ez a lehető legrosszabb fordulat, úgyhogy folytatjuk az üldözést. Küldjétek a járatokba az árnyakat! Keressétek meg az ősfenevadat!

– Ha azonban halottak, és a sötételfek megszerezték a kardot, akkor nyilván alkuba bocsátják majd – jegyezte meg Effron halkan, miután a katonák ismét rendezték a soraikat, és felkészültek a keresésre. – Megtaláltuk az alsóbb szintekre vezető főlépcsőt.

– Adj hírt erről az új ellenségről! – utasította Alegni.– Nem tudjuk, hogy ellenségek-e – vitatkozott vele

Effron.

Ez elsőre furán hangzott, elvégre az imént estek egymásnak minden rendelkezésükre álló eszközzel, ugyanakkor, ha jobban belegondolt, hogy a két erő miként találkozott és csapott össze, talán igaza lehet a torz boszorkánymesternek. A drow csapat talán teljesen véletlenül találkozott össze velük, és azonnal erővel válaszoltak az erőre, ahogyan ellenkező esetben ő is tette volna.

Talán, de a kétségbeesett tiefling nem akart további kockázatot vállalni.

– Vezess minket az ősfenevadhoz! – mondta Effronnak. – Minél gyorsabban, és ne kegyelmezz senkinek, aki az utunkba kerül!

*Drizzt íja és szablyái megmaradtak, de semmi

hasznukat nem vette, annak ellenére, hogy az érzékei lassan visszatértek. Mágikus csápok nőttek ki a közeli sziklákból, és körbefonták őt, ahogyan Dahliát és Entrerit is, akik háttal ültek egymásnak. Meg sem tudtak moccanni.

Dahlia felnyögött, ébredezett. Entreri tökéletesen ébernek tűnt, Drizzt sejtette, hogy egyetlen mérgezett lövedék sem találta el őt.

– Bregan D’aerthe? – kérdezte egy előkelő ruhába öltözött drow, aki Drizzt fölött állt, és kételkedve nézett le rá. – Mi a neved?

Az idegen férfi Menzoberranzan dallamos nyelvén beszélt, amit Drizzt régóta nem hallott, és ami most meglepően gyorsan és tökéletesen jött elő.

– Masoj – vágta rá Drizzt habozás nélkül, egy nemrégiben kitalált nevet használva.

A férfi, aki az öltözékéből és fegyverzetéből ítélve nemes harcos lehetett, továbbra is érdeklődve méricskélte őt.

– Masoj? Melyik házból? – kérdezte.– Egyik házat sem ismeri el – felelte helyette Artemis

Entreri tökéletesen beszélve a drow nyelvet.A nemes mellett álló harcos arca megrándult, és

elindult, hogy megbüntesse az engedély nélkül beszélő embert, de a nemes visszatartotta őt.

– Folytasd! – mondta Entrerinek.– Ő Masoj, egy olyan házból, amely megsértette a

Pókkirálynőt – magyarázta Entreri. – Senki sem ismerné el, kivéve Kimmurielt, a Bregan D’aerthe vezetőjét.

– Az Obiodra-házhoz tartozol? – kérdezte a nemes, és lehajolt, hogy Drizzt szemébe nézhessen.

Drizzt megrázta a fejét.– Ezt sosem állítanám – mondta az egyetlen lehetséges

választ.– Kimmuriel rokona vagy? – kérdezte a nemes.– Távolról – felelte Drizzt.– Jearth – szólalt meg egy nő a férfi mögött. – Az

árnyak körbevesznek minket, nincs időnk a csevegésre.– Akkor öljük meg őket? – kérdezte a Jearth nevű

nemes harcos.– Ésszerű lenne.

– Azt állítják, hogy a Bregan D’aerthe tagjai – mondta Jearth. – Ha Kimmuriel csapatai valóban a közelben vannak, szívesen venném, ha csatlakoznának hozzánk. Egyetértesz? Könnyen magunk mellé állíthatnánk őket, főleg úgy, hogy Tiago Baenre is mellettünk áll.

Drizzt agya lázasan dolgozott, próbálta beazonosítani az elhangzott neveket. Jearth neve valahogyan ismerősen csengett, de Tiago Baenréről még egészen biztosan nem hallott. Egy Baenre! A nagy hatalmú név puszta említése visszarepítette őt a Menzoberranzanban eltöltött évtizedeibe.

– A Bregan D’aerthe? – kérdezett vissza a nő hitetlenkedve. Balról közelítette meg Drizztet. – Egy drow, egy elf… – A nő leköpte Dahliát. Drizzt összerezzent, bele sem mert gondolni, hogy mit kell majd még elviselnie az elfek közötti ellentétek miatt.

– És egy ember – fejezte be a kört a nő. Drizzt a nyakát nyújtogatva próbált vetni rá egy pillantást. A nő megállt Artemis Entreri előtt, és meglepetten nézett le rá.

– Papnő – szólította meg őt Entreri az illemszabályoknak megfelelően.

A nő továbbra is meglepetten és érdeklődve méricskélte őt.

– Ismerlek téged – mondta bizonytalanul, az emlékei közt kutatva.

– Jártam Menzoberranzanban – válaszolta Entreri a ki nem mondott kérdésre. – Még a Mágiavész előtt, Jarlaxle oldalán.

Drizzt lélegzet-visszafojtva várta, hogy most mi következik. Entreri vele együtt szökött meg

Menzoberranzanból, jó nagy pusztítást hagyva hátra. Ha emlékezteti a papnőt azokra az időkre, akkor talán a szökés is az eszébe jut, és akkor Entreri társainak a kiléte is kiderülhet!

–  kkor már rég halott lennél, ember!– Mégsem vagyok az – felelte Entreri. – És úgy tűnik,

mágia is létezik a világban.– Ismered őt? – kérdezte a nemes harcos a papnőtől.– Ismersz engem, ember? – kérdezte a papnő. –

Ismered Berellip Xorlarrint?Hosszú szünet követezett. Drizzt még jobban

tekergette a nyakát, hogy lásson valamit. Entreri a papnőt nézte, és próbálta felidézni a vonásait maga előtt. Drizzt ismerte a nevét, a háza nevét legalábbis, és ez egyáltalán nem nyugtatta meg őt. A Xorlarrin-ház az egyik leghatalmasabb Menzoberranzanban, mind a mágikus, mind a katonai erejük figyelemre méltó. Drizzt nagyot nyelt. Már emlékezett Jearth Xorlarrinra. A nemes férfi nem sokkal előtte végezte el a Melee-Magtherét, a harcosok akadémiáját. Nagy szerencséje volt, hogy Jearth nem ismerte fel őt. Noha több mint egy évszázad telt már el azóta, csak kevés drownak volt olyan színű a szeme, mint neki.

Ez az egész elképesztően hihetetlen, merengett Drizzt, hacsak Jarlaxle-nek nincs benne valamiféle szerepe. Ha Jarlaxle felbukkant valahol, akkor ott mindig a legváratlanabb dolgok történtek.

– Igen – mondta végül Entreri, és Drizzt tehetetlenül felsóhajtott.

– Honnan? – kérdezte a papnő követelőző hangon.

– A Karomszurdokból – felelte Entreri habozás nélkül, noha némi bizonytalanság érződött a hangján, mintha csak sugallni akarná a választ, és mintha félne – teljesen jogosan! –, hogy talán téved.

Berellip elnevette magát.– Hogy is feledhetném? – folytatta Entreri

magabiztosabban. – Talán nem te táncoltattál meg az Abyss felett?

– Élveztem a dolgot, ember – felelte a nő. – A te kényelmetlenséged mit se számított.

– Így van rendjén – mormogta Entreri.– Berellip! – szólította meg a nemes drow harcos, aki

még Drizztnél is döbbentebbnek tűnt. – Ismered ezt az embert?

– Ha ő valóban az, akinek mondja magát, akkor ő volt az első colnbluth szeretőm – felelte Berellip. A drowk így nevezték azokat, akik nem drow származásúak. Ismét hangosan kacagott. – Az egyetlen ember szeretőm. Igen ügyes volt, ahogy visszaemlékszem, ezért nem vetettem le a szikláról a mélybe.

– Azért voltam ott, hogy kielégítselek – jegyezte meg Entreri.

Drizzt alig akart hinni a fülének, de ellenállt a kísértésnek, és nem kezdte el a fejét csóválni, és nem meredt ostobán maga elé… végül is, ha ő valóban a Bregan D’aerthe tagja, akkor ez a hír nem okozhat neki meglepetést.

– Jarlaxle hozta őt Menzoberranzanba – magyarázta Berellip Jearth-nak. – Kegyesen átengedte nekünk, és aki akarta, kipróbálhatta, hogy mire képes egy ember.

– Ő valóban az, akinek gondolod? – kérdezte a drow férfi kétkedve.

– A Karomszurdok – mondta Berellip átszellemült arccal. Úgy tűnt, hogy nagyon jól érezhette magát. Ő biztosan, ha más nem is.

Drizzt nem tudta eldönteni, hogy kacagjon, vagy inkább sírjon. Végül bölcsen úgy döntött, hogy csendben marad. Még mindig képek villantak fel a szeme előtt menzoberranzani szökéséről, Entrerivel az oldalán. Még mindig lélegzet-visszafojtva várta a további fejleményeket. Ha Jearth és Berellip összeraknák a részleteket, ha kiderítenék, hogy ez az ember, Artemis Entreri Drizzt Do’Urden oldalán menekült el Menzoberranzanból, akkor annak végzetes következményei lennének.

– Akkor valóban a Bregan D’aerthe tagjai – jelentette ki Jearth.

– Úgy tűnik – bólintott a papnő, és Drizzt végre fellélegezhetett.

– És az elf? – kérdezte Jearth még mindig kétkedve és hitetlenkedve. – Véget vetnék a gyötrelmeinek.

– Tégy a belátásod szerint! – kezdte Berellip, de Entreri ekkor ismét közbevágott.

– Ő Jarlaxle szeretője – mondta, pedig Drizzt azt hitte, hogy az orgyilkos már nem tudja tovább fokozni a döbbenetét. – ő az egyik legértékesebb kéme, a segítségével könnyedén irányítja az elf falvakat és az eladrinokat.

Drizzt végig a Jearth nevű harcost nézte, és az arckifejezéséből ítélve Entreri éppen most mentette meg

Dahliát a megerőszakolástól, kínzástól és végül a biztos haláltól.

– Hagyod, hogy egy iblith szóljon helyetted? – kérdezte Berellip Drizzttől, miután megkerülte az orgyilkost, és a drow elé állt.

A kósza ismét visszatartotta a lélegzetét. Felismerte Entrerit… vajon mi történne, ha őt is felismerné? Ő már elég idősnek tűnt ahhoz, hogy ismerhesse az áruló Drizzt Do’Urdenről keringő legendákat.

– Ő Jarlaxle colnbluthja – szólalt meg Drizzt nagy sokára. – Én Kimmurielt szolgálom.

– És melyikük vezeti a Bregan D’aerthét? – kérdezte Berellip.

– Kimmuriel – vágta rá Drizzt habozás nélkül. A sötétben tapogatózott, fogalma sem volt, hogy miről beszél, mint ahogy arról sem, hogy ez a Jearth és Berellip mennyit tudhat a Bregan D’aerthe működéséről és belső ügyeiről.

– Akkor miért hagyod, hogy ő beszéljen?– A Jarlaxle iránti tiszteletből – felelte Drizzt. – Ez

Kimmuriel parancsa. Minden Jarlaxle érdekében történik. Én vagyok most Kimmuriel szeme, Jarlaxle colnbluthja, és elf szeretője térképezi fel a számára ezt a felettébb különös helyet.

– Fegyvermester – érkezett egy hang a terem végéből, ahová Drizzt nem látott el. – Az árnyak bekerítenek minket. Sietnünk kell!

Jearth Berellipre pillantott.– Engedd el őket! – mondta papnő. – Szükségünk lesz a

pengéikre. Helyezd őket egy olyan járatba, ahol

különösen heves csata várható. Ha jól emlékszem, Jarlaxle ölebe ügyesen bánt a kardjával… és a dárdájával.

A papnő egészen közel hajolt Entreri füléhez.– Ha jól harcolsz, és életben maradsz, akkor

megengedem neked, hogy még egyszer kielégíts – mondta halkan.

Dahlia időközben magához tért, és mozdulatlanul figyelte az eseményeket. Ezen a ponton azonban összerezzent, ami nem kerülte el Drizzt figyelmét.

*– Csodás szerető lehetett, ha még ennyi évtized

elteltével is így emlékszel rá – jegyezte meg Dahlia Entrerinek, amikor valamivel később ismét útra keltek.

– Nem emlékszem rá – felelte Entreri,– De… elmesélted hogyan történt – vitatkozott Dahlia.

– Ez a Karom… – Segélykérőén széttárta a karját, nem jutott eszébe a név.

– A Karomszurdok – segítette ki Drizzt. – Ez egy hasadék a drow városban.

– És Entreri tisztán emlékszik rá, és arra a drow nőre is – dünnyögte Dahlia.

Drizzt nem nézett rá, tudta, hogy azzal csak megerősítené a gyanúját. Dahliát felzaklatta ez a hír. Ismét képek villantak fel a szeme előtt az összefonódó Entreriről és Dahliáról. Drizzt azonban most már tudta, hogy a képek honnan és miért érkeznek, ezért azonnal elhessegette őket, és megfenyegette Kharón Karmát.

Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy nem kizárólagosan a kard okozza a különös érzéseit Dahliával és Entrerivel kapcsolatban. A kard rátapintott a lelkét mardosó féltékenységre, és csak ráerősített, de Drizzt hazudott volna magának, ha nem ismeri el, hogy a Dahlia és Entreri között kialakult bensőséges viszony zavarja őt. Az a viszony bensőségesebbnek tűnt, mint ami közte és az elf nő között alakult ki, pedig ők szeretők voltak.

– Egyáltalán nem – mondta Entreri.– Hallottam! – csattant fel Dahlia.– Azt a helyet választották ki arra, hogy a nemes drow

nők kipróbálhassák az ember férfiakat, ha akarják – magyarázta Entreri.

– Azt mondtad, hogy mágia segítségével megtáncoltatott a szakadék felett – Dahlia nem akarta annyiban hagyni a dolgot.

– Mind ezt tették.Az elf nő és a drow megtorpantak, és meredten nézték

az orgyilkost.– Lolth papnői igazán szeretetreméltó asszonyok –

mondta Entreri. – Nincs túl nagy képzelőerejük, de… – Az orgyilkos vállat vont, és ment tovább.

Drizzt visszagondolt azokra a régmúlt időkre, amikor Jarlaxle elvitte Entrerit Menzoberranzanba, ahol az orgyilkost rabszolgaként tartották fogva. Nem kizárólagosan Jarlaxle foglya volt, bárki használhatta és igénybe vehette, ha úgy kívánta. Drizzt hallott egy s mást Entreri megpróbáltatásairól, hiszen ő is éppen akkor tért vissza Menzoberranzanba, hogy megadja

magát. Természetesen azonnal tömlöcbe vetették, és ott sínylődött, amíg egy kedves barát ki nem szabadította. Artemis Entrerivel az oldalán szökött meg a városból, vakmerő hőstettet hajtva végre ezzel.

Entreri és Catti-brie oldalán.Catti-brie lemerészkedett Mélysötét mélyére, dacolva a

sötételfek erejével és hatalmával, és mindent kockára tett az ostoba Drizztért, aki nem értékelte az igaz barátság értékét és nem gondolt bele az ezzel járó felelősségbe.

Vajon Dahlia is utána ment volna, hogy kiszabadítsa? Elhessegette a nyugtalanító gondolatot, és némán megfeddte magát. Ez most nem a megfelelő idő arra, hogy a múlton merengjen, és új társait elemezgesse. Jó harcosok voltak mind a ketten, és most, az ellenséggel teli föld alatti járatokban csak ez számított.

A három bajtárs ismét a csatatéren találta magit, egymásra utalva. Tudták, hogy mindenképpen életben kell maradniuk, noha Gauntlgrym felső szintjei hemzsegtek az árnyak. Komor, baljós árnyékként kúsztak előre, amely mindenre rátelepedett.

– Minél gyorsabban le kell érnünk a mélybe – szók Drizzt. Entreri mellett lépdelt a szobákkal teli folyosón, Dahlia néhány lépéssel lemaradva követte őket. Ezek a szobák a törpék lakhelyéül szolgáltak az ősi Gauntlgrymben.

– Én csak egy lefelé vezető járatról tudok – mondta Dahlia –, de azt Alegni egészen biztosan lezáratja.

– Ha tud róla – jegyezte meg Drizzt, aki ekkor vette észre, hogy az egyik ajtó a jobb oldalon, néhány

lépésnyivel Entreri előtt, félig nyitva van. Mintha valami megmoccant volna a résben.

Drizzt nagyobb sebességre kapcsolt mágikus bokaperece segítségével. Keresztben elrohant Entreri előtt, és teljes erőből nekirontott az ajtónak, majd bevetődött a szobába. Négy árny várt rá odabent, pontosabban arra vártak, hogy lesből rájuk vethessék magukat.

Az elsőt a bevágódó ajtó terítette le. A második ösztönösen elvágódó társa után kapott, míg a másik kezével védekezni próbált, de sikertelenül, Drizzt egy gyors mozdulattal elvágta a torkát.

– Jobb oldalon! – hallotta Dahlia kiáltását. Az elf nő éppen a maradék két árnnyal küzdött, de többen érkeztek. Drizzt ekkor jött rá, hogy ezt a rajtaütést alaposan eltervezték, a többi szobában is árnyak lapulnak.

Mindegy, nem számít, világos, hogy mit kell tennie.Jobb kezével félresöpört egy rá szegeződő

varázspálcát, a meghökkent mágus be sem tudta fejezni a varázslatot. Drizzt bal karja is megvillant, és hárított egy oldalról érkező döfést. Drizzt átpörgette a szablyáját ellenfele kardja felett, és a mozdulat közben hárította az árny másik kardjának támadását.

A kétkezes harcmodor láttán Drizzt rájött, hogy ez az árny elf származású, még az is lehet, hogy drow.

Ismét csak nem foglalkozhatott ezzel, úgysem tudná kifaggatni a harcost. Bal kezével döfött, visszább szorítva az árnyat, majd ő maga is hátrább táncolt. Fogást váltott a jobb kezében lévő Jéghalálon, és hátradöfött vele.

Tökéletesen időzített, és felnyársalta a bevágódó ajtóval letaglózott árnyat. A csatabárdját egy kétkezes csapásra a feje fölé emelő árny teljesen védtelen maradt a támadással szemben. Nem tudott elfordulni, sem félreugrani, és a kezével sem védekezhetett. A szablya hegye behatolt a gyomrába, és a felfelé kanyarodó penge átfúrta a tüdejét.

Az árny hátratántorodott, a szablya kisiklott a testéből, és ő zihálva próbálta megőrizni az egyensúlyát.

Drizzt azonban megpördült a tengelye körül, és Csillámmal levágta a szerencsétlent, megszabadítva a szenvedéseitől.

A kör befejeztével Drizzt a levegőbe ugrott, és rávetődött a mágusra, aki új varázslatra készült. Drizzt teli torokból ráüvöltött, hogy kizökkentse őt az összpontosításból, majd ütni-vágni kezdte, ahol csak érte.

Legalább egy tucatnyi alkalommal ütötte meg a fejét, mire a két kézzel harcoló árny odaért hozzájuk. Bízott benne, hogy a mágus elkábult, mert nehéz csata elé nézett ezzel a képzett harcossal.

Nagyon képzett harcossal. Ez azonnal kiderült, hiszen az árny pengéi szemmel alig követhető sebességgel cikáztak a levegőben, és lehetetlen irányokból közelítettek Drizzt teste felé.

*Entreri berohant a szobába Drizzt után. Felugrott a

levegőbe, de amikor Dahlia felkiáltott, visszafordult.

Megtámaszkodott a kilincsen és elrugaszkodott az ellenkező irányba. Amikor földet ért, vetett egy bukfencet, és így pontosan az éppen kinyíló jobb oldali ajtó mellett egyenesedett fel.

Átvette a tőrét a jobb kezébe, és torkon szúrta az ajtóból kilépő árnyat. Azonnal kirántotta a pengét a sebből és ugyanazzal a lendülettel belemélyesztette az árny szemébe.

Az árny a küszöbre rogyott, de a társai átléptek felette, és kiözönlöttek a szobából.

– Drow, szükségünk van rád! – kiáltotta Entreri.– Drizzt! – kiáltotta Dahlia ostobán.Entrerit azonban annyira lefoglalta az ellenség, hogy

először fel sem fogta, micsoda következményei lehetnek annak, ha valaki meghallja és felismeri ezt a nevet azokban a járatokban. Egy páncélt viselő, pajzsot és kardot forgató árny rontott rá, és szorította egyre hátrább.

Hallotta, amint egy újabb ajtó nyílik ki a háta mögött.

*Az árny előnyre tett szert a párharc elején, és nem

akart engedni belőle. Halálos precizitással forgatta a pengéit, lélegzetvételnyi nyugtot sem hagyva Drizttnek. Próbált visszatámadni, de még erre sem volt lehetősége.

Drizzt azonban kezdte kiismerni ellenfele mozdulatainak mintázatát. Harcos ösztönei átvették az irányítást a teste felett, hihetetlen tapasztalata segítette abban, hogy egyre tisztábban és könnyedebben

védekezzen, és már egy-egy ellencsapást is be tudott vinni.

Hamarosan visszaveszi az árny korán szerzett előnyét, és utána szép fokozatosan fölé kerekedik. Biztos volt benne, hogy legyőzi ezt a harcost, legyen bármilyen képzett is.

Ekkor azonban kiáltás harsant a folyosón, és megértette, hogy a hamarosan túl késő. Ez a pillanatnyi tétovázás azonban majdnem az életébe került, mert az árny szűnni nem akaró lendülettel támadta őt. Csillám és Jéghalál sebesen cikáztak a levegőben, a drow biztos kézzel hárította a döféseket és vágásokat, de be kellett látnia, hogy sokáig tart még visszajutnia abba a kedvező helyzetbe, ahol Dahlia kiáltását megelőzően tartott.

Oldalazni kezdett, úgy terelve ellenfelét, hogy kiláthasson az ajtón. Sajnos meg kellett állapítania, hogy Entreri és Dahlia komoly bajba kerültek, és ezáltal természetesen ő is. A folyosó hemzsegett az ellenségtől.

*Egy harmadik árny rontott ki a szobából. Vagyis csak

rontott volna, ha Dahlia nem vágja orrba a botja végével.Entreri szólni akart neki, hogy újabb árnyak özönlik el a

folyosót a háta mögött, de a pajzsos harcos keményen szorongatta őt. Dahlia azonban magától is átlátta szorult helyzetüket. előrelendült és beledöfte Kozah Tűjét Entreri ellenfelének veséjébe. Az árny azonban ott is páncélt viselt, ezért a mágikus bot ártalmatlanul pattant le róla.

Ezért aztán szabadjára eresztette a botban felhalmozódott mágikus energiát.

A villámló energia két oldalról végigfutott a páncél lemezkéin, és az arcát fedő sisakrostély alatt egyesült.

A férfi megzavarodott a váratlan villámcsapástól, a támadását csúnyán eltévesztette, ezért Entreri könnyedén tért ki a kardja elől. A fürge orgyilkos ellépett az árny kardja mellett, és teljes erőből megütötte a harcos sisakrostélyát, elkábítva őt.

Entreri ott hagyta a nyitott ajtót, ahol egy újabb árny bukkant fel, elrohant Drizzt szobája előtt, és futtában bekukkantott.

Az orgyilkos feldobta a levegőbe a tőrét, közben keresztben átnyúlt a derékszíja kapcsához, és még arra is odafigyelt, hogy odakiáltson a drownak:

– Igyekezz! – mondta Drizztnek, miközben elkapta a levegőbe feldobott tőrt, majd vetett egy bukfencet, elhajolva a lendülő csatabárd elől. Vetődés közben megfordult, és úgy egyenesedett fel Dahlia mellett.

– Drow! – kiáltották egyszerre.

*Drizzt természetesen hallotta társai segélykérő

kiáltását, meg is értette őket, de fogalma sem volt, hogyan tudná lerázni a meglepően jól képzett és tapasztalt harcost. Ekkor az árny váratlanul megbotlott, és tévesztett, kiesett a ritmusból.

Ellenfele fájdalmasan grimaszolt, és Drizzt ekkor vette csak észre, hogy Entreri belehajította az övébe rejtett kis kést az árny oldalába.

Az árny jobb karja a teste mellé zuhant. Próbálta állni a sarat, de a seb egyre nagyobb kínokat okozott neki.

Nemcsak az árny, hanem Drizzt is grimaszolva vicsorgott. Felébredt a lelkiismerete. Ez a harc így nem tisztességes, az a képzett harcos többet érdemel ennél. A következő pillanatban azonban megrázta a fejét. Mégis miért sajnálja ezt a fickót, elvégre ők négyen támadtak ellene!

Drizzt ismét szélsebesen forgatta a szablyáit, és lefelé irányuló csapásokkal fárasztotta ellenfelét, mert úgy vette észre, hogy azok nagyobb fájdalmat okoznak neki.

Hangos fémcsörgés és heves csatazaj szűrődött be a szobába a folyosóról, emlékeztetve rá Drizztet, hogy sietnie kell. A bal lábával hátrább lépett, hogy döfésre ösztökélje az árnyat. A harcos a jobb karjával döfött, de Drizzt ezúttal nemcsak egyszerűen hárított Csillámmal, hanem keresztbenyúlt Jéghalállal, megakasztva a támadó pengét, és erősen jobb oldali irányba rántotta.

A mozdulat közben balra lépett, és odébb fordította a csípőjét, hogy elhúzza az árny másik pengéje elől. Ezalatt végig leszorítva tartotta az árny másik kardját a szablyájával, és ekkor rés nyílt Drizzt bal keze számára. Csillám megvillant, az árny pedig azonnal eleresztette a pengéit, és vérző torkához kapott.

*

– Drizzt! – kiáltotta Dahlia.– Nem tudjuk tartani az ajtót! – kiáltotta Entreri, majd

Dahliához fordult. – Mi lenne, ha nem ordítoznád a nevét? – szólt rá az elf nőre. Nem várt választ, az ellenség túlságosan lefoglalta a figyelmüket. Entreri nem túlzott, a folyosó valóban hemzsegett az árnyaktól. Hátrálniuk kellett.

Ismét szólni akartak Drizztnek, amikor legnagyobb megrökönyödésükre egy villám csapott ki a drow szobájából, és találta el Entreri ellenfelét.

Nem villám volt, hanem egy villámló nyílvessző, amely áthatolt Entreri ellenfelének testén, és Dahlia árny harcosának oldalába fúródott. A két áldozat még el sem terült a földön, amikor egy újabb nyílvessző villant, és találta el az első árny fejét.

Dahlia megütötte a botjával az előtte tántorgó, halálos sebet kapott árnyat, földre döntve őt.

– Még! – kiáltotta Dahlia. Egy harmadik nyílvessző repült ki a szobából…

És vált semmivé.Majd egy negyedik.Dahlia fogai összekoccantak, a haja égnek állt és úgy

tekergőzött a levegőben, mintha a hajszálai vékony, eleven kígyókká változtak volna.

– Tarts ki! – kiáltotta Entreri, miközben egy újabb nyílvessző röppent ki a szobából. Az orgyilkos átugrott az elvágódó árny teste felett, és nekirontott az árnyaknak, hogy hátrább szorítsa őket, teret és időt hagyva Dahliának, hogy még több mágikus energiát gyűjtsön Kozah Tűjébe.

Dahlia Entreri elé ugrott, aki átmenetileg megtisztította a folyosót, és a padlóhoz csapta Kozah Tűjét, szabadon bocsátva a felgyülemlett mágikus energiát.

A folyosó megemelkedett a talpuk alatt, mintha földrengés rázta volna meg. Az árnyak megtántorodtak, mind mentálisan mind fizikailag megbénultak.

– Gyerünk! Nyomás! – kiáltotta Entreri. Megragadta Dahlia karját, és visszafelé terelte őt, abba az irányba, ahonnan jöttek. Drizzt kijött a szobából, és csatlakozott hozzájuk. Váratlanul azonban megtorpant, megfordult, majd letérdelt, és halálos nyílzáport zúdított a tántorgó árnyakra.

– Előre! – kiáltott rá Drizzt a társaira.Az árnyak elmenekültek, a három bajtárs pedig

folytatta a rohanást. Az egyik oldalági kereszteződésnél Drizzt és Dahlia megtorpantak. Felismerték azt a helyet, onnan nyílt a mélyebb szintekre vezető út.

Habozás nélkül rohantak tovább, de előbb Drizzt egy mágikus sötétséggömböt bocsátott a kereszteződésre.

A drow befordult a sarkon, éppen időben, mert a következő pillanatban mágikus lövedékek csapódtak a falba, a hűlt helyére. A mágikus lövedékeket haragos lángnyelvek követték.

Az árnyak rendíthetetlenül üldözték őket, és Drizzt Taulmarillal próbálta feltartóztatni az ellenséget. Három árnyat terített le gyors egymásutánban.

Drizzt megfordult, és rohant tovább.A következő pillanatban egy tűzgolyó robbant fel ott,

ahol az imént állt, majd egy második és egy harmadik is.

– Fussatok tovább! – kiáltott rá Dahliára és Entrerire, amikor elhaladt mellettük. Futás közben belecsúsztatott valamit az orgyilkos markába.

Az övében tárolt kis kést.Futottak tovább, ahogy csak bírtak.

lELLENSÉGEK ÉS SZÖVETSÉGESEK

SZÖVEVÉNYES HÁLÓJA

Brack’thal a narancsszín fényben úszó teremben állt, és az örvénylő elemi vízlények alatt lángoló ősfenevad kitátott pofáját nézte. A mágus a mutatóujján lévő rubinvörös karikát simogatta.

A mágikus gyűrűn keresztül hallotta az ősfenevad hívó hangját, és tökéletesen megértette őt.

Igaz csak részben értette, hogy mit mond, mert az ősfenevad magasabb szintű értelmet képviselt nála, és a kettejük közötti különbséget még a varázsgyűrű sem tudta áthidalni. Ősi erő volt ez, isteni fenevad. Noha Brack’thal nem ért fel az ősfenevad isteni értelméhez, az üzenetét tökéletesen értette: ki akart szabadulni.

Brack’thal a gombatönkökből emelt hidat nézte, amely átívelt a verem felett.

Belebámult a verem fölött folyamatosan gomolygó párába és ködbe, és a túloldali kis oldalkamrát kereste a tekintetével.

Maga elé képzelte az emelőkart, és kimondta a hozzá tartozó varázsszót… nem drow nyelven beszélt, sem Faerûn közös nyelvén, hanem a tűz elemi síkján lakozó teremtmények nyelvén, amelyet a gyűrűtől tanult meg.

Az ősfenevad reménykedve moccant meg a verem mélyén.

*Ámbra a vadászó csapat többi tagja előtt ért oda az

ajtóhoz. Az a főfolyosóra nyílt, ezt tudta, mint ahogy azt is, hogy időben érkeztek ahhoz, hogy útját állják a három bajkeverőnek. Egy pillanatig sem tétovázott. Csillámló port szórt a földre, rajzolt bele valamit, majd halkan kántálni kezdett.

– Mi ez? – kérdezte Afafrenfere, aki egy másik ajtón keresztül lépett be a helyiségbe.

– Maradj ott! – mordult rá a törpe, és figyelmeztetően felemelte a kezét. – Erős rúna védi ezt az ajtót.

Mire felállt és megfordult, még többen léptek be a terembe, köztük az a mágus is, aki a felderítőcsapatot vezette.

– Védve van – magyarázta Ámbra, miközben a mágus elébe ment.

Az árnymágus kétkedve nézett rá.

– Az ott? – kérdezte, és közben gyanakvó pillantásokkal méricskélte a törpét, hiszen jó néhány ahhoz hasonló ajtót nyitottak ki, amikor beléptek a terembe.

– Majd’ mind ellenőriztem – felelte Ámbra, de a mágus továbbra sem hitt neki. – Akkó’ csináld magad! – mordult rá a törpe. – Én másik utat keresek.

– Menj az ajtóhoz! – utasította az árny Afafrenferét.– Ne moccanj! – szólt rá Ámbra, magára haragítva a

jeges tekintetű mágust.A törpe vigyorogva viszonozta azt a gyilkos pillantást,

majd sokat sejtetően a szerzetesre nézet, aki valóban nem mozdult. A többiek nem tudták, hogy mindketten a Cavus Dun tagjai,

Afafrenfere nem feledkezett meg róla. Ez a kötelék mindennél erősebb, ezért felülírt minden egyéb utasítást, érkezzen akár magától Herzgo Alegnitől.

– A törpe szerint rúna védi – mondta Afafrenfere a mágusnak.

– Nem késlekedhetünk! – kiáltotta a férfi, és körbefordult, egy árny nőn állapodott meg a tekintete, aki ott állt mellette, és rárivallt. – Eredj! Siess, mielőtt elénk érnek!

A nő vetett egy röpke pillantást a törpére, majd elindult az ajtó felé. Óvatosan, tétován rakosgatta egymás után a lábait.

Odaért az ajtóhoz, és már a kilincs felé nyúlt, amikor a rúna felizzott. Villám csapott le rá, messzire repítve a nyomorult árnyat. A padló és az oldalfalak is beleremegtek a robbanásba.

– Remek! – gúnyolódott Ámbra. Mind hátrább léptek az ajtótól, leszámítva a pórul járt elfet, aki vacogó fogakkal, égnek álló hajjal, vérző szemmel feküdt a földön.

A mágus gyűlölködve nézett a törpére.– Az ellenség ebbő’ biztosan megtudá, hogy itt valánk –

szólt a törpe. – De ha ez nem elég, próbáld csak ki a többi ajtót is!

– Azonnal továbbmegyünk! – szögezte le a mágus.Ámbra sértődötten vállat vont.– Maradt még egy-két rúna – rázogatta bozontos

üstökét a törpe, és elsétált a mágus mellett. – Ostoba!Ezzel betelt a pohár, a mágus a törpe után nyúlt, és

meglökte, de ő meg se moccant. Illetve nagyon is mozgott, de a mágus nem erre számított. A törpe meglendítette a buzogányát, és a férfi oldalába vágta. A döbbent mágus nyögve, hörögve tántorodott neki a falnak, és lerogyott a földre.

– ’egyétek fel! – vakkantotta Ámbra Afafrenferének és egy másik árnynak. – Vissza kell mennünk. Gyo’san, mielőtt az a Három eliszkó’ előlünk.

Ámbra természetesen ennek az ellenkezőjében reménykedett. Odafordult két újabb árnyhoz.

– Hozzátok őt! – mondta, és a villámcsapástól letaglózott nőre mutatott. – Tán megmenthetem. Tán nem.

A három bajtárs természetesen hallotta a robbanást és érezte a rázkódást. Nem sokkal később elhaladtak a villámszaggatta ajtó előtt. Drizzt zárta a sort Taulmarillal a kezében, arra az esetre, ha árnyak bukkannának fel mögöttük.

Nem sokkal később azonban ismét ő állt az élre.– Erre! – mondta. Most már világosan emlékezett rá,

hogy merre járnak. Az alsóbb szintekre vezető lépcső már közel volt.

Kisvártatva valóban odaértek ahhoz az ajtóhoz, amely már lefelé vezetett. Amint közelebb értek hozzá, az ajtó kivágódott, és Drizzt majdnem rálőtt, de ekkor felismerte a drowt.

A hátuk mögött is mozgást érzékeltek, és amikor hátra pillantottak a válluk felett, még több drowt vettek észre. Ráadásul nem akárki vezette a felderítőcsapatot. Egy izmos gyíkon lovagló, a legkiválóbb drow fémből kovácsolt vértet viselő és fegyvert forgató ifjú nemes közeledett feléjük. Ráadásul nem is egyszerű nemes volt, hanem a leghatalmasabb házak egyikének tagja.

Egy másik gyík is felbukkant mögötte, és Drizzt azonnal felismerte a Jearth nevű férfit.

– Hol vannak a csapataid, Masoj? – kérdezte Jearth, miközben felzárkózott a másik gyíklovas mellé. – Hol van Kimmuriel vagy Jarlaxle?

– Ezek lennének a Bregan D’aerthe követet! – kérdezte a másik férfi kétkedő tekintettel. Megvetően mérte végig Entrerit, és a földre köpött, amikor megpillantotta Dahliát.

– Igen – felelte Jearth.A másik gyíklovas alig tudta visszatartani a nevetését.

Ismét Drizztre nézett, és alaposan megvizsgálta őt. Drizzt a biztonság kedvéért lesütötte a szemét.

– Mondd meg Jarlaxle-nek, hogy a Baenre-ház beszélni akar vele! – mondta, majd átvezette az izmos gyíkot

közöttük, félretaszítva őket, és közben majdnem letiporta Dahliát. Amikor a gyík, Byok bele akart marni az elfbe, Tiago alig fogta vissza.

Még több gyíklovas tűnt fel, és egyesek nem is a padlón, hanem az oldalfalakon közlekedtek.

– Gyere velem! – mondta Jearth Drizztnek.Drizzt kérdő pillantást vetett rá, nem tudta mire vélni a

dolgot.– A lépcsőt megszüntettük, nehogy az árnyak

lejussanak – magyarázta Jearth. – Én majd leviszlek a mélybe.

– És a társaim? – kérdezte Drizzt.Dahlia, aki nem beszélte a drow nyelvet, megbökdöste

Entreri vállát, aki közel hajolt hozzá, és suttogva fordította le a szavakat.

– Iblith – legyintett a fegyvermester. – Egyetlen gyík sem engedné a hátára őket. Gyere, nincs sok időnk.

Drizzt folyamatosan a fejét csóválta, miközben a megfelelő válaszon gondolkodott.

– Jarlaxle szeretője – mondta végül, és Dahliára mutatott, – Nem lesz boldog, ha magára hagyom.

– Ez Jarlaxle gondja.– És az enyém – vitatkozott tovább Drizzt. – Engem kért

meg rá, hogy megvédjem.– Errefelé nem jutnak le – közölte vele Jearth.– Ha a Bregan D’aerthe megérkezik, itt keresnek majd

minket – érvelt Drizzt. – Addig is elbújhatunk az árnyak elől, és távolról ritkíthatjuk a soraikat.

Jearth hitetlenkedve nézett rá, és a fejét ingatta, nem értette a drowt.

– Iblith – mondta ismét fintorogva, mintha hányingerrel küszködne.

Drizzt ostoba szolga módjára megvonta a vállát.– Jarlaxle szeretője – ismételte meg.Jearth elfogadta ezt a magyarázatot, mint ahogy bárki

más is elfogadta volna, aki ismerte Jarlaxle-t. A Xorlarrin-ház fegyvermestere a társai után iramodott. Elhaladt a lefelé vezető ajtó mellett, és felugrott az útját álló meredélyre.

– Nem maradhatunk itt – fordult Entreri a társaihoz, miután ismét magukra maradtak. Miután Drizzt szemmel láthatóan oda sem figyelt rá, megbökdöste. – Drizzt!

– Láttuk meghalni – mondta a kósza Dahliának. – Ott lent az ősfenevad vermében.

Dahlia tétován tette fel neki a kérdést:– Jarlaxle-re gondolsz?Drizzt bólintott.– Már kétszer mondtuk ki a nevét hangosan ezek előtt

a sötételfek előtt, mintha még mindig élne – mondta.– A halálhíre nem jutott el másokhoz – vélte Dahlia. –

Nem történt olyan régen.– Az első gyíklovas egy Baenre nemes volt – folytatta

Drizzt, és folyamatosan a fejét csóválta, sehogy sem értette ezt az egészet. – Ha Jarlaxle meghalt volna, akkor arról a Baenre-ház egészen biztosan tudna.

– Most nincs időnk ezen morfondírozni! – szólt közbe Entreri. Visszanézett abba az irányba, amerről jöttek. – Itt akarunk elbújni? El kell tűnnünk erről a folyosóról, és keresnünk kell egy oldalsó termet.

– Nem – ellenkezett Drizzt. – Az ősfenevad odalent van, így hát nekünk is le kell jutnunk valahogy. Miután a drowk felszívódnak, mi is leereszkedünk.

– Azt mondták, hogy hiányzik a lefelé vezető lépcső. Ismersz egy másik utat?

– Dahlia, a varjú levihetne minket – vetette fel Drizzt, de a gondolatai messze jártak.

Ha Jarlaxle halott lenne, akkor arról a Baenre-ház biztosan tudna.

*– Csak tedd, amit mondok! – mondta Berellip

csökönyös öccsének.– Ez az én küldetésem! – vitatkozott Ravel.Berellip olyan erővel vágta képen őt, hogy majdnem

összecsuklott a lába. Oldalra kellett lépnie, hogy megőrizze az egyensúlyát, de amikor kihúzta magát, nem Berellipre, hanem Tiagóra és Jearth-ra nézett, akik éppen akkor tértek vissza a felső szintekről.

– Mennyi időnk van még? – kérdezte Berellip Tiagótól, és nem Raveltől.

– Találnak majd egy másik lejáratot, ha még nem tették volna – felelte Tiago. – Mágusok is vannak az árnyak között, és egy hiányzó lépcső nem állhatja útjukat. Ráadásul a mágusok biztosan megérzik az ősfenevad erejét. Előbb-utóbb a kohókat is megtalálják.

– Meg kell védenünk a kovácsműhelyt – mondta Ravel, és ismét nővére elé állt.

– De nem nyílt harcban! – vitatkozott vele Berellip. – A netheriekkel ellentétben én nem vagyok hajlandó Xorlarrin-harcosokat feláldozni. Miért harcolunk egyáltalán az Árnyzuhatag teremtményeivel? – kérdezte.

– Leginkább csak menekülünk, nem harcolunk – mondta Tiago.

– Elképzelhető, hogy a Bregan D’aerthe itt ólálkodik a közelben – szólalt meg Jearth is. – Úgy tűnik, hogy Kimmuriel felderítőcsapata az árnyak előtt ért ide.

– Jól jön a segítségük – bólogatott Berellip. – De vajon milyen áron?

– Ki tudhatná? – legyintett Tiago, majd elindult. – Én a kohókhoz megyek. Védekezésre vagy menekülésre készüljek?

– Nem tudjuk, hogy hány árny érkezett – hívta fel rá a figyelmet Jearth, mielőtt még Berellip válaszolhatott volna.

– Mindkettőre – mondta Berellip pont abban a pillanatban, amikor Ravel is megszólalt:

– Védekezésre!Beszéd közben Ravel a papnő háta mögött lévő

fegyvermesterre pillantott, aki a fejét ingatta, figyelmeztetve őt, hogy fújjon visszavonulót.

– Zárd le a kohókat, és készülj fel a visszavonulásra! – mondta ekkor Berellip, és gyűlölködve meredt az öccsére.

– A szűk és sötét folyosók nekünk kedveznek majd, ha meg kell ütköznünk az árnyakkal – vélekedett Jearth. – Hibáznánk, ha nyíltan szállnánk szembe ezzel a nem várt ellenséggel.

– Erre való a rohamosztag – vitatkozott Ravel.– Valóban? – Jearth megelőzte a dühöngő Berellipet a

visszavágással. – Sok varázsló van az árnyak között, és noha nem olyan nagy hatalmúak, mint a mágiaszövők – tette hozzá gyorsan, amint Ravel ráncolni kezdte a homlokát –, könnyedén megsemmisíthetik a goblinokat. Márpedig szükségünk lesz még rájuk a feltáratlan járatok megtisztításánál, miután az árnyak elmentek, vagy levadásztuk őket.

– Ráadásul Menzoberranzanból sem számíthatunk már több goblinra – tette hozzá Berellip.

Ravel a halántékát vakargatta, és próbálta összerakni a részleteket. Ugyan mi hozta az árnyakat Gauntlgrymbe, és miért pont ebben a fontos pillanatban? Már olyan közel került a végső diadalhoz! Gauntlgrym egésze hamarosan az övé lesz, és megépülhet a Xorlarrin város, méghozzá a Baenre-ház áldásával. Zeerith nagyasszony a legnagyobb tisztelettel bánik majd vele, és akkor sem Berellip, sem Saribel nem korbácsolhatja meg őt többé!

Ezúttal Berellip győzött, Tiago Baenre most az ő utasítását követi majd, ezt be kellett látnia. Arról nem is beszélve, hogy Berellip döntése valóban helyes, többet érnek a visszavonulással, mint a nyílt harccal. Jöjjenek csak az árnyak, ereszkedjenek csak le a mélybe, hogy ott megkezdődhessen rájuk a vadászat.

De miért harcolnak egyáltalán az árnyak ellen? – vetődött fel benne. Noha az Árnyzuhatag és a Mélysötét teremtményei nem álltak szövetségben, de amennyire Ravel tudta, hadban sem.

– Ki kell derítenünk, hogy miért vannak itt, és miért támadtak meg minket! – mondta Ravel, magára vonva Berellip, Jearth és a többiek figyelmét, köztük Tiagóét is, aki még nem hagyta el a termet, kíváncsi volt a családi viszály végkimenetelére. Ravel a fegyvermesterre pillantott. – Ki kezdte a harcot a felső szinteken? – kérdezte.

– Amikor két ilyen erő váratlanul összetalálkozik a sötét és veszélyes… – hebegte Jearth, mintha ezzel mindent megmagyarázna. – Úgy tűnt, hogy az árnyak már harcban állnak Kimmuriel felderítőivel.

– Talán valóban az ellenségeink – hagyta rá Ravel –, de lehet, hogy nem.

Berellip tett felé egy lépést.– Akárhogy is, nem osztozunk Gauntlgrymen – szögezte

le Ravel. – Ez már a mi városunk, és ha az árnyak ezt nem ismerik el, akkor megízlelik a drow acélt.

– Szóval akkor mind gyűljünk össze a nagy csarnokban, hogy láthassuk a diadalodat? – gúnyolódott vele Berellip.

Ravel okosabb volt annál, mintsem, hogy ráharapjon a csalira.

– Nem, kedves nővérem – mondta. – Igazad volt az imént. Kérlek, értsd meg az izgatottságomat, hiszen oly közel már a siker, amire a házunk évezredek óta vár. Nem szívesen adnám ki a kezemből.

Berellip a homlokát ráncolta, Ravel pedig folytatta.– Még időlegesen sem, de igazad van. Csalogassuk be

őket a sötét járatokba. Ha valóban olyan ostobák, hogy követnek minket, akkor egyenként levadásszuk őket, drow szokás szerint.

Berellip hosszan meredt rá, végül bólintott. Ravel számára úgy tűnt, hogy végre nyugvópontra jutott nyíltan fel nem vállalt rivalizálásuk. Természetesen bosszút akart állni rajta, amiért megütötte őt a többiek előtt, elvégre büszke férfi volt, de tisztában volt vele, hogy szüksége van a papnőre, ezért visszavonulót fújt.

– Szólj Yerrininae-nek! – fordult Ravel a fegyvermesterhez.

– Az ádáz driderek nyilván szívesen csatáznának egy jót, de nem szeretném elveszíteni őket, még akkor sem, ha százával viszik magukkal az árnyakat a halálba.

– Küldjük előre a goblinokat, amíg behúzódunk a járatokba? – kérdezte Berelliptől.

A papnő lassan megrázta a fejét.Még a rabszolgákat sem akarta elvesztegetni.Ekkor új ötlet jutott Ravel eszébe.– Akkor vessük be Brack’thalt! – mondta. – Rontson

rájuk a tűzlényeivel. Az árnyak még csak nem is hibáztathatnának minket, ha később tárgyalásokra kerülne sor, tekintve, hogy ki uralkodik ezen a helyen.

Berellip szigorú arccal meredt rá, de végül egyetértően bólintott, még haloványan el is mosolyodott, elismerése jeleként.

– Én majd utasítom őt rá – ajánlkozott Tiago, majd a következő pillanatban elügetett Byok hátán a kohók felé.

Ravel gyanakvó arccal nézett utána. Csak ő ismerte Tiago titkát. Gol’fanin akkor is éppen azt a kardot és pajzsot kovácsolta, amivel Tiago megbízta őt. Ravel nem hitte, hogy az ifjú Baenre-harcos lemondana az álmáról, még időlegesen sem. A következő pillanatban azonban

elhessegette a gondolatot, elvégre ő is ugyanannyit kockáztatott. Ravel visszafordult Berellip felé, és elégedettség töltötte el nővére arckifejezése láttán. Úgy tűnt, megbékéltek egymással, és hajlandóak együttműködni közös családi terveik érdekében. Ugyanakkor az új veszedelem tükrében ez a diadal csekélységnek tűnt csupán.

Ez lesz a Xorlarrin város. Nem hagyhatják, hogy egy maroknyi árny kiűzze őket onnan… legalábbis tartósan nem.

*– Szóval azért jöttek ide, hogy csatlakozzanak drow

barátaikhoz – mondta Glorfathel a fejét csóválva. – Most már sokkal nehezebb a dolgunk.

– Nem – kezdte Ámbra, de Alegni dörgő hangja elnyomta az övét.

– Akkor a drowk háborút kockáztatnak Netherillel – szólt. – Felfogják ezt?

– Nem tudhatjuk, de talán igen – válaszolta Glorfathel, de ezúttal Ámbra hangja nyomta el az övét.

– Drizzt Do’Urdennek nincs drow barátja – mondta. – Ha drow került az útjába, akkó’ az mán halott.

– Honnan veszed ezt? – kérdezte Alegni összevont szemöldökkel fürkészve a törpét.

– Buzogányos Ámbra vagyok, Buzogányos Adbar családjából – hajolt meg a törpe nő. – Drizzt Do’Urden nevét jól ismerik az Adbar Citadellában. Nem szíveli a népe. Vadásznak rá, el akarják kapni. Ha a drow népség

tudja, hogy ki ő, akkó’ Drizzt mán halott, vagy fogoly. Ez biztos, hadúr.

– Akkor a drowk nem is tudják, hogy mi került a kezükbe – vélte Glorfathel. – Talán tárgyalhatnánk velük.

– Még azt sem tudjuk, hogy elfogták-e, vagy náluk van-e a kard – szólalt meg Effron.

Herzgo Alegni becsukta a szemét, és a halk hangra fülelt, a szeretett Karom telepatikus szavaira.

– Talán még mindig a felső szinteken vannak – folytatta Effron. Egyenesen Alegnihez beszélt, kizökkentve őt a merengéséből.

A hadúr megrázta a fejét.– Az nem számít – mondta.– Ha el akarjuk fogni őket, akkor… – kezdte Effron, de

Alegni közbeszólt.– Előbb meg akarom állítani őket – jelentette ki Alegni,

és mind a négyen meglepetten néztek rá. – Az ősfenevadat keresik – magyarázta a tiefling hadúr. – El akarják pusztítani a Karmot. Ezért jöttek ide – jelentőségteljes pillantást vetett a törpére, ugyanis ő mondta nekik, hogy ez a céljuk.

– Ezt sem tudhatjuk – jegyezte meg Effron, noha Ámbra folyamatosan bólogatott.

Alegni figyelmeztető, fenyegető pillantást vetett a torz boszorkánymesterre.

– A kard beszél hozzám, engem hív. Sietnünk kell! Minél előbb el kell jutnunk az ősfenevadig, és biztosítani a helyszínt! Vagy eljönnek hozzánk, vagy elmenekülnek, és akkor a kard nem kerül veszélybe.

– Más drowk is vannak a közelben – emlékeztette rá Glorfathel.

– Ha összetalálkozunk velük, és már elfogták az ellenségünket, vagy szövetkeztek vele, akkor elmondjuk, hogy ki is van a birtokukban – mondta Alegni. – Ha együtt működnek velünk, akkor elfelejtjük a csatát a felsőbb szinteken. Ha nem, akkor megfizetnek a korábbi veszteségeinkért. Egy ilyen harcot követően háború törne ki a Netheri Birodalom és a drowk között, és akkor megszámlálhatatlan mennyiségű katonát kapnánk.

– Én meg tudom keresni az ősfenevadat – biztosította róla Glorfathel. – A mágiája átitatja a falakat.

Alegni jelzett a közelében várakozó parancsnokoknak, hogy folytassák a keresését, amilyen gyorsan csak lehet.

*Az óriási varjú leereszkedett a magasból, a szájában

egy finom sodrású elf kötéllel. A lépcső legfelső pontjára szállt le, ott, ahol az okos tervezésnek köszönhetően kettőbe lehetett hajtani a lépcsőt. Dahliát lenyűgözte a tervezés és kivitelezés zsenialitása, de most nem gyönyörködhetett benne. Visszaváltozott elf alakba, és olyan szorosan kötötte a vaslépcsőhöz a kötél végét, amennyire csak tudta. A kötél másik végén várakozó két férfi megfeszítette majd rögzítette a kötelet.

Drizzt az egyik bőrerszényét vetette át a kötélen, és abba kapaszkodva csúszott le Dahlia mellé. Entreri szorosan követte őt, és még mielőtt lesiklottak volna a

magasból, Dahlia ismét óriási varjúvá változott, és a magasba röppent.

Tökéletesen megértette Entreri türelmetlenségét. Visszaröppent a kötél fent rögzített végéhez. Meghallotta a közeledő üldözőcsapat zaját, ezért vissza sem változott elffé, a csőrével harapta el a csomót.

Ismét aláereszkedett a mélybe. Kecsesen elvitorlázott két társa mellett, akik futva haladtak lefelé a lépcsőn, majd puhán leszállt. Meg akart bizonyosodni róla, hogy a csarnok valóban üres.

A három bajtárs azonnal a kohókhoz rohant, majd a kovácsműhelyen keresztül az ősfenevad verméhez. Dahlia azonnal észrevette, hogy Drizzt mennyire izgatott. Folyamatosan a derekát lapogatta, azt a kis szütyőt, amelyben Guenhwyvar szobrocskáját őrizte.

– Mi az? – kérdezte halkan, miközben Entreri elrobogott mellettük.

Drizzt kérdőn nézett rá, de Dahlia ekkor megfogta a kezét, amellyel ismét a szütyőjét lapogatta.

A sötételf haragosan villogó szemmel nézett rá.– Többet ér ötven Artemis Entrerinél is – mondta.– Micsoda?Drizzt motyogott valamit az orra alatt, de Dahlia nem

értette, majd félresöpörte őt az útjából, és az orgyilkos után iramodott.

Elindult, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon Artemis Entrerivel. Dahliát megdöbbentette, hogy a drow, az ő szeretője mennyire meg akar szabadulni az orgyilkostól. Talán ismét a kard mérgezi az elméjét, de

lehet, hogy Drizzt csak egyszerűen ennyire gyűlöli a férfit, merengett tovább az elf nő.

mA TŰZISTEN

Brack’thal hálát adott, amiért a láthatatlanná tevő varázslata kitartott addig, amíg átjutott a kovácsműhelyből az ősfenevad vermébe vezető rövid átjárón. Az elemi tűzlény ezúttal nem tartott vele, őt néhány árny után küldte az egyik folyosóba, és azóta nem látta. Nélküle valahogy csupasznak érezte magát.

Ezért hát titokban visszalopózott a kovácsműhelybe, de legnagyobb bánatára az összes kohót leállították, sehol sem táncoltak haragos kis tűzlények. Azt a kohót pedig, amelyiket még nem javították meg, teljesen lezárták.

Ráadásul, miközben láthatatlanul osont, meghallotta Tiago Baenre szavait. Arra utasította a kovácsokat, hogy a közelgő netheri fenyegetésre való tekintettel, azonnal hagyják el a kovácsműhelyt, és húzódjanak vissza a mélyebben futó járatokba.

Úgy döntöttek, hogy feladják a kovácsműhelyt, és ezzel az ősfenevad vermét is!

Márpedig ő innen merítette az erejét. A rubingyűrű segítségével meghallotta és megértette az egész helyet

átható ősi mágikus erő morajlását. Nem hagyhatja, hogy elmúljon ez a felemelő érzés.

A mély verem szélénél állt, és némán átkozta az örvénylő vízlényeket, amiért fogva tartották az ősfenevadat, és nem hagyták, hogy ez a fenséges erő szabadon tomboljon. Nem tudta elűzni ezeket az elemi vízlényeket. Nem tudott hatni rájuk a mágiájával. Most, hogy összekapcsolódott a tűz elemi síkjával, a víz elemi síkjának teremtményei még inkább ellenálltak az erejének.

Brack’thal tisztán hallotta az alant morgolódó ősfenevad hangját. A suttogása betöltötte az elméjét, ígéretekkel halmozva el őt, azzal kecsegtetve, hogy visszakapja egykori hatalmát, sót még erősebb lesz, mint valaha. Már megmutatta az erejét, amikor el kellett űznie a rémvarjakat és a törpeszellemeket, amikor megépítették a visszahajtható vaslépcsőt, és amikor a testvére fölé kerekedett. És mindezt ennek az istenszerű ősfenevadnak köszönhette.

Az öreg drow mágus tisztán hallotta a fenevad hangját. Az ősfenevad ki akart szabadulni börtönéből. Ugyanakkor Ravel és a cimborái gondoskodtak róla, hogy a kovácsműhely biztonságos legyen, a szabályozókarok segítségével mindig csak a szükséges mennyiségű tüzet engedték át a kohókhoz. Az ősi csapda biztonságosan működött.

Az ősfenevad ki akart törni belőle. Brack’thal tisztán hallotta szomorú vágyakozását.

Ha szabadon engedné őt, akkor csakis ő részesülne a dicsőségben, övé lenne az összes hatalom, erősebb lenne, mint Ravel.

Brack’thal átgyalogolt a gombatönkből készített hídon, és megállt az emelőkar előtt. Ez a kulcsa mindennek, és ha felemeli, akkor az ősfenevad kiszabadulhat. Az idős varázsló azonban jól tudta, hogy milyen veszélyekkel járna, ha szabadon engedné az ősfenevadat. Vajon életben maradna egyáltalán, hogy elmenekülhessen az újabb kataklizma elől? A hang a gyűrűn keresztül azt súgta neki, hogy bízzon benne, és emelje fel a kart.

Felemelte a kezét, de nem nyúlt az emelőhöz, váratlanul képek rohanták meg az elméjét… képek, amelyeket az ősfenevad mutatott meg neki. Egy csillogó trónt látott a szeme előtt, egy drágakövekkel ékesített trónt, amelyet törpe királyok számára készítettek.

Brack’thal ebből megértette, hogy csakis egy király emelheti fel azt a kart, egy olyan király, aki ült azon a trónon. Nem lepődött meg, ez jellemző a törpékre, ahogyan a drowkra is, folyton mások fölé helyezik magukat. Csakis egy delzouni törpe emelheti fel a kart, valaki, aki ült azon a trónon, tehát királyi vér csörgedezik az ereiben.

Brack’thal ennek ellenére megragadta az emelőkart, és nekifeszült. Miután meg sem tudta mozdítani, megkerülte, és a vállát nekivetve tolni kezdte. Még mindig nem mozdult meg, ezért Brack’thal egy varázslattal sokszorozta meg az erejét.

Hiába dagadtak azonban az izmai, semmit sem ért el vele, ennyi erővel akár az egész hegyet is megpróbálhatta volna eltolni.

Nem sokkal később Brack’thal ismét átkelt a gombatönkökből emelt hídon, és a verem széléhez ment. Ezúttal azonban nem az ősfenevadat nézte, hanem az emelőkarhoz vezető szűk átjárót. Egy kohó képét idézte maga elé, egy kohóét, amely azonban valójában nem is működött.

Talán létezik más megoldás is.

*Tiago Baenre szeme csillogott az izgatottságtól, amikor

a Gol’fanin tálcáján sorjázó különös tárgyakra nézett. A vékony pengére összpontosított, melynek anyaga egyenlő arányban állt nyers mágikus energiából és nemesfémből, ezüstösen csillogott, mégis áttetszőnek tűnt, és apró fénypontok tükröződtek vissza a felszínéről.

– Gyémántpor! – suttogta.– Üvegacéllal keverve – bólintott Gol’fanin – Mindkét

anyag telített mágikus energiával. Ez a kard sosem törik el, és sosem csorbul ki az éle, és ezzel a pajzzsal egy hegyi óriás csapását is könnyedén háríthatod.

– Lenyűgöző! – áradozott Tiago lélegzet-visszafojtva. Végigfuttatta a szemét a pengén, és a markolatát tanulmányozta. Még sosem látott ehhez foghatót. A kúp alakú, finoman hajlított fekete fém pókhálót formázott, és még ívesen felfelé is kanyarodott, hogy védje a kard gazdájának kézfejét.

– Remélem, az erejük is az! – dünnyögte a kovács, és ravaszkás pillantást vetett Tiagóra.

– Mennyire erős a keresztvas? – kérdezte a harcos.– Egy óriás bunkócsapásának is ellenáll – felelte

Gol’fanin magabiztosan. – A mágikus csapásoknak is ellenáll. Még a villámot is felfogja, és ártalmatlan szikrákká változtatja, ha keresztülfut a keresztvason. Ha az ellenség elég közel kerül egyáltalán a kardhoz, mert ez a pajzs is könnyedén fogja fel a mágikus energiát.

Tiago kis híján kacagott, mint egy elégedett kisgyerek. Eddig is sejtette, hogy ezek egészen kivételes fegyverek lesznek, de most, hogy testközelből is látta, egészen megdöbbentette a nagyszerűségük.

A tálca végébe nézett, ahol a kard és a pajzs markolata várt a kovács szakértő kezeire. Ezek is fekete színűek voltak, úgy csillogtak, mint a hibátlan ónix. Mind a két markolat egy, a lábait szorosan összezáró pókot formázott, érdes felszínük kivételes fogást biztosított.

Gol’fanin felemelte a kard markolatát, és úgy nyújtotta át Tiagónak, mintha már hozzáillesztette volna a pengéhez. Még soha egyetlen fegyver markolata sem simult bele ennyire biztosan a tenyerébe! Úgy érezte, mintha nem is ő fogná a markolatot, hanem az kapaszkodna őbelé. A szeme elé emelte a remekművet, és alaposan megvizsgálta a markolat finoman kidolgozott részleteit. A kardgomb egy pók fejét formázta, és a szemei helyére egy-egy smaragdot ékelt az ügyes kezű kovácsmester. A pajzsot is két hasonló szemmel díszítette, csak smaragd helyett zafírt használt.

– Mennyi ideig tart még? – kérdezte az ifjú harcos.

– Még sok munkám lesz vele – felelte Gol’fanin kitérően, majd elvette Tiagótól a markolatot, és visszatette a tálcára. – Még edzenem kell a pengét, és hozzá kell illesztenem a markolatot.

– Mennyi ideig tart még? – kérdezte Tiago ismét.– Még egy tíznap.A Baenre-harcos összezuhant a hír hallatán. Egy tíznap,

ha folyamatosan a rendelkezésükre állnak a kohók, de most nem úgy nézett ki a helyzet.

– Menzoberranzanban is be tudod fejezni? – kérdezte Tiago.

Gol’fanin értetlenül, sőt rémülten meredt rá, és ezzel meg is adta a választ Tiago kérdésére. Tiago a bejáratra nézett, és azon gondolkodott, hogy miként tudná lezárni és biztonságossá tenni ezt a helyiséget, úgy, hogy a Xorlarrin nemesek se tiltakozzanak.

Tisztában volt vele, hogy ez ostobaság. A helyiség túlságosan tágas, ezért az ellenséges árnyak kedvező helyzetből ostromolhatnák őket. Túlságosan nagy veszteségeket szenvednének, még akkor is, ha végül megőriznék a kovácsműhelyt.

Tiago ismét a félkész mágikus fegyverekre pillantott, amelyek iriggyé teszik majd Menzoberranzan összes fegyvermesterét. Azokra, amelyektől Andzrel majd rettegve húzza össze magát, és végre megszerzi tőle a Baenre-ház fegyvermesteri címét.

De még várnia kell rájuk.Gol’fanin rámosolygott, és felemelte a kard markolatát

a levegőbe. Vigyorogva érintette hozzá a pengéhez.

*Brack’thal nem tudott eligazodni a rengeteg tolózár és

szabályozószelep között, nem is beszélve az álkohó alatt futó csatornákról.

– Ostoba törpék! – morgott az orra alatt. Azt a csatornát kereste, amely a lezárt kohóhoz futott, amelyet a goblinok még nem javítottak meg.

A falhoz lépett, ahol számos csatorna bukkant fel a felszínre, olyan látványt nyújtva, mintha egy hatalmas, kifordított belső szervet szegeztek volna oda. Mégis melyik vezet a lezárt kohóhoz?

– Melyik kohó az?A mágus maga elé képzelte a feje felett lévő terem

elhelyezkedését, és visszafelé számlálni kezdte a kohókat… talán előrefelé kellene számolni?

Nem tudta, hogy az alsó vagy a felső csatornák csatlakoznak-e hozzá a következő kohóhoz. Még azt sem tudta, hogy most éppen melyik kohónál jár!

– Az írás – mondta, és ismét izgatottá vált. Ősi törpe betűket fedezett fel, de nem értette őket, noha ezen a hiányosságon egy egyszerű varázslattal túlléphetett.

Brack’thal hátrább lépett, és nagy levegőt vett. Próbálta felidézni a szükséges varázslatot. Néhány szívdobbanásnyi idő elteltével csalódottan felhorkant, aznap nem készült efféle varázslattal, és egyetlen varázstekercs sem volt nála.

– Az istenekre? – kiáltotta dühösen a mágus, és teljes erőből rácsapott az egyik csőre.

A csőben lappangó tűz beszélni kezdett hozzá.

Felemelte a kezét, és meredten bámulta a rubingyűrűt, amely összekapcsolta őt a tűz elemi síkjával és az ősfenevaddal. Ráébredt, hogy nem kell megérteni az ősi törpe nyelvet, és nem kell a csöveket számlálnia. Az ősfenevad jól ismerte a kohók szövevényes labirintusának felépítését, lángoló nyúlványaival keresztül-kasul bejárta már. És most megszólította Brack’thalt. Az ősfenevad megmutatta neki a megfelelő csöveket, szelepeket és tolózárakat. Azt a tolózárat is, amely a sérült kohóhoz tartozott.

Mindent tisztán látott a szeme előtt, mintha ő maga építette volna a kohók bonyolult szerkezetét. Odaszaladt a megfelelő tolózárhoz, és megnyitotta, szabadon eresztve a fenevadat!

Annyira megrészegítette az érzés, hogy táncra perdült és dalolni kezdett. Érezte az energia lüktetését, az ősfenevad elemi erejű ordítását.

A csövek úgy zörögtek, mintha apró gnómok másztak volna beléjük, és belülről ütögették volna a kalapácsaikkal. A szelepek nyikorogtak a túlságosan nagy mennyiségű átáramló energia nyomása alatt.

A tomboló lángnyelvek lüktetése ismerős dallamként bömbölt Brack’thal fülében, a Mágiavész előtti idők mágikus erejét idézve. Ez tiszta, nyers mágikus erő volt.

Hatalom.A csövek haragosan zörögtek, kékes színük narancsba

hajlott, de Brack’thal nem vette le róluk a kezét. Ha nem viselte volna azt a régi mágikus gyűrűt, akkor a bőre már rég megégett volna.

Ez az isteni fenevad azonban nem bántotta őt. Brack’thal megértette ezt az erőt, és tudta, hogy megbízhat benne.

Érezte az egyre növekvő energia lüktetését. A mélyben mennydörgésszerű ordítás harsant, egy természetfeletti erő rombolása, amely az elemi tűzből született.

*– Csak nyugalom! – mondta Gol’fanin. – Még nincs

teljesen kész.Tiago Baenre meg sem hallotta a szavait: a kezében

lévő szablyára meredt. Noha a markolatot még nem rögzítették, csak hozzáillesztették a pengéhez, mégis kiváló fogást biztosított, és az egyensúlya is tökéletesnek tűnt. Tökéletesnek, mert nem is lehetett érezni, hogy egy hosszú penge illeszkedik a markolathoz! Természetesen látta a kecses penge élén meg-megcsillanó gyémántport, de ha becsukta a szemét, olyan érzése támadt, mintha csak egy fém kardmarkolat lenne a tenyerében. Egy gyors csuklómozdulattal megpörgette a fegyvert, és a penge ezüstszínű csíkot húzott maga után a levegőben. Tiago alig tudta megállni, hogy ne suhintson vele kettőt-hármat. Azonban ez már csak azért sem lett volna okos döntés, mert akkor a penge biztosan elszakad a markolattól, és átrepül a termen.

– Miféle mágia lakozik benne? – kérdezte Tiago.– Még nem tudom – felelte a kovács. – Majd a dzsinn

tölti fel mágikus energiával.– Azért csak tudsz mondani valamit!

– Vdrinath – mondta Gol’fanin, és a Tiago kezében lévő fegyverre mutatott, majd a pajzsra pillantott. – Orbbcress.

Tiago megforgatta a kezében Vidrinathot, és kimondta a nevét, amely drow nyelven azt az esti dalt jelenti, amelyet a papnők énekelnek a fiatal tanítványoknak az akadémián az esti révület előtt. Ebből megértette, hogy a drow számszeríjlövedékekhez hasonló varázserővel bír majd. – Álomhozó – mondta közös nyelven, majd a pajzsra nézett.

– Pókháló – szólt a pajzshoz.Hosszan ízlelgette ezt a két szót, és elmerengett a

bennük fejlő lehetőségeken. Nyilván nem véletlenül nevezték el őket így.

– Mondj még valamit! – kérte a kovácsot. Gol’faninnak nem maradt ideje válaszolni, mert ekkor megrázkódott alattuk a föld, és metsző, fémes csikorgást hallottak.

Tiago a kovácsra meredt, aki csak a vállát vonogatta. Mindketten a központi kohó felé fordultak. A tűz haragosan lobogott benne, a lángnyelvek dühösen meredtek rájuk, és forró szikrákat köpködtek feléjük.

Tiago egy pillanatig azt hitte, hogy ez természetes, de elnézve a kovács értetlen arckifejezését rájött, hogy egyáltalán nem erről van szó.

– Mi történt? – kérdezte.Tőlük balra állt az egyetlen, még javításra váró kohó,

felállványozva, és abból érkezett a fura zaj. A kohóban váratlanul lángnyelvek jelentek meg, de oly sok, hogy a kohó kövei narancsszínnel izzani kezdtek. A közelben dolgozó sötételfek meglepetten kiáltottak fel, a goblinok

fejvesztve menekültek. Tiago és Gol’fanin a nagyméretű, központi kohó mögé bújt.

A sérült kohó szétrobbant, és egy tűzgolyó repült ki belőle. Láva fröccsent szerteszét, és hosszú lángcsóvák csaptak ki a levegőbe. Egy hatalmas elemi tűzlény emelkedett fel a kohó romjaiból, és széttárta fáklyaszerű karjait.

A többi kohó is megrázkódott, és forró, fehér szikrák és lángok csaptak ki belőlük. Ezek a lángok kisebb tűzlényekké alakultak, amelyek azonnal üldözőbe vették a visítozó goblinokat, lángra lobbantva közben mindent, amihez csak hozzáértek.

A goblinok rikoltozását és a drowk kiáltozását elnyomta a hatalmas tűzlény bömbölése, még Tiago szavait is alig hallották.

– Meneküljetek! Kifelé! – ordította Tiago, aki azonnal látta, hogy a kovácsműhely elveszett, a csatát elveszítették, még mielőtt elkezdődött volna. Semmit sem tehettek az ősfenevad ellen.

Ha ott maradnak, szénné égnek.Láva és tűz csapott ki a központi kohóból, félresöpörve

mindent az útból: a pajzsot, és az előkészítő tálcán lévő szerszámokat, varázstekercset és a dzsinnt rejtő üveget.

Tiago szeme kikerekedett rémült döbbenetében.– Orbbcress – suttogta, mintha egy gyermekről

beszélne. Gol’fanin próbálta visszatartani őt, de Tiago kiszabadította a karját, és belerohant a lángokba, mit sem törődve a hatalmas hővel.

Nem akarta elveszíteni ezeket a tárgyakat, még akkor sem, ha ez az életébe került.

*Magabiztos léptekkel jött ki az alsó teremből,

egyáltalán nem tartott a kovácsműhelyben tomboló tűzvihartól. Haragos lángnyelvek jártak vad táncot a helyiségben, elemi tűzlények üldözték a goblinokat és drowkat, akiknek nem sikerült időben kimenekülniük, és válogatás nélkül, kíméletlenül halálra égették őket.

Brack’thal mit sem törődött ezzel. Az égett hús fanyar szaga émelyítően ülte meg a levegőt, de Brack’thal csak mosolygott, mindez azt jelentette, hogy az ősfenevad szabadon tombol. A varázsló keresztülsétált a tűzviharon, a varázsgyűrű megóvta a lángoktól. Az elemi tűzlények hangos szóval hívták őt, a megmentőjüket, aki kiszabadította őket iszonyatos börtönükből.

Brack’thal azt képzelte, hogy ő ennek az ősfenevadnak a kiválasztottja – van ezeknek az isteni erejű ősi teremtményeknek efféle szolgája egyáltalán? Talán ő lesz az első, akit mérhetetlen hatalommal ruháznak fel. Bármikor könnyedén lesújthat az ellenségeire a rendelkezésére álló elemi tűzzel.

Szénné égetheti a testvérét.Tovább lépdelt előre, az ősfenevad verméhez vezető

szűk átjáró felé. Az ősfenevad folyamatosan őt szólongatta, nyilván köszönetet akar mondani neki.

Brack’thal azonban megtorpant, amikor a falak remegni kezdtek az ősfenevad iszonyatos hangjától. Az elszabadult elemi erő féktelenül tombolt,

Gauntlgrym kovácsműhelye azonban nem csupán csövek, emelőkarok, tolózárak és szelepek bonyolult

szövevénye volt. Mágikus építmény volt, olyan erős és ősi, mint a Misztika Vendégtornya Luskanban. Mivel arra tervezték, hogy fogva tartsa az ősfenevadat, alaposan megerősítették mágiával átitatott falait, és számos védőrendszert is kialakítottak.

Brack’thal az átjárót nézte, majd futásnak eredt, végül teljes erejéből rohant. Amikor azonban a bejárathoz ért, új szag csapta meg az orrát.

– Tengervíz? – kérdezte értetlenül.A mennyezet és az oldalfalak találkozási pontjára

pillantott, ahol azok a különös, zöld színű, gyökérszerű csövek futottak, behálózva Gauntlgrym összes alsó szintjét. Kidudorodások jelentek meg a csöveken, ezerszámra, majd mintha kipukkasztották volna őket, víz kezdett el szivárogni belőlük. Sós víz. Brack’thal nem tudta mire vélni a dolgot, ő nem tudta, hogy ezek a mélyen futó csövek elnyúlnak egészen a Kardpartig.

Az elemi tűzlények bömbölve harcoltak a víz ellen, és olyan hevesen ostromolták ezeket az álnok csöveket, hogy egy pillanatra úgy tűnt, győzedelmeskedhetnek.

Ekkor azonban minden eddiginél hangosabb robaj hallatszott az ősfenevad verme felől. Brack’thal tudta, hogy ez nem az ősfenevad hangja, ez valami egészen más, ezért rohant tovább.

A következő pillanatban azonban üvöltve torpant meg. Hömpölygő vízfolyam árasztotta el a kovácsműhelyt. Nem közönséges víz volt ez, emberi alakok emelkedtek ki a víztömegből, és csatába szálltak az elemi tűzlényekkel. Az elemi vízlények félelmet nem ismerve harcoltak, egyetlen csapással oltva ki a kisebb tűzlényeket.

Brack’thal elhűlve nézte, amint egy hatalmas elemi vízlény kiemelkedik a víztömegből, és szembeszáll a legnagyobb elemi tűzlénnyel. Az elemi vízlény habozás nélkül vetette rá magát a tűzlényre, amely bömbölt a fájdalomtól… Brack’thal átérezte a testét átjáró kínt.

Hatalmas gőzfelhő alakult ki a két elemi lény helyén. Brack’thal érezte, hogy a tűzlény sérülései a súlyosabbak. Tudta, hogy abból a gőzfelhőből a víz elemi síkjának mágikus ereje elevenedik majd meg.

Brack’thal keserves hangon felordított, és az átjáró fala felé fordult.

Egyre több elemi vízlény jelent meg, és mind azonnal a tűzlényre vetették magukat.

Iszonyatos csata dúlt a kovácsműhelyben, és Brack’thal ekkor ismét hallotta az isteni tűzlény hangját, amely ezúttal fájdalomról árulkodott.

A varázsló átrohant az átjárón, és megállt az ősfenevad vermének szélén.

A verem oldalfalán körbe-körbe örvénylő víz szintje alaposan lecsökkent. Szóval az elemi vízlények innen szabadultak ki, hogy szemtől szembe vehessék fel a harcot a tűzlényekkel.

Víz folyt alá a mennyezetről, egyenesen bele a verembe, amelyből sűrű gőz szállt fel.

– Most! – rivallt rá az ősfenevadra. – Most kell kitörnöd!Brack’thal bugyborékoló hangot hallott a mélyből. Az

ősfenevad megpróbált kiugrani, de a maradék elemi vízlények kinyújtották a karjaikat, visszatartva őt.

Láva fröccsent ki a veremből, pont ott, ahol Brack’thal állt. Először azt hitte, hogy elárulták, mert bár a mágikus

gyűrű megóvja a forróságtól, a láva súlya biztosan agyonnyomja. Azért köpte le az ősfenevad, hogy megölje őt?

A következő pillanatban azonban a rémülete kíváncsisággá alakult. A láva alakot öltött, és vaskos cölöplábakon felegyenesedett. Háromszor olyan magas volt, mint a drow. A varázsló szeme csillogott a gyönyörűségtől. Egy hihetetlen erővel és mágikus képességgel rendelkező elemi lávalény jelent meg előtte.

A teremtmény Brack’thal fölé magasodott, aki ettől aprónak és jelentéktelennek érezte magát. Nagy levegőt vett, és benn tartotta, attól félve, hogy ez lesz az utolsó.

*Tiago és Gol’fanin néhány járattal odébb a falnak

támaszkodva ült a földön. Drowk rohangáltak fel-alá, levegő után kapkodva, fájdalmas arccal grimaszolva, égési sérüléseiket tapogatva.

Tiago hátrahúzta piwafwija csuklyáját. A Baenre-házban készített nagy erejű mágikus tárgynak köszönhetően egyetlen karcolás sem esett rajta. Hála gyors helyzetfelismerő képességének és a kovács saját mágikus öltözékének, ő is sértetlenül úszta meg a balesetet.

Ami azonban még ennél is fontosabb, mind Orbbcress és Vidrinath, mind a varázstekercs és a dzsinn épségben maradtak, és most ott hevertek Gol’fanin mellett, rongyba bugyolálva.

– Úgyis el kell hagynunk a kovácsműhelyt – szólt Tiago a társának. – Majd az árnyak megbirkóznak ezzel az új helyzettel.

– Ha az ősfenevad elszabadult, az egész Netheri Birodalom kevés lesz ahhoz, hogy visszazárják – jegyezte meg az idős kovácsmester. – Gauntlgrym kohóit nem használhatjuk többé.

Kiáltások visszhangoztak végig a folyosókon: – Gőz!– Gauntlgrym talán maga néz szembe ezzel a

fenyegetéssel – vélekedett Gol’fanin, majd felállt, hogy folytassák az útjukat.

– Mi történt? – kérdezte Berellip Xorlarrin metsző hangon a folyosó végéből. Számos nemes tartott vele, sőt még Yerrininae néhány harcosa is elkísérte őket.

– Széles repedés keletkezett – felelte Tiago. – Elemi tűz- és lávalények lepték el a kovácsműhelyt. Hemzsegnek ott a tűz elemi síkjának teremtményei.

Jearth ellovagolt az ifjú Baenre-harcos mellett harci gyíkja hátán, és a kovácsműhely felé kanyarodott.

– Hol van Brack’thal? – kérdezte Ravel, és közben olyan pillantást vetett Tiagóra, amelyből azonnal kitűnt, hogy örömmel venné, ha a fivére odabent égne.

– Te mondd meg! – felelte Tiago vészterhes hangon. Mind sejtették, hogy a megtört, dühös varázslónak köze lehet ehhez a katasztrófához. – Én nem láttam őt.

– Keressétek meg! – dörrent rá Berellip a közelében álló sötételfekre, akik egymást letiporva siettek el onnan.

– Elveszítettünk néhány medverémet, valamint az összes goblint a műhelyben, és néhány drowt is – jelentette az ifjú Baenre-harcos. Közönyös hangon

beszélt, nem hatották meg a veszteségek, és valóban, egyáltalán nem érdekelte a dolog. Gol’fanin életben maradt, a varázstekercs nem sérült meg, és az összes alapanyag megmaradt ahhoz, hogy befejezhessék a két mágikus fegyvert. Ugyan mi más számítana még?

Minden szempár a Xorlarrin nemesek sorai között előretörő Yerrininae felé fordult.

– Az árnyak nagy létszámban közelednek – csatlakozott a rémség a beszélgetéshez.

Berellip bólintott, és mondani akart valamit, de Ravel megelőzte őt.

– Húzódjunk vissza a mélyebben fekvő járatokba! Ők nézzenek csak szembe az elemi tűzlényekkel, majd a mi varázslatainkkal és pengéinkkel, ha úgy ítéljük meg – mondta.

– Tárgyalhatunk is – vetette közbe Berellip.– Nem tenne jót a Xorlarrin-háznak, ha háború törne ki

Menzoberranzan és a Netheri Birodalom között – sietett Tiago a papnő segítségére.

Berellip rámeredt, de biccentett, megköszönve neki a segítségét. Semmi sem vethet véget a drowk szűnni nem akaró belső acsarkodásának, csak egy külső fenyegetés.

Ravel az élre állt, és gyorsan megszervezte a csapataik visszavonulását. Miután ezt letudták, Berellip közelebb húzódott Tiagóhoz, pont akkor, amikor Jearth vágtatva visszaért.

– Hatalmas csata dúl a kovácsműhelyben, víz harcol a tűz ellen – jelentette.

– A törpék kiváló munkát végeztek. Ne becsüljétek le a tudásukat és a szövetségeseik mágikus erejét! – jegyezte meg Ravel.

Emlékeztet rá minket, hogy ő vezetett ide minket, amit hamarosan az otthonunknak nevezünk majd – jelelte Berellip Tiagónak.

Saribel? – Tiago csak ennyit kérdezett.Berellip a testvérére nézett, a testvérére, aki álnok

módon ellene áskálódott. Saribel parancsokat osztogatott a körülötte állóknak, és nem vette észre nővére gyűlölettel teli tekintetét.

Tiago észrevette a papnő arcára kiülő feszültséget, és azonnal átlátta, hogy a váratlan fejlemények miféle kényszerhelyzetbe taszítják őt. Vissza! – jelelte. Berellip nem hagyhatta, hogy Tiago megölje Saribelt, egyelőre legalábbis nem. Előbb ki kell deríteniük, hogy Brack’thal mekkora szerepet játszott ebben a katasztrófában. Saribel keresztezte Berellip útját, amikor Ravelt választotta Brack’thallal szemben, de ha a gyanújuk beigazolódik. és Zeerith nagyasszony tudomást szerez Brack’thal árulásáról, akkor vajon mennyit ér majd a szava Saribellel szemben?

Tiago egyáltalán nem akarta megölni Saribelt, főleg Ravel végső diadala esetén nem, de ezt a kis titkot nem akarta megosztani Berellippel.

Noha Berellip nagyobb erejű papnő, Saribel jobb szerető. Ez persze a küldetés egészét tekintve jelentéktelen szempontnak tűnt, de pont ezek a jelentéktelennek tűnő dolgok édesítik meg az életet, márpedig Tiago mást sem akart, mint élvezni az életet.

*Brack’thal próbálta összehúzni magát. Lekuporodott, és

védekezőn felemelte a karját. A következő pillanatban azonban kinevette saját magát. Ösztönös védekező mozdulata ugyanis mit sem érne, ha a lávalény agyon akarná tiporni őt.

A halálos csapás azonban elmaradt.Brack’thal lassan kinyitotta a szemét, és a lényre

pillantott, amely fenyegetően tornyosult fölé. Ugyanakkor egyetlen ellenséges mozdulatot sem tett, ezért Brack’thal óvatosan felegyenesedett.

Csak ekkor hallotta meg a lávalény hangját a varázsgyűrűn keresztül.

– Gazdám – mondta.Az ősfenevad ezzel az elemi lénnyel ajándékozta meg

őt. Brack’thal kis híján hangosan felkacagott.Az öröme azonban kérészéletűnek bizonyult. Hangos

robaj hallatszott a kovácsműhelyből. Az elemi vízlények győztek, és hamarosan visszatérnek. Ezzel egy időben még több víz folyt bele az ősfenevad vermébe, amely hasztalan próbált kitörni börtönéből.

Új elemi vízlények érkeztek a mennyezetről szivárgó vízzel és csatlakoztak a verem oldalfalán örvénylő társaikhoz, megerősítve a börtön védelmét.

Brack’thal a gőzfelhőn keresztül annak a helyiségnek az irányába nézett, ahol az emelőkar kiemelkedett a padlóból. Amíg az a kar összeköttetésben tartja Gauntlgrymet a tengerrel, addig nem tudja kiszabadítani az ősfenevadat.

Meg kell mozdítania valahogy azt a kart! Szüksége lesz egy törpére…

A sebesen robajló víz hangja zökkentett ki a gondolataiból. Rádöbbent, hogy azonnal el kell tűnnie onnan.

Nemcsak ő jött rá erre, hanem a lávalény is. A hatalmas teremtmény elképesztő kecsességgel mozgott. Az átjáróhoz rohant, és ott ellaposodott és kiszélesedett, amint a falhoz lapult. Talán veleszületett mágikus energiájának, talán csak a testéből áramló hőnek köszönhetően, de a kő megolvadt előtte. Miközben az elemi vízlények visszaáramoltak a veremhez, a lávalény könnyedén elhaladt mellettük a falban. Lávát csepegtetett és olvadó kőcsíkot húzott maga után.

A mágikus gyűrű megvédte Brack’thalt a forróságtól, ezért követte az elemi lávalényt az általa vájt alagúton keresztül.

nÚTELÁGAZÁS

Drizzt belesett az egyik fordulónál az oldalfolyosóba, de azonnal vissza is húzta a fejét, és meglepett képpel nézett két társára.

– Mi az? – kérdezte Entreri, aki minden egyes lépéssel csak még izgatottabb és türelmetlenebb lett. A következő pillanatban azonban megértették a drow tétovázásának okát, ugyanis sűrű gőzfelhő gomolygott feléjük a merőlegesen futó járatból.

A hőmérséklet folyamatosan emelkedett, és a levegő olyan párássá vált, hogy a víz szabályosan folyt az oldalfalakról.

– Áthatolható – mondta Drizzt.– Akkor menjünk! – vágta rá Entreri.Drizzt ismét bekukucskált a járatba, és amikor

visszanézett a társaira, verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán.

– Ez a folyosó megkerüli a kovácsműhelyt – magyarázta Drizzt. – Ott talán könnyebben behatolhatunk.

– Kevésbé számítanak ránk, mint a főfolyosó felől – vélekedett Dahlia.

Entreri természetesen vitatkozni akart, túl akart esni már ezen az egészen, de elhallgatott, amikor Drizzt felemelte a kezét. A következő pillanatban ő is meghallotta a távoli morajlást.

Drizzt jelzett nekik, és jó néhány métert hátráltak, majd harci állásba helyezkedtek.

A rohamozó harci alakulatok jellegzetes zöreje dübörgött végig előttük a merőlegesen futó folyosón. A katonák a kovácsműhely felé tartottak. Alakok suhantak el a folyosó szája előtt, majd két katona megállt a bejáratban, tiszta célpontot nyújtva a számukra. Ekkor megértették, hogy az árnyak nemcsak úgy keresgélnek, hanem célirányosan nyomulnak előre a kovácsműhely felé.

– Odaérhettünk volna előttük – jegyezte meg Drizzt suttogó hangon. Az állkapcsát összeszorította, és kidagadtak az erek a homlokán.

Ugyanakkor a drow is és Dahlia is tudta, hogy vezet egy szűk kis átjáró is az ősfenevad verméhez, ezért ez a vita teljesen okafogyott és értelmetlen. Ha az árnyak előtt mentek volna be a kovácsműhelybe, akkor most ki kellene menekülniük onnan egy másik ajtón keresztül, vagy csapdába esnének a veremnél.

– Bemegyünk utánuk – szólalt meg Entreri.– Nem juthatunk el az átjáróig – mondta Dahlia, noha

tisztában volt vele, hogy Entreri nem járt még itt, ezért nem is értheti, hogy miről beszél.

– Akkor mi legyen? – kérdezte Entreri.

– Végigmegyünk a gőzfolyosón – javasolta Drizzt. – Térképezzük fel a környéket, és jegyezzünk meg minden elágazást, Megtaláljuk a bevezető utat, de nem rohanhatunk csak úgy az árnyak után. Teljesítenünk kell a küldetést, nem is beszélve arról, hogy élve kellene kijutnunk onnan.

Noha Entreri számára semmiféle jelentőséggel nem bírt ez utóbbi megjegyzés, az orgyilkos ezúttal nem vitatkozott. Ha az árnyak elfognák a kovácsműhelyben, még mielőtt elpusztítanák a kardot, akkor ismét Szürke Barrabus bőrében találná magát.

Sokat kellett várniuk, mire az összes árny katona felszívódott, de ezt követően sebesen átszelték a gőzbe burkolózott folyosót.

Ismét Drizzt vezette a sort, és két társa le is maradt mögötte. Időnként megérintette a derekán fityegő szütyőt, és Guenhwyvart hívta, hátha az ellenség volt olyan ostoba, hogy magukkal hozzák a párducot, aki így meghallhatja a hangját.

Eszébe jutott az a különös árny nő, aki azt a csábító ajánlatot tette neki.

Ha jobban belegondolt, egyáltalán nem nevezhette csábítónak, hiszen sosem vetett volna senkit szándékosan rabszolgasorba, még Artemis Entrerit sem. Erre egyszerűen képtelen lett volna.

A szíve mélyén ráadásul érezte, hogy ily módon amúgy sem kapná vissza Guenhwyvart. Az az álnok nő nem nyújtaná át neki az értékes párducot csak úgy egyszerűen. Nem szívesen bocsátkozott volna alkuba a netheriekkel.

Az árnyékkapu jutott az eszébe, amelyet az erdőben látott. Tudta, hogy csakis egy ilyen kapu mögött találhatja meg a válaszokat a kérdéseire. Megfogadta, hogy átlép az Árnyzuhatagba, miután itt végzett, miután elpusztította Kharón Karmát… és Artemis Entrerit.

*Herzgo Alegni Effron és Glorfathel társaságában

bámult bele a kovácsműhely sűrűn gomolygó gőzfelhőjébe. Tűz lobogott az összes sarokban, az elemi lények ádáz csatája szinte semmit sem hagyott érintetlenül.

– Pusztítsátok el ezeket! – mondta a varázshasználóknak.

– Nem lesz könnyű – szólt vissza Effron.– Sokáig tart – tette hozzá Glorfathel.– Én majd elintézem néktek – szólalt meg Ámbra a

hátuk mögött, majd átnyomakodott közöttük. Még ahhoz is vette a bátorságot, hogy egy kicsit odébb lökje Alegnit.

A tiefling hadúr annyira meglepődött, hogy elfelejtette megszidni a törpét, majd összeráncolt homlokkal nézte, amint a papnő elővesz egy fura alakú kancsót. Első ránézésre úgy tűnt, hogy egyetlen farönkből faragták ki. Egy aranyláncra kötött dugó zárta le karcsú nyakát. Vörös és zöld színű körök és háromszögek díszítették a kancsót, de szabálytalan alakzatokban, mintha csak egy vénasszony készítette volna valamelyik távoli dzsungel mélyén.

Ámbra motyogni kezdett az orra alatt, vélhetően a mágikus tárgyhoz beszélt, majd egy hangos pukkanás kíséretében kihúzta a dugót. Mondott még néhány érthetetlen szót, melyek következtében víz fröccsent a padlóra a lába elé.

– Mi ez? – kérdezte Effron, megelőzve Alegnit.Glorfathel csak nevetett, de ő sem tudta a választ.– Mindig tele van meglepetésekkel – kacagott tovább. –

Ezért is fogadta be a Cavus Dun olyan gyorsan.Ámbra átlépett a küszöbön, maga előtt lóbálva a

kancsót, mintha söprögetne. A másik három árny az ajtóból nézte őt. Egyszerre hőköltek hátra és horkantak fel, amikor egy hatalmas tűzlény a törpe nő felé rohant, kitárva széles karjait.

Ámbra azonban kinevette őt. Már jó előre felvértezte magát a megfelelő védővarázslatokkal, így amikor a kezében lévő kanoséból forró gőz csapott ki, semmi baja sem lett. Ámbrát hátrább taszította a kiáramló gőz visszaható ereje, de erősen megvetette a lábát.

Az elemi tűzlény is hátrább szorult, és rohamosan zsugorodott a kancsóból kiáramló vízfolyam hatására.

A törpe még hangosabban kacagott, mint korábban.– Hol van az ősfenevad? – kérdezte Alegni.– Valahol a közelben – válaszolta Glorfathel.– Vezess oda! – utasította őt Alegni.– Bízzunk benne, hogy még nem késtünk el –

dünnyögte Effron.Herzgo Alegni becsukta a szemét, és megnyitotta az

elméjét. Azonnal meghallotta a Karom hangját, amely még mindig érintetlen volt.

– Nem késtünk el – mondta határozott hangon.A mennyezetről csöpögő mágikus víznek és Ámbra

kiapadhatatlan mágikus kancsójának köszönhetően az árnyak könnyedén biztosították a kovácsműhelyt. Mivel nem tudtak a műhely alatt megbúvó másik teremről, ahonnan a kohók működését szabályozták, nem tudták leállítani őket, így azt sem akadályozhatták meg, hogy időnként kiszabaduljon egy-egy elemi tűzlény valamelyik kohóból.

Gyorsan meglelték az ősfenevad verméhez vezető átjárót. Herzgo Alegni, Effron és a Cavus Dun három tagja felsorakozott egymás mellett. Mint eddig mindenki, aki beléphetett ebbe a helyiségbe, ők is átszellemülten bámulták a verem oldalfalán örvénylő elemi vízlényeket, és a mélyben tomboló istenszerű ősfenevadat.

Ugyanakkor nem bámészkodhattak kedvükre, mert észrevették egy másik kijáratot a túloldalon, egy még mindig izzó, lávacseppekkel pettyezett alagutat.

– Ez most keletkezett – állapította meg Glorfathel. – Ez az ősfenevad műve.

– Mi történt itt? – kérdezte Alegni. – Talán a sötételfek vájták ki menekülés közben?

– Talán pont emiatt menekültek el – vélte Effron. – Ők nem képesek uralni egy ekkora erőt.

– A kardot vajon magukkal vitték? – tette fel a nagy kérdést Glorfathel, és ezúttal senkinek sem akadt válasza.

– Zárjátok le a helyiséget! – parancsolta Alegni, miközben még mindig meredten nézte az alagutat. Olyan látványt nyújtott, mintha egy különösen erős tűzlabda

átrágta volna magát a kövön. – Biztosítsátok a folyosókat, és küldjétek ki követeket ezekhez a sötételfekhez. Derítsük ki, hogy mi a szándékuk.

– Megalkuszol a drowkkal?– kérdezte Ámbra kétkedően.– Ha náluk van a Karom, akkor bizonyára

visszavásárolhatjuk tőlük – okoskodott a tiefling hadúr. – Nem akarnak háborúzni velünk.

– Drága lesz – mormogta a törpe.Alegni bosszúsan meredt rá, és majdnem engedett a

kísértésnek, hogy lecsapja az idegesítő törpe nőt. Nagy levegőt vett, és lenyugtatta magát. A törpének végül is igaza van.

– Menj át ezen a hídon! – mondta Alegni Afafrenferének.

– Győződj meg róla, hogy csak ez a két kijárat létezik. Itt rendezkedek be, és ti is itt maradtok velem! – beszéd közben Glorfathelhez és Effronhoz fordult. – Hívjatok még boszorkánymestereket vagy mágusokat vagy varázslókat vagy bárkit, és zárjátok le a vermet.

– Mégis hogyan? – kérdezte Glorfathel. – Olyan fenevad tombol odalent, amely erősebb mindannyiunknál.

– Zárjátok le a verem szélét – felelte Alegni –, nehogy az ellenség belehajíthassa a kardot!

– Nem kellene a közelébe engednünk őket – vitatkozott tovább az elf. – Ismerek néhány hasznos varázslatot, de magát a vermet nem tudjuk lezárni. Az lehetetlen.

– Küldj ki egy járőrcsapatot azon az alagúton keresztül! – vakkantotta Alegni. – Itt verünk tábort a verem és az ősfenevad mellett – szögezte le.

Herzgo Alegni próbált megtenni minden tőle telhető óvintézkedést, ugyanakkor erősen kételkedett benne, hogy az ellenségei odavinnék a kardot az orra elé. Vagy csatlakoztak ezekhez a sötételfekhez, vagy a sötételfek elrabolták és magukkal vitték őket. Vélhetően ez utóbbi történt, hiszen abból, amit az alsóbb szinteken láttak és tapasztaltak, ezek a drowk már jó ideje itt tartózkodtak. Az újjáépített lépcsők és közlekedőhidak, valamint a beindított kohók mind azt sugallták, hogy ezek a sötételfek le akarnak itt telepedni.

Ez a különös kósza, ez a Drizzt talán tudott erről? – merengett Alegni már nem először. Azért hozta ide másik két ellenségét, mert itt erősítés várt rájuk?

A törpére pillantott, aki egész idő alatt azt bizonygatta, hogy nem erről van szó, hogy a drow egészen más célból vezette ide Dahliát és Entrerit. Azt állította, hogy tud egy s mást Drizztről, ismeri a múltját, mert a drow egyszer egy törpe citadellában húzta meg magát, Ámbra születési helyének szomszédságában. Azt bizonygatta Alegninek, hogy Drizzt semmiféleképpen nem találkozna és szövetkezne a saját népével. Ő egy csavargó, egy számkivetett, aki a Pókkirálynő híveinek szemében még a Karomnál is értékesebb trófea.

Mindez azt jelenti, hogy a kard már vélhetően a sötételfeknél van, és ők ugyanúgy vadásznak Drizztre és két társára, ahogyan ők maguk is. Sőt, az is elképzelhető, hogy már végeztek is velük.

Remélte, hogy nem így van, alkut akart kötni a kardra és három ellenségére. Sőt nemcsak ennyit akart, ő harcra vágyott.

Vissza akart vágni az áruló Barrabusnak, és még ennél is jobban vágyott arra, hogy legyőzze Dahliát, és ismét a markában tartsa a rémült és tehetetlen elf nőt.

Az lenne az igazi elégtétel. Effronra pillantott, és a gyűlölete kezdett felgyülemleni benne.

*Drizzt, Dahlia és Entreri nesztelenül, óvatosan, de a

lehetőségekhez mérten sebesen haladtak előre. Tudták, hogy az idő ellenük dolgozik. Az árnyak elfoglalták a kovácsműhelyt, és az ellenőrzésük alatt tartották az ősfenevad verméhez vezető átjárót. Arra szemernyi esélyt sem láttak, hogy keresztülvágják magukat az ellenség sorain.

A menzoberranzani sötételfek talán visszatérnek, hogy elűzzék az árnyakat, talán nem. Erre nem alapozhattak.

Drizzt amúgy sem számolt ezzel a lehetőséggel. Egyelőre sikerült becsapniuk a sötételfeket, de tudta, hogy a szerencséjük nem tart örökké. Bele sem mert gondolni, hogy mi történne vele és a társaival, ha a drow nemesek megtudnák, hogy ki is ő valójában.

Drizzt azt tervezgette, hogy megkerülik a kovácsműhelyt, hátha találnak valahol egy kis rést az ellenség pajzsán, ahol besurranhatnak a veremhez, és elvégezhetik a feladatukat. Noha legutóbb nem térképezte fel alaposan a területet, abban biztos volt, hogy egyetlen titkos átjáró vagy alagút sem kerülte el a figyelmüket, főleg a Jeges Szelek Völgyének törpéiét nem.

Akkor viszont mitévők legyenek?Talán el kellene menekülniük onnan, amilyen gyorsan

csak tudnak. Entrerinek még várnia kell, hogy véglegesen megszabadulhasson Kharón Karmától. Talán Vízmélyvárába kellene menniük, hogy arra alkalmasabb őrzőkre bízzák a mágikus pengét. Talán más lehetőséget is találnának a kard elpusztítására, talán fel kellene szállniuk egy kereskedőhajóra, és belevetni a fegyvert az óceán mélyébe. Talán meg kellene húzniuk magukat egy időre, hogy később visszatérhessenek ide, befejezve a küldetést. Ugyanakkor most, hogy a drowk befészkelték ide magukat, és az árnyak is ellepték a járatokat, el sem tudta képzelni, hogy később miként férhetnének a verem közelébe, hacsak nem egy egész hadsereggel vonulnak fel.

A kósza ezeken merengett, de megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Most az előttük álló akadályra kellett összpontosítania, hiszen az életük múlt rajta.

A helyzetük azonnal új fordulatot vett, amikor Drizzt az egyik fordulóból észrevett egy ide-oda kanyargó új járatot, Megállt előtte, és körbe-körbe forgolódott. Ez nem szokványos föld alatti járat volt, nem gondos törpe kezek vájták ki a sziklából. Ráadásul egészen újnak tűnt.

Dahlia és Entreri felzárkóztak mellé, és ők is értetlenül nézték a fura, helyenként vörösen izzó alagutat, amelyet mintha kiégettek volna a kőből.

– Ezt az ősfenevad tette? – kérdezte Dahlia.– Nagy erejű mágia és tűz műve – vélekedett Entreri.

– Oldalirányú kitörés? – kérdezte Drizzt, és összeráncolt szemöldökkel nézegette a lávacseppeket. A narancsszínnel izzó tócsák a szemük láttára hűltek ki.

– Úgy tűnik, ránk mosolygott a szerencse – mondta Entreri, és már be is lépett az alagútba. Jobb felé indult el, mert úgy vélte, hogy arrafelé lakozik az ősfenevad.

Drizzt azonban azonnal utána nyúlt, és visszatartotta.– A talaj nem biztonságos – mondta. – Hadd menjek

előre! A kardom megóv engem, ha a hűlő láva kérge beszakad alattam – Drizzt megpörgette a kezében Jéghalált, majd beledugta a hegyét egy közeli tócsába, amely ettől még gyorsabban hűlt ki.

– A másik irányba – szólalt meg Dahlia. A két férfi meglepetten meredt rá, majd rájöttek, hogy az elf nő biztosan elveszítette a tájékozódó képességét a föld alatt. Fény ráncolt az alagút végén, mintha a járatot kivájó szörnyeteg megfordult volna, hogy visszatérjen.

Drizzt eltette Csillámot, de a markában tartotta Jéghalált. Óvatos léptekkel indult el, kitaposva egy biztonságos nyomvonalat a társai részére. Több alkalommal is beszakadt alatta a hűlő lávacseppek kérge, de Jéghalál minden alkalommal megóvta őt. Lassan haladtak, mert ilyenkor mindig új nyomvonalat kellett keresnie védtelen társa számára.

Félt, hogy túl sok időt vesztegetnek el így, és már-már szólni akart a bajtársainak, hogy forduljanak vissza. Végül mégsem tette.

Drizzt megszaporázta a lépteit, jobbra fordult, majd rögtön utána balra, és ekkor megtorpant, mert megpillantotta az alagút készítőjét: egy hatalmas, tüzes

szörnyeteget, amely úgy nézett ki, mintha összegyúrtak volna egy elemi tűzlényt és egy elemi földlényt. Egy drow varázsló lépdelt a teremtmény mögött.

Drizzt egy nyílvesszőt illesztett Taulmaril húrjára, de nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen.

Dahlia és Entreri utolérték őt.– Forduljunk vissza! – suttogta Entreri.– A Bregan D’aerthe? – kérdezte Drizzt. Talán egy erős

szövetségesre bukkantak, aki elmagyarázhatja nekik, hogy mi történik itt.

Drizzt kilépett a fal takarásából, és halkan füttyentett.A mágus azonnal megpördült, Drizzt pedig gyorsan

felemelte a kezét, és a szövetséges jelét mutatta az ujjaival. Legnagyobb meglepetésére azonban a varázsló rémülten felkiáltott, és vadul integetett a tűzből fakadt teremtménynek, hogy forduljon meg.

– Bregan D’aerthe! – kiáltotta Drizzt, de semmit nem ért el vele.

– Ez remek! – dörmögte Entreri.Drizzt hangosan morgolódott, majd kilőtt egy

nyílvesszőt a gyorsan közeledő szörnyetegre. Az elemi lény megtántorodott ugyan, de rohant tovább előre. Drizzt folyamatosan tüzelt, de nem hitte, hogy a nyílvesszők bármiféle hatást is kifejtenének a tüzes kőlényre.

– Futás! – mondta Entreri.Drizzt azonban meg se moccant. Még több nyílvesszőt

zúdított a szörnyetegre, és amikor meghallotta a kántáló varázsló hangját, a falra irányozta az íjat, hogy a nyílvesszők lepattanjanak róla.

Egy lángoszlop jelent meg a szörnyeteg háta mögött, áthömpölygött rajta, és Drizzték felé zúdult.

– Futás! – kiáltotta Entreri határozottabban, és Drizzt ezúttal nem habozott… de nem abba az irányba indult el, amire az orgyilkos gondolt. Drizzt előreszegezte Jéghalált, szabadjára engedte a belekovácsolt mágikus energiát, és rohamra indult, feltartóztatva a mohó lángnyelvek nagy részét. Kilőtt még néhány nyílvesszőt a szörnyetegre, a fejét célozva, hátha megvakíthatja vagy legalább megzavarhatja, majd hátradobta az íjat és a tegezt Dahliának és Entrerinek. Másik szablyáját is előhúzta, aztán teljes erőből futásnak eredt. Amikor a lávalényhez ért, szorosan a falhoz lapult, hogy elslisszolhasson mellette.

A teremtmény felé sújtott nehéz, tüzes karjával, és Drizzt Jéghalállal hárította a csapását. A szablya mélyen belemart, és nemcsak gyémántélű pengéjével, hanem a benne lakozó mágiával is. Jéghalált úgy kovácsolták, hogy gyűlölje a tűz alapú lényeket. A lávalény felordított, a hangja úgy dörgött, mint az egymáson gördülő sziklák. Drizzt legszívesebben addig csépelte volna, amíg földre nem viszi őt, de ellenállt a kísértésnek, és rohant tovább.

Elrobogott a teremtmény mellett, és rárontott a varázslóra. Átugrott a mágust védő tűzfalon, mire ellenfele rémülten hőkölt hátra. Védekezőn felemelte a kezét, összeérintette az ujjait, amelyekből egy hosszú lángnyelv csapott ki.

Jéghalál felfogta a támadás erejének nagyját. Noha egy-két lángnyelv eltalálta őt, nem okoztak komoly sérülést, így Drizzt rohant tovább. A varázsló kénytelen

volt félreugrani előle. A kósza túl közel volt hozzá ahhoz, hogy vághasson vagy döfhessen a pengéivel, ezért csak képen vágta ellenfelét Csillám markolatával. Drizzt abban a pillanatban könnyedén végezhetett volna a megzavarodott drowval, aki nem gondolta volna, hogy bárki is ilyen könnyedén túljuthat az elemi lávalényen.

Drizzt sarokba szorította ellenfelét, megakadályozva őt a varázslásban. Ekkor ismét lángnyelvek csaptak ki a varázsló ujjaiból, és Drizzt észrevette, hogy a férfi egy rubinvörös színű gyűrűre összpontosít. Drizzt tovább csépelte őt, keményen ütlegelve az arcát és a mellkasát.

Tudta, hogy gyorsan kell végeznie a varázslóval, mert az elemi lény bármelyik pillanatban rávetheti magát.

*– Futás! – mondta Entreri Dahliának, aki Drizzt után

indult. – Futás!– Nem! – kiáltotta az elf nő, majd mindketten

hátraugrottak a meglepetéstől, amikor Drizzt íja és tegeze lehullott a lábuk elé a tűzfalon túlról.

– Vedd fel! – mondta Dahlia.– Nem vagyok íjász!Az elemi lény egy mennydörgésszerű robaj kíséretében

felordított, majd rohamra indult ellenük.– Vedd fel! – kiáltott rá a férfira az elf nő, aki maga elé

emelte Kozah Tűjét. – Csak vedd fel, és lőj!Entreri átkozódva vette kézbe az íjat, egy nyílvesszőt

illesztett a húrjára, és célba vette a rohamozó szörnyeteget. A nyílvessző még szinte ki sem röppent,

amikor Kozah Tűje már magába is szippantotta az energiáját.

– Mit művelsz? – kérdezte Entreri meglepetten.– Te csak nyilazz tovább! – kiáltott rá Dahlia és a fogát

csikorgatta.Kozah Tűje sorra falta a mágikus nyílvesszőket. A

villámló energia égette Dahlia kezét, már alig bírta fogni a botot, de kitartott. A következő pillanatban váratlanul elindult, felemelte a mágikus botot, és hozzáérintette a lávalény mellkasához. A fegyver belsejében felgyülemlett mágikus energia kiszabadult, hátravetve a hatalmas teremtményt.

A következő nyílvessző majdnem belefúródott a lény testébe, de Kozah Tűje az utolsó pillanatban lekapta a levegőből.

Dahlia ismét lesújtott rá, ezúttal gyengébben, de megakasztva a szörnyeteg lendületét.

Az elf nő és Entreri tökéletes összhangban dolgoztak. Az orgyilkos folyamatosan repítette a nyílvesszőket a lávalény felé, Kozah Tűje pedig begyűjtötte a mágikus energiát, aztán továbbította a lény felé. Kődarabok és lángoszlopok hasadtak le a lávalényről minden egyes csapás nyomán.

Dahliának csak arra kellett ügyelnie, hogy ne kerüljön a lehasadó, lángoló kődarabok útjába.

Tökéletes ritmusban táncolt, és tartotta féken a tomboló lávalényt. A szörnyeteg azonban nem adta fel, ezért a két bajtársnak ki kellett még tartania.

*

Drizztnek sikerült meglepnie a varázslót, és tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor az egyetlen, amit tehet, ha rövid úton végez a varázslóval.

A mágus próbálta védeni magát, de esélye sem volt a sebesen, az összes lehetséges irányból érkező csapások ellen. Drizzt egyik ütése tisztán eltalálta a koponyáját, amitől a varázsló megtántorodott, és a falnak dőlt. Kétségbeesve emelte az arca elé a kezét.

Drizzt észrevette, hogy ismét a gyűrűhöz beszél, ezért Jéghalál megvillant, és kettévágta a varázsló kezét. Az ujjaik szanaszét repültek a levegőben. A mágus felordított, és összegörnyedt, Drizzt pedig egy köríves rúgással leterítette őt.

A kósza megfordult, éppen időben, hogy lássa a fényes villanást, amint Kozah Tűje belemar a lávalénybe. Elindult a bajtársai felé, de ekkor a földön heverő ujjakra siklott a tekintete. A mágikus gyűrűt nézte. Drizzt lehajolt, levette a varázsló lemetszett ujjáról a gyűrűt, és azonnal felhúzta a sajátjára.

Ekkor különös dolgot érzett. A gyűrű hozzá szólt, méghozzá tökéletes összhangban a szablyájával… de valami mást is érzett.

Drizzt lába megroggyant a mágikus teher alatt. A szeme könnybe lábadt, váratlanul egy tűz függönyön keresztül látta a világot.

Az elméjében hallotta a megzavarodott elemi lény hangját, érezte a dühét és a gyűlöletét… amit iránta táplált.

*

– Nyilazz tovább! – kiáltotta Dahlia, Entreri pedig engedelmeskedett. Kozah Tűje szorgalmasan szívta magába a villámló mágikus energiát. Az elf nő fáradhatatlanul közvetítette ezt az energiát a szörnyeteg felé, máskülönben a kő- és tűzlény agyontaposta volna.

A mágikus bot elemésztett egy újabb nyílvesszőt, és újabb csapás érte a fenevadat.

A lávalény ekkor váratlanul megfordult és elrohant.Kozah Tűje ismét elkapott egy nyílvesszőt, és Dahlia

szólni akart Entrerinek, hogy hagyja abba, de a folyamatosan felgyülemlő mágikus energiától összezárult az szája.

A bot egy negyedik nyílvesszőt is bekebelezett.Tudta, hogy azonnal ki kell eresztenie a botban

felhalmozódott energiát, de a lávalény sebesen távolodott tőle. Drizzt felé rohant!

Dahlia úgy hajította el Kozah Tűjét, mintha dárda lenne. Amikor a dárda célt ért, olyan elemi erejű robbanás rázta meg az alagutat, amely a levegőbe repítette Dahliát.

Az elemi lávalény ismét megpördült, szemmel láthatóan semmi baja sem esett, és Dahliára rontott.

– Az istenekre! – motyogta Entreri halálra vált arccal. Biztos volt benne, hogy a következő pillanatban agyontiporják őket. Felajzotta Taulmarilt, és felkészült élete utolsó lövésére.

Ekkor megpillantott egy repülő alakot a lávalény teste mögött: a drow kósza úszott a levegőben, a feje fölé emelt karral, benne az egyik szablyával.

Drizzt azonnal mélyen beledöfte a szörnyetegbe Jéghalált, a tűzlények ellenségét, lüktető energiapontját keresve, amely életet adott neki.

A lávalény vadul kapálózott, de nem sikerült leráznia magáról a kószát.

Jéghalál mohón lakmározott a tűzből született lényből.Az elemi lávalény körbe-körbe forgott.A következő pillanatban a szörnyeteg összerogyott, és

csupán egy füstölgő kőhalom maradt belőle a folyosó közepén.

– Ez jó móka volt – jegyezte meg Dahlia, miután Drizzt tántorogva feltápászkodott a földről.

oCSALÁDI TITKOK

A drow varázsló nyüszítve szorongatta csonka, vérző bal karját.

– Hová vezet az alagút? – kérdezte Drizzt, miután leguggolt elé, és könyörtelen tekintetét a szemébe fúrta. – Hová vezet?

A varázsló fintorogva felé köpött.– Az életed múlik ezen! – fenyegette meg Drizzt – Hová

vezet az alagút? Honnan jöttél ide?Artemis Entreri odébb lökte a drow kószát, majd a

hajánál fogva hátrafeszítette a varázsló fejét, és egy tőrt nyomott a torkához.

– Az ősfenevadhoz vezet? – kérdezte tökéletesen beszélve a drow nyelvet.

– Hagyd békén őt! – vicsorgott a varázsló.– Ezt igennek veszem – mosolygott az orgyilkos a

társaira.– Most mihez kezdünk…? – kezdte Drizzt, de ekkor

megrökönyödve hőkölt hátra. Entreri beledöfte a tőrét a varázsló nyakába, majd a pengét felfelé irányította,

egyenesen az agyába. A drow lábai vonaglani kezdtek, majd lassacskán megmerevedtek.

Entreri kirántotta a tőrét a sebből, aztán gondosan letörölte róla a vért a varázsló köpenyével. Drizzt döbbenten, Dahlia izgatottan meredt rá.

– Ugye nem gondolod, hogy életben hagyok egy drow varázslót? – horkant fel Entreri Drizztnek címezve a szavait, és már indult is az ősfenevad feltételezett irányába.

Drizzt csak állt ott, és nézte a halott varázslót. Vér folyt a földre az iszonyatos sebből. A karjai ernyedten lógtak a teste mellett, és a csonka végtagból még mindig szivárgott a vér. Drizzt természetesen megértette, hogy nem hagyhatnak hátra egy sebzett, felbőszített, bosszúszomjas varázslót, de az orgyilkos kegyetlensége meglepte.

Vajon egy ártatlan fogollyal is ugyanígy bánna el?Tekintve szorult helyzetüket, még akár ezt is el tudta

képzelni, ennek ellenére Entreri módszere megdöbbentette.

– Induljunk! – mondta Dahlia. Drizzthez lépett, és gyengéden belékarolt. – Nincs sok időnk.

Drizzt először bosszúsan nézett rá, de Dahlia együttérző tekintete azonnal meglágyította őt, ami fura, hiszen a nő egyáltalán nem döbbent meg, amikor Entreri kivégezte a varázslót.

– A világ ocsmány hely – mondta Dahlia csendesen. – Ha te magad nem válsz elég ocsmánnyá hozzá, akkor meghalunk.

Az elf nő cinikus hangja mélyen megsebezte a drowt, ugyanakkor emlékeztetnie kellett magát, hogy most nincs idejük a dolgok miértjén és mikéntjén merengeni. A vállára kanyarította az íját és a tegezét, majd felzárkóztak Artemis Entrerihez, aki már az alagút elágazásánál járt. Az orgyilkos térden állva vizslatta a másik járatot, és intett nekik, hogy ők is kuporodjanak le.

Entreri a merőlegesen futó folyosó bal oldali falához, míg Drizzt és Dahlia a jobb oldali falához lapult. Mire a hátukat szorosan nekinyomták a sziklának, már meg is értették, hogy az orgyilkos miért ennyire óvatos. Néhány árny katona közeledő lépteit hallották.

Drizzt Entrerire pillantott, aki jelzett neki, hogy maradjon egy helyben. Az orgyilkos a következő pillanatban visszafordult, és berohant a lávaalagútba,

A drow egy nyílvesszőt illesztett Taulmaril húrjára, és élénken fülelt. Halk hörgést hallott, majd egy nehéz test a földre huppant. Valaki meglepetten felkiáltott, de szinte azonnal el is hallgatott, némi fegyvercsörgést követően.

Drizzt megpördült, és felemelte az íjat. Egy árny már holtan feküdt a földön, és a társa is azonnal csatlakozott hozzá, Entreri pontos, torkot metsző döfését követően.

Az orgyilkos félrehúzódott az útból, hogy Drizzt tisztán célba vehesse a csoport harmadik tagját, aki időközben futásnak eredt. A Szívkereső nyílvesszeje az árny hátába fúródott. A katona a levegőbe emelkedett a becsapódás erejétől, majd arccal előre elvágódott a még mindig füstölgő, megfeketedett talajon.

Dahlia felsóhajtott és nyelt egy nagyot a sötételf mellett. A drow rápillantott, és meglepetten tapasztalta,

hogy az elf nő elismerően, már-már csodálattal telve nézi a kivételes képességű orgyilkost. Drizzt is korábbi végzetére pillantott. Legszívesebben nyílzáport zúdított volna rá, de elhessegette a gondolatot, mert tudta, hogy ez csak a hátára szíjazott kard kétségbeesett sikolya.

De akkor is…– Ügyes – motyogta Dahlia.– Én nem így fogalmaznék – suttogta vissza Drizzt.– Örülök, hogy a mi oldalunkon harcol.Drizzt vitatkozni kart vele, de végül letett róla.– Siessünk! – szólt nekik Entreri, és hevesen integetett.

*– Közelednek, Alegni nagyúr – mondta Glorfathel.Alegni szélesen mosolygott, a szeme csillogott, a kezét

ökölbe szorította. Még nem készültek el mindennel, még nem rendezkedtek be teljesen, de ez a tiefling hadurat nem érdekelte. Ő csak bosszút akart állni.

– Menjetek! – parancsolta Effron a helyiségben tartózkodóknak. – Menjetek át a kovácsműhelybe, és készítsétek fel a csapatokat. Hozzatok erősítést, utána pedig küldjétek ki őket a járatokba. Senki sem szökhet el! Induljatok!

– Máris! – Ámbra félrelökte az útjában álló árnyakat, és döngő léptekkel ment át a kovácsműhelybe. Afafrenfere után sietett, de a törpe nő a gyomrába könyökölt, amikor odaért mellé. – Te védd a nagyurat, ostoba! – mordult rá, majd eltűnt a szűk átjáróban.

– Kinél van a kard? – kérdezte Glorfathel.

– Az erdőben a drow hordozta – felelte Effron. – A hátára szíjazva.

– Akkor őt majd én megállítom – jelentette ki Glorfathel. – Nem engedhetjük az ősfenevad vermének közelébe.

– Van egy erre alkalmas varázslatod? – kérdezte Alegni izgatottan, ami rá egyáltalán nem volt jellemző, ugyanakkor, ha elveszítené az értékes mágikus kardot, akkor az végzetes következményekkel járna a számára. Nem volt maradéktalanul elégedett, hiszen nem tudták teljesen kiépíteni a védelmi vonalukat a verem körül, de már az is nagy eredmény, hogy sikerült a három ellenség és az ősfenevad közé ékelődniük.

A tiefling hadúr végighordozta a tekintetét kicsiny seregén, majd a kovácsműhelybe vezető átjáróra pillantott. Csupán két varázshasználója volt, Effron és Glorfathel, és egy maroknyi harcos. Ennek elégnek kell lennie, hogy győzzön, még a kard és Szürke Barrabus nélkül is.

– Öt sorban állunk fel! – mondta dörgő hangon, majd két felderítőre mutatott. – Keressétek meg őket, és végezzetek velük! – Ezután másik négy harcosra bökött a mutatóujjával. – Ti az alagútban bújjatok el, húszlépésnyire a bejárattól, és öljétek meg őket, ha eljutnak odáig! – Miután ezek a katonák is elindultak, Alegni két újabb harcosra nézett. – Ti ketten mellettem maradtok, a harmadik vonalban! Effron és te, szerzetes, ti is mellettem maradtok, de ti belül lesztek, és megöltök mindenkit, aki át akar jutni a veremhez.

– Én a verem mellett leszek – szólalt meg Glorfathel, és már el is foglalta a helyét a verem szélénél. – Gondolom, nem kell megvárnom, amíg belépnek ide – mondta sejtelmesen.

– Az elf nőt ne öld meg! – szólt rá Effron.Alegni a torz boszorkánymesterre pillantott, majd egy

biccentéssel jelezte Glorfathelnek, hogy ha lehet, hagyja meg a nő életét. Ő maga is élve akarta Dahliát. Alegni még egyszer utoljára átgondolt mindent, majd a kovácsműhelybe vezető átjárót vizsgálta meg. Bízott benne, hogy hamarosan megérkezik az erősítés, és hogy a felderítők gyorsan bekerítik a három közeledő ellenséget. Semmit sem akart kockáztatni, és nem lesz könyörületes, ha valamelyikük megszökik.

Ekkor Ámbra bukkant fel az alagútból, hevesen integetve, mintha már közel lenne az erősítés.

*Artemis Entreri állt a kis csapat élére. Az alagút fala

kellőképpen lehűlt már, de még elég izzó láva maradt ahhoz, hogy elegendő fényt szolgáltasson a számukra.

Az orgyilkos nesztelenül osont egyik árnyékból a másikba. Ugyanakkor a lesben álló árnyak is tapasztalt harcosok voltak, és Entreri kizárólag a puszta szerencsének köszönhette, hogy idejében észrevette őket. Kinézett magának egy megfelelő helyet, és ott szorosan a falhoz lapult.

Miközben az árnyak óvatos léptekkel közeledtek, Entreri egy másik alakot is észrevett.

Szorosan összezárta az állkapcsát. Olyan közel került már, és most elállják az útját! Már érezte is a szabadság szagát, amely hullámokban terjedt felé a közeli csarnokból. Szíve szerint rohant volna, de nem tehette.

– Nem! – kiáltotta, amikor elrugaszkodott a faltól, kardot és tőrt előreszegezve. Esélyt sem adott az első árnynak, aki azonnal elterült a földön. A második árnynak azonban sikerült oldalra lépnie, ezért Entreri tőre csak a vállát érte, és nem a torkát, amire célzott. Az árny nő megfordult, és visítva rohant vissza arra, amerről jött. – Gyerünk! – kiáltott oda a társainak az orgyilkos, és üldözőbe vette az árnyat, néhány lépés után azonban hátrahőkölt. Egy villám zúgott el a füle mellett, majd csapódott a menekülő árny hátába, leterítve őt.

Árny harcosok közeledtek Entreri felé, de Drizzt és Dahlia is követték.

Újabb nyílvessző indult útnak… majd eltűnt.– Befejeznéd ezt? – mordult rá Drizzt az elf nőre, ám ő

csak nevetett. Elrobogott az orgyilkos mellett, és a két árny harcosra vetette magát. Erősen az alagút mennyezeti falához ütötte a mágikus botot, szabadon eresztve az összegyűjtött energiát. A hirtelen támadt fényes villanás elvakította őket, és mire visszanyerték a látásukat, egy halálos cséphadarót forgató elf harcosnővel kellett szembenézniük, aki fáradhatatlanul ütlegelte őket. Időbe tellett, mire rendezték a gondolataikat és a soraikat, de addigra már a nő két társa is csatlakozott a harchoz.

Akkor sem győzhettek volna, ha Drizzt Do’Urden vagy Artemis Entreri egyedül áll szemben velük, így meg aztán pillanatok alatt holtan végezték.

Drizzt meredeken döfött az egyik szablyájával, hátrább szorítva az egyik árnyat, majd másik pengéjével a második árny felé suhintott, és közben keresztbe mozgott előtte.

Entreri kibújt a drow mögül, és előretört. Az első árny próbálta lekövetni a kósza mozgását, és észre sem vette a másik pengét.

Drizzt egymás felett pörgette a szablyáit, az őrületbe kergetve a másik árnyat, aki szemmel alig tudta követni a mozdulatait. Semmi esélye sem volt rá, hogy hárítsa Entreri oldalról érkező döfését. Már ez a sérülés is halálos lett volna, de Dahlia sem akart kimaradni a jóból, ezért keményen megsorozta az árny koponyáját, amely ketté is hasadt.

Az árny a falnak dőlt és lecsúszott a földre. Drizzt átugrotta, és ment tovább.

– Még többen vannak! – kiáltotta Dahlia, újabb négy árnyra mutatva.

– Vissza! – szólt rájuk Drizzt, de Entreri leszegett fejjel rohant tovább. Mindenáron be akarta már fejezni ezt a borzalmas küldetést.

Dahlia tétovázott, és már majdnem megfordult, amikor egy ismerős alakot pillantott meg a négy árny háta mögött. Egy hatalmas termetű tieflinget.

Entrerivel egy időben ért oda a négy árnyhoz, és újult erővel csépelte őket.

Ő is mindenáron be akarta fejezni ezt a borzalmas küldetést.

Ahogyan Drizzt is. Nem hagyhatta magára a bajtársait. Miközben csatlakozott hozzájuk, még több árnyat fedezett fel a háttérben gőzölgő csarnokban.

– Legyen hát! – kiáltotta.

*Ámbra Glorfathel felé rohant. Az elf varázsló úgy

forgatta a fejét körbe-körbe, mint egy vadászó ragadozó madár, aki alig várja már, hogy felbukkanjon a mezei pocok valamelyik rejtekhelyéről. Folyamatosan motyogott, varázslásra készen.

– Mi van? – kérdezte a törpe, miután a varázsló mellé állt. Kérdés közben belesett az alagútba, és azonnal megértette, hogy miért olyan izgatott a varázsló, és miért nem képes használni a varázserejét. Effron, aki távolabb helyezkedett el tőlük, de még a csarnokon belül, szintén vaktában szórta fekete varázslövedékeit a harcolókra. Afafrenfere ide-oda táncikált, a levegőt csépelve az öklével, meglehetősen ostoba látványt nyújtva.

Ámbra felsóhajtott.– A szűk járatok nekik kedveznek – állapította meg

Glorfathel. – Nem tudjuk bekeríteni, sem lerohanni őket.– Nem tudsz villámot szórni – dörmögte a törpe.Glorfathel oda sem figyelt rá, valami másra

összpontosított, amitől izgatottá vált.

– A drownál van a kard – mondta, és abbahagyta korábbi motyogását.

– Tudtad, hogy ez lesz – jegyezte meg Ámbra.Glorfathel ezúttal sem figyelt oda rá. A drow kószára

összpontosított, és lélegzet-visszafojtva várta, hogy végre tisztán célba vehesse. Az elf olyannyira egy vadászó ragadozóra hasonlított, hogy Ámbra már-már azt hitte, hogy menten kivicsorítja nem létező agyarait.

Glorfathel kinyújtotta a karját maga előtt, majd megpörgette az ujjait, és egy fémpálca jelent meg a markában. Az elf varázsló vigyorogva kezdett el kántálni.

Lassan és halkan kezdte, majd a hangja fokozatosan emelkedett, és egyre gyorsabban pattogtak a szavai a levegőben. A kántálás a tetőfokára hágott.

Ámbra ekkor megrángatta a varázsló karját.– Héj…Glorfathel majdnem eltévesztette a szavakat. Durván

odébb penderítette a törpét, és hitetlenkedve nézett az ostoba nőre. Tovább összpontosított azonban a varázslatra, és meredten nézte az alagutat a fémpálcával a kezében. Egyszerre látszott izgatottnak és elszántnak, várta a megfelelő alkalmat.

– Héj, varázsló… – szólt hozzá Ámbra ismét.Glorfathel dühösen morgott, és harciasan felé fordult.– Ismersz levitáló mágiát? – kérdezte.Glorfathel nem tudta mire vélni a bolond törpe

viselkedését. Elfordult tőle, ismét az ellenségre összpontosított, és folytatta az összpontosítást. – Nem – vetette oda foghegyről Ámbrának.

Glorfathel felkészült rá, hogy villámokat szórjon az ellenségre, és még mindig nem vette tudomásul a zavaró törpe mormogását.

– Remek! – mondta neki Ámbra.Érezte, hogy a törpe erős marka nekifeszül a hátának,

majd a másik kezét a lába közé csúsztatja, és megragadja őr az ágyékánál fogva.

– Mi…? – kezdte, de ennél tovább nem jutott. Ámbra a feje fölé emelte őt, majd átvetette a verem peremén, bele az ősfenevad torkába.

Ámbra nem vacakolt azzal, hogy megforduljon, azonnal belekezdett egy varázslatba. Tömpe ujjai gyorsan táncoltak.

Afafrenfere értetlenül, ostoba képpel meredt rá. Ő látta, hogy belehajítja a varázslót a verembe, és még nem fogta fel, hogy ő lesz a törpe következő célpontja.

*Mind a négy árny tapasztalt harcosnak számított, és

régóta küzdöttek már egymás oldalán. Drizzt azonnal látta az összeszokottságot minden egyes mozdulatukon.

Keresztbe helyezkedtek a folyosón, egymást védve, ami hatalmas összehangoltságot és precizitást igényelt. Elég, ha az egyikük megtöri az alakzatot, és máris rés nyílik a falon.

A három bajtárs is harci alakzatba rendeződött. Drizzt állt az élre, tőle balra Dahlia, a hátuk mögött pedig Entreri. Sietniük kellett, az idő ellenük dolgozott.

Drizzt a szablyáit pörgetve próbált meg áttörni az árnyak vonalán. Kiszemelte magának az egyik árnyat, de a jobbján lévő társa hátrább kényszerítette őt a kardjával.

Ekkor azonban Dahlia is közbelépett, és a cséphadarójával kettétörte a pengét.

A törött pengéjű árny jobb oldalán álló árny is csatlakozott a harchoz, és társát védve támadott Dahliára.

Ezúttal Entreri sietett Dahlia segítségére, lélegzetvételnyi időhöz juttatva az elf nőt, ugyanakkor a negyedik árny őt vette célba, miközben Dahliát az első, Drizztet pedig a második.

Az árnyak fala kitartott.– Elbuktál, Barrabus! – kiáltotta Alegni a háttériből

dörgő hangon. – És ezért most megbűnhődsz.A szavai Dahliát jobban felbőszítették, mint az

orgyilkost, és még a korábbinál is hevesebben kezdte el pörgetni a cséphadarót.

Az árnyak azonban gyakorlottan összezártak előtte, és lecsaptak rá, és az elf harcosnő csak Drizzt és Entreri tapasztalatának köszönhette, hogy nem szerzett súlyos sérüléseket.

Entreri ugyanakkor megsebesült, a negyedik árny, aki a sort zárta, megvágta az alkarját.

Herzgo Alegni hangosan kacagott a négy árny harcos mögött.

– Gyorsabban! Gyorsabban! – sürgette őket Drizzt. A három bajtárs újra nagy lendületet vett, és pörgő

pengékkel és cséphadaróval indultak mindent elsöprő rohamra.

A négy árny barikádot vont eléjük feltartott pengéikkel.Az egyikük váratlanul egy tőrt hajított Dahlia felé.Entreri odébb ütötte a kardjával.Ekkor őfelé röppent egy tőr, azt pedig Dahlia söpörte

arrébb.Drizztet sem hagyták ki a sorból, őt két tőrrel vették

célba, de a kósza mindkettőt lekapta a levegőből a szablyáival.

Entreri is elővette a tőrét, úgy tett, mintha a jobbján lévő árny felé dobná, de csak pörögve felhajította a levegőbe.

Jobbról, balról és középről is kardok koccantak össze, hogy elállják a tőr útját. Entreri egy villámgyors mozdulattal az övébe rejtett késért nyúlt, és alacsonyan célozva elhajította.

A vékony kés eltűnt a pengék és a cséphadaró forgatagában, de az egyik árny hangos nyögése jelezte, hogy célba talált.

Entreri megpördült a tengelye körül, Dahlia ezalatt a cséphadarójával védte őt, majd miután visszafordult az árnyak felé, már ismét a kardja és a tőre volt a kezében, amit pörgés közben elkapott a levegőben.

A Dahlia előtt álló árny kapta a hasába Entreri kését, és a sérülés miatt már nem tudta tartani a lépést Dahlia sebesen pörgő cséphadarójával.

A sebesült árny két társa azonnal védeni kezdte őt, ekkor azonban Dahlia megtörte eddigi rutinszerű mozgását, és oldalra lépett.

Drizzt rögtön az elf nő helyére ugrott, és Jéghalál lecsapott a Dahliát követő árny harcosra.

A sebesült árny a mellkasához kapott, majd holtan rogyott össze.

Herzgo Alegni azonnal egy másik árnyat küldött a helyére, aki ugyanolyan tökéletesen illeszkedett be a harci alakzatba, mint előző társa.

– Ügyes! – gúnyolódott rajtuk Alegni gonosz kacajjal az ajkán.

Drizzt tisztában volt vele, hogy Alegni gőgös magabiztossága ezúttal megalapozott. Csupán apró kellemetlenséget okoztak az árnyaknak, semmi többet. Be kellett látnia, hogy abban a szűk járatban nem törhetnek át az árnyak falán, akik kizárólag a védekezésre összpontosítottak. Nem győzhetik le őket időben.

Időben, ez a kulcs, Alegni fölényes vigyora ugyanis azt sugallta, hogy hamarosan még több árny harcos érkezik.

– Harcolj keményebben, Dahlia! – kiáltotta Entreri, de Drizzt is magára vette a szavait.

Drizzt előrelendült, és mindkét pengéjével döfött, de a következő pillanatban hátraugrott, és vetett egy bukfencet. Dahlia és Entreri azonnal betöltötték a helyén támadt űrt.

Drizzt Taulmarillal a kezében állt fel.– Középen! – kiáltotta a drow. Két bajtársa oldalra

ugrott, és a nyílvessző elzúgott közöttük.Az árny kétségbeesetten rántotta fel a kardját, hogy

odébb sodorja a nyílvesszőt, de csak annyit ért el, hogy a

lövedék a mellkasa helyett az arcát találta el. Az árny hátrarepült a becsapódás erejétől.

Egy újabb árny indult el, hogy elfoglalja halott társa helyét a falban, de Alegni odébb penderítette, és ő maga indult meg egy széles karddal a kezében, ádázul vicsorogva.

– Öljétek meg őket! – bömbölte.Entreri és Dahlia semmi egyebet nem tehettek, mint

hogy minden erejüket megfeszítve védekezzenek a tiefling iszonyatos erejű csapásaival szemben, nem is beszélve a három másik árny támadásairól.

A kósza célba vette Alegnit, de Dahlia mágikus botja elemésztette a nyílvesszőt, mielőtt az célt érhetett volna. A drow azonnal ismét tüzelt, de Dahlia ezt is lefülelte!

Drizzt nem tudta eldönteni, hogy Dahlia szándékosan gyűjti-e Kozah Tűjébe a nyílvesszők energiáját, egy végzetes csapást készítve elő, vagy csak egyszerűen szüksége van Taulmaril erejére ahhoz, hogy talpon maradhasson Alegnivel szemben.

Drizzt azt vette észre, hogy Entreri és Dahlia nem tudják feltartóztatni a négy árnyat, és egyre hátrább szorulnak.

A drow kilőtt még egy nyílvesszőt, melynek erejét Dahlia ismét felfogta, majd elővette a szablyáit, hogy bekacsolódjon a heves harcba. Éppen időben, mert Dahlia előbb hátraugrott Alegni csapása elől, majd fájdalmasan összegörnyedt, mert eltalálta egy fekete varázslövedék.

Drizzt átvette Dahlia helyét Entreri mellett, arra számítva, hogy az elf nő majd jobbról védi őt.

Dahlia azonban nem így tett.Fájdalmasan nyögdécselve megfordult és elrohant.

*Glorfathelhez hasonlóan Effron is rést keresett a

zűrzavarban, amelyen keresztül az ellenségre szabadíthatja pusztító mágiáját. Annyira összpontosított, hogy észre sem vette, hogy a törpe belehajította az elf varázslót a verembe. A halálüvöltését elnyomta a verem oldalfalán örvénylő elemi vízlények hangos robajlása.

Ahogyan azt sem vette észre, hogy Afafrenfere lassan az áruló törpe felé fordul, és elképedve mered rá.

Azt azonban látta, amint az egyik árny kidől a falból, és holtan rogy össze.

Látta a villámló nyílvessző fényét, majd azt is, hogy Herzgo Alegni karddal a kezében harcba indul.

Még mindig nem érkezett meg az erősítés, amit felettébb különösnek talált, ugyanakkor most másra figyelt. Amint egy kis rés nyílt a harcosok között, útjára indított egy fekete színű varázslövedéket. Azt ugyan nem látta, hogy a lövedék kit talál el, de amikor meghallotta az elf nő fájdalomüvöltését, elégedetten mosolyodott el.

Ekkor azonban tompa bágyadtság uralkodott el rajta, a végtagjai elzsibbadtak, mintha víz alá került volna…

Alig tudott megmozdulni. Az agya teljesen lezsibbadt, a végtagjai mintha megbénultak volna.

Minden mentális erejét latba vetve védekezett. Sikerült oldalra fordítania a fejét. Afafrenferét látta maga mellett, aki szintén mozdulatlanul, bárgyún ácsorgott.

Effron kiszabadult a mágikus aura hatása alól, és megfordult. A törpe állt ott vele szemben, csípőre tett kézzel. Glorfathelt sehol sem látta.

– Ostoba! – dörmögte a törpe. – Nem kellett vón megmozdulnod!

Effron agya lázasan dolgozott, próbálta felfogni, hogy mi is történt itt. Egy dologban biztos lehetett: a törpe bénító varázslatot bocsátott rájuk.

Ámbra kacagva emelte a feje fölé a buzogányát.– Alegni! – kiáltotta Effron, de a következő pillanatban

lidércalakot öltött, és eltűnt a kövek repedései között; éppen akkor, amikor a buzogány a feje felé lódult.

Alegni meghallotta a kiáltást, és ezzel ütemet vesztett. Hátrább lepett, és az ősfenevad vermének csarnoka felé nézett. Azt hitte, Effron azért kiált érte, mert megérkezett az erősítés.

Hol vannak?Sőt mi több, mi ez egész?Azt látta, hogy a törpe buzogánnyal a kezében rohan

valami vagy valaki felé. Ellenség rohanta volna meg a vermet? Visszajöttek volna a sötételfek?

Alegni fintorogva vicsorgott, majd intett az utolsó árny harcosnak, hogy vegye át a helyét a falban. Alegni éppen akkor fordult meg, amikor Dahlia futásnak eredt az ellenkező irányba.

Megérkezett volna az erősítés, és lezárták volna az alagút másik végét?

A csapatai összecsaptak volna a sötételfekkel a kovácsműhelyben? – öljétek meg őket! – dörrent rá a

négy árnyra, és óvatosan de gyorsan a verem felé iramodott, hogy ellenőrizze, mi is történik odabent.

Most, hogy Herzgo Alegni kiszállt a harcból, Drizzt és Entreri egyenlő feltételekkel szállhattak szembe a négy árnnyal. Igaz, továbbra sem tudták áttörni az élő falat, de az árnyak sem tudták hátrább szorítani őket.

– Menj! – mondta Drizzt Entrerinek. – Fuss Dahlia után!– Mégis miért, te ostoba lovag? – kérdezte Entreri

vicsorogva, miközben hárított egy döfést a kardjával, és megakasztott egy másik pengét a tőrével. – Nálad van a kard!

Drizzt nem tudott válaszolni, mert az előtte lévő két árny összehangolt támadást indított ellene.

– Te menj! – kiáltott rá Entreri. – Jobb, ha itt halok meg, mint hogy ismét fogságba essek!

Drizzt viszont azon gondolkodott, hogy ha Entreri elrohanna onnan, ő egyedül is fel tudná tartóztatni az árnyakat egy rövid ideig, majd a bokaperece segítségével utána iramodhatna.

– Menj! – kiáltott rá Drizzt Entrerire, de ugyanezt tette az orgyilkos is.

A hangjukat elnyomta egy madár fülsiketítő rikoltása, amely a hátuk mögül érkezett!

Mind a ketten lehajoltak, majdnem le is térdeltek, hogy lefelé tereljék az árnyak figyelmét és pengéit.

Dahlia, a varjú egyenesen nekirepült az árnyaknak, és kettőjüket le is döntötte a lábáról.

– Jó kislány – mondta Drizzt, és azonnal talpra ugrott, ahogyan Entreri is. A hatalmas holló megjelenésével a drow és az orgyilkos egyértelmű előnybe került.

Igaz, hogy csak időlegesen, de Drizztnek és Entrerinek ennél több nem is kellett.

*Herzgo Alegni kikerekedett szemmel, halálra vált arccal

nézte, amint Effron lidércalakban felbukkan a föld alól, a Cavus Dun törpe tagja pedig buzogánnyal a kezében rohan felé.

– Árulás! – nyögte maga elé a hadúr, miután felfogta, hogy mi történik a veremnél. A szerzetes meg se moccant, nyilvánvalóan varázslat hatása alatt állt, Glorfathelt pedig nem látta sehol.

A törpe megtámadta Effront.Alegni mozgást érzékelt a szeme sarkából, és a földre

vetette magát. Az éles karmok így csak súrolták őt, nem esett baja.

Vetett egy bukfencet, és a hatalmas madár után nézett, aki nem lehetett más, csak Dahlia, és aki most belerepült a kavargó ködbe, ahol eltűnt szem elől.

Hol van már az erősítés?Alegninek eszébe jutott, hogy a törpe nő vállalta az

erősítés megszervezését.Ekkor mindent megértett, a törpe árulása nem is

lehetett volna ennél súlyosabb.Alegni összerezzent az elé táruló látványtól. Effron egy

varázslattal próbálta lelassítani a törpét, de őt mágikus pajzs védte, ezért akadálytalanul rohamozhatott tovább. Effron azonban az utolsó pillanatban ismét bemenekült a talaj repedéseibe.

A törpe azonban hangosan kacagott.– Ezt nem csiná’hatod örökké!A hadúr visszafordult az alagút felé. A négy árnyból

már csak kettő maradt, és ismerve Szürke Barrabus és a drow képességeit, a maradék kettő sem marad életben már sokáig.

És hiába várt az erősítésre.– Átkozottak! – mondta a törpének, Barrabusnak és

drow barátjának, Dahliának és a többieknek. Effron a terem másik végében jelent meg, a kovácsműhelybe vezető alagút szájánál. – Tűnj el innen, Effron! – kiáltotta neki. – Vissza az Árnyzuhatagba! Menekülj!

Ismét visszanézett a háta mögé. Szürke Barrabus éppen akkor kaszabolta le az utolsó árnyat is, és a drow már teljes erőből rohant felé.

Szembe kellett néznie a keserű igazsággal: elveszítette a csatát.

– Tűnj el innen, Effron! – kiáltotta ismét, és felkészült az árnylépésre. Már azon gondolkodott, hogy’ miféle átkokat és szitkokat szór majd Draygo Quick fejére a Netheri Tanács előtt, az álnok Cavus Dun miatt.

*A világ kezdett árnyékba burkolózni.Ekkor azonban egy kép villant fel előtte, egy felettébb

nyugtalanító kép. Herzgo Alegni maga előtt látta, amint az ő imádott, vörös pengéjű kardja pörögve hull bele a verembe, az ősfenevad kitátott pofájába, amely habozás nélkül bekebelezi.

A kard visítva szólította őt, könyörgött neki, hogy harcoljon tovább, és megígérte, hogy segít legyőzni Barrabust, akit ismét rabszolgává tesz.

Azt bizonygatta, hogy Herzgo Alegni és Kharón Karma együttes erővel győzhet.

A tiefling hadúr félbeszakította az árnylépést, és visszatért Toril felszínére. Az árnyékok eloszlottak körülötte.

Drizzt csupán tízlépésnyire járt tőle, és az előreszegezett Karommal közeledett. Ez az álnok kósza arra használta a kardot, hogy visszacsalogassa őt ide.

*A varjú lecsapott.A hatalmas madár megpördült a levegőben, és elf

alakot öltött. Dahlia eltorzult arccal ugrott rá a megzavarodott, becsapott tieflingre, és a feje fölé emelte Kozah Tűjét.

– Apám! – kiáltott fel Effron, aki az egészet tisztán látta. Az elf nő hátulról akart lesújtani a védtelen tieflingre halálos mágikus botjával.

Herzgo Alegni fájdalmas arccal a torz boszorkánymesterre, a fiára nézett.

Dahlia teljes erőből sújtott le rá, és szabadjára eresztette a mágikus fegyverben felgyülemlett villámló energiát. A tiefling szarva kettétört, csontszilánkok röppentek szét a levegőben, és az égett hús kellemetlen szaga terjedt szét a levegőben. A hatalmas hadúr térdre rogyott.

– Apám! – kiáltotta Effron, és könnyek csordultak ki különös, kék és vörös szemétől.

– Gyüjj ide, te kis patkány! – üvöltötte Ámbra, és a harcias törpe ismét teljes erőtől rohant a tiefling felé, hogy bezúzza a koponyáját.

pOSTOBASÁG VAGY REMÉNY?

– Mennyire okos és alattomos húzás volt ez, Drizzt! – mondta Artemis Entreri a drownak, miután felzárkózott mellé. A sötételf vízszintesen tartotta a kardot maga előtt, és éppen mentális csatát vívott az érző fegyverrel. – Úgy vélem, van remény a számodra – tette hozzá Entreri.

Az orgyilkos szavai áthatoltak a drow elméje köré vont védőfalon, és az elevenébe vágtak. Drizzt hirtelen haragra gerjedt, és engedett a kísértésnek. Szörnyű kínokat okozva sújtott k Entrerire a kard által.

Az orgyilkos kétrét görnyedt, de Drizzt megrázta a fejét, és visszatámadott, hogy felülkerekedjen az álnok kardon.

Entreri gyilkos pillantást vetett rá, bosszút ígérve, és a Karom arra buzdította a drowt, hogy végezzen ezzel a veszélyes emberrel.

Drizzt azonban a kardra mordult, és eltette a pengét, majd magyarázkodva fordult Entreri felé.

Az orgyilkos rá akarta vetni magát, ezt Drizzt látta rajta, ennek ellenére nem húzta elő a fegyvereit.

Ekkor kiáltás harsant az orgyilkos háta mögött, megtörve a kettejük közötti feszültséget.

Dahlia rikoltott fel. Miután leütötte Alegnit, nagyot nyekkenve ért földet, és odébb is gurult néhány métert. A zuhanással járó fájdalom szemmel láthatóan nem zavarta, mert már talpra is ugrott, cséphadaróvá törte Kozah Tűjét, és vad csapásokkal sorozta meg a már vélhetően amúgy is halott hadurat. Kozah Tűjének tagjai Alegni fejét és arcát érték, és Dahlia újabb és újabb átkokat szórt áldozatára minden egyes csapásnál. A végén már artikulálatlanul hörgött.

Drizzt látta Artemis Entreri arckifejezésén, hogy tökéletesen megérti Dahliát és azonosul az érzéseivel, amire ő képtelen volt.

Entreri váratlanul nekiiramodott, Dahliához rohant, és erősen lefogta a nő kezét. Próbálta elrángatni őt onnan, de Dahlia még nem adta ki minden dühét, és miközben Entreri erős kézzel húzta, ő még belerúgott a tiefling péppé zúzott arcába.

Drizzt is elindult, és megállt a vermet rejtő terem bejáratában, hogy felmérje a kialakult helyzetet. Alegni meghalt, efelől semmi kétség. Nem dőlt el, úgy maradt térden állva, de csak azért, mert Dahlia jobbról és balról érkező csapásai nem hagyták, hogy elterüljön a földön. Az elf nő péppé verte az arcát, egyetlen ép szemében nyoma sem volt életnek, csak a halál tompa ürességének,

Entreri még mindig Dahliát próbálta odébb vonszolni, Drizzt mellé. A terem másik végében egy ismerős törpe rohangált fel-alá, és kacagva ütlegelte a padlót a buzogányával. Egy árny állt a fal tövében, akit Drizzt felismert egy korábbi erdei harcból, de meg se moccant. Megmerevedett, mint egy szobor.

Egy újabb árny jelent meg váratlanul Drizzt közelében, egy torz tiefling. A drow azonnal a szablyái után nyúlt, de az árny nem foglalkozott vele. Alegnihez rohant, és átölelte véres, élettelen testét.

– Apám! – visította.Dahlia felrikoltott, majd Entreri karjaiba zuhant, mintha

minden erő kiszállt volna belőle. A tagjai elernyedtek, majd a következő pillanatban reszketve sírva fakadt.

A hihetetlen látvány mindenkit meglepett és letaglózott, mintha villám csapott volna be mellettük. Még a megvadult törpe is megállt egy pillanatra.

– Légy átkozott! – rivallt rá a torz boszorkánymester Dahliára. – Gyilkos! Légy átkozott, elf! Egyszer megpróbáltál megölni engem, most pedig őt ölted meg!

Ha a szavak ökölcsapásokként érték volna Dahliát, akkor sem rendíthették volna meg ennél jobban. Drizzt legszívesebben azonnal elhallgattatta volna a torz tieflinget, de valami visszatartotta. Meg kellett tudnia végre az igazságot.

– Megkereslek, anyám! – mondta a torz boszorkánymester. Drizzt úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak. – Megtalállak! – ígérte az árny, és a teste kezdett eltűnni a szemük elől. Félig már átlépett az Árnyzuhatagba.

Entreri szorosan magához ölelte Dahliát.– Nincs sok időnk – mondta a törpe Drizztnek.

Leeresztette a buzogányát, és elindult a drow felé. – Csendet bocsájtottam arra a teremre – mondta, és a kovácsműhelybe vezető átjáróra mutatott. – Előbb-utóbb ide gyünnek.

– Ki vagy te? – kérdezte Drizzt, és próbált visszaemlékezni rá. – Ott voltál Neverwinterben… – már lassan derengett neki a törpe kiléte, noha amikor Neverwinterben találkoztak vele, abban a fogadóban, ahol az Alegnivel vívott harc után lábadoztak, még nem volt ennyire szürke a törpe nő bőre. Drizzt a mozdulatlanul álló árnyra nézett, akit az erdei csatából ismert fel, és aki úgy tűnt, hogy a törpe társa.

– Ott voltál – mondta a drow vádlón.– Egen – bólintott a törpe vigyorogva. – Meggyógyítani

a sebeidet.– Az erdőben – tisztázta Drizzt. – Annál a rajtaütésnél.A törpe vigyora azonnal lelohadt.– Á, szóval láttál.Drizzt a szablyái felé nyúlt.– Egen, és megmentem az irhád, mikó’ fejjel lefelé

lógtá’ – mondta, majd a mozdulatlan árny felé bökött a fejével. – Ő akarta kitapodni a beledet.

– Ki vagy te?– Buzogányos Ámbra Buzogányos Adbar családjából,

mondtam mán – hajolt meg a törpe. – Hallottam az Árnyzuhatagban, hogy rád vadásznak, és gondolám, melyik törpe ne tenne szívességet Bruenor király cimborájának?

– Árny vagy – jegyezte meg Entreri, aki még mindig a karjában tartotta a zokogó Dahliát. Az elf nő végre meg tudott állni a saját lábán.

– Egen, félig, szürke ember – mondta Ámbra, majd Drizztre pillantott. – Majd elmesélem, ha végre eliszkolánk innét. Jobb, ha menten indulunk.

A másik árny megmoccant, múlni kezdett a varázslat hatása.

– Mi legyen vele? – kérdezte Drizzt, miközben a buzogányos törpe az árny elé állt.

– Ő Afafrenfere barát – mondta Ámbra Drizztnek, majd az árny szemébe nézett. – Tom, hogy hallasz, cimbora. Mi átmegyünk az alagúton. Te mégy, amerre látsz, vagy repülsz abba a verembe – mondta Ámbra, majd Drizztre kacsintott. – Nem merészkedik utánunk – mondta neki.

Belekapaszkodott a szerzetesbe, és a kijárat felé tolta mozdulatlan testét.

Drizzt visszafordult a bajtársai felé, éppen akkor, amikor Artemis Entreri szenvedélyesen megcsókolta Dahliát.

Vigyorogva nézett a drowra.– Mindig is meg akartál ölni engem, Drizzt Do’Urden –

mondta az orgyilkos, és a veremre bökött. – Itt a nagy lehetőség.

Drizzt végig szemmel tartotta Entrerit, miközben a verem széléhez sétált. Levette a kardot a hátáról, és a verem peremére hajította. Nem akarta a kezében tartani, nem akart újabb mentális harcot vívni vele. Miután látta azt a csókot, a tűrőképessége határára jutott, és félt,

hogy Kharón Karma esetleg meggyőzné arról, hogy hagyományos módon végezzen Entrerivel.

– Ne! – sikoltott fel Dahlia.– De – mondta Entreri.Drizzt a szeretőjére nézett, de nem érzett

féltékenységet. Mindezt hatalmas megkönnyebbüléssel vette tudomásul, mert így biztos lehetett benne, hogy a bizonytalanságát csak a kard folyamatos mentális áskálódása okozta. Legalábbis java részben. Abban a pillanatban rengeteg gondolat kavargott a fejében. Dahliának gyereke van? A torz tiefling az ő sarja? Most már értette, hogy mi táplálta a Herzgo Alegni iránt érzett mérhetetlen gyűlöletét.

Oda kellett volna rohannia hozzá, és átölelni, megnyugtatni, de valahogy képtelen volt rá. Most nem volt rá ideje! Még nem végeztek, és gyorsan kellett cselekedniük, ha élve akartak kijutni onnan.

Legalábbis ő és Dahlia. Entrerire pillantott.– Minden rendben van – mondta az orgyilkos a nőnek.

Megszorította a vállát, majd felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Itt az idő – mondta, aztán Drizztre nézett, és elindult a verem felé. – Sok idő telt el.

– Te tedd meg! – mondta neki a drow, és ellépett a kardtól.

Entreri előbb a pengére, majd Drizztre nézett.– Ez durva volt.Drizzt nyelt egyet. Tisztában volt vele, hogy Entreri

képtelen megközelíteni a kardot, nem tudja felemelni és a verembe vetni, még csak bele sem tud rúgni. Ha

megközelítené Kharón Karmát, akkor a penge ismét megbűvölné őt.

– Semmivel sem tartozol nekem – mondta Entreri. – Barátságból nem kérhetlek meg rá. De az egymás iránti tiszteletből talán igen. Vagy talán egyszerűbb, ha a lelkiismeretedre hatok, és elmagyarázom neked, hogy a világ jobb hely lenne a magamfajták nélkül? – halkan, röviden felnevetett, majd a következő pillanatban összetette a két kezét. – Kérlek.

– Sokszor képzelegtem a megváltásban részesült Artemis Entreriről – mondta Drizzt. – Ha a képességeidet arra használnád, hogy…

– Ne fárassz az ostobaságaiddal! – szakította félbe Entreri.

Drizzt a kardhoz lépett, hogy belerúgjon, de végül lehajolt, és kézbe vette. A Karom azonnal behatolt a tudatába. Hallotta a kard kétségbeesett könyörgését és haragos fenyegetőzését. Átkok és ígéretek zavaros örvénye zúgott Drizzt fejében.

– Ostobaság? – vonta meg a vállát a drow. – Aligha. Sosem értetted meg ezt, Artemis Entreri. Minő fájdalom! Azt mondod ostobaság, de a remény sosem az.

Drizzt lemondóan megvonta a vállát, majd áthajította a kardot a verem pereme felett.

– Mindig is irigyeltelek, Drizzt Do’Urden! – kiáltotta Entreri. Tudta, hogy már csak pillanatai maradtak. – Irigyeltelek, és nem a vívótudományod miatt!

Artemis Entreri becsukta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. Elfogadta a hűs sötétséget, az édes szabadságot, a halált.

qÚJ REMÉNYEK

Effron remegő végtagokkal lépett be az Árnyzuhatagba, könnyek homályosították el a látását. Saját magát is meglepte a reakciója Herzgo Alegni, az apja halála láttán, noha szívből gyűlölte a tieflinget. Egyetlenegyszer sem tudott megfelelni Alegni elvárásainak csodálatos megmenekülése – amikor életben maradt a szélfútta szikla tövében – és az apja borzalmas halála között eltelt időben.

Herzgo Alegni a testi erőt becsülte a legtöbbre, márpedig összetört csontú fia ebben a tekintetben nem emelkedhetett ki társai közül. A hadúr nem is rejtette véka alá az érzéseit. Effron számtalan alkalommal képzelte el azt a felemelő pillanatot, amikor végez a kegyetlen harcossal.

Most azonban, hogy az apját a szeme láttára ölték meg, mély gyászt és őszinte fájdalmat érzett.

És mindent elemésztő gyűlöletet.Ez Dahlia műve. Az elf nő műve, aki megszülte majd

lehajította őt a szikla tetejéről.

Effron Draygo Quick elé járult, aki egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy látja őt.

– A kard? – kérdezte a netheri nagyúr bevezetés nélkül.– Herzgo Alegni halott – miközben kimondta ezeket a

szavakat, ismét kiszállt a testéből minden erő, meg kellett támaszkodnia a falnál, és le kellett csillapítania hangja nyilvánvaló remegését.

– A kard? – kérdezte Draygo Quick ismét.– Elveszett – suttogta Effron. – Behatoltak az ősfenevad

vermét rejtő terembe, így nyilván elpusztították.– Ők? Dahlia és a társai?A torz boszorkánymester bólintott.– És megölték Alegni nagyurat?Effron nem felelt, csak meredten bámult rá.– Lenyűgöző! – suttogta az idős netheri nagyúr. –

Kétszer szállt szembe velük, és mindkétszer vereséget szenvedett. Akik ismerték Herzgo Alegnit, nem számítottak erre a végkimenetelre.

Effron összerezzent az érzéketlen szavak hallatán.Draygo Quick rámosolygott, kivillantva sárga fogait.– Érzéketlen szavak, valóban – mondta, mintha olvasott

volna Effron gondolataiban. – Bocsáss meg nekem!– Ezért megölöm őt! – fogadkozott a torz

boszorkánymester.– Dahliát?– Őt és bárkit, aki mellé áll. Adj mellém egy sereget,

hogy…– Nem! – hűtötte le Draygo Quick gyorsan.Effron úgy meredt rá, mintha képen törölték volna.– Meg kell bosszulni Herzgo Alegni halálát!

A vén boszorkánymester azonban a fejét ingatta.– A kard! – erősködött tovább Effron.– A fürkészők majd figyelnek a hangjára. Ha elpusztult,

ahogyan te állítod, akkor úgysem tehetünk már semmit. Ha le akarod vadászni Dahliát és a társait, csak tedd meg.

– Segítségre lesz szükségem.– Nagyobbra, mint hinnéd.– Adj nekem… – kezdte ismét Effron, de Draygo Quick

közbevágott.– Bérelj fel zsoldosokat! Vannak barátaid a Cavus

Dunban, vagy nem? Ha azt hiszed, hogy ennyi veszteség és felesleges kiadás után további erőforrásokat biztosítok a számodra, akkor ostoba vagy.

– Cavus Dun! – Effron úgy kiáltott fel, mintha aranyat talált volna. – Ők árultak el minket!

Draygo Quick ekkor élénk érdeklődéssel nézett rá.– Mi történt?– Glorfathel elmenekült a harc elől – mesélte Effron. –

Az a koszos törpe pedig ellenünk fordult. Mágikus aurát bocsátott ránk, de én leráztam magamról, az a szerzetes azonban nem tudta. Folyamatosan üldözött engem a buzogányával, ezért nem segíthettem Alegninek a harcban. Az a törpe kacagva lóbálta a buzogányát! Ha nem lennék ennyire képzett és eszes, akkor…

Draygo Quick felemelte a kezét, belefojtva Effronba a szót.

– Ez érdekes – merengett fennhangon.– Elégtételt akarok! – toporzékolt a torz

boszorkánymester. – A Cavus Dun megfizet ezért!

– Ha így állsz hozzá, akkor egészen biztosan apró cafatokra tépnek – hűtötte le ismét Draygo Quick. – Ne gondold, hogy csak úgy egyszerűen visszafizetnek mindent!

– El kell mennünk hozzájuk! – hadarta Effron.– Nekünk?– Ezt nem hagyhatod annyiban! Az Árnyvándor

becsapott engem, a zsoldosok pedig elárultak minket…– Csak nyugalom! – intette Draygo Quick. – Én majd

beszélek a Cavus Dun atyjával. Te messze kerüld cl őket, bízz az ítélőképességemben!

A vén boszorkánymester hanghordozásán és szóhasználatán érződött, hogy ezzel lezártnak tekinti a kérdést, így hát Effron csendben maradt.

– Gondold át még egyszer, hogy mihez kezdesz! – javasolta Draygo Quick Effronnak.

– Megölöm az elf nőt! – vicsorgott a torz boszorkánymester.

– Családi ügyek – sóhajtott fel vén társa. – Az istenekre, tégy a belátásod szerint! Menj hát, ha akarsz.

– Szükségem lesz a párducra.– Nem kaphatod meg!Effron tisztában volt vele, hogy nem vitatkozhat a nagy

hatalmú netheri úrral.– Szóval nem segítesz nekem? – kérdezte Torz Effron

könyörgőre fogva.– Ebben a hiábavaló és ostoba küldetésben? Eszemben

sincs. Az apád alábecsülte őket, és vereséget szenvedett, majd ismét elbukott, amikor helyre akarta hozni a

hibáját. Sőt mi több, meghalt, amikor vissza akarta szerezni Kharón Kannát. Ez a világrendje.

Effron megrökönyödve hallgatta a vén boszorkánymester közönyös szavait, de lassacskán megértette, hogy Alegni bukása csak… Alegni bukása, ennyi és semmit több. Többé nem vethet kellemetlen árnyékot Draygo Quick hírnevére, és ezért a nagyúr talán még örült is Alegni halálának.

– Eredj hát, és keresd meg az elf nőt! – szólt Draygo Quick. – Használd a kristálygömbömet, ha azzal nagyobb biztonsággal térhetsz vissza Torilra. Tisztában vagyok az ellenség erejével, ezért nem hiszem, hogy visszatérsz.

– Meg kell tennem.Draygo Quick csak legyintett.– Elég ebből, nem akarok erre több szót vesztegetni! –

mondta a nagyúr csípős hangon, majd váratlanul kinevette Effront.

– Ostoba kölyök, csak az apád iránti tiszteletből hagytalak életben. Most, hogy ő már nem él, nincs gondom rád. Eredj hát, és vadászd le az elf nőt! Hamarosan újra láthatod az apádat, a sötét birodalmakban.

Draygo Quick elküldte magától Effront.Effron kitántorgott a szobából, és a saját lakrésze felé

vette az irányt. Ismét potyogtak a könnyei, Draygo Quick kíméletlen szavai mélyen megsebezték őt. Haraggá változtatta a bánatát, és a következő pillanatban sarkon fordult, és elindult a vén boszorkánymester fürkészőszobájába.

*– Kíméletlen voltál, Quick mester, még önmagadhoz

képest is – mondta Parise Ulfbinder, Draygo Quick társa. Parise is hatalmas megbecsülésnek örvendő netheri nemes volt, és szintén boszorkánymester, nem mellékesen pedig Draygo Quick régi barátja, noha egy ideje már nem találkoztak személyesen. Jobb szerettek a fürkésző mágikus tárgyaikon keresztül beszélni egymással. A tény, hogy Parise személyesen jött el Draygo Quick tornyába, jelezte az ügy fontosságát. Egy titkos ajtón keresztül lépett be a szobába, miután Effron távozott.

– Visszatértek?– Igen – felelte Parise. – Megnyitottuk a kapukat, és a

csapatok többsége visszatért az Árnyzuhatagba.– Hallottad, hogy Effron mit mondott a Cavus Dunról? –

kérdezte Draygo Quick.– Glorfathel, Ámbra és Afafrenfere nincs azok között,

akik visszatértek – válaszolta a másik boszorkánymester, és érződött a hangján, hogy egyáltalán nem érdekli őt az e kérdés. – Effron talán igazat mondott.

Draygo Quick az ajtóra pillantott, melyen keresztül Effron távozott, és a gondolataiba merült. Kíméletlen szavai ellenére érdekelte a torz tiefling sorsa, törődött vele, noha ezt még önmagának is alig merte beismerni.

– Ezek veszedelmes ellenfelek, mégis hagyod, hogy a helyettesed egyedül szálljon szembe velük.

Draygo Quick hirtelen feldühödött a vádaskodó szavak hallatán, de visszafogta magát.

– Meg kell tennie. Nem tud elszakadni attól az elf nőről, Dahliától. Bosszút kell állnia.

– Meghalhat.– Egyszer mind meghalunk – vetette oda Draygo Quick

foghegyről.– Ez igaz, de jobb, ha magunk választjuk meg a módját

és idejét – jegyezte meg Parise Ulfbinder, felkeltve barátja figyelmét. – Beszélni akarok veled erről a drowról, aki összeállt az ellenségünkkel.

– Drizzt Do’Urden.– Igen – bólintott Parise. – Nagyobb erő lakozik benne,

mint gondolnád, nagyobb, mint ő maga gondolná – szólt sejtelmesen.

Draygo Quick kikerekedett szemmel hallgatta barátja, a netheri bölcs szavait, aki mindig figyelmezteti a veszélyre azt, aki meghallgatja őt.

*Néhány szobával arrébb Effron meggyújtott egy szál

gyertyát, és egy kis asztalhoz lépett. Egy vörös terítővel letakart tárgy állt rajta.

Effron levette róla a térítőt, és a tömör kristályból készült, koponya nagyságú gömb visszaverte a gyertya fényét.

– Dahlia Sin’Dalay, te gyilkos – mondta, és a szeme izgatottan csillogott. – Azt hitted, hogy győztél, anyám, de tévedtél!

*

Néma csend telepedett rájuk, senki sem moccant, míg levegőt sem mertek venni.

Entreri hátraszegett fejjel állt, várta a halált.A halál azonban nem jött el érte.Az orgyilkos végül kinyitotta a szemét, és a társaira

nézett,– Belehajítottad? – kérdezte.Drizzt áthajolt a verem pereme felett, és a mélybe

nézett, majd vállat vont.– Belehajítottad? – kérdezte Entreri még egyszer.– Az ősfenevadnál van, azt hiszem – felelte.– Asszed? – horkant fel Ámbra.– Érzel valamit? – kérdezte Drizzt. – Fájdalmat? A

közeledő végzet leheletét?– Kérdezed vagy reménykedsz? – kérdezett vissza

Entreri. Ámbra harsányan kacagott. A szerzetes abban a pillanatban szabadult fel a varázslat hatása alól, és azonnal Drizztre vetődött. Illetve csak vetődött volna, de a törpe nő kinyújtotta a lábát, és elgáncsolta. Afafrenfere nagyot nyekkenve terük el a földön. Mielőtt még feltápászkodhatott volna, Ámbra megragadta a grabancát, és felrántotta a levegőbe.

– Jól figyelj rám! – rivallt rá közvetlen közelről. Egyik kezével erősen markolta Afafrenfere üstökét, a másikkal azonban a derekán lógó szütyőbe nyúlt, és amikor kihúzta belőle az ujjait, kékes színű anyag csillogott rajta. A többiek vizslató tekintetétől övezve a kék matériával egy jelet rajzolt a szerzetes homlokára, és közben ősi törpe nyelven kántált. – Megpecsételtelek – dörmögte a törpe nő, és ellökte magától Afafrenferét.

– Mi? – értetlenkedett a férfi.– Az istenem dühe csap le rád! – magyarázta Ámbra. –

Ha bántod a drow cimborám itt, vagy bá’ki mást, Dumathoin kiégeti az agyad, és kifolyik az orrodon!

– De… – hebegte Afafrenfere, majd kihúzta magát, és vádlón Drizztre mutatott. – Megölte Parbidot!

– Ti kezdtétek, és errő’ ennyit!– De… Parbid! – visította Afafrenfere fájdalmas arccal.Ámbra odarobogott hozzá, és ismét megragadta az

üstökét a hajánál fogva, majd az arcába nyomta a képét.– Ha látni akarod a cimborádat, akkó’ csak támadjál rá

a drowra! – dörögte. – Szívesen látnám az agyvelődet… rég vót mán, hogy láttam ilyet.

Afafrenfere elképedve meredt rá, de miután Ámbra eleresztette, hátrább húzódott.

– És te? – fordult a törpe Entreri felé. – Most akkó’ haldoklasz?

Entreri hitetlenkedve meredt a törpe nőre.– Akkó húzzunk innét, mielőtt mind itt pusztulunk! –

morgott a törpe. – A csendgömb mán nem tart ki soká.Ezzel Ámbra elindult, és maga után rángatta a

szerzetest az elemi lávalény járatába. Ismét kihúzta mágikus kancsója dugóját, és vizet fröcskölt szét az alagútbán, lehűtve a még mindig izzó lávafoltokat. Hangosan kacagott a felszálló gőz belsejében.

– Semmi? – kérdezte Drizzt Entreritől, majd Dahliához lépett, és megölelte a még mindig zokogó elf nőt. – Nos? – kérdezte ismét Entreritől.

Az orgyilkos azonban csak megvonta a vállát. Ha haldoklott is, nem érzett semmit.

Drizzt gyengéden felhúzta Dahliát a földtől, és ő is elindult. Entreri is követte őket.

Entreri fagyos pillantást vetett a drowra.– Még egy enyhe fájdalmat sem érzel? – kérdezte

Drizzt, és próbált csalódottnak hangozni.Entreri csak felhorkant, és elfordította a fejét. Életben

maradt. Hogy lehetséges ez? A mágikus kard tartotta őt életben ilyen sokáig, márpedig a kard ereje most elveszett. Az is lehet, hogy az ősfenevad nem pusztította el… a penge mágikus ereje talán erősebb annál, mintsem ez az ősi hatalom csak úgy bekebelezze.

De az is lehet, hogy mégis elpusztult, és most folytatódik tovább természetes öregedése, mintha az eltelt évtizedek alatt csak téli álmot aludt volna.

Mindegy, a lényeg, hogy él, és ami még ennél is fontosabb, ismét szabad ember.

Átölelte és magához vonta Dahliát, és közben jelzett a döbbent drownak, hogy álljon az élre, és vezesse őket.

Gyorsan és akadálytalanul haladtak keresztül Gauntlgrymen. Egyetlen árnnyal sem találkoztak azok közül, akik tömegesen menekültek el onnan a sorra megnyíló mágikus kapukon keresztül, és drow csapatokba sem futottak bele, ők a mélyebb járatokba húzódtak, hogy ott várják ki az árnyak előretörésének végét.

Drizzt ennek ellenére számított rá, hogy üldözőbe veszik őket, ezért még véletlenül sem lassított. Dahlia varjúköpenyének köszönhetően könnyedén feljutottak a felső szintekre, majd onnan a trónterembe, végül Gauntlgrym kijáratához.

*Néhány órával később Tiago Baenre és Gol’fanin a

kovácsműhely bejáratához óvakodtak, és bekukucskáltak. Az elemi víz- és tűzlények harca még mindig javában dúlt odabent, de mar korántsem olyan hevesen, mint korábban. A műhelyben bokáig érő víz hömpölygött, ami megakadályozta az újabb tűzlények kialakulását.

A kohók még mindig működtek, az építőkövek narancs fénnyel izzottak a féktelen ősi energiától. Időnként lángnyelvek csaptak ki belőlük, de sisteregve és gőzölögve illantak el a vízben.

Lemehetünk az alsó terembe – jelelte Tiago.Sarokba szoríthatnak – felelte az idős kovácsmester.Ugyan kik?Gol’fanin tanácstalanul nézett rá.– Mind elmentek – mondta Tiago fennhangon. Ha

valóban így véli, akkor ugyan miért a drow jelbeszédet használja?

– Mind?– Egyetlen árnyat sem láttunk.– Ennél messzebb nem merészkedtünk – emlékeztette

rá Gol’fanin. – Talán szembeszálltak az elemi lényekkel, és visszavonultak egy jobban védhető helyre. Ti is ugyanezt tettétek Ravellel.

Tiagónak el kellett ismernie, hogy a kovácsnak igaza van.

– Várjuk meg a felderítőket! – javasolta Gol’fanin. – Győződjünk meg róla, hogy megéri az erőfeszítést, hogy belépjünk ide!

Tiago Byok nyeregtáskájára tette a kezét. Benne lapult a félkész kard, alatta pedig az áttetsző pajzs. Csalódott volt, mert az ősfenevad tombolását megelőző pillanatban, mielőtt az elemi tűzlények kiűzték volna őket a kovácsműhelyből, felsejlettek előtte a kardban és a pajzsban rejlő páratlan lehetőségek.

– Ha helyreállítjuk a kovácsműhelyt, és az árnyak visszatérnek, akkor vajon szabadon távoznak majd? – kérdezte Gol’fanin.

Tiago tudta, hogy hiábavaló lenne hosszasan vitatkozni a kováccsal.

– Tíznapokig tartana, mire megbizonyosodnánk róla, hogy egyetlen árny sem maradt a járatokban – mondta. – Nem akarok addig várni.

Gol’fanin belesett a műhelybe, és előállt egy köztes megoldással.

– Néhány óra alatt kideríthetjük, hogy az ellenség elég messzire eltávolodott-e a kohóktól, hogy ismét birtokba vegyük. Addig ne állítsuk helyre a károkat, amíg meg nem bizonyosodunk róla, hogy minden biztonságos. Legalábbis ne teljesen. Nekem csupán egy kohóra van szükségem, és csak rövid ideig. Kiismertem már annyira az irányítóterem szerkezeteit, hogy tudjam, hogyan kell egyetlen kohó működését szabályozni.

Tiago szeme mohón megvillant.– Akkor eredj!– Majd ha a felderítők…

– Most! – parancsolt rá Tiago. – Én itt maradok, és őrt állok. A felderítők hamarosan visszatérnek, és utasítom őket rá, hogy vegyék körbe a kovácsműhelyt.

Az idős kovácsmester a türelmetlen Baenre-harcos szemébe nézett, majd a fejét csóválva belépett a bokáig érő vízbe. Egyetlen pillantással felmérte a kohók állapotát, aztán az álkohóhoz lépett. Az alsó, rejtett terem szerencsére nem telt meg vízzel, és féktelenül tomboló tűzlényektől sem kellett tartania. A csövek ugyanakkor még mindig haragosan zörögtek, ezért Gol’fanin összébb húzta magán mágikus köpenyét, és mágikus kesztyűjét is felhúzta.

Gol’fanin nem sokkal később már a központi kohó előtt állt, a félkész fegyverekkel és a szükséges alapanyagokkal a keze ügyében. A kovácsműhelyben még mindig harcoltak egymással az elemi tűz- és vízlények, és hangosan sistergett a levegőben a felszálló gőz, de a kovács úgy döntött, hogy mindez csak kellemetlen háttérzaj. Már éppen a kezébe vette a kovácskalapácsot, hogy ráüssön vele a pengére, amikor Tiago váratlanul felbukkant. Az ifjú Baenre-harcos meglepő módon az ősfenevad verme felől érkezett, pedig nem vette észre, hogy korábban elment volna mellette, és Gol’fanin nem tudott másik bejáratról.

– Megtaláltuk az önfejű Xorlarrin nemest – jelentette.– És Brack’thal mi hírrel szolgált?– Halott.– Szerencsétlen Xorlarrin család – dünnyögte oda sem

figyelve. Nyilvánvalóan mit sem érdekelte a Xorlarrin nemesek sorsa.

– Penge végzett vele – magyarázta Tiago. – Egy új járatban találtuk meg a tetemét, amelyet most vájtak… vagy égettek a sziklafalba.

Gol’fanin nem is leplezte a kíváncsiságát, de Tiago nem tudta megválaszolni a talányt.

– Talán a saját elemi tűzlénye tette – vélte az ifjú Baenre harcos. – De nem vagyok biztos benne.

– A Xorlarrin-szeretőid kideríthetik. A halottak igen beszédesek a papnők előtt.

Tiago vállat vont. Berellip kizárólag azért beszélne Brack’thal holttestével, hogy megtudja, nem Ravel ölte-e meg őt, de nyilvánvalóan nem így történt.

– És az árnyak? – kérdezte Gol’fanin.– Láttuk a nyomaikat, tudjuk, hogy ide jöttek, de azt

nem, hogy miként távoztak. Sehol sem találni őket.– Visszatértek az Árnyzuhatagba.– Szóval Gauntlgrym a miénk.– Szólj Ravelnek, hogy maradjon türelmes és óvatos! –

javasolta a kovácsmester.– Folytatod a munkát?– Természetesen.– Akkor semmi ok a kapkodásra.

*Az öt bajtárs Gauntlgrym előcsarnokában pihent meg,

távol a királyi tróntól és a síroktól.– Megérintettem – szólalt meg Ámbra, amikor Drizzt

odalépett a trónt bámuló törpe mellé.

– Gyere! – mondta a drow, és elindult a trón felé. A trón mögé vezette a törpe nőt, a sírok elé. – Bruenor király – mondta, és rámutatott a legnagyobb sírhelyre. – Itt esett el, Gauntlgrym falai között.

– Úgy tudtuk, hogy Mithrill Csarnokban hótt meg. Vedeltünk az emlékére – mondta a törpe, és hangosan felkacagott. – De tudtuk ám, elf, tudtuk ám!

Drizzt hátrahőkölt. „Elf”, Rég illették már ezzel a gúnynévvel.

– Örülök, hogy megtalálá az útját – mondta Ámbra átszellemült hangon. – Mindig is kalandra termett, nem a trónra.

– A pajzstörpe – mondta Drizzt egy másik nagy sírra mutatva.

– Pwent – dünnyögte a törpe nő, és Drizzt végleg megbizonyosodott róla, hogy megbízhat benne.

– És a többiek, akik a Gauntlgrymért vívott csatában estek el – folytatta Drizzt a kisebb sírokra mutatva. – Harcpöröly-törpék a Jeges Szelek Völgyéből.

Ámbra elmélyülten bólogatott, és közben elmondott értük egy imát.

Drizzt megpaskolta a vállát, és visszavezette a többiekhez. Néhány lépés után azonban megtorpant, és a törpe nő szemébe nézett.

– Varázspecsét? – kérdezte gyanakodva.Ámbra értetlenül nézett rá.– Az árny barátod – világított rá Drizzt. A törpe halkan

kuncogott.– Csak kréta – nevetett. – Kék krétapor, semmi egyéb…

és egy kis mágikus bűbáj, hogy higgye el.

– Szóval, ha ez az Afafa… Afrenfafa…– Afafrenfere – javította ki Ámbra.– Szóval, ha ez az Afafrenfere megpróbál megölni

engem, akkor Dumathoin nem siet a segítségemre?A törpe szélesen vigyorgott.– Nem próbálja meg – biztosította róla a drowt. – Nem

okos, és nem bátor, de jobb lelkű azokná’ a netheri mocskokná’. Kezeskedek érte.

Valami oknál fogva ennyi elég volt Drizzt számára.

xZÁRSZÓ

Megmoccant egy kő Gauntlgrym tróntermének padlóján, megtörve a nyugodt csendet.

Ezt mély hangú hörgés követte, majd egyre több kő mozdult el a helyéről.

Egy fekete szakállú törpe mászott ki a föld alól, aztán visszadugta a kezét, és megpróbált kihúzni valamit a mélyből.

– Beragada az átkozott! – mormogta, majd egy erős rántással előhúzott egy igen különös, véres tüskével ékesített sisakot.

Az erőteljes mozdulat eredményeként hátrarepült, és elterülve rázuhant a sírokra.

– Az ördögbe! – szitkozódott, és rémülten meredt a sírra, melynek fedőkövét odébb sodorta. Gyorsan talpra szökkent, és visszaigazította a helyére. – Nem akarám meggyalázni a sírod…

A szavak a torkára forrtak, a fedőkő kicsúszott a kezéből.

Egy igen különleges sisakot pillantott meg a sírban: egy hajlott szarvpár díszítette, melynek egyik ága már rég letört.

A törpe térdre rogyott, kiásta a sisakot a föld alól, és ekkor felismerte a sírban fekvő alakot is.

– Királyom! – lehelte Thibbledorf Pwent.Bár valójában nem lehelte, mert a Pwent állapotában

lévő teremtmények nem lélegeznek.A hátsójára puffant, és kikerekedett szemmel, halálra

váltan tátogott.Ha lett volna ott egy tükör a közelben, vagy egy

csillogó fémfelület, akkor Thibbledorf Pwent megpillanthatta volna legújabb fegyvereit: kutyaszerű agyarait.

*Miután Arunika szabadon eresztette az ördögöcskét, az

azonnal felkereste valódi gazdáját az alsóbb síkokon.A hatalmas balor egy gombatrónon ült, és már várt rá.– Az ördög végzett veled? – kérdezte.– Megszűnt a birodalmát fenyegető veszedelem –

felelte az ördögöcske. – Az ellenségei odébbálltak.– Miféle ellenségei? – érkezett a következő kérdés.– Az árnyak.– Árnyak. Már kezdenek fáraszt…– Drizzt Do’Urden! – visította Druzil. Mindennél jobban

gyűlölte ezt a nevet. – Elment Neverwinterből.– Tudod, hogy hová? – kérdezte a démon mennydörgő

hangon.

Druzil feszengve ugrált egyik lábáról a másikra.– Meg tudod keresni? – kérdezte a hatalmas

szörnyeteg.– Igen! Igen! Igen! – rikoltozott az ördögöcske. Nem is

tehetett mást, mert ha nem így felel, akkor a kíméletlen balor egészen biztosan kilapítja.

Egy hatalmas macska dorombolásához és egy lezúduló lavina robajlásához hasonlatos hang tört fel a balor torkából.

Druzil megértette és átérezte a démon dühét. Majdnem egy évszázada várt már rá, hogy bosszút álljon ezen a sötételfen, aki már kétszer űzte el őt.

*Több mint egy tíznap telt el, mire Berellip és a többi

papnő csatlakoztak végre Ravelhez a kovácsműhelyben. Az alsóbb járatokat teljes egészében átfésülték, és néhány felderítő a felső szinteket is ellenőrizte. Nyomát sem látták az árnyaknak.

Lázasan dolgoztak a műhely és a kohók helyreállításán, a goblinok pedig elkezdték befalazni a fura alagutat, amely az ősfenevad vermétől futott a külső folyosók felé.

Gol’fanin is gőzerővel dolgozott a kardon és a pajzson. Álomhozón és Pókhálón.

Tiago ott állt Ravel mellett, mint mindig, amikor a Xorlarrin nemesek megérkeztek.

– Masoj és a társai ölték meg Brack’thalt – mondta Ravel bevezetés nélkül, még csak nem is üdvözölték egymást.

– Valóban? – kérdezte Tiago.– Valóban – mondta Berellip kelletlenül, ugyanis neki

kellett beszélnie Brack’thal szellemével, és egyáltalán nem fűlött hozzá a foga. Noha az efféle beszélgetések mindig homályosak és gyakorta megbízhatatlanok, Berellip magabiztosnak tűnt.

– Masoj? – bátorkodott közbe szólni Gol’fanin, akinek a beszélgetés ezen fázisában nem lett volna szabad megszólalnia.

– Masoj Obiodra – felelte Tiago. – A Bregan D’aerthe tagja.

– Obiodra? – kérdezte Gol’fanin a homlokát ráncolva. – Ezt a nevet nemigen ejtik ki Menzoberranzanban. A zűrzavarok kora óta nem.

– Egy Obiodra vezeti a Bregan D’aerthét – emlékeztette rá Jearth, Kimmurielre utalva.

Gol’fanin megelégedett ennyivel, és visszatért a munkájához, de folyamatosan Masoj nevét ismételgette az orra alatt, mintha próbálna felidézni egy régi emléket.

– Még gondunk akadhat ezzel – vette vissza a szót Berellip, és Tiagóra meredt.

– Ha a Bregan D’aerthe tagjai ölték meg a fivéredet, akkor azt a csatát Brack’thal robbantotta ki – hadarta Tiago Baenre.

– A Bregan D’aerthe sosem szállna szembe a nagy házak nemeseivel.

– A Baenre-ház engedélye nélkül nem! – vágott vissza Berellip, egyáltalán nem rejtve véka alá a gyanúját.

Tiago hangosan kikacagta őt.

– Ha holtan akartam volna látni a fivéredet, kedves papnő, akkor a saját kezemmel öltem volna meg.

– Elég ebből! – emelte fel a hangját Ravel. – Folytassuk a munkát és a járatok feltárását. Ki kell derítenünk, hogy mi történt itt valójában. Csak azt tudjuk, hogy Brack’thal kulcsszerepet játszott az eseményekben – zárta le a mondandóját, és jelentőségteljes pillantást vetett Berellipre.

– Brack’thal adta fel a kovácsműhelyt és űzött ki minket innen – vette át a szót Tiago. – Ha valóban a Bregan D’aerthe végzett vele, akkor még meg is köszönöm nekik, hogy elvégezték helyettünk a piszkos munkát.

Berellip és Saribel döbbenten meredtek rá, de Tiago nem hátrált meg.

– Talán emlékeztetnem kell titeket a fivéretek… zavarodottságára?

Berellip pufogva fordult meg, és kiviharzott a kovácsműhelyből, Saribellel a nyomában. Ravel elkeseredetten, lemondóan csóválta a fejét. Tiago egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát a nővérei elleni harcban. Úgy döntött, hogy inkább ő is kimegy a műhelyből.

– Lenyűgözőek! – jegyezte meg Jearth, aki elmélyülten nézegette a félkész kardot és pajzsot.

– Te találkoztál ezzel a Masoj… Obiodrával? – kérdezte Gol’fanin. Egy pillanatra sem emelte fel a fejét a munkájából, így az sem derült ki, hogy melyik harcostól kérdezi.

– Igen – válaszolták mindketten.

– A Bregan D’aerthe tagja?– Azt állította – felelte Jearth. – A társai is ezt állították,

egy ember és egy elf.A kovácsmester ekkor végre felemelte a fejét, és

hangosan kacagott.– Egy ember, aki járt egyszer Menzoberranzanban

Jarlaxle oldalán – tette hozzá Tiago.– Én ismertem egyszer egy Masoj nevű drowt, de nem

az Obiodra családból – mesélte Gol’fanin olyan arckifejezéssel, melyről lerítt, hogy sokkal többet tud annál, mint amennyit elárul. Egyik harcos figyelmét sem kerülte el ez az érdekes és meglepő körülmény. – Varázsló?

– Harcos – felelte Tiago.– Három pengét hord magánál – tett hozzá Jearth. –

Egy széles kardot, a hátára szíjazva, és két szablyát.A kovács elmélyülten bólogatott, majd visszafordult a

munkájához. A beszélgetés nyilvánvalóan véget ért, ezért Jearth úgy döntött, hogy a családtagjaihoz hasonlóan ő is távozik a műhelyből.

– Gondolod, hogy a Bregan D’aerthe gondot okoz nekünk? – kérdezte Tiago halkan. – Kimmuriel és Jarlaxle nyilván tisztában vannak vele, hogy a Xorlarrin-ház Quenthel nagyasszonyanya engedélyével jött ide Gauntlgrymbe…

– A Bregan D’aerthe miatt ne aggódj! – szakította félbe Gol’fanin. – De ez a Masoj… ó, ez a Masoj!

– Miről beszélsz? – ráncolta a homlokát Tiago.– A Melee-Magtherében már nem tanítanak

történelmet? – kérdezte Gol’fanin szemrehányóan.

– Ne játssz a türelmemmel! – szólt rá Tiago.– Én vagyok a kovácsod, én készítem a fegyvereidet! –

vágott vissza az idős mester.– Jól van hát – vett nagy levegőt Tiago. – Mit tudsz?– Csak azt, amit tőled hallottam. De gyanítok valamit.– Mégis mit? – emelte égnek a kezét Tiago, és

elvékonyodott a hangja.Gol’fanin halkan kuncogott.– Szablyák? Egy drow két szablyával, és egy ember

baráttal az oldalán, és a felszín felé tart.Tiago felemelte a kezét, semmit sem értett ebből az

egészből.– Mit tudsz még mondani erről a különös vándorról? –

kérdezte Gol’fanin.Tiago felhorkant.– Milyen színű a szeme? – kérdezte a kovács.Tiago már éppen válaszolni akart, „levendula”, amikor

a torkára forrtak a szavak, és kikerekedett a szeme. Halálra váltan meredt Gol’faninra.

– Lehetetlen! – lehelte elhűlve.Tiago körbenézett, mintha attól tartana, hogy

kihallgatják. Az agya lázasan dolgozott, próbálta felidézni az összes legendát és pletykát, amiket a híres kószáról, Menzoberranzan hírhedt kitaszítottjáról tudott. Drizzt Do’Urden, aki Mithrill Csarnok egykori védelmezője, ahol Baenre nagyasszony elesett! Drizzt Do’Urden, aki megölte Dantrag Baenrét, a nagyapját!

Gol’fanin felemelte a félkész kardot, majd hozzáütögette a pajzshoz.

– Ezek a fegyverek fegyvermesterré tesznek téged – mondta. – De Drizzt Do’Urden skalpja legendássá tesz!

Kiadja a Delta Vision Kft.Felelős kiadó: Terenyei RóbertNyomdai előkészítés: Ádám KrisztinaNyomtatta és kötöttea Kaposvári Nyomda Kft. 2012-ben – 121008Felelős vezető: Pogány László igazgatóMegjelent 2012-ben, Budapesten 35 ív terjedelemben