„Véres, élvezetes és kíméletlen.”Guardian

„Talmi teljességében éled fel szemünk elôtt a tizenhetedik század Londona.”Daily Mail

„Pompás karakterekkel fûszerezett világ…Könnyed történelemlecke humorral és szerelemmel.”

Mail on Sunday

„Csodás mû, életteli és élménydús.”Daily Telegraph

„Mesteri cselekmény, furfangos fordulatokkal a legutolsó oldalakig.Alig várom a következôt.”

Sunday Express

„Színes, izgalmas, élettel teli.”Sunday Telegraph

„Okos és merész, bûn lenne kihagyni.”Oxford Times

„Igazi mestermû, fordulatosabb C. J. Sansomnál… Igazán remek.”Front Row, BBC Radio 4

„Nagy élmény volt… és alig várjuk, hogy ismét halljunk a Shakespeare fivérekrôl.” Washington Post

„Clementsnek nagy érzéke van az Erzsébet-korhoz. Kitûnô.”Lancashire Evening Post

„Ettôl a történelmi thrillertôl borzong az ember háta.Visszarepít I. Erzsébet udvarába, energikus, lendületes, kifejezô és finom párbeszédekkel.

Ráasádul Clements nagy figyelemmel van a részletek és karakterek iránt,Bernard Cornwellt juttatja eszembe Richard Sharpe-jával…

Annyira remek, hogy letenni se lehetett.”Daily Mail

„Lenyûgözô, ahogy a hírszerzô John Shakespeare a maga módján igazságot oszt.”Daily Telegraph

„Ahogy belépsz John Shakespeare világába, az életeddel játszol,s a veszély bárhonnan jöhet, fenyeget a penge, a kötél vagy a kínpad is akár.

Rég volt részem ekkora kalandban.”Northern Echo

„Azt se tudom, hova kapjak, ha dicsérni akarom…Valóságos bôségszaru ez a könyv…

John Shakespeare a történelem nagy kopóinak egyike.”Barry Forshaw,

a The Rough Guide to Crime Fiction szerzôje

„Alapos és kielégítô… Imádtam ezt a könyvet…John Shakespeare elsôrendû regényhôs.”

Crimesquad

„Rejtélyek, politikai cselszövés és kaland magával ragadó kevercseez az izgalmas, modern thriller.”

Keighley News

„Izgalmas… Csodás leírásokkal és cselekménnyel.Clements méltán kiérdemli a »C. J. Sansomnál is fordulatosabb« címet.”

Bookbag

„Clements gyilkossági rejtélyei igazi királyvágások…Mindez alaposan megfürdetve a tizenhatodik század intrikáiban.

Okos, összetett cselszövések, hihetô és plasztikus karakterek.Ám Clements igazi tehetsége a Tudorok Londonának ábrázolásában rejlik,

ahogy megelevenedik a pompa és nyomor és veszedelem,s a díszletek között életre kel a végtelenül feszes és szórakoztató rejtély.”

Lancashire Evening Post

„Clements energikusan, magával ragadó lendülettelés a kor iránti mélységes lelkesedéssel visz végig bennünket regényén…

Pokolian jó olvasmány.”Crime Time

„Ez a remekül felépített, mûvelt történelmi rejtvény csavarról csavarra fordul,a történet magával sodor, száguld elôre…

Egészen elvarázsolt, és nagyon elszomorodtam, amikor véget ért.”Eurocrime

„Mindig történik valami, és a csalások hálózatánaz utolsó pillanatig alig látunk keresztül. A késô Erzsébet-kor élô és eleven

ebben az izgalmas, elbeszélôi fordulatokban bôvelkedô regényben…A történelmi igényesség finoman vegyül a cselekmény ravasz szövetébe,

hogy együtt alkossák a könyv szépséges mintázatát.Nagyon okos, kitûnôen megírt mû, nem tudtam letenni.”

Historical Novels Review

A szer zô ed dig meg je lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

Mártír

Bosszúálló

Rory Clements: Prince

Copyright © Rory Clements, 2011

Hungarian translation © Török Krisztina, 2013

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Rory Clements: Prince

John Murray, London, 2011

Fordította: Török Krisztina

ISBN: 978 61 5527 231 8

Agave Könyvek

Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely

A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba

Szerkesztô: Rácz I. Péter

Korrektor: Bordás Veronika

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2013-ban

Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: történelmi krimi

Szerelmemnek és szeretô feleségemnek, Naominak

Lappangnak házakban, kamrákban, tucatnyian, Házbérek magasba szöknek fel tôlük Ôk meg olybá, hogy urasb’ként élnek, Mint hazájukban vón

S mi hazánknak lelki szegények penderednek otthonukból kifelé S háborúnak véres kebelire meneszték ôket Franciákhoz s belgákhoz Hogy halljanak kutyául értetek áldozatul Hamar jô ám rátok s ivadéktokra A végsô nap, lesújt majdan, hogy olyan példa még nem vón S minthogy nincsen szó, se sirám, Se vészharang nincsen vagy egyéb Templomitokban metéljük által gigátok Hogy íly tengernyi vért még pap s szolga se lát sohse Mint mit hû bosszúnk ont majdan belôletek. *

* Részlet a londoni holland templomra 1593-ban kifüggesztett libellébôl (verses irodal-

mi plamflet).

Herceg 13

1. fejezet

Négyen állták körül Christopher Marlowe holttestét. A jobb szeme feletti mély sebbôl még szivárgott a vér, és egész felsôteste, arca és haja mintha vörös festékben fürdött volna. Az egyikük kezében, nevezetesen Ingram Frizerében, még ott éktelenkedett a vértôl csöpögô tôr.

Frizer Robert Poley-ra sandított, és esztelenül elvigyorodott.– Ô esett nekem.– A medve tökére, Frizer uram, ide azt a tôrt! – kiáltott rá dühödten

Poley.Frizer nyújtotta a tôrt. Minden szem a bizonytalan mozdulatot követte

– ahogy a vér alatt megvillan az ezüst penge, és a hegyén még ott fityeg patkányfarok gyanánt egy darabka rózsás-veres agyvelô. Poley elkapta a tôrt, majd a vért a halott költô fehér harisnyája szárába törölte. Ekkor vá-ratlanul lecsapott, és a tôr markolatával Frizer halántékára sújtott. Frizer megtántorodott, Poley a földre döntötte és a mellkasára ugrott, beletér-delt, és úgy püfölte tovább a fejét, míg végül Nick Skeres megpróbálta lerángatni róla.

Poley felkelt, lerázta magáról Skeres kezét, és ingerülten porolta le ze-kéjét. Nem volt magas férfi, de erôteljes felépítésû, és izmos alkarján meg a halántékán dagadoztak, lüktettek az erek. Belerúgott Frizer oldalába.

– Csak ki kellett volna peckelni és használni az ujjcsavart, húgyagyú fajdkakas! Nem megölni!

A helyiség egyetlen, nyugatra nézô ablakán besütött a késô májusi, délutáni nap. A sok férfi meg a hulla valahogy összenyomta a szobát, jó-val kisebbnek tetszett, mint valójában. Csinosan bútorozott szoba volt: finom szilfa támlás pad, egy heverô, amelyen immár a hulla hevert, egy

14 rory clements

lakkozott diófa asztal, két oldalán hosszú paddal és a lapján félig kiivott söröskupák kal. A poros padlódeszkákat egészen összetaposták a férfiak cipôtalpai, míg az asztal meg a heverô között vérnyomok és kilögybölt sörtócsák mocskol ták.

– Uraságodnak meg – fordult Poley Skereshez – éppenséggel le kellett volna fognia. A sok italtól nem látott, nem hallott, uraságod meg még így sem bírt vele.

Ingram Frizer nyögve feltápászkodott. Kétrét görnyedt és fájdalma san markolta az oldalát, ahol Poley csizmájával igen behatóan megismerke dett.

– Nesze – nyomta a kezébe a tôrt amaz. – És nyissa ki a fülét: az ô tô-re volt, a Marlowe-é. Uraságodra támadott, a markolatával ütötte a fe jét. Ura ságod csak védte magát, és a nagy kavarodásban a tôr valaho gyan kivit-te a szemét. Önvédelembôl esett meg, szerencsétlen baleset volt az egész.

Frizer elvette a tôrt. Karcsú ember volt, féloldalas pofával, mert az egyik szeme vagy fél hüvelykkel lejjebb volt, mint a másik. Ahol Poley a fejét ütlegelte, lehorzsolódott a bôr, egészen kilátszott a hús, sôt, szinte a cson-tig felnyílt a seb. A feje és a bordája hasogatott, de felfogta Poley tervét.

– Hogy szerettem pedig ezt a tôrt – forgatta a kezében a rövid fegyver díszes markolatát, vizsgálgatta a karcsú penge tûhegyét. – Fél fontomba volt – tette hozzá, igyekezvén tréfára venni.

– Hát, mostantól a koronáé. Mindenki ismerte Marlowe-t, hogy foly-vást a bajt kereste. Meg akarta ölni. Nem bonyolult, próbálja észben tar-tani. Uraságod meg, Skeres…

Skeres biccentett, duzzadt képe izzadságban fürdött. Egy kendôvel igye-kezett szárazra itatni a homlokát, a tekintete pedig nyughatatlanul ciká-zott a hulla és az ajtó mellett ácsorgó negyedik alak között. Az eddig egy szót se szólt.

– Nem, mégse így legyen – ingatta lassan a fejét Poley. – Valakinek még feltûnik a tôr. Mondja csak, hogy uraságodé volt, Frizer uram, Marlowe

Herceg 15

meg kicsavarta a kezébôl, aztán a dulakodásban visszaszerezte, és urasá-god se tudta a nagy felfordulásban, hová csap, és megtörtént a baj. Világos? És nem fél fontba volt a tôr, hanem egybe. A történet többi része marad a régiben – tette hozzá Poley, majd hirtelen az asztalra csapott öklével. – Hol az az ujjcsavar?

Ingram Frizer az ablak felé intett, és valóban, ott hevert a földön egy négyszer öthüvelykes fémfogó. Arra szolgált, hogy lassan és fájdalmasan szilánkosra törjenek vele sorjában minden ujjat a kézen.

– Hát mindenki helyett nekem kell használni a fejem? Szedjék már össze!

Frizer az ablakhoz iszkolt, felkapta a szerszámot, és Poley-hoz vitte, aki már el is süllyesztette a zekéje zsebébe.

– Én most elmegyek – szólalt meg nagy sokára a negyedik, nagydarab, keszeg szakállú férfi. – Maradjanak még vagy két órát, igyanak, aztán hív-ják a halottkémet meg a porkolábot. De én meg a gazdám szóba se kerül-jünk. Én soha nem jártam itt.

– Soha – bólintott Poley. Értette rögtön. Soha, senki se tudhatja meg, hogy nem négyen, hanem öten voltak a szobában.

A férfi még egyszer, utoljára körbepillantott a szobán, belenézett Poley, Frizer és Skeres szemébe.

– Egy szót se – mondta még, majd hangtalanul kinyitotta az ajtót, és már el is tûnt.

Azok hárman csak néztek utána. Sirály ereszkedett a nyitott ablak pár-kányára, odapiszkolt, majd elrepült.

– Egy probléma van – jegyezte meg Skeres, ahogy az izzadságot töröl-te ki a szemébôl.

– Uraságod itt az egyetlen probléma, Skeres. Lottyadt, puha pöcs ura-ságod, az a probléma.

– Azt is meg kell majd mondani, min verekedtek össze, vagy nem?

16 rory clements

– A fizetségen, természetesen. A díjon. Frizer azt állította, hogy Marlowe többet ivott, fizessen is hát többet. Marlowe meg négyfelé akarta volna csapni a cechet.

– Ezt a halottkém nem hiszi majd.Poley csak nevetett.– Sört nekem, Skeres uram, és egy pipát is tömjön meg sietve. Hogy

is érhette meg ezt a szép kort egy akkora barom, mint uraságod? Hallja, Frizer uram? Még, hogy a halottkém nem fogja elhinni! – hahotázott egyre hangosabban Poley, és ezúttal a másik kettô is idegesen csatlakozott hozzá.

Herceg 17

2. fejezet

John Shakespeare váltott néhány szót az ajtóban posztoló porkolábbal, majd belépett. Magas volt, be kellett húznia a nyakát, nehogy a feje bele-ütközzön az ajtófélfába. Körbenézett, felmérte a szobát, az embereket, a tetemet. Rendezett helyiség volt. Christopher Marlowe véres maradvá-nyaihoz ment, belenézett megüvegesedett szemébe, a másik feketére al-vadt véres roncs volt, megszürkült agyvelôcafatokkal. Még Walsingham Miniszter Úr idejébôl emlékezett ezekre az okosan fénylô szemekre, mert akkoriban ismerte meg, amikor még az állam titkos szolgálatában állt. Marlowe okos volt és veszedelmes. Hát most összehozta a balsors valaki nála is veszedelmesebbel.

A másik három férfi csendesen álldogált az asztal mellett. Shakespeare egybôl kiszúrta Poley-t, ôt is régrôl ismerte. Még a nyolcvanas évek kö-zepén dolgoztak együtt, ami soha nem volt a kedvére való, valahogyan mindig is kellemetlenül érezte magát ennek az embernek a társaságában. Most röviden biccentett, mintegy köszönésképpen.

– Ki tette, Poley? Ki ölte meg?– Frizer uram itt. Ingram Frizer. Önvédelembôl. Mindenki tudja, mi-

lyen heves természetû volt Kit Marlowe.Mindenki, ahogyan Shakespeare is. Verekedôs, nagy torkú költô volt,

élete drámájának fôszereplôje. Tamerlán, doktor Faustus, valamint a szám-talan utcai csavargó és koldus egybegyúrva, mind ô maga. Nagy bajkeverô, megzabolázhatatlan. Igen, az önvédelem nem tûnt valószínûtlennek, akár részeg volt Marlowe, akár józan. Egyedül Rob Poley jelenléte tette nyug-talanítóan kétségessé. Ha ô a közelben ólálkodott, bizony nem sok maradt a véletlenre. Shakespeare a másik kettôhöz fordult.

18 rory clements

– Melyikük ez a Frizer?Frizer elôrelépett, két tenyerén tartotta maga elé a letisztított tôrt.

Shakes peare nem vette el, csak a fejével biccentett az asztal irányába.– Tegye csak le.Odakinn kilencet hirdetett a porkoláb, de még idebenn is világos volt.– Mikor történt?– Hatkor – mondta Poley. – Elvette az eszét a sör. És nem akarta állni

a részét. Nekiment Frizer uramnak, aki csak védekezett.Shakespeare bólintott. Egy szót se hitt a történetbôl, bár elég hihetôen

hangzott.– Uraságod mit keresett itt? – fordult Frizerhez.– Vertük a blattot, pipázgattunk meg iszogattunk – intett a fejével az

üres söröskancsók felé Poley. – És persze eszegettünk is, Ellie Bull kitûnô malacfejet készít, s hozzá remek süteményt.

– Uraságod a szószóló, Poley? Frizer uramat kérdeztem.– Magam is itt voltam. Csak gondoltam, megfelelek a kérdésre.– Hát inkább ne tegye, hacsak nem uraságodnak címzem – hurrogta le

Shakespeare, és ismét visszatért Frizerhez. – Hol van hát, kérdem én, a kártya?

Frizer ostobán meredt rá, majd idegesen Poley-ra pillantott.– Én… asszem…– Nálam van – húzott elô egy paklit a zekéjébôl Poley. – Ha engedel-

met kapok a szóra.– Tegye oda a tôr mellé.Poley az asztalhoz imbolygott, szétcsapta a paklit a kezében, nagy csat-

tanással nyitva legyezôbe mind az összes lapot. Széles mosollyal nézett fel Shakespeare-re.

– S azt megtudhatnánk, uraságodnak mi köze ehhez a mégoly szomorú ügyhöz? Nem egyéb ez, mint egyszerû gyilkosság, s mi úgy tudtuk, Danby halottkém uram érkezik. Mind kivártuk a dolgok rendjét, menekülni se

Herceg 19

kíséreltünk meg. Vajon miféle érdeklôdés támadhat egy ily kicsinyes, ki-menetelében bár tragikus ügy iránt egy olyan fontos és magas poszton álló személyben, mint Sir Robert Cecil ôlordsága legfôbb titkára, a korona hû szolgája, John Shakespeare uram?

Shakespeare eleresztette a füle mellett a kérdést. Azért volt itt, mert nagyon is rá tartozott az ügy. Cecil és a Titkos Tanács külön megbízásá-ra nyomozott Marlowe után, aki egy igen ízetlen incidens legfôbb gya-núsítottjának tetszett sokak szemében. A Széles utcai holland templom kapujára tûzött feliratban valaki, aki talán maga Marlowe lehetett, heves és gonosz kirohanást tett Anglia protestáns barátai ellen, a városba mene-kült németalföldi és franciahoni bevándorlók ellen. Marlowe stílusa uga-tott le az ötvenhárom soros uszításból, amely nem elégedett meg azzal, hogy sértegeti a külhoniakat és a torkuk átmetszését helyezi kilátásba, de a királynônek és kormányának is felrótta, hogy az országba fogadta eze-ket a népeket.

És hogy miért Marlowe-t gyanúsították? Csak mert az iratot Tamerlán néven írták alá, aki a költô leghíresebb mûvének harcos királya volt.

Bizony, gondolta Shakespeare, ez a haláleset nagyon is számot tart az érdeklôdésére.

– És uraságodékon kívül ki volt még itt? – csapott le most hirtelen Skeresre.

Skeresnek, Frizerrel ellentétben volt annyi esze, hogy ne sandítson egybôl Poley-ra segítségért. Ô csak izzadt, méghozzá bôségesen, még ha a nap leszálltával kezdett is csípôsre fordulni az idô.

– Mi hárman meg Marlowe. Más nem is.– Hogy hívják?– Skeresnek. Nick Skeres.– Ki a gazdája?– Magam volnék az. Van birtokom. A családom régi kalmárcsalád, kel-

mékkel, szabással foglalkozunk.

20 rory clements

Shakespeare már ezt a nevet is ismerte. Alkalomadtán ô is dolgozott Walsinghamnek, ahogy Poley. Avas zsír bûzét árasztotta.

– Úgy izzad uraságod, mintha elázott volna. Talán fél valamitôl?– Meghalt egy ember, uram. Rendes keresztényt megrázkódtatásként

ér az ilyesmi.– Igaz.– Akarja, hogy beszámoljak róla uraságodnak, mi hogyan esett? – kér-

dezte kifejezéstelen pofával Poley.– Várja meg vele a halottkémet, Poley. Nyilván gondosan elpróbálták

már ezerszer.Az ajtó nyikorogva kinyílt, és minden szem a belépô Joshua Peace vé-

kony alakjára meredt. Shakespeare mosolyogva fogadta, és melegen ke-zet ráztak.

– Köszönöm, Joshua, hogy eljöttél. Mily öröm újra találkozni.– Ô meg mit akar itt? – fakadt ki Poley.– Peace uram? Azért jött, hogy megvizsgálja a tetemet és a bûntett hely-

színét, már ha bûntett történt, mert azt a vizsgálat lezártáig nem tudhatjuk, és nem is bocsátkozhatunk elôzetes feltevésekbe, Poley uram – mondta Shakespeare, s közben alaposan szemügyre vette Poley arcát, amely gyor-san visszarendezôdött a hirtelen felindulásból, amit a halottvizsgáló érke-zése váltott ki.

Peace a három élô alakról tudomást se véve a heverôhöz ment, és né-hány pillanatig csak nézte a halottat.

– Marlowe? Micsoda remek író! S a szag! Mintha valami kocsmában lennénk.

Peace, a halottvizsgáló harmincas évei végén járt, szemében értelem s jó kedély villogott, bár az utcán a legtöbben észre se vették, úgy men-tek el mellette. Koponyája csaknem tar kopasz volt, egy keskeny hajsávot nem számítva, amirôl Shakespeare-nek mindig a szerzetesek tonzúrája jutott az eszébe.

Herceg 21

Most letérdelt a heverô mellé, jobb kezét bedugta a költô véres zekéje alá. Egy hosszú percig tartotta tenyerét a mellkasán, ujjai a halott hóna al-jában nyugodtak. Végül kihúzta a kezét.

– Mit gondolsz, mióta halott, John?– Ezek a gazemberek itt azt állították, hogy hatkor történt, ami annyit

tesz, hogy három órája.– Pedig legalább öt is megvan az már – rázta meg a fejét Peace. – De

lehet akár hat is. Délután három és négy között halt meg.– Erre mit mond, Skeres uram?– Hogy hazugság… – kiabált közbe Poley.Shakespeare a tenyerét Poley arcára szorította, s olyan lendülettel

nyom ta a falhoz, hogy az egészen eltorzult.– Tanulhatna jó modort uraságod. Akkor szóljon, amikor kérdezik, ne

egyébkor. Hallgatom, Skeres uram! – intett a másik felé, de Poley-t nem eresztette.

– Hatkor történt. Hat órakor halt meg.Peace felvette az asztalról a tôrt és megnézte magának. Majd óvatosan

a sebhez illesztette, és akadálytalanul beletolta a halott fejébe vagy négy hüvelyk mélyre.

– Minden valószínûség szerint ez a fegyver ejtette a sebet. Gyakori szú-rás, gyilkosok használják.

– Baleset volt! – harsogta Poley, arcában Shakespeare kezével. – Egy-másnak estek. Az Úristen szent sebeire mondom, hát nézzék már ennek a szerencsétlennek is a fejét! Nézzék meg, mit mûvelt vele Marlowe!

Shakespeare ismét nekicsapta Poley fejét a falnak.– Még egy kéretlen szó, és a fogai bánják, Poley uram – mondta, majd

eleresztette, Poley pedig inge ujjába törölte a száját.Az elkövetkezô tíz percben a halottvizsgáló némán és alaposan megvizs-

gálta a halottat, egyéb sérülések, esetleg mérgezés nyomai után kutatva. Kitárta Marlowe száját és belekukkantott az üregbe, majd hosszasan ta-

22 rory clements

nulmányozta a költô jobb kezét, amely láthatólag megsérült. Mikor a ha-lottal végzett, következhettek az élôk. Frizerre ráparancsolt, hogy álljon nyugton, amíg ô megvizsgálja a fején a sebet. Feljegyezte a gyilkoson és a hullán látható vérfoltok nagyságát és elhelyezkedését, de a másik két férfi ruházatát és fejét is alaposan megszemlélte, újabb foltok és sérülések után kutatva. Végül hátralépett, és Shakespeare felé fordult.

– Nos, Joshua?– Nem kétséges, hogy a szeme feletti szúrás végzett vele, noha a szaga

alapján akár azt is hihetné az ember, hogy sörbe fúlt. A penge behatolt az agyba, és bôséges vérzést okozott. Egyéb halálos sebre vagy mérgezésre utaló nyomot nem találtam. A vér azon a férfin – bökött a fejével Frizer felé – egyértelmûen bizonyítja, hogy az ô kezében volt a gyilkos tôr.

– Lehetett önvédelem?– Lehetett.– És Frizer sérüléseit okozhatta Marlowe?– Okozhatta, igen. Vagy bárki más, aki a szobában tartózkodott. Meg-

jegyezném még, John, hogy Marlowe egyik ujja is igen figyelemreméltó. A jobb kezének a közepe valamiképp megsérült. Az ujjpercet kificamítot-ták a halál idején.

– Egy ütés?– Megeshet, igen – bizonytalanodott el Peace –, habár…– Habár?– Semmi, nem. Céltalan volna feltételezésekbe bocsátkozni.– Én azért örülnék, ha megtennéd.– Nos, az a sérülés igen súlyos, még a csont is kifordult. Mintha az ujj

elsô ízét és a percet egy durva fémszerszámmal megsértették volna. De ennél többet nem mondhatok.

Shakespeare Marlowe-hoz lépett, és szemügyre vette a kezet, majd megfordult, miközben a magasba emelte az élettelen végtagot, hogy Poley is lássa.

Herceg 23

– Mit mond errôl a sérülésrôl, Poley uram?– Csak nézze meg Frizer uram fejét is. Abba sérült meg Marlowe keze.Shakespeare visszament Peace-hez, és átkarolta a vállát.– Szeretném, ha itt maradnál a tárgyaláson, Joshua.– Nem – rázta amaz a fejét –, megírom a jelentésemet, annyi elég is lesz

Danbynek. Minden egyértelmû.– A halál idôpontját se felejtsd ki belôle.– Hogyne, semmiképpen. Danbyt úgyse fogja érdekelni.

A tanúk egy nap és két éjjel hosszan nem hagyták el a helyet, Bull asz-szonyság készséggel látta el ôket enni- s innivalóval, sôt egy szomszédos helyiségben még ágyat is a rendelkezésükre bocsátott. Ketten aludtak a két szélen, fejjel a falnak, míg a harmadik, Skeres középen, csizmás lábát a másik kettô füléhez tolva, hatalmasan hortyogó és fingó testével elfog-lalva az ágy négyötödét.

Marlowe teteme jegesre hûlt, mire a deptfordi földmûvesekbôl verbuvált tizenhat tagú esküdtszék összegyûlt a gyilkosság helyszínén. Az esküdtek az egyik fal mentén sorakoztak fel, fejüket leszegték, kalapjukat félénken markolászták, minden igyekezetük arra szolgált, hogy a hullát még csak vé-letlenül se pillanthassák meg. A halottkém súlyos, fekete palástban érkezett, hóna alatt szôrmekalpaggal. Az asztalhoz telepedett, s imádságra szólította fel az egybegyûlteket. Az oldalán a királynô szolgája, Richard Topcliffe foglalt helyet, ôsz haja és rettentô arca fürdött a reggeli napfényben.

John Shakespeare az ajtó közelében ácsorgott, és sötét pillantásokat ve-tett Topcliffe-re, aki csak gonoszan vigyorgott. Ugyan mit kereshet ez itt, gondolta Shakespeare, mit dörgölôdzködik a halottkémhez? Ez a tárgyalás aztán igazán nem tartozik rá.

Minden úgy zajlott, ahogyan Shakespeare várta: senki nem kifogásolta a három férfi, Poley, Frizer és Skeres vallomását. A halottkém, bizonyos

24 rory clements

William Danby, a királynô szolgálatából, aki éppen az alig fertályórányi járásra lévô Greenwichben tartózkodott, kifejezéstelen arccal hallgatta végig ôket. Síri komolysággal tette a dolgát, az asztalon elôre elhelyezett jelentést is elolvasta, amit Joshua Peace írt. Elolvasta, azután említést sem téve róla az esküdteknek, félretolta.

Shakespeare fején átfutott, hogy közbeavatkozik, és felhívja a figyelmet a halottvizsgáló által megállapított és a tanúk által vallott idôpont eltérésé-re. De csak a levegôt pazarolta volna, mert Danby feltehetôen egyszerûen utasította volna az esküdteket, hogy hagyják figyelmen kívül Joshua Peace jelentését, ahogyan ô maga tette, Shakespeare-t pedig kiebrudaltatta vol-na a tárgyalásról. És a halál ideje egyébként sem bizonyít semmit. Ebben a teremben csakis a gyilkosság módja számított.

Az ítélet vitathatatlan következtetés volt: önvédelem. Az esküdtek egyen ként elôreléptek, és kötelességtudóan közelrôl szemügyre vették a ha lálos sebet és a tetemet, majd végezték, amit végezniük kellett. Ingram Fri zer egy hónapra a Marshalsea börtönbe szállíttatik, míg eldôl, emel-nek-e ellene vádat, avagy sem. Mindez a királynô és miniszterei törvényé-nek szellemében.

Nem is az ítélet aggasztotta igazán Shakespeare-t, hanem az ítéletet ki-mondó halottkém mellett üldögélô alak jelenléte. Richard Topcliffe gyil-kos, hidegvérû hóhér, asszonyok meggyalázója, vérszomjas ebfajzat, akit azonban a királynô nagy becsben tart.

Mélyen gyökerezett a kettejük közötti lángoló gyûlölet, az évek során túlságosan is gyakran keresztezték már egymás útját. Shakespeare kato-likus nôt vett feleségül, Topcliffe pedig a vérét akarta. Topcliffe minden katolikus vérét akarta. És ugyan ki akadályozhatta meg bármiben is, hi-szen a királynô teljes beleegyezésével vadászott papokra és jezsuitákra? Senki, még a Titkos Tanács sem állhatta útját, mert Topcliffe egyedül Erzsébetnek felelt.

Herceg 25

Miután az esküdtek kicsoszogtak a terembôl, Shakespeare Danbyhez lépett, aki a papírjait rendezgette.

– Természetesen uraságod is pontosan tudja, hogy mindannyian ha-zudtak.

A halottkém elkerekedett szemmel nézett fel rá, mintha most venné észre, hogy Shakespeare egyáltalán itt van.

– Shakespeare uram!– Frizer, Poley meg Skeres. Mindent gondosan kifôztek, még a gyil-

kosság idôpontját is. Itt hever uraságod elôtt Peace uram jelentése, és rá se hederített.

Danby láthatóan mellre szívta a hallottakat, bár az ô felháborodásától még egy vakond sem esett volna kétségbe. Ô maga is olyan volt, akár egy földtúró kis állat, az apró malacszemébe húzott fekete csuklya alatt izga-tottan rángó kis pofaszakállával.

– Igen nagyra tartja uraságod magát, hogy így mer beszélni egy királyi hivatalnokkal. Mondhatnám, túlságosan is nagyra, hogy az engedélyem nélkül idehívja a halottvizsgálót.

– Ha uraságod engedélyére vártam volna, kifutunk az idôbôl, Danby uram, és a hulla hidegebbre hûl, mint télvíz idején az ajtó elé kirakott lábmosóvíz. Peace uram akkor már bizonyára nem tudta volna ilyen pon-tossággal megállapítani a halál idejét.

– Azt én mondom meg, mennyire pontosak Peace uram megállapítá-sai. És én azt mondom, hogy a halottvizsgáló csak egy ördöngös kuruzsló. Igen keresztényietlen módon játszadozik a kamrájában a holtakkal, halla-ni sem akarok felôle – viharzott el Shakespeare mellett Danby, de az aj-tónál még megállt egy szóra. – És figyelmeztetem uraságodat, hogy elsô utam Burghley ôlordságához vezet majd, hogy felpanaszoljam uraságod módszereit.

És felséges palástcsapdosással kiviharzott.

26 rory clements

Topcliffe kuncogva vonta fel ajkát megsárgult fogairól, és botja ezüst-bunkójával megkocogtatta Shakespeare mellkasát.

– Ezt megkapta, Shakespeare.Shakespeare türelmetlen mozdulattal sodorta le magáról a botot, és in-

gerülten bámult bele az ocsmány pofába.– Verje meg az isten a balszerencse hozó mindenét!Igen elkedvetlenítette ez az egész ügy. Már azt sem szívesen vállalta,

amikor Cecil Marlowe nyomába állította, hiszen azokat az iratokat bárki írhatta. Sôt, ha valóban Marlowe mûve lett volna, ugyan miért írta volna alá Tamerlánként? Csak egy ostoba alak hívja így fel önmagára a figyel-met, márpedig a néhai Marlowe, még ha verekedôs volt is és iszákos meg zabolátlan, ostobának véletlenül sem lett volna nevezhetô.

– Ugyan, ugyan, Shakespeare uram – szegezte rapírként maga elé bot-ját Topcliffe. – Hallgasson csak ide!

– Nem érdekel, Topcliffe, bármit akar is. Kifogyott talán a gyerekekbôl és asszonyokból, hogy engem akar gyötörni?

– Lassan a testtel, Shakespeare. Tudom, hogy nem sokban értünk egyet, de ebben az ügyben úgy tûnik, eljött a ritka pillanat. Mert ahogyan ura-ságod is, én is azt gondolom, hogy bár Marlowe csak a bajt vitte magával, ahová ment, most kibabráltak vele. És biztosan tudom azt is, hogy az íté-let hamis. Meggyilkolták.

– Akkor meg miért nem avatkozott közbe?– Bizonyíték híján, Shakespeare. Uraságod miért nem szólt?Shakespeare ezt eleresztette a füle mellett.– És mit számított magának Marlowe? Mit keres itt?Topcliffe füstölgô pipát húzott elô finom zekéje zsebébôl, és a fogai közé

szorította szárát. Nagyot szippantott belôle, majd két orrlikán át keskeny füstszálakat kezdett eregetni.

– Hogy mit számított? Boldogan rángattam volna ki istentelen testébôl a beleit, s nyisszantottam volna le a két tökét, hogy végre nyávogó pápis-

Herceg 27

tát faragjak belôle valóságosan is, a hite meg a mocskos színdarabjai miatt. Azt azonban – lágyult meg szinte Topcliffe vad morgása – el kell ismer-nem, hogy bizonyos kérdésekben helyén volt a szíve. Hogy legalább ô szót mert emelni végre az országunkat elárasztó idegenekkel szemben, akik le-tiporják drága földjeinket és ellopják a becsületes angol hazafiak asztaláról a kenyeret, megvidámítja a szívem, ahogy minden angolt boldoggá kell, hogy tegyen. Drake öt esztendôvel ezelôtt a tengerek mélyére süllyesztette az idegeneket, akik partjainkat árasztották volna el. Most a Tanács annyi rongyos francia meg hollandus koldust fogad be, hogy London utcáin alig-alig hallani angol szót. Marlowe helyesen beszélt, s ebben mellette álltam. Legszívesebben egyenként kergetném bele a Csatornába valamennyit, s lobogó örömtüzekkel ünnepelném meg vízbefúltukat.

A koporsóvivôk megérkeztek, és a vállukra emelték Marlowe tetemét, hogy nagy sokára végsô nyughelyére kerülhessen.

Shakespeare hátat fordított Topcliffe-nek, aki már megint nem értett semmit. Itt most nem Marlowe nézeteirôl volt szó, hanem egy gyilkos-ságról. A baj csak annyi volt, hogy ezekben az ínséges idôkben, amikor a drágaság nôttön-nô és fogyatkozik a munka, számosan akadnak, akik Topcliffe-hez hasonlóan gondolkodnak, számosan akadnak, akik készség-gel ártanának a betelepedetteknek, azok asszonyainak és gyermekeinek, legyenek akár protestánsok, akár katolikusok. S hogy mi a bûnük, melyért a Topcliffe-félék szerint lakolniuk kell? Egyedül annyi csupán, hogy nem angolnak születtek.

28 rory clements

3. fejezet

Bull asszonyság háza elôtt kisebb tömeg gyülekezett, és Shakespeare meg-lepetten vette észre a több mint tucatnyi ácsorgó között az öccsét, Willt a színházakból ismerôs arcok társaságában. Ott volt Henslowe, Alleyn és Burbage meg a szokatlanul békés ábrázatú Will Kempe, aki ma valaho-gyan otthon felejtette a jellegzetes mosolyát és gunyorosságát. Marlowe mecénása, a költészet szerelmese, Thomas Walsingham egyenes háttal magasodott ki a kis gyülekezet közepébôl. Sir Francis Walsinghamnek, Shakespeare néhai munkaadójának az unokaöccse volt, most gyászos ko-morsággal álldogált, halovány mosollyal hajtotta meg a fejét Shakespeare láttán. A költô és színdarabíró George Peele hasonképpen lesújtott kép-pel várakozott ott egy udvaronchoz is illô, szemérmetlenül drága, zöld és arany szatén zekében és térdnadrágban.

Shakespeare elkapta öccse kezét, és magához húzta, szorosan átölelte:– Micsoda gyászos hely ez a találkozásra, Will.– Önvédelem, azt beszélik. Te magad is ezt gondolod, John?– Ugyan már. Ha Rob Poley azt állítja, hogy az ég kék, én rögtön azt

gondolnám, hogy sárga lesz az, bizony.– Elôször Thomas Kydet kínozzák meg, hogy alig menekül a kaszástól,

most meg Kit. És ô halott. Melyikünkön a sor legközelebb?Shakespeare elkomorodott. Eddig fel sem merült benne, hogy a gyilkos-

ság talán a londoni költôk és színjátszók körét fenyegetné. De ahogy most végigmérte a gyászoló gyülekezetet, a szemükben a szomorúság mellett aggodalmat is felfedezni vélt. És hiába, hogy Thomas Kydet eretnekség vádjával fogták le és kínozták meg, ezek az emberek itt nem tûntek meg-

Herceg 29

félemlítettnek. Sôt. Shakespeare lelke mélyén valami összefacsarodott, és a gyomra fordult egyet.

– Tarts velünk, John, a Szent Miklós udvarába, hogy végsô nyughelyé-re kísérjük a jó Kitet. Én magam onnan egyenesen Stratfordba veszem az utam. Miazmás lett torkomnak a városi levegô, egészségesebb lesz hazai vidéken nekem.

Kisebb kordé zötyögött keresztül a délelôtti London utcáin Aldgate irá-nyából. Péntek volt, nehéz szekerek töltötték meg a keskeny kanyarula-tokat, az igavonók egymás farába értek, mindenfelé állathajcsárok terel-gették juhaikat, libáikat.

A kordé azonban nem akadt fenn, az elejében a két férfi gyakori ostor-csapásokkal noszogatta a makacs lovat szapora tempóra a ganés kövezeten. Hol egyik, hol másik pillantott hátra a rakományra, egy ide-oda imbolygó, termetes hordóra. Megszokott szállítmánynak tetszett, kétszersültet, só-zott disznóhúst vihetnek talán. De mekkorát téved, aki ezt hiszi. Mert ez a hordó dugig volt tömve finom szemcséjû, jó puskaporral.

– Olyan ez a város, mint valami tanyaház máma, Curl uram – morog-ta behatárolhatatlan angolsággal Luke Laveroke, bár az ember ha nagyon fülelt, skót dallamot hallhatott ki belôle itt-ott. Egy fejjel volt magasabb társánál, és igen jóképûnek lett volna mondható, ha arcát nem fedi el a megítélô tekintet elôl a szorosan a fejébe húzott bôr munkássipka. Vállig érô, ápolt, ôszülô haját gondosan összefogta, hogy elrejtse a pillantások elôl. Ha valaki nagyon kíváncsiskodott volna, az is csupán rendezett szakáll-káját és finom vonásait figyelhette meg. Ugyan ki akarná azonban éppen rajta megakasztani kíváncsian a tekintetét? Hiszen egyszerû munkásöltö-zéket viselt – gyapjúmellényt és térdig érô barna gatyát, vagyis nem rítt ki az utcákon hömpölygô egyszerû népségbôl.

30 rory clements

– Ahogy mondja, Laveroke uram. Az ember a saját gondolatait se hallja a nagy gágogásban meg marhabôgésben a mészárszék közelében. Bár itt bégetnének a sorban a nemes nagyurak is a hollandus cimboráikkal egye-temben!

A szent életû Trinity Curl már egészen más firma volt. Az ô szeme égô borostyánként hatolt keresztül mindenen, és a sapkája alá gyûrt haja is eb-ben a színben pompázott.

A kordé befordult a Széles utcába, megérkeztek. Laveroke megrántotta a kantárt, és a kelletlen lovacska azonnal megtorpant.

– Meg is jöttünk, Curl uram. A holland templom.– Nem az övék, de nem ám. Törvény szerint soha nem is lehetne ez a

hollandusok temploma. Szegény ifjú királyunk, nyugtassa Isten az ô lelkét, szomorú mulasztása ez csupán. De Angliánk egyetlen szegletét se illetheti soha tetves idegen népeknek keze.

– Úgy is van, Curl uram, úgy is van. Adjunk hát némi fejtörést a Tanács-nak az idegenek ügyében, gondolják csak át kétszer is a deptfordi gyászos történések fényében, mi a helyes s mi nem.

– Gyászos történések, Laveroke uram, gyászosak, az ám.Kicsit még araszoltak elôre a kordéval, míg a néhai Ágoston-rendi szer-

zetesek hatalmas temploma elé nem értek. Még 1550-ben adományozta a holland nemzetnek a gyermek VI. Edward király. Miközben lepakolták halálos rakományukat, odabentrôl imádság zümmögése ütötte meg a fü-lük. Nagy volt a nyüzsgés a templomudvaron is, akárcsak az utcán, senki ügyet se vetett a két puskaporos emberre.

Ketten együtt ügyeskedték be a nehéz hordót a fenékabroncsán gör-getve az udvaron keresztül a hátsó, északi kereszthajóig, a hatalmas, régi épület utcától legtávolabb esô szegletéig.

– Nálam a gyutacs és a pecek, Curl uram. Nekilátunk?– Mi az hogy, Laveroke uram!

Herceg 31

Laveroke a nagy fapecket egy fakalapáccsal a hordó alsó részén a dongák közé ütötte, de elég volt egyet rávernie, a finom, fekete por már szivárogni is kezdett belôle a nyíláson. Curl mocskos bôrmellényébôl egy darabka, salétrommal átitatott madzagot húzott elô, az egyik végét alaposan szét-szálazta, a másikat pedig a résbe dugta. Kistermetû, barna-fehér korcs fu-tott közben oda hozzá, körbeszimatolta. Curl odébb rúgta, de a kutya nem tágított. Végül kissé félrehúzódva csodálták meg a mûvüket.

– Uraságodnál van a tûzszerszám, Laveroke uram?– De mennyire! Egy igazi nagyúr adománya volt, ekképpen kívánt sze-

rencsét nemes vállalkozásunkhoz.– Durrantsunk hát nagy segglikat ebbe a nyüves patkányfészekbe!Innen, a kereszthajó hátuljából alig-alig szivárgott már ki az imád-

ság hangja, épp csak mintha darázsfészek közelében ácsorogtak volna. Laveroke szikrát csiholt a díszes szerszámmal, és lángra lobbantotta vele a gyutacsot.

– Jussanak hát közelebb a mennyek birodalmához, Curl uram – mond-ta, ahogy a salétromos zsineg mellé térdelt, és a lángot a szétszálazott vé-géhez illesztette. Egy szempillantás alatt felizzott, és egy pillanatig nagy elégedettséggel szemlélték.

– Vagy inkább a pokolhoz, Laveroke uram. A pokolhoz, mert nagyon is odavalók.

Ahogy a láng araszolva ette a gyújtózsineget a hordó felé, a magas és jóképû Luke Laveroke uram és a borostyánszemû Trinity Curl uram hosszú, ruganyos léptekkel baktatott vissza az utcán hagyott kordéhoz és a lóhoz.

Félhomály borult Sir Robert Cecil magas mennyezetû fogadószobájára, az apja Stranden álló palotája közelében berendezett kisebb, városi házá-

32 rory clements

ban. Az ablak a belsô udvarra nyílt, és hiába ért egészen a plafonig, csak a nyári nap sugara tévedt be rajta alkalomadtán. Ám a félhomály mégsem volt kellemetlen hatással idebenn, sokkal inkább szolgálta a bensôségesség, a kellemesen baráti légkör kialakítását, mint hogy komorságot teremtett volna. John Shakespeare-rel szemközt régi kollégája, Francis Mills fog-lalt helyet. Az asztal végében a merev nyakú Sir Henry Lee, Shakespeare mellett pedig a csendesen fürkészô Thomas Bedwell ült.

A társaság ötödik tagja, maga Cecil, puha, kék bársony, aranymonogra-mos papucsában lassan és hangtalanul járt fel-alá a szobában.

– Egy árva kutya, azt mondja? – fordult Shakespeare-hez.– Egy kutya az összes áldozat, úgy van. Még sebesültek sincsenek. De

csakis a szerencse segített, hogy a templom fala nem omlott be egészen, és nem temetett maga alá tömegeket. Az északi kereszthajó végében lyuk tátong, és persze jó nagy a felfordulás.

– Megtenné, Sir Henry, hogy feltárja a nyomozásban játszott szerepét Shakespeare és Mills uraimnak? – nézett most Lee-re Cecil.

Lee el se mosolyodott. Lefelé konyuló, rôtes bajsza és szakálla azt a be-nyomást ébreszthette a szemlélôben, hogy ez a férfi bizony hírbôl sem is-meri a jókedvet, ugyanakkor a barátai nagylelkû férfinak, katonái pedig a csatában bátor elöljárónak ismerték.

– Ôfelsége sürgetô biztatását vagyok hivatott tolmácsolni az ügyben – vágta most rá kurtán, ahogy a parancsolgatáshoz szokott embereknek szo-kása –, nehogy eltévedjenek uraságaitok.

– Azt hiszem, az ügy fenyegetô és igen sürgetô jellegét már magunk is felismertük – jegyezte meg Cecil.

– Magához kéretett, mint tanító a csintalan diákot, hogy hogyan en-gedhettem árulóknak és gazfickóknak hozzáférést puskaporainkhoz én, a hadianyagok fôgenerálisa. Dühe oly fergeteges volt, hogy szívesebben vi-seltem volna a csatakígyók bömbölését. Óhaja, hogy ezek a gonosztevôk mihamarabb kizsigereltessenek. Élve viseljék, hogy beleiket kitépik ha-

Herceg 33

sukból, rimánkodjanak kegyelemért, miközben szívüket képükbe vágják. Birodalmunkban senki sem hiheti, hogy puskaporhoz juthat s azt efféle célra használhatja, és elkerülheti kínkeserves végzetét.

– Igen meggyôzôen érvelt, Sir Henry – biccentett Cecil. – És el is ér-keztünk a kérdéshez, melyre a választ hiányoljuk. A puskapor kérdéséhez mégpedig. Honnan érkezhetett, és ki lobbantotta lángra?

– Faszén, salétrom és kén, tizenöt, hetvenöt és tíz részarányában. He-lyesen mondtam, Bedwell uram? – kérdezte Lee. – De honnan az ördögbôl tudnám, honnan érkezett? Nyugalmazott fôgenerális vagyok, tisztem csu-pán elismerése a csatamezôn eltöltött évtizedeknek. Bedwell uramat kér-dezze, ha a lôpor eredete érdekli.

Minden szempár a hadianyagok ôrzôje, vagyis Thomas Bedwell felé for-dult. Okuláré hevert elôtte az asztalon, most felvette és az orrára biggyesz-tette. Ötvenes évei közepén járhatott, Lee-nél valamivel fiatalabb lehetett, bár jócskán idôsebbnek látszott. Mérnökként Dover és Portsmouth, vala-mint a Temze menti városok kikötôinek védmûveit építtette, a legmoder-nebb technológiák alkalmazásával. Az ágyúzástant is megreformálta az ágyú csövének megemelését és így a golyóbis röppályájának meghosszabbítását szolgáló elôírásaival. Sôt, azt állította, hogy kezében a módszer a hosszú-sá gi fokok meghatározására a tengeren. Jelenleg legfôbb feladata a Fehér Torony fegyvertárában és a környezô raktárakban, mint amilyen a Minori-ták is – amely valaha a Szent Klára-rend apácáinak rendháza volt –, tárolt hadianyagok és lôszerek biztonságának garantálása.

– Nos, Bedwell uram? – köszörülte meg a torkát kissé türelmetlenül Cecil. – Honnan érkezett a lôpor?

– Nem a Toronyból, abban biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy nem valami hátsó udvarban kontárkodták össze, ahhoz túlságosan is nagy meny-nyiségben volt. Magam is jártam a robbantás helyszínén, és a károk alap-ján mondhatom, hogy a hordóban legalább félmázsányi finom feketelôpor lehetett.

34 rory clements

– Honnan tehát?– Az egyik malomból. A törvény szerint lezárt pincékben kellene tárolni

a puskaport, de akadnak lôpormalmok, ahol nem tartják be az elôírásokat, és a por könnyebben hozzáférhetô. Bár valamennyi malomban szigorú, fegyveres ôrizetet kellene biztosítani, és rendszeresen ellenôrzés alá von-juk mindet, mégis megeshet, hogy nagyobb mennyiség eltûnik némelyik raktárából, ellopják vagy titokban eladják.

– Az nem lehet, hogy szállítás során rabolták el? – vetette fel Shakes-peare.

– Elképzelhetô, bár nem valószínû. Egy efféle útonálló rablásról azon nyomban értesülnék, márpedig az elmúlt hónapokban nem jelentettek ha-sonlót. Lehet még puskaporhoz jutni vidéki forrásokból és hadihajókról. Bár a vidéki boltokban ekkora mennyiséget soha nem tartanak, a hajó vi-szont határozottan elképzelhetô lehetôség. Még ha a port nem is szokás a fedélzetre rakodni jó elôre, csakis röviddel a kihajózás órája elôtt, hogy a balesetek esélyét visszaszorítsuk, amennyire lehet. Meggyôzôdésem hát, hogy egy lôpormalomból származhat a puskapor.

– Merre találhatóak ezek a malmok?– Londonhoz legközelebb a Rotherhithe van, a Temze egy kisebb mel-

lékfolyóján hajtja a vízmalom. Valamivel beljebb, Essexben a Lea part-ján, Bromley-by-Bow-nál találja a Három Malmot, amit nem is olyan ré-gen alakítottak át lôporgyártásra. Kentben Favershamnél és Surrey-ben Godstone-nál is van malom, valamint a közelmúltban kapott engedélyt egy salétromtelep Suffolkban, Londontól keletre.

Cecil az asztalhoz lépett, ezzel meg is tudott mindent, amit a hadianyag-raktározás embereitôl megtudhatott.

– Köszönöm, Bedwell uram. Értesültem, hogy hozott nekünk iratokat az említett malmok helyzetével, gazdáival és termelésével kapcsolatos adatokkal, kérem, adja át ôket Shakespeare uramnak. És Sir Henry, ha

Herceg 35

nálam hamarabb kerülne Ôfelsége színe elé, kérem, a nevemben is biz-tosítsa, hogy az ügyben a leghatározottabb és legkeményebb lépésekkel haladunk elôre.

– Úgy lesz, Sir Robert – emelkedett fel Sir Henry a székébôl, Bedwell pedig vele mozdult. – Szép napot, uraim, sok szerencsét ezzel a sötét ügy-gyel. A királynô tavaszhosszat másról se szólt, mint kedves versenylová-ról, a Nagy Henrikrôl. Meggyôzôdése, hogy ez évben is ô lesz az Arany Sarkantyú gyôztese, immár harmadszor a sorban. Sajnos, ezek a hírek igen elkeserítették, elterelték lováról a figyelmét. Személyes támadásnak veszi a robbantást, mely az ô hatalmát igyekszik aláásni. Szívesebben venném, uraim, ha ismét a lovak kötnék le elméjét, és nem tajtékozna elveszett és felrobbantott puskaporok miatt az Északi-tenger vad vizeinél is szilajab-bul. Úgy mindannyian nyugodtabban alhatnánk, azt garantálom. Tegye-nek hát mihamarabb rendet ebben a szerencsétlen kavarodásban, addig is Ôfelsége várja a jelentéseiket.

Miután Lee és Bedwell távozott, Cecil Millsre összpontosított.– Akadnak elképzelései, Frank?– Nos, az világos, hogy Marlowe keze nem lehetett a dologban.Cecil sóhajtott, gondterhelten dörzsölgette elôrebukó vállát, aminek a

gúnynevét köszönhette. Görbehátú Robert alacsony, pedáns és fegyelme-zett férfiú volt, mindig uralt mindent, önmagát, másokat, a környezetét.

– Igen – legyintett türelmetlenül –, ez nyilvánvaló. Marlowe nem le-hetett. Akkor hát ki tette?

A megdorgált Mills lesütötte apró malacszemét. Magas volt, majdnem mint Shakespeare, de nála jóval öregebb és aszottabb. És az évekkel egyre hajlottabbá vált, mintha láthatatlan súlyok húznák lefelé a vállát. Talán a bûnei vagy a felesége csalfasága nehezedett rá.

Évek óta dolgoztak már együtt, régebben Walsingham keze alatt, most Cecil megbízásából. Az utóbbi hónapokban kezdett szívélyesebbé vál-

36 rory clements

ni kettejük kapcsolata, de Shakespeare soha nem felejtette el, hogy Mills egyszer elárulta. Együtt dolgozni hajlandó volt vele, de megbízni benne soha többé.

Mills legnagyobb tehetsége a vallomások elôcsalogatásában rejlett, je-lenléte gyakran épp olyan hamar kicsikarta a beismerô szavakat, mint Topcliffe csigái és kínkamrája. Ám amíg Topcliffe a fájdalom masinériáival szerezte meg, amire szüksége volt, addig Mills halk szavakkal zsarolta és édesgette ki ugyanezt áldozataiból. Ô értette az emberi lelket, és pontosan tudta, hogy a kilátás a kínszenvedésre és a testi gyötrelemre néha ugyan-olyan keserves, sôt, keservesebb is lehet, mint a fájdalom maga.

Shakespeare utálta benne, hogy a félelemmel manipulál. Azt azonban el kellett ismernie, hogy több is volt ebben az emberben. Mert éles elmé-je mindenkinél pontosabban felmérte, milyen hatalmas fontossága van az európai udvarok közötti levelezésbôl alkalomadtán elcsípett informáci-óknak, a foglyul ejtett leveleknek, hogy mi az, ami jelentéktelen pletyka csupán, és az, ami azonnali és határozott lépéseket igényel.

– Valaki látott két férfit, akik egy kis kordéról gurítottak be a temp-lomudvarra egy hordót – szólt közbe Shakespeare. – Az egyik magas volt, a másik nem annyira. Ezen túl semmi figyelemre méltót nem vett rajtuk észre, nem is törôdött velük tovább. Az arcukat sapka vagy csuklya von-ta árnyékba.

Néma csend ereszkedett a szobára. Sir Robert Cecil, titkos tanácsos, aki csak titulusában nem tarthatta magát fôminiszternek, elvárta, hogy embe-rei csakis akkor szóljanak, ha érdemleges mondandójuk akad. Sok vonása idézte Shakespeare és Mills korábbi munkaadóját, a néhai Walsinghamet: az az alaposság, amelyet az apró részleteknek szentelt, a titkos informá-ciók ismeretébe vetett mágikus és mélységes hit. Ugyanakkor Cecil nem is különbözhetett volna jobban Walsinghamtôl. Túlságosan is két láb-bal állt a földön. Az apja arra nevelte, hogy kiismerje magát a hatalom mûködésében, hogy képes legyen magához ragadni az irányítást, anélkül,

Herceg 37

hogy egy pillanatig is felmerülne benne a kétely, hogy mire szolgálhat a kezében ez a félelmetes gépezet. A hatalom volt élete küldetése, felada-ta, annyira a mindennapok velejárója, mint a lélegzés vagy az evés vagy a vizelés. Walsingham ezzel szemben nagyon is tudatos céllal akarta ma-gának a hatalmat: az uralkodó, a vallás és a hazája szolgálatára. Mindenét erre áldozta, szó szerint is, hiszen koldusbotra juttatta magát élete végére, és szûkölködve tengette utolsó napjait.

Súlyosan múltak a némaság másodpercei a kissé átlagos ház gyomrá-ban eldugott fogadószobában. Cecil apja, Lord Burghley, Erzsébet leg-hûségesebb és legkitartóbb minisztere kifejezetten kisebbik fia számára vá-sárolta, hogy saját városi lakkal bírjon, ha a fôvárosban lenne dolga. A másik, pompázatosabb palotát, ami a Stranden áll, nagyobbik fia, Robert féltest-vére, Thomas örökli majd, a Burghley névvel együtt. Robert azonban tud-hatta, hogy apjának ô a szeretettebb gyermeke, és hogy halálakor majd rá száll a családi vagyon igazi gyöngyszeme, a hertfordshire-i hatalmas birtok és palota, Theobalds.

– És mégse hagyhatjuk figyelmen kívül Marlowe-t – törte meg végül Shakespeare a csendet, és közben Millsre sandított, támogatásért. – Ami-ben benne van Rob Poley keze, az gyanús. És ott van Topcliffe is. Neki mi köze hozzá?

Cecil keze ökölbe szorult, rövid, karcsú nyaka alig láthatóan megfeszült, de Shakespeare-nek nem kerülte el a figyelmét. Poley vagy Topcliffe ne-vének említésére fagyott meg a levegô vajon?

– Frank? – nógatta másik emberét Cecil, mintha Shakespeare egy szót se szólt volna.

– Számosan akadnak a városban olyanok, akik hollandus barátaink vesz-tét óhajtják – kerülte gondosan Marlowe kérdését Mills.

Miközben beszélt, Shakespeare kissé hátradôlt, mert a másik bûzös le-helete elérte az asztalon keresztül is. De nem hagyta, hogy végére érjen mondókájának:

38 rory clements

– Amennyiben Marlowe-nak valóban volt köze a holland templom környékén kiragasztott, fenyegetôzô hirdetményekhez, nem zárhatjuk ki kapcsolatát a puskaporos hordót cipelô emberekkel. Még ha eszközeik túlzottabbak voltak is, a céljuk ugyanaz. A Tanács, ahogy uraságod is, Sir Robert, életében nagyon is figyelemreméltó egyénnek tartotta Marlowe-t. Mi változott ezen most, hogy meghalt?

Cecil újfent eleresztette a füle mellett Shakespeare érvelését, Millst faggatta tovább:

– De kicsoda, Frank? Marlowe-n kívül ki akarná ebben a városban bán-tani azokat, akik menedéket keresnek nálunk? Barátainknak nevezte eze-ket az idegeneket, nagyon helytállóan, hiszen ôk valóban Anglia barátai. A szükség idején érkeztek hozzánk, gazdagságukkal és nagyszerû képes-ségeikkel, új kereskedelmi útvonalakat tanulhatunk tôlük, segítségükkel újra megtelnek a háborús kincstárak. És ami a legfontosabb, ôk is éppúgy viszolyognak a pápától, mint mi.

Mills egy, az asztalon heverô papirost tanulmányozott, majd két kezé-vel gondosan lesimogatta, s csak ekkor nézett fel:

– A Korona és a Tanács szívélyessége nagyon is érthetô. Ugyanakkor nem árt a kérdést a kereskedôk és az egyszerû emberek szemszögébôl is megvizsgálni. Vegyük például ezt – bökött a papirosra. – A legfris-sebb Bevándorlási Összegzô, május 4-i keltezéssel, négy héttel ezelôttrôl. A huszonhat kerület városatyái és felügyelôi több mint hétezer mene-kült és gyermekeik nevét írták össze kitartó munkával. Mindeközben meggyôzôdésünk, hogy a valós adat ennél jóval magasabb, hiszen sok idegen titokban, a szabályozásra fittyet hányva fogad otthonába szolgákat és inasokat, és amikor híre megy, hogy a törvény emberei ellenôrizni in-dultak a környéken, hát elrejtik ôket. Nem elrugaszkodott becslés azt ál-lítani, hogy valójában tizenöt- vagy akár húszezret is elérheti a városban élô bevándorlók száma.

– A közel kétszázezerbôl, vagyis minden tizedik London falai közt él.

Herceg 39

– Úgy is van, Sir Robert. És jelenlétük nagyon is érezhetô, ugyanis igen változatos tevékenységeket ûznek. Finom csipkét, üveget, cipôt, ke ményí-tôt, kalapot és ki tudja, mi mindent gyártanak még. És kereskednek vele. Ter-mékeiket az angolok is nagy becsben tartják, szívesen vásárolják, miköz ben egyre nagyobb nehezteléssel viseltetnek irántuk, minthogy sok esetben ta-gadhatatlanul elhalásszák angol szomszédaik orra elôl a vevôt. És az is igaz, hogy igen távolságtartók, és sokan meg sem kísérelik elsajátítani a nyel vet. Sok angol kereskedô, boltos és iparos gyûlöli ôket, féltik a betevôjüket, és úgy érzik, a város bizonyos vidékei, amilyenek, mondjuk, Billingsgate, Black-friars vagy Southwark egyes részei egészen idegen tájakká váltak, ahol már egymás szavát sem érti az egyszerû ember, akkora a bábeli zûrzavar.

Cecil megtorpant, egy széket húzott az asztal végébe, ahol korábban Lee foglalt helyet, és leült.

– Van bármi jele annak, hogy az angolok között valamiféle liga szer-vezôdik a menekültek ellen? – dôlt elôre mélyen az asztal lapja fölött. – Talán titkos gyûléseket tartanak? Ki is akarnak talán vonulni a tömegek az utcára, lázadoznak?

Nagyot kortyolt a sörébôl, majd egy ujjával letörölte keskeny szája szélérôl a habot.

Mills habozott.– Nos?– Nem garantálhatom, hogy nem lesznek felkelések, ki is garantálhat-

ná?! Azt tudjuk, hogy az iparoslegények hangosan hôzöngenek a kupáik mellett, és megesik, hogy köveket hajigálnak olyanokra, akiket idegennek néznek. Én azonban azt mondanám, hogy nincs arra bizonyosság, hogy ezek szervezett cselekedetek.

– A puskaporszerzést azonban meg kell szervezni. És innen már csak apró lépés a felkelés.

– Most még gyanúsítottunk sem akad – jegyezte meg Mills letörten. – Honnan is fogjunk hát neki?

40 rory clements

Shakespeare ingerülten rágta a nyelvét.– John? – fordult most felé Cecil.– Ismeri a gondolataimat, Sir Robert.– Így van. És mihez is kezdhetnék velük? Azt nem hiszi, hogy Marlowe

írta volna azt a szennyes mûvet, ugyanakkor azt kéri, hogy idônket és for-rásainkat a halála felderítésére vesztegessük. Meglep, hogy uraságod in-telligenciája nem látja át a dologban munkáló ellentmondást. És jön ne-kem Poley-val: vagyis azt akarja mondani, hogy Robert Poley-nak bármi köze lehet a puskaporos incidenshez? Ha nem tévedek, ez utóbbi alig némi idôvel az elôbbi után történt. Ahol Poley tanúként jelen volt, és Topcliffe is, hogy Ôfelségének jelentést tehessen. Hogy is lehettek volna mindket-ten egyszerre két helyen?

Cecil szavai élesen csattantak, de Shakespeare nem adta könnyen magát.– Nem, nem így értettem – ingatta lassan a fejét. – Se Poley-t, se Top-

cliffe-et nem vádoltam azzal, hogy a puskaporos esetben részt vettek vol-na. Csak annyit állítok, hogy Marlowe halála nem olyan egyértelmû, mint amilyennek beállítják. Mert mindenekelôtt volt az az idôbeli elcsúszás…

Átsuhant az agyán, hogy esetleg túlságosan is elvetette a sulykot, hogy ilyen hangot üt meg egy fôminiszterrel. De ahogy jött, úgy ment is a ké-tely. Nem tud olyat mondani, amin Cecil megütközne vagy elszörnyedne; ezért is maradt meg az alkalmazásában, mert egyenesen szólhatott hozzá, ahogy férfi a férfival szót vált, kifejezhette egyet nem értését, míg más ha-talmasok elvárták a beosztottaiktól, hogy a legbôszítôbb ostobaságaik hal-latán is hájjal kenegessék lelküket nagy hajbókolva.

– Shakespeare uram – dôlt hátra Cecil ültében. Halkabban, és mégis ha-tározottabban folytatta. – John, az idôbeli elcsúszásnak semmi jelentôsége. Akkor is csak az a tôr okozta a halálát, amit Ingram Frizer döfött a fejébe. Ezt még Peace halottvizsgáló is elismerte. Egyébként is, mi közünk Poley-hoz, Frizerhez meg Skereshez? Nem rínak ki az alantas társaságból, ami általában Marlowe-t körülvette, nincs ebben semmi rejtelem. Eltemettük,

Herceg 41

vége a történetnek – zárta le Cecil, és újfent Millsre nézett. – Nos, Frank, beszéljünk arról a másik csoportosulásról, akik a port meggyújthatták, ha nem kérek sokat.

– A spanyolok, Sir Robert – biccentett ünnepélyes tartózkodással Mills. – Ôk nyerhetnek még mindig a legtöbbet abból, ha London felfordul. Hi-szen ebben a pillanatban is a hadiflottájukat erôsítik, amelytôl a múlt év-ben csakis a Jóisten és az idôjárás kímélt meg bennünket. Fülöp és a pá-pista teknôczabáló vatikáni cimborája ontaná nagy boldogan protestáns menekült barátaink vérét London utcáin…

– Kérhetném a spanyol híreket, John?Shakespeare komoran elmosolyodott. Errôl a vágányról hát nem lehet

letéríteni Cecilt: Marlowe halott és érdektelen. Széthajtogatta a maga pa-pírosát.

– Anthony Standen írta, ahogy Spanyolországból tartott hazafelé Fran-cia országon át. A következôket mondja: „Kedvezô idôjárás és körülmé nyek adandó alkalmán a cadizi és lisszaboni flotta könnyedén lecsaphat ránk keserû meglepetést hozva a nyakunkba ezzel. Hamarosan be akarják venni Brestet. Most biztosabb lesz a kezük, mint ’88-ban” – olvasta Shakespeare, de a levél címzettjének a nevét nem említette. Eredetileg ugyanis ezt a le-velet Cecil legnagyobb vetélytársának, Essex grófjának küldték. Doverben csípték el Cecil emberei.

– Adandó alkalommal – morogta Cecil. – Ez az, amit mi nem nyújtha-tunk tálcán nekik. Az alkalmat. Így is épp elég a bizonytalanság.

Nem is olyan régen az Alsóházban éppen Cecil adott kiadós számot a honra leselkedô bizonytalanságokról és veszedelmekrôl. Ahogy nagy drá-maisággal és ékesszólással kifejtette, minden oldalról métely és rontás ter-vez lecsapni a birodalomra. Shakespeare a saját fülével hallhatta a beszé-det, melynek végsô szándéka az adóbevételek emelése volt, és rá is nagy hatással voltak a szólamok. A végén már mindenkinek a lelkében életre kapott a rettegés, hogy a spanyolok bekerítették Angliát, és a hurok las-

42 rory clements

san megszorul. Cecil higgadt és pontos mondatai a Ház minden tagjában dühöt és félelmet csiholtak, és immár senki sem kételkedett abban, hogy még mélyebbre kell túrnia a saját zsebeibe és kincsesládáiba, hogy a ve-szélyben kisegítse a hazát, olyan precíz listát kapott a kelet, nyugat, észak és dél felôl leselkedô vészrôl.

Nyugaton Sir John Norris expedíciós hadtestét szorongatták a bre-tagne-i partoknál Don Juan d’Aguila generális spanyol csapatai. Ha Norris meg akarja védeni a nyugati kiszögellésen Brest mélyvízi kikötôjét, akkor pénzt, paripát és fegyvert kell sürgôsen kapnia itthonról. Brest olyan ha-talmas kiterjedésû kikötô, ahol az egész 1588-as Armada is biztonságban megbújhatott volna. Elestével, hangsúlyozta sötéten Cecil, a Csatorna egy új, megszálló bárkákkal felszerelt spanyol flotta elôtt nyílik meg, és ha a spanyolok már Bretagne-ból támadhatnak, egész Dél-Anglia kiszol-gáltatott helyzetbe kerül. Egy ilyen armada friss készletekkel érne partot a szigeten, és könnyûszerrel jutna késôbb is utánpótláshoz, ahogy beljebb nyomul a szárazföldön Kent és London felé. Norris két éve tartja Bre-tagne-t, de egyre bajosabban veti meg a lábát odaát, egyébként is szegé-nyes csapatait betegségek, dezertálás, a Craonnál elszenvedett vereség és a megsemmisítô ambrières-i lesbôl támadás alaposan megtizedelte. Jelen-leg éppen Laval közelében folynak véres harcok, Norris segítségre szorul, ami viszont sokba kerül.

Keleten a lengyel Zsigmond király kötött alkut a spanyolokkal, hogy az angol kereskedelmet megcsáklyázza. Ha terveit kivitelezi, akkor a ki-rályi tengerészet több hajóját is át kell vezényelni nyugati stratégiai fon-tosságú posztjáról, s akkor a sekély vizeket annyival is kisebb erôk oltal-mazzák majd.

Északon a skótok forgatják fel a rendet: Erroll és Angus, katolikus ne-mesek titkos levelezést folytatnak az Escoriallal azzal a titkolt és végzetes szándékkal, hogy VI. Jakab ellen spanyol seregek segítségét kérjék, hogy onnan aztán Angliát is lerohanhassák.

Herceg 43

Délen a spanyol flotta az angol kereskedelmi hajókat zaklatja a Föld kö zi-tenger vizein; Franciaországban a katolikus liga városokat és kikötôket ad na át a spanyoloknak. Sôt, ami még ennél is rosszabb, a protestáns IV. Henrik király a katolikus hitre való áttérését jelentette be. Azért szándékozik fel-venni Róma hitét, hogy országát egyesítse, de Anglia számára mit jelent het ez? Erzsébet szörnyen nehéz helyzetbe kerülhet.

Cecil kurtán és a tényekre szorítkozva vázolta mindezt, és elérte a kellô hatást, mert a Ház háromszoros támogatással megszavazta a remélt három-százezer aranyfont behajtását a kincstár számára.

Még valami eszébe ötlött Shakespeare-nek abból a beszédbôl: „Ôfelsége, áldassék érte a neve, ezt az aprócska földet Isten minden üldözött szent-jének menhelyévé avatta.”

És ez igaz is volt, Angliába sok ezren menekültek, akiknek vagyonát, otthonát és családját a spanyol hordák elpusztították a kontinensen. Ám ez sok angolnak okozott fejfájást, olyannyira, hogy még a parlamentben is hangot kapott a tiltakozás, Walter Ralegh például odáig merészkedett, hogy kijelentse, „a hollandus természete már csak olyan, hogy senki em-ber fiáért nem mozdul, csakis a maga hasznáért”. Hát miféle menhely az, ahol ilyen ellenséges kijelentésekkel ostorozzák a menekülôt és templo-maik mellett puskaporos hordókat repítenek a levegôbe?!

Az egyre szorosabbra fonódó hurokban még éppen ez a felbolydulás hiányzik a szegény Angliának.

– Késlekedés nélkül a nyomára kell akadnunk ezeknek a puskaporos embereknek – emelkedett fel a székrôl Cecil, hogy a félhomályos terem-ben újra nekiinduljon. – És nem mutathatunk kegyelmet. A királynô aka-rata egyértelmû, és magam sem vélekedem másképpen. Ez lenne a fel-adata, John. Ez és csakis ez. Marlowe-ról és Poley-ról több szó ne essék, a robbantókat akarom. Ha emberekre vagy pénzre lenne szüksége, mind a rendelkezésére áll, uraságod pedig – nézett Millsre – magához rende-li az összes londoni hírszerzônket, és kideríti, mit tudnak. Errôl jelentést

44 rory clements

tesz Shakespeare uramnak, de a legjelentéktelenebb kis részletrôl is. Szép napot, uraim.

Shakespeare és Mills felállt az asztal mellôl, Cecil gyors, apró lépteivel már az ajtóhoz is ért. De ott megállt, visszafordult.

– Csak kesztyûs kézzel dolgozzon, John. Danby halottkém lelkébe be-legyalogolhat, azt nem bánom, de arra ügyeljen, hogy az angol érzelmeket ne tiporja sárba ebben a kérdésben. Meg kell védenünk idegen barátainkat, hiszen valós dicsôségére szolgálnak ôk is nemzetünknek, de szívjóságunk-kal nem gátolhatjuk vagy sebezhetjük meg önmagunkat.