Sabine Ebert

A BÁBA DÖNTÉSE

General Press Kiadó

ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Die Entscheidung der Hebamme

Copyright © 2008 by Droemersche Verlagsanstalt Th. Knaur Nachf.

GmbH & Co. KG, Munich, Germany www.sabine-ebert.de A kötet az

AVA International GmbH (www.ava-international.de)

közreműködésével jelent meg.

Hungarian translation © dr. Réti Emese

© General Press Kiadó

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban

részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő

kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli

másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította DR. RÉTI EMESE

Szerkesztette FÖLDES ZSUZSANNA

A borítótervet KISS GERGELY készítette

ISBN 978 963 643 628 5

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11.

fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu

generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Megbízott irodalmi vezető

SZABÓ PIROSKA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős

szerkesztő KENYÓ ILDIKÓ Kiadói munkaszám E3830-14

Szereplők

A regény fontosabb szereplőinek felsorolása. A történelmi

személyeket *-gal jelöljük.

Christiansdorf lakosai

Christian, a meisseni őrgróf, Otto von Wettin szolgálatában álló

lovag *

Marthe, fiatal bába és a gyógynövények szakértője, Christian

felesége

A gyermekeik, Thomas, Clara és Daniel, valamint Marthe

mostohalányai, Johanna és Marie

Lukas, Christian szolgálatában álló lovag és egyben legjobb

barátja Adela, a felesége

David és Georg, Christian és Lukas apródja

Jonas, kovács és a felesége, Emma

Johann és Guntram, a kovács legidősebb fiai

Karl, kovács, Marthe mostohafia

Agnes, Karl felesége

Mechthild, Christian szakácsnője

Hilbert, Christian káplánja

Kuno és Bertram, őrök Christian szolgálatában

Reinhard, Christian szolgálatában álló lovag

Sebastian, a falu papja

Griseldis, Sebastian házvezetőnője

Walther, az őrség parancsnoka

Hermann, bányamester

Wibald, pénzverőmester

Josef, kelmekereskedő és a falu bírája

Anselm, szabómester

Hans és Friedrich, egykor hallei sószállítók

Peter és a testvére, Anna, árva gyerekek

Christian, lovász, az első gyermek, aki Christiansdorfban

született Bertha, az édesanyja Tilda, bordélytulajdonos Lisbeth,

szajha Raina, cseléd

Meissen

Otto von Wettin, Meissen őrgrófja*

Hedwig *, a felesége

Albrecht * és Dietrich *, az őrgróf fiai

Sophia * és Adela *, az őrgróf lányai

Martin *, Meissen püspöke

Susanne, Hedwig cselédje

Ekkehart, Otto testőrségének parancsnoka

Cacilia, a felesége

Rutger, apród, Christian legyőzött halálos ellenségének a fia

Friedmar, tekintélyes, idősebb lovag

Főnemesség és papság

Staufen Barbarossa Frigyes császár *

Burgundiai Beatrix *, Frigyes felesége

Oroszlán Henrik *, Szászország és Bajorország hercege

Matild *, Henrik felesége

Dietrich von Landsberg *, Ostmark őrgrófja, Otto őrgróf

testvére

Dedo von Groitzsch gróf *, Otto őrgróf testvére

Wichmann von Seeburg *, Magdeburg érseke

Philipp von Heinsberg *, Köln érseke

Kegyes Lajos *, Türingia tartománygrófja

Otto, Brandenburg őrgrófja *, Siegfried, Brandenburg püspöke

* és Bernhard von Aschersleben *, Medve Albert * fiai és Hedwig

* fivérei

Bernhard von Lippe *, Oroszlán Henrik vazallusa,

Haldensleben városának és várának ura

Peter *, Marienzell kolostorának apátja

További személyek

Raimund, lovag Otto szolgálatában, Christian barátja Elisabeth, a

felesége

Giselbert és Elmar, lovagok Otto szolgálatában, Christian

ellenségei

Hartmut, Albrecht testőrségének parancsnoka Ludmillus, zenész

Jakob, lovag, Lukas öccse

Gerolf, magdeburgi lovag Wichmann érsek hadseregében

Roland von Maienau, Goslar egyik védője

Hoyer von Falkenstein, lovag a kölni érsek szolgálatában

Waltrud, egy bányász özvegye Goslarból

Grete, markotányosnő

Prológus

Minden bátorságukat összeszedték, és elmondhatatlan

küszködések közepette útra keltek, hogy idegen földön új, jobb

életet teremtsenek maguknak. Így lettek a szolgákból szabad

parasztok.

Az embereknek azonban sok boldog és nehéz időszakot kellett

átélniük, amíg szabad parasztból polgárrá válhattak.

ELSŐ RÉSZ

Felkészülés a háborúra

Udvari tanács Magdeburgban,

1179 június

- Felséges uram! - Dietrich von Landsberg, Ostmark őrgrófja mély

hódolattal hajtott térdet a keresztény világ leghatalmasabb

uralkodójának.

- Álljon fel, hűséges hercegem és barátom.

A számtalan gyertya meleg fénnyel vonta be a császári pár

lakosztályát, csak úgy ragyogott a temérdek aranyhímzés. A

termet fűszeres keleti illat lengte be.

Miután egy apród felszolgálta a bort, Frigyes császár intésére

mindenki elhagyta a termet. Csupán Beatrix császárné maradt a

két férfival. Gyöngyökkel és drágakövekkel ékesített, bíborszínű

ruhában ült férje oldalán. Tűnődve nézett a karcsú, sötét hajú

őrgrófra, aki ugyan nem tartozott a császár legbizalmasabb

köreihez, de gyakran tartózkodott az udvarban, elkísérte az

uralkodót itáliai hadjárataira, és többször teljesített diplomáciai

szolgálatot. Dietrich most is valami hasonlóra számított, ám a

császári párnak ezúttal a katonára, a félelmetes hírben álló

kardforgatóra volt szüksége.

- Kéréssel fordulok őrgróf uramhoz - kezdte a császár némi

hallgatás után, szándékosan nem használva a megszokott királyi

többes beszédmódot.

Dietrich csodálkozva pillantott fel.

- Felségednek semmit sem kell kérnie. Csak mondja meg,

mit parancsol, és én megteszek mindent, ami hatalmamban áll -

felelte.

Közelről jól látszott, hogy Frigyes vörösesszőke hajába és

szakállába, amiért a lombardok a „Rőtszakállú” névvel illették,

már sok ősz tincs vegyült. Dietrich számítása szerint a császár

mintegy ötvenhét esztendős lehetett, és az utóbbi két és fél év

keserű történései elég okot adtak az ősz szálak elszaporodására.

Először kenyértörésre került a sor leghűségesebbnek hitt

vazallusával és barátjával, Oroszlán Henrikkel, majd a Milánónál

elszenvedett csúfos kudarc, végül az előbbiek egyenes

következményeként kénytelen volt térdet hajtani Sándor pápa

előtt, akire majdnem húsz évig ellenségeként tekintett. Az

egyházfő a végsőkig kiélvezte Frigyes vereségét, és Velencében a

Szent Márk-katedrális előtt olyan sokáig térdeltette maga előtt,

hogy Dietrich von Landsberg az összegyűlt tömeg füle hallatára

feddő hangon felkiáltott.

Az őrgróf azon töprengett, vajon mi érintette legmélyebben a

császárt, és ezúttal mit tartogat a számára. Árulás vagy háború

fenyeget? Mindenki érezte az udvarban, hogy hamarosan

rendkívüli dolgok történnek.

- Tudom, hogy számíthatok a hűbéri esküjére, de most

fontosabb, hogy a feladatot önként vállalja - szólalt meg az

uralkodó, majd újabb szünetet tartott, nagyokat kortyolva az

aranykupájából.

Dietrich türelmesen várt, hiszen nem illett a császárt bármi

módon sürgetni. Lopva a császárnéra pillantott, akit finom

virágillat lengett körül, és fenséges mosollyal nézett rá.

Még mindig szép, gondolta a férfi. Burgundiai Beatrix több

mint húsz éve, egészen fiatalon ment hozzá Frigyeshez. Vajon

hogyan tudja még mindig magához kötni a férjét? Dietrich egy

pillanatra elképzelte a császári párt a hálószobában, de gyorsan

elűzte ezeket a tiszteletlen gondolatokat.

Beatrix nemcsak szép volt, hanem okos is. Mindig a férje

mellett állt, mostani szorongató gondjai közepette is bizonyította

éleslátását, ráadásul Ostmark őrgrófját is titkos szövetségesévé

tette. Két és fél évvel korábban Dietrich és még néhány hűséges

vazallus segítségével elterjesztette a hírt, miszerint a császár

térden állva kérte Oroszlán Henriket, Szászország és Bajorország

hercegét, hogy támogassa őt az itáliai hadjáratban.

Ebből egy szó sem volt igaz, leszámítva a tényt, hogy Oroszlán

Henrik megtagadta a hadjáratban való részvételt. Sőt minden

határt átlépett, amikor az esetleges támogatás fejében a gazdag

ezüstvárost, Goslart kérte. A császár szembefordult a herceggel,

akit addig a pillanatig valamennyi ellenségével szemben

megvédett. Dietrich Barbarossa Frigyes oldalán harcolt a legnanói

csatában, ahol a császár Henrik csapatai nélkül csúfos vereséget

szenvedett. Ezalatt Oroszlán Henrik ellenségei fegyvert fogtak

ellene, de a császártól immár nem remélhetett védelmet. Beatrix

jól kitervelt cselvetésével megakadályozta, hogy Frigyes

kibéküljön a herceggel.

A császár hivatalosan soha nem erősítette meg a híresztelést, de

nem is cáfolta. Beatrix finom érzékkel mindig gondoskodott róla,

hogy férje jelenlétében soha ne kerüljön szóba a dolog, így

Frigyes nem kényszerült színvallásra.

A császárné fejében valószínűleg hasonló gondolatok járhattak,

mert halvány mosollyal pillantott az őrgrófra. Dietrich lelki

szemei előtt viszont két mezítelen test tiltott képe sejlett fel.

Szerelme bizonyára a közelben van, ezért kalandoznak el a

gondolatai. A tudat, hogy hamarosan ismét a karjába zárhatja,

túlságosan is lefoglalta. Csak az udvar forgatagában találkozhatott

titokban az elérhetetlen asszonnyal, aki nem volt más, mint

tulajdon bátyja hitvese. A császár hangja hirtelen

visszazökkentette a valóságba.

- Mint tudja, Henrik herceg már kétszer nem jelent meg az

udvari tanácson, mert úgy véli, a fejedelmek bírósága nem

ítélkezhet felette.

Dietrich némi csodálkozással bólintott. Az udvari tanácsokon

már jó ideje ez volt a legfontosabb beszédtéma.

A szász főurak, köztük Dietrich és fivérei, Otto von Wettin

meisseni őrgróf, Dedo von Groitzsch és Friedrich von Brehna

évek óta harcoltak Szászország és Bajorország hercege ellen, aki

királyként viselkedett, és kénye-kedve szerint szerzett meg

mindent, amit akart. A császár mindenkor védelmébe vette,

egészen a Chiavennában bekövetkezett szakításig. Barbarossa

Frigyes azóta próbálta perbe fogni, ám Oroszlán Henrik

angolnaként csúszott ki a keze közül. Nehéz volt a nyomára

bukkanni, kivéve ha...

- Megbízható értesülés szerint Henrik nem messze innen,

haldenslebeni várában tartózkodik, és azon tépelődik, hogy

idejöjjön-e, vagy sem. Meg akarom akadályozni, hogy a mostani

és a következő udvari tanácson megjelenjen. - A császár ezzel

kimondta azt, amire Dietrich csupán gondolt.

Ha valaki háromszor nem tesz eleget a császári felszólításnak,

kiközösítik. Így Oroszlán Henrik elvesztené minden hatalmát.

Igaz, ezzel ő is pontosan tisztában van, és valószínűleg háromig is

el tud számolni, gondolta Dietrich némi gúnnyal.

- Hogyan kívánja ezt elérni felséged? - kérdezte az őrgróf

alig érezhető aggodalommal a hangjában.

Egy császári megbízást természetesen nem utasíthatott vissza,

akkor sem, ha elvben engedélyt kapott rá. Orgyilkosnak nemigen

tartotta alkalmasnak magát, ráadásul efféle feladatra egy őrgrófnál

megfelelőbb embert is találhatott az uralkodó. Abban sem volt

biztos, hogy Frigyes ilyen eszközhöz folyamodna. Ugyan nem

lenne szokatlan módszer, és a császár számtalanszor bizonyította,

hogy kíméletlenül elbánik az ellenségeivel. De vajon megöletné

az unokatestvérét és egykori barátját?

- Szükségem van egy tekintélyes hercegre, akinek a

kihívását Henrik nem utasíthatja vissza, de aki olyan kardforgató

hírében áll, hogy az „Oroszlán” inkább távol marad, mintsem

hogy kiálljon ellene - kezdte Frigyes a mondandóját. -

Kegyelmedre gondoltam, hiszen láttam Legnanónál harcolni.

Hívja ki istenítéletre itt és most. Ez majd eltántorítja attól, hogy ha

késve is, de megjelenjen. A párbaj lebonyolítását a következő

udvari tanács idejére, Kaynába tűzöm ki.

Dietrich őrgróf egy pillanatig tágra nyílt szemmel bámult, de

nem félelmében, hanem meglepetésében. Micsoda agyafúrt ötlet!

- gondolta. Ismét térdre ereszkedett.

- Számíthat rám felséged.

A császár újfent intett, hogy álljon fel.

- A fejedelmeim közül senki sem bánik olyan ügyesen a

karddal, mint kegyelmed. Ráadásul Henrik egy fejjel alacsonyabb

is, semmi esélye nem lenne a párbajban. Ezenkívül Isten őrgróf

uram mellett áll, ahogy én is. A herceg nem fog eljönni, így

kiközösíthetjük.

Az „ Oroszlán ” megkockáztatná, hogy nem jelenik meg

harmadszor sem az udvari tanácson? - töprengett Dietrich.

Másfelől az istenítéletet nem úszhatná meg néhány karcolással.

Aki alulmarad a párbajban, bűnösnek bizonyul, és ott helyben

kivégzik.

- Vádolja meg felségárulással. Indokolja azzal, hogy az

őrgrófsága határán folyamatosan viszályt szít. Ez hihetővé teszi a

kihívást, és eléggé súlyos vád ahhoz, hogy ne utasíthassa vissza a

párbajt - javasolta az uralkodó.

- Ahogy felséged parancsolja. Holnap előterjesztem az

udvari tanácson - felelte Dietrich.

- Biztosra vettem, hogy számíthatok kegyelmedre. - A

császár elégedetten hátradőlt. - Nem marad el a jutalma sem.

Tudom, milyen szörnyű veszteség érte néhány évvel ezelőtt - tette

hozzá, miközben jól látta, mennyire elkomorul Dietrich arca.

Egyetlen törvényes fia közvetlenül a lovaggá ütése után

odaveszett a lovagi tornán provokált párbajban. Így az őrgróf

halálával kihal a család ezen ága.

Ostmark őrgrófja igyekezett elnyomni a lelkében felsejlő képet,

de hiába. Mindig maga előtt látta vérbe fagyva földön fekvő fiát.

Megköszörülte a torkát, mert attól félt, hogy nem bír megszólalni,

ha a császár netán választ vár tőle.

Frigyes azonban folytatta.

- Szavamat adom, hogy a halála után Ostmark a Wettin-ház

kezében marad.

Dietrich mélyen meghajolt, végül pillanatnyi csendet követően

elgondolkodva megszólalt.

- Egyszer egy fiatal látnok asszony azt mondta, hogy ilyen

párbaj vár rám.

A császár érdeklődve nézett rá, és kissé előrehajolt. Beatrix alig

leplezett izgatottsággal megfogta férje karját.

- Azt is megjósolta, hogyan végződik a párbaj?

- Nem - Dietrich felidézte a Marthéval folytatott

beszélgetést. - Talán mert a harcra nem kerül sor.

Erre inkább nem hagyatkozom, ahogy a szerencsémre sem,

gondolta a férfi. Christianra van szükségem. Jobb ellenfelet nem

találhatok a gyakorláshoz.

Mintha a császár olvasott volna a gondolataiban, mielőtt

elbocsátotta, megbízta még egy feladattal.

- Egy nem vérre menő párviadalban mutassa meg még ma a

kardforgató tudományát. Bizonyára könnyen talál megfelelő

ellenfelet és indokot. Elég néző lesz jelen, hogy Szászország és

Bajorország hercege tudomást szerezzen az eseményről.

Dietrichet nem lepték meg e szavak. Elég időt töltött az udvarban,

hogy tudja, itt semmit sem bíznak a véletlenre. Némán meghajolt,

és a császári pár engedélyével elhagyta a termet.

Dietrich úgy érezte, kíváncsi tekintetek kísérik, miközben

elhagyta Wichmann magdeburgi érsek pompás rezidenciáját, ami

otthont adott az udvari tanácsnak és egyben a császári párnak.

Abban nem volt semmi szokatlan, hogy a császár bizalmas

beszélgetést folytat valakivel, de ezúttal mintha nemcsak az

udvaroncok várták volna, hogy hamarosan valami rendkívüli

történik, hanem a szolgák is. Néhányan, akik tiszteletteljesen

meghajoltak Ostmark őrgrófja előtt, azonnal pusmogni kezdtek,

amint elhaladtak mellette.

Gyors léptekkel átment a palota udvarán, kereste a lovagot,

akivel megvívhatná a tiszteletet kivívó párbajt. Az apródoknál

talált rá, akiket a meisseni várhegyen képeztek ki, és akik most

elkísérték Otto őrgrófot az udvari tanácsra.

A tizennégy és húsz év közötti ifjak megbabonázva bámulták

Christian von Christiansdorfot, aki egy fiatal, szőke lovag

segítségével éppen azt mutatta meg, hogyan terelhetik el

villámgyors mozdulattal az ellenség kardját, majd mérhetnek

halálos csapást a nyakára.

Dietrichnek ismét komor emlékek jutottak eszébe. Christian öt

évvel korábban egy hasonló fogással ölte meg istenítélet során

halálos ellenségét, a nála magasabb és erősebb Randolfot. Ő volt

az, aki az őrgróf fiát provokálta, hogy a sikeres csoportos lovagi

küzdelem után álljon ki párviadalra egy legyőzhetetlennek tartott

ellenféllel. A meisseni őrgróf csak ezután fordult szembe

leghűségesebbnek tartott vazallusával, és engedte meg

Christiannak, hogy kihívja párbajra. Randolf korábban számtalan

rémtettet követett el ellene és a faluja ellen is. A meisseni

várhegyen azóta legendássá vált harcban Christian mindössze két

csapással végzett az óriással.

Ahogy Dietrich a szürkületben közeledett a csoporthoz, látta,

hogy az apródok a látottak nyomán egymást oldalba lökve lelkes

megjegyzéseket tesznek.

- Georg és Herwig következik! - kiáltotta Christian.

Két ifjú lépett elő a sorból. Christian és Lukas, akivel a

manővert bemutatta, ebben a pillanatban vette észre a közeledő

főurat.

- Üdvözöljétek uratok, Otto őrgróf testvérét, Dietrich von

Landsberg őrgrófot - parancsolta Lukas az apródoknak, akik

azonnal engedelmeskedtek.

Dietrich viszonozta az üdvözlést, és közben azon tűnődött,

mennyire különbözik egymástól a két lovag. Ennek ellenére és a

tíz esztendő korkülönbség dacára a legjobb barátok voltak.

A harmincas évei közepén járó, markáns arcú Christian rövid,

sötét szakállat viselt. Valamiféle komorság lengte körül, amit

előszeretettel hordott sötét ruházata és éjfekete lova még jobban

kihangsúlyozott. Titokban ezért nevezték „fekete lovasnak”.

Egykori apródja, Lukas majdnem olyan jártas volt a

fegyverforgatásban, mint a mestere. Az ifjú azonban szívesen

tréfálkozott, ráadásul kék szemével és szőke fürtjeivel sok

epekedő fiatal lány tekintetét vonzotta magára.

Mindketten udvariasan meghajoltak Ostmark őrgrófja előtt.

- Kegyelmed az egyetlen várnagy, aki a kinevezése után

nem hízott el, és nem rest személyesen oktatni az apródokat -

tréfálkozott a sötét hajú lovaggal a főúr. Megengedhette magának

ezt a bizalmas hangot, hiszen évek óta ismerték egymást, és sok

mindenen mentek keresztül. Gyakorta igyekeztek elsimítani

bátyja, Otto rossz döntéseinek káros következményeit, amiben a

meisseni őrgrófné, Hedwig is számtalanszor segített nekik

titokban.

- Talán a kettő összefügg - felelte Christian ritkán látható

mosollyal az arcán. - Legalábbis a hitvesem ezt mondaná.

- Itt van a közelben? Szívesen üdvözölném.

Christian körülnézett, és hamarosan meglátta a feleségét néhány

nő és egy tucat gyermek társaságában. Éppen Hedwig legkisebb

lányát vigasztalta, aki láthatóan elesett, és szívszaggatóan sírt.

Marthe az ölébe vette Adelát, a kezét felhorzsolt térdére tette, és

megnyugtatóan beszélt hozzá.

Christian remélte, hogy az ötéves kislánynak nem tűnik fel,

hogy az érintés hatására csökken a fájdalma. Mindig bízott benne,

hogy Marthe tudja, mikor alkalmazhatja különleges képességeit,

és mikor nem. Néha azonban az asszony együttérzésből

kockázatot is hajlandó volt vállalni. Nagyon örült hát, hogy most

magához szólíthatja.

Intett az egyik apródnak.

- Kérd meg Marthe úrhölgyet, hogy jöjjön ide.

Az ifjú meghajolt, és elrohant.

Eközben Dietrich a lovag vállára tette a kezét.

- Megkértek, hogy mutassam meg a kardforgató

tudományomat egy nem vérre menő viadalban. Nem ismerek

kegyelmednél alkalmasabb ellenfelet. Kérem, tiszteljen meg azzal,

hogy megvív velem.

- Természetesen. Enyém a megtiszteltetés.

Dietrich felnevetett.

- Remélem, nem hagyja, hogy elkényelmesedettnek tűnjek.

Karcsú, törékeny fiatalasszony közeledett feléjük.

Gesztenyebarna haját elegáns fátyol fedte. Mély meghajlással

üdvözölte az őrgrófot.

- Kérem, álljon fel, Marthe úrhölgy. Ahányszor találkozunk,

kegyed egyre szebb.

- Talán csak azért, mert egyre szebb ruhákat viselek -

válaszolta az asszonyka kissé zavartan. Nem tartotta szépnek

magát, és az udvari bókokat még tíz esztendő után sem tudta

megszokni. Ebben bizonyára nagy szerepe volt a származásának.

Az éhezők nem laktak jól szavakkal, bármennyire szépen csengtek

is.

Dietrich ugyanakkor meglátta a szemében felcsillanó fényt, és

elmosolyodott. Kevés nő akadt, akit olyan nagyra becsült, mint ezt

a bátor és okos teremtést. Azon kevesek közé tartozott, akik tudtak

Christian feleségének látnoki képességéről. Egy adottság, amit

jobb, ha titokban tart, ha nem akart ismét az inkvizíció elé állni,

hogy ott visszaeső bűnösként máglyahalálra ítéljék.

Ostmark őrgrófja tíz évvel korábban találkozott Marthéval, a

nincstelen bábával és gyógyítóval. Nem sokkal korábban

özvegyült meg, kiszabadulva boldogtalan kényszerházasságából.

Elmenekült a falujából, ahol boszorkányság miatt végezni akartak

vele. Minden erejével igyekezett megmenteni Christiant, akit

halálos ellensége, Randolf koholt vádakkal fogva tartott, és

kegyetlenül megkínzatott. Dietrich segítségével a halottnak

nyilvánított Christiant barátai kiszabadították, és lelepleztek egy, a

meisseni őrgróf ellen szőtt összeesküvést. Otto hálából a férfit és

Marthét, akivel n nappal korábban kelt egybe, nemesi rangra

emelte. Így tértek vissza a Christian által alapított faluba,

hamarosan rátaláltak az ezüstre, aminek köszönhetően a település

egyre nagyobb jelentőségre tett szert. A bányászat gazdaggá tette,

immár több százan lakták, három temploma és egy épülő vára

volt. Mielőtt Christian lett a várnagy, le kellett lepleznie Randolf

gaztetteit, akit Otto pontosan úgy védelmezett, mint a császár

Oroszlán Henriket.

Most Dietrichnek kellett Christian segítségével tenni róla, hogy

az „Oroszlán” megszelídüljön. Az őrgróf a párral a tér közepére

ment. Szép számban összegyűltek az emberek, tudva, hogy

hamarosan valami említésre méltót láthatnak.

- Arra kértem az urát, hogy tegye próbára ellenem a tudását.

A fiatalasszony kissé oldalra hajtotta a fejét, és fürkészőn

végigmérte. A főúr most is, mint minden hasonló helyzetben,

megérezte a szürkészöld szemekben tükröződő ősi, rejtett tudást.

- Valakit le akar nyűgözni. Nem asszonyt, talán egy

ellenfelét. Holnap párbajra hívja Henrik herceget?

Az őrgróf nem szólt egy szót sem, ám elismerő pillantása és

kissé bizonytalan mosolya mindent elárult. Nem kérdezte a harc

kimeneteléről. Nem azért, mert félt, ellenkezőleg, bármit mondott

is volna a fiatalasszony, ő maga biztosra vette, hogy legyőzi

Henriket, aki ifjúkorában félelmetes bajvívó hírében állt. Inkább

attól tartott, hogy alábbhagy az elszántsága, ha a maga számára

kedvező jóslatot kap. Természetesen azt akarta, hogy Oroszlán

Henrik elveszítse a hatalmát. De egy herceg megölését mégis

méltatlannak érezte.

Válasz helyett alaposabban szemügyre vette az ifiasszonyt.

Valóban nem fog rajta az idő, gondolta. Nem tűnt huszonöt

esztendősnek, mint ahogy az sem látszott rajta, hogy három

gyermeket szült. Volt azonban valami az öltözködésén túl, ami

megváltozott. Az udvari társaságban megtanulta tökéletesen

elrejteni az érzéseit. Arcán, mint általában, most is bájos mosoly

bujkált. A férfi tudta, hogy az átélt szörnyűségek tanították

minderre. A férjétől kapott drága ruhák és a kifogástalan udvari

viselkedés nélkülözhetetlen védőpajzsul szolgáltak.

Dietrich a közönség soraiba vezette Marthét, aztán Christian

felé fordult, és kivonta a kardját.

- Felkészült?

Christian fegyverrel a kezében várakozott. Az őrgróf intésére

két apród pajzsokat hozott nekik.

Lukas megengedte az apródoknak, hogy megnézzék a

párviadalt, sőt rájuk parancsolt, hogy figyeljenek meg minden

mozdulatot.

- Ilyesmit nem sokszor láttok az életben - mondta nevetve,

hiszen apródként kénytelen volt megvívni Dietrich őrgróffal, ami

igazán emlékezetes próbatételnek bizonyult.

A két férfi megállt egymással szemben az egyre nagyobb

számú néző figyelmétől kísérve. Christian udvariasságból

átengedte a kezdést az őrgrófnak. Ezután olyan lélegzetelállító

sebességű vívás következett, amilyet még a lovagok is csak ritkán

látnak, tele forgással, elhajlással és rafinált manőverrel. Néhány

hölgy felsikoltott, mert néha azt hitték, hogy valamelyik küzdő fél

halálos csapást fog mérni a másikra. Az összegyűlt férfiak

biztatták őket, és elismerő megjegyzéseket tettek.

Szélsebesen követték egymást a kardcsapások, védekező

mozdulatok és pengeakasztások. A bajvívók pillanatok alatt

szorították sarokba egymást, majd szabadultak ki a veszélyes

helyzetből. Ha valóban párbajoztak volna, egyikük bizonyosan

meghal.

Végül abbahagyták a küzdelmet, meghajoltak, és hüvelyébe

dugták a kardjukat. A nézők üdvrivalgásban törtek ki. Dietrich

őrgróf az udvarban töltött idő alatt elég cinikussá vált ahhoz, hogy

úgy vélje, az éljenzést is megrendezték.

- Köszönöm kegyelmednek - mondta, miközben odakísérte

Christiant a feleségéhez. Kezet csókolt Marthénak. -

Visszahoztam a férjét sértetlenül. Igaz, még ennél is jobban örülök

annak, hogy én magam épségben maradtam.

- A célját bizonyosan elérte - felelte Marthe, és alig

észrevehető fejmozdulattal az élénken beszélgető tömegre

mutatott.

Dietrich úgy tett, mintha nem törődne a nézőkkel, sarkon

fordult, és a házaspárral visszament Wichmann magdeburgi érsek

palotájába.

Miután az őrgróf elköszönt tőlük, hogy megkeresse a fivéreit,

Marthe megfogta férje karját

- Nem maradhatnánk távol a vacsorától?

Christian sejtette, mi játszódik le az asszonyban.

- Mára már elég feltűnést keltettem. Nem megyünk a

nagyterembe, később hozatunk magunknak valamit - helyeselt a

várnagy. Szó nélkül a konyha mögötti kertbe mentek, és leültek

egy fűzfapadra. A férfi magához vonta Marthét, aki pár percre

lehunyta a szemét, és átadta magát az előző éjszaka emlékének.

Aggódva a férjére pillantott.

- Még ha a császárnak sikerül is perbe fognia Oroszlán

Henriket, nem kerülhetjük el a háborút, ugye?

Az elmúlt években megszámlálhatatlan halottat követelt Henrik

és ellenségei csatározása. Falvakat égettek fel a terméssel együtt,

kolostorokat raboltak ki, templomokat romboltak le. Egész

országrészek pusztultak el. Az emberek békére áhítoztak, és

rettegtek a mindent feldúló hordák újabb támadásától.

Christian homlokon csókolta az asszonyt. Akik nem ismerték

közelebbről, fel sem tételezték, hogy valójában gyengéden szerető

férj. Csak Marthe és a legközelebbi barátai tudták, hogy a „fekete

lovas” képét szándékosan alakította ki magáról, hogy ezzel is

védelmezze a hitvesét.

Nem akarta és nem is tudta volna félrevezetni Marthét. Ismerte

a választ, csak a lehetetlenben reménykedve tette fel a kérdését.

- Már az is hónapokba telik, amíg a császár ítéletet hoz. Ha

kimondja a kiközösítést, az egy év és egy nap elteltével lép életbe,

és akkor még érvényt is kell szerezni a határozatnak. Gondolod,

hogy Oroszlán Henrik önként átadja a várait és a birtokait?

Miközben Marthe megfogta a kezét, a férfi keserű hangon

folytatta.

- A háború ezután kezdődik majd. Már alig várják, hogy

kitörjön, az előkészületeket rég megtették. Ezúttal Otto is

felvonultatja a csapatait. El kell gondolkodnunk rajta, kiket vigyek

magammal, ha hadba hívnak.

Dietrich őrgróf az érseki palota egyik pompás termében találta

a fivéreit. Számos nemes társaságában egy muzsikus kellemes

énekét hallgatták, aki éppen egy szerelmi dalt adott elő.

Wichmann von Seeburg köztudottan kedvelte a világi örömöket,

és a zenészek pártfogójaként tartották számon.

Dietrich ismerte az énekest, hiszen gyakran játszott bátyja

meisseni várában. Ludmillus méltán számított az egyik legjobb

muzsikusnak. Nem csoda hát, hogy az udvari tanács idején itt is

fellépett. Annyira elbűvölte a közönségét, hogy egyetlen pisszenés

sem hallatszott.

Dietrich önkéntelenül Hedwigre pillantott. Titkos szerelme kék

szegéllyel díszített vörös ruhát viselt, ami csodálatosan illett szőke

hajához. Némán, mereven ült férje, Otto von Wettin meisseni

őrgróf oldalán. Dietrich ismerte az asszony minden rezdülését,

ezért látta rajta, hogy az összeomlás szélén áll.

Ludmillusról az a hír járta, hogy a sírókat megnevetteti, és a

jókedvűeket megríkatja. Az őrgróf azonban úgy vélte, hogy

szerelme nemigen nevetgélt, mielőtt rátört a bánat.

Hedwig legszívesebben kirohant volna a teremből, hogy senki

ne lássa, mennyire kétségbe van esve. Az efféle viselkedés

azonban megengedhetetlen volt számára. Ezzel csak mindenféle

szóbeszédre adott volna okot. Mit tegyen? Hogyan őrizze meg a

nyugalmát?

A nagy hatalmú Medve Albert brandenburgi őrgróf lányaként

már gyermekkorában megtanulta, hogy mindig uralkodjon magán,

és kifogástalanul viselkedjen. Akkor is visszafojtotta a könnyeit,

amikor megtudta, hogy a mogorva, gyakran kiszámíthatatlan és

nála húsz esztendővel idősebb Otto von Wettinhez adják nőül.

Nagyanyja kendőzetlen tanácsainak köszönhetően gondoskodott

róla, hogy az esküvő után megfelelően kézben tartsa a férjét. Szült

két fiút és két lányt. Igyekezett elviselhetővé tenni az életét az

indulatos és saját származásához képest jelentéktelen uralkodó

oldalán. Az adott számára vigaszt, hogy beleszólhatott a

kormányzásba, és így elkerülhette a bajokat, vagy legalábbis

csökkenthette a károkat, amiket Otto hangulatváltozásaival

okozott.

Két dolog azonban gyökeresen megváltoztatott mindent.

Christiansdorfban hatalmas mennyiségű ezüstöt találtak. Otto

okosan és gyorsan elindította a kitermelést. A kibányászott

nemesfém tíz év alatt olyan gazdaggá tette, hogy sok fejedelem

irigyelte még azok közül is, akik nagyobb területekkel bírtak.

Óriási pompával utazott az udvari tanácsok helyszínére,

elhalmozta a feleségét drága ruhákkal és ékszerekkel. Hogyan is

mutathatná meg jobban egy főúr a vagyonát?

Hedwig egy idő után már nem talált ebben örömet. Egy másik

esemény viszont teljesen felkavarta az életét. A köszvénye miatt is

egyre mogorvább meisseni őrgróffal megélt tizenöt év házasság

után életében először megtapasztalta az igazi szerelmet. Ráadásul

éppen a sógora karjaiban. Sosem hitte volna, hogy ennyire

hatalmába kerítheti ez az érzés, mégis megtörtént. Csak titokban,

magukat nagy veszélynek kitéve találkozhattak néhány havonta,

például az udvari tanácsok idején. Egyszer már majdnem

lelepleződtek. Ahogy a dalnok megható énekét hallgatta a

halhatatlan szerelemről és a mindent elemésztő vágyról,

belesajdult a szíve, és úgy érezte, elpusztítja a bánat.

Hedwig összehúzta magán drága prémmel díszített köpenyét.

Fázott. Görcsösen kereste az ürügyet, hogy elhagyhassa a termet

anélkül, hogy gyanút keltene. Az ajtó felé nézett. Egy pillanatra

megdermedt. Észrevette Dietrichet, aki szomorúan nézett rá.

Hirtelen elfordította a fejét. Szerencsére az énekes befejezte az

előadást, és meghajolt előkelő közönsége előtt. Otto felállt, majd

nagyvonalúságát fitogtatva Ludmillus vállára terítette vagyont érő

köpenyét. Így fejezte ki egy uralkodó az elismerését a

muzsikusnak, aki gyönyörű dalt énekelt hitvesének a szerelemről.

Dietrich kihasználva a nyüzsgést a fivéreihez tolakodott. A

kötelező udvariassággal üdvözölte Hedwiget, aztán megkérte őt,

Ottót és fiatalabb testvérét, Dedo von Groitzschot, hogy menjenek

a lakosztályába. Meg akarta osztani velük a legújabb híreket.

A három Wettin testvér alkatában is teljesen különbözött

egymástól. Dietrich vékony volt és ruganyos, Otto zömök, míg

Dedo annyira elhízott, hogy már a lovát is nehezen ülte meg. Otto

éveken át szinte már sértő módon kerülte a császárt, most azonban

minden udvari tanácsra együtt utaztak, főként, hogy azt

remélhették, tehetnek valamit első számú ellenségük, Henrik

herceg ellen.

Dietrich izgatottan várta, mit szólnak a fivérei a küszöbön álló

istenítélethez, ugyanakkor gondosan kerülte Hedwig tekintetét.

Mindenesetre Otto hevesebben reagált, mint várta.

- Valóban meg akarsz vívni vele egy ilyen homályos

ígéretért? Nincs okunk rá, hogy ekkora szolgálatot tegyünk

Barbarossának - fakadt ki a meisseni őrgróf megvetően.

- Nem arra várunk mind, hogy Oroszlán Henriket végre

kiközösítsék? Frigyes a császárunk, hűséggel tartozunk neki -

ellenkezett Dietrich.

- Te talán! - kiáltotta dühösen Otto. - Végül is te vagy a

haszonélvezője annak a hatalmas szégyennek, amit atyánkra

hozott a nagyúr.

Halálos csend ült a szobára. Otto sohasem ragadtatta el magát

annyira, hogy kimondja e szavakat, bár sokszor gondolt már rá.

Most viszont fékezhetetlenül tört elő belőle minden.

- Komolyan elhiszed, hogy nekem adná Ostmarkot, vagy

hogy visszakapnám Bautzent?

Több mint húsz évvel korábban, nem sokkal a megkoronázása

után a császár elvette az öreg meisseni őrgróftól a bautzeni

hűbérbirtokot, és odaadta a cseh hercegnek. Konrad őrgróf csak

úgy vészelhette át a nyilvános megaláztatást, hogy lemondott

világi hivatalairól, és visszavonult egy kolostorba, ahol hamarosan

meghalt. Vagyonát felosztotta öt fia között. Dietrich kapta

Ostmarkot, Dedo Groitzsch grófságát, Friedrich Brehnát, Henrik

pedig Wettint. Legidősebb fiúként Ottót illette volna meg a

legnagyobb terület, ám be kellett érnie a meisseni őrgrófsággal,

tudomásul véve, hogy elvették a családtól Bautzent. Ez olyan

mélyen sértette, hogy még az apja temetésére sem ment el.

Dietrichnek esze ágában sem volt összeveszni a bátyjával.

- A császár ki akarja terjeszteni a hatalmát. A halálom után

megtarthatja Ostmarkot akár császári birtokként. Tehát elégedj

meg azzal, hogy a családunk kezén marad akkor is, ha Dedo kapja

meg - vetette oda élesen.

- Örülj neki, hogy legalább Dietrich és én bírjuk a császár

bizalmát - förmedt rá Dedo a bátyjára. - Apánk Frigyes

ellenségeivel szövetkezett. A császárnak joga lett volna elvenni az

összes birtokát. Akkor most semmink sem lenne. Még mindig

jobb, ha nekem adja Ostmarkot, mint ha megtartja magának.

- Tisztában vagyok vele, hogy Barbarossa visszaszorítja

azokat a fejedelmeket, akiket túlságosan hatalmasnak tart. De

szeretném már végre látni, hogy Oroszlán Henrikre is sor kerül –

szitkozódott Otto egyre hangosabban.

- Elég! - Hedwig felpattant a helyéről, hátravetette

művészien befont haját, majd megvetően Dedóra és Ottóra

pillantott. - Nem veszitek észre, milyen méltatlanul viselkedtek?

Arról vitáztok, ki kapja meg Dietrich birtokait a halála után, holott

itt áll előttetek. Inkább imádkozzatok, hogy a terve szerencsés

véget érjen. Végül is istenítéletről, vagyis az életéről van szó.

Az őrgrófné összehúzta a vállán a köpenyét.

- A templomban leszek - vetette oda, aztán sarkon fordult, és

elviharzott.

Otto csodálkozva nézett utána. Igaz, hogy gyakran vitáztak, és

Hedwig sosem rejtette véka alá, ha nem értett egyet vele, de az

évek során gondosan ügyelt rá, hogy tanúk előtt ne mondjon neki

ellent, és ne hozza kellemetlen helyzetbe. Eddig mindig megvárta,

amíg kettesben maradnak, mielőtt véleményt nyilvánított volna.

Ugyanakkor, mint általában, most is igaza volt, ismerte be

magában Otto fogcsikorgatva. Bűnbánóan Dietrichhez fordult.

- Rendben. Tedd meg a császárnak ezt a szívességet. Segíts

neki a színjátékkal, hogy per nélkül kiátkozhassa Oroszlán

Henriket. Láthatóan nem fűlik a foga a hosszadalmas eljáráshoz. -

Gőgösen felnevetett. - Ha az a fattyú mégis elfogadja a kihívást,

hallgattasd el örökre. Aprítsd miszlikbe! Áldásom rá.

- Az enyémet is megkapod - szuszogta Dedo von Groitzsch.

Dietrich jól sejtette, hogy Hedwig a templomban vár rá.

Látszólag imába mélyedve térdelt az egyik oldalsó oltár előtt, de

amint meglátta a férfit, keresztet vetett, felállt, és elsietett. Amikor

a kijáratnál elmentek egymás mellett, észrevétlenül súgott az

asszonynak valamit. Külön-külön hagyták el a templomot.

Nem sokkal később Hedwig belépett Dietrich lakosztályába.

Egyszerű köpenyt viselt, a csuklya elfedte szőke haját és az arcát.

A férfi gondoskodott róla, hogy senki ne lássa meg kedvesét.

Bevezette a hálószobába, majd kiment, és utasította leghűségesebb

vazallusát, hogy őrködjön az ajtó előtt, és semmiképp ne engedjen

be látogatót. Tisztában volt vele, hogy könnyelműség itt találkozni

Hedwiggel, de vállalták a kockázatot. Nem várhattak másnapig,

hogy az eldugott kis fogadóban lássák viszont egymást. Hiszen

amint párbajra hívja Henrik herceget, figyelő tekintetek hada fogja

kísérni minden lépését.

Hedwig távollétét könnyű volt megmagyarázni akkor is, ha

nem találták a dómban, mert a gazdag Magdeburgban számos

templom akadt, ahová elmehetett. Ráadásul az éppen dühöngő

Otto nemigen kerestetné.

Ahogy mindig, most is szenvedélyesen omlottak egymás

karjaiba. Dietrich mondani akart valamit, de az asszony az ajkára

tette a kezét, aztán megcsókolta. A férfit mélyen megérintette a

bánat, amit Ludmillus dala közben látott szerelme arcán, ezért

fékezve vágyát elhalmozta Hedwiget gyengédséggel.

Nem törődött vele, hogy a párviadalra sor kerül-e, és túléli-e.

Most csak enyhíteni akarta a szeretett nő kétségbeesését, még ha

csupán pár órára is. Finom mozdulatokkal levetkőztette és

csókolgatta. Hedwig felsóhajtott, amikor végigsimogatta a testét,

és szenvedélyesen hozzásimult.

Dietrich tapasztalt szerető volt, tudta, hogy Hedwig vele élte át

először a gyengéd szerelmet, amit a házasságában tizenöt évig

nélkülözött, és meglepődött, hogy létezik ilyesmi. Azóta

megismerte a fantáziával teli szeretkezés gyönyörét. A férfi az

ágyra fektette, és a lehető legfinomabb mozdulatokkal cirógatta.

El akart felejteni mindent.

Dietrich is teljesen átadta magát a szerelemnek, nem érdekelte

sem a császár, sem a párbaj, sem a lelepleződés veszélye vagy

birtokai sorsa.

Testvérviszály

- Van még valaki, aki elő akar terjeszteni valamilyen vádat?

A császár szinte unottan nézett végig a magdeburgi érsek

palotájában összegyűlt, pompás ruhákba öltözött világi és egyházi

fejedelmek során. Semmi sem árulkodott arról, hogy a tudtával,

sőt a parancsára hamarosan olyan események következnek be,

amelyekről még évek vagy évtizedek múltán is beszélni fognak.

Néhány pillanatra feszült csend borult a fafaragásokkal és

faliszőnyegekkel gazdagon díszített teremre, ahol szorosan

egymás mellett álltak a császárság fejedelmei.

Dietrich azon tűnődött, vajon hányan tudják a jelenlévők közül,

mi készül. Bár a császár csak előző nap hívatta magához, az ilyen

horderejű ügyeket alaposan előkészítették.

Könnyedén előrelépett, azonnal minden tekintet rászegeződött.

- Felségárulással vádolom Szászország és Bajorország hercegét.

A teremben pillanatok alatt felfordulás támadt. Hónapok óta

keringtek a herceg elleni vádak, pontosabban ama nap óta, amikor

a császár szembefordult unokatestvérével, és Oroszlán Henrik régi

ellenségei ismét összefogtak. Henrik már az előző évben, a

speyeri udvari tanácson azt vetette a kölni érsek szemére, hogy a

csapatai betörtek szász területre, és feldúlták a településeket.

Philipp érsek ellenváddal élt, ezért a császár a Wormsban tartandó

udvari tanács idejére tűzte ki az ügy megvitatását. Henrik azonban

sem ott, sem a mostani magdeburgin nem jelent meg. Ellenlábasai

mindkét alkalommal támadásokkal, várostrommal és területek

kifosztásával vádolták meg az „Oroszlánt”. A felségárulás viszont

a létező legsúlyosabb vádnak számított, amiért halálbüntetés járt.

Dietrich körülnézett. Látta, hogy Philipp kölni érsek

kárörvendő mosollyal Halberstadt püspökéhez hajol, és mond

valamit. Az agg Ulrich fejét csóválva elhúzta a száját. A testes

magdeburgi érsek jót mulatva magában figyelte, hogyan hágják át

a jelenlévők az udvari viselkedés szabályait.

Hedwig legidősebb bátyja, Otto brandenburgi őrgróf öklével a

levegőbe csapott, mintha egy láthatatlan ellenséget akarna leütni.

Közvetlenül mellette állt két öccse, Bernhard von Aschersleben és

Dietrich von Werben. Mindketten élénken hadonásztak a

kezükkel, miközben ők is egyre hangosabban kiabáltak.

Bernhard gróf jó okkal gyűlölte Oroszlán Henriket, aki négy

évvel korábban betört a területére. Csapatai gyújtogattak, feldúlták

az országát, családi várát a földdel tették egyenlővé. Ezen

felbátorodva a türingiai tartománygróf délről rátámadt az Askani-

ház birtokaira. Végül a császárnak kellett hatalmi szóval véget

vetnie az ádáz harcnak.

Frigyes látszólag közönyösen kissé előrehajolt. Felemelte a

kezét, mire a zaj azonnal elült.

- Dietrich őrgróf, mivel tudja indokolni ezt a rendkívül

súlyos vádat? - kérdezte a császár már-már könnyedén, hangjában

némi kíváncsisággal.

- Henrik herceg felbujtására a határ menti szláv törzsek

állandóan betörnek az őrgrófságomba. Tavaly egészen Lübbenig

feldúlták a földeket, és sok embert megöltek. A támadás császári

hűbérbirtokot ért, tehát magát a császárt.

Dietrich őrgróf szünetet tartott, ami még hangsúlyosabbá tette a

következő szavait.

- Hogy vádjaim jogossága felől minden kétséget eloszlassak,

istenítéletként életre-halálra vívott párbajra hívom ki Szászország

és Bajorország hercegét - gondosan elfojtott, arcán épphogy átfutó

mosollyal hallgatta a teremben újfent kitörő zajongást.

Azok között, akik most hangosan mellém álltak, vajon hánynak

parancsolta meg tegnap a császár, hogy ezt tegyék? Hányan

vannak az éljenzők között, akik egyszerűen örülnek annak, hogy

nem nekik kell a tűzből kikaparni a gesztenyét? - töprengett

Dietrich. Úgy látta, hogy a nagyon is elégedettnek tűnő

császárnénak hasonló gondolatok járhatnak a fejében, mert

Beatrix szája szegletében igencsak gúnyos mosoly jelent meg.

Elismerőn a férfira pillantott, mielőtt ismét a fejedelmekre figyelt

volna.

- Mérsékeljék magukat! - intette nyugalomra a császár az

egybegyűlteket. Ezúttal hosszabb időbe telt, mire elült a zaj. -

Ostmark őrgrófjának vádemelését tudomásul vesszük, és a

sérelmek súlyosságára való tekintettel foglalkozunk az üggyel.

Ráadásul Dietrich őrgróf kész istenítélettel bizonyítani igazát -

jelentette ki Frigyes.

A császár körülnézett a teremben, mintha eddig fel sem tűnt

volna neki, hogy Oroszlán Henrik nincs jelen.

- Mi, Isten kegyelméből a Német Birodalom császára az

istenítéletet az augusztus havában, Kaynában megtartandó udvari

tanács idejére tűzzük ki. Szászország és Bajorország hercegének

futár viszi el az üzenetet, hogy jelenjen meg.

Frigyes és Beatrix felállt, ezzel befejezettnek nyilvánítva a

tanácskozást. Dietrichet egyszeriben kisebb tömeg vette körül,

hogy kifejezzék elismerésüket a bátorságáért. Elsők között

érkeztek Hedwig fivérei. Miközben megköszönte Bernhard

támogatását, gondosan elkerülte szerelme tekintetét.

Ahogy várható volt, ettől kezdve a fejedelmek és kíséreteik

szinte semmi másról nem beszéltek, mint a párviadalról. Csak egy

ember nem vett részt a diskurzusokban, és nem kötött fogadást az

istenítélet kimenetelére, Otto meisseni őrgróf. Egy heves

köszvényroham ugyanis ágyhoz kötötte.

Amikor a sebtében odahívott orvos által végzett érvágás sem

segített, és Otto hangulatingadozása már mindenki számára

elviselhetetlenné vált, Hedwig közbelépett.

- Férjuramnak hívatnia kellene Marthe von Christiansdorfot -

mondta kedvesen mosolyogva, miközben felemelte és

összehajtotta a pergament, amit Otto dühösen elhajított. -

Nemcsak bábaként tett szert jó hírnévre, hanem a legkülönbözőbb

szenvedéseket enyhítő gyógyfüvek ismerőjeként is.

Látszólag a pergamen olvasásába mélyedt, mintha nem is

számítana ellenvetésre. Természetesen pontosan tudta, hogy a

jelen lévő udvarhölgyek és szolgák lélegzet-visszafojtva figyelik,

hogy az őrgróf megfogadja-e a tanácsot. Mindannyian abban

reménykedtek, hogy a christiansdorfi várnagy felesége tud

segíteni, másként nem kerülhetik el uruk rettegett dühkitöréseit.

Otto azonban kissé megvetően elhúzta a száját, miközben

nyögdécselve próbált kényelmesebb pózban elhelyezkedni.

- Inkább tanult férfiakban bízom, mint egy tapasztalatlan

javasasszony kétes főzeteiben - vetette oda mogorván.

Hedwig azonban nem hagyta annyiban.

- Csillapították tán a fájdalmát a tanult férfiak, férjuram?

Emlékeztetném rá, hogy évekkel ezelőtt a legkisebb fiunkat is

meggyógyította, miután az orvosok már nem tudtak segíteni rajta.

Természetesen Otto nagyon is jól emlékezett az esetre. Marthe

akkor még nincstelen teremtés volt, a telepesekkel érkezett

Christiansdorfba, és Christian hozta el a várhegyre. Kellemetlenül

érintené, ha kezeltetné magát vele. De volt még egy nyomós oka a

habozásának. Marthe immár nemesi ranggal bírt, és egy

úrhölgyhöz nem illett az efféle tevékenység. Ebben igazuk van a

csuhásoknak, akik ráadásul még most is árgus szemekkel figyelik

az asszonyt. Másfelől viszont annyira rosszul érezte magát, hogy

szinte bármit kipróbált volna, hogy jobban legyen, és akkor a

felesége sem bosszantaná tovább a túláradó gondoskodásával.

- Rendben, hívja ide - mondta, és megadóan becsukta a

szemét, így legalább nem kellett látnia, mennyire megkönnyebbül

mindenki a környezetében.

Nem sokkal később a fiatalasszony belépett az őrgróf

szobájába, és térdet hajtott.

- Tegyen valamit ez ellen - nyögte a főúr, és kinyújtotta a

lábát. A nagylábujja szinte a duplájára dagadt, és már-már

átlátszónak tűnt.

Marthe közelebb lépett, azonnal észrevette Hedwig

figyelmeztető pillantását. Az őrgrófné alig láthatóan nemet intett a

fejével.

Az egykori bába megértette, hogy itt nem használhatja keze

különleges gyógyító erejét. Jobb, ha Otto nem tud arról a

képességéről, ami pogány varázslat vádját hozhatja rá. A nagyúr

túlságosan kiszámíthatatlan volt ahhoz, hogy így kiszolgáltassa

magát neki.

Tehát csak a hagyományos szerekkel enyhíthette az őrgróf

szenvedését. Ehhez sajnos idő kellett, ami számos veszélyt rejtett

a közelében lévőkre.

- Mikor vágott uramon az orvos eret? - érdeklődött Marthe

udvariasan Otto bekötözött alkarjára mutatva.

- Ma reggel, de ezzel csak újabb fájdalmat okozott ahelyett,

hogy a régit elmulasztotta volna. Sarlatán - morgott Otto.

- A tanácsom nem lesz kedvére, uram - folytatta Marthe

óvatosan, és egy pillanatra sem vette le a szemét az őrgrófról.

A nagyúr hangosan felnyögött.

- Beszéljen végre. A szavamat adom, hogy nem veszem

rossz néven, bármit mond is. Csak tegyen róla, hogy jobban

legyek.

- Először is kevesebbet kell ennie, és egy időre mellőzze a

húst. Csak egészen kevés bort fogyasszon.

Otto felült.

- Talán éljek kenyéren, kásán és hígított sörön, mint a

pórnép?

Marthe hátrált egy lépést, majd udvariasan megszólalt.

- Uram, a tanácsomat kérte. Készítek egy csalánfőzetet és

egy meleg borogatást, amit a fájdalmas részre tehetünk, de nem

sokat fog használni, ha nem fogadja meg az első tanácsomat. Ha

uramnak ez nem felel meg, inkább hívassa újra a doktort.

Otto meglátta Hedwig szigorú tekintetét, amivel az iménti

ígéretére emlékeztette. Bosszantó fehérnép! De mit tehet, hiszen a

szavát adta. Kelletlen mozdulattal közelebb hívta Marthét.

- Rendben. Tegyen egy próbát valamelyik szörnyű

főzetével.

Marthe meghajolt.

- Azonnal elkészítem, uram - felelte, és aggodalommal telve

elhagyta a szobát.

Ebben a kérdésben csak veszíthetett, mert az orvosságai alig

fognak segíteni, ha az őrgróf továbbra is olyan mértéktelenül

fogyaszt húst és bort, mint eddig. Nem igazán hitt benne, hogy a

gazdagon terített asztalok láttán képes lesz féken tartani az

étvágyát.

Remélte, hogy legidősebb fia, a kilencéves Thomas nem

szenvedi meg Otto rosszkedvét. Apródként teljesített szolgálatot

az udvarban. Nehéz szívvel engedte el a meisseni várhegyre, mert

úgy vélte, még túl fiatal hozzá, hogy elhagyja a szülői házat. A

szokások ellen azonban nem tehetett semmit. Hétesztendős korban

hivatalosan véget ért a gyermekkor, és a fiúkat elküldték

otthonról, hogy felkészítsék őket a lovagi életre. Christian és ő

csak ártott volna magának és Thomasnak, ha elutasítják Otto

megtisztelő ajánlatát, hogy a gyermek az udvarában nevelkedjen.

A saját és a gyermekei túlélése érdekében semmi olyat nem

tehetett, ami felzúdulást kelt, vagy ellenkezik az udvari élet

szabályaival. Elég veszedelemnek tette ki magát azzal, hogy

továbbra is dolgozott bábaként és gyógyítóként. Az inkvizíció

egyszer már majdnem halálra ítélte érte. A faluban most is csak a

kérlelhetetlen Sebastian atya felügyelete alatt segíthetett az

embereken.

Korábban elszomorította, hogy Thomas nem kísérhette el Ottót

és Hedwiget az udvari tanácsra, most viszont inkább örült neki.

- Undorító - morgott az őrgróf, amikor bevitt neki egy kupa

csalánfőzetet. Marthe szó nélkül letérdelt, és óvatosan rátette a

bedagadt lábujjra a lándzsás útifűből készült meleg borogatást.

Otto először fájdalmas arcot vágott, de hamarosan hátradőlt,

becsukta a szemét, és megkönnyebbülten felnyögött.

- Ez jót tesz.

Egy szolga köhécselése zökkentette ki a pihenéséből.

- Mit akarsz? - förmedt rá a férfira.

- Bocsásson meg, felséges uram, de a császár megbízottja

kíván urammal azonnal beszélni. Azt mondja, sürgős - felelte a

szolga, kínosan ügyelve rá, hogy kellő távolságban maradjon

urától.

- Annyira sürgős, hogy fel kell kelnem a betegágyamból?

A szolga félve igennel felelt, és egészen a falig hátrált.

Otto káromkodva felkelt.

- Még csizmát sem tudok húzni a lábamra. - Körülnézett,

hogy mit vehetne fel, ami megfelel a császári megbízott

fogadására, de hamarosan feladta a dolgot. - Ugyan már! A

hitvesem öltözete elég pompázatos mindkettőnk számára.

Valaki odavitte neki a puha filccipőt, amit akkor viselt, ha erős

fájdalmak gyötörték. Nagy nehezen felállt, aztán intett Hedwignek

és Marthénak, hogy kövessék a fogadószobába.

Marthe gyorsan magához vette a maradék főzetet, mielőtt

kimentek. Más sem hiányzott neki, mint hogy valaki mérget

töltsön bele, és rákenjék a dolgot. Nem az első eset lenne, hogy

merényletet kísérelnek meg a főúri pár ellen.

Odakint Otto több lovagja is várakozott, köztük Christian is. A

szoba közepén állt a császár megbízottja. Az őrgróf tudta, hogy az

udvarnagy bizalmasa. Az ősz hajú férfi sebhelyei és mély ráncai

harcokkal teli életről tanúskodtak.

- A kisebbik fiáról van szó - kezdte kertelés nélkül a

beszélgetést.

Otto intésére bevezették a fiát a szobába, akit nagybátyja,

Ostmark őrgrófja után Dietrichnek kereszteltek. A fiatalember

lehajtott fejjel belépett, majd szó nélkül illő távolságra letérdelt

apja előtt.

Hedwig levegő után kapkodott.

A tizenhét éves fiatalember vállig érő barna haja sem takarta el

felrepedt és bedagadt szemöldökét. Marthe az ifjú óvatos

mozgásából azt is észrevette, hogy a bordája és a végtagjai is

fájhatnak, bár Dietrich ezt igyekszik palástolni.

- Kezet emelt a király egyik lovagjára - közölte az

udvarnagy bizalmasa ridegen. - Ezek után nem maradhat

apródként a császár szolgálatában. Vigye haza Meissenbe, és

büntesse meg saját belátása szerint.

Otto hitetlenkedve meredt a fiára.

- Igaz ez? Megtámadtad a király egyik lovagját?! - ordította

pillanatnyi kínos csend után. - Hogyan hozhattál ilyen szégyent a

fejemre?

Nem hagyta, hogy Dietrich válaszoljon. Aggódva a császári

megbízotthoz fordult.

- Kit támadott meg? A sértett bocsánatkérést érdemel.

Kárpótolni fogjuk, amennyire módunkban áll.

- Nincs jelentősége a kilétének - hangzott a furcsa válasz. -

Elég, hogy a király lovagjáról van szó. Ha a fia nem apród volna,

súlyos büntetést kapna. Vigye haza a várába, és büntesse meg. Ez

a legnagyobb kegy, amiben a származása és a szolgálatai okán

részesülhet. - Ezzel sarkon fordult, és távozott.

A szobában maradt Marthe, Christian, a még mindig térdelő

Dietrich, Hedwig és az őrgróf, akinek a dühtől kidagadtak az erek

a halántékán.

- Hogyan hozhattál ilyen szégyent a fejemre! - üvöltötte

ismét, és ellökte Hedwig kezét, aki nyugalomra intve megfogta a

karját. - Gyalázat! Kezet emelni a király lovagjára! Te...

Otto kereste a szavakat, amelyek kellően kifejezik a dühét.

Hedwig kihasználta a kínálkozó lehetőséget.

- Talán meg kellene kérdezned a fiadat, mi történt - mondta

nyugodtan, de határozottan. - Nem tudom elképzelni, hogy

nyomós ok nélkül ilyesmit tett.

Bátorítóan a fiára nézett, aki egy pillanatra felemelte a fejét,

miközben az édesanyja beszélt.

- Rendben. Kire emeltél kezet végtelen ostobaságodban? -

harsogta Otto.

Dietrich arcán néhány pillanatra dac látszott, de hamar eltűnt.

Jól ismerte az apját, ezért pontosan tudta, hogy nem számíthat a

megértésére, de még igazságos bánásmódra sem.

- Albrechtre - felelte csendesen apjára pillantva.

Az őrgróf előrehajolt, mintha nem hallotta volna rendesen a

nevet.

- A bátyádra? A bátyáddal verekedtél? Annak ellenére,

hogy ő lovag, és te apródként engedelmességgel tartozol neki?

- Megsértette az édesanyánkat, apámuram hitvesét -

védekezett Dietrich hevesen.

- Bármit mondott is, az még nem jogosít fel arra, hogy

rátámadj.

Dietrich dacosan lehajtotta a fejét. Amióta az eszét tudta, a

bátyja mindig gyötörte. Gyermekkorukban otthon, később az

udvari tanácsokon, amikor találkoztak, mióta pedig lovaggá

ütötték, és Barbarossa tizennégy éves fiának, Henriknek a

szolgálatába lépett, különösen nagy élvezettel bántotta.

Apródként nem tehetett ellene semmit. De amikor egy súlyos

lázroham után a bátyja azzal gúnyolódott, hogy egy ilyen gyenge

senkiházi nem származhat az apjától, csak fattyú lehet, és az anyja

szajhaként bizonyára összefeküdt egy lovásszal, elvesztette az

önuralmát, és dühödten a fivérére rontott.

Természetesen Albrecht legjobb barátai is jelen voltak, akik

nagy örömmel verték össze a „szemtelen” apródot. Ezután

Albrecht a királynál hivatalosan bepanaszolta az öccsét.

Dietrich rég feladta a reményt, hogy apja elsőszülött fiát és

örökösét valaha rendre utasítja. Hedwig védelmezte, ahogy tudta,

és ezzel elérte, hogy Albrecht határtalanul meggyűlölje őt magát

is, amit fényesen bizonyított a szégyenteljes gyanúsítás.

- A vita legalább a családban marad, és nem kell ezüsttel

megvásárolnom senkinek a hallgatását - morogta Otto

higgadtabban.

Apja kisvártatva kimondott szavaitól Dietrich holtsápadt lett,

ami még jobban kiemelte arca sérüléseit.

- Elegem van az örökös vitából! Nyilvánvalóan képtelen

vagy kijönni a bátyáddal, ezért nincs más választásom, mint hogy

kolostorba küldjelek, ahogy a másodszülötteket szokás. Már régen

ezt kellett volna tennem.

Az ifjú égő szemekkel, dermedten meredt apjára. Alig bírt

megszólalni.

- Apámuram mérjen rám bármilyen büntetést, amit méltónak

tart, de kérem, ne küldjön kolostorba! - Mindenható Uram,

imádkozott magában, teljes szívemből szolgálni akarlak, de

lovagként és nem papként. Segíts, hogy atyám meggondolja

magát, és adj erőt, hogy ne kezdjek könyörögni neki akár egy

gyermek.

Hedwig hirtelen felpattant, magára vonva ezzel a többiek

tekintetét. Otto úgy vélte, ismét vitába száll vele, mint korábban a

testvérei jelenlétében, ám meglepetésére az asszony térdre borult,

és kétségbeesetten felnézett rá.

- Könyörgök, ne zárja kolostorba. Hiszen tudja, hogy nincs

hozzá elhivatottsága. Lovag akar lenni, és azzá is kell válnia.

Otto döbbenten bámult a feleségére. Mindig is Dietrich volt a

kedvence, és nem igazán szerette az apja által magasztalt idősebb

fiát. De hogy az ifjabb miatt térdre boruljon előtte? Ez hosszú

házasságuk alatt egyszer sem fordult elő.

Ez olyan fordulat volt, ami szinte elfeledtette vele a fájdalmát

és a fia iránt érzett dühét. A büszke Hedwig, a hatalmas

brandenburgi választófejedelem lánya a lába elé borulva könyörög

kegyelemért. Ellenállt a fellángoló kísértésnek, hogy felsegítse, és

véget vessen ennek a méltatlan helyzetnek. Egy szót sem szólt,

hogy a lehető legtovább élvezhesse a látványt. Micsoda elégtétel!

Házasságuk első éveiben valósággal bolondult nála sokkal

fiatalabb, szépséges feleségéért. Idővel a szenvedély alábbhagyott.

Sokat veszekedtek, főként az őrgróf kicsapongásai és rossz

döntései miatt. Ottót leginkább az dühítette, hogy a hitvesének

szinte mindig igaza volt.

Most végre megfizethet mindenért. Letörheti az asszony gőgjét,

és ez keserédes elhatározásra juttatta. Már jó ideje nem járt

Hedwig hálószobájában. Majdnem hatvanadik évében járt, ezért

egy erényes feleség, akivel szemben alapjában véve

kisebbrendűségi érzése volt, nehezen gyújthatta lángra a

szenvedélyét. Ahhoz egy tapasztalt és drága szajha kellett, aki

olyasmit is megtett, amiről nemes hölgynek tudni sem illett.

A lába előtt térdelő, kétségbeesett nő látványa visszaadta az

életerejét. Ma éjjel az ágyában fog feküdni. Kárörvendve gondolt

rá, hogy Hedwig minden ellenérzése dacára kénytelen lesz

engedelmesen odaadni magát, ha segíteni akar kedvenc fián.

Ezúttal nem udvarias férjként viselkedik majd, hanem elvárja,

hogy az asszony teljesen alávesse magát az akaratának.

Még mindig csend borult a szobára. Christian Marthéra

pillantott, aki majdnem annyira elsápadt, mint Dietrich.

Mindketten gyermekkorától ismerték, és tudták, leghőbb vágya,

hogy bátor lovag váljék belőle. Az udvari tanácsok idején jól

látták, milyen gyorsan fejlődik, és azt is, mennyire gonoszul bánik

vele két évvel idősebb bátyja, aki vetélytársat látott benne

nemcsak a harcban, hanem az öröklés terén is.

A beteges gyermekből, akit egykor Marthe mentett meg, daliás

ifjú lett. Hamarosan esedékes a lovaggá ütése, hiszen már most

sok apród számára példaképül szolgál a fegyverforgatásban. Ha

kolostorba zárják, hogy imával és böjtöléssel töltse az életét,

éveken át teljesen elzárva a külvilágtól, az halálos ítélettel érne fel

a számára.

Marthe igyekezett elnyomni a lelkében feltörő szörnyű képet.

Dietrich durva csuhában és lenyírt hajjal. Nem, az teljesen

tönkretenné.

Egyesek számára az Istennek szentelt élet jelentette vágyaik

beteljesülését. Másrészt sok egyházi személy nagyon is világias

életet élt. A legjobb példa erre Wichmann magdeburgi érsek,

akinek költséges udvartartása és jelentékeny testsúlya mutatta,

hogy nem éppen a szegénységi fogadalom szerint él. Sokszor még

a csapatait is maga vezette háborúba. Az sem zavarta

különösebben, hogy nagyprépostjának van egy törtvénytelen

lánya. Dietrichnek azonban másfajta sors rendeltetett.

Christian határozottan előrelépett, és Otto fia mellé térdelt.

Tisztában volt vele, hogy ismét bajba sodorhatja magát, de azt is

tudta, hogy számíthat Marthe egyetértésére és támogatására.

- Felséges uram - kezdte a mondandóját, de az őrgróf

azonnal leintette.

- Ne fáradjon, Christian. Ezúttal nem téríthet el a

szándékomtól a makacsságával és különös ellenvetéseivel.

Dietrich maga tehet a sorsáról.

- Engedelmével, uram. A fia nem alkalmas a kolostori

életre.

- Ezt én is nagyon jól tudom, de meg kell büntetnem. Hová

küldhetném ilyen szégyenletes tett után? Ahol megjelenik,

pusmogni kezdenek róla, és ujjal mutogatnak rá - morgott Otto.

- Úgy hiszem, hogy a kolostornak a lelki épülést és Isten

keresését kell szolgálnia, és nem szabad börtönné válnia - vetette

ellen Christian udvariasan. - Kérem, hallgasson meg. Lenne egy

javaslatom.

Dietrichben halvány reménysugár ébredt. Kétségbeesetten

nézett Christianra, aztán az apjára.

- Kíváncsian várom, hogy most miféle furcsa ötlettel áll elő.

Nincs más kiút. Egyetlen nemes sem fogadná fel apródnak,

miután egy lovag megtámadása miatt elűzték a császári udvarból -

vitázott az őrgróf.

- Küldje uram a váramba. Ott befejezheti a kiképzését,

egyben megtanulhatja, hogyan kell irányítani egy várat és egy

jelentőséggel bíró települést. - A várnagy pillanatnyi habozás után

kimondta az egyetlen ellenérvet, amit önmagának is felvetett. -

Feltéve, hogy felséges uram kész rám bízni a fiát.

Mindenki tudta, mire célzott a sötét hajú lovag. Legutóbbi

magas rangú védence, Dietrich őrgróf fia nem élte túl lovaggá

ütésének napját. Bár gyakran előfordult, hogy még tapasztalt

bajvívók is meghaltak a lovagi tornákon, és senki sem hibáztatta

Konrad haláláért, Christian mégis naponta megkérdezte magától,

vajon nem kellett-e volna keményebben kiképeznie az ifjút.

- Ugye tudja, hogy ebben az esetben hosszabb ideig nem

kísérhet el az udvari tanácsokra, és ennek a tökfilkónak a rossz

híre kegyelmedre is mindenképpen rávetül? - morogta Otto dühös

pillantást vetve a fiára.

Christian természetesen számított erre az ellenvetésre. De

semmiképpen sem akarta kiszolgáltatni Dietrichet az apja által

neki szánt sorsnak. Az ifjú egész életében arról álmodott, hogy

lovaggá válik, és minden erejével azon volt, hogy a lovagi erények

szerint éljen.

- Az ügy idővel feledésbe merül. A faluban és a várban

pedig éppen elég tennivaló akad számomra - felelte Christian

nyugodtan, és rögtön érezte, hogy Marthe megkönnyebbülten néz

rá.

A szobában mindenki feszülten Ottóra meredt. Az őrgróf jó

ideig gondolkodott, mielőtt kimondta döntését. Alapjában véve

egyáltalán nem volt ellenére Christian javaslata. A fia így anélkül

tűnhet el egy időre a császár és a többi főnemes szeme elől, hogy

korostorba kellene vonulnia.

Ráadásul küszöbön állt a háború. Nem árt, ha eggyel több fia

van, aki adott esetben vezethet egy katonai egységet. Talán az

lenne a legjobb, ha csendben, mellőzve a nagy ünnepséget és a

vendégsereget, a tervezettnél előbb lovaggá ütnék Dietrichet. A

hadjáratban kiköszörülhetné a becsületén esett csorbát.

Nem állt szándékában megkönnyíteni az előtte térdelők

helyzetét, mert minél tovább retteg Dietrich a kolostortól, annál

inkább megtanulja, hogy tisztelettel tartozik a bátyjának. A

Hedwig felett aratott diadalt pedig a végsőkig ki akarta élvezni.

- Ma éjjel határozok a kérdésben - szólalt meg végül

sokatmondóan Hedwigre pillantva. Intett Marthénak, Christiannak

és a fiának, hogy távozhatnak. Ezután felsegítette a feleségét. -

Jöjjön kedvesem - mondta jeges mosollyal. Az őrgrófné hátán

végigfutott a hideg.

Korábban a hálószobát gyakran használta fel arra, hogy Ottót jó

irányba terelje. Sosem érzett emiatt lelkiismeret-furdalást, hiszen a

nőknek nemigen volt más lehetőségük, hogy befolyásolják a

férjüket. Ezzel a módszerrel nemcsak sok ártatlant kímélt meg a

szenvedéstől, hanem az őrgrófot számtalan rossz döntéstől, sőt a

megszégyenüléstől is megóvta.

Ezek az idők azonban már rég elmúltak. Otto, ahogy

korosodott, egyre mogorvábbá és elutasítóbbá vált. Másfelől,

mióta megismerte

Dietrich karjaiban a szerelmet, úgy érezte, hogy férje

gyengédséget nélkülöző viselkedése elviselhetetlen a számára.

Eddig elhessegette magától a gondolatot, hogyan magyarázná

meg, ha esetleg teherbe esne, miután a férje már jó ideje nem

lépett be a hálószobájába. Egyszerűen örült, hogy nem kell

elviselnie otromba tolakodását.

Otto tekintete azonban félreérthetetlen volt. Kétségtelenül tudta,

hogy közeledése mennyire viszolyogtató az asszony számára.

Nem vágyakozásból, hanem csupán bosszúból akart vele hálni,

hogy kihasználja a kiszolgáltatottságát. Hedwig rettegve gondolt

rá, hogyan élje túl a fia kedvéért az éjszakát anélkül, hogy elárulná

ellenszenvét.

Miután Otto végre elfordult tőle, és nyomban elaludt, Hedwig

öklendezve felkelt. Reszketve a hidegtől és a rosszulléttől magára

terítette a köpenyét és felhúzott térdekkel az egyik sarokba

kuporodott. Imádkozott, hogy a férje elég mélyen aludjon, és ne

vegye észre, hogy elhagyta a hitvesi ágyat.

Ha szerencséje van, még azelőtt felöltözhet és megfésülködhet,

mielőtt az őrgróf felébred. Nem akarta, hogy még egyszer

hozzáérjen, és senki sem tudhatta meg, hogy a meisseni őrgrófné

egész éjjel a padlón aludt, akár egy szolgálólány.

Miközben Hedwig dideregve és megalázva kucorgott a falnál,

fia pedig Otto parancsára vezeklés gyanánt egész éjjel az oltár

előtt feküdt széttárt karral, Marthe Christiannal szerelmes

ölelésben forrt össze.

A lovag gyengéden cirógatta a testét, végül finoman

megérintette az arcát. Marthe becsukta a szemét, és magában

kuncogva arra gondolt, hogy elégedettségében mindjárt

dorombolni kezd, akár egy kiscica.

Christian oldalra fordult, fejét bal kezére támasztotta, és

szerelmesen nézte az élete értelmét jelentő asszonyt. Tíz év

házasság után is mindennap hálát adott az égnek, hogy maga

mellett tudhatja. Félembernek érezte magát, ha távol voltak

egymástól, és ez bizony gyakorta megesett. Otto parancsára

sokkal többször kellett útra kelnie, mint szerette volna.

És mindennap lehetett volna az utolsó. Néhányszor épphogy

elkerülték a halált. Egyik napról a másikra elragadhatta őket

egymástól valamilyen betegség, a háború vagy egy orgyilkos.

Mintha kitalálta volna a gondolatait, Marthe felé fordult.

- Min töprengsz? - kérdezte, miközben beletúrt férje vállig

érő sötét hajába. Mosolygott, de mosolyába némi szomorúság

vegyült. Mint oly gyakran, most is rájött, mi jár Christian fejében.

Hirtelen elsöpörte komor megérzéseit.

- Jó kilátásokkal kecsegtet, hogy nem kell minden udvari

tanácsra elkísérnem Ottót - szólalt meg hamiskásan nevetve. -

Több időm marad rád, és sokszor használhatjuk szép, nagy

ágyunkat - játékosan megpaskolta szerelme combját.

Marthe tréfálkozva megfenyegette a mutatóujjával.

- Az efféle élvezet bűn. Sebastian atya vezeklésül legalább

tíz miatyánkot róna rád, rám meg még negyven nap böjtölést.

A túlbuzgó pap említése, aki mindent elkövetett, hogy a

falubelieket a legkisebb örömről is leszoktassa, kis időre

mindkettőjüket elszomorította. Marthe ugyanúgy örült, mint

Christian, hogy egy időre távol maradhat az udvartól, feltéve,

hogy az őrgróf rájuk bízza a kisebbik fiát. Nem érezte jól magát

ebben a világban. A felszínes udvariasság mögött lépten-nyomon

csapdák leselkedtek. Mindig úgy érezte, mintha kötéltáncosként

kellene egyensúlyoznia a meredély fölött, vagy észrevétlenül el

kellene osonnia egy horda vadállat között. Egy rossz mozdulat,

egy meggondolatlanul kimondott szó, és lezuhan a mélybe, vagy

széttépik a fenevadak.

- Ugye tudod, hogy a Meisseni Őrgrófság jövendő urát az

ellenségeddé teszed, ha Otto apródként elküldi hozzád Dietrichet?

- mondta Marthe komoly arccal, és a szavai inkább hangzottak

ténymegállapításnak, mint kérdésnek.

Senki előtt nem volt titok, hogy a hataloméhes Albrecht az

egész örökséget meg akarja kaparintani, és a legkisebb részt sem

engedi át az öccsének. Apja egyetlen szaván múlt, hogy sikerül-e

a terve. Ha Dietrichet kolostorba küldi, nemcsak megszabadul

tőle, de teljes kétségbeesésbe is taszítja.

Ha Christian megfosztja ettől a diadaltól, legkésőbb Otto halála

után veszélyes idők következnek rá, és nemcsak a lovagra, hanem

valószínűleg a családjára és a barátaira is.

Christian megfogta Marthe kezét.

- Dietrich megéri a kockázatot. - A hátára fordult, és pár

pillanatig a semmibe bámult. - Titokban azt remélem, hogy

egyszer Isten segedelmével Dietrich fog uralkodni Meissenben, és

én erre szeretném felkészíteni a lehető legjobban.

Világos vörös ezüstérc

Miután Otto őrgróf másnap meghozta döntését, megparancsolta

Christiannak, a kíséretének és Dietrichnek, hogy azonnal hagyják

el Magdeburgot, és térjenek vissza Christiansdorfba.

Christian és Lukas elküldte apródját, Georgot és Davidot

csomagolni, majd a várnagy elkísérte Dietrichet a templomba. Az

ifjú gyertyát akart gyújtani és hálaimát mondani, amiért nem kell

kolostorba vonulnia.

A dóm bejáratánál Dietrich megállt, és szétosztotta a nála lévő

pénzt az alamizsnára váró koldusok között. Csak egy gyertyára

való érmét tartott meg.

- Erre fogadalmat tettem, ha atyám nem küld kolostorba.

Marthe követte őket a hatalmas magdeburgi dómba, aminek

mérete és pompája minden alkalommal lenyűgözte. Imádkozni

akart szerencsés hazatérésükért, valamint hogy a falubelieket,

különösen a gyermekeit és a mostohagyermekeit jó egészségben

találja.

Amint kilépett a templomból, ismét körülvették a koldusok és

nyomorékok, akik az irgalmas hívektől reméltek adományt, és

látva Marthe ruháját bőkezű alamizsnára számítottak. Az asszony

adott nekik néhány pénzérmét, aztán egy megvakított lányhoz

fordult. A látványa már érkezésekor szánalmat ébresztett benne.

Csak most látta, hogy sokkal fiatalabb, mint korábban gondolta,

annyi idős lehetett, mint ő maga. Rettenetesen elhanyagolt és

sovány volt.

Egykor bizonyára szép arcát borzalmas, váladékozó égési sebek

csúfították el. Az elcsigázott teremtés kissé távolabb ült a pénzért

verekedő koldusoktól. Néha a zaj irányába fordította a fejét. A

bába odament hozzá, és egy érmét tett piszkos kezébe, bár jól

tudta, hogy nem sokat segít a szerencsétlenen, mert amint

megpróbál venni egy darab kenyeret, elveszik tőle, és semmit sem

kap vissza.

A kolduslány ennek ellenére határtalan örömmel megcsókolta a

kezét, miközben kiégetett szeméből könny csordogált.

- Isten áldja - rebegte.

Marthe elborzadva megrázkódott. Mit követetett el, hogy ilyen

kegyetlenül megbüntették?

- Nincs senkid, aki gondoskodna rólad? - kérdezte.

A lányka megrázta a fejét.

- Kitaszítottak. De ártatlan vagyok. Esküszöm mindenre,

ami szent, úrnőm.

Egyre jobban rázta a sírás.

- Azzal vádoltak, hogy szemmel verem az állatokat, és

megbabonázom a férfiakat. De ez nem igaz.

Marthét kirázta a hideg. Csak kegyetlen ember állíthatta, hogy a

lány szerencsés, amiért nem égették meg. A megvakítás felért a

halálos ítélettel, csak a vég lassabban következett be. A vak

koldusokkal szörnyen bántak, ha adott is nekik egy könyörületes

ember némi pénzt vagy ennivalót, a többiek azonnal elvették

tőlük. Ez a szerencsétlen teremtés előbb-utóbb éhen hal, vagy

agyonverik.

Senki sem tudta Marthénál jobban, milyen könnyen ráfogják

valakire a boszorkányságot, legtöbbször rosszindulatból vagy

féltékenységből.

- Maradj itt! Küldök valakit, aki hoz neked ennivalót.

A lányka hálálkodása közepette megbízta a cselédjét, aki

elkísérte, hogy vegyen egy cipót, és a lelkére kötötte, hogy a

lánynak adja oda, senki másnak. Ezután elindult az Elba irányába.

Minden lépés után erősebben érezte a rátörő rettegést. Szilárdan

elhatározta, hogy véghezviszi a tervét. Szembe kell néznie a múlt

démonaival ahhoz, hogy megszabadulhasson tőlük.

Amikor Marthe látta a lába felé hömpölygő vizet, egy lépést

sem hátrált, és a tekintetét sem fordította el. A templomot

elárasztó füstölők illatát átvette a folyópartra öntött szemét bűze,

ami a nyári hőségben egyre elviselhetetlenebbé vált.

Mennyi idő is telt el azóta, hogy Meissennél elmerült a sötét

víztömegben? Felsejlett előtte a város képe és a jelenet, ami öt

esztendő elteltével is jeges rémülettel töltötte el. Félmeztelenül,

véresre verve, kezét-lábát összekötözve az őrjöngő tömeg előtt a

folyóba dobták. Istenítéletnek nevezték, aminek azt kellett

megmutatnia, hogy boszorkány-e, vagy sem. Egy sikertelen orvos

vádolta meg, hogy démonokkal szövetkezik.

A maihoz hasonló forró nyári napon vetették börtönbe, ahol

egy kegyetlen szerzetes megkínozta, és követelte a biztos halált

hozó vízpróbát. Összeszorult a szíve, századszor, ezredszer élte át

újra a halálfélelmet. A kötelek miatt nem tudott megmozdulni, a

sötét víz hullámai összecsaptak a feje fölött, fuldoklott, a tüdejébe

behatolt a víz. Aztán a magzata elvesztésekor érzett szúró

fájdalom, miután félholtan kihúzták a vízből.

Egy ellenségének tartott férfi nagyon is személyes okból

megmentette, majd később kiszabadította a tömlöcből, és a

várában rejtegette, miközben mindenki halottnak hitte. Marthe

nem akart töprengeni ezen a történeten és az ebből fakadó különös

események során. Amióta az Elbába akarták fojtani, nem bírt

folyóra nézni anélkül, hogy ne fogta volna el a rémület.

Ismét rátört a halálfélelem. Alig bírta elnyomni a feltörni akaró

sikolyát, amivel szükségtelen feltűnést keltett volna. Le kell

győznie a félelmét. Kényszerítette magát, hogy a lágyan

fodrozódó vízbe nézzen, és közben levegőt vegyen.

Elmúlt. Ez nem történik meg többé, gondolta. Elméje azonban

kigúnyolta. Vízpróbától nem kell félned, hiszen ha még egyszer

inkvizíció elé kerülsz, azonnal megégetnek. Visszaesőként nem

számíthatsz kegyelemre.

Ameddig a várnagy felesége, nem bánthatják egykönnyen, de

Christian egyik napról a másikra kegyvesztetté válhat. Egyszer

már megvádolták tolvajlással, ami ugyanolyan meglepetés volt,

mint az, hogy a nincstelen, boszorkánysággal vádolt és

kiközösített bábát nemesi rangra emelte az őrgróf. Otto halála után

Albrecht örökli Meissen trónját, és biztosan nem hagyja meg a

hivatalában gyűlölt öccse pártfogóját.

Az őrgróf azonban még élt, és hatvanéves kora ellenére semmi

sem utalt közeli halálára. Inkább az alattomos Sebastian atya miatt

kell aggódnia, aki a faluban alig várja, hogy pogány praktikákkal

vádolhassa meg.

Újra hallani vélte a halálát követelő szerzetes és az ujjongó

tömeg hangját. Valaki a háta mögött halkan a nevén szólította. A

fiatalasszony összerezzent, és megfordult.

Lukas, a Christian szolgálatában álló lovag és hű barát állt

előtte. A férfi elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, gondolatban

valami nagyon sötét helyen jár. Mint minden ilyen pillanatban,

legszívesebben átkarolta volna, hogy megvigasztalja. De nem

tehette, hiszen a legjobb barátja felesége volt, bár ő sokkal

régebben szerette, mint a férje.

- Érted jöttem, indulunk - mondta csendesen, és ezúttal

szokásától eltérően nem viccelődött vele.

Marthe bólintott, és a hőség ellenére összébb húzta vállán a

köpenyét. Követte a lovagot, miközben igyekezett lerázni magáról

a rátörő komor emlékeket. Nem félhet minden árnyéktól.

Christian, Lukas és sok barátjuk hamarosan hadba vonul, és ki

tudja, visszatérnek-e. Kötelességei vannak, segítenie kell a hozzá

közel álló embereknek, hogy túléljék az eljövendő véres időket.

Christian nézte végtelennek tűnő imába merülő új védencét. A

fénysugarak átlátszó gerendákként törtek be a dóm ablakain, és

megcsillantották a lebegő porszemeket. Ez volt az egyetlen, ami a

hűs kőfalak között a kint uralkodó hőségre emlékeztetett.

Christian elégedetten látta, hogy Dietrichen, bár sápadt és

kimerült volt, nem látszott az éjszakai virrasztás. Bizonyára

néhány barátja segítette fel, mert senki sem tudott saját erejéből

talpra állni, aki egész éjjel széttárt karral feküdt az oltár előtt, a

hideg kőpadlón.

A fiúnak sokkal nehezebb dolga lesz, hogy megfeleljen az

elvárásoknak, mint a többi lovagnak. Egyfelől a szigorúan ítélő

nemesség előtt ki kell köszörülnie a becsületén esett csorbát,

másrészt ki kell vívnia rideg apja elégedettségét, ami valószínűleg

a legnehezebb feladat.

Ha az apródéveket is beleszámítja, már huszonöt esztendeje állt

Otto szolgálatában. Az idő múlásával egyre kevésbé

meggyőződésből tartott ki hűbérura mellett, sokkal inkább

kötelességből, mert az őrgróf, ahogy korosodott, egyre mogorvább

és kiszámíthatatlanabb lett.

Ha új apródja nem akarta, hogy apja mégis meggondolja magát,

ajánlatos volt a lehető leghamarabb elhagyniuk Magdeburgot.

Mintha az ifjú kitalálta volna Christian gondolatait, keresztet

vetett, és felállt.

Várakozásukkal ellentétben a koldusok nem rohanták meg őket,

amikor kiléptek a kapun. A nyomorékok és megbélyegzettek

vadul ölre mentek egy cipón. Kissé távolabb egy megvakított lány

csont és bőr teteme hevert. Christian elég halottat látott már ahhoz

életében, hogy tudja, már nem segíthet rajta.

Dietrichhel együtt keresztet vetett. Az ifjú elborzadva nézte az

állati dühvel verekedő nincsteleneket. Christian védencét a

konyhakertbe vezette, ahol két nappal korábban a feleségével

beszélgetett. Ezúttal nem ült le a padra, hanem meggyőződött róla,

hogy senki sem hallgatja ki őket.

- Tudni akarom, miért támadtál rá a bátyádra - mondta

szigorúan.

Dietrich szégyenkezve lehajtotta a fejét, hosszú barna haja

eltakarta sebesült arcát. Halkan, akadozva elmesélte a történteket.

A történet nem lepte meg Christiant, valami ilyesmire

számított.

- Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Albrecht provokál

vagy megaláz. Mindegy, mennyire vagy dühös, nem veszítheted el

az önuralmadat. Atyád nem fogja még egyszer megmásítani az

elhatározását - figyelmeztette az ifjú nemest.

- Tudom - felelte Dietrich elkomorodva.

- Ne feledd, Albrechtnek nagy szívességet teszel, ha újra

kivívod atyád haragját. Akkor semmi sem áll az útjába, hogy

megszerezze az őrgrófság trónját.

- Egyébként is az övé lesz - mondta Dietrich kelletlenül, és

hirtelen Christianra nézett. - Apró gyermek kora óta mást sem hall

apánktól, mint hogy egyszer ő fog uralkodni az országban.

- Atyád neked akarja adni Weiféenfelst, Albrecht irigyel

ezért - Christian hangja erélyesebbé vált. - A lelke mélyén attól

fél, hogy úgy járhat, mint apádurad, aki sokkal kevesebbet

örökölt, mint várta.

Egy kukta jött a kertbe, bizonyára néhány fűszernövényért

küldték. Amikor meglátta a két nyilvánvalóan magas rangú,

komor tekintettel beszélgető férfit, egy pillanatra megállt, aztán

ijedten elszaladt.

- Menjünk az istállókhoz. A többiek már biztosan várnak -

mondta Christian.

A tizenhét esztendős ifjú láthatóan megkönnyebbült, ám a

lovag még visszatartotta egy pillanatra.

- Ha nálam akarsz maradni, a szavadat kell adnod, nem

hagyod, hogy Albrecht még egyszer provokáljon.

- A szavamat adom - felelte Dietrich rövid habozás után.

- Bármi történjen is? - kérdezte Christian engesztelhetetlen

szigorral. - Mostantól nem csak a te sorsod függ ettől.

- Igen, uram. Megbízhat bennem - jelentette ki Dietrich

komolyan, már-már ünnepélyesen.

Amikor elhagyták a konyhakertet, pár lépésnyire Christian

meglátta a várakozó kuktát. A legényke rögtön berohant a

fűszernövényekért, amint szabaddá vált számára az út.

Mielőtt elérték az istállókat, Christian még egyszer megállt, és

halkan a fiú eszébe véste.

- Még ha igazságtalannak tartod is, jobb, ha apádurad nem

ismeri a vitátok részleteit.

Dietrich kérdőn nézett rá.

- Az őrgróf úr nagyon könnyen elhisz mindenféle

gyanúsítást, ami édesanyádat illeti - folytatta Christian, de bővebb

magyarázatot nem adott.

Dietrichnek nem kellett megtudnia, hogy Otto egyszer még őt

is tömlöcbe csukatta, amikor elhitették vele azt a hazugságot,

hogy Hedwig viszonyt folytat vele. Az őrgrófnét is láncra verette

egy éjszakára, míg végül Christian barátainak sikerült leleplezniük

az összeesküvést.

Ottót a kora csak még féltékenyebbé tette, és bizonyára

fogékonyabb az efféle híresztelésekre, mint korábban. Christian

attól tartott, hogy az őrgróf most nem várna egy éjszakát, hogy

megbüntesse a feleségét, hanem azonnal végezne vele, ha úgy

gondolná, hogy megcsalja.

Tíz napja indultak el Christiansdorf felé. Christian nem

fogadott fel védőkíséretet annak ellenére, hogy egy őrgróf fiát

bízták a gondjaira. Döntését azzal indokolta, hogy kis csoportként

nemcsak gyorsabban haladhatnak, hanem kisebb feltűnést is

keltenek. Ezenkívül teljesen megbízott emberei fegyverforgató

képességében.

Dietrichet nem lepte meg ez a magyarázat. Gyermekkorától

folyton azt hallotta, hogy Christian a legjobb kardforgatók és

lovasok egyike. Mindig is határtalanul csodálta a lovagot, akitől

többször vett lovaglóleckéket is. Azt is tudta, hogy egykori

apródja, Lukas nem maradt el mestere tudásától. Ráadásul a

katonái is sokkal képzettebbek voltak az átlagnál a

fegyverforgatás terén.

Dietrich minden este megtapasztalta, mitől olyan kiváló

katonák a várnagy emberei. Nem törődve az út fáradalmaival

kemény vívóleckéket végeztetett vele. Christian szilárdan

elhatározta, hogy a lehető legkíméletlenebb kiképzésben részesíti

a fiút, mert csak így tud majd megbirkózni a rá váró

nehézségekkel.

Napközben azonban, amikor az út elég széles volt hozzá, hogy

két lovas elférjen egymás mellett, odaküldte Dietrichhez Lukast,

hogy fiatal barátja rendíthetetlen jókedvével felvidítsa az ifjút, és

bátorságot öntsön bele.

A másik két apród alig volt tizennégy éves, és még szó szerint

azzal küszködtek, hogy megfeleljenek Christian és Lukas

elvárásainak.

Dietrich utazás közben igyekezett mindent megfigyelni, hogy

jobban megismerje az embereket, akik között lovaggá ütéséig élni

fog. Feltéve, ha az apja nem gondolja meg magát. Hamarosan

több szokatlan dolgot is észrevett. Christian emberei szabad

akaratukból, a lovag iránti csodálatból álltak a szolgálatában. A

várnagynak nem kellett kiáltozva parancsokat osztogatnia,

büntetéssel fenyegetőznie, vagy büntetnie, hogy teljesítsék az

utasításait. Általában elég volt egy-két szó, esetleg egy pillantás,

hogy tudják, mit vár tőlük. Lukasszal láthatóan szavak nélkül is

megértették egymást.

A tizenhét éves fiút különösen lenyűgözte a Marthe és Christian

közötti kapcsolat. A várnagy bájos, törékenynek látszó hitvesét

mindig körüllengte némi szomorúság, ám ahogy a férjére

pillantott, valósággal ragyogott. Dietrich nem emlékezett rá, hogy

az apja valaha úgy nézett volna az édesanyjára, mint Christian a

hitvesére. Amikor Marthét lesegítette a nyeregből, vagy az esti

hidegben a vállára terítette a köpenyét, az semmiben sem

hasonlított az udvar merev udvariasságára, amit a császár

környezetében megismert. A lovag érzelmei nem hízelgő

szavakban vagy látványos gesztusokban nyilvánultak meg, hanem

olyan apróságokban, amiket csak a figyelmes szemlélő vehetett

észre. Christian láthatóan szívből szerette a feleségét. Ilyesmit az

udvarban Dietrich csak nagyon ritkán tapasztalt, vagy csupán a

vándorszínészek történeteiben hallott.

Vajon egyszer neki is ilyen boldog házasságban lesz része?

Nagyon szerette volna, ha ezt élheti át, de tudta, hogy kevés rá a

remény. Hogyha az apja mégsem küldi kolostorba, a Wettin-ház

számára előnyös frigyet szerveznek számára, figyelmen kívül

hagyva az ifjú pár érzelmeit. Titokban úgy figyelte Marthét és

Christiant, mintha magának is elcsenhetne egy keveset a

boldogságukból.

Két, épphogy férfikorba lépő legény gondoskodott útközben a

jókedvről. Bár nagyon igyekeztek, hogy serénynek és komolynak

tűnjenek, képtelenek voltak lemondani a különböző tréfákról. A

vörös hajú, szeplőst Kunónak hívták, és amint Dietrich a

beszélgetésekből megtudta, Marthe egyik mostohalányát vette

feleségül, aki első gyermeküket várja. Fekete hajú barátját,

Bertramot láthatóan szerelmi bánat emésztette. A főúri apród az

elejtett szavakból rájött, hogy választottja valaki mást szeretett, és

a fiatalember meghalt. A lány pedig még mindig gyászolta. A

katonák tapintatlanul folyvást azon viccelődtek, hogyan nyerhetné

el az ifjú hölgy szívét. Christian rendreutasította a férfiakat, akik

elnézést kérve rögtön elnémultak. Az őrgróf fia lassan megértette,

hogy a lányka nem más, mint Marthe másik mostohalánya, Kuno

sógornője.

Az utazók rekkenő hőségben közeledtek Christiansdorf felé. A

reggeli zápor ugyan lehűtötte őket, de immár újra belepte a por

mindnyájukat. A falu közelébe érve Christian előreküldte az egyik

katonát, hogy hírül vigye a várnagy és kísérete, valamint Otto

őrgróf fiának érkezését. Így biztos lehetett benne, hogy jó étellel

és fürdővel várják az otthoniak.

Christian felrúgtatott egy dombra, és intett Dietrichnek, hogy

kövesse. Az ifjú egy értékes szürke paripán ült, amilyen egykor

mesterének is volt. Az őrgróftól kapta ajándékba, mert rajta kívül

senki sem tudta megülni a fékezhetetlen állatot.

Christian kissé álmodozva Marthéra nézett. A domb az egyik

kedvenc helyük volt, innen belátták az egész falut. Gyakran

kilovagoltak ide, hogy gondolkodjanak, és a jövőt tervezzék. Az

asszonyka elmosolyodott, és oldalra léptetett a lovával, hogy

Dietrich is feljöhessen a dombtetőre.

- Megérkeztünk - mondta Christian az előttük elterülő falura

mutatva.

Dietrichnek elállt a szava a látványtól. Útközben sokat hallott

róla, hogy mennyit fejlődött a település, de a saját szemével látni a

helyet egészen más volt.

- Ez mind tizenkét esztendő alatt épült fel az elvadult tájon?

- kérdezte a fiatalember hitetlenkedve.

- Szinte napra pontosan tizenkét éve érkeztem meg a

telepesekkel, és akkor itt mindent sűrű erdő borított. Csak egy kis

tisztás volt a pataknál. Azon a helyen kezdtük megművelni a

földet, és építettük fel az első házakat - mutatott Christian a falu

nagy hársfájára és a közelében álló kunyhókra.

Erdőt és termőföldet már alig lehetett látni odalent, az emberek

hangyaméretűnek tűntek, amint ide-oda szaladgáltak.

Az erdőt nagy területen kivágták, mivel főként a bányák és az

olvasztók rengeteg fát és faszenet igényeltek. A többi falutól

eltérően itt nemigen lehetett szántóföldeket sem látni. Csak

néhány kert és a kötélverőknek alapanyagot biztosító

kenderföldek utaltak a földművelésre. A falu képét az északkeleti

irányban húzódó számtalan földbe nyúló tárna és a sürgő-forgó

emberek határozták meg, akik kitermelték az ezüstércet, és

felaprították a válogatóasztaloknál. Az érctelep a falu mögött

tovább húzódott, ahogy Lukas útközben elmagyarázta az új

apródnak.

Dietrich úgy látta, a település hatalmas, főként ha figyelembe

veszi, milyen rövid ideje alapították. A pataknál több

olvasztókunyhó állt, amelyekből sűrű füst gomolygott, a közelben

még látható volt a falu egykori magja. Nyugaton egy egész

negyed épült fel, a távolból városiasnak tűnt. A közepén nagy

kőtemplom magasodott, amelynek tornyai még nem készültek el.

Kissé távolabb két kisebb fatemplomot pillantott meg. Keleten

újabb település nőtt ki a földből, a bányászoké.

A vár egy sziklatetőn állt, házak övezték és az egészet fal vette

körül. A patakot eltorlaszolták, így a víz megtöltötte a várárkot,

amin felvonóhíd ívelt át.

Dietrich tudta, hogy a kibányászott ezüstöt az öregtoronyban

őrzik, és bizonyára az őrgrófnak vert érméket is a falakon belül

helyezték el. Alig várta, hogy megnézhesse, hogyan lesz az ércből

ezüstrúd, abból pedig vert pénzérme. Christian azt akarta, hogy

ilyesmivel is foglalkozzon, hiszen ezek nagyon fontos tudnivalók

egy jövendő uralkodó számára.

Amikor Dietrich mogorván odavetette, hogy nem ő fog

uralkodni, a lovag szigorúan rendreutasította.

- És mi van Wei^enfelsszel?

Habár Dietrich még sosem járt Christiansdorfban, mert az

utóbbi tíz évet a császári udvarban töltötte, sokat tudott a

védművekről. Rögtön látta, hogy a vár jól védhető. A falu nyugati

és északi végén egy-egy őrtorony gondoskodott a biztonságról.

Christian hirtelen előrehajolt a nyeregben, és egyik kezével

beárnyékolta a szemét, hogy jobban lásson. Egyszeriben

nyugtalannak látszott. Dietrich azonnal észrevette az okát. Az

egyik tárnánál történhetett valami, mert egyre több ember szaladt

oda, és lassan kisebb tömeg alakult ki.

A várnagy kérdőn Marthéra nézett.

- Kövessetek! - mondta, és vágtában elindult lefelé a

dombról.

Csupán néhány tágra nyílt szemmel bámuló kisgyermek figyelt

fel a fegyveres utazók érkezésére. Christian megállás nélkül

viszonozta a falu keleti részén az őrök üdvözlését. A tény, hogy a

híradás ellenére az emberek nem gyűltek össze a várnagy

fogadására, ráadásul senkivel sem találkoztak, Dietrichben is

aggodalmat keltett. Talán valami szerencsétlenség történt az egyik

tárnában? A jelek erre utaltak.

Christian a csoport élén lovagolva egyenesen a tárnához ment,

ahol teljes összevisszaságban sikoltozó embertömeget talált.

Nyilvánvalóan még mindig senki sem vette észre, hogy

megérkezett a falu ura, így illendő köszöntésével sem törődtek.

Háttal az érkezőknek a falusiak ordítoztak, hevesen mutogattak, és

tolakodtak valami felé, amit ők nem láthattak.

Lukas egy éles füttyel véget vetett a zűrzavarnak, ami

természetesen nem felelt volna meg az udvari etikettnek.

Néhányan megfordultak, és egy pillanatra megdermedtek, majd

hirtelen elnémultak.

- Köszöntsétek Christiansdorf urát és úrnőjét, valamint

őrgróf urunk fiát! - kiáltotta Lukas.

Ahogy a vízbe dobott kő egyre nagyobb köröket fodroz, úgy

csendesült el a tömeg fokozatosan, és ereszkedtek térdre az

emberek uruk előtt. Végül egy jól öltözött, láthatóan ingerült, ősz

szakállú férfi furakodott előre.

- Legyen üdvözölve, uram. Isten hozta - szólalt meg, mélyen

meghajolt, és igyekezett leplezni a haragját.

- Isten áldásával, Hermann bányamester. Baleset történt? -

érdeklődött Christian.

- Istennek legyen hála, nem. - A bányamester gyorsan

keresztet vetett. - A bányászok világosvörös ezüstércet találtak,

ezért tört ki ez a nagy sivalkodás. Az ostobák, még a végén

felébresztik a gonosz hegyi szellemeket. - Ismét keresztet vetett.

A mellette térdelők felé fordult.

- Eredjetek a dolgotokra! Nincs itt semmi látnivaló. És ne

lármázzatok. Megértettétek?

A falubeliek szótlanul felálltak, és szétszéledtek. Néhányan

riadtan szintén keresztet vetettek.

- Miért félnek ennyire a hegyi szellemektől? - faggatta

Dietrich halkan a mellette álló Lukast.

- Mert a hangulatuktól függ az életük - hangzott a válasz, és

szokásától eltérően Lukas most nem tréfálkozott, hanem maga is

keresztet vetett. - A haragos hegyi szellemek bedönthetik a tárnát,

és betemethetik a lent dolgozó férfiakat. De ha valaki jól kijön

velük, talán megajándékozzák egy kancsónyi ezüsttel, vagy érccé

változtatják a követ. Legalábbis így mesélik a régi történetek.

Közben a tömeg lassan feloszlott, csupán négyen maradtak. Az

ősz szakállú bányamester és három bányász, akiknek piszkos

arcáról határtalan öröm sugárzott. Porlepte vonásaik ellenére is

látszott, hogy rokonok. Talán apa és fiai vagy fivérek, esetleg

unokatestvérek.

- Az Úr megáldott bennünket. Föld alatti birodalmának

egyik szegletében szinte tiszta ezüstöt teremtett - mormolta a

legidősebb.

- Atyád örömmel fogja ezt hallani - fordult Christian

Dietrichhez. Halvány mosoly futott át komoly arcán. - Ahol

világosvörös ezüstérc van, ott két ércfolyosó keresztezi egymást.

Ez azt jelenti, hogy a bányászok az eddigi járatra keresztirányban

is áshatnak, és minden valószínűség szerint különösen jó

minőségű ércet, talán színezüstöt találnak - magyarázta el új

védencének.

Hermann bányamester hívta őket, hogy tekintsék meg a

lelőhelyet. Leszálltak a nyeregből, és követték a tárnába.

- Semmiképp ne nevezd ezüstérnek - súgta Lukas

Dietrichnek. - A bányászoknak saját nyelvük van. Az ér neve

folyosó, a létráé járat, és teljesen mindegy, hogy a tárnába menet

gyalogolnak, kúsznak vagy másznak, mindig azt mondják,

alászállnak.

Dietrich ámulattal látta, hogy Christian nem rest leereszkedni a

létrán, illetve járaton a majdnem háromembernyi mélységbe.

- Gyere, és nézd meg közelről, honnan származik atyád

gazdagsága - szólította fel a lovag. A fiatalember követte őket, és

igyekezett nem bepiszkolni drága ruháját.

Lent érte a következő meglepetés. A bányamester büszkén

mutatott rá a kövekre, amelyeknek a közepe vérvörös volt.

- Ez ezüst? - kérdezte Dietrich csodálkozva.

- Igen, ifjú uram. Majdnem színtiszta ezüst - büszkélkedett a

bányamester. Aztán felemelt egy fekete rögöt, amiben valamiféle

fekete szálak futottak. - Ez színezüst.

Az ifjú teljesen megdöbbent. Mindig úgy képzelte, hogy a

kőzetben csillogó erek futnak. Hogyan lesz ebből a mélyvörös és

fekete ércből fényes pénzérme? Hirtelen ellenállhatatlan

kíváncsiság fogta el, hogy mindent megtudjon erről a csodálatos

műveletről.

A bányamester azonban megfordult és elindult kifelé.

- Jobb, ha sietünk. - vélekedett Hermann, Christian bólintott.

Valami különleges eseményre számítanak? - töprengett Otto fia.

Amint a felszínre értek, Hermann és Christian körülnézett.

Hamarosan Dietrich is meglátta, hogy körülbelül két

kőhajításnyira néhány férfi jobbra és balra csákánnyal a földet

forgatja. Esküdni mert volna rá, hogy amikor lementek, még nem

voltak ott.

- A keresztfolyosó vonalát követik. Remélik, hogy új,

gazdag lelőhelyet találnak. Aki először ütközik ércbe, igényt

tarthat a bányamezőre. - magyarázta a történéseket Christian.

- Mindenhol áshatnak, még a parasztok szántóin is? -

érdeklődött Dietrich meglepetten.

- Igen - felelte Christian, és hirtelen elkomorodott. - Ha egy

férfi érc után akar kutatni, jogában áll. Így rendelkezett apádurad.

- Nem vezet ez szükségképpen vitához? - faggatózott tovább

Dietrich, miközben lerázta a földet a kezéről.

- De igen, és ez már emberéletbe is került.

Az őrgróf fia azon tűnődött, hogy a dolog sokkal bonyolultabb,

mint gondolta. Rengeteget kell tanulnia ahhoz, hogy megoldhassa

a kérdést: hogyan legyen a kitermelés egyszerre nagymértékű és

igazságos.

Egyáltalán lehet igazságos a bányászat? Az egyik ember

hirtelen talál egy gazdag lelőhelyet, míg a másik éveken át

robotol, és mégsem tud elég ezüstöt kitermelni, hogy eltarthassa a

családját. Vajon a szerencse, a tudás, Isten akarata, esetleg a hegyi

szellemek kénye-kedve dönti el, ki válik jómódúvá, és ki marad

szegény?

- Bocsásson meg, uram, de rendet kell teremtenem. - A

bányamester balra mutatott, ahol néhány férfi összeverekedett,

mások pedig ordítoztak. Hermann meghajolt a három nemes előtt,

és elsietett, hogy lecsillapítsa a kedélyeket.

- Ezt hagyjuk a bányamesterre. Menjünk végre haza -

mondta Christian, lóra ült, és az utazó csoport élén elindult a

várba.

Dietrich első pillantásra látta, hogy a vár kifogástalan

állapotban van, és mindent kiválóan megszerveztek. A felvonóhíd

és a kapu tökéletesnek tűnt. Az őrök tisztelettel üdvözölték őket.

Amint beértek a várudvarra, néhány lovász azonnal elvitte a

lovakat. A várőrség - élén tapasztalt parancsnokával, Waltherrel -

és a háznép felsorakozott, hogy köszöntse a várnagyot. Még a

fiatal káplán is csatlakozott hozzájuk.

Egy testes, gondosan fehérített főkötőt viselő asszony

határozottan eléjük ment, és átnyújtotta az üdvözlőkupát. Eközben

Dietrich pillantása egy szőke lányra siklott. Kézen fogva vezetett

egy kislányt és egy fiúcskát. A nagyobbik életkorát nézve,

biztosra vette, hogy nem a saját gyermekei. A fiatal lány ránézett

Dietrichre, elpirult, és gyorsan lesütötte a szemét.

Ki lehet? - töprengett az őrgróf fia. A ruhája nem olyan

egyszerű viselet, mint a parasztoké vagy a cselédeké, de nem is

annyira előkelő, mint egy nemes hölgyé. Ekkor meglátta, hogy a

két gyermek kiszabadítja a kezét, és odarohan a várúrnőhöz, aki a

karjaiba zárja őket.

Marthe határtalanul boldog volt, hogy végre magához ölelheti a

gyermekeit. A hétesztendős Clara szótlanul odabújt hozzá, míg a

három és fél éves Daniel belecsimpaszkodott, és izgatottan

mesélte, mi minden történt vele az utóbbi időben.

Bár legszívesebben még magához szorította volna őket, az

asszony nevetve kiszabadította magát az ölelésükből.

- Köszönjetek édesapátoknak - mondta, mire a kicsik

azonnal apjuk felé fordultak. Christian büszkén megsimogatta

kisebbik fia buksiját, aztán felemelte a lányát, és arcon csókolta.

Eközben Marthe odament két mostohalányához. Johanna, Kuno

felesége sugárzó arccal mutatta növekvő hasát. A tizennyolc éves

fiatalasszony sokat tanult mostohaanyjától a gyógyításról.

Valósággal kivirult a közelgő gyermekáldástól.

- Látom, már elmúltak a rosszullétek. Kicsit aggódtam

miattuk.

- Nincs semmi baj. Már mozog - felelte Johanna kissé

zavartan, kezét a hasára téve.

Marthe látta, hogy Kuno tisztes távolságban álldogál. Már alig

várta, hogy átölelje a feleségét, de türelemmel kellett várnia, amíg

egyedül nem maradnak. A várúrnő mosolyogva intett Johannának,

aki örömtől sugárzó arccal szaladt a férjéhez.

Ezután átölelte fiatalabb mostohalányát, Marie-t. Édesanyjuk

távollétében ő gondoskodott Claráról és Danielről.

- Jól vagy? - kérdezte Marthe aggódva, és gyengéden

kisimított egy szőke tincset a lányka arcából. Még mindig

gyászolta a kovácsinast, akibe szerelmes volt. A fiút elvitte a láz,

ami ellen még mostohaanyja sem tehetett semmit. Azóta

valamennyi kérőjét kikosarazta, és megkérte Christiant, hogy bár

eladósorba került, mégse adja még férjhez. A faluban mindenki

arra számított, hogy Johanna és a kalandvágyó Kuno esküvője

után hozzámegy a legény legjobb barátjához, Bertramhoz. A négy

fiatal gyermekkorától szinte elválaszthatatlannak tűnt. Azok közé

tartoztak, akik tizenkét évvel korábban az első telepesekkel

érkeztek Christiansdorfba.

Kunót és Bertramot Christian maga képezte ki katonának.

Mindkét fiúnak ez volt a leghőbb vágya. A várnagy becsülte őket

bátorságukért és hűségükért. Ezenkívül felelősnek is érezte magát

értük. Bertram az illendőségnek megfelelően már megkérte Marie

kezét, de még nem kapott választ.

- Jól vagyok - felelte Marie elpirulva. Marthénak azonban

nem maradt ideje, hogy ezen töprengjen, mert Christian éppen

ekkor jelentette be a várnépnek, hogy Otto őrgróf fiatalabb fia,

Dietrich mostantól itt fog élni, és a várban képezik ki lovaggá.

A társaság hamarosan bement a nagyterembe. Clara megfogta

édesanyja kezét, és kissé megszorította. Marthe megértette, hogy a

lánya valami bizalmasat akar mondani neki, és a dolog annyira

fontos, hogy egy percet sem várhat. Lehajolt a kicsihez.

- Tetszik neki Marie - súgta. Vörösesbarna hajával és

szürkészöld szemével szinte anyja hasonmása volt. Daniel, ahogy

bátyja is, inkább az apjára hasonlított. Marthe megdöbbenve

nézett abba az irányba, amerre Clara feltűnés nélkül mutatott.

Dietrichet pillantotta meg. De hiszen csak most érkeztek! Clara

viszont korához képest kifinomult érzékkel volt megáldva. És

valóban, Dietrich le sem vette a szemét a mostohalányáról. Marie

ránézett az ifjúra, ismét elpirult, és gyorsan lesütötte a szemét.

Ó, jaj, ebből baj lehet! Lehetséges, hogy a mindig tartózkodó

Marie fülig beleszeretett az ifjúba, és Dietrich is így érez?

Ez semmi jót nem hozhat. Elképzelhetetlen volt, hogy az őrgróf

fia feleségül vegyen egy parasztlányt. A főnemesek házasságát

kizárólag politikai megfontolás alapján kötötték. A vonzalom nem

játszott benne szerepet, és egy rangon aluli személy szóba sem

jöhetett. Ha Clara megérzése helytálló, feltétlenül beszélnie kell

Christiannal. Bármennyire is boldognak akarta tudni Marie-t, sem

Christian, sem ő nem tűrhette, hogy a lányka a fiatal őrgróf

játékszerévé váljon. Legkésőbb, amikor Dietrich oltár elé vezeti az

egyik fejedelem lányát, Marie-nak hozzá kell mennie egy olyan

férfihoz, aki tudomásul veszi, hogy arája már nem érintetlen. Ezt

viszont egy életen át éreztetné a lánnyal.

Mostohalánya tizenhat éves, és hamarosan vénlánynak fog

számítani. A lehető leghamarabb férjhez kell adni Bertramhoz, aki

mindent elkövet majd, hogy a feleségét boldoggá tegye.

Marthe este nem tudott beszélni a dologról Christiannal, mert

amikor hazaérkezésük óta először kettesben maradtak a

hálószobában, rátört valamiféle búskomorság, amit sehogy sem

volt képes kiűzni a lelkéből. Nagyon megkönnyebbült, amikor

végre kiszabadulhatott az udvari társaságból. Mindig is úgy

gondolta, hogy nem tartozik közéjük. Végre itthon volt az ismerős

környezetben és a szívéhez közel álló emberek körében, mégis az

az érzése támadt, hogy ez búcsúzás.

Amint magán érezte férje tekintetét, lesütötte a szemét, hogy

elrejtse a gondolatait. Nem akart azon tépelődni, hogy Christian és

a barátaik vajon épségben hazatérnek-e a háborúból. A hadba

vonulásig még akár fél év, vagy ki tudja, mennyi idő telhet el.

Nem gyászolhat már most, hiszen szeretett férje itt van vele.

Természetesen esze ágában sem volt Christiant terhelni a

félelmeivel.

Ráadásul a halál minden áldott nap elragadhatta az embereket,

és nem csak a háborúban. Ezenkívül ezernyi teendője akadt.

Marthe mégsem bírta elhessegetni komor gondolatait. Ezen az

éjszakán nem tudta olyan felszabadultan, szenvedélyesen szeretni

a férjét, ahogy máskor. Úgy érezte, mintha minden érintése az

utolsó lenne.

Ezúttal nem hunyta be a szemét. Látni akarta, ahogy Christian

szerelmesen ránéz, gyengéden simogatja, végül teljesen átadja

magát szenvedélyének.

Ám túlságosan jól ismerték egymást ahhoz, hogy eltitkolhassa a

félelmét. Amikor szerelmüktől eltelve egymás mellett feküdtek,

Christian megcirógatta az arcát. Nem kérdezte, mi jár a fejében.

Tudta.

- Nem kell szomorkodnod, főként addig nem, amíg itt vagyok.

Még élek, és feltett szándékom, hogy ezen hosszú ideig nem

változtatok - két kezébe fogta az asszonyka arcát, és megcsókolta.

- Visszajövök. Megígérem.

Marthe nem szólt egy szót sem, csak némán bólintott. A

férfihoz simult, szorosan átölelte, mintha soha többé nem akarná

elengedni. Christian így legalább nem láthatta az arcán

végigcsorgó könnycseppeket.

Gyötrő aggodalmak

Lassan eltelt a július. Marthe, Christian és a barátaik türelmetlenül

várták a híreket az udvarból, hogy mi történt az elutazásuk óta. A

meisseni várhegyen az őrgróf parancsa értelmében nem

mutatkozhattak, ezért Lukas egy tikkasztó nyári napon elment

Raimundhoz, Christian egyik barátjához, aki szintén Otto

szolgálatában állt. Nemcsak Magdeburgba kísérte el Hedwiget és

Ottót, hanem az azt követő erfurti udvari tanácsra is. Christian úgy

számolta, hogy ezekben a napokban térhetett vissza a birtokára.

Marthe, hogy elüsse a várakozás idejét, úgy döntött,

meglátogatja barátnőjét, Emmát. Férjével, a kovács Jonasszal

együtt ugyanabból a faluból származott, mint Marthe. Bár az

egykori bába élete szinte csodával határos módon megváltozott,

nem volt hajlandó megszakítani a kapcsolatot a régi barátaival.

A várnagy feleségeként a falu valamennyi lakóját kedve szerint

magához hívhatta, és ezt is várták el tőle ahelyett, hogy ő megy a

parasztok házába. Egykor Jonas volt a falu bírája, ám amikor

annak idején Randolfot kinevezték várnaggyá, azonnal a bátor

kovács ellen fordult, mivel mindig hűséges maradt Christianhoz.

A falubeliek így a szolgalelkű kelmekereskedőt választották meg

helyette bírónak. Emiatt a várnagy nem hívhatta meg csak úgy

vendégségbe őt és a feleségét. A szokások megkövetelték ugyanis,

hogy ebben az esetben a jelenlegi bírót, sőt a fanatikus Sebastian

atyát is meginvitálja. E két férfiú társaságát azonban lehetőség

szerint kerülte.

A vörösesszőke Emma varrogatott, amikor Marthe

megérkezett. Nagy örömmel fogadta, és elébe szaladt, hogy

megölelje, de a házban játszó kisebb gyermekei megelőzték, és

már a vendég nyakába csimpaszkodtak. Legidősebb fia, Johann az

apjának segített a kovácsműhelyben. A várúrnő nevetve osztotta

szét a mézes cukorkákat a vadóc, vörös hajú csapat között.

- Az ember azt hinné, hogy legalább az egyik gyerek az apja

fekete haját örökli, de mind rád hasonlít - tréfálkozott Emmával.

- Igaz, hogy a császárnak pontosan olyan haja van, mint

nekem? - érdeklődött Guntram, a másodszülött gyermek, akit az

igazságtalanul kivégzett bányafelügyelőről neveztek el.

- Így igaz, ráadásul szakálla is van - felelte Marthe.

- Azt mondja apám, hogy hamarosan nekem is lesz -

jelentette ki határozottan a hétesztendős fiúcska, és megdörzsölte

az állát, mintha ellenőrizni akarná, kinőttek-e már az első szálak.

Marthe és Emma csak komoly erőfeszítéssel állta meg, hogy ne

törjön ki belőlük a nevetés. A várúrnő elővett a kosarából még

néhány finomságot, és átadta a háziasszonynak. Aztán kivette a

magával hozott foltozásra váró nadrágot is, és munkához látott.

Egyetlen asszony sem engedhette meg magának, hogy

üldögéljen és fecsegjen. Ahhoz mindnyájuknak túlságosan sok

dolga akadt. A varrás azonban kitűnő alkalmat adott rá, hogy

értesüljenek a legújabb pletykákról. Emma tudta, hogy barátnője

számára ezek az órák a sokat hiányolt hétköznapi életet jelentik.

Egyik gyermekét elküldte, hogy hívja át Agnest. A fiatalasszony a

várúrnő mostohafiához ment feleségül, Karl a falu másik kovácsa

volt. Mivel magával hozta a gyermekeit, Jonas házában a

megszokottnál is nagyobb zsivaj támadt. Marthe egy időre minden

gondját elfeledte.

Másnap visszaérkezett Lukas, és amint átadta a lovát az egyik

lovásznak, azonnal megkereste Marthét, Christiant és Dietrichet,

hogy elmesélje nekik az újdonságokat.

- Oroszlán Henrik Dietrich őrgróf kihívására valóban nem

ment el Magdeburgba. Haldensleben várában maradt, onnan kért

bizalmas találkozót a császártól. Frigyes állítólag felajánlotta neki,

hogy ötezer ezüstmárka megfizetésével kiegyenlítheti az okozott

kárt, és kimutathatja megbánását. Ha hiszitek, ha nem, Henrik

visszautasította. Szerintem meglehetősen gőgös lépés a részéről.

Ezzel megpecsételte a sorsát - legyintett a lovag lekicsinylően.

Végre tartott egy kis szünetet, hogy igyon a söréből. Félig kiitta

a kupát, megtörölte a száját, aztán elmesélte, hogy miközben a

császár és bizalmasai Magdeburgban nagy pompával

megünnepelték Péter-Pál napját, és átvonultak Erfurtba,

megállapodtak az augusztusban Kaynában tartandó udvari tanács

menetéről. A császár és a fejedelmek bírósága a törvényeknek

megfelelően megindítja a pert Oroszlán Henrik ellen. Lukas úgy

vélte, hogy az ítélet nem lehet más, mint kiközösítés.

- Nem fogja harc nélkül megadni magát - zárta beszámolóját

Lukas, majd Christianhoz fordult. - Legkésőbb a kaynai udvari

tanács befejezésekor kitör a háború.

Dietrichre nézett.

- Ideje megélezni a kardokat.

A tizenhét éves fiatalember szeme diadalmasan csillogott.

Marthe arca viszont falfehérré vált, minden erejét össze kellett

szednie, hogy uralkodjon magán. Végül is hetek óta számítottak

erre a hírre.

Másnap Marthe megkezdte a maga háborús előkészületeit.

Mechthilddel, a szakácsnőjével s egyben kulcsárnőjével felmérte a

készleteiket.

A tél kemény volt és hosszú. Még húsvétkor is mindent hó

borított. Az öregek aggodalmasan csóválva a fejüket, azt

rebesgették, hogy a jelek szerint újabb zord tél készülődik. Igaz, a

perzselő napsütésben ezt nehezen tudták az emberek elképzelni.

A falujukban már alig termesztettek gabonát, mert mindenhol

tárnák létesültek, és házak épültek. Mindenütt később vetettek, és

a termés is kevés volt, így a gabonaárak várhatóan az egekbe

szöknek.

Jobb, ha megveszik a gabonát rögtön az aratás után, és a

szokásosnál jóval többet szereznek be. Christian megbízásából a

két fuvaros már elindult Csehországba, hogy gabonát vásároljon.

Hans és Friedrich valamikor Halléból szállított sót cseh földre,

onnan pedig különféle árut vissza. Annak idején találkoztak a

későbbi Christiansdorfba tartó telepesekkel, és ők találtak rá az

ezüstre.

Amennyiben Christiannak csapatokat kell kiállítania az őrgróf

számára, még több tartalékra lesz szükségük, hogy a katonákat is

elláthassák.

Habár az éjszakai zivatar után a várudvaron még több helyen

állt a víz, a szokásos módon végezték a napi teendőket. Két cseléd

vizet hozott a kútról, egy másik leült egy zsámolyra, és szapora

káromkodás közepette libát pucolt. Az istállót takarító lovászok

komisz szavakat kiáltoztak neki.

Az udvar nagy részét a pénzverde épületei foglalták el.

Mindegyikből jellegzetes zaj hallatszott ki. Az égetőből sistergés,

ahogy az ércből kinyert nyersezüstöt ismét megolvasztották és

kiöntötték. A mellette lévő épületben csengő-bongó

kalapácsütések jelezték, hogy egy tucat férfi előbb lapos csíkokká

veri a fémet, majd kis, lapos korongokat vág ki belőlük. A

présházból, ahol az őrgróf arcképét és pecsétjét préselték az

érmékre, egyenletes, tompa dobogás szűrődött ki.

A határozott Mechthild közönyösen lépkedett el mellettük az

éléskamrába menet. Az özvegy a gyermekeit is elvesztette, és

kissé nyers modora ellenére rendíthetetlenül anyáskodott az egész

háznép felett, különösen Marthét zárta a szívébe. Az ifjú várúrnő

számára pótolhatatlan segítséget jelentett a szakács- és kulcsárnő,

hogy megfelelhessen új feladatainak.

Marthénak először is meg kellett tanulnia kiszámolni, mennyi

tartalékra van szükség a várnép ellátásához. A nemesi családok

lányainak neveltetéséhez ezek a feladatok hozzátartoztak. Ő

azonban szegény környezetből származott, és álmában sem

gondolta volna, hogy egyszer egy lovag, sőt egy várnagy

háztartását kell vezetnie.

Amint kinyitotta az éléskamra ajtaját, villámgyorsan elsuhant

mellette egy szürkésfehér macska. Marthe Lukastól kapta

ajándékba, amikor kényszerházasságot kötött az öreg Wiprechttel,

és nagyon boldogtalan volt. A rettegett egérvadász és számos

utódja kiválóan végezte a munkáját, ezért Mechthildnél is nagy

becsben állt.

Beletelt néhány másodpercbe, amíg a két nő szeme a

verőfényes napsütés után hozzászokott a hűvös kamra

félhomályához. A mennyezetről gondosan elrendezve

hüvelyesekkel megtöltött zsákok és szalonnabőrök lógtak. A

földön különböző méretű hordók sorakoztak. A tapasztalt

kulcsárnő odament az egyikhez, és felemelte a nehéz tetőt. Maró

bűz áradt belőle, Mechthild komor pillantást vetett rá, aztán

gyorsan újra lezárta.

- A pácolt hús menthetetlenül megromlott. Ha egyetért, ma

mindenki csak kását kap vacsorára - mondta rosszkedvűen.

Marthe bólintott. Levághattak volna pár libát vagy bárányt,

hogy hús is kerüljön az asztalra, de jobbnak látta, ha

takarékoskodnak. Számba vették, hány zsák bab és borsó maradt -

nem túl sok. Aztán ellenőrizték a böjti napokra tartogatott sózott

halat. Belenéztek a verembe, hogy mennyi répa és káposzta áll

még rendelkezésükre, aztán a gabonászsákok megszámolásával

fejezték be a munkát.

- A gyerekek szedjenek diót, és tegyék a kamrába. Minden

gyümölcsöt, ami nem fogy el azonnal, aszaljatok meg. - Kis

szünetet tartott, majd hozzátette. - Ősszel a biztonság kedvéért

gyűjtsünk be makkot is.

Mechthild aggodalmasan nézett maga elé. A makklisztből

nagyon szegényes, alig laktató ételt lehetett készíteni, csak

éhínség idején használták fel. A szakácsnő is tudta azonban, hogy

az idei termés kevés lesz, és köszönthet rájuk ugyanolyan hosszú

és kemény tél, mint az előző évben. Christiansdorf lakóinak

többsége elég jómódú volt ahhoz, hogy gabonát vásároljon

magának, de akadtak köztük szegények is. Ráadásul bármikor

érhette a falut valamilyen szerencsétlenség.

- Több gyapjúra és vászonra lesz szükségünk, mint

egyébként - mondta Marthe, miközben levette övéről a

kulcscsomót, hogy gondosan bezárja az éléskamrát. A hadba

vonuló férfiaknak nemcsak ruha kell, hanem kötszer is.

Mechthild láthatóan kitalálta a gondolatait, mert megfordult és

komoran ránézett.

- Háború lesz?

- Még nem döntöttek a hadjárat megindításáról - felelte

Marthe kitérően. Nem akart hazudni a kulcsárnőnek, de azt sem

szerette volna, ha rémhírek terjednek el.

A sokat tapasztalt szakácsnőnek azonban nem is kellett többet

mondania.

- Jaj, gyermekem! - sóhajtott, és együtt érzőn nézett

Marthéra.

A fiatalasszony nem találta tiszteletlennek e megszólítást, szívesen

Mechthild karjába bújt volna, hogy vigasztalásra leljen. Az

édesanyjára egyáltalán nem emlékezett, csupán arra a pillanatra,

amikor a szüleit megölték a tolvajok. Nevelőanyja halálakor még

tizennégy éves sem volt. Azóta sokszor úgy érezte, hogy

agyonnyomja a felelősség, amit új élete rárótt. Sok álmatlan

éjszakát okozott neki a gondolat, hogy már attól is emberek élete

függ, hogy helyesen méri-e fel a tartalékokat.

- Kiküldök néhány gyereket, hogy szedjenek gyógyfüveket,

amik jól jönnek a sebek kezeléséhez - jelentette ki Mechthild,

miközben kigörgette a romlott hússal teli hordót, hogy miután a

tartalmát elásták, kitisztíthassák.

Marthe hálásan ránézett, és bólintott. Jobb, ha nem számít rá,

hogy az őrgróf az Oroszlán Henrik elleni hadjárat alatt nem fedi

fel a christiansdorfi várat. Ezért nem maradhat katonaság nélkül,

Christiant azonban nem nélkülözheti a csatamezőn, ezért biztosan

kinevez valakit ideiglenesen a helyére. Talán olyasvalakit, aki

harcedzett, de a háborúból már kiöregedett.

Az éles napfény elvakította a két asszonyt, amikor újra kiléptek

a várudvarra. Marthe hunyorogva körülnézett. Az őrháznál egy

tizenhárom éves lovászfiú kissé pimasz arckifejezéssel

beszélgetett néhány kortársával. Láthatóan készültek valamire.

Jobb, ha a bajkeverés helyett valami hasznossal töltik az időt,

gondolta a várúrnő, és magához intette a csoport vezetőjét. A

legény kíváncsi tekintettel állt meg előtte.

Peter, az egykori tolvaj a végletekig hűséges volt Marthéhoz és

Christianhoz, mert a pár a húgával, Annával és a barátaival együtt

kiszabadította egy kegyetlen ember karmai közül. A férfi árva

gyerekeket gyűjtött maga köré, és tolvajlásra kényszerítette őket.

A ravasz legényke kis bandát szervezett a falubeli sihederekből.

Bár már nem loptak, hanem legtöbbször a várban vagy a

válogatóasztalnál dolgoztak, néha kisegítették szorult

helyzetükből Christiansdorf lakóit.

- Nem az istállótakarításnál lenne a helyed? - kérdezte a

várúrnő, amilyen szigorúan csak tudta.

- Ma nem én vagyok soron - felelte nagy hévvel, miközben a

füle tövéig elvörösödött. - Van valami megbízása számomra,

úrnőm?

Marthe tudta, hogy Peter nem csak a figyelmét akarja elterelni a

kérdéssel, amiért rajtakapta, hogy elhanyagolja a munkáját. A fiú

csodálta Christiant, és igyekezett a felesége számára is hasznossá

tenni magát.

- Szedd össze az embereidet, menjetek az erdőbe, és

keressetek méhkaptárokat. Több mézre van szükségünk - adta ki a

parancsot Marthe.

- Azonnal, úrnőm. Gyorsan szólok az istállómesternek. -

Váltott pár szót a többiekkel, aztán összeszedtek mindenféle

holmit, amivel nagy zajt csaphattak. Így a kirajzó méheket

leszállásra késztették, aztán befoghatták őket egy kosárral vagy

egy másik kaptárral.

Marthe elindult, hogy számba vegye a gyógynövény- és

orvosságkészletet, amikor egy vágtában közeledő lovasra lett

figyelmes. Az értékes ló arra utalt, hogy egy lovag érkezik. Talán

máris a csapatok felállítására vonatkozó parancsot hozza? -

töprengett az asszonyka ijedten.

Marthe a várudvaron várta meg a lovast. Vörös haja messziről

felismerhetővé tette, Otto egyik fiatal lovagja volt.

- Hol a várnagy hitvese? - kérdezte, miközben leugrott a

nyeregből, és odadobta a gyeplőt az egyik lovásznak.

Az asszony megérzése azt súgta, hogy nagyon rossz hírt hozott.

A fiatalember láthatóan megkönnyebbült, amikor a várúrnő

odalépett hozzá, a tekintetéből ugyanakkor aggodalom sugárzott.

- Az őrgrófnénak szüksége van a segítségére - mondta

rekedten, kiszáradt torokkal.

Marthe megrémült. Mi történhetett?

Az egyik őr sört hozott a lovagnak. Egyrészt látták, hogy

nemesi rangú futár, másrészt nagyon jól tudták, mennyire szomjas

az ember egy megerőltető vágta után, főként a nyári hőségben. Az

éjszakai zivatar alig hűtötte le a levegőt.

Az ifjú nagyot kortyolt az italból.

- A hercegasszony elvérzik. Velem kell jönnie úrnőm.

Marthe biztosította a lovagot, hogy hamarosan indulhatnak. A

várban is volt egy szoba, ahol gyógyfüveket, kenőcsöket és

kötszert tárolt, ezenkívül itt kezelte a falubelieket, amikor nem

házhoz ment. Miközben összeszedte a szükséges holmikat,

igyekezett minél többet megtudni a verítékben úszó

fiatalembertől, akit láthatóan kínosan érintették a kérdései. A

szavaiból azt hámozta ki, hogy hazafelé indultak az udvari

tanácsból, és útközben Hedwignek vetélése lehetett. Megálltak

valahol, és erősen vérzik.

Miután összecsomagolt, megkereste Christiant, aki Dietrichhel

az egyik pénzverőházban tartózkodott a pénzverőmesterrel együtt.

- Adok melléd két embert kísérőnek - mondta a férfi, és elindult

kiadni a megfelelő parancsot. Otto utasítása értelmében ő maga

nem mehetett velük.

Marthe magához vette a csomagjait, elköszönt a gyerekeitől, és

fájó szívvel Marie gondjaira bízta őket. A várudvaron már várta

felnyergelt lova, valamint két kísérője, Kuno és Bertram. Sietve

elhagyták a várat. A várúrnő tisztában volt vele, hogy miatta

lassabban fognak haladni. Nem számított jó lovasnak, de ez

érthető, hiszen nem gyermekkorában tanult meg lovagolni, hanem

csak tíz évvel az előtt, hogy férjhez ment. Máig sem érezte

különösebben biztonságban magát a női nyeregben, de ha a fiatal

lovag elé ül, megszólhatták volna.

Meglehet, hogy Hedwig elvérzik, mire odaérünk, és mindez az

etikett miatt, mérgelődött magában. Nagy örömére az őrgróf

udvartartása a Chemnitz felé vezető úton állt meg, ami leágazott

Christiansdorf felé.

Az utazók a rekkenő hőségben a mezőn táboroztak le, pár

lépésnyire az úttól. Otto lovagjainak egy része unatkozva vagy

aggódva lézengett. Mások kockázással igyekeztek elütni az időt.

Egy kisebb társaság két vívót állt körbe, bizonyára fogadást

kötöttek a „viadalra”.

A közelben, egy fa árnyékában néhány udvarhölgy beszélgetett.

A Hedwig felügyelete alatt, az udvarban nevelkedő kisasszonyok

kissé arrébb a fűben üldögéltek, és várakozó pillantással

tekintettek az érkezőkre. Biztosan még mindig szerelmi bájitalt

remélnek tőlem, dohogott magában Marthe. Számtalanszor

visszautasította az efféle kéréseket, most pedig sürgősebb dolga is

akadt, mint hogy ilyen botorságokkal foglalkozzon.

A mező közepén vadászsátrat állítottak fel, hogy megvédjék az

őrgrófnét a nemkívánatos tekintetektől. A fiatal lovag leugrott a

nyeregből, lesegítette Marthét, és azonnal a beteghez vezette. A

sátor előtt megállt, és jelentette, hogy Christiansdorf úrnője

megérkezett.

Hedwig szolgálója, Susanne kidugta a fejét a sátorból. Jó

barátok voltak Marthéval, amióta a bába először a várhegyre

érkezett. Szeplős arcán megkönnyebbülés látszott, amint

udvariasan beengedte a fiatalasszonyt. Mások jelenlétében nem

engedhetett meg magának bizalmas hangot egy várnagy

feleségével, be kellett tartania az udvar szabályait. Csak

négyszemközt beszélhettek egymással szabadon.

Marthe tekintete végigsiklott az aggódva és egyben

tanácstalanul álldogáló udvarhölgyeken, majd határozottan

kiküldte őket. Letérdelt a száraz füvön fekvő őrgrófnő mellé.

Hedwig összegörnyedve, fájdalmas arccal nézett fel rá.

- Még mindig vérzek. Nagyon fázom - suttogta.

Marthe széthúzta a köpenyt, amivel az őrgrófné betakarózott, és

egy nagy vértócsát látott körülötte. Megfogta Hedwig

nyugtalanítóan hideg kezét, és erősen megdörzsölte.

- Ne féljen. Mindjárt jobban lesz - nyugtatta a beteget, aztán

Susannéhoz fordult. - Hozass tiszta vizet, és még több szőrmét,

meleg köpenyt.

A lány rögvest elrohant.

Miután kettesben maradtak, megtudta, hogy Hedwig valóban

elvetélt. Ráadásul olyan korai időpontban, hogy még a

várandósságban sem volt biztos. A magzatért már nem tehetett

semmit. Az udvarban tartózkodó egyházi személyeknek kellett

eldönteniük, hogy beleköltözött-e már a lélek, amit meg kell

menteni. A vérveszteség nagyon aggasztotta Marthét, és attól is

félt, hogy az őrgrófné még jobban belázasodik.

Susanne visszatért két nagy vödör vízzel. Marthe alaposan

kezet mosott, aztán elkezdte letörölni Hedwig testéről a vért. Bár a

beteg vacogott, mégsem mert a sátorba tűzben felhevített követ

hozatni, mert attól tartott, hogy az fokozná a vérzést. Ehelyett

Susanne segítségével tiszta ruhába öltöztette, és óvatosan egy

vastag szőrmére fektette, hogy ne kelljen a puszta földön

dideregnie. A láz csillapítására hideg borogatást tett az őrgrófnéra,

aztán addig dörzsölte a lábát, míg át nem melegedett. Végül

harangláb- és margitvirágfőzetet itatott vele, ami nemcsak a lázát

vitte le, hanem a görcsöt is oldotta. Miután gondosan betakarta,

lassan elmúlt a hidegrázás. Otto felesége azonban teljesen

kimerült.

- Hogy van Dietrich? - kérdezte fájdalmas hangon, amikor

Marthe már épp azt remélte, hogy elaludt.

A várúrnő elmosolyodott.

- A férjem nem győzi dicsérni, pedig egyáltalán nem kíméli,

keményen próbára teszi. Úgy véli, hogy igazi lovag lesz az

ifjúból, és nem csak a fegyverforgatás terén.

Hedwig megkönnyebbülten becsukta égő szemét. Kintről

köhécselés hallatszott. Susanne felállt, hogy megnézze, ki az.

- Az őrgróf kérdezteti, hogy útra kelhetünk-e néhány órán

belül - figyelt fel Marthe egy férfihangra.

- Azonnal visszajövök - súgta Hedwignek, és kisietett. - Az

lehetetlen. A fejedelemasszony semmiképp nem ülhet lóra - felelte

határozottan a türelmetlen kérdésre.

- És ha két ló közé kötött hordágyon visszük? -

makacskodott Otto vazallusa.

- Szó sem lehet róla. Nem kelhet fel. Meg kell várnunk,

hogyan vészeli át az éjszakát - mondta Marthe eltökélten.

A férfi láthatóan elégedetlenül indult el, hogy megvigye a rossz

hírt.

- Jelentse az őrgrófurnak, hogy amennyiben óhajtja,

részletesen beszámolok az állapotáról, amint elláttam Hedwig

úrhöl gyet - szólt utána az egykori bába. Visszament a sátorba, és

egy ideig együtt érzőn nézte a beteget, mielőtt mellékuporodott.

Ez a mesésen gazdag, uralkodói házból származó asszony úgy

fekszik itt ebben a nehéz órában, mint egy parasztasszony, aki a

földeken kénytelen szülni. A férje összes ezüstje sem segíthet

rajta.

Amikor Hedwig elaludt, és Susanne őrködött mellette, Marthe

kiment. A vörös hajú lovag, aki idehozta, egy sziklán ülve várt rá.

Azonnal felállt és elé sietett.

- Az őrgróf úr azonnal látni kívánja, mihelyt egyedül

hagyhatja az úrnőt.

- Mikor indulhatunk? - szegezte neki a kérdést a főúr, mikor

elé vezették.

- A hitvesének mindenképpen pihennie kell néhány napot.

Ha lóra ül, nem vállalhatok semmilyen felelősséget a

következményekért.

- Talán mindnyájan itt táborozzunk, akár az útonállók? Ezt

hogy képzeli? - mérgelődött Otto.

Marthe igyekezett megőrizni a nyugalmát. Senki, akinek

kedves volt az élete és a vagyona, nem mert ellentmondani az

őrgrófnak. Különösen nem tűrte volna ezt el egy nőtől.

Mindenesetre, amit eddig mondott, miszerint a felesége nem

lovagolhat, semmiség volt ahhoz képest, ami még hátra volt. Ha

meg akarta menteni Hedwig életét, meg kellett győznie róla Ottót,

hogy a hitvese nem eshet többé teherbe. Ráadásul ehhez

négyszemközt kellett beszélnie a főúrral, és ez nagyon rosszul

végződhetett számára. Előfordulhat, hogy elűzi, megfosztja a

rangjától, sőt még Christiant is megbünteti.

- A hitvese épphogy elkerülte a halált, és még most sem

biztos, hogy túléli, és felépül.

Otto rémülten nézett rá.

- Hogy van? - kérdezte hirtelen sosem látott arckifejezéssel.

Mintha némi lelkifurdalása lett volna.

- Sok vért vesztett, és attól tartok, hogy felszökik a láza.

Szokásától eltérően Otto egy szót sem szólt. Megtörölte az

arcát, mintha így akarná elűzni a rátörő fáradtságot. Igen, meg

akarta alázni Hedwiget, de a világ minden kincséért sem akarta,

hogy meghaljon. Ahhoz túlságosan kedves volt a szívének.

- Látni akarom - mondta végül, és elrohant.

Marthe utánaeredt, és azon tűnődött, hogyan akadályozza meg,

hogy felébressze az őrgrófnét. Hedwignek sokat kellett aludnia,

hogy megküzdhessen a lázzal. Legnagyobb megdöbbenésére az

őrgróf a sátor bejáratánál megtorpant. Egy ideig mozdulatlanul

állt, aztán visszafordult.

Intett a közelben várakozó egyik lovagnak.

- Az udvarhölgyek és a kisasszonyok megfelelő kísérettel

visszatérnek a várhegyre. A többiek velem együtt itt maradnak,

amíg a hitvesem jobban lesz, és folytathatja az utazást. Állítsák fel

a sátrakat - parancsolta.

A lovag bólintott, és elsietett. Marthe nesztelenül visszament a

sátorba.

- Mi történt? Csak mereven bámulta egy ideig, aztán szó

nélkül elment - suttogta Susanne.

Marthe megvonta a vállát. Nem tudta a választ. Remélte, hogy

az őrgróf bánatában és aggodalmában ugyanarra a következtetésre

jut, mint ő.

A fenyegetés

Marthe sejtette, hogy egy ideig nem térhet haza Christiansdorfba,

ezért üzenetet küldött Kunóval. Mindenki füle hallatára kellett

beszélnie vele, ezért beleszőtt egy titkos jelszót, amivel tudatta,

hogy minden rendben van. A férje meg fogja érteni.

Legszívesebben levelet írt volna. Amióta saját káplánjuk volt,

megtanult írni és olvasni. A fiatal papot Christian óvatosságból

hozatta a faluba, hogy ne kelljen Sebastian atyának gyónnia. Az

atya ugyanis alig várta, hogy ráfoghasson valami bűnt. Jobbnak

látta azonban, ha eltitkolja a tudományát, mert az udvarban a

legtöbb férfi nem tartotta volna helyénvalónak a dolgot.

Legalábbis egy olyan nő számára, mint ő.

Visszament Hedwig sátrába. Semmi áron nem akarta elhagyni

ezt a biztonságos helyet. Egy Christiannal egykorú, szögletes arcú

férfi állandóan szemmel tartotta, és ez nyugtalansággal, sőt

félelemmel töltötte el. Jó oka volt rá, hogy ha csak tehette,

elkerülje Otto testőrségének parancsnokát. De ez nem is lesz

annyira egyszerű, mert biztosra vette, hogy az udvartartással

együtt Meissenbe kell mennie, mihelyt az őrgrófné lábra tud állni.

Ekkehart nyugtalanító jelenléte miatt sem szeretett a várhegyen

tartózkodni. Ehhez járult még a többi kellemetlenség, mint a

püspök mindenütt jelen lévő kémei, az udvari intrikák. Ráadásul

most még erről a kényes témáról is beszélnie kell az őrgróffal.

Másnap Hedwig maga ragaszkodott hozzá, hogy

továbbutazzanak. Marthe hiába próbálta lebeszélni erről a még

mindig láthatóan gyenge őrgrófnét, ellenvetései süket fülekre

találtak.

- Csak félnapi lovaglás Meissenig. Gyógyíts meg ott, hogy részt

vehessek a kaynai udvari tanácson. A várhegyen majd

megbeszélünk mindent - erősködött a főúr felesége.

Mindenképpen el akart menni Kaynába. Tudni akarta, hogy

szerelmének, Dietrichnek ki kell-e állnia az istenítéletre, és ha

igen, mi történik. Félt, hogy álmában szólongatta. Most örült csak

igazán, hogy kisebbik fiát a nagybátyjáról nevezték el. Ha

lázálmában kimondta a nevét, a körülötte lévők azt hihették, hogy

a gyermekét hívja.

Marthe megértette, mire célzott Hedwig az utolsó mondatával.

Bizonyára számára is világossá vált, hogy mindenáron el kell

kerülnie egy újabb várandósságot. Ottót meggyőzni arról, hogy ne

közeledjen a feleségéhez, még akkor sem volt egyszerű, ha annyi

szeretője lehetett, amennyit akar. Az viszont felségárulásnak

számított, hogyha tiltott módon gondoskodnak róla, hogy az

őrgrófnak ne legyenek további törvényes örökösei. Mindketten az

életükkel fizethetnek érte, ha kiderül.

Erről itt nem beszélhettek. Hiszen nem tudhatták, ki áll a sátor

vékony vászonfala mögött.

Ahogyan várható volt, az utazás rontott Hedwig állapotán, ezért

Marthe ki sem látszott a munkából, miután megérkeztek. Arra sem

maradt ideje, hogy megkeresse a fiát. Igaz, csak hivatalos

engedéllyel találkozhatott volna Thomasszal, különben

anyámasszony katonájának csúfolnák, vagy ráfognák, hogy

elhanyagolja a kötelességét.

Este végre magára maradt Hedwiggel az asszonyházban, így

biztosak lehettek benne, hogy senki sem hallgatja ki őket.

Az őrgrófné csukott szemmel, puha szőrmékbe burkolózva

feküdt az ágyán. Hirtelen egyenesen Marthéra nézett.

- Otto öccse megvív Oroszlán Henrikkel?

Rémületére Marthe arca elkomorult. Görcsösen megmarkolta a

lepedőt, és levegő után kapkodott. Talán Dietrich halálát látja?

- Nem arról van szó, amitől tart - nyugtatta meg a

fejedelemasszonyt. - Azt hiszem, elhagyott ez a képességem.

Amikor Hedwig kissé értetlenül nézett rá, akadozva folytatta.

- Mielőtt elhagytuk Magdeburgot, a dóm előtt alamizsnát és

kenyeret adtam egy vak lánynak. Nem sokkal később megtudtam,

hogy megölték a cipó miatt. Ezt meg kellett volna éreznem.

Marthe olyan hevesen megrázta a fejét, amikor Hedwig

mondani akart valamit, hogy a légáramlattól megremegett a

gyertyaláng.

- Tudnom kellett volna. Christiansdorf gazdagsága

elfeledtette velem, mire veszi rá az embereket az éhség és a

nyomor. Segíteni akartam rajta, és a halálát okoztam. -

Kétségbeesetten lehajtotta a fejét.

- Néha előfordul, hogy az ember jót akar, és bár nem tehet

róla, baj történik - motyogta Hedwig. Segíteni szeretett volna a

fián azzal, hogy térdre borul Otto előtt, de ahelyett, hogy

megenyhült volna, felébredt a bosszúvágya. Csak azóta tekint rá a

férje ismét gondoskodóan, amióta elvesztette a magzatát. Ez volt

az ára, hogy teljesítse a magára vállalt kötelezettséget, és időnként

háttérbe szorítsa az őrgróf önkényét.

Szomorúság töltötte el a szívét. Sosem tudja meg, vajon Ottóé

vagy Dietriché volt-e a gyermek. Talán jobb is így. Bele sem mert

gondolni, mi történt volna, ha a férje kételkedne benne, hogy az ő

sarja. A történtek után örülhet, hogy az őrgróf bement hozzá azon

a megalázó éjszakán.

Talán ez a büntetése szörnyű bűnéért, a házasságtörésért? De

hogyan lehetne a nagy, örök szerelem, amit Dietrichhel egymás

iránt éreztek, bűn? Ha sikerül Ottót távol tartani a hálószobámtól,

meg kell akadályoznom, hogy Dietrichtől teherbe essek. Úgyis

hamarosan negyven leszek, már túl öreg ahhoz, hogy kihordjak

egy gyermeket - tépelődött kétségbeesetten.

Más megfontolásból Marthe ugyanarra a következtetésre jutott,

mint az őrgrófné.

- Nem kellene több gyermeket világra hoznia - suttogta, és

Hedwig némán bólintott.

Marthe meglepetésére Otto szinte rögtön fogadta, amikor

bizalmas találkozót kért.

- A következő várandósság a hitvese életébe kerülhet -

mondta halkan, de kertelés nélkül, ahogy a fenyegető tekintetű

főúr előtt állt.

- Badarság. Az anyja tizenegy erős, egészséges gyermeket

hozott világra - dörmögte Otto.

- A brandenburgi őrgrófné az utolsó szülésekor fiatalabb

volt, mint most felséged hitvese - vetette ellen nyugodt hangon a

bába. - Az utóbbi két várandóssága majdnem az életébe került, és

ez évről évre veszélyesebbé válik a számára.

Marthe Ottóra hagyta, hogy levonja a szükséges következtetést

a szavaiból. Visszament Hedwig szobájába, és magában

imádkozott, remélve, hogy a püspök egyik kémje sem hallotta,

amit az őrgrófnak mondott.

Hedwig azonban nem akart arra hagyatkozni, hogy a férje a

jövőben elkerüli a hálószobáját.

- Adj valamit, hogy ne essek többé teherbe. Tudom, hogy

ismersz ilyen szereket - suttogta.

A két asszony egymásra nézett. Marthe tisztában volt vele,

hogy ha ezt megteszi, halállal lakolhat érte. Másrészt Hedwignek

köszönhette az életét.

Marthe valószínűleg azt is az őrgrófnénak köszönhette, hogy

gyakrabban láthatta legidősebb fiát, mint remélte. Amíg a

várhegyen tartózkodott, a kilencéves Thomast apródként részben a

szolgálatába állították.

- Te jóisten, hogy megnőttél! - álmélkodott, amikor végre

tanúk nélkül megölelhette. A fiú érezhetően zavarba jött,

megköszörülte a torkát, hátralépett. Aztán csillogó szemekkel

mesélte, kikkel barátkozott össze, és hogy nemrégen egy

lovasversenyen megelőzött néhány nála idősebb ifjút is.

Nagyon hasonlít az édesapjára, gondolta Marthe gyengéd

szeretettel. Hirtelen elfogta az aggodalom, mert Thomas arcán

ütések elhalványult nyoma látszott.

- Dühös lett rád egy lovag, mert nem engedelmeskedtél? -

faggatta aggódva, és megsimogatta egy korábbi véraláfutás

nyomát az arcán. Az apródokat és a leendő lovagokat szigorúan

nevelték, a legkisebb hibáért, vétségért is kemény büntetést kaptak

.

A fiú kelletlenül elhúzódott, és lehajtotta a fejét.

- Verekedtem - motyogta.

- Ne hozz szégyent apádra! - figyelmeztette Marthe.

- Éppen apám miatt történt - tiltakozott Thomas. - Az új

apród megsértette. Meg kellett védenem a becsületét.

- Úgy, hogy megvered? - hitetlenkedett az édesanyja.

Egyáltalán nem volt ínyére, hogy már a kilencévesek is

verekszenek, bár a férfiak ezt bizonyára helyénvalónak találták.

Többségük végül is egész életében nem tett mást.

- Azt mondta, hogy atyám fattyú, és ő tehet az apja haláláról

- felelte dacosan.

Marthét rossz érzés kerítette hatalmába, amikor azon

töprengett, ki lehet az új apród. Mielőtt megkérdezhette volna,

kintről türelmetlen férfihangot hallottak. Thomast szólította.

- Mennem kell - mondta a fiú, és elsietett, miután a szokás

szerint meghajolt édesanyja előtt.

Marthe elgondolkodva nézett ki a kis ablakon. Hamarosan

megpillantotta Thomast, ahogy néhány lovaggal kilovagol.

Irigyelte, amiért annyira biztosan ül a nyeregben. A tekintete egy

élénkvörös hajú, hasonló korú fiúra tévedt, akit korábban még

nem látott a várhegyen. Amikor megfordult, és meglátta az arcát,

összerezzent. Szörnyű emlékek elevenedtek meg benne.

Leszámítva a haja színét, a gyermek szinte apja hasonmása volt.

Csak Randolf fia lehetett, azé a férfié, akit Christian véres tettei

miatt istenítéletre hívott ki, és legyőzött.

Nem tudta, ki nevelte fel és hozta Otto udvarába az elárvult

gyereket. Christiannak feltétlenül el kell magyaráznia Thomasnak,

miért ölte meg Randolfot, nehogy az apák után a fiaik is halálos

ellenségekké váljanak.

Néhány nappal később Marthe a hazaútra készült. Nem sok

csomagolnivalója akadt, hiszen amikor sebtében elindultak,

csupán az orvosságos kosarát hozta magával. Meg kellett kérnie

Ottót, hogy adjon mellé kíséretet, egy lovagot és egy

udvarhölgyet. Nem lett volna illendő és túlságosan biztonságos

sem, ha egyedül kel útra Bertrammal.

Éppen a Hedwigtől köszönetképpen kapott új köpenyét hajtotta

gondosan össze, amikor kopogtak a szoba ajtaján, ahol néhány

más özveggyel együtt elszállásolták. Marthe felvonta a

szemöldökét. Biztosan megint egy udvarhölgy, aki szerelmi

bájitalt kér tőle, vagy olyan varázsszert, ami távol tartja tőle a

férjét. Hiába magyarázta el minduntalan, hogy nem ismer efféle

szereket, és nem is akar tudni róluk, néhányan újra és újra

megpróbálkoztak vele.

Talán Adela, a fiatal, szőke, jó családból származó teremtés, aki

láthatóan szerette volna megfogni magának Lukast. Az utóbbi

napokban alig tágított a várúrnő mellől. Tanácsot remélt tőle,

hogyan vonhatná magára a szőke, csillogó kék szemű ifjú

figyelmét, ha legközelebb a várhegyre jön.

Marthe kiszólt.

- Szabad!

Az ajtó azonban nem nyílt ki. A váratlan látogató bizonyára

habozott. Végül egy nagyon fiatal, világosszőke hajú nő lépett

félénken a szobába. Ha nem visel fátylat, legtöbben nem tartották

volna férjes asszonynak.

- Kérhetném a tanácsát? - szólalt meg a törékeny szépség,

aki alig lehetett több tizennégy évesnél. Lehajtott fejjel, némi

félelemmel körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, nincs más a

szobában.

- Üljön le! Kérdezzen nyugodtan, majd meglátjuk, tudok-e

segíteni - bátorította Marthe.

Régen számított már erre a találkozásra, és kicsit tartott is tőle.

A helyzet nagyon is kényes volt, de láthatóan a fiatalasszony

sokkal kényelmetlenebbül érezte magát, mint ő.

- Tudom, hogy jártas a gyógyításban, és kiismeri magát az

efféle dolgokban - kezdte a látogató zavartan. Mélyet sóhajtott, és

kétségbeesetten Marthe szemébe nézett. - Kérem, segítsen, hogy

teherbe essek. Akkor a férjem talán kedvesebb lesz hozzám - tört

ki belőle a zokogás.

Marthe vigasztalóan magához szorította. Kicsit úgy érezte,

hogy ő maga is tehet a boldogtalanságáról. A fiatal teremtés

ugyanis nem más volt, mint Otto testőrparancsnokának a felesége,

Cacilia.

A nagyra becsült, ugyanakkor szigoráról híres Ekkehart

mentette meg titokban Marthét öt évvel korábban a vízpróba

során, és rejtette el a várában. A dologról Christianon, Lukason és

Raimundon kívül senki sem tudott. A férfi úgy vélte, hogy az

asszony hálájával együtt a szerelmét is megkaphatja.

Természetesen ez lehetetlen volt, hiszen azok közé a lovagok közé

tartozott, akik tizenkét évvel azelőtt Randolf vezetésével

elrabolták és megbecstelenítették.

Kettejük története azonban ezzel még nem ért véget. Mikor

nem sokkal Marthe felépülése után Christiannak egy rablótámadás

során nyoma veszett, és halottnak nyilvánították, Ekkehart

megkérte az „özvegy” kezét, Otto pedig kötelezte az asszonyt,

hogy egy héten belül menjen hozzá feleségül. Marthe kialkudott

negyven nap haladékot, hogy a harcban sebesült Lukas barátja

keresésére indulhasson. A bába megeskette jövendő férjét,

gondoskodik róla, hogy barátja, Randolf felhagyjon Christiansdorf

sanyargatásával. A férfi állta a szavát. Mivel Christian és Lukas

nem tért vissza a határidő lejártáig, Marthe kénytelen volt oltár elé

állni kérőjével. Szerencsére még a nászéjszaka elhálása előtt

megérkezett halottnak hitt férje, így az új házasságot sikerült

érvényteleníteni.

Ekkehart sosem heverte ki a csalódást és a szégyent. Ha

találkoztak, mindvégig üldözte a tekintetével, bár Marthe

igyekezett kitérni az útjából. Pár hónapja adták hírül a lovag

házasságkötését. A várúrnő azt remélte, hogy a férfi végre maga

mögött hagyta a múltat. Ám a viselkedése és ifjú feleségének

kétségbeesése ennek ellenkezőjére utalt.

- Mikor volt az utolsó havi vérzése, és milyen gyakran

közeledik kegyedhez a férje?

Ezek a kérdések bizonyára kínosan érintették Caciliát, de nem

kerülhették meg, ha valóban segítséget remélt.

Az ifiasszony kibontakozott a vigasztaló ölelésből, és

megpróbálta megigazítani a fátylát, de annyira remegett a keze,

hogy nem sikerült. Marthe segített neki, hogy boldoguljon.

- Szörnyű, de el akarom viselni. Minél előbb áldott állapotba

kerülök, és fiút szülök, annál jobb lesz a sorsom.

- Még túl fiatal a gyermekszüléshez - vetette ellen a várúrnő

tapintatosan. De ki értetheti meg ezt Ekkeharttal, ha ő maga nem

jött rá? Marthe viszont pont az a személy volt, aki nem

avatkozhatott ebbe az ügybe.

Várakozása ellenére a fiatalasszony nem tört ki újra

zokogásban, hanem valamiféle remény csillant fel a szemében.

- Ha várandós leszek, tekintettel kell lennie a meg nem

született fiára, ugye? Akkor békén hagy.

Marthénak baljós sejtelmei támadtak, miközben kétségbeesett

látogatójára tekintett. Aki egy parasztházban nő fel, ahol gyakorta

egyetlen szobán osztozik az egész család, nagyjából fogalmat

alkothat róla, mi történik a hitvesi ágyban. A Caciliához hasonló

lányokat azonban kolostorban nevelik fel, ahol kínosan ügyelnek

rá, hogy a jövendő feleségek semmit se tudjanak meg a férfi és nő

közötti kapcsolatról. Ráadásul belenevelik a lánykákba, hogy

bűnös és visszataszító dolog, amit a nászéjszakán átélnek, de

alázatból és alávetettségük miatt el kell tűrniük.

Marthe elképzelte a mit sem sejtő, rettegő lánykát a hitvesi

ágyban, az érdes természetű és hajlíthatatlan Ekkeharttal, aki húsz

esztendővel idősebb az arájánál. A bizonyára pompázatos esküvő

után a nászéjszaka nem sokban különbözhetett attól a szörnyű

naptól, amikor ő vesztette el az ártatlanságát. Igaz, Caciliának

egyetlen férfival kellett hálnia, és nem néggyel. Ezenkívül

feltételezte Ekkehartról, hogy nagyobb tisztelettel bánt a

feleségével, nem tépte le a ruháit, és nem kötözte meg, mielőtt a

magáévá tette.

Azon töprengett, mit tanácsoljon a fiatal nőnek. Eszébe jutottak

annak az idős javasasszonynak a szavai, aki Ekkehart várában

ápolta, miután a férfi megszöktette a tömlöcből. Talán valóban

kedvesebb lenne a feleségéhez, ha lenne gyermekük. Az

asszonytól hallotta, hogy amikor elvesztette az első feleségét és

közös gyermeküket, sokáig mélyen gyászolta őket.

Fontosabbnak tartotta, hogy Cacilia ne féljen a férjétől. Meg

kellett nyernie a maga számára akkor is, ha nem hoz világra

azonnal gyermeket. Ha ez a törékeny teremtés a közeljövőben

szülne, az az életébe kerülhet. Ezt a felelősséget pedig Marthe

nem vállalhatta magára.

- Él még az öreg Hilda? A javasasszony, aki a férje várának a

közelében lakik? - érdeklődött a bába elgondolkodva.

- A füvesasszony? Csak egyszer láttam, nagyon ijesztő volt.

Az emberek azt mondják, hogy boszorkány - suttogta Cacilia

rémülten.

- Nem kell félnie tőle. Nagyon tapasztalt gyógyító, jól

ismeri a gyógyfüveket. Megmentette az életemet, amikor halálos

beteg voltam.

- Ugye, kegyed a titokzatos idegen, akit a férjem az

öregtoronyban rejtegetett? - kérdezte az ifiasszony tágra nyílt

szemmel, aztán lehajtotta a fejét, és alig hallhatóan hozzátette: -

Azt hiszem, még mindig szereti asszonyomat. Azért nem lesz soha

elégedett velem, mert nem hasonlítok kegyedre.

- Nem szabad ilyesmit mondania - ellenkezett Marthe

erélyesen. Megfogta a fiatalasszony vállát, és egyenesen a

szemébe nézett. - Mondja meg a férjének, szeretne tanácsot kérni

az öreg Hildától, hogy erős fiúkat szülhessen. Hallgatni fog a

javasasszonyra akkor is, ha azt tanácsolja neki, legyen

türelemmel, és várja ki, amíg gyermeket szülhet. Kegyed annyira

fiatal, hogy ebben semmi hazugság nincs.

- Valóban hallgatna rá? - súgta Cacilia kétkedve.

- Akármennyire is nehéz, győzze le a félelmét, vagy

legalább titkolja el. Ne lássa, hogy retteg tőle, mert az feldühíti, és

kegyed ellen fordítja. Mutassa meg, hogy képes irányítani a

háznépet. Akkor lassan hozzászokik, hogy az úrnőt lássa maga

mellett, nem pedig egy remegő gyermeket, aki folyton

megharagítja.

Cacilia elgondolkodva játszott az egyik hajtincsével, a kapott

tanácson töprengett, ami egészen másként hangzott, mint amit

várt. Kintről hirtelen léptek hallatszottak. A fiatalasszony

felugrott.

- Ugye nem árulja el, hogy felkerestem? Menten agyonütne.

- Egy szót sem szólok - nyugtatta meg Marthe.

Az ifiasszony lehajtotta a fejét, és kétségbeesetten suttogta:

- Talán jobb is lenne.

- Marthe úrhölgy, a testőrparancsok beszélni kíván

kegyeddel - hangzott kintről az udvarias felszólítás.

Cacilia holtra sápadt és összerezzent. Marthe határozott

mozdulattal az ajtó mögé tolta.

- Várja ki a kedvező pillanatot, mielőtt elmegy. Nem árulom

el, hogy itt járt.

Kinyitotta az ajtót, és kilépett a szobából. Egy Thomas korabeli

apród várt rá.

- Az uram, Ekkehart kéreti úrnőmet, hogy megbeszéljék az

elutazása részleteit - jelentette udvarias meghajlással.

- Add át köszönetemet. Biztosra veszem, hogy mindent

tökéletesen elrendez - felelte, és vissza akart menni a szobájába.

A lovaggal való találkozást jobban el akarta kerülni, mint

bármikor azelőtt. Az apród azonban utánament, és elébe állt.

- Bocsásson meg, asszonyom, de megparancsolta, hogy

úrnőm nélkül ne kerüljek a színe elé. - Könyörgő hangja elárulta,

hogy kemény büntetésre számíthat, ha nem teljesíti az utasítást.

Marthe mélyet sóhajtott. Ostobaság lenne azt hinni, hogy

örökké bujkálhat előle.

- Rendben. Vezess az uradhoz.

A fiú megkönnyebbülten lépkedett előtte.

Az apród egy nagy, de egyszerűen berendezett szobába vezette.

Amint belépett, a magas, szögletes arcú lovag felállt, és odalépett

hozzá.

- Örülök, hogy itt üdvözölhetem - mondta, ám a

leghalványabb mosoly sem látszott az arcán.

Ekkehart parancsára az apród és a másik két férfi, aki a

szobában tartózkodott, távozott.

- Veszélyezteti a jó híremet és a sajátját is - szólalt meg

Marthe, és minden erejével igyekezett leplezni szorongását. -

Engedje meg, hogy távozzam, vagy hívjon be valakit, aki

tanúsíthatja, hogy semmi illemet sértő nem történt.

A lovag eléállt, és felnevetett.

- Ne aggódj! Az én embereim, és feltétel nélkül

engedelmeskednek nekem. Egyikük sem fogja megsérteni a jó

híredet, igaz, helyre sem állíthatják.

Előrehajolt, meg akarta fogni, de Marthe idejében kitért előle.

- Ugyan, minek kényeskedsz? Végül is egymás mellett

feküdtünk a nászágyban - mondta a lovag cinikusan, ám az

asszony megérezte a hangjában a keserűséget.

- Azt reméltem, hogy már elfelejtette azt a régi históriát.

Főleg, hogy megházasodott - vetette oda Marthe halkan, de

határozottan.

A testőrparancsnok elhúzta a száját.

- A feleségem még gyermek, és semmiben nem érhet fel

hozzád.

A hangja hirtelen olyan megnyerővé vált, amit senki sem

feltételezett volna a férfiról. Marthe hallotta már, amikor a

várában rejtegette.

- Nagyon régen vártam már, hogy egyedül látogass a

várhegyre. Ne szalasszuk el az alkalmat. Tartozol ennyivel oly sok

év után.

Kinyújtotta a karját, de nem érintette meg.

Marthe még egy lépést hátrált.

- Egykor kijelentette, azt akarja, hogy önként legyek a

kegyelmedé, és nem tesz erővel a magáévá.

- Állom a szavam, ahogy becsületes férfihoz illik.

- Akkor törődjön bele, hogy erre soha nem kerül sor.

Ekkehart dühösen az asztalhoz ment, amin egy csomó papír és

térkép hevert. A lovag indulatosan beletúrt.

- Ezt a helyedben még meggondolnám - mondta

meglehetősen fenyegető hangon.

Marthe már indult kifelé. Sarkon fordult, a hideg futkosott a

hátán.

- Hogy érti ezt?

- Én döntöm el, hogy a hadjárat során kit hová küldenek. Ha

nem akarod, hogy szeretett férjed mindig a legveszedelmesebb

harcokban vegyen részt, amíg végül csodálatra méltó vitézsége

ellenére végre odavész, jobban tennéd, ha engedékenyebb lennél. -

A hangja ezúttal fagyosan csengett.

- Úgy látszik, alábecsüli a férjem harci képességeit - vetette

oda Marthe olyan könnyedén, amennyire csak telt tőle. Minden

ellenérzése dacára engedett volna a férfi követelésének, ha ezzel

megmenthetné Christian életét, de ebben egyetlen percig sem hitt.

- Ismerem a háború veszélyeit. Ne hidd, hogy Otto a fia miatt

kíméletesen bánik majd Christiannal. Éppen ellenkezőleg fog

cselekedni - fenyegetőzött tovább Ekkehart.

Marthe szó nélkül sarkon fordult, és az ajtó felé indult. A

testőrparancsnok utána kiáltott:

- Várom a válaszod! Bármikor meggondolhatod magad. Tudod,

hol találsz meg.

Háborús hírek

Marthénak erőt kellett vennie magán, hogy a hazatérése után ne

mesélje el Christiannak Ekkehart szégyenletes fenyegetését.

Tisztában volt vele, hogy a férjét nem kell emlékeztetnie rá,

mitévő legyen a csatában, és arra sem, hogy nem bízhat a

testőrparancsnokban. Ugyanakkor nem kockáztathatta meg, hogy

Christian az aljas zsaroláson feldühödve párbajra hívja ki a

lovagot. Otto ezért a legjobb esetben is tömlöcbe vetné. Az őrgróf

nem tűrte, hogy vazallusai ölre menjenek, főleg nem egy hadjárat

előtt, amikor minden egyes katona számított. Ha a

testőrparancsnokára támad rá, a főúr valószínűleg halálra ítélné.

Christian válasza viszont alaposan meglepte, amikor elmesélte

neki, hogy Thomas Randolf fiával verekedett.

- Tudom. Rutger a korához képest eléggé alattomos, és ahol

csak teheti, megnehezíti Thomas életét.

- És erről nekem egy szót sem szóltál - fakadt ki Marthe

döbbenten. - Egyáltalán honnan tudsz a dologról, hiszen hetek óta

nem jártál a várhegyen?

- Raimund mesélte, hogy a legidősebb fia és még néhány

barátja mindig Thomas mellett áll. Igazi kis összeesküvők. -

Christian fájdalmas mosollyal gondolt saját apródidejére és az ott

szerzett barátaira. Négyen voltak: Raimund, a két fivér, Gero és

Richard meg ő. Sajnos a testvérpár meghalt néhány évvel

korábban, amikor a császárnak szánt ezüstszállítmányt kísérték, és

rablók támadtak rájuk. - Nem akartam, hogy aggódj - tette hozzá.

Marthe nem szállt vitába vele, hiszen neki is megvoltak a maga

titkai, amiket a férje védelmében őrzött. Most is éppen elhallgatott

előle egy fenyegetést. Ráadásul Christian nem ismerte a teljes

igazságot a múltjával kapcsolatban. Sohasem tudhatta meg, hogy

nemcsak Randolf tett erőszakot rajta, akit tulajdonképpen ezért ölt

meg, hanem a barátai, Ekkehart, Giselbert és Elmar is.

Hetek óta várták a híreket Kaynából, az udvari tanácsból. A

christiansdorfi várban mindenkit foglalkoztatott a kérdés, vajon

kiáll-e Oroszlán Henrik istenítéletre Dietrich von Landsberg ellen.

Egyébiránt Christiant és apródját, Dietrichet nem nyomasztotta,

hogy Otto parancsának értelmében nem vehettek részt az udvari

tanácson. Az ifjú úgy vélte, hogy apja mindennap csak ostorozná

valamiért, bátyja, Albrecht pedig újabb gonoszságot tervelne ki

ellene. A várnagy viszont igyekezett a lehető legjobban

kihasználni az időt a hadjárat előkészítésére, amit szinte mindenki

elkerülhetetlennek tartott. Mindnyájan tudták, mi forog kockán.

Christian, Lukas és Dietrich a vívást gyakorolták. A reggeli

szitáló eső délre záporrá erősödött. A két fiatal apródot, Georgot

és Davidot elküldték, hogy tisztítsák meg a páncélingeket a

rozsdától.

Marthe hitetlenkedve kinézett az ablakon, aztán letette a

vászoncsíkokat, amelyeket tépésnek készített, és kiszaladt az

udvarra.

- Most már elég! - kiáltotta csípőre tett kézzel, immár

csuromvizesen. - Menjetek a házba, és vegyetek fel száraz ruhát! -

Majd remélve, hogy legalább ezzel az érvvel célt ér, hozzátette: -

A végén még elrozsdálnak a kardok.

Christian és Lukas gyakorlatozás közben szemmel láthatóan

ismét megfeledkezett az idő múlásáról. A zuhogó eső elűzte a

nézőket, csupán a lovászok álldogáltak körülöttük, és bámulták

tágra nyílt szemmel a pompás vívást. Az istállómester

távollétében senki sem perlekedett velük, hogy nem dolgoznak. A

harcoló feleket azonban nem lehetett egykönnyen meggyőzni: „A

háborút nem halasztják el az eső miatt” - mondogatta gyakran a

várnagy.

Hirtelen nevetve a feleségére nézett, hátrasimította a haját,

aztán könnyedén a hüvelyébe csúsztatta a kardját.

- Igaza van. Mára elég ennyi - szólt oda Dietrichnek.

Az őrgróf fia udvariasan meghajolt oktatói előtt, aztán

megkönnyebbülten követte Marthét. Még egy ütés, és eldőltem

volna, akár egy kivágott fa, gondolta. Bár a száraz ruha és a meleg

étel ígérete fellelkesítette, mégis úgy érezte, hogy a fáradtságtól

még a kanalat sem tudja megtartani anélkül, hogy ne remegjen a

keze. Természetesen semmi áron nem akarta, hogy a mestere

gyengének tartsa.

Christian is készségesen követte őket, főként, mert amint

megpillantotta a testéhez tapadó nedves ruhában Marthét, azonnal

másféle gondolatai támadtak. Egyébként egyetértett vele abban,

hogy aznapra már eleget gyakoroltak. A várnagy figyelmét nem

kerülte el Dietrich kimerültsége, de ezt érthetőnek tartotta, hiszen

az ifjú felváltva vívott vele és Lukasszal, így egyáltalán nem

tartott szünetet. Mindenesetre elégedetten nyugtázta, hogy Otto fia

nagyon jól tartotta magát.

Nem kímélhette a tizenhét éves fiút, valamennyi apródjánál

keményebben képezte ki. Christian biztosra vette, hogy Otto

valamilyen különösen veszélyes megbízást ad a fiának, hogy

helyreállítsa állítólag csorbát szenvedett becsületét.

Nem sokkal később már Marthe és Christian szobájában ültek.

A hajuk még vizes volt, de már átöltöztek, és a sört kortyolgatták,

amit a ház úrnője töltött nekik. A nagyteremben eközben

megterítettek.

- Nem lesz kellemes ebben az évszakban hadjáratra menni.

Talán jobb lett volna, ha Marthe nem hív be minket a házba.

Legalább hozzászoknánk, hogy a sárban kúszunk - morogta

Lukas.

Senki sem nevetett keserű tréfálkozásán. Bármelyik nap

megérkezhetett a parancs, hogy Christian a fegyvereseivel

vonuljon a várhegyre. A bizonytalanságot nagyon nehezen

viselték.

Zajra lettek figyelmesek. Marthe az ablakhoz ment, hogy lássa,

mi történt az udvaron. Ismerős arcot pillantott meg.

- Raimund az.

Christian és Lukas felpattant. Barátjuk elkísérte az őrgrófot az

udvari tanácsra, és bizonyára fontos híreket hozott.

Amikor Christian kinyitotta az ajtót, Marie állt előtte, akire

alaposan ráijesztett.

- Elkészült az étel - mondta zavartan.

A férfiak ügyet sem vetettek rá, elrohantak mellette. Dietrich

azonban hosszan nézett rá. A lányka elpirult, és lehajtotta a fejét.

Az apród egy pillanatra elátkozta főnemesi származását.

Miért nem veheti el azt a nőt, aki tetszik neki, mint egy egyszerű

parasztlegény? - gondolta. Bánatában megfeledkezett róla, hogy a

parasztok ugyanúgy alaposan megfontolták, kivel házasodnak

össze, és a feleség mennyi hozományt visz a házasságba.

Nem sokkal az érkezése után Christian félrevonta, és

egyértelműen a tudomására hozta, hogy a gyámleányát nem teheti

a szeretőjévé. A tizenhét esztendős ifjú minden éjjel mezítelen

asszonyokról és szenvedélyes csókokról álmodott. Néha alig bírt

ellenállni a kísértésnek, ilyenkor örült, hogy a katonai

gyakorlatozás sokszor a végsőkig kimerítette.

Érezte, hogy Marie szívesen megajándékozná néhány csókkal

vagy még többel is, de nem tehette tönkre a kapcsolatát a lány

nevelőapjával. Ráadásul Christian szemében elvesztené a

becsületét, és ezt semmiképp nem akarta. Fájdalmas pillantást

vetett hát a lánykára, aztán követte a többieket. A szép teremtés is

boldogtalanul nézett utána.

Christian kiment barátja elé a várudvarra, nem törődött vele,

hogy újra teljesen átázik a ruhája.

- Örülök, hogy látlak - köszöntötte vele egyidős barátját,

miközben átölelte és megveregette a hátát.

- Ne örülj túl korán - felelte Raimund vészjóslóan. - Nem jó

híreket hozok.

- Kitört a háború?

Raimund komoran bólintott.

- Otto holnapra vár téged és a fiát a várhegyen.

Christian és Lukas rezzenéstelen arccal fogadta a hírt, végtére is

senkit nem ért váratlanul. Marthe ugyan messze volt még tőlük

ahhoz, hogy hallja Raimund szavait, az arcuk azonban mindent

elárult. Bekövetkezett, amitől rettegett. Az ajkába harapott,

nehogy hangosan felsikoltson. Gyorsan összeszedte magát, és a

lehető legszívélyesebben üdvözölte a barátjukat. Bár tudta, hogy a

háborút nem kerülhetik el, mégsem tudta elnyomni a szívében a

féltő aggodalmat.

Raimund bement velük a házba, barna hajából és zöld

köpenyéből csöpögött a víz. Jókedvre derítette annak tudata, hogy

hamarosan a tűz mellé ülhet, és bőségesen kap ételt is.

- Készíttessek neked egy fürdőt? - kérdezte a ház úrnője.

- Inkább később. A tűz mellé állok, hogy megszáradjanak a

ruháim. Sok mindenről kell beszámolnom.

- Szó sem lehet róla. Azonnal leveszed az átázott ruháidat.

Elég volt egyszer megmenteni a halálos lázból. Nem akarom

megismételni - jelentette ki határozottan Marthe. Mindketten

szomorkásan elmosolyodtak. Eszükbe jutottak a nehéz idők,

amikor a bába összebarátkozott a lovag feleségével, Elisabethtel.

- Ne kényeztess. Néhány hét múlva úgyis valamelyik

várostromnál fogunk ázni-fázni.

- Annál fontosabb, hogy ne betegen érkezz oda - erősködött

Marthe, miközben egy ládában turkált. Örült, hogy nem látják az

arcát, mert egy lovag felesége nem sírhatott, és nem mutathatott

félelmet, ha a férje hadba vonult. Raimund kezébe nyomta a

száraz holmikat, aztán leszaladt, hogy felhozassa az ételt.

- Régebben nem parancsolgatott ennyire - tréfálkozott

Raimund.

- Dehogynem! Ha valaki beteg volt, vagy betegség

fenyegette, mindig megfeledkezett a félénkségéről - emlékeztette

Christian.

Raimund még félmeztelen volt, amikor Mechthild megjelent

egy nagy tál levessel, a tetejére fektetett fatálcán frissen sült

kenyér illatozott. A szakácsnő már-már görcsösen igyekezett nem

megbámulni a vendég ruhátlan felsőtestét. Kisietett, bejelentve,

hogy hamarosan hozza a sört is.

- Pompás az illata. Leves sült helyett? Az ember azt hinné,

egy várnagynak többre is telik. Még mindig őrzöl néhány szokást

abból az időből, amikor még nincstelen lovag voltál? Vagy talán

már a háborús életre készülsz?

- Azok az ételek biztosan nem lesznek ilyen ízletesek.

Péntek van, barátom! - jegyezte meg Christian feddőn.

- Valóban? - meredt rájuk döbbenten Raimund, és gyorsan

végiggondolta, megszegett-e valamilyen böjti szabályt. - Utazás

közben mindig összezavarodok.

Marthe, Lukas és Dietrich is leült az asztalhoz. Christian

elmondta az asztali imát.

- Mennyei. Azt hittem, van a levesben egy kis hódhús -

dicsérte az ételt Raimund, miközben falatozni kezdett.

Marthe mostanra megnyugodott egy kicsit, és magában jót

derült azon, hogy a hód húsát fogyaszthatták böjti napokon is.

Sosem értette, miért. Odacsúsztatott Dietrichnek még egy vastag

szelet kenyeret. Az ifjú mindig meg bírt enni három szeletet, bár

ezt igyekezett titkolni. A mértékletesség ugyanis lovagi erénynek

számított.

Marthe ellenben alig tudott magába erőltetni néhány falatot.

Erre Christian is felfigyelt, és aggódva nézett rá. Az asszonyka

evett még néhány kanál levest. Nem akarta, hogy észrevegyék,

mennyire szorong. Fél attól, hogy a férje és a barátaik hadba

vonulnak, no meg attól is, hogy Ekkehart beváltja a fenyegetését.

Amint befejezték az evést, mindnyájan kíváncsian Raimundra

néztek. A lovag félretolta a tányérját, és megtöltötte a kupáját.

- Elmondom, mi történt az udvari tanácson és utána.

A szavaiból kiderült, hogy Oroszlán Henrik harmadszorra sem

jelent meg a császár színe előtt, így Dietrich őrgrófnak nem kellett

kiállnia az életre-halálra vívott párbajra. Barbarossa Frigyesnek és

a fejedelmeknek ezzel megadatott a lehetőség, hogy törvényes

keretek között kiközösítsék a herceget.

Raimund nagyot kortyolt az italából, aztán folytatta.

- Minden szigorúan a szabályok szerint történt. A császár

megkérdezte a fejedelmeket, mi a büntetése annak, aki háromszori

felszólításra sem jelenik meg a bíróság előtt. Az uralkodók nem

tehettek mást, mint kimondták, hogy az érintettet ki kell

közösíteni és meg kell fosztani valamennyi birtokától és

vagyonától.

- Biztosan nagyon fájt a szívük érte. Mintha nem erre vártak

volna évek óta - gúnyolódott Lukas.

Christian nem törődött a megjegyzéssel.

- A császár kimondta Oroszlán Henrikre a kiközösítést?

- Dehogy! A fejedelmek arra kérték, hogy halassza el a

kiközösítést egy negyedik bíráskodási napra. Császárunk pedig

végtelen nagylelkűségében kegyesen beleegyezett. - Raimund

cinikusan elmosolyodott.

- Miért? A császár végül mégsem mer szembefordulni az

unokatestvérével? - csodálkozott Marthe.

- Szó sincs róla. A császár eldöntötte, hogy véget vet az

ügynek. Belátta, hogy Oroszlán Henrik túl nagy hatalomra tett

szert. - Kíváncsian Dietrichhez fordult. - Halljuk, eleget tanultál-e

Frigyes udvarában a nagypolitikáról ahhoz, hogy megoldd a

rejtélyt a ház úrnője számára.

Az apród Christianra pillantott, aki rábólintott a felszólításra.

- A császár semmilyen hibát nem akar elkövetni. Oroszlán

Henrik sváb földről származik, ezért bárki követelheti, hogy sváb

bíró nélkül ne ítéljék el, sőt bíráskodjanak felette a szülőföldjén.

Frigyes császár valószínűleg a tanácskozás előtt felszólította a

fejedelmeket, hogy terjesszék elő ezt a kérést, így ő kegyes és

igazságos uralkodónak mutatkozhat, és összehívhat egy negyedik

bíráskodási napot - hangzott Otto fiának válasza.

Raimund elismerően füttyentett.

- Helyes következtetés! - dörmögte, azzal Christianhoz

fordult. - Amint látom, az új apródod az udvarban nem csak

verekedni tanult meg.

Miközben Dietrich a dicsérettől kissé zavarba jött, Raimund

elvett egy karéj kenyeret, és kettétörte, hogy kitörölje vele a

tányérját.

- Mindez csupán formalitás. A háború már jóval az udvari

tanács előtt elkezdődött. Augusztus elején Henrik serege betört

Vesztfáliába. Feldúltak mindent, és fosztogattak.

- Ki vezette? - érdeklődött Christian a homlokát ráncolva.

- Néhány rettegett harcos: Gunzelin von Schwerin, Bernhard

von Ratzeburg, Bernhard von Wölpe, Ludolf és Wilbrand von

Halermunt. Az ifjú Adolf von Holstein, aki valószínűleg most

akar hírnevet szerezni magának. Osnabrücknél az ellenfeleik

szörnyű vereséget szenvedtek. Simon von Tecklenburg gróf

számos lovaggal együtt fogságba esett. A málhás csapatból sok

embert ott helyben agyonvertek.

Lukas szabadjára engedte felháborodását.

- A császár tudott erről, és mégis megtagadta a kiközösítést?

- Ez még nem minden - folytatta Raimund közönyösen. -

Ezzel egy időben Henrik hű vazallusa, Bernhard von Lippe Soest

ellen vonult, végigpusztította a környéket, majd felgyújtotta a

kölni Medebachot.

Marthe Raimund szavai hallatán megborzongott. Lelki

szemeivel látta a leégett falvakat, földeket, a legyilkolt nőket és

gyermekeket. A háború nem csak abból állt, hogy a szemben álló

seregek a lovagi harc szabályai szerint megvívnak egymással. A

harcok először mindig a legszegényebbeket és legvédtelenebbeket

érték el, és őket sújtották a legkegyetlenebbül.

- Mit tesz a császár? - faggatta Christian a barátját, aki

éppen sörrel öblítette le az utolsó falat kenyeret.

- Megengedte, hogy a Henrik által fenyegetett fejedelmek,

köztük Wichmann hercegérsek, fegyverrel a tartományaiba

vonuljanak. Ez bennünket is érint. A harcok már megkezdődtek

Halberstadtnál és Hornburgnál.

- Otto őrgróf tehát csapatokkal támogatja Wichmannt -

jegyezte meg Christian komoran. A magdeburgi hercegérsek, a

birodalom egyik leghatalmasabb és legbefolyásosabb ura, a

meisseni őrgróf unokatestvére. Évek óta együtt harcoltak Oroszlán

Henrik ellen, már akkor is szemben álltak vele, amikor még

élvezte a császár védelmét.

- Ez azt jelenti, hogy Henrik Halberstadt ellen akar sereget

küldeni. A város Wichmann uralma alá tartozik, és a püspöke,

Ulrich halálosan gyűlöli Oroszlán Henriket. A fejedelmeket

felszólították, hogy támogassák a hercegérseket. Otto a fivéreivel,

Dedóval és Dietrichhel csatlakozik hozzá. Türingiai Lajos

négyszáz lovagot küld. Úgy hírlik, hogy a kölni hercegérsek,

Philipp von Heinsberg négyezer fős sereget gyűjt össze - folytatta

a beszámolóját Raimund.

- Négyezret? - Christian nem tudta leplezni

megrökönyödését.

- Ez a hír járja. Állítólag vad zsoldossereg, azt is pusmogják,

hogy brabantok.

A szobára egy pillanatra dermedt csend borult. Mindnyájan

megpróbálták elképzelni az elképzelhetetlent. Hogy éppen Isten

szolgája, egy hercegérsek fogadja szolgálatába Európa

legrettegettebb zsoldosseregét! Ezek a lelketlen katonák

embertelenül fosztogatva, gyújtogatva és gyilkolva vonultak végig

az országokon. Kegyetlenkedésük miatt Frigyes császár és Lajos

francia király már évekkel korábban megállapodott, hogy nem

vetik be őket egymás ellen. Később az angol király, Plantagenet

Henrik fogadta fel őket, amikor a fiai fellázadtak ellene. Miután a

vezérük, Wilhelm von Cambrai elesett, kisebb csoportokban

különböző nemesekhez szegődtek, akik számításba vették, hogy

ez a horda leírhatatlan kegyetlenséggel pusztít el mindent, ami az

útjába kerül.

- Ha ez igaz, akkor, fiatal barátom, elfelejtheted a háború

nemes művészetéről hallottakat. Amennyiben atyád a hadjáratba

akar küldeni - jegyezte meg szarkasztikusan Raimund.

Amikor Christian késő este még egyszer lement a nagyterembe,

Kuno és Bertram várta. A két fiatalember a szokottnál sokkal

visszafogottabban lépett hozzá.

- Urammal tarthatunk a háborúba? - kérdezte a vörös hajú.

Christian elhessegette a kérdést, vajon honnan tudnak a dologról.

A két férfi végül is elég okos volt hozzá, hogy az eseményekből

rájöjjenek. A Meissenbe utazása előtti estén fontosabb teendője is

akadt, mint hogy ezzel törődjön.

- A feleséged bármelyik napon világra hozhatja első

gyermeketeket. Vagy már most eleged van a házasságból? -

vetette ellen a várúr, aki most is azt a sihedert látta a legényben,

akit évekkel korábban megismert.

- Nem, uram. Esküszöm, hogy szeretem Johannát, és nagyon

nehezemre esik éppen most itthagyni, de jó kezekben van. És nem

akarom, hogy azt mondják... - hallgatott el zavartan.

- Mit? - sürgette Christian, mert nem akarta az egész

éjszakát a hideg nagyteremben tölteni.

- .azért hagy itthon, hogy kíméljen, mert Johanna a

gyámleánya. - Kuno mély levegőt vett, aztán lehajtotta a fejét.

- Ameddig Otto őrgróf nem követeli valamennyi emberem

hadba vonulását, nem viszem magammal azokat, akiknek

mindenórás a feleségük, vagy akik a családjuk egyedüli támaszai.

Kuno közelebb lépett egy lépéssel.

- Kérem, uram, tegyen kivételt - mondta halkan, de

határozottan. - Megértettem, amit sokszor mondott, hogy a háború

nem játék . Azt akarja, uram, hogy a mostohalányának mindenki

azt mondja, a férje gyáva, és a felesége szoknyája mögé bújik?

- Johanna is azt akarja, hogy hadba vonulj?

- Természetesen nem, de azt mondta, hogyha mennem kell,

akkor bátor lesz, és imádkozik értem.

- Mi a helyzet veled? - kérdezte a várúr Bertramot, aki még

a barátjánál is nagyobb zavarban volt.

- Menni akarok - vágta rá azonnal, aztán akadozva folytatta.

- Előtte, uram, ha megkérem, esetleg eljegyezne a gyámleányával,

Marie-val?

Ha lehet valaki egyszerre megkönnyebbült és ijedt, akkor ez a

fekete hajú fiatalembernek most sikerült.

Christian felvonta a szemöldökét. Ez a fordulat még őt is

meglepetésként érte, bár örömteli meglepetésként.

- Tud-e erről a jövendő menyasszony, és ha igen, mit szól

hozzá?

- Igen, és igen - hangzott a zavart válasz.

Christian belátta, egyhamar nem kerül ágyba. Hívatta Marthét

és Marie-t, ő pedig kényelembe helyezte magát az egyik padon. A

felesége és a nevelt lánya gyorsan lejött, előbbi aggódva, hogy

valami baj történt, utóbbi láthatóan nagy zavarban.

Christian kedvesen a lánykához fordult.

- Marie, nézz rám!

A lány felemelte a fejét, az arca lángvörös volt.

- Ez a fiatalember megkérte a kezed. Hozzá akarsz menni?

Marie először Marthéra, aztán Christianra nézett.

- Tudom, hogy jó férjem lesz. Mindenképpen hadba vonul,

de ha eljegyez vele, talán jobban igyekszik, hogy visszatérjen. Kár

lenne érte - mondta halkan, és lesütötte a szemét.

Valószínűleg sokan kinevették volna, hogy ezért akar férjhez

menni, Christian azonban nem. Marie szavai arra az éjre

emlékeztették, amikor Marthe először ment be hozzá. Másnap

harcba indultak, és igen kevés esélyük volt rá, hogy túléljék, ezért

ajándékozta meg őt azon az éjszakán a szerelmével.

Marthe ugyanezt mondta neki, és a férfi sosem felejtette el a

szavait. „Így biztosan van legalább egy okod, hogy ne tedd

könnyelműen kockára az életedet.” Christian a feleségére nézett,

és azonnal látta, hogy az asszony is ugyanerre gondolt.

- Rendben. Marie, Bertram, ezennel eljegyezlek benneteket

egymással. Amint visszatértünk a háborúból, megtartjuk az

esküvőt - mondta végül.

Három ifjú embert látott maga előtt: Bertram sugárzott a

boldogságtól, Kuno vidáman gratulált neki, és hátba veregette, a

félénk Marie arcán halvány, kissé fájdalmas mosoly suhant át.

Marthe megértette a ki nem mondott kérdést: lehet-e a

barátságból szerelem. Nem tudta a választ, ezért némán magához

ölelte a mostohalányát.

Másnap reggel Christian összehívta a fegyvereseit.

- Még nem tudom, hogy Otto őrgróf hány ember hadba

állítását követeli tőlem. Készüljetek fel mindnyájan. Élezzétek

meg a fegyvereiteket, gyónjatok meg, és szedjétek össze a

batyutokat. Holnap visszatérek a paranccsal. Valószínűleg

holnapután indulunk.

Raimund és Dietrich kíséretében azonnal elvágtatott. Lukas

Marthéval gondoskodott a készletekről, és a lovag ügyelt rá, hogy

a férfiak a harci lázban ne kezdjenek el értelmetlenül verekedni, és

ne igyák le magukat.

A meisseni várhegyen minden a közeli hadba vonulásra

emlékeztetett. Mindenfelé páncélingbe öltözött lovagok járkáltak,

a kocsikat megrakták élelemmel, takarókkal és sátrakkal. Futárok

érkeztek és indultak útnak. Körös-körül parancsok hangzottak, ám

az óriási hangzavarban csak véletlenül jutottak el ahhoz, akinek

szánták őket.

Teljes zűrzavar uralkodott, bizonyára ezért nem figyelt fel rá

senki, hogy megérkezett az őrgróf fia és Christiansdorf várnagya.

Raimundnak hangosan kiáltania kellett, hogy egy lovász elvigye a

lovaikat.

Eközben Dietrich izgatottan körülnézett. Nyolcéves kora óta

nem járt apja várában. Bár gyermekkori emlékeit, amennyire csak

tudta, igyekezett megőrizni, mégis alig ismert rá. A vár körüli

falakat megerősítették, a faépítményeket kőből építették újjá. A

császári udvarban ugyan hozzászokott a pompához, de az egykor

szerénynek mondható nagyterem díszítettsége így is meglepte.

Most értette meg igazán, mit jelent apja számára a

Christiansdorfban bányászott ezüst.

Christian és Raimund azonban nem engedték nézelődni.

Egyenesen a palota felé vették az irányt, igyekeztek minél

gyorsabban átfurakodni a tömegen. Néha üdvözöltek egy-két

lovagot, de senkivel sem álltak meg beszélgetni.

Dietrich lélekben próbált felkészülni a rá váró helyzetre. Abban

biztos volt, hogy apja nem fogja a keblére ölelni. Raimund

figyelmeztette, hogy a bátyja is a várhegyen van, és részt vesz a

megbeszélésen. Összeszorította a fogát, és közönyös nyugalmat

erőltetett magára, ami valójában egyáltalán nem illett a

természetéhez.

- Christian! Jó, hogy itt van - üdvözölte Otto, aki szokásától

eltérően elégedettnek tűnt. Ennek ellenére csupán egy futó

pillantást vetett a fiára.

Az őrgróf ezúttal nem gazdagon díszített székén ült, hanem egy

pergamenekkel és térképekkel megrakott asztalnál állt. Jelen volt

még Ekkehart, két barátja, Elmar és Giselbert, valamint Otto

legidősebb fia. Albrecht karba font kézzel álldogált, és megvetően

figyelte az újonnan érkezőket.

- Térjünk rögvest a tárgyra - kezdte az őrgróf. - Részt kell

vennie a hadjáraton, Christian. Egy ilyen tapasztalt katonáról nem

mondhatok le. Kegyelmed parancsnoksága alá helyezem az

embereim felét.

Christian rezzenéstelen arccal bólintott.

- Hány fegyverest hozzak magammal?

- Valamennyi lovagját és harminc lovast meg gyalogost.

Az összes lovagját és csak harminc katonát? - gondolta

Christian csodálkozva. Évekkel korábban, amikor Otto ki akarta

váltani magát az itáliai hadjáratból, és adót kellett fizetnie a

császárnak, azzal fenyegetőzött, hogy száz ember kiállítását

követeli a falutól.

- Több nem kell. Ne legyen köztük bányász, kovács,

fémöntő. Senki olyan, akinek köze van a bányászathoz. A szállítás

nem állhat le - parancsolta a főúr.

Christiant még jobban megdöbbentette a tény, hogy Otto nem

akar bányászokat vinni a hadjáratba, hiszen náluk senki sem értett

jobban az alagútásáshoz, amin keresztül bejuthattak egy

ostromlott várba. Aggasztotta, hogy nem hagyhatja a várban az

egyik lovagját. Vajon Marthe ott maradhat az őrparancsnok,

Walther védelme alatt?

- Kire kívánja hagyni felséged a christiansdorfi vár

parancsnokságát? Van valami parancsa a fiát, Dietrichet illetően?

- érdeklődött a várnagy.

- A távollétében az elsőszülött fiam veszi át a vár

parancsnokságát. Ezzel a feladattal bizonyosan megbirkózik, és

megtanulhatja a kormányzást. Dietrich elkíséri apródként. A

háborúban talán lesz alkalma helyreállítani a becsületét, hogy

kiérdemelje a lovagi rangot.

Christian alig bírta leplezni a keserűségét. Tehát ezért nem hagy

lovagot a christiansdorfi várban, ugyanakkor mégis elegendő

katona marad a védelmére. Albrecht a saját embereivel

biztonságban lesz, és eljátszhatja a parancsnokot, miközben Otto a

kisebbik fiát hajlandó akár fel is áldozni a harctéren.

Mintha az őrgróf kitalálta volna Christian gondolatait, odaszólt

Dietrichnek.

- Menj, és búcsúzz el édesanyádtól. Christian, kegyelmed

holnapután átadja a vár kulcsait és parancsnokságát Albrechtnek,

aztán csatlakozik hozzám a chemnitzi úton.

Amikor másnap Christian és Dietrich visszaért a faluba, a várúr

meg akarta keresni a feleségét, de erre nem volt szükség. Marthe

elébe sietett Lukasszal egyetemben.

- Holnap, a lovagokkal és harminc katonával - mondta

Christian nem várva meg semmiféle kérdést. Adott néhány

utasítást

Walthernek, aztán Marthéhoz és Lukashoz fordult, és elindult a

házba. - Beszélnünk kell.

Mind tudták, miről lesz szó: mi történjen Marthéval. Nem

sokkal korábban azon tanakodtak, hogy esetleg elkísérhetné a

hadjáratra, és az asszony hálás volt, hogy a férje nem utasította el

azonnal ezt a lehetőséget.

Nem volt szokatlan jelenség, hogy nők is jelen vannak a

katonai táborban. Nemcsak markotányosnők és szajhák

tartózkodtak ott, hanem sokszor nemes hölgyek, királynék és

hercegnék is elkísérték a férjüket. A harctér közelében várták a

csata kimenetelét. Miért ne mehetne egy gyógyításhoz értő

asszony is, akinek a tudománya bizonyára jól jöhet.

Amióta azonban meghallották, hogy brabantok is harcolnak a

Wettinek oldalán, világossá vált, hogy Marthe nem tarthat a

férjével. Eleget hallott róluk ahhoz, hogy tudja, nőnek nincs helye

a közelükben. Ezek a zsoldosok semmilyen rémtettől nem riadtak

vissza, még a saját táborukban sem. A várúrnő nem is annyira a

saját biztonsága miatt aggódott, hanem Christianért. Nem vonhatta

el a figyelmét a csatáról az a gondolat, hogy a hitvese veszélyben

lehet.

Christian attól tette függővé, hogy itthagyja-e a családját, vagy

átvigye-e őket Raimund birtokára Elisabethhez, hogy kit állít az

őrgróf a vár élére. Marthe meggyújtott a szobában egy gyertyát, és

bort töltött a kupákba.

Christian kertelés nélkül a tárgyra tért.

- Otto a távollétemben az idősebbik fiára ruházza a vár

parancsnokságát. Ahogy Albrechtet ismerjük, jobb, ha Marthét és

a gyerekeket még az érkezése előtt átvisszük Elisabethhez. Lukas,

kérlek, rendezd el a dolgot, aztán gyere utánunk. Nekem itt kell

maradnom, hogy átadjam a parancsnokságot. - A vele szemben

ülő Marthéra és Lukasra nézett, várva az egyetértésüket.

Lukas barátja feleségére pillantott, és hallgatott. Megérezte,

hogy az asszony másként döntött. Már csak abban

reménykedhetett, hogy meg tudják győzni a várnagyot.

- Éppen ezért kell maradnom. Van elég emberünk, aki

mellém áll, ha hatalmaskodik velem - mondta Marthe

határozottan.

- Tudod, milyen alattomosan bánt mindig az öccsével. Meg

akar fizetni azért, hogy befogadtuk Dietrichet. Meg fog alázni, és

felhasználja ellened minden hatalmát - vetette ellen Christian.

- Egy húszesztendős elkényeztetett kölyök - felelte Marthe

hetykén.

- Te pedig egy tekintélyes huszonöt éves matróna vagy? -

próbálta Lukas oldani az érezhető feszültséget.

- Az őrgróf fia és a király lovagja - fakadt ki Christian. - És

ezt éreztetni is fogja, ha az apja és a király távol van. Ráadásul

nem hagyhatom itthon egyetlen lovagomat sem. Walther nem

számít neki, hiszen nem nemesi származású.

- Tudom, de éppen emiatt kell maradnom - ellenkezett

Marthe hevesen, aztán halkabban folytatta. - Nem akarok minden

alkalommal elmenekülni, ha el kell menned. Ráadásul legutóbb az

sem segített.

Az ajkába harapott. A két férfi némán ült, Marthe szavai

szörnyű emlékeket idéztek fel bennük.

Öt évvel korábban, attól tartva, hogy a falubeli irigy orvos vagy

egy túlbuzgó pap árthat Marthénak, Christian a gyerekekkel

együtt elvitte Elisabethhez. Az inkvizíció azonban ott is rátalált,

láncra verve elvitték, és tömlöcbe vetették, ahonnan Ekkehart

szabadította ki. A várnagy hetekig úgy tudta, hogy a felesége

meghalt. Az asszony testéről még ennyi év eltelte után sem tűntek

el a kínzás nyomai, és valószínűleg már soha nem is fognak - nem

beszélve a lelki sérüléseiről.

- Nincs teljes biztonság sem a számomra, sem a számotokra.

Isten bizonyára nem csupán azért emelt erre a rangra, hogy szép

ruhákat hordjak. Hadd segítsek az embereken a faluban, és

próbáljak, amennyire csak lehet, helytállni Albrechttel szemben,

amíg távol vagy. Hidd el, vannak elegen körülöttünk, akik

mellettem állnak.

Christian elgondolkodva végigsimította az arcát, és Lukasra

nézett. Gyakran vitatkoztak Marthe miatt, mert az ifjú lovag

jobban bízott az asszony erejében. A várnagy attól félt, hogy a

börtön és a kínzás lelkileg megtörte a feleségét.

Lukas barátja szemébe nézett, és némi habozás után bólintott. Ő

is szerette Marthét, és nem akarta, hogy baja essen, ugyanakkor

örült, hogy visszatért régi bátorsága.

- Megbirkózik vele.

Christian jó ideig gondolkodott, aztán megszólalt.

- Rendben van, de teszünk néhány óvintézkedést.

Marthe megkönnyebbülten felsóhajtott. Igaz, félt tőle, hogy

Albrecht parancsnoksága alatt kell élniük, de nem akart

megfutamodni a nehézségek elől.

MÁSODIK RÉSZ

Az égő mocsár

Haldensleben, 1179. október

A szél és az eső Christian arcába csapott, miközben Haldensleben

várát nézte. Igyekezett elrejteni az emberei elől a kétségeit. Erős

falak, háromszoros földsánc állta az ostromlók útját, körös-körül

pedig áthatolhatatlannak tetsző mocsár. Többen kételkedtek

benne, hogy a nyirkos októberi időben képesek bevenni Oroszlán

Henrik erődjét.

Otto csapatai éppen ekkor érkeztek meg, miután Wichmann

hercegérsek futára Magdeburg előtt fogadta a meisseni őrgrófot,

valamint a fivéreit, és az ostromtáborba vezette őket.

Christian komor pillantást vetett a várra, aztán megparancsolta

az embereinek, hogy vegyék le a málhát a lovakról és a kocsikról,

majd verjék fel a sátrakat.

Wichmann Haldensleben előtt felállított táborában minden

lehangolónak tűnt. Az emberek és az állatok átáztak a

nedvességtől, az eső teljesen átitatta a földet, minden lépéskor sár

fröcsögött szét. A tábor keleti részében hangos kiáltozás és

káromkodás közepette fatörzseket rakodtak le a kocsikról. Az

ostromtornyokhoz és ostromlétrákhoz szükséges fát messziről

kellett odaszállítani. A lápvidéken nem találtak megfelelő fát, csak

zuzmó és ritkás bokor nőtt, amit még tűzifának sem használhattak.

A helybéliek ráadásul figyelmeztették őket, hogy ügyeljenek

minden lépésükre. Ugyanis ami ártalmatlan füves területnek

látszik, valójában mocsár. Mintegy ennek bizonyítékaként

Christian rémült kiáltást hallott. Körülbelül hatvan lépésnyire tőle,

ahol Dedo von Groitzsch emberei vertek sátrat, az egyik férfi túl

messzire merészkedett, és már csípőig beragadt a lápba. Halálos

félelmében a karjaival kapálózott, amitől még gyorsabban

süllyedt. Néhányan elfutottak botokért és létráért, ám mire

visszaértek, és óvatosan megpróbálták odacsúsztatni az

eszközöket a bajbajutottnak, már késő volt. Nem tudta mozgatni a

karját, hogy megragadja a botot. Hamarosan elnyelte az ingovány,

és csupán néhány buborék utalt szörnyű végzetére.

Christian és a körülötte állók dermedten keresztet vetettek. Egy

vézna legényke, aki Meissenben csatlakozott hozzájuk, lapáttal a

kezében éppen árkot ásott a sátraktól távolabb, amit majd az

emberek a dolguk elvégzésére használhatnak. A történtek hatására

eszét vesztve elhajította a lapátot, és kiabálni kezdett:

- Egy lépést sem megyek tovább! Ez a pokol tornáca!

Christian közbe akart lépni, de a legényhez közelebb lévő Lukas

gyorsabb volt. Miközben a többiek félve maguk elé motyogtak,

megragadta a siránkozó fiút, egy mozdulattal a földre taszította, az

arcát egész közel nyomta a földhöz, majd rárivallt.

- Elég, hogy a sárban kell feküdnünk, nem fogunk még

ürülékben is gázolni. Meg akarod tudni, milyen érzés a mocsárban

lenni?

- Nem, uram! - hebegte a fiú ijedten.

Lukas olyan hirtelen engedte el a nyakát, hogy az arca mégis

beleütődött a sárba. A társai felnevettek, miközben a móresre

tanított ifjonc mogorván felállt, és letörölte magáról a piszkot.

- Kérd meg a vezetőt, aki idehozott minket, hogy mutassa

meg, melyik terület biztonságos. Aztán végezd el gyorsan a rád

bízott munkát - parancsolta Christian.

- Gyere, anyámasszony katonája! Kihúzlak, ha beragadsz a

lápba - piszkálódott Kuno. Intett a fiúnak, hogy kövesse, aki

óvatos és igencsak bizonytalan léptekkel ezt meg is tette.

Láthatóan nem ő volt az egyetlen, aki megrémült az ingoványtól.

Miután elült a nevetés, jó páran kissé nyugtalanul néztek körül.

Egyesek keresztet vetettek, és elmormoltak egy imát.

- Mire vártok? - mordult rájuk Bertram. Mivel senki sem

mozdult, az egyik katonának lapátot nyomott a kezébe, és ő maga

is felvett egyet. - Úgy tűnik, hamarosan rád jön a szükség.

Igyekezz! Senki sem akarja látni, hogy a félelemtől tele lesz a

nadrágod.

Szétosztotta a lapátokat, majd elindult a többiekkel.

Jól kezdődik, gondolta Christian, ugyanakkor örült Kuno és

Bertram beavatkozásának. Nem bánta meg, hogy végül is magával

hozta őket. Kuno pár nappal később csatlakozott a várnagy

parancsnoksága alá tartozó csapatokhoz, mert épp az indulásukkor

kezdődtek Johanna fájásai. Christian engedélyezte, hogy megvárja

a gyermek születését. Két nappal később Kuno utolérte Otto nem

túlságosan nagy seregét, és büszkén jelentette, hogy a felesége egy

kislánynak adott életet, és mindketten egészségesek.

- Furcsa, hogy egy ilyen apróság mennyire magához köti az

embert - mélázott kicsit Kuno, aztán rögvest a parancsok felől

érdeklődött.

Christian a parancsnoksága alatt állók közül egyelőre csak a

saját embereire számíthatott. Útközben többször kényszerült

szigorú büntetések alkalmazására, hogy fegyelmet teremtsen.

Ekkehart, aki a testőrség mellett Otto seregének másik felét

parancsnokolta, fel is akasztatott egy férfit, amiért megszegte a

falvakra vonatkozó fosztogatási tilalmat.

A várúrnak eddig nem kellett ehhez folyamodnia, mert Lukas

otromba tréfáival sokszor elérte, hogy a gyávákat a társaik ne

támogassák, hanem kinevessék. A következő ilyen alkalommal

azonban keményebben kell fellépnie.

Lukas és az ifjú Dietrich lépett Christianhoz, aki az

esőfüggönyön keresztül a várra meredt, és igyekezett

megfeledkezni a mocsár bűzéről.

- Azon töprengek, hogyan vesszük be ezt a várat árulás

nélkül - jegyezte meg Lukas halkan, hogy hármójukon kívül senki

ne érthesse a szavait. - Ostromtornyokkal még a földsáncokig sem

jutunk el. Kiéheztetni nem lehet őket, mert a mi készleteink

hamarabb elfogynak. Alagutat ásni ebben a bűzös mocsárban

képtelenség.

Dietrichhez fordult.

- Atyád bizonyára sejtette, hogy ide vezényelnek minket,

különben hozott volna néhány tapasztalt bányászt, hogy

aláaknázzák az erődöt. Ebben az évszakban hetekig itt rostokolni a

hidegben és esőben nemigen lehet ínyére.

- Nem volt nehéz kitalálni, hogy ide jövünk - jegyezte meg

Christian komoran.

Senkit sem lepett meg különösebben, hogy Haldensleben

falainál találták magukat. Évek óta viszály dúlt Oroszlán Henrik

és

Wichmann hercegérsek között a feltörekvő kereskedőváros és

főként az erőd miatt. A főpap úgy vélte, ellensége vára túlságosan

is közel van Magdeburghoz. Ezt Dietrich is pontosan tudta, mert

apródként elég sok mindent hallott a fejedelmek acsarkodásáról,

bár minden részletet nem ismerhetett.

- Tizenkét évvel ezelőtt a fejedelmek bírósága úgy

határozott, hogy Henrik hercegnek át kell adnia a várat Wichmann

birtokába - magyarázta Christian az ügy kényes előzményét

apródjának. - Oroszlán Henrik ellenszegült az ítéletnek, és

megtámadta Brémát. Erre az ellenlábasai elpusztították

Haldensleben és Niendorf várát. Szószegése ellenére a császár

visszaadta Henriknek Haldenslebent, aki a régi erőd közelében

felépítette ezt a megerősített kereskedővárost. És most itt

vagyunk.

Egy teljesen átázott fiatalember lépett oda hozzájuk.

- Az őrgróf úr kéri, hogy kísérje el Wichmann hercegérsek

úrhoz - mondta Christiannak. Lukas még jobban elkomorodott. A

futár ugyanis nem volt más, mint az öccse, Jakob, akinek

egyáltalán nem vágyott a társaságára.

Sokat veszekedtek, amikor Jakob még Christian apródja volt, és

bátyja sosem volt elégedett a teljesítményével. Folyton azt

hajtogatta, hogy nagyobb erőfeszítéseket kell tennie. Lukas nem

sokkal később felbontotta az eljegyzését a szomszéd birtokos

számára kijelölt bigottan vallásos lányával. A menyasszonynak

része volt benne, hogy Marthét megtalálja az inkvizíció. Az apja

erre kitagadta a fiát, és Jakobot tette meg örökösévé. Christian

mérhetetlen csalódására az ifjú bátyja ellen fordult.

Jakob sok olyasmit vágott fivére fejéhez, amit később megbánt.

Hónapokkal később nehéz döntést kellett meghoznia. Végül

elmondta előbb Lukasnak és Christiannak, majd Otto őrgrófnak,

hogy ki hajszolta bele unokaöccsét, az ifjú Konradot lovaggá ütése

napján egy halálos párviadalba. Jakob vallomása nyomán a

meisseni őrgróf végre megengedte, hogy Christian élet-halál

harcra hívja ki halálos ellenségét, Randolfot.

Konrad temetésén az ellenségeskedő testvérek afféle

hallgatólagos fegyverszünetet kötöttek, de igazából nem békültek

ki egymással.

Jakob azóta apja parancsára nőül vette a szomszéd birtokos

másik lányát, és több gyermekük is született. Lukas ellenben még

mindig nem házasodott meg, és utódai sem voltak.

Christian parancsba adta, hogy osszanak szét kenyeret és sört,

ha elkészült a tábor, aztán követte a futárt.

Az őrgróf sátrát már felverték. Otto Ekkehart kíséretében kijött,

és komoran az eget kémlelte. Az eső szakadt, mintha dézsából

öntötték volna. Fázósan felhúzta a vállát, aztán intett Christiannak

és a testőrparancsnoknak, hogy kövessék.

Útközben csatlakozott hozzájuk Dietrich von Lansberg és Dedo

von Groitzsch, valamint rangidős tisztjeik. Otto és fivérei már

útközben egyesítették seregeiket. A két teljesen átázott főúr

osztotta Christian kétségeit.

Tekintettel Dedo testalkatára Christian némi cinizmussal azon

töprengett, hogyan fog átkelni a gróf a mocsáron anélkül, hogy

elsüllyedne. Talán Dietrich őrgrófnak hasonló gondolatok

járhattak a fejében, mert egy pillanatra gúnyosan elmosolyodott.

A hercegérsek már várta őket pompás sátrában, ahol

tartályokban izzó szén árasztotta a kellemes meleget. Felőlem jó

darabig eltarthat a tárgyalás - futott át Christian agyán. -

Valószínűleg hosszú ideig ez lesz az utolsó alkalom, hogy

megszáríthatom a ruháimat. Hálásan elvette a forralt bort, amit

egy tizennégy év körüli fiú nyújtott át neki. Reszkető kezéből

ítélve, az ifjú borzasztóan fázott. De az is lehet, hogy láz gyötörte,

és amiatt rázta a hideg.

- Isten áldja kegyelmeteket, amiért mellettem állnak - üdvözölte

a magdeburgi érsek szövetségeseit. Wichmann jelentékeny

testmérete és paphoz nem igazán illő, pompázatos öltözete

általában minden tekintetet magára vonzott. Christian figyelmét

mégis egy fiatalember keltette fel, aki az ostromtábor

körülményeihez mérten rendkívül elegáns ruházatot viselt.

Wichmann egyházi tanácsadói és katonai vezetői között állt, és

megvetően nézett a Wettinekre.

Christian hallotta, hogy a türingiai tartománygróf is a

szövetségesek közé tartozik, de eddig még nem látta a táborban a

zászlóit. Valószínűleg ugyanúgy nemrég érkezhetett, mint ők. A

várnagy hátrébb lépett a félhomályba. Nem akarta, hogy Lajos

felismerje benne azt a férfit, akit évekkel korábban törvénytelenül

Wartburgban fogva tartott, hogy jelentős összeg fejében eladja

Szászország és Bajorország hercegének. Akkoriban még az

„Oroszlán” mellett állt. Ha most elpártolt tőle, bizonyára azért

tette, mert rájött, hogy Henrik teljhatalmának lassan vége.

Christian ugyanúgy nem bízott a tartománygrófban, mint Otto, és

ennek nem csak a várfogság volt az oka.

Lajos meglátta a várnagyot, és rosszul eljátszott közönnyel

meredt rá. Christian látványos főhajtással üdvözölte, aztán a

magdeburgi hercegérsek felé fordult.

A világi örömöket nagyon is kedvelő Wichmann kimerültnek

tűnt, sőt mintha több évet öregedett volna az alatt a pár hónap

alatt, amióta Christian utoljára látta a magdeburgi udvari tanácson.

Mindenesetre sosem hallott a főpap szájából még olyan

gyűlölködő szavakat, mint most.

- Tegyék Haldenslebent a földdel egyenlővé. Égjen úgy, ahogy

az én városom, Halberstadt lángolt.

Dermedt csend borult a sátorra. Nem elsősorban azért, mert

egyházi személyként irgalmasnak kellene lennie, és a bosszút

Istenre bíznia, hiszen a hercegérsek nem volt áhítatosabb a

jelenlévőknél. Sokkal inkább azért, mert Wichmann eddig mindig

kiegyensúlyozottságra törekedett, ha a birodalom békéjéről és

biztonságáról volt szó. Oroszlán Henrik, amikor hét évvel

korábban zarándokútra ment Jeruzsálembe, ellentéteik dacára az

érseket tette meg szász helytartónak és birtokai felügyelőjének.

Wichmann nemcsak hogy elősegítette, hogy a császár és Sándor

pápa húsz év ellenségeskedés után kibéküljön, hanem

személyesen kísérte el

Frigyest Velencébe, ahol kiegyezett a szentatyával. Christian nem

is akart belegondolni, mennyi türelem kellett ahhoz, hogy

Barbarossa áldást kérve a pápa lába elé vesse magát.

Csupán a sátortetőt verdeső esőcseppek zaja és az ostromlók

távoli szitkozódása törte meg a csendet. A főpap láthatóan nem

vette észre hallgatósága döbbenetét. A máskor bőbeszédű érsek

akadozva számolt be az eseményekről, amelyek szövetségesei

megérkezése előtt történtek.

- Oroszlán Henrik harc nélkül bevette Halberstadtot,

védtelen polgárokat ejtett foglyul, és elrabolta a javaikat. De ez

még csak a kezdet volt. Az emberei az erős szélben felgyújtottak

egy kunyhót. A tűz gyorsan terjedt, és az egész város lángba

borult. Nemcsak a házak égtek le, hanem a templomok és a

kolostorok is. Halberstadt egyetlen nap leforgása alatt romba dőlt.

A hercegérsek eltakarta gyűrűvel ékesített kezével az arcát. A

jelenlévők közül senki sem kételkedett benne, hogy a történtek

valóban elborzasztják. Kis szünet után folytatta.

- Több száz embert temettek maguk alá a romok, akik Isten

házában kerestek védelmet és menedéket. Az idős, nagytiszteletű

Ulrich püspök élete kockáztatásával mentette ki a lángok közül a

város védőszentjének, Szent Istvánnak, az első keresztény

vértanúnak félig elszenesedett ereklyéit. A prépostjával, számos

más pappal és lovaggal egyetemben őt is elfogták, és isten tudja,

hová hurcolták.

A hercegérsek egyre jobban magába roskadt.

- És ha mindez még nem lenne elég, az „Oroszlán”

megengedte, hogy az emberei kifosszák a védtelenné vált várost,

és feldúlják, akár a pokol katonái. Tombolva vonultak át a

városon, gyilkoltak, raboltak. Tisztes asszonyokat és szüzeket

gyaláztak meg mindenki szeme láttára. Még az anyaszentegyház

embereit sem kímélték.

Wichmann hirtelen felegyenesedett, a hangja ismét tisztán és

erőteljesen csengett.

- Legyenek átkozottak az örökkévalóságig! Értesítettem e

borzalmakról a mainzi egyházat. Kiátkozták az istenteleneket. A

kölni hercegérsek sereget gyűjtött, már úton vannak. Együtt

megsemmisítjük Haldenslebent. Váljon a földdel egyenlővé.

Évtizedekig ne telepedhessen meg itt senki.

A jelenlévők egyetlen szót sem szóltak. Nem annyira a

városban történt borzalmak döbbentették meg őket, hiszen ilyesmi

gyakran megesett az elfoglalt településeken, hanem az érsek

engesztelhetetlen gyűlölete.

Wichmann von Seeburg a kirabolt és rommá vált

Halberstadtban tanult, és éveken át ott volt nagyprépost. Úgy

tűnik, ezért veszett ki belőle az ellenség iránti irgalom csírája is.

A hirtelen támadt csendben Dietrich őrgróf ragadta magához a

szót.

- Biztosítom mindannyiunk együttérzéséről. Készen állunk

rá, hogy érsek uram csapataival közösen bevegyük Haldensleben

t.

Christiant kirázta a hideg. Azt kérdezte magától, vajon

Wichmann bosszúvágyból valóban megengedné-e a városban a

szabadrablást? Isten szolgája ilyen messzire menne? Tudta a

választ. Végül is a kölni hercegérseket Soest és Medebach

feldúlása arra indította, hogy a szolgálatába fogadja a keresztény

világ legádázabb zsoldosait.

Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak sose vennék be

Haldenslebent, legalábbis addig ne, amíg Wichmann vissza nem

talál megfontolt viselkedéséhez. Mert ha az érsek rászabadítja a

városra a brabantokat, a lakók ugyanazokat a borzalmakat fogják

átélni, mint Halberstadt polgárai.

Dietrich hangjából eltűnt az együttérzés, és a hűvös

tényszerűség vette át a helyét.

- Látom, fát hozat az ostromgépekhez. Tudja, hogyan lehet

bevenni ezt az erődöt? Ismernek olyan utakat, amelyek elég

szélesek és biztonságosak ahhoz, hogy átjussunk velük a

végeláthatatlan mocsáron?

Wichmann a fejét rázta.

- A kész tornyokat nem vihetjük oda. Egyes részeket kell

megépíteni és odaszállítani, majd közvetlenül a földsánc előtt

összeállítani.

- Mire kellenek a hajítógépek? - kérdezte a türingiai

tartománygróf lekicsinylően. - Ebben a mocsárban még követ sem

találunk, amivel lőhetnénk a várfalra. Honnan veszünk élelmet?

Mérföldekre nincs egyetlen falu sem, ahol bármit is

szerezhetnénk. Az embereim már most zúgolódnak.

A meisseni őrgróf voltaképpen ugyanezeket a kérdéseket akarta

feltenni, de végül meggondolta magát.

- Nem túlságosan hízelgő kegyelmedre és az embereire

nézve, ha már az első napon lázadoznak, tartománygróf úr -

vetette oda Lajosnak megvetően.

A türingiai tartománygróf válaszolni akart, ám Wichmann

felemelte a kezét.

- Legkésőbb holnap újabb szállítmány érkezik. - Megvetően

végignézett a torzsalkodó fejedelmeken. - Tartogassák a harci

kedvüket Henrik serege ellen. Már egy vagyont költöttem fára és

gabonára, tehát tegyenek róla, hogy az embereik végezzék el

rendesen a dolgukat.

Fáradt mozdulattal jelezte az egybegyűlteknek, hogy

távozhatnak.

A sátor ajtajában némi dulakodás támadt, amikor Otto és Lajos

egyszerre ért oda, és egyikük sem akart utat engedni a másiknak.

A kövér Dedo szorosan a nyomukban haladt, és fenyegetően rájuk

mordult.

- Nagyszerű! - súgta Dietrich őrgróf Christiannak, amikor

utolsóként elhagyták a sátrat. - Még egy napja sem vagyunk itt,

sárban és esőben táborozunk egy bevehetetlennek tűnő vár előtt,

és a szövetségesek máris egymásnak esnek. Ráadásul még azelőtt,

hogy ellenséggel találkoztunk volna.

Az eső ugyan alábbhagyott, de a terület végleg sártengerré

változott. Christian rosszkedvűen visszament az embereihez, hogy

beossza őket az ostromtornyok építéséhez és a hajítógépekhez.

Négy napon keresztül szinte szakadatlan zuhogott az eső, míg

végre elvonultak a felhők. Ahol az őszi napsütés elérte a földet,

kigőzölgés támadt, ami még félelmetesebbé tette a vidéket.

Mindenkinek átnedvesedett a ruhája, a kenyér szinte

megpenészedett a kezükben, a szárított hús romlásnak indult.

Láthatóan még Wichmann tanácsadóinak sem volt semmilyen

sikerrel kecsegtető tervük a vár bevételére. A hercegérsek

makacssággá merevedő dühe elnémított minden javaslatot,

miszerint az időjárásra való tekintettel fel kellene hagyni az

ostrommal, és tavasszal újra próbálkozni.

Christian tehát tovább építtette embereivel az ostromtornyok

részeit, habár senki sem tudta elképzelni, hogyan juthatnának el a

mocsáron keresztül a nehéz szerkezetekkel a földsáncig és a

falakig.

Eközben híre ment, hogy a kölni érsek zsoldosserege kirabolta

Henrik birtokait, nem kímélve a templomokat és a kolostorokat

sem. Vesztfália újabb dúlást élt át, de ez még szörnyűbb volt, mint

Oroszlán Henrik csapatainak támadása.

Christian alkonyatkor Lukasszal és Dietrichhel minden este

körbejárta a tábort, hogy beszéljen az embereivel. Már rég névről

ismerte azokat is, akiket Meissenben osztottak be a

parancsnoksága alá. Elégedetten látta, hogy az első napokban

annyira rettegő vézna legény ki akarja köszörülni a csorbát, és

nagyon ügyesen bánik a fával, valamint a fűrésszel.

A katonák kis csoportokban ülték körül a tüzet. Egyesek maguk

elé bámultak, mások beszélgettek vagy kockáztak, és remélték,

hogy a nyereményből futja majd egy szajha szolgálataira.

Néhányan a tűz fölött valamilyen állatot sütöttek, amit a

környéken fogtak. A kevéske étel illata egy időre elnyomta a

mocsár mindent átható bűzét. Még Christian gyomra is korogni

kezdett.

Egy szajha megszólította, de amint felismerte, gyorsan

bocsánatot kért, és elsietett. A táborban hamar elterjedt, hogy nem

jár a szajhákhoz. Tudta, hogy azt gondolják, a felesége valamilyen

varázslattal láncolta magához. Még az sem vehette rá, hogy

valamelyik tábori szajhával háljon, hogy azzal megvédje Marthét

a szóbeszédtől.

Sokszor azon töprengett, hogy megy a sora szerelmének

Albrecht várparancsnoksága alatt. Igyekezett elhessegetni az

aggodalmait, hiszen semmi értelme nem volt a tépelődésnek.

Innen úgysem segíthetett neki. Csak abban reménykedhetett, hogy

a felesége helytáll, és a faluban lévő titkos szövetségesei

támogatják. Igaz, a falubeliek sem mertek nyíltan ellentmondani

az őrgróf fiának, ám Christian az évek során elég jól megismerte

az embereket ahhoz, hogy bízzon a bátorságukban és a

hűségükben. Úgy vélte, humorral és ésszel ügyesen elejét veszik a

bajoknak.

Lukas megsejtette, merre járnak barátja gondolatai.

- Fogadok, hogy nem töltjük itt a telet. Ottónak még kevésbé

van ínyére a dolog, mint nekünk. Amint módot talál rá, hogy

elmehessen anélkül, hogy elveszítené a becsületét Wichmann és a

többi fejedelem előtt, indulunk haza.

Christian ebben egyetértett vele.

- Wichmannon kívül mindenki legszívesebben még ma

elmenne innen. Szerintem maga az érsek is belátta már, hogy így

nem vehetjük be a várat.

- Talán valamilyen isteni csodára vár - élcelődött Lukas.

- A négyezer brabantot nem nevezném Isten csodájának -

jegyezte meg Christian lekicsinylőn. Gondolataikba merülve

bementek a sátorba, hogy a szárított húsból és kenyérből álló

szerény vacsora mellett Dietrichhel, valamint a két fiatalabb

apróddal támadási taktikákat eszeljenek ki.

Már besötétedett, amikor kintről izgatott kiabálást hallottak.

Christian megragadta a kardját, felugrott és kirohant. Lukas és

Dietrich fegyverrel a kezében követte. De nem tört ki verekedés,

és a várból sem indítottak támadást, ahogy feltételezték.

A katonák összegyűltek, és ijedten bámulták a tábor és a vár

között elterülő mocsarat. Az erőd felől, a sötétben fáklyák fénye

villogott, más helyeken füst gomolygott.

- Mocsári szellem vagy lidércfény? - kérdezte valaki

rémülten.

- Egyik sem - felelte Christian komoran. Bekövetkezett az,

amitől napok óta tartott. - A gazemberek felgyújtották a lábunk

alatt a tőzeglápot.

Ezen az éjszakán az ostromlók egy szemhunyásnyit sem

aludtak. Senki sem tudhatta, mióta égett a tőzeg a föld felszíne

alatt, mielőtt észrevették. Mindenesetre a tűz egyre gyorsabban

terjedt. Sok helyen füstfelhő szállt fel a talajról, ezek nyomán jól

látták, hogyan közeledik feléjük a megszámlálhatatlan

mennyiségű tűzfészek. Néha hatalmas lángcsóvák jelentek meg

azokon a területeken, ahol a tűz a föld alatti üregekben keletkezett,

és a vékony füves réteg beszakadt fölötte.

- Legalább hamarosan nem fog fázni a lábunk - jegyezte

meg Kuno gúnyosan.

Alig mondta ki e szavakat, amikor velőtrázó nyerítés hasított az

éjszakába. A karám eltűnt a föld színéről. A tűz üreget égetett

alatta, és a talaj beszakadt.

Christian odaküldött néhány embert, hogy mentsék, ami

menthető. A szerencsétlenség helyén szörnyű kép tárult eléjük.

Legalább egy tucat ló zuhant az üregbe. Vadul csapkodva, a

félelemtől és a fájdalomtól nyerítve próbáltak kijönni,

sikertelenül.

Bertram leereszkedett egy kötélen, amit két katona tartott.

Megkísérelte felállítani az egyik lovat, de a szerencsétlen hátas

vadul kapálózni kezdett. Bertramnak sikerült egy takarót a fejére

dobni, így eltakarhatta a szemét. A nyakára kötött egy kötelet, és

lassan elhúzta a többi tomboló, sérült állattól. Végül nagy

nehezen, közös erővel sikerült kiszabadítani a lovat.

- Jól csináltad - dicsérte Christian, aki egy fáklyával

világította meg az üreget. A látottak megerősítették a

legszörnyűbb gyanúját. A Bertram által kimentett mén kivételével

a zuhanáskor valamennyi lónak eltört a mellső vagy a hátsó lába.

Mivel látta, hogy már nincs mit tenni, értesítette az

istállómestert, hogy küldjön oda néhány katonát, akik

megszabadítják az állatokat a szenvedéstől. Christian sarkon

fordult, mert nem akarta végignézni az öldöklést, és annak sem

akart tanúja lenni, ahogy a táborban elfogyasztják a lóhúst.

Elindult a sátrához, de nem jutott odáig. Hirtelen erős fény

oszlatta el a sötétséget. Hangos recsegés-ropogás közepette

hatalmas robajjal lángba borult az egyik ostromtorony a türingiai

tartománygróf táborában. Egy lángcsóva tört fel a mélyből, amitől

a fa lángra kapott. A katonák tágra nyílt szemmel bámulták a

rémisztő színjátékot. Néhányan keresztet vetettek, és

elbizonytalanodva Christianra néztek.

- Mit tehetünk? - kérdezte halkan Dietrich, aki alig bírta

leplezni ijedtségét.

- Semmit. Várunk és imádkozunk, hogy a föld ne égjen el a

lábunk alatt - felelte Christian. Aztán kiadott néhány parancsot az

embereinek. - Nagyobbítsátok meg a karámot! Nézzétek meg, hol

meleg vagy legalábbis száraz a talaj! Tegyetek vízzel teli vödröket

az ostromgépek és a szekerek mellé!

Úgy tűnt, az ostromlók nem tehettek mást, mint hogy nézik,

ahogy a parázs lassan mindent beborít.

Hajnalban nagy pelyhekben lehullott az első hó, ami ebben az

évszakban szokatlan volt.

- Nagyszerű - jelentette ki Christian elégedetten. Dietrich

kérdőn nézett mesterére, azt hitte, tréfál.

- A hó segít, hogy megtaláljuk a föld alatti tűzfészkeket -

magyarázta a várnagy. Utasította az embereit, hogy figyeljék meg,

és ürítsék ki azokat a helyeket, ahol a hó azonnal elolvadt.

Az ostromlók, mintha egy láthatatlan erő kényszerítené őket,

folyvást a mocsarat bámulták, ahonnan füst és tűzoszlopok törtek

az ég felé. Még reggelihez sem készülődhettek, mert az egyik

torony a magdeburgiak táborában szintén tüzet fogott. Rémült

kiáltozás, hatalmas zűrzavar támadt. Wichmann emberei nem

tudták megmenteni a tornyot. Az eső áztatta fa vastag fehér füstbe

burkolózva égett.

Christian eközben ellenőrzött minden olyan helyet, ahol fát és

élelmet tároltak. A katonái jó munkát végeztek. Körös-körül

bőrvödrök és vizes hordók álltak. Egyelőre semmi sem utalt rá,

hogy a parázs áttör a felszínre. A megmaradt lovak nyugtalanul

toporogtak, de a várnagy lovával, Radomirral sikerült összeterelni

az állatokat. Engedelmesen követték a vezérmént.

Mielőtt továbbmehetett volna, Jakob állította meg, aki Ottónál

teljesített futárszolgálatot.

- Azonnal jöjjön az őrgróf úrhoz, és hozza magával Dietrich

úrfit is - mondta, majd zavarát leplezendő meghajolt.

Lukas és Dietrich a sátor előtt vártak rá.

- Azt hiszem, a sürgető helyzetre való tekintettel nem

szükséges rendbe hozni magunkat - jegyezte meg, miután

megállapította, hogy mindhármuk ruhája egyformán sáros.

- Hogyhogy? Szerintem a reménytelen ostromhoz

tökéletesen illik ez az öltözet. Minden sárfolt egy-egy gyönyörű

napot jelez, amit Haldenslebennél töltöttünk - élcelődött Lukas.

Christian inkább nem fűzött semmit hozzá, csupán

elfintorodott.

- Talán már ma megnyerem a tegnapi fogadást -

reménykedett Lukas.

Dietrich kíváncsian nézett rájuk, és remélte, hogy megtudja, mi

volt a fogadás tárgya, vagy a két lovag elejtett szavaiból rájön,

miért hívatja őt is az apja. Bár sejtette, hogy az ostrom helyzetéről

lesz szó, a lelke mélyén még mindig attól tartott, hogy mégis

kolostorba küldi.

Lukas útközben otthagyta őket, hogy ellenőrizze a tornyokat és

a karámot. Christian, Jakob és Dietrich az őrgrófhoz ment.

Ottón és Ekkeharton kívül jelen volt még Wichmann

hercegérsek egyik tanácsadója, valamint egy középkorú lovag,

akit Christian a megbeszélések alapján tapasztaltnak és

megfontoltnak tartott. Talán Lukasnak igaza van? Az őrgróf

valóban az elvonulásukról akar beszélni velük? - töprengett a

várnagy.

Otto csupán egy fejbólintással üdvözölte őket, és rögtön átadta

a szót a magdeburgi Gerolfnak. Christian rájött, hogy egy őt és

Dietrichet érintő döntést hoztak, nem pedig az ostrom

félbehagyásáról van szó.

- Philipp hercegérsek serege már csupán ötven mérföldnyire

van innen. A nagytiszteletű Wichmann megkérte a meisseni

őrgróf urat, hogy a kölni érsek üdvözlésére a legjobb embereiből

állítson össze egy csapatot.

Gerolf egyenesen Christianhoz fordult. A viselkedése elárulta,

hogy magához hasonló gondolkodású embert lát benne, aki többre

tartja a világos beszédet, mint a szóvirágokat.

- A kölni érsek, bár ezt nem ismeri be, elvesztette a csapatai

feletti uralmat, ha egyáltalán valaha is birtokolta. A brabantok

feldúlnak minden útjukba kerülő falut, tartozzék akár az

ellenséghez, akár a szövetségesekhez. Rabolnak és gyújtogatnak.

Még a kiátkozással való fenyegetés sem tartja féken őket. A

Philipp seregében harcoló néhány lovag már rég meg sem próbálja

fegyelmezni azt a hordát.

- És ezt most nekünk kellene megkísérelni, mielőtt

Wichmann falvai közül még többet elpusztítanak - foglalta össze

Christian lakonikusan, amire Gerolf csupán célzott.

- Így igaz. Kegyelmetekkel tartok - zárta mondandóját a

magdeburgi.

A két tapasztalt katona egymásra nézett. Szavak nélkül is

megértették, mire gondol a másik. Olyan megbízást kaptak, amit

senki sem tudott végrehajtani. Mintha puszta kézzel kellett volna

feltartóztatniuk egy hatalmas árvizet.

Ha Otto érzett is némi szorongást, nem látszott rajta.

- Christian válasszon a lovagjaim közül tetszése szerint. A

félreértések elkerülése végett úgy vélem, a csapat nem lehet

nagyobb öt főnél. És az a kívánságom, hogy vigye magával a

fiamat is.

Anélkül, hogy Dietrichre pillantott volna, Christian egy lépéssel

közelebb ment az őrgrófhoz.

- Nagyon kérem, engedje meg, hogy a fia itt maradjon. Ne

tegye ki ennek a veszedelemnek.

Hallotta, hogy az apród a háta mögött mély levegőt vesz, de

egy éles pillantással megakadályozta, hogy bármit is mondjon.

- Gondoltam, hogy ezt fogja mondani Christian. Végül is

fegyelmezett és bátor lovagot akart faragni a fiamból. Azt hiszem,

ez kiváló alkalom rá, hogy megmutassa, mit tanult várnagy

uramnál - felelte metsző gúnnyal.

Christian tudta, jobban tenné, ha hallgatna, vagy legalább

letérdelne, mielőtt ismét ellentmond az őrgrófnak. Ám túlságosan

feldúlt volt amiatt, hogy Otto milyen könnyedén küldi a kisebbik

fiát erre az életveszélyes küldetésre.

- Felség! Bármikor próbára teheti a fiát vívásban és a

lándzsa használatában. Biztos vagyok benne, hogy Dietrich kész

megmutatni, mire képes. De szükségtelen kockára tenni az életét.

Otto ingerülten felvonta a szemöldökét, és előrehajolt.

- Várnagy, ne kérdőjelezze meg a parancsomat! Vagy férfit

farag ebből a gyenge kölyökből, vagy mindig gyáva

anyámasszony katonája marad. Akkor mégis jobb helye lenne egy

kolostorban. Ez az utolsó szavam. Induljanak! - ordította a főúr.

Christian szó nélkül sarkon fordult, és elhagyta a sátrat, Dietrich

és a magdeburgi lovag követte.

Odakint Christian csendre intette Dietrichet, majd megbeszélte

Gerolffal, mikor indulnak. Amint eléggé eltávolodtak Otto

sátrától, az apródjához fordult.

- Most már beszélhetsz.

Nagyra értékelte, hogy a fiatalember csalódottsága ellenére

mély lélegzetet vett, és csak azután szólalt meg.

- Egyáltalán nem bízik bennem?

- Az unokatestvéred, Konrad is úgy gondolta, nincs számára

erejét meghaladó kihívás, és ez az életébe került. Hidd el, bármit

tanultál is nálam vagy az udvarban, semmiképp sem készíthetett

fel arra, ami Philipp táborában vár ránk - érvelt Christian. Az

utóbbi állításában nem biztos, hogy igaza volt, mert az itáliai

hadjáratban Frigyes seregei is kegyetlenül raboltak és fosztogattak

a lombardiai városokban. Igaz, Dietrich apródként valószínűleg

nem látta közvetlen közelről a dúlást.

Christian megragadta védence vállát, és valósággal

kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Holnap négyezer rablóból álló hordával fogunk szemben

állni, akiknek a lovagi élet szabályai egyáltalán nem számítanak.

Ők csak rabolni, gyújtogatni és gyilkolni akarnak. Bíznom kell

benned, tehát add a szavad, hogy semmi olyat nem teszel, ami a

sajátodat és a mi életünket veszélybe sodorja. Ellenkező esetben

visszamegyek, és magam kérem meg atyádat, hogy küldjön

kolostorba. Ott legalább biztonságban leszel.

- A szavamat adom, uram - jelentette ki Dietrich, és nagyot

nyelt. Elsápadt, és nem csak mestere utolsó szavai miatt.

Christian komolyan fontolóra vette, hogy visszamegy Ottóhoz,

és megkéri, adja papi pályára a kisebbik fiát. Az a szörnyű

gyanúja támadt ugyanis, hogy az őrgróf csak azért küldi őket erre

a felesleges küldetésre - hiszen mit tehet négy lovag és egy apród

négyezer ember ellenében? -, hogy legyen indoka elvonulni az

ostromtáborból. Ha baja esik a fiának, az elegendő indok a

döntéshez. Szemmel láthatóan Otto kész volt ennek érdekében

feláldozni Dietrichet.

- Csomagold össze a holminkat. Teljes felszerelésben

megyünk - utasította határozottan az apródot. Ezután a táborukba

ment, hogy megkérje Lukast és Raimundot, tartsanak vele. Bár

mindketten nagyon jól tudták, mire vállalkoznak, habozás nélkül

igent mondtak.

Az emberei fölötti parancsnokságot ideiglenesen átadta

Reinhardnak, a Lukasszal egyidős ifjú lovagnak. Nem sokkal

azelőtt ütötték lovaggá, hogy Randolfot kinevezték Christiansdorf

várnagyává, ekkor lépett a szolgálatába. Amikor Christian az

istenítélet során megölte Randolfot, ő volt az egyetlen lovagja, aki

hűséget esküdött Christiannak. A várnagynak sosem volt oka

megbánni a döntését, hogy nem küldte el halálos ellenségének

egyik emberét. Mindezek ellenére Reinhardot meglepte, és

örömmel töltötte el, hogy ilyen felelősségteljes megbízatást

kapott.

Miközben a többiek felnyergelték a lovakat, Christian a

markotányosnőkhöz ment, akik főztek az embereire, és időnként

némi kiegészítő élelmet is adtak el nekik. Vezetőjük egy vézna,

Grete nevű nő volt, akit mindenki jól ismert éles nyelvéről. Az

asszony egy nagy merőkanállal keverte az ételt, és szívélyesen

üdvözölte.

- Kér levest, uram? - kínálta a lovagot, és elővett egy tálat,

hogy megtöltse.

A férfi udvariasan elutasította, mert nem volt ideje az evésre.

- Szeretném, ha tudatnál valamit a társnőiddel - mondta a

közelben lévő asszonyokra mutatva.

Grete letette a merőkanalat, és bizalmatlanul méregette.

- Igaz, hogy brabantok jönnek?

- Ezért jöttem. Legkésőbb három nap múlva ideérnek. A

helyetekben összecsomagolnék, és mielőbb elhagynám a tábort.

Velük úgysem köthettek üzletet - mondta Christian komoran.

Látta az asszony arcán, hogy nem kell tovább győzködnie.

- Ha akarjátok, kaptok kíséretet Magdeburgig - ajánlotta fel

a várnagy, mert kötelességének érezte, hogy segítsen nekik. Igaz,

hogy ezek a nők pénzt kerestek a háborúban, de nagy veszélyt is

vállaltak. Az emberei jobb ellátást kaptak, és néha olyan

kiváltságokat is, amelyek elviselhetőbbé tették az életüket.

Ezenkívül megtudta, hogy Grete Lukas apródjának, aki a

megérkezésük után szörnyen köhögött, adott egy gyógyitalt.

Tekintettel a vigasztalan helyzetre néhány emberét nélkülözheti

egy napra.

- Köszönöm, uram! - A hófehér hajú asszony Christian

meglepetésére letérdelt, és megcsókolta a kezét. - Isten oltalmazza

kegyelmedet és a barátait!

Amint a várnagy visszaért a sátrához, látta, hogy Jakob habozva

közeledik a bátyjához. Lukas nem tett semmit, hogy öccse zavarát

enyhítse, csak ránézett, és várt.

Jakob akadozva, lesütött szemmel fogott bele mondandójába.

- Mindig te voltál a jobb katona, bátyám. Ha valami történne

velem, kérlek, gondoskodj a feleségemről és a gyermekeimről.

Téged neveztelek meg gyámjuknak, ha nem térek vissza a

háborúból.

Lukas döbbenten nézett öccsére.

- A mostani küldetésünk előtt inkább nekem kellene

rendeznem a dolgaimat a halálom esetére - bökte ki, de aztán erőt

vett magán, átölelte a testvérét, és megveregette a vállát. Ez

szokatlan gesztus volt, egyikük sem emlékezett rá, hogy valaha

történt köztük ilyesmi.

- Ebben az ostromban inkább az a veszély fenyeget, hogy

megfagysz, mint hogy megölnek. A szavamat adom, hogy ha

túlélem a brabantokkal való találkozást, gondoskodom a

feleségedről és a gyermekeidről, ha esetleg megfázol, vagy eltöröd

a lábad - élcelődött Lukas szokásos könnyed modorában. -

Voltaképpen hogy hívják a feleségedet? Csinos? Hány gyereketek

van már?

Jakob megkönnyebbülten elmosolyodott. Amikor azonban

Christian, Lukas, Dietrich, Raimund és a magdeburgi lovag

elindult, hogy szembenézzen a rettegett zsoldosokkal, eltűnt

arcáról a derű, és helyét átvette az aggodalom.

Kimerítő vágta után az öt lovas már másnap reggel tudatára

ébredt, hogy hamarosan találkoznak Philipp seregével. Nyugaton

füstoszlop szállt az ég felé, feltehetően egy faluból, amit

felégettek a zsoldosok.

Nemsokára a látóhatáron egyre növekvő, sötét árnyék tűnt fel.

Mihelyt a hatalmas csapat annyira közel ért hozzájuk, hogy

megláthatta őket, megbeszélésük szerint megállították a lovakat,

felsorakoztak egymás mellé, és vártak.

Christian a szeme sarkából látta, hogy Gerolf keresztet vet,

Dietrich pedig hangtalanul imát mormol. Nekem is ezt kellene

tennem, gondolta, és megfogta a ruhája alá rejtett keresztet, amit

Marthe adott neki a védelmére. Látszólag rezzenéstelen

nyugalommal nézte a közeledő vad hordát. A nyugalom eme

utolsó pillanataiban azon tűnődött, hogy megy a felesége sora, és

viszontlátja-e valaha.

Albrecht uralma alatt

Marthe elmulasztotta Albrecht bevonulását Christiansdorfba, mert

éppen akkor kezdődtek Johanna fájásai. Semmiképpen sem

hagyhatta ott a vajúdó asszonykát. Bár az első szülés mindig

elhúzódik, a szobában hirtelen felgyorsultak az események.

Épphogy ki tudott szaladni, hogy elköszönjön Christiantól.

Gyűlölte a hosszú búcsúzkodást, de most majd megszakadt a

szíve, hogy csupán egy percre láthatja a férjét, mielőtt háborúba

indul.

Hirtelen ötlettől vezérelve levette a nyakából az ezüstkeresztet,

amit Christian ajándékozott neki, és a nyakába kötötte.

- Isten óvjon téged és a többieket! Térjetek vissza épségben!

- mondta elhaló hangon.

A férfi magához szorította, nem érdekelte, mit szólnak hozzá az

emberek.

- Isten segedelmével visszajövök. Túlélem - suttogta.

A házból fájdalmas kiáltás hallatszott. Marthe tépelődve

álldogált. Christian levette válláról a döntést, homlokon csókolta,

és gyengéden az ajtó felé tolta.

- Menj, szüksége van rád.

A Johannáért való aggódás egy időre háttérbe szorított minden

más szorongást. Hazatér-e épségben a férje és a barátai. Biztosra

vette, hogy Albrecht zokon veszi, amiért nem üdvözölte

személyesen, már csak azért is, hogy borsot törjön az orra alá.

Ezen az sem változtathatott, hogy Mechthild mindennel

tökéletesen ellátta őt és a kíséretét. Bántotta, hogy talán Christian

emberei rossz előjelnek tekintik, hogy a várúrnő nem búcsúztatta

el őket a szokásoknak megfelelően.

Marthe a szülés miatt is kezdett aggódni. Nem is tudta,

hányszor tapogatta meg Johanna hasát, de nem érezte, hogy

előremozdulna a baba. Bizonyára beszorult. Mostohalánya pedig

egyre nagyobb félelemmel tekintett rá.

Marthét kiverte a veríték, amikor erre ráébredt. Jó bábának

tartotta magát, aki még az anyaméhben is képes megfordítani a

magzatot, ha rosszul feküdt. Ám vannak helyzetek, amikor a

legjobb bába sem tehet semmit. Például, ha a gyermek feje

túlságosan nagy ahhoz, hogy a szülő asszony ki tudja nyomni. Ha

ez bekövetkezik, végig kell néznie, ahogy az anya és gyermeke

napokig tartó szenvedés után meghal.

Lázasan gondolkodott a lehetőségeken. Amikor kitapintotta a

magzat fejét Johanna testében, nagynak találta ugyan, de nem

annyira, hogy kész legyen feladni a harcot. Tartott magánál egy

veszélyes port, aminek a létezéséről senki sem tudhatott, mert

használhatták magzatelhajtásra is. Néha alkalmazta, amikor a

fájások alábbhagytak, hogy újra megindítsa a szülést.

Mostohalányának azonban erős fájásai voltak, bár az átvirrasztott

éjszaka után a fiatalasszony egyre kimerültebbnek látszott.

Marthe Johannát a szülőszékről átvitte az ágyra. Megkérte

Marie-t, hogy vegye át a helyét, és fogja meg a csecsemőt, ha

világra jön. Ő maga mostohalánya teste fölé térdelt, és teljes

erővel nyomni kezdte lefelé a magzatot.

- Nyomd! - mondta az asszonykának, aki elkínzott arccal

összeszedte minden erejét, és tette, amire kérték.

- Fekete haja van! - kiáltotta Marie meglepetten. - Láttam

egy pillanatra. Mit tegyek? - fordult ijedten Marthéhoz.

- Gyorsan, cseréljünk helyet.

Marthe sietve lemászott az ágyról, még épp időben. Óvatosan

megtartotta a fejecskét, nehogy túl gyorsan kicsússzon, és kárt

tegyen az anyában. A következő tolófájáskor a vállánál fogva

kihúzta az apróságot. Boldogan felemelte a véres újszülöttet.

- Kislány! - kiáltotta Johannának, aki a kimerültségtől és az

örömtől sírva fakadt.

Gyorsan elvégezték a szokásos teendőket. Megmosdatták,

felöltöztették és megfésülték az édesanyát, lemosták az

újszülöttet, és eltüntették a szülés nyomait a szobából. Marthe

hívatta a káplánt és az újdonsült apát.

A várúrnő megkönnyebbülten fogta meg Johanna kezét, amíg

Kuno be nem rohant. A fiatalember szokásától eltérően szó nélkül

leült felesége mellé, és tágra nyílt szemmel gyönyörködött az apró

jövevényben.

Néhány pillanattal később megérkezett Hilbert atya, hogy

megkeresztelje a gyermeket, aki az Anne nevet kapta.

Marthe, bár nagyon szívesen maradt volna a mostohalánya

mellett, mégis úgy döntött, hogy magára hagyja az ifjú szülőket,

mert már nem halogathatta tovább Albrecht üdvözlését.

Marthe rendbe hozta magát, felvette a legszebb ruháját, és

lement a nagyterembe, ahol Otto elsőszülött fia és kísérete

otromba viccelődés közepette evett és ivott. Az egyik vendég

láttán már messziről kirázta a hideg. A közvetlenül Albrecht

mellett ülő lovag mindig megrémítette. Szokásához híven drága

ruhát viselt és tökéletesre fésülte vörös haját.

Marthe kevés embernek kívánta a halálát, de Elmar közéjük

tartozott. Ő volt a négy lovag egyike, aki tizenkét évvel korábban

megbecstelenítette. A vezetőjüket, Randolfot Christian megölte,

Ekkeharttal azóta egészen különös helyzet alakult ki, amire e

pillanatban nem akart gondolni. A negyedik, a hájas Giselbert

gonosz és erőszakos volt, ahogyan Elmar is. Utóbbi ráadásul

élvezettel és rideg számítással vetett cselt. Biztosan nem véletlen,

hogy éppen most itt ül Albrecht oldalán. Nem kétséges, hogy jó

néhány dolgot elmond az új várnagynak Christiansdorfról és

lakóiról, ami veszélybe sodorhatja mindnyájukat.

Elmar észrevette a ház asszonyát, súgott valamit Albrechtnek,

aki úgy tett, mintha kizárólag kupája teletöltetésével lenne

elfoglalva.

Marthe színlelt türelemmel várakozott, amíg a főúr végre

észrevette. Mélyen meghajolt.

- Isten hozta Christiansdorfban, gróf úr!

Albrecht kedvtelve méregette, de ahogy mindig, most is kiült

arcára a gőg, ami eltorzította különben szép vonásait.

- Kicsoda kegyed, és honnan veszi a bátorságot, hogy csak

most üdvözöl, holott már fél napja megérkeztem?

- A nevem Marthe, a várnagy felesége vagyok.

- Én vagyok a várnagy, és nem tudok róla, hogy házas

lennék. Vagy elkerülte valami a figyelmemet? - Öntelten a

kíséretére nézett, amelynek többsége vele egyidős, húsz év körüli

fiatalemberekből állt. Csak Elmar és néhány férfi járt a harmincas

évei közepén. Az ifjabbak harsányan felnevettek.

Albrecht ismét Marthéhoz fordult, és kihívón tetőtől talpig

végigmérte.

- Általában a fiatalabb lányokat kedvelem, de ha ily

vakmerő módon a szolgálatomra akar lenni, kivételt teszek.

Tetszik a merészsége, és a ruhája elárulja, hogy az eddigi szeretője

nagyon is elégedett lehetett. - Kérdőn Elmarra nézett. - Mióta

engedélyezik a szajháknak, hogy úgy öltözzenek, mint a nemes

hölgyek?

- A bordélyt a falu nyugati részén találja - felelte Marthe a

lehető legnyugodtabban. Pontosan tudta, Albrecht élvezi, hogy

macskaegér játékot űzzön vele. - Christian lovag felesége vagyok.

Albrecht rideg mosollyal hátradőlt.

- Akkor bocsássa meg a tévedésem! Hallottátok, nem szajha

- szólt oda a társaságnak, aztán kemény hangon folytatta. - Miféle

sürgős dolog tartotta vissza attól, hogy üdvözöljön az

érkezésemkor?

- Egy szülés, ifjú uram! A mostohalányom most hozta

világra első gyermekét.

- Szólítson uramnak vagy gróf úrnak! Az ifjú uram nem

illendő, már nem vagyok gyerek. Én vagyok most a vár ura! -

förmedt rá Albrecht.

- Igen, uram! Ahogy kívánja, uram!

Albrecht elégedetten hátradőlt, és beleharapott egy libacombba.

Miközben kézfejével letörölte a száját, újfent végigmérte az

asszonyt.

- Egy szülés. Tehát inkább világra segített egy

parasztfattyút, mintsem elém térdeljen, amikor a férje átadta

nekem a vár kulcsait.

Marthe nem válaszolt, pontosan tudta, hogy a főúr szemében

Johanna mindig csupán egy parasztlány marad. A férfi a

húsdarabbal hadonászva folytatta.

- Most már emlékszem. Nem kegyed az a füvesasszony, aki

meggyógyította hőn szeretett öcsémet, amikor még beteg, vézna

kölyök volt atyám várában? - Kárörvendő szavai megnevettették a

többieket.

- Az édesapja érdemesnek tartott rá, hogy köszönetképpen

nemesi rangra emeljen - mondta Marthe könnyedén. Tisztában

volt vele, hogy ez része Albrecht színjátékának. Nem mutathatott

gyengeséget, ha meg akarta állni a helyét a várban.

- Kíváncsi lennék, miféle szolgálatáért jutalmazta ezzel -

gonoszkodott tovább a férfi, hogy felvidítsa a társaságot. - Most

már azt is értem, miért bujdokolt ide az öcsém. Ha fáj valamije,

rögvest meggyógyíttathatja magát.

Albrecht leharapott egy nagy darabot a húsból, aztán elhajította.

A kísérői által hozott kutyák azonnal rávetették magukat. Marthe

némi szomorúsággal gondolt rá, hogy nemrég cseréltette ki a

szalmát a nagyteremben, mert a kíséret alacsonyabb rangú tagjai

és a katonák biztosan ott alszanak. Lelkük rajta, ha most a

maradék között fognak feküdni, és összecsipkedik őket a bolhák.

Ameddig Marthe döntött ezekben a kérdésekben a várban, a

kutyáknak semmi keresnivalójuk nem volt a nagyteremben, és az

ételmaradékot sem szórták szanaszét. Egy apród vizesedényt

tartott a gróf elé, hogy megmoshassa a kezét, de a férfi tudomást

sem vett róla, hanem beletörölte a terítőbe, amit Mechthild a

magas rangú vendégek tiszteletére terített az asztalra. Eközben

rideg mosollyal a ház asszonyának szemébe nézett.

Valamennyi jelenlévő tudta, hogy az udvariassági szabályok

felrúgásával provokálni akarta a várúrnőt. Amikor azonban az

egyik alacsonyabb rangú vazallusa ugyanezt tette, undorodva

elengedte a terítőt és rárivallt:

- Viselkedj tisztességesen a jelenlétemben, vagy

legközelebb az istállóban eszel!

A tettes egy pillanatig dermedten bámult rá, aztán valami

bocsánatkérés-félét motyogott.

Marthe levonta a maga következtetését az esetből, és várta, mi a

szándéka vele Albrechtnek, elküldi, vagy az asztalhoz ülteti.

Pillanatnyi fenyegető csend után az új várúr megszólalt.

- Tehát azért nem üdvözölt, mert állítólag bábaként és

gyógyítóként szükség volt a szolgálataira. Itt az ideje, hogy

próbára tegyük a képességeit. Igaz, bábára egyikünknek sincs

szüksége, hacsak Wilhelmnek nem, mert egyre kövérebb.

Minden tekintet egy pocakos férfira szegeződött, aki jó képet

vágott a gonosz tréfához, és együtt nevetett a többiekkel.

- Mutassa meg, mit tud, kedveském! - kinyújtotta a jobb

kezét. - Megmondaná a jövőmet?

- Uram, én nem olvasok tenyérből. Betegeket gyógyítok

füvekkel és kenőcsökkel.

Albrecht úgy tett, mintha maga olvasna a tenyeréből.

- Ha okosabb lenne, azt mondta volna, hogy egykor

hatalmas uralkodó leszek. Ugyan ezt magam is látom. -

Lekicsinylően az asszonyra nézett. - Úgy látom, igaz, amit

hallottam, miszerint puszta becsületességből nem hazudik, még

akkor sem, ha az a javára válna. Minő ostobaság!

A főúr ingerülten folytatta.

- Együgyű fehérnép, nem érti, hogy ki nem állhatom.

Azonnal győzzön meg róla, hogy valamilyen hasznát veszem,

különben beköltözhet egy parasztkunyhóba, ahová való.

Marthe tekintete végigsiklott az Albrecht körül ülő férfiakon,

akiket a beszélgetés alatt feltűnés nélkül alaposan megfigyelt.

- A gróf úrtól jobbra, a második helyen ülő lovagnak gondja

van a májával. Egy gyógynövényfőzettel és különlegesen

elkészített ételekkel csökkenthetném a panaszait.

A férfi sárgás szeme és bőrszíne árulkodott a bajáról.

A várúrnő ezután egy középkorú lovagra mutatott, aki nehezen

mozgatta a jobb karját, és fájdalmas arcot vágott, ha be kellett

hajlítania.

- A lovag úr megrándította a vállát, amin segít az orbáncfű-

vörösolaj.

Következett az elhízott férfi, akit az imént Albrecht a

várandóssággal heccelt.

- Az epéje rossz nedveket termel. Egy borbélynak eret

kellene vágni rajta.

Az epével kapcsolatban inkább találgatott, de a lovag alkata

nagyon is erre utalt, ráadásul az érvágást a legmagasabb körökben

szinte minden bajra elfogadott gyógymódnak tartották. A férfinak

nem esne baja, és nem gyanúsíthatnák meg azzal, hogy alábecsüli

a borbélyok és a tanult doktorok tudományát.

Az asztalnál ülők meglepett kiáltozásai lassan hangzavarrá

erősödtek. Marthe Albrechthez hajolt, egyenesen a szemébe

nézett, és halkan megjegyezte.

- Nem kellene beléndeket használnia, hogy felerősítse az

érzékeit, különben egyre borzalmasabb rémálmok fogják gyötörni.

Albrecht hátrahőkölt. Marthe ebből tudta, hogy igaza van. A

tágra nyílt pupilla és az erősen karikás szem árulkodó jelek. Az

asszony hírét vette, hogy az ifjú lovagok az utóbbi időben egy

kevés beléndeket fogyasztanak el vadászat előtt, mert így sokkal

jobban hallottak és láttak, mint a többiek, és gyorsabban is

reagáltak az eseményekre. A becsvágyó Albrecht sosem hagyná,

hogy azt híreszteljék róla, elé terelik a nagyvadakat, ahogy ez a

főrangúaknál szokásos volt. Ki tudja, hányszor alkalmazta a

veszedelmes növényt, hogy kitűnjön a többiek közül, például

vívásban, vagy éppen a férfiereje növelése érdekében. De minél

többször használta valaki, annál szörnyűbb rémképek gyötörték,

először csak álmában, később fényes nappal is.

- Segíthetek, hogy elmúljanak a rémálmai - suttogta, hogy

csupán Albrecht és Elmar hallja meg. Felegyenesedett, és tettetett

alázattal lesütötte a szemét.

Albrecht önuralma visszatért, a zaj lassan elült, Marthénak

pedig gondoskodnia kellett róla, hogy senki ne gyanúsítsa meg

boszorkánysággal a mondottak miatt.

- A panaszaikat a szemükből, az arcszínükből és a kezükből

állapítottam meg. Minden bajt olyan füvekkel kezelek, amikkel a

szerzetesek is gyógyítanak - törte meg a hirtelen támadt csendet. -

Martin püspök kifejezett óhajára a falu nagytiszteletű papja jelen

van, amikor betegekkel foglalkozom. Így mindenki biztos lehet

benne, hogy Istennek tetsző, amit teszek, nem pedig pogány

varázslat.

Albrecht Elmarra pillantott, majd hirtelen felállt.

- A vacsorának vége. Térjetek nyugovóra, és aludjátok ki

magatokat, hogy holnap ne mámoros fejjel ébredjetek. Sok a

tennivalónk. - Mielőtt távozott, nyersen Marthéhoz fordult. -

Várjon itt, amíg hívatom!

Marthénak esze ágában sem volt tétlenül ücsörögni a

nagyteremben, és várni, amíg Albrecht érte nem küld. Úgy érezte,

az első csatában állta a sarat Otto fiával szemben, sőt talán meg is

nyerte. Ennek biztos tudatához azonban ki kellett várnia a gróf

következő lépését.

Először is az embereiben kellett tiszteletet ébresztenie, de azzal

semmire sem megy, ha egy sarokban várja a parancsokat.

Ellenkezőleg, neki kellett kiadni néhányat. Előadott tehát egy

ügyes színjátékot Mechthild és néhány beavatott segítségével.

Erélyesen utasítgatta a cselédeket, akik leszedték az asztalt.

Természetesen maguktól is tudták a dolgukat, de most meg kellett

mutatnia, hogy itt ő az úrnő. Közben meglátta a szakácsnő szája

szélén bujkáló mosolyt, amivel értésére adta, hogy szerinte

győzött ma este.

A cselédek örömüket lelték a játékban, és túláradó

buzgalommal teljesítették a parancsait, mély meghajlással és

alázatos szavakkal kísérve őket. Mind készek voltak Christian

feleségét teljes szívvel támogatni, hiszen az elkövetkező hetekben

az ő sorsuk is attól függött, hogyan tudja a várúrnő érvényesíteni

az akaratát férje távollétében Otto fiával és a lovagjaival szemben.

Marthe megtudakolta, ki Albrecht kíséretének a parancsnoka.

Mint kiderült, a fájós vállú lovag volt. Határozott léptekkel

odament hozzá.

- Meg van elégedve az emberei elhelyezésével, vagy

szükségük van még valamire? - tudakolta.

- Kegyed mindent jól előkészíttetett - felelte. Pillanatnyi

habozás után megkérdezte: - Valóban tudna segíteni, hogy újra

rendesen mozogjon a vállam?

- Nem egyik napról a másikra, de ha megengedi, hogy

kezeljem, hamarabb foghat ismét kardot. - Átfutott az agyán, hogy

talán ez nem igazán jó a falu számára, de végül fontosabbnak

tartotta, hogy megnyerje titkos szövetségesül. Szívesen enyhítette

volna azonnal a panaszait, ám Albrecht bizalmasainak

jelenlétében nem hagyhatta figyelmen kívül a püspök utasítását.

- Küldjön el valakit az atyához, és a futára mondja meg,

hogy a Szent János füvet szeretném használni.

Miután a sebesült habozott, intett a közelben tébláboló

Peternek.

- Szaladj el Sebastian atyához, és kérd meg, hogy fáradjon ide,

mert Otto őrgróf egyik lovagjának szüksége van a támogatására.

A legényke mély meghajlás után elrohant, de Marthe még látta,

hogy elmosolyodott.

Magában ő is jót derült a helyzeten, mert emlékeztette azokra

az esetekre, amelyek a legsötétebb napokban tartották benne a

lelket. Amikor kiszabadult az inkvizíció karmai közül, a püspök

csak azzal a feltétellel engedte meg, hogy gyógyítson, ha

Sebastian atya minden alkalommal jelen van, és ellenőrzi. A

bigott pap állandó figyelme és a fenyegetettség érzése szinte

felőrölte. Sok falubeli, a két fuvaros, Hans és Friedrich

vezetésével sorra felkereste, és kizárólag olyan gyógynövényeket

és orvosságokat kértek tőle, amiket szentek után neveztek el. A

pap természetesen nem sejtette, hogy az érintettek egyáltalán nem

szenvedtek azokban a betegségekben, amelyeket ezek a növények

gyógyítottak. Az állandó jövés-menés miatt végül nem tehetett

mást, mint hogy pár nap elteltével megelégedett azzal, hogy

rendszeresen átkutatta a házban tárolt füveket és gyógyszereket.

Marthe elküldött egy cselédet Johannához, hogy hozzon tőle

orbáncfű-vörösolajat. Sebastian atya a szokottnál is mogorvább

volt. A vézna pap bizonyára csalódottan vette tudomásul, hogy

Otto fia nem hívta meg az asztalához, pedig remélte, hogy a

leendő őrgróf kegyeibe férkőzhet.

Marthe már a csuhájába ivódott szagról is megismerte, még

mielőtt meglátta volna. Ebben a pillanatban ott termett Elmar.

- A várúr azonnal látni kívánja - harsogta nyersen, komor

tekintettel.

Az asszony egy pillanatra megállt a három férfi között, végül a

sebesült kezébe nyomta a vörösolajat, udvariasan meghajolt a pap

előtt, aztán magukra hagyta őket.

- Bocsássanak meg, az őrgróf úr fia hívat.

Elmar csupán tanúk jelenlétében tartotta be az udvariasság

szabályait, amint kiértek, durván megragadta a karját, és a falhoz

nyomta.

- Mit jelentsen az, amit Albrecht álmairól mondtál?

Esküszöm, saját kezűleg végzek veled, méghozzá lassan és kínok

között, ha a grófra vagy valamelyik emberünkre rontást hozol.

Biztosan emlékszel még, hogy van okod félni tőlem.

Bár Marthe tudta, hogy a férfinak igaza van, mégis úgy tett,

mintha nem venne tudomást a fenyegetésről. Dühösen próbálta

kiszabadítani a karját, de a lovag keze vasbilincsként szorította.

- Nekem mindegy, hogy jól alszik-e, vagy sem - förmedt rá.

- De az a növény méreg. Még sosem jutott eszébe, hogy egyszer

valaki túl sokat adhat a grófnak?

Valószínűleg mindnyájunknak az lenne a legjobb, gondolta.

Úgy vélte, előbb-utóbb megbánja, ha segít neki leszokni a

beléndekről, és bölcsebben tenné, ha kivárná, amíg egyszer

túlzásba viszi a fogyasztását. Ugyanakkor egy uralkodó, akit

szörnyű rémálmok és látomások gyötörnek, sokkal

kiszámíthatatlanabb és veszélyesebb, mint ha a köszvény okozná a

rosszkedvét.

Elmar elengedte, és betuszkolta a vendégszobába, amit a

várúrnő Albrecht rendelkezésére bocsátott.

Otto fia ugyanolyan rossz hangulatban volt, mint a lovagja.

- Őrizd meg a titkomat, különben eltetetlek az útból.

Megértetted? - fenyegetőzött, mihelyt Elmar becsukta az ajtót.

- Természetesen megőrzöm, uram.

- Mondd csak, boszorkány, mit tudsz a rémálmaimról?

- Ez nem boszorkányság, csupán a növények ismerete, uram

- vetette ellen Marthe finoman. A lelke mélyén érezte, hogy olyan

türelmesen kell bánnia a gőgös és dühös ifjúval, akár egy makacs

gyermekkel. - Egy csekély mennyiségű beléndek erőssé teszi

átmenetileg, de aztán hamarosan legyengíti. A rémálmok egyre

szörnyűbbé válnak, míg végül nappal is üldözik. - Fürkészően a

férfi szemébe nézett. - Segíthetek, hogy kialudja magát anélkül,

hogy démonok riogatnák.

- Miért bíznánk benned? - avatkozott közbe Elmar, majd

Albrechthez fordult. - Ne higgyen neki! Hogyan tehetné az életét

ennek a fehérnépnek a kezébe? Hívjon inkább egy papot, aki elűzi

a démonokat.

- Ameddig nem vetem börtönbe ezt az asszonyt, addig tartsa

be vele szemben az udvariassági szabályokat - utasította rendre a

gróf Marthe meglepetésére a lovagot, amiért tegezett egy

nemesasszonyt.

Marthe tudta, mire gondol a két férfi. Albrechtnek

mindenképpen szüksége volt a segítségére. Nyilvánvalóan már

annyi beléndeket fogyasztott, hogy a rémképei nem múltak el.

Valóban szenvedett, de nem akarta kiszolgáltatni magát egy

papnak. Ha híre megy, hogy az őrgróf fia ördögűzésnek vetette alá

magát, valószínűleg lemondhat arról, hogy egyszer Meissen

uralkodója legyen.

Elmar megvető arckifejezése viszont elárulta, hogy nehezen bír

uralkodni magán. Legszívesebben kifakadna, hogy miért beszéljen

tisztelettel egy olyan nőszeméllyel, akit többször erőszakkal a

magáévá tett, mint egy szajhát, csak éppen nem fizetett neki.

Természetesen erről nyíltan nem beszélhetett.

Annak ellenére sem, hogy valódi következménnyel nem járt

volna számára. Igaz, hogy a nemi erőszakot halálbüntetéssel

sújtották, de Marthe ennyi idő elteltével már nem vádolhatta meg.

Annak idején viszont senki sem hitt volna egy nincstelen bábának

négy vagyonos lovaggal szemben. Mivel azonban az asszonyt

nemesi rangra emelték, mindenképpen rossz fényt vetne a férfira

az eset. Másfelől még mindig Marthét érné tényleges veszteség,

ha kiderülne a dolog, mert a társadalom azt várná el Christiantól,

hogy eltaszítsa őt.

Albrecht ismét türelmetlenül a várúrnőhöz fordult.

- Hogyan akar segíteni rajtam?

- Készíthetek egy altatóitalt citromfűből, komlóból és

macskagyökérből. Kezdetben tennék bele egy csipetnyi

nadragulyát is.

- Meg akarja mérgezni kegyelmedet! Vesse tömlöcbe ezért a

javaslatért! - követelte Elmar hevesen.

- A beléndek fogja megmérgezni, uram - vetette ellen

Marthe erélyesen. - Vagy lassanként elpusztítja az elméjét, vagy

egyszer véletlenül túl sokat fogyaszt belőle, és belehal.

- Mindketten hallgassanak el! - üvöltötte Albrecht.

Felugrott, és fel-alá járkált a szobában, két kezét a fejére szorítva.

- Gondolkodnom kell.

A nagyteremben mutatott arrogáns viselkedése teljesen

elpárolgott. Marthe rájött, hogy retteg az éjszakától a gyötrő

rémálmai miatt, amelyek bizonyára már régóta kísértik. Elmarral

egyetemben szótlanul figyelte a gróf heves mozdulatait, és várta,

miként határoz.

Marthéra rátört a kimerültség. Még mindig azon tépelődött,

hogy minek törődik Otto fiának bajaival. Jobban tenné, ha hagyná,

hogy a méreg elvégezze a munkáját, így a halálával

megszabadulhatnának a rémuralmától.

Meg kellene néznie Johannát és az újszülöttet, aztán nyugovóra

térnie az átvirrasztott éjszaka után. Szeretett volna a meleg takaró

alá bújni, aztán a gondolatait, imáit Christianra, Lukasra és

Dietrichre terelni ahelyett, hogy itt álldogál kiszolgáltatva egy

hataloméhes és a beléndek mámorába zuhant fiatalember

szeszélyének.

- Készítse el az italt, de sem a csuhás, sem más nem tudhat

róla. Nem tartozik senkire - parancsolta Albrecht, ügyet sem vetve

Elmar tiltakozására.

Amikor Marthe elindult kifelé, visszatartotta.

- Várjon! Bizonyosságra van szükségem, hogy nem mérgez

meg. Elmar minden mozdulatát figyelni fogja. Innia kell az

italból. Ha meghalok, kegyed is utánam jön. Ha nem élem túl az

éjszakát, Elmar reggel végez a gyermekeivel. Megértette?

Hogyan lehetne nem megérteni, te szörnyeteg, gondolta Marthe

iszonyodva. Miért is mentem ebbe bele? - mérgelődött magában.

Szerencsére Christian tett néhány óvintézkedést a gyerekek

védelmében. Ha bármilyen veszély fenyeget, Walther azonnal

kimenekíti őket. Marthénak csak meg kellett adnia a titkos jelet.

- Kihányhatja a mérget, vagy bevehet valami ellenszert, ha

magára marad - tüzelte a grófot Elmar. - Egész éjjel figyeltetni

kellene, uram.

Albrecht hangosan gondolkodott.

- Talán a tömlöcben? Nem, ott nem látjuk, mit művel. Talán

valaki megszökteti. Biztosan vannak itt hűséges emberei, akik

engedelmeskednek neki. - Egyre gyorsabban beszélt. - Ezenkívül

az feltűnést keltene. Itt marad a szobámban.

- Uram, az lehetetlen. Ráadásul még több szóbeszédre adna

okot - ellenkezett Marthe hevesen.

- Ó, igen. A jó híre és az enyém. Mit gondolnának az

embereim, ha hirtelen huszonöt éves férjes asszonyokkal

kezdenék az ifjú lánykák helyett - gúnyolódott Albrecht

kényszeredetten. - Megtaláltam a megoldást. Elmar, kegyelmed

felügyeli minden mozdulatát, aztán ha ivott az altatóból, őrködik

mellette egész éjjel, nehogy bevegyen valami ellenszert.

- Nem segítek a gróf úrnak, ha ezzel az emberrel egy

szobában kell maradnom éjszakára, ráadásul úgy, hogy mélyen

alszom. Akkor inkább vessen tömlöcbe - tiltakozott az asszony

elszántan.

Ha Albrecht szavai hallatán nem csillant volna meg Elmar

szemében valami gonosz fény, akkor is inkább vállalná a

legszigorúbb büntetést, semhogy kiszolgáltassa magát a gyűlölt

férfinak.

- Értem, a jó híre. Rendben. Felőlem aludjon nyitott ajtónál,

és két őr az én embereim közül, kettő a kegyed katonáiból

őrködjön.

- Előtte elküldhetek valakit a mostohalányomhoz, hogy

megkérdezze, hogy érzi magát?

- Tegye. Csak készítse el végre az altatót.

Albrecht türelmetlen kézmozdulattal kiküldte. Elmar követte,

és alighogy kilépett a szobából, ismét megragadta a karját.

- Milyen kár, galambocskám, hogy meggondolta magát.

Micsoda éjszaka lett volna, csak mi ketten! - gúnyolódott.

A lovag gorombán letaszigálta a lépcsőn. Marthe csak azért

nem zuhant le, mert a férfi még mindig erősen markolta a karját.

Amint leértek, a fülébe súgta:

- Albrecht még fiatal, őt az ujjad köré csavarhatod, de

engem nem csapsz be. Előbb-utóbb leleplezlek, boszorkány. És ne

feledd: ha a gróf reggel nem kipihenten, ereje teljében ébred,

örömmel végzek a fattyaiddal.

A zsoldossereg

Az öt lovas szótlanul nézte a sereget, ami fekete, mérgező leheletű

sárkányként közeledett feléjük. A magdeburgi Gerolf állt középen,

egyre idegesebb lovától balra és jobbra helyezkedett el Lukas és

Dietrich. Christian és Raimund zárták két oldalt a sort.

A gyorsan menetelő gyalogosok lépteinek tompa zaja

dübörgéssé erősödött. A nyeregben ülve, teljes páncélzatban is

érezték, ahogy megremeg a föld. A nyugtalanul toporgó hátasokat

egyre nehezebben lehetett egy helyben tartani. A szél nemcsak a

siserahad bömbölését hozta magával, hanem a nyugatról felszálló

füstöt is, a háború összetéveszthetetlen szagával együtt.

Amikor a sereg lovasai látótávolságba értek, Gerolf kibontotta

Wichmann hercegérsek zászlaját. A lobogóra rögvest

koromszemcsék tapadtak. A menetből kivált egy háromfős

csoport. Már ahogy gyors vágtában közeledtek, látható volt, hogy

teljesen különböző emberek alkotják.

Középen haladt a legmagasabb, erősen sarkantyúzta a lovát.

Amikor Christian és kísérői nem mozdultak, és nem is támadtak,

olyan hirtelen zabolázta meg a lovát, hogy az csak közvetlenül

előttük tudott megállni. Nyilvánvalóan ez a hatalmas termetű,

páncélba öltözött, állig felfegyverzett férfi vezette a brabant

sereget. Orra a többszöri töréstől eltorzult, bozontos fekete

szakállát két copfszerűségbe fonta. A legfeltűnőbb azonban szó

szerint lélegzetelállítóan bűzös szaga volt.

Pár másodpercig méregették egymást, mire megérkezett a

csapat második tagja, egy Lukas korabeli, a kialvatlanságtól

karikás szemű lovag. Meg akarta szólítani őket, ám a parancsnok

megelőzte.

- Kik vagytok, és mit akartok? Megvívni velünk, vagy

csatlakozni hozzánk? - harsogta mély hangján. - Senkivel sem

osztozunk a zsákmányon.

- A magdeburgi hercegérsek küldött bennünket, hogy

üdvözöljük a nagytiszteletű Philipp von Heinsberget, és

beszámoljunk a haldenslebeni tábor helyzetéről - felelte Gerolf

olyan könnyedséggel, mintha baráti vadászatra indulnának, nem

pedig egy elvadult zsoldosseregbe.

- Még mindig nem vettétek be azt a nevetséges porfészket? -

nevetett fel megvetően az óriás. - Úgy is jó. Majd mi lerohanjuk,

akkor a miénk lesz a gazdag kereskedők vagyona. Elvesszük a

pénzüket és az asszonyaikat. Az embereimnek már elegük van

belőle, hogy hetek óta vézna, öreg parasztasszonyokkal kell

beérniük. Itt az ideje, hogy friss húst kapjanak, szűz lányokat és

gömbölyű kereskedőfeleségeket, akik különbnek hiszik magukat

másoknál.

Ismét felnevetett, aztán a paphoz fordult, a csoport harmadik

tagjához, aki végre szintén odaért.

- Mondd csak, csuhás, van Haldenslebenben apácazárda? -

Élvezettel megnyalta a szája szélét. Amikor látta, mennyire

elszörnyed a pap, még hangosabban nevetett. - Nincs? Nem

kaphatunk mindig zsenge novíciahúst.

- Elég! Szükségtelen dicsekedned gyalázatos tetteiddel! -

vágott a szavába dühösen a fiatal lovag.

Gerolfhoz és a kísérőihez fordult.

- A nevem Hoyer von Falkenstein. Kövessenek, elvezetjük

kegyelmeteket Philipp úrhoz. - Megfordult és várt, amíg az óriás

követte a példáját, majd együtt indultak a fekete sárkány felé.

A hercegérseket már messziről felismerték. Előtte, a menet

élén, szorosan egymás mögött, öt sorban állig felfegyverzett

katonák lovagoltak. Őket követte egy lovag Philipp zászlajával a

kezében és három egyházi személy. A pompás sárga ménen ülő

hercegérsek gazdagon díszített öltözéket viselt, nyakában

aranykereszt függött. A főpap láthatóan épphogy féken tudta

tartani a tüzes paripát. Christian némi derültséggel gondolt rá,

hogy a papok inkább a szelíd lovakhoz és öszvérekhez szoktak,

vagy éppenséggel gyalogoltak.

A hercegérsek oldalszárnyát nehézfegyverzetű katonák és két

tucat lovag képezte. Első látásra ennél többet nem tudott

megállapítani Christian. Azt viszont igen, hogy a lovasság

rendezett sorait megszámlálhatatlan mennyiségű gyalogos követte

teljes összevisszaságban. Sok helyen már nem is rendeződtek

sorokba, mert verekedés tört ki.

Az óriás intésére a lovas had kettévált, hogy utat engedjenek az

érkezőknek. Az érsektől tisztes távolságban megálltak.

- A nagytiszteletű Wichmann úr küldöttei - jelentette a kölni

lovag.

Philipp arcán megkönnyebbülés látszott. Megzabolázta a lovát,

és felemelte a kezét.

- Itt megpihenünk. Állítsátok fel a sátramat - parancsolta.

A katonák leszálltak a nyeregből, és gyorsan felverték a

sátrakat. Amikor Gerolf át akarta adni Wichmann üdvözletét, a

kölni érsek egy mozdulattal hallgatásra intette. Láthatóan nem

akart beszélni, amíg nem készült el a sátra, aminek a falai némi

elzárkózást biztosítottak.

Christian a jelenetből levonta a maga következtetéseit.

Korábban csak az udvari tanácsokon találkozott a hiú főpappal,

aki hatalma tudatában a császárt leszámítva mindenkivel szemben

már-már sértően leereszkedő volt. Most viszont rá sem lehetett

ismerni. Sápadtan és idegesen nézett körbe, úgy tűnt, mintha

félne.

A nagy hatalmú Philipp láthatóan elvesztette az uralmat az

általa megidézett sötét hatalom felett. Képtelen volt parancsolni az

elszabadult brabantoknak, ráadásul túl kevés lovagja volt, hogy

megfegyelmezzék őket.

A sátrát pontosan azon a helyen verték fel, ahol a hercegérsek

leszállt a nyeregből. Senki sem törődött vele, hogy az út közepén

táboroznak. Egyetlen kereskedő, zarándok vagy más utazó sem

merészkedik erre a területre, amíg a vad horda a közelben van.

Miközben Christian és társai várták, hogy az érsek hívassa őket,

alaposan körülnéztek. A fiatal kölni lovag parancsára elvették a

lovaikat, hogy ellássák őket. Láthatóan Hoyer is nagyon nyugtalan

volt.

Christian a szeme sarkából látta, hogy a férfi, aki elvitte a lovát,

a nyeregtáska zárját babrálja. Villámgyors mozdulattal kardot

rántott, és a tolvajnál termett. A tetőtől talpig koszos férfi ostobán

rámeredt, amikor a penge a torkának szegeződött.

- Ha nem lenne útban a lovam, már rég levágtam volna az

enyves kezed! - ordított rá Christian. Megragadta a katonát, és

térdre kényszerítette, majd ránézett a brabantok parancsnokára. -

Megbünteted a gazembert, vagy én tegyem?

Dietrich és a körülöttük állók lélegzet-visszafojtva figyelték a

hatalmas termetű zsoldosvezért, aki dühösen nézett Christianra és

a térdelő férfira. Ezután odalépett a tolvajhoz, megragadta a

hajánál fogva, elővette a tőrét, és habozás nélkül elvágta a torkát.

A vér a páncéljára fröccsent, de ez egyáltalán nem zavarta.

Oldalra lépett, megvetően a hullára nézett, aztán leköpte.

- Tökfilkó. - Christianhoz fordult. - Elégedett?

A várnagy bólintott, és visszatette a kardját a hüvelyébe. Pár

pillanattal később a fogadásukra érkező pap kilépett az immár

felállított sátorból, és behívta őket. Egyértelművé tette, hogy az

invitálás csak Christiannak, a kísérőinek és az ifjú kölni lovagnak

szól. A zsoldosvezért egyszerűen félretolta, amikor követni akarta

őket.

- Nyugalom, csuhás! A nagytiszteletű úr úgyis mindjárt

hívat. Ki más venné be Haldenslebent, ha nem én és az embereim?

Talán a lovagjai vagy a senkiházi magdeburgiak, akik hetek óta

nem jutnak semmire? - dörögte az óriás gúnyos nevetéssel.

Dietrich kihasználta a hangzavart, és halkan megkérdezte

Lukastól:

- Miért tette ezt?

Az ifjú lovag rögtön tudta, mire céloz a falfehérré vált apród.

Christian a lelkükre kötötte, semmiképp ne hagyják, hogy a

zsoldosok provokálják őket. Ő pedig már a megérkezésükkor

összetűzésbe került velük.

- Ez a horda próbára akart tenni bennünket. Most már

tudják, hogy nem félünk tőlük. Igaz, hogy sokan vannak, de nem

túl összetartóak. Ráadásul a vezérük nem védte meg a saját

emberét - felelte halkan.

- Akkor miért engedjük, hogy bejöjjön a megbeszélésre,

hiszen Philipp nem akarja ott látni? - hangzott Dietrich újabb

kérdése.

Lukas elmosolyodott.

- Ezt a nagytiszteletű úrnak kell elrendeznie. Végül is nem

vagyunk az udvarmesterei.

Habár nem szolgálhattak jó hírekkel, a kölni érsek mégis

láthatóan örült az érkezésüknek. Miután meghallgatta a

jelentésüket, egy ideig gondolkodott, aztán szó nélkül elbocsátotta

őket.

Odakint Christian úgy intézte, hogy nyugodtan szót válthasson

a fiatal kölni lovaggal.

- Mire vár a sereg parancsnoka? - tudakolta halkan, mivel

semmi sem utalt rá, hogy hamarosan elindulnának. Fényes nappal

az út közepén táboroztak, holott már csupán pár mérföldnyire

voltak a céljuktól.

Hoyer lebiggyesztette az ajkát, amitől még fáradtabbnak tűnt,

mint amilyen volt.

- Azt hiszem, a legszívesebben itt töltené az éjszakát. Fél,

mert pontosan tudja, mi történik, ha ez a horda eléri a következő

falut. Higgye el, láttam már egyet-mást, de amit ezek a

szörnyetegek művelnek, az semmihez sem fogható.

- És senki sem áll az útjukba - állapította meg Christian.

A kölni lovag az éppen összeverekedő zsoldosokra mutatott.

- A hercegérsek kiátkozással fenyegette őket, de ettől sem

rettentek meg. Rávetették magukat az asszonyokra, aztán

lándzsával döfték át a testüket. A várandós nőkből tőrrel vágták ki

a magzatot, gyerekeket koncoltak fel, vagy vetettek a tűzbe az

anyjuk szeme láttára.

Az ifjú elborzadva törölte meg az arcát.

- Elrettentésül fel akartunk köttetni néhányat, de az érsek

ellenezte. Túl sokan vannak. Attól tart, hogy fellázadnak, vagy

hogy elvonulnak. Kevesen vagyunk lovagok, hogy feltartóztassuk

őket. Hiába kockáztatjuk az életünket, hogy megmentsünk valakit,

mihelyt elfordulunk, azonnal befejezik, amit elkezdtek. Istentelen,

lelkiismeretlen banditák. Ötven lovag négyezer martalóc ellen.

- Velünk együtt ötvenöt. Idefelé jövet figyelmeztettük az

embereket a falvakban. Az állataikkal és javaikkal együtt már rég

az erdőbe menekültek - jelentette ki határozottan Christian.

A remény apró szikrája csillant fel az ifjú szemében.

- Most már csak arra kell vigyáznunk, hogy életben

maradjunk, amíg elérjük az ellenség várát. Ki tudja, hogyan

tombolják ki magukat, ha elhagyott falvakat találnak.

Végtelennek tűnő idő elteltével az érsek mégis kiadta a

parancsot az indulásra. Christian kihasználta az alkalmat, hogy

beszámoljon a többieknek az értesüléseiről.

- Észrevettétek, hogy a kölni lovagok mind fiatalok és nem

igazán harcedzettek? - tette fel a jogos kérdést Raimund. - A

kedves érsek úr vagy csak fiatal férfiakat akar maga körül látni,

vagy a tapasztalt lovagoknak sikerült kivonni magukat a hadba

vonulás alól.

- Nem is tudom, melyiket találom undorítóbbnak abból, amit

mondtál - morogta Lukas, miközben megpróbálta letakarítani a

földdarabokat a ruhájáról. Nem sokat ért vele, mert megint esni

kezdett. A keleten gyülekező sötét felhők ítéletidőt jósoltak.

Wichmann küldöttei a sereg élén kaptak helyet. Christian

mindig úgy helyezkedett, hogy a fekete szakállú zsoldosvezér

közelében lovagoljon. Ha Philipp azt remélte, hogy a hosszúra

nyújtott pihenővel megakadályozhatja, hogy sötétedés előtt

elérjenek egy faluba, és letáborozzanak, akkor alaposan

elszámította magát. Alkonyatkor kirajzolódott előttük egy kis

templom tornya. A zsoldosok erre vad üvöltésben törtek ki.

Christian figyelmeztetően Dietrichre pillantott, aki az ajkába

harapva hallgatta, miféle gyalázatos dolgokat terveznek a

brabantok. Mindezek ellenére megőrizte a nyugalmát. Hogy mit

tehetnek a falu védelmében, az csak akkor derül ki, ha odaértek.

Bízott benne, hogy az emberek a jószágaikkal együtt biztos helyre

húzódtak.

A zsoldosok már akkor zúgolódni kezdtek, amikor látták, hogy

egyetlen helyről száll fel füst. A sereg eleje lépésben haladt a

faluba vezető úton, ám egy lelket sem láttak. Dietrich már

majdnem fellélegzett, de ebben a pillanatban a falu papja elébük

jött.

Tétován botorkált az esőben a lovasok között. Hoyer von

Falkenstein intésére a sereg megállt. Christian azon mérgelődött

magában, miért nem hallgatott ez a dőre pap a figyelmeztetésükre.

Az atya azonban megadta a választ ki nem mondott kérdésére.

- Isten nevében legyenek üdvözölve az uraságok. Mondják

meg kérem a püspök úrnak...

- Hercegérsek! - dörögte a zsoldosvezér.

- Bocsánat. Az érsek úrnak, hogy szívesen látjuk szerény

templomunkban, hogy kipihenhesse magát - dadogta remegő

hangon. - Minden pillanatban kitörhet a vihar, és bizonyára nem

akar a szabad ég alatt éjszakázni.

- Úgy gondolod, csuhás, hogy a nagytiszteletű érsek úr

imáját nem hallják meg az égben, és a Mindenható nem küld alá

jobb időt? - kötözködött a fekete szakállú.

A pap mormolt valamit, de senki sem értette, mert a

zsoldosvezér leszállt a lováról, és intésére az emberei követték a

példáját.

Christian és a kísérői egymásra néztek. Most már nem tudják

megakadályozni, amit végig el akartak kerülni, mert egy túlbuzgó

pap igyekezett behízelegni magát az érseknél.

Néhány pillanatra Philipp magára vonta a figyelmet azzal, hogy

odahívta az atyát. Unottan feltett neki pár kérdést, miközben a pap

alázatosan térdre borult előtte. Ezután a főpap bement a fából

épült, zsindellyel fedett templomba.

Christian intett az embereinek, hogy kövessék. A paplakhoz

mentek, ahol néhány sötét árnyat pillantottak meg. Ahogy

közeledtek, látták, amint az egyik zsoldos kirángat a kunyhóból

egy halálra rémült öregasszonyt.

- Gyertek ide! Három krajcárért bárki megkaphatja, miután

én végeztem! - kiáltotta. Előrántotta a tőrét és az asszony torkának

szegezte. - Feküdj le, és engedelmeskedj, különben leszúrlak, és

úgy szolgálom ki magam.

Az idős asszony, valószínűleg a pap házvezetőnője, nem

mozdult, csak tágra nyílt szemmel, rettegve nyöszörgött.

Éles sikoly hallatszott a kalyibából. Egy zsoldos cipelt a hóna

alatt egy legfeljebb négy-öt éves, hevesen kapálózó kislányt.

- Nézzétek, mit találtam! Ma a pap lánykájával szórakozunk

- üvöltötte állatian.

Az asszonyt sakkban tartó katona számára végzetesnek

bizonyult ez a figyelemelterelés. Későn vette észre, hogy Christian

ráront, és a kardjával lesújt a vállára. A férfi karja egyszerűen

leszakadt. Értetlenül meredt a kiömlő vérfolyamra, aztán

összerándult, és arccal a földre zuhant.

Christian ugyanazzal a lendülettel megfordult, és lefejezte a

másik férfit. Betuszkolta a még mindig nyöszörgő asszonyt a

kunyhóba, és mogorván figyelte a félkörben fegyverrel közeledő

zsoldosokat. Mielőtt körülvehették volna, Gerolffal az élen

odaértek kivont karddal az emberei.

- Menj mögém! - sziszegte a várnagy Dietrichnek. Az apród

ellent akart mondani, de mesterének most valóban nem volt ideje

a vitára. - Gyerünk! - rivallt rá. Úgy vélte, végső esetben négyen is

elbírnak azzal a pár gazemberrel. Nem kockáztathatta, hogy Otto

fiának baja essék.

A zsoldosok tétováztak. Látták, hogy az idegen pillanatok alatt

végzett két emberükkel, és a társai sem tűntek kevésbé harciasnak.

A körülbelül egy tucat martalóc fele biztosan azonnal meghalna,

ha harcra kerül sor. Egyiküknek sem volt kedve elsőnek pokolra

kerülni. Annyit nem ért az öregasszony, és a fattya is elbújt már.

Talán jobban tennék, ha kifosztanának néhány házat, mielőtt a

többiek megteszik.

Christian és a társai előreszegezett karddal támadásra készen

álltak. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a martalócok visszavonulnak,

de ekkor megjelent még néhány zsoldos élükön a

parancsnokukkal. Nyilvánvalóan felfigyeltek a csetepatéra.

- Már megint a lovag úr! - dühöngött az óriás, látva a harcra

kész Christiant és a lába előtt heverő két hullát. - Megérkezik, és

már az első nap három emberemet vesztem el. Kicsit sok egy

szövetségestől.

Csípőre tette a kezét, aztán a katonáira üvöltött.

- Mi történt?

Mivel az övéi nem válaszoltak, Christian ragadta magához a

szót anélkül, hogy leengedte volna a kardját.

- A hercegérsek nem örülne, ha megtudná, hogy éppen a pap

házvezetőnőjére és a lányára támadtak rá.

A fekete szakállú arcára kiülő gúnyos vigyor elárulta, mire

gondol. Az érsek uraság szó nélkül tudomásul vette, hogy

útközben kolostorokat fosztottak ki, és apácákat gyaláztak meg.

Volt azonban annyi esze, hogy ezt nem mondta ki. Néhány

nyomorult paraszt megölése nem nagy dolog, de egészen más

lapra tartozott lovagokkal harcolni, akik ráadásul a szövetségeseik

hivatalos küldöttei voltak. Közéjük tartozott egy őrgróf fia, és

ebben az esetben nem számított, hogy egy kis, jelentéktelen keleti

tartományból érkezett.

Hol bujkálhat a kölyök? - töprengett. Valószínűleg a mestere

széles háta mögött áll, természetesen kivont karddal, harcra

készen. Ilyen vakmerőség mégiscsak tiszteletet érdemel. Ettől

még az emberei az első adandó alkalommal bosszút állnak rajtuk,

amiért beleavatkoztak a fosztogatásba. De nem itt és nem most, az

érsek görbe orra előtt. Haldensleben mellett a mocsár nagy és

csendes.

Christian észrevette, hogy a martalócvezér Dietrichet figyeli.

Azonnal elhatározta, hogy egyetlen lépést sem tehet kíséret nélkül,

feltéve, ha kikerülnek ebből a kutyaszorítóból.

- Tartsd vissza az embereidet a falu és a készletek

felgyújtásától - mondta hidegen a fekete szakállúnak. Fejével

néhány fáklyát tartó alakra mutatott, akik az egyik házhoz

közeledtek. - Wichmann ebből a faluból szerzi az utánpótlást az

ostromlóknak, tehát nektek is.

- A pokolba! Indulás! - üvöltötte az embereinek, akik még

mindig azt fontolgatták, hogy megverekedjenek a lovagokkal,

vagy inkább zsákmányt szerezzenek. A zsoldosok zavarodottan

elrohantak, hogy megakadályozzák a gyújtogatást.

Christian utánuk nézett, letörölte a vért a kardjáról, és a helyére

tette. A rászáradt cseppeket majd leszedi a penge hüvelyének

bélése, a kecskeszőr, gondolta.

- Ezt épphogy átvészeltük - jegyezte meg Raimund

megkönnyebbülten. - És most?

- A templomba. Azt hiszem, csak Philipp közvetlen

közelében élhetjük meg a reggelt.

- Ennyi istentelenség láttán megbarátkozom a gondolattal,

hogy egy érsek mögé bújjak. Rám fér egy kis áhítatosság,

különben kihányom a belemet - nyögte Lukas.

Az öreg templom pihenőhellyé alakult. A kinti világot az éj

sötétje uralta. Az eső félelmetes robajjal zúdult a zsindelytetőre. A

döngölt padló az ajtó közelében kezdett ingoványra hasonlítani.

A hercegérsek bizalmas tanácsadóival és vazallusaival a

templom közepén rendezkedett be. A közelükben táborozott

Christian a kísérőivel. Philipp néhány katonájához hasonlóan ők is

behozták a lovaikat. A várnagy attól tartott, hogy reggel már csak

a hátasa tetemét találná meg. Egyáltalán nem számított

szokatlannak, hogy a falusiak vihar vagy más katasztrófák esetén

a jószágaikkal együtt kerestek menedéket Isten házában.

A falubeliek szerencsére nem mutatkoztak. A pap

megilletődötten kuporgott a sarokban. A házvezetőnő és a lánya,

akiknek a sereg bevonulásakor megparancsolta, hogy maradjanak,

már biztosan követték a többiek példáját, és az erdőbe

menekültek.

Christian elosztotta az utolsó darab kenyeret, amit az induláskor

Gretétől, a markotányosnőtől kapott. Az apró ablaknyílásokon

keresztül látták, ahogy villámok hasítanak az éjszakába, az utánuk

következő mennydörgés egyre közelebbről hallatszott.

A szegényes vacsora után felosztották maguk között az éjszakai

őrség idejét. Először Christian és Dietrich következett. A várúr

úgy vélte, az ifjú szemére úgysem jönne még álom. Lukas és

Raimund ellenben szinte ültő helyében elaludt a kimerültségtől.

Philipp hívatta a magdeburgi lovagot. A meisseniek így

magukra maradtak, de alig pár lépés választotta el őket az

érsektől. Szemük már hozzászokott a sötétséghez, amit csupán pár

gyertya pislákoló fénye tört meg. A főpap emberei éppen tüzet

raktak a padlón. Ki tudja, hol találtak hozzá száraz fát.

Ismét egy villám világította meg a szegényes templomot.

Ezúttal vele egy időben harsant az égzengés. A pap behúzott

nyakkal az oltárhoz somfordált, letérdelt, és imát mormolt.

Dietrich elfordította tekintetét a szerencsétlen emberről, és újra

Philippre figyelt.

- Miként lehetséges az, hogy éppen Isten szolgája fogadja fel

ezeket a lelkiismeretlen, istentelen martalócokat? - súgta

Christiannak.

- És fizeti a tizedből a gyalázatos tettek elkövetőit, amit a

védelmére bízott néptől szed be? - egészítette ki Christian

keserűen. - Nincs rá válasz. Megmagyarázhatja a dühét, hogy

Henrik csapatai feldúlták Soestot, habár az érsek mindenkinek a

megbocsátásról prédikál, és arról, hogy a bosszút a Mindenhatóra

kell hagyni. Mégis, egy ilyen vérengzést semmi sem igazolhat. A

háború a legrosszabbat hozza ki az emberekből. - Christian

hangjában olyan keménység csengett, amit Dietrich csak ritkán

hallott.

- És hősiességet. A háború nem nemes dolog? - vetette ellen

Dietrich meglepetten.

Christian azon töprengett, hogyan magyarázza el az ifjúnak az

álláspontját anélkül, hogy az őrgróf fia kételkedne a császár iránti

hűségében vagy a hitében.

A véleménye sok mindenben eltért a legtöbb lovagétól, akiket

nem különösebben érdekelt az egyszerű nép sorsa. Őt viszont

árvaként nevelte egy szegény javasasszony, ameddig Otto apja

magával nem vitte a várhegyre, hogy kiképeztesse lovaggá. Ezért

a lehetőségért Christian apja az életével fizetett, aki muzsikusként

az öreg meisseni grófnak kémkedett. Senki sem tudhatta meg,

hogy egy vándorzenész fia, és így kitaszítottnak számít. Éppen

elég megvetést és lenézést hozott számára a tény, hogy nem volt

sem vagyona, sem híres családfája. Randolf, Ekkehart, Elmar és a

többiek ezt nap mint nap éreztették vele már apródkorukban is.

- Abban, ugye, egyetértünk, hogy a császár nemes

gondolkodású, és a lovagi erény megtestesítője?

- Természetesen.

- Tudod, hogy mit adott parancsba, amikor évekkel ezelőtt

Milánó közelében példát akart statuálni Cremával? Nem sokkal

azelőtt történt, hogy apródként az udvarába érkeztél.

Dietrich megrázta a fejét.

- A foglyokat és a túszokat, köztük a gyermekeket is

kosarakban odaköttette az ostromtornyokhoz. Ha a védők fel

akarták tartóztatni az ostromgépeket, kénytelenek voltak tüzes

nyilakkal a saját gyermekeikre lőni, akik sikoltoztak a rémülettől,

és kegyelemért könyörögtek, míg végül mind elpusztultak. A

város lakói bosszúból a császári foglyokat Frigyes embereinek

szeme láttára elevenen feldarabolták a városfalon, majd a

testrészeiket lehajigálták.

Dietrich jó darabig hallgatott, végül megkérdezte:

- És a szent háborúk, a hitetlenek elleni keresztes

hadjáratok? A hitetleneket megölni Istennek tetsző dolog. Azt

mondják az egyház fejedelmei, ez Isten akarata.

Christiannak ki kellett várnia, míg elhal a következő

mennydörgés.

- Nem tudom, hogy ez Isten akarata-e, de ismertem egy

embert, aki megjárta a keresztes hadjáratot. A falunk egykori

papja katonaként harcolt, amikor Konrád király seregei

Damaszkusznál szinte mindenkit lekaszaboltak. Amint visszatért,

szerzetesnek állt, mert nem bírta már elviselni a mészárlást. Meg

akarta találni a lelki békéjét.

- És sikerült neki?

Christian arcán fájdalmas mosoly suhant át, ahogy a

rendíthetetlen hitű Bartholomaus atyára gondolt, akinek emellett

hatalmas szíve volt.

- A rendházban nem egészen. De azt hiszem, a falunkban

igen, amikor segített az embereknek új, jobb életet felépíteni.

- Sok embert megölt? - faggatózott Dietrich hosszú hallgatás

után.

- Igen - felelte Christian keményen és tárgyilagosan. - De

soha nem védtelen parasztokat, főként nem asszonyokat és

gyerekeket. Ellenséget a csatában, olyan gyilkosokat és

fosztogatókat, mint ez a söpredék. Lovagokat, akik lábbal tiporták

rendünk szabályait, és kiszipolyozták a népet.

Christian bosszúsan legyintett.

- Haldensleben bevételekor biztosan végeznem kell néhány

jó emberrel is, akiknek csupán az a bűnük, hogy az ellenségünk,

Henrik oldalán harcolnak.

- A hadakozás a katonaság feladata, és az országot

védelmezzük Henrik herceg önkényével szemben. A csapatai

egész tartományokat pusztítottak el - ellenkezett Dietrich hevesen.

- Éppen erről beszélek - erősítette meg a várúr higgadtan. -

Philipp banditái sem tesznek mást, sőt még rosszabbak. A háború

sajnos messze nem csak a katonaság dolga. Először mindig a

védteleneket érinti, és őket sújtja a legkeményebben. Azokat,

akiket nekünk, lovagoknak az eskünk szerint védelmeznünk

kellene.

Dietrich megértette, hogy mestere ezekkel a veszélyesen

őszinte szavakkal a legmélyebb bizalmával ajándékozta meg.

Bármennyire törte is a fejét, semmi sem jutott eszébe, amivel

megcáfolhatta volna.

Egy fülsértő égzengés és egy éles villám félbeszakította a

beszélgetést. Hirtelen fojtogató szagot éreztek. Minden tekintet a

mennyezetre szegeződött, ami recsegett és szikrákat szórt.

- Tűz van! Kifelé, mindenki! Ég a templom! - kiáltotta

valaki. Többen az érsekhez rohantak, hogy biztonságba helyezzék.

A főpap, méltóságáról megfeledkezve, minden erejét összeszedve

rohant ki.

Raimund és Lukas felriadt a kiáltozásra, szokásuk szerint

azonnal a fegyverükért nyúltak, de pillanatokkal később már

látták, mi történt. A templomtoronyba belecsapott a villám, ami az

eső ellenére tüzet fogott és úgy égett, akár a tapló. Nem sokkal

később a recsegő gerendák és az égő zsindely jelezte, hogy a tető

hamarosan beomlik.

- Vigyétek ki a lovakat! - kiáltotta Christian. Habár a harci

méneket arra idomították, hogy tűzvészben is

engedelmeskedjenek a gazdáiknak, most közel álltak hozzá, hogy

fejvesztve meneküljenek. Nyerítve toporogtak Christian lova

körül, a hátas minden erejével igyekezett kijutni a veszedelemből.

A tető fele már lángokban állt, a gerendák egy része lezuhant a

templomhajóba. Christian rendkívüli erőfeszítéssel megnyugtatta

a lovát annyira, hogy eloldozhassa. A barátai életüket kockáztatva

ugyanezt tették a sajátjukkal.

Az állatokat már nem lehetett féken tartani. Christian nem

tehetett mást, mint hogy felpattant Radomir hátára, és a nyakát

átfogva kivágtatott vele. A többi ló félelemtől hajtva követte őket.

Lukasnak és társainak épphogy sikerült összeszedni a nyergeket

és a holmijukat, mielőtt kimenekültek a szabadba. Christian kissé

távolabbra ügetett, aztán visszatért a lángokban álló templomhoz.

Raimund bal kezén elég csúnya égési seb látszott, barna haja

megperzselődött. Lukas és Dietrich köpenyén néhány lyuk

éktelenkedett, de láthatóan senki sem sérült meg súlyosan.

Megkönnyebbülve nyugtázták, hogy Christian is épségben

visszatért a kényszerű éjszakai lovaglásból.

A meisseniek a templomtól tisztes távolságban álltak meg,

hogy a lehulló épületdaraboktól ne sérüljenek meg, de elég közel

ahhoz, hogy a tűz fényénél a brabantok ne tudjanak odalopakodni

hozzájuk, és végezni velük.

Ha korábban eszébe jutott is valakinek a tűzoltás, mostanra

rájött, hogy semmi értelme az erőfeszítésnek. A fa annyira korhadt

és száraz volt, hogy az eső ellenére megállíthatatlanul égett,

fojtogató füstöt árasztva.

A kölni Hoyer pár tucat embert készenlétbe állított, hogy

eloltsák a tüzet, ha átterjedne a házakra. Erre azonban nem került

sor, mert a kunyhók elég távol épültek egymástól és a templomtól.

Reggelre Isten házából csupán elszenesedett gerendák és egy nagy

halom törmelék maradt. A pap dermedten meredt a romokra.

Mellére szorította az oltár keresztjét, amit sikerült kimentenie a

lángok közül. Térdre borult, és sírva fakadt. Sovány, kormos arcán

patakokban folyt a könny.

A hercegérsek, aki mindig makulátlan külsővel jelent meg,

most alaposan átázott és bepiszkolódott. Odalépett az atyához,

mondott neki valamit, de az öregemberhez láthatóan nem jutottak

el a szavai. Philipp néhány perccel később parancsot adott az

indulásra.

- Egy választ már kaptam - mondta Dietrich megrendülten,

miközben Christian lovának kantárát tartotta. - Isten maga felelt

nekem. Nem tűrte el, hogy olyan ember keressen menedéket a

házában, aki lelkiismeretlen martalócokat fogad fel.

- A falubelieknek pedig a szájuktól kell megvonni a falatot,

hogy felépíthessenek egy új templomot - tette hozzá Christian.

Az új várnagy

Albrecht nyögve felriadt. Megrázkódott, hogy elűzze az ébredése

előtt megjelenő rémképet. Körülnézett az idegennek tűnő

szobában. Hirtelen rájött, hogy Christiansdorfban van.

Pontosabban, ő a várnagy. Önkéntelenül elmosolyodott. Életében

először nem szolgált senkit. Nem kellett engedelmeskednie sem az

apjának vagy szigorú nagyapjának, sem a nagybátyjának, akinél

apródidejét töltötte. És végül a gyermekkirálynak sem. Most

először korlátlanul uralkodhat, és nemcsak jelentéktelen szolgák,

apródok felett, hanem a környék leggazdagabb falujában. Ez a

hely, ahogy egész Meissen, hamarosan kizárólag az övé lesz.

Az ablakon át a hétköznapi élet zajai szűrődtek be. Kopogás,

kalapálás, kutyaugatás, egy ló nyerítése. Valaki hangosan egy

bizonyos Peter után kiabált, tudatva mindenkivel, hogy kicibálja a

haszontalan legény fülét, ha elkapja, amire a válasz hangos

nevetés volt.

Albrecht látta a felhők mögül kivillanó napot, és tudatára

ébredt, hogy már késő délelőttre jár az idő. Valóban mélyen és

nyugodtan aludt, gyötrő rémálmok nélkül. Az ébredése előtt

felbukkanó torz alakkal nem törődött, a többi lélekrablóhoz képest

ártalmatlannak érezte.

Tehát Christian felesége valóban tudott segíteni rajta. Ez

egyszerre volt jó és rossz hír, mert így egy bizonyos mértékben az

asszony kezébe került, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Egyetlen

igazi férfi sem akart egy fehérnépre hagyatkozni, ráadásul egy

szemernyit sem bízott ebben a nőszemélyben. Végül is azért jött

ide, hogy megfizessen neki, amiért miatta és Christian miatt az

öccsét mégsem küldték kolostorba.

Voltaképpen felkapaszkodott senkiháziak. A templom előtt

alamizsnára váró koldusok közt lenne a helyük, nem a

nemesemberek körében. Elmar elmesélt neki néhány érdekességet.

Az apja azonban érthetetlen gyengeségi rohamában a szabad

nemesek rangjára emelte őket. Ráadásul nyilvánvalóan az anyja és

gyűlölt nagybátyja, Dietrich kedvencei voltak. Egyikük sem

csinált titkot belőle, hogy őt, Albrechtet nem tartják sokra.

A füvesasszonnyal ráér később foglalkozni, ha egyáltalán

felébred valaha. Elmar tanácsára rákényszerítette, hogy kétszer

annyit igyon az altatóból, mint amennyit neki adott. Ha ő egy

kupányitól majdnem délig aludt, akkor a törékeny teremtés

biztosan nem kerül egyhamar a szeme elé.

Most fontosabb dolga is akadt. Felkelt, odalépett az

éjjeliedényhez, hogy könnyítsen magán. Dolga végeztével

kinyitotta az ajtót, és ordítva követelte, hogy hozzanak mosdóvizet

és reggelit.

Az ajtaja előtt őrt álló katonák kissé kaján vigyorral

üdvözölték. Ilyen késő délelőtt anyaszült meztelenül csak akkor

látták az urukat, ha előző éjjel a barátaival tivornyázott, és

szajhákkal szórakozott. Elmar azonban szigorúan megparancsolta,

hogy a grófot semmiképpen se ébresszék fel. Az egyiket elküldte

a cselédekért, a másikat Elmarért. Visszament a szobába, leült az

ágyra, és gondolataiba mélyedve vakarózott.

A lovag az ajtóban majdnem összeütközött a cseléddel, aki

kenyeret, sonkát, sajtot és bort hozott.

- Kipihentnek látszik. Eszerint jól aludt? - érdeklődött

Elmar, aki Albrecht bizalmasává vált, amióta ideiglenesen

visszatért az apja udvarába.

- Mélyen és nyugodtan, mint egy kiadós mulatozás után -

felelte jókedvűen, aztán intett Elmarnak, hogy csatlakozzon hozzá

a reggelinél. - Mit csinál a fehércseléd?

- Mélyen alszik. Ne aggódjon, egész nap nem fog gondot

okozni.

- Remélem is - morogta Albrecht, aztán levágott egy jókora

szelet sonkát, és falatozni kezdett. - Megjegyezte az összetételt

arra az esetre, ha nem ébredne fel többé?

- Ne aggódjon. Ha pokolra száll, van egy mostohalánya, aki

kiismeri magát az efféle dolgokban. Tegnap szülte meg a fattyát,

ha kell, kirángatjuk a gyermekágyból.

- Milyen szerencse, hogy kegyelmed ilyen jól ismeri a falut!

- lelkendezett Albrecht őszinte megkönnyebbüléssel.

Elmar arcán egy pillanatra gyűlöletes emlék tükröződött, aztán

ismét felöltötte az alattomosság maszkját.

- Említettem a gróf úrnak, hogy gyakran jártam itt egy jó

barátommal. Sok mindent elmesélhetek a falu lakóiról, aminek

még nagy hasznát veheti.

Kopogtatás szakította félbe a beszélgetést.

- Isten áldása, uram! Vizet hoztam a mosdáshoz.

- Már éppen ideje. Befelé! - ordította Albrecht.

Mogorván végigmérte a tömzsi idős cselédet, aki nyögve letette

a két vödör meleg vizet.

- Nem akarom, hogy egy ilyen vénség mosdasson meg.

Küldj valaki mást! Azt a Marie-t. Igen, jöjjön fel azonnal - rivallt

rá nyersen.

Miközben az asszony ijedten meghajolt és kisietett, a két férfi

kaján vigyorral egymásra nézett. Jó szórakozást reméltek.

Kis idő múlva ismét kopogtak. Albrecht az ajtóhoz lépett, és

hirtelen kinyitotta.

- Gyere be, szépségem!

Bár a férfi utat engedett neki, Marie egy tapodtat sem mozdult.

Rémülten nézett a teljesen mezítelen várnagyra.

- Gyerünk! - kiáltott rá Elmar, és mielőtt elfuthatott volna,

megragadta a karját, bevonszolta a szobába, és bevágta mögötte az

ajtót.

- Ne tégy úgy, mintha még sosem láttál volna meztelen

férfit. Azt hallottam, hogy az öcsém érdeklődött irántad. A

tökfilkó talán nem tépte le a virágod? - gúnyolódott Albrecht látva

a lány zavarát.

- Rosszul tájékoztatták, uram - ellenkezett Marie, miközben

a földre szegezte a tekintetét.

Albrecht és Elmar jól szórakozott az akaratlanul kétértelműen

megfogalmazott válaszon. - Szóval mégis megtette. Nem néztem

ki belőle ennyi férfiasságot - piszkálódott tovább a várnagy.

Marie még jobban elpirult.

- Nem, uram! Miért érdeklődne irántam az öccse? -

Ösztönösen megérezte, hogy Dietrichet ki kell hagynia ebből a

játszmából. -

Eljegyzett menyasszony vagyok. Amint a vőlegényem visszatér a

hadjáratból, megtartjuk az esküvőt.

- A kettőnek semmi köze egymáshoz. Egyébként úgy hírlik,

hogy a hadi szerencse nem kedvez Oroszlán Henrik ellenségeinek.

Nem mintha bármit is értenél ebből. Azt akartam mondani, hogy

talán megözvegyülsz, mielőtt férjhez mentél volna - mondta a gróf

kárörvendően.

Mindkét lábával belelépett az egyik vödörbe, mit sem törődve

vele, hogy a fele víz kiömlött a padlóra. Széttárta a karját.

- Gyerünk, mosdass meg!

Marie lehajtott fejjel, lángvörös arccal belemártott egy kendőt a

másik vödörbe, aztán elkezdte letörölni a férfi karját és mellkasát.

Néhány pillanattal később a várnagy ágaskodó férfiassága jelezte,

hogy nagy hatással van rá a lány.

Marie gyorsan mögé lépett, és összeszorított ajkakkal a hátán

folytatta a műveletet.

- Még nem végeztél elöl! - rivallt rá a várnagy.

Elmar felnevetett.

- Látnia kellene, uram, milyen félénk és szemérmes.

Albrecht, amennyire tudott, megfordult.

- Az öcsém mégsem tett a magáévá?

Amikor Marie továbbra is makacsul hallgatott, a férfi

megragadta a csuklóját, és maga elé ráncigálta.

- Itt még nem végeztél.

Mari összeszedte minden bátorságát, és hátrált három lépést.

- Ezt a gróf úr bizonyára egyedül is el tudja végezni.

Elmar odaugrott hozzá, és olyan erővel ütötte meg, hogy a

lányka megingott, és ha nem támaszkodik a falnak, elesik.

- Jegyezd meg jól, arcátlan teremtés, bármennyire sokat

képzelsz is a mostohaapádról, most messze jár. A valódi urad áll

előtted. Ha parancsot ad, engedelmeskedj. Ha azt kívánja, hogy az

ágyába feküdj, tedd meg készségesen és örömmel. Vedd

megtiszteltetésnek, hogy rád emelte nagyméltóságú tekintetét -

harsogta a lovag.

- Hagyja csak, Elmar. Hiszen nem akarjuk ezt a szépséget

halálra rémíteni.Talán már nemcsak özvegy, hanem árva is -

mondta Albrecht színlelt együttérzéssel.

Mindketten tudták, hogy bármelyik cselédet az ágyába

kényszerítheti, de Christian gyámleányát nem. Ezzel valószínűleg

kivívná az apja haragját, és azt mindenképpen el kell kerülnie, ha

örökölni akarja a meisseni őrgrófságot. Mindenesetre

szórakoztatta, hogy megfélemlíthette a lányt.

- Szerencséd, hogy ma fontosabb dolgom van. Kivételesen

tehát befejezem, amit te nem akartál - közölte leereszkedően.

Elkezdte megmosni az altestét. Elmar gúnyosan nevetett, amikor

Marie riadtan kimenekült a szobából.

Albrecht is osztotta a jókedvét.

- Menjen, pihenje ki magát, végül is egész éjjel virrasztott.

Előtte szóljon a háznépnek, hogy azonnal látni akarom a

füvesasszonyt, amint felébredt. Már ha felkel valaha.

A mai tervéhez egyedül akart maradni, elkerülve az idősebb

lovag figyelő tekintetét. Később meséltet vele még a falubeliekről,

hogy felállítsa a bábukat a sakkjátszmájához, amiben a

parasztokat tetszése szerint tologathatja és áldozhatja fel.

Elmar már éppen ki akart menni az ajtón, amikor utánaszólt.

- Ugye számíthatok a hallgatására az éjszakai gondjaimmal

kapcsolatban? - Senki sem tudhatta meg, hogy az őrgrófság

jövendő ura igénybe veszi egy javasasszony szolgálatait, mert

retteg a saját álmaitól.

- A szavamat adom, gróf úr!

Elmarban megbízhatott. A vörös hajú, mindig jól fésült lovag

mellette állt, és túlságosan gyakorlott intrikus volt ahhoz, hogy

véletlenül elszólja magát. Miután a lovag távozott, Albrecht

felöltözött, és hívatta a pénzverőmestert.

Marthe arra ébredt, hogy valaki a vállát rángatja, és

kétségbeesetten szólongatja. Nagy nehezen kinyitotta a szemét.

Marie térdelt mellette, és úgy festett, mint aki azonnal sírva fakad.

Mögötte állt Walther, az őrparancsnok, akit Christian a

védelmükre hagyott a faluban. A tapasztalt katona láthatóan

aggódott.

Marthe még mindig kissé kábán felült.

- Valami baj történt?

Mostohalánya és Walther arckifejezéséből nemigen

következtethetett másra.

- Nem. Csak nagyon megijedtünk, mert már dél van - felelte

Marie megkönnyebbülten.

Lassan visszatért az emlékezete. Este altatót készített

Albrechtnek, és Elmar egy pillanatra sem vette le róla a szemét.

Arra kényszerítette, hogy sokkal többet igyon, mint amennyit Otto

fiának adott. Természetesen gyengébb alkat volt Albrechtnál,

ráadásul Johanna szülése miatt már átvirrasztott egy éjszakát,

ezért az altatószer teljesen letaglózta.

Még hallotta, hogy Walther és az egyik megbízható embere áll

őrt az ajtóban Elmar és a gróf egyik katonája társaságában.

Megdörzsölte a szemét, de a kábulata nem akart elmúlni.

- Asszonyom, egész idő alatt úgy feküdt, akár egy halott.

Eléggé ijesztő volt - dörmögte Walther zavartan.

- Nincs semmi baj. Mindjárt rendbe jövök - próbálta

megnyugtatni az őrparancsnokot, láthatóan kevés sikerrel.

- Senki sem lépett be a szobájába. Egy lépést sem tágítottam

a küszöbről - mondta Walther, aki minden bizonnyal kiolvasta a

kérdést a szeméből.

A várúrnő hálásan bólintott, közben azon töprengett, miféle

híresztelések kaptak lábra Albrecht furcsa éjszakai parancsa

nyomán. Elhessegette a gondolatot, mert rengeteg teendője volt.

- Mi van az őrgróf fiával?

- Későn kelt fel. Magához rendelte azt az Elmar lovagot és

az itt posztoló őrt. Reggeli után hívatta a pénzverőmestert.

Érdeklődött asszonyom iránt. Azt parancsolta, hogy hagyjuk

aludni, amíg magától fel nem ébred, de utána rögvest látni

kívánja.

- Akkor ne várassuk sokáig.

Ki tudja, mit művelt azóta, gondolta Marthe. Oldalra dobta a

takarót, és ránézett a ruhájára. Teljesen összegyűrődött. Mivel

négy férfi állt a nyitott ajtaja előtt, nem vehette le, és nem alhatott

alsóruhában vagy meztelenül, ahogy szokott.

Walther értette a célzást, visszavonult. Marthe Marie-val

bement az asszonyházba, hogy átöltözzön, és felvértezze magát az

Albrechttel való találkozásra. Ezenkívül meg akarta tudni, ki

ütötte meg a mostohalányát olyan erővel, hogy bedagadt a bal

orcája.

Marthét annyira feldühítette, amit Marie szégyentől akadozva

elmesélt, hogy rögvest elszállt a kábultsága. Albrecht várhatott,

úgysem számított rá, hogy ilyen gyorsan felébred.

- Nem kerülhetsz többé a szeme elé. Menj át a bátyádhoz és

Agneshez. Szívesen látnak, és lehetőleg ne mutatkozz kint - hozta

meg a döntését pillanatok alatt.

Karl, Johanna és Marie bátyja az egyik fővájár lányát vette

feleségül, és a saját kovácsműhelyében dolgozott. Három kicsi

gyermekük volt, és Agnes most várta a negyediket. Biztosan

nagyon fog örülni, hogy a húga a segítségére lesz.

- Walther egyik embere majd átkísér. A legjobb, ha ma este

mész, amikor Albrecht az embereivel a nagyteremben mulat.

Addig itt maradsz a szobámban.

Marie kissé megnyugodva bólintott. Marthe kinézett az

ablakon, és intett az egyik lovásznak.

- Küldd ide Petert - mondta olyan halkan, hogy a fiú épp

csak hogy meghallja. A lovász elszaladt, és pár pillanattal később

már megjelent az egykori tolvaj, szokott pimasz mosolyával az

arcán.

Örült, hogy ismét hasznára lehet Christian feleségének.

- Menj el Tildához, és kérd meg, hogy jöjjön ide - utasította a

vézna legényt.

Tilda a christiansdorfi bordély gazdasszonya volt. Amikor az

ezüstöt megtalálták a falu környékén, sok idegen és

szerencsevadász érkezett ide. Hamarosan követték őket a szajhák

is. Sok egyedülálló férfi települt a faluba, akik nehezen vagy

éppen könnyen megkeresett pénzüket szívesen költötték el a

legősibb mesterség űzőinél. Néhány évvel később a férjes

asszonyok és a falu papja panaszkodott a bűnös látvány miatt.

Christian és az akkori bíró, Jonas, a kovács javasolták, hogy

építsenek egy bordélyt. A nők beleegyeztek, és megválasztották

maguk közül a legidősebbet vezetőnek. Az ügy mindenki

megelégedésére elrendeződött. A szajháknak nem kellett hóban-

fagyban az utcán várni a vendégeket, a faluban élő nőtlen és

özvegy férfiak pedig nem zaklatták a lányokat, asszonyokat. A

bordély által fizetett bérleti díjat szétosztották a betegek és a

szegények között.

Tilda Marthe hű szövetségese volt Randolf rémuralma óta, amit

Christiansdorf legsötétebb időszakának tartottak. A bordély

gazdasszonya sejtette, miért hívatja az úrnő. Jól tudta, hogy senki

sem ismerheti fel, amikor felkeresi Marthét, miközben Albrecht és

az emberei a várban jönnek-mennek. Kiengedve hordott vörös

haját most kendővel takarta el, és szemérmes özvegyhez illő ruhát

vett fel. Az eső most épp kapóra jött neki. Senki sem járt a bordély

környékén. Aki a vár felé ment, leszegett fejjel szaporázta a

lépteit, hogy ne ázzon át teljesen, mire hazaér. Ez is hasznára vált

Tildának, mert a törvény szerint megbüntetik, ha tisztességes

asszonynak vagy özvegynek adja ki magát.

Marthe az ablaknál várt, míg meg nem pillantotta a bordély

gazdasszonyát. Ekkor lement az apró szobába, ahol a

gyógynövényeit és a kenőcseit tartotta. Itt kezelte a betegeket is,

tehát a látogató nem kelthetett feltűnést.

- Mától kezdve mindennap küldj a várba néhány lányt, hogy

Albrecht emberei békén hagyják a cselédeket. Szükségem van egy

olyanra is, aki egész idő alatt itt van, és cselédnek adja ki magát -

súgta Tildának, és röviden elmesélte, mi történt Marie-val.

Az asszony elmosolyodott.

- Erre Lisbeth a legalkalmasabb. Csinos, fiatal és nagy

tehetsége van ahhoz, hogy bármit elhitessen a férfiakkal.

Egy pillanatra mindkettőjüknek ugyanaz futott át az agyán.

Lukas nem nagyon örülne ennek. A lovag korábban a csinos,

szőke Kathrin szolgálatait vette igénybe, de a lány télen meghalt

egy járványban. Azóta mindig Lisbethhez járt. Ha bejelentette az

érkezését, Tilda gondoskodott róla, hogy a lány szabad legyen. A

lovag azonban valahol a messzeségben csatát vívott, Lisbethnek

pedig ki kellett használnia az időt, hogy pénzt keressen, amíg még

szép és fiatal.

Csak Marthe és Christian sejtették, miért nem hajlandó Lukas

megházasodni. Az apja kitagadta, mert felbontotta a

rákényszerített eljegyzést, ám úgy tűnt, ez nem igazán zavarja.

Tulajdonképpen nem tett semmit annak érdekében, hogy

menyasszonyt találjon magának, habár a várhegyen sok ifjú hölgy

vetett rá epekedő pillantásokat. Mindenekelőtt a szőke Adela, aki

a többi nemeslányhoz hasonlóan Hedwig felügyelete alatt

nevelkedett, de Lukas őt sem méltatta figyelemre.

Marthe megegyezett a bordély gazdasszonyával, hogy titokban

ő maga fizeti meg Lisbethet a szolgálataiért. Albrecht akkor sem

tenné, ha rájönne, hogy szajha. A várúrnő jobbnak látta, ha ez nem

derül ki, és cselédnek tartja, jobban hízeleg majd a hiúságának. Az

új zsákmány eltereli a figyelmét Marie-ról és a többi fiatal

cselédről.

Marthe küldött orvosságot az egyik lánynak, Tilda ezután

kisurrant a várból. A várúrnő is kilépett a szitáló esőbe. Meglátta

Hartmutot, Albrecht őrségének parancsnokát, és határozottan

megszólította.

- A gróf úr hívatott. Tudja, hol van most?

- A pénzverőmesterrel oda ment - mutatott a férfi az

öntödére. Még mindig óvatosan mozgatta a karját. - Elkísérem, ha

kívánja.

- Hogy van a válla? - érdeklődött Marthe útközben. Az

őrparancsnok elhúzta a száját. - Ha hamarosan nem jön rendbe,

nem tudom ellátni a szolgálatomat - felelte komoran.

- Segítek rajta, mihelyt az ura végzett velem - csak akkor

jött rá szavai kétértelműségére, amikor már kimondta őket. Nem,

Albrecht nem végez velem egykönnyen - gondolta. Számított a

nehézségekre, amikor úgy döntött, hogy marad, és nem rejtőzik el

Raimund feleségénél. Nem csak együttérzésből ajánlotta fel a

segítségét Hartmutnak. Úgy vélte, előnyére válhat neki és a

falubelieknek is, ha a férfi az adósa.

- Hívasson kérem, ha lesz rám ideje - mondta hálásan a

katona.

Marthe a sebesült katonával együtt lépett az öntödébe. Albrecht

ezúttal mellőzte az előző esti játszadozást. Otthagyta a

pénzverőmestert, és a várúrnőhöz ment.

- Tehát mégiscsak felébredt - kezdte gunyorosan. Mielőtt

Marthe bármit mondhatott volna, felemelte a kezét, és nyersen

rászólt. - Majd később beszélünk. Maradjon a közelemben,

ameddig időm nem lesz kegyedre. És hallgasson!

Marthe rögtön megértette a dolgot. Albrecht félt, hogy kifecseg

valamit, ezért nem akarta szem elől téveszteni. Kedves

biccentéssel megköszönte Hartmutnak a kíséretet, természetesen

némán, ahogy Albrecht megparancsolta. A szorongását látva

legszívesebben azzal gúnyolta volna ki, hogy szó szerint teljesíti

az utasításait, ám gyorsan elvetette a gondolatot. A gróf hiú, de

nem ostoba. Ráadásul veszélyes. Ő és mindenki, aki közel áll a

szívéhez, szörnyen megbűnhődnének.

A gondolataiba szerencsére nem látott bele. Most kifejezetten

előnyösnek tartotta a parancsot, hogy maradjon mellette, így

legalább hamarabb megszáradt a ruhája. Az öntödében mindig

hőség volt. Az olvasztókemencék és a nyílt tűz ontották a meleget.

Itt öntötték az ezüstöt kis rudakká, miután pontosan előírt

arányban rézzel elegyítették. Az öntés után a rudakat még

többször fel kellett izzítani.

- Így az érme nem lesz annyira törékeny - magyarázta a

csontos pénzverőmester. Marthe ismerte a folyamatot, ezért a

tűztől tisztes távolságban élvezte a meleget.

- És aztán? - türelmetlenkedett Albrecht. Nyilvánvalóan nem

igazán érdekelte a művelet. Már alig várta, hogy láthassa a kész

érméket.

- Kövessen, uram! - invitálta Wibald mester. Albrecht intett

Marthénak, hogy jöjjön ő is, mindenképpen szemmel akarta

tartani. A másik helyiségből folyamatos kopácsolás hallatszott. Itt

kalapáltak a rudakból ezüstcsíkokat. - Itt alakítják az ezüstöt az

előírt vastagságúra - mondta a pénzverőmester szinte kiabálva,

hogy a lármában hallják a szavait.

Ravasz mosoly futott át Albrecht arcán.

- Ha vékonyabbra kalapálják, nem lesz belőle több érme?

- Nem, uram. Az súlyos bűn lenne. Egy ezüstmárkából

pontosan kétszáznegyven pfenniget kell verni. Ez a törvény. Aki

megszegi, elveszti a kezét, és akkor is ez a büntetése, ha levág a

pfennigből - hangzott a válasz.

Ezt jobb lett volna, ha nem mondod el neki, mert csak rossz

ötletet adsz vele, futott át Marthe agyán. Nem lehetett nem

észrevenni az Albrecht szemében megcsillanó mohóságot.

Bizonyára rá akarta tenni a kezét a pénz egy részére, ha már az

orra előtt verik az érméket.

A pénzverőmester újabb helyiségbe vezette Otto fiát, ahol

tizenkét férfi hatalmas vágóeszközökkel metszette ki a pfennig

méretű érméket az ezüstcsíkokból. Albrecht belenyúlt a kis, még

kormos és préseletlen korongokat tartalmazó dobozba.

- Mi történik a maradék ezüsttel? - faggatózott izgatottan.

- Ismét rudakba öntik. Tekintse meg, uram, a következő

lépést, a tisztítást.

A vendéget egy gőzölgő, vizeletszagot árasztó kádhoz vezette.

- Vizeletbe áztatjátok a pénzemet? - méltatlankodott

Albrecht.

- A pác kifényesíti a fémet - magyarázta a pénzverőmester

udvariasan, és megmutatta az egyik ilyen darabot. - Egy ezüstösen

csillogó vékony korong, alig nagyobb a körömnél.

- Már csak a véset hiányzik - jegyezte meg a jövendő őrgróf.

Marthe rájött, hogy a férfi gondolatban már látja a saját arcképét a

meisseni pfennigeken.

- Azt odaát végzik. A legjobb vésnököt hozattuk

Meissenből, hogy atyja képmását és aláírását a présformába vésse.

Meg akarta mutatni azt a műveletet is, de Albrechtet láthatóan

nem érdekelte.

- Vezess a kincstárba - parancsolta.

- Ahogy kívánja, gróf úr.

Wibald mester előrement. A kincstárat az öregtorony első

emeletén helyezték el. Ez volt a vár elsőnek felépített,

legfontosabb része.

Az ajtóban az őrség tiszteletteljesen üdvözölte a magas rangú

látogatót, és azonnal utat engedett neki. A földszinten volt az

őrszoba, ahol több katona tartózkodott egyszerre. Marthe rögtön

látta, hogy az őrség fele Albrecht embereiből kerül ki. Otto

kifejezetten arra utasította Christiant, hogy vigye magával a

várkatonaság egy részét a hadjáratra, őket pótolták az ifjú gróf

kísérői. Amint megpillantották az urukat, félbehagyták a

kockázást, ám Albrecht ügyet sem vetett rájuk. Gyors léptekkel

követte a pénzverőmestert a felhajtható létrához. Kizárólag ezen

keresztül lehetett bejutni a kincstárba. Az őrség szobáját

leszámítva a toronyba csak létrákon tudtak felmenni, amiket egy

támadás esetén pillanatok alatt felhúzhattak.

- Én is menjek, uram? - kiáltott utána Marthe, amire egy

parancsoló „igen” volt a válasz. Ismét egy folyvást előforduló

akadály. Hogyan lépkedjen fel a létrán hosszú ruhában anélkül,

hogy megsértené az illemet?

Az időközben megérkező Hartmut rögtön rájött, mi a gondja a

várúrnőnek.

- Forduljatok el, hogy az úrnő zavartalanul felmehessen.

A katonák szó nélkül engedelmeskedtek.

Amikor Marthe végre felért a kincstárba, Albrecht és Wibald

mester már két kinyitott láda előtt állt. A kisebben egymásra

halmozott pfennigek sorjáztak, a nagyobban helyezték el a

könnyen kézbe vehető kis ezüstrudakat, amelyeket az itáliai és a

keleti távolsági kereskedelemben használtak. Mindegyikben véset

jelezte a származási helyét.

- Adj azokból - követelte Albrecht az ezüstre mutatva.

A pénzverőmester elsápadt, és kissé idegesen húzgálta a

ruháját.

- Minden pfenniggel köteles vagyok elszámolni atyjaurának

- felelte végül határozottan.

- Na és? Én vagyok az örököse. Egy szép napon ez mind az

enyém lesz. Tekintse az uralkodásom előlegeként - mutatott

Albrecht az ezüsttel teli ládára.

- Akkor arról írást kell készítenünk a káplán és az ellenőr

jelenlétében - makacskodott a pénzverőmester.

Albrecht ezt nem akarta. Az apja ugyan sok mindent elnézett

neki, de azt biztosan nem, hogy kénye-kedve szerint

megdézsmálja a kincstárát.

- Később még beszélünk róla - morogta, majd lemászott a

létrán.

Megvárta, amíg Marthe is leér, aztán dühösen rászólt.

- Kövessen! - és elindult a szobájába.

Az eső szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Marthe

visszakívánkozott az öntödébe. Vajon ott is ennyire esik, ahol

Christian és Lukas van, jutott eszébe szomorkásan. Mire a

főépületbe értek, mind bőrig áztak.

Albrecht a szobájában leült egy padra, de Marthét nem kínálta

hellyel. Ezzel a nyilvánvaló udvariatlansággal egyértelműen a

tudtára adta, hogy bár rászorult a segítségére, mégsem tekintette

többnek egy cselédnél.

Miközben sötét hajából csöpögött a víz, Marthéra meredt. Az

asszony szorongva vette tudomásul, hogy nem a szemébe néz,

hanem a keblét bámulja, amelynek körvonalai élesen kirajzolódtak

a nedves ruha alatt.

Legfőbb ideje, hogy Lisbeth lefoglalja ezt a húszesztendős ifjút,

akinek szemmel láthatóan csupán egyetlen dolgon jár az esze,

gondolta a várúrnő.

Albrecht végül kissé elfordította a tekintetét.

- Az italod jót tett, asszonyszemély - vetette oda gorombán.

- Mától minden este készítesz egyet anélkül, hogy bárkinek

beszélnél róla. Természetesen a biztonsági intézkedéseket

megtartjuk.

- Albrecht gróf, nem tudom teljesíteni a várnéppel szembeni

kötelességeimet, ha minden éjjel annyi altatót iszom, hogy csak

másnap délben ébredek fel. Egy gyenge asszonynak túl nagy az az

adag. Nem bírok olyan erővel, mint a gróf úr - egy kis hízelgés

nem árthat, ha már ellenkezem vele, gondolta. De sejtette, hogy

nem sokra megy vele.

- Igen, és a gyenge asszonyok ölnek méreggel - förmedt rá

Albrecht gyűlölködően. - Tudsz mondani egy okot, hogy miért

éppen benned bízzam?

- Talán mert még él, uram - felelte Marthe tettetett

félénkséggel. Magában komoran hozzátette, hogy a főúr nem ok

nélkül gyanakszik a környezetére. - Ráadásul az egész faluban

beszélni fognak róla, ha minden éjjel őrizteti az álmomat. -

Gondoskodást úgysem feltételez rólad senki, te szörnyeteg, ez

utóbbit persze nem mondta ki hangosan.

- Hadd beszéljenek! Mit érdekel engem a parasztfecsegés!

- A legfurcsább híresztelések fognak lábra kapni.

Láthatóan ez az érv gondolkodóba ejtette, de mielőtt bármit

mondott volna, kopogtak az ajtón.

- Ne zavarjanak! - üvöltötte.

Amint elhallgatott, csábító hang hallatszott kintről.

- Az új cseléd vagyok. Kizárólag az úr szolgálatára

rendeltek, hogy teljesítsem a kívánságait.

Albrecht arca egyszeriben felderült.

- Akkor gyere be!

Tilda és Mechthild mindent megtett, hogy Lisbethet úgy

öltöztessék fel, hogy egyfelől cselédnek látsszon, másfelől eleget

mutasson a bájaiból ahhoz, hogy rögtön felkeltse Albrecht

érdeklődését. Az előírásoknak megfelelően a haját kendővel

takarta el, ám sötétszőke fürtjei kikandikáltak alóla. Egyszerű

tintakék ruháját szűkre szabták, ezért a kivágásnál jól látszottak

dús keblének domborulatai.

De mindenekelőtt maga Lisbeth volt elképesztő. Félénken

belépett, pukedlizett, aztán a szeme felcsillant a lelkesedéstől. Úgy

tűnt, hogy a tekintete örökre Albrechtre tapad, végül lesütötte a

szemét, és kissé még el is pirult.

Ismét pukedlizett.

- Uram, a ruhája csuromvíz. Óhajtja, hogy segítsek

átöltözni? - suttogta.

A javaslat és az abból következő lehetőségek annyira

fellelkesítették Albrechtet, hogy az altatókérdést későbbre

halasztotta. Ki mondja, hogy ez a szép teremtés nem ringathatja

ugyanolyan mély álomba, csak sokkal kellemesebb módon?

- Majd később befejezzük a beszélgetést - jelentette ki, és

egy kézmozdulattal Marthe tudtára adta, hogy távozhat.

A várúrnő meghajolt, sarkon fordult és távozott, így a gróf nem

láthatta elégedett arckifejezését. Lisbethnek tapasztalt szajhaként

nem kellett aggódnia a rossz bánásmód miatt. Bár előfordult, hogy

a vendégek durván bántak a lányokkal, Marthe titokban kezelte is

őket ilyenkor, most ez nem fenyegetett. A falu úrnője biztosra

vette, hogy Albrecht hamarosan Lisbeth tenyeréből fog enni.

Mielőtt bezárta maga mögött az ajtót, még hallotta a lány

csacsogását.

- Milyen erős és előkelő férfiú a gróf úr!

És az erre adott válasz egyáltalán nem hangzott gorombának.

Minden a tervei szerint fog alakulni. Most már foglalkozhatott

Hartmuttal.

Marthe egyelőre nem tudhatta, mit tesz a leendő őrgróf, ha nem

hajlandó minden este meginni a nagy adag altatót. Tömlöcbe

vethette ugyan, de azzal nem sokat érne. Vajon mit forral

magában Otto fia? Remélte, hogy Lisbeth a lehető leghosszabb

időre eltereli a figyelmét minden másról.

A kelepce

A Haldensleben előtti utolsó pihenőkor a kölni érsek magához

hívatta Christiant és a magdeburgi Gerolfot.

- Lovagoljanak előre, és jelentsék Wichmann érseknek az

érkezésünket - parancsolta ridegen.

A találkozásukkor tapasztalttal ellentétben, a főpap most

ugyanolyan kevély volt, mint amilyennek Christian az udvari

tanácsokon megismerte. Láthatóan enyhítette a félelmét a tudat,

hogy hamarosan nem egyedül kell boldogulnia féktelen

zsoldosseregével.

Hogy Philipp rangjához méltó fogadtatást várt, katonai

szempontból pontosan olyan értelmetlen parancs volt, mint az öt

lovas kiküldése a sereg elé. Haldensleben környéke sík vidék, és

mivel a csapatokat már várták, messziről észreveszik az

érkezésüket. Christian a szeme sarkából látta, hogy a brabantok

parancsnoka diadalmasan elmosolyodik, de azonnal elpárolgott a

jókedve, mihelyst rájött, hogy rajtakapták.

A várnagy ebből már éppen eleget megtudott. Udvariasan

meghajolt.

- Akkor engedelmével azonnal indulunk.

Philipp, mintha csak egy legyet hessegetne el, intett, hogy

távozhatnak.

Christian gyors léptekkel nekiiramodott, Gerolf alig bírta

tartani vele a lépést.

- Kelepce - jelentette ki, amikor a magdeburgi lovag

utolérte. - A fekete szakállú vette rá. Valahol útközben

becserkésznek minket a gyilkosai.

Pár perccel később megérkeztek arra a helyre, ahol Lukas,

Raimund és Dietrich várt rájuk.

- Siessetek. Indulunk! - sürgette Christian a barátait, majd

röviden elmondta nekik, mire jutott. A reggeli indulás óta egyetlen

zsoldos sem ment el mellettük. Vagy előreküldték a csapatokat, és

lesben vártak rájuk, vagy követni akarták a lovagokat, hogy

útközben üssenek rajtuk. Ez utóbbi esetben elmenekülhetnek, ha

nem vesztegetik az időt.

Amíg a többiek felnyergelték a lovakat, Christian megkereste

Hoyert, és rábízta a málhás állatokat. A kölni lovag felajánlotta,

hogy ad melléjük néhány embert, de ezt a várnagy

visszautasította. Egyrészt késleltetné az indulásukat, másrészt

olyan kérdéseket vetne fel, amelyek megválaszolása igencsak

sértené a hercegérseket.

Akárhonnan nézte a helyzetüket, most csak a gyorsaság

segíthetett rajtuk. Ameddig a sereg látótávolságban volt, nyugodt

tempóban lovagoltak. Így nem keltettek feltűnést, és a lovakat is

megjáratták. Ám amint megfelelő távolságba értek, Christian

jelére körülvették Dietrichet, hogy minden oldalról fedezzék, majd

vágtába kezdtek.

A pajzsokat az ostromtáborban hagyták, de amióta elindultak

erre a küldetésre, valamennyien páncélinget viseltek a ruhájukon.

Christian haladt elöl. Néha hátrafordult, hogy lássa, Dietrich bírja-

e a kemény vágtát. A tizenhét éves ifjú szinte hozzánőtt kiváló

paripájához. Most kifizetődött a sok lovaglólecke, amit évekkel

korábban Christiantól kapott.

Fegyelmezett alakzatban közeledtek egy erdős rész felé.

Haldensleben már nem lehetett túlságosan messze. Az erdő

mögött füstoszlop szállt fel. A mocsár tehát még mindig égett.

Valószínűleg lángba borult egy újabb ostromtorony. A vár nem

lehetett, mert az valamivel nyugatabbra állt tőlük.

Christian megállította a lovát, és jelzett a társainak is, hogy

kövessék a példáját. Körülbelül három nyíllövésnyire az erdőtől

megálltak.

- Ha lesben állnak, itt fognak ránk támadni. Vagy

kifeszítettek az út fölött egy zsineget, hogy a lovak elessenek, és

ekkor ránk rontanak, vagy a bokorban lapulnak nyíllal és

számszeríjjal felfegyverkezve. Mihelyt az erdőhöz érünk,

lecsapnak. Megpróbáljunk vágtában átjutni?

Raimund megveregette a lova nyakát, hogy az állat

megnyugodjon.

- Induljunk. Igaz, hogy az efféle martalócok általában

zsinegcsapdát használnak, mert azt nem vétik el. Most azonban

nem kockáztathatják meg, hogy meglássák őket, ha esetleg

egyikünknek sikerül egérutat nyerni. Egyetértek veled, a

bokrokban lapulnak és nyíllal akarnak végezni velünk. Azt

remélik, hogy a fák között nem üldözzük őket.

Miután Lukas bólintott, Christian a magdeburgi lovaghoz

fordult.

- Mennyire biztonságos a környék? Letérhetünk az útról,

hogy toronyiránt vágtassunk át az erdőn? Vagy a fű alatt láp van?

- Ha letérünk az útról, elsüllyedünk.

- Akkor nincs választásunk. Számunkra a legfontosabb,

hogy megvédjük az őrgróf fiát. Van Wichmann érsekkel szemben

sürgetőbb kötelezettsége?

- Kegyelmetekkel tartok - felelte habozás nélkül Gerolf.

A várnagy még egyszer a társaira nézett, és igyekezett

elhessegetni a gondolatot, hogy nem messze onnan a halál

leselkedik rájuk.

- Indulhatunk?

A többiek bólintottak. Christian megfogta a Marthétól kapott

keresztet, amit a ruhája alatt hordott, és némán imádkozott. Ezután

bal kezével erősen megragadta a gyeplőt, jobbjával kirántotta a

kardját, és hangos kiáltással nekiiramodott. A társai a lovuk

nyakához lapulva követték, ugyanolyan alakzatban, mint előtte.

Christian sejtése hamarosan beigazolódott. Alig tettek meg

néhány lóhossznyi távolságot, máris záporoztak rájuk a lövések.

Mivel a nyílhoz még túl messze voltak, biztosra vették, hogy

számszeríjjal támadtak rájuk.

A nyílvesszők elsuhantak a fejük fölött, és mögöttük a földbe

csapódtak. Christian hátrapillantott. Látta, hogy senki sem sérült

meg, és még gyorsabb vágtára ösztökélte a lovát. Az ösztöne és a

tapasztalata azt súgta, hogy a támadók átváltanak a nyílra, mert a

számszeríj felhúzása sok időbe telt.

Ismét igaza lett. Hamarosan újabb nyílzápor zúdult rájuk.

Nagyobb esélyük lett volna, hogy sértetlenül eljutnak a céljukig,

ha kicsit nagyobb távolságot tartanak, és nem egy tömbben

lovagolnak, de mindenképpen meg kellett védeniük Dietrichet.

- Szorosabban zárni! - ordította. A következő pillanatban

erős ütést érzett a jobb oldalán, a fájdalomtól majdnem elejtette a

kardját. Összeszorított fogakkal tovább lovagolt. Hangosan

felnyögött, amikor ismét hátrapillantott, hogy lássa, együtt van-e

még a csoport.

Közeledtek az erdőhöz, így a támadóknak már csak egy-két

lövésre maradt idejük, igaz, azokat közvetlen közelről adhatták le.

Christian megmarkolta a kardját, próbált nem figyelni a pokoli

fájdalomra. Elhaladtak a nyilazók rejtekhelye mellett, de

egyiküket sem látták. A várnagy kiáltást hallott a háta mögül.

Visszanézett. Lukas sebesülten feküdt a lova hátán.

- Gyorsabban! - harsogta Christian. Két mérföldre a

kelepcétől megálltak. Mind az öten életben voltak, és csodával

határos módon a lovak sem sérültek meg. Lukas hátába viszont

mélyen belefúródott egy nyílvessző. A holtsápadt lovag nagyon

nehezen lélegzett.

- Tudsz lovagolni? - kérdezte aggódva Christian.

- Van más választásom? - zihálta Lukas fájdalmas fintorral

az arcán.

Raimund mellé léptetett, és megfogta Lukas lovának gyeplőjét.

A szőke ifjú félig eszméletlenül borult az állatra.

Christian megpróbálta kihúzni a saját testéből a nyílvesszőt, de

nem sikerült. Hirtelen elhatározással letörte. Néhány pillanatig

csillagokat látott. Tisztában volt vele, hogy így a felcser

valószínűleg nehezebben tudja majd kiszedni a hegyét, de nem

bírt úgy lovagolni, hogy a nyíl minden mozdulatára rázkódott, és

egyre jobban belevájt a húsába.

Még egyszer hátranézett. Senki sem követte őket. Biztosra

vette, hogy a támadók nem elég gyorsak ahhoz, hogy az erdőn át

megelőzzék őket, és újra rájuk rontsanak. Újabb kelepcétől sem

tartott, mert az erdő sűrű volt, és a túloldalán már látszott

Wichmann tábora. Bár valamivel lassabban lovagoltak, Lukas

állapota miatt nem akartak késlekedni.

Amikor közeledtek az ostromlók táborához, látták, hogy két

nap alatt nem sokat változott a helyzet. Még mindig

kilátástalannak tűnt a vár bevétele. A mocsárból az ostromtornyok

elszenesedett gerendái meredtek az ég felé. Mindenütt

hasznavehetetlen maradványok hevertek.

A meisseniek táborában azonban két szembetűnő változást

tapasztaltak. A beszakadt karám területét megnövelték. Ehhez a

markotányosnők és a szajhák megüresedett helyét kerítették el. A

nők megfogadták Christian tanácsát, és távoztak.

- Gondoskodjon a barátjáról és a saját sebesüléséről. Egyedül is

tájékoztathatom Wichmannt - mondta Gerolf.

Christian hálásan elfogadta az ajánlatot. Az érkezésük

nyugtalanságot keltett, főként a mozdulatlan Lukas látványa, akit

a lovára kellett kötni. Kuno rohant eléjük elsőnek, hogy elvigye a

lovaikat.

- Mi történt? Ellenséggel találkoztak? - kérdezte

megrökönyödve.

- Nem, a szövetségeseinkkel. Hívd a felcsert! Gyorsan! -

utasította Christian.

- Ő is megsebesült. A múlt éjjel beleesett egy mélyedésbe,

és eltörte mindkét lábát.

- Akkor azonnal vedd át a helyét. Végül is egy javasasszony

a feleséged.

Kuno egy pillanatig zavartan meredt rá, de aztán összeszedte

magát, és odarohant Lukashoz. A két fiatalabb apród is

megérkezett.

- Él még? - kérdezte Georg az aggodalomtól és

kétségbeeséstől könnybe lábadt szemmel.

- Az ördögbe is, szedd össze magad! - rivallt rá Christian,

aki barátja életét féltve egy pillanatra elvesztette az önuralmát.

Eközben Dietrich és Raimund óvatosan leemelte Lukast a

nyeregből, és hasra fektette a földön. - Szaladjatok el a sebesült

felcserhez, és kérjétek el tőle azt az eszközt, amivel a nyílhegyet

kiveszi a húsból. Igyekezzetek! - utasította a két tizennégy éves

apródot a várnagy immár nyugodt hangon. Az ifjak rögvest

elrohantak.

- Itt maradsz vele? - kérdezte Raimundot. - Az őrgrófhoz

kell mennem.

- És mi lesz kegyelmed sebével? - nyugtalankodott Dietrich.

- Még várhat. Előbb atyádhoz megyünk. Ki tudja, milyen

állapotban leszek, ha kiszedik belőlem a nyílhegyet. Gyere velem.

Otto már bizonyára értesült az érkezésükről, és hívatta az

öccseit. A sátorhoz közeledve látták, hogy Dedo von Groitzsch

éppen belép az ajtaján, Dietrich von Landsberg pedig eléjük siet.

Ostmark őrgrófja megkönnyebbült, hogy viszontlátja őket, ám

ahogy közelebb ért, meglátta Christian sérülését.

- Ellenségbe ütköztek? - érdeklődött aggódva.

- Ha Philipp hercegérsek martalócait annak nevezzük, akkor

igen.

- Két sebesült, de nem tudjuk, ki állított kelepcét

kegyelmeteknek - foglalta össze Otto őrgróf Christian jelentését,

jól hallható szemrehányással a hangjában.

- Más körülmények között üldözőbe vettük volna őket, és

végzünk velük. A fia biztonságát azonban mindennél

fontosabbnak tartottam - jelentette ki a várnagy.

- Úgy! - Otto mogorván a fiára nézett, aki lehajtott fejjel

térdelt előtte. - Nem éppen dicsőséges visszatérés.

- Megfontoltan cselekedett. Minden helyzetben

számíthattunk rá akár egy tapasztalt lovagra - ellenkezett Christian

újfent.

- Dicsérje csak a védencét. Nehogy telebeszélje a fejét

mindenfélével. Azért, mert túlélt néhány napot a szövetségeseink

között, még nem hozom előre a lovaggá ütését - morgott Otto.

- Nem mindenki mutatkozott volna a helyében ilyen

bátornak - kelt Dietrich von Lansdberg keresztfia védelmére.

Ahogy nem értette, miért viselkedik a bátyja a feleségével,

Hedwiggel olyan gorombán, az sem fért a fejébe, miért nézi el az

idősebbik fia minden hibáját, és miért nem becsüli szinte semmire

az ifjabbat, vagy mond neki néhány elismerő szót.

Észrevette, hogy Christian meginog, és ösztönösen a sebéhez

kap.

- Engedje meg a lovag úrnak, hogy távozzon, és ellássák a

sebét - javasolta a bátyjának.

- Igen, tegye azt. És vigye magával az apródját is - dörmögte

Otto.

Christian nehezen bírta féken tartani a haragját e cudar

bánásmódot látva. Szó nélkül elhagyták a sátrat. Alig léptek ki,

meghallották Otto felfortyanását.

- Még mindig nincs okunk elvonulni az ostromtól. Már

nagyon elegem van belőle.

Christian rápillantott Dietrichre, aki komoran követte.

- Hallod? Az elégedetlenségének semmi köze hozzád.

- Bárcsak elhihetném! - súgta az ifjú.

- Mindenki okot keres rá, hogy elvonulhasson anélkül, hogy

folt esne a becsületén. Csodálkoznék, ha nem találnák meg

hamarosan a kiutat.

Amikor visszaértek a táborhelyükre, Christiant halálos rémület

fogta el. Lukas még mindig hason feküdt, és bár magához tért, egy

szerzetes térdelt mellette. Az öccse, Jakob pár lépéssel arrébb

elszörnyedve meredt súlyosan sebesült bátyjára.

A pap felnézett, és rögtön rájött, mire következtet Christian a

jelenlétéből.

- Nem az utolsó kenetet akarom feladni. A nagytiszteletű

Wichmann érsek küldött, miután Gerolf jelentéséből megtudta,

hogy kegyelmed és a lovag úr megsebesült - nyugtatta meg a

várnagyot.

Christian megkönnyebbülten lépett a barátjához, és

mellétérdelt. A meggondolatlan mozdulattól a páncéling

mélyebbre nyomta a nyílhegyet, de egy kis darab még kilátszott.

A férfi felnyögött a fájdalomtól.

A szerzetes végigmérte, aztán ismét Lukasra figyelve

hátraszólt.

- Ha vele végeztem, azonnal ellátom a sebét.

- Túléli? - érdeklődött Christian aggódva. Lukas sebe

bizonyára nagyon mély volt, és még mindig vérzett. Ekkor vette

észre, hogy a barátja mellett hevernek a nyíl véres darabjai, és a

hegye a kiszedő eszközben van. David és Georg tehát gyorsan

elhozta az értékes holmit a felcsertől. A két apród illő távolságban

álldogált, egy pillanatra sem vették le a szemüket a sebesültről.

- Ki kell égetni a sebet, hogy végre elálljon a vérzés, és ne

üszkösödjön el. Ehhez segítségre van szükségem - jelentette ki a

szerzetes.

A két apród elrohant parázsért, hogy a szerzetes felizzíthassa

benne a kést. Raimund barátja mellé térdelt, majd tőre markolatát

a szájába tette, nehogy a sebesült a művelet közben elharapja a

nyelvét. Előrehúzta Lukas karját és teljes erővel a földre

szorította. A beteg felnyögött.

A szerzetes körülnézett.

- Kegyelmed a testvére? - fordult a még mindig tétován

ácsorgó Jakobhoz. - Mire vár? Üljön lovagló ülésben a hátára,

nehogy felemelkedjen, amikor kiégetem a sebet. Imádkozzanak,

hogy ne vérezzen el.

Jakob falfehéren közelebb lépett.

- Nem nekem kellene most félni? - tréfálkozott kínok között

Lukas. - Ha nem teszed rendesen a dolgod, kereshetsz mást, aki

gondoskodik a családodról.

Jakob nem bírt megszólalni, de pontosan követte a pap

utasításait. Az atya elmondott egy imát, aztán a parázsba tartotta a

kést.

Christian megborzongott. Tudta, mi vár a barátjára és

valószínűleg rá is. Egyszer neki is kiégették egy lábsebét, és

egyáltalán nem volt kellemes emlék. Valami azt súgta neki, hogy

a művelet a háton és a mellkason még fájdalmasabb lehet.

Ugyanakkor elkerülhetetlen volt. Örülniük kellett, és hálát adni

az égnek, hogy a pap tudott segíteni. A gyógyító szerzetesek

sokszor tapasztaltabbak voltak az orvosoknál. Elvben nem

vághattak bele a húsba, és nem érintkezhettek vérrel, de

vészhelyzetben a felvilágosultabbak nagyvonalúan értelmezték ezt

a szabályt, ahogy Bartholomaus atyától annak idején megtudta. A

cél, hogy a testet megerősítsék a betegséget okozó démonokkal

szemben, előbbre való volt.

Az égett hús átható szaga szinte elviselhetetlen volt. Lukas

felnyögött. Raimund és Jakob alig bírta lefogni. A szerzetes újra a

parázsba tette a kést. Christian csak most értette meg, milyen mély

valójában barátja sebe. Ha nem sérült meg sem a tüdeje, sem más

létfontosságú szerve, akkor valóban Isten kegyeltje, gondolta.

Lukas elvesztette az eszméletét - minden bizonnyal ez volt a

legjobb nemcsak neki, hanem a többieknek is. Jakob elsápadt, és

úgy festett, mint aki azonnal elájul.

A szerzetes letörölte egy kendővel a kihűlt kést.

- Megtettem a barátjukért, amit tudtam. Imádkozzanak a

gyógyulásáért.

Ezután Christianhoz fordult.

- Levegyük a páncélingét? Fájdalmas lesz. Vagy inkább

tágítsam ki a láncfonatot a nyíl körül, hogy hozzáférjek a sebhez?

- Vegyük le, és valaki rögtön vigye el a kovácshoz, hogy

kijavítsa - határozott Christian. Igaz, hogy a jobb karját biztosan

nem tudja használni egy ideig, de ballal is ugyanolyan jól vívott.

Ezért nem kockáztathatta meg, hogy szakadozott páncélingben

induljon harcba, ha mégis megostromolják a várat.

Összeszorította a fogát, miközben Georg és David igyekeztek

róla úgy levenni a páncélinget, hogy a lehető legkevésbé kelljen

mozgatnia a sérült karját. Végül elege lett a két holtsápadt,

verítékező apród ügyetlenkedéséből.

- Hagyjátok! A végén az öregség visz el és nem a sebláz. -

morogta, aztán egy gyors mozdulattal befejezte a dolgot. Egy

pillanatra forgott vele a világ, aztán a fájdalom alábbhagyott egy

kicsit.

A szerzetes egy farönkre ültette, ezután a késével óvatosan

felvágta az átvérzett ruhát a seb körül. Marthe ezüstkeresztje

megcsillant a nyakán. Christian észrevette, hogy a medál is véres

lett. Furcsa módon ez jobban zavarta, mint hogy a zekéje teljesen

tönkrement.

A pap megitatott vele két kupa erős bort. Raimund a háta mögé

lépett, az egyik térdével megtámasztotta, majd a hóna alatt átfogta,

hogy ne ránduljon össze, miközben a sebét kezelik.

- Tartsa teljes erővel - mondta a szerzetes. Raimund szó

nélkül bólintott.

A gyógyító először megpróbálta a nyílvesszőt eltávolítani, ami

a húsba ágyazódott. Erősen elfordította, hogy letörjön, de csak a

második kísérletre járt sikerrel. A seb ismét vérezni kezdett.

Ezután a szerzetes kiszedte a nyílhegyet is.

Christian előtt elsötétült a világ. Barátja azonban erősen

tartotta, így nem zuhant a földre. A jobb oldala csupa vér lett.

Kuno frissen kinevezett segédfelcserként tette a dolgát. Újra

felhevítette a kést. A szerzetes habozás nélkül a sebre nyomta.

A fájdalomtól és az égett hús átható szagától Christian rosszul

lett, csak nagy nehezen sikerült elkerülnie, hogy a jó bort kiadja

magából. Ez valóban rosszabb, mint a lábon, futott át az agyán,

amikor már valamelyest képes volt gondolkodni. Vagy csupán

elfelejtettem, mennyire fájt akkor?

- Lélegezzen mélyeket, és mondjon el tíz miatyánkot -

mondta a szerzetes. Még kétszer kellett kiégetni a sebet, mire

végre elállt a vérzés.

- Túl vagy a nehezén - nyugtatta meg Raimund halkan,

érezhető megkönnyebbüléssel. - Elengedhetlek, vagy eldőlsz, mint

egy zsák?

- Tegyünk egy kísérletet - nyögte Christian. A szeme előtt

minden villódzott, a sebe égett, mintha még mindig rászorítanák

az izzó pengét. A szerzetes adott neki még egy kupa bort. Ki

tudja, honnan szerezhette?

- Tudom, mi a szándéka, atyám. Azt akarja, hogy holnap

reggel a fejem jobban fájjon a bortól, mint a kezelésétől -

nyögdécselt a várnagy.

- Az igazi siker lenne - vélekedett a szerzetes halvány

mosollyal az arcán.

Christian nagyot kortyolt a borból, aztán a paphoz fordult.

- Köszönöm, atyám, amit értem és a barátomért tett.

- Isten oltalmazza kegyelmeteket, és adjon gyors gyógyulást

- felelte a szerzetes, aztán összeszedte a holmiját, és visszatért a

magdeburgiak táborába.

Philipp hercegérsek négyezer fős seregének megérkezése

alapvetően megváltoztatta az ostromlók helyzetét. Most már elég

katona állt a rendelkezésükre, hogy minden oldalról körülvegyék a

várat.

A kölni sereg, aminek a létszáma többszörösen meghaladta a

szövetséges csapatokét, nyugtalanságot keltett az ostromlók

körében, és nem csupán a nagysága miatt. A parancsnokok eddig

rendkívüli szigorral fenntartották a fegyelmet a hidegben, sárban

és esőben ázó-fázó katonák között, akik a szegényes ellátás

mellett azzal töltötték az idejüket, hogy komoran bámulták a

várat. A méltán hírhedt brabantok érkezése az egyébként is feszült

hangulatot életveszélyessé tette.

Már az első napon annyi verekedés tört ki a szomszédos

táborok között, hogy Wichmann kénytelen volt kihirdetni: minden

zavarkeltőnek levágják a kardforgató kezét. Ugyanígy járt el

korábban a császár is a hadjáratain.

A négyezer martalóc felzúdulását még a Wettinek táborában is

hallották. Christian pontosan tudta, hogy bár nyílt támadástól

immár nem kell tartaniuk, az orvtámadásoktól annál inkább.

Figyelmeztette az embereit, hogy ne hagyják magukat provokálni.

Megkettőzte az őrséget a sátrak és a lovak karámja körül.

Különösen ügyelt arra, hogy Dietrichet mindig több tapasztalt

katona kísérje.

A sérülése több gondot okozott, mint várta. A seb lassan

hegedt, a szélén újra és újra felszakadt és nedvedzett. A szerzetes

rendelkezése szerint Lukas egy ideig nem kelhetett fel. A tény,

hogy barátja ezen nem tréfálkozott, hanem a nap nagy részében

aludt, vagy félálomban lebegett, nagyon is nyugtalanította

Christiant.

Még valaki miatt kellett aggódnia. Miután a fájdalmas kezelést

követően valamennyire kitisztult a feje, észrevett valami furcsát.

Kuno, bár lelkiismeretesen ellátta új feladatát, láthatóan egyedül

volt, azaz Bertramot egyáltalán nem látta a közelében, holott

gyermekkoruktól elválaszthatatlan barátnak számítottak.

- Hol bujkál az ikertestvéred? - érdeklődött tréfálkozva

Christian.

Kuno szeplős arcáról eltűnt a rá jellemző gondtalanság.

- Megsebesült - felelte szomorúan. Hirtelen ráébredt, hogy

az urának részletesebb magyarázattal tartozik. - Miközben uram

távol volt, tűz ütött ki von Groitzsch táborában. Odarohantunk,

hogy segítsünk. Bertram igyekezett biztos helyre vezetni a

lovakat. Az egyik rémült állat megrúgta. A felcser helyre tette a

bokáját, amennyire tudta, de azt mondta, meglehet, hogy le kell

vágni a lábát. Ezután ő maga is megsérült, így erre nem került sor.

- Vezess hozzá! - mondta Christian azonnal. Kuno szótlanul

az egyik sátorhoz kísérte. Bertram közvetlenül a bejárat mellett

feküdt. Fel akart tápászkodni, mikor meglátta a várnagyot.

- Maradj fekve! - Christian csak nehezen tudta leplezni a

megrendültségét. Bertram fekete haja, sőt még a szemöldöke is

megperzselődött, így lesoványodott arca még sápadtabbnak tűnt.

Nagyobb aggodalomra adott okot, hogy a jobb lábszára duplájára

dagadt, és mindenféle színben játszott, már amennyire az eléggé

piszkos kötéstől megállapíthatta.

Bertram nagyot nyelt, aztán csendesen megszólalt.

- Ha le kell vágni, uram, Marie menjen máshoz. Nem élheti

le az életét egy nyomorékkal. Nem ilyen sorsot érdemel.

- Erről majd akkor beszélünk, ha bekövetkezett. Egy perccel

sem előbb. Mindenekelőtt hallani akarom, mi az ő véleménye -

intette le a várúr.

Letérdelt a beteg mellé, és felemelte a nyílt sebet fedő

vászondarabot.

- Ott kiállt a csont. A felcser a helyére tette. De ha

üszkösödni kezd... - számolt be Bertram a történtekről.

- Egyáltalán nem feketedik. Ha mégis üszkösödni kezd,

akkor először kiégetjük, mielőtt még valaki fűrésszel esne neki a

lábadnak. Kuno már tudja, hogyan kell csinálni. Egyébként miért

járnál jobban, mint én? - kérdezte tettetett mogorvasággal.

Magában örült, hogy a két fiatalember elmosolyodott.

- Emlékezz vissza, hogyan jött annak idején Raimund a

faluba. Egy túlbuzgó felcser neki is le akarta vágni a lábát, de

Marthe megmentette. Ma jobban fut, mint valaha - tette hozzá

Christian. Azt viszont elhallgatta Bertram elől, hogy valószínűleg

ő nem lesz ilyen szerencsés. A duzzanat ellenére látszott, hogy a

csontot nem sikerült megfelelően a helyére tenni. Ha nem is kell

levágni a lábát, biztosan sántítani fog. Úgy döntött, megkérdezi

Wichmann érseket, igénybe vehetné-e még egyszer a gyógyító

szerzetes segítségét. Talán neki sikerül a csontot a rendes irányba

fordítani.

- Tudod, mit tenne Marthe vagy Johanna, hogy ne

fertőződjön el a seb? - kérdezte a várnagy Kunót.

A vörös hajú legény bólintott.

- Akkor ápold Bertramot. Ez legyen a legelső dolgod,

minden más csak utána következik.

- Igenis, uram - hebegte Kuno örömmel.

Nem sokkal később Otto őrgróf hívatta Christiant, hogy kísérje

el a Wichmann sátrában tartott tanácskozásra. Dietrich von

Landsberg és Dedo von Groitzsch már ott várakoztak. Ostmark

őrgrófja különösen mogorvának tűnt.

Szóval igaz, gondolta Christian. A táborban az a hír járta, hogy

Dietrich reggel elrettentésül felakasztatott öt brabantot, mivel a

martalócok rárontottak az embereire.

Dedo szája szélén viszont mosoly bujkált, Otto pedig a

körülményekhez képest már-már jókedvűnek látszott. Christian

úgy vélte, ennek csak két oka lehet. Vagy valaki módot talált a vár

gyors bevételére, vagy hamarosan történik valami, ami ürügyet

szolgáltat a Wettineknek a tábor elhagyására. Az utóbbit tartotta

valószínűbbnek.

Wichmann sátrának közepén drága székeken ült a magdeburgi

és a kölni hercegérsek. Egy tucat férfi vette körül őket. Christian

felismerte köztük Lajos türingiai tartománygrófot, az öccsét,

Hermannt, Gerolfot és Hoyer von Falkensteint. Utóbbi

biccentéssel üdvözölte.

Philippre szinte rá sem lehetett ismerni. Nemcsak azért, mert

tiszta, az eddigieknél is pompásabb ruhát öltött magára, hanem

olyan megközelíthetetlenség és fölényesség áradt belőle, aminek

három nappal korábban a nyomát sem láthatták.

Abban a pillanatban azonban, amikor a Wettinek nyomában

belépett a sátorba a zsoldosvezér, Christian észrevette az arcán

átsuhanó bizonytalanságot, sőt félelmet. Wichmann mérgesen

rárivallt:

- Neked és a fajtádnak semmi keresnivalója itt. Kifelé!

- Nem a seregparancsnokok tanácskoznak? Talán nem az én

seregem a legnagyobb? Ki verte ki a rettegett Bernhard von Lippe

csapatait Vesztfáliából? Az én embereim. Panaszt akarok tenni

ellene - dörögte Dietrich von Landsbergre mutatva.

- Ez a fejedelmek és a lovagok tanácskozása. Neked és a

fajtádnak semmi keresnivalója itt - ismételte meg a főpap

dühösen. - A sereged vezére a kölni hercegérsek. Majd közli veled

a parancsokat. Mielőtt bárki ellen panaszt emelhetsz, felelned kell

a falvaimért, amiket felgyújtottatok, és a kifosztott, feldúlt

hillerslebeni kolostorért. Kifelé, istentelen! - Az érsek széke

karfáját megmarkolva félig felállt.

Gerolf kardja markolatát fogva egy másik lovaggal odalépett a

zsoldosvezérhez. A férfi dühösen rájuk meredt, aztán sarkon

fordult, és kiviharzott.

Wichmann megvárta, amíg a sátor ajtaja bezárul, azután mélyet

sóhajtott.

- Ha már ennél a kínos témánál tartunk, van valami

mondanivalója Ostmark őrgrófjának? - fordult a kölni érsekhez.

- De még mennyire! - fortyant fel a főpap, és gőgösen

Dietrichre pillantott. - Hogy merészelte a hozzájárulásom nélkül

öt emberemet felakasztatni?

- Nagyuram emberei? - Dietrich olyan megvetően mondta ki

e szavakat, hogy mindenki tudta: az összetűzés elkerülhetetlen. -

Nem is sejtettem, hogy ez a lelkiismeretlen csőcselék nagyuram

emberei közé tartozik. Alig érkeztek meg, máris megölték az

egyik katonámat, ráadásul tönkretettek egy hadigépezetet. Ezért

maga a császár is felköttette volna őket.

- Kegyelmed nem a császár, hanem csupán egy jelentéktelen

őrgróf, aki egy jelentéktelen sereget állított ki. Engedélyt kellett

volna kérnie tőlem - rivallt rá Philipp kárörvendőn.

Ez olyan nagy sértés volt, hogy Dietrich megszorította a kardja

markolatát, az ujjai egészen belefehéredtek. Bárki mást életre-

halálra vívott párbajra hívott volna ki, de sajnos egy érsekkel ezt

nem tehette meg.

- Nincs szükségem az engedélyére ahhoz, hogy

kivégeztessek néhány gyilkost, még akkor sem, ha kegyelmed

szolgálatában állnak. Ez utóbbi tényen bizonyára nagyon

csodálkozik érsek uram legfőbb parancsolója a mennyekben -

felelte, nehezen uralkodva magán.

Otto ellenben nem törődött az udvariassági szabályokkal.

- Ez hallatlan! Nem hagyhatjuk annyiban.

Dedo sem rejtette véka alá a felháborodását. Ostmark őrgrófja a

testvéreire nézett, aztán közelebb lépett Wichmannhoz.

- Unokatestvérem! Szövetségesként a segítségére siettem, de

nem kell eltűrnöm még egy hercegérsektől sem, hogy sértegessen.

Jogomban állt kivégeztetni azokat a martalócokat, mivel a

gyalázatos tetteiket az embereim ellen követték el, a saját

táborunkban.

A testes Wichmann komoran nézett a két férfira, aztán

meglehetősen éles hangon Philipphez fordult. - Nem akarok vitát a

szövetségeseim között. Mindegy, ki mekkora sereget állított ki.

Ha egy uralkodó vezeti, tisztelet és köszönet illeti meg érte.

- Igazán? És mit értetek el az utóbbi hetekben a seregem

nélkül? Semmit, legfeljebb a földet égették fel a talpatok alatt.

Csak az én csapataim képesek bevenni Haldenslebent. Az enyém a

legnagyobb sereg, tehát engem illet a parancsnokság -

gúnyolódott, majd a Wettinekre mutatott. - Ezekről könnyedén

lemondhatunk.

Wichmann közbe akart lépni, de Otto megelőzte.

- Rendben, elmegyünk! - üvöltötte. A fivéreivel ebben az

esetben szavak nélkül is megértették egymást. - Azonnal

elvonulunk. Felőlem várakozhatnak itt a sárban akár ítéletnapig.

A Wettinek rögtön elhagyták a sátrat. Velük tartott Christian is.

Odakintről hallották, hogy a két hercegérsek azon vitázik, kit illett

meg a parancsnokság. A négy férfi átvergődött a felázott földön.

Otto a magdeburgiak táborán túl megállt, és szemmel látható

elégedettséggel a fivéreihez fordult.

- Ne nézz ilyen mérgesen, Dietrich! A sértést csak néhányan

hallották, mi pedig hallgatunk róla. Cserébe viszont végre

elmehetünk innen, és az ünnepekre hazaérhetünk.

Szinte örömmel nézett Christianra.

- Adja ki a parancsot a sátrak lebontására. Számunkra véget

ért az ostrom. Még ma elvonulunk.

Bosszúszomj

Elmar úgy döntött, hogy utánajár még néhány dolognak, amíg

Albrecht az új cseléddel foglalatoskodik. A falu bírájával, egy

talpnyaló kelmekereskedővel a várnagy bizonyára maga is

beszélni akar később. Hogy az utálatos falusi papot egyáltalán a

színe elé engedi-e, azt döntse el majd a gróf.

Elmar azonban pontosan tudta, ki az, aki szívesen megosztja

vele a híreket.

- Hozd ide a pap házvezetőnőjét - parancsolta az egyik

szolgájának, aki meghajolt és elrohant.

Hamarosan visszajött az asszonnyal együtt, aki alázatosan

térdre borult előtte. A lovag rögtön látta az arcán, alig várja, hogy

mindent elmondjon, amivel annak a bosszantó Marthénak és

legfőbb ellenségének, Christiannak árthat.

- Amint látom, menedékre leltél a papotoknál - jegyezte meg

leereszkedően, miután végigmérte az idős nőt.

- Sebastian atya irgalmasan befogadott a férjem halála után.

Isten nyugosztalja - felelte Griseldis, és keresztet vetett.

- Az előző várnagy nem tartott meg a szolgálatában? -

érdeklődött Elmar kajánul, hiszen mindent tudott az

öregasszonyról. Végül is eleget vendégeskedett itt, amikor még a

barátja, Randolf igazgatta a várat és a falut.

A pletykafészek, bosszúra éhes Griseldis férje volt a falu első

bírája. A lakók azonban a gyávasága miatt elcsapták a hivatalából,

és a helyére a lázadó szellemű kovácsot ültették. Amikor

Randolfot kinevezték Christiansdorf várnagyának, a kereskedő

népség elérte, hogy a kovácsot leváltsák, és a sajátjaik közül

válasszanak bírót. Ez a ronda, zsémbes vénasszony a

semmirekellő férjével együtt az elsők között állt át Randolf

oldalára, aki kinevezte őket a várbeli háznép vezetőjévé. A

házaspár örömmel parancsolgatott a cselédeknek és a szolgáknak.

Miután Christian legyőzte Randolfot, nem fogadta őket a

szolgálatába. Nem sokkal később meghalt Griseldis férje, ő pedig

az utálatos, de hasznos, vakbuzgó csuhás házvezetőnője lett.

Elmar egy pillanatig azon töprengett, vajon úgy élnek-e együtt,

ahogy azt az emberek sokszor egyáltalán nem alaptalanul

feltételezték a papokról és a házvezetőnőjükről.

Végül arra jutott, hogy ezek ketten biztosan nem tartoznak

közéjük. Számukra az egyetlen örömet az jelentette, ha a

falubeliek legapróbb titkait is kifürkészhették és ellenük

fordíthatták. Különösen érvényes volt ez Marthéra és Christianra.

Griseldis és a pap ugyan más-más okból, de lelke mélyéből

gyűlölte őket.

Albrechtnek nem is kellett beszélnie a csuhással. Jobb, ha

egyelőre a szőke cseléddel múlatja az időt. Ő, Elmar majd minden

hasznavehetőt kiszed az öregasszonyból.

- Elmehetsz. Jó szolgálatot tettél nekem. Ha eszedbe jut még

valami, keress meg - mondta Elmar, amikor Griseldis beszámolója

végére ért. Végül megvetően a lába elé dobott némi pénzt.

- Hogyne, uram. Hiszen csak keresztényi kötelességemet

teljesítem. - Az öregasszony sietve felszedte az érméket, aztán

puszta hálából kezet akart csókolni a lovagnak, de az undorodva

ellökte.

Elmar sietve lement a nagyterembe. Le akarta öblíteni egy jó

kupa borral, amit éppen megtudott. Vajon Albrecht még mindig az

új cseléddel szórakozik? Még fiatal, ilyenkor a férfiak hamar

végeznek az asszonyokkal az ágyban.

A lovag nagyot kortyolt a kupából, aztán felment Albrecht

szobájába. Az ajtó előtt posztoló két őr széles vigyorral válaszolt,

amikor megkérdezte, hogy a várnagy egyedül van-e.

- Még bent van. A hallottak alapján épp most végzett egy

időre - mondta az egyik katona cinkos kacsintással.

- Mutass több tiszteletet a jövendő őrgróf iránt, vagy

mehetsz disznót őrizni! - rivallt rá Elmar.

- Parancsára, uram - motyogta a férfi, és hirtelen elpárolgott

a jókedve.

- Megengedi, hogy belépjek, uram? - érdeklődött Elmar

erőteljes kopogtatás után. - Érdekes híreket hoztam.

- Jöjjön csak - hangzott bentről. Amikor a lovag belépett,

Albrecht meztelenül feküdt az ágyon, a lány pedig nyakig magára

húzta a takarót.

Elmar személyesen töltött tele egy kupát borral, és odaadta az

urának. Ám mielőtt a király lovagja ivott volna, súgott neki

valamit.

Albrecht felvonta a szemöldökét, és kis híján dühöngeni

kezdett. Elmar azonban folytatta a sustorgást, mire gonosz mosoly

jelent meg a várnagy arcán.

- Hozassa ide Christian feleségét! - parancsolta. Ezután

Lisbethhez fordult. - Te, szépségem, segítesz felöltözni. Nem ez a

dolgod?

Marthe éppen meglátogatta Johannát és az újszülöttet, amikor

Albrecht embere megjelent, és az urához parancsolta. A

gyermekei közül e pillanatban legidősebb mostohalányáért

aggódott a legjobban. Clarára és Danielre Hilbert atya vigyázott,

ezenkívül Walther két megbízható embere őrizte őket állandóan.

Érzékeny lánya már elég okos volt ahhoz, hogy felfogja a helyzet

komolyságát, és megóvja a kisöccsét a meggondolatlan

cselekedetektől. A legjobb, ha nem is kerülnek Albrecht szeme

elé.

Marie a bátyjához, Karlhoz költözött, így biztonságban

tudhatta, legalábbis kikerült az új várúr látótávolságából. Johanna

viszont még nem épült fel a szülés után. Rettentően aggódott a

férjéért, aki a többiekhez hasonlóan úgy indult a háborúba, hogy

nem tudhatta, visszatér-e.

Nem szabad felizgatnia magát, a végén még belázasodk,

gondolta nyugtalanul Marthe. Hogy kicsit megvigasztalja.

gyengéden megsimogatta a haját.

- Christian vigyáz rá. Te is tudod, hogy senkinek sem használ,

ha emészted magad. Ellenkezőleg, nem lesz elég tejed, hogy

szoptasd a kicsikédet. Megkérem Hilbert atyát, hogy imádkozzon

a katonákért, és magam is gyertyát gyújtok a kápolnában. Most

próbálj aludni.

Határozott mozdulattal Johanna mellé fektette az édesen

szuszogó csöppséget. A fiatalasszony szomorkás mosollyal

megcirógatta a fejecskéjét.

Éppen ebben a pillanatban hallotta meg, hogy valaki a nevét

kiáltja.

- Isten megsegíti őket - nyugtatta a mostohalányát, aztán

kisietett. A goromba hangnemből sejtette, hogy Albrecht akar tőle

valamit, és ez biztosan semmi jót nem jelent. Jobb, ha Johanna

nem keveredik bele.

- Az úr azonnal látni kívánja! Jöjjön velem! - tudatta

mogorván a gróf egyik szolgája.

- Rendben - felelte, és szólt az egyik cselédnek, hogy

menjen be Johannához, és gondoskodjon a csecsemőről, hogy az

édesanyja alhasson egy keveset. Aztán követte a szolgát.

A szeme sarkából látta, hogy a tizenegy éves Anna, az egykori

tolvaj, Peter húga, tisztes távolságból követi. Miközben a szolga

felfelé cammogott a lépcsőn, a lányka kihasználta az alkalmat, és

egy kupac tűzifát szorongatva előreszaladt. Tisztelettudóan

pukedlizett, és odasúgta a várúrnőnek:

- Üzenetet hoztam. Legyen óvatos. Griseldis járt a vörös

hajú lovagnál.

Marthe finom, mások számára észrevehetetlen mosollyal

megköszönte a figyelmeztetést. Szinte naponta döbbenten

rácsodálkozott, milyen gyorsan és hatásosan működött Peter

különböző korú legényekből álló kis kémhálózata. Azon

egyáltalán nem lepődött meg, hogy Anna lány létére közéjük

tartozott. A bátyjával együtt a tolvajbanda vezérének uralma alatt

élt, amíg

Marthe és Christian az oltalmukba nem vették őket. Nemcsak azt

tudta, hogyan figyeljen meg bárkit észrevétlenül, hanem azt is,

hogy az idegenek ügyet sem vetnek egy tűzifát cipelő gyereklány

cselédre.

Felfelé menet a lépcsőn Marthe eltöprengett Anna

figyelmeztetésén. Bizonyára mindig valami alattomos és rossz

dologra kell számítania, ha Albrecht vagy valamelyik embere

hívatja. Vajon mit mondhatott Griseldis, az a rosszindulatú

vénasszony?

Remélem, Lisbethnek nem esett baja, futott át az agyán,

miközben megigazította a fátylát. A szolga bejelentette.

Marthe belépett. Albrecht már felöltözött, Lisbeth éppen

bekötötte a ruháját.

- Látni kívánt, uram? - kérdezte, és próbálta leplezni a

nyugtalanságát.

- Igen - felelte Albrecht látszólag könnyedén. Odalépett

Lisbethhez, megragadta a hajánál fogva, és kegyetlenül rángatva

térdre kényszerítette. - Megtudtam asszonyság, hogy cseléd

helyett egy szajhát küldött hozzám! - üvöltötte.

Marthe elnyomta a rátörő félelmet, mert tudta, hogy a

következő pillanatoktól függ a saját és Lisbeth sorsa is.

Önkéntelenül eszébe jutottak a régi történetek, amelyekben

valamely királyságot egy sárkány ural, és a népnek minden évben

vagy hónapban fel kell áldoznia egy szüzet, hogy

megmeneküljenek a haragjától.

Nem áldozunk fel neked egyetlen szüzet sem, te szörnyeteg.

Lisbethet is kihozom valahogy. Ha kell, cselhez folyamodok, vagy

végső esetben Walther embereit hívom segítségül, gondolta

komoran.

Mímelt csodálkozással és némi éllel a hangjában megszólalt.

- Tényleg azt hitte, hogy a cselédek ebben a várban ilyen

illetlen ruhában járkálnak fel-alá? Természetesen szajha,

méghozzá a legkeresettebb és a legdrágább az egész környéken.

Még néhány módos kereskedő sem engedheti meg magának a

szolgálatait. A gróf úrnak nem kell fizetnie neki, mert én

szerződtettem, hogy a lehető legkellemesebbé tegyem az itt-

tartózkodását. Mindnyájan azon vagyunk, hogy jól érezze magát

nálunk.

- Erkölcstelenség miatt parancsba kellene adnom, hogy

nyírjanak kopaszra, és korbáccsal kergessenek ki a faluból -

fenyegetőzött Albrecht még mindig szorosan markolva a lány

haját. Elmar gúnyos mosollyal szemlélte az eseményeket.

- Természetesen megteheti, uram - suttogta Lisbeth

megjátszott alázatossággal. Marthe rájött, hogy a lány pontosan

tudja, mi a teendője. - Talán nem volt elégedett velem? Ahelyett,

hogy megbüntet, megengedhetné, hogy más módon tegyek a

kedvére és szerezzek örömet uramnak.

Albrecht elengedte a lányt. Hátrább lépett, és végigmérte.

- Elismerem, nemcsak csinos vagy, de jól értesz a

mesterségedhez is. Mielőtt eldöntöm, hogy megtartalak vagy

megbüntetlek... - szándékosan szünetet tartott, hogy növelje a

feszültséget. - Látni akarom, mit tudsz még. Elmar, érdekli?

Próbálja ki. Megnézem, hogyan teszi a magáévá.

- Ahogy óhajtja, uram - felelte a lovag, és Lisbethhez lépett,

aki az intésére felállt, és rámosolygott.

A vörös hajú lovag nem viszonozta a kedvességét, hanem

megragadta a ruháját, és egyetlen mozdulattal széttépte.

Marthe összerezzent, hirtelen azt sem tudta, hogy Lisbethhez

rohanjon, vagy az ajtóhoz. Jól emlékezett Elmar erőszakosságára,

és elfogta a rettegés. Micsoda bajt okozott, amikor idehozta a

lányt - tépelődött.

Lisbeth azonban egyáltalán nem félt. Mélyen a férfi szemébe

nézett, miközben hagyta, hogy a ruhája lehulljon róla. Úgy festett,

mint aki alig várja, hogy a durva lovaggal ágyba bújhasson.

- Tetszem, uram? - enyelgett a lány, és nem várva választ

levette a férfiról az ingét. - Mutassa meg, milyen erős. Kedvelem

az erős férfiakat.

Elmar arcáról eltűnt a megvetés, a helyét hiú mosoly foglalta el.

A lovag az ágyra feküdt, a lány levetkőztette, közben hosszú,

hullámos haja végigsiklott a férfi felsőtestén.

Albrecht alig bírta levenni a szemét róluk.

- Menjen ki, és várjon! - förmedt Marthéra, majd ismét az

immár mezítelen párra figyelt.

Marthe azonnal távozott, de örült, hogy ott maradhat az ajtó

előtt, így legalább hallhatta, ha Lisbeth mégis segítségért kiált.

Akkor valamilyen ürüggyel elrohan, és kieszel egy megfelelő

elterelést.

Tildának minden bizonnyal igaza volt, amikor azt állította,

Lisbethnek különleges tehetsége van ahhoz, hogy az ujja köré

csavarja a férfiakat. A szobából csupán kéjes sikoly hallatszott, és

e pillanatban nem számított, hogy színlelt-e, vagy valódi.

Albrecht emberei nem tudhatták meg, hogy a várnép azon

élcelődik, az új várúr egész nap fel sem kel az ágyból. Még egy

esemény híre terjedt el gyorsan a faluban és a várban egyaránt.

Valaki - Marthénak semmi kétsége sem volt afelől, ki állhat a

csínytevés mögött - sörbe áztatott kenyérrel etette meg Sebastian

atya tyúkjait. A jószágok keresztül-kasul tántorogtak az udvaron

és a konyhakertben. Griseldisnek fogalma sem volt, mi történt a

szárnyasokkal. Kétségbeesetten próbálta helyreállítani a rendet,

hiába. Végül kegyelemért könyörögve borult a pap lába elé, mivel

azt hitte, az ő hibája a dolog.

Albrechtet annyira feltüzelte a látvány, ahogy Elmar magáévá

tette a lányt, hogy alig tudta kivárni, hogy az idősebb lovag

végezzen. Miután egy időre csillapította a vágyát, úgy döntött,

hogy kilovagol. Ha a kéjelgés után az egész napot semmittevéssel

töltené, éjjel nem tudna aludni, és a rémképek újra üldöznék.

Lisbethnek meghagyta, hogy maradjon a szobában, a még

mindig az ajtó előtt várakozó Marthét elküldte, Elmarnak pedig

megparancsolta, hogy kísérje el.

- Azt hiszem, még sokat mesélhet erről a faluról. Nem

akarom, hogy eközben ez a lázadó parasztnépség körülöttem

ólálkodjon - jelentette ki.

Elmar megnyalta a szája szélét.

- Hogyne, uram. Örömét fogja lelni benne.

Ahogy az istállókhoz közeledtek, egy tizenkét év körüli

szalmaszőke lovászfiú sietett elébük.

- Gróf úr, felnyergeljük a lovát, kilovagol? - érdeklődött

udvariasan, mély meghajlással.

- Mi mást, tökfilkó? És igyekezz! - förmedt rá Elmar.

- Igen, uram, ahogy óhajtja - felelte a legényke, és újra

meghajolt.

Amikor el akart menni, hogy teljesítse a parancsot, Elmar

megragadta a karját.

- Nem tetszik az ábrázatod, kölyök! - szitkozódott, aztán

Albrechthez fordult. - Nem gondolja felséged, hogy az itteni

csőcselék nem mutat kellő tiszteletet uram iránt?

A fiúnak fogalma sem volt róla, mit vétett, csodálkozva rájuk

nézett, aztán gyorsan térdre borult, és lehajtotta a fejét.

- Bocsássanak meg, nemesuraim, ha felbosszantottam

kegyelmeteket. Azonnal felnyergelem a lovukat.

Elmar a grófra nézett, aki elégedetten bólintott.

- Maradj, ahol vagy, és viseld a megérdemelt büntetésedet -

fenyegetőzött a lovag.

A legényke még mélyebben lehajtotta a fejét, Elmar pedig

magához intette az egyik szolgát.

- Hívj össze mindenkit, aki az istállóban szolgál -

parancsolta.

Az éppen takarító lovászok letették a vasvillát, és

engedelmesen az őrgróf fia és a lovag elé térdeltek.

- Hol az istállómester?! - ordította Elmar.

- Elment élelmet vásárolni - hangzott az udvarias válasz.

- Azonnal jelentkezzen a várnagynál, ha visszajön. Felelnie

kell az emberei lustasága és arcátlansága miatt! - üvöltözött

tovább Elmar. A még mindig térdelő és holtra sápadt szőke

lovászfiúhoz fordult. - A gróf úrnak nem tetszik a pimasz

ábrázatod, de majd móresre tanítunk! - folytatta olyan hangosan,

hogy mindenki hallja a környezetükben.

Elővette a lovaglópálcáját, és Albrechthez fordult.

- Csináljam én, vagy saját kezűleg akarja megtenni?

Otto fia körülnézett, és élvezettel húzta az időt.

- Azt hiszem, személyesen verem bele az engedelmességet.

Hogy élete végéig megemlegesse - felelte végül.

Elmar karon ragadta a fiút, megfordította, és letépte a hátáról az

inget. Ekkorra odaért az egyik katonájuk, aki a legénykét egy

oszlophoz rángatta, és odakötözte. Senki nem mert megszólalni.

Albrecht meglengette néhányszor a pálcát, aztán rávágott a fiú

hátára. A bőre felrepedt, és kiserkent a vére. A lovász

összeszorított fogakkal felnyögött, de nem kiáltott. A jelenetet

kényszerből végignézők nagyokat nyeltek, vagy elfordították a

tekintetüket.

- Makacs és javíthatatlan. Majd én engedelmességre tanítom

ezt a csürhét - tombolt Albrecht. Addig ütötte teljes erőből a

gyereket, amíg az vérző háttal térdre nem rogyott.

Albrecht elégedetten körülnézett, aztán megparancsolta, hogy

nyergeljék fel a lovaikat. Mielőtt nyeregbe szállt, észrevette, hogy

vér fröccsent a ruhájára.

- Milyen kellemetlen! Remélem, a mosónők rendesebben

dolgoznak, mint a lovászok - jegyezte meg gőgösen. - A senkiházi

addig marad ott, amíg meg nem engedem, hogy eloldozzák -

parancsolta, aztán elvágtattak.

- Ez jót tett. Holnap előveszem a következőt, de lehet, hogy

már ma, ha visszaértünk - lelkendezett a gróf, amikor elhagyták a

falut, és egymás mellett lovagoltak az úton.

- Tudja egyáltalán, kit vert meg?

- Valami szolgát vagy lovászt. Kit érdekel?

- Nem csak egy a sok közül. Kiváló érzékkel választotta ki,

hogy kivel statuáljon példát - hízelgett Elmar, mintha nem ő maga

jelölte volna ki az áldozatot.

Albrecht megállította a lovát, és kíváncsian a lovagra nézett.

- Christiannak hívják - magyarázta a vörös hajú.

- Ezzel a névvel semmire sem viszi az uralmam alatt -

nevetett Albrecht önelégülten.

- Ahogy mondja, uram! Az előző várnagy tolvajként

felköttette az apját, de az még fontosabb, hogy ő az első gyerek,

aki itt született. Christian hívei a falu szerencséjének jelképét

látják benne.

Albrecht már-már hitetlenkedve nézett a lovagra, végül

felnevetett.

- Milyen találó! Most megláthatta ez a csürhe, mennyire

szerencsés a falujuk, ha nem úgy táncolnak, ahogy én akarom. -

Megsarkantyúzta a lovát, és felvágtattak egy dombra.

Marthe még egyszer benézett Johannához, aki végre mégiscsak

elaludt. Hirtelen Clara rohant felé, nyomában Hilbert atyával.

- Gyorsan, gyorsan az istállókhoz! - kiáltozta a hétesztendős

kislány, rémült arcát látva anyja a legrosszabbtól tartott.

Felemelt szoknyával rohant a lányka után, egyenesen az

istállónál összegyűlt tömegbe.

- Félre! - kiáltotta, mert sejtette, milyen látvány fogadja.

Csak azt nem tudta, ki az érintett.

A lovászok utat engedtek neki. Amikor megpillantotta a

riadalom okát, idegesen az ajkába harapott.

- Esküszöm, nem tettem semmi rosszat - nyögte Christian

holtsápadtan, fájdalomtól eltorzult arccal. Reszketett a hidegtől,

vacogtak a fogai.

- Adj egy kést! - szólt oda Marthe a legközelebb állónak.

- Az új várnagy megtiltotta, hogy eloldozzuk - motyogta az

egyik lovász leszegett fejjel.

- Majd elrendezem vele, ha visszatért - felelte türelmetlenül,

és a kés után nyúlt. Nem hagyhatta a gyereket kikötözve

szenvedni, már csak azért sem, mert ő segítette világra. Ráadásul

nem tudhatták, mit forral Albrecht, ha hazajön.

- Segítsetek óvatosan a földre fektetni. - Az egyik lovászt

elküldte vízért, tiszta kendőért és az orvosságos kosaráért. - A

többiek menjenek vissza dolgozni. Peter, maradj itt - rendelkezett.

Peter segítségével megitatta az elkínzott fiút. Nedves ruhával

óvatosan lemosta a vért a hátáról, aztán befedte a sebet

cickafarkkal, hogy gyorsabban gyógyuljon, és ne gyulladjon be.

Közben megkérte Petert, mondja el, mi történt.

- Christian semmi rosszat nem tett. Higgye el! A gróf

egyszerűen meg akart verni valakit. Kis híján halálra botozta -

dühöngött a legény.

- Mindnyájunkat meg akar félemlíteni. Ezzel bizonyítja,

mekkora hatalma van - magyarázta Marthe halkan.

- Megfizet azért, hogy bántotta az egyik emberemet -

morogta Peter fogcsikorgatva, és öklével a levegőbe csapott.

Marthe hirtelen felegyenesedett, és erélyesen rászólt. Nem

érdekelte, hogy alig magasabb a tizennégy éves legénykénél. -

Semmit sem teszel, még ha a bandádhoz tartozik is. Megértetted?

Különben a gróf az egész falun fog kegyetlen bosszút állni.

Figyelj, már így is elég nagy baj lesz, ha a visszatérésekor nem

találja kikötözve.

Peter nem felelt, dühösen meredt az asszonyra.

- Térdre! - parancsolta a várúrnő. A fiatalember döbbenten

bámult rá. Marthe még soha senkitől nem követelt ilyesmit. Most

azért tette meg, hogy nyomatékot adjon a szavainak. - Ő a

meisseni őrgróf fia. Az apja halála után Albrecht úr fog uralkodni

a tartományban. Mindannyian ki vagyunk neki szolgáltatva,

kénye- kedve szerint bánhat velünk. Ez nemcsak rád és a

barátaidra vonatkozik, hanem a falu összes lakójára, beleértve

engem és Christian lovagot is. A gróf élet-halál ura lesz egyszer.

Megértetted, amit mondtam? Akkor esküdj!

A fiatalasszony kérlelhetetlenül nézett a legény szemébe, aki

végül lehajtotta a fejét. Marthe megeskette, hogy nem áll bosszút.

Végül elküldte még pár fiúért, hogy elvigyék Christiant az

édesanyjához. Bertha a bányamester házvezetőnőjeként dolgozott.

Hermann mester házában valószínűleg biztonságban lesz.

A várúrnő leült egy szalmabálára, és várta Albrechtet. Egyedül

kellett szembenéznie a főúr dühével, hogy nem találja az áldozatát

kikötözve. Mindenki mást valószínűleg agyonverne büntetésként.

A dombtetőről lélegzetelállító látvány tárult Albrecht és Elmar

elé.

- Nézze csak meg! Egy ezüsttel teli falu, és nem férek hozzá

a kincshez - panaszolta mogorván a vörös hajú lovagnak.

- Ennek nem feltétlenül kell így maradnia - vélekedett

Elmar. - Ha törvénynapot tart...

Nem is kellett befejeznie a mondatot, Albrecht máris

elégedetten elmosolyodott.

- Ezen csak nyerhetek.

- Mindenképpen. Habár. - Elmar habozott egy kicsit.

- Mi az?

- Christian nem sokkal az elutazása előtt ült törvénynapot.

Otto fia káromkodott.

- Ne aggódjék! Némi türelemmel bizonyára találunk valakit,

akinek panasza van az egyik falubelire, vagy éppen mi emelünk

vádat valamelyik senkiházi ellen - nyugtatta meg Elmar.

- Akkor mesélje el végre, mit tud erről a csürhéről, és

hogyan tarthatom a markomban - követelte Albrecht.

- A várban nem fog szövetségesekre lelni. Azok mind

Christian mellett állnak.

Albrecht megvetően legyintett.

- Mindig akad valaki, aki átáll, ha másként nem, akkor

titokban. Mi a helyzet a falubeliekkel?

- A bíróval nem lesz gondja. Kalmár lélek, csak a saját

haszna érdekli. Bármit megtesz, hogy behízelegje magát a gróf

úrnál. Hasznára lehet még a falu papja. Nem túl okos,

visszataszító alak. Ne feledje el, amikor beszél vele, hogy a

csökönyös, kíméletlen csuhások közé tartozik, öntelt és

szenteskedő. Ugyanakkor alig várja, hogy Christian feleségére

ráfoghasson valamit, és mégis máglyára juttassa.

- Nagyon hasznos ember. Kívánjunk neki sok sikert -

gúnyolódott Albrecht. - Mit tud a bányászokról?

- Erős, zárt csoportot alkotnak, még saját törvénykezési

joggal is bírnak. A vezetőjük a bányamester, a neve Hermann.

- Szolgalelkű vagy megvásárolható?

- Egyik sem. Elkötelezett kegyelmed atyja iránt, akit uram

nem haragíthat meg. A bányamester sok mindent kockáztatna, ha

felróható lenne neki valami. Ugyanez érvényes a

pénzverőmesterre. Aranyműves volt Meissenben, haszonbérletbe

kellett vennie az érméket, ő fizeti a berendezéseket és az

embereket. Jobb, ha mindkettőt békén hagyja. Nagy tiszteletnek

örvendő személyek, még kardot is jogukban áll hordani. Ha a gróf

úr zaklatja őket, összetűzésbe kerülhet atyjaurával.

- A bírón és a csuháson kívül az egész falu Christian mellett

áll? Ki a szószólójuk? - kérdezte Albrecht rendkívül elégedetlenül.

- A két kovács, de ezúttal jobb, ha ők is bántatlanul maradnak,

különben akadozhat a kitermelés, és akkor a bányamester panaszt

emel az őrgróf úrnál. - Elmar észrevette, hogy jövendő ura egyre

ingerültebb. - Ne aggódjon! Akad pár kufár, akivel kezdhetünk

valamit, és ahogy mondtam, ebben a lovászban egyfajta jelképet

látnak. Csodálkoznék rajta, ha a véres hátával még mindig az

oszlophoz lenne kötözve. Ez elég okot ad uramnak, hogy móresre

tanítsa Christiansdorf lakóit.

Törvénynap

- Úgy van, ahogy előre megmondtam! - kiáltotta Elmar

elégedetten, és az istállók felé mutatott, amint belovagoltak a

várudvarra. A véresre vert fiúnak nyoma sem volt.

Albrecht mérgesen rávágott a lovára a lovaglópálcával.

- Hallatlan pimaszság. Mit képzel magáról ez a csőcselék,

hogy ellenszegül a parancsomnak? Mindenkit megkorbácsoltatok,

és levágatom a kölyök kezét.

Percről percre dühösebb lett, ahogy közeledett az istállóhoz.

Közben már az járt a fejében, hogyan bünteti meg az elsőt, aki

szembejön vele a lázadó népségből. Végül is valakinek el kellett

venni tőle a lovát.

Legnagyobb meglepetésére nem egy lovász jött ki az istállóból,

hanem Marthe. Albrecht egyenesen felé vágtatott, ám az asszony

nem mozdult.

Nem mer átgázolni rajtam, bátorította magát. Hogy a ló ne

érezze meg a félelmét, emlékezetébe idézte, ahogy egykor

mindenki ámulatára Christian félvad hátasát is közel engedte

magához anélkül, hogy az állat eltaposta volna.

Boszorkányság, gondolta Albrecht, amikor a lova magától

megtorpant Marthe előtt. Nem is volt ideje meghúzni a gyeplőt,

holott a harci méneket arra is beidomították, hogy embereket

tapossanak le.

- Ki merészelt a határozott parancsom ellenében

cselekedni?! - üvöltött az asszonyra, hogy leplezze saját félelmét.

- Hol van a senkiházi, akit megbüntettem? Talán az a fattyú isteni

csoda által eltűnt?

Marthe intésére odaszaladt két szolga, és elvezette a két férfi

lovát.

- Én oldoztattam el, hogy ellássam a sebeit - felelte a lehető

legnyugodtabban, ahogy a szolgák kissé eltávolodtak tőlük.

- Hogy merészelt ellenszegülni a parancsomnak? A helyére

kellene állíttatnom, és mindenki szeme láttára megkorbácsoltatni!

- üvöltötte Albrecht torkaszakadtából.

Marthe tudta, hogy az alig látható repedéseken keresztül sok

szempár szegeződik rá, és a háznép nagy része lélegzet-

visszafojtva figyeli az eseményeket. Mind rettegtek a jövendő

őrgróf bosszújától, hiszen bármelyiküket utolérhette.

- Ehhez természetesen joga van, uram - mondta alázatosan,

aztán olyan halkan folytatta, hogy csak Albrecht és Elmar

hallhassa. - De akkor nem tudok altatót készíteni a gróf úrnak.

Rajtam kívül valószínűleg senki sem tudja úgy összeállítani, hogy

ne sodorja kegyelmedet veszélybe.

Marthe kihasználta a gróf pillanatnyi zavarát, és térdre

ereszkedett. Aztán mímelt megbánással alázatosan fejet hajtott.

- Bocsássa meg a tettemet. Csupán nagyuram érdekeit

tartottam szem előtt. A vétkest az istállómester ellenőrzésével

megbüntetem többletmunkával, de nem ütlegekkel. - Felemelte a

fejét, és bátran Albrecht szemébe nézett. - Sajnos egyetlen lovászt

sem nélkülözhetünk hosszabb ideig. A gróf úr és az emberei sok

lovat hoztak magukkal. Több lovászunk atyjával hadba vonult, és

bizonyára mindnyájan azt akarják, hogy az értékes paripáik a

legjobb ellátást kapják.

- Lassan meg kellene fontolnia, hogy megszabadul ettől a

lázadó fehérnéptől - uszította Elmar a grófot.

- Tűnjön el a szemem elől! Az engedélyem nélkül nem

hagyhatja el a szobáját! - rivallt rá a várnagy Marthéra.

Intett Elmarnak, hogy kövesse a nagyterembe, ahol a

megérkezésük után azonnal felszolgálták az ételt.

Albrecht az éjszaka közepén ismét felriadt. Azt hitte, ezúttal

lemondhat Christian feleségének a főzetéről, de a jól ismert

rémálmai visszatértek. A falak szörnyű alakokká változtak, és

rárontottak. Az irtózatos sikolyok után maga a pokolnak az ura

jelent meg előtte, és mindenfelől az arcába vigyorgott.

A fiatal szajha, bár valóban különleges képességekkel bírt,

most nem segíthetett. Felriadt, és álmosan bámult a férfira.

- Tűnj el azonnal. Majd hívatlak, ha szükségem lesz rád -

mordult rá a gróf.

Lisbeth gyertyát gyújtott, és összeszedte a holmiját. A halvány

fényben kirajzolódó mezítelen test sem vonzotta, ellenkezőleg.

Ahogy a lány felöltözött, a falra vetődő árnyékát félelmetes

alaknak látta, aki a pokolba akarja rántani. A félelemtől zihált, a

homloka verítékben úszott.

- Ne bámulj! - ordított az őrre, aki az ajtó előtt várakozott, és

ijedten berontott. - Hozd ide Christian feleségét!

Marthe hamarosan megjelent gyertyával a kezében. Rögtön

tudta, miről van szó, a nagyúrnak nem is kellett semmit mondania.

- Altatót kér? Időbe telik, amíg elkészítem.

Albrecht hívta Elmart, hogy felügyelje Marthét. Fel kellett

kelteni egy cselédet, hogy élessze fel a tüzet. A le-fel járkálás a

lépcsőkön az éjszaka közepén felébresztette a fél várkatonaságot,

ráadásul egy jelentős részük a nagyteremben aludt.

Elmar azt követelte Marthétól, hogy ezúttal több mint

kétszeresét igya meg annak a mennyiségnek, amit Albrechtnek

adott.

A várúrnő újfent tiltakozott Otto fiánál.

- Ha délig alszom, nem tudom teljesíteni a kötelességeimet,

hogy a várban minden uram megelégedésére szolgáljon.

Ahhoz, hogy elégedett legyek, téged a szégyenpadhoz kellene

láncolni, Christian fejét a várfalra tűzni és a kincstárat a

magaménak tudni, gondolta Albrecht mogorván. De nem jött még

el a hőn áhított nap, amelyen elfoglalhatja apja trónját. Most még

hallgatnia kellett az öregember előtt, és eljátszani a hűséges fiút.

Végül majd csak kitalál valamit, hogy leszámoljon ezzel az

alattomos nőszeméllyel.

Másrészt az apja és Christian hadba vonultak. A háborúban

sokan meghalnak. Ki tudja, talán már holnap meghozza a futár a

hírt, hogy atyjaura elesett, és immár ő az új őrgróf. Attól kezdve

egészen másként bánhat Christiannal és ezzel a fehérnéppel. Már

ha a lovag még él egyáltalán.

Ma még azonban óvatosnak kell lennie a boszorkánnyal.

Nehogy a végén mégis megmérgezze valahogy, vagy ami talán

még rosszabb, elátkozza.

- Ezúttal másként járunk el - jelentette ki, amikor Marthe

odaadta neki az altatót. - Kupát cserélünk. Ha meg akar mérgezni,

önmagát öli meg.

- Nem akarom megmérgezni, egyébként már rég

megtehettem volna - felelte Marthe hevesebben, mint illett volna.

- Egész nap sok tennivalóm van. Különben az emberei nem

kapnak megfelelő ellátást, és a testőrparancsnoka karja is

nehezebben gyógyul.

- Ne ellenkezzen! - parancsolta. A gróf intésére Elmar tőrrel

kényszerítette Marthét, hogy kiigya az Albrechtnek szánt kupát.

Átmenetileg afféle fegyverszünet uralkodott a várban. Lisbeth

kimeríthetetlen ötletessége a szerelmi játékok terén és Marthe

altatója gondoskodott róla, hogy Albrecht aludjon éjszakánként. A

gróf hangulata így napközben jobb lett, ennek ellenére, aki tehette,

nagy ívben elkerülte.

Ha valakinek mégis a közelébe kellett menni, igen

elővigyázatosan viselkedett. Az istállómester gondoskodott róla,

hogy a gyógyulófélben lévő Christiant olyan munkára ossza be,

hogy ne kerüljön a várnagy és emberei szeme elé.

Peter, bármennyire nehezére eshetett is, tartotta a szavát. Sem

ő, sem a bandája nem tett semmit, amivel kivívhatták volna

Albrecht vagy az emberei haragját. A békéhez Hartmut befolyása

is hozzájárult. A testőrparancsnok hálás volt Marthénak a

segítségéért, mert lassanként újra tudta használni a karját. Sikerült

kordában tartania az embereit. Albrecht kísérete szintén nem

provokált vitát, és nem zaklatta a háznépet. Ebben nagy szerepe

volt annak, hogy Tilda minden este átküldött néhány szajhát,

ezenkívül sem a sör, sem az étel nem fogyott ki soha. Ha

valamelyikük mégis megfeledkezett magáról, Hartmut

közbelépett, és kidobta.

Marthe pontosan tudta, hogy mindnyájuknak nagyon résen kell

lenni. Albrecht nem olyan ember, aki megenyhül, vagy elmulaszt

egy alkalmat hatalma fitogtatására. Elmar is bizonyára mindent

elkövet a jövőben is, hogy megnehezítse azok életét, akik

hűségesek Christianhoz. Addig nem nyugszik, amíg bosszút nem

áll Randolf haláláért.

Számított rá, hogy a két férfi valamiféle különösen aljas tervet

sző. Növekvő aggodalommal azon töprengett, jól tette-e, hogy

Albrechtet megszabadította a beléndek utóhatásától. Ugyanis a

gróf minél kevésbé rettegett a rémálmoktól, annál ravaszabbul

cselekedett. Igaz, hogy a várnagy és az emberei nem zaklatták a

várnépet, de Marthe tudta, hogy a faluban egyre több gondot

okoznak.

Albrecht és a lovagjai egy halom árut hozattak a várba a

kézművesnegyedből. A cipészek, rézművesek, nyeregkészítők,

kelmekereskedők és szabómesterek titokban panaszkodtak

Marthénak, hogy egyetlen rendelést sem fizettek még ki.

- Nem ezért választották meg kegyelmetek soraiból a falu

bíráját, Anselm mester? - kérdezte a várúrnő, amikor a férfi arra

kérte, gondoskodjon róla, hogy Albrecht emberei rendezzék a

számláikat. - Josef mester forduljon mindnyájuk nevében az új

várnagyhoz. Én csupán egy gyenge asszony vagyok. Rám senki

sem hallgat.

Igaz, hogy a káröröm bűn, mégsem sajnálta az összes érintettet.

A szabómester, Anselm azok közé tartozott, akik addig

mesterkedtek, amíg Jonast, a falu bíráját leváltották, és a helyére

megválasztották a kétszínű kelmekereskedőt. Josef kíméletlen volt

a gyengékkel szemben, de alázatos a magas rangúakkal. Anselm

ráadásul azt az aljasságot is elkövette, hogy a gyámleányát

szajhává tette.

Christiansdorf Nicolai nevű negyedében, a kereskedők és

kézművesek lakta településrészben élő két férfi járt a

legrosszabbul, mert Albrecht tőlük rendelte a legtöbb holmit. A

legnehezebb helyzetbe az idős cipészmester kerül, ha több pár

csizmát nem fizetnek ki neki. A felesége betegeskedett, az

egyetlen lánya és annak férje meghalt, így az unokákról is ő

gondoskodott. A gyerekek pedig még kicsik voltak ahhoz, hogy

pénzt keressenek. Marthe őszintén sajnálta ezt a mesterembert, de

az efféle ügyek valóban a falu bírájának hatáskörébe tartoztak.

Lássák csak meg a falubeliek, miféle ember Josef mester.

Végül is ők választották meg bírónak. Nem vagyok mesebeli jó

tündér, aki minden kívánságukat teljesíti, gondolta komoran.

Éppen eléggé nehéz Albrechtet és az embereit a várban féken

tartani.

Ennek ellenére megengedhetetlen, hogy a várnagy és az

emberei nem fizetik ki a megrendelt árut. Ezt valahogy el kell

rendezni.

Egyik este Mechthild gondterhelten fordult Marthéhoz.

- Ezek az alakok szempillantás alatt kiürítik az éléskamrát.

Ha így megy tovább, az ünnepekre csak üres rántott leves lesz.

Kiesznek a vagyonunkból - panaszkodott.

Alig fejezte be a szakácsnő a mondandóját, amikor megjelent

Albrecht egyik katonája azzal, hogy az ura hívatja Marthét.

- Miféle ételt szolgáltat fel nekünk? - förmedt rá a gróf.

Undorodva belemártotta a kanalát a köleskásába, aztán a terítőre

folyatta. - Azt hiszi, ez megfelelő étel egy fejedelem fiának,

Meissen jövendő őrgrófjának? Hozasson húst!

Marthe kiküldte az egyik kuktát a konyhába, hogy továbbítsa

Albrecht parancsát, habár a főúr tányérján kappan, hal és sonka

sorakozott.

- Engedelmével, uram, háromnaponként vágunk disznót, de

az emberei annyit esznek, hogy a kamra szinte kiürült. Bizonyára

örömét lelné benne, ha hódolnának a vadászszenvedélyüknek.

Akkor feltálalhatnánk vadhúst is - mondta a várúrnő nyugodtan.

Marthe nem tudta, hogy a nyirkos őszi időjárás miatt nem

vadászott Albrecht, vagy attól félt, hogy beléndek nélkül már nem

lesz olyan sikeres, mint korábban. Ha viszont újra bevesz belőle,

visszatérnek a rémálmai, amelyektől úgy-ahogy megszabadult.

A várúrnő ezért is nem javasolta eddig a nemeseknek

fenntartott szórakozást, de Mechthildnek igaza van. Ezek az

emberek tényleg kieszik a vagyonából. Ha nem kerül hamarosan

szarvas és vaddisznó az asztalra, akkor karácsonyra igen sovány

étekkel kell beérniük.

Albrecht a folyton mellette lebzselő Elmarra nézett.

- Igen, holnap vadászni megyünk. De előtte törvénynapot

akarok tartani. Holnap kora reggel jöjjön mindenki a várba.

Hirdesse ki, hogy bárki előadhatja a panaszát.

Mintegy száz ember jelent meg a várban, hogy tanúja legyen,

hogyan bíráskodik az új várnagy. Leginkább kereskedők és

kézművesek jöttek, valamint néhány földműves. Bányász egy sem

volt köztük, ők maguk között rendezték el a vitáikat a

bányamester felügyelete mellett.

Albrecht egy emelvényt csináltatott, azon trónolt. A hajnal óta

szitáló esőtől lenvászon tető védte. Elmar és néhány lovag vette

körül. Az őrség egyik tagja odakészítette az azonnali ítélet-

végrehajtáshoz szükséges eszközöket. Éles fejszét a kéz

levágásához, tüzes vasat és tőrt, ha falaki a nyelve, illetve a füle

elvesztésével lakolna a bűnéért, valamint bikacsököt az

ütlegekhez.

Marthénak Albrecht parancsára az őrség mellett kellett állnia,

még mielőtt a falubeliek megérkeznek. Bár meleg köpenyt viselt,

lassanként csontig átfagyott. Megkérte Hilbert atyát, hogy

maradjon mellette. Biztosra vette, hogy aznap történik valami, és

be kell avatkozniuk. A gróf biztosan nem csupán elrettentésül

rakatta ki a kínzóeszközöket. Nőként azonban nem volt joga a

bíróság előtt megszólalni. Egy megbízottat kellett állítania, aki

helyette beszél. Ezt a szerepet szánta a káplánnak.

Nyugtalanította, hogy Albrecht ilyen korán iderendelte. Úgy

érezte, időközben történik valami, amit nem szabad megtudnia. A

falubeliek lökdösődve és tolakodva igyekeztek minél jobb helyet

szerezni maguknak.

- Elő akar terjeszteni valaki valamilyen panaszos ügyet? -

kérdezte a gróf, miután a fegyveresei körülvették.

Senki nem mert jelentkezni, csupán a hátsó sorokból hallatszott

némi sustorgás.

- Senki? Egyetlen embernek sincs panasza? - kérdezte ismét

Albrecht. Ridegen végignézett a tömegen. - Örülök, hogy az

uralmam alatt béke és igazságosság költözött e helyre.

Még mindig néma csend borult a várra. Természetesen egyik

falubeli sem merte a vitáját egy olyan várnagy elé terjeszteni,

akiről nem tudhatták, mennyire szigorú, vagy mennyire igazságos.

Azt mindenesetre sejtették, hogy jobb nem bízni ebben az

uraságban. A kirakott büntetőeszközök csak megerősítették a

gyanakvásukat.

Marthe úgy vélte, hogy Albrecht nem oszlatja fel a tömeget

anélkül, hogy ne mondana ki néhány szigorú ítéletet, amivel

megfélemlítheti az embereket, és bezsebelhet jó pár ezüstöt.

Sajnos balsejtelmei hamarosan beigazolódtak.

- Ne féljenek, emberek! Úgy hallottam, egyesek titokban

arra panaszkodnak, hogy a várkatonaság több szállítmányt nem

fizetett ki. Ez igaz? - Josefre pillantott. - Igaz ez, bíró? - ismételte

meg a kérdést erélyesebben.

A kelmekereskedő szinte összetöpörödött a nagyúr előtt.

- Igen, uram, bizonyos mértékben.

- Szóval igaz. Lépjenek elő az érintettek, és sorolják fel

követelésüket - jelentette ki elégedetten a gróf.

Először senki nem mozdult, végül a cipészmester előrejött, és

letérdelt az új várnagy előtt.

- Engedelmével, uram, több emberének is új csizmát

készítettem a legfinomabb bőrből, de még egyetlen fillért sem

kaptam meg az árukból - mondta remegő hangon.

- Még valaki? - nézett körül Albrecht.

Némi habozás után hasonló panasszal jelentkezett többek

között a rézműves, a szabó és Josef, a kelmekereskedő. Sosem

látjátok a pénzeteket, gondolta Marthe aggódva. Szerencsére a két

kovács nem tartozott a károsultak közé. Eddig ahányszor Christian

ellenségeinek kezébe került a falu, mindig Jonas és Karl szenvedte

meg leginkább véres uralmukat. Mivel a kovácsok munkája

nemcsak a bányászok számára volt nélkülözhetetlen, hanem a

lovagok számára is, Christian még a hadba vonulás előtt Otto

jelenlétében megállapodott arról, hogy a patkolásért és a

fegyverekért azonnal meg kell kapniuk a fizetséget. Ezzel még az

őrgróf fia sem szegülhetett szembe.

Albrecht az előtte térdelő kézművesekre és kereskedőkre

pillantott.

- Mélyen megrendít és elkeserít ez a mérhetetlen romlottság

- csóválta a fejét a gróf színlelt felháborodással. Aztán ridegen

folytatta. - Ezekkel a szállítmányokkal rójátok le az adót, ahogy a

parasztok a gabonával és a tojással. És még pénzt mertek

követelni érte?!

Az utolsó szavaknál már félig felegyenesedett a székében, és

úgy üvöltött, hogy a károsultak összerezzentek.

- Mint mondtam, mélységesen felháborít a

szemtelenségetek. Büntetésből annyi ezüstöt fizettek nekem,

amennyi a követelésetek.

Intett az őröknek.

- Kísérjétek őket a házaikhoz, hogy azonnal hozzák el a

pénzt, és fizessék ki, amivel nekem tartoznak.

A kézművesek és kereskedők hitetlenkedve felálltak, miközben

egy-egy katona karon ragadta őket. Csupán az ősz cipész nem

hagyta, hogy elráncigálják. Siránkozva a várúr elé borult, és

megragadta a kezét.

- Irgalmazzon, uram! Koldusbotra jutok. Hogyan etessem a

családomat, ha mindenemet elveszi?

Albrecht rezzenéstelen arccal végigmérte az öreget.

- Mivel ez az első törvénynapom a faluban, kegyelmet

gyakorolok.

Mindenki lélegzet-visszafojtva állt a várudvaron. Josef és a

többiek reménykedve visszafordultak.

- Választhatsz: vagy fizetsz, vagy minden pfennigért egy

ütést kapsz.

Az öregember rémülten nézett Albrechtre, aki hanyag

mozdulattal intett a legerősebb szolgájának. A férfi vigyorogva

megragadta a bikacsököt.

- Bizonyára különösen finom bőrt használtál. Tehát a

bírságot harminc pfennigben állapítom meg - vagy harminc

ütésben - jelentette ki a gróf élvezettel.

A cipész magába roskadt. Nem volt ereje ellenkezni, hogy a

csizmák semmiképpen sem kerülhetnek ilyen sokba.

- Mit választasz? - sürgette Albrecht.

- Az ütleget - suttogta az öregember rémülten. Mindenki

tudta, hogy képtelen ennyi pénzt összeszedni. Potyogtak a

könnyei, miközben két katona karon ragadta, és az oszlophoz

cipelte, amit kifejezetten a törvénynapra állítottak fel.

Marthe lázasan törte a fejét, hogyan mentse meg a cipészt a

szenvedéstől és a szégyentől. Gyakorlatilag semmi készpénze nem

volt otthon. Albrechtnek és az embereinek az ellátása szinte

mindent felemésztett. A gróf pedig biztosan nem vár addig, amíg

valakitől kölcsönkér.

Ekkor előlépett Jonas.

- Ha megengedi, uram, kifizetem helyette a büntetést.

Az öregember zokogásban tört ki.

Albrecht kíváncsian méregette a kovácsot. Elmar odahajolt

hozzá, és súgott neki valamit.

- Rendben. De neked kétszer annyi a bírság. Te, kovács,

hatvan pfenniget fizetsz.

A tömegből felzúdulás hallatszott, de rögvest el is halt, amikor

Albrecht fenyegetően a hang irányába nézett. Az eljárás

égbekiáltó igazságtalanság volt, ám a várnagy döntésével nem

lehetett szembeszállni.

Ez a gyávaságotok eredménye, futott át a didergő Marthe

agyán, és komor, szemrehányó pillantást vetett Josefre és

Anselmre. Ha hallgatnak Christianra, és több erőfeszítést tesznek

azért, hogy Christiansdorf városi rangot kapjon, egészen más

lenne a helyzet. A városi polgárok még a település falán kívül egy

mérföldnyi távolságban is követelhették a lovagoktól adósságuk

megfizetését. Ezenkívül tizenkét vagy huszonnégy tekintélyes

polgárból álló városi bíróság hozna ítéleteket, nem pedig egy

várnagy saját kénye-kedve szerint.

Ebben a pillanatban láthatóan nem tehetett semmit. Jonasnak

köszönhetően legalább nem folyt vér, legalábbis egyelőre. Az a

kellemetlen érzés kerítette hatalmába, hogy Albrecht és Elmar

még tervezett aznapra valami gonoszságot.

Otto elsőszülött fia ismét a tömeghez fordult, és megkérdezte,

akar-e még előterjeszteni valaki panaszt. Ahogy az várható volt,

egyetlen ember sem jelentkezett.

- Akkor már csak egy lopási ügyet kell megtárgyalnunk -

jelentette be Albrecht, aztán intett az őrségnek.

Marthe dermedten látta, hogy a katonák a fiatal Christiant

vezetik elő, és durván a várnagy széke elé lökik.

Azért rendelte tehát Albrecht ide kora reggel, hogy ne tudják

neki jelenteni a legény elfogását. Körülnézett, de Peter bandájának

egyetlen tagja sem volt a közelben, kivéve Annát, aki szinte a

semmiből mögötte termett.

- A bátyám kérdezteti... - kezdte a lányka, de a várúrnő a

szavába vágott.

- Gondoskodjon valami figyelemelterelésről, hogy Christian

elmenekülhessen, ha kell - súgta.

- Már megtette - hangzott a válasz.

- Akkor szaladj el Bertháért.

A lány azonnal elrohant a bányamester házához, hogy idehozza

Christian anyját.

- Ez a kölyök tolvaj. Ellopott az egyik vazallusomtól egy

pfenniget. Büntetésből levágják a jobb kezét - hirdette ki az

ítéletet Albrecht.

A tömegből rémült és hitetlenkedő kiáltások hallatszottak. A

lovászfiú kétségbeesetten védekezett.

- Ez nem igaz. Nem loptam.

A tagadására válaszul hatalmas ütést mértek rá. A legényke a

földre zuhant. Az őrök rezzenéstelen arccal felemelték, és a

vérpadhoz rángatták a tizenkét éves gyereket. Az egyik

megragadta az alkarját és a fára szorította. A másik katona

felemelte a szekercét és az ujjával ellenőrizte az élességét.

- Gyorsan, tegyen valamit - sürgette Marthe a káplánt, és

előretaszigálta a férfit.

- Kegyelmes gróf úr, mielőtt végrehajtják az ítéletet, engedje

meg, hogy Marthe úrhölgy nevében szóljak a fiú érdekében.

Albrecht kelletlenül a papra nézett.

- És mit akar Marthe úrhölgy atyám által közölni?

- Hogy biztos a fiú ártatlanságában, és kegyelmet kér a

számára.

- Talán hazugsággal vádol engem vagy az embereimet? Úgy

hallottam, ennek a kölyöknek az apját is lopásért akasztották fel.

Nyilvánvaló, hogy a vérében van a tolvajlás. Ne fecséreljék az

időmet - dühöngött Albrecht.

Mindenható Istenem, add, hogy történjen valami, ami megmenti

Christiant, imádkozott Marthe némán, és a tekintetével feltűnés

nélkül Petert kereste.

Ekkor Bertha furakodott át a tömegen, és könyörgően a

várnagy lába elé borult.

- Kegyelmezzen a fiamnak, uram! - Albrecht közönyösen

megparancsolta az őröknek, hogy vigyék el az asszonyt, és hajtsák

végre az ítéletet. - Ne! Ne! Istenem, segíts! - kiáltozta Bertha,

miközben a két katona elvonszolta.

Christian holtsápadtan, hitetlenkedve meredt a kezére, amit

hamarosan elveszít, aztán az ítéletet végrehajtani készülő

poroszlóra bámult.

Bertha sikoltozott, a tömeg felháborodva zúgolódott. Marthe

tett pár lépést előre, de fogalma sem volt róla, mit tehetne.

Ezután viszont olyan gyorsan követték egymást az események,

hogy később senki sem emlékezett pontosan az egyes részletekre.

Valaki eleresztett egy fülsértően röfögő süldőmalacot. A jószág

vad iramban egyenesen a vérpad felé csörtetett. Christian

kihasználta az alkalmat, kiszabadította a kezét, és elmenekült. Az

őrök üldözőbe akarták venni, de a malac a lábuk alatt rohangált,

ezért elestek. A hatalmas zűrzavar csak akkor csitult el, amikor az

állatot végre sikerült megfogni.

Leleményes fickó, gondolta Marthe Peterről. Örült a kedvező

fordulatnak, bár tudta, hogy Christiannak bujkálnia kell, amíg

Albrecht a várnagy.

Otto fia dühösen nézett körül. Várta, hogy az egyik katonája

elfogja a szökevényt, és visszahozza. Csalódnia kellett. A

megkönnyebbülés és némi kárörvendő kuncogás ellenére a

sokaság feszülten figyelte, mit tesz a jövendő őrgróf.

Albrecht Berthára szegezte a tekintetét. Az asszony

kétségbeesetten, arcát kezébe temetve kissé arrább álldogált. A

várnagy parancsára két őr megragadta, és elé taszigálta.

- Te vagy az anyja? - kérdezte a gróf, és miután az özvegy

igennel válaszolt, erélyes kézmozdulattal belefojtotta a szót.

- Mivel az elítélt megszökött, rajtad hajtják végre a fiadra

kirótt büntetést - jelentette ki Albrecht, majd intésére a katonák a

vérpadhoz rángatták a sikoltozó asszonyt.

Mindennek én vagyok az oka, gyötrődött magában Marthe.

Feldühítettem azzal, hogy eloldoztam a fiút. Balga módon azt

hittem, hogy valamelyest féken tudom tartani ezt a zsarnokot. A

merészségem és az önhittségem miatt most Bertha és Christian

bűnhődik meg. Nem várva Hilbert atyára, szó nélkül térdre

ereszkedett Albrecht előtt. A főúr azonban figyelemre sem

méltatta.

Szinte ugyanebben a pillanatban odalépett a bányamester, aki

Berthával együtt sietett a várba, amikor hallott az önkényes

ítéletről.

- Kiválthatom az asszonyt? - kérdezte hirtelen, és leoldotta

az övéről az erszényét. - Ő vezeti a háztartásomat, és megszoktam,

hogy a szolgálatomban áll. Nyomorékként viszont nem veszem

többé hasznát.

A férfi szavai nyersen, már-már közönyösen csengtek, de

Marthe tudta, hogy ez csupán színjáték. Hermann befogadta

Berthát, amikor Randolf hamis vádak alapján felakasztatta a férjét.

A bányamester nagyra becsülte az asszonyt, és ugyanúgy kedvelte

az ifjú Christiant, mint a többi falubeli. De ha kimutatja a valódi

érzéseit, Albrecht puszta gonoszságból nem fogadta volna el az

ajánlatát.

Hermann jómódú, tekintélyes férfiként lépett fel, aki nem egy

igazságtalanul elítélt asszonyt szánt meg, hanem csupán a derék

szolgálóját akarta kiváltani. Ez a taktika célravezető lehetett. A

bányamester ugyanarra a következtetésre jutott, mint Marthe:

Albrecht ezen a napon mindenáron pénzhez akart jutni.

A jövendő őrgróf kíváncsian méregette az ősz szakállú

bányamestert, aki érinthetetlen volt számára, mert az apja

nélkülözhetetlennek tartotta az ezüstkitermeléshez. Valószínűleg

Hermann Christiansdorf leggazdagabb embere. Ha igaz, amit

Elmar mondott, akkor a pénzverőmester alaposan eladósodott,

hogy berendezhesse a műhelyét, és haszonbérbe vegye az

érméket. Hogy mekkora vagyon lapulhatott a kereskedők

ládáiban, azt senki nem tudhatta biztosan. Mindenesetre a

törvénynapon jócskán megkopasztotta őket.

Igen, a bányamestertől szerezhetett annyi ezüstöt, amiből a

játékadósságai egy részét kifizetheti. A lázadó lovászlegényt lesz

még alkalma megbüntetni, a siránkozó özvegy pedig valójában

nem érdekelte. A falusi csürhe megtanulhatta a leckét, és a

jövőben csak csettintenie kell, és alázatosan a lába elé borulnak.

- A bányamester kedvéért a kegyelmet a jog elé helyezem.

Fizessen egy ezüstmárkát, és egy darabban visszakapja a cselédjét

- közölte Albrecht megjátszott nagylelkűséggel.

Az összeg hallatán a tömeg felmorajlott. Egy ezüstmárka

kétszáznegyven pfenniget jelentett. Ez a legtöbb falubeli számára

elképzelhetetlenül sok pénz volt. Vajon a bányamester kifizet

ennyit Bertháért?

- Azonnal elküldök valakit a pénzért. - Hermann pontosan

tudta, hogy most nem alkudozhat. Ő maga nem mert elmenni,

nehogy Albrecht időközben meggondolja magát. A szolgáinak

nem akarta megmondani, hol tartja az ezüstöt, tehát a káplánt bízta

meg az ügy elrendezésével. Odaadta Hilbertnek a kulcsokat, és

megmondta, hol keresse a ládát.

A pap elsietett, természetesen nagyon örült, hogy elkerülték a

vérontást. Hamarosan megköttetett az üzlet. Hermann hazavihette

a rémülettől szinte kábult asszonyt, Albrecht pedig befejezettnek

nyilvánította a törvénynapot.

- A szökött tolvajt törvényen kívülinek nyilvánítom. Aki

elfogja, megölheti. Aki élve a kezemre adja, jutalmat kap -

jelentette be a várnagy az utolsó pillanatban, és diadalmasan

végignézett a sokaságon.

Odadobta Elmarnak a bányamestertől kapott ezüstöt.

- Őrizze meg a számomra. És most végre menjünk vadászni.

Marthe lassan, remegve feltápászkodott, miután a gróf ügyet

sem vetve rá, távozott.

A hazatérés

Ritkán bontott olyan gyorsan tábort hadsereg, hacsak nem

menekült, mint a Wettineké Haldensleben mellett. Mindenki örült,

hogy maguk mögött hagyják az alattomos lápot, a hideget és a

sarat, még akkor is, ha nem vették be a várat, és így zsákmány

nélkül maradtak. Christian ugyanakkor aggódott, hogy a sebesült

Lukas és Bertram hogyan fogja átvészelni a hosszú utat.

A gyógyító szerzetes újra átjött a táborukba, és helyre rakta

Bertram lábát, de Marie jegyese ennek ellenére még hordágyon

sem bírná ki a zötyögős utat. Lukas pedig túlságosan büszke volt

ahhoz, hogy ne lóháton térjen haza. Christian pontosan tudta,

milyen borzalmas fájdalmat okoz barátjának, amikor nyeregbe

száll. Megkereste tehát azokat a katonáit, akik a

markotányosnőket Magdeburgba kísérték.

- Tudjátok, hol találom a vezetőjüket, az ősz hajú Gretét?

- Azt mondta, eladja a készletét Magdeburgban, és egy ideig

a biztos városfalak között marad, valami komaasszonyánál -

jelentette egy meisseni katona, akit Christian megbízhatónak

tartott.

- Rendben. Megbízásom van a számodra. Lovagolj előre,

keresd meg, és kérdezd meg a nevemben, hogy el tudna-e látni két

sebesültet. Tisztességesen megfizetem érte. - Christian emlékezett

rá, hogy az idős markotányosnő a gyógyításhoz is ért. Adott a

meisseni mellé még egy katonát kíséretnek, és megbeszélte velük,

hol találkozzanak.

Miután lebontották a tábort, és megrakták a kocsikat, Christian

parancsára Bertramot ráfektették az egyikre. A sebesült nyögve

felébredt. Az arca viaszosan festett, a homloka verítékben úszott,

és a lába még mindig rémisztően duzzadt volt. Nem mert

ellenkezni, amikor a várnagy megmondta neki, hogy egy időre

Magdeburgban hagyja, inkább megkönnyebbültnek tűnt.

Lukas ellenben ragaszkodott hozzá, hogy lóra üljön.

- Ha majd nem tudok egyedül nyeregbe szállni, elvehetik az

örökségemet, és átadhatják az utódomnak - ellenkezett.

- Elfelejted, hogy nincs is örökséged, és főként nincs fiad,

aki átvehetné - segítette fel Christian. Ő maga is félt a pillanattól,

amikor félig gyógyult sebével lóra kell ülnie, de sokkal jobban

aggasztotta Lukas állapota és hamuszürke arca.

Intett a katonáinak, hogy forduljanak el. Nem akarta, hogy

lássák, milyen nehezen száll nyeregbe apródja segítségével Lukas.

A szőke lovag néha megingott, az arca pedig holtsápadtra

változott.

- Csak pár mérföld. Bertrammal Magdeburgban maradsz,

majd utánunk jöttök, ha felépültetek - bátorította Christian.

- Bertram feküdjön csak. Én semmiképp sem mulasztom el a

látványt, amint Albrecht visszaadja neked a vár kulcsait -

ellenkezett Lukas.

Christian nem szállt vitába a barátjával. Úgy vélte, néhány

mérföld megtétele után majd eldönti az ifjú lovag, képes-e

megtenni a hosszú utat, vagy sem. Inkább arra figyelt, hogy

hasogató sebe ellenére biztosan felüljön a lovára, és ne valljon

szégyent a katonái előtt.

Magdeburg kapujánál találkoztak a fiatal meisseni katonával.

- Megtaláltam. Várja kegyelmeteket - jelentette büszkén.

Christian a mellette lovagoló Lukasra pillantott. A fiatalember

megrázta a fejét.

- Veletek megyek - nyögte ki nagy nehezen.

A várnagy nem próbálta meggyőzni a barátját. Ha átvészelik az

utazást, otthon Marthe gondoskodik a gyógyulásukról. Már

korábban engedélyt kért Ottótól, hogy Magdeburgban hagyjon egy

sebesültet, hogy ápolhassák. Az őrgróf abba is beleegyezett, hogy

rövid időre távozzon. Christian mindenképpen meg akart

győződni róla, hogy Bertram jó ellátást kap-e. Ekkehart fürkésző

pillantása intő jel volt a számára, hogy gyakran nézzen a háta

mögé.

Távolléte idejére ismét átadta a parancsnokságot Reinhardnak,

és megbízta Dietrichet, hogy maradjon szorosan Lukas mellett.

A sereg a régi kereskedőúton haladt tovább, Christian a

meisseni katonával és Kunóval Magdeburgba ment. A sebesültet

két ló közé kötött hordágyon vitték.

A markotányosnő kíváncsi tekintettel fogadta őket.

- Egy derék embert, a nevelt lányom vőlegényét bízom rád -

mondta Christian elhárítva Bertram tiltakozását. - Gyógyítsd meg.

Azután, ha akarsz, gyere el vele a falumba. Megígérem, hogy

rendes életed lesz anélkül, hogy a markotányoskocsival a hadakat

kellene követned.

- Köszönöm, uram. Éppen most hagytam ott a háborút, és

nem bántam meg. A városban fogy a gabona és az élelem, mert

szinte minden faluban felégették a termést.

Christian pénzzel teli zacskót akart adni neki, de az asszony

elhárította.

- Hadd nézzem meg előbb, tudok-e segíteni a legényen.

Óvatosan felemelte a kötést, és szó nélkül megnézte a sebet. A

várnagy ennek ellenére leolvasta az arcáról a gondolatait.

- Megteszem, ami tőlem telik, de imádkozzon érte. Ha Isten

is úgy akarja, hazaviszem az emberét.

- Ez a fiatalember mindenben a segítségedre lesz, és

gondoskodik a biztonságodról - mutatott Kunóra. Biztosra vette,

hogy bár a vörös hajú legény nagyon szeretne már hazamenni a

feleségéhez és a kislányához, nem hagyná magára a barátját.

Mellette akar lenni, ha mégis le kell vágni a lábát, hogy segítsen

neki megbékélni a sorsával.

Christian igyekezett leplezni az aggodalmát, amikor elköszönt a

markotányosnőtől és két katonájától. Hamarosan azonban egészen

más dolog kötötte le a figyelmét, ami egyúttal megakadályozta,

hogy azonnal visszatérjen Otto seregéhez.

Amióta elindultak Magdeburgba, furcsa érzés kerítette

hatalmába. Hogy bizonyosságot szerezzen, átmenetileg egy

béristállóban hagyta a lovát, és gyalogszerrel ment végig a szűk

utcán, ahol több koldus és gazfickó ténfergett, mint tisztes polgár.

A megérzése helyesnek bizonyult. Valóban követték. Baloldalt

felfedezett egy kocsmafélét, ami előtt nagy volt a tolongás. A két

férfi számára ez lehetett a legmegfelelőbb hely, hogy feltűnés

nélkül, hátulról leszúrják, ráadásul úgy, hogy nem kell kiállniuk

ellene. A sebesülése miatt bizonyára megkockáztatják, hogy

közvetlen közelről támadjanak rá. A merénylők azonban alaposan

elszámították magukat. Christian inkább csak érezte, mint látta,

hogy az egyikük kést ránt. Megfordult, és a tőrét a mellkasába

döfte. A másik támadónál kard volt, ám a várnagy egyetlen

mozdulattal átvágta a torkát, még mielőtt bármit tehetett volna. A

férfi összeesett, a nyakából ömlött a vér.

A körülötte lévő emberek rémülten meredtek rá, néhányan

keresztet vetettek. Minthogy az öltözéke és a kardja egyértelművé

tette, hogy lovag, senki nem mert kérdezősködni. Mélyet lélegzett,

mert a heves mozdulattól iszonyúan hasogatott a sebe. Végül

elkiáltotta magát:

- Hívjátok a sintérkocsit, hogy eltakarítsa az orgyilkosok

hulláját!

Az emberek bólogattak. Christian pontosan tudta, hogy amint

elmegy, a holttestekről először levesznek minden használható

holmit. A fegyverüket ő maga tette el. Az egyiket ismerte,

Ekkehart lovasai közé tartozott. Egyszer látta, hogy a táborban

kiverte egy katona fél szemét mondván, hogy csalt a kockázásban.

Senki sem tartóztatta fel. Elhozta a lovát, majd ugyanazon a

kapun át távozott, amin Magdeburgba jöttek.

Otto serege éppen pihenőt tartott, mikor Christian utolérte őket.

Előrevágtatott a lovával, a testőrparancsok előtt megállt. Csak

azért nem hívta ki párbajra, mert adósa volt Marthe életének

megmentéséért. Megvetően Ekkehart lába elé hajította a

merénylők fegyvereit.

- Ezeket elvesztetted Magdeburgban.

Ottót annyira kimerítette a novemberi esős, hideg idő és a

végtelennek tűnő lovaglás, hogy úgy döntött, nem tölt még egy

napot nyeregben Meissenbe menet, hanem megállnak

Christiansdorfban.

Az egyik pihenőnél magához hívatta Christiant, és közölte vele

a döntését.

- A feleségének kezelnie kell a fájó csontjaimat, egyben

meggyőződhetek róla, hogyan irányította a várat a fiam.

Ahogy közeledtek a faluhoz, egyre jobban beigazolódtak

Christian félelmei, hogy miféle módszerekkel uralkodik az őrgróf

elsőszülött fia, és hogyan nehezíti meg a hatalmának

kiszolgáltatott emberek életét. Remélte, hogy Marthe bántódás

nélkül átvészelte ezt az időszakot.

Igaz, hogy a tél közeledtével nagyon nehéz lesz ennyi embert

jóllakatni, de bizonyos előnye mégiscsak volt Otto látogatásának.

Szigorú apja jelenlétében Albrecht kénytelen lesz visszafogni

magát, és az öccsével szemben sem engedhetett meg magának

minden aljasságot. Végül is Dietrich egy hadjáratról tért haza.

Otto úgy határozott, hogy váratlanul jelenik meg

Christiansdorfban, ezért megtiltotta a falu urának, hogy futárt

küldjön előre. A sereg nagy részét Ekkehart parancsnoksága alatt

Meissenbe küldte, és üzent Hedwignek, hogy jöjjön az

„ezüstfaluba”.

Nagy kiáltozás közepette és egy falka vadul csaholó

vadászkutya kíséretében indult Albrecht az embereivel vadászni.

Marthe nézte őket, amíg az utolsó lovas is elhagyta a várat.

Legszívesebben felment volna a legmagasabb toronyba, hogy

meggyőződjön róla, valóban elmentek, és nem fordultak vissza.

Átok Albrechtre, gondolta, aztán összerezzent. Gyorsan keresztet

vetett, hiszen elátkozni valakit bűn volt. A nevelőanyja arra

tanította, hogy az átok mindig visszaszáll a kimondójára.

Még mindig fázott, és teljesen össze volt törve. Fájt a háta a sok

ácsorgástól, fojtogatta a félelem, hogy Albrecht mit tervez a

legközelebb a falu lakói ellen.

Ha férfi lenne, és nemesi származású, talán a gróf több

mérsékletet tanúsítana. Így azonban kétszeresen hátrányban volt

vele szemben, asszonyként és olyasvalakiként, akinek a szerzett

rangját Albrecht sosem ismerte el. Hogyan tehetne bármit is ilyen

körülmények között, ráadásul a falu bírájától sem remélhetett

semmiféle támogatást. Az udvar időközben szinte teljesen kiürült.

Az emberek inkább a várfalon kívül, munkába menet beszélték

meg az eseményeket.

Néhányan maradtak, főként azok, akiket az ítéletek érintettek.

A bányamester és Jonas komoly arckifejezéssel beszélgetésbe

merültek. A közelükben állt sírástól bedagadt szemmel Bertha.

Marthe odament hozzá, és átölelte.

- Mi lesz a fiammal? Sosem látom többé viszont élve.

Elfogják és felakasztják, ahogy az apját - zokogta az asszony,

látszólag nem is törődött vele, hogy kis híján levágták a kezét.

A várúrnő tudta, milyen kép gyötri Berthát. Látta, mikor a férjét

Randolf parancsára kivégezték, és már nem az ő arca jelent meg

előtte, hanem a fiáé.

Marthe jéghideg kezével határozottan megragadta Bertha

karját, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Ez nem fog megtörténni. Hallod? Nem történik meg!

Tudod, ki az, aki biztonságos helyen elbújtatja. Amint Christian

visszatér a háborúból, érvényteleníti az igazságtalan ítéletet -

győzködte a kétségbeesett anyát.

Clara odalépett hozzájuk, és bólintott, amikor Marthe a biztos

búvóhelyet emlegette. A várúrnő egyszeriben azon töprengett,

hogy vajon a lánya is Peter bandájához tartozik-e. Mindenesetre

igencsak jól értesültnek tűnt.

Mihelyt elrendezte a legsürgetőbb ügyeket, komolyan el kell

beszélgetnie vele. Megkérte Clarát, hogy adjon Berthának egy

nyugtatófőzetet. A lánya bólintott, és sejtelmesen elmosolyodott.

Rögtön megértette, hogy édesanyja nem elsősorban a

gyógyfüveket tartotta fontosnak, hanem azt, hogy néhány bátorító

szóval mondja el, mit tervez Peter és kis csapata Christian

biztonsága érdekében.

Ezután Marthe a bányamesterhez lépett, aki még mindig

csendesen beszélgetett Jonasszal.

- Szívből köszönöm, Hermann mester. Égbekiáltó

igazságtalanság történt, de attól tartok, hogy egyelőre nem tudom

megtéríteni a kárát, és neked sem, Jonas. Talán Meissenben

elcserélhetek ezüstre néhány ékszert.

- Szükségtelen. Bertha kedvéért tettem. Nagyon derék

asszony, és a férjét is szörnyű igazságtalanság miatt vesztette el -

nyugtatta meg a bányamester.

- Ez is szörnyűség volt. Segíteni akartam, de nem tehettem

semmit, mivel csak egy asszony vagyok, ráadásul nem származom

tiszteletre méltó nemesi családból - háborgott Marthe, és komoran

lehajtotta a fejét. - Nem tudom feltartóztatni.

- Éppen erről beszélgettünk - vetette közbe Jonas. - Tennünk

kell valamit. Ha városi rangunk lenne, ahogy azt Christian már

régen akarja.

A kovács megvetően Josefre pillantott, aki dühösen kiabált az

ősz hajú cipészmesterrel. Az idős ember védekezően az arca elé

emelte a kezét, mintha attól félne, hogy megütik.

- Megegyeztünk Jonas mesterrel, hogy ma este a házamban

néhány emberrel megbeszélést tartunk - mondta a bányamester.

Marthe először Jonasra, aztán Hermannra nézett.

- Aligha tudják maguk mellé állítani Josefet, hogy

bármilyen kérést, netán javaslatot az őrgróf elé terjesszen.

A bányamester komoran bólintott.

- Ezért akarunk magunk köré gyűjteni néhány elszánt

embert. Ha elég sokan vagyunk, nekiszegezhetjük a kérdést, hogy

segít-e, vagy lemond a hivataláról.

- Isten segítse kegyelmeteket - felelte Marthe. Örült, hogy a

szövetségesei is cselekedni akarnak. Egy csoport tekintélyes férfi

nagyobb sikerrel járhat, mint ő.

Amikor a kelmekereskedő, a szabómester és a követőik

elhagyták a várudvart, Marthe a gyógyfüves kamrába sietett.

Egyáltalán nem lepte meg, hogy Clara és Bertha mellett Petert is

ott találta. A legény mosolyogva ült egy ládán, és a lábát lóbálta.

Amint az úrnő belépett, felpattant, és mély meghajlással

üdvözölte.

- Mestermunka volt - dicsérte a várúrnő, mire a fiú szeme

diadalmasan felcsillant. - A malacot hálából a hősies

viselkedéséért életben kellene hagynunk. Mindenesetre szólok

Mechthildnek, hogy ma este adjon nektek egy nagy adag húst.

- Micsoda fejedelmi jutalom! - lelkendezett Peter. Hús csak

nagyon ritkán vagy éppen soha nem került az egyszerű emberek

asztalára.

- Csak óvatosan! Keressetek valami eldugott helyet az

ünnepi vacsorához - figyelmeztette Marthe. - És adjatok

Christiannak is belőle. Jó rejtekhelyet találtatok?

- Természetesen. Mit gondol rólunk, úrnőm? Ne aggódjon,

senki nem bukkan a nyomára - dicsekedett Peter.

Clara tündöklő mosolyából Marthe arra következtetett, hogy a

lánya is ismeri a helyet, és biztonságosnak tartja.

Berthából ellenben újra kitört a zokogás.

- Meddig bujkálhat törvényen kívüliként? Mindig akad egy

áruló.

Bertha sajnos ezt a saját bőrén tapasztalta meg. Az egyik első

telepes rejtette el náluk a hamis bizonyítékot, így gondoskodva

róla, hogy a férjét tolvajként kivégezzék. Ráadásul mostanra már

olyan sokan laktak a faluban, hogy nem is ismerhettek mindenkit.

Marthe azon töprengett, milyen óvintézkedéseket tegyen, ha az

istállómester visszajön. Albrecht talán megpróbálja ráfogni az

állítólagos lopást.

- Bízzon bennünk - nyugtatta meg Peter kissé kérkedve

barátja édesanyját. Clara is sűrűn bólogatott.

- Ez csak átmeneti állapot - vigasztalta Marthe is a

kétségbeesett asszonyt.

- De hónapokba is beletelhet, amíg Christian lovag visszatér

a háborúból - kételkedett Bertha.

Marthe azonban a lelke mélyén tudta, hogy nem így lesz, és

magabiztosan kijelentette:

- Nem. Már úton van hazafelé.

Marthe megkérte Walthert, hogy figyeltesse az utat.

Hivatalosan azért, hogy minél előbb értesüljenek a vadásztársaság

visszatértéről. Gyakran fordultak elő balesetek, ha lándzsával

mentek vaddisznóra, vagy úttalan utakon lovagoltak az erdőben.

Az ösztöne azonban azt súgta, hogy az őrök Christian érkezését

fogják jelenteni.

Vajon mind épségben átvészelték a hadjáratot, Christian,

Lukas, Dietrich és a két apród, Bertram és Kuno?

Átöltözött, hálásan megitta a fűszeres forralt bort, amit

Mechthild hozott neki, aztán a kápolnába ment. Hálaimát akart

mondani, hogy a törvénynap vérontás nélkül véget ért, és gyertyát

gyújtani a katonák szerencsés visszatéréséért. De túlságosan

nyugtalan volt az imához. Még a békés környezet és a templom

magánya sem tudta lecsillapítani lelke háborgását. A gondolatai

folyton elkalandoztak.

Egy ideig próbált az áhítatosságra figyelni, végül úgy döntött,

inkább elfoglalja magát valami munkával. A gyógyfüves kamrába

ment, hogy tiszta vászonból kötszernek való tépést készítsen. Úgy

érezte, hamarosan szüksége lesz rá.

Kis idő múlva megjelent Johanna, szótlanul leült, és munkához

látott. Magával hozta csecsemőjét is. A csöppség ökölbe szorította

apró kezét, és álmában szopogatta. Marthe önkéntelenül

elmosolyodott, ahogy az édesdeden alvó kislányra nézett.

Magában fohászkodott, hogy az apja épségben hazajöjjön a

háborúból.

Clara rontott be a kicsiny szobába, megszakítva anyja

gondolatmenetét.

- Mindjárt itt lesznek egy sebesülttel - mondta kifulladva.

- Kik? - kérdezte Marthe remegve. A vadászaton történt

baleset, vagy a Christiannal hadba vonulók egyike sérült meg?

Clara láthatóan kitalálta, mire gondol.

- Albrecht egyik csatlósa - jegyezte meg a lányka

megvetően, már-már gyűlölködve. Marthét ettől hirtelen elfogta a

félelem.

- Nem láttad, mi történik azokkal, akik nem mutatnak

Albrecht iránt kellő tiszteletet? - förmedt a lányára. Johanna

ijedten nézett fel rá. A mostohaanyja nagyon ritkán ütött meg

ilyen hangot.

- Láttam, anyámasszony - felelte nem túlságosan bűnbánóan

Clara, aztán cinkos mosollyal hozzátette. - Ne aggódj! Azoknak

nem kerülök a szeme elé, de ha mégis, akkor illedelmesen

hallgatok, és félénken lehajtom a fejem.

Talán nem fogja fel,, milyen veszélyessé válhat számára a

helyzet, töprengett aggodalmasan a várúrnő. Talán túl sokat várok

tőle, hiszen még nyolcesztendős sincs. Később mindenképpen

beszélnem kell vele négyszemközt. Előtte azonban el kellett látni

egy sebesültet.

Hartmut és kísérője vágtatott be a várudvarba. A lovag

nyergében tartotta a sérültet, akinek a ruhája csupa vér volt. A

várúrnő elébük sietett, néhány lovász segített óvatosan leemelni a

beteget a lóról.

A sérülése már első látásra is súlyosnak tűnt. A ruhája öv alatti

része elszakadt, a lábán lévő sebből is csordogált a vér.

- Egy óriási vadkan nekirontott, és felnyársalta, még mielőtt

végezhettünk volna a bestiával - számolt be a történtekről

Hartmut.

A sebesült még nagyon fiatal volt, valószínűleg nemrég ütötték

lovaggá. Albrecht vazallusai közé tartozott. Marthe emlékezete

szerint Dietmar a neve, aki úgy tűnt, súlyos sebe és a jelentős

vérveszteség ellenére sem érzett fájdalmat. Ez igencsak rossz

jelnek számított.

Nem vesztegethették az időt. Marthe parancsára az emelvényre

fektették, ahonnan Albrecht korábban bíráskodott. Még nem ment

le a nap, ezért itt jobban látott, mint a kis szobában gyertyafény

mellett. A várúrnő felemelte a fiatalember ruháját, hogy

megnézze, mekkora a sérülése. Johanna közben már hozzálátott a

lába bekötözéséhez. Amint megpillantották, milyen sebeket ejtett

a lovagon a vadállat, némán egymásra néztek, aztán

visszahajtották a testére a ruhát.

Hartmut is tudta, hogy nincs segítség. A teste alsó része szinte

teljesen felhasadt, kilátszottak a belső szervei, és mindenhonnan

szivárgott a vér.

- Albrecht elé ugrott, amikor a vadkan feléjük csörtetett -

motyogta lesújtva.

- Elmegyek a papért - mondta Marthe halkan. Az ifjú

kedvéért hajlandó volt személyesen felkeresni Sebastian atyát,

hogy minél előbb jöjjön, és feladja Dietmarnak az utolsó kenetet.

- Maradjon mellette - kérte Hartmutot.

- Nem! - nyögte a haldokló. Csodálkozva és egyben

zavartan nézett Marthéra. - Meghalok? - kérdezte a fiatal lovag

immár dideregve.

Marthe a tekintetével némán követelte Hartmuttól, hogy

mondja meg az igazat a lovagnak. A férfi bólintott. Dietmar egy

pillanatra behunyta a szemét, aztán a várúrnőre nézett.

- Itt maradna, amíg a parancsnok elmegy a papért? Nagyon

fázom. Talán, ha megfogná a kezem, kicsit felmelegednék -

suttogta.

Marthe szó nélkül megfogta a kezét. Jobbjával megsimogatta a

homlokát, aztán az arcát, mintha csak a félelmét akarná eltüntetni.

Marie hozott egy köpenyt, amivel betakarták a haldoklót.

Hamarosan megérkezett Hartmut a pappal. A várúrnő

tapintatosan átadta a helyét az őrparancsnoknak. Úgy vélte, a

fiatalembernek jobb, ha egy fegyvertársa van mellette az utolsó

perceiben.

Csak néhány lépéssel ment arrébb, hátha még szükség lesz rá.

Tekintete az ifjúra tapadt, aki még egyszer félelemmel telve

ránézett, aztán távozott az élők sorából. Sebastian atya lezárta a

szemét, keresztet vetett, és imádkozni kezdett.

A fohászt éles kürtszó harsogta túl.

- Otto őrgróf tért vissza a hadjáratról és vele a fia a sikeres

vadászatról! - kiáltotta az őr.

Marthe a kapuhoz rohant, Johanna és Marie szorosan a

nyomában futott. Valóban mind együtt közeledtek. A

vadászcsapat és a sereg bizonyára útközben találkozott.

Marthe szinte kificamította a nyakát, hogy láthassa az elöl

haladókat. Megpillantotta Christiant, és a szíve majd kiugrott

örömében. Az oldalán lovagolt Dietrich és Lukas.

Johanna ijedten felkiáltott.

- Hol van Kuno? Sehol sem látom.

- És Bertram? Ő sincs köztük - suttogta Marie elcsukló

hangon.

Hedwig intelme

Marthe legszívesebben Christian elé rohant volna, hogy a nyakába

boruljon, ám most fontosabb volt, mint valaha, hogy a lehető

legjobban teljesítse háziasszonyi kötelességét. A keze még mindig

ragadt a vértől. Berohant a lakótoronyba, Mechthild segítségével

kezet mosott, aztán a vállára terítette legszebb köpenyét, és

megigazította a fátylát. Egy cseléd megtöltötte a legjobb borral az

üdvözlőkupát. Végül leszaladt a várudvarra. A lovasok éppen

ekkor lovagoltak be a kapun.

Christiannal örömtől sugárzóan egymásra mosolyogtak, ezután

eleget téve kötelességének, udvarias szavak kíséretében

odanyújtotta a kupát az őrgrófnak.

Otto jókedvűen elvette a bort, nagyot kortyolt belőle, majd

továbbadta Albrechtnek.

- Útközben találkoztunk. A fiam gazdag zsákmányt ejtett.

Vaddisznót, őzet, szarvast. Büszke vagyok rád - mondta, és

elégedetten körülnézett a lassan megtelő várudvaron. A katonákat

és a vadászokat követték a vadászszolgák, akik az elejtett vadat

hozták. Lovászok sürögtek-forogtak, hogy elvigyék a lovakat. A

zűrzavart a csaholó vadászkutyák tették teljessé.

Marthe rögtön észrevette, milyen óvatos mozdulatokkal szállt

le a lóról Otto. Az ízületeit nyilvánvalóan nagyon megviselte,

hogy a nyirkos őszi időben heteket töltött sátorban és nyeregben.

Mielőtt Marthe bármit mondhatott volna, Albrecht magához

intette. Lehajolt a nyeregből, hogy visszaadja a kupát.

- Ha panaszkodni mer apámnak, nagyon megbánja -

sziszegte.

Az asszony bólintott, jelezve, hogy megértette a

figyelmeztetést.

Gondosan elrejtette idegességét, de mindenképpen közölnie kellett

a férfival a hírt.

- Uram, az ifjú lovag, aki megvédte a vadkan támadásától.

- Mi van vele? - vágott a szavába türelmetlenül Albrecht,

miközben leszállt a lováról.

- Meghalt, amint ideértek vele. Már nem tudtam segíteni

rajta.

- Sajnálatos. - Albrecht rezzenéstelen arccal megkereste a

tekintetével Hartmutot, aki Marthe közelében állt. - Küldjenek

futárt az apjához. Tudakolják meg, hogy a fia holttestét otthon

akarja eltemettetni, vagy itt.

Marthét teljesen elképesztette Albrecht közönye. Ha a

testőrparancsnok jelentése igaz, márpedig semmi oka sem volt

kételkedni benne, akkor az ifjú feláldozta az életét, hogy

megmentse az őrgróf fiáét.

Önkéntelenül Hartmutra nézett. A férfi az ajkába harapott

mielőtt válaszolt.

- Magam intézkedem az ügyben, gróf úr.

Marthe végre odamehetett a férjéhez. Christian már leszállt a

nyeregből, és sietős léptekkel közeledett felé.

- Kedvesem! - üdvözölte a férfi csillogó szemekkel,

miközben megszegve minden udvariassági szabályt magához

ölelte.

- Megsebesültél! - állapította meg Marthe ijedten. Már a

mozdulataiból is sejtette, de most megérezte a kötést a ruhája alatt.

- Már majdnem begyógyult - nyugtatta a feleségét. - Lukas

sebe súlyosabb. Szüksége lesz a segítségedre.

- Túloz - legyintett Lukas.

- Mindketten velem jöttök, hogy megnézzem a sebeiteket -

döntötte el Marthe. A két férfi vidáman egymásra nézett, még a

mögöttük álló apródok is elmosolyodtak. Lukas arcán azonban

látta, hogy nagy fájdalmai lehetnek. Köszönteni akarta Dietrichet

is, de nem volt ott, mert az apja rögtön magához hívatta.

- Hol van Kuno és Bertram? - kérdezte, és legalább olyan

aggodalommal várta a választ, mint a mellette álldogáló Johanna

és Marie. Több mint tizenkét esztendeje ismerte a két fiatalembert,

amióta csatlakoztak a telepesekhez. Tudta, hogy bár az egyikük

már férj és apa, a másik pedig hamarosan házasodik,

kalandvágyból vagy a Christian iránti hűségből mégis képesek

könnyelmű tettekre ragadtatni magukat.

- Bertram eltörte a lábát. Kunóval Magdeburgban hagytam

egy javasasszonynál, amíg felépül annyira, hogy utazhasson -

felelte Christian.

Ez eléggé ártalmatlannak hangzik ahhoz képest, hogy

háborúban voltak, gondolta Marthe gyanakodva, de nem szólt egy

etlen szót sem.

Christian megnyugtatóan biccentett Johanna felé, aki

kislányával a karján megállt előtte, és nagy szemekkel nézett rá.

- Ne aggódj, Kuno jól van. - Kíváncsian lenézett a pólyába

csavart csöppségre, és elmosolyodott. - Nem hiszem, hogy lehetne

ennél kisebb.

Johanna arca is felderült e szavakra, bár elszomorította, hogy

még egy ideig nem láthatja a férjét.

Marie egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Christianról.

- Milyen súlyos a sérülése? Melyik lába tört el? Elveszti a

lábát? - faggatta félénken.

- A jobb lába. Mindenekelőtt időre és pihenésre van

szüksége, hogy meggyógyuljon - hangzott a válasz. Marie kissé

megkönnyebbült. Ha valaki a bal lábát veszti el, nem tud többé

lóra ülni.

Marthe azonban jól ismerte a férjét, és tudta, hogy Bertram

állapota sokkal rosszabb az elmondottaknál. Bizonyára nem akart

még jobban ráijeszteni Marie-ra. Ha nem így lenne, Christian nem

hagyta volna Magdeburgban a fiatalembert, hanem hazahozza,

hogy ő ápolhassa. De erről csak akkor beszélhet vele, ha kettesben

maradnak.

A lovag végre magához ölelhette két kisebb gyermekét, akik

odaszaladtak hozzá, amint a nagy sürgés-forgásban feltűnés nélkül

megtehették.

- Foglalkozz először is Ottóval. Én addig elrendezem, hogy

a lovak az istállóba kerüljenek, és bekísértetem a vendégeket a

nagyterembe - javasolta kissé szomorkásan a feleségének.

Az őrgróf elindult a palotába, jobb kezét elismerően Albrecht

vállára tette. Dietrich kifürkészhetetlen arckifejezéssel lépkedett

mögöttük.

- Minden a legjobb állapotban van, és még a

vadászzsákmány is gazdag. Derék munka - dicsérte Otto a fiát,

mintha a vár rendezettsége Albrecht érdeme lenne.

A fiatal gróf nem szólt semmit, csak szokásához híven gúnyos

mosolyra húzta a száját. Természetesen nem kerülte el a

figyelmét, hogy apja erős fájdalmakkal küszködik. Talán az öreg

végre belátja, hogy már nem képes kormányozni az országát, és

átadja neki a hatalmat az őrgrófi címmel együtt.

Otto nyögve roskadt le a székre, amiről előző nap még Albrecht

parancsolgatott.

- Készíttessek egy forró fürdőt? Csökkentheti a panaszait -

kérdezte Marthe, aki követte őket, és immár az őrgróf előtt állt.

Javaslatával kivívta Albrecht újabb gyűlölködő pillantását.

- Ó, igen. Nem is sejti, milyen örömmel tölt el már a

gondolata is.

A nap további részét Marthe azzal töltötte, hogy gondoskodjon

Ottóról, Lukasról, az ételekről, a vendégek elhelyezéséről és még

vagy egy tucat egyéb dologról. Már éjszakára járt az idő, amikor

Christiannal végre visszavonulhattak. A szobájukat átengedték az

őrgrófnak, ők maguk a gyerekekkel és néhány bizalmasukkal

átmentek abba a kőházba, ahol korábban laktak.

- Azt hittem, sosem térnek nyugovóra - sóhajtotta Marthe,

amikor végre magukra zárták az ajtót, és odasimult a férjéhez.

Christian szerelmesen megcsókolta. Néhány perccel később

szenvedélyes ölelésben forrtak össze, és a hosszú nap minden

fáradtsága, gyötrelme egyszeriben semmivé vált. Nem volt

szükségük szavakra. Elég jól ismerték egymást ahhoz, hogy

tudják, mennyire hiányoztak a másiknak, és mennyire örülnek a

viszontlátásnak.

Amikor ledobták magukról a ruhát, Christian megállt egy

pillanatra, és meggyújtott egy gyertyát.

- Várj. Látni akarlak.

Marthe nevetve nyújtózkodott a halvány fényben, aztán átölelte

a férjét.

- Gyere! Oly soká voltál távol. Ne várass tovább.

Christian végigsimogatta és -csókolgatta az asszony testét.

Végül szenvedélyesen magáévá tette. Úgy tűnt, mintha nem

tudnának betelni egymással. A világ semmivé foszlott körülöttük,

már csupán ők ketten léteztek, és végtelen szerelmük lángolt.

Miután csillapult a vágyuk, hamar boldog álomba zuhantak. Az

átélt események elmesélése még várhatott.

Marthe vízcsobogásra ébredt. Álmosan hunyorgott a fényben,

és beletelt pár pillanatba, amíg rájött, hol van. Ijedten kiugrott az

ágyból. Már későre járt, és neki rengeteg dolga volt. A reggeli,

Otto köszvénye, Lukas sebe, amit előző este épphogy csak ellátott,

valamint Hedwig érkezésének előkészületei.

Christian már felkelt. A mosdótál fölé hajolt, és egy kannából

vizet öntött izmos karjára. Az asszonyka, ahogy meglátta,

legszívesebben visszacsábította volna az ágyukba.

A férfi bizonyára ugyanarra gondolhatott, mert szomorkásan

elmosolyodott.

- Jobb, ha minél előbb átmegyünk a várba.

A várúrnő villámgyorsan felöltözött.

- Remélem, nem maradtunk le a reggeli miséről. Ráadásul el

kell még mesélnem, mit művelt Albrecht.

- A legfontosabbakat már tudom - jegyezte meg Christian

elkomorodva. - Mi van azzal a főzettel, amit készítened kellett

neki?

Marthe elképedve bámult a férjére. Előző nap jó, ha pár szót

váltottak egymással tanúk nélkül. Őt lefoglalták a háziasszonyi

teendők, Christian pedig szinte végig az őrgróf és legidősebb fia

mellett volt, nemigen maradt hosszabb ideig magára.

- Peter és Clara ügyesen kihasználta a kínálkozó alkalmat -

felelte a fel nem tett kérdésre a lovag.

Miközben Marthe kicserélte a kötést, beszámolt a további

eseményekről. A férfi rezzenéstelen arccal hallgatta végig. Aztán

a várúrnő igyekezett gyorsan befűzni a ruháját, ami cselédlány

nélkül eléggé nehezen ment, de fontosabbnak tartotta, hogy

négyszemközt beszélhessen Christiannal. Végül a férje sietett a

segítségére.

Marthe keresgélni kezdte a fésűjét. Már rég a várban kellene

lenniük, de még egyetlen szót sem váltottak arról, mi történt a

hadjárat alatt. Valahol itt kell lennie a szobában. A ház asszonya

egyre idegesebben kutakodott, Christian felállt, és mosolyogva

felé nyújtotta a keresett holmit rejtő dobozkát.

- Nyugodj meg! - csitította az asszonykát, és megfogta a

kezét, hogy legalább néhány pillanatra megálljon.

A kis doboz felébresztett Marthéban néhány emléket. Karl

faragta neki a fésűt, amikor még úton voltak a telepesekkel.

Egyikük sem sejthette, hogy hamarosan a fiú mostohaanyjává

válik, aztán hozzámegy Christianhoz. Legszívesebben a férje

karjaiban űzte volna el a fájdalmas képeket, ám vigasztaló ölelésre

most nem volt idejük.

- Mi a baj? - faggatta a férfi fürkésző tekintettel.

Marthéról hirtelen lehullott az önuralom pajzsa, az ágyra

roskadt.

- Mindent elrontottam. Azt hittem, a főzettel kordában

tudom tartani. Ehelyett erőszakosabb és bosszúszomjasabb lett.

Az én hibám, hogy majdnem vér folyt. Egyedül semmire sem

mentem.

Christian megfogta a kezét.

- Nem voltál egyedül, és közös erővel sikerült

megakadályozni a legrosszabbat. - A tekintete elkomorodott, de

szemrehányásnak nyoma sem volt benne. - Albrecht örömét leli

benne, ha érezteti az emberekkel, hogy ki vannak szolgáltatva

neki. Biztosan nem véletlen, hogy az ifjú Christiant büntette meg

ok nélkül. Elmar áll a dolog mögött. És lehet, hogy egyszer még a

hasznunkra válik, hogy ismerjük a beléndekkel kapcsolatos titkát.

- Már most borsódzik tőle a hátam, hogy egyszer Albrecht lesz

a meisseni őrgróf. Ha ez bekövetkezik, el kell mennünk innen jó

messzire - kesergett Marthe.

- Ameddig nem száműz, maradok, és oltalmazom a rám bízott

embereket. Megesküdtem, hogy megvédem őket a kardommal,

akár az életem árán is - mondta Christian erélyesen.

Akkor meghalsz - kiáltott volna rá Marthe legszívesebben.

De bármennyire nehezére esett is, elnyomta kétségbeesett

kiáltását. Christian már régen meghozta a döntését, és még ő sem

lenne képes eltántorítani a szándékától.

A lovag szó nélkül kinyitotta az ajtót, és elindult a várba.

Marthe úgy érezte, ólomnehezek a tagjai, ahogy követte. Szinte

megbénította a rémület, miközben minden erejével igyekezett

elűzni egy hirtelen megjelenő képet, ami immár kitöltötte a

gondolatait.

Önmagát látta, ahogy Christian holtteste mellett térdel.

Aznap megérkezett a várba Hedwig is a kíséretével.

Méltóságteljesen üdvözölte a férjét, aki a fiaival és néhány

lovagjával a nagyteremben időzött. Albrecht jelenléte, ahogy

mindig, most is kellemetlen érzéssel töltötte el. Elborzadt a

gondolattól, miféle rémtettekre képes az ifjú, ha apja nincs a

közelében.

Kisebbik fiát örömében, hogy épségben visszatért a hadjáratból,

legszívesebben megölelte volna. Dietrich azonban az udvari

etikettnek megfelelően meghajlással köszöntötte. Így nem tehetett

mást, mint hogy mosollyal viszonozta az üdvözlést.

Gondolatban nem először átkozta el ezeket a merev

szabályokat. Miért is nem ölelheti meg a saját fiát? Mire jó ez a

rideg távolságtartás? A legszegényebb parasztasszony is

kimutathatta a gyermeke iránti szeretetét. Tőle azonban azt várták

el, hogy ötlépésnyi távolságból mosolyogjon a fiára, aki Isten

segedelmével sértetlenül tért haza egy háborúból.

Ebben a pillanatban soha nem tapasztalt élességgel hasított a

lelkébe a szomorú felismerés: bár jómódban élt, nélkülözte a

szeretetet, a barátokat és az örömöt. Voltaképpen igazi

gyengédségben sem volt része, leszámítva a ritka, titkos találkáit a

kedvesével. A férje érintése, közeledése mostanra ellenérzéssel,

sőt undorral töltötte el.

Hiszen minden embernek szüksége van szeretetteljes ölelésre, a

másiktól felé áradó melegségre. És nem csupán néhány havonta,

egy-két lopott óra erejéig. Magányos volt, kimondhatatlanul

magányos.

A legtöbben irigyelték az uralkodónőket. Nem szenvedtek

szükséget, mindenki körülrajongta őket, hízelegtek nekik.

Gyönyörű ruhákat hordtak, nem kellett keményen dolgozniuk,

mint egy cselédnek vagy parasztasszonynak. De senki sem tudta

elképzelni, milyen végtelenül magányosan élt. Egy

fejedelemasszonynak nem voltak barátnői. A vele egyenrangúak

mind vetélytársnak tekintették a másikat. A megkérdezésük nélkül

férjhez adták őket egy uralkodóhoz, aki általában a fiúörökösöket

kihordó tárgynak tartotta a hitvesét.

Erőt vett magán, és elfordította a tekintetét Dietrichről, mielőtt

még örömében és bánatában elsírta volna magát.

Ekkor észrevette a Christian ruhája alól kilátszó kötést.

- Megsebesült? Tehát mégis harcra került sor? - érdeklődött

aggódva.

- Nem, úrnőm. Orvtámadás volt.

- Ki támadta meg? - kérdezte Hedwig csodálkozva.

- A nagytiszteletű Wichmann hercegérsek a lovagjaimmal

elküldött, hogy méltón fogadjuk a kölni érsek csapatait.

Elkerülhetetlenül összetűzésbe kerültünk a brabantokkal. A

visszaúton csapdát állítottak - számolt be Christian tömören.

- Remélem, nem sebesült meg más, és a támadókat sikerült

elfogni, majd megbüntetni.

- Az egyik lovagom, Lukas megsebesült, egy sérült

katonámat pedig Magdeburgban kellett hagyni. - Christian

habozott, hogy a második kérdésre válaszoljon-e. A támadókat

azért nem üldözték, hogy Dietrichet biztonságba helyezhessék. Ha

Hedwig megtudja, hogy Otto ilyen veszélyes megbízásra küldte a

fiát, valószínűleg olyan veszekedés tör ki az uralkodópár között,

amilyet még nem látott a világ. Abban is biztos volt, hogy az

őrgróf ezért őt hibáztatná.

De meglepetésére Albrecht közbeszólt.

- Azért nem állhatott bosszút rajtuk, és csapathatta le a

fejüket, mert az öcsémre kellett vigyáznia, arra az anyámasszony

katonájára - gúnyolódott.

Christian nehezen állta meg, hogy ne feleljen a jövendő őrgróf

provokációjára. Azon töprengett, vajon Albrecht merő

ostobaságból ragadtatta magát erre a könnyelmű kijelentésre, vagy

ennyire nyeregben érezte magát az öccsével szemben.

Ahogy várható volt, Hedwig azonnal levonta a megfelelő

következtetést Albrecht szavaiból, és vádlón Ottóra nézett.

- Elküldte Dietrichet ennek a velejéig romlott

martalócseregnek a fogadására? - kérdezte dühtől remegő hangon.

A teremben mindenki visszafojtott lélegzettel várta, ki kezd

előbb üvöltözni, az őrgróf vagy a felesége. Mivel Otto hallgatott,

Hedwig megtudta, amit akart. Mély levegőt vett, aztán

ellentmondást nem tűrően kiadta a parancsot.

- Hagyjanak magunkra! Távozzanak azonnal!

Dietrich összerezzent. Ha most kitör a viszály, az őrgróf még

képes, és megüti az anyját.

Albrechtnek esze ágában sem volt elhagyni a termet.

Diadalmasan mosolygott.

- Ez rád is vonatkozik - förmedt rá Hedwig.

- Nem hagyom, hogy egy asszony utasítgasson - közölte

megvetően, és kezét karba fonva fitogtatta a hatalmát.

Hirtelen azonban olyasvalaki utasította rendre, akitől ezt a

legkevésbé sem várta.

- Ő az édesanyád és Meissen uralkodónője. Mindkettő

egymagában is elég ok, hogy engedelmeskedj. Kifelé! - csattant

fel Otto mindenki megrökönyödésére.

Miután utolsóként Albrecht is távozott, Hedwig mély levegőt

vett.

Otto mogorván a feleségére pillantott. Most újra kitör a

veszekedés, pedig csak most találkoztak hetekig tartó távollét

után. Ehelyett a férfi legnagyobb meglepetésére Hedwig

csendesen beszélt.

- Köszönöm, hogy megvédted a becsületemet Albrechttel

szemben. - A köszönete szívből jött, mert váratlanul érte, hogy a

férje az ő pártját fogta.

Legszívesebben ordított volna a dühtől, hogy Otto ekkora

veszélynek tette ki a kisebbik fiát, és hogy mindig mindenben

alábecsülte, szapulta. Egyszeriben úgy érezte, a férje lefegyverezte

azzal, hogy a védelmére kelt, és talán nem is rideg számításból

tette.

Albrecht túlfeszítette a húrt, és életében először kivívta apja

haragját. Egy pillanatra csend borult a teremre. Végül Hedwig

nyugodtan, de határozottan megszólalt.

- Nincs olyan sok fiad, hogy egyet könnyelműen

feláldozhass. Gondolj szegény unokaöcsédre, Konradra. Milyen

könnyen lesújthat a halál egy ifjú lovagra.

Otto hallgatásba burkolózott. Hedwigben azonban felébredt a

remény, hogy szavai ezúttal meghallgatásra találnak. Az őrgróf

talán felismeri végre, melyik fia az alkalmasabb, hogy egykoron

Meissen uralkodója legyen.

HARMADIK RÉSZ

Háború Oroszlán Henrik ellen

1180. február

Még ha Otto csapatai számára átmenetileg véget ért is a háború, és

beköszöntött a tél, mindenki úgy tartotta, hogy a császár

birodalmában nem honol béke. Futárok küzdötték át magukat

hóban-fagyban, és hoztak szörnyűbbnél szörnyűbb híreket.

A hófedte Christiansdorfba két várva várt hazatérő hozta a

legújabb értesüléseket. Kuno és Bertram az ősz hajú Gretével

együtt a böjti időszak kezdetén érkezett meg. A hófúvásban észre

sem vették volna a falubeliek a jöttüket, ám a nyugati kapu őrsége

harsány kiáltozással fogadta őket, amint felismerték a két

fiatalembert. Az otthoniak örömét fokozta, hogy Bertramnak

megvolt mindkét lába, és az utat lóháton tette meg. Miközben a

katonák vállon veregették társaikat, Walther a várba küldte egyik

emberét, hogy jelentse a nagy újságot.

- Épp ideje, hogy hazaértetek világ lustái, és végre szolgálatba

álltok - dörmögte az őrparancsnok. Szavaival kivívta Kuno hálás

mosolyát. Bertram ugyanis erősen sántított, és nem lehetett tudni,

képes lesz-e katonaként szolgálni. Komor arckifejezése azt

sugallta, hogy ő maga már lemondott róla.

Walther társaságában a várba lovagoltak, a markotányosnő a

kocsiján követte őket. Amikor a négy behavazott alak alkonyatkor

áthaladt a kapun, Marthe mostohalányai örömtől sugárzóan

rohantak eléjük.

Marthe a markotányosnőhöz lépett, akiről Christian elmesélt

neki mindent.

- Köszönöm, hogy gondoskodtál Bertramról. Nagyon

aggódtunk, hogy elveszíti a lábát.

Az idős asszony jókedvűen elmosolyodott.

- Nem is tehettem mást. A barátja pokollá tette volna az

életemet, ha hagyom, hogy bekövetkezzen a baj. - Grete komoly

arccal folytatta, a hangjából szinte anyai melegség áradt. - Nem

sok híja volt. Valószínűleg egész életében húzni fogja a lábát. De

két rendes legény. Isten áldja őket asszonyommal és a férjével

együtt.

Mintegy végszóra megérkezett Christian is, aki bizonyára ki

mástól, mint Peter bandájától szerzett tudomást két védence

érkezéséről. Látható megkönnyebbüléssel üdvözölte az embereit.

Marthe nem értette pontosan, mit súgott Bertram a férjének, de

az arckifejezésükből arra következtetett, hogy a fiatalember a

sebesülése miatt ki akar lépni a szolgálatból.

- Ki akarsz bújni a katonáskodás alól? - mordult rá Christian

szokatlan szigorral. - Azért mert egy nyomorult gebe nekiment a

sípcsontodnak, még nem vagy háborús hős, aki nyugalomba

vonulhat, és a tűz mellett mesélhet az unokáinak a nagy tetteiről.

Bertram elfehéredett, de nem mert ellenkezni.

- A férje pontosan tudja, mit kell mondania - súgta a

markotányosnő Marthénak. - A legény fel akarja adni a harcot, de

ha valaki kemény kézzel megfogja, elboldogul az életben.

- Jól ismered az embereket - felelte Marthe elismerően.

Az idős nő elmosolyodott.

- Kénytelen vagyok, különben nem éltem volna meg ezt a

kort az én munkámmal.

Nem csak Grete neve emlékeztette Marthét valakire, akit

egykor nagyon kedvelt. Kuno nevelőanyja jó kedélyű, okos idős

asszonyság volt. Randolf leszúrta, amikor a nő megátkozta.

- Jó volna, ha itt maradnál nálunk - invitálta Marthe a

markotányosnőt. Hiányzott neki a két javasasszony, akitől a

gyógyítást tanulta. A saját nevelőanyja, Serafine és Christiané,

Josefa. Ugyanígy fájón nélkülözte az éles nyelvű, életvidám és

tapasztalt asszonyt, aki Kunót felnevelte.

Ám úgy tűnt, ez a Grete nem szánja rá magát egykönnyen a

letelepedésre.

- Majd meglátjuk - mondta, és elgondolkodva oldalra

hajtotta a fejét.

Marthe utasította a szolgák vezetőjét, hogy helyezze el valahol

Grete szekerét, aztán behívott mindenkit a nagyterembe, és ételt-

italt hozatott.

- Először jelentést kellene tennünk - motyogta Kuno,

miközben lapátolta magába a kását, és szinte le sem vette a szemét

Johannáról. Az asszonyka szemben ült vele, kislányával a karján,

a szeme ragyogott a boldogságtól. Az ifjú apa pedig fülig érő

szájjal pislogott a csöppségre.

Mellette kuporgott Marie, és valahányszor Bertram a szemébe

nézett, elpirult. A fiatalember azonban láthatóan kerülte a

tekintetét.

Marthe rögtön tudta, mi az oka. Nyomoréknak érzi magát, és le

akar mondani a házasságról. Marie arcát fürkészte, és próbálta

kitalálni, mi a mostohalánya véleménye a dologról, de csupán

örömöt és némi szégyenlősséget látott rajta.

Szerencsére nem kell azonnal dönteni, gondolta a várúrnő,

hiszen böjti időszakban úgysem házasodik senki. Töprengését

Christian érkezése szakította félbe. A várnagy az imént még

Waltherral beszélt a várudvaron, és csak most lépett a

nagyterembe Lukas társaságában.

A két fiatalember rögtön fel akart állni, de Christian intett, hogy

maradjanak ülve.

- Egyetek csak. Bizonyára nagyon megéheztetek és

átfáztatok.

Kuno határozott mozdulattal oldalra tolta a tányérját, és

hátrasimította vörös haját. A mosoly elszállt az arcáról. -

Gondolom, hallani akarja, mi történt Haldenslebenben és

Magdeburgban, mióta az őrgróf serege elvonult.

- Halljuk! Hetek óta hó borít mindent, így ti vagytok az

elsők, akik híreket hoznak - bátorította Christian.

Marthe neki és Lukasnak is töltött egy-egy kupa sört, aztán

leült, és izgatottan várta a beszámolót.

- Pár nappal kegyelmetek elvonulása után Philipp csapatai is

elhagyták a tábort, hogy Köln felé mindenhol raboljanak,

gyilkoljanak és gyújtogassanak - kezdte a jelentését Johanna férje.

- Wichmann hercegérsek is felhagyott az ostrommal, mert a

megmaradt kis sereggel semmi esélye sem lett volna a vár

bevételére. Ezenkívül Oroszlán Henrik betört a tartományába, és

kegyetlenül feldúlták a településeket.

Kuno azt is elmondta, hogy nem sokkal a Wettinek elvonulása

után, november elején Henrik felégette Calbét, a püspöki palotát,

így állva bosszút Haldensleben ostromáért. A herceg csapatai az

Elbáig mindent végigpusztítottak, és újra lángba borították

Hornburgot. Henrik hadba hívta a pomerániaiakat is, akik

ugyanolyan kegyetlenséggel fosztogattak. A Wichmann által

alapított Jüterbog városát Calbéval egy napon gyújtották fel. A

szlávok lerombolták a Zinna kolostort, és megölték az apátot.

- Wichmann azért hagyta félbe Haldensleben ostromát, hogy

a csapataival a tartománya védelmére keljen.

Christian kissé gyanakodva nézett Kunóra.

- Ahhoz képest, hogy a barátod betegágyánál kellett volna

lenned, sokat jártál-keltél a környéken, ha ennyi mindent

megtudtál - jegyezte meg.

- Jó kezekben volt. Úgy gondoltam, uram tudni akarja, mi

történt a hadszíntéren - mosolygott hamiskásan. Szeplős arcáról

azonban eltűnt a rá annyira jellemző gondtalanság. Gretével

együtt nagyon is komolynak látszott.

- Magdeburgba mindennap özönlöttek a menekülők, akik

sokszor csak a puszta életüket igyekeztek menteni. Talán némely

rémtörténetük nem szó szerint igaz, de úgy meséltem el, ahogyan

én is hallottam. Beszéltem Gerolf néhány emberével is, akivel

kegyelmed a brabantok fogadására ment. Ki tudja, élnek-e még.

Egy pillanatra csend borult a szobára. Mindnyájan a saját

gondolataikba merültek, azon tűnődve, vajon mit hoz számukra és

a falujuknak ez a háború.

Christian törte meg a csendet.

- Ha végeztetek az evéssel, Marthe és Grete nézze meg

Bertram sebesült lábát. Holnap mindketten szolgálatba álltok -

szigorú pillantása elnémította Bertram ellenkezését. Hirtelen

felállt, és Lukasszal együtt távozott.

Mielőtt Lukas kiért volna a várudvarra, hogy Christiannal az

istállóba menjen, egy fiatal cseléd lépett oda hozzá. Nyilvánvalóan

várt rá.

- Uram, kérhetnék kegyelmedtől valamit? - kérdezte látható

félénkséggel, miközben kezével a köténye szélét gyűrögette.

Lukas meglepődött, de bátorítóan bólintott. Raina még sosem

kért tőle semmit, habár egy ideje éjszakánként rendszeresen

bement a szobájába. Amikor a lovag visszatért a sikertelen

hadjáratból, és megtudta, hogy Lisbeth heteken át Albrecht

szeretője volt, nem bírta rávenni magát, hogy ismét elmenjen a

szajhához. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ezzel megsérti, és

igazságtalanul bánik vele. Egyfelől Marthe kérésére jött a várba,

hogy ezzel is megkíméljék a falu lakóit egy csomó bajtól,

másrészt a lány szajha, tehát nem zavarhatja, hogy más férfiakkal

is hál. Ezúttal azonban másként állt a helyzet. Úgy gondolta, ha

elmenne Lisbethhez, folyton az járna a fejében, ahogy Albrecht a

magáévá tette, mintha ezzel bemocskolta volna. Talán azért érzett

így, mert biztosra vette, hogy mihelyt a férfi lesz Meissen

uralkodója, mindnyájuk életét meg fogja keseríteni. Még ha Otto

elsőszülött fia egyszer a hűbérura lesz is, akkor is ellenséget látott

benne, akivel semmin sem akart osztozni, még egy szajha kegyein

sem.

Természetesen hamar elterjedt a hír, hogy elkerüli a bordélyt.

Ennek ellenére meglepődött, amikor egy téli estén, néhány nappal

karácsony előtt, kopogtak a szobája ajtaján. Raina lépett be, és

rövid habozás után levetette a ruháit. Bizonytalanul, szinte félve

álldogált, míg a férfi odament hozzá.

- Úgy látom, fázol - mondta Lukas, mert a gyertyafényben

észrevette, hogy a lány karja libabőrös a hidegtől.

- Felmelegít úgy, ahogy én szeretném felmelegíteni

kegyelmed ágyát? - kérdezte, miközben a lehelete kis párafelhővé

vált, és a tekintetéből sugárzott, hogy gyengédségre vágyik.

Lukas addig nemigen vette észre a pékségben dolgozó cselédet,

de utólag emlékezett rá, hogy a lányka is azok közé tartozott, akik

mindig vágyakozó pillantással néztek utána. A szőke, kék szemű

Raina nagyon is csinos teremtés volt. Érthetően nem utasította

vissza a szépséget, és nem is bánta meg a döntését.

Lukast némileg megnyugtatta, hogy nem ő volt a lány első

szeretője. Nem akart az a férfi lenni, aki esetleg megnehezíti a

férjhezmenetelét. Igaz, hogy az egyszerű emberek körében a

menyasszony érintetlensége sokkal kisebb szerepet játszott, mint a

nemesi családok esetében. Raina odaadóan szerette, örült a lovag

kedvességének, és soha nem is várt tőle mást, mint néhány

gyengéd órát.

Ezért lepte meg Lukast, hogy a lány most kérni akart valamit,

de még inkább meghökkent a folytatástól.

- Bemehetnénk a szobájába? - Lehajtotta a fejét, és szinte

suttogott. Úgy tűnt, mintha bajban lenne. A lovag nem is faggatta

tovább, csak intett, hogy kövesse.

- Mi a baj? - kérdezte bátorítóan, amikor már kettesben

voltak. A szobát hamar betöltötte a lány ruháját és bőrét átjáró

kellemes kenyérillat.

Ismét a kötényét gyűrögette, mintha nem tudná nyugton tartani

a kezét.

- Áldott állapotban vagyok. Kérem, szóljon az érdekemben

Marthe úrhölgynek, hogy Mechthild ne dobhasson ki - bökte ki

levegőt sem véve közben.

- Biztos vagy benne? - faggatta Lukas meglepetten.

A lány ijedten hátrált egy lépést.

- Kegyelmedtől van. Esküszöm, uram.

Lukas nem kételkedett a szavaiban, hiszen szinte minden

éjszakát vele töltött. Ha lenne még egy szeretője, már rég híre

ment volna a várban. A lovagnak az utóbbi tíz évben ugyan

számos nővel akadt dolga, de még egyik sem fordult hozzá azzal,

hogy várandós. Lassan kételkedni kezdett benne, hogy egyáltalán

képes-e gyermeket nemzeni.

A megdöbbenését felváltotta az öröm. Sugárzó arccal odalépett

Rainához, és megfogta a kezét.

- Nem is sejted, mekkora örömet szereztél nekem - mondta,

elűzve a lány félelmét. - Elismerem a gyermeket, és gondoskodom

rólatok - tette hozzá, és magához húzta a lányt.

Raina riadtan hátrált.

- Uram, összepiszkolja a ruháját.

Megpróbálta a finom lisztszemcséket lesöpörni a lovagról.

- Hagyd csak! - mosolyogva átkarolta, és megcsókolta a

lányt. Aztán kissé eltolta magától, és a hasára tette a kezét, mintha

üdvözölni akarná a kis jövevényt. Egyáltalán nem zavarta, hogy a

születendő apróság törvénytelen gyermek lesz. - Mikor jön

világra?

- Természetesen ősszel. Mikor máskor? - felelte Raina

vidáman. A mosolya egyszerre sugárzott megkönnyebbülést és

egy kis csúfondárosságot az ostoba kérdés miatt.

Lukas szótlanul nézte a lányt. Aztán, bár eszébe jutott, hogy

még nincs éjszaka, kioldotta a ruháját, és az ágyára fektette.

Megcsókolta a hasát, amin még egyáltalán nem látszott, hogy egy

új élet növekszik benne. Miközben szenvedélyesen szerették

egymást, egész lelkét betöltötte a boldog tudat, hogy apa lesz.

Egyáltalán nem törődött vele, hogy meghallja-e valaki mámoros

hangjaikat, még Raina sem szabott gátat élvezetének.

A cselédlány ragaszkodott hozzá, hogy azonnal felöltözzön, és

visszasiessen a pékségbe. Nem akarta, hogy a távolléte miatt bajba

kerüljön.

Lukas, bár szívesen heverészett volna még az ágyban, hogy

álmodozva töprengjen a kérdésen, vajon fia születik-e, vagy lánya,

kötelességének érezte, hogy azonnal teljesítse Raina kérését.

Ahogy számított rá, Marthét a kis szobában találta, ahol az

orvosságait tartotta, és a betegeket kezelte. Vele volt Grete és

Bertram is.

Utóbbi kissé zavart arckifejezéssel éppen a nadrágját húzta fel.

- A seb tisztán begyógyult - jelentette ki Marthe a vizsgálat

végén.

- Ez azt jelenti, hogy örökre nyomorék maradok - vonta le a

következtetést Bertram mogorván.

Marthe erélyesen a szemébe nézett.

- Ez rajtad áll. Hallottad, mit mondott Christian! Ameddig ő

le nem mond rólad, addig te se add fel. Tehát ne nyafogj, hanem

viselkedj férfi módra!

Lukas azon töprengett, vajon Marthe és Christian nem veszik-e

túl könnyedén a dolgot. Végül is saját szemével látta az

ostromtáborban, hogy Bertram bedagadt, elszíneződött lábából

mennyi húst kellett kivágni. Ez nem maradhat következmény

nélkül.

- Inkább imádkoznunk kellene ezért a szegény fiúért -

motyogta, amikor Bertram és Grete távozott.

Marthe arcáról eltűnt a szigor, és a helyét átvette a mélységes

aggodalom.

- Igen, azt kell tennünk. Beszélnem kell Marie-val. Ha van

valaki, aki bátorságot önthet bele, hogy elfogadja a sorsát, az ő.

- Gondolod, hogy mindezek ellenére hozzá akar menni? -

kérdezte Lukas csodálkozva. - Soha nem fog úgy járni, mint

régen, ráadásul Marie-nak nem az volt a szíve vágya, hogy

Bertramhoz menjen feleségül.

Marthe rejtélyesen elmosolyodott.

- Azt hiszem, most már hozzá akar menni, és nem tanácsos

alábecsülni egy asszony makacsságát.

- Csak Sebastian atya meg ne hallja - élcelődött a lovag. - A

fehérnép legyen türelmes, engedelmes és hallgatag - idézte a

papot.

- Ez is bizonyítja, milyen keveset tud a nőkről - jegyezte

meg Marthe. Amikor Lukas csendben maradt, fürkészően a

szemébe nézett. - Raina beszélt már veled?

- Igen - felelte megkönnyebbülten és egyúttal zavartan.

Nehezére esett, hogy éppen Marthéval beszéljen arról, hogy egy

másik asszony gyermeket vár tőle. Mindketten tudták, hogy

szereti az egykori bábát. Igaz, arra nem látott esélyt, hogy ez a

szerelem beteljesüljön, mert ahhoz az kellett volna, hogy

Christian, a legjobb barátja meghaljon, és ezt természetesen nem

akarta. Mégis mindig úgy érezte, hogy megcsalja, ha egy másik

nővel hált. Talán ezért is csodálkozott rá kissé megkésve a

kérdésre. - Honnan tudod?

Marthe válasz helyett csupán elmosolyodott.

Lukas nem tudta leplezni elégedettségét.

- El akarom ismerni a gyermeket. Beszélsz Mechthilddel,

hogy ne nehezítse meg az életét?

- Ne aggódj, a gyermekével, a te gyermekeddel együtt itt

biztos megélhetése lesz - nyugtatta meg a lovagot. Marthe

gyakorlatiasan arra gondolt, hogy így Raina bizonyosan talál

olyan férjet, akit nem fog zavarni, hogy van egy törvénytelen

gyereke, mivel a háznép tagjaként jó partinak számít.

Miközben Lukas szoktatta magát az apaság gondolatához, és

Marie hetykén közölte a hüledező Bertrammal, hogy ha nem

hagyja abba az önsajnálatot, akkor meg sem érdemli, hogy

hozzámenjen feleségül, Otto őrgróf a meisseni várhegyen éppen

öccse, Dietrich levelén morfondírozott.

Órák óta azon tépelődött, hogy elmenjen-e az április közepén

Gelnhausenben tartandó udvari tanácsra, vagy sem. Dietrich azt

írta, hogy fontos döntéseket fognak hozni, miután januárban

ténylegesen kiközösítették Oroszlán Henriket. Nem kevesebbről

volt szó, mint egykori hercegségeinek, Szászországnak és

Bajorországnak az újrafelosztásáról.

Az „Oroszlán” semmit sem tett, hogy megakadályozza az ítélet

kimondását. A karácsonyt győzelme biztos tudatában különleges

pompával ünnepelte Lübeckben. Amikor a császár Würzburgban

kiközösítette, és megfosztotta valamennyi hűbérbirtokától és

egyéb javaitól, meg sem jelent az udvari tanácson. Talán rájött,

hogy a jelenléte úgysem változtatná meg Barbarossa döntését,

vagy inkább összegyűjtötte hatalmas, harcedzett seregét, aminek

nagyságával csak a császáré vagy egy királyé vetekedhetett?

Mindenesetre Frigyes császár kihasználta az alkalmat, hogy

Oroszlán Henrik az ismételt felszólítás ellenére sem jelent meg a

színe előtt, és felségsértéssel is megvádolta. Ezután elkobozta a

szász és bajor birodalmi hűbérbirtokait is.

Minthogy senki sem tudta, vajon az angol király beavatkozik-e

a viszályba a veje oldalán, vagy hogy mit tesz Waldemar dán

király, aki szintén rokonságban állt Henrikkel, a fejedelmek

fegyverszünetet ajánlottak az egykori hercegnek. Ennek ideje

húsvét után nyolc nappal, 1180. április 27-én járt le. A szemben

álló felek ezalatt igyekeztek felkészülni az immár elkerülhetetlen

háborúra.

Otto is megtette az előkészületeket az újabb hadjáratra,

csakhogy ő mellőzöttnek érezte magát. Dietrich arról értesítette,

hogy az Askani-ház, tehát Hedwig bátyjai részesülnek Henrik

birtokaiból, míg a Wettinek nem. Ráadásul Dietrichnek és

Dedónak tanúsítania kellett okiratban a császári ítéletet, neki

viszont nem. Égbekiáltó sértés!

Dietrich azonban, aki elég sokat tudott arról, mi várható

Gelnhausenben, igyekezett meggyőzni róla, hogy menjen oda.

Ostmark őrgrófja azt írta: „Ez nevezetes nap lesz nemcsak

Oroszlán Henrik ellenségei számára, hanem a birodalom

történetében is. A császár újjá akarja szervezni a birodalmi

fejedelmek rendjét. Mindenképpen ott kell lenned, ha a jövőben is

a császárság legjelentősebb uralkodói közé akarsz tartozni.”

Ottót az ajtó nyikorgása zökkentette ki töprengéséből. Mint

minden este, Hedwig behozta a gyógyitalt, amit a szolgálója,

Susanne Marthe receptje alapján készített el. Az őrgróf

gondterhelten a kupára pillantott.

- Már megint ez a szörnyű főzet - morogta.

- Tetettem bele egy kis mézet, hogy édesebb legyen -

bátorította Hedwig, miközben a kezébe adta a gyógyitalt gondosan

ügyelve rá, hogy ne érintse meg a férjét.

Otto óvatosan beleszagolt. Valóban érzett némi édeskés illatot

az orvosság sok furcsa aromája között. Érezte magán a felesége

tekintetét, és pontosan tudta, hogy Hedwig addig nem távozik,

amíg meg nem issza a főzetet.

Nem volt ínyére az ellenőrzés. Végül is már nincs szüksége

dajkára. Bár nehezére esett, el kellett ismernie, hogy a szer segített

rajta, ahogy Marthe azon tanácsa is, hogy fogyasszon kevesebb

húst és bort. Sajnos Hedwig ebben a tekintetben is kérlelhetetlen

maradt, és összeesküdött ellene a főszakáccsal. Ráadásul a böjti

időszak miatt még csak szemrehányást sem tehetett, hogy csupán

hal, hústalan leves, kenyér, köleskása és sör került az asztalára.

Természetesen a világ minden kincséért sem mondta volna ki,

hogy jobban érzi magát. Hedwig pedig elég okos volt hozzá, hogy

ezt ne is várja el.

Némi habozás után belekortyolt az italba. Mézzel valóban

sokkal elviselhetőbb az íze. Vajon miért nem jutott ez korábban

Hedwig eszébe?

Az őrgrófné leült a férjével szemben, és egy pillanatra sem

vette le róla a szemét. Nem szabadulok meg tőle, amíg meg nem

iszom az egészet, gondolta Otto. Vett egy nagy levegőt, és kiitta a

kupát. Ezután megállapította, hogy tévedett, mert az orvosság pont

olyan rossz, mint volt.

Hedwig észrevette, hogy undorodva megrázkódik, és el akarta

terelni a figyelmét.

- Még mindig az öcséd levelén töprengsz? - kérdezte a papírra

mutatva.

Dietrich kézírásának látványa fájdalmasan emlékeztette

szerelmére. Legszívesebben felkapta volna a levelet, amit kedvese

a kezében tartott, mintha így közelebb kerülhetne hozzá. Végül

mintegy mellékesen közelebb húzta az írást, és valóban érezni

vélte a férfi szeretetteljes melegségét.

Ez persze képtelenség volt, hiszen a futár két napon át lovagolt

vele a hóban. Mégsem állta meg, hogy ne érjen hozzá. Végül

ismét nyugalmat kényszerített magára.

- Nem értem, miért töprengsz azon, hogy elmenj-e

Gelnhausenbe - jegyezte meg, hogy Otto figyelmét az udvari

tanácsra terelje.

A levél tartalmáról már délután is beszéltek.

- Majdnem tizenöt esztendeje harcolsz a szövetségeseinkkel,

rengeteg veszélyt vállalva, hogy Oroszlán Henriket megfosszák a

hatalmától. Most eljött a pillanat. Már csak ezért is jelen kellene

lenned.

Otto hümmögött, amiből nem derült ki, hogy egyetért-e, vagy

sem.

- Ha a birodalom leghatalmasabb uralkodói összegyűlnek,

nem maradhatsz távol. Ez becsületbeli ügy - érvelt Hedwig.

- Igazad van - dörmögte Otto, aztán undorral megitta a

maradék gyógyitalt.

Az őrgrófné magában mosolygott rajta, milyen kelletlenül

„engedelmeskedik” a férje.

- Ha már télvíz idején, hóban-fagyban megint heteket kell

nyeregben töltenem, akkor Christian és a felesége kísérjen el.

Talán Marthe útközben enyhíthet valamit a fájdalmaimon -

morogta.

- Kiváló gondolat, férjuram - dicsérte Hedwig a döntését.

Több okból is el akart menni Gelnhausenbe. Egyrészt

nyugtalanította, hogy ha Otto távol marad az udvari tanácstól, azt

a császár zokon veszi, és ez gyengíti az őrgróf hatalmi helyzetét.

Másrészt jelen akart lenni, amikor a bátyja, Siegfried annyi év

után végre megkapja a brémai érsekséget, hiszen már rég

megillette a cím. Mindenekelőtt azonban remélte, hogy alkalma

lesz titokban találkozni szerelmével.

Habozott, hogy megkérdezze, vajon kisebbik fiuk velük tarthat-

e. Bár tartott tőle, hogy ismét összeütközésbe kerül Albrechttel,

aki újra csatlakozott a király kíséretéhez, s így bizonyára ott lesz

az udvari tanácson, mindenképpen szerette volna látni Dietrichet.

Otto azonban megelőzte.

- Dietrich Christiansdorfban marad. Ez a határozott

parancsom. - A tekintete elárulta, hogy semmiféle ellentmondást

nem tűr az ügyben. - Még nem merült feledésbe, hogy

összeverekedett a király egyik lovagjával, és ez esetben nem

számít, hogy a bátyjáról van szó. Nem jöhet velünk egy olyan

udvari tanácsra, ahol a birodalom leghatalmasabb urai gyűlnek

össze.

- Ahogy kívánja, férjuram - súgta Hedwig férje nem kis

meglepetésére, aztán fogta az üres kupát, felállt és kisietett.

Mindenképpen talál valakit, akit Otto Dietrich mellé helyezhet.

Végül is nem hagyhatja a fiát közvetlenül a háború kitörése előtt

egyedül egy várban, amit csak kis létszámú katonaság véd,

miközben férje ráadásul magával viszi a várnagyot.

Miért nem tud mindig ilyen engedelmes lenni? - gondolta Otto.

A sok éven át tartó veszekedések és az a megalázó éjszaka,

amikor hagyta, hogy az asszony térden állva könyörögjön neki,

hogy ne küldje kolostorba Dietrichet, megrontották a

kapcsolatukat. Aztán Hedwig majdnem belehalt egy vetélésbe, és

ez sok mindent megváltoztatott, jobb lett az egymáshoz fűződő

viszonyuk is.

Mivel Hedwig nem eshetett többé teherbe, a férjének távol

kellett tartani magát tőle. Otto maga is meglepődött rajta, hogy ez

nem esett nehezére. Nem érezte a ránehezedő nyomást, hogy

bizonyítania kell a hálószobában. Szeretőt minden további nélkül

tarthatott, ha éppen akart. Az őrgrófnénak ugyanakkor több

alázatot és szerénységet kellett mutatnia, amiért nem képes neki

több örököst szülni.

Otto elégedetten arra a megállapításra jutott, hogy mostanában

igazán jó a házassága.

Gelnhauseni császári palota,

1180. április

Hedwig egyetlen udvari tanácson sem tapasztalt olyan alig titkolt

feszültséget, mint ami a gelnhauseni légkörét járta át. A legtöbb

jelenlévő évek, sőt évtizedek óta várt rá, hogy Oroszlán Henriket

megfosszák a hatalmától, most örülniük kellene, hogy a császár

végre kész következetesen végigvinni az ügyet. Otto gyöngyöző

homloka elárulta, hogy az idegei pattanásig feszültek. Láthatóan

legidősebb bátyját is majd szétvetette az idegesség.

A meisseni őrgrófné nem merte tekintetével Dietrich von

Landsberget keresni, de arról ábrándozott, hogy talán titokban itt

találkozhatnak. Kimondhatatlanul hiányolta a férfi gyengédségét,

erejét. Elképzelte, amint kedvese cirógatja és csókolgatja a testét.

Érezte, hogy minden porcikáját átjárja a szerelem. A császár

erőteljes hangja visszarántotta a valóságba.

- Mi, Isten kegyelméből a Német Birodalom császára ezennel

birodalmi hadjáratot hirdetünk Oroszlán Henrik, Szászország és

Bajorország egykori hercege ellen - jelentette be Barbarossa

Frigyes a császárság hatalmasságai előtt, akik olyan nagy számban

jelentek meg, hogy a nagyteremben egy tűt sem lehetet volna

elejteni. - A háború az Úr 1180. esztendejének július huszonötödik

napján veszi kezdetét. A hozzánk hű fejedelmeket felhívjuk, hogy

ezen a napon seregükkel lépjenek hadba, hogy elfoglalják azokat a

városokat és várakat, amelyeket a kiközösített nem ad át önként.

A hadba hívottak többsége nagyon is harcra késznek tűnt,

néhányan kiáltásokkal adtak hangot egyetértésüknek. Senkinek

sem fordult meg a fejében, hogy Oroszlán Henrik önként lemond

óriási birtokairól. Az egykori herceg hatalomvesztése még

azoknak is érdekében állt, akiknek nem volt személyes

elszámolnivalójuk vele. A fejedelem ugyanis túlságosan

hatalmassá és gőgössé vált.

Henrik negyven várost és majdnem hetven várat birtokolt,

ezeket osztották most újra el. A résztvevők számára bármelyik

megszerzése gazdag zsákmányt ígért. Otto a fivéreivel közvetlenül

az askaniak mellett állt, és már alig várta, hogy a császár aznapra

feloszlassa a sorsdöntő gyűlést. A háta és a lába hasogatott a

hosszú ácsorgástól, a hangulata pedig nem is lehetett volna

rosszabb.

Ám mindnyájuk meglepetésére a császár még nem végzett.

- Lajos őrgróf, Bernhard herceg!

A két megszólított nemes büszkén lépett előre. Szászország

felosztásakor ők kapták a legjelentősebb területeket. A császár

Lajos türingiai tartománygrófnak adományozta a Szász

Palotagrófságot. Hedwig legfiatalabb öccsét, Bernhard von

Ascherslebent Frigyes mindenki meglepetésére szász herceggé

tette. Ez a cím azonban csupán az egykori hercegség keleti részére

korlátozódott, mert a paderborni és kölni egyházi területeket

Barbarossa Vesztfáliai Hercegségként a kölni hercegérsekre

ruházta át. Ezenkívül engedélyezte az egyházi fejedelemnek, hogy

uralma alá vonja Oroszlán Henrik összes egyházi birtokát.

Bernhard tehát szász hercegként sokkal kisebb területet fog uralni,

mint elődje. Sokan úgy vélekedtek, hogy a császár Bajorországot

is feldarabolja, mielőtt odaadományozza.

További parancsra várva Lajos és Bernhard térdet hajtott a

császár előtt.

- Kegyelmetek vonulnak elsőként hadba a kiközösített ellen.

Nagyuramékra hárul a megtisztelő feladat, hogy megvédjék

Goslart - jelentette ki Frigyes.

Otto arcára megvető arckifejezés ült ki. A gazdag császárváros

egykor Henriké volt, és szinte kimeríthetetlen bányái miatt mindig

is vissza akarta szerezni. Úgy áhítozott rá, mint medve a mézre.

Az, hogy a védelmét a szerencsétlen Bernhardra bízta, aki eddig

alig nyert csatát életében, és még a családi várát sem tudta

megóvni a gyújtogatótól, nem tűnt bölcs döntésnek a császár

részéről.

A meisseni őrgróf pontosan tudta, hogy Frigyes az Askani-

házból miért éppen Bernhardot tette szász herceggé, nem pedig

Hedwig legidősebb bátyját, a határozott brandenburgi őrgrófot,

Ottót. A császár nyilvánvalóan tanult az Oroszlán Henrikkel

kialakult viszályból, és soha többé nem akarta, hogy egy vazallusa

túlságosan nagy hatalomra tegyen szert, és ezáltal veszélyessé

váljon számára. Ráadásul Hedwig legidősebb testvére örökölte az

apjuk, Medve Albert összes birtokát, tehát kellőképpen gazdag

volt mindehhez. De hogy Szászország és Goslar sorsát Bernhard

kezébe tegye? Micsoda bizarr ötlet!

Otto messze állt a zsúfolt teremben ahhoz, hogy lássa, hogyan

reagált a megbízatásra a sógora, de annyit leszűrt a folytatásból,

hogy felbosszantotta a császárt.

Frigyes felhúzta a szemöldökét, és komoran az újdonsült szász

hercegre nézett. A császárné egyenesen megvető pillantással

illette Bernhardot.

- Van valami ellenvetése a döntésünkkel kapcsolatban,

hercegem? - csattant fel a császár. Az utolsó szót olyan

hangsúllyal ejtette ki, amiből kiderült, kész akár azonnal

visszavonni a hercegi címet.

Otto csupán szófoszlányokat hallott Bernhard válaszából.

- Ez nem kérés volt, hanem parancs - dörögte a császár.

Bernhard összerezzent, meghajolt, és Frigyes engedélyével

visszament a helyére.

- Itt az alkalom, hogy bizonyítsák a császár iránti hűségüket

és hálájukat - vetette oda Philipp hercegérsek, aki aznap vált az

újonnan alapított Vesztfáliai Hercegség urává.

Otto némi undorral elhúzta a száját. Ránézett Hedwig

legidősebb bátyjára, az igencsak dühösnek látszó Ottóra, és

elhatározta, hogy a fejedelmek gyűlése után leissza magát a

brandenburgi őrgróf társaságában.

Hedwig másik fivére, Siegfried, a jövendőbeli brémai

hercegérsek, aki szintén az Oroszlán Henrik elleni háború

haszonélvezői közé tartozott, bizonyára hivatásához méltóbbnak

tartja, ha hálaimával ünnepel.

Otto fellélegzett, amikor a császár aznapra végre feloszlatta a

fejedelmi gyűlést. Udvariasan a karját nyújtotta Hedwignek, hogy

kikísérje, de még az ajtóig sem jutottak, amikor egy apród

megállította őket azzal az üzenettel, hogy a császárné kéreti a

meisseni őrgrófnét.

Otto felvonta a szemöldökét. A felesége alig észrevehető

vállrándítással felelt a fel nem tett kérdésére. Sejtelme sem volt

róla, miért akar beszélni vele Beatrix császárné. Ugyanakkor

nagyon is jól emlékezett a császárnéval folytatott legutóbbi

bizalmas társalgására. Tizenkét éve történt a würzburgi udvari

tanácson. A férje akkor az Oroszlán Henrik ellen fellázadó főurak

közé tartozott, és könnyen elveszthette volna az őrgróf s ágát,

hiszen Henrik még a császár kegyeltje volt. A zendülők végül

elfogadták a Frigyes által követelt fegyverszünetet. Ezt Beatrix

tette lehetővé, aki bizalmas üzenetet küldött Hedwignek. Tette

mindezt természetesen udvari szóvirágokba csomagolva, nehogy

megvádolják őket azzal, hogy beleavatkoznak a politikába.

Az őrgróf látványos mozdulattal elengedte a feleségét. Hedwig

örült, hogy megszabadul a férfi érintésétől, és elmehet a

közeléből. Könnyed léptekkel követte az apródot.

Otto eközben megkereste a fivéreit és a brandenburgi őrgrófot.

Feltétlenül szüksége volt valami erős italra, és úgy vélte, a

többiekre is ráfér az ivás.

Beatrix szívélyesen üdvözölte Hedwiget, széket hozatott

számára, és hazája, Burgundia testes vörösborával kínálta. Végül

kiküldte a szobából az összes udvarhölgyet.

Hedwig először maradt négyszemközt a császárnéval. Vajon

mit akarhat tőle? Ha üzenetet akart küldeni neki, ezúttal nem

kellett volna udvari szóvirágok közé rejtenie, remélve, hogy a

címzett megérti.

Amint az utolsó udvarhölgy is elhagyta a császárné

magánlakosztályát, ahol a többi helyiséggel ellentétben kellemes

meleg volt, Beatrix arcáról elillant az udvarnak szóló mosoly. Pár

pillanatra fáradtnak tűnt, mint akit megviseltek az utóbbi évek

viszályai.

A császárné harminchét éves lehetett, ahogy Hedwig

kiszámolta. Majdnem egyidősek voltak. Mindkettőjüket húsz

esztendővel idősebb férfihoz adták nőül, és mindkettőjüknek

sikerült elérni, hogy a férjük hallgasson a tanácsukra.

Természetesen nyíltan nem avatkozhattak bele a politikába, hiszen

ezzel csorbították volna hites uruk uralkodói tekintélyét.

Hedwig érezte, hogy Beatrix fürkésző pillantást vet rá.

Izgatottan várta, mi következik.

- A távolból figyelemmel kísértem az életét, Hedwig úrnő -

kezdte mosolyogva a császárné. - Mesterien lecsendesítette annak

idején a kakaskodókat Würzburgban. Azóta sem mondtam még

köszönetet érte.

- Felséged segítsége nélkül semmit sem tehettem volna -

felelte Hedwig őszintén.

A két asszony egymásra nézett, és egyszeriben ugyanúgy

szövetségesekké váltak, mint tizenkét évvel korábban.

- Bárcsak minden fejedelemasszony ilyen finoman, de

határozottan tudná jobb belátásra téríteni a férjét!

- Őszintén szólva, attól tartok, hogy már csak kevéssé tudom

befolyásolni a férjemet - jegyezte meg Hedwig némi habozás után.

Vajon ezzel árulást követett el a férje ellen? Másfelől Beatrix elég

okos volt hozzá, hogy pontosan tudja, hogyan állnak a Wettin-ház

ügyei.

- Kész csoda, hogy egyáltalán féken tudja tartani azt a

morgó medvét - felelte a császárné mosolyogva.

- Legyen vele elnéző. Szinte állandóan elviselhetetlen

fájdalmak gyötrik, és ettől igen morózus - vette védelmébe a férjét

akaratlanul is Hedwig.

- Kegyed pedig talált egy kitűnő gyógyítót a christiansdorfi

várnagy felesége személyében, aki javít az állapotán és a

kedélyén. Milyen bölcs döntés.

Hedwiget nem lepte meg, hogy Beatrix ilyen jól értesült. Ő,

másokkal ellentétben, sosem követné el azt a hibát, hogy

alábecsüli a császárné értelmi képességeit.

- Ha esetleg szüksége lenne a szolgálataira, örömmel áll

felséged rendelkezésére - jegyezte meg az őrgrófné.

- Köszönöm, de nincs szükségünk rá. Istennek hála férjuram

és én is kiváló egészségnek örvendünk. Mondja, hogy van a

kisebbik fia? Úgy hallottam, Christiansdorf ura apródként

magához vette.

Hedwig figyelmesen méregette a császárné arcát. Vajon

megharagudott Dietrichre a verekedés miatt?

- A fiam minden tőle telhetőt megtesz, hogy jóvátegye a

hibáját, és helyreállítsa a becsületét. Haldensleben ostrománál az

életét kockáztatta, hogy védje Wichmann hercegérsek érdekeit.

Az őrgrófné remélte, hogy nem kell részletesen beszámolnia az

esetről, de tévedett. A császárné természetesen hallani akarta az

egész történetet.

Amikor Hedwig befejezte a mondandóját, a császárné közelebb

hajolt hozzá, és egészen halkan szólalt meg, mintha biztos akarna

lenni benne, hogy az ajtón kívül sem hallhatják meg a szavait.

- Okos döntés, hogy egy időre az ezüstfaluba küldték.

Higgye el, nagyon is megértem a helyzetét. Nekem is aggódnom

kell a legidősebb fiam miatt. - Beatrix hirtelen ismét hátradőlt,

mintha túl sokat mondott volna. Nagyot kortyolt a borából, aztán

végigsimította a homlokát.

Nem először nyomasztó gondolat futott át Hedwig agyán.

Vajon a majdan rájuk szálló hatalom biztos tudata az ifjú Henrik

királyt és Albrechtet is már gyermekkorában megrontotta?

Egyikük sem tanult alázatot, de még csak szerénységet sem.

Kizárólag az vésődött beléjük, hogy mindenki engedelmességgel

tartozik nekik. Beatrix hangja zökkentette ki töprengéséből.

- Kegyed férje és legidősebb bátyja csalódott lesz a

császárnak a felszabaduló hűbérbirtokok felosztásával kapcsolatos

döntése miatt.

Hedwig válaszolni akart, ám a császárné egy kézmozdulattal

elnémította.

- Hagyjuk az udvari szóvirágokat. Mindketten tudjuk, hogy

a brandenburgi őrgróf nagyszerű szász herceg lett volna, ami

Bernhardról már korántsem mondható el, főként a közelgő háború

miatt. De vegye figyelembe, hogy nemcsak a császár, hanem a

többi fejedelem sem tűrné el, hogy valaki ismét két hercegséget

birtokoljon, és esetleg ugyanolyan hatalmassá, befolyásossá

váljon, mint Oroszlán Henrik. Egyetért velem?

Hedwig helyeslően bólintott. Nem is tehetett mást, hiszen

Beatrixnak igaza volt. Nemcsak Barbarossa Frigyes tanult a

történtekből, hanem valamennyi uralkodó.

- A császáron kívül senki sem rendelkezhet soha többé

ekkora hatalommal - jelentette ki a császárné.

Akkor jobb, ha szemmel tartja PhHipp von Heinsberget,

gondolta Hedwig kétkedőn. A kölni érsek a jelenlegi birtokai

mellé megkapta még Szászország felét is, bár most már

Vesztfáliának nevezték.

- A férjem ezért nem adományozhatott további

hűbérbirtokokat a brandenburgi őrgrófnak - magyarázta Beatrix,

és úgy tett, mintha nem venné észre Hedwig kétkedését. -

Ugyanakkor a két hercegséget nem adhatta a saját fiainak, mert

ahhoz a többi fejedelem sosem adta volna a hozzájárulását. Ugye

érti?

Hedwig újfent bólintott, és igyekezett leplezni, mennyire

megdöbbenti ez a nyílt beszéd.

- Kérem, mondja ezt el a férjének és a bátyjának. Továbbá

adja értésükre, hogy a császár mindkettőjükre számít a birodalmi

hadjárat során.

Mindketten belekortyoltak a borukba. Néhány pillanatig csupán

a tűz pattogása és selyemruhájuk suhogása hallatszott. Végül

Hedwig úgy döntött, hogy megtöri a csendet.

- Felség, megengedi, hogy feltegyek egy kérdést?

Beatrix egy kézmozdulattal jelezte, hogy nyugodtan beszélhet.

- Oroszlán Henrik veresége elkerülhetetlen, de azt senki

nem tudhatja, meddig tart a háború, és mennyi véráldozattal jár.

Felséged nem tudna odahatni, hogy Henrik hitvese próbálja jobb

belátásra bírni a férjét?

Beatrix egy pillanatra némán ránézett, aztán megrázta a fejét.

- A kis Matild örök rejtély marad számomra.

A két asszony elmosolyodott a megfogalmazáson, ami nem

nélkülözte az iróniát. Matildot, Plantagenet Henrik angol király és

Aquitániai Eleonóra lányát alig tizenegy esztendősen adták férjhez

tizenkét évvel korábban a jóval idősebb Henrikhez. Mostanra

azonban már fél fejjel magasabb volt zömök férjuránál.

Hedwig pontosan emlékezett rá, mi járt a fejében, amikor 1168

nyarán, a würzburgi udvari tanácson először látta a normann

gyereklányt. Matild félénken állt férje oldalán, láthatóan nem

annyira a pompa nyűgözte le, mint inkább a széles vállú herceg

jelenléte. Mindenki azt várta, hogy majd tetterősen részt vesz a

kormányzásban, ha valamivel idősebb lesz, és elhálják a

házasságot.

Habár Henrik mindent elkövetett, hogy a kedvére tegyen,

énekeseket és költőket hívott az udvarába, senki sem hallott róla,

hogy megpróbálná befolyásolni a férfit, főként nem mérsékeltebb

irányba terelni, ahogy ez kívánatos lett volna.

- Láthatóan nem örökölte a szülei temperamentumát -

mondta ki a császárné, amire mindketten gondoltak. Henrik angol

király és a felesége, Aquitániai Eleonóra ugyanis évek óta nyíltan

háborúztak egymás ellen. A királyné házi őrizetéből még a fiait is

fellázította apjuk ellen.

- Matild kézben tarthatná, de nem akarja. Titkos tárgyalást

ajánlottam neki, ám a tudtomra adta, hogy mindig a férje

döntésének megfelelően fog cselekedni, és mellette a helye - tette

hozzá Beatrix sajnálkozva és egyben értetlenül. - Biztosan nem az

anyja nevelte bele a férje iránti feltétlen engedelmességet. Talán

valóban szerelmes abba a csökönyös, indulatos és hataloméhes

férfiba?

Ezt Hedwig sem tudta elképzelni.

- Talán fél tőle - gondolkodott hangosan. Nem kis bátorság

kellett ahhoz, hogy egy asszony beleavatkozzon a férje ügyeibe.

Ha nem megfontoltan cselekedett, nemcsak a férfi haragját

vonhatta magára, hanem az uralkodó elveszthette vazallusai

tiszteletét is.

- Akkor a félelme miatt sok jó ember fog meghalni - mondta

a császárné keserűen. - Másfelől nekünk sem lett volna egyszerű a

makacs herceget jobb belátásra téríteni. Tehát a fegyverek

döntenek. Ezért kérem, vesse latba minden ügyességét és

befolyását, hogy a brandenburgi és a meisseni őrgróf szilárdan

álljon a császár oldalán. Nem fogják megbánni.

Hedwignek bőven volt min gondolkodnia, amikor visszament a

lakosztályukba. Már kintről meghallotta a férfiak hangját. Amint

belépett, pontosan az a látvány fogadta, amire számított. A férje és

a legidősebb bátyja a legjobb úton haladt a lerészegedés felé.

- A császár nem bírja elviselni, hogy erős férfiak vegyék

körül - méltatlankodott a meisseni őrgróf kissé dadogva. - Először

szét. feldarabolja a hercegségeket, aztán át. odaadja az örök

veszteseknek.

Hedwig örült, hogy Otto beszéde eléggé homályossá vált. Mi

történne, ha valaki hallgatózik, és továbbadja, ami itt elhangzik?

- Így van - helyeselt az őrgrófné bátyja, akinek láthatóan

ugyanúgy fejébe szállt a bor, bár valamivel jobban bírta. Hirtelen

megveregette a sógora vállát.

Dietrich a falnak támaszkodva, rosszallóan nézte a két

tivornyázót. Hedwigre pillantott, aztán erélyesen rászólt a

hangoskodó főurakra.

- Csendesebben! Itt a falnak is füle van.

- Valóban? - dünnyögte Otto.

- Amikor a kis Bernhard csődöt mond Goslarnál, meg fogja

bánni a dolgot a Rőtszakállú - tette hozzá Otto von Brandenburg,

aztán hunyorogva folytatta. - A háború a bányászok seregét űzi

majd hozzád. Még gazdagabb leszel. Térden állva fognak

könyörögni, hogy Christiansdorfba mehessenek. Emlékezz a

szavaimra, sógoruram!

A két Otto nagy zajjal koccintott a kupákkal, végül kiitták a

tartalmukat.

- A háborúra!

- A háborúra! Ameddig nem kell visszamennem abba az

átkozott mocsárba.

Senki sem figyelmeztette a meisseni őrgrófot, hogy ne

szitkozódjon. Még mindnyájuknak élénken élt az emlékezetében

Haldensleben ostromtábora.

- A hitvesed fáradtnak látszik. Megengeded, hogy helyetted

a hálószobája ajtajáig kísérjem? - szólalt meg Dietrich.

Hedwiget elöntötte a forróság, ám Otto csak legyintett, és bort

töltetett magának.

- Tedd azt! - Laposakat pislogva a feleségére nézett. -

Pihend ki magad, hogy holnap is szép legyél, kincsem.

Dietrich a karját nyújtotta az asszonynak, aki szívesen

támaszkodott rá, mert a félelemtől és az izgatottságtól remegett a

lába.

- Ne igyátok meg az összes bort - vetette oda Dietrich

mintegy mellékesen. - Mindjárt visszajövök.

Hedwig lélegzet-visszafojtva hagyta el a szobát. Szó nélkül

mentek végig a folyosón, de Dietrich hirtelen egy kis ajtón át egy

apró helyiségbe húzta. Odabent teljes sötétség uralkodott, az

asszony a kinti fáklya fényénél csak annyit látott, amikor beléptek,

hogy valamiféle raktár.

Dietrich bezárta a reteszt, és szenvedélyesen megcsókolta

kedvesét. Simogatta a testét, aztán felemelte, és a falhoz szorította.

- Nem bírom tovább nélküled - suttogta, miközben Hedwig

combja a derekára fonódott. Ezúttal nem volt idejük a

gyengédségre. A férfi szerelemtől fűtött hévvel magáévá tette.

Hedwig szorosan hozzásimult, hogy elfojtsa kéjsikolyát. Néhány

pillanattal később szerelme óvatosan elengedte, aztán újra

megcsókolta. - Egyetlen szerelmem, nem tudom, hogyan éljek

nélküled - sóhajtotta kétségbeesetten.

Hedwig megrendülten hallgatta a szavait. Még sosem látta

ilyennek a férfit. Most először ő vigasztalta a kedvesét.

Megcirógatta az arcát.

- Majd találunk valami megoldást - súgta, de maga sem

remélte, hogy ez sikerülhet.

Másnap, ahogy várható volt, Otto későn ébredt, és zúgott a feje.

Hedwig természetesen felkészült rá. Megkérte Christian feleségét,

hogy készítsen egy főzetet, ami csillapítja a meisseni őrgróf

fejfájását. Marthe kezében a keverékkel várta, hogy hívassák.

Hedwig gondolatai szerelme körül forogtak. Az évek óta tartó

ritka, lopott órák, a lelepleződéstől való félelem mindkettőjüket

felőrölte, de képtelenek voltak szakítani. Bármennyire is

boldogtalanná tette őket ez a helyzet, mégis a titkos találkozások

és a viszontlátás reménye éltette őket.

Eddig mindig Dietrich volt az erősebb, ő tartotta benne a lelket,

és próbált reményt adni neki. Tegnap éjjel, viszonyuk kezdete óta

először vesztette el az önuralmát, így megmutatkozott, mennyire

kétségbeesett ő maga is. A szerepek felcserélődtek, most az

asszonynak kellett erősnek lennie.

Fél éjszaka azon töprengett, mi lehetne számukra a kiút. Egyre

komolyabban gondolt arra a lehetőségre, hogy megszöknek, és

letelepszenek valahol, ahol senki sem ismeri őket, de a háború ezt

lehetetlenné tette. Békeidőben talán átadhatná az őrgrófságát a

bátyjának. Végül is Frigyes megígérte, hogy Dedo kapja meg a

birtokait, ha történik vele valami. A császár azonban birodalmi

hadjáratot hirdetett, és Dietrich nem maradhat távol, hiszen az

felségárulás lenne.

Ráadásul Hedwig sem engedhette meg magának azt a

kiváltságot, hogy egyszerűen eltűnik. Ismét jó úton haladt afelé,

hogy visszaszerezze a férjére gyakorolt befolyását. Ezt

mindenképpen arra akarta felhasználni, hogy elérje, ne Albrechtre

örökítse az őrgrófi címet és a tartományt, hanem Dietrichre. Most,

hogy Otto életében először rendreutasította idősebb fiát, és

bizalmatlanabbul tekintett rá, talán sikerül megvalósítania a tervét.

Bármennyit fontolgatta is a lehetőségeket, mindig arra jutott,

hogy egyelőre nem marad más számukra, mint a titkos találkák az

udvari tanácsok idején, legalábbis addig, míg le nem lepleződnek.

Úgy vélte, ez előbb-utóbb be fog következni. Otto saját kezűleg

végezne vele. A nyilvános büntetés nem jöhet szóba. A világ előtti

megaláztatást és a nemesség gúnyolódását soha nem kockáztatná

meg a férje.

Akár ezt a végzetet is elfogadja. Ha nem találkozhat többé

Dietrichhel, úgysem ér semmit az élete.

Vajon milyen sors várna szerelmére? Talán élet-halál harcra

kerülne sor köztük? Dietrich bizonyosan fölényben lenne, de nem

ölné meg a fivérét, miután elszerette a feleségét. De lenne más

választása, ha meg akarná akadályozni, hogy bosszúból megölje

Hedwiget?

Az őrgrófné nem igazán tudta, mitévők lehetnének. Dietrich

eddig egy kisebb vagyonért mindig talált egy csendes fogadót,

ahol találkozhattak. Most azonban annyi fejedelem és nemes gyűlt

össze az udvari tanácson, hogy nem járt sikerrel.

Csak abban reménykedhetett, hogy újra együtt lehetnek abban a

kis kamrában, ahol előző éjjel. A gelnhauseni császári palotát nem

ismerte annyira, hogy tudja, melyik részén találhatnának biztos

helyet. Arról nem is beszélve, hogy szinte lehetetlen volt

megszabadulni a seregnyi udvarhölgytől, akik minden lépését

követték, és akikkel egy szobában aludt.

Miközben Hedwig gondolatai kizárólag kedvese körül forogtak,

Otto megpróbált zúgó fejjel visszaemlékezni valami fontos

dologra, amit előző este a sógora mondott. Undorodva félretolta a

főzetet, amit Marthe adott neki, és egy kupa vörösborért nyúlt. De

már a mozdulat is olyan fájdalmat okozott, hogy bűnbánóan mégis

az orvosság mellett döntött. A tekintete az asszonyra szegeződött,

és hirtelen eszébe jutott, amit percek óta igyekezett felidézni.

- Hívják ide azonnal a christiansdorfi várnagyot és a

testőrségem parancsnokát!

A két férfi szinte egyszerre érkezett meg. Marthe

legszívesebben láthatatlanná vált volna, amikor Ekkehart

megjelent, és tekintetét azonnal rátapasztotta.

- Christian, évekkel ezelőtt nem azt mesélte nekem a két

sószállítóról, hogy Goslarból származnak?

- Így van, uram, de később Halléból szállítottak sót, mert

Oroszlán Henrik azzal fenyegetőzött, hogy inkább megsemmisíti a

goslari bányákat, mintsem hogy átadja őket az ellenségeinek -

felelte Christian némi csodálkozással.

- Igen! - kiáltott fel Otto, aztán összerezzent, mert a saját

hangjától még jobban hasogatott a feje. Csak az vigasztalhatta,

hogy ettől átmenetileg nem érezte a köszvényes fájdalmait.

- Ekkehart, Christian, meg kell gondolnunk néhány dolgot -

kezdte halkabban, nem kockáztatva az újabb villámcsapásszerű

kínokat. - Pár hét múlva véget ér a fegyverszünet. Abban ugye

egyetértünk, hogy Oroszlán Henrik azonnal Goslar ellen fog

vonulni?

A két lovag nem tudott semmilyen ellenérvet mondani.

- És abban is biztosak lehetünk, hogy sem Bernhard, sem

Lajos nem képes megvédeni a várost.

A két férfi ebben is egyetértett az őrgróffal. Gondosan kerülték

egymás tekintetét. Christian azért, mert nem bízott Ekkehartban, a

testőrparancsnok pedig így akarta leplezni a gyűlöletét. Régóta

holtan akarta látni a várnagyot, hogy végre megszerezhesse

Marthét, de úgy tűnt, a lovagnak kilenc élete van, akár a

macskának, mert eddig minden merényletet túlélt. Az emberei

között már az a híresztelés kapott lábra, hogy mindenkire átok és

halál vár, aki kezet emel Christianra. Úgy döntött, maga végez

ellenségével. A háborúban lesz elég alkalma rá, hogy megölje, és

ha a csatamezőn megtalálják a holttestét, senki nem jöhet rá, kinek

a kardja döfte le.

Otto diadalmasan körülnézett, és egyszeriben úgy érezte,

csillapul a fejfájása.

- Goslar jól megerősített város, de a tárnákat és az

olvasztókat könnyen megsemmisítheti Oroszlán Henrik, nagy kárt

okozva a császárnak. Úgy gondolom, ezt is fogja tenni. Bernhard

és Lajos nem elég erős, hogy ebben megakadályozza.

Otto Christianhoz fordult.

- Eredetileg azt terveztem, hogy a hadjáraton ismét

kegyelmedre bízom a csapataim egy részét. Ehelyett táborozzon le

Goslar közelében néhány katonával, figyelje az eseményeket.

Mihelyt bekövetkezik, amire számítunk, várja meg, amíg

elvonulnak a csapatok. Ezután ígérjen a bányászoknak szép

jövedelmet, ha azonnal a tartományomba költöznek ezüstöt

bányászni.

Mielőtt Christian válaszolhatott volna, az őrgróf folytatta.

- A felesége visszatér velünk, hogy útközben csillapítsa a

fájdalmaimat. Reméljük, a következő hadjárat nem vet minket

ismét Haldensleben falaihoz. A fiam tartson kegyelmeddel, hogy

megszolgálja a lovagi rangját - tette hozzá némi habozás után.

Az őrgróf megváltoztatva korábbi véleményét, mégis

Gelnhausenbe hozatta Dietrichet, de nem engedte, hogy a császári

gyűléseken részt vegyen. Voltaképpen elbújtatta az apródok

között. Mindenesetre így elkerülték, hogy összeütközésbe kerüljön

Albrechttel és kötekedő barátaival.

Otto intésére a két lovag távozott. Christian rögtön azon kezdett

gondolkodni, hová helyezheti el a bányászokat, és hol

dolgozhatnának a várhatóan nagy számban Christiansdorfba

települők. Beszélnie kell a bányamesterrel. Legfőbb ideje, hogy a

szomszédos falvakban is kutassanak. Hermann úgy vélte, ott is

gazdag lelőhelyek rejtőznek.

Ekkehart ugyan sajnálta, hogy nem lesz alkalma a csatamezőn

személyesen hátba szúrni gyűlölt vetélytársát, ugyanakkor

kedvére voltak a fejlemények. A császár ugyanis pontosan arra a

helyre küldte, ahol néhány nap múlva kitör a háború, és ez új

lehetőségeket nyitott meg számára. Ráadásul Marthe egy ideig a

közelében lesz, méghozzá a férje védelme nélkül.

Otto a kedvező kilátások feletti elégedettségében behozatta a

reggelijét, eközben Marthe az őrgróf engedélyével szintén

távozott. Odakint a tekintete találkozott Ekkehartéval, és a férfi

pillantása mély aggodalommal töltötte el.

- Innen azonnal a Harz-hegységbe mész? - kérdezte

Christiantól, amint magukra maradtak.

- Igen. Nincs rá időm, hogy beszéljek a bányamesterrel, és

magammal vigyem néhány megbízható emberét, akik kiismerik

magukat Rammelsberg tárnáiban. Tizenhárom nap múlva lejár a

fegyverszünet. Oroszlán Henrik valószínűleg rögtön Goslar ellen

küldi a seregét. Azonnal indulnom kell. Lukas elrendezi a

bányamesterrel és a falu bírájával, hogy tegyék meg a szükséges

intézkedéseket.

- Nézz gyakran a hátad mögé - tanácsolta Marthe, és ezúttal

nem tudta leplezni rossz érzéseit.

- Ekkehart - felelte Christian az asszony meglepetésére. -

Meg akar szerezni, és mindenre kész, hogy megözvegyülj.

Marthe szégyenében majdnem a föld alá süllyedt.

- Kérlek, hidd el, hogy soha semmilyen formában nem

bátorítottam - suttogta.

A férje megnyugtatóan megcirógatta az arcát.

- Nem tehetsz róla. Ne aggódj, vigyázok magamra. - Egy

pillanatra elgondolkodva a távolba révedt. - Sokkal jobban

nyugtalanít, hogy itt hagylak a közelében. Maradj Hedwig mellett.

Lukas is mindig figyelni fog rád. És most legalább

megígértethetem Ottóval, hogy nem ad férjhez, ameddig nem látta

a holttestemet.

Marthe megborzongott, hogy Christian már-már könnyedén

beszél a haláláról.

- Már ma elindulsz? - kérdezte az asszonyka csendesen.

- Holnap. Ez az éjszaka még a miénk - mondta a férfi

bizonytalan mosollyal, miközben átkarolta.

Goslar ostroma

Christian úgy határozott, hogy nem követi Otto javaslatát,

miszerint a katonáival, akiknek a majdan Meissenbe települő

bányászokat kell védelmezni, várakozzon elrejtőzve Goslar előtt,

amíg Oroszlán Henrik megsemmisíti a tárnákat és a bányászfalut.

Ha már ott van a kis csapatával, ahol az első támadás várható,

nyugodtan csatlakozhat a védőkhöz.

A két fiatal apródot, Davidot és Georgot Lukas gondjaira bízta.

Nem igazán attól tartott, hogy a császárvárosban veszélybe

kerülhetnek, hanem inkább attól, hogy a telepesekkel később

háborús területen kell átkelniük. Ha szétszóródott katonákba, vagy

erősebb csapatokba ütköznek, azok nagy valószínűséggel nem a

lovagi szabályok szerint fognak harcolni, megkímélve az

apródokat, hanem ha módjukban áll, biztosan lemészárolják

mindnyájukat.

Dietrich apja parancsának megfelelően vele tartott. Ő azonban

tizennyolc évesen már elég jó katona volt ahhoz, hogy támadás

esetén helytálljon a harcban.

Ahogy Christian és katonái közeledtek az erődített Goslar erős

falai és tornyai felé, már messziről látták a háborús

előkészületeket. Útközben élelmet szállító szekerek mellett

haladtak el. A készletek ostrom esetén biztosították a város

ellátását.

A falakon és tornyokon körbefutó lőréses folyosókon,

amelyeket mindig irigykedve nézegetett, valahányszor a városban

járt, most őrség teljesített szolgálatot. A kézművesek a sérült

védművet javították. Még mielőtt átjutottak volna a városkapun,

megcsapta az orrukat a felforrósított szurok jellegzetes szaga, amit

a védők minden ostromkor a támadók nyakába zúdítottak.

A nyüzsgés ellenére az érkezésük figyelmet keltett. A kapunál

állig felfegyverzett, megkettőzött őrség fogadta őket.

- Kik vagytok, és mi járatban erre? - állította meg a csapatot

ügyetlenül megjátszott eréllyel egy fáradt fiatalember, aki

bizonyára a kapuőrség parancsnoka volt.

Christiant egy kicsit Hoyerre, a kölni ifjúra emlékeztette, akivel

Philipp érsek táborában találkozott. Talán öregszem, hogy

mostanában minden fiatal lovagot szinte még gyermeknek látok,

futott át Christian agyán. Másfelől teljesen megszokottnak

számított, hogy fiatalokat küldenek harcba. Azon kevés lovagok

közé tartozott, akik sok csatában vettek részt, és még életben

voltak. A maga harminchat esztendejével erősen középkorúnak

számított a lovagok körében.

- Christian von Christiansdorf, lovag Otto von Wettin

meisseni őrgróf szolgálatában - mutatkozott be udvariasan. - Uram

azért küldött az embereimmel, hogy csatlakozzak a sógorához,

Bernhard von Anhalthoz, az új szász herceghez a város

védelmében.

Az ideges ifjú reakciója elárulta, hogy tudtak a Gelnhausenben

történtekről és az erősítés érkezéséről. Christian nagyon is értette a

bizalmatlanságát, hiszen egy tucat katona vajmi keveset tehetett

hozzá Goslar megvédéséhez. Honnan is tudhatná, hogy nem az

ellenség küldte őket, és nem csak a kedvező alkalomra várnak,

hogy kinyissák a kapukat Oroszlán Henrik serege előtt. Sokkal

kecsegtetőbb volt egy megerősített várost vagy egy várat árulással

bevenni, mint hetekig vagy akár hónapokig tartó ostrommal.

A fiatalember összevonta a szemöldökét, és bizalmatlanul

méregette Christiant.

- Kísérjen el az embereivel a város parancsnokához -

közölte határozottan.

- Megtudhatom a nevét? - érdeklődött Christian udvariasan,

de némi iróniával a hangjában. A fiatalember bizonyára most

készült az első komoly csatájára, mert idegességében, megszegve

az illendőség szabályait, elfelejtett bemutatkozni.

- Roland von Maienau, lovag a császár szolgálatában -

pótolta zavartan a mulasztását.

Christian barátságosan biccentett, hogy elfeledtesse az

embereikkel az iménti kellemetlenséget. Aztán gondosan

megfigyelte, ahogy Roland kiad néhány parancsot, majd lóra ül.

Mint várható volt, a meisseni csapatot körülbelül egy tucat

katona kísérte, állandóan szemmel tartva őket, amíg

keresztülhaladtak az emberektől nyüzsgő utcákon. Goslar lakóit

láthatóan lefoglalta a támadásra való felkészülés. Néhányan a

szurkot vitték a kapukhoz, mások hordókat töltöttek meg vízzel,

hogy tűz esetén gyorsan megkezdhessék az oltást és a lángok ne

terjedjenek át a szomszédos épületekre. Többen bedeszkázták az

ablaknyílásokat, és készleteket halmoztak fel.

Christian katonáit a császári palota előtti szabad területre

vezették, ahol az udvari tanácsok idején számtalan sátor állt, hogy

a birodalom minden tartományából érkező vendégeknek legalább

egy részét itt helyezzék el. Valószínűleg ezen a helyen fognak

táborozni Bernhard és Lajos seregei.

A kis csapat egy negyven év körüli kopasz férfi felé tartott, aki

mindenfelé parancsokat osztogatott, amiket azonnal végre is

hajtottak. Christian a bemutatásból megtudta, hogy a város

parancsnoka. Arcát több égési seb borította, a bal oldalán

éktelenkedő vágás is arról tanúskodott, hogy sok harcot megélt

már.

- A meisseni őrgróf küldött, hogy a katonáimmal segítsek a

sógorának, Bernhard hercegnek a város védelmében - magyarázta

el jöttük célját Christian.

A parancsnok ugyanolyan bizalmatlanul méregette, mint előtte

az ifjú lovag.

- A herceg meg tudja erősíteni, hogy én és az embereim a

Wettin- ház szolgálatában állunk. Ha kívánja, meg is esküszöm rá

- tette hozzá Christian. Intett Dietrichnek, aki három lépés

távolságból követte. - Ő Dietrich gróf, a hűbéruram fia és

Bernhard herceg unokaöccse.

- Legyen üdvözölve - dörmögte a parancsnok. - Három nap

múlva várjuk a herceg seregének érkezését. Addig segíthetnek a

védelmi rendszer kiépítésében.

Christian egyetértése jeléül bólintott, aztán megkérdezte.

- Milyen védelmet kapnak az emberek Rammelsbergben? A

császár szövetségesei attól tartanak, hogy Oroszlán Henrik

megtámadja a tárnákat.

- A bányászok a családjukkal itt lelhetnek menedékre, ha

közeledik az ellenség - morogta a parancsnok. - A tárnákat nem

tudjuk megvédeni. Kilátástalan harc lenne, csak vérfürdőhöz

vezetne.

Christiannak és az embereinek a város azon részét kellett

megerősíteni, ahol Goslarba érkeztek, és aminek a kapuját Roland

vezetésével őrizték. Bizonyára parancsba adhatta, hogy ne

tévesszék szem elől az idegeneket, mert Christian minden

katonáját két-három helyi lakos mellé osztották be.

Április 27-én, a fegyverszünet utolsó napján megérkeztek a

szász herceg hadai. Bernhard Gelnhausenből nyilvánvalóan futárt

küldött a csapataihoz, hogy vonuljanak Goslarhoz. A néhány száz

fős sereg a várakozásokkal ellentétben eléggé harcedzettnek tűnt.

Christian Rolanddal és Dietrichhel éppen a reggeli kenyéren és

sörön osztozott, amikor a toronyból figyelmeztető kiáltás

hallatszott.

Roland felugrott, megragadta a kardját, aztán intett a lovagnak

és apródjának, hogy kövessék. Nem bizalma jeléül, ellenkezőleg,

még mindig fenntartásokkal volt irántuk.

Egymás után rohantak fel a kanyargós lépcsőn, hogy saját

szemükkel lássák, miért riadóztatott az őrség.

A toronyból csak a fegyveres menet elejét lehetett látni, mert

még eléggé messze volt a várostól. Ennek ellenére több mint száz

ember rohant Goslar felé, mintha maga az ördög üldözné őket.

Kiáltozásuk az őrtorony magasságában is jól hallatszott. A tömeg

nagy része különböző korú nőkből és gyermekekből állt.

Néhányan szegényes batyut cipeltek, amit nyilvánvalóan a

menekülésük előtt kapkodtak össze.

- Rammelsberg lakói. Azt hiszik, az ellenséges sereg! -

kiáltotta Roland lefelé rohanva a lépcsőn.

Amikor leértek, a menekülők első hulláma már a kapunál járt.

Roland meg sem próbálta megállítani vagy lecsendesíteni a

tömeget. Parancsot adott, hogy engedjék be őket, aztán zárják be

mögöttük a kaput. Meg kellett győződnie róla, hogy a közeledő

fegyveresek valóban az új szász herceg vazallusai, és nem a

korábbiéi. Két embert elküldött a városparancsnokhoz, hogy

tegyenek neki jelentést, és hozzák ide, aztán Christianhoz fordult.

- Gondoskodna róluk? - mutatott a menekültekre, akik

hirtelen összezsúfolódtak, és félő volt, hogy agyontapossák

egymást. - Pánikra van most a legkevésbé szükségünk. Már így is

eléggé eluralkodott a városban a félelem.

Christian bólintott, aztán intett Dietrichnek, hogy kövesse.

Elindultak az utcákat elözönlő, kiáltozó embertömeg után. A

zűrzavar első áldozata egy asszony volt, aki fájdalmas arccal ült a

földön, a bal lábát szorongatta, láthatóan nem bírt felállni.

Mellette egy csecsemő feküdt és egy kislány sírdogált.

Christian a nő fölé hajolt.

- Fel tudsz kelni? - kérdezte.

Az asszony könnyes szemmel nemet intett a fejével. A

csecsemőhöz hajolt, rémülettől tágra nyílt szemmel felsikoltott, és

a mozdulatlan apróság felé nyúlt.

- A fiacskám! - nyöszörögte kétségbeesetten bámulva az

élettelen kis testet. A lányka is egyre hangosabban zokogott.

Christian magában elmondott egy imát. Egyelőre nem tehetett

többet, mint hogy elvonszolta az utca közepéről az asszonyt, és az

egyik ház falának támasztotta. A környék teljesen kiürült, egy

lelket sem lehetett látni. Az ajtókat mindenütt bezárták.

A várnagy kopogott a ház ajtaján.

- Itt van egy sebesült. Gondoskodjanak róla, vagy legalább

hívjanak egy borbélyt.

Bár kételkedett benne, hogy az asszony meg tudja fizetni a

törött lába helyretételét és sínbe rakását. Mégsem időzhetett

tovább a nő mellett.

A szomszédos kapualjban feküdt a menekültáradat következő

áldozata, egy mankóval járó idős asszony. Láthatóan

agyontaposták. Christian egy pillanatra azon töprengett, hogyan

tudott egyáltalán eddig lépést tartani a rohanó emberekkel.

A közelben a lovag és Dietrich talált egy halott fiút. Pár

lépéssel arrébb két gyerek kapaszkodott egymásba, és

kétségbeesetten hívta az anyját.

Christian odament hozzájuk. A kicsik rémülten néztek fel rá.

- Gyertek, megkeressük az édesanyátokat.

A gyerekek engedelmesen követték őket.

Hamarosan utolérték a lelassuló, majd megálló tömeget. Az

emberek bizonyára ráébredtek, hogy elég a céltalan rohanásból,

átmenetileg biztonságban vannak. Christian úgy látta, hogy még

mindig több mint százan álldogálnak tanácstalanul körös-körül.

A várnagy felállt egy hordóra, amit egy cipész háza elé raktak,

nyilvánvalóan az esetleg fellobbanó tűz eloltására, és elkiáltotta

magát:

- Figyeljetek rám!

Az emberek kíváncsian vagy félelemmel telve lassan felé

fordultak. Oldalról örömteli kiáltásra lett figyelmes. A két

gyermek megtalálta az anyját, aki boldogan zárta őket a karjába.

- Figyeljetek rám! Nem ellenséges sereg közeledik.

Oroszlán Henriket megfosztották a hatalmától, Szászországnak új

hercege van. Bernhard herceg és a türingiai palotagróf hadai azért

jönnek Goslarba, hogy segítsenek megvédeni.

- És mire megyünk velük, nemesuram? Rammelsbergben

senki sem véd meg bennünket, még akkor sem, ha a városba

menekülünk. Ki segít a férjünknek és a fivéreinknek, akik a

tárnákban dolgoznak? Hiszen mire megtudják, mi történt, már túl

késő lesz! - kiáltotta egy idős, öltözete alapján özvegyasszony.

Christian a tömeg reakciójából azonnal rájött, hogy az asszony

nagy tiszteletnek örvend a bányászcsaládok körében, és kimondta,

amit a többiek is gondolnak.

- Maradjatok itt! Visszamegyek a toronyba, és megüzenem,

hogy a szövetséges sereget láttuk-e. Ezenkívül gondoskodom róla,

hogy idejében megtudjátok, ha az ellenség közeledik. - Abban a

reményben, hogy be tudja tartani az ígéretét, leugrott a hordóról,

és az özvegyhez fordult. - Útközben néhányan megsebesültek.

Tudnál küldeni pár embert, aki segít rajtuk?

Az asszony bólintott, aztán hozzátette:

- Köszönöm, uram. Isten áldja az irgalmasságáért.

A várnagy elindult a toronyba, de az asszony utánakiáltott.

- Uram! Hogyan figyelmeztessük a férfiakat? A legtöbb

tárna eléggé messze van innen.

Christian egy pillanatig elgondolkodott.

- A fegyverszünet holnap jár le. Küldj nekik üzenetet, hogy

azonnal induljanak el a városba, akkor menedéket találhatnak a

támadáskor.

- Ezt fogom tenni, uram. Inkább némi pénzt veszítsenek el,

mint az életüket - felelte eltökélten az özvegy.

Valóban Bernhard hadai közeledtek, és akaratlanul fejvesztett

menekülésre késztették a bányászfalu lakóit. Christiannak nem

kellett meggyőznie a városparancsnokot, hogy a türingiai sereg

érkezése előtt értesíteni kell a bányászok családjait, hogy ne

ismétlődjön meg az aznapi eset. Ő maga is erre a következtetésre

jutott.

Christian Dietrichhel és a katonáival jelentkezett az új szász

hercegnél, hogy sorolja be őket a csapatai közé.

Hedwig legfiatalabb testvére nyájasan üdvözölte unokaöccsét,

Christiant viszont bizalmatlanul méregette. A várnagy feltűnés

nélkül szintén alaposan szemügyre vette a főurat, és hamar

megállapította, hogy nem kedveli. A néhány nappal korábban

váratlanul elnyert hercegi rang gyorsan Bernhard fejébe szállt.

Christian ennek fényében örömmel fogadta a herceg javaslatát,

miszerint válassza ki saját maga a helyet Goslarban, amit Otto

katonáival védelmezni akar. Bernhard felajánlotta unokaöccsének,

hogy a többi főrangúval együtt biztonságos helyről kövesse az

eseményeket. Dietrich azonban udvariasan engedélyt kért rá, hogy

továbbra is apródként szolgálhasson ura mellett.

Christian úgy gondolta, nemcsak a kalandvágy és a

tettrekészség hajtja a fiatalembert, hanem az is, hogy nem

szívesen marad a nagybátyja közelében. Valószínűleg megérezte,

hogy Bernhard csak színleli, hogy szívesen látja. Talán attól

tartott, hogy árthat új méltóságának, ha egy olyan ifjú van a

kíséretében, aki összetűzésbe került a király egyik lovagjával, és

emiatt elküldték az udvarból.

Christian úgy gondolta, sok veszéllyel kell majd

szembenézniük, ha megtámadják Goslart, de Dietrich mellette

többet tanulhat a hadviselésről, mint a főhadiszálláson, ahol

legfeljebb az események csendes szemlélője lehetne.

Fél nappal Bernhard után megérkezett Lajos türingiai

tartománygróf is a csapataival és a császár kémeinek hírével,

miszerint Oroszlán Henrik valóban Goslar felé irányította a

seregét.

A város parancsnoka megfigyelőket küldött ki mindenfelé,

hogy időben jelezzék az ellenség közeledtét. A védők elfoglalták

állásaikat.

A fegyverszünet utolsó estéjén nyomasztó nyugalom telepedett

a városra. Senki sem merte elhagyni a helyét, a házát. A lakók és a

katonák a falakat, tornyokat fürkészték. Sokan az égre tekintettek,

és imádkoztak, vagy újra meg újra ellenőrizték a fegyvereiket és a

készleteiket.

Ez a furcsa állapot két napig tartott. Ezalatt az emberek keveset

beszéltek, leginkább fohászokat mormoltak. Aztán az őrtoronyból

felharsant a kiáltás.

- Jönnek!

Pillanatokkal később megkondultak a templomok harangjai. A

város egyszeriben felébredt bénultságából. Lovagok, katonák,

városiak megragadták fegyvereiket, és elfoglalták a számukra

kijelölt helyet. Amelyik asszony, gyermek vagy aggastyán nem

mert a saját házában maradni, menedékre lelt az egyik

kőtemplomban.

Egy tucat kézműves, köztük egy testes asszony jelentkezett

Rolandnál, hogy segítse a rábízott falszakasz védelmét. Utoljára

akkor nyitották ki a város kapuját, amikor a bányászok

megérkeztek a családjaikkal. Javaikat és megélhetésüket féltve

próbáltak biztonságba kerülni, és ezúttal senkit sem tapostak

halálra.

Ezután becsukták az összes kaput, leeresztették a

csapórácsokat, meggyújtották a tüzet a szurkosedények alatt.

Végül imádkoztak, hogy a sáncok és falak elrettentsék az

ellenséget Goslar ostromától.

Christian Dietrichhel és a katonáival Roland csapatával együtt

várta a támadást. Az ifjú lovag szemmel láthatóan leküzdötte az

idegességét, és immár határozottan adta ki a parancsait.

- Imádkozzunk Istenhez, hogy védelmezze meg a várost, a

családunkat és minket magunkat.

A katonák habozás nélkül letérdeltek. Christian az embereivel

követte a példájukat. A páncélingek láncai megcsörrentek, a

bőrruhák csikorogtak. Aztán néhány pillanatra csend borult rájuk.

Mindnyájan fohászkodtak, és a szeretteikre gondoltak, mielőtt

még minden idegszálukkal a harcra kell figyelniük. A várnagy

megfogta Marthe ezüstkeresztjét, amit most is a ruhája alatt viselt.

Roland felállt, kivonta a kardját, megcsókolta a pengét, aztán

felkiáltott.

- Mindenki a helyére! Mutassuk meg azoknak az

istenteleneknek, hogy a gazdag Goslar túl büszke és erős ahhoz,

hogy egy kiátkozott trónbitorló térdre kényszerítse!

A katonák hangos kiáltással és fegyverrel a kezükben

helyeseltek, aztán elfoglalták kijelölt helyüket.

Nem rossz csata előtti beszéd, gondolta Christian elégedetten,

bár Sebastian atya bizonyára ellene vetné, hogy a büszkeség

halálos bűn. Ugyanakkor tény, hogy az emberek sokkal inkább

hajlandók akár az életük árán is megvédeni azt, ami fontos a

számukra, és amire büszkék lehetnek. Igaz, hogy szó szerint véve

Oroszlán Henrik nem próbálta letaszítani a trónról Barbarossa

Frigyest, de bizonyára eljátszott a gondolattal.

A várnagy elismerően biccentett Roland felé, aztán követte a

toronyba vezető lépcsőn. Az ellenséges sereg két nyíllövésnyire

megközelítette a várost. Már ebből a távolságból is láthatták, hogy

több ezer emberből áll. Azt viszont nem tudhatták, hogy Henrik

minden csapatát ebből az irányból várhatják-e, vagy a túloldalról

is fenyegetik őket a támadók.

Úgy tűnt, Roland maga a megtestesült nyugalom. Christian is

higgadtan viselkedett, egyrészt Goslart erős falak védték, másrészt

mindnyájan Isten kezében voltak.

Dietrich egyszerre érzett büszkeséget és megkönnyebbülést,

hogy Christian ezúttal nem küldte valamilyen biztos helyre,

hanem megengedte, hogy fegyverrel a kezében mellette harcoljon

a városért. Mestere Bernhard hercegtől kért az ifjú számára egy új

páncélinget. A főúr nagyvonalúnak mutatkozott unokaöccsével.

Nemcsak egy gondosan megmunkált láncinget kapott, hanem egy

fejvédőt és egy remekbe szabott zekét is.

Milyen jó lenne, ha Marie láthatna így! - gondolta. A lányt még

mindig nem tudta teljesen kiverni a fejéből, bár távol tartotta

magát tőle, ahogy azt a várnagynak megígérte. A következő

pillanatban természetesen eszébe jutott, hogy Marthe

mostohalánya talán már néhány nap múlva férjhez megy, ráadásul

egy megnyomorodott férfihoz.

Az alkonyat gyorsan beköszöntött. A fáklyák fényében a

támadó sereg izzó kígyóra hasonlított, ami feltartóztathatatlanul

kúszik előre. Immár a lépések és paták dobogását, valamint a

parancskiáltásokat is hallani lehetett. Roland egy tucat íjászt

állított a várfalra, ám mielőtt az ellenség lőtávolba ért volna, a

csapatok megálltak és letáboroztak.

Christian és Roland természetesen rögtön kitalálták, miért. A

hadvezérek tudták, hogy nem támadhatnak meglepetésszerűen,

hogy várják őket. Ezért okosabb az erőltetett menet után hagyni a

katonákat pihenni, és kiküldeni pár kémet, hogy felmérjék a

helyzetet. Oroszlán Henrik hosszú ideig uralta Goslart, így nagyon

is jól ismerte az erődítéseket.

Ennek ellenére nem zárhatták ki egy merész, éjszakai támadás

lehetőségét sem. Christian megbizonyosodott róla, hogy Dietrich

megfelelő fedezéket talált, aztán elhelyezkedett, remélve, hogy

eseménytelen éjszaka vár rájuk.

A nap folyamán egyre több felhő borította az eget. Ha

szerencsénk van, esni fog, gondolta. Az ostromban mindig az égő

nyílvesszők jelentették a legnagyobb veszélyt. A szorosan egymás

mellé épült, szalmatetős vagy zsindellyel fedett házak hamar

lángra kaptak, ilyenkor a fallal övezett város halálos csapdává vált

a lakói számára.

A várnagy lenézett a sötétségbe. Az ellenséges sereg hirtelen

szétnyílt, mint Mózes előtt a Vörös-tenger, és valamit előretoltak.

A fáklyák fényénél meglátott egy faltörő kost, amit a kaputól kissé

távolabb állítottak fel. Rolandra pillantott, ám az ifjú még mindig

nyugodtnak látszott.

Még egyetlen nyilat sem lőttek ki.

- Isten óvja kegyelmedet és az embereit - szólalt meg

Roland.

- Kegyelmeteket is.

Egy futár hozott hírt a többi kaputól. Mindegyiknél letáborozott

az ellenség, de még sehol sem kezdődött meg a harc.

- Tanácskoznak, hogy mitévők legyenek, mivel nem sikerült

meglepetésszerűen rátámadni a városra - magyarázta Christian a

helyzetet Dietrichnek.

Roland bólintott.

- Bármelyik pillanatban kiadhatják a parancsot a támadásra.

Hajnaltájt kezdődött meg a mozgolódás az ostromlók

táborában. Néhány katonának megparancsolták, hogy vigyék

közelebb a kapuhoz a faltörő kost.

Roland összehívta az íjászokat. Sortűzszerűen lőttek a

támadókra, akik lehajoltak, és a hátukra kötött pajzzsal

védekeztek, ezért a nyilak nem sok kárt okoztak bennük. Ha egy

katona elesett, azonnal a helyére állt egy másik. Az ostromlók is

lőttek a várvédőkre. Christian látta, amint egy nyakon talált férfi

összeesik, egy másik pedig felkiált, mert nyíl fúródott a karjába.

Roland a sebesültek helyére új embereket állított, és kiadta a

parancsot, hogy tegyék a szurkot a kijelölt helyére. Egy testes

özvegyasszony, aki, mint Christian megtudta, férje szatócsüzletét

vezette tovább eltökélten, vállalta, hogy nem hagyja kialudni a

tüzet. Így mindig rendelkezésükre állt a folyékony szurok.

Amikor az ostromlók a faltörő kossal megfelelő távolságba

értek, Roland utasítására rájuk zúdították a forró szurkot. A

fájdalmas ordítás jelezte, hogy a veszedelmes küldemény célba

ért. Egyesek elrohantak, ám sokan holtan estek össze. Az

ostromgép hamarosan magányosan állt a kapu előtt.

Roland odahívta a legjobb íjászokat, a kilőtt tüzes nyilaktól a

szurokkal borított faépítmény perceken belül lángra kapott. A

katonák ujjongtak.

Odalentről kiabálás hallatszott, mire Dietrich legnagyobb

meglepetésére néhány katona az égő szerkezethez rohant, és a

vizeletével próbálta megfékezni a lángokat.

- Így akarják eloltani a tüzet? - hitetlenkedett az ifjú.

Christian jót mulatott az elképedésén.

-

Na, akkor fűtsünk az ülepük alá azoknak az anyaszomorítóknak! -

kiáltotta a szatócs özvegye, aztán habozás nélkül belemártott egy

vödröt a forró szurokba és lehajította a falról. Az újabb

jajkiáltásokból tudták, hogy kiválóan célzott. - A goslari

asszonyok szívélyes üdvözlete! - harsogta kárörvendően a

toronyban posztoló katonák nevetése közepette. Az asszonyság

dühösen rázta az öklét a fal szélén. Christian gyorsan fedezékbe

húzta. Nagy kár lenne, ha megsérülne ez a bátor teremtés,

gondolta.

A nap hátralevő részében ugyan láttak még mozgást az

ostromlók táborában és mindenfelől parancsokat kiabáltak, ám

újabb támadásra nem került sor, és az éjszaka is nyugodtan telt.

- Mit fognak tenni? - kérdezte Dietrich, miközben

Christiannal és Rolanddal a köleskását kanalazta. Az ételt a város

asszonyaitól kapták, akik így akarták támogatni a védőket.

- A kapuknál táborozó parancsnokok valószínűleg

tanácskoznak. Meglehet, hogy magától az „Oroszlántól” várják a

parancsot. Ha nem tudja gyorsan bevenni a várost, vissza fogja

vonni a hadait. Henriknek nincs ideje hosszú ostromra, túl sok

helyen kell egyszerre harcolnia - adta meg a választ Christian.

- Nagyon is lehetséges. Oroszlán Henriknél senki sem tudja

jobban, milyen erős Goslar. Szinte bevehetetlen – reménykedett

Roland.

Nincs bevehetetlen város. Ha valaki nagyon akarja, megtalálja

azt az árulót, aki titokban kinyitja az egyik kaput, gondolta

Christian, de nem mondta ki hangosan a véleményét.

A reményeik beteljesültek. A harmadik napon az ostromló

sereg, jelentették a hírnökök, valamennyi kaputól váratlanul

elvonult. Roland, az íjászai és a csapatát erősítő goslari polgárok

üdvrivalgásban törtek ki.

- Menjetek a pokolba, szurkos ülepű fattyúk! - kiáltotta a

szatócs özvegye a toronyban lévő férfiak nagy derültségére.

Christian megveregette Roland vállát. A fiatalember kiállta a

tűzkeresztség próbáját, ráadásul nem kellett közelharcba

bonyolódnia, és elkerülték a tömeges vérontást is. Amikor az

ellenség elvonult, Roland az emberei felének estig kimenőt adott.

Nem akart mindenkit elengedni, hiszen a visszavonulás akár

cselfogás is lehetett.

- Ha lovag uram megengedi, menjen velük, és ünnepeljen a

városiakkal - mondta Dietrichnek.

- Az asszonyok nagyon hálásak lesznek a város bátor

védőinek - nevetett a szatócs özvegye, és cinkosan Otto fiára

kacsintott.

- Remélem, talál nálad fiatalabbat, Elsa - tréfálkozott kissé

pimaszul Roland.

- Fiatalabbat biztosan, de tüzesebbet aligha - vetette oda

Roland egyik embere a kétértelmű megjegyzést, mire a többiek

ismét nevetésben törtek ki.

- Ugyan, ugyan, jobban teszi az úrfi, ha mégis másikat keres

- piszkálódott az egyik íjász.

Az elengedett polgárok Dietrichhel együtt vidáman lementek a

toronyból. Christian úgy gondolta, hogy az ifjú tud magára

vigyázni, és miért ne mulathatna egy kicsit. Ráadásul a

nagybátyjának úgysem lesz ideje foglalkozni vele. Mi rossz van

abban, ha egy szépasszony, mindegy, hogy szajha, cseléd vagy

ifjú özvegy, megosztja vele az ágyát? Ha bekövetkezik, amitől

tartott, akkor a következő hetekben nem kínálkozik számára efféle

alkalom.

- Nem akar velük tartani az ünneplésben? - érdeklődött

Roland, aki láthatóan a toronyban szándékozott maradni.

- Nem, köszönöm. Kegyelmedhez hasonlóan én is úgy

vélem, hogy még nincs vége a harcnak - felelte Rammelsberg felé

mutatva.

Christian sejtelmei még aznap beigazolódtak. Hamarosan füst

szállt fel a falu irányából, és a tapasztalata azt súgta, hogy nem a

munkában lévő olvasztókemencékből gomolyog. Roland arca is

elkomorodott a látványtól.

Miután a kémek jelentették, hogy az ellenséges hadak

elvonultak Rammelsbergből, Christian felajánlotta a

bányászoknak, hogy a fegyveresei elkísérik őket a faluba. Eddig

nem hagyhatták el a várost, mert a parancsnok utasítására csak

reggel nyitották ki a kapukat.

Dietrich is újra szolgálatra jelentkezett. Kissé álmodozó

tekintete arról árulkodott, hogy egy goslari asszony igazán

különleges módon fejezhette ki a köszönetét. Christian hagyta,

hogy egy időre elmerüljön a kellemes emlékekben. Biztosra vette,

hogy néhány órán belül szembe kell néznie a háború borzalmas

arcával.

A bányászfaluból elmenekült emberek már hajnal óta arra

vártak, hogy kinyissák a kapukat, és visszamehessenek megnézni,

mi maradt a házukból. Christian aggodalmat és kétségbeesést

látott az arcukon. Az emberek imádkoztak, igyekeztek felkészülni

a rájuk váró látványra.

Christian magához hívatta a bányászok körében nagy

tiszteletnek örvendő özvegyet, akivel pár nappal korábban beszélt.

- Gondoskodj róla, hogy az emberek ne fussanak szerteszét, ha

kinyitják a kaput. Az embereim megvédik őket, ha van még

valahol ellenség, de ahhoz együtt kell maradniuk - kérte komoly

arccal.

A várnagy nem zárta ki annak lehetőségét, hogy Henrik katonái

nemcsak a falu és a tárnák felgyújtására kaptak parancsot, hanem

arra is, hogy öljenek meg minél több bányászt, megbénítva a

kitermelést.

Az özvegyasszony hálásan meghajolt, aztán elment, hogy

továbbítsa az üzenetet. Ahogy közeledtek a faluhoz, a menet egyre

komorabbá vált, mert egyre erősödő füstszag fogadta őket. Az

eléjük táruló látványtól az emberek sikoltozni és zokogni kezdtek.

Christian rezzenéstelen arccal, szótlanul ült a lován. Ránézett

Dietrichre, akinek elszörnyedt arckifejezéséből tudta, az ifjú sem

felejti el egyhamar a látottakat.

Christian évekkel korábban járt a faluban, hogy bányászokat

toborozzon. A házak nagy része teljesen leégett. Néhányból még

füst szállt fel, a legtöbb azonban már csak üszkös romhalmaz volt.

Elszenesedett állatok teteme hevert mindenfelé. A kút közelében

egy idős asszony és egy öregember lekaszabolt holtteste feküdt.

Talán egy házaspár, aki nem akarta elhagyni a házát, vagy

egyszerűen megfeledkeztek róluk.

Valamennyi kohót lerombolták, az olvasztárok értékes

eszközeit összetörték vagy elégették. Mind hasznavehetetlenné

vált. Miközben a jajveszékelő emberek keresték a romok között

elásott értékeiket, és próbálták menteni a még menthető holmikat,

Christian hallgatásba burkolózva várta a legszörnyűbb hírt. Az

emberek, akik tegnap még a bányászattal keresték meg a

kenyerüket, ahogy apáik és nagyapáik is, most mindent

elveszítenek.

Nem kellett sokáig várnia, bár a rettenetes nyomorúság láttán a

várnagynak úgy tűnt, mintha megállt volna az idő.

Férfiak egy csoportja közeledett feléjük komor tekintettel és

ökölbe szorított kézzel.

Amikor a többiek észrevették őket, megálltak és

kétségbeesetten, mégis a csodában reménykedve néztek az

érkezőkre. Egy, a többieknél jobb ruhát viselő férfi ragadta

magához a szót, de előtte jó ideig köszörülte a torkát a

megrendültségtől.

- Felgyújtották a tárnákat, a támasztékok nélkül mind beomlott.

Az összes tartalékfa is odaveszett.

Mindenki másként reagált a szavaira. Egyesek csendesen

sóhajtottak, mások kiabáltak, vagy égre emelt kézzel magukba

roskadva térdre borultak. Voltak, akik egymást támogatták, vagy

dermedten álltak.

Christian akármennyire számított is erre a hírre, lelke mélyéből

sajnálta az embereket. A házakat és öntőműhelyeket, még ha

lassan is, újra fel lehetett építeni, de a tárnák megsemmisülése azt

jelentette, hogy belátható időn belül nem folytathatják a

kitermelést. A családokat az éhhalál fenyegette, hacsak nem

történik csoda.

A várnagy azonban kiutat mutathatott nekik. Leszállt a

nyeregből, és odament a szörnyű hírt közlő férfihoz, akit immár

teljesen körbefogtak a kétségbeesett falubeliek. Az egyszerű

emberek lelkébe mélyen bevésődött a nemesekkel szembeni

engedelmesség, ezért rögtön utat adtak a lovagnak.

- Kegyelmed a bányamester? - szólította meg Christian. A

férfi bólintott és meghajolt.

A várnagy bemutatkozott, már Christiansdorf nevének

említésére is sokak szemében remény csillant. A meisseni

őrgrófságban elterülő tárnák gazdagságának híre régóta ismert

volt ebben a tartományban is.

- Van egy javaslatom az emberei számára.

Christiannak nem kellett hosszan beszélnie. A goslari

bányászok annyira kétségbe voltak esve, hogy az ajánlata

sokuknál tetszést keltett.

A bányamester azt mondta, hogy néhány elszánt emberrel

megpróbálja újra beindítani a kitermelést. Több mint száz bányász

azonban kész volt követni az idegent a meisseni őrgrófságba.

Amikor Christian elmondta, hogy a néhány évvel korábban

áttelepülteknek jó életük van, az emberek nem haboztak tovább.

- Nincs mit vesztenünk - bátorította az özvegy a

bizonytalanokat.

- Szedjétek össze, amit még lehet, élelmet, szerszámot.

Aztán azonnal útra kelünk - mondta Christian.

A várakozás csak súlyosbította volna a helyzetet. A falu

gyakorlatilag teljesen megsemmisült, az emberek a

létfenntartásukról sem tudtak volna gondoskodni. A telepesek

száma az asszonyokkal és a gyermekekkel együtt három-négyszáz

lehetett. Ennyi embernek képtelenség a környező falvakban

elegendő gabonát, kölest vásárolni, főleg háborús időkben.

A várnagy ismét az özvegyasszonyhoz fordult.

- Futárt küldök az őrgrófhoz, hogy jelentse, hány ember

települ át, és megkérem, hogy küldjön gabonát a számunkra. Hogy

ne haljon éhen senki, amíg megérkezik a segítség, a készleteket

közösen kell felhasználni. Néhány asszony fogjon össze, és

főzzenek mindenkire.

Az özvegy egyetértően bólintott, megigazította a főkötőjét,

aztán elindult, hogy beszámoljon a nehéz döntésekről, és hogy

megpróbálja elsimítani az elkerülhetetlen vitákat.

Christian elégedett volt. A korábbi telepesmeneteken

megtanulta, amikor a kevéske élelmiszer beosztásáról van szó,

leginkább az asszonyokra számíthat, hogy ne haljon éhen senki.

A bányászcsaládoknak nem maradt sem szekerük, sem

igásállatuk, tehát gyalogolniuk kellett, és megmentett csekélyke

holmijukat a hátukon cipelni. Ennek ellenére a várnagy

megkönnyebbülten látta, hogy a legtöbb falubelinek nem vesztek

oda a szerszámai, a meneküléskor bizonyára magukkal vitték a

városba. Az eltört vagy elégett fanyeleket könnyen pótolhatták. A

lényeg, hogy a vasrészek megvoltak, hiszen ezekért borsos árat

kellett fizetni.

Néhány óra elteltével mindenki készen állt az indulásra. A

telepesek nagy száma csökkentette a veszélyét, hogy valamelyik

hadsereg rájuk támad. Nemcsak Christian emberei értettek a

fegyverforgatáshoz, hanem a bányászok többsége is meg tudta

védeni magát.

Ha Isten is úgy akarja, elég gyorsan fogunk haladni, és

odaérünk, még mielőtt Otto a csapataival hadba vonul, gondolta

Christian, amikor a menet élére állva jelt adott az indulásra.

Utazás Otto udvartartásával

- Mi a helyzet az angolnavérrel? Angolnavér borban? Az

édesanyám esküszik rá, hogy csökkenti a fájdalmat - jelentette ki

látható büszkeséggel az egyik lányka, aki Hedwig felügyelete alatt

nevelkedett a meisseni várhegyen, és e pillanatban Marthe mellett

üldögélt a többiekkel együtt egy tisztáson.

Az őrgrófné javasolta, hogy a Gelnhausenból Meissenbe vezető

hazaúton Marthe a tíz és tizenöt év közötti lányoknak tanítsa meg,

hogy jövendő feleségként hogyan tudják enyhíteni a férjük és a

gyermekeik különböző panaszait. Ha a bábának nem Ottóról vagy

más betegről kellett gondoskodnia, minden pihenőt ezzel töltöttek.

- Az angolna egyébként is felülmúlhatatlan orvosság. Ha

angolnabőrt kötünk rá, gyógyítja a kificamodott végtagokat - tette

hozzá Adela, Lukas nagy csodálója, egy csinos, szőke, szép szemű

és fitos orrú lányka. Körülnézett, hogy nem hallja-e valaki, és

halkan folytatta. - Az angolnazsír jót tesz ama fájó résznek, egy

bizonyos ki nem mondható helyen, ami a sok lovaglás miatt okoz

gondot a férfiaknak.

A kisasszonykák zavartan kuncogtak, míg Marthe kissé

idegesen pislogott. Körülöttük nagy sürgés-forgással éppen

vacsorához készülődtek. Otto vézna szakácsmestere szokás szerint

számtalan embernek parancsolgatott, akik útközben is

gondoskodtak róla, hogy az őrgróf és kísérete rangjához illő

kiszolgálást kapjon. A cselédek felállították az asztalokat, az

állványra fektetett fatáblákat.

Közel kétszáz ember tartott Ottóval az udvari tanácsra:

lovagok, udvarhölgyek, papok, katonák, szolgák és a

szakácsmester a segítőivel. Ennél kisebb udvartartással nem

utazhatott egy őrgróf a fejedelmek találkozójára, az nem felelt

volna meg a rangjának.

Reggel egy kolostorból indultak el, ahol az éjszakát töltötték.

Mivel sötétedés előtt nem értek volna oda az Ottót vendégül látó

nemes várába, ráadásul a májusi időjárás is enyhe volt, felverték a

színes sátrakat egy tisztáson.

A fák már zöldbe borultak, a méhek döngicséltek, és a madarak

versengve énekeltek. Pár lépéssel arrébb az egyik udvarhölgy

felugrott, és ijedten felsikoltott, mert hangya mászott a ruhájára.

Ebben a békés környezetben Marthe különösen zavarónak érezte a

sok tekintetben teljesen tudatlan lányok vihorászását.

Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen butácskán viselkedett

volna. Igaz nem is olyan védett környezetben nőtt fel, mint ezek a

lányok. Kora gyermekkorától naponta meg kellett küzdenie a

túlélésért. Négyéves korában árvaként egy javasasszony vette

magához, akit a gyanakvó falusiak bármikor elűzhettek, vagy

megölhettek a legapróbb hibáért is. Tizenhárom évesen

menekülnie kellett, mert egy kegyetlen várúr azzal fenyegette

meg, hogy levágatja a lábát és a kezét. Nem sokkal később

megbecstelenítették, aztán férjhez kényszerítették egy idős

özvegyemberhez. Az ő gyermekkori és ifjúkori élményei

semmiben sem hasonlítottak az itt nevetgélő kisasszonyokéira.

Csak remélhette, hogy ők sosem tapasztalnak meg efféle

szörnyűségeket. Ehhez azonban sokkal jobban kellene figyelniük

arra, amit mond nekik. Hedwig nem véletlenül ragaszkodott

hozzá, hogy védencei tanulják meg, miként enyhíthetik jövendő

férjük mértéktelen ivászatának következményeit.

- Nem akarom nemes édesanyjukat megbántani, Lucardis és

Adela kisasszonyok, de még egyetlen férfiról sem hallottam,

akinek baján az angolna különböző részei segítettek volna - kezdte

a mondandóját Marthe tapintatosan. A két megszólított leányzó

hetykén lebiggyesztette az ajkát, de nem mertek ellentmondani.

- És felejtse el, Adela, az angolnafejet is, ez mind csak

babona. Ha nem akarják, hogy a jövendő férjük egy kiadós

mulatozás után kegyeteken és a gyermekeiken töltse ki a mérgét,

akkor figyeljenek rám. Tehát, citromfű, levendula.

Hamarosan befejezte az aznapi oktatást, mert feltálalták az

ételt. Marthe elindult megkeresni Lukast, akit Christian ezúttal

nem vitt magával a küldetésére, hanem Otto udvarában hagyta,

hogy megvédje.

Még sosem érzett egyetlen utazást sem ennyire hosszúnak, mint

a mostanit. Ennek igazából nem a Gelnhausen és Meissen közötti

több száz mérföldes távolság volt az oka. Eddig szinte végig jól

megépített kereskedelmi utakon haladtak. Mindennap elég nagy

távolságot tettek meg, és komolyabb incidens sem történt,

leszámítva a szokásos kényszerpihenőket, amikor a szekereket

kellett javítani. Néhány kocsin utazott az udvartartás, a zömük

élelmiszerrel, ruhásládákkal és az állatok takarmányával volt

megpakolva.

Nagyon hiányzott neki Christian, elveszettnek érezte magát

nélküle. Habár az utazásokon általában nem volt mellette, mert a

lovagokkal kellett biztosítania a menetet, mégis megnyugtatta a

közelsége. Lukas mindent megtett, hogy bátorítsa, de őt is csak

ritkán látta. Ráadásul semmiképp nem beszélhetett vele arról, ami

ezekben a napokban leginkább félelemmel töltötte el.

Nem annyira a goslari csatában harcoló férjéért és Dietrichért

aggódott, hanem azért, mert Christian védelmező jelenléte nélkül

sokkal nehezebben viselte Ekkehart közelségét, ráadásul Elmar és

a hájas Giselbert is az udvartartással tartott. Randolf három barátja

hat esztendővel korábban összeveszett, amikor Ekkehart, a később

érvénytelenített házasságuk „nászéjszakáján” nem akarta

átengedni Marthét nekik is. Randolf halála után azonban

kibékültek, ezért az asszonynak már a látványuktól is borsózott a

háta. Természetesen senki sem tudhatott róla, hogy egykor a négy

férfi becstelenítette meg.

Hirtelen két védence zökkentette ki komor gondolataiból.

Adela és barátnője, Lucardis közeledett felé. Utóbbit Marthe

áhítatos és illedelmes viselkedése ellenére nagyon is agyafúrtnak

tartotta.

- Kérdezhetünk valamit, Marthe úrhölgy? - kezdte Adela,

miután meggyőződött róla, hogy a többi kisasszony

hallótávolságon kívül van tőlük.

Marthe bátorítóan bólintott. Az ifjú hölgy újra körülnézett.

- De senki sem tudhat a dologról - súgta.

- Ha máris titkai vannak, akkor jobb, ha megtartja őket

magának - jelentette ki Marthe szigorúan, mert sejtette, mit

akarnak tőle. Az évek során bizonyára elterjedt az udvarban, hogy

bizonyos dolgokra nem kapható, egyesek mégis mindig újra

próbálkoztak.

- Nem árulná el nekünk egy szerelmi bájital receptjét? -

hangzott a jól ismert kérés.

Marthe felsóhajtott, aztán megpróbálta századszor is a lehető

legtürelmesebben elmagyarázni, hogy nem tud efféle italt

készíteni, és nem is foglalkozik ilyesmivel.

- Kétlem, hogy egyáltalán létezik bármiféle bájital. A

piacokon árult tinktúrák igencsak kétes eredetűek. Ezenkívül nem

hiszem, hogy egy férfi szerelmét elnyerheti, ha ezekből belekever

egy kanálnyit az ételébe vagy a borába.

- Ezt csak azért mondja, hogy ne hódíthassunk el kegyedtől

senkit - vetette oda Adela pimaszul, és a közelben álldogáló

Lukasra pillantott. A férfi éppen egy értékes ló patkóját

vizsgálgatta meglehetősen komor arccal. A megjegyzés

nyugtalanító érzést keltett Marthéban.

- Kegyed könnyen beszél. Egy megnyerő külsejű lovag a

férje, aki csupán néhány évvel idősebb asszonyomnál - tette hozzá

Lucardis eléggé szemrehányóan.

Marthe figyelmesen méregette a lányokat. Úgy vélte, valami

váratlan esemény késztette őket erre a kényes beszélgetésre.

- Valamelyiküket akarata ellenére férjhez akarják adni? -

kérdezte sajnálkozva.

A kisasszonyok egymásra néztek.

- Apám férjhez akar adni egy csaknem harminc évvel

idősebb férfihoz csak azért, hogy magához kössön egy vazallust -

felelte Lucardis megvetően.

- Én kértem a bátyámat, hogy házasítson össze azzal a

lovaggal, akit szívből szeretek - vette át a szót Adela csillogó

szemmel, aztán szomorkásan folytatta. - Azt felelte, verjem ki a

fejemből, mert nincs birtoka. Még az idén hozzá akar adni egy

jómódú nemeshez. Biztosan csúf és öreg. - Lesütötte a szemét és

az ujjára tekerte egyik szőke hajtincsét.

Azt hiszem, figyelmeztetnem kell Lukast, futott át Marthe agyán.

Bár sajnálta a két lányt a nekik szánt sors miatt, nem tehetett értük

semmit. Sem Lucardis apját, sem Adela bátyját, aki édesapjuk

halála óta a gyámja volt, nem győzné meg az az érv, hogy a

kisasszonyok nem szeretik jövendő férjüket.

A szerelem nem játszott szerepet a nemesi házasságokban,

inkább kellemetlenségnek tekintették, ami megakadályozza, hogy

józanul megfontolják, ki mennyi vagyont visz a fontos

szövetségbe. Úgy tartották, a jó házasság később meghozza a

szerelmet. Az sem volt szokatlan, hogy a férj húsz vagy még több

évvel idősebb volt a menyasszonynál, végül is képesnek kellett

lennie eltartani a családját.

- Talán Hedwig úrhölgy segíthet. És imádkozzanak, hogy a

Mindenható egy kedves, jó külsejű férjjel ajándékozza meg

kegyeteket - bármennyire is sajnálta, ennél jobb tanácsot nem

adhatott.

A két lány lehajtotta a fejét, de amint eltávolodtak, Marthe látta

a tekintetükből, hogy nem kívánnak beletörődni a sorsukba.

- El kell érnem, hogy megkérje a kezem - súgta Adela a

barátnőjének, amint megtettek pár lépést.

Lukas, jobban teszed, ha a jövőben nem jársz-kelsz egyedül,

hacsak nem akarod feleségül venni a szőke szépséget, gondolta

Marthe.

Otto udvarmestere étkezéshez hívta a társaságot, amit újabban

egy ceremónia előzött meg. Valaki az udvari tanács idején

honosította meg, Marthénak mindenesetre egyáltalán nem volt

kedvére. A főasztalnál foglalt helyet az őrgróf és az őrgrófné

társaságában az udvarmester, Ekkehart testőrparancsnok, a két

nemes felesége, valamint egy pap. A többi lovagot és hölgyet

minden alkalommal sorsolták, hogy ki kivel ül párban egy

asztalnál.

Bekövetkezett, amitől Marthe mindennap rettegett, amióta útra

keltek. Ezen az estén Giselbert mellett kellett helyet foglalnia. A

hájas lovag haja az utóbbi időben alaposan megritkult, ám a súlya

tovább gyarapodott. Kárörvendő mosollyal nyújtotta az

asszonynak a karját, hogy az asztalhoz kísérje.

- Milyen öröm, hogy megoszthatom kegyeddel a boroskupát

- gúnyolódott, és jobb kezét a várúrnőére tette, hogy ne tudja

visszahúzni.

- Inkább szomjan halok, semmint egy kupából igyak

kegyelmeddel - sziszegte a foga között, aztán mégis kiszabadította

a kezét.

- Ugyan, ugyan! Hiszen sok mindenben osztoztunk már -

csóválta a fejét a férfi megvetően, és mesterkélten felnevetett.

Leültek, Marthe, ahogy a többiek is, összekulcsolta a kezét, és

lehajtott fejjel elmondta az asztali imát. Segélykérően Lukasra

nézett, de a lovagnak egy testes matrónával kellett foglalkoznia,

akinek szürkés arcát csak a legalantasabb hízelgők nevezték

„előkelően fehérnek”. Majd felfalta a tekintetével az ifjú lovagot,

végül vadhússal akarta etetni, akár egy szerelmes menyasszony.

Lukasnak láthatóan sikerült egy udvarias tréfával eltántorítani a

szándékától, mert az asszonyság saját szájába tette a húst, de

közben nevetgélt, tehát nem sértődött meg.

Marthe megkönnyebbülten látta Hedwig arcán, hogy

hamarosan véget fog vetni ennek az ostoba szokásnak. Úgy vélte,

hogy az őrgrófné az udvari tanács óta tettre készebb, mint valaha.

Nem titkolt ellenszenvvel figyelte egyes összesorsolt párok

szégyentelen viselkedését: a lovagokat, akik túlságosan is mélyen

tekintettek az asztaluknál ülő hölgy ruhájának kivágásába, a mohó

pillantásokkal kísért kétértelmű tréfákat, a szemérmetlenül hangos

nevetgélést és az illetlen kézmozdulatokat.

Undorodva igyekezett elhúzódni Giselberttől, amennyire csak

az illendőség engedte. Mellette Adela bátyja ült. A Lukasszal

körülbelül egyidős lovag jelentős birtokot örökölt az apjától a

Muldénál.

Szerencsére az udvari etikett miatt Giselbert nem tehetett

árulkodó megjegyzéseket. Marthe betartotta a szavát, és egyetlen

kortyot sem ivott a közös kupából. Mivel nagyon keveset evett,

ezzel nem keltett feltűnést. Valószínűleg mindenki egy nemes

hölgy előkelő viselkedésének fogja tartani. Bármennyire rettegett

is Randolf barátaitól, megtanulta leplezni az érzéseit, mert

semmiképp nem akarta megadni nekik ezt az elégtételt.

Valahogy nem is tűnt számára hihetőnek, hogy körülötte

minden az udvariassági szabályok és a fiatal lánykák szívügyei

körül forgott, madarak csicseregtek, míg máshol dúlt a háború.

Embereket gyilkoltak le, vagy éppen sokakat az éhhalál

fenyegetett. Nem először magában elmondott egy imát

Christianért, Dietrichért és a katonákért, akik elkísérték Goslarba.

Hogy ne kelljen néznie, amint Giselbert undorítóan csámcsogva

eszi a vaddisznóhúst, a tekintetét feltűnés nélkül Caciliára,

Ekkehart feleségére irányította, aki az őrgróf asztalánál foglalt

helyet.

Nem beszélt vele ama titkos találkozó óta, amikor nagyjából

egy évvel korábban a gyereklánykorú asszony felkereste a

meisseni várhegyen. Csupán titokban figyelte az udvari tanácson

és most útközben.

Cacilia kicsit magasabb lett, az alakja leheletnyivel

asszonyosabbá vált, de mindent egybevéve még mindig ijedt,

megfélemlített gyermeknek látszott. A törékeny asszonyka

világosszőke haja miatt egyébként is fehér arca most holtsápadtra

változott.

Marthe egész idő alatt úgy érezte, hogy Cacilia várandós, de

nem tudta megkérdezni, mert az asszonyka szándékosan kerülte.

Bár eltelt egy esztendő, még mindig túl fiatalnak tartotta a

szüléshez. A gyanúját csak megerősítette, ahogy a falatnyi húst

rágcsálta, amit Ekkehart szigorú tekintettel elé tett.

Cacilia láthatóan nem bírta lenyelni az ételt. Hirtelen

megrándult, aztán összegörnyedt, és a karjával átfogta a hasát. Az

arckifejezéséből ítélve Ekkehart elég gorombán rendreutasíthatta,

ám az asszony fájdalmas arccal megrázta a fejét, és újra görcsbe

rándult a teste.

Vetélés, futott át Marthe agyán. Azon töprengett, mit tegyen.

Rohanjon oda Caciliához, hogy segíthessen? Azzal nagy botrányt

keltene, hiszen senki sem hagyhatta el az őrgróf asztalát, főleg

nem ilyen kényes indok miatt. Életében már sokszor elátkozta azt

a rémes helyzetet, hogy a férfiak ugyan örököst akartak, de

mindent, ami a várandóssághoz és a szüléshez kapcsolódott,

tisztátalan dolognak tartottak. Ekkehart nem fogja fel, milyen

rosszul van a felesége?

Nyilvánvalóan nem, különben segítséget hívna, vagy legalább

engedélyt kérne Ottótól, hogy távozhassanak. Ehelyett a fülébe

súgott valamit, ami bizonyára nem éppen lovagias utasítás volt.

Istenemre, ebből elég! - gondolta Marthe, és hirtelen

felegyenesedett. Senki nem látja, hogy segítségre van szüksége?

Mielőtt azonban magára vonta volna a társaság döbbent

figyelmét, szegény Cacilia került a középpontba. A fiatalasszony

felnyögött, aztán görcsösen összerándulva ledőlt a székéről.

Azon senki sem ütközött meg, hogy Marthe pillanatok alatt ott

termett, ellenkezőleg. A legtöbb jelenlévő örült, hogy a várúrnő

utasítására azonnal a testőrparancsnoknak felállított sátorba vitték.

Így gyorsan elülhetett a zűrzavar. Mindnyájan természetesnek

vették, hogy a christiansdorfi várnagy gyógyításhoz köztudottan

értő felesége gondoskodik a betegről.

Otto engedélyével néhány asszony is velük tartott, köztük az

udvarmester felesége, akit Marthe ki nem állhatott, biztosan

felügyelnie kell, hogy ne történjen semmi egyháznak nem tetsző

dolog. Szerencsére Hedwig szolgálója, Susanne is megérkezett

egy másik fiatal cseléddel együtt.

- Menj a sátor elé, és őrködj, hogy ne jöjjön be egyetlen férfi

sem, még a férje sem - utasította Marthe a fiatal cselédet. Ő az

utolsó, akit most látni akarok a közelében, tette hozzá

gondolatban.

A gyanúja beigazolódott. Caciliánál megindult a vetélés. Nem

tehetett sokkal többet érte, mint hogy melegen tartja, megfogja a

kezét, és lelket önt bele, amíg lezajlik a szomorú folyamat.

- Kérem, hívja ide a papot, és értesítse Ekkehart lovagot a

történtekről, de egyelőre nem jöhet be a feleségéhez - kérte az

udvarmester feleségét.

Az asszony elégedetten nyugtázta, hogy a várakozóknak valami

újdonsággal szolgálhat, majd kisietett.

Marthe végre egyedül maradt Caciliával, leszámítva Susannét,

akiben viszont megbízott.

- Hogy érzi magát? - érdeklődött, de a kérdése nem igazán a

jelenlegi állapotára vonatkozott. Ezt ugyanis a saját tapasztalata

alapján nagyon is el tudta képzelni.

- Köszönöm, hogy annak idején elküldött az öreg Hildához.

Sokat segített, legalábbis egy ideig - suttogta az asszonyka.

Cacilia sírva fakadt.

- Ez annyira szörnyű! Nem tudom, hogyan viseljem el egy

életen át. Ha Isten magához szólítana, akkor legalább nem

szenvednék tovább. Nem hagyhatna egyszerűen meghalni?

- Csitt! Ne vétkezzen efféle gondolatokkal! - Marthe szinte szó

szerint érezte a gyermek asszony kétségbeesését. Cacilia

szenvedésének forrása nem elsősorban férje ridegsége volt, hanem

elviselhetetlen irtózata, amit éjszakai látogatásai váltottak ki

belőle. A várúrnő nehezen tudta elhinni, hogy ez idővel elmúlik,

ahogy arról az idősebb nők igyekeztek meggyőzni a rémült

menyasszonyokat.

Hogy mi játszódhatott le a hálószobájukban, arról megvolt az

elképzelése, és nem is kellett hozzá nagy képzelőerő. Egy rémült,

a házasságról mit sem sejtő, szinte még gyermek menyasszony és

egy több mint húsz évvel idősebb, szigoráról ismert férj. A

menyegző előtt jó, ha kétszer látta életében a férfit, aki semmit

nem tett annak érdekében, hogy eloszlassa a félelmét.

Talán mégiscsak olyan párokat kellene összeházasítani, akik

szeretik egymást, töprengett egy pillanatig. Ő és Christian,

Elisabeth és Raimund vagy a két kovács a faluban ifjú

feleségükkel - ők boldogok voltak. Hamar elhessegette a

gondolatot, mert egyszerűen őrültnek tartanák, ha efféle

téveszméket hirdetne.

Biztosra vette, hogy Ekkehart nem hajlandó tekintettel lenni

felesége ifjú korára és törékenységére, csak ameddig feltétlenül

szükséges. Marthe már-már figyelmen kívül hagyva a valóságot,

abban reménykedett, hogy többé nem kell önszántából beszélnie a

lovaggal. Ha azonban segíteni akart a boldogtalan

fiatalasszonynak, akkor rá kellett szánnia magát.

Marthe adott Caciliának egy enyhe altatót, és amikor elaludt,

szólt az egyik cselédnek, hogy maradjon mellette. Ő maga

kisietett a sátorból.

Már rég beköszöntött az éjszaka. Mindenütt kis tábortüzek

világították meg a főúri tábort. Nem kellett sokáig keresnie

Ekkehartot. A férfi pár lépésnyire álldogált egy fának dőlve,

boroskupával a kezében. Hátrahajtotta a fejét, és a csillagokat

bámulta, de amint meghallotta a közeledő asszony lépteit, rögvest

rászegezte a tekintetét.

- Részvétem a gyermeke elvesztése miatt.

- Még erre sem alkalmas - sziszegte Ekkehart becsmérlően.

Marthe undorodva összerezzent.

- A föld alá kellene süllyednie szégyenében, amiért

ilyeneket mond.

Mivel a lovag csak egy fölényes fintorral reagált a

szemrehányásra, két lépéssel közelebb ment hozzá. A meghiúsult

nászéjszakájuk óta nem volt ennyire közel a férfihoz, de biztos

lehetett benne, hogy nem keltenek megbotránkozást, hiszen sokan

álltak a közelükben, és látták, hogy nem érintik meg egymást.

- Még túl fiatal és törékeny ahhoz, hogy gyermeket szüljön.

Elég baj, hogy kegyelmed nincs erre tekintettel. Adjon hálát a

Mindenhatónak, hogy így alakult a dolog. Ha a magzat nem lett

volna ennyire kicsi, nem bírta volna ki a vetélést - fakadt ki a

várúrnő. És talán nem rettegne tőled annyira, ha kicsit kedvesebb

lennél vele, tette hozzá gondolatban. Kimondani azonban nem volt

joga e szavakat.

Minthogy még ezek után sem látott semmiféle megbánást a

férfi arcán, már csupán egyetlen módon hathatott a

lelkiismeretére.

- Az első felesége nem gyermekszülés közben halt meg,

kínok között?

Ekkehart összerezzent, mintha egy viperától rettent volna meg.

- Bábaként nyomatékosan azt tanácsolom, hogy tartsa távol

magát a hitvesétől, amíg elég erős nem lesz a fiai kihordásához. -

Marthe a tábortűz fényében valami démoni vonást vélt felfedezni

a lovag arcán. Arra a pillanatra emlékeztette, amikor annak idején

mohón rávetette magát, hogy a barátai szeme láttára

megerőszakolja. Alig bírta megállni, hogy a félelemtől ne

hátráljon egy lépést.

- Neked kellene megszülni a fiaimat - mondta rekedtes

hangon. Felemelte a kezét, hogy megérintse, de látva az asszony

arcán az undort, végül letett róla.

- Majd talál egy cselédet vagy más sajnálatra méltó

teremtést, akin a kedvét töltheti - vetette oda Marthe megvetően,

aztán sarkon fordult, és elment.

Cacilia az út további részét kocsin tette meg. Marthe

ragaszkodott hozzá, hogy ne lovagoljon egy ideig. Az asszonyka

testileg gyorsan gyógyult, ám a kedélye komor maradt, telve

szorongással.

Az út során Ottóhoz többször is érkezett futár, de nőként nem

állt jogában megkérdezni, jött e hír a férjétől. Ekkehart mindig

jelen volt, amikor a futár jelentést tett, de eszébe sem jutott, hogy

éppen Christian feleségét vagy barátját értesítse bármiről.

Amikor kétnapi járásra értek a chemnitzi kolostorhoz, ami

elérhető közelségbe hozta az utazás végét, az őrgróf az egyik

vazallusánál töltött pihenő idején magához hívatta őt és Lukast.

- Hír érkezett Christiantól - jelentette be a főúr.

Christian él, gondolta Marthe kissé fellélegezve, amikor

kalapáló szívvel az őrgróf előtt állt.

- Henrik csapatai tényleg megsemmisítették a goslari

tárnákat. A férje majdnem négyszáz telepessel úton van a meisseni

őrgrófságba.

Marthe és Lukas alig kapott levegőt e szavak hallatán.

Négyszáz embert elhelyezni és megélhetést biztosítani nekik

embert próbáló feladat. De mennyivel nagyobb és gazdagabb lesz

a falujuk, ha sikerül! Az új tárnák nyitásával az ezüstbányászat

még jobban fellendül.

A várúrnő Otto elégedett arckifejezésén látta, hogy az őrgróf

már élénken elképzelte, hogy a fejlemények után miként fogja

megtölteni a ládáit még több ezüsttel.

Marthe ugyanakkor azon aggódott, hogyan fognak ellátni

élelemmel ennyi embert. A Christiansdorfban szerzett

tapasztalatiból tudta, hogy a bányaművelési engedélyt elég

gyorsan megkapják, ám az érc kinyerésének és az ezüst öntésének

a folyamata hosszabb idő. Ha Oroszlán Henrik csapatai valóban

feldúlták Rammelsberget, akkor kérdéses, hogy az embereknek

maradt-e valami a javaikból és az élelmiszer-tartalékaikból.

Bár örült, hogy egy napra leszállhat a kényelmetlen női

nyeregből, most mégis legszívesebben lóra ült volna, hogy

azonnal hazavágtasson, és megbeszélje a tennivalókat a

bányamesterrel, Mechthilddel, és ha kell, az ellenszenves Josef

mesterrel is. A falu bírája ezúttal kitalálhatna valamit a helyzet

megoldására.

Lukasnak is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert

engedélyt kért az őrgróftól, hogy másnap Marthe úrhölggyel és

néhány katonával visszatérhessen Christiansdorfba. Hiszen ilyen

nagyszámú telepes érkezése sok előkészületet igényel.

- Egyetértek, induljanak el már holnap reggel. Tudom, hogy

Christian megbízik kegyelmedben, mert kiismeri magát ezekben a

dolgokban. Beszéljen meg mindent a bányamesterrel, és terjesszék

ki a kitermelést a környékbeli ércmezőkre is - helyeselt Otto.

Rövid töprengés után hozzátette:

- Ha Christian visszaérkezik is, mielőtt hadba vonulok,

ezúttal jobb, ha a faluban marad, és a bányászatot irányítja.

Küldjön néhány lovagot és katonát, többet nem várok most tőle.

Az ezüst kitermelése mindennél fontosabb.

Mielőtt elbocsátotta őket, elmondta Marthénak, hogy Christian

kérésére egy szekérnyi gabonát küldött eléjük az útra.

- További szállítmányt vitetek a faluba, ha megérkeztek a

telepesek. Elvárom, hogy a bányászok hálájuk kifejezéseként

minél több ezüstöt bányásszanak.

Marthe gondolatai cikáztak a rá váró sok teendőtől. Sajnos az

udvari etikett miatt nem beszélhették meg azonnal Lukasszal a

dolgot, itt nem viselkedhettek olyan kötetlenül, mint a várukban.

Mindkettőjük jó hírének ártott volna, ha férjes asszonyként tanúk

nélkül beszélget egy idegen férfival.

A várúrnő egyelőre nem tehetett mást, mint hogy visszatért a

nevetgélő kisasszonyokhoz, hogy folytassa az oktatásukat.

- Egy időre ez az utolsó beszélgetésünk a gyógyításról. Holnap

Lukas lovaggal visszatérek Christiansdorfba. Tehát tegyék fel a

kérdéseiket, ha nem értettek meg valamit, vagy szeretnének még

új dolgokról beszélni - mondta a jelenlévők nem kis

meglepetésére.

Látta az Adela arcán megjelenő rémületet és féltékenységet,

aztán a jelentőségteljes pillantást, amit a barátnőjével,

Lucardisszal váltott. Most azonban tényleg nem vesztegethette az

idejét tizennégy éves kisasszonyok szerelmes rajongására. Sokkal

fontosabb kérdéseken kellett törnie a fejét.

Ahogy az várható volt, Hedwig véget vetett az ostoba

sorsolásnak. Visszatért minden a normális kerékvágásba. A

házaspárok egy asztalnál ültek, és külön foglaltak helyet a nőtlen

lovagok, a feleségük nélkül utazók, valamint az özvegyasszonyok

és a Marthéhoz hasonló hölgyek, akiknek a férje valamilyen

küldetést teljesített.

A házigazda igyekezett méltó módon fogadni a magas rangú

vendéget. A vacsora fő különlegességét ismét a tollruhába burkolt

sült hattyú jelentette. Marthe sosem értette, mit szeret mindenki

ezen a furcsa, iszapos ízű húson.

Ezután viszont egy zenész vidította fel a hangulatot. A kellemes

légkörben senki nem botránkozott meg rajta, hogy Lukas Marthét

ahhoz az asztalhoz kísérte, ahol Raimund és Elisabeth ült néhány

baráti házaspárral. Így végre elmesélhette, mi mindent tudott meg

Christian futárától.

A gyertyák már jócskán leégtek, és több kupa is kiürült, amikor

úgy döntöttek, visszavonulnak a szobájukba, hisz fárasztó nap elé

néznek. A lehető leggyorsabban haza akartak érni, hogy mindent

előkészítsenek Christian és a telepesek érkezésére.

- Szörnyű ez a zenész - nevetett Lukas, miközben elköszönt

Raimundtól és Elisabethtől. A legtöbb vendéget ez láthatóan nem

zavarta. A nagyteremben sokan beszélgettek, nevetgéltek, és nem

törődtek az énekes hamis hangjával és rossz verseivel.

- Lukas, várj! - szólt rá a lovagra Marthe. - Előfordulhat,

hogy Adela les rád valahol, hogy búcsúzóul kicsaljon tőled egy

szerelmi zálogot - figyelmeztette kissé zavartan.

- Nem érdekelnek az ostoba libák - hangzott a közönyös

válasz.

Lukas jobban tette volna, ha hallgat Marthe figyelmeztetésére.

Két lovaggal osztozott egy szobán, akik még a nagyteremben

mulattak. Amikor belépett, úgy érezte, hogy valaki hozzányúlt az

ágyához, esetleg odacsempészett valamit. Habozás nélkül

megragadta a takarót, és lerántotta.

Egy pillanatra szóhoz sem jutott a látványtól, de hamar

összeszedte magát.

- Öltözzön föl, és azonnal hagyja el a szobát! - förmedt

Adelára, aki alsóruhában feküdt az ágyában.

A lány szerelmes pillantása csalódássá változott, a mosoly

lehervadt az arcáról.

- Szeretem kegyelmedet. Egyáltalán nem tetszem lovag

uramnak? - suttogta.

- Van fogalma róla, mit tesz? Veszélybe sodorja a jó hírét és

az enyémet is - mondta gorombábban, mint akarta.

Mivel a kisasszonyka nem mozdult, Lukas megfogta a karját,

hogy felállítsa, és kitessékelje a szobából. Ebben a pillanatban

kinyílt az ajtó, Adela bátyja állt a küszöbön.

- Látja, igazat mondtam - hangzott egy diadalmas

leányhang. Lucardis lépett elő Gerald háta mögül. Lukas olyan

hirtelen engedte el Adela karját, mintha izzó vashoz ért volna.

Gerald dermedten bámult rájuk, aztán elvörösödött a dühtől és

ordítani kezdett.

- Becstelen gazember! Hogy merészelte.

- A látszat csal. Nem történt semmi. A kisasszony. - próbálta

elmagyarázni a helyzetet a lovag, ám Adela bátyja nem hagyta

szóhoz jutni. Időközben legalább egy tucat ember gyűlt össze a

szoba előtt.

Ezt szépen kitervelték, és én egyenesen belesétáltam a

csapdába, gondolta Lukas mérgesen.

A kissé riadtnak tűnő Adela is mondani akart valamit, de a

bátyja karon ragadta, és felrángatta az ágyról.

- Kifelé, te ringyó! Várj odakint! Ha kijöttem, kékre-zöldre

verlek, aztán holnap kolostorba küldelek.

- Ne! Csak azt ne! - sikoltotta a lányka kétségbeesetten, és

sírva fakadt. Lukas persze azonnal rájött, hogy Adela ezzel a

lehetőséggel nem számolt.

- Dehogynem küldelek. Mi mást vártál? De előtte még

megleckéztetlek, azután majd csúszhatsz térden valamelyik

kolostorban.

Durván az ajtóhoz vonszolta, és odalökte az egyik barátjának.

- Oswin, kezdd el a büntetést. Ne kíméld, akárhogy

sivalkodik. Nem érdemel kegyelmet.

A férfi mogorván megragadta a lányt, bólintott Gerald felé, és

kirángatta a kétségbeesett Adelát a folyosóra.

Egyetlen pillantást sem vetve zokogó testvérére, Gerald

dühösen Lukashoz fordult.

- Holnap reggel elégtételt ad nekem a húgom elveszett

becsülete miatt.

- Ahogy kívánja - vetette oda Lukas nem kevésbé

mogorván. Kintről kemény ütések hallatszottak. Adela újra és újra

felsikoltott. A zajokból ítélve a földre zuhanhatott, a kiáltásai

kínos nyöszörgéssé változtak. A férfi bizonyára ismét talpra

állította, mert folytatta az ütlegelést.

Lukas megköszörülte a torkát, odalépett Geraldhoz, aztán

fátyolos hangon megszólalt.

- Előtte engedje meg, hogy az illendőségnek megfelelően

megkérjem a húga kezét.

Újra Christiansdorfban

- Mit kellett volna tennem? Az a goromba alak majdnem

agyonverte. - Lukas dühösen meghúzta a nyeregszíjat.

Felsegítette Marthét a nyeregbe.

- Hogy állhattam volna ezek után az emberek szeme elé?

Fondorlatos bestia!

Marthe hallgatott. Mit is mondhatott volna? Vigasztalja azzal,

hogy Adela talán jó feleség lesz? Ezt elég nehezen tudta

elképzelni. Másfelől lehet, hogy csak azért vélekedett így, mert

szokatlan volt számára a gondolat, hogy Lukas házas. Mindegy,

előbb-utóbb mindenképpen meg kell házasodnia.

A botrányos esetről Marthe kivételével szinte mindenki

pillanatok alatt tudomást szerzett. A várúrnő csak a reggeli udvari

pletykákból értesült az ügyről. Az indulásukat el kellett halasztani

a Gerald és Lukas közti párbaj miatt. Adela nem lehetett jelen,

mert a bátyja megparancsolta, hogy szigorú felügyelet mellett

maradjon a szobájában. A verés nyomait magán viselő lány így

tépelődhetett, hogy a bátyja fog meghalni, vagy a férfi, akiről

hónapok óta álmodozik, és akihez mindenképpen feleségül akart

menni. Senki sem mehetett be hozzá, hogy megnyugtassa, Otto

szigorú szabályokat írt elő a viadalra.

Természetesen nem tilthatta meg a párviadalt, végül is egy

nemes kisasszony becsületéről volt szó. Azt viszont elrendelhette,

hogy a harc nem tarthat halálig, csak az első vér kiserkenéséig.

Az ellenfelek mogorva ábrázattal jelentek meg. Lukas

egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Gerald tartja magát az

őrgróf rendelkezéséhez. Nagyon is úgy festett, mint aki végezni

akar vele. Azt nem tudta megítélni, hogy dühből, a húga

becsületének elvesztése miatt vagy csupán azért, mert nem ahhoz

adhatta feleségül a lányt, akit ő kiszemelt.

Lukas tehát jobbnak látta, hogy egyáltalán nem ad alkalmat a

támadásra. Egyetlen erős csapással kiütötte Gerald kezéből a

kardot, aztán egy jól irányzott mozdulattal megvágta a még

mindig elképedten álló lovag felkarját. A férfi vére azonnal

kiserkent.

- Vér folyt, a párbajnak vége - jelentette be az ősz szakállú

Friedmar, Otto legidősebb lovagja, aki ezen a reggelen a

bajvívómester szerepét töltötte be. - Lukas lovag győzött. A

kisasszony becsületén nem esett csorba. Az erényessége

megkérdőjelezhetetlen.

A bámészkodók rögvest élénken megtárgyalták a viadal

kimenetelét. Gerald eközben visszahozatta a kardját azzal a

barátjával, aki előző este olyan kegyetlenül összeverte Adelát.

Először nem is tudta, hogy dühös legyen, vagy inkább örüljön,

hogy a botrány nem járt végzetes következményekkel a húga

számára, hiszen még időben érkezett, hogy megakadályozza a

legrosszabb bekövetkeztét. Végül az utóbbi érzése kerekedett

felül.

Lucardisnak nyilvánvalóan igaza volt, és ő hálával tartozik neki

a figyelmeztetésért. Talán meg kellene kérnie a kezét az apjától,

ahogy azt a lány az értésére adta. Miért is nem jutott ez már

korábban az eszébe? A kisasszony csinos, nem is butácska.

Ráadásul mindenki tudta, hogy szép hozománnyal bír. Erről

azonban ráért még gondolkodni, most fontosabb dolga akadt.

- Még a birodalmi hadjárat előtt feleségül veszi. Nem

kockáztatom meg, hogy elesik az egyik csatában, és a húgom

becsületét vesztve itt marad menyasszonyként - dünnyögte Gerald.

Lukas bólintott, és nem szállt vitába jövendő sógorával arról,

hogy nem vette el a lány becsületét. Amüyen szemérmetlenül

viselkedett, ki tudja, szűz-e még egyáltalán, gondolta.

- Addig kolostorba küldöm. Csak az esküvő napján, a

templom előtt láthatja újra. És ne gondolja, hogy alkudozhat a

hozományáról - tette hozzá Gerald dúlva-fúlva.

Lukas ezekre a szavakra sem reagált. A lány bátyja egyébként

is kevesebb hozományt adott volna, de nem érdekelte. Adela

tudta, mit tesz. Most megkapja, amit akart, nőül mehet egy birtok

nélküli lovaghoz. Előző este megsajnálta, amikor olyan

kíméletlenül megverték. Ám abban nem volt biztos, hogy képes

lesz-e valaha is megbocsátani neki, amiért csellel kikényszerítette,

hogy megkérje a kezét. Annak ellenére eltöprengett ezen, hogy az

ara egyáltalán nem érdekelte.

- Az örökségemet és a birtokomat már elvesztettem, a

becsületemet nem tehetem kockára. Ez az egyetlen, ami még

megmaradt nekem - morogta, amikor Marthét felsegítette a

nyeregbe. Ezután ő is lóra ült, és a kis csoport elindult

Christiansdorf felé.

Ha nem történt volna az éjszakai botrány, Lukas maga elé

ültette volna Marthét a nyeregben, mihelyt eltávolodtak az

udvartól, hogy gyorsabban haladjanak, de így nem tehette.

Biztosra vette, hogy azonnal lábra kapna a pletyka, miszerint ha

nem átallott elcsábítani egy ártatlan lányt, akkor a férjes

asszonyoktól sem tartja távol magát. Marthe rangja miatt még

néhány katonát és a két apródot is magukkal kellett vinni.

Szerencsére Raimund és a felesége készségesen felajánlotta, hogy

elkísérik őket.

Ha megérkeztünk, rábeszélem Raimundot egy jó nagy ivászatra.

Most aztán igazán rám fér, határozta el magában Lukas.

Marthe, akinek sejtelme sem volt a jövendőbeli vőlegény

terveiről, azt remélte, hogy Raimund és a felesége egy ideig

Christiansdorfban marad, hogy segítsenek neki megbirkózni a

rászakadó teendőkkel. Vele ellentétben ugyanis Elisabeth kiváló

nevelésben részesült, így tökéletesen megtanulta a várúrnő

szerepét. Nemcsak négyszáz ember elhelyezéséről és ellátásáról

kellett gondoskodnia, hanem egy esküvő megszervezéséről is.

Jobban mondva két esküvő várt rájuk, ha Marie-nak sikerült

meggyőznie Bertramot.

A kis csoport lemondott a reggeliről, ehelyett a szakácsmestertől

kértek útravalót, hogy ezzel is időt takarítsanak meg. A reggeli

mise és a gyors párbaj után rögtön elindultak. Majdnem harminc

mérföldet kellett megtenniük. Ez egy nap alatt nehéz vállalkozás

volt, főként úgy, hogy két hölgy lovagolt velük női nyeregben.

Elisabeth nagyszerűen lovagolt, ezért Marthe újra

szégyenkezve gondolt rá, hogy ismét ő tartja fel az utazókat.

Mivel nem vesztegethették az időt, és maguk között voltak,

Raimund javaslatára átült a lovag nyergébe, hogy gyorsabban

célhoz érjenek. A férfi egy erős mént ült meg, amit a saját

istállójában nevelt. Christian és ő már apródkorukban

összebarátkoztak. Mindketten ügyesen bántak a lovakkal, és a

lovagi becsület szabályainak szigorú betartásával éltek.

Alkonytájt Lukas számítása szerint már csak öt mérföldnyire

lehettek Christiansdorftól, ezért úgy határoztak, hogy

továbbmennek. Már leszállt az este, amikor elhaladtak a tárnák

mellett. Marthe eléggé kísértetiesnek találta a látványt a

holdfényben, de rögtön megnyugodott, amint elérték a falu

nyugati őrtornyát. Bár az őrök meglepődtek, hogy ilyenkor

érkeznek, de ezt gondosan leplezték. Néhány lovas elkísérte őket,

fáklyával világítva meg az utat.

A falura éjszakai csend borult. Semmi sem utalt rá, hogy

bármiféle fenyegetéstől kellene tartaniuk. Láthatóan mindenki

nyugovóra tért, csupán néhány ház felől hallatszott kutyaugatás

vagy éppen gyermeksírás.

A várőrség már felkészült a fogadásukra. Peter bandájának

egyik tagja bizonyára a faluszéli őrtoronynál gubbasztott, és őt

küldték előre, hogy értesítse a várúrnő érkezéséről Reinhardot,

akinek Christian távolléte idejére átadta a parancsnokságot.

A várudvar hamar megtelt szemüket dörzsölő, ásító

emberekkel, akiket álmukból keltettek fel, hogy fogadják a késői

hazatérőket. Néhány cseléd még nem feküdt le, ők gyorsan

kenyeret, sonkát és sajtot hoztak. Mechthild felélesztette a

konyhában a tüzet, hogy valami meleg ételt is felszolgálhassanak

az utazóknak.

Marthe felszaladt a gyermekeihez, akik már mélyen aludtak.

Lukas eközben gyengéd pillantást vetett Raina domborodó hasára.

A lány először kissé félénken nézett rá, mintha attól tartana, hogy

a lovag meggondolta magát, és mégsem ismeri el a gyermeket

sajátjaként. Amikor azonban a férfi rámosolygott, rögtön

megnyugodott.

Raina láthatóan jól érezte magát. Az arca kikerekedett, a keblei

teltebbé váltak, és látva a lovag kedves pillantását, szinte sugárzott

az örömtől. Lukas egyszeriben elvetette a Raimunddal való

ivászat tervét.

- Később gyere be hozzám. Várok rád - súgta, amikor Raina

bort töltött neki. A cselédlány boldog mosollyal nézett rá.

Gondoskodnom kell róla, hogy a jövendő feleségem ne tegye

pokollá az életét, ha ideköltözik, futott át Lukas agyán.

Időközben megérkezett a kissé aggódó bányamester, akit

Marthe hírnöke az ágyból ugrasztott ki. Bár másokkal is

beszélniük kellett, mielőtt másnap összehívják a falu lakóit, nem

akarták őket is felverni e kései órán. Hermannra azonban azonnal

szükségük volt, hogy a tapasztalatával segítsen az új helyzet

elrendezésében.

Lukas ezúttal csak félig-meddig figyelt oda. A gondolatai Raina

körül forogtak. Túl régen öleltem asszonyt, állapította meg

magában.

A bányamester távozása után Lukas a szobájába sietett, de még

sokáig kellett várnia, amíg Raina kopogott, és belépett hozzá.

Gyengéden végigsimította dús kebleit, aztán kioldotta a lány

ruháját. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse a hasát.

- Az úrnő azt mondta, fiú lesz - suttogta Raina. A lovagnak

eszébe sem jutott, hogy az „úrnő” Marthe volt. Csupán egyetlen

gondolat kavargott a fejében: fia születik.

Amint megcsókolta és megcirógatta a lányt, hirtelen egy apró,

de erős rúgást érzett. Raina felnevetett, amikor meglátta a

meglepett arckifejezését.

- Már mozog - mondta olyan magától értetődően, mintha

nem a természet egyik csodájáról beszélne.

Lukasra eddig ismeretlen érzés, valamiféle félénkség tört rá.

Raina láthatóan kitalálta, mire gondol.

- Nem hinném, hogy árt neki, ha csak nem lesz túlságosan

heves - súgta kissé zavartan. A lány láthatóan még mindig attól

félt, hogy a lovag eltaszítja. Lukas pontosan tudta, hogy nem

alaptalan az aggodalma, hogy a gyermeke miatt elűzik.

Sok várúrnő nem tűrte, hogy törvénytelen gyermek szülessen a

várában, habár ez mindenütt előfordult, főként, mert a várurak és

lovagjaik nem tartották távol magukat a háznép fiatal lányaitól.

Ráadásul Rainával ellentétben a legtöbb cseléd nem önként

osztotta meg az ágyát az urával vagy a nemesemberekkel.

Lukas azonban most nem akart a szokásokon töprengeni. Raina

asszonyos teste felkorbácsolta a szenvedélyét.

- Azt hiszem, felébresztettem - motyogta, amikor magáévá

tette a lányt, és egy kis mozgást vélt látni a hasában.

Raina vidáman nevetgélt a szavain, aztán szokása szerint

azonnal felöltözött, és távozott. Bár holtfáradt volt, Lukas egy

ideig mégsem tudott elaludni, mert eszébe jutott az eljegyzése,

amit a boldog pillanatok feledtettek vele.

Elhatározta, hogy maga meséli el a dolgot Rainának, hogy ne a

pletykákból tudja meg. Azt semmiképp nem érdemelné meg.

Mégiscsak elsőszülött gyermekének az anyja.

Rainát nem rázta meg különösebben a hír. Természetesen

egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a lovag feleségül veszi. Ez

elképzelhetetlen lett volna. A lány leginkább azért aggódott, hogy

Lukas jövendő felesége elkergeti a gyerekkel együtt.

- Azt nem engedem, a szavamat adom rá - nyugtatta meg, és

ismét megsimogatta a hasát.

- Biztosan nem fogja eltűrni, hogy kegyelmeddel legyek

éjszakánként. Hiányozni fog, uram - suttogta Raina szomorkás

mosollyal.

Azt hiszem, nekem is hiányozni fogsz, gondolta Lukas, amikor a

cseléd mögött bezárult az ajtó. De ha Adela ennyire hozzá akar

menni, talán gyengéd és szenvedélyes feleség lesz a hálószobában

is.

Marthe szinte egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. A

gondolatai kavarogtak, alig várta, hogy nekilásson a sürgős

teendők elvégzésének. Pirkadatkor felkelt, felébresztette a

cselédet, aki a gyerekeivel együtt a szobájában aludt, ha Christian

távol volt. Felöltözött, aztán lesietett a nagyterembe.

Georgot és Davidot elküldte a falu bírájához, Josef mesterhez

és Sebastian atyához, hogy udvariasan hívják őket a várba. Peter a

két fuvarosért, Hansért és Friedrichért szaladt el.

A várakozás idejére bement a kápolnába, ahol Hilbert éppen

befejezte a reggeli fohászt.

- Imádkozna velem, hogy a Mindenható segítse meg azt a sok

szegény embert, aki úton van a falunk felé? - kérdezte csendesen.

Az atya habozás nélkül mellé térdelt.

Rövid, de elmélyült imádkozás után Marthe visszasietett a

várudvarra, és megkérte Reinhardot, hogy üttesse meg többször a

vaslemezt, amivel vészhelyzetben riasztották a falu lakóit. Bár

Christiansdorf gazdag helynek számított, és három templomot is

építtettek, még egyikben sem volt harang, amit megkondíthattak

volna.

Szerencsére a települést eddig elkerülte a másutt gyakran

kialakuló tűzvész. Ugyanakkor az ezüstnek köszönhető,

lassanként legendássá váló jómód miatt gyakran kellett

védekezniük a rablók támadásával szemben. Ilyenkor az emberek

a fallal és árkokkal körülvett várban kerestek menedéket.

Marthe éppen időben hívta össze az embereket, még senki nem

kezdte el a napi munkát. A bányászok, ha lementek a tárnába,

estig nem is értesültek róla, mi történt a faluban. Christiansdorf

lakói ijedten szaladtak a várudvarba azon tanakodva, miféle

veszedelem fenyegetheti őket.

A két fuvaros ért oda először azok közül, akiket Marthe és

Lukas személy szerint magához hívatott. A várúrnő röviden

beavatta őket az eseményekbe, és elmagyarázta nekik a

teendőiket.

- Számíthat ránk, úrnőm. Habár abban reménykedtem, hogy

öreg napjaimra kényelembe helyezhetem magam a tűz mellett -

jelentette ki Friedrich eltökélten a várúrnő nagy

megkönnyebbülésére.

A férfi felsóhajtott, és végigsimította kopasz fejét, az öccse

azonban oldalba bökte.

- Ugyan, halálra unnád magad. Gyere, tegyünk még valami

nagy dolgot, mint a régi szép időkben, mielőtt annyira

megvénülünk, hogy már csak csoszogni tudunk.

Megérkezett a bányamester, akinek nyugalma Marthéba is

bátorságot öntött. Utolsóként jelent meg a szélkakas természetű

bíró és a mindig savanyú ábrázatú pap.

Időközben megtelt az udvar, az emberek azt találgatták, miért

riadóztatták a népet. Marthe intésére Lukas éles füttyel némította

el a tömeget. A várúrnő a lovag segítségével felállt egy kis

hordóra, hogy mindenki jól lássa és hallja.

A májusi reggel még hűvös volt, de ebben a pillanatban kisütött

a nap. Egy gyenge szellő vitte tova Marthe hangját.

- Híreket kaptunk a hadjáratról, amelyek mindnyájunkat

érintenek - kezdte a mondandóját. A beálló síri csendet egy ló

nyerítése törte meg egy pillanatra.

- Rammelsberg tárnái és öntőműhelyei megsemmisültek. A

bányászatot belátható időn belül nem lehet folytatni.

A szavai mindenekelőtt azokban az emberekben keltettek

riadalmat, akik egykor arról a környékről települtek

Christiansdorfba. Sokan keresztet vetettek és imádkoztak a

rokonaikért.

- Christian lovag négyszáz férfival, asszonnyal és

gyermekkel úton van a falunkba. Ezek az emberek, köztük sok

rokonotok és ismerősötök, a háborúban mindenüket elvesztették.

A Magdeburg közelében fekvő falvak többségét feldúlták. Még

annyi élelmet is nagyon nehéz lesz szerezni számukra, hogy ne

haljanak éhen.

Az egybegyűltek között pillanatok alatt hangzavar támadt,

csupán néhány hangosabb kiáltást lehetett érteni.

- Nem tudja, úrnőm, hogy a testvérem él-e még? A neve

Hans, és a jobb kezén csak négy ujja van - kérdezte egy Marthe

közelében álló őszes hajú asszony.

- Christian urunk hallott valamit Klausról, a vájárról? -

faggatta egy aggódó arcú férfi. Sorra érkeztek a várúrnőhöz a

hasonló kérdések, végül a bányamesternek kellett közbelépnie,

hogy ismét szóhoz jusson.

- Nem tudok neveket mondani, de mindegy, hogy a

rokonaitokról vagy idegenekről van-e szó, segítenünk kell nekik.

Meg kell tennünk a megfelelő előkészületeket, nehogy éhínség

köszöntsön ránk a következő aratásig.

Szándékosan nem a bányászokra irányította a tekintetét, hanem

a kereskedőkre és a kézművesekre.

- Mindnyájan gondolják meg, hogy időlegesen el tudnak-e

szállásolni embereket, és ha igen, hányat. Ezenkívül gabonát kell

küldenünk, hogy legyen élelmük útközben.

A várúrnő intésére Hans és Friedrich lépett mellé.

- Ez a két derék fuvaros, akit mind jól ismerünk, még ma

útra kell, hogy élelmet vigyen a telepeseknek. Járuljon hozzá a

készlethez mindenki annyival, amennyit nélkülözni tud. Isten

megjutalmazza a jótéteményt.

Kis szünet után folytatta.

- Tudom, hogy a kamrák szinte üresek, de ezeknek az

embereknek nagy szükségük van a segítségünkre. Gondoljatok

azokra az időkre, amikor ide jöttetek. Mindannyian csupán a

legszükségesebbet hoztátok magatokkal. A rammelsbergiek

semmit sem tudtak megmenteni az életükön és a szerszámaikon

kívül. Nézzetek tehát alaposan körül a tárolókban, mennyi

gabonáról és borsóról mondhattok le, hogy ne haljon éhen senki.

Ne csak a szemetekkel lássatok, hanem a szívetekkel is.

Újfent elhallgatott, hogy az emberek elgondolkodhassanak a

szavain. Jonas, a kovács törte meg elsőnek a csendet.

- Adok egy kecskét, hogy a csecsemőknek legyen mit enni,

ha elapad az anyjuk teje.

- Jó gondolat, kovácsmester. A makacs jószággal legalább

nem lesz unalmas az utazás! - kiáltotta oda Friedrich, és

tréfálkozásával láthatóan megtörte a jeget. Sokan ajánlottak fel

egy-egy zsák kölest, lisztet, egy-két véka babot vagy zabot.

Többen azonnal elszaladtak, hogy előhozzák, amit a betakarításig

nélkülözhettek.

Marthe kérdő arccal Sebastianra és Josefre pillantott.

- Imádkozom, hogy épségben megérkezzenek - szólalt meg

a vézna pap önelégült ábrázattal. A várúrnő udvariasan köszönetet

mondott. Örült, mert ez sokkal több volt, mint amit a vakbuzgó

atyától várt. Lukas ellenben megvetően végigmérte, amikor

távozott.

Josef, a kelmekereskedő megköszörülte a torkát.

- Estére összehívom a kereskedőket, hogy

megtanácskozzuk, mit tehetünk.

Marthe bólintott, de közben a tekintetéből egyértelműen

látszott, hogy ennél többet vár. Josef mester tehát kénytelen volt

határozott ígéretet tenni.

- Úgy vélem, két vagy három libát magam is adhatok.

- Köszönet a nagylelkű felajánlásért - felelte Marthe színlelt

lelkesedéssel. Nem igazán lepte meg Josef zsugorisága. - A gond

csak az, hogy két libát eléggé nehéz felosztani négyszáz ember

között. Talán a köles és a borsó jobb szolgálatot tenne.

- Hogyne, természetesen. Hazamegyek, és rögvest

megnézem, mit tudunk még nélkülözni - dörmögte.

Hermann, Jonas és a városi jog megszerzésének más hívei nem

találtak elég támogatót ahhoz, hogy a falu bíráját tárgyalásra

késztessék, vagy megingathassák a pozícióját. Miután Christian

visszatért a hadjáratból, és Albrecht elvonult, nem látták

feltétlenül szükségesnek, hogy egy ilyen jelentős

következményekkel járó lépést megtegyenek. Ugyanis a városi

polgárok valóban sokkal több joggal rendelkeztek, de a

kötelezettségeik száma sem volt kevés, példának okáért őrséget

kellett állítaniuk.

A bányamester a napi munka végeztével a házában találkozott a

fővájárral, hogy megbeszéljék, mely tárnákat lehet bővíteni, és hol

kellene újakat nyitni.

Hamarosan visszajött a szekerével útra készen álló Hans és

Friedrich.

- Nos, bátyám, mit szólsz, hogy újra nagy utazásra

indulunk? Bizsereg már a kezed és a talpad? - tréfálkozott Hans a

fivérével.

- Inkább a hátsó felem - felelte a talpraesett Friedrich, aki

mostanra teljesen megkopaszodott, csupán ősz szakálla ékesítette

az arcát. Hirtelen zavarba jött a szavaitól, és gyorsan bocsánatot

kért a várúrnőtől, amiért a jelenlétében efféle illetlenségeket

beszélt.

Marthe a sok izgalom ellenére is alig bírta ki nevetés nélkül.

Miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem hallja,

megjegyezte:

- Azt hiszem, megfeledkezhetünk néhány pillanatra az

udvari illemszabályokról.

A fivérek, látva az asszony szemében felcsillanó hamiskás

fényt, maguk is elmosolyodtak. Még abból az időből ismerték

egymást, amikor a nincstelen bába a telepesekkel ide érkezett.

Annak idején Halléból szállítottak sót Csehországba, és útközben

találkoztak a Christian vezette otthont keresőkkel. Valamivel

később, az egyik szállítmánnyal kerülőt tettek a falu mellett, hogy

Marthe kezelje Friedrich fájós hátát. Ekkor fedezték fel az

ezüstlelőhelyet. Az a sorsdöntő nap hozta meg Christiansdorf

számára a hihetetlen fejlődést, ami most a négyszáz ember

érkezésével új lendületet kap.

- Kuno, Bertram! - kiáltott Marthe, mire a két

elválaszthatatlan barát azonnal megjelent. A várúrnő elégedetten

állapította meg, hogy Bertram minden erejével igyekszik

leküzdeni a sántaságát.

- Legyetek oly jók, és lovagoljatok Christian elé az

üzenettel, hogy még ma elindul egy szekérnyi élelem. - A két

fiatalember buzgón bólogatott. - Ha szüksége van rátok,

maradjatok vele, ha nem, akkor térjetek vissza, és hozzatok hírt

tőle.

Azon töprengett, mit vihetne a két katona magával, aminek

Christian hasznát venné. Élelmet hiába küldött volna, mert két ló

túl kis terhet bírt el. De bizonyára akadtak olyan nők a telepesek

között, akik tisztában voltak a betegápolás alapjaival. Elszaladt a

gyógynövényraktárába, és hozott a nyílt sebekre való cickafarkot

és láz elleni tinktúrát. Az utóbbiból azonnal készíttetni is akart

tartalékot Johannával.

- Ezeket tegyétek el, és Isten legyen veletek.

A máskor mindig tréfálkozó Kuno most komoly ábrázattal

elvette az orvosságokat, aztán barátjával együtt elvágtatott.

Marthe elgondolkodva nézett utánuk. Számolgatta, mikor

érhetnek el Christianhoz, és próbálta elképzelni, milyen kép

fogadja őket. Nem kerülhették el egymást, mert az egykor alig

látható félreeső ösvényből, ami a faluba vezetett, ismert és sokat

használt út lett.

Eközben visszaértek a falu lakói a szükséget szenvedőknek

szánt élelemmel, borsóval, kölessel, babbal, sok egyébbel. Marthe

látva a rengeteg kincset érő holmit, szóhoz sem jutott örömében.

Ismerte a falubelieket és a körülményeiket, ezért pontosan tudta,

hogy néhányan szűkölködni fognak az aratásig.

Meghatottan gondolt az emberek áldozatkészségére.

Hamarosan kiderült, hogy nagyobb készlet gyűlt össze, mint

amennyit a két fuvaros el tudott egyszerre szállítani, de ennek

örült, mert volt mit félrerakni a telepesek későbbi ellátására.

Miközben a lovászok segítettek Hansnak és Friedrichnek

feltenni a zsákokat, Marthe kihozatott a kamrából egy nagy korsó

mézet, ami segít átvészelni a goslari bányászok gyerekeinek a

viszontagságokat. Peter és bandája rögtön elindult az erődbe

vadméheket keresni.

A két fuvaros még délelőtt útnak indult. Marthe kimerülten, de

szívében végtelen hálával a segítőkész emberek iránt, leroskadt

néhány zsákra, ami már nem fért fel a szekérre. Az arca elé tette a

kezét, és örömében sírva fakadt.

Négy nappal később fáradt lovakon visszajött Kuno és Bertram,

ám annál izgatottabban, hogy híreket hoznak Christiantól. Marthe

eléjük szaladt az udvarra, mintha jelentették volna neki az

érkezésüket.

- A lovag üzeni, hogy legyen áldott asszonyom a

gondosságáért. Három nap múlva itt lesznek - jelentette Kuno

levegő után kapkodva.

A rammelsbergi bányászok

Azon a napon, amikor Christian érkezését várták, Marthe elküldte

Petert, nézze meg, hol jár a menet. Miközben a lovász lelkesen

elrohant, a várúrnő kissé szomorkás mosollyal emlékezett rá, hogy

annak idején ezeket a feladatokat mindig Kuno és Bertram

teljesítette.

Úgy érezte, szinte egy örökkévalóság telt el azóta, hogy a két

tízesztendős fiú felmászott az apró tanyákkal körülvett fákra, és

lábukat lóbálva figyelték, jön-e már Christian és az apródja,

Lukas. Kuno ma már büszke apa, és Bertram is megházasodik,

mihelyt a falu ura hazatér.

Mind öregebbek lettünk, töprengett Marthe. Úgy érezte, mintha

ezen a napon sokkal lassabban telne az idő.

Az első itt született gyermek immár tizenhárom éves legényke,

és titokban a lányokat nézegeti. A frankföldi induláskor még ifjú

kovács, Jonas mostanra tekintélyes férfiúvá ért, aki seregnyi vadóc

gyermeket nevel a feleségével. A két kislányról, Johannáról és

Marie-ról az út elején senki nem gondolta, hogy egykor Marthe

mostohalányai lesznek. Gyönyörű fiatal nővé értek, az idősebbnek

nemrég született meg a kislánya.

A fuvaros Friedrich haja kihullott, és a szinte elnyűhetetlennek

tűnő Mechthild is kissé megfáradt. A jóságos lélek, a vár

konyhájának és kamrájának titkos úrnője egy ideje arra

panaszkodott, hogy bedagad a lába, és minden erőfeszítéskor

nehezen kap levegőt. Marthe szigorúan ráparancsolt, hogy kímélje

magát, és bízza a munka egy részét másra, bár tudta, hogy nehéz

lesz a segítségre szoruló telepeseket és a két esküvőt

megszervezni úgy, hogy a kulcsárnőnek többet kell pihennie.

A telepesmenet közeledtét még sem látni, sem hallani nem

lehetett, de a várúrnő biztosra vette, hogy hamarosan

megérkeznek. Tovább üldögélt tehát a zsákokon, és elmerült a

gondolataiban. Huszonhat éves vagyok, kétszer annyi, mint amikor

el kellett menekülnöm a falumból. A parasztasszonyok

életviszonyaihoz mérten már idősnek számítok. A Mindenható

azonban kegyes hozzá: még mindig karcsú, és csupán egyetlen

hátsó foga hiányzott. A szülések sem hagytak rajta rút csíkokat, a

keble pedig túl kicsi volt, hogy megereszkedjen.

Az idősebb fia már majdnem tízesztendős, és Otto udvarában

apródként nemcsak a kíméletlen kiképzésnek kell megfelelnie,

hanem helyt kell állnia Randolf alattomos fiával, Rutgerrel

szemben is. A kisebbik fiát, Danielt hamarosan szintén el kell

engednie, hogy megkezdje az apródszolgálatát. A lányához,

Clarához ragaszkodott a legjobban, mert annyira hasonlított rá.

Négy év múlva már kiházasíthatónak fog számítani, de

határozottan úgy érezte, hogy a most nyolcéves lányka más életet

választ, mint a legtöbb nemes kisasszony. A rangjabeli ifjú

hölgyek csak arra vártak, hogy férjhez mehessenek, és

kiszabaduljanak az apai szigor alól, illetve elkerüljék az egyhangú

kolostori életet. Férjes asszonyként ugyanis végre

parancsolgathattak a háznépnek. A fél életemet Christiansdorfban

töltöttem, futott át az agyán. Amikor megérkeztünk, utolsó senki

voltam, ma nemesasszony és a várnagy felesége vagyok.

Saját életének megváltozásához hasonlóan hihetetlennek találta

a falu átalakulását is. Kezdetben csupán az erdő övezte kis tisztás

létezett. A telepesek nagy erőfeszítések árán megtisztítottak egy

kis területet, hogy az első évben legalább némi gabonát

vethessenek, és vályogkunyhókat építettek. Már csak a falu

hársfája árulkodott róla, hol sorakoztak a néhány tucat telepes

apró tanyái. Akik még éltek Christiansdorf alapítói közül, azok

már rég nem a földeken dolgoztak, hanem a tárnákban vagy a

válogatóasztaloknál.

A település immár nagyobb volt, mint egyik-másik újabb város.

Felépült a vár, három templom és egy kereskedőnegyed.

Hamarosan a várbirtoknak is saját temploma lesz. Nem számítva a

nőket és a kisgyerekeket, akik még nem dolgozhatnak a

válogatóasztaloknál, körülbelül száz vagy kétszáz bányász

érkezik, így a kitermelés valószínűleg megkétszereződik.

Ha ez sikerül, akkor Christian közel kerül legnagyobb álma

megvalósításához, hogy az általa alapított falu városi rangot

kapjon, akár tetszik Josefnek, akár nem.

Vajon Christian jól van? Tizenegy éve voltak házasok, a férje

Otto megbízásából gyakran volt hetekig távol, ennek ellenére,

vagy talán éppen ezért, ugyanolyan mély szerelemmel szerette,

mint azon a napon, amikor egymásra találtak. Vajon mennyi

boldogság adatik még nekik ezekben a zavaros időkben? Ettől a

komor gondolattól olyan fájdalom hasított a szívébe, mintha kést

szúrtak volna bele, hirtelen görcsösen összegörnyedt.

Mechthild azonnal ott termett. Bizonyára egész idő alatt nem

tévesztette szem elől az úrnőjét, hiszen nagyon is szokatlan

látvány volt, hogy tétlenül kint üldögél.

- Rosszul érzi magát? - kérdezte aggódva.

Marthe mélyet sóhajtott, a fájdalom alábbhagyott, és ő nem

akart arra gondolni, mit jelenthet. Lelki szemeivel inkább azt

próbálta meglátni, ahogy Christian az oltalma alá helyezett

emberekkel közeledik a faluhoz.

Gyorsan felállt, hogy megnyugtassa Mechthildet, kicsit

megszédült.

- Csak a vihar előtti csend - felelte erőltetett mosollyal.

A szakácsnő gyanakvó pillantást vetett rá, aztán az újabban

felvett, furcsa kacsázó járásával elindult, hogy folytassa a

munkáját. Marthe azonban megállította.

- A gyógyfüves szobába megyünk, és készítek valamit a

vizesedő lábadra. Azután kitaláljuk, ki vehetné át a jövőben a

munkád egy részét - jelentette ki határozottan.

Ahogy várta, Mechthild hevesen tiltakozott, főként a második

javaslat ellen, ám az úrnő ezúttal hajthatatlan maradt.

Nem törődve a szakácsnő ellenvetésével, a szoba felé mutatott.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy az ifjú Christian gúnyosan

mosolyog, amiért az éles nyelvű kulcsárnőt az úrnő hallgatásra

kényszeríti. Marthe szigorú pillantása azonban eltüntette a lovász

arcáról a vigyort. Eltűrte ugyan, hogy a fiatal legénykék

tréfálkozzanak az asszonnyal, de megkövetelte számára a

tiszteletet is.

A szobában adott Mechthildnek egy egészen kis adag

gyűszűvirágot. Ezután az egyik kezét a szakácsnő szívére tette, a

másikat ugyanabban a magasságban a hátára. Teljes erővel a

fáradtan dobogó szívre figyelt. Érezte a kissé egyenetlen ritmust,

majd a keze között áramló energia bizsergését.

Egy ideig csendben állt, végül elvette a kezét a szakácsnő

testéről. Az asszonyság zavartan bámult rá, és gyorsan keresztet

vetett.

- Jönnek! Jönnek! - hallatszott kintről egy csengő hang.

Marthe kirohant.

Mechthild még mindig csodálkozva üldögélt.

- Régen sejtettem. - motyogta áhítatos mosollyal az arcán.

A várudvar hamarosan újra megtelt emberekkel. A megegyezés

szerint Reinhard megkongatta a vaslemezt, hogy értesítsék a

falubelieket az új telepesek érkezéséről. A Harzból származókat

megkérték, hogy keressék meg a bányászok között a rokonaikat és

ismerőseiket, akiket átmenetileg befogadhatnak.

Marthe szíve hevesebben dobogott, hogy hamarosan

viszontlátja Christiant. Clara mellésétált, és megfogta a kezét.

- Apa elé szaladhatok?

- Fuss, vidd magaddal Danielt is - biztatta édesanyja

mosolyogva.

A kisfiú már ott toporgott, és alig várta, hogy

nekiiramodhasson.

Marthe kissé szomorkás mosollyal nézett utánuk. Legszívesebben

követte volna a példájukat, de természetesen a várúrnőtől azt

várták el, hogy az illendőségnek megfelelően a várkapunál,

üdvözlőkupával köszöntse a férjét.

Már messziről látszott, milyen nehézségeken és nélkülözéseken

mentek keresztül az emberek a hetekig tartó menetelés során.

Marthét megrémítette a látvány. A lovagokat és a katonákat

leszámítva mindenki gyalogszerrel közeledett. Jó néhány

telepesnél semmiféle holmi sem volt. Egyesek kis batyut

szorongattak, mások apró gyermekeket hoztak a karjukon vagy a

vállukon. Mindenkin látszott a kimerültség annak ellenére, hogy

az egyszerű emberek hozzászoktak a napi tíz-húsz mérföldes

gyalogláshoz is.

Hans és Friedrich szekere zárta a szinte végtelennek tűnő

menetet. A kocsin egy mindenórás asszony és néhány még járni

sem tudó kicsi gyerek feküdt.

Marthe tekintetét a csoport élén haladó Christian és Dietrich

felé fordította, akik már csupán pár lépésre voltak a kaputól.

Gyorsan megfogta az üdvözlőkupát, és eléjük szaladt.

- Istennek legyen hála, hogy épségben visszatértetek - mondta

örömtől sugárzó arccal. Christian hálásan elvette a sört, nagyot

kortyolt belőle, majd odanyújtotta Dietrichnek.

A várúrnő eközben az arcukat fürkészte. A szemük alatti mély

karikák elárulták, milyen elcsigázottak. Mintha mindketten éveket

öregedtek volna. Az apród útközben valamilyen

meghatározhatatlan módon felnőtté vált.

A várúr hivatalos üdvözlése után Marthe oldalra állt, hogy a

menet bemehessen a várudvarra, ami hamar megtelt, és óriási

zűrzavar támadt.

Egyesek sírva fakadtak a megkönnyebbüléstől, mások térdre

borultak, és imádkoztak. A kenyeret és sört osztó cselédeket

pillanatok alatt körülfogták. Grete is megérkezett, akit Marthe kért

meg, hogy segítsen.

Christiansdorf lakói lassan elvegyültek a tömegben, hogy

rokonokat és ismerősöket keressenek. Mindenfelől örömkiáltások

hallatszottak, az emberek egymás nyakába borultak, mert a

legtöbben nem számítottak rá, hogy valaha találkoznak még.

Marthe a férje után indult. Christian éppen leszállt a lováról, és

megpaskolta a nyakát.

- Derék hátas vagy - mondta halkan. Az ifjú Christian

odarohant, és elvezette a mént. - Gondoskodnál a kocsin fekvő

asszonyról? - fordult a feleségéhez a várúr. - Nemsokára szülni

fog. Attól féltünk, hogy nem bírja ki, amíg ideérünk. Útközben

már elvesztettünk egy várandós asszonyt és a magzatát - tette

hozzá komoran.

Marthe bólintott, és elindult visszafelé. Beletelt néhány percbe,

amíg a sokadalomban meglátta a két fuvaros szekerét. Igyekezett

gyorsan átfurakodni a tumultuson. A vajúdó nő a kocsi fapadlóján

feküdt, fájdalomtól eltorzult arccal. A homloka verítékben úszott.

Két riadt asszony ült mellette, és segélykérően néztek a tömegbe.

Három sírdogáló gyerek álldogált a közelükben.

- Kérem, úrnőm, vitessen el innen. Nem hozhatom világra a

gyermekem mindenki szeme láttára - nyögte a szülő nő.

- Túl korán jön - súgta oda Marthénak az egyik asszony.

A várúrnő két férfival a gyógyfüves szobába vitette a vajúdó

nőt. Johanna tudomást szerezve a vészhelyzetről gyors léptekkel

követte őket. Marthe még futtában felgyűrte a ruhája ujját, aztán

kiküldte a férfiakat. Gyertyát gyújtott, és felemelte az asszony

szoknyáját.

- A feje mindjárt kint van. Gyorsan hozz vásznat és vizet -

szólt oda Johannának.

Sietve megmosta a kezét egy kancsó vízzel, elmondott egy

imát, és felkészült a szülésre. Épp időben, mert a következő két

nyomással világra jött a gyermek. Miközben elvágta a

köldökzsinórt aggódva nézte az apró teremtményt. A csecsemő

ugyan megmozdította a karját és a lábát, de nem sírt fel.

- Halott? - nyöszörögte az anya.

- Nem, életben van.

Az asszony nem szólt egy szót sem, de Marthénak sem volt

ideje beszélgetni. A visszaérkező Johanna gondoskodott az

anyáról, míg Marthe kitörölte az újszülött szájából és orrából a

váladékot, aztán óvatosan levegőt fújt a tüdejébe. Végre

megmozdult a mellkasa. Néhány pillanattal később hangos sírással

adta hírül a születését.

Marthe fellélegzett.

- Fiú - mondta az anyának.

Az idegen asszony arcán az örömöt hirtelen felváltotta az

aggodalom.

- Immár négy van. Hogy tartsam el őket?

- Most már biztonságban vagytok - nyugtatta az asszonyt.

Habár tudta, hogy a ruhája csupa kosz, és az újszülöttet sem

tisztogatta még meg, nem vesztegethette az időt. - Elviszem a

káplánhoz. Mi legyen a neve?

- Frieder, a nagyapja után.

Marthe beburkolta a csöppséget néhány kendőbe, és kiszaladt a

szobából. Felmászott a zsákokra, ahol nemrég még üldögélt, a

zsivajgó sokadalomra pillantott, és igyekezett felhívni magára a

figyelmet.

- Segítsek? - kérdezte Peter. Amikor a várúrnő bólintott,

odarohant a kapuőrhöz, és rövid beszélgetés után megkondította a

vaslemezt.

A füttyszó elhalt volna a tömegben, ez viszont megtette a

hatását. Az udvarra pillanatokon belül csend borult, az emberek

körbe-körbe forgolódtak.

Marthe kihúzta magát, és felemelte az apró csomagocskát. A

csecsemő hangos visítással panaszkodott a hirtelen napsütés miatt.

- Nézzétek! Az első rammelsbergi gyermek, aki

Christiansdorfban született. Egy fiú, és az édesanyja jól van.

A telepesek meglepetten és örömmel nézték az apróságot.

- Ez csak szerencsét hozó jel lehet! - kiáltotta egy mély

hangú férfi a tömegből. - Isten áldja kegyedet és a gyermeket.

Marthe később nem tudta volna felsorolni, mi mindent csinált a

nap hátralevő részében, annyi munka szakadt rá. Miután az

érkezők kaptak enni és inni, a bányamester a fővájárral beosztotta,

kit hol helyeznek el, és elsimították az első vitákat is.

Mint kiderült, a viszontlátás nem mindig volt örömteli.

Hermann egyik embere egy régi viszály miatt nekirontott egy

telepesnek. Egy másik férfi azért kezdett verekedni, mert

megtudta, hogy a Goslarban hagyott testvére, akit évek óta nem

látott, nem az általa kiszemelt férfihoz ment feleségül.

Már rég beesteledett, mire mindenkit elszállásoltak, ellátták a

betegeket, és végre nyugalom honolt a faluban.

Christian is csak ekkor tudta lemosni magáról az út porát,

Marthe is átöltözött. Végre együtt ültek a szobájukban Dietrichhel,

Lukasszal, Raimunddal, Elisabethtel és Reinharddal.

- Sok embert vesztettetek útközben? - érdeklődött Elisabeth

aggódva.

Christian bólintással jelezte Dietrichnek, hogy ő válaszoljon.

- Hetet - kezdte a mondandóját az őrgróf fia komor arccal. -

Egy férfi elvesztette a karját, amikor hegynek lefelé féksarut akart

a kerekek elé tenni. Elvérzett, hiába próbáltunk megtenni érte

mindent. Két idős ember a kimerültségtől összeesett, és nem kelt

fel többé. Egy asszony szülés közben halt meg. A gyermekét sem

tudtuk megmenteni, pedig szereztünk neki szoptatós dajkát.

- Sok anyának elapadt a teje, de hála a kecskéknek, amiket a

kovácsaink küldtek, a legtöbb csecsemő túlélte. Sajnos kettő

elment - tette hozzá Christian.

Elisabeth keresztet vetett, és mindnyájan imádkoztak a holtak

lelkéért. Christian és Dietrich láthatóan nem akart többet mesélni a

menetelés viszontagságairól, komor tekintetük is elég beszédes

volt. Ehelyett a jelenlévők meglepetésére inkább a hadjárat

eseményeiről számoltak be, amelyek Henrik goslari támadása után

történtek.

Útközben belefutottak az egyik szövetséges sereg maradékába,

éppen a Türingiában elszenvedett vereség után vonultak vissza.

- Rammelsberg még javában égett, amikor Oroszlán Henrik

ráküldte a csapatait Türingiára, hogy a lehető legnagyobb

pusztítást vigyék véghez. Királyi palotákat és apácakolostorokat

égettek fel, mindenütt romboltak és gyilkoltak. Amikor Lajos

türingiai tartománygróf értesült a dologról, Bernharddal együtt

elvonult Goslarból, és követte Henrik seregét. Az Unstrut partján

megütköztek a számbeli fölényben lévő ellenséggel. A

szövetségeseink megsemmisítő vereséget szenvedtek. Rengetegen

meghaltak. Lajost és a testvérét, Hermannt a legtöbb lovagjukkal

egyetemben foglyul ejtették, majd Braunschweigbe hurcolták őket

- zárta a beszámolóját Christian.

A várnagy Lukashoz fordult.

- Van róla híred, mikor indul hadba Otto? A terveknek

megfelelően július huszonötödikén?

Lukas bólintott.

- Ezen nem változtattak, és tudomásunk szerint a császár

még előtte ki akarja mondani a hitszegőre a teljes jogfosztást.

Christian némi kétkedéssel fogadta a hírt. Ha Barbarossa

valóban beváltja a fenyegetést, Oroszlán Henrik kiközösítése nem

vonható vissza. Lukas szavai azonban arra utaltak, hogy Frigyes

elszánta magát erre a lépésre.

- A császár még a birodalmi hadjárat előtt fel akarja osztani

Bajorországot. Otto július elején vonul hadba. A fivérei is velünk

tartanak.

Így még több mint négy hetem marad itthon, gondolta Christian

némi megnyugvással. Egy hajtásra kiitta az italát, aztán felállt,

hogy Marthéval visszavonuljanak.

Mennyire vártam ezt a pillanatot! - futott át az agyán. De ha

nem megyünk fel azonnal, a kimerültségtől még azelőtt elalszom,

hogy becsukódna mögöttem az ajtó.

Lukas azonban még egy ideig feltartotta.

- Az őrgróf ezúttal nem akarja, hogy hadba vonulj. Úgy véli,

sokkal fontosabb, hogy az új telepesekkel foglalkozz, és mielőbb

megkezdjék a kitermelést. Csupán öt lovagot és két tucat lovast

kell küldened a seregbe.

- Négy hét alatt megtervezhetjük, kik vonuljanak hadba -

felelte a várúr, aztán fürkészőn fiatal barátjára nézett. - Miért

érzem úgy, hogy eltitkolsz valamit? Halljam a rossz hírt!

- Szóval. - Lukas habozott. Tudta, hogy a mondandója

alaposan meglepi majd az egyébként mindig fegyelmezett

Christiant. - Szeretném én vezetni az embereidet, mert közvetlenül

előtte megnősülök.

Hadba vonulás

- Annyira boldog vagyok, férjuram, és mindent megteszek, hogy

boldoggá tegyem - suttogta Adela csillogó szemekkel, amikor

mindenki távozott a nászszobából.

Lukas minden erejével azon volt, hogy ne mutassa ki a

kétségeit. Talán az aggodalmai ellenére mégis jó lesz a

házasságuk. Igaz, hogy csellel, tisztességtelen módon

kényszerítette ki, hogy elvegye. Ez még most is dühítette.

Ugyanakkor a lány láthatóan valóban szerette, ráadásul szép is.

Pontosan tudta, hogy sok lovag irigyli e nagyon is kedvező

frigyért. Előbb-utóbb mindenképpen meg kellett volna nősülnie.

Nemsokára betölti a harmincat. Nem élheti le úgy az életét, hogy

Marthe után epekedik, és irigykedve nézi, milyen boldogok

Christiannal. Az irigység halálos bűn.

Adela gyengéden hozzásimult. Lukas kicsit habozott, hogyan

viselkedjen, mert sosem vitt még az ágyába szűz lányt. Óvatosan

akart bánni vele, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozza.

Valahogy nem tudta rászánni magát, hogy megcsókolja, ahhoz

túlságosan idegennek érezte, ezért csupán a homlokát érintette

meg az ajkával. A menyasszony vágyakozva felsóhajtott, és még

szorosabban mellébújt.

A takaró alatt a lány keblei a testéhez értek. Amikor

levetkőztették, látta, hogy teltebbek, mint várta. Valóban igazi

szépség. Bármennyire igyekezett is meggyőzni magát a

fenntartásairól, a teste egészen más véleményen volt, és arra

ösztönözte, hogy mielőbb férj és feleséggé váljanak.

Hogy ne rémissze meg, nagyon gyengéden simogatni kezdte a

testét. Amikor Adela ismét felsóhajtott, bátorításnak vette.

Megcsókolta a kebleit, aztán lassan lecsúsztatta a kezét a csípőjén

és a combján, amíg elérte a legintimebb testrészét.

A menyasszony megmerevedett. Lukas kissé visszahúzta a

kezét, és mikor Adela ismét ellazult, újra próbálkozott.

- Mit művel? - rémüldözött az ifjú ara, és görcsösen

összerántotta a combját.

A férfi kissé zavartan felemelte a fejét.

- Amit a házaspárok általában tesznek a nászéjszakájukon -

felelte csendesen, hogy megnyugtassa a lányt.

- Ez szégyentelenség! Bűn! - tiltakozott, és igyekezett

elrángatni a vőlegénye kezét.

A lovag hitetlenkedve bámult rá. Valóban semmit nem tud a

dologról? Bár a szenvedélye egyre jobban hajtotta, a könyökére

támaszkodva egy pillanatra mégis Adela szikrázó szemébe nézett.

- Mit gondol, hogyan születik a gyerek? - kérdezte rosszat

sejtve, és pontosan azt a választ kapta, amitől tartott.

- Természetesen csók által. És nem afféle kimondhatatlan és

visszataszító cselekedet által, mint amivel próbálkozott.

Más helyzetben, ha nem éppen az ő nászéjszakáján történik,

nevetett volna.

- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, kedves hitvesem,

de néhány csóktól nem lesz örökösünk. Egyébként mitől lenne

véres a lepedő a nászéjszaka után?

Adela először zavartan, aztán szinte félve nézett rá. Ismét

megsajnálta, végül is nem tehetett róla, hogy ilyen tudatlanságban

tartották. Bizonyára csak a dalnokok énekeiből hallott a

szerelemről, amikben csupán epekedő pillantásokról és ajkakra

lehelt csókokról esik szó. A nemes kisasszonyok neveltetésében

szigorúan ügyeltek rá, hogy mit sem sejtve vezessék őket a

nászágyhoz, habár ezt a valóságban általában nem sikerült

megvalósítani.

- Ne aggódjon. Semmi olyan nem fog történni, ami nem

tartozik a házassághoz, vagy Isten akarata ellen való - próbálta

megnyugtatni aráját. Óvatosan ismét cirógatni kezdte, de ezúttal

nem vágyakozó sóhaj volt a válasz. - Kérem, ne féljen ennyire.

Minél kevésbé áll ellen, annál kevesebb fájdalmat kell okoznom -

súgta Adela fülébe.

A gyertyafényben látta, hogy pityereg, és igyekszik ellazulni,

de amint az intim testrészeihez ért, újra megfeszült a teste. Mivel

semmiképp nem akart erővel közeledni a lányhoz, felkészült erre a

helyzetre is. Tildától kapott egy illatos olajat, amit most Adela

combjai közé kent.

- Ez mindkettőnk számára kellemesebbé teszi - mondta,

amikor menyasszonya ijedten és szemrehányóan nézett rá. Nem

bírta elfojtani a kissé gonoszkodó gondolatot, hogy a kisasszony

még ingerültebb lenne, ha tudná, hogy az üvegcse a bordélyból

származik. De mégsem kérhetett efféle szert Marthétól.

Adela fintorogva hagyta, hogy befejezze a műveletet. Amikor

Lukas félretette az üvegcsét, a testéről lecsúszott a takaró, és a

kisasszony megpillantotta a férfiasságát.

- Istenem, mi az? - kiáltott fel a lány tágra nyílt szemmel.

- Ezzel szokás gyermeket nemzeni - magyarázta a lovag a

lehető legtürelmesebben, látva arája teljes tudatlanságát. Újfent

gyengéden simogatni kezdte, és a térdével próbálta óvatosan

oldalra tolni Adela görcsösen zárt combjait.

- Hagyja abba! - sikoltott a lány, és a kezével teljes erőből

igyekezett ellökni a vőlegényét.

Lukas türelme elfogyott. Megfogta az ifiasszony csuklóját, és a

párnára szorította. A legjobb szándékkal sem várhatott az

örökkévalóságig. Végül is Adela akarta ezt a házasságot, nem ő.

- Valóban azt hiszi, hogy a házasságot csókkal hálják el? -

kérdezte még mindig hitetlenkedve, ám Adela bólintott.

- Akkor sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia az igazat.

Továbbra is erősen tartva a kezét, a teste rácsúszott a lányéra.

- Hogy tehet ilyen visszataszító dolgot? - förmedt rá a

férfira.

Lukast tehetetlen düh járta át, ugyanis nem volt választása. Nem

várhatott. Ha bizonyítani akarta, hogy a házasságkötés előtt nem

történt semmi közte és a kisasszony között, akkor reggel be kellett

mutatnia a sógorának a véres lepedőt.

- Kegyed akarta ezt a házasságot. Fondorlatos csellel

rákényszerített, hogy megkérjem a kezét, holott soha nem

vágytam a kisasszonyra. Most viselje a tette következményeit, és

essünk végre túl a dolgon. Férjet akart, akkor fogadja el a hitvesi

ágyban is - vetette a szemére Lukas.

Az olaj megkönnyítette a dolgát. A lány néha felsikoltott, aztán

nyögdécselt, miközben a magáévá tette. Lukas remélte, hogy

kevesebb fájdalmat okoz, ha gyors aktussal veszi el az

ártatlanságát. Nemcsak a menyasszonya ellenszenvét érezte,

hanem önmagát is utálta.

Ugyanakkor a lovag esküdni mert volna rá, hogy egy pillanatra

Adela átadta magát a gyönyörnek, de aztán újra megmerevedett,

és elutasítóvá vált, mintha valami tiltott dolgot művelne.

Mindkettőjük szerencséjére a nászéjszaka hamar véget ért.

- Így nemzenek gyermeket - mondta Lukas még mindig

dühösen.

Adela szemrehányó pillantást vetve a férjére betakarózott, aztán

hátat fordított neki. Nem sírt, akkor legalább Lukas vigasztalhatta

volna. Nem bánatos volt, hanem sértett.

A lovag magában perlekedett a sorssal: miért éppen neki jutott

két olyan menyasszony, aki félreértett illendőségből a hitvesi

ágyat bűnös helynek tartotta? Az első szenteskedő kisasszonytól

sikerült megszabadulnia, bár a jegyessége felbontása az

örökségébe került.

Lukas azt hitte, hogy Adela vonzódik hozzá mint férfihoz, de

úgy látszik, semmivel sem különb a bigott Sigrunnál, aki a

házasság helyett örömmel visszament a kolostorba. Minden nő,

akit eddig a karjában tartott, szerelmi vágyból lett az övé. Élvezték

a gyengédségét és az erejét egyaránt. Soha nem kosarazták ki,

éppen ellenkezőleg, az asszonyok és lányok nagyon is kedvelték.

Szomorkásan gondolt az általában félénk Raina életkedvére,

érzékiségére, Kathrin és Lisbeth rafinált szerelmi játékaira, végül

a braunschweigi özvegy fogadósnőre, akivel egy szép éjszakát

töltött együtt annak idején.

Eszébe jutott Marie és Bertram, akik három nappal korábban

házasodtak össze, és szemmel láthatóan nem tudtak betelni

egymással. Miért pont az ő újdonsült felesége ilyen elvakultan

szemérmes? Ráadásul tőle nem tud egykönnyen megszabadulni,

hiszen nincs ok a frigy érvénytelenítésére.

Lukas Adelának hátat fordítva felült, és megköszörülte a torkát.

- Holnap reggel bemutathatjuk a lepedőt, ami bizonyítja,

hogy egyikünk becsületén sem esett csorba annak ellenére, hogy

kegyed rútul csapdába csalt. Amennyiben visszatérek a háborúból,

külön szobába költözöm. - Kis szünet után hozzátette: - Ne

aggódjon, nem fogom többé éjjel zaklatni.

Amikor reggel bemutatták a véres lepedőt, az ifjú pár jeges

arckifejezéssel állt egymás mellett, miközben a násznép kifejezte

a jókívánságait.

- Fogadja el a bocsánatkérésemet. Kegyelmed becsületesen

viselkedett - mondta Adela bátyja, aki két nappal korábban

érkezett meg a húgával és két tucat vazallusával Christiansdorfba.

Bizalmaskodó modorban megveregette a sógora vállát. - Most már

kegyelmed dolga, hogy engedelmességre tanítsa a húgomat. Nem

irigylem érte - nevetett Gerald.

Lukas azonban rezzenéstelen arccal hallgatta. Nem kedvelte

sem Adelát, sem a bátyját, de legnehezebben Christian erőltetetten

semleges és Marthe együtt érző tekintetét viselte.

Mihelyt az udvariatlanság látszata nélkül megtehette, véget

vetett a kínos ceremóniának.

- Itt az ideje indulni. Az őrgróf vár ránk - azzal sarkon fordult,

és az istállók felé vette az irányt.

A lehető leggyorsabban el akart menni. Messzire a feleségétől,

aki olyasmire késztette, amiért megvetette saját magát. Habár a

többi nemes semmi kivetnivalót nem talált volna a

viselkedésében. Valószínűleg a többségük nászéjszakája

hasonlóan zajlott le. Az általános vélekedés szerint eleget tett a

kötelességének, egyúttal érvényesítette a jogait.

Mindezek ellenére valahogy helytelennek tartotta a dolgot. Úgy

érezte, bemocskolódott azáltal, hogy engedelmességre

kényszerített egy asszonyt, még akkor is, ha a felesége, és ő akarta

minden eszközzel a házasságukat.

Lukas ebben a pillanatban nem akart arra gondolni, milyen lesz

az életük, ha visszatér a hadjáratról.

Marthe nézte a távozó hallgatag vőlegényt. Nyilvánvaló volt

számára, hogy a nászéjszaka nem úgy zajlott, ahogy az ifjú pár

remélte. Biccentett Mechthildnek, hogy adja át a lepedőt

Adelának, aztán reggelizni hívta a társaságot.

A nagyteremben és a várudvaron nagyobb jövés-menés volt,

mint általában, de nem az előző napi menyegző miatt. Habár a

menyasszony és a bátyja több mint két tucat kísérővel érkezett, a

sokadalmat a hadba vonulók okozták, akik reggeli után azonnal

elindultak, hogy csatlakozzanak az őrgróf seregéhez. Gerald is

velük tartott az embereivel.

Christian az őrgróf parancsának megfelelően ezúttal nem vett

részt a hadjáratban, de Marthéval együtt elkísérte a kis sereget a

marienzelli kolostorig, ami félúton állt Christiansdorf és Meissen

között. Ott találkoznak Ottóval és a vazallusaival, hogy jelen

legyenek Dietrich lovaggá ütésén.

Az őrgróf úgy határozott, hogy kisebbik fiát lovagként viszi

magával a hadjáratra. Végül is Dietrich tagja volt a Goslart

sikeresen megvédő csapatoknak. Otto remélte, hogy ezzel és az

Oroszlán Henrik ellen vívott háborúban szerzett hírnévvel a

császár szemében is helyreállíthatja a becsületét.

Természetesen Christian és Marthe nem akart lemaradni

Dietrich nagy napjáról. Bár a leendő lovag rögtön háborúba indult,

a várúrnő furcsa módon most nem aggódott érte. Sokkal inkább

nyugtalanította Lukas.

Nem lehetett nem észrevenni, hogy veszekedtek Adelával, ami

nem túl jó kezdet egy házasságban, főként, ha ilyen kétes

körülmények között köttetett. Szívből kívánta, hogy ifjúkori

barátja boldog legyen. Ha segíteni akart a férfinak, akkor először

is az asszonykával kellett foglalkoznia, aki komoran ült mellette.

Lukas viszont meg sem jelent a reggelin, inkább a lovakról

gondoskodott.

Adelát tehát maga mellé ültette az asztalnál, és bátorítóan

rámosolygott. A szokásoknak megfelelően férjes asszonyként

szőke fürtjeit fátyollal takarta el, aminek a szegélyét hímzés

díszítette.

- Milyen szép munka! - dicsérte Marthe tettetett csodálattal

a mintát, az asztali imádság elmondása után. Ő maga sosem

tanulta a finom kézimunka készítését, erre a származása és a

tengernyi munka miatt sem alkalma, sem ideje nem volt. Igazság

szerint nem érdekelte Adela hímzése, ahogy az ékszereket és

egyéb hiú cicomákat sem tartotta fontosnak, de nem jutott eszébe

egyéb téma, amivel felkelthette az asszonyka figyelmét. Jól

számított.

- Úgy gondolja? - Adela arcán önelégült mosoly futott át. -

Hedwig őrgrófné mindig azt mondta, hogy egyik kisasszonynak

sincs olyan ügyes keze, mint nekem.

Marthe a fiatalasszonyra mosolygott, aztán személyesen adott

neki egy tál édes köleskását, és figyelte, ahogy falatozni kezd. Az

étvágyából ítélve nem történhetett semmi szörnyűség az éjszakát

kivéve, mikor nyilvánvalóan megsértették a hiúságát, gondolta a

várúrnő. Rájött, hogy felszínre tört benne eddigi lappangó

ellenszenve. Szegény Lukas! Mennyire nem kedvelheti Adelát, ha

inkább önként háborúba vonult, mint hogy mellette maradjon!

Miért is kérte meg a kezét?

De ami történt, megtörtént. Ha nem akarja megnehezíteni a

barátja életét, és mindenekelőtt nem szeretne a távollétében

perpatvart a várban, jobbnak látta, ha valahogy összebarátkozik az

elkényeztetett teremtéssel.

- Itt senki sem tud ilyen gyönyörűen kézimunkázni. Ha ideje

engedi, talán hímezhetne néhány oltárterítőt a kápolnánkba. Ezzel

bizonyára elnyerné az atya jóindulatát - javasolta Marthe, és

rögtön látta Adela arcán, hogy nagyon is tetszik neki az ötlet.

Jobban örült volna, ha Lukas feleségét valamilyen hasznosabb

munkára kérheti meg, mert bőven akadt teendő a várban. Négy

hete érkeztek meg a goslari telepesek, és szinte mindenki a

kimerülés határán volt. Biztosan nem boldogult volna az

ellátásukkal Mechthild, Grete és a mostohalányai hathatós

segítsége nélkül.

Egy Adelához hasonló előkelő hölgyet azonban nemigen

lehetett egykönnyen rábeszélni, hogy gondoskodjon a bányászok

családjáról, keresse fel a várandós asszonyokat, vagy segítsen

Johannának lázcsillapítót készíteni. Okosabb tehát, ha kezdetben

olyasmivel foglalkozik, amihez jól ért.

Végül is Adelának el kellett foglalnia magát valamivel, amíg ő

és Christian Dietrich lovaggá ütésének ünnepére utaznak. Inkább

hímezzen oltárterítőt Hilbert atya felügyelete alatt, mintsem

kutakodjon a várban, vagy parancsolgasson a cselédeknek.

Amint az illendőség megengedte, Christian asztalt bontott. Még

több mint tíz mérföldet kellett aznap lovagolniuk, és

semmiképpen nem érkezhettek az őrgróf után. A felszerelésről és

az útravalóról Lukas vezetésével az apródok, valamint a lovászok

gondoskodtak. A lovag szívből örült, hogy ennek ürügyén távol

maradhatott a reggelitől, azaz a feleségétől.

Hamarosan indulásra készen álltak. Négy lovag, két tucat

katona Lukas parancsnoksága alatt csatlakozik a meisseni őrgróf

csapataihoz. Őket követte Gerald az embereivel, továbbá Dietrich,

Christian, Marthe és néhány kísérő, akik szintén hivatalosak

voltak az ünnepségre.

Mindenki meglepetésére megrakott szekérrel útra kelt Grete is.

Marthe azt remélte, hogy a markotányosnő a faluban marad, de az

asszony másként döntött. A várúrnő sehogy sem tudta lebeszélni

régi mestersége folytatásáról.

- Nem gondolod, hogy öreg napjaidra itt nagyobb

biztonságban élhetnél? Megígérem, hogy a faluban mindig

biztosítva lesz a megélhetésed. Segíts nekem és Johannának

ápolni a betegeket. Nem szenvednél semmiben hiányt. Ha akarod,

építtetek neked egy külön házikót, kapsz hozzá kertet és néhány

libát is.

Grete egy ideig a várúrnőre szegezte okos tekintetét, aztán

halkan, de határozottan megszólalt.

- Tudom, hogy komolyan gondolja, amit mondott, ifjú

úrnőm. Az utóbbi hetekben alaposan körülnéztem a faluban, és

sok mindent hallottam. A háború kellős közepén is nagyobb

biztonságban leszek, mint Christiansdorfban javasasszonyként

ennek a Sebastian atyának a közelében. Óvakodjon tőle. Még

most is ártani akar kegyednek.

Marthe megborzongott. Feléledtek az emlékezetében az

inkvizíció előtti kihallgatás, a kínzás képei és az Elba hullámai

között vívott haláltusája. Nagyot nyelt, és egy pillanatra behunyta

a szemét.

- Vigyázzon magára, és Isten óvja! - súgta Grete rekedt

hangján.

- Téged is! - felelte Marthe, amint ismét meg tudott szólalni.

- Ne aggódjon miattam. Elboldogulok - tette hozzá a

markotányosnő hamiskás mosollyal. - És ha ez megnyugtatja

úrnőmet, gondom lesz az ifjú Dietrich grófra és Lukas úrra is.

Marthét valamelyest valóban megnyugtatta Grete ígérete.

A háznép és a várkatonaság felsorakozott az udvaron, hogy

elbúcsúzzon a hadba vonulóktól és az utazóktól. Hirtelen

felbolydult a csoport, mert Clara előrefurakodott. Egyenesen

Dietrichhez ment, és megállt a lova mellett. - Akkor sem fog

elfelejteni, ha már lovag lesz? - kérdezte csengő hangon, tekintetét

a fiatalemberre szegezve.

Dietrich alig tudta leplezni a döbbenetét. Szinte biztosra

vehette, hogy lovagként a hadjáratról nem Christiansdorfba tér

majd vissza, hanem az apja udvarába. Ráadásul eddig alig figyelt

Marthe kislányára.

- Természetesen nem - felelte mosolyogva.

A nyolcesztendős lányka rezzenéstelen arccal, fürkészőn nézte,

aztán odanyújtott az ifjúnak egy kis zacskó fekete ürmöt.

- Ez a kegyelmedé. Megvédi az utazókat. Hilbert atyát

megkértem, hogy hintse meg szenteltvízzel.

Dietrich meglepődve, egyben meghatódva elvette a kis batyut,

és gondosan a csomagjába tette.

- Nagyon köszönöm - mondta teljes komolysággal, nehogy

csalódást okozzon a lánykának.

- Isten óvja!

Mielőtt Dietrich vagy a szülei bármit mondhattak volna,

tovasuhant.

Marthe és a férje csodálkozva egymásra nézett, végül Christian

jelt adott az indulásra. A várúrnő még egyszer gyorsan

hátrafordult. Raina szomorkásan mosolygott Lukasra. Adela

viszont mogorván nézett a férje és a bátyja után.

Marie Bertram mellé lépett, lopva megfogta a kezét, és

integetett az utazóknak. Christian ezúttal ellentmondást nem tűrve

úgy döntött, hogy nem küldi el a hadjáratra két nevelt lánya férjét.

Marthe a szeme sarkából látta, hogy Dietrich Marie-ra pillant.

Bármennyire uralkodott is magán, a várúrnő észrevette, hogy a

boldog ifjú pár látványa szíven ütötte.

A várakozásoknak megfelelően a vendégek közül ők érkeztek

elsőnek az öt évvel korábban felszentelt kolostorba. A ciszterciek

éltek és dolgoztak benne. Christian kedvelte az apátot. Bár nagyon

különböztek egymástól, egyvalami összekötötte őket. Mindketten

küldetésüknek tartották, hogy e helyen fáradságot nem ismerve

megművelhetővé tegyék a földet.

A csontsovány Peter apátról senki nem feltételezte volna,

aggastyán létére milyen hatalmas feladatot vállalt magára. A

naumburgi kolostorból kelt útra tizenegy szerzetessel, egy

bibliával és más értékes könyvekkel, néhány szerszámmal,

gyertyával, valamint szenteltvízzel, hogy a meisseni őrgróf

megbízásából Isten dicsőségére kolostort alapítsanak

Christiansdorf közelében.

Tizenhárom fáradságos év alatt épült fel a Szűzanyának szentelt

kolostor, és végre nekiláthattak igazi munkájuknak. Christian

gyakran látta, hogy az apát saját kezűleg irtja az erdőt, viszi a

deszkákat a fűrészmalomba, vagy ülteti a fákat a kertjükben.

A szerzeteseknek már régóta segítettek laikus testvérek a

földművelésben, a bőrcserzésben, a pergamenkészítésben, a

gabonaőrlésben és az épületek karbantartásában. Az idős apát

azonban számos egyéb kötelezettsége mellett még mindig sokszor

vette kezébe a különböző szerszámokat.

- Ora et labora. Imádkozzál és dolgozzál, hagyta meg Szent

Benedek, és mi e szabályok szerint élünk - mondogatta gyakorta.

Most kisietett a belső kolostor elé, hogy üdvözölje az

érkezőket. Oda ugyanis nők nem léphettek be. A ciszterciek a

legtöbb rendhez viszonyítva szigorúbb szabályok szerint éltek.

Nemcsak azért, mert ragaszkodtak a kemény fizikai munkához,

hanem mert a többi kolostorral ellentétben az övék nélkülözött

minden díszítést. Az épületekben nem voltak harangok, sem

tornyok, a falakat nem borították képek.

Peter apát szívélyesen üdvözölte a vendégeket. Napbarnított

arca arról árulkodott, hogy az utóbbi hetekben is több időt töltött a

földeken és a kertben, mint az írószobában. Felajánlotta, hogy

személyesen gyóntatja meg Dietrichet, mielőtt az apród a

szokásoknak megfelelően a lovaggá ütése előtti éjjelt imádsággal

tölti.

Christian bátorítóan védencére nézett, aztán odaadta a lovát az

egyik laikus testvérnek, aki a vendégek elhelyezésével is

foglalkozott.

Marthe, Christian és Lukas egy ideig szótlanul álldogált, aztán

az asszonyka megtörte a csendet.

- Sétáljunk le a patakhoz. Ki tudja, mikor lesz legközelebb

néhány kötelességektől mentes pillanatunk.

Gondolatban hozzátette, hogy nem tudhatjuk, visszatér-e Lukas

a háborúból, és ha igen, mikor. Christian bólintott, és a karját

nyújtotta neki. Barátjuk azon tűnődött, hogy valamilyen ürügyet

keres a távozásra, mert semmi kedve nem volt egy olyan

beszélgetéshez, ami esetleg a házasságáról szól. Marthe azonban

nem hagyott lehetőséget a kibúvókra, mosolyogva a kezébe

nyomott némi elemózsiát, amit magukkal hoztak.

Lesétáltak a patakpartra. A nap égetett, a víz csobogása

elvegyült a közeli vízimalom nyikorgásával. A közelükben, az

élénksárga virágok körül fehér pillangók repkedtek. Christian

leterítette a köpenyét a fűbe, hogy a felesége ráülhessen.

Marthe letört a friss kenyérből három darabot, aztán a vastag

szeletekre vágott sonkával szétosztotta. Miután szótlanul megették

az ételüket, a várúrnő a nap felé fordította az arcát, és élvezte a

melegségét. Nem érdekelte, hogy bőre elveszti a nemes hölgyektől

elvárt fehér színét. Az elmúlt hetek fáradalmai után, ezen a

gyönyörű napon a napsütés a lelkének is jót tett.

Hirtelen eszébe jutott egy mókás jelenet, amin még most is jót

derült magában. Egyszer Otto udvarában látta, hogy három

kisasszony bekente mézzel a haját, aztán egy elhagyott helyen

kiültek a napra. Így akarták szőkíteni a fürtjeiket. Az arcuk elé

kalapot tartva védekeztek a napsütés ellen. A méz azonban

hamarosan odavonzotta a rovarokat, ezért a lánykák hanyatt-

homlok a szobájukba rohantak. Eltartott egy ideig, míg a ragacsos

masszát ki tudták mosni a hajukból.

Váratlanul rátört a fáradtság. Legszívesebben lefeküdt volna a

fűbe, hogy szundikáljon egy kicsit, de ez persze lehetetlen volt.

Megérezte, hogy Christian már jó ideje le sem veszi róla a szemét.

Zavarba jött, mert a tekintete elárulta, hogy gondolatban átöleli és

simogatja. Örömmel odasimult volna a férjéhez, hogy

megcsókolja, és érezze erős keze érintését.

Nem éppen illendő vágyak egy kolostor közelében, futott át az

agyán. Egyszeriben tudatosult benne, hogy Lukas is jelen van, és

talán megsejtette, mire gondolt. Úgy érezte, szinte lángol az arca.

Zavartan megigazította a fátylát, aztán kettétörte a maradék

kenyeret, és odaadta a két férfinak.

Lukas tétován forgatta a kenyeret a kezében, ami önkéntelenül

Rainára emlékeztette. Végül megköszörülte a torkát, és Marthéhoz

fordult.

- Ügyelnél arra, hogy a feleségem - nehezére esett

kimondani ezt a szót - .ne tegye pokollá Raina életét?

- Mindent elrendezek - ígérte meg Marthe habozás nélkül.

Lukas kissé megnyugodva bólintott, de a következő pillanatban rá

egyáltalán nem jellemző csüggedtség ült ki az arcára.

Marthe azon töprengett, mit mondhatna, amivel nem bántja

meg, de mielőtt megszólalt volna, Christian kimondta, amire ő is

gondolt.

- Holnap háborúba indulsz. Tekints előre, az előtted álló

harcokra és ne merülj el a haragban. Élvezd ki a nyugalom perceit,

mert lehetséges, hogy hosszú ideig nem lesz rá módod.

Mintegy megerősítésként nagy társaság lármája zavarta meg

őket. Mindhárman felpattantak, hogy üdvözöljék Ottót és

Hedwiget.

A meisseni uralkodópárral érkezett Dietrich von Landsberg is.

Marthe és Christian ugyanúgy tiszteletteljesen térdet hajtott előtte,

mint hűbéruruk előtt.

Amikor felálltak, a várúrnő feltűnés nélkül Dietrich arcát

figyelte, és rögtön rájött, mi megy végbe a lelkében.

Christian arca is elkomorodott. Mindnyájan Konradra

gondoltak, Dietrich őrgróf egyetlen törvényes fiára, aki szintén

Christian apródja volt, és a lovaggá ütése napján, egy lovagi

párviadalban meghalt. Másnap Dietrich fogja a róla elnevezett

unokaöccsének a lovagi rangot jelképező kardot az oldalára kötni.

Bizonyára már ennek a gondolata is fájdalmas emlékeket ébreszt

benne.

Hedwig is sejtette, mi jár Dietrich és Christian fejében, akik a

tizenöt év korkülönbség ellenére külsőleg meglepően hasonlítottak

egymásra. Vékony alkatú, sötét hajú, markáns arcú férfiak voltak,

és mindketten nagyon ruganyosan mozogtak.

- Hol van a fiam, a védence, Christian? - kérdezte az

őrgrófné szokatlanul lágy hangon.

- Felkészül az éjszakai imádságra. Az apát felajánlotta, hogy

személyesen gyóntatja meg.

- Akkor jöjjön a hitvesével együtt a vendégházba. Igyunk egy

kupa bort a fiaim egészségére és a hadjárat sikerére - mondta Otto

szokásos harsányságával.

Marthe és Christian szó nélkül csatlakozott Otto

legbizalmasabb vazallusaihoz, akik elkísérték a főurat a

kolostorba. A két őrgróf csak másnap adta ki a hadparancsot.

Marthe ismét úgy érezte, hogy Ekkehart tekintete szinte átfúrja

a testét. Dietrich őrgróf észrevette a férfi gyűlölködő pillantását és

az asszony rémületét. Ismerte ellenségeskedésük történetét. Jelen

volt, amikor néhány évvel korábban a tévesen özvegynek hitt

fiatalasszonyt a bátyja parancsára összeeskették Ekkeharttal. Csak

Christian váratlan felbukkanása akadályozta meg a házasság

elhálását. Mivel kedvelte és becsülte Marthét, a férjével együtt

maga mellé ültette az asztalnál, így nem kellett a testőrparancsnok

közvetlen közelében maradnia.

Hedwig a férje és Dietrich között foglalt helyet. Ezúttal

félresöpörte a titkos találkozó gondolatát. Szerelmének most nem

gyengéd szeretőre, hanem odaadó barátra van szüksége, aki segít

neki átvészelni a következő napot anélkül, hogy a fájó emlékek

összetörnék a szívét.

Ugyanakkor az őrgrófné maga is nehezen tudta visszatartani a

könnyeit, amikor felrémlettek előtte a szörnyű képek. Legsötétebb

rémálmaiban Konrad arca összeolvadt a fiáéval. A valóságban a

két ifjú nagyon hasonlított egymásra. Csak a hajszínük

különbözött. Konradnak fekete haja volt, mint az édesapjának,

Dietrichnek barna.

Vajon hallgat-e Otto a figyelmeztetésére, és nem teszi ki

szükségtelenül veszélynek a kisebbik fiát? Visszatér épségben a

háborúból? Hedwig szíve összeszorult az aggodalomtól, és

nehezen tudta megőrizni a nyugalmát. Nem törődve az etikettel

kezét kedvese karjára tette, de ebben az esetben senki nem

találhatott kivetnivalót a dologban. Nem jelentett többet, mint

gyászoló sógora melegszívű vigasztalását. Dietrich megértette a

szándékát, és hálásan nézett az asszonyra, aztán újra a távolba

révedt a tekintete.

- Minden jót kívánok neked. Isten és Szent György

védelmezzen! - Christian megveregette egykori apródja vállát,

akinek mostantól kijárt a lovagi rang. Az ifjú mosolyogva fogadta

a szívből jövő gratulációt. Láthatóan örült, hogy véget ért az

ünnepi ceremónia.

Az apát személyesen áldotta meg a fegyvereit. Ezután

nagybátyja és Christian ünnepélyesen átadta neki a lovagi

felszerelést. Végül a generációk óta elhangzó szavak következtek,

amelyek figyelmeztették az Istennel, a hűbérurával, valamint a

szegényekkel és gyengékkel szembeni kötelességeire.

Ostmark őrgrófja értékes, Meissen színeiben pompázó, fekete-

sárga kabátot ajándékozott unokaöccsének. Dietrich ehhez a másik

nagybátyjától, a szász hercegtől Goslar védelmekor kapott zekét,

páncélt és sisakot viselte. Édesapja karddal ajándékozta meg, amit

a nagyra becsült kölni fegyverkovácsok készítettek. A hozzáillő

tőr egyszerű, mégis gyönyörű díszítését mindenki megcsodálta.

Senkit sem lepett meg, hogy Dietrich lovaggá ütését nem

követte lovagi torna. Konrad halála után Ottónak és a testvéreinek

ünnepélyes esküt kellett tenniük, hogy soha többet nem rendeznek

effajta tornákat, és nem is vívnak ilyen alkalmakkor, sőt a

vazallusaiknak sem engedik meg a részvételt. Csak ezzel a szigorú

feltétellel engedte meg a magdeburgi hercegérsek hónapokig tartó

huzavona után, hogy Konradot egyházi szertartással temessék el.

Christian oldalra lépett, hogy Hedwig is köszönthesse immár

lovag fiát. Az őrgrófné egy szót sem szólt, csupán átölelte

Dietrichet.

- Ne aggódj, épségben visszatér - súgta Marthe a férjének.

- Vigyázok rá. Amíg Otto nem parancsol mást, mindig

mellette leszek - jelentette ki Lukas, látva barátja nyugtalanságát.

Christian megkönnyebbülten nézett a fiatal lovagra.

Mindenesetre elhatározta, hogy az ünnepi lakoma után gyertyát

gyújt a kolostor templomában, és imádkozik a hadba vonulók,

főként Dietrich és Lukas szerencsés hazatéréséért.

Christiansdorf, 1180. szeptember

Christian engesztelhetetlen szigorral nézett a fiatalasszonyra.

- Adela, ha a folytonos károgása miatt Raina elvetél, vagy

meghal gyermekágyi lázban, akkor kegyed fogja elvégezni a

munkáját a sütőházban!

Christian szinte kiabált, és olyan megfélemlítően viselkedett,

hogy Lukas felesége összerezzent. Még sosem látta ilyennek a

szigorú, de vele szemben mindig udvarias várurat.

- És nem érdekel, hogy rangján aluli tésztát gyúrni és

kenyeret sütni - folytatta Christian nyomatékot adva a

fenyegetésének.

Amióta Lukas közel három hónapja hadba vonult, a felesége

egyre több gondot okozott. Christian türelme fogytán volt. Semmi

hírt nem kapott a háborúról, így nem tudta, hogy megy a barátja

sora, egyáltalán él-e még. Azt kívánta, bárcsak itt lenne, egyrészt

hiányzott a segítsége, másrészt rendreutasíthatná a hitvesét.

Békét akart a várban, de senki sem boldogult a házsártos

Adelával. Még a sok tekintetben engedékeny Marthe is inkább

elkerülte az elkényeztetett, kotnyeles teremtést. A tény, hogy a

várúrnő segít Rainának megszülni Lukas gyermekét, bizonyára

növelni fogja a feszültséget.

Az ifiasszony engedelmesen lehajtotta a fejét, közben

kavarogtak a gondolatai. Nem mondhatott ellent, de hogyan is

tűrhetné tovább, hogy az a cselédszajha büszkén jár-kel a nagy

hasával, és csúnya dolgokat híresztel róla. Nála viszont a

várandósság legapróbb jele sem mutatkozott.

A várnagy bizonyára nem tenné meg, hogy egy nemesasszonyt

cselédként dolgoztat. Bár a dühös arckifejezését látva, kezdett

attól félni, hogy beváltja a fenyegetését.

Christian láthatóan kitalálta, mi jár a fejében.

- Ez a gyermek jóval a házasságkötésük előtt fogant. A férje

már hónapokkal azelőtt félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy

elismeri. Tehát tartsa tiszteletben a döntését. - Komoran intett az

asszonykának, hogy távozhat.

Adela leszegett fejjel kiszaladt. Azon töprengett, hová menjen.

A saját komornája sem vigasztalhatja meg, a többiek mind a

várnagy és Marthe mellett állnak. Az utóbbit kezdetben lehetséges

szövetségesének tartotta, de most éppen világra akarja segíteni a

férje fattyát. Micsoda szégyen! Sebastian atyának igaza van,

Christiansdorfban bűnös viszonyok uralkodnak.

Az esküvő után alig három nappal megtudta, az egyik cseléd

azt állítja, hogy a szíve alatt hordott fattyú Lukastól van. A háznép

ugyan eltitkolta előle a dolgot, de amikor meglátogatta a falu

papját, hogy megkérdezze, hímezzen-e a temploma számára is

néhány terítőt, a házvezetőnője beszámolt neki erről az

erkölcstelenségről.

Micsoda gyalázat! A saját férje! Könnyek szöktek a szemébe.

Pusztuljon az a szégyentelen fehérnép a fattyával együtt. Most

meg kell gyónnia, amiért féltékenységében ilyen szörnyű

gondolatra ragadtatta magát. Talán, ha őszintén megbánja a bűnét,

Isten kiutat mutat neki szomorú helyzetéből.

Christian megdörzsölte a homlokát. Nem látta okát, hogy

továbbra is elnéző legyen Adelával. A legszörnyűbb, ami

történhetett velük, hogy a fiatalasszony éppen Sebastian atya

személyében akart szövetségesre lelni. Ki tudja, mit fecseg a

csuhásnak? Beszélnie kell Hilberttel, hogy igyekezzen nagyobb

befolyást gyakorolni rá, legalábbis addig, míg Lukas visszatér.

Erőteljes léptekre lett figyelmes. A bányamester lépett a

terembe. Beszélni akart a várnaggyal. Christian udvariasan

üdvözölte az ősz szakállú férfit, aztán felmentek a várúr

szobájába. A megbeszélésük nem tartozott másra.

Mivel Marthe Rainához ment, Christian nagyrabecsülése jeléül

személyesen töltött Hermann-nak egy kupa bort. A bányamester

megköszönte, és a várnagy szemébe nézett. Első találkozásuk óta

becsülte a lovag körültekintő viselkedését és igazságosságát.

- Sikerült tisztázni a feldühödött hegyi szellem kérdését? -

érdeklődött Christian. A faluban napok óta az a szóbeszéd járta,

hogy a tárnákban a nagy kopácsolás felébresztette a hegyi

szellemeket. Az ügyet nagyon komolyan kellett venni, és minél

előbb ki kellett deríteni az igazságot. Ha valóban megharagították

a hegyi szellemeket, akkor a bányászokat nagy veszély fenyegette

a tárnákban. Ha viszont csupán néhány kalandvágyó legényke

csínytevéséről van szó, szigorú büntetést érdemelnek. A hegyi

szellemekkel nem szabad tréfálkozni. Ki tudja, hogyan állnak

bosszút érte? Amennyiben a tettesek a kitermelést is

akadályozzák, mert a vájárok nem mernek lemenni az aknákba,

akkor ez már nem egyszerű kópéság.

Hermann elmosolyodott.

- A história bonyolultabb, mint gondoltuk.

Christian kíváncsian nézett a bányamesterre, aki nem húzta

tovább az időt, elmesélte a történteket.

A szavaiból kiderült, hogy az egyik tárnatulajdonos nem volt

elégedett a hozammal, ezért naponta kenyeret és sört vitt az

alagúthoz, remélve, hogy a hegyi szellemek örülni fognak neki, és

ezüsttel jutalmazzák.

- Sajnos nem járt sikerrel. A hegyi szellemek nem

mutatkoztak hálásnak. A fiai csodálkoztak, hogy miért tilos a

tárnához menniük, ezért titokban követték az apjukat. Az áldozati

ajándékot nem hagyták meg a szellemeknek, hanem megették és

megitták. Amikor az apjuk rájött, éktelen haragra gerjedt, és

alaposan elpáholta őket. Ezenkívül nem mehetnek le többé a

bányába - zárta a beszámolóját a bányamester, aztán alig

hallhatóan sóhajtott. - A bányabíróság következő törvénynapján

meg kell büntetnem az apát, mert a lármázásával valóban

felébreszthette volna a hegyi szellemeket, és a fiait is, amiért

tiszteletlenek voltak a föld alatti kincsek védelmezőivel szemben.

Az ősi hagyomány szerint a bányászok ügyeiben saját

bíróságuk ítélkezett a bányamester vezetésével. Általában a

kitermelés vagy a bérek körül kialakult vitákat tárgyalták.

Christian úgy vélte, ezért a vétségért bizonyára szigorúbb

büntetést szabnak ki.

- Van még valami, amit el szeretnék mondani - folytatta

Hermann, miután nagyot kortyolt a borából. Christian egy

kézmozdulattal jelezte, hogy beszéljen nyugodtan. - Úgy tűnik,

hogy a kitermelés a szomszédos falvakban, Berthelsdorfban és

Tuttendorfban is jó hozamot ígér.

Nem is kellett többet mondania Christiannak. A két falut már

évekkel korábban a cisztercieknek adományozták, ahogy egykor

Christiansdorfot is. Az őrgrófnak még a kitermelés megkezdése

előtt tárgyalni kellett a püspökkel és az apáttal. Előbb-utóbb

ugyanis valaki biztosan engedélyt kér a bányaművelésre, ezt

ugyanúgy nem lehetett megakadályozni, mint a napsütést vagy az

esőt.

Otto annak idején, amikor Christiansdorfban megtalálták az

ércet, megegyezett Martin püspök elődjével, Gerunggal, hogy

visszaadja neki mindhárom falut. Az őrgrófnak ez több birtokába

került, és számos további engedményt kellett tennie.

- Várnagy uramnak beszélnie kellene az őrgróffal, mihelyt

visszatért a hadjáratból. Sok baj elkerülhető lenne, ha az elhunyt

püspökkel és az apáttal kötött megállapodását rögzítenék egy

okiratban.

- Köszönöm, hogy ilyen körültekintő, bányamester uram.

Eközben Marthe Raina mellett volt, hogy átsegítse élete eddigi

legnehezebb óráin. A cseléd éjjel kezdett vajúdni, de már nem

kellett sokáig várni, hogy világra jöjjön a gyermeke.

Raina fájdalmai közepette teljesen elvesztette az időérzékét.

- Már nem sokáig bírom. Meddig tart még? - nyögte.

- Hamarosan megszületik - biztatta a várúrnő.

- Siess, akkor megmutathatod az apjának, amint megérkezik

- lépett be Clara a szobába.

A bába és a vajúdó asszony elképedten nézett a nyolcéves

lánykára.

- A férfiak visszatértek a hadjáratból? - kérdezte Marthe

egyszerre örömmel és aggodalommal a hangjában.

A birodalmi hadjárat alig tíz hete kezdődött. Lehetetlen, hogy

már véget ért. Csak nem súlyos sebesülés miatt küldték haza

Lukast?

- Még nem. De már biztosan nem tart sokáig - jelentette ki

Clara mosolyogva, és kisuhant az ajtón.

Beszélnem kell vele erről a dologról, döntötte el újfent Marthe,

majd ismét Rainához fordult.

- Hallottad a hírt! Siess, ha Lukas lovagot elsőszülöttjével a

karodon akarod fogadni. Nyomd!

Raina boldogan feküdt az ágyon, amikor Marthe odaadta neki a

megmosdatott, bepólyázott csecsemőt. A következő pillanatban

azonban megrémült.

- Ez lehetetlen. A haja teljesen sötét. - Könnyek szöktek a

szemébe. - Nem fogja elismerni. Mindkettőnk haja szőke.

Esküszöm, hogy a lovag gyermeke, senki mással nem háltam.

Marthe próbálta minél gyorsabban megnyugtatni a

kétségbeesett fiatal anyát.

- Először szinte minden csecsemőnek ilyen sötét a haja. Ne

aggódj, hamarosan szőke lesz.

- Biztos? - Raina remény és félelem között őrlődve nézett a

várúrnőre.

- Igen, biztos. Gyere, még rendbe kell hozni magad. Csinos

akarsz lenni, amikor a fiadat bemutatod az édesapjának, nem?

Mintegy fél nap telt el, amikor egy lovas vágtatott a várudvarra.

- A férfiak visszatértek a császári hadjáratból! - kiáltotta.

Az udvar hamarosan megtelt. Mindenki látni és üdvözölni

akarta a hazaérkezőket. Marthe kalapáló szívvel igyekezett

megállapítani az ablakból, hogy a kis lovascsapatból hiányzik-e

valaki, vagy hoznak-e sebesültet. A katonák azonban túl gyorsan

közeledtek ahhoz, hogy megszámolhassa a lovakat.

A várúrnő leszaladt az udvarra, ugyanakkor ért le Adela is.

- Kérem, segítsen. Rendben van a fátylam? - kérdezte a

fiatalasszony kipirult arccal.

Marthe döbbenten látta, hogy Adela ezúttal nem gáncsoskodik

vagy siránkozik, hanem őszinte örömmel várja a férjét. Gyorsan

megigazította a fátylát és a szőke fürtjeit tartó hajpántját.

- Kegyed nagyon csinos - nyugtatta meg a fiatal teremtést.

Adela szemében újra megjelent a szerelmes fény, amivel az esküvő

előtt nézett Lukasra. Talán még rendbe jöhet a házasságuk. Bármi

történt is azon az éjszakán, elfelejthetik, és kezdhetnek mindent

elölről. Lukas és mindnyájunk érdekében remélem, hogy így lesz,

és visszatér a várba a békesség, gondolta Marthe.

Adela gőgös viselkedése nem csak Christian türelmét tette

próbára. Marthéval is egyre többször veszekedtek, főleg amiatt,

hogy a fiatalasszony a háznépen töltötte ki a mérgét.

Mechthild szuszogva hozta az üdvözlőkupát, amit annyira

teletöltöttek, hogy szinte lehúzta a kimerült Marthe karját.

A lovasok a várba értek. Lukas sértetlennek látszik, gondolta

Marthe megkönnyebbülten, a mellette álló Adela örömében

nevetgélt, aztán illetlensége miatti zavarában a szája elé tette a

kezét. Mindketten a lovag elé szaladtak.

- Életben vagy, és sértetlenül hazatértél. Isten hozott! -

köszöntötte Marthe őszinte örömmel gyermekkori barátját. - Nem

számítottunk ilyen hamar az érkezésetekre. Mindenki egészséges?

- Ép és egészséges, no meg nagyon szomjas - nevetett Lukas

kezébe véve a kupát. Nagyot kortyolt a borból, aztán visszaadta a

várúrnőnek. Megpillantotta a feleségét, aki csillogó szemmel

nézett rá.

- Hitvesem - mondta ridegen. Adela arcáról azonnal eltűnt a

mosoly.

Marthe látta, hogy alig bír uralkodni magán, és kis híja, hogy

sírva nem fakad.

- Legyen üdvözölve, férjuram - felelte Adela jegesen. Lukas

leszállt a nyeregből, és hátat fordított a feleségének, aki sietős

léptekkel a palota felé vette az irányt.

- Bármi történt is köztetek, ne légy vele túl kemény - súgta

oda Marthe Lukasnak, hogy a lovag láthatóan ügyet sem vetett

Adelára. - A házasság egy életre szól. Igyekezzetek a lehető

legjobban kijönni egymással.

Lukas tekintete szokatlan ridegséget sugárzott.

- Ha már erről beszélünk, Mechthild még ma készíttessen elő

nekem egy külön szobát - vetette oda már-már gorombán. Ezzel

sarkon fordult, és különféle parancsokat osztogatott a katonáinak.

Marthe lesújtva nézett utána. Mit tehetne? A lárma és a várban

rázúduló sok teendő miatt azonban nem volt ideje tovább

töprengeni a kérdésen. Köszöntenie kellett a katonákat.

Intézkedni, hogy kapjanak kiadós ételt, és futárt küldeni

Christianhoz, aki a bányamesterrel elment megnézni néhány, a

falun kívül húzódó tárnát.

A zűrzavar közepette Marthe észrevette, hogy Raina felkelt, a

csecsemővel a karján kissé remegő térdekkel a falnak

támaszkodik, és Lukast nézi.

Egy idősebb cseléd szólt a lovagnak, és a lányra mutatott.

Lukas meglepetten megfordult, egy pillanatig szinte megkövülten

állt, végül gyors léptekkel odament hozzá.

Marthe figyelte, ahogy Rainával beszélget, és a fiára néz. A

férfi alig akart hinni a szemének. Az arcán öröm és gyengédség

tükröződött, amikor megérintette a kisbaba arcocskáját.

Elmosolyodott, és mondott valamit a cselédnek, ami láthatóan

nagyon boldoggá tette. A lovag megcirógatta az orcáját, aztán

kissé tétován visszament az embereihez.

A jelenet nem kerülte el Adela figyelmét sem. Az asszonyka

falfehéren, komoran állt a nagyterem ajtajában.

Ebből baj lesz, futott át Marthe agyán. Odasietett a még eléggé

gyenge Rainához, hogy visszaküldje az ágyba, kiadott még

néhány utasítást a cselédeknek, aztán Adela nyomába eredt. Jobb,

ha azonnal beszél vele, nehogy rosszindulatú gondolatok

fészkeljék be magukat a fejébe.

Christian bevágtatott a várudvarra, még mielőtt Lukas és a

kísérői bementek volna a nagyterembe. A lovag leugrott a

nyeregből, odadobta a kantárt az ifjú Christiannak, majd a

barátjához lépett.

- Isten hozott itthon! - Először vállon veregette, aztán

örömmel átölelte Lukast. - Fogadd szerencsekívánatomat a fiad

születéséhez.

- Minden alkalommal meglepődök, milyen gyorsan

terjednek itt a hírek - nevetett Lukas.

- Gyere, igyunk mindkettőnk egészségére, és meséld el,

hogyhogy máris visszatértetek. A birodalmi hadjáratnak még nem

lehet vége.

- De, vége van - felelte Lukas, miközben átfurakodtak a

sokadalmon a nagyterem felé. - Alig tartott hét hétig.

- Az hogy lehet? Oroszlán Henrik megadta magát, és

behódolt a császárnak? - faggatta Christian hitetlenkedve.

- Oroszlán Henrik nem, de a legtöbb vazallusa igen - kezdte

a beszámolót a lovag, de hirtelen ki kellett kerülnie egy szénát

cipelő lovászt, aki majdnem nekiment.

- A császár ultimátumot intézett Henrik vazallusaihoz. Aki

november tizenegyedikéig behódol a császárnak, kegyelmet kap,

aki nem teszi, az a császárral szembeni engedetlenség miatt

elveszti minden vagyonát. Egyik nemes a másik után állt át

Barbarossa oldalára. Sorra adták át a várakat és a birtokokat.

Adolf von Holstein volt az első a sorban.

- A gonosz tett átka - jegyezte meg Christian. A

birodalomban széltében-hosszában beszélték, hogy a jogfosztott

herceg mellőzte a heves vérű grófot, annak ellenére, hogy a főúr

dicsőséget szerzett az „Oroszlánnak”. Az a hír járta, hogy Henrik

nemcsak azt követelte, hogy Adolf adja ki neki a hadifoglyait,

hanem nyilvánosan kétségbe vonta a vazallusi hűségét is.

- Ahogy Henrik bánik az embereivel, biztosan még többen

el fognak pártolni tőle.

- A legtöbben már megtették. Köztük olyanok is, akik

Henrik vezetése alatt értek férfivá, és akiknek már az apjuk is a

herceg szolgálatában állt. Luppold von Herzberg, Heinrich von

Weida, Ludolf von Peine. A lista hosszú, és jeles családok

szerepelnek rajta. Csodálkozni fogsz.

Bementek a nagyterembe, ahol Mechthild felügyelete mellett a

cselédek kenyeret és kását osztottak szét a hazatérőknek. A

katonák tiszteletük jeléül rögtön felálltak, amint a várnagy és

csapatuk parancsnoka megjelent.

- Örülök, hogy mindnyájatokat épségben látlak. Köszönet a

császár, az őrgróf és az irántam tanúsított hűségetekért. Az imáink

meghallgatásra találtak, és Isten segedelmével visszatértetek.

- Isten segítségével és kegyelmed hajthatatlanságának

köszönhetően, amivel minden áldott nap gyakorlatoztatott minket

- jegyezte meg hetykén egy fiatal legény.

- Nem megmondtam, hogy egyszer még hálás leszel nekem

érte? - tréfálkozott Christian, mire a katonák harsányan nevettek.

A várnagy intett, hogy üljenek le, és egyenek nyugodtan. Ő

maga Lukasszal felment a Marthéval közös szobájukba.

Este megünneplik szerencsés hazatérésüket, ahol valamennyi

katona elmesélheti a maga történetét a barátainak, a

szomszédjának vagy a szerelmének, hogy lenyűgözze. Most

azonban azokat a részleteket akarta hallani, amiket Lukas csak az

ő fülének szánt.

Mechthild sántikálva vitt nekik bort, kenyeret és sonkát. A két

férfi szó nélkül megvárta, amíg kitölti az italt, és elhagyja a

szobát. Christian ekkor kíváncsian barátjára nézett.

- A hadjárat elején megostromoltuk és gyorsan bevettük

Lichtenberget. Ez augusztus elején történt. A császár velünk

vonult Halberstadt felé, és erősítést küldött Goslarba. Előtte adta

ki a rendeletet, amiről már beszéltem, és ami eldöntötte a háborút,

mielőtt még elkezdődött volna. Holstein átállása után a többi

nemes sorra követte a példáját, és mi harc nélkül vettük be egyik

várat a másik után.

Lukas a késére tűzött egy szelet sonkát, és beleharapott. Jóízűen

falatozott, és közben mesélt tovább.

- Henrik legtöbb vazallusa átpártolt, a többiek behódolnak

novemberig, ezért nyilvánította a császár alig hat hét után

befejezettnek a hadjáratot. Véres harcra nem is igazán került sor.

A császár Altenburgba ment, hogy Otto von Wittelsbachot

Bajorország hercegévé emelje.

Mindenki tudta, hogy a Wittelsbach-ház generációk óta hűséges

a császári családhoz. Ennek ellenére Frigyes leválasztotta az

egykori hercegség területéből Stájerországot, mielőtt

odaadományozta a bajor tartományt. Tehát még Otto von

Wittelsbachban sem bízott meg fenntartás nélkül.

- Hogy harcoltak az embereink? És Dietrich? - érdeklődött

Christian.

Lukas arcán a rá annyira jellemző hamiskás mosoly futott át.

- Lichtenberg ostrománál derekasan helytállt. Büszke lettél

volna rá még akkor is, ha a büszkeség bűn. Később nem akadt

teendője, csupán ülnie kellett a lován, és figyelni, ahogy Henrik

vazallusai megadják magukat.

Christian fáradtan megdörzsölte az arcát, aztán elgondolkodva

nézte a gyertya táncoló fényét.

- Nem tudom elhinni, hogy a háborúnak valóban vége. Az

„Oroszlánt” sarokba szorították, és egy ragadozó ilyenkor a

legveszedelmesebb. Henrik mindent el fog követni, hogy bosszút

álljon. Szörnyű bosszút.

Lukas a szemébe nézett, és elszállt a mosoly az arcáról.

Mindketten szótlanul, komor gondolataikba merülve meredtek

maguk elé.

Marthe nem ment fel a szobájukba, hanem Adelát kereste. Ott

talált rá, ahol sosem várta volna, a gyógyfüves szoba ajtaja előtt.

A várúrnő fáradozása ellenére a két asszony között ugyanis eléggé

feszült volt a viszony az utóbbi időben. Lukas felesége most kisírt

szemmel, lógó vállakkal álldogált, és csüggedten nézett maga elé.

Marthe még sosem látta ilyennek. Félresöpörte a hetek óta

folytatott viták emlékét. A lelkében mély együttérzés ébredt.

Melyik feleség ne viselné nehezen, ha a férjének törvénytelen

gyermeke születik, akit ráadásul büszkén el is ismer?

- Nem tudna segíteni, hogy a férjem szeressen? - kérdezte

Lukas felesége kétségbeesetten.

A szerelmet nem lehet kikényszeríteni. Erre már rá kellett volna

jönnöd, gondolta Marthe, de ezt nem mondhatta ki. Ha ma nem

sikerül összebékíteni a házaspárt, akkor talán soha nem lesz rá

lehetősége.

Valahogy nem tudta rászánni magát, hogy megölelje Adelát, de

nem bánkódott emiatt, mert úgy vélte, az asszonyka ezt a

kétségbeesése ellenére is visszautasítaná. Bevezette a szobába,

leültette egy padra, töltött neki egy kupa bort, és nyugtatóként

beletett pár csepp altatót. Adela megtörölte a szemét, aztán

engedelmesen ivott a borból.

- Beszélek Lukasszal kegyed érdekében - ígérte meg Marthe

pár perces hallgatás után.

Igen, rád hallgatni fog. Téged még annál a cselédnél is jobban

szeret, gondolta Adela újból fellángoló haraggal.

Lukas nem sietett otthagyni a nagyteremben tartott mulatságot.

Miért is tette volna? A szobájában úgyis csak az üres ágya várta.

Miért ne ünnepelne? Igaz, hogy nem kellett véres csatákat

vívniuk, de mégiscsak sértetlenül hazavezette az összes katonáját,

ráadásul apa lett. Ez éppen elég okot adott néhány kupa bor

elfogyasztására.

A nagyterem lassacskán kiürült. A mulatozók egy része teljesen

lerészegedve kitántorgott, a többiek rég hazamentek a

családjukhoz. Lukas annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak

akkor vette észre Marthét, amikor az asszony már mellette állt.

Kissé homályos tekintettel ránézett.

- Köszönöm, hogy segítettél Rainának.

A várúrnő elmosolyodott.

- Bementem hozzá. Alszik, minden rendben van. A fiad

kiadósan szopott. Úgy látszik, szeret iszogatni, akárcsak az apja -

mutatott a teletöltött kupára.

Lukas bizalmatlanul méregette. Annyira messze nem volt

részeg, hogy ne jött volna rá, a várúrnő a lelkére akar beszélni. Jól

ismerte az egykori bábát.

- Ha a hitvesem érdekében akarsz bármit mondani, rossz

helyen jársz - jelentette ki mogorván.

Lukas megértés és együttérzés helyett vitatkozókedvet látott

Marthe arcán. A fiatalasszony ritkán adta ennek tanújelét, és akkor

is csak barátokkal szemben.

- Nem, a legjobb helyen járok - nem kellett suttognia, mert

mindenki elég távol volt tőlük ahhoz, hogy a beszélgetésük

titokban maradjon. - Már ráébredt, hogy nagy hibát követett el,

amikor kikényszerítette a házasságotokat. Megbánta. De végül is

te megkérted a kezét. Adela ugyanúgy hozzád van kötve, ahogy te

őhozzá. Pokollá akarjátok tenni egymás életét? Próbáljátok meg

mindketten elölről kezdeni. A feleséged kész rá. Tehát?

- Úgysem hagynál addig békén - morogta a lovag.

- Így igaz.

Marthe rámosolygott, és ezzel majdnem összetörte Lukas

szívét. A férfi elfordította a tekintetét, és nagyot kortyolt a

kupából, hogy ne lássa az arcát.

Lukas megszokásból majdnem a régi szobájába ment, de eszébe

jutott, hogy ott most a felesége alszik, és ő megígérte, hogy nem

zaklatja többé. Kelletlenül irányt váltott, és próbálta emlékezetébe

idézni, merre van az új szobája.

Hamarosan az ajtóban állt, és alig hitt a szemének. Nem az

lepte meg, hogy a fegyvereit, a köpenyét és a többi holmiját már

új lakhelyére vitték, hanem az, hogy az ágyon Adela üldögélt, és

félénken rámosolygott. Levette a fátylát és a felsőruháját. Szőke

haja a vékony alsóruhára omlott.

Lukas dühösen becsapta maga mögött az ajtót, és a hitvesétől

lehető legmesszebb megállt.

- Megmagyarázná, mit keres itt? - kérdezte mérgesen, mire

Adela még szánalomra méltóbban bámult rá.

- Bocsánatot szeretnék kérni mindenért - suttogta lesütött

szemmel. - És megígérem, hogy a jövőben minden tekintetben

engedelmes felesége leszek.

Adela hirtelen bátran a szemébe nézett, és az ágyra feküdt

anélkül, hogy levette volna a férjéről a tekintetét.

Lukas két lépéssel közelebb ment hozzá.

- Nem. - Hevesebben, mint szándékában állt, megragadta az

asszonyka karját, és felállította. - Eddig kétszer osont az ágyamba,

és mindig bajt hozott rám. Azonnal távozzon!

- Másodszorra nem osontam az ágyába - tiltakozott könnyes

szemmel. - Törvényes feleségeként vezettek a hitvesi ágyhoz, amit

a káplán előtte megáldott.

- Aztán nem akart eleget tenni a kötelességének, és arra

kényszerített, hogy bemocskoljam a becsületemet. Most ne

akarjon esküszegésre is rávenni - vetette oda Lukas élesen.

A becsületedet azzal mocskoltad be, hogy fattyút nemzettél, és

még el is ismered a világ előtt, gondolta Adela mérgesen, de

gondosan elrejtette a haragját, miközben visszaült az ágyra.

- Tapasztalatlan voltam és féltem. Nem tudja ezt megérteni?

Szeretem kegyelmedet, és minden tekintetben engedelmes, jó

felesége akarok lenni. Bocsásson meg, és jöjjön a szobánkba!

Lukas elgondolkodva nézte Adela alig fedett testét. A világ

bármelyik asszonyával ágyba bújt volna ezen az éjszakán, csak

vele nem. Mi van, ha az utolsó pillanatban újra elfogja a félelem?

Nem akarta még egyszer elveszíteni az önuralmát. És nem akart

engedelmes feleséggel hálni, aki csak kötelességtudatból tűri el az

ölelését. Olyan hitvesre vágyott, aki szerelemből lesz az övé.

Adela észrevette az elutasítást a tekintetében. Rá kell vennem,

hogy teherbe ejtsen. Ha én is szülök neki egy fiút, tisztelnie és

szeretnie kell, mondogatta magában kétségbeesetten.

- Kérem, kezdjünk elölről mindent - suttogta.

Lukas hosszasan nézte az asszonykát, végül megszólalt.

- Rendben. De nem az ágyban fogjuk kezdeni. Most menjen

aludni a szobájába.

Christian komor jóslata beteljesedni látszott. A sarokba

szorított Oroszlán Henrik szörnyű bosszút állt. Kinevezte

Haldensleben és a csapatai parancsnokává a rettegett Bernhard

von Lippét. A városból indítottak támadásokat a környékre, és

mindenütt, egészen Magdeburgig hatalmas pusztítást végeztek.

Miközben a császár az ultimátum lejártáig fogadta Henrik

egykori vazallusainak hűségesküjét, Wichmann érseknek nem

maradt más választása, mint újra megostromolni Haldenslebent,

amit egy évvel korábban nem tudott bevenni. A Wettinek ebben a

hadjáratban is vele tartottak.

A kölni érsek ezúttal a brabantok nélkül csatlakozott hozzájuk.

A zsoldossereg rémtettei miatt a főpap és a császár megállapodott,

hogy a jövőben nem fogadják fel őket. Miután Wichmann

megígérte, hogy egyenrangú seregparancsnokként tekintenek rá, a

meisseni őrgróf sem tagadhatta meg unokatestvérétől a segítséget.

Otto rosszkedvűen hívta össze a vazallusait 1181 elején, hogy

szitkozódva elinduljanak a mocsárral övezett bevehetetlen erőd

felé.

Haldensleben bevétele

- Alig várom, hogy visszatérjek arra a kellemes helyre - fintorgott

Lukas, aztán meghúzta a gyeplőt, mert a lova ki akart törni a

sorból. - Még a hátasom is sejti, hová megyünk, és inkább

visszafordulna.

- Okos jószág - jegyezte meg Christian kissé gúnyos mosollyal.

Ezúttal el kellett kísérnie az őrgrófot a hadjáratra. A

christiansdorfi vár parancsnokságát ismét Reinhardnak adta át,

Otto támogatásként odaküldte az egyik legtapasztaltabb lovagját,

aki már kiöregedett a csatákból.

Christian és Lukas egymás mellett lovagolt, szorosan követve

Ottót, valamint a testőreit élükön Ekkeharttal, aki egyben a

Wettin- ház seregének a parancsnoka is volt. A meisseniek után

meneteltek Dietrich von Landsberg és Dedo von Groitzsch

csapatai.

Ahogy közeledtek az átkozott mocsárhoz, Otto hangulata úgy

romlott. Wichmann üzenete sem derítette jobb kedvre, pedig

abban az állt, hogy megtalálta a módját az erőd elfoglalásának.

A tábortűznél minden este azt találgatták, hogyan akarja az

érsek térdre kényszeríteni a várost, amit már február óta ostromolt.

Izgatottan várták a fejleményeket, hiszen a mocsárral körülvett

várat gyakorlatilag bevehetetlennek tartották, ráadásul a

parancsnoka egy mindenki által rettegett nemes volt. Bernhard

von Lippe hírhedt kegyetlenséggel dúlt fel egész tartományokat.

Köztudottan semmilyen eszköztől sem riadt vissza, hogy legyőzze

az ellenségét. A Magdeburgból idevezető úton felégetett falvak

sora volt rá a szomorú bizonyíték.

- Érzed ezt az otthonos illatot? Már nagyon hiányzott.

Igazán kedvet kap az ember, hogy néhány napot hidegben, sárban

és maró füstben töltsön.

Christian ugyan nem reagált Lukas tréfálkozására, de ő is érezte

a láp bűzét, ami nagyon is emlékeztette a hetekig tartó, hiábavaló

ostromra.

- Most legalább nem ég - jegyezte meg végül lakonikusan.

- Annak idején már mindent felégettek a lábunk alatt.

Wichmann szövetségesei valószínűleg vakondként bámulják a

kiégett üregekből az erődöt. Bernhard von Lippe örömmel fog

néhány maradék csontot ledobatni az éhes ostromlóknak -

morogta Lukas.

Christian úgy döntött, inkább nem mond semmit barátja

szavaira. Lukas beszédes kedvének visszatérte határozottan arról

árulkodott, hogy kibékültek Adelával. A várnagynak ugyanakkor

nem az volt a benyomása, hogy barátja mélyebb érzelmeket

táplálna a hitvese iránt, ráadásul sosem beszélt róla. Tény

azonban, hogy nemrég visszaköltözött a közös szobájukba, és az

indulásuk előtt a fiatalasszony büszkén jelentette be, hogy

gyermeket vár.

Christian éberen előretekingetett. Rövid erdei útszakasz után

már látniuk kellett a szövetségesek táborát. Az elé táruló

látványtól elállt a szava. Még a mindig beszédes Lukas is

elnémult. Otto és kísérete megállt, mert ők sem akartak hinni a

szemüknek.

A vár körüli táj alaposan megváltozott. Az érkezők rögtön

megértették Wichmann sikert ígérő tervét. Haldensleben szigetté

változott. A város nem messze az Ohre folyótól terült el, a lakók

most a kisebb Bevert átvezették a település túloldalán, így a víz

szinte teljesen körülvette. Amit a védelmüknek szántak, végül a

végzetükké válhat.

Wichmann emberei előrelátóan a ké folyón több helyen gátakat

építettek.

- Micsoda ravasz róka az unokatestvérem! Még senki nem

próbált meg elárasztani egy várost - mondta elismerően Otto,

miután felocsúdott a meglepetéséből.

Úgy tűnt, hogy az ostromlók nincsenek messze a terv

megvalósításától. A magdeburgi hercegérsek megbízottja eléjük

lovagolt, és elvezette őket a nekik kijelölt táborhelyre. Christian

azonnal felismerte, bár mostanra eltűntek az ostromgépek

elszenesedett maradványai. Wichmann katonái bizonyára

eltüzelték a főzéshez, és hogy felmelegedhessenek a márciusi

hidegben.

Az újonnan érkezettek figyelmét a tábor központja felől

hallatszó üvöltés vonta magára. A vár mellvédjéről a várvédők

lövedékeket katapultáltak az épülő gátakra. Tucatszámra találták

el a katonákat, akik fájdalmas kiáltással zuhantak le a töltésről. A

földsáncok egy része darabokra hullott. A föld lavinaszerűen

zúdult le, és több embert elsodort. Aki tehette, biztos helyre

rohant. Mindenfelől parancsokat ordítoztak, hogy a betemetett

sebesülteket minél előbb kiszabadíthassák.

A várfalon diadalkiáltás harsant fel, aztán rettenetes átkokat

szórtak az ostromlókra. Christian és Lukas egymásra nézett.

- Úgy látszik, megint nagyszerű mulatságban lesz részünk -

jegyezte meg a fiatalabb lovag.

Leszálltak a nyeregből, a lovakat Davidra és Georgra bízták. A

két apród dermedten figyelte a körülöttük kitörő zűrzavart.

Christian kiadta a parancsokat a táboruk felállítására, a

tűzrakóhely és a karám kialakítására.

Otto katonái a gyakorlatozás helyett kosarakban földet, sarat

hordtak, és bozótos növényeket szedtek össze, hogy megerősítsék

a gátakat. Bár a várvédők nyílzáporral is igyekeztek lassítani az

építkezést, a víz észrevehetően napról napra emelkedett.

Bernhard emberei jól céloztak, ezért annyi volt a sebesült és a

halott, hogy az emberek a gátak mögé kényszerültek. Ez

időlegesen mégis visszavetette a támadást. Wichmann emberei

ezzel mit sem törődve elkezdték felduzzasztani a Bevert

Haldensleben mögött úgy, hogy a víz nem tudott lefolyni. A

várost két keskeny, egyre mélyülő tó vette körül, amelyek vize

már átcsapott a sáncokon, és immár a hatalmas erődítmény falát

nyaldosta. Húsvétra már olyan magasan állt a víz, hogy néhány

arasznyi távolság választotta el a városfal tetejétől.

Christian Gretéhez ment, aki éppen sört adott el von Groitzsch

néhány lovagjának. Hétköznapi mozdulatai, ahogy magától

értetődő módon gondoskodott a férfiakról, nem fukarkodva

közben a gunyoros megjegyzésekkel, az otthonára emlékeztették.

Az ostrom közben adódó nyugodt pillanatokban egyre többször

töprengett azon, mit keres itt voltaképpen. Miért van ezen a

barátságtalan helyen? Sokkal jobban hiányzott neki Marthe, mint

várta. Vágyott rá, hogy magához szorítsa, hogy csókolgassa,

érezze az illatát és a teste melegét. Úgy érezte, túlságosan is

lekötik ezek a gondolatok. Aggódott a feleségéért, vajon meg tud-

e birkózni a ráháruló rengeteg feladattal és a négyszáz emberért

viselt felelősséggel. Azon tépelődött, megfelelően gondoskodott-e

a védelméről azzal, hogy otthon hagyta Reinhardot, Walthert,

Kunót és Bertramot. Igaz, hogy Hilbert atya, a bányamester, a

pénzverőmester és a két kovács bátor, nagy tiszteletnek örvendő

emberek, akik habozás nélkül a segítségére sietnek, ha szükséges.

Az idős Friedmar, akit Otto a várba küldött, Meissenben

becsületes, nagyra becsült lovagnak számított. De ki tudja, mi

minden történt a hadba vonulásuk óta Christiansdorfban? Talán

mégis biztonságba kellett volna helyezni a családját az egyik

barátjuknál?

A felesége és a lánya búcsúzáskor mondott szavai nem mentek

ki a fejéből.

- Sokáig leszel távol. Olyan sokáig, mint még soha - mondta

Marthe, miközben igyekezett bátran a szemébe nézni.

Még jobban nyugtalanította, amit Clarától hallott.

- Utána gyere haza, amilyen gyorsan csak tudsz.

A lánya hanglejtése és szokatlan komolysága még most is

megrémítette.

Amikor Grete észrevette, tisztelettel üdvözölte, és itallal

kínálta. Christian udvariasan visszautasította, valahogy nem

kívánta a hideg sört.

- Holnap megtörténik - jelentette ki a markotányosnő a

katonák lármázása közepette, diadalittas pillantást vetve a

gátakkal körülvett város felé.

- Remélem, a lakosok a tetőkre tudnak menekülni, vagy

időben megadják magukat. Fogalmam sincs, mennyi halott lesz,

ha Wichmann érsek valóban elrendeli a város elárasztását.

Grete elképedten bámult rá.

- Lovag létére furcsa gondolatok foglalkoztatják - jegyezte

meg, miközben nyögve leült az egyik üres hordóra.

- Mert úgy lenne rendjén való, hogy a háború a katonák

dolga és nem védtelen parasztoké, egyszerű kézműveseké,

asszonyoké, gyermekeké és aggastyánoké - felelte Christian.

Grete megvetően legyintett.

- Láthatják, hogy a víz emelkedik. Másszanak fel a tetőkre.

- Nem vártam tőled efféle beszédet - vetette oda a lovag

kissé ridegen.

- Miért, uram? A magdeburgiaknak minden okunk megvan

rá, hogy gyűlöljék ezt a helyet. Hány pusztító támadást indítottak

innen? Nem látta útközben a felkoncolt holttesteket és a felégetett

házakat? Imádkozom Istenhez és az összes szenthez, hogy

Wichmann érsek holnap sikerrel járjon.

- Voltak rokonaid és barátaid az áldozatok között?

- Igen - hangzott a keserű válasz. - A húgom egész családját

kiirtották. Még a csecsemőnek sem kegyelmeztek. És hogy mit

tettek előtte az unokahúgommal, azt bizonyára nem akarja, hogy

elmeséljem, uram.

Grete megtörölte az arcát, aztán megrázta magát, mintha így

megszabadulhatna a rossz emlékektől.

- Ezt a várat földig kell rombolni, Bernhardot pedig agyonverni.

Higgye el, uram, ha a hercegérsek ide hívja a magdeburgi

embereit, hogy tegyék a földdel egyenlővé Haldenslebent,

örömmel megteszik.

A víz gyorsabban emelkedett a vártnál. Hajnal hasadtával

ujjongás csalta ki az ostromlókat a sátraikból. Christian

önkéntelenül felkapta a kardját, mielőtt kirohant, de a derengő

fényben rögtön látta, hogy egyelőre nem lesz rá szüksége.

Wichmann több embere izgatottan hadonászva ácsorgott, és

figyelte, ahogy a felduzzasztott víz a fal tetejét elérve beömlik a

városba. A lakók talán álmukban fulladnak bele az áradatba?

Christiannak nem volt ideje bámészkodni. Sietős léptekkel Otto

sátrába ment, hogy jelentést tegyen, és várja a következő

parancsot. Ekkehart csupán pillanatokkal érkezett később nála,

magára öltve szokásos kifürkészhetetlen arckifejezését. A két

lovag alig észrevehető biccentéssel üdvözölte egymást.

Elsőnek a tökéletesen éber Dietrich lépett ki a sátorból. Csak

nehezen tudta elrejteni izgatottságát. Hamarosan követte az apja

is, aki láthatóan egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. A

járása elárulta, hogy a csontjai és ízületei a szokásosnál is jobban

fájnak. Intett az előtte térdelő Christiannak és Ekkehartnak, hogy

kövessék.

Wichmann a kölni érsek és legbizalmasabb emberei

társaságában egy embermagasságúra épített emelvényen állt, hogy

láthassa, mi történik az ostromlott városban. Christian észrevette a

vazallusok között Geraldot és Hoyert, szívélyesen üdvözölte őket.

A tetőkön nagy volt a sürgés-forgás, ledobálták a zsindelyeket, a

szabaddá váló gerendákon emberek másztak fel. Néhányan

zsákokat vagy kosarakat cipeltek magukkal, hogy legalább a

javaik és a tartalékuk egy részét megmentsék.

- Küldjön fegyvereseket! Ajánljon nekik szabad elvonulást,

ha megadják magukat - parancsolta Wichmann Geraldnak. -

Imádkozom a sikerünkért.

- Christian közvetítőként elkíséri - közölte Ekkehart.

Christian szó nélkül fogadta az utasítást. Ekkehart volt Otto

seregének a parancsnoka, jogában állt ilyen döntést hozni.

Eltartott egy ideig, amíg a katonák csónakba szálltak, hogy a

falhoz evezzenek. Christian is láncinget és sisakot öltött. Amikor

Geralddal és Hoyer von Falkensteinnel beült a csónakba,

megállapította, hogy teljes fegyverzetben nem lesz egyszerű az

átkelés.

Inkább egy becsületes párviadal szilárd talajon, mint ez, futott

át Christian agyán, miközben igyekezett megtartani az

egyensúlyát és elkerülni, hogy a kardja nekiütődjön a deszkáknak.

Amikor körülnézett, látta, hogy nem csak neki támadtak

nehézségei. Több csónak veszélyesen imbolygott, kettő felborult,

és a benne ülők rémült kiáltozások közepette a vízbe estek. Az

egyik még a sekély vízben siklott, ezért a katonák prüszkölve és

káromkodva nagy nehezen partra tudtak vergődni. A másik

csónakban ülők nem voltak ilyen szerencsések. A nehéz

páncélingek miatt esélyük sem maradt a menekülésre, egyszerűen

elsüllyedtek.

Gerald gyorsan keresztet vetett, aztán Wichmannra nézett, és

várta, hogy jelt adjon az indulásra.

A Christiant, valamint a magdeburgi és a kölni lovagot szállító

hajó evezősei biztos kézzel tették a dolgukat, ezért a várnagy

óvatosan megfordult, hogy megnézze, milyen kép tárul

Haldensleben védői elé. Számtalan csónakon állig felfegyverzett

katonák közeledtek az elárasztott városhoz.

A többiek kellő távolságot tartottak ahhoz, hogy a városlakók

láthassák, az első csónakban közvetítők érkeznek. Gerald

feltartotta Wichmann zászlaját, hogy senkinek se legyen kétsége a

szándékaik felől.

Az evezősök a csónak magasabb oldalával közelítették meg a

várfalat, hogy a víz ne sodorja el őket. Két sorban felálló íjászok

fogadták őket. Egy térdig érő láncinget és normann sisakot viselő

férfi lépett elő, kiabált valamit, de sem Christian, sem Gerald nem

értette a szavait. A következő pillanatban azonban rájöttek, milyen

parancsot adhatott. Az íjászok nyílvesszőt helyeztek a

fegyverükbe, és az érkezőkre céloztak.

Christian önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét. Nem hoztak

magukkal pajzsot, így teljesen védtelenek voltak a nyílhegyekkel

szemben. Ha bárkit eltalálnak közülük, és a csónak felborul, a

nehéz fegyverzetben mindnyájan menthetetlenül vízbe fulladnak.

Gerald ügyelve, hogy ne billentse ki a csónakot, amilyen

gyorsan csak tudott felállt, és odakiáltotta a parancsnoknak:

- Közvetítőként jöttünk!

A védők parancsnoka intett a katonáinak, hogy várjanak. Bár

nem lőttek ki a nyilaikat, az íjászok nem engedték le a

fegyverüket.

A csónak húszlábnyira megközelítette a várfalat. Ekkor már

tisztán hallották a lövésre utasító szavakat.

- Isten legyen velünk - suttogta Hoyer, és felkészült a

találatra. Érthetetlen módon valahogy abban reménykedett, hogy a

zeke és a láncing megvédi, holott ehhez már túl közel voltak.

Az első nyilak előttük csapódtak a vízbe, a többi mögöttük.

Csak játszadoznak velünk, állapította meg Christian magában.

- Közvetítőkre lőnek? - méltatlankodott Gerald.

- Tisztelgés a bátor ostromlók előtt és jelzés, hogy elég

nyílvesszőnk van néhány csónak elsüllyesztéséhez - gúnyolódott a

parancsnok.

Mivel már eléggé közel voltak az ellenséghez, Christian

alaposabban megnézhette az erős alkatú parancsnokot. A

lánccsuklyától és az orrát eltakaró sisaktól nem sok látszott a

ráncos arcból, de a hangja parancsolóan zengett, és a felszerelése

is a lehető legjobb minőségű volt. Ha nem maga Bernhard von

Lippe állt előtte, akkor bizonyára az egyik magas rangú vazallusa.

Mindenesetre nem állt szándékában bemutatkozni.

- Mi az ajánlat? - dörögte.

- Szabad elvonulás a polgárok számára minden javukkal,

amit három hét leforgása alatt el tudnak vinni, továbbá Bernhard

és az emberei is bántatlanul távozhatnak, ha a város megadja

magát - felelte Gerald.

- Wichmann ezt szavatolja?

- Igen.

- Nincs felhatalmazásunk rá, hogy Henrik herceg engedélye

nélkül átadjuk Haldenslebent.

Gerald nem nyitott vitát arról, hogy Henrik már rég nem

herceg, hanem jogfosztott nemes. Semmire sem vezetne, ha a

formalitásokon vitáznának. Ha Haldensleben gyorsan megadja

magát, azzal mindkét oldalon sok életet megmenthetnek. Mivel

azonban Bernhardot Henrik tette meg parancsnoknak, nem adhatta

át a várost a hozzájárulása nélkül.

- Küldjön hozzá futárt. Szabad utat biztosítunk neki -

javasolta Gerald, Wichmann ugyanis teljes felhatalmazást adott

számára ebben a kérdésben. Mindenki tudta, hogy Oroszlán

Henrik nem fog ide vonulni a seregével, hogy felszabadítsa a

várost az ostrom alól.

Az ismeretlen lovag megfordult, és valamilyen parancsot adott

az egyik hátrébb álló emberének.

Gerald váltott vele néhány szót, aztán a férfi óvatosan lemászott

egy létrán a csónakba. A hercegérsek még egy lovat is adott a

futárnak, hogy minél hamarabb megérkezzen Oroszlán Henrikhez,

és visszatérhessen a megadásról szóló engedéllyel.

Miközben várakoztak, váratlan dolog történt. Egy nap és egy

éjszakán át zuhogott az eső, amitől átáztak a sebtében felépített

gátak. Egyik a másik után dőlt össze, szabad folyást engedve a

felduzzasztott folyóknak. Az ostromlók táborának egy része víz

alá került. Wichmann érsek azonban nem tűrte, hogy a katonákon

úrrá legyen a csüggedés, azonnal elrendelte a gátak újjáépítését. A

vízszint hamarosan ismét elérte a városfalat.

Másnap visszatért Bernhard von Lippe Oroszlán Henrikhez

küldött futára. Összeszorított ajakkal Geraldhoz kísértette magát,

visszaadta a kölcsönkapott lovat, és kért egy csónakot, ami a várba

viszi.

Gerald hamarosan felkereste Christiant, aki Lukasszal együtt

vívóleckét adott a két immár tizenhat esztendős apródnak,

Georgnak és Davidnak. Dietrich figyelte az ifjak mozdulatait.

- Haldensleben megadja magát. Oroszlán Henrik nem tud

segítséget küldeni, így a várost és a várat nem tarthatják tovább a

védők - közölte Gerald, miközben elismerően bólintott az apródok

felé vívótudományuk dicséreteként.

- Bernhard von Lippe tartani fogja magát a parancshoz? -

kételkedett Dietrich.

- Nincs más választása. Az emberek hetek óta a

padlásszobákban élnek a gerendák között. A megmentett kevés

tartalékuk fogytán van. Még a halottaikat sem tudják eltemetni,

csónakkal szállítják a tetemeket a templomhoz, és a tetőtérben

helyezik el őket. Ki követné még Bernhardot? - vélekedett Gerald.

Másnap reggel, 1181. május 3-án Bernhard von Lippe átadta a

várost Wichmann hercegérseknek. A főpap ígéretéhez híven

szabad elvonulást engedett a katonáknak és a polgároknak is,

három hét állt a rendelkezésükre, hogy javaikat elszállítsák.

Ezután Wichmann parancsot adott a magdeburgiaknak, hogy

tegyék a földdel egyenlővé a várost, ahonnan oly sok szenvedést

okozó támadás indult. Az emberek keserű elégtétellel hajtották

végre a rombolást.

Miközben Haldensleben megsemmisült, Wichmann és

szövetségesei győzedelmesen bevonultak Magdeburgba.

Christian, Lukas és a katonáik számára még nem jött el az idő,

hogy hazainduljanak, bár a várnagy legszívesebben ezt tette volna.

A háború következő szakasza csak most kezdődött el.

Haldenslebent, Oroszlán Henrik egyik fontos erődjét ugyan

bevették, a főúr mégsem adta fel a hadakozást. A várakozásokkal

ellentétben sem nagy hatalmú apósa, az angol király, sem a

flamandok és a dánok nem siettek a segítségére. Még a szoros

szövetségeseinek tartott szláv fejedelmek sem szálltak harcba az

oldalán, Henrik egyedül vonult azok ellen a várak ellen,

amelyeknek az urai átálltak a császárhoz. Elsőként Holsteint

támadta meg.

A császár a pünkösdre meghirdetett újabb birodalmi hadjáratot

júniusra halasztotta. Addigra hatalmas sereg gyűlt össze a szász, a

rajnai, a sváb és a bajor tartományokból, hogy véglegesen

legyőzzék Oroszlán Henriket.

Otto a testvéreivel, Dietrichhel és Dedóval csatlakozott a

Homburgban gyülekező sereghez. A császár úgy határozott, hogy

nem köti le a seregét a kiválóan erődített Braunschweig

megtámadásával vagy más hosszú ostrommal. Ehelyett erői nagy

részét, köztük Wichmann, a meisseni őrgróf és Otto von

Brandenburg csapatait is, mindenki meglepetésére átvezette a

barátságtalan Lüneburger Heidén át Bardowickhoz, ami harc

nélkül a kezére került. Lüneburg kivételével az összes vár

behódolt Barbarossa Frigyesnek.

Henrik feleségének, Matildnak ekkor kellett uralkodónőként

cselekednie. A császár elé járult, és közölte, hogy nem adja át

Lüneburgot, mert az a jegyajándéka, így az ő birtoka. Frigyes

elismerte a jogait, de Hedwig bátyjait, az új szász herceget és Otto

von Brandenburg őrgrófot Bardowickban hagyta, hogy biztosítsák

a tartományt. Ezután a maradék sereggel visszavonult az Elbán át

Lübeckhez. Ezekkel a csapatokkal tartott Christian és Lukas is.

Henrik megtette az előkészületeket a hatalmas Hanza-város

védelmére, és itt vonta össze megmaradt serege nagy részét.

Legértékesebb foglyait, Lajos türingiai tartománygrófot és a

fivérét, Hermannt óvatosságból Segebergbe vitette, bár tudta,

hogy a lübeckiek hűek hozzá, hiszen ő virágoztatta fel a

városukat.

A császár azonban váratlanul erősítést kapott. Egy szláv sereg

csatlakozott hozzá, valamint Waldemar dán király flottája a Trave

torkolatában. Utóbbi segítségében Oroszlán Henrik is bízott, de

Waldemar Barbarossával kötött egyezséget, aminek értelmében az

egyik lánya feleségül megy Frigyes fiához, a sváb herceghez.

A szárazföld és a víz felől is fenyegetett Lübeck polgárai nem

láttak más kiutat, mint hogy a császár engedélyével küldöttséget

menesztettek az egykori herceghez Stadéba. Az üzenetben az állt,

hogy amennyiben Henrik biztosítja a város felmentését, akkor

védelmezni fogják, ellenkező esetben megadják magukat a

császárnak.

Néhány nap múlva visszatért a lübecki küldöttség Henrik

parancsával, miszerint adják át a várost a császárnak. Frigyes

hatalmas pompával vonult be a Hanza-szövetség egyik ékkövébe.

Oroszlán Henrik vereséget szenvedett. A császártól szabad utat

kért Lüneburgba, majd váltságdíj nélkül elengedte főúri foglyait.

Augusztus végén Barbarossa Frigyes feloszlatta serege nagyobb

részét. Végre Christian és Lukas is hazatérhetett. Csaknem hat

hónapot voltak távol.

- Vége a háborúnak - mondta fáradt mosollyal Grete a

körülötte nevetgélő, beszélgető katonákra mutatva. A közeli

hazatérés reménye sok vevőt hozott számára.

- Mitévő leszel? Felhagysz az üzlettel? - érdeklődött

Christian, miközben kiitta a borát. - Még mindig áll az ajánlat.

Gyere velünk Christiansdorfba, és öreg napjaidra gondtalanul

élhetsz.

Grete szigorú pillantást vetett a lármázó katonákra, végül az

egyiknek a kezébe adta a merőkanalat.

- Tedd magad hasznossá. A vendégeim vagytok.

Ügyet sem vetve az éljenzésre, intett Christiannak, hogy

menjenek kicsit arrébb, egy nyugodtabb helyre.

- Isten áldja kegyelmedet és a hitvesét a jóságukért, de nem

vállalkozhatom még egyszer ilyen hosszú útra. Az időm lassan

lejár - mondta csendesen.

Egy vászoncsomagot nyomott Christian kezébe, amibe

láthatóan pénzestálkát rejtett.

- Tegye ezt el, és vegyen belőle gyertyát a lelki üdvömért.

Szükségem lesz az imájára a Mindenható előtt.

Szomorú mosoly futott át öreg arcán.

- Keresni akartam egy békés helyet, hogy nyugodtan

távozhassak, de ha Isten is úgy akarja, és ad nekem még némi

erőt, hamarosan követem kegyelmedet. Siessen, lovag uram, a

felesége miatt. Tudom, hogy mindent megtesz a védelmében, ám

most olyan veszély fenyegeti, amitől nem mentheti meg a kard.

Grete határozottan a férfi szemébe nézett, akinek azonnal lánya

vészjósló szavai jutottak eszébe. A markotányosnő ezután sarkon

fordult és elment. Christian tudta, hogy nincs értelme tartóztatni és

a részletekről faggatni.

Grete szó nélkül elhagyta a tábort, többé nem látták. Mint

később kiderült, a kocsiját egy fiatal markotányosnőnek adta, aki

olykor segített neki.

Másnap Otto csapatai Meissen felé vették az irányt. Christian

nyugtalanul számolta a napokat, amelyek még elválasztották a

szeretteitől. Majdnem fél évig volt távol, ilyen hosszú időre még

sosem hagyta magára a családját. Ahogy közeledtek

Christiansdorf felé, egyre jobban aggódott Marthéért.

Rossz hírek

Christian szokásához híven előreküldött egy lovast, hogy jelezze

az érkezésüket. Vajon visszajön, hogy felkészítsen a rossz hírekre,

vagy hogy elújságolja Lukas gyermekének szerencsés világra

jöttét? A futár azonban nem tért vissza.

A csapat a lehető leggyorsabban igyekezett hazajutni. Lukas

szokatlanul hallgatagon, gondolataiba mélyedve vágtatott.

Christianon is egyre jobban eluralkodott a szorongás. Vajon mi

minden történt a távollétében fél év alatt a faluban?

Mint mindig, most is megtelt a várudvar emberekkel, akik

üdvözölni akarták a háborúból hazatérőket, és keresték az

ismerőseiket, rokonaikat. A kapuhoz érve Christian úgy érezte,

hogy egy pillanatra megáll a szívverése. Reinhard mellett nem

Marthe várta őket az üdvözlőitallal, hanem Waltraud, a goslari

özvegy, aki az ostrom és az idevonulás során vált a

szövetségesévé.

Talán szüléshez hívták, győzködte magát, hogy valamelyest

megnyugodjon. Amint megpillantotta a Reinhard mögött

szokatlanul komoly arccal álldogáló Clarát, az üdvrivalgás

közepette olyan rettegés fogta el, mintha a világvége közeledne.

Waltraud tisztelettel köszöntötte, és átnyújtotta neki az

üdvözlőkupát.

- A feleségem? - kérdezte Christian, még mielőtt

belekortyolt volna az italba.

- Beteg, ágyban fekszik - hangzott az aggódó válasz.

- Most már van remény - lépett elő Clara. - Menjünk

gyorsan be hozzá.

Christian továbbadta Lukasnak a kupát, aki ugyanúgy hiába

kereste a tekintetével a feleségét, mint ő. Reinhard visszaadta a

várnagynak a vár kulcsait, aztán komoran a fiatalabb lovaghoz

fordult.

- Fiad született, de a feleséged ... Isten fogadja be a lelkét.

Részvétem.

Reinhard keresztet vetett, és magához hívott egy gyermeklány

cselédet, aki egy újszülöttet tartott a karján.

- A hitvese úgy kívánta, hogy kegyelmed után nevezzék el,

uram - mondta félénken. - A nevem Rosa, én vagyok a dajkája. -

Lesütött szemmel mélyen meghajolt a lovag előtt.

Lukas rápillantott az alvó csecsemőre, aki álmában éppen

mocorgott egy kicsit, és ökölbe szorította apró kezét, majd szó

nélkül elindult Christian és Clara után.

A határozott Waltraud azonban visszatartotta.

- Ha esetleg búcsút akar venni a hitvesétől, a kápolnában

ravataloztuk fel. Halogattuk a temetést, ameddig csak lehetett

abban a reményben, hogy kegyelmed még időben hazatér.

Johanna virrasztott Marthe betegágyánál. Falfehér arca jelezte,

hogy mennyire kimerült. Amint meglátta Christiant, felpattant.

- Az Úrnak legyen hála, hogy hazatért. Most már

bizonyosan meggyógyul.

- Lázas járvány tört ki a faluban - suttogta Johanna a mélyen

alvó Marthe mellett. - Végkimerülésig dolgozott. Végül Daniel is

megbetegedett.

Christian összerezzent.

- Életben van. Nagy nehezen sikerült megmentenünk - tette

hozzá gyorsan a fiatalasszony, amikor látta a rémületét. - Már jól

van. Friedmar lovaggal kilovagolt.

Legalább ettől a csapástól megmenekültem, futott át az agyán,

mert biztosra vette, hogy a mostohalánya még számos rossz hírt

közöl vele. Olyan sok gyermek halt meg életének első heteiben

vagy évében, hogy mindig különleges kegyelemnek tartotta, hogy

az övéi életben maradtak, és egészségesek voltak. Kivéve egyet,

akit Marthe a kínzások miatt még magzatként elveszített. A férfi

el sem tudta képzelni, hogy el kell temetnie valamelyik

gyermekét.

- A sok aggodalom, az átvirrasztott éjszakák felőrölték. De

azt hiszem, hogy a szerencsétlenül végződött szülés döntötte le a

lábáról. Ha itt maradna egy ideig, elmennék ennivalóért - suttogta

Johanna.

- Menj csak. Úgysem mozdulok el mellőle egy ideig - felelte

Christian. - És mond el Lukasnak, mi történt a feleségével.

Biztosan te is jelen voltál.

- Igen, uram, ahogy kívánja. - Johanna meghajolt és

kisietett.

Christian szorongva leült az ágyra, és nézte a felesége sápadt,

beesett arcát. Miközben azon tépelődött, hogy megfogja-e a kezét,

vagy inkább hagyja nyugodtan aludni, Marthe mintha megérezte

volna a jelenlétét, kinyitotta a szemét.

- Hazajöttél. Végre! Most már minden rendben lesz.

Bágyadt mosolyában alig volt nyoma a rá jellemző

élénkségnek. Fázósan összehúzta a vállát.

- Nagyon fázom. Feküdj ide mellém, és melegíts fel egy

kicsit.

A férfi kissé bizonytalanul ránézett, aztán a földre dobta a

köpenyét, és úgy, ahogy volt, utazóruhában Marthe mellé feküdt.

Az asszonyka hátát a melléhez támasztva magára fonta a férje

karját.

- Most már minden jóra fordul - motyogta, aztán néhány

pillanat múlva mély álomba merült.

- Mi történt? - kérdezte Lukas, aki a nagyteremben ülve

igyekezett úrrá lenni kavargó érzelmein.

Amikor a kápolnában Adela holtteste mellett térdelt, nem tudott

szabadulni attól az érzéstől, hogy egy idegen fekszik a ravatalon.

Egy közeli sarokban üldögélt Rosa, ringatva Lukas újszülött

gyermekét. A nagyterem előtt várt rá Raina, hogy megmutassa

neki a fiukat. A szőke csöppség kacarászva szorította anyja kezét,

és imbolyogva tipegett. A cseléd szemlesütve, kissé habozva

elmondta, hogy ha a várnagy megengedi, hamarosan férjhez megy

a szolgák vezetőjéhez, aki nemrég megkérte a kezét.

Lukas komoran gondolt arra, hogy immár két fia van, de nincs

felesége, és az emeleten fekszik Marthe súlyos betegen.

- Mi történt? - ismételte meg az eddig megválaszolatlan

kérdést.

- A gyermek farfekvéses volt, és a hitvese elvérzett - mondta

Johanna, aki ennivalót akart vinni Marthénak és Christiannak, de

végül nem mert bemenni a szobába, ezért Lukas elé tette le a

levest és a sört.

- Adela saját maga tehetett róla - tette hozzá egy tiszta,

mégis szokatlanul szigorú hang.

Meglepetten fordultak Clara felé. Hozzászoktak, hogy Marthe

kilencesztendős lányát nem gyermekként kezelik. Egyrészt a

várnagy gyermeke volt, másrészt Christian bizalmasai tudták,

jobban teszik, ha komolyan veszik, amit mond. Mégis furcsán

hangzottak ezek a szinte vádló szavak egy gyereklány szájából.

- Elmagyaráznád, hogy érted ezt? - szólította fel Lukas

szokatlanul erélyesen.

- Ha apám is itt lesz. Tudnia kell róla.

Christian, mintha csak meghallotta volna a szavait, lejött a

lépcsőn. Láthatóan nagyon aggódott, és kimerült volt.

- Elaludt. Kérlek, vigyázz rá - mondta Johannának, aki

azonnal felment a mostohaanyjához.

- Úgy tűnik, a lányodnak furcsa közlendői vannak

számunkra - jegyezte meg Lukas komoran.

Christian fürkészőn a lányára nézett, akihez a lelke mélyén a

leginkább ragaszkodott. Eléggé ismerte Clarát ahhoz, hogy tudja,

a mondandója nem tartozik senki másra. Intett tehát neki, hogy

üljön le melléjük.

Clara a két férfival szemben álló padra telepedett. Olyan közel

ültek egymáshoz, hogy a háznép és a katonák is tudták, bizalmas

beszélgetés folyik köztük, ezért illő távolságban maradtak.

- Először Daniel betegedett meg, aztán a nyári láz szokatlan

hevességgel végigsöpört a falun. Sokan kapták el a betegséget, az

elsők között Mechthild és Hilbert atya.

Christian csak ekkor ébredt tudatára, hogy sem a kulcsárnőt,

sem a papot nem látta még. Marthe miatti aggodalmában teljesen

megfeledkezett róluk.

- Életben vannak? - kérdezte ijedten.

- Igen, de még túl gyengék ahhoz, hogy felkeljenek.

Édesanyám, Johanna és én éjjel-nappal ápoltuk a betegeket. Mivel

Hilbert atyát is ledöntötte a lábáról a kór, nem tudott misézni.

Sebastian atya egyre hangosabban azt prédikálta, hogy Isten

küldte a falura a betegséget, hogy megbüntessen minket a bűnös

életünk miatt.

Clara elhallgatott pár pillanatra, és a két férfi lassan

megsejtette, mi történhetett.

- El kellett mennünk a miséjére, különben még jobban

magunkra vonjuk a figyelmet. Minden szava és az örök

kárhozattal való fenyegetőzése nekünk szólt és a várnak, ahol

szerinte istentelen cselekedeteket hajtanak végre. Szinte mindent

tudott az itt történtekről. Rainát nyilvánosan megátalkodott

bűnösnek nevezte, és rávette, hogy menjen feleségül a szolgák

vezetőjéhez, akit nem is szeret. A falu bírájánál elérte, hogy a

kereskedő be akarja záratni a bordélyt. Anélkül, hogy néven

nevezte volna édesanyámat, folyvást azokról a szégyentelen

nőkről beszélt, akik pogány varázslatokkal élnek. És hogy aki

velük gyógyíttatja magát, az örök kárhozatra jut.

Clara halkabban folytatta.

- A pap ellenében Reinhard vagy a bányamester sem

segíthetett neki, még Mechthild sem tehetett semmit. Anyám

igyekezett leplezni, milyen mélyen érintik a sértések. Amikor

Adela vajúdni kezdett, azt kiáltozta, nem engedi, hogy a

gyermekét egy elátkozott asszony segítse világra.

Clara látta a Lukas arcára kiülő haragot, és keserű hangon

mesélt tovább.

- Édesanyám tudta, hogy a magzat farfekvéses. Szinte

könyörgött Adelának, engedje meg, hogy segítsen. Meg tudta

volna fordítani még a testében, Adela azonban az idős komornáját

küldte el a falujába, hogy hozza ide az ottani bábát. Sebastian atya

mindig a szobája körül járkált, hogy anyám ne mehessen be. Az

idegen bába csődöt mondott. A felesége elvérzett a kezei között.

Nagyon sajnálom.

- Miért nem hagyta, hogy Marthe segítsen neki? - motyogta

Lukas értetlenül.

- Adela úrhölgy azt mondta, bárki segíthet neki világra

hozni a gyermekét, csak édesanyám nem.

Egy pillanatra csend telepedett rájuk.

- Anya magát hibáztatta Adela halála miatt, pedig nem tehet

róla. Elfogyott az ereje, a járvány, Sebastian atya vádaskodásai,

végül az úrhölgy végzetes szülése. Ez már túl sok volt neki. A láz

könnyen leterítette. - Clara elhallgatott, és a társaságra újra csend

borult.

Fél esztendőre magára hagytam. Nem önszántamból, hanem

parancsra. Talán túlbecsültem az erejét, és túlságosan sok terhet

raktam a vállára? Mindaz, amit az utóbbi években átélt és

véghezvitt, elfeledtette velem, mennyire törékeny valójában,

gyötrődött Christian magában.

A várnagy tisztában volt vele, hogy Marthe a rengeteg

munkával megbirkózott volna, ám Sebastian atya alattomos

támadásaival, a halálos ítélet állandó fenyegetésével nem

küzdhetett meg. Ezek ellen egyetlen barátjuk sem nyújthatott neki

védelmet.

Christian barátja tekintetéből rájött, mire gondol. Évekkel

korábban, amikor Marthe az elszenvedett gyötrelmek miatt egy

időre megnémult, és félholtan feküdt, Christian úgy vélte,

megtörték az életerejét. Lukas akkor szenvedélyes vitába szállt

vele.

- Igazad volt annak idején. Akárhogy próbálta is titkolni,

valami összetört benne - suttogta a lovag. Hogyan gondolhatta,

hogy képes lesz túltenni magát a borzalmakon? Mennyire

retteghetett az évek folyamán, hogy mégis máglyára küldik,

tépelődött Lukas. Azt hitte, ugyanolyan jól ismeri az asszonyt,

mint Christian, de tévedett. Marthe határozottsága és könnyedsége

csupán a védelmét szolgáló figyelemelterelés volt.

Hiszen, aki kimutatta a félelmét, az elveszett ebben a világban.

- Ugye nem kell figyelmeztetnem téged, hogy erről ne

beszélj senki mással? - mondta Christian egy idő múlva a

lányának.

Clara az utolsó pillanatban visszafojtott egy megvető fintort.

Mit képzel rólam, atyám, gondolta, de végül rezzenéstelen arccal

felelt.

- Természetesen nem. Megkeressem Danielt? A tiszteletre

méltó Friedmar lovaggal már bizonyára visszatértek. - Miután az

apja bólintott, kisietett.

- Eljön az idő, amikor nagyon vigyáznod kell rá, különben

ugyanolyan szörnyűségeket fog átélni, mint Marthe, sőt még

borzalmasabbakat - vélekedett Lukas komoran.

Christian nem felelt, már régen tudatában volt annak, amit

barátja mondott. Intett az egyik cselédnek, aki tisztes távolságban

állt a nagyterem ajtajában, és a parancsait várta.

- Ki gondoskodik Adela úrhölgy temetéséről?

- Waltraud. Az úrnő megkérte, hogy vegye át Mechthild

munkáját, amíg ő teljesen fel nem épül.

- Küldd ide.

Christian megbeszélte az özveggyel a halotti tor előkészítését.

A két férfi legnagyobb sajnálatára a búcsúztató misét Sebastian

atya fogja megtartani, mert Hilbert még mindig nem kelhetett fel a

betegágyából.

- Elmegyek Sebastian atyához, és elmondom neki, hogy

oltárkeresztet ajándékozok a templomnak hálából a szerencsés

hazatérésünkért - jelentette ki Christian.

Lukas elképedten meredt rá.

- Azok után, amit velünk és főként Marthéval tett egy halom

pénzt akarsz ajándékozni neki?

- Nem neki, hanem Istennek ajándékozom - rótta meg a

barátját erélyesen, aztán csendesen hozzátette. - Természetesen

igazad van. Őszintén szólva, meg akarom vásárolni a jóindulatát.

Nem látok más lehetőséget. Nagyon szeretne egy keresztet, és ha

megkapja, fel kell hagynia a gyűlölködő prédikációival. Vagy azt

akarod, hogy még Adela temetését is erre használja fel?

Letette a kupát és felállt.

- Menjünk a kápolnába, és imádkozzunk együtt a feleséged

lelki üdvéért. Azután foglalkozz a fiaiddal. Én gondoskodom

Marthéról.

Lukast bántotta ugyan, de inkább szánalmat érzett, mint gyászt,

amikor gyertyát gyújtott a felesége lelki üdvéért. Igaz, hogy szült

neki egy fiút, de a férfi szemében Adela mindig egy makacs,

butácska gyermek maradt. Így kényszerítette ki a házasságukat, és

ugyanilyen gyerekes csökönyösséggel utasította vissza Marthe

segítségét, ami végül az életébe került.

Ezenkívül még valamit el kellett rendeznie. Clara beszámolója

más megvilágításba helyezte Raina szavait is. Tehát nem szerette

a szolgák vezetőjét. Csak Sebastian atya bűnről és kárhozatról

tartott prédikációja bírta rá, hogy beleegyezzen az esküvőbe.

Korábban ugyanis, amikor éjjelente bement a lovag szobájába,

úgy tűnt, nem zavarja különösebben, hogy vétkezik.

Elhatározta, hogy beszél a vőlegénnyel. Mindenki tudta a

várban, hogy Christian ki nem állhatja, ha a férjek, úgymond

jogaikkal élve, megverik a feleségüket. Ennek ellenére

figyelmeztetni akarta a férfit, hogy bánjon jól Rainával, különben

vele gyűlik meg a baja.

Ezúttal Marthe rögtön felébredt, amint Christian a szobába

lépett. A férfi időközben megmosakodott és átöltözött. Kissé

erőltetett mosollyal az ágyához lépett, és homlokon csókolta a

feleségét.

- Hogy érzed magad?

- Nekem kellene valami hasonlót kérdeznem. Végül is te

jöttél haza a háborúból - próbált tréfálkozni az asszonyka fátyolos

hangon.

A várnagy lenyelte a megjegyzést, miszerint itt is háború

zajlott, csak éppen láthatatlan, de nem kevésbé veszélyes

fegyverekkel.

- A háborúnak vége. Oroszlán Henrik teljes vereséget

szenvedett. Velem együtt minden emberem épségben hazatért.

Marthe felült, és hirtelen örömteli mosoly suhant át az arcán.

- Ez igaz? Akkor nem kell többé elmenned?

A férfi bólintott. Hirtelen nem tudott megszólalni a

megkönnyebbüléstől, hogy látta visszatérni a felesége életerejét.

Leült az ágyra, és megfogta az asszony kezét. Marthe lehunyta a

szemét, és nekitámaszkodott.

- Kudarcot vallottam. Azt akartam, hogy rendben találd a

dolgokat, amikor hazajössz. Ehelyett itt fekszem betegen, és

Adela. - alig bírt uralkodni magán. Az arca elkomorodott, a sírás

fojtogatta.

- Mennyi ideje is, hogy utoljára betegen feküdtél az ágyban?

- kérdezte Christian kissé hetykén.

A gyermekágyat leszámítva csak akkor betegeskedett, amikor a

tömlöcből kiszabadult. Hogy ne emlékeztesse erre az időszakra,

Christian gyorsan tovább beszélt.

- Betegnek lenni nem azt jelenti, hogy kudarcot vallottál.

Ellenkező esetben annak idején te is egy haszontalan

semmirekellőt választottál, amikor elrejtőztünk a kunyhóban.

Marthe arcára szomorkás mosolyt csaltak e szavak és a

hozzájuk kötődő emlékek. Tizenkét évvel korábban szabadították

ki a barátaik segítségével Randolf börtönéből a megkínzott, láztól

gyötört Christiant. Ő gyógyította meg, aztán egy éjjel bement

hozzá, és az övé lett, mert nem tudhatták, hogy túlélik-e a

következő napot. Christian élet-halál harcra készült, és arra kérte

Marthét, hogy a rangkülönbség ellenére legyen a felesége.

Sosem akart más nőt elvenni. Marthe rendkívüli teremtés,

melegszívű, bátor és különleges képességekkel van megáldva. Ám

éppen az utóbbi sodorta újra és újra veszélybe. Az élete árán is

megmentené, az utolsó leheletéig védelmezni fogja. Nem tudta

elképzelni az életét az asszony nélkül, de Marthénak legalább

annyira szüksége volt rá, hogy mellette álljon a gonosz erőkkel

szemben.

- Talán megmenthettem volna Adelát - mondta csendesen. -

De nem engedte, hogy segítsek, mert gyűlölt engem. Ezért nem

mertem Friedmart vagy Reinhardot megkérni, hogy juttasson be

hozzá Sebastian atya ellenkezése dacára is.

Christian pontosan tudta, hogy a felesége bárkivel szembeszállt

volna, hogy életet mentsen, akár a lovagok segítségével is.

Sebastian volt az egyetlen kivétel, túlságosan rettegett tőle.

- Te nem tehetsz semmiről. Ő döntött úgy, hogy elutasítja a

segítségedet. Isten pedig úgy látta jónak, hogy magához szólítsa -

nyugtatta a férje.

Hirtelen szigorúbb hangon folytatta.

- Ne merd nyilvánosan kétségbe vonni Isten akaratát.

Ellened fordíthatják. - Gyengéden megsimogatta a homlokát. -

Igyekezz gyorsan erőre kapni. Néhány hét múlva el kell kísérnünk

az őrgrófot az udvari tanácsba. Vagy talán el akarod mulasztani a

látványt, amint Oroszlán Henrik bűnbánóan térdre borul a császár

előtt?

Erfurt, 1181. november: A bukás

Marthénak elég ideje maradt, hogy felépüljön arra az emlékezetes

udvari tanácsra, amelyen Oroszlán Henriknek feltétel nélkül be

kellett hódolnia a császárnak. A sokak által elégtétellel vagy

éppen kárörömmel várt esemény később következett be, mint

gondolták.

A quedlinburgi birodalmi gyűlésen Oroszlán Henrik olyan

heves vitába keveredett Hedwig bátyjával, az új szász herceggel,

hogy valamennyi ügy tárgyalását félbehagyták. Henriket

felszólították, hogy november közepén jelenjen meg a császár és a

fejedelmek előtt, és vesse alá magát az ítéletnek.

Wichmann annak ellenére, hogy éveken át szemben állt

Henrikkel, a megegyezés híve volt, és késznek mutatkozott rá,

hogy a főurat az udvari tanácsra kísérje.

A meisseni őrgrófot ezúttal nem zavarta a hosszú utazás és a

rossz időjárás, semmi nem tarthatta vissza tőle, hogy lássa, ahogy

Oroszlán Henrik térdre borul a császár előtt. Tekintettel a hidegre,

arra utasította a christiansdorfi várnagyot, hogy ismét a

feleségével együtt kísérje el őt, a fiát, valamint az őrgrófnét

Erfurtba.

Marthe tehát Johanna és Clara segítségével összecsomagolt egy

halom gyógynövényt, és már előre elkészítette az orvosságot,

hogy útközben kezelhesse Ottót és a kíséretét. Felvette a

legmelegebb gyapjúruháját, még ha az túlságosan egyszerű viselet

volt is az őrgróf udvarához, és magára terítette a legsötétebb

köpenyét. Sebastian gyűlölettel teli támadásai olyan erővel

élesztették fel benne régi félelmeit, hogy legszívesebben

láthatatlanná vált volna.

Christian azonban nem értett ezzel egyet, és ragaszkodott

hozzá, hogy a legdrágább ruháját viselje, és a prémmel

szegélyezett köpenyt, amit tőle kapott ajándékba. Marthe

lehajtotta a fejét, és szó nélkül átöltözött. Tudta, hogy a férjének

teljesen igaza van, amikor azt mondja, a drága ruha hangsúlyozza

a rangját, és megvédi. Ennek ellenére szíve szerint elbújt volna a

világ elől.

Otto őrgróf a várható színjátékra való tekintettel az egész utazás

alatt kivételesen jókedvű volt.

Marthéra ismét rátörtek a régi félelmei. A hidegnél és a

havazásnál is dermesztőbben hatott rá Ekkehart, Elmar és

Giselbert fenyegető jelenléte. Újra előjött már-már elfeledett

rémálma, amit sokszor látott az udvarban: egy falka vad szörny

veszi körül, akik azonnal széttépik, ha a félelem legcsekélyebb

jelét is mutatja.

Christian jelenlétében a három lovag még csak szólni sem mert

hozzá. Ez és a védelem, amiben Hedwig nyíltan részesítette a

nagyra becsült gyógyítót, segített Marthénak, hogy lassan

összeszedje magát, és félelmét tökéletesen leplezve mozogjon az

ellenséges udvari környezetben.

A november közepén, Erfurtban tartott udvari tanácson fontos

tárgyalások és események zajlottak. Hedwig bátyja, Siegfried

immár Bréma érsekeként megkapta a császártól Stade városát és

grófságát. Adolf von Holsteinnek, amiért átállt az ő oldalára,

Frigyes visszaadta egykori birtokait. A fogságból kiszabadult

Lajos türingiai tartománygrófra szállt testvérének, Hermann-nak a

palotagrófsága.

Lajos arról is megállapodást kötött, hogy feleségül veszi

Sophie- t, Otto augusztus végén elhunyt testvérének az özvegyét.

A meisseni őrgróf családi körben mogorván megjegyezte, hogy a

gyorsan kiházasított özvegy a hálószobában használhat a legtöbbet

a Wettin-háznak, azzal, hogy Lajost mintegy az ellenőrzése alatt

tartja. Egyetlen pillanatra sem bízott meg ugyanis a

tartománygrófban.

Habár a gazdag özvegyeket általában hamar újra férjhez adták,

hiszen végtére is a birtokok megtartásáról és új szövetségesek

szerzéséről volt szó, tapintatlan megjegyzésével mégis kiváltotta

Hedwig feddő pillantását.

Ám még ezek a máskor oly fontos események sem keltettek

különösebb figyelmet, mert mindenki a vereséget szenvedett

„Oroszlán” behódolását akarta látni.

Elérkezett a nagy nap. Otto olyan erősen ragadta meg Hedwig

karját, hogy az őrgrófné alig bírt elfojtani egy fájdalmas sikolyt.

Hatalmas botrányt okozott volna vele. Ehelyett a férje oldalához

nyomta a karját, aki végre észrevette, hogy mit tesz, és elengedte.

Hedwig lopva a férje és Dedo között álló Dietrichre pillantott,

aztán lábujjhegyre emelkedett, hogy a fejedelmek tömegében

láthassa az eseményeket.

Oroszlán Henrik Wichmann kíséretében végigment a hatalmas

termen, miközben minden tekintet rászegeződött.

Oroszlán Henrik végig Frigyes szemébe nézett, majd megállt

előtte, igaz, jóval nagyobb távolságot tartott, mint korábbi

látogatásaikor. Egyesek látni vélték, hogy Wichmann kissé

meglöki, mások állították, hogy csak bátorítóan a vállára tette a

kezét.

Henrik némi habozás után tett egy lépést előre, aztán térdre

ereszkedett. Láthatóan már ez a gesztus is igencsak nehezére esett,

és nem csupán azért, mert túljárt az ötvenen.

Halálos csend borult a pompás fogadóteremre. A császár és a

császárné rezzenéstelen arccal, szótlanul nézett az előttük térdelő

egykori hercegre.

Henrik lassan rájött, hogy az egyszerű térdhajtás nem elegendő,

végül földig hajolt a császár előtt, közben felsóhajtott, nem tudni,

hogy az életkora vagy inkább a kétségbeesése miatt.

Frigyes néhány másodperc várakozás után végre felállt, és

közelebb lépett a főúrhoz.

- Állj fel, unokatestvérem - nyújtotta a kezét Oroszlán

Henriknek, és felsegítette, aztán a béke jeléül megölelte. Mintegy

az ügy lezárásaként megtörölte díszes köpenye szélével a szemét.

A teremben még mindig csend uralkodott. A legtöbb fejedelem

komoran bámult maga elé. Egyesek a kegyvesztett leborulása,

mások éppen a császár viselkedése miatt, mert nem volt ínyükre a

bocsánata. Frigyes síkra szállt azért, hogy a bűnbánó Oroszlán

Henrik kapja vissza birtokai egy részét. A fejedelmek azonban

kérlelhetetlenek maradtak, és arra hivatkoztak, hogy a császár

Würzburgban esküvel ígérte meg, a hozzájárulásuk nélkül nem

nyerheti vissza a hatalmát. Most ragaszkodtak hozzá, hogy Henrik

veszítse el az összes rangját, hűbérbirtokát és tulajdonát.

Barbarossa Frigyes végül nagy nehezen elérte, hogy a

kegyvesztett nagyúr legalább Braunschweiget és Lüneburgot

megtarthassa, azzal a feltétellel, hogy száműzik.

- El kell hagynia a birodalmat, és kizárólag az

engedélyemmel térhet vissza - ismertette a császár a fejedelmek

bíróságának határozatát.

Henrik holtsápadt arccal, dermedten hallgatta az ítéletet. Talán

abban bízott, hogy unokatestvére mégis enyhíthet rajta?

- Ahogy kívánja, császárom - mondta végül, úgy kapkodva a

levegőt, mintha futott volna.

- Meg kell esketnem, hogy tartja magát az ítélethez -

jelentette ki Frigyes.

Henrik összerezzent. Ez túl nagy megaláztatás volt. Wichmann

ismét közbeavatkozott. Előrelépett, és az „Oroszlán” elé tartott

egy aranykeresztet. Mondott neki valamit, de olyan halkan

beszélt, hogy senki más nem hallhatta a szavait.

A hatalmától megfosztott herceg jobb kezét a keresztre tette, és

fojtott hangon megszólalt.

- Császárom! Isten, császári felséged és az itt összegyűlt

fejedelmek előtt esküszöm, felséged parancsa és engedélye nélkül

nem lépem át a birodalom határát.

- Jövő év július huszonötödikéig haladékot kap, hogy

elrendezhesse az ügyeit. Ezután három esztendőre el kell hagynia

az országot - jelentette ki a császár.

Az egykor oly büszke szász-bajor herceg egyetlen bólintással

vette tudomásul a parancsot, aztán Wichmann karjára

támaszkodva elhagyta a termet.

Suttogás és pusmogás kísérte a távozását. Henrik úgy tett,

mintha nem venné észre a gyűlölködő és diadalmas pillantásokat.

Az iménti megaláztatás azonban megtörte a büszkeségét és az

önuralmát. Az ajtó előtt majdnem megbotlott. A hátsó sorokból

elfojtott nevetgélés hallatszott.

- Szerintem túlságosan hamar felállhatott - súgta Otto, aki

Hedwig és a fivérei között állt.

- És meg kellett volna örökíteni egy emlékműben, ahogy a

császár lábához borul - tette hozzá Dedo nem kevésbé

rosszindulatúan.

- Mindketten megfeledkeztek róla, hogy minden hibája,

gőgje, kapzsisága ellenére jelentős uralkodó volt. Bátor férfiú,

félelmetes katona, a városok okos támogatója és Ostelbiens

betelepítője - rótta meg őket Dietrich halkan.

Otto döbbenten bámult az öccsére, hiszen Dietrichnek volt a

Wettin-házban a legtöbb oka rá, hogy utálja Oroszlán Henriket.

Mielőtt bármit mondhatott volna, ismét a császár hangját

hallották:

- Mi, Isten kegyelméből a birodalom császára megerősítjük

Bernhard von Anhaltot Szászország hercegének méltóságában.

Kegyességünk jeleként feloldjuk a kiközösítés alól

Braunschweiget és Lüneburgot annak ellenére, hogy császáruk

helyett egy kiközösített mellé álltak. Minden jelen lévő fejedelem

tegyen előttünk ünnepélyes esküt, hogy betartja a

fegyvernyugvást. Járuljanak egyesével elénk az eskütételhez, hogy

végre béke honoljon a birodalomban.

Mint mindenki, aki nem lehetett jelen a történelmi eseményen,

mert az csak a legmagasabb rangúak kiváltsága volt, a barátaikkal

együtt Marthe és Christian is egész este az innen-onnan hallott

hírekről beszélgetett. Lukasszal, Raimunddal és Elisabethtel ültek

a christiansdorfi várnagy apró vendégszobájában, hogy

megünnepeljék a háború végét. Végül megérkezett Christian

egykori apródja, Dietrich is, aki első kézből szerzett

újdonságokkal szolgált.

- A császár valóban könnyeket hullatott? - kérdezte Marthe

kétkedve, mert erről a részletről a legkülönfélébb híresztelések

terjedtek el Erfurtban.

- Megtörölte a szemét a köpenye szegélyével - felelte

Dietrich.

Raimund elmosolyodott.

- Micsoda jól átgondolt mozdulat! Senki sem állíthatja, hogy

sírni látta a császárt, de az ellenkezőjére sincs egyértelmű

bizonyíték.

- Az efféle tetteket heteken, sőt hónapokon át készítik elő

hosszadalmas tárgyalásokat folytatva - magyarázta el Lukas

Marthénak. - Oroszlán Henrik térdre borul a császár előtt, ő pedig

könnyek között felsegíti. Mindketten rendkívüli színjátékká

változtatták a jelenetet, amiről az emberek talán még évszázadok

múlva is beszélni fognak. És természetesen mindenki másként

meséli majd el.

- Felőlem tehetik. Az a fontos, hogy végre béke van.

Christian felemelte a kupáját.

- A nyugalmasabb és boldog időkre!

A többiek követték a példáját, aztán kiitták a borukat.

Marthe viszonozta férje mosolyát, és kissé közelebb húzódott

hozzá, miközben Christian titokban megsimogatta a nyakát. A

fiatalasszony látta az arcán, hogy nemcsak erre az éjszakára

vannak tervei, hanem a faluja számára is, ami a békeidőkben

végre terjeszkedni kezdhet.

Most, hogy vége a háborúnak, valóban nem kell elmennie

hosszú időre. Igyekezett elhessegetni a lelkében felmerülő

félelmet, hogy vajon mennyi boldogság adatik még meg

számukra. Furcsa módon éppen ebben a pillanatban jutott eszébe

Christian idős nevelőanyjának megjegyzése. Egyszer azt kérdezte:

- Mikor volt ott nyugalom, ahol te megjelentél?

Christian ezen az éjszakán szinte kiapadhatatlan szenvedéllyel

szerette. Már hajnalodott, amikor elaludtak, de hamarosan fel

kellett kelniük, mert a meisseni őrgróf rögtön a reggeli mise után

hívatta a christiansdorfi várnagyot és a hitvesét.

- Bevégeztetett. Oroszlán Henriket száműzték - jelentette be

erőteljes hangon Otto. - Most új helyzet alakul ki a birodalomban.

A sakktábla figuráit újra felállítják. Christian, fordítsa minden

figyelmét a bányászatra. Termeljenek ki ezüstöt. Aztán utazzon

körbe, és hívjon zsidó kereskedőket Christiansdorfba, akik távoli

országokban kötnek üzletet. Hozzanak az udvaromba ékszert,

selymet, értékes fűszereket és drága illatszereket. A hitvesem a

legcsodásabb öltözékekben fog pompázni, akár egy császárnő. Ha

már nem én vagyok a birodalom leghatalmasabb fejedelme, akkor

legyek a leggazdagabb.

NEGYEDIK RÉSZ

Véráldozat

Mainz, 1184. pünkösd

Marthe szóhoz sem jutott az ámulattól, amikor Christian oldalán

végigsétált Maaraue mezején, a Rajnánál, habár a tumultusban

igazi sétát nem tehettek. Több ezer, ragyogó ruhába öltözött

ember tolongott a Mainz és az ingelheimi palota közötti síkságon,

ahol a császár a Rajna partján egy várost építtetett faépületekből

császári palotával és katedrálissal.

A tolongásban fegyveresek törtek utat magas rangú uraiknak.

Akiről drága ruhája nem árulta el már messziről, hogy vagyonos

vagy főrangú, annak számolnia kellett vele, hogy oldalra lökdösik.

Ilyen ünnepséget még nem látott a világ. A császár meghívta a

birodalom nagyurait és a többi keresztény uralkodót, hogy részt

vegyenek a fiai, Henrik és Frigyes lovaggá ütési ceremóniáján.

A birodalom valamennyi világi és egyházi fejedelme megjelent,

ahogy számos, más országból származó előkelő vendég is. Az

öltözékek a legdrágább keleti selymekből készültek, prémmel és

drágakövekkel ékesítve. A sátrakat színes hímzések és

aranyszövés díszítette.

Azt beszélték, hogy negyvenezer, sőt egyesek szerint

hetvenezer lovag érkezett a városba. Neves költők és énekesek

örvendeztették meg az embereket művészetükkel, amiért busásan

megjutalmazták őket drága ruhákkal, pénzzel és ezüsttel.

A legmagasabb rangú vendégek a palotában, a császár

asztalánál foglaltak helyet. A lovagok számára több száz asztalt

állítottak fel a

Rajna partján, amelyek csak úgy roskadoztak a legkülönfélébb

ételektől. Válogatott csemegéket tálaltak fel: vadat, marha-,

bárány- és disznóhúst, szárnyasokat, távoli országokból hozott

különleges gyümölcsöket, amelyeket Marthe nemhogy még sosem

evett, de látni sem látott.

Az ünnepség helyének szélső területén nagy üstökben főzték a

szolganép ételét, a tűzhelyek füstje mindenütt szétterjedt, és

elnyomta a többi illatot.

Marthe gyakorlatiasságával rögtön azon kezdett tűnődni, vajon

mennyibe kerülhetett annyi húsnak, gabonának, sörnek és bornak

a beszerzése, Mainzba szállítása, amivel jól lakathatták ezt a

tömeget. A fejedelmekkel és lovagokkal ugyanis számtalan apród

és szolga érkezett. Újabb vontató kötött ki a parton. Férfiak

görgettek hordókat a mezőre, vagy cipeltek fél disznókat a

szakácsmesterhez.

Útközben többen is üdvözölték Christiant, aki udvariasan

viszonozta a köszöntést, de sehol sem időzött hosszabban. Marthe,

abban a reményben, hogy a sokadalom közepette senkinek sem

tűnik fel, közelebb húzódott a férjéhez, mint azt az etikett

megengedte. A lovag alig észrevehetően elmosolyodott, aztán

csókot lehelt a halántékára.

Amennyire csak a tülekedésben lehetett, igyekeztek gyorsan

célhoz érni. Régi ismerősük, Ludmillus, az énekes megüzente

nekik, hogy az ünnepi lakoma után, ahol a császári párt és

vendégeit fogja szórakoztatni, a szabadban is fellép.

Nem téveszthették el a helyet, mert a tehetséges muzsikus egy

fejjel a nézők fölé magasodott, bizonyára egy hordón vagy

emelvényen állt. A fel-felhangzó nevetés jelezte, hogy valamilyen

vidám dalt adott elő.

Az énekes meglátta őket, és így szólt a közönséghez:

- Szép hölgyek! Nemesurak! Mesélek a pompáról, amivel

ma reggel a misén császárunk és szépséges hitvese, Beatrix von

Brandenburg színe előtt a pünkösdöt ünnepelték. De mielőtt

felhangzik az énekem, adjatok helyet a bátor lovagnak és az

úrhölgynek!

Lendületes mozdulattal Marthéra és Christianra mutatott. A

nézősereg készségesen előreengedte a párt, míg végül azok az első

sorban álltak meg. Senki sem tudhatta, hogy az énekes azért hívja

közelebb őket, mert sok éve ismerik egymást, és mert rengeteg

veszedelmet álltak ki együtt. A ruházatuk alapján úgy gondolták,

hogy különösen előkelő vendégek, akiknek kijár a legjobb hely.

Otto elképesztő összegeket költött rá, hogy ő és a vazallusai a

megjelenésükkel mindenkit lenyűgözzenek. Valamennyi

lovagjának díszes öltözetet készíttetett, Christiannak hálából a

szolgálataiért egy mívesen megmunkált kardszíjat is ajándékozott.

Marthe Hedwigtől olyan káprázatos ruhát kapott, amilyet még

sosem viselt. Tűzpiros színben pompázott, gazdagon kihímezték, a

legújabb burgundiai divat szerint szabták. Derékban szűk volt, a

szoknyarésze és a majdnem földig érő ujja ellenben bő és lágy

esésű.

Ludmillus mély meghajlással köszöntötte pártfogóit.

- Isten hozta, nemesuram és szépséges napsugaram!

Marthe elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy Ludmillus így

szólította az első találkozásukkor. A bába a telepesekkel tartott a

Meisseni Őrgrófságba, mezítláb, rongyosan, a fáradalmaktól

kimerülten hallotta először énekelni a zenészt.

- Tudom, hogy most a gyönyörű úrhölgynek kellene szerelmi

éneket költenem, de ez a sok ember mind az ünnepségről akar

hallani. Ha kész türelemmel várni, amíg mesélek a császár és a

császárné tündökléséről, kárpótolni fogom azzal, hogy két dalt is

énekelek szíve szépséges hölgye tiszteletére.

Christian beleegyezése jeléül bólintott. Tudta, hogy Marthe

annyira zavarban lenne, ha Ludmillus szerelmes dalt énekelne

neki ajánlva, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne. Még akkor

is, ha ezeket a költeményeket legtöbbször úgy írták meg, hogy a

dalnoknak csupán a megtisztelni kívánt nemes hölgy szeme és

haja színét kellett beleillesztenie.

Természetesen ők maguk is kíváncsiak voltak a részletekre, bár

fogalmuk sem volt róla, honnan szerezte Ludmillus az értesüléseit.

A fából épült katedrális reggel zsúfolásig megtelt, úgyhogy szinte

semmit sem láttak az eseményekből. Az első sorokban a

fejedelmek és hitveseik foglaltak helyet, és ők majdnem meg is

töltötték az egész dómot.

Ludmillus kezébe vette a lantot, és dalra fakadt. Szépen zengő

hangja, mint mindig, most is azonnal elbűvölte a közönséget.

Megénekelte a császár és a császárné ragyogó öltözetét, az

emelkedett hangulatot, mikor Balduin von Hennegaut birodalmi

herceggé emelték, aztán ahogyan a császári pár előtt vitték a

birodalmi kardot, és amint ünnepélyesen a császár fejére tették a

koronát.

Marthe sokadszorra ámult el rajta, hogy a zenész milyen

kiválóan tud szinte azonnal minden eseményt versbe önteni. Az

ének azzal zárult, hogy a katedrálisban a Szentlélek-ablakon át

alászállt egy fából készült fehér galamb. Ludmillus hátratolta a

nyakában lógó lantot, a kezéből galambot formázott, majd

turbékoló hanggal kísérve eljátszotta a madár röptét. A nézők

nevetgéltek, és lelkesen tapsoltak.

Marthe csak most vette észre Ludmillus feleségét. Az

asszonykát évekkel korábban Eisenachban ismerte meg, amikor

Lukasszal útnak indult, hogy a halottnak hitt, valójában fogságban

tartott Christiant megkeressék és kiszabadítsák.

A fiatalasszony körbejárt egy filckalappal, hogy begyűjtse az

általában bőkezűen mért adományokat. Christian egy gyűrűt tett

bele, és nem csak azért, mert lenyűgözte az előadás. Mellettük egy

hat és egy nyolc év körüli fiúcska színes labdákkal

zsonglőrködött, mindketten feltűnően hasonlítottak Ludmillusra.

A zenész mély meghajlás után be akarta fejezni az előadást, ám

néhányan emlékeztették rá, hogy szerelmes dalt ígért tisztelete

jeléül a tűzpiros ruhát viselő nemes hölgynek.

Marthe kissé feszengve Christianra pillantott, de a férje

elmosolyodott, és csipkelődve odasúgta neki.

- Egy nemes hölgy kegyesen fogadja az ilyesmit.

Marthe úgy érezte, hogy Christian nem sokat segített neki ezzel

a megjegyzéssel. Hogyan kell kegyesen nézni? - töprengett. Aztán

emlékezetébe idézte Hedwig udvarhölgyeit, végül kecsesen

kihúzta magát, és igyekezett a lehető legkönnyedebb pillantást

vetni a közönségre.

Ludmillus azonban jól ismerte őt, és esze ágában sem volt

zavarba hozni. Egy egyszerű, de megható, nagyon ismert

szerelmes dalt énekelt, igen hatásosan.

Még a taps közben leugrott a hordóról.

- Az előadásnak vége, nagyra becsült közönségem. A

második dalt már csak pártfogóm és a gyönyörű úrhölgy hallhatja.

Ugye megértitek?

Még mielőtt a közönség elgondolkodhatott a kétértelmű

megjegyzésen, bejelentette:

- Holnap, alkonyatkor újra itt leszek.

Odalépett Marthéhoz és Christianhoz, ismét meghajolt előttük,

de ezúttal mellőzte a fellépésekor bemutatott színjátékot.

- Szépen megénekelted az ünnepet, de hiányoltam a

csipkelődésedet - üdvözölte Christian.

- Minden nagyúr itt van, e közönség előtt nem lenne illendő

- nevetett az énekes, aztán kissé elkomolyodott. - Hívtak, hogy

utazzak a császári udvartartással. Igaz, hogy nagyon csábító

ajánlat, de mindig csak dicshimnuszokat énekelni, azt hiszem,

nem nekem való.

- Gyere a sátrunkhoz. Lukas is örülni fog, hogy viszontláthat

- javasolta Christian.

- Egyébként is tartozom még egy dallal - tréfálkozott az

énekes. - Hogy van Lukas úr? És mi történt a faluban? Vagy már

város?

Ludmillus érdeklődése őszinte volt, hiszen egy ideig

Christiansdorfban élt, a várnagy írnokaként dolgozott. Élete egyik

legnehezebb időszakát élte, mert egy szörnyű rablótámadásban

megölték az első feleségét és a kislányát, ő pedig elvesztette az

életkedvét.

- Rá sem ismernél a falura - felelte Christian, és ezzel

egyben az utolsó kérdését is megválaszolta. Habár Otto szívesen

alapított várost, Christiansdorf esetében nem siette el a dolgot. A

hely így is lélegzetelállító gyorsasággal növekedett, és hatalmas

bevételt jelentett számára anélkül, hogy a lakóknak kiváltságokat

adott volna. Ráadásul Josef és támogatói sem fáradoztak azon,

hogy a városi jogokkal együtt járó kötelezettségeket is magukra

vállalják.

- A tárnák már egészen a szomszéd falvakig érnek -

újságolta a várnagy. - A vár teljesen felépült, a kereskedőnegyed

első utcáit fapallóval borították be, mint a városokban. Már egy

kis zsidónegyedünk is van. Az őrgróf megbízásából egészen a

Szentföldig terjesztették ki a kereskedelmet.

Christian több zsidó kereskedőt is rá tudott beszélni, hogy

telepedjenek le a faluban. Kereskedelmi útjaikról elhozták azokat

a kelméket és festékeket, amelyek segítségével Otto az

udvartartását díszbe öltöztethette erre az ünnepségre is. Kizárólag

a zsidók foglalkoztak a sok veszedelemmel járó távolsági

kereskedelemmel, melynek során messzi országokba jutottak el.

Marthe azon tűnődött, mit feleljen a Lukas hogylétére

vonatkozó kérdésre. Barátjuk Adela halála után egyáltalán nem

keresett új feleséget, és nem csak a gyász miatt. A fiait a dajka

együtt nevelte, mindig figyelte a szolgák vezetőjét, hogy jól

bánik-e Rainával, és ismét a bordély törzsvendége lett.

A bordélyházat mégsem kellett bezárni, mert Christian

meggyőzte Sebastian atyát, hogy szükség van rá, ha nem akarják,

hogy a legényemberek és az özvegyek kísértésbe essenek, és

tisztességes asszonyokat csábítsanak el, vagy netán erőszakot

tegyenek rajtuk.

Ludmillus mintha kitalálta volna Marthe gondolatait,

megkérdezte.

- Sebastian atya még mindig őrködik afelett, hogy semmilyen

vigalom ne legyen a faluban, beleértve a bűnös éneket és táncot

is?

Annak idején, amikor ismét énekelni kezdett, ezért lépett ki

Christian szolgálatából, és költözött el a faluból. Nem akarta sem

önmagát, sem a várnagyot és a feleségét bajba sodorni, akiknek

végül is a háznépéhez tartozott.

Christian azonban nem tudott válaszolni a kérdésre, mert

hirtelen eléjük toppant egy férfi. Amikor Marthe felismerte, úgy

érezte, megfagy a vér az ereiben. A várnagy villámgyorsan a háta

mögé terelte az asszonyt.

Wulfhart állt előttük, annak a falunak az ura, ahonnan egykor

Marthénak el kellett menekülnie. A férfi büntetésből, amiért a

gyermeke halva született, le akarta vágatni a kezét és a lábát.

Több mint tíz év telt el azóta. A túlélés egyetlen lehetőségének

az kínálkozott, hogy csatlakozott a telepesekhez. Később, amikor

a kegyetlen várúr katonái elfogták, Christian, Raimund és Lukas

az utolsó pillanatban mentették meg a neki szánt rettenetes sorstól.

Marthe szülőfalujának az ura az évek folyamán elhízott. Az

arca felpüffedt, a szeme vörös volt, és láthatóan most is több bort

ivott a kelleténél. Csak remélhette, hogy Wulfhart túlságosan

részeg ahhoz, hogy felismerje, ráadásul most ragyogó ruhát viselt,

a haját is elfedte, és egy lovag oldalán sétált.

- Ismerem kegyelmedet - mondta Christiannak, és láthatóan

azon töprengett, hol láthatta már az arcát. Aztán diadalmasan

megkérdezte: - Nem kegyelmed az a lovag, aki egykor néhány

paraszttal az egyik keleti őrgrófságba vándorolt?

- De igen, az vagyok - felelte Christian udvariasan és

könnyedén.

- Remélem, jól van kegyelmed.

- Annak idején azt hittem, hogy útközben éhen hal - dadogta

Wulfhart, és dülledt szemével végignézett Christian ruházatán és

értékes kardján. - De úgy látom, igencsak magasra jutott.

Hirtelen fürkészve Marthe felé fordult, aki alig bírta leplezni a

félelmét.

- Lehetséges, hogy már találkoztam a feleségével?

- Teljeséggel lehetetlen, hogy ezt a nemes hölgyet látta

korábban

- hangzott a határozott válasz. Marthe csodálkozott rajta,

milyen ügyesen kerülte el a csapdát, hogy ne keveredjen

hazugságba. Tény, hogy Wulfhart nemes asszonyként sosem

találkozott vele.

A férfi bizalmatlanul méregette Marthét, de semmiképp sem

ismerhette fel a pompás ruhát viselő úrhölgyben a vézna, rongyos

teremtést, akit tizenöt évvel korábban üldöztetett, hogy megölesse.

A várúrnő e percben örült, hogy fátyol és hajpánt helyett díszes

főkötőt viselt, ami teljesen elrejtette a haját.

Christian szó nélkül meghajolt, aztán továbbment, hogy

Marthét biztonságos távolságba vihesse. Az asszony minden

lépéskor úgy érezte, hogy összecsuklik a térde. Talán Wulfhart

mégis felismeri, és utánaszalad, vagy ráküldi a katonáit? A

kegyetlen várúrral való váratlan találkozás nagyon felkavarta.

Habár a férje oldalán biztonságban volt, a rémisztő emlékek

felélesztették a rettegését.

Egyszeriben nem érdekelte a nyüzsgő, színpompás tömeg.

Átjárta a félelem, hogy valami szörnyűség fog történni.

Belekapaszkodott Christian karjába, aki megnyugtatásul az övére

tette a kezét.

Ludmillus ösztönösen megérezte, mi történhetett, és csendben

várakozott. Christian a sátrukhoz vezette, amelyben velük együtt

helyezték el Lukast, Reinhardot, valamint az immár tizenkilenc

éves apródokat, Georgot és Davidot. A lovagok és az apródok a

sátor előtt, a tűz mellett kényelembe helyezték magukat, és a nap

eseményeiről beszélgettek. A hatalmas tömeg és a pompa

kimeríthetetlen témát szolgáltatott.

- Íme, hoztam egy régi ismerőst, aki még többet mesélhet -

üdvözölte a társaságot Christian.

Mindnyájan jól ismerték a zenészt, ezért örömmel fogadták, és

sürgették, hogy számoljon be mindenről, amit látott és hallott.

Mielőtt Ludmillus mesélni kezdett, Christian elküldte Davidot,

hogy hívja oda Raimundot és Elisabethet. Eközben Georg

felszolgálta a bort.

Végre együtt ült a baráti társaság, mindenki a kezében tartotta a

kupáját, és izgatottan várta az előadást.

Christian kérésére Ludmillus elénekelte a korábbi versét a

reggeli császári miséről. Miután a jelenlévők lelkes tapsa

közepette „elröptette” a galambot, körülnézett, hogy valóban

megbízhat-e a társaságban, aztán belekezdett egy másik dalba, ami

az ünnepi lakomáról szólt, és tele volt a szokásos csipkelődő

strófákkal. A palotában tartott előadása közben ugyanis a

fejedelmek között civakodás támadt amiatt, hogy néhányan

elégedetlenek voltak az asztalnál kapott helyükkel.

Mindenekelőtt a kölni érsek szította a vitát, és azzal

fenyegetőzött, hogy azonnal távozik, mert úgy érezte, nem bánnak

vele kellő tisztelettel. Ezerhétszáz lovagot hozott magával, vagyis

annyit, amennyit Lajos türingiai tartománygróf és a szász herceg

együttvéve. Utóbbiak természetesen bosszankodtak emiatt.

- Ezt valóban nem énekelhetted el a fejedelmek előtt -

jegyezte meg Lukas némi gúnnyal, amikor Ludmillus befejezte a

civakodó főurakról szóló dalát.

- Igen, és attól tartok, hogy előbb-utóbb haragosokat szerzek

a császári udvarban - felelte a zenész megjátszott keserűséggel.

Christianhoz fordult, aki a tűz mellett védelmezően átkarolta

Marthét.

- Még tartozom kegyelmednek egy dallal, uram.

Lágy, zengő hangon énekelni kezdett egy lovag és a kedvese

minden veszedelmet túlélő szerelméről.

- Fogadd köszönetemet - mondta Christian, miután a dalnok

befejezte az előadását. Ludmillus illendően meghajolt előttük,

aztán engedélyt kért a távozásra, mert aznap még a császárné előtt

is fellépett.

- Isten oltalmazza kegyelmeteket - búcsúzott a dalnok.

- Téged is.

Néhány percnyi csendesség után Christian felsegítette a

feleségét, hogy aludni térjenek.

Az alvóhelyüket csupán egy ponyva választotta el a

többiekétől. Talán Ludmillus szerelmes dala vagy a félelmetes

emlékeket idéző találkozás miatt, de Christian ezúttal nem akart

tekintettel lenni arra, hogy meghallhatja őket valaki. Amint

becsukódott mögöttük a ponyva, szokatlan hévvel magához ölelte

Marthét. Szenvedélyesen megcsókolta, aztán levette a fejdíszét, és

simogatni kezdte.

Miután levették egymás ruháját, a férfi az ágyukra borított

prémre fektette, majd ismét csókolgatta és cirógatta.

Mindkettőjüket magával ragadta szerelmük szenvedélye, és csak

nehezen tudták elfojtani mámoruk hangjait.

Bár a sátortáborban egész éjjel nagy volt a lárma, mindenfelől

hangos beszélgetés, énekszó, veszekedés és verekedés hallatszott,

hamarosan összebújva mély álomba merültek.

Másnap a reggeli mise után következett a lovaggá ütési

ceremónia, amiért a hatalmas ünnepséget rendezték. Mindenki a

legragyogóbb ruháját öltötte magára. Sok lovag teljes

felszerelésben jelent meg, nemcsak azért, hogy rendjük

összetartozását jelezzék, hanem azért is, mert az ünnep után lovas

játékon vettek részt. Két nagy páncélos lovagi sereget alkottak,

amelyek „megütköztek egymással”, a lándzsáikat azonban nem

szegezték az ellenfélre.

Az igazi lovagi tornára másnap került sor, néhány mérfölddel

távolabb, az Ingelheim közelében lévő mezőn. A Konrad

halálakor tett esküjük miatt a Wettin-ház egyetlen lovagja sem

vehetett részt rajta. A császár lovagjainak lovas felvonulásán

azonban Otto számos lovagjával együtt Christian és Lukas is ott

lovagolt. Marthe is izgatottan várta a bemutatót.

Ahogy várható volt, a hatalmas tömeg miatt semmit sem látott a

ceremóniából, amelynek során a császár személyesen ütötte

lovaggá a fiait, Henriket és Frigyest. Csupán az éljenzésből

tudhatta, hogy lezajlott az esemény.

A nemes lovagok kivont karddal, hangos éljenzéssel ünnepelték

a két ifjú uralkodó lovaggá válását. A tizennyolc éves Henrik már

királynak mondhatta magát, egy évvel fiatalabb öccse a sváb

hercegi címet viselte.

A tömeg azonnal mozgásba lendült, mert a lovagok igyekeztek

minél gyorsabban eljutni a lovukhoz, és magukhoz venni a

fegyvereiket.

Christian már felöltötte a páncélját, és látva felesége

aggodalmát, a karját nyújtotta neki.

- Nem kellene a lovakhoz menned? - kérdezte Marthe kissé

zavartan.

- Nagy még ott a tülekedés, így van időm, hogy Hedwighez

kísérjelek.

Bár kicsi volt az esélye, hogy Marthe újra összetalálkozik

Wulfharttal, nem zárhatták ki. De a lovag kövérsége és restsége

miatt nem vett részt a lovas játékon, és ha utólag esetleg mégis

rájött, kit látott előző nap Christiannal, akkor ráküldhette az

asszonyra a katonáit.

A nemes hölgyek Hedwiggel az élükön természetesen látni

akarták, amint a lovagok felkészülnek a felvonulásra. Christian

udvarias meghajlással az őrgrófné gondjaira bízta Marthét, aztán

elküldött a lováért.

- Ugye egykori védence közelében marad? - kérdezte

Hedwig mosolyogva, látszólag könnyedén. Ám Marthe és

Christian is világosan hallották az aggódást a hangjában.

A várúrnőnek egy pillanatra elállt a lélegzete. Tehát Dietrich és

Albrecht között annyira ellenségessé vált a viszony, hogy az

őrgrófné féltette kisebbik fia életét, amiért mindketten teljes

fegyverzetben lovagoltak egymás mellett.

Albrecht nagyrészt az ifjú Henrik király kíséretében töltötte az

időt, míg Dietrich a hadjárat óta apja udvarában élt. Most azonban

Otto két fia az őrgróf határozott óhajára a Wettin-ház csapatainak

élén fog lovagolni, címerükkel ékesített pompás ruháikban.

- Ne aggódjon, felség - felelte Christian. Jelentőségteljes

pillantása, amit csupán Marthe vett észre, jelezte, hogy megértette

az uralkodónő kérését, és vigyázni fog az ifjúra.

Hedwig láthatóan megkönnyebbült, és egy mosollyal

elbocsátotta a lovagot. Az udvarhölgyeihez fordult és hangos

tapssal hívta fel magára a figyelmüket.

- Induljunk! Nehogy elmulasszuk ezt a nagyszerű eseményt.

Ekkehart testőrparancsnokként összeállított egy csapatot olyan

lovagokból, akik nem vettek részt a felvonuláson, mégis

harcedzett katonának számítottak, így az úrhölgyek sértetlenül

eljuthattak a tömegen keresztül a nekik felállított emelvényhez.

Marthe Elisabeth mellett, szorosan Hedwig mögött lépkedett.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy kis híján megbotlott a

ruhája szegélyében.

Nem csupán az őrgrófné félelmei és a Wulfharttal való

találkozás foglalkoztatták. Miközben a lovagok a felvonulásra

készültek, látta, hogy Rutger, Randolf fia Elmar apródjaként

szolgál. Biztosra vette, hogy ez nem véletlen, mint ahogy az sem,

hogy az ő fiai nem utazhattak el az udvari ünnepségre. Thomas,

Rutgerhez hasonlóan, Otto udvarában teljesített szolgálatot az

idősebb apródok között. A kis Daniel csak nemrégen nevelkedett

az őrgrófnál. Ekkehart büntetésből, rossz magaviseletük miatt

hagyta őket Meissenben. Raimundtól, akinek legidősebb fia

továbbra is Thomas legjobb barátja volt, értesült a történtekről.

Rutger megverte Danielt, a bátyja pedig a segítségére sietett.

Ekkehart Marthe fiait kiáltotta ki bűnösnek a verekedésben, az

idősebbet pedig még nyilvánosan meg is vesszőztette. Az ifjú

tökéletes nyugalommal viselte a büntetést, nem hagyta, hogy bárki

észrevegye, mennyire feldúlta ez az igazságtalanság. Ismerte az

édesapja és Randolf, valamint a barátai közötti ellenségesség

történetét, ezért tudta, hogy nem várhat sem Ekkeharttól, sem

Rutgertől tisztességes bánásmódot.

Marthénak nagyon fájt, hogy a fiai ilyen körülmények között

nőnek fel, de meg kellett tanulniuk megküzdeni a nehézségekkel,

különben nem lesznek hosszú életűek.

Még éppen időben érkeztek meg az emelvényhez, hogy ne

maradjanak le a rendkívüli eseményről. Marthe Elisabeth mellett

állt, és szinte elállt a lélegzete az elé táruló látványtól: több ezer

lovag színes öltözékben! A páncélokon, sisakokon és a

fegyvereken csillogott a napfény. Paták dübörögtek, lovak

nyerítettek, a hatalmas tömeg ujjongott. A levegőben füst és por

kavargott.

Kereste a lándzsáikon a Meissen színeit viselő lovagokat, a

tömegben azonban képtelenség volt bárkit is felismerni. Úgy tűnt,

hogy a két lovagi csapat összecsap, de a férfiak az utolsó

pillanatban felemelték a lándzsáikat, és a kavargó sokaság

egymásba olvadt. A nézősereg éljenzésben tört ki.

Még az udvarhölgyek sem tudták szokásos hűvös vagy éppen

gőgös arckifejezésük mögé rejteni a lelkesedésüket. Ezúttal

kizárólag Marthe uralkodott magán. Lassan lélegzett, mert a lelke

mélyén arra a hírre számított, ami megerősíti Hedwig titkos

félelmét.

Ismételten megállapította, mennyire különbözik az

udvarhölgyektől, akik Hedwig és Elisabeth kivételével lenézték,

habár a legtöbben már igénybe vették a segítségét a különböző

betegségeik miatt. Egyesek a származása miatt kezelték

megvetően, mások azért orroltak meg rá, mert nem készített nekik

szerelmi bájitalt. Sokan azonban azért viselkedtek vele

távolságtartóan, mert gyanúsnak találták, hogy nemesasszony

létére továbbra is dolgozott gyógyítóként és bábaként.

E pillanatban azonban ez egy cseppet sem érdekelte, mert egyre

inkább erősödött benne az érzés, hogy valami fenyegető dolog

közeledik.

- Ne aggódj, semmi sem történt, csak a lovagok kifejezték

együvé tartozásukat - nyugtatta meg Christian, amikor a

lovasbemutató után újra találkoztak. Még mielőtt a sátrukba értek

volna, megjelent Otto egyik testőre, és kérte őket, hogy kövessék

az őrgrófhoz.

A sátorban Otto és Hedwig a fiaikkal fogadták őket. Marthe

azonnal észrevette, Albrecht milyen ellenségesen tekint rájuk,

különösen Christianra. Mindenesetre egyetlen szót sem szólt.

- Gratulálnunk kell a királynak és a sváb hercegnek.

Kísérjenek el - parancsolta az őrgróf. Tizenkét testőr haladt

előttük, hogy utat törjenek nekik a tömegben a császár

rezidenciája felé.

Számos pompás ruhát viselő hölgy és nemes várakozott, hogy a

császári család színe elé járulhasson. Christian felismerte közöttük

Balduin von Hennegaut, aki a pünkösdi misén a birodalmi kardot

tartotta, a türingiai tartománygrófot, valamint Hedwig bátyjait,

Bernhardot és Ottót.

Eközben Marthe elmerült a saját gondolataiban. A császár már

nagyon idős, elmúlt hatvanéves. Csak nagyon kevés ember élte

meg ezt a kort. Vajon mi vár rájuk, ha a halála után, a már most is

király Henrik az örökébe lép?

Időbe telt, amíg a meisseni uralkodó sorra került. Marthe

igyekezett oldalról minden részletet megfigyelni. Otto, Hedwig és

a fiaik mélyen meghajoltak, aztán térdre ereszkedtek a császári pár

előtt. Frigyes jelzésére felálltak, ezután váltottak néhány szót, de

ebből a várúrnő szinte semmit sem hallott.

Marthe óvatosan igyekezett szemügyre venni a leendő császárt,

akit most látott életében először közelről. Megborzongott. Henrik

sem az apja méltóságteljes kisugárzását, sem anyja szépségét nem

örökölte. De nem ez zavarta igazán. Volt valami a fiatalemberben,

amitől a hideg futkosott a hátán. Majdnem ugyanaz az iszonyat,

rettegés fogta el, mint Wulfhart és Randolf közelében. Isten

irgalmazzon nekünk, ha ezt az embert császárrá koronázzák, futott

át az agyán.

Christian észrevette az idegességét, és megfogta a kezét,

egyfelől megnyugtatásként, másfelől figyelmeztetésként, hogy

rejtse el a megérzését.

Az ifjú király magához intette Otto idősebb fiát, felállt, és

átölelte. Láthatóan jól megértették egymást. Albrecht mondott

valamit, ami megnevettette a jövendő császárt. A nevetése

azonban nem örömteli volt, hanem inkább gonosz.

Nem sokkal később a meisseni uralkodó távozott. Igyekeztek

minél előbb átjutni a még várakozó nemesek csoportján. Útközben

csatlakozott hozzájuk Dietrich őrgróf.

Christian a feleségére pillantott, és jelezte, hogy véletlenül se

szólja el magát. Marthét nem kellett figyelmeztetni, némán

lépkedett a menetben. A jókedvű Otto a sátrukhoz érve mindenkit

behívott egy kupa borra. A várúrnő látta, hogy Hedwig gondolatai

is egészen máshol járnak, és eléggé erőltetetten mosolyog.

Szerencsére a nőktől senki sem várta, hogy részt vegyenek a

beszélgetésben, ezért továbbra is sötét gondolataiba mélyedhetett.

A feltámadó szél zörgette a sátor falát, a gyertyaláng sűrűn

megremegett. Elgondolkodva Dietrich őrgrófra pillantott, aki

láthatóan lélekben szintén máshol kalandozott. Christian néha

bekapcsolódott az eléggé semmitmondó társalgásba.

Marthe hirtelen Albrecht éles hangjára lett figyelmes, és arra,

hogy a társaságra nyomasztó csend borul.

- Akkor engedje meg, hogy megszabadítsam a jelenlétemtől

- mondta Christian fagyosan, aztán karon fogva Marthét, kisietett.

A várúrnő még hallotta, hogy Hedwig szemrehányó hangon

rendreutasítja a fiát.

Meg akarta kérdezni a férjétől, mivel sértette meg Albrecht, ám

a kint eléjük táruló látvány elnémította. Fekete viharfelhők

gyülekeztek az égen, a szél egyre hevesebben fújt. A sátrak és a

zászlók szinte szétszakadtak, a homok olyan vadul kavargott,

hogy mindenki hunyorgott tőle. Az első villámok is belehasítottak

a levegőbe. A viharos szélben Marthénak meg kellett

támaszkodnia, nehogy elessen. Az emberek sietve próbáltak

menedéket találni az ítéletidőben. Egy muzsikus letérdelt és

imádkozott, miközben egy pap rohant el mellette.

Christian magához vonta Marthét, és ráterítette a köpenyét.

- Semmiképp ne menj be egy sátorba, és kerüld a

faépítményeket. Inkább légy csuromvizes, mintsem agyonüssön

egy gerenda.

Néhány pillanattal később pokollá vált körülöttük a világ.

Christian a földre szorította a feleségét, és védelmezően fölé

hajolt. A tomboló szél és az egymást sűrűn követő mennydörgés

robaja túlharsogta az emberek rémült kiáltozását. Habár még

fényes nappal volt, mégis éjszakai sötétség borult a tájra, amit

csak a villám fénye tört meg. Jégeső hullott, a süvítő vihar dobálta

a sátrakat és a gerendákat. A szakadó eső pillanatok alatt

sártengerré változtatta a mezőt.

Marthe dideregve simult a férjéhez, aki erősen tartotta.

Úgy tűnt, hogy a vihar, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el

is vonul. Az eső csendesedett, a felhők felszakadoztak, és az

emberek bőrig ázva, de megkönnyebbülten hagyták el a

fedezéküket, amikor megérkezett a vihar következő hulláma.

Marthe kiáltani akart, hogy jelezze a bajt, de elkésett. A

mellettük lévő faépület recsegve-ropogva, rémálomba illő

lassúsággal összedőlt. Rémült sikoltozás támadt körülöttük.

Amikor a zuhanó falak és a leomló tető zaja elült, egy pillanatra

kísérteties csend támadt, aztán felhangzott a sebesültek kiáltozása.

Marthe kibontakozott a férje karjaiból, és felpattant.

- Segítenem kell.

Christian aggodalommal telve nézett hátra. Otto vazallusai

dermedten álltak. A díszes sátor eltűnt. A szél elragadta, a

gerendák ledőltek. Az elé táruló látványtól majdnem elállt a

szívverése.

- Itt van rád szükség! - kiáltott a feleségének, és magával

húzta.

A várnagy utat tört a bénultan bámuló sokadalomban, hogy a

felesége odajuthasson. Hedwig kétségbeesetten térdelt, és egy

fekvő alak fölé hajolt. Könnyek záporoztak a szeméből.

Dietrich őrgróf arcát vér borította, a szeme csukva volt, mellette

véres oszlop hevert. Marthe letérdelt mellé, és igyekezett

megvizsgálni a fején tátongó sebet. Rémülten és csüggedten

engedte le a kezét. Pár másodperc múlva összeszedte magát, és

határozott hangon kötszert, vizet és kést kért, majd elküldött egy

apródot az orvosságos kosaráért.

Hedwig egy pillanatra elfordította a tekintetét haldokló

szerelméről, hogy Marthe arcáról leolvassa, mi vár rá.

- Hívjanak papot - mondta Marthe halkan.

Az őrgrófné felsikoltott. A mélyen megrendült Otto is letérdelt

az öccse mellé, és megfogta a kezét.

Marthe óvatosan Dietrich halántékára tette a kezét. Úgy érezte,

mintha a sötét mélység akarná magával rántani. Minden erejével

próbált védekezni ellene. Bár tisztában volt a helyzettel, mégis azt

mondogatta magában, hogy Dietrich nem halhat meg. Némán

fohászkodott a csodáért.

- A testével tartotta meg a gerendát, ami agyonsújtotta volna

a hitvesemet - motyogta Otto. Marthe látta a szemében az őszinte

fájdalmat.

Dietrich elhomályosult tekintettel felnézett.

- Bocsáss meg, bátyám - suttogta elhaló hangon. Hedwigre

pillantott, az ajkaival szavakat formált, de ezeket már senki sem

hallhatta.

Néhány ember furakodott át a tömegen, hogy átadják

Marthénak a kért holmikat. A várúrnő óvatosan levágta a sérülés

környékén a hajat, lemosta a vért, megtisztította a seb környékét,

és bekötötte. Eközben nagy sürgés-forgás támadt. Hordágyat

hoztak, és megérkezett a pap. A császár futára hírül hozta, hogy

Frigyes orvosa fogja kezelni a súlyos sérültet, de ehhez a sátrába

kell vinni. Sokan megsebesültek, többen meg is haltak.

Hedwig és Otto felállt, és oldalra ment, hogy helyet adjon a

segítőknek.

Christian térdre ereszkedett Otto előtt, és lehajtotta a fejét.

- Az én hibám. Bocsásson meg, uram. Nekem kellett volna

megvédenem a hitvesét. Ha nem hagyom el a sátrat, az öccse

sértetlen lenne.

- Ez volt Isten akarata. Nem hibáztatom lovag uramat. -

Ottót túlságosan megrendítette a baleset ahhoz, hogy haragudjon.

Két férfi óvatosan hordágyra fektette Dietrich őrgrófot, és

elvitte. Hedwig, Otto és Dietrich követte őket.

Marthe ott maradt. Tudta, hogy a tanult orvosok nem tűrnék el

a jelenlétét. Bármennyire megrázta is az eset, meg kellett néznie,

hogy vannak-e a romok alatt túlélők, akik a segítségére szorulnak.

Mielőtt elindult volna, valami arra késztette, hogy

megforduljon. Albrecht közeledett feléjük. Ahogy Christian, ő is

rezzenéstelen arccal, némán meghajolt.

Albrecht megvárta, amíg felegyenesedtek, aztán szúrós

tekintettel méregette őket.

- Végre mondhatok valami jót is kegyelmedről, Christian -

mondta olyan fagyosan, hogy Marthe ereiben szinte meghűlt a

vér. - Lemondott róla, hogy megmentse nem szeretett anyámat, és

ezzel akaratlanul eltávolította az útból az én nemes bácsikámat.

Milyen kár! Elvesztette a legfőbb pártfogóját.

A főúr szünetet tartott, hogy kiélvezze szavai hatását. Egyedül

voltak, senki sem hallotta őket. Végre kimondhatta, amit régen a

fejéhez akart vágni ennek a fattyúnak. Karba fonta a kezét, és

megvetően végigmérte a várnagyot.

- Hamarosan az enyém lesz a Meisseni Őrgrófság. Keressen

már most új hűbérurat, lehetőleg messze innen. Nincs szükségem

olyan lovagra, aki a gyenge öcsém barátja, tiszteli a szégyentelen

anyámat, és a lovagi erények őrzőjének tartja magát.

Gúnyosan Marthe felé fordult.

- Legfeljebb a feleségére mint szajhára.

Christian megfogta Marthe vállát, hogy minél messzebbre

vigye.

- Nem engedtem meg, hogy távozzanak. Még nem

végeztem! - kiáltotta magából kikelve Albrecht.

Christian megfordult, és a jövendő őrgróf szemébe nézett.

Albrecht hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát. Meg

akarta mutatni az erejét és a hatalmát, ehelyett valamiféle félelem

járta át. Talán a boszorkány okozta, akitől már többen óvták?

Megint eluralkodott rajta a gyűlölet, és teljesen elvesztette az

önuralmát.

- Azt hiszi, pótolhatatlan az apám számára, de az uralmának

hamarosan vége. Akkor térdre kényszerítem a lázadó faluját, és ha

nem szállítanak annyi ezüstöt, amennyit elvárok, felégetem az

egészet - sziszegte.

Christian végig a szemébe nézett, miközben válaszolt a

főúrnak. A hangja ugyanolyan fagyosan csengett, mint Albrechté

néhány perccel korábban.

- Egy kegyetlen önkénnyel uralkodó hűbérúrnak senki sem

tartozik hűséggel.

Sarkon fordult, Marthét védelmezően átkarolta, és magára

hagyva Albrechtet elsiettek. A várúrnő tudta, hogy a nagyúr

követi őket a tekintetével, de nyugalmat erőltetett magára, és nem

fordult hátra.

Amikor már nem láthatta őket, megálltak és egymásra néztek.

Szavak nélkül is pontosan értették egymás gondolatait. Csak Isten

tudhatta, milyen idők köszöntenek rájuk és a falujukra. Ismét fel

kell készülniük a legrosszabbra.

Előjelek

Ragyogó napsütés és kék ég köszöntötte Christiansdorfot, a

madarak csivitelésétől zengett a környék, ha kis időre elhalkultak

a pénzverdében a kalapácsütések, és a lovászok sem kiabáltak

hangosan tréfálkozva a cselédek után.

Marthéban napról napra erősödött az érzés, hogy ez az idill

csalóka. Reggel szörnyű rémálom riasztotta fel. Lüktetett a

halántéka, végül annyira megfájdult a feje, hogy alig bírt

gondolkodni.

Christiannak nem szólt egy szót sem a dologról, mert már

egyáltalán nem volt biztos benne, hogy hagyatkozhat-e még a

megérzéseire. Talán a kialvatlanság vagy egy vihar közeledte

okozta a fájdalmat.

A lovag figyelmét azonban nem kerülte el hirtelen ébredése,

karikás szeme és az, hogy a halántékát dörzsöli. Úgy döntött, hogy

aznap a közelében marad, és a két apróddal folytatott

gyakorlatozást a várudvaron végzik. Az ifjak lovaggá ütése a

következő évben esedékes.

A bizonytalan tizennégy éves legényekből, akik görcsösen

igyekeztek megfelelni a Meissen legjobb bajvívói által támasztott

követelményeknek, Georg és David jó fegyverforgatóvá ért.

Természetesen még messze nem bántak olyan ügyesen a karddal

és a lándzsával, mint mestereik.

A vár mindennapi lármájához társuló kardcsörgéstől Marthe

feje még jobban fájt. Úgy döntött, hogy a gyógyfüves szobában

készít magának citromfűből és levendulából egy

fájdalomcsillapítót, elzárkózva egy időre a zajoktól és a szikrázó

napsütéstől.

Épphogy elindult, szembejött vele láthatóan szintén aggódó

lánya. Tehát igazam van, futott át Marthe agyán, amikor meglátta

Clara komoly arckifejezését. Valami veszedelem közeleg.

Akik ismerték Marthét a kényszerházassága előtt, az immár

tizenkét éves Clarában kétségtelenül a bába hasonmását látták:

karcsú, törékeny alkat, gesztenyebarna haj és szürkészöld szemek,

amik fogva tartották az embert. A lányka azonban nem tűnt

annyira félénknek vagy inkább kétségbeesettnek.

Most azonban egyáltalán nem látszott gondtalannak.

- Meg kellene kérnünk apámat, hogy küldje ki Petert és néhány

barátját, nézzék meg, ki közeledik a falu felé.

Marthe szó nélkül bólintott. Valószínűleg nem kedves

látogatóra számíthatnak. Vajon ki jön? Talán támadás fenyegeti a

falut?

Az udvar közepére mentek, ahol Lukas egy villámgyors

mozdulattal éppen lefegyverezte az ellene vívó két apródot,

mindkettőjük bosszúságára és szégyenére. Egyikük mogorva

ábrázattal, a másik lehajtott fejjel vette fel a kardját.

A jelenetet figyelő Christian észrevette a feleségét és a lányát.

Az arcukon rögtön látta, hogy nem jó hírt hoznak. Gondolatban

máris azt számolgatta, hány fegyverese van a várban, és hányat

tud még gyorsan összeszedni szükség esetén. Régóta nem érte

komolyabb támadás Christiansdorfot, de a szerencséjük nem

tarthat örökké. Bárhogy aggódott is, semmi sem tudta háttérbe

szorítani azt az érzést, hogy mennyire erősen kötődik Marthéhoz

és Clarához.

A várnagy nem faggatta a lányát, miután neki is elmondta, amit

korábban az édesanyjának. Tudta, hogy hamarosan választ kap a

kérdésére. Ahogy megtanult bízni Marthe megérzéseiben,

ugyanúgy nem kételkedett Claráéiban sem.

Magához intette Rainát, aki egy kosár frissen illatozó kenyérrel

az istállóba tartott.

- Küldd ide az istállómestert és Petert.

A cseléd meghajolt, aztán elsietett, és közben igyekezett nem

Lukasra nézni.

Mivel Sebastian atya a pokollal és az örök kárhozattal

fenyegette, hozzáment a szolgák vezetőjéhez, de a házasságuk

nem volt boldog. Igaz, a férfi nem bántalmazta, azt sem Christian,

sem Lukas nem tűrte volna. Ám a hálószobában gorombán

viselkedett, közönyösen tette a magáévá. Erről viszont senkinek

sem panaszkodhatott. Habár esténként holtfáradtan zuhant ágyba a

nehéz munkától, mégis sokszor sírdogált hangtalanul, amikor

Lukas gyengédségére és a vele átélt testi örömökre gondolt. A

történteken már nem lehetett változtatni. Hiába osztotta volna meg

még most is szívesen az ágyát a lovaggal, férjes asszonyként nem

tehette. A fián kívül csupán az vigasztalta, hogy örömtelen

házasélete talán vezeklést jelent, és így mégis a mennybe juthat.

Christian és barátja befejezték az apródokkal a gyakorlatozást.

A két ifjú a parancs szerint a helyén várta az utasításokat. Lukas

pedig kérdő tekintettel odalépett a várúrhoz, Marthéhoz és

Clarához.

Pár pillanat múlva megérkezett az öreg istállómester és Peter.

Utóbbi már több mint tíz éve állt Christian szolgálatában, és most

is egy bandát vezetett, akiknek a tagjai időnként eléggé kalandos

megbízásokat teljesítettek a várúr és bizalmasai számára.

Az egykori vézna tolvaj mostanra fiatal férfivá érett.

Tizennyolc évesen megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel bírt a falu

legényei körében. A tiszteletet a titkos megfigyelésben és a

hírvivésben való jártasságával és a várnagy iránti feltétlen

hűségével vívta ki.

- Szükségem van Peterre és mindenkire, akit kiválaszt egy

különleges feladatra - közölte Christian az istállómesterrel.

- Ahogy kívánja, uram.

Christian engedélyével visszatért a lovakhoz, míg Peter

izgatottan várta, hogy ezúttal milyen megbízást kap.

- Szedd össze az összes emberedet, akit csak tudsz.

Figyeljétek meg a faluba vezető utakat, és azonnal jelentsd, ha

valami szokatlant láttok.

- Számíthat ránk, uram - felelte Peter cinkos mosollyal.

- Tudom - mondta a várúr a lehető legkomolyabb arccal.

Peter nagyot nyelt, és igyekezett leplezni a dicséret feletti

örömét. Körülnézett a várudvaron, hogy melyik barátját érheti el

azonnal.

- Megengedi? - kérdezte a várnagytól, aki pontosan tudta,

mi következik, és bólintott. Peter két ujját a szájába véve

füttyentett, hogy a közelében állóknak csengeni kezdett a fülük.

Néhány pillanat múlva körülbelül egy tucat legény szaladt

feléjük élükön az ifjú Christiannal. Utóbbi bizonyára már lesben

állhatott valahol. Hamarosan megérkezett az egyik konyhai cseléd

és Peter húga, Anna is.

A két lányt visszaengedte dolgozni, a legényeket viszont

elküldte erősítésért. A bányászok gyerekei mellett már rég a

bandához tartoztak a két kovács fiai is. Jonas legidősebb

gyermeke, Johann az egyik alvezére lett. Egyikük sem vesztegette

az időt, és mindig lelkiismeretesen végrehajtották a várnagy

parancsait.

- Hívd össze a lovagokat. Vegyék fel a felszerelésüket, én

értesítem Walthert - határozott Christian, és Lukasszal együtt

elsietett.

Marthe és Clara magára maradt az udvaron. Nem tehettek mást,

mint hogy várakoztak.

A cselédek éppen a vacsorához készültek felállítani az

asztalokat a nagyteremben, amikor váratlanul a semmiből

megjelent Peter. A kémek napközben rendszeresen jelentést tettek

Christiannak, de eddig semmi nyugtalanító esemény nem történt.

Peter most viszont fontos hírt hozott.

- Albrecht gróf közeledik egy nagy csapat lovaggal.

Hamarosan megérkeznek a keleti őrtoronyhoz. Walther már

mindenről tud. Fogadja őket az embereivel.

Marthe szíve összeszorult a jeges rémülettől. Albrecht biztosan

nem udvariassági látogatásra jön. Semmi jót nem jelenthet, ha az

apja nélkül, váratlanul érkezik.

Legszívesebben karon ragadta volna a férjét és a lányát, hogy

minél előbb elmeneküljenek. De tudta, hogy Christian úgysem

menne sehová, hiszen esküt tett, amit sosem szegne meg.

A várnagy úgy döntött, hogy néhány lovagjával az őrgróf fia

elé megy. Egyfelől Albrecht ezt vehette tiszteletadásnak, másfelől

láthatta, hogy a falut jól őrzik, mivel már idejekorán tudtak az

érkezésükről. Így fogadhatta a nyeregben anélkül, hogy fel kellene

néznie rá.

Megkérte Lukast, hogy maradjon Marthe mellett, és

gondoskodjon a családja biztonságáról, ha Albrecht esetleg azért

jött, hogy lefogassa. Biztosan nem okozna neki gondot, hogy

találjon rá valamilyen ürügyet.

Ez volt a másik oka, hogy Albrecht elé lovagolt. Megkérte

Petert, hogy a találkozásuk várható helye közelében rejtőzzön el,

hogy szükség esetén értesíthesse Marthét és Lukast.

Jelt adott Reinhardnak és másik öt lovagjának, hogy kövessék.

Már rég nem „Radomir” hátán ült, a ló túlságosan öreg volt hozzá,

hogy elbírjon egy páncélos lovagot, immár békés öregkorát

élvezte. Christian az egyik tüzes leszármazottját lovagolta.

Vágtában indultak Albrecht fogadására. A falubeliek

csodálkozva és ijedten néztek a várnagy és a lovagjai után. A két

csapat a keleti őrtorony közelében találkozott össze. Christian

felemelt kézzel jelezte a többieknek, hogy álljanak meg.

Albrecht csapatát Elmar vezette, és nem tehetett mást, mint

hogy ő is megállította az embereit. Egy tucat lovag, kétszer annyi

katona és pár apród, akik között Christian felismerte Rutgert,

Randolf fiát. Leginkább azon lepődött meg, hogy a gróf vazallusai

között látta Lukas öccsét, Jakobot. A fiatalember feltűnően kerülte

a tekintetét.

- El akarja állni a jövendő őrgróf útját? Eresszen utunkra,

különben eltakarítjuk az útból - fenyegetőzött Elmar. Intésére a

katonák kardot rántottak.

- Csak ne olyan hevesen, Elmar! Ki kell várnod egy jobb

alkalmat, hogy megölethess - intette nyugalomra Christian. Ezután

kezét szívére téve meghajolt Albrecht előtt, aki a vörös hajú lovag

mögött lovagolt. - A lovagjaimmal azért jöttem, hogy üdvözöljem

és a várba kísérjem, gróf úr.

Albrecht szó nélkül biccentett, aztán megsarkantyúzta a lovát.

Christian az embereivel utat engedett az érkezőknek. Szerencsére

a falu végén már nem épültek házak, így meg tudtak fordulni, és a

csoport végére állhattak.

A tárnákat már rég maguk mögött hagyták, de az utat nem

lehetett elvéteni. A vár már teljesen felépült, csupán a hatalmas

templomot nem fejezték még be. Az ösvény egyenesen a

felvonóhídhoz vezetett, ami az árkokkal és a kapuval együtt védte

az erődöt. Walther és katonái udvariasan köszöntötték a

vendégeket.

A lovászok sietősen elvitték a lovakat, Marthe az

üdvözlőkupával várta Otto fiát. A főurat ezúttal nemcsak Elmar

kísérte el, hanem Giselbert is. Sikerült tökéletesen leplezni a

félelmét, amikor a legjobb borukat átnyújtotta Albrechtnek.

A férfi elvette a kupát, de nem ivott belőle, hanem odaadta az

egyik emberének.

- Kóstold meg! - parancsolta gorombán. A katona elsápadt,

de némi habozás után belekortyolt az italba.

- Még! - förmedt rá a gróf.

Ettől a viselkedéstől Marthe is falfehérré vált. Peter ügyes

kémjétől megtudta, hogy a férje és a jövendő őrgróf közötti

találkozás baj nélkül lezajlott, de a jövetele okáról semmi sem

derült ki.

Nyílt hadüzenetnek számított, hogy mindenki szeme láttára

gyakorlatilag azzal gyanúsította meg, hogy meg akarja mérgezni.

Az asszony lehajtotta a fejét a jövendő őrgróf előtt, hogy ne

kelljen a szemébe néznie. A szíve hevesen kalapált, ám Albrecht

láthatóan ügyet sem vetett rá.

Leszállt a nyeregből, és odakiáltotta Christiannak:

- Rossz híreim vannak. Vezessen egy olyan szobába, ahol

zavartalanul beszélhetünk. Küldjön el a bányamesterért és a

pénzverőmesterért, aztán várjanak, amíg szólítom őket.

Christian elküldte az embereit a két tekintélyes férfiúért, aztán a

szobájába vezette a grófot. Biztosra vette, hogy Mechthild vagy

Waltraud, aki egyre több munkát vett át a betegeskedő

kulcsárnőtől, a rövid idő ellenére hideg sültet és jó bort szolgál fel.

Természetesen nem kerülte el a figyelmét a sértés, hogy Albrecht

megkóstoltatta az üdvözlőitalt. Talán valamiféle baljós eseményt

akart megrendezni, hogy később mérgezéssel gyanúsíthassa őt

vagy Marthét?

- Az őrök mostantól tartsák szemmel a konyhát, a

borospincét és a raktárakat, hogy ne jusson a közelükbe idegen -

súgta oda Lukasnak, aki azonnal átlátta a helyzetet, és elindult,

hogy megtegye a szükséges lépéseket.

A fenyegető veszély egy időre háttérbe szorította Lukas afölötti

dühét, hogy az öccsét meglátta Albrecht vazallusai között. Azon

töprengett, mi vihette rá erre Jakobot.

Még mindig senki nem tudta, miféle rossz hírekkel érkezett

Albrecht, ahogy azt sem, mit jelent a látogatása Christian és a falu

számára. Marthe aggodalommal telve figyelte, hogy Elmar és

Giselbert elkísérik a grófot, sőt a vörös hajú lovag intésére Rutger

is velük tartott, hogy kiszolgálja őket. Bizonyára mást nem

engednek be a tanácskozásra. Őt, egy asszonyt végképp nem.

Clara lépett oda hozzá komor arccal.

- Rossz ember. A velejéig gonosz - súgta olyan halkan, hogy

csak az édesanyja hallhatta.

- Igen. A legjobb, ha elrejtőzöl, amíg itt van.

- Rossz hírek - ismételte Albrecht, amikor legfőbb

bizalmasaival és az apróddal bementek Christian szobájába. A

szeme csillogása és diadalmas hanglejtése elárulta, hogy valójában

nagyon is örül ezeknek a híreknek.

- Lajos türingiai tartománygróf elfogta apámat, és bezárta

Wartburg várába - közölte megjátszott ijedtséggel. - Camburgban,

a saját földünkön támadtak rá. Micsoda arcátlanság! Ezüstre van

szükségem, hogy kiválthassam.

- Az őrgróf úr megsebesült a támadáskor? - érdeklődött

Christian aggódva.

Albrecht türelmetlenül legyintett, mintha el akarná hessegetni a

terhére lévő kérdést.

- Néhány testőrét megölték, de ő maga sértetlen.

Amikor Christian ezt meghallotta, több gondolat is átfutott az

agyán. A meisseni őrgróf és a türingiai tartománygróf között egyre

feszültebbé vált a viszony, amióta Otto több területet is

megszerzett a Saale túlsó partján. A tény, hogy immár az ő birtoka

volt Camburg és Weiféenfels grófsága, továbbá a naumburgi

érsekség várnagyi hivatala, bizonyára feldühítette Lajost. Ha

Albrecht állítása igaz, olyan támadásra szánta el magát, ami fölött

a császár sem hunyhatott szemet, még akkor sem, ha az

unokaöccse követte el.

Mivel Otto sértetlenül átvészelte a támadást, egyelőre nem

kellett aggódnia a hűbéruráért. Ha a fejedelmek egymást ejtették

foglyul, az ellenlábasukat nem verették láncra, és nem zárták

tömlöcbe. Otto Wartburg várában bizonyára nem szenved hiányt

semmiben, az egyetlen korlátozása az lehet, hogy nem hagyhatja

el az erődöt. Valószínűleg Lajos asztalánál étkezik, talán még

vadászatra is elkíséri, és éjjel nem nélkülözi az asszonyi társaságot

sem.

Elmar és Giselbert jelenlétében, bármennyire érdekelte is, nem

kérdezhette meg, hogy a testőrparancsnok is életét vesztette-e a

támadáskor. Albrechtnek nem kellett erre a kérdésre válaszolnia,

ezért feltehetően megvető szavakkal rendreutasítaná. Türelmesnek

kellett lennie, amíg más módon értesülhet Ekkehart sorsáról.

Egy másik kérdést azonban mindenképp fel akart tenni.

- Gróf úr nem vethetné latba a királynál a befolyását, hogy

utasítsa Lajost atyjaura szabadon bocsátására?

Albrecht hanyagul hátradőlt, és gúnyosan elmosolyodott.

- Túlbecsüli a királyra gyakorolt befolyásomat. Az aljas

támadás hírére megkértem őfelségét, hogy mentsen fel egy időre a

szolgálatom alól. Végül is át kell vennem Meissenben a

kormányzást, amíg szeretett atyám távol van tőlünk.

Az utolsó mondata hamisan csengett, majd már-már könnyed

modorban folytatta:

- Az anyámat és hőn szeretett öcsémet elküldtem a

császárhoz, hogy járjanak közben apám érdekében. Így

hasznosabban töltheti az időt, mintha a petersbergi kolostorban a

nagybátyám sírjánál hullatná a könnyeit. Ha egy asszony borul a

császár lába elé, és könyörög a hites ura megmentéséért, az

valószínűleg hatásosabb. - Felnevetett. - Remélem, hogy

anyámnak e fontos ügyben sikerül a megfelelő pillanatban elsírnia

magát.

Christian rezzenéstelen arccal hallgatta a főúr felháborító

megnyilvánulását.

Dietrich őrgrófot végakarata szerint a Wettin-ház családi

kolostorában, Petersbergben ravatalozták fel és helyezték örök

nyugalomra. Ottót jobban megviselte öccse elvesztése, mint másik

két fivérének, Heinrich von Wettinnek és Friedrich von

Brehnának a halála. Hedwiget valósággal porig sújtotta Dietrich

végzete. Christian úgy vélte, ennek talán az az oka, hogy a férfi

feláldozta az életét, hogy őt megmentse.

Albrecht tapintatlan szavainál már csak a tetteit tartotta

vérlázítóbbnak. Ahelyett, hogy a király bizalmasaként és a

meisseni őrgróf örököseként azonnal a császárhoz fordult volna,

elhagyta az udvart, majd hosszú és fárasztó utazásra küldte az

édesanyját. Ki tudja, hol tartózkodik éppen Barbarossa Frigyes?

Hedwignek és Dietrichnek először tudakozódnia kell, és

valószínűleg csak a következő udvari tanácson találkozhatnak

vele.

Albrecht nyilvánvalóan szándékosan cselekedett így.

Meghatározatlan időre eltávolította maga mellől az anyját és a

testvérét. Az apja szabadon bocsátása is eléggé távolinak tűnt,

hiszen hetekbe telhet, mire a császár tudomást szerez a dologról,

és beavatkozhat. Addig a Meisseni Őrgrófság teljhatalmú ura volt.

Biztonságba kell helyeznem Marthét és Clarát, gondolta a

várnagy. Ki kell derítenem, hol van Thomas és Dániel: Hedwig és

Dietrich kíséretével tartanak-e vagy sem. Annyira bizalmatlanná

vált Albrechttel szemben, hogy féltette a fiai életét, ha esetleg a

meisseni várban maradtak.

A gróf láthatóan egyszeriben már nem tartott a mérgezéstől,

mert a késére tűzött egy nagy darab húst, és jóízűen falatozni

kezdett. Senki sem beszélt, miközben Albrecht evett. Időnként

nagyot kortyolt a borból, végül felszólította Elmart és Giselbertet,

hogy egyenek vele. A két férfi nem habozott, hogy eleget tegyen a

felhívásnak.

Christian továbbra is rezzenéstelen arccal állta Randolf

barátainak gyűlölködő pillantását. Úgy érezte, hogy megállt az idő

körülöttük. Legszívesebben kirohant volna, hogy minél több

fontos dolgot elintézzen. Egyrészt biztos helyre vitesse a feleségét

és a lányát, másrészt az emberei segítségével kiderítse, mi történt

Ekkeharttal, és hol vannak a fiai.

Természetesen nem hagyhatta el a szobát, amíg Albrecht el

nem engedi, vagy dühkitörésében ki nem dobja. Ugyanakkor

biztosra vette, hogy a bizalmasai megteszik a szükséges

óvintézkedéseket.

Lukas és Walther gondoskodnak Marthe és Clara biztonságáról.

Mechthild Waltrauddal ügyel rá, hogy Albrecht és a vazallusai ne

találhassanak kivetnivalót a szállásukban és az ellátásukban. Peter

barátai és Anna feltűnés nélkül kihallgatják a gróf lovászait és

szolgáit, hogy az elejtett megjegyzésekből fontos értesüléseket

szerezzenek.

Albrecht és a két lovag komótosan evett, miközben a

bányamester és a pénzverőmester az ajtó előtt várakozott. Igaz,

hogy az uralkodó szolgálatában álltak, de két ilyen tekintélyes, az

őrgrófi kincstár számára fontos férfi nem érdemel efféle megalázó

bánásmódot, szitkozódott magában Christian.

Otto fia végre befejezte az evést, és intett Rutgernek, hogy

nyújtsa oda neki a kézmosó tálat. Utasította Giselbertet, hogy

hívja be a már jó ideje kint ácsorgó férfiakat.

Egy legyintéssel félbeszakította a bányamester és a

pénzverőmester udvarias üdvözlő szavait.

- Szükségem van az összes ezüstre, hogy kiváltsam apámat a

fogságból - parancsolta nyersen. - Bányamester, gondoskodjon

róla, hogy azonnal hozzák ide a kibányászott ércet!

Pénzverőmester, az emberei egy ideig ne verjenek érméket, csak

rudakat szállítsanak! Most pedig mutassák meg, mennyi tartalék

van a kincstárban!

A főúr felállt, hogy az emberei kíséretében egyenesen a

kincstárba menjen. Mivel Christiannak nem adott semmilyen

utasítást, a gondolataiba merülve ült tovább az asztalnál.

Képtelenségnek tartotta, hogy Albrechtnek ezüsttel kell kiváltania

az apját, akár egy hadifoglyot. Minthogy a türingiai tartománygróf

nyíltan megszegte a törvényt azzal, hogy békeidőben elfogatott

egy uralkodót, Otto szövetségesei bizonyosan tiltakozni fognak,

ha még nem tették meg, és a császár elrendeli a szabadon

bocsátását.

Sajnálatos módon nem volt joga hozzá, hogy Albrechtet kizárja

a kincstárból. Kiküldte a szobából Rutgert, aztán elindult

megkeresni Reinhardot.

Mialatt Albrecht a bizalmasai jelenlétében elmondta

Christiannak jövetele célját, és kiadta a parancsait a

bányamesternek, a nagyteremben az embereit rangjuknak

megfelelően ellátták sörrel, borral, sonkával, sajttal és kenyérrel.

Lukas a megegyezés szerint mindenhová őröket állított, hogy

senki ne férhessen hozzá rossz szándékkal a készleteikhez. Egy

pár percig azon töprengett, bemenjen-e a nagyterembe, de aztán

úgy határozott, nem teszi. Peter bandájának tagjai teszik a

dolgukat, és ügyesen hegyezik a fülüket. Otto udvarában mindenki

tudta róla, hogy Christian hűséges barátja, ezért a jelenlétében

valószínűleg nem beszélnek olyasmiről, amit maguk között

dicsekvésként kifecsegnek.

Legfőképp azonban semmi kedve nem volt ahhoz, hogy

végignézze, hogyan mulat az öccse Albrecht vazallusaival.

Amióta a hadjárat idején kibékültek, nem váltak ugyan a legjobb

barátokká, de nem is tekintettek egymásra ellenségként.

Ez a mai napon megváltozik, gondolta Lukas mérgesen az

istállók felé tartva. Nem akart találkozni az öccsével, mert

valószínűleg összeverekedne vele, amivel csak ártana

Christiannak. Inkább elindult, hogy személyesen ellenőrizze,

rendben mennek-e a dolgok a lovaknál. Mivel a várnagyhoz

hasonlóan ő is bármilyen aljasságra képesnek tartotta Albrechtet

és Elmart, akár egy merényletre is számíthattak.

A lovászok ki sem látszottak a munkából, annyi lovat kellett

ellátniuk. Hátrament a saját ménjéhez. Megsimogatta az állat

nyakát, és közben azon töprengett, mit tervezhet Albrecht. Miféle

veszély leselkedik rájuk?

Az istálló megszokott lármájától eltérő zajra lett figyelmes.

Villámgyorsan megfordult. Valaki egyenletes léptekkel közeledett

felé. Nem lovász, mert jó csizmát viselt. Lukas már a kezében

tartotta a tőrét, amikor felismerte a váratlan látogatót.

- Tűnj el innen, áruló! - mordult az öccsére anélkül, hogy

leengedte volna a tőrét.

Jakob védekezően felemelte a kezét, mintha arra számítana,

hogy a bátyja megszúrja.

- Gondoltam, hogy itt talállak - kezdte kissé zavartan.

- Akkor végre egyszer helyesen gondolkodtál. Bizonyára

már régen fordult elő veled ilyesmi. Amint látom, okosabbnak

találtad, ha már most a jövendő őrgróf mellé szegődsz.

Jakob látva, milyen megvetően bánik vele a fivére, hátrált egy

lépést.

- Tűnj el a közelemből, mielőtt leütlek. Hidd el, még mindig

könnyen elbánok veled - sziszegte Lukas dühösen.

- Figyelj rám! - próbálta Jakob csitítani a bátyját. - Ha

Christian barátja vagy, akkor most tartsd a szád, és hallgass meg.

Nincs sok időm, hamarosan vissza kell mennem a nagyterembe.

- Ó, igen. Az alávaló barátaidhoz.

Jakob felsóhajtott fivére makacssága láttán, aztán halkan

folytatta.

- Nem az történt, amire gondolsz. Nem tudják, hogy

kibékültünk. Azt hiszik, hogy még mindig ellenségek vagyunk,

ezért javasolta Elmar Albrechtnek, hogy vegyen fel a vazallusai

közé. Beleegyeztem, hogy figyelmeztesselek benneteket.

- Tettél hűbéresküt Albrechtnek? - faggatta Lukas egyáltalán

nem megenyhült hangon.

- Igen, de egyetlen becsületes lovagnak sem kell egy hozzá

hasonló urat követni. Ha eljön az ideje, majd Isten előtt kell

számot adnom arról, hogy most elárulom.

Lukas még mindig bizalmatlanul méregette, de egyre nagyobb

érdeklődéssel figyelt az öccsére.

- Christian tegyen előkészületeket a menekülésre. Albrecht

holnap elutazik, de négy hét múlva visszatér, hogy elvigye az

összes ezüstöt, és akkor le akar számolni vele. - Jakob nagyot

nyelt.

- Talán jobb lenne, ha te is azt tennéd.

- Tudod, hogy mit tervez? - kérdezte Lukas még mindig

kételkedve testvére őszinteségében. Talán Albrecht ezzel akarja

rávenni őket, hogy távozzanak önként, mert így azonnal szabad

kezet kapna.

- Nem. Ennyire nem bíznak meg bennem. Mihelyt

megtudok valamit, értesítelek Peter egyik barátja segítségével. -

Jakob elég ideig élt Christiansdorfban ahhoz, hogy tudja, hogyan

küldhet feltűnés nélkül üzenetet, és kiben bízhat.

- Mi van Christian fiaival?

- Még a várhegyen vannak. Vigyázok rájuk néhány titkos

szövetségessel együtt. Amíg nem vagyok ott, Friedmar tartja

rajtuk a szemét - nyugtatta meg Jakob.

Friedmarban meg lehet bízni, gondolta Lukas

megkönnyebbülten. Az éltes lovag elég tekintéllyel bírt, hogy

hallgassanak a szavára.

- Vissza kell mennem. - Jakob szó nélkül sarkon fordult és

távozott.

Lukas elgondolkodva nézet utána.

- Isten segítsen, ha igazad van - morogta maga elé. - És Isten

kegyelmezzen neked, ha hazudtál.

Másnap Albrecht a kíséretével elhagyta a várat, de előtte

Christiant személyesen tette felelőssé azért, hogy az összes

rendelkezésre álló ezüst szállításra készen álljon, amikor négy hét

múlva visszatér.

Alig távozott a gróf, Christian a szobájába hívta Marthét,

Lukast és Reinhardot. Jakob még egy üzenetet is küldött neki

Peter húgával.

Ekkehart csak könnyű sérülést szenvedett a támadáskor, és

futárként elküldték Wartburg várából, hogy megvigye Otto

fogságba ejtésének hírét. A türingiai tartománygróf bizonyára

sejtette, vagy talán tudta, hogy Albrecht nem fog azonnal panaszt

emelni sem a császárnál, sem a királynál. Ekkehart nem kísérte el

az őrgrófnét és a fiát, hanem a várhegyen maradt, látszólag azért,

hogy felgyógyuljon. Csak akkor veszi át újra a testőrség

parancsnokságát, ha az őrgróf kiszabadul, hogy elé lovagoljon.

- Bízol az öcsédben? - tudakolta Christian.

- Őszintén szólva, nem tudom - felelte a barátja.

Reinhard megköszörülte a torkát. Mindnyájan kissé

csodálkozva fordultak felé. Habár egykor Randolf szolgálatában

állt, az ifjú lovag mindig megbízhatónak bizonyult. Ennek ellenére

ritkán szólalt meg a szűk körben tartott tanácskozásokon.

- Azt hiszem, megbízhat benne - mondta váratlanul.

- És ezt miből gondolod? - kérdezte Lukas némi

ingerültséggel a hangjában.

Reinhard szorongva körülnézett. Legszívesebben négyszemközt

beszélt volna Christiannal, de pontosan tudta, hogy a várnagy sem

Lukast, sem Marthét nem küldené ki. Végül csendesen

megszólalt.

- Ma éjjel Elmar magához hívatott. Szememre vetette, hogy

egy áruló szolgálatába álltam, és megszegtem a Randolfnak tett

eskümet. Azt mondta, ennek a várnak hamarosan új várnagya lesz,

tehát jobban teszem, ha gyorsan a helyes oldalra állok, és

hasznossá teszem magam.

- Hasznossá? Milyen értelemben? - faggatta Christian.

- Azzal, hogy kémkedek, és jelentem neki, mit terveztek.

Jobb lenne, ha most kiküldenél. - Reinhard határozottan a várnagy

szemébe nézett. - Amit nem tudok, azt még kínzás hatására sem

árulhatom el. Az lenne a legokosabb, ha elbocsátanál a

szolgálatodból. Holnap elmegyek Elmarhoz, és elmondom, hogy

kihallgatták az éjszakai beszélgetésünket.

Néhány pillanatig csend borult a szobára, aztán Christian

eltökélten megszólalt.

- Semmi olyanról nem beszélünk, amiről Albrecht nem

tudhat. Nem tervezünk ellene merényletet. Leszállítjuk az ezüstöt,

ahogy parancsolta, és én nem menekülök el.

Marthénak minden erejét össze kellett szednie, hogy képes

legyen uralkodni magán e szavak hallatán. Miért is ennyire

makacs ember? Nem gondolhatnának egyszer az életben a saját

biztonságukra? Valóban érdemes meghalni kizárólag a

becsületért?

- Azt pedig úgyis tudod, hogy Jakob a szövetségesünk -

folytatta Christian, mintha nem vette volna észre felesége

kétségbeesését. - Megőrzöd ezt a titkot?

- Természetesen - felelte Reinhard. Láthatóan vívódott,

hogy elmondja-e az igazat, végül úgy döntött, nem titkolózik. -

Elmar megfenyegetett, hogy ha nem bizonyulok megbízhatónak, a

menyasszonyomon áll bosszút.

- Ez mindent megváltoztat - jelentette ki Christian,

miközben a többiek dermedten hallgattak. Mindnyájan tudták,

hogy néhány hét múlva feleségül akar venni egy fiatal lányt, aki

az őrgrófné felügyelete alatt a várhegyen nevelkedett, és akit

őszintén szeretett. Nem tartották valószínűnek, hogy Hedwig

röviddel az esküvő előtt egy hosszú utazásra magával vitte. Így

teljesen ki van szolgáltatva Elmarnak.

- Hivatalosan elbocsátlak a szolgálatomból. Menj el

Meissenbe, kérd meg Albrechtet és Elmart, hogy vegyenek fel a

vazallusaik közé. - Christian felállt, és átölelte az ifjút. -

Köszönöm a hűségedet. Ha akarod, továbbra is tekintheted úgy,

hogy a szolgálatomban állsz.

- Úgy lesz. Mindent elkövetek, hogy megvédjelek téged és a

fiaidat - mondta Reinhard elcsukló hangon. Kiment, és nem

sokkal később hallották, ahogy kilovagol a várból.

- Tehát a helyzet a következő. Meissenben a mi oldalunkon

áll Friedmar, Jakob és Reinhard, ők megvédik a fiaidat. Igaz, nem

tudhatjuk biztosan, őszinte volt-e az öcsém, és azt sem, hogy

Reinhard a fenyegetések hatására nem gondolja-e meg magát.

Mindenesetre tervet készítünk, hová rejthetjük el Marthét és

Clarát, ha bekövetkezik a legrosszabb. Te pedig itt maradsz a

figyelmeztetés ellenére - foglalta össze a dolgok állását Lukas.

Christian eltökélten bólintott.

- Először beszélek Waltherral, hogy kettőzze meg az

őrséget, aztán a bányamesterrel.

Felállt, jelezve, hogy befejezték a tanácskozást.

Marthe magába roskadva üldögélt. Jól tudta, hogy a férjének

jelenleg hivatalosan semmi oka nincs rá, hogy elhagyja a

szolgálatát. A lelke mélyén azonban azt súgta valami, hogy el

kellene menekülnie, ha kedves az élete.

Lukas nem követte azonnal a várnagyot. Hajthatatlan barátjával

ellentétben ő úgy gondolta, hogy Christiannak elő kellene

készítenie a menekülését. Úgy döntött, ő tesz titokban ennek

érdekében lépéseket, és még Marthét sem avatja be a tervébe, még

ha az nyilvánvalóan valamennyire megnyugtatná is az asszonyt.

Attól tartott, hogy a várúrnő egy gyenge pillanatában mégis

elmondaná a férjének a tervet, aki megtiltaná, hogy segítsen.

Először is beszélni akart a két kováccsal, Jonasszal és Karllal.

Aztán következhetett Peter és Jonas fia, Johann.

A rajtaütés

Albrecht a kíséretével meglepetésszerűen három nappal a

bejelentett időpont előtt érkezett meg.

- Meg akartam győződni róla, hogy valóban az összes ezüst

rendelkezésemre áll, hogy kiváltsam atyámat - jelentette ki.

A bányamester és a pénzverőmester nehezen nyelte le a szavak

mögött rejlő sértést, miszerint esetleg meglopják az őrgrófot.

Albrecht ezúttal Elmar, Giselbert, Jakob és Reinhard mellett

magával hozta az apródok között Christian fiait is.

A várnagy egyfelől örült neki, hogy egészségesen viszontlátja

Thomast és Danielt, másfelől nyugtalanította, hogy

Christiansdorfban vannak. A gróf bizonyára túszként fogja

használni őket, ha összeütközésre kerül sor. Ez lehetett a terv,

amiről Jakob beszélt.

Christian azon töprengett, hogy a várba hívja-e erősítésként

Raimundot, de végül elvetette az ötletet. Elég harcedzett ember

vette körül, és jobb, ha a falun kívül is van szövetségese, akinél

végszükség esetén elrejtheti a családját, legalábbis egy időre.

A várkatonaságot utasították, hogy semmiképp ne hagyják

magukat provokálni. Waltraud időközben teljesen átvette a

konyha és a nagyterem feletti uralmat a beteg Mechthildtől, és az

életerős özvegyasszony igencsak értette a dolgát. Egyetlen vendég

sem találhatott semmi kivetnivalót a feltálalt ételekben. Ráadásul

természetes okosságával felismerte, hogy Burkhart, Elmar

őrparancsnokának személyében megfelelő szövetségesre lel, ha

egy kötekedő katona kihajításáról kell gondoskodni.

Marthénak nagyon fájt, hogy nem beszélhet a fiaival, akiknek

Albrecht lovagjait kellett kiszolgálniuk, de ennél is jobban

aggasztotta a láthatatlanul közeledő szerencsétlenség.

Az első éjszaka és a rá következő nap baj nélkül telt el. Amikor

azonban alkonyatkor a várkatonaság és a vendégek vacsorához

készülődtek a nagyteremben, Walther és Jonas rontott be

izgatottan. Mindenáron a várnaggyal akartak beszélni. Christian

nyugtalanul fogadta őket.

- Nyugat felől nagy fegyveres csapat közeledik. Még elég

messze vannak a falutól. A szénégető látta meg őket, és azonnal

elszaladt Jonas mesterhez, hogy figyelmeztesse - jelentette

Walther.

- Mennyien lehetnek? - kérdezte Christian.

- Azt nem tudjuk. A szénégető akkor vette észre a

fegyvereseket, amikor pihenőt tartottak, de ahhoz túlságosan

ideges volt, hogy megszámolja őket. Azt mondta, sokan vannak,

és a beszélgetésükből kiderült, hogy sötétedéskor akarnak

támadni.

- Néhány ember derítse fel, hányan vannak, és mit akarnak

megtámadni, a várat vagy a falut.

- Már elküldtem őket. Minden pillanatban visszaérkezhetnek

- közölte Walther.

- Rendben. Minden fegyveresünk álljon készenlétben, de

míg nem tudunk meg többet, a falut még ne riadóztassuk.

- Ostobaság! Vonja össze a saját katonáit az enyémekkel a

várban, aztán zárják be a kaput. Az erőd elég erős, hogy

ellenálljon bármilyen támadásnak, a többinek nincs jelentősége -

parancsolta Albrecht.

- És mi lesz a falubeliekkel? - ellenkezett Christian

erélyesen. - Támadás vagy tűzvész esetén itt kell menedéket

találniuk. Ezért épült a vár.

- Azért épült, hogy megvédje az őrgróf ezüstjét, nem pedig

néhány parasztot - förmedt rá Albrecht.

Christian nagyon nehezen bírt uralkodni magán.

- Mi, lovagok a lovaggá ütésünkkor esküt tettünk a gyengék

védelmezésére.

- Több száz ezüstmárka forog kockán. Azt kell megvédenie!

- üvöltötte Albrecht. Hirtelen felpattant majdnem feldöntve az

asztalt. - Fegyverbe! Támadás fenyeget!

Mind Christian, mind a gróf vazallusai felugrottak a helyükről,

ám a főúr parancsa inkább zűrzavart okozott, mint céltudatos

cselekvést.

Ki támad meg kit? A gróf vazallusai értetlenségükben először a

christiansdorfiakra akartak rárontani. A várnagy emberei is urukra

tekingettek, várva a parancsát.

- Egy fegyveres banda közeledik a faluhoz! - kiáltotta

Christian, amilyen hangosan csak tudta. Ez a túlbuzgókat

eltántorította attól, hogy összeverekedjenek a várbeliekkel. -

Fegyverkezzetek fel és gyülekezzetek a várudvaron!

Nagy tülekedés támadt, a nagyterem percek alatt kiürült. Nem

telt el sok idő, mire Albrecht és Christian emberei teljes

fegyverzetben megjelentek a várudvaron.

Christian elhelyezte a katonáit a tornyokban és a falakon, aztán

két tucat fegyverest küldött a várkapuhoz. A faluban még minden

csendesnek tűnt, semmi sem utalt a közeledő veszélyre.

Hamarosan egy lovas közeledett lélegzetelállító tempóban. A

várnagy az alkonyatban is felismerte vörös hajáról Kunót.

Átvágtatott a kapun, leugrott a nyeregből, és levegő után

kapkodva jelentést tett.

- A falut akarják felgyújtani. Már csak kétmérföldnyire

vannak a nyugati őrtoronytól.

- Az embereink fele menjen oda, és védje a falu bejáratát!

Riasszátok a falubelieket! - parancsolta Christian. Pillanatokkal

később megkondult a vaslemez.

- A várban van az ezüstkészlet. Azt akarják elvinni. Nem

vezényelheti el a katonáit - őrjöngött Albrecht.

- Gróf úr, elég fegyverest hozott magával, akik

megvédhetik. Először is a falut akarják lerohanni. Ha ott

megállítjuk őket, az ezüstje is biztonságban lesz - ellenkezett

Christian. Elsietett, hogy Lukas parancsnoksága alatt az

őrtornyokhoz küldjön egy csapatot.

Az első rémült és összezavarodott lakók már megérkeztek.

Láthatóan néhányukat álmukban érte a riadó.

- Támadás fenyeget. Menjetek a várba! - kiáltotta Christian.

A falubeliek a kapu felé rohantak, ám Albrecht parancsára a

katonák már elkezdték felhúzni a hidat.

- Tűz van! - kiáltotta egy asszony a falu széle felé mutatva,

ahol füst gomolygott.

- Eresszétek le a hidat! - parancsolta Christian, ám a gróf

katonái nem engedelmeskedtek. Kirántotta a kardját, így

kényszerítve őket a felvonóhíd leeresztésére.

- Kaput bezárni! - üvöltötte Elmar fentről.

A rémült falubeliek kétségbeesetten lökdösődve igyekeztek

bejutni a várba, mielőtt bezárják a kaput.

- Előbb engedjétek be az embereket! - kiabálta túl Christian

Elmar parancsát. A kapu azonban nagy robajjal bezárult, mielőtt a

védelmet keresők bejuthattak volna.

Eközben a falu nyugati részéből a várhoz értek a halálosan

rettegő emberek.

- Felgyújtják a házakat. Aki nem tud elmenekülni, megölik -

sikoltozta egy asszony, aki csupán egy kendőt terítve az

alsóruhájára mentette az életét. - Az öreg Gernottal végeztek.

A pánikba esett emberek egyre dühösebben rázták a külső

rácsot, és követeltek bebocsátást. Albrecht legtöbb katonáját a

falakra vezényelték, így a kaput csupán néhány fegyveres őrizte

Reinhard vezetésével. Christian hívására megjelent Walther,

Kuno, Bertram és Jonas. Utóbbinak odadobta a tőrét.

- Nyisd ki a kaput - parancsolta a várnagy a zárszerkezetnél

álló katonának, és rászegezte a kardját. A többiek is felkészültek

rá, hogy akár erőszakkal is szabaddá teszik az utat.

- Tedd, amit mond - utasította Reinhard rövid habozás után.

Látva a túlerőt, a katona felhúzta a rácsot. A tömeg azonnal

benyomult. A várudvar percek alatt megtelt síró és fohászkodó

emberekkel.

Christian ezután parancsot adott a kapu bezárására és a híd

felvonására, majd felrohant a védműre, hogy felmérhesse a

helyzetet.

A harc láthatóan kizárólag a nyugati őrtoronynál tombolt. A

közeli kunyhók fáklyaként égtek. Szerencsére azonban a házak

eléggé távol épültek egymástól ahhoz, hogy ne boruljon lángba

minden, még erős szélben sem. Christian a szürkületben csak vívó

alakokat látott. A tapasztalata azt súgta, hogy menjen a toronyhoz,

és segítsen Lukasnak.

- Van elég emberetek, hogy megvédjétek a várat, ha esetleg

a támadók eljutnak ide? - kérdezte Reinhardot, aki elég jól ismerte

az erődöt, hiszen Friedmar oldalán átmenetileg irányította is.

A lovag bólintott.

- Több mint elegen vagyunk.

Christian összeszedte az embereit.

- Kimegyünk, és végzünk velük! - kiáltotta oda Elmarnak,

aki végighallgatta az iménti párbeszédet. - Biztosítsd a

katonáiddal a vár védelmét.

A csapat nehezen jutott ki a zsúfolt várudvarról. A várnagy

bármennyire szeretett is volna, nem beszélhetett Marthéval.

Remélte, hogy a gyerekekkel együtt a kápolnába ment, ahogy

vészhelyzet esetére megbeszélték.

Reinhard gondoskodott róla, hogy a fegyvereseknek a lehető

leggyorsabban kinyissák a kaput és leeresszék a hidat, majd a

várat újra elzárják a külvilágtól.

Christian lovasai élén kivont karddal, hangos csatakiáltással

vágtatott a harc kellős közepébe. A szürkületben és a gomolygó

füstben csupán a kardcsörgés és az ordítozás árulta el, hol folyik a

legádázabb küzdelem. Erős csapásokkal vetette rá magát az

ismeretlen ellenségre, hogy mielőbb elhárítsák a veszedelmet.

Rögtön látta, hogy Lukas bajba került a jelentős túlerővel

szemben. Christian érkezése azonban gyorsan megfordította az

erőviszonyokat, és a harcnak hamar vége lett. Már rég leszállt az

éjszaka, de a leégett házak izzó törmeléke kísérteties fénybe

burkolt mindent.

Lukas közeledett a várnagy felé, a ruháját vér borította, de

láthatóan nem szenvedett súlyos sérülést, bár húzta egy kicsit a

lábát.

- Nem nézted ki belőlem, hogy elbánok pár banditával? -

élcelődött, de aztán rögvest elkomolyodott. - Éppen időben

érkeztetek. Háromszoros túlerőben voltak. Elvesztettem pár jó

embert.

Christian a vállára tette a kezét, és átölelte.

- Istennek hála, hogy életben vagy. - Néhány másodpercre

megálltak, majd elindultak megnézni a halottakat. Az összes

támadóval végeztek, de Christian emberei közül is három lovag és

hat katona adta az életét a falu védelmében.

Christian, ahogy nézte az emberei holttestét, egyre jobban

gyötrődött. Talán azonnal mindnyájuknak ide kellett volna

jönniük, és a vár védelmét Elmarra kellett volna bíznia. De ha így

tesz, a falubelieket kizárják az erődből. Ezt semmiképp sem

hagyhatta.

Ráadásul kezdetben senki sem tudhatta, hány támadóval kell

számolniuk, milyen a fegyverzetük, és mennyire kiképzettek.

Ám volt ennél nagyobb gondja is. Albrecht parancsa szerint

mindenkit a várfalra kellett volna vezényelnie, de ő nyíltan

szembeszegült vele. Ezenkívül fegyverrel kényszerítette a gróf

embereit, hogy szegjék meg az utasításait. Pontosan tudta, hogy

emiatt nagy bajba kerülhet.

Christian parancsára az elesett katonákat a lovukra fektették,

hogy visszavigyék őket a várba. Gernot, az öreg nyeregkészítő

temetéséről majd a családja gondoskodik. Eközben Lukasszal

szemügyre vették a támadók holttestét. Sem a ruházatuk, sem az

arcuk alapján nem tudták egyetlen ellenségük táborába sem

besorolni őket. Egyvalami mégis nagyon zavarta a várnagyot: a

fegyvereik sokkal jobbak voltak, mint a ruháik.

- Furcsa rajtaütés, nem gondolod? - fordult a barátjához.

- Nekem is ez jár a fejemben - hangzott a válasz. - Miért

támadják meg a falut, amikor tudják, hogy a várban megkettőzött

őrséggel őrzik az ezüstöt? Miért nem vártak még két napot, hogy

az ezüstöt elszállítsák, és rabolták el útközben? Mit akartak elérni?

Ki adta nekik ezeket a fegyvereket?

- Gyanús nekem ez az egész ügy. Azt hiszem, hamarosan

megtudjuk, mi van a háttérben. - Christian nem akarta kimondani,

mire gyanakszik. Az egyszerűen dermesztő lenne.

- Ha visszatértünk, biztosan bajba kerülök. Használd ki a

zűrzavart, és küldj egy futárt Meissenbe. Egy megbízható

barátunknak azonnal biztonságba kell helyeznie Reinhard

menyasszonyát. - Lukas kérdő tekintetét látva folytatta: - Elmar

parancsával szembeszegülve kinyittatta a kaput, hogy a falubeliek

bejuthassanak a várba.

A két lovag nyeregbe szállt, és a csapat élén, komor

gondolataikba merülve visszaindult a várba.

A falu védői véres fegyverekkel és páncélban megálltak a

csapóhíd előtt. Kilencen egy-egy lovat vezettek, rajtuk elesett

bajtársuk holttestével.

- A támadást visszavertük. Valamennyi támadó meghalt. A

falu ismét biztonságos. Nyissátok ki a kaput, a falubeliek

hazatérhetnek! - kiáltotta Christian a toronyban álló Albrechtnek

és Elmarnak.

Úgy tűnt, hogy egy örökkévalóságig tart, mire kinyitják a

kaput, és leeresztik a hidat. Az emberek megkönnyebbülten és

könnyeikkel küszködve indultak haza.

- Köszönjük, uram. Ezt sosem felejtjük el - mondták többen,

miközben elmentek mellettük. Sokan meghajoltak, vagy éppen

kezet csókoltak a várnagynak hálájuk jeléül. Amikor elhaladtak a

halottak mellett, mindnyájan keresztet vetettek, és imádkozni

kezdtek.

Lassan eltűnt a tömeg, és szabaddá vált az út a várba. Christian

a csapat élén belovagolt a várudvarra. Hallotta, hogy mögötte

lecsapódik a rács. Albrecht emberei kivont karddal félkörben

álltak. Pontosan tudta, mi vár rá, amint leszáll a nyeregből.

- Fogjátok el! - parancsolta Albrecht Christianra mutatva. -

Fegyverrel szegült ellen a parancsomnak. Ezért halált érdemel.

Hartmut habozva a várnagyhoz lépett.

- A fegyveredet, Christian. Jobb, ha nem állsz ellen, mert a

családod és a barátaid bűnhődnek meg.

Christian látszólag nyugodtan átadta a kardját és a tőrét. Ezt

könnyebben viselte, mert nem lepte meg, és Hartmut becsületes

ember volt, még ha Albrechtet szolgálta is. Sokkal megalázóbbnak

érezte, hogy ellenállás nélkül tűrnie kellett, amint Elmar

személyesen láncolja meg, aztán olyan erősen taszítja előre, hogy

térdre rogyott.

- Maradjon csak úgy, ahogy mindig kellene. Megláncolva, a

lábam előtt térdelve. És eszébe ne jusson eljátszani a hőst! - rivallt

rá a gróf, amikor fel akart állni.

A főúr intésére az emberei másik öt embert vezettek elő.

Christian dermedten látta, hogy Walthert, Kunót, Bertramot,

Jonast és a holtsápadt Reinhardot is foglyul ejtették.

- Ezek az árulók fegyverrel kényszerítették a vazallusaimat,

hogy tagadják meg a parancsomat. Ők is halált érdemelnek.

- Vállalom a felelősséget mindenért. Ők csak azt tették, amit

parancsoltam nekik. Reinhardot, aki önként állt a gróf úr

szolgálatába, fegyverrel kényszerítettük, hogy ellenszegüljön a

parancsának. Nem követett el bűnt - mondta Christian

határozottan.

- Ha ez így történt, az nem éppen az állhatatosságáról

tanúskodik, és a fegyverforgatási tudományát is kétessé teszi. De

mivel ilyen bátran elismeri a szégyenteljes tettét, és magára

vállalja a felelősséget, később meggondolom, milyen büntetést

kapjanak a többiek. Vigyétek őket a szemem elől! - parancsolta,

mire az őrök elvezették az öt foglyot.

Ezután Albrecht ridegen Christianra nézett.

- Ha a kivégzése elől megszökik, a többieken állok bosszút,

aztán a feleségén és a fiain. Ez a tudat talán megkönnyíti, hogy

megbékéljen a halállal.

- Jogom van hozzá, hogy bíróság előtt meghallgassanak,

mielőtt meghozza az ítéletet - követelte Christian.

- Semmihez sincs jogod, te áruló fattyú! - ordította Elmar,

aki semmiképp sem mondott volna le róla, hogy személyesen

lökdösse be a várba. - Vessétek a legsötétebb tömlöcbe -

parancsolta a legelvetemültebb őreinek.

Ez a vég, gondolta, amikor a lökdösés okozta fájdalma

alábbhagyott. Most már csak abban bízhatott, hogy a barátai

gondoskodnak Marthe és a gyermekei biztonságáról. Remélte,

hogy hűséges követőit szabadon engedik, hogy valaki időben

kimenti a várhegyről Reinhard menyasszonyát, és végül, hogy

talán beszélhet egy pappal, mielőtt megölik.

Marthe a szobája ablakából nézte végig férje elfogását. Amint

Christian elhagyta a várat, Albrecht őrei azonnal idevezették, és az

önmagát őrgrófnak nyilvánító főúr megtiltotta, hogy kitegye

onnan a lábát.

Dermedten figyelte az eseményeket. Képtelen volt

megmozdulni, megszólalni, vagy akár csak elfordítani a tekintetét.

Legszívesebben világgá kürtölte volna, milyen égbekiáltó

igazságtalanság folyik a várban. Fohászkodni akart a

Mindenhatóhoz, hogy sújtson le az istentelen Albrechtre, és

mentse meg a férjét. Ehelyett tehetetlenül álldogált. Talán mert

Christianhoz hasonlóan ő is tudta a lelke mélyén, hogy ez egyszer

bekövetkezik, és nem tehetnek ellene semmit.

A várudvar időközben kiürült, de az asszony még mindig kifelé

bámult. Az ajtó előtt támadt hangzavar késztette arra, hogy

megforduljon. Talán érte jöttek, hogy megöljék?

Az ajtó kivágódott. Elmar katonája félreállt, hogy utat engedjen

Hartmutnak.

- Christian emberei közül többen megsebesültek. Kérik,

hogy lássa el a sebeiket. Megteszi?

Marthe bólintott.

- Igen, de ehhez be kell mennem a gyógyfüves szobámba

kötszerért és orvosságért.

Hartmut habozott egy ideig, végül két katonát magához intett.

- Elkíséritek az úrhölgyet, és az életetekkel feleltek azért,

hogy ne szökjön meg.

A két férfi megvetően méregette a várúrnőt. Hogyan is

szökhetne meg tőlük egy ilyen gyenge fehérnép? Az egyikük

ennek ellenére durván megragadta a karját. Marthe tiltakozva

Hartmut szemébe nézett, mire az őrparancsnok utasította az

embereit, hogy eresszék el.

Az asszony emelt fővel, nyugodtan ment le a gyógyfüves

szobába. Úgy érezte, a lelke szinte meghalt, mégis minden erejét

összeszedve a sebesültekre akart figyelni, akiknek szükségük volt

a segítségére.

Miután az őrök meggyőződtek róla, hogy a szobában túl kicsi

az ablak ahhoz, hogy Marthe kiszökjön rajta, megálltak az ajtó

előtt. Johannát, Marie-t és Clarát elrejtették a faluban, ezért egy

cseléd segített neki.

A szoba gyorsan megtelt a sebesültekkel. Marthe felmérte,

kinek mennyire súlyos az állapota. Elkezdte kimosni és bekötözni

a sebeket. Peter húga, Anna hozott két vödör vizet, aztán elszaladt

parázsért, mert több sebet is ki kellett égetni.

- A fiai Hilbert atyánál vannak a kápolnában, és egyházi

védelmet élveznek. A fiatal Christian ellovagolt a várhegyre, hogy

figyelmeztesse Reinhard menyasszonyát. Friedmar lovag segíteni

fog neki.

Ezek a hírek némi megnyugvást jelentettek Marthénak.

Ugyanakkor látta, hogy Anna a könnyeivel küszködik. Nemcsak

azért, mert szívből tisztelte a várnagyot, aki szó szerint

megmentette az életét, hanem az ifjú lovász miatt is aggódott. A

vakmerő Christiannal, aki a legvadabb lóval is elbírt, jegyesek

voltak, és hamarosan össze akartak házasodni. Éjszaka átlovagolni

az erdőn nem éppen veszélytelen vállalkozás, ráadásul Albrechttől

is tartottak. A főúr korábban agyba-főbe verte a legényt, és

biztosan nem felejtette el a fiatalembert.

- Engedjetek be! Nagyon fáj a lábam, nem bírok tovább állni

- nyögdécselt egy ismerős hang.

Marthe ijedten, de egyben megkönnyebbülten látta meg Lukast,

aki sántikálva furakodott át a sebesülteken, hogy fájdalmas arccal

leroskadjon egy székre. A sebe nem volt mély, de fájdalmasnak

tűnt. A várúrnő a tekintetéből kiolvasta, hogy tervez valamit.

A sejtelme hamarosan beigazolódott.

- Jajgass egy kicsit hangosabban - súgta oda az egyik betegnek,

akinek ki kellett égetni a sebét. A férfinak nem esett nehezére

teljesíteni a lovag óhaját. Még akkor is szívszaggatóan nyögött,

amikor Marthe már befejezte a kezelését, és a következő

rászorulóval foglalkozott.

Lukas eközben suttogva elmesélte a várúrnőnek, miféle tervet

talált ki hetekkel korábban, és hogyan fogott hozzá a

megvalósításához.

Marthe csak nehezen tudta leplezni az elképedését. Lukas Karl

apósával, a fővájárral gondoskodott róla, hogy az egyik tárnától

titkos alagutat ássanak a tömlöchöz. Bár a bányamester biztosan

segített volna nekik, mégis szándékosan nem avatták be, hogy

később Albrecht előtt tiszta lelkiismerettel esküdhessen meg arra,

hogy nem tudott semmiről. Néhány megbízható bányásszal együtt

a fiatal Christian, a kovácsok fiai, valamint Peter bandájának

tagjai négy hét alatt kiásták a menekülőutat. A lovag sejtette, hogy

Christiant az öregtorony alatti börtönbe zárják, ezért megtette a

szükséges lépéseket.

Tehát ezért terjedt el az utóbbi időben a híre, hogy az egyik

tárnába beköltöztek a hegyi szellemek. Az ijedt falubeliek

természetesen inkább elkerülték a környékét.

- Már csak az utolsó szakasz van hátra. Azzal ma éjjel

elkészülnek. Kihozzuk Christiant, és senki sem fogja észrevenni

az eltűnését, mielőtt bíróság elé állítják.

Marthe egyrészt örömmel hallotta a tervet, másrészt nem

titkolhatta a kétségeit.

- Nem fog megszökni, amíg Albrecht a hűséges embereit és

a fiainkat túszként a hatalmában tartja. Nem tenne ilyet - súgta

kétségbeesetten.

- Ne aggódj, mindenre gondoltunk. Mielőtt észreveszik a

szökését, fegyverrel kimenekítünk titeket. A reggelinél Peter és az

emberei gondoskodnak egy kis zűrzavarról, ezzel időt nyerünk,

hogy eltűnhessetek. A terv rejt némi veszélyt magában, de ezt

vállalnunk kell, ha így megmenthetjük Christian életét és talán a

többiekét is - fejezte be Lukas elkomorodva.

Marthe kétségektől gyötörve, kavargó érzésekkel folytatta a

munkát, míg végül Elmar őrei visszakísérték a szobájába.

Hallotta, hogy az ajtó előtt álló őrök azon morgolódnak, hogy nem

ünnepelhetik a többiekkel a győzelmet a nagyteremben. A várúrnő

letérdelt, és imádkozni kezdett Christian életéért, és hogy a tervük

sikerüljön.

Christian döntése

Marthe nyugtalanul várta a híreket, hogy Christian szökése

sikerrel jár-e. Legszívesebben a tárnához ment volna, ahol a

menekülőalagút végződött, hogy átölelhesse a férjét. De pontosan

tudta, hogy nem hagyhatja el a szobáját, mert az gyanút keltene.

Albrecht rögtönítélő bírósága válogatás nélkül lesújtana

mindenkire, akiről úgy véli, hogy segíthetett a várnagynak.

Nem tehetett mást, mint hogy reménykedett és imádkozott. A

lelke azonban sehogy sem talált megnyugvást. A nap lassan eltelt,

de nem történt semmi.

Mechthild lépett a szobájába. A várúrnő sem bujkáló mosolyt,

sem megkönnyebbülésfélét nem látott az arcán, csak mélységes

szomorúságot. Az utolsó reménye is kialudt, akár a gyertya lángja

a szélben.

- Lukas lovag kéri, hogy nézze meg a sebét, mert ismét

vérzik. A nagyteremben várja úrnőmet - közölte a kulcsárnő

mindenki számára jól hallhatóan.

Legalább Lukas szabad még. Először attól tartott, hogy

leleplezték a szökés tervét, és elfogták a részvevőket. Úgy érezte,

hogy a szíve a félelemtől bármelyik pillanatban megszakadhat.

Talán Christian meghalt? Mi más történhetett, ha nem szabadult

ki?

- Megengedi az ura, hogy lemenjek, és ellássam egy lovag

sebét? - kérdezte az ajtaja előtt álló őrtől.

A férfi egy ideig gondolkodott.

- Nem. A parancsa egyértelmű. Ha a lovagnak valóban

szüksége van a segítségére, akkor jöjjön ide, lássa el itt, a

felügyeletem alatt.

Marthe nem tehetett mást, bólintott, aztán szólt Mechthildnek,

hogy küldje fel a sebesültet, és hozzák ide a gyógynövényes

kosarát is.

Nem sokkal később megjelent Lukas, akinek az arca még

komorabban festett, mint a kulcsárnőé. Az őr a szobába kísérte.

- Az ajtó nyitva marad. Vigyázok, hogy az úrhölgy jó hírén

ne essen csorba, és ne történjen semmi fondorlatosság - jelentette

ki önelégülten.

- Derék katona, aki tudja, mi a kötelessége - dicsérte Lukas.

A férfi kissé bután elvigyorodott, aztán elindult az ajtó felé.

Alig tett meg három lépést, amikor Lukas puszta kézzel leütötte.

- Fajankó - vonta vissza a dicséretet. Becsukta az ajtót, és

leült Marthéval szembe.

- Mi történt Christiannal? - faggatta az asszony a könnyeivel

küszködve.

- Nem akar megszökni - felelte Lukas komoran.

- Micsoda? - szinte megkövülten bámult a lovagra. Habár a

hír nem érte váratlanul, mégsem akart hinni a fölének. - Láttad?

Beszéltél vele?

- Igen. Amikor Peter meghozta a hírt, bemásztam az

alagúton keresztül, hogy a lelkére beszéljek. Semmi esély nincs rá,

hogy megváltoztassa az elhatározását. A legrosszabb az, hogy

bizonyos tekintetben igaza van.

Megfogta Marthe jéghideg kezét.

- Az üzeni, hogy szeret téged, és kéri, hogy szedd össze

minden bátorságodat, és állj mellette.

- Nem tudja, hogy Albrecht meg akarja ölni? - kérdezte

Marthe rémülten.

- De, tudja. - Lukas szíve majd megszakadt, hogy sírni látja

az asszonyt, és ő sem akarta elfogadni a tényt, hogy a barátja

látszólag ilyen könnyen eldobja az életét.

- Úgy véli, ha elmenekül, nemcsak te és a gyermekeitek

válnak törvényen kívülivé, hanem valószínűleg számtalan falubeli

is. Albrecht bizonyára vérfürdőt rendezne Christiansdorfban, és

ebben nem akar bűnrészes lenni. Amennyiben szabályos tárgyalás

nélkül kivégezteti, afölött Otto nem hunyhat szemet, ha nem

akarja elveszteni a hűbéresei előtt a tekintélyét. Albrecht olyan

végletesen megsértené a hűbéri jogokat, hogy az akár az

örökségébe is kerülhet. Christian azt mondja, esküt tett rá, hogy

mindnyájatokat megvéd. És kéri, bocsáss meg neki, amiért bánatot

okoz neked.

Lukas elhallgatott, nem bírt tovább beszélni. Felállt, átölelte az

asszonyt, aki zokogásban tört ki. A lovag nem mozdult, némán

igyekezett támaszt nyújtani, hogy Marthe elviselhesse a

kimondhatatlan fájdalmat. Ugyanakkor ő maga is úgy érezte, hogy

a kétségbeesés fojtogatja.

Nem mondta el, hogy még arra is tervet kovácsolt, hogyan

szabadítsa ki barátját néhány elszánt emberrel akár a tárgyalásról

is. Christian azonban már döntött. Nem fogadná el a segítséget,

mert mindenképpen el akarta kerülni a vérontást, amit a

szökésével előidézne.

Egy ideig bánatba merülten álldogáltak, aztán a leütött őr

megmozdult. Lukas elengedte az asszonyt, és keserű mosolyt

erőltetve magára, a szemébe nézett. - Elég erős vagy hozzá, hogy

elhitesd vele, nem én ütöttem le?

- Egy pillanat - szipogta, miközben letörölte a könnyeit.

Rövid időre lehunyta a szemét, mintha állva aludna. Aztán

határozott hangon megszólalt. - Rendben.

Lukas bátorítóan bólintott, majd a katona mellé guggolt, és pár

erős ütést mért az arcára. - Hé, te! Ébresztő! Mit szólna az urad, ha

tudná, hogy őrségben egyszerűen elterültél, ráadásul egy nemes

hölgy szobájában?

A katona kinyitotta a szemét, és zavartan körülnézett.

- Hirtelen összeestél. Remélem, nem esett bajod - szólalt

meg Marthe.

Az őr a várúrnő szomorú arckifejezését aggódásnak nézte. Ezt

ugyan hízelgőnek találta, de ahhoz azért eléggé bizalmatlan volt,

hogy körülnézzen, mibe botolhatott meg.

- Gyerünk, állj fel, különben jelentem a dolgot az uradnak! -

förmedt rá Lukas.

A parancsoló hangnem elűzött az őrből minden gyanakvást.

Felpattant, és zavarodottan megszólalt.

- Bocsánat, uram!

- Most pedig tedd a dolgod, és figyeld, hogy minden

rendben menjen, miközben a ház úrnője ellátja a sebemet -

parancsolta Lukas, mire az őr az ajtó elé sietett.

Marthénak végig kellett játszania a szerepét. Kötszert vett elő,

és bekötözte a sebet. Minden mozdulat nehezére esett. Úgy érezte,

belehal a fájdalomba.

Lukas távozása után magára maradt a kétségbeesésével. Nem

hagyhatta el a szobáját, és nem hívhatott magához senkit. Bebújt a

takaró alá, és miközben záporoztak a könnyei, lázasan azon

töprengett, hogyan menthetné meg mégis Christiant. Talán

Albrechttől kellene térden állva kegyelmet kérnie?

Ebben a pillanatban kopogott valaki a nyitott ajtón. Nem

mozdult. Albrecht emberei úgyis bejönnek, ha valamilyen

parancsot kaptak. A váratlan látogató megköszörülte a torkát.

- Marthe úrhölgy, Albrecht őrgróf beszélni kíván kegyeddel.

Szóval Albrecht már őrgrófnak hívatja magát. Talán hírt kapott az

apja haláláról? Ha igen, akkor minden remény elveszett, futott át

az agyán. Felismerte a férfi hangját. Hartmut volt.

- Szükségem van néhány percre, hogy rendbe hozzam

magam! - kiáltotta az őrparancsnoknak.

A ruhája kissé összegyűrődött, ezen nem tudott sokat javítani.

Benedvesített egy kendőt, és megmosta sírástól kivörösödött

szemét. Gyorsan megfésülködött, és feltűzte a haját. Végül

felvette a legdrágább selyemfátylát, amit keskeny aranypánt

tartott.

Összeszedte minden erejét, és emelt fővel, nyugalmat erőltetve

magára követte Hartmutot a palotába. Semmi jót nem jelenthetett,

hogy Albrecht éppen most hívatja.

Amíg a szobájába zárva töltötte az időt, Albrecht végrehajtott

néhány változtatást. A legfeltűnőbb egy emelvény volt, amit a

nagyterem szemközti falánál építettek, azon állt egy díszes szék.

A bútordarab nagyon hasonlított az apja Meissenben lévő trónjára.

Mint mindig, ha a főúr a várban tartózkodott, hat vadászkutyája

a nagyteremben rohangált patkányok után kutatva. A rágcsálókat

az ételhulladék vonzotta oda, amit Albrecht és az emberei az

étkezésekkor egyszerűen az asztalok alá hajigáltak. Az asztalokat

és a padokat oldalra tolták, hogy mindenki egyenesen az emelvény

felé menjen, ahonnan a jövendő uralkodó nézett le az alattvalóira.

Albrecht ezúttal nem tett úgy, mintha nem venné észre Marthét,

mint az első christiansdorfi tartózkodásakor. Ehelyett

kérlelhetetlen arckifejezéssel fordult felé, és egy pillanatra sem

vette le róla a szemét, miközben Marthe végigment a termen,

letérdelt elé, és illendően lehajtotta a fejét.

A grófnak kellett megszólalnia, hiszen ő hívatta magához. A

férfi egyelőre hallgatott. Marthe érezte, hogy szinte a lelkébe akar

hatolni a tekintetével, hogy megfélemlítse. Ő azonban kizárólag a

férjét féltette.

Albrecht talán tudomást szerzett a szökési tervről? Lukas

látogatása után azt sem vette volna észre, ha a fél falut börtönbe

vetik. Másfelől Peter bandájából valaki biztosan megmenekült

volna, és titokban hírt visz neki.

Bármennyire nehezére esett is, sikerült elrejtenie a félelmét és a

türelmetlenségét. Végül Albrecht megelégelte a játékot.

- Álljon fel, Marthe úrhölgy!

Miközben eleget tett a parancsnak, azon csodálkozott, hogy a

gróf még mindig a tiszteletteljes megszólítással fordult felé. Talán

akar tőle valamit? Vagy csupán játszadozik vele, mint macska az

egérrel, mielőtt lecsap rá?

- Remélem, jó egészségnek örvend - kezdte Otto fia, alig

észrevehető gúnyos mosollyal a szája szegletében.

- Ó, igen. De ez nem is csoda, hiszen éjjel-nappal nagyuram

legjobb emberei vigyáznak rám - felelte rideg mosollyal.

- A férje a lehető legsúlyosabb bűnt követte el. Amint látja,

egyelőre nem óhajtom, hogy kegyed vagy a lánya is bűnhődjön

emiatt. A fiai elbújtak a káplánnál, és az elkövetkező

harminckilenc napban érinthetetlenek.

Az udvariasság mögé bújtatott fenyegetést nem lehetett nem

észrevenni. Ha Albrecht hálát várt, csalódnia kellett. Marthe

hallgatott. Kifürkészhetetlen arckifejezéssel várta a folytatást.

Albrecht ingerülten előrehajolt.

- Nagyobb alázattal kellene viselkednie, asszonyszemély! -

förmedt rá. - A férjét holnap árulóként elítélik és kivégzik. Nem

tudja, hogy kegyedet és a lányát is korbáccsal űzethetem ki a

faluból?

- De igen - felelte önkéntelenül kissé élesen. Bármennyire

igyekezett is, képtelen volt tovább uralkodni magán. - Ha

kivégeztet egy ártatlan embert, akkor bizonyára nem esik nehezére

elűzni a feleségét és a gyermekét.

- Az arcátlanságod határtalan! - ordította Albrecht, aztán

hátradőlt, és fürkészőn méregette. - Hallottam néhány dolgot

Christianról, rólad és a nagy szerelmetekről. Talán nem bánod, ha

meg kell halnod, ha a férjed már nem él. De az sem érdekel, hogy

a lányodat törvényen kívülinek nyilvánítom? Tizenkét éves, ugye?

Rajtad áll, fehérnép, hogy odavetem-e az őreimnek szajhaként,

vagy a védelmembe veszem, és előnyös házasságot szerzek a

számára.

Megvetően felnevetett.

- Habár túlontúl nagy igényei nem lehetnek egy áruló

lányának. Hacsak meg nem tagadja az apját. Ez érvényes a fiaidra

is, ha nem akarnak a negyvennapos egyházi védelem után

törvényen kívülivé válni. Amint láttam, fiatal koruk ellenére jó

lovasok.

Marthe csak a legnagyobb erőfeszítés árán állta meg, hogy ne

vágja a férfi arcába, mennyire gyűlöletesnek tartja a tettét.

Ugyanakkor nem akarta megadni azt a választ sem, amire az

őrgróf fia számított. Alázatot mutatni a kegyes uralkodó felé, aki

jóságosan bánik egy elítélt családjával. Albrecht már úgyis döntött

Christian sorsáról, ő azonban nem volt hajlandó árulónak

bélyegezni a férjét.

Tudta, hogy a gyermekei élete az ő kezében van. Christianért

már nem tehet semmit, a saját sorsa nem érdekelte, és biztosra

vette, hogy van elég bátor követőjük, barátjuk, akik gondoskodnak

Claráról és fivéreiről. Peter és a bandája időben biztonságba

helyezi őket. Raimund Lukasszal együtt harcolni fog a jogaikért,

ha Hedwig és Otto visszatér.

- Ezért rendelt magához, uram? - kérdezte látszólag

közönyösen.

- Csak tudatni akartam veled, mire számíthattok - mondta

nyomatékosan. Hanyagul keresztbe tette a lábát, megigazította

drága ruháját, és intett az egyik apródnak, hogy töltse tele a

kupáját. Amikor folytatta, a nyers hangnemről ismét átváltott az

udvarias megszólításra.

- Könyörületességem jeléül megengedem kegyednek, hogy

meglátogassa a tömlöcben az árulót. Beszéljen vele. Ha rá tudja

venni, hogy holnap nyilvánosan beismerje a bűnét, megkímélem

az életét.

Hartmut az öregtoronyhoz vezette Marthét, aztán utasította az

őrt, hogy nyissa ki a tömlöcöt és engedjen le egy létrát.

- Azt a parancsot kaptam, hogy tartsam szemmel - mondta a

parancsnok őszinte sajnálattal a hangjában.

Marthe nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Össze kellett

szednie magát, hogy ne sírjon, amikor talán életében utoljára

beszél a férjével. Azzal csak még jobban megnehezítené Christian

helyzetét.

Hartmut fáklyával a kezében lemászott a létrán, aztán oldalra

állt, hogy a várúrnő követhesse. Marthe elindult lefelé, és lassan

úrrá lett rajta a kétségbeesés. Egy pillanatra megállt, végül sikerült

elfojtania az érzéseit. Nem fogok sírni, parancsolt rá magára, és

továbbhaladt. A halvány fény megvilágította a börtönt, így láthatta

Christian szomorú mosolyát.

A várnagyot megláncolták, még mindig a harcban összevérzett

ruhát viselte, de láthatóan nem bántalmazták. Bár Marthe

igyekezett megőrizni az őrparancsnok előtt a nyugalmát,

odarohant a férjéhez, és átölelte. Christian is ezt tette, amennyire a

láncok engedték.

- Miért? - suttogta a könnyeivel küszködve. Tekintetével

próbálta megkeresni az alagút nyílását, amit szerelme nem akart

használni.

- Azért engedtek be, hogy meggyőzz? Nyilvánosan meg

kellene bánnom, hogy a lovagi eskümnek eleget téve

cselekedtem? - kérdezte Christian olyan hangosan, hogy Hartmut

értse a szavait.

Marthe dermedten nézett rá. Kibontakozott a karjaiból.

- Albrecht őrgróf megígérte, hogy megkíméli az életedet, ha

holnap nyilvánosan beismered a bűneidet. Megparancsolta, hogy

ezt mondjam el neked - felelte az asszony elhaló hangon.

Christian meglepetten felhúzta a szemöldökét.

- Albrecht őrgróf? Otto meghalt?

- Nem tudom. Alig hagyhatom el a szobámat. - Marthe

kérdőn Hartmutra pillantott.

- Nem. Úgy tudjuk, hogy a császár parancsára a türingiai

tartománygróf elengedte, és útban van Meissen felé. Albrecht így

hívatja magát, amíg az apja át nem veszi ismét a kormányzást -

magyarázta el az őrparancsnok látható zavarodottsággal.

- És miféle bűnt kellene nyilvánosan beismernem? - tette fel

a kérdést Christian ezúttal közvetlenül Hartmutnak.

- Az őrgróf parancsának megtagadása és az ezüstkészlet

veszélyeztetése - hangzott a rövid válasz.

Christian ismét az őrparancsnokhoz intézte a szavait.

- Kegyelmed is pontosan tudja, hogy helyesen cselekedtem,

ahogy a helyzet megkívánta. Ahogy azt is, Albrecht sárba tiporja a

hűbéri jogokat, ha önhatalmúan vesztőhelyre küld. A

bűnösségemről vagy az ártatlanságomról a tartományi bíróságnak

kellene döntenie.

Elmar lovagja láthatóan nagyon kellemetlenül érezte magát. Kis

idő múlva megköszörülte a torkát.

- Bár ezzel megszegem a kapott parancsot, mégis egyedül

hagyom néhány percre a feleségével, hogy beszélhessenek.

Christian, a szavát adja, hogy nem próbál megszökni?

- A szavamat adom. Nem szököm meg. Semmiképp nem

szolgáltatok efféle beismerést Albrechtnek. Azt hiszi, nem tudom,

miért nem láncoltatott a tömlöc falához? - mutatott komoran a

kőzetbe ékelt gyűrűkre. Igaz, hogy a kezét és a lábát

megláncolták, de a tömlöcön belül szabadon mozoghatott. -

Nyilvános tárgyalást kell tartania, ha ki akar végeztetni.

Mielőtt Hartmut felmászott a létrán, még egyszer Marthéhoz

fordult.

- Próbálja meggyőzni, különben elveszíti a férjét. Albrecht

holnap ítéletet mond fölötte, és nem fog kegyelmezni - mondta

őszinte együttérzéssel.

Mindketten tudták, hogy Hartmut a bejáratnál áll, figyeli őket,

és minden hangosabban kimondott szót hall. Marthét azonban ez

nem érdekelte. Szorosan átölelte a férjét. Szinte eszét vesztette a

gondolattól, hogy másnap az életerős férfiból csupán lélektelen

holttest marad.

- Miért? - ismételgette kétségbeesetten.

Christian kezén megcsörrentek a láncok, amikor megsimogatta

a haját.

- Ne tedd még nehezebbé ezeket a perceket, szerelmem -

suttogta. Kibontakozott az asszony karjaiból, és gyengéden a

szemébe nézett. - Albrecht azért küldött, hogy megingass. Meg

akar szabadulni tőlem, és egyúttal elrettentő példát mutatni. Tudja,

hogy megszeg minden törvényt. Ha beismerem a bűnösségemet,

eléri a célját anélkül, hogy bárki a fejére olvashatná a jogsértést.

Nem teszem meg neki ezt a szívességet. Ezzel elárulnék mindent,

ami egy lovagnak szent. Elárulnám az embereket a faluban, akik a

védelmünkre szorulnak. Tudom, hogy a gyermekeink

biztonságban vannak, de nem hagyhatom, hogy Kuno, Bertram és

a többiek az irántam való hűségükért az életükkel fizessenek.

- Úgy gondolod, hogy nem meri megtenni? - kérdezte

Marthe egy szikrányi reménységgel a lelkében, ami Christian

válaszára rögtön kihunyt.

- De, megteszi. Albrecht mindenképpen megölet, akár

nyilvánosan, akár titokban. Nem kockáztathatja meg, hogy az apja

tudomást szerezzen az aljas és gyáva parancsairól. És a gyanúmról

sem értesülhet, miszerint a fia szövetkezett a támadókkal, hogy

megszerezze az ezüstöt. Ha behódolnék az akaratának, nem

kellene önkényesen elítélnie, amivel a legtöbb lovagot, sőt talán

Otto őrgrófot is maga ellen fordítja. Ha nem engedelmeskedek, és

jogtalanul elítél...

- Azaz ha önként mész a vesztőhelyre, és megöleted magad

- szólt közbe Marthe kétségbeesetten.

Christian nem reagált a szavaira.

- Ha mégis megölet, az olyan nyilvánvaló jogtiprás, amit a

tartományi bíróság nem hagyhat figyelmen kívül. Az egész

Meisseni Őrgrófságban lelepleződne, hogy Albrecht zsarnok.

Marthe hátralépett. Kereste a földön a menekülőút bejáratát, de

nem találta. Christian bizonyára gondosan letaposta, majd földet

és szalmát szórt rá Lukas távozása után.

- Egyszer még használhatja valaki, akit jogtalanul zártak ide,

és akinek a menekülés megmenti az életét - súgta a feleségének.

- A döntésed megmásíthatatlan?

- Igen - rövid hallgatás után elgondolkodva hozzátette. - Már

rég eleshettem volna egy csatában vagy egy párviadalban.

Legalább kétszer menekültem meg a haláltól az utolsó pillanatban

neked és Lukasnak köszönhetően. Talán a Mindenható úgy

határozott, hogy az időm most valóban lejárt. Hálás vagyok

Istennek minden napért, amit veled tölthettem és a

gyermekeinkért. Nekik nem eshet bajuk, erről gondoskodtak a

barátaink.

Valamilyen titkos úton bizonyára megtudta, hogy Thomas és

Daniel a kápolnában egyházi védelem alatt áll, és Clarát is

biztonságba helyezték.

Gyengéden megsimogatta Marthe haját. Az asszony érezte az

arcán a rozsdás vas érintését, hallotta a lánc csörgését.

- Tehát feladod? - súgta holtra váltan.

- Akkor elmenekülnék - felelte a férfi halkan. Ezután

határozottan és hangosan folytatta. - Nem adom meg magam,

szerelmem. Harcba szállok. Talán ez lesz az utolsó, de bizonyosan

a legnehezebb küzdelmem. A végtelen és halhatatlan

szerelmünkre kérlek, hogy állj mellettem. Holnap ne alázkodj meg

Albrecht előtt azzal, hogy kegyelmet kérsz a számomra. Nem

fogja megadni, csak a színjátékot akarja kiélvezni.

Christian szorosan magához ölelte.

- Mindig bátrabban viselkedtél, mint ahogy azt várták tőled.

Most is tégy így.

Marthe alig bírta ki, hogy ne zokogjon. Borzalmas képek

lebegtek a szeme előtt. Látta, ahogy a durva őrök másnap

kirángatják Christiant a börtönből, Albrecht letérdelteti, aztán egy

kard lesújt rá. Elborzadva megrázkódott.

Pontosan tudta, hogy nem győzheti meg a férjét. Christian már

döntött. Kész feláldozni az életét, hogy megmentse hűséges

embereit, és mindenki számára világossá tegye, Albrecht zsarnok,

aki nem érdemli meg az őrgrófi címet és az uralkodás jogát. Ha a

kényúr nem gondolja meg magát az utolsó pillanatban, a

tartományban gyorsan el fog terjedni a jogtiprás híre. Erről a

várnagy barátai gondoskodnak.

Ha most elgyengül, Christian elküldi. Igaza van, nem

nehezítheti meg a helyzetét. Már csupán egyetlen dolgot tehetett

érte. Gondoskodik róla, hogy az utolsó harcát és tettét méltósággal

vihesse véghez.

Amikor megcsókolta a férjét, tudva, hogy valószínűleg utoljára

teszi, kicsordultak a könnyei. Végül eleresztette a szeretett férfit,

megtörölte az arcát, és hátrált egy lépést.

- Nem viselheted holnap ezt a piszkos ruhát - mondta olyan

nyugodtan, ahogy csak telt tőle.

Nem várva a férje válaszára, felment néhány fokot a létrán.

- Megengedik, hogy a férjem átöltözzön, és lenyírjuk a

szakállát, mielőtt holnap a bírája elé áll?

Hartmut rövid töprengés után utasította a várúrnőt, hogy

maradjon a tömlöcben. Ezután elküldött egy katonát, hogy hozza

oda a szükséges holmikat. Valószínűleg el akarta kerülni, hogy

Marthe a ruhák közé csempésszen valamit, ami segíthet a

várnagynak megszökni.

Christian és Marthe némán várakozott, csak hosszan nézték

egymást.

Az őrparancsnok gondosan átkutatta a ruhákat, amiket

Waltraud hozott, aztán leeresztettek egy vödör meleg vizet. A

szappant és a borotvát személyesen vitte le. Habozott, hogy

átadja-e Marthénak.

- Fenntartja az adott szavát, hogy nem kísérli meg a szökést?

- kérdezte ismét Christiantól.

- Igen.

Hartmut még mindig tétovázott.

- Túllépem a hatáskörömet, és ezt senki másért nem tenném

meg. Ugye megérti, hogy nem hagyhatom egyedül a feleségével,

ha átadtam a borotvát? Az első gyanús mozdulatra végeznem kell

mindkettőjükkel.

Christian bólintott.

- Arra nem lesz szükség - mondta nyugodtan.

Hartmut saját kezűleg vette le a fogolyról a láncokat, hogy

Marthe segíthessen neki levetkőzni. Az asszony gondosan

megmosdatta a férjét. Végighúzta az ujjait a különböző

begyógyult sebein. A kínzás hegein, amit Randolf börtönében

szenvedett el, a kard, nyílvessző és buzogány okozta sérülésein,

amelyek egy harcokkal, csatákkal teli életről tanúskodtak.

Eszébe jutott, milyen sokszor ölelte át a férfi testét, mennyire

odaadóan szerették egymást. Legszívesebben még egyszer utoljára

hozzásimult volna, de tudta, hogy nem lehetséges. Egy idegen

jelenlétében kellett elbúcsúzniuk, és ezt méltóságteljesen akarta

megtenni.

Waltraud a várnagy legpompásabb öltözetét hozta a börtönbe.

Marthe felsegítette rá a ruhát, ami eléggé nehézkesen ment, mert

az őrparancsnok csupán az egyik bilincset vette le Christianról.

Miután Hartmut ismét megláncolta, tétován az asszony kezébe

adta a borotvát. Kihúzta a kardját és egy pillanatra sem vette le

róluk a szemét. A várúrnő gondosan a szokott formára vágta a

férje szakállát.

Amikor végzett, visszaadta a kést az őrparancsnoknak, és

hátralépett.

- Így már jobb - mondta. Szívesen elmondta volna a

gondolatait, de Hartmut előtt nem akart méltóságról beszélni,

hiszen Albrecht éppen ettől akarta megfosztani őket.

Christian azonban így is értette, mire gondol.

- Köszönöm.

Mást nem mondott. Marthe a szeméből kiolvasott mindent. A

szerelmi vallomását és a kérést, hogy másnap legyen erős. Bár

láncra verték, és minden bizonnyal a halál várt rá, mégis erőt

sugárzott.

- Isten óvjon - búcsúzott Marthe.

- Isten óvjon téged és a gyermekeinket - felelte Christian.

Marthe végső erőfeszítéssel megőrizte a nyugalmát, lassan

felment a létrán, aztán hagyta, hogy Hartmut visszakísérje a

szobájába.

- Lenne olyan jó, és leküldené hozzá a káplánt, hogy

meggyónhasson? - kérdezte a lovagtól.

Hartmut megértette a kérést, és bólintott.

- Kár egy ilyen jó emberért. Isten adjon neki erőt, és legyen

könyörületes a lelkéhez - mondta őszinte sajnálkozással.

Három nyílvessző

Még sohasem gyűlt össze annyi ember a várudvaron, mint amikor

Albrecht ítélkezni akart Christian felett.

Nemcsak az első telepesek és a kereskedőnegyed lakói jöttek el,

hanem a bányamester és a fővájár vezetésével sok bányász is.

Albrecht állig felfegyverzett katonákkal vette körül az udvart.

Bizonyára zendüléstől tartott, vagy attól, hogy hűséges emberei

megpróbálják kiszabadítani Christiant.

Marthét két fegyveres kísérte fel az emelvényre, amelyen

Albrecht ült, és ahol az ítéletet is végre kellett hajtani. Giselbert és

Jakob is az asszony mellett állt. Előbbi diadalmas arccal, utóbbi

rezzenéstelenül. Elmar bizonyára megparancsolta nekik, hogy

őrizzék.

Albrecht ezúttal nem rakatott ki semmilyen büntetőeszközt a

vérpadra. Csupán a legerősebb emberét állította oda, karddal a

kezében.

Marthe minden igyekezetével próbálta elfordítani a tekintetét a

vesztőhelyről és a kardról, de nem bírta leküzdeni a rettegését.

Fogalma sem volt róla, honnan merítsen erőt ahhoz, amit

Christian elvárt és kért tőle.

Marthe végignézett a tömegen. A falubeliek szorosan egymás

mellett várakoztak. Közvetlenül az emelvény előtt állt Peter az

embereivel. Egyeseknek könny borította az arcát, mások dühösen

meredtek maguk elé. Az ifjú Christian már visszatért Meissenből,

és átölelve őt, a síró Annát igyekezett támogatni. Mellettük

sorakoztak fel a várúrnő mostohalányai és Emma, a kovács

felesége a fiaival. A súlyos beteg, mankóra támaszkodó Mechthild

hangosan zokogott. Az egyik katona durván arcul ütötte, mire a

kulcsárnő olyan hevesen szidalmazni kezdte, hogy az emberek a

feszült helyzet ellenére is kárörvendően felnevettek.

Lukas, Hermann bányamester, a két kovács és Hilbert atya más

tekintélyes férfiakkal egyetemben komoran néztek maguk elé.

Marthe meglepődve fedezte fel közöttük Raimundot, Friedmart és

még fél tucat lovagot, akiket csak futólag ismert. Talán Lukas

hívta ide őket éjjel? Mégis terveznek valamilyen vakmerő

szöktetést Albrecht katonáinak szeme láttára?

A szeme sarkából látta, hogy két katona felsegíti az emelvényre

Sebastian atyát, aki önelégült ábrázattal megállt vele szemben. A

jövendő őrgróf azonban láthatóan nem siette el a dolgot, ráérősen

reggelizett.

A várudvaron a tömeg egyre türelmetlenebbül, fenyegetőbben

zúgolódott. A hátsó sorokból többen hangosan Christian szabadon

bocsátását követelték. Az őrök nyugtalanul egymásra néztek,

aztán az egyik elindult a palota felé. Bizonyára közölni akarta

Albrechttel, hogy a helyzet lassan kiszámíthatatlanná válik.

Kürtszó jelezte az önjelölt őrgróf érkezését. A tömeg csak a

katonaság ütlegeinek hatására, kényszerből borult térdre előtte.

Albrecht úgy tett, mintha nem venné észre a dolgot, de Marthe

látta rajta, hogy nagyon nehezen tud uralkodni a dühén.

- Vezessék elő az árulót! - parancsolta.

Elmar kivont karddal személyesen kényszerítette a várnagyot

az emelvényre. Az arcára kiült a diadal érzése. Christiansdorf

lakói azonban ügyet sem vetettek rá. Minden tekintet Christianra

szegeződött. Uruk úgy állt előttük, ahogy megismerték: egyenes

háttal és méltóságteljesen. Ezúttal azonban nem kard lógott az

oldalán, hanem láncok a kezén és a lábán.

- A fogoly túlságosan kevélyen áll előttünk! - kiáltotta

Albrecht megvetően a tömeg felé, aztán Sebastian atyához fordult.

- De a kevélység halálos bűn, nemde?

A pap fontoskodva helyeselt.

Marthe hiába próbált a férje szemébe nézni, mert Christian nem

fordult hátra. Az emberekre figyelt, akik egy pillanatra sem

fordították el a tekintetüket. Néma szövetség volt ez. Megegyezés,

hogy szilárdan kitartanak amellett, amit a falu számára

megálmodtak.

- Ez a lovag, aki a meisseni őrgróf szolgálatában áll,

szembeszegült uralkodója parancsával, ráadásul olyan helyzetben,

amikor a vár és az őrgróf ezüstje nagy veszedelemben forgott. Ha

valaki háborús időkben megtagadja a parancsot, egyetlen ítélettel

sújtható, halállal - jelentette ki Albrecht.

A várudvaron hangzavar támadt.

- Csendet, vagy azonnal felköttetek néhány rendzavarót! -

üvöltötte Elmar.

Halálos csend borult a várra.

- Tekintettel a korábbi érdemeire, hajlok rá, hogy kegyesen

bánjak vele - folytatta Albrecht.

Marthe felemelte a fejét, és igyekezett elrejteni a benne kavargó

érzéseket. Talán mégsem meri Albrecht halálra ítélni Christiant?

Még ha az egyik keze levágásával büntetné is, inkább élné le az

életét vele megnyomorítva, semhogy végig kelljen néznie a

kivégzését.

Albrecht szavai azonban a remény szikráját is kioltották a

lelkében.

- Ennek természetesen az a feltétele, hogy őszintén

megbánja a bűnét, és megesküdjön rá, hogy a jövőben mindenben

engedelmeskedik nekem. Egyszerű miniszteriálisként marad a

szolgálatomban, mert ilyen engedetlenség után nem igazgathat

egy várat.

A nagyúr hátradőlt, karba fonta a kezét, és kedélyesen a

fogolyra nézett.

- Christian, várom a válaszát.

A várnagy előrébb lépett. A láncai megcsörrentek. Érezte, hogy

minden tekintet rászegeződik. Határozott hangon megszólalt.

- Helyesen döntöttem, amikor menedéket adtam a várban a

falu lakóinak. Isten a tanúm rá, hogy ellenkező esetben sokkal

többen haltak volna meg. Magamra vállalom a felelősséget

azoknak az embereknek a tetteiért, akiket még mindig

megláncolva tartanak. - A fejével arra a helyre mutatott, ahol az

őrök Walthert, Kunót, Bertramot, Jonast és Reinhardot őrizték. -

Engedje őket szabadon, csupán végrehajtották a parancsomat.

Felettem viszont kizárólag a tartományi bíróság ítélkezhet.

Elmar a kardja markolatával hátba vágta, Christian térdre

rogyott, de azonnal felállt.

- Lázadó fattyú! - üvöltötte a vörös hajú lovag, aki hosszú

évek óta gyűlölte.

- Uram, kegyelmed cselekszik az érvényes törvények

ellenében. Megszegi a hűbéri és az uralkodói esküt, amelyek arra

kötelezik, hogy megvédje az alattvalóit - vágta a gróf arcába

Christian.

- Javíthatatlan! - morogta Albrecht a tömeg felé, aztán éles

hangon a fogolyhoz fordult. - A tartományi bíróság csak nemesek

esetében illetékes, de te már nem számítasz közéjük.

Intett az őröknek, akik előrébb taszigálták Marthét.

- Talán a feleséged akar szólni néhány szót az érdekedben?

Ez az utolsó lehetősége, hogy kegyelemért könyörögjön. Gondold

meg jól, de ne sokáig töprengj!

Christian a felesége felé fordult, és utoljára hosszan a szemébe

nézett. Ezután kihúzta magát, és láthatóan tökéletesen elzárkózott

a külvilágtól.

Marthe nem volt képes ellenszegülni szeretett férje

kívánságának. Meg sem rezdült. Váratlanul Lukas lépett elő. A

tömeg, amennyire lehetett, helyet adott neki, hogy letérdelhessen

Albrecht elé.

- Felség, harcban tiszteletet szerzett, tekintélyes lovagok

nevében kérem, hogy ne hozzon itt és most ítéletet. Vigye az

ügyet a tartományi bíróság elé.

- Tekintélyes lovag? - kérdezte Albrecht megjátszott

csodálkozással. - Ha jól tudom, kegyelmednek sem földje, sem

neve nincs.

- Akkor fogadja el a mi közbenjárásunkat! - kiáltotta

Raimund és Lukas mellé térdelt. Friedmar a többi lovaggal

követte a példájukat. - Mindnyájan régi, nagyra becsült

családokból származunk, akik generációk óta hűségesen

szolgáljuk a Wettin-házat. Atyja vazallusai között tucatjával talál

olyan lovagokat, akik habozás nélkül tanúsítják Christian

becsületességét és hűbérura iránti hűségét.

- Az apámat hagyjuk ki ebből az ügyből. Nem volt jelen,

amikor a falut megtámadták - morogta Albrecht.

Hermann bányamester a lovagok mellé lépett, és térdre

ereszkedett.

- Felség, az a tény, hogy az itteni bányászat révén a Wettin-

ház vagyona megsokszorozódott, nagyrészt Christian lovag

érdeme. Biztosíthatom felségedet, hogy a várnagy cselekedete

megakadályozta, hogy a kitermelés hosszabb időre leálljon.

Albrecht végignézett az előtte térdelő férfiakon, aztán az

egyenesen álló Christianra pillantott.

- Nem hallom, hogy őszintén megbánta volna a bűneit. A

büszke barátjuknak és a feleségének a lábam elé borulva, könnyek

között kellene kegyelemért könyörögniük.

Marthe le sem vette a szemét Christianról, akinek a tekintete azt

mondta, ne tegyen semmit. Dermesztő csend telepedett a

várudvarra. A várúrnő nem láthatta Elmar titkos jelzését, ezért

nem vehette észre az első nyíl kilövését sem. Mielőtt a fegyver

célba ért volna, halálos borzongás fogta el.

És ekkor, mint egy rémálomban, látta, hogy Christian térdre

rogy. Két nyílvessző állt ki a testéből, a harmadik a torkán találta

el. A várnagy még azelőtt meghalt, hogy a földre zuhant. Marthe

velőtrázó sikollyal odarohant a férje holtteste mellé.

Az emberek dermedten meredtek a meggyilkolt várnagyra,

aztán többen sikoltozni kezdtek. Lukas Marthéra pillantott, majd a

lövés irányába fordult, kardot rántott, és Raimunddal, valamint

Friedmarral az oldalán utat tört maguknak a tömegben. A

falubeliek azonnal elhúzódtak előlük. Jakob, akinek a bátyja

odakiáltott valamit, karddal a kezében védelmezően Marthe elé

állt. Az asszony a fájdalomtól bénultan Christian holttestére

borult.

A várúrnő könnyektől elhomályosult szemmel nézte férje békés

arcát. Csak a semmibe meredő, üres tekintete árulta el, hogy

meghalt. Az egyik nyíl bizonyára közvetlenül a szívébe fúródott.

Lezárta Christian szemét. Valaki el akarta rángatni a holttesttől.

Ettől a durva érintéstől újra magához tért.

- Gyilkos! - kiáltotta Albrecht felé fordulva. Hirtelen

kiegyenesedett. - Erre kegyelmed adott parancsot. - A várudvaron

egyre nagyobb hangzavar és tülekedés támadt.

- Tüntessétek el ezt a fehérnépet! - üvöltötte Albrecht az

őröknek.

Valaki befogta Marthe száját, és felállította. A háta mögött

meghallotta Jakob kétségbeesett hangját, amint a fülébe súgja:

- Maradj csendben, és gyere innen. Különben megölnek

téged és a gyermekeidet is.

Nem akarta otthagyni Christian holttestét, ám Jakob

megragadta a derekánál fogva, és elrángatta. A fiatalember

hirtelen megállt, és megfordult. Marthe is ezt tette. Lukas rohant

át a tömegen levegő után kapkodva, jobb kezében véres kardját

tartva.

Baljában egy levágott fejet tartott, amit Albrecht lába elé

hajított. A „trófea” a szék felé gurult, végül a nyakrészen megállt.

A halott szemei egyenesen a grófra meredtek.

- Az egyik gyilkos. A másik kettő sem jut messzire! -

kiáltotta Lukas.

Albrecht közönyösen a koponyára pillantott.

- Nem emlékszem rá, hogy parancsot adtam volna erre

kegyelmednek. De mindegy, a gonosztevő legalább meglakolt. -

Felállt és felemelte a kezét, hogy lecsendesítse a tömeget. -

Kegyelmet akartam gyakorolni, és megkímélni Christian életét, de

ismeretlenek lelőtték - mondta szónokolva. Felemelte a levágott

fejet, és felmutatta. - Mint látjátok, a gyilkos meglakolt.

Jakob eközben még erősebben Marthe szájára tapasztotta a

kezét, és erélyesen odasúgta neki:

- Ne szólj egy szót sem! Gondolj a gyermekeidre! Ha most

kitör a lázadás, vérfürdőt rendez a faluban.

Lukas is Marthéra nézett, és a tekintetével valami hasonlóra

figyelmeztette, majd ismét áttört a tömegen, hogy üldözőbe vegye

a gyilkosokat. Az asszony ellenállás nélkül hagyta, hogy Jakob

elvezesse.

Marthe nem tudta, hogyan jutott el a szobájába, és azt sem,

mennyi idő telt el, amíg Waltraud bement hozzá, és elmondta,

hogy Christiant a vár kápolnájában felravatalozták.

- Most odamehet hozzá - mondta, miközben érdes kezével

letörölte könnyáztatta arcát. - Mechthild megmosdatta, de utána le

kellett fektetni. Ez már túl sok volt neki. A többi fogolynak

megkegyelmeztek, és szabadon engedték őket. Lukas, Raimund,

Friedmar, Reinhard és Jakob a ravatalnál virrasztott.

Jakob és Reinhard, aki kiszabadulása után értesült róla, hogy a

menyasszonya biztonságban van, nyíltan vállalták, hogy Christian

szolgálatában állnak. Lukas megfogta Thomas és Daniel vállát,

hogy megtartsa őket. A két ifjú hitetlenkedve meredt apja

holttestére. Az idősebb arcán izzó gyűlölet látszott. A kisebb hiába

próbált fegyelmet erőltetni magára, nem bírta elfojtani a könnyeit.

Amikor Marthe belépett a kápolnába, mindnyájan felé

fordultak.

- Bosszút álltunk. A három gyilkos halott - mondta Lukas.

- A megbízójuk viszont él - felelte Marthe gyűlölettel telt

hangon. Lukas odalépett hozzá, és mindkét vállát megfogta, hogy

lecsillapítsa.

- Mindenki tudja, ki adta ki a parancsot - felelte keserűen. -

De ha Albrechtet még egyszer nyilvánosan gyilkossággal vádolod,

magaddal együtt egy csomó embert halálba küldesz.

Marthe szó nélkül letérdelt a ravatal mellé, és megfogta a férje

mellkasán összekulcsolt kezét, amibe belehelyezték a kardját.

Valaki bizonyára rábeszélte Hartmutot, hogy adja vissza Christian

fegyverét, de az is meglehet, hogy magától tette.

A várúrnő szinte észre sem vette, hogy Kuno és Bertram is

megérkezett a feleségével, valamint Clarával.

Johanna és Marie hangosan zokogott. Clara némán az anyja

mellé térdelt, aztán rezzenéstelen arccal odasúgta neki.

- Ugyanúgy tudta, hogy ez fog történni, ahogy mi is.

Feláldozta magát.

Marthe csak most, a lánya szavai nyomán ébredt rá, hogy a

lelke mélyén pontosan tudta, mi fog történni ezen a napon, ahogy

Christian is. És a férje úgy határozott, hogy nem futamodik meg.

Kissé meginogva felegyenesedett.

- Ez nem helyes így.

A többiek zavartan néztek rá.

- Az a véres ruha legyen a halotti öltözete, amit

átlyukasztottak a nyilak. Mindenkinek látnia kell, hogy nem

békésen, álmában halt meg, hanem meggyilkolták, és bátran

szembenézett a halállal - jelentette ki Marthe határozottan.

- Édesanyámnak igaza van. Atyám is azt akarná, hogy a

halála figyelmeztetés és egyben vád legyen - jegyezte meg a

jelenlévők meglepetésére Clara.

Mielőtt bárki megszólalhatott volna, Albrecht egyik embere

lépett a kápolnába. - Az őrgróf úr azonnal beszélni kíván az

özveggyel.

Marthe tudatáig lassan jutott el a szó jelentése, özvegy. Lukas szó

nélkül felsegítette és elkísérte. A nagyterem bejáratánál kellett

várakoznia, hiszen őt nem hívatta a főúr. Semmiképp nem engedte

volna, hogy barátja felesége egyedül menjen Albrechthez, így a

közelében maradhatott. Ki tudja, mit tervez. Biztosan semmi jót.

Marthe rezzenéstelen arccal letérdelt a gróf elé.

- Tömlöcbe kellene vetnem a ma reggel mondott arcátlan

szavaiért - kezdte Albrecht. - De úgy tekintem a dolgot, hogy a

vesztesége miatti fájdalom elhomályosította az elméjét.

Marthe egy szót sem szólt, csak Albrecht szemébe nézett.

- Bizonyára megérti, hogy nem maradhat a várban.

Nagylelkűen adok három nap haladékot, hogy összecsomagolja a

holmiját, és távozzon. A szolgálói kegyeddel tarthatnak. Az új

várnagy, akit hamarosan kinevezek, amint átveszi a

parancsnokságot, beköltözik a palotába.

- Még ma elhagyom a várat - felelte Marthe, amilyen

nyugodtan csak tudta. Minél előbb el akart menni Albrecht és

bűntársai közeléből. Az övéivel átköltözik abba a házba, ahol

boldogan éltek Christiannal, mielőtt kinevezték várnagynak. Nem

akart egy fedél alatt maradni a gyilkosával. Ezenkívül tudta, mi

lesz Albrecht következő rendelkezése, amivel megpróbálja

eltörölni Christian emlékét.

Rendben, ez megkönnyíti a továbbiakat - folytatta Otto fia

kenetteljesen. - Hallottam, hogy a férjét a várkápolnában

ravatalozták fel. Be kell látnia, hogy ez nem a megfelelő hely egy

olyan ember számára, aki súlyosan vétett az uralkodója ellen.

Vigye el a holttestét, és temettesse el csendben. A fiai elkísérhetik.

Elbocsátom őket az őrgrófi szolgálatból, és nem kell többé az

egyház védelme alatt bujkálniuk.

Látta, hogy Elmar odahajol Albrechthez, és mond neki valamit,

aki erre összehúzta a szemöldökét, és fenyegetően hozzátette: - Ne

feledje, csendben temessék el. Hálás lehet érte, hogy egyáltalán

megszentelt földben nyugodhat. Ha kegyed a híveit zendülésre

bujtogatja, a legszigorúbb büntetéssel sújtok le rájuk.

Lukas komor arccal várta Marthét a nagyterem ajtajában.

- Waltraud csomagoljon össze, és vegyen maga mellé

segítséget, ha szükséges. Néhány cseléd hozza rendbe a falu

közepén álló régi házunkat - mondta a várúrnő.

A kőház egy ideje üresen állt, és csak időnként használták,

amikor a várban túl sokan gyűltek össze. Két-három ügyes

asszony azonban gyorsan lakhatóvá tudja tenni. Még saját

kápolnájuk is volt, amit Christian akkor építtetett, amikor a

felesége hajszál híján menekült meg a boszorkányság vádjától.

Ettől kezdve nem kellett a fanatikus Sebastian atyánál gyónnia,

hanem Hilberthez fordulhatott, akit a férje hívott a faluba.

Marthe csodálkozott rajta, hogy képes világosan gondolkodni,

utasításokat adni, mintha csak egy utazást készítenének elő.

Végeredményben azt is tette. Christian utolsó útja volt, aminek be

kell teljesítenie az elhunyt végakaratát.

Lukasszal visszament a kápolnába. Amint beléptek, mindenki

kérdőn nézett rá. A várúrnő beszámolt Albrecht parancsairól és a

saját döntéseiről. Ezután megkérte őket, hogy terjesszék el a

faluban, Christian testét naplemente előtt átviszik a falu közepén

álló házukba.

- Ha egyetértesz vele, a temetés után magamhoz veszem a

fiaidat. Albrecht úgysem tűri meg őket a várhegyen, és jobb, ha

kikerülnek a látóteréből - javasolta Raimund.

Marthe megkönnyebbülten bólintott. Raimundnál a fiai jó

helyen lesznek, és biztonságban élhetnek.

Miután a férfiak távoztak, megkérte a mostohalányait, hogy

hozzák a kápolnába Christian véres ruháját. Ő akarta

megmosdatni, de a jó Mechthild megelőzte. Talán jobb is, ha nem

látja a szívét átfúró, halálos sebet okozó nyíl helyét, hanem úgy

emlékszik rá, ahogy előző nap látta.

Johanna és Marie visszajött a ruhával. Segítettek neki feladni a

halottra. Ezután ismét összekulcsolta szeretett férje kezét a

mellkasán és a kezébe tette a kardját. A temetésig mindenképpen

így akarta hagyni, utána Christian kívánsága szerint megőrzi a

fegyvert Thomas számára. Letérdelt a ravatal mellé, és a férfi

vállára hajtotta a fejét. Egyetlen kétségbeesett kérdés dübörgött a

fejében: Miért hagytál el, szerelmem? Nem tudta, hogyan éljen

tovább.

Az asszony nem érzékelte, hogy percek vagy órák teltek el,

amikor meghallotta Lukas hangját.

- Mindent előkészítettünk.

A lovag várt néhány pillanatot, aztán felsegítette.

Jakob, Reinhard és Raimund a magukkal hozott hordágyra tette

a várnagy holttestét. A négy lovag a vállára vette, és kivitték a

kápolnából.

A halottat Marthe, Clara, Thomas, Daniel, Kuno, Johanna,

Bertram és Marie kísérte. Amikor átmentek a várudvaron, még

csak ők voltak jelen, de amint kiléptek a kapun, minden irányból

özönlöttek a falubeliek. Komor arccal vagy kisírt szemmel

gyászolták urukat. A gyászmenethez csatlakoztak az első

telepesek, mint Jonas és a felesége , Emma, a bányamester

vezetésével a bányászcsaládok, akiket Christian egykor

személyesen hívott ide. Peter és bandája is megjelent, ahogy

számos kereskedő, kézműves és a kis zsidónegyed

legtekintélyesebb tagjai. Az egyre növekvő tömeg végén lépkedett

Walther a katonáival.

A menet némán haladt a célja felé. Christian barátai

gondoskodtak róla, hogy Albrecht parancsát, miszerint „csendben

temessék el” végrehajtsák. Habár a nagyúr bizonyára nem így

képzelte el az akarata érvényesülését.

A menet megállt a falu főterén, a lovagok bevitték a halottat a

kőkápolnába, és letették az oltár elé. Hilbert atya, aki szintén

visszaköltözött a régi templomba, hiszen Christian háznépéhez

tartozott, és nem a váréhoz, meggyújtott egy gyertyát, és hosszú,

ünnepélyes imát mondott.

A lovagok Marthéval és a gyermekeivel együtt bal és jobb

oldalon térdeltek, és imádkoztak a pappal. Ezután oldalra

húzódtak, hogy a falubeliek sorban elbúcsúzhassanak uruktól.

Néhányan mezei virágokból és levelekből koszorút fontak, és

Christian lába elé fektették.

Sírástól kivörösödött szemű és hitetlenkedve maguk elé meredő

emberek töltötték meg a kápolnát. Mindenfelől zokogás és

tiszteletteljes fohász hallatszott.

Marthe észrevette, hogy a gyászolók szinte nem bírják

elfordítani a tekintetüket a véres ruháról. Ahogy a várúrnő akarta,

az is látta, hogyan halt meg a falu ura, aki nem volt jelen a

várudvaron a gyilkosság idején.

Albrecht még meg fogja bánni, hogy parancsot adott Christian

megölésére. Ugyan Lukas és a barátai végeztek azokkal, akik

kilőtték a nyilat, de a megbízójuk sem maradhat büntetlenül. Nem

érdekelte, hogy tíz vagy húsz évbe telik, de mindenképpen bosszút

akart állni a férjéért. Már rég beköszöntött az éjszaka, amikor a

szertartás véget ért, és a négy lovag a kápolnában maradt, hogy

virrasszon a halott mellett.

Marthe is maradni akart, de Johanna közbelépett, és azt tette,

amit mostohaanyja is minden asszonnyal, aki elvesztette szeretett

férjét. Gyengéden kivezette, és ragaszkodott hozzá, hogy Clarával

együtt igyon meg egy altatófőzetet.

- Később szükségetek lesz az erőtökre - mondta a fiatalasszony,

aki maga is a könnyeivel küszködött.

Marthe mielőtt elment, átölelte a fiait. Thomas már egy fél

fejjel magasabb volt nála. Látta az arcukon, hogy bosszút

terveznek. Úgy döntött, Lukasra és Raimundra bízza, hogy

lebeszélje őket a meggondolatlan tettekről. Ehhez most

egyszerűen nem volt ereje, és biztosra vette, hogy a két lovagnak

inkább engedelmeskednek majd.

Kifelé menet hallotta, hogy Lukas magához hívja a fiait.

- Beszélnünk kell - mondta a lovag. A beszélgetést nem

hallotta, de tudta, hogy Thomas és Daniel tiszteli a férfit, ezért

minden erejükkel azon lesznek, hogy teljesítsék a parancsait, és

megfeleljenek az elvárásainak.

Christian temetéséig annyian kérték, hogy virraszthassanak a

ravatal mellett, hogy alig fértek el a kápolnában.

Az utolsó éjszakát azonban Marthe a férje legjobb barátaival

akarta átvirrasztani. Lukas, Raimund, Jakob és Reinhard a halott

jobbján és balján álltak. Mindnyájukat megviselte a gyász, és a

napok óta folytatott böjtölés.

Marthe térdre ereszkedett. Christian arca olyan volt, mintha

csak aludna. Nem is tudta, hogyan élte túl az utóbbi napokat.

Waltraud és a segítői mindenről gondoskodtak. Azt hitte, hogy

már elsírta a könnyeit, de ebben a pillanatban kitört belőle a

zokogás. Néhány perc elteltével megmerevedett. Úgy érezte,

számára vége a világnak.

Hajnalban Lukas az asszony vállára tette a kezét.

- Elérkezett az idő.

Marthe nagy nehezen felállt, és feltántorgott a szobájába, hogy

felkészítsék a gyászmisére és a temetésre.

Marthénak fogalma sem volt róla, hogy Christian barátai

milyen csellel vagy fenyegetéssel vették rá Sebastian atyát, hogy

ne ő, hanem Hilbert tartsa meg a gyászmisét a Szent Miklós-

templomban.

Mindenesetre hálás volt érte. Úgy érezte, hogy

megszentségtelenítené a férje emlékét, ha Sebastian tartaná a

ceremóniát, és a szájára venné Christian nevét. A temetésre is

érvényben maradt Albrecht parancsa, hogy „csendben” történjen

meg. Christiansdorf lakói teljesítették az utasítást. Némán

követték a halottat, akit a várnagy három legjobb barátja és

lovagja, valamint a bányamester vitt a vállán.

A menet élén Marthe haladt a gyermekeivel, a

mostohalányaival és a mostohafiával. Eljött Elisabeth a

gyermekeivel, Jakob a feleségével és sok ismerősük, akiknek a

jelenlétét alig fogta fel: lovagok, akik kitartottak Christian mellett

annak ellenére, hogy tudták, Meissen jövendő uránál ezért

kegyvesztetté válhatnak. Mindenki meglepetésére ott volt a

zenész, Ludmillus is.

Habár Albrecht fegyveresei bizalmatlanul figyelték a tömeget,

hogy a lázadás első jelére lecsapjanak rájuk, mégis több százan

kísérték utolsó útjára Christiansdorf alapítóját. A falubeliek

pontosan tudták, mi forog kockán, ezért némán tisztelegtek a

várnagy előtt. Uruk életét adta azért, hogy elkerüljék a vérontást.

Az áldozata nem lehet hiábavaló.

Marthét dermesztő érzés járta át, amikor látta, hogy földet

szórnak szeretett férjére. Már nem tudott sírni. Lukas és Raimund

állította fel a fakeresztet a sírra.

Amikor már mindenki azt hitte, hogy a szertartásnak vége,

előlépett Ludmillus és énekelni kezdett. Ezúttal nem kísérte magát

lanton, de éppen a dal egyszerűségével fogta meg az embereket.

Sokan sírva fakadtak.

Sosem hallották tőle még a dalt, amit érces hangján előadott.

Egy bátor lovagról szólt, aki megesküdött rá, hogy megvédi a

gyengéket, és az életét adta azért, hogy teljesítse a fogadalmát. A

versszakok közé beszúrt néhány sort, aminek egyszerű dallamát

hamarosan néhányan vele énekelték: „Christian, a bátor lovag,

értünk halálba ment. Szándéka tiszta és igaz volt, nevét sosem

felejtjük el.”

Egyre többen ismételték Ludmillusszal ezeket a sorokat.

Amikor a kórus hangja erősödött, Albrecht katonái elővették a

fegyvereiket. A tömeg ügyet sem vetett rájuk, végigénekelték a

dalt. Végül ismét csend borult a tájra.

- Fogjátok el! Törjétek el a kezét, és vágjátok ki a nyelvét! -

üvöltötte Elmar.

Miközben a katonák szétszéledtek, Ludmillus meghajolt

Christian sírjánál, aztán hátralépett a tömegbe, ami pillanatok alatt

elnyelte. Az üldözői hiába keresték.

Mintha egy láthatatlan kéz irányítaná őket, az emberek sorban,

ünnepélyesen elvonultak Christian sírja mellett. Meghajoltak,

keresztet vetettek, végül csendben távoztak.

Csupán Marthe, a gyermekei és Christian legjobb barátai

marattak még egy ideig a sírnál, amit beborítottak a mezei

virágok.

Marthe Clarára és a fiaira pillantott. Az arcukon gyászt, haragot

és vad elszántságot látott. Lukas és Raimund a karját nyújtotta

neki, hogy hazakísérjék, de az asszony visszautasította.

- Kérlek, hagyjatok pár percre magamra.

Lukas ellenkezni akart, de látva az asszony fájdalomtól

elgyötört arcát, nem tette. A többiekkel együtt visszatért a házba, a

halotti torra, magára hagyva Marthét a gyászával.

Leszámolás

Marthe körül mintha megállt volna az idő, észre sem vette, hogy

lassan besötétedett. Lukas és Raimund eljött érte, hogy hazavigye,

de ő továbbra is egyedül akart lenni. Megkérte a két lovagot, hogy

gondoskodjanak a halotti tor vendégeiről.

Biztosra vette, hogy a férje barátai hamarosan újra kijönnek a

kápolna sírkertjébe, és ragaszkodni fognak hozzá, hogy végre

bemenjen a házba. Ebben az évszakban már hamar sötétedett, és

Marthe pontosan tudta, hogy neki végképp nem tanácsos kíséret

nélkül járkálni. Annak ellenére, hogy Lukas bizonyára őrizteti a

környéket.

Zaklatottan felállt, és elindult a házuk felé, bár fogalma sem

volt róla, hogyan folytassa az életét Christian nélkül. Olyannyira

komor gondolatai fogságába került, hogy elvesztette a

veszélyérzetét. Nem tűnt fel neki, hogy egyetlen őrrel sem

találkozott útközben.

Hirtelen valaki erősen megragadta hátulról, és befogta a száját.

- Maradjon csendben, nem esik baja - súgta egy ismeretlen

hang.

Teljesen elmerült a fájdalmában, nem is védekezett. Az sem

érdekelte, ha az idegen meg akarja ölni. Az emberrabló a templom

mögé vitte. Valaki bekötötte a szemét, majd gúzsba kötötték,

végül a kezét is összekötözték. Nem ismerte fel a támadóját, de

biztos volt benne, hogy többen vannak.

Meglepő óvatossággal lóra ültették. A férfi erősen tartotta, de

nem durván, mintha attól tartana, hogy megszökik. De hogyan

tehette volna? Elindultak.

- Viselkedjen nyugodtan. Nem esik bántódása. Nem kell félnie

- ismételte az elrablója.

Marthe elvesztette az idő- és az irányérzékét. Mégis úgy érezte,

hogy fél éjszaka lovagoltak. A támadói nyilvánvalóan azt a

parancsot kapták, hogy egy haja szála sem görbülhet. A kötél

ugyan szorosan rátekeredett, de a szemét fedő kendő puha

anyagból készült.

Mit jelentsen ez? Ki küldte ezeket az embereket? Kinek áll

érdekében, hogy elrabolják, és miért? Ha meg akarták volna ölni,

már rég megtehették volna, töprengett. A patadobogásból arra

következtetett, hogy négy vagy öt lovas viszi szótlanul ismeretlen

célja felé.

Marthe megmozdult, hogy felmérje, lecsúszhat-e a lóról. Nem

érdekelte a veszély, hogy a paták közé esik, és a lovak

agyontapossák. Ám a férfi azonnal erősebben szorította magához,

de egyetlen szót sem szólt.

Nem tehetett mást, mint hogy megvárja, amíg megérkeznek

valahová, és leveszik a szeméről a kendőt. Magában imádkozott,

hogy Lukas fedezze fel az eltűnését, és vegye üldözőbe őket. De

hogyan bukkan a nyomára éjnek idején?

Még a falu közelében ledobta az egyik, majd a másik cipőjét, és

remélte, hogy az elrablói nem veszik észre. Egyebet nem tehetett,

csak attól félt, hogy Lukas nem látja meg a jeleit a sötétben.

A lovasok végre lassítottak. Suttogva beszéltek, ezért nem

értette egy szavukat sem. A paták már nem az erdő földjén

kopogtak, hanem talán egy vár keményebb talaján. A csoport

végül megállt.

Leemelték a nyeregből, és talpra állították. Otthagyták. Úgy

gondolta, hogy még mindig éjszaka van, mert a kendőn keresztül

semmilyen fényt nem látott. Másrészt, ha valóban egy várudvarra

hozták, akkor nappal zajokat hallana. Cselédek beszélgetését,

szolgák kiabálását és az őrség parancsszavait. Hol lehet? Bár

nehéz volt megítélni a távolságot, mégis azt feltételezte, hogy nem

mentek el Meissenig. Kinek a megbízásából rabolták el, és miért?

A férfi, akinek a lován ült, visszatért. Felismerte a lépteiről.

- Ha megengedi - megfogta a karját, és óvatosan átvezette az

udvaron, később figyelmeztette a lépcsőkre, és támogatta, hogy ne

essen el, amikor felmentek egy csigalépcsőn. Tehát egy

öregtoronyban van, vagy egy nagyobb lovagi birtokon.

Egy ajtóhoz értek, bementek valahová. A kísérője levette a

kendőt a szeméről és a kötelet a testéről, de a kezéről nem. A

szobát ugyan csupán egyetlen gyertya halovány fénye világította

meg, mégis rögtön felismerte a helyet. Ez csak egy rémálom lehet,

futott át az agyán. Évekkel ezelőtt járt már itt, amikor Ekkehart

megszöktette a börtönből, amivel megmentette a biztos haláltól.

Tehát ő raboltatta el!

A kísérője meghajolt, némán hellyel kínálta, aztán távozott.

Marthe dacosan állva maradt. Néhány pillanattal később

bekövetkezett, amitől félt. Ekkehart lépett a szobába.

- Mit jelentsen ez? - förmedt rá az asszony, felemelve

megkötözött kezét. - Az éjszaka közepén elraboltat a férjem sírja

mellől, és megkötözve a szobájába hozat?

- Csupán elővigyázatosság, nehogy az utolsó pillanatban

ismét elveszítselek - felelte a férfi, és odament hozzá. Ahogy

szinte mindig, most is mohó vágyakozással nézett rá, de a

tekintetében ezúttal gyűlölet és gátlástalan sóvárság is tükröződött.

- Ma éjjel megtörténik, amire évek óta várok. Most senki

nem akadályozhatja meg, hogy a feleségemmé tegyelek.

Bizonyára megőrült, gondolta Marthe.

- Hiszen van felesége - mondta higgadtan.

- Már nincs - válaszolta a férfi miközben levette a

csuklójáról a kötelet, és hanyagul az övébe dugta. - Házasságtörő

volt. Ma reggel rajtakaptam, és megbüntettem - előhúzta a tőrét,

és közvetlenül Marthe elé tartotta.

Az asszony elborzadt a gondolattól, hogy a férfi talán leszúrta

boldogtalan, rettegő feleségét csak azért, hogy megszabaduljon

tőle. Ekkehart következő szavai megerősítették szörnyű gyanúját.

- Mivel most már mindketten özvegyek vagyunk, semmi

nem áll a házasságunk útjába.

Az asszony undorodva hátrált előle.

- Szörnyeteg!

A férfi megragadta a karját, és fenyegetően a szemébe nézett.

- Az ellenségeim számára igen. De téged nem tartalak az

ellenségemnek, és ne is akard, hogy ez megváltozzon. Mostantól

az enyém vagy.

- Soha! - kiáltotta Marthe, és megpróbálta kiszabadítani a

karját.

- De igen. Az őrgróf évekkel ezelőtt hozzám adott feleségül.

Ma elveszem, ami jog szerint megillet.

Szikrázó szemekkel levette a fátylát, a derekánál fogva

magához húzta, megragadta a nyakát, és megcsókolta. Marthe

teljes erőből nekiment a sípcsontjának, és amikor a férfi

hátrahőkölt, megpróbálta lágyékon rúgni.

Ekkehart azonban gyorsabb volt nála. Hátracsavarta a bal

karját, és térdre kényszerítette.

- Ha még egyszer így viselkedsz, addig verlek, amíg

könyörögni fogsz a szerelmemért. A feleségem vagy. Napfelkelte

után a káplánom összead bennünket. Ragaszkodott hozzá, hogy

várjak egy napot a házasságtörő némber halála után. Most nem

hagyom, hogy bárki közbeavatkozzon. Azonnal elveszem, amit

akarok.

A férfi az ágyhoz rángatta. Marthénak volt annyi lélekjelenléte,

hogy kirántsa a lovag tőrét az övéből. Vaktában megszúrta

Ekkehartot, aki ügyet sem vetett a sebére. Elkapta a kezét, és

olyan erővel szorította össze, hogy az asszony fájdalmában

elejtette a fegyvert.

- Szajha! - dühöngött Ekkehart, majd a karjánál fogva az

ágyra lökte.

Marthe megpróbált felugrani, hogy elfusson, de a férfi

leszorította, és rátérdelt a combjaira. Amikor meg akarta ütni, bal

kezével összefogta a csuklóit.

- Nem kellett volna levenni a köteleket - sziszegte Ekkehart,

és az ágy egyik lábához kötözte a két kezét.

- Így képzeli az önkéntes egybekelést? Gyűlölöm! –

sikoltozta Marthe.

Ekkehart teljes erővel arcon ütötte. Felvette a tőrét a földről, és

levágta róla a gyászruhát.

- El ezekkel a sötét rongyokkal! Mától kezdve a feleségem

vagy, és a legpompásabb ruhákat fogod viselni.

- Nem! Soha! - kiáltozta Marthe, és kétségbeesetten

vergődött.

A férfi azonban túlságosan erős és dühös volt ahhoz, hogy

elmenekülhessen előle. Letépte róla az alsóruhát is.

- Most már az enyém vagy. Milyen régóta várok erre a

pillanatra! - nyögte.

- Sosem leszek a kegyelmedé. Soha nem fogom elismerni

férjemnek - mondta Marthe undorodva, könnyekkel a szemében.

- Kit érdekel? Addig maradsz itt bezárva, amíg teherbe nem

ejtettelek.

Ránehezedve az asszonyra szétnyomta a lábait.

Marthe elfordította a fejét, amikor Ekkehart rávetette magát, de

a férfi megfogta az arcát, és erőnek erejével megcsókolta.

A fiatalasszony nem is tudta, hogy a fájdalma, az iszonyodása

vagy az undora az erősebb, miközben elrablója erőszakot tett rajta.

- Kitörlöm belőled az emlékét is annak a fattyúnak - mondta

Ekkehart, amikor végre eleresztette. Diadalmas pillantást vetett az

asszonyra. Látta a szemében villogó gyűlöletet, és úgy döntött,

hogy nem veszi le róla a kötelet.

Marthe tehetetlen mozdulatlanságba dermedt, miközben

Ekkehart kényelembe helyezte magát az ágyon. Ha azt hitte, hogy

ezzel vége az éjszakának, csalatkoznia kellett. A lovag sóváran

bámulta mezítelen testét, és hamarosan ismét úrrá lett rajta a

kéjvágy.

- Szokj hozzá, hogy engedelmeskedj. Légy hálás, hogy a

házasságunk által nem koldusként vagy szajhaként végzed -

vetette oda Ekkehart, amikor látta az asszony viszolygását.

A férfi ismét fölé hajolt. Marthénak már nem volt ereje

védekezni. Mire is lenne jó, gondolta. Úgy érezte, legjobb lenne,

ha meghalna.

Dörömbölés és követelőző hangok riasztották fel Marthét a

kábulatából. Nem telhetett el sok idő azóta, hogy Ekkehart végre

eleresztette, de a kis ablaknyíláson át látta, hogy hajnalodik.

A lovag felriadt álmából, foglyára pillantott, aztán kezdte

felfogni, mi történhet a várudvaron.

Marthe felismerni vélte az egyik hangot. Összerezzent a

reménytől és a szégyentől. Láthatóan elrablója is tudta, ki követel

bebocsátást, mert kezét a szájára tapasztotta, hogy ne kiálthasson.

Ekkehart felvette az özvegyi fátylat a földről, és gúzsba kötötte

vele.

A lovag felkelt, felöltözött, magához vette a fegyvereit, bevágta

maga mögött az ajtót, és lesietett.

A kötelékek ellenére Marthénak nagy nehezen sikerült annyira

felülni, hogy lássa, mi történik a várudvaron. Nem tévedett, Lukas

követelt hangosan bebocsátást. Több mint egy tucat lovag kísérte

el, akik mind ott voltak Christian temetésén.

Ekkehart gondolatban szitkozódott, hogy kevés fegyverese

tartózkodik a várban. A katonái nagy részét pár nappal korábban

el kellett küldenie, hogy Otto és Hedwig elé lovagoljanak. Hírt

kapott róla, hogy a császár a fuldai udvari tanácson parancsot

adott unokaöccsének, Lajosnak az őrgróf szabadon bocsátására, és

békekötésre kényszerítette a két uralkodót. Ezután Meissen ura

elindult a várhegyre.

Ekkehartnak sokat kellett töprengeni, mire kitalálta a megfelelő

indokot, hogy a testőrség parancsnokaként először a várába

mehessen, és csak néhány nappal később kövesse a fegyvereseit.

Elmar azonban üzenetet küldött neki Christian régen áhított

gyalázatos és alaposan eltervezett haláláról. Úgy vélte, ez az

egyetlen alkalom rá, hogy végre megszerezze az asszonyt, akit

évek óta a magáénak tekintett.

Gonosz kárörömmel töltötte el, hogy ezúttal senki nem

akadályozhatta meg abban, hogy a magáévá tegye Marthét. Hiába

jött ide Christian néhány híve, a tényeken nem változtathatnak. Ha

valóban becsülik valamire az özvegyet, akkor nem rendeznek

botrányt. Végeredményben örülhetnek, ha feleségül akarja venni,

miután meggyalázta.

- Mit akarsz? Miért ordítozol kora reggel a váramban? -

förmedt rá Lukasra, aki a lovagi csoport élén állt, és dühösen

nézett rá. Ez az arcátlan alak rászolgált, hogy alaposan

megleckéztesse. Másfelől nem érdemelt figyelmet, hiszen egy

áruló vazallusa volt, ráadásul az apja kitagadta, tehát nem sok jóra

számíthatott.

- A birtokodon tartasz valamit, ami nem a tiéd - felelte

Lukas égve a dühtől.

- És mi lenne az?

- Christian özvegye. A férje sírja mellől elrabolták, és a

nyomok egyenesen ide vezettek. Azonnal ereszd szabadon! -

Lukas olyan erővel markolta meg a kardját, hogy az ujjai

kifehéredtek.

Tizenkét harcedzett, állig felfegyverzett lovag állt mögötte.

Időközben Ekkehart katonái is előkerültek, és sötét tekintettel

felsorakoztak uruk mellé. Az álmából felriasztott háznép ijedten,

biztos távolságból szemlélte az eseményeket.

- Tűnjetek el a birtokomról! - követelte Ekkehart, és a kardja

hegyét látványosan a földre nyomta. Ez volt az a mozdulat, ami

Lukast és a többi lovagot Christian előre kitervelt meggyilkolására

emlékeztette.

Ebben a pillanatban hallották meg az öregtorony egyik

ablakából Marthe segélykiáltását. Az asszonynak sikerült

megszabadulnia a kötelek egy részétől.

Lukason eluralkodott a gyűlölet. Kirántotta a kardját, és

Ekkehart elé állt. Pontosan tudta, hogy bajba kerül, ha rátámad

Otto testőrparancsnokára, de nem érdekelte.

- Engedd szabadon, te fattyú! - sziszegte.

Ekkehart előrehajolt, és diadalmasan a szemébe nézett.

- Elkéstél. Az őrgróf hozzám adta. Ő az enyém. A

szobámban van, az ágyamban fekszik, és már elvetettem benne a

magot.

Lukas szinte már nem is emberi hangon felordított és rárontott

a testőrparancsnokra, de a katonái útját állták.

- Ne bújj gyáván a katonáid mögé! - üvöltötte Lukas, aztán

megfordult, és a tucatnyi lovagra mutatott. - Nincs esélyetek

ellenünk. Vívjunk meg mi ketten.

Ekkehart nem sokat töprengett. Úgy vélte, hiába Christian

tanította vívni, neki sokkal nagyobb harci tapasztalata van, és

halott ellensége, Marthe, valamint a híveik felett akkor arat

végleges győzelmet, ha porba sújtja ezt a senkiházit.

A lovag intett a katonáinak, hogy lépjenek hátra, majd

gúnyosan a fiatalember felé fordult.

- Gyere, kölyök! Hamarosan átadhatod a pokolban az

üdvözletemet Christiannak. Talán te is szívesen az ágyadba vitted

volna a szép özvegyet?

Még ki sem mondta az utolsó szavakat, amikor Lukas teljes

erővel rárontott. Olyan gyors egymásutánban mérte a csapásokat

Ekkehartra, hogy a férfi szinte levegőt sem tudott venni. Néhány

pillanat múlva a testőrparancsnok szétvágott koponyával, holtan

feküdt a lába előtt.

- Tartsátok sakkban az embereit! - kiáltotta oda Lukas

Raimundnak és a többi kísérőjének. Ő maga sietős léptekkel a

toronyszobába indult. Ekkehart szavait hallva sejtette, milyen

állapotban találja Marthét, és nem akarta, hogy rajta kívül más is

lássa.

Fegyverrel a kezében belépett a szobába, és dermedten megállt

az ajtóban. A látvány annyira megrázta, hogy néhány pillanatig

fogalma sem volt róla, mit tegyen vagy mondjon. Az asszony

meztelenül, az ágyhoz kötözve feküdt. A haja kibontva lógott. Az

arcán, a karján és a testén messziről látszottak a bántalmazás

nyomai. Porig alázva, tehetetlenül nézett maga elé.

Lukas ledobta a kardját, odarohant az asszonyhoz, és gyorsan

betakarta a lepedővel. Elvágta a kötelet, és igyekezett bedagadt

kezében megindítani a vérkeringést.

- Sajnálom - mondta Marthe, és sírva fakadt.

- Nem a te bűnöd. Ő tette ezt veled. De megkapta a méltó

büntetését. A pokolban lakol mindenért - próbálta megnyugtatni

az asszonyt.

Lukas körülnézett, hogy van-e valahol a szobában kancsó és

kupa. Rávette Marthét, hogy igyon néhány korty bort erősítőként.

A fiatalasszony remegő kézzel próbálta magára tekerni a lepedőt.

A lovag keresni kezdte a ruháit, de a földön csak szétvagdalt

rongyokat talált.

Gyors elhatározással felnyitotta az ablakkal szemben álló,

hatalmas ládát. Ahogy sejtette, a nadrágok és az alsóruhák mellett

női holmit is talált benne. Kissé tétován sorra felmutatta a ruhákat.

- Ez megteszi - mondta Marthe az egyik sötétebb darabra.

Lukas habozott, mielőtt odaadta.

- Ha erőszakért be akarod vádolni, a szakadt ruhákban kell a

bírák elé állnod.

A férfi szavai inkább kérdésnek hangzottak. Marthe habozás

nélkül felelt.

- Mire lenne jó? Meghalt. Nem akarom, hogy még többen

tudjanak a szégyenemről. Csak azt akarom, hogy vége legyen -

sírva fakadt.

Lukas vigasztalásként szerette volna átölelni, de észrevette,

hogy a várúrnő megretten az érintéstől. Zavartan az ágyra tette a

ruhát, és elfordult, hogy felöltözhessen.

Marthe csak most értette meg az iménti kérdés értelmét.

- Otto megbüntet, amiért megölted a testőrparancsnokát, ha

nem hivatkozhatsz a megbecstelenítésre - suttogta rémülten.

- Ne aggódj miattam. Végül is egy tucat lovag előtt

dicsekedett vele.

Marthe rémülten nézett rá, aztán az arca elé tette a kezét.

- Kolostorba kell vonulnom, ha egyáltalán befogadnak. Otto

levágatja a kezed, vagy kivégeztet. És a gyermekeim? Mi lesz

velük?

- Semmi ilyesmi nem fog történni. Most törődjünk azzal,

hogy minél előbb elmenjünk innen - beszélt a lelkére Lukas.

- Kész vagyok - mondta Marthe remegő hangon. A férfi

megfordult. A várúrnő ugyan már felöltözött és a haját ismét

elfedte az özvegyi fátyol, mégis annyira elgyötörtnek látszott,

hogy Lukas attól tartott, leesik a meredek lépcsőn.

Letörölte a kardját, a helyére tette, aztán a karjába vette

Marthét.

- Senki nem találhat ebben kivetnivalót, hiszen sejtik, mit

kellett elszenvedned.

Óvatosan levitte a lépcsőn. Alig érezte a súlyát, annál inkább a

reszketését.

Senkivel sem találkoztak útközben. A háznép bizonyára

jobbnak látta, ha távol tartja magát az idegenektől, akik megölték

az urukat. Az udvaron a lovagok még mindig sakkban tartották a

katonákat. Amint megpillantották őket, együtt érzően és komoran

meredtek az asszonyra.

- Menjünk innen mihamarabb. Tanácskoznunk kell - mondta

Lukas.

Raimund bólintott, aztán Ekkehart embereihez fordult.

- Jobb, ha józanul viselkedtek, és megvárjátok, amíg a

várnak új ura lesz. Különben az őrgróf megvádolhat benneteket

egy nemesasszony elrablásával.

A katonák tétován egymásra néztek, egyikük sem mert

megszólalni. Eközben az egyik lovag elővezette Lukas lovát.

Elvette tőle Marthét, majd amikor a férfi nyeregbe szállt, felültette

a hátasra.

Lukasnak egy pillanatra eszébe jutott, hogy egykor Marthéval a

nyergében indultak útnak, hogy segítséget hozzanak Christiannak.

Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Christianért már

nem tehettek semmit, csupán imádkozhattak a lelkéért. Most egy

megkínzott asszony ült előtte, és neki fogalma sem volt róla,

hogyan helyezze biztonságba őt, a gyermekeit és saját magát is.

A csoport egy ideig délnek tartott, aztán tettek egy kitérőt, hogy

esetleges üldözőiket megtévesszék, végül Raimund birtoka felé

vették az irányt. Néhány mérföld után a lovag megállt, és intett a

társainak, hogy szálljanak le a nyeregből, majd egy eldugott

tisztásra vezette őket.

Marthe ismét a saját lábán járt, de nagyon gyengének és

fáradtnak érezte magát. Mindennél jobban örült volna azonban, ha

a közelben találhatna egy forrást, hogy lemoshassa magáról

Ekkehart minden érintését, ha lehet, még az emlékét is.

- Lukasnak igaza van, tanácskoznunk kell - jelentette ki

Raimund, amikor a lovagok leültek. Marthe kicsit arrébb

telepedett le. Tudta, hogy miatta kerülhetnek bajba, és szörnyű

bűntudat gyötörte.

- Otto őrgróf a hitvesével úton van Meissen felé. Elé

menjünk, hogy tőlünk tudja meg, milyen égbekiáltó jogtiprás

történt Christiannal? - tette fel a kérdést Raimund.

- Addigra már ismerni fogja az elsőszülött fia elmondásából

a történteket. Először inkább azon kellene gondolkodnunk,

hogyan mentsük meg Lukas jobb kezét vagy talán az életét

anélkül, hogy kockára tennénk Christian özvegyének becsületét -

javasolta az ősz szakállú Friedmar.

- Nem látok semmilyen lehetőséget arra, hogy ne nevezzük

meg a valódi okot. Ezt az ügyet nem lehet nyilvánosan tárgyalni -

vetette közbe egy sötét hajú fiatal lovag, aki Raimund

szomszédságában lakott. Egy évvel korábban Marthe segített a

feleségének világra hozni az első fiúgyermeküket. - Együtt kell az

őrgróf elé állnunk, és bizalmas kihallgatást kell kérnünk, hogy

megvédjük az úrhölgy becsületét.

- Ha az őrgróf hajlandó egyáltalán nemes hölgyként tekinteni

rá, és nem egy áruló özvegyének tartja - jegyezte meg egy olyan

lovag, aki csupán futólag ismerte Marthét.

- Bizonyára számíthatunk az őrgrófné támogatására. Nem

valószínű, hogy Albrecht az apja előtt is meg meri ismételni a

Christian elleni őrült vádjait. Túl sok tekintélyes lovag igazolhatja

Christian döntésének jogosságát - mondta az ősz szakállú lovag

mély, érdes hangján.

- Otto nem ismer kegyelmet, ha a lovagjai egymásra

támadnak - szólt közbe elgondolkodva Raimund. - Jusson

eszetekbe, mivel fenyegette meg Christiant és Randolfot, ha

párbajozni mernek. Az, hogy Ekkehart mindnyájunk előtt

elismerte gyalázatos tettét, megmentheti Lukas életét. De biztosan

kolostorba küldi Marthét.

Lukas felcsattant.

- Azt nem engedhetjük. A halálát jelentené. Melyik kolostor

fogadna be olyan nőt, aki egyszer már inkvizíció előtt állt? Csak

azért engednék be az egyik klastromba, hogy végül előbb vagy

utóbb máglyára küldhessék.

Senki sem ellenkezett vele.

- A legjobb lesz, ha egyszerűen azt mondom, hogy

megsértette az úrhölgy becsületét, és vállalom a büntetést -

mondta végül Lukas.

- Nem! - kiáltott fel Marthe, aki összekuporodva üldögélt. -

Nem akarom, hogy ez is az én lelkemen száradjon.

Ismét csend borult a társaságra. A madárcsicsergés, a levelek

zizegése, a napsütötte hely békés nyugalma valószerűtlennek tűnt

Marthe számára az elmúlt napok borzalmai után. Talán Isten

gúnyt űz belőlem? - futott át az agyán.

- Lenne egy megoldás - törte meg a csendet Raimund.

Minden tekintet rászegeződött, de a lovag tétovázott.

- Mondd már el! - nógatta Friedmar.

Raimund a földbe szúrta a tőrét, amivel eddig céltalanul egy

fadarabot farigcsált, és Lukasra pillantott.

- Feleségül kell venned, most azonnal, mielőtt még Otto

tudomást szerez Ekkehart haláláról.

A fiatalember elképedten meredt barátjára.

- Teljesen megőrültél? Még egy napja sincs, hogy sírba

tettük a férjét, a barátunkat. Nézz rá, meggyalázták és összeverték.

Hogy kérhetsz tőle ilyet?

Lukas tiltakozása láthatóan lepergett Raimundról. Úgy tűnt,

meg is tudja indokolni a véleményét.

- Ez az egyetlen lehetőség. Csak így védheted meg attól,

hogy Otto kolostorba küldje, vagy férjhez kényszerítse valakihez.

Emlékezz rá, milyen gyorsan ki akarta házasítani néhány évvel

ezelőtt, amikor Christiant halottnak hitték. Ebben az esetben

hivatkozhatsz arra, hogy helyreállítottad a becsületét, amikor

párbajban megölted Ekkehartot. Efölött nem hunyhat szemet az

őrgróf, és nem büntethet meg a tettedért.

Lukas úgy érezte, mintha fejbe verték volna. Az első

találkozásuk óta arról álmodott, hogy feleségül veszi Marthét. De

nem így akarta.

- Nem vagyok hajlandó ezt tenni vele csak azért, hogy

mentsem a bőrömet - ellenkezett hevesen.

Egy ideig mindnyájan hallgatásba burkolóztak. Végül az ősz

szakállú lovag felállt.

- Raimundnak igaza van. Így mindenki megmenekül. Marthe, a

gyermekei és Lukas. A kérdés már csupán az, mit szól hozzá

kegyed?

Mindenki az asszony felé fordult.

A döntés

Marthe még mindig összekuporodva ült, előre-hátra ringatta

magát, a tekintete a távolba révedt. Senki nem tudta, hallotta-e

egyáltalán az utóbbi szavakat.

A látványtól Lukas ereiben szinte meghűlt a vér. Ismét

hónapokig tartó hallgatásba süpped, mint annak idején, amikor

hajszál híján menekült meg a kivégzéstől? Vagy talán eszét

vesztette? Az ösztöne azt súgta, hogy menjen oda hozzá, ölelje át,

hogy a baráti érintéssel kirángassa a sötétségből. Attól tartott

azonban, hogy megrémíti, és csak ront a helyzeten. Most még

inkább őrültségnek tartotta azt, amit Raimund és Friedmar

javasolt.

- Hadd beszéljünk vele csak mi ketten, Lukas és én - kérte

az idős lovag látva Marthe állapotát. Odalépett a furcsa révületbe

süllyedt asszonyhoz. - Marthe, álljon fel, kérem. Igyon egy

keveset, jót fog tenni.

Marthe, mintha álomból ébredne, nagyon lassan a lovag felé

fordult. Lukas abban is kételkedett, hogy egyáltalán felfogta

Friedmar szavait. Ám a fiatalasszony hagyta, hogy a férfi

felsegítse, és engedelmesen ivott az elé tartott borostömlőből.

A többiek pár lépésnyire eltávolodtak, így látták őket, de nem

hallották a beszélgetésüket.

- Marthe, tudom, hogy sokat kívánok kegyedtől - szólalt meg

Friedmar csendesen, mégis határozottan. A szemébe nézett, és

várt, amíg az asszony figyelni kezdett rá.

- Ha meg akarja menteni kegyed a saját, a gyermekei, Lukas

és a jelenlévők életét, akkor ez az egyetlen megoldás. Feleségül

kell mennie Lukashoz, még mielőtt Otto elé állunk, hogy

igazságot követeljünk meggyilkolt férje nevében - kérlelte a lehető

legnyugodtabban.

Marthe szótlanul meredt a lovagra. A tekintetével mintha a

lelkébe akarna hatolni, de nem tudhatták, hogy eljutottak-e hozzá

az iménti szavak.

Friedmar tehát folytatta.

- Senki sem fogja a szemére vetni, hogy ilyen gyorsan

férjhez ment Christian halála után. Ellenkezőleg, becsülni fogják a

bátorságát, amiért egy tucat lovagnak megmentette nemcsak a

becsületét, hanem talán az életét is. Otto mindnyájunkat elítél

bűntársként Ekkehart megölése miatt. Tegye meg, kérem, a férje

emlékéért is.

Marthe lesütötte a szemét, és az ajkába harapott. Rövid

hallgatás után felemelte a fejét, és egyenesen Lukas szemébe

nézett.

- Kész lennél feleségül venni? - kérdezte halkan.

Lukas alig bírt megszólalni. Igaz, hogy titokban mindig arra

vágyott, hogy elvehesse Marthét, de a mostani körülmények

között ez lehetetlennek tűnt számára. Az asszony bizonyára

meggyűlölné, és ezt túl nagy árnak tartotta.

- Senkinek nincs joga ilyet követelni tőled - felelte

higgadtan. - Más kiutat kell találnunk.

- Nincs más lehetőség - ellenkezett Friedmar.

Marthe váratlanul a szavába vágott.

- Undorodsz tőlem, amiért az ágyába kényszerített, igaz? -

fordult Lukashoz.

A lovag a karjaiba zárta, és Marthe nem ellenkezett. A férfit

nem érdekelte, mit gondolnak a többiek, hiszen ha rajtuk múlik,

még aznap este férjhez adják.

- Soha ne mondd ezt, és ne is gondold. Kimondhatatlanul

sajnálom, ami történt. Magamat hibáztatom, amiért nem értem ide

időben, hogy megmentselek a borzalmaktól. Ezek után senki sem

várhatja el tőled, hogy. - képtelen volt tovább beszélni, csak

magához szorította a szeretett nőt.

Friedmar nem várt tovább a válaszra. A gesztust igennek vette.

- Induljunk! Nem vesztegethetjük az időt.

Miközben Raimund lóra segítette Marthét, Friedmar félrevonta

Lukast.

- Ugye tudod, hogy a házasságot még ma el kell hálni. Nem

engedhetjük meg magunknak, hogy Otto elé állunk, ha nem

jelentheted ki, hogy törvényesen a férje vagy. Ellenkező esetben

hamis esküt kellene tennünk.

Látta Lukas arcán a tiltakozást, de nem hagyta szóhoz jutni.

- Most nincs itt az ideje az érzékenykedésnek. Nem lesz

semmi baja. Erősebb, mint amilyennek látszik.

Raimund közelben lévő birtokára mentek, ahol a káplán

gyorsan összeadta Marthét és Lukast, mielőtt igazából

átgondolhatták volna a dolgot. Raimund és Friedmar voltak a

tanúk. A körülményekre való tekintettel természetesen lemondtak

az ünnepségről.

Elisabeth nem volt jelen, mert a többi gyászolóval együtt még

Christiansdorfban tartózkodott, így nem tudhatott a nap

eseményeiről. Raimund kulcsárnője, miután ura röviden beavatta

a történtekbe, a sok váratlan vendég és a rövid idő ellenére rendes

ételt varázsolt az asztalra. Lukas kérésére odaadta Marthénak

Elisabeth egyik ruháját, hogy ne kelljen az Ekkehart várából

elhozott holmit viselnie.

Az ifjú párnak a vacsoránál elmondott jókívánságok inkább

hangzottak együtt érzően, mint örömtelien. Senki sem

csodálkozott rajta, hogy Lukas hamarosan a nászszobába kísérte

kimerült és a viszontagságoktól láthatóan még mindig szinte

kábult feleségét.

A káplán megáldotta a nászágyat, aztán mindenki gyorsan

távozott. Még a szokásokhoz leginkább ragaszkodó tanúk is

tekintettel voltak a különleges helyzetre. Mindenesetre Friedmar

halkan még egyszer figyelmeztette Lukast, hogy a házasságot

mindenképpen el kell hálniuk.

Amikor az utolsó lovag is távozott, Marthe felült, és fázósan

nyakig magára húzta a takarót. Aztán ránézett a férfira, akihez

néhány órával korábban feleségül ment.

Lukas zavartan tekintett az asszonyra. Az évek során sokszor

elképzelte ezt a pillanatot, de most minden egészen másként

alakult. Tisztában volt vele, hogy Christian mindig jelen lesz az

életükben, még a halála után is. A végzetes nap azonban még

túlságosan közel volt.

Ráadásul Marthe kezén és arcán még jól látszott az erőszak

nyoma, amit Ekkeharttól kellett elszenvednie. Hogyan várhatná el

tőle, hogy a feleségévé váljon ilyen rövid idővel a borzalmak

után?

Marthe gondolatai messze jártak. Végül felemelte a fejét, és

mondani akart valamit, de Lukas gyengéden a szájára tette az

egyik ujját.

- Talán ezzel még várnunk kellene.

Az asszony egy pillanatra ránézett, aztán lesütötte a szemét.

- Mégis undorodsz tőlem, amiért még egy nap sem telt

azóta, hogy az a másik erőszakot tett rajtam - suttogta.

Lukas megfogta a kezét.

- Régóta szeretlek, hiszen tudod. És most. Szeretnék

elfeledtetni veled minden szörnyűséget. Talán ezért kellene egy

kis időt hagyni magadnak.

- Ha kilenc hónap múlva gyermeket hozok a világra, sosem

fogjuk megtudni, ki az apja - súgta kétségbeesetten.

- Ne aggódj emiatt. Ez nagyon egyszerű. Ha sötét hajú lesz,

Christiané, ha szőke, akkor az enyém. Mindenképpen szeretni

fogom - próbálta megnyugtatni a mély bánattal küzdő asszonyt.

Marthe fájdalmasan rámosolygott, hálás volt a férfinak, amiért

nem említette meg, hogy a gyermek lehet Ekkeharttól is. Lukas

már régen továbbgondolta a dolgot. Ha az asszony gyermeket

várna Christiantól, már biztosan tudna róla. El akarta űzni a

félelmét, hogy elrablója teherbe ejtette.

Talán emiatt jobb lenne, ha mégsem várnának. Ha néhány hét

múlva kiderül, hogy Marthe várandós, természetesen elismerné a

gyermeket sajátjaként. Meglehet, hogy ő is szőke lenne, mint a

fiai. De ahogy ránézett az asszony elkínzott, fáradt arcára,

másként döntött.

- Próbálj aludni.

Legnagyobb meglepetésére Marthe megrázta a fejét.

- Hallottam, mit mondott Friedmar.

- Ha kell, egyedül vállalom a hamis esküt.

Marthe rémülten nézett rá, aztán eleredtek a könnyei.

- Ezt a bűnt már nem bírom magammal cipelni.

- Egymáséi leszünk, de nem itt és most - jelentette ki Lukas

eltökélten. Gyengéden az ágyra nyomta, gondosan betakarta,

végül elfújta a gyertyát. Marthe hamarosan mély álomba merült.

A férfi a feje alá tette a kezét, és azon töprengett, hogyan

rendezhetné el ezt a kényes helyzetet anélkül, hogy az asszony

meggyűlölné.

Lukas Marthe rémült sikolyára riadt fel. Szerencsére gyorsan

rájött, mi történik körülötte, és megnyugtatásként átölelte

újdonsült feleségét.

Az ablakon beszűrődött a hajnal fénye. Lukas gyertyát gyújtott,

és szólongatni kezdte Marthét, aki láthatóan magához tért, és már

tudta, hol van.

A férfi rá sem mert nézni, mert nem tudta, hogy az asszony

tekintete félelmet, megvetést vagy éppen gyűlöletet sugározna.

Felkelt, teletöltött egy kupát borral, és odanyújtotta neki. Marthe

nem szólt egy szót sem, de halvány mosollyal felült, elvette az

italt, és belekortyolt.

Lukas az ablakpárkányon észrevett egy tálca hideg sültet és

kenyeret. Letört belőle egy darabkát.

- Edd meg, ez majd elűzi a rémálmokat.

Marthe felhúzta a takaró alatt a lábát, és falatozni kezdett.

- Azt hiszem, két napja nem ettem. Kivéve azt a pár falatot

tegnap este az esküvőnk után.

A szobában zavart csend támadt.

- Jobb lenne, ha felkelnék. Nem akarok visszaaludni, mert

újra rám törnek a rémálmok. Még emlékszem, mit mondott

Friedmar. Nem kellene mégis.?

A falnak támaszkodó Lukas közelebb lépett, és halkan

megszólalt.

- Gyere ide.

Marthe csodálkozva elindult. Kicsit csökkentette a zavarát,

hogy egyikük sem volt meztelen. Mindketten ittak a testes borból,

Lukas elvette tőle a kupát, és letette. Átölelte, akár egy anya a

gyermekét vagy egy barát, és ide-oda ringatta. Érezte, hogy a

szerelme sír, és akárhogyan vágyódott is utána, nem tett mást,

mint megpróbálta vigasztalni.

- Nekem is hiányzik - súgta végül.

Marthe pityergett még egy kicsit, igyekezett visszanyerni az

önuralmát, de nem igazán sikerült. Aztán a férfira nézett.

- Most már férj és feleség vagyunk. Christian meghalt, Isten

adjon békét a lelkének. Nem feküdhet köztünk a hitvesi ágyban.

Bánatos tekintete szinte összetörte Lukas szívét. Fél éjszaka

azon töprengett, mit tegyen. Megfogta Marthe vállát, és háttal

maga elé állította.

- Hunyd le a szemed! - suttogta. Lassan leengedte a kezét,

míg átfogta a testét, és magához húzta.

- Ne gondolj semmire, ne nézz körül. Csak érezd egy férfi

érintését, aki teljes szívéből szeret.

Gyengéden, alig érezhetően megcsókolta az arcát, a nyakát és a

vállát. Lassan lejjebb csúsztatta az alsóruháját.

Marthe csukott szemmel, némán és mozdulatlanul

nekitámaszkodott.

Lukas nem akarta, hogy Marthe érezze, mennyire vágyódik

utána, ezért eleresztette, és óvatosan az ágyhoz vezette. Az

asszonyka csukott szemmel hagyta, hogy irányítsa.

Miközben Lukas babusgatta, egyetlen pillanatra sem jutott

eszébe, hogy Christian is lehetne. Ő mindig egyszerre szerette

gyengéden és teljes szenvedéllyel. Tökéletesen eggyé váltak.

Lukas egészen másként közeledett felé. Szinte óvatosan, mintha

egy szentet érintene, és olyan komolysággal, ami teljesen

szokatlan volt Marthe számára. Ebben a percben ébredt rá, milyen

sokat jelent valójában a férfinak. Nagyon hálás volt a türelméért

és a feltétlen odaadásáért.

Christiant élete végéig nem felejti el. Biztosra vette, örülne,

hogy nem más, hanem a legjobb barátja gondoskodik mostantól a

családjáról. Ő is így akarná.

Lukas megérdemli, hogy teljes szívvel a felesége legyen. Azért

is megtenné, hogy megmentse az életét, amikor Otto elé állnak,

hogy ítélkezzen felette.

Raimund és a többi lovag szeretett volna mihamarabb elindulni,

hogy Otto tőlük tudja meg, hogyan halt meg Christian és

Ekkehart, még mielőtt az ellenségeik előadhatnák a

hazugságaikat. Ennek ellenére a vár káplánjánál meggyóntak,

hogy feloldozást nyerjenek a bűneik alól. Senki sem tudhatta,

miként reagál majd az őrgróf a Christiansdorfban történtekre és a

testőrparancsnoka halálára. Támogattak egy olyan lovagot, aki

nyíltan szembeszegült Otto örökösének parancsával, később pedig

nem avatkoztak közbe, amikor a társuk párbajban megölte az

egyik főemberét. Az efféle viadalokat Meissen ura megtiltotta, és

aki vétett parancsa ellen, azt szigorúan megbüntette.

Raimund káplánja elég okos volt ahhoz, hogy megértse a

helyzetben rejlő veszélyt. Meglehet, hogy ezek az emberek a

halálba lovagolnak, és hogy mi lesz az elgyötört özveggyel, akit

épphogy megmentettek, máris újra férjhez kellett mennie, szintén

kétséges. A reggeli mise ezért hosszabbra nyúlt, mint máskor. A

pap mély áhítattal kérte a Mindenhatót, hogy segítse meg a

lovagokat, akik készek vállalni a legsúlyosabb büntetést a

tettükért, és a sajnálatra méltó fiatalasszonyt. Évek óta ismerte

Marthét, aki gyakran vendégeskedett a várúrnál és a hitvesénél.

Így tudta, hogy sok szenvedésen ment keresztül.

Végül együtt imádkoztak Christian lelki üdvéért. Marthe

annyira zokogott, hogy nem is tudta végigmondani a fohászt.

Remélte, hogy Isten így is meghallgatja a kérését.

Lukas háborgó lélekkel, szorongva pillantott Marthéra, a

feleségére. Talán mégis meggyűlöli, amiért együtt kellett hálnia

vele ilyen rövid idővel a szörnyű események után? Talán jobb lett

volna, ha vár még vele egy kicsit.

Amikor reggel a magáévá tette olyan gyengéden, ahogyan csak

telt tőle, nemcsak Ekkehart bántalmazásának nyomait látta rajta,

hanem a püspök börtönében évekkel korábban elszenvedett

korbácsolás hegeit is. Vajon mi mindent bír még elviselni, mielőtt

egyszer összeomlik?

Másrészt a házasságuk valószínűleg megmentette az életét,

hiszen a kolostorban nem sokáig maradna életben.

Lukas úgy döntött, hogy az út hátralevő részén Marthét a

nyergében viszi magával. Az asszonyka soha nem számított

különösebben jó lovasnak, most pedig világosan látszott, túl

gyenge ahhoz, hogy egyedül üljön a ló hátán, és még irányítsa is

az állatot. Raimund nem csupán egy nagy juhtenyészetet birtokolt,

hanem egy rendkívüli ménest is. Gond nélkül adott tehát neki egy

váltólovat.

Látva, hogy mennyire sírt a misén, még mindig attól tartott, hogy

az asszony elutasító lesz vele szemben. Óvatosan felsegítette,

aztán rábeszélte, hogy az istentisztelet után mindenképpen egyen

egy keveset. Amikor kimentek a lovához, megkönnyebbülten

tapasztalta, hogy Marthe elfogadja a segítségét a lóra szálláskor.

Néhány percig örült neki, hogy a még mindig kimerült Marthe

nekitámaszkodott a nyeregben, tehát nem utálta meg. Aztán

eszébe jutott, hogy Christian meghalt, és valószínűleg még aznap

rájuk is ez a sors vár.

Raimund, Friedmar és a többi lovag még este megtervezte a

további teendőket. Otto Wartburgból úton van Meissen felé, és

bizonyára már csak pár napi lovaglás választotta el a céljától.

Okosabb, ha nem a várhegyen várnak rá, mert Christian temetése

után Albrecht és az emberei odavitték az ezüstöt.

Úgy határoztak, hogy a chemnitzi kolostorba mennek. Ott

megtudhatják, hogy az őrgróf megpihent-e már náluk, és aszerint

lovagolnak tovább. Nem igazán reménykedtek benne, hogy Otto

még nem hallott a történtekről, de mégis meg kellett próbálniuk az

ellenségeik előtt beszélni vele.

Nem volt szerencséjük, mert Chemnitzben arról értesültek,

hogy Otto már továbbutazott. Rövid tanácskozás után úgy

döntöttek, hogy azonnal elindulnak a várhegyre.

Tíz mérfölddel Meissen előtt utolérték az éppen pihenőt tartó

őrgrófot és a kíséretét. A testőrök kardot rántva felugrottak,

körülvették a főúri párt és a kisebbik fiukat. Akkor sem engedték

le a fegyverüket, amikor felismerték a közeledőket. Lukas

elkeseredetten látta, hogy a két lovag, akik Ekkehart várában

tartózkodtak a végzetes párbajkor, megelőzte őket. Otto tehát már

tudott a testőrparancsnok haláláról.

Magában imádkozni kezdett: Istenem, légy irgalmas hozzánk.

Segítsd meg leányodat, Marthét, aki már oly sokat szenvedett

életében, védd meg a gyermekeit az enyémekkel együtt, és ne

hagyd, hogy ezek a derék lovagok az én tettem miatt bűnhődjenek.

Óvatosan leemelte Marthét a nyeregből, odadobta a kantárt

Jakobnak, és határozott léptekkel elindult az őrgróf felé, akit még

mindig körülvettek a testőrei. Tízlépésnyire az uralkodótól

megállt, térdre ereszkedett, és némán lehajtotta a fejét.

- Kegyelmed a szemem elé mer kerülni? Igaz, hogy megölte

a testőrségem parancsnokát?! - üvöltötte Otto.

Lukas szinte dacosan felemelte a fejét, és Otto szemébe nézett.

- Igen.

- Fogjátok el, és vegyétek a fejét azonnal!

A két lovag, akik jelen voltak a halálos párviadalnál,

kárörvendő arccal odaléptek Lukashoz.

- Ne! - Marthe kitépte magát Jakob kezéből, és az uralkodó

felé rohant, hogy a lába elé vesse magát. Ottónak nem volt ideje

megszólalni, mert előlépett Friedmar.

- Felség, mielőtt megöleti Lukas lovagot, hallgasson meg

bennünket. Nyomós oka volt a tettének.

Eközben Raimund, Jakob, Reinhard és a többi lovag az idős

Friedmar mellé térdelt, hogy nyomatékot adjanak a szavainak.

Az őrgróf meglepetten nézett a tizenkét tekintélyes férfira.

- Apám, meg kellene hallgatnia őket. Elég jól ismerem

Lukast, hogy bízzam a becsületességében - mondta Dietrich

halkan, akit ugyanúgy megrémített apja elhamarkodott halálos

ítélete, mint Hedwiget.

- Várjanak! - szólt rá Otto mogorván a két testőrre, akik

megragadták Lukas karját, hogy elhurcolják, és végrehajtsák az

ítéletet. - Verjék láncra, de ne végezzék ki!

A két lovag látható csalódottsággal teljesítette Otto parancsát.

- Beszéljenek! - förmedt az előtte térdelő lovagokra.

- Az ügy annyira kényes, hogy bizalmas kihallgatást kell

kérnünk felségedtől. Egy nemes hölgy becsületéről van szó -

kezdte Friedmar.

Az őrgróf bizalmatlanul méregette az idős katonát, aki sok éve

hűségesen szolgálta. Mivel Hedwig erélyesen nézett rá, odakiáltott

a jelenlévőknek.

- Távolodjatok el tizenkét lépésnyire, de álljatok

készenlétben.

A testőrök és a szolgák engedelmeskedtek, hamarosan kört

alkottak az uralkodópár, Dietrich és a tizenkét lovag körül. Marthe

még mindig a közelükben kuporgott.

Hedwig, aki megsejtette, miről lesz szó, együtt érzőn nézett rá.

Amikor azonban Friedmar halkan beszámolt Christian haláláról,

rémülten felsikoltott. Dietrich vigasztalóan az édesanyja vállára

tette a kezét, de ő maga is alig bírt uralkodni az érzésein.

Az őrgróf szó nélkül hallgatta Friedmart. Hol az előtte térdelő

lovagokra, hol a bántalmazott Marthéra nézett. Az ajkába

harapott, és ökölbe szorította a kezét.

- Elkísérnek a várhegyre. Hallani akarom, mit szól ehhez az

idősebbik fiam. Lukas lovag láncra verve marad. Kegyelmetek a

szavukat adják, hogy nem szöknek meg, és alávetik magukat a

büntetésnek, amit lovag uramékra kiszabok.

- A szavunkat adjuk - jelentette ki Friedmar mindnyájuk

nevében.

Otto magához intette a kíséretét, és parancsot adott az azonnali

indulásra. Albrecht valóban odáig merészkedett, amiről ezek az

érdemdús lovagok beszámoltak? Már így is éktelenül dühös volt

az elsőszülött fiára, mert érthetetlen viselkedésével késleltette a

szabadon bocsátását. Amit azonban most megtudott, egészen más

színben tünteti fel Albrechtet.

Miért nem lehet soha nyugalom az őrgrófságában és főként az

ezüstfaluban? Ahhoz, hogy újra rend legyen, végig kell néznie a

számadásokat a bányamesterrel és a pénzverőmesterrel, hogy

biztosra vehesse, Albrecht nem vett el az idő előtt leszállított

ezüstből. Ezenkívül ki kell neveznie egy új várnagyot. Nem is

beszélve arról a súlyos gondról, hogyan ítélkezzen a tizenkét

tekintélyes lovag ügyében. Egyfelől végignézték, ahogy

lekaszabolják a testőrsége parancsnokát, másrészt, ha igaz, amit

elmondtak, akkor jobb nem bolygatni a dolgot. Örülhet, hogy

Lukas feleségül vette az özvegyet. Ellenkező esetben a következő

tartományi gyűlésen és törvénynapon nyilvánosan kellene

tárgyalni az ügyet, és akkor napvilágot lát a tény, hogy a

testőrparancsnoka megbecstelenített egy nemesasszonyt.

Mintegy megerősítést keresve, ismét a gyorsan kiházasított

özvegyre pillantott. A ruha természetesen elfedte a testét, de még

az arcán és a kezén is egyértelműen látszott az erőszak nyoma.

Hedwig közben utasította az udvarhölgyeit, hogy segítsék fel

Marthét, és vegyék a gondjaikba. Az asszonyka sorsa és Christian

halála mélyen megrázta az őrgrófnét. Az uralkodónőt azonban

más is foglalkoztatta. A szerelme halál óta szinte megbénította a

gyász. Úgy érezte, bizonyos értelemben vége az életének. Tudta,

hogy sohasem fog többé szerelmet kapni és adni.

Kábulata csak akkor múlt el, amikor a férjét foglyul ejtette a

türingiai tartománygróf. Albrecht viselkedése felháborította az

apját, ezért Hedwig azt tekintette életcéljának, hogy mindenképp

megakadályozza a trónra kerülését. Nem engedhette, hogy

idősebbik fia valaha Meissen uralkodója legyen.

Látta Otto arcán, hogy az imént hallottak megerősítették az

Albrecht iránti bizalmatlanságát.

A Meissenbe vezető úton legtöbben a gondolataikba merültek,

és nemigen beszélgettek. Marthe még mindig attól rettegett, hogy

Otto kivégezteti Lukast, aki megláncolva ült a lován. Hogyan

viselje el, ha őt is elveszíti?

Amint megérkeztek a várhegyre, Otto megparancsolta, hogy a

fogoly, az őt elkísérő lovagok és Marthe úrhölgy a nagyteremben

várakozzanak.

Magához hívatta elsőszülött fiát. A beszélgetésen nem lehetett

jelen sem Hedwig, sem Dietrich. Az őrgróf tudta, hogy Albrecht

gyűlöli az anyját és az öccsét. Hogyan fog viselkedni, ha egyedül

áll szemben az apjával, hogy válaszoljon a kérdéseire?

Albrecht természetesen látta, kik érkeztek a várhegyre az apja

kíséretével. Christian legjobb barátja láncra verve! Milyen sokat

ígérő látvány! Az öregembert gyorsan a maga oldalára állítja, mint

mindig.

- Micsoda öröm, hogy egészségben viszontláthatom

atyámat! - üdvözölte, és széttárt karral indult felé.

Eközben Marthe, Lukas és a lovagok türelmetlenül várakoztak

a nagyteremben.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Marthe halkan Lukastól, és

szorongva nézte a láncokat, amik kidörzsölték a férfi csuklóját.

- Ezt inkább nekem kellene megkérdeznem - válaszolta a

lovag. Marthe arcán a bántalmazás nyomainak vörös foltjai immár

kékre és zöldre változtak.

Nem engem fenyeget a kivégzés, gondolta Marthe keserűen, de

természetesen ezt nem mondta ki hangosan. Végül is mindnyájuk

sorsa az őrgróf döntésétől függött, aki éppen most beszélt aljas,

hazug és kegyetlen fiával.

Úgy tűnt, hogy az Otto és Albrecht közötti beszélgetés sosem ér

véget. Hedwig egy cseppet sem törődve azzal, hogy Lukas fogoly,

utasította a szolgákat, hogy hozzanak neki bőségesen enni- és

innivalót.

Dietrich részletesen elmeséltette a szemtanúkkal, hogyan zajlott

le a falu elleni támadás és az azt követő tárgyalás. A fiatalembert

láthatóan nagyon megrázták a történtek. Christian végül is

nemcsak a mestere volt évekig, hanem a példaképe is.

Marthe és Lukas szótlanul ült egymás mellett. Mindketten a

másikért aggódtak.

Örökkévalóságnak tűnő várakozás után Otto végre belépett a

nagyterembe. Komor arca megrémítette Marthét, a legrosszabbtól

tartva megfogta Lukas megláncolt kezét. A férfiak felálltak a

padról, és térdre ereszkedtek az őrgróf előtt, hogy meghallgassák

az ítéletét.

- Mindnyájan szabadok, térjenek haza. Titoktartásra kötelezem

kegyelmeteket Ekkehart halálának okával kapcsolatban. Lukas,

vigye a feleségét Christiansdorfba. Lovag uram személyében felel

azért, hogy Christian halálával kapcsolatban ne törjön ki

semmiféle zendülés, és az ezüstkitermelés is zavartalanul

folytatódjon. Négy héten belül kinevezem az új várnagyot.

Christian lovagi becsületén nem esett csorba, a fiai

visszatérhetnek az udvaromba, hogy továbbra is itt nevelkedjenek.

Otto elhárította a tizenkét lovag köszönetnyilvánítását. Sarkon

fordult és távozott. Egyedül akart lenni. Még sosem látta ennyire

világosan, milyen rideg valójában Albrecht tekintete, amit

udvarias szavai sem leplezhettek többé. Amikor átölelte, kirázta a

hideg, és egy pillanatig attól félt, hogy a tőrével hátba szúrja. Ha

nem akarta, hogy a fia erőszakkal megszerezze a hatalmat, és még

több szörnyűséget zúdítson Meissenre, akkor mihamarabb el kell

küldenie. Úgy tűnik, Hedwignek mégis igaza van.

Epilógus

Christiansdorf, 1185

Christiansdorf apraja-nagyja összegyűlt, hogy részese legyen a

nevezetes napnak. Még a tárnákban sem dolgoztak. A

bányamérőket ugyanis megbízták, hogy jelöljenek ki egy új

városrészt, ami egy hatalmas sakktáblát formázott, a közepén egy

nagy piactérrel.

Hermann bányamester személyesen felügyelte a munkálatokat.

Az őrgróf megbízottjával ő készítette a tervet, ami végre városi

rangra emeli Christiansdorfot. Harmincszor harminchat szász

mérővessző a piactér területe, huszonhétszer huszonhét

mérővessző a saroképületek helye, és ennek megfelelően

szimmetrikusak a köztük lévő telkek.

Ismét egy figyelemre méltó újítás, amit Otto a bányászokkal

együtt talált ki, és amiről a falu lakói meglepetten beszélgethettek.

A tömegben kereskedők jöttek-mentek, és dicshimnuszokat

zengve kínálták a portékájukat: friss kenyeret, mézeskalácsot, bort

és sört. A játszadozó gyerekek mindenfelé csínyeket követtek el.

Az egész inkább látszott egy ünnepségnek vagy éves vásárnak,

mint városalapításnak. A bányamérők által gondosan kimért

területeket egy év és egy nap alatt kellett beépíteni, különben

másra szállt a tulajdonjog. Az őrgróf így biztosította, hogy a

„Felsőváros”, ahogyan mostantól nevezték, gyorsan növekedjen.

A piactér körül építendő lakóházak és raktárak iránt

érdeklődőkben nem volt hiány. Itt akart berendezkedni a

bányamester, a pénzverőmester, sok gazdag kézműves és

kereskedő. Belőlük kerül majd ki a városi tanács tagjainak nagy

része, akiknek a polgárok érdekeit kell képviselniük. Jonas, a

kovács is közéjük fog tartozni. Az őrgróf a magdeburgi jog

bevezetésével adta meg a városi rangot.

Marthe és Lukas a tömegben álldogálva figyelte a nagy

tolongást.

- Milyen boldog lenne most Christian - mondta az asszony

halkan. - Mindig azt akarta, hogy a falujából jól védett város

legyen, ami több jogot biztosít a lakóinak.

Lukas gyengéden magához vonta.

- Lát minket a mennyországból. Mindig vigyázni fog ránk és

a városra. Akkor is, ha már nem az ő nevét viseli.

A hegyről, amin épült, Freibergnek, azaz szabad hegynek

nevezték el. Az őrgróf már évekkel korábban kigondolta ezt a

nevet, amikor annak idején először meglátta az ezüstöt.

Marthe a férjéhez bújt, hogy támaszra leljen, és hogy elrejtse a

könnyeit. A férfi védelmezően átölelte a feleségét, aki a szíve alatt

hordta a fiát. Nem akarta, hogy a nagy tolongásban véletlenül

meglökjék.

Abban a kőházban éltek, amit egykor Christian építtetett. Lukas

lovagként az új várnagy szolgálatában állt, aki erélyes és

hajthatatlan ember volt. Azért vállalta a szolgálatot, hogy

megvédhesse Christiansdorf lakóit. Christian halála és az új

várnagy keménykezű kormányzása nagymértékben hozzájárult,

hogy az emberek immár alig várták a városi rang és az ezzel járó

nagyobb szabadság elnyerését.

Marthe tovább dolgozott bábaként és gyógyítóként. Néhány

perc múlva kiderült, hogy sürgősen munkához kell látnia. Az ifjú

Christian furakodott át ugyanis az ünneplő tömegen, közben

hevesen integetett, hogy felhívja magára a figyelmet.

- Megkezdődött. Szükségünk van a segítségére! - kiáltotta

oda Marthénak. Anna egy éve ment feleségül a fiatalemberhez,

aki már az istállómester helyettesévé lépett elő. Az első

gyermeküket várták. A leendő apa aggodalommal telve végre

odaért hozzájuk.

- Elkísérlek egy darabon - mondta Lukas, mert nem akarta,

hogy a várandós asszonynak egyedül kelljen átverekednie magát a

tömegen.

Amikor maguk mögött hagyták az ünneplőket, Marthe

elgondolkodva megállt egy pillanatra.

- Te voltál az első, aki Christiansdorfban született. Úgy van

rendjén, hogy a te fiad jöjjön világra elsőként Freibergben -

mondta mosolyogva az egykori lovásznak.

A láthatóan zavarban lévő fiatalember udvariasan Marthéhoz és

Lukashoz fordult.

- Ha egyetértenek vele, szeretnénk Christiannak keresztelni,

az urunk és védelmezőnk után. Viselje annak a férfinak a nevét,

akinek minden jót köszönhetünk.

Utószó

A Marthéról és Christianról szóló előző két kötethez hasonlóan a

cselekmény vázát most is a történelmi korszak valós eseményei

képezik. Évekkel ezelőtt kezdtem el regényes formában

feldolgozni az érchegységbeli telepesek életének és az ezüst

megtalálásának a történetét, valamint Freiberg város létrejöttének

és a Meisseni Őrgrófságnak a tizenkettedik századi históriáját.

Akkor még nem terveztem el tudatosan, hogy a könyveim nem

csupán Freiberg és a szász területek döntő éveit mesélik el, hanem

a német történelem egyik fordulópontját is. Barbarossa Frigyes és

Oroszlán Henrik e kötetben leírt konfliktusa nemcsak véres

háborúba torkollott, ami elsősorban az egyszerű embereknek

okozott rettenetes szenvedést, és egész tartományrészeket tett

tönkre, hanem jelentősen átrajzolta a térképet is. Henrik

jogfosztásáig Szászország az Északitengert, Harzot és Vesztfáliát

foglalta magába, ezután a mai Szász- Anhaltra tolódott el, mielőtt

1423-ban a Wettin-ház megkapta a Szász Választófejedelemséget,

amivel együtt a név is a Meisseni Őrgrófságra szállt.

A konfliktus leírásában a lehető legpontosabban követem a

történelmi eseményeket. Dietrich őrgróf a magdeburgi udvari

tanácson valóban istenítéletre hívja ki Oroszlán Henriket, de a

párviadalra sosem került sor.

A forrásokban leírtaknak megfelelően mutatom be

Haldensleben kétszeri ostromát, az égő mocsártól a Wettinek és a

kölni érsek heves vitáján, valamint az ezt követő elvonulásukon át

egészen a város elárasztásáig és lerombolásáig. Évtizedekbe telt,

amíg újraépült a település.

Goslar ostromának leírásában, amelyet ténylegesen az új szász

herceg és a türingiai tartománygróf védelmezett, használtam

valamelyest az írói fantáziámat. Tények: Henrik csapatai

megsemmisítették Rammelsberg tárnáit és a falut. Az emberek

nem juthattak élelemhez, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz,

hogy a bányászok Goslarból Christiansdorfba vándoroltak. Ezt a

folyamatot próbáltam bemutatni.

A megtörtént események két részleténél engedtem meg

magamnak némi változtatást, amiért magyarázattal tartozom az

olvasóknak. Dietrich őrgrófról a Wettin-ház Petersbergi Krónikája

azt írja, hogy a mainzi udvari ünnepségeken olyan súlyosan

megbetegedett, hogy többé nem épült fel, és 1185 januárjában

meghalt. Mivel a betegségéről nem jegyeztek le semmi közelebbit,

úgy döntöttem, hogy kissé drámaibban jelenítem meg a halálát. És

ahogy már a korábbi kötetekben is hangsúlyoztam, a Hedwiggel

folytatott szerelmi viszony is az írói fantáziám terméke. A

krónikákban nincs nyoma az Otto és Hedwig közötti házastársi

vitának, azt viszont többször az asszony szemére vetik, hogy

beleavatkozott a férje ügyeibe, és hogy az őrgróf az ő

rábeszélésére teszi meg kisebbik fiát örököséül Albrecht helyett.

A későbbi események bizonyítják, hogy az őrgrófnénak igaza volt.

Erről bővebben lesz szó a regényciklus utolsó két kötetében,

amelyek főként Marthe sorsát és Freiberg korai időszakát követik

nyomon.

Történelmi tény, hogy 1184-ben Otto őrgrófot megtámadta a

türingiai tartománygróf, és Wartburg várában tartotta fogságban.

Igaz, ez a mainzi udvari ünnepség előtt történt, és nem utána. A

Wettin-házzal szövetséges fejedelmek közbenjárására és

Barbarossa Frigyes parancsára Lajos kénytelen volt szabadon

engedni ellenségét. Kétséges, hogy az ünnepség idején, ami az

ítéletidő miatt korábban véget ért, a Fuldában tartott udvari

tanácson valóban békét kötöttek-e.

Arról nem maradt fenn írásos emlék, hogy Freiberg mikor

kapta meg a városi rangot, és a városi jogairól is kevés az adat, de

bizonyára az akkoriban széles körben elterjedt magdeburgi jogon

alapultak. A város alapítási évét a huszadik században a források

alapján „számolták ki”, ami a jubileumi ünnepségek számára is

kedvezőnek tűnt. 1938-ban ünnepelték alapításának

hétszázötvenedik, 1986-ban pedig a nyolcszázadik évfordulóját.

Ennek alapján a dátum 1186-ra tehető. Ezt erősíti meg egy 1185-

ben kiadott oklevél, amelyben utoljára említik meg Christiansdorf

nevét. Ez az irat rögzíti a három falu cseréjét. A települések

eredetileg a mariazelli kolostorhoz (ma Altzella Nossen mellett)

tartoztak. A legújabb kutatások alapján több történész úgy véli,

hogy ez az utólag írásba foglalt megállapodás képezi a városi

rangra emelés jogi alapját, ezért 1185 tekinthető az alapítás

évének.

A telepesfalu középkori mértékkel gyors várossá fejlődését

kizárólag a gazdag ezüstlelőhelynek köszönhette. Ez egy hosszú

fejlődési folyamat kezdetét jelentette, aminek során Freiberg

Európa bányászati központjává, továbbá számos bányászati és

kohászati műszaki újítás szülőhelyévé vált.

Hans-Jürgen Nitz professzor érdekes elmélete szerint, amelyet a

drezdai Institut für Sachsische Geschichte und Volkskunde (Szász

Történeti és Néprajzi Intézet) posztumusz kötetében publikáltak,

Freiberg Oberstadt megépítésekor alkalmazták először

következetesen a „sakktábla alaprajzot”, amiben a helyi

bányamérők szakértelmére is támaszkodtak. Ugyanebben a

kiadványban található Michael Lindner tanulmánya, ami arra a

kérdésre keresi a választ, miért vonult el a világtól egy kolostorba

Otto apja, és miért osztotta fel a birtokait. A szerző

következtetései szerepelnek e kötetben.

Sokan járultak hozzá a munkájukkal ahhoz, hogy a

cselekményben a történelmi háttér hűen jelenjen meg, amennyire

ez egy regényben lehetséges.

Köszönettel tartozom a következő kutatóknak, művészeknek és

sportolóknak:

Dr. André Thieme, Institut für Sachsische Geschichte und

Volkskunde, Freiberg várossá válásának szakértője; Hans Friebe

érmeszakértő; Dr. Manfred Jakel, Dr. Rainer Sennewald, Jens

Kugler geológus, bányászati szakember; Prof. Otto Wienhaus

professzor Forsthochschule Tharandt, a mocsár égésével

kapcsolatban adott részletes információkat; Andreas Becke

régészeti műemlékvédő, ő fedezte fel évekkel ezelőtt a freibergi

vár falánál a sietősen megépített menekülőalagutat; a „Pax et

Codex” hagyományőrző vívóiskola kiváló vívóinak.

Daniela Loisl, az Österreichische Rheumaliga (Osztrák

Reumatológiai Egyesület) elnöke értékes információkat adott a

köszvényről, a középkori nemesek betegségéről. Loisl asszony

kívánságára került a könyvbe a megjegyzés, miszerint a legújabb

kutatások kimutatták, hogy a máig elterjedt nézettel ellentétben a

sör károsabb e betegség esetén, mint a bor, de ezt akkor Marthe

természetesen nem tudhatta.

Gabriele Meiféner és Angela Kieféling néprajzkutatóknak

köszönhetem a hétköznapi életről és a beléndek hatásáról szerzett

tudásomat, valamint a számos könyvtári és levéltári forrást,

amiket egyedül valószínűleg nem találtam volna meg.

Hálával tartozom művészi segítségéért a valódi Ludmillusnak.

A csodálatos énekmondó nagylelkűen megengedte, hogy

kölcsönvegyem a nevét regényem szereplője számára, ezenkívül

középkori stílusban megírta a Christian temetésén elhangzó dalt.

Köszönetemet fejezem ki Katharina Wegeltnek a nyers kézirat

kritikus áttekintéséért és Ilse Wagnernek a gondos lektori

munkájáért.

Külön szeretnék köszönetet mondani a kiadómnak, a Droemer

Knaur Kiadónak, amiért támogatták az elképzelésemet, és kiadták

a művet, valamint a lányomnak, aki mindig hisz bennem és a

könyveimben.