„A legjobb dolgok nekem reggel jutnak eszembe.

A fellépéseim meg este vannak.

De nem is reggel jutnak eszembe a legjobb dolgok, hanem még korábban, álmomban.

Mire felébredek, már csak a felére emlékszem.

Mire leírom, az álom valóságából mese lesz.

Elmondtam e könyvben és a mellékelt DVD-n, így, hézagosan, kihagyásos mesémet.

Egészítse ki mindenki olyanokkal, amikre még álmomban se gondoltam volna…”

Sándor György

Kossuth-díjas humoralista

ISBN 978-963-08-5170-1

Sán

do

r G

yörg

y

Eg

yhúr

on.

..

Sándor György

Egyhúron...

capsys könyv 2012 borito_Layout 1 11/20/12 3:17 PM Page 1

Egyhúron...

A könyvet tervezte:Peresztegi Zsolt

Fotó: Burger Barna

Festmény reprodukciók: Alamy, Safa Kft. (Age Fotostock,

Superctock, Imagebroker)

Sándor György: Egyhúron...Kiadja a Capsys Informatikai Kft.

H-1037 Budapest, Montevideo u. 7.www.capsys.hu

ISBN 978-963-08-5170-1 Egyhúron...

Életünkben nem voltunk még ilyen nehéz helyzetben. Előszót írni Sándor György köny-

véhez és színházi előadásának felvételéhez, laikusként, abszurd feladat.

Még gondolatként sem fogalmazódtunk meg szüleinkben, mikor Gyuri már elismert,

országos hírű humoralista volt. Bölcsessége, tisztánlátása azóta is minden alkalommal

magával ragad bennünket. Minden vele töltött perc olyan, mint lapozgatni a magyar

kultúrtörténelmet. Karinthy helyén beszélgetve a Centrálban, jönnek a sztorik Örkényről,

Weöresről, vagy akár Brezsnyevről. A magunkfajta „siheder” csak tátott szájjal bámul.

Humorba kódolt üzenetek. Röhögünk, sírunk és ismét röhögünk. Ezt teszi velünk: játszik

és közben tanít. Megosztja velünk bölcsességét, élettapasztalatát, de észre sem vesz-

szük. Mosolygunk abszurd közép-európaiságunkon és egyszerűen csak élvezzük

a vele töltött időt. Jól érezzük magunkat. Észrevétlenül belemászik a koponyánkba és

műt. Átplasztikázza gondolatainkat, világképünket. De közben csak nevetünk...

Gyuri, miért nincs Belőled több?! Könnyedebb, bölcsebb világban élnénk. Minden sokkal

tisztább és egyértelműbb lenne.

Kedves Olvasó, kedves Néző! Áll j meg pár órácskára és engedd, hogy Gyuri belo -

póddzon a gondolataidba! Érdemes...

Erdély Miklós és Szeles Zoltán

CAPSYS

Fekete – fehér – színes

Sándor Györgyöt először gyermekkoromban láttam a tévében. Fekete-fehér tévé volt, s az volt

az érzésem, hogy ő is valami fekete-fehér ember lehet. Keveset beszélt, nagy szüneteket tartott,

s valóban: a szín és sziporkázás hiányzott belőle. De ahogy félrebillent fejjel, lassan, tagolva beszélt,

azért érezni lehetett, hogy ott belül megvan minden szín és minden árnyalat. Aztán valamikor

a ‘80-as években az Egyetemi Színpadon is volt szerencsém jelen lenni egy előadásán, a Lyu kas -

órán. Érdekes módon ott is feltűnt ez a bizonyos fekete-fehér-sége. Talán úgy is volt öltözve. Fehér

ing, vagy fekete garbó, nem tudom. Az előadása is kiszámított, precíz. Fekete-fehér, mint

a sakk, és ő is: bölcs volt, mint egy sakkfigura. Mint egy gyalog. Aki tudja, hogy vezér is lehet belőle,

csak át kell verekednie magát a mezőkön. Sokat töprengett minden lépés előtt, mindig csak egyet

lépett, s mikor a tábla végére ért esze ágában sem volt, hogy vezérre cserélje magát. És akkor

kapta a legnagyobb tapsot.

Aztán elszállt néhány évtized. Személyesen nem ismerem azóta sem, de olvastam

egy-két írását, interjúit, néztem műsorait, sőt olykor még látom is a MOM Park környékén. Járó-

kelő lett belőle, de azt hiszem, mindig is az volt. Az igazi fajtából, akinek minden lépése nyomot

hagy a városon, ahol él.

És aztán egyszercsak egy barátom megkért, hogy válogassunk képeket Sándor György

írásaihoz. Színeseket, a művészettörténet nagy alkotásait, olyanokat, amiken valamilyen módon

mind felbukkan egy-egy hegedű, nagybőgő, muzsikus, artista, bohóc. Az ő emberei és az őál -

tala annyiszor elmesélt nagybőgők és hegedűk. Nehéznek tűnt a feladat, mert úgy láttam, hogy

Sándor György sem nem vizuális, sem nem muzikális. Őt hallgatni is lehet, anélkül, hogy néznénk.

Szavai és közöttük a csend, a hosszabb-rövidebb kihagyások, a félbevágott idézetek inkább egy

szabadjára eresztett metronóm gyorsabb-lassabb tempózására emlékeztetnek, mint sokszólamú,

szép melódiákra. Fekete-fehér akkor is. Egy igen, egy nem. Néha egy talán. Vagy egy esetleg. Eset-

leg egy mintha. De hol van a színesség, hol vannak a burjánzóan költői, rafinált rímekbe rendezett

szavak, s hol a zene?

Nos, az is megvan. Meg lett. A hegedű című írásokban ki ne hallaná egy-egy alig felidézhető

dallam foszlányait, az egy húron (mert több nem maradt) megkapaszkodni próbáló dal törékeny-

ségét? A kedves melódiát, ami ott bújkál, s ott keresi fészkét a hegedűben, a húrokon, a pizzicatót

pengető kéz ujjain, de ami ugyanakkor száll is, mint az a szegény zsidó, az a fidler Chagall elbűvölő

képein. Miért repül minden Chagall festményein? Mert olyanok azok, mint egy csillagtérkép.

Ott van a fejünk felett, hol erre, hol arra fordulnak csillagaink, de biztos irányt mégis csak ott, a ma-

gasban találunk. Nos, Chagall az ő régi világát vetítette az égre, hogy örök iránytűje legyen sorsának.

S lehet-e másképp, mint színes képekkel beszélni a megtérés erejéről? Grünewald egy-

szerre mámorító és félelmetes fényvíziói, Bellini San Zaccharia-oltárképének rideg, de mégis

az isteni melegséggel átjárt geometriája a csoda erejét sugározzák. S az a sok ágrólszakadt sze-

gény, bolond muzsikus Judith Leyster, Nyikolaj Perov vagy André Derain képein; az önfeledten

mulatozó egyszerű emberek, akik Teniers, Honthorst vagy Zoffany ecsetje nyomán kelnek életre,

s hirdetik az egyszer élünk harsány, de sokszor mégis erőt adó parancsát; Ivan Punyi bolondos

figurái, Matisse magára maradt kis hegedűs lánykája: nem ezek járnak-kelnek-e itt a könyv lapjain?

Néha ránk köszönnek, mint Sándor György az utcán, kérdeznek, mintha tanácstalanok lenné -

nek, pedig valójában rajtunk akarnak segíteni. És Böcklin önarcképén nem a Halál muzsikál-e

a fülünkbe? Na, hát ezért kell néha kivenni azt a hegedűt a kezéből. Odaadni Matisse-nak,

Dufynek, Szent Cecíliának, s megkérni egy angyalt, hogy segítsen neki. Vagy egyszerűen csak

letenni az ablakba. Kuzma Petrov-Vodkin hideg, szentpétervári ablakába. S nézni, ahogy ezüst

szilánkokra törik szét, mint minden Petrov-Vodkin képein.

Ez a fekete-fehér ember ebben a könyvben lelke legmélyébe is bepillantást engedett.

És mondjon bárki bármit is: ott a lélek legbelső mezőin nincs csend és nincs sötét. Hangszerek

pendülnek, s színes képekbe öltözik a világ.

Bellák Gábor

művészettörténész

A képek elé még egy megjegyzés:Nem vagyok prűd, csak vizuális...

Mottó

„Gyuri, olyan szomorúnak tűnsz.

Vagy ez is csak vicc?”

Kedves Olvasó!

Nem tudom, hirtelen kinek mit kellene most elmondani magamról. Van, aki az első perc-

től ismeri, hogy mit csinálok, ott volt már 1965-ben, az első fellépésemen a Budapesti

Egyetemi Színpadon, de gyanítom, közülük akad majd a legkevesebb olvasóm.

Van, aki úgy az ötödik –talán a legsikeresebb- önálló szerzői-előadói estemtől, a Lyukas -

órától követ engem.

És a legtöbben, szinte biztosra veszem, az utcai tévéjátékaim alapján ismernek, talán

még sosem látták egy önálló estemet sem. (Most mellékelem a legújabbat ebben a

könyvben.)

Naponta úgy 10-15 ember szólít meg az utcán, boltokban, autóbuszon vagy villamoson;

a metró mozgólépcsőjén nevet rám, és jelzi, hogy felismer, kedvel. Elsősorban a Burda-

szabásminta játékomat említi, amikor az Oktogonon el voltam tévedve, és térképként

használtam a szabásmintát, még a cipőmet is levettem, és úgy tébláboltam, miközben

többen is készségesen segítettek… És segítenének ma is, mert szívesen folytatnám

a kandi kamerás játékaimat… De most már nem a Majtényi Frigyes utcát keresném,

hanem a Karinthy Frigyest. I l letve azt nem kellene keresnem, mert mindig is a Karinthy-

féle humor nyomdokain próbáltam járni.

Ha szabad javasolnom, az előbbiek és e pár sor elolvasása után, mielőtt tovább -

lapoz(na), nézze meg az albumunkhoz mellékelt DVD-t, és csak utána folytassa az

olva sást itt, ezeken a lapokon. Most írásban még csak annyit, hogy a Budapesti Kama -

Kuzma Petrov-Vodkin: Hegedű, 1918

ra színházban 2012. január 19-én felvett Válogatott jel lemtelenségeim című szerzői-

előadói estem teljes anyagát mellékeltük albumunkhoz, viszont az elhangzott szöve-

gekből nyomtatásban csupán néhányat közlünk. Két különböző műfajról van ugyanis

szó. I l letve hangzó. Egy Örkény István Egypercessel ezt talán jobban sikerül megvi -

lágítanom.

Tehát még ne kezdje/kezdd el nézni a DVD-t, ezt még olvassa/olvasd el. Elnézést, ugye

ez a tegezés mostantól végig mehet? Nem hallom... A hallgatásodat beleegyezésnek

veszem.

Ezt az Egypercest hiába keresed Örkény összes művei között, csak nekem írta. Az előz-

mény az volt, hogy kezdő süvölvény koromban megszerveztek nekem egy bemutat-

kozó előadást, ahová több il lusztris személy mellett Örkényt is meghívták. A műsorom

végén, mikor Örkény is gratulált, megkértem arra, hogy az addig általa felkarolt fiatal írók

után mutasson be engem is az Új Írás folyóiratban. Nem sokra rá már a következő

hamisítatlan Örkény Egypercest vehettem ki a postaládámból.

Kedves Gyurka!

(A kedveset nem biztos, hogy írta, de így jobban hangzik utólag...)

Tehát: Gyurka! Említettem az Új Írásban, hogy te lennél a következő, akit bemutatnék

a sorozatomban. Nagyon megörültek ennek! Megígértem a nevedben, hogy két-három

írásodat mellékeled ehhez. Ennek még jobban megörültek! Felajánlottam, hogy pár

ajánló sort írok eléjük. Nahát, ennek örültek aztán a legjobban!!! De továbbra is azt javas -

lom, hogy ne publikálj.

Mikor felhívott telefonon… Pontosabban, mikor leforrázva, végleg megsemmisülve

felhívtam, azt mondta:

- Most nyilván nem örülsz ennek, de jobb, ha eldöntöd időben és véglegesen, hogy amit

írsz a jövőben, olvasásra vagy előadásra szánod-e.

Raoul Dufy: Zene, 1950 körül

Kedves Olvasóm!

A fentiek ellenére még mindig egy kis olvasásodat kérem, és a DVD-t csak ezután nézd

meg. Bár… Azokat az írásaimat, amelyek a Budapesti Kamaraszínházban nem hangzot-

tak el, de itt közlöm ebben a könyvecskében, azokat is – a DVD segítségével – már más-

képp fogod olvasni. Látsz mögötte engem, szinte hallod a hangsúlyaimat is. (Örkény

jogos figyelmeztetése ellenére mégis talán az lehet az előnye a már DVD-n látott szöveg

írásban való megjelentetésének, hogy vissza-visszalapozhatsz ezekben a szövegek-

ben.) Mert Örkénnyel: Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek! Anélkül, hogy

hasonlítanám magam a Mesterhez. Mert hol van Ő tőlem?! (Fényévnyire!) De ha már

ennyit írtam Róla, akkor még ezt a soromat idebiggyesztem:

- Volt önkényuralom, de nincs Örkény unalom.

(És talán olyan nagy csalódást én sem okozok…)

Már csak annyit… Nem, még annyit se…

Kezdd el a DVD-nézést, és aztán majd meglátjuk, a könyvben még mi lesz...

A DVD megnézése után

(Fogadj szót, és most nézd meg! Előre is köszönet!)

(Utána...)

Ezek után tulajdonképpen már meg sem szabadna szólalnom… Akkor sem, ha ezáltal

ennek az albumnak a lapjait teljesen üresen hagyom. Amit jelenlegi érzékenységi – vagy

érzéketlenségi – szintemen tudok, mindent elmondtam ebben az önálló estben. És még

ez év január 19. óta, amikor DVD-re rögzítették ezt az estemet, azóta annyira még nem

töltődhettem fel, hogy akár itt, ebben a könyvben ezekkel „egyenrangú”, hasonló szín-

vonalú szövegeket közölhessek. A beígért pár számomat meg az előbb látottakból most

frissen, mikor még ki sem hűlt a siker, i l lúzióromboló volna azonnal ide leírni. Majd kicsit

Pavel Varfolomejevics Kuznyecov: Párizsi színészek, 1929

később, az új szövegeim közé próbálom beapplikálni, hogy így – eredeti szövegkörnye-

zetükből kimozdítva –, új értelmet nyerjenek ebben az új megvilágításban.

Új szövegeim természetesen nem teljesen újak… (Megbeszéltük, hogy ilyen hamar nem

„pattanhatnak” csak úgy „ki” belőlem…) Szóval dédelgetek én azért évek óta… Érlelődik

bennem több olyan írás is, amiket alighanem sosem fogok majd a leendő önálló estje-

imben sem a színpadon előadni. Talán nem is előadásra szántam őket (Örkénnyel nem

ellenkezve, emlékeztek, mit írtam ezzel kapcsolatban a bevezetőben). De írásban

– „csak” olvasásra hagyatkozva – talán a papír rivaldáján átmennek.

Persze ezután az esetleg túlzottnak érzett szerénységem (inkább álszerénységem)

után… Mívesebben Pilinszkyvel: mezítelenségi fokon túllépve, e szándékosan hosszúra

nyújtott rávezető után… (Hogy az önálló estem okozta hatás még „kicsengjen”, a „hím-

por” olyan gyorsan ne száll jon szana-széjjel), most már előrukkolok az első i lyen

kedvencemmel (legyen ennek az írásomnak A hegedű a munkacíme), amit meg -

megszakítva végigvinnék itt az egész köteten (még az is lehet, hogy majd ezzel az

írással fejezem be ezt az albumot).

Tehát: A hegedű

– írta Sándor György verse –

De előtte – ugye már változtatok az eredeti elképzelésemen – (kész őrület, ha ez majd

végig így megy), előtte „rácsúszva” A hegedűre elmondom, il letve leírom kezdő korom-

ból Ars poeticámat, szinte a műfajom azonnali leleplezésére, egy színpadi jelenetemet.

Karinthy és Chagall után szabadon

Itt állok végre én is a cirkuszporond közepén. Felkúszom egy létrán négy emelet ma-

gasságba. Egy vaslábú asztalkát nyújtanak felém. Megtámasztom a létra felső fokán.

Kazimir Szeverinovics Malevics: Tehén és hegedű, 1913

Rákúszom az asztalra. Felállok, egyensúlyozok.

Három szék következik, egymás tetejére állítva. Lenn az emberek apró gombostűfejek.

Az egész épület könnyen remeg alattam. Lassan kúszok fel. Megvárom, míg az ingás

eléri a holtpontot. Ki-e-gye-ne-se-dem. Hegedűsként a háztetőn.

Halálos csendben, óvatosan előveszem a hegedűt.

De lenn felejtettem a vonót…

És akkor – most már mindenfajta kommentár nélkül:

A hegedű

Durvul a jövő. Mondják, még polgárháborúval is fenyegethet. Nem, nem hiszem. Jobb

a béke! A békejobb...

Míg ezen elmélkedem, egy televízióban látott ember mozgóképe nem hagy nyugodni

lassan egy hete. Második világháborús romok között egy nagybőgőt vonszol át a vá-

rossá nyilvánított hadszíntéren.

Hadszíntérré nyilvánított városrészen.

Kiégett házak, csupaszon meredő tűzfalak, feltépett úttestek, hullák, tetemek és a férfi

– mint Szarajevó előtt dédanyáink boka alattig érő szoknyáikat a lóvasútmegállón –

nagybőgőjét frivolan a törmelék fölé libbentve menti, ami még menthető.

(De lehet, hogy csellót.)

Hadirepülők, iszonyat a levegőben, szárazföldön, vízen át, és ez a férfi – lehet, hogy nő –

viszi a csellóját valahonnan valahová.

(Lehet, hogy brácsát.)

Marc Chagall: Nagycirkusz, 1956

Talán egy perce sincs, hogy bombák hullottak, talán most szőnyegbombáznak. Minden

pusztult, pusztul körülötte, de ez az ember és ez a hegedű valahogy megmaradt.

Háború, üszök, reménytelenség, de ez az ember viszi a hangszerét mindenen keresztül.

A totális kilátástalanság ellenére az életre valló ösztöne most éppen ezt cselekedteti

vele, miközben akár a következő másodpercben – hegedű ide-oda –, kimúlhat ez

az állatinak mondható élete.

(Cselló.)

De akkor is keresztülviszi!

Küzd és bízva kételkedik.

Magának viszi a bőgőt, másnak menti?

Zenész ez a hölgy – férfi –, ez az ő hangszere, vagy az oboája már odapusztult?

Műértő-e vagy civil botfülű, a kérdés, ebben a világháborúban – második – lényegtelen.

Megmenekült-e végül, játszott-e rajta a háború alatt?

Volt hallgatója, hallgatólagosan realizálta halálával ezt az emberi ésszel felfoghatatlant,

ez már történelem.

Viszont e részletek nélkül nem tanulságos az egész, taníthatatlan.

Öninterjú gyanánt

2010-ben elnyertem a megtisztelő Prima Díjat a Magyar színház- és filmművészet kate-

góriában. Öninterjú gyanánt hadd másoljam ide a Prima Primissima Évkönyvben meg-

jelenő interjút, melyet én készítettem önmagammal.Marc Chagall: A zöld hegedűs, 1923-24

Ülünk a budapesti Centrál Kávéházban Sándor György Kossuth-díjas író-elő-

adóművésszel. A humoralista 2010-ben a Magyar színház- és filmművészet

kategóriában nyerte el a megtisztelő Prima-díjat.

Csak azt ne kérdezze tőlem, hogy mit éreztem, amikor megtudtam...

Mert elmondom.

Mit érzett?

Hát, azt nem lehet leírni...! Éppen mentem az utcán… Rajtam egy ilyen sötétszürke zakó

volt, de utólag visszagondolva inkább világossárga… Vagy kifakult azóta. És a jobb

hónom alatt egy ilyen soha nem tapasztalt, – nem azt mondom, hogy viszketés –... mert

annál nemesebb, mélyebb... Majdnem már a köldöknél… Nincsenek rá szavak… Hogy

pont én? És hála Istennek nem más! Még a magyar nyelvben keresik – sok pénzért –

a megfelelő szót, hogy mit érezzen és mondjon valaki a sok mill ió közül... Most az em-

berekre gondolok… Hogy valaki mit nyilatkozzon, ha netán ő is megkapja ezt a Prima-

díjat. De mi – akiket eddig jutalmaztak – még nem tudjuk ez ügyben kifejezni magunkat.

Ennyiben mindenképpen szegényebbek lettünk... Szerencsére csak egy kifejezéssel.

Mégis próbálkozzon. Mihez hasonló ez az érzése?

A szerelem semmi ehhez képest. De itt kétmillió nyolcról van szó! És én bevallom: isme-

retlenül is már szerelmes voltam ebbe a pénzbe! Persze először az ember a kétmill ió

nyolcból maximum csak 16 forint 50 fil lért fog fel… Aztán 28. 70-et is képes átérezni…

Főleg, ha harmincból nem adnak vissza neki… Mint a tengerrel, úgy van ezzel az ember:

„Különös, hogy a tenger halhatatlan, holott minden hulláma végítélet” – mondaná

a költő…, aki pénz helyett általában csak verset… De az ember képtelen felfogni azt

a végtelenséget, ami a tenger, egy-egy hullámot még csak-csak, ahogy a partot nyal-

Nyikolaj Petrovics Bogdanov-Belszkij: Tehetség, 1890-es évek

dossa, de befelé már nem merészkedik a szem. A cseppben a tengert. De egy cseppet

sem zavar, hogy nem kérdez...

Azért azt megkérdezném…

Ha azt kérdezné…, akkor azt válaszolnám, hogy hónap vége felé érezni – egyelőre

még frakk és szmoking nélkül – valami olyasmit, amit ott, a Művészetek Palotájában. Azt

a cso dá latos érzést, amikor úgy huszonötödike felé… Akkor is, ha az a hónap harminc

napos, és az utolsó nap csütörtökre esik. Hónap vége felé kezdtem el érezni ezt

a csodát, amikor Koltai Robi kölcsönadott, nagy nehezen, húszezret… Amikor meg-

adom – néha – 3-án… Már nem ugyanaz az érzés… Demján és Csányi úr érezhet ilyet…

, amikor adja ki a pénzt… ránk…, és nem kapja – most se, tőlem – vissza, csak ezt. De

a hitelezőim talán, igen. Mert pont annyival tartoztam nekik. És ott ültek emiatt mind

a nézőtéren. De ott az átadásnál még nem kellett visszaadnom…, egy napig még

az enyém volt. Hát az szép nap volt. Gondoltam, másnap megduplázom símaszkosan,

de a „viszkisen” okultam. Hálát viszont így is érzek. És őszintén, tényleg nagyra értéke-

lem azt az áldozatkészséget, ahogyan a Primával és a Primissimával támogatnak ben-

nünket ezekben az ínséges időkben. De remélem, a díjazók is díjazzák majd, hogy

a majd’ ötven éves pályafutásom „magasztos” ecsetelése helyett egy stílusparódiával

próbálom többszínűvé tenni ezt az igazán értékes évkönyvet. Ami meglehet, éppen

ezzel az albummal egyidőben jelenik majd meg.

Akkor megkérdezem végre...

Az a válaszom erre, hogy: igen. I l letve… Nem is annyira a díjnak örültem, inkább csak

a pénznek. De ösztönösen valahogy ráéreztem, hogy ezek összetartoznak: hogy díj nél-

kül nem adnak csak úgy pénzt… Ha valamelyiket vissza kellene utasítani, talán mégis

inkább a díjat… Elnézést, hogy mindig a pénzről beszélek, de még így is jobb, mintha

Maxime Pierre Dethomas: A hegedűművész, 1910 körül

a pénz beszélne. Miközben sajnos már ez lett… A pénzről beszélek.

Kanyarodjunk vissza a kiinduló pontunkhoz...

Tehát mentem az utcán, – még mindig – mint máskor is, ha nem jön a villamos… Pedig

felszállhattam volna rá, ha végre megjön… És nem kell már bliccelni sem… Nyugdíjas

vagyok. Ezért is nem izgatott az a kétmill ió nyolc… Mert anélkül is éltem addig… Meg

merem kockáztatni – bár meredek, amit most mondok – hogy az Unión kívül is lehet…

Bocsánat, a Primán kívül is van élet… És biztosan lesz majd kategóriájuk a hajlék -

talanoknak is.

Azért érdekelne a művészi pályafutásáról is még valami…

És akkor a Primissimáról még nem is beszéltem… Mert ugye az esetemben a nulláról

kap váratlanul az ember kettőnyolcat, de aztán elszemtelenedik, mint Berija… (Akik nem

ismerik a történelmet: kinyílik a csipája.) És már abban reménykedik titokban, hogy akár

még 14 mill iót is kaphat. Na most, már a díj előtt jóval nagyon rossz voltam számtan-

ban… És az ezrelékének a megszámolására sem volt eddig alkalmam, pedig annak

idején, középiskolás koromban szinte minden osztályt kétszer jártam… Arra azért

visszaemlékezem homályosan, hogy a 14 mill ió mintha mégis több lenne mint a kettő-

nyolc… Hogy mennyivel, azt mindig a bank dönti el...

Valamit azért a vége felé a művészetéről… Hogy például hogyan készül az önálló

estjére?

Sokat olvasok. Klasszikusokat. Kedvenc olvasmányom a Prima Primissima eddigi két

évkönyve. Nem tudom letenni… A lakásom felújítva is kicsi… A Háború és békét sem

tudom miatta elolvasni. Nagyon szeretem ezeket az évkönyveket. Mindenki hálásan

Giovanni Benedetto Castiglione: Faun és pásztorlány, 1640 körül

köszöni benne a díjat. Most én is. Érdekes ezekben a könyvekben, hogy a Primások

azért nem mernek pimaszkodni, mert titkon azt remélik, hogy megkaphatják még

a Primissimát is. (Talán nekem is jobban kellene már vigyázni...)

Ha lehet, ne személyeskedjünk...

Épp ellenkezőleg. Minden dicséret a megyei vállalkozók vezetőit i l leti! Akik titkos szava-

záson döntik el, ki milyen díjat nyerhet, és ahhoz, hogy minden jelöltről felelősségteljesen

dönthessenek, már-már veszélyeztetik munkájukat-keresetüket, mert ugye minden

munka- és szabadidejüket évről évre, éjt nappallá téve múzeumokban-hangverseny-

termekben töltik, és szegényeknek könyvmolytól lyukas még a kézelőjük is…

Mik a tervei jövőre? Készül új önálló estre?

Egyelőre most könyvet írok a Prima Primissima könyvekről. Remélem, ezzel kitöltöm

a 14 és a kettőnyolc közötti hézagot. Beírom magam a Primissimák közé.

Ezen kívül most már minden évben hivatalos vagyok a díjkiosztó ünnepre, és ott, a foga-

dáson – miután a díszelőadást átvészeltem – annyit tudok enni, hogy vagy elrontom

a gyomrom egész jövő évre, vagy úgy jól lakok, hogy kibírom a következő évi fogadásig.

És az is jó, hogy politikai megfontolásból nemcsak fogadás balról van…, hanem jobbról

is… Innen és onnan is kapnak díjat...

Hogyan összegezné pályája rendhagyó műfajának ezzel a díjjal való igen szép elisme-

rését?

Ott folytatnám, hogy azóta másképp látom a világot… Mert a díjból végre azért tellett

egy rózsaszínű szemüvegre… És még a kedvenc koldusomnak is tudtam adni pár

dioptriát belőle a Ferenciek terén. Már az ő nyomorát is a rózsaszínű szemüvegen

Gerrit van Honthorst: A vidám hegedűs, 1623

keresztül szebbnek látom, és nem annyira reménytelennek, annak ellenére, hogy

a visszér operációjára gyűjt már a negyedik éve...

Szavaiból azért némi keserűséget, gúnyt is kiérzek...

Pedig pont az ellenkezője játszódik le bennem. Persze most már sosem tudom bebizo-

nyítani, hogy nem a pénzükért szeretem őket… Mindenesetre, ha a díjkiosztás miatt

az alapítvány létrehozói lassan tönkremennének… A magam kis nyugdíjából akár havi

két-háromezret is elkülönítenék nekik, mert szeretnék bejutni a „Száz legszegényebb”

könyvébe.

És a végrendeletemben rájuk iratom mindenemet, ne féljenek most már, nem hagyom

el őket, támogatom a magam véges eszközeivel… Hogy legalább a gázszámla egy

részét kifizethessék időben… Halálom után még a szerveimet is felajánlom-… nem csak

a jobb lábamat…, hogy a válság miatt ne bal lábbal keljenek fel- hanem azt az áldott

jó szívemet is… És az epémet…

Ez már az új önálló estjének a részlete?

Nem gondoltam eddig erre…, csak azóta, hogy elkezdtük ezt az interjút.

Tud-e valami megnyugtatót, biztatót mondani nemcsak azoknak, akik a világválság

miatt még tovább szegényednek, hanem főként azoknak, akik éppen emiatt gazdagod-

nak meg?

Mindössze annyi biztatót, hogy ebben az alapjaiban megváltozott, érték-zavarodott

vi lágunkban, ahol – Shakespeare-rel – „az Érdem itt koldusnak született, és hitvány

Semmiségre pompa vár”.

Ebben a világban annyi biztatót mondhatok, nem csak a ma Harpagonjainak, de minden

Nyikolaj Petrovics Petrov: Zenész, 1876

becsületes munkával-szorgalommal és komoly spórolással meggazdagodottnak, hogy

nyugodjanak meg végre. Mára már – Márai Sándor szavaival – a „Szegények iskolája”

sem érvényes, mert ott még Márai azt írta, hogy például kéjvágyat és humorérzéket

sem lehet megvenni pénzzel…

De – íme, ez utóbbit – nálam is sikerült végül elérniük.

Még ha ez az interjú nem is príma, de egy díjazott mondta el.

A Világbank üzenete Magyarországra

Tisztelt Asszonyom!

Sajnálattal vettük hibabejelentését, reméljük, válaszunk még életben találja.

Higgye le, 28 éves korban ez nem kis dolog.

Nem lesz ez mindig így. Lesz ez még rosszabb.

Addig azt tanácsoljuk: továbbra is adja át a helyét a vil lamoson a fiataloknak, ne üljön

gyorsjáratú autóbuszra, ne vegyen lejárt kombinált bérletet, húzza meg magát, töpö-

rödjék!

Hát örökké akar élni?!

Ön intelligens asszony, ne mérje hát állandóan a vérnyomását, ne cserélje a sejtjeit, örül-

jön, hogy visszeresek a lábai, hogy szélütött, és hogy kis fizetése mellett kleptomániás.

Egyben reménykedhet csak, hogy ahogy a szervezete romlik, úgy javul a világ.

A mai 28 évesek már nem olyan egészségesek, mint akik régről 28 évesek.

Ne várjon hát senkitől semmi jót,

és akkor nem is kap!

Ha eljut idáig: nincs visszaút.

Figyelje meg, amikor már mindenről lemondott, akkor megint apró örömök fogják érni.

Henry Harewood Robinson: Lány hegedűvel, 1890 körül

És nagy bánatok.

Ne törődjön hát a világgal, az se törődik magával.

Tisztelt, csöppet sem!

Én lennék akkor egyszerre a hazai vállalkozásaimban megcsúfolt, bruttósítottan szen-

vedő adóalany? S ugyanakkor a rajtam élősködő, a nem a hazai ipart támogató, nem

teremtő? Az effektív alkotástól-produktumtól végképp elidegenedett, hideg, számító-

számoló gépcsoda is, egy személyben?

A virtuális vil logásból sápfölöző, belőlünk busás hasznot húzó, tőkét izgető-mozgató,

profitot púpozottan felhalmozó, láthatatlan, égbe kiáltó jövedelmű és vagyonú, fel- és

megfoghatatlan?!

Polit ikai hatalomra, egyeduralomra törő, élet-halál fölé emelkedő, világcsendőrködő,

éjjel-nappal spekuláló és ellenőrizhetetlenül blöffölő, tőzsdekrach? Grandiózus pökhen-

dikeppel?

De félre a pityergéssel, sírni csak a győztesnek szabad.

A nemzet most egyfolytában azért mégsem röhöghet…

Mellékelem akkor még azt a jellegzetes párbeszédet is a DVD-ből, ahol össze-

szedtem az összes mai közhelyünkből, az írott és elektronikus médiából a leg-

gyakrabban előfordulókat.

Nézd, ha te lojális vagy énvelem szemben, én hajlandó vagyok a te szekeredet tolni.

De ha te kiállsz mellettem, az nekem az állásomba kerülhet.

Viszont ha én leleplezlek, te elhatárolódhatsz a szponzoraimtól, amiért is ha az erőviszo-

nyok a te oldalad felé bil lennek, mi győztesen kerülhetünk ki, ami az ő pozíciójukat

Salvador Dali: Három szürrealista fiatalasszony, kezeikben egy zenekar bőrével, 1936

végleg esélytelenné teszi.

Amennyiben viszont nivellálódnának az érdekütköztetések, és elrontanád ezzel a játék-

szabályokat, az én kutyám kölyke leradírozhatná a porondról a te bolsijaidat.

Ez esetben, ha te kivárásra játszol, és én megtámogatlak ebben, az az ő presztízsvesz-

teségükből számunkra csak eszményi értéket jelenthet.

Egy összegben.

De ha te időben átcsoportosítasz, és én tisztára moslak, ők már nem falaznak ebben.

Kérdés, ha én nevemet adom az egészhez, de ő továbbra is mocskolódik, úgy tisztán

csak mi sározódunk-e be?

Mert ha te profitorientált vagy, és én legatyásodok, úgy nincs a teremtésben vesztes,

csak mi, mindannyian.

(Nagyon nehéz szöveg. )

Summázva eddig ezt az egészet…

Így szól ugye az ismert idézet: a költő óriási pénzeket keresett nyomoráról írt verseivel.

Nálam pont fordítva jött be:

az örömeiről írt szövegeivel az író teljesen tönkrement.

Vadnyugat és szelídkelet

Vártuk már a serifeket.

Hát megjöttek... De továbbra is közönyösek maradtak

Tiborc panaszaira a Bank-ban...Henri Matisse: A zene, 1910

Gyorsan, sietek A hegedű második részével, mielőtt feledésbe menne… tüze

van, ki nem hűlhet.

Miközben a durvuló jövőn elmélkedem,

– i l letve ellenszerén –, a múltból, a romok között ez a nagybőgőt vonszoló ember

(bennem még mindig mozgó képe) felejthetetlen, nem enged el.

Kalandozni. A humor fele...

Frivolan, már-már groteszk fintorral dacol a tényekkel, a romokkal. Azokon állva, szinte

szájharmonikázik Valahol Európában . Törékeny hegedűcskéjét közben meg-meglib-

bentve a törmelék fölött menti – nekünk –, ami menthető. Viszi a római színen át a fa-

lanszter jelenetbe-jövőbe a hegedűt valahonnan valahova, a „túlsó partra”.

Karinthy cirkuszosa ő, ha megöregedett volna, hegedűkészítést is vállalna, ha lenne

még háztető.

„Régi szelíd esték”

„Eltört a szilvafa”

Minden pusztul, pusztult, de ez az ember, aki átviszi a hegedűt a túlsó partra, megma-

radt magnak.

(Brácsát.)

Már szinte biztos, más nagybőgő is megmaradt a háború alatt. (Cselló.)

Nem pusztult el az utolsó oboa sem. (Angolkürt.) Egész zenekarok is összeverődtek

– ha kényszerből is –, preklasszikus zenére, a koncentrációs táborokban. Láttunk

játszani másokat is, nemcsak hárfán, citerán, nemcsak általánosságban, hanem életre-

halálra, Két félidőn át: a pokolban.

Fölzúgtak időnként a hamuszín egek, és a KZ-oratórium, a második világháború után is,

emlékeztetőül. Recsk, Gulag, Andrássy út 60., nemzetiségirtás, tömeggyilkosságok,

Marc Chagall: Kompozíció, 1976

felsorolhatatlan.

Kérem az olvasót, még ne lapozzon! Fejből játszom. Emlékezetből. Messze nem

az érzésekkel, szavakkal.

Zavarbaejtően megható kritikákat írtak rólam.

Már a hatvanas években Zelk Zoltán az Élet és Irodalomban egy önálló estem után ezt

írta: „(…) És mire gondoltam még e meghökkentő másfél óra alatt? Arra, hogy ez

a Sándor György olyanokat tud kitalálni, amiket csak Karinthy Frigyes találhatna ki,

ha ma élne, egy mai Hadik Kávéházban...”

Az Örkény monográfia szerzője, Lázár István, rá tizenöt évre ugyancsak az ÉS-ben

Woody Allenhez, Jacques Tatihoz és Arkagyij Rajkinhoz hasonlított.

Még egy Örkény dedikációt idemásolok.

„Sándor Györgynek, a fiatal humoristának, közeli rokona, Örkény István, nyugalmazott

humorista.”

Mindezeket azért bocsátom előre – főleg a most pályakezdőknek –, hogyha elolvassák

az ezután következőket, lássák, nem megy olyan simán senkinek sem. Mástól is tudnék

példákat erre, de az ember mégiscsak legjobban a magával történteket tudja leírni

a leghitelesebben. Minden szépítés nélkül, próbálom, egy az egyben.

A középiskola közben.

Kaposváron azonnal szerződtettek a színházba, kisegítő öltöztetőnek. (Miután harmadik

gimnazista koromban meglógtam a továbbtanulás legapróbb lehetősége elől is...)

Ivan Albertovics Punyi: Csendélet vörös hegedűvel, 1919

Három kilométerre laktam a várostól, munkásszálláson.

Első szerepem a Mágnás Miska néger inasa volt. Kérdeztem, hogy kell négernek lenni?

(Ez önmagában is áthallásos.) Azt tanácsolták, derékig kenjem be magam olajjal, aztán

égessek parafadugót, és a korommal sminkeljem be a bőröm. Nem értettem, miért kell

derékig? Hiszen fölötte ruha lesz. Ráadásul az olajon nem tapadt meg a korom. Fél hét-

kor kezdtem el a készülődést, háromnegyed kilenc után léptem a színpadra. Még ma is

nyomasztó álmaim vannak, hogy nem készülök el időben. A második felvonás végére

érkezik Eleméry gróf afrikai vadászatáról. Én voltam a néger inasa. Egyik kezemben úti-

poggyász, másik kezemben óriási kitömött madár, immár négerségem kettős takará-

sában. (A fehér ruhafölső volt az egyik.)

A finálé: a színpad közepén, a nagy szárnyas ajtóban megjelenik Eleméry gróf. S mire

én beértem, már összement a függöny. (Harmadszor is teljesen eltakarva… A nézőtéren

senki sem tudhatta, hogy a darabban szerepelt egy néger inas.)

A lesminkelésnél meg kellett várnom a harmadik felvonás szereplőit, mert csak hideg

víz volt, és a lavórt előttük összekormoztam volna.

De azért nem tudom, mikor voltam boldogabb.

Ma is onnan szeretnék meríteni.

Abból a hideg vízből…

Kaposvárott annyi elkeseredés halmozódott fel bennem,

hogy egy év után 6000 jelentkező közül a Színművészeti Főiskolán a kiválasztottak

egyike lehettem.

Felvettek.

Mikor ott álltunk a színpadon, mi, boldog huszonnégyek, odasúgtam az előttem álló

Kézdy Gyurinak:

- Én csak úgy belógtam ide.

Sztanyiszlav Alekszandrovics Bruszilov: Utolsó melódia, 2005

(Azóta is… Mindenhova… Rövid időre… Aztán páros lábbal… Mint a Főiskoláról is… Már

félévkor ki akart rúgni a Básti, de az osztályfőnököm, a Szinetár szeretett… És így végül

csak az első év végén, ketten… De Szinetár később a Színházához odavett, és még

később kiharcolta, hogy a televízió felvegye az estjeimet. És nemrég ott volt az estemen,

és azt mondta: Mennyit fejlődtem színészileg! Ha maradok, és elvégzem a főiskolát,

Siófokon most maximum második toronyőr lehetnék…)

De valóban, fogalmam sem volt, mi a színészet, mit kezdjek magammal. Inkább csak

görcsösen ragaszkodtam valamihez. Menekültem az élettől, mert a többihez még any-

nyira sem értettem. Lassan érő alkat vagyok. Nem várták meg. A Főiskola négyéves,

folyamatosan; ebből csak egy évig voltak velem türelemmel. Osztályfőnököm, Szinetár

annyira, hogy a színészmesterség háromtól hatig tartó óráin már fél négykor felküldött

a színpadra bemutatni az aznapra kigondolt helyzetgyakorlatomat, hogy hatra befejez-

zük. (Ezek lehetnének, ha emlékeznék ezekre, akár egy-egy új önálló estemnek a leg-

jobb részei.) Ez a két és fél óra, instrukció nélkül a tiszta játékidő volt. Ott – nem

tudatosan –, már a mai műfajomat gyakoroltam, azóta is megismételhetetlen önfeledt-

séggel. Amit műveltem, tulajdonképpen következetes „antiszínészet” volt, úgynevezett

„szöveg elleni” játék.

Megpróbálom jelezni: Heltai Jenő Nagy nő című egyfelvonásosával vizsgáztunk az első

év végén. Mindenki kapott egy szerepet. Én egy nem létező, magam kitaláltat kértem:

a gangot. A jelenet lényege, hogy a fiatal, kezdő újságírójelölt, a slapaj, külvárosi albérleti

szobájában fogadja a kor ismert, ünnepelt primadonnáját. Az újdondász mindent elkö-

vet, hogy a légyott titokban bonyolódjon, tehát minden kitudódik, s a kis szoba előtt

tiszteleg Józsefváros cipészétől a hentesen keresztül, a házmesteren át a főbérlőig

mindenki. Jelmez, maszk az első év végén még nem volt. Mindenki csak jelezte a figu-

rát. Én egy ablakot kértem. Nem magamra, a díszletre. Szerényen, eldugva, pont a kö-

zepére…

A próbák alatt, míg mások a szerep adta lehetőségeikre koncentráltak, én a hézagokra

figyeltem.

Judith Jans Leyster: Hegedűs, 1630-as évek

A vizsgaelőadáson, a darab csúcspontján a többiek a végszóra betódultak a szobába,

és a Nagy Nőt hangosan ünnepelték.

- Éljen! Éljen!

Üvöltötték hihetően, lelkesen, tehetségesen, ahogy egy leendő színészhez illik. Teljesen

mindegy, mit éljenez, meggyőződéssel teszi, mintha valóban a saját meggyőződése

lenne. És az övé is. Ráosztották. Eggyé vált az alakkal, a jellem bőrébe bújt. Mert hát

a színész privát lehet jellemtelen, sőt, még az önálló vélemény luxusát is megenged heti

magának… Játék előtt és után… De előadás közben… Ahogy meg van rendezve…

Szóval mindenki harsogta… Akkor már jó pár éve… Teljes hittel… Minden változás előtt

és után is, hogy éljen!

A vizsgaelőadáson, míg a többiek éljeneztek, én -a darab folyamán először- kidugtam

a fejem az ablakon, mint egy Unicum reklám, és teljes faarccal, közömbös hangon, az

„el”-hangzót kissé megnyomva, kontrasztként a nagy harsogáshoz, megszólaltam:

- Éljen!

Laza, enervált tenyérösszeütés.

- Éljen!

Nem lehet leírni…

A sikert se, amit kiváltott.

Jó pár év múlva a Mikroszkóp Színpadon.

Amivel tulajdonképpen színészileg elégtelennek bizonyultam, értem el későbbi sikerei-

met. A Mikroszkóp Színpadon. Olyannyira, hogy onnan is el kellett jönnöm. Aztán vissza-

hívtak.

De előtte még a Vidám Színpadról is kirúgtak. Pedig ott is sikerem volt.

Megragadva az alkalmat, ezúton köszönöm meg mindazoknak, akik akadályoztak, hogy

az akadályok nem voltak túl magasak. Legalábbis igyekeztem a magam mércéjét

feljebb tenni… (Nana! Te hencegsz, Gyuri?!)

Raoul Dufy: A sárga konzolasztal, 1949

Csak zárójelben, de fő hangsúllyal! Az Egyetemi Színpad legelső estjén, mármint az én

első bemutatkozásomon 1965-ben – értelemszerűen – senki sem ismert, és a felesé-

gemnek, Il ikének köszönhetem, aki közönségszervező volt ott, hogy az ötszáz férőhe-

lyes nézőtér zsúfolásig megtelt. Judit, jelenlegi párom, akit már a haldokló feleségem

idejében ismertem meg, – 2006 november végén – a 8-as autóbuszon szólított meg, és

utalt arra, hogy húszéves korában, harminc évvel azelőtt látta a Fiatal Művészek Klub-

jában, a Mikroszkóp Színpadon kétszer is a Lyukasórát . És bár akkor kicsit megijedt

tőlem, de megjegyezte a műsor számos poénját. (Biztosan meg is vágta magában, mert

velem ellentétben ő elvégezte – vágó szakon – a Színház- és Filmművészeti Főiskolát.)

Ugrok egy nagyot az időben, a napokban volt egy beharangozó sajtótájékoztató, (mikor

e sorokat írom azóta már a Centrál Színházban állandó műsor a Stand-apók), és ha-

vonta egyszer Koltai Robi, Jordán Tomi, Galla, Szirtes Balázs, és Bajor Imike mellett

nekem is van önálló műsorom. Elmondtam ezen a sajtótájékoztatón, hogy biológiailag

óhatatlanul én vagyok az első stand up-os, még a Hofi előtt is, csak akkor nem ilyen

szép, angol neve volt, hanem úgy hívták, hogy: Sándor György Önálló Estje.

De most sem savanyú a szőlő, időnként az egyik legtehetségesebb stand up-ossal,

Bödőcs Tibivel is fellépek, és engem is nagyon elfogad az ő közönsége.

Annak külön örülök, hogy van utánpótlás, és ezek az igazán tehetséges gyerekek már

egy új közönséget is felneveltek maguknak. Persze mindannyiunk vágya – az előbb

említett idősebbeknek is –, hogy ha jók vagyunk, az ő közönségük is ugyanúgy (vagy

még jobban!) fogadjon el bennünket. De nem rivalizálok én sem velük, különben is,

a sikerrel nem lehet vitatkozni, és nekik – hál’ Istennek! –, az nagyon megvan. Azért fél-

tem őket és a humor műfaját is egy kicsit, mert ezt a vitathatatlan népszerűséget nem

mindig nemes eszközökkel vívják ki.Marc Chagall: Cirkuszi zenészek, 1980-as évek

Na még egyet… kettőt… hármat, többet elmondok. Az örökzöldjeimből.

Tornaóra

Sorakozó, kettő, hadd nézzem!

Pattogva, férfiasan, keményen!

Neked elől gyűrött a trikód.

- Ja, lány vagy. –

Nem baj.

Humor, jó kedv, daliás izomzat.

Pályahúzás, - választás.

Nekifutás, dobbantás.

Egyenlő pályák, egyenlő esélyek!

- Én kerékpárral megyek. -

Látjátok azt a dombot.

Nem a Tóth Icáét, az egy hegyvonulat.

Ki a mellet, be a hasat, ne nézz a földre.

Akadályok letéve.

Egyenlő pályák, egyenlő esélyek!

Miért van három tornacipőd?

Stréberek kíméljenek.

Humor, jókedv, daliás izomzat!

Lemosakodhatsz. André Derain: Harlekin és a bohóc, 1924 körül

Felmentett tanulók kihozzák a bordásfalat.

Rekeszizom-légzés három és! Mellkasröntgen.

A te képeden egy bordásfal van.

Nem értem.

Nóta állj, egy-kettő!

Kuss, ne ugass!

Humor, jókedv, daliás izomzat.

Megjuhászkodsz, betörsz, észre sem veszed.

Akadályok letéve.

Egyenlő pályák, egyenlő esélyek.

Tessék, hopp, haskelep.

Magad alá gyűröd, jobban!

– Segítsétek fel! –

Mindenki egy társat keres.

Megvannak a pályák? Ne válogass, helyezkedj már el!

Figyelem!

„A cél: halál!

Az élet: küzdelem!”

Madách!

Te is figyelsz?

Egy sípszó: felkészülni!

Éles síp: v i g y á z z z!

Csöngetés: óra vége.

Arnold Böcklin: Önarckép a hegedűn játszó Halállal, 1872

Nagyság szerint sorakozó.

Shakespeare, Dante, Goethe, Tolsztoj kilógnak a sorból.

Egyenlő pályák, egyenlő esélyek!

Einstein és Középszer helyet cserélnek.

Humor, jókedv, daliás izomzat!

Beethoven fiam, siket vagy?!!

Úthenger

Úthenger jön. Pöf.

Előtte ember. Böf.

Mögötte emberek.

Már eggyel többen vannak.

Már kettővel.

Most fékez előttem. És megáll rajtam.

Tegnap keresztülment rajtam egy úthenger.

- Azért mondom, mert mindenkinek az életében jöhet.

És nem természetes, ha rámegy. Ki is kerülheti.

Igaz, mi is, mert magunkra vagyunk utalva.

De minden úthengernek két oldala van.

Egy komoly és egy vidám.

Próbáljuk a vidám oldaláról megfogni. Nem olyan nehéz.

Csak annak hisszük. Mert olyan nagy.

Giovanni Bellini: A velencei San Zaccharia oltárképe, 1505

De mi sem vagyunk kicsik.

Csak az úthengerhez képest.

De az úthenger se volt mindig nagy. Csak azzá tettük.

Egyrészt, mert nagynak csináltuk, másrészt, mert nagynak fogalmaztuk.

Sajnos sok mindenen ment keresztül...

míg egy humorista megfogalmazta:

„Az emberért minden áldozatot meg kell hozni,

csak emberáldozatot nem.”

- Hogy mit tettem erre én? Te? Mi?

Ma keresztülmentünk egy úthengeren!

Kellene már egy-két poént is ideírni…

Jelezve, hogy ha már a stand up „atyjának” neveznek, akkor bizonyítani is i l lene… Hát

jó, akkor elmondom, il letve ideírom, hogy én már nagyon régóta – vagy ötven éve –, egy

sétáló kabarén, szatirikus színházon töröm a fejem. Aminek a lényege – mondom el

a színházi estjeimen –, hogy így, ahogy itt vagyunk, kimennénk innen az utcára, és ott

folytatódna a műsor. Én odamennék egy vadidegen emberhez:

- Tessék mondani, messze van?

Mire az il lető:

- Micsoda?

- Hát honnan tudjam? Azért kérdezem...

Juan Gris: Hegedű és gitár, 1910-es évek

Végeztem egy ilyen szociológiai felmérést. Mit tudom én, ha így, szakállasan-bajuszosan

valakihez odamegyek, százból kilencvennyolc a következőképpen felel. Én:

- Kezit csókolom! Meg tetszik ismerni? Az Imrének vagyok az unokahúga.

(Már többen nevetnek a nézőtéren, én kiszólok: - Várjál!)

Mire a kérdezett:

- Milyen Imrének?!

Jómúltkor, fellépés előtt odajön hozzám két középkorú hölgy. Azt mondja az egyik,

fogadjunk, hogy nem tudom megmondani a másikról, hogy kicsoda.

Mondom:

- Dehogynem tudom. Három évvel ezelőtt, Vácott, a nyomdában, a gazdasági igazgató

felesége tetszett lenni.

- Nem.

- Persze, hogy nem… Csak kíváncsi voltam, hogy ő tudja-e magáról, hogy kicsoda.

Mondom: általános iskolában a magyar tanárnőm tetszett lenni.

- Nem.

Gondolom magamban, édesanyámnak mill ió munkatársa van, egyik a sok közül.

- Édesanyám munkatársa tetszik lenni.

- Nem.

- Akkor megvan: édesanyám!

(Ez a teljes elidegenedés.)

Akik jobban ismernek, azok tudják, akik meg nem, majd most megtudják… hogy én

nagyon szeretek odaköszönni az utcán vadidegen embereknek, úgy karakter szerint.

Múltkor is odaköszöntem valakinek, hogy:

- Adj’ Isten, Mihály bátyám!

Erre odajön az il lető, és azt mondja:

Carlo Saraceni: Szent Cecília és az angyal, 1610

- Honnan tetszik tudni, hogy engem Mihálynak hívnak?

- Hát mi az Önkormányzatnál mindenkit ismerünk. Különben –mondom-, megoldódott

az az ügy?

(Mert mindenkinek van valami ügye… Ugye…)

- Milyen ügy?!

- Amit beadott hozzánk, az Önkormányzatba.

- Otthon én kezelem a papírokat, és semmiféle ügyet nem adtam be!

- Rendben van, megvan annak is a helye. A be-nem-adott ügyek között. Különben

– mondom –, ha legközelebb bejön az Önkormányzatba, de csak ha bejön, akkor jöjjön

be! De előtte írja le, hogy nem adott be semmilyen ügyet. És azt adja be. Különben –

mondom –, ha beadja az ügyet, ha nem, ugyanúgy lesz elintézve!

Kedvenc terepeim egyike a vonat. Megvárom, míg a kalauz a kupéban mindenkinek

kezeli a jegyét. Mire rám kerül a sor, már sápadt vagyok.

- Kalauz úr, kérem, a következőképpen történt…

Erre a többi utas egy kicsit arrébb húzódik.

- A hölgy a tanú rá… Ő nem emlékszik semmire!

A kalauz, látom már, fejben szoroz. Készül a hivatalos műveletekhez: blokkfüzet elő,

indigó eggyel hátrább, pléh alátét, tintaceruza.

Közben én mondom:

- Kalauz úr, kérem, időben kijöttem, még állt a vonat. Kérdeztem, hogy ebben a kupéban

van-e hely. Mondták, nincs. Letettem hát a táskámat. A pénz az nem számít, bármikor

nálam van a személyazonossági. Rajtam ez a kék kockás pulóver volt (akkor mindig

piros csíkos van…). Még annyi időm is volt, hogy visszamenjek a pénztárhoz. Bármikor

be tudom bizonyítani… Bár a pénztáros a végállomáson maradt.Ljubov Szergejevna Popova: Hegedű, 1915

A kalauz nem bírja tovább:

- És a jegy, az hol van???!!!

- A jegy az itt van, az nem probléma.

A kalauz nézi, nézi, nagyon nézi… Hátránya a műveletnek, hogy jegynek kell lenni…

És nagyon érvényesnek…

És nagyon komolyan kell csinálni, hogy a kalauz ne tudjon beskatulyázni… Hogy kies-

sem a kategóriái közül… Ne tudja, jópofa vagyok-e, szemtelen vagy őrült?

Mikor végre lyukaszt, megadom a kegyelemdöfést:

- Kalauz úr, kérem, óvatosan tessék, hogy a pötty , ami kijön, visszakapjam. Mert ha

összejön egy jegyre való, a vállalat nekem megtéríti.

Ez már sok(k) neki. Kitámolyog a kupéból, a mellettünk lévő háromban elfelejt jegyet

kezelni.

Oda kellett volna ülni…

Különben a világgal már annyi minden történt, velem még soha semmi sem…

Én eddig tanultam színészi mozgást, balettet, pantomimezni is jártam… Óriási energiá-

kat fektettem ezekbe, és végül szívós, kitartó munkával elértem, hogy nem értem el

semmit.

De ebben következetes maradtam.

Mert a semmit, ha bátran csinálja az ember, az már valami.

Mert mindenki más valóban valamit tud.

Viszont azt is, hogy milyen messze vannak a tökéletestől.

És ettől a valami is bizonytalanná válik, semmivé lesz.

Én viszont a semmit jobban csinálom, mint a többiek.

Valamivel…

Mert ők ebbe csak visszazuhantak, én pedig benne vagyok.Ivan Albertovics Punyi: Szintetikus zenész, 1921

Ezért saját írásaim helyett egy ideig csak leveleket írtam (valójában ál-leveleket, ál-

szerkesztőségeknek.) Egyet belőlük idejegyzek:

Tisztelt Szerkesztőség! Nem vagyunk egyformák című cikkükben magamra ismertem!

Én is nem vagyok egyforma.

Elgondolkoztam, miért nem vagyunk egyformák?

S rájöttem: mert különbözőek vagyunk.

Cikkükből világosan kiderül, hogy két egyforma sohasem lehet különböző.

Mert csak a különbözők egyformák. (Abban, hogy különbözők...)

Továbbra is várjuk különböző leveleinkre:

(Áhá)

(Egyforma válaszaikat.)

Zárójelben:

A mai napig nem tudom, ki ír bennem? És ki olvas helyettem?

(Talán az olvasó… Remélem…)

A gondolatolvasáshoz sajnos olvasni is kell tudni…

Legalább egy igaz gondolatot egy életben…

(Hogy magamat se kíméljem…)

A majmot állítólag úgy tanítják meg a cirkuszban könyvet lapozva olvasni, hogy eldugnak

egy cukrot az egyik oldalon, és azt keresi.

Egyre nehezebb az igényes humor mellett a költészet helyzete is. Hrabal egyik novella-

hőse a hagyományos fekete terrorista-harisnya csuklyában kiáll lesben egy elhagyatot-

tabb utcaszegletre, és a első gyanútlan odavetődőre mindvégig piszolyt szegezve:

felolvassa verseit.

Henri Matisse: Nő hegedűvel, 1921-23

Különben annak az álmát Krúdy sem tudja megfejteni – Kerner szerint –, aki például

’56-ban elaludt, és még ’68-ban sem ébredt fel!

Volt, amikor még komolyan vették az álmokat.

Felkeltek. A népek. És aszerint cselekedtek.

Ahogy Nostradamus megjósolta előre. Most visszaidézzük?

Tényleg, szellemidézés még nem volt.

Pedig megkapták az idézésüket!

A „Hármaskönyvem” egyikének meg az az alcíme, hogy:

Olcsó, vászonkötésű, mókás rémtettek.

Nem az én erényem, de szégyenem se,

hogy a 30-40-50 éve írott számaim azóta is időnként aktuálisak lehetnek...

De azért nem szeretném, ha csak annyi maradna meg belőlem,

hogy az átkos-rendszerben jól odadörgöltem.

Azért nyomot szeretnék hagyni az utókornak.

De csak azért, nehogy visszataláljanak...

Egyébként számomra is talány a mai napig, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen?

Valaki A csók, mint olyan kiselőadásom után megfejtette:

A Mikulás és Krampusz szerelemgyereke.

De amiket elmondok a színpadon, mik ezek?

Nem árt nekem is tudatosítani végre.Luigi Mussini: Musica sacra (részlet), 1841

Az agy szövegesített mélyszerkezetei?

Szabadötletek jegyzéke?

Lautréamont szépséges varrógépe és az én nyomorúságos esernyőm még véletlenül

sem találkozik az azóta már szétboncolt asztalon?

– Kifordítva a híres szürrealizmus-definíciót.

De tényleg, ki vagyok?

Tréfamisszionárius? A hitetlenség korának nevettetője?

Balkéz-virtuóz és mosolyra nyílt seb?

Nagyon fontos fájdalom?

Kerényi Gráciától tudom, hogy mosolyogni annyi, mint mások kedvéért magunkról

elfeledkezni.

Cyranót kicsit átköltve:

Magamat kigúnyolom, ha kell,

és másoktól is csak ezt tűröm el!

Műveimben állítólag a ki nem mondott gondolatok a leglényegesebbek…

Ha ez így van, ezúttal is jelentős dolgokat hallgatok majd el…

Ortega szerint csak a hajótöröttnek igazak a gondolatai.

A többi retorika, póz, önáltatás…

Az üzleti szférában levőknek ajánlom:

Gazdasági alapon

sose lesz itt népvagyon.

Hans Memling: Szűz Mária a kisdeddel, 15. század vége

A legjobb dolgok nekem reggel jutnak eszembe.

A fellépéseim meg este vannak.

De nem is reggel jutnak eszembe a legjobb dolgok, hanem még korábban, álmomban.

Mire felébredek, már csak a felére emlékszem. Mire leírom, az álom valóságából mese

lesz. Elmondtam e könyvben és a mellékelt DVD-n, így, hézagosan, kihagyásos mesé-

met. Egészítse ki mindenki olyanokkal, amikre még álmomban se gondoltam volna…

Valamit szeretnék magunkról

- írással is foglalatoskodó „széplelkekről” kőkemény őszinteséggel elmondani. (Leírni.)

Szerencsémre segítségemre sietett ehhez Kosztolányi.

Tudom, van egy közhit, amely szerint az író a benne lakozó isteni szikra folytán mindent

jobban tud – írja, s ösztönével, sugallatával, hatodik érzékével azonnal rátapint a bajok

rejtett kútfejére, akár a forráskutató. Ezt a regényes és émelygős fölfogást semmi se

támogatja. Előttem legalábbis merőben érthetetlennek tetszik, hogy a kifejezés e mű-

vésze miért lásson világosabban az élet, az emberi teendők és követelmények, a poli-

tika, a közgazdaság szövevényes és nagy szaktudást igénylő kérdéseiben, mint bárki,

mondjuk egy értelmes csizmadia vagy egy értelmes állatorvos.

Nyugtalanul aludnék, ha a világ sorsát az író kezére bíznák. Sok kitűnő alkotót ismerek

itthon és külföldön is. Akadnak közöttük eszesek, de akadnak olyan buták is, mint a tök.

És olyan hiúk, akik azonnal átnyújtanának az ellenségnek egy egész gyarmatot, mihelyt

az, hivatalos átiratban megdicsérné egyik hasonlatukat. Ha van valaki, aki nem született

vezérnek, az az író. Nem az, már mestersége mivoltánál fogva sem, mely látókörét kis

térre korlátozza, a papír síkjára.

Az órás szemlélete hasonlít az övéhez. Élesen, finoman akar látni valamit, s első gondja,

Nyikolaj Sztyepanovics Barszamov: Csendélet hegedűvel, 1926

hogy ki is fejezze ezt, sőt – ez az igazság – mindig a kifejezés lehetőségéhez szabja

mondanivalóját – idáig elmélkedik Kosztolányi.

Mit lehet ehhez még hozzátenni?

Be kellene azért valamit nagyon, de nagyon őszintén vallani. Mert mindig rácsodálkoz-

tam azokra a tehetségekre, akik olyasmikkel rendelkeznek, amik bennem halovány

miniszteri segéd nyomokban sincsenek meg. Például semmi üzleti érzékkel nem áldot-

tak meg. Egyszerűbben: Gyerekek! Ennyire balekot még nem láttatok életetekben!

Mielőtt bárki misztifikálná bennem is a költőt, az írót, a művészembert, megpróbálom

tovább lehántani rólam a leplet, még mindig Kosztolányival, akinek meg ezúttal maga

a nagy Shakespeare szolgáltatta az ürügyet. Shakespeare-nél – ír ja –, nincs különb

emberismerő. Mégse őt küldeném el egy tárgyalásra, ahol a létem érdekei forognak

kockán, hanem egy jólfésült gentlemant, aki olyan közönséges, mint maga az élet; egy

minden hájjal megkent államférfiút bíznék meg ügyem védelmével, akiben a telek-

ügynök szimata párosul a kígyó ravaszságával.

Az ábrázoló, föltáró emberismeret más, mint az alkalmazott, gyakorlati emberismeret.

Azt a tanácsot adta Heinrich Mann írótársainak, így Kosztolányinak is, hogy tanulmá-

nyozzák tüzetesen a nap nagy kérdéseit, hatoljanak a polit ikai és gazdasági válság

velejébe, legyenek szakemberei az időszerű eseményeknek...

Vajon elképzelhető-e, hogy egy író munkásságára bármilyen átalakító hatást gyakorol,

ha most kutyafuttában elolvas néhány politikai és gazdasági szakmunkát, érdeklődik a

jelenkor iránt, követi a korszerű eseményeket, amikor ő egy másik korban gyökere dzik?

S mélyen-fejtett, homályos emlékei, melyekből egyedül alkothat, mind arra utalnak...Pierre-Auguste Renoir: Catulle Mendès lányai, 1888

Ez a régi anyag, mely a csecsemőkor és gyermekkor szinte történelem előtti idejében

rakódott fölbonthatatlan rétegekben lelkére, számára sokkal fontosabb az új, sebtében

fölszedett adatoknál, melyekkel legföljebb egy hírlapíró tudna valamit kezdeni…

És akkor már nem a DVD-n látottat.

A legújabb írásomat, amit nem színpadra írtam, hanem ide, a papírra. A londoni Olimpia

legszebb pillanatairól - számomra.

A hosszútávfutó magánytalansága

Lehetne itt azonnal a „vízen járással” kezdeni… Hogy ott könnyebb lett volna Évának…

hiszen nem a kicsinyhitű Péternek bizonyult eddigi pályafutásában, s ha frivol is lesz egy

kicsit, nincs erőm kihagyni (hogy Éva végül megfogta az Isten lábát is).

Az is némileg áthallásos, hogy a Hyde Parkban egy mesterséges tavat alakítottak ki

a versenyre, ott, ahol a hordókról mindenki csak szónokol többnyire...

És ha már szó esett a hordóról, eszünkbe kell, hogy jusson Diogenész, akit Hamvas Béla

idéz meg többek között kora háborúskodó hangulatának értelmetlenségére, sőt nevet-

ségességére figyelmeztetve: már a peloponnészoszi háború kitörése előtt Athén főut-

cáján Diogenész nagy ügybuzgalommal tíz métert -nem kilométert- görgette hordóját

jobbra-balra. (Ez távolról sem mai aktuálpolitika… Vagy az?) Jó, akkor írjunk inkább úgy

a gurigálásról, hogy ide-oda… És amikor rákérdeztek:

- Mit művelsz?!

Az volt a bölcs válasza:

- Látom, most mindenki sürgölődik-forgolódik, én sem szeretnék lemaradni.

(A hátteret próbálom ezekkel a múltból vett hasonlatokkal az utókornak megjeleníteni,

hogy 2012-ben, a hitetlenség korában Risztov Évának a vízen kívül is még mennyi közeg

és egyéb ellenállást kellett végül leküzdenie.)

ifj. David Teriers: Fogadóbelső táncoló parasztokkal, 1670 körül

Azt már végképp nem játszom ki, mert személyemben érintve vagyok, hogy amikor

Diogenész elé odaállt Nagy Sándor (mert ő még nálam is nagyobb volt), és kérte

a bölcset:

- Kívánj tőlem bármit, megadom!

Mire a már ismert válasz ugye az volt:

- Ne álld el előlem a napot!

Még mi minden eszünkbe juthatna… A salamoni ítélet is Évával kapcsolatban. Mikor

a csecsemőt jobbra-balra… (Hogy kinek a valódi tulajdona.) Az dönti el… De mi, ne!

Éva önmagáé. És mi csak – mindkét „oldal” együtt – közösen legyünk tőle meghatódva!

Itt tulajdonképpen ez a kis írás be is fejeződhetne ezzel a végszóval… Nagyon nem lehet

már fokozni sehova, és Éva példáján okulva én sem szeretnék begörcsölni. De valamit

még meg kellene írni. Azt, hogy nem egy olimpikon utólag sem meri még az edzőjének

sem bevallani, hogy rajta kívül egy pszichológus is segítette őt, és a döntő pillanatban

istenigazában – az elért eredményében, önmaga felülmúlásában – ez a pszichológiai

plusz is a sikerében befolyásolta. (A mondatban elrejtett „istenigazában” szót most utó-

lag sem emelem ki, igaz, pusztán ettől a zárójeltől is óhatatlanul hangsúlyosabbá válik.)

Megint elkalandoztam kicsit… És még Risztov Éváról jóformán nem írtam le semmit. (Itt

is adódna egy közepes szóvicc... Hogy sokan leírták már, de Éva csakazért is!) De ez

a Iátszólagos kitérő nagyonis Éváról szól, az ő csodálatos, szinte emberfeletti mostani

teljesítményének eléréséről, és egész heroikus pályájáról, kudarcairól, lemondásairól,

még az öngyilkosság gondolatáról is, és az újra- és újrakezdéseiről. (Vagy ha eddig nem

pont csak erről szólt, ez a pár sor, most utólag már igen.)

És sűrű elnézést, de harmadszor is kénytelen vagyok becsempészni ide az Isten nevét,

ugyanis a Jóisten mentsen meg minket attól, hogy ebből a mindnyájunkat végre össze-

hozó nyolc és nyolcadik aranyból is a politika – pro és kontra – magának erényt csiholjon.

Mert ha már ez a „kicsi lány”, mint Egerszegi a Vitray-közvetítésben, és mellesleg, aki az

akkor négy éves Évának lett a nagy példaképe, ha már ez az újabb „kicsi lányunk” se

tud összehozni bennünket, itt sem közös az örömünk ebben, ha felülkerekedett még

Antonio Allegri da Correggio: Madonna a kisdeddel, 1510

a verseny alatt is – igaz, a jó hosszú tíz kilométeren – az ellendrukkerség oly jól bevált

szelleme... (Szándékosan nem írom tovább, nem fejezem be...)

Szeretném viszont még időben tisztázni, hogy nem próbálok még tudat alatt sem itt

ezzel az írásommal győzni, a megméretettségben jobbnak bizonyulni, mint a többi,

miközben előre sejtem, sőt szinte biztosra veszem, hogy legkedvesebb olimpiai pillana-

tainak felidézésében többen is elsőként Évát említik majd meg. (Csak nehogy ezzel

az álszerénységemmel „nyerjek” ebben az értékzavarodott világunkban, ahol az Érdem

koldusnak születik, és hitvány Semmiségre pompa vár — Shakespeare.)

Éva ennek az idézetnek a fordítottjára figyelmeztetett, visszaáll ítva személyes példa -

adásával az eredeti értékrendet! És Berki Krisztián! Na, másvalaki is végre megemlítődik,

sokak mellett. Hogy annak ellenére, hogy a hazai közönség által hihetetlen lelkesen

buzdított angol Smith-szel mindketten ezredre azonos pontszámot értek el, és csak

a magasabb kivitelezési pontjai voltak nagyobbak Berkinek, és így a pontozóbírák végül

őt hozták ki győztesnek, mindezek ellenére a két tornász képes volt a dobogón átölelni

egymást, az olimpia valódi nemes célját, igazi szándékát felmutatva ezzel: olimpIKONOK

lettek! (Ahogy a mi Sors Tamásunk a paralimpiákon immár két aranyérmével, és Oscar

Pistorius a karbonszálas protézisével.)

Risztov Éva, köszönjük hát neked is! Hogy összehoztál végre bennünket, kesergő,

borúlátó, kisebbrendűségben szenvedő, mazochistán szenvelgő „búsmagyarokat”, akik

– igen, mi is szinte mindnyájan leírtunk már –, és szépen, kéjesen kételkedtünk is szinte

végig a tíz kilométeren, hogy nem sokáig bírod már ott az élen. Még másfélezer méterrel

a cél előtt is csak abban reménykedtünk, hogy Iegrosszabb (vagy -jobb?) esetben is

ötödik leszel. (Nem mintha azok, akik más sportágban ezt a nagyon szép helyezést

érték el, nem érdemelnének meg minden tiszteletet!) Szóval, aztán a legvége felé is már

bedobtuk a törülközőt helyetted, hogy megint „csak” ezüstérmes lehetsz... Az amerikai

Anderson megelőz, aki az utolsó méterekre melléd érkezett... Még akkor is a sebeinket

Marc Chagall: Gyermek galambbal, 1977 körül

nyalogató reményvesztettségünk kerekedett felül, veled ellentétben. Pedig csak 8 nem-

zetnél vagyunk „alábbvalóak”... (A több mint 200 induló közül a kilencedikek!)

Szóval, hogyan is írjam legalább körül?

Adva van tíz kilométer után, illetve az utolsó métereken két végső győzelemre azonosan

esélyes, azonos fizikai próbatétel után, amit azonos úszó mozdulatokkal, szinte teljesen

egyforma tempókkal értek el... Adva van alighanem ugyanannyi edzésadaggal, feltehe-

tően ugyanolyan felkészülés után két mindenáron győzni akaró, a cél előtt már centik-

kel, a maguk fiziológiai, testi mivoltukban, adottságaikkal...

És akkor most jön egy kulcsszó -amit az interjúkban használt utólag majdnem mindegyik

sportoló-, ez a „fejben” szó... És utána Évánál is szinte mindenütt ezt hangsúlyozták,

hogy a négy tizedmásodperces előny megtartása elsősorban a fejben dőlt el, ettől

bizonyult erősebbnek, ezáltal érinthette elsőként a keze...

Most ugrunk egyet... Ki a vízből... Hogy az a kéz az oly régen áhított aranyérmet végre

átvegye. I l letve, hogy a nyakába akaszthassák... (De ki törődik már a pontossággal,

mikor valamitől most is megint elhomályosodik a szeme...)

És akkor még nem beszéltünk egy nagyon nagy pluszról. Finom, nemes gesztusról, ami

a végső győzelemhez ugyancsak hozzájárulhatott. A debreceniek által meglepetésként

kiutaztatott Édesanyáról, akihez... Petőfit kicsit átköltve, Évával:

Egész úton a cél felé azon gondolkodám,

miként fogom megölelni az én Édesanyám...

Ha a giccs határán is van ez az átköltésem, akkor is az előbb Ieírt „fejben” nem (csak)

ott történik meg.

Lejjebb, beljebb.Giorgio Schiavone: Madonna a kisdeddel és az angyalokkal, 1459-60

„Ó, jaj az út lélektől lélekig...”

(Nem az út a lehetetlen, a lehetetlen az út – Boulad atya szerint.)

Mégis! Az él mellett buzdítsuk magunkat is a tömegsportra.

Maradék életünkben ezeken az aranyló példákon okulva, visszanyerve azt a már elve-

szettnek hitt önbizalmunkat, töltsük ki már végre a mi saját életpéldáinkkal, helytállá -

sainkkal, minden vélt, de valódi vészhelyzetünkben is:

a lélekjelenléti ívünket.

Úgyhogy az Unión... bocsánat, az olimpián kívül is van élet...

Mikor például a többszörös olimpiai bajnok Janics Natasára egy újabb „csak”-kal a ripor -

ter kevés tapintattal rákérdezett, hogyhogy ezúttal csak egy második és egy harmadik

helyre tellett? Natasa még egy (evező)lapáttal rátett, és mindnyájunkat kissé megszé-

gyenítve azt felelte: a kislánya, és nem az újabb aranyak hiányoznak már neki legjobban

az életében!

És ha lehetne az olimpiákon egy olimpiai bajnokságnál is nagyobb dicsőség, az ezen

a londoni olimpián biztosan Gyurta Dánielé lenne! Ápril isban az edzőtáborban elhunyt

norvég vetélytársa családjának -akik végigszurkolták Londonban Gyurta világcsúcsos

győzelmét a 200-as mellúszásban- elküldte aranyának másolatát... mert biztos volt

abban, hogy a rövidebbik táv aranyát a tavalyi világbajnok, Alexander Dale Oen nyerte

volna.

Azt meg végképp csak Gyurta sejti -és persze tudják az égiek-, hogy a dobogó leg -

tetejéről milyen magasságokig jutott el az a köszönet!

Melozzo da Forlì: Hegedűn játszó angyal, 1480 körül

Miután a „szakmai” bemutatkozásomat teljesítettem, megnyilatkoznék még…

(Ez így túl személytelenre sikeredett…) Vallanék valamit magamról. Valami személyeseb-

bet. Bevallom, hogy ezt már ennek az albumnak a vége felé teszem, nem csak a szer-

kesztésben, az utolsó lapok felé… Hanem a lapzárta, könyvzárta előtti percekben. Mert

a már korábban leadott szövegeim közé került képek újabb vallomásra ihletnek.

Nem kerülgetem tovább, hogy mi az, ami megmozdult bennem. Nagyon leegyszerű-

sítve: a valódi párbeszéd hiánya fáj egyre jobban nekem, de ez a „valódi” is kevés a teljes

őszinteséghez. (Lásd József Atti la: Thomas Mann üdvözlése.) Szóval, az igazat is ki

kellene mondani végre.

Na, azt hiszem, sikerült újra felcsigázni az érdeklődést ezzel. Gyorsan bevallom, hogy

lassan belerokkanok ebbe az 1990 óta tartó híd-szerepembe. S ha már leíródott a le-

egyszerűsítés, mindjárt kimondom, milyen szereposztásban érzem elsősorban ezt.

Bekattant Lőrinc barát intelme közben – utalnék erre, valami ilyesmit mond Rómeónak,

nem szó szerint idézem –: hogyha rébuszokban gyónsz minduntalan, majd rébuszokban

oldlak fel, fiam.

Szóval… Bár már mindenki sejti, hova is szeretnék ennyi tiszteletkör után (az óvatosko-

dásom is belejátszik ebbe) „kilukadni”. Igen, a népi-urbánus, nem… Ez így már idejétmúlt.

A jobb és bal… Ez is elavult. Jobb szó híján, a zsidó-keresztény ellentétre, i l letve párbe-

széd lehetőségére. De hogy tényleg bemutatkozó, személyes önvallomásom legyen,

elég messzire kell az időben visszamennem.

A háborút, a nyilas érát most kihagyom. Annak idején sajnos nem tudtam… Szenvedtem

szépen ezalatt. És főleg Édesanyám, aki kilépett a Téglagyár felé terelt sorból. A többiek

meg sem álltak Auschwitzig… Édesapámról sem írok. Hogy mit élt át. (Egészen a

haláláig.)

Nem olyan túl régen tudtam meg, hogy engem annak idején – még a háború előtt – egy

zsidó óvodába járattak. Amikor már járni tudtam persze… Valamilyen zsidó ünnepre

előadattak velünk az Ószövetségből egy jelenetet. Volt benne „kiscsopis” nagyszakállú,

ádáz, engesztelhetetlen próféta; három-négy éves kegyetlen, irgalmatlan, bosszúálló,

Pablo Picasso: Gitár és hegedű, 1912

az ellenséget mind egy szálig kardélre hányó hadvezér; pöttömnyi, rózsás arcú, buja,

kicsapongó, élvhajhász, vérnősző uralkodó. Már nem emlékszem pontosan, hogy

az unokatestvérem prédikátor, zsoltáros, Mózes vagy a csipkebokor volt-e... Mikor

hazamentünk, tőlem is megkérdezték:

- Hát te, Gyurika, ki voltál?

Mire állítólag azt feleltem:

- Én cak egy kisz zidó voltam.

De „zidóként” nem suhintott meg a hit kegyelme, nem vallásosnak neveltek. Sőt! Rákosi

Mátyás Gyermekotthon, Gorkij, orosz iskola, 1956-ban kommunista plakátokat ragasz-

tottam… (Mert udvaroltam egy hasonló neveltetésű kislánynak.) ’57-ben az István

Gimnáziumban egyedül csak én tanultam tovább oroszt az egész iskolában, az első

KISZ szervezetnek – a Braun Évának – alapító tagja voltam, énekeltük a templomok előtt

– jó hangosan, hogy behallatszódjon – a bunkócskát…

„Rajta hát, szúrd és vágd, gyújtsd fel a csuhások hajlékát!”

Aztán 1966-ban megházasodtam, és a feleségemet és két nevelt f iamat elkísértem

vasárnaponként a templomba. De csak mint kívülálló voltam ottan… Aztán, amikor

a nagyobbik nevelt f iam hazajött a Piarista Gimnáziumban való háromnapos lelki -

gya kor latának első napjáról, és ráérzett, hogy talán az osztályfőnöke, Jelenits István

engem is „megfog”, és a második nap beültem az oldalhajóba… És tényleg, én még

embert így beszélni nem hallottam… Hozzá még ennyire humorosan is!

Aztán elkezdtem a „Jelkóhoz” járni. És lassan az idegeire menni… Nekem sikerült talán

egyedül kiborítani. Többször rám förmedt:

- Ne írd! Figyelj egy kicsit!

De nem akart megtéríteni. Kb. másfél óra hosszat az Isten szót nem is ejtette ki. És én

meg is köszöntem addigra:

- Köszönöm, ez nekem untig elég eddig.

Majd – úgy két év után – azt mondtam magamban:

- Ha ennek az embernek innentől idáig igaza van, hátha tovább is...

Matthias Grünewald: Részlet az Isenheimi oltárról, 1506-1515 között

Nem húzom tovább, 1978. március 29-én, negyvenéves koromban nem ki-, hanem

megkeresztelkedtem. Utána, szinte azonnal, meghívtak a Központi Papi Szeminári-

umba. Nem hallgatónak, előadónak, hogy mondjam el, milyen érzés volt a katolizálás

egy zsidónak. Valami olyasmit válaszoltam, hogy amióta megkeresztelkedtem, azóta

vagyok öntudatosabb zsidó. Mert az Új- mellett megkaptam az Ószövetséget is…

Nem ragozom tovább, de valami még idekívánkozik. 1990. október 27-én írtam le

a következő mottómmal az alábbiakat.

A mottó így szólt:

Találkozik az előítéletes az ítéletvégrehajtóval.

Csak el ne hamarkodják... – saját –

Kedves, még mindig vagy már jó szívvel olvasóm!

Félő, mire e sorok megjelennek, teljesen feledésbe merül mondanivalóm tárgya. Ki sem

derül, egyáltalán most mire is utalok majd. De talán egy páran még emlékeznek, főleg

az idősebbek, egy időben ugyanis téma volt nálunk az antiszemitizmus és ellenkezője.

Most, hogy a tévében „megvédtem zsidó oldalról a keresztényeket” – szintén csupa

idézőjelben –, védjem meg keresztény oldalról a zsidókat? És mi, belgák, hova álljunk?

De tényleg, nem árt tisztázni, mégis ki beszél belőlem? Nem tudhatom. (Hogy másnak

e tájék mit jelent.) Nekem szülőhazám: itt.

Mindenki zsidó, mindenki keresztény – ír ja Balassa Péter egyik legszebb esszéjében

(tulajdonítottam én e mondatot majd’ egymill ió néző előtt Vasadi Péternek, ami miatt

most ünnepélyesen bocsánatot kérek). De talán Péter is úgy gondolja (az első Péter),

mindegy, hogy ki mondja előbb és jobban, csak valaki végre mondja! Még ha sugalma-

zott írásként először ő is írta. Vasadi meg ezzel kapcsolatban:

- Nem értem, mit jelent ez a szó: antiszemita. Nem gyűlölhetem magamat. Másutt meg:

én a(z olyan, amilyen) keresztény, éppen mint keresztény vagyok zsidó. Hiszen az, aki

miatt keresztény vagyok, Jézus Krisztus, zsidó volt.

Caravaggio: Lantjátékos, 1596 körül

„Szentek és együgyűek” címmel előadást kért tőlem a Filmtudományi Intézet. Alighanem

felülemelkedve a gerjesztett hisztérián, önparodisztikusan majd így kezdem:

- Ma éjjel háromkor megszólalt bennem a zsidó. Ötre tudtam elfojtani.

Természetesen azonnal felébredtem, mert „fajilag” nem kaptam levegőt.

Szerencsére a hitem felülemelkedett ezen, és lejátszotta emlékezetből az Annie Hall-t.

Ha jól emlékszem, Woody Allen parodizálja önmagában a túlérzékenységet, amikor

panaszkodik, hogy akkora az antiszemitizmus! (Amerikában…) vele kapcsolatban is.

Hogy amikor elment a boltba, és oldószert kért, úgy értette, hogy azt mondták:

- Nincsen biboldószer.

Karinthy 1926-ban már leírta noteszében:

Fajelmélet: két ember közt nagyobb különbség van, mint két fajta közt.

Vagyis az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, éppen ezért ugyanolyan bűn

– majdnem –, ha ártatlanokat is sújtanak ezzel.

Tehát a párbeszéd lényege, hogy ez a zsidó-keresztény vita sem folyhat le úgy, esetem-

ben sem, hogy mint a bolond, csak magamban beszélek.

Egy zsidó viccel fejezném be, (ami lehet, hogy megvan székelyben is.)

A hadnagy feltüzeli katonáit:

- Katonááák! Most ember-ember ellen fognak harcolni!

Mire Kohn gyalogos:

- Főhadnagy úr drága! Nem tudná megmutatni nekem az én emberemet? Hátha barát-

sággal megbeszélhetnénk vele az egészet!

(A további párbeszédet majd az életben…)

Johann Zoffany: Kukoricahántás, 1778

Magyar volt a bőgőt vonszoló?

„Méla” – magyar – „zsidó”, zsidó magyar, „szakadár szerb”, németajkú?

„Csak azt feledném, azt a franciát!”

(És a csellót.)

De mi egy testes, ormótlan hegedű (brácsa), egy karcsúra formatervezett világháború-

val szemben? (Kettő, három…)

És tulajdonképpen nevetséges egy ember életösztöne, utolsó szalmaszálba-kapasz-

kodása a látszólag lényegtelenbe, zenei megfoghatatlanba, zeneileg, „kizengett ideg-

húrba”.

„És mégis, mégis fáradozni kell”!

A romok közt, a bombázások közepette ezt a bőgőt vonszoló embert még mindig nem

tudom, most már nem is akarom elfelejteni!

Lehet, hogy csak ők maradtak meg azon a vidéken. Lehet, hogy felötlik emberünkben:

széles e világon már csak egyedül él megint, Ádámként, kosztümben.

Kezdheti elölről az egészet, keze között még egy tiltott almával sem, csak ezzel a he-

gedűvel. (Nagybőgővel.)

Miközben kenyeret is kellene követelnie, és ingyen circensest.

Viszi az ember a hegedűt, vonót, gyantát (nagybőgőt,) vonszolja az írott és íratlan (most

már megírt) történelmen át, az át- és vissza-nem-rajzolt-térképű földrajzórán.

Kezdheti megint elölről az ember felfedezni az angolkürtöt (oboát), előtte élvezni az

Édent, halhatatlanságot, majd a bűnt, s következtében a halált. Teljes elveszettségében,

reménytelenségében megkapja, megkaptuk a megváltást.

De ha szeretet nincs bennünk, vihetjük a hegedűt akárhová!Leonardo da Vinci műhelye: Zöld ruhás angyal, 1490-es évek

Kamaszkoromban mindig jól szerettem járni, jó volt kapni. Aztán olyasmit éreztem,

hogy – már puszta önzésből is – jobb adni, mint kapni. Akik adták nekem ezt

a nem mindennapi ajándékot, azok most nagyon jól érezhetik magukat.

Bizony kicsit még féltékeny is vagyok, Zoli és Miklós!

Megfosztottatok engem ettől az adástól.

Mégis köszönöm, hogy nem sokkal a 75. születésnapom előtt kamasszá

visszafiatalítottatok, és így megint ott tarthatok, hogy kapni – is – nagyon,

de nagyon jó!

Ha nagy leszek: meghálálom!

(A hegedűt majd megreparálom...)