seth macfarlane hogyan rohanj a vesztedbe reszlet

SETH MACFARLANE regénye

SETH MACFARLANE, ALEC SULKIN és WELLESLEY WILDforgatókönyve alapján

Seth MacFarlane: One Million Ways to Die in the West

Copyright © 2014 by MRC II Distribution Company, L.P.

Hungarian translation: Speier Dávid

Borító design: Alex Merto

Borítófotó: © 2014 Universal Studios and MRC II Distribution Company L.P.

Digitális utómunka: Robert Hunt

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Seth MacFarlane: One Million Ways to Die in the West

Ballantine Books, Random House, Random House LLC,

Penguin Random House Company, New York, 2014

A regény Seth MacFarlane, Alec Sulkin és Wellesley Wild forgatókönyve alapján készült.

Fordította: Speier Dávid

ISBN: 978 61 5546 809 4

Agave Könyvek

Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely

A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Borítótipográfia: Horváth János

Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba

Szerkesztő: Fehér Ildikó

Korrektor: Horváth Krisztina

Készült: a Kaposvári Nyomda Kft. nyomdájában, Kaposváron, 2014-ben –

Felelős vezető: Pogány László igazgató

Műfaj: western komédia

A HOGYAN ROHANJ A VESZTEDBE kitalált tör-ténet. A könyvben szereplő nevek, karakterek, hely-színek és események a szerző képzeletének szülöttei, és a fikció részei. Bárminemű hasonlóság valóságos eseményekkel, helyszínekkel, illetve élő vagy holt személyekkel csupán a véletlen műve.

7

Albert Stark gyáva volt. Nem az a rángatózó, ideges, reszkető térdű fajta gyáva, hanem az a fajta, aki önnön gyávaságát az érzé-kenység megnyilvánulásának tekinti, azaz a pragmatikus gyáva. Albert számára a gyávaság pajzsként működött, és az önvéde-lemre való nagyon is ésszerű törekvést szolgálta. A vadnyugaton a bátrakat megölték. A gyávák maradtak életben.

A halál mindenhol aratott, szerte a határvidéken.– Itt minden, ami nem te vagy, az meg akar ölni – mondogat-

ta Albert gyakorta. – Banditák, indiánok, feldühödött kártyások, zsémbes kurtizánok, vadállatok, az időjárás, betegségek… Az ördögbe, egy sima kitérő a fogorvoshoz, és máris a tyúkszaros életed a tét.

Elég volt egy pillantást vetni a helyi újság címlapjára, és vilá-gossá vált minden ilyetén vélemény létjogosultsága:

BETEG KANCA TAPOSTA HALÁLRA A CSECSEMÔT

SZÁZAK HALTAK MEG A TAVASZ VÉGI SÚJTÓLÉGBEN

SETH MACFARLANE

8

ÖRDÖGSZEKÉR DÖNTÖTTE LE A TANÁRNÔT

JÓL SIKERÜLT A CSOPORTOS AKASZTÁS

GYILKOS FÖLCSUSZAMLÁS

– 30 ÉVES HALÁLOZÁSI REKORD

HOLLAND CSALÁDOT CSAPOTT AGYON

A LEZUHANÓ KÍNAI

LEVÁGTÁK A HÁZASSÁGTÖRÔ ASSZONY NYELVÉT

ÉS MELLEIT

HÚSZ HEKTÁRNYI BÖLÉNYCSORDA PUSZTÍTOTTA EL

A VÁROST

FÜRDÔZÔ NÉGER NÔ SZENNYEZTE A VÍZTORNYOT

FEKETE MEDVÉK LAKMÁROZTAK AZ ÓVODÁSOKBÓL

JÉGVERÉS ÛZTE A KÍGYÓKAT A HELYI TEMPLOMBA

– NINCSENEK TÚLÉLÔK

Igen, Albertnek olybá tűnt, hogy a félelem igencsak hasznos portéka annak, aki a dél-arizonai területen él.

Így hát ezen a rekkenően forró napon eltökélt szándéka volt, hogy ismét a gyávaság segítségével fogja elkerülni a korai halált.

A kocsiút közepén állt, keze ügyében a pisztolytáskája, vagy legalábbis úgy tűnt. Vén Tönk városának apraja-nagyja

HOGYAN ROHANJ A VESZTEDBE

9

felsorakozott az utcán, a szokott lelkesedéssel, hogy szemtanúi legyenek a határvidék legvérpezsdítőbb látványosságának: a pár-bajnak. De Albert jelen pillanatban egyedül állt ki. Ellenfelének se híre, se hamva, és hivatalosan már elmúlt a délidő. Senki sem szólt, csupán a kissé értetlenül várakozó bámészkodók dünnyö-gése búgott fel itt-ott. A földműves gazdák türelmesen figyeltek. A nők legyezték magukat, kétségbeesetten próbáltak pár aprócska légfuvallatot juttatni ruházatuk számos rétege közé. Módos úri-emberek nézegették zsebóráikat, és szívták a finom szivarokat, amit igazán csak a szabad ég alatt, a negyven fokos hőségben lehet élvezni. A gyerekek békésen babráltak, játszottak a kedvenc játékaikkal, almacsutkákkal, madzagokkal, döglött egerekkel. A ku-tyák a földön elnyúlva lihegtek, és bizonyára arra gondoltak, az emberek hogy a picsába nem lesznek öngyilkosok egy ilyen bor-zalmas, nyomasztó helyen.

Albert megpróbálta kerülni a szemkontaktust a körben álló né-zősereggel, csak olykor-olykor nézett össze egy lefegyverzően gyönyörű szőke nővel, aki a vegyeskereskedés lépcsőjén álldo-gált. A szőkeség halvány mosolyt küldött felé, talán biztatásnak szánta, de nem sugárzott belőle túl sok meggyőződés.

Aztán végre közeledő paták kopogása hallatszott. Először na-gyon távolról és halkan, majd egyre tisztábban, míg végül egy férfi lovagolt a képbe a kocsiút túlsó végéről. Lovát lefékezendő éleset rántott a gyeplőn. Ez, úgy tűnt, meglepte az állatot, aki en-gedelmesen megállt. A férfi leszállt a nyeregből, és mindenféle sietség tudatos mellőzésével elfoglalta helyét az utca végében.

Albert megmerevedett, és szemügyre vette ellenfelét. Charlie Blanche és Albert Stark viselkedése nem is üthetett volna el job-ban egymástól. Blanche egy ősz, viharvert agressziótömeg volt,

SETH MACFARLANE

10

úgy festett, mint aki nem mosolyodott el azóta, hogy a fehér em-ber betette a lábát a vadnyugatra. Albertet nézte, és az volt az arcá-ra írva, hogy pöcsön akarlak lőni egy hererákból készült golyóval.

Albert megköszörülte a torkát. – Szóval… ezek szerint neked a délidő negyed egyet jelent?Charlie bambán nézte egy pillanatig.– Mi van?– Nos – felelt Albert, rettegése ellenére valóban bosszúsan –,

arra célzok, hogy délidőt mondtál, és én itt is voltam, és… mond-juk, azóta várok rád.

Blanche szeme sötéten összeszűkült. – Már itt vagyok.– Ja, tudom, de ez azért… eléggé tapintatlan tőled, mert ezzel

mintha azt mondanád, hogy a te időd értékesebb mindenki másé-nál, és… én tudom, hogy itt mindenki egész nap gürcölt, mégis időt szakítottak arra, hogy itt legyenek, és… Nem igaz, emberek?

Senki sem felelt. Albert stikában körülkémlelt, keresve egy együtt érző arcot, de egyet sem talált. Tekintete egy fogatlan vén-emberen állapodott meg, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki egész nap gürcölt. Az öreg bambán bámult, nyelve fel-alá csúszkált egyetlen foga körül, mint egy őrszem, aki kötelességtu-dóan vigyázza az imént legyőzött sereg legutolsó hadállását.

– Lőj – szólalt meg Charlie Blanche.Az éberség feltámadt hulláma söpört végig a nézőkön, akik

egyszerre mind nagy levegőt vettek. Kezdődik a műsor!Albert is vett egy nagy levegőt. – Ööm… nem.A városlakók elképedve zsongtak. A csinos szőke nő zavart

döbbenettel nézte Albertet.


11

– Hogy érted, hogy nem? – Blanche szeme tovább szűkült, szinte már nem is volt szeme, annyira hunyorított.

Albert vett még egy nagy levegőt. – Én… nem akarom ezt csinálni. Te sokkal jobban lősz nálam,

úgyhogy mielőtt kicsúszna a kezünkből a dolog, és bevadulunk, és jól meghalunk itt, én… Én nem akarok párbajozni.

– Összesárgáztad magad az ijedségtől, Stark? – Blanche szá-jának sarka félmosoly-féleségbe torzult. Kétségkívül ez volt a legbarátságosabb arckifejezés, ami régóta züllött természetétől kitelt.

– Nos, nézd, ez a sárgázás eléggé… – Albert feszengve kereste a szót. – Szóval eléggé rasszista a keményen dolgozó távol-keleti barátainkkal szemben, igaz, fiúk?

A kínai vasútépítők kis csoportjához fordult, akik a nézősereg széléről figyeltek. Egy kis biztatást csak kap tőlük. A legapróbb kínai a középső ujját mutatta felé.

– O-oké – dadogta Albert. – Szívesen.Blanche ugatásszerű érdes nevetést hallatott. – Még a nyavalyás kínaiak is tudják, hogy besárgultál!Albert ismét szembefordult ellenfelével. – Nézd, én… én csak szeretném értelmesebben megoldani a

dolgot, oké? Hiszen mindketten intelligens felnőttek vagyunk, igaz? Úgyhogy… én egyszerűen kifizetem a károdat.

Blanche arckifejezése nem változott. – Nekem megfelel. Ötven dollár lesz.– Jó, rendben – felelt Albert kissé fészkelődve. – Na, most az

a helyzet… hogy nincs kápéban ötven dolcsim…Charlie keze elindult a pisztolya markolata felé.– …viszont… adok neked huszonöt birkát.

SETH MACFARLANE

12

Charlie mutatóujja már csaknem a ravaszon volt. – Nem akarok birkát, Stark.A hőség okozta veríték hirtelen a pánik okozta verítékkel ke-

veredett, mivel Albert rájött, hogy bajban van. – De ez, ez rengeteg birka. Ez kereken huszonöt birka. Egy

egész… falka. Csorda? Csordának mondják? – Albert idegesen nevetett, miközben küszködő agya szabadjára eresztette a feltö-rő szófosásos sületlenségáradatot. – Te jó isten, hát most mondd meg! Birkás gazda vagyok, és teljesen kiment a fejemből, hogy mondjuk a sok… Birkaraj? Nem tudom! Hű! Tudod, hogy hívják a sok karajt? Horda. Egy horda borda. Vicces ez a nyelv, mert van mindenféle mókás mértékegység…

Egy golyó dörrenése süvített át a levegőn, ahogy Charlie Blanche Albert lábához lőtt. Albert határozottan nőies sikollyal ug rott hátra.

– Az átkozott birkáid lelegelték a fél birtokomat, Stark! Az a fű sose fog már visszanőni.

A vadnyugat marhatenyésztői mélyre ható gyűlöletet tápláltak a juhtenyésztőkkel szemben, jobbára azért, mert maguk a juhok is mélyre ható módon legeltek. A füvet a földhöz annyira közel harapták el, hogyha nem ügyeltek rájuk, képesek voltak tövig rágni a mezőt, és újra kellett ültetni a füvet. Ott tehén már nem legel, ahol birka járt – tartották a marhás gazdák. Ennek ered-ményeképpen gyakorta törtek ki területi viszályok a marhás és a birkás gazdák között, szörnyen véres következményekkel. Az sem javított sokat a helyzeten, hogy a birkatenyésztőket általában véve totál puhapöcsöknek tekintették.

Albert lenyelte azt a kis nyálat, ami még a szájában megmaradt, amikor Charlie ráemelte pisztolyát és célzott.


13

– Jól van, jól van! – Albert a megadás gesztusaként a magas-ba emelte kezét. – Majd én magam eladom a birkákat, rendben? Megszerzem a pénzed! O-oké? Holnap megkapod.

Volt egy rémisztő pillanat, amikor Albert egészen biztos volt benne, hogy noha meghajolt ellenfele akarata előtt, Blanche még-is meghúzza a ravaszt. De a másik férfi ehelyett lassan leengedte pisztolyát.

– Ha nem kapom meg azt a pénzt, megtalállak. És három golyót eresztek beléd, a homlokodba, az orrodba és az álladba, hogy a fejed kettényíljon, mint egy görögdinnye a vásárban.

– Ó, és meg is érdemelném – hadarta Albert alázatosan. – Ha ez bekövetkezne? Ó, uramisten, mekkora egy balfék is lennék. De én… én nem ez a fajta fickó vagyok, úgyhogy… megszerzem a pénzedet.

Charlie Blanche gondosan visszatette fegyverét a pisztolytás-kába. Albert eleresztett egy reszkető sóhajt, ahogy Blanche elin-dult a lova felé. Annyira örülök, hogy nem pisáltam be – gondolta Albert, és érezte a pánik utórezgéseit, most, hogy tényleg ilyen közel állt a halálhoz. Sarkon fordult, visszasétált az utcán, és úgy érezte, hogy lekvárból van a lába…

DURR!!A városiak hátrahőköltek. Albert a földre rogyott, és elképzel-

hetetlenül éles fájdalom hasított a bokájába. – BASSZA MEG! – ordította, miközben döbbenten fordult

hátra.Charlie tényleg meglőtte.– Csak egy kis ízelítő – mondta Charlie lágy, halálos hangon.

Pisztolyát visszatette a tokjába, felült a lovára, és elügetett anél-kül, hogy még egy szót szólt volna.

SETH MACFARLANE

14

A városlakók szinte azonnal elkezdtek szétszéledni, mintha mi sem történt volna. A szórakozás véget ért. Mindenki ráérősen visszatért mindennapi teendőihez, mintha épp most néztek volna meg egy mutatványos bódét a vándorcirkuszban – az mellékes, hogy egy ember kis híján otthagyta a fogát pár pillanattal koráb-ban.

Egy tömzsi, enyhén kopaszodó, a harmincas évei derekán járó férfi odasietett, ahol Albert feküdt, fájdalmában a lábát szoron-gatva.

– Ó, öregem, Albert! Jól vagy?Albertet ezelőtt még sosem lőtték meg, de látott már olyano-

kat, akiket igen. És ezek a kis fémgolyók szörnyen borzalmas kárt tudnak ám okozni. Albert egy éles, sziszegő lélegzetvétel kíséretében összeszedte magát, és felhúzta a nadrágszárát. Bár a fájdalom elviselhetetlen volt, arcára kiült a meglepetés, amint konstatálta, hogy sérülése mennyire felszíni csupán. Átütötte a bőrt, de nem sokkal. Jesszusom, milyen szörnyen fájhat, ha telibe lövik az embert?

– Nincs… nincs baj, csak súrolta – állapította meg, és vissza-húzta a nadrágszárát.

– Ó, hál’ istennek. – Edward megkönnyebbülten sóhajtott fel.Edward Phelps jóságos tekintetű, jámbor természetű cipész

volt, és Albert legjobb barátja. Ám odakint a határvidéken ez nem feltétlenül jelentett megbonthatatlan köteléket. Egy keve-sebb, mint hetvenöt lakosú városkában igencsak beszűkülnek a választási lehetőségek, ha a legjobb cimbora kiszemelésére kerül sor. Albert eléggé kedvelte Edwardot, de barátságuk inkább an-nak volt betudható, hogy Edward azon kevesek közé tartozott itt a vadnyugaton, akik nem lőnek le csak azért, mert nem tetszik


15

nekik, ahogy rájuk nézel. Albert nem tudta biztosan, de azt gya-nította, hogy Edwardnak még fegyvere sincs. De ha volt is neki, az teljesen oda nem illőnek tűnt volna a kezében. Ha létezne olyan kifejezés, hogy agresszíven barátságos, akkor Edwardra ezt le-hetne mondani.

Most egy nála sokkal tekintélyesebb férfi közeledett a kocsiút közepe felé.

– Jól van, Stark? – kérdezte Arness sheriff kifejezéstelen arc-cal.

– Igen, prímán – felelt Albert. – Ó, hé, nézze, sheriff, szeretném megköszönni a segítségét. Értékelem, hogy közbelépett, és nem hagyta, hogy ez a halálos civakodás az irodája előtt folyjon le. Igazán nagyszerű, köszönöm a támogatást.

A sheriff hidegen mérte végig Albertet. – Nem dolgom, hogy beavatkozzak, Stark. Véleményem sze-

rint ki-ki harcolja meg a saját csatáit.Albert csak nézett egy pillanatig. Ez a fickó megtestesített min-

dent, ami el volt baszva a határvidéken; itt volt az egész becsoma-golva egy kemény tekintetű, napbarnított csomagba, lepecsételve egy óncsillaggal.

– Maga a sheriff. – Albert azon volt, hogy ne nagyon hangoz-zék úgy, mintha egy ötéveshez beszélne.

– Így van.– Tehát… az egyetlen dolgát, amiért fizetjük magát, vagyis az

egyetlen feladatát ebben a városban maga szerint mindenki más-nak kell elvégeznie maga helyett.

– Nem vagyok a nyavalyás testőre, Stark.Albert újfent ellenállt a kísértésnek, hogy úgy hangozzék, mint-

ha egy osztálynyi retardált kölyköt okítana.

SETH MACFARLANE

16

– Nos, voltaképpen pedig az. Tudja, sheriffként gyakorlatilag nagyjából a maga dolga megóvni a testemet a sérüléstől.

– Igen, nagyjából a maga dolga – szólt közbe Edward, a mindig hűséges, megbízható cimbora, aki nem tudja, hogy mikor kell befognia a száját.

– Kussolsz – reccsent rá a sheriff, és Edward gyorsan lehajtotta a fejét, majd félénken arrébb csoszogott. A sheriff ismét Alberthez fordult. – Azt hiszem, mi ketten eltérően látjuk a dolgokat.

– Szóval ha mondjuk nyitna egy vendéglőt, akkor várná, hogy bejöjjenek az emberek, és azt mondaná nekik, hogy ki-ki főzze meg a maga ételét?

– Fékezze a nyelvét, vagy könnyen a börtöncellában találja magát.

– Ó, na tessék! – Albert az égnek emelte kezét, és a nap minden feszültsége és fájdalma egy elkeseredett kirohanásban tört elő be-lőle. – A törvény hosszú karja végre odavág, hogy megvédje saját magát a zabos emberektől!

A sheriff csak nézte. – Menjen el Harper doktorhoz a bokájával – mondta végül, és

kimérten sarkon fordult.Albert a legyőzöttek fájdalmas sóhajával feltápászkodott a por-

ból, és elbicegett a doktor rendelője felé.

A határvidéki gyógyítás lényegében önellentmondás.A nagyvárosi kórházak 1882-ben elég rosszak voltak, de a legfej-lettebb tudományos vívmányokat testesítették meg ahhoz képest, amilyen ellátást a vadnyugaton kapott az ember.


17

Dr. Matthew Harpernek, Vén Tönk város egyetlen engedéllyel praktizáló doktorának orvosi rendelője egy rendelőnek kinevezett kulipintyó volt. Kézzel festett cégére hintázott és nyikorgott a forró, poros szélben – remekül jelképezte, hogy miféle ellátást várhat itt az, aki megbetegszik ebben a kis közösségben. Bent, a fapolcokon különféle üvegcsékben sorakoztak a gyógyszerek, elixírek, tonikok – de ki a fenét akar itt bárki becsapni? Ez mind csak alkohol. A határvidéken az orvosság csupán pia volt valami flancos címkével.

Harper doktor ott állt a betege teste fölött. A páciens egy negy-venes éveiben járó nő, mély ráncokkal, őszülő hajjal. A doktor éterétől eszméletlenül feküdt, ami előnyösnek mondható, mivel a hasán egy nagy vágott nyílás tátongott. Harper doktor keze csu-pa vér volt, ahogy aprólékosan, megállás nélkül dolgozott a nő belein, latba vetve minden szaktudását, amit fogorvosi képzése nyújtott. Egy rühesnek tűnő házimacska ugrott fel a műtőasztalra, és a testet szaglászta.

– Ó, na ne, tudod, hogy neked nem szabad ide feljönnöd – ne-vetett Harper doktor, majd felnyalábolta a macskát, és gyengéden a földre tette. – Na, sipirc innét, Jézus, hallod? – A doktor keze vérfoltokat hagyott a macska bundáján, amiket az állat lelkesen felnyalt. Harper visszatért a munkájához, lesöpörte az asztalra tévedt macskaszőröket.

– Hahó? – A hang a külső szobából jött. – Harper doktor?Harper megtörölte a kezét egy rongyban, amit a beteg lábá-

ra hajított, és kisasszézott a külső szobába. Albert már helyet foglalt egy fotelben, hogy mielőbb levegye a súlyt sérült vég-tagjáról.

SETH MACFARLANE

18

– Üdv, doki – mondta. – Arra gondoltam, vajon… Aztakurva. – A mondat közepén elnémult, amint észrevette Harper doktor kezét, ami még mindig csillogott a friss, bíbor vértől.

– Ó, rá se rántson – nyugtatta meg Harper doktor. – Csak épp nyakig vagyok egy műtétben.

– Visszajöhetek később. – Albert már indult is az ajtó felé.– Nem, nem, a nő egy darabig még nem lesz magánál. Mrs.

Callaghan az, szegény asszony. A gyomorördöge fel akart rob-banni, úgyhogy ki kellett vennem.

Albertnek beletelt némi időbe, mire ezt megfejtette. – A vakbele?– Ja, huncut kis fickó – felelt az orvos.Albert azon tűnődött, hogy egyáltalán minek is jött ide. Ebben

az orvosi rendelőben egy sima szálka is a túlélésért folytatott két-ségbeesett küzdelemmé válhat.

– Nos, mi a panasz? – érdeklődött Harper doktor, miközben engedélyezett magának egy kortyot a polcon lévő üvegek egyi-kéből. Kétségkívül eme tevékenység gyakorisága eredményezte a mélyen barázdált arcot és a beteges sápadtságot, amiről az em-bernek rögvest beugrott a Lukács evangéliuma negyedik versének 23. sora: Orvos, gyógyítsd meg magadat!

– Izé, súrolta egy golyó. Csak meg kéne vizsgálni.– Ó, igen. – A doktor mosolygott, és a szeme pletykára éhesen

csillogott. – Hallom, hogy bemajréztál Charlie Blanche-tól.– Nos, doki, tudom, hogy szívesebben öltene össze egy táton-

gó mellkasi sebet, mint egy kis horzsolást, de sajnos én sokra tartom az életem. Hajlandó megvizsgálni, vagy bicegjek ki a sivatagba, és hagyjam, hogy a kibaszott prérifarkasok rávessék magukat?


19

– Jól van, tekintsük meg. – Harper doktor kedélyesen nevetett. Az orvos felhúzta Albert nadrágszárát, a keze halvány vérfoltokat hagyott az anyagon, Mrs. Callaghan jóvoltából.

– Észrevettem, hogy a kézmosás nem az erőssége – jegyezte meg Albert egykedvűen. A doktor vagy elengedte az észrevételt a füle mellett, vagy túlságosan a sebesülésre koncentrált.

– Óó, ez aztán ocsmány egy darab – jegyezte meg a sebet vizs-gálgatva. – Lehet, hogy le kell vágnunk, máskülönben egy lábujj-lábbal találhatjuk szemben magunkat.

Albert felsóhajtott. – Na jó, először is nem hinném, hogy ilyesmi létezik, másod-

szor pedig ez csak egy horzsolás, doki. Nem hagyom, hogy le-vágja a lábfejem.

– Ahogy gondolja. De láttam már lábujj-lábat egy szűk hét alatt térdlábbá válni.

– Elég egy kötözés, köszönöm – felelte Albert kurtán, és most már tényleg szeretett volna a lehető leghamarabb túlesni ezen az egészen.

Harper doktor kihúzott egy fiókot, és egy tekercs kötszerrel tért vissza, miközben Albert szemügyre vette a kicsinyke rendelőt. Egy sült csirke maradványai hevertek szanaszét egy tányéron, mellette kinyitott befőttesüvegben ópiumtinktúra. Egy nemrégi-ben meggyújtott szivar egyensúlyozott bizonytalanul az asztal pe-remén, a hegyes vége még sötétlett a nyáltól. A hivatalos orvosi okmányok egyetlen jeleként egy árva oklevél lógott a túlsó falon fakeretben.

– Texas Tartományi Orvosi Akadémia – olvasta Albert hango-san a kézzel írt diplomáról, miközben az orvos tovább bíbelődött a lábával. – És ez valami nagyon tekintélyes hely?

SETH MACFARLANE

20

– Igen, és én harmadik voltam az csoportomban – felelt Harper őszinte büszkeséggel.

– Á. És ez egy háztáji orvosi iskola volt? – érdeklődött Albert a gúny vagy az irónia legkisebb jele nélkül.

– Na jó, meg is vagyunk – közölte a doktor felegyenesedve, és rámosolygott az új kötésre. – Egy darabig próbálja kímélni.

Albert megszemlélte az eredményt. – Csak bepólyálta egy száraz rongyba? Ennyi?– Mi mást szeretne még tőlem?Albert nézett egy hosszút. – Azt hiszem, keresek valakit, aki megbízhatóbb.További szép napot kívántak egymásnak; közben Jézus, a

macska lakmározni kezdett Mrs. Callaghan beleiből.

Vén Tönk kocsmája a hét bármely estéjén dugig volt szerencse-játékosokkal, piásokkal és különféle dögletes szagokat árasztó borostás egyedekkel. Ami azt illeti, néha úgy tűnt, hogy gya-korlatilag több száz különféle szag kavarog itt, heves küzdelmet folytatva egymással azért, hogy felülkerekedjenek ebben a zárt és rosszul szellőző térben.

Azonban délután kettőkor a hely többnyire kihalt volt. Pár ros-katagnak tűnő vén cowboy ücsörgött a bárpultnál poharába me-redve, de tőlük eltekintve az alsó szinten nem volt senki.

Csak Edward Phelps.Edward türelmesen üldögélt egy faszéken a lépcső aljánál,

amely a bordélyszobákhoz vezetett fel. Valószínűleg hoznia kellett volna egy könyvet, vagy valamit, gondolta, de már nem kell soká várakoznia. A kezében szorongatott bájos, tavasz végi


21

csokorban százszorszépek, orgonák, nárciszok rikítottak. Fentről szexuális közösülés hörgő hangjai hallatszottak, ahogy Ruth, Ed-ward barátnője vadul kefélt egy mocskos cowboyjal.

– Ó, igen! IGEN!! – sikoltott a nő, a hangja visszhangzott a kocsmában.

– Ez az, szereted, amikor baszlak, igaz-e? – bömbölte a mocs-kos cowboy.

– Igen! Igen, igazán fantasztikus! – sikoltott vissza a nő két kéjes nyögés között.

– Mocskos a farkam, mert egész nap kint dolgoztam!– Tudom! Imádom, ahogy karistol odabent!– Ja, te szereted a koszt a farkamon, igaz-e?– Szeretem! Tényleg szeretem! Olyan mennyei!Ruth szövege a szex közben mindig is kissé esetlenül szólt, de

a helyén volt a szíve, prostituáltnak meg egészen kivételes volt: mindig időben érkezett a műszakra, lefürdött minden ötödik kun-csaft után, és hajlandó volt alávetni magát mindenféle fétiseknek. Edward csodálta a munkamorálját. Az, hogy egy illető mennyire veszi komolyan a szakmai kötelezettségeit, sokat elárul a jellemé-ről. Edward szerencsés volt, hogy egy ilyen nővel lehetett.

– Dugd az ujjad a seggembe! – üvöltött a mocskos cowboy.– A legnagyobb izgalommal! – felelt Ruth.Ebben a pillanatban Millie, a madám ereszkedett le a lépcsőn.

Negyvenes évei elején járó gömbölyded nőszemély volt, a kocs-mai kurválkodást hivatásszerűen űzők pajkos, festett és feslett stílusával. Tömötten feltupírozott haja egykor kétségtelenül fe-kete volt, mint az ében, de mára már számos szürke tincset csent bele az idő. Ahogy közeledett, gyűrűs kezével a cipész irányába intett.

SETH MACFARLANE

22

– Üdv, Edward – köszönt mosolyogva. Cseresznyepiros ajka és erősen kipirosított arca, noha magukban sem egyben, sem külön nem nyújtottak felemelő látványt, legalább némi szívesen látott színt vittek a barna alapon barna szobába.

– Ó, jó napot, Millie – Edward tisztelettudóan ácsorogva vi-gyorgott.

– Ruthra vársz?– Igen, kicsit korábban szabadultam a munkából, hát azt gon-

doltam, elviszem piknikezni.– Óh. Milyen rendes udvarló vagy.– Igyekszem.Millie az emelet felé pillantott. – Úgy hallom, hogy csaknem végzett – állapította meg, ahogy

az orgazmus szenvedélyes nyögései disszonáns crescendóban csúcsosodtak ki.

– ÚRISTEN, ELÉLVEZEK! – sikoltotta Ruth.– Bájos virágok – jegyezte meg Millie.Edward büszke vigyorral nézett le a csokrára. – Ugye, gyönyörűek? Még néhány tulipán is akad köztük. Ne-

héz hozzájuk jutni az év ezen szakában, de Ruth roppant kifino-mult hölgy.

– Ó, IGEN! SPRICCELD AZ ARCOMRA A MOCSKOS COW BOY RITTYÓDAT!

Edward megigazította a nyakkendőjét, hallván, hogy Ruth jó-formán végzett.

– Jól nézek ki? – Megmutatta magát, hogy Millie szemügyre vehesse.


23

– Igen, jól… jól festesz – felelt a nő, de tovább már nem bírta türtőztetni kíváncsiságát. – Mondd csak, Edward… kérdezhetek valamit?

– Persze.– Nincsen… kifogásod az ellen, hogy a barátnődet minden nap

kábé tizenöt pasas kúrja meg, és még fizetnek is érte?– Ó. Hát, mit mondjak, az én melóm is elég szar.– Igen, de te cipőket javítasz.– Úú, ne is juttasd eszembe! – nevetett Edward. – A cipőbiznisz

nagyon harmatosan muzsikál, mióta véget ért a polgárháború.– Valóban?– Igen, sokkal kevesebb a láb.Millie már éppen kicsit tovább akarta feszegetni az eredeti té-

mát, amikor Ruth felbukkant, és lefelé szökellt a lépcsőn, miköz-ben még a ruháit vette magára.

– Eddie, te vagy az? – sikkantotta boldogan.Eddie megpördült, hogy a szemébe nézhessen, és kitárta karjait. – Szia, édesem!– Hát te meg mit csinálsz itt? – kiáltott Ruth, csaknem megfojt-

va a férfit jókedvű ölelésével és a szájára zúdított csókáradattal.Edward visszahőkölt. – Óóh, a leheleted egy kissé…– Bocsi, le is kellett szopnom. – Ruth eltakarta száját, és kipi-

rosított arca még egy kicsit színesebb lett.Edward őszinte megértéssel mosolygott. – Semmi baj. Te, egy kicsit korábban végeztem, és azt gondol-

tam, lesétálhatnánk a patakhoz.

SETH MACFARLANE

24

Ruth ismét átölelte, amiért ennyire figyelmes. – Óóh, te vagy a csúcs! Igen, gyere, menjünk! – Megcsippen-

tette Edward arcát, aztán Millie-re nézett. – Nem nekem van a legjobb pasim a világon?

Millie már nyitotta a válaszra a száját, de nem jött rá a meg-felelő szó.

– Pá! – Ruth kuncogva húzta kezénél fogva a sugárzó Edwardot a kocsma ajtaja felé. – Mikorra jöjjek vissza? – kérdezte még, visszanézve Millie felé.

– Hát, Clyde Hodgkins érdeklődött, hogy átjöhetne-e ma ké-sőbb.

– Ó… mit akarhat? – firtatta Ruth.– Gondolom, anált.Ruth megpördült, és kézen fogta Edwardot. – Ó, drágám! Akkor tudunk neked venni egy új övet a misékre!Edward szeme elkerekedett a váratlan szerencsétől. – Tyűha, az pazar lenne!– Tudom! – tört elő a boldogság Ruthból, és előre-hátra lóbálta

Edward kezét táncos mozdulatokkal.– Mikorra hozzam vissza? Fél hat, vagy ilyesmi? – kérdezte

Edward Millie-től.– Nos, ez nem egy fogorvosi rendelő, Edward. Clyde majd be-

ugrik valamikor, ha készen áll arra, hogy a péniszét egy segg-lyukba dugja.

– Jól van, akkor legyen öt óra, a biztonság kedvéért – mondta Edward. Azzal a pár kihussant a szikrázó délutánba, és szerelmük túlragyogta a verőfényt.


25

A Marhadög híd akkortájt kapta a nevét, amikor Vén Tönk első telepesei nyugatra lovagoltak arról álmodozva, hogy ott majd új életet kezdenek. Az emberállományon felül a szekérkaraván két-száz fő szarvasmarhát is hozott magával. De amikor a telepesek elérték a délnyugat-arizonai tartományt, a gulyán rejtélyes kórság vett erőt, és pár nap alatt megtizedelte őket. Tekintettel a szeren-csétlenségre az elcsigázott pionírok úgy döntöttek, hogy befejezik nyugatnak tartó utazásukat, és ott a helyszínen hozzák létre tele-pülésüket. A terep némiképp sziklás volt, és nem különösebben kecsegtető, de egy közeli folyó felfedezésével kívánatosabb föld tárult eléjük a túlparton. Ám amikor a társaság megpróbált átkelni a folyón, túlságosan mélynek találták. Mivel egyik irányban sem volt a közelben átkelésre alkalmas gázló, a csapat úgy érezte, hogy akadályba ütköztek, és bosszankodtak. Aztán az egyik fele-ség eredeti megoldással állt elő: a telepesek az elhullott marhákat a folyóhoz vonszolták, és egymásra halmozták őket a vízben. Egy idő után a halom elég magas lett ahhoz, hogy a telepesek amolyan hídként használják, és átkelhettek rajta a folyó túlpartján lévő földre, amelyből végül Vén Tönk városa lett. Persze, a komoly mennyiségű bomló marhahús a vízben olyan járványt okozott, amely gyorsan kiirtotta a teljes lakosságot. De a következő tele-pesek, akik odaérkeztek, építettek egy fahidat, amelyen könnyű-szerrel átkeltek a folyón, ahol megalapították Vén Tönk városát. Így tehát a Marhadög híd neve az első telepeseknek állít emléket, valamint a döglött marhás víz általi tragikus haláluknak.

Itt, eme híd hűs árnyékában történt, hogy Albert sült csirkét és frissen sült kenyeret eszegetett piknikezvén barátnőjével, Louise-szal. Ők ketten másfél éve voltak együtt, és Albert rend-kívül szerencsésnek érezte magát, hogy Louise az élete része.

SETH MACFARLANE

26

Ritka szépségnek minősült, még úgy is, ha nem a nyugati határ-vidék mércéjével nézzük, ahol a legtöbb nőt alig lehetett megkü-lönböztetni egy medvétől. Megvolt az összes foga, ami szintén csodálatos rendellenességnek számított. Albert gyakorta üldögélt a tornácon, átölelte Louise-t, és a fogait számolgatta, közben a lemenő sivatagi napban gyönyörködtek.

Louise egy piknikpokrócon üldögélt, szőke tincsei meg-meg-lebbentek az enyhe fuvallatban, a kis folyó vizének finom csobo-gását követve. Halovány bőre kicsattant az ifjúságtól, és szóra-kozottan majszolt egy darab lekváros kenyeret. Hallgatta, amint Albert kiadja magából a napközben történtek miatti bosszúságát, és közben a lusta folyócska felszínén csillogó ezernyi apró fehér fény táncát bámulta.

– Hiszen ezzel pontot tehettünk volna az ügy végére, igaz? – dohogott Albert. – Közlöm vele, hogy kifizetem, mindenki megy a maga dolgára, és ennyi. De nem, az ipse lábon lő! Kikúrt kö-csög.

Már jó néhány perce mondta a magáét, mire feltűnt neki, hogy Louise mintha szándékosan kerülné a tekintetét.

– Mi a baj? – érdeklődött.Louise a kezeit nézte egy darabig, aztán azt mondta, amit Albert

a legkevésbé szeretett volna hallani. – Meg kellett volna küzdened vele, Albert.Albert rámeredt, és az arca olyan lett, mint egy lónak, akit épp

megkértek, hogy sodorjon egy cigit. – Várjunk csak, mi van?– Meg kellett volna küzdened Charlie Blanche-sal. – Egyszerre

nem esett nehezére a férfi szemébe nézni.– Mi az, te most csőbe akarsz húzni?


27

– Nem tudjuk, hogy a te birkáid legelték-e le a birtokát – mond-ta Louise. – Lehettek Hurley tehenei is. Bizonyítania kéne, de nem tudja. Úgyhogy nem t’om… Meg kellett volna küzdened vele.

– Uramisten, te komolyan beszélsz.A lány bólintott.– Louise – hadarta Albert –, ez a fickó az egyik legjobb lövő

az egész városban! Hiszen úgy festek mellette, mint akinek Par-kinsonja van.

– Mi az a Parkinson?– Ó, csak Isten egy újabb kifürkészhetetlen módja arra, hogy

tudassa velünk, szeret minket. Nézd, én megpróbáltam felheccelni magam a pisztolypárbajra, de mindent egybevetve inkább kurvára nem akarok öngyilkos lenni.

Aztán a derült égből hirtelen lecsapott a villám. – Albert… én szakítok veled.Amikor egy szülő, egy testvér vagy egy közeli barát várat-

lanul meghal, az agy rejtélyes módon képes úgy fogadni a hírt, mintha tévedés volna, vagy kitaláció, vagy legrosszabb esetben átmeneti valóság, amely bizonyosan rövidesen korrigálja magát. Albert agyában e pillanatban hasonló önvédelmi mechanizmus lépett működésbe.

– Ho… hogyan?– Ne haragudj. – Louise szeretettel nézett rá, de nem stimmelt

az egész. Albert egy pillanat alatt rájött, hogy nem szeretetet lát, hanem inkább részvétet. Valahogy így néz az ember egy beteg-re a kórházban, mielőtt közli vele, hogy az orvosok nem tudták megmenteni a golyóit.

Albert szóra nyitotta a száját, és ennyi jött ki rajta: – Engem ma meglőttek.

SETH MACFARLANE

28

– Tudom – felelt a lány.Nyilvánvalóan nem hallotta, amit mondtam, gondolta Albert. – Aú – nyögte ki, abban a reményben, hogy ez majd nyomaté-

kosítja a mondandóját.– Sajnálom, hogy megsérültél – mondta Louise, bár Albert szá-

mára ez nem hallatszott túl sajnálkozónak.Agyának kerekei lassan újra forogni kezdtek, és elkezdte fel-

dolgozni, hogy pontosan mi is történik. Éppen kirúgják. – Louise, de… miért? Egy lövöldözés miatt? – Nem, nem erről van szó. Vagyis lehet, hogy ez adta meg azt

a kis lökést, amire szükségem volt, hogy végre előálljak ezzel, és kimondjam…

– Végre? Hogy érted, hogy végre? Mióta tervezed már ezt?– Istenem, annyira rosszindulatúan tudod beállítani. Nem ter-

veztem, Albert. De… már egy ideje így éreztem. Ez… Nézd, te igazán remek srác vagy. Csak hát… rájöttem, hogy én valami mást akarok.

A pofonok egyre csak jöttek. Albert úgy érezte, mindjárt el-okádja magát, de remélte, hogy a szavak előbb érnek ki a száján, mint a hányás.

– Louise, szeretlek! Mi mást akarhatnál? Te vagy az egész életem! Mindent megtettem neked az elmúlt másfél évben! Fi-gyelj, tudom, hogy csak egy birkás gazda vagyok, de félreteszem a pénzt, és amint…

– Igen, de még birkás gazdának sem vagy jó, Albert – vágott közbe a lány. A részvét eltűnt az arcáról, és úgy nézett ki, hogy most kezdi el előadni a cenzúrázatlan véleményét. – Hiszen a birkáid szanaszét vannak. A birkás gazda egyetlen dolga az, hogy egy helyen tartsa a birkáit. A minap benéztem a farmodra, és volt


29

egy birka a hátsó kertben, három fent a dombon, kettő a tóban, és egy a tetőn.

– Az Bridget. Egy kicsikét retardált, de amúgy csupa szív jó-szág. Figyelj, azt hiszem, eltértünk a tárgytól. – Albert hangján kezdett eluralkodni a kétségbeesés. – Louise, ha nem a lövöldö-zésről van szó, akkor mondd meg, miről! Mondd el, mi a problé-ma, és talán helyrehozhatjuk!

– Albert, te jó srác vagy, az biztos – felelt Louise, és a hangja ismét ellágyult, hogy ellensúlyozza mondandója élét. – De… nem vagy jó nekem. Most senkivel sem szeretnék járni. A saját szarsá-gaimmal kellene foglalkoznom.

– Szarság? Milyen szarsággal? Egy határvidéki városban élünk a redves sivatag kellős közepén! Nincs itt annyi szarság, hogy lehessen bármiféle szarságod, amivel foglalkozni kelljen! Te jó ég, Louise, másfél éve együtt vagyunk! Azt terveztük, hogy ösz-szeházasodunk!

– Figyelj, ha idősebb lennék, talán jó lenne az időzítés, de most még nem akarok megállapodni. Manapság 35 évig élnek az em-berek, úgyhogy egy lánynak nem kell azonnal férjhez rohannia. Most még magammal kellene foglalkoznom kicsit.

Ez már túl sok volt Albertnek. – Magammal kéne foglalkoznom? – kiáltott fel. – Louise, ezt

olyankor mondják a lányok, amikor ott van az orruk előtt valami jó, de túlságosan be vannak bújva a saját seggükbe ahhoz, hogy tudják, mihez kezdjenek vele. Te itt vagy kint. Kint a saját seggedből. Ahol látlak. És… te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha ismertem.

Louise széttárta puha, fehér kacsóit egy olyan gesztussal, amely teljesen világosan jelezte, hogy nincs több hozzáfűznivalója a té-mához.

seth macfarlane hogyan rohanj a vesztedbe reszlet

Documents