sümegi tamás: kilenc inspiráló vers
DESCRIPTION
Ezt azért írtam, mert úgy gondolom, hogy ha lehet egy szavunk a világhoz, az legyen jó. Azért, mert nem mindegy, miként értékeljük az életünket, hiszen sokkal inkább lehetőség, ajándék és tánc, mint szenvedés és félelem útja. Azért, mert amíg teremtőerőm van, jól szeretnék sáfárkodni vele: a szívnek kedveset vetni, és nem szólok az aratásról, azért, ha eljön, hálásak leszünk mindnyájan. Ezt azért írtam, mert a Földnek mérnökökre van szüksége, akik boldogabb, bátrabb, erősebb és szabadabb embert terveznek.TRANSCRIPT
Előszó
Ezt azért írtam, mert úgy gondolom, hogy ha lehet
egy szavunk a világhoz, az legyen jó. Azért, mert nem
mindegy, miként értékeljük az életünket, hiszen sokkal
inkább lehetőség, ajándék és tánc, mint szenvedés és
félelem útja. Azért, mert amíg teremtőerőm van, jól
szeretnék sáfárkodni vele: a szívnek kedveset vetni, és
nem szólok az aratásról, azért, ha eljön, hálásak leszünk
mindnyájan. Ezt azért írtam, mert a Földnek mérnökökre
van szüksége, akik boldogabb, bátrabb, erősebb és
szabadabb embert terveznek.
Piliscsaba, 2013. szept. 14.
Az emberiség csodálatára
Álom kezdte ellepni arcát,
hangot hallott, mélységből törőt,
s e hangon így szólt az igazság:
az ördög van, s le kell győznöd őt!
Az ördög, fiam, nem legenda,
ott tombol minden mulasztásban,
ott dúl, tarol a szíveden, ha
megrekedtél a halasztásban.
Az ördög nem, nem dajkamese,
hanem az a feled, mi gyáva,
s ha sose birkózol meg vele,
elbírhatatlan lesz az ára.
De van rá mód, hogy isten s közted
gyémántból, örökre legyen híd,
hogy erőd titkát lassan fölfedd,
s mind kigyomláld, ami legyengít.
S a mélyről eredő igazság
most egyre zengőbb, egyre tisztább
hangon az éteren inalt át,
s látva, értve lett egyre inkább.
S mikor Nap kelt, az alvó ébredt,
kelyhét virág, szemét nyitotta,
felállt, járt, ment, s maradék évek
során az igazat vallotta:
Új remény lépjen a nyomomban,
legyen tavasz a lépteimben,
szavam hasson a szónál jobban,
hogy gyógyírnek tartsa testvérem,
pillantásomban kötés legyen,
mely megtart bennünket egymásnak,
kérdezzem azt, mi termett nekem,
sose azt, nekem mi nem járhat,
s úgy legyek bátor a világban,
hogy amint másé, úgy az enyém,
s történjen úgy, hogy sose szánjam,
aki voltam az út elején,
s égjen a lánggal, mi fenn lobog,
égjen a hit, s szikrázzak én ott!
Útközben még gyújtani fogok
egynéhány nagy tűzijátékot!
Akkor majd valaki leszel
El kell feledned félelmeidet,
sok mindent, amit hallottál eddig,
nem markolsz fel a gyöngyökből semmit,
ha gyengeségedet tovább hiszed.
Tanuld a jót, szorítsd azt kebledre,
hogy szívedben lángrózsák nyíljanak,
légy a tetteidben nagy és szabad,
nagy és szabad e szent perctől kezdve!
Mert letagadja bár önnön tükörképed,
takarja látszat, mi hamis és oly kevély,
azért amióta veled jár az élet,
azért kiált sorsod, hogy valaki legyél!
És ha téged szélvész le nem teper,
viharban versenyre kélsz a fákkal,
szavad áldás lesz, mint a madárdal,
akkor majd valaki leszel.
És ha mindennapi, változatlan,
régi utakon mosolyogva mész,
de poklot járva erős vagy s merész,
csak akkor lehetsz valaki.
És ha aki megpillant, téged ünnepel,
mert te látod, öleled, hirdeted a jót,
és eltévelyedett szívbe se versz karót,
de virágot tépnél neki,
akkor majd valaki leszel.
Hogyha harcos napok, vadak
végén győztesnek vallhatod magad,
ha a tiéid arcáról nem feledkezel,
akkor majd valaki leszel.
A csatákat nyerni kell
Míg ti léptek, élők, félő, kínos hangon,
hajótörött lelkek siralmas halmazán,
én nem keresem, én készítem a hazám,
hálát mondok s fáklyámat magasra tartom.
Élők, eleven szívű kebelbarátok,
már oda kell hagyni a pusztulás földjét,
„... jön-e velem – emelem szómat – a többség,
s csodatételekről majd adhat-e számot?”
Ha nem is jön egy se, én nekiindulok,
mert nem célom gyászolni szándékot, tervet,
bánni, hogy nem arattam le, ami termett,
kihasítok egy kastélyt, egy fát, egy zugot.
Világtól így veszem jussomat szépen el,
s nem kérdezem az árat, hanem megadom,
s amíg le nem megy az én fényem nyugaton,
mindennap a szívem előbbre énekel.
Lehet az száz, lehet az több is, csakugyan.
Nem érdekel, még hány csata heve szaggat!
Bármikor kész vagyok nyerni egy újabbat,
s veszteségeimet nem számolom, uram.
Mindig fel
Ha élet, akkor élet nincs úgy,
hogy botlást nem ejthet a láb.
De én azt mondom: mindig fel,
és soha, soha nem alább!
Mindig fel, ahányszor láb botlott,
fel, ahányszor kedv veszett el,
mindig fel, vagy minden bánat
megérdemelten ér, ember!
Nézd, hány rózsát kinyitottunk már...
elsöpörtük gondok ezrét,
s mögöttünk el- és elmaradt
egy-egy édes ízű emlék.
És gondolj bele, az is mily szép,
mosollyal a szájon szólni,
ha csak hála van szívünkben:
mit érdemlünk ilyen jól ki,
s csillogó szemmel nézzük egymást,
s szebben ragyogunk, mint a Nap,
hisszük, a világ színpadján
sorsunk lesz a nyertes darab,
és miénk a diadal-darab,
mert utat törünk a fénynek,
s főnixmadár-sugaraink
a csillagos égig érnek!
Ha élet, akkor élet nincs úgy,
hogy botlást nem ejthet a láb.
De én azt mondom: mindig fel,
és soha, soha nem alább!
A tengerek határai
Az ember olyan, mint a virág,
mely kicsiny, melyből millió van,
és nyoma sincs, mert nyoma se lesz
a világvégi, téli hóban.
***
De megtapasztaltam, hogy különb,
hogy az emberben egy mindenség
éled néha, hogy kihirdesse
dicső tetteit - s legszebb versét.
Így lesz az ember ég szellője,
levelek sokasága, a lomb,
csöpp tó tükrén a hullámjáték,
szürke pusztaságon tarka domb.
S így lesz az ember szeles vihar,
összeboruló fák ligete,
heggyé tör lassan, megvastagszik,
s színét a menny vegyíti vele!
S így lesz az ember rettenetes,
szilaj orkán, alázatkeltő,
ősrengeteg, hatalmas dzsungel,
istenhegy, mit elfed a felhő!
És így lesz az ember tenger is,
és ha tenger, végtelen tenger,
s ha végtelen, tenger tajtékja
Táskájukban viszik
Lesz miből élni az úton,
reményből mindig lesz elég:
én viszem a táskámban
a versem ötletét.
Barátom, te hozd magaddal,
mi nélkül nincsen büszke lét,
a táskádban elrejtve
jó munkák ötletét.
Kedvesem pedig az útra
műveim koronájaképp
táskájában elhozza
az otthon ötletét.
Egyszerű emberek vagyunk.
Óh, de tudjuk, hogy pár ezer
kiválasztott ebben a
században útra kel.
S őket áldjuk, akik bátrak,
hogy teli szívvel eltegyék
táskájuknak mélyére:
az Éden ötletét.
Prométheusz
Nem igaz, hogy nem lobbanhatnak fel
kezünk által gyönyörű, nagy tüzek!
Csak vigyetek az éjbe, s lássátok,
ahogy én Prométheuszban hiszek!
Lássátok meg, milyen volt a hitem,
amikor a halott pusztán voltam!
Új erdőben legyetek tanúi,
hogyan hittem az elszórt magokban!
Mondjátok csak, hogy már feladjátok
a föld minden reményét, mi talmi!
Én egy szót mondok, egy szót ismerek,
teljes szívvel: felvirágoztatni!
Magasabbra
Magasabbra, mint ahol a házak
teteje fut az alkonysugárnak,
magasabbra, mint szelve az eget
amilyen távol a madársereg,
magasabbra, mint a mammutfenyők
nemzete amilyen mesésre nőtt,
s magasabbra, mint hová űrhajók
valaha vihettek emberi szót!
S fényesebben, mint ötven ősanyánk
gyűrűi jövőnk záloga gyanánt.
Aranyút a győzelemhez
Tekinteted lángsugarát
szegezd most a szemhatárra,
és tudd, csüggedt szárnyú barát:
melyre írunk, szent a tábla.
Egy szót vésünk sorstintával
messze kéklő égpapírra,
végül látszón közel s távol
győzelem lesz arra írva.
Szíved legyen könnyű és jó,
gerinced tartása acél,
légy szabad s csodákra méltó:
minden napod aranyat ér.