Balgaságunknak köszönhetően pont akkor sikerült megérkeznünk a Dürer Kertbe, mikor a Visioned Frailty az utolsó akkordokat szántotta épp. Így hát kényelmesen lesétálhattuk a ruhatár-wc-pia megszokott köreit, még mielőtt az Adimiron a húrok közé csapott volna. Erre nem is kellett valami sokat várni, ugyanis hamar megtörte a zsivajt az aprítás veleje. Furcsálltam, hogy a dalaik úgy kezdődnek, mint az álmok– nincsen elejük. Mintha a koncert közepén lettünk volna, úgy nyitott a már 99’ óta tevékenykedő olasz banda. Sebaj, nézzük hát mit is tudnak 4 albummal a hátuk mögött. Aki először megragadta a figyelmem, az az énekes volt, akinek valami eszméletlen jó hörgése volt. Se nem túl mély, se nem túl magas, pont jó. Ritka ám ilyet hallani, főleg élőben. Ez mindenképp egy plusz pontot jelent a bandánál, de őszintén szólva többet nem is tudok felhozni. Maga a zene számomra meglehetősen kiforratlannak hatott. Egyediséget nem is tudtam felfedezni benne. Stílusjegyek közül amik dominánsak voltak, az a progresszív, és meglepő módon az industrial. Néha ez olyasmit eredményezett, amit már-már hardcore-nak lehetne nevezni. Összességében tehát nem igazán sikerült lenyűgözniük, de az est hátralévő részére mindenképp bemelegítették a közönséget.

Következett a Wolfheart, akik számomra a fő ösztönzést jelentették, hogy ott legyek a koncerten. És ezt bizony aligha bántam meg. Ó, de még mennyire hogy nem… A korábban Before The Dawn és a Black Sun Aeon nevű formációkban frontemberkedő Tuomas Saukkonen legújabb kezdeményezése erősen bizonyította magát, hogy élőben is épp olyannyira ütős, mint lemezen. Sőt, talán még jobban is – ezt pedig aligha lehetne gyakorinak mondani. Pár lassabb résztől eltekintve a 8 dal hosszúságú műsor egy tömény zúzda volt, melyre én az augusztusi Agalloch koncert óta éheztem. Mondanom sem kell, rendesen kielégítették az étvágyamat. Az Adimironnal ellentétben náluk már kiemelt szerepet kapott a melódia, mely valljuk be, sosem árt. És őszintén megvallva nem volt még részem első sorból megtapasztalni a vérbeli északi melodeath varázsát – ezidáig. A legközelebbi ilyen élményem az Insomnium koncert volt tavasszal, de szerintem többen egyetértünk abban, hogy az egy leheletnyit kommerszebb változata ennek a jeges zenének. Na meg ott sajnos nem is az első sorban álltam, hanem a másodikban – minő szégyen. Most viszont minden adott volt, és már a nyitó The Hunt alatt vértestvériséget kötöttünk e műfaj sajátos dallamvilágával. Sajnos ennek megélése nem tartott sokáig, mivel egy szempillantás alatt már a zárótétel Routa következett, és egy harcias kézrázás után le is vonultak a színpadról Tuomasék.

Ekkor következett a kettős-érzésekkel terhelt várakozás, ugyanis többünk tisztában volt vele, hogy bizony a Swallow the Sun nagyja korántsem lesz ilyen mértékben aprítós. Az átszerelés ismét hamar és zökkenőmentesen zajlott, és mikor metálkoncertektől szokatlan módon éjjel fél 1-et ütött az óra, fel is csendültek a felvezető Womb Of Winter dallamai az idén megjelent tripla-album második lemezének elejéről. A Dürer kistermének színpadán épphogy elfértek hatan a finnek, de ez a szűkösség nem állt hangulatteremtés útjába, és az intró után bele is vágtak a 10 Silver Bullets zúzósabb dallamaiba. Utána következett a Rooms & Shadows valamivel lomhább tempójával, majd a Hate Lead The Way kőkemény darálása után jött egy hosszas álom, mely alá főként az új triplalemezről hallhattunk háttérzenéket. Őszintén megvallva, számomra itt-ott egy kicsit kiábrándító volt, mikor néhány dal elkezdett felpörögni, majd hamar vissza is esett a doom kénköves bugyraiba. Egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a Songs From The North a banda pályafutásának eddigi legdoomosabb albuma, ugyanis eddig még nem merészkedtek be a funeral doom birodalmába, viszont e három lemezen, főként a harmadikon szinte csak ezzel a stílussal lehet megbélyegezni a hangfalakból kiáradó megváltást. Az egyetlen probléma ezzel, hogy élőben nem üt akkorát, mint mondjuk otthon hallgatva. Többségünk ugye azért megy koncertre, hogy valamilyen szinten kitombolja magát, viszont a doom ilyesfajta mélységei erre aligha adnak lehetőséget. Mindent egybevetve viszont azt kell mondanom, hogy mégiscsak egy valódi komolyzenei élményben volt részünk, mert bizony az effajta doom zenét nagyon egyszerű elrontani – pont abból fakadóan, hogy kevés hangból áll. És bizony akkor mutatja meg magát a valódi tehetség, ha egy banda a melodikus

zúzda mellett képes egy ilyen műfajban is helytállni. A Swallow The Sunnak pedig sikerült is, szóval le a kalappal. Zárótételként azért persze visszakanyarodtak egy korábbi, Swallow nevezetű művükhöz, mely az este számomra legerősebb dala volt. Egy ilyen bitang kemény zárás pedig csak jót jelenthet, és így is van.

Végső soron egy átlagon felüli koncertélményben lehetett részünk a finnek jóvoltából, kikötnivalóként annyit tudnék felhozni, hogy talán érdemes lett volna felcserélni a Wolfheartot Swallowékkal a sorrendben. Persze ismertség és diszkográfia alapján alakulnak általában a sorrendek, viszont így meglett volna az a dara-merengés-atomzúzda felépülése a koncertnek, ami szerintem előnyösebb. De ettől eltekintve is egy izmos produkció élményével lettünk gazdagabbak.