Szalai Vivien Magyar börtönpokol

Copyright © Szalai Vivien, 2012 Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely

formában vagy módon a kiadóval történt elızetes megállapodás nélkül tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és

tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója,

2012 7630 Pécs, Üszögi-kiserdı utca 1.

Telefon: (72) 777-000 e-mail: info@alexandra.hu

www.alexandra.hu Felelıs kiadó a kft. ügyvezetı igazgatója

Felelıs szerkesztı Ómolnár Miklós A kiadványt Merényi Tamás tördelte

A borítót Müller Péter tervezte Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelıs vezetı Bördös János igazgató Megjelent 19,32 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 297 995 3

Szalai Vivien

Magyar börtönpokol

150 nap a rács mögött – a rideg valóság, amit Stohl András látott…

„Ha egyszer megízleled a szabadság és a félelemnélküliség mámorát, sosem bánod meg, hogy nekivágtál, mert akkor már tudni fogod, mit jelent a legteljesebben élni. Akkor tudni fogod, mit jelent, ha a két végén égeted életed gyertyáját, és hogy ennek a hevességnek egyetlen pillanata is boldogítóbb, mint az örökkévalóságig tartó, középszerő lét.”

Osho

ELİSZÓ

Megváltozhat egy ember? Kibújhat-e a bırébıl? Vagy személyisége és sorsa menthetetlenül kijelölt számára egy utat? Vagy épp ellenkezıleg? Életünk folytonos tanulás és újraértékelés, mikor is szabad akarattal választhatunk jó és rossz között? De ad-e mindig az élet új esélyt, s csak rajtunk múlik, hogy sikerül-e élnünk vele? S ha van bőn, és ha van bőnhıdés, jár-e mindenkinek a bőnök bocsánata is?

Egy visszaútnak mindig lenni kell, mondja a legendás sláger, de így van-e tényleg? Vagy a szerepek – írja ıket akár a sors, akár mi magunk – végül is beleégnek a bırünkbe, s nem tudjuk levetni úgy, mint elıadás után színész a jelmezét…

Stohl Andrást kényeztette a sors, hát akarva-akaratlan, de kihívta maga ellen. Volt sok-sok munkája, pénze is akadt, megtapasztalhatta a hírnév minden elınyét és kínos hátrányait is. Fürdött a fényben és megfürdették a pocsolyában is. Többször nekiment a falnak, aztán a végén mégsem az ı feje bizonyult erısebbnek. Bár sokan kitartottak mellette, ismerve mélyebb értékeit, igazi énjét, sokan fejcsóválva elfordultak tıle. Odalett sok minden a nagy rohanásban, elıbb egy házasság, aztán megingott hírnév és karrier is. Hónapokon át tartó, össztőz zúdult rá, állt megfagyott arccal rendır, bíró és a közvélemény elıtt. Vettek tıle ujjlenyomatot, lefényképezték, „rabosították”, olvastak fejére ítéletet, fotósok százai fényképezték veszettül. Az ittasan okozott, komoly sérüléssel járó balesetért végül tíz hónap börtönre ítélték, amibıl jó magaviselete esetén „csak” öt hónapot kellett letöltenie.

Öt hónap vezeklés, ennyit mért rá a földi bíró. Sok

vagy kevés? Ki-ki a maga elfogultságai mentén formálhat véleményt.

Stohl miközben persze nem tudhatta, hogy mi vár rá a börtönben az elızı könyv végén még magabiztosan állította nekem, hogy egy dolog biztos, nem akar más ember lenni…

– Lesznek még balhék? – Naná, hogy lesznek. Úgyse változom meg… Ezek voltak utolsó szavai, amikor tavaly pontot tettünk

a közös könyv végére. Meggyızıdéssel, sıt mély és ıszinte hittel állította, hogy a reá váró börtön semmiféle hatással nem lesz a személyiségére. Félreértés ne essék, nem azt hirdette, hogy nem tanul majd abból, ami vele történt, inkább csak azt, hogy szeretne az maradni, aki addig volt. Teljesen felnıni soha nem akaró, örök gyerek, vagyis inkább bolond kamasz. Ebben hitt, mondhatni vadul, mert ebben az egyben nagyon akart hinni.

„Nem akarok felnıni. Én büszke vagyok arra, hogy mindazok ellenére, amik velem történtek, meg tudtam ırizni a gyermeki mivoltomat. Ezt nem vehetik el tılem” – ismételgette görcsösen.

Százötven nap börtönben. Egy olyan embernek, akinek elemi mozgatórugója a szabadság, maga lehet a pokol. Stohl András sosem csinált titkot abból, hogy győlöli a bezártságnak még a gondolatát is. Ahogy többször is kimondta, vétkei ellenére sem tartotta magát börtönbe valónak. Azt azonban végül be kellett látnia, hogy helyzetébıl már nincs más kiút. Ha feloldozást szeretne nyerni, vezekelnie kell.

Százötven nap története ez a könyv, hogy eldönthesse a kedves olvasó, mi is történt Stohl Andrással ott, a börtönben. Mi történt kívül és mi történt belül? Tényleg

ugyanaz az ember tért vissza a kinti világba? Rendszeresen látogattam a börtönben, sokat

beszélgettünk, igyekeztünk kihasználni minden percet. Szinte lépésrıl lépésre követhettem, mi történik vele és játszódik le benne.

Beszélgetéseink nyomán született meg második könyvünk, amely korántsem egy szimpla börtönnapló. Sokkal inkább egy különös ember, az örök gyerek belsı utazása, rácsodálkozása a falak mögötti, valójában a kintinél is sokkalta valódibb világra. Keserves önvizsgálat, afféle belsı utazás, melynek során egy felnıni mindeddig képtelen ember néz szembe mindazzal, amit addig nem akart meglátni.

Stohl András megváltozott volna a börtönben? Szerintem nem. Inkább megvilágosodott. Rádöbbent valamire, ami csöppet sem tölti el jó érzéssel, azóta sem. Kénytelen volt ugyanis szembenézni és leszámolni eddigi élete legnagyobb illúziójával. A zajos sikerek, a mindenféle tapsok és fények elhitették vele, hogy sérthetetlen, hogy már-már félistenként jár-kel a halandók között. A szerencse fiának, az élet királyának képzelte magát, ha kimondta, ha nem. Aki, mint a sikerek sorozatától megrészegedı szerencsejátékos, folyton csak emelte a tétet…

Az a hajnali baleset a Fótra vezetı kanyargós úton nem csupán a csontot és a fémet, de Stohl András egész életét is megreccsentette. Kijött a börtönbıl, és idekint már egy teljesen más világ fogadta.

Mősorok, amiket valaha ı vezetett, vagy amiket ma biztos ı vezethetne? Ugyan már, rég betöltötték a helyét, nem beszélve a gazdasági válság, okozta egyre zsugorodó lehetıségekrıl. A „félistenrıl” alig néhány hónap alatt kiderült, hogy igenis pótolható. Ráadásul ki

tudja, hogy az öt hónap börtön, a reá mért bőnhıdés képes lesz-e lemosni róla a rákövesedett elıítéleteket, a „könnyelmő és felelıtlen Stohl” bélyegét.

Stohl nem jobb ember lett a százötven nap alatt, hanem újra ember lett. Kétségekkel küzdı, esendı ember. Aki elgondolkodva és hümmögve nézi korábbi önmagát. Pökhendi félistenbıl halandó lett. Aki végre felébredt egy furcsa álomból.

Szalai Vivien

1. FEJEZET

„Stohl András EU2998, jelentkezem!”

Mit tanultam meg?

„Szar érzés rájönni, hogy pótolható vagyok. Hogy beugranak a szerepeimbe, és mással is simán lemegy

az elıadás. Hogy nélkülem is mőködik a világ.”

7 póló, 5 gatya, 7 zokni, 6 tekercs vécépapír, 2 csomag babapopsi törlıkendı, fogkefe, fogkrém, hajtógáz nélküli borotvahab. A borotvával bajban vagyok, nem tudom, engedik-e. Nézzük tovább. 2 tusfürdı, mosószer, hiszen a zoknikat és a gatyákat én mosom majd. Kevés Nescafe, kaja szinte semmi. Evıeszköz? Csak kanál kell, de abból több. Fura a pakolás a málhazsákba. Komoly tétel, 5 könyv Matyi Dezsı, az Alexandra Kiadó tulajdonosa adta. Kutatunk a családi fotók között, melyiket vigyem be. Ancsiról és Franciskáról azonnal megtalálom a legjobbat. „Egyeskérıl” és „Ketteskérıl” csak késıbb kerül elı fotó.

Röpülnek a félórák, de egyre csak várok. Tököl vagy Kecskemét? Ügyvédemmel, Ruttner Györggyel már reggel megbeszéltük, hogy bárhová kerülök is, nem kérünk külön helyet. Csináljanak, amit akarnak. Adjanak, amit adnak. Délután négy órakor jön a hír, hogy reggel a Nagy Ignác utcában kell jelentkeznem, odabent ebédelek, majd átszállítanak a Kozma utcába. Hogy mi?! – bıdülök fel. Eszembe jut a levél. Egy barát csempészte ki a sittrıl a nıvérén keresztül. A Kozma utcai börtönrıl van benne szó. Az a hely Chicago, állítja a szöveg, ahol az elítéltek és a börtönırök kirabolnak,

megvernek, megaláznak. Pont ezt a levelet olvastam, amikor Hyross Virág ügyvédnıhöz mentem. Nyugi, mondta, a Kozma utcába csak gyilkosokat és erıszakoskodókat, illetve nagyon hosszú szabadságvesztésre ítélteket visznek. A közlekedésieket Tökölre vagy Kecskemétre pakolják. Ez a levél kattog a fejemben. Oké, nyugalom. H. barátomnak vannak összeköttetései, ígéri, holnapra megtud valamit. Addig be kell érnem azzal, hogy ugyan a Kozmába zsúfolják a legkeményebb bőnözıket, de ott tudnak a leginkább figyelni a rabokra. Na, ja. Meglátjuk.

Hevér hív, hogy Robi beugrott helyettem az Egyszer élünkbe a Nemzetiben, és simán lement az elıadás. Szarság, de ez van. Ilyen a színész élete. Ne légy beteg, ne dılj ki, mert jön más, aki eljátssza a szerepedet. Még az is lehet, hogy jobb lesz nálad. Duplán szarság. Öt hónap. Rengeteg. Majd meglátjuk. Oké, várom a reggelt. Jöjjön az utolsó szabad éjszaka. Könnyen elalszom. Furcsa.

Reggel hatkor kíméletlenül jelez a vekker. Egyedül kelek, a kis Franciska köztünk aludt. Mielıtt elnyomott az üres álom, hallgattam, ahogy szuszog. Édes volt, nagyon édes. Még érzem apró testének melegét. Úgy akarok elindulni, hogy ne ébredjen fel, hogy megússzuk a sírós, könnyes búcsút. Azt mondtuk neki, hogy apa öt hónapra külföldre megy dolgozni repülıvel. Azért repülıvel, mert apa nagyon messzire utazik, olyan messzire, ahonnan nem lehet altatásra, de még reggeli puszira sem hazajönni.

Megérkezik Misi, a sofıröm. Pontos, mint mindig. Vécé, fürdés. Csutakolok ezerrel, abból indulok ki, hogy talán egy hétig sem jutok zuhanyhoz. Ami máskor napi rutin, most kényeztetı fényőzés, kihasználom a

lehetıséget. Ancsi felébred, minden mozdulata, rezzenése arról árulkodik, hogy szeret, félt, aggódik. Elmondhatatlanul édes. Látom rajta, hogy pánik kerülgeti, elveszettnek érzi magát. Próbálok minél természetesebben viselkedni, hogy azt mutassam, minden rendben van. Málhazsák a vállra, ölelés, csók, utolsó gerincroppantás, aztán be a kocsiba, mintha csak színházba indulnék…

Fotósok hada áll lesben a ház elıtt. Misi mérges, nagy gázzal indulunk. Mondom, nyugi, nehogy már ezek miatt haljunk meg, csak a dolgukat végzik. Szemetek, morogja ı. Ruttner hív, hogy az irodája elıtt is fotósok, tévéstábok mozognak. Jobb, ha rögtön a zárt garázsba megyünk. És tényleg, ahogy befordulunk, máris kattognak a gépek, pásztáznak a kamerák. Vajon mire jó nekik az olyan kép, amin az látszik, hogy egy Nissan beáll a garázsba? Mindegy. Most már minden mindegy. Ruttner kicsit elfogódott, pedig nem jellemzı rá. Gyors kávé, cigi, 8.10-kor kell a Nagy Ignác utcai börtönben jelentkezni. Az ügyvéd úr eredetileg gyalog akart átsétálni az irodából, de annyi a fotós, hogy ez most öngyilkosság lenne. Misi visz minket. Megáll a kapu elıtt, mi kipattanunk a kocsiból, és szó nélkül bemegyünk. Ez a terv. Persze ahogy kiszállunk, mintegy hetven újságíró ront ránk. Rohadtul kellemetlenek. Mégis tartom magam a megállapodásunkhoz, egy mukkot se szólok. Ruttner viszont folyamatosan beszél. Próbálunk elırehaladni a tömegben. Ahogy hátrálnak a járdán a fotósok, egymást fellökve esnek-kelnek, még egy fehér autó visszapillantó tükrét is letörik. Gesztus odabentrıl: azonnal kinyílik a börtönkapu. Amint belépek, kiszakad belılem: „Esküszöm, jobb itt bent”.

A távolságtartás tőnik fel elsıként. Mindenki

mindenkivel magázódik, testi kontaktus egyáltalán nincs. Tökéletesen érezni, ki az, aki szimpatizál velem, és ki az, aki nem. De függetlenül ettıl mindenki szenvtelen, és hatékonyan végzi a dolgát. Elıször le kell tennem a zsákot egy szobába, ide majd visszajövünk. Másik szoba, adatok egyeztetése. Nyilatkozom arról, hogy csak annyit árulhatnak el a sajtónak, hol leszek fogva tartva, egyebet nem. Megfogadtam, hogy amíg bent vagyok, senkinek nem adok interjút, kíváncsi vagyok, milyen cikkek jelennek majd meg rólam. Vajon milyen információkat adnak ki a nevük elhallgatását kérı, nem is létezı rabtársak? Érdekes lesz…

De nem a gondolkodásnak van most ideje. „Gyerünk, vetkızni!” – hangzik a parancs. Civil ruha le, mákos ing, nadrág, zakószerő fel, meg egy fekete egyen cipı. Vissza az adatfelvevıhöz. Portré készül rólam, erre az itteni vonalkódos kártyámhoz van szükség, amivel a letétbe helyezett pénzemet tudom majd használni. Telefonáláshoz meg kiétkeztetéshez. Hogy mi az a kiétkeztetés, egyelıre nem tudom. Megkapom a számomat, EU2998. Ezentúl, ez lesz a harmadik nevem. EU2998. A Stohl és az András után automatikusan mondanom kell, pontosan így: Stohl András EU2998, jelentkezem!

Újra málhazsákos szoba, mindent átnéznek, de a zsákból át kell pakolnom vékony szemeteszsákokba. Rendes a BV-s, hatot ad, azt mondja, duplán használjam, úgy talán nem szakad ki. Mi a francnak vettem málhazsákot? Mindegy. Itt tényleg az. A 3 az 1-ben kávét nem lehet behozni. Vagy megsemmisítik itt elıttem, vagy tizenöt napon belül valaki elviheti a hozzátartozók közül. Mondom, fogyasszák el. Azt nem lehet. Kiderül, hogy még akkor sem jár le a

szavatossága, amikor remélhetıleg szabadulok, így azt javasolják, helyezzem letétbe. Két nagy szemeteszsák plusz a könyves szatyor – mindenemen lóg valami cédula. Bevisznek egy fogdaszerő cellába: fapriccs, vécé, mosdó, egy levelesládányi hamutartó a falon. Itt kell várakoznom, amíg megkapom az egynapi hideg élelmet, késıbb átszállítanak valahová. Valahogy megnyugtat, hogy már tudom, a Kozma utca a végcél. Tizenöt perc múlva nyílik az ajtó, öltönyös urak érkeznek. Az igazgató úr és a helyettese. Elırebocsátják, hogy nem lesz kivételezés, de korrekt körülmények közé kerülök, és nagyon fognak rám vigyázni a Kozma utcában. Még fél óra, és átszállítanak. Fura, de jólesnek a szavaik. Abban az állapotban vagyok, amikor a kiszolgáltatottság miatt mindenbe belekapaszkodik az ember.

Minden úgy történik, ahogy jósolták. Fél óra múlva nyílik az ajtó, és egy szimpatikus BV-s arra kér, forduljak a fal felé. Tenyerek kifordítva, kezek a falra, motozás! Megbilincsel, közben szinte szabadkozik, ez elıírás, nem nekem szól. Minden nagyon új, idegen. Most egy huncut parancs, kövessem a holmimmal együtt. Bilincsben. A két zsák meg a könyv együtt mintegy tizenöt-húsz kiló. Vág a bilincs veszettül, de hát börtönbe megyek, nem pedig wellness hétvégére.

Rabomobilba ülünk. Azt hittem, autózunk egy jót, de eddig ez a legszarabb. Bezárva gubbasztok egy fapadon, ami úgy csúszik, hogy minden kanyarnál ki kell támasztanom, ha nem akarok végigszánkázni rajta. Térdem elıtt elválasztó lap, levegı nyista, ömlik rólam a víz, hányingerem van, az autó pedig száguld, rángat, dıl és kanyarog. A szimpatikus BV-s próbál beszélgetni, hogy s mint lesz, de engem végig csak az foglalkoztat,

hogy mindjárt hányok. Azt hittem, sose lesz vége. Vége lett, ahogy öt hónap múlva vége lesz ennek az egész rémálomnak is.

Megérkezünk abba az intézménybe, ahol letöltöm majd a büntetésemet. Váratlan rossz hír, hogy a ruha, ami rajtam van, ide nem jó, úgyhogy kezdıdik minden elölrıl. Ruha le, ruha föl, összes cucc átnéz. Mindegy, van idım. Végre kész vagyunk, vezetnek a cellám felé. Szólnak, hogy ne csukjam be az ablakot, mert még szárad a festék. Szóval kifestettek. Ettıl még sivár és nyomasztóan szők a hely, épp csak olyan széles, mint a vaságy, ami faltól falig ér. Ágy, szekrény, kisasztal, két sámli, vécé függönnyel elkerítve, mosdó. A csap felett a tükör, épphogy elkezdtem ágyazni, hosszában kettérepedt. Nem vagyok babonás, de ez azért mégiscsak ijesztı kicsit. Fél óra múlva már fojtogat az alig néhány négyzetméteres rideg világ. Szóltak, hogy be lehet hozni egy 37 centiméteres tévét. Holnap azonnal hívom Ancsit, hogy szerezzen. Amúgy rohadtul egyedül vagyok. Pokolian egyedül. Nehéz elképzelni, mi az istent fogok csinálni itt százötven napon keresztül.

Este hat órakor becsukódnak a zárkaajtók. A többi cellából tévé zaja szőrıdik ki, hallom az RTL híradó zenéjét, kicsit késıbb már üvöltenek az ablakokban: „Benne vagy a tévében, Buci! Gyere az ablakhoz!” Én persze nem megyek. Fosok, nehogy elszúrjak valamit, haza akarok menni minél elıbb. Jó ötlet volt, hogy naplót írjak, kicsit kikapcsol, csak már fáj a mutatóujjam. Vagy nagyon szorítom a tollat, vagy nagyon régen nem írtam kézzel ennyit. Vagy mind a kettı. Fél kilenckor lámpaoltás, még húsz percem van a töksötétségig. Kicsit olvasok, Spiró Fogságával kezdem, aztán jön az elsı börtönben töltött éjszaka.

Az egész börtönben húsz óra harminc perckor lekapcsolják a villanyt, attól a pillanattól kezdve csak a tévé fénye világít. Mivel még nincs készülékem, az én cellám vaksötétbe borul. Úgy botorkálok ürgelyukamban, akár egy világtalan. Kitapogatom az egyik stokit, ráteszem a nadrágomat és a felsı inget. Pólóban heverek le, akárcsak otthon.

Még jó másfél órát virrasztok. Ami ez alatt történik, rendkívül érdekes tapasztalás. Síri csönd a cellában, azt is hallom, ahogy egy bogár a potrohát a falhoz koccantja. De aztán sorra jönnek az éjszakai börtön kíméletlen hangjai. Valahol a harmadikon röhög valaki. Nyihogása hátborzongató a sötétben. Olyan, mint hiénafalka az afrikai éjszakában: hi-hi-hi-hi. Tényleg, az egész sitt kicsit ıserdıszerő. Néha valaki elbıdül: „Mari”, aztán megint csak az a vérfagyasztó vihogás. A folyosón irtózatos erıvel és robajjal csapódnak az átjáró zsilipajtók. Valahol egy rab a saját ajtaját döngeti. Képzeljenek el egy vaslemezt, melyre ötkilós kalapáccsal sújtanak le többször egymás után. Na, ilyen. Elalvás elıtt az órámra pillantva azon gondolkodom, vajon bejöttek-e már Ancsiék a tehenektıl. Mert ha igen, akkor talán épp most fürdenek Franciskával. Fáj felidéznem ezt a képet, igyekszem elhessegetni magamtól. Sose gondoltam volna, hogy az emberi szervezet milyen gyorsan alkalmazkodik az adott környezethez. Ilyen pici zárkában a szemre gyakorlatilag nincs szükség. Fura, hogy én, aki szinte mindig szemüveget viselek, odabent sokszor letettem, és csak késıbb vettem észre, hogy jé, az asztalon van. Az orromnak sem vettem igazán hasznát, hiszen egyedül voltam, a fal frissen meszelve, az ágynemő tiszta, a saját szagommal meg elvoltam. Na de a fül!

Elképesztıen kifinomult lett a hallásom! Ez egyszerre jó és rossz. Jó, mert izgalmas, érdekes olyan neszeket is meghallani, amelyekre korábban süket voltam. Végül valahogy elalszom.

2. FEJEZET

A Kertész

Mit tanultam meg?

„Egy hét sem telt el a börtönben, amikor rádöbbentem, hogy alapvetıen nem is a puccos kajákat szeretem.

Örülök én a párizsinak is. A lelkem mélyén egyszerő fiú vagyok.”

Reggel pontban hatkor hosszú csengı jelzi az ébresztıt. Már elıtte fent vagyok. Mire kettéhasítja a rideg csendet a kerregı hang, tökéletesen tiszta a fejem úgy, mint a vadászatokon. Még sötét van, de azért már látok. Összerakom az ágyat, fogat mosok, felöltözöm. Otthon ilyenkor tisztálkodom, de most nem merek neki kezdeni. Nem akarok épp a budin trónolni, amikor a cellaajtó létszámellenırzésre kicsapódik.

Nyílik a kisablak, reggeli. Ujjnyi vastag párizsi meg fél kiló kenyér. „Szeva, teát?” Mondom, persze adom is a félliteres mőanyag poharamat. Enyhe feddés odakintrıl: „Legközelebb a csajkát add ki, oké? „Oké.” Tegnapról maradt egy májkrémem, meg itt ez a parizer. Tök rendben van a reggeli. A tea pedig kimondottan jó.

Valami azt súgja mégis, most kezdıdik a neheze. Nem, nem a félelem a kemény fiúktól vagy a felügyelık mogorvaságától, egyébként nem azok. A neheze, legalábbis most, a semmi. A semmi elviselése. Reggel fél nyolcra mindennel kész vagyok, semmi dolgom fél kettıig, akkor osztják majd az ebédet. Hatórányi SEMMI. De hát az egy fél év! Nem tudok mit csinálni. Döglöm, alszom, olvasok, írni nem akarok, mert azt az esti

ajtózárás utánra tartogatom. Ebbe bele lehet ırülni, de tényleg. És ez még csak a második nap. Mi lesz velem? Idıegységek cikáznak minden gondolatomban. Eszembe jut a száznegyvenkilenc nap, azaz a húsz hét, ha úgy tetszik: az öt hónap. İrület… Az elején rákérdeztek, hoztam-e tévét. Nagyképően leintettem, nekem nem kell. Dehogynem! Azonnal tévét akarok!

Esemény, végre. Jön a nevelım, elmondja, ha minden jól megy, délután sétálhatok egy órát. Felhívhatom Ancsit is, hogy hozzon be egy 37 centis tévét, és ha ezt másnap kilenc és tíz között valaki behozza, már nézhetem is. Amikor kiment, olyan „juhé!”-t eresztek meg, amitıl talán még az éjszakai csávóba is belefagyhatott a vihogás. Végre ebéd. Közepes a leves, a második fogás rosszabb. Ez van.

Háromkor megkérdezik, mennék-e sétálni. Hát hogyne! Megtudom, hogy a séta egyórás, és én a könyvtárban dolgozókkal kerülök össze. Mindegy, csak már lássak valakit a négy falon kívül! Végül egy ıszes, úgy százkilencven magas rabbal lépjük át a rácsos kaput. Bemutatkozunk, a nevét nem értem, mert az udvarra nézı ablakokból sokan kiabálnak. Furcsa mód rosszindulatú hangok nincsenek, inkább mintha poénkodnának a rabtársak.

Elsıként társam bırének a színe tőnik fel. Már akkor, amikor behoztak, és végighaladtam a börtönfolyosón, észrevettem, hogy szinte minden fogva tartott furcsán, egész pontosan egészségtelenül fehér. Vagy inkább halottfehér? Láttam már halottat. Rabtársaim színe épp olyan fakó, mint a már kihőlt, élettelen embertesté. De hát, aki több éve be van zárva ide, valahol halott is. Jézus! Nem akarom, hogy ilyen színem legyen, és nem is lesz! Megint beugrik az idı. Öt hónap. Öt. Csak öt!

A hórihorgas pali nagyokat lép. Rövid virgácsaimmal alig tudok lépést tartani vele. Az egyik ablakból Farkas Peti köszön ki, neki is, nekem is. Ismerjük egymást, nagyon bírom. Láthatóan ık is ismerik egymást, és a kapcsolatuk kifejezetten baráti. A hosszúléptő nyomban elmeséli, hogy ı is Péterek ügye miatt került be. İ a „Kertész”. Meg kell állnunk, annyira elkap a röhögés. Mert hát a marihuána terjesztés szakmai hátterét biztosító egyént ritkán hívják egyszerően „Kertésznek”.

De hamar lefagy a mosoly az arcomról, mert elmeséli, mi mindent veszített a bulival.

2004-ben buktak le, azóta ül a sitten. Mindene odalett, asszony, ház. Idıközben nagykorú lett a gyereke, aki az apja miatt nem tud továbbtanulni, nincs, aki segítse. Elmeséli, hogy abból a pénzbıl, amit a törvénytelen üzletbe fektetett, kétszer akkora virágkertészetet tudott volna csinálni, ami még most is hozhatná a pénzt. Szóval, szerinte, akinek csak egy kicsi esze is van, jól teszi, ha használja, mert a könnyebbnek látszó út felfoghatatlanul nehezebb. Alig öt perce találkoztunk, mégis totálisan ıszinte és nyílt. Szimpatikus pali. De megszólal a fejemben a vészcsengı. Érkezésemkor figyelmeztettek, jobb, ha nem barátkozom senkivel. Erre az elsı séta épp a Kertésszel hoz össze, akivel ezután mindennap háromtól négyig együtt sétáltunk.

3. FEJEZET

A gyilkos, a pap és a bús smasszer

Mit tanultam meg?

„Sokszor ítéltem elhamarkodottan. Rájöttem, hogy sokszor azok az emberek, akiket büdös tahónak

gondoltam, értékesebbek, érzelmesebbek, mint akikkel jópofiztam.”

A második nap délutánján hívtam Ancsit. Jó volt hallani, pedig alig váltunk el, simogatott a hangja. Aztán Rebust hívtam, ı is meglepıen jó hatással volt rám. Életmentı a börtönben a telefonálási lehetıség. Ráadásul még fürödhettem is! Tudtam, legközelebb egy hét múlva fogok, de kit érdekelt?! Fürdés, zokni, gatyamosás, majd megint lefürödtem, biztos, ami biztos. Érdekes, hogy a víz mennyire rendbe teszi a lelket. Így tisztán, illatosan valahogy megnyugodtam, elıször éreztem: meg lesz ez!

A második éjszaka zaklatottabb volt. Bár a rémes hangok megint zaklattak, már rutinosan az ágyban vártam a lámpaoltást. Úgy éreztem, elég fáradt vagyok, kilenc óra után aludtam el, és amikor elıször ébredtem fel, úgy éreztem, mindjárt szól a csengı, ami az ébresztıt jelzi. Ránéztem az órámra, fél tizenegy. Szóval másfél óra után felébredtem, és ez így ment reggelig még négyszer vagy ötször. Reggeli intim, szemét, reggeli, létszámellenırzés. Vártam nagyon a kilenc órát, amikor Ancsi hozza a tévét, azt mondták, személyesen kell átvenni, vagyis számítottam rá, hogy találkozunk. Lassan teltek a percek, aztán elmúlt fél kilenc, kilenc

óra, már fél tíz, végre nyílt a zár: a nevelım közölte, hogy mehetünk a tévéért a letétbe. Ez a rövid szó, a letét, azt jelentette: nincs személyes találkozás. Rettenetes csalódás volt. Akkor minek kecsegtettek vele?!

A letétben már ismerısként köszöntenek, oldódik körülöttem a légkör. Megint ott van egy furcsa arcú, kicsit ijesztı srác. Halálsápadt, a teste kigyúrt, mindkét alkarja tele van tetoválva, a szemei nagyon mélyen ülnek, és szénfeketék. Mosolyog, de bár ne tenné! Valahogy szóba kerül, hogy kilencvenhárom óta van itt. Jézusom, azt hogy lehet kibírni? Ezt persze csak gondolom, de amikor a tévével visszaslattyogunk, kérdezem a nevelımet: – Kilencvenhárom?

– Igen, és még van két éve. – Mit csinált? – Gyilkosság. Különös kegyetlenséggel. Egy papot

megölt, kihúzta a herezacskóját, és százas szegekkel kiszegezte.

Kirázott a hideg, de a tévé fontosabb volt. Soha a büdös életben nem tudtam semmilyen mőszaki cikket behangolni, erre mindig a nıvéremet kértem meg. Most viszont egyedül voltam, hát nekiláttam, és csodák csodája, sikerült. Digi Sport, RTL, Spectrum, ennyi. Sok is. Elkezdtem a gyúrást is, minden órára ki kellett találnom valamit, hogy ne bolonduljak meg. Háromkor mehettem sétálni a Kertésszel. Még három elítélt állt ott, két kopasz ruhásszekrény meg egy kis pszichopata. Gondoltam, na, ez fasza lesz, de nem volt gáz. Egyfelıl újdonsült barátom bemutatott, garanciát vállalt a srácokért, másfelıl külön zártak minket a sétán. Nagyon hideg volt, vacogtam, de nem mertem mondani, mert tudtam, hogy a Kertész addig maradhat, amíg én

maradok. Hát fagyoskodtam. És akkor valami érdekes történt. A felügyelı – aki a séta alatt vigyázott ránk, elkezdett beszélni.

İ, bár kifejezetten alacsony, az egyik leghangosabb, legdurvább felügyelı. Szóval egyszer csak megnyílt. Beteg a kisgyereke, iszonyatosan keveset keres, messze lakik, ingázik. Itt nem akarják megérteni, miért akar három hét szabira menni. Pedig a kicsit hétfın mőtik, ı pedig bent akar lenni vele a kórházban a nap huszonnégy órájában. Ahogy hallgattam, arra gondoltam, bármit megtennék, ha ilyen helyzetbe kerülnék. Ott helyben aláírnék még tíz hónapot zokszó nélkül. Többször is könnybe lábadt a szeme, miközben mesélt. Lám, a legkeményebb fegyırnek is van saját élete, gondja, szíve. Sajnáltam, pedig a cellából hallgatva az üvöltözését, igazi büdös tahónak gondoltam.

Délután a cellám ajtajában megjelent egy másik felügyelı, az, aki a reggeli váltásnál, úgy köszönt be hozzám, a cellába: „Maga járt már itt nálunk, ugye?” Akkor azt gondoltam, provokál a hülye, de kiderült, hogy meggyızıdésbıl nem néz tévét, nem olvas bulvárt. Na, fene, gondoltam, hát dumcsizunk! Elég határozott nézetei vannak a kereskedelmi tévérıl. Ha rajta múlna, az összes tévét fegyházba, a vezetıket pedig szigorított fegyházba zárná minimum tíz évre. Mosolyogva hallgattam, mit is tehettem volna… Szerinte Pırzse Sándor karakán, mert azt mondta, nem vesz részt ebben, nem lesz kultúrprostituált. Elmeséltem neki, hogy ehhez képest Pırzse úr ezelıtt hét évvel engem hívogatott telefonon, hogy valahogy ajánljam be az RTL-hez bármilyen munkára, csak ott lehessen a tőz közelében. Hálistennek, az RTL hallani sem akart róla.

Szóval úgy könnyő szőznek maradni, ha senki nem akar megbaszni. Csak nézett, de úgy láttam, megrepedt valami a magabiztosság páncélján. Megdumcsiztuk, hogy beszélünk még.

4. FEJEZET

Az elsı beszólás és az elsı könnyek

Mit tanultam meg?

„Mindig is sírós voltam, nagyon könnyen ment a színpadon is. A – sírást akár egy gyerek – elıszeretettel

használtam problémamegoldóként is. Döbbenetes élmény volt megélni az érzést, amikor nem azért potyognak a könnyeim, mert azt akarom. Hanem

magától. Mert rohadtul fáj valami.” Este mázlim van, a Digi Sport közvetíti a finn-svéd

meccset élıben, így szurkolhatok, mintha otthon lennék Fóton a kedvenc pizzériámban, Öcsinél. Na, jó, majdnem olyan… Kikaptunk. Vagyis nem mi, hanem a finnek, megint nem megyünk az Eb-re.

Kaptam egészségügyi fürdési lehetıséget, így 2011. december 31-ig minden nap fürödhettem. Bármilyen furcsa, ez nagyon nagy ajándék. Az a 11 perc egyedül a fürdıben, a rád ömlı meleg vízben maga volt a megváltás. Arról nem is beszélve, hogy mindjárt a mosást is elintéztem. Nem nagy ügy, alsógatya és az aznapi pár zokni. Sokáig néztem a tévét, mégis megint felébredtem éjfél körül. Nagyon húzott az ablak, valahogy pont a derekamra, meg is fáztam. És még csak október eleje volt. Megrémültem: mi lesz itt, amikor majd mínusz tíz körül jár a kinti hımérséklet?

Az elsı szombatom a rácsok mögött. Ez munkaszüneti nap, de azért az ébresztı ugyanúgy 6-kor van. Jönnek a szemétért, reggeli, de aztán néma csönd egészen az

ebédig. Reggel néztem a Forma-1 idımérıjét, aztán elkezdtem a felülést az ágyon, fekvıtámaszhoz, tolózkodáshoz a két stokit használtam, a lábam az ágyon, így mélyebbre tudtam magam engedni.

Aznap ott játszott a színészválogatott a börtönben a rabok és a felügyelık válogatottja ellen. Én nem nézhettem, pedig az egész börtön kint szurkolt. Gondolom, azért nem engedtek a kemény mag közelébe, nehogy gond legyen. Nem nagyon érdekelt volna, csakhogy a legjobb barátom, Sós Péter – aki egyébként a Tőzvonalban-t rendezte játszik a válogatottban. Nem tudtam, hogy eljött-e, mert épp akkor volt színházi bemutatója Pécsett, de úgy sejtettem, kint focizik a pályán, aztán beül a kocsiba, és irány Pécs. A rendezınek a bemutató napján már nincs dolga, csak a kezdésre kell érkeznie. Amit eddig nem tudott megcsinálni, azt már az utolsó napon sem tudja. Borzalmas érzés volt, hogy talán itt van tılem ötven méterre, és még csak össze sem tudunk nézni. Hallgattam a szurkolást, próbáltam eldönteni, hogy állunk. Mármint mi vezetünk-e, a rabok vagy a színészek. Vicces. Már hogy nem tudtam eldönteni, hogy épp rab vagyok-e vagy színész. Háromkor séta. A Kertész már a nevét is tudom, Pali – meg a nagy erıs, kinek neve Józsi, hárman megyünk. Az egyik legszimpatikusabb felügyelı kísér. Ahogy kiérünk az udvarra, Farkas Peti – az ı cellája az udvarra néz, megszólít. Elvileg nem szabadna beszélgetni vele, csak azokkal, akikkel sétálsz, de egyelıre a felügyelı engedi, pedig ı is kockáztat. Megbeszéljük, hogy jelentkezem a keddenkénti filmklubra, mert ott találkozhatunk. Aztán szólnak, hogy duguljunk el, hagyjuk abba a dumát, be van kamerázva az udvar. Marad Józsi meg a Kertész,

én már csak így hívom. Józsi tényleg nagyon erıs, felajánlja, ha kondizni akarok, kérjem magam az ı csoportjába. Érdekes, ık már tudták, hogy hozzájuk fogok kerülni, és valószínőleg a könyvtárban dolgozom majd. Az ı szintjükön öt cella van elszeparálva, ott csak azok a rabok vannak, akik dolgoznak. Azt mondja, ne féljek, ı a kajaosztó, az egyik legnagyobb hatalom a börtönben. Ha ı vigyáz rám, két hét múlva a legnagyobb kigyúrt hólyag is elıre fog köszönni, mert fél, hogy csak a fele adag kaját kapja meg, ha cseszeget. Szimpatikus, pedig fegyházas. Még nem tudom, miért van itt, nem merem megkérdezni. Azzal biztat, ha felkerülök hozzájuk, tényleg repülni fog az idı. Aztán elkezd futni. Az udvar mellett harmincnégy elızetest kísérnek, mindenki üdvözöl, ahogy közelednek a rács felé. Kedveseket kiabálnak: „Tarts ki!” „Veled vagyunk!” Aztán ahogy húsz méterre távolodnak, már háttal vagyok, valamelyik odakiált: „Mit csináltál a Pali bácsival, te szemét?” Nem reagálok, Józsi mellém ér, csak annyit mond: „Holnaptól fél adag az egész bagázsnak, majd megtanulják.” Nagyon rosszul éreztem magam akkor. Hogy miért bántanak? Engem, aki mindenkinél jobban áhítozik a szeretetre, kóstolgatnak. Ráadásul olyan emberek, akiket – bocsássanak meg nekem – nem tartottam olyan sokra.

Egyik nap a parancsnok meglátogatott a cellámban, és nézegette a könyveimet, én pedig felajánlottam neki, hogy az egyiket vigye el nyugodtan, és olvassa el. Utána a szimpatikus felügyelı séta közben figyelmeztetett: ezzel vigyázzak, mert akár megvesztegetésnek is minısítheti, és máris ugrik az öt hónap. Te jó isten! Sok mindent kell megtanulnom. Az eset után ehhez tartottam magam.

Megnéztem a tévében az X-Faktort. Jó volt. Nem tudom, talán azért, mert bent érzékenyebb lett a lelkem, de kétszer is elbıgtem magam rajta. Érdekes, hogy mindig akkor, amikor a mentorokat mutatja a kamera, miként hat rájuk a produkció. Egyszer én is szívesen lennék mentor, valószínőleg olyan lennék, mint Keresztes Ildi, sírnék, ha kell, ha nem. İt nagyon kedvelem, nemcsak bitang jó csajnak tartom, de jó a kisugárzása is. Egyébiránt ilyen szemét mősort, még az életben nem láttam! Ismerem a hatásmechanizmust, tudom, milyen eszközöket használnak a mentorok, hogyan szívatják halálra a jelölteket, amikor elmondják nekik, kiket visznek tovább az élı show-ba, mégis patakokban folyik a könnyem. Sok ilyen kéne. Vagy vezetem, vagy mentor leszek, kész. Abba bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha egyszer azt mondják, nem szerepelhetek ilyen jellegő mősorban a múltam miatt, hiszen hogy zsőrizhetnék fiatalokat?! De hiszen én megfizettem a büntetésemet, leültem. Én nem akartam senkit sem bántani…

5. FEJEZET

A csempészáru

Mit tanultam meg?

„Éveken át mást sem csináltam, mint menekültem otthonról. A megszokás, az állandóság, a szürke

hétköznapok elıl. Sose akartam hétköznapi, unalmas, kockás papucsos Család apa lenni. Nem is voltam az

sose. Aztán a börtönben ránéztem a lányom fényképére, és életemben elıször ıszintén azt éreztem: bassza

meg, de lennék otthon a családommal. Nem buliban, nem máshol, hanem OTTHON!”

Vasárnap már azt éreztem, kezdek kicsit beletörıdni a sorsomba. Gépiesen végigcsináltam a napi rutint: szemét, reggeli, létszámellenırzés, kondi, tévé, aztán végre séta a Kertésszel.

Aznap már nem engedtek beszélgetni az ablak mögött lévıkkel. A Kozma utcai intézmény fegyház és börtön, de ott, ahol én voltam, csak fegyházasokat tartanak fogva. Ez a legsúlyosabb fokozat, biztonságom tekintetében mégis ez volt a legmegfelelıbb, mert a fegyházasok cellái állandóan zárva vannak, csak az egyórás sétára és a külön programokra jöhetnek ki. De még a fegyházasok között is van rangsor. Legdurvább a négyes fokozat, ık tényleg kétszer négy méteren élnek. İk, akik még az ırökre is veszélyesek – legalábbis az ırök szerint. Farkas Peti is négyes fokozatú, és az az udvarra nézı néhány cella mind az. Na, velük dumcsiztam. Megtudtam tılük például, hogy mi az a keráló. Merülıforraló, kérem szépen, de át lehet

alakítani pirítós sütıre, mobiltelefon töltıre, sıt néha még főtenek is vele. Peti mellett az ablakból még egy rendkívül jó humorú, nagydarab faszi szólogatott ki. Mindenkihez volt egy jó beszólása. İ Tuba, tizennyolc évet kapott. Az apját fıbe lıtték, az édesanyja fejébe négy töltényt eresztettek, de túlélte. İt gyanúsították vele, pedig miután elvitték, az anyukája, aki addigra magához tért, tanúsította, hogy nem a fia volt. Mégis bent van tizenhat éve. Tuba egyszer azt mondta, minden tisztelete Farkas Peti hatvanhárom éves cellatársáé, mert még most is ötvenesével nyomja a fekvıtámaszokat.

– Mert neki van célja, Tuba – vágta rá Farkas. Azt hittem, itt vége, de folytatta. – Azt mondja az öreg, ha szabadul, kinyír minden ügyészt meg bírót, legéppuskázza ıket.

Leült az ágyára, kicsit maga elé meredt, aztán Petihez fordult.

– Petikém, szerinted miért vagyok négyes beosztású? Te érted?

Na, ezen is jót röhögtünk. Mintha megkedvelt volna az ételosztó, mert egy idı

után telemerte a csajkámat teával, ami kétszer akkora adagot jelentett. Ez jó, mert még ebédre is maradt egy pohár teám. Ugye milyen kevésnek is tud örülni az ember…

Másnap tíz körül lecserélték a ruhákat, megkaptuk a téli göncöket. Két hosszú ujjú ing, egy molinó felsı, két molinónadrág, egy pufajka, egy kötött sapka. Amikor a kötött sapkát átvettem, éreztem, hogy belerejtettek valamit. Izgalom fogott el, nem mertem az osztóra nézni. Aztán amikor egyedül maradtam, megnéztem. Az a képkeret volt, amelyben behoztam Ancsika és Franciska

fotóját, de akkor darabokra szedték, és csak a fényképet tarthattam magamnál. Most a srácok összeszerelve visszacsempészték. Hihetetlenül jólesett, bele is tettem a képet, és a szekrényemre állítottam. Jó volt ránézni. Egy tenyérnyi otthon, melegség, szeretet, apró ablak a kinti életemre, ami néhány nap miatt elérhetetlen távolságba került.

6. FEJEZET

Bármibıl baj lehet

Mit tanultam meg?

„Korábban elıszeretettel szívattam meg másokat. Igen rossz érzés, ha éppen veled teszik ugyanezt.”

Fél tizenkettıkor nyílik az ajtó, a nevelım és egy ismeretlen alezredes teszi tiszteletét. Az alezredes dicséri a cellát, érdeklıdik a hogylétem felıl, majd nekem szegezi a kérdést: nem megyek-e hozzájuk Sopronkıhidára, ahol ı a parancsnokhelyettes.

– Tudtommal itt maradok – felelem. – Pedig ott is biztonságban lehetne – jegyzi meg

furcsa rókamosollyal. Persze idézıjelben érti. Megdermed bennem a vér. Én

úgyis itt maradok, szuggerálom magamnak. Kimennek, öt perc múlva valamilyen dumcsi szőrıdik be.

– Nálunk nem a százötven napot kellene számolnia, hanem a tíz hónapot.

Görcsbe rándul a gyomrom. Újabb öt perc múlva a kedvenc felügyelım, aki már az udvaron is segített, benyit.

– Van-e borotválkozás alól felmentése? – Nincs, tisztelettel. – A fényképezésen meg volt borotválva? – Igen. – Akkor borotválkozzon meg azonnal újra, mert az

alezredes már puffog, hogy a Stohl nincs megborotválkozva. Ez pedig fegyelmi lapot ér.

Csak hogy értsék: egy fegyelmi lap, és máris ugrott az

öt hónap kedvezményem. Egy borostáért öt hónap, ha úgy akarják. Megköszöntem, hogy szólt, és már kentem is a pofámra a hajtógáz nélküli borotvakrémet. Jól is esett, csak nagyon felhúztam magam. Ha akarják, bármibe bele tudnak kötni. Nagyon kell figyelni, ha az ember nem akarja elszúrni. Öt hónapra már berendezkedtem, de tudtam, ha megszívatnak, nem biztos, hogy fel tudom dolgozni.

Hétfıi séta a Kertésszel. Ilyenkor az általános iskolások is sétálnak. İk persze nem gyerekek, hanem olyan felnıttek, akik a börtönben járják ki az általánost. Harmadik osztályos is van közöttük.

Borkóstolóra hívtak a felsı szintre. Ez a világ legbizarrabb mulatsága. Van egy japán kristály, amibıl lámpákat is készítenek, abból egy keveset vízben feloldanak, olyan színe lesz, mint a bornak, sıt még az illata is hasonló. Alkoholtartalma persze az égvilágon semmi, de a bentiek azzal szórakoztatják magukat, hogy eljátsszák, a legfinomabb nedőt töltik a mőanyag pohárba. Átmegy a szomszéd, és azt mondja, a jobbikból kérek! Pali még egy palackot is csinált nekem, de végül az egészbıl nem lett semmi, mert bement hozzá a fegyır a könyvtárba azzal, hogy azonnal hipizni fog. Ez börtön nyelven azt jelenti, hogy átkutatja a cellát. Azt hallotta ugyanis, hogy Pali bort készít illegálisan. Hogy kitıl tudta meg? A legfontosabb dolog, amit odabent meg kell tanulni, hogy bárki, bármikor, bárkit felnyom. Azt nem tudom, milyen megfontolásból, mert elınye nem nagyon származik belıle, de a börtön már csak ilyen. Amikor a Kertész megmutatta, mibıl készül a bor, még a fegyır is elröhögte magát. Nem lett belıle baj, de akár tíz nap fogdát is kaphatott volna.

Közlik az elsı láthatás idıpontját: október 14. péntek,

tíztıl fél tizenkettıig. Ancsi, anyus és Rebus jöhet. Türelmetlenül várom, mégsem tudok önfeledten örülni, mert nem tudom, jót tesz-e Rebekának, ha így lát. Beszéltünk errıl az eshetıségrıl kint, most mégsem tudok dönteni. Azzal nyugtatom magam, hogy majd ı és Éva, az édesanyja eldönti, mi neki a legjobb.

Telefon a családnak, Rebust nem érem el, ez nyugtalanít, de Ancsi újra megnyugtat, arra kér, hogy meséljek valamit. Elmondom, hogyan csempészték be sapkában a képkeretet. Egyébként így, tag nélkül már nálam lehet legálisan is. Vége a dumcsinak, boldogan megyek vissza a cellámba, a kedvenc fegyıröm azzal fogad, meg fog ölni. Na, most mi van? Mit csináltam már megint? Elmondja, hogy a telefont figyelik – egyébként törvényesen, így azt is hallották, hogy nem normálisan adták át a keretet, hanem sapkában, márpedig ez szabálysértés. Ráadásul ıt is kellemetlen helyzetbe hoztam, mivel neki át kellett volna vizsgálnia a beadott ruhát. Vigyázzak már magamra! Borzalmasan érzem magam, fıleg, hogy ıt is szar helyzetbe hoztam. Megúsztuk.

Alig telt el egy hétnél több, és máris bekövetkezett az elsı konfliktus. Szerencsére nem volt igazán komoly, inkább csak érdekes. A folytatása meg végképp. Történt ugyanis, hogy – mint minden reggel ébresztés után – jöttek a szemétért. Mindig az aznapi ügyeletes felügyelı kíséri a szemétösszeszedıt, magyarul a kukás elítéltet. Miután már mindenki ismert, rám szóltak, hogy nem kell a teljes jelentkezés, név, nyilvántartási szám, elég, ha felállok, és azt mondom: Jó reggelt! Na, aznap nem így volt, ez nem volt elég.

Amikor megláttam a felügyelıt, sejtettem, hogy gáz lesz, mert már korábban kinéztem magamnak. Fent állt

az elsı emeleti függıfolyosón, két karja a korláton, segge a falnál, úgy, hogy még véletlenül se férjen el tıle senki. Az én könyvtáros barátaim viszont siettek séta után, hiszen filmklubra mehettek, ami nagy szó. Ez a paraszt meg provokálta ıket azzal, hogy nem mozdult. Ilyenkor a rab nem tehet mást, tőr, mert ha szólni mer, azonnal leordítják a fejét, hogy mit képzel. Végül nagy komótosan helyet adott nekik, nem lett belıle gáz. Na, ez a faszi állt a cellám ajtajában. Mondom „Jó reggelt kívánok!” Unottan a mappájára néz, majd undorral: „Neve? Nyilvántartási száma?” Gondoltam, velem nem szúrsz ki, hangosan tisztelegtem: Stohl András, EU2998. Szó nélkül becsukta az ajtót. Kapd be, gondoltam. Jött a reggeli, azt is ı felügyelte, kemény párizsi, kenyér, a szokásos kunyerált szelet, de a csajkámba feleannyi teát öntött az osztó elítélt, mint szokott. Szomorúan nézett rám, biccentettem, semmi baj. Erre a nagy ember azt mondja: „normál”. Mondtam: „Elnézést, nem értem.” Azt mondja: „Normál adag”, mint egy hülyének. „Alázatosan és tisztelettel, értettem” – felelem. Barom. Ettem a reggelit, de egyfolytában a felügyelı járt az eszemben. Lám, van valaki, aki nem kedvel, de legalább nem is akar úgy leírni. Még némi rokonszenvet is éreztem iránta. Nyílik az ajtó, belép, én persze azonnal felállok, ez a rend. Aztán rákezdi: nem érdekli, hogy tudja, ki vagyok, ha valaki elıször találkozik vele, mutatkozzon be elıírásszerően. Aztán kifejti, ıt nem érdekli, ki mit csinált odakint, lehet gyilkos, tolvaj, közlekedésis, neki mind egyforma, amíg itt tisztességesen viselkedik, de ha feldühítik, azt nem felejti.

Mindent szabály szerint csinál, és csak ezt várja el másoktól is. Megértettem. Lehet, hogy ez a „vallomás” azért szakadt ki belıle, mert meglepıdött a

hozzáállásomon. İ szándékosan provokált, én viszont végig tisztelettudóan válaszoltam, és talán egy kis lelkiismeret furdalása volt. Persze tudom, naiv vagyok, de hátha mégis…

7. FEJEZET

Boldogsághormon

Mit tanultam meg?

„Mindig is erısnek hittem magam, aztán egyszer csak rájöttem, hogy belül marha labilis vagyok. Néha.”

Az, embert nemcsak a rácsok tartják fogva, hanem a megszokások is. Amikor az egyik reggel nem tudtam bekapcsolni a tévét, pánikba estem. Máris elromlott? Mi lesz velem, ha ez a kis örömforrás is eltőnik az életembıl? Aztán meghallottam, hogy valamelyik cellából kiabálnak: „İrmester úr, áramot!” Kiderült, hogy csak az éjszakai áramtalanítás miatt nem ég a készüléken a pici lámpa. Az apró vörös fénypont, amely azt jelzi, hogy egy gombnyomásra beköltözik a reménytelenül szürke cellámba a kinti színes világ. Harminchét centin át beleshetek egy olyan távoli univerzumba, amelyet nem a börtönszabályok igazgatnak, és amely néha el tudja feledtetni, hogy hol vagyok. Kaptunk áramot, helyreállt a lelki békém.

Szokásommá vált, hogy fél tíz körül kezdtem az edzést a cellában. Hasazás az ágyban, aztán láb az ágyhoz, kéz a stokira, fekvıtámasz, majd szintén a stokin ülı helyzetben tolódzkodás. Késıbb új gyakorlatot is felvettem, két stokival vállaztam. Nagyon jót tett a körülbelül ötvenpercnyi intenzív mozgás. Már két nap után lefeleztem a cigit, fél dobozt, vagy annál is kevesebbet szívtam. Megmérték a cella hımérsékletét, tizennyolc fokos volt. Azt mondták, ez fasza, az irodákban kevesebb van.

Aztán valami megtörte a napi rutint. Bejött az alezredes, és arra kért, hogy rendezzem meg az egyik darabját a börtön színjátszó körében. Elolvastam a négy szösszenetét, de csak az egyikrıl jutott eszembe valami, baromira nem volt kedvem színházat csinálni, de el kellett vállalnom, senkit nem akartam magamra haragítani. Szóval eljött az igazság pillanata, újra ott állt elıttem a szerzı.

– Elolvasta a darabot? – Persze, de inkább négyszemközt beszéljük meg –

válaszoltam, mert még ketten voltak rajtunk kívül. Gyızködött, mire nagy nehezen kiböktem: – Színész

vagyok, sosem rendeztem. Nem hiszem, hogy képes lennék ebben a helyzetben ezt jól csinálni.

– Nem is kell, csak legyen ott mellettem, és segítsen. – Oké, az mehet. Ebben még semmi érdekes nincs, de ami bennem

lezajlott, az számomra is meglepı volt. Amikor azt próbáltam kinyögni, hogy nincs kedvem, éreztem, hogy összeszorul a torkom, még egy perc, és elbıgöm magam. Szóval talán magamat is becsapom azzal, hogy már minden oké, beleszoktam, viszonylag jól érzem magam idegileg, miközben meglehetısen labilis vagyok. Pedig én magam is elhittem és büszke voltam magamra, hogy milyen egészséges a lelkem, milyen erıs vagyok. Hát, ezek szerint nem. Tudtam, fel kell készülnöm rá, hogy lesznek még meglepı érzéseim a rácsok mögött.

A sétálóra menet megtudtam az alezredes asszonytól – ı vezeti a szárnyat, hogy bár a filmklubra még nem mehetek, engedélyezték a kondizást. Ez nagyon jó hír volt, mert minden elfogultság jutalom, jobban telik az idı, ráadásul mire kimegyek, kigyúrom magam, rám is fér. A baleset és fıleg az elsı tárgyalás óta elengedtem

magam, nem volt se kedvem, se energiám edzeni. A bevonulásom elıtt mindenki búcsúztatni akart, az utolsó két hétben tényleg minden este buliztam, úgyhogy felszaladt rám vagy négy-öt kiló. Na, majd most lemegy.

Az elsı levelem anyutól érkezett. Nagyon édes volt, mindenrıl beszámolt, és a végén klasszikus fordulattal fejezte be: „Zárom soraimat”. Zabálni való. Az sem tudta elrontani a kedvemet, hogy egy felügyelı azt énekelgette az ajtóm elıtt viccesen, hogy „A börtön ablakába soha nem süt be a nap, az évek tovaszállnak, mint egy múló pillanat”. Barom. Az egyik fülemen be, a másikon ki. Valamiért hirtelen nagyon megkívántam a csokit, ami csak azért érdekes, mert kint egyáltalán nem voltam édesszájú. Lehet, hogy a boldogsághormon miatt? Állítólag a csoki azt termel, majd megvesztem érte.

Az elsı hét végén szóltak, hogy tízkor meghallgatásom lesz munkaügyben. Igaz, ha dolgozik az ember, akkor fél ötkor ébresztik, mert 6-kor már a munkahelyen kell lenni, de legalább a délelıttök könnyebben elszaladnak. Tíz után jöttek értem, közben mondták, hogy az ügyvédem is megérkezett, a munkaügyi meghallgatás után egybıl odavisznek. No, fene!

A teremben vagy tizenöten ültek körbe, közölték velem, ha minden jól megy, a raktárban fogok dolgozni. Ez meglepett, hiszen addig úgy volt, hogy könyvtáros leszek, de végül is mindegy. Az egész nem tartott tovább nyolc percnél, pedig az itteniek sokszor fél évet is várnak erre a nyolc percre. A munka ugyanis számos kedvezménnyel jár, például minden nap fürödhet az ember, ami óriási dolog.

8. FEJEZET

Látogatók

Mit tanultam meg?

„Borzasztó nehezen tudok elengedni. Mintha nem tudnám feldolgozni a pillanatot, mikor valaki, akit

szeretek, elmegy. Még ha csak idıleges is az elválás. Ilyenkor rohadtul tudok bıgni.”

Olyan irodába visznek, amilyet az amerikai filmekben lehet látni, nagy ablakos, négyszögletes paravánszoba. Nyílik az ajtó, belép az ügyvédem, dr. Ruttner. Látom, nagyon tart attól, hogy rossz állapotban talál. Kicsit rá is teszek a jókedvemre, hadd csodálkozzon, milyen fasza gyerek vagyok.

Kikérdez, hogy megy a sorom, milyen egy napom. Közben azon jár az eszem, hogy mindebbıl mit mond el majd a sajtónak, mert, hogy nyilatkozni az már biztos.

Hozott újságokat, engedélyt kértünk, hogy felolvassa, ami rám vonatkozik. Láttam, most a könyvem van terítéken, persze csak a botrányszagú részek, és azok is alaposan felhabosítva. Csak kiragadott mondatok, nem a teljes szöveg. így olyan címlapokat gyárthattak belıle, amilyeneket csak akartak. Már fel sem húztam magam azon, hogy semmi köze ahhoz, ami a könyvben van. Tulajdonképpen még hálás is voltam, mert az emberek éhesek a botrányra, így még több fogy belıle, és ha az emberek még arra is veszik a fáradságot, hogy elolvassák, úgyis megtudják a valós sztorit.

Gyurit nyugtattam, látod, hogy jól vagyok, miattam nem kell bejárnod, akkor jössz, amikor kedved van. A

biztonság kedvéért még egyszer megkértem, hogy ne csináljon show-t a bent létembıl, visszafogottan nyilatkozzon. Csak annyit, hogy egy vagyok a fogvatartottak közül, és jól viselem. Megígérte. Hittem is meg nem is.

Séta. A társaimat is meglepte, hogy nem könyvtáros leszek, közösen törtük a fejünket, mi lehet az oka. Az egyik elmélet szerint azért helyeztek a raktárba, hogy lássam, mi a helyzet a Kozma utcai börtön ellátásában – hiszen tudták, hogy naplót írok, talán a nyilvánosság miatt észbe kap a hatóság. A másik elmélet úgy szólt, hogy ezzel is védeni akartak, mert a könyvtárban gyakorlatilag bármelyik vaddisznó a közelembe kerülhetett volna, mert az igazán kemény fiúk is járnak könyvtárba. Na, nem olvasni, hanem a könyveket összekötni, és súlyzóként használni a cellában. A raktárban viszont csak a négy raktárossal találkozom, akikkel az anyagokat mozgatjuk, a kiadást már a felügyelı végzi. Ekkor még így tudtam. Mindkét magyarázat igaz lehet, de szerintem inkább az utóbbi a realitás.

A cellámban szól a tévé, hallom, hogy a híradóban Ruttner nyilatkozik, sıt utána még a Fókuszban is nagy interjút ad. Nesze neked, visszafogottság! Dühömben az is megfordul a fejemben, hogy megszakítom vele a kapcsolatot. Úgy kértem, hogy ne szerepeljünk! Persze az igaz, hogy aki szeret, annak talán jó, ha hall némi hírt rólam. Végignézem az interjút, és tőrhetınek találom. Na, jó, nem szakítunk. Szerencsére nem mondja be, hogy Ancsiék pénteken jönnek, mert akkor riporterek és kamerák várnák ıket. A fene tudja, anyu vagy Rebus hogyan viselné a felhajtást.

Ancsitól is megkaptam az elsı levelet, nagyon-nagyon

édes volt, elmondhatatlan, vagy még inkább, leírhatatlan szeretet áradt belıle. Összeszorult a torkom, amikor azt írta, bevásárláskor Franci nekem is tett a bevásárlókocsiba egy csokis pudingot, mintha megérezte volna a kis szaros, hogy bent mennyire vágyom az édességre. Szerintem akkor még nem fogta fel, hogy nem egyhetes vadászatra utaztam el… Borzalmas volt belegondolni, hogy milyen lesz, amikor felfogja, vagy egyszer csak megkérdezi Ancsit az oviból kijövet: „Na, apa már Itthon vár?”

Luca szülinapját aranyosan megoldották Ancsiék, megjavíttatták az Iphone-ját és kapott egy blúzt. Bocsánatot kértem tıle, hogy nem ı jöhet látogatásra, de mit tehetek, két felnıtt jöhet, az meg anyu és Ancsi. Plusz két gyerek is, de sajnos ı már tizenkilenc éves lesz holnapután. Így ketteske, azaz Rebus érkezik.

A tízedik napon jöttek. Ahogy felébredtem, azonnal úrrá lett rajtam az izgatottság. Tettem a dolgom, ahogy mindig, de még a felügyelık is tudták, hogy különleges nap elıtt állok, mert már fél 9-kor bejöttek, hogy akarok-e fürdeni. Nem akartam, majd este. Háromnegyed tízkor megborotválkoztam, hogy szép legyek, tízkor már vittek is a biztonsági látogatóba. Ez akkora, mint egy cella, egy asztal, két szék a teljes berendezése. Na, mondom, itt hogy fogunk elférni négyen?

Aztán megjönnek, és azonnal vigyorgok, nem is kell megjátszanom, hogy jó kedvem van. Látom rajtuk, hogy izgulnak, vajon milyen állapotban vagyok. Jóban. A százados nagyon rendes, hoznak még két széket, de azért Rebus még egy darabig az ölemben ül. Tudom, hogy fontos neki, nekem is. Aztán csak beszélek, beszélek, néha ıket is hagyom szóhoz jutni. Látom, ahogy fokozatosan megnyugszanak. Nagyokat

nevetünk, elég jó formában vagyok. Tíz napja vagyok bent, de azóta is mindennap címlapon vagyok, mondják. Persze a könyv miatt. Most az a legújabb szenzáció, hogy meleg vagyok. Hehe. Mindezt abból sikerült kihozniuk, hogy a könyvben megértıen írok a melegekrıl, meg sok meleg barátom van. Elmebetegek. De hál istenek, még anyám is jóízőt nevet rajta.

Talán még soha nem telt el ilyen gyorsan másfél óra. Nem merek hosszan búcsúzkodni, félek, hogy elragadnak az érzelmek. Ancsit még kiroppantom, ez azt jelenti, hogy megölelem, és a gerincét magam felé tolom, így szépen kiropog az összes csigolyája. Csókok, aztán csá.

Csak visszafelé menet érzékenyülök el, de tartom magam. Nem hagyhatom, hogy gyengének lássanak, bemegyek a fodrászhoz, hogy megmentsem magam az önsajnálattól. Azért ez nem a Hajas szalon. Az elítélt Figaró egy fadobozból elektromos hajnyírót kap elı, magára vesz egy valaha fehér, most szürke köpenyt, rám terít egy olyan takarót, ami épphogy átéri a nyakamat. Aztán, mint a birkát megnyír ötmilliméteresre. Kicsit olyan, mint a koncentrációs táborokról szóló filmekben. Öt perc alatt kész vagyok. Jól nézek ki, olyan vagyok, mint bármelyik rab. Nekem tetszik. Amikor a százados meglát, csak annyit mond, jobb, hogy a látogatás után nyírtuk le.

A látogatás után nagyon nehéz. Sehogy sem akar az ember lelke visszazökkenni a már megszokott börtönéletbe. Talán nem is baj, hogy csak havonta egy ilyen van. Olyan érzés, mint amikor gyermekkoromban, szüleink meglátogattak a táborban. Ott is az volt a rossz, amikor elmentek. Jobb a levél, ráadásul azt bármikor elıveheti az ember.

9. FEJEZET

Séták, sorsok

Mit tanultam meg?

„Alapvetıen szeretem a törvényt és a rendet.”

Mázlim van a cellám fekvésével, ugyanis besüt a nap. Tizenöt percen keresztül süttetem az arcomat a rácson keresztül. Mókás. Esténként meg látom a holdat. A holdat nagyon szeretem, biztos a vadászat miatt. A hold a vadász legjobb barátja, a fenyınél sokkal jobban látunk éjszaka. Teliholdkor is len fıleg, ha egy kis hó is esett. Olyan világos van éjszaka az erdıben, hogy újságot lehet olvasni.

Tényleg. Na, vadászok, öt teliholdat kell még innen kibírnom, aztán jövök! Délután háromkor séta a nagy udvaron, szépen süt a nap. Miután ma még csak három cigit szívtam, elég jól megy a futás. Picit beszélgetünk Farkas Petivel meg a Tubával, ı az, aki tizennyolc éve van tizenkilenc éves kora óta. Itt érettségizett, most középfokú angol nyelvvizsgára készül. Közben úgy néz ki, mint egy vérmedve. A humora nagyon penge. Azt mondja csipkelıdve: „Nézd, a Buci új ruhát kapott, mi meg itt szívunk a régiekben.” Mondom, nem új, csak rajtam jól mutat. Csípıbıl vág vissza: „Akkor hordd még tíz évig!” És vihog, persze röhögök én is.

A séták alatt érdekes dolgokról beszélgettünk. Józsi például, elmondta, hogy nem hagyják békén. Ha valaki több mint tizenöt éve bent rohad, érthetıen más lesz a viszonya a felügyelıkkel, mint annak, aki mondjuk négy éve. Így erıs összefonódások, érdekkapcsolatok

alakulnak ki fogva tartott és felügyelı között. A fogva tartottnak már akkora „hatalma” van, hogy befolyásolni tudja, hogy hol, illetve egyáltalán dolgozzon-e. Állandóan résen kell lenni, mert itt nagy a fúrás, hiszen egy jó munkahely iszonyatos hatalom. A börtön állam az államban.

A velem szemben lévı cellában van a Kozma-gyilkosság egyik gyanúsítottja, Sztojka. Pici kis cigány fiatalember, a fene se gondolná, hogy ı az egyik kartell feje. Velem tök normális, könyvet is cseréltünk. Meg van törve rendesen. Nyílik az ajtó, megint egy új ır, akit eddig még nem láttam. Rögtön mondom a nevem, nyilvántartási számom. İk meg mondják, hogy mőszakváltásnál nem alsógatyában fogadjuk a felügyelıt. Puff, megint elszúrtam. Ha akarnák, már rég megfenyíthettek volna. Egyelıre még tanítanak, betudják annak, hogy új vagyok. Megúsztam megint.

Máskor az osztókkal sétáltam. Ott volt az a srác is, aki nekem osztja a kaját, és egy másik, akit még nem láttam. Alacsonyabb, mint én, de ki van gyúrva, csupa tetkó. Sopánkának hívják. Elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, hogy ı, bizonyos szempontból egyetért Budaházival – vele is dumálgatott így séta közben, de szerinte ı anarchista. Abban viszont egyetért, hogy legyen valaki cigány, buzi, zsidó, magyar, csak dolgozzon. Aki viszont nem ezt teszi, rohadjon meg a börtönben. De csak most jön a java. İ bőnözı fıállásban, higgyem el. Öt gyerekét neveli tisztességesen, a skacok jól tanulnak, és ha ı nincs bent, éli a „normális” életét. Reggel elviszi a kicsit az oviba, aztán nyolckor elindul lopni. Délután kettıkor vége az aznapi mőszaknak, és megy a gyerekért az oviba. Azt mondta, régen betörı volt, elıfordult, hogy ı

volt a legjobb abban az évben. Mintha csak kiosztanák az év betörıje díjat… Higgyem el – mondta, hogy az olyanok, mint ı, komoly hasznot hoznak a társadalomnak ezekért fenn is tartják ıket mesterségesen. Hogyhogy? – kérdeztem. Gondold el – mondja, mi az elfekvı pénzeket bevisszük a gazdaságba, merthogy a Mari néni tíz éve a párnája alatt győjti a pénzt, az nem kamatozik, nem csinál semmit, fekszik a cihában. Jön ı, ellopja, a mondjuk négyszázezer forintot, és azonnal elkölti a gyerekekre, magára, tankol, telefonokat vesz, szóval bekerül a pangó pénz a gazdaságba. Másik. Azzal, hogy az ı fajtája teszi a dolgát, jó néhány embert eltart a társadalomból. İ lop, ott a nyomozó, a rendır, aki utána megy, valaki elkapja, ügyvéd, ügyész, bíró, BV-s fegyır, nevelı. Ezek mind abból élnek, hogy ı lop. Hát érdekes megközelítés, ahogy a Hamletben mondják: „bolond beszéd, de van benne rendszer”. Aztán azt is hozzátette, neki ez a munkája. Most másfél évet kapott hét autó lízing csalásáért. Zokszó nélkül tudomásul vette, leüli, aztán kint megint keres egy kis pénzt a családjának, megint elkapják, kap valamennyit, leüli, és így tovább. Ezt olyan meggyızıen, minden indulat nélkül, tisztán közölte, hogy már majdnem igazat adtam neki.

Sétán hallottam azt is, hogyan lábtengóznak – magyarul lábteniszeznek a börtönben. Mivel nincs háló, lepedıket szakítanak csíkokra, abból készítenek valami hasonlót. De mivel hálótartó vas sincs, ezért a két végén két „néger” fogja végig, amíg az erısebbek szórakoznak. Jutalmat a „néger” nem várhat, legfeljebb aznap nem kap egy sallert. Nem lehet jó ilyen helyzetbe kerülni.

Másnap elıször sétálok együtt más rabokkal is.

Ráadásul egy focilabdát is kivihetünk az udvarra. Ahogy kiérünk, ketten-ketten elkezdünk tengózni. Háló ugye nincs. Én Palival vagyok, az ellenfél Józsi és Galamb, a két osztó. Galamb kopasz, és akkora orra van, mint egy madárcsır, tényleg úgy néz ki, mint egy galambfióka. Elhúznak 9-5-re, amikor úgy a tízedik percben sikeresen felrúgom a labdát a két udvart elválasztó betonfal tetejére. İr ma nincs fent, a labda persze fent marad, lıttek a focinak. Ott áll tizenöt rab, mind arra várt, hogy végre focizhat, erre jön ez a valaki, és tönkreteszi az egészet. Ha a téren történik, ott is kellemetlen, így viszont, hogy rablók, gyilkosok vesznek körül, minimum pikáns a helyzet. Mondom, bocs, pici csend, senki sem tudja, mi lesz, aztán Józsi oldja a feszkót, semmi baj, sétáljunk. Na, erre a hülye Farkas az ablakból, viccbıl elkezdi hergelni ıket, hogy minek engednek oda a labda közelébe. Tudom, hogy vicc, de a szar is belém fagy. Mindenki röhög, most már tényleg séta, oldódik a hangulat.

Húzódzkodni kezdek Sopánkával – ı a hivatásos bőnözı – meg egy másik sráccal. Huszonnégy éves, hétszer volt már büntetve. Kérdem, mit csinálsz, azt mondja, betörı vagyok, mintha azt mondaná, hogy autószerelı. Arra specializálta magát, hogy este, amikor az emberek alszanak, úgy tör be, hogy ne ébredjenek fel. Amire igazán büszke, hogy négyszer tört be ugyanannak a rendırnek a lakásába, és mindig sikerült. Most azt tárgyalták Sopánkával, hogy ha volt kedvezménye egy másik ügyben, az beszámítható-e a mostani ítéletbe. Abban egyeznek meg, hogy legjobb, ha az ember csontosan üli le, azaz kedvezmény nélkül. Aztán szóba kerül egy húszéves faszi, aki már három embert megölt. A harmadikat szilveszterkor ölte meg a

váci börtönben a szobatársával. Agyonverték a cellában, pépesre ütötték a fejét egy stokival.

Na, azért erre még a rabok is azt mondják, az ilyet el kéne gázosítani. Nem én mondom, ık mondják. Kemény világ, de van benne hallgatólagos törvény. Valahogy szimpatikus.

10. FEJEZET

Mi néki Hecuba?

Mit tanultam meg?

„Volt pár pillanat, perc, amikor szégyen égette a bırömet. Hogy ezt tettem és idejutottam. Ilyen emberek,

gyilkosok közé. Te jó ég, mit keresek én itt?!”

Egy újabb hét, egy újabb hétfı. Délelıtt megérkezik hozzám az alezredes úr, akinek a színjátszó csoportban kell segítenem. Szerdán rendeznek egy író-olvasó találkozót, a börtönben, azt is vele közösen fogjuk vezetni. Tiszteletre méltó buzgalommal készül rá, de bárhogy is szeretném, nem tudok osztozni a lelkesedésében. Odaadta a könyvet, elolvastam. Közepes történet fiatalokról, akik így vagy úgy a téren kötnek ki. Elıször csínytevések, aztán egyre nagyobb balhék, a kábszer is képbe kerül, így egyenes az útjuk a tragédia felé. És persze jön a jogos büntetés, a börtön.

Megérkezett az író, egy színésznı meg egy gitáros. Mondtam az Alesnek, hogy elıtte tudjuk meg, melyik részleteket olvassa fel majd a mővésznı, mert ahhoz tudjuk igazítani a kérdéseket. Nagyon tetszett neki, mert a mősorvezetésben láthatóan amatır. Aztán panaszkodni kezdett, mennyire meg kell küzdenie értem, senki nem akarja rajta kívül, hogy én is részt vegyek ebben a mősorban. Amikor megtudta, hogy az intézeti raktárba osztottak be dolgozni, végképp kétségbeesett, hogyan fogunk akkor együtt dolgozni a színjátszó szakkörben? Aztán kicsit megnyugszik, mert szerinte csak az elején ekkora a felhajtás, majd csak lesz valami-

lyen lehetıség. Mindenesetre az érdekes, hogy nemcsak a fogvatartottak között van áskálódás, fúrás, féltékenység, hanem a tisztek között is. Elmegy, de jön a százados, a nevelıtisztem. Mindent megbeszélünk, egy hét múlva kezdek a raktárban, azt mondja, van egy-két kollégája, az egyik nagyon örül nekem, a másik kevésbé. Na, miért? Az, aki kevésbé kedvel, attól fél, hogy miattam még valamilyen ellenırzést kaphatnak, az meg senkinek nem jön jól. Sajnálom. Hülye érzés, amikor akaratlanul szar helyzetbe hozol valakit. Furán élnek ezek itt. Mondom a századosnak, ha bármiben tudok segíteni, szóljon. Azt mondta, ilyeneket ne is mondjak, mert ez megvesztegetés. Mondom, jó, akkor majd, ha szabadultam. Akkor sem, mert az is kiderülhet. Beszarok.

Óriási harc folyt azért, hogy ott lehessek az író-olvasótalálkozón. Hogy mitıl féltek vagy féltettek? Fingom sincs. Mindenesetre az alezredes olyan arccal közölte, hogy sikerült átnyomnia, mintha egész délelıtt szenet hordott volna.

Két nap múlva tízkor kezdıdik a találkozó, a könyvet elolvastam, néhány kérdést kitaláltam, várom, hogy jöjjenek értem. Fél tízkor hirtelen szólnak, hogy jöjjek, mert itt van az ügyvédem. No, fene, én nem hívtam a Ruttnert, mit akar? Gondoltam, hogy vagy a népszámlálás miatt jött be, vagy, hogy a nıvérem kapcsolattartó papírját hozta, ugyanis nála van már két hete, és amíg nem adja le, nem tudom Vikit hívni. Mindegy, menjünk. Legnagyobb meglepetésemre dr. Hyross Virág ügyvédnı vár. Aki egyfelıl nı, másfelıl elég csinos. A Blikk-el perben állok a sok hazug cikk miatt, amit a balesettel kapcsolatban összeirkáltak, így ı is bármikor bejöhet. Együtt dumáltunk fél órát, aztán

mondom, menjen, mert dolgom van. Látom, nem nagyon érti, miért hajtom ıt, hiszen ilyenkor a rabok minden percet ki szoktak használni, csak a cellában ne kelljen tartózkodniuk. Kicsit megbántva elmegy, pedig örültem neki, csak hát az alezredest nem akarom szarban hagyni, ha már annyit küzdött, hogy ott lehessek. Indulunk is. A folyosón félreállítanak a fal mellett tılem három méterre ott az író, valamint a színésznı, akit nem ismerek, nem végzett fıiskolát,

Késıbb kiderül, hogy szabadúszó, az Újpesti Színházban játszik néha. A csaj nincs tisztában a börtön szabályaival, beszélgetni próbál, de hamar leteremtik, itt nem úgy van, hogy csak úgy beszélgetni lehessen. Ott állunk öt perce, mire újra hozzám fordul: „Most már lehet?” A fejemmel intek neki, ne is próbálkozzon.

Felkísérnek külön, be a könyvtárba, ahol még sosem jártam. Pici színpad, rajta négy szék, mikrofonok. Engem az elsı sorba, a rabok közé ültetnek. Nagy ováció fogad, amikor a terembe lépek. Kezdıdik a mősor. Vicces a Nemzeti után hallgatni a mővészeket, és a mősorvezetıt is, aki most az alezredes. Ahogy vártam, az egész inkább kissé szánalmas, mint szórakoztató, de amikor a legkevésbé számítok rá, történik egy parányi csoda: egy rab elmondja, Radnóti Nem tudhatom címő versének egy részletét fejbıl.

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülıhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyerekkorom világa.

Belıle nıttem én, mint fatörzsbıl gyönge ága…” Szívbemarkoló. Leolvad rólam a profi színész

magabiztossága, néhány percre közönséggé válok,

belefeledkezem az élménybe, megrendít. A tanulatlan rab szájából minden szó, minden mondat másról szól, az ı helyzetében új értelmet kapnak a jól ismert verssorok. Vajon hogyan csírázott ki a szépség iránti fogékonyság ebben az egyszerő emberben éppen itt, a börtön szürke és kíméletlen világában? Valami olyasmit érzek, mint Hamlet, amikor meghallgatja a színész monológját: „Mi néki Hecuba, s ı Hecubának, hogy megsirassa?”

Aztán nekem is kérdéseket kell feltennem. Tényleg idióta a helyzet, de valahogy ez is véget ér.

Kivonulnak a szereplık, az Ales int, hogy menjek én is, de az osztályvezetı közénk áll: „A Stohl nem mehet. Vissza azonnal a zárkájába!” Puff, pedig jó lett volna kint szót váltani velük, de hát ez nem kívánságmősor. Cellamagány, aztán egykor megint visznek a munkába állító bizottság elé. Két perc alatt végzünk, közlik, hogy hétfıtıl dolgozom reggel 7-tıl 15 óráig az intézeti raktárban. Ezt mondjuk, eddig is tudtam, de úgy látszik, ezt a bizottságnak kell közölnie. Mielıtt beléptem volna az irodába, szóltak: „Stohl, csomagja van.” Tudtam, aznap dızsölni fogok, két pofára eszem a csokit. Na, jó, csak annyit, amennyi belém fér, hiszen a következı csomag egy hónap múlva esedékes. Kíváncsian várom, Ancsi miket küldött. Olyan vagyok, mint egy gyerek a karácsonyi ajándékosztás elıtt. Megjött! Minden szuper, tényleg rengeteg csoki, nápolyi, lekvár, méz, majonéz, piros arany (csípıs), májkrémek, amire azt mondta a fegyır, hogy ezeket utálni fogjuk kint is, annyira megunjuk. Sebaj, most nagyon klasszul kiegészítik a vacsit, vagy a reggelit. Küldött nekem ez a drága egy doboz szárított paradicsomot is, tudja, hogy nagyon odavagyok érte. Ráadásul ez a lökött telerajzolta szívecskékkel a doboz belsejét, amit a fegyırök

természetesen nem hagytak szó nélkül.

11. FEJEZET

Depi

Mit tanultam meg?

„Nagyon akaratgyenge alak vagyok. Nehéz ezt bevallani, de sajnos így van.”

Érdekes, hogy a délelıttök egyre nehezebben telnek. Valahogy minden nehezebb. Lassabban és kedvetlenebbül kelek, késem az ágyazással, egyre késıbbre tolom a kondizást is. Kicsit depis vagyok, nincs rossz kedvem, csak olyan szar. Az edzés valamennyire segít. Az egészet tulajdonképpen azért az érzésért csinálja végig az ember, ami az utolsó gyakorlat után jön, ezt is elvégeztem, ettıl is eggyel erısebb vagyok. Az is lehet, hogy lelkiismeret furdalásom van. Eddig majd mindennap sikerült csökkenteni a cigit. Három napja, a sétáig összesen két szál cigit szívtam. Délután erre még rájött három, szóval három nap alatt öt darab cigit szívtam. Ma pedig már a kondi elıtt elment kettı, utána még egy, szóval szar, gyenge alak vagyok. Megpróbálom a délutáni adagból lefaragni, hogy legalább maradjon a napi öt.

Október 18-án eszembe jut, hogy 15-e óta lehet dánbikára vadászni, most van a barcogás. Ez olyan, mint a gímbikánál a bıgés, szóval most van a nász. Sokszor eszembe jut az erdı, a vadászat, ahogy kibámulok a rácsos ablakon. Reggel látszik a leheletem, szinte hallom, ahogy harsog az erdı. Képzeletben vadászom. Felidézem azokat az élményeket, amiket átéltem ebben az idıszakban még szabadon.

Kaptam két levelet. Misi írt, a sofıröm, nagyon jólesik a szeretete. Nem is sofır ı, inkább barát, aki mindenemet rendben tartja. Remélem, ha kimegyek, még sokáig leszünk együtt. Mindig tetszettek az olyan filmek – persze a régiek, amikor több generáción át, állt munkában egy család egy másik családnál, szinte családtagként. Valami ilyesmit szeretnék én is. A másik levelet a színházból kaptam Söpitıl, Söptei Andreától. Vele egy évfolyamra jártam már a Vörösmarty gimibe is, aztán osztálytársak lettünk a színmővészetin együtt kerültünk a Katona József Színházba, és most a Nemzetibe is. Sokat jelent nekem, az meg fıleg, hogy ı az elsı, akinek a színházból eszébe jutottam. Persze nem gondolom, hogy a többieknek nem jutok eszébe, de ı azt a fáradtságot is vette, hogy írt. Három darabban már átvették a szerepemet. Nem mondom, hogy jó érzés, de Söpike még arra is vigyáz, hogy a lelkemet ápolja, azt írja, hogy mindenki gyengébb, mint én. Na azért, mondom! Fura, hogy megy kint tovább az élet, írja, hogy milyen munkákban vesz részt, hála istennek, elindultak a tévéjátékok, forgatnak, játszanak, próbálnak, ahogy én is tettem, amíg nem követtem el ezt az irtózatos hibát. Irigylem és örülök is neki. Kíváncsi vagyok, meddig tart ez az intenzív emlékezés rám, mikor fedi el szépen az idı homokja az arcomat, a mosolyomat, a munkáimat?

Az is fura, hogy a csomagok miatt majdnem mindenem van. Így valahogy még nehezebb. Nem azon kell rágódnom, hogy milyen jólesne egy szelet csoki, hanem inkább, hogy ne faljak be mindent. Olyan, mint amikor valaki le akar szokni a cigirıl, de itt van elıtte egy dobozzal. A fogyókúra meg az alkoholizmus is ilyen lehet, nehezebb megállni, ha ott van, mintha egyáltalán

nincs. Hülyeségeken nyafogok, de ez van… Szóval valami lehet a lelkemmel. Néhány nap nyilván a

nevelım is észreveszi, pszichiáterhez akar vinni. Dehogy megyek! Jól vagyok! Erre azt mondja az utóbbi idıben, már nem látja rajtam azt a mosolyt, amit korábban. Vagy addig játszottam jól, vagy nem tudja, de szerinte beszéljek a börtönpszichológussal. Nem beszélek semmit! Még ha gondom is lenne, egyedül akarnék kijönni belıle. Érdekes, akkor is akartak nyugtatót adni, amikor bejöttem, de akkor sem fogadtam el. Lehet, hogy elmúlt a kezdeti izgalom, megfelelni vágyás, és szép lassan beletunyultam a mindennapokba. Talán az is frusztrál egy kicsit, hogy milyen lesz egy idegennel együtt lakni. Ma azt mondta a százados, hogy a B épületbıl kapok egy börtön fokozatú elítéltet, vele fogok majd a raktárban is együtt dolgozni. Magyarul, minden áldott percben együtt leszünk. Mikor tudok így vécézni? A tévét, gondolom, nem akkor és oda kapcsolhatom, ahova akarom, még akkor sem, ha a társam nem szól bele, de mégis figyelnem kell majd rá is. Nem valami biztató kilátás.

12. FEJEZET

Változás elıtt

Mit tanultam meg?

„Mivel annyiszor leírták, hogy súlyos alkoholista vagyok, már magam is elhittem. Mivel azonban

semmiféle elvonási tünetem nem volt, rájöttem, hogy nem vagyok az. Szimplán csak szerettem bulizni. A kettı

nagyon nem ugyanaz!”

Ma lemértek, mármint méretet vettek a munkaruhához Rendes volt a felügyelı, azt mondta, magam mossam a ruhát, mert ha egyszer leadom a mosodába, szinte kizárt, hogy ugyanazt kapom vissza. Mostanában a séta a nap csúcspontja. Kicsit megijedek, mert közli a felügyelı, hogy egyedül kell sétálnom egy tizenöt négyzetméteres alapterülető elkülönített részen, mert nem mernek összeengedni a többiekkel. Kérem, hogy engedjen oda, én nem félek, ık meg nem akarnak bántani. Engedélyt kér rá, végül sikerül, hál isten, mehetek a bőnözık közé. Nem gondoltam egy hónappal ezelıtt, hogy ennek így fogok örülni.

A laszti még mindig fent van az elválasztófal tetején, ami azért fura, mert ott jár-kel egy ır, mégsem teszi meg, hogy legalább lerúgja onnan az udvarra. Ha nem muszáj, nem tesznek jót a rabokkal.

Sopánkával és egy nagyon erıs roma fiúval, aki szintén kajaosztó, együtt húzódzkodunk, tolódzkodunk, dumálunk. Ott van az a srác is, aki álmukban surran be az áldozatokhoz, úgy rabolja ki ıket. Ez a gyerek kicsit lökött. A karácsony és a szilveszter is szóba került, mire

a srác azonnal rávágta, hogy a karácsony nagyon jó, akkor biztosan megy dolgozni, de még jobb a szilveszter, akkor lehet igazán nagyot kaszálni. De bármilyen téma merül fel, ı valahogy mindig arra fordítja, hogy akkor ı biztosan rabolna. Mondom, Újpest-szurkoló vagyok, ı is odavalósi, meccsek idején szokta betörni az autók ablakát, de a nemzetközi meccseket még inkább szereti, mert akkor ott van a rengeteg turistabusz is. Annyira mondja, hogy az ember már nem is veszi komolyan. Ettıl persze még igaz lehet.

Megtanítottak romául azt mondani, hogy „Jó napot”. Szóval, azért van haszna ezeknek a sétáknak. Amikor bementem, azt hittem, angolul fogok megtanulni, de most talán ráfekszem a romára is. Ki tudja, melyik a hasznosabb?

Ancsival beszéltem telefonon, feladta a csomagot, talán holnap már megjön. Már említettem, mennyire kívánom a csokoládét, és azt is, hogy sosem voltam édesszájú. Ám Sopánka elmagyarázta, hogy a börtönben mindenki csokira vágyik.

És mesékre… Hihetetlenül érdekes: a hosszú büntetésre ítélt rabok a csokin kívül a mesefilmeket szeretik a legjobban. Vajon miért? Ezen érdemes elgondolkodni. A csoki biztos boldogsághormont termel, de mi lehet a mesefilm népszerőségének oka?

Megkaptam a kondi bérletet is, kedden, csütörtökön és szombaton 17.15-tıl 18 óráig járhatok. Örülök neki, már nagyon várom. Amúgy is kezdek formába lendülni, legalábbis alakul a dolog. Amikor bejöttem, kétszer két kör futás, után majd kiköptem a tüdımet, most három kör után négyszer nyolc húzódzkodás és négyszer tizenöt tolódzkodás, majd újabb négy kör, és kifejezetten jólesik. Olyan leszek, mint egy isten, gyúrás, pia nincs.

Egyébként igen megnyugtató, hogy bár minden arról szólt, hogy alkoholista vagyok – már a végén én magam is majdnem elhittem –, semmi, de semmiféle elvonási tünetem nincs. A cigirıl már sokkal nehezebb leszokni. Azt terveztem el, hogy csökkentem, amennyire csak tudom, aztán amikor elfogy az az egy karton, amit bevittem, többet már nem veszek. Újra meglátogatott a börtönparancsnok. Nagyon jó fej volt, mondta, holnap költözöm a munkásszintre, de nem kell beszarni, ott is ügyelnek rám. Elmondta, hová fogok kerülni – ezt, mondjuk, már rég tudtam, kicsit szabadkozott, hogy elég lepukkant a hely, ne lepıdjek meg. Nem lepıdtem meg.

A srácok mesélték, hogy nagy volt a készülıdés, áttették a mozdítható rácsot egy cellával arrébb, hogy ott is el legyünk szeparálva. Elmondták azt is, kivel vigyázzak, ki a vamzer (besúgó). Tudtam, hogy egész más lesz, mint eddig, de nem féltem a változástól, inkább érdeklıdve vártam.

Elképesztı vakmerıségre készültem, a csomagból ki akartam vinni két kis csoki golyót a sétára a két haveromnak… Ez, ugye tilos, ráadásul kétszer is megmotoznak, mire az udvarra érünk. Óvatosságból csináltam egy fıpróbát, beleraktam a golyókat az alsógatyámba – azért oda, mert a nemi szerveket azért nem tapogatják, de két lépés után kicsúszott az egyik golyó a nadrágom szárán, és a zárka padlóján koppant. Már meg is bukott a nagyszabású akció, inkább nem kockáztattam. Úgy döntöttem, nem éri meg ez a fiúknak szánt gesztus, hogy elveszítsem az öt hónap kedvezményemet. Majd amikor felköltöztetnek, úgyis megünnepeljük az érkezésemet egy kis csoki partival.

Addig is magányos lakomát csapok. Vaj, kenyér, kemencés sült tarja, alá piros arany, fölé majonéz, mellé

szárított paradicsom. Valami mennyei! Egy nagy mőanyag bögre víz, utána négy darab csokis nápolyi. Mi kell még? Nekem semmi, boldog vagyok, várom a börtönéletem új korszakát.

13. FEJEZET

Ruttner, a nagy játékos

Mit tanultam meg?

„Egy idıben nagyon sokat nyilatkoztam meggondolatlanul. Ma már nagyon odafigyelek arra,

hogy mit mondok, és hogy mi jelenik meg rólam.”

Reggel szóltak, hogy az ügyvédem, dr. Ruttner vár a beszélın. Behozta a nıvérem kapcsolattartó papírját, így talán még ma beszélhetek vele. Viki nagyon hiányzott, pedig próbáltam függetleníteni magam a kinti szeretteimtıl, mert amikor sokat gondoltam rájuk, csak még jobban fájt a hiányuk.

Beszélgetünk, igyekszem vigyázni, hogy ne mondjak többet a kelleténél, nem akarom, hogy megint a nyilatkozataitól legyen hangos a média. Aztán szóba kerül a Damu-ügy. Megosztom vele véleményem, hogy ezt most nem kellett volna elvállalnia, de nagyon korrekten válaszol: azt mondja, ha egy sebészhez betolnak egy beteget, az nem nézi, hogyan és miért került a mőtıasztalára, csak meg akarja menteni az életét. Elmeséli részletesen az ügyet, olyan meggyızıen beszél, hogy majdnem meggyız a végén arról, jó ügyet szolgál. De hát ugye ügyvéd, ehhez ért, ez a dolga. Nagy játékos.

Aztán látom a híradó elızetesében, hogy Ruttner exkluzív interjút ad. Majd szétrobbanok a dühtıl. Megnézem, de ha nem állítja le magát, az isten se mossa le rólam, hogy szappanoperát csinálok a büntetésembıl, hiszen az emberek csak azt látják, hogy

Stohl minden lépését közvetíti a televízió. Ha nagyon gáz, legfeljebb megkérem a börtön parancsnokot, ne engedélyezze az ügyvéd látogatását, mert ha bejön, és beszélek vele, ı azonnal rohan valamelyik tévécsatornához, hogy magát futtassa. Nagyon pipa vagyok. Ez már régen nem rólam szól, hanem róla.

Másnap már szégyellem magam, hogy úgy elborult az agyam az ügyvéd miatt. Végül is természetes, hogy szerepelni akar, ki ne használná ki ezt a helyzetet? Ráadásul meglehetısen visszafogott volt. Egy hülyeséget mégis mondott, amire persze nekem reggel a felügyelım megjegyzést is tett. Szóval anyuék nem félórát, hanem másfél órát lehettek nálam. Tudom, ezek semmiségnek tőnnek, de itt ugranak mindenre, fıleg ami velem kapcsolatos. Mi az, hogy a Stohl nem kapja meg a neki járó másfél órát?! Komolyan, ebbıl majdnem fegyelmi lett. Na, nem nekem, hanem annak a felügyelınek, aki aznap szolgálatban volt. Úgy kellett megvédenem, hogy minden a legnagyobb rendben volt.

14. FEJEZET

A zárkatárs

Mit tanultam?

„Nagyon utálok egyedül lenni. És megijedek a fejemben zakatoló gondolatoktól. Nekem arra van szükségem, hogy mindig legyen mellettem valaki.”

Kíváncsi vagyok, történik-e ma valami a költözéssel kapcsolatban, mert egész délelıtt kopácsoltak felettem, valami nagyon készül. Majd a sétán kikérdezem a fiúkat, ık mindent elıre és jobban tudnak. Mondom, ez a nap nem az enyém, valahogy semmi nem jön össze. Miután a munkavégzés miatt fel kellett költöznöm az elsı emeletre egy másik cellába, most nagy a felhajtás a dolgozók zárkáiban: festenek, rendet tesznek, takarítanak. Persze mindent a rabok csinálnak, így egyedül kell sétálnom. Ez nagyon szar, mivel csak ebben az egy órában lenne alkalmam arra, hogy a többiekkel beszélgessek, megtudjak dolgokat. Átvettem a tisztasági csomagomat, amit Ancsi küldött, amikor az egyik rab, aki oda van beosztva, és akitıl a többiek nagyon óvtak, mert egy rosszindulatú vamzer, mellesleg nemi erıszakért ül, azt kérdezte, mit szólnék, ha ı lenne a szobatársam, mert ı is dohányzik. Puff neki! Szóhoz sem jutottam, makogtam valamit neki, de baromira nem szeretnék négy és fél hónapot ezzel a csávóval élni. Szóval egyedül az udvaron, edzek, futok, hogy legalább fizikailag lefárasszam magam, addig sem gondolkodom.

Megkaptam a munkaruhát, ami teljesen olyan, mint egy katonai gyakorló, sıt igazából az is. Végre

találkoztam valakivel, aki mindössze tíz nap múlva szabadul. Eddig csak azt hallottam, hogy hat év, három év, két év, négy hónap, most meg egy jóarcú srác azt mondja, még tíz nap, és vége. Majdnem úgy örültem neki, mintha az én büntetésembıl lett volna ennyi hátra.

Aztán a következı sétán a többiek már megint jobban tudtak mindent. Kiderült, hogy hétfın költözöm munka után, és nem egy új rabot kapok a B épületbıl, hanem azt az embert, akivel az elsı sétámon találkoztam, és akivel azóta is mindennap az udvaron együtt töltjük azt a bizonyos egy órát Szóval a zárkatársam a maradék idımre Pali, a Kertész lett! Ennél jobban nem is alakulhatott volna! Már beígértem az érkezésem napjára, hétfı estére egy nagy csokis, nápolyis, kávés, májkrémes bulit. Fura az élet, egy börtönben készülök kirúgni a hámból ezekkel a kellékekkel. Sebaj, lesz még másképp is! Még elıttem a hétvége, ilyenkor nem nagyon szokott történni semmi, de szombaton 17.15-tıl 18 óráig mehetek edzeni a kondi terembe. Már nagyon készülök rá, mert a cellában nem az igazi. Péntek este tévét nézek, eszem egy szelet csokit meg elszívom az aznapi utolsó cigim, egyébként a hetediket. Azért ez haladás a másfél dobozhoz képest.

15. FEJEZET

Valaki üzen

Mit tanultam?

„Az ember csak gondolkodik: öt hónap, húsz hét, százötven nap. Ennyit vettek el az életembıl, de talán

úgy pontosabb, ennyit vesztegettem el én, teljesen fölöslegesen. Ráadásul nemcsak a saját életembıl,

hanem mindenkiébıl, aki hozzám közel áll, akit szeretek. Okét sokkal jobban sajnálom, mint magamat. Nem is

vagyok annyira önzı.”

Október 22., szombat. Nem véletlenül írom le a pontos idıpontot. Elıre figyelmeztetek mindenkit, így nagyon nyálas lesz, ami most következik.

Valamilyen szinten hívı vagyok, bár nem járok templomba. Ha bajban vagyok, gyerekkoromtól kezdve esténként egy saját miatyánkot mormolok, de ez minden. Általában saját erımbıl próbálok kikecmeregni a problémákból, ha adódnak. De aznap délelıtt történt valami, amit csak egy felsıbb hatalom intézhetett. Lehetett véletlen, de ahhoz túl célzatos, túl pontos, szóval valami nem stimmel. Leírom, aztán döntsön a kedves olvasó.

Szombat, vasárnap, ha lehet, még eseménytelenebb, mint a hétköznapok, de ez talán az eddigi naplóbejegyzésekbıl is kiderült. A pénteki sétán mondta Pali, aki a tévémősorokat is „szerkeszti”, hogy egész hétvégén kódolatlanul megy az HBO és a Cinema, így reggel, én is ezeket a csatornákat néztem. Tíz óra körül egy spanyol családi filmet sugároztak. Egy tizenkét év

körüli kislányról szól, akinek meghal az édesapja, és ezt egyszerően nem tudja, és nem is akarja elfogadni, feldolgozni. Az anyuka egy idı után új férfit talál magának, akivel egyébként semmi gáz, csak mégsem a szeretett és hiányzó apa. A túlvilágról visszajön az apa, akit csak a kislány lát, és egyengeti a kislánya sorsát. Iszonyú édes és szívbemarkoló. Persze az anyuka is még az aput szereti. Aztán a film végén van, egy iskolák közötti Ki mit tud, és a kislány elénekli az elvesztett édesapjához írt dalt, ami arról szól, mennyire hiányzik neki, mindig rá gondol, ı segít neki, ha baj van, és mindig vele marad.

Azt mondjátok, giccses limonádé? Azt hiszem, igaz. Otthon talán én is így gondoltam volna, de ott, a börtönben, magányosan kuksolva a cellámban megfogott a történet. Túl finoman fogalmaztam, valójában bıgtem, mint egy gyerek.

Tudni kell, hogy az én gyönyörő középsı kislányom is ugyanilyen apás. Amióta elváltunk a volt feleségemtıl, nem találja helyét a világban, krónikus fejfájása van, most pedig itt vagyok a börtönben, ha szüksége van rám, még azt sem tudja megtenni, hogy felhív és találkozunk. Szóval néztem ezt a filmet, és szégyentelenül csorogtak a könnyeim. Már akkor azt gondoltam sírdogálva, hogy ez egy jel, valahogy túl konkrét, túlságosan illik a kapcsolatunkra ahhoz, hogy véletlen legyen. Oké, de itt még nincs vége. A következı film fıszereplıje Burt Reynolds volt, egy igazi hólyag, aki festi a szemöldökét, állandóan a saját bővkörében élve pózol. Sosem szerettem, mint színészt, de az elsı öt perc után ott ragadtam a tévé elıtt, mert a saját paródiáját játszotta. Egy kiégett hollywoodi sztárt, aki már senkinek sem kell. Folyton összekeverik Sean

Conneryvel vagy valamelyik másik nagy színésszel. Melója nincs, ügynöke végül egy amatır, lakisi társulathoz küldi Lear király szerepére. Van egy nagy lánya, aki kezdı színésznı, és még a nevét is megváltoztatja, nehogy az apjához kössék. Szokásos vígjátéki helyzetek, a hólyag még a földmérı kamerára is azt hiszi, hogy fotózzák, de aztán szépen megtörik, idomul a körülményekhez. Lassan ember lesz belıle, és a film végén megérkezik a lánya, aki eddig majdnem szégyellte, és szépen egymásra találnak. A saját lánya játssza Cordeliát, apa és lánya együtt a színpadon és az életben.

Az én kapcsolatom a szintén gyönyörő nagylányommal, Lucával meglehetısen hasonló. Én vagyok a médiagenya, a botrányhıs, ı meg a hólyag lehetséges táncos lánya. Volt olyan idı, hogy valakinek bemutatkozott, és elharapta a Stohlt, inkább csak a Luca volt érthetı. Szóval nézem a második filmet már az elsı is szíven ütött Rebuska miatt, és rá kellett döbbennem, hogy ez a film meg Lucával való kapcsolatomról szól. Egymás után. Ti értitek ezt? Véletlen? Túl érzékeny vagyok, már egy rögbi meccsrıl is a gyerekeimmel való kapcsolatom jutna az eszembe? Valami ma történt velem. Lehet, hogy tényleg pszichológushoz kell fordulnom? Mondom, hogy ırület.

Az ember csak gondolkodik, öt hónap, húsz hét, százötven nap. Ennyit vettek el az életembıl, de talán úgy pontosabb, ennyit vesztegettem el én, teljesen fölöslegesen. Ráadásul nemcsak a saját életembıl, hanem mindenkiébıl, aki hozzám közel áll, akit szeretek. İket sokkal jobban sajnálom, mint magamat. A börtönnél is szigorúbb büntetés a tudat, hogy Ancsikának, a lányoknak, édesanyámnak fájdalmat

okoztam, hogy miattam szenvednek. Ezt nehéz lesz megbocsátani magamnak, ezt a bőnt nem lehet leülni a börtönben.

Tökéletesen értelmetlen, hogy itt gubbasztok egy négyszer kétméteres zárkában, semmit sem téve. Vajon kinek jó ez? Persze a büntetését mindünknek meg kell kapni azért, amit elkövetett, de talán ki lehetne valamit találni, ami hasznos, ami nem csak arról szól, hogy az ember gyakorlatilag arra az idıre, amire ítélik, még egyszer mondom, megérdemelten nem létezik sem a családjának sem a társadalomnak. Nem tudom, talán építsünk autópályát vagy színházakat, kórházakat, ássunk árkot, csak valami értelme legyen, mert ennek így nincs semmi.

A következı film a Baltazár színházról szóló dokumentumfilm. Errıl a színházról azt kell tudni, hogy csak sérült, Down-kóros fiatalok játszanak benne. İk beszélnek arról, hogy mit jelent számukra a színház, a színészet, a színpad. Megint sírás fojtogat, és már nem gondolok semmit.

Na, végre, a következı film már az Egy kurtizán szerelme. Hála istennek, meggyógyultam!

16. FEJEZET

Minden megváltozik

Mit tanultam?

„Nagyon nehezen viselem az emberi rosszindulatot. Bennem ugyanis semmi aljasság vagy rosszindulat

nincs!”

A sétán a felköltözésrıl, az új helyrıl beszélgettünk, egykor telefonáltam, ötkor jöttek, akarok-e kondizni? Az igazat megvallva nagyon fájtak a vállaim, mégsem álltam meg séta közben a húzódzkodást, tolódzkodást. Akkor úgy gondoltam, kihagyom a kondit, de amikor szóltak, gondoltam, legalább Megnézem a termet. A két társam közül az egyik volt személyi edzı, ı bankot rabolt, de igazán jó fej. Azt mesélte, ez volt elsı bőnténye, elfogyott a pénze, a gyerek kicsi, pénz meg kellett, fogta hát magát, bement bankba, és elhozott négymilliót. Persze elkapták, három éve van bent, várja a másodfokú ítéletet. Érdekes, nekem három hónap múlva meghozták.

A másik Csontos, a romagyilkosságokat elkövetı banda egyik tagja. Állítólag ı csak sofır volt, nem gyilkolt, jó felépítéső csávó. Velük leszek minden kedden, csütörtökön és szombaton 17.15tıl 18 óráig. Késıbb sokat dumálunk, de aznap csak ismerkedtünk. Persze az volt a téma, hogy ki a jó csaj az RTL-ben. Mégis csak férfiak vagyunk.

Milyen az emberi ösztön? Épp az a fegyır vitt sétára, aki korábban beszólt, aztán jött puncsolni. Elmesélték a srácok, hogy még mielıtt megérkeztem abba a

négycsillagos szállodába, ez a huncut már azzal hencegett a raboknak, hogy csak jöjjön az a kis szemétláda, majd ı gondoskodik róla: fegyelmit adat, hogy biztosan ne szabaduljak öt hónap után, ı garantálja a tíz hónapot. Ehhez képest, amikor visszakísért, próbált kedveskedni, arról beszélt, mi volt a Frizbiben – mármint, hogy meleg vagyok –, meg hogy a Bochkor miket nyilatkozott rólam. Nem szabad itt hinni senkinek, de legalábbis nagyon óvatosnak kell lenni! Ez a csávó tılem a feje tetejére is állhat, akkor sem adok neki alkalmat arra, hogy akárcsak rossz szemmel nézhessen rám. Seggfej.

Mellesleg aznap egy volt rendır alezredessel sétálgattam. Három éve van bent cigi csempészésért Jó mi?

Hétfı, az elsı munkanap. Már fél ötkor keltenek, igazából sok értelme nincs, hiszen háromnegyed hétkor jönnek értem, és megyünk az intézeti raktárba. Elsıként érkezem a munkáltatóval, aki egyébként a felügyelı is, amíg a raktárban dolgozom. Gyors helyszínbejárás, egészségügyi, tőzvédelmi oktatás, aztán megjönnek a „kollégák”. Két roma srác, mindkettı jóarcú, szimpatikus, valamint egy ötven körüli fickó. A haja teljesen ısz, késıbb kiderül, hogy csak négy évvel fiatalabb nálam, vagyis negyvenéves… İ is rendben van. Nagyon kedvesek velem, azonnal kávéval és cigivel kínálnak. Én szándékosan nem vittem magammal, hátha elkezdhetek komolyabban leszokni. Hát ez így nagyon nehezen fog menni, mert itt mindenki bagózik, ráadásul folyamatosan kínálnak. Nem is bírom sokáig, füstölünk, mint a gyárkémény. Késıbb a sétán Jocó, az osztó figyelmeztet, hogy vigyázzak, mert ez egy bevett sittes taktika, etetnek, itatnak, cigivel kínálnak abban bízva,

hogy hosszú távon, úgyis ık nyúlnak le majd engem. Egyébként kifelejtettem lelkiismeret furdalásom van, hogy ennyire gyenge vagyok, és már megint tolom a cigit.

A feladatunk nem túl bonyolult, ha bármelyik mőhelynek szüksége van bármire, de tényleg bármire, például vécékagylóra, hólapátra, matracra, szekrényre, drótra, sparheltre, ventilátorra, tılünk kikérik. Ehhez képest egész nap nem történik igazán semmi. Egyetlen vécékagylót visznek el, azt is a mőszak végén. Az ilyen nyugis nap nagyon ritka, mondják, de azért elsı napnak nem volt rossz. Rengeteget mesélnek a börtönrıl, a körülményekrıl, hogy amit én látok, az meglehetısen kozmetikázva van, a valódi börtönéletnek semmi köze sincs ehhez. Egyre több oldalról hallom ezt, én meg szabadkozom, hogy nem én kértem, de nyilván fontos a BV-nek, hogy milyen kép alakul ki bennem errıl a börtönrıl. Nem tudom, mibıl gondolták, hogy nem jutnak el hozzám a valós tények, történetek. Nagyon sokat meséltek, csak hallgattam.

Fél háromkor visszakísértek a cellába, máris jött a séta, ahogy befejeztem, indulás az elsı emeletre, a dolgozók szintjére. 144-es zárka. Ugyanakkora, mint a lenti, szóval kétszer négy méter, ebben lakunk ketten Palival, a könyvtáros Kertésszel. Mindenbıl kettı van, amibıl egy is sok volt azon a szők helyen. Ha ketten állunk a zárkában, már a felügyelı sem fér be. Nagyon zsúfolt, de a szomszédban ugyanekkora helyen hárman élnek. Ha mindannyian a zárkában vannak, egy embernek mindenképpen az ágyon kell ülnie. Pakolunk, próbálunk mindennek helyet találni. Telefonálni szeretnék, de persze a költözés alatt valahol elhagytam az itteni személyi igazolványomat, az úgynevezett spájz

kártyát. Márpedig csak ezzel lehet telefonálni, így nem beszélhetek a családommal.

A fürdés is más, együtt a dolgozókkal, de nincs gáz, már mindenkit ismerek. Aztán az elsı vacsora Palival. A kerálóval (merülıforraló) melegszendvicset készít, hihetetlenül finom. Teát iszom, nagyon békés az egész.

Reggel Pali kávéval ébreszt, beszarok. Csak rendben lesz ez a furcsa együttélés. Aztán, mintha apukám lenne, végigkérdez, minden nálam van-e. Mondom is neki, hogy apunak fogom hívni, röhög.

A raktárban már lényegesen több a dolgunk, repül is az idı. Azért megy a duma is rendesen. Kiderül, hogy az ısz hajú kollégám – nevezzük Zolinak – azért ül, mert egy pisztoly alakú öngyújtóval kirabolt egy bankot. Ezen is beszarunk a röhögéstıl.

17. FEJEZET

Rabok, smasszerek és szexuális bántalmazás

Mit tanultam meg?

„Nem bírom elviselni, ha a gyengébbet bántják.”

Munka közben jönnek a börtön sztorik. Egy most is ott raboskodó elítélt például arról híres, hogy majd’ minden galambot megevett már, amelyik az ablakpárkányára tévedt. Morzsát szór a párkányra, majd az odaszálló galambok nyakára fémdrótból készült hurkot csúsztat, és az így elkapott madarat a rács alatt a zárkába rántja. Aztán jön a keráló, forró víz, fıtt galamb vagy galambleves. Így másik a kirendelt séta alkalmával kívánságmősort rendez az udvaron. Rámutat egy zárkaablakra, abból az ablakból lehet kérni számot, amit ı elénekel, De bármit kérnek, ı csak Komár számot énekel. Sajátságos kívánságmősor.

Meséltek a börtönzenekarról is, aminek már az ötlete is halva született, mert az elsı koncert elıtt a gitáros szabadult, a dobost meg áthelyezték Vácra.

Hihetetlen, hogy egy ilyen speciális helyen, speciális körülmények között mi minden megtörténik. Mindenki feljelent mindenkit, rab rabot, rab felügyelıt, felügyelı a rabot, felügyelı a felügyelıt, rabnevelıt, felügyelı a nevelıt, és nehogy azt higgyék, hogy mindig a nevelınek vagy a felügyelınek hisznek. Egy frászt! Akár két hétig is járhat a felügyelı raportra, ha egy rab feljelenti. Addig felfüggesztés, fizetésmegvonás, és ha nincs szerencséje, akár el is ítélhetik, mint bőnözıt. Persze azért ıket sem kell félteni, van itt verés,

vetkıztetés, megalázás, el sem tudjuk képzelni, mi minden.

Volt egy vékonydongájú, jó szándékú roma srác, napok óta láttam rajta, hogy valami nem stimmel. Az egyik nap behoztak a cellába egy vicces levelet, amit állítólag ı írt nekem. Az elején még röhögve hosszan ecseteli, hogyan kéri ı maga, hogy alázzák a cellatársai fizikailag, lelkileg és szexuálisan. Aztán attól, amit ír, lassan a jobb érzésőek arcára fagyhat a mosoly. Amikor késıbb találkoztam vele a folyosón, behívtam a cellába, szívjunk el egy cigit. Láttam, hogy meglepıdött, de nagyon jóleset neki. Kicsit beszélgettünk, az anyukája nincs jól, tegnap lett volna látogatása, de nem tudott eljönni. Kérdeztem a levélrıl, próbált mosolyogni, de aztán kifakadt. Nappal semmi gáz, de ahogy este hatkor bezárják az ajtót, kezdıdik a pokol. Nem vészes, csak szar. Van úgy, hogy egész este helyben kell futnia, amíg a másik kettı elalszik. Egy hétig, nem mert fürödni, mert szégyellte, hogy egy tömör mőanyag mosókefével úgy elverték a seggét, hogy fekete lett a véraláfutástól. Kérdeztem, miért nem jelenti? İ sosem volt olyan, hogy ırökkel akarta megvédetni magát, inkább szenved, de lassan kezd betelni a pohár. Lassan? Felajánlottam, ha tudok segíteni, szóljon. Persze nehéz ám ilyenkor bármit tenni. Én szólhatok, de vajon jót teszek-e vele? Nem büntetik-e meg még jobban, hiszen mástól nem derülhetett ki a dolog, csak tıle. Mindenesetre, ahogy engedélyt ad, én is indulok. Most csak annyit tehettem, hogy elmondtam, az én cellám bármikor nyitva áll elıtte, itt senki sem bántja, legalább néhány nyugodt órát eltölthet.

Dolgozó brigád érkezett hozzánk, a raktárba, voltak vagy öten. Egy, azaz egy doboz égıért érkeztek

ennyien. Köztük volt egy meglehetısen érdekes figura, úgy nézett ki, mint Shrek, csak nem zöld, de tényleg. Kopasz fej, összenıtt vastag szemöldök, és csodák csodájára a fogai között is olyan rések voltak, mint a zöld szörnynek. A test ugyanolyan, a kézfeje irdatlan nagy, agya viszont kevesebb van neki, mint megtudom. A társai folyamatosan ugratják, mesélje el, hogyan vágja a disznót. Elıbb bemutatkozik „Ogre vagyok a mocsárból.” „Jó, de meséld el a disznósat!” Erre meséli, hogy egy százötven kilós disznót belefojtott a tóba, és csak utána szúrta le, mert ı ogre, a mocsári szörny. Fasza. Annyira belejött, hogy még a felügyelıknek is elmesélt egy olyan sztorit, amit nem biztos, hogy elbír a nyomdafesték. Azért leírom. A váci börtönben volt éppen, az elsı büntetését ülte, amikor a fürdéskor látja, hogy két vékony srác megy hátra a hátsó zuhany felé két maxi sportszelettel. Gondolta, biztos valamit üzletelnek, ezért hátrament utánuk. Látja ám, hogy a sportszeletek kiállnak a srácok seggébıl, és hol az egyik, hol a másik harap a csokiból. Persze mindenki röhögött, én is, már csak azért is, mert ez a kedves mesehıs úgy ítélte meg, hogy ezt mind a fıtörzsnek kell elmesélnie.

Aztán jött más is. İ „csak” nyolc évet ül. A bátyja azonban, aki szintén ennek az intézménynek a vendége, 2028-ban szabadul. A bőne, hogy két embert megölt, feldarabolta ıket, majd a testrészeket szétszórta az erdıben. Aztán a maradék két tanút is ki akarta nyírni, ık tıle tudtak az eseményrıl, de szerencsére elıtte elkapták. Szóval, ha a börtönben valakivel kezet fogsz, fogalmad sincs mit tett az a kéz. Gyakran szomszédolok. Pár nap alatt tökéletesen befogadtak a társaim, és én is úgy érzem, hogy jelen pillanatban közéjük tartozom.

Röhögünk azon, hogy egy évvel ezelıtt még arról beszéltem a Nemzeti büféjében, hogy az éppen aktuális színdarabban mit hogyan kéne csinálni, most meg teljesen magától értetıdıen csontos büntetésekrıl, kedvezményekrıl, lopásról, gyilkosságokról megy a duma. Nagyon tanulságosak az ilyen beszélgetések, ugyanis legalábbis akikkel én találkoztam abszolút normális emberek. Ne legyen az természetes senkinek, hogy csak állatok jutnak börtönbe vagy fegyházba, mert ez egyszerően nem igaz. Persze bőnös ott mindenki, de közben nagyon bonyolult életszituációkból érkeztek vagy életszituációba kerültek. Csak egy példa. A bankrabló, aki öngyújtós pisztollyal rabolt, azért ül fegyveres rablásért, mert az öngyújtós pisztoly fegyvernek minısülı tárgy. Letölti a nyolc évet, amit kapott, aztán kilép a börtön kapuján egy fillér nélkül. A bíróság kötelezte a rabolt pénz visszafizetésére, ami meg is történt, és ezen felül a postai alkalmazottnak, aki nagyon megijedt a rablástól, élete végéig kilencvenezer forintot kell fizetnie. Magyarán, ı fizeti majd a hölgy nyugdíját. Ez a hölgy egyébként annyira megijedt, hogy a rablás során ottmaradt hatszázezer forintot ellopta. Kilencvenezer forint minden hónapban úgy, hogy a szabadulása pillanatától nincs munkája, nincs már felesége, nincs egzisztenciája. Milyen munkahelyen, mennyi fizetést kell ahhoz kapni, hogy ezt teljesíteni lehessen? Mi az a könnyebb út, hogy újra lopok, rabolok szarok az egészre? Elkapnak, elítélnek, újra van már ágyam, napi háromszori kajám, és itt vannak a barátok. Azt sem értem, hogy – állítólag 1520 évvel ezelıtt még így volt – miért nem engedik ki legalább havonta egyszer a majdani szabadulókat az utolsó fél évben, hogy legalább valamit elıkészítsenek a börtön utáni életük

újrakezdéséhez? Szökni biztosan nem fognak, hiszen ültek már nyolc-tíz évet. Nem fogják kockáztatni a szabadulást, ami fél éven belül bekövetkezik. Ha megszökik a hülye, kap megint négy évet.

Az is nagyon érdekes, hogy a rabok is osztályozzák a bőncselekményeket és az azokért járó büntetést. Mindenki, de mindenki azt mondta, hogy szükség lenne a halálbüntetésre. Meg is indokolták. Ma egy rablásért simán adnak nyolc-tíz évet, egy emberölés büntetése öttıl tizenöt évig terjed. Tehát ha valaki kirabol egy bácsit, azért megkapja a nyolc évét, de jobban jár, ha már meg is öli az öreget, így nincs tanú, hátha megússza, ha meg nem, akkor is körülbelül annyit kap. Ha azonban ott van az akasztófa árnyéka, biztos, hogy meggondolja. Rengeteg gyilkos van a börtönben. Harminc-negyven százalékkal nıtt a számuk, mivel nincs visszatartó ereje mondjuk egy tizenöt éves szabadságvesztésnek. Fıleg, ha megkapja a kedvezményt, ami akár három év is lehet, az már csak tizenkét év. Az elmebetegek, akik valóban gyilkolnak, a halálbüntetés miatt sem állnak le. Ezt ık mondják.

Néha a szomszédolások alatt nagyon érdekes dolgok kerültek szóba. Miután hálás közönség vagyok, nagy kedvvel és élvezetesen meséltek. Sok minden szóba kerül ilyenkor, de persze majd minden a bőnözésrıl vagy a bőnözıkrıl szól. Ki gondolná, hogy az ország pénzügyi-gazdasági helyzete mennyire kihat a bőnözésre, a bőnözıkre vagy akár a börtön belsı életére? Régen mondjuk minden szebb, jobb volt. Valódi legendákról mesélnek, név szerint, ki mekkora spíler volt. Érdekes, hogy nem mossák össze a kategóriákat.

Na, akkor nézzük! A tolvaj. A zsebesek munkája igényli a legnagyobb

tudást, már gyerekkorukban készülnek az úgynevezett szamárral. A szamár az, aki felveszi az áldozat szerepét a zsebeiben különbözı dolgokat tartva, rajta gyakorolnak a fiatalok. Amikor valaki igazán profi, akár két kézzel, két különbözı pácienst tud megszabadítani a pénztárcájától. Nevet nem írok, de az egyik király egy focimeccsen vagy négyszáz pénztárcát is begyőjtött. Ha ugyanı kezet fogott veled, az órád egész biztosan leesett a csuklódról, persze ezt észre se vetted. De a legnagyobb dobás legalábbis szerintem, amikor az egyik civil ruhás zsaru belsı zsebébıl emelte ki, a zsernyák szolgálati pisztolyát. Hehe.

A betörı. Az igazi profi gyakorlatilag minden forgalomban lévı zár tudora. Ez persze nem megy csak úgy magától. Általában megveszik a zárakat, szétszedik, megismerik a mőködésüket, és ez igaz a biztonsági ajtókra is. Azt hiszem, ık az alvilág legismertebb szakemberei. A szó szoros értelmében azok, hiszen valódi mőszaki tudással rendelkeznek, akár egy mechanikai mőszerész. Ez a tudás attól, hogy börtönbe kerülnek, nem múlik el. Amikor a börtönben beszorult egy páncélszekrény zárja, nem volt mese, szóltak egy elismert elítéltnek, hiszen a felügyelık is tudták, ki kicsoda. A király csak annyit kért, ne nézzék, amíg dolgozik, majd két perc múlva szólt, odafordulhatnak, a páncélszekrény nyitva.

A többi kategória igazán nem említhetı egy lapon ezekkel, hiszen a díler, a strici, a súlyos testi sértı vagy a gyilkos nem nevezhetı szakembernek. Nem is tartják ıket ilyen szempontból semmire. Miért mondom, hogy a gazdasági válság begyőrőzött a bőnözık világába is? Mert a pénztelenség bőnre kényszeríti az embereket, ha nem boldogulnak másként, tisztességes, becsületes

munkával. Mivel enni kell, lakni kell, ha nem is neki, de a gyerekének mindenképpen, elveszi a másét. Vagy így, vagy úgy.

A lopás a legegyszerőbb, de ha nem vagy profi, nagyon könnyen elkapnak, és jön a börtön. Ha amatır vagy, nem tudod kinyitni a zárat és megvárod a lakás, a bolt tulajdonosát, hogy majd ı kinyitja, máris nem betörı vagy, hanem rabló. Ha nincs szerencséd, és a tulaj ellenáll, az amatır nem tudja, hogy mivel mekkorát üthet, könnyen gyilkos lesz belıle. És ez nem csak feltételezés, ez a gyakorlat! Egyre többen vannak egyre kilátástalanabb helyzetben, egyenes az útjuk a börtönig. Csupa bőnre kényszerült amatır, egyre kevesebb a „szakember” panaszkodnak is a profik, mert a torta kábé ugyanakkora. A profiknál rend van. A zsebes, az zsebes marad, soha nem menne be a házakba, mert nem ért a zárakhoz, de a betörı soha nem merne másik táskájába nyúlni, ha az a vállán van, mert nem ért hozzá. És sajnos azt mondják, a gyilkos is gyilkos marad. Se tolvaj, se betörı nem öl. De ha valakinek egy rablás során nem okoz gondot elvenni egy ember életét, annak késıbb sem fog.

Egyébként, minden nyalás nélkül, ezek az ırök valahol elhivatottak. Folyamatos félelemben élnek, felettesek, a rabok vagy a kollégák feljelentésétıl rettegnek minden áldott nap. Rablók és gyilkosok között dolgoznak 85 000 forintért. Ehhez nem tudok sok mindent hozzátenni.

18. FEJEZET

Hétköznapok

Mit tanultam meg?

„Rohadtfontos, hogy az ember sose veszítse el a humorérzékét. Ha a legrosszabb helyzetben is képes

vagy röhögni magadon, akkor tulajdonképpen megtaláltad a túlélés kulcsát.”

A börtönlét harmadik legfontosabb pillanata a spájz. Magyarul a havi egyszeri vásárlás. Palival beosztjuk, ki mit vegyen a kártyájára, tényleg olyan, mint egy családi bevásárlás. Csakhogy még mindig nincs meg az itteni kártyám. Amikor bevonultam a Nagy Ignác utcába, ott is készítettek egyet, az megvan. Pali azt mondja, az is mőködik. Végigálljuk a sort, emiatt nem tudunk sétára menni. Lemegyünk, összepakolok mindent, adom a kártyát, próbálják lehúzni, de nem megy, még egyszer, semmi. Kérdik, ilyenkor mi van? Mondom, nincs semmi, technikai zőr, ez a kártya egy másik börtönben készült, oda való. Kérdik, hol az itteni, mondom, nem tudom. Közlik, hogy ez fegyelmivel jár. Bassza meg! Szerencsére mégsem lett belıle nagy gáz, jelentettem az új nevelımnek, egy rendkívül szimpatikus hadnagynak, aki ugyan nem örült, de megígérte, hogy másnapra elintézi a kártyát. Az már csak hab a tortán, hogy így megint nem tudok telefonálni. Ancsi már biztos kétségbe van esve, amiért nem hívom két napja, amikor eddig minden áldott nap felhívtam. A hadnagy állta a szavát, másnap megvan a kártyám, telefonálhatok.

Jöttek levelek. Írt a legjobb barátom, László Zsolt

lánya, az ötéves Emma, aki a keresztlányom. Elképesztıen édes a levél, megkönnyeztem. Minden szava érdek nélküli, ıszinte szeretet, amibıl odakint is kevés jut, de idebent igazi hiánycikk.

A zárkám gyakorlatilag zarándokhely lett, aki itt lakik a szinten, benéz, beköszön, bejön, és nem megy ki. Már öten szoronganak, én meg az ágyon ülök, szeretném az érkezı leveleket elolvasni, de nem tágítanak. Aztán a cellazárás ment meg minket. Reggelente a kávé Palitól már szokássá válik. Hét órakor indulás a melóba: jönnek a raktárba, kérnek, kiadunk.

A melóba indulás úgy néz ki, hogy az összes dolgozó lent áll a földszinten, és beosztás szerint csapatosan távozik. Elıtte azonban mindenkinél mondják a nevét, amire hangosan igen vagy jelen a válasz. A szabály szerint a nyilvántartási számot, mondani kéne, de ezt el szokták hagyni. Az egyik nap Palival mi ketten voltunk az utolsók, természetesen mi is mondtuk, hogy igen, mire a felügyelı: „Számuk nincs?” Jaj dehogy nincs, kedves! – gondolom. EU2998, nesze hülye. Mosolygok, nem szólnak. A meló aznap elég kemény volt, huszonnyolc cementes zsákot kellett kihoznom a raktárból, kocsira rakni, másik raktárba húzni, lepakolni. Azt nem mondom, hogy jólesett, de megcsináltam. Láttam rajtuk, hogy ez rendben volt.

Egy szokásos reggelen, amikor már mindannyian megérkeztünk a raktárba, a munkáltató tiszt, ahogy mindig, elmondta az aznapra tervezett melót. Nagyon feszült volt. Kiderült, hogy a gazdasági igazgató érkezik ellenırizni a leadott selejt kacatokat, de hogy még huncutabb legyen a dolog, jönnek a belsı ellenırzéstıl is. Nem nagyon értettem, mi hogy szívhatunk, hiszen mi csak tároljuk azt, amit valaki az osztályon leselejtezett.

Aztán lassan tisztult a kép. Megérkeztek, és a gazdasági helyettes azzal kezdte, hogy miért van pókháló a plafon sarkain, majd, hogy miért nincsenek megpucolva az ablakok. Ez ugye nyilván gazdasági kérdés. Aztán amibe lehet, belekötött. Tíz romos ventilátorból hetet javíthatónak ítélt, a rossz rezsóról vágjuk le a kábelt, mert az még felhasználható. Azt hiszem, öt-tíz forintos tétel, de levágjuk. A tönkrement elemlámpából vegyük ki az izzókat, az elromlott hőtıktıl a rácsos polcokat, mert abból lehetne, mondjuk lugast hajtogatni. Nem hülyéskedek. Az elromlott porszívó kerekeit is szereljük le, mert ha egy másik porszívónak is elromlik a kereke, szükség lesz rá. Nem túlzok, nincs két egyforma porszívó ebben a kibaszott BV-ben… Szóval nekem a katonaság jutott eszembe, amikor tök értelmetlen dolgokat csináltattak velünk, csakhogy lekössenek. Egyébként, miután itt is rendfokozatok vannak, aki egy kicsit is feljebb áll a ranglétrán, az itt is ugyanúgy megmutatja, hogy hatalma van. Ezzel csak az a baj, hogy az ilyen, teljesen felesleges szivatások nélkül is rengeteg elvégezhetı meló van. Pont a fontos dolgoktól veszik el az idıt, energiát.

Azért vidám dolgok is akadtak, már amennyire. Az lett a mániám, hogy ordítva mondom az épp aktuális köszönéseket, mert odabent, ha az ember lát egy ırmestert, felügyelıt, azonnal a napszaknak megfelelıen kell köszönnie. Ha huszadszor találkozik vele, akkor is. Na, én ezt, mint egy igazi hülye, a normálisnál egy szinttel hangosabban teszem. A társaim, meg majdnem beszarnak a röhögéstıl, mert látják, hogy a köszöntött nemigen tud mit kezdeni vele. Igen ám, de van egy kis hadnagy, nálam egy fejjel kisebb, aki – látva a többiek derültségét – mindjárt

magára vette, és azonnal be is szólít „Stohl, maga packázik velem?” „Jelentem, dehogy packázom.” Ennyiben maradtunk, de a saját törzsırmesterem négyszemközt elmagyarázta, hogy inteni akar, ez a hadnagy nagyon meg tud szívatni. Nem mindenkinek van humorérzéke.

19. FEJEZET

Szégyen és büszkeség

Mit tanultam meg?

„Érdekes kettısség van bennem. Egyrészt utálom, ha az életemben vájkálnak idegenek, másrészrıl imádok

érdekes lenni. Amikor az elsı könyvünk Viviennel megjelent, Balázs azt mondta, hogy pénzért

összehordok mindent, hogy fogyjon a könyv. Pedig nagyot tévedett. Én egyszerően csak szerettem

magamról beszélni.”

Az egyik nap 11-kor azt mondta a fıtörzs, hogy megyünk a C raktárba székekért. Ez azért említésre méltó mert a C raktár a börtönön kívül van, az út másik oldalán. Ha csiga lennék, úgy is mondhatnám, oda már születni kell. Szóval megyünk a kapuhoz, két kutyás felügyelı kísér minket. Érdekesek ezek a kutyák. Általában belgajuhász fajtájúak hasonlítanak a németjuhászra. Nem az emberre, nem is a rabra van csibészeltetve, hanem a ruhára. Ugyan mindegy neki, milyen habitusú elítéltet látnak, ha rabruha van rajta, szét akarják tépni, de szó szerint. Az objektumon belül mindig szájkosár van rajtuk, az épületen belül is persze, de a többiek elmondása szerint így még rosszabb találkozni velük, mert ha rájuk engedik a kiképzık, elmondhatatlanul nagyot tudnak ütni a szájkosárral. Most azonban, gondolom, megelızendı a szökésünket, hiszen kimegyünk az utcára, lekerül róluk a szájkosár. Hát mit mondjak? Mind a látványa, mind hanghatása felettébb meggyızı egy ilyen 45-50 kiló körüli kutyának,

amint fogát csattogtatva, három méterre tıled, pórázon tartva tombol. Az azért megnyugtató, hogy a dög a kiképzı egyetlen szavára engedelmeskedik. Nincs kedvem szökni, fıleg miután elmondja a kiképzı, mennyi idı alatt ér utol egy száz méter elınnyel induló embert: húsz, azaz húsz másodperc alatt. Köszi.

Ahogy kilépünk a börtön kapuján, ösztönösen kerülöm a tovasuhanó autókban ülık tekintetét. Pedig nagy üzlet van benne, hiszen az egyik napilap meghirdette, hogy aki lefényképez engem felismerhetıen rabruhában, és eljuttatja az újsághoz, ötszázezer forintot kap. Nem vettem észre, hogy odafelé bárki is fotózott volna. Visszafelé jövet – mikor jöjjön, ha nem akkor – épp közelítjük a börtön kapuját, érkezik egy menetrendszerinti kék BKV busz, tele utassal. Nem mertem odanézni.

Újra jött Ruttner, megint kérdezett, én viszont már rutinosan csepegtettem az infókat, csak annyit, hogy se nekem, se a BV-intézetnek ne legyen kellemetlensége, ha az ügyvéd kiadja. Behozott néhány példányt a könyvembıl, hogy dedikáljam, egyet itt is hagyott, persze engedéllyel. Jó érzés kézbe fogni, én is most látom elıször. Azt üzeni Vivien, az írónı, hogy már második az eladási listák élén a könyv, pár nap alatt tízezret elkapkodtak. Nagyon, de nagyon örülök, és büszke vagyok. Remélem, ez a könyv is tetszeni fog nektek, önöknek.

Pali is elkezdte olvasni a könyvemet, de nagyon mókásan, ugyanis közben jegyzetelt. Lesznek kérdései…

Az RTL híradójában természetesen nyilatkozott Ruttner. A riport végén a narrátor azzal fejezte be, ha minden jól megy, Stohl András százharminc nap múlva

szabadul. Mosolygok, szóval ık is számolnak. Jólesik. Szólnak, hogy a parancsnokhelyettes akar velem

beszélni, hívatja a zárkatársamat, Palit is. Na, baszd meg, mit csináltunk? Aztán, amíg Pali leér a könyvtárból, beszélni kezd a parancsnokhelyettes, hogy a Hír TV forgat majd az intézményben egy dokumentumfilmet. Erre vágok egy nem túl boldog pofát, mire rám szól, hallgassam végig. Kifejezetten az én cellámat akarják bemutatni, valamint a munkahelyemen is forgatnak, viszont nekem nem lehet sehol sem látszanom, szerepelnem. Kérdi, hozzájárulok-e? Mondom, ha ez jó a BV-nek, tılem lehet. Azt mondja, így legalább látják az emberek, milyen körülmények között töltöm a büntetésemet, és nincs velem kivételezés. Meggyızött. Szerdán jönnek, csak addig el kell tüntetnünk az ablakból a kaját, merthogy az a mi hőtınk, odatesszük a romlandó dolgokat. Inkább megesszük. Pali gyümölcsös túrókrémet készített vacsorára, sültkolbásszal.

20. FEJEZET

Vidám vasárnap

Mit tanultam meg?

„Nagyon szeretem a lányaimat. Korábban bıgtem amiatt, hogy nem született fiam. Most azt mondom, nem lehetnék boldogabb, mint három csodás lány apjaként. Ha fogalmazhatok így, a börtönben megtanultam még

jobban szeretni és értékelni a lányaimat.”

Vasárnap mindenki süt, fız, mint a szabad életben, csak bent egy kicsit körülményesebb. Amikor Pali elhasználta a túrót, és beletette az ıszibarackbefıttet is, akkor még nem tudtam, hogy miért teszi. Kellett a fémdoboz, amibıl másnapra fritız lett. Tulajdonképpen tök egyszerő a dolog. A fémdobozba egy vacsorára beadott zsírt helyeztünk, természetesen a többi cellából is összegyőjtve, hogy elég legyen, ık magában úgysem eszik meg. Aztán a mindenre használható kerálót (merülıforralót) a fémdobozba helyeztük, a zsírt felforrósítottuk, és beletettük a sütnivaló kolbászt, a pörkölt raguból kiszedett, vízzel lemosott húst. Egyszerő és nagyszerő.

A sütik általában hidegen készültek. Kekszet porrá törve vajjal kikeverjük, édeskével édesítjük, majd ujjnyi vastagon mőanyag tálcára nyújtjuk. Erre tetszés szerint puncs, vanília, csokoládépudingot kenünk, melyre kompótból szilvát, barackot helyezünk, a tetejét pedig kókuszreszelékkel hintjük. Összeragadt tıle az ember szája, de mégiscsak sütemény, és a miénk. Így semmi sem megy veszendıbe.

Azt a két fıtt tojást, amit vacsorára adnak mármint az maga a vacsora, természetesen nem csak úgy megesszük. Frászt! Összegyőjtünk hat-nyolc darabot, majd tejföllel, hagymával, majonézzel feljavítjuk. A hozzávalókat mind a havi egyszeri vásárláskor szerezzük be aranyáron, mert itt csak egy bolt van, tehát olyan árat szabnak, amilyet akarnak. A rab úgyis megveszi, vagy nem eszik egy hónapig. A benti árak körülbelül 70-100 százalékkal magasabbak a kintieknél. Ez van. A telefon tarifája is arcpirító, százhúsz forint percenként. Ha nem tetszik, ne vásárolj, ne telefonálj. Úgy is fogsz egy idı után. A családi vasárnapon nagy a jövés-menés a cellában, mindenki visz kóstolót a szomszédba, ahol persze megkínálják a helyi specialitással. Ha éppen nincs semmi, akkor egy kávé, egy cigi, szóval egész baráti. Aztán séta, ami ünnep, mert focizhatunk.

Négyen négy ellen, fárasztó, de nagyon jólesik. Aztán fürdés, telefon. Rebuskám beteg, 37,8 a láza. Ez bizony elég szar hír, fıleg, hogy bent vagyok. Ilyenkor mindig mentem látogatni, tartani benne a lelket, most pedig csak telefonon tudtam egy kicsit pátyolgatni. Azért mondtam neki, hogy két hét múlva körülbelül újabb látogatás, neki pedig mindenképpen jönnie kell, úgyhogy igyekezzen a gyógyulással. Ez tetszett neki, legalább mosolygott egy kicsit. Nagyon szeretem. Borzalmasan kínoz a hiánya, az érzés, hogy nem szoríthatom magamhoz, nem lehetek igazán az apja. Vége a vidám vasárnapomnak.

21. FEJEZET

Halottak napja

Mit tanultam meg?

„Győlölök veszíteni. én mindig, minden körülmények között nyerni akarok.”

A halottak napja munkaszüneti nap az országban, így a börtönben is. Ez pedig azt jelenti, hogy egész nap nyitva a börtöncellák ajtaja, átjárhatunk egymáshoz. Pali megsütötte a fritızben a reggeli kosztot, zalai felvágottat. Meglehetısen finom is, esetleg próbálják ki. A reggeli kávé után zárkatársam szólt, hogy jöjjek már kicsit szomszédolni. Ez itt a börtönben azt jelenti, használná a vécét, ami egy légtérben van velünk, de azért egy hevenyészett nejlon függöny szolgálja az intimitást. Szóval megyek, de aztán jövök, mert nekem is megjött a kedvem… Pali természetesen ezt, mint jó élettárs respektálja, távozik. Az ır azonban éppen megérkezik, így ülı helyzetben válaszolok ama kérdésre, hogy szeretnék-e csoportos foglalkozásokon részt venni? A válaszom igenlı, gyorsan elkészülök, és irány a könyvtár. Egy csoportterápián találom magam, ahol nekem is sorrendbe kell tennem a következı fogalmakat fontosság szerint. Rögtön két sorrendet állítottam, egyet, amely szerintem az ideális lenne, és egy másikat, ahogyan éltem, élek. Az ideális szerintem: egészség, család, karrier, pénz, szerelem. A valós: karrier, pénz, család, szerelem, egészség. Nagy sikerem volt, hogy lemertem írni a valós listát, hiszen általában mindenki az általa elképzelt ideális sorrendet írja le, de

persze ebbıl is sok minden kiderülhet. Ezeket elemezgettük, jól éreztem magam.

Aztán mehettünk pingpongozni, elég tőrhetıen játszom, nem vallok szégyent, gondoltam, így én is beálltam. Nemcsak a mi dolgozóink voltak ott, hanem például a börtön talán legerısebb embere is, Tobi. Nem hiszem, hogy megbántódik, ha leírom, hogy cigány srác, kifejezetten jóképő, láthatóan értelmes, és nagy valószínőséggel egy király kint, sıt valljuk be, bent is. Ötvenöt centis karja van, „hidegen” nagyon ki van gyúrva, mégis van benne valami nagyon megnyerı. Na, pingpongban is verhetetlen, legalábbis azok közül, akikkel akkor játszottam. Párossal kezdünk, Tobi az asztal másik oldalán. Egyszer mi nyertünk, egyszer ık. Eddig oké, jöttek az egyesek. İ is, én is mindenkit megvertünk. Nincs mese, jön a döntı, Tobi és én. Elvertem. Nem szeretek veszíteni, nem is tudok. Nagyon rossz tulajdonság, fıleg a börtönben. Amikor kezet fogunk a meccs végén, tıle szokatlanul nincs mosoly az arcán, és annyit mond: „Ez ma a te napod volt.” Ennyi.

Csak akkor esett le, mit mőveltem, amikor a zárkába értem. Mi a szarért nem hagytam nyerni? Éppen telefonálok haza, anyuval beszélek, amikor hirtelen megjelenik a folyosón, betölti az egész teret. Na, gondolom, anyám végig fogja hallgatni, ahogy szétvernek. Ehhez képest mosolyog a szokásos lebilincselı módján, és egy szalvétában meleg burgonyafánkot nyújt át. Honnan a francból szerezte? Aztán megy tovább. Sokszor felszínesen ítéljük meg az embereket.

Aztán mécsest gyújtottunk halottak napjára, nyugodtan, próbáltam mindenkire gondolni, aki már elpihent. Hülye helyzet, nem tud igazán ıszinte lenni.

Utána foci. Végre találkozom Farkas Petivel. Érdekes, ahogy az elítéltek fociznak. Minden látszik abból, ahogy a pályán viselkednek. Van, aki nagyon ellenszenves, így hát nem is ragaszkodom hozzá, hogy állandóan pályán legyek, inkább kintrıl figyelem ıket. Lassan ugyanolyan vagyok, mint ık.

Szerintem, ha valaki kívülrıl nézne minket, és engem nem ismerne, nem gondolná, mennyire máshonnan érkeztünk. Nemcsak én, mindenki külön-külön. Egyformák vagyunk, szürke nadrág, zöld póló, kopasz fej. Foci után fürdés, és bár halálosan fáradt vagyok, negyed hattól kondi. Sok kedvem nincs hozzá, de azért már ötkor lemegyünk. Írtam már, hogy a cigánygyilkosságok egyik vádlottjával osztottak be a terembe, másik társam egy volt mentıs testépítı. A mi idınk negyed hatkor kezdıdött, de mondom, már ötkor benyitottunk a terembe, ahol még bent volt három rab. Mind a három cigány, az egyik Tobi, a másik még nála is nagyobb, csak nincs annyira kidolgozva, meg egy harmadik. A konditerem persze nem olyan, mint egy plázában, ez öt méterszer tízméteres. Szóval hat ember betölti rendesen. A hat emberbıl három cigány, egy színész, egy mentıs – bár az még jól jöhet, és egy cigány gyilkos. Klassz, ugye? De a fiúk nagyon intelligensen kezelik a helyzetet. Aki a fajtájukra támadt, az nem létezik számukra. Velünk dumálnak, mosolyognak, majd ökölösszeütéssel búcsúzunk. Persze a szabad világban ez nem így történt volna. Nagyot fújok, aztán nem bírom ki, hogy ne kérdezzek. Nézek rá: ilyenkor nem fél? Hogy lehet úgy élni, hogy állandóan életveszélyben van? A válasz fura.

Azt mondja, bent van már két éve, nem igazán érdekli. Szerintem, tudja, hogy itt a börtönben, nagyon nagy baja

nem történhet.

22. FEJEZET

Selejt

Mit tanultam meg?

„A testemet is sebezhetetlennek tartottam, nem csupán a lelkemet. Siralmas volt rádöbbenni, hogy

kezdek testileg (is) leépülni, hogy fájdalmaim vannak, hogy halandó vagyok.”

Újra munka. Megismertem a raktár civil fınökét, Laci bácsit, mindenki így hívja. İsz, nagy bajszú, jóindulatú ember. Sokat számít, hogy civil, ı nincs alá-fölérendeltségi viszonyban az itt dolgozó BV-sekkel. Ez meg is látszik a viselkedésén. Említettem, mi a múltkor a selejtezés árnyoldalait. Késıbb belekóstolhattunk az emberi hülyeség és fontoskodás következményeibe is. Néhány szóban ecsetelném, milyen eget rengetı tételeken spóroltunk. Laci bácsi tétlenkedve nézett, amikor elmondtuk, mik a gazdasági vezetı elvárásai.

Kezdjük. Ezer darab szétrohadt rabinget kellett átválogatni, mert biztos viccbıl adták le a pazarló rabok. Hat darabot találtunk, amit úgy-ahogy rendbe lehetett hozni. Levágták tıbıl az ujját, és újat varrtak a helyébe. Hatszáz pár rabcipıbıl kellett kiszedni a cipıfőzıt. Gondolhatjátok, ha a cipık gajra mentek, milyen állapotban lehettek a főzık! Mindegy, kiszedtük. A hőtık rácsai ugyan már szétrohadtak, de biztos jók lesznek fogasnak. Ki csinál ezekbıl fogast? Viszont volt a selejtben egy DVD-lejátszó, amelynek hibája, hogy az ajtaja nehezen nyílik, zárul. Simán kidobásra ítélte a nagyúr. Na, mi magánszorgalomból szétszedtük, és

kiderült, mindössze annyi baja volt, hogy meglazult a gumi, ami az ajtót a mozgató motorral összeköti. Ötvenforintos javítási tétel, és mőködik a lejátszó. Ezzel az egy kis akcióval többet spóroltunk volna, mint a négyórás értelmetlenkedéssel. Valahogy megint a katonaság jutott az eszembe Aztán ablakot takarítottam. Valaha lemázolták ezeket a nyílászárókat, körülötte a falat lemeszelték, de magával az ablakokkal, senki sem törıdött. Szóval spaklival a meszet lekaparni, a zománcfestékoldó hígítóval valahogy feloldani. Iszonyú meló, ezeket az ablakokat még soha nem pucolták, de miért tették volna, hiszen mőhely volt korábban, most raktár. Száll a por, az ablak elıtt sőrő rács, egyébként sem lehet kilátni rajta. Úgy érzem, még napokig ez lesz a szorgalmi feladatunk, mert ma két dupla ablakot tudtunk úgy-ahogy rendbe hozni és még van belıle hat pár. A nagy ember még határidıt is szabott, november 15-ig kell meglennie. Meglesz, csak hogy örüljél. Nagyon elfáradtam.

Mennék vissza, ennyi elég volt, de sajnos nem lehet. Valami betegség is bujkál bennem, fájnak az ízületeim. November 2-a, szerda van, pont négy héttel ezelıtt mentem be, viszont csak november 5-én telik le az elsı hónap, szóval ez is egy kicsit frusztrál. Nem megyek sétálni, mióta bent vagyok, elıször. Pihenni szeretnék, de nem hagynak. Elıször, el akartak küldeni, fürödni, nem értem, miért, hiszen elvileg lent sétálnak a dolgozók. Szóval nem megyek, de megint nem hagynak, szólnak, hogy vár a nevelı hadnagy úr. Átmegyek, mert kedvelem, és mert muszáj. Leveleket ad át, és arra figyelmeztet, ne áruljak el bizalmas információkat a raboknak, akármennyire bizalmaskodnak, mert ez mégiscsak börtön. Aztán kicsit rám pirít, hallja, hogy

meglehetısen jól érzem magam a szinten. Kérdezi, igaz-e, hogy csajkával a fejemen szaladgáltam, és oroszul beszéltem a vacsoraosztókkal. Mondtam, igaz, honnan tudja? Azt mondja, mindenki mindent tud rólam, vigyázzak. Oké, akkor holnap németül dumcsizok, hátha azt jobban fogyasztják.

Másnap a vállízületeim még mindig fájnak, talán vírus motoszkál bennem. Mindenesetre dolgozni kell, úgyhogy irány a raktár. Ott folytatjuk, hol elızı nap abbahagytuk, a selejtet kell szortírozni. Minden hihetetlenül mocskos, az ingeket, törölközıket, pokrócokat, lepedıket, paplanhuzatokat győjtjük, a fémeket is külön kell válogatni, alumínium, vas, réz, fémhulladék. Amikor már azt hiszem, hogy lassan elkészülünk, indulunk egy külsı raktárba egérrágta fotelekért, stokikért, leselejtezett számítógépekért. Holnap ezeket kell majd egy tízkilós kalapáccsal szétszedni. Hamar telik az idı, nem állunk meg egy percre sem. Aztán jön az ablakpucolás. El kell ismernem, így jobban néznek ki, és például, besüt rajtuk a nap.

23. FEJEZET

Börtönplasztika

Mit tanultam meg?

„Noha borzalmasan hiú vagyok, sose mőttetném meg magam. A férfiasságomat meg pláne nem. Pedig Isten a tanúm, igen büszke vagyok arra, hogy mit tudok nyújtani

egy nınek…”

Gondolom, kezdenek megkedvelni a rabok, mert már kaptam egy ajánlatot golyóra is. Nem kell megijedni, nem lelıni akartak, hanem plasztik golyót ültetni a péniszembe. Ez egy sittes trükk, amitıl állítólag isteni a szex a nıi partnernek. A seggem is összeszorult, még a mőtéti beavatkozás említésére is, mert ezt természetesen valamelyik rab végzi el, de azért kértem, meséljék már el részletesen, hogyan is zajlik a dolog. Ahogy a tévében szokták mondani, csak erıs idegzetőek olvassák a most következıket. Végy egy mőanyag fogkefét, törj le a végébıl egy centis darabot, csiszolgasd, amíg golyó formájúvá nem válik. Ha ezzel megvagy, smirglivel polírozd egészen simára, ezzel az implantátum el is készült. Jöjjön a szike megalkotása. A fémkanál nyelét reszeld szögletesre, úgy, hogy a nyél szélessége megegyezzen a golyó átmérıjével. Ha kész, élezd meg az egyenes végét, mint egy vésıét. Most már csak bátorság kell. A péniszrıl elıre kell húzni a bırt, majd egy könyvre helyezni. Ha ez megvan, a kanálvésıt ráhelyezzük a kifeszített bırre, és egy jól irányzott ütéssel átlyukasztjuk a bırt. Gondolom, önök is összegörnyedtek már, de most már tényleg csak az

elıkészített golyót kell becsúsztatni az elkészült lyukon a bır alá. Bent is van. Két-három nap alatt begyógyul a seb, a golyót folyamatosan mozgatni kell a bır alatt, nehogy betokosodjon. Nem boszorkányság, technika. Ám még nincs vége! Ha a golyó nem kell, kaphatok vazelint is. Megint ne gondoljanak rosszra, mondjuk jóra se. A börtönplasztika a következıképpen zajlik. A vazelint felmelegítjük, felszívjuk egy fecskendıbe, majd a tőt a bır és a hús – így mondják – közé szúrjuk, és a meleg vazelint befecskendezzük Fontos kezelési útmutató, hogy a vazelin ne legyen túl forró, mert leégetheti a bırt. Ne ijedjünk meg a péniszünk alakján, hiszen a befecskendezés után félbaracknyi dudor éktelenkedik majd ott, ahova benyomtuk az anyagot. Most jön a kézi munka. Két tenyerünkkel, formázzunk henger alakú tárgyat, oszt kész. Kész van a szerszám, oszt nem is került sokba, 150 grammnyi adag ára egy kávé meg egy cigi. Mégsem háromszázezer, nem? A hülyének is megéri. Vagy csak annak. Olyannyira, hogy ezek a beavatkozások, szinte minden alkalommal súlyos fertızésekkel járnak. Ha nagyon egyszerően akarok fogalmazni, egyszerően lerohad a farkuk.

24. FEJEZET

Nagyon nehéz

Mit tanultam meg?

„ Jobban bántott, hogy magamra hagytam azokat, akik szeretnek és bíznak bennem, mint bármi más az

életben.”

Eltelt harminc nap. Néha iszonyú kimerítı a meló, ahhoz képest, hogy azt mondták, ez az egyik legnyugisabb munkahely, meg sem állunk héttıl-háromig. Folytattuk a légópinceszerő raktár pókhálótlanítását. Nem egyszerő, mivel ez egy százéves pince, rothadó, penészes falakkal, döngölt padlóval, amin úgy három centiméter magas porréteg ül. Mindenütt romos kacatok, vaságykeretek, raklapok, stokik, fémszekrények, meg amit el tudnak képzelni. A pinceraktár hossza körülbelül ötven méter. Mindent arrébb pakolni, felsöpörni a vakolatot elpucolni. Akkora a por, hogy öt perc után öt méterre se látni. Tök értelmetlen az egész, hiszen ahogy leül a felkavart por, az egészet kezdhetjük elölrıl. Húszpercenként ki kell mennünk a levegıre, különben megfulladnánk. Jó kis meló.

Négyórányi szenvedés után mennyei érzés visszatérni a raktárba. Gyakorlatilag felüdülés a maradék ablakok pucolása. Tizennégy órakor holtfáradtan, iszonyú koszosan, pihegve várjuk, hogy Laci bácsi visszakísérjen a cellánkba. Örülök, hogy élek. Pihennék, de jön Ruttner, megint mennem kell vele beszélgetni. Fel van zaklatva a bulvárcikkek miatt, én meg röhögök

magamban, mintha nem tudtuk volna, hogy ezt fogják csinálni. Aláírok néhány könyvet, amit ı akar elajándékozni. Azt mondja, nagyon boldog mindenki, ha dedikált könyvet kap. Legyen! A vállam még fáj, de javul.

Beszéltem Franciskával, ı vette fel a telefont Nagyon édes, ı is beteg. Mondta, hogy kapott kúpot, és nem volt finom. Megint nehéz, nagyon sírhatnékom van. Otthon kéne lennem mellette, gondoskodni róla és minden családtagomról. Magára hagytam ıket, és még ık gondoskodnak rólam, csomagot küldenek, aggódnak értem, ık is szenvednek az én hülyeségem miatt. Ez borzasztóan fáj

Amikor már majdnem eltörök, Ancsi szerencsére átveszi a telefont. Késıbb, amikor Ruttnerrel beszéltem, érdekes dolgokat mondtam neki, én is jól fogalmaztam meg, mosolyogtunk. Szóval, ahogy néztem bent a tévét, láttam, mennyi minden történik a világban. Ahogy nı a válság, a görögöknél lesz népszavazás, vajon összeomlik-e az eurózóna. 420 forint a gázolaj stb. stb… Bent pedig tudják, mi az egyetlen gond, ami mindenkit foglalkoztat? Hogy mi lesz a kaja, és van-e meleg víz. Ezzel az is a baj egyébként, hogy körülbelül ez az ingerküszöb teteje is.

Egy hónap után azon paráztam, nehogy kisimuljanak az agytekervényeim. Egyfolytában feladatok elé állítottam magam, néztem az Ml vetélkedıit, és vizsgáztattam magam. El sem tudom képzelni, mi történt volna velem két év vagy esetleg még hosszabb fogva tartás esetén. Szerintem belehaltam volna. Mégsem vagyok olyan kemény fiú?!

25. FEJEZET

A próba

Mit tanultam meg?

„Az ember egy idı után képes megszokni a legrosszabb körülményeket is.”

A halottak napja utáni szombat munkanap, de a melóból háromnegyed tízkor elkért az amatır színpad vezetıje, az Ales. Miközben haladtunk a próbaterembe – ami egyébként a B objektumban található egy nagy ebédlıhelyiségben, elmondta, hogy a szereplıválogatáson már túl vannak, és nagyjából a szöveget is tudják. Miután ezt a darabot már színpadra állította az Ales, azt gondoltam, nem lehet nagy gond, ugyanazt beállítja az új szereplıknek, gyakorlatilag csak a színpadi mozgást kell bevágni, meg persze a szöveget, és mehet az elıadás. Nagy kaland az A épületbıl a B épületbe eljutni gondolom a fal miatt, egy alagúton keresztül lehet csak megközelíteni, hogy ne kelljen elhagyni a börtön területét. A B nem börtönnek készült, hanem munkásszállásnak, azt alakították késıbb börtönné, így fordulhat elı, hogy van ebédlı, nagyobbak a zárkák, de persze maximálisan kihasználják a szobák területét. Ami valaha még négyágyas szoba volt, most nyolcszemélyes zárka. Az egész egy kicsit szocreál és fura, hogy egy lepukkant szállodába rácsos, elektromos kapun lehet bejutni, mert persze mindenhol rács van.

Szóval próba. Nyolc elítélt, az egyik olyan bandzsa, hogy nem tudom, melyik szemébe nézzek, hogy ne

bántsam meg. Mókás az ilyen próba, beszélni egyik sem tud rendesen, mindenki nagyon szerepel, semmi köze egy színházhoz, de azért csak van benne valami megindító, nagyon szerethetı. Az Ales a rendezı, és ı játssza az egyik szerepet is. Mint egy igazi amatır rendezı, nagy hittel, buzgalommal, kevesebb szakmaisággal irányítja ıket, játszik nekik elı. A rabok meg, mint a gyerek, azonnal ismétlik a hallott hangsúlyokat, gesztusokat. Egyszer összeolvassák a darabot, aztán elkezdik elölrıl mozgással. Hamar kiderül, hogy sehol sem tartanak, úgyhogy nem bírom sokáig, egyszerre elkezdek beleszólni, „rendezni”. Azt próbálom elérni, hogy ık maguk értsék, mirıl beszélnek, és nagyon világos rendszert felállítva a nézık is boldogok legyenek, hogy nem bővészkedést, hanem a haverjaik által elıadott mókás, érthetı történetet látnak. A darabban néhány pofon is elcsattan. Megtanítom ıket a színpadi pofonra, ütésekre. Iszonyú nagy sikerem van vele, valószínőleg azért, mert így legalább színpadon püfölhetik egymást következmények nélkül. Aztán valakinek egy fejkendıs, sipítozó vénasszonyt kéne eljátszania öt mondat erejéig, de erre egyik büszke férfi sem akar jelentkezni. Megértem, nehogy aztán leköcsögözzék akár viccbıl is. Elég jól haladunk, hamar eltelt a két óra próba, ennyit engedélyeztek. Amikor befejeztük, könyörögtek az Alesnek, hogy legközelebb is jöjjek. Én viszont iszonyatosan elfáradtam, úgy érkeztem vissza a melóba, mint akit fejbe vertek. Ez az egész próba megint elıhozza belılem az érzést, hogy mi a francot keresek én itt? Rohadtul szégyellem magam, hogy idáig jutottam a Nemzeti Színház próbatermébıl. Rohadt nagy út. És semmiképp sem diadalittas.

26. FEJEZET

A vamzer

Mit tanultam meg?

„Nincs rosszabb az impotens létezésnél.”

Munka után indultunk volna vissza, de meglátogatott a nevelım, a hadnagy, aki rendkívül jó fej, egyáltalán nem idevaló. A most következı történetbıl sok minden kiderül a börtönön belüli világról.

Már írtam, hogy valamelyik bulvárújság ötszázezer forintot ajánlott fel annak, aki egy rabruhás, kopasz képet tud prezentálni rólam. Ezt mi két cimborámmal, Palival és Jocival röhögve, jól kitárgyaltuk. Én hoztam fel a témát, én meséltem nekik. A hadnagy most azt mondta, beszélni akar velem négyszemközt. Na, mondom, mi van már megint?

Beültünk az öltözıbe, és halálra vált arccal azt kérdezte, igaz-e, hogy Pali és Jocó arra akart rávenni, hogy készítsünk rólam egy rabruhás, kopasz képet, és ötszázezer forintért adjuk el a bulvárlapnak.

Mert „valaki” hallotta, amint errıl beszélgetünk. Ha igaz, akkor mindkét embert már holnap kiveszik a munkából, és fegyelmit kapnak, ami azzal jár, hogy úszik a kedvezményük, vagyis tizenöt, illetve tizennyolc hónappal késıbb szabadulnak. Tehát egy vamzer, csak hogy jelentsen, kihallgatta a beszélgetésünket, de nem értett mindent tisztán, ezért kikerekítette, vagy az is lehet, hogy szimplán rosszindulatból ilyen helyzetbe hozott engem, Palit meg Jocót. Ha a hadnagy nem annyira jó fej, hogy megkérdez, hanem automatikusan

leadja az ügyet a biztonságiakhoz, akkor azonnal szétszedik a két cellát kamerás telefont keresve, hiszen azzal fotóztak volna le. Még ha nem is találnak semmit, akkor is feltételezik, hogy biztosan jól eldugtuk, és jön a fegyelmi. Hangsúlyozom, hogy mindebbıl a bejelentınek semmi haszna sincs, viszont nekünk a kedvezmény elvesztése maga a halál, hiszen az a dátum éltet minket, amikor hazamehetünk. Szóval így lesz egy ártatlan beszélgetésbıl téboly.

A vamzereket általában is győlölik a rabok, de ha egy ilyen eset történik, azonnal meg akarod találni az árulót. A düh elképesztı, de ha meg is tudod, ki az, nem engedheted rá a haragodat, mert ha elborul az agyad, és büntetsz, magyarul elkapod a torkát, és a falhoz nyomod, esetleg elcsattan egykét pofon, akkor könnyen bőnvádi eljárás indulhat ellened. Akkor már nemcsak a kedvezményedül veszíted el, hanem újabb ítéletet kapsz, akár plusz három évet!

Késıbb azt hallottam, hogy készült rólam egy fotó, amint sétálok az udvaron, de egyetlen újság sem merte leadni, pedig a Blikk-nek és a Bors-nak is elküldték.

Arra számítok, hogy késıbb tovább kavarják a szart a fényképezés ügyében, de meglepıdve tapasztalom, hogy enyhülni látszik a vihar.

Harmincöt napja vagyok bent. Azt hiszem, ekkor vagyok a legrosszabbul, valahogy elegem van! Úgy érzem, már láttam eleget. Most már engedjenek haza! Persze tudom, hogy nem mehetek haza még négy hónapig. Igazán nem történt semmi olyan, amitıl összeroppantam volna, csak ma telt be a pohár. És ilyenkor az a legnehezebb, hogy nem tehetem azt, amit szabad emberként megtehetnék, vagyis dönthetnék. Itt nem én döntök, egyszerően nem engednek haza.

Tényleg ırjítı. Tehetetlen, impotens létezés. Ilyenkor minden hatványozottan szar. Szar a meló is, leltár elıkészítés, vécécsészéket, mosdókat, csavarokat, tipliket számoltam nyolc órában. Ha valaki azt mondja, öt hónap nem sok, jöjjön be, és próbálja ki!

27. FEJEZET

Hidegzuhany

Mit tanultam meg?

„Senki se sopánkodjon a sorsa miatt, jómagam se. Mert az biztos, hogy mindig akad valaki, akinek még

nálunk is sokkal rosszabb…”

Ahogy múlt az idı, egyre többen nyíltak meg nekem, egyre több sors tárult fel elıttem, és azzal áltattam magam, hogy lassan megismerem a társaimat. Tévedtem.

Szerda. Az ötödik szerda a börtönben, merthogy október 5-én, szerdán vonultam be ebbe a kis vidámparkba. Megint megismerkedtem egy angyalarcú gyilkossal. Tizenhét évre ítélték különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságért. Ja, és nyereségvágy is volt. Ez a fickó kifejezetten szimpatikus, remek szakember. Az általunk megpucolt ablakokat hozta rendbe. Volt ugyanis olyan, amelyikbıl hiányzott az üveg. Fura volt negyven centirıl nézni a kezét, ahogy egy éles vésıvel kapargatta az ablakot, tudva, hogy ez a kéz elvette egy ember életét. Azt hiszem, szerelem volt a dolog hátterében, de ez nem is igazán fontos. Inkább az az érdekes, hogy egy teljesen értelmes, jó arcú emberrel beszélgettem. Amikor bevonult, viccesen azt mondta, négy olimpia, és már kint is vagyok. Jövıre Londont, de még Riót is innen nézi. Fura, mennyire más minden egyes fogvatartott. Vannak, akik nem is akarnak kimenni, vannak, akik elcsúsztak, elsı bőntényesek, és vannak olyan bőnözık, akik nem is értik, mi a gond,

hiszen ık már a bőnben szocializálódtak, dolgozni egyáltalán nem akarnak, nem is tudnának, mert semmihez sem értenek. Ha kimennek, ugyanott folytatják, ahol abbahagyták, hiszen ugyanoda mennek vissza, ahol az a férfivá válás része, hogy már ültél börtönben. És akkor itt van ez az értelmes, bivalyerıs srác, aki kitőnı asztalos, ezt a munkáltatója is elismeri. Elborult az agya, borzalmat követett el, ı is tudja. Tizenhét év után kimegy, de hová? Kikhez? Fel lehet innen állni ennyi idı után? Nagyon nehéz igazságosan ítélni. Bemész egy postára egy vízipisztollyal, senkinek nem esik baja. Nyolc és fél év. Marihuánát termesztesz, hat és fél év. Összeversz egy nyugdíjast, öt év. Melyik az igazságos? Persze valahol mind egyik, hiszen törvényt sértettek, de én már lassan látom az embert is, nem csak a paragrafust.

Beszélgettem a szomszédban az egyik sráccal, aki 21 éves, 18 évesen került be, még van másfél éve, szóval ı mesélte el nagyjából az életútját. Normális családban nıtt fel, úgy nyolcéves koráig az anyja, apja dolgozott minden oké, aztán a szülık elkezdtek inni, és szépen elment mellettük az élet. İ már csak azt vette észre, hogy semmire sem marad otthon pénz, míg az iskolatársai új Nike-ban, új pólóban érkeztek a suliba, ı még kaját sem tudott vinni. Aztán a piacon tizenkét évesen meglátta egy nı pénztárcáját. Elvette, negyvenezer forint volt benne. Öt perc alatt sikerült. Ilyen könnyen is lehet pénzt szerezni? Így kezdıdött. Innentıl rohant lefelé a lejtın. Kábítószer, tő, speed, tabletta, heroin. Tizenhat évesen heroinnal, gyógyszerekkel van tele, ráiszik, leáll a szíve. Visszahozzák, megszökik a kórházból. Újra betép, elmegy este bulizni, veszekedésbe keveredik, a

rendırségen ébred, közlik, hogy rablás a vád, a bíróság négy és fél év letöltendı börtönbüntetésre ítéli. Három éve tölti. Egyszer vége lesz? Talán most? İ azt mondja, igen, én meg remélem.

Jocót, az osztót, a haveromat kivették a munkából, csak utolérte a rágalmazás. Holnap már viszik is a B objektumba. Kérdés, hogy ott is dolgozhat-e. És kérdés, mi Palival mennyit tudunk róla igazán. Tehát ez börtön, tudjátok, senkiben sem Szabad bízni. Megint ıszintén mentem a hadnagyhoz, hogy megpróbáljam megvédeni Jocót, hiszen annyira szereti a kislányát, sosem veszi fel a fizetését, hanem küldi haza. Mindezt a hadnagynak is elmondtam, aki közli, álljak le, börtönben vagyok. Ne bízzak senkiben, mert nem tudok senkirıl semmit! İk tudnak, régóta figyelik. Az állam is leesik, de nem tehetek semmit. Nagy pofon. Vajon Pali is más, mint amilyennek gondolom? A hadnagy azt mondta, amikor Jocit próbáltam védeni, Palit nagyon átvilágították, amikor tudták, hogy ide kerülök, ı tiszta, nem véletlenül választották mellém, de sose menjen ki a fejembıl, hogy ez egy börtön!

28. FEJEZET

A színház hatalma

Mit tanultam meg?

„Vannak helyzetek, amikor tényleg jobb nem ıszintének lenni. A kegyes hazugságnak igenis van

létjogosultsága a világban.”

Reggel meló héttıl tízig. Meg sem állunk, nyolcszáz kiló selejt ruhát pakolunk zsákokba, majd egy kocsiba. Négyszáz kiló mőanyag szart lapátolunk egy hatalmas présgépbe. Ez a tömörítı. Aztán tízkor jön értem az Ales, és visz a B épületbe próbálni. Amíg átjutunk, arról panaszkodik, hogy a nyolc színjátszóból kettıt valószínőleg ki kell venni, mert kapott egy fülest, hogy rivóznak. Na, akkor néhány szót a rivóról, a börtön legkedveltebb és leggyakoribb kábítószerérıl. A rivó egy gyógyszer, persze a börtönben szigorúan tilos. Ha egy szemet vesz be valaki, és mondjuk, kávét iszik rá, úgy érzi, mintha speedezne. Pörög, szétveti az energia, kívülrıl viszont egy lelassult, benyugtatózott ember látszatát kelti. Ha több szemet vesz be, a hatás lórúgásszerő, totális kábaság, nyálcsorgás, állva alvás, eszméletvesztés. Nem egy nagy utazás, de itt bent maga a mennyország. Rá lehet könnyen kattanni. A kávé és a cigi mellett ez a legnagyobb üzlet. Ha valaki rivós kutya, arról mindenki tud, az ırök is, mert annyira látványos a hatása. Aki nem használja, az mélyen megveti a függıt. Ezért a „rivós kutya” kifejezés.

Szóval, ha tényleg ketten rajta vannak a cuccon a játszók közül, az nagyon nem fasza! Veszélyeztetik az

elıadást, nemcsak magukkal csesznek ki hanem a többi résztvevıvel is. Nem tudnak próbálni, ne adj isten, játszani, és kész a botrány. Az Ales ezért a próba elıtt mindenkit összehív, és elmondja az információt. Megnevezi mindkét gyanúsítottat, kiemelve, hogy ha csak egyszer is észrevesz valamit, azonnal kivágja ıket a csapatból. Mindkét srác tagadja, fogadkoznak, nagyon sajnálom ıket, hogy magyarázkodniuk kell. Nem hiszek már senkinek. Tudják, ez börtön.

A B épület legerısebb rabja is játszótárs, kolléga. İ Kacsa, aki harminc éve van bent, iszonyú nagy, erıs állat. İ igen csendesen, visszafogottan elmondja a győlésen, hogy ha bárki rivózik az elıadás elkészültéig, az ıt sérti meg. Mindenki érti. Ezután elkezdjük a próbát.

Amióta nem voltam velük, ık dolgoztak, úgy hogy – elıször – megmutatják, amit megcsináltak aztán szép lassan rendbe tesszük a dolgot, tisztázzuk. El is érünk a végéig. Ha színházban lennék, azt mondanám, le van rendelkezve az elıadás. Ez mindennek az alapja. Már mutatja a formáját. Nagyon helyesek, élvezik, már hoztak nekem cigit is, mert a múltkor nem volt náluk. Szóval jó csinálni.

Másnap tíz körül megint visznek próbálni a színjátszó körbe. Elölrıl kezdjük, ahogy egy színházban is tennénk a rendelkezı próbák után. Ez az úgynevezett emlékpróbák idıszaka. Gyötrelmesek, mert a rendelkezési próbákon mindenki nagyon tehetségesnek érzi magát, minden nagyon jónak tőnik, ilyenkor viszont fel kell idézni a pár nappal elıbb kitaláltakat, és ez bizony nehezen megy. Csikorog a gépezet. Megnyugtatom ıket, hogy ez így természetes, majd visszazökkenünk, és akkor megint minden összeáll. Ne felejtsük el, ık rabok, nem színészek, nem nagyon értik,

hogy most mi van. A nagy dolgokra emlékeznek, de az apróbb részletekre már nem.

Az egyik srác feltőnıen unottan próbál, meg is kérdeztem, mi a baj. Azt mondja, lehet, hogy elveszik a kedvezményét, vagyis nem szabadul hamarabb. Ezért nem igazán van most kedve színházasdit játszani. Megértem, csak járj le, maradj itt velünk, talán neked is segít. A végére kicsit jobb kedve van, már csak azért is, mert többen elkezdenek kérdezgetni, hogyan lehetnének ık is szabadulás után színészek. Nehéz rá ıszintén felelni, hogy ne vegyem el a kedvüket. Mondom, talán vidéken segédszínészként lehet kezdeni. Aztán az egyik cigányfiú – aki egyébként az egyik legrosszabbul beszélı szereplı, bár kétségtelenül az egyik legérzékenyebb alkat – azzal fordul hozzám, hogy szinkronszínész szeretne lenni. Úgy is alig lehet érteni, amit mond, ha látom, hát, még ha csak a hangjával és az artikulációjával kellene megértetnie magát! Már azt hiszem, ez volt a legdurvább, amikor az a srác, aki a próba elején szomorú volt, kerek perec kijelenti, hogy ı pedig pornószínész szeretne lenni. Ebben tudok-e segíteni? Hát szeretnék, de sajnos nincs személyes tapasztalatom, se kapcsolatom. De azért azt javasoltam neki, hogy ha majd szabadul, nézze meg Kovi honlapját, onnan biztos el lehet indulni. Lám, lám, micsoda hatalma van néhány színpadi próbának! Csak felszabadítottam bennük a vágyat, legalább erre.

29. FEJEZET

Újabb csapások

Mit tanultam meg?

„Meg kell változnom naivság tekintetében. Egyszerően nem tehetem meg, hogy mindenkinek csak adjak,

miközben én alig kapok vissza valamit. Nem véletlen, hogy engem folyamatosan átvágnak.”

Amint a munkából visszaérek a szintre, azonnal szólnak a srácok, hogy a nevelıhadnagyomat leváltották. A fényképes botrány miatt. Az ember esze megáll! Egy rab rágalmazása miatt egy hadnagy is bukik. Ki vezeti itt a repülıt? Iszonyú lelkiismeret furdalásom van. Ha nem én vagyok itt, nem vigyáznának ennyire rám, ez az egész nem következik be.

Újabb döfés a séta. Gondolom, kiszellıztetem az agyam, de közlik, nem sétálhatok a többi rabbal, nehogy bárki rosszat gondoljon rólam. Séta egyedül a nagy udvaron, egy órán keresztül. Na, ne! Vissza a cellába, úgyis mindjárt telefonálok haza. Ancsika közli a telefonban, hogy amikor a kicsivel oviba indult, a VPOP állt a kapuban, mert házkutatást rendeltek el a Stohl Fa Kft ügyében. Ez egy asztalos kft, amit öt éve alapítottunk hárman. Én toltam bele a pénzt, de egy fillért sem kaptam vissza. Vásároltunk lízingbe komoly asztalos gépeket, jó sok pénzért. Ahogy ez lenni szokott, én csak toltam bele a pénzt, de egy fillér nem sok, annyi sem jött vissza belıle. A mőhely állítólag dolgozott, de mindig azt mondták, csak arra volt elég a bevétel, hogy a munkásokat kifizessék. Persze, hogy hülyének néztek,

de ez mindig így van. Elıfordult, hogy az, üzletvezetı kétségbeesve hívott, hónapok óta nem kap fizetést, és az üzlettársam hallani sem akar arról, hogy kifizesse. Én megtettem a saját pénzembıl, ekkor elmondta, hogy jó lenne, ha egy kicsit figyelnék, mert hiába mondják, hogy nincs pénz, nagyon is van, sıt a gépek éjjel is mennek. Ehhez képest újra hívtak, hogy kellene Rolandnak kétezer euró az utolsó lízingtörlesztésre, különben elveszik az összes gépet. Kifizettem, legalábbis azt hittem Mivel a vállalkozás csak vitte a lóvét, átadtam a tulajdonrészemet, gyakorlatilag kiszálltam belılük már egy éve. Még nem tudom, mi a gond, de majd jön Ruttner, utána biztosan okosabb leszek.

Hétfın fél kilenckor érkezik, irány az ügyvédi beszélı. Ruttner elmondja, hogy házkutatás volt az üzlettársamnál és nálam is egy idıben, mert nem fizették ki a részleteket, a gépek meg eltőntek. Szerencse, hogy én márciusban kiszálltam. Mondtam Ruttnernek, hogy akár a hazugságvizsgálatot is vállalom, annyira biztos vagyok benne, hogy tiszta vagyok. Sıt, még én is perelhetnék, hiszen engem is becsaptak. Egyáltalán nem izgulok, mert nincs miért. Aztán lehet, hogy megint én szívok, de nem hiszem.

Na, gyerünk kondizni! Kigyúrok magamból mindent. Hová, hová? – kérdi a kedves ır. Sehová, magát átrakták péntek, szombat, vasárnapra. Nem tudja? Nem, bassza meg! Annak mi értelme van, hogy mozogsz egymás után három napig, aztán pihensz négyet? A picsába, tényleg elegem van! Holnap megkérdezem az új nevelımet, miért nem hagyják, hogy ugyanúgy töltsem a büntetésemet, mint bárki más, ne védjenek agyon! Senki nem bánt, befogadtak. Ezzel, sokkal többet ártanak!

Másnap este Ancsival és a kicsivel dumcsizunk telefonon, Ancsi meséli, hogy a kicsi milyen édes volt. Van egy gyerek magasságmérınk a falra felszögelve, elefánt alakú, 130 cm-ig lehet méretkezni, a skála függılegesen, a földig ér. Fürdés után Ancsi mondta a kicsinek: na, most alvás, kisangyalom! Mire Franci: Mindjárt, anya, csak még megmérem magam azon a furcsa hımérın. Hároméves, meg kell zabálni! Most nagyon jót tesz a beszélgetés Ancsival, kiragad a börtön szürkeségébıl, elfelejtem az utóbbi napok dühítı eseményeit. Látom magam elıtt Franciskát pizsamában alváshoz készülıdni, hallom a hangját, néhány percig otthon vagyok, és ezt az érzést igyekszem melengetni magamban, próbálom megırizni a lefekvésig, hátha álmomban folytatódik.

30. FEJEZET

Kis és nagy dolgok

Mit tanultam?

„Soha többé nem hagyom, hogy a percek teljesen értelmetlenül peregjenek az életembıl.”

Vasárnap. Úgy látszik, a hétvégék meglehetısen unalmasak. A zárkák nyitva vannak, átjárunk a szomszédba, fıleg ha valamelyik zárkában valakinek nagyvécéznie kell. Ilyenkor az ember meglátogatja a szomszédait. Bár aki bent marad, ilyenkor is blokkolja a kiesett témát, ez már megszokás. Hogy mi az a blokkolás? Az ember fogja a lehúzó zsinór fogót, és abban a pillanatban, amikor a távozó anyag a fajanszhoz ér, már meg is rántja, így minimális a légszennyezés. Ha a szobatársnak nincs módja kimenni, és valaki késve blokkol, már jön is a megjegyzés: nem a kukoricásban vagy, more! Megint volt pingpong, megint elvertem mindenkit, de gyengébbek voltak az ellenfelek, már úgy értem, fizikailag. Bár ez még nem jelenti azt, hogy nem vernének el, mint a szart. Tojás volt vacsorára, Pali remek zsidótojást rittyentett belıle. Igaz, olyan szag van tıle a cellában, mintha valaki nem blokkolt volna idıben. Tele a hasunk, ettünk egy tábla csokit is. Most minden szép és jó.

Hétfın vissza a melóhoz, illetve a tökvakaráshoz. Iszonyúan befeszültem. Csak azon jár az eszem, mennyire értelmetlenül peregnek a percek az egyetlen életembıl. Mit keresek én itt? Csak zuhanok lefelé, és kilátástalanul messze van a vége. Tökéletes

tehetetlenség, tényleg az ırület szélén állok, tudom, ha átengedném magam a kétségbeesésnek, simán bekattanhatnék. Beszélgetni nincs kedvem. Kivel? Mirıl? Sosem akar véget érni ez a mőszak, aztán valahogy mégis elcsordogál az idı.

Aludni akarok, de nem tudok, mert jönnek a rabtársak. Aranyosak, beszélgetnének, de én most aludni akarok! Épphogy lecsukom a szemem, jönnek, hogy a nevelı kéret. Ó, hogy a kurva életbe! Valójában semmit nem akar, csak a saját nyomorát ecseteli nekem, milyen nehéz két gyerekkel egyszerre két mőszakot vinni. Állok egyik lábamról a másikra, hadd menjek már! De nem. Nem is nagyon hallom, mirıl beszél, csak azt látom, hogy jár a szája, aztán hallok egy hangosabb hangot a folyosóról, mondom, bocsánat, de azt hiszem, a sétára hívnak. Menjen, persze – mondja lemondóan, összetörten. Sajnálom!

Már csak egyetlen célom van: aludni. Ahogy koppan a fejem a párnán, ordítja az ır: Dolgozók, fürdés!

Reggel szokás szerint kelés, készülıdés, majd várjuk, hogy hétkor nyíljon a Szezám kapuja, de nem nyílik. Aztán egyszer csak mégis. Két ismeretlen ır áll az ajtóban, engem azonnal kihívnak, majd a falhoz állítanak arccal a fal felé. Miközben motoznak, látom, hogy a szomszéd cellákból is sorra jönnek ki a rabok arccal a fal felé fordítva. Most már körülsandítok. A földszinten és felettünk is mind a két emeleten ugyanez zajlik: biztonsági ellenırzés, benti nyelven HIPI. Meglepetésszerően csapnak le a rabokra, tiltott tárgyakat keresnek. Telefon, sütıvé átalakított keráló, rivó vagy egyéb kábítószer, esetleg alkohol, bár az azonnal elfogy, nem szokták tárolni. Szóval én a folyosón, Pali a cellában, mert egy rabnak mindig bent

kell tartózkodnia, ne mondhassa az elítélt, hogy az ırök tettek oda bármilyen tiltott tárgyat. Amikor Pali cuccaival végeznek, helycsere, én be, ı ki a falhoz. Nincs parasztkodás, normálisan végignézik a szekrényemet, az ágyamat, tükörrel a vécétartályba is benéznek. Persze mindent csak kifelé pakolnak, nekünk kell helyre tennünk mindent. Mintegy harminc perc az egész. Pali azt mondja, ez a HIPI legenyhébb módja volt, ennél eggyel keményebb, amikor mindkét szekrénybıl mindent a cella közepére szórnak, rá az ágynemőket, a ruhákat, aztán válogass, és pakold helyre. A legdurvább azonban, amikor neked kell mindent a pokrócodba hányni, levinni az udvarra, ott széthányják, majd szépen visszahozod az összehányt cuccodat a pokrócodban, visszapakolod a cellába, majd elpakolsz. A HIPI akkor jó, ha meglepetésszerő, de a börtönben sosem az. Már négy napja tudtuk, hogy jönnek. Mindig elıbb tudják a rabok, mint a szintes ırök, ezért ilyenkor általában nem találnak semmit. Akkor hatékony, ha egy vamzer feljelentése alapján azonnal jönnek, akkor nem lehet átverni ıket. Ráadásul, miután a vamzer informálta ıket, azt is tudják, mit hol keressenek. Tulajdonképpen csak benyúlnak a rejtekhelyre, és kiveszik a telefont vagy bármit. Persze a körítés ilyenkor még kegyetlenebb, röpül a cserepes virág is a családi képekkel. Mi tiszták vagyunk, nincs mitıl félnünk, nem is találnak semmit.

Anyu küldött csomagot, olyan aranyos! Nagyon szeretem, annyira akar segíteni. Már meglett, középkorú férfi vagyok, de neki a kisfia maradtam, akirıl gondoskodni akar, akiért felelısséget érez. Mondtam neki, hogy küldjön vágott dohányt, mert itt a börtönben a cigi a nyerı, hát küldött a drága két nagy zacskóval, és hosszú cigarettahüvelyt is, három vagy négy dobozzal.

Gyakorlatilag az egész csomagot ez töltötte ki. Néztem a híradót, és majdnem beszartam a

röhögéstıl. A magyar parlament megszavazta az ebadót, hatezer forint évente. De most figyeljenek, mert ha magyar kutyád van, puli, pumi, kuvasz, komondor vagy magyar vizsla, nem kell adót fizetni. Hát ez már tényleg vicc! Ez a legfontosabb a magyar törvényhozás számára, amikor a forint mélyrepülésben van, a benzin pedig 435 forint. Menjenek a picsába!

31. FEJEZET

Sokk

Mit tanultam?

„Egy pillanat az élet. Egy rohadt pillanat. Bármikor meghalhatunk. Még én is. Pedig sokáig azt hittem,

engem nem érhet semmi rossz.”

Átlagos melónapnak indul. Mielıtt a munkáltató átkíséri a dolgozóját a munkahelyre, sorakoznunk kell a földszinti ırközpont elıtt. Itt névsorolvasás, BV-kártya ellenırzés, aztán átadnak a munkáltatónak, és uzsgyi melózni. Na, ott álltunk reggel hétkor álmosan, nyúzottan, és látjuk, hogy Petra, a homoszexuális könyvtáros – egyébként Péter a becsületes neve – szinte röpköd, csacsog, szaladgál, nem ilyen szokott lenni. Nagyon furcsán hat ez a feldobottság kora reggel, meg is jegyezzük, mi a fene van ezzel? Aztán elfelejtjük, indul a robot. Tízkor jön értem az alezredes a raktárba, de nincs egyedül, mind a nyolc elítélt, aki játszik a darabban, ott toporog. Kiderül, hogy mindent megpróbálnak, hogy ellehetetlenítsék, nem engednek át engem a B épületbe. Ha akar próbálni az ezredes, hozza át az egész csapatot a B épületbıl hozzám, az A épületbe! Ezt higgyék el, nem olyan egyszerő, hiszen mindenki más emeleten, más cellában, másik szárnyban lakik, mire összetrombitálja ıket, az minimum fél óra. Míg értem csak odajött a raktárhoz, és már mehettünk is. Nem értem, miért nem örülnek, hogy legalább valami értelmeset, szépet akar ez az alezredes, ahol lehet, alávágnak. Hát ez a börtön. Mondom is neki, mondjon le

rólam. Annyival könnyebb dolga lenne, ráadásul már sínre tettük az elıadást, most már csak gyakorolni kell, az meg megy nélkülem is. De konok ember: akkor pont az történne, amit az ellenlábasai szeretnének, ráadásul a srácok azt mondják, nekik még jobb is így, legalább egy kicsit kimozdulnak a levegıre, amíg átérnek a B-bıl az A-ba.

Zajlik a próba, újra van sikerélmény, tényleg kezd összeállni az elıadás, most már az apróbb részletek is megjelennek a szereplık játékában. Lassítom ıket, a mondatokat is lehet többféleképpen kipróbálni, és ha sikerül nekik, irtó boldogok. Persze ilyenkor nagyon konkrét dolgokat mondok nekik, mire gondoljanak, amikor éppen azt a mondatot mondják. Aztán gyorsan jön a dráma, de nem a színpadon, hanem az életben.

A könyvtárosok nagyon aranyos nevelıje lélekszakadva rohan be a terembe, hogy legalább ketten azonnal menjünk segíteni. Senki nem tudja, mi történt. Asztalt kell arrébb tenni, vagy ledılt egy könyvespolc? De hamar kiderül, egy egész élet omlott össze. Petra, akinek reggel szokatlanul jó kedve volt, váratlanul rosszul lett, nem tud beszélni, csak artikulálatlan hangokat ad, tónustalan a teste, mozgásképtelen. Láttam már ilyet sajnos… STROKE. Agyvérzés. Emeljük, lecsúszik a nadrágja, négyen próbáljuk visszahúzni rá, olyan, mint egy rongybaba, rohanunk vele lefelé, már hívják a mentıket. Átveszik, minket visszaküldenek.

És amit ekkor tapasztalok, azt nem akarom elhinni. Alig látok valakin részvétet, mindenki hideg. Hullik a férgese, kit érdekel… Eggyel kevesebb gond. De ami a legfurcsább, a rabok is hasonlóan reagálnak. Nem hiszek a szememnek. Aztán egyikük megszólal: Nem

tudom sajnálni, vamzer volt. A próbának vége. Nagyon kivagyok. Miféle világ ez?

Miféle emberek ezek? Totálisan közömbös számukra, hogy egy társuk meghalt, sıt van, aki kissé durcás, amiért ez a srác kiszúrt vele a halálával, ugyanis, eladta Petrának a rádióját egy nagy csomag cigiért, és még nem kapta meg. Most oda a rádió, meg cigi sincs. Ennyi egy élet a börtönben. Igaz, ha jobban belegondolok, nem csak a börtönbe. Én magam sosem foglalkoztam a halál gondolatával, sebezhetetlennek, halhatatlannak gondoltam magam, akit semmi rossz nem érhet. Hiszen mindent túléltem. Ám most, talán kicsit bölcsebben visszagondolva, hogy majdnem megöltem több embert, és magamat is, azt kell mondjam, ostobán álltam a dolgokhoz. Hiszen korábban én sem voltam sokkal különb. Nekem se jelentett sokkal többet az emberi élet, hiszen hányat veszélyeztettem… De az, ahogy reagáltam Petra halálára, valahol mélyen megnyugtatott, hogy nem vagyok egészen rossz és gonosz ember. „Csak” felelıtlen.

Másnap reggel folytatódik a teljes közöny Péter ügyében. A reggeli sorakozónál az egyik ır már élcelıdik is rajta: „Mi van, egyre kevesebben vannak a könyvtárosok? Lassan el is fogynak?”

Eközben az a szerencsétlen kómában fekszik valamelyik kórházban. Ha fel is épül annyira, hogy elhagyhassa a kórházat, Nagyfára kerül, ott folytatja a büntetése letöltését. Nagyfa az elfekvı börtön, oda kerülnek a sérültek, amputáltak, félhalottak. Aztán ha lejár a büntetés, szépen kirakják, szabadul, mehet, ahova tud.

Pár nap múlva érkezik a hír, hogy Péter meghalt a kórházban. Senkit nem érdekel, nem történt semmi. Meg

fogok ırülni.

32. FEJEZET

Angyalok

Mit tanultam meg?

„ Sok nıt csak használtam az életem során. Ma már tudom, vannak olyan nık, akik csodát hoznak az

életembe. Ilyen Ancsika és a lányaim is…”

Mindennap ledolgozom a munkaidımet fél nyolctól fél háromig, aztán amikor visszaértünk, mint egy zsák, végigdılök az ágyamon. Nem fizikailag kimerítı ez a szarság, az ember agyát szívja le. Soha az életben nem megyek raktár közelébe sem, ha egyszer innen kikerülök.

Közeledik a spájz, ez pedig azt jelenti, hogy miután havi egy van belıle az utolsó spájz egyre távolabb kerül. Szóval jönnek a tarhások, hol egy kis dohányt, hol egy kis kávét, édeskét kunyerálnak, akiknek elfogyott. Lelki beállítottságomnál fogva ez általában nem okoz nagyobb megrázkódtatást, de ha ötpercenként érkeznek, fıleg, ha éppen nincs jó kedvem, ami azért itt, a börtönben könnyen elıfordul, akkor kicsit morcos leszek. De még mindig nem tudok nemet mondani, még akkor sem, ha tudom, hogy hülyének néznek. Mindig elhatározom, ez volt az utolsó, mert egy idı után nekem sem marad, aztán megint adok. Csak a kedvem lesz egyre rosszabb.

Aztán este kisütött a nap. Ki más lenne képes ilyen természeti csodát elıidézni, mint Franciska? Beszéltem vele telefonon, énekelt nekem az a drága, ordítva. Megható volt, mégsem sírtam, mert annyira vicces is,

hála istennek, van önbizalma, dicsértem is, hogy milyen szépen énekel. Na, mindjárt nyomott még egy dalt. Végül aztán csak elintézte, hogy sírás szorongassa a torkomat, mert a dal végén minden átmenet nélkül azt kérdezte: Apa, mikor jössz már haza? Nem követelızı, nem toporzékolt, csak megkérdezte, mert hiányoztam neki. Még egy kicsit várnod kell – mondtam. De mindig beszélünk majd telefonon. Jó, szeretlek – mondta, és máris adta Ancsit. Valahogy bearanyozta az egész napomat. Ahányszor eszembe jut, elmosolyodom.

Aztán, másnap folytatódnak az angyali történések, mintha azok, akik szeretnek, megérezték volna, hogy kezdek depresszióba esni, és elhatározták, kirángatnak belıle.

Nyolc után érkezik Ruttner, idegesen várom a híreket a kft. ügyérıl, de látom a mosolyából, hogy vagy nincs baj, vagy nincs új információ. Az utóbbi. De nem ez a legjobb hír. Csak azért jött, hogy az intézet igazgatójától megkérdezze, mit szól Bodrogi Gyula bácsi felajánlásához. Na, jó, nem csigázom tovább az érdeklıdést: az öreg kitalálta, hogy ı, Udvaros Dorottya, Molnár Piroska, Kulka János és Hollósi Frigyes egy zongoristával bejönnének karácsonyi mősort adni. Leesett az állam, amikor meghallottam, miben töri a fejét az én öreg barátom. Nem tudom szavakba önteni, mennyire büszke vagyok rá, hogy ilyen csodálatos mővészek és remek emberek vesznek körül. Mélyen meghat, hogy gondoltak rám, veszik a fáradságot, megszervezik ezt az akciót, szakítanak rá idıt a rengeteg elfoglaltságuk mellett. Kései barátság a miénk Gyula bácsival, de szinte már a második apámnak tekintem ezt a kis nagy embert. Persze a börtönparancsnok is örömmel látná ıket.

33. FEJEZET

Nehezített feladatok

Mit tanultam meg?

„Az ember mindent kibír. Ugye?”

Irány a próba, de ahogy csak lehet, akadályozzák az alezredes munkáját. A magyar nyelv napja 13-án volt, de a börtönben 18-án emlékeztek meg róla. A nem jogerıs elítéltek egy kábé egyórás mősorral készültek, ami abból állt, hogy egy internetrıl levett, igen nehéz nyelvezető szöveget felosztottak egymás között, és felolvasták. Ezzel nem is lenne baj, de miután az alezredes ellenlábasa megtudta, hogy mi tíztıl délig mindennap próbálnánk, azonnal utasította a nevelıhadnagyot, hogy a mősornak tíz órakor kell kezdıdnie, és éppen ott, ahol mi próbálnánk, a kultúrszínpadon. Szóval ez a jó ember szépen összeszedte a színjátszókat a B épületben, átkísérte ıket, ott pedig szembesültünk vele, hogy nem lesz próba, mert foglalt a helyiség. Sebaj, megnéztük a Kazinczy-mősort, és utána próbáltunk. Igaz, már csak arra volt idı, hogy egyszer átszaladjunk rajta, de legalább kényszerbıl végigcsináltunk egy összpróbát. Én jegyzeteltem, mint a rendezık, a végén pedig megbeszélést tartottam, mint a színházban. Nagyon élvezik, hogy színházasat játszunk. Megbeszélés közben azért a biztonság kedvéért lehívattak az osztályvezetı helyetteshez, hogy az se menjen simán.

Még mindig a fényképügynél tartanak. Szerintük az a fénykép el is készült. Kicsit meg is fenyegetnek, miután kijelentem, hogy ez nem igaz. Azt mondják, ha mégis, és

megtalálják, ugrik az öt hónap kedvezményem. Mondom, nem vagyok hülye, nem akarok még öt hónapot börtönben tölteni, de látom, hogy nem hisznek nekem. Ki nem szarja le?!

Amikor visszatértem a melóból, álltunk lent, ahogy szoktunk, arra várva, hogy az ır kegyeskedjen inteni egyet a kis kezével, jelezve, hogy végre mehetünk a cellába. Most nem int, hogy rohadna meg, bár már bı negyven perce ott toporgunk. Egyszer csak az elsırıl leszól egy századosnı a mellettem álló Zolinak, akivel együtt melózunk az intézeti raktárban: Pakoljon, Zoltán, költözik a Stohlhoz! Micsoda?! Mi van Palival? Aztán lassan oszlik a köd: Petra helyére új ember jön, egy fegyházas osztó börtönminısítést kapott, át kell szervezni a szintet, hogy mindenkinek legyen hely. Banyek! Eddig Palival ketten éltünk, mint Marci Hevesen, a kétszer négyméteres luxuslakosztályban, most ugyanekkora területen hárman leszünk. Egy emeletes ágy, egy sima ágy, három szekrény, mosdó, vécé, asztal, két stoki és persze a cuccok, ruhák. Gondolják csak el, nincs fogas, van viszont három télikabát, három zakó, plusz két munkásmikádó. Mi ketten még valahogy összecsiszolódtunk, egymásnak fıztünk, tudtuk, mikor mit akar a másik. Most meg itt van még valaki ezen a csöppnyi helyen. Nem Zolival van a baj, hanem a helyzettel. De valahogy megbirkózunk vele. Az ember mindent kibír. Ugye?

Már másnap kiderül, mennyire nehéz így az együttélés. Elkezdek mosni. Kék mőanyag lavórba meleg vizet engedek, jön a kupaknyi mosószer, aztán a fehér pólók, meg az alsógatyák, zoknik, aztán a mákos ing és végül még mindig ugyanabban a vízben a melegítı felsık. Mindezt kézzel dörzsölgetve aztán a

csap alatt hideg vízben öblítve, kicsavarva. Próbálok olyan helyet keresni ebben a parányi térben, ami a cellánk, hogy amíg szárad, lehetıleg valahol lógjon, és ha csöpög, ne az ágyat, az asztalt vagy a szekrényt vizezze össze. Akkor, hova a picsába akasszam? Szép feladvány. Végül sikerül megoldanom, igaz, Pali nagy rutinja sokat segített.

34. FEJEZET

Parázs a hamu alatt

Mit tanultam?

„Szerintem nekem nincsenek igazi ellenségeim. Akik utálnak, azok is inkább divatból teszik. Mert jófej, poénos

dolog utálni a Stohlt. Szerintem engem szívbıl nem lehet utálni.”

Szombat. Elvileg ilyenkor pihi, nyugalom van. A mélyben azonban iszonyatos feszültségek munkálnak, és idınként a felszínre törnek.

A külsı szemlélı számára csak vihar egy pohár vízben, ami történt, és tényleg piti dolog, de bent minden más. Szóval Palinak megint szarnia kellett, úgyhogy mi ketten Zolival elhagytuk a cellát, és mentünk barátkozni. Sopánka megint elemében volt, szóba került a karácsony, azt nagyon szereti, mert már be is vannak csomagolva az ajándékok, arra sincs gondja. Szépen ellopja, úgy, ahogy van. Amikor ilyen tájban tör be, számtalanszor talál ajándékokkal teli bıröndöket a szekrények alján, ı pedig megköszöni szépen, és a saját fája alá teszi. Kicsit olyan ilyenkor, mint a csintalan kisgyerekek, akik nem bírják kivárni a szentestét, és elıre megkeresik az elrejtett ajándékokat. Csak ık otthagyják. Elıfordult már az is, hogy a garázsban egy dupla ajtós hőtıszekrény állt becsomagolva, fogta magát, kihívott egy tehertaxit, aztán szépen fölpakoltatta velük, és hazaszállíttatta. Pofátlan, de kinek jutna eszébe, hogy nem a sajátját fuvaroztatja?

Aztán robbant a bomba. Pali lépett a cellába, ahol

vártuk, hogy végezzen, és szép komótosan kihúzta a falból a hosszabbítót, mert azt még Petra hozta le a könyvtárból, neki kellett volna visszavinnie, de ugye erre már nincs módja. Pali, aki ezt egyébkén elızı nap a zárka lakójával megbeszélte, szépen visszaviszi. Na, a másik rab, aki errıl semmit sem tudott, felrobbant: mit képzel Pali, hogy bejön egy másik zárkába, és se szó, se beszéd, elviszi, a börtönben aranyat érı hosszabbítót? Ha hiszitek, ha nem ebbıl elképesztı patália lett, hogy csak lestem. Röpködött a kurva anyád, és a szopjál le! Egy ilyen konfliktus elég ahhoz, hogy az ember szó szerint halálos ellenséget szerezzen, mert akik ülnek, nem parizert loptak egy ábécébıl, hanem gyilkosságért, rablásért, súlyos testi sértésért ítélték el ıket. Szinte az egész délelıtt errıl szólt. A csávó fogadkozott, hogy kicsinálja Palit, a többi rab pedig vagy neki, vagy Palinak ad igazat, tüzelve, hogy ezt ne hagyja annyiban. Van mősor, jobban telik az idı. Egészen elképesztı ez a hely, a kinti világból elképzelhetetlen az a lappangó feszültség, győlölet, agresszivitás, ami visszafojtottan az emberekben él. Aztán valahogy csendesedik az ügy.

Egyébként nem érdemes ugrálni, többet ér a higgadtság. A színjátszó csoportnak az a tagja, aki pornós akar lenni, járt egy másik börtönben, elmesélte, hogyan csillapítják le az ideges elítélteket. Amikor elege lett, kitalálta, hogy öngyilkossággal fog fenyegetızni. Megtette. Megbilincselték a kezeit és a lábait is, de az egyik lábával a vécét elérte. A szomszéd zárkából azt az ötletet kapta, hogy rúgja szét a vécét, akkor majd elviszik gumiszobára. Szétrúgta, ekkor levetkıztették meztelenre, a két kezét magas tartásban, a lábát terpeszben kibilincselték, leöntötték hideg vízzel, majd

rányitották az ablakot. Kint mínusz három fok volt. Egy óra múlva megkérdezték, még mindig öngyilkos akar-e lenni. Már nem akart.

35. FEJEZET

Erıpróba

Mit tanultam meg?

„Sok híresség a sikerrel nagyon önzı lesz, és elfelejti, hogy a mögötte lévı csapat is kellett ahhoz, hogy

eljusson a csúcsra. Én megtanultam, hogy a csapatjáték mindennél fontosabb.”

A színházi próba jól megy, a szereplık egyre inkább birtokolják a szöveget, mernek játszani, sıt már át is esnek a ló másik oldalára, többször kell mondanom: Hé! Ez már egy kicsit sok, lehetne egyszerőbben. Arra vagyok kíváncsi, mennyire tudnak leblokkolni, ha valaki beül a nézıtérre. Nagyon dicsérem ıket, ez láthatóan fontos, jólesik nekik, teljesen feloldódnak.

Másnap nagyon tehetségesek voltak. Már annyira magabiztosak, hogy gondoltam, játsszunk egyet. A színházban is szoktunk olyat csinálni, fıpróba hét környékén, hogy vagy gyorsítva, vagy bohóckodva, szabadon lepörgetjük az elıadást. Ennek több haszna is van, fellazít, és attól, hogy más helyzetben kell a szöveget mondanod, a szövegbiztonságot is erısíti. Ráadásul olyan hülyeségek is hozhatnak visszafogottabb formában új ízeket, amikre álmunkban sem gondolnánk. Be is vált a dolog, együtt nevettek ezek a nehézfiúk egymáson, egymásért. Valódi kis csapat vált belılük. Aztán tartottunk egy szünetet, és nekiengedtük élesben. Jól ment. Az egész húsz perc, de nagyon remélem, hogy olyan dolgokat tudnak magukból megmutatni, amikre sem ık, sem a fogvatartott haverok,

sem pedig az ırök nem számítanak. A csütörtök már a fıpróbáé volt, másnap ugyan is

premier. Azért reggel még a melóhelyen héttıl egy rendes nagy teherautót megpakoltunk kiszuperált hőtıszekrényekkel, számítógépekkel és monitorokkal. Jó hideg volt, de mire kilenc körül végeztünk, a hátamon is folyt a víz. Aztán tízkor érkezett az Ales a kis csapattal és egy civillel. A civil szó itt most érdekes, ugyanis K. Laci profi színész, de itt civil, hiszen nem rab. Viszont, nincs ezen mit tagadni, néhány éve még ı is ennek a mőintézménynek élvezte a vendégszeretetét négy évig. Azóta is tartják a kapcsolatot az alezredessel, rendezi a darabjait, most pedig egy monodrámát hozott, amit ugyan csak ı rendezett, és egy színésznı játssza el. İk az elsı rész, mert komolyabb témájú az elıadásuk, aztán jövünk mi, a kicsit könnyedebb elıadásunkkal. Nagyon aranyos, leülünk a könyvtárban, hármasban egy kicsit beszélgetni. A régi beidegzıdés azonban azonnal jelentkezik Lacinál. Egyfolytában körbefigyel, vajon néznek-e minket, vagy hallgatózik-e valahol egy vamzer. Nem mer egyenesen beszélni. Több kolléga kintrıl üdvözöl, de ezt úgy mondja, mintha a rendezésemet méltatná. Nem nagyon értem az aggódását, elég rossz tapasztalatai lehetnek, de nem akarom elrontani az igyekezetét azzal, hogy megmondom, nyugodtan beszélhet. Inkább csak mosolyogva figyelem.

Aztán jön a hidegzuhany. Megérkezik a BV parancsnoka, itt ı az atyaúristen. Jobbján a börtön legkeményebb osztályvezetı helyettesnıje, akitıl mindenki retteg. İk lesznek a fıpróba nézıi. Na, köszi! Az összes elítéltben megállt a szar, de még az Alesben is! Én érdekes módon nem parázom, röhögök az egészen, nem tudom komolyan venni. Valószínőleg

azért, mert még mindig burokban vagyok itt bent. Pedig, ha akarná, ez a két ember a szó szoros értelmében tönkretehetné az életemet! Egyetlen szavukra ugrana az öt hónap kedvezményem, bekerülnék a B objektumba, a Jurassic Parkba, tizenhat emberevı közé, ahol megtudnám, milyen a pokol a börtönben. Nem akarom részletezni, a fantáziátokra bízom, de azt javaslom, a legdurvábbakat szorozzátok meg hárommal!

Na, de nekem most nem ez a dolgom, hanem az, hogy a kis csapatomba lelket öntsek. Mondom nekik, hogy ez ugyanolyan próba, mint a többi, sıt még jobb is, hogy nem a bemutatón találkoznak elıször nézıkkel. Csak ugyanolyan lazán, ahogy tegnap! Kacsa, aki harminc éve ül, és olyan erıs, mint egy gorilla, azt mondja, ı sose szerette, ha mások nézik. Nyugtatom, erre jön B., a nagyhangú, hogy ı bizony sosem izgul, még most sem, és csak beszél, csak beszél! Kacsánál persze az idegtıl majdnem elszakad a cérna, de inkább türtızteti magát, és odébb megy. Elkezdjük. Látszik rajtuk, hogy rettegnek. Nincs mosoly, az elsı képben az Ales rögtön elfelejt egy kulcsmondatot, és ez így megy… Döcög a szekér. De a sok próba, a sok meló azért szépen látszik, még így hetvenszázalékosan is mőködik a dolog. Ezt egyébként Alfölditıl tanultam, ha pontosan van valami összerakva, és be van próbálva, történhet bármi, az mőködik. Ez is. Azért történik egy kis tragédia is, B., akinek nagy volt a szája még a próba elıtt, persze totálisan leblokkol. hiába súgnak neki a többiek, nem tud továbbmenni. Aztán, én továbbsegítem. Vége. A két nagy ember tapsol, majd az Alessel kimennek. Mindenki azt kérdezi: ugye szar volt? Elrontottuk stb. Én meg, nyugtatok, dicsérek, szeretek. Szívják is a szavaimat, lassan-lassan megnyugszanak. Az Ales is visszajön,

tetszett nekik. Juj, de jó! Akkor jöhet a bemutató. Ahogy felszabadulnak, kezdik B. vérét szívni, nekiesnek, széttépik, persze viccesen, de kegyetlenül. Az összes feszültséget, ami bennük volt, most B.-re zúdítják. Megérdemlik. Kíváncsi vagyok, hogy az elítéltek miként fognak reagálni.

Ahogy jöttünk vissza a próbáról, megszólított egy elızetesben lévı rab – abból gondolom, hogy civilben volt, egy láthatóan sérült ember, segítséget kért. Nagyon nagy tisztelettel. Fiatalkorú elítélt korában megrontották, azóta minden bőncselekménye ebbıl a traumából eredeztethetı. Hallott az én alkohol és drog prevenciós elıadássorozatomról, és szeretne ı is beszélni a saját tragédiájáról, segítı szándékkal. Nagyon megrázó volt. Az alapítvány, amellyel én is dolgozom, biztosan tudna ebben segíteni. Minden ilyen megnyilvánulás nagyon fontos, hiszen aki ilyen szörnyőséget átél, az mélyen hallgat róla, ha pedig valaki vállalja, és megszólal, az szembesít bennünket: ilyen is van, és tenni kell ellene!

A munkahelyen, a raktárban elképesztı történettel fogadtak. Egy rab haverjuk, aki kilenc évet ült, és már csak hat hónapja lett volna hátra szabadulásig, két és fél év kedvezménnyel, füvet és gyógyszert akart a cellájába csempészni. A földszinti ellenırzésen túljutott, ez fémkapu, motozás, cipı ellenırzésébıl áll, majd felengedték az emeletre. Itt már nem szokott külön motozás lenni, most azonban szúrópróbaszerően volt. A srác meg balhézni kezdett, mert a cucc a kezében tartott kötött sapkájában volt. A lenti ellenırzéssel ellentétben itt azt is elkérték. Bukta. Azonnal bilincs, és már vitték is. A fogdára. Kilenc év után hat hónap múlva szabad ember lett volna. Egy zacskó fő, egy doboz gyúrós gyógyszer ára pedig a következı: a maradék hat hónap,

plusz két és fél év kedvezmény elvesztése, plusz minimum két év tiltott szer használata és terjesztése miatt. Az barátok között is öt év plusz, komolyan mondom, még a többi rab is egybehangzóan azt mondta, hogy ez egy hülye. Már sokadszor írom, ez börtön. Itt nincs „Ne haragudj, nem úgy gondoltam”, vagy hogy „ez csak egy zacsi”. Itt öt év plusz a hővösön. İrület!

36. FEJEZET

Lányos nap

Mit tanultam meg?

„Amíg az ember korlátok nélkül él, az idınek vajmi kevés szerep jut. Egyik nap után jön a másik, nem

érezzük a múlását. A börtönben éreztem elıször azt, hogy az idınek milyen fontos szerepe van. Talán a

sebeket begyógyítja, de feledést nem hoz.”

Jön a család beszélıre. Amikor bevonultam, sokat gondolkodtunk Ancsival, mi legyen Franciskával, hogyan tudjuk leginkább megóvni a sérüléstıl, torzulástól. Akkor, amikor még nem tudtunk igazán semmit sem a börtönlétrıl, mindarról, ami már benne, akár Ancsiban, akár bennem lezajlik majd két hónap távollét után. Szóval akkor abban egyeztünk meg nagy lelkesen, hogy az lenne a legjobb a picinek, ha a büntetésem teljes idıtartama alatt nem találkoznánk, azaz öt hónapon keresztül. Aztán bejöttem a börtönbe, és az elsı napokban még úgy gondoltam, jól döntöttünk. Ezt tényleg nem szabad egy pici gyereknek látnia. Aztán jött az elsı beszélı, ahol anyu, Ancsi és Rebus volt bent. Miután úgynevezett biztonsági beszélın voltunk, egy külön szobában zajlott az odavezetı úton sem találkoztak egyetlen fogvatartottal sem. Tudtam, hogy a mostani beszélı is ugyanilyen lesz. Ráadásul elmondhatatlanul kezdtek hiányozni. Az motoszkált a fejemben, mi lenne, ha Ancsival mind a három lányom bejönne. Elıször a kondiban beszéltem meg ezt Lacival, akivel együtt gyúrok. İ már öt éve bent van

bankrablásért, és van egy kislánya, aki most nyolcéves. Kettı elmúlt, amikor behozták, de nagyon apás a kicsi, a mai napig. Hetente egyszer beszélhetnek telefonon, a volt feleség ennyit enged. İ nagyon szeretné látni a kislányát, de az anyuka hallani sem akar errıl. Ezért Laci egy pszichológus szakértıhöz fordult, vizsgálja meg a börtönben, alkalmas-e arra, hogy lássa a gyerekét. A szakértı azt mondta, sokkal nagyobb kárt okozhat a gyerek tudatában, ha nem találkozik személyesen azzal, akirıl tudja, hogy az édesapja, ha csak hetente egyszer hallja a hangját, mintha személyesen találkoznak. Elbizonytalanodik az apaképe, úgy érzi, van valami titok, amit neki nem mondanak el, és ez a késıbbi életére is kihatással lehet. Szóval elgondolkodtam. Hiányzik is a kicsi, meg csak hároméves nem tudja, hál istennek, mi az a börtön, rabruha, fegyır. A biztonsági beszélı körülményei is megfelelnek, hát megkérdeztem Ancsitól, mit szólna, ha mégis bejönnének. Azt találtam ki, hogy hazarepültem Afrikából, csak miattuk, de nem tudok velük hazamenni Fótra, hanem itt, a „repülıtéren” tudunk minden hónapban találkozni. Ancsi kicsit gondolkodott, majd persze igent mondott, így a három lányom és Ancsika is eljött.

Csaknem két hónap után úgy vártam a találkozást, mint gyerekkoromban a karácsonyt. A torkomban dobogott a szívem, izzadt a tenyerem. Végre beléptek! A kicsi harminc másodpercig majdhogynem ijedt volt, aztán persze odajött, de ahogy felemeltem, nyúlt az anyjáért. Aztán egy perc múlva már az ölemben ült, csacsogott, énekelt, angolul számolt tízig, egy csomó állatot is ismert már, mind elmondta, én pedig imádtam, belefújtam a nyakába, röhögtünk tele pofával. Minden oké, semmi félelem, ijedtség. Egy idıre felmelegíti ezt a

rideg, szürke helyiséget az otthon melege. Persze igyekszem a nagylányokra is odafigyelni, ezért

Ancsival megbeszéljük, hogy ık fél órával a vége elıtt elmennek, hogy tudjak a két naggyal is rendesen foglalkozni. Így is történt. Imádom a nagylányaimat, olyan érettek, okosak! Lucától ez már természetes, de Rebus pont most van abban a korban, amikor hülyécske tinibıl igazi gondolkodó kiscsajjá válik. Hallom a hangján, ahogy beszél, ez már nem egy gyerek, hanem egy kis felnıtt. Nagyon büszke vagyok rájuk. Kecsesek, érzékenyek, és gyönyörőek, annyira nem illenek ebbe a környezetbe, hogy szinte álomszerő a jelenlétük. Aztán persze vége. Mennek. Majd jönnek. Egy hónap múlva. Elviselhetetlenül távolinak tőnik. Hogy fogom addig kibírni? Belehalok.

37. FEJEZET

Vastaps

Mit tanultam meg?

„Az ember egy egész életet eltúrhat azzal, hogy csak díszleteket épít maga köré, aztán elfelejti tartalommal is

megtölteni.”

Még száz nap. Hú, de kurva sok! Az egyharmadán túl vagyok, de még mindig több van hátra, mint amennyi eltelt. Iszonyú hosszú tud lenni öt hónap. Amikor bejöttem, azt bizonygattam Ancsinak, nem lesz semmi baj, kibírom. İ csak attól félt, hogy más embert kap vissza, mint aki bejött. Nem tudom, mennyire lesz látható a változás, remélem, nem nagyon, de ezt nem lehet tudni. Itt egy kicsit elpusztulok, aztán amikor kilépek innen március 5-én, újjá kell születnem. Gondolkodom, hogyan érzékeltethetném, milyen lassan telik az idı, de csak hülyeségek jutnak eszembe. Például tartsák vissza a levegıt, ameddig csak tudják, azt fogják érezni, órákig bent van, de a másodpercmutató csak lassan vánszorog, és a végén mégis legfeljebb két percet mutat. Tehát én már ötven napja visszatartom.

Eljött a premier napja. Az a rengeteg meló, amit hét másik fogvatartottal és egy BV alezredessel elvégeztünk, ma megmérettetik. Azért persze a raktárban kezdek hétkor, teszem a dolgom, mint minden rab, tizenegykor jön a megváltás az Ales személyében. Irány színházat csinálni! Nem mi kezdünk, hanem a külsıs monodráma, ami ötven perc körüli, a témája

pedig meglehetısen szomorú, egy tizenöt éves zsidó kislány naplója 1944-45 idıszakából. Megkér K. Laci, hogy az egyetlen reflektorunkkal fényképezzem a színésznıt, aki játssza. Természetesen vállalom. A fényképezés azt jelenti, hogy mint egy zseblámpával, mindenhová kísérem a színpadon, akármerre megy játék közben. Ez nem tőnik bonyolultnak, tudom, de nagyon kell figyelni így, hogy az elıadáson látom elıször. Szóval figyelni kell, nehogy kiugorjon a színésznı, a fénykörbıl. Megjön a mővésznı is, nem ismerem, valószínőleg amatır színjátszó. Nagyon helyes, be van szarva, megütötte a hely hangulata, mi tagadás, ennek a börtönnek van is. Fél a raboktól, fél attól, hogy ı az egyetlen nı a színházteremben, mi lesz, ha megtámadják és megerıszakolják. Hehe. Nyugtatom. Nem lesz semmi, pisszenés sem lesz. Mindenki boldog, hogy egyáltalán kijöhetett a zárkájából. Az én kis csapatom jó állapotban van jót tett a tegnapi nyilvános fıpróba. Tele a nézıtér gyilkosokkal, rablókkal, fogvatartottakkal. Kezdıdhet a SZÍNHÁZ!

Szépen, tisztességesen dolgozik a csaj, kicsit hadar, kicsit egyforma, de le a kalappal elıtte, nincs könnyő helyzetben. Óriási sikere van, látszik, boldog, hogy egyáltalán életben van. Na, mi jövünk a szünet után. Persze a szünet sem olyan, mint kint, itt nem hagyhatják el a nézık a nézıteret. Szépen végignézik, ahogy átdíszletezzük a színpadot, aztán még egy szóra összehívom a csapatot, utolsó bátorítás, és kezdés. Most kellene az alezredesnek kint elkezdenie a szöveget, majd belépni, és akkor kapcsolom fel a reflektort. Sötét van, az alezredes nem kezdi, mi a fene van?! Óráknak tőnnek a másodpercek, a rabok ülnek a tök sötétben, összesen három ır van a teremben, mi

lesz itt, ha valamelyik ır kap egyet, azt sem tudjuk, kinek köszönhetjük meg. Na, végre, ordít már az alezredes, elkezdıdött.

Az elsı tabló, ami olyan, mint egy gyermekcsoportkép, mindenki boksz alapállásban, bárki villan, óriási röhögés, taps. Jól van, szeretik! Aztán minden olyan, mint a mesében, röhögnek, tapsolnak. A drámai részeknél néma csendben figyelnek, a végén meg szétszedik a házat. Siker!!!! Szépen, rendezetten elhagyják a termet, mi meg ölelkezünk, mint egy igazi bemutatón. Aztán már rohanunk is a B épületbe, mert ma még ott is kell játszanunk. Elillan a kis csapat, mint régen a vándorszínészek. Szétszedjük a díszletet, ami két lepedı, ez a háttér, a többi székekbıl és néhány kellékbıl áll, és a vállunkon visszük a következı elıadás színhelyére. Itt is mind a két darab lemegy, miközben világítom a monodrámát, nézem hátulról az elítéltek kopasz fejét, elálló fülüket, és az jár a fejemben: te jó ég, hogy kerültem én ide? Ezek bőnözık! Aztán rádöbbenek, ha valaki mögöttem áll és így néz engem, semmiben sem különbözöm az elıttem ülıktıl. Ijesztı. Itt is nagy sikerünk van, de azért itt több a bunkó. Öt óra van, mire végzünk, reggel hétkor ettem utoljára, nagyon elfáradtam. Alig van erım elvonszolni magam a cellámig.

Bár péntek van, és egész héten erre várok, nincs erım lemenni, kondizni. Közben mérges vagyok magamra, hogy kihagyom, hiszen nem tudok helyette lemenni szerdán vagy hétfın, ez az edzés elszállt. Ma van az új cellatársam, Zoli születésnapja. Negyvenkettı. Öregebbnek néz ki egy tízessel. Hát igen, ez az ötödik születésnapja itt bent. Úgy látszik, itt minden év duplán számít. Kajálunk, ami kicsit rendbe hoz, felbontom az

utolsó tábla csokimat, és boldog születésnapot kívánok Zolinak Egy-egy csoki szelettel, koccintunk hárman, Zoli, Pali és én.

38. FEJEZET

Kutyakomédiák

Mit tanultam meg?

„Nincs rosszabb a komplexusos embereknél, akik egyszer csak minimális hatalmat kapnak a kezükbe.”

Szombat. Aznap is van beszélı, csak a normális. Ez azt jelenti, hogy van egy nagyobb terem, asztalok sorban, a két oldalán székek. Az elítéltek az egyik oldalon, a látogatók a másikon. A legközelebbi beszélın már én is ide megyek. Nagy a zsongás, mindenki lát mindenkit. Az emberek átbeszélnek egymáshoz. Ide biztosan nem fogom beengedni Franciskát!

Pali és Zoli is megy beszélıre, mindketten nagyon várják. Palihoz a fia jön, Zolihoz az öccse. Fél kilenckor már jönnek is értük, én maradok, olvasok, nézem a tévét. Elvileg fél tizenegyig egyedül leszek, de nem vagyok, mert valaki mindig bejön a zárkába. Persze ilyenkor van arra lehetıség, hogy az ember egy kicsit beszélgessen olyanokkal, akikkel hét közben a munka miatt szinte nem is találkozik. Érdekes, hogy itt nincs szemérmeskedés, nem érdekli ıket, akarok-e beszélgetni, egyszerően bejönnek és elkezdik a dumát. Azt sem veszik észre, ha nem válaszolgatok, csak mondják, mondják. Ha egyszerre ketten jönnek, simán beszélgetnek a cellámban úgy, hogy én meg sem szólalok, csak fekszem az ágyamon. Aztán ahogy jöttek, úgy távoznak, egyszer csak felállnak, na, jól van, majd jövünk! Végre.

Épp egy kicsit megnyugodnék, megint nyílik az ajtó,

Zoli lép be rajta. Mi van? Képzeld, egy hónapja várom, hogy találkozzam az öcsémmel. Lent várok, szólnak, Zoltán jöjjön, megérkezett a látogatója! Már indulok, erre utánam szólnak, vissza, probléma van. Háromnegyed órán keresztül ott állok, de senki nem mond semmit, aztán odaböki a szarzsák (ez egy ır beceneve): menjen már vissza a cellájába, az öccse nem jöhetett be! Elszínezıdött a szonda. Szegényt jól megszívatták. Tudták az elsı percben, hogy nem engedték be a testvéremet, de csórikámmal végigjátszották ezt az egész színjátékot. Zoli beszélt telefonon az öccsével, este bulizott, de semmi baja nem volt már. Ez a szarzsák, az egyik leggenyább ır. Százhatvan centi magas, kövér kis abortuszmaradék, az életben sehol sem tartották semmire. Itt viszont az egyenruha egyben tartja, annak védelmében kiélheti magát. Ha feljön felsı szintre, már szuszog, de baromi keménynek hiszi magát. Huszonnyolc feljelentése van kegyetlenkedés miatt, de valahogy még mindig itt van. Csakhogy értsék, ha valami nem tetszik neki, vagy bármelyik ırnek, beviszik a rabot egy üres cellába, és összevissza verik, rugdossák. De ha a rab csak felemeli a kezét, hogy védje a fejét, azonnal kiabálnak: Láttad? Meg akart ütni! İrtámadás! Máris van jogcím hatástalanítani a rabot, és még egy jó kis bőnvádi eljárást is a nyakába zúdítani. Plusz két év letöltendı. így a rab, ha ütik, szépen maga mellé szorítja a kezét, és várja, hogy a szarzsák és a társai elfáradjanak.

Palinak viszont jól sikerült a találkozója a fiával. Le sem tagadhatná, ragyog. Na, ezt vették el Zolitól. Persze délután nyőgös, de meg lehet érteni.

Este kondi, fürdés, aztán néztük az X-faktort. Nórinak, hülyén állt a lenyalt séró. Nem tudom, miért borzolja a

nézık kedélyét az ízlésficamos frizuráival. Megint kap majd hideget-meleget az interneten.

Vasárnap, amikor Pali kinézett a függıfolyosóra, látja ám, hogy HIPI van, nem sokkal mellettünk. Tudjátok, a biztonságiak opciója, amikor drogokat el is tiltott tárgyakat keresnek. Szóval hamarosan megtudom, milyen az, amikor valakit „megcsinálunk” a börtönben.

Ringó az áldozat, a kajaosztó. Az osztók elég magasan állnak a börtönhierarchiában, nekik ugyanis van állandó valuta a kezükben, ami nem más, mint a kaja. Ráadásul a saját szintjükön minden cellába benyitnak, osztanak vagy többet, vagy pontosan az adagot, sıt ha úgy tartja kedvük, kevesebbet. Persze kíséri ıket ır, de nem tud minden adagot lemérni. Szóval az osztóval jóban kell lenni, ha nem akarsz éhen maradni, ezért ki-ki a maga módján próbálja ıket megvesztegetni. Jó szó, kávé, cigi, vágott dohány, minden játszik. Persze ezt az ırök is tudják, így általában cserélgetik az osztókat a szintek között, hogy ne alakulhasson ki túl szoros összefonódás. Az osztók a munkájukból fakadóan a postás szerepét is betöltik, észrevétlenül vihetnek át dolgokat az egyik zárkából a másikba. De a börtönéletük is nagyobb veszélyben van az átlagnál, mert ha valakinek nem tetszik, hogy az osztó kicsit elszemtelenedik, vagy csak irigyli, szépen „megcsinálja” vagy „megcsináltatja”.

Ringó egy százharminc kilós cigány medve. Kifejezetten jó a viszonyunk, sokszor jön át hozzám dumálni. Úgy harmincöt évesnek néz ki, de a múltkor elárulta a valódi életkorát: huszonhárom. Én negyvennégy vagyok, szóval bıven lehetne a fiam. Azt meséli, a biztonsági tiszt célirányosan rá ment, a zárkatársa cuccaihoz hozzá sem nyúltak. Az ı

szekrényét viszont darabokra szedték, majd ı stiftes dezodorját kihajtva, a stift alá rejtve egy kis nejlonzacskóban nyolc-tíz darab tablettát találtak Nem az övé, valaki odatette, és ráküldte a biztonságiakat. Nem tudom, mi lesz a következménye, de ilyenkor megnézik, mi a tabletták célja, hogy gyúrós cucc vagy kábítószer, aztán kiveszik a munkából, fegyelmi lap, esetleg kedvezmény megvonása. Azt mondja, lehet, hogy megússza, mert maguk a biztonsági ırök is arra gyanakodnak, hogy szándékos lejáratásról van szó.

Felmerül a kérdés: Hogy kerülhet cucc a dezodorba, hiszen a szekrények fémbıl vannak, és lakattal zárjuk? Én is megkérdeztem, mire kiröhögtek. A válasz: ez börtön, itt tolvajok, betörık, gyilkosok laknak, szerinted meddig tart egy lakatot kinyitni?

39. FEJEZET

Hétköznapi ünnep

Mit tanultam meg?

„Baromira félek a fájdalomtól. A lelki fájdalomtól. Nem bírom elviselni, nem bírom feldolgozni, ezért inkább nem

is engedem át a lelkemen.”

Hétfın nagyon nem volt kedvem munkába menni, folytattuk a leltár elıkészítését, de direkt megnéztem, hogy csak abban a raktárban, ahol ma napközben tartózkodtunk, hány dolgot kellett felcímkézni, majd leszámolni: 1353 különbözı tétel, ami azt jelenti, hogy ennyiszer kell stimmelnie a darabszámnak. 9 alátét, 2000 csavar, 8,5 kg szeg. Na, ez három tétel. Ebbıl csak ebben a raktárban van 1353 darab, és tíz raktár tartozik hozzánk…

Szépen sütött a nap, kint jó hideg volt, igazi szép téli idı. Képzeletben sokszor máshol járok. Az arcomat a nap felé fordítom, behunyom a szemem, és felidézem a muraui hüttét és a lejtıket, ahol Ancsival és a lányokkal ugyanilyen szikrázó idıben síeltünk. Látom a pályát, az asztalokat, érzem a forralt bor illatát. Nem fáj, sıt jó érzés. Aztán csörren a fémhulladék, és újra itt vagyok a rácsok mögött. Tudom, hogy nyálas, de leszarom. Az én életem, velem történik. Vadászni is szoktam az emeletes ágy felsı matracán. A nyitott ablaknál bámulom a teliholdat, és már ott is vagyok az erdıben. A Bakonyi katlanban látom a disznókat a kukoricatarlón, sıt meg is szoktam lıni ıket. Na, elég ebbıl!

Most mesélek valami vicceset. Ringó cellájában

kávéztam, és hallgattam a cellatársa történetét. Feri, hatvan év körüli, vidéki cigány ember, nagyon ízes, rekedt hangon beszél, imádom hallgatni. Jön a szokásos „ártatlanul ülök” sztori, de ez nagyon vicces, legalábbis nekem. Fémlopással lebuktak ketten, de elvitte egyedül a balhét, amiért kapott öt hónap letöltendıt. Mondja a bőntársának, hogy küldjél majd csomagot, meg némi pénzt telefonálni. A csávó mondta: oké, de az anyja feljelentette Ferit a rendırségen, hogy zsarolja a fiát. A mama ezt így értelmezte. A zsarolás kísérletéért kapott az öt hó napra még három év fegyházat. Ez igen, mondom, de hogy létezik ez? Úgy, hogy a bíró beszámította, hogy már volt büntetve vagy húsz éve egy kicsit nagyobb ügy miatt. De szemét, mondom. Mi volt az a kicsit nagyobb ügy? Hát, emberölés… Ja! No azért nem kellett volna három év letöltendı fegyházat adnia, mert csomagot kértél. Ja, nem. Csak a bíró elıtt azt mondtam a bőntársamnak meg az anyjának: ha kilépünk innen a terembıl, mindkettıtöket megbaszlak, de az biztos, hogy a fejeteket levágom. Te Feri, ez a bíró neked akart jót, hiszen csak ha az egyik ígéretedet váltod be, az már tíz év. Hát lehet mondja.

Szóval ilyenek az „ártatlanul ülök három évet” sztorik. Meló után bejött hozzám Vivien, aki az elızı könyvet

írta rólam. Mókás volt, mert azt hittem, az ügyvédi beszélı helyszínén találkozom vele, ahol rabbal nem találkozna. Ehhez képest behívtak a földszintre, és a falhoz állítottak, rabok, felügyelık jöttek-mentek. Egyszer csak érkezik Vivien a maga módján, szıkén, csinosan, ahogyan szokott. Na, az egész börtön majdnem fellázadt, még az ır is úgy engedett a szobába utánuk, hogy: Na, ez igen! Utánuk, merthogy a BV csak úgy egyezett bele a könyv elıkészítésébe, ha valaki

mindig jelen van, nehogy olyasmit mondjak, ami biztonsági szempontból kínos lehet a börtönre nézve. Így viszont nem lesznek túl bensıségesek azok a beszélgetések. Mindenesetre abban maradtunk, hogy két hét múlva találkozunk, addig kitalálja a beszélgetéseink irányát, hiszen most tényleg csak másfél óra áll rendelkezésünkre kéthetente.

November 30. András nap. Vártam már. De nem azért, amiért egy átlagember várja, nevezetesen, hogy ünnepeljen a barátaival, szeretteivel, családtagjaival. Azért vártam és várom a születésnapomat is, mert tudom, hogy itt a börtönben fog elérkezni, és ha túl vagyok rajta, kevesebb van hátra. Így vagyok a Mikulással és a karácsonnyal is. Annál is inkább, mert ezeket az ünnepeket muszáj távolságtartással kezelnem, mert ha átengedem a lelkemen, nagyon könnyen bereccsenek (börtönszleng, összeroppanást jelent). Az meg itt megengedhetetlen.

Pali és Zoli felköszöntött reggel, de még az ıröknek is eszébe jutott, ami furcsamód jólesett.

40. FEJEZET

A Korcsolya

Mit tanultam meg?

„Nem vagyok bőnözı. Hibáztam, ezt elismerem, de nem vagyok bőnözı.”

Aznap laza nap volt a melóhelyen, legalábbis annak ígérkezett mindaddig, amíg hét után tíz perccel megérkezett tajtékozva a két munkáltató tiszt közül az egyik azzal, hogy le van zárva az iroda, a kulcs meg bent van egy fémkazettában, a másik kulcs meg a Laci bácsinál, aki ma szabadnapos. Mi legyen, a fene egye meg?! Jött az isteni szikra, hívjuk a Korcsolyást! A valódi nevét mondták, de én senkit sem hívok ebben a könyvben a vezetéknevén, a keresztnevét meg nem tudom, marad a beceneve. İ különleges rab, már említettem, de most részletesebben szeretnék vele foglalkozni. Úgy ötven körül jár, kifejezetten jóképő férfi lehetett, még most is maradt sármja. Jó rá nézni, a börtönben különösen. Valaha mőkorcsolyázó volt, elég magas szinten őzte ezt a sportot, fizetés kiegészítés okán éjszakánként felléptek a Lidóban a mőjégen, egy showban, amiért természetesen jó pénzt kaptak. Igen ám, de abban az idıben tilos volt amatır sportolónak, sporttevékenységért pénzt felvenni, hiszen akkor már profinak számított és azt tiltották idehaza. Amikor fény derült az éjszakai fellépésekre, azonnal kirúgták a sportegyesületétıl. Taxis lett aztán, de közben az éjszakában megismerkedett néhány keményebb figurával, akik belevitték egy pajszeres betörésbe.

Ötvenezer forintot kapott, ami 1980 környékén még nagy pénz volt. A taxizásból tízezer jött össze neki havonta, a betörés meg egy este ötvenezret hozott. Viszont elkapták ıket, börtönbe került. Az eredeti szakmája esztergályos technikus, így hát volt technikai érzéke. Egy nap az egyik rab zárat próbált javítani a börtönben. İ csak nézte, de miközben volt elképzelése, hogyan is mőködik, hallgatott, mert félt, hogy felsül. Aztán egy hónap múlva, kiszabadulva, azonnal vett egy ilyen zárat. Szétszedte, majd úgy, ahogy ı gondolta, összerakta. Sikerült. És ezzel elindult egy karrier. Nem volt megállás! Sem a betörésekben, sem a különbözı zárak megtanulásában. Saját bevallása szerint nincs ma olyan zár Magyarországon, amilyet ne tudna kinyitni, aztán, talán a hihetıség kedvéért hozzátette, hogy mégis van két olyan zár, ami rajta is majdnem kifogott. Az egyik négy óra folyamatos próbálkozás után nyílt ki, a másikat csak megfúrva tudta megadásra bírni. Mindez otthon, gyakorlás közben, nyugodt körülmények között. Terepen hozzájön még a drukk, meg a körülmények, a csend, az örökös fülelés, hogy nem jön-e valaki.

Szóval megérkezett a Korcsolyás, hogy rutinmunkaszerően kinyissa az ırök irodáját. Magyarul, legálisan törjön be. Mosolyogva készült hozzá, letette a kis szerszámosládáját, majd a filmekbıl látott két pálcikát kezdte a zárba tuszkolni. így nem járt sikerrel, de a mosolya egy pillanatra sem lanyhult. Kezébe vett egy kulcsot, amin látszólag ugyanolyan bereszelések voltak, mint egy normális kulcson, be a zárba, ki a zárból, gumikalapáccsal hármat ráütött, mint egy bővész, majd hopp, a zár rögtön elfordult, az ajtó pedig nyitva. Taps, meghajlás. Persze csak képzeletben.

Aztán különös kegyben részesültem, elárulta a titkát.

Csak nekem, de megkért, hogy ne adjam tovább, mert akkor oda a csoda, és nı a konkurencia. Kettesben ültünk az öltözınkben, ı pedig rajzolt, magyarázott, mint egy jó tanár. Látszott, hogy büszke a tudására, és nekem is jólesett, méltónak talált arra, hogy megossza a nagy titkot. Persze akár egy komoly bővész, csak az egyik trükkjét árulta el, a többi az övé marad.

Azért az érdekes, hogy szerinte egy ilyen bőn-cselekményért, amilyen az enyém, nem lenne szabad a magafajta bőnözık közé engedni. Azt is megmondja, miért. Ha kiengednek, én nyilván nem leszek sem tolvaj, sem betörı, de ha egy olyan srác kerül be, mondjuk húszévesen, akinek van affinitása az efféle dolgokhoz, és találkozik néhány ügyes, karizmatikus bőnözıvel, szinte biztos, hogy erre az útra fog lépni. Beszippantja a nagy buli, a könnyen szerzett pénz lehetısége, a nık, a látszólagos hatalom. A börtön olyan, mint egy fıiskola vagy egyetem, itt a bőnözés egy emeltebb szintjét lehet elsajátítani, és ha a „végzıs” kikerül, máris munkát ad a rendırnek, nyomozónak, ügyvédnek, ügyésznek, bírónak, majd az összes börtönben dolgozónak. És már be is zárult a kör.

Közben Korcsolyás elmesélt egy kedves sztorit. Lecsukták, persze azonnal vitték dolgozni a lakatosokhoz, ı meg unalmában zárakat, lakatokat nyitogatott, gyakorolt. Jött egy buzgómócsing fegyır ordítva.

– Mit mővel, maga barom?! – Jelentem, gyakorolok! – Mit képzel? Maga nem azért van börtönben, hogy itt

gyakoroljon a kinti betöréseire! Az összes szerszámát, zárját, lakatját elkobozták.

Másnap hívták ajtót nyitni, mert a parancsnok bezárta a

kulcsát az irodájába. İ sajnos szerszámok és rutin nélkül nem tudott zárat nyitni. TÍZ perc múlva mindent visszakapott, ki is nyílt az ajtó. Azt mondja, hol lenne a legnagyobb szükség rá, ha nem a börtönben? Hát nem itt van a legtöbb zár? És joggal röhög a markába.

41. FEJEZET

Egy kis rovartan

Mit tanultam meg?

„A csótány undorító állat. Azok az emberek, akik mások vérét szívják és élısködnek rajtuk, még náluk is undorítóbbak. Sajnos a médiában (is) vannak ilyenek.”

Minden ember – na, jó, majd minden ember – idegenkedik a bogaraktól. Ha a lakótelepen feltőnik egy poloska vagy csótány, az, kemény probléma, mert roppant nehéz kiirtani. Viszont van lehetıség arra, hogy vegyünk otthonra különbözı csótány meg poloskairtó szert, vagy egyszerően csak kihívjuk a rovarirtó kommandót, akik pikk-pakk, rendbe teszik az otthonunkat. Na, ez itt a börtönben lehetetlen. A Kozma utcai Győjtı több mint százéves épület, a lakói sem mindig a higiénia úttörıi, ráadásul túl sok ember él túl kis helyen. Törvényszerő, hogy elıbb-utóbb – vagy fogalmazzunk pontosabban: állandóan jelen vannak a különbözı gusztustalan élısködık.

A csótányokkal sok baj nincs azon kívül, hogy gusztustalanok, és nem túl jó érzés arra gondolni, hogy amíg az ember alszik, egy öt centis csótány sétál a szája szélén, a mellén, vagy akár az ágyékán. Azok sem felemelı pillanatok, amikor éjszaka pisilni kell, és az ágytól három lépésre található vécéig sétálva apró sercegı hangok kíséretében két-három csótány életét oltjuk ki a talpunkkal. De ez „csak” undi.

Na, de a poloskák! Hihetetlenül ügyesek. Szúrósak és kegyetlenek. Méretük a gombostőfejnyi és a lencse

nagyságú között változik. Bosszantó tulajdonságuk, hogy csak éjjel, sötétben, és akkor támadnak, amikor az áldozat már alszik. Állítólag érzékelik a megváltozó széndioxid-koncentrátumot és a lelassult légzést. Vérszívók. Ha egyszer jól teleszívják magukat, fél évig nincs szükségük újabb adagra, viszont azonnal szaporodni kezdenek. De nagyon. Rohadt egy féreg, nem olyan, mint a szúnyog, ami csak egy helyen szúr meg, hanem próbafúrásokat végez. Nem hülyülök!

Tehát három-négy csípés is van egy vonalban. Minden fúrás helye külön viszket, vakarásra megdagad, kisebesedik, borsónyi, kemény göböket alkot, és körülbelül egy hónapig aktív marad – már fájdalom és viszketés szempontjából. Nincs olyan része az emberi testnek, ahol ne akarna csípni. A rabtársam férfiasságát szemelte ki valamelyik aranyos, és gyakorlatilag tönkretette az életét. Azt mondta, nem lehet elképzelni, milyen kínokat élt át. Nyolc csípés található a nemi szervén. Már rajtam is van. Elıször Ancsit kértem, küldjön be pumpás bio rovarirtót, mert akkor ezt az egyfélét engedték be. Azt nem kapott, küldött másfajta pumpást, nem hajtógázosat, de azt megsemmisítették a biztonságiak. A poloska meg eszik és szaporodik. Elegem lett, szóltam a nevelımnek. Tényleg lehet valami abban, hogy nagyon figyelnek, nehogy rossz hírüket vigyem, mert húsz perc múlva jöttek: csak alsógatyát, zoknit, piperecuccot vihetünk magunkkal, leköltözünk a földszintre, mert itt rovarirtás lesz másnap reggel. Minden ruhát ott kellett hagyni, a matracot, ágynemőt is. Persze nem jó ilyenkor összepakolni, és lecipekedni, de ha meg akarunk szabadulni ezektıl az élısködıktıl, muszáj! Ugyanazt az utat járjuk be, amit a beköltözésnél. Új matrac, új párna, új ruhák, új cipı. A

raktáros azt mondja, ı már tizenhét éve ül, de ilyet még nem látott, hogy egy rab panaszkodik a poloskákra, és az egész BV haptákba vágja magát, ráadásul este hatkor. Mindenki tudja, hogy van poloska, de ki nem szarja le?! Hát ez börtön. Ott rohadjanak meg a csúnya gonosztevık! Legalább ennyi haszna van, hogy ismert vagyok, a rabok legalábbis hálásak. Amíg irtottak, a földszinten voltam, épp szemben a volt magánzárkámmal. Fura, de szinte szeretettel nézem az ajtaját. Milyen hülye az ember!

42. FEJEZET

Jövıképek

Mit tanultam meg?

„Ahhoz, hogy esélyed legyen egy jobb, szebb életre, szerencse kell. Én mindig is rohadt szerencsés voltam,

de rettegek tıle, hogy eljátszottam. Talán örökre…”

Majdnem mindennap arról beszélgetünk, ki mit fog csinálni, ha szabadul. Nem tudom, mennyire jellemzı ez más rabokra, de a melóhelyen mindenki azt mondja, kizárt, hogy visszakerüljön. A huszonhárom éves Jani rövidesen szabadul, a leghamarabb, december 26-án. İ elsı bőntényes, amúgy jó érzéke van mindenhez. A raktárban ı tud a legtöbbet segíteni a vezetı raktárosnak, persze az is igaz, hogy ı került oda leghamarabb. A szüleit borzasztóan megviselte, hogy szeretett fiuk börtönbe került, anyukája és apukája is több mint húsz kilót fogyott, nagyon várják már, hogy leteljen a kiszabott három év. Talán ı megmenekülhet attól, hogy visszakerüljön. Imi már nehezebb eset. Bár rendkívül ügyes szerelı, és dolgozni is tud, született rosszfiú. Úgy néz ki, mint egy vásott kölyök, százötven centi magas, ötvenöt kiló, sokadik büntetését tölti. Azt mondja ı is, hogy elég volt, soha többet, de nem tudom, mi lesz vele, ha visszakerül a régi baráti körbe, és jön egy újabb kísértés. Ráadásul nagyon jól el van a börtönben, mindenki szereti, kis rosszcsont, szinte jól érzi magát, számára a sitt nem elég visszatartó erı.

Zoli a legbonyolultabb. Negyvenkét éves, ı az, aki az öngyújtós pisztollyal akarta kirabolni a vidéki postát.

Több mint négy éve élvezi a börtön vendégszeretetét, gyakorlatilag mindene tönkrement ennyi idı alatt kint. Ráadásul, ahogy írtam, a postai alkalmazott hölgynek élete végéig havi kilencvenezer forintot kell fizetnie. Nem riad vissza semmilyen melótól, a börtön elıtt ápoló, mőtıssegéd, de még sírásó is volt. Mégis kétséges, hogy lesz-e még egy esélye, és ha igen, elég lesz-e ahhoz, hogy újra felépítsen egy életet. Gondoljunk bele, enni kell, aludni kell, életjáradékot kell fizetni, ráadásul büntetett elıélető. Ki fogja alkalmazni, és mennyiért? İ az átlagnál jóval intelligensebb, de talán épp emiatt reálisabban látja, mi vár rá. Nagyon nehéz dolga lesz Vajon ellenáll-e a sötét oldal hívogatásának?

Ja, és még ott vagyok én is… Hát, azt hiszem, biztosan állíthatom: köszönöm, nekem ebbıl untig elég volt! Láttam. Megtapasztaltam. Kösz!

43. FEJEZET

Rendırök rabruhában

Mit tanultam meg?

„Médiásként nincs siralmasabb annál, mint amikor látok egy mősorvezetıt, aki nemes egyszerőséggel buta.

A tehetségtelenség megbocsáthatóbb bőn, mint a butaság.”

Szombat, semmi sem történik, de arra jutottam, talán az is érdekes lehet egy civilnek, hogy miként telik egy hétvége a börtönben, amikor az ember nem csinálhat semmit. Szóval fél hatkor ébresztı, háromnegyed hétkor létszámellenırzés, aztán a totális nihil. Nem kis kihívás, higgyétek el!

Három felnıtt ember nyolc négyzetméteren kénytelen együtt élni úgy, hogy nem mehet ki. Az ajtót ugyan nem zárják ránk, de mégsem mozdul az ember, legfeljebb a szomszéd zárkába sétálhatna át, de ott is laknak már hárman, biztosan nem örülnének egy negyedik oxigénfogyasztónak. Ezért csak akkor megyünk át, ha muszáj. Szóval marad az ágy, aki tud, megpróbálja átaludni a nap nagy részét, azzal is telik az idı. Nekem ez nem megy, hát megpróbálok olvasni, de már ahhoz sincs türelmem. Még mindig Spiró Fogságát rágom, nehéz regény, más idegállapot lenne ideális az olvasásához, de nekem most sajnos csak ez van. Azért hamarosan a végére érek. Gáz nincs, könyvem van dögivel, ráadásul Matyi Dezsı, az Alexandra tulajdonosa küld is be. Érdekes a kapcsolatunk, talán háromszor találkoztunk az elsı könyv kapcsán, mégis olyan

érzésem van, mintha régi barátom lenne. Aztán ha az olvasás már nem megy, jön a tévézés. Ezzel megy az idı, de szegény mősorkészítık nincsenek könnyő helyzetben, folyamatosan egy kritikus szemével nézem a mősorokat, csatornától függetlenül. Kapnak is tılem hideget-meleget. Hihetetlen, mennyire látszik, ha egy mősorvezetı rutinból dolgozik, ha nem elég képzett, vagy egyszerően buta. Néha már szégyellem magam, és azon töprengek, nem csak arról van-e szó, hogy savanyú a szılı. Nem akarok botránykönyvet írni, és nem akarok senkit bántani, de nagyon tisztán látni a tévések hozzáállását és képességeit, ha az ember arra van kényszerítve, hogy nézze ıket. Nem baj, talán egyszer még lehetıségem nyílik ezt is hasznosítani a saját munkámban.

Rettenetesen sokat számít, hogy kivel van az ember ilyen kis területen, ilyen hosszú idıre összezárva. Nem feltétlenül az a legrosszabb, hogy az ırök nem vesznek emberszámba, merthogy a társadalom selejtje vagy, nem ez a legrosszabb. Inkább az érzés, hogy megbolondulsz a semmittevéstıl, az unalomtól, hogy iszonyatosan lassan telik az idı, hogy az életed meghatározott idejébıl elvész egy értékes szakasz, hogy többnyire olyanokkal kell elkerülhetetlenül végigcsinálnod, akikkel kínszenvedés az együttlét. A legegyszerőbb és egyben a legáltalánosabb például, hogy valaki fizikai és lelki terrorban tartja a zárkatársát. Errıl mindenkinek lehet elképzelése filmekbıl, sztorikból. Na, aztán a csendes, feljelentgetés zárkatárs is elég durva és meglehetısen kártékony.

A szomszédban két volt rendır élt egy zárkában. A melegeknél és a pedofiloknál csak a rendıröket utálják jobban a börtönben. Elvileg tehát a két jómadár

iszonyatosan egymásra van utalva. Védeniük kellene egymást, vállvetve a külsı győlölet ellen. Na, ezek ketten jól egymásra találtak. Az egyik hatvan év körüli volt alezredes, az ország keleti felében volt magas beosztásban. A kiemelt nyugdíj nem volt elég, de éltek még a munkából adódó kapcsolatok, és a cigarettacsempészésbıl sokat lehetett keresni – egy darabig. Aztán jött az elkerülhetetlen lebukás, és a rendır börtönbe került, ahol eddig csak azok laktak, akiket ı juttatott oda. Talán ez az oka, hogy az egyikbıl a másikba szállítgatják. Harminc év szolgálat után nehezen veszi le a mundért: például amikor bekerültem, ı volt az elsı, aki meglátogatott, és három perc alatt harmincöt kérdést tett fel. A családi állapotomról, a kinti fizetésemrıl, mindenrıl tudni akart. Szerintem észre sem vette, annyira a vérében van. De ez még nem minden. Bent van már öt éve, és ez idı alatt komoly pénzt is keres. Merthogy minden börtönt, ahol eddig megfordult, feljelentett, és kártérítést követelt. Szinte mindig biztosra ment, hiszen a magyar börtönviszonyok köszönıviszonyban sincsenek az uniós szabványokkal, sokszor azzal sem, amit a magyar törvényekben írásba foglaltak. A dolog pikantériája, hogy amíg ı küldte ide a rosszfiúkat, cseppet sem érdekelte, hogy mi folyik egy börtönben, most pedig a saját bırén érzi, és kikéri magának a körülményeket, Szóval minden percét feljelentések írásával tölti, utálja is mindenki.

A cellatársa sem akárki, mi csak leukémiás pszichopata koboldnak hívjuk. Kopasz, a szemöldökét borotválja vagy nincs neki, százhatvan centi magas, kövér, vizenyıs tekintető, szóval nem egy matyóhímzés. A pszichopata jelzı sem véletlen, nyíltan szélsıjobboldali nézeteket vall, amikor errıl beszél,

szinte kéjjel mártózik meg a kegyetlenség és a brutalitás bugyraiban. Legyen cigány, sérült vagy meleg ember, neki egyre megy. A fizikuma ránézésre nulla, de ki tudja, milyen erı szabadulhat föl egy ırültbıl. Bár lehet, hogy ez is csak színjáték. Talán keménynek akarja mutatni magát, hátha nem bántják a rendır múltja miatt.

Szóval ık ketten cellatársak. Szemtıl szemben, mintha semmi gondjuk nem lenne egymással, de egymás háta mögött (hol az egyik, hol a másik jön át a mi zárkánkba) mindenféle szarnak elmondják a másikat. De ami a legszebb, levélben föl is jelentgetik egymást. De nehogy azt higgyétek, hogy nagy horderejő ügyekrıl van szó: hülyeségekért mártják be egymást, de olyan baromságokért, amiért mindketten elveszíthetik a kedvezményeiket, és évekkel tovább maradhatnak a sitten. Miért nem hagyják egymást élni? No és miféle ırei voltak ezek a rendnek?

Nekem? Óriási szerencsém van a zárkatársaimmal, „válogatott” rabok. Igaz, velem elég nehéz rosszban lenni.

44. FEJEZET

A bajnok

Mit tanultam meg?

„Az élet olykor nagyon igazságtalan. S az igazságszolgáltatásban sem egyformán mérik a

büntetést.”

Elkezdıdött a valódi leltár. Megérkezett egy öt fıbıl álló csapat, rihegtek-röhögtek, felragasztották a leltárcédulát, aztán elmentek. Mi meg dolgoztunk rohadásig, de végül is ez így van rendjén. Ha fordítva történt volna, jóval nagyobb szarban lennénk.

Elvileg lenne még három-négy színházi elıadásunk a színjátszó csoporttal, de újra betesznek nekünk: közlik, hogy az Ales nem szerepelhet benne. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha nem másnap lenne a következı elıadás. Még a profi színészeknek is nehéz a beugrás, hát még a civil raboknak. Mindenesetre felosztottam közöttük az alezredes szövegeit, nagyon lelkesen fogadkoztak, hogy a következı próbára megtanulják, és így, két próbával is lemegy majd valahogy az elıadás, ami nekik tényleg nagyon fontos. De aztán elmarad egy próba, nem jött értem senki, így aznap nem találkozhattunk, az elıadás viszont a következı napon, háromkor lenne. Biztatom magam, talán közvetlenül az elıadás elıtt még elpróbálhatom velük, de hogy az izgalom hatására mire emlékeznek majd, az kérdéses. İk nem profik, ha bármi kizökkenti ıket, nem tudnak improvizálni és továbbmenni. Úgy látszik, itt ez az egész tényleg csak a raboknak és az alezredesnek fontos.

Szomorú. Mától újra normális idıben kondizhatok, az új társam

Pali a kertész, kedden, csütörtökön és szombaton fél öttıl negyed hatig. Ez azért is jó, mert az elıttünk gyúró csoportban van Farkas Peti, így szabályosan találkozhattunk, hülyültünk, dumáltunk. Szerencsére nem veszítette el a humorérzékét, ahogy beléptem, egybıl elkapott az olimpiai bajnok szorításával, közben meg ordított az ıröknek, hogy segítsenek, mert a Stohl meg akarja ölni. Jó látni ezt a nagy gyereket, de annyira sajnálom, még mindig négyes fokozatban tartják, ez a legsúlyosabb, pedig a légynek sem ártana. Láttam a tévében egy csávót, aki megölte a munkáltatóját, felgyújtotta, elásta, elvitte a pénzét, a laptopját, és tizenhárom év börtönt kapott – nem fegyházat, börtönt. Azt harmadolják, és leül nyolc évet. Peti hét évet kapott, füvet termesztett, állítólag… İ fegyházas. Nyert egy olimpiát Magyarországnak. Persze én elfogult vagyok, de kérem, gondoljátok végig.

45. FEJEZET

A gyilkos ır

Mit tanultam meg?

„Az én szememben bőnös az, aki megfontoltan, aljas szándékkal, élvezettel képes bántani egy másik emberi

lényt. Na, az ilyen tényleg börtönt érdemel.”

Két munkáltatót szeretnék bemutatni, persze név nélkül.

A munkáltató az a fegyır, aki a munkahelyeden vigyáz rád, és felelısséggel tartozik érted, amíg nem a zárkaszinten töltöd az idıdet. Szóval ı is smasszer, de konyít valamit ahhoz a munkához, amit a rabok végeznek. Miután mi az intézeti raktárban dolgozunk, minden munkáltató hozzánk jön anyagért. Festık, villanyászok, asztalosok, szóval mindenki, de az urak az anyagokhoz nem nyúlnak, azokat a rabok trógerolják. Mióta ott vagyok a raktárban, ugyanúgy kíváncsiak rám az ırök, mint a rabok, szóval jönnek. Az az ır, akirıl beszélek, egy külön típust testesít meg, amelyik úgy érzi, produkáltatnia kell az embereit, hogy a mővész úr lássa, milyen fasza gyerek. Ma, ha tetszik, ha nem, Csillag születiket kellett játszani a raktárban! Az asztal mellé ültetett maga mellé, és a vele jött rabnak énekelnie kellett. Szegény borzalmasan érezte magát, de itt nem lehet nemet mondani, hát énekelt. Én, amilyen gyorsan lehetett, lenyomtam a képzeletbeli gombot, minél kevesebbet szenvedjen szegény, de láthatóan nagyon tetszett a játék az ır úrnak, mert késıbb visszatért hozzám egy szemmel láthatóan beszart roma rabbal,

hogy mesélje el nekem, miként fogja meg a fácánokat. Szegény csávó hebegve-habogva, végig attól remegve, hogy mikor röhögünk a képébe, elmondta, hogy este, amikor a fácánok felgallyaznak a fára, a szemükbe világít zseblámpával, majd leveri ıket a fáról. Na, az ır csapkodta a térdét a röhögéstıl, és huncutul rám nézett: „Ugye, mekkora hülye?” Mire én: ez bizony így van, el lehet így kapni a fácánokat. Mosoly lelohad, a leforrázott nagyúr fordul, hirtelen fontos lett a meló

A másik ır sokkal szimpatikusabb faszi. Hallottam mindenkitıl, hogy igen korrekt, segítıkész, bár kemény munkáltató. „Na, Stohl, jöjjön!” „Megyek!” És akkor belekezd, hogy tisztán jóindulatból arra kér, vigyázzak, miket írok le a készülı könyvemben. Azt mondja, tudja, hogy átlátom azt a színházat, ami körülöttem folyik, és biztosan tudja, hogy mi a véleményem, de ne felejtsem el, hogy itt mindenki érti a tréfát, de senki sem szereti. Kicsit megijedtem, mert azt hittem, nemcsak úgy általában beszél, hanem tudják, miket írok a naplómba. Bármilyen hihetetlen, nem zárom a szekrényembe, hanem az étkezıasztal fiókjában tartom. A lakatomat úgyis sec perc alatt kinyithatnák. Persze az is lehet, hogy lassan engem is elér az üldözési mánia. Hangsúlyozni szeretném, ez az ır tisztes, segítı szándékkal beszélt. Még mindig kedvelem. Miután elment, persze a társaim is belekezdtek, hogy ık azt szeretnék, hogy végre valaki ıszintén elmondja, mi történik ebben a börtönben. Valaki, akire tényleg odafigyelnek, és elérhetné, hogy változtassanak a siralmas körülményeken. Bizonygatják, hogy szívesen tanúskodnak mellettem, ha szabadulnak, és szükség lenne rá. Én meg próbálom velük megértetni, hogy csak azt tudom leírni, amit látok és tapasztalok, vagy

érdekesnek találok. Biztosan lehetne rémregényt írni az ırök brutalitásáról, de én még nem láttam példát rá. Azt látom, hogy embertelen hangnemben ordibálnak a rabokkal: „A mocskos kurva anyád, te szemét geci, mit dörömbölsz az ajtón?!” Ez a minimum, ha az egyik rab nem az ır által kedvelt idıben akar telefonálni. Ütést, verést még nem láttam. Beszélik persze.

A következı történet szintén egy fegyırrıl szól, de csak a hallomásaimra hagyatkozhatok. Elég misztikus sztori, állítólag 1999 körül történt. Azért írok róla, mert az egész börtön errıl beszélt, a rabok nagyon kiakadtak, és azért ez jelent valamit. Már több mint tíz év eltelt, de vannak, nem is kevesen, akik akkor is a Kozma utcában voltak, és még mindig vagy megint itt vannak. A rabok pedig nem felejtenek. Szóval állítólag, és ezt hangsúlyozom – akkor, több mint tíz éve egy rabot annyira megvertek, hogy leszakadt a lépe a veséje, megrepedt a mája, és a sérüléseibe belehalt. Nem a rabtársai tették. Az akkoriak mind tudták ezt, és azt is, hogy kik vettek részt a – nevezzük nevén –gyilkosságban. Természetesen ezt nem lehetett eltusolni, nem is tették. Felelısségre vonták a tetteseket, közülük egyvalaki börtönbüntetést is kapott, itt mindenki úgy tudja, hogy összesen két évet, amit le is ült Tökölön. Ez nagyon-nagyon kemény, már ha igaz, de a bilit a folytatás borította ki. Történetesen ez az ember ma már újra a börtönben dolgozik ırként. Tehát találkozik azokkal is, akik tudják róla, hogy mit mővelt. Komolyan mondom, a tőzzel játszanak, akár azért, mert valaki leszarja a következményeit, és bosszút áll, akár azért, mert a rabok azon dühöngenek, hogy velük bármit meg lehet tenni büntetlenül. Szóval szar helyzet. Még, egyszer fontosnak tartom elmondani, hogy nem

rágalmazni szeretnék, de túl sokan állították, hogy ez megtörtént.

46. FEJEZET

Ki költözzön?

Mit tanultam meg?

„A börtön megtanít, hogy kizárólag a saját érdekeddel törıdj, akkor is, ha a másiknak kellemetlen.”

Azt hittem, kilenc körül érkezik az Ales, de nem jött. Nem tudom, mi történt, volt-e elıadás. Ez is nagyon szar itt, hogy ha nem mondják, akkor te semmit nem tudsz arról, ami történik körülötted.

Egyre nehezebben találok olyan elfoglaltságot, ami lefoglalna. A legnagyobb teher az unalom, a semmittevés. A srácoknak azt próbáltam feszegetni, hogy az embernek nehezebb, ha rövidebb a letöltendı ideje, mert így minden áldott nap azon jár az esze, hogy X óra Y nap Z hónap van még. Míg, ha hat év van hátra, sok értelme nincs számolni a napokat, inkább évszakokat vagy karácsonyokat, szilvesztereket számol az ember. De persze nem sikerült meggyıznöm ıket. Hát igen, mindenkinek az a hosszú, amit kapott. Ez nagy börtönigazság.

A szomszéd cellában ülı rendırök egyikét utolérte a sorsa, kivették a munkából, mert állítólag belenézett egy számítógépbe, ami tényleg gáz, mert akár az én rokonaim nevét vagy címét is megnézhette, és késıbb akár használhatja is. Persze azonnal feljelentette az egész BV-t, de ezúttal kiderült, hogy most az egyszer maga alatt vágta a fát. Nem elég, hogy mindenkirıl adatokat győjtött, de a számítógéprıl a kapcsolattartó adatait is megnézte, és ez a marha még egy füzetbe föl

is írta, amit ráadásul megtaláltak nála. Ez azonnali fegyelmi, ami a kedvezmény megvonásával járhat. Majd egyéb apró huncutságok is kiderültek. Szóval soha nem volt rendır alezredes, hanem csak törzsırmester, ami sokkal kisebb rang, ráadásul mindössze körzeti megbízott. A börtönben bevett dolog a kamuzás, a vetítés, messzirıl jött ember azt mond, amit akar. Van is itt szállodalánc tulajdonos, van, aki milliárdokat lopott, és otthon várja a pénz…

De térjünk vissza a kilesett kapcsolattartó listához. A bukott rendır sok nevet felírt, sok címet, nyilvánvalóan célja volt vele. Ha kisstílő, felhívja a rokont, és pénzt kér a rab nevében, ha merészebb, akkor zsarolhatja is bármelyikünk hozzátartozóját, hiszen tudja a címét, telefonszámát. Nem vagyok paranoiás, de ne felejtsük, börtönbe azok kerülnek, akiknek alacsony az erkölcsi küszöbük. A fickó amúgy úgy néz ki, mint egy jóságos plüssmackó. Hát nem aranyos?

A meló után ledıltem. Pali keltett azzal, hogy át kell költöznie a szomszéd zárkába, mert a rendırt elszállították. A másik meg nem lehet egyedül a cellában. Fölkeltem, és megkértem a nevelımet, hogy ha lehet, ne Palit tegye át, mert mi elég jól megvagyunk. Viszont szegény munkatársam, Zoli, késıbb érkezett, és még elég jóban is van a szélsıjobbos volt rendırrel. Így esett, hogy neki kellett költöznie. Kicsit szégyellem magam, de a börtön megtanít, hogy kizárólag a saját érdekeddel törıdj, akkor is, ha a másiknak kellemetlen. Szar érzés, de ha nem teszem, nekem lett volna szar. Akkor most mi a helyes? Vagy csak én vagyok ilyen nyámnyila?

47. FEJEZET

Merengı

Mit tanultam meg?

„Döbbenetes, mennyi minden történhet egy emberrel az élete folyamán. Jó s rossz dolgok is. A lényeg, hogy a különbözı tanulságokat levonjuk belıle. Még ha olykor

rohadt nehéz is.”

A rosszfiúk csak arról az egymilliárd-kétszázmilliós lopásról beszéltek, nagyon sokan szurkolnak az elkövetıknek, aztán jött a hír, hogy a rendırség elkapta ıket. Azonnal megszülettek a teóriák, verebek voltak, iszonyú nagy hibát követtek el. Még nem mondta a tévé, hogy mi az a töredék pénz, amit megtaláltak, de én úgy okoskodtam, hogy legfeljebb kétszázmillió lehet, a maradék egymilliárdot biztos helyre tették. Nem lebuktak, hanem szándékosan lebuktatták magukat, mert így csak nyolc évet kaphatnak, abból kedvezménnyel hat év lesz, kijönnek, és élnek az egymilliárdból, mint Marci Hevesen. Késıbb kiderült, hogy még kevesebbet szándékoztak visszaadni, konkrétan hatvanmilliót, ügyesek. A legnagyobb vicc, hogy az egyik fırendır a sajtótájékoztatón úgy viselkedett, hogy Chuck Norris kutya fasza hozzá képest.

Hosszú idı után újra voltam sétálni. Hideg volt, de kifejezetten jólesett. Ki van ez találva, az ember egy órán át sétál, ha akarja, ha nem, friss levegı kerül a tüdejébe, kicsit el is fárad. Fura a hidegben kutyagolni a sok kopasz, szürke kabátos ember között. Egy voltam

közülük, már nem vagyok senkinek újdonság. Tudják, ki vagyok, honnan jöttem, de ez már senkit nem dob föl. Szép lassan én is hozzájuk szürkültem.

Este felültem a felsı ágyra, kinyitottam az ablakot, hogy elszívjak egy cigit. Ott a rács, a rácson túl pedig a börtön többi épülete téli sötétségben. A reflektorok megvilágítják a börtön falait, a tetején a szögesdróttal. Az ablakomtól tizenöt méterre egy kazánház van, nagy, húszméteres kéménnyel, ami zúg, és dıl belıle a füst, koncentrációs tábor hangulat. Nem vidám. A tévében pedig mennek a karácsonyi reklámok. Ott ültem a rácsos ablak elıtt, és gondolatban most nem vadásztam, hanem azon gondolkoztam, hogy honnan, miként kerültem ide Nem pánikoltam, csak mosolyogtam, hogy mennyi minden történhet egy emberrel az élete során. Az biztos, hogy nagyon furcsa lesz erre visszagondolni, ha egyszer vége lesz.

Luca-nap van, természetesen felköszöntöttem a nagylányomat, énekeltem neki a telefonba. Annyira drága volt! Azt mondta: Apa, mindjárt vége, azt tudod? Mondtam, te hülye, még vagy három hónap. Aztán az után érdeklıdött, hogy milyen szabaduló bulit szeretnék, és mikor. A szabadulás napján vagy a következı hétvégéjén. Jólesik, hogy erre is van energiája, imádom a gyerekeimet!

48. FEJEZET

Szívatás és szívás

Mit tanultam meg?

„Nekem korábban sosem volt problémám. Persze erre csak a börtönben jöttem rá. Innen minden korábbi rossz eltörpül, reménytelenül feleslegesnek, semmisnek tőnik. Az életben tényleg minden csak viszonyítás kérdése.”

Meló: leltár. Most legalább szegény ırök is megismerik a magyarok istenét. Ugyanazt a munkát végzik, amit mi, csak azzal a különbséggel, hogy nekünk kell kikeresni az adott munkadarabokat, leszámolni, kicímkézni, kipipálni a listán, nekik csak a számokat kell mondani, és ha megvan, akkor egy pipa a listára és egy leltári cédula az aljára. Persze az elsı óra után, már én írom, és én ragasztgatom a leltári cédulákat, ık csak pipálnak. Három óra múlva panaszkodnak a drágák, hogy összemosódnak a számok a szemük elıtt. Ja, kérem, a leltározás nem méznyalás! İk persze abbahagyhatják, majd holnap folytatják.

Amikor pihentek, sztorizgattak egymásnak, közben persze érzem, hogy nekünk is szerepelnek. Két jó történetet mondtak el, mind a kettı szereplıje az az ır, aki állítólag agyonvert egy rabot. Úgy tőnik, ık sem kedvelték, már az eset elıtt sem. Szóval a csávó nagyon büszke volt, hogy az ı szintjén, senki nem mert kint tartózkodni, még akkor sem, amikor az elítéltek elvileg átmehetnek a szomszéd zárkába. Lement a földszinti nagy ırhelyre, ahol az összes szint kameraképét lehet látni. Igaz, csak egy monitor van, ezért úgy ellenırzik a

szinteket, hogy „csatornát” váltanak. A csávó kevélyen elterpeszkedett a monitor elıtt, persze hangoztatva, hogy milyen fegyelem van az ı szintjén. Igen ám, de a szintek tök egyformák, és egy kis beszélgetés után a kollégák átkapcsoltak egy másik, normálisan mőködı szint képére. Mondják ám a havernak: Nézd már, mi folyik a szinteden! Éppen rengeteg rab dumál kint a folyosón. Az emberünk a helyérıl ordítja: Vissza a helyetekre, faszszopók! A képen semmi változás, de a kollégák még tovább húzzák: Neked nincs szavad a rabok elıtt? Látod, rád se basznak. A csávó ırjöngve rohant föl a szintjére, ahol persze senkit nem talált, hiszen kint sem voltak. Baszd meg, mire fölértem, bekotródtak. És liheg, majd megdöglik. Dehogy kotródtak, nézd meg! Megint a másik kamerát mutatják. A kurva anyátokat, meg döglötök, és elrohan. És ez így ment még kétszer.

Nem jött rá a barom, meg kellett neki mutatni, különben ott döglött volna meg a fel-le rohangálásban. Azt persze sosem lehetett tudni, hogy mikor törleszt a rabokon, akik persze az egészrıl semmit sem tudtak.

A másik történet egy közönséges kitolásról szólt. Úgy ízesítik a teát, hogy elıre összekeverik a cukrot a por alakú citromsavval egy vödörben, merıkanállal ebbıl osztják aztán a kész teát. Hajnali négykor megy teázni a hülye, a kolléga, és összekeverte a citromsavas keveréket a cukorral. Csak pakolta befelé a „cukrot” a bögréjébe, legyen jó édes. „Nem én fizetem, hehe.” Aztán jó nagyot kortyolt, majd a bajsza is égnek állt. Megérdemelte.

Másnap nagyon kemény nap volt a melóhelyen. Hetven vasszéket kellett felhordanunk, és teherautóra rakni, majd huszonöt fémszekrény következett. Aztán

lazításképpen folytatódott a tegnapi leltár, némi tisztálkodó szer kipakolásával, majd húsz darab negyvenkilós fapad felpakolása következett. Utána érkezett a hír, hogy még kell nyolcvan vasszék. Ugyanannyi selejt érkezett vissza a pincébe. A végén még a seggemen is vettem a levegıt a folyamatos lépcsızéstıl, de legalább telt az idı.

A konditeremben találkoztam Farkas Petivel, nagyon odavagyok ezért a marháért, hihetetlen. Szarkasztikus humora van, hál istennek, még bírja a börtönéletet, nem zakkant meg. A felesége beküldte neki a könyvemet, marha büszke voltam, kérdeztem, hogy olvasta-e. İ halál komoly képpel közölte, hogy csak a negyedik fejezettıl, mert az elsı hármat a rabtársai elszívták. Vagyis abba csavarták a dohányt, valósággal szívták magukba a gondolataimat. Itt jöttem rá, hogy szívat. Pedig volt valóságalapja, mert Pali sokszor látta, hogy elítélt lapozgat egy könyvet a könyvtárban, a hüvelyk, és mutatóujja között morzsolgatja a lapot, majd kijelenti, hogy nagyon jó könyv, kiveszi. Hogy mi a címe, mirıl szól, az tökmindegy, a lényeg, hogy a papír jó vékony legyen, jó cigit lehessen belıle sodorni. Peti az iskolába járóknál vett észre a múltkor egy új cigit, csíkos volt a papírja. Akkor jött rá, hogy a második osztályos általános iskolai füzetbıl készült. Bizony fontos dolog a tanulás.

Imike a kedvencem a munkatársaim közül, elmesélte, hogy miért kellett összevarrni a fejét. A feje tetején van egy kiborotvált rész, egy nagy I alakú seb, benne három öltés kék cérnával. Szóval felment a zárkájába, a modern B épületbe, ahol minimum nyolcan vannak egy zárkában, és épp kezdett volna kajálni, mikor észrevette, hogy az egyik vékony kis szerencsétlen rabtársát

kıkeményen fenyíti a másik zárkapartner. A konfliktus oka az volt, hogy a kis vézna kölcsönkért egy zacskó kávét, amit a börtönben egy adag kávénak hívnak, amiért 10, azaz tíz zacskó kávét kellett volna visszaadnia. Az uzsorát most már a kinti világban is büntetik, de bizonyos határig bent természetes, fıleg, ha a kölcsönadó erısebb, de a tízszeres szorzó azért itt is böki a jóérzésőek szemét. A kisfiúnk oda is adta a tíz kávéját, maradt neki öt, de a csúnya barátunk arra is szemet vetett. Szegényke sopánkodott, hogyan hívja meg a többieket egy kávéra a zárkába, ha mindet elveszi, de erre az volt a válasz: „Majd én megmondom, hogy te kit hívhatsz meg.” Na, ez már sok volt az én Imi barátomnak, aki szintén nem egy Góliát, százhatvan centi és hatvanhét kiló, de kint bokszolt, és bizonyos helyeken a börtönben ez elınyt jelent. Odaszólt, hogy hagyja már békén a kiscsávót, nem volt már elég? Pakold föl a kezed, kis köcsög, jött a válasz. Hát az én csöpp barátom fölpakolta. Lıtt neki két riasztót, az meg leült a seggére. Aztán megrúgta, amitıl eltört az uzsorás bordája. Könyörgött, hogy hagyja abba. Imike leült enni, majd arra lett figyelmes, hogy egy stoki landol a fején, amit a legyızött bajnokunk a háta mögül lendített ütésre. A feje beszakadt, az emberek közéjük ugrottak, a bunyónak egyelıre vége szakadt, de mindenki biztos benne, hogy lesz folytatása. Imike persze fasza gyerek, a vérzı sebét azzal indokolta az ıröknek, hogy hirtelen felült, és beverte a fejét az emeletes ágy toldásába. így szépen összevarrták a sebét a kórházban, és maradt minden a rabok között. Zajlik itt az élet! Ehhez képest nekem Palival a legnagyobb problémám, hogy melyikünk szellent nagyobbat a másik orra alá.

49. FEJEZET

Színjáték

Mit tanultam meg?

„ Sosem voltam afféle bólogatójános. De rájöttem, vannak pillanatok, amikor egyszerőbb kifejezéstelenül

bólintani egyet. Nem kerül semmibe, és szánalmas embereknek olykor ritka nagy örömet okoz.”

A következı munkanaptól szerencsére megmentett az Ales. A színjátszó körös fiúk jó formában voltak, öröm volt ıket nézni. Még azt is megtapasztaltam, hogy milyen egy rendezı sikerdarabját a nyári szünet után újra végignézni. Aztán hirtelen rádöbbentem, mindig elfelejtem, hogy ık nem a kollégáim, hanem bőnözök.

Történt, hogy a kultúrteremben cérnakép kiállítást rendeztek olyan képekbıl, amelyeket a rabok készítettek. Normális helyzetben az ember lepakolja a színpadról az állványokat, amikre a képek föl vannak ragasztva, majd a próba után visszateszi a helyére. Az én egyik „színészem” azonban úgy érezte, hogy méltónak kell lennie elıéletéhez, letépte az egyik képet, és már tömte is be a felsıjébe. Én csak néztem, szólni nem is mertem, de talán látta az arcomon, hogy mire gondolok. Egy szóval rendezte le a lopást: tetszik!

Meló után háromkor úgynevezett rabfórumot rendeztek a B objektumban, ennek az a lényege, hogy a rabok találkozhatnak a börtön parancsnokaival, akik tartanak egy tájékoztatást, a rabok pedig közvetlenül tılük kérdezhetnek, vagy elmondhatják, hogy mi nem tetszik nekik. Ez tök jó, nem? Csakhogy a gyülekezınél, amikor

átmentünk volna a fórum helyszínére, az osztályvezetınınk tartott egy kis eligazítást. Rövid volt, de velıs. Szó szerint ez hangzott el: „A fórumon nem szeretném egyikük hangját sem hallani, ha valami gondjuk van, ha visszajöttünk, itt megbeszéljük.” Mit mondjak szuper fórum volt… Hát csoda, hogy a parancsnok azt hiszi, minden a legnagyobb rendben van?

Pénteken meglátogatott a nagyon szimpatikus hadnagyom, aki az elején a nevelım volt. Minden esetre azt tudják, hogy az itteni körülményekhez képest mi jóban vagyunk. Szóval leültetett a pihenınkben, és elmondta, miért jött, miért küldték. December 22-én a Nemzeti Színház színészei bejönnek a Kozma utcai börtön és fegyház területén, hogy megajándékozzák a rabokat egy karácsonyi mősorral. Talán nem nagyképőség azt gondolni ehhez köze van annak, hogy ebben az idıszakban ebben az intézményben leledzem. Szóval ezek a nagyszerő színészek, Magyarország meghatározó mővészei, veszik a fáradságot, hogy karácsony szent napja elıtt két nappal bejöjjenek egy olyan helyre, ahová az ember egyébként nem vágyik. Ez eddig gyönyörő és megható, de jött a hidegzuhany. A BV-parancsnokság azt javasolja, hogy én ne vegyek részt a mősor megtekintésében. Igazán már nem is lepıdöm meg, csak értelmetlennek tartom. Nem értem, hogyan jutottak erre a döntésre. Vajon ha nem vagyok bezárva, eszébe jutott volna ennek a csapatnak egy börtönben karácsonyozni? Egy frászt! Van elég dolguk, bajuk kint is. Mitıl félnek itt? A hivatalos indok nevetséges, nem akarják, hogy botrány legyen, mert minden rab autogramot akarna kérni tılem. Hehe. Erre már nem is mondok semmit, igazán már annak is

örülnék, ha tényleg nem engednék megnézni a kollégáim elıadását, mert kíváncsi vagyok, mit szólnának, ha a mősor alatt nem találkozhatnának velem. Ismerve ıket, nehéz lenne befogni a szájukat. Szóval a válaszom a hadnagy úrnak az volt, hogy amennyiben a BV úgy ítéli meg, hogy ez a helyes döntés, én elfogadom. Nem fogok én ezekkel harcolni. Látom még eleget a barátaimat március 5-e, a szabadulás után.

A következı egy kicsit vidámabb történet. Az én kis társulatom, már majdnem profi, de mind a két épületben vannak még hasonló alkalmakra verbuválódó csapatok. Karácsonyra is összeállt egy csapat, amely ma tartotta az olvasópróbáját a színházteremben. Fontos az olvasópróba kifejezés, hiszen ez a szó szoros értelmében azt jelenti, hogy a szereplık elolvassák az elıadandó darabjukat. Na, a börtönben ez sem magától értetıdı! Az egyikük lassan, nehezen olvasta a meglehetısen egyszerő karácsonyi szövegét, folyamatosan a gyenge világítást szidva. Én már majdnem megsajnáltam, pedig nem éreztem úgy, hogy kevés lenne a fény a teremben, ám ekkor egy ır lépett be a következı utasítással: „Általános iskola második osztály, levonulás!” Szóval nem a fénnyel volt a probléma csak túl friss volt még az olvasás tudománya, talán jövıre, harmadikban már kevesebb fény is elég, lesz.

Akik a Télapó ünnepségre álltak össze, elég ügyesek voltak, de ık nem tudtak részt venni a karácsonyi mősorban, mert mind fogdára kerültek, ugyanis kábítószert falaztak be a zárkájukban az ünnepekre gondolva, de sajna „valahogy” megtalálták. Az már nem is furcsa, hogy az akkori csapatból már csak egy van a

mostani társulatban. A vamzer.

50. FEJEZET

Adventi „áhítat"

Mit tanultam meg?

„Nincs rosszabb a nyomorult, eseménytelen életnél. Igenis kellenek a kalandok az életben!”

Ezt is megértük, még nyolcvan nap! Hétvége van, a maga nyugis unalmával, legalábbis délutánig, de menjünk szép sorjában.

Talán a karácsony közeledte miatt, nem tudom, de mindenki sokkal feszültebb, mint egyébként. Elég normális fegyırünk volt szombaton, beceneve Szabály, persze nem véletlenül. Nála minden úgy megy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A fegyházasok még a munkába járók is – le vannak hegesztve, magyarán, zárt ajtók mögött tengetik nyomorult rab életüket. Bármerre jövünk-megyünk – mondjuk fürdésre, ing betőrve, nyakig begombolva, szóval fı a szabály. Kemény, de kiszámítható, ezért is érthetetlen, hogy miért épp nála akadt ki két rab. Ilyenkor csak azt veszi észre az ember, hogy hatalmas ordibálás tör ki a szinten, rab ordít az ırrel, ır minısíthetetlen hangnemben a rabbal, majd bekapcsolódik a földszint is. Mi az elsın vagyunk, de a gangrendszer miatt olyan, mintha egy bérház függıfolyosójának elsı emeletén ordibálnának és az udvari rokonok is beszálltak volna a vitába. Csak itt a további történések mások. Ha már a földszint is játszani kezd, akkor a rabnak annyi. Elcsendesedik a fenti ır, csak arra kéri a rabot, hogy készüljön, mert öt percen belül hívják le. Ez azt jelenti, hogy a földszinti ırök várják

egy erre elkülönített cellába elbeszélgetésre. A rab érzi a vesztét: „Nem úgy gondoltam! Én nem csináltam semmit!” Ezek a mondatok hangzanak el, aztán ezek sem. Amikor fél óra múlva, már nagyon megnyugodva, az elítélt visszatér a cellájába, olyan, mint a kezes bárány. Hát igen, a karácsony nem könnyő itt bent. Ezt a legkeményebbek is mondják, a legtöbb „falcolás” – öngyilkossági kísérlet – ilyenkor történik. Már lehet érezni, hogy az ünnepek miatt kezdenek befordulni az emberek. Amióta itt vagyok, most elıször szóltak be. Sétálni indultunk, és a karácsonyi missziósok közül odavetette valaki: „ Hé, Stohl, elütötted az apámat!”

Akkor csak rossz poénnak éreztem, de amikor kiértünk a szabadba, folytatta a szitkozódást: örül, hogy végre én is itt vagyok, és hogy nem úsztam meg. Mondom, ennek én is örülök. Na, erre: „Majd akkor örüljél, ha bezárnak minket a csurmába.”

Magyarul megfenyegetett. Azt már megtanultam, hogy jobb, ha nem hagyom magam, úgyhogy nem maradtam csöndben. Mondtam neki, rosszal kezd, mert akikkel én sétálok, a haverjaim, mind osztók, ami azt jelenti, hogy ha sokat ugat, pár napig nem eszik. A következı mondatok a már a „veled semmi bajom” szellemében fogalmazódtak. Nevel ez a börtön engem is, de mire?

Vasárnapi beszélı. Úgy várom, mint a karácsonyt. A nıvérem, Viki, majd a hülye barátom, Petár érkezik. Ez az elsı „rendes” látogatásom: hosszú asztal, egyik oldalon a rabok, a másik oldalon a látogatók. Mellettem egy cigány család, nagyon keményen nevel a látogató családfı. Nekem tetszik, Petár is élvezi, a nıvérem kicsit feszült. Olyan jó volt velük találkozni! Érdekes, elıször láttak a bevonulásom óta, látszott rajtuk, fıleg a nıvéremen a félelem, hogy mit fog látni rajtam, van-e

valami baj. De hamar eloszlattam minden kétséget, még egy kicsit rá is pakoltam… Történetek, szituk, csak úgy sziporkáztam. Jó volt látni, hogy megnyugodtak. Petár nem nagyon aggódik, ilyen szempontból jobban ismer, mint Viki, vagy csak egyszerően máshogy szeret. Vége, duda, még egy ölelés, puszi, megnyugtató nagy pislogások, majd vissza a helyünkre. Motozás, de nem a szokásos, mert nagyon közel ültünk a kintiekhez, alsógatyáig kell vetkıznünk. Mindent átnéznek. Írhatnám, hogy milyen embertelenül megalázó, de nem az, érthetı és praktikus.

Aztán hidegzuhany: a szomszéd zárkában megint megcsináltak egy csávót. Feljött az ır, megkérdezte, hogy melyik a srác kabátja, majd egyetlen mozdulattal kivett a zsebébıl egy zacskót. Fő és tíz darab rivó volt benne. Gondolom, nem a csalhatatlan fegyıri szimat vezette pont ehhez a kabáthoz és pont ahhoz a zsebhez, tökmindegy, a csávó fogdára került. De ha már ez megtörtént, a szomszédos zárkákat is végig hippizték. Minket emberségesen, de ahol a srác lakott, ott az utolsó fogpiszkálót is a földre szórták, tételesen átnézték, aztán pakolhatták vissza.

Talán az egyik legszörnyőbb dolog odabent a monotonitás. Mindig, minden ugyanúgy, ugyanabban az idıben történik. Ami ettıl eltér, az már kaland. Szóval közeledik a karácsony. Ez abból is látszik, hogy a havi egy csomagon kívül a parancsnok engedélyezett egy második, szigorúan ötkilós csomagot. A rabok nagy része már a hónap elején bekéri, így a beküldött pénzbıl készülhet a hónap végi bevásárlásra. Szóval most mindenki remél, szervezget, ígérget, hogy mi minden földi jó érkezik a karácsonyi csomagban. Aztán vágyjon, vagy nem, de általában nem jön. Marad a spájz.

Valahogy bent is odaadja az ember az utolsó fillérjét is így karácsonykor, mindenki vásárol, pakol a szekrényébe, készül.

Én most középszarul vagyok.

51. FEJEZET

A grúz

Mit tanultam meg?

„A nyugodt ember sokszor százszor veszélyesebb, mint az izgága.”

A munkahelyen semmi, leltár van, és mivel munkahely, semmit sem lehet csinálni, nem lehet olvasni, se könyvet, se újságot, még levinni a raktárba is tilos ilyesmit. Ülünk, dumálunk, hallgatjuk a rádiót, cigizünk, húzódzkodunk, és megırülünk az unalomtól, a semmittevéstıl.

Az egyik rab, nevezzük S.-nek, grúz, a bőncselekményének elkövetésében ez is nagy szerepet játszott. Azt hiszem, katonatiszti iskolába járt Magyarországon, és a kollégiumban sikeresen összerakták egy azerival. E két nemzet fiai meglehetısen nehezen viselik egymás társaságát, bizonyítják ezt az országaik közötti incidensek is. Na, ık sem jöttek ki jól. Tehát elballagott egy boltba, oszt vett egy baltát. A szobatársa meg egy vita közben elvesztette a fejét, a szó szoros értelmében. Ezért a meglehetısen durva cselekményért S, kapaszkodjatok meg: harminchárom évet kapott, kedvezmény nélkül. Már hat éve egy bekamerázott magánzárkában tengeti az életét, és állítólag egész jól viseli. Néhány szó S. paramétereirıl. Úgy két méter magas, százhatvan kiló tiszta izom, elképesztıen nyugodt, szinte semmivel sem lehet kihozni a sodrából. Civilben kiképzett kommandós volt, szóval szinte a kisujjában van a gyilkolás. Azt

mondtam: szinte, mivel az ítélet meghozatala után a Venyige utcai börtönben kezdte meg rohadását a szők falak között, és hívı muzulmán lévén napközben többször imádkozott. A muzulmán az imát imaszınyegen hajtja végre, számára a szınyeg szent. Most pontosan nem tudom, hogy egy butuska fegyır levizelte vagy leköpte, vagy csak beletörölte a lábát, de felébresztette az állatot S.-ben, ahogy azt anno a szobatársa is tette. Egy itteni ır elmondása szerint tizenhat fegyırt szórt szét egy pillanat alatt úgy, hogy komolyabb baja egyik ırnek se legyen, csak megmutatta, hogy lehetne. Az az ır sem kicsi, aki ezt a történetet elmesélte, s bevallotta, hogy S. az egyetlen, akitıl fél. Jó lenne egyszer látni S.-t, nem csak hallani róla.

52. FEJEZET

Karácsonyi depresszió

Mit tanultam meg?

„Győlölöm az álságos dolgokat. Talán azért is, mert én magam elég ıszinte vagyok. Nem tudok, és nem is

akarok mit kezdeni a felesleges hazugságokkal, megjátszással.”

Ma kaptam anyutól levelet, nincs túl jól, ugyan ezt nem írta, de éreztem, hogy rosszul érzi magát, rossz volt olvasni a sorok között. Nagyon féltem ıt, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy mi lenne, ha történne vele valami, amíg bent vagyok. Azt hiszem, megırülnék, és most nem túlzok. Hála istennek, jönnek a karácsonyi beszélıre, és majd jól feltöltöm szeretettel és energiával. Nem lesz, nem lehet semmi baj!!!

Nincs jó kedvem. Lehet, hogy az is közrejátszik ebben, hogy a tévébıl ömlik a karácsony, és ha hiszitek, ha nem, a rabok feldíszítették a börtönt, ahol minden csupa fém meg rács, meg háló. A szinteket elválasztó fémhálókról – amelyek arra szolgálnak, hogy senki ne tudja levetni magát a harmadikról – karácsonyfadíszek csüngenek. Kis csillagocskák, gömböcskék, dobozkák. Beszarok. Az egyik rabtársam mondta is viccelıdve, a börtön márpedig legyen komor, rideg, félelmetes. Álságos ez az egész, az biztos, hiszen ha valaki zárkazárás után zörög az ajtón, akkor elküldik a kurva anyjába az ırök. Szóval hangulatos ez a hely nagyon.

Jó dolog a beszélı, ha normális a család. Valahogy az ember, ünneplıbe öltözteti a testét, és a lelkét is. Már a

borotválkozás is sokkal akkurátusabban zajlik, sıt a beszélı elıtt egy órával elengednek fürdeni, nehogy azt lássák a kintiek, hogy nincs tisztaság. Az a legrosszabb, ha az ember kész van negyed tízkor, a beszélı meg tízkor kezdıdik. Ilyenkor az elítélt csak ül, és számolja a perceket, vár, hogy nyíljon már az a kurva zárkaajtó, és kegyeskedjen az ır azt mondani, hogy Stohl, beszélıre. Esik a hó, hideg van, de én szeretem az ilyen idıt. Ülök a beszélıszobában, és a falakon túlról meghallom Franciska hangját, ahogy énekel. Elfacsarodik az elítélt szíve, de vigyáz, hogy ne lássák meg, nehogy megijedjen a család. Franci röpül felém, Rebu szorít, anyu puszil, Ancsikám marad a végére, jól összecsókolom. Az ember a zárkán annyi mindent kigondol, hogy mirıl kéne beszélnünk, aztán ahogy ott ül, alig jut valami az eszébe. Anyu nem néz ki jól, fáradt, nincs étvágya. Szorongatom a kezét akkor is, amikor a kicsi az ölemben játszik, persze ı is olyan, mint én, folyamatosan bizonygatja, hogy nincs semmi baj, imádom… Rebuskám jól néz ki, januárban megy a Vörösmarty gimnáziumba felvételizni. De jó lenne, ha odajárhatna, ahova anno az apja is járt! Ancsi édes, de tényleg igaza lehet abban, amit múltkor a telefonban mondott, hogy kell egy kis idı, mire újra összerázódunk. Ne értsétek félre, nem a szeretet minıségével van a baj, csak én itt élek, ık meg odakint, és nagyon nehéz ezt a két világot összekötni. Annyira édes volt, hiszen látom a szemében, mennyire szenved a szeretethiánytól, de ezen most még nem tudunk segíteni. Remélem, ha ennek vége, könnyő lesz a visszazökkenés. Egy óra után a szó szoros értelmében elfáradtam. Ennyi információtól nagyon hamar elszokik az ember. Aztán odaadtam Ancsinak egy levelet, amit ki tudtam

csempészni, és mondtam, hogy ezt csak akkor olvassa fel, amikor a fa elıtt állnak és az következne, hogy boldog karácsonyt kívánnak egymásnak. Szóltam Rebusnak is, nehogy az én drágám elfelejtse a nagy felhajtás közepette.

53. FEJEZET

A Nemzeti

Mit tanultam?

„Abban a pillanatban, amikor a színésztársaimat gyilkosok és rablók között néztem, megtanultam, mi az a

szégyen.”

Jani utolsó napja a munkahelyen, 26-án szabadul, és már most arra készül, hogy minden rendben legyen. El kell minden felvett ruhadarabbal számolnia, mert ha valami nincs meg, akkor ugyanúgy, mint a seregben, kifizettetik vele. Megható volt, hogy még az ırök is úgy engedték el, hogy aztán vigyázzon magára, ne találkozzunk soha többé! Bevallom, nagyon irigylem. Ilyenkor már minden arról szól – az összes kézfogás és gesztus, hogy végre vége.

Aztán jött az üzenet, hogy mindenki vonuljon be a munkahelyérıl, mert érkeznek a Nemzeti Színház társulatának színészei. December 22-e van, 14 órakor kezdıdik a mősor. Jönnek a hírek, hogy hidegtálakat visznek a parancsnokiba, ott fognak zabálni a színészek. Röhögök, de még én is azt mondom, hogy miért nem azt kapják, amit mi kaptunk reggelire: kenyér, két szelet ehetetlen sajt. Állítólag ez nem is sajt, csak valamilyen növényi maradékokból van összesajtolva. Csodák csodájára mehetek én is megnézni ıket, de nem ám csak úgy. Az Ales úgy szerette volna, hogy már tizenegy órakor legyek ott a helyszínen, és segítsek a kis csapatnak felkészülni, mert már nagyon be vannak szarva attól, hogy a mi kis társulatunk lesz az

„elızenekar” a nemzetisek elıtt. Na, errıl szó sem lehet, nem engedik, így én is együtt vonulok a többiekkel. Leszarom. Mókás, ahogy eligazítást tart a rettegett osztályvezetı asszony, hogy érezzük magunkat megtisztelve, hogy a Nemzeti színészei ellátogatnak hozzánk, szemét mocskos alja népekhez. Ott állok a sorban, és egy személyben vagyok az alja nép és a Nemzeti színésze. Képzeljétek el, milyen lehet ebben a helyzetben hallgatni, hogy legyek normális, bekiabálásokkal ne zavarjam a mősort, ha nı van a színpadon, akkor ne hurrogjak – folyamatosan vigyorgok. Vigyorgok, de belül kurvára szenvedek, és még jobban szégyenkezem. Ha valaha nem tudtam volna, mi is az a szégyen, hát most bizony megtudtam.

Aztán indulás át a B épületbe. Ki az A-ból az udvarra – kábé ezer méter a szögesdrótos kerítés mellett, át az alagúton, újra udvar, ırtornyok, kutyás ırök. Na, így sem mentem még színházba, hogy mellettem ırkutya pofája kaffog, ırök kísérnek élesre töltött géppisztollyal a nyakukban. Itt, ma színháznézés lesz, különben…

A mieink kezdenek – mármint a rabok, akiket a színészek néznek. Majd elfelejtettem, hogy engem a legutolsó sorba ültettek, azt ne kérdezzétek, hogy miért, talán attól félnek, hogy megeszem az Alföldit vagy a Bodrogit. Nagy siker, a nemzetisek tapsolnak, nagyon jó fejek, aztán ık következnek. Bodrogi kezdi, imádják, mondom, nem lehet ezzel az emberrel betelni, két perc alatt az ujja köré csavarja a rabokat, aztán jönnek sorra: Hollósi, Söptei, Molnár, Makranci Zalán, Szarvas Józsi. Jól megy, hol vicces, hol drámai, hol szép. Aztán jön a finálé, mindenki a színpadon, és Gyula bácsi megint villant. Megtanítja a raboknak és az ıröknek a „Szeressük egymást” címő dalt, így együtt ordítja már

mindenki, majd a végén egy nagy „Boldog karácsonyt!” Nem hiszem el, mit mőveltek. Gyilkosok, rablók, verekedık, ırök színészek meg én, így együtt. Gyönyörő volt. Ahogy vonulnak ki a rabok, biccentenek, hogy köszönik. Jólesik, de nekem sok közöm nincs ehhez a csodához azon kívül, hogy itt vagyok. Kapok még egy ajándékot: odamehetek a színészbarátaimhoz öt percre. Mindenkivel ölelkezem, puszik csattannak, szabadkozom, mert hagymát zabáltam a melóhelyen – nem hittem, hogy testközelbıl láthatom ıket. Persze ık ezzel nem törıdnek, mondják, hogy inkább ne gyúrjak tovább, mert akkora vagyok, mint egy állat, szerintem nem, csak nem láttak három hónapja. Úgy látom, megérintette ıket a börtön. Azért még gyorsan rátettem egy lapáttal, hogy ez, amit itt láttak, nem az, ami van. Ahol vagyunk, a B az a munkásszálló, az A, ahol én vagyok, na, az a börtön. Pár szó a zárka méretérıl, pár nagy, idıs bőnözırıl, és már csak könnyes szemmel néznek. Aztán a parancsnok is segít, mert indulniuk kell, én meg maradok, hehe. Nagyon szeretem ıket, és szerintem nem sok ilyen közösség van, amely egy társukért mindezt megtenné. Le a kalappal a Nemzeti Színház elıtt! Én meg szégyellhetem magam, hogy ide jutottam. Hogy gyilkosok és rablók között nézem a színésztársaimat. Néhány hónapja még én is egy voltam közülük.

54. FEJEZET

Karácsony

Mit tanultam meg?

„Korábban győlöltem az ünnepeket, szenvedtem, mint a kutya. Legszívesebben menekültem volna. Amióta egy karácsonyt a börtönben töltöttem, sokkal jobban vágyom

a meghittségre.”

December 23-a, Viktória napja. Fontos, hiszen az egyetlen, gyönyörő és mérhetetlenül okos nıvéremet Viktóriának hívják. Az Isten éltesse sokáig! December 23-a pedig, ugye szenteste elıtt van egy nappal, csakhogy ez a nap nekem már karácsony. Ugyanis én sajnos az elváltak táborát erısítem, viszont volt feleségemmel, két gyönyörő gyermekem édesanyjával remek maradt a kapcsolatom. Ez több dolognak is köszönhetı, például neki és nekem, de poénkodás nélkül, mindig súrlódás nélkül oldjuk meg a látszólag nehezebb ügyeket is, mint például azt, hogy kinél legyenek a gyerekek szenteste. Szóval nálam már több éve december 23-án kezdıdik a karácsony a lányokkal, Ancsikával és Franciskával kiegészülve. Aztán 24-én délelıtt elviszem ıket az anyukájukhoz, és ott is szenteste van.

De vissza a böribe, ahol közben elhatalmasodott a karácsonyi hangulat. Néha egy kis csorba esik rajta, mondjuk, amikor a díszek felrakásával a következı kedves karácsonyi instrukciót kapják a díszítı rabok: „Feljebb kössétek már, mert valamelyik köcsög úgyis letépi!” Sajnos tényleg, a rajzok már tegnap elbővölték a

rabokat, és a friss tulajdonosok levélben kiküldték karácsonyi ajándéknak. A melóhelyen is nagy a sürgésforgás, jönnek a munkáltatók, és persze érkeznek velük rabok is, mindenki kölcsönösen kellemes ünnepeket kíván. Kaptam ajándékot is, a mesterbetörı, akirıl már írtam, esztergált nekem egy centiméter élhosszúságú kockát rézbıl, majd ebbe beleesztergált még egy kockát nyolc milliméter élhosszúsággal, majd ebbe még egyet öt milliméter élhosszúsággal. Ez egy kocka, amiben van még egy, és abban még, egy. Érdekes, hogy az ember még a börtönben is egybıl megtalálja a magafajta embert. Ahogy kinn szoktuk mondani, a szart mindig összefújja a szél. Rengeteg levelet is kaptam. Mókás, mert ha valaki képeslapot küld, azt akkor is odaadják, ha nem kapcsolattartótól jött. Akad belılük szép számmal.

Itt volt Ruttner, engedéllyel behozott bejglit, amit a család készített. Nagyon finom volt, de ami igazán meghatott, az egy üzenet volt. Amikor még kint voltam, elmentem a kecskeméti Karol Wojtyla szeretetházba, meghívtam egy ebédre a rászorulókat, és fel is szolgáltam nekik, egy kedves adományozó által felajánlott csirkecsomagot is osztottam. Oda olyan emberek járnak, akiknek nincs semmijük, és ha ez a szeretetház nem lenne, talán éhen is halnának, vagy legalábbis nagyon nehéz lenne a mindennapi betevı elıteremtése. Itt mindennap egy adag meleg ételt kapnak. Szóval ık, akiknek alig van ruhájuk, ételük, összegyőjtöttek nekem egy karácsonyi ajándékcsomagot, és készítettek egy közös fotót is, aztán ezeket elküldték Ruttnerral. Teljesen kész vagyok. Ilyenkor bıg az ember, nem amikor bántják. Ahogy kimegyek, az egyik elsı utam biztosan hozzájuk visz.

Aztán négykor végre telefon haza, Ancsi meséli, hogy már feldíszítették a fát közösen, most halászlevet esznek Franci kivételével, mert ı vajas zsemlét. Aztán Luca, Rebus felviszi Francit az emeletre, és Ancsi bepakol a fa alá, már szól is a csengı, megjött a Jézuska. A látogatáson elküldött levél révén én is ott leszek. Remélem, kicsit sírnak. Tíz perc múlva már biztosan túl vannak mindenen, jöhet a desszert meg egy finom desszertbor. Lobog a kandallóban a tőz, világít a fenyıfa, égnek a gyertyák, jó lehet. Itt is jó, csak nem nagyon.

December 24-e, szenteste. Nagyon féltem ettıl a naptól, de az is lehet, hogy nem is én féltem igazán, hanem mindenki más körülöttem, akár a börtönben, akár azok, akik kint tölthetik az ünnepeket. Mi tagadás, azért nem egy fáklyás menet a szeretet ünnepét egyedül tölteni, vagy gyilkosok, rablók, kábszeresek, bőnözık között. Furamód, talán mert kint is 23-a az elsı családos összejövetel, a tegnapi nap nehezebb volt. Ma igazán az volt fontos, ami körülöttem történt.

23-án éjszaka megvolt az elsı karácsonyi falcolás, magyarul öngyilkossági kísérlet. Ez ilyenkor gyakori a különbözı börtönökben. Általában nem akarják igazán megölni magukat, talán csak hiányzik nekik a törıdés. Most az a szörnyeteg vagdalta össze magát, akirıl már írtam, huszonöt éves, többszörös gyilkos, legutóbb szilveszterkor verte szét egy vasszékkel a zárkatársa fejét, de pépesre. Kár, hogy megmenekült. Makulának hívják, ami egyébként hibát jelent. Hát, ı rászolgált a nevére.

Egész nap ömlik a tévébıl a karácsony, persze bent is ünnepi a hangulat. Délután kettıig lesznek nyitva a zárkaajtók, addig lehet szomszédolni. Átvittem a

szomszédba a csomagban kapott szarvas kolbászból egy szálat, tılük meg kekszbıl, kakaóból, vajból, cukorból és kókuszreszelékbıl készült börtönös kókuszgolyót kaptunk. Kicsit odaragadtam dumálni. Zoli, akit tılünk költöztettek abba a zárkába, zárkatársa egy arab pasi, a neve Ahmed. Naponta ötször imádkozik, no meg ott van még a szélsıjobbos pszichopata. Szóval dumcsiztunk, de megy egy romantikus karácsonyi film a tévében, és a mi kis pszichónk csicseg, hogy nem hallja a cukormázas filmet. Már egész meghatódom, kezdek karácsonyi hangulatba keveredni, de ettıl azért megóv a következı pár mondat:

– Jó a film? – Ja. – Mirıl szól? – Ezt a szıke, májbajos picsát meg a selejt gyerekét

elhagyta a férje, és most kapott a Mikulástól egy házat, de húzódozik a hülye kurva. A másik csávót meg a felesége hagyta ott, jól tette, valami pilótával csalta meg a csaj. Ott van a lé, nem igaz?

Szóval ennyit a karácsonyi hangulatról. Még zárás elıtt telefonáltam, akinek csak tudtam. Elég

jól viselik, bár az arcukat nem láttam. Rengeteg levél jött, sokan írták, hogy nekem is terítenek a karácsonyi asztalnál, biztos sok barátnak eszébe jutok. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam ıket. Megint nyolc óra van, sok családban már túl vannak az ajándékozáson, talán a vacsorán is, és valami kellemes ital mellett csak szeretik egymást. Hiányzik mindenki, de talán az agyam is védekezik, így hát ki lehet bírni.

December 25-26. Normál esetben ezek a napok a családlátogatás, újra ajándékozás, nagy zabálás, majd beledöglök napok lehetnének, de a Kozma utcai

börtönben egy csöppet más a helyzet. Én is vártam, hogy talán a kaja más lesz, kicsit ünnepi, na, jó, legalább egy sült csirkecomb vagy rántott hús, hasáb burival és ubisalival, de nem. Ugyanaz a lekvár, valamilyen pörkölt rizzsel (a pörkölt debreceni kolbászból, mint mindig), vacsira pedig sertésmájkrém fémdobozban. Otthon talán fenyıillat terjeng, és karácsonyi zene szól. Bent, a telefüstölt zárkában négy cigány rabtársammal cigányzenét hallgatunk.

55. FEJEZET

Holtpont

Mit tanultam meg?

„Megdöbbentı, hogy az ember lelke mennyire befolyásolja a testét. Amit érzel belül, olyan állapotban

van a tested.”

A karácsonyi szünet után újra meló, igyekeztem nem bekattanni, azt hiszem, ez sikerült is. Érdekes módon nem csak és nem feltétlenül a család hiányzik, de még csak nem is a barátok, az élet hiányzik. Élmények, színek, szagok, ízek, állapotok. Meséltem már, hogy behunyt szemmel magam elé képzelek már megtörtént szituációkat, síelést, vadászatot. Egy ilyen „utazás” után arra kellett rájönnöm, hogy az ember agya egészen elképesztı. Paton voltam vadászni ezelıtt talán öt évvel, október eleje volt. Egy barátom hajnalban meglıtt egy szarvasbikát, és miután mi a sikertelen reggeli lesrıl befelé tartottunk, jött a telefon, hogy menjünk segíteni. Mindent látok, ha becsukom a szemem, az erdı színét, a szederinda sőrőségét, a bika kilógó agancsát, érzem a teste súlyát, ahogy próbáljuk kihúzni, hallom a nevetéseket, érzem a pálinka ízét, amit a gratulációra megittunk. Csúszik a párától az agancs, izzadunk, nevetünk. İrület, mindent látok, pedig a Kozma utcai börtön raktárának vécéjén ülök. Próbálom elhessegetni agyamból, ezeket a gondolatokat, mert utána nagyon nehéz visszazökkenni. Mégis jó érzés, már csak az is, mert ezek az élmények igazából is megvoltak.

Úgy látszik, ahogy a sportban, a börtönben is van

holtpont. Azt mondják az okosok, több is. Persze ehhez elég idıt kell ülni. Elıre szólok, lehet, hogy lesz olyan gondolatom, amely esetleg nagyképőnek fog hatni, de nem tudok mit tenni, le kell írnom az érzéseimet, és nem akarok szépíteni. Szóval arról már írtam, milyen nehezen telnek a napok a maguk konkrét valóságában, persze visszatekintve már innen gyorsnak tőnik, de volt, hogy egész egyszerően megállt az idı. A munkahelyemen, miután három nap múlva vége az évnek, és az éves leltárt már lezárták, nincs meló. Ülünk és unatkozunk. Reggel kilenckor úgy érzi az ember, már biztos dél van.

Az Ales megint megmentett, de aznap semmi sem volt jó. Azzal kezdıdött, hogy a csapatot alaposabban átnézték a földszinten, persze, hogy volt az egyik „kollégánál” olyan, aminek nem lett volna szabad. Mint a harci kutyák, úgy estek egymásnak a kultúrteremben a színészeink. Ugyanígy az egyik meg akarta venni a másiktól, az elhozta magával, de a vevı visszalépett, az eladó pedig ott állt a kellékes zsákba rejtett tiltott cuccal, amit nem vettek át tıle, így viszont ı bukott le. Persze ilyenkor az egész színjátszó csapat ludas, és az egyébként is borotvaélen táncoló létünk eléggé a szakadék szélére sodródott. Szóval ordibálás, kurvaanyázás, majdnem ütésváltás, húsz perc múlva pedig elıadáskezdés. Érdekes helyzet. Miután ezek a srácok nem tüdıbajos mővészlelkek, hanem gyilkosok, rablók, mi lesz az elıadásban szereplı verekedésnél? Aztán megjöttek a nézık, persze a lehetı legsötétebbek. A kezdés elıtti csendben a lehetı legrosszabb színvonalú „Meddig tart ez a szar? Smároljunk!” típusú beszólások. Állok az utolsó sor mögött, nézem a kopasz tarkókat, árad a sötétség, és azon gondolkodom, mi az

istent keresek én itt? Az egész szürreális. Biztos, hogy jól van ez kitalálva? Az egész teremben – bár vannak vagy nyolcvanan összesen három embernek sincs nyolcosztályú végzettsége, én meg ezekkel jópofizok, próbálom humorosan felfogni a dolgot, de nem megy. Viszont csak így lehet velük, közöttük túlélni. Kurvára elegem van!

Szóval most ez a holtpont, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha bemehetnék a saját zárkámba, és magamra zárhatnám. Már nincs türelmem senkihez. Kíváncsi vagyok, meddig tart ez az állapot, remélem, nem sokáig. Állítólag másfél évnél van egy ilyen holtpont, aztán három évnél, aztán hétnél, aztán már mindegy. Kacsa, az egyik színészem, harminc éve ül, élıhalott. A börtönben maximum harminc métert tudsz menni, aztán stop, mert ott egy rács vagy kapu. Mindig megmondják, mit csinálj: álljon meg, motozás, mehet, fürdés, séta, zárás. Hét év után már zombiként mozognak az emberek. Ahogy itt mondják, ha nem köpnek a szájába, saját nyála sincs. Persze nem kell bőnözni, és akkor az ember nem kerül ilyen helyzetbe. Persze.

Megdöbbentı, hogy az ember lelke mennyire befolyásolja a testét. A legszörnyőbb napom után úgy ébredtem, mint akin keresztülzakatolt egy gyorsvonat. Alig tudtam felkelni, minden porcikám sajgott. De aztán cicamosdás a hideg vizes csapnál, fogmosás hideg vízzel, és az ember máris kész egy újabb remek napra a börtönben. Talán túljutottam a nehezén.

56. FEJEZET

Elherdált életek

Mit tanultam meg?

„Amikor az ember korlátok nélkül él, nem gondol arra, hogy minek mi a következménye. S nincs annál

borzalmasabb, mint amikor valaki rádöbben, hogy a sok hibával bizony elherdálta az életét. Én nem akarok így

járni. Nem akarom elherdálni azt a sok csodálatos dolgot, amit az élettıl kaptam.”

A melóhelyen a kis Kotka az egyetlen örömöm, most szabadul. İ a százötven centis cigány rabtársam. Olyan, mint egy kis plüssmackó, nagyon szemtelen. Nem is mackó, inkább plüssmajom. Mondtam is neki, hogy hazaviszem Franciskának játszani. Persze nem kell félteni, a napokban volt harmincéves, de ebbıl már nyolcat börtönben ült, szóval plüssbáránynak nehéz lenne eladni. Viszont nagyon szeretetreméltó kis hülye. Állandóan üzletel, mindenkinek beszól, minél nagyobb a másik, annál jobban. Ezért aztán általában elkapják, lefogják, lehúzzák a gatyáját, és szép pirosra paskolják a harmincéves seggét. Aztán, ha elengedik, a legnagyobbat valagba rúgja, röhög, és elszalad. Már amíg a rácsok engedik. Sajnálnám, ha ez a kisgyerek – mert a lénye harmincévesen is gyerekes – visszakerülne ide. Van családja, a felesége 183 centi, két gyereke, úgyhogy lenne miért megjavulnia. Megint találkoztam a konditeremben Farkas Petivel. Iszonyú nagy hatással van rám ez a faszi. Meggyızıdésem, hogy nem véletlenül nyerte meg Barcelonában az olimpiát. Nem

csak arra gondolok, hogy remek birkózó, biztos az, nem értek hozzá, de sok remek birkózó van a világban, hát még egy olimpián, ahová csak válogatott sportolók juthatnak ki. Ebben az emberben több van. Elképesztıen tehetséges, pedig higgyétek el, nem csinál semmit. Ül a tolódzkodó állványon, olyan, mint egy pók a hálója közepén, úgy is néz ki a borostájával, a tömzsi felsıtestével és a szürreálisan hosszú karjaival, lábaival. Állandóan mosolyog, de az egész ember, nem csak a szája. Egy foga hiányzik, elöl, akár illúzióromboló is lehetne, de nem az. Megvan a pótlása, de ezeknek nem teszi be, csak beszélıkre, meg majd, ha szabadul. És itt a lényeg. Egy ilyen hihetetlenül értékes, értelmes ember hét évet eldob, vagy eldobatnak vele az életébıl. Bele kell ebbe bolondulni, fıleg úgy, hogy látom, kik vannak börtönben, kik a bőnözök, kik azok, akiknek tényleg ez az életük. Iszonyatosan sajnálom. 2014 októberében szabadul, még három év. Kibírhatatlan. Elment a végsıkig, de a harmadfok is helyben hagyta ezt az eszement, kemény ítéletet. Nem tudom eléggé érzékeltetni a különbséget közte és egy visszaesı rabló között, aki mondjuk, megússza négy évvel, megcsinálhatja az általános iskola alsó tagozatát. Tudom, hogy marihuánát termesztett, és tudom, hogy az ítélete elıtt megszökött, de ez az ember akkor sem börtönbe való, legalábbis nem itt kéne elrohadnia, nagy szükség lenne ilyen emberekre, büszke lennék, ha a barátomnak mondhatnám. Hiába írok bármit, látnotok kellene. Persze azt is megértem, hogyha felháborodtok, hogy írhatok ilyet egy kábítószer termesztırıl, de a tehetséget sajnálom és az értelmetlenül elpazarolt életet.

57. FEJEZET

Különös szilveszter

Mit tanultam meg?

„Az optimista azért várja az éjfélt, hogy az új év elkezdıdjön, a pesszimista pedig azért, hogy

megbizonyosodjon róla, az óév elmúlt. Én pesszimista lettem.”

Az év utolsó napjai általában a szilveszteri bulira való készülıdéssel telnek, ami gyakran kikényszerített buli, ahol az embernek kötelezı jól éreznie magát. Aztán általában csalódás, sehogy se akar olyan lenni, amilyennek szeretnénk. Bent sokkal egyszerőbb ez is, csak egy nap, mint a többi.

Az egyetlen jó dolog, hogy az ırök is készülnek a szilveszterre, és nem olyan feszkós a hangulat, mint karácsonykor, szóval van kölcsönös boldog új évet kívánás. Aztán 31-én, mivel szombat, mindenki marad a zárkájában. Süsü kölyökpezsgıt vettem, azt hőtjük a vécétartályban, hogy éjfélre jó hideg legyen. Érdekes, nem kaptunk a kajánál semmi szilveszterit, se virslit, se mást, mákos tészta volt. Aztán tízkor pingpong, én is felmentem, és végre együtt ütöttem Farkas Petivel meg néhány igazán merész fiúval. Tuba és Patus mindig nagyon jól játszik, volt idejük elsajátítani a sport csínját-bínját, ık hárman száz évig ülnek. Mégis olyan vidáman játszottunk, mintha a balatonföldvári SZOT üdülıben forgóznánk. Tuba mindjárt fölajánlja, hogy ad virslit éjfélre, érdekes, neki valahogy van. Petinek nincs jó napja, nem sziporkázik, és ez nála már feltőnı. Másfél

óra a sportszabadság, aztán mindenkit visszazárnak. Még az ır is rendes, megkérik, hogy hadd adják oda a virslit, engedi, pedig szabálytalan. Majd egy kiló virslit nyomnak a kezembe. Feljövünk, tévézünk, én szereztem egy szem rivót, ki akarom próbálni, milyen a hatása. Tudom, hogy tiltott, de egy szemet még az ırök is kiröhögnek. Van, aki harmincnegyven darabot is bevesz, attól zombivá válik. Négy órakor vettem be, és semmi sem történt. Talán az egyensúlyérzékem lett labilisabb, de nem röhögtem, a kedvem sem lett jobb, le sem lassultam tıle. Egy tabletta volt, lehet, hogy öt vagy tíz már megcsapná az embert. Nekem ebbıl ennyi elég volt, nem lettem a rajongója. Lassan közeledik az éjfél, az m1-en sokáig Hofit adtak, elképesztı volt az az ember, zseni. A mai napig minden mondata a helyén van. Megfıztük a virslit. Egy valaha savanyúságot tartó mőanyag vödörbıl hideg csapvizet öntöttünk, abba két merülıforraló, majd köré a virsli került szépen elrendezve. Az eredmény kiváló, még szét sem repedtek. Mustár, majonéz, kenyér – ez volt a szilveszteri menü. Állva hallgattuk a himnuszt, aztán a Süsü szamóca íző kölyökpezsgıvel koccintottunk Palival a boldog újévre.

Ancsikáéknak megígértem, hogy amint véget ér az óév, nekik is boldog újévet kívánok. Ahogy ezt kimondom, az összes zárka ajtaján dörömbölni kezdenek, az én zárkatársam is, zeng az egész börtön, mindenki ordít, én is verem, most az ırök sem szólnak. Jobban is teszik, másfélezer ember ordít és döngeti a vasajtót: „Boldog új évet!”

58. FEJEZET

Gyászos új év

Mit tanultam meg?

„Van halhatatlan ember. És ez nem függ attól, hogy milyen mősorokban szerepeltél, vagy hány filmet

forgattál. Halhatatlan nem attól lesz valaki, hogy mit ért el, hanem, hogy milyen ember maradt közben. Én nem

vagyok halhatatlan. Garas Dezsı viszont igen.”

2012 elsı két napja odabent semmiben sem különbözik 2012 tízedik vagy tizenkettedik napjától, mégsem felejtem el soha. Körbetelefonáltam mindenkit, akivel van kapcsolattartó számom, és boldog ünnepeket kívántam. Sajnos, amikor Bodrogi papának énekeltem a telefonba, hogy Happy New Year, nem úgy reagált, ahogy vártam. Szomorú hangon mondta, hogy elment Dezsı bácsi. Garas Dezsı mindannyiunk számára, akik ismertük, példakép, etalon volt. A színészszakma és az erı megtestesítıje. Nagyon beteg volt már hosszú ideje, de játszott. A közönségért és a családjának élt. Olyan mélységesen tiszteltem, hogy szinte féltem tıle, pedig olyan volt, mint egy jóságos nagypapa. Amikor kitalálta, hogy minél több embert elhív a tárgyalásomra, nem tudtam elég hálás lenni neki. Aztán a másodfok napján azt írta nekem, hogy szerdán dialízisre viszik, de megpróbálja áttetetni. Gyönyörő ember volt, számomra halhatatlan. Elsirattam.

59. FEJEZET

Matek

Mit tanultam meg?

„Van rosszabb érzés a magánynál. Ha azt érzed, megfeledkeztek rólad.”

Délután lementünk gyúrni, gondoltam, megnézem, mennyit fejlıdtem. Sikerült kinyomnom a száz kilót kétszer, ennyit soha életemben nem sikerült.

A hét közepén megnéztem, hogy megérkezette a pénz a telefonomra, de nem. Nem lennék dühös, ha nem másnap lenne Rebuska születésnapja. Az elítéltek napi tíz percet telefonálhatnak, persze csak azokat hívhatják, akiknek a száma kapcsolattartóként megvan a számítógépen. Az is rendben van, hogy lehallgatják a beszélgetéseinket, amikor eltartottam a fülemtıl a telefont, az ırfelügyelıbıl hallatszott a hangja a földszintrıl, és én az elsın telefonáltam. Az viszont már nem oké, hogy egy perc 124 forintba kerül. Az ember mindig kibeszéli a tíz percet, ha van a számláján pénz, és mindennap telefonál, az 37.200 forint egy hónapban. Ha valaki dolgozik, és a maximumot kapja, az 20.500 forintot keres, de ebbıl kell egyhavi spájzot is fedezni. Kint sem rózsás a helyzet, de ott 30 forint körül van egy perc telefonálás. Bent a négyszerese, és nincs választás. Szerintem a napi tíz perc telefonálás nagyon nagy üzlet, hiszen csak itt ezerötszáz rab van, naponta csak ötszázan telefonáljanak, az 620.000 forint bevétel csak itt. Több mint harminc börtön van az országban ugyanilyen feltételekkel, az 18 millió forint. Talán lehetne

olcsóbb is ez a percdíj, a fene egye meg! Január 5. nagy nap volt. Rebuskám tizenöt éves. Isten

éltessen, drágaságom! Szóltak az ırök, hogy Stohl, ma megy a BV-bíró elé.

Ha valakinek kedvezményt ítél meg a bíróság, azt még a börtönön belül is meg kell ítélni. Ezért muszáj az embernek normálisan viselkednie, mert ha összeszed egy fegyelmit, vagy nem igazán kedvelik az ırök, a nevelı simán írhat olyan jelentést, hogy elveszik a kint megítélt kedvezményét. Nálam ez öt hónap, Palinál másfél év. Ha a bíró nem adná meg, az katasztrófával érne fel. Persze ezzel a BV-bíró is tisztában van.

Szörnyő látni, hogy mennyire összetöpörödnek az emberek egy felettük álló embertıl, legyen az rab vagy ır. Mindig azt kértem, hogy kezeljenek úgy, mint egy átlagos fogvatartottat. Ezzel nem volt probléma. Lehívtak a parancsnokiba, az asztal mögött három ember, középen egy civil kövér nı. Mindjárt rám förmedt a molettka, hogy álljak hátrébb, és mondjam a teljes nevemet. Hát rajtam nem fogsz ki, gondoltam, ha ilyen a légkör, még szolgálatkészebb leszek. Stohl András EU2998. Unottan közli, hogy a bíróság megítélte nekem a kedvezményt a jó magaviseletem miatt, és ık készek, hogy ezt foganatosítsák. Azért hozzáteszi, hogy március 5-e után bármikor visszahozhatnak a másik öt hónapot letölteni. Szóval megkaptam, kijöttem az irodából, de valahogy mégis szar kedvem lett. Mocskosnak éreztem magam ettıl a nıtıl, ennyit elért. Mindegy, két hónap, és ezek az emberek megint a helyükre kerülnek.

Hallottam a rádióban, hogy Stohl András büntetését megfelezték, és már márciusban szabadulhat. Ez kicsit olyan, mintha kivételeznének velem, miközben majdnem minden rabnak van kedvezménye. Este ugyanez

folytatódott, az RTL-ben a Fókuszban és az Aktívban. Pénteken, a munka után visszaérve látom, hogy

Ruttner egy másik ügyfelét ápolgatja a kalitkában, nekem biccentéssel jelzi, hogy utána én jövök. Érdekes híreket hoz, január elejétıl életbe lépett a törvény, amit ı csak Lex Stohlnak hív, miszerint amíg valaki a büntetését tölti, nem kereshet pénzt interjúval és a könyvével. Az én büntetésem március 5-én lejár, de mivel felfüggesztik, még egy évig érvényben marad. Biztos érdekes lesz egy évvel késıbb ezeket az élményeket megosztani, de lehet, hamarabb jobb lenne. Érdekes, hogy kapsz egy büntetést, amit letöltesz, és ez neked pénzkiesés, mert nem tudsz dolgozni, majd azt is megtiltják, hogy errıl írj, és pénzt keress vele. Ezt meg hogy matekozták ki?

60. FEJEZET

A legnagyobb büntetés az unalom

Mit tanultam meg?

„Egyfolytában azon gondolkozom, hogy azért, mert kalandokra vágyom, akkor most én egy szar ember

vagyok? Mondjuk szerintem nem. Inkább csak önzı.”

Nagyon összeszorult a szívem, amikor kéz és lábbilincsben hoztak egy csávót, még civilben. Pórázon vezették, de látszott, hogy empatikusabbak vele az ırök. A srác negyvenhárom évet kapott jogerısen. A huszonkilenc éves fiú karddal halálra kaszabolta a barátnıjét és annak barátját. Ha ezt nekem kellett volna elítélni, még talán súlyosabb ítéletet hoztam volna. Negyvenhárom év… Sosem fog többé egy jóízőt enni, sétálni az erdıben, randevúzni egy nıvel. Mi lehet a célja, ha holnap felébred? El sem tudom képzelni, hogy milyen fiókokat kell lezárni az agyában, hogy ne ırüljön meg. Azt hiszem, ez a büntetés a halálnál is rosszabb.

A börtönben sok rossz dolog van. Szar a kaja, hülyék az emberek, lépten-nyomon megaláznak, rettenetesen sötétek az ırök, kicsi a zárka, de ami a legrosszabb, az az unalom. Nem tudod magad lefoglalni, már az olvasást is unod, a tévérıl nem is beszélve. Ilyenkor áll az idı, ülsz és bámulsz ki a rácsos ablakon, mint egy elmegyógyintézetben.

Sokszor azt hiszem, hogy elmegy az eszem. Nem arra gondolok, hogy fennakadt szemmel bogarakat kezdek el zabálni, hanem, hogy elbutulok. Elfelejtek neveket, arcokat. Tegnap már azt álmodtam, hogy egy fellépésen

verset mondok, de nem jut eszembe a vers, és csak halandzsázok, és ezt mindenki észreveszi. Rettenetes érzés, lassan ott tartok, hogy vizsgáztatom magam. Ha a tévében játszik egy személyt, egybıl mondom a nevét, de még írás közben is elfelejtek kifejezéseket.

Alig három hónapja vagyok bent, de most olvastam, hogy Damu hat évrıl indul. Sosem kedveltem, azért meg kifejezetten elítélem, amit tett. De ha csak a felét kapja, akkor is megbánja, hogy valaha felemelte a kezét.

Nagy unalmamban azon gondolkoztam, hogy mit vált ki az emberekbıl ez a nagy unalom, ez az ingerszegénység. Biztosan mindenkibıl mást. Belılem, elítélhetı módon, az önzést váltja ki. Nem azt, hogy leszokom a cigirıl és az alkoholról, mert úgyis drága, hanem kalandokat akarok, én, én, én!

Nagyon szeretem a családomat, de megveszek egy lovaglásért, egy vadászatért vagy csak azért, hogy kint üljek a teraszon egy pohár fehérborral. Biztosan nehéz lesz Ancsikáéknak ezt megérteni, mert nekik én hiányzom, és a velem eltöltött idı, de talán azt is megértik, hogy milyen éhes most az elmém. Ráadásul ez a gondolatmenet lelkiismeret furdalást is okoz. Egyfolytában azon gondolkozom, hogy azért, mert kalandokra vágyom, akkor most én egy szar ember vagyok? Mondjuk szerintem nem. Inkább csak önzı.

61. FEJEZET

Az arab

Mit tanultam meg?

„Igaz barátot találni nem könnyő. Ám olykor egy röpke, kényszer szülte szövetség is tud boldog pillanatokat

okozni.”

Még ötvenöt nap van hátra, és legalább ötször szóba kerül naponta, hogy mi lesz, ha vége lesz. Persze nekem is az motoszkál a fejemben, hogy milyen lesz az elsı nap kint, vagy az utolsó pár nap itt bent. Én még nem is szabadulhatok úgy, ahogy akarok, mert legalább hetven kamera lesz kint, amikor kilépek a kapun. Szóval lehet, hogy marad a legegyszerőbb ölelés Ancsikával, kocsi, aztán irány haza. Azt csak remélni tudom, hogy onnantól már nem fognak követni, és nyugodtan találkozhatom azokkal, akik várnak rám.

Van egy kellemes meglepetés, érkezett hozzánk egy új rab. Már említettem, ı Ahmed, az arab. Nagyon kedves és értelmes. Bár sokan mondták, hogy a börtönben ne keressek barátokat, jólesik egy olyan ember társasága, akivel értelmi és érzelmi szinten is megegyezünk. Már húsz éve saját vállalkozása van Magyarországon, és nagyon jól beszél magyarul. Csak egykét szónál lehet érezni, hogy az anyanyelve arab. A „nem”-et egy kicsit „á"-sabban ejti, én imádom hallgatni, és szeretem parodizálni. A szomszéd zárkában lakik, ahol a munkatársam, Zoli, tıle hallottam azt a morbid történetet, amit most veletek szégyenszemre megosztok.

Az én arab barátomnak körülbelül két éve epilepsziás rohamai lettek, valószínőleg az ügye miatt. Ezt ı mesélte, meg is kérdeztem, mit kell tenni, hogy ha esetleg… Semmi különöset, mondja, fordíts az oldalamra, és tegyél a számba valami törülközıt vagy pólót, hogy azt harapjam, aztán majd elmúlik. Na, Zoli és a másik cellatársa arra ébrednek éjszaka, hogy Ahmed ordít az ágyon. Közönyösen nézik az arabot, aki erısen cuppog, mert epilepsziás rohama van. Egyikük sem tud segíteni, Zoli mondja: „Hallod? Az arab álmában szopja a teve faszát.” Majd Ahmed jól lesz, de ordítva horkol, lehet, még a görcstıl. Erre egy partvisnyéllel kezdik el böködni, hogy végre forduljon már meg, hátha akkor nem horkol. Végül mindenki elcsöndesedik egy fáradt hörgés után úgy, hogy tılük fél méterre majdnem meghalt egy ember.

Az arabot szépen megcsinálták. Széthányták a szekrényét, majd egy SIM kártya tokot találtak az öltözıszekrényében. Egybıl mondta, hogy nem az övé, de levitték a zárkába. Este hétkor jelentést kellett írnia arról, hogyan került hozzá a telefon, és hogy kié. Nagyon sajnálom, teljesen ártatlan. Engem csak azért nem csinálnak meg, mert abból botrány lenne, nem mintha nálam lenne bármi tiltott, de ez semmit sem számít.

Pár nap múlva kiderült, hogy az üres SIM kártya tok nem volt elég bizonyíték. Többször le „rohadt arab”-ozták, majd a saját Koránjából tépették ki vele a lapokat, de ı mosolyogva tőrte. Miután rájöttek, hogy a vamzer, aki feldobta, hazudott, még bocsánatot is kértek tıle. Ezt most Ahmed megnyerte, büszke vagyok rá.

Az egyik nap a kondiban voltunk, amikor belép az az ır, aki megcsinálta az arabot, és a szemünk láttára kéri

meg Zolit, mondja azt, hogy az eljárás alatt nem volt semmi rohadt arabozás és Korán tépkedés sem. Szegény Zoli csak hebeg-habog. Neki is másfél év kedvezménye van. Halálsápadt, azt kérdi, mit tegyen, ı ott sem volt, mikor az arabot szétszedték.

62. FEJEZET

Drogosok

Mit tanultam meg?

„Tudom, hogy a nevem egybemosódott a droggal. Gyakran gondolok arra, hogyan fogom lemosni A drogos

Stohl címkét, egyáltalán le tudom-e valaha is mosni. Soha nem gondoltam volna, de el kell ismernem, iszonyú imidzs problémáim lettek a baleset óta.”

Ma mókás helyzetbe kerültem. Drog prevenciós beszélgetésen vettem részt a börtönben. Furcsa, hogy ott ül veled szemben húsz masszív drogos, akik ezt föl is vállalják. Amikor beléptem a terembe, megtapsoltak, mert hozzájuk is az a hír jutott el, hogy én drogos vagyok, ezért sorstársnak tekintettek. Leültem velük szemben, de sok újat nem tudtam nekik mondani, ezért tök ıszintén elmondtam nekik a véleményemet a drogról. Én nagyon jól tudtam magamról, hogy ha havonta egy buliban elszívtam egy gramm kokaint, az minden, csak nem kábítószerezés. Mindenki megnyílt, és beszélt, volt, aki napi tíz grammot is simán betolt. Általában a speed a sláger, de volt egy mindenevı srác is. Egy másik vénásan használta a speedet, így járt betörni, neki napi két gramm volt az adagja úgy, hogy este már két fecskendıt bekészített. A harmadik srác is érdekeset mesélt, ı is a meló miatt szedte, azért, mert így egy teljes hetet végigmelózhatott alvás nélkül. Beszéltünk az anyagok tisztaságáról is. Az egyikük családtagja volt az osztó, így ı hetvenkét százalékos tisztaságú speedhez jutott. Én, kis naiv kérdeztem, hogy

az jó? Erre mondták, hogy mire az utcára kerül, öt, maximum tízszázalékos tisztaságúra ütik fel. A maradék kilencven százalék bármi lehet patkányméregtıl az egyszerő lidocainig. Ugyanez igaz a kokszra is, csak ott 15-17 ezer forintot fizetsz a szarért. Na, megéri?

Kaptunk egy új embert a munkahelyen, Tibinek hívják, harminc körül jár, és kábítószer miatt ül. Kokaint és füvet találtak nála, de a termesztést nem tudták rábizonyítani. Most talán egy mocskos díler jut az eszetekbe róla, pedig tiszta arcú, jó modorú srác. Az már csak hab volt a tortán, hogy a kaja elıtt mindig elmormolt egy imát.

63. FEJEZET

Nyőgök

Mit tanultam meg?

„ Sok ember, ha csak megérzi a pénz szagát, félelmetes fenevaddá változik. Nekem a pénz mindig csak arra kellett, hogy jól éljek. Különösebb mámort

sosem okozott.”

Kicsit megfáztam a hétvégén, és elég nyőgös tud lenni az ember ilyen helyzetben, fıleg ha még gyógyszer sem áll rendelkezésre. Azt felejtsétek el, hogy itt az ember Coldrexet vagy Neocitránt kap. Fızöm hát a teákat és zabálom a fokhagymát, de már az elején megkaptam a jó tanácsot: csak beteg ne legyél!

A munka úgy-ahogy mőködik, de semmi sem történik, az új srác jó fej, még a porckorongsérve elıtt testépítı volt, így végre komoly rendszer szerint edzünk. Azt hallom vissza magamról, hogy túl vidám vagyok, és nagyképően viselkedem az ırökkel, de nem tudom, honnan veszik.

Másnap fél háromkor visszaértünk a szintre, Ruttner már várt, és kezdıdtek a gondok. Hozott egy Hot magazint, amiben a képem mellett az áll, hogy Stohlnak aranyélete van a börtönben. A kétoldalas cikk arról szól, hogy én egy wellness központban vagyok, személyi edzıvel és minden mással. És hogy az egész börtönösdi színjáték, nem is bőnhıdöm igazán. Ezt még leszarnám, de a következı két oldalon az van, hogy az áldozatomnak, Pali bácsinak milyen nehéz. Ezért Pali bácsi tizenhárommilliót, a lánya pedig kétmilliót szeretne.

Hát ez nagyon nem így van, mert én az ország egyik legkeményebb börtönében vagyok, mint átlagos rab, a sértettek meg élik a normális életüket, kártalanítva.

Amikor hazatelefonáltam, jött a legrosszabb. Franci vette föl a telefont, és már a hangján hallottam, hogy valami baj van. Tüszıs mandulagyulladása van, és 39,7 a láza. És ilyenkor talál meg az ır is, aki talál egy félliteres tejet az ablakban. A szomszéd sráctól kaptam, aki már nem tudta meginni. Emiatt a fél liter tej miatt akár még öt hónapot rám verhetnének, és ez nem vicc.

Rebus felvételizni ment a középsuliba, és megígértem neki, hogy három körül hívom. Hideg és rossz idı volt, gondoltam, majd a telefonálás felmelegíti a lelkem, de nem. Az udvaron tudom meg, hogy megint nem jó a készülék, és nem hívhatom a gyereket, aki majd azt hiszi, hogy az apja megint cserbenhagyta. Ilyenkor mindenki és minden idegesít, azt remélem, hogy a gyúrás rendbe hoz, de pont ma van egy igazi seggfej a földszinten. Lehet, hogy huszonnyolc éves, de az IQ-ja is ugyanannyi. Hánytól van gyúrás, Stohl? Féltıl. Na, akkor viszont lágy tojás. Ami szintünkön vártunk egy kicsit, majd lementünk. Jól megmozgattam magam, sokat segít. Másnap izomlázzal kelek, és örülök, hogy mőködik a telefon. Rebus örömmel meséli, hogy jól sikerült a felvételije, és a kicsi is leküzdötte a lázat.

Ahmed a szomszéd zárkában este megint epilepsziás rohamot kapott. Hajnali kettıkor jött érte a mentı. Nagyon sajnálom, de így legalább kap új gyógyszereket, és remélem, hamar visszajön, mert most tudtam meg, hogy Palit is elveszítem. A vesekövére panaszkodik megint, mert így kórházba vihetik, és azzal is telik az idı. Már csak 42 napja van hátra, és ha nincs itt, akkor nem tudják kikezdeni. Fingom sincs, hogy kit fognak betenni

mellém. Miután Palit fél négykor kórházba szállították, egyedül

maradtam. Este egy ötven körüli, nagyon lepukkant ürgét kaptam a cellába, rettenetesen vékony, nincs foga, és kaját szokott kunyerálni.

64. FEJEZET

Helyreáll a világrend

Mit tanultam?

„Magam sem tudom megfogalmazni, hol kezdıdik a bőn és a bőnös. De hogy nem mindig ott, ahol az

igazságszolgáltatás kimondja, az biztos.”

Az egyik felügyelı, aki már megszokott és kedvelt, elkezdett velem beszélgetni a vadászatról. Kiderült, hogy ı is vadászik. A dumcsi végén megegyeztünk, hogy ha szabadulok, még egy közös vadászaton is összefuthatnánk. Ahmed visszatért, kapott gyógyszert, és sikerült elérni, hogy egy zárkába rakjanak minket. Érdekes, hogy miért ül, elvileg a saját cégétıl lopott, mindegy, ez most nem is érdekes. Megbeszéltük, hogy majd mit tegyek, ha megint rájön a roham. Hihetetlenül kedves ember, két gyönyörő kislánya van, ık úgy tudják, hogy apának haza kellett mennie, dolgozni. Ahmed rendszeresen imádkozik, az iszlám vallásban napi ötször kell imádkozni. Minden egyes ima elıtt mosakodással készül föl. Hétfıre aztán Pali is visszakerül, a rabkórházban egy pszichopata gyilkos mellett feküdt. Peti egy kigyúrt srác, olyan testépítıs. Gyémántrablás miatt került be, harminc körül lehet, kifejezetten szimpatikus, nem hiszem, hogy megmondanátok róla, hogy bőnözı, inkább aranyos kópé, afféle személyi edzınek tőnik. Egyébként imádja az anyukáját. Mindig így mondja: „Beszéltem az anyukámmal, puszil!” Na, ma megint beszélt vele, és anyukája megnyugtatta, hogy minden újságcikket kivág, ami rólam szól, és majd ha

Petike hazamegy, el tudja olvasni. Peti meg röhög, és mondja: „Jól van, csak győjtsed!” Azért röhög, mert anyukája nem tudja, hogy Petike miért van bent, azt meg végképp nem, hogy csak hat év múlva szabadul!

65. FEJEZET

Felettesek

Mit tanultam meg?

„Bármit teszek és bármi történjék is velem, még mindig rettenetesen naiv vagyok. Még mindig hiszek az

embereknek. Még mindig nem tudom azt feltételezni, hogy hazudnak nekem.”

Hétfın elég gyorsan eltelt a nap. Rögtön reggel megjelent a raktárban a BV egyik fejese. Nem nagyon szereti senki, az igazat megvallva, nem is nagyon lehet szeretni. İ az, aki teljesen értelmetlen munkákat ad ki, csak azért, hogy a hatalmát fitogtassa, és hogy féljenek tıle. Egy remek ötletét megemlíteném, hogy érezzétek a törıdést: Minden rab kap evıeszközöket. Kanalat, villát, és egy olyan kést, ami egy fadarabból és csavarral belé fogatva életlen, hegyetlen, érthetı okokból, alumíniumpengébıl áll. Ez egy kenıkés. Ennek a bugyinak forintban kifejezett értéke kb. négy forint. Na, most, miután a minısége minısíthetetlen, igen gyakran eltörik a nyél, kiesik a csavar, elhajlik a fémrész. Általában selejtezéskor 300-400 darabot sikerül a raktárba küldeni mint selejtet. Na, ez a remek ember – fogjuk meg azt a forintot, arra adott nekünk parancsot, hogy szedjük szét ezeket a használhatatlan szarokat, mert a nyeleket még fel lehet használni… Mire?! Új pengét nem lehet beletenni, mert elhasad. Akkor? Persze szétfeszegettük, és megspóroltunk neki 30 forintot. Aztán persze ott hever a szar egy zsákban évekig, háromszáz fadarab.

Az a típus, amelyik nem bírja elviselni, hogy ne gyakorolja a hatalmát! Most berontott a raktárba, és mivel semmibe nem tudott belekötni, jött a filmes akció. Biztos emlékeztek, amikor a katonatiszt fehér kesztyős mutatóujját végighúzza valamilyen felületen, és hogyhogy nem, poros lesz az ujja. Na, ma szó szerint ez történt, fehér kesztyő nélkül. Egy olyan raktárban, ahova minden szart behordanak, cementet, gipszet, fa, és fémhulladékot. Hát G. úr parancsára nekiálltunk port törölgetni. Mondjuk ki, nagyon megszerettük ıt!

Bármilyen furcsa, a parancsnokról viszont nem tudok rosszat mondani. Tıle is nagyon félnek, de érdekes módon ı minden lehetıséget megragad arra, hogy oldja a körülötte kialakult hangulatot. Nem feltétlenül nekem szól ez a közvetlenség egyébként megtartva a tiszteletet, mert a többi rabnak is ez volt a benyomása. Persze ez egy katonai szerkezető szervezet, de egyszerően döbbenetes látni, hogy az addig nagyszájú „Ki, ha én nem!” típusú ırmesterek, törzsek, zászlósok hogy szarják össze magukat, ha csak meglátják a tábornok urat. Ha pedig ne adjisten meg is szólítja ıket, a tıle megszokott természetességgel, képtelenek levetkızni a minden mondatban torkig nyalás mővészetét. Pedig nekem úgy tőnik, hogy a parancsnok ezt utálja leginkább. Egy szomorú, magányos, nagy fehér cápa, aki annyira szeretne már valakivel normális hangnemben beszélgetni. Meggyızıdésem az is, hogy hozzá egész egyszerően nem jutnak el azok a problémák, amelyek a rabokat foglalkoztatják. Elhalnak különbözı alá, és fölérendelt tisztségek között, pedig talán minden másképp lenne. De az is lehet, hogy én vagyok rettentı naiv.

66. FEJEZET

A vég kezdete

Mit tanultam meg?

Lehet, hogy megköveznek, de én akkor is úgy gondolom, hogy vagyok valaki, hogy elértem valamit.

Velem nem lehet bármit megtenni.”

Már nincs két hét sem hátra, és persze elindult a szabadulás körüli ırület. Az elsı pletyka, ami ezzel kapcsolatban a börtönben született, hogy nem is ötödikén szabadulok, mert megfenyíttettem magam, és fogdán ülök csak azért, hogy a sajtó ne tudja pontosan, mikor hagyom el a börtönt. Hehe. Leszarom, miket és hogy fognak újabb és újabb híreket kreálni rólam, persze csak azért, hogy egy kalap pénzt keressenek. Nem vagyok hajlandó a hátsó ajtón kiszökni! Leültem a büntetésemet, és amikor lejár, kimegyek a fıbejáraton, ahogy minden szabaduló rab tenné.

Már nem tudok úgy végigmenni a folyosón, hogy ne kiabálnának utánam a rabok: „Mennyi még? Tizenhárom! Erıs legyél! Vigyázz magadra!” Különben meló, ahogy szokott, de már ott is ezzel kezdi a munkáltató. Mókás, hogy mindenki azt kérdezgeti: „Ugye, milyen hamar letelt?” Én meg igenlıen mosolygok, pedig dehogy telt hamar! Sıt, még mindig tart, épp tizenhárom napig.

Az utolsó beszélı. Most elıször nem jön Franciska. Két oka is van: egyrészt elkapott valamilyen vírust, lázas, másrészt Ancsival megpróbáljuk átbeszélni a szabadulást és az azt követı teendıket. A kicsi még

mindig úgy tudja, hogy repcsivel érkeztem haza a találkozásokra, így nehéz lenne elıtte virágnyelven megbeszélni a pontos haditervet, mert bármilyen furcsa, erre van szükség. Hogy Ancsi mikor, hova érkezzen, hogy ne kelljen rám fölöslegesen várnia, hiszen akkor az összes hiéna rárepülne, hiába ülne autóban. Szóval a terv a következı. Hétfın feladják Ancsiék az úgynevezett szabaduló csomagot, amelyben az évszaknak és az idıjárásnak megfelelı ruháknak kell lenniük. De ebben a csomagban már beküldheti a mobilomat is, amit majd aznap hajnalban, a kilépés elıtt adnak oda. Na, most Ancsi a fıbejárathoz nem állhat oda, mert szétszednék a sajtósok, így valamelyik mellékutcában fogja várni a hívásomat. Így szinte egyszerre fogunk a kapuhoz érni, ahol beülök az autóba, és szabad emberként indulunk haza. De jó lesz!

Ha egyáltalán szabadulok március 5-én! Ugyanis megint történt valami. Tényleg abszurd már az egész. Szóval fél öttıl kondi. Farkas Peti is ott van. Jól érezzük magunkat – már a körülményekhez képest. Egyszer csak nyílik a terem ajtaja, bejön a kondiba két ır, az ablakhoz állnak és rágyújtanak. Ott az edzıteremben, ahol éppen négyen zihálunk edzés közben. Itt ugyanis nincs kamera, és szegény ırök nem dohányozhatnak az épületen belül. Ki kellene menniük a csúnya, nyolctíz fokos „hidegre”. Itt mégis csak jobb! Meleg is van, meg a rabok is le vannak szarva! Persze arról, hogy szóljunk, szó sem lehet. El tudjátok képzelni? Két nyikhaj, huszonöt év körüli ırmester fújja a füstöt rezzenéstelen arccal egy birkózó olimpiai bajnok és egy negyvenöt éves színész-mősorvezetı arcába! Nehogy félreértsétek, nem nagyképősködöm, de azért mégis! Aztán bejön egy általam egyébként kedvelt fıfelügyelı,

és halkan, hogy csak én halljam, megkérdi: „Stohl, igaz, hogy esténként a zárkából telefonálsz?” Mondom neki: „Tizenhárom napom van, miért kockáztatnék?! Jöjjenek bátran, ellenırizzenek akár este, éjszaka is! Rámoljanak szét mindent, semmi takargatnivalóm nincs!” Mosolyog. Nekem meg összeugrik a gyomrom. Kibírhatatlan, hogy elveszíted az önbecsülésedet, egy ilyen senkiházi alaktól félsz! Legszívesebben ordítanék, de azt sem lehet.

De folytatódik. Még egy százados is tiszteletét teszi a konditeremben, persze edzésrıl már szó sincs. Kettınkkel, Péterrel és velem szeretne pár szót váltani. Kényszeredett mosoly… Tessék. Szóval ı valaha nevelıtiszt volt, és mi, mármint a bajnok és a színész, hogyan tudtuk lelkileg feldolgozni a börtönt? Látom Petin, hogy nem zárta szívébe a századost, így gyorsan én felelek. Azt mondom, hogy az én öt hónapommal könnyebb átvészelni, mint Peti hosszú ítéletével. Reménykedem, hogy megérti, ezt a témát ne feszegesse tovább, de nem érti. A következı kérdés még inkább övön aluli: „És mi a legfontosabb, ami erıt ad? Ugye, a család?” Barom! Nem, nem a család… Megint próbálok: „Persze a kapcsolattartás a legnagyobb erı, de rövid ítéletnél az is könnyebben kezelhetı, akkor van gáz, ha valaki hosszú évekre tőnik el szerettei életébıl!” Farkas Peti egy szót sem szól, pedig hál istennek, a szerettei abszolút mellette vannak. Végre szabadulunk, kimennek! Nem beszélünk a történtekrıl, de aztán Péterbıl kitör: „Legszívesebben elküldtem volna a kurva anyjába! Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Ez egy nevelı?! Gratulálok!” Tényleg az egészben az volt a legszörnyőbb, hogy a tisztnek fel sem merült az agyában, mit jelentenek ezek

a kérdések azoknak, akik itt szívnak akár öt hónapig, de fıleg azoknak, akik hat évig!

Aztán minden gond nélkül felértem a zárkába, ahol a két rabtársam már várt. İket meztelenre vetkıztették munka után, nehogy telefont csempésszenek be az éjszakai hívásokhoz.

Az utolsó beszélı következik, megmosolyogtató, milyen szertartásosan készül ilyenkor az ember. Talán úgy érzékeltethetném a legjobban, mint amikor az esküvıre öltözik a vılegény. Külön kikészítve a két zokni, alsógatya, molinó fölsı. Mondjuk, azon nem kell sokat agyalni, melyik inget vegyem fel, mindegyik ugyanolyan mintás, szóval marad a tiszta. És akkor jöhet a fürdés, utána a borotválkozás. De a fürdés most nem jön! Nincs kedve az ırnek kiengedni. Tudom, hogy hihetetlen, de ebben a helyzetben ez olyan fájdalom, mintha mondjuk, ellopnák az autódat! Mindegy, akkor csak borotva. Megnézem magam a tükörben, és mehetünk is! Nagyon jó volt. Valahogy mindenki felszabadultabb. Ancsi mondta is, hogy még a börtön elıtti várakozás is máshogy telt. Nagyon sokat röhögtünk, de azért próbáltak velem komolyan is beszélni. Lesz ugyanis egy zártkörő szabaduló buli ötödikén este. Leszünk vagy százötvenen (egyébként kettıszázötvenen voltunk). A rendezést Ancsi és a lányok vállalták, mindenkit meghívtak személyesen, mert csak az jöhet be, aki név szerint szerepel a listán. De erre csak azért van szükség, nehogy befusson valamilyen firkász. Nemcsak miattam, nem akarom a barátaimat sem olyan helyzetbe hozni, amilyenbe ık nem szeretnének kerülni. Nagyon várom, és nagyon büszke vagyok rá, hogy az ország minden tájáról érkeznek. Veszik a fáradságot, idıt, hogy egy hétfıi

napon eljöjjenek csak azért, hogy a szeretetükrıl biztosítsanak. Jó lesz nagyon!

De még most vissza a kétszer négy méteresbe. Nem vagyok megzakkanva, vigyorgok, mint a tök.

Aztán szólnak, hogy Vivien érkezik délután négyre. Lemegyek, dumálunk. Hamar le is jár az idınk. Ahogy kilépünk az irodából, látom, hogy az egyik legkeményebb biztonsági ır vár ránk. Meg is lepıdöm, amikor mondhatni kedvesen kíséri ki Vivient, nekem pedig szól, hogy mehetek fel. Na de azért nem megy ám ez csak úgy! Alig lépek hármat, már üvölt is a beosztott, kerek képő ır, akirıl már sokat írtam. „Stohl! Vissza!” Jaj, mondom, pont ez van szolgálatban! Egy másik hasonlóval hátravezetett az üres csurnába, mivel azzal szokott megtisztelni ez az ember, hogy nem beszél, csak nagy kegyesen int. Én azt találtam ki, hogy nem fogom érteni, mit akar, amíg nem mondja magyarul. Ezt teszem most is. Tiszteletteljesen állok az üres csurnában velük szemben, és nem csinálok semmit. Láthatóan összezavarja, és szóra nyitja a száját: „Biztonsági motozás!” Jé, ez beszél! „Nosza, vetkızzön meztelenre! Ing, nadrág, zokni kifordítva, alsógatya le!” Megtehetik, hogy levetkıztetnek, meg is teszik! Természetesen nem találnak semmit, így nagy nehezen felengednek. Csak mosolygok.

67. FEJEZET

A születésnap

Mit tanultam meg?

„Jó sok folt van a lelkemen. De valahol ott, mélyen bennem ücsörög a kis emberke, aki tele van jósággal, és

csak arra vár, hogy szeressék. Mindennél fontosabb számomra, hogy szeressenek. E nélkül haldoklom. Igen,

én haldokló vagyok szeretet nélkül.”

2012. 02. 23., csütörtök. Ma vagyok negyvenöt éves. Nem gondoltam volna, hogy a börtönben fogom tölteni a negyvenötödiket. Eddig két nagy szülinapom volt. A harmincadikat Éva szervezte meg, meglepetésparti volt. A negyvenediket pedig Ancsikám, hát az sem volt semmi. Aranyos mindenki. Akivel találkozom, felköszönt. Sokáig nem értem, honnan tudja ennyi rab, de aztán az egyik elárulja, hogy bemondta reggel a rádió. Aztán tízkor hívatnak. Kolosi Péter, az RTL programigazgatója érkezett hozzám, a fınököm, és talán nem túlzás, a barátom. Jót dumáltunk a kinti helyzetrıl, az MTV, TV2 és az RTL helyzetérıl. Tervekrıl is persze, de ezek még bizonytalanok. Aztán meg Ruttner futott be. Kedves volt, ı is felköszöntött. Azt mondta, csak ezért jött be hozzám, de aztán este a híradóban csak nyilatkozott egyet. Nem tudom, miért, Péter látogatása miatt, vagy azért, mert három napja még mínusz tizenöt fok volt, most meg plusz tíz, vagy a születésnapom miatt, de ilyen rossz kedvem talán még nem is volt, amióta a büntetésemet töltöm. A kondi is szarul ment, nem is erılködtem.

Volt még egy oka, hogy szarul éreztem magam. Tegnapelıtt ugyanis sikerült leesnem az emeletes ágyról, nem picit. Történt ugyanis, mint egyébként a zárás után gyakran, hogy megint hülyültem a társaimnak. Rendkívül színvonalas vicceket szoktam ilyenkor elsütni. Az arab általában az esti imája után lefekszik, viszont a gyógyszere fél kilenc körül érkezik, ezt a zárt ajtó tátikáján nyújtják be, ami olyan, mint egy kis ablak. Pont be lehet rajta látni, miközben a nıvérke benyújtja a gyógyszert. Az arabon póló és alsógatya van, én meg ilyenkor az asztalnál ülök és írok. Na, most, az arab az ablakhoz lép, két kezét kinyújtja a gyógyszerért, én meg hirtelen lehúzom a gatyáját. İ persze ugrik. Kintrıl csak azt látják, hogy röhög, ugrál, a keze meg kint van az ablakban. Viszont addig nem tud ellépni az ajtótól, amíg fel nem csukják kintrıl az ablakot, mert ha ellépne, meglátnák a meztelen seggét. Nagyon sokat szoktunk röhögni, szerinte nem vagyok normális.

Miután ilyen jó a közönség, elıadom azt is, amit Farkas Petitıl hallottam a kondiban. Egy jó birkózó sztorit, amit kicsit átformáltam a mi helyzetünkre, gondoltam, ezzel is sikerem lesz. Figyelem, a most következı rész nem érzékeny lelkőeknek való. Szóval a kellék egy kis Nutella, némi színjáték, és kész is. Ugye, meséltem már, hogy ha vécére megyünk, a másik kettı kivonul. De este hatkor bezárják a zárkát, és nem nyitják ki reggelig. Este hét óra tájban, miután a mutatóujjamat már vastagon bekentem Nutellával, jelzem a srácoknak, hogy nagyon teker a hasam. İk biztatnak, nyugodtan üljek a függöny mögé, és tegyem a dolgom. Én persze kikérem magamnak, nem fogok az orrotok alá tojni, de közben már állnom kell, és nagyon tekergetem magam, hogy valahogy visszatartsam. İk már kiabálnak velem,

hogy nyugodtan, na! Valahogy kibírják, Pali már nyitja is az ablakot. De ekkor azt játszom, hogy mindennek vége. Letolom a gatyám, benyúlok az alsógatyába, és sajnálkozva tolom a mutatóujjamat az arab felé, hogy már késı. Visítva menekül, fejére rántja a pokrócot, és röhög, teljesen elhiszi. Aztán amikor többszöri felszólításra végre rám néz, bekapom a nutellás mutatóujjamat. A hatás leírhatatlan. Alig tudom neki elmagyarázni, hogy ekkora beteg állat azért nem vagyok, ez csak Nutella, csak vicc. De a jóisten tegnapelıtt megbüntetett a sok hülyeségért. Éppen Palit figuráztam ki, hogyan nyújtja ki a medencéjét a felsı ágyon. Mivel majd két méter magas, ilyenkor a lelógó negyvenhetes lába az arcomba ér, bár én lent alszom. Szóval röhögünk az általam bemutatott paródián, de mivel nekem egyébként is nagyon rövid lábam van, ahhoz, hogy odáig elérjek, mint Pali, nagyon nyújtózkodnom kell, és bekövetkezik a baj. A majdnem tragédia. És ez most nem kereskedelmi televíziós, Vujity Tvrtkós túlzás. Szóval egyensúlyomat vesztve hanyatt leesek az emeletes ágyról, a lenti ágy és a fémszekrény közé, úgy, hogy a két lábam az égnek mered, pont beférek a résbe, de a fejem már nem, a fémszekrény ajtajába vágom. Néma csend, mert én sem tudom, mi történt. A fejem rettentıen fáj, a hátam is. Felnyúlok a tarkómhoz, érzem, hogy folyik a vér, de azért mosolygok. Na, erre ez a két szemét annyira elkezd röhögni, gondolom, a felszabaduló feszültség miatt is, hogy majdnem összepisálják magukat. Végre egy poén, amit én szenvedtem el. És nagyon megérdemeltem. Szóval a fejem felszakadt, nedves törülközıvel próbálom elállítani a vérzést, de csak annyira sikerül, hogy még a párnám is csupa vér volt reggel. Semmi baj, úgy is itt

volt az ideje az ágynemőcserének. Szóval az is lehet, hogy azért voltam annyira rosszkedvő, mert az eséstıl lett egy kis agyrázkódásom…

68. FEJEZET

…G!

Mit tanultam?

„Hiába vagyok olyan pali, aki a jelenben él, rájöttem, a múltamat mindig cipelni fogom, és rettegek, hogy

meghatározza a jövımet is.”

Újabb hétvége. Elég eseménytelen, azt leszámítva, hogy mivel valószínőleg jövı hét kedden lesz spájz, a havi egyszeri vásárlási lehetıség, így már mindenki kifogyott mindenbıl, ami itt a börtönben sajátos helyzet. Az szinte senkit sem zavar, ha elfogy a kenyere, kolbásza, csokija. De ha a két valutából a kávéból meg a cigibıl sem marad, akkor nagyon nagy a baj. Akkora, hogy azt nem lehet elképzelni. Ugyanis, ha itt elfogy, akkor elfogy. Nem marad más, mint kérni. Vagy kölcsönbe 1:3 arányban, vagy ha találsz magadnak balekot, akkor 1:1ben, majd spájznál megadom. Ez eddig még csak eladósodáshoz vezet. De ha már mindenkinek elfogy, és csak néhány embernél van, akkor nagyon felértékelıdik. Elképesztı és egyben rendkívül kiábrándító, mi mindenre hajlandó a függı ember egyetlen szál cigiért vagy egy adag, azaz egy evıkanál Nescaféért. Az elsı, amirıl lemond, az az önérzet. Járkál zárkáról zárkára, vagy ha fegyházas, a bezárt ajtók hesznyílására tapadva kéreget. Mindegy, kitıl, aki éppen arra jár, annak könyörög. Aztán, ha ez már kevés, jön a bármit eladás. Szó szerint bármit. Egy zacskó kávéért vagy dohányért ilyenkor akár új Nike cipıt vagy órát is vehetsz. Ha már semmid sincs, marad

a csikk. Bizony, mint régen a háború után a csikkszedık. Amíg lehetett dohányozni a folyosón, az ırök is ott cigiztek, nagy közös hamutartóban győlt a maradék. Néha az ıröknek sürgısen menni kellett, így akár négy-öt centis királydekkek is hevertek a hamutartóban. Ilyentájt már valóságos harc megy a tartalomért. Kiszedik, kimorzsolják belıle a nikotintól lucskos maradék dohányt, aztán jön a Biblia vagy valamilyen könyv, és ha már az sincs, a közönséges újságpapír is megteszi. Abba teszik, és nagy élvezettel, mohón elszívják. Azt is szörnyő nézni, milyen érvekkel jönnek be a zárkába, hogy aztán kinyögjék: „Tudnál adni egy szál cigit?” Ha ez a mondat mindjárt az ajtóban hangzana el, talán nem is lenne annyira kínos, de általában nagyon szeretnének elmondani valamit csak neked. Ilyenkor legtöbbször az jön elı, hogy én milyen klassz srác vagyok, mennyire közvetlen, és hogy nem ilyennek képzeltek, vagy szerintem ki nyeri meg a Való Világot. Szar ám, amikor már az elején tudod, hogy mi lesz a vége. Aztán kínos csend után csak erıt vesz magán, és jön a „Nincs egy kis kávéd?” vagy „Tudnál adni egy szál cigit?” Persze.

Van egy haverom, Ferike, ı bármilyen gazember, mégis marad méltósága. Vagy úgy megvezet, hogy nem veszem észre, de a lényeg, hogy a végén mindig én ajánlom fel neki a cigit vagy a kávét. Ügyes. Ami még érdekes, hogy ebbıl a szempontból olyanok, mint az éhes állatok. És ezt most nem feltétlen megalázón akarom írni, de így van. Képtelenek beosztani, ami van, ha három szál cigit adok délután, biztos, hogy estére elszívják, ha tízet, akkor mind a tízet. Nem érdekli ıket, hogy lesz másnap is, persze akkor majd megint szereznek valahonnan. Ez az igazi börtön

gondolkodásmód. És ez mindenre – kajára, cigire, kávéra – igaz.

69. FEJEZET

…ÁG!

Mit tanultam meg?

„Noha elváltam, a szememben tisztelet övezi a házasság intézményét. Egyszer biztosan el fogom venni

Ancsit feleségül. Mert nagyon megérdemli.”

Az utolsó hétfı itt bent, mához egy hétre már nem leszek itt. Az utolsó szállítás, amit látok a győjtıben. Talán nem köztudott, miért győjtı a Kozma utcai fegyház és börtön beceneve. Így hívja rab, börtönır, nevelı, ügyvéd, szinte mindenki, aki egyáltalán tud a létezésérıl. Szóval a hétfıi napok miatt lett ez a neve. Hétfınként ugyanis szállítás van. Rabokat hoznak. Ide érkezik mindenki, akit valamilyen okból mozgatnak, például ha Szegeden, ahol csak fegyház van,és valakinek lejár a fegyház fokozatú büntetése, akkor a fegyháznál a büntetés felét illik leülni – kérvényezheti a rab a börtönminısítést. Ez ugye enyhébb végrehajtási fokozat. Szóval, ha megkapja, Szegeden nem maradhat. Mert az csak fegyház, így felül egy rabomobilra, és utazik Pestre a győjtıbe, ahol addig marad, amíg eldöntik, hol üli le a maradék büntetését. Akkor aztán megint rabomobil, és irány a célszállítás. De az ország nıi elítéltjeit is ide hozzák hétfınként, csurnába helyezik el ıket, majd jön az osztás, és mehetnek Kalocsára, ahová szokták vinni ıket. Miért említettem meg ıket? Mert ilyenkor, hétfınként mindig van mősor. Halljuk, ahogy énekelnek, veszekednek vagy a férfi rabokkal incselkednek. Nagyon mókás párbeszédek hangzanak

el. Nem látják egymást, a zárt cellákból kiabálnak ki, de azért két mondat után szerelmesek egymásba, még két mondat, és már házasodnak is, sıt jöhetnek a gyerekek. Ezek után a férfi általában szerelmi zálogot kér: „Küldd le a bugyidat”. A bugyi liften érkezik, ez azt jelenti, hogy egy cérnán leengedik az ablakból, a fiú meg az alsó szinten beszedi a rácson keresztül. Aztán a lány az ereklyéért cserébe prózaibb kérésekkel kezdi bombázni az „új urát”: „Küldjél kávét!” „Nincs” – jön a válasz. Ám az elutasítást még ezen a szinten is nehezen viselik a nık. „Akkor elválok!” Kész, ennyi a csurna szerelem. Van, amikor – szintén látatlanban – levelezés kezdıdik a férfi és a nıi rab között. Olvastam ilyen levelet, ahol a csaj nagyon aranyosan írt magáról, kb. olyan volt, mint egy ismerkedési oldalon látható bemutatkozó írás, csak persze börtönösen. Azzal kezdte, és azt mondják, az összes ilyen levél így kezdıdik, hogy: „Én nem szoktam így ismerkedni, még soha nem írtam senkinek!” Aztán jön az érdekes bemutatkozás, ez és ez vagyok, 165 cm magas, 60 kg, mondjuk 90-60-90 méretekkel, kék szemő, vörös hajú, és most jön az igazi börtön feeling, azonosítási számom: ZZ 1212. Hát igen, itt ez a dolog olyan, mint a magasság vagy a mellbıség.

70. FEJEZET

Mit tanultam meg?

„Piszok jó dolgom volt hosszú-hosszú évekig, abból élhettem és azt csinálhattam, amit szerettem. Csak az

ember gyarló, és elfelejti értékelni a jót, amihez hozzászokott. Aztán jön a pofon, elvész minden, és akkor kínkeservesen zokogjuk vissza az elbaszott

életünket.”

Mennyire fura! Ahogy telik az idı, még ide, ebbe a nem normális környezetbe is beleszokik az ember, annyira, hogy szinte libabırös lettem attól, hogy az utolsó elıtti napomat töltöttem a melóhelyen. De gondolom, a holnap, az utolsó nap még érdekesebb lesz, mármint a melót tekintve, úgyhogy errıl majd holnap írok. De jut eszembe, ma a melóhelyen megint megjelent a már sokszor említett gazdasági fıtiszt. Ma sem csalódtam benne. Valahogy ı az idegenlégióba képzeli magát, már a kinézete is ilyen. Barett sapka, kék egyenruha, állandó feszültség. Szóval berobbant reggel 8-kor, amikor épp nem volt semmi kiadnivalónk. Ültünk a váróhelyiségben, és épp reggeliztünk. „Megint lebuktak!” – mondta diadalittasan, ırült tekintettel. Mert olyan nem lehet, hogy a rab ne dolgozzon. Mivel a portörlést a raktárban a múltkori parancsára teljesítettük, a pókhálókat is leszedtük – szintén az ı utasítására, most már semmibe se tudván belekötni, kitalálta, hogy lapátoljuk el a raktár elıtti szakaszon, olyan 40 méter hosszan a havat. Még mielıtt felháborodnátok, hogy ez miért olyan elmebeteg kérés, elmondanám, hogy azért, mert éppen irtózatosan szakadt a hó. De én már csak

röhögök ezen az emberen. A katonaság jutott az eszembe, ahol a füvet kellett zöldre festeni, amikor egy nagy fejes érkezett a laktanyába. Hát itt is lapátoltunk tök értelmetlenül, mert két, azaz két métert haladva már belepte az elıbb eltakarított részt a hó. Ráadásul mondta a rádió minden híradásnál, hogy dél körül plusz tíz fok lesz, tehát nagy valószínőséggel úgyis elolvad pillanatokon belül. Mindegy. Most már tényleg mindegy.

Azért nem mindenki ilyen. Sıt, tegnap találkoztam a BV parancsnokával. Lehívattak hozzá munka után a zárkából. Már a szintes ır is szinte elnézést kérve mondta: „Stohl, jöjjön, a parancsnok úr várja.” Kicsit más ilyenkor a viszony… Aztán Szabály vett át, az ır, aki mindig mindent betart, de ettıl függetlenül ı az egyik kedvenc ıröm. Mindig lehet tudni, hogy mit fog reagálni. Szóval ı is, persze csak amennyire a szabályzat engedi, kedves volt. Megmotozott azért persze, és bekísért a parancsnok úrhoz. Nagyon mókás ilyenkor látni ıket, amikor be vannak szarva. Én ugyanaz a rab vagyok, a legkisebb porszem, engem egy ırmester is kioktathat. Édes mindegy, hogy ez most itt ırmester vagy dandártábornok, de aki – most ez nem Szabályra vonatkozik – az elıbb még ordítva istenként alázott, az most kisegérként vacog a parancsnok elıtt. Szóval vicces. A parancsnok meg okos, mert kicsit, de tényleg finoman, ezt ki is használja. Beléjük fagyasztja a szart. De a lényeg nem ez, hanem a beszélgetésünk. Nem nyálasból mondom, de jó volt ezzel az értelmes, korrekt, egyenes emberrel kommunikálni. Nem kedveskedett, nem jópofáskodott, mégis érzékeltette a szimpátiáját, és tudatta, hogy bár csak ötször – egyébként ez is rengeteg – találkoztunk, ı végig figyelt rám és a börtönbéli helyzetemre, és hogy ehhez kétség se férjen, négy

alkalmat kiemelt tartózkodásom idejébıl, és elemezte. Majdnem mindet helyesen. Szóval megint meggyızıdtem, hogy ez a pali kaliber. Megint más kérdés, hogy mennyire látja tisztán és reálisan az alá tartozó hatalmas intézmény minden rezdülését vagy akár a mindennapjait. Szerintem egyáltalán nem látja, de nem is láthatja. Rengeteg „szőrın” megy keresztül a kép, mire az ı szeme elé kerül.

71. FEJEZET

„Ha ezt kibírtam, mindent ki fogok!"

Mit tanultam meg?

„Egy ember sokféleképpen megmérettetheti magát. Vagyon, siker, tehetség, ész, erı által akár. Nekem a börtön egy ilyen megmérettetés volt. Most már tudom, mit érek, és ki vagyok. Nem, nem vagyok isten. Viszont ha ezt kibírtam, mindent kifogok, amit rám mér a sors.”

Még 6 nap …DSÁG! Kedd Na, mindjárt más. Ma végre volt spájz. Utolsó vásárlás,

ez is az utolsó. Úgy vettem mindent, mintha egy hónapra vásárolnék, ugyanis azt találtam ki, hogy akiket kedvelek, azokat megajándékozom valami kajával, dohánnyal, kávéval. Jó lesz látni a szemüket. Holnap utolsó melónap, már többen jelezték – ırök is, hogy jönnek a melóhelyre búcsúztatni.

Még 5 nap …ADSÁG! Szerda Szerda, az utolsó munkanap. Már a levonulás reggel

7-kor is más. Ilyenkor még itt a szinten, egyébként az elsı emeleten minden munkára vonuló felsorakozik a

szintes ırnél, aki minden reggel felteszi a szokásos kérdéseket „Osztók?” 7 fı, „EÜ takarító?” 1 fı, „Intézeti raktár?” 2 fı, ezek mi vagyunk, és persze már mondják is, hogy ma utoljára. Minden sráctól jön egy mosoly, egy reggeli üdvözlı kézfogás. Zoli már most mondja mellettem állva: „Hiányozni fogsz!” Aztán jön Laci bácsi, a civil munkáltatónk, 7.10-kor már a raktárban vagyunk. 5 perc múlva érkezik Köti és Tibi, így együtt vagyunk mind a négyen utolsó munkanapunkon. Ránk is fér, mert Laci bácsi kicsit szorongva azt mondja: „Az utolsó nap tiszteletére jó nagyot fogunk szívni!” És tényleg. Kezdünk a C-ben, szekrényeket pakolunk, de csak azért, hogy 50 db ágybetétet halmozzunk fel egy teherautóra. Itt megint a Vadász ır, aki vigyáz ránk, jópofa, hogy van köztünk egy láthatatlan szál, és úgy tudunk kommunikálni, hogy sem az ırök, sem a rabtársaim nem tudják, mirıl beszélünk. „Megjöttek?” – kérdeztem, mármint a szalonkák, a magyar vadászok csodamadarai, amelyek március elejétıl április elejéig tartózkodnak az ország területén tavaszi vonulásuk közben. „Zalában már láttak egyet” volt a válasz, és persze az összekovácsoló mosoly. Jólesik. İ tudja, én tudom, ez elég. Vadászunk. Aztán elváláskor még elköszönünk olyan vadásziasan, kalappal a madárhoz, úgy legyen. Aztán jött a fekete leves. 30 darab vaságy, 86 db vaságyelı, 56 db vasszekrény, 50 db stoki, azaz vaszsámoly. Mindet egy pincébıl a teherautóra kellett felpakolnunk négyünknek. A seggemen is folyt a víz, de itt még nem volt vége. Alig szusszantunk egyet, mennünk kellett kipakolni a volt intézeti konyhát, az is eltartott vagy két órán keresztül. Nagyon elfáradtunk, viszont repült az idı. Kedves volt még, ahogy az egyik kedvenc zászlós munkáltatóm áthozta a csapatát, hogy

személyesen tudjunk elköszönni egymástól. Aztán eljött a 14 óra, ilyenkor valamelyikünk mindig hátrasétált a mőhely leghátsó pontján lévı központi kapcsolóhoz és lekapcsolta a villanyt, lezárva az aznapi munkát. Ma kértem, hadd kapcsoljam le utoljára én. Persze, mondta Laci bá, én pedig elindultam egyedül hátra. Úgy búcsúztam ettıl a raktártól, csavaroktól, a WC kagylóktól, mintha valódi viszonyom lenne hozzájuk. Tiszta röhej. Elfordítottam a kulcsot, majd utoljára, immár sötétben, visszasétálok. Tudom, hogy soha többet az életemben nem jövök ide vissza. Érdekes helyzet. Aztán amikor Laci bácsi kezet nyújt, én ösztönösen megköszönöm az emberségét. Nyálas, nyálas, de kicsit mindkettınk szeme fátyolos. Tudom, hogy hányinger, de talán az a rejtett feszültség, ami az emberben vissza van fojtva, bárhogy tagadja magának is, csak kibuggyan. Meg hát öregszem is. Szóval vissza a szintre, ég veled, mőhely! Megjött a szabaduló csomagom, benne a telefon meg a rucik. Rucik a letétraktárba mennek, a telefon egy másik raktárba. A ruhát már pénteken megkapom, akkor kell átköltöznöm az úgynevezett szabaduló zárkába. Ott már civilben leszek egészen hétfı hajnalig. A telefont csak hétfı hajnalban adják oda a portán. Nagyon jó fej volt az ır, aki kísért, de egyáltalán mindenki mosolyog, akárhová megyek. Mindenki – vagy majd’ mindenki – az irodáknál, úgy kezel, mintha már civil lennék. Pedig még pontosan 5 nap van hátra.

Még 4 nap …BADSÁG! Csütörtök

Egyedül a zárkában. Nem bánom, szortírozom a

leveleket, amiket kaptam, és nagyon jól szórakozom. Hol röhögök, hol elérzékenyülök. Néhány kivételével összetépem a leveleket a feladónál és az én nevemnél. Erre a nevelım kért, hiszen ez börtön, és ha valaki megtalál egy levelet, amin látszik a címzett és a feladó is, az már tipp lehet bármire. Ki gondolna erre? Persze az már érthetıbb, hogy a telefonszámomat ne adjam meg senkinek, de ezt sem fogadtam meg. Ha valaki nekem ártani akar, és ahhoz telefonszámra van szüksége, úgyis megtalálja, hiszen az egyik „kedves” internetes oldal már feltette a baleset után „szerzünk egy-két álmatlan éjszakát Stohl Bucinak címmel”. Attól az oldaltól jobban féltem magam, mint a köztörvényes bőnözıktıl…

Aztán megjönnek Paliék, és elkezdjük összecsomagolni a cuccainkat, hiszen nem tudjuk, hogy holnap mikor kell elindulnunk már összepakolva a szabaduló zárkába. Fura ez a készülıdés. Nincs mese, már minden jel arra utal, hogy nagyon a végén járunk. Persze kicsit nehéz is az ember szíve, hiszen az arab marad, és így óvatosan kell örülni. Pali érdekes, bár ép ésszel nehezen tolerálható szisztémát fejt ki. Mindent elvisz, ami az övé, vagy amivel kapcsolatban volt, mert sámán barátja azt tanácsolta, hogy semmi ne maradjon bent, mert akkor azért még az életben vissza kell jönnie. Így az összes vickét-vackát összeszedi, de még a WC nejlon takarófüggönyét is leszedi. Az arab ezt már nem bírja, és szóvá teszi, hogy szerinte ez hülyeség. Ráadásul Pali nincs tekintettel rá, mert így takarás nélkül kell WC-znie. Egyébként is nagyon szégyenlıs, azt sem szereti, ha fürdés után nagyon meztelenkedünk a

zárkában. Valahol igaza van, így gyorsan felajánlom, hogy beküldetek egy függönyt. Pali hitvallásába az is beletartozik, hogy a kajákat se hagyhatja bent, mert azért adni kell valamit cserébe. Az elején még minden darab kenyérért kap valamit, de aztán az arab észbe kap, és minden maradék cuccért felajánl egy, azaz egy darab papír zsebkendıt. így tiszta az üzlet Palival, és az arab is megkapott mindent. Furcsa hely ez a börtön, na. Aztán a szokásos esti hülyülés. Én ilyenkor az arabra ugrok, lehetıleg úgy, hogy még a keze is a takaró alatt maradjon, így nem tud védekezni. Mint egy hernyó, fekszik, én meg csikizem, és röhögünk. Aztán eszembe jut a tévé. Ahmednek nincs, én viszont sehogy sem hagyhatom itt, ez BV-szabály. Aztán abban maradunk, hogy én hétfın kiviszem, a neje pedig beadja neki még délelıtt. Ez is megoldódott, felılünk holnap mehetünk. Izgatottan fekszem le, utoljára ebben a zárkában. Így ágyazok, így nézek körbe, mielıtt elalszom.

Még 3 nap …ABADSÁG! Péntek Nem tudjuk, mikor kell indulni, kelünk, ahogy szoktunk,

és várunk. Ahmed 7-kor elmegy melózni a könyvtárba. Elıtte búcsú, de fura, hogy meg sem közelíti a melóhelyen érzett elfogultságot. Talán azért, mert vele egészen biztosan találkozom nemsokára. De tényleg olyan az egész, mintha délután 3-kor, a meló után újra egy zárkában töltenénk tovább jól megérdemelt büntetésünket. Ketten maradtunk, minden cuccunk zacskókban az ágyon. Vártunk, aztán 9 körül jöttek.

Elıször a földszinti szabaduló zárkába hordtuk le a cuccunkat. Nekem egy zacsi elég, Pali az elızıekben leírtak miatt négy zacskóval van megáldva. Magáról a szabaduló celláról kicsit késıbb, most haladjunk idırendben. Matracokat a raktárba, aztán az összes rabruhával irány a civil ruháért. Másik raktár, elırehozzák a 386-os zsákot, amibe öt hónappal ezelıtt a civil ruhámat pakolták. Úgy képzeljétek el, mint amikor tisztítóba adja az ember az öltönyét, olyan zsákban van felakasztva. Ebbe került szerdán minden, ami a szabaduló csomaggal érkezett. Ott a raktárban leveszem a mákos ruhát, megy a többihez, és öt hónap után újra farmer, póló és edzıcipı van rajtam. Minden jót! – így köszönnek az ırök, mert a „Viszontlátásra!” ebben a helyzetben mást jelent. Most a rabruha leadása következik, megint egy másik helyen. Mindent darab szerint számolnak el. Szerencsére mindenem megvan, nem úgy, mint anno a seregben, ahol egy, azaz egy darab nadrágszíjat sikerült megtalálni.

Kész vagyunk, mehetünk végig a folyosón civilben. Persze aki kint van, gratulál, erısít, még a családot is puszilják. Nem csodálkozom, hiszen én is ıszintén örültem, ha valaki mellılem szabadult. Neki már jó, lassan nekem is. Fél 12-kor zárják ránk az új zárka ajtaját, és akkor kezdünk rádöbbenni, hogy ez a maradék idı – Palinak két nap, nekem három – nagyon nehéz lesz. Már csak a zárka mérete miatt is. Úgysem hiszitek el, de még az eddigieknél is jóval kisebb: 3x2 méteres, benne két lepukkant, szétaludt kanapé, két vasszekrény, egy mosdó, ugyanolyan WC, függönnyel. Nem tudunk egyszerre pakolni, valamelyikünknek az ágyon kell feküdnie, mert a másik csak úgy fér el. Csak hogy jobban elképzelhessétek, mennyi szabad hely

maradt a berendezésektıl, Pali lemérte: kilenc 46-os lábhossz hosszában és másfél 46-os lábhossz keresztben. Ennyi a hely. Ehhez hozzájön, hogy csak fürdeni engednek ki tíz percre. El tudjátok képzelni? Menjetek be egy lakótelepi fürdıszobába, csukjátok magatokra az ajtót, és gondoljátok el, hogy ott kell 72 órát eltöltenetek egyfolytában. Iszonyú nehéz idegileg, higiéniailag és egyáltalán emberileg elviselni. Az ajtó egész nap zárva, még a kaját is a tátikán adják be. Nincs mese, a WC-zést is így kell megoldani. Én, ha mondjuk kibírom, megvárom a vasárnapot, hiszen Pali hajnalban szabadul, akkor majd lerendezem. Két napot kibírok. Nagyon lassan telik a nap. Aztán amikor besötétedik, megkegyelmez az ır, és kienged fürödni. Legalább addig is sétálhatunk, ez a húsz méter is nagyon jólesik. Aztán a meleg víz megint kicsit helyre teszi a lelkem. Már csak tévézünk, várjuk az álmot… az enyhet adót.

Még 2 nap …ZABADSÁG! Szombat Nagyon elgémberedtem, lehet, hogy már hiányzik a

szivacs, és ez a szétaludt rugós kanapé nem tesz jót a derekamnak. Továbbra sem nyitják ki az ajtót, sem a reggeli váltásnál, sem a kajaosztásnál. Ki kell szólnom, hogy legalább a szemetet hadd ürítsük ki. Aztán fél kilenckor recseg az ajtó, és egy mennyei hang azt kérdezi: „Séta?” IGEN! Megyünk!!! Kapkodva öltözünk, nehogy visszavonják. Nem tudom, mikor örültem ennyire, hogy egy órát sétálhatok a reggeli

mínuszokban, de ez most maga a megváltás. Engem – úgy látszik, keretes története van az ittlétemnek – külön tesznek egy összebilincselt kező rabbal a nagy udvarra, Pali és a többiek együtt sétálhatnak a másik udvaron. Kérdem a srácot, aki egyébként huszonegy éves, és fegyveres rablásért van bent, hogy miért van rajta bilincs. Azt meséli, fogdán van, mert összeverte a cellatársát. Na, mondom, aztán miért? Azt mondja, arra ébredt, hogy az öreg – így mondta – elıvette a csúnyáját, és a másik ágyon alvó harmadik társuk arcához akarta dörgölni, amikor meg rászólt, az volt a válasz, hagyja már békén, öt éve nem látott nıt! Majd a csúnyás kezével meg akarta ıt is simogatni, nem sikerült. Egy fogat is találtak, miután bementek az ırök. Szóval most fogdán van, nem tudja, meddig, mert csak szerdán lesz bírói. Kicsit tolódzkodok, futok, hogy felfrissítsem a vérkeringésemet, hiszen ha letelik ez az egy óra, megint be leszünk zárva a lyukba. így is történik, de ez az egy óra nagyon sokat segített, vagy kezdem megszokni a méreteket.

De valami megint történik. Újra nyílik az ajtó, három ır áll a nyílásban. Azt kérdezik, van-e még pénz a kártyámon, de tudtommal már leszedték tegnap. Mert, hogy az ügyvédem telefonált, hogy azonnal hívjam fel a feleségemet. Gondolom, Ancsira értik. Nagyon megijedtem. Kimegyünk, próbálom a telefont, de az automata azt mondja: „Az ön egyenlege 0 Ft!” Mondom nekik, azt mondják, várjak, valamit próbálnak intézni. Közben az agyamban vadul cikáznak a gondolatok, a kezem remegni kezd: „Mi az isten lehet ilyen fontos?!” Csak nincs semmi tragédia? Anyu, a gyerekek, mindenki eszembe jut. Még az is, vajon ha ilyen baj lenne, szólna-e Ancsi, vagy megvárná vele a holnaputánt? Bele kell

ırülni ebbe a bizonytalanságba. Aztán fél óra idegölı várakozás után azt mondják, menjek vissza a zárkámba, mert van ugyan egy joker kártyájuk, amirıl telefonálhatnék, de azt a parancsnoknak kell jóváhagynia. İt viszont jelenleg nem érik el. Fasza! Vissza a zárkába, a bizonytalanba, a 2x3 m-be. Még csak járkálni sem tudok idegességem levezetésére, behunyt szemmel fekszem az ágyon, Pali ingával próbálja kideríteni, mi lehet a gond. Azt mondja, anyu jól van, és a gyerekek is, Ruttner kavar valamit. Bár igaza lenne annak a kurva ingának!

Ezt most eddig írtam, mert az írással is elfoglaltam magam, itt tartunk, várok, hogy végre telefonálhassak. Most fél 12 van. Na, végre! Kikísérnek, kezembe adják a vonalkódos kártyát, tök olyan, mint az enyém, csak nincs rajta a nevem meg a fényképem. Azt mondják, másfél percig beszélhetek, és úgy látom, ezt komolyan is gondolják, mert a zászlósnı mellém áll egy stopperral. Na, mondom, ha most valami tragédiát hallok, másfél perc alatt kell feldolgoznom, legalábbis élıben. Elsıre nem veszi be a rendszer a kártyát, másodszorra is azt mondja, érvénytelen kód! De ettıl nem ijedek meg, próbálkozok tovább. Végre más a szöveg: „Adja meg a kártya azonosítási számát!” „Na, bakker, van még valami?” – kérdezem a zászlósnıt. Nem tudja. Fasza! Nagy nehezen kiderítik, újratárcsázok, megadom, kicsöng. Kezdıdik a másfél perc. Nincs semmi baj, hála a jóistennek, csak a Nemzeti és az RTL civakodik rajtam, Ancsi pedig megijedt, mert nem tudta, mit tegyen. Mind a két oldalt megértem. Az a konfliktus, hogy megígértem Kolosinak, hogy az elsı és egyetlen tévéinterjút a csatornának adom. İk viszont, mivel kereskedelmi csatorna, még hétfın, a szabadulásom

napján szeretnék. Ezzel még nem is lett volna szerintem baj, de elkezdıdött a túlfújása a dolgoknak. A Fókuszban Gönczi Gabi azt a kérdést tette fel a nézıknek, hogy miután már hétfı este nagyinterjú lesz velem, írjanak kérdéseket, ık pedig majd az interjúban felteszik. Szerintem ez csapta ki Alföldinél a biztosítékot. İ szerintem magánemberként vagy barátként próbálja valahogy visszatartani a cirkuszt. Nekem meg az elmúlt három órában, a szabaduló zárkában mindenféle tragédia lehetıségén kell emésztenem magam, közben két nagy cég egymás közti harca zajlik a fejem fölött, semmi más. Mégis az életem a tét. Na, vissza a zárkába! Pali utolsó estéje. Készítek sprotniból és tonhalkonzervbıl majonézzel, Erıs Pistával pástétomot. Ez az ünnepi búcsúvacsoránk. Pali vett alkoholmentes sört, ezzel koccintunk a szabadulásra, a boldogságra. Fenékig!

Még 1 nap SZABADSÁG! Vasárnap Reggel fél 5-kor kel Pali. 5-kor beszólnak neki, hogy

készüljön. Én is felkelek vele, megmosakszom, fogat mosok, hogy jó szagúan ropogtathassam majd meg a búcsúnál. Ez is eljön, kilép az ajtón. Egyedül maradtam a szabadulásommal. Olyat kurjantok, hogy még az ır is visszaszól a zárt ajtón keresztül: „Ilyen az, mikor az ember a célegyenesbe fordul, mi?” Negyed hat van. Sötét. Próbálok visszaaludni. Nem megy. Pörög az agyam. Lassan világosodik. Fızök egy kávét a kerálóval, elszívok egy cigit, és élvezem az érzést.

Fél három van. Még tizenöt óra. Egy régi magyar film megy az Ml-en Bicskei Tiborral, Ruttkai Évával. Jó film, hálás vagyok, eltereli a gondolataimat. Azon gondolkodom, hogy a nyavalygásaim mennyire lesznek/lehetnek élvezetesek egy olyan embernek, aki engem nem ismer, csak ezeket a sorokat olvassa. Vajon mennyit lehet megérteni, átérezni abból a 150 napból, amit itt töltöttem? Nincs igazán jó szó arra, amit errıl az idırıl gondolok… Hasznos. Talán ez fejezi ki a legtöbbet. De ez is csak egy szó. Hasznos… Sok mindent elveszítettem. Sok új „élményt” szereztem. Egy biztos, ezt az 5 hónapot soha, de soha nem fogom elfelejteni!

Nem tudom, holnaptól mi minden történik velem, de azt gondolom, ez az idıszak pozitív és negatív értelemben is meghatározó lesz. Nem hiszek abban, hogy a börtön megjavít! Erre ez az intézmény nem alkalmas. Az, hogy megváltoztat, már inkább igaz! Hiszen még az én rövid börtönbüntetésem után is egy másik ember lép ki a börtön kapuján. Hát még, aki éveket tölt bent! Torzul mindenképpen, akár erıs, akár nem. Büntetésemet, amit a bíróság kiszabott rám, letöltöttem. Nem tudom, a bíróság tisztában van-e a büntetése súlyával. Nem csupán az én esetemre gondolok, hanem általában. Hiszen nem is az az idıszak az igazi büntetés, amit elsı síkon megél az ember itt a börtönben, hanem a járulékos költségek. Félre ne értsétek, nem anyagi értelemben, hanem a család elvesztése, eltávolodása. A kinti egzisztencia totális lepusztulása, az egyetlen – már ha nem hiszel a reinkarnációban – életed adott idejének értelmetlen és totális elvesztése! Itt, amíg bent vagy, csak bent élsz, és ennyivel kevesebb idıd van magára a nagybetős életre.

Még 12 óra. Este 6 óra van. Kezd eluralkodni rajtam valami visszatarthatatlan boldogság. Ez sem ilyen egyszerő, hogy egy szóval ki lehessen fejezni. Van benne valami olyan, hogy „Ezt is kibírtam! Ezt is végigcsináltam!” Mindjárt beülök Ancsi mellé a kocsiba, mindjárt én ébresztem odahaza mind a 3 lányomat, mindjárt megérkezik Fótra édesanyám a nıvéremmel – ez úgy reggel 9 körül lesz, mindjárt kiviszem a kutyákat sétálni a ház mögötti Somlyóra, ahonnan ellátok Vácig meg a Börzsönyig. Mindjárt kezdıdik a szabaduló buli. Nem leszünk sokan, százötvenen, a szők baráti kör.

Most látom a Híradóban, hogy szabadulásom elıtt kényelmesebb zárkában töltöm az utolsó napokat. Hehe! Már leírtam, hogy mennyire kényelmes. Most láthatjátok, mi az igazság! Bodrogi is nyilatkozik, hát meg kell zabálni! Imádom, ahogy árad belıle a szeretet. Most várom a háromnegyed hetes váltást, az utolsót. Utoljára állok fel, hogy fogadjam ıket. Most fogják megmondani, hánykor fognak ébreszteni. Utoljára mondom nekik: „Stohl András, EU2998” Megnéztem a TV2 híradóját is, ık ugye nem szeretnek. Azt sikerült mondaniuk, hogy 10 hónapra ítélt a bíróság. És mégis most szabadulok! Azt, hogy a bíróság hozta ezt a döntést – ha nincs velem semmi probléma a börtönben, akkor 5 hónap a letöltendı büntetés, azt jó szándékúan nem említették. Persze ha az ı csapatukban játszanék, nem keltenének ellenem ilyen hangulatot, de hát a biznisz, az biznisz. Nekik. Na, megjött a váltás! Fél 5-kor kelés, 5-kor indulás a maradék értékekért, így kábé fél hatkor vagy hatkor szabad leszek! Szia, börtön!

UTÓSZÓ

„Egyetlen valódi hibát követhetünk el az életben; ha nem fejlıdünk azoktól a dolgoktól, amiken ke-

resztülmegyünk.”