Év végén, szilveszterkor, bármit nézek hallgatok a gondolataim a Prédikátor könyve alapmondanivalója körül forog, hogy minden hiúság és szélkergetés. Az év vége nekem mindig a mulandóságról való elmélkedést jelenti.

Az év végén csak elmélyül bennem, amin évközben elmélkedek és amin egyedül érdemes elmélkedni: a mulandóság. A mulandóság, amihez nem kell könyv, tanítás, hogy lássuk, mert közvetlenül a húsunkba mar. Mivel közvetlenül látható, lehet, hogy épp azért látják kevesen.

Nyáron, késő estéken, csillagos időben az eget nézem. Néha áthúz egy repülő figyelmeztető fényt villogtatva. Ez a ritmikusan felvillanó fényeknek mély mondanivalója van számomra. Mindig elgondolom, hogy így követik egymást a végtelenben a születő és pusztuló kozmoszok és egy kozmosz életideje, csak annyi, mint egy villanás.

Elgondolom, hogy ebben a villanásnyi kozmikus időben van benne Nagy-Magyarország az ezer éves országunk, ami nincs, az azt követő Nagy-Románia, mind nagyok és semmik a kozmikus villanásban.

De ne gondolkodjunk ilyen nagy távlatokban, kifog tudni tíz milliárd év múlva, hogy a székelyeknek autonómia kellett, vagy ki fog tudni az autonóm Székelyföldről még ha megvalósul akkor is.

Sokszor töprengek, hogy minden harc lényegében, ilyen idő távlatokban, pusztán hiúság és szélkergetés. Harc egy olyanért, mit a múlandóság úgy is kivesz a kezünkből megsemmisít.

A kozmoszok keletkezése és pusztulása csak hulló lapik a nagy kozmikus fáról. A birodalmak keletkezése és pusztulása buborékok, vagy még azok sem.

Minden nagy tan kezdetén központi helyet foglal el a múlandóságról való elmélkedés. A későbbi mesterek, tanítók egyre jobban megfeledkeznek a mulandóságról és véglegesnek hitt tanokat gyártanak. Így az emberiség szellemtörténete a mulandóságról való megfeledkezéssé válik, berendezkedéssé a véglegesnek hitt múlandóba.

A mulandót közvetlenül látni, nem kell sem vallás sem metafizika sem filozófia sem teológia. A közvetlenül látott múlandó tanít a legmélyebb bölcsességre a közvetlenül látás bölcsességére.

A csendben szemlélt mulandó lassan megtanít arra, hogy nem a kézzel fogható a szilárd a látható, hanem a Láthatatlan. Ezt nem is megtanuljuk, hanem fokozatosan átéljük. Lassan lehámlik rólunk minden múlandó, csak a Láthatatlan marad végső valóságként.

Így rájössz, hogy akit embernek mondanak az nem ember, mert az igazi ember az láthatatlan. Rájössz, hogy amit nemzetnek mondanak és ami fölött hevesen vitatkoznak az nem nemzet csak puszta illúzió. A nemzet a láthatatlan emberben van láthatatlan és akik a leginkább üvöltöznek a nemzet érdekében azok látják legkevésbé a lelki szemeikkel a nemzet igazi de láthatatlan identitását. Hogy a nemzeti identitás az valami láthatatlan és amit kézzelfogható nemzeti identitásnak vélnek az egy halott kéreg.

A múlandóságot közvetlenül szemlélve születik meg az autonóm ember, aki már nem függ a múlandótól. Az ily módon autonóm ember nem akar berendezkedni a mulandóba, azért autonóm.

Vajon az autonómia elképzelés nem egy kétségbeesett próbálkozás arra, hogy megállítsuk az elmúlást?

Vagy az igazi székely autonómiának nem egy ilyen módon autonóm emberekre kellene épülnie?

A múlandótól független Láthatatlanban van a szabadság és ebben a szabadságban virágoznak ki a Lélek nagy képei. A Nagy Képek Láthatatlanra mutató jelek, az egyetemes emberi és nemzeti identitás alapjai. Az identitás, az egyetemes emberi és a nemzeti, a Láthatatlanban való szabadságban van. Ahol görcsösen ragaszkodnak a Nagy Képekhez, ott már nincs szabadság és elvesz az identitás a nemzeti és emberi is. A Nagy Képek megtartó ereje, csak a szabadságban van, ha nem ragaszkodnak hozzájuk, de ha ragaszkodnak, a Nagy Képek, pusztító erővé válnak.

Minden szilveszterünk egy kozmikus villanás kozmikus méretekben mérhetetlen momentuma. Ha ezt felfognánk nem harcolna senki senki ellen. És egy népnek sem kellene féltenie lelkének Nagy-Képeit, identitását.

Nagy Attila Puli