Claire Kenneth Magyar nyelven megjelent könyvei:

Éjszaka KairóbanRandevú RómábanNeonfény a Nílus felettMájus ManhattanbenHoldfény HawaiibanEgon naplójaForgó táncparkettHermelines hölgySzerelemről szó sem voltKülönös kalandMinden tavasz véget érFelhők felettHalálos háromszög

CLAIRE KENNETH

Szerelemrőlszó sem volt…

Regény

© Claire Kenneth

ISBN 963 9418 53-6

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részeit tilosreprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában

vagy eszközzel – elektronikus, mechanikus, fénymásoló vagy másmódon – közölni a kiadó engedélye nélkül.

© Papp-Ker Kft.1213 Budapest, Szent István út 165.

Tel/fax: 06-1-278-0965Felelős kiadó: Papp József ügyvezető

Nyomta és kötötte: Széchenyi Nyomda Kft., GyőrFelelős vezető: Nemere Zsolt ügyvezető igazgató

TARTALOM

ELSŐ RÉSZI.II.III.IV.V.VI.VII.VIII.IX.X.

MÁSODIK KÉSZXI.XII.XIII.XIV.XV.XVI.XVII.XVIII.XIX.XX.XXI.XXII.XXIII.XXIV.XXV.XXVI.XXVII.XXVIII.XXIX.

XXX.XXXI.XXXII.XXXIII.XXXIV.XXXV.XXXVI.

ELSŐ RÉSZ

I.

Ezen a júliusi délutánon mintha egész New York menekülniakarna a városból, a kegyetlen hőségből. A George Washingtonhídon teljesen megrekedt a forgalom. Az autók százai vagy talánezrei csak lépésben haladtak, mintha egy film lassított felvételeibenszerepelnének.

Tamás az órájára nézett. Fél három…Ha a Jersey-i oldalon rendes sebességgel mehet, akkor sem ér

előbb a Barckerékhez, mint öt óra felé.Mildred haragudni fog. Megígérte neki, hogy már kora délután

utána megy.Mildred persze azt szerette volna, ha már kora reggel együtt

indulnak, hiszen szombat van: igazán ráér…De Tamás valami kifogást keresett, hogy a hivatalból hazahozott

egy munkát és azt okvetlenül be akarja fejezni. Az igazság az volt,hogy egyszerűen irtózott az ilyen kirándulásoktól, főleg a Barckercsalád nyári házában összegyűlt vendégseregtől.

Egy csomó ember volt ott, akiket már unt és néhányan, akiketmég nem látott eddig és remélte, hogy nem fog látni ezután sem.

Az ilyen tóparti helyre mindenki elhozta a gyerekeit is. Idegesítővolt az üvöltésük: a felnőttek között rohangáltak, a vízben labdáztak,csapkodtak az ember feje felett.

A legborzasztóbb volt a barbecue. A maró füstben körül ülték azizzó széndarabokkal megrakott tűzhelyet, a házigazda nagykötényben, vicces szakács sapkával a fején osztogatta a kormos, félig

nyers hússzeleteket.Odabent a házban, jól felszerelt, modern konyhájuk volt és tágas,

hűvös ebédlő, ahol kényelmesen vacsorázhattak volna. De a fűbenkellett kuksolni az összecsukható kerti székeken és közbenlehessegetni a szúnyogokat és a különböző bogarakat.

Mildred ezt remek szórakozásnak tartotta. Barckerék az ő barátaivoltak, lassanként már csakis az ő amerikai társaságába jártak.

Ha magyar helyre hívták őket, Mildred igyekezett valamikifogással lemondani.

– Menj nélkülem, Tamás! Hidd el, nem haragszom! De meg kellértened, hogy nekem ez kellemetlen, mindenki magyarul beszél,nem tudom min nevetnek, ki vagyok rekesztve, úgy érzem magam,mint egy süketnéma. Nincsenek tekintettel arra, hogy amerikaifeleséged van…

– Ne mondd ezt, Mildred! Mindig körülvesznek, valaki mindigodaül hozzád és angolul beszél veled, te vagy a legszebb éslegelegánsabb a társaságban…

– Na látod, Tamás, ezt szeretem a legkevésbé, mikor valaki odaülmellém és elkezd angolul bájologni. Pontosan tudom, hogy a háziakmegkérték, foglalkozzon kicsit a Tamás amerikai feleségével… Azillető aztán feláldozza magát, de közben folyton a többiek felé sandít,hogy félfüllel is, de nem maradjon ki semmiből.

– Mit nevezel bájolgásnak, Mildred? Szerinted komoly témárólsenki sem beszél veled?

– De igen. Minden magyar azzal kezdi, hogy elmeséli nekem amenekülése történetét… Hogyan jöttek át a határon, micsodaveszélyek, mennyi izgalom, aknák, lövöldözés, orosz katonák.Észreveszem rögtön, hogy ezt már sokszor elmondták. Olyan minthaegy lemezt forgatnának, És mindenkinek van egy ilyen lemeze. Van,aki nem dramatizál, hanem igyekszik humort belevinni. Például azegyik barátod. Éppen borotválkozott – mondta. – mikor aszomszédja beszólt: Na mi az, maga nem jön? – Erre letörölte a

habot az arcáról, a fél oldalán még rajta volt a szőr, felvette a kétlegjobb zakóját, egyiket a másikra, a zsebébe tömködte atörtaranyat, amit már régóta rejtegetett, a falról leakasztottarámástól a mérnöki diplomáját és indult.

– Ne mondd, Mildred, hogy másról nincs szó…!– De van, mert most már új lemeze van mindenkinek. Hogyan

látogattak haza Magyarországra ennyi év után. Vakációzni…Ugyanazok, akik aknák között, csúszva-kúszva jöttek ki, hogy csakaz életüket mentsék, most repülőgéppel mentek vissza elegánsbőröndökkel. Vagy Bécsből érkeztek hatalmas bérelt külföldiautóval. A Gellért Hotelben szálltak meg, a cigányzene csak nekikjátszott. A balatoni vendéglőkben angolul rendeltek asztalt, erre apincérhad földig hajlongott nekik. Ha magyarul szólaltak meg, talánhelyet sem kaptak volna. Minden külföldiek számára fenntartva. Ésmilyen izgalmas volt a viszontlátás az otthoni rokonokkal,barátokkal, akik mind megöregedtek és csak csodálkoztak, hogy őkmilyen fiatalosak maradtak. Egy elhízott, kis kopasz ember, akinekbeszéd közben csattogott a műfogsora, azt mesélte, hogy Siófokontizennyolc éves bikinis szépségek között válogathatott, hogymelyiket hozza ki Amerikába feleségnek.

– Látod, Mildred, én nem megyek haza, akármilyen honvágyam isvan! Valószínűleg kapnék vízumot, hiszen kell nekik a dollár!

– Soha nem tartanálak vissza, ha mégis kedved támadnahazalátogatni!

– Ez kedves tőled, de úgyis tudod, ha mennék, akkor csakis veledegyütt! Megnézhetnéd Budapestet, a legszebb város a világon…Nekem legalábbis mindig az marad, akármi történt… A Duna-partibérházat, ahol születtem, már nem tudom megmutatni, mertlebombázták. Kisfiú koromban a balkonunkról láttam a királyivárat. Szent István napján a tűzijátékot, a propellereket siklani aDunán…

– Érzem a hangodon, Tamás, hogy elérzékenyültél! Ez meglep!

Hiszen te vagy az egyetlen, aki még soha nem mondta el amenekülésed történetét. Lehet, hogy nincs ilyen lemezed, mint atöbbieknek?

– Lehet… Itt vagyok, ez a lényeg. Hogyan jöttem át tizenkilencévvel ezelőtt a határon, az már most olyan mindegy. Senkit seuntatok ezzel, még téged sem Mildred!

Rágyújtott egy cigarettára.A múlt ködéből most felbukkant egy elszürkülő, lassanként

teljesen elhomályosodó emlék.Katinka…Tizenkilenc év távlatából már alig tudta felidézni magában az

arcát.Édes, kis babaarc volt, a rémült, segélykérő tekintetét sokáig

hordozta a lelkében. És azt az éjszakát, ott a dermesztően hidegcsőszházban, miközben tombolt a hóvihar és Katinka hozzábújt, akarjaiban keresett menedéket, azt is nehéz lenne valakinekmegérteni.

Szerelemről szó sem volt… A játszma életre-halálra ment. Ahatárőrség tüzelt, egymásután lőtték fel a rakétákat. Mintha a pokolszabadult volna fel azon az éjszakán. Reggel ott hevertek a halottak,szerte széjjel a havon, mellettük a hátizsák, vagy kis koffer, amellyelszabad földre akartak indulni, új életet kezdeni.

Vajon mi történt Katinkával…?Már csak nagyon ritkán jutott eszébe, és nem is akar gondolni rá.

Semmi értelme…Annyi nő következett utána, szebbek, értelmesebbek.Tamás huszonöt éves volt, amikor Amerikába érkezett. Minden

sikerült neki, remek állást kapott egy építész irodában. Angolul mártudott, talán ez volt a szerencséje.

És az is sokat lendített rajta, hogy olyan rendkívül jóképűfiatalember. Amerikában túlzottan adnak a külsőségekre.

Szívesebben alkalmaznak valakit, aki jóképű, mint egy másikjelentkezőt, aki esetleg jobb képességű, de nincs megnyerő mosolyaés rosszul áll rajta a jól szabott öltöny.

Tamás magas volt és széles vállú. Világos zöld szeme volt és feketehaja. A mosolyában volt valami kisfiús, amit nagyon szerettek bennea nők. Mindig volt állandó barátnője, de házasságra egyik sem tudtarávenni.

Valahogy érezte, hogy egyik sem az igazi…Már kilenc éve volt New Yorkban, amikor megismerkedett

Mildreddel.Ugyanezeknél a Barckeréknél, akiknek a nyári házába most ilyen

kedvetlenül megy, volt egy fényes parti a Fifth Avenue-i elegánslakásukban. Oda több kedvvel ment.

Véletlenül került oda. A főnöke, egy nagyon kedves ember,érdeklődött, hogy mit csinál szombaton…? Mert ha nincs programja,elvinné magával bizonyos Barckerékhez, ahol nagy parti lesz,képkiállítással egybekötötten és elkelne egy jó táncos.

– Minek a képkiállításhoz táncos?– Sajnos, ezek összekötik a kellemest, a kellemetlennel. Előbb

gyönyörködni kell Beatrix Barcker festményeiben, azután következika gazdag büfé, remek italok és a tánc.

Barcker befutott ügyvéd volt, rengeteget keresett. A feleségeBeatrix, művészi vonalon szeretett volna befutni. Nemcsak mintfestőművésznő, de mint írónő is. Egy negyedrangú magazinidőnként leközölte a novelláit. Nem utasíthatták vissza, mertBarcker volt a jogtanácsosuk. Ha valaki Beatrix festményeit látta,azonnal arra gondolt, hogy jobban tenné, ha csak írna. Viszont azok,akik elolvasták valamelyik novelláját, megpróbálták rábeszélni, hogymaradjon meg a festészetnél.

A társaság egyik tagja, miután több vodkát ivott meg, mintszokott, kijelentette, hogy Beatrix képei túl színesek, novellái viszonttúl színtelenek.

Ezt az úriembert soha többé nem hívták meg. Pedig jó táncos voltés lehet, hogy éppen ennek helyébe került a partira Tamás.

A főnökén kívül, akivel együtt érkezett, nem ismert itt senkit.Csupa idegen arc, elmerülve beszélgettek, néhány pár pedig mártáncolt.

Az első, aki feltűnt neki, egy karcsú, aranyruhás nő volt.Világosszőke és magas.

Ez volt Mildred…A ruhája valami kötött anyagból lehetett; teljesen rátapadt a

testére. A háta meztelen volt. A szemüveges alak, akivel táncolt, aszőrös, nagy kezeivel mintha zongorázna ezen a szép, hófehér háton.Az ujjait állandóan úgy húzta végig a hátgerincén, hogy egyenesenbosszantó volt nézni.

De miért volt bosszantó…?Mi köze ehhez az aranyruhás nőhöz? Lehet, hogy soha az életben

egyetlen szót sem fog beszélni vele. De tévedett. Már a büfénélegymás mellé kerültek.

– Nem fázik? – kérdezte a nőt, mert egy ostoba pincér éppenkinyitotta az ablakot és odakint süvített a téli szél. Egyenesen a nőmeztelen hátára.

– Köszönöm, hogy aggódik értem, anélkül, hogy ismerne! –mondta Mildred és kedvesen mosolygott rá.

– Tóváry Tamás vagyok – mutatkozott be és kezet csókolt.A kézcsók olyan európai szokás volt, ami határozottan tetszett

Mildrednek. Együtt ültek le az egyik kis asztalhoz, amiből Tamásrögtön megállapította, hogy az aranyruhás nem tartozik itt senkihez,oda ül, ahová akar és akivel akar.

Tánc közben, mikor az ő keze volt a szép, meztelen háton, nemtudott visszatartani egy megjegyzést.

– Ez a szemüveges úr, akivel táncolni láttam, meglepően merész

módon simogatta a maga hátát.– Érdekes, hogy ezt megfigyelte!– Véletlenül éppen odanéztem és bevallom, kissé felháborított!– Engem nem. Ez a szokása. Azt hiszi ezzel még mindig hat az

érzékeimre.– Még mindig? Ez úgy hangzik, hogy volt idő, mikor hatott

magára…– Volt igen… Két évig egy nagy baldachinos ágyban aludtam vele.– És ezt miért mondja most nekem?– Nem titok, mindenki tudja.– És ez nem zavarja magát?– Egyáltalán nem! Két évig a felsége voltam… Megjegyzem nem is

sejtettem, hogy itt lesz a partin. Még szerencse, hogy a másik ex-férjem Kaliforniába költözött, így abban nem ütközöm bele sehol.

– Hány férjet fogyasztott eddig?– Csak kettőt. Hiszek a válásban, nagyszerű találmány! Ha egy

házasság elromlott, miért kelljen közös kalitkában összezárvamaradni egy ellenséges madárral?

– Ez a szemüveges madár nem látszott ellenségesnek, sőt…!– Lehet, hogy szeretne felújítani valamit. De soha! Befejeztem

vele, túl vagyok rajta. Ne is beszéljünk róla… Maga nős? – kérdeztehirtelen.

– Nem! Még eddig elkerültem a közös kalitkákat.Nevettek.– Hány éves? – érdeklődött Mildred.– Harmincnégy.– Én is pont annyi vagyok…Ebben a percben lépett oda hozzájuk a háziasszony, Beatrix

Barcker. Látszott rajta, halvány fogalma sincs, hogy Tamást ki

hozhatta ide a partira. De nem is volt fontos.Megkérdezte, hogy tetszenek neki a festmények, és mikor a

lelkesnek tűnő, udvarias dicséretet hallotta, máris kellemesembernek könyvelte el. Ő maga jelentéktelen külsejű, lapos mellűkis nő volt, piros bársonyruhája úgy lógott rajta, mint egy fogason.

Mint utóbb kiderült, Mildred legjobb barátnője volt.Az elmúlt tíz év alatt Tamás már megszokta, hogy Mildred

mindent elmond a barátnőjének. Egy gyóntató papnak, vagy egyvizitenként hatvan dollárt felszámító pszichológusnak sem tárhattavolna fel jobban a lelkét.

Tamás időnként rádöbbent, hogy Beatrix novelláiban is szerepel.Valami, amit mondott, vagy amiről csakis Mildred tudhatott, amiközöttük történt… Persze nem mint Tóváry Tamás. Beatrix mindigfantázianeveket használt. De kínos volt és kellemetlen. Mikor aztána nagy tragédia rájuk szakadt, akkor Beatrixnak nem volt mástémája, csakis az ő lelkiállapotukat elemezte és próbálta megírni ameglehetősen unalmas novelláiban.

De ezen a partin, az első találkozásnál, még semmiféle tragédianem vetette előre árnyékát…

Olyan vidáman indult minden. Tetszettek egymásnak, már az elsőpillanattól. Már csak együtt táncoltak, csak együtt mentek át abárnak átalakított kis homályos helyiségbe, ahol a sötétben szintevilágított Mildred szőke haja és még jobban csillogott arany ruhája.

Valami elkezdődött közöttük, azt érezték mindketten…Hogy több mint egy hangulat, ami egyetlen estére összehozta

őket, abban biztos volt Tamás. Bár az ilyen amerikai nőknél, nemlehet tudni…

Tizenkettőkor már vége volt a partinak. Ebben az időben jöttdivatba New Yorkban, hogy már hét órára hívták a vendégeket és ígykorábban haza is mehettek. Mindenki félt a New York-i éjszakában,még a legelőkelőbb környéken is napirenden voltak az utcaitámadások. Még ha csak letépték volna az ékszereket a nőkről és

elrabolták volna a pénztárcát, de késeltek, öltek.Tamás kocsiját a közelben parkolta le, de Mildred a szomszéd

utcában lakott, úgyhogy gyalog sétáltak odáig.Egy keskeny, régi, de nagyon szép magánház előtt Mildred

megállt és elővette a kulcsait.– Volna kedve még feljönni hozzám egy italra…?A kérdés váratlanul érte Tamást. Erre nem számított és nem is

merte remélni, hogy ezt az éjszakát már abban a bizonyosbaldachinos ágyban fogja tölteni…

– Boldogan, boldogan! – mondta és érezte, hogy a hangja isfelforrósodott.

De Mildred máris lehűtötte.– Apámmal lakom. Ilyenkor még ébren van és bizonyára szívesen

elbeszélget magával. Apám érdekes ember, antropológia professzor.Írt néhány könyvet is és majdnem Nobel díjat nyert. Szerencsére,csak majdnem.

– Miért szerencse ez?– Mert így is a legokosabb embernek tartja magát. Engem persze

nem zavar, imádom az apámat. Ezért is lakom itt, az övé ez a ház. Azelső emeletet ő foglalja el, csodálatos könyvtára van, majd meglátja!Én a második emeleten rendezkedtem be.

Tamás egy pillanat századrészéig arra gondolt, hogy mi lenne, haazt mondaná, hogy menjünk csak egyenesen a második emeletre ésne zavarjuk ilyen későn a kedves papáját…!

A baldachinos ágy sokkal jobban vonzotta, mint az öregprofesszor könyvtára. De nem szólt semmit.

Dr. Doyle nagyon barátságos volt, italt kínált és Mildreddel kávétfőzetett. A dolgozószobájában fogadta őket, ahol a kandalló előtt,kényelmes bőrfotelekben helyezkedtek el.

Nemcsak a könyvtára volt impozáns, de rendkívül érdekes afrikai

szobrokkal is tele volt a lakása.– Ezt Borneóból hoztam magammal! – mutatott egy félig madár,

félig majom kinézetű, nagy, fából faragott bálványra, amely különtalapzaton állt.

– Ez a papa gyűjteményének a büszkesége, kérem, dicsérje meg! –súgta oda cinkos mosollyal Mildred.

Tamás kötelességtudóan mondott néhány elismerő jelzőt. Akkormég nem is sejtette, hogy a leendő apósával áll szemben és hogy azelkövetkezendő években, mi mindent illik majd megdicsérnie…

Most, ha tízévi házasság után visszaemlékezett erre az elsőlátogatásra Doyle professzor házában, maga sem értette, hogy mivolt az, ami annyira hatott rá…?

Talán a légkör.A szép, meztelen hátú, aranyruhás nő, akivel jó volt táncolni a

partin a félhomályban, itt egyszerre más lett.A „majdnem Nobel-díjas” apával, a süppedő keleti szőnyegékkel,

kristály csillárokkal berendezett szobában egyszerre nevetségesnektűnt, amikor azt hitte, hacsak egy pillanatra is, hogy ma éjjel márfelmehet hozzá…

A második emelet, szinte elérhetetlen magasságba került…Mildred nagyon tartózkodó volt. Minden nap, minden

találkozásuk alkalmával várta azt a második emeleti meghívást… Decsak várta…

Lehet, hogy Mildred megjátssza magát. Elvégre már két férje voltés nyilván számos barátja is.

Tamás sem akart többet, beérte volna a barát szerepével. Mildrednagyon tetszett neki és rettenetesen kívánta az első pillanattól. Deszerelemről szó sem volt…

Arra, hogy feleségül fogja venni, egyáltalán nem gondolt. Egyamerikai nőt, soha…!

Mindig egy magyar lányt képzelt el magának feleségül, csakis egymagyart. Mert milyen elviselhetetlenül furcsa lenne, ha egy kisTóváry azt mondaná neki:

– Hi, Daddy!Azt a bizonyos kis Tóváryt, majd egy magyar feleség fogja a világra

hozni és nem Daddynek fogja őt szólítani, hanem édesapámnak…De eddig nem találkozott senkivel, aki le tudta volna kötni. Csak

flörtök, kalandok, futó viszonyok.Mikor ráeszmélt, hogy Mildred az igazi, hogy ő a nagy szerelem,

még akkor sem gondolt házasságra. Csak egy izgalmas, szép,romantikus dologra, ami talán elhúzódik hónapokig, vagy mégtovább… Mildred nagyon szép volt.

Tamás hiúságának jól esett, hogyha bárhová mentek, mindenkimegbámulta. Olyan magas volt és olyan vékony, mint egy modell. Ésjól öltözött. A drága holmikat nem a papa pénzéből vette magának,mert állása is volt. Egy nagy textil vállalat irodájában a nemzetközilevelezést intézte. Nem volt unatkozó elvált asszony, aki az ex-férjtartásdíját költi. Sem az első, sem a második férjétől nem kért s nemis fogadott volna el semmit.

– Nem tartom nyugdíjas állásnak a házasságot. Mert valakitvalamikor szerettem és néhány és néhány évig együtt voltunk, nemkívánnám, hogy ezért életfogytiglan fizessen nekem…

Mildred nagyon korrekt volt, nemcsak szép. És okos is, jó is. Ésminden volt, amit egy nőben kereshet valaki…

Lehet, hogy ez elfogultság volt? Lehet, hogy már szerelmes voltMildredbe, de még önmagának sem merte bevallani…?

Még mindig nem történt közöttük semmi. Néhány könnyű, „jó éjtcsók”, mikor esténként elbúcsúztak.

Február vége felé egy kis francia vendéglőbe tévedtek be.Lehetetlen hely volt, zsúfolásig megtelve, de a hirtelenjött eső előlcsak ide tudtak beszaladni.

A pincér egyetlen pillantást vetett rájuk és máris egy eldugottsarokpáholyba vezette őket. Itt olyan szűk volt a hely, hogy szinteegymás ölébe ültek. Gyertyák világítottak csupán, a pici asztalon egylila kis ernyő alatt imbolygott a gyertyafény. Az étel szörnyű volt, avörösbor szintén.

– Ide máskor is eljövünk! – mondta Tamás, miközben az ülőkádformájú bársonypamlagon úgy össze voltak szorítva, mint azösszenőtt ikrek.

– Édes hely! – jegyezte meg Mildred is és megdicsérte a négerzongoristát, aki valahol a háttérben halkan zongorázott.

Az asszony szőke haja minden mozdulatnál Tamás arcát érte.Olyan érzés volt, mint egy finom, leheletszerű cirógatás. Selymeshaja volt és nagyon jó illat áradt belőle.

Mikor a szalvéta leesett és lehajolt, hogy felemelje, az mártornászmutatvány volt, hogy ne döntse fel a miniatűr asztalt,amelyen a poharak és a vörösbor volt.

– Isten őrizz, hogy leöntsük a szép új ruháját! –aggodalmaskodott Tamás.

Mildred fehér szövetruhát viselt, hihetetlenül fiatalnak látszottbenne. Épp a nagyon rövid szoknya volt divatos.

Azalatt a fél pillanat alatt, míg a szalvétáért lehajolt, látta, hogy arövid szoknya teljesen felcsúszott és szinte ellenállhatatlan kísértésfogta el, hogy megsimogassa ezeket az izgatóan formás, karcsú,selyemharisnyás combokat.

De nem tette. Nem merte megkockáztatni, esetleg Mildred felkelés faképnél hagyja őt. Bár lehet, hogy csak nevetett volna.Kiismerhetetlen…

Mikor elállt az eső és hazaindultak, Mildred belekarolt.Soha nem a kapun kívül köszöntek el, Tamás mindig bekísérte az

előcsarnokba. A „jó éjt csók” ma is egészen felületes kis csóknakindult, de aztán egyszerre forró, lázas, szomjas csókká változott. Mi

volt ez…?Tamás magához ölelte és Mildred engedelmesen hozzásimult. És

a csókjait is olyan odaadóan viszonozta, szinte feloldódtak ebben ahirtelen szédületben.

– Szeretlek…!– Tudom…– Mióta tudod?– Amióta ismerlek.– Este…?A válasz egy újabb csók volt, most már úgy tapadt össze az ajkuk,

mintha soha nem tudnák szétválasztani.Tamás érezte, hogy most már végre fel fog jutni a második

emeletre…Mildred is szereti őt, Mildred is akarja, Mildred is kívánja…Már nem is kellett semmit szólni, átölelve lassan, mint az

alvajárók, elindultak felfelé a lépcsőn.Még nem értek az első emeletig, mikor a papa hangját

meghallották:– Jó, hogy jöttök! – kiabálta a dolgozószobájából. – Siessetek, öt

perc múlva beszél az elnök a televízióban!– Igen, papa! Jövünk!A varázslatnak vége lett. Tamást semmi a világon nem érdekelte

most kevésbé, mint az elnök beszéde.Valószínűleg százmilliók fogják feszülten figyelni, hogy mit mond.

Bizonyára fontos is. Persze, hogy az. De neki most ebben apillanatban csak Mildred körül forgott a világ, minden másmellékessé vált.

Sietve letörölte a szája körül a rúzsfoltokat és megfelelőudvariassággal nyitott be a professzorhoz.

A televízióban már éppen megjelent Johnson elnök.– A vietnami helyzetről fog nyilatkozni, ez rendkívül érdekesnek

ígérkezik! – mondotta a professzor és közben konyakot készített azasztalra. – Nem is gondoltam, hogy ilyen izgalmas esténk lesz!

– Én sem…

II.

Másnap szombat volt. Nem beszéltek meg semmit a hétvégére,volt egy partimeghívás, de szóba került két jegy is a Metropolitanba.

Tamás még nem tudta, hogy Mildrednek mihez volna több kedve.Várta a telefonját.

Délután volt, Tamás az íróasztalán rendezkedett. A szobában nagyfelfordulás volt, a rekamiét, amin aludt, be sem csukta még.

Garzonban lakott. Egyetlen szoba, de hatalmas alkóvval, ott volt afekhely. Egy elkerített rész az ebédlőasztalnak, picike teakonyha, ésamit a legjobban szeretett a lakásban, volt egy erkély.

Modern felhőkarcoló volt ez, amilyenek szinte gomba módranőttek ki a régi házak helyén Yorkville-ben.

Tamás a 26. emeleten lakott, az erkélyről az East Rivert láthatta ésesténként a kivilágított Queensboro hidat.

Tavasszal kitett egy nyugszéket és ott olvasta át az újságokat.Ilyenkor eszébe jutott egy gyerekkori emlék, az édesapja, aki aDunára nyíló balkonon olvasta a Pesti Hírlapot.

Neki ilyenkor csendben kellett maradni, hogy ne zavarja,különben azonnal beküldték a gyerekszobába. Anyuka a szobábanzongorázott, ezt nagyon unta hallgatni. Nem volt testvére, akiveljátsszon és a pajtásait sem hívhatta meg, mert azok idegesítettékanyukát. Főleg pedig piszkot csináltak volna és rendetlenséget.

Mindig kínos rend volt náluk, még az ólomkatonát is nagyság

szerinti sorba kellett rakni a polcra, a villanyvonatát, amit a Jézuskahozott, minden este össze kellett rakni és visszatenni a nagydobozba. Mindig arra vágyott, hogy már reggel is játszhasson avillanyvonattal, hogy amint felébred, beindíthassa, hacsak párpercre is, mielőtt elmegy az iskolába.

De anyuka szigorú volt, ezért váltakoztak náluk a cselédek is, ezt akínos pedantériát nem bírták.

Vajon mit szólna anyuka, ha látná ez a rendetlenséget itt, ha látná,hogy még délután ötkor nincs beágyazva.

Ha van túlvilág, ott bizonyára rend van…Anyuka négy éve halt meg, pontosan azon a napon, amikor

megkapta a várva várt amerikai vízumot. Semmi baja sem volt, csaka szíve, az a hetven éves anyai szív, nem bírta el ezt a rászakadt nagyörömöt, hogy viszontláthatja őt…

A fényképe kis ezüst keretben itt áll a könyvespolcon. Ezt küldte elPestről, ezen már öregnek tűnik, pedig a fényképész alaposankiretusálta.

Az édesapjáról is volt itt egy kép, századosi egyenruhában, mielőtta frontra ment, ahonnan nem is jött vissza soha.

Tamás már megszokta a tudatot, hogy odahaza sem maradtsenkije. És tulajdonképpen itt New Yorkban sem állt hozzá közelsenki.

Felületes barátok, sok ismerős, néhány kedvesebb kolléga azépítész irodában. És a nők…? Magyarok, amerikaiak, volt egy németlány is, egy svéd is, ő stewardess volt, az olasz, akit könnyű voltmegkapni, de nehéz volt szakítani vele.

A konyhában megszólalt a házitelefon. A portás jelentette, hogyegy hölgy keresi és már fel is ment a liften.

– Milyen hölgy?– Gyönyörű, szőke! – válaszolta a portás.Ki jöhet hozzá ilyenkor, váratlanul…? Mindenkire gondolt, csak

Mildredre nem. Pedig ő volt.Már csengetett is az ajtón. Ott állt mosolyogva a fehér

bundájában, kezében kis cukrász csomaggal.– Meglepetés? Nem számított rá, hogy beállítok? De tudtam, hogy

itthon van, hiszen várja a telefonomat…!Tamás zavarban volt, a vetetlen ágy, a rendetlenség miatt. De

közben ujjongó örömet érzett, Mildred eljön, itt van… Úristen, mitjelent ez, hogy most itt van.

– Egy magyar cukrászda előtt jöttem el és hoztam egy kissüteményt! Ne mondja, hogy az első látogatásomon üres kézzeljövök magához!

Tréfásan mondta, látszott, hogy nagyon könnyedén,természetesen akar viselkedni.

Mikor lesegítette róla a bundát és belecsókolt a nyakába, akkorhirtelen kiesett a szerepéből.

– Szeretlek Tamás…! Nagyon, nagyon, nagyon…!

*

Ezt a szombat délutánt, amikor Mildred először lett az övé, sohanem felejtette el. Soha…

Minden mozzanatra emlékezett, attól a pillanattól, mikor Mildredpiros szövetruhájának a cipzárát remegő ujjakkal kinyitotta, addigaz ájult boldogságig, amit a karjaiban átélt.

Az East River felett már kigyúltak a fények, még mindig átölelvefeküdtek a nagy rekamién. Mildred szőke haja kibomolva apárnákon, hihetetlenül karcsú teste olyan törékenynek tűnt, hogy agyönyör legvadabb viharában is csak nagyon szelíden, nagyongyengéden szorította magához, közben az volt az érzése, hogy csakálmodik. Ez nem lehet igaz…

– Olyan jó szeretni téged… – suttogta Mildred. Mégsem volt álom,hanem forró, gyönyörű, lázas boldogság. Szerelem…

Éjféltájban teát főztek és megették a magyar süteményeket.Tamás azt ajánlotta, hogy menjenek le a közeli vendéglőbe, deMildred nem akart. Legszívesebben itt maradt volna reggelig.

De a papa miatt haza kellett menni. Nyilván ébren vár és aggódna,ha nem hallaná, hogy nyílik a kapu és ő felszalad a lépcsőn.

Azt elhatározták, hogy szerelmüket a legnagyobb titokban fogjáktartani. Senkinek nem kell tudni arról, még a papának sem.

Egy hétvégén, akkor már március volt, lerepültek Floridába.Hirtelen támadt, bolond ötlet volt. A televízión egy hirdetéstvetítettek, ahogy egy szőke nő, kibontott vizes hajjal szalad atengerparton.

– Hasonlít rád, csak te szebb vagy! – mondta Tamás, – jó lenneveled kézen fogva beszaladni a nagy hullámok közé! Nincs kedved?

– De igen. Boldogan!Tömény boldogság volt ez a két nap Miami Beach-en. Egy kis

hotelben szálltak meg, közös szobát vettek ki. De amikor visszajöttekcsokoládé színűre lesülve, akkor a papa nyilván észrevett valamit.Ahhoz nem kellett „majdnem Nobel-díjas” professzornak lenni,hogy megfejtse a rejtélyt, hogy az esős, ködös, még télies NewYorkban nem barnulhattak így le. Nyilván elszöktek valahová atrópusokra, mégpedig együtt…

De a professzor úgy viselkedett Tamással, mintha fogalma semlenne semmiről.

Ha beinvitálta a dolgozószobájába, politikáról beszélt, konyakotkínált, ugyanúgy, mint azelőtt.

Mildred csak a legjobb barátnőjének, Beatrix Barckernek mondtael, hogy milyen szerelem jött be az életébe.

Tamás erre úgy döbbent rá, hogy az Operában találkoztak aszünetben. Mildred kedvéért még a Traviatát is hajlandó volt

végigszenvedni, amit már legalább ötször látott, ugyanezekkel aszereplőkkel.

Beatrix fekete ruhát viselt, lebegő bő ujjakkal. Olyan volt, mintegy különös denevér.

Sokat jelentő mosollyal jött oda hozzá.– El sem képzeli, hogy örülök ennek…! Hiszen az én partimon

ismerkedtek meg, igaz…? És maga nem a festményeimbengyönyörködött, hanem Mildredben…

Erre nem mondhatott semmit. De mikor megtudta, hogy Beatrixmár a legújabb novellájában egy magyar fiatalember és egygyönyörű, amerikai társaságbeli nő romantikus szerelméről írt,akkor dühös lett.

A csapnivalóan rossz novellát persze senki sem olvasta. Ebben avilághírű szobrásznő partiján ismerkednek meg a főszereplők. Aneveket megváltoztatta, az amerikai nőt Arabellának hívják és amagyar fiút Izidorenak.

Ezen nagyot nevetett Tamás.– Pont Izidore vagyok? Jobbat nem is tudott nekem kitalálni a

barátnőd?– Miért? Az Izidore nagyon szép név!– Lehet. De Magyarországon az olyan dzsentri családokban, mint

a Tóváry, a fiúkat nem keresztelték Izidorenak.Ezt persze Mildred nem értette meg. Neki tetszett a novella és

meg volt győződve, hogy Beatrix igenis tehetséges írónő, sőt, mintfestőművész is igen eredeti.

A professzor nem olvasta a novellát, mert soha nem tudtákrávenni arra, hogy előfizessen erre a negyedrangú magazinra, nameg a drága idejét sem fecsérelte ilyen hiábavalóságra.

A nagy szerelem már több mint két hónapja tartott, de semmitsem vesztett forróságából, nem langyosodott el, nem fakult meg,mikor az újdonság varázsa elmúlt.

– Szeretném veled leélni az életemet! – mondta Tamás az egyikdélután, amikor Mildred a virágokat rendezgette a balkonján. Többidőt töltött itt nála, a Yorkville-i kis garzonban, mint otthon.

– Mit értesz ezalatt?– Feleségül akarlak venni!Mildred nem válaszolt.A kezében egy cserép muskátlit tartott, de mintha megremegett

volna a keze.– Vigyázz, Mildred, ha ezt leejted, valakinek a fejére a

huszonhatodik emeletről, abból baj lesz!– Abból is baj lenne, ha feleségül mennék hozzád! Már kétszer

csalódtam, hidd el, jobb így! Szerethetjük egymást, senkinek nemtartozunk felelősséggel!

– Apád előtt mégis mennyire titkolod!– Ez igaz. Nem akarom, hogy tudja…Itt tévedett Mildred, és ez pontosan ezen az estén derült ki.Egy kicsit korábban mentek haza és ilyenkor illett bemenni hozzá.

Előbb a megszokott politizálás, majd mintha egészen mellékesenmondaná, rájuk nézett:

– Ha már viszonyotok van, miért nem házasodtok össze…? Biztos,hogy tökéletes utódot hoznátok létre, két ilyen szép emberpéldány,mint ti…! Ezt mint antropológus mondom, nem mint egyhetvennégy éves öregember, aki szeretne végre egy unokát…!

Mildred odament az apjához és megcsókolta. Kissé színpadiasnaktűnt a jelenet, pedig nem volt megjátszott.

– Tamás épp ma kért, hogy legyek a felesége!– Nagyon örülök ennek – mondta a professzor. – Az előző két

férjedet nem kedveltem, tévedés volt az a két házasság! De most úgyérzem…

Elakadt a hangja. Aztán odament Tamáshoz és megveregette a

vállát. Ez volt az eljegyzésük…

III.

Május elején volt az esküvő. Csendben, egy hétköznap délelőtt, aközeli református templomban. A két tanún kívül csak a professzorvolt jelen.

Mildred gyönyörű volt, halványkék ruhában és nagy szélű,halványkék kalapban.

– Így foglak lefesteni! – mondta elragadtatva Beatrix, mert perszeő volt az egyik tanú. A másik, Tamás főnöke, akit annak idején elvitta partira, ahol megismerkedtek.

A rövid szertartás után a Waldorf-Astoriában ebédeltek, azesperes, aki a professzor régi ismerőse volt, szintén velük tartott.

A New York Times-ban csak egy pár soros hír, de mind a két ex-férj reagált rá és táviratban gratuláltak.

Ez volt az egyetlen disszonáns akkord.Nászútra a Bermudákra mentek. Csak nyolc napra, de ha Tamás

visszagondolt erre a nyolc napra, mindig úgy érezte, hogy az volt atökéletes boldogság.

Júliusban, mikor Mildred bejelentette, hogy másállapotban van,az még nagyobb boldogság volt.

– Gyerekünk lesz…!– Biztos? Nem akarnék hiába örülni…!– Most jövök az orvostól. Megállapította!A várakozás hosszú hónapjai, mintha csigalassúsággal múltak

volna. Tamás már türelmetlen volt, izgatottan számolta ahónapokat, heteket.

Százszor is elképzelte a pillanatot, mikor a gyerekét majd akarjában tarthatja. Az ifjabb Tóváry Tamást…

Fiúra vágyott és az volt az érzése, hogy fiú lesz. Hiszen annyirakívánta, annyira beleélte már magát. Csak úgy emlegette amegszületendő gyereket – a kisfiam…!

Ilyenkor Mildred nevetve és viccelődve kérte, hogy azért csakfogadja szívesen, ha mégis kislány lenne.

– Tudod milyen édes egy kislány? Szép ruhákba lehet öltöztetni,szalagot kötni a hajába és ragaszkodóbb, simulékonyabb, nem vad,mint egy pajkos fiú! Akarod látni, hogy milyen voltam picikoromban?

Előkereste a régi, családi fényképalbumokat.Tündéri felvételek voltak Mildredről, olyan volt, mint egy

aranyszőke Murillo-angyal, később, mint egy kirakati baba.Nyolcéves korában gyerek szépségversenyt is nyert Atlantic City-ben.

– Nos, egy ilyennek nem is tudnál örülni?– Persze, hogy tudnék! És mi is csinálunk fényképeket róla, az

első naptól kezdve. Főleg pedig filmre vesszük majd, képzeld, hanagyobbacska lesz és már elkezd járni, minden lépésétmegörökítjük.

Egyelőre a lakást alakították át. Az egyik szobát gyerekszobánakrendezték be, hófehér szőnyeggel, fehér lakk, csiszolt bútorokkal.

A második emeleten laktak, a tágas, ötszobás lakásban Tamáseleinte ellenkezett, de aztán rájött, hogy nincs értelme. A ház felemár úgyis Mildred tulajdona volt, miért költöznének máshová…?

A papa is, halálosan megsértődött volna és azt hinné, hogy őtakarják elkerülni. Nem sokat zavarta a fiatalokat, de elvárta, hogyidőnként benézzenek hozzá egy kávéra vagy konyakra.

Tamásnak szokatlan volt a második emeleten lakni. A Yorkville-igarzonjában, ha lenézett az erkélyről, a huszonhatodik emeletmagasságából az East Riverre és a hidakra, távol volt mindentől. Itt,ha az ablakhoz ment, egészen közel volt az utca, felhallatszott a

járókelők beszéde, az autók zaja. Az elegáns, keskeny utcában, aPark Avenue és a Madison között, fák voltak és olyan alacsonyanlaktak, hogy a fák lombjai nyáron karcolták az ablak üvegét.

Az építész iroda, ahol Tamás dolgozott, a Rockefeller Centerbenvolt, az ő irodahelyisége az ötvennegyedik emeleten.

Beatrix gyakran átjött hozzájuk. Kivételesen nem a festményeirőlés a kiállításokról számolt be, sőt a novelláiból sem olvasott fel,hanem tanácsokat adott a gyerekkel kapcsolatban. Elsősorban egymegbízható nevelőnőt ajánlott. Aki az ő három gyereke mellett isvolt, amíg azok kicsinyek voltak.

– Német nő, komoly, már idősebb. Egy fiatalt nem is mernékalkalmazni, az a szabadnapján különböző férfiak ágyában henteregés utána hazajön a gyerekhez…

– Én nem akarok nevelőnőt a gyerek mellé – jelentette ki Mildred.– Magam akarok vele foglalkozni! Minden percem a gyereké lesz! Azállásomat is otthagyom. Csak anya akarok lenni…! Anya és semmimás.

– Ez szép! – mondta Beatrix. – Persze nálam más az eset, nekema művészetem is fontos, nekem minden festményem, mindennovellám olyan, mintha az is a gyerekem lenne! Ezek a fantáziámszülöttei…!

Torzszülöttei, gondolta magában Tamás, de közben mégis felírtaannak a német nevelőnőnek a címét.

Az első időben csak legyen itt valaki a gyerek mellett. Ehhezragaszkodott.

Féltette Mildredet, aki még most is olyan törékenyen vékonynaktűnt, alig látszott meg rajta a közeledő anyaság.

A papa az antropológus szemével nézett az unoka érkezése elé.– Remek vérkeverés, két tökéletes emberpéldány házassága…!Tamást alaposan kikérdezte az őseiről. Határozottan tetszett neki,

hogy a családja már több száz éve nemességet kapott. Jó pedigré! A

magyar szép faj, tehetséges nép. Az, hogy Ázsiából jöttek, nem baj!Ezt megbocsátotta Tamásnak… Hogy az édesanyja németszármazású volt, ez is tetszett a professzornak. Ő maga tökéletesangol, Mildred anyja, aki néhány éve halt meg, svéd volt, de már ittszületett Minnesotában.

Tamás mostanában gyakran leszögezte magában, hogy nekitényleg érdemes volt Amerikába jönni. Szép karriert csinált és azélete most beteljesedik, gyereke lesz. Gyereke a gyönyörűfeleségétől, akit imád. Pompás környezetben él, nincsenek gondjaiés nem is lesznek. A kis Tóváry Tamásnak – mert biztos volt benne,hogy fiú lesz, nem lesznek olyan szörnyű élményei, mint neki voltakgyerekkorában. Háború, ostrom, éhezés… Bombázás és hosszúhetek az óvóhelyen, amikor csak sárgaborsót ettek és penészeskukoricakenyeret. Anyuka arca korommal volt bekenve, a fejénfekete kendő, hogy ne vegyék észre az orosz katonák, hogy mégfiatal. Mert akkor elvitték volna.

Kisfiú volt, de tudott mindent. Látta a részeg hordát, ahogyberontottak. A szeme előtt lőttek agyon valakit egy karóráért. Apincefeljárónál egy apácát tepertek le, aki éppen egy betegnek hozottvalami gyógyszert.

Nem, az ő fiának soha nem szabad megtudnia, hogy mennyi bűnés gonoszság van a nagyvilágban. Úgy fog felnőni ebben a szépházban, hogy csak boldogságot lát maga körül… És meg fogjatanítani magyarul. Rögtön, ahogy beszélni kezd, azt fogja gügyögnimagyarul, hogy: Édesapám…!

Egy téli délután, amikor az orvos szerint már számíthattak a nagyeseményre, megszólalt a telefon Tamás irodájában.

A papa volt az. Izgatott hangon beszélt, szinte kapkodott levegőután.

– Most vittem be Mildredet a kórházba! Azonnal gyere!Tamás még a felöltőjét sem vette fel, mint az őrült, rohant el.A liftes, akivel mindig beszélt néhány szót, aggódva kérdezte, hogy

mi baj van?– Semmi baj! Sőt! Most, megyek be a kórházba a feleségem szül!– Gratulálok, Mr. Tóváry, sok szerencsét! Remélem, fiú lesz és

kapunk finom szivarokat!– Köszönöm, Jimmy! Majd hozom a szivart magának!Legszívesebben megölelte volna a vigyorgó négert. Ő volt az első,

aki gratulált neki.A kórházban még beengedték Mildredhez, de csak néhány percre.Szegényke nagyon kínlódott, a szép arca időnként megrándult az

éles fájdalmaktól, a homlokán kiütött a verejték.Egy ápolónő és egy orvos voltak az ágya mellett. Ez a

különszobában volt, innen vitték később a műtőbe.Az orvos intett Tamásnak, hogy most már menjen ki.Még megcsókolta Mildred kezét, aztán kiment. A folyosón

izgatottan sétált a professzor fel és alá.– Engem nem engedtek be hozzá, de nem is baj! Nem bírnám

látni, hogy szenved!Hirtelen sírva fakadt. Furcsa volt látni ezt az öregembert, ezt a

híres tudóst, ahogy sír.– Nekem ő jelent mindent! Értsd meg, Tamás, nekem Mildred az

életem! A kislányom, a drágám! Úrjézus, ha belehal a szülésbe…!– Kérem, ne beszéljen ilyeneket! Mildred fiatal, erős, egészséges!

És ez kitűnő orvos, nem lehet semmi komplikáció!Egy nővér jött most és rábeszélte őket, hogy ne tartózkodjanak itt

a folyosón, menjenek le a társalgóba, ott kávét is kaphatnak.– Még órákig is eltarthat, amíg a baba meglesz!Lementek. Most már nem is beszéltek, csak gépiesen itták a kávét.

Közben Tamásnak az az ötlete támadt, hogy virágot rendel. Persze,ez a szokás ilyenkor.

Szemben a kórházzal volt egy virágüzlet. Mildred a sárga rózsákatszerette.

– Hány rózsából állítsam össze á csokrot? – kérdezte a virágárus.– Hány sárga rózsája van raktáron?– Több mint százötven.– Helyes! Küldje fel mindet a szülészetre, a negyedik emelet,

kilences számú különszobába, Mrs. Tóváry számára.Elképzelte, ha Mildredet lehozzák a műtőből, egy rózsaerdőt fog

találni. Ahová néz majd, csak sárga tearózsák…Mikor visszament a társalgóba, látta, hogy az apósa megint sír.– Kérem, menjen haza! Ne izgassa fel magát, otthon feküdjön le

szépen és én, abban a pillanatban, ahogy meglesz a gyerek,telefonálok!

– Itt maradok! – makacskodott az öreg.– Semmi értelme, hogy így izgassa magát! Ilyen idegállapotban

nem is tud majd örülni az unokájának!Ezzel úgy meggyőzte, hogy végül elment.Most már egyedül várakozott a társalgóban. Egymás után itta a

kávékat, szívta a cigarettákat, belenézett néhány magazinba, defogalma sem volt, hogy milyen képeket látott, milyen cikkeket futottát.

Időnként felnézett a mennyezetre, ahol valahol a magasban, akilencedik emeleten volt a műtő, ahol most Mildred kínlódik. Ésmég feljebb, fenn az égben, a drága jóságos Isten, aki talán letekintrá.

– Isten, édes drága Isten, add, hogy ne legyen semmi baj! Mildredne szenvedjen már és mielőbb szülessen meg a gyönyörűgyerekünk…!

Miatyánk, ki vagy a Mennyekben…!Már este kilenc óra volt, amikor az orvos lejött a társalgóba.

Dr. Lewist mindig mosolyogni látta, de most komornak tűnt azarca. Tamás csak ránézett és tudta, hogy csakis rosszat mondhat.

– Megszületett a baba! A felesége jól van, nincs vele semmi baj!Még alszik, mély narkózist kapott!

– És a gyerekünk?– Kislány. Három és fél kilogramm.– Hála Istennek! Már azt hittem, valami baj van, hogy halva

született…!– Sajnos élve! – mondta Dr. Lewis.Tamás csak bámult az orvosra, először azt hitte, hogy nem jól

értette a szavait.– Egy szörnyű tragédiával állunk szemben! – folytatta a doktor. –

Ön férfi, legyen hát erős! A gyerek nem normális. A gyermekmongoloid…

Tamás még nem fogta fel a szavak értelmét, mintha hirtelen fejbevágták volna, mintha letaglózták volna.

– Nem igaz! Nem igaz! Ez nem lehet igaz!– Minden részvétem az öné, higgye el! És vérzik a szívem a

feleségéért, aki olyan hősiesen viselkedett és olyan nagyon várta ezta babát!

– Doktor úr! Kérem, mondja meg őszintén, mennyire gyógyíthatóez a gyerek, milyen esélyek vannak, hogy…

– Őszinte leszek, ebben az esetben nincsenek esélyek! A babaolyan fokon mongoloid, hogy soha nem lehet ép elméjű. Se beszélni,se járni nem fog…

– Úristen…!Most felnézett a mennyezetre, ahol a kegyetlen magasságban, ott

lakozik a kegyetlen Isten…– Adok magának egy nyugtatót, mielőtt megnézi a babát, mert ez

bizony idegtépő látvány lesz…

Dr. Lewis benyúlt a zsebébe és egy pasztillát adott neki. Azasztalon még ott volt a kávé, azzal lenyelte.

Felmentek a második emeletre. Az egyik helyiségben egy döbbentarcú ápolónő odavezette őket egy kis bölcsőhöz.

Tamás egyetlen pillantást vetett a kis szörnyszülöttre ésfelüvöltött.

– Borzalom!Hatalmas, dudoros homlokú feje volt és pici, torz, majom arca.

Furcsán nyivákolt, mint egy kis állat. A szája csőrszerű volt. Anégyszögletes koponya tetején néhány szőke hajpihe volt.

A szőke Murillo-angyal, akit Mildred várt…Tamás elfordította a fejét, egyszerűen nem bírt ránézni erre a torz

teremtményre.– Jöjjön be az irodámba! – mondta az orvos. Gépiesen ment

utána, leült vele szemben, az íróasztalhoz.– Higgye el, uram, engem is felkavart! Huszonhat évi praxisom

alatt, ez a harmadik mongoloid. De azok halva születtek és azanyának sem mutattuk meg őket.

– Az én feleségemnek sem szabad ezt meglátnia! Isten őrizz! Majdazt mondjuk, hogy halva született…

– Nem mondhatjuk, hiszen él!– És ezen nem lehet segíteni? Beadni valami injekciót…– Hogy képzeli ezt, uram? Börtönbe kerüljek, elveszítsem a

diplomámat? A baba élve született, ez gyilkosságnak számítana! Aműtőben rajtam kívül volt még egy orvos, aki altatta és két ápolónő.Ilyesmire ne is gondoljon!

– Egy biztos, hogy ezt nem visszük haza!– Hát ki vigye haza? Az önök gyereke!Az orvos már kezdett barátságtalan lenni, de Tamás ezt nem vette

észre.

– Doktor úr kérem, mondja meg, mit tehetek? Ha a feleségemfelébred és megpillantja, belehal. Vagy megőrül… És az apósom,megígértem, hogy telefonálok neki. Doyle professzor, a híresantropológus, aki megjósolta a tökéletes emberpéldányt.

Az orvos elgondolkozva nézett maga elé.– Ezekben az esetekben, ahol az anya elmúlt harminckilenc éves,

mindig nagyobb a százalékarány, hogy a gyerek nem lesz normális.– A feleségem csak harmincnégy.– Nézze uram, társaságban letagadni, az más! Nekem megmondta

őszintén, hogy most lesz negyven.Tamás csak bámult. Az erős nyugtató már kezdett hatni rá. Zúgott

a feje. Mildred hazudott neki és ezt pont most tudja meg. Most…így… Mit csináljon, gyűlölje, mert öt évet letagadott és egy szörnyethozott a világra…?

Soha nem tudná gyűlölni, csak szeretni és sajnálni…A gyereket nem szabad meglátni.Átvillant rajta az ötlet, hogy a néger ápolónőnek ígér ezer dollárt,

nem ezret, kétezret, ha véletlenül elejti. Kőpadló van itt, ha arraleejtené…

– Visszamegyek doktor úr, és újra megnézem! Melyik szobábanvan?

Az orvos mintha belelátna a gondolataiba, csak intett, hogy nem.– Telefonáljon innen az apósának! Most ne foglalkozzon a

gyerekkel és ne gondoljon semmi drasztikus megoldásra!– Nincs erőm beszélni ezzel az öregemberrel! Ő sem fogja

elviselni…– Helyes, majd én hívom fel! – mondta az orvos.

*

Már éjfélre jár, mikor Mildred végre ébredezni kezdett. Ahogykinyitotta a szemét, még félálomban, először a rózsákat pillantottameg.

– Rózsák… Sárga rózsák… – suttogta. – Hol vagyok?Tamást és a papát, a ködfátyolos tekintetével csak később vette

észre.A papa, attól kezdve, hogy meglátta a gyereket, gépiesen csak

egyre azt ismételte, hogy az ókori görögök az ilyet ledobták aTaigetosz hegyéről…

– Hol vagyok? Mi történt velem? – kérdezte ismét Mildred, mostmár hangosabban.

Az ápolónő megigazította a párnáját és hátrasimította csapzotthaját.

– Itt van a kórházban és megszületett a kislánya, három és félkilogramm.

– Kislány…! – ismételte átszellemült arccal Mildred. – Azonnalhozzák ide nekem a kis babatündéremet…!

– Most még nem lehet, csak holnap! – mondta az ápolónő.– Most akarom, most azonnal! Csak, hogy egy pillanatra lássam…!Az ápolónő megrázta a fejét.– A főorvos úr utasítását nem változtathatom meg!Mildred feje visszahanyatlott. Nagyon gyengének látszott, a szép

arca agyongyötörtnek tűnt.Negyven éves… gondolta most Tamás és közben úgy érezte, hogy

megszakad érte a szíve.

IV.

Ahogy az idő tavaszra fordult, Mildred a sűrűn lefüggönyözött

gyerekkocsival naponta elsétált a közeli Central Parkba.Senki, soha nem vethetett egy pillantást sem a függönyök mögé…A házba nem engedtek be senkit, még Beatrixot sem. Mildred

mindenki előtt rejtegette a szörnyű titkot.Még a pap, akihez elvitte megkeresztelni, sem látott belőle

semmit, mert a fejét egy rózsaszínű csipkekendővel takarta le.– Megfázott a kicsike – magyarázta a papnak. Mildred, Marilyn,

Theresa nevet kapta a szent keresztségben.Érthetetlen volt, hogy Mildred milyen mániákus szeretettel

ragaszkodott a kis torzszülötthöz. Ahányszor Tamás ajánlotta, hogyadják be egy megfelelő intézetbe – a papának is ez volt a véleménye–, Mildred úgy viselkedett, mint egy megsebzett anyatigris.

– Soha nem válok meg tőle! Soha! Nem vehetitek el tőlem!Tamásnak az volt az érzése, hogy Mildred elvesztette az eszét. Ez

az okos, szuperintelligens nő, semmi mással nem foglalkozott, csaknaphosszat feküdt az ágyán, ölelgette, becézte, csókolgatta aborzalmas kis teremtményt.

Tamás ezt képtelen volt nézni és már csak nagy ritkán ment behozzá.

– Azt hittem, Tamás, hogy megértőbb leszel! Vannak, akik egy kiskutyára, vagy cicára pazarolják a gyöngédségüket. Valamilyenkedves kis állatkára. Azt szeretik, hát hogyne szeretném Millykét, akia saját vérem, a saját húsom! A gyerekünk…!

Mit válaszolhatott volna erre? Hogy az édes kis cica mindig kiscica marad, de ez fel fog nőni. Nem rejtegetheti örökké a függönyösbabakocsiban. Mi lesz akkor? Mi lesz…?

Lassanként megerősödött benne az elhatározás, hogy valamilyenmódon, de minél előbb, a gyereknek meg kell halni.

Nincs rá megoldás.Mildred majd megsiratja és idővel talán elfelejti. És ha nem felejti

el, az se baj, fő, hogy ne legyen itt. Ne rontsa meg az életüket, hiszenmár minden percük olyan, mint egy lidércnyomás.

A papa fogta magát és elutazott Európába. Hogy meddig lesz oda,nem is mondta meg. De Tamás nem mehetett sehová, neki itt volt ahelye, Mildred mellett. Szerette…

Néha elnézte ezt a gyönyörű szép nőt és fellázadt arra gondolatra,hogy ez a szoborszép test, egy ilyen torzszülöttet hordozottmagában.

Micsoda gyalázatos tréfája a sorsnak, hogy a forró, lázasöleléseiknek ez lett a gyümölcse.

Ez…„Mildred, Marily, Theresa…”Egyszer úgy összegyűlt benne a keserűség, hogy főbe akarta lőni

magát. A véletlenen múlt, hogy nem tette meg.Az egyik kollégájához ment be, aki mindig töltött revolvert tartott

a fiókjában. Volt engedélye.Bement az irodájába, tudta, hogy ilyenkor nincs ott senki.

Ebédelni mentek.Odanyúlt a fiókhoz, meglátta a revolvert.Az agyában egy pillanat századrészéig csak az volt, hogy legyen

már vége mindennek. Így igazán nem érdemes élni…!Egy jegyzetfüzet volt az íróasztalon. Erről eszébe jutott, hogy pár

búcsúsort kell hagynia Mildrednek.„Mildred, drágám, nagyon szeretlek, de nem bírom tovább!

Tamás”Letépte a lapot, ebben a percben lépett be a kolléga.– Megőrültél? – kiáltott fel és odarohant. Becsapta a fiókot és

közben elolvasta a kusza sorokat.– Őrült vagy? Mi van veled? Az isten szerelméért, mi van veled?Tamás nem válaszolt. Némán, szótlanul, lehajtott fejjel, kiment az

ajtón.Később ez a kolléga, David McLean, bejött hozzá.Soha nem fűzte hozzá közelebbi barátság, de most határozottan

jólesett az érdeklődése.– Szeretnék beszélni veled! Nagyon aggódom miattad! Már egy

ideje észrevettem, hogy megváltoztál! Vidám voltál eddig, harmincötéves vagy, előtted az élet! Mi a problémád?

– A problémám megoldhatatlan…– Ezt nem hiszem! Anyagi gondjaid nem lehetnek, jó fizetésed

van. Szép villában laktok, az apósod a híres Doyle professzor.Nemrég nősültél, szerelmi házasság… Láttam a feleséged, gyönyörűnő! Nemrég gyereketek is született, ki kívánhat többet az élettől?Beleszerettél valakibe, vagy a feleséged csalt meg? Erre is van jobbmegoldás, mint a revolver!

Tamás közel volt hozzá, hogy megmondja David McLeannek, hogymiért… Hogy mi az, amiért egyáltalán nincs kedve élni.

De nem szólt semmit.És ezen a napon határozta el, hogy nem önmagát fogja megölni,

hanem a gyereket…Múltak a hónapok. Már ismét karácsony volt, de milyen szomorú,

sivár karácsony.Tavaly vidáman díszítették a fát és közben a gyerekszobát is

rendezték a kis jövevénynek, akit olyan izgatottan, örömmel vártak.Most már itt volt a kis jövevény, majdnem egy éves volt. Nagyon

megnőtt és minden nap ijesztőbbé vált. Az óriási homloka alatt apici, ferde vágású szemeiben semmi értelem, de lehet, hogy nem islátott.

A szakorvos, akihez Mildred időnként elvitte, csak ugyanaztmondta, amit Dr. Lewis, hogy soha nem fog járni, sem beszélni.

Az orvoson kívül csak egy valaki volt, aki láthatta a gyereket, Lucy,

a néger bejárónő. ő reggeltől estig dolgozott a házban, takarított,főzött, mosott.

Mildred megpróbálta előle is rejtegetni, de lehetetlen volt.Mikor Lucy először nézett be a kis bölcsőbe, rémülten keresztet

vetett. – Úrjézus! Ez nem lehet igaz…!Tamás pont ott állt az ajtóban, szerencsére Mildred nem volt a

szobában. Többnyire mindig a gyerek közelében tartózkodott. Hanagy ritkán mégis elment valahová, Lucyt bízta meg, hogy el nemozduljon mellőle.

Ezen a karácsony utáni nagyon hideg decemberi délután, megintLucy ült a kiságy mellett, a túlfűtött, pelenkaszagú gyerekszobában;Tamásban már kikristályosodott a terv…

A gyerek csakis természetes halállal halhat meg. Semmigyógyszert nem adhat be neki, ha esetleg felboncolnák, ez azonnalkiderülne.

Tüdőgyulladást kellene előidézni. Ez egyszerű volna, a melegszobából átvinné egy másik helyiségbe, ott rányitná az ablakot.

Odakint mínusz tíz fok van.Egy-két percig tartaná csak a metsző hidegben, az elég is lenne…De mikor tudja ezt megcsinálni? Minél előbb kellene túlesni rajta.Ezen a decemberi délutánon, mikor Mildred a fogorvoshoz ment,

itt volt a kitűnő alkalom.Igen, ütött az óra, mikor cselekedni kell. Nem várhat, nem

halaszthatja tovább…Bement a gyerekszobába, ahol fullasztóan meleg volt. A központi

fűtésen kívül a villanykályha is ontotta a hőséget.Lucy a kiságy mellett ült és horgolt. Valami oltárterítő volt ez,

amit egy harlemi baptista templom részére csinált.– Elfogyott a cigarettám! – mondta Tamás könnyedén. – Legyen

szíves, szaladjon le a szupermarketbe és hozzon egy doboz

Marlborót! És ha már lemegy, nem bánnám, ha hozna sajtot is.Napok óta nincs sajt a vacsorához.

– Majd ha hazajön az úrnő! Addig én nem hagyhatom itt a babát!– Nyugodtan itt hagyhatja, hiszen itt vagyok én…!– Nekem azt kell csinálnom, amit az úrnő parancsol…– Nézze, Lucy, én nem parancsolok, csak szépen kérem menjen le,

és hozza azt a cigarettát. Ideges vagyok, ha nem tudok rágyújtani…– Hát nem bánom – mondta tétovázva a néger nő. – De tessék

felírni, hogy milyen sajtot vegyek. Porte Salut jó lesz?– Igen, hozzon abból egy kilót! Itt van tíz dollár, ami megmarad, a

magáé…– Köszönöm! Majd sietek haza, mert ha az úrnő megtudja, hogy

elvoltam, megharagszik.Felvette a kabátját és ment.Tamás pontosan kiszámította, hogy az áruházig az út hét perc.

Vissza ugyanannyi. Ha sajtot is vesz, azt a csemege osztályonblokkolják, nem ahol a cigarettát. Ez lehet tíz perc, de ha hosszú soráll a pénztár előtt, akkor több.

Huszonnégy perc mindenképpen rendelkezésére áll. Ez bővenelég lesz arra is, hogy utána, ha visszatette a gyereket az ágyba, újraátmelegedjen. Nehogy Lucy észrevegye, hogy hideg.

Kisietett az ebédlőbe, ennek az ablaka az udvarra nyílt.Ezt már mind kitervelte magában. Ha az utcára néző ablakot

kinyitná és nő véletlenül visszanézne, ezt rögtön meglátná.Kitárta az ablakot, közben olyan ideges lett, hogy majdnem letépte

a függönyt. Kegyetlen hideg volt. Szinte vágott be a dermesztő jegesfuvallat.

Most visszament a gyerekszobába. A hősugárzót az ágy közelébetette, hogy gyorsabban felmelegedjen majd az áthűlt kis test.

Kiemelte a gyereket. Ügyetlenül nyúlt hozzá, majdnem elejtette,

mert hirtelen kapálózni kezdett. Most először nyúlt hozzá, mindigirtózott tőle.

Ahogy ránézett a torz arcra, egy pillanatra furcsa érzése támadt.Megölöm a saját gyerekemet…

De neki is jobb, persze, hogy jobb.– Milyen okosak voltak az ókori görögök, akik az ilyen élőlényt

ledobták a Taigetoszról.Az órájára nézett, majd négy percig tartja a nyitott ablaknál…A karján a kapálózó gyerekkel, már éppen indult az ebédlő felé,

amikor belépett Lucy.– Visszajöttem, mert eszembe jutott, hogy a zongorán, az ezüst

dobozban láttam cigarettát! Sajtért meg leszaladok vacsora előtt, hamár visszajött az úrnő!

A tíz dollárt letette az asztalra, aztán nyugodtan levette atélikabátját.

Tamás még mindig ott állt a gyerekkel, aki most nyivákoló hangonsírni kezdett.

– Tessék visszatenni az ágyba! – mondta Lucy, fekete széles arcánminden kifejezés nélkül. – És ölni bűn! – tette hozzá. – Ez bennevan a Tízparancsolatban!

V.

A sors iróniájaként Tamás kapott tüdőgyulladást és majdnem beleis halt, mert amikor az ebédlőablakot kitárta, ő is alaposan ki voltmelegedve. Talán az izgalomtól.

A gyerek még ezután két hónapig élt, aztán kanyarót kapott, azorvos, akit Mildred kihozatott éjnek idején, nem tudott rajtasegíteni. Vagy talán nem is akart. Lehet, hogy túl erős gyógyszertadott be neki, ezt sohasem lehet tudni.

Mildred hisztérikus rohamot kapott a temetésén és ráborult a kisezüstözött, fehér koporsóra, amely természetesen le volt zárva.

Senki sem láthatta, hogy nézett ki.Mildred Marilyn Theresa Tóváry, a földreszállt kis szőke angyal.Mert most már Mildred csak így emlegette a szép kis babatündért,

akit egyéves korában elvett tőle az Isten…A saját régi fényképeiből kikereste a legszebbet, amelyen ő volt

egyéves és valóban olyan, mint egy Murillo-angyal. Ezt mutogattamindenkinek.

És lassanként maga is elhitte, amit másoknak mondott. Beleéltemagát, és ha bárki volt és Isten különös kegyelme, hogy nem maradtéletben, akkor annak nekiugrott volna.

De senki, soha nem mondott semmit. Megcsodálták az aranymedaliont, amit a nyakában viselt, és amelyben szintén egy ilyenszép kis kép volt saját magáról.

Papa visszajött Európából, és az életük lassacskán a régi, rendeskerékvágásba került.

Mildred levetette a gyászruhát és visszament a régi munkahelyére.Aztán elkezdtek újra társaságba járni, Beatrix újra átjött hozzájuk.

A novelláiban sokat szerepeltek, olyan lélektani motívumok, aholegy gyönyörű házaspárnak a várva vár gyereke süketnémánszületett. De a gyerek is persze gyönyörű volt, mint Beatrix írásaibanminden főszereplő.

A nők magasak voltak és szőkék, hosszú, tökéletes combokkal éstelt, csodálatos mellekkel…

Lehet, hogy azért írt mindig ilyenekről, mert ő maga alacsony volt,olyan rövid lábakkal, mint egy daxli és melle egyáltalán nem volt.

A férfiaknak hullámos fekete hajuk volt, izmos testük, sok „latinszerető”-t szerepeltetett, akik a nők ágyában szinte világrekordotjavítottak…

Erre is megvolt a magyarázat. A férje, Barcker ügyvéd, inkább abíróságon brillírozott, mint a hálószobában.

Barcker kedvenc nyári szokása az volt, hogy ő sütött avendégeinek, mikor meghívta őket a tóparti nyaralójába.

Most Tamás is oda igyekezett, már több mint egy órája, hogy NewYorkból elindult.

Mildred reggel indult, Beatrix a nagyobbik lányát küldte érte. Ez ahúszéves lány, Linda, állandóan kábítószereket szedett és Tamásaggódott, hogy fogja vezetni a Jaguárját, amit most kapott azapjától.

De nem történt semmi baj. Mildred, ahogy kiértek, hazatelefonáltés kérte, hogy délután mielőbb jöjjön ki.

– Isteni idő van, a tavon lesz az egész társaság!Ez a Linda egyébként kimondottan csinos lány volt, sokkal

formásabb alakú, mint amilyen Beatrix valaha is lehetett. Azonkívül,hogy marihuánás cigarettákat szívott, a szexben sem voltakgátlásai…

Állandóan váltogatta a barátait és ezt nem titkolta. Beatrixkétségbe volt esve emiatt, szerette volna, ha a lánya úgy viselkedik,ahogy egy társasági fiatal hölgynek illik, akit majd ragyogó keretekközött ad férjhez és menyasszonyi ruhás képét közli a vasárnapi NewYork Times.

Egyelőre Linda a Playboy magazinba küldte be a meztelen képétés az apjának csak utolsó percben sikerült megakadályozni, hogymegjelenjen.

Linda egyszer, ez még tavaly történt, minden előzmény nélkül,felajánlkozott Tamásnak…

Ugyanebben a tóparti nyaralóban, ahová most ment, játszódott leez a kínos jelenet.

Rengeteg vendég volt, mint mindig. Barcker, a házigazda asütögetéssel foglalatoskodott, Beatrix egy novelláját olvasta fel.

Lindának vízisíeléshez volt kedve és Tamást kérte meg, hogyvezesse a motorcsónakot.

Tamás irtózott a füsttől, a novellától még jobban, így elment alánnyal a motorcsónakkal.

Kiderült hamarosan, hogy Lindának nem vízisíeléshez támadtkedve, hanem egészen máshoz…

– Szökjünk meg egy órára! Senki sem fogja észrevenni! Se aszüleim, se a maga felesége! A vendégek még kevésbé.

– Hová akar szökni, és miért?– Ne adja a naivat, azt inkább én adhatnám…! Visszamegyünk a

partra, beülünk a kocsimba, tíz percre van egy jó kis motel. Eldugvaaz erdőben! Már voltam ott különböző fiúkkal, most magával volnakedvem…!

– Maga megőrült Linda! A szüleinek vagyok a barátja és nősember vagyok!

– Na és? Azt hiszi, maga lesz az első ilyen esetem? Anyámbarátnőinek a férjét sorra kipróbálom… Már persze, amelyik tetsziknekem! És maga tetszik! Maga szép férfi, igazán szép!

– Linda, ne folytassa kérem, nekem ez kellemetlen!– Miért? Nem szokta megcsalni a feleségét? Úgy tudom, öt évvel

idősebb, mint maga, hiszen az anyámmal járt iskolába.Ez szíven ütötte Tamást. Eddig azt hitte, hogy arról az öt évről

nem tud senki. Ő maga is úgy tett, mintha nem mondta volna megneki az orvos. Most kiderült, hogy Beatrix-szel járt iskolába, akinektizenkilenc éves lánya van.

– Nos, min gondolkodik? Ha nincs kedve motelbe menni,kiköthetünk. Van itt egy félsziget, igaz, hogy sok a szúnyog…!

– Megyünk vissza a vendégek közé! Hívjon egy magához illő fiút amotelbe, vagy a szúnyogos bokrok közé!

– Kiábrándított! – nevetett gúnyosan a lány. – Nem gondoltam

volna, hogy egy ilyen ódivatú alak…!Visszamentek a csónakkal és ettől kezdve Tamás igyekezett

elkerülni Lindát.Ma sok vendég lesz, legalább harmincan. Azok között nyilván

akad megfelelő partner Lindának.Mildrednek soha nem említette ezt az epizódot, csak feleslegesen

bosszantotta volna.Igyekezett elkerülni minden olyan témát, ami sérthetné az

érzékenységét. Ha összetalálkozott valahol a régi barátnőivel, egyárva szót sem szólt róluk.

Legutóbb a svéd stewardesst látta a Madison Avenue-n. Mégmindig rendkívül csinos volt, egyenruhát viselt. Nagyon megörültTamásnak, megcsókolta az utcán. Fél napot töltött New Yorkban,este már repült Stockholmba. Ezt a fél napot szívesen töltenéTamással, felújíthatnák a régi, kedves időket…!

Tamás valami kifogást mondott, nem azt, hogy nős, mert azt úgyistudják róla és ez egyáltalán nem zavart senkit.

De nem akarta megcsalni Mildredet, és tíz év alatt nem is csaltameg.

Most tavasszal ünnepelték a tíz éves házassági évfordulójukat.Különböző programokat terveztek. Esetleg lerepülnek Floridába

és megszállnak ugyanabban a hotelben Miami Beach-en, ahol aszerelmük elején közös szobát vettek ki, pedig még nem voltakházasok.

Mildred azt javasolta, hogy vacsorázzanak meg kettesben abban akis francia vendéglőben, ahová véletlenül menekültek be az eső elől.

Ezek mind afféle romantikus elgondolások voltak, de nem lettbelőlük semmi, mert Beatrix nagy vacsorát rendezett a tiszteletükre,háromtagú zenekarral, pezsgővel és rengeteg vendéggel.

Mildred gyönyörű volt ezen az estén, mindenki körülrajongta.

Mosolyogva fogadta a gratulációkat és nevetett a humorosköszöntőkön.

– Csak az első tíz év nehéz! – mondta Barcker, a házigazda,kezében a pezsgőspohárral. – A többit már ki lehet bírni…!

Beatrix nem szerette a férjének ezeket az olcsó szellemességeit ésrosszallóan intett neki. Ez állandó szokása volt, hogy lesújtópillantásokat vetett rá, elvégre ő volt a nagy írónő, csak neki voltjoga szellemeskedni.

Azt, hogy a pazar partikat a kétszázezer dolláros Fifth Avenue-iöröklakásban vagy a tóparti, nyári házban nem az ő sikereiből,hanem az ügyvéd úr jövedelméből finanszírozták, azt Beatrix nemvette számításba.

A tízéves házassági évfordulót valóban elegánsan megrendezték,milyen jó volt, szép volt, de Mildrednek egy különös kijelentésemegzavarta Tamást. Miért kellett neki most ezzel előjönni…?

A hangulat tetőfokán egyszerre csak eltűnt az arcáról a mosoly, aszeme könnybe lábadt és azt mondta a körülötte állóknak:

– A kislányunk, ha élne, már éppen kilenc éves lenne…! A szépbabatündérkém…!

Néhányan összenéztek, lehet, hogy a titok már régenkiszivárgott…

Tamásnak ezek után egészen rossz hangulata lett.Barckerék társaságába kizárólag Mildred kedvéért ment. Ma

mindenesetre megúszta, hogy nem az egész napot tölti ott, ez iséppen elég lesz.

És ez a borzalmas hőség. Elálmosította, mi lesz vele, ha már mostígy ásítozik, mire este lesz.

Egy erős feketét kellene inni.Az autópálya szélén most meglátott egy kávézót. Ide bemegy,

megissza a kávét és egy jó jeges Coca-Colát. Ez a pár perc már nemszámít.

Csak a pult mellett, sietve felhajtotta a kávét, ami erősebb islehetett volna, de a Coca-Cola, a sok jéggel, határozottan felüdítette.

Hát ez jó ötlet volt, állapította meg magában. Felfrissülten ült be akocsiba.

De mi történt? Mi ez?A kocsi nem indul be.Benzin volt bőven, közvetlenül a George Washington-híd után

töltette fel. Lehet, hogy az akkumulátor merült le…?Pont most, pont ilyenkor! Úgy látszik, mégsem volt olyan jó ötlet

itt megállnia, azért a nyomorult kávéért.A kocsi eddig ment szépen, remek, majdnem új Buick volt, tavaly

vették.Mindent megpróbált, de hiába, a motor néma maradt.A kávézó közelében látott egy szervizt.Még szerencse, hogy ez itt volt és azonnal kaphat segítséget.

Azonnalról szó sem lehetett.A kocsit ugyan bevontatták, de hozzá sem nyúltak.– Kis türelem! – mondta a szerelő. – Rövidesen sorra kerül.– Sietek, értse meg! Máris elkéstem onnan, ahová megyek!– Mindenki siet! Három kocsi van itt még a magáé előtt.– Azokat mind kivárjam?Már nem is kapott választ. Egy ilyen műhely a legnagyobb

szombati forgalomban olyan, mint egy bolondokháza. Egy néger,akinek a Cadillacjén már jó ideje pepecseltek, üvöltözött és csúnyánkáromkodott. Akkora volt, mint egy díjbirkózó, folyt róla a verejték,vastag nyakán kidagadtak az erek.

A kis, sovány mechanikus ezzel nem fog szembeszállni az őkedvéért, abban biztos lehetett. Mikor végre megnézték a kocsit éskiderült, hogy új benzinpumpára van szükség, de ami ebbe aBuickba kell, az éppen nincs raktáron, akkor már Tamás is kezdte

elveszíteni a türelmét. A szerelő megnyugtatta, hogy majd beszerezegy pumpát, néhány mérföldre innen van egy másik szerviz, akinekbiztosan van.

– Addig is várjak?– Semmi esetre! Tessék beülni arra az egy-két órára a kávézóba.Ez aztán elképzelhetetlen volt, hogy ott töltse az idejét, miközben

Mildred már bizonyára ideges és türelmetlenül várja.Persze telefonálhatna Barckerékhez, hogy valaki jöjjön ide érte.

Lake Wallenpoupac már nem lehet túl messze, talán csak huszonötmérföld ide.

De ezt nem kívánhatja senkitől, hogy otthagyja a partit, a tavon akellemes lubickolást ebben az ádáz hőségben.

Ez szemtelenség lenne. És esetleg pont Lindát küldené érte.– Nincs egy kocsija, amit kibérelhetnék? Este visszahozom,

addigra remélem az én Buickom kész!– Sajnálom, de mi nem vagyunk autókölcsönző.– Azt tudom, de valami megoldás kell nekem, hogy azonnal

eljussak Lake Wallenpoupacra.– Hát kérem, dolgozik nálam egy fiú, a munkaideje éppen most

jár le. Van neki egy Volkswagenje, hátha hajlandó elvinni magát!Ígérjen neki egy húszast! Rendes kölyök, nem olyan szemtelen, mintaz amerikaiak. Ausztráliai.

– Nagyszerű.A mechanikus behívta a fiút valamelyik hátsó műhelyből. Ez

nyakig olajos volt, az arca is összemaszatolva.– Tom, figyeljen ide! Ezt az urat el kellene vinni Lake

Wallenpoupacra, fizet magának húsz dollárt!– Sajnálom – mondta a fiú udvariasan –, de nem vállalhatom!

Megígértem az anyámnak, hogy munka után azonnal hazamegyek!– Huszonöt dollár! – mondta Tamás rábeszélően.

A fiú egy ideig tétovázott, aztán mégis hajlandó volt.– Oké! Sietek kimosakodni és máris indulhatunk.Tamás közben felhívta Barckeréket, hogy megnyugtassa

Mildredet, de senki sem vette fel a kagylót.Mikor a fiú visszajött, alig ismert rá. Tiszta, kék pólóingben,

simára fésült hajjal, rendkívül csinos fickó volt.Már hozta is a piros Volkswagent.Tamás megmagyarázta neki az utat, volt egy térképe is. De ez

felesleges volt, már annyiszor ment ki Barckerék nyári házába, hogyakár csukott szemmel is tudta volna az irányt.

Közben illőnek tartotta, hogy beszélgessen is a fiúval.– Nagyon jó szakmát választott, az autószerelés mindig kitűnő

üzlet!– Ez nem a szakmám! Egyetemista vagyok, csak nyáron dolgozom

itt, hogy összeszedjek kis pénzt a tandíjra, na meg kifizessem ezt akocsit.

– Nagyon helyes, és minek készül?– Orvos szeretnék lenni, most leszek másodéves.– Szép hivatás! És itt Amerikában kitűnően fizetik az orvosokat.– Ausztráliában is, én onnan jöttem ide a szüleimmel.– Melyik városból?– Sydney… Ott születtem.Hamarabb értek a Lake Wallenpoupachoz, mint Tamás remélte.

Nem sok pénzt hordott magánál és nem tudta, menynyit számítmajd fel a szerelő.

– Adhatok csekket?– Természetesen. Nekem teljesen mindegy, mit tetszik adni…!Tamás elővette a csekk-könyvét és tollát.– A neve?

– Thomas Cunningham.A fiú udvariasan megköszönte és jó mulatást kívánt.– Nem akar bejönni velem? – kérdezte hirtelen ötlettel Tamás. –

Csak egy fagylaltot enni, vagy valami hűsítőt! Látom, nagyonkimelegedett!

– Hát az jó lenne! Szörnyű ez a hőség!Együtt szálltak ki a kocsiból.Barckeréknek nagy kertjük volt, de a társaság úgy látszik, lent volt

a vízen. Egy csíkos ernyő alatt, fagylaltosnak maszkírozott pincérunatkozott, a kerekeken gördülő jégszekrényen kis zászlók, tréfásfeliratokkal. Ez olyan tipikus Barcker-féle ötlet volt.

Mindketten csokoládé fagylaltot választottak, bár a fiú tétovázott,hogy inkább vaníliát szeret.

– Vegyen azt is!– Azt majd elviszem magammal az útra.A pincér már csomagolta is a vaníliásat, amikor egy kövérkés

hölgy jött oda. Nem tűnt ismerősnek, bár lehet, hogy valahol mártalálkoztak. Az ilyen elhízott nő felöltözve és fűzőbe préselve,egészen másképp néz ki, mint fürdőruhában.

Kedvesen mosolygott Tamásra:– Szép fia van! És hogy hasonlít magára, le sem tagadhatná!A fiú elnevette magát, aztán a fagylaltjával együtt beszállt a

kocsijába.Tamás körülnézett, hogy hol látja Mildredet, de innen nem

lehetett lelátni a tópartra. Már alig várta, hogy levethesse a rátapadtinget és végre beugorjon a tó hűs vizébe.

A ház földszintjén voltak az öltözők. Férfiak számára egy kisegyszerű helyiség, nőknek tükrös, tágas szoba, ahol mindenfélekrémek, parfümök voltak, még villany hajszárító is.

Barckerék tényleg a legfigyelmesebb házigazdák voltak és

gondoskodtak mindenkiről. Ahogy Tamás belépett a házba,beleütközött Lindába. A lány bikiniben volt, már csokoládé színűrelesülve.

– Tamás! Na végre, hogy befutott! Már mindenki oda volt, hogymi van magával! Főleg én…

– Pont maga?– Igen, én… Most óriási ötletem támadt! Jöjjön fel velem a

harmadik emeletre!– Mi van ott?– Majd én leszek ott és maga…! Mégpedig kettesben. Meg lesz

lepve, hogy a szoba milyen hűvös és én milyen forró vagyok…!– Hagyjon engem békében! Döbbenetes, hogy egy ilyen jó

családból való lány így viselkedjen!– Miért? A Hearts-lány még sokkal jobb családból való és

géppisztollyal jár bankot rabolni! Én csak pár percre akarom magátelrabolni a feleségétől…

– Ez nem fog sikerülni, csak bosszant ezzel a csökönyösviselkedésével! Nincs magában semmi önérzet?

– Önérzet már rég kiment a divatból! Apropó, hol töltötte adélutánt?

– Semmi köze hozzá!– Már kezd nekem leesni a húsz fillér! Láttam az ablakból, ahogy

kiszállt egy piros Volkswagenből. Csinos, magas fiatalemberrel.Nyilván azzal töltötte a délutánt… Maga, kedves Tamás, úgy látszikhomoszexuális!

– Én?– Bizony maga! És Mildred csak alibi feleség, akinek ráadásul van

egy villája is. Persze, ő is tudja, kikkel kell vigasztalódni! Sokmindent suttognak magukról…

– Éspedig?

– Hogy Mildrednek néger gyereke született, azért rejtegették,azért nem láthatta senki…

– Elég volt! A szennyes fantáziájától felfordul a gyomrom! Hanem nővel állnék szemben, felpofoznám!

VI.

Ezen a nyáron Európába készültek. Párizs és aztán Olaszország.Tamás augusztusra vette ki a szabadságát és Mildred is.

Négyhetes vakáció lesz és többen felvették a kérdést, hogyellátogatnak-e Magyarországra is?

– Amíg a kommunizmus tart, addig nem megyek haza – jelentetteki Tamás és a legszebb tihanyi látképekkel, siófokistrandfelvételekkel sem tudták az elhatározását megmásítani.

– Konok vagy! – mondta Mildred, aki szívesen megnézte volna ahíres királyi várat, a Halászbástyát és megszállt volna a pestiIntercontinentalban.

Párizst és Rómát már annyiszor látta, de úgy érezte, ha magyarférje van, mégis csak érdekes lenne, legalább pár napra körülnéznivele a régi hazájában.

A papa nem szólt bele az útitervekbe. Mostanában nagyonmegcsendesedett, már nyolcvannégy éves volt, még nem voltszenilis, de a régi fürgesége, élénksége már eltűnt. Egyenes tartássaljárt, nem látszott rajta a kora. Minden nap nagy sétát tett a MadisonAvenue-n, és közben úgy pihent meg, hogy hosszasan álldogált akirakatok előtt.

Ha megtetszett neki valami, azt megvette Mildrednek. Egészenlehetetlen ajándékokat hozott haza, ezeknek persze illett örülni.Krokodil retikült, amilyen már volt legalább három a fiókjában, deazokat sem használta. Indiából importált nyakláncot, amitvalószínűleg Brooklyn-ban gyártottak, ezüst virágvázát, amiben

semmilyen virág nem fért el. Tamás szerette a professzort,hozzátartozott az életükhöz.

– Mielőtt elutazunk, még ki kell mennünk Barckerék-hez –mondta Mildred.

– Búcsúzzunk el tőlük telefonon, millió kifogást mondhatsz, hogymennyi elintéznivalód van, Beatrix ezt meg fogja érteni!

– De miért ne mennénk? Vasárnap semmi dolgunk sincs és papais jöhetne velünk.

– Papát fárasztani fogja az a sok vendég, az a nagy cirkusz, ami ottmindig napirenden van!

– Most vasárnap nem lesz senki, csak a család. Már beszéltemtelefonon Beatrix-szel és nagyon vár minket!

Csak a család, gondolta Tamás. Az még rosszabb, mert ha másokis vannak, még jobban elkerülheti Lindát. A két héttel ezelőtti kínosjelenetet még nem felejtette el. Persze, erről sem szólt Mildrednek,aki érthetetlen módon, nagyon kedvelte a lányt.

– Édes pofa! Rendkívül eredeti! És meglepő humora van!– De még milyen meglepő…!– Sajnos, most nem lesz itt, elrepült vakációra Kaliforniába.Tamás most hirtelen mégis hajlandó volt elmenni…Korán indultak, hogy elkerüljék a nagy, vasárnapi forgalmat. Papa

a New York Timest is magával hozta. E nélkül elképzelhetetlen volt avasárnapja. A művészeti oldalakat mindig gondosan végigböngészte,és ha meglátott egy olyan kiállításról szóló hirdetést vagy kritikát,ahol primitív afrikai szobrok voltak, egészen lázba jött.

Ilyenkor számítani lehetett rá; hogy újabb ritkasággal fogjaszaporítani gyűjteményét. Ezreket költött erre a szenvedélyére.Tehette, mert komoly vagyona volt. De ugyanakkor a Liptonteazacskót legalább háromszor főzte ki, hogy spóroljon négy centet.

Szép időben indultak. Mildred vezette a kocsit. Tamás mellette

ült, papa hátul, kényelmesen.Már jó ideje robogtak, amikor Mildred kijelentette, hogy neki

valahogy nem tetszik a motor hangja.– Azt hiszem, az előgyújtással lehet baj! Álljunk meg annál a

szerelőnél, aki a múltkor megcsinálta a kocsit!– Bemehetünk hozzá, ügyes ember és nem is kért sokat! – mondta

Tamás. – Közvetlenül mellette van egy kávézó, ott kényelmesenkávézhattok papával, mialatt én ellenőrzöm a munkát.

Tamás bekísérte őket a kávézóba, ő maga is megivott egy kávét,aztán átment a szervizbe.

Most nem kellett várni, a szerelő rögtön megnézte a kocsit.Közben hátraszólt a műhelybe:– Tom! Jöjjön be, itt van az az úr, akit a múltkor elvitt Lake

Wallenpoupacra.A fiú arca még nem volt összemaszatolva, úgy látszik, csak most

kezdett dolgozni.– Jó reggelt, Mr. Tóváry! Megkértem a főnököt, szóljon nekem, ha

véletlenül be tetszik megint jönni.– Csak nem volt valami probléma a csekkel?– Nem, dehogy! Odaadtam anyámnak és ő nagyot nézett, mikor

az ön nevét olvasta rajta. Egészen izgatott lett, még nem is láttamilyennek! Azt mondja, ismeri önt és milyen érdekes véletlen ez!

Tamás megpróbált emlékezni, hogy hol találkozhatott egy Mrs.Cunningham nevű nővel. De sehogy sem jutott eszébe.

– Sokat járunk társaságba, de a Cunningham névre nememlékszem. Tudja, hogy van ez, a partikon annyian vannak.

– Régről ismeri az anyám, egészen régről, azt mondta…!– Ez tévedés lehet, mert sosem jártam Ausztráliában.– Anyám nem ausztrál, hanem magyar. Ötvenhatban jött ki és

éppen a határon találkoztak. Ön sokat segített neki, mikor

megsebesült…– Katinka…! – kiáltott fel Tamás.A hangja egészen mélyről szakadt fel és furcsán hatott, mintha a

szerelő is csodálkozva nézett volna rá.– Igen, Kathy a neve… – mondta a fiú.– Katinka… Katinka… – ismételte most szinte magában, a rég

elfelejtett nevet és közben nézte ezt a fiút.A fiút, akit Tamásnak hívnak, mint őt…Nézte és most már rájött, hogy miért volt ennek a Tómnak olyan

ismerős az arca… Ahogy most mosolyog, pontosan olyan, mint ő voltaz érettségi fényképén.

Csak meg kellene kérdezni, hogy hány éves… Semmi mást.De nem kérdezheti, ezt a Tom Cunninghamot nem zaklathatja fel.De ahogy nézte, megtelt a szíve vad, ujjongó boldogsággal.Ez az én fiam! Persze, hogy az enyém…! Szerette volna magához

ölelni ezt a szép, sudár, remek fiút, aki az ő vére, az ő életénekfolytatása.

De uralkodott magán. A feje zúgott, a halántékában mintha egykalapács ütögetne, bár lehet, hogy a szerelő kalapált valamit, azthallotta csak.

A benzinszag elviselhetetlen volt. Szédült, forgott vele a világ.Rágyújtott egy cigarettára.

– Itt nem lehet dohányozni – mondta a szerelő. – Tessék kimennia levegőre, maga meg Tom menjen vissza a műhelybe! Van ott elégmunka!

– Egy pillanat! – mondta Tamás, kissé tétovázva. – Itt van anévjegyem, ez az irodai telefonszámom, ha az édesanyja felhívnaegyszer, mikor ráér, nagyon örülnék…

VII.

Barckeréknél a családon kívül, akárhogy erősködött Beatrix, hogynem lesz senki, mégis volt egy csomó vendég.

Nem hívták őket, egyszerűen csak betoppantak. A tópartivillatulajdonosok rémei. Meg akarják spórolni a szállodát, tehátjönnek, a gyerekeket is hozzák, nagy kosarakat cipelnek,amelyekben hideg felvágott van, sőt torta is a háziak részére, ezzelkívánják jelezni, hogy őket nem kell kínálni, Isten ments, hogyzavart okozzanak…

A háziak esetleg pihenni szeretnének ezen a hétvégén, de ígykénytelenek a vendégekkel teniszezni, bridzselni, másnap valakitszerezni, aki elmosogatja a millió tányért és poharat. Ilyenkor alegszívesebben elmenekülnének a saját nyaralójukból valamicsendes helyre, ahol nem találja meg őket senki.

– Jó ötlet volt a papát kihozni! – mondta Mildred. – Nézd, máristalált magának beszélgető partnert, ez is egy professzor, aszomszédban lakik. Mi meg felmegyünk páran az első emeletre, csaknéhányan, a kiválasztottak és Beatrix megmutatja nekünk a legújabbfestményeit, ezek itt készültek a tóparton.

– Hát én nem akarok a kiválasztottak között lenni!– Tamás! Nem lehetsz ilyen udvariatlan! Mi van veled, olyan

különösen viselkedsz, felbosszantott valamivel a szerelő?– Nem, dehogy… Csak fáj a fejem, beveszek egy aszpirint és

elvonulok a kertbe, láttam ott nyugágyakat. Később majdcsatlakozom a társasághoz…

Mildred kis futó csókot lehelt rá és sietett be a házba, hogygyönyörködhessen Beatrix remekműveiben.

Szerencsére Mildred már nem hallotta, mikor a kövér nő, aki amúltkor a fagylaltosnál azt mondta, hogy milyen szép fia van,hasonlít rá, le sem tagadhatja, most odaszólt:

– Halló, hol hagyta ma a szép fiát?– Ma nem ér rá…!A nő eltűnt, nyilván őt is érdekelték Beatrix festményei.Tamáson átvillant, hogy milyen meglepő lett volna, ha azt

válaszolja, hogy a szép fiam nem ér rá, mert egy szervizben dolgozik,négydolláros órabérért. Egy benzinszaga műhelyben tölti avasárnapját…

A szép fiam…!És két héttel ezelőtt, kedves asszonyom, mikor ön látott minket,

még fogalmam sem volt, hogy az én fiam… Másfél órája sincs, hogytudom…

Annyira felkavarta ez a hirtelen jött, meglepetés, az élete nagy-nagy meglepetése…

És most mi lesz a következő lépés? Mit tehet…?Hogy fog alakulni az élete, egyszerűen tudomásul veszi, hogy van

egy fia és esetleg vesz neki néha valami ajándékot. Mint idegen fogszerepelni a fiú előtt, és ez előtt a Cunningham előtt is, mertelkerülhetetlen, hogy vele is találkozzon.

Ki ez a Cunningham?És mikor vette el Katinkát…?Ausztráliában rögtön, ahogy odaérkezett, vagy még

Németországban és együtt mentek ki…?És ez a Cunningham azt hiszi, hogy Tom az ő fia…?Ezekre a kérdésekre csakis Katinka adhat választ, csakis ő…Vajon mikor fog telefonálni… Tíz nap múlva már repülnek

Párizsba és csak négy hét múlva térnek vissza.Egyszerűen nem bírja ki, hogy ne tudjon meg azonnal mindent…És ha Katinka nem telefonál, ha haragszik rá…?De nincs oka haragudni…!

Nincs.Nem hazudtak egymásnak semmit, ígéreteket sem tettek.Szerelemről szó sem volt…Megpróbált visszaemlékezni, felidézni magában Katinka édes

arcát.De annyi év távlatából nehéz volt.Éppen húsz éve lesz most decemberben…A szovjet tankok már lerohanták az országot, már vérbe tiporták a

szabadságharcot. Minden odaveszett…Tamás harcolt az első pillanattól kezdve. Fanatikus lánggal,

megrészegülve a szabadság mámorától.Győztünk! Győztünk…!Aztán jöttek a szovjet tankok ezrei, amire nem számítottak. És a

nyugati segítség, amire számítottak, amiben hittek, az nem jött…Tamás huszonöt éves volt.

Isten csodája, hogy életben maradt, de ezt az életet nem akartaegy börtönben vagy orosz fogolytáborban eltölteni.

Menekülni kellett, menni…Anyukától nehéz volt elbúcsúzni.– Majd szabad földről küldök hírt! Ne sírjon anyukám, ne sírjon,

mert megszakad a szívem…!– Vidd ezt a kockás sálat, amit én kötöttem neked! A határon

biztos hideg lesz…A kék-drapp kockás sállal aztán Katinka fejét burkolta be, mikor

úgy hullott a hó…Mikor a győri vonatra felszállt, még nyoma sem volt hónak. Hideg

decemberi délután volt, a Keleti pályaudvaron nyüzsgött a tömeg, ahatárra készülődök, elvegyülve a csoportokban ácsorgó oroszkatonákkal, civil ruhás ávósokkal. Mindenki félt mindenkitől. Senkisem mondta, hogy hová utazik, de az arcokon az elpalástolt félelem

mindenkit elárult.A vasúti fülke tömve volt. Tamás csak nehezen tudott magának

helyet szorítani. Csak egy aktatáska volt nála és egy „határsáv-igazolvány”, mely szerint egy építkezést megy felülvizsgálni. Egybarátja szerezte az igazolványt és belehamisította Tamás nevét.

Az ablak melletti ülésen, szerényen behúzódva, egy fiatal lány ült.Fehér kötött sapkáját állandóan zavartan igazgatta ésalágyömöszölte a barna haját. Nagy, fényes szemei voltak, édes kisbaba arca.

Senkihez sem szólt egy szót sem, pedig mindenki beszélgetett mára fülkében. Óvatos beszélgetés volt, mert nem tudhatták, kikicsoda…

A fiatal lány csak nézett ki az ablakon, mintha érdekelné atovasuhanó táj, a kopár téli fák, a sivár gyárkémények.

Mikor kiment a folyosóra, Tamás maga sem tudta, hogy miért, deutána ment. Igazán nem gondolt kalandra, dehogy is gondolt. Deszívesen segített volna ennek a félénk, kis teremtésnek, aki riadtannézett rá, mikor megkérdezte tőle, hogy hová utazik…?

– Győrbe… – válaszolta tétovázva.– Én is… Onnan pedig a határra. Gondolom, maga is…– Ó, dehogy! Én Győrben lakom, ott vagyok állásban, csak Pesten

volt dolgom…– Ne féljen tőlem! – mondta Tamás. – Látom, egyedül van és

talán tudnék segíteni magának…– Köszönöm, nagyon kedves, de semmiféle ilyen tervem nincs! –

tiltakozott.Hamar vissza is ment a fülkébe és egész úton még csak rá sem

nézett Tamásra. A nevét sem árulta el. Semmit.Mikor Győrbe befutott a vonat, egyszer csak eltűnt. Mintha a föld

nyelte volna el.

Tamás nézelődött, hátha mégis meglátja, de nem volt sehol. Arragondolt, hogy elviszi magával arra a címre, ahová ő megy. Mert hogya lány is a határra készül, abban biztos volt.

Tamás a címet Pesten kapta.Ez egy taxisofőr, aki az autójával a határ menti faluba vitte azokat,

akikben ő is megbízott. Egy volt főhadnagy és már rengeteg embertsegített így, de meg is kérte az árát. Négyezer forintba került ez a kiskirándulás. Győrből a Sopron melletti faluig, ahol már várta őket azembercsempész.

– Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen! – mondta, ha valakisokallta az összeget.

Tamást nagyon barátságosan fogadta, megkínáltabarackpálinkával és a legfinomabb abált szalonnával. Nyilván telt asok négyezerből…

Különböző pálinkái voltak felhalmozva, nagy, literes üvegekben,demizsonokban.

– Előfordul, hogy az orosz járőr okvetetlenkedik, ilyenkor jó, hakéznél van a pálinka!

– Mikor indulunk már? – érdeklődött Tamás. Szeretett volnamielőbb túl lenni az egészen, most hirtelen türelmetlenség fogta el,ha már eljutott baj nélkül Győrig, mit húzzák itt az időt.

Úgy képzelte, hogy már ma éjjel odaát lesz… Szabad földön, aVasfüggönyön kívül…

– Még várunk valakit! – mondta a taxis. – A pesti vonattal jön őis, hacsak le nem bukott közben. Fiatal asszonyka, csak huszonkétéves. A férje Jávor Csaba, bajtársam volt, főhadnagy. Belekevertékegy összeesküvésbe, életfogytiglani kapott. Most kiszabadulhatottvolna a többi politikai rabbal, de meghalt. Képzelje, féléves házasokvoltak, mikor ezt a szerencsétlen Csabát elkapták. Persze tőle nemfogadok el semmit, őt ingyen viszem…

Mikor Katinka bejött, csak bámultak egymásra.

– Ugyanabban a vasúti fülkében jöttünk! – magyarázta Tamás. –De miért félt tőlem, olyan gyanúsnak talált?

– Mindenkitől féltem…– Segíteni akartam magának és idehozni!– Hát most itt vagyok…!Még mindig nagyon félénknek tűnt. Tamás azon csodálkozott,

hogy merészel nekivágni ennek az útnak.A taxiban nem beszéltek, a sofőr azon aggodalmaskodott, hogy el

kezd esni a hó.– Ez baj! Ez nagy baj! – mondogatta.– Miért? Nem mindegy, hogy milyen idő van? – kérdezte Katinka.– Hát nem egészen! Hóesésben gyalogolni vagy tiszta időben, kis

különbség! Na de reméljük a legjobbakat.A határ menti parasztházban már legalább húszan szorongtak. Az

embercsempész már vagyont harácsolt össze. Személyenkéntháromezer forintot kellett fizetni.

– Én az életemet veszélyeztetem! – mondta és gondosanmegszámolta a pénzt.

Mindenki türelmes volt és izgatott, hogy mikor indulhatnak már.Az egyik házaspár három kisgyerekkel jött, ezek nyűgösködtek,sírtak.

Valaki kijelentette, hogy nem hajlandó együtt menni a gyerekescsaláddal, mert a legkisebb zaj is veszélyes, és ha egy kölyök elkezdbömbölni…

Vita keletkezett, a túlfeszített idegességtől már nem bírtakmagukkal, gorombáskodássá fajult, csúnya veszekedéssé.

Tamás nem akart belekeveredni. A padlásfeljáró keskenylépcsőjére ültek és beszélgettek.

– Maga hová akar eljutni? – érdeklődött Katinka. – Vagy Angliábavagy Amerikába. Építészmérnök vagyok, ott lesz jövőm…

– Nekem rokonaim vannak Ausztráliában, oda tervezem…! HaCsaba élne, nem ölték volna meg a börtönben, most együttmehetnénk…!

A szeme könnybe lábadt és Tamás nagyon megsajnálta. Ilyenfiatal, ezt a borzalmas tragédiát kellett elszenvednie, s most egyedülvághat neki a világnak…

Megsimogatta a haját. Szép, sötétbarna haja volt, most hogyletette a kötött sapkáját, a válláig ért.

Ebben a simogatásban nem volt semmi, csak részvét, kedvesség.Nem is úgy nézett rá, mint egy nőre, aki szorosan itt ül mellette a

félhomályban és a fehér pulóverén át kirajzolódtak a mellei.– Köszönöm, hogy kedves hozzám. Jó érzés, hogy valaki törődik

velem – mondta Katinka és szinte menedéket kérőén, még közelebbhúzódott Tamáshoz.

Érdekes, hogy erre emlékezett…Ennek az éjszakának a többi mozzanata csak kusza

összevisszaságban rögződött benne, felvillanó képekben, mint ahogya rakéták villantak, amelyeket váratlanul lőttek ki az oroszok, máregészen közel az osztrák határhoz.

Sűrűn esett a hó. Tamás a kockás sálját odaadta Katinkának, hogybeburkolja vele a fejét.

Katinka belecsimpaszkodott, úgy haladtak. A csoport, távolabbtőlük, bukdácsolt a hóban. Tamás akarta így és milyen igaza volt.

De erre csak később döbbent rá, mikor már megkezdődött a vadlövöldözés a magas figyelő felől.

Az embercsempész, aki vezette őket, átkozódott.– A rohadt ruszkik! Mi ütött beléjük? Hogy döglesztené meg őket

a mennydörgős mennykő! Ez már a senki földje, ide nem szoktaklőni…!

De most lőttek. Géppisztolyból tüzeltek, szinte záporoztak a

golyók.– Eltaláltak! Úrjézus…!Katinka karja kicsúszott az övéből és a földre rogyott.– A lábam! Jaj, a lábam…!Tamás rémülten látta a piros vércsíkot a havon.– Katinka, keljen fel, már csak pár, lépés! Próbálja meg!– Nem tudok…! Maga csak menjen, menjen! Ne törődjön velem…!

Isten ments, hogy miattam…Tamás nem tudta, hogy mit tegyen. Itt az erdő. A sok bokor jó

fedezék. Az erdő már talán Ausztria, már a szabad föld…Már a Vasfüggöny túloldala…Semmi köze ehhez a nőhöz, semmi!De mégsem hagyhatja itt… Megfagy, elvérzik.Felkapta a karjaiba és úgy vitte.Futott vele, lihegve futott, a füle mellett közvetlenül elsüvített egy

golyó.Nehéz volt futni a dombnak fel, mintha kiszakadna a tüdeje. Az

erdőt kell elérni, az erdőt…Végre beértek a bokrok közé. Itt letette Katinkát a földre.Ezt a mosolyt, ahogy akkor feltekintett rá, ezt nem felejtette el

sokáig.A könnyein keresztül mosolygott, de a könnyek megfagytak az

arcán, mint a kis jégcsapok.– Köszönöm, hogy megmentette az életemet!– Még nem biztos, hogy megmenekültünk! Fogalmam sincs, hogy

hol lehetünk!A rakétázás megszűnt, a sötétben csak a frissen esett hó világított.Egy kis csőszkunyhó körvonalait látta, beljebb az erdőben, talán

százméternyire. Ha addig le tudná vinni Katinkát, az már biztosabb

menedék lenne…Feltéve, hogy ezt itt osztrák terület. De hátha még Magyarország,

és egy orosz határőr fog betévedni oda. A hóesésben már teljeseneltévesztették az irányt…

– Fáj a seb?– Nem fáj, csak nem tudok ráállni…!Megint felemelte és vitte a csőszkunyhó felé.– Nehéz vagyok?– Nem nehéz, de karolja át jobban a nyakamat…A kunyhóban egy hevenyészett fekhely volt, oda tette le Katinkát.Az öngyújtója fellobbanó lángjánál körülnézett. Egy kocsitakaró

volt a sarokban, ezt itt hagyhatta valaki. Tehát már mások is jártakitt.

Katinka lábát a golyó a térd alatt érte, de a húson hatolt át, nem acsonton. Nem látszott veszélyes sérülésnek, ha majd idejében kappenicillint, nem lehet belőle vérmérgezés.

De mikor? Hol vannak és hogy jutnak innen tovább…? Tamásfriss hóval megmosta a sebet, aztán levetette a fehér ingét és azzalátkötötte.

– Miért ilyen jó hozzám? – kérdezte Katinka. – Miért…? Egyvadidegenhez?

A húsz év távlatából megpróbált emlékezni, hogy mi is történtazután…?

Rettenetesen hideg volt, dermesztő hideg. A primitív kunyhó falaivékony deszkából, a teteje kátránypapír. Ajtó nem volt és süvöltvevágott be a jeges szél.

– Lehet, hogy reggelre megfagyunk itt! – mondta vacogvaKatinka.

Tamás gondosan betakarta, közben ő maga is didergett. Hogy egynyersselyem ing ennyit számít, erre nem is gondolt.

– Ugye maga is fázik? Persze, mert levette miattam az ingét…Jöjjön ide mellém a takaró alá és melegítsük egymást…!

Tamás még akkor sem gondolt semmire, mikor a keskenyheverőn, szorosan a közös takaró alatt feküdtek. Semmire avilágon…

Katinka pedig, ő olyan naivnak tűnt. Az. is volt, de még milyennaiv.

Lassacskán felmelegedtek, amit Tamás kezdett érezni az márforróság volt, kigyúlt benne a vágy. És Katinkában is. Remegvesimult hozzá és ő volt az, aki a csókolózást kezdte. Igen ő…

Szerelemről szó sem volt. Hiszen alig ismerték egymást, és az islehet, hogy Katinka csak hálából adta oda magát…

De olyan édesen, olyan felforrósodva, mint valami kislány, akielőször találkozik a szerelemmel… Aki először oldódik fel egyölelésben…

– Katinka, édes, édes kis Katinka…! – suttogta Tamás és csókolta,simogatta, becézte.

Már nem fáztak, nem féltek attól, hogy meg fognak fagyni…Ahogy kivilágosodott, Tamás a kunyhó ajtajából körülnézett.Odakint mintha jéggé fagyott volna a táj. Az erdő fái, bokrai

mintha fehér kristályból lennének, a hóesés már megállt.Ahogy lenézett, innen a domboldalról, látta, hogy odalent az út

felett, két nagy dögkeselyű kering.Most vette csak észre, hogy a havon többen feküsznek. A halál

groteszk mozdulatlanságával, kitárt karokkal.Úristen!Az ő csoportjuk volt, ezeket mind legéppisztolyozták. Innen nem

láthatta jól, de a három kicsi alak a havon, a három gyerek holttestelehetett.

Akik miatt a veszekedés kitört, hogy nyugodtak tudnak-e maradni

a határon, az átkelésnél.Hát most már nyugodtak voltak szegénykék…A két dögkeselyű most leszállt és…Nem, ezt már nem bírta látni. Úristen, ezt nem…Behúzódott a kunyhóba és nézte Katinkát, aki mélyen aludt.Neki ezt nem szabad látni, sőt megtudni sem. Ha erre az éjszakára

majd visszagondol, csak a lázas ölelésekre emlékezzen, semmimásra…

A földön most meglátott egy újságpapírt. Bécsi újság volt, ategnapi dátum rajta. 1956. december 15.

– Osztrák területen vagyunk! – jelentette Katinkának, aki mostnyitotta ki a szemét.

Később, az osztrák segélyhelyen, ahol volt orvos, volt penicillin, ésforró, rumos teával kínálták, akkor realizálta csak, hogy sikerült…

Szabad földre jutott. Úristen, átjutott a Vasfüggönyön…Másnap elbúcsúzott Katinkától.Egy transzport fiatalembert elvittek Eisenstadtba, onnan majd

elosztják őket és mehetnek Amerikába.Nem volt értelme, hogy itt maradjon. Katinka úgyis máshová

készül és még néhány hét, amíg a lőtt sebével talpra tud állni.Egy iskolában rendezték be az ideiglenes kórházat a magyar

menekültek számára.Katinka ágya mellett több ágy sorakozott, nem beszélhettek

semmi olyat, amit a mellette levő beteg ne hallhatott volna.Katinkára egy szép, fodros hálóinget adott az apáca és két copfba

fonta be a haját.Most megint olyan volt, mint egy kislány és Tamásnak

rettenetesen fájt a szíve, mert tudta, hogy soha nem fogjaviszontlátni.

– Köszönöm, hogy megmentetted az életem – suttogta könnyesszemmel.

– Én is köszönöm ezt az éjszakát neked, Katinka…Nagyon halkan mondta, pedig az apáca úgysem tudott magyarul.Éveken át így látta maga előtt, ha visszagondolt rá…Aztán egy idő múlva már nem is gondolt rá. Különös kaland volt,

édes kis teremtés, de… De szerelemről szó sem volt…Ahogy idejutott a gondolataiban, rádöbbent, hogy akkor követte el

a hibát, mikor nem maradt Katinkával, hanem elsietettEisenstadtba, nehogy kimaradjon az amerikai transzportból.

Miért ne mehetett volna ő is Ausztráliába?Abban a Sydney-i kórházban, ahol a fia megszületett, neki

mutatták volna meg, nem ennek a Cunninghamnek…Ő lett volna büszke, ő lett volna boldog!De milyen boldog…!Amilyen boldogtalan és megszégyenült volt, mikor itt, a New

York-i kórházban megmutatták neki a szegény kis mongoloidot.A sorsnak micsoda hihetetlen fonák tréfája ez…A bermudai Grand Hotelben, nászúton a nagy szerelmével, a

trópusi paradicsomban, ott egy torzszülött fogamzott az öleléséből.A dermesztően hideg csőszkunyhóban, a halál és a rémület

közvetlen árnyékában, egy didergő sebesült nő, akit alig ismert, azövé lett. És ebből az ölelésből egy gyönyörű fiút szült neki.

Persze, nem neki szülte, hiszen nem is sejthette, hogy valamikortalálkoznak…

Gyűlölte most ezt a Cunninghamot. Ez bitorolja a fiút.Az ő fiát.Hirtelen ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy most azonnal lássa.Furcsa elérzékenyülést érzett.

Fiam van. Tom. Tomika… Tamás.Ez szép volt Katinkától, hogy az ő nevére kereszteltette.Felugrott a nyugágyból, beült a kocsijába és robogott egyenesen a

szerviz felé.Ha Mildred észreveszi, hogy elment – mert hiszen fél óra az út

oda, fél vissza és néhány percet ott is fog időzni – majd azt mondja,hogy ott felejtette a garanciát az alkatrészről.

A szervizbe viszont azzal fog beállítani, hogy nem hagyta-e ott anapszemüvegét…?

Nem szokott hazudni, de ezentúl majd kénytelen lesz.Mit mondjon a fiának…? És mit mondjon ennek a

Cunninghamnek, ha majd találkozik vele. És főleg hogy magyarázzameg Mildrednek az életének ezt a nagy eseményét, anélkül, hogymegbántaná őt…

Mildred szerencsétlen kis torzszülöttjét meg akarta ölni… Katinkagyönyörű fiát szeretni akarja, törődni vele, gondoskodni róla.

Szeretni akarja…?Máris szereti, igen, ez az érzés máris kigyúlt benne, mint egy

hirtelen jött, lobogó láng.Nem fogom engedni, hogy ott dolgozzon, abban a büdös

műhelyben, menjen nyaralni, szórakozni. És a rozoga kisVolkswagen helyett veszek neki egy szép, új kocsit, amihez kedvevan, majd ő válassza ki.

A szervizben a szerelő körülnézett, de persze nem találta sehol anapszemüvegét…

– Sajnálom, de talán máshol tetszett hagyni!Tamás a fiát szerette volna látni, hiszen ezért jött, ezért vezetett

ennyit ebben az ádáz melegben.– Hol van Tom…? – kérdezte.– Elment ebédelni.

– Ide a szomszédba? A kávézóba? Én is beugrom oda!– Nem hinném, hogy odament. Máshová szokott járni.– Hová?A szerelő most megtörölte az izzadt homlokát, közben különös

tekintettel nézett rá.– Helyes gyerek ez a Tom! – mondta. – És szép is…!– Igen, én is szépnek találom!– Azt veszem észre, uram! És tudom, hogy most furcsa világot

élünk, de én régimódi ember vagyok és kérem, ne kerülgesse ezt afiút! Ez nem olyan…! Ha pedig a Buickkal baj van, vigye egy másikszervizbe. Fél mérföldre innen, a bevásárlóközpontnál van egy. Idetöbbé ne jöjjön!

VIII.

Másnap, hétfőn reggel, mikor bement az irodájába, már azzalfogadta a titkárnő, hogy telefonon keresték.

– New Jersey-ből, egy hölgy! Mrs. Cunningham…– Mit mondott? Mikor fog újrahívni? – kérdezte elég rosszul

palástolt izgatottsággal.– Meghagyta a számot, tessék visszahívni!A titkárnő, ez a pletykás vénlány, máris mintha szimatolt volna

valamit. Délben az ebédlőben talán már megtárgyalja, hogy Tóváryfőmérnököt már korán reggel kereste egy nő, mégpedigmagánügyben.

Miféle magánügyei lehetnek egy nős embernek…?Tamás feltárcsázta a megadott számot.Remélhetőleg Katinka veszi fel a kagylót, nem ez a Cunningham.

Furcsa lesz hallani a hangját ennyi év után…

A hang egészen idegennek tűnt. Mintha nem is ő lenne…– Hogy vagy, Katinka?– Köszönöm jól! Hogy vagy Tamás?– Köszönöm jól! – nehezen indult a beszélgetés.– Mikor láthatlak? – kérdezte végül Tamás, mert ez a

telefonbeszélgetés teljesen értelmetlen volt, idegesítő és már áligvárta, hogy arról legyen szó, ami mindkettőjüknek fontos.

A fiáról.De vajon fontos-e Katinkának…? Ha fontos lett volna, mégis csak

értesíti, mert ki lehet kutatni valakinek a hollétét, akármilyen nagyis a világ.

– Gyere ki hozzám egyik délután, Tamás! New Jerseyben lakom,nem messze attól a szerviztől, ahol Tomika dolgozik.

Tomikát mondott. Ez érdekes… Nem azt mondta, a fiam, se nemazt, hogy a fiad…

– Már ma kijövök! Remélek, nem leszek alkalmatlan Mr.Cunninghamnek.

– Nem leszel! Mr. Cunningham két éve meghalt.– Most özvegy vagy?– Igen, Tamás! Én mindig özvegy vagyok, mikor találkozunk.Ez cinikusan hangzott és erőltetetten. Valahogy nem illett

Katinkához… A régi, kis naiv Katinkához, akire emlékezett. Akkorhuszonkét éves volt, most negyvenkettő…

Talán már nem is szép, némely nő elhízik, tokája lesz,megcsúnyul.

Tulajdonképpen teljesen mellékes, hogy Katinka hogy néz ki…Nem azért megy hozzá, hogy felújítsa azt, ami akkor kezdődött. Ésvégződött is másnap…

Mégis türelmetlenül várta a délutánt, mint bármely izgalmasrandevúja előtt.

Már négy órakor elindult. Katinka bediktálta a pontos címét.Szemerkélt a nyári eső, amikor odaért. Csendes kis Jersey-i utca,

csupa kertes ház. Majdnem mind egyformák.Végre megtalálta a névtáblát: Cunningham Sok virág volt itt a

kertben, a bejárónál nem látta a piros Volkswagent, tehát a fiú nincsitthon. Kettesben lesznek. A teraszról integetett valaki. Katinka…Ő…

Ahogy megpillantotta, az első benyomása az volt, hogy nemváltozott semmit. A nagy, csillogó, barna szemei ugyanazok. Az édesmosolya is…

Csak mintha sokkal soványabb lenne. A kerek babaarc megnyúlt,keskeny lett, így még nagyobbaknak tűntek ezek a szép szemek.

A pettyes kék ruhában szinte testetlennek látszik.– Tamás, azt hittem, hogy már soha az életben nem fogunk

találkozni!– Hát igen, Katinka, ez egy érdekes véletlen volt…! Ha nem romlik

el a kocsim, és nem pont abba a szervizbe megyek be…– Képzeld, mikor Tomika hozza nekem a csekket! Nézem, nézem,

Thomas Tóváry… Azt hittem, elájulok!– És mit mondtál neki?– Először megkérdeztem, hogy néz ki ez az úr? Azt mondja,

magas, jóképű gentleman, negyven körül. Akkor már tudtam, hogyte vagy…! De uralkodtam magamon, igyekeztem uralkodni… Régiismerős, aki segített nekem a határon, csak ennyit árultam el. Báregy pillanatig kísértésbe estem, hogy megmondom neki: ez a jóképűgentleman az édesapád…! És ő mentette meg az életemet, mert én isott maradtam volna a havon, a dögkeselyűk martalékának…

– Te is láttad a keselyűket?– Láttam…– Ne beszéljünk most erről, Katinka! A fiamról beszélj! Ő persze

azt hiszi, hogy Cunningham az apja!– Dehogy hiszi, már hároméves volt, amikor férjhez mentem

James Cunninghamhoz. Tomikát – mikor született – úgy írták be,mint Jávor Csaba fiát. Senki sem tudta ott Ausztráliában, hogymikor ölték meg Csabát… Még a rokonaim sem, azok csak azoncsodálkoztak, hogy nem Csabának kereszteltem, de azzal érveltem,hogy angolul jobban hangzik a Thomas név, mint a kiejthetetlenCsaba…

– És mikor érkeztél ki Sydneybe?– Gyorsabban, mint reméltem! A rokonaim küldtek

meghívólevelet, mindent!– Ez nagyon szép volt tőlük!– Nem mondhatnám! Csakis azért hozattak ki, mert szükségük

volt egy ingyen cselédre. Agyondolgoztattak, az ablakpucolástól afőzésig; mindent én végeztem. Aznap, ahogy megérkeztem,felmondtak a takarítónőjüknek. Közben folyton hálát vártak tőlem…Nagyon rossz életem volt náluk, ezerszer is megbántam, hogy odamentem. Bár mentem volna inkább Amerikába…

– Velem, Katinka!– Nem hívtál…– Persze, hogy nem, hiszen arra készültél, hogy a rokonaidhoz

mész, arról beszéltél!– Hát csalódtam bennük! De Tomikával jól bántak és az ő

kedvéért mindent elviseltem…– És arra nem gondoltál, hogy tudasd velem a fiam születését…?– De gondoltam… Csak éppen azt sem tudtam, a világnak melyik

sarkában vagy…? Amerikába mentél, vagy Angliába…? És havalahogy megtalált volna a levelem, hosszas nyomozás és utánajárásután, hogyan reagáltál volna…? Valami trükköt gyanítottál volna amögött, hogy egyetlen éjszakán voltam a tiéd, és most előjövök egygyerekkel. Régi filmekben történik ilyesmi…

– Katinka! Megfosztottál attól a boldogságtól, hogy egy ilyen fiamvan. Leélhettem volna az életem anélkül, hogy valaha látom őt…

– Nyilván megnősültél és vannak gyerekeid?– Nincsenek. De nős vagyok…– Magyar lány?– Nem. Amerikai… Mildrednek hívják.– És hogy éltek? Befutottál az építészmérnöki pályán?– Nem panaszkodhatom. De beszélj magadról, Katinka! Ki volt

Cunningham? Szeretted?– Nagyon finom, jó ember volt. Sokkal idősebb, mint én.

Kölcsönkönyvtára volt, oda jártam be. Egyetlen szórakozásom azolvasás lett. Ha esténként már összerogytam a fáradtságtól,belemerültem valamelyik érdekes regénybe…

– Udvarlóid nem voltak?– Csak James Cunningham udvarolt nekem, miközben a

könyveket válogattam a polcon.– Ez volt minden?– Ez. Mikor már végképp nem bírtam a rokonaimat, feleségül

mentem Jameshez. Nagyon megkedvelte Tomikát és adoptálta. Ígylett ő Cunningham…

– És hogy kerültetek Amerikába?– Jamesnek volt itt egy nővére, elég jómódú. Három évvel ezelőtt

meghalt és James örökölte a házat. Előbb arra gondoltunk, hogyeladjuk, de az adók és az ügyvédi költségek felemésztették volna azegészet.

– Emiatt a ház miatt jöttetek ki?– Nem egészen! James mindig vágyott Amerikába. Azt tervezte,

hogy itt nyit könyvesboltot. Nekem is tetszett az ötlet, segítettemvolna neki az üzletben, Sydneyben is azt csináltam. De alighogykijöttünk, James szívinfarktust kapott… Íme, az én szomorú

történetem… A te életed biztos, hogy jobban sikerült!– Ahogy vesszük! Mindenkinek megvan a maga keresztje…– Gyere, Tamás, körülvezetlek a házban! Aztán adok neked egy

kávét, vagy teát?– Emlékszel arra a teára, amit az osztrák segélyhelyen kaptunk?– Persze, hogy emlékszem! A sebem még át volt kötve a te szép,

fehér selyemingeddel.– A lábad hogy gyógyult?– Elég jól! Nézd, alig látszik, ahol a golyó eltalált.Felemelte a lábát, harisnya nem volt rajta. A térd alatt, hátul volt

egy halvány, fehér heg. Nagyon karcsú, szép lába volt.Érdekes, de erre Tamás egyáltalán nem emlékezett. Katinkát a

sínadrágban látta egész idő alatt. Mikor a sebet a hóval tisztogatta ésbekötözte, ott a homályos csőszkunyhóban, nem figyelte meg, hogyszép lába van-e…?

Később, összesimulva a keskeny heverőn, aztán a lázas ölelésekközben sem volt alkalma nézegetni.

Csak a mellére emlékezett. Soha azelőtt és azután sem, ilyengyönyörű, kőkemény melleket nem simogatott.

Most ebben a pettyes ruhában, valami fodor volt elöl – micsodabuta divat, gondolta, elrejti a szép melleit. Aztán átvillant rajta, hogyezt a pettyes ruhát le is lehetne vetni…

Miért ne…?Egyedül vannak a házban, miért ne folytathatnák azt a csőszházi

éjszakát…?Katinka közben mutogatta a szobákat. Kispolgári ízléssel, de elég

jól voltak berendezve.Most éppen a hálószobában voltak. A nyitott ablakon beáradt a

kertből a rózsák édes illata.A nagy, széles ágyon égszínkék, fodros takaró. A csőszházban, az a

pokróc, amivel takaróztak, szintén kék volt.– Katinka, tudod, mi jut az eszembe? Hogy ócska pokróc, amibe

burkolóztunk, ugyanilyen színű volt, ilyen kék…Lehet, hogy ő is ugyanarra gondol most… Mosolyog, az édes,

beleegyező mosolyával… Ez a mosoly gyújtotta fel akkor is. És mostmegint…

Az intenzív emlékezés átalakult benne forró, fékezhetetlenvággyá…

– Katinka, te édes, te drága!Magához ölelte és szomjasan belecsókolt a szájába.Már tudta, hogy a következő pillanatokban felemeli és odaviszi a

nagy ágyra… És Katinka nem fog ellenkezni, dehogy is fog, ő iskigyulladt a csókban, ő is kívánja ezt az ölelést, hiszen soha nemtekinthet úgy rá, mint egy idegenre… Soha nem felejtheti el azt azéjszakát a csőszházban. Soha…

De Katinka szelíden eltolta magától.– Nem… Most nem… Majd máskor, Tamás!– Most akarlak, Katinka és te is, tudom, éreztem, ugyanúgy

csókoltál, mint akkor…– Tomika hazajöhet bármely pillanatban! Ilyenkor van vége a

munkaidőnek és egyenesen hazasiet!Nem telt bele egy perc és a piros Volkswagen begördült a ház

mögé.– Na látod! – mondta Katinka és hamar a tükörhöz ment, hogy

kirúzsozza a száját.Tamás is ledörzsölte a piros bűnjeleket a szája körül. Átmentek az

ebédlőbe és mire a fiú bejött, Katinka már a kávéfőzővelfoglalatoskodott.

– Micsoda meglepetés! – mondta őszinte szívélyességgelTamásnak. – Gondolom, sok mesélni valójuk van ilyen régi

ismerősöknek, ennyi idő után!– Tulajdonképpen több vagyok, mint ismerős! Apai ágon rokonod

is vagyok, Tomi!– A Jávor-család révén? – kérdezte a fiú érdeklődve.– Igen, de távoli rokon… – szólt közbe Katinka és mintha

rosszallta volna, hogy miért mond ilyet.– És éppen ezért, mert rokonod vagyok, kapsz tőlem egy

születésnapi ajándékot!– Nagyon köszönöm, de a születésnapom majd csak szeptember

16-án lesz!Tamás fejében egy kis villámszámolás. Igen… A határt december

16-án lépték át…– Úgy látom Tomi, hogy a Volkswagened már nagyon lestrapált,

tehát veszek neked egy új kocsit! Komoly, nagyobb kocsiragondolok, ár nem számít!

– Viccelni tetszik?– Nem. Válassz ki magadnak, ami a kedvedre való! Értesz az

autókhoz!– Ezt komolyan tetszik gondolni?– Kérdezd meg anyádat, ismer régről, hogy komoly ember

vagyok-e?Katinka bólintott, de valahogy nem tetszett neki ez a dolog.– Én most négy hétre Európába utazom a feleségemmel. Ezalatt

lesz időd körülnézni az új autómodellek között.A fiún látszott, még mindig azt hiszi, hogy tréfálnak vele. Távoli

rokonok nem vesznek új autót ajándékba. Esetleg odaadnak egy régikasznit, hogy ne kelljen a roncstelepre vinni.

– Hová tetszenek menni Európába?– Párizsba, aztán Rómába és több olasz városba…

– Remek vakációnak ígérkezik!– Tudod mit, Tomi! A jövő évi születésnapodra, mikor húszéves

leszel, egy európai utat fogsz tőlem kapni! Párizs, Olaszország, majdeldöntőd, mihez lesz kedved!

– Köszönöm – mondta a fiú bizonytalan hangon. De most márbiztos volt benne, hogy ez az úr bolond.

Tamás megitta a kávét és elköszönt. Katinkának kezet csókolt,Tominak megveregette a vállát.

– Szépek az idei Oldsmobilok! Azt nézzél magadnak – mondtamég búcsúzóul, mielőtt beszállt a kocsijába.

Katinka és a fia ott álltak a kertajtóban és integettek utána.Jó érzés volt, hogy Katinka mindent elmondott neki. Az élete most

nyitott könyv lett előtte…Azt, hogy Katinka valamit elhallgatott, most még nem tudta.Mindent elmondott, igen.Csak azt nem, hogy rákja van és már csak kevés ideje van hátra…

IX.

Párizsban egyfolytában zuhogott az eső, Rómában kibírhatatlanvolt a hőség. Milánóban levágták Mildred karjáról a retikült.

Valahogy semmi sem ment jól ezen az európai kiránduláson. Bárlehet, hogy Tamásban volt a hiba. Mindenütt unta a társaságot,Mildred barátait, akik fényes partikat rendeztek a tiszteletükre.

Párizsban francia társaság vette őket körül, Mildred franciáulbeszélt velük, Rómában persze olaszul.

Tamás csak angolul tudott és Mildred időnként lefordította neki,hogy miről beszélnek.

De nem érdekelte semmi.

Minden gondolata csak a fia volt és Katinka…Mindenhonnan írt nekik lapokat, csak üdvözletet, néhány szót,

hadd lássa Katinka, hogy állandóan gondol rá.És hogyan gondol rá…?Felgyújtva, vágyakozva, számolva a napokat, amikor visszatérhet

és a karjába zárja, és nincs kifogás, hogy Tomika éppen hazajön.Majd csak akkor megy hozzá, amikor biztos, hogy egyedül lesznek.Mi volt ez az érzés…?Akkor, ott a csőszházban, szerelemről szó sem volt… Lehet, hogy

most van…?Képtelen volt analizálni a saját érzéseit.Lehet, hogy csak hálás Katinkának, amiért ezt a gyönyörű fiút a

világra hozta.Katinka pedig? Ő csak hálából adta volna oda magát, amiért nem

hagyta ott a hóban…?Tulajdonképpen mindegy is.Most új korszak fog kezdődni az életükben.Még nem tudta eldönteni, mindig újabb és újabb gondolatai

támadtak.A legegyszerűbb volna, ha elválna Mildredtől. Feleségül venné

Katinkát és boldogan élnének hármasban.Mildrednek fájna, de talán megértené és simán beleegyezne a

válásba. Hamarosan találna magának valakit, hiszen még mindignagyon szép.

A férfiak bámulják, körülrajongják és külön szexepilje a pompásvilla a 75. utcában.

Megpróbálta úgy figyelni Mildredet, mint egy kívülálló, objektívszemély. Figyelte, hogy milyen hatással van a férfiakra…?

Az olasz gróf Rómában, aki Alfa Rómeóval száguldozik,

orchideákat küldött neki. Egy svájci bankár, akivel Párizsbantalálkoztak az egyik partin, olyan szemekkel bámulta, hogy az mártúlzás volt. Közben egészen tűrhető külseje is volt, csak alacsonyabbvolt, mint Mildred.

Volt úgy, hogy rádöbbent, mégsem válhat el Mildredtől.Csak ki fog járni Jerseybe, Katinkához…De Tomikát mindenképpen adoptálni fogja, nem maradhat

Cunningham. Nem…Az is jó megoldás lenne, ha úgy mutatnál be, mint az első

házasságából született fiát.Ki megy utána Magyarországra nyomozgatni, hogy Katinka a

felesége volt-e vagy sem.Bárki ránéz a fiára, láthatja, hogy mennyire hasonlít rá.Olyan büszkeséget érzett, mikor a fiára gondolt, mintha ő lenne az

egyetlen ember, akinek fia van.És milyen fia!Talán, ha kilenc évvel ezelőtt nem történik az a szerencsétlenség,

hogy Mildred egy mongoloidot hoz a világra, amivel úgy érezte,megcsúfolta a férfiasságát, talán nem lenne ez a túláradó boldogságbenne, amely mintha szétfeszítené az egész belső énjét. Tomi…Tomika…

Biztosan már kiválasztott egy szép kocsit magának és jövőre, igen,akkor európai útra fizet be neki.

Bárcsak most magával hozhatta volna…!Milyen más lenne ez az út, nem bánná az esőt Párizsban, a

hőséget Rómában, semmit sem bánna. A fiával lenne, a fiánakmutogatná Európát…

A Katinka utáni vágyakozás mind erősebb lett benne.Párizsban egy ragyogó revüt láttak, csodaszép testű, meztelen

táncos lányok, csak néhány toll vagy gyöngysor díszítette őket. De ha

most megkérdezte volna valaki, hogy ki hatna jobban az érzékeire, avad zene ritmusára vonagló szépség, vagy az a kis sovány asszonykaa pettyes ruhában ott a Jersey-i kertes házban, hát akármilyenmeglepő, de rá bizony Katinka hatna…

Érdekes, hogy Mildred nem vett észre semmit.Annyira élvezte az európai vakációt, a társaságot, hogy fel sem

tűnt neki Tamás megváltozott viselkedése.Hazajövet a gép viharba került az óceán felett.Az utasok meg voltak rémülve, a hatalmas gépet úgy dobálta a

vihar, mint egy könnyű labdát.A kapitány időnként mondott valamit, hogy harmincöt ezer láb

magasságban vannak és előreláthatólag mikor kerülnek ki aveszélyzónából.

A stewardessek futkostak összevissza, mindenkinek kellett valami,oxigénmaszktól kezdve egy pohár vízig, amivel beveszi azorvosságát. Egy öreg hölgy az útitáskáját kérte a polcról, mert abbanvolt az imakönyve és ütött az utolsó óra… De a táskát már nem iskellett leemelni, már nagy lendülettel leesett, valakinek éppen afejére…

Tamás soha nem félt repülni. Pontosan tudta a statisztikát, hogymennyivel nagyobb a halálos autóbalesetek százalékaránya, mint arepülőgép szerencsétlenségé.

Hány ezer gép száll fel naponta a világ különböző repülőterein ésabból aránylag milyen ritkán zuhan le valamelyik.

Mégis, ha bárki beül egy autóba, nem gondol arra, hogy az útja ahullaházban végződhet.

De ha repül, csak az a tény, hogy magasan van a felhők felett,valami bizonytalansággal tölti el és fellélegzik, mikor végre bajnélkül földet érnek.

Tamásban most először volt félelemérzet.Mildred is sápadtnak látszott, konyakot hozatott a stewardess-

szel.– Idd meg, drágám, ez ilyenkor jót tesz! – mondta gyöngéden, és

megfogta Tamás kezét.Ha Mildred tudná, ha csak sejtené, hogy az agyában most milyen

gondolatok kergetőznek… Ha tudná, hogy most ő is fél, meg vanrémülve, fél, hogy éppen most kell meghalnia…

Most, amikor végre megtalálta az élete értelmét, a célját, a nagybüszkeségét: a fiát…

Lehet, hogy nem láthatja többé?Lehet, hogy nem veheti meg neki azt a születésnapra ígért

autót…? És Katinka…Katinkát ne vehesse a karjaiba, mikor olyan őrületesen vágyakozik

utána.Soha nem érezte még ezt, a szinte kínzó vágyat egy nő után.Soha, még húsz éves korában sem.Nézte a stewardesseket, a rövid miniszoknyában. Egyiknek sem

volt olyan karcsú, szép lába, mint Katinkának: És a mellük a feszesegyenruhában. Katinkához nem hasonlíthatók, nem, egyik sem.Senki…

Most már elhatározta, hogy el fogja venni féleségül, vele akar élniés Tomikával.

Boldog család lesznek hárman. Tóváryék… A fia, ifjabb TóváryTamás…

Mildreddel is hármasban éltek, csakhogy ott a professzor volt aharmadik.

Ez boldogabb hármas lesz, az biztos…Ha nem zuhan le ez a nyomorult gép.Miért is jött egyáltalán erre a vakációra? Le kellett volna

mondania. Mildred mehetett volna nélküle. Úgyis jól érezte volnamagát, hiszen mindenütt várták az európai barátai, ő

tulajdonképpen csak zavaróan hatott, angolra kellett fordítani afrancia és az olasz beszélgetést miatta. Csak útban volt. Gyakranérezte.

Hát most már nem lesz útban. Mildred élje az ő nagy társaságiéletét, ő a csendes boldogságot választja… Katinkát és a fiát…

Nem fogja magát kettészakítani, nem akar hazugságban élni.Mildrednek megjátszani a figyelmes, gyengéd férjet és ugyanakkorKatinkához járni, titokban őt szeretni, őt… Csakis őt…

Mildred megértő és jó is.Mi lenne, ha már most, itt az óceán feletti viharban megmondaná

neki az igazat.Hogy milyen elhatározásra jutott…Mert nincs más megoldás! Nincs.A félmegoldásokat nem nekik találták ki. Nem akart olyan nős

ember lenni, aki színlel, jó házasságban él, de a szíve és a vágyaimáshová húzzák.

De hogy kezdje el, mint mondjon Mildrednek?A menekülést, a hóvihart a határon, a csőszkunyhót…Ez az ő menekülési lemeze, amivel soha nem untatott senkit. Most

tehát el fogja mesélni neki őszintén, úgy, ahogy történt…És hogy mit jelent neki a fia, azt talán átérzi majd Mildred, aki

olyan mániákusan ragaszkodott a kis torzszülöttjéhez.Igen, a fia iránti érzést fogja kihangsúlyozni, nem azt, hogy

Katinkával akar ezentúl élni.Még egy konyakot kért a stewardesstől.De ahogy a szájához emelte, máris kilöttyent a pohárból.A vihar még jobban erősödött, most villámlott is, vagy a gép

szárnya törött volna le…?A kapitány megint bemondott valamit, de a vihar és a gép

zúgásától alig lehetett hallani.

Mildredre nézett, és látta, hogy sír.Nem, most nem mondhat el neki semmit…

X.

A gép két órás késéssel, este negyed nyolc helyett negyed tízkor,de szerencsésen beérkezett a Kennedy repülőtérre.

A papa hűségesen várta őket, egy kissé már lankadórózsacsokorral. Beatrix is vele volt, együtt izgultak, mert közben hírejött, hogy milyen komoly vihar van az óceán felett.

New Yorkban is zuhogott az eső.– Ronda nyár ez az idei! – mondta Beatrix. – Minden gardenparti

elázott az idén, na de remélem, a jövő heti, amit a ti tiszteletekrerendezek, sikerülni fog!

Tamást most csak az érdekelte, hol talál egy telefonfülkét,ahonnan felhívhatná Katinkát. Most azonnal akarta hallani ahangját és jelezni, hogy megérkezett, és hogy már a repülőtérrőljelentkezik.

Észrevétlenül akart eltűnni, ami nehezen sikerült. Sok baj volt abőröndökkel, a vámmal és minden lassabban ment, mert a nagygépnek több mint háromszáz utasa volt.

Végre talált egy automatát és sietve tárcsázta New Jersey-t.A telefonközpont szólt bele, végül kapcsolták. Egy csengetés,

kettő, három. A kagylót nem vették fel. Türelmesen várt, de anyolcadik csengetés után abbahagyta. Katinka nincs otthon. Azórájára nézett, fél tíz. Hol lehet ilyenkor este?

Elment valakivel, randevúja van.Furcsa, de erre eddig nem is gondolt, még véletlenül sem merült

fel benne, hogy Katinkának lehet valakije. Egy férfi van az életében,akit szeret, akihez köze van…

Talán házasságot is terveznek.Miért élne úgy, mint valami apáca…?Az öregedő férje meghalt. Özvegy, független, azt tesz, amit akar.Nem is álmodhatta, hogy vele újra összetalálkozhat. Vele, aki a fia

apja. Miért fáj ez így…?Kínzó, keserves féltékenységet érzett. Katinka egy férfi karjaiban

tölti az estét.De Tomika sincs otthon, különben felvenné a kagylót. Ha pedig

nincs otthon, akkor együtt is mehettek valahová.Moziba mentek.Látott is ott a közelben egy mozit. Érdekes, hogy ez eddig nem

jutott az eszébe.Katinka és a fia, ülnek a moziban és nem is sejtik, hogy ő miken

megy keresztül ez alatt a pár perc alatt, ebben a fülledt, büdöstelefonfülkében.

Ma este már nem hívhatja őket. Így is feltűnt a papának, hogyhová ment el, mikor a bőröndökkel annyi probléma és gond van.

A lakásból nem telefonálhat, mert majdnem minden szobábanvan mellékállomás.

Furcsa lenne, ha Mildred hallaná a beszélgetést.Az arany karkötőt, amit Firenzében vett, gondosan rejtegette.

Katinka biztosan fog örülni neki.A fiának, egy nagyon elegáns pulóvert hozott Rómából. A méretet

tudta, ugyanolyan magas és széles vállú, mint ő.A pulóvert nem tehette el, azt mondta Mildrednek, hogy egy

kollégája megkérte, vegyen neki. Ilyet csak Olaszországbangyártanak.

A fiú úgyis túl szegényesen öltözik. Na ezentúl majd ez is más lesz.Az új kocsiba nem fog beleülni a kétdolláros Woolworth’s-félepulóverben.

Szerettek volna korán lefeküdni, de Beatrix éjfél utánig ott maradtnáluk.

Mildred részletesen beszámolt neki az európai út mindenérdekesebb mozzanatáról.

Beatrix nagy érdeklődéssel hallgatta, remek novellákat fogezekből írni.

Azt, hogy Tamás hazakísérje, természetesnek tartotta. Csaknéhány háztömbnyire innen lakott, a Fifth Avenue-n, de taxit nehéztalálni és természetesen félt egyedül.

Megtámadhatják és megerőszakolhatják…! Ettől rettegett.Pedig ez volna aztán izgalmas novella téma, gondolta Tamás, de

nem mondott semmit.Miután biztonságban átadta a Beatrixot a tábornok egyenruhás

portásnak, eszébe jutott, hogy kitűnő alkalom most egy utcaifülkéből felhívni Katinkát. De aztán meggondolta magát. Márhegyed kettő, ilyenkor nem zavarhatja őket. A legjobb álmukbólfelriasztani senkit sem lehet.

Akármennyire is vágyik rá, hogy hallja a hangjukat.Másnap reggel már be kellett mennie a hivatalába. A vakációnak

vége volt.Korán ment, mielőtt ott a titkárnő és azonnal felhívta Katinkát.Megint semmi válasz.Most nem gondolt idegen férfira, randevúra… Katinka bizonyára

vásárolni ment.Egy óra múlva megpróbálta megint, de még mindig nem ment

haza.Egyszerű lenne felhívni a szervizt és Tomikával beszélni. De az a

barom szerelő venné fel a kagylót és ezt el akarta kerülni.Még néhányszor próbálkozott, aztán abbahagyta. Katinka nyilván

kiment a strandra, miért ülne otthon ebben a hőségben. Ha pedig

otthon van, a kertben is lehet, a szép virágait locsolja és a kertbetalán nem hallatszik ki a telefon csengése. Majd hivatal után, ötkorkimegy hozzájuk.

Egyszerűen betoppan, bejelentés nélkül. És ha az a bizonyos férfiéppen ott van Katinkánál…?

Akkor legalább látja, szemtől szembe láthatja ki az, akitől Katinkátvissza fogja venni…

De lehet, hogy nincs senki, képzelődik.Az ajándékot már reggel magához vette, a finom bársonytokban a

nehéz arany karkötőt és Tomika pulóverét. A nagy ajándékot, aszületésnapra ígért autót majd most megveszi neki.

Fél hat volt, amikor kiért.Előbb csengetett az ajtón, aztán zörgött a veranda ablakon, de

Katinka nem volt otthon.Nagyon meleg van, miért sietne haza a strandról… Mert most már

biztos volt benne, hogy oda mehetett.A ház előtt, a kis kertben volt egy pad, oda leült.Most vette csak észre, hogy a rózsák mind lehullottak, szinte

teljesen kopár a szép kert.És elhanyagoltnak is tűnik, a múltkor szépen fel volt gereblyézve a

pázsit szélén, most elburjánzott a gaz.Már egy ideje vár, több cigarettát is elszívott, amikor végre

meglátta a piros Volkswagent befordulni.Tomika kiszállt és feléje sietett. De a múltkori szívélyességnek

nyoma sem volt rajta.Csak jött felé, mosolytalan arccal. És milyen rosszul néz ki,

nyúzott ez a gyerek és sápadt is.– Tegnap érkeztünk vissza Európából! Már telefonáltam többször,

de sosem vagytok itthon!A fiú bólintott.

– Sosem – mondta utána gépiesen.– Itt ülök már félórája, gondolom anyád kiment a strandra…!A fiú mintha nem is figyelne rá, csak nézett maga elé.– Mi történt a rózsákkal? – kérdezte, hogy elindítsa a beszélgetést.– A rózsákkal…? Mindet kivittem anya sírjához…– Mit mondasz? Úristen, mi történt?– Anya a múlt héten meghalt. A rák áttevődött… Tavaly már

levették az egyik mellét, a másikat most akarták operálni. De máskéső volt…

A fiú felzokogott.– Katinka… Katinka… – suttogta Tamás.– Mielőtt anya bement a kórházba, elmondott nekem mindent…

Mindent…Felcsukló zokogással most Tamás a vállára borult és magyarul,

igen, magyarul azt mondta neki:– Édesapám…!

MÁSODIK KÉSZ

XI.

Mildred a tükör előtt állt. Az új estélyi ruháját vette fel, amit mostvásárolt Párizsban. Ez éppen jó lesz Barckerék gardenpartijára.

Figyelmesen nézte magát az öltözőszobája, földig érő tükrében. Avilágoskék selyem még jobban kihozta a szeme kékségét. A szabás isremek – hiába, ezek a franciák tudnak…! Még karcsúbbnak, méglégiesebbnek tűnt, mint a New York-i ruháiban.

– Tamás! Gyere be! – szólt át a másik szobába.Semmi válasz.Lehet, hogy nincs itthon…?Újabban eltünedezik itthonról, és nem mond semmit, hogy hová

megy. Két hete, amióta visszaérkeztek Európából, azóta viselkedikilyen különösen. Mi lehet az? Van valakije…?

Az építész irodában ezek a csinos, fiatal nők, műszaki rajzolók,gépírólányok megdöbbentően rövid ruhákban, felragasztott hosszúműszempillákkal, mind szívesen kikezdenek a főmérnök úrral.

Egy ártatlan ebédmeghívással kezdődik és az ágyban folytatódik…Természetesen az ebédidő alatt. Ki tudja ezt ellenőrizni…? Senki.

De miért gondol most erre, tízévi házasságuk alatt sohasemgyanakodott, igaz, hogy nem is volt oka rá. Valahogy kívül esett azelképzelésén, hogy Tamást más nő is érdekelheti, vonzhatja…

Most az európai vakáció alatt kezdett észrevenni valamit. Tamáshatározottan megváltozott, mintha kicserélték volna. Mindent unt,kedvetlen volt, néha már szinte az udvariatlanságig.

A múlt héten hazatelefonált az irodából, hogy ne várja meg avacsorával, nagyon későig kell benn maradnia, bizonyos fontostárgyalások elhúzódnak.

Mildred ekkor tette meg először életében, hogy leellenőrizteTamást, csakhogy megnyugtassa magát, bebizonyítsa sajátmagának, hogy a gyanúja alaptalan…

De nem volt alaptalan. Sajnos, nem…Tamás nem volt az irodájában. A biztonsági őr szerint, aki felvette

a kagylót, már senki sem tartózkodott az épületben. Sőt, Mr. Tóváryma korábban távozott mint máskor…

Tíz óra után ért csak haza. Kimerültnek látszott, idegesnek, mikormegkérdezte tőle, hogy honnan jött, nem is válaszolt. Még azt afáradságot sem vette, hogy valami elfogadható kifogást mondjon.

Mildred nem faggatta, nem tett szemrehányásokat – ez nem volt astílusa. Soha nem rendezett jeleneteket egyik férjével sem. Nem, afölényét eddig sohasem vesztette el.

Most sem fogja. Ha Tamásnak esetleg valami futó kis kalandjaakadt, az ellen úgysem tehet semmit. Megpróbálja nem észrevenni,és ha majd túlesett rajta, mint egy influenzán, ami pár hétnél nemtarthat tovább, akkor sem fogja a mártír feleséget megjátszani. Eztényleg nem neki való szerep…

Ehhez túl szép vagyok, gondolta magában és még egy pillantástvetett a tükörbe. Tamás most nyitott be.

– Hívtál, drágám?– Igen! Légy szíves, húzd fel a cipzáromat!Persze egyedül is fel tudta volna húzni, de ez olyan megszokott kis

szertartás volt, ha valahová mentek, Tamás felhúzta a cipzárt ésközben belecsókolt hátul a nyakába. Pontosan a nyakszirtjétcsókolta meg, ezt soha nem mulasztotta el. Ilyenkor Mildredcsiklandósan nevetett és mindig mondta, hogy ez az erogén zónája.

Tamás gépies mozdulattal felhúzta a cipzárt, a csókot ezúttal,

először, elmulasztotta. Úgy látszik, már nem érdekelték Mildrederogén zónái.

Tényleg nem hiszen egy ideje eszébe sem jutott bejönni hozzá, ahálószobába.

– Hogy tetszik az új ruhám?– Csinos – válaszolta Tamás, anélkül, hogy egyetlen pillantást

vetett volna rá.– Azt hittem már átöltöztél, mert rövidesen indulnunk kell!

Beatrix neheztelne, ha későn érkeznénk!– Rám úgyis neheztelni fog, mert én nem megyek…– Viccelsz? Ilyen nincs, hogy nélküled menjek!– Sajnálom, Mildred, hidd el, nagyon sajnálom, de…– Nem értelek! Miért nem akarsz jönni, mi okod lehet rá?– Egyszerűen nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy részt

vegyek egy ilyen partin.– Nézd, Tamás, nem akarlak kritizálni, de kissé furcsán

viselkedsz! Mi okozhat nálad olyan különleges lelkiállapotot, hogyne tud elkísérni a feleségedet?

– Ezt úgysem tudnám neked most percek alatt megmagyarázni…De hidd el, nagy és döntő fordulat állt be az életemben… Úgy ismondhatnám, hogy egy csoda történt velem… Olyan csoda, amirőlnem is álmodhattam soha! Új célja és új értelme lett az életemnek…!

– Ez elég titokzatosan hangzik… – jegyezte meg Mildred, aligészrevehető kis gúnnyal a hangjában.

– Igen, eddig titkoltam, nem tehettem mást… De most márszámot vetettem magamban és rádöbbentem, hogy ez nem megy…Se a világ előtt, se előtted, Mildred, úgysem titkolhatom tovább…Remélem, hogy megértő leszel! Számítok az önzetlenségedre és főlega jó szívedre…! Bizonyos fokig áldozatot kell hoznod, de ha fontosneked, hogy az életem harmonikusan alakuljon, akkor…

– Ne beszélj rébuszokban! Most azonnal akarok tudni mindent!Jogom van ehhez, a feleséged vagyok!

– Jogod van, ez igaz! De nem akarlak felizgatni mielőtt elmész,hogy idegesen vezesd a kocsit!

– Tényleg elhatároztad, hogy nem jössz velem?– Tényleg. Egy fontos telefont is várok…– Ez kedves… – mondta Mildred jéghidegen. – Valakitől, aki

fontosabb, mint Barckerék gardenpartija és nyilván fontosabb, mintén…

– Igém Számomra a legfontosabb a világon!Ezt kár volt mondani, Tamás rögtön meg is bánta. De valahogy

kicsúszott. Annyira telítve volt most Tomikával, délelőtt kint voltvele a temetőben, aztán együtt ebédeltek. Este még akart velebeszélni telefonon.

– Rendben van! Tudomásul veszem! Majd papával megyek!– Kitűnő megoldás! Rólam meg mondhatod, hogy fáj a fogam, az

arcom feldagadt, ilyesmit…– Bízd rám, hogy mit mondok! És most menj ki, mert zavarsz,

még nem kész a frizurám!Ahogy Tamás mögött becsukódott az ajtó, Mildredből kitört a

zokogás.Közben nézte magát a tükörben. Már nem volt biztos benne, hogy

szép. Hiába volt légiesen „karcsú, magas, tüneményesen elegáns,hiába… Valaki elvette tőle Tamást. Ki lehet…? Fiatal, biztos, hogyfiatal…

Negyvenkilenc éves vagyok, vallotta be most saját magának és atükörnek, amelyből hirtelen szinte kegyetlen élességgel egy hervadóarc nézett vissza rá…

A könnyek elkenték a zöldes árnyalatú szemfestéket, ezt hamarkorrigálta, aztán lesietett a papához az első emeletre.

Doyle professzor már kényelembe helyezkedett. A megszokottfotelben, a kedvenc televízióműsorát nézte, előtte kis asztalkánfrancia konyak. Posztó papucsba bújtatott lábait is felrakta azasztalra, ezt rossz szokásnak tartotta, de az utóbbi ötven év alattnem tudott leszokni erről.

– Papa, azonnal öltözz fel! El kell jönnöd velem!– Szó sem lehet róla! Meg sem hívtak, a saját fülemmel hallottam,

mikor Beatrix azt mondta neked, hogy túl öreg vagyok egy ilyenpartihoz…

– Tréfából mondta! Mindenkit megtisztelsz, ha ott vagy! Ésmuszáj jönnöd, mert nem mehetek egyedül!

– Tamás nem megy?– Nem.– Összevesztetek?– Nem szoktunk veszekedni… Csak szépen, csendesen el fogunk

válni. Tamás ugyanis beleszeretett valakibe, aki új értelmet adott azéletének… És persze számít az én önzetlenségemre, hogy simánelválók tőle…

– Hihetetlen! Nem akarom elhinni!– Ne beszéljünk most erről papa! Vedd fel a szmokingodat és

minél előbb induljunk. Ha nem Beatrixról lenne szó, itthonmaradnék.

– Azt hittem, hogy nagyon szeretik egymást! Úgy láttam, hogy eztökéletes házasság! Kiderül, hogy tévedtem?

– Nem tévedtél papa! Minden tökéletes volt, amíg nem jött egymásik nő…

– És ki az illető?– Fogalmam sincs, még nem tudom a részleteket. Lehet egy

titkárnő a vállalatnál, de lehet egy közönséges lány is! A férfiakolyan naivak, be lehet őket ugratni! És Tamást érdemes, nemcsak

szép férfi, de szép állása is van.– Tamás remek ember! Olyan megnyugtató érzés volt a

számomra, hogy végre révbe értél! Ha majd meghalok, tudom, hogyjó kezekben vagy…

– Ne beszéljünk most a halálról, papa! Partira megyünk, siess azöltözéssel!

– Még szerencse, hogy ilyen könnyedén fogod fel, kislányom!Ezek szerint már te sem szereted őt annyira, mert akkor jobbanfájna neked!

– Kegyetlenül fáj… Kegyetlenül! Mert, sajnos, halálosanszeretem…

*

Barckerék gardenpartija mindig a szezon végét jelentette. Ebbenaz évben valamivel később rendezték, hogy megvárják Tóváryékat,mert Mildred nélkül elképzelhetetlen lett volna – ő volt Beatrix elsőszámú kebelbarátnője. A gardenparti mindig nagyon formális volt,ugyanazok a vendégek, akik nyáron úszónadrágban közlekedtek akertben, most estélyi ruhában jelentek meg.

A lampionokkal kivilágított teraszokon, sikkes társaság itta afrancia pezsgőt. Ilyenkor zenekart is szerződtettek, mégpedig egy„Mariachi” bandát, mely négy nagykalapos mexikói fickóból állt.Ezeknek a vad ritmusaira, persze csak kevesen táncoltak.

Mindig ez volt a probléma – a nők, még az idősebbek is, mindtáncolni vágytak, a férjek viszont kényelmesen belesüllyedtek afotelekbe, szivaroztak és ittak. Eszükbe se jutott, hogy a saját vagymás feleségét tologassák a parketten.

Dzsigolókat mégsem hívhatott meg Beatrix, bár köztudomásúvolt, hogy egyes nagyon elegáns partikon, amelyekről a Voguetársasági rovatában is részletesen írnak, mindig vannak ilyen

órabérben fizetett fiatalemberek. Ezek gyanúsan jól táncolnak,remekül áll rajtuk a szmoking. De amiről nem írnak, hogy gyakraneltűnik egy gyöngysor vagy briliáns nyakék, és a biztosító nemhajlandó fizetni, mert kiderítik, hogy ezek a fess férfiak nem éppenkimondott gentlemanek…

Barcker ügyvédi irodájában is előfordultak ilyen perek és éppenezért nagyon óvatosak voltak, hogy kit hívjanak a házukba.

Ha Linda itthon volt, akkor egy vagy két barátja is eljöhetett. Denem több. Beatrix tudta, hogy nem jó ötlet keverni a generációkat. Aközépkorú vendégeket csak idegesítették ezek a hosszú hajú fiúk,akik tánc helyett úgy ugráltak, mint a bolondok, és főleg ezek mellettmindenki hirtelen öregnek érezte magát.

A leghasználhatóbb férfi a társaságban Tóváry Tamás volt. Magas,csinos, elegáns, és ami a fő, hajlandó volt végigtáncoltatni az összeshölgyet.

Udvariasságból tette vagy Mildred kérésére, az tulajdonképpenmindegy.

Érthető, hogy Beatrix megdöbbent, amikor megpillantottaMildredet, ahogy az apjával szállt ki a kocsiból.

A professzor híres ember volt, nagy név, de mégiscsak öreg.– Tamás, sajnos, nem jöhetett! A foga fáj és feldagadt az arca!– Pont ma! Pont, mikor a gardenpartim van! – sopánkodott

Beatrix. – Annyi csodaszer van fogfájás ellen, nem tudott valamitbevenni?

– Bevett, de nem sokat használt!Mildrednek nehezére esett, hogy a legjobb barátnőjének ilyen

ostoba kifogásokat mondjon, de mégsem önthette ki most a szívét. Avendégek már gyülekeztek, nem vonhatja el Beatrix figyelmét,ilyenkor millió dolga van.

De mégis, mintha észrevett volna valamit…– Drágám, nem nézel jól ki, mintha sírtál volna, olyan a szemed!

– Útközben belement egy porszem és könnyeztem, tudod, papamindig kinyitja az ablakot a kocsiban.

– Menj fel a hálószobámba és ott nyugodtan készítsd ki magad,senki sem fog zavarni! A ruhád, az gyönyörű! Igazi párizsi modell!

– Szépítsd ki magad, kislányom! – szólt közbe a papa is. Szerintejobb lett volna, ha Mildred el se jön. Ilyen hangulatban az ember nevegyen részt semmiféle partin.

– Maga, kedves professzor, csak vonuljon le a bárhoz! És ha aférjem keresne, mondja meg neki, hogy felmentem pár percre én isaz emeletre!

Mildred szívesebben maradt volna magára egy kis ideig. Mostkifejezetten idegesítette Beatrix. Néha túl sokat beszélt, és olyangyorsan, hogy nem is lehetett közbeszólni.

– Meg kell igazítanom a parókámat, valahogy nem jól tettem fel!Beatrix mindig a legdivatosabb parókákat viselte, de ez sem

lendített rajta sokat. Nagy, tűhegyes orra volt és apró, feketecipőgomb szemei. Szerencsére a gyerekei az apjukra hasonlítottak,nem rá.

Állandóan leszögezte, hogy egy írónőnek nem kell szépnek lenni,elég, ha okos, szellemes, tehetséges és humora van.

De miután festőművésznő is volt, és néha egy önarcképelkövetésére szánta el magát, azzal vigasztalódott, hogy MonaLisának ezzel a szelíd mosolyával a mai világban semmi sikere semlenne. És neki, igenis érdekes arca van…

– Nagyon bánt, hogy Tamás nem jött! Az ő kedvéért meghívtamegy magyar házaspárt.

– Kiket?– Nem ismered, Kékesnek hívják, szintén ügyvéd. A férfi

valamivel ötven alatt, a nő valamivel harminc felett. Tipikusvízumszerelem! A nő Amerikába jött látogatóba Budapestről és ittakart maradni. Nagyon csinos és szexi. Nyáron egyszer kijöttek ide.

A mamáját is cipeli magával, de remélem ma nem hozza el!Megjegyzem, a mama arról nevezetes, hogy a legjobb asszony voltPesten!

– Ezt honnan tudod?– Ő maga mondta…!Beatrix most elvárta volna, hogy Mildred nevessen, vagy legalább

is elmosolyodjon, de csak merev arccal ült a tükör előtt.– Ez a Kékes tipikus felszarvazott férj. Mindenki tudja, hogy a

felesége flörtöl mindenkivel, szeretői vannak, csak ő nem vesziészre… És hogy öltözik, egészen testre tapadó ruhákat hord, és úgyhimbálja a csípőjét, mintha kizárólag az volna a célja, hogyfelizgassa a férfiakat. Egyszerűen megőrülnek érte… Na persze nemmindegyik! Az én Harrym, mióta így elhízott, nemcsak adohányzásról szokott le, de másról is… A te Tamásod pedig aleghűségesebb férj a világon, annak jöhet Miss Amerika, annyiraimád téged, hogy észre sem vesz senkit! Jó érzés lehet neked ez abiztonság, hogy tudod, te vagy az egyetlen nő számára a világon!

– Ne folytasd! – vágott közbe Mildred.– Miért? Mitől lettél ilyen ideges egyszerre?Mildred remegett, most már képtelen volt türtőztetni magát. A

sírás hirtelen kitört belőle, de még mindig nem akart semmitelmondani.

– Valami baj van? – faggatta Beatrix.– Nincs! Nincs! Nincs!– Mildred! Még nem láttalak ilyennek…! Mondd el szépen,

nyugodtan, hogy mi történt és Tamás miért nem jött el?Összekülönböztetek valami apróság miatt?

– Igen, apróság… Kis semmiség csupán… Válunk.– Ti, váltok? Ez még viccnek is rossz! Bármilyen félreértés van

köztetek, azt át lehet hidalni!

– Nem félreértés van köztünk, hanem egy nő… Nem tudomkicsoda, micsoda, csak egyet tudok róla, hogy Tamásnak ő alegfontosabb a világon! Most éppen a telefonját várja, azért nem jöttel.

– Megáll az eszem! Ilyen nincs, nem lehet! Egy rongy szajhabehálózhat akárkit, de nem Tamást! Nézz a tükörbe Mildred!Gyönyörű vagy és ez a legnagyobb fegyver!

– Tévedsz! A fiatalság a legnagyobb fegyver… És én sajnos öt évvelidősebb vagyok Tamásnál!

– De nem tudja! Volt annyi eszed, hogy letagadj pár évet. És mostis az eszedre lesz szükség! Tamásról nem mondhatsz le, nem, errőlszó sem lehet!

– Beatrix, ha láttad volna, milyen átszellemült arccal mondta,hogy csoda történt vele, olyan csoda, amiről nem is álmodhatotteddig…

– Nem értem! Bárkiről feltételeztem volna, hogy megbolondítjavalaki, csak róla nem! Hihetetlen, hogy ezt a nagy szerelmet, amiköztetek van…

– Volt… Tamás részéről csak múlt időben beszélhetsz.– Olyan büszke voltam arra, hogy nálam ismerkedtetek meg, az

én partimon. És szerelem volt első látásra, igaz?– Lehet, hogy most megint első látásra szeretett bele valakibe, de

az is lehet, hogy lassanként alakult ki benne… Honnan tudhatnám?Egy biztos, hogy a házasságomnak vége…

– Dehogy van vége! Ha tényleg válásra kerülne a sor, csak bízdmagad az én Harrymra! Természeten ő lesz az ügyvéded és úgy elfogja húzni a válópert, hogy Tamás azalatt megunja a ringyót éstérden csúszva könyörgi vissza magát!

– Miből gondolod, hogy egy ringyó? Hátha úrinő?– Az én szememben, aki nős emberrel kikezd, az ringyó!Linda ebben a percben lépett be a szobába. Szerencsére nem

hallotta az utolsó mondatot, mert erősen találva érezhette volnamagát. Újabban csakis nős emberek érdekelték. Unta már a veleegykorú fiúkat, ezek mind marihuánát szívnak és másnap már nemis emlékeznek rá, hogy melyik lány volt közben az ágyukban…Különben is mindegy volt nekik. De a nős, negyvenen felüli férfiakizgalmas kalandnak tartották, hogy egy előkelő fiatal lány kikezdettvelük… Még bűntudatot is éreztek, és ezt be is vallották neki. Demind boldogan jöttek a titkos randevúkra, a motelbe vagy bárhová…

Az egyetlen férfi, aki visszautasította Lindát, Tóváry Tamás volt.Méghozzá durván, ridegen, gorombán. Hát most már tudja amagyarázatát…

– Anyám! Ez mégiscsak furcsa, a ház tele van vendégekkel és te itttársalogsz! Kékesek is megérkeztek már! Csodálkoznak, hol aháziasszony…!

– Sietek le! Egy perc, még valamit meg kell beszélnünk…Linda nem vette észre, hogy Mildred feldúlt. Mindig csak saját

magával foglalkozott, most is odament a tükörhöz és gondosankifestette a száját.

– Ezek a Kékesek magyarok, csakis Tamás miatt hívtam megőket…! És erre Tamás nincs itt! Miért nem jött el? A professzor úrazt mondja, hogy a fogát húzták ki…

– Igen! És nagyon feldagadt az arca!– Mikor?– Ma délelőtt – mondta Mildred bizonytalanul.– Hát ez érdekes! Én délben láttam és az arcának semmi baja sem

volt!– Hol láttad?– Bent voltam New Yorkban, a Lexington Avenue-n találkoztam

Emmy nevű barátnőmmel. Megéheztünk és bementünk abba a kisétterembe, a Bloomingdale mögött. A pultnál ettük aszendvicsünket, amikor Emmy azt mondta: „Nem is tudtam, hogy ez

is egy buzi hely!” Odamutatott egy páholyba, hát kit látnakszemeim…? Tamást egy fiatalemberrel, gyöngéden simogatja ahaját… Engem persze nem vett észre, annyira el volt foglalva…Megjegyzem már láttam őket együtt, a nyáron, mielőtt Európábautaztatok! De, hogy milyen kicsi a világ és milyen véletlenek vannak!A barátom, aki az Oldsmobil cégnél dolgozik a Broadway-n, aztmondja, hogy a fiú ötezer dolláros új kocsik között válogatott náluk.És Tamás azt mondta neki, ne törődjön az árral, csak vegye, amihezkedve van, elvégre ez születésnapi ajándék… A fiú rendkívül csinos,meg kell hagyni, hogy Tamásnak jó ízlése van!

– Miket beszélsz? Nem értem! Mi ez?Linda kajánul elmosolyodott. Már gyermekkorától kezdve

ellenszenves volt neki Mildred. Hogy miért, azt sosem próbáltamegmagyarázni. Talán csak irigyelte, mert olyan magas, vékony,pontosan, amilyen ő szeretett volna lenni.

Mosolyogva mondta, könnyedén?– Előttem, Mildred, felesleges megjátszanod ezt! Ígérem, hogy

nem mondom el senkinek, de hidd el, hogy a világ előtt nem sokálehet titkolni! Együtt járnak, autót vesz neki, vendéglőkbencsókolgatja…

– Nem igaz! Nem lehet igaz! – sikoltotta Mildred.– Túljátszod a szereped! Csak azt nem értem, hogy mehettél hozzá

egy homoszexuálishoz…?A szó még ott rezgett a levegőben, de képtelen volt felfogni az

értelmét. Homoszexuális…Furcsán zúgott a feje, a szoba mintha forgott volna körülötte,

rettenetesen szédült, mintha egy körhintán ülne és tudná előre, hogyle fog zuhanni.

Homoszexuális…Mit mondott Linda…? Hogy a világ előtt nem lehet soká titkolni!

És mit mondott Tamás, ma délután…? Ugyanezt, igen ugyanezt!

Hogy a világ előtt sem titkolhatja tovább…!Közel volt az ájuláshoz. Ledobta magát az ágyra, most már rázta a

zokogás. És az undor, az utálat. Tamás egy fiúval… Perverzpárosban… Nem, nem!

Ez volt tehát a döntő fordulat az életében, ez! És a megértéséreszámít, az ő megértésére…

Lidércnyomás ez, rossz álom és majd felébred belőle…?– Úristen, miért sújtasz így, miért velem történik ez?Ugyanaz az érzése volt, mikor először meglátta a kis újszülöttjét. A

várva várt kis babatündért…Mikor a karjaiba adták a mongoloidot, hogy ez az, akit kínok

kínjával hozott a világra…Most pedig?Ez a borzalmas meglepetés!Linda már rég nem volt a szobában, úgy ment ki, hogy nyitva

hagyta az ajtót.Odalentről most felhallatszott a vendégek zsibongása és a

mexikóiak zenéje.Linda nem is sejti, hogy a könnyedén odavetett megjegyzésével

egy éles, mérgezett tőrt szúrt belé… Ez a lány tényleg azt hiszi, hogyneki tudomása volt erről…?

Hogy valaha is feltételezte Tamásról, hogy homoszexuális?A nagy szerelem, a lázas, szenvedélyes ölelések, a tízévi boldogság,

– lehet, hogy nem jelentett neki semmit…?Rettenetes rejtély ez, amit soha nem fog megfejteni. És nem is

akar. Csak elválni, minél gyorsabban. Ha olyan ügyes ügyvéd HarryBarcker, hogy el tud húzni egy válópert, akkor azt is el tudja intézni,hogy expressz gyorsasággal túlessen rajta.

Túlesni…?Nem, ebbe bele fog őrülni, ez olyan borzasztó, olyan rettenetes…

Félórával ezelőtt még azt hitte, hogy nincs borzasztóbb, minthogyTamás beleszeretett valakibe. De ha bárki lenne, egy lány, akitvalami masszázsszalonban szedett fel, vagy akár az utcasarkon, az issemmiség lenne, ehhez képest…

A sírás nem könnyített rajta. Úgy borzongott, mintha láza lenne, afogai vacogtak, az egész teste remegett.

A fejét belefúrta a párnába, amely már teljesen átnedvesedett akönnyeitől.

Észre sem vette, mikor az apja belépett.– Kislányom, ne sírj! Ezért kár volt eljönnünk, ezt otthon is

megtehetted volna, hogy az ágyra borulva kisírod magad! Ha már ittvagy, gyere le, a társaság nagyon kellemes, és mindenki csodálkozik,hogy hol vagy.

– Nem csodálkoznának, ha tudnák, hogy mit érzek…– Drágám, most ne gondolj arra, hogy Tamás az estét egy nővel

tölti, akibe állítólag szerelmes…– Nővel… ? Tévedsz, papa! Egy fiúval…

XII.

Tamás – ahogy Mildred elment hazulról – azonnal belemélyedtKatinka levelébe. Végre nyugodtan akarta elolvasni.

Ma délelőtt adta ide Tomika a temetőben.Ott álltak a sírnál, a hevenyészett kis fakereszten a név, az idegen

név, ami mégis Katinkát jelentette…CATHERINE CUNNINGHAMSzegény kis Katinka…Még nincs húsz éve, hogy elindult új életet kezdeni, fiatalon,

bizakodóan, csillogó szemekkel.

A csillogó szemeit örökre lehunyta, most itt fog álmodni tovább,ebben az idegen temetőben, az idegen földben, a hervadó pirosrózsák alatt…

– Nagyon szerette a virágokat… – mondta Tomika. – Úgy örült itta kertjének, mindig a rózsafákkal foglalkozott. Sydneyben nem voltkertünk, egy bérházban laktunk, de az erkélyünk tele voltvirágcserepekkel. Majd mutatok fényképeket! Édes, kis mamikám,ahogy öntözi a virágait… Óh, Istenem, még mindig nem akaromelhinni, hogy meghalt… Nincs többé, nem láthatom többé!

Tamás megsimogatta a fia arcát, ő maga is nehezen tudtamegőrizni a nyugalmát.

– Most bejössz velem a városba, együtt ebédelünk. Beülünkvalami csendes kis helyre. Legszívesebben már meghívnálak aházunkba, de még nem beszéltem rólad a feleségemmel…

– Remélem, nem fogok zavart okozni!– Erről szó sincs! A feleségem nagyon megértő és jólelkű.

Gyerekünk nincs, örülni fog neked és biztosan megkedvel! Azapósom pedig, Doyle professzor, bűbájos öregúr, már nyolcvanötéves. Beszélhetsz vele Ausztráliáról, ott is járt, beutazta a világot.

– Tényleg úgy gondolja édesapám, hogy nem lesz kellemetlen, haodajövök…?

Édesapám… Ez volt az egyetlen szó, amit Tomika megtanultmagyarul. Ez volt a bűvös szó, ami csodálatos, új boldogságotébresztett benne, ahányszor hallotta, ahányszor a fia így szólt hozzá:Édesapám…

Katinka levelét egy ápolónő találta meg a holmija között, egy kiskofferben volt, a hálóingek alatt.

Tomika nem tudta volna elolvasni, mert magyarul írta, dekülönben is neki szólt.

„Tóváry Tamásnak, halálom után.”Alatta angolul is, zárójelben:

(To Mr. Thomas Tóváry after my death.)

„Drága Tamás!Ezt a levelet itt írom a kórházban – holnap operálnak. Ha

sikerül a műtét, amiben nem nagyon bízom, akkor ezek a kuszasorok nem kerülnek a kezedbe. De, ha most meghalok akkorszeretném, hogy tudd, mit érzek most és mit éreztem irántad, attóla pillanattól kezdve, mikor a karjaidba vettél és úgy vittél át ahatáron.

Az előbb bejött egy ápolónő és nyugtató injekciót adott. Ettőlolyan különös zsibbadtság terjed bennem, hogy a gondolataimatsem tudom úgy összeszedni, mint kellene.

Isten különös kegyelme volt, hogy véletlenül találkoztálTomikával. Én nem hiszek a véletlenekben, ez így rendeltetett. AJóisten vezérelt be Téged abba a szervizbe.

A viszontlátás, Veled, amiről húsz éven át ábrándoztam, sajnosmár későn történt… Mikor megcsókoltál és Magadhoz Öleltél,elhúzódtam, mert nem, akartam, hogy észrevedd, milyen szörnyenmeg vagyok csonkítva. Pedig csak erről a találkozásrólálmodoztam mindig, még egyszer, egyetlen egyszer az életbenszerettem volna Veled boldog lenni…! Ezért egyeztem, bele olyörömmel, hogy Amerikába költözzünk. Valahogy sejtettem, hogyitt majd megtalállak! Tudtam, hogy örülni fogsz a szép fiadnak!

Tegnap este, mikor Tomika itt ült az ágyam mellett, a kórházilámpa tompa fényében – mintha csak Téged láttalak volna! Téged,egész fiatalon… A világos zöld szemével rám nézett, gyöngéd ésaggódó tekintettel, mint Te néztél rám akkor, mikor a sebemetátkötötted. Szinte kísérteties volt a hasonlóság.

Mielőtt bejöttem a kórházba, elhatároztam, hogy megmondomneki… Megmondom, hogy Te vagy az édesapja… Nagyon nehézvolt és sokáig tétováztam, megtehetem-e…? Féltem, hogylerombolok valamit a lelkében, amit oly gondosan építettem fel,

már pici kora óta… Jávor Csaba emlékét.Csaba fényképe keskeny, fekete keretben mindig ott volt a falon

Tomika szobájában.– My Daddy – magyarázta kis pajtásainak.James Cunningham nagyon jó volt a gyerekhez, hiszen ezért

mentem hozzá. És Tomika is megszerette hamarosan. Jamestőlkapta az első hintalovat, az első villanyvonatot. Mikor márnagyobb volt, vele csinálta az iskolai házi feladatait, vele mentfutballmeccsre. De belül, a lelkében, kitörölhetetlenül benne éltCsaba emléke. Az igazi édesapa, akinek jeltelen sírja valaholMagyarországon van…

A másik lélekrombolás, amitől talán még jobban féltem, hogymit fog gondolni rólam…?

Azt tudtam, hogy szinte túlzottan felnéz rám, sokkal különbnektart, mint az iskolatársainak az anyját. Azok fiatalemberekkelismerkedtek a strandon, flörtöltek, szórakoztak.

Én mindig csak Tomikával voltam, homokvárakat építettünk, alegszebb fehér homok ott van a Csendes óceán partján.Labdáztunk, versenyt úsztunk. Mindig akadt férfi, aki meg akartismerkedni, lefényképezni. Csinos voltam, nagyon fiatal és sokszorazt hitték, Tomika az öcsém.

Most látom magam az évek távlatából, a piros bikiniben aBalmoral Beach-en. Miért gondolok most erre? Hogy milyenformás voltam… Holnap teljesen meg leszek csonkítva, ha a műtétsikerül és tovább élek még: egy ideig, a melleim helyén csakszörnyű hegek és forradások lesznek.

De erről Neked nem szabad tudnod! Csak a halálom után, csakakkor…

Úgy zúg a fejem ettől az injekciótól, de megpróbálom leírni,hogyan mondtam meg Tomikának. Fontos, hogy tudd, nehogy Temást mondj neki. Nehogy véletlenül megtudja Tőled, hogyszerelemről szó sem volt…

Még egyszer, utoljára az életben, hazudnom kellett neki.Ott ültünk a verandán, a kis kofferem már be volt csomagolva, a

hálóingekkel és pongyolával, amit a kórházba beviszek…– Tomikám, tartozom egy vallomással… – így kezdtem.Mosolyogva nézett rám. Az utóbbi napokban igyekezett

vidámnak látszani, hogy elhitesse velem, mennyire bízik azoperációban.

– Tomikáin, ha meghalok, nem leszel egyedül Amerikában, vanvalaki, aki törődni fog veled!

– Mamikám, ne folytasd! Erről szó sincs, a műtét után teljesenrendbe jössz, néhány besugárzás és egészséges leszel! Beszéltem afőorvossal, a leletek mind jók, negatívak!

– Kisfiam! Amit mondani akarok neked, az független attól, hogymeggyógyulok vagy meghalok… Tudnod kell valamit… Ideje, hogymegtudd!

– Mamikám, olyan titokzatos vagy!– Kisfiam, drága Életem, ígérd meg, hogy bármit fogsz most

megtudni, nem ítélsz el!– Téged, Mamikám? Téged…? Ha azt mondanád, hogy te

robbantottad fel tegnap a városi bankot, én akkor is ugyanúgyimádnálak!

– Akkor essünk túl rajta! Az édesapád nem Jávor Csaba volt. Deúgy alakult az életem, hogy ezt kellett mondanom, nem tehettemmást… A te édesapád Tóváry Tamás…!

– Mr. Tóváry az apám?– Igen, ő…Tomika arcán a megdöbbenés, a csodálkozás, de nem tudtam

leolvasni róla, hogy miképpen fog reagálni.Egy biztos, hogy erre a vallomásra rendes körülmények között

nem lehettem volna képes. De így, a súlyos rákműtét előtt, meg

tudtam tenni.– Ez hihetetlen mamikám! Egyszerűen nem értem…!– Próbáld megérteni kisfiam! Halálos, nagy szerelem volt

köztünk, de az útjaink szétváltak, ő Amerikába ment, énAusztráliába…

– Miért nem vett feleségül? Képes volt elhagyni ilyen állapotban!– Nem tudott róla… Fogalma sem lehetett. És a házasságunknak

olyan akadályai voltak, hogy jobbnak láttuk így…– Persze Mr. Tóváry nős volt, igaz?– Nem volt nős, csak tíz évvel később nősült meg, itt New

Yorkban.– De hát akkor mi az oka, hogy nem hozatott ki minket

Amerikába?– Nem tudott rólad, kisfiam! Nem leveleztünk.– Miért nem?– Nagy szerelmeknek is vége van egyszer, felesleges a

levelezéssel ébren tartani az emlékeket… Azt tudnod kell, hogy őmentette meg az életemet! Golyózáporban, géppuskatűzben vitt áta határon. A saját életét tette kockára, jó ember ő és szeretned kell!Törődni fog veled, ha én már nem leszek…

– Mamikám, drágám, ne emlegesd a halált! Biztos, hogy megfogsz gyógyulni! Beszélj nekem Mr. Tóváry-ról, hadd tudjak megróla még többet! Most már értem, hogy miért akar nekem új kocsitvenni a születésnapomra, meg európai utazást…

– Ne nevezd most már Mr. Tóvárynak. Beszélj róla úgy, hogy azÉdesapám… Ezt a szót tanuld meg magyarul Tomika! Olyanszépen hangzik: Édesapám…!

Tomika ráhajolt a kezemre és megcsókolta. Aztán felnézett rám,a szeme tele volt könnyel.

– Mamikám, milyen nehéz lehetett neked ezt eltitkolni előttem…

Még nem tudom beleélni magam, még meg kell szöknöm a tudatot,hogy Mr. Tóváry az apám… És most jövök rá, hogy mennyirehasonlítok hozzá! Ez eddig nem is tűnt fel nekem…!

Drága Tamás! Meg kell szakítanom egy időre az írást, mert egypap jött be a szobámba. Egyedül vagyok itt, különszoba, teháttudtam, hogy hozzám jön. Azt is tudtam, hogy az utolsó kenetetakarja feladni nekem… Furcsa volt, hogy katolikus pap és japán.Kis ferde szemű emberke volt, úgy állt rajta, a reverenda, mint egyjelmez.

– Ne értse félre, Mrs. Cunningham, hogy felkerestem! A kórházpapja vagyok és nálunk az a szokás, hogy elbeszélgetünk ahívőkkel, ha valamilyen műtét előtt állnak. Látom levelet ír, nemakarom soká zavarni!

– Nem zavar tisztelendő atyám! – mondtam a kis japánnak. –Köszönöm, hogy bejött, meggyónhatok és megáldozhatok, akkorkönnyebben halok meg…

Mialatt ezt mondtam, döbbentem rá, hogy én most meg fogokhalni… Holnap, vagy holnapután, talán már csak pár nap múlva,de már nem leszek… Nem láthatom többé Tomikát, soha, sohatöbbé…

Nem sírtam, a nyugtató injekció kitűnően hat. Néztem a kisjapánt és arra gondoltam, hogy a sors milyen fonák tréfákat űzvelem. Miért kellett a gyerekemet Ausztráliában megszülnöm ésmiért kell Amerikában meghalnom, egy japán paptól feloldozástkapnom a bűneimért… Bűn?

Tisztán éltem, az egyetlen bűn Te voltál és ez a bűn volt azegyetlen igaz boldogság…

Az igazi, nagy, forró szerelem. Azon az egyetlen éjszakán, ott acsőszkunyhóban… Pedig nem mondtál nekem semmit és én seNeked! Szerelemről szó sem volt…

De soha, soha az életemben nem jöhetett utánad senki. Nem isgondoltam arra, hogy megcsaljam James Cunninghamot, pedig

sokkal idősebb volt, mint én. Fáradt, szívbajos ember volt, az utolsóévekben már nem is próbálkozott úgy közeledni hozzá, mint egyfeleséghez…

És Csabát sem csaltam meg, pedig olyan egyedül éltem, míg ő abörtönben volt. De mégis az ő emlékétől kell bocsánatot kérnem,amiért a fiadnak az ő nevét adtam.

Pár percig tartott csak a gyónás. A kórház folyosóján kintvárakozott a kis ministráns gyerek, mikor bejött, a tömjén illattól,vagy talán az ezüst csengettyű csilingelésétől döbbentem rá, hogyén most felvettem a halotti szentséget…

Furcsa érzés volt, úgy érzem magam, mintha nem is én lennékitt, nem is velem történne mindez…

Mikor nekikezdtem ennek a levélnek, azt gondoltam, hogy letudom írni Neked, hogy mennyire hozzátartoztál az életemhez,hogy lélekben sosem váltam el Tőled! Sosem. Nem is felejthettelekvolna el, még ha akartam volna, akkor sem, hiszen a fiadállandóan Rád emlékeztetett… Rád, aki a világnak valamilyenismeretlen pontján élted a saját életedet.

Milliószor elképzeltem, hogy mi lenne, ha találkoznánk…? Denem tettem semmit, valahogy nem mertem, talán féltem acsalódástól.

És úgy számítottam, hogy még annyi év áll előttem, majd,majd…

Hát tévedtem. Már nem áll előttem semmi… Negyvenkét évesvagyok és mindennek vége…

De ha arra gondolok, hogy ott a határon is meghalhattam volna,mint a csoport többi tagja, a kegyetlen géppuskatűzben, akkorhálás vagyok a Jóistennek, hogy még ezt a húsz évet kaptam… Ez ahúsz éve tehát ajándék volt… Ajándék Tőled, Tamás…! És az életemnagy-nagy ajándékát, az imádott fiamat is köszönöm Neked…!

Most megint megzavartak az írásban, a néger ápolónő volt itt.Megkérdezte, hogy mikor fejezem be a levelemet, mert ő szívesen

feladja. Lent a kórház előcsarnokában van egy postaláda, odabedobja.

Megköszöntem a szívességét és valahogy kicsúszott belőlem,hogy ezt a levelet csak a halálom után fogja valaki olvasni.

– Nem szabad erre gondolni sem! – mondta az ápolónő. –Higgye el Mrs. Cunningham, hogy a főorvos úr sok száz ilyenműtétet csinál és mindegyik sikeres! És bízni kell a Jóistenben!Tudom az előbb itt volt a tisztelendő úr…

– Igen, már felvettem a halotti szentséget… – mondtam olyannyugodt hangon, mintha azt mondtam volna, hogy már felvettemaz új hálóinget.

Az ápolónő most megsimogatta az arcomat. A kezének éter vagyvalami hasonló szaga volt. Felnéztem rá, fekete nyakán,ezüstláncon kis kereszt függött.

Éreztem, hogy sajnál. És most elkezdtem magamat is sajnálni,hirtelen kitört belőlem a sírás.

– Ne izgassa fel magát, az ártalmas ilyenkor! Hozok be még egynyugtatót, attól szépen elalszik majd. És fejezze be már azt alevelet, ez is kifárasztja!

Tényleg fáradt vagyok. Vagy az orvosság ilyen zsongító, márzúgnak a füleim is. Mintha a tenger zúgását hallanám, azt úgyszerettem mindig hallgatni, ott a Csendes Óceán partján, mikorsütött a nap, Tomika kisfiú volt és építettük a homokvárakat. Ahomokvár most összeomlott.

Még valamit! Ha majd elmész a házunkba és ott nézelődsz aholmijaim között, egy aranycirádás dobozt fogsz találni, az vanráírva: Svájci Csokoládé Bonbon. De nem bonbonok vannak benne,nem. Egy megsárgult, foszladozó, nyersselyem ing… Ezzel kötöztedbe a sebemet. Megőriztem… Nekem ereklye volt.

Megint bejött az ápolónő. Búcsúzom Tamás, nagyon álmosvagyok.

Jó éjszakát! Isten Veled! Törődj Tomikával, vigyázz rá ésszeresd! Szeresd nagyon…!

Katinka”

XIII.

Barckerék gardenpartija remekül sikerült. Senkinek sem tűnt fel,hogy a háziasszony milyen ideges.

Beatrix megivott egymás után két Manhattant, be akarta dobnimagát, a szokásos módján szellemeskedni a vendégekkel, devalahogy nem ment. Képtelen volt másra gondolni, mint amitMildred mondott.

Válni akarnak…Eddig meg volt győződve, hogy ez a legtökéletesebb házasság. Sőt,

ez az egyetlen jó házasság, ahol nincs semmi baj a kulisszákmögött…

Mildred és Tamás valóban boldognak látszottak és olyan szép párvoltak együtt.

Hát ez is csak látszat volt, külsőség, mint a többieknél, akik csakszínészkedtek, ha társaságba mentek. Ismert olyanokat, akik úgymarakodtak otthon, hogy a szomszédok rendőrt hívtak, hogyszétválasszák őket. A férj fejéből, a hozzávágott virágvázaüvegszilánkjait kórházban kellett kiszedni, a feleség szeme alatt egyökölcsapástól akkora kék folt volt, hogy még az óriás napszemüvegsem tudta elpalástolni. Persze egymást átölelve, összesimulvajelentek meg.

Az egyik barátnője sírva panaszolta, hogy a férje vagyonokat veszíta lóversenyen, közben ő már olyan kopott szőrmekabátban jár, hogyágyelőnek sem felelne meg és mikor a néger takarítónőnek akartaadni, az megsértődött.

Még jó, hogy Harry legalább pénzügyekben rendes. Sohasem kéri

tőle számon, hogy mire költ, mennyibe kerülnek a kiállítások. Agalériák több ezer dollárt kérnek a teremért, az elegáns megnyitóért,ahol csak pezsgőt illik felszolgálni és főleg a hirdetésekért a NewYork Times-ban.

Hát igen, Beatrix tisztában volt azzal, hogy a festőművésziambíciói sok pénzbe kerülnek. De ez volt az, ami kárpótoltamindenért…

A rossz, szerencsétlen házasságáért.Mert Harryval élni, ennyi éven át jó arcot vágni a világ felé, az sem

volt könnyű. De a három gyerek kedvéért megcsinálta.Úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Mintha nem tudná,

hogy mindig van egy csinos titkárnő, aki a hivatalos órák utánbemegy az ügyvéd úrhoz egy kis diktálásra…

A lányok váltakoznak, némelyik egy-két évig is ott volt, aztán jötta helyébe új. Mindig fiatalabbak, minél idősebb lett Harry, úgyfiatalodtak a titkárnői.

Most már ennek vége. Harry elhízott, a vérnyomása magas, és habemegy hozzá a titkárnő, már csak levelet tud diktálni, mást nem.

De, hogy ezt ellensúlyozza, felvett egy utálatos szokást.Társaságban csakis a szexről beszél, mintha más téma nem is volnaa világon. Sejtetni akarja mindenkivel, hogy ő bizony még micsodaRómeó…

Nem veszi tudomásul a gúnyos mosolyokat, nem hallja a hátamögött tett megjegyzéseket.

Ez a kövér, kopasz ember, a dupla tokájával, aki a közöshálószobájukba, ha valami izgalomra vágyik, beviszi magával a WallStreet Journalt és elolvassa a tőzsde jelentéseit.

De Beatrix ezen már rég túltette magát. Szerette a társaságotmaga körül, élvezte, hogy megdicsérik a festményeit és megvitatjáka magazinban megjelent novelláit. Amelyik nem jelent meg, aztfelolvasta, és irodalmi délutánnak nevezte, a koktélokkal és hideg

büfével elviselhetőbbé tett tömény unalmat. Mindenki aggódvafigyelte, hogy még hány oldal van Beatrix kezében.

Szerencsére Beatrix ezt nem vette észre. Élvezte a sikert.A nagyobb partikra mindig igyekezett érdekes, kozmopolita

társaságot hívni, néhány európai arisztokratát, akik jelenléte mindiginspirálta a sznob amerikaiakat.

Itt volt az osztrák báró, akinek az apja jelentős szerepet játszott amásodik világháborúban. A fiára csupán a történelmi nevet hagyta,de ezzel sem tudott mit kezdem… Próbálkozott sok mindennel, desemmi sem sikerült. Végül lement Floridába, ahol a Palm Beach-enhervadozó, gazdag hölgyek közül talált magának egy feleséget.

A hölgy – korhatáron felüli – külsejében kritikán aluli volt, de abáró úrnak ezentúl nem volt gondja. Csak golfozott vagy vadászott.A Palm Beach-i villán kívül, itt New Yorkban is volt egy társasházilakásuk, természetesen a Park Avenue-n.

Egy olasz gróf is mindig részt vett a partikon. A gróf abból élt,hogy rendjeleket árult, amelyekkel állítólag lovagi cím járt.Régebben csak a feleségét árulta, de ez veszélytelenebb volt, mert arendjeltől senki sem kapott egy bizonyos betegséget, de acomtessától igen… Szép nő volt, Sophia Loren típus, fantasztikusméretű keblekkel. Pár éve már eltűnt, visszament Rómába, ahol egyhotel férfifodrász szalonjában folytatta régi mesterségét, amanikűrözést.

A gróf elképesztően arrogáns volt, csak kétféle ember létezettszámára: aki már vett lovagrendet és aki majd fog venni… Barckerremár sikerült rásózni – igaz, hogy négyezerről lealkudta kétezerre,viszont ingyen intézte a gróf peres ügyeit.

A pech az volt, hogy a grófnak egyáltalán nem volt arisztokratikuskülseje. Az átlagnál jóval alacsonyabb volt. Bongyor fekete hajával,sötét karikás szemével, túlméretezett sasorrával, többször néztékpalesztin gerillának. Ahányszor repülőgépre ült, alaposanmegmotozták és a bőröndjeit is gondosan átvizsgálták, majd sűrű

bocsánatkérések után kellemes utat kívántak neki. Persze erről sohanem beszélt senkinek, mégis mindenki tudta, mert mindig akadtismerős a Kennedy repülőtéren, aki ugyanakkor indultOlaszországba.

A gróf nem szívesen jött erre a gardenpartira, de ha már itt voltüzlet után szimatolt. Kékes Arnoldot, a magyar ügyvédet pécézte kimagának. Véletlenül látta, mikor a kocsijuk begördült ésmegállapította, hogy akinek ilyen Cadillacre és ilyen fiatal feleségevan, annak biztos, hogy jól megy. Tehát azonnal rástartolt Kékesre.

Mikor megtudta, hogy magyar, rögtön áradozni kezdett Budapestszépségeiről.

– Szebb mint Nápoly! Pedig azt mondják, Nápolyt látni ésmeghalni… Viszont Budapesten élni… igaz? Na nem most, akommunista rezsim alatt, de régebben! A királyi vár, aHalászbástya, a hidak a Dunán, cigánymuzsika…

A gróf tudta a leckét.De Kékest nem érdekelte túlságosan az olasz gróf, nézelődni akart

a vendégek között, hogy melyik az a magyar mérnök, akiről Barckerbeszélt neki. Végül odament a háziasszonyhoz és őt kérdezte meg:

– A honfitársam, Tóváry, még nincs itt? Nagyon szeretnék velemegismerkedni!

– Sajnos nem tudott jönni! – mondta Beatrix. – Hirtelenmegbetegedett.

– Kár! A feleségem is fogja sajnálni, mindig örül, ha magyarok isvannak a társaságban!

A felesége, Gyöngyike, úgy látszott jól szórakozik a honfitársaknélkül is. Egy egészen új fiúval táncolt, a mexikói zenekar vadritmusára úgy mozgatta a csípőjét, hogy az már túlzásvolt. Néhányan körülállták és azon vitatkoztak, hogy van-e valamirajta a majdnem átlátszó piros ruha alatt…

A fiú nem volt más, mint Linda legújabb barátja, Eddy, akivel

nemrég kezdődött az ügy.Mit akar ez a harmincöt éves nő az én húszéves fiúmtól, gondolta

Linda.Annyira bosszankodott, hogy legszívesebben odament volna

hozzájuk és kitépte volna Eddyt a nő karjaiból. Mert most már egytangószerű táncba kezdtek, teljesen összesimulva, tapadva.

De csak az anyjához ment és gúnyosan megjegyezte, hogy ez a nőnem való úri társaságba.

– A férje ügyvéd – szabadkozott Beatrix. – És különben is csakTamás miatt hívtuk meg őket, mert magyarok.

– Kár volt, látod Tamás el sem jött! Nyilván van jobb programja,mint a mi gardenpartink…

– Megdagadt az arca a foghúzástól! Ez mindenkivel előfordulhat…– Anyám, ne szépítsd a dolgokat! Tudom, miről van szó!– Mildred elmondta neked is?– Nem mondta, de láttam Tamást a szerelmével… És azt is tudom,

hogy ötezer dolláros kocsit vesz neki!– Hol láttad őket?– A Lexington Avenue-n egy kis vendéglőben, ma délben.– És mondd, milyen a nő? Szebb, mint Mildred? Fiatal?– Nő…? Mit kezdene Tamás egy nővel?– Nem értelek, Linda!– Dehogynem értesz, nyilván te is tudod, hogy Tamás

homoszexuális! Ilyesmi kiderül előbb-utóbb!– Linda, te sokat ittál! Megtiltom, hogy ilyen ostobaságot

egyáltalán kiejts a szádon!– Nem ittam egy kortyot sem! De ha neked kellemetlen, akkor ne

beszéljünk róla… Sajnálom Mildredet, szép és művelt és pont egyhomoszexuális férjet fogott ki magának…

XIV.

Vasárnap reggel Tamás korán felébredt. Halkan ment ki akonyhába, nehogy felzavarja Mildredet. Jóval éjfél után lehetettmár, mikor hallotta őket hazajönni. A papa hangjára riadt fel, aprofesszor már kezdett süket lenni és ezért beszélt túl hangosan.

Külön hálószobájuk volt, ezt akkor szokták meg, mikor aszerencsétlen kisgyerek született. Azóta is valahogy kényelmesebbvolt így.

Mildred szeretett sokáig olvasni az ágyban, ahány új regény jelentmeg, az mind ott tornyosult az ágya melletti asztalkán.

Tamás inkább a televíziót nézte, a tizenegy órás híreket. Így nemzavarták egymást.

Persze előfordult, hogy Mildred baldachinos ágyában ébredt fel,ilyenkor lábujjhegyen ment vissza a saját szobájába, a puha,süppedő fehér szőnyegen nem hallatszottak a léptei…

A reggeli kávéját, a pirítóssal és a rántottával, mindig egyedülkészítette el és sietve fogyasztotta el, aztán rohant be a hivatalába.

Mildrednek csak fél tízre kellett bent lenni és a vállalat itt volt,néhány háztömbnyire a Madison Avenue-n. Így hétközben sosemreggeliztek együtt, csak vasárnap.

Ezek a vasárnapi reggelik néha elhúzódtak délig is. Ilyenkor voltalkalmuk átbeszélni mindent. Esténként majdnem minden nap voltvalami program, ahogy hazajöttek az irodából, máris átöltözni –opera, színház, hangverseny vagy parti. Mildred az utóbbi évekbentúlságosan bedobta magát a társaséletbe. Ha véletlenül nem menteksehová és kettesben ültek le a vacsorához, akkor a telefon csengettállandóan. És Mildred, ahelyett, hogy rövid pár szó után letettevolna a kagylót – mindenkivel hosszasan beszélt. Mire visszajött azasztalhoz, már jéghideg volt az étel a tányérján.

– Nem lehetek udvariatlan – mentegetőzött.

Hogy vele szemben udvariatlan, erre úgy látszik nem is gondolt.Lehet, hogy mindenki fontosabb volt a számára… Lehet. A barátnők,a társaság…

Talán, ha gyerekük lenne, nem hajszolná magát Mildred ebbe atúlzott tempóba, mintha attól félne, hogy lekésik valamiről,elmulaszt valamit…

Ha gyerekük lenne…Hát most van. Tomika itt fog élni velük, talán már jövő vasárnap

itt fog ülni velük a reggeliző asztalnál… Csak leszalad majd a felsőemeletről. Van ott két tágas, szép, vendégszoba, ott lakhat,átrendezheti magának a saját ízlése szerint. Semmi értelme, hogyegyedül éljen a New Jersey-i házban, csak fájnának neki azemlékek…

Tomikának itt a helye, itt az apjánál.Se Mildrednek, se a professzornak ez ellen nem lesz kifogása.

Biztos, hogy azonnal megkedvelik Tomikát, elképzelhetetlen, hogyvalakinek ne lenne rokonszenves, már az első pillanatban.

Már a szervizben is, amikor még fogalma sem volt, hogy ez a sajátfia, csak beült a Volkswagenjébe, már akkor is olyan rendkívülkedvesnek találta, megnyerő modorúnak. Katinka nevelte ilyennek.

Katinka…Most megint élesen belevágott a fájdalom. Ugyanúgy, mint

tegnap, mikor kint volt Tomikával a temetőben.Megpróbálta átnézni a New York Timest, de a betűk összefolytak a

szeme előtt és mindig csak azt a hevenyészett kis fakeresztet látta azidegen névvel: CATHERINE CUNNINGHAM…

Miért fáj így…? Ennyire…?Mildred most kijött a szobájából, anélkül, hogy egy Jó reggeltet

mondana neki, csak egyenesen a konyhába ment. Lehet, hogy mégmindig haragszik.

Talán igaza is van, mégis el kellett volna kísérni a gardenpartira.

De most, ha meg fogja hallani a nagy újságot, ha elmondja neki,mert tényleg semmi értelme a titkolózásnak – akkor természetesenmeg fogja érteni, hogy nem volt abban a hangulatban, hogyBarckerék vendégeit szórakoztassa.

Mildred behozta a kávéját és szótlanul letette az asztalra.Sápadtnak látszott, és ezúttal öregnek is tűnt.

A hatalmas ablakokon betűzött a szeptember reggeli élesnapsütés. És ebben az éles megvilágításban a szája körül furcsa kisráncokat látott, amiket eddig sohasem vett észre. A szeme aljapuffadt volt és vöröses, mintha sírt volna.

– Jó reggelt, drágám! – mondta Tamás. – Remélem kialudtadmagad? Milyen volt a parti?

– Nem tudom… Én egész idő alatt Beatrix hálószobájában voltamés jeges borogatást tettem á fejemre.

– Ezért kár volt elmenned, négy órát vezetni a kocsit. Itthonmaradhattál volna nekem és…

– Veled Tamás? Gondolom nem voltál itthon, hiszen vártál egytelefonhívást, valakitől, aki a legfontosabb neked a világon!

– Csak telefonon beszéltünk, nem mentem sehová. Most figyeljjól, Mildred, mert amit meg fogsz tudni, nagy meglepetés leszszámodra! Nekem is meglepetés volt és megváltoztatta az életemet,más ember lettem azóta!

– Ne folytasd, Tamás! Felesleges ez a nagy bevezetés! Nem kellelőkészítened engem arra, amit most mondani akarsz! A nagytitkodat már tudom…! És nem csak én tudom, már mások is tudnakróla… Már arról is beszélnek, hogy ötezer dolláros autót veszel neki!

– Igen, a születésnapjára veszem – szólt közbe Tamás olyantermészetes hangon, mintha arról volna szó, hogy mozijegyet vettvasárnapra.

– Tegnap láttak vele ebédelni a Lexington Avenue-n?– Ki látott? És mit mondtak? Csak azt mondhatták, hogy nagyon

szép fiú! Majd meglátod, ma át fog jönni hozzánk vacsorára, ideje,hogy megismerd! Azt szeretném, hogy majd itt lakjon velünk!

– Őrült vagy Tamás! Ezt a fickót ide akarod hozni a házamba, ezta hímringyót?

– Hogy beszélsz Mildred? Hogy merészeled a fiamathímringyónak nevezni?

– A fiadat…?– Miért csodálkozol? Azt mondtad, már tudod a titkomat, sőt már

azt is tudod, hogy autót veszek a fiamnak.– A fiadnak…?– Igen, Mildred! Erről akartam veled beszélni már tegnap este, de

siettél a partira. Ez volt a nagy titkom! Itt van a fiam Ausztráliából,és a múlt hónapban találkoztam vele, mielőtt az európai vakációramentünk…

– Nem értem ezt! Tudtommal te soha nem voltál Ausztráliában!– Nem voltam, de a fiam ott élt az anyjával. Az első feleségem…Mildred kezében úgy remegett a kávéscsésze, hogy majdnem

leejtette. De megpróbált uralkodni magán. Jéghideg hangon beszélt,közben éles, fürkésző tekintettel nézte Tamást.

– Hazudsz! Neked soha nem volt feleséged! Soha! Mikor tíz évvelezelőtt a szerelmünk kezdődött, milliószor is elmondtad, hogy énvagyok az első nő, akivel le akarnád élni az életed! Hogy én vagyokaz első, akivel házasságra gondolsz! Vagy akkor hazudtál nekem,vagy most hazudsz! És gyereked se volt, persze, hogy nem! Mikor ababánkat vártuk, csakis arról beszéltél, hogy milyen meglepő nekedez az érzés, hogy apa leszel! Hogy milyen élmény lesz egy gyerek,hogy milyen boldogság lesz apának lenni, hogy meg fogod ismerniezt az eddig ismeretlen érzést, még azt is mondtad, hogy meg fogodtanítani magyarul, mert azt akarod, hogy magyarul mondja nekedazt, hogy apám…! Ezt a naiv mesét én nem veszem be, a fickó, akitbe akarsz csempészni az életünkbe, nem a fiad! Lehet, hogy nagyon

szép, ezt elhiszem! De a hímringyók mind csinosak, különben nemtalálnának maguknak valakit, aki kitartja őket és drága autót vesznekik…!

– Ne folytasd Mildred! Megtiltom, hogy a fiamról így beszélj! Halátnád magadat most a tükörben, megijedtél! Mi van veled? Mivelgyanúsítasz engem?

Mildred visszatartotta magát és nem mondta ki, nem merte. Aszót, hogy homoszexuális és ezt a fiút ilyen trükkel akarja nekibemagyarázni…

Tamás most lehajtotta a fejét, aztán halkan, furcsa, hangsúlynélküli hangon beszélni kezdett:

– Nem hazudtam Mildred, akkor, tíz évvel ezelőtt… Tényleg tevoltál az első nő, akit feleségül akartam venni. Te…! A fiam anyja,Katinka, ő nem volt a feleségem… Sokszor kérdezted tőlem, te is ésmások is, hogy milyen élményeket őrzök arról, amikor a határon átmenekültem Magyarországról…? Nem beszéltem róla soha.Katinkával menekültünk és vele töltöttem egy éjszakát, ott ahóviharban…

– Ja, vagy úgy? Valami útszéli kaland volt…! – vágott közbeMildred gúnyosan.

– Nem volt kaland. Egészen más volt… Úgysem tudnádmegérteni, Mildred! Azt át kellett élni, azt a borzalmat, azt arémületet, a géppuskatüzet, hóvihart, a dögkeselyűket látni, ahogykeringenek és végül lecsaptak a havon elterülő holttestekre… Miketten megmenekültünk, ő megsebesült közben…

– Hát ez igazán drámaian hangzik!Tamás folytatta, mintha nem is hallotta volna a gúnyos

közbevetést.– Katinka csak huszonkét éves volt… A férjét megölték a

kommunisták. Ausztráliába készült a rokonaihoz, új életet kezdeni.Így az útjaink szétváltak. A fiam Sydneyben született és egyáltalánnem tudtam a létezéséről.

– Na, de most már tudsz róla! Nagyszerű! Csak egy kisszépséghibája van ennek a romantikus sztorinak! Mégpedig az,mindenki olvashatott erről eleget, hogy mit műveltek az oroszkatonák a nőkkel! Nemcsak a huszonkét évesekkel, mindegyikkel.Ott a határon, a menekülés közben hány katona erőszakolhatta megezt a te Katinkádat…? De persze, nem mehet el Moszkvábaérdeklődni az ismeretlen katonák után, nyilván nem mutatkoztak beneki, mikor leteperték… De idejönni New Yorkba és megkeresni azta jól szituált mérnököt, akire rá lehet fogni ezt a gyereket, arra vanesze ennek a jeles hölgynek! És ennyi év után, most mit akar tőled,erre kíváncsi volnék?

– Nem akar semmit… Meghalt.– Meghalt?– Igen… Tegnap délelőtt voltam kint a sírjánál a fiammal. New

Jersey-ben temették el. A fiam is Jersey-ben lakik.– Tamás az Istenért, miért beszélsz úgy erről a fiúról, mintha a

fiad lenne? Ilyen hiszékeny vagy? Készíttettél velevércsoportvizsgálatot?

– Felesleges! Tomika az én fiam, az én vérem! Megszólalásighasonlít rám, pontosan olyan, mint én voltam húszéves koromban.Erről meggyőződhetsz, ha megnézed a régi fényképeimet a családialbumban, amit édesanyám küldött ki egyszer. De különben isKatinka soha nem hazudott volna nekem, soha… És semmiféle oroszkatona még a közelébe sem került! Ne akard rágalmazni valakinekaz emlékét, akit nem is ismertél! Még friss bennem a seb, tegnap ottálltam a sírjánál és úgy éreztem, hogy megszakad a szívem…! Ezértvoltam képtelen arra, hogy elmenjek a partira.

– Most gyászolni fogod…? És talán azt kívánnád, hogy én isosztozzak a nagy gyászodban? Meghalt, nyugodjék békében. Jobblett volna, ha valahol Ausztráliában hal meg és nem zaklatja fel azéletedet! És főleg nem sózza a nyakadba ezt a fattyút!

– A fiamat ne nevezd fattyúnak!

– Hát minek nevezzem? Az!– Adoptálni fogom és Tóváry lesz a neve. Jelenleg

Cunninghamnak hívják, mert volt egy kitűnő mostohaapja, angolúriember, aki Katinka férje lett.

– A történet egyre zavarosabb, már csak a te naivságodoncsodálkozom…! Ez a hölgyike ügyes kalandornő lehetett, még ahalála előtt rád sózta a fiát!

– Elég! Olyan ellenséges vagy, hogy meg vagyok döbbenve!Sohasem gondoltam volna, hogy gonosz is tudsz lenni!

– Csak objektív vagyok!Most megszólalt a telefon. Az éles csengetés mintha időzített lett

volna, szinte végszóra vágta el a keserű hangú vitát.– Ez csak Beatrix lehet! – mondta Mildred és sietett felvenni a

kagylót.Tényleg ő volt.– Remélem nem ébresztettelek fel? – kérdezte.– Nem! Már reggeliztünk Tamással.– Minden oké?– Majd visszahívlak…– Aggódtam miattad, hogyan értetek vissza New Yorkba! Olyan

idegesen vezetni a kocsit éjjel…– Semmi baj nem volt! Majd visszahívlak!Mielőtt Beatrix tovább kérdezősködhetett volna, elköszönt. A

beszélgetést befejezte. Tamás rágyújtott egy cigarettára.– A kedves barátnőd ahhoz képest, hogy vasárnap reggel van, elég

korán telefonál!– Majd beszélek vele később! Azt hiszem nagyot fog nézni, ha

megtudja ezt, ilyen sztorit még ő sem tudna kiagyalni! Ez felülmúljaaz írónői fantáziáját is!

– De hiszem már tudja! Nem…? Az imént azt mondtad, hogy mártudják a titkomat, még azt is, hogy autót veszek a fiamnak.

– Nem egészen így tudták… Hogy ez a fickó a fiad, erre nemgondolt senki!

– Hát mire gondoltak?– Nézd, Tamás, manapság, ha egy negyvenöt éves férfit egy fiatal

fiúval látnak, amint csókolgatja egy vendéglőben, vagy autót veszneki…

– Úristen! Ez borzasztó! Rólam valaki ezt feltételezte? Rólam…?– Igen. Linda például egészen nyíltan homoszexuálisnak nevezett

és…– És te ezt eltűrted? Te, aki tíz éve vagy a feleségem?Mildred lehajtotta a fejét, ebben a pillanatban döbbent rá, hogy

milyen lehetetlen őrültség volt, hogy ezt elhitte.– Sajnálom… – mondta színtelen hangon.– Sajnálod? Ez minden, amit mondani tudsz? Te, a saját

feleségem, ennyire nem ismersz? A fiamra rögtön rásütöd abélyeget, hogy hímringyó!

– Visszavonom, nem az…! Egyszerűen csak egy fattyú, aki most kiakarja használni a lehetőségeket.

– Mildred, megtiltom, hogy így beszélj a fiamról! És ragaszkodomahhoz, hogy Beatrixnak azt mondd, hogy az első házasságombólszületett.

– Hazudjak a legjobb barátnőmnek?– A fiam érdekében ezt fontosnak tartom! És Katinka emlékét is

szeretném olyan megvilágításba helyezni, amit megérdemel…– Szentté avatni nem akarod? Talán írjunk ez ügyben a

Vatikánba!A gúnyos hang most belevágott Tamásba. Soha eszébe sem jutott

volna, hogy valamivel megbántsa Mildredet. De most elvesztette a

türelmét, ez már tényleg sok volt. Több a soknál. És mostvisszavágott. Úgy, hogy fájjon!

– Nem vagy hajlandó hazudni a legjobb barátnődnek?– Képtelen vagyok hazudni!– Tényleg? Csak nekem hazudtál, mikor azt mondtad egykorúak

vagyunk… Még a házassági okmányba is öt évvel kevesebbet írattálbe! Régóta tudom ezt, de még soha nem tettem rá célzást sem!Ötven éves vagy Mildred, nem negyvenöt, mint én!

Mildred elsápadt. Ez talált. És védekezni sem tud, mert mitmondhatna…

Valami összeomlott benne, valami, amit olyan gondosanfelépített, amibe annyira beleélte magát, hogy már szinte él is hitte,hogy igaz…

– Ki mondta meg neked?– Először Dr. Lewis, akkor a kórházban… Ezzel magyarázta, hogy

a gyerekünk mongoloidnak született. Mert negyven éves nőknél,erre nagyobb az esély…

Mildred remegni kezdett. Ez már vád volt, súlyosabb vád, mint aza néhány letagadott év. Hogy ő az oka, hogy a gyerek nem voltnormális, ő…

– És azt is tudom, hogy Beatrix-szel jártál iskolába.– Beatrix mondta neked?– Nem. Linda említette, ez a kedves kislány, aki most rám fogta,

hogy homoszexuális vagyok, és ezt terjeszti rólam…– Haragszol rám, Tamás? Minden nő letagad az éveiből…– Az éveid nem érdekelnek, nem a hamvas fiatalságodért vettelek

el, hanem mert szerettelek!– Ezt múlt időben mondod?– Igen… Ebben a pillanatban halálosan idegen vagy a számomra,

a gyűlöleted, a gúnyos gonoszságod szíven üt! Rettenetesen

csalódtam benned Mildred! Azt hittem, velem együtt fogsz örülni afiamnak, ha már te képtelen voltál egy gyereket szülni nekem!

– Nem voltam képtelen, miért mondod ezt?– Nem mondok semmit… Jobb, ha elfelejtjük azt a tragédiát…– Én soha nem fogom elfelejteni Millykét! Én ugyanúgy

szerettem, mintha egészséges gyerek lett volna! Talán még jobban!Ha arra gondolok, hogy meghalt, hogy soha többé nem ölelhetemmagamhoz a kis meleg testét… Nem simogathatom a puha, szőkehaját, nem csókolgathatom, nem becézgethetem…

– Ne beszélj róla Mildred, csak elszomorítasz!– Te utáltad, irtóztál tőle! Örültél, amikor meghalt…!– Jobb volt szegénykének és nekünk is…– Szóval beismered, hogy örültél, hogy nincs többé…! Mielőtt

lezárták a kis koporsót, egyetlen pillantással sem búcsúztál el tőle!Lucyben, a néger cselédben több gyengédség volt iránta, mintbenned, az apában…!

– Miért hozod most elő azt a témát?– Mert bánt, hogy ezért a gyanús fickóért, aki azt állítja, hogy a

fiad, annyira odavagy, úgy lelkesedsz, szinte büszke vagy rá!– Miért ne lehetnék rá büszke? Remek fiú, okos, tehetséges, most

megy az egyetemre, orvos akar lenni!– Ezt persze majd te fizeted…? Jó sokba fog kerülni!– Én inkább a fiamra költök, mint az unalmas partikra, még

unalmasabb utazásokra, ahová mindig csak a te kedvedért voltamhajlandó…

– Azt hittem élvezed a társaséletet, a remek európai utat!– Untam és ezt észrevehetted! De olyan egoista vagy, hogy csak

magadból indulsz ki! Téged érdekel valami, szórakoztat, azt hiszed,engem is! Hát tévedsz! Most pedig arra kérlek, hogy ha Beatrix-szalbeszélsz, mondd neki, hogy a fiam Thomas Cunningham, az első

házasságomból született. Ehhez ragaszkodom!Tamás hangja ellentmondást nem tűrő, erélyes hang volt. Mildred

csodálkozva nézett rá.– Megígérem neked! Hazudni fogok a kedvedért…Felkelt az asztaltól, a kihűlt kávéját magával vitte a hálószobájába.

*

Beatrix már türelmetlenül várta a telefont. Fél óra is eltelt márazóta és Mildred még mindig nem hívta vissza. Ilyesmire, még nemvolt példa!

Meddig tart még az a reggelizés?Vagy lehet, hogy már rég befejezték és utána visszamentek az

ágyba…Kibékülésre az ágy a legtökéletesebb hely…De hiszen nem is voltak haragban, egyszerűen csak Tamás el akar

válni a fiatal nő miatt. Így valószínű, hogy annak az ágyában fogjatölteni a vasárnap délelőttöt vagy délutánt…

Az, hogy együtt reggeliznek, nem jelent semmit. Hányanreggeliznek együtt, békésen beszélgetve, akik legszívesebbenciánkálit öntenének egymás narancslevébe…

Legutóbb is volt Harrynek egy ilyen esete, ő képviselte a családot,akik marakodtak az örökségen. A gyengéd férjről kiderítették, hogyaz ananászkompótba egy kis patkánymérget tett ízesítőnek. Agazdag feleség öreg volt és csúnya, viszont a vízibalett tündére szépés fiatal. Válásnak nem volt értelme, mert a vízitündért főleg a pénzérdekelte, tehát megoldásnak maradt az ananászkompót…

Beatrix éppen elhatározta, hogy legújabb novellájában ezt abűnügyet fogja feldolgozni, persze óvatosan, hogy senki ne ismerjenrá a szereplőkre – mikor végre megszólalt a telefon.

Mildred…– Végre befejeztük a reggelit és most a szobámból hívlak! Így

Tamás nem hallja és nyugodtan beszélhetünk!– Arra nem gondolsz, hogy felveszi a kagylót? Tudtommal

mindegyik szobátokban van mellékállomás!– Tamás nem tesz ilyet, ebben biztos vagyok… Figyelj jól Beatrix,

mert amit most megtudsz tőlem, arra nem is gondolnál! Én semtudok magamhoz térni a meglepetéstől!

– Engem már semmi sem lep meg, mióta azt mondtad, hogyváltok!

– Nem válunk. A fiatal nő, akibe Tamás beleszeretett, nem létezik!Nincs! Csak én képzeltem így…!

– Hálaistennek…!– Na várj csak Beatrix, nem ez a meglepetés! Egészen más… Linda

biztosan elmondta neked is, hogy Tamást egy fiúval látta, autót isvesz neki és…

– Borzasztó! Ez tényleg borzasztó, Tamás az egyetlen férfi avilágon, akiről ezt nem hittem volna el!

– Tudod ki a fiú? Most fogsz elájulni! A fia… Az első házasságábólszületett fia…! Nemrég jött Ausztráliából, az elvált nej ott voltférjnél, valami angol ember felesége.

– Tamás nős volt? Ezt sosem mondtátok!– Én sem tudtam! Titkolta előttem is… Ő katolikus és náluk a

válás bűn…Mildrednek ez az indoklás most jutott eszébe, miközben beszélt.

Igen, ez jó ötlet, hihetően hangzik…– Hát ez nagyszerű, ez óriási! Nagy kő esett le a szívemről! Ennél

jobb hírt nem is mondhattál volna! Tamásnak van egy felnőtt fia!Remélem boldogan vetted tudomásul, vagy legalábbis megjátszottada boldog meglepetést!

– Nem túlságosan…– Légy okos Mildred! Akármilyen ellenszenves neked ez a fiú,

kedvesnek kell lenned hozzá!– Miért? Mi közöm nekem ennek az idegen nőnek a kölykéhez?Majdnem fattyút mondott, de szerencsére idejében eszébe jutott,

hogy ezzel elárulná az igazságot. És ha Tamás ennyire ragaszkodikehhez a primitív meséhez, hát megteszi neki.

– Mildred, itt egy a fontos! Tamás ne vegye fel a kapcsolatot anővel, mert az ilyen ifjúkori szerelem újra fellángolhat és a nagyösszekötő kapocs a közös gyerek…

– A nő már nem él!– Óh, hát ez tökéletes happy end…! Akkor a fiút vegyétek oda,

lakjon nálatok, legyél az aranyos, jó mostohamama!– Erre képtelen vagyok!– Mildred, tegnap még telezokogtad a fejemet, hogy váltok, vége a

házasságodnak! Most légy boldog, a házasságoddal semmi baj, csakkaptál készen egy nagy fiút! Próbáld megkedvelni! Hogy hívják?

– Tominak…– Hát próbáld beleilleszteni az életedbe ezt a Tomit! Nem is

tehetsz mást, nincs más megoldás! És örülj neki!– Beatrix, te komolyan mondod, hogy örüljek neki?– Persze! Nagyszerű lesz ez a fiú a háznál. Megnyugtató érzés lesz

neked, ha Tamás a fiával foglalkozik, mennyivel megnyugtatóbb, havele megy a baseballmérkőzésekre, mintha valami fiatal nővelmennek randevúkra! És ha autót vesz neki, még mindig százszorjobb, mintha egy nőnek venne nerc bundát…

– Ebben igazad van Beatrix! De mégis féltékenyebb vagyok erre afiúra, mint bármely nőre, akivel titokban viszonya lenne! Ez a fiúsokat jelent neki. Ha látnád, milyen átszellemülten beszél róla,milyen büszke rá! Az egész lelkét betölti ez, hogy ő, apa!

– Érdekes, hogy eddig nem törődött vele, mert különben nem váltvolna el attól a nőtől! Mikor váltak el? Érdekelnek a részletek!

– Én se tudok semmit… Olyan hirtelen jött az egész.– És milyen a fiú?– Még nem láttam, de állítólag nagyon hasonlít Tamásra. Ma

fogom megismerni, idejön délután…

XV.

Verőfényes szeptemberi délután volt. Az utcákon vasárnap csend,nagyon előkelő környéknek tűnt ez, Tom Cunningham még sosemjár errefelé.

East Side, a 75. utca. Csupa elegáns magánház, kis paloták, ittlaknak a gazdag és befutott emberek.

Lámpaláza volt, nagyon jó benyomást akart kelteni. Általábancsak pólóinget viselt, most felvette az új szürke öltönyét, bal karján afekete gyászkarszalag.

Úgy érezte, ha belép ebbe a házba, egy új fejezet kezdődik azéletében…

A gyerekkora, az élete Ausztráliában, olyan távolinak tűnt. Az voltaz első fejezet. Két évvel ezelőtt milyen boldogan készült Amerikába,hogy irigyelték Sydneyben a pajtásai, iskolatársai. Itt aztán csaktragédiák történtek, a mostohaapja, aki olyan jó volt hozzá,szívinfarktust kapott és utána rövidesen Mamika első rákműtétje…

Milyen szép lenne az élet, ha soha nem jöttek volna ide, haMamika soha nem lett volna rákos és élne…! Élne!

Persze, ha nem jöttek volna Amerikába, nem találkozott volna azédesapjával.

Talán mamika soha nem árulta volna el a titkát, soha…Nehéz volt beleélni magát ebbe, megszokni a gondolatot, hogy Mr.

Tóváry az apja. De olyan jó ember, olyan kedves… Nemcsak, mertautót vett neki, mert törődik vele, de különben is.

Máris szeretem, igen, szeretem… mondogatta magában.Az új kocsit, a gyönyörű Oldsmobilt majd a jövő héten szállítják le,

most még a kis Volkswagennel jött. Talált is egy szűk helyet, ahol letudott parkolni. De még nem volt hat óra, pár perc hiányzott.

Mamika mindig arra tanította, hogy nem illik sokat késni, deelőbb érkezni neveletlenség.

Így inkább sétálgatott fel és alá az utcán. A nagy, lombos platánfákágain átvillódzott a napfény.

Lehet, hogy ő is itt fog lakni… Itt velük. Az édesapjával és azzal anővel, aki a felesége. Meg a híres professzorral.

Furcsa lesz… Idegenek.De nem maradhat egyedül Jersey-ben, egyedül a kis házban.

Olyan szomorú, üres a ház mamika nélkül. Sokszor az az érzése,hogy be fog lépni az ajtón, hogy csak kiment a kertbe és már jön isvissza…

De nem jön vissza, soha többé…És mi lesz Violettával?Innen nem fog kijárni hozzá.Violetta majd sírdogál egy kicsit, aztán belenyugszik és új fiú után

néz…A szomszédos háztömbben laknak, a szülei olaszok. Lármás

népség, mindig ordítozás hallatszott ki tőlük, veszekedés. A mosottruhákat az utcára teregették ki száradni. Ezért állandóanfeljelentették őket, hogy elcsúfítják a környéket, olyan miattuk, mintegy szicíliai kikötőnegyed. Több ízben beverték az ablakaikat, de azsem használt.

Szemét népség! – ez volt a közvélemény róluk. De Violetta nemtehetett erről, olyan édes kislány volt, és már a második randevún

odaadta magát a Volkswagen kényelmetlen hátsó ülésén.Voltak már más fiúk is előtte, ezt nem is tagadta… De most csak ő

volt. Tomi… És lázas, vad szerelemmel ragaszkodott hozzá… Éjjel isátszökött néha, mikor már aludt a családja és az ablakon mászott ki.Jött hozzá, beült a Volkswagenbe és várt. Néha fél éjszakán át is,mert nem mert bekopogni, tudta, hogy Mrs. Cunningham ellenzi ezta viszonyt.

Hát igen, Mamikának nem nagyon tetszett, hogy pont egy ilyencsaládnak a lányával barátkozik. De azt is elismerte, hogy szépkislány. A nagy barna szemeivel, a derékig érő fürtös, fekete hajával.És jó szíve volt. Eljött a temetésre is, igazi könnyeket, nemcsakmutatta a részvétet, mint a többi szomszéd.

Violettának már nem lesz szerepe az életében, ebben az újkorszakában…

Az órájára nézett, hat óra múlt négy perccel.Most már bemehet.Becsengetett a házba.Már nagyon várhatták, mert azonnal visszacsengettek. Most

hirtelen nagyon izgatott lett, a tenyere átnedvesedett. Hamarmegtörölte a zsebkendőjével. A lépcsőn már jött is elé Mr. Tóváry ésmegölelte.

– Pontos vagy, ezt szeretem! Tudtál parkolni?– Igen, édesapám!– Isten hozott nálunk, ez lesz majd az új otthonod!Átölelte a vállát, úgy mentek fel. Puha, süppedő piros bársony

szőnyeg borította a lépcsőt, a karfa faragott volt, ilyet eddig csakfilmen látott.

A második emeletre mentek, ott beléptek egy hatalmas nappaliba.Márvány kandalló volt itt, nagy, hófehér zongora és földig érőablakok.

Lehet, hogy már látták őt az ablakból és kinevették, hogy sétál fel-le, ahelyett, hogy bejönne.

A sarokban bárasztal, italokkal megrakva.– Mit adjak neked? Akarsz egy Martinit vacsora előtt?– Köszönöm, nem kérek!Szomjas volt, teljesen kiszáradt a torka, de nem mert most inni.

Hátha a fejébe száll az ital és esetleg hülyeségeket mond.– Akarsz egy gyömbért?– Igen, azt kérek!Ahogy a szájához emelte a poharát, még egy kortyot sem ivott

belőle, amikor belépett a nő…Nagyon magas volt, szőke, hűvösen mosolygott rá. A kezét

nyújtotta felé és közben azt mondta:– Mildred vagyok, apád felesége.– Thomas Cunningham… – mutatkozott be és érezte, hogy

nagyon félszegen hajol meg. A kezében a pohár, ezt szerette volnavalahová letenni, de nem merte a finom, politúros asztalra, mertközben ki is löttyent már belőle az ital.

A nő, a jéghideg kék szemével most a gyászszalagjára nézett.– Fogadd részvétemet!– Köszönöm.Hirtelen csend lett. Kínos, nyomasztó csend… Lehet, hogy

Katinka emléke lebbent át a szobán… Mindhárman rá gondoltakmost.

Tamás fájó szívvel és valami bűntudattal, hogy miért nem mentvele akkor Ausztráliába, vagy akárhová…

Tomi úgy érezte, hogy igazságtalanság, hogy ez a nő él, hogy nemez kapott rákot és Mamika fekszik a temetőben, nem ez…

Mildred is rá gondolt, erre az ismeretlen nőre, aki ezt a gyönyörű

fiút szülte. Irigyelte ezért, még a síron túl is. A fiú pontosan olyanvolt, mint Tamás. Letagadhatatlanul.

Ma egész délután a családi fényképalbumot böngészte ésmegkereste azt a képet, ahol Tamás húszéves.

Most itt áll előtte, mintha csak megelevenedett volna… Ténylegnem kellett vizsgálat! Ez a fiú szakasztott mása. Persze a hajahosszabb, mint Tamásé volt, akkoriban rövidre nyírva hordták.

Soványabbnak is tűnik és az arca sötétebb, lesült.A fattyú…! Az útszéli kalandból született fattyú diadalmaskodott…Nem bírta nézni, alig tudott uralkodni magán, de igyekezett

megtartani a nyugodt, fölényes hangját.– Ki kell mennem a konyhába, mert vasárnap nincs itt a néger

házvezetőnőm, aki segíteni szokott. A vacsora kicsit késni fog…!– Ha éhes vagy, itt vannak a sós sütemények! – mondta Tamás és

egy ezüst tálat tett a fia elé.Mildredre csak egyetlen pillantást vetett. Az elég volt… Látta,

hogy teljesen legyőzték.

XVI.

Minden csoda három napig tart. Az ismerősök, sőt a kollégák avállalatnál, minden különösebb meglepetés nélkül vettéktudomásul, hogy Tóváry Tamásnak egy nagy fia van, akiAusztráliában nevelkedett.

A legtöbb családban volt válás, az ex-férjek és ex-feleségekszétszóródtak a világban és időnként felbukkant valahonnan egyfelnőtt gyerek, akiről eddig kevesen tudtak.

Akadtak mindig úgynevezett bennfentesek, akik szemrebbenésnélkül állították, hogy nekik többször is említette Tamás az elsőházasságát és a fiát is.

Egyetlen valaki volt, aki észrevett valami gyanúsat és ki akartaszimatolni az igazságot: Beatrix.

Állandóan faggatta Mildredet, de végül abbahagyta, mertészrevette, hogy csak idegesíti ezekkel a keresztkérdésekkel. Ki volt afelesége? Miért ment pont Ausztráliába? Ki volt ez a Cunningham,akinek a fiú a nevét viseli?

– A fiú….Csak így beszéltek róla egymás között.– A fiúnak már megvan az új autója, csekély ötezerkétszáz

dollárba került! A felső emeleten már folynak az átalakítások,festették a vendégszobákat, ott fog tanyázni. Egyelőre még nemköltözött be, mert az új fürdőszoba még nem készült el.

– A fiút asztal körül kergették, ha nem volt süllyesztett kádja! –mondta Mildred és a hangjából szinte áradt a keserűség.

– Fontos, hogy kedves legyél vele! – tanácsolta állandóan Beatrix.– Mert, ha észreveszi az ellenszenvedet, meg fog gyűlölni és akkorvége a családi harmóniának!

– A fiú mindenképpen gyűlöl, ezt érzem…! Szeretnék belelátni alelkébe, szeretném tudni, mit gondol olyankor, mikor ott ül velünk anappaliban… Nyilván jobban érezné magát, ha az anyja volna ahelyemen, azzal együtt telepedett volna be egy ilyen elegánsmiliőbe… De ez az én házam és a fiú itt mindig csak vendég lesz,nem szívesen látott vendég…

– Csak jól vigyázz, hogy Tamás ezt ne vegye észre!– Civilizáltan viselkedtem, többet nem tehetek! Megkérdeztem,

hogy milyen ételeket szeret, direkt vettem egy magyarszakácskönyvet és a néger házvezetőnőm most ezt tanulmányozza.Azt mondta, hogy az anyja mindig magyarosan főzött neki.

– De hát ki volt az anyja? Miféle nő…?– Magyar nő… Mellrákban halt meg…Már ismét témánál voltak, ilyenkor Mildred valami ürüggyel

mindig abbahagyta a beszélgetést.Amit megígért Tamásnak, azt meg is tartotta. Nem árulta el

Beatrixnak, hogy a fiú anyja sohasem volt a felesége. Éppen ezértnem Barckerre bízták az adoptálási eljárás intézését. Hiába vanügyvédi titoktartás, ha Beatrix nagyon kíváncsi, biztos, hogy ki tudjaszedni Harryból az igazat.

Az adoptálás egyébként eléggé körülményes volt és részben azemigrációs hatóságokhoz tartozott. Tom Cunningham, Sydneybenszületett, ausztráliai állampolgár volt, Tóváry Tamás viszont mártizenöt éve felvette az amerikai állampolgárságot. Ha Katinkavalóban a felesége lett volna, az leegyszerűsítette volna az eljárást,de így meglehetősen komplikált volt.

Barcker szerencsére nem foglalkozott emigrációs ügyekkel és dr.Kékest ajánlotta Tamásnak, aki ezen a vonalon specializálta magát.Méghozzá magyar is volt, ezáltal még több bizalommal ment elhozzá.

Dr. Kékes Arnold irodája a Wall Streeten volt, egy vadonatújfelhőkarcoló huszadik emeletén. Elegáns várószoba, padlótólmennyezetig érő könyvtár, két titkárnő, egyik sem csinos, de igenudvariasak, halk szavúak.

Egyetlen percig sem kellett várakoznia, Barcker beszélte megszámára az időpontot.

Dr. Kékes szívélyesen elé sietett, és bevezette a dolgozószobájába.Itt hatalmas íróasztal, süppedő bőrfotelek, a falon drága faburkolat,berámázott diplomák, a főhelyen egy felnagyított fénykép, melyNelson Rockefellert ábrázolta, amint éppen kezet fog KékesArnolddal.

Ez jól mutatott, bár mindenki tisztában volt vele, hogy az alelnök,ha szavazókról van szó, már kormányzó korában is mosolyogvacsókolgatta a néger gyerekeket a Harlemben. Miért ne rázna kezetegy befolyásos magyar származású ügyvéddel…?

Kékes nem volt jóképű ember, festett fekete bajusza volt, erős

dioptriás szemüvege, a szája melletti két mély barázda nagyonöregítette. Ötven éves lehetett, vagy valamivel több. Nagyon jólszabott öltönyt viselt, feltűnő, drága nyakkendőt. Sűrű szőrrelbenőtt kezén nagyméretű, címeres pecsétgyűrű díszelgett.

Beszélgetés közben mindig forgatta a gyűrűt, vagyszórakozottságból, vagy hogy felhívja rá a figyelmet. Ahhoz, hogy eznem az ő családi címere, hanem a felesége nagyanyjától maradtmeg, senkinek semmi köze.

Nagyon gyors észjárású ember volt, azonnal megértette, amitTamás röviden előadott. Közben néhány adatot feljegyzett, az előttefekvő sárga papírra.

– Ha az ön fia örökölte a házat, amely jelenleg Mrs. Cunninghamnevén van, akkor az adoptálással várnunk kell. Ezt az eljárást mégúgy kell lefolytatnunk, hogy ő, mint Thomas Cunningham, atörvényes utód.

Törvényes…Itt következett az ügy kényesebbik része, és Tamás, mielőtt

belekezdett volna, leszögezte, hogy szeretné, ha ezt soha, senki nemtudná meg… Még Harry Barcker sem, akivel sok éve közelibarátságban vannak…

– Csodálom, hogy erre felhívja a figyelmemet! Van ügyvédi etika!Ez ugyanúgy köt, mint az orvosi titoktartás! Ugyanúgy…! Ha önelmegy egy orvoshoz és azt mondja neki, hogy húsz évvel ezelőttszifilisze volt, biztos benne, hogy az orvos ezt nem fogja elmesélni atársaságban. Nos, egy ügyvédben ugyanígy bízhat!

A hasonlat kissé ízléstelen volt, de meggyőzte Tamást.Igyekezett röviden, minden érzelem nélkül elmondani, amire

szükség volt. Jávor Csaba neve is szóba került.Az ügyvéd felfigyelt.– Jávor Csaba…? Ismertem őt! Együtt voltunk egy ideig

börtönben, nahát, kicsi a világ…! Én határátlépés kísérlete miatt

ültem, Csaba valamilyen komoly összeesküvés miatt. Nagyon rendesember volt, gyakran megosztotta velem a tisztasági csomagját,szalonna meg kockacukor volt benne. Egyszer láttam a feleségét is,egészen kislányos jelenség, csak sírt egyfolytában a látogatási időalatt…

– Látta Katinkát?– Igen, a Váci Fegyházban.Tamás ebben a pillanatban szinte közel érezte magához a festett

bajszú emberkét, legszívesebben megölelte volna.– Látta őt… – ismételte elérzékenyülten.A hangnem most egyszerre megváltozott. Már nemcsak rideg

adatokat mondott az ügyvédnek, de szívéből fakadó megjegyzéseketsem tartotta vissza.

Kékes is belemelegedett a beszélgetésbe. Kétszer is kerestéktelefonon, de utasította a titkárnőt, hogy ne zavarják, fontosbeszélgetése van.

– Már megismerkedhettünk volna előbb is – mondta Tamásnak.– Ugyanis ott voltunk Barckerék gardenpartiján, de ön, sajnos, nemjött el!

– Nem tudtam… Délelőtt Jerseyben voltam a temetőben, Katinkasírjánál…

Kékes megfelelően szomorú arcot vágott és forgatta apecsétgyűrűjét.

– Ami késik, nem múlik! Megtisztelnének, ha egyszer átjönnénekhozzánk vacsorára! A Park Avenue-n lakunk, közel önökhöz. Afeleségem is magyar és biztosan nagyon örülne! Imádja a magyartársaságot!

– Az én feleségem amerikai…– Tudom. Sőt azt is, hogy a híres Doyle professzor leánya.– Ezt honnan tudja?

– Harry Barcker nagy sznob! Még ki sem ittam az első koktélt,mikor közölte velem, hogy az egyik vendég gróf, a másik báró és afinom külsejű öregúr világhírű antropológus professzor.

– Ezek szerint a feleségemmel is találkozott?– Hozzá nem volt szerencsém! Azt mondták rosszul érzi magát, és

fent tartózkodott valamelyik hálószobában egész idő alatt.Még pár percig beszélgettek, a honorárium kérdése szóba sem

került. Tamás megígérte, hogy amint lesz rá alkalom, telefonálni fogés átmennek egy italra.

*

Kékesek pompás öröklakása a Park Avenue-n volt, egy olyan luxusépületben, ahol az előcsarnokban monitoron láthatták a bejövöket.Déli növények, modern szobrok, színesre megvilágított, csobogószökőkút és aranysujtásos, egyenruhás portások hada tette teljessé aképet.

Elég éles kontraszt volt a józsefvárosi társbérleti lakás után, ahol akoszos lépcsőházban gyalog kellett felmászni a negyedik emeletre,mert a lift az ostrom óta nem működött. Az udvarias portás helyettott a szemtelen házmester, aki nem köszönt vissza a lakóknak, mertpárttag volt és tudta, hogy félnek tőle.

Gyöngyi, ha néha visszagondolt ezekre az időkre, majdnemboldognak érezte magát, hogy kijött Amerikába. Majdnem…

Hamar beleszokott a gazdag környezetbe, szerette a szépáruházakat, ahol kedvére vásárolhatott, ruhákat, prémeket, drágaholmikat, szerette az új Cadillacjét, mindent szeretett, csak egyetnem bírt megszokni, képtelen volt elviselni Arnoldot, a férjét…

Szerencsére Kékes Arnold ezt egyáltalán nem vette észre. Büszkevolt az ő gyönyörű feleségére, aki húsz évvel fiatalabb nála. Sohanem is mert volna álmodni erről, hogy egy ilyen igazi úrilány lesz a

felesége… Szeszélyes, az igaz, néha furcsán viselkedik, na demindenkinek van valami hibája. Pont Gyöngyikének ne lenne?

Igyekezett minden kívánságát teljesíteni. Mikor azért nyafogott,hogy jó lenne a mamáját kihozatni, ezt is megtette. Elegáns lakástrendezett be számára, nem messze tőlük, a Lexington Avenue-n ésminden hónapban komoly összeget adott neki, hogy kényelmesenélhessen.

Természetesen Csakis Gyöngyike kedvéért, hogy ne legyen távol amamájától, ha annyira ragaszkodik hozzá.

Mikor a fülébe jutott, hogy a mama gúnyosan, csak úgy beszél rólaa háta mögött, hogy a „Klein úr”, ez szíven ütötte.

Hát ez a hála…?Akármit mondott volna, nem bántotta volna ennyire. Klein úr…Hogy szimatolta ki az öreg nő, honnan tudhatta meg? Persze

sűrűn levelez Pestre, és vannak ilyen peches véletlenek. Kékestvalóban Klein Arnoldnak hívták, az apja Klein úr, könyvelő volt aCorvin Áruházban.

Arnold nagyon jó eszű fiú volt, kitűnő tanuló és ambiciózus.Ügyvéd akart lenni és sikerült neki. A forradalom után kijöttAmerikába, már tudott angolul és könnyen letette itt is a vizsgákat,szinte csodával határos gyorsasággal csinált karriert. Míg a többijogot végzett magyar liftet kezelt, vagy tányért mosogatott, ő márönálló irodát nyitott.

Befutott, neves ügyvéd volt már, de még mindig nem nősült meg.Egyszerűen nem jutott ideje, hogy komolyabban foglalkozzonnőkkel. Csak átmeneti kalandjai voltak. Előfordult, hogy ajánlottakneki valakit, össze akarták hozni egy korban hozzá illő nővel.

Ki határozhatja meg, hogy ki illik hozzá korban?Már a negyvenes éveinek a közepén járt, de még mindig csakis

fiatal lányok vonzották.Akiknek bemutatták, csupa átjátszott, elvált vagy özvegy nő, ilyen

nem lett volna kedve elvenni. Már gazdag volt, már tudott volnanyújtani mindent egy feleségnek. De hol volt ez a valaki?

Már kezdett belenyugodni abba, hogy agglegény marad. Ez seolyan rossz, ha megengedheti magának, hogy bármikor a legszebbkétszáz dolláros lányt rendelje fel a lakására.

Ebben az időben még a Wall Street-i irodája közelében lakott,nem a Park Avenue-n.

Egy őszi délután, teljesen váratlanul, gyönyörű, fiatal magyar nőállított be hozzá.

Gyöngyi…Pestről jött, turista vízummal és szerette volna a hathetes

tartózkodási engedélyét meghosszabbíttatni. Ezért jött.– Az ügyvéd urat ajánlották…! Remélem tud segíteni nekem…?

XVII.

Gyöngyi mamája, a „a szép Szászné”, szinte fogalom volt a háborúelőtti Pesten. Ha végiglibegett a Váci utcai korzón, megfordultakutána és megcsodálták a csinos lábait. A Palatinus strandon, vagy aGellért hullámban kétrészes fürdőtrikóban vonzotta a pillantásokat.

– A legszebb asszony Pesten… – állapították meg róla.Mindig rengeteg udvarlója volt, de a férjét soha nem csalta meg

senkivel…Ezt sokszor kijelentette és voltak, akik el is hitték. De persze

voltak, akik nem…Romantikus szerelmek és izgalmas flörtök korszaka volt ez,

divatba jöttek a hangulatos, kis budai cukrászdák és a méghangulatosabb, budai legénylakások…

A szép Szászné férje szerencsére nem volt féltékeny. Fess embervolt, nagyon elegáns. Monoklit viselt, mint zsúrfiú kezdte, de

mellesleg titkár volt a minisztériumban és szépen haladt fel aszamárlépcsőn. Pár év és miniszteri tanácsos lesz, akkor pedig aszép Szászné, méltóságos asszony…

A háború előtt még lehetett utazni, nyáron Abbáziába mentek,télen síelni a Semmeringre, vagy Tirolba.

A minisztériumi fizetésből nem telt volna, de az ősi birtokból mégmegmaradt pár száz hold, azt kiadták bérbe, onnan jött a pénz.

Ötszobás lakás a Belvárosban, szakácsné, szobalány.A német Freulein csak később került a házhoz, mikor Gyöngyike

megszületett.Egyelőre a szép Szászné élte a világát, egy gyerek csak zavarta

volna.Megtanult autót vezetni és citromsárga Bugattijával száguldozott

a Belvárosban. A fényképe sűrűn megjelent a Színházi Életben és aTársaságban is. Mellesleg előkelőek is voltak, dr. Szász Iván, amonokliján kívül három jó hangzású előnevet is viselt, a nagybátyjafőispán volt.

– Isten nyugtassa a drága Kázmér bácsit…!Rájuk hagyhatta volna a kétezer holdat és nem a szakácsnéjára,

akit elvett a halálos ágyán…Európa felett már sötét felhők kezdtek gomolyogni, de hogy

vérzivatar és világháború lesz belőle, erre senki sem gondolt.Szép volt az élet! Villát vettek Almádiban, vitorlást is, mert szinte

egyik napról a másikra már nem lehetett Abbáziába se menni.Kitört a háború.Ivánnak nem kellett bevonulni, mert kiderült, hogy az egyik

szemére súlyosan rövidlátó, ezért hordja a monoklit, nem azelegancia miatt. Különben is nélkülözhetetlen volt aminisztériumban…

A szép Szászné, mint a többi társaságbeli hölgy, elvégezte az

önkéntes ápolónői tanfolyamot. Nagyon sikkesen állt rajta avöröskeresztes uniformis. Hetente háromszor belibegett a helyőrségikórházba, hogy cukorkát, cigarettát és biztató mosolyt osztogasson asebesült katonáknak.

Már jöttek Oroszországból, egyre több és több szállítmány…A szép Szászné, édes mosollyal hajolt a fiatal hadnagy fölé, akinek

mindkét lábát amputálták.– Semmi baj! Semmi baj…! – csicseregte neki.Cukorkát kínált a karpaszományos zászlósnak, ez csak intett, hogy

köszöni, nem kér. A gyomrát teljesen elvitte egy srapner,üvegcsövön keresztül táplálták alulról, ahová nem dughatta volna bea savanyú cukorkát…

A szép Szászné nem nagyon vált be a kórházban. Elsősorban nembírta elviselni a fertőtlenítő szerek szagát és a véres, gennyes, átázottkötésektől mindig hányingere támadt.

Állandóan émelygett, otthon is, már reggel, mikor felébredt.– Másállapotban vagyok! – állapította meg. Ivánnak nem szólt

semmit.A Belvárosban, egy kis eldugott utcában volt a kitűnő orvos, aki

pár száz pengőért elintézte az ilyesmit… De miért ne hagyná meg…?Gondosan átnézte a naptárát és megnyugodva látta, hogy ezúttal

semmi kétely nincs… Semmi.A legutóbbi udvarlója már hónapok óta fronton van, onnan írja a

lángoló hangú tábori lapokat. Persze Poste Restorante, nehogy Ivánkezébe kerüljön, vagy a cselédek lássák.

Az új fiúval még nincs semmi… Csak egy áttáncolt éjszakaAlmádiban, az Anna bálon. Csókok a holdfényes mólón, ártatlanrandevúk a Balaton parti halászcsárdában.

Harminc éves volt ezen a nyáron. Talán ez volt a fő ok, hogyelszánta magát a nagy lépésre, hogy egy gyereket szüljön.

Gyöngyike az elegáns Fasor Szanatóriumban látta meg anapvilágot. A szép Szászné saját monogramos, ötágú koronás, csipkeágyhuzatait húzatta be, úgy feküdt, körülvéve a virágerdőben, mintegy primadonna. Másnap már odarendelte a fodrásznőjét is,feltornyozott frizurával fogadta a látogatókat.

Nem telt bele három hét, már Angelo mesternél készültek az elsőfényképek, ahogy Madonna mosollyal tartja karjaiban Gyöngyikét.

Ez a kép, természetesen megjelent a Társaság című, exkluzívmagazinban.

Gyöngyike még pólyában volt, mikor a magyar dada helyettFreulein Helen jött a házhoz. Okleveles gyermek-kertésznő volt,nagydarab német lány, vaskos bokákkal és seszínű, világosszempillákkal. Előzőleg egy grófi családnál volt alkalmazott, egydunántúli kastélyban, három kis gróf csemetével foglalkozott.Kitűnő ajánlósorokat mutatott fel: becsületes, szorgalmas, tiszta ésfőleg gyermek-kedvelő.

Azt szerencsére nem írták be a bizonyítványba, hogy a parádéskocsis is kedvelte, ezért váltak meg tőle.

Freulein Helen nagyon jó volt, a pici Gyöngyike gyönyörűenfejlődött. A szép Szászné nem ért rá a gyerekkel foglalkozni,akárhogy imádta is, de lekötötte a társaság és az újabb és újabbudvarlók.

Háború volt, de az élet ment tovább. Legfeljebb a Gerbeaud-t nemvilágították ki egészen, és az ablakra fekete légópapírt ragasztottak.

Iván több időt töltött a gyermekszobában, mint az OrszágosKaszinóban. Lehet, hogy nem csak a kislányával hancúrozottszívesen, leguggolva a padlóra, a gumi állatokkal, mackókkaltelezsúfolt járókához, de Freulein Helen is vonzotta…

Mi volt rajta vonzó, rejtély. Nagy csontú, jelentéktelen lány, szélesarcán mindig ugyanaz a mosoly. Sötétkék szövet szoknyája feszült ahúsos, vastag combjain.

De fiatal volt és teljesen gátlástalan. Mindegy volt neki, hogy a

paraszt kocsis vagy a monoklis, előkelő osztálytanácsos úr…Férfi…Gyöngyike még nem volt kétéves amikor már hibátlanul beszélt

németül és érdeklődve hallgatta a Grimm meséket, amelyeket anagy, színes képeskönyvből a Freulein olvasott fel neki.

– Ugye értem is eljön majd a mesebeli herceg? – kérdezte sokszor.– Persze, hogy eljön! – nyugtatta meg a Freulein a gyereket.Ki láthat a jövőbe…?Ki sejthette volna, hogy Gyöngyike mesebeli hercege Klein Arnold

lesz…A sors furcsa tréfája lett volna, ha Arnold szemközt jön velük a

Kossuth Lajos utcán. De nem jöhetett, mert ez már a háború utolsóéve volt és valahová Lengyelországba vitték, mint sárga karszalagosmunkaszolgálatost. Szüleit és az egész Klein családot Auschwitzbahurcolták…

Gyöngyike kétéves volt, a születésnapjára a Gerbeaudbólrendeltek dobostortát.

Arnold huszonkettő volt és egy nagy nyers sárgarépát rágcsált,amit a szántóföldeken talált, aknaásás és hullaeltakarítás közben.

Hogy pontosan huszonöt év múlva együtt ünneplik aszületésnapját egy divatos New York-i night klubban – ezmeglehetősen hihetetlenül hangzott volna…

De az élet csakis hihetetlen dolgokat produkál. A háború véget ért.Teljes összeomlás, orosz megszállás. Nemcsak a lebombázott házakdőltek össze, de recsegve-ropogva törtek össze a felépített karrierekis. A szamárlétra, amelyen már csak egy fok hiányzott a miniszteritanácsossághoz, szintén összedőlt. Dr. Szász Ivánt elbocsátották.

Egy élet ambíciója, szorgalma, minden hiábavaló volt.Ilyen dzsentri, földesúr-ivadék, reakciós alak örülhetett, ha nem

internálják…!

Jöttek a minisztériumba a jó káderek, a kommunista pártmegbízható tagjai, azt hogy nem értettek semmihez, nem vettékszigorúan. Besúgókra volt szükség, nem szakemberekre.

Iván helyére beraktak egy embert, aki eddig az oroszkommandatúrán volt tolmács. A névtelen feljelentéseket fordítottaszorgalmasan, a legtöbbet ő maga küldte be.

Most tetszelgett magának, hogy ő miniszteri tanácsos. A felesége,egy patkányarcú, gnómszerű teremtés, csak azon siránkozott, hogyha nem lenne Népi Demokrácia, őt most a méltóságos asszony címilletné…

De, hogy akkor nem jutott volna be a Minisztériumba, arra nemgondolt.

A szép Szászné még mindig képtelen volt felfogni, hogy ígymegfordult a világ… Hogy minden odaveszett, Ivánt kirúgták azállásából, a birtokot államosították, az ötszobás Kossuth Lajos utcailakás egy részét kiigényelték. Egy részeges vasesztergályost raktakbe hozzájuk, akinek egy lompos, nagyszájú felesége volt és háromüvöltöző kölyke. Trágár szavakat ordítoztak, ezekkel közösen kelletthasználni a konyhát. A kölykök mindent elloptak, amit láttak, és haszólt a proli nőnek, az kikérte magának.

– Az elvtársnő ne fogja rá az én gyerekeimre, hogy megették azt afrancos csokoládét!

Elvtársnő…Egyszerűen így nevezte.A szakácsné és a szobalány már a bombázás alatt vidékre mentek,

de mit is kezdett volna velük?Csak Freulein Helen maradt meg hűségesen. Most ő végzett

minden házimunkát, még a főzést is.Ivánnak szerencsére volt bőven félretett Napóleon aranya, ezért

tudott mindig ennivalót szerezni. És az ékszereket is jól elrejtették,Almádin ásták el a kertben, majd azoknak az eladogatásából

valahogy meglesznek.Azt, hogy az almádi villába prolikat raknak be, akik a rózsakertben

krumplit akartak termelni és kapálás közben rábukkantak a kisvaskazettára, erre nem gondoltak.

Ez a kis vaskazetta tartotta őket vissza, hogy ne menjenek kikülföldre.

Hogy mennyit érhetnek az ékszerek, azt nem tudták pontosan. Dearra, hogy új egzisztenciát kezdjenek odakint, hogy ne egy szálruhában induljanak neki, talán elég lesz…

Hogy dr. Szász Iván bármilyen állást kapjon valahol, gondolnisem lehetett. Már nem viselt monoklit, csakis szemüveget. DeBilgeri csizmában, a kopott, zöld lódenkabátjában is túl elegáns, úrikülseje volt.

A szép Szászné, aki soha életében nem dolgozott, mit kezdhetettvolna? Nem értett semmihez. Zongorázni tudott, bridzselni, egykicsit beszélt franciául és angolul is.

Esetleg angol órákat adna…?Ez jó ötletnek látszott, mert Pesten elterjedt a remény, hogy majd

jönnek az amerikaiak és akkor elkotródnak az oroszok. Amerikaimegszállás lesz, addig guggolva is kibírjuk…!

Kik terjesztették ezeket a biztató híreket és kik hitték el?Ivánnak sikerült három növendéket szerezni, akik nagy kedvvel

kezdték el az angoltanulást. Hogy a szép Szászné maga sem tud, és aleghibásabb nyelvtanra oktatja őket, azt nem vették észre.

Az egyik növendék fiatal, bár táncosnő, aki remélte, hogy majdjönnek az amerikai katonák és azokat fogja szórakoztatni, nem azoroszokat. Csakis ilyesmit akart megtanulni, hogy: I love you! Giveme a kiss! Give me dollar!

A másik idősebb néni volt, akinek a fia Amerikában él és ő is odakészült.

A harmadik egy pincér, de ez kicsit már beszélt angolul, és

hamarosan rájött, hogy ő többet tud, mint a nagysága. Nem isfizetett semmit, sőt kijelentette, hogy fel fogja jelenteni őket, mertengedély nélkül nyelviskolát tartanak fent!

Még csak ez hiányzott!A szép Szásznénak már elment a kedve mindentől, ki sem mozdult

a lakásból. Csak két szoba volt az övék, a másik háromban avasesztergályos garázdálkodott.

Nem bírta őket elviselni, a szobába csináltatott egy gázrezsót ésinkább itt főztek, mint közösen ezekkel a tágas, szép konyhában.

Dosztojevszkij nyomortanyáit emlegette állandóan, mert ekkormég nem is sejtette, hogy mi az igazi nyomor…

Erre csak 1951 tavaszán jött rá, mikor kitelepítették őket. Tiszakörnyéki tanyán, egy romos házban helyezték el őket. A földönvoltak a fekhelyek, mint egy menhelyen. Denevérek huhogtak afejük felett, és mezei egerek kergetőztek a dohos szagúnagyszobában, ahol húszan aludtak összezsúfolódva. Öregek,fiatalok, férfiak, nők vegyesen.

Volt közöttük gróf, miniszter, magasabb rangú katonatiszt, defőleg földbirtokosok.

Szászék is a birtok miatt kerülhettek ide, mert az osztálytanácsosirang nem lett volna ok…

Kora hajnalban már kihajtották őket a rizsföldekre, ahol kínaikuliknak való munkát kellett végezni. A műtrágyás, combig érővízben, tűző, éles napsütésben hajladozva gyomlálták a rizsvetést.

A gátakon a felügyelő, egy ragyás képű cigány, durva szavakkal,borzalmas káromkodással hajszolta őket.

És ezt kellett Gyöngyikének hallgatni.Kilenc éves volt, fogékony lelkű kislány.És miket kellett látnia, mikor elvitték őket egy másik

rizsültetvényre, ahol egy hatalmas istállóban aludták, a bolhás,büdös lópokrócokon.

Az özvegy grófné, akiről tudták, hogy valamikor az Arizonábanvolt táncosnő, soha nem a saját fekhelyén aludt. Vendégszerepeltössze-vissza… Főleg húszéves fiúk pokróca alá menekült, azzal, hogyő nagyon fél…

Mitől félt?Azzal állandóan rémisztgették őket, hogy a vagonok már ott állnak

Szolnoknál és a munkaképes férfiakat majd elszállítjákOroszországba, bányába. A grófné attól félt talán, hogy ha a férfiakattényleg elviszik, unatkozni fog éjszakánként…?

De most nem unatkozott. Kéjes kis sikolyait mindenki hallhatta avaksötét iskolában.

Gyöngyike is.És a parasztlányokat meg legényeket, akik eljöttek a faluból, hogy

megbámulják az úri népet, amint dolgoznak és a cigány dirigáljaőket. Ezek meg a szalmakazlak között hancúroztak, a bokrok köztenyelegtek és nem nagyon zavartatták magukat…

Gyöngyike nagyon jó kislány volt és úgy tett, mintha nem venneészre semmit.

Két évig éltek kitelepítésben, aztán jött az amnesztia és mindenkimehetett, ahová akart. Kivéve persze Budapestre, mert onnan azilyen osztályidegen elemeket kitiltották.

A Kossuth Lajos utcai lakást most már teljesen a részegvasesztergályos uralta. Odavette az ángyikáját, akinek sztahanovistavolt a férje, öt gyerekük is volt. Elképzelhető, hogy mit csináltak abútorokkal. Az ángyika Szászné ruháiban járt minden lelkiismeret-furdalás nélkül.

Almádiba mehettek volna, az lett volna a legjobb, de a villátállamosították, és jelenleg a párttitkár lakott benne. Aki állandóankijelentette, ha Szászék vissza mernének jönni, ő majd megöli őket…

Mert tud arról, hogy ékszereket és aranyat rejtegettek a kertben,amiket be kellett volna szolgáltatni.

Hogy hová lettek az ékszerek, arról nem beszélt. Nyilván az előzőlakókkal, akik kiásták a ládikát, jó egyezséget kötött.

Végül egy Pest környéki kis sváb faluba költöztek, egyparasztházba. Az öreg néni a tiszta szobát adta ki nekik, aholemeletesre tornyozott, dunyhás ágyban aludtak és búbos kemencepadkáján melegedtek.

Gyöngyike itt járt iskolába a sváb parasztgyerekekkel. Mégszerencse, hogy tudott németül és így valahogy megértette abeszédüket, ami ugyan erősen különbözött a Freulein drezdai németkiejtésétől.

Freulein Helen visszament Németországba és egyszer írt is nekik.Megismerkedett egy amerikai katonával, aki talán elveszi és majdkiviszi Amerikába.

Dr. Szász Iván minden nap bejárt Pestre a helyi vonattal, éspróbálkozott mindenfélével. Semmi sem sikerült.

Legfeljebb éjjeli őrnek vették volna fel vagy kőműves munkára.Két évbe telt, amíg tudott egy raktárosi állást szerezni, valamilyen

textil üzemben. Ekkor a tilalom is enyhült és visszaköltözhettekPestre.

A józsefvárosi ócska bérkaszárnyában, a gangra nyíló, szűk, kiskétszobás lakás, szinte álomnak tűnt a kitelepítés évei és a svábparasztház után.

Pest…!Megint Pesten lehettek.A szép Szászné már nem volt szép, de újra feléledt. Régi

ismerősökkel találkozott, még a Gerbeaudba is beült néha.A nyomorúságos udvari lakást igyekezett barátságosabbá

varázsolni, képes volt elmenni a Kossuth Lajos utcába ésvisszakönyörögni a saját bútorai közül néhány darabot. Az ángyikanem volt olyan ellenséges, mint a vasesztergályosné, és az elnyűttrekamiét és az antik komódot odaadta.

Már vendégeket is hívtak néha, de legfeljebb két házaspár fért el.Csak kávét kínáltak és szendvicseket, feltéve, ha lehetett parizertkapni a sarki közértben.

Ilyenkor mindig nosztalgiával gondoltak a múltra, mikor fényeszsúrokat rendeztek, a hatalmas üvegajtókat széthúzva a szalon, azúriszoba és az ebédlő között.

Előfordult, hogy több mint negyven vendég volt náluk.Zongoristát és dizőzt szerződtettek, a meleg és hidegtálakat aGundeltől rendelték.

– A mostani életformánk tulajdonképpen paródiája a réginek –jegyezte meg Iván gyakran.

De úgy látszik már beletörődött ebbe az életformába, mert 1956-ban, mikor a szabadságharc után mindenki elmenekült és itt voltvégre a nagy alkalom, ő maradni akart.

– Ilyen betegen nem indulhatok el…!Lehet, hogy csak kifogás volt, már nem érzett elég energiát

magában, hogy nekivágjon a világnak. Egy ilyen feleséggel, aki sohaéletében nem dolgozott, mit kezdene az idegenben…?

Erősen köhécselt az utóbbi időben, nem fűtötték a raktárt, aholdolgozott.

Szikár ember volt mindig, de most csontváz soványnak tűnt. Akörzeti orvos kórházba utalta, ahol hetekig ott tartották atüdőosztályon. És éppen ezek voltak azok a hetek, amikor mennilehetett volna.

December végén már Istenkísértés volt… Az osztrák határon nagyhavazások kezdődtek, Sopronban újabb és újabb orosz csapatokatszállítottak, ezekkel erősítették meg a magyar határőrséget.

– Itt rekedtünk…Ezt mondogatta a szép Szászné mindenkinek, aki csodálkozott

azon, hogy pont ők nem mentek el. Pont ők, akiktől mindentelvettek a kommunisták, akiket már semmi sem kötött ide… Vagy

mégis…?A nyomorult kis lakás a Józsefvárosban, és a rosszul fizetett

raktárnoki állás, a körzeti orvos, aki régi barát volt és soron kívülbeutalta a tüdőszanatóriumba.

– Miattad maradtunk itt! Miattad…!Szemrehányás volt minden szava, mártírnak érezte magát, isteni,

ragyogó élet vár volna rájuk Nyugaton, hiszen tud németül,franciául, angolul is. És Gyöngyike, milyen jövője lettvolna…! Tizennégy éves, mi vár rá itthon…?

Iván időnként felerősödött, mintha teljesen rendbejött volna,aztán megint kezdődött a köhögés, alattomos kis hőemelkedések.

Menthetetlen volt, de szerencsére nem tudta. Bizakodott,tervezgetett, ha Gyöngyike bejött hozzá látogatóba, mindigmosolygott rá Három évvel a forradalom után meghalt.

A szép Szászné fekete fátylakban zokogott a ravatalnál, de már atemetésen is arról beszélt, hogy:

– Milyen tragikus ez, miatta maradtunk itt… Csakis miatta ésmost meghalt nekem!

XVIII.

Hogy került Gyöngyi mégis Amerikába?Már régen letettek arról, hogy a nagy vágyuk valaha teljesüljön:

Amerikába menni!Dr. Szász Iván halála után teljesen bizonytalanságban éltek.

Gyöngyi tizenhét éves volt, a következő évben érettségizett. Aztánszíniiskolába akart beiratkozni, mert erre beszélték rá. Szép volt, jómozgású, jó alakú, csak éppen tehetségtelen.

Nagy csalódás volt, hogy nem vették fel, mert már annyirabeleélte magát, hogy színésznő lesz.

A szép Szászné, mint minden anya, elfogult volt vele és meg voltgyőződve arról, hogy Gyöngyit kizárólag azért utasították vissza,mert osztályidegen, mert úrilány…

Lehet, hogy részben igaza volt.Gyöngyi statisztálni jelentkezett a filmgyárba és ott alkalmazták.

Elég magas napidíjat kapott, de amíg bejutott az illetékesrendezőhöz, addig néhány férfival fel kellett vennie akapcsolatot. Szerkesztő, segédrendező, fényképész – ezektermészetesnek vették, hogy felrendeljék egy kis megbeszélésre alakásukra… Ha nősek voltak, az irodájuk díványa is megfelelt…

A szép Szásznénak erről fogalma sem volt.Mikor Gyöngyi kezdett éjfél után hazajárni és mindig különböző

férfiak kísérték haza, különböző autókból szállt ki a ház előtt, mégakkor sem gondolt semmire.

Az első emeleten lakott egy vénkisasszony, nyugalmazott iskola-igazgatónő. Ennek semmi más dolga nem volt, minthogy amolyrágta, plüss függöny mögül leselkedett az utcára, és figyelte, kimikor jön és mikor megy.

A szép Szászné néha behívta kávéra és ilyenkor friss, foszlóskaláccsal is kínálta.

Meglepő volt, amikor minden előzmény nélkül azt mondta:– Ha már Gyöngyike ilyen ledér életet él, legalább lenne pénze!A szép Szászné kezéből majdnem kiesett a herendi kávéscsésze.– Ledér…? Az én Gyöngyikém?Soha többé nem állt szóba a vén satrafával, aki ilyet merészelt

mondani.De most már figyelte a lányát, a gyanú élt benne.Tényleg, miért jár ilyen későn haza…? Meddig tartanak a próbák,

a filmfelvételek? Miért kell ahhoz a fényképészhez folyton felmenni?És főleg, miért hord a kis egyszerű szövetruhája alatt ilyen fekete

csipke melltartót és fekete harisnyakötőt. Egy úrilánynak ilyen kacérholmik egyáltalán nem valók. Lehet, hogy ez a divat…? És a közösöltözőben a többi lánnyal Gyöngyike sem akar lemaradni, ő is sikkesakar lenni.

A szép Szászné így próbálta megnyugtatni magát, és soha nem tettmegjegyzést, nem faggatta – talán attól félt, hogy olyan választ kap,amit képtelen elviselni…

Legjobb a struccpolitika, úgy tett, mintha nem venne észresemmit.

Gyöngyi hazaadta a pénzt, amint a filmgyárban kapott. A nyugdíj,amit a minisztériumból nagy nehezen kiharcolt, nevetségesen kevésvolt. Szép Szászné tehát újra elkezdett angol órákat adni, de csak kétjelentkező akadt.

A házban volt egy trafik, itt ez állt a cirkalmas betűkkel írtcédulán: Angoltanítás Olcsón, bevált módszerrel: Ötödik emeletkilenc A trafikos, egy féllábú, öreg bácsi, rendkívül előzékeny voltvelük. Gyöngyike innen intézte a telefonjait és itt hívták fel azismerősei. Az öreg ilyenkor besántikált az udvarra és onnan kiabáltfel: Szász kisasszony! Telefon!

Sok évvel később, New Yorkban, ezt élvezte a legjobban, a sajáttelefont. Hogy feküdhet az ágyában kényelmesen és csak felveszi akagylót.

Egyelőre a trafikba kellett lerohanni, és ott is olyan hangnembenbeszélni, hogy azt mindenki hallhassa. A trafikos bácsitól kezdve abent ácsorgó vevőkig, a ház lakói közül sokan bementek, vettek egypakli cigarettát és közben átnézték a Népszabadságot is potyán.Ezek érdeklődéssel füleltek, hogy miket beszél ez a széplány, akirőlannyi mindent suttognak.

A film forgatását már befejezték és egy ideig nem volt szükségstatisztálásra. Gyöngyi elhatározta, hogy manöken lesz, és sikerült isegy áruház divatbemutatóján szerepelni, de ez is csak alkalmi állásvolt. Aztán elment kávéfőzőnek egy presszóba – szép Szásznénak

tetszett legkevésbé.Borravalókat kap, mint egy pincérnő…! Miért nem akar egy

komoly, rendes, irodai foglalkozás után nézni, ahol délután ötkorbefejezi a munkát és hazajöhet.

A presszóból késő éjjel jött meg, akkor átaludta a fél délelőttöt.Micsoda életmód, egy úrilánynak…!Múltak az évek. Gyöngyike már huszonhárom éves volt, mikor

végre valahára felbukkant egy rendes fiú be úgy látszik komolyanszerelmes volt.

Megszűntek a telefonüzenetek, csak egy valaki létezett számára –Pista.

Csinos, szőke fiú volt, gépészmérnöknek készült, még egy éve volthátra a Műegyetemen. Huszonhárom éves volt ő is.

A motorkerékpárjával jött állandóan. Gyöngyi fölpattant mögé ahátsó ülésre és elrobogtak. Kirándulni, néhány napra a Balatonra…

Nyilván volt köztük valami, közös sátorban aludtak, Gyöngyi nemis titkolta.

Ilyenek a modern lányok, gondolta magában a szép Szászné ésmegpróbált megalkudni a helyzettel.

– Imádom Pistát! És jövőre, ha megkapja a diplomáját, azonnalösszeházasodunk!

Ez jól hangzott és a fiú nemcsak jóképű, de kedves is. És egygépészmérnöknek mindig van jövője, még a kommunizmusban is.

Egy vasárnap délután Gyöngyike gondosan felöltőzött, de nemfestette ki magát, csak egy kevés rúzst tett a szájára.

– Ma elvisz Pista a szüleihez, bemutatni! Azt mondja, kicsitrégimódiak, jobban fogok nekik tetszeni, ha szolidan nézek ki!

– Mivel foglalkoznak a szülei? Ezt már többször is meg akartamkérdezni! És hol laknak?

– Pestszentlőrincen. Saját házuk van és ott a műhely is.

– Milyen műhely?– Cipész. Maszek.– Mint mondasz? Suszter?– Igen. Na és…?– Úrjézus! Te egy suszter fiához akarsz feleségül menni?– Miért ne, ha szeretem!– Gyöngyikém, az Isten áldjon meg, gondolkozz! Kik voltunk

mi…? Szegény apád megfordulna a sírjában…!Gyöngyi elsápadt, még soha nem szállt szembe az anyjával,

mindig kímélte, mindig tapintatos volt vele szemben. De mostfelháborodott.

– Ha szegény Apu nem fordult volna meg a sírjában, mikormindenkivel lefeküdtem, hogy bejuthassak a filmgyárba, akkor mostsem fog! Szeretem Pistát és biztos, hogy a suszterékat is meg fogomszeretni…!

Bevágta maga mögött az ajtót és lerohant.A ház előtt már várt rá a motorbiciklijéhez támaszkodva Pista. És

Pestszentlőrincen vártak rá a szülők, habos tortával, ünneplőruhában és nagyon kíváncsian.

Vajon milyen lányt hoz haza Pistuka?

*

A házasságból mégsem lett semmi. Nem azért, mert suszter voltaz apa, de valahogy vége lett a szerelemnek. Mégpedig Pistarészéről…

A Műegyetemen megismerkedett egy lánnyal és egyre ritkábbanjött el Gyöngyikéért, végül teljesen elmaradt.

– Vége a dalnak… – jelentette be keserűen Gyöngyi és sokáig nem

tudott magához térni a csalódástól.Aztán jöttek újabb és újabb férfiak. Néha beült valamelyik Duna-

parti hotelbe és ott ismerkedett. Ebben az időben megindult azidegenforgalom Pesten és a turisták szívesen ismerkedtek csinos,magyar nőcskékkel, és szívesen költöttek pár dollárt vagy németmárkát rájuk.

Egy külföldit kifogni…! Ez lett volna a nagy lehetőség…!De Gyöngyinek nem sikerült, csak futó kalandjai voltak, elvitték

vacsorázni, cigányzenés helyekre, azután felvitték ahotelszobájukba.

Többnyire visszautasította az invitálást, de ha tetszett az illető,akkor nem…

– Mi lett belőlem? – gondolta néha önkínzóan, de aztán vállatvont és tovább folytatta ezt az életmódot.

Már otthagyta a presszót, mert unta az intrikákat. A másikfelszolgálónak viszonya volt a vállalatvezetővel, közben összejátszotta főpincérrel, és loptak, csaltak, amennyit csak tudtak. Közben őútban volt nekik és igyekeztek kiutálni, ami sikerült is.

A filmgyárban most külföldi produkcióban forgattak egy filmet ésismét volt lehetőség statisztálásra. Gyöngyi tudott németül, sőt egykicsit angolul is megtanult – így azonnal felvették.

Titokban azt remélte, hogy egyszer feltűnik valakinek és rendesszerepet kap. Nemcsak egy estélyi ruhás hölgy lesz a báli tömegben,vagy fürdőtrikós lány a strandjelenet hátterében.

Ezek a filmszakmabeli tagok mindig biztatják az ilyen lányokat,üres ígéretekkel, bár előfordult már, hogy valakit tényleg kiemeltekés próbafelvételt is készítettek. De ez olyan ritkaság volt, mint afőnyeremény a sorsjátékon.

Gyöngyike huszonhét éves volt, mikor kihúzta a főnyereményt…De nem a filmgyárban.

A posta hozta és fantasztikus véletlen volt, hogy ezt az amerikai

levelet, ami a Kossuth Lajos utcai lakásba volt címezve, idekézbesítették.

Isteni szerencse volt, vagy nevezzük a Sors kezének.A régi házmester még emlékezett rájuk – „a Szászék, azok a

finom, úri népek, az osztálytanácsos úr, aki mindig annyi kapupénztadott, most milyen ronda, részeges melós lakik a lakásukban, aSzászékat meg elvitték, kitelepítették… Sok éve ennek, bizony sok!De aztán visszaengedték őket és a nagysága itt járt többször is,valami bútor ügyben és meg is hagyta a címét.”

A házmester kikereste a címet és így most megérkezett a levél.New Yorkból jött és a feladó Mrs. Helen McGinnis. Freulein

Helen…!Meghatódva olvasták a levelet, olyan hihetetlen volt, hogy valaki

ennyi év után egyszerre jelentkezik. Németül írt:

„Liebe Gnäedige Frau!Remélem levelem jó egészségben találja Mindhármukat. És azt is

remélem, hogy még nem felejtettek el engem! Én bizony sokatgondolok vissza a Budapesten töltött szép időkre, és a szomorúbbkorszakra is, amit Önökkel együtt átéltem!

Gyöngyikét, aki olyan aranyos kislány volt, már pólyásbabakorában is örökre a szívembe zártam! Bizonyára már férjhez mentés most neki is ilyen aranyos, szép gyermekei vannak.

Én már közel húsz éve, hogy Amerikába jöttem. Nem tudom,megkapták-e azt a levelemet, amit Münchenből írtam. Az álltbenne, hogy megismerkedtem egy Németországban szolgálatotteljesítő amerikai őrmesterrel, aki megszeretett és feleségül fogvenni. Mikor leszerelt, összeházasodtunk és azóta amerikaiasszony lett belőlem. Üzletünk van New Yorkban, nem vagyunktúlságosan jómódúak, de mindenre telik, ami szükséges. Még egynéger takarítónőm is van, úgyhogy nem sokat fáradok a

háztartással, inkább az üzletben segítek a férjemnek. Aszomszédban egy magyar fodrász van, mostanában nyitotta meg aszalonját. Mikor először átmentem hozzá és elmondtam, hogy sokévet töltöttem Magyarországon, egészen oda volt. Tőle tudtammeg sok mindent, és ami fontos, azt, hogy már lehet kiutazni,adnak útlevelet. Rögtön elhatároztam, ha ez így van, akkormeghívom Gyöngyikét, küldök neki repülőjegyet, és mindentelintézek, ami szükséges a kijöveteléhez. Elmondhatatlanul boldoglennék, ha viszontláthatnám!

Remélem, ennek semmi akadálya sincs. Ha kis gyerekei vannak,azokra biztosan szívesen vigyázna a nagyságos asszony…!

És egy hathetes kirándulás Amerikába, biztosan kellemeskikapcsolódás lenne! Teljes kényelmet tudnék nyújtani, különszoba, színes televízió – természetesen kocsink is van, és körülvinném a városban, megmutatnánk New York összesnevezetességét. A férjem, Jack, igen jó ember, németül is beszél, ő isnagyon fog örülni, ha megismerheti Gyöngyikét. Sokat meséltemneki Önökről, hogy úgy bántak velem, mint egy családtaggal, nemmint egy fizetett alkalmazottal.

Türelmetlenül várom a választ, amely remélem kedvező lesz ésígy, ha nem is az egész Szász családot, de legalább Gyöngyikéthamarosan viszontláthatom!

Sok szeretettel küldöm üdvözletemet a nagyságos asszonynak ésa doktor úrnak, és sokszor csókolom édes Gyöngyikét, hűségesHelenjük.”

Sírtak és nevettek.– Amerika! Amerika…!Szép Szászné még izgatottabb volt, mint Gyöngyi, mintha ő

készülne a nagy útra.– Ha szegény apád ezt megélhette volna…! Mindig nagyon

kedvelte Freulein Helent…! Most majd neki köszönhetjük, hogy

mégis kikerülünk Amerikába!– Kerülünk…! Csak engem hív!– Ez csupán részletkérdés! Majd fogsz egy férjet magadnak, aztán

kihozatsz engem is!

XIX.

Freulein Helen bizony alaposan megváltozott. Szerencsére küldöttnéhány fényképet magáról, különben Gyöngyi nem ismerte volnameg a Kennedy repülőtéren, ahol férjével, Jackkel együtt vártak rá.

Helen megőszült és a duplájára hízott. Olyan hatalmas termetevolt, hogy sokan a Szabadság szoborhoz hasonlíthatták. A férje, azex-őrmester, teljesen eltörpüli mellette.

Jack nagyon rendes, jóindulatú ember volt, aki igyekezett résztvenni a viszontlátás örömében.

Hatalmas virágcsokorral a kezében futkosott össze vissza, hogypontosan megkérdezze, mikor érkezik a KLM-gép Budapestről.

Közben, hogy erőt merítsen, benézett a bárba is, és felhajtott egy-egy whiskyt.

– Már megint ittál! – szidta le Helen. – Árad belőled azalkoholszag, mint fog Gyöngyike gondolni rólad?!

Az utóbbi hetekben, csakis ez volt a mottó. Hogy vajon mit gondolmajd Gyöngyike. Ezért festették ki az egész lakást, tettek újfüggönyöket a vendégszobába, az autó üléseire is új huzatotcsináltattak és ami a legfontosabb volt, már hetekkel előremegrendelték a jegyeket a legjobb Broadway-i színházba.

A viszontlátás könnyei után jött a nagy beszámoló. Évtizedekeseményeit percek alatt elmondani, erre csak nők képesek.

Jack McGinnis vezette a kocsit, néha megpróbált hátraszólni,hogy ez milyen híd, vagy milyen felhőkarcoló, de mintha nem is

hallották volna. Teljesen elmerültek a beszédben, főleg Gyöngyibeszélt, elmondta a kitelepítést, aztán a sváb falut, ahol laktak, azapja betegeskedését és halálát, a józsefvárosi kis csúnya lakást, afilmgyárat. Sok mindent kihagyott, amiről jobb, ha nem tudFreulein Helen…

– Csak csodálom, hogy nem mentél férjhez, hiszen olyancsodaszép vagy!

– Volt vőlegényem, nagyon szerettem… De anyám ellenezte, mertegy cipész fia volt.

– Hát igen, a nagyságos asszony mindig nagyon büszke asszonyvolt… – jegyezte meg Helen, de hogy ezt elismeréssel mondta, vagyrosszallón, azt nehéz lett volna megállapítani.

Gyöngyike szobáját is virágokkal díszítették fel. Pompás antik,kínai vázákban illatoztak a szegfűk. A szoba kicsi volt, a színestelevízió óriásnak tűnt benne. A falon kristály kandeláberek, az ágyfelett szentképek, faragott arany keretekben, egy vitrin telis-teleporcelán figurákkal, még ezenfelül két szobrocska is volt a szobában,alig lehetett megmozdulni, az ember félt, hogy lever valamit.

– Nos, hogy tetszik nálunk? Meg vagy elégedve a szobáddal?– Nagyon, nagyon…! Igazán köszönöm, ennyi jóság, kedvesség,

meg sem érdemlem…!Az ablakok a Third Avenue-ra nyíltak. Öreg ház volt ez, a második

emeleten laktak, ugyanennek a háznak a földszintjén volt az üzletük:antik kereskedés.

Ebbe a szakmába születni kell. Apáról fiúra száll az ilyen bolt ésvannak családok, akiknek sikerült meggazdagodni belőle, aztánszégyellték, hogy így kezdték. Nagy, elegáns áruházat nyitottak ésigyekeztek letagadni, hogy valamikor a Salvation Army számárakidobott, törött lábú székeket szedték össze és a padlásokon felejtettlomokat, ahol akadt itt-ott használható régi csillár, vagy megfakultgobelin kép.

A McGinnis házaspár nagyon olcsón jutott hozzá ehhez az

üzlethez. Alkalmi vétel volt és főleg Helennek tetszett a gondolat,hogy üzletet nyissanak. Az ex-őrmesternek csak meg kellett tanulnia káromkodás helyett az esküdözést. Megesküdni a vevőknek, hogyaz ikon, amit a kirakatban látott meg, valóban Oroszországból kerültide és egykor Péter cár téli palotájában díszelgett a falon.

Igazolásul egy kéznél lévő nagyítóval megmutatta a cirillírást,amely alig láthatón volt bevésve a hátlapon.

Helen nagyon ügyes volt, megtalálta a beszerzési forrásokat.Brooklynban az öreg pajeszos bácsit, aki az ikonokat gyártotta és hakülön két dollárt ígértek neki, hosszabb cirill betűs szöveget isgravírozott bele. Csak az volt fontos, hogy ne vegye észre, hogyHelen német. Isten őrizz! Rögtön nácinak gondolta volna, akivelnem akar semmiféle kapcsolatot. Az olasz, aki New Jersey-bencsinálta az antik kínai vázákat, szintén nem szerette a németeket.

A háború után mindenki Hitlert szidta és az utálatukat,megvetésüket minden németre kiterjesztették.

Sok barátja és rokona sem tudta megbocsátani Jacknek, hogy egynémet, „náci” nőt hozott magával.

Helen hiába is magyarázta volna nekik, hogy már a háború előtt isMagyarországon élt, soha nem rajongott Hitlerért – úgysem hittékvolna el neki.

Eleinte nagyon bántotta ez, de aztán igyekezett beletörődni. Afontos, hogy jól megvannak Jackkel és az üzlet is beindult.

Rengeteg holmit raktároztak, alig fért el a kis helyiségben. Apolcokon összezsúfolva jól megfértek a Madonna szobrocskák azelefántcsont Buddhákkal, a sokkarú Sivah istennők és ezüstözöttSzent Antal szobrok. Faragott angyalkák, lámpát tartó szerencsefigurák, volt mindenből bő választék.

Helen igazi német szívóssággal dolgozott, tulajdonképpen mindenaz ő érdeme volt. A vevőkkel is többnyire ő foglalkozott.

Jack kezdett ellustulni, kijárt a lóversenyre vagy a sarki bárbaniszogatott, és ott tárgyalta meg a következő futamok esélyeit.

Lassacskán szerepet cseréltek. Helen lett az őrmester, legalábbisolyan stílusban dirigálta a férjét. Jack, ha többet ivott, mint kellene,vagy többet veszített a lovakon, bűnbánóan behúzta a nyakát.

Soha nem bánta meg, hogy elvette a nagydarab német nőt, akiakkor Münchenben a többi amerikai katonának is annyira tetszett.Szőke volt, dús keblű és olyan kedvesen mosolygott mindenkire.Jackre is… Lehet, hogy ez a kedves mosoly vonzotta be a vevőket azüzletbe. Mert hiszen majdnem minden házban volt antik bolt aThird Avenue-n.

A vevőkhöz türelem is kellett, máshonnan már rég kidobták volnaa lengyel grófnét, aki minden reggel bejött, alighogy felhúzták arolót. Egy miniatűr ikonra alkudozott, és hosszas fontolgatás utánvégre megvette. Néhány nap múlva visszahozta, hogy ki akarjacserélni.

Ismét napokon át válogatott, Helen előzékenyen mutatta megneki a raktáron lévő összes ikont. Ezúttal egy sokkal drágább darabnyerte meg a tetszését, de ugyanannyiért akarta megkapni. Helenebbe is belement, mert már kezdte unni a szerencsétlen grófnét, akiilyenkor reggel a munkahelyéről ment haza és tele volt panasszal.

Kisegítő ápolónő volt, egész éjjel virrasztott egy félig béna, agghölgy mellett, soha nem mert elbóbiskolni, mert nem tudhatta,mikor kell alátolni az ágytálat. Ez a megalázó foglalkozáselkeserítette. Hogy grófné létére, ilyen gusztustalan munkát végez.Azt már elfelejtette, hogy mielőtt a lezüllött gróffal összekerült,egyszerű cselédlány volt és nem csillagkeresztes hölgy.

Hogy miért pont ikont akart vásárolni, az sosem derült ki. Az sem,hogy miért gondolta meg magát, mert neki mégsem kell az ikon,inkább kéri vissza a pénzt.

Éppen Jack volt bent az üzletben és nagyon megdühödött. De apénzt visszaadta, azzal a feltétellel, hogy többé nem jön be hozzájuk.

Nem is jött szegényke, messziről elkerülte a Third Avenue-t…Fél évvel később, pár soros hírben olvasták, hogy öngyilkos lett.

Felakasztotta magát. Még azt is írta a Daily News, hogy a gróf,valamilyen Sztanyiszlav megszökött, elhagyta.

A macska szagú lakásban, három kiéhezett sziámi macskát ésnegyven miniatűr ikont találtak…

Ilyen történetekkel szórakoztatta Helen, ha már kifogytak atémákból. De ez ritkán fordult elő, többnyire fél éjszakán átbeszélgettek.

Majdnem minden este színházba mentek, csak ketten. Jacktermészetesen otthon maradt. Az ex-őrmestert nem érdekelte semShakespeare, sem a divatos vígjátékok, amiben olyan szavakatmondanak ki, amelyeket csak a kaszárnya folyosóra firkáltak fel aneveletlen újoncok.

Az egyik zenés darabban meztelen szereplők is voltak, táncosnőkés táncosok is, minden fügefalevél nélkül.

Gyöngyi meg volt rökönyödve. Ha azt majd elmondja Pesten, nemfogják elhinni.

Pest…Közeledett a visszautazás dátuma, hihetetlenül gyorsan szaladtak

a hetek. És sehol senki a láthatáron, aki elvenné feleségül, hogy ittmaradhasson Amerikában…

Mamának nagy csalódás lesz, hiszen annyira beleélte magát ebbea tervbe.

De sajnos a Third Avenue-n nem szaladgáltak a nőtlen, fiatalmilliomosok, akik első látásra beleszeretnek Gyöngyikébe. És avárosnéző túrákon, ahová Helen befizetett számára, sem akadtsenki. Főleg szörnyű vénkisasszonyokkal volt zsúfolva a „Greyhund”busz, akik minden percben kérdésekkel ostromolták a szerencsétlenvezetőt.

A „Circle Line” hajójáraton, amely körülment Manhattan körül,elviselhetetlen volt a tömeg, a zaj és főleg a rengeteg néger, akikállandóan énekeltek.

Gyöngyi már mindent látott New Yorkban, az Empire StateBuildingtől kezdte, a Radio City Musik Hallig, a RockefellerCentertől a Lincoln Centerig – csak éppen egyet nem látott, ami alegfontosabb lett volna, azt a bizonyos férfit, akivel érdemes lennemegismerkedni.

Helen és Jack nem jártak társaságba, erre nem jutott az idejükből.Lekötötte őket az üzletük, ha az ex-őrmester szórakozni akart,kiment a lóversenyre. Néhány házaspárt ismertek, de ezeket Helennem tartotta méltónak arra, hogy megismertesse Gyöngyikével.

– Egyszerűbb emberek! – mondta lenéző legyintéssel.Titokban a férjét is lenézte, mert hiszen valamikor finomabb

körökben volt otthonos. A dunántúli grófi kastélyban, na megSzászéknál a Kossuth Lajos utcában.

A parádés kocsist már rég elfelejtette és a sok, különböző amerikaikatonát is Münchenben…

Gyöngyike számára szerette volna előkeríteni a mesebeli herceget,de az nem volt sehol…

Egyik délben – akkor már csak tíz nap volt a visszautazásig, egyelég kellemes külsejű fiatalember tévedt be az üzletbe. Véletlen volt,hogy Gyöngyi egyedül volt benn. Helen a szupermarketbe ment ésJack kihasználta az alkalmat, elszaladt, hogy kössön néhányfogadást az ügetőn.

A fiatalember Buddha szobrok iránt érdeklődött, egyet látott akirakatban. Bár az is lehet, hogy Gyöngyit látta meg a kirakaton át.Beszélgetni kezdtek.

Gyöngyi nem tudta az árakat, rögtön megmondta hogy ő csakvendég itt, majd jön a tulajdonos, addig kis türelmet kér.

– Érdekes akcentussal beszél! Hová való?– Magyar vagyok, Budapestről jöttem!– Óh, ezt rögtön kitalálhattam volna, pont olyan a kiejtése, mint

Gábor Zsazsának! És a magyar nők híresek a szépségükről!

A fiatalember elragadtatással bámulta Gyöngyit, egészenelfeledkezett a Buddháról. Csak mikor Helen visszajött, akkorkérdezte meg az árakat.

Egy tízdolláros kis gipsz szobrocskát választott, meri az volt alegolcsóbb.

– Egy kollégámnak lesz, nászajándék! Remélem, ha majd énnősülök, praktikusabb ajándékot kapok. Megjegyzem, most mársietnem kell, mert ez az ebédidőm, vissza kell mennem ahivatalomba!

Helen és Gyöngyi összenéztek. Pontosan ugyanazt gondolták…Felesége nincs, állása van…

Igen, ezzel a fiúval érdemes foglalkozni. A Jóisten vezérelte be ideaz üzletbe. Illetve, a jó Buddha…

Miközben Helen gyönyörűen becsomagolta a szobrocskát, különaranyszalaggal átkötve a kis dobozt, a fiatalember félénkenérdeklődött, hogy Gyöngyi esténként nem unatkozik-e, mertszívesen elvinné vacsorázni, nagyon megtisztelné, ha elfogadná ameghívását.

Újabb összenézés.Udvarias, jó modorú fiatalember, állapította meg Helen és nem

volt semmi kifogása az ellen, hogy már este elvigye Gyöngyikét.Pontosan fél nyolckor ott állt az üzlet előtt az utcán. Figyelték az

emeleti lakásból, ahogy rágyújt egy cigarettára, ahogy idegesennézegeti a karóráját.

– Kedves fiúnak látszik…! Lehet, hogy első látásra beléd szeretett,vannak ilyen csodák! És ha nem is milliomos, de egy nagy lehetőséglenne, hogy itt maradhass Amerikában…!

Pár percig még váratták, hadd izguljon, hogy Gyöngyi mégse jön,hogy esetleg meggondolta magát, annál jobban fog örülni, hameglátja.

Alex, így hívták a fiút, tényleg nagyon örült, megdicsérte a szép

ruháját. Ezt ma délután vették a Bloomingdale-nél, mert fontos volt,hogy Gyöngyi elegáns is legyen, ha valami sikkes helyre viszikvacsorázni.

Sikkes hely…?Egy áporodott sörszagú, német vendéglőbe mentek, ahol vágni

lehetett a füstöt, a kétes tisztaságú, kockás abroszon sóskiflimorzsák voltak, a háttérben kéttagú sramli zenekar játszott. Egypruszlikos pincérnő elébük lökte az étlapot, amit Alex gondosanáttanulmányozott anélkül, hogy őt is megkérdezte volna, valamikáposztás húst rendelt.

Gyöngyi egyetlen pillantást vetett az étlapra, és látta, hogy az volta legolcsóbb.

– Bort óhajt vagy sört?– Csak szódavizet kérek…Még el sem kezdték az evést; mikor egy fiatal lány jött oda,

megcsókolta Alexet és leült az asztalukhoz.– Juanita vagyok! – mutatkozott be Gyöngyinek.Fényes, hosszú, fekete haja volt, sovány arca. Óriási,

abnormálisan csillogó fekete szemei körül elmosódott, zöldes festék.Ezüst karikát viselt a fülében, olajos barna bőrével olyan volt, mintegy cigánylány.

– Juanita Puerto Rico-i! – monda Alex, miközben megrendelteszámára is a káposztás húst.

Gyöngyi csodálkozott. Erről nem volt szó, hogy másokkal is együttfognak vacsorázni. És vajon milyen lehet ennek a lánynak, apartnere, az udvarlója?

Most, hogy jobban megnézte, észrevette, mennyire ápolatlan. Akörmein sötétvörös lakk töredezve, vékony, barna csuklójánkarkötők tömkelege. Virágmintás ruhája átnedvesedve tapadt rá, aparfümjén átütött az izzadtság szaga. Ha kinyitotta a száját,látszottak rendetlen, hiányos fogai, ahogy mohón ette a káposztát,

majd két nagy tortaszeletet is rendelt.Közben sűrűn töltött magának a vörösborból, és ahányszor ivott,

mindig odakoccintotta a poharát Alexéhez.– Chirio! Chirio!Már a vacsora végénél jártak, de az udvarlója még mindig nem

mutatkozott.– Szereti a kávét? – érdeklődött Alex.– Igen, azt fogok inni!– Akkor máris elmegyünk innen, mert itt gyalázatos a kávé! Majd

egy remek presszókávét iszunk, meg lesz elégedve!Intett a pincérnőnek, aki a fizetés után, megvető arccal söpörte be

az asztalon hagyott egydollárost.– Hová megyünk? – érdeklődött Gyöngyi, mikor hármasban

elindultak a 86. utcában.Most már biztos volt benne, hogy valami kávéházba mennek,

esetleg táncos helyre és ennek az izzadt szagú Juanitának a partnereott fog várni rájuk. Legszívesebben nem is ment volnavelük. Teljesen elment a kedve ettől a fiútól, aki olyan hülye, hogy azelső randevújukra másokat is hív.

Néhány háztömbnyit mentek, aztán befordultak a 90. utcába. Egykopott ház előtt álltak meg. Alex kihalászta a kulcsait a zsebéből.

Se presszó, se bár nem volt itt. Semmi, csak a sötét kapualj,néhány lépcsőfokkal mélyebben, mint a járda.

– Hová megyünk? – kérdezte megrökönyödve.– Az én lakásomra! – mondta Alex magától értetődőn. – Isteni

kávét főzök magának és megkóstolhatja a marihuánát is. Nemfogunk unatkozni, az biztos! Hármasban az ágyban…! Juanita olyan,mint egy kis tigris, majd meglátja…!

Juanita most belekarolt Gyöngyibe és valamit mondott spanyolul.Már az érintésétől is undor fogta el, utálat.

Kitépte a karját és anélkül, hogy egy szót szólt volna, elkezdettfutni a sötét utcán. Fogalma sem volt, hogy merre van, ismeretlenvolt neki ez a környék, lehet, hogy rossz irányba rohant, mert akövetkező utcában csak négereket látott, ez már talán a Harlemlenne…?

Szerencsére egy üres taxi közeledett, abba bedobta magát. Zihálvamondta a címet.

– Ilyen hamar hazajöttél? – csodálkozott Helen. – Nem voltkellemes az este?

– Nem kimondottan…

XX.

Akik hisznek a véletlenekben, azoknak valóban a véletlen irányítjaa sorsukat. Gyöngyi hitt.

Mikor bement a szomszédba, a magyar fodrászhoz, egyúttalbúcsúzott is.

– Ma jöttem utoljára Flórián úr! A jövő héten már sajnos visszakell utaznom! A hathetes vízum lejár.

– Meg lehet azt hosszabbíttatni! Én két éve hozattam ki arokonomat, ő is látogató vízummal jött és még mindig itt van! Egy jóügyvéd ezt elintézi!

Flórián úr tudott is rögtön egy ügyvédet ajánlani. Méghozzámagyar! Nagyon finom ember! Dr. Kékes Arnold.

Így került Gyöngyi a Wall Street-i irodába…Az ügyvéd jó ideig várakoztatta, mások voltak bent nála.

Unalmában a magazinokat lapozgatta, egy biztos, arra nem gondolt,hogy most fog találkozni a mesebeli herceggel…

Fel sem vette az új ruháját, egy nagyon egyszerű kisvászonruhában jött, lesült, meztelen lábán olcsó fehér szandál. Ez

Helen ötlete volt, szerinte ügyvédhez vagy orvoshoz nem szabadelegánsan kiöltözni, mert akkor jóval magasabb honoráriumot kér.

Festék sem volt rajta, csak éppen egy kis rúzs.– Lehet, hogy ez a Kékes egy régimódi, öreg bácsi, aki

ellenszenvesnek találja a kifestett pofákat! – ez is Helen elképzelésevolt.

Soha nem lehet tudni, mi hat egy férfira…Kékes Arnoldot éppen ez ragadta meg, hogy milyen finoman néz

ki ez a lány, milyen úri. A műszempillás szexszimbólumokból márelege volt.

Ez úrilány, száz százalékosan az…Beszélgetés közben még többet tudott meg róla, ami ezt az

úriságot még jobban alátámasztotta.– A gyerekkori német nevelőnőm küldte a meghívólevelet. Az ő

vendége vagyok itt…Nevelőnő… Ez igen… Az apja magas minisztériumi beosztásban

lehetett…Gyöngyi elmondta a kitelepítést is, hogy a szüleivel együtt elvitték

a rizsföldekre.Arnold szüleit Auschwitzba vitték a gázkamrába, de erről nem

szólt. Ha már kikeresztelkedett a Kleinről magyarosított Kékesre,miért hozná elő a fájó múltat… Dzsentris bajuszt növesztett ésigyekezett elkerülni a régi pesti ismerősöket.

Ahogy nézegette Gyöngyi iratait, keresztlevelét, látta, hogymásnap lesz a születésnapja. Huszonhét éves lesz.

Arnold negyvenhét volt…Sajnos ez túl nagy korkülönbség, ezzel tisztában volt. De azt is

tudta, hogy ez a gyönyörű lány mindenre képes volna, hogyAmerikában maradhasson.

Mindenre…

Gyors, futó kalandra nem is gondolt vele kapcsolatban. Kalandmár volt éppen elég. Egy ilyen lány feleségnek való, csakis annak.

Gyöngyinek fogalma sem volt, hogy milyen hatással van azügyvédre. Pedig elég nagy rutinja volt már, hogy észrevegye, hatetszik valakinek. A filmgyárban töltött évek, a presszóban és ahotelek halljában, ahol külföldiekkel ismerkedett, megtanították,hogy mikor kapcsolt egy férfi…

Meglepődött, amikor Kékes Arnold az útlevelébe mélyedvemegjegyezte:

– Látom, Miss Szász, hogy holnap van a születésnapja! Volnakedve az én társaságomban ünnepelni? Volt mar a Waldorf-Astoriában vagy esetleg a Four Seasonban?

– Még nem…– Hát ideje, hogy lássa ezeket a kellemes helyeket! Foglaltatok

asztalt és ígérem, hogy jól fogja érezni magát! Majd megpróbálomszórakoztatni. Nem a kliens és az ügyvéd, hanem a gyönyörű fiatalhölgy és a hódolója…

– Zavarba hoz, ügyvéd úr!– Kérem, szólítson Arnoldnak, mintha társaságban találkoztunk

volna.– Kedves Arnold, elfogadom a meghívást, de nehogy félreértsen…

Én Pesten még most is csak úgy megyek vacsorázni, ha édesanyámis jön. Itt pedig a volt nevelőnőm szokott elkísérni…

Mialatt ezt mondta, csodák csodája, de nem szakadt le amennyezet. Úgy látszik a Wall Streeten erős anyagból épülnek afelhőkarcolók.

– Boldog vagyok, gyönyörű Gyöngyike, hogy a bizalmába fogad!És volna ezzel kapcsolatban egy kérésem! Menjen el a Lord & Taylorcéghez a Fifth Avenue-n és vegyen egy szép, hosszú ruhát magának.Ez lesz az én szerény kis születésnapi ajándékom. Mert gondolomPestről nem hozott magával.

– De hoztam – akarta mondani, de meggondolta magát. Miért nevetessen egy drága ruhát magának, hátha nem sikerül a vízum, ésakkor legalább ennyi haszna lesz ebből a vén majomból.

– Kedves Arnold, erről szó sem lehet! Édesanyám szerint csakvirágot vagy édességet illik elfogadni…

– Pesten az más volt, de ez Amerika! Nyugodtan elfogadhatjatőlem, nekem tesz szívességet ezzel. Hiú ember vagyok és nem érembe azzal, hogy a hölgy, akivel megjelenek, feltűnően szép, deszeretem, ha feltűnően elegáns is!

Kékes Arnold már írta is a csekket a Lord & Taylor nevére. Azösszeg helyét kihagyta, ezt majd kitölti Gyöngyike…

– És kérem ne spóroljon! A legszebb ruhát vegye! Megbántaná, havalami háromszáz dollár alatti vacakot választana!

Gyöngyi most a férfi szőrös kezeire nézett és észrevette, hogy nemvisel jegygyűrűt.

Ebben a pillanatban átvillant rajta, hogy ezt az embert meg fogjafogni. Muszáj! Mert ez az utolsó szalmaszál… A mesebeli herceg…

*

Helen óriási méretű tortát rendelt „Happy Birthday” felirattal,hogy meglepje Gyöngyit.

De a meglepetés őt érte, mikor korán reggel egy Madison Avenue-i virágszalonból celofánba csomagolt huszonhét orchidea érkezettGyöngyi számára.

Kézcsók, hódolat, Arnold Csak ez volt az aranyszélű kis kártyán,amit a küldönc átnyújtott.

Így kezdődött a nap, majd azzal folytatódott, hogy elmentek aruhát megvenni. Helen még sohasem volt a Lord & Taylornál, csakisolcsó áruházakban vásárolt, főleg ha kiárusítást hirdettek. Most

élvezte, ahogy Gyöngyi egymás után próbálta fel a szebbnél szebb,hosszú ruhákat, minden jól állt rajta, hiszen olyan karcsú volt, mintegy modell.

– Ez a Kékes szívrohamot fog kapni, ha meglát engem így!– Szerintem, ha a számlát meglátja, akkor jön a szívroham! –

tréfálkozott Helen.– Aki ilyen orchideákat képes küldeni, az valóban gavallér!Végül kiválasztottak egy ruhát, ami többe került, mint a

repülőjegy Budapest és New York között.Az ex-őrmestert természetesen nem avatták be semmibe, de

mikor meglátta a hófehér Cadillacet a ház előtt, majdnem kiesett azablakon. Nem csak a lovakhoz értett, az autókhoz is.

– Ez egy nyolcezer dolláros kocsi! – állapította meg.Gyöngyike könnyedén beszállt a Cadillacbe. Arnold ült a volánnál,

nem tartott sofőrt. Gyöngyi megköszönte az orchideákat, a ruhát – aférfi megköszönte, hogy eljött.

A Waldorf-Astoriában foglalt asztal várta őket. Rózsaszínűszegfűk az asztalon, selyemabrosz, nehéz veretű ezüst evőeszközök,piros frakkos pincérek, francia pezsgő, nem tehetett róla, de folytoneszébe jutott a sörszagú szörnyű hely, ahová a Buddhás fiú vitte, akiazt hitte, hogy a káposztás vacsorát majd az ágyban viszonozza.Méghozzá hármasban, a gusztustalan cigány lánnyal…

Ha Kékes Arnold fogja ezután az este felhívni, hát az más. Avízum, a drága ruha, ez a vacsora itt…

Halk zene szólt, itták a pezsgőt. Táncoltak is, de inkábbbeszélgettek. Kékes Arnold elég jól táncolt, megilletődve fogta át agyönyörű úrilány karcsú derekát.

Szerelem volt ez, mindkettőjük részéről…Arnold beleszeretett Gyöngyibe és Gyöngyi beleszeretett a

Cadillacbe és a Waldorf-Astoriába…

Tudta, hogy most okosnak kell lenni, megjátszani magát, mertettől függ minden. És ha hívni fogja, csakis nemet mondhat.

De Arnold nem hívta.Tisztában volt azzal, hogy ő nem az a diadalmas hím, akinek a

karjaiban a nők megőrülnek a gyönyörtől…A vonzereje más. Több. Ennek a lánynak a számára a legtöbb:

Amerika…

XXI.

Mildred hideg, gúnyos, szinte ellenséges viselkedése nagyonbántotta Tamást. Meddig akarta ezt folytatni…?

Kezdett kibírhatatlan lenni. Akárhányszor a terveiről beszélt afiával kapcsolatban, Mildred mintha oda sem figyelt volna.

A fattyú kifejezést már nem használta, de azt többször ishangoztatta, hogy egy ilyen útszéli kalandból származó gyereketfelesleges így elkényeztetni.

Ha Tomika náluk vacsorázott, Mildred asztalbontás után azonnalvisszavonult a szobájába.

– Fáj a fejem! Jó éjszakát…!– Ha állandóan fáj a fejed, miért nem mész orvoshoz? – kérdezte

tőle.– Elintézem egy aszpirinnel.Tomika nem vett észre semmit. Ez egy ilyen nő, nem túl

barátságos, gondolta.Az öreg professzor nagyon kedves volt hozzá és érdekes dolgokról

tudott beszélgetni, híres tudós volt, a világot is bejárta többször.Tomikának gyakran támadt honvágya Ausztrália után… Azok az

évek ott, olyan szépek voltak; semmi bonyodalom nem volt azéletükben, semmi tragédia.

Kórház, halál, temető… Ott nem is tudta, hogy ez is van.Itt most már tudja…Mamika sírjához minden nap kiment, még nagyon friss volt a seb

a lelkében.Egyelőre kint lakott a New Jersey-i házban, mert itt a felső

emeleti szobákat még átépítették, csöveket vezettek be, újfürdőszoba készült.

Lehetséges, hogy ez a Mildred ellenezte, hogy ő idejöjjön…? Mártöbbször is meg akarta kérdezni az édesapjától, de valahogy nemmerte.

Azt látta, hogy nincsenek túl jóban… Olyan hűvösen beszélgetnekvacsora közben, mint az idegenek. A néger cselédjük, aki felszolgál,annak is olyan merev arca van.

Mamika milyen más volt…Mindig mosolygott, tréfálkozott, még akkor is, mikor már beteg

volt, mikor már az első műtét után tudta, hogy rákja van.Tomi elhatározta, ha elvégezte az egyetemet, mint orvos, a

rákkutatást fogja életcéljának tekinteni.Erről most még nem beszélt, ezek még olyan távoli tervek voltak.

Mindig mint dr. Cunningham képzelte el magát a jövőben, de ez ismeg fog változni Tóváry lesz a neve, mint az édesapjának…

Thomas Tóváry Junior…Az adoptálási eljárás már meg is indult, egy magyar ügyvéd intézi.– Ma telefonálok az ügyvédnek! – említette egyik nap Tamás. –

Nagyon kedves ember és megígértem, hogy egyszer átlátogatunkhozzá, nem messze laknak itt a Park Avenue-n.

Éppen vacsoráztak.– Melyik nap volna alkalmas neked, Mildred?– Egyik nap se! Majd nélkülem mész, nem vagyok kíváncsi az

ügyvédre, és még kevésbé a feleségére!

– Itt laknak egészen közel!– Az nem ok, hogy odamenjek! Még sok ezer ember lakik itt közel,

mégsem töltöm velük az estémet… Egyébként ott voltak agardenpartin. Beatrixnek időnként nincs kritikai érzéke, hogy kikethívjon meg!

– Miért? Ez egy jó hírű ügyvéd.– Az lehet, de a felesége elég rossz hírű!Tamás vállat vont.Ez megint olyan ellenszenves gesztus volt, ami kifejezetten

Tomika ellen irányult. Ha nem az ő ügyét intézné, Mildred nyilvánátmenne vele együtt Kékesékhez.

Furcsa lesz, ha megmondja, hogy a felesége nélkül fogja őketmeglátogatni. Legegyszerűbb, ha nem mond előre semmit és mikoregyedül beállít, majd kimenti Mildredet, hogy hirtelen belázasodott.

Egy péntek estére beszélték meg, Kékes hangján, a telefonon át is,észrevehető volt, hogy nagyon örül…

– Még egy magyar házaspár lesz nálunk! Dr. Nanzely, aszívsebész…

– Ismerem a nevét!– Jó barátom! A felesége is rendkívül rokonszenves, biztosan fog

örülni, hogy megismerheti önöket!Önöket… Többes szám.Lehet, hogy furcsának találják majd, hogy egyedül jön.

Megpróbálta még pénteken este rábeszélni Mildredet.– Sajnálom – mondta Mildred jéghidegen –, de vettem egy

könyvet és ma este ezt akarom olvasni. Nagyon érdekes, Hitlerrőlszól…

– A pokolba Hitlerrel!– Már odajutott, gondolom…Ezzel le is zárult a beszélgetés, Mildred visszavonult a szobájába,

Tamás átöltözött egy sötétkék öltönybe és pontosan hétre átmentKékesékhez.

Egyszerre érkezett a Nanzely házaspárral, de azoknak fogalmuksem volt, hogy az az úr a liftben ugyanoda meg.

Magyarul beszéltek.– Légy szíves – mondta az asszony, – ne kezdj már tízkor ásítozni!– Nem tehetek róla, ha halálosan unom őket! Főleg az öreg nő

megy az idegeimre!– Te mész mindenkinek az idegeire, amikor a hülye vicceidet

kezded mesélni!– Tévedsz Lilikém, élvezik a vicceimet!– Élvezik? Na ne mondd! Veled kapcsolatban mindenfajta élvezet

kizárva…Tamásnak egyetlen arcizma sem mozdult, igyekezett úgy tenni,

mintha nem is hallana semmit. Kínos meglepetés lehetett, mikor őis kiszállt a tizennyolcadik emeleten, és szintén Kékesek ajtaja előttállt meg.

A szívsebész lesújtó pillantást vetett a feleségére, akin látszott,hogy legszívesebben elsüllyedne…

Néger szobalány nyitott ajtót, a fején olyan csipke bóbita volt,mint egykor Tolnay Klárin, a Francia szobalányban, aVígszínházban. Ez nyilván a szép Szászné ötlete volt, aki itt isigyekezett a saját stílusát meghonosítani.

Kékes kisietett elébük az előszobába, nagy örömmel állapítottameg, hogy milyen pontosak.

A nappaliban borvörös, hosszú ruhában egy hatvan éven felüli nőfogadta őket, túlzott kedvességgel. Arcán a régi szépség nyomai, demindenképpen túl öreg volt Kékeshez.

Tamás meglepődött, hogy az ügyvédnek ilyen idős felesége van.Kezet csókolt és bemutatkozott neki.

– Ez a szépasszony az anyósom – mondta mosolyogva Kékes. –Dr. Szász Ivánné…

A szép anyós rögtön elmondta, hogy a leánya még nem készült elaz öltözködéssel, elnézést kér, pár pillanat csupán!

Legalább negyedóra telt el, míg végre belibegett.Tamás azon lepődött meg, hogy Kékesnek milyen fiatal felesége

van. És milyen feltűnően szép!Gyöngyi földig érő, halványzöld ruhát viselt, de nem volt szíve

eltakarni a csinos lábait, így oldalt majdnem combig fel volt hasítvaa ruha. A gömbölyű, feszes kebleit még kevésbé akarta rejtegetni,mikor előre hajolt a koktélasztal felett, majdnem kiestek a ruhából.

Nanzely doktor szemei is majdnem kiestek e látványra. Nyilvánrossz szíveket látott egész nap, nem jó melleket.

Felesége, Lili, lapos volt, mint egy tízéves, tüdőbeteg fiú. Csúnya,hosszú lóarcában egy piszére operált kis orr, melyet percenkéntátpúderozott.

Kizárólag híres emberekről beszélt, mintha más nem is volna avilágon, csakis ezek, akikről naponta olvashatunk az újságokban. Ésmindenkivel természetesen személyes ismeretségben, sőtbarátságban volt.

– Tegnap voltam egy kiállításon, ott volt Jackie Onassis!Mondtam neki, hogy istenien áll az új frizurája…! Megjegyzemsokkal kedvesebb modora van, mint a húgának, Radzivillhercegnőnek, vele a múltkor voltam együtt, a partit Otto Premigeradta, az új filmje kapcsán. A vacsoraasztalnál Lindsay ült mellettem,a volt polgármester, mondhatom fess férfi! Olyan magas, mintmaga! – szólt oda Tamásnak.

Senki sem juthatott szóhoz, csakis Nanzely Lili beszélt, olyan volt,mint egy kereplő.

Kékes kitűnő házigazda volt, a sarokban pompásan felszerelt bár,ott keverte a koktélokat és kínálgatta a vendégeket. A szobalány már

eltűnt a konyha irányába és most Gyöngyi hordta körbe az ezüsttálat a rendkívül finom kaviáros és lazacos szendvicsekkel.

A nappali modern berendezésű volt, látszott, hogy minden alegdrágább, a nagyméretű festmények a falakon, az érdekes alakúbársonyfotelek, a fantasztikus formájú asztal és a különlegeslámpák. Kékes említett is valamit, hogy milyen híres belsőépítésztervezte az otthonukat, mire Nanzelyné rögtön megjegyezte, hogyigen, ez tehetséges ember, legutóbb, mikor Jolie Gábornál voltvacsorán, ott is az egyik szoba ennek a tervezőnek a kreációja.

Tamást mindebből csak az érdekelte, hogy Kékesnek nagyon jólmehet, tehát elsőrangú ügyvéd. Ez volt a fontos! Így Tomika ügye alegjobb kezekben van!

Nem hozta most elő Tomikát, mert senki sem beszélt agyerekeiről. Kékeseknek nem volt. Nanzelyék meg inkábbhallgattak. Úgyis tudta mindenki, hogy az egyetlen lányuk, akit alegdrágább svájci intézetben neveltettek, ahol francia apácáktanítottak, húsz éves korában megszökött egy néger sofőrrel.

Közben elkészült a vacsora, és megvolt a lehetőség arra, hogyamíg esznek, az alatt Nanzelyné szája is beáll. Tamás a háziasszonyjobbján ült.

– Nagyon sajnálom, hogy a felesége nem jöhetett el! – mondtaGyöngyi többször is.

– Sajnos, ez a fejfájása teljesen hirtelen jött. Ilyenkor jégtömlővela homlokán fekszik és órákig is eltart, amíg jobban lesz…

Dr. Nanzely felfigyelt.– Tudok ajánlani egy kitűnő specialistát, okvetlenül vigye el hozzá

a feleségét! Az ilyen fejfájásokat jobb alaposan kivizsgáltatni!Gyakran tumor okozza.

Tamás pontosan tudta, hogy Mildred fejfájását Tomika okozza,semmi más. De azért felírta a címet, ahová majd elviszi a feleségét…

A vacsora kitűnő volt, a tálalás zökkenőmentes, a csiszolt kristály

poharakban régi évjáratú, drága borok.Kár, hogy Mildred nem jött el, lehet, hogy egész jól érezte volna itt

magát. Igaz, hogy akkor mindenkinek angolul kellett volnatársalogni, ami mindig feszélyezi a magyarokat. Ha harminc évevannak Amerikában, akkor is magyarul beszélnek és a pokolbakívánják azt a vendéget, aki őket ebben megakadályozza.

A kávét és a konyakot a nappaliban szolgálták fel, és dr. Nanzelypesti vicceket kezdett mesélni, ezeket sehogy sem lehetett volnaangolul előadni. Egy anekdotába is belekezdett, amely ChristianBarnardról szólt, aki nemcsak szíveket, de egyéb szerveket is átültetújabban. Kissé pikáns volt a történet, és a szép Szászné csiklandósanfelkacagott. Gyöngyi is nevetett, csupán udvariasságból, mert azízléstelen viccet már többször hallotta.

Tamás most, hogy a két nő nevetett, vette csak észre, hogymennyire hasonlítanak. A nevetésük teljesen egyforma, azzal akülönbséggel, hogy Gyöngyi fogsora valódi, az anyjáé nem.

Tamás nézte őket és arra gondolt, hogy ez a szép, üde teremtésvalamikor szintén ilyen lesz… Az anyja olyan volt, mintha akarikatúrája lenne a lányának. Íme, ez a szexi nő, harminc évvelidősebb kiadásban.

Gyöngyinek vöröses szőke haja volt, vállig ért. A vállacsokoládébarna volt, a lesült karjai is. Hamvas, finom bőre volt,egészen sötétkék szemei. A szája volt a legizgatóbb rajta, kis száj, denagyon ívelt, húsos ajkak, világos pirosra festve.

Mit nézegetem ennyire ezt a nőt, gondolta Tamás, miközbenképtelen volt a szemét levenni róla. Azon csodálkozott a legjobban,hogy egy ilyen középkorú ember, mint Kékes, bár rendkívülszimpatikus, bizonyára okos is, hogy tudott egy ilyen ragyogó,legalább húsz évvel fiatalabb feleséget kifogni magának.

Tíz óra körül, mikor Nanzely doktor sikeresen visszatartotta azásításait, a csúnya Lili elmondta, hogy ők ma még egy helyremeghívottak. Ez is szokása volt, ezzel akarta jelezni, hogy legyenek

megtisztelve, amiért ide jöttek és nem a másik meghívásnak tettekeleget.

– A Pierre Hotelben van ez a parti, jótékony célú. Bele fognakhalni, hogy nem mentünk el! De unom a táncot, még akkor is, ha avakok javára szolgál…!

– Mi is kaptunk meghívót – jegyezte meg Gyöngyi.– Ismered Paulát? Ő rendezi!– Én még Pestről ismerem! – szólt közbe a szép Szászné. – Pesten

ő rendezte annak idején a legelegánsabb partikat. A Várban laktak.E mostani férje, azt mondják, milliomos. Paula mindig tudta, ki kellbehálózni. Már jóval hatvan felett van, de kitűnően tartja magát.

– Az arca persze fel van varrva! – vágott közbe Nanzelyné. – Azt istudom, kivel csináltatta, hatezer dollárba került!

Nanzely dühös pillantással hallgattatta el a feleségét. Vajon mitszólna, ha mások meg arról beszélnének, hogy az ő orrát mennyiértcsinálták.

– Van egy ötletem! – mondta Gyöngyi. – Menjünk át mindnyájana Pierre-be. A meghívó szerint szmoking nem kötelező, Lilikém, teúgyis hosszú ruhában vagy, én percek alatt átöltözöm!

Az ötletnek nagy sikere volt.A szép Szászné kijelentette, hogy ő nem megy. De nem is hívták.Tamás, eleinte vonakodott, de aztán nem tudott ellenállni

Gyöngyinek, aki oly kedvesen kérte:– Magának muszáj jönni! Kérem, ne rontsa el az estét!Míg egy konyakot megittak, már át is öltözött. Most valami

rózsaszínben volt, a haját feltűzte, így asszonyosabbnak tűnt. Mostlátszott, hogy milyen hosszú, finom, hattyú nyaka van. A mellei mostteljesen el voltak fedve, nem úgy, mint a délutániban, de ravasz ruhavolt ez is, mert a rózsaszín anyagon át pontosan kirajzolódtak amellbimbói.

Tamás hirtelen rájött, hogy ez a nő mennyire hat az érzékeire.Nevetséges. Igazán nem azért jött át az ügyvédhez, hogy a

feleségének a melleit figyelje.Langyos október eleji éjszaka volt. Gyalog is elsétálhattak volna a

Pierre-ig, de Nanzely erősködött, hogy itt parkol a sarkon a kocsija,és elfér benne az egész társaság.

Hatalmas fekete Lincoln Continentálja volt, beépített telefonnal.– A sofőrömnek ma szabadnapja van! – magyarázta, mint aki

restelli, hogy ő maga vezet.Először a szép Szásznét kellett hazavinni, elég közel lakott a

Lexington Avenue-n.– Túl közel – állapította meg Kékes Arnold, tekintve, hogy nem

rajongott az anyósáért. Állandóan befizetett neki három-négy heteshajókirándulásokra, repülőutakra, a legdrágább üdülésekre,csakhogy az alatt legalább ne lássa.

A Pierre valamelyik emeletén volt a parti. Az egyik terembenéppen befejezték a tombola díjak kiosztását, a másik helyiségbentompított világítás volt és tánc.

Míg Kékes Arnold a hölgyek köpenyét a ruhatárba vitte,Nanzelyék valahogy eltűntek, bizonyára a milliomosné, Pauláhozakartak sodródni.

– Táncoljunk! – mondta Gyöngyi és máris húzta magával.Tánc…?Miért nevezte ezt táncnak…?Teljesen hozzásimult és a furcsa ritmusra rezegtette a hasát és a

csípőjét is. Ez több volt, mint simulás, egyszerűen hozzátapadt.Nagyon finom, érzékei parfümje volt. A jobb kezét nem Tamás

vállára tette, hanem a nyakára. Pontosan a gallér felett, anyakszirtjére.

– Mondja kedves Tóváry, hisz maga az elektromos áramban? –

kérdezte.– Nem értem, mire gondol…– Ezt nem gondolja az ember, hanem érzi… Belőlem kiindul egy

áramkör és maga felfogja a rezgéseket…Tamás nagyon is felfogta, a vér már a fejébe szállt, szinte kínos

volt ez.Teljesen fel volt gyújtva, szinte egyik pillanatról a másikra. A

gyönyörű nő meg csak vonaglott a zenére, azt, hogy nincs a ruhájaalatt semmi, már megállapította, olyan volt, mintha meztelenülsimulna hozzá.

– Ne flörtöljön velem, mert a férje féltékeny lesz, és az nekemkellemetlen lenne!

– Arnold nem féltékeny! Nincs oka rá! Hét éve vagyunk együtt éstudja rólam, hogy mintafeleség vagyok!

– Tényleg?– Eddig legalábbis az voltam… Mert nem érdekelt senki! De maga,

Tóváry Tamás… Mit gondol, miért javasoltam, hogy ide jöjjünk?– Fogalmam sincs…– Megmondhatom… Táncolni vágytam magával, ki akartam

próbálni az elektromos áramot… Mondja, tetszem magának…? Úgyérzem, hogy igen… Hogy nagyon…

Tamás akármit mondhatott, a nő pontosan érezte, hogy mennyirekívánja.

– Hagyjuk abba a táncot, igyunk valamit… .A bárnál legszívesebben egy pohár jeges vizet rendelt volna, hogy

lehűtse magát. Bár egy jéghideg zuhany sem segített volna rajta.– Nézze, Gyöngyike, ennek nincs értelme! Én nős ember vagyok,

felnőtt fiam van…– Tudom a családi adatait, Arnold referált.– A maga Arnoldja igen kitűnő ember!

– Felesleges, hogy dicsérje nekem! Azért mentem hozzá, mert énis kitűnő embernek találom, nem zavar, hogy húsz évvel idősebbnálam. És jó ember! Neki köszönhetem, hogy itt vagyokAmerikában… Egyszer majd elmesélem ezt magának, hogy kerültemNew Yorkba… Beülünk valahová és megiszunk egy italt. Vagy feljönhozzám, amikor egyedül vagyok és zavartalanul beszélgethetünk…Például holnap délután, Arnold Washingtonba repül tárgyalásra…

– Sajnálom Gyöngyike, de semmi esetre sem jöhetek.– Fél hatra várom…

XXII.

A szép Szásznénak, ha reggel felébred, első dolga volt, hogyfelhívja Gyöngyit. Eredetileg azt remélte, mikor kihozattákAmerikába, hogy majd együtt fognak lakni.

De Kékes Arnold ebbe nem egyezett bele és lehet, hogy Gyöngyisem akart állandóan a mamája fennhatósága alatt élni.

Jobb volt így.– Mi volt tegnap a Pierre-ben?– Semmi különös.– De mégis, mesélj! Hogy néz ki Paula? Kiszámítottam, hogy

hatvanhét éves, mert két évvel felettem járt az angolkisasszonyoknál.

– Csak futólag láttam, el volt foglalva a tombolával. Én inkábbtáncoltam Tóváryval…

– Szóval mégis veletek ment! Azt hittem, hazasiet a fejfájósfeleségéhez…

– Velünk jött…– Rendkívül csinos férfi! És milyen úri! Nekem voltak valamikor

régen ilyen udvarlóim!

– Nekem is tetszik! És biztos vagyok benne, hogy ez kölcsönös…Tánc közben éreztem, hogy megőrül értem…

– Ezen nem csodálkozom, mert amit te művelsz a férfiakkal táncürügyén, az több mint sok!

– Anyám, ne kritizálj, azt nem bírom!– Nem kritizállak, csak megjegyeztem! És érdekelne, hogy mit

akarsz ezzel a Tóváryval?– Még nem tudom… De ma délutánra már meghívtam, most két

napig szalma leszek…– Jó lesz óvatosnak lenni, mert Klein úr képes és figyeltet!– Már kértelek, hogy Arnoldot ne nevezd Klein úrnak! Egyébként

bízik bennem, ezt tudom…– Megjátszod neki a hű feleséget és ő megjátssza neked, hogy ezt

el is hiszi! Szép kis házasság!– Nem olyan rossz a házasságunk, ki lehet bírni…– Akkor miért csalod meg állandóan Klein urat?– Mert csak így lehet kibírni…– És nem tudnál egyszer valami milliomossal összeismerkedni,

aki miatt érdemes lenne elválni!– Anyám, te még mindig nem gyógyultál ki ebből a rögeszméből,

hogy hozzám csak egy milliomos való! Hét évvel ezelőtt, amikorkijöttem Amerikába még én is erről ábrándoztam, de hamarmagamhoz tértem… És ha nem kerülök össze egy véletlen folytánArnolddal, akkor pár hét után mehettem volna vissza… És ott élnénkmég most is a Józsefvárosban, te angol órákat adnál és sorba állnál aközért előtt… Hogy én mit csinálnék, azt nem tudom… Harmincötéves leszek… Már vannak fiatalabbak is, akik ismerkednekkülföldiekkel. Itt vagyunk, ez a lényeg! Szegény apát ezért gyötörted,már a fél tüdejét kiköhögte, de még mindig okoltad, hogy miattanem mentünk Amerikába…

– Gyöngyikém, fáj nekem, ha így beszélsz! Én mindig a javadatakartam, mindig a te jövődre gondoltam! Mikor feleségül akartálmenni a suszter fiához, akkor…

– Talán jobb lett volna! Szerettem Pistit…– Ne beszéljünk erről, rég volt… Egy biztos, hogy szegény

Helennek köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Még most is borzongok,ha arra a tragédiára gondolok… És pont egy ilyen jó lélekkel kellettennek megtörténni…

A McGinnis házaspár tragédiájához hasonló minden napelőfordult New Yorkban. Kéthasábos cikk a Daily News-ban, esetlegpár szó a rádióban is.

GYILKOSSÁG A THIRD AVENUE-NEgy antik üzlet tulajdonosát és feleségét kirabolták és megölték. A

tettesek elmenekültek, a nyomozás folyik.Csupán ennyi…Gyöngyi éppen a nászútról tért vissza. Bermudában voltak és

majdnem naponta küldött lapot Helennek, ajándékokat is vett.Másnap, még mielőtt kicsomagolt volna, odasietett.Délelőtt tíz óra volt, de az üzlet még zárva. Felszaladt a lakásba, de

hiába csengetett, Helen nem nyitott ajtót. Érthetetlen…!Egy kedves, öreg bácsi, régi, amerikás magyar volt a házmester.– Azt hittem, tetszik tudni, hogy mi történt, hiszen benne volt az

újságban… Éppen ma egy hete… Este volt, fél nyolc, McGinnisegyedül tartózkodott a boltban és számolta az aznapi bevételt. Bejöttkét suhanc, az egyik fehér, a másik fekete. Kés volt náluk, éles,húszcentis pengével. Követelték a pénzt a kasszából. Azt tudjuk,hogy az ex-őrmesternek volt revolvere a fiókban. Nem is lett volnabaj, biztos elbánt volna velük, de a legrosszabbkor belépett a boltbaHelen. Nagy, hatalmas erős nő, és nem ijedős, látta, hogy mi megy…Rávetette magát a piszkos kölyökre, aki az ajtóban állt, hogykicsavarja a kezéből a kést. De nem sikerült! A kés az ő szívébe

fúródott és ott helyben meghalt. Az őrmester úr mikor látta, hogy afelesége összeesik, odarohant hozzá, közben a fekete meglátta afiókban a revolvert és miközben elmenekültek, belelőtt… Még négynapig élt a kórházban a McGinnis… Eszméleténél is volt, és így eltudta mondani, hogyan történt… Ilyen derék, jó, szorgalmasházaspárnak így kellett elpusztulni!

Gyöngyi csak állt, földbe gyökerezett lábakkal és nem tudottszólni. A kezében a kis csomag, az ajándék, amit a Bermudárólhozott.

Helent megölték, Jacket megölték…Borzalom…! Nem igaz!Arnold nagyon szépen viselkedett, megpróbálta megnyugtatni,

valahogy vigasztalni. De nem tehetett…Helen nélkül elképzelhetetlen volt neki New York…Álmából felriadt minden éjjel és sikoltozott, hogy azt álmodta

Helent és Jacket megölték… Máskor meg azt, hogy ő van az arégiségkereskedésben és jött a két gyilkos… Hosszú éles kés akezükben.

– Segítség! Segítség…!Hánykolódott a nagy, dupla ágyon, és Arnold nyugtatót adott be

neki, az néha használt.De az álom újra és újra visszatért.Pestre nem írta meg, valami olyasmit talált ki, hogy Helen és férje

hosszabb időre elutaztak.A szép Szászné gyanakodott, megérezte, hogy ez nem lehet igaz.

Arra gondolt, hogy talán összevesztek. Gyöngyike, kis méregzsák,valamivel megsérthette Helent… Na majd ő kibékíti őket, ez lesz alegelső dolga New Yorkban.

Mikor megtudta a szörnyű valóságot, szinte el sem akarta hinni.Gyöngyi elvitte magával a Third Avenue-ra, hogy megmutassa

neki az öreg házat, ahol laktak és a boltot.Most egy kis csemege üzlet nyílt a helyén. Gyöngyi csak állt,

könnybe lábadó szemekkel és ahogy nézte a kirakatban a hosszú,éles nyárson forgó sült csirkét, a hosszú, éles késre gondolt, amelyetHelen szívébe szúrtak…

XXIII.

Kékes Arnold boldog ember volt. Ezt tudatosította is magában,úgy érezte, hogy meg lehet elégedve az életével.

Mindent megkapott az élettől, amire valaha vágyott…Szép, fiatal felesége van, szép otthona, ráadásul még van szép

anyósa is, bár erről szívesen lemondott volna.De minden rosszban van valami jó is. Gyöngyike inkább a

mamájával járjon divatos francia vendéglőkbe, vagy vásárolgatni aBloomingdale-hez, minthogy utazzon és unalmában esetlegismerkedjen, flörtöljön.

Társaságban néha feltűnést kelt, talán meg is szólják, hogy túlsikkesen táncol, de ez csak irigység, semmi más.

A baj az, hogy a vele egykorú, ötvenes férfiaknak mind hozzájukillő feleségük van, hízásnak induló asszonyok, vagyagyonfogyasztott, aszalt szilva külsejű öreg divatbábuk.

Már előfordult, hogy azt hitték, hogy Gyöngyi a lánya. Hülyék…!Nagyon elégedett volt a külsejével, nem eresztett pocakot, nem is

kopaszodott, a haját és bajuszát gondosan festette, sőt ha nyaralnimentek, a mellén árulkodó dús, ősz szőrzetet is befestette,koromfeketére.

Rendkívül elegánsan öltözött. Londonból importált szövetekbőlrendelte az öltönyeit és csak tiszta selyem ingeket viselt. Gucci cipőt.

Az, hogy nincs gyerekük eleinte bántotta, de aztán azzal

vigasztalta magát, hogy manapság csak baj van a gyerekekkel. Csakcsalódást okoznak és szégyenkezni kell miattuk. Nanzelyékapácáknál neveltetett lánya megszökött a néger sofőrrel, egy másikbarátjának a fia börtönbe került, mert kokaint csempészett beMexikóból, a milliomos kliensének a gyerekei heccből felgyújtottakegy házat, most sikerült őket elmebaj címén felmentetni.

Hirtelen senki sem jutott eszébe, aki különösebbenbüszkélkedhetne a csemetéivel.

Kivétel ez a Tóváry. Ahogy beszél a fiáról, ahogy leírja a külsejét,az egyéniségét, remek fiú lehet. Persze Ausztráliában nevelkedett,ott talán nem ilyen züllött az ifjúság.

Vagy egyszerűen elfogult Tóváry és ilyennek látja a fiát…Tóváry kedves ember, kellemes a modora is. Gyöngyinek is ez a

véleménye, és a vén spiné is kedvesen bájolgott vele. Persze ez az őfajtája, dzsentri, nem egy Klein úr, mint ő…

A szép Szásznét magában csak vén spinének nevezte, de néhaGyöngyike előtt is kicsúszott belőle ez a kifejezés.

Most éppen látott egy hirdetést, valamilyen skandinávtársasutazásról, három hét az északi fény országában…

Ide kellene elküldeni a spinét, a fjordokat még úgysem látta, és afjordok sem gyönyörködtek még a szép Szásznéban…

Gyöngyinek eddig nem tetszett az ötlet, de ma reggel, mielőttArnold Washingtonba indult, szóba hozta, egyszerre helyeselte.

– Igen! Mama biztosan élvezné ez az utat! És hálás vagyok érteArnold, hogy ilyen figyelmes vagy! Mielőbb rendeld meg ajegyeket…!

Gyöngyinek most nagyon útban lett volna a mama, aki túl gyakranjött át délután, minden előzetes megbeszélés nélkül. Ha mostelkezdődne valami Tóváry Tamással, kellemetlen lenne és zavaró,hogy a mama betoppanásaitól kellene félni…

Nem mintha el akarná titkolni előle, erről szó sincs. Majdnem

mindig beavatta az ügyeibe. Majdnem…De más, ha egyedülálló férfiról van szó, annak feljárhat a lakására.

De Tóvárynak felesége van, tehát ez az egyetlen megoldás…Motelek, autókirándulással egybekötve, nagyon veszélyesek. Soha

nem lehet tudni, hogy valamelyik portás nem fényképezget-e, nemannyira hobbiból, mintsem zsarolási szándékkal… Isten őrizz!

– Kedves asszonyom, mit ér önnek ez a jól sikerült felvétel, amitegy ügyes tükrön át készítettem önről és a partneréről, ebben azizgalmas pozitúrában? És vajon mit ér az ügyvéd úrnak…? Tartásdíjnélküli válást jelent…!

És mellesleg egy motelszoba olyan sivár, oly lehangoló, még alegdrágább helyen is. Megöli a romantikát, ami nélkül az egész nemér semmit…

Tehát a legbiztosabb, ha majd Tóváry idejön.A portás nem lát, nem hall, annak egy a fontos, a borravaló. És

különben is, Arnold sosem volna képes arra, hogy kikérdezze, hogymíg ő Washingtonban járt, vagy a Wall Streeten tartózkodott azirodájában, ki látogatta meg a feleségét…

Ma délután, ma fél hatkor fog először Tóváry Tamás feljönni…

*

Tamás úgy érezte, hogy képes lesz ellenállni a kísértésnek. Ez aGyöngyi egy kacér kis bestia, aki most őt szemelte ki, veleszándékozik megcsalni a húsz évvel idősebb férjét.

Hát erről szó sem lehet, nincs szüksége egy efféle kalandra.Illetve szüksége, az lenne, mert Mildreddel már hosszú hetek óta

nem volt semmi…Annyira elhidegültek egymástól. Mildred mintha jégpáncéllal

venné körül magát, és ő semmiképp sem fog megalázkodni… Nem,

azon a jégfalon túl, abba a hálószobába nem fog bemenni.Lehet, hogy ezért hatott rá tegnap ez a szextől túlfűtött nő…? Mert

gyönyörű, tényleg az.Ha nem volna pont az ügyvéd felesége, aki olyan rendes ember,

olyan alaposan intézi Tomika ügyét, akkor talán…De így, semmi esetre sem.Valamivel fél hat előtt odatelefonált, azzal a szándékkal, hogy

lemondja a látogatást. Mildred nem volt itthon, így nyugodtanbeszélhetett a lakásból.

Gyöngyi vette fel a kagylót.– Itt Tóváry Tamás!– Várom, várom, várom…A hangja csupa ígéret volt. Még jobban gyújtott, mint tánc közben

a simuló teste.– Igen! Sietek! Tíz perc múlva ott leszek magánál…!Még lett volna ideje egy másik nyakkendőt kötni, de közben rájött,

hogy jó lesz ez is. A nyakkendője az, ami ezt a Gyöngyit a legkevésbéérdekli rajta…

A ház előtt beugrott egy taxiba, néhány háztömbnyire laktak csak,de így hamarabb odaér.

Az álmos képű portás nem kérdezett semmit. A liftes nem voltsehol, megnyomta a tizennyolcadik emelet gombját.

Tegnap, amikor először jött fel, ugyanezen a liften, még azt hitte,hogy egy unalmas, kötelező vacsorára megy. Most…?

Egy izgalmas kalandra, ehhez a gyönyörű nőhöz, aki várja…Gyöngyi nyitott ajtót.

Meglepő volt, hogy nem valami „csábpongyolát” visel. Egyszerűszoknya és kockás blúz volt rajta, úgy nézett ki, mint egy diáklány.

– Örülök, hogy átjött! Tegnap a Pierre-ben nem volt alkalmunkbeszélgetni! Adhatok egy kávét magának?

– Köszönöm, feltéve, ha nem fárasztom!– Csinálok egy feketét, jöjjön ki a konyhába!Tamás engedelmesen kiment vele a konyhába, ez valóban nem

volt csábításra alkalmas helyszín.Ez a nő játszik vele. Tegnap megvadította, ma a telefonba túlfűtött

hangon rebegte, hogy várja, várja…Most itt ül vele a konyhában és ilyeneket kérdez, hogy milyennek

találta Nanzelyéket…?– Kellemes emberek – mondta minden meggyőződés nélkül.– Én kellemetlennek tartom őket, de mit csináljak, a doktor

Arnold régi barátja és kliense is. Mit gondol, mit keres ez egy évben?– Fogalmam sincs…Kezdett bosszankodni. Igazán nem azért jött, hogy egy idegen

doktor anyagi helyzetét taglalja.– Azt mondják, hogy van szíve egy szívműtétért húszezer dollárt

elkérni!A kávé elkészült, bevitték a nappaliba. Gyöngyi egy tálcát nyomott

a kezébe, amin sütemények voltak.Illedelmesen ültek, elég távol egymástól és kávéztak.Ezt ugyanígy megtehették volna, akkor is, ha Kékes Arnold is itt

van velük, és nem Washingtonban van.– Éppen az előbb telefonált, hogy tovább marad két napnál.Összenéztek.Pontosan ugyanazt gondolták mind a ketten…Ha most telefonált, akkor biztos, hogy nem toppanhat be.– Nem akar egy italt?– De igen, majd keverek magamnak egy Martinit. És maga?– Én általában Manhattant iszom!Odamentek a bárhoz. Mikor Gyöngyi lehajolt, hogy egy alsó

polcról poharakat vegyen elő, Tamás észrevette, hogy a kockás blúzalatt nincs semmi.

Rezegtek ezek a gyönyörű mellek, hacsak még egy kicsit előrehajolt volna, talán ki is buggyannak…

De Gyöngyi hirtelen kiegyenesedett, letette a két poharat abárpultra.

Tamás kikeverte a két koktélt.– Mire iszunk?– Amire mindkettőnknek a legtöbb kedve van! – mondta Tamás.– Táncra gondol? – kérdezte kislányos arckifejezéssel Gyöngyi. –

Mert isteni lemezek vannak a zenegépben, bekapcsolhatjuk…!A következő pillanatban már meg is szólalt a zene. Táncolni

kezdtek…Gyöngyi ugyanúgy simult, tapadt és főleg vonaglott az érzéki

ritmusra, mint tegnap. A különbség csak az volt, hogy a Pierre-benmég volt rajtuk kívül legalább száz ember a helyiségben, és lehet,hogy Arnold is nézte őket.

Most nem nézheti, mert Washingtonban van.Egyedül vannak és a nyitott ajtón át a hálószobába látni…– Maga sportot csinál abból, hogy engem meg akar vadítani? –

kérdezte Tamás.– Sportkedvelő vagyok!Közben szemtelenül nevetett. A száján most nem volt semmi

festék. Nedvesen csillogott az ajka, egészen közel Tamás szájához.Még mindig nevetett.Tamás belecsókolt ebbe a nevető szájba és ezzel a táncnak is vége

volt…Hogy nem csak a blúz alatt nem volt semmi, de a szoknya alatt

sem, az a hálószobában derült ki…

Úgy zuhantak az ágyra, mintha hetek óta csakis erre a pillanatravártak volna. Mintha nem tegnap ismerték volna meg egymást.

Most a testük ismerkedett, remegő kezekkel, felgyújtottcsókokkal, szédült, gátlástalan odaadással…

Még összetapadva, a kéj utáni pillanatokban, Gyöngyi eztsuttogta:

– Ezt még soha nem éreztem..! Esküszöm…! Harmincöt évesleszek, de nem is tudtam, hogy ez is van…

Jó volt ezt hallani. Tamás megsimogatta a lehunyt szemű, széparcot és kisimította a homlokából a csapzott, hosszú, szőke haját.

Egyet nem tudott.Hogy Gyöngyi mindig ezt mondta, mindenkinek…Már a filmgyárban, tizennyolc éves korában megtanulta, hogy a

legsilányabb minőségű férfi is elismerést vár ilyenkor.– Ahogy te, úgy senki…!– Ahogy veled, úgy soha senkivel! – mondta annak idején a

potrohos filmrendezőtől kezdve, a púpos szerkesztőig mindenkinek,aki által szerephez jutott.

Most véletlenül őszintén mondta, mert mostanában tényleg nemtalálkozott ilyen remek férfival, mint Tóváry Tamás…

XXIV.

Másnap már négy órára beszélték meg, hogy feljön. Ki kelletthasználni azt, hogy Arnold Washingtonban van.

Tamás mondott valami kifogást a titkárnőjének, bedobta magátegy taxiba, és mint egy megszállott rohant Gyöngyihez.

Mi volt ez…?Egyáltalán nem volt tisztában saját magával, igaz, hogy

Gyöngyivel sem… Szerelemről szó sem volt…Tegnap ott maradt nála éjfélig, egyszerűen képtelenek voltak

elszakadni egymástól. A szédült ölelések után még beszélgetni isvágytak.

Beszélgetni magyarul…Most döbbent rá, hogy ez hiányzott neki Mildrednél, hogy az

ágyban is és mindig, csak angolul szólhatott hozzá.A legönfeledtebb pillanatokban is egy idegen nyelven mondhatta,

amit érez…Mikor elment, az álmos képű portásnak egy tízest nyomott a

markába.Ma már ismerősnek kijáró mosollyal üdvözölte, egy szalutáló

mozdulattal emelte a kezét aranyzsinóros sapkájához.Gyöngyi azzal lepte meg, hogy nem az iskolás-lányos blúzban

várta, hanem fekete, csipke pongyolában.Nem volt kávéfőzés, nem volt tánc, egyenesen a hálószobába vitte

magával.A Martini és jég az ágy melletti kis asztalkán várta.– Minden percért kár! – suttogta Tamásnak. – Egész nap azt

számoltam, hogy mikor lesz már négy óra… Olyan türelmetlenvoltam…!

– Most itt vagyok és itt is maradok veled, fél nyolcig…– Hová kell menned utána?– Haza. A fiam nálunk fog vacsorázni.– Milyen a fiad?– Ugyanolyan, mint én voltam húszéves koromban.– Szóval gyönyörű fiú! Na, gyere te gyönyörű fiúm, te…! És

szeress, szeress…! Tegnap olyan voltál, mintha te is húsz éveslennél…!

– Sajnos, negyvenöt vagyok, Gyöngyikém!Tamás nem akarta lemondani Tomikával a találkozást, mert már

pár napja nem látta. A gyerek még Jersey-ben lakott ésszorgalmasan járt az egyetemre. Ma volt az a nap, mikor át tudottjönni New Yorkba.

És hogy ez micsoda isteni szerencse volt, milyen percrekidolgozott összjátéka a véletlennek…

Alighogy Tamás elment, váratlanul megérkezett Arnold.Az egyik résztvevő a kongresszuson, akivel még tárgyalni akart,

éppen elutazott a titkárnőjével valami trópusi félszigetre, hogy ottdiktálja neki a memorandumot, így elhalasztották a megbeszéléstbizonytalan időre, mert nem lehetett tudni, mennyi idő alatt unjameg a pálmafákat és a titkárnőt.

Mikor a portás megpillantotta Mr. Kékest, majdnem szívrohamotkapott, ugyanis nem látta távozni azt a magas, rendkívül jóképűúriembert, aki tegnap is itt volt.

Mikor Tamás kiment a kapunk, a portás éppen elbóbiskolt.Gyöngyi a fürdőkádjában feküdt, kéjesen nyúlt el az illatos,

francia fürdősó habjában.Az ágyat még nem volt ideje rendbe hozni, csak egy vak nem

láthatta, hogy a ledobott takarón, az agyongyötört csipkés vánkoson,hogy itt mi mehetett végbe…

De Arnold úgy látszik vak volt.Kopogás nélkül nyitott be a fürdőszobába.– Megjöttem Angyalkám! Minek üljek ott, a washingtoni

szállodában, ha a tárgyalásaimat nem tudom intézni!– Boldog vagyok, hogy itt vagy! Rémesen hiányoztál!– Mit csináltál két napig?– Mamával szaladgáltunk az áruházakban, rengeteg ruhát

próbáltam!

– És találtál kedvedre valót?– Találtam! És mennyire kedvemre való…Kiugrott a kádból. Feszes, fiatal testén, mint nagy gyöngyszemek,

úgy csillogtak a zöldes habkarikák.Arnold ahányszor ránézett erre a szép, meztelen testre, amely

csak az övé, csakis az ő tulajdona, mindig elveszett.– Imádlak Gyöngyikém… – mondta szelíden és letérdelt a bolyhos

szőnyegre, úgy ölelte át a combjait.– Most ne imádgass, hanem gyerünk vacsorázni! Elmehetnénk

valahová, én halálosan éhes vagyok!– Ahogy akarod, angyalkám!

*

A szép Szászné nagy kedvvel készült a skandináviai utazásra.Olaszországot már unta, annyiszor volt ott. Tavaly egy nagyon

érdekes egyiptomi társasutazáson vett részt, most majd fognakpukkadni a pesti ismerősök és barátok, ha Norvégiából kapnak tőleképeslapot.

Szép Szászné szenvedélyes képeslapküldő volt, alighogymegérkezett valahová, összevásárolta a legmutatósabb, nagyméretű,színes képeslapokat és küldte mindenfelé.

Mindig a legelegánsabb hotelben lakott, meg kell hagyni, Klein úrpénzügyekben igazán gavallér volt.

Három napja volt csak az utazásig és rengeteg elintéznivaló, újutazó bőröndöket vásárolt, ugyanabban a színben, mint az újköpenye. Belehalt volna, ha a sötétzöld kockás kabáthoz kékkofferekkel kellett volna bárhová megérkeznie.

Gyöngyi örült, hogy a mamának nincs ideje folyton faggatni, hogymiként alakul a Tóváry-ügy…?

Ezúttal elhatározta, hogy nem fog mindent az orrára kötni.Azt sem, hogy majd az ő lakásában, a Lexington Avenue-n fognak

találkozni…Mama megkérte, hogy amíg el lesz, járjon át, öntözze a fikuszokat

és etesse meg a kanárit, majd odaadja a kulcsokat.Gyöngyi boldogan megígérte.Igazán kapóra jött ez a megoldás, mert Tamás kijelentette, hogy

ezentúl nem megy fel hozzá, hátha hazajön Arnold. Ilyen kínosmeglepetésnek nem akarná kitenni sem Gyöngyit, sem saját magát.

Kár volt neki elmondani, hogy mennyire megijedt, amikor Arnoldtegnap váratlanul befutott Washingtonból.

Ezentúl tehát egy teljesen veszélytelen helyen lesznek együtt. Amihárom hétre biztosított, addig tart a skandináv túra.

Hogy mi lesz azután, arra még nem gondolt…Meddig fog tartani ez a viszony…?Ez az, amit sohasem lehet előre tudni.Leóval például azt hitte egyetlen délután lesz csak, és négy

hónapig tartott.Mama nagyon ellenezte a Leó ügyet, minden alkalmat

megragadott, hogy ócsárolja a külsejét, a modorát és főleg aművészetét.

Leó festőművész volt. Magas, szökés fiatalember, harminc körüli.Még nem volt ismert, olcsón készített a tájképeket egy

nagykereskedőnek, aki állandóan azzal ijesztgette, hogy majdOlaszországból hozat néhány dollárért velencei látképeket. Leótitkos vágya a portré volt, gazdag, szép és híres nőket megfesteni,akikről majd könnyen legombolhat pár ezer dollárt, ha meg lesznekelégedve a remekművével.

De hol találkozhat ilyen nőkkel…?Megpróbált meghívást nyerni elegáns partikra, a magyar elit

bálokra is elment, persze csak táncos jeggyel.Egy ilyen bálon ismerkedtem meg a Plaza Hotelben.Gyöngyi egy tíztagú társasággal ült, akikből kilencet rettenetesen

unt. Beleértve persze Arnoldot is.Főleg őt unta, mert az idegeire ment, ahogy az amerikai

házaspároknak mesélte, hogy a palotás egy ősi magyar tánc és a bálimeghívón szereplő grófokról csakis úgy beszélt, mintha régi barátailennének.

Az amerikai társaságnak mindez nagyon imponált,megállapították, hogy Arnold valóban egy európai nemesember. Acímeres gyűrűjét már többször megcsodálták, melybe hármasholdat, sisakfoszlányt, kardot és török félholdat gravíroztak.

Szép Szászné hozta ezt magával Magyarországról,nászajándéknak. A boldogult nagymamáé volt, aki talán azóta isforog a sírjában…

Gyöngyi éppen csárdást táncolt az egyik amerikaival és lehet,hogy látszott rajta, mennyire szenved, mikor Leó odajött és lekérte.

Leó sem táncolt túl jól, de megváltás volt az amerikai után, aki azthitte, hogy a rezgőcsárdás abból áll, hogy szerencsétlen nőt úgy felkell rázni, mint használat előtt az orvosságot.

– Mondták már, hogy mennyire emlékeztet Marilyn Monroe-ra?– kezdte így Leó.

– Még nem…Amint szünet lett átsétáltak a másik terembe, minél messzebb az

asztaltól, ahol Arnold ült a társasággal.Leó nagyon előzékeny volt, elmondta, hogy képkiállításra készül

és szeretne egy gyönyörű nőt megfesteni, de nem hivatásos modellt.Kicsit később, amikor már sokat táncoltak együtt, megkérdezte,

hogy hajlandó volna-e modellkedni?– Azt hiszem szenzációt keltene a kép, ez lenne a címe: Portrait of

Pearl. Pearl, ugyanis gyöngyöt jelent angolul, magyarázta.– Tudok angolul – jegyezte meg Gyöngyi.Az ötlet is tetszett neki és a fiú is.Néhány napig kérette magát telefonon, aztán elment hozzá a

műtermébe.Kissé meglepődött, mert sokkal elegánsabbnak képzelte egy ilyen

sikeres festő stúdióját. Arra, hogy egyáltalán nem sikeres, csakkésőbb jött rá.

Rengeteg kép állt halomban, alig volt hely a dobogónak, aholmodellt kellett ülnie.

A sarokban egy óriási méretű kerevet volt, letakarva rojtos,spanyol selyemkendőkkel. Hogy a kendők alatt három egymásrarakott, ócska matrac volt, azt nem lehetett észrevenni.

A fürdőszobában ecsetek áztak, a kétes tisztaságú kádbanjégkockák, hogy frissen tartsák a rózsacsokrot, amelyet Leó éppenfestett.

De a rózsák már nem voltak fontosak, hiszen itt volt Gyöngyi… Agyönyörű és gazdag úriasszony, a Gyöngyportré modellje…

Hozzákezdtek a munkához, Gyöngyi majdnem naponta eljött aműterembe.

Leó nagy hévvel igyekezett bebizonyítani, hogy ő milyen kitűnőfestő, közben a széles kereveten ugyanilyen hévvel, hogy milyenkitűnő szerető…

Legalábbis képzelte, hogy az…A kiállítás egy Madison Avenue-i galériában nyílt néhány hét

múlva. Nyolc festő állított ki, mind jobbak voltak, mint Leó.Gyöngyi többször megállapította, már festés közben is, hogy ez a

kép nem ő. Hasonlít Marilyn Monroe-ra, hasonlít egy híresmodellre, csak éppen rá nem.

Az ünnepélyes megnyitón pezsgőt szolgáltak fel, néhány

műkritikust is sikerült odacsalni, de főleg a nyolc művész családja ésbarátai voltak jelen.

Senki, még véletlenül sem vette észre, hogy a csinos, pepitakosztümös hölgy azonos a Gyöngyportré modelljével.

Gyöngyi direkt odaállt a kép alá, igazán mindent megtett Leóérdekében, de hiába. A remekmű nem sikerült. Leó önérzete porrálett zúzva.

A galéria tulajdonosát aljas csirkefogónak nevezte, mertodaakasztotta képet, ahol gyalázatos volt a megvilágítás. Gyöngyit isvádolta, hogy miért jött pepitában és nem abban a ruhában, amibenmodellt ült.

– Szomorú, ha csak a ruháról lehet felismerni, kit ábrázol a kép!Összevesztek, aztán megint kibékültek. Közeledett a karácsony és

Leónak az az ötlete támadt, hogy Gyöngyi vegye meg a képet, lepjemeg vele Arnoldot.

– Kétezer dollárért odaadom!– Viccelsz…? Először is, rossz a kép, másodszor: kiderülne, hogy

idejártam hozzád modellkedni! És harmadszor te tőlem kérszpénzt…? Tőlem?

– Miért ne? Ki fest ingyen? Egy ilyen portrénak kötött ára van,mint a zsemlének. Másnak háromezer lenne, de neked odaadnámkettőért!

Gyöngyi nem tudta, hogy nevessen, vagy bosszankodjon. Egy kisGreenwich Village-i kávéházban ültek, felugrott és faképnél hagytaLeót.

Mikor elmesélte mamának, ő egyenesen ájuldozott.– Felháborító! Ez: egy közönséges dzsigoló! Még szerencse, hogy

nem aktot festett, mert azzal még meg is zsarolhatna…!Gyöngyi hallgatott. Jobbnak látta, ha nem említi meg, hogy igenis

csinált róla egy csomó aktot is. Csak szénvázlatokat, ahogy fekszik akereveten. És azok sokkal jobban sikerültek, mint a portré. Eleinte

tiltakozott, de aztán mulattatta, mikor Leó elrendezte a karjait,combjait, hogy pontosan olyan legyen, mint Marilyn Monroe, abbana híres meztelen kalendáriumban.

Mama tanácsára nem állt többé szóba Leóval. Pedig határozottanhiányoztak neki a hangulatos délutánok a műteremben…

Leó párszor próbálkozott, telefonált, de mindig letette a kagylótszó nélkül.

Összesen egyszer látta azóta, a Park Avenue-n ment és egy képméretű nagy csomagot cipelt. Ők éppen kiszálltak az új CadillacbőlArnolddal.

Gyöngyi természetesen elfordította a fejét…

XXV.

A kis kanári vígan fütyörészett a kalitkájában, minden napmegetették. A fikuszokat is gondosan locsolták. Nem volt olyandélután, hogy Gyöngyi és Tamás elmulasztották volna a találkát aLexington Avenue-i lakásban…

Gyöngyi még arról is gondoskodott, hogy Tamásnak is legyenkulcsa és ha előbb érkezik mint ő, ne kelljen az előcsarnokbanüldögélni, vagy a kapu előtt várakozni rá.

Sohasem jöttek együtt. Ez veszélyes lett volna, mert a házszomszédságában négy nagy, elegáns premier mozi volt. Ki tudhatta,hogy hány ismerős ácsorog a pénztár előtt, és megláthatják őketegyütt.

Gyöngyi nagyon feltűnő jelenség volt a lobogó vöröses szőkehajjal, Tamás pedig kimagaslott mindenütt.

– Nézzétek csak, Kékes Gyöngyit azzal a jóképű, magas férfival,hová mennek ezek…?

A Bloomingdale és az Alexander áruház is sajnos itt volt, szóval

kissé túl forgalmas volt a ház környéke és óvatosnak kellett lenni.Mikor kivették itt a lakást a mama számára, még nem gondolt arra,hogy egyszer majd titkos szerelmi fészeknek fogja használni.

Tamás minden nap jobban beleszédült Gyöngyibe… Már nem csaktestileg kívánta, de szeretett is vele lenni, hallgatni a hangját,nevetgélni a hamisítatlan pesti humorán.

– Nem csak szép vagy, gyönyörű és édes, de jópofa is!Gyöngyi nevetett. Meztelenül állt a kanári kalitkája előtt, egy

szelet sárgarépát adott be neki.– Szerencse, hogy mamának nem beszélő papagája van! Képzeld

el, ha most megtanulná és ismételné, amit mi itt beszélünk!Teljes biztonságban érezték magukat a lakásban. Soha nem

derülhet ki semmi, ez biztos…Tamás megrémült attól a gondolattól, hogy felkavarja Gyöngyi

életét, házasságát, ezzel a nagyon jó emberrel, aki mindent megadneki. Ragyogó környezet, jómód, gondtalan jövő, és az anyjáról isbőven gondoskodik.

Lehet, hogy Gyöngyi az anyja kedvéért áldozza fel magát…? Mertszerelemhez még csak hasonló érzés sincs benne Arnold iránt.Nincs.

A szerelmet most az ő karjai között találta meg…Vagy mégis hazudna…?Csak unalomból teszi, időtöltésből és ki tudja, hányan voltak már

előtte, akik Kékes Arnold agancsait szaporították…Elhessegette ezt a gondolatot magától, mert sokkal kellemesebb

volt, ha hitt Gyöngyinek.Gondosan kerülte a nagy vallomásokat, hiszen szerelemről szó

sem volt…Izgalmas, túlfűtött, érzéki kaland ez, amibe Mildred hideg

viselkedése sodorta bele.

Ha összehasonlította a két asszony, rájött, hogy mindkettő másvilág. Mintha egy más planétán élt volna Mildreddel, aki alegforróbb szerelem idején is mindig az előkelő angol ladymaradt. Gyöngyi…? Ha megvadult a karjaiban, akkor eltűnt a jólnevelt úrilány, eltűnt minden és túltett egy rafinált utcalányon is.

És mindig megvadult…Már két hete jártak a Lexington Avenue-ra, amikor egy délelőtt

Tamás irodájában megszólalt a telefon. Kékes Arnold kereste.Megrémült.Valaki mégis meglátta őket és most…– Remélem, nem zavarom? – kezdte így Kékes.– A világért sem!– Kellemetlen meglepetés ért, nagyon kínosan érint!Tamásban elhűlt a vér. A következő mondat csakis azt lehet, hogy

magának viszonya van a feleségemmel, akit éppen kirúgtam…– Miről van szó? – kérdezte, nehezen palástolt izgalommal.– Az egyik fontos irat hiányzik! A bíróság most dobta vissza az

egyik beadványt! Rendkívül bánt! Ezt azonnal be kell szereznünkSydneyből, mert e nélkül az okmány nélkül nem tudunk továbbhaladni! Remélem a fia hamarosan elintézi!

Tamás fellélegzett.– Természetesen, azonnal intézkedem! Melyik okmányról van

szó?– Telefonon is elmondhatnám, de talán jobb, ha átjön és

személyesen megbeszéljük!– Máris mehetek a Wall Streetre, ha fontos!– Szó sincs róla! Jöjjön át a lakásunkra, például holnap este!

Természetesen vacsorára és ezúttal nincs kifogás! Feleségeőnagyságával együtt! Gyöngyikém is nagyon fog örülni!

– Boldogan jövök, köszönöm a meghívást, de a feleségem

mostanában sehová sem megy. Az apja néhány napja nincs jól ésvele tölti az estéket…

– Sajnálom, hogy így van! Hány éves a professzor?– Nyolcvanhat, de eddig soha nem volt semmi baja! Most

egyszerre ágynak esett.– Ismeretlenül is jobbulást kívánok! – mondta Arnold.– És holnap okvetlenül várjuk vacsorára…Délután már félórával korábban érkezett a Lexington Avenue-i

lakásba, mint megbeszélték, de Gyöngyi is ott volt már.Most a mamája pongyolája volt rajta, mert hirtelen hűvösre

fordult az idő. Furcsán nézett ki ebben a halványlila, tollalszegélyezett selyemben, mintha egy régi operett primadonnájalenne. Szép Szászné néha vásárolt ilyen holmit, talán azért, hogykárpótolja magát azokért az évekért, mikor Pesten csak egy színevesztett, flanel köntösben járt, mert az ostrom alatt mindenételvitték.

– Hogy tetszem ezekkel a halványlila strucctollakkal?– Tetszel minden ruhában, és főleg minden ruha nélkül!– Ezt lehetőleg holnap ne éreztesd a viselkedéseddel! Próbálj

nagyon közömbös lenni! Nem nagyon örülök, hogy Arnoldmeghívott, de nem szóltam semmit ellene.

– Képzeld, hogy megdöbbentem, amikor ma felhívott ahivatalban…

– Nekem ma reggel szólt, hogy valami irat miatt kell, hogybeszéljen veled. Persze az ő ötlete, hogy nálunk vacsorázz! Erre aztválaszoltam, hogy hívjuk át a Nanzely házaspárt, legalább őket isletudom. Egy vendég miatt nem érdemes készülődni.

– Én neked csak egy személy vagyok…?– Te nekem mindenem vagy… – suttogta Gyöngyi és már dobta is

le a szörnyű pongyolát. Mondott néha ilyeneket, és lehet, hogy nem

is hazudott.– Ha tényleg szeret – gondolta Tamás –, akkor érdemes volna

vele új életet kezdeni… Elválni Mildredtől, ez talán nem is lennenehéz. Sokkal nagyobb probléma volna Arnold… Imádja a feleségét,rajongó, alázatos szerelemmel.

Imádni való kis teremtés, állapította meg Tamás, miközben akarjaiba zárta.

Mikor már felöltöztek, Gyöngyi megkérdezte, hogy a feleségétmiért nem hozza el holnap?

– Olyan kíváncsi vagyok rá! Úgy szeretném végre látni! Monddmeg őszintén, szebb mint én?

– Más zsáner. Magas, valódi szőke, tipikus angol.– Elismerem, hogy ez perverz kíváncsiság a részemről, de

mindent akarnék tudni róla!– Sajnálom, Gyöngyikém, de nem vagyok hajlandó róla beszélni.

Az biztos, hogy holnap nem jön el, mert az apja beteg és vele tölti azestéket. Inkább a fiamat hoznám át, hogy megismerd!

– Úgy látom, nagyon büszke vagy rá!– Igen! Új értelmet adott az életemnek…– És Mildredtől miért nincs gyereked?– Volt, de meghalt… – mondta csendesen és hamar másról

kezdett beszélni.

*

– Hová készülsz? – kérdezte Mildred, mikor bejelentette, hogynem vacsorázik otthon.

Ez szokatlan volt, mert az utóbbi időben soha nem érdeklődött aziránt, hogy mit csinál, egyáltalán hol tölti a délutánjait.

Nyilván nem törődött vele, és ezt igyekezett kihangsúlyozni aviselkedésével.

– Az ügyvédhez megyek, megint a lelkemre kötötte, hogy téged ishozzalak magammal!

– Azt hittem, ezek már letettek arról, hogy megismerkedjenekvelem! Az ügyvéd intézze, amivel megbíztad, de ne akarjon velünktársadalmi kapcsolatot! Egy biztos, hogy nem vagyok kíváncsi rájuk!

– Tomikát szeretném átvinni magammal, azt reméltem, hogymost itt lesz! Megígérte.

– Itt van már fél órája. Bement papához, felolvas neki.– Miért nem mondtad ezt rögtön.Mildred vállat vont.– Olyan nagy ügy? Majdnem minden nap itt van a fiad…!Tamás lement az első emeletre. Tomika a professzor ágya mellett

ült és a London Times-ból olvasott fel neki.Az öregúrnak mostanában sokat romlott a látása, a hályog úgy

elhatalmasodott rajta, hogy már a legerősebb szemüveggel sem voltképes olvasni. Viszont minden érdekelte: A New York-i újságokonkívül, Londonból légipostán járatta a lapokat.

– Hogy van a betegünk? – érdeklődött Tamás.– Köszönöm, gyöngén… Ha ugyanilyen beteg az ember ötvenéves

korában, arra gondol, hogy vége a jövő heti programjainak. Denyolcvanhét éves korban arra kell gondolni, hogy az életének vanvége…

– Miért beszél így papa? Egy kis megfázástól még senki sem haltmeg!

A professzor bólintott. Nagyon öregnek és szinte szánalmasankicsinek tűnt a hatalmas ágyban.

– Tomikám, eljössz most velem az ügyvédhez? Egy iratot kellbeszerezni Sydneyből, majd elmagyarázza neked, hogy mit…

Vacsorára megyünk át, talán fog érdekelni, hogy Nanzely, a híresszívsebész is ott lesz!

– Szívesen mennék édesapám, de nem úgy öltöztem! Csakbeugrottam a kocsiba, így ahogy vagyok…

Tomika valóban nem volt elegánsnak mondható, gyűröttvászonnadrágban és egy csíkos trikóban.

– A szívsebész is magyar? – érdeklődött a professzor.– Igen.– Már olvastam róla valahol, újszerű technikával dolgozik. Meg

kell hagyni, hogy ti magyarok nagyon tehetségesek vagytok!– Köszönöm professzor úr! – mondta Tomi.– Magyarnak érzed magad? – nézett rá az öregúr. – Hiszen csakis

angolul beszélsz és Sydneyben születtél!– De magyar vér folyik bennem és erre büszke vagyok!A professzor most kinyújtotta a megsárgult, remegő, ráncos kezét

és megsimogatta a fiú fejét.– Kedves gyerek vagy te, kis barátom, és nagyon szép tőled, hogy

felolvasol nekem. Ahelyett, hogy lányokkal hancúroznál valahol, itttöltöd az idődet…

– Szívesen jövök a professzor úrhoz…– Reméltem, hogy együtt vacsorázunk! – szólt közbe Tamás. – De

ebben az öltözékben tényleg nem állíthatsz be, ezek sokat adnak akülsőségekre.

– Tomika itt vacsorázik velem – mondta a professzor. – Mildredazt ígérte, hogy kitűnő sonkát fog tálalni és süteményeket is. És őpersze velünk tart majd. Közben még szeretném, ha felolvasnád avezércikket! Érdekel, hogy Londonban hogyan vélekednek az USAkülpolitikai baklövéseiről…

Tamás hirtelen úgy érezte, hogy szívesebben maradna itt ő is.Neki most itt volna a helye.

Nézte a fiát, ezt a szép gyereket, aki mellesleg még jó is…Mert mi köze ehhez az aggastyánhoz…? Semmi.Szerette volna átölelni a fiát, megcsókolni, de óvakodott az ilyen

érzelmi kitörésektől Tomika úgyis tudja, hogy a szívét adná érte,annyira imádja, büszke rá.

Elköszönt meg mielőtt Mildred jött a sonkával, mert nem akartmost vele találkozni.

Furcsa kis családi kör ez, gondolta. A professzor, Mildred ésTomika…

Gyorsan kisietett a kapunk, mielőtt meggondoltam volna magát.Alaposan elkésett. Nanzelyék már rég itt voltak. Megint a néger

szobalány nyitott ajtót. Gyöngyi remekül játszotta a szerepét…– Kedves Tóváry, nem szép magától, hogy sohasem jelentkezik!

Pedig azt hittem, jól érezte magát nálunk! És a Pierre partin is…– Nagyságos asszonyom, ha tudná mennyire elfoglalt vagyok!– Semmi formaság! Szólítson nyugodtan Gyöngyinek!Kékes már hozta is az italt, könnyed, vidám hangulat volt. Itt

aztán senki sem gyanakodhatott, még a rosszindulatú Nanzely Lilisem, pedig ő minden csinos, fiatal nőről feltételezte, hogy megcsaljaa férjét. Főképp, ha a férj se nem csinos, se nem fiatal, mint KékesArnold…

A szívsebész a képeslapokat nézegette, amelyeket szép Szásznéküldött. Gyöngyi kirakta őket az asztalra. Koppenhágából,Stockholmból, Sognefjordról. A legutóbbi lap már Oslóból érkezett.

Nanzely nem bírta ki, hogy ne szellemeskedjen.– Megértem Arnold, hogy miért vagy ilyen jókedvű!– Nos, miért…?– Mert az anyósod már oszlóban van…

XXVI.

A Viking gép másfél órás késéssel érkezett a Kennedy repülőtérre.Gyöngyit semmi sem idegesítette jobban, mint az ilyen várakozás.

Arnold persze nem jött ki vele, mindig talált valami kifogást, hogyne kelljen az ilyen nagy viszontlátási jelenetekben részt vennie.

– Fizettem az utazást, ennél többet ne várjatok el tőlem! –mondta.

Este nyolcra jelezték a menetrendszerű érkezést. Délután mégegyütt volt Tamással a Lexington Avenue-i lakásban, ez volt azutolsó alkalom.

Ezt a délutánt még ki kellett használni…– Hol foglak látni ezentúl? – kérdezte Tamás.– Hát az biztos, hogy ilyen édes, kis szerelmi fészkünk nem lesz

többé…– Tehát, hol lehetünk együtt? – ismételte Tamás a kérdést.– Majd találkozgatunk itt-ott, ebédelhetünk együtt, beülhetünk

valamelyik bárba…– Ez mind nagyon szép, de hol lehetünk zavartalanul együtt?– Úgy gondolod, egy ágyban…?– Felőlem lehet dívány is, csak a karjaimba zárhassalak!– Fel kell jönnöd hozzám, amikor Arnold nincs otthon. Például,

ha a bíróságon van, délelőtt, az a legbiztosabb!– Semmi sem biztos! Elnapolhatják a tárgyalást és akkor

hazajön…– Miért jönne haza? Akkor visszamegy a Wall Street-i irodába.– Gyöngyikém, azt hiszem legjobb lesz, ha kiveszek valahol egy kis

lakást, egy eldugott helyen…– Isten ments! Sosem tudhatjuk, hogy kik a szomszédok! És hol

tartsam a kulcsot? Nem tarthatom a retikülömben…– Miért? A férjed annyira gyanakszik, hogy kutat a táskádban?– Gyanúról szó sincs, de mégis a kezébe kerülhet a kulcs…– Akkor nincs más hátra, minthogy kimegyünk valamerre és

keresünk egy motelt…– Isten ments, motel! A kocsidat ott parkolod le, bárki

elolvashatja a rendszámodat! Ugyanez, ha az én kocsimmalmegyünk. Ez olyan, mint egy in flagranti… Mert nyilvánvaló, hogynem sakkozni megyünk a motelbe…

Végül nem beszéltek meg semmit. Most, hogy megjön a mama,néhány napig úgyis csak vele kell foglalkozni.

Gyöngyi gondosan eltüntette az összes bűnjelet. A hamutálcákbólTamás cigarettáit, a likőrkészletet visszatette a pohárszékre, mertelég valószínűtlen, hogy Gyöngyi, ahányszor átjött a kanárit etetni,magában iszogatott volna.

Az ágyat áthúzta, a lila tollas pongyolát ugyanoda akasztotta be,ahonnan elővette.

– Van tökéletes tett… Ez sosem fog kiderülni, hogy három hétigide jártunk…

Hogy miért akarta pont a Tóváry Tamás ügyet eltitkolni az anyjaelőtt, azt maga sem tudta. Talán csak el akarta kerülni az erkölcsiprédikációkat, amelyeknek a mottója mindig az volt – ha már valaki,az ne nős ember legyen és főleg, csakis milliomos…!

Szép Szászné remekül nézett ki, semmi fáradtság nem látszottrajta. Egyfolytában beszélt és kérdezett is, meg sem várva aválaszokat.

– Mi újság itthon? Milyen idő volt New Yorkban?– Sokat esett az eső…– Na, ennek örülök, ahányszor elutazom, mindig külön öröm

számomra, hogy itt az alatt ronda idő van! Emlékszel, mikor Miami

Beach-en voltam, ott hűvös, hideg szél volt és közben itt, NewYorkban ragyogó tavaszi napsütés!

– Mesélj anyám, számolj be mindenről!– Megkaptátok a lapjaimat?– Igen, nagyon örültünk, köszönjük…– Remélem, a lakásomba nem törtek be közben?– A lakásod rendben van, a kanárid él, a fikuszaid virulnak…– Nagyszerű! Bevallom, időnként az a rémképem volt, hogy mire

megjövök, a lakást kirabolták, vagy porrá égett!– Ne a rémképeidet meséld, hanem az utazásodról!– Isteni helyeket láttam, sajnálom, hogy nem vittem

fényképezőgépet! Na, de mindenütt lehet kapni képeket a tájról, azépületekről! Remek színes lapokat hoztam a fjordokról… Na megegy egész kis albumot Oslóból, ahol a Frogner Parkban vannak ezeka szenzációs szobrok! Ha nem látom, el sem hiszem, hát ennek aztánvan szexuális fantáziája! Egy magas torony, amelyen az aktok alegkülönfélébb pozíciókban szerelmeskednek… Erről jut eszembe,mi van Tóváryval…?

– Semmi.– Azt hittem, valami nagy ügy kezdődik vele?– Tévedtél! Ez nős ember és felnőtt fia van…– Örülök, hogy észhez tértél Gyöngyikém! Ilyenekre, akármilyen

jóképű is, kár az idődet vesztegetni!– Várjam meg, amíg Nelson Rockefeller belém szeret?– Van még néhány milliomos Amerikában! Imádkoztam is érted

ezért, mégpedig egy tizenkettedik századbeli, fából készülttemplomban, Borgundban. Ez közel van Sognefjordhoz. A legrégibbfaépület a világon.

– Igen, erről is küldtél lapot…– Megkaptátok a képeslapot Bergenből?

– Azt hiszem, még nem…– Óh, hát most kell elmesélnem a legérdekesebb élményemet!

Szinte hihetetlen, ha ilyet regényben olvas az ember, azt mondja,marhaság, ilyen nincs…! Bergenben az történt, hogy beszállok asétahajóba, amit szintén befizettetek nekem, amikor magyar szó ütimeg a fülemet.

– A te csoportodban voltak magyarok is?– Nem voltak! Éppen ezért figyeltem fel, mások is jöttek a hajóra,

egy másik társaság. Valami ilyet hallottam, hogy: nagyszerű, vanmég egy színes filmünk! Látom egy szikár, ősz hajú úr beszélget egymásik idősebb úrral.

– Önök magyarok? – kérdeztem.Az ősz hajú rám néz. Néz, néz, bámul… Aztán egyszerre felkiált: a

szép Szászné!Furcsa volt, itt Norvégiában, a fjordok között, ezt hallani.– A szép Szászné! – ismételte.Odajöttek hozzám, az ősz hajú közelről még öregebbnek tűnt, az

arcán keresztül-kasul ráncok, mintha pliszírozva lenne.– Nem ismer meg?A hang, mintha ismerős lett volna, de az arc nem. Képtelen

voltam rájönni, hogy ki lehet.– Bognár Jenci vagyok!– Jencike! – felsikoltottam.Nem akartam hinni a szememnek. Bognár Jenci, a gyerek arcú kis

hadnagy… Hány éve, talán negyven, hogy az Apostolokban várt rám.Jöttem vasárnap a Ferenciek téri miséről, ott sétált a templom előtt,édes, csinos huszár-hadnagyocska. Utoljára az erdélyi bevonulásrament, azóta sosem hallottam róla. Valaki azt mondta, elesett a Don-kanyarban. Itt volt, élt. Ez az öregúr, ez volna a Jencike…

– Hát ez tényleg elég romantikus! És ő rögtön megismert téged,

ennyi év után?– Igen. És magyarázta a férfinak, hogy én voltam a legszebb

asszony Pesten… A másik is egy volt huszártiszt, valami Attilánakhívták. Az egész szinte meseszerű volt. Utoljára a Kígyó utca sarkánvárt rám, de nem jöttem el a randevúra, elkerültük egymást. Mostkissé késve ugyan, eljöttem a norvég fjordokhoz… Jenci és a barátjais az Orion szállóban laktak. Esküszöm neked Gyöngyikém, ahogyvelük vacsoráztam, gyertyafény imbolygott az asztalon,elfelejtettem, hogy hatvanöt éves vagyok… Megint a szép Szásznévoltam, a két huszártiszt bókolt, udvarolt. Jenci arcán már nem isláttam a redőket. A fess hadnagyocska volt, aki valamikor el akartcsábítani, de nem sikerült neki!

– Biztos?– Másnap együtt mentünk megnézni Edward Grieg szülőházát. Ez

olyan múzeumszerű. És képzeld, Jencike még arra is emlékezett,hogy Grieg szonátákat zongoráztam és Solveg dalát énekeltem egyikdélután, amikor feljött hozzánk a Kossuth Lajos utcába.

– És ez a Jencike szintén Amerikából ment a skandinávkirándulásra?

– Nem, Stockholmban lakik, nős volt, elvált. Elmondta azélettörténetét, mint favágó kezdte, de később feljebb jutott, és mostnyugdíjban van. Boldogan feleségül venne, de Stockholm kicsitmessze van… És téged, Gyöngyikém nem tudnálak itt hagyni!

Közben beértek a városba.– Előbb felmennék hozzátok, hogy átadjam az ajándékokat! És

Arnoldnak is meg akarom köszönni a csodálatos utat…Most nem Klein úrnak nevezte.– Gyönyörű dolgokat vettem Oslóban, ezt az óriási dobozt neked

hoztam!– Nagyon kíváncsi vagyok már, hogy mi lehet benne!– Majd meglátod!

Szép Szászné egy pompás norvég rókakabátot vett Gyöngyinek, deremélte, hogy nem fog tetszeni neki és akkor az övé lesz. Fehérrókája már van, azt se nagyon hordja, lehet, hogy ehhez akékrókához semmi kedve sem lesz.

De tévedett. Gyöngyi felpróbálta és el volt ragadtatva.Arnold már otthon volt, és hangsúlyozta, hogy ez igazán szép,

értékes ajándék. Bizonyára nagyon drága is lehetett!Semmi gúny nem érződött a hangjában, mintha nem is ő adta

volna a nagy összegű utazócsekket.– És neked is hoztam valamit, Arnoldkám!Finom gyapjúból készült sípulóver volt. Bár Arnold nem kedvelte

a téli sportokat, de úgy tett, mintha örülne.– Kézzel kötötték elöl rénszarvas hímzéssel díszítve, ez tipikus

norvég minta! – magyarázta.– Szép, nagy agancsaik vannak ezeknek a rénszarvasoknak!

Szerencse, hogy nem vagyok felszarvazott férj, mért akkor célzásnakvenném!

XXVII.

Tamás meg volt győződve arról, hogy Tomikának is nagyon fontosa nap, amikor végre beköltözik hozzájuk. Eddig is átjárt, főlegvacsoraidőben, de most ez más lesz. Végre itt fog lakni.

Mildred is igyekezett az ő szokásos, hűvös módján valamitmondani:

– Isten hozott! Remélem, jól fogod magad érezni a Doyle házban!Ez elég furcsán hangzott. Miért nem mondta azt, hogy itt nálunk…

Vagy azt, hogy velünk? A Doyle házban…Ezzel mintha jelezni kívánta volna, hogy ez nem Tóváry ház, nem

otthon a számára, de mint vendéget szívesen látja.

Szívesen…?Tamás igyekezett ellensúlyozni Mildred hűvösséget. Segített

felvinni a bőröndöket, már az előző napon mindent átszállítottakJerseyből, a két szobás lakásba már minden tökéletes rendben volt.

Tomika most szögeket szedett elő valahonnan és képeket tett fel afalra. Az egyetem zászlóit is kirakta a falra, és az ágy fölé Katinka egyszínes, felnagyított fényképét.

Tamás megállt a kép előtt, és sokáig nézte. A szíve furcsánösszeszorult.

– Mikor készült ez?– Azt hiszem öt éve… Akkor még nem volt beteg… Sydneyben,

kint az óceán parton…Katinka nevet a képen, világoskék ruhában van, a háttérben az ég

ugyanolyan kék. Fiatal és vidám, kicsit hunyorog a napsütésben.Tomika egy másik fényképet tesz most ki, fekete keretben, a

könyvespolc fölé. Jávor Csaba, főhadnagyi uniformisban.– Édesapám, ugye nem haragszik érte? Tizenkilenc éven át

megszoktam, hogy ez a kép mindig a szobámban volt. Hiányoznanekem. Hiába tudom már, hogy nem az ő fia vagyok, de mégis… Alelkembe vésődött ez a kép, és képtelen lennék most egyszerrekiradírozni az életemből…

– Tomikám, természetes, hogy kiteszed a képet! Csodálkoznék, hanem tennéd ki! És különben is, ez a te szobád, itt azt csinálsz, amintakarsz! Úgy rendezed át, ahogy kedved tartja! Nekem egy a fontos,hogy boldog legyél itt, mindened meglegyen! Bármire szükségedvan, csak szólj nekem! Pénzzel el akarlak látni, hogy sose legyenproblémád, ha valamihez kedved volna…

– Köszönöm, édesapám, de most kaptam ezt a drága kocsit…– Éppen ezért, ne használj olcsó gázolajat, csak a legjobbat! És ha

bárhová mész, tedd garázsba a kocsit. Ha elviszel egy barátnőtlegyen pénzed, ne ülj be vele valami ócska helyre!

– Nem viszek el senkit.– Nincs barátnőd?– Most éppen nincs. Volt egy kislány Jerseyben, Violetta…– Hozzám őszinte lehetsz, mint egy baráthoz. Nem csak jó apád

akarok lenni, de jó barátod is! Mindenről beszélhetsz velem!– Vannak dolgok édesapám, amiket mégsem mond el az ember…

Lányokkal kapcsolatban, szerelmi ügyeket.– Tomikám, természetesen, amit nem akarsz, azt nem mondasz

el! Ha a kislánnyal, Jerseyben vége van, majd nyilván hamarosanakadt másik. Most, hogy átkerülsz ide a New York-i egyetemre,bőven lesz választékod lányokban. Csak nem szabad őket túlkomolyan venni, tizenkilenc éves vagy, egy kis kaland még nemjelenti, hogy házasságra kell gondolni!

A fiú most ránézett, aztán hirtelen lehajtotta a fejét. Lehet, hogymost az villant át rajta, hogy akkor is így fogta fel a dolgot, hogy egykis kaland nem jelent semmit… Katinka is csak egy ilyen kalandlehetett, akivel nem gondolt házasságra…

– Tomikám, remélem nem érted félre, amit mondtam?– Nem, nem, a világért sem – válaszolta a fiú, kissé túl gyorsan.Tamás legszívesebben elmondta volna neki az igazat… Hogy

szerelemről szó sem volt…De nem tehette. Inkább vállalnia kell, hogy ott tudta hagyni

Katinkát, hogy képes volt elszakadni tőle. Lehetséges, hogy a fia,mélyen belül, a lelkében mindig vádolni fogja ezért… Perszehuszonöt éves volt és egy kis kalandnál még nem gondoltházasságra, inkább Amerikába ment karriert csinálni, és elvenni egygazdag nőt.

Tamás szótlanul megölelte a fiát. Aztán hirtelen kiment aszobából.

Tomi még rendezkedett egy ideig. Bekapcsolta a színes televíziót,kipróbálta, hogy működik. Ezt Jerseyből hozta magával, az első

karácsonyon vették, amikor ideérkeztek Sydneyből.A telefont is megnézte, ezt ma szerelték be. Saját külön telefonja

lesz, felhívhatja bármikor a barátait. Vagy esetleg Violettát… Denincs értelme. Amíg a szomszédban laktak, az más volt. Össze isvesztek valamin, lehet, hogy Violettának máris új fiúja van. Miért nelenne? Olyan szép kislány, és olyan odaadó. Túlságosan az, hiszenbe is vallotta, hogy már tizenöt éves korában kezdte…

Tomi az ablakhoz ment és kinézett. Furcsa lesz megszokni itt,mert nem ismer senkit a környéken. Nézte az utcát, néhánytoronyház volt és két magas, modem bérház.

Kik lakhatnak errefelé, azt sosem fogja megtudni. Nem úgy van,mint Jerseyben, ahol már az első napon, amikor kiment biciklizni, aszomszédos kertekből kiszóltak neki, behívták, barátságosak voltak.Mindenütt volt hozzá hasonló korú fiú.

Iskola vagy munka után valamelyik közeli kertben mindigösszegyűltek néhányan. Vagy lementek a tóhoz, kocsival nem volttöbb, mint tíz perc.

És a lányok… Ha nem lett volna Violetta, lett volna más. Atóparton hancúroztak, labdáztak, versenyt futottak, az erdőben issokat sétáltak, vagy elmentek a távolabbi tóhoz, ahol sziklásbarlangokat fedeztek fel.

Most mit fog csinálni esténként?Mindig nem tanulhat és nem ülhet a televízió előtt.Eszébe jutott, hogy megígérte a professzornak, hogy amint

elrendezkedett, lemegy hozzá sakkozni.Még nem volt hat óra, vacsoráig bőven van idő egy sakkpartit

játszani. Lesietett az első emeletre, halkan kopogott, aztán belépett.Az ajtó nyitva volt.

A professzor nem volt egyedül. Mildred ült az ágya mellett és egyidegen hölgy.

– Itt az én kis barátom! – kiáltott fel a professzor és felkönyökölt.

Látszott, hogy nagyon megörült neki.– Ez Tamás fia! – mondta Mildred a hölgynek.Tomi udvariasan meghajolt, bemutatkozott. Még természetesen a

Cunningham nevet használta, de hogy ez milyen furcsán hangzott,arra most döbbent rá először.

A hölgy Beatrix volt. Az utóbbi időben ritkán jött át, egyképkiállításra készült, ez lekötötte minden idejét. De már nagyonkíváncsi volt az „ausztráliai fiúra”. Mildreddel mindig ígyemlegették.

Beatrix tudta, hogy a fiú ma költözik be és ez remek alkalom volt,hogy meglátogassa a professzort, aki még mindig az ágyat őrizte.

Jól megnézte a fiút és megállapította, hogy nagyon szép. Nem islenne rossz Lindának…

– Van egy magával egykorú lányom, illetve ő már huszonegy lesz!Legközelebb, ha partit rendezünk, okvetlenül el kell jönnie!Remélem jó táncos?

– Köszönöm, de nem megyek partikra, gyászban vagyok…– Igen, igen… nem is gondoltam rá, hogy most! A lányom, Linda

úgysincs itt, lement Kaliforniába.– Sakkozunk? – kérdezte felcsillanó szemekkel az öregúr, aki

máris unta Beatrixot, és alig várta, hogy végre elmenjen.Mildred odakészített egy kis asztalt, felpolcolta a párnákat a beteg

háta mögött, hozta a sakktáblát és elköszönt.– Köszönöm, hogy szórakoztatod a papát! – mondta és ezúttal

először, mintha valami melegség lett volna a hangjában.

*

Két nappal később Doyle professzor hirtelen meghalt. Álmábanérte a szívszélhűdés.

Este még nevetgélt, jobb kedvűnek tűnt, mint máskor. Egycédulára felírta Mildrednek, hogy mi a könyv címe, amit szeretneelolvasni.

– Az én kis barátom fogja nekem felolvasni, talán őt is érdekli,mert egy része Ausztráliában játszódik.

Mildred megígérte, hogy azonnal beszerzi a könyvet.Reggel, mielőtt elment hazulról, mindig benézett a papához. Főleg

most, mióta beteg volt, sohasem mulasztotta volna el, hogymegnézze, hogy van? Hogy aludt?

A néger bejárónő, Nancy, körülbelül ilyenkor érkezett megHarlemből. Az első feladata az volt, hogy reggelit készített aprofesszor úrnak.

Nancy ma késett.Mildred benyitott a hálószobába és meglepte, hogy még nem szól

a rádió. Furcsa csend volt. Papa még aludt…Mildred nem akarta felébreszteni, halkan betette maga mögött az

ajtót. De valami ösztönös megérzés visszavezette a szobába.Megállt, elég messze az ágytól. Nézte az alvó öreg ember és

egyszerre rémülten felsikoltott, mert rádöbbent, hogy ez a furcsacsend, ez…

Úristen, ez a csend…Nem lélegzik, a csend szinte ráfeküdt a szobára, ránehezedett

Mildred mellére, mint egy nagy kő.– Papa! Édes, drága Papám…!Odarohant az ágyhoz és ahogy hozzáért a sovány, öreg kézhez, az

már jéghideg volt.– Meghalt! Meghalt! – sikoltozta rémülten.Tomi most jött le a lépcsőn. Először azt hitte, a rádió szól, ez a

hang onnan jön. De mégis benézett.– Valami baj van? – kérdezte.

– Meghalt… Meghalt… – zokogta Mildred és ráborult a halottra.Tomi csak állt, rettenetesen sajnálta most ezt a nőt, akiről sejtette,

hogy nem túlságosan kedveli őt. Mégis sajnálta, de nem tudta mitmondjon, mit mondhatnak most…

Közelebb ment az ágyhoz.A professzor olyan volt, mintha csak szelíd mosollyal aludna.Tomi keresztet vetett és halkan, szinte suttogva elimádkozta a

Miatyánkot.

*

Tamás most realizálta, hogy Doyle professzor milyen híres, nagyember volt. Kétszer is jelölték Nobel-díjra, számos egyetemdíszdoktora volt.

A televízió esti híradásában mindegyik állomás hozta a hírt és afényképét is. A New York Times két teljes hasábon át méltatta.

Egész nap szólt a telefon és Mildred megkérte Tomit, hogy vállaljaezt a feladatot, válaszoljon az érdeklődőknek, akik mind résztakartak venni a szertartáson.

Egy híres ember temetésén ott lenni, körülbelül olyan, mint egyszíndarab premierjén. Bár gyakran egy jó drámai jelenetnél többenkönnyeztek a nézőtéren, mint a pap beszéde alatt a ravatalozóban.

Mikor Tamás először volt itt New Yorkban egy gyászszertartáson,valamelyik idősebb kollégája halt meg, csodálkozott. Kissé késveérkezett és először azt hitte, tévedésből egy koktél partira ment. Azemberek mosolyogva beszélgettek, kis csoportokba verődve, a nőkélénk színű ruhában, csak éppen a pohár hiányzott a kezükből. Ahalottról, mintha teljesen elfeledkeztek volna, a másik teremben volta koporsó, ahol enyhén kifestve, szmokingba öltöztetve, fehérszegfűvel a gomblyukában feküdt szegény és máris csak mellékalakvolt a saját temetésén.

Doyle professzort a legelőkelőbb Madison Avenue-ihalottasházban ravatalozták fel. Sajnos, még a halálban semvagyunk egyenlők… Itt is osztályok vannak, sok ezer dollároskülönbséggel. A szerény, olcsón hirdetett hamvasztástól kezdve,mikor a tölgyfa koporsóban csak addig nyugodhat, amíg a szertartástart, aztán átrakják egy műanyag zsákba és másnap a szürkés fehérport egy ízléstelen kis urnában adják át a családnak.

Doyle professzornak megvolt a sírhelye, azt már akkor megvette,amikor a felesége meghalt. Így őmellé temették.

Olyan hatalmas koszorúk érkeztek az egyetemektől, kluboktól,könyvkiadó vállalatoktól, hogy két külön Cadillacet kellett mégbeállítani a gyászmenetbe.

A szertartáson túl sok szónok volt. És túl hosszúak abúcsúbeszédek, általában mindenki megrészegedik a saját hangjátólés a jól betanult frázisokat olyan megindítóan szépnek találják, hogyalig bírják abbahagyni.

Azt, hogy az emberek már türelmetlenek, lopva az órájukat nézik,kiszámítják, hogy máris elkéstek egy megbeszélt üzleti ebédről, nőkvalamilyen fontos randevúról vagy a divatrevüről, ahová innenegyenesen átmennek.

Mildred annyi Váliumot vett be, hogy könnytelen szemekkel,szinte merev arccal fogadta a részvétnyilvánításokat és gépiesenmormolta: köszönöm, köszönöm… Fekete ruhájában mégvékonyabbnak tűnt, mint máskor.

Egy férfihang – a Yale Egyetem elnökének beszéde alatt –félhangosan odasúgta valakinek: Mildrednek remek lábai vannak ésfekete harisnyában még szexibb!

Tamás megfordult, hogy megnézze, ki volt ez?A tömegben nem tudta felfedezni, igaz, úgysem ismerte volna

meg. Mildred első számú férje volt, aki a világért sem mulasztottavolna el ezt az alkalmat. Mindig ez volt a vágya: a professzortkoporsóban látni…

– Milyen vagyon marad utána? Mennyit hagy jótékony célra,kutatásokra és mit örököl Mildred?

Ezt találgatták néhányan, miközben igyekeztek úgy tenni, minthaa búcsúbeszédekre figyelnének.

Beatrix és Harry Barcker közvetlenül Mildred mellett álltak egészidő alatt. Valóban ők voltak a legközelebbi barátok, mellesleg avégrendelet Barcker irodájában volt letétbe helyezve.

XXVIII.

Kékes Arnold minden délelőtt hazatelefonált. Ha az irodájábanvolt, onnan, ha a bíróságon, mindig talált valahol egy automatát.

Hét éven át ezt sohasem mulasztotta volna el. Csak annyitmondott:

– Imádlak gyönyörű Gyöngyikém!– Én is – volt a válasz.Lehet, hogy ez a tökéletes házasság titka.Arnold bejelentette, ha úgy adódott, hogy csak később fog

hazajönni.Ez fontos volt Gyöngyinek, mert így tudta, meddig maradhat a

randevún.Ma azzal kezdte, hogy megkérdezte Gyöngyit, átnézte-e már a

New York Timest?– Igen. Miért? Van benne valami fontos?– Doyle professzor meghalt!– Sosem olvasom a halálozási rovatot.– A professzorról nagy cikk van a negyedik oldalon.– Ki ez a Doyle?– Tóváry Tamás apósa. Találkoztunk is vele Barckerék

gardenpartiján… Nem beszélgettél ott vele?– Nem! Gardenpartikra nem azért megyek, hogy százéves

bácsikkal társalogjak!– Én mindenesetre elmegyek a temetésre, bár Tóváry nem közeli

barátunk, de mégis! Illik! Csak pofavizit…– Én is menjek?– Nem Gyöngyikém, felesleges lenne! Neked Tóváry még kevésbé

közeli barátod és a feleségét sem hozta el soha! Én, mint azügyvédje, az más…

És én, mint szeretője, gondolta magában Gyöngyi és elhatározta,hogy okvetlenül elmegy. Végre megnézni magának ezt a Mildredet.

Most már megértette, hogy Tamás miért nem telefonál. Háromnapja, sőt több, hogy nem jelentkezett.

Lehetséges, hogy csak addig érdekelte ez a viszony, amíg egykényelmes, nyugodt helyük volt a találkára. Most, hogy mamavisszajött és nem mehetnek többé a lakására, most talán abbaakarná hagyni… Belefáradt volna, lehet, hogy túl sok volt neki…Minden nap, minden délután…

Elvégre Tamás már negyvenöt éves. És mellesleg van egy feleségeis. Bár azt mondta, hogy hosszú ideje egyáltalán nem közeledetthozzá.

De ezt minden nős ember mondja.Még nem volt viszonya olyannal, aki nem jelentette volna ki, hogy

a felesége csak olyan, mint egy jóbarát, külön hálószobájuk van ésmár rég semmi közük egymáshoz…

Most tehát megnézi ezt a feleséget, odamegy hozzá és kifejezirészvétét.

Tamás nagyot fog nézni, ha meglátja őt.Gondosan öltözködött. Nem akart feltűnő lenni, egy nagyon

egyszerű, sötétkék santung kosztümöt vett fel. Kabát nem kellett,

langyos október volt, mintha még nyár lenne. Sötétkék kígyóbőrcipőt és ugyanilyen retikült választott ki a szekrényből.

Nagyon elegánsnak érezte magát, a haját simán feltűzte, a lobogóhaj nem temetésre való. A száját is csak nagyon halványan rúzsoztaki.

Mindez a készülődés elég sokáig tartott, és mire odaért, aszertartás már régen elkezdődött. Olyan tömeg volt, hogy csak aleghátsó sorok között tudott helyet találni.

A tekintetével azonnal Tamást kereste.Bosszankodott, amikor megpillantotta, olyan szorosan karon

fogva állt a gyászruhás nő mellett, olyan gyengéd mozdulattal, a nőszinte rádőlt.

Az arcát messziről nem nagyon figyelhette meg. De szép arc volt,így profilból nézve. És milyen magas, majdnem, mint Tamás.Tipikus angol nő, arrogáns, hideg, angol nő.

Elhatározta, hogy nem is megy oda részvétet nyilvánítani. Furcsais lenne, a nőnek derogált hozzájuk átjönni, holott kétszer ismeghívták, fütyül rá.

Barckerék is ott állnak mellette, vajon melyik Tamás fia?A fiúra is kíváncsi volt, de nem látta. Túl sok ember volt itt, ha

tudta volna, el sem jön. Arnoldot hamarosan észrevette, ottácsorgott, egészen közel a koporsóhoz.

Ismerősöket nem fedezett fel. Főleg öregek voltak itt, talán aprofesszor kortársai, csupa aggastyán. Ezek szívesen mennektemetésekre, valami tudatalatti kaján káröröm van bennük, hogyíme, ők még élnek, sok évvel túlélték ezt is, akit most búcsúztatnak.

Gyöngyit untatták a hosszú szónoklatok, már megbánta, hogyeljött. Ahogy vége volt, azonnal igyekezett észrevétlenül elosonni.Erre jó, ha az ember csak hátul, valamelyik utolsó sorban kap helyet.

Nem megy oda Tamáshoz, ha akar, majd telefonál.És Arnoldnak meg sem fogja mondani, hogy itt volt.

*

Tamás tudta, hogy ezekben a napokban Mildred mellett van ahelye. A hivatalból egyenesen hazasietett.

Délben, ebédidőben, találkozhatott volna Gyöngyivel, de általábana kollégákkal együtt ült be egy közeli étterembe, és feltűnt volna, hamáshová megy.

– Hová?Ezt kérdezték azonnal gyanakodva és cinkos kacsintásokkal, ha

valamelyik nős ember eltünedezett. Ugyanakkor árgus szemekkelfigyelték, hogy melyik csinos titkárnő nem volt aznap a kávézóban.

Gyöngyi nagyon hiányzott, legalább a hangját szerette volnahallani. Kétszer is felhívta telefonon, de nem volt otthon. Biztosan amamájával szaladgál a városban és nem is sejti, hogy ezalattreménytelenül cseng a telefon a hálószobájában.

Egy pillanatra sem fordult meg az agyában, hogy Gyöngyi esetlegrandevúzik valakivel.

Száz százalékig bízott benne, Gyöngyi sohasem hazudott neki.Soha…

Minden szava, amit mondott, igaz volt. És azokon a délutánokon,a Lexington Avenue-i lakásban bebizonyította, hogy bolondul,gátlástalanul szerelmes.

Már az, hogy minden nap várta őt, semmi más programja nemvolt, csak várni rá, türelmetlenül, vágyakozva, felforrósodva… Egyilyen gyönyörű teremtés.

Mennyire félreismerte, mikor először látta, mikor először táncoltvele ott, a Pierre-ben.

Most már tudta, hogy tévedett. Ez a kacérkodás, a férfiakugratása, csak ártatlan játék, ami mulattatja, de soha nem menttovább egy lépéssel sem. Mindig attól félt, ha valakinek odaadnámagát és beleszeretne, akkor nem bírná többé elviselni ezt a

házasságot Arnolddal.Milyen őszintén, milyen nyíltan beszél arról, hogy csakis azért

ment hozzá, mert Amerikában akart maradni. Nem is annyira ő,mint inkább az anyja, annak volt ez a vágyálma. Lehet, hogy azanyjáért áldozta fel magát. Ez egy önző, számító öreg nő, akinekcsak a saját kényelme a fontos.

Gyöngyi azt is elmondta, hogy húszéves korában eljegyezték, de amamája nem helyeselte és szétválasztotta őket. Ez a fiú, Pisti, egynagyon előkelő földesúr fia volt és mama attól félt, hogy akommunizmusban nem lesz jövője. Pisti volt az első szerelem ésneki adta a szüzességét.

Hogy hányan következtek Pisti után, arról nem beszél, de nem isfontos… A múlt lezárult és csak a jelen fontos. Vajon mennyirefontos neki?

Milyen áldozatra volna képes, hajlandó lenne elválni Arnoldtól ésvele új életet kezdeni?

Arnold több mint százezer dollárt keres évente, Tamásnak csakharmincezer a fizetése.

Furcsa, hogy újabban ez a gondolat is felmerült benne. Gyöngyividám, derűs lénye biztosan meghódítaná Tomikát is. Meleg szívű ésérzelemgazdag, biztos, hogy nem bánna olyan hűvösen ezzel agyerekkel, mint Mildred.

Bár a temetés óta mintha megváltozott volna. Tegnap, vacsoraközben azt kérdezte Tomikától, hogy érdeklik-e a bélyegek, mertakkor odaadja neki a papa bélyeggyűjteményét.

Ezen már azért is csodálkozott, mert a professzor gyűjteményesok ezer dollárt ér.

– Hálás vagyok neked, Tomi, hogy az utolsó napjait kellemessétetted, felolvastál neki, sakkoztál vele…

– Szerettem a professzor urat – mondta Tomika egyszerűen.– Mindenki szerette őt – suttogta Mildred és a szemei megteltek

könnyel.Felkelt az asztaltól, de mielőtt kiment a szobából, egy egészen

váratlan mozdulattal megsimogatta Tomika fejét.

XXIX.

Ilyen októberre még a legöregebb New York-iak sem emlékeztek.Mintha visszatért volna a nyár, a füllesztő hőség elérte a harmincfokot.

A tanteremben nem működött a légkondicionáló és egyenesenelviselhetetlen volt az izzadt, fiatal testek kipárolgása. Az egyetemfolyosóin a hallgatók mind fagylaltot majszolgattak, Coca-colásüvegeket tartottak a kezükben, a legtöbben fogták magukat éshazamentek. A professzor félig üres teremben tartotta meg azamúgy is unalmas előadást. A szakállán verejtékcseppekgyöngyöztek, állandóan legyezgette magát és végül ő maga semfigyelt már arra, amit mondott.

Tomi is hazament, az az ötlete támadt, hogy kora délutánmeglátogatja a Jersey-i barátait és kirándul velük a tóhoz. Remeklesz úszkálni a tó hűs vizében és az is jó lesz, hogy kicsitkikapcsolódik a Doyle ház gyászos légköréből. Esetleg találkozikViolettával. Hetek óta nem látta már.

Mildred otthon volt, amióta papa meghalt, nem járt be dolgozni.Papa lakásában rendezkedett, leltározta a szobrokat, műkincseket,amelyeket különböző múzeumokra hagyott.

Az első emeleten beleütközött Tomiba.– Ilyen korán hazajöttél? – csodálkozott.– Ellógtam, kibírhatatlan a kánikula. Kimegyek Jerseybe a tóra!– Nagyon helyes! Vacsorára hazajössz?– Nem hiszem! Ne tessék rám várni!

Felsietett a lakásába, a szobák kellemesen hűvösek voltak, a Doyleházban minden kitűnően működött.

Azonnal a zuhany alá állt és miután sikerült teljesen felfrissülni,átöltözött és már indult is.

A kapuban beleütközött a postásba.– A fiatalúr Tom Cunningham? – kérdezte.– Igen, én vagyok!– Ajánlott levelet hoztam, tessék átvenni, és aláírni! Tomi rögtön

látta, hogy a levél Sydneyből érkezett és ez az a fontos okirat, amireaz ügyvédnek szüksége van.

– Hát ez nagyszerű! Ha két perccel később jön, már nem találitthon!

A postás hümmögött valamit, hogy bizony az életben mindenperceken múlik, aztán megköszönte a borravalót és ment.

Percek vagy másodpercek…?Sorsok dőlnek el, élet és halál függ néha egyetlen perctől.Tomi felbontotta a borítékot, megnézte, igen, a szükséges irat volt,

amit még a mostohaapja, James Cunningham írt alá, mielőttAmerikába indultak. Tudta, hogy most az a leghelyesebb, ha felhívjaaz ügyvédet, a telefonszámot valahová felírták. Vagy menjen el apostára és adja fel?

Semmi kedve sem volt ebben a döglesztő hőségben a postánácsorogni, inkább telefonál. Felment a szobájába és onnan hívta fel aWall Street-i irodát.

A titkárnő jelentkezett, rendkívül udvariasan közölte, hogy azügyvéd úr nincs bent, ma Washingtonba repült. De ha sürgős az ügy,illetve fontos, még talán elérheti a lakásán. Miután feljegyezte, hogyTom Cunninghammel beszél, megadta neki a lakás telefonszámát.

Itt is egy női hang jelentkezett, méghozzá magyaros akcentussal.– A férjem két perce ment el. A La Guardiára sietett, mert

Washingtonba repül. Ki keresi?– Itt Tom Cunningham beszél, Mr. Tóváry fia.– Óh, maga az? – mondta az ügyvéd felesége.– Igen. Sajnálom, hogy hiába zavarom, de megjött egy iratom

Ausztráliából és édesapám azt mondta, hogy azonnal juttassam el azügyvéd úrhoz.

– Nem zavar, szó sincs róla! Honnan beszél most?– Itthon vagyok, illetve éppen indulok valahová.– Hát, ha úgyis megy valahová, mi nagyon közel lakunk, hozza át

azt az iratot! Egyszerűbb, mintha postára vinné!– Igen, azt hiszem ez a leghelyesebb! Beadhatom a portásnak?– Csak hozza fel, úgyis itthon vagyok. Tizennyolcadik emelet,

négy.– Igen, áthozom! Illetve majd csak beadom az ajtón, igazán nem

szeretnék alkalmatlankodni!Tomi most már bosszankodott. Ezek a hiábavaló telefonok máris

mennyi időt elvettek. És ez milyen hülye ötlet, hogy felvigye azügyvéd feleségéhez. Majd még társaloghat ott ezzel a vénasszonnyal,ahelyett, hogy úton lenne Jersey felé. Teljesen elrontotta adélutánját, mert ha későn ér ki, már senki nem lesz a tónál.

XXX.

Gyöngyi ma nagyon ideges volt. Arnold washingtoni utazásaremek alkalom lett volna, hogy Tamással zavartalanul együttlehessenek.

De Tamás nem jelentkezik.A professzor halála óta már eltelt több mint egy hét, azóta csak a

felesége szoknyáján ül. Nevetséges!

Ma, abban a pillanatban, ahogy megtudta, hogy ArnoldWashingtonba repül, felhívta az irodájában, de egy idegen férfi vettefel és azt mondta, hogy Mr. Tóváry konferencián van.

Lehet, hogy letagadtatja magát? Van ilyen?Gyöngyinek amúgy is fájt a feje, és már a harmadik aszpirinnél

tartott. Szörnyű éjszakája volt… Nagyon ritkán álmodott, de ma éjjelmegint visszatért az a borzalmas álma, amely éveken át kísértette,mint egy lidércnyomás.

Helen…Szegény jó Helen… Az álom elején, még mintha kisgyerek lett

volna, kézen fogva sétáltak a Kossuth Lajos utcában. A karján vitteaz új babát, amit a Jézuska hozott karácsonyra. A Károlyi kertbementek, ahol valami zenekar játszott. Helen még olyan fiatal volt,szőke haja koszorúba feltűzve, aztán egyszerre ijedten nézett rá, éslátta, hogy a haja ősz, tokája van és kövér. A furcsa az volt, hogy ababa is átváltozott a karján, kis Buddha szoborrá, amit a kirakatbanlátott meg egy fiatalember. Persze, mert ez már nem a Károlyi-kertvolt, hanem a régiségkereskedés, itt a Third Avenue-n…

És ez a fekete, ez mit akar? Úrjézus, ennek egy hosszú, éles késvan a kezében, és angolul ordít valamit és jön, jön közelebb a késsel,és nincs menekvés, nincs!

Kiáltani akar, de nem tud.– Help! Help! – akarja kiáltani angolul, de a torkát összeszorítja a

rémület.A néger kése már a torkához ér, érzi a pengét, közben látja Helen

rémülettől eltorzult arcát.És vér van mindenütt, fröcskölő, gejzírszerűen feltörő vér, kinek a

vére, az övé vagy Helené? Nem, még valaki van ott, azt már elborítjaa vér, az már halott, már megölték. De ki? A földön fekszikmozdulatlanul, nem Jack, mert ő ott áll a revolverrel a kezében.

Most mégis tud sikoltani, mégis, mégis.

– Segítség!Felriad. Arnold ott van vele a nagy, dupla ágyban, próbálja

megnyugtatni.– Gyönyörű Gyöngyikém, megint rosszat álmodtál! Térj

magadhoz! Semmi baj! Szeretlek, imádlak, vigyázok rád! Hozok egykonyakot, az jót tesz ilyenkor!

Arnold átmegy a másik szobába a bárszekrényhez. Márfelgyújtotta a villanyt, ahogy világos lett a szobában, már eltűnt alidércnyomás, de még mindig remeg.

Megissza a nagy pohár konyakot, közben Arnold is töltöttmagának, ő is iszik. Hajnal van, fél négy.

– Nem akarok újra elaludni, mert hátha folytatódik az álom!– Nyugodj meg drágaságom!Arnold simogatja, csókolgatja. Gyöngyi most már tudja, hogy

ebből a gyengéd vigasztalásból mi lesz…Mi lenne, ha hajlandó lenne. De képtelen most arra, hogy odaadja

magát, túl ideges, túl zaklatott ahhoz, hogy ezt a rengetegszermegjátszott komédiát, amit un, utál, most elviselje.

Ezt a lankadt testű, öregedő férfit, aki még mindig azt képzeli,hogy ez a kínos pár perc a karjaiban, még neki is jelent valamit…

Mamának panaszkodott egyszer, de a szép Szászné ilyen témárólnem szeretett beszélgetni.

Te választottad magadnak Klein urat, most próbálj vele boldoglenni!

– Anyám, te nagyon jól tudod, hogy nem volt más választásom!– Az elég szomorú! Elpazaroltad az idődet mindenféle alakokkal!

És ha elgondolom, hogy az egyetlen kérőd, ez a proli Pisti volt, asuszter fia Gyöngyi már tudta, hogy most hosszú és részletesfelsorolás következik azokról, akik annak idején a mama kezétmegkérték.

A híres úrlovasoktól kezdve, a főispán fiáig, a gazdag bárótól asnájdig testőrfőhadnagyig, akik mind halálosan szerelmesek voltak,sőt az egyik majdnem főbe is lőtte magát bánatában, mikormegtudta, hogy ő dr. Szász Ivánt fogja boldoggá tenni…

– Anyám, már milliószor hallottam ezeket a sztorikat! A te régi,halálos tavaszaid! Most rólam van szó, olyan nehezen tudomelviselni Arnoldot…

– Nézd Gyöngyikém, el kell ismernünk, hogy vannak jó oldalai is!Például befizetett a skandináv utazásra, és mindent az elsőosztályra! Azt, hogy ő maga nem első rangú az ágyban, hát Istenem!Minden nincs együtt az életben!

– Nincs…– Gyönyörű, fiatal és dúsgazdag férfiak talán nem is léteznek!

Vagy ha igen, valami más bolygón élnek, de ebben nehézbelenyugodni! Körül kell nézned Gyöngyikém, és közben vigyázni,hogy Klein úr ne vegye észre, hogy nézelődsz! Mert addig ne öntsükki a piszkos vizet, amíg nincs tiszta! – tette hozzá a szép Szászné ésmeg volt győződve, hogy kitűnő anyai tanácsokkal látta el a lányát.

Gyöngyi időnként arra gondolt, hogy talán jobb lett volna amamát egyáltalán nem kihozatni.

Inkább Pestre küldeni neki dollárokat, és meglátogatni éventetöbbször.

Na, de itt volt és ezen már nem lehetett változtatni. Néhakimondottan az idegeire ment.

Ma például csak nagyon röviden beszélt vele, azt se mondta megneki, hogy Arnoldnak Washingtonba kell menni. Mert rögtönajánlkozott volna, hogy akkor átjön. Egész délelőtt itthon volt, nemtudott mit kezdeni az idejével. Elmenni bárhová őrültség lett volna,az utcákon olvadt az aszfalt, pokoli volt a kánikula.

A fejfájása még mindig nem múlt el, a szörnyű álmát képtelen voltelfelejteni.

Mit jelenthet ez? Vannak, akik hisznek az álomfejtésben. Valamirossz ómen, hogy ennyi év után megint visszatért ez a borzalom…

Mikor Arnold elment és csengett a telefon, azt hitte Tamás. Ahang ugyanaz volt, de az angol kiejtés más. A fia…

Most végre látni fogja ezt a kölyköt, már elég rég óta kíváncsi rá.Nagyon jó modorúnak tűnt a telefonban. Majd kikérdezi

óvatosan, ügyesen Mildredről, anélkül, hogy a kölyök észrevenné,esetleg elárul egyet-mást.

Azt már hallotta Arnoldtól, hogy Doyle professzor komoly vagyonthagyott a lányára. Barcker tudta a részleteket is, ő intézte avégrendeletet. Múzeumok is kapnak a szoborgyűjteményből, meg anagy könyvtárból, de ez nem érdekes. Lényeg a villa és a részvények.

Tamás felesége tehát egyszerre előlépett gazdag örökösnővé. ÉsTamásnak úgy látszik, most egyszerre nagyon fontos lett a gazdagfeleség, állandóan körülötte lebzsel. Még egyetlen délutánra semhagyhatja magára…

Óvatos.Kifogott magának egy gazdag nőt és nem akarná elveszteni egy

ilyen szerelem kedvéért. Szerelem…?Tulajdonképpen Tamás soha nem mondta neki, hogy szereti…

Minden mást mondott ezerszer, hogy mennyire kívánja, megőrülérte… Azt is, ha nincsenek együtt, milyen rettenetesen hiányzik neki,hogy milyen boldogság ez a forró szédület, amiben most él… Hogymilyen nagyszerű, hogy így egymásra találtak…

Hát igen, nagyszerű és izgalmas lehetett neki ez a kaland, deszerelemről szó sem volt…

A portás jelentette a házi telefonon, hogy egy fiatalember van itt,levelet hozott.

– Csak küldje fel, várom!Ostoba kölyök lehet, gondolta Gyöngyi. Megmondta neki, hogy

jöjjön fel azzal a vacak levéllel, most mégis a portáshoz akarta

beadni.Belenézett a tükörbe, de már nem volt ideje átöltözni, pedig ez a

pongyola kicsit túl lenge, hogy valakit fogadjon benne.Na mindegy. Már megszólalt a csengő, kiment ajtót nyitni.Felkészült egy nyurga, pattanásos kamaszra. De az ajtóban egy

rendkívül magas, nagyon szép fiatalember állt. Barnára lesültarcában, világítóan zöld szemekkel.

Mintha Tóváry Tamás lett volna, igen ő… Ifjú kiadásban.Meglepetten bámultak egymásra.Tomi az első pillanatban azt hitte, hogy talán tévedésből máshová

csengetett be.Ez a szőke tünemény a rózsaszín pongyolában, ez lenne az öreg

ügyvéd felesége? Filmeken látott csak ilyen nőket.Csak mikor megszólalt a magyaros akcentusával, akkor jött rá,

hogy igen, ez Mr. Kékes felesége. Ez…Rettenetes zavarban volt, fogalma sem volt, mi helyesebb, hacsak

leteszi a levelet, vagy ha bemegy a nappaliba, ahová a nőbarátságosan invitálta.

– Adok egy italt, jó sok jéggel! Mit iszik?– Köszönöm, de nem szoktam inni, mikor hosszabb útra készülök.– Hová készül?– New Jerseybe megyek.– Hát akkor egy Coca-colát?– Köszönöm, ne fáradjon! Igazán nem akarom feltartani!– Egyáltalán nem tart fel! Sőt! Éppen nem tudtam, mit kezdjek az

időmmel. Örülök, hogy megismerhettem magát, már egyszer, mikorMr. Tóváry átjött vacsorára, mondtam, hogy hozza el a fiát is, denem tudom miért nem jött.

– Biztosan még Jerseyben laktam, csak mostanában költöztem be

a Doyle házba.– És szereti az új otthonát?– Igyekszem megszokni…– És a mostohamamáját már megszokta? Illetve megszerette?– Nincs vele semmi bajom.– Ez nagyon negatív válasz! Kíváncsi természetem van, érdekelne,

hogy milyen nő Mildred?– Még nem találkozott vele?– Nem. Csak Mr. Tóváry volt nálunk, Mildred nem fogadta el a

meghívásunkat.– Édesapám gyakran jár ide?– Csak kétszer volt itt, inkább a férjem Wall Street-i irodáját

szokta felkeresni a maga ügyével kapcsolatban. De szívesen felvettükvolna a társasági kapcsolatot, ezért érdekel Mildred!

– Nagyon művelt nő, sokat olvas, sokat utazott…– És hogy néz ki? Hány éves? Milyen az egyénisége?– Jól néz ki, magas, szőke, azt hiszem elegáns is, ehhez nem értek.

Különben sem tudnám kritizálni, hiszen az apám felesége.A beszélgetés elakadt.Gyöngyi rájött, hogy ebből a fiúból semmit nem tud kiszedni.

Nagyon tartózkodó és úgy látszik siet, nem akart itt maradni.– Mégis hozok magának egy italt!Ahogy a bárszekrényhez ment, azzal a csípőjét himbáló járásával,

Tomi rájött, hogy kire hasonlít ez a nő. Marilyn Monroe-ra… Igen,még kisfiú korában látta több filmjét is Sydneyben.

Az első érzéki vágyakozásait vele kapcsolatban érezte. Ült amoziban egy barátjával, meredt szemekkel ült a sötét nézőtéren ésájult izgalommal bámulta a szőke csodalényt.

Most valami hasonlót kezdett érezni, ahogy az ügyvéd feleségét

figyelte. Jobb lesz, ha azonnal elköszön és megy. Majd azt fogjamondani, hogy egy tűzcsapnál parkolt és fél, hogy büntetést kap.

Gyöngyi mosolyogva tette le elé az italt, önmagának is töltöttpersze.

– Sok jég, sok citrom és csak nagyon kevés gin! Ilyen hőségben eza legjobb!

– Köszönöm, Mrs. Kékes! De most már mennem kell!– Tulajdonképpen hová siet? Mi dolga van Jerseyben?– Egy tóhoz megyek, közel van oda, ahol laktunk. Nagyon szeretek

úszni!– Én is! A kedvenc sportom! Valamikor a Balatonra jártunk, ott

volt villánk. Maga Tomi még nem volt Magyarországon, talán nem ishallott a Balatonról?

– De hallottam sokat! Egyszer talán majd eljutok a Balatonra.– Isteni a vize, puha, bársonyos. És holdfénynél, este, meztelenül

úszni…Meztelenül…Miért mondta ezt? Olyan furcsán hangzik itt, kettesben vannak,

gint isznak, és ő arról beszél, hogy meztelenül…– Indulok, mert már korán esteledik és a barátaimat nem fogom

megtalálni a tónál.– Azt nem mondta, hogy megbeszélte a barátaival! Azt hittem

csak egyedül megy!– Nem beszéltük meg a találkozást, csak remélem, hogy ott

lesznek!– Az más! Mert, ha egyedül menne, megkértem volna, hogy

vigyen magával! Ebben a hőségben nagyon élvezném a tópartikirándulást. Úgysincs semmi programom ma délutánra, a férjem iselutazott.

Tomi csak bámult. Azt hitte képzelődik, ez a gyönyörű nő vele

akar menni, kiránduló partnernek ajánlkozik…Ha ezt holnap elmondja az édesapjának, az majd nagyot néz.

Hogy az ügyvéd úr feleségével ment a tóhoz.– Nos? Megyünk? – kérdezte Gyöngyi.– Boldogan.– Igazán kedves, hogy elvisz! Remélem nem fogja túlságosan

hiányolni a barátait, mert gondolom olyan helyre megyünk, aholnincs senki! Illetve nem találkozhatunk senkivel.

– Igen, van arra egy másik tó is. Kissé messzebb, az erdőben.– Nagyszerű! Majd piknikezni fogunk az erdőben, hozok

szendvicseket is, most sietek átöltözni, pár perc és kész leszek!Tomi megitta a gint, ami még a pohár alján volt. Közben

nézelődött a szobában.A kandalló felett széles arany keretben Mrs. Kékes portréja volt.

Meztelen vállú, estélyi öltözékben, gyöngyökkel a nyakában. Igazi,nagy társaságbeli dáma. És most vele akar az erdőbe menni,kettesben.

Lehet, hogy nincs ebben semmi, de mégis…Mamika mindig óva intette, hogy soha ne kezdjen férjes

asszonnyal, mert abból csak baj származhat. De már nemmondhatja, hogy meggondolta magát, egyszerűen neveletlenségvolna.

És különben is, mi baj származhat ebből?Gyöngyi ezalatt a hálószobában ledobta a pongyolát és belebújt

egy kis kockás kartonruhába. Meglepő gyorsasággal tudott öltözni,és ha úgy adódott, még gyorsabban vetkőzni.

Egy pillanat századrészéig átvillant rajta, hogy a nagy tükör előttkellett volna ezt a műveletet végezni, mert az ajtót nyitva hagyta és afiú abban a fotelban ül, ahonnan a tükörképét láthatja.

Már megcsinálta ezt a trükköt többször is. Mindig nagyon hatásos

volt.De ezt a fiút nem akarta felizgatni, igazán bolondság lenne. Pont

Tamás fiát, nem, semmi esetre sem.Elmegy vele erre a kirándulásra, aztán majd elmondja Tamásnak,

csak könnyedén, odavetve, hogy milyen csinos ez a fiú!És ha Tamás bármi megjegyzést tesz, hogy nem flörtölt-e vele,

lekezelően fog válaszolni: Mit képzelsz, liliomtipró vagyok, hogy egyilyen fiatal sráccal?

Hiszen ha ezt akarná, nem menne vele New Jerseybe.Minek?Itthon maradnának, megitatna vele még néhány gint, aztán

behívná a hálószobába és reggelig nem is engedné el. Itt aztán százszázalékos biztonságban volnának, Arnold Washingtonban, mamabridzspartin, a bejárónő már hazament Harlembe.

Egy autós kirándulás mindig veszélyesebb. Baleset történhet ésakkor aztán kiderül, hogy együtt ültek a kocsiban.

De, ha az ember mindig a veszélyeket latolgatja, akkor unalmasvolna az élet és soha nem csinálna semmit, amihez kedve támad.

Kiment a konyhába és egy fonott, nagy strandtáskába belerakottmindenféle elemózsiát.

Sonkát, szalámit, zöldpaprikát, kenyeret, narancsokat és egyhatalmas tábla csokoládét is. Még éppen befért a bikinije és egytörülköző.

– Indulhatunk! – mondta a fiúnak, aki illedelmesen ült a fotelbanés úgy látszik, a kandalló melletti portréban gyönyörködött.

Udvariasan rögtön átvette Gyöngyitől a szatyrot.– Mi mindennel tömte ezt meg? Nem expedícióra megyünk!– Csokoládé is van benne, tudom ilyen kisfiúk szeretik a

csokoládét!– Nem vagyok kisfiú! Tizenkilenc múltam és azt hiszem, maga se

sokkal több!– Ezt komolyan mondja? Vagy csak viccel?– Komolyan!– Hát ez aranyos magától, ez igazán édes! Ezért megérdemel egy

csókot tőlem.Odalépett a fiúhoz és nagyon könnyedén, szinte csak

leheletszerűen megcsókolta az arcát.Közben elfogta a kísértés, hogy szájon csókolja… Hogy

hozzásimuljon és… És mi történne akkor?Mégis bemennének a hálószobába…Micsoda perverz vágy ez benne, hogy kipróbálja Tamás fiát. Az

arca ugyanaz, a hangja is, vajon az ölelése is olyan?Tomi vérvörös lett, erre nem készült fel, hogy ez a gyönyörű nő

meg fogja csókolni. Kábító, különös parfümje volt, eddig ezt nem isvette észre. Csak most, hogy ilyen közel jött és a szájával ilyenfinoman érintette. Csak mint egy kisfiút, mint valami iskolásgyereket.

Játszik ez a nő?Ha a karjaiba venné, könnyen mint egy pelyhet és átvinné a másik

szobába, ahol az a nagy ágy van… És bizonyítaná, hogy nem naiviskolásfiú, hanem férfi…

De nem. Őrültség ilyenre még gondolni is. Sietve mentek ki alakásból. Gyöngyi gondosan bezárta az ajtót.

– Hiába lebzsel itt a portás, mindig történnek betörések!Talán jobb is lett volna, ha nem áll ott a portás és nem látja őket

együtt távozni.De ott állt, előzékenyen kinyitotta a kaput és nagyot köszönt. A

csodálkozás és megdöbbenés nem látszott rajta.Az ügyvéd úr egy órája sincs, hogy elutazott. Hallotta, amikor

mondta a taxisofőrnek, hogy a La Guardiára vigye. Erre jön egy ilyen

fiatal fiú, levelet hoz, talán csak egy küldönc és a Mrs. Kékes mármegy is vele… Hát ez felháborító! Micsoda erkölcsök!

Utánuk nézett és látta, hogy beszállnak egy pompás autóba. Ittparkolt nem messze a háztól. Hát akkor, úgy látszik mégse egyszerűküldönc a fiatalember…

– Szép kocsija van! – dicsérte meg Gyöngyi a vadonatújOldsmobilt.

– Édesapámtól kaptam a szünnapomra.– Ez aztán komoly játék! Úgy látom a maga apja alaposan

elkényezteti magát! Remélem, megérdemli ezt a nagy szeretetet!– Én is nagyon szeretem őt! Édesapám kiváló ember!– Sajnos, csak futólag ismerem, de határozottan mély benyomást

tett rám…

XXXI.

Az út, gyönyörű volt. A Pallisade autópályán robogtak, a fákat máraranyló vöröses színűre festette az ősz. Mintha egy szeszélyes festő apalettájának minden színárnyalatát ki akarná próbálni, a világossárgától a lángoló pirosig, a rozsda barnáig.

– Ausztráliában most kezdődik a tavasz! – mondta Tomi.– Remélem nem vágyik oda vissza?– Néha igen.– Nekem mindig honvágyam van Pest után, de csak ritkán

megyek haza. Minek fájdítsam a szívem. Most már lehorgonyoztamitt, és az életem elég kellemes. Anyámat is kihozattam, ő is itt van,nem hiányzik nekem senki!

– Az én édesanyám meghalt – mondta Tomi, nagyon halkan,szinte csak magában.

– Igen, tudom. Nagyon szomorú ez, tragikus…

Most egy ideig nem beszéltek, Tomi szótlanul vezette a kocsit.Gyöngyi nézte a kezét a volánon. Ugyanolyan kezei vannak, mint

Tamásnak. Hosszú ujjai, izmos, erős csuklója.Nézte a fiú profilját, az is ugyanaz. Az egyenes orr, keskeny

homlok, markáns áll. A haja sötétebb és sokkal dúsabb. A szájanagyon szép, de valahogy más. Azt talán attól a szerencsétlen elsőfeleségétől örökölte.

Gyöngyi is így tudta, hogy volt egy első házassága, mert Arnoldbetartotta az ígéretét. Senkinek sem árulta el Tomi születésének atörténetét. Komolyan vette az ügyvédi titoktartást.

Jó ideje haladtak már, mikor Gyöngyi kezdte unni ezt anémaságot és megkérdezte, hogy milyen messze vannak még.

– Kis türelem, hamarosan ott leszünk!Itt már vadregényes volt a táj, a domboldal sűrű erdejéből kis

mókusok ugrándoztak, egy őz is felbukkant, majdnem elütötték.A domb után újabb lejtő következett, Tomi most behajtott az erdei

útra és egyszerre csak ott voltak a tónál.Hatalmas szomorúfüzek szegélyezték a vizet, valahonnan a szél

telehordta sárga falevelekkel, a fákon át szikrázó napfoltokcsillogtak, mintha aranypénzek borítanák a tó tükrét.

– Nos, hogy tetszik? Szép helyre hoztam?– Csodálatos! És milyen csend van itt!– Igen, ilyenkor októberben már nem jön ide senki. De a nyári

szezonban sokan járnak ide.– Kabin hol van? Ahol felvehetnem a fürdőruhámat.– Kabin az nincs! A bokrok mögött szoktunk vetkőzni, vagy a

kocsiban.– Ígérje meg, hogy nem fog kukucskálni!– Ígérem.A kocsit egy nagy fa árnyékában parkolta le és most keresett egy

helyet, ahová kiterítheti a takarót.Közvetlenül a parton volt egy picike tisztás, pontosan akkora,

hogy a pléd elfért. Körös-körül sűrű bokrok és a vízből kiemelkedettegy kis szikla, ez asztalnak szolgálhat, ha majd piknikeznek.

Mikor Gyöngyi előkerült a fehér bikinijében, elvárta volna, hogy afiú elragadtatva bámulja és mondjon valami bókot. De Tomi nemmondott semmit, olyan arccal nézett rá, mint akinek teljesenmindegy, hogy ilyen fügefalevél méretű bikiniben látja, vagy esetlega feje búbjáig kámzsába burkolva.

Most ő vonult el a bokrok mögé, hogy levetkőzzön. Gyöngyiközben bemerészkedett a vízbe. Meglepően kellemes volt, szintelangyos és átlátszóan tiszta.

Óvatosan lépkedett a kavicsokon, már a partnál majdnem derékigért, és azonnal úszni kezdett.

A kis tó közepéig jutott már, amikor meglátta Tomit. A sziklánállt, majd nagy lendülettel fejest ugrott.

Gyöngyinek egyetlen pillantás elég volt, hogy megállapíthassa,milyen remek alakja van ennek a kölyöknek. Milyen izmos,kisportolt, széles vállai vannak, keskeny csípője, ilyenekről írták arégi romantikus regényekben, hogy olyan, mint egy ifjú görög isten.

Az ifjú isten most odaúszott hozzá, fröcskölni kezdte, meghúzta avizes haját, pontosan úgy hülyéskedett vele, ahogy bizonyára a veleegykorú taknyosokkal szokott az ilyen kirándulásokon.

Mikor kijöttek a vízből, Gyöngyi végigfeküdt a takarón.– Jaj, de ver a szívem! Túl gyorsan úsztam! – mondta lihegve.– Ez a szívnek normális reakciója! – jegyezte meg Tomi, kissé

fontoskodva. – Én orvosnak készülök, jövőre már gyakorlatra ismegyek.

– Igen? Jó, hogy tudom! Adja csak ide a kezét!Gyöngyi megfogta a fiú kezét és a mellére szorította.

– Na ugye, nagyon vadul ver?A fiú tenyere a mellén különös érzés volt. A trikó vékony selymén

át észrevette, hogy a kéz kicsit remeg és valami simogatómozdulatba kezd, de abbahagyja.

– Nos?– Semmi rendellenességet nem vettem észre! Igaz, hogy ahhoz

sztetoszkóp kellene!– Tudja mit? Együnk! – javasolta Gyöngyi.– Köszönöm, még nem vagyok éhes.– Legalább egy narancsot!Felugrott és a szatyorból kihalászott egy narancsot.– Ezt megfelezzük!Ahogy hámozta és a fekvő fiú szájába dugdosta a gerezdeket, nem

bírta ki, hogy ne nevesse el magát.– Min nevet Mrs. Kékes?– Azon, ha valaki minket így látna itt, azt hinné holmi szerelmes

párocska vagyunk!– Na de nem lát minket senki!– Biztos benne, hogy nem járnak erre mások is?– Holt biztos.– Nagyszerű! Akkor azt fogom csinálni, amit a francia Riviérán

már természetesnek találnak, a nők topless fürödnek és napoznak.…

Egyetlen mozdulattal kikapcsolta a parányi melltartót, amelyúgysem takart sokat és most itt ült fedetlen mellekkel. Közbennyugodtan folytatta a narancs hámozását. Ahogy a következőgerezdet a fiú szájába dugta, ráhajolt és mintha véletlen lenne, amelle súrolta a fiú arcát.

Tomi olyan zavarban volt, mint még soha életében. Vérpiros lett

és legszívesebben beugrott volna a vízbe, de nem mozdult, csakfeküdt félig lehunyt szemekkel és nézte ezeket a gyönyörű,gömbölyű, nagy melleket, pár centi távolságra tőle.

Mi lenne, ha elkezdené csókolni a világos rózsaszín bimbókat. Milenne, ha…

Ha magához húzná ezt a Marilyn Monroe-t és…Már olyan izgalom fogta el, hogy alig tudott megszólalni.– Mrs. Kékes, én igyekszem illedelmesen viselkedni, de…– Nagyon helyes! Csak az illedelmes kisfiúkat szeretem!– Tényleg kisfiúnak tart?– Persze. De megengedem, hogy Gyöngyinek szólítson.– Gyöngyi! Maga nagyon szép! És képzelem már hányan voltak

szerelmesek magába!– Néhányan igen… És maga, Tomika? Volt már szerelmes?– Miért érdekli?– Csak… Arra volnék kíváncsi, hogy akkor mi történt?– Minden történt Gyöngyike… Minden, ami szerelmesek között

történni szokott…– Szóval már nem ártatlan, Tomika?– Ilyen mamlasznak néz? Vagy viccel? Tizenkilenc éves vagyok…Gyöngyi most megsimogatta a fiú arcát, aztán lassan, cirógató

mozdulattal az acélkemény izmos karját. Közben mindig közelebbjött, már mind a két melle érintette a fiút, aki olyan izgatott voltmár, hogy minden idegszála megfeszült a testében.

Az izgalom már átragadt Gyöngyire is, ájult, szédült vágyakozássaltapadt a fiúhoz, fel volt gyulladva, úgy érezte, hogy belehal, ha mostazonnal nem adja oda magát.

De mégsem akarta megtenni. Nem, nem…Ez Tamás fia.

Aljasság lenne, perverzió…Vagy éppen ez vonzza annyira, ez a perverz vágy, hogy ezzel a

fiúval…– Tomika! Ígérj meg valamit!– Mindent, csak ne kínozzon tovább! – lihegte a fiú, szinte aléltan.– Apádnak nem szólsz erről a kirándulásról!– Dehogy szólok.– Biztos?Erre már nem kapott választ. A fiú ráborult a mellére, csókolta,

szívta, önkívületben.Gyöngyi közben már teljesen meztelen volt, hogyan került le róla

a bikini alsó része, az rejtély.Ahogy a fiú észrevette, már tudta, hogy igen.Ez jelenti az igent…Már a száját csókolta, marcangoló szomjúsággal, teljesen

megvadulva.Gyöngyi adta a száját, adta a felforrósodott testét, őrjítő

kíváncsiság volt benne, hogy most mi lesz…? Ugyanazt fogja érezni,ugyanúgy, mint Tamással?

Ez csak az első percben volt. A másodikban már megfeledkezettTamásról, mindenről, az egész világról…

Ájult gyönyör volt, villámcsapáshoz hasonló éles, tökéletes kéj…– Tomika…! Te vagy a legédesebb fiú a világon! – suttogta később.

*

Korán kezdett sötétedni, de a tó vize nem hűlt le. Többszörbementek úszkálni, szinte elrepült a délután.

Az összes elemózsiát megették már, most átölelve feküdtek és

Gyöngyinek valahogy Pisti jutott az eszébe. Az a nagyon régi nyár,amikor a Balatonra jártak a motorbiciklin, sátrat vittek magukkal. Akicsi sátrat a Balaton partján egy erdőben állították fel és otttöltötték az éjszakát.

Alig aludtak, csak szerették egymást… Az egyik ölelést követte amásik, vég nélküli láncolatban. Pisti nem tudott betelni vele, még,még, megint…

És Tomi is ilyen…Persze, mert tizenkilenc éves.– Tomika, nem kellene már haza indulnunk?– Nem, nem! Olyan jó veled lenni…! Olyan csodálatosan jó… És ki

tudja mikor lesz alkalmunk megint kirándulni. Vagy esetlegeljöhetek hozzád, amikor a férjed nincs otthon?

– Az nagyon veszélyes lenne, a portás meglátja, hogy hozzámjársz…

– A Doyle házban nincs portás, csak fel kell csengetni. Én aharmadik emeleten lakom. És édesapám azt mondta, bármikorfogadhatok látogatókat. Semmi kifogása ez ellen…

– Oda aztán soha nem mennék! Soha! És az ígéretedet tartsd be,apádnak nem szabad megtudni, hogy mi történt közöttünk.

– Édesapám modern felfogású, és nagyon megértő… Nem hiszem,hogy túlságosan felháborodna, ha mégis kiderülne.

– Isten őrizz! Esküdj meg, hogy nem árulod el neki, ez a mititkunk!

– Esküszöm!Gyöngyi nem volt egészen biztos benne, hogy egy ilyen fiatal

fiúnak mennyire lehet hinni. Hátha elhenceg ezzel a hódításával. Haolyan őszinte az apjához, miért ne dicsekedne el, hogy az ügyvédfeleségével… De nem, ha megesküdött, akkor mégse…

Egy pillanatra az a lehetetlen, őrült ötlete támadt, hogy

megmondja neki: idefigyelj, az apád a szeretőm…De nem mondott semmit.Kissé már fáradtan, de újra a fiú karjaiba simult, az újabb

csókoktól felcsigázva, az újabb gyönyört ígérő ölelésbe…Szinte kábult volt már, teljesen átengedte magát, a teste minden

porcikája remegett az őrjítőre fokozott kéj pillanataiban.Ahogy felocsúdtak, valami különös nesz ütötte meg a fülüket.Mintha a bokrok között járkálna valaki. Elfojtott nevetést is

hallottak, abból az irányból, ahol a kocsit leparkolták. Tomifelfigyelt.

Lehet, hogy képzelődik, csak zizegnek a falevelek, az esti szellőmozgatja a fákat.

De nem. Mégis emberi hangok voltak.És a következő percben két alak körvonala tűnt fel a

félhomályban.Gyöngyi kapkodott a bikinije után és igyekezett elfedni a

meztelenségét egy törülközővel.Az egyik alak most közelebb jött, fiatal, néger suhanc volt.– Ne fáradjon kisasszony, úgyis láttuk pucéron! Meglestük

magukat!– Azonnal takarodjanak innen! – kiáltott rájuk Tomi.A néger vigyorgott.– Eszünkben sincs! Ez városi erdő, nem a maga területe!– Takarodjanak!!!– Ne parancsolgasson nekünk! Mit képzel, ki maga? Azért, mert

szép kocsija van? És olyan hülye, hogy benne hagyja a kulcsot! Mostkipróbáljuk a kocsit!

– Ne merészeljen a kocsimhoz nyúlni!A másik, aki eddig meg sem szólalt, most elröhögte magát.

– Ide nézzen! Ezt már nem veszi el tőlünk!A kezében lóbálta az Oldsmobil kulcsát.– Adja ide a kulcsomat, mert baj lesz!– Baj, baj! – csúfondároskodott a néger. – Baja magának lesz,

mert mi ketten vagyunk! Kedvünk támadt a kocsijához, meg ehhez afehér ringyóhoz is, őt is visszük!

Tomi nem volt verekedős természet, Katinka szelídnek nevelte, demost nem volt más kiút. A kulcsot csak erőszakkal veheti vissza.

Elbánik velük, hadd lássák, hogy nem ijedt meg tőlük. Egyik semvolt magasabb nála, erősebbnek sem látszottak.

– Ide azzal a kulccsal! – kiáltott rá a fickóra, és közben teljeserővel szájon vágta.

A néger megtántorodott, a kulcs kiesett a kezéből.Tomi lehajolt, hogy felemelje a kulcsot, ez volt az a pillanat,

amikor a másik néger rávetette magát.Gyöngyi rémülten sikoltott, meglátta a kést a fekete kézben.A kést…Úrjézus! Lehet, hogy megint álmodik. A szörnyű álom visszatért, a

néger a hosszú éles késsel… És fröcsköl a vér, gejzírszerűen feltörővér… Tomika vére…

Már mozdulatlanul fekszik, megölték…Fel akart ébredni, Isten add, hogy felébredjen, kiáltani akar, hogy

segítség, segítség…! Arnold majd ad valami nyugtatót, hiszen itt vanmellette a nagy ágyban…

De nem Arnold fekszik mellette, hanem a néger.Már rajta fekszik, szét akarja feszíteni a combjait és…Az izzadt, büdös testet ellöki magától, vadul védekezik, most már

tudja, hogy nem álom.A hang már kitör a torkán, szinte üvölti:

– Segítség! Segítség!– Kuss, fehér ringyó!A néger most ököllel belevág az arcába. Valami recseg, ropog,

mintha egy diót törnének. Borzalmas fájdalom és a következőpillanatban már érzi a vér sós ízét a szájában. Az orrából ömlik a vér,az orrát törte be ez az állat.

Most már rúg, karmol, a szemébe akar belevájni az éles, hosszúramanikűrözött körmeivel.

De a néger megint rajta fekszik, a szadista gerjedelme mégfokozottabb. Már sikerült a combjait szétfeszíteni, már hozzáférhet,már nem tud védekezni…

Vagy mégis?A földön, a fűben meglátja a kis kést, amivel a narancsot hámozta.

Kinyújtja a kezét, talán eléri…Elérte és abban a pillanatban, mikor a lihegő fekete, test már

hozzátapadt, beledöfte a kést. Nem tudta, hogy hová szúrt, a hátábavagy az oldalába. A néger felordított.

– Megkéselt! Megkéselt a fehér ringyó!A másik odajött most, nagyon dühösnek látszott.– Ez a fehér cafka csak bajt csinál, hagyd a fenébe! Gyerünk!– Nézd, hogy megszúrt! Vérzik a karom!– Majd bekötjük, csak menjünk már innen!– Te nem akarod kipróbálni?– Elment a kedvem! Nekem az autó a fontos!A néger feltápászkodott. Gyöngyi rémülten várta, hogy most mi

lesz…– Elvisszük magunkkal! Betehetjük a csomagtartóba!– Dehogy visszük!Hogy melyik rúgott belé, azt már nem is tudta. Az egyik hatalmas

rúgás a sípcsontját érte. Ropogott a csont, borzalmas fájdalom.Még egy rúgás, aztán még egy.Már félig eszméletlen volt, mikor végre meghallotta, hogy az autó

beindul. Elmentek.Fel akart állni, minden erejét összeszedve, de nem tudott. A lába

eltört.Kúszva, csúszva próbált odaférkőzni Tomihoz. Pár méternyire volt

csak tőle, de mégis végtelen erőfeszítésébe került.A fiú mozdulatlanul feküdt.A keze élettelenül csüngött bele a vértócsába.A szeme csukva, a szép arcán egy borzalmas fintor.Nem is lélegzik.Halott.Megölték…– Úrjézus! Úrjézus! Tamás gyönyörű fiát megölték és én vagyok az

oka!Őrjöngés fogta el, sikoltozott, kiabált:– Segítség! Segítség! Segítség!Senki sem hallotta. Senki nem járt errefelé. Az erdőre és a tóra

ráborult a csend.

XXXII.

Mildred ma reggel korábban ébredt fel. Tamás még nem ment élitthonról, a kávéját itt és a New York Timest lapozgatta.

Mildred leült vele szembe a reggeliző asztalhoz és az a furcsaérzése támadt, hogy úgy ülnek itt, mint két idegen.

Mint egy étkező kocsiban két utas, akinek semmi köze egymáshoz,mindegyik a saját fülkéjéből jön és éppen csak udvariasságból

váltanak néhány szót.– Tömi nagyon későn érhetett haza Jerseyből! Már elmúlt éjfél,

amikor eloltottam a lámpát, de nem hallottam a lépteit – mondtaTamás.

– Én sosem hallom, hajon vagy megy ezekben a gumitalpúcipőkben.

– Ma én sem leszek itthon vacsorára – jelentette be Tamás éshozzátette, hogy egy tárgyaláson kell részt vennie, valami kanadaicég megbízottjával.

Ez nem volt igaz, Gyöngyivel akart végre találkozni.Véletlenül megtudta, hogy Arnold ma Washingtonba utazott.

Szerencsés véletlen volt, hogy tegnap felhívta az irodáját Tomikaügyében és a titkárnő közölte, hogy az ügyvéd úr Washingtonbarepült.

Nyugodtan felmehet tehát Gyöngyihez. Már nagyon vágyakozottutána.

Most reggel, első dolga lesz, hogy telefonál neki.Mennyi ideje már, hogy nem találkoztak?– Ha nem jössz haza – mondta Mildred –, akkor én ma átmegyek

Beatrixhoz. És esetleg magammal viszem Tomit. Úgyis itthon vanLinda, nemrég jött haza Kaliforniából, és Beatrix nagyon szeretnéösszehozni Tomival.

– Ez ellen tiltakozom! Egészen másfajta lányt képzelek el afiamnak!

– Linda nagyon helyes lány! Jó család, jó nevelés!– Ezt nem mondod komolyan, Mildred! A lány nimfomániás,

mindenkivel lefekszik, drogot szed, meztelenül fényképeztetimagát…

– Miből gondolod, hogy mindenkivel lefekszik?Tamás nem válaszolt. Nem mondhatta meg, hogy neki is

felajánlkozott.Ha Tomika jövőjét színezgette magában, mindig egy csodálatosan

finom és tiszta lelkű lányt képzelt él hozzá.De még igazán ráért. Ezzel az olasz Violettával, aki Jerseyben a

barátnője volt, úgy látszik újra felvette a kapcsolatot. Nyilván ezértment ki tegnap Jerseybe.

Tomika elmondta neki a viszonyát ezzel a kislánnyal. Előtte márvoltak más lányok is Sydneyben… Nem csoda ha buknak rá a nők,igazán gyönyörű fiú. És amellett szerény, kedves és nagyon okos is.

Olyan apai büszkeséget érzett, hogy minden más érzés eltörpültmellette. Imádta a fiát.

Soha nem képzelte, hogy ekkora szeretet létezhet. Az egész világcsak Tomika körül forgott, a tizenkilenc évet, amit nem tölthettekegyütt, most be akarta pótolni. Mindent nyújtani neki, a drága újkocsitól kezdve, remek utazásokig, jövőre majd együtt mennekEurópába…

És Mildred?Ez homályos kérdés volt, még nem alakultak ki a tervei. Hiszen ha

Gyöngyi elválna, ha tényleg olyan komoly szerelem a részéről, ahogymondja, akkor…

Ma, ha végre találkoznak, erről is beszél vele.És egyik nap majd bemutatja neki Tomikát is. Ha új életet

akarnak együtt kezdeni, abban Tomikának is fontos szerepe lesz.Harmóniának kell lenni, nem idegenkedésnek a felesége és a fiaközött.

Gondosan öltözött fel, az új világos drapp zakójába, ezt még nemlátta Gyöngyi. Miközben a nyakkendőjét kötötte, az az ötlete támadt,hogy Tomikának is vesz egy ugyanilyen zakót. Az még külön nagyöröm volt számára, amikor a fiával bement egy üzletbe ésgyönyörködött benne, ahogy felpróbálták rá az öltönyöket. Milyenszéles válla van, milyen karcsú csípője.

Ha Gyöngyi meglátja a fiút, odalesz az elragadtatástól. Soha nemvolt gyereke, lehet, hogy a lelke mélyén lappangó anyai érzéseketmajd felkelti benne.

Itt Amerikában, a hivatalos statisztika szerint, sok százezertizenhat éves lánynak születik gyermeke. Gyöngyi harmincöt éves,tehát lehetne egy tizenkilenc éves fia.

Milyen jó, hogy még nem találták fel a gondolatolvasó készüléket.Ha Mildred csak sejtené, hogy milyen tervekkel van tele az agya…

De nem sejt semmit. Hideg és kiismerhetetlen. Ahogy megitta ateáját, máris rohan telefonálni Beatrixnek.

Fél füllel még hallotta a beszélgetést, de nem érdekelte.Sietett el.Alighogy Tamás elment, csengettek a kapun. Mildred lenézett az

utcára nyíló ablakból és látta, hogy két rendőr.– Majd visszahívlak! – mondta Beatrixnak. – Két rendőr van itt!– Nálunk mindennaposak! Mindig az autókkal van baj,

gyorshajtás, tilos parkolások, az én gyerekeim is képtelenekbetartani a szabályokat!

Mildred lesietett és beengedte őket. Igaza volt Beatrixnak, ezek isautó ügyben jöttek.

– Itt lakik Thomas Cunningham, egyetemi hallgató, akinek egyhetvenhetes típusú Oldsmobilja van?

– Igen, itt lakik!– Jó hírt hozunk! A kocsija megkerült!– Azt sem tudtam, hogy elveszett! – csodálkozott Mildred.– A kocsit ellopták, de a tolvajt elkaptuk! Túl gyorsan vezetett az

autópályán és amikor a seriff igazoltatta zavaros válaszokat adott.Most letartóztatásban vannak és Thomas Cunningham átveheti akocsiját! Beszélhetnénk vele? Itthon van ilyenkor?

– Ilyenkor még azt hiszem, alszik. Majd szólok neki! Felszaladt az

emeletre. Bekopogott.Semmi válasz.Benyitott. A fiú nem volt itthon.Az ágya bontatlan volt, a Time Magazin, amit este odatett az

ágyára, az is ugyanúgy ott volt, érintetlenül. Tehát nem is jött haza…Persze, ha ellopták a kocsiját, nem is tudott hazajönni. Na, de

miért nem telefonált?Mikor megmondta a rendőröknek, hogy a fiú nem jött haza, azok

jelentőségteljesen összenéztek.Mildred észrevette ezt. Úgy látszik, valamit elhallgatnak előle.– Szeretnék mindent tudni! Ugyanis nem értem, hogy miért nem

telefonált haza…– Ön az anyja a fiúnak?– Nem.– Hát akkor elárulhatjuk, hogy a seriff is gyanakszik, hogy valami

bűncselekmény történt. A fickónak, aki a kocsit vezette véres volt azinge, igaz, hogy a bal karján kisebb szúrt seb volt.

– Szent Isten! Mibe keveredett ez a fiú! És hol van? Hol lehet?– Ezt nyomozzuk mi is! Ezért jöttünk ide! Az Oldsmobilban benne

volt a címe, a regisztráció, minden. A hölgy nevét nem tudjuk…– Miféle hölgy?– Akinek a ruhája a kocsiban volt. Gondosan egy fogasra akasztva,

a hátsó ülés mellett. És egy piros női szandál, Saks Fifth Avenue-től.Mildred kétségbeesett.– Azonnal telefonálok a férjemnek! Nekem fogalmam sincs, hogy

mit kell tenni ilyenkor!– Az ön férje rokona Thomas Cunninghamnek?– Az apja…A rendőr most egy meglepő kérdést tett fel.

– Önöké ez a ház? Gazdagok önök?– Ez mennyiben tartozik ide?– Ha gazdag fiú, akkor talán elrabolták. Váltságdíjat kérnek érte…

A seriff is gondolt ilyesmire, de a két fickóból, akiket letartóztatott,eddig semmit sem tudott kiszedni.

– Ketten vannak?– Igen! Egyik gyanúsabb, mint a másik. Persze, ha a seriff nem

bánna velük kesztyűs kézzel, akkor vallanának. Én szétverném apofájukat, hogy kiköpnék minden fogukat, de akkor rám fognák,hogy fajgyűlölő vagyok!

– Négerek?– Igen. Most tessék telefonálni a fiú apjának, legjobb lesz, ha ő

megy el a kocsiért. Majd felírjuk, hogy melyik rendőrségen van, és aseriff is akar vele beszélni.

– Még nem hívhatom, még nem érkezett be az irodájába! Adokaddig maguknak egy kávét.

– Köszönjük, az jól fog esni!Mialatt a kávét készítette, megszólalt a telefon.– Ez Tomi lesz – mondta megkönnyebbülten. Nem ő volt.A New Jersey-i Szent Anthony kórházból egy ápolónő jelentkezett.– Beszélhetnék Thomas Cunningham családtagjával?– Igen! Mi történt az Istenért?– A fiatalember itt van, sajnos súlyos sérülései vannak.– De hát mi történt vele? Autóbaleset?– Nem. Támadás áldozata… Azonnal jöjjön ide az apja, vagy

valakije, mert az állapota válságos.Mildred úgy megrémült, hogy szólni sem tudott. Csak némán

átadta a kagylót az egyik rendőrnek.– Válságos… Válságos… – suttogta maga elé.

A rendőr még pár szót váltott az ápolónővel, hogy merre is vanpontosan a Szent Anthony kórház.

– Negyven mérföldnyire onnan, ahol elkapták a fickókat! Tessékvelünk jönni, mi elvisszük oda!

XXXIII.

Dr. Silver nemcsak kitűnő sebész volt, de mellesleg jó ember is.Törődött a betegeivel, a sorsuk érdekelte, nem csak az, hogymennyire sikerül őket összefoltozni a műtőasztalon.

A Szent Anthony kis, primitív felszerelésű vidéki kórház volt,ahová főleg a közeli autópályáról hozták be az autóbalesetekáldozatait.

Dr. Silver néhány percnyire lakott a kórháztól és így mindig, méga leglehetetlenebb éjszakai órákban is rendelkezésre állt.

Tegnap este, fél tíz tájban, mikor a mentők ezt a fiatal pártbehozták, éppen egy kedélyes bridzspartiba szállt be, negyediknek.

Volt egy helyettese is, az volt ügyeletes a kórházban. De amikorleadták neki a jelentést, hogy milyen súlyos sérültekről van szó,máris hagyta a bridzset, hagyott mindent, hogy ő maga operáljon.

A fiatalember, húsz év körüli, teljesen reménytelennek látszott.Már alig volt benne valami élet, rengeteg vért veszített. Többkésszúrást ejtettek rajta, az egyik közvetlenül a szív mellett hatolt be.De a mellkas olyan izmos volt, hogy a kés elakadhatott. Hogy miótaeszméletlen, azt nem lehetett tudni…

A szőke nő kora megállapíthatatlan volt. Az arca összeverve,feldagadva, csupa véraláfutás. Az orrát betörték, valószínűleg egyökölcsapással. A jobb lábában két helyen eltörték a sípcsontját.Hisztérikus sírógörcsökben vonaglott és valamilyen idegen nyelvenkiáltozott. Kik ezek?

A fiatalemberen csupán egy úszónadrág volt, a nőn még az sem.

Meztelenül találták meg a tóparton. Szép, nagyon formás teste volt,ápolt kezei, festett, manikűrözött körmökkel. A bal kezén jegygyűrűtviselt.

A fűben egy fehér bikini volt, egy strandtáska, benne fél táblacsokoládé, semmi más.

Semmi, amiből kiderült volna, hogy kicsodák.Hogy kerültek az erdőbe, a tópartra?Nyilván autóval és abban maradt az öltözékük. De hová lett az

autó?Ez a kérdés főleg a rendőrtisztet érdekelte, aki szorgalmasan

jegyezte fel a megállapításait. Ez volt az első bűnügyi nyomozása, haa fiú meghal – ami valószínű –, akkor gyilkosságról van szó.

És ezt ő akarta felderíteni, mert nagy tehetséget érzett magában.Túl sokat nézte a televíziót, a példaképe Kojak volt. Ilyenmesterdetektív akart lenni, csak éppen a kopaszság nélkül.

– Van egy logikus feltevésem! – mondta dr. Silvernek. – Ez egyszerelmespár, akik összevesztek. A fiú félholtra verte és rúgta a nőt,utána nyugodtan lefeküdt a fűbe. Erre a nő fogott egy kést és megakarta ölni, agyonszúrni…

– Rossz a feltevése!Dr. Silvert idegesítette a rendőrtiszt. Fáradt volt, a két műtét

órákig tartott. A kórház szabályai szerint a férfit és a nőt nemlehetett ugyanabban a szobában elhelyezni, így a fiút az első emeletiintenzív osztályra vitette, a nőt a második emeletre, egy közöskórterembe. Már kapott olyan mennyiségű nyugtatót, hogycsendesen aludt, és nem zavarta a többi beteget. A törött lábagipszben, a törött orra sínhez rögzítve.

Név nem kerülhetett egyik ágy fölé sem. Egyelőre névtelenekvoltak.

A rendőrtiszt tovább törte a fejét. Azt, hogy Mr. Joseph Brown,egy idős gentleman miképp fedezte fel a bűntényt, már a

legrészletesebben leírta.Mr. Brown, aki az erdő közelében lakik, esti sétára indult a

kutyájával, egy hímnemű írszetterrel. Egy idő múlva a kutyanyugtalankodni kezdett, hegyezte a füleit, szaglászott.

A távolból valami hang hallatszott, mintha sikoltozás lett volna.Mr. Brown a hang irányába ment, most már tisztán kivehető volt,

hogy segítségért kiabálnak.– Help! Help!Először arra gondolt, hogy valaki beleesett a tóba, talán

csónakáznak. Rohant, ahogy csak tudott, hogy idejében odaérjen éssegítsen.

A látvány borzalmas volt.A halott fiú és az őrjöngő, félig agyonvert, meztelen nő.Hogy a fiú már nem él, abban biztos volt. Így is telefonálta meg a

rendőrségnek, hogy egy holttest van a tó mellett, és egy sebesültnő…

Mr. Brown nem várt se köszönetet, se hálát, csak azt kérte, hogy avilágért se írják ki a nevét az újságokban.

A gyilkosok is olvassák az újságot és képesek bosszút állni rajta.Ezt megígérték neki. Nagyon rendes, becsületes bácsinak látszott.

Hogy valamikor tíz évet ült bankrablásért, azt senki sem gondolta.És hogy abból vette a szép házát az erdő mellett, azt sem…

A rendőrtiszt mindenesetre felhívta egy újságíró barátját, aki ahelyi lapnál volt kezdő firkász.

– Gyere azonnal a St. Anthonyba! Szenzációs anyagot kapsztőlem! Titokzatos, meztelen szerelmespár a Kék Madár tónál…Valószínűleg gyilkosság!

*

Gyöngyi csak reggel nyolc óra felé ébredt fel a mély, kábultálmából. Annyi fájdalomcsillapítót kapott, hogy mozdulatlanul aludtegész éjjel.

Ahogy kinyújtotta a szemét, azt volt az érzése, hogy valamifátyolon át néz, olyan homályosan látott csak.

A géz, amivel az arcát átkötözték a szeme közelében volt alegzavaróbb. Ezen a gézen át látta meg az apácát, aki az ágya mellettállt.

Most már tudta, hogy nem álmodott…Bizsergő, különös fájdalom volt az orrában, megpróbált

odanyúlni, ahogy tapogatózott a kezével, csak a kötést tudtaérinteni, és valami keménységet, a fém síneket.

A káosz az agyában már kitisztult.Emlékezett a kutyára, ahogy csaholva közeledett az erdő felől… Az

öregúrra, aki betakarta a törülközővel. A mentőkre, a vijjogószirénákra… Tomikát is beemelték a mentőautóba.

A holttestét.Megölték…Most fel akart ugrani az ágyból, de nem tudott. A jobb lába

gipszben. Ezt nem is érezte eddig.Hogy mi történt a műtőben, arra sem emlékezett. Valahogy

teljesen kiesett az agyából. Akkor már eszméletlen lehetett arémülettől és a fájdalomtól.

Az apáca most kérdezett valamit.A hangja, mintha egészen távolról jött volna, persze, mert a fülén

is kötés volt, körös-körül bebugyolálták a fejét.– Hogy van? Érez még fájdalmat?– Nem érzek semmit, kedves nővér…! És nem is fontos! Bár

meghaltam volna én is, bár engem is megöltek volna.– A fiatalembert nem ölték meg! Hála Istennek életben van és

reméljük, hogy…– Él? Él…?– Igen, az első emeleten fekszik egy különszobában. A jóságos

Jézus segítségével reméljük, hogy fel fog épülni. De még súlyos azállapota.

– Tomika él?– Mondtam már, hogy igen. És azonnal értesíteni akarjuk a

családját, de nem tudjuk a nevét! Még nem tért magához, kéremlegyen a segítségünkre! Hogy hívják a fiatalembert? És mi a címe?

– Thomas Cunningham… New Yorkban lakik, Manhattanben.– New Yorkból jöttek ide?– Igen. Bár ne jöttünk volna!– Ön kije neki?Mit válaszolhat erre egy apácának…– Nem fontos! Telefonáljon az apjának, ilyenkor még otthon van.– Meg tudná adni a számát?– Igen.Tudta kívülről, mert néha felhívta Tamást, mikor biztos volt

benne, hogy Mildred nincs otthon. Az apáca feljegyezte a számot.– És a maga hozzátartozói, kedvesem? Kit hívjunk ide a

kórházba?– Senkit!– Nem szeretné, ha meglátogatná valaki?– Nem…Az apáca mintha csodálkozott volna, de nem szólt semmit. Sietett

az irodába, hogy minél előbb felhívja a fiú családját. Még időben,mert dr. Silver szerint már itt a vég.

Mildred vette fel a kagylót.És máris útban volt ide a rendőrautóval.

*

Dr. Silver és a segédorvos benn voltak az intenzív osztály feliratúhelyiségben, ahová Mildredet egy apáca felkísérte.

Egyetlen rémült pillantással felmérte a helyzetet.Tomi mozdulatlanul feküdt, mintha már nem is lélegezne. Az

orrához, szájához, karjához is különböző csövek rögzítve,amelyekből életmentő gyógyszerek kerültek az ereibe.

Dr. Silver bemutatkozott, majd ő is ugyanazt kérdezte:– Ön az anyja?– Nem…– Sajnos asszonyom, semmi biztatót nem mondhatok! Mi

mindent megteszünk, amit lehet. Én magam operáltam. De avérveszteség olyan fokú, hogy…

– Úristen! Az nem lehet… A férjemnek ő az egyetlen fia…– Asszonyom! Amíg van élet, addig van remény! De ebben az

esetben sajnos nem túl sok…! Még megpróbálkozhatunk egy újabbvérátömlesztéssel. Plazmát már kapott, most is, látja az a cső ott! Defriss vért szeretnék neki adni, nagyobb mennyiséget! Persze pontilyenkor nincs kéznél senki, kis kórház vagyunk.

– Itt vagyok én! Boldogan adok vért, ha ezzel segíthetek!– Két pintre volna szükség! És kérdés, asszonyom, hogy az ön

vércsoportja azonos-e?– A vérem nullás, tehát felhasználható! Kérem, könyörgöm,

vegyen tőlem vért, ha ezzel segíthetünk! Bármennyit, akárhánypintet, csak mentsük meg ezt a gyereket, az Isten szerelmére!

– Még egy kérdésem van! Nem volt hepatitise?– Nem volt! Soha semmi bajom sem volt, és a vérem a

rendelkezésre áll, máris, hamar csináljanak valamit!Dr. Silver meghatódott. Ez a szép, szőke asszony, aki nem is az

anyja a szerencsétlen fiúnak, ilyen áldozatra kész… Gyakran, még alegközelebbi rokonok is vonakodnak a véradástól, kifogásokatmondanak. Egyszerre mindenki vérszegény, szívbajos, senkire semlehet számítani.

Míg az előkészületeket megtették Mildred kiment a folyosóra,ahol azonnal látott egy telefonkészüléket. Fel kell hívni Tamást,hogy azonnal jöjjön ide.

Épp nem volt az íróasztalánál. Végtelennek tűnt, míg végremeghallotta a hangját.

– Tamás, figyelj rám! New Jerseyből beszélek, a Szent Anthonykórházból! Ülj kocsiba és amilyen hamar csak tudsz, gyere ide!

– Mi történt? Hogy kerülsz te Jerseybe? Egy órája sincs, hogyegyütt reggeliztünk és még semmi bajod sem volt!

– Most sincs! Tomit érte baleset és ide hozták be!– Tomit? Szent ég! Remélem nem komoly? Mindig kértem, ne

vezessen olyan gyorsan! Mi történt? Mondd el, mert megőrülök!Eltört valamije?

– Most vizsgálják.– Add őt a telefonhoz!– Nem lehet, éppen röntgenezik. Gyere azonnal ide! Fontos, hogy,

itt legyél!’– Hol ez a kórház?Mildred elmondta a pontos útirányt. Igyekezett nyugodt hangon

beszélni. Tamás többször is izgatottan közbevágott:– Ugye, nem súlyos? Remélem azonnal hazahozhatjuk! Mit mond

az orvos?– Majd itt beszélsz vele!Hamar letette a kagylót. Kínos volt így hazudni Tamás egy órán

belül ideér és majd a saját szemével láthatja, hogy mi történt azimádott fiával. A folyosón egy pepita zakós fiatalember elállta az

útját.– Bocsánat, asszonyom! Csak pár szót! A New Jersey Herald

munkatársa vagyok!– Sajnálom, de nem mondhatok semmit.– A meztelen hölgyről, ha megtudhatnék valamit!Mildred válaszra sem méltatta, Sietett vissza, sietett, hogy minél

előbb megkezdhessék a vérátömlesztést.

*

Gyöngyihez újra bejött az apáca. Most egy nagy papír volt nála,valami hivatalos kérdőív lehetett.

– Ezt most kitöltjük! Remélem, nem fárasztja túlságosan, ha mostbediktálja az adatait.

– De fáraszt…– A nevét még nem írtuk ki az ágy fölé! Hogy hívják, édesem?– Nem mondhatom meg…– Ilyen nincs! A kórház szabályzata szerint fel sem vehettük volna

név, cím és a betegkártyája nélkül. De segítséget akartunk nyújtani,mert ez keresztényi kötelességünk!

– Hálás vagyok érte kedves nővér és természetesen kifizetekmindent! De a nevemet, azt nem árulhatom el…

– Miért?– Úgysem értené meg… Ezek olyan világi dolgok…– Mit mondja a főorvos úrnak?– Amit akar…Lehunyta szemeit. Az apáca nem faggatta tovább, kiment.A kórteremben Gyöngyin kívül még három ágyban voltak. Mind

operált betegek, de érdeklődéssel figyelték a beszélgetést.

Az egyik asszony, vakbélműtétes, már elég jól volt és kijárt afolyosóra. Ott rendőröket látott, meg újságírókat is, valami nagybűntényről volt itt szó, és ez a titokzatos nő a főszereplője.

Gyöngyi agya lázasan dolgozott. Mi itt a kiút?Mit tehet?Tóváry Tamást elvesztette, az biztos. De Arnoldot nem akarta

elveszíteni, a házassága fontos volt, mindennél fontosabb.Meg fogja kérni ezt a nőt, a szomszédos ágyból, hogy telefonáljon

a mamának. Béreljen autót és jöjjön ide. Hozzon pénzt, kifizetnek ittmindent és a saját felelősségére elviteti magát egy New York-ikórházba. Ott majd azt mondja, hogy az utcán megtámadták, vagyelütötte egy kocsi.

Mire Arnold visszajön Washingtonból, már semmi esetre semlehet itt…

A vakbeles nő, jóindulatú, kövér asszonyság, nagyon szívesenvállalkozott a feladatra. Még a két dollárt is előlegezte, amibe a híváskerült, mert Gyöngyinél természetesen nem volt pénz.

Kicsoszogott a folyosóra, de egy idő múlva csalódottan jött vissza.Hiába csengetett, legalább tíz csengetést várt, de senki nem vette fela kagylót.

Gyöngyinek most jutott eszébe, hogy persze, szerda van, mamailyenkor fodrászhoz megy.

– Majd délután újra megpróbáljuk! Megteszi nekem?– Nagyon szívesen…

XXXIV.

A seriffhez most már befutottak a jelentések, de mégsem voltegészen egyszerű kibogozni a szálakat.

Az már kiderült, hogy az ellopott Oldsmobil tulajdonosa, Thomas

Cunningham tizenkilenc éves, egyetemi hallgató, manhattani lakos,jelenleg a Szent Anthony kórházban vívja élet-halál harcát.

Megkéselték…A fiatal nőt, aki vele volt, úgy összeverték és rugdosták, hogy több

csontja eltörött.Ezek után már nem kimondottan kesztyűs kézzel bánt a két

gyanúsítottal. Hiába való volt őket közös zárkába tenni éjszakára,mert így módjukban állhatott összebeszélni.

De külön vezettette el őket, külön hallgatta ki.Az idősebbik, huszonkét, éves, szemtelen fickó, nyegle válaszokat

adott. Rögtön azzal kezdte, hogy ő csakis önvédelemből használta akést. Nem az ő kése volt, hanem ezé a Cunninghamé, ő csakkicsavarta a kezéből, amikor rátámadt és ugyebár mindenkinek jogavan megvédeni magát…

– Szóval azt állítja, hogy ez a Cunningham, akinek az autójátellopták, minden ok nélkül megtámadta magukat?

A fickó gondolkozott. Látszott rajta, hogy hazudni fog, éjjel voltideje árra, hogy kitaláljon valamit.

– Békésen sétáltunk az erdőben a barátommal. Igazán senkit semakartunk mi bántani. A tó mellett megláttuk ezt a szerelmespárt, egytakarón feküdtek és azt hitték senki se lesheti meg őket… Nekünknagy mulatság volt, jobb mint egy mozi… Közelebb mentünk, hogymég jobban lássunk. Mikor a fiú lement a tóhoz úszni, a nő egyedülfeküdt ott és észrevett minket. Barátságosan intett, hogy jöjjünkcsak oda. Meztelen volt, nagyon szép, fehér nő… Először azt hittem,hogy csak ugrat minket, mikor azt mondta, hogy jöjjön, jöjjek,szeretne egyszer egy fekete férfit is kipróbálni… Kérdeztem, hogymit szól majd ehhez a barátja? A nő csak nevetett, hogy semmit,mert az neki külön mulatság lesz, és ezt szokták csinálni máskor is…Mikor a nő elkezdett csókolgatni, akkor már nem bírtam ellenállnineki és lefeküdtem mellé a takaróra. De mielőtt még megtörténtvolna, jött vissza, rohant a barátja és nekem támadt, szájon vágott,

büdös niggernek nevezett. Persze, védekeztem, de erősebb volt, mintén, legalább százkilencven centi magas!

– És a nő is erősebb volt, mint maga? Azt is önvédelembőlrugdosta össze?

– Én…? Én nem bántottam a nőt, eszembe sem volt! A barátjarugdosta meg, féltékenységből. Aljas ringyónak nevezte és igaza isvolt, mert ha nem kezd ki velünk, nem történt volna semmi baj… Deez a Cunningham nagyon dühös lett, mikor a késével nekem jött,kicsavartam a kezéből és védekeztem, ahogy tudtam.

– És miután megölte, beült a kocsijába és elmenekült a tettszínhelyéről!

– Megöltem? Csak nem halt meg?A seriff nem válaszolt.– Akkor is jogos önvédelem volt! – erősködött a fickó, de most

már szemlátomást ijedtebb volt.– Ezt majd a bíróság előtt bizonyítsa be!A másik fiú csak tizenhét éves volt. Rögtön ezzel kezdte.– Én kiskorú vagyok! És nekem semmi közöm semmihez, én

hozzá se nyúltam a nőhöz, késem se volt, a fiatalembert sembántottam! Mondtam is a barátomnak, hogy menjünk, hagyjuk afenébe ezt a fehér ringyót! A kocsit se akartam elvinni, én ártatlanvagyok, tessék engem hazaengedni! Kiskorú vagyok!

– Hazaengedjük, de előbb mondja el, mi történt!– Úgy történt minden, ahogy a barátom elmondta… Ő nem

hazudik!– Biztos, hogy nem hazudik?– Miért hazudna? Nem csinált ő se semmit rosszat, csak éppen

védekezett…– Na majd kiderül!– Én hazamehetek? Azt tetszett ígérni!

– Hazamehet! Csak nem most!

*

A vérátömlesztés tovább tartott, és sokkal körülményesebb volt,mint ahogy Mildred elképzelte.

A vége felé már teljesen elgyöngült, szédült, de amikor az orvosmegkérdezte, hogy folytathatjuk-e, intett, hogy igen.

A falon volt egy monitor, ezen lehetett látni azt, hogy Tomi szívemilyen tempóban ver. Valami drótokkal kapcsolták ezt hozzá, lehet,hogy egy EKG volt.

Mildred nézte a kis, villámszerű fényjeleket, amíg ezek villannak,addig dobog a szív…

Csak már itt lenne Tamás! Már ideérhetett volna!Dr. Silver még egy ideig bent volt a szobában, halkan utasításokat

adott a segédorvosnak. Az arcáról nem sok biztatót lehetettleolvasni.

Az apáca most nagy pohár tejet hozott neki és kérte, hogy azonnaligya meg. Mildred nagyon lassan és utálattal kortyolgatta, közben azóráját nézte.

Másfél óra telt el azóta, hogy Tamás elindult New Yorkból.Lehetséges, hogy eltévedt, hogy nem jól adta meg neki az útirányt…Vagy baleset érte, mert izgatottan, idegesen vezetett.

Miért félti így Tamást, miért remeg így érte? Ennyire szereti, mégmindig?

Nem volt tisztában magával.De mikor Tamás végre megjött, és meglátta, ahogy letérdelt a fia

ágya elé, akkor úgy érezte, hogy a szívét is kitépné érte…Az öreg apáca, aki évtizedeken át láthatott betegeket és

haldoklókat, akinek a halál nem volt műsoron kívüli szám, most

könnyes szemmel fordult el.– Tomikám! – suttogta Tamás az eszméletlen fiúnak. – Tomikám,

drága, édes gyerekem, mindenségem! Térj magadhoz! Nyisd ki aszemedet! Nézz rám, itt vagyok, erre várok! Gyönyörű gyerekem,boldogságom, büszkeségem…!

Egyszerre felüvöltött. Borzalmas volt a hangja, mint egy őrültnek,a téboly legvégső fokán.

– Megölték a fiamat! Meggyilkolták…! Látom, hogy nem él hogynem mozog már…!

A kiáltásra bejött dr. Silver. Megállt a szoba közepén és a falranézett, ahol a képernyőn most mintha élénkebbek lettek volna afényjelek, felgyorsultak, ez szabad szemmel is látható volt.

Odalépett az ágyhoz és megfogta a beteg pulzusát.– Igen, igen! Megtörtént a csoda! A szív erősebb ritmust vett fel, a

pulzus javul! A vérnyomás közeledik a normálishoz… Győztünk!Tamás még mindig a földön térdelt. Úgy nézett fel az orvosra,

mintha az a Megváltó Krisztus lenne…Mildred mintegy transzban, csak a képernyőt figyelte és Tomi

arcát. Most megrándult az arc, csak egy kicsit, egy egészen keveset.Egyszerre kinyitotta a szemét. Bágyadt, gyönge tekintettel nézettmaga elé. Aztán a pillantása az apjára esett.

– Édesapám… Édesapám…A következő percekre soha nem emlékezett vissza világosan. De

mintha dr. Silver valami olyat mondott volna, hogy a vérátömlesztéseredménye ez, ami több száz eset közül, egyszer beválik… És eztköszönje a feleségének…! Olyan nagy mennyiségű vért adott…

– Te vért adtál Tomikának?Már nem emlékezett erre sem, hogy mit válaszolt. Talán semmit…– A véredet adtad – ismételte Tamás. – És én eddig azt hittem,

hogy gyűlölöd, idegenkedsz tőle, az utadban van…

– Megszerettem! Mikor láttám, hogy milyen jó volt szegénypapához… Ő mindig úgy szólította: kis barátom…! Én meg úgyérzem most, mintha több közöm lenne hozzá, mintha nekem is afiam lenne. Hiszen most már az én vérem is folyik az ereiben…

– Megmentetted az életét Mildred! Ezt soha nem tudom eléggémeghálálni neked!

– Nem várok hálát! Egy a fontos, hogy Tomika túl van a veszélyen.Tomika…Először mondta így. Tomika…Nem a fattyú, nem az útszéli kalandból született fickó, hanem

Tomika…Az élet furcsa dolgokat produkál, ez is talán egy ilyen csoda. De

nem is az élet produkálta, inkább a halál. Doyle professzor halálamegváltoztatta Mildredet, a hideg jégpáncél kezd leolvadni róla.

Dr. Silver most azt ajánlotta, hogy hagyják a beteget magára,nyugalomra van szüksége, különben is az intenzív osztályon nemszabad látogatóknak tartózkodni.

– Ön pihenjen le a szomszéd szobában! – mondta Mildrednek. –Az ápolónő már elkészített egy fekhelyet. Ilyen nagy fokú véradásután, alaposan legyöngülhetett.

Tamás a folyosón rágyújtott egy cigarettára. A keze úgy remegettaz idegességtől, hogy képtelen volt felkattintani az öngyújtóját.

Egy pepita zakós fiatalember udvariasan tüzet adott neki.– A New Jersey Herald munkatársa vagyok! Reggel óta próbálok

megtudni részleteket erről a bűnügyről… Hogy mi is történttulajdonképpen?

– Azt én is szeretném tudni! Hogy kik támadták meg a fiamat ésmiért?

– Az ön fia, Thomas Cunningham…Az újságíró a fejét csóválta.

– Borzasztó ez! Este, mikor behozták őket a mentők, eszméletlenállapotban voltak mind a ketten.

– Ketten? Nemcsak a fiamat támadták meg?– Nem! A fiatal hölgyet is súlyosan bántalmazták, a csontjait

összetörték.– Egy nő volt a fiammal a kocsiban?– Nem a kocsiban, dehogy! Az erdőben feküdtek, egy eldugott

helyen, a tó közelében, mint afféle szerelmesek, elmerültek azenyelgésben… Ekkor történt a váratlan támadás! A hölgy teljesenmeztelen volt, úgy hozták be a mentők. Hisztérikus állapotban,idegen nyelven kiáltozott…

– Nyilván olaszul! Ez a fiam barátnője, olasz kislány, Violetta.Szegényke, nagyon sajnálom… Itt van ő is a kórházban?

– Itt, a második emeleten. Kilences kórterem.– Felmegyek hozzá, hátha a segítségére lehetek valamiben…Otthagyta az újságírót és felsietett a lépcsőn. A kilences szobát

azonnal megtalálta, de egy apáca az útját állta.– Nincs látogatási idő! Tessék délután kettő és fél hét között

jönni!– A súlyos sérülthöz jövök! Kérem engedjen be, soron kívül!– Az más! Tessék bemenni!Négy ágy volt a kis kórteremben. Az elsőben nem feküdt most

senki, a másik kettőben középkorú asszonyok, az ablak mellettiágyban, bekötözött fejjel – csakis ő lehet Violetta.

A nevét nem írták ki az ágy végére, mint a többieknek.Az orra sínben volt, az arcából nem lehetett semmit látni, teljesen

elfedte a gézkötés. Olyan volt szegényke, mint a régi rémfilmekben amúmiák. Csak egy kis rés volt a szemeinél, hogy láthasson és aszájánál is.

Tamás sajnálta a kislányt, de közben zavarban is volt, hogy mit

mondjon neki, hiszen eddig sohasem találkozott vele.– Tomi apja vagyok! Remélem, már jobban érzi magát? Bármire

szüksége van, természetesen a rendelkezésére állok!Violetta nem válaszolt. Miért nem? Pedig nem alszik, a gézkötés

két nyílásán át látszik, hogy nyitva van a szeme. Csak néz, de nemszól semmit. Mintha néma lenne. Mereven néz a kék szemeivel.Érdekes, mindig azt hitte, hogy az olasz kislánynak fekete szemevan, így írta le a külsejét Tomi.

Persze, hogy nem alszik, a kezei a takarón, az ujjaival idegesendobol.

Nézte ezeket a kezeket, a feltűnően hosszúra, túl hegyesremanikűrözött mályvapiros körmöket. A bal kezén most észrevette aplatina jegygyűrűt.

Már a doboló mozdulat is nagyon ismerősnek tűnt.Kinek volt ez egy állandó reflex mozdulata?Gyöngyinek.Nem, ez mégsem lehet…Ilyen nincs.Hogy Gyöngyi?Mit. mondott az újságíró, hogy a fiatal szerelmesek enyelegtek

meztelenül… Gyöngyi erre képes?Gyöngyi, akit feleségül akart venni… És közben Tominak is a

szeretője volt, talán azt gondolta, hogy miért ne, a családbanmarad…

Úgy érezte magát, mint akit nyakon zúdítottak egy vödör jegesvízzel. Váratlanul, mikor igazán nem számított rá.

– Gyöngyi! Most látom, hogy te vagy! Ezt soha nem tételeztemvolna fel!

– Igen, én vagyok… Kár volt bejönnöd hozzám… Menj ki, Tamás,kérlek menj!

Tamás szótlanul kiment a kórteremből.

XXXV.

Arnold délután öt óra felé érkezett vissza Washingtonból.Remek hangulatban volt, minden tárgyalása kitűnően sikerült, sőt

a kongresszus szervezőjével is összebarátkozott, annyira, hogytegnap este náluk vacsorázott. Néhány nagyon fontos ember volt ott,akikkel így máris felvehette a kapcsolatot, mégpedig fehér asztalmellett, nem a hivatali helyiségekben, ami lényeges különbség.

A szervező felesége meglepően fiatal és nagyon sikkes nő. Itt iskomoly korkülönbség lehet. Mikor megmutatta neki Gyöngyi képét,amelyet mindig a tárcájában hordott, őszintén el volt ragadtatva.

– Legközelebb, ha Washingtonba jön, okvetlenül hozza magával!Arnold megígérte. Tényleg, miért unatkozzon Gyöngyike otthon,

egyedül, mikor alkalma volna Washingtonban bekerülni ebbe atársaságba.

Éjfélkor eszébe jutott, hogy fel fogja hívni, amit nagyon helyeseltPatrícia, így hívják a szervező feleségét, ő is bele akart szólni, hogymeghívja.

Kellemetlen volt, hogy nem vette fel a kagylót.Olyan mélyen nem aludhat, hogy ne ébredne fel a csengetésre,

hiszen az ágy mellett van a telefon.Lehet, hogy gúnyosan összenéztek a háta mögött? Lehet, hogy túl

szépnek és fiatalnak találták hozzá képest Gyöngyit ezen afényképen?

– Most jut eszembe, hogy ma szerda van, és ilyenkor a feleségemaz operába megy az anyjával. Bérletük van! Nagy zenerajongók…

– A felesége anyja is itt él Amerikában?– Igen, kihozattam. Nagyon ragaszkodnak egymáshoz. Anyósom

egyébként valamikor First Ladynek számított a budapestitársaságban. Régi nemesi család.

A szervező elismerően bólogatott. Ez imponált neki, mert az őanyósa valamikor kóristalány volt egy vidéki kórusban.

Arnold, ahogy visszament a szállodájába, megintmegpróbálkozott, de Gyöngyike valószínűleg mélyen alszik, lehel,hogy altatót vett be és ki is kapcsolta a telefoni.

Arnold soha nem tért haza ajándék nélkül. Még az ilyen rövid,másfél napos utazásról is mindig hozott valamit. A repülőtéren abazárban egy nagyon szép, arannyal hímzett, keleti stólát látott, eztmegvette. Lehet, hogy Gyöngyike örül majd neki.

De hol van Gyöngyike?Hová mehetett ebben a rettenetes melegben?És különben is tudhatta, hogy ő ilyenkor fog érkezni.A nappali asztalán két koktélos pohár állt. Valaki tehát járt itt.

Vendég.De ki lehetett?Csak az egyik pohár szélén volt rúzs, tehát a másik pohárból nem

nő ivott. Mert olyan nő nincs, akinek a szájlenyomata ne maradnameg a poháron.

Az asztalon egy levél volt. Megnézte.Thomas Cunninghamnek címezve, Sydneyből.Ez a fontos irat, amire már vártak. Úgy látszik, Tóváry

személyesen hozta át. Gyöngyi természetesen megkínálta egy itallal.Ebben aztán tényleg nincs semmi.Semmi a világon! De mégis bosszantotta, mert ez a Tóváry túl

jóképű ahhoz, hogy az ember elképzelje, hogy itt kettesben iszogatGyöngyikével, míg ő Washingtonban van…

A bosszantó az, hogy Gyöngyi nincs itthon…Lement a portáshoz, hogy megkérdezze, mikor látta elmenni Mrs.

Kékest?A portás azt mondta, hogy ma még nem látta.Ez diplomatikus válasz volt, és mellesleg igaz is. Valóban csak

tegnap látta, amikor azzal a fiatalemberrel elment és beültek akocsiba… De erről nem szól.

Diszkrétnek kell lenni, ez az alapszabály itt, ezt már a felvételnélmegmagyarázta neki a manager. Nem illik látni, de hallani se,semmit. Mert ebben a luxus felhőkarcolóban, ahol negyedmilliódollárnál kezdődnek az öröklakások, elsősorban a luxust kellnyújtani, hogy mindenki azt csinál, amit akar… És férjeknek nemszabad felvilágosítást adni arról, hogy ki és mikor volt látogatóban afeleségénél… Bár lehet, hogy ez nagy borravalóval jár, de ha kiderül,kirúgással.

Házasságtörések ellenőrzésére vannak megfelelőmagánnyomozók, aki gyanakszik, bízzon meg egy ilyet, és neveszélyeztesse a portás állását.

– Mióta van szolgálatban?– Reggel nyolc óta.Hát ez érdekes… Ma nem látták elmenni, éjjel nem vette fel a

kagylót…Csak egy lehetséges, hogy már tegnap átment a kedves

mamájához, és ott is aludt. Most kénytelen oda telefonálni, a vénspiné majd gúnyolódni fog a háta mögött, hogy úgy látszik féltékenya Klein úr…!

Hát nem féltékeny, arról szó sincs. Semmi oka rá.Gyöngyiben meg lehet bízni. Szomorú volna, ha azért, mert

Tóváry itt volt, most bármit gondolna…Nyilván megivott egy italt és már ment is. Tóváry úriember és

tudja, mit illik… Ha a férj nincs otthon, sőt elutazott, akkor nem illiksokáig maradni.

De azért nem árt, ha megkérdezi a portást.

– Az a magas úriember, aki itt volt, hánykor jött és hánykor mentel?

A portás zavartan hümmögött. Pontosan az ilyen kérdésekre nemszabad válaszolni. Ez az előírás. Na, de az ügyvéd úr már úgyis tudja,hogy volt itt valaki… Ez tehát keresztkérdés, az ilyen ügyvéd eztcsinálja a bíróságon is.

– Hát tegnap, igen… Úgy három óra tájban jött ez a magasfiatalember, egy levelet hozott! Azt hittem egy küldönc!

– Küldöncnek nézte az urat?– Hát olyan húszéves forma fiú volt, azért…Arnoldnak kő esett le a szívéről. Hát mégse Tóváry volt itt, a fia

hozta el a levelet. A fiút küldte át.Azt, hogy a fiú meddig tartózkodott itt, meg sem kérdezte. Nem

fontos. Kapott egy italt és ment.– És tegnap látta a feleségemet?– Tegnap igen. Röviddel azután, hogy a levelet hozták, elment.Hogy a fiúval együtt ment és látta őket beülni a kocsiba, arról

persze hallgatott. Azt igazán nem köteles látni, hogy az utcán mitörténik. Ki milyen autóba száll be.

Arnold teljesen megnyugodott.Visszament a lakásba, először kivette a kis kézibőröndjéből a szép

sálat és kiterítette a fotel karfájára. Ha Gyöngyi megjön, rögtön lássaaz ajándékot.

Megivott egy kávét, mert a repülőgépen túl sok volt a konyak. Deezek a stewardessek sohasem hagyják békén az első osztályúutasokat. Konyak, koktél, mit kíván…?

Közben azt remélik, hogy őket kívánja. Minden első osztályúutasban egy nagy lehetőséget látnak.

Hát őt aztán hiába kerülgetik. Imádja Gyöngyit és fütyül mindennőre.

Felhívta az anyósát, remélhetőleg Gyöngyi veszi fel a kagylót.Mert, hogy ott van, abban biztos volt.

De a vén spiné jelentkezett, és olyan hisztérikusan sipítozott, hogyalig lehetett érteni.

– Arnold! Arnold! Jaj képzeld, telefonáltak nekem New Jerseyből,hogy menjek azonnal oda, a Szent Anthony kórházba, mertGyöngyike ott van! Baleset érte! Lábtörés! Jaj Istenem!

– Gyöngyike? Hogy kerül New Jerseybe?– Nem tudom! Nem tudok semmit, lábtörés! Azonnal gyere ide és

együtt menjünk! Szerencse, hogy felhívtál! Azt hittem elutaztál!– Most érkeztem vissza Washingtonból…

*

Gyöngyinek most már csak egy volt fontos, minél előbb elkerülniinnen.

Micsoda nyomorult kórház ez, ahol nincs telefon az ágy mellett.Így arra kényszerült, hogy a vakbeles nőt kérje meg, felhívni amamát.

Végre délután, már öt óra lehetett, mikor sikerült neki beszélnivele.

– Mit szólt az anyám?– Oda volt! És jön azonnal, bérel egy autót!Ez kissé megnyugtatta Gyöngyit. A fájdalom a lábában már

kezdett tompulni, de ha arra gondolt, hogy esetleg sánta maradhat,rémülettel töltöttel el. És az orra…? Mindig büszke volt a szép, kisvalódi orrára. Itt Amerikában, ahol a nőknek plasztikai sebészekegyéni ízlése szerint operált orruk van.

Hogy fog kinézni, ha végre leveszik a sínt…? Mint valamibokszbajnok, akinek a ringben összeroncsolták az orrát.

Így még nem fizetett rá senki egy kis kirándulásra, mint ő.Mikor Tamás bejött hozzá, és itt állt az ágy előtt, reménykedett,

hogy nem ismeri fel.Milyen megalázó volt, milyen lehetetlen helyzet…Soha többé nem akarja látni Tamást. Soha, soha… És a fiút sem.Ezt az édes, szép fiút…De akármilyen édes a fiú, akármilyen csodálatos gyönyör volt vele

ez a délután, ezt mégsem érte meg.Az apáca megint bejött, megint az adatait akarta megtudni.– Kedves nővér, rövidesen elvisznek innen. Mindent kifizetek, de

felejtsék el, hogy itt voltam! Azt mondja meg kérem, hogy vanThomas Cunningham?

– Jobban van, sokat javult. Isten segítségével fel fog épülni!Ez megnyugtatón hangzott, de mikor az apáca azt újságolta, hogy

elfogták a bűnösöket, akkor megrémült.Erre valahogy nem számított, ez teljesen elképzelhetetlen volt

számára.Azt gondolta, hogy eltűntek a kocsival és soha se hírük, se

hamvuk. Ezt olvassa az ember az újságokban, hogy a tetteseketsohasem sikerül megtalálni.

Hát ezeket sikerült…Ennél szörnyűbb meglepetés nem is érhette volna.Legalábbis ezt hitte…Tévedett.Még szörnyűbb meglepetés volt, mikor fél hat tájban

megpillantotta Arnoldot. Azt hitte, rosszul lát. Arnold…Itt áll a kórterem ajtajában. Itt állnak a mamával, együtt jöttek

érte. Most pillanatok alatt ki kell találni valami elfogadhatót… Demit?

Mama sápítozik, oda van, sír.. Arnold is kétségbeesettenkérdezgeti, hogy mi történt?

– Drága Gyöngyikém, gyönyörű angyalkám! Szeretném végretudni, hogy mi történt veled! És hogy kerülsz ide? Honnan? Ésmiért? És milyen sérülés ért?

A kérdések záporoztak, legegyszerűbb, ha nem is válaszol.– Arnoldkám, vitess innen el! Nem bírom ezt a pocsék helyet!

Vitess azonnal, máris, saját felelősségemre! Bárhová! Egymanhattani kórházban akarok feküdni, nem itt!

– Gyönyörű Gyöngyikém, azonnal intézkedem!– Ugye milyen szerencse, hogy Arnolddal együtt tudtam jönni? Én

az se tudnám, hogy mit kezdjek! – szipogta mama.– Igen, ez szerencse…– Hol tört el a lábacskád? – kérdezte Arnold. – És miért van kötés

az arcodon?– Az orrom is betört…– Az orrod? Ezért még külön százezer dollárral többre fogok

perelni!– Kit akarsz perelni…?– Aki felelős ezért, aki a karambolt okozta! Remélem az autó

rendszáma megvan és tanúk is voltak!Az apáca most bejött és éneklő hangon bejelentette, hogy vége a

látogatási időnek.Mindegyik ágynál ült valaki, ezek felkászálódtak. Szép Szászné

nem mozdult.– Csak ebben a percben jöttem a lányomhoz!– Jól van, a kedves szülők még maradhatnak egy ideig!Arnold elvörösödött.Kedves szülők… Ez a hülye apáca Gyöngyi apjának nézte.

Na mindegy, ezen most nem ér rá bosszankodni. De mikor azalorvos ugyanezt mondta, megdühödött. Éppen az irodába indult,hogy kifizesse a számlát és megrendelje a betegszállító autót, mikoraz alorvost a folyosón megszólította. Végre valami felvilágosítástakart kapni a balesetről és a sérülésekről.

– Kékes Arnold vagyok! – mutatkozott be.– Igen, igen a kis sebesültünk papája ugyebár?– Nem vagyok az apja…! Az ügyvédje vagyok – mondta hirtelen

ötlettel, mert zavarta volna ennek az ostoba képű orvosnak acsodálkozó tekintete.

– Ügyvéd úr, csak annyit mondhatok, hogy a fiatal hölgy a legjobbkezekbe került. Dr. Silver kitűnő sebész, ő végezte a műtétet. Asípcsonton két törés, ez hat héten belül rendbe jön. Az orrnálsohasem lehet tudni, attól függ milyen erős volt az ökölcsapás…

– Ökölcsapás? Ezt nem értem!– Én se értem, higgye el, ügyvéd úr! Miért kell egy ártatlan

szerelmespárt ilyen brutálisan megtámadni…? A barátja, ez aCunningham, majdnem belehalt a késszúrásokba. Persze bizonyosfokig ő is hibáztatható! A szerelmi aktusra biztonságosabb ahálószoba, mint az erdő. De hát fiatalság, bolondság! Igaz?

– Igaz…– A két fekete suhanc, akik ott leskelődtek, nyilván kedvet kaptak,

ahogy látták a szép, fehér nőt meztelenül, Cunningham persze megakarta védeni, de…

– Ne folytassa doktor úr, ez elég volt nekem! Most már mindenttudok!

– Bármikor szívesen állok rendelkezésére, ügyvéd úr! Gondolommég találkozunk!

– Nem hinném! A beteget most elszállítjuk New Yorkba!– Ez önöktől függ! Azt hittem meg van elégedve a Szent Anthony

kórházzal! Úgy látszik tévedtem!

– Igen, néha téved az ember – mondta Arnold. Lassan, szintebotorkálva ment a lift felé. Úgy ment, mint aki elvesztette azegyensúly érzékét. Elvesztett mindent… Az életkedvét, azönbizalmát.

Szerette volna a fejét beverni a falba, ordítani, zokogni. De nemtehette. Lement az irodába, kifizette a számlát, még egy különadományt is adott a Szent Anthony kórháznak jótékony célra.

Dr. Silverrel nem találkozott, a főorvos ilyenkor már nem volt akórházban.

Jobb is.A betegszállító limuzin máris előállt. Gyöngyikét hordágyon

hozták le, a kórházi ing volt rajta.Szép Szászné körülnézett, hogy hol a ruhája, retikülje, de nem

látta az ágy melletti kis szekrényben.– Hol vannak a dolgaid? – kérdezte.– Sehol. Meztelenül hoztak ide…Szép Szászné döbbenten nézett a lányára. Nem valószínű, hogy

viccel. Nem… Hirtelen az volt az érzése, hogy valami történt itt,amire nem jött rá… És Arnoldnak sem szabad rájönni. Lehet, hogymégis jobb lett volna nélküle jönni?

Egész úton ezen törte a fejét, de nem kérdezhetett semmit, mertArnold is velük jött a limuzinban.

Gyöngyike némán feküdt, csak egyszer érdeklődött, hogy hováviszik…?

– Sutton kórház. Nagyon elegáns magánkórház. Az igazgató régikliensem. Meg leszel vele elégedve, Gyöngyikém! Szép szobád lesz,minden kényelmed…!

– Nagyszerű! Máris jobban érzem magam, hogy elkerültem erről anyomorult helyről!

– Ez a fontos Gyöngyikém, semmi más… Lehet, hogy nem is fogok

perelni!Gyöngyi most ránézett, ha nem akar perelni, ez azt jelenti, hogy

sejt valamit…– Olyan jó vagy hozzám Arnold! Talán meg sem érdemlem.– Szeretlek, gyönyörű Gyöngyikém…! Megsimogatta a kezét,

közben belül a lelkében, szégyellte magát. Utálta magát…De nem tehetett róla, hogy mégis, még mindig szereti… A vastag

dioptriás szemüvege bepárásodott a könnyektől.A szép Szászné figyelte őket. És most, először életében

megállapította, hogy Klein úr mégiscsak rendes ember.

XXXVI.

Tamás másnap reggel be sem ment az irodájába, már nagyonkorán ott akart lenni a kórházban, Tomikával.

Legszívesebben éjjel is ott maradt volna, de dr. Silvermegnyugtatta, hogy hazamehet. Már nem lehet baj, a krízisen túljutottak.

Ezen az éjszakán sokáig beszélgettek Mildreddel. Valamifeloldódott bennük, mintha csoda történt volna. Megint közelkerültek egymáshoz, megint érezték, hogy mennyire összetartoznak.

Lehet, hogy ez nagyobb kapocs volt, mint bármi. Lehet, hogy jóvaltöbb volt, mint egy új, izgalmas szerelem, amiben csak az érzékivágyak dominálnak.

Gyöngyi, ez a kis bestia, megbolondította, hazudott neki.Hogy csak ő, csak ő…És ugyanakkor a fiára is kivetette a hálóját, a tizenkilenc éves fiú

is kellett neki.Mildrednek ezt nem szabad megtudni… Soha.

Nézte az asszony finom, szép arcát, az átlátszóan tiszta kékszemeit.

– Mildred! Azt hiszem, hogy sok minden meg kell bocsátanodnekem!

– Nincs mit… Azt hiszem mind a ketten hibásak voltunk… Énönzőn viselkedtem, mert nem tudtam megérteni, hogy mit is jelentneked Tomika! Most már megértem… És én is a szívembe zártam.Képzeld, egyik nap azt kérdezi tőlem, hogy hány éves lenne most akistestvérem, ha élne? Kistestvérem… így nevezte. Mondom neki,kilenc éves. Erre elgondolkozik, milyen kár, hogy meghalt, márvinném magammal mindenfelé, megtanítanám teniszezni,atletizálni, sportolni… Szegény kis Millykém, még járni sem tudottvolna, soha, de erről hallgattam. A kistestvérem… Igen, ekkordöbbentem rá, hogy a fiad és Millykém testvérek, hiszenmindkettőnek te vagy az apja, Tamás! És ahogy néztem ezt a szépnagyfiút, ezt a remekül sikerült gyereket, megpróbáltam nekimegbocsátani, hogy nem én szültem őt…

Tamás olyan korán indult el Jerseybe, hogy a George Washingtonhídon még alig volt forgalom.

Miért tolakodott most az agyába, az a júliusi délután, amikorugyanitt jött és fogalma sem lehetett arról, hogy ha megáll egyszerviznél, az teljesen megváltoztatja az életét…

A kórházban még takarították a folyosókat, a kórtermekbe mostvitték be a tiszta ágyhuzatokat.

Tomikánál bent volt az apáca. Meglepve üdvözölte Tamást.– Dicsértessék a Jézus Krisztus!– Mindörökké…Tomikán már látszott, hogy jobban van. A szemei nyitva voltak, a

sok cső közül már csak kettő volt hozzá kapcsolva.– Édesapám! Ilyen korán…?– Látni akartalak, Tomikám! Hogy érzed magad?

– Kezdek magamhoz térni…– Van egy jó hírem a számodra! Megvan az autód!A fiú bólintott. Még nem nagyon lehetett beszélnie.– És ő? Ő, hogy van? – kérdezte alig hallhatóan.– Gyöngyit gondolod?– Igen…Most az apáca közbeszólt.– A barátnője már nincs itt! Tegnap este elszállították New

Yorkba. A szülei jöttek érte.Mikor az apáca kiment, Tamás megkockáztatott egy kérdést. Nem

kíváncsiságból, de mégis akarta tudni.– Mondd, Tomikám, mióta volt neked viszonyod az ügyvéd

feleségével?A válasz késett.A fiú gondolkozott, hogy mit mondjon… Hiszen megesküdött

Gyöngyinek, hogy nem árulja el, mi történt közöttük…– Édesapám! Egyszer azt mondtad nekem, hogy nem kell

mindenről beszámolnom neked! Ilyen nő ügyekről…– Igen, emlékszem, hogy ezt mondtam… De arra válaszolhatsz,

hogy szereted-e őt…?Megint csend.Furcsa, nyugtalanító csend. Tamás úgy érezte, hogy a szíve a

halántékában dobog, mint egy kegyetlen kalapács.– Édesapám…! Azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy

szerelemről szó sem volt…

Vége