szerkesztette: heltai miklós · 2018-01-09 · 5 a táplálkozás vizsgálatok eredményeinek...

EMLŐS RAGADOZÓK MAGYARORSZÁGON

Szerkesztette: Heltai Miklós

Gödöllő

2010.

2

Tartalomjegyzék

Bevezetés (Heltai Miklós) .......................................................................................................... 8

I. Magyarország ragadozói .................................................................................................. 10

(szerkesztette: Lanszki József és Heltai Miklós) ...................................................................... 10

Aranysakál (Canis aureus Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki József) ................... 11

Európai elterjedés ............................................................................................................. 11

Hazai elterjedés ................................................................................................................ 12

Élőhely ............................................................................................................................. 14

Küllemi bélyegek ............................................................................................................. 15

Életmód ............................................................................................................................ 16

Táplálkozás ....................................................................................................................... 17

Szaporodás ....................................................................................................................... 18

Szürke farkas (Canis lupus Linnaeus, 1758) (Szemethy László, Heltai Miklós, Lanszki

József, Márkus Márta) .......................................................................................................... 19



Élőhely ............................................................................................................................. 22


Életmód ............................................................................................................................ 22

Táplálkozás ....................................................................................................................... 22

Szaporodás ....................................................................................................................... 24

Vörös róka (Vulpes vulpes Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki József) ................. 24



Élőhely ............................................................................................................................. 29


Életmód ............................................................................................................................ 30

Táplálkozás ....................................................................................................................... 30

Szaporodás ....................................................................................................................... 32

Nyestkutya (Nyctereutes procyonoides Gray, 1834) (Heltai Miklós és Takács Noémi) ..... 33



Élőhely ............................................................................................................................. 37


Életmód ............................................................................................................................ 40

Táplálkozás ....................................................................................................................... 41

Szaporodás ....................................................................................................................... 42

Mosómedve (Procyon lotor Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Tóth Mária) ...................... 44



Élőhely ............................................................................................................................. 47


Életmód ............................................................................................................................ 49

Táplálkozás ....................................................................................................................... 50

Szaporodás ....................................................................................................................... 51

Hermelin (Mustela erminea Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai Miklós) ................ 52



Élőhely ............................................................................................................................. 54

3


Életmód ............................................................................................................................ 55

Táplálkozás ....................................................................................................................... 56

Szaporodás ....................................................................................................................... 57

Menyét (Mustela nivalis Linnaeus, 1766) (Heltai Miklós és Lanszki József) ..................... 58



Élőhely ............................................................................................................................. 60


Életmód ............................................................................................................................ 61

Táplálkozás ....................................................................................................................... 62

Szaporodás ....................................................................................................................... 63

Molnár- vagy mezei görény (Mustela eversmanni Lesson, 1827) (Lanszki József és Heltai

Miklós) ................................................................................................................................. 63



Élőhely ............................................................................................................................. 65


Életmód ............................................................................................................................ 66

Táplálkozás ....................................................................................................................... 66

Szaporodás ....................................................................................................................... 66

Közönséges- vagy házi görény (Mustela putorius Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és

Lanszki József) ..................................................................................................................... 67



Élőhely ............................................................................................................................. 69


Életmód ............................................................................................................................ 71

Táplálkozás ....................................................................................................................... 71

Szaporodás ....................................................................................................................... 73

Nyest (Martes foina Erxleben, 1777) (Tóth Mária, Lanszki József és Heltai Miklós) ........ 73



Élőhely ............................................................................................................................. 76


Életmód ............................................................................................................................ 78

Táplálkozás ....................................................................................................................... 78

Szaporodás ....................................................................................................................... 80

Nyuszt (Martes martes Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai Miklós) ........................ 81



Élőhely ............................................................................................................................. 83


Életmód ............................................................................................................................ 84

Táplálkozás ....................................................................................................................... 85

Szaporodás ....................................................................................................................... 86

Eurázsiai borz (Meles meles Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai Miklós) ............... 86



Élőhely ............................................................................................................................. 90

4


Életmód ............................................................................................................................ 92

Táplálkozás ....................................................................................................................... 92

Szaporodás ....................................................................................................................... 94

Eurázsiai- vagy közönséges vidra (Lutra lutra Linnaeus, 1758) (Lanszki József) ............... 95



Élőhely ............................................................................................................................. 99

Küllemi bélyegek ........................................................................................................... 100

Életmód .......................................................................................................................... 100

Táplálkozás ..................................................................................................................... 101

Szaporodás ..................................................................................................................... 102

Vadmacska (Felis silvestris Schreber, 1775) (Szemethy László, Biró Zsolt, Heltai Miklós)

............................................................................................................................................ 102

Európai elterjedés ........................................................................................................... 103

Hazai elterjedés .............................................................................................................. 104

Élőhely ........................................................................................................................... 105


Életmód .......................................................................................................................... 106

Táplálkozás ..................................................................................................................... 107

Szaporodás ..................................................................................................................... 107

Közönséges hiúz (Lynx lynx, Linnaeus 1758) (Szemethy László, Márkus Márta, Tóth

Mária) ................................................................................................................................. 108

Európai elterjedés ........................................................................................................... 108

Hazai elterjedés .............................................................................................................. 109

Élőhely ........................................................................................................................... 111


Életmód .......................................................................................................................... 112

Táplálkozás ..................................................................................................................... 112

Szaporodás ..................................................................................................................... 113

II. A ragadozók ökológiai és gazdasági szerepe (Szerkesztette: Heltai Miklós és Szemethy

László) .................................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Az emlős ragadozók ökológiai szerepe (Szemethy László) ............ Hiba! A könyvjelző nem

létezik.

A ragadozó és a zsákmány populációdinamikája ........... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A ragadozó numerikus válasza ................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A ragadozó aggregációs válasza................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A ragadozó egyedfejlődési válasza ............................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A ragadozó funkcionális válasza ................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A ragadozók helye az életközösségekben ...................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Ragadozó és zsákmány kapcsolatok a valóságban ..... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Szabályozás közösségi szinten ................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A ragadozó-zsákmány kapcsolatok válogató szerepe Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A ragadozó hatása a zsákmány viselkedésére ............ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Gazdálkodás, megőrzés és védelem (Heltai Miklós, Szemethy László és Biró Zsolt) .. Hiba!

A könyvjelző nem létezik.

A ragadozó fajok elterjedésének és állományváltozásának értékelése a ragadozó

gazdálkodás szempontjából ............................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Terjeszkedő fajok ........................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A ragadozó fajok állományainak felmérése ................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

5

A táplálkozás vizsgálatok eredményeinek értékelése .... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A ragadozó gazdálkodás lehetőségei .............................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Mi a ragadozó gazdálkodás? ...................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Miért van szükség ragadozógazdálkodásra? .................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Az eddigi gyakorlat értékelése ................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Az alapállapot felmérés és a biológiai, ökológiai alapismeretek fontossága ..... Hiba! A

könyvjelző nem létezik.

A ragadozó gyérítés megtervezése és végrehajtása .... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Ellenőrzés ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A gyérítés gazdaságosságának értékelése .................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Az emlős ragadozók helyzetére és megítélésére vonatkozó legfontosabb hazai és

nemzetközi jogi források (Csányi Sándor) ......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

III. Esettanulmányok .............................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

(Szerkesztette: Tóth Mária és Heltai Miklós) ........................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Hogyan csináltuk? Rövid módszertani áttekintés (Tóth Mária, Lanszki József, Heltai

Miklós, Szemethy László, Szabó László) .......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Közvetett módszerek ...................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Kotorékok, odúk ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Nyomok ...................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Zsákmányok ............................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Relatív hullatéksűrűség számítása .............................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Automata képrögzítés ................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Aranysakál akusztikus felmérés ................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Az emlős szőr morfológiai jellegzetességeinek határozásán alapuló módszerek .. Hiba!


Szőrcsapdázás ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Madárfészek-elemzés ............................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Táplálkozásbiológiai vizsgálatok ............................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Közvetlen módszerek ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Csapdázás ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Rádiótelemetria .......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Halál utáni vizsgálat vagy tetemek vizsgálata (Post mortem) vizsgálatok ........ Hiba! A


Molekuláris genetikai vizsgálatok .............................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A visszatérő aranysakál terjedésének lehetséges okai (Szabó László, Heltai Miklós és

Lanszki József) ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Mit eszik a sakál és a vele egy életközösségben élő róka? ......... Hiba! A könyvjelző nem

létezik.

A táplálékforrások ...................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Hullatékminták feldolgozására alapozott felmérések. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A sakál és a róka táplálék-összetétele – elsősorban pockot eszik ... Hiba! A könyvjelző

nem létezik.

Élőhely és sakálsűrűség .................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Más országok, más szokások: nemzetközi kitekintés Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Hazai adatok ............................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Állományfelmérés akusztikus módszerrel ..................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Honnan, hová? ................................................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A zöldfolyosó ............................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Sakál és róka - ki lesz a nyertes? .................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Melyik a szaporább? ................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

6

Hazai adatok ............................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Melyik a erősebb? ...................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Társas szerveződés ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Nagyragadozók hiánya ............................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A hazai vizsgálatokból levonható következtetések ........ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Nincs gátja a terjedésnek? .......................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Összegzés ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Leggyakoribb ragadozónk: a vörös róka (Heltai Miklós, Lanszki József és Szemethy

László) ................................................................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Veszettség és állománynövekedés ................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Hazai táplálkozásvizsgálatok ......................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Abádszalók körzete .................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Jászárokszállás körzete ............................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Dévaványa körzete ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Fonyód körzete ........................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Lajta Rt. területe ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Területek és évek összehasonlítása ............................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Faunaidegen és invazív: a nyestkutya (Heltai Miklós és Takács Noémi)Hiba! A könyvjelző

nem létezik.

Az invázió és ami mögötte van – versengés más fajokkal .......... Hiba! A könyvjelző nem

létezik.

Egy ismeretlen menyétféle: a molnárgörény (Ottlecz Barnabás) .... Hiba! A könyvjelző nem

létezik.


Görények a határban ....................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Vizsgálatok a Kisalföldön .......................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Kis állat – nagy terület ............................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Következtetések ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Mit csinál a nyest az emberek között? (Tóth Mária, Lanszki József és Heltai Miklós) . Hiba!


Nyestek a városban ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A nyest városiasodása és városi térhódítása ............... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Vizsgálati területek ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Vizsgálati módszerek ................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Mit eszik a városban? ................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Mindenhol ott van? ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Terjeszthet-e betegségeket? ........................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Következtetések és következmények ......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Nemcsak a városokban, a falvakban is jelen van ........... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Vizsgálati területek ..................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Vizsgálati módszerek és adatelemzés ........................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Táplálék mintázat és táplálkozási niche-szélesség . Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Mindent megesznek ................................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Nyest és gyöngybagoly. Versenytárs, vagy társ? ... Hiba! A könyvjelző nem létezik.


A nyestek károkozása: védekezés és gazdálkodás ......... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Valódi kártétel ............................................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Védekezés ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A megoldás: városi vadgazdálkodás .......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

7

Halászok-horgászok versenytársa: a vidra (Lanszki József) ........... Hiba! A könyvjelző nem

létezik.

Vizsgálatok a Somogyi-dombság területén .................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Mintavétel, hullaték elemzés, értékelés ...................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Halpreferencia számítás ............................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A vidra táplálék-összetétele halastavakon .................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A vidra halpreferenciája halastavakon ................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A vidra táplálék-összetétele a Dráva mentén ............. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A vidra halpreferenciája a Dráva mentén ............... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A Somogyudvarhelyi horgásztavakon élő vidrák táplálék-összetétele .............. Hiba! A


És amit a halászok gondolnak ........................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A legveszélyeztetettebb: a vadmacska (Szemethy László, Bíró Zsolt, Heltai Miklós,

Lanszki József) ................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A hibridizáció jelentősége a vadmacskák fennmaradása szempontjából ............... Hiba! A



Versengés térben és időben - A vadmacskák és a házimacskák tér-idő használata Hiba! A


A vadmacska területhasználata .................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Vizsgálatok a Gödöllői-dombság területén ................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.


Farkas és hiúz: a nagyragadozók védelmi helyzete Magyarországon (Szemethy László és

Márkus Márta) .................................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A gyakorlati védelmet megalapozó LIFE Nature kutatási program bemutatása.... Hiba! A


A nagyragadozók korábbi jelenléte hazánkban .......... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A monitorozó rendszer kiépítése ................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Konfliktuskezelés, jogszabályi háttér ......................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Ismeretterjesztés ......................................................... Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Miért jó, hogy itt vannak? .............................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Felhasznált irodalom .............................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Emlős ragadozófajaink testméret adatati ................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Ábrák és táblázatok jegyzéke ................................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik.

A kötet szerzői ........................................................................ Hiba! A könyvjelző nem létezik.

8

Bevezetés (Heltai Miklós)

Ragadozó fajaink általában rejtett életet élnek. Ritkán van alkalmunk e fajokat

közvetlenül megfigyelni. David Mech világhírű farkaskutató a sarki farkasokról szóló

könyvében - ˝A sarki farkas - Tíz éven át a falkával˝ - írja, hogy azért vállalta a messzi

északon, a Sarkkörön túli kemény kutatómunkát, mert így végre láthatta is azt a fajt, amit

annyira ismer és szeret. Ezt azonban csak egy olyan vizsgálati területen tudta elképzelni, ahol

növényzeti borítás gyakorlatilag nincs és a nagyobb testű emlősfajokból is csak kevés

(sarkinyúl, pézsmatulok, farkas) fordul elő. A biológiai értékekben és földrajzi tájelemekben

változatos Pannon életföldrajzi régióban ilyenre nem számíthatunk. Ezért az alkalmankénti,

nagyon izgalmas közvetlen találkozások mellett legtöbbször csak közvetett jelekből,

nyomokból, prédamaradványokból, kotorékokból, vagy odúkból, esetleg a fellelhető

ürülékekből következtethetünk egy-egy ragadozó faj jelenlétére.

Pedig a változatos, természeti értékekben gazdag Magyarország területén az európai

kontinensen előforduló ragadozó fajok többsége megtalálható. Kivételt csupán az európai

szinten is ritka fajok, mint a barna medve (Ursus arctos), a rozsomák (Gulo gulo), az európai

nyérc (Mustela lutreola) és a tigrisgörény (Vormela peregusna) képeznek, melyek élőhelyei

beszűkültek, vagy feldarabolódtak, esetleg élőhelyigényük speciális. A XX. század második

felében visszatelepültek és szaporodó állományokat is alkotnak a korábban az ország

területéről kipusztult őshonos ragadozóink, mint a szürke farkas (Canis lupus), a közönséges

hiúz (Lynx lynx) és az aranysakál (Canis aureus). Megjelentek továbbá az Európában is

terjedő, invazív, Európában fauna-idegennek tekinthető fajok, mint az észak-amerikai

mosómedve (Procyon lotor) és a nyestkutya (Nyctereutes procyonoides).

A fajgazdagság ellenére az emlős ragadozó fajok hazai kutatottsága és általános

ismertsége meglepően csekély az énekes madarakhoz, kisrágcsálókhoz vagy kétéltűekhez

viszonyítva, - nemzetközi viszonylatban pedig a kilencvenes évek közepéig igen szegényesek

voltak. Az akkori állapotokat jól mutatják Báldi és munkatársai (1995) adatai, akik a hazai

gerinces fajok értékelési rendszerének kidolgozásakor önálló szempontként vették figyelembe

az adott faj kutatottságának és védettségének helyzetét. Értékelték többek között az országos

elterjedés és az egyedszám-változás ismeretét vagy hiányát, illetve az adott fajjal foglalkozó

publikációk számát is. Értékelésükben elvileg nulla pontot kaphatott az a faj, amelyről minden

információ rendelkezésre áll, míg 45-öt az, amelyről semmi sem ismert. A vizsgált emlős

ragadozó fajok - a róka 15 pontjának kivételével - 28 pontot vagy e feletti értékeket kaptak, de

9

a közönséges görény és a hiúz 40 pontja, vagy a menyétnél szereplő 38-as érték gyakorlatilag

az ismeretek teljes hiányát jelentette.

A biológia, a természet iránti érdeklődés mellet valószínűleg a fentiek is hozzájárultak

ahhoz, hogy a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején fiatal kutatók az ország több

egyetemén kezdtek a ragadozó fajok minél jobb megismerése érdekében dolgozni. Az Eötvös

Lóránt Tudomány Egyetem (Tóth Mária), a Kaposvári Egyetem (Lanszki József) és a Szent

István Egyetem (Biró Zsolt, Heltai Miklós, Szemethy László) munkatársai bár munkáikat

külön-külön kezdték meg, de hamar egymásra találtak és közös kutatási programokban is

dolgoztak együtt. Munkájuknak köszönhetően – amihez, azóta hosszabb, rövidebb időre már

sokan csatlakoztak –, mára a hazai emlős ragadozókról összegzésre érdemes tudással

rendelkezünk. Célunk, hogy a közel két évtized munkájával felhalmozott tudás minden

érdeklődőhöz eljusson. Ezért álltunk neki e kötet megírásának, melyet ajánlunk minden a

természetet figyelő és szerető olvasónak.

Természetesen ma már a kutatási programok sem valósulhatnak meg támogatók,

segítők nélkül. A ragadozókkal foglalkozó kutatások legfontosabb támogatója és segítője a

Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium szakmai főosztálya volt. Ennek vezetői és

munkatársai közül külön is köszönetet mondunk Dr. Heltay István, Vajai László, Pintér István

és Rácz Fodor Gábor uraknak. További támogatóink között megtalálható: az Országos

Tudományos Kutatási Alap; az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság; a Környezetvédelmi

Alap Célelőirányzat; a Tudományos és Technológiai Alapítvány; az Európai Unió; a Bolyai

Kutatói Ösztöndíj; a Magyar Ösztöndíj Bizottság; a Hubertus Vadkereskedelmi Kft.; az

Abádszalóki Hubertus Vadásztársaság; a Jászárokszállási Kossuth Vadásztársaság; a

Szigetvári Barátság Vadásztársaság; a SEFAG Erdészeti és Faipari Részvénytársaság; a

Hunnia Vadkereskedelmi Kft.; a Lajta-Hanság Mezőgazdasági Zrt.; a Duna-Dráva Nemzeti

Park Igazgatósága; a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatósága; a Hortobágyi Nemzeti Park

Igazgatósága. Valamennyi támogató szervezet, vezetőik, és munkatársaik támogatását,

segítségét és munkánkba vetett bizalmát köszönjük!

A szerkesztők és a szerzők ezúton is köszönik Dr. Csányi Sándor egyetemi tanár

alapos és minden részletre kiterjedő lektori munkáját, valamint a ragadozó fajok kezelésére

(védelmére, gazdálkodására) vonatkozó, hazai és nemzetközi jogszabályok részletes

bemutatását.

Külön köszönettel tartozunk a kötet kiadását lehetővé tevő támogatásnak, ami az

Európai Uniótól és a Magyar Államtól ˝A tudomány eredményei, az eredmények közlésének

10

tudománya a Szent István Egyetemen˝ c. TÁMOP-4.2.3-08/1/KMR-2008-0004 jelű

pályázaton keresztül érkezett.

I. Magyarország ragadozói

(szerkesztette: Lanszki József és Heltai Miklós)

11

Aranysakál (Canis aureus Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki

József)

Európai elterjedés

A Magyarország területén az aranysakál a középkortól bizonyíthatóan

alacsonysűrűségben, de folyamatosan jelen volt. Elterjedési területe a XX. század második

felére a Balkán-félszigetre, elsősorban Bulgária területére szorult vissza. Ekkor tűnt el a faj

Közép-Európa és a Balkán jelentős részéről, elsősorban az élőhely rombolás, másodsorban az

erőteljes üldözés következtében. Mindezek miatt Bulgáriában 1962-ben védetté nyilvánították

(Demeter és Spassov 1993). Az 1970-es évek elejétől kezdett észrevehetően terjeszkedni

kezdett északi és nyugati irányban. Ehhez elsősorban a Duna és más folyók völgyeit használta

és csak kevés példány jutott el a hegyekbe. Bulgáriában 1976 és 1980 között mintegy 1000

sakált ejtettek el. 1980 körül a faj szinte az egész országot benépesítette, a délkeleti

területeken állandó vadnak számított. Csak a magasabban fekvő és a nyugati területeken nem

észleltek példányokat. Az 1980-as évek elején az éves teríték meghaladta az ezer példányt,

majd 1983-tól évente 4000-5000 sakált ejtettek el. Mivel az aranysakál a háziállat- és

vadállományt egyre nagyobb mértékben veszélyeztette, védelmét 1984-ben megszüntették

(Spassov 1989, Demeter és Spassov 1993). Valószínűleg ebből a centrumból kezdődött meg a

faj XX. század végi európai terjeszkedése. A kilencvenes években egyre több közép-európai

országból számoltak be újbóli vagy sokasodó megfigyelésekről. Így Krystufek és munkatársai

(1997) a balkáni régió nagyszámú adatait dolgozták fel, míg Kiss (2000) az egyre gyakoribb

romániai és az alkalmankénti erdélyi előfordulásokra hívta fel a figyelmet. Hell és Bleho

(1995), illetve Hell és Rajsky (2000) a szlovákiai, Rozhenko és Volokh (2000) a dél-ukrajnai,

Reinhard (2000) a brandenburgi megfigyeléseket közölte.

Az Európai Emlős Atlasz kilencvenes évek első felében végzett adatgyűjtése alapján

(Mitchell-Jones és munkatársai 1999) állandó fajnak tartották a Kaukázus, Görögország,

Bulgária, Albánia és az Adriai-tenger keleti partjai mentén. Macedóniából a hatvanas években

kiirtották, de a nyolcvanas évtized végén újból megjelent. Terjed Szerbiában, kóborló

példányok jelennek meg Magyarországon, Szlovéniában, Északkelet-Olaszországban és

Ausztriában. Kedveli a bozótos, bokros, nádas területeket. Állandó populációi csak olyan

területeken élnek, ahol a farkas nincs jelen, ezért a korábban tapasztalt jelentős

12

állománycsökkenés után bekövetkezett újbóli terjedését a farkas visszaszorulásával is

magyarázzák. Észak-Dalmáciában a sakál terítéke 50%-kal haladja meg a rókáét (Mitchell-

Jones és munkatársai 1999).

Az IUCN legfrissebb adatgyűjtése, amely 25 Európai Uniós tagországra terjed ki, a

terjedés és állománynövekedés miatt a korábbi sebezhető (vulnerable) kategóriából a

veszélyeztettség közeli (near threatened) kategóriába sorolta az aranysakált. A felmérés

szerint a kontinensen őshonos fajként szaporodó állományokkal rendelkezik Albániában,

Bosznia-Hercegovinában, Bulgáriában, Horvátországban, Görögországban, Magyarországon,

Szerbiában, Romániában, Oroszországban és Ukrajnában. Kóborló példányok egyre

gyakrabban jelennek meg Ausztriában, Szlovákiában, Szlovéniában és Olaszországban

(IUCN 2007).

Hazai elterjedés

Az aranysakál állománysűrűségére vonatkozóan 1997-től állnak rendelkezésre adatok.

Kérdőíves felmérésünk szerint kisebb megtorpanásokkal, de folyamatosan növekszik azon

vadászterületek száma, ahol az aranysakál előfordul. 1997-ben 4, 2006-ban már 65

vadgazdálkodási egység jelezte ezt. A vizsgált időszakban – azaz 1997-óta – nem volt olyan

megye, ahonnan legalább egy alkalommal ne jelezték volna a sakál előfordulását. A “sakálos”

megyék száma 1997 és 2002 között folyamatosan nőtt (1997-ben: 4, 1998ban: 6, 2000ben: 9,

2001-ben: 10, 2002-ben: 14 megye), majd 2003-ban és 2004-ben kismértékben csökkent (12-

12 megye), 2005-ben 13-ra emelkedett, és 2006-ban az utolsó felmérés alkalmával is

ugyanennyi megyéből kaptunk pozitív információkat. Az összesített adatok alapján az

aranysakál a Dunántúlon elsősorban Baranya és Somogy megyében, míg a Dunától keletre

elsősorban Bács-Kiskun megyében gyakoribb, de terjedése folyamatos.

1. ábra: Az aranysakál terjedése Magyarországon a kérdőíves felmérés alapján.

13

Magyarország

R2 = 0,9658

S

Dunántúl

R2 = 0,8967

S

Dunától keletre

R2 = 0,8567

S

0

10

20

30

40

50

60

70

80

1997 1998 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

Magyarország Dunántúl Dunától keletre Lineáris (Magyarország) Lineáris (Dunántúl) Lineáris (Dunától keletre)

A terítékadatok trendje azt jelzi, hogy a teríték növekedése továbbra is töretlen, és

megmaradt a Dunántúl túlsúlya. Amíg 2003-ig Somogy, Baranya és Bács-Kiskun megye

területén kívül nem jelentettek elejtést, addig 2004-ben már Békés (1), Borsod (2), Csongrád

(1), Fejér (1), Szolnok (1) és Tolna (1) megye területéről is jeleztek terítéket. Ez, akárcsak a

2005-ös évben megemelkedett megfigyelési adatok, egy újjabb terjeszkedési hullám kezdetét

is jelezheti.

2. ábra: Az aranysakál terítékének alakulása 1997 és 2007 között (forrás: Országos

Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő)

0

50

100

150

200

250

300

350

400

1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007

14

1. térkép: Az aranysakál elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves

felmérések)

Élőhely

Rejtett életmódja miatt a nehezen áttörhető, aljnövényzettel dúsan benőtt bozótos,

vagy nagymértékben elnádasodott területeket, a füves sztyeppéket, fákkal tarkított pusztákat,

sziklás vidékeket, bokorerdőket kedveli. Kerüli a magasan erdősült, illetve a teljesen nyílt

területeket. A széles sávban bozótos folyópartok mentén az erdei területek szélére is

behúzódhat. Az alacsony, de sűrű növényzettel borított alföldek és dombvidékek, valamint a

folyópartok egyaránt élőhelyei. Kedveli azokat az élőhelyegyütteseket, ahol erdőterületek és

mezőgazdasági táblák mozaikosan váltakoznak. Különösen előnyös számára, ha a

mezőgazdasági területek egy része felhagyott parlag, vagy ugar terület, esetleg kevésbé

intenzív technológiával művelt. Ezeken a földeken számottevő rágcsáló, elsősorban mezei

pocok állomány él, mely a sakál fő táplálékforrása. Érdekes módon - régies nádi farkas

elnevezésével ellentétben - kevésbé tűnik fontosnak számára a vizes élőhelyek jelenléte. A

Bács-Kiskun megyében található Illancs tájegység, ahol napjaink egyik legjelentősebb

15

állománya él, kifejezetten száraz, homokos, felszíni vízfolyásoktól szinte teljesen mentes

élőhely.

Küllemi bélyegek

Az aranysakál bundája vöröses és sárgásbarna, hátán a szőr szürkés, feketés árnyalatú.

Nyári szőrzete a télihez hasonló, de annál gyérebb és rövidebb. Fejformája a rókáéhoz

hasonlít. Feje keskeny, arcorri része megnyúlt, elhegyesedő, a rókáénál tompább (Kiss 2000),

de a farkasénál hegyesebb és finomabb (Demeter és Spassov 1993). Füle hegyes, arányosan

rövid (Demeter és Spassov 1993 cit. Hoi-Leitner és Kraus 1989; Kryštufek és Tvrtković

1990). Fülének külső felületét a rókával ellentétben sűrű vörössárga szőr borítja. Szeme a

rókához hasonlóan ferde vágású (Faragó 1994). Pofája barna, alsó része és a torok, valamint a

nyak oldalsó részei és a mellkas is koszos-fehér színű. Válla szürkésbarna. Az ivarérett

egyedeken a vállak mögött egy fehér, ív alakú csík vagy halvány nyaláb húzódik a testre

(Demeter és Spassov 1993). A kulcscsont tájékán elmosódott haránt irányú sávok találhatók

(Éhik 1929). Testoldala és combja is vörös. Hasa, lágyéka és a lábak belső fele világos

színezetű (Faragó 1994). Szőre dúsnak, vastagnak tűnik, durva tapintású (Simon 1996), a

törzsön viszonylag hosszú.

Farka lompos, a rókáénál (35-40 cm) rövidebb, csupán 20-30 cm hosszú, tömör

(Faragó 1994), a végén a legsötétebb és a háthoz hasonló színű (Demeter és Spassov 1993). A

hátról indulva egészen a farok hegyéig szabálytalan fekete sávot láthatunk (Hell és Rajský

2000). A farok hegye feketés-gesztenye színű ellentétben a rókáéval, mely általában fehéres

vagy kifejezetten fehér végű.

Testfelépítésében és testméreteiben a farkas és a róka között áll, de a rókához

közelebb. Testhossza a rókáéval közel azonos, 65-105 cm. Marmagassága, ami 45-50 cm, a

rókánál (40 cm) nagyobb (Reichholf 1983). A lábai a rókáénál hosszabbak (Demeter és

Spassov 1993). Jellegzetes bélyege a talppárnája, ugyanis a két középső ujj ujjpárnái mind a

négy mancson részlegesen összenőnek. Ebben ritkán kivétel is előfordul. Testtömege 7-15 kg

(MacDonald 1993; Heltay 2000), a rókától nagyobb tömegű. A kan testméretei általában

nagyobbak a szukáénál.

Az aranysakál koponyája valamivel nagyobb, szélesebb és masszívabb is, mint a

rókáé. A koponya orrrésze a járomívek előtt – a külső oldalon mérve - a rókánál sokkal

hosszabb és keskenyebb (≤ 27 mm), az aranysakálnál rövidebb és szélesebb (> 29 mm). A

16

szemfölötti nyúlvány hátsó széle a róka esetében nagyjából egyenes szöget zár be a koponya

hossztengelyével, merőleges arra, viszont az aranysakálnál ferdén előrehajlik. Az aranysakál

szemfogai nem hosszabbak, mint a rókáé, azonban alapjuknál mindig 8 mm-nél szélesebbek,

a rókáé keskenyebb; az utolsó előzápfog hossza az aranysakálnál több mint 16 mm, míg a

rókánál ez kevesebb 15 mm-nél. Az állkapocs formája is különbözik: az aranysakálnál a hátsó

nyúlvány erőteljes, sokkal magasabb és hátrébb nyúlik, mint a rókánál, a fölötte lévő

nyúlvánnyal vagy egyvonalban van, vagy továbbnyúlik rajta. A rókánál a felső nyúlvány

hátrébb nyúlik, mint az alsó. Az alsó állkapocs (mandibula) az aranysakálnál ívelt, ezért a sík

felületre helyezett kifőzött trófea a rókáéval ellentétben “billeg” (Demeter és Spassov 1993,

Hell és Bleho 1995, Szűcs és Heltai 2002). Fogképlete: 3142 / 3143 .

Életmód

Általában magányosan, vagy párban, naplementekor indul vadászni. Ekkor hallható a

sakálfalka elnyújtott, hullámzó, esetenként hiéna „vihogására” hasonlító, de egyedenként is

eltérő hangokból álló üvöltése. Üvöltése a territórium határjelzését és a csoport összetartását

is szolgálja. A hangjelzésre a szomszédos családi csoportok szinte azonnal válaszolnak. A

nappalt takarásban vagy kotorékban tölti, de esetenként nappal is aktív lehet. Megfigyeltek

nappal szántó traktort követő, egerésző, vagy kölykeivel játszó sakált is. A kotorékot vagy

maga ássa, vagy rókától, borztól átveszi, esetleg azt az építőjével együtt lakja. Előfordul, hogy

nem kotorékban kölykezik, hanem bozótosban, vagy nádas rejtekén vackot készít, melyet

eltakar. Az aranysakál, hazai megfigyelések szerint inkább föld feletti vackot készít magának.

A megtalált kotorékokat pedig csak a környezetben található egyéb közvetett jelek –

lábnyomok, jelölések, hullaték, szőr – alapján lehetett megkülönböztetni a rókáétól. Az

aranysakál társas szerveződése a táplálékkészlettől függően nagyfokú rugalmasságot mutat

(Macdonald 1979, Moehlman 1983, 1986, Fuller és munkatársai 1989). Társas viselkedésének

fejlettsége a farkaséhoz hasonlítható. Mozgáskörzete 0,5-2,5 (20,0) négyzetkilométer (Lawick

és Lawick-Goodall 1970. Territóriumukat 2-3 részre osztják fel, melyeket 1-2 naponta

végigjárnak. A sakál az esetek döntő többségében a territórium határai mentén ürít, továbbá

vizeletével is jelzést végez (Macdonald 1980, 1983). Nyári-őszi időszakban a szülők és a

kölykök együtt, kisebb falkákat alkotva indulnak vadászni, majd szétszóródnak. Zsákmányát a

sakál belopja, majd hirtelen ráugrik, nem kitartó üldöző vadász. A róka és a sakál közötti

17

versengést számos megfigyelés is jelzi, sőt sakál táplálékban találtunk róka maradványokat is

(Lanszki és munkatársai 2006), ami a sakál dominanciájára utal.

Táplálkozás

Az aranysakál a viszonylag rövid lábai miatt kitartó futásra, üldözésre kevésbé képes,

mint a farkas, ezért inkább lesből vadászik (Aliev 1969, Lawick és Lawick-Goodall 1970,

Taryannikov 1974, Lamprecht 1978), vagyis sokkal inkább kereső, mint üldöző vadász.

Zsákmányszerzése tehát jellemzően magányos vadászat során zajlik, de előfordul a párban és

esetenként - az utódok vadászatra tanítása idején - a családi csoportban történő vadászat is

(összefoglalta Bekoff és munkatársai 1984, Gittleman 1989). Ekkor 3-7 egyed látható együtt,

a csoportot a domináns szülőpár és kölykeik alkotják.

Rendkívül változatos táplálékával függ össze (Fuller és munkatársai 1989), hogy

nagyon sokféle klímán és élőhelyen képes megélni, igazi opportunista ragadozó. Bár

változatos táplálékforrást képes kiaknázni, de táplálékában jellemzően a rágcsálók a

meghatározók (Ishunin 1980, Demeter és Spassov 1993). Étrendjében szerepelnek madarak,

döghús és hüllők is (Atánassov 1953, Taryannikov 1974, Lawick és Goodall 1970, Litvinov

1979). Egyes vizsgálatok nyulat, fácánt, vízivadat és tojásokat is kimutattak (áttekintette

Demeter és Spassov 1993). Yom-Tov és munkatársai (1995) vizsgálata szerint a sakálok

képesek a legelőn tartott szarvasmarha újszülött borját zsákmányul ejteni. Egyes

feltételezések szerint a nagyvad állományban elsősorban a fiatal őzgidát és a dám borjakat

veszélyezteti (Stenin és munkatársai 1983). Legfeljebb birka, vagy kecske méretű állatokat

eszik, de háziállatok szabadon hagyott tetemeit és más ragadozók préda maradványát is

előszeretettel elfogyasztja. Különösen télen ehet sok dögöt, fontos szerepe van a tetemek

eltakarításában. A vízpartra sodort, vagy a kiszáradt vizekben visszamaradt halat és haltetemet

is megeszi. Puhatestűeket, ízeltlábúakat különösen a vadászni tanuló fiatalok zsákmányolnak

(Demeter és Spassov 1993, Lanszki és munkatársai 2009). Fű, gabonafélék, napraforgó,

gomba, a gyümölcsök közül kökény, csipkebogyó, szeder, szilva is előfordul a táplálékában.

Táplálék-választásában az évszakos különbségek jelentősek lehetnek.

Az Ormánságban végzett négy éves vizsgálatunk tapasztalatai alapján (Lanszki és

munkatársai 2006), a sakál legfontosabb táplálékát kisemlősök jelentik (átlagosan 77%),

amelyeket a sakál még a rókánál (67%) is nagyobb arányban fogyaszt. A mezőgazdasági

kártevőnek minősülő mezei pocok a legfontosabb tápláléka, melyet jelentősen preferál,

18

ugyanakkor az erdei rágcsálókat mellőzi (ezek fogyasztási aránya kisebb, mint a

táplálékkészletben való előfordulásuk). A meghatározó mezei pocok-fogyasztás egyben azt is

jelzi, hogy táplálékát elsősorban nyílt területeken szerzi. A sakál mezei nyúl és fácán

fogyasztása messze elmarad a feltételezésektől (1,0 és 0,4%). Egyéb madarak, például kistestű

énekesek szintén kis mennyiségben (0,5%) szerepelnek zsákmányaként. A fogyasztott

nagyvad főként vaddisznó (6,5%), kisebb részben szarvasfélékből áll (2,4%), melyek egy

része dögfogyasztás. Hüllők, kétéltűek és halak, bár leginkább a kölyöknevelés időszakában

előfordulnak a sakál táplálékában, de mennyiségük jelentéktelen (0,3%). Gerinctelenek

különösen tavasszal és nyáron szerepelnek gyakran és nagy fajgazdagsággal az étlapján,

fogyasztott biomasszájuk viszont kicsi (0,2%). Háziállatok tetemeiből különösen a

rágcsálókban szegény időszakokban esznek (5,2%). A sebzett vadat családi kötelékben

legyűrik. A hazai tapasztalatok egyértelműen azt támasztják alá, hogy a sakál dögeltakarító és

nem apróvad- vagy, nagyvadfogyasztó.

Szaporodás

Január-februárban alakulnak ki a párok, amelyek tagjai nagyon szorosan, gyakran

életre szólóan összetartanak. Szaporodási időszakuk február-márciusra esik. A kölykök 60-62,

egyesek szerint 50-53 napi vemhesség után, április második és május első felében jönnek a

világra. Az átlagos alomnagyság 3-5 kölyök, de előfordult már 8 kölyökből álló alom is. A

szociális hierarchia (társas kapcsolatokban a rangsor) meghatározza a csoporton belüli

reprodukciós sikert. Csak a domináns szülőpár (alfa hím és alfa nőstény) szaporodik. A

kölykök életük első két hetét a vackon vagy a kotorékban töltik. 12-15 napos korukig vakok,

életük első két hetében csak tejet kapnak. Ezután táplálékuk kiegészül az anyjuk (és a

nevelésben résztvevő többi felnőtt) által visszaöklendezett, előemésztett táplálékkal, melynek

kiöklendezését a kölykök ajaknyalogatása váltja ki. A kölyköket a nőstény mintegy két

hónapos korukig szoptatja, s csak ezt követően hagyják el a kotorék környékét. Előfordul,

hogy a korábbi születésű fiatal állatok a szülőkkel maradnak, és segítenek fiatalabb testvéreik

felnevelésében (Macdonald 1983). A kölykök puha, szürke-szürkésbarna bundájukat egy

hónapos koruk körül, tejfogaikat féléves korukban váltják le és félévesen érik el kifejlett kori

testméreteiket is. Általában a következő év tavaszáig maradnak együtt a szülőkkel. A nőstény

9 hónapos korban, a hím 2 évesen válik ivaréretté.

19

Szürke farkas (Canis lupus Linnaeus, 1758) (Szemethy László,

Heltai Miklós, Lanszki József, Márkus Márta)


A farkas eredetileg egész Európában elterjedt faj volt, de a legtöbb nyugat- és közép-

európai országból hosszú ideje eltűnt. Napjainkban kis, elszigetelt állományai találhatók az

Ibériai-félszigeten, az Appenin-félszigeten, a Francia-Alpokban és Skandináviában.

Széleskörűen elterjedt Oroszországban, a Balti-államokban, Fehér-Oroszországban, Ukrajna

északi és Lengyelország keleti területein, Szlovákiában, Romániában, valamint a Balkán-

félsziget hegyvidékein. Főleg a nagy kiterjedésű, de nyitott erdőségeket, hegyvidékeket

kedveli. A tűlevelű erdők zónájában a mocsaras-lápos részek elsődleges tartózkodási helyei.

Táplálékkeresés, vándorlás közben előszeretettel használja megszokott útvonalait a

hegygerinceken és a vízközeli területeken, ahol a hótakaró kisebb. Dél- és Közép-Európában

az üldöztetés miatt a 600-2400 méter közötti tengerszint feletti magasságokba szorult vissza.

Megmaradt állományai stabilnak tekinthetők, sőt Lengyelországban, Szlovákiában és

Spanyolországban növekednek is. A spanyol, portugál és olasz hegyvidéki populációk

izoláltak, mint ahogy valószínűleg néhány a Balkán-félsziget hegyvidékén találhatók közül is.

Jelenleg legnagyobb állományai Spanyolország (2000 pld.), a korábbi Jugoszlávia (1000 pld.)

és Románia (2500 pld.) területén élnek (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).

Az európai állományok növekedését mutatja, hogy az Európai Emlős Atlasz kiadása

után 10 évvel az Ibériai félsziget állományát minimum 2400-ra, az Olaszországit 1500-ra, a

Balkán állományát minimum ötezerre, míg a Kárpátokét minimum négyezerre becsülik.

Ráadásul szaporodó állomány jelent meg Lengyelország nyugati és Németország keleti

határvidékén (Linnel és munkatársai 2008).

A farkas jól ismert, az ún. „karizmatikus megafauna” tagja (vagy más néven

zászlósfaj), az erő, a bátorság, a kitartás, a családi összetartás megtestesítője. Az élőhelyi

változások és a folyamatos üldöztetés után ugyan Európa legtöbb országából kipusztult, de a

nemzeti és a nemzetközi védelmi programoknak köszönhetően napjainkban állománysűrűsége

és elterjedési területe is nő. Erről számolnak be többek között Szlovéniából (Adamič és

munkatársai 1998), Szlovákiából (Hell és munkatársai 1997), Lengyelország több területéről

(Głowaciński és Profus 1997, Jędrzejewska és munkatársai 1996 és 1997), a Skandináv-

félszigetről (Wabakken és munkatársai 2001). A Svájci-Alpok területére történő spontán

20

visszatelepedést és állománynövekedést az olaszországi állomány regenerációjával hozzák

kapcsolatba (Breitenmoser 1998, Glenz és munkatársai 2001). Breitenmoser (1998) 24

európai ország adatai alapján megállapította, hogy mindössze háromban (Bosznia-

Hercegovina, Horvátország és Szlovénia) tapasztalnak csökkenő állományt, bár Szlovénia

esetében ez a megállapítás ellentétes Adamič és munkatársainak (1998) korábban említett

adataival.

Az Európai Unió fokozott figyelmet fordít a veszélyeztetett fajok védelmének és

kezelésének megtervezésére. Így hosszas előkészítés után (Delibes 1990, de Beaufort 1993)

elkészítették a farkas védelmének akciótervét is. Mivel a korábbi állomány- és areacsökkenés

oka elsősorban a tényleges és a vélt károkozás miatti üldöztetés volt, ebben a tervben különös

gondot fordítanak az oktatásra, ismeretterjesztésre és a tényleges károk megelőzésére és

kompenzálására. Továbbá kiemelik a faj populációival való gazdálkodás fontosságát,

beleértve az esetleges hasznosítást is (Boitani 2000).

Hazai elterjedés

Egyike legritkább ragadozóinknak, megfigyeléséről a kérdőíves felmérésekben évente

alig 3-4 válaszadó számol be (Heltai 2002). Ugyanakkor a faj ritkasága, de sokak számára

való érdekessége miatt a legtöbb esetben ezek a szórvány információk értékesek és jól

ellenőrizhetők.

Az 1987-ben és 1990-ben végzett első felmérések során a vadgazdálkodók az

Aggteleki-karszton, a Zemplénben, a Bükkben és Bács-Kiskun megye déli részén jelezték

előfordulásait. Az adatgyűjtés második szakaszában 1998 és 2001 között újra megerősítették

ezeket az előfordulásokat. Ekkor Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar megye területéről is

érkeztek szórványos megfigyelések. Azonban ez sem előzmény nélküli, hiszen az első

kiegészítő adatgyűjtése során már 1987-ben is kaptunk adatokat a faj előfordulásáról

ugyanebből a térségből (Szemethy és Heltai 1996). 2001 óta viszont már csak az Északi-

középhegység területéről kaptunk megfigyeléséről információkat. Összességében a közel két

évtized alatt két területen, az Északi-középhegységben Aggtelek és Zemplén térségében,

valamint Bács-Kiskun megye déli részén voltak a gyakoribb farkasos területek, míg a többi

helyen csak egy-két ritka, alkalmi megfigyelés történt.

A terepi adatgyűjtések messzemenően igazolják a kérdőíves felmérések eredményeit.

A LIFE Nature által támogatott nagyragadozó monitorozó programban összegyűjtöttük

21

(Szemethy 2001, 2002) a korábbi, többszörösen igazolt előfordulási adatokat. Ebben a

vizsgált periódusban, azaz 1987 és 2001 között, összesen 47 észlelést rögzítettünk. Ezek

között volt közvetlen megfigyelés, terítékre került és elütött példány, nyomok és hullaték

fellelése, a jellegzetes farkas üvöltés észlelése, és préda maradványok megtalálása is. Két

adatot Aggtelek térségéből, egyet Hajós község (Bács-Kiskun megye) közeléből, míg a többit

a Zempléni-hegység területéről gyűjtöttük össze. Szintén terepi megfigyelésekkel tudták

bizonyítani, hogy 1998/99-ben Hajós mellett szaporulat is volt. Ugyanitt sikerült természetes

körülmények között lefényképezni egy farkas hímet még 1995 szeptemberében (a fényképet

Pető Zoltán készítette). Később ezt az egyedet Genáhl Mátyás hivatásos vadász ejtette el az

illetékes természetvédelmi hatóság engedélyével. A terepi vizsgálatok keretében 2000/2001

telén Aggtelek térségében összesen 11 alkalommal rögzítették jelenlétét, míg a következő

évben (2001/2002 telén) 9 helyen észlelték jelenlétét a monitorozó programban résztvevő

kiképzett szakemberek. Kétszer a Börzsönyben, négy alkalommal Aggteleken, míg háromszor

a Zemplén területén találták meg csapáját vagy prédájának maradványait. Firmánszky (2000)

és Szabó (2001) a kilencvenes években végzett terepi megfigyelései ugyancsak a Zemplén és

Aggtelek térségét jelölték meg a hazai farkas előfordulások központjának.

2. térkép: A farkas elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)

22

Élőhely

A farkas elterjedési területén számos egymástól különböző élőhely-típusban

megtalálható. A tajgán és a tundrán éppúgy megél, mint a sztyeppvidéken, a közép-ázsiai

sivatagokban, vagy a Pamír sziklái közt. Jól alkalmazkodik az ember közelségéhez,

megjelenése a lakott területek közelében sem kivételes. Az eddigi észlelések szerint hazai

élőhelyeit a hegyvidék belsejének zárt erdőségeit, illetve a nagy kiterjedésű alföldi telepített

erdők jelentik, ritkán fordul elő nyílt vidékeken. A lakott területeket elkerüli.

Küllemi bélyegek

A szürke farkas testszíne nevével ellentétben változatos, a fehértől a feketéig változik,

bár általában szürkésbarna. Hazai egyedei szürkés színűek. Testtömege 30-60 kg, törzshossza

100-170 cm, a farok rövid (30-75 cm), vége fekete. A fülkagyló szegélye fekete.

Marmagassága átlagosan 75 cm körüli. Szaglása és hallása is kitűnő. Több kilométerről képes

felvenni a zsákmányállat szagát, vagy meghallani fajtársa üvöltését. Fogképlete: 3142/3143

Életmód

A farkas társasan, falkában élő, territoriális állat. A falkát a domináns hím és a

domináns nőstény vezeti. A falka a territóriumának határait szagjelekkel jelöli meg. A

táplálékellátottságtól függően rendszeres, normális aktivitásuk során is nagy területet, 50-500

km2 használnak, és 6-10 km sugarú körön belül vadásznak. Téli kóborlásaik során ennél

nagyobb, akár 50 km távolságra is eljuthatnak.

Táplálkozás

A farkas, mint csúcsragadozó jelentős szabályozó, szelektáló szerepet tölt be a

táplálékhálózatban. Táplálkozása évszaktól és élőhelytől függően is meglehetősen változatos.

Mindig a legkönnyebben hozzáférhető, legnagyobb nettó nyereséget nyújtó prédát

zsákmányolja. Különösen a nyári időszakban fogyasztja előszeretettel a kisemlősöket (nyulat,

ürgét, hörcsögöt, pockot, egeret), télen viszont a nagyobb testű prédaállatokat részesíti

23

előnyben. Táplálkozási szokásai erősen függnek a farkas populáció sűrűségétől: alacsony

sűrűségnél az egyedek magányosan vagy kis csoportokban vadásznak, elsősorban kisebb testű

állatokat, vagy dögöt fogyasztanak, esetleg a háziállatokat ragadják el. Nagyobb

állománysűrűségnél a 3-7 fős falka együtt vadászik, ekkor táplálékuk jelentős részét a szarvas

teszi ki. A zsákmányt szinte teljes egészében elfogyasztja, csak a bőrt és a nagyobb csontokat

hagyja meg. A sűrűn lakott területeken a farkas jól alkalmazkodik az ember közelségéhez,

táplálékának jelentős részét a szeméttelepeken, illetve dögtereken szerzi. A legeltetéses

állattartás, a nem megfelelően őrzött juhnyájak, ill. marhacsordák is könnyű és gazdag

táplálékforrást biztosítanak a számára. A hazai farkasok a téli időszakban elsősorban

muflonokat, vaddisznókat és gímszarvasokat fogyasztanak. Nyáron a kisrágcsálók

fogyasztása is jelentős. Bácskában végzett észlelések szerint elsősorban a dögterekről és a

juhnyájakból szerzi táplálékát.

A farkasnak elvileg tápláléka lehet az összes nagyvad faj (Jedrzejewska és

Jedrzejewski 1998). A hazai vizsgálataink eredményei azonban részben eltérnek a

Kárpátokból származó eredményektől, a nagyvad fajok fontossági sorrendje tekintetében. A

vaddisznó esetében megoszlanak a vélemények arról, hogy tényleges vadászat vagy

dögfogyasztásról van-e szó. A hazai terepi megfigyelések alapján feltételezhető a vaddisznó

aktív vadászata is. Lengyelországi vizsgálatok szerint (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998) a

farkasok leginkább a gímszarvast részesítik előnyben, második az őz, melynek vadászata

magányos és falkavadászatban is sikeres. Vaddisznóból csak a fiatal egyedeket választják ki.

Háziállatok közül előfordult ló, szarvasmarha, kecske, juh, sertés, lúd és kutya is. A

kisemlősök közül sün, vakond, erdei cickány, mezei nyúl, hód, mókus, erdei pocok, erdei

egerek, hiúz, róka, nyestkutya, borz, nyuszt, muflon, valamint gyöngybagoly szerepelt az

étlapján. Smietana és Klimek (1993) vizsgálata szerint a Kárpátok északi hegyvidéki területén

a farkasok táplálékában a szarvasfélék (őz és gímszarvas) domináltak minden évszakban.

Télen ezek biomassza szerinti aránya 65%, nyáron 96% volt, ebből 95%-kal a gímszarvas

részesedett. A vaddisznó részaránya csak télen emelkedett meg (17%-ra). Háziállat is csak

télen volt jelentős (16%) tápláléka a farkasnak; mezei nyúl, rágcsálók és rovarevők

jelentéktelen szerepet játszottak a táplálkozásban. Lesniewicz és Perzanowski (1989) szintén a

Kárpátokban végzett vizsgálata során hasonló megállapításra jutott. Dél-európai

vizsgálatokban (Spanyolországban) viszont azt tapasztalták, hogy farkasok fő táplálékát a

konyhai hulladék alkotja (42% előfordulás alapján). Emellett előfordult még háziállat (kecske,

sertés, ló/szamár, juh, szarvasmarha, kutya, tyúk, kacsa, tojás), őz (21%), vaddisznó (15%),

mezei nyúl, hermelin, üregi nyúl, fűféle, erdei egerek, vakond és gyík is (Salvador és Abad

24

1987). Görögországban végzett vizsgálatban (Papageorgiou és munkatársai 1994) a

farkasgyomrokban leggyakrabban kecske, juh, sertés és szarvasmarha szerepelt. A nagyvad

(gímszarvas, vaddisznó), valamint a kisemlősök (egér fajok) és ragadozók (borz, nyuszt,

menyét, hermelin) nem játszottak fontos szerepet a farkasok táplálékában. Füvet,

gyümölcsöket és magvakat alacsony arányban fogyasztottak.

Hazai vizsgálatunk (Szabó és munkatársai 2001) alapján (n=27 hullaték minta) a

farkas téli-kora tavaszi táplálékában legnagyobb arányban vaddisznó fordult elő. A vaddisznó

táplálékmaradványok döntő többsége kifejlett egyedektől származott, mindössze a kora

tavaszi mintákban bizonyítható malacfogyasztás. A kifejlett vaddisznót – mely számára

komoly veszélyt jelenthet - a farkas (és általában a kutyafélék) az irodalmi adatok alapján

nem támadja meg (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), így ezekben az esetekben

dögfogyasztás feltételezhető. A malacok viszont biomassza számítás szerint a legjelentősebb

farkas táplálékot képezték. A nagyvad fajok közül jelentős préda volt az őz, ezt követte a

muflon, majd a gímszarvas. A kisemlősök, madarak és növények szerepe kicsi volt a nagyvad

fajok mellett.

Szaporodás

A farkas jellemzően monogám állat. A falkán belül csak a domináns hím és nőstény

szaporodik. A téli (január-március) szaporodási szezon után 62-70 napra születik meg a 3-8

kölyök. Életük első hónapjában kizárólag szopnak, a harmadik-negyedik héttől kezdve

fogyaszthatják a szülők által előemésztett táplálékot. A szoptatás első, legintenzívebb

szakaszában a szuka végig a kölykökkel van, a táplálékot a kan hordja. Ebben az időszakban a

család különösen érzékeny, hiszen az egyik szülő elpusztul, az az egész család vesztét

okozhatja. Többek között ez az egyik oka a kölykök jelentős mortalitásának: az ivarérettség

eléréséig 60-80%-uk elpusztul. A fiatalok nyár közepén kezdenek önállóan vadászni és a téli

időszakra már csatlakoznak a falkához. Ivarérettségét körülbelül két évesen éri el.

Vörös róka (Vulpes vulpes Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki

József)

25


A vörös róka Európa legelterjedtebb és több szempontból legfontosabb ragadozója. A

teljes északi hideg-övezetben előfordul, de betelepítették Ausztráliába és számos csendes-

óceáni szigetre is. A kontinensen mindenhol találkozhatunk vele, de pl. Krétáról Shetlandról,

Elbáról, Orkneyról és a kisebb szigetről hiányzik. Szinte minden fajta erdei és mezőgazdasági

környezethez jól alkalmazkodik, továbbá megtalálja élet- és szaporodási feltételeit

nagyvárosokban és külvárosokban egyaránt. A 3000 méter tengerszint feletti magasság fölött

nem fordul elő. Néhány országban állománya a kisrágcsálók fluktuációjával és a klimatikus

viszonyokkal összefüggésben jelentősen ingadozik. Azokon a területeken, ahol veszettség

elleni per os immunizálás folytatnak, állománynövekedését tapasztalják. A veszettség mellett

fontos szerepe van a trichinellózis, az Echinococcus multilocularis (Mitchell-Jones és

munkatársai 1999) és a rühösség terjesztésében is (Linström és munkatársai 1994).

A XX. század utolsó évtizedében a kontinens szinte minden országában állományának

jelentős növekedését tapasztalták. Egyes vizsgálatok ennek okát az öreg állományú erdők

arányának csökkenésével és a mezőgazdasági területek, valamint a fiatal erdők területének

növekedésével magyarázzák (Kurki és munkatársai 1998). Az esetek többségében azonban

vagy nem keresnek okokat, csak egyértelmű tényként kezelik, vagy a veszettség elleni

immunizáció hatásával indokolják azt (Vos 1995, Suppo és munkatársai 2000, Smith és

Cheesman 2001). A növekvő sűrűség ugyanakkor veszélybe sodorhatja az immunizáció

eddigi vitathatatlan eredményeit (Müller és munkatársai 1995, Artois és munkatársai 1997),

vagy hozzájárulhat új, rendkívül veszélyes zoonózisok, mint az E. multilocularis terjedéséhez

(Fessler 1989).

A legutóbbi, európai helyzetet összefoglaló munka (Chautan és munkatársai 1998)

szintén az immunizálás eredményességével kapcsolatban dolgozta fel a rendelkezésre álló

állományadatokat. Összesítése szerint Finnország és Spanyolország egyes részeinek

kivételével mindenhol (Anglia, Bulgária, Németország, Dánia, Franciaország, Belgium,

Svájc) jelentős, akár két-háromszoros növekedést is tapasztaltak. A változás leírásán és

nagyságrendjének meghatározásán túl csak Német-, Spanyol- és Lengyelországban adtak meg

konkrét sűrűségadatokat. Az értékek 4 és 14 egyed/1000 ha között változtak.

Az egész kontinensre kiterjedő állománynövekedést támasztja alá, hogy amíg a

kilencvenes évek adatai alapján az Európai Emlős Atlasz még 1 millió körülire becsüli az

európai törzsállományt, addig Battersby (2005) csak a Brit szigetekét jelenleg negyedmillióra.

26

Az összképet tovább árnyalja, hogy az IUCN (2008) adatai szerint csak Németországban

közel félmillió róka kerül terítékre évente.

A róka kiváló alkalmazkodóképességét bizonyítja, hogy életfeltételeit az ember

közvetlen közelében is megtalálja. Lloyd a rókáról írt monográfiájában már 1980-ban külön

fejezetben foglalkozik a városban élő rókákkal és a lehetséges gyérítési lehetőségekkel.

Newdick (1983) néhány évvel később az Oxford belterületén élő rókák populációbiológiai

vizsgálatából írta doktori disszertációját. Doncaster és Macdonald (1990) ugyanitt

táplálkozásvizsgálatokat végzett, melynek eredményeivel egyértelműen bizonyították, hogy a

városi szemét a róka számára táplálékbázissá vált. Vizsgálták továbbá a városi rókák parazita

faunáját (Richards és munkatársai 1994) és állománysűrűségének változását is (Wilkinson és

Smith 2001). Szintén Angliában, Harris (1986) ismeretterjesztő könyvet állított össze a lakott

területeken élő rókapopulációk biológiájáról.

Hazai elterjedés

A róka állományalakulásáról 1988-óta állnak rendelkezésre adatok. 1988 és 2006

között 13 alkalommal országos kiterjedésű kérdőíves felméréssel gyűjtöttünk adatokat a

vadgazdálkodási egységek körében. Ezen túl 2004-óta a vadgazdálkodási egységeknek az

éves statisztikai adatszolgáltatás részekénr kötelezően jelentenie kell az általuk becsült

létszámot (Csányi és munkatársai 2005). A kérdőíves felmérés adatai szerint 1988 és 2002

között az állomány növekedése folyamatos volt, majd ekkor megtorpanás és visszaesés

következett be. A jelentős csökkenés után az utóbbi években újra növekedés figyelhető meg.

A csökkenés ekkor különösen a Dunántúlon volt szembetűnő, ahol 1995-óta (a teljes

Dunántúl per os immunizálását megelőző évben) nem volt ilyen alacsony a rókasűrűség. A

szintén a kérdőíves felmérésből származó kotoréksűrűségi adatok és az Országis

Vadgazdálkodási Adattár terítékadatai hasonló tendenciákat mutatnak. Kérdés, hogy mi lehet

az oka az addig növekvő trendben bekövetkező törésnek? Természetesen nem lehetséges

egyértelmű választ adni a kérdésre, de tapasztalataink alapján, a feltételezéseink az alábbiak:

• A hazai rókaállomány nagyjából a 12 egyed/1000 hektáros állománysűrűségnél érte el

a maximumát, vagyis ennyi lehet a róka-eltartóképesség. Ennek ellentmond hazánk

rendkívül gazdag ragadozó faunája s többek közt az is, hogy az aranysakál – amely

hasonló élőhelyi igényű és ökológiai szerepű közepes testű ragadozónk –

27

élőhelyfoglalása hazánkban folyamatos. Az a feltételezésünk, hogy mivel a

ragadozófajok nagyon hasonló táplálékbázist használnak, ezért ebben az esetben

nemcsak a rókánál kellett volna állománycsökkenést tapasztalnunk.

• A Dunántúlon 2003-ban befejeződött a teljes országrészre kiterjedő veszettség elleni

immunizálás. Ezzel megszűnt a létszámnövekedésnek korábban legfőbb okaként

megadott beavatkozás. Ennek azonban ellentmond, hogy egyrészt nem észleltek a

területen veszettség járványt másrészt, pedig a Duna-Tisza közi területeket az

állománycsökkenés időszakában is kezelték. Ráadásul 2004 és 2007 között egy ideig

még mindig csökkenő állományok mellett, de az ország teljes területén folyt az

immunizálás.

• A rendkívül kemény 2002/2003-as télvége után a róka táplálékozásának alapját jelentő

kisrágcsáló populációk összeomlottak. Tavasszal a kölyöknevelés időszakában alig állt

rendelkezésre kisemlős táplálék. Ezt igazolja, hogy a kisrágcsálók számának

csökkenését több kutatási programban is kimutattuk (Lanszki és munkatársai 2006),

valamint az emlős ragadozó fajok állományait monitorozó programunk vizsgálatai

szerint jelentősen emelkedett a hasznos apróvad előfordulása a róka táplálékában

miközben a kisrágcsálók aránya csökkent (bővebben lásd a ˝Leggyakoribb

ragadozónk: a vörös róka˝ c. fejezetben); és végül, hogy nem csak a róka, hanem a

borz kismértékű állománycsökkenése is bekövetkezett.

• További lehetséges ok a rühösség terjedése. A dunántúli megfigyelések az

állománysűrűség növekedésével egyértelműen a rühösség gyakoribbá válását

mutatják. A nemzetközi szakirodalom szerint a rühösség a vadon élő ragadozó fajok

esetében fontos létszámszabályozó tényező (pl.: Lindström és munkatársai 1994,

Gortázar és munkatársai 1998, Tabetha és munkatársai 2002, Soulsbury és

munkatársai 2007).

1. Táblázat: A rókapopuláció sűrűségének alakulása (db/1000 ha) 1988 és 2006 között (SD:

szórás, n: a válaszadók száma. Forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)

Év Magyarország Dunántúl Dunától keletre

Átlag SD n Átlag SD n Átlag SD N

1988 4,4 3,2 233 4,9 3,7 97 3,6 2,7 136

1990 5,1 3,8 186 5,1 3,6 74 4,8 4,0 112

1994 5,9 4,9 280 7,1 4,7 119 4,7 4,6 161

28

Év Magyarország Dunántúl Dunától keletre

Átlag SD n Átlag SD n Átlag SD N

1995 6,3 4,8 377 7,3 5,5 141 5,5 4,1 236

1997 7,5 5,8 299 9,0 6,8 121 6,5 4,7 178

1998 8,2 6,8 448 10,6 8,1 193 6,4 4,8 255

2000 8,4 9,1 551 12,5 12,3 220 5,6 4,4 328

2001 9,2 7,6 413 12,8 8,5 167 6,7 5,8 245

2002 9,47 14,0 458 13,04 9,44 159 7,57 15,58 299

2003 7,95 6,7 455 8,99 6,84 173 7,31 6,56 282

2004 7,45 7,45 455 7,71 6,19 175 7,28 8,14 280

2005 7,50 7,19 476 8,52 7,20 178 6,89 7,12 298

2006 7,76 7,89 383 9,45 7,86 160 6,56 7,70 223

2. Táblázat: A lakott rókakotorékok sűrűségének (db/1000 ha) alakulása 1988 és 2006 között

a két országrészben (SD: szórás, n: a válaszadók száma. Forrás: SZIE VMI kérdőíves

felmérések)

Év

Dunántúl Dunától keletre

Átlag SD N Átlag SD N

1988 2,3 1,7 101 2,0 1,4 144

1990 2,1 1,4 75 2,1 1,6 117

1994 3,1 2,1 129 2,2 1,5 180

1995 3,0 2,1 141 2,6 1,8 215

1997 3,9 2,8 169 4,1 7,4 243

1998 4,3 2,6 215 3,4 2,6 293

2000 4,4 3,4 222 2,6 1,9 333

2001 4,2 2,9 191 2,7 2,0 301

2002 3,74 2,62 197 2,73 2,03 346

2003 3,16 2,28 204 2,76 1,86 328

2004 3,00 5,82 197 2,70 1,98 331

2005 2,99 3,14 193 2,62 1,91 335

2006 2,94 1,97 182 2,41 1,55 256

3. ábra: A vörös róka terítékváltozása 1969 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár,

Gödöllő)

29

0

10000

20000

30000

40000

50000

60000

70000

80000

1969

1971

1973

1975

1977

1979

1981

1983

1985

1987

1989

1991

1993

1995

1997

1999

2001

2003

2005

2007

Élőhely

A róka, rendkívüli alkalmazkodó képességének és a nagyragadozók hiányának

köszönhetően ma Magyarország legtöbb élőhelyének elterjedt csúcsragadozója. Az ember

jelenlétét is jól viseli, még a lakott területeken is megtelepedik. Generalista ragadozó,

nemcsak táplálékában, hanem élőhely választásában is képes alkalmazkodni a rendelkezésre

álló feltételekhez. Nem specializálódik egyetlen élőhely típusra sem, bár kedveli a

kotorékásásra alkalmas területeket. Mivel a táplálékszerzésben rendkívül leleményes, ezért

elterjedésének csak a magas talajvízállásos, vagy árvízzel veszélyeztetett területek szabnak

gátat, mert itt nem tudja kotorékát megásni. Minden más élőhelyet, így a takarásban szegény

sztyeppétől elkezdve, a kerteken át, a városok törmelékhalmain keresztül a mezőgazdasági

területekig benépesít. Szívesen ássa kotorékát az erdők határán, árokpartokon, töltésekben,

középkötött talajon, a déli kitettségű domboldalak alsó részén, de nádasokban, fák odvában,

sőt még épületekben is foglalhat magának „lakóhelyet”.

Küllemi bélyegek

A kifejlett egyedek testtömege 3 és14 kg között változik (Nowak 1993), átlagosan 4-7

kg (Jhala és munkatársai 2004). Testén a vöröses színezetű szőr dominál, a háton sötétebb

sáv húzódik végig, amit a lapockatájon ugyanilyen keresztez. A has szőrzete világosabb

szürkésfehér vagy fehéres árnyalatú. A farok vége fehéres, vagy kifejezetten fehér, a lábak

külső fele és a fülek feketék. Számos színváltozata (pl. fehér, „szenes”) ismert. A pofán lévő

30

tapintószőrök hossza meghaladja a 10 cm-t is. Törzshossza 455-900 mm (Nowak 1999),

farokhossza elérheti a testhossz 70%-át (Faragó 1994). Fogképlete: 3142/3143.

Életmód

A róka magányos és jellemzően óvatos vadász. Általában alkonyattól hajnalig jár

táplálék után. Télen, a koslatás, illetve tavasszal, a kölyöknevelés idején nappal is aktív lehet.

A hímre 2-4 tagú ugatás (kaffogás) jellemző, melyet a párosodási időszakban hallat. Gyorsan

és kitartóan fut, így egy éjszaka igen nagy utat képes megtenni. Napi vadászútja során akár 10

km-t is bejárhat. Kotorékot használ, melyet maga ás, vagy a borz megüresedett kotorékát

foglalja el. A kotorék bejáratait a farok tövéhez közel található illatmirigy (violamirigy)

egyedspecifikus váladékával jelöli meg. Lábujjközti mirigyeiből dobbantáskor szaganyag

szabadul fel, mely szintén speciális jelzésforma. Végbélnyílása mellett anális zsák található,

emiatt ürüléke is szagjelzést hordoz. Ürülékének melyet általában feltűnő helyekre helyez,

szerepe van a territórium jelölésében. Vizeletének feromonjai az ivari aktivitást is jelzik. A

territórium kiterjedését az élőhely változatossága, a rendelkezésre álló zsákmányforrások,

illetve az állat kora és ivara is befolyásolja. Mozgáskörzetének mérete 0,1 és 30 km2 között

változhat (Voight és Macdonald 1984, Baker és Harris 2004), átlagosan 2-3 km2. Az alfa

egyedek használják a táplálékban leggazdagabb területrészt.

Táplálkozás

Legfontosabb táplálékát a kisemlősök jelentik és anatómiailag is a kisrágcsálók

fogásához idomult,. Étlapja azonban az élőhely táplálék kínálatától függően igen változatos

lehet. Időszakosan jelentős táplálékait képezhetik a madarak, vagy a növények (pl. nyáron és

ősszel a gyümölcsök), de hüllőket, kétéltűeket, haldögöt, különböző bogarakat, gilisztákat és

háztartási hulladékot, valamint háziállatokat is fogyaszt. Jelentős a dögeltakarító szerepe,

fogyaszt a nagyvad dögökből és a sebzett apróvadat is eltakarítja. Mindenevő (omnivor) és a

pillanatnyi lehetőséget kihasználó (opportunista) ragadozó, alkalmazkodóképessége kiváló

(Macdonald 1976, 1977). Napi táplálékszükséglete átlagosan 400-500 g. Európa északabbra

eső területein végzett vizsgálatok tapasztalatai szerint, mezei pocok gradáció

(népességfelfutás) felé haladva nő a pocokfélék és csökken a nyúl fogyasztási aránya

(Englund 1965, Goszczynski 1986), illetve a rágcsálóállomány csökkenésekor nő az alternatív

31

táplálék (nyírfajd és havasi nyúl) aránya (Angelstam és munkatársai 1984, Lindström és

munkatársai 1986). Lloyd (1981) vizsgálata szerint, ahol a két nyúlfaj egyaránt előfordul a

róka a vadászata során előnyben részesíti az üregi nyulat a gyorsabb mezei nyúllal szemben.

Nyílt területeken a mezőgazdasági kártevőnek számító mezei pocok, erdőkben az erdei pocok

a legfontosabb zsákmánya. A pocokféléket előnyben részesíti a gyorsabb mozgású ezért

nehezebben zsákmányul ejthető egér fajokkal szemben. A róka nagyfokú ökológia

rugalmasságát bizonyítja, hogy lakott területeken is képes megélni. Oxford város területén a

rókahullaték elemzése alapján megállapították (Doncaster és MacDonald 1990), hogy a

kisrágcsálók aránya tél végén, a házak között élő nyulaké áprilisban, a madaraké júniusban, a

növényeké ősszel volt a legmagasabb, de előfordult táplálékként földigiliszta és háztartási

hulladék is. Hazánkban elsőként Erdei (1977), majd Farkas (1983) végzett részletes róka

gyomortartalom vizsgálatot. Itt az utóbbi két évtizedben részben mezőgazdasági területeken

(Fonó: Lanszki és munkatársai 1999, Mike: Lanszki és Heltai 2002 és Kétújfalu térségében,

Lanszki és munkatársai 2006a), részben erdei területeken (a Boronka-melléki Tájvédelmi

Körzetben: Lanszki és munkatársai 2006b és a Lankóci erdőben: Lanszki és Horváth 2005)

végzett róka hullaték vizsgálataink főbb eredményeit említjük. A róka legfontosabb táplálékát

a terület jellegétől és évszaktól függően (biomassza számítás szerint 46-85%-ot) kisemlősök

alkotják. Ebből adódóan a róka sajátossága, hogy táplálékának zöme a 15 és 50 gramm

közötti tömegtartományba tartozik. A mezőgazdasági területeken a gazdasági kárt okozó

mezei pocok, az erdei élőhelyeken pedig általában az erdei pocok a legfontosabb zsákmányai.

A mikei területen élő róka rendhagyó módon, a téli-koratavaszi időszakban, a kisemlősöknél

nagyobb arányban táplálkozott elhullott csülkös vad (elsősorban vaddisznó) dögből illetve a

lőtt vad zsigereiből. Háziállatokat, vágási maradékot és hulladékot főként az emberi

települések közelében élő rókák fogyasztanak, az összefüggő erdőkben élőknél ez szinte soha

nem fordul elő. Gyakori táplálékai a gerinctelenek és a gyümölcsök. Az apróvad közül a

mezei nyúl fogyasztása éves viszonylatban néhány tizedszázalékot tesz ki a vizsgált, nem

tipikusan apróvadas jellegű mezőgazdasági és erdei területeken. A fácán részaránya egyes

mezőgazdasági területeken magasabb, mint az erdei élőhelyeken, de összességében, éves

viszonylatban, biomassza számítás alapján részaránya a táplálékban 1-2 % körül mozog.

Alföldi, apróvadban gazdagabb területeken – melyekről alább adunk részletesebb ismertetést -

ennél jelentősebb a vadászható apróvad fajok fogyasztása (Erdei 1977, Farkas 1983, Heltay

1989, Begala és munkatársai 2000, Heltai és munkatársai 2000), azonban súlyos kártételről ott

sem számoltak be.

32

Szaporodás

A róka párzási időszakát koslatásnak nevezzük. Közép-Európában január elejétől

március közepéig tart. A szukánál 10 napig egy előüzekedési folyamat zajlik le, majd az ezt

követő 2-3 napban hajlandó a párzásra. Az 51-55 napos vemhesség után, áprilisban 4-5 (1-10)

szőrős, 85-125 gramm testsúlyú kölyök jön világra a kotorék szülőkatlanában. Szemüket 2

hetesen nyitják ki, a kotorékot azonban csak 2 hónaposan hagyják el. Három hetes koruktól

már szilárd táplálékot fogyasztanak, és rövidesen elkezdenek apró állatokra (pl. rovarokra,

gyíkokra) vadászni. Július-augusztustól már önállóan is zsákmány után néznek, majd egy éves

korukra teljesen ivaréretté válnak. Egyre több megfigyelés jelzi, hogy egy kan több szukával

is eredményesen pározhat, és a kölyköket alapvetően a nőstények nevelik fel. Számos európai

országban is bizonyították, hogy pl. a borzhoz, sakálhoz hasonlóan - különösen magas

állománysűrűség esetén- a rókánál is kialakulhatnak családi csoportok. Ezekben a

csoportokban több –általában rokon– szuka él együtt, melyek közül csak a legerősebb

úgynevezett alfa egyed szaporít. A többi szuka segít a kölyöknevelésben (Macdonald 1979,

Baker és Harris 2004). Ez a szaporodási rendszer (alloparentális utódgondozás) egyrészt

csökkenti az állománynövekedés ütemét – hiszen nincs minden nősténynek kölyke -, másrészt

növeli az utódok felnevelésének hatékonyságát, mert két-három felnőtt jobban és

biztonságosabban ellátja ezt a feladatot, harmadrészt stabilizálja az állománynagyságot –

hiszen, ha egy-egy szaporító nőstény elpusztul, azonnal van egy másik aktív, kifejlett egyed,

amely át tudja venni ezt a szerepet.

Hazai vizsgálatainkban azt találtuk, hogy amíg az ország különböző területeiről

gyűjtött egyedek kondíciójában nem volt lényeges különbség, addig szaporulatában igen. A

placentahegek alapján a szaporulat átlaga az egyes területeken 2,0 és 4,7 között alakult. A

statisztikai vizsgálatok szerint a szaporulat és területek között volt szignifikáns eltérés, a

szaporulat és az évek közt nem. Tehát a területek adottságaitól függ a szaporulat nagysága,

nevezetesen a jászsági régióban kisebb volt a szaporulat, mint a dunántúli és a tiszántúli

területeken. Ez az élőhely sajátságából adódhat, vagyis gyengébb adottságú élőhelyen eleve

kevesebb rókakölyök születik, mint a táplálékban bőségesebb területeken. A Duna-Tisza

közéről származó rókák placentaheg számának átlaga fele, mint amit a Dunántúlon, vagy a

Tiszától keletre fekvő két mintavételi területen tapasztaltunk. Vizsgálataink igazolták a

várakozásunkat, mely szerint a szukák szaporulata függ a koruktól. Legnagyobb szaporulattal

a kétévesek, illetve az idősebb korosztályt képviselő szukák rendelkeztek. Amíg ez a két

33

korcsoport átlagban 5,67 és 5,00 kölyköt fialt, addig az egyévesek is legalább 4 kölyköt

hoztak világra.

Nyestkutya (Nyctereutes procyonoides Gray, 1834) (Heltai Miklós és

Takács Noémi)


A nyestkutya eredeti elterjedési területe a Távol-Kelet: Kína, Korea, Oroszország

délkeleti területei, Indokína és Japán. 1929 és 1955 között több mint 9000 példányt

telepítettek az akkori Szovjetunió európai tájaira: a mai Ukrajna, Litvánia, Fehéroroszország

és Oroszország területére (Mitchell-Jones és munkatársai 1999). Eredeti ázsiai elterjedési

területén belül jelenleg hat nyestkutya-alfajt tartanak számon (Kauhala és munkatársai

1998/a): A Nyctereutes procyonoides procyonoides alfaj Kína legnagyobb részén és Vietnám

északi részén, a N. p. ussuriensis Oroszország délkeleti részén és Kína keleti részén, a N. p.

orestes Kína Yunnan tartományában, a N. p. viverrinus Japánban (kivéve Hokkaido), N. p.

albus Hokkaidon, a N. p. koreensis pedig Koreában honos (Ellerman és Morrison-Scott cit.

Kauhala és munkatársai 1998/b).

Az egyes alfajokat nem csak az említett biogeográfiai alapokon lehet elkülöníteni,

hanem küllemi (morfológiai) és életmódbeli különbségek is vannak közöttük. A Japán-

szigeteken, a nyestkutya 18000 éve van jelen, és az itt élő alfaj (N. p. viverrinus) körülbelül

12000 éve a Japán-tenger megnyílásával különült el az ázsiai populációktól. Az eltérő

életkörülményeknek és a hosszú elzártságnak köszönhetően a japán állományban még

genetikai változások is végbementek, amelynek következtében 2n=54 darab kromoszómájuk

összeolvadással 38-ra darabra redukálódott. Ez tulajdonképpen a japán nyestkutya

specializálódását jelzi, gyors alkalmazkodását a Japán, melegebb klímájához és ökológiai

sajátságokhoz (Ward és Wurster-Hill 1990). Ahogy a későbbi vizsgálatokból kiderült, a

betelepítések során Európában az ussuriensis alfaj terjedt el (Helle és Kauhala 1991). Ez az

alfaj eredetileg tehát az Oroszország déli és Kína keleti részét magába foglaló területen

őshonos. Az ussuriensis alfajhoz tartozó populációk egyedei nagyobb testméretűek, nagyobb

a gyomruk befogadó képessége, több zsír felhalmozására képesek, téli álmot alszanak és

vastagabb, jobb hőszigetelő tulajdonságú a bundájuk, mint a Japán-szigeteken élőké

34

(Korhonen és munkatársai 1991). Mindez a hidegebb, zordabb időjárási körülményekhez való

adaptációra utal. Mivel a nyestkutya terjeszkedése nem tekinthető természetesnek, és az sem

valószínű, hogy egyetlen terjeszkedési forrással kell számolnunk, többféle alfaj keveredhet és

hibridizálódhat Európa területén. Pontosan nem lehet tudni, hogy a prémtenyészetek mindig

ugyanazzal az alfajjal dolgoztak-e és, hogy a mesterséges betelepítéseknél mely alfajok jöttek

számításba.

Az európai adatokat először Stubbe (1988) foglalta össze. A faj megfigyelési adatai

többek között Finnországból (1935), Svédországból (1974), Lengyelországból (1955),

Ausztriából (1962) származtak, és ebben az összefoglaló munkában természetesen szerepelt

az 1961-ből származó első magyarországi előfordulás is. Korábban (1987) szintén Stubbe

összesítette az 1977 és 1983 között az akkori NDK területén terítékre került egyedek adatait.

Figyelemre méltó megállapítása, hogy ugyanebben a vizsgált időszakban a finnországi teríték

megduplázódott és az 1983/84-es vadászszezonban meg is haladta a rókáét.

A nyestkutya napjainkban számos országban megtalálható, így a már említett

Finnországban és Svédországban, a Baltikumban, Lengyelországban, Németországban,

Bulgáriában, Romániában, Moldovában, Szerbiában és Magyarországon is. Megfigyelték

továbbá Franciaországban, Hollandiában, Dániában, Norvégiában, Ausztriában, Svájcban,

Boszniában és Szlovéniában is. A legtöbb élőhelyhez kiválóan alkalmazkodik, de elsősorban

a tó- és folyópartokat, illetve az egyéb vizes élőhelyeket kedveli. Az ötvenes években történt

megtelepedés után gyors állománynövekedését tapasztaltak Finnországban, a Baltikumban és

Lengyelországban is, ami a nyolcvanas évek közepén tetőzött, kismértékű csökkenést

mutatott, majd stabilizálódott. További nyugati irányú terjedése valószínűsíthető (Mitchell-


A Finnországban tapasztalt gyors állománynövekedést Kauhala (1992), valamint

Kauhala és Helle (1995) írta le részletesen. Elemzésükhöz egyaránt felhasználták a vadászati

statisztikákat, a kereskedelmi forgalomba került gereznák számát, és az északi országokban

rendszeresen alkalmazott kilométer-indexen alapuló sűrűségbecslések eredményeit. Adataik

szerint a faj relatív sűrűsége a vizsgált több mint 20 éves periódusban, a kolonizáció után

jellemző klasszikus szigmoid görbét mutatta, amely az egyes régiókban különböző

időpontokban, de legkésőbb a nyolcvanas évek közepéig érte el a csúcspontját, majd kisebb

visszaesés után stabilizálódott.

A későbbi populációbiológiai vizsgálatok részben magyarázatot is adnak a nyestkutya

gyors area- és állománynövekedésére. Ezek szerint a nyestkutya átlagos szaporulata (9,0-9,6)

lényegesen meghaladja a rókáét (5,1-5,8) (Helle és Kauhala 1995, Kauhala 1996a). Ennek

35

okát abban látják, hogy a téli inaktív állapot miatt kevésbé kimerülten lép a szaporodási

periódusba, mint az egész télen aktív róka. A másik fontosnak tartott ok szintén a téli

időszakkal függ össze. Szerintük a faj terjedését és állománynövekedését szinte egyáltalán

nem korlátozza a fajok közötti versengés (interspecifikus kompetíció), mert a nyestkutya csak

abban a periódusban aktív, amikor a táplálékforrások gyakorlatilag nem korlátozottak

(Kauhala és Auniola 2001). Hasonló eredményre jutottak egy Fehéroroszország északi részén

végzett táplálékvizsgálat során is (Sidorovich és munkatársai 2000). A fentieken túl a sikeres

megtelepedést és terjeszkedést segítheti az utódgondozási rendszer is. A monogám nyestkutya

esetében ennek feladatiból a hím is minden esetben kiveszi a részét, ellentétben az északi

területeken gyakran magányosan élő borzzal, vagy az alapvetően szoliter vörös rókával.

Hazai elterjedés

Nyestkutya előfordulását 1997 és 2006 között követtünk nyomon kérdőíves

felméréssel, míg az Országos Vadgazdálkodási Adattárban 1995 óta állnak redelkezésre

terítékadatok. A kérdőívekre érkezett pozitív visszajelzések alapján a nyestkutya hazánkban

viszonylag elterjedt fajnak tűnik. Legalábbis a felmérési adatok összesítése alapján,

Magyarországnak nincs olyan megyéje, ahonnan legalább egy alkalommal ne jelezték volna a

faj jelenlétét. 1997 és 2006 között évente átlagosan 34 vadgazdálkodási egység számolt be

többnyire alkalmi jelenlétéről. Állandó jelenlétét csak nagyon kevés, évente 3-6 válaszadó

jelezte. Ezek a területek egy Somogy és két Vas megyei eset kivételével, az ország keleti

felében, a Duna-Tisza-közi, vagy Tiszántúli területeken találhatók. A kérdőívekben a

válaszadók beszámoltak elhullottan talált egyedekről is, amelyek nem szerepelnek a vadászati

statisztikákban. Hímeket, nőstényeket és kölyköket is találtak. A tetemeket többségét az

ország keleti felében, a kölyköket Szolnok megye tiszántúli és Hajdú-Bihar megye területén

lelték fel. Ugyanakkor a kérdőíves adatoknak ebben az esetben igen nagy a bizonytalansága.

A vizsgált periódusban mindössze 7 válaszadó jelezte, hogy a faj előfordulását bizonyítani is

tudja. Az egyedi kapcsolatfelvétel után azonban mindösszesen két helyen Szécsényben:

videofelvétellel, és Nyírbogdányban: a terítékre került egyed gereznájával és koponyájával

tudták minden kétséget kizáróan bebizonyítani a nyestkutya jelenlétét. Több esetben a

válaszadó nem tudta megbízhatóan azonosítani az általa bizonyítottan előfordulónak mondott

fajt.

36

Ugyanebben a periódusban a vadászati teríték alacsony volt, és stagnáló képet

mutatott. Az elejtések többsége az ország keleti térségében történt, a dunántúli megyék

többségében egyetlen egyedet sem ejtettek 1995-óta. Az ellenőrzések során a Csongrád

megyében 2002-ben elejtett egyedről kiderült, hogy kutya, míg a 2005-ben Somogy megyéből

jelzett 10 egyed terítékre kerülése a megyei vadászati hatóság elírása. A táblázatban zöld

színnel jelzett adatok valódiságát ellenőrizni és bizonyítani tudtuk.

3. Táblázat: A nyestkutya terítéke 1995 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár,

Gödöllő). A zölddel jelzett adatok ellenőrzéskor valósnak, a szürkével jelzettek ellenőrzéskor tévesnek

bizonyultak.

Megye/év 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 Összesen

Baranya - - - - - - - - - - - - - -

Bács-Kiskun - - 1 - - - - - 1 - - - - 2

Békés - - - - 1 - 3 - - - - 2 2 8

Borsod-

Abaúj-

Zemplén

- - - - - 3 - - - - 1 2 1 7

Csongrád - - - - - - - 1 - - - - 1 2

Fejér - - - - - - - - - - - - - -

Győr-Moson-

Sopron - - - - - - - - - 1 1 - 1 3

Hajdú-Bihar - - - 2 - 1 3 1 - - 1 2 1 11

Heves 2 - - - - - - 1 - 1 1 - - 5

Jász-

Nagykun-

Szolnok

- 1 - - - - - - - - - 3 1 5

Komárom-

Esztergom - - - - - - - - - - - - - -

Nógrád - - - - - - - - - - - - - -

Pest 2 - - - - 1 - 1 - - - - - 4

Somogy - - - - - - - - - - 10 - - 10

Szabolcs-

Szatmár-

Bereg

- - 1 - - - 1 - - - - 1 1 4

Tolna - - - - - - - - - - - - - -

Vas - - - - - - - - - - - - - -

Veszprém - - - - - - - - - - - - - -

Zala 1 - - - - - - - - - - - - 1

Összesen 5 1 2 2 1 5 7 4 1 2 14 10 8 62

37

3. térkép: A nyestkutya elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves

felmérések)

Élőhely

Sok kutyafélével ellentétben, a nyestkutya a sűrű növényzetű, vizes élőhelyeken fordul

elő, kedveli a mocsarakat, nádasokat, de megfigyelhető mezőgazdasági területeken is.

Németországi vizsgálatok szerint a csatornák menti nádasokat részesíti előnyben, amelyek

megfelelő táplálkozó- és búvóhelyet biztosítanak számára. Megjelölt fiatal egyedek

visszafogási adatai alapján elmondható, hogy a folyók és más egymással összeköttetésben

lévő vízrendszerek egyfajta vándorlási (migrációs) folyosó szerepét töltik be. A

mezőgazdasági területek is jelentős szerepet játszanak területhasználatában, főleg a

gabonatáblák, amelyeket nyáron látogatnak intenzívebben táplálkozás céljából (Sutor 2004).

Ősszel, a télre való felkészülés során fontos szerepet játszanak étrendjében a gyümölcsök és

bogyók. Ekkor, a bő termésű tőzegáfonyás, csarabos területeket keresi fel és a termést

követve barangol egyik területről a másikra, sőt nagyobb távolságokra is elvándorolhat

(Kauhala 1996/b).

A vízhez való erős kötődését Finnországi vizsgálatok is megerősítették (Kauhala

1996/a). A nyestkutya minden évszakban sokat tartózkodik vízközelben, de legtöbbet

38

tavasszal és kora nyáron. Erre részben az ebben az időszakban fogyasztható békák szolgálnak

magyarázatul. A sekély vizekből könnyen zsákmányul ejthető, bőségesen kínálkozó préda

vonzó a számára. Másik lehetséges magyarázat, a nyestkutya egyik nagyon jellemző

viselkedési formája, mely szerint, ha támadás éri, vagy üldözőbe veszik rendszerint a vízbe

menekül (Kauhala 1996/b). Az elmondottak alapján nem meglepő, hogy kitűnő úszó (Kovács

2000).

Búvóhelynek, téli álomhoz és az utódok felneveléséhez kotorékot készít magának,

amelyhez a megfelelő helyszín kiválasztásában mind a talaj minősége, mind a terület

kitettsége szerepet játszik, de elfoglalhatja az elhagyott borz-, illetve rókavárat is. A

Białowieża-i lombhullató őserdőben a várak több mint 5%-át a borz és a nyestkutya együtt

használja (Kowalczyk és munkatársai 2000). A nyestkutya a kotorékokon kívül más,

szokatlan búvóhelyeket is választhat magának, úgy mint farakásokat, vagy szénakazlakat

(Goszczyński 1999). De szeret sziklarepedésekben és odvas fatörzsben is megpihenni, ha

élőhelyén ezek gyakran megtalálhatóak (Náhlik 1990).

A nyestkutya igen váltózó méretű otthonterületet tart fenn, amelyeknek területén

latrinákat (ürülékgödröket) alakít ki. A latrinákat rendszeresen felkeresi és ráhelyezi

hullatékát, amely valószínűleg az egyedek közötti kommunikációban tölt be fontos szerepet.

Szigorú territoriális viselkedést nem mutat, ugyanis az otthonterületek gyakran átfednek

egymással (Kauhala 1992), ráadásul ennek mérete az év során szezonálisan változik. A párba

állt hímek és nőstények otthonterülete majdnem teljesen átfed egymással. A szomszédos

egyedek, illetve párok magterülete azonban erősen elhatárolódik az utódnevelés időszakában.

Ősszel, a szezonális változások következtében ezek a határok felbomlanak. Ez annak

következménye, hogy a felnőtt nyestkutyák – a télre való felkészülés során – a bőséges

bogyóterméseket termő területek után kutatva egyik helyről a másikra vándorolnak. A fiatal

egyedek eközben önálló életet kezdenek, az új élőhely keresése során nagyobb területeket

barangolnak be (Kauhala 1992).

Az egyedek otthonterületének méretét, valamint a populáció sűrűséget a klíma

befolyásolja. Finnország déli területein végzett vizsgálatok kimutatták, hogy az

otthonterületek átlagosan 9,5 km2-esek, amelyből az esetek 85%-ában a magterület 3,4 km2

(Kauhala 1992). Itt az enyhébb időjárás és hosszabb ideig tartó nyár következtében nagyobb

az elsődleges produkció, így nagyobb az elérhető táplálékmennyiség is, mint északon. Ezért

itt az otthonterületek kisebbek és a populáció sűrűsége nagyobb, mint a hidegebb klímájú

területeken. Észak-Oroszországban – ahol hosszú, hideg telek vannak – az átlagos

otthonterület 10-20 km2, a délebbre fekvő Novgorod területén pedig 1,5 km2 (Kauhala 1994).

39

Említésre méltó, hogy a könnyen megszerezhető táplálék és bőségesen kínálkozó búvóhely

reményében az emberi környezettől sem riad vissza (Ward és Wurster-Hill 1990). Ilyenkor

éjszaka a szemétben guberál, napközben pedig padlásokon húzódik meg. Magyarországon is

fogtak már be nyestkutyát lakott területen, Nyíregyháza kertvárosában.

Összességében elmondható tehát, hogy a nyestkutya Európában tipikusan

opportunista. Bármilyen élőhelyen, megtelepedhet, ahol a víz és elegendő búvóhely található,

valamint az őszi gyümölforrás lehetősége adott (Kauhala 1996b). Így élőhely-preferenciáját a

búvóhelyek elérhetősége, a kotorék készítésére alkalmas terület és a táplálékellátottság együtt

határozzák meg.

Küllemi bélyegek

A nyestkutya a kutyafélék családjába tartozó zömök, alacsony testű állat, mely

nemének (genus) egyetlen faja. A kutyafélék családjának genetikai vizsgálata alapján, más

kutyafélékhez képest, a nyestkutya rendelkezik a legősibb kariotípussal (Wayne cit. Korhonen

és munkatársai 1991).

A nyestkutya könnyen összetéveszthető a mosómedvével. Biztos felismerési

támpontot az állat jellegzetes pofamintázata adhat. A szemek körül található egy fekete álarc,

amely viszont az orrnyergen a mosómedvétől eltérően nem ér össze. Homlokáról, félkörívben

fehéres sáv húzódik a nyak oldalára. A nyestkutya szőrét szürkésbarna piheszőrzet és sárga-

fekete koronaszőrzet alkotja, mely lábainál sötétebb színárnyalatot ölt. A téli hónapokra való

felkészülés során jelentős súlygyarapodást érhet el, a felhalmozott zsírréteg miatt egészen

kigömbölyödik. A feje viszonylag kicsi. Rövid farka körülbelül a testhosszának egyharmada.

A mosómedve farkától eltérően a nyestkutyáé nem csíkozott és sokkal tömöttebb. Nyaka

körül a bundája tömött és a fej két oldalán kiszélesedik. A téli bundából alig kilátszó apró

füleinek a széle fekete, míg belső része fehér. Mellkasán, torkán és lábain lévő feketés szőrzet

a vállán felfutó fekete sávban folytatódik egészen a hátáig. A farkán dorzálisan fekete csík

húzódik és a vége is fekete. Közepes termetű állat. Testtömege 5-10 kg, testhossza 60-65,

farokhossza 15-20 cm. Nyomképe 4-5 cm, kerekded, a karmok lenyomatai jól látszanak.

Lépésben terpeszt, táplálékkeresés közben nagy terpesztés mellett erősen elmaradozó a

lépése. Hullatéka 2-3 cm vastag és 4-6 cm hosszú, feketés, 2-3 részre tagolt és sok növényi

maradékot tartalmaz (Náhlik 1990, Faragó 2002, Kauhala 1993). Fogképlete: 3142/3143

40

Életmód

Éves életritmusára jellemző, hogy a borzhoz hasonlóan a téli hónapokban a különösen

hideg időszakokban rövid nyugalmi periódusokat iktat be (Kauhala és Saeki 2004). A

nyestkutya az egyetlen kutyaféle, amely rendelkezik olyan élettani adaptációs képességgel,

melynek révén képes átvészelni az időszakosan jelentkező kedvezőtlen időjárási és

táplálkozási körülményeket. Ilyenkor „téli álomnak” is nevezett nyugalmi szakaszt iktat be. A

nyestkutya a téli nyugalmi időszak előtt, október-novemberben jelentős energiatartalékot,

azaz zsírszövetet halmoz fel bőr alatti kötőszövetében. Ezért alakja gömbölydeddé válik és

testtömege akár meg is duplázódhat (Kauhala 1992). A zsírszövet egyrészt tartalék táplálékot

jelent, másrészt a hőszigetelést szolgálja a hideg időszak alatt. A zsírszövet felhalmozódásáért

a különböző hormonok képződésének összhangja felelős, amelyek szintjének szabályozásáért

a nyestkutya esetében valószínűleg a belső évszakos ritmust összehangoló tobozmirigy

melatonin hormonja a felelős (Nieminen és munkatársai 2002). A nappalok rövidülésével és a

hideg beálltával az anyagcsere intenzitása lecsökken, az állat visszahúzódik fagymentes,

szénával vagy mohával bélelt kotorékába és így vészeli át a kedvezőtlen időszakot. A

nyestkutya nem alszik valódi téli álmot, mivel nem csökken le olyan mértékben a

testhőmérséklete, a szívverése, a légzésszám és az oxigén-felhasználása, mint a peléké,

denevéreké a valódi hibernáció során, inkább csak kábulatba esik. Nem alszik mélyen, ezért

melegebb napokon könnyen felébred és előbújik táplálékot keresni (Ward és Wurster-Hill

1990). Az álom mélysége a felhalmozódott zsírszövet mennyiségétől is függ, ezért azok az

állatok, amelyeknek nem sikerült kellő mennyiségű energiát elraktározni kénytelenek a tél

nagy részét ébren tölteni (Ognev cit. Ward és Wurster-Hill 1990). A nyestkutya elterjedési

területének azon részein, ahol nem olyan zord az időjárás, a téli nyugalmi állapot elmarad.

Ilyen megfigyelés vonatkozik például a németországi nyestkutyákra, azonban a hűvösebb

periódusokban az állatok aktivitása itt is számottevően lecsökken és a mozgások nagy része a

telelőkotorék közelére koncentrálódik (Sutor 2004). A fogságban tartott nyestkutyákon

megfigyelték, hogy megfelelő búvóhely hiányában és folyamatos etetés mellett, az őszi

súlygyarapodás ellenére sem iktattak be nyugalmi periódust (Asikainen és munkatársai 2002).

Érdekes, hogy azok a nőstények viszont, amelyeket 2 hónapig koplaltattak a tél folyamán,

semmilyen egészségkárosodást nem szenvedtek és tavasszal több kölyöknek adtak életet, mint

az egész télen át etetett egyedek. Ez jól mutatja, hogy a nyestkutya kitűnően alkalmazkodott a

zord időjárási körülményekhez.

41

A nyestkutya éjszakai állat, táplálékát az éj leple alatt kutatja fel, ezért napközben

rendkívül ritkán lehet látni. Már napnyugtakor elindul vadászútjára párban, vagy magányosan

és éjszakai barangolása során akár 20 kilométert is megtehet egy kis pihenővel, amit általában

éjféltájt iktat be. Mozgáskörzete eredeti areaján belül, lakott területek közelében 0,07 km2,

míg subalpin környezetben 6,1 km2 (Yamamato és munkatársai 1994), európai területeken 10

km2 (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1993, Goszczynski 1999, Kowalczyk és munkatársai

2000) Az egyedek a mozgáskörzetükön belül latrinákat (ürítőhelyeket) alakítanak ki,

amelyeket rendszeresen felkeresnek. Ezek feltűnő kupacok, a territoriális viselkedés szerves

részének tekinthetők, hiszen jelzik a tulajdonos jelenlétét. Ez feltehetően összefügg azzal,

hogy bár a kutyafélékhez tartoznak, nem tudnak ugatni. Különböző hangokat természetesen

kiadnak, például nyüszítenek, morognak, vihognak, de ezek nem messzire hangzók, nagy

részüket csak speciális esetekben, például párzás során hallatják.

Táplálkozás

Látásával ellentétben, szaglása rendkívül jó, ezért táplálékkeresés közben leginkább

orrára hagyatkozik (Kovács 2000). Németországi vizsgálatok kimutatták, hogy a nyestkutya a

legfőbb aktivitásokat, ősszel és télen, napnyugta és napkelte között végzi, míg tavasszal és

nyáron az állatok napközben is mutatnak aktivitást (Sutor 2004).

Tápláléka az élőhelynek és az évszaknak megfelelően széles skálán mozog. A

talajszinten élő kisebb állatok bármelyikét képes zsákmányul ejti. Táplálkozási szokásai

nagyban hasonlítanak a borzéhoz. Zsákmányul ejt gerinceseket, például rágcsálót, halat,

kétéltűt. Érdekes, hogy a varangyokat még erős bőrmérgük ellenére is képes elfogyasztani

bőséges nyálelválasztásának köszönhetően, ami felhígítja az irritáló váladékot. Elfogyasztja a

madarakat és fészekaljukat is. Eszik gyümölcsöket, bogyókat, magokat, rovarokat, csigákat,

de nem veti meg a szemétben való guberálást és a dögevést sem. Lengyelországi, erdei

környezetben végzett vizsgálatban azt tapasztalták, hogy a nyestkutyák télen főleg dögevők,

előszeretettel fogyasztják el a gyomortartalommal együtt a nagyobb ragadozók zsákmányának

maradványait. A melegebb időszakokban a dögök mellett a békák, a madarak és a

gerinctelenek (főként a földigiliszta) szerepe jelentős. A többi ragadozó emlőssel

összehasonlítva gyakran fogyaszt cickányokat, melyek kellemetlen szaganyaga sem zavarja.

Fogsoruk is táplálkozási szokásukat tükrözi: viszonylag apró fogaik és a csontrágásra szolgáló

tépőfogaik redukálódtak a nagy testű állatok zsákmányolásának hiányában. Az erőteljes

42

zápfogak viszont nagy mennyiségű növényi táplálék fogyasztására engednek következtetni

(Nasimovic és Isakov 1985, Kauhala és munkatársai 1998, Ward és Wurster-Hill 1990, Sutor

2004).

Szaporodás

Az Európában vizsgált nyestkutya-populációkban tapasztalható 1:1 nemi arány (Helle

és Kauhala 1993) a kutyafélékre leginkább jellemző párosodási rendszerre, a monogámiára

utal. Az ivarok között nincs szexuális dimorfizmus, amely részben szintén a monogámiára

vezethető vissza (Kauhala és munkatársai 1998c). A párok ősszel alakulnak ki, és életük során

ez a kapcsolat nem bomlik fel. A pár egyik tagjának pusztulása esetén – a fejlett társas

magatartással jellemző kutyafélékhez, a farkashoz és az aranysakálhoz hasonlóan – az életben

maradt egyed az új szaporodási időszakra új párt választ magának. A szuka egy évben csak

egyszer tüzel, a ˝téli álom˝ (hibernáció) utáni időszakban. A párosodási időszak 3-5-7 napig

tart. A körülbelül 6-7 perces párzás, a mintegy egy hetes koslatási időszakban több

alkalommal éjszaka vagy kora reggel zajlik (Nowak 1993).

A nyestkutya egy éves korában már szaporodóképes és minden évben egy almot nevel

fel. A nőstény szaporodóképessége 5 éves koráig növekszik, utána pedig csökken (Helle és

Kauhala 1995). A párzási időszak február-márciusban van, a nőstény 59-64 napos vemhesség

után április-májusban szüli meg kicsinyeit. A szaporodási időszak kezdetében egy-két hét

eltolódás lehet a különböző területek között. A megelőző tavaszon született fiatal egyedek is –

a kutyafélék között jellemzően – valamivel később kezdenek szaporodni, mint az idősebbek.

Az alom mérete 2-19 kölyök lehet, leggyakrabban azonban 5-8 kölyök születik. A kölykök

rendszerint a szuka által készített kotorékban jönnek világra, de előfordul, hogy más állatok

elhagyott kotorékát használja, mint például borz- vagy rókakotorékot. Ritkábban kidőlt fák

gyökerei között, odúban vagy rőzsehalomban kölykezik, tehát előfordul, hogy a föld felszíne

fölött születnek az utódok (Ward és Wurster-Hill 1990). A kölykök vastag sötétszürke

szőrzettel borítva, vakon jönnek világra és csak másfél hetes korukban nyitják ki szemeiket. A

nősténynek 10 emlője van, ezekből mintegy 40-50 napig táplálja kicsinyeit. A monogám

párkapcsolatokra jellemző módon mindkét szülő gondoskodik az utódokról, táplálja, védi

őket. Veszély esetén, vagy ha csak túl messzire távolodnak a biztonságot nyújtó kotoréktól, a

szülők a fogaik között szállítják vissza a kicsinyeket. A kölykök már a 25-30. naptól

kezdődően szilárd táplálékot is fogyasztanak. Gyorsan fejlődnek, nyár végén, kora ősszel 4-5

43

hónaposan már önálló életre képesek, elhagyják a családot, és szabad területeket keresnek

maguknak (Sutor 2004). A kifejlett egyedekre jellemző testsúlyt 5-7 hónapos korukban

(Kauhala 1993), az ivarérettséget pedig 9-11 hónaposan érik el (Kauhala 1992). A 4-5

hónapos, felnőtt méretű egyedek bundája világosabb színárnyalatú (Ward és Wurster-Hill

1990). Mivel mindkét szülő jelentős ráfordítással, illetve energia-befektetéssel járul hozzá az

utódok gondozásához, a hatékonyság növeléséért megosztják egymás között a kölykök

őrzéséből, melengetéséből és táplálásából adódó feladatokat. A vemhesség végső

periódusában a nősténynek a párja hordja a táplálékot, és ez a gondoskodás a kicsinyek

világrahozatala után sem szűnik meg. A hímek összességében több időt töltenek a kölykökkel,

mint a nőstények, különösen így van ez nappal, amikor is a hímek az idő 80%-át, a nőstények

pedig csak 60%-át töltik a kotorékban. Éjszaka a hímek és a nőstények viselkedése nem

különbözik. Ez azzal magyarázható, hogy a nyestkutya táplálékát kis adagok teszik ki,

amelyet nehéz lenne a kotorékhoz szállítani, különösen mivel szétszórtan található és

viszonylag nagy területet kell érte bejárni. Ezért van az, hogy a hím őrzi az almot, amíg

nőstény távol van és táplálkozik. Mivel így több ideje marad, nagyobb mennyiségű táplálékot

tud magához venni, amit később a kölykök tej formájában megkapnak. Ez a stratégia

ellentétes a nagyobb táplálékot fogyasztó ragadozókéval, ahol a hím a kotorékhoz viszi a

szállítható nagyságú zsákmányt, amelyet a kölykök elfogyasztanak, vagy az olyan, nagy

zsákmányt ejtő fajok (pl. farkas) esetében, amelyek már nem képesek a táplálékot az alomhoz

szállítani, és ahol a hímek és más falkatagok fogyasztanak a tetemből és visszaöklendezik a

táplálékot a kölyköknek. Ezeknél a fajoknál a nőstényé az őrző szerep (Kauhala és

munkatársai 1998b).

Mint említettük, a nyestkutya esetében, a sikeres szaporodásában nagyon fontos

szerepe van a téli nyugalmi szakasz beiktatásának. Ennek jelentőségét fogságban tartott

állatokon végzett kísérletekkel bizonyították (Asikainen 2002). A vizsgálat során, az olyan

nőstények, amelyeknek biztosították a téli álomhoz szükséges búvóhelyet, és amelyektől

megvonták a táplálékot, tehát nyugalmi periódust iktattak be, tavasszal több utódot hoztak

világra, mint az egész télen át aktív és etetett nőstények. Az etettet nőstények végig éberek

maradtak, testtömegük magas maradt, ami nem kedvezett a tavaszi alomméretnek, tehát a

nőstények szaporodási időszak elején mért átlagos tömege és a világra hozott utódok száma

között ellentétes kapcsolatot mutattak ki. A legtöbb kölyköt az 5-7-kg tömegű nőstények

hozták világra, melyek esetében a testtömeg közel egy kilogrammja zsír volta téli nyugalmi

periódus után (Kauhala 1996/a).

44

A hideghez való alkalmazkodással párhuzamosan, a fogságban tartott állatoknál

kimutatták, hogy ha a kölykök születése a tavasz folyamán későbbre esik, akkor gyorsabban

nőnek, mint a korábban született fajtársaik, ezért nem kerültek hátrányos helyzetbe (Korhonen

és Harri 1985a). Ennek az alkalmazkodóképességnek is fontos szerepe lehet a faj rövid

nyarakhoz való alkalmazkodásában, vagyis az északi területek meghódításában.

Mosómedve (Procyon lotor Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Tóth

Mária)


Az Észak-Amerikában honos mosómdve 1934-ben került Európába, amikor a

németországi Hessen tartományban engedtek szabadon két párt. A II. világháború idején

Közép-Európa számos pontján szabadultak ki prémtelepeken tartott egyedek. A korábbi

Szovjetunió területére is betelepítették és több helyen megtelepedett, így

Fehéroroszországban, Azerbajdzsánban, Dagesztánban, Üzbegisztánban és Krasznodar

térségében is. Európában Németországon kívül megfigyelték már a Benelux-államokban,

Franciaországban, Svájcban, Ausztriában, Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban,

Dániában és hazánkban is. Főleg vizes élőhelyekhez kötődik, búvóhelyként kedveli az öreg,

odvas fákat. Megtelepszik külvárosi övezetekben, parkokban, kertekben is. Állománya egész

európai elterjedési területén növekszik. Elterjedésének központi területein sűrűsége 10-20

egyed/1000 ha is lehet, de a külvárosi övezetekben ennél nagyobb értékek is előfordulhatnak

(Mitchell-Jones és munkatársai 1999).

Az első összegző publikációk természetesen a faj európai elterjedési területének

központjából, Németországból származnak. Lutz (1984), majd Stubbe (1990 és 1993) munkái

nyomán bizonyítani lehetett, hogy Hamburg és Berlin körzetének kivételével minden

németországi tartományban megtalálható. Terítéke 1957-től 1975/76-ig meredeken

növekedett és közel 3000 darab körül kulminált, majd 2000 egyed körül stabilizálódott. A 16

tartomány közül 13-ban engedélyezett a vadászata (Baden-Württemberg, Berlin és Saarland a

kivételek), de az éves teríték 70%-a Hessenből származik (Lutz 1995).

Jó alkalmazkodóképességét és az ember közelségének elfogadását jól bizonyítja, hogy

a betelepítés után nem telt el húsz év az első városi mosómedve-kölykezés megfigyeléséig. Ez

45

1951-ben történt Fritzlarban, 20 kilométerre a telepítés eredeti helyétől. Az elmúlt

évtizedekben a német városokban és falvakban a mosómedve jelenléte közönségessé vált.

Hasonló a helyzet a franciaországi Laonban is, ahol szintén már 1980 óta előfordul. Egy

kutatási program keretében Alsó-Szászország déli részein az erdei mosómedvék

mozgáskörzetét vizsgálták. A 24 rádióadóval felszerelt mosómedve közül csak kettő látogatott

emberi településre. A mosómedvék átlagos egyedsűrűsége körülbelül 1 példány/ha városi

területeken, azonban ez az érték nem jelenti feltétlenül a maximális állománysűrűséget

(Hohmann és munkatársai 2000). A mosómedve mozgáskörzete városi élőhelyein maximum 5

hektár, mely jóval kisebb az erdei élőhelyen élő, mintegy 100 ha-on mozgó, vadászó

egyedekhez viszonyítva (Kaufmann 1982).

Hazai elterjedés

Az 1997 és 2006 közötti kérdőíves felmérések során 10-15 alkalmával

vadgazdálkodási egység számolt be mosómedve megfigyelésekről. A pozitív válaszok területi

eloszlásában nem lehet egyértelmű mintázatot találni. A faj előfordulásáról az ország minden

nagyobb tájegységéből érkezett megerősítés. A válaszok többsége nemcsak közvetett jeleken,

hanem ténylegesen megfigyelt állatokon is alapult, bár a közvetlen megfigyelések aránya

folyamatosan csökkent, 100%-ról 42,8%-ra. Ugyanakkor senki nem valószínűsítette, hogy

vadászterületén a faj állandóan jelen lenne és szaporodna. Ilyen nagy területű előfordulás

azonban nehezen képzelhető el egyetlen közbülső állandó jelenlét és szaporodó párok

jelenléte nélkül. A megfigyelések bizonytalanságát mutatja az is, hogy nagyon kevés azon

vadászterületek száma, ahonnan több alkalommal is megerősítették a megfigyelést.

Ugyanakkor 2002-ben és 2003-ban a válaszadók már a kérdőívekben is jelezték mosómedve

tetemek megtalálását. Előbb 4 hím, 1 nőstény és egy fiatal egyed megtalálását jelezték

Baranya, Pest, Nógrád és Hajdú-Bihar megyékből. 2003-ban összesen négy kifejlett hím

példányt találtak Heves, Hajdú és Szabolcs megyék területén. 2004-ben egy hím egyed

fellelését jelezték Nógrádban. Ugyanakkor egyetlen válaszadó sem tudta bizonyítékkal

(fényképpel, gereznával, koponyával) alátámasztani az állítását.

Az első, de független forrás által még nem igazolt elejtésekről 1996-ban számoltak be

Borsod-Abaúj-Zemplén megye területéről, azóta 1997-et kivéve, minden évben terítékre

került egy-két egyed.

46

Néhány érdekességet említünk időrendi sorban. 1998 szeptemberében egy Gödöllő

melletti fácántelepen élvefogó csapdával fogtak meg egy kifejlett nőstényt. A laboratóriumi

vizsgálat során méhében három 4 cm-es nagyságú magzatot találtunk. 2000 januárjában több

alkalommal is megfigyeltek a Pilis hegység területén egy mosómedvét, ahol korábban az első

szabadterületen készült fényképfelvétel is elkészült a fajról (Gábor 1999). 2002 júniusában

Nógrád megyében Pásztó és Mátraszőlős között találtak egy elütött hímet. A megtaláló Bakó

Csaba vadászati felügyelő volt, a határozást Bíró Zsolt ellenőrizte. Később kiderült, hogy

valószínűleg egy pásztói háztól megszökött példányról van szó, amit korábban állatkerttől

vásároltak. 2003 júniusában a 33-as főúton Erdei Péter a Fauna Rt. fővadásza talált egy elütött

egyedet. Korábban ebből a térségből (Borsodivánkáról) már jelentettek megfigyeléseket. 2004

őszén az abádszalóki Hubertus Vadásztársaság elnöke Simon Károly a Tisza ártéri területén

több egymást követő napon is megfigyelt egy mosómedvét, melyet meg is sebzett, de a

tetemet nem találták meg. A 2005 őszén Hajdú-Biharban elejtett egyed valódiságát Polonkai

László a vadászati osztály akkori vezetője igazolta. 2006 februárjában Gödöllőn lakossági

bejelentés alapján fogtunk be egy középkorú, minden jel szerint háztól szökött, de állapotából

ítélve hosszú időn keresztül egyedül élő hímet.

4. Táblázat: A mosómedve terítékadatai 1995 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár,

Gödöllő). A zölddel jelzett adatok ellenőrzéskor valósnak, a szürkével jelzettek tévesnek bizonyultak.

Megye/

év

199

5

199

6

199

7

199

8

199

9

200

0

200

1

200

2

200

3

200

4

200

5

200

6

200

7

Összese

n

Baranya - - - 1 - - - - - - - - - 1

Bács-

Kiskun - - - - - - - - - - - - - -

Békés - - - - - - - - - - - - - -

Borsod-

Abaúj-

Zemplén

- 1 - - - - 1 - - - - - - 2

Csongrá

d - - - - - - - - - - - - - -

Fejér - - - - - - - - - - - - - -

Győr-

Moson-

Sopron

- - - - - - - - - - - - - -

Hajdú-

Bihar - - - - - -

- - - - 1 1 - 2

Heves - - - - - - - - - - - - - -

Jász-

Nagykun

-Szolnok

- - - - - - - - - - - 1 - 1

Komáro - - - - - - - - - - - - - -

47

m-

Esztergo

m

Nógrád - - - - - - - 1 - - - - - 1

Pest - - - - - 6 6 - - - - - - 12

Somogy - - - - - - - - - - 1 - - 1

Szabolcs

-

Szatmár-

Bereg

- - - - - - - - - - - - - -

Tolna - - - - - - - - - - - - - -

Vas - - - - - - - - - - - - 1 1

Veszpré

m - - - - - - - - - - - - - -

Zala - - - - - - - - - - - - - -

Összese

n - 1 - 1 - 6 7 1 - - 2 2 1 21

4. térkép: A mosómedve elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves

felmérések)

Élőhely

48

Kedveli a folyó vagy állóvizek melletti területeket. Előfordul a nyílt füves síkságtól

egészen a hegyvidékekig. A dús aljnövényzetű lomberdőktől a nádasokig mindenütt

megtalálható. Találkozhatunk vele a mezőgazdasági területeken is, ugyanis kultúrakövető faj.

Előszeretettel látogatja a kerteket, parkokat, gyümölcsösöket, szeméttelepeket és az ipari

területeket, valamint az elő- és üdülővárosokat (Faragó 2002). Preferálja az öregebb, dús

aljnövényzetű erdőket (Michel-Jones és munkatársai 1999). Emellett kedveli a kevert és

lombos erdőket, olyanokat, amelyekben számára megfelelő, mások által nehezen hozzáférhető

búvóhelyeket talál (Petzsch 1969). Eredeti élőhelye a dús aljnövényzetű lomberdő, ahol talál

vízfolyást. Ezen kívül szereti a vizes, nádasos területet, a kiöntéses ártári holtágak környékét

is. Könnyen alkalmazkodik a füves, cserjés területekhez, és a dombvidékek és hegyvidékek

védelmet és táplálékot nyújtó erdős, sűrű, bozótos területeihez (Kászoni 1998).

Otthonterületük átmérője jellemzően 1-3 km, de az USA nyugati területein ismert 10 km

feletti is. A felnőtt hímek őrzik a territóriumukat, mely a párzási időszakban több nőstény

otthonterületét is átfedi.

A nőstények fészkeiket üreges fákba, sziklák repedéseibe, farakásokba, más fajok által

készített kotorékokba, elhagyatott épületekbe, szénaboglyába építik, de volt már arra is példa,

hogy szarkafészket használt erre a célra – tekintve, hogy kiváló mászók. A fialásokra

alkalmas odúk általában közel, néhány száz méterre helyezkednek el a víztől. A nőstények

mozgása korlátozott az első pár héten, miután megszülettek a kölykök (Faragó 2002).

Németországban Hohmann (1998, 2000) több alkalommal közölt eredményeket a

mosómedve mozgáskörzetének nagyságáról. Szerinte a nyári mozgáskörzetek nagyobbak

(500-700 ha), mint a téliek (200-500 ha), ugyanakkor az 1998-as vizsgálat szerint a hímek, a

2000-es évi szerint a nőstények otthonterülete a nagyobb. A vizsgálati helyszínek területe

65%-ban erdősült (bükk, kocsányos és kocsánytalan tölgy), 27%-a mezőgazdaságilag művelt

terület és alig 1%-át borította víz. A vizsgálat a mosómedve élőhely használatára is kiterjedt

(Hohmann 1999). Egy luxemburgi vizsgálat során egy rádióadóval jelölt egyedet 3 hónapig

követtek, amely 85%-ban erdős területen (bükk, tölgy, telepített erdő) mozgott, és csak 15%-

ban használta a közeli mezőgazdasági területeket (Frantz és munkatársai 2005). A jelölt

állatot a leggyakrabban fák lombkoronájában találták meg, elsősorban a kocsányos és

kocsánytalan tölgyeken, de előfordult bükkön, lucfenyőn és hársfán is. Búvóhelynek

elsősorban földalatti üregeket használt, de kedvelte a sziklarepedéseket és üregeket is.

49

Küllemi bélyegek

Testének színe sárgásszürke, feketés szőrszálakkal keveredve. Néha előfordul albínó

változata is. Homlokától az orra hegyéig feketésbarna sáv húzódik. Szemei körül feketésbarna

folt található. E két jellemző miatt szokták a pofamintázatát „rablóálarcnak” hívni. Ez az

egyik olyan faji bélyeg, mely alapján a mosómedvét meg lehet különböztetni más fajoktól,

mint pl. a nyestkutyától, vagy a borztól (Petzsch 1969). Jellegzetes farka a hegye végéig

vastag, fürtösen szőrös; szürkés sárga színű, csúcsa feketésbarna, mely általában hat gyűrűvel

tarkított. A háta gyakran fekete, fülei lekerekítettek, kicsik (Faragó 2002). Nyomát könnyű

felismerni, mert a puha talajon (eső után vagy hóban) az egész talpa látszik. Az 5-5 ujj jól

kirajzolódik a karmokkal, melyeket fogásra és fára mászásra kiválóan tud használni. Rövid

lábai és hosszú ujjai segítik a kapaszkodásban, illetve a táplálék megfogásában. Hallása és

szaglása jó, de látása gyengébb (Kászoni 1998). A mosómedve nagyságra a macska és a róka

közé tehető (Petzsch 1969). A hímek nagyobbak, mint a nőstények. A farkának hossza (19- 41

cm) a testhosszának akár 42-52 %-a is lehet. Marmagassága 22,8-30,4 cm között, testtömege

4,5 - 13,6 kg között alakul. Németországban 30 év alatt megvizsgált 306 egyed morfológiai

adatainak átlagai (Lutz 1995), az észak-amerikai középértékekkel megegyeznek (Goldman

1950). Fogképlete: 3142/3142

Életmód

Nevét egy ösztönös viselkedés-elemről kapta: nevezetesen, hogy akár víz hiányában is

megpróbálja időnként „megmosni”, előlágyítani eleségeinek egy részét. Tanulékony, játékos

és kíváncsi, de korosodásával egyre mogorvábbá, kiszámíthatatlanabbá válik. Ezt a

viselkedési sajátosságát állatkerti megfigyelések is alátámasztják, és a hobbi állattartók is

megtapasztalhatják.

Ügyesen mászik fára, és jól úszik (Kászoni 1998, Lutz 1995). Többnyire szürkületkor

és éjszaka aktív, amik fő táplálkozási időszakai is. Főleg a talajszinten mozog, tápláléka

jelentős részét is itt szerzi, de könnyedén mászik fára is. Mozgáskörzete 40-100 ha, ami

magába foglalja a búvóhelyet és a vadászkörzetet. Társas állat, gyakran verődik kisebb

csapatokba, különösen a jó meleg pihenőhelyeken. Élettartama 5 év, de fogságban akár 10-14

év lehet.

50

Téli álmot nem alszik, de a hidegebb időszakban kevésbé aktív. Tartós hideg esetén

előfordulhat, hogy napokig-hetekig nem mozdul ki vackából. Ennek az inaktív periódusnak a

hossza az élőhely klimatikus viszonyaitól függ. Az Egyesült Államok déli területein például

csak egy vagy két napra válnak az állatok inaktívvá, míg az északi területeken ez a periódus

hetekig vagy akár hónapokig is eltarthat. Ezért a jól „hőszigetelt” faodvak az északi területek

mosómedvéi számára fontosak (Bogges 1994). A téli időszakban a zsírtartalékaikból élnek.

Tavaszra elveszthetik testük súlyának illetve zsírtartalékaiknak akár az 50 %-át is.

Táplálkozás

A mosómedve mindenevő. Táplálékforrása lehet övényi eredetű, mely főleg gyümölcsökből

és gabonák magvaiból áll. Állati eredetű forrásból elsősorban az apróbb rovarokat, kisebb

emlősöket fogyasztja, de nem veti meg a dögöt sem (Bende és munkatársai 1955).

Attenborough (2000) szerint a mosómedvék sikerének két tényezője van. Az egyik a kíváncsi

természetük, a másik pedig, hogy mellső mancsaik rendkívül érzékenyek. Legfontosabb

érzékeszervük a tapintás. Mellső mancsaikkal fedezik fel pl. a kavicsot vagy a kagylót és

találják meg a rákot. Fejlett tapintásukat a hőmérsékletváltozás sem befolyásolja, a hideg idő

ellenére vagy az évszakok változásával is képesek a táplálékukat megszerezni a hideg

tavakból, folyókból. Leginkább éjszaka, szürkületkor aktívak és ekkor táplálkoznak. A napi

táplálék szükségletük általában a testtömeg 16%-a (Stubbe 1993). A téli időszakban a gabona

magvak a legfontosabb táplálékaik, majd tavasszal és kora nyáron étrendjük elsősorban állati

eredetű. Ősszel főképp a gyümölcsöket fogyasztják (Faragó 2002). A növényi eredetű

táplálékuk lehetnek a gyümölcsök, zöldségek (különösen az édes gabonanövények), dió,

bogyók, makk, cirok, és más kultúrnövények termései. Szeretik a vadszőlőt, vadcseresznyét,

almát, szilvát. Ahol rendelkezésükre áll, ott fogyasztanak őszibarackot, szilvát, fügét,

görögdinnyét, vízparti növények részeit és gyökereket is (Kászoni 1998). Állati eredetű

táplálékuk a hernyók, tücskök, szöcskék, nagyobb bogarak lehetnek. Szeretik a folyami

rákokat, kagylókat, békákat, gilisztákat, teknősöket (Faragó 2002). Madarak tojásai,

madárfiókáik, kisemlősök, gyíkok, patkányok és egerek is szerepelnek az étrendjében

(Kászoni 1998). Halakat is fogyasztanak, leginkább akkor, ha könnyen meg tudják fogni őket

a kiszáradó tavakban. Megeszik a kígyókat, fiatal vízi szárnyasokat, baromfikat és csigákat.

Szívesen elfogyasztják a teknősök tojásait, a pézsmapockot, a nyulat, a vízi madarakat, az

ürgét és a mókust is. Mindezek mellett, ha megtelepednek a városokban ott a kukákat

51

felborítva, elfogyasztják a szemetet, a konzervdobozokat kinyalják, a csontokat teljesen

megtisztítják és ebben versenyre kelnek a patkányokkal. A versengésben alkalmanként

magukat a patkányokat is elkapják (Petzsch 1969). Bekerülve a házakhoz nagy károkat

okozhatnak a háztáji-gazdaságok baromfiállományaiban, illetve a telepek környékén a fácán

és baromfiállományokban is (Kászoni 1998). Akad olyan mosómedve is, amelyik - a

nyestekhez hasonlóan - megeszi a kutya, illetve macska eledelt, a madarak táplálékát és a

rágcsálók eledeleit is. A hidegebbé váló időjárással párhuzamosan a külvárosok gyümölcsös

és zöldséges kertjeiben növekvő károkat okozhatnak. Vadászatok idején gyakran ejtenek el

megsebzett vagy elpusztult vízi szárnyasokat is.

Szaporodás

A mosómedvék szaporodási időszaka januártól márciusig tart, a legaktívabb időszak a

február. A párzási időszak kezdete és hossza természetesen függ az élőhely klimatikus

viszonyaitól. Ebben az időszakban a hímek növelik mozgáskörzetüket, hogy minél több

nőstény otthonterületét érintsék. Így a hímeknek nagyobb az esélyük a párosodásra. A hímek

csak a szaporodási időszakban élnek együtt a hímek a nőstényekkel, az év többi részében

külön élik életüket, a továbbiakban csak a nőstények vannak társas kapcsolatban a

kölykökkel. A hímek tehát poligámok. A nőstények a szaporodási időszakban 3-6 napig

veszik fel a hímeket és maga a párzás 1-2 óráig tart. Ez idő alatt több borítás is történik. Ha a

párzás eredménytelen vagy kimaradt (esetleg a korai alomvesztés miatt), az első ciklust

követően 80-140 nappal később megtörténik a második ovuláció (Faragó 2002). A fiatal

mosómedvék túlélési aránya születésüktől szeptemberig 65%, szeptembertől tavaszig pedig

30 -50%. Egy nőstény évente egyszer kölykezik, általában 3-7 kölyköt, leggyakoribb a 4-es

alom, de feljegyeztek már 10 kölyköt is egy alomból (Stubbe 1993). A vemhességi idő 63-65

nap (2 hónap vagy 9 hét). A nőstény egy jól elrejtett helyen fa odvában, üreges fatörzsben,

szikla résében, vagy más kotoréklakó állatok üregében hozza világra a kölykeit.

Településeken a padlások is megfelelőek számukra. A kis mosómedvék 57-71 gramm

testtömeggel, esetenként akár 120 grammal jönnek a világra vakon és zárt fülekkel.

Születéskor 9-11 cm hosszúak és fogatlanok (Faragó 2002).

Testüket mintanélküli finom puhaszőr borítja és bundájuk színe is sötétebb, mint a

felnőtteké. A kölykök két és fél hetesen 250 grammosak, három és fél hetesen már 350

grammosak és öt és fél hetesen akár 550 grammot is elérhetnek. A kölykökk 70 napos korukig

52

szopnak, majd ez után történik meg az elválasztás. Szemüket 18-24 naposan nyitják ki és

ekkor hallanak először (Kőhalmy 1994). A 25. és a 66. nap között nő ki a tejfoguk, majd ezt

követően a 66. és 120. nap között váltják a maradandó fogaikat (Faragó 2002). Ezután

merészkednek ki az odúból és a 20 hetes mosómedve már elkíséri anyját vadászni.

A legtöbb kölyök a következő év tavaszáig anyjával marad együtt. A nemzedékek

gyakran egymás mellett élnek, illetve alapítanak egymás közvetlen közelében családokat

(Faragó 2002). A nőstények akkor távolodnak el anyjuktól, ha már nekik is kölykeik vannak.

Ritkán, de előfordul, hogy már a születésük évében, ősszel elhagyják anyjukat.

A nőstények, 8-12 hónaposan válnak ivaréretté, míg a hímek csak 24 hónapos korukra.

A nőstények általában évente vemhesülnek, különösen ha bőséges a táplálékkínálat. A

fiatalok (1-3 éves) és az idősek (8-12 éves) alomnagysága kisebb, mint a középkorú (6-7 éves)

nőstényeké. Az alom nagysága nagymértékben függ az élőhelytől, nevezetesen mezei és erdei

élőhelyen több utód születik, mint városi területen. Jelentős hatása van emellett az időjárásnak

is, mert például egy hideg télen a fiatalok akár a 60%-a is elpusztulhat (Faragó 2002).

Hermelin (Mustela erminea Linnaeus, 1758) (Lanszki József és

Heltai Miklós)


A hermelin a mediterrán régió és néhány észak-atlanti sziget kivételével Európa szerte

előfordul. A Hollandiához tartozó Terschelling szigetére ugyan betelepítették, de napjainkra

kihalt. Élőhelyét elsősorban a táplálékkészlet alapján választja, mivel kisrágcsáló-

specialistának tekinthető. Előnyben részesíti a fenyves és vegyes erdőket, de ugyanúgy

megtalálható a tundrán, mint a rétek vagy mezőgazdasági területek szegélyeiben és a

folyópartokon. Napjainkban állományhelyzete elsősorban az élőhelyek általános állapotától,

az emberi zavarástól és a zsákmányállományok sűrűségétől függ (Mitchell-Jones és

munkatársai 1999).

Európai elterjedéséről és állományhelyzetéről nagyon kevés a publikált adat. King

(1990) a menyétekről és hermelinekről szóló összefoglaló munkájában ugyanúgy csak az

európai elterjedési területet ismerteti, mint Reichstein (1993a) a Stubbe és Krapp által

szerkesztett Európai Emlősatlaszban (Handbuch der Säugetiere Europas). Adataik

53

megegyeznek abban, hogy a hermelin egészen Európa mediterrán területének északi határáig

előfordul, mely nagyjából az Ibériai- és Appennin-félsziget északi részét a Duna alsó

folyásával összekötő egyenesig terjed. Állománysűrűségi adatokat csak kevés vizsgálatban,

elsősorban csapdázási eredmények alapján közölnek. Így például Svédországban élőhelytől

függően 100 hektáronként 3-22 egyedet becsültek (Erlinge 1983). A szélsőségesen magas

értéket mocsaras területen, nagy vízipocok sűrűség mellett találták. Állományai azonban az

erős zsákmányfüggés, a rövid élettartam és magas szaporodási képesség miatt jelentős

ingadozást mutathatnak (Erlinge 1977 és 1983, Goszczynski 1977, Tapper 1976).

Hazai elterjedés

A menyétfélék közül hazánkban az egyik legkevésbé elterjedt faj. Ennek okai között szerepel

kis méretéből eredő sérülékenysége, és mind élőhelye, mind táplálkozása tekintetében

megmutatkozó specializációja. Ellentétben legtöbb hazai ragadozó fajunkkal, az antropogén

hatásokat (zavarást) is nehezen tűri. E tulajdonságaiból adódik rossz megfigyelhetősége is.

Mindez jól érzékelhető az előfordulási adatok évek közötti viszonylag jelentős változásaiban

is. Az 1997 és 2006 között kérdőíves felmérések adatai szerint a válaszadók 36,6 (1997) és

49,0% (2002) között változott az állandó előfordulást jelzők aránya, míg 23,8% (1997) illetve

34,3% (2006) között azoké, akik azt feltételezik, hogy területükön a faj egyáltalán nem fordul

elő (Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Lanszki és Heltai 2007). Azaz egyaránt

növekedett az előfordulás tekintetéből pozitív és negatív tartalmú válaszok aránya, bár az

állandó jelenlétet feltételező vadgazdálkodási egységek az utolsó két évben csökkentek. Ha

figyelembe vesszük, hogy az alkalomszerű előfordulások aránya jelentősen csökkent (39,6%-

ról, 23,8%-ra), akkor inkább valószínűsíthetjük azt, hogy ez a jelenlét bizonyult később

állandónak, vagy nemlegesnek, azaz a faj elterjedésének megítélésben a válaszadók

magabiztosabbakká váltak.

5. táblázat: A hermelin előfordulásának változása 1997 és 2006 között (Forrás: SZIE VMI

kérdőíves felmérések)

Kategória

1997 1998 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

n % n % n % n % n % n % n % n % n %

Nem fordul elő 72 23,8 118 26,0 174 36,6 116 28,0 121 28,0 129 30,5 115 27,8 130 30,5 129 34,3

Állandó 111 36,6 172 37,9 186 39,1 203 49,1 212 49,0 187 44,3 191 46,1 184 43,2 158 41,9

Alkalomszerű 120 39,6 163 36,1 116 24,4 95 22,9 99 23,0 107 25,2 108 26,1 112 26,3 90 23,8

54

A terepi programjainkban végzett kisragadozó-csapdázás eredményei jól alátámasztják

a kérdőíves adatokat. A 17 csapdázási területből haton (35,3%) fogtunk meg és jelöltünk

hermelint. Ezek nyugatról kelet felé haladva: Sarród, Boronka, Apc, Apaj, Egyek és

Dévaványa. A hermelin elterjedését a foltszerűség, esetlegesség jellemzi, ami a faj

sérülékenységének egyik oka. Leggyakrabban az időszakosan többletvíz-hatásnak kitett,

alföldi füves pusztákon, míg legritkábban a középhegységi erdőségekben fordul elő.

5. térkép: A hermelin elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)

Élőhely

A hermelin sokféle élőhelyen előfordulhat, de nálunk leggyakrabban tavak, patakok és

csatornák mentén találkozhatunk vele. Előfordulása az élőhely kedvező állapotát jelzi, kiváló

indikátor faj. Rágcsáló-specialista, élőhelyét elsősorban a táplálékkészlet alapján választja.

Számára kedvező feltételeket különösen a vizes élőhelyek, így például a tavak, lápok,

patakok, csatornák valamint az ezeket övező növényzet (magassásos társulások, láprétek)

megóvása és helyreállítása teremthet. Szintén kedvezőek számára a legeltetéssel, kaszálással

55

fenntartott gyepek, a rágcsálóban gazdag lucernás vadföldek, a mezőgazdasági táblákat

határoló bokorsorok, a bozótosok és az erdőfoltok együttese. Kedveli a változatos, mozaikos

élőhelyeket, pl. bokorfűz-magassásos-rét-tó együttest. Megtelepedhet a nem túl sűrű fenyves

és vegyes erdőkben is. Az emberi településeket, a menyéttel szemben, általában elkerüli,

azonban a téli ínséges időkben a faluszéli baromfiólakba is bemerészkedik egerekért vagy

egy-egy tyúktojásért (Heltai 2002, Lanszki 2002).

Küllemi bélyegek

Törzshossza 25-35 cm, farka a törzshossz felénél kissé hosszabb. Lábai rövidek és

egész testalkata a kisrágcsáló vadászathoz idomul. A testsúlya 10 dkg és 1 kg között alakul.

Az ivari dimorfizmus jelentős, a hímek lényegesen nagyobbak a nőstényeknél. Rejtőzködő

életmódját évszaktól függő bundaszínezete is segíti. Szőrzete nyáron vöröses barna, de hasa

és mellső lábainak belső felülete fehér. Téli bundája fehér, vagy barnás alapszínű, de

részlegesen barna-fehér és néha sárgásfehér is lehet. Fontos faji határozó bélyeg, hogy

farkának fele - utolsó harmada télen-nyáron fekete. Ennek alapján, terepen is „könnyen” meg

lehet különböztetni az alkatilag és méretben hozzá hasonló, de egyöntetűen barna farkú

menyéttől, melynek farka a törzshosszhoz viszonyítva arányában rövidebb, mint a hermeliné.

A környezethez való alkalmazkodását jelzi, hogy szőrzetét novemberben, illetve

márciusban 3-4 hét alatt váltja (Lanszki 2002). Ebben az időszakban figyelhetünk meg

részlegesen fehér-barna színű hermelineket is. E tulajdonságai révén kerülheti el, hogy

zsákmányául essen a nagyobb ragadozóknak, például a nyestnek, rókának, ragadozó

madaraknak, vagy kóbor kutyáknak. Továbbá rejtő színezete segíti, hogy zsákmányát

észrevétlenül megközelíthesse, ezáltal saját vadászata eredményes legyen. Fogképlete:

3131/3132

Életmód

Magányos vadász, főleg éjjel, szürkületben jár vadászni, de kölyöknevelés idején

nappal is aktív Fürge, gyors mozgású, járás közben hátát – a többi menyétféléhez hasonlóan -

kissé púposítja. A terep jobb belátása érdekében gyakran a hátsó lábaira áll, így fürkészi

környezetét. A bokrokon található madárfészkekhez ügyesen felmászik. Vízbe menekülő

zsákmányát (például vízipockot) a vízben, a kisrágcsálókat a hó alatti járataikban is képes

56

követni. Testalkata talajszinten, illetve földalatti vadászatra is alkalmassá teszi, de csak a

kisebb termetű nőstények képesek a kisrágcsálókat a földalatti járataikban is követni. A

táplálék források kiaknázása terén ezért versengés áll fenn az ivarok között. Erlinge (1983)

Svédország déli területein végzett vizsgálata szerint a legidősebb hímek illetve nőstények 4,5,

illetve 3,5 évesek, de a hermelinpopuláció átlagos életkora még a másfél évet sem éri el. Az

ivararány 50:50 % körül alakul, de az állomány hanyatlásának szakaszában a hímek száma

meghaladja a nőstényekét. A hermelin állományát kifejezetten korlátozza a fő táplálék-forrás:

a mezei pocok és a vízipocok állománycsökkenése. A mezei nyúl állománycsökkenése esetén

nő a hermelin és a többi ragadozó közötti versengés a pocokfélék adta táplálékforrásért

(Erlinge 1983). Egy másik vizsgálatban Erlinge (1977) azt tapasztalta, hogy az ősszel a

territóriumot birtokló hímek és nőstények elűzik az azonos ivarú egyedeket a területükről. A

kifejlett hímek dominálnak a nőstények, valamint a fiatal hímek felett, melyek csak a kifejlett

hímek territóriumának külső területeit foglalhatják el. A fiatal nőstények gyakran egész

életükben a születésük helyén maradnak. A fiatal hímek ősszel és télen még a születésük

helyén tartózkodhatnak, de tavasszal nagy távolságokra, általában 5-6 km-re, ritkán 20 km-nél

is messzebbre vándorolnak, míg saját területet találnak. A hímek védik territóriumuk határait,

melyben a szagjeleknek, valamint az akusztikus és vizuális jeleknek egyaránt nagy szerepük

van (Erlinge 1977).

Táplálkozás

A hermelin legfontosabb táplálékát általában pocokfélék alkotják (Debrot és

munkatársai 1984, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), de ezek mellett nyúlfiakat,

madarakat, ritkán egyéb táplálékféleségeket is fogyaszt. Angliai gyomortartalom vizsgálatok

szerint (Tapper 1976, Day 1978) a hermelin nyár eleji táplálékának jelentős részét (31-56%)

süldőnyúl, illetve nyúlfi alkotja. E mellett kistestű madarak, tyúkalakúak és rágcsálók is

előfordultak. A hermelin tehát képes alkalmazkodni az élőhelyi adottságokhoz. Az említett

ivarok közötti versengésre (szexuális kompetícióra) kiváló példát ad, ugyanis a nagyobb testű

hímek a kisrágcsálókat a földalatti járataikban nem tudják követni, míg a kisebb méretű

nőstények erre is képesek. Az Új-Zélandra egyébként behurcolt hermelin gyomortartalom

vizsgálata során azt találták, hogy táplálékának döntő részét kistestű madarak és rágcsálók

alkotják (King és munkatársai 1996). Zsákmányát fáradhatatlanul keresi, és maga ejti el, de

ínséges időben dögből is táplálkozik.

57

Hazai vizsgálatok szerint (Lanszki és munkatársai 1999, Lanszki és Horváth 2005) a

hermelin legfontosabb táplálékát kisemlősök, ezen belül is a pocokfélék alkotják.

Mezőgazdasági területen leggyakoribb emlős táplálék fajok a mezei pockok, erdőben az erdei

pocok és erdei egerek voltak, ugyanakkor mezei nyulat, vízi pockot, mogyorós pelét, és

cickányféléket ritkán fogyaszt. A kisemlősök aránya télen a legnagyobb, majd a nyári-őszi

időszakig fokozatosan csökken. Ezzel egyidőben a kistestű énekesmadarak, valamint a

rovarok szerepe nő a táplálkozásban. Ritkán előfordul gyík, mezei nyúl, madártojás és

növények (pl. szeder) fogyasztása is. Fácán, récefélék és más közepes testméretű madár

zsákmányolását a hazai területeken nem tapasztaltuk. A lényegesen eltérő mezőgazdasági és

erdei élőhelyeken is vizsgált hermelin tápláléka fajokban egyaránt szegény. Mezőgazdasági

területen az hermelinek étlapján nyolc év alatt mindössze 18 állat és 4 növény, erdei területen

két év alatt 11 állat és 1 növényféleség fordult elő. A zsákmányainak súlya jellemzően 15 és

50 gramm közé sorolható. A hazai vizsgálatok szerint a zsákmány fajainak döntő többsége

talajszinten él, de fontosak a cserjék szintjén élők, valamint a táplálékában ritkán előfordulnak

vizes élőhelyhez kötődő fajok is.

Szaporodás

A hermelin magányosan él, a nőstény csak a jellemzően február-márciusra eső ivarzás

időszakában két-három napig fogadja el a hím közeledését. Párosodáskor a menyétfélékre

jellemzően a hím tarkófogást végez. Az ovuláció indukált, vagyis a párosodás hatására válnak

le a petesejtek, amelyek a megtermékenyülést követő második héten ágyazódnak be a

méhszarvak falába. A késleltetett beágyazódás miatt vemhessége 8-9 hétig tart. Rejtett fészkét

kisrágcsálók, vagy üregi nyúl földalatti járatában, talaj közeli faodúban, sziklák közt, vagy

nádkévében alakítja ki és a zsákmányállatok szőrével béleli ki. Itt hozza világra 2-6 kölykét,

melyek születési súlya mindössze 1-4 g. A kicsik testét vékony fehér szőrzet borítja, szemük

zárt, teljesen anyjuk gondozására szorulnak. Szemük 35-42 napos korban nyílik ki, már 4-5

hetesen elkezdenek szilárd táplálékot fogyasztani, de a szopást csak 7-12 hetes korukban

fejezik be. Mintegy 5-6 hetes koruktól a fészken kívülre is kimerészkednek játszani, és kb. 10-

12 hetesen már a zsákmány önálló elejtésére is képesek. A kölykök rendkívül fürgék és

játékosak, igen gyorsan fejlődnek. Egyes vizsgálatok szerint (összefoglalta: King 1990) a

korai időpontban született hermelinek 3-4 hónapos korukra elérhetik ivarérettségüket, ezek

ivari aktivitást is mutathatnak. Különösen pocokgradáció időszakában van nagy jelentősége a

58

hermelinállomány pocoksűrűségtől függő ciklikusságának, mely jelenség elsősorban Észak-

Európában fordul elő. A felszaporodó rágcsáló állományt a nagyobb létszámú hermelin

populáció ugyanis képes szabályozni. Normális esetben azonban, a korán ivarérő nőstények

születésük évében vagy elvesztik kölykeiket, vagy nem is párosodnak. A kifejlett

testtömegüket a nőstények 6 hónaposan, a hímek kb. 12 hónapos korukban érik el, ekkor napi

táplálékszükségletük 30, illetve 50 gramm. A kölykök 3-4 hónapos korában bomlik fel a

család.

Menyét (Mustela nivalis Linnaeus, 1766) (Heltai Miklós és Lanszki

József)


A menyét gyakorlatilag Európában - ideértve az Azori- és a mediterrán szigetek

többségét, valamint Nagy-Britanniát is – szinte mindenhol előfordul. Életfeltételeit ott találja

meg, ahol a táplálékellátottság megfelelő és búvóhelyet is talál magának. A hermelinhez

hasonlóan - a táplálékkészlet változásának függvényében - populációsűrűségében jelentős

ingadozások lehetnek (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).

A hermelinhez hasonlóan nagyon kevés ismerettel rendelkezünk európai

állományairól. Az Európai Emlős Atlasz adatai ezúttal is Stubbe és Krapp (1993) munkájára

épültek, amelyben Reichstein (1993b) írta le a faj európai elterjedési területét. Goszczynski

(1977) táplálkozásökológiai vizsgálatokhoz kapcsolódóan, Lengyelországban mezőgazdasági

művelésű területeken 1-7 egyed/100 hektáros menyétsűrűséget becsült. Szintén

Lengyelországban, de a Bialowieza-i Nemzeti Parkban Jędrzejewski és munkatársai (1995)

decemberben 0,5-2,7, nyár közepén 1,9-10,1 egyedet becsültek 100 hektáronként. A nyári

adatok jelentős szóródását egyértelműen a táplálékkészlet változásaira vezették vissza. A

menyét legfontosabb zsákmányfajai a pockok és az erdeiegerek közül kerülnek ki. A faj

sűrűségének évek közötti és/vagy éven belüli változásait szintén a táplálékkészlet

változásaival magyarázta többek között Erlinge (1974), Tapper (1979) és King (1980),

valamint a korábban már említett Goszczynski (1977) is. Tapper (1992) a ciklikusságban

szabályozottságot talált: szerinte 3-4 éves ciklusban változik a menyét egyedsűrűsége. Közép-

Európában a hasonló vizsgálatok hiányoznak, de az északi területeken ahol a kisrágcsálók

59

sűrűsége limitálja az egyes ragadozó fajok táplálékforrásait ez a ciklikusság több fajnál és

több országban is leírt és ismert jelenség (Åström és munkatársai 1996, Stenseth és Ims

1993).

Hazai elterjedés

A kérdőíves felmérés eredménye szerint a menyét hazánk egyik legközönségesebb

emlős ragadozója (Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Heltai és Lanszki 2007). A

vadgazdálkodási egységek több mint 80%-a állandó, szaporodó állományt jelzett. A menyét

elterjedésének vizsgálatakor is lehetőség volt a kérdőíves adatok részbeni független

ellenőrzésére. Az 1997 és 2003 között zajló terepi ragadozó monitorozó programokban

összesen 17 területen csapdáztunk ragadozó fajokat. Ezek közül 15 esetében (88,2%) fogtunk

be és jelöltünk menyétet. A vizsgálati területek nyugatról kelet felé haladva a következők

voltak: Sarród, Mosonszolnok, Zics, Boronka, Bélavár, Apc, Apaj, Izsák, Jászárokszállás,

Tiszanána, Borsodivánka, Pély, Egyek, Abádszalók, Dévaványa. Két alkalommal lakott

területen is megfigyeltük jelenlétét Pécelen és Dömsödön. A bemutatottak alapján a menyét

általánosan elterjedt, közönséges emlős, amelynek jelenlétére gyakorlatilag bárhol

számíthatunk.

60

6. térkép: A menyét elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)

Élőhely

A menyét a füves puszták jellemző ragadozója, de gyakran előfordul bozótosokkal,

erdőfoltokkal tarkított füves területeken, lucernásokban is, továbbá erdei tisztásokon, sziklás

hegyoldalakon és patakpartokon. Kedveli a gazdag takarást adó élőhelyeket, de kerüli a

tartósan vizes terepet, valamint a zárt erdőterületeket és a magashegyvidéki területeket. Az

élőhely megválasztásánál az egyik legfontosabb szempont a megfelelő táplálékellátottság.

Ennek köszönhető, hogy a mezőgazdasági területeken és azok szegélyében rendszeres

előfordul.

Küllemi bélyegek

A menyét teste vörhenyes színű, a torok és a has fehér. A farok rövidebb a fél

testhossznál. Az észak-európai alfaj egyedei télen kifehérednek, de ez nálunk csak ritkán

fordul elő. Apró méretek jellemzik testhossza kb. 20 cm, testtömege 35-200 g, az ivari

dimorfizmus jelentős (hím átlagosan 120-140 g, a nőstény 60 g). Fogképlete: 3131/3132

61

Életmód

Az egyedsűrűségtől, a táplálékkínálattól és az évszaktól függően a hímek 1-15

hektárnyi, a nőstények 1-4 hektárnyi területen mozognak. Erlinge (1983) Svédországban

végzett vizsgálata szerint, a hímek elsősorban nyáron és ősszel védik territóriumukat.

Tavasszal erős migráció jellemző rájuk, csak rövid ideig tartózkodnak egy-egy területen. A

kistestű menyétfélék, így a menyét és a hermelin nagymértékben alkalmazkodnak

táplálkozásukban a kisrágcsálók adta lehetőségekhez, ettől függ az új territórium létesítése is.

(Erlinge 1983). Azokon a területeken, ahol a rágcsálók létszáma nagymértékben ingadozik

(ciklikus), szoros kapcsolat áll fenn a kisrágcsálók és a kisragadozók állománysűrűség

változása között (pl. Goszczynski 1977, Tapper 1976). Lengyelországban mezőgazdasági

területeken 0,5-10,1 egyed/100 hektáros sűrűséget becsültek egyes vizsgálatokban

(Goszczynski 1977). Magányos (soliter) faj lévén a hímek és nőstények területei elkülönülnek

egymástól, bár megfigyeltek olyan ritka eseteket is, amikor a hím és a nőstény együtt nevelte

az utódokat, illetve családi kötelékben vadásztak. A nőstények kevésbé mozgékonyak, kisebb

területet használnak, mint a hímek. Ez magyarázza például azt is, hogy csapdázások során a

befogott menyétek közel 70%-a hím (Tapper 1979). Mivel minden rágcsálójáratba képes

bejutni, ezért nem függ a zsákmányállatok aktivitásától, így élénk anyagcseréje következtében

napi többszöri aktív szakasz jellemző rá (polifázisú aktivitásritmusú). Az energiaveszteség

kiegyenlítéséhez szinte állandóan vadásznia kell, ezért a hermelinhez hasonlóan, nappal és

éjszaka egyaránt aktív lehet. A kölyöknevelési időszak kivételével aktivitása inkább a

szürkületi órákra tehető. Zsákmányát gyakran a felszín alatt ejti el. Télen a 20 centiméternél

vastagabb hóréteg fölött alig mutatkozik, ilyenkor még inkább rejtetten, a hó takarásában

keresi táplálékát. Ebben közrejátszik, hogy a hermelintől eltérően bundája télen is vörhenyes-

barna. Zsákmányszerző útjain rövid, 12-30 centiméteres ugrásokkal halad, közben időnként

felegyenesedve figyel. Szokatlan zajok észlelése esetén is a hátsó két lábára áll és

másodpercekig mozdulatlanul, vagy csak a fejét mozgatva fürkészi környezetét. A naponta

bejárt vadászútja kb. 2 km, amit rádióadóval ellátott állatok követésével mértek le. Téli

pihenőt nem tart, vagyis egész évben aktív. A téli túlélést szolgálja, hogy a zsákmányból

(pocokból, apró énekesmadarakból) a hideg időszak beköszöntekor készletet halmozhat fel,

melyből a nagy hidegek idején fogyaszt. A prédát hang alapján keresi, becserkészi, majd

lerohanja, és a menyétfélékre jellemző nyakszirtharapással ejti el. Előszeretettel készíti

62

fűszálakkal bélelt fészkét a fák talajközeli odvában, vagy vakond, rágcsálók földalatti

elhagyott járatában. Előfordul, hogy fészkét majorokban, vagy ritkán lakott, nyugodt emberi

településeken, szalmakazlakban, kő-, vagy farakásokban alakítja ki, ahol kölykeit zavartalanul

nevelheti.

Táplálkozás

A menyét fő táplálékát kisrágcsálók alkotják, nyílt területeken főleg Microtus fajok

(Tapper 1979, King 1990, Sidorovich 1997), erdei területeken erdei pocok (Sidorovich 1997,

Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), míg Új-Zélandon (ahol a menyét betelepített faj) a házi

egér fő predátora (King és munkatársai 1996). Egyes megfigyelések szerint egy menyét

naponta 10-15 kifejlett mezei pockot is képes zsákmányul ejteni önmaga és a kölykök

számára. A köztudatban „vérengző” jelzőt kapott, ugyanis baromfiólakban, fácántelepeken

több zsákmányt ölhet, mint amit képes elfogyasztani. Ekkor csak a kifolyt vért fogyasztja el

(de nem kiszívja!). A vándorpatkány egyik fő ellensége. A kisemlősök mellett jelentős lehet a

madár és a tojásevés (Tapper 1979, King 1989, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), vagy a

nyúlfogyasztás (Day 1968, Tapper 1979), ritka a rovarok, a kétéltűek és a hüllők fogyasztása

(King 1990, King és munkatársai 1996, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998). A nagy

méretbeli különbség ellenére képes zsákmányul ejteni a hörcsögöt, a pézsmapockot és az

üregi nyulat is. Hazai vizsgálatban azt tapasztaltuk (Lanszki és Heltai 2007), hogy a

mezőgazdasági környezetben élő menyét fő táplálékát minden évszakban kisemlősök (56-

94%-ban), azon belül is pocokfajok (főként mezei pocok) alkotják. Előfordul a táplálékában

mogyorós pele, hörcsög, vándorpatkány, cickány is. A kisemlős fogyasztás téltől őszig

emelkedik, vele együtt a másodlagosan fontos táplálékot jelentő madarak (főként kistestű

énekesmadarak) fogyasztása csökken. A táplálékban ritkán előfordul gyík, darázs és fűszál is;

nem tapasztaltunk nyúlfogyasztást. Szinte kizárólag 15 és 50 gramm közötti

tömegtartományba eső zsákmányt ejt. A táplálékban alapvetően talajszinten, ritkán bokrokon

élő zsákmányállatok szerepelnek.

4. ábra: A menyét évszakos táplálék-összetétele (összevont adatok, 1999-2003, Lanszki és

Heltai 2007)

63

0%

20%

40%

60%

80%

100%

Tél Tavasz Nyár Ősz

26 14 30 85

Növény

Egyéb préda

Madár

Kisemlős

Rel

atív

gyak

ori

ság

Szaporodás

Párzása főként február-március hónapokra esik, bár az év során végbemehet bármikor.

A menyétfélék családjába tartozó állatok és a vadmacska párzásának a vadászati nyelvben

használt szakkiffejezése a pacsmagolás. A hím jellegzetes párzó hangot hallatva követi a

nőstényt. Az aktus 3-4 napon keresztül naponta 4-5 alkalommal ismétlődik, majd 33-37 nap

vemhesség után jön világra 4-12 rendkívül kicsi, alig 1 gramm testtömegű kölyke. A szemük

3-4 hetesen nyílik ki. A kicsik kb. 2 hónapos korokig szopnak, de már a második hét után

szilárd táplálékot is fogyasztanak. A kölykök nyolc hetes koruktól kijárnak a fészekből, a

családtól történő elválás pedig már a 3. hónapban megtörténik. Az idősebb nőstények évente

akár 2-3 alkalommal is kölykezhetnek. A faj érdekessége - és a ragadozó emlősök többségétől

eltérő sajátossága - hogy a szoptató nőstény is lehet vemhes (King 1990).

Molnár- vagy mezei görény (Mustela eversmanni Lesson, 1827)

(Lanszki József és Heltai Miklós)


A molnár görény Európában két számottevő, a Kárpátok által elválasztott

populációban él. A nyugati populációhoz Csehország, Ausztria keleti, Szlovákia déli, Ukrajna

64

Kárpátoktól délre eső területe, Magyarország, Jugoszlávia északi és Románia nyugati

területein élő állományok tartoznak. A keleti populáció Bulgária északi, Románia déli,

Moldova, Ukrajna előbb nem említett területei, Lengyelország délkeleti és Oroszország

területein található. A sztyeppéket, a közepesen száraz füves területeket, mezőgazdaságilag

művelt helyeket kedveli. Megfelelő táplálékforrások esetén gyors area- és

sűrűségnövekedésre képes (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).

Wolsan (1993) korábbi európai összegzésében, aminek adataira az Európai Emlős

Atlasz ide vonatkozó részei is épültek, összesen négy magyar bizonyító példányról tesz

említést: Kaposmérő, Csepreg, Nagycenk és Konyár térségéből. Ezekhez képest is új, hogy

1997-ben Dél-Szászországban (Németország), a cseh határhoz közel találtak egy fiatal

példányt, ami kétséget kizáróan molnárgörény volt. Ez volt az első alkalom, hogy az Érc-

hegység északi oldalán észlelték a faj jelenlétét (Feiler és Drechsler 1999).

Wozencraft (2005) összegzése alapján a molnárgörény Magyarország határai mentén

jelen van Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában, Szerbiában, Romániában és

Ukrajnában is. Európa keletebbre eső területein pedig kifejezetten széles körben elterjedt faj.

Állománycsökkenését csak Ausztriában és Csehországban tapasztalják. Fontos azonban

megjegyezni, hogy egyik ennek hátterében a legfontosabb zsákmányának, a hörcsögnek a

nagy arányú állománycsökkenése állhat, mely hosszútávon a molnárgörény állományaira is

kihathat.

Hazai elterjedés

Lényegesen ritkábban előforduló fajunk, mint a közönséges görény. Leggyakoribbnak

Csongrád, Békés, Szolnok és Hajdú-Bihar megyében, míg legritkábbnak Vas, Zala, Fejér,

Nógrád és Borsod megyében tűnik. Ez a kép megfelel a fajról rendelkezésre álló eddigi

ismereteknek. Azaz a molnárgörény elsősorban a nyílt területek, embert kerülő ragadozója,

amely lényegesen ritkábban fordul elő dombvidéki és középhegységi területeken. Jól mutatja

ezt Heves megye példája. A megye északi részén alig-alig észlelik jelenlétét, míg a déli sík

területeken viszonylag gyakori ragadozónak számít. Bár a kérdőíves adatokból megrajzolható

elterjedési terület megfelel korábbi igencsak hézagos ismereteinknek, ennek ellenére a

molnárgörény az egyetlen faj, ahol egyéb adatsorral nem tudjuk alátámasztani a közvetett

módszerekkel gyűjtött elterjedési adatokat. A csapdázással végzett terepi vizsgálatoknál csak

négy helyen, Abádszalókon, Apajon, Izsákon és Pélyen sikerült molnárgörényt fogni, ami

65

vizsgált területeinknek mindössze 23,5 %-a. A fajról védettsége miatt vadászati terítékadatok

nem állnak rendelkezésre (Heltai 2002, Lanszki és munkatársai 2007).

7. térkép: A molnárgörény elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves

felmérések)

Élőhely

A molnárgörény a sztyeppéket, a közepesen száraz füves területeket, a

mezőgazdaságilag művelt szántóföldeket, réteket, lucernásokat, vizek partját egyaránt

kedveli. Sztyeppei élőhelye alapján nevezik sztyeppei görénynek is, de kb. 1000 méter

tengerszint feletti magasságig (Tibetben 2500 m-ig) előfordulhat. Legtöbb élőhelyén az ürge

vagy a hörcsög, mint zsákmány faj megtalálható. Kerüli az emberi településeket és az erdőket.

Küllemi bélyegek

A molnárgörény elkülönítése a közönséges görénytől színezet alapján kérdéses lehet, e

tekintetben csak a koponyabélyegek (Széky 1974) megbízhatóak. Nyári szőrzetében kevés

66

pehelyszőrzet marad, színe zsemlesárga tónusú, szalmasárga, a hát koronaszőreinek vége

gesztenye vörösbe hajlik (a hát sötétebbnek tűnik). A szeme körül, az orrán, mellső lábain a

könyökig (néha a mellkasig és a hátsó láb bokáig) a farka vége a háti oldalon sötét

feketésbarna. Téli bundája tömött, a pehelyszőrzet fehér és sűrű, a koronaszőrzet homokszínű,

a szőrszálak vége fekete. A függesztő övek tájéka és a farok vége sötétbarna. A has télen-

nyáron világos zsemlyesárga, vagy homokszínű. A felső és az alsó ajak fehér (mindkét

görénynél). A pofafolt a molnárgörénynél nagyobb. Az ivari dimorfizmus jelentős, testhossza

30-45 cm, testtömege 0,8-1,5 kg. Fogképlet: 3131/3132=

Életmód

Általában maga ássa fészkét, vagy ürge, hörcsög által készített, és saját méretére

kibővített kotorékokban (˝lyukakban˝) él. Esetenként más ragadozók elhagyott kotorékát

foglalja el. Elsősorban éjszaka és szürkületben jár tápláléka után. Talajszinten vadászik,

zsákmány fajai is jellemzően talajszinten élnek. Mozgáskörzete kisebb, mint a közönséges

görényé. Téli időszakban 2-3 km2-t jár be táplálék után.

Táplálkozás

A molnárgörény fő táplálékát kisrágcsálók képezik (Wolsan 1993) és gyakran kötődik

ürge kolóniákhoz. Étrendjében tehát az apró zsákmányfajok - elsősorban a kisrágcsálók – a

meghatározóak, melyeket a földből is kikapar. Kisemlősökön kívül földön fészkelő madarak

és fészekaljuk, nyúlfióka is előfordul tápláléklistáján. Táplálékot raktároz, melyben főként

mezei pocok, ürge és hörcsög szerepel. A hazai tapasztalatokról a közönséges görénynél,

illetve egy kséőbbi fejezetben találhatók részletek.

Szaporodás

Párosodási időszaka március végétől augusztus végéig tart. Kölykeinek korai

időszakban történő elvesztése esetén 1-2 héten belül újra ivarzik, és újabb almot hozhat

világra. Vemhessége 39-43 nap. Alomszáma akár 18 is lehet, de leggyakrabban 7-10 kölyköt

hoz világra. Hazai, a placentahegek számlálására alapozott vizsgálatunkban 127 molnár

67

görény adatai alapján a szaporulat nagysága többségében 1 és 6 között változott. A minták a

Tiszántúlról és Duna-Tisza közéről származtak. A szaporulatban nem mutatkozott különbség

a két terület között. A szaporulat nem függött a kondíciótól, illetve a kondíció nem függött

attól, hogy az egyed szaporodott-e vagy sem. A hímek kondíciója jobb volt, mint a

nőstényeké.

A kölyköket az anya egyedül neveli. Szemeik egy hónapos korban nyílnak ki, kb. két

hónapos korukig szopnak és egy hónappal később már önálló táplálékszerzésre képesek. Az

egy éves korú molnárgörény szaporodásra kész. Kereszteződhet (hibridizálódhat) a házi

görénnyel.

Közönséges- vagy házi görény (Mustela putorius Linnaeus, 1758)

(Heltai Miklós és Lanszki József)


A közönséges görény Európápa jelentős részén előfordul. Hiányzik azonban

Skandinávia északi területeiről, Írországból, a mediterrán szigetekről, a Balkán félsziget

nagyobb részéről és az Adria-tenger keleti partjáról. Kedveli a síkvidéki élőhelyeket, az

erdőszegélyeket, a homokdűnéket, a folyóvölgyeket. Elsősorban télen gyakran bemerészkedik

lakott területekre, farmokra is. Közép-Európában sűrűsége erősen függ a hörcsög jelenlététől.

Több helyen is erős terjedését tapasztalják, amit a nem túl erős telekkel és a földhasználatban

bekövetkező változásokkal magyaráznak. Nagy-Britanniában a csökkenő csapdázási

nyomásnak köszönhetően növekszik létszáma. Csökkenést jeleztek viszont Svájc,

Németország és Dánia területéről. Egyedsűrűsége gyakran alacsony (1/1000 ha), de a legjobb

élőhelyeken ennek öt-tízszerese is lehet (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).

Weber (1988, 1989) a közönséges görény svájci elterjedésének alakulását, azaz adott

területeken való jelenlétét vagy hiányát, részben a tengerszint feletti magassággal, részben a

farmok elhelyezkedésével magyarázza. Adatai szerint 1300 méteres tengerszint feletti

magasság fölött már nem fordul elő és elterjedési területe szorosan összefügg az állattartó és a

terménytároló épületek jelenlétével, illetve vélhetően az azokban megtalálható

kisrágcsálókkal. Egyedsűrűsége területtől függően 1-10 egyed/1000 ha között változik.

Elterjedését jelentősen befolyásolja az alkalmas téli pihenőhelyek megléte. A nyári

68

időszakban főleg az erdősült területeken él, ahol búvóhelynek saját készítésű kotorékot,

továbbá farakást, száraz növényi részekből álló halmokat vagy éppen a sűrű növényzetet

használja. Télen viszont a farmok állattartó vagy terménytároló épületeiben bújik meg.

Olaszországban a közönséges görényt veszélyeztetett fajnak tekintik. Ritkaságára

jellemző, hogy az első táplálkozásbiológiai eredményeket is csak a kilencvenes évek közepén

közölték, mindössze 10 hullaték és kilenc hím egyed végbéltartalmának vizsgálata alapján

(De Marinis és Agnelli 1996). Lode (1997) 18 görénypopulációra kiterjedő

táplálékanalízisének eredményei alapján kiemeli, hogy a faj a generalista táplálkozási

stratégiájával kiválóan tud alkalmazkodni Európa középső területeinek változatos

élőhelyeihez. Ezért is fontos és figyelmet érdemlő az, hogy a közönséges görény keleti

elterjedési területén megjelent behurcolt amerikai nyérc a fajok közötti versengés miatt

kedvezőtlenül befolyásolhatja a közönséges görény egyedsűrűségét (Sidorovich és

MacDonald 2001).

Nagy-Britanniában a XVIII. században még közönségesen elterjedt ragadozó volt.

Állománya és elterjedési területe a XIX. századtól csökken (Tapper 1992), sűrűségének és

elterjedésének mélypontját az I. világháború idején érte el, majd a megmaradt walesi

elterjedési területről újra terjedni kezdett és jelenleg is növekvő trendet mutat. Természetes

állományaira komoly veszélyt jelent a vadászgörénnyel történő kereszteződés (hibridizáció)

(Davison és munkatársai 1999), a rágcsálóirtásokból adódó másodlagos mérgezések (Birks

1998), és a farmerek részéről időnként tapasztalható üldözés (Packer és Birks 1999).

Hazai elterjedés

A közönséges görény is az általánosan elterjedt menyétfélék közé tartozik. Ezt

mutatják a kérdőíves felmérések, a vadászati terítékadatok és a terepi megfigyelések is. A

kérdőíves felmérések során 1998-ban valamint a 2000-től 2004-ig terjedő időszakban

gyűjtöttünk adatokat előfordulásáról. A válaszadók többsége minden évben állandó fajnak

határozta meg területén. Az arány az első felmérésnél valamivel alacsonyabb volt a többinél.

Ekkor az alkalmankénti (“néha előfordul”) és a nem szaporodó, de “rendszeresen jelenlévő”

kategóriákba eső válaszok aránya jelentősen meghaladta a következő évek felmérésekét. Azaz

valószínűleg a későbbiekben ezeken a területeken állandónak határozták meg jelenlétét

(Heltai 2002, Heltai és Lanszki 2007).

69

6. táblázat: A közönséges görény előfordulása 1998 és 2006 között a válaszadók százalékában

(forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)

Kategória 1998 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

n % n % n % n % n % n % n % n %

Nem fordul elő 7 1,4 11 2,0 15 3,1 12 2,3 12 2,3 10 1,9 16 3,1 12 2,7

Néha előfordul 102 19,7 61 11,4 49 10,1 59 11,1 49 9,4 69 13,3 47 8,9 57 12,7

Rendszeresen megjelenik 52 10,0 19 3,5 18 3,7 15 2,8 21 4,1 17 3,2 13 2,5 12 2,7

Állandó 357 68,9 446 83,1 402 83,1 446 83,8 437 84,2 424 81,6 447 85,5 368 81,9

A 17 terepi ellenőrző pont 58,8%-án, azaz 10 területen sikerült a fajt csapdával

megfogni: Boronka, Dévaványa, Abádszalók, Apaj, Jászárokszállás, Zics, Sarród,

Mosonszolnok, Pély, és Bélavár területén. A vadászterületeken évente néhány száz darab

kerül terítékre.

5. ábra: A közönséges görény terítéke 1994 és 2006 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár,

Gödöllő)

Élőhely

Élőhely választásában generalista, gyakorlatilag minden alföldi és dombvidéki

élőhelyen előfordulhat. A többlet-vízhatásnak kitett, vagy éppen száraz gyepterületeken, az

intenzív mezőgazdasági művelés alatt lévő táblákon ugyanúgy, mint a ligetes erdőben, vagy a

lakott területeken megél. A zárt erdőterületeket és a nagy kiterjedésű, de egynemű élőhelyi

foltokat kerüli. Kedveli a különböző típusú élőhelyek szegély területeit, a folyóvölgyeket és

általában a vizes élőhelyeket (Blandford 1987, Mitchell-Jones és munkatársai 1999). Közép-

Európában sűrűsége erősen függ a hörcsög jelenlététől. Elsősorban télen gyakran megjelenik

lakott területeken, tanyákon. Sűrűsége lényegesen kisebb, mint a közönségesebb nyesté,

0

100

200

300

400

500

600

700

800

1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

70

számos európai területen állományának hanyatlását jelezték (Baghli és Verhagen 2003).

Magyarországon kifejezetten az ember közelségét kereső (Lovassy 1927, Vásárhelyi 1958),

általánosan elterjedt faj, csak elvétve találunk olyan élőhelyeket, ahol egyáltalán nem fordul

elő (Heltai 2002).

8. térkép: A közönséges görény elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves

felmérések)

Küllemi bélyegek

A közönséges görény tipikus menyétféle, nyújtott, rugalmas testű ragadozó. Hasoldala

sötétbarna, a pofarészen fekete maszk található, a szem mögött fehér folttal. A farka végig

sötétbarna. Anális mirigyeinek váladéka sárgás színű, áthatóan büdös. Aktivitása az

ivaréréskor fokozódik, használatának kiváltó oka leginkább ijedtség vagy veszélyérzet. Az

ivari dimorfizmus jelentős, a hímek testtömege 1-1,4 kg, a nőstényeké 0,5-0,7 kg, a törzshossz

30-45 cm, illetve 25-40 cm, a farokhossz 10-17 cm. Télire bőrük alatt vastag zsírréteget

képeznek. Hazai mérésű tömeg és méretadatait a nyestnél ismertetjük. Fogképlet: 3131/3132=

71

Életmód

Szürkületben kezd vadászni és csaknem egész éjszaka aktív. Otthonterülete

(mozgáskörzete) néhány tíztől, néhány száz hektárig terjed, napi aktivitása során akár öt

kilométert is megtehet (Baghli és Verhagen 2004). Területét vizelettel, hullatékkal és anális

mirigyének váladékával jelöli. Territóriuma átfedheti a hasonló testméretű és életmódú

nyestét, de elkerülik egymást. Táplálékát elsősorban a talajszinten keresi, jó úszó is, fára

azonban –a nyesttel ellentétben- csak ritkán, végszükségben mászik. Fészke pajtában, kő- és

farakás között, hörcsög járatában, róka kotorékában is lehet. Nyújtott, rugalmas teste lehetővé

teszi a patkány, vagy az üregi nyúl járataiban való gyors mozgást. Jó ásóképességgel

rendelkezik, lábai rövidek, karmai hegyesek. Szemlencséje adaptálódott az üreglakó fajok

elfogásához, vagyis közelre élesen, távolra mozgást és körvonalakat lát. Szaglása és hallása

fejlett. Zsákmányválasztását alapvetően befolyásolja, hogy az anya milyen táplálékot hord a

kölykök számára, ugyanis - tanulási folyamat eredményeképp- később az lesz a fő táplálékuk

(Blandford 1987). Kotorékába sok zsákmányt (pl. békákat) hord össze, de általában nem öl

többet (pl. baromfi ólban), mint amit el tud hordani.

Táplálkozás

A közönséges görény tápláléka az élőhelytől függően változatos. Külön érdekessége,

hogy békákra is specializálódhat, melyeket könnyebben tud zsákmányul ejteni, mint a

kisemlősöket (Weber 1989). Fő táplálékai egyaránt lehetnek kisemlősök, nyulak, kétéltűek,

apró madarak, de hüllőket, baromfit, szárnyas apróvadat és ízeltlábúakat is zsákmányolhat,

illetve fogyaszt dögből és gyümölcsökből is. Lengyelországi erdős területen végzett vizsgálat

szerint (Jedrzejewski és munkatársai 1993, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), a görény téli

táplálékában meghatározóak a békák (Rana fajok) voltak (70-98%), a kisemlősök szerepe

csak másodlagos volt. Luxemburgi mozaikos jellegű élőhelyegyüttesben végzett vizsgálat

alapján (Baghli és munkatársai 2002), téli és nyári időszakban egyaránt kisemlősök jelentették

a legjelentősebb táplálékot. Ezek mellett a kétéltűek másodlagosak voltak, a madarak és

egyéb táplálék elemek ritkán fordultak elő. Franciaországi tavak környezetében végzett

vizsgálat szerint (Lodé 1996, 2000) a közönséges görény fő tápláléka tavasszal kétéltűekből,

nyártól télig pedig emlősökből állt. Az emlőstáplálékban döntő részben kisemlősök

szerepeltek, a mezei nyúl részaránya nyáron és ősszel volt számottevő, télen nem, ősszel is

72

csak ritkán fordult elő. A madarak részaránya tíz százalék alatt maradt. Schröpfer és

munkatársai (2000) hosszútávú (64 év adatainak elemzésén alapuló) vizsgálata szerint úgy

tűnik, hogy a nyílt agrárterületeken élő közönséges görény állománya közvetlenül függ az

üregi nyúl állománysűrűségétől, így közvetve az időjárási tényezőktől is. Vagyis ebben az

esetben a ragadozó és zsákmány közötti kapcsolatra ciklikusság jellemző, a ciklushossz 15-16

évre tehető.

Hazai vizsgálat szerint (Lanszki és Heltai 2004, 2007), a közönséges görény

táplálékának felét kisemlősök, harmadát madarak alkotják. Egyéb táplálékok elemek

(háziállat, hal, rovar és növény) ritkán kétéltűek egyáltalán nem fordultak elő a hazai

mintákban. A közönséges görény a patkányok kíméletlen üldözője, ennek köszönhetően 2500

évvel ezelőtt háziasították. Domesztikált változatát, a vadászgörényt patkány és üregi nyúl

vadászatra használják (Dér 2002, Lanszki 1999, Vén 2008).

Az összevont, évszakos táplálék-összetétel alapján a közönséges görény domináns

táplálékát minden időszakban kisemlősök alkották (50-60%). A leggyakoribb mezei pocok

mellet fontos táplálékot jelentenek az erdei egerek és a hörcsög. Madarak az étrend harmadát

alkotják, melyben jellemzően kistestű énekesmadarak szerepelnek. Utóbbiak fogyasztása

különösen télen bizonyul gyakori (35%). Háziállatok és hal, valamint bogár lárva és növények

ritkán fordulnak elő táplálékként. Kétéltűek a mintáinkban nem szerepeltek, háziállatot és

halat télen, bogarak lárváit tavasszal-nyáron, növényeket ősszel fogyasztott. A közönséges

görény az esetek háromnegyedében 15 és 50 gramm közötti súlyú prédával táplálkozott, de

viszonylag gyakran szerepelt étlapján nagyobb tömegű zsákmány is. Az esetek

kétharmadában talajszinten és közel egyharmadában fákon, bokrokon élő fajokkal

táplálkozott.

6. ábra: A közönséges görény és a molnárgörény évszakos táplálék-összetétele (összevont

adatok, 1999-2003, Lanszki és Heltai 2004, 2007)

a) Közönséges görény b) Molnárgörény

73

0%

20%

40%

60%

80%

100%

Tél Tav.+nyár Ősz Tél Tavasz Nyár Ősz

20 8 12 . 26 23 16 25

Növények

Gerinctelenek

Egyéb gerincesek

Háziállat

Madár

Mezei nyúl

Kisemlősök

Rel

atív

gy

akori

ság

Szaporodás

A két ivar külön él, és csak a párosodási időszakban keresik egymás közelségét. A

párzás (pacsmagolás) fő időszaka február-márciusban van, de augusztusig is elhúzódhat. A

párzási készség 3-4 napig tart, majd párosodás hiányában 3-4 hetenként ismétlődik. A görényt

indukált ovuláció jellemzi, vagyis az érett petesejtek csak párosodási inger hatására válnak le.

A vemhességi idő 41-43 nap, a nőstény a kölyköket egyedül neveli. Az alom átlagosan 4-6

kölyökből áll, melyeket az emlős ragadozókra jellemző módon, gondos anyaként nevel. A

mindössze 8-10 grammos újszülöttek gyámoltalanok, vakon és csupaszon jönnek világra.

Néhány napos korukban már ezüstös szőrzet fedi testüket. Szemük 21-37 napos korban nyílik

ki. Másfél hónapig szopnak, miközben már elkezdenek áttérni a szilárd táplálékra. A fogváltás

50-74 napos kor között zajlik. Növekedésük és fejlődésük gyors, három hónapos kortól

kezdenek önállóvá válni. Ivarérettségüket a következő szaporodási időszakra, 9-10 hónaposan

érik el. A görény anya az első alom esetleges elvesztése után 2-4 héttel újra párosodásra kész,

és legkésőbb nyár végén, ősz elején „sarjú” almot hozhat világra és nevelhet fel (Blandford

1987).

Nyest (Martes foina Erxleben, 1777) (Tóth Mária, Lanszki József és

Heltai Miklós)


74

A nyest nem fordul elő a Brit-szigeteken, Norvégiában, Svédországban,

Finnországban és Oroszország északi területein. Elterjedésének északkeleti határa nagyjából a

Tallin-Moszkva-Rosztov vonal mentén van. Több mediterrán szigeten sem található meg, így

például hiányzik Mallorcáról, Korzikáról és Szardíniáról is. Életfeltételeit egyaránt megtalálja

hegységekben, mezőgazdaságilag művelt területek szegélyeiben, külvárosokban és

városokban is. Jelenléte elsősorban a búvóhely előfordulásától függ, ami lehet sziklaüregben,

odvas fában, szénakazalban, vagy éppen a padláson, esetleg a tető héjazatában. Állománya az

1960-as, 1970-es években Európa-szerte növekedett, újra elfoglalta korábbi elterjedési

területét, valamint újakat így az emberi településeket is meghódította. A városi nyestek között

a nyolcvanas évektől tapasztalják az autók elektromos rendszerének szétrágását (Mitchell-


A nyest állomány- és area növekedésére, a lakott területeken történő térhódítására a

táplálékelemzések sokaságából, valamint a nyolcvanas évek eleje óta a városi állományok

vizsgálatával foglalkozó publikációk adataiból lehet következtetni (pl.: Genovesi és

munkatársai 1996, Holisová és Obrtel 1982, Lodé 1994, Pandolfi és munkatársai 1996,

Rasmussen és Madsen 1985, Rasmussen és munkatársai 1986, Romanowski és Lesinski

1991). A városi élettérhez való alkalmazkodásnak élesen ellentmond néhány tanulmány így

például Virgos és Casanovas (1998) vizsgálati eredménye. E szerint a Spanyolország középső

területén 180 000 hektáron végzett terepi vizsgálatban a nyest alapvetően erdőlakó fajnak

bizonyult, sőt azokat a tengerszint feletti régiókat kedveli, ahol az emberi települések már

csak ritkán fordulnak elő. A magashegységekben egyértelműen a fenyőerdőket választja. A

kevés kivételtől eltekintve, napjainkra egyértelmű a nyest városiasodása, szinte teljes

elterjedési területén.

Hazai elterjedés

A nyest is az általánosan elterjedt, szinte az ország egész területén előforduló

menyétfélék közé tartozik. A kilencvenes évek végén még a válaszadók 3-4%-a, azóta pedig

már csak 2-2,5%-a jelzi azt, hogy területén egyáltalán nem fordul elő. Az állandó

előfordulásról beszámolók aránya 2002-óta 90% közelében stabilizálódott, azaz a nyest, a

menyéthez és a görényhez hasonlóan az országban gyakorlatilag mindenhol megtalálható

(Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Tóth és munkatársai 2007).

75

Az egyre gyakoribb lakott területeken történő megfigyelések és a nagy elterjedési

területet közvetve is bizonyítják jó alkalmazkodó képességét. A bulvár- és napilapokban

megjelent kérdéses értékű tudósításokon túl erről számolt be többek között Winkler (2001) és

tudományos közleményekben Tóth (1998 és 1999), valamint Lanszki (1992, 1996, 2002a és

2002b), Lanszkiné és Lanszki (2005), Lanszki és Széles (2007), valamint, Tóth és Bárány

(2010) is. Terítéke folyamatosan növekszik, de éppen csak meghaladja az ezer példányt.

7. ábra: A nyest terítéke 1994 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő)

0

200

400

600

800

1000

1200

1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007

76

9. térkép: A nyest elterjedése a kérdőíves felmésések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)

Élőhely

A nyest élőhely-választását tekintve a mindenkori lehetőségeket kihasználó faj

(opportunista). Sík-, domb- és hegyvidéken egyaránt élhet. Kevésbé adható meg, hogy mely

élőhelyeket kedveli. Ennek oka, hogy a gazdag cserjeszintű lombhullató erdőségek,

erdőszegélyek, vízfolyások menti fás társulások egyaránt ideális élőhelyei, de mozgáskörzete

nyíltabb területeket is tartalmazhat: pl. gyepek, nádas övezte partszegélyek. Csak a teljesen

nyílt területek jelenthetnek mozgásában akadályt. Népies elnevezése, a „kőnyest” vélhetően

arra utal, hogy szívesen fészkeli be magát barlangokba, sziklarepedésekbe, vagy fák tágasabb

odvaiba. Az utóbbi évtizedekben tapasztalt az emberi kultúrát követő terjeszkedése azt

mutatja, hogy nem feltétlenül követi a parkok, kertek, fasorok kínálta ún. „zöld-folyosókat”,

viszont kihasznál számos, más fajok által még kiaknázatlan búvóhelyet. Falusias

környezetben régóta ismert előfordulása, de ezeken a településeken inkább csak

táplálékszerző körutakat tesz. A nyest urbanizálódása az utóbbi évtizedekben szinte teljes

elterjedési területén általános jelenséggé vált. A városi környezetbe tökéletesen beilleszkedett,

kölykeit eredményesen felneveli és a még alig ismert városi táplálékhálózatba is sikeresen

integrálódott, csúcsragadozóvá vált. Búvóhelyként elsősorban az elhanyagolt, romos

77

épületeket, raktárhelységeket, padlástereket választja, melyet gyakran a hasonló életteret

betöltő házimacskák számára is szűkös repedéseken keresztül közelít meg.

Templompadlásokon nagyon gyakori, egyes megyékben akár 70%-ban lakottak lehetnek. Az

újabb épületekben a szigetelő rétegbe, álmennyezetbe fészkeli be magát. Testsúlyához mérten

meglepően nehéz súlyokat: födémeket, cserepeket emel meg, vagy rést kapar-rág magának. A

lakossági bejelentések jelentős hányada a nyest gazdasági kártételein alapul, illetve az általa

keltett zajok, a felhalmozott ürülék, vizelet válik elviselhetetlenné. Az észlelések számának,

az utóbbi években tapasztalt ugrásszerű növekedése a nyest intenzív terjeszkedését jelzi (Tóth

és munkatársai 2007a, Tóth és munkatársai 2007b).

Küllemi bélyegek

A nyest bundája vöröses-barnás alapszínű (igen ritkán fehéres, vagy sárgás),

torokfoltja általában fehér és villásan elágazik, orra hússzínű. Talpa kevésbé szőrös, szőrzete

ritkább és durvább, mint a nyuszté. Törzshossza 40-50 cm, farokhossza 25 cm, testtömege 1-

2,3 kg. Az ivari dimorfizmus jelentős, a hímek lényegesen nagyobbak (átlagosan 1,7 kg) a

nőstényektől (átlagosan 1,3 kg). Fogképlet: 3141/3142

7. Táblázat: A nyest, a közönséges görény és a menyét főbb testméret adatai (forrás: Lanszki és Valkár

2009.)

Jellemző Nyest Közönséges görény Menyét

Hím nőstény hím nőstény Hím

TT (g) Átl.±SE 1703±31,8 1309±25,9 1363±49,0 728±34,2 145,7±13,16

Min.-max. 1410-2310 1010-1510 1120-1800 600-890 112-220

n 41 30 15 8 8

TH (mm) Átl.±SE 450±2,8 419±25,9 410±4,4 358±8,5 212,9±5,87

Min.-max. 430-509 353-456 380-440 310-390 194-239

N 39 30 15 8 8

FH (mm) Átl.±SE 255±2,5 241±3,6 158±3,5 143±5,9 68,9±2,34

Min.-max. 218-300 212-280 130-190 120-170 61-83

n 39 29 16 8 8

HLH (mm) Átl.±SE 90±0,7 82±2,9 64±1,7 57±2,4 32,8±1,29

Min.-max. 85-95 73-90 55-70 52-60 28-39

n 20 9 9 3 8

FH (mm) Átl.±SE 33±0,6 30±1,7 20±1,2 16±1,4 -

Min.-max. 28-40 23-35 16-27 13-20 -

n 24 22 10 5 -

78

Notes: TT: testtömeg, TH: testhossz, FH: farokhossz, HLH: hátsó lábvég hossza (talphossz),

FH: fülhossz, n: mintaszám

Életmód

A nyest alapvetően magányosan élő (soliter) ragadozó, mely csak nyár végén, a párzás

(pacsmagolás) idején jár párban. Territóriumot tart, melynek nagyságát a táplálék

mennyisége, az állat ivara, a fajtársak jelenléte és az évszak befolyásolja (Serafini és Lovari

1993, Hermann 1994, Seiler és munkatársai 1994, Genovesi és munkatársai 1996, Tóth 2003).

Rádiótelemetriás vizsgálatok segítségével mutatták ki, hogy a nyest mozgáskörzete igen tág

határok 12-360 hektár között változhat. A hímek poligámok, territóriumuk 200-500 ha, ez

akár kétszerese is lehet a nőstények területének. A nyestnek több búvóhelye van, és ezeket

felváltva használja. Területét a bűzmirigyeinek váladékával jelöli meg, mely a vizelettel és a

hullatékkal folyamatosan ürül. Csapázásai mentén, territóriuma határán feltűnő helyekre, pl.

kövekre, fatörzsekre, kitaposott ösvényekre helyezi ürülékét, felüljelölve a saját és

szomszédjai által hátrahagyott korábbi kupacokat. A nyest territóriuma természetes

körülmények között átfedheti a rókáét és a nyusztét. Kíváncsi, tanulékony és kiválóan

alkalmazkodó kisragadozó. Ezen tulajdonságait nem csak a külterületeken kamatoztatja,

hanem az emberi környezetben is. Társas viselkedésében meghatározó az erős ún. fajon belüli

versengés (intraspecifikus kompetíció). Tavasszal az új területek meghódításáért, majd a nyár

végi párzási idő alatt gyakorivá válnak a territoriális küzdelmek. A fiatal egyed ivaréretté

válása után új területek felkutatására kényszerül, mert anyja elűzi. Nappal is mozog, de

éjszaka és hajnalban a legaktívabb. Naponta 4-10 kilométert is kóborolhat. Portyázási

útvonalai mentén több pihenőhelyet is rendszeresen látogat, egyes tereket élelemraktárként

használhat.

Táplálkozás

A nyest mindenevő, opportunista ragadozó. Többnyire a talajszinten vadászik, de

könnyedén mozog a lombkoronaszintben is. Évszaktól és a terület jellegétől függően is magas

változékonyságot mutat tápláléka. Zsákmányul ejti a vándorpatkányt, a házi egeret, az erdei

egereket, a mezei pockot, ritkán megfogja a pézsmapockot, a denevéreket, és a cickányokat is.

A házi verebet, a füsti fecskét, a balkáni gerlét és a különböző háziszárnyasokat is elkapja. A

79

gerinceseken kívül gyümölcsöket, ízeltlábúakat, férgeket, dögöt egyaránt fogyaszthat. A többi

kisragadozóhoz hasonlóan kárt tehet földön fészkelő madarak állományaiban is. Nyáron és

ősszel nagyobb mennyiségben fogyaszt növényi táplálékot (zamatos, lédús gyümölcsöket),

míg az állati táplálék inkább a téli és tavaszi időszakban dominál. Szétterjedésének,

alkalmazkodóképességének egyik meghatározó kulcstényezője táplálkozási szokásainak

nagyfokú rugalmassága. A nyest táplálkozási szokásairól részletesebb tájékoztatást a ˝Mit

csinál a nyest az emberek között˝ című fejezetben adunk. Időnként, urbánus élőhelyén

tetemeket, tojásokat halmozhat fel. ˝Nagyon édesszájú˝, kedveli a magas szénhidráttartalmú

élelmet, legyen az érett gyümölcs vagy csokoládé. A falusi területen portyázó nyest nagyobb

súlyú prédákat is elfogyaszt, és tápláléka kevésbé változatos, melyben a gyümölcsök mellett

háziállatok és rágcsálók dominálnak. A budapesti nyestek táplálék összetétele az övezetek

sajátossága szerint változó. A hulladék, mint lehetséges hasznosítható forrás nem

meghatározó, mert a városban is bőven talál növényi táplálékot és zsákmányállatokat: pl.

madarakat, vagy a házi kedvencek szabadon hagyott eleségeit.

Magyarországon az Országos Emlős Ragadozó Monitorozó programunkban végeztünk

gyomortartalom vizsgálatokat (Heltai és munkatársai 2004). E szerint a nyest táplálékában

időszaktól függően a legfontosabbak a kisemlősök (tél: 47,5%, tavasz: 36,4%, ősz: 35%),

vagy a madarak (nyár: 50,0%). Jellemző, hogy a “másodlagosan fontos” táplálékok (madarak,

növények, háziállatok) fogyasztási gyakorisága esetenként megközelíti (madarak esetén

nyáron meghaladta) a kisemlősökét. A kisemlősök közül legfontosabbak az erdei egerek, de a

közönségesebb pocokfajok mellett előfordul benne a védett mogyorós pele, a csalitjáró pocok

és cickányok is. A madártáplálékban alapvetően kistestű énekesmadarak, közöttük veréb és

tengelic, háziállatok között baromfi és tojása, házinyúl és disznóvágási maradék szerepel. A

növények közül a nyest főként gyümölcsökkel táplálkozik. A zsákmányfajok 70%-a 15 és 50

gramm közötti tömegtartományba tartozik, a fennmaradó rész többségét ennél nagyobb

tömegű zsákmány alkotja. A fogyasztott állatok kétharmada talajszinten élő, harmada

bokrokon és fákon élő.

8. ábra: A nyest évszakos táplálék-összetétele (összevont adatok, 1999-2003, Heltai és

munkatársai 2004)

80

0%

20%

40%

60%

80%

100%

Tél Tavasz Nyár Ősz

22 17 13 24

Növények

Gerinctelenek

Egyéb gerincesek

Háziállat

Madár

Kisemlős

Rel

atív

gyak

ori

ság

Szaporodás

A pacsmagolás júniustól szeptemberig tarthat, ezen belül a csúcsidőszak július

második felében van (Stubbe 1993). A párzási játék agresszív viselkedési elemekből áll, mint

pl. kergetőzés, nyaktájék harapdálása, vonszolás, ráadásul ezt messze hangzó vijjogó, morgó,

nyávogó hangok kísérik. A párosodás időtartama hosszú, mivel a nősténynél csak az intenzív

kopuláció váltja ki a petesejtek leválását, az ovulációt. A megtermékenyült petesejtek

barázdálódása leáll, nyugalmi állapot (embrionális diapauza) következik be. A zigóták csak a

tél végén tapadnak meg a méhszarvak falának nyálkahártyáján. A késleltetett implantáció

miatt csak a következő évben, mintegy 8-9 hónapi vemhesség (Gaffrey 1961) után március és

május között születnek meg a kölykök. A nőstény 2-4 kölyköt fial, melyeket 6-8 hétig szoptat.

Biztonságos faodvakat, padlásokat, hasadékokat választ a kölykök felneveléséhez. A hím nem

vesz részt az utódok gondozásában. A kölykök anyjukat kísérve 2-3 hónapos korukban

mennek először vadászni, 4-5 hónaposan válhatnak önállóvá. A családok felbomlása

jellemzően ősszel következik be, de az anya együtt marad utódaival akár a következő

kölykezésig is. Az ivarérettséget másfél–2 éves korában éri el (Gaffrey 1961). Fogságban 10-

18 évig is élhet.

Hazai vizsgálataink során a méhlepényhegek (placentaheg) számlálása alapján 1-3

közötti alomszámokat találtunk 106 megvizsgált nyest esetében (Heltai és munkatársai nem

publikált adat). A Tiszántúlon szignifikánsan nagyobb volt a szaporulat, mint a Duna-Tisza

közén, míg a Dunántúl köztes helyet foglalt el ezek között. A szaporulat nagysága nem

81

függött a kondíciótól, illetve a kondíció sem függött attól, hogy az egyed szaporodott vagy

sem.

Nyuszt (Martes martes Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai

Miklós)


A nyuszt Európában szinte mindenhol megtalálható, beleértve Skandinávia északi

területeit is. Hiányzik az Ibériai-félsziget nagy részéről és Görögországból. Nagy-

Britanniában korábban széleskörűen elterjedt faj volt, jelenleg azonban csak az északi

területeken található meg. Írországban foltszerű állományai vannak. Előfordul a Baleári-

szigeteken, Korzikán, Szardínián és Szicíliában is. Kifejezetten az erdősült vagy erősen

cserjés-bokros területek ragadozója, amelynek különösen az ivarérett egyedei kerülik a nyílt

területeket. Európai állománycsökkenésében valószínűleg szerepet játszott a vadászat, a

mérgezés, az erdőterületek eltűnése vagy fragmentálódása is, bár bizonyító jellegű adat csak

nagyon kis számban áll rendelkezésre. Így tudjuk például azt, hogy Oroszországban a XX.

század legmagasabb értékeihez képest a hasznosított mennyiség 80%-kal csökkent. Csökken

az állománya Hollandiában, és az üldözések miatt csaknem teljesen eltűnt a Brit-szigetekről

(Mitchell-Jones és munkatársai 1999).

Stubbe (1993b) összesen három európai ország adatait ismerteti. A brit, a holland és a

francia felmérések is area- és sűrűségcsökkenésre utalnak. Hollandiában a kilencvenes évek

adatai szerint állománya tovább csökken, és az ország keleti és déli területeiről eltűnőben van.

Jelenleg már csak három helyen, Hollandia északi és középső területein bizonyítható, hogy

szaporodó állománya van (Müskens és munkatársai 2000).

A svédországi állomány változásait Helldin (2000) évszázados adatsorok alapján a

vadászati nyomás ingadozásával magyarázza. Az ingadozások okaként a kezdeti évtizedekben

a piaci viszonyok alakulását, azaz a gerezna eladhatóságát, később pedig a védelmi

intézkedéseket jelöli meg. Az erősen csökkenő terítékek miatt ugyanis a nyusztot már 1930-

ban védetté nyilvánították. A védelem hatására állománya növekedni kezdett, ezért előbb

adott helyeken és rövid, egy hónapos idényben, majd az ország teljes területén hosszabb

időszakban engedélyezték vadászatát. A hasznosítás ellenére állománya egészen a

82

kilencvenes évek elejéig növekedett, majd előbb Svédországban északi, később déli területein

is csökkenését tapasztalták. Ezt Helldin (2000) a nem átgondolt és újbóli túlzott hasznosítással

magyarázza. Ennek azonban ellentmondanak azok a tapasztalatok, amelyek a vörös róka és a

nyusztállomány változásainak szoros (negatív) kapcsolatáról szólnak. Több tanulmány is

foglalkozik a nyuszt nyolcvanas évekbeli svédországi állománynövekedésével és az utána

tapasztalt csökkenéssel is (pl. Storch és munkatársai 1990, Lindström és munkatársai 1994). A

vizsgálati eredmények arra utalnak, hogy a nyusztállomány növekedésének kiváltó oka a

rókaállomány rühösség miatti jelentős sűrűségcsökkenése volt. Ugyanakkor finnországi

kutatók nem tudtak szoros összefüggést kimutatni a két ragadozó faj állományváltozása között

(Kurki és munkatársai 1998).

Napjainkban Észak- és Közép-Európában több részén állománya helyileg növekszik a

vadászat korlátozása miatt. Az Egyesült Királyságban növekszik az elterjedési területe,

Oroszországban pedig az erdősült területeken az állománysűrűsége nő (IUCN 2008).

Hazai elterjedés

A nyuszt elterjedéséről az első felmérések még 1987-ben és 1990-ben készültek

(Szemethy és Heltai 1996). Közel tíz év eltelte után 1997 és 2004 között ismételten adatokat

gyűjtöttünk a faj elterjedéséről (Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Lanszki és Heltai

2007). 1987-ben a válaszadók 50,0%-a, 1990-ben pedig 50,8%-a jelezte azt, hogy területén a

nyuszt egyáltalán nincs jelen. Jellemző előfordulási területe a Dunántúl és az Északi-

középhegység erdőségei voltak, de megfigyelték már a Tisza ártéri erdeiben is.

Legelterjedtebbnek Vas, Zala és Veszprém megye területén, míg legritkábbnak Csongrád,

Hajdú, Bács-Kiskun és Békés megyében bizonyult. A második felmérés során is a nyusztot a

válaszadók közel fele szintén minden évben állandó vadnak tekintette. A válaszok összesítése

alapján a nyuszt a legelterjedtebbnek továbbra is a dombvidéki és középhegységi erdőkben

tekinthető, míg az alföldi, mezőgazdasági területeken ritkább az előfordulása. Ugyanakkor

megfigyelhető, hogy a faj areája növekedett és új területeket hódított meg a síkvidékek ártéri

galériaerdeiben és a nagyobb kiterjedésű alföldi telepített erdőkben. Nem ritka, hogy

mezővédő erdősávokban találja meg életfeltételeit. A faj terjeszkedése elsősorban Bács-

Kiskun, Csongrád és Hajdú-Bihar megye területén szembetűnő. Az Alföldön történő

terjeszkedést a csapdázások eredménye is alátámasztotta, például Apajon és Dévaványán is

sikerült már nyusztot fognunk.

83

8. táblázat: A nyuszt előfordulásának változása 1997 és 2006 között (Forrás: SZIE VMI


Kategória 1997 1998 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

N % n % n % n % n % n % n % n % n %

Nem

Fordul elő 69 21,0 108 23,0 142 29,2 96 22,8 98 21,4 95 21,5 87 19,5 100 22,0 99 24,6

Állandó 175 53,4 230 49,1 264 54,3 249 59,1 271 59,3 238 53,8 272 60,8 267 58,9 221 54,9

Alkalomszerű 84 25,6 131 27,9 80 16,5 76 18,1 88 19,3 109 24,7 88 19,7 87 19,1 82 20,5

Mindezek alapján a nyuszt eredeti élőhelyén napjainkban közönséges ragadozónak

számít. Állománya valószínűleg növekszik, és kihasználva az élőhelyi feltételekben számára

bekövetkező pozitív változásokat, új területeken jelenik meg.

10. térkép: A nyuszt elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)

Élőhely

A nyuszt főként a dombvidéki és középhegységi erdőkben fordul elő gyakrabban, míg

az alföldi, jellemzően mezőgazdasági területeken ritkább a jelenléte. Élőhelyeit tehát erdők

84

jelentik, melyek egyaránt lehetnek lombhullató, fenyves és elegyes erdők. Az erdőállomány

kora, az odúképződés révén, meghatározó a nyuszt előfordulása szempontjából. Megél

bokorerdővel borított területeken is. A szaporodó egyedek kerülik a fátlan vegetációt,

kedvelik a dús aljnövényzetű erdőket, ahol a rágcsálósűrűség is nagyobb (Mitchell-Jones és

munkatársai 1999). Nemcsak zárt erdőségekben, hanem a nagyobb kiterjedésű (100 ha körüli)

erdőfoltokban és erdősávok hálózatában is előfordulhat. Ennek köszönhető, hogy akár alföldi

és mezőgazdasági területeken is találkozhatunk vele. Olyan területeken telepszik meg, ahol az

erdőgazdálkodáshoz kapcsolódó zavarás kicsi. Esetenként megfigyeltek télen a lakott terület

szélére bejáró egyedeket is, de a településeket a nyesttel ellentétben többnyire kerüli.

Küllemi bélyegek

A nyuszt alkatilag nagyon hasonlít a nyesthez, de fülei kissé nagyobbak, peremük

világosabb, mint a nyesté. Torokfoltja általában krémszínű, alakja lekerekített, szemben a

nyesttel, melynek fehér torokfoltja villásan elágazik és egészen a mellső lábakig lehúzódik.

Szőrzetének alapszíne vöröses-barnától csokoládébarnáig terjedhet, szőrzete selymesebb, mint

a nyesté. Orra fekete színű. A nőtény testtömege legfeljebb 1,5 kg, míg a hímé akár 2,2 kg is

lehet. Fogképlet: 3141/3142.

Életmód

Lengyelországban végzett vizsgálat szerint a rádióadóval ellátott hím, illetve nőstény

nyusztok átlagos mozgáskörzete 2,2, illetve 1,5 km2, naponta 10 km utat is megtehetnek

(Zalewski és munkatársai 1995). A mozgáskörzet kiterjedése őszi-téli időszakban

egyharmaddal kisebb, mint az év többi részében. A hím poligám, területén belül két-három

nőstény is élhet. Territóriumának határait szagjelekkel, például vizelettel, ürülékkel,

végbélmirigyének váladékával jelöli. Főként éjszaka és szürkületben jár tápláléka után.

Sötétben való vadászatát éjszakai látásán túl - a ragadozókra egyébként általában jellemző -

hosszú tapintószőrei (az ún. szinusz szőrök) is segítik, melyek a pofarészen, az állon, a

szemek körül és a mancson egyaránt megtalálhatók. A hó alatt is képes megkeresni a

rágcsálókat, a bundája olyan tömött, hogy a hóban tett hosszú vadászútja során sem ázik át.

Rádiótelemetriás vizsgálat szerint (Zalewski 1997a) a nyuszt évente akár 150-200 különböző

pihenőhelyet is használhat, ha erre van lehetősége. A nyári párosodási időszakban a hímek és

85

nőstények egymáshoz közel választanak pihenőhelyet, mely leggyakrabban talaj közeli odú,

vagy fák odva lehet, és csak ritkán madárfészek (Zalewski 1997b). Téli nyomszámlálás

alapján a nyuszt sűrűsége évtől függően 4,4 és 6,5 egyed/10 km2 között változhat.

Táplálkozás

A nyuszt jellegzetes erdei ragadozó, táplálkozási szokásai alapján generalista és

opportunista. Táplálékát számos külföldi vizsgálat alapján leggyakrabban rágcsálók, rovarevő

emlősök, madarak, gyümölcsök, és érdekességként például hiúz zsákmánymaradványai

alkotják (Skandinávia: Pulliainen 1980, 1982, Pulliainen és Ollinmäki 1996, Helldin 2000,

Svájc: Marchesi és Mermod 1989, Skócia: Lockie 1961, Lengyelország: Goszczynski 1986,

Jedrzejewski és munkatársai 1993, mediterrán szigetek: Moreno és munkatársai 1988,

Clevenger 1993). Talajszinten és a fák lombkoronájában is sikeres vadász. Ügyességét jelzi,

hogy a mókust is képes zsákmányul ejteni. Hazai vizsgálatok a Boronka-melléki Tájvédelmi

Körzet erdőségében négy éves, valamint a Duna-Dráva Nemzeti Parkban, Gyékényes

közelében található Lankóci erdőben két éves időszakban zajlott. A táplálék-összetételt

hullaték analízissel vizsgáltuk, a kisemlős forrás felmérése élvefogó csapdázással zajlott

(Lanszki és Horváth 2005, Lanszki és munkatársai 2006). A hazai nyusztok tápláléka

alapvetően erdei kisemlősökből áll. Ezen belül legfontosabb az erdei pocok, de emellett

erdeiegér fajokat is jelentős arányban zsákmányol. Alkalmilag fogyaszt vízipockot,

törpeegeret, cickányokat, mezei nyulat és nyílt területekhez kötődő rágcsálókat, így például

mezei pockot is. Táplálkozásában a madarak – melyek főként kistestű énekesmadarak és

fészekaljuk – csak másodlagos, vagy harmadlagos szerepet töltenek be, vagyis ekkor is más

táplálékcsoport a meghatározó. Gerincteleneket, pl. futóbogarakat gyakran, de alacsony

mennyiségi arányban fogyaszt. Télen rájár a sebzésben elhullott (vagyis nem betegségben

elpusztult) nagyvadra. ˝Édesszájú˝, a vadon termő gyümölcsök, pl. szeder, cseresznye, körte a

nyári időszakban akár a nyuszt legfontosabb táplálékát is alkothatják és szerepük ősszel is

jelentős. Szerepet játszik az erdei gyümölcsök terjesztésében. Étlapja egész évben változatos,

fajokban gazdag, melyen például a Boronkai területen 62 különböző zsákmány és 11 növényi

táplálékféleség szerepelt. A hazai nyusztok zsákmányának 90 százalékát apró, 50 grammnál

kisebb tömegű zsákmány alkotja. Annak ellenére, hogy kiváló famászó, a fogyasztott

zsákmány állatok 80 százaléka talajszinten él.

86

Szaporodás

Párzási időszaka júliusban és augusztusban van, az ivarzás egy-két hétig, a párosodási

készség néhány napig tart. A hím csak ebben a rövid időszakban marad a nőstény közelében.

Vemhessége igen hosszú, 8-9 hónap, ezen belül a magzatok tényleges fejlődése mindössze

1,5-2 hónap. Ennek oka a nyestnél ismertetett késleltetett beágyazódás (implantáció). A

nyuszt (is) a táplálékban gazdag tavaszi időszakra időzíti kölykezését, mikor a kölykeit képes

táplálékkal ellátni. Évente csak egyszer kölykezik, a március végétől májusig tartó

időszakban. A vakon és süketen világra jött kis nyusztok súlya kb. 30 gramm. Almonként 2-7,

leggyakrabban 3-4 kölyök születik, melyek felnevelésében a hím nem vesz részt. A kölykök

kb. 2-3 hónapos korukig szopnak, de már ezt megelőzően, kb. 6 hetes korukban elkezdenek

áttérni a szilárd táplálékra. A 32. napi szemkinyílás körüli időszakot követően rövidesen

elkezdenek kijárni a fészekből. Nyár végéig, ősz elejéig az anyjuk mellett maradnak, majd

elhagyják annak territóriumát és önállóvá válnak. A születést követő évben válnak a fiatalok

ivaréretté, bár egyes vizsgálatok szerint a nőstények csak a harmadik évben párosodnak

először.

Eurázsiai borz (Meles meles Linnaeus, 1758) (Lanszki József és

Heltai Miklós)


A borz elterjedési területe Írországtól Japánig, illetve Finnországtól Izraelen át Irán és

Afganisztán területén keresztül egészen Kínáig tart. Európában csak a Baleári-szigetvilágból

hiányzik. Az 1600-1700 méter tengerszint feletti magasságig fordul elő. Életfeltételeit

egyaránt megtalálja a lombos és vegyes erdőkben, a bokros területeken és a mezőgazdaságilag

művelt tájakon is. Európai populációja stabilnak tekinthető, bár a mezőgazdasági területeken

néhol csökkenést tapasztalnak. Az európai sűrűségadatok nagy szóródást mutatnak: míg a volt

Csehszlovákia területén 1-6 egyedet becsültek 1000 hektáronként, addig Skóciában ez az

érték akár 60 egyed is lehet (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).

A borz a terepökológiai kutatások egyik legnépszerűbb faja. Viszonylag rövid idő alatt

két rendkívül népszerű összegző munka is megjelent e fajjal kapcsolatban (Kruuk 1989, Neal

87

és Cheeseman 1996). Az európai létszámadatokat és populációváltozásokat Griffiths (1993),

Griffiths és Thomas (1993), valamint Griffiths és Kryštufek (1993) gyűjtötték egybe.

Értékelésük szerint a XX. század második felében szinte mindenhol tapasztalható

állománycsökkenést a korábbi legális hasznosítás (a vadászat), a védelmi intézkedéseket

követő orvvadászat, az élőhelyi változások és az olyan emberi hatások, mint például a közúti

gázolások együttesen okozták. Azonban az 1980-as évek második felétől már szinte

mindenhol állománynövekedését tapasztalták.

A skandináv országokban nemcsak sűrűségnövekedését, hanem északi irányú

terjeszkedését is leírták. Svédországban és Norvégiában 1940 és 1990 között közel 300

kilométerrel helyeződött északabbra elterjedési területének határa, sőt az 1990-es évek elején

- alkalmanként - az Északi Sarkkör közelében is megfigyelték (Bevanger és Lindström 1995).

Hasonló tendenciát tapasztaltak Finnországban is, bár ott csak 100 kilométerrel tolódott

északabbra a faj elterjedési területe a negyvenes évek közepén tapasztaltakhoz képest, és itt

még nem érte el az Északi Sarkkört. A borz terjeszkedése és sűrűségnövekedése annak

ellenére következett be, hogy a nyestkutya – a korábban ismertetettek szerint - ugyanebben az

időszakban jelent meg és terjedt el Finnországban (Kauhala 1995).

Wozencraft (2005) legújabb összegzése nem hozott új információkat, de külön kiemeli

a Brit-szigeteken és Ukrajában tapasztalt jelentős állománynövekedést. Holmala és Kauhala

(2006) összegzése szerint a borz állománya egész Európában növekszik és ennek hátterében a

veszettség elleni immunizáció is állhat.

A sűrűségnövekedést közvetve bizonyítja az is, hogy egyre több közlemény jelenik

meg a növekvő borzállománnyal együtt járó problémákról: így a gümőkór terjesztésében

játszott szerepéről (Ocorry-Crowe és munkatársai 1996, Rogers és munkatársai 1999, Delahay

és munkatársai 2000); az állományszabályozás fontosságáról és megoldási lehetőségeiről

(amelyek között még a sterilizáció is lehetőségként merül fel), valamint a betegségek

terjesztésének megakadályozásáról (Tuyttens és Macdonald 1988, Tuyttens és munkatársai

2000); a mezőgazdasági terményekben okozott károkról (Roper és munkatársai 1995), vagy

éppen a kártétel megakadályozásának lehetőségeiről (Poole és McKillop 1999, Poole és

munkatársai 2001).

Hazai elterjedés

88

A borz 1973 és 2001 között védett, azóta idényben – június 1 és február 28 között -

vadászható fajunk. Állománysűrűségére vonatkozóan 1987 óta állnak rendelkezésre becslési

adatok. A rókánál tapasztaltakhoz hasonlóan a 2003-ban a borz állománya is csökkenést

mutatott, azóta pedig az adatok viszonylag nagy szórása mellett állománya országosan

stabilizálódik, bár a Duna-Tisza közén csökken. Gyakorlatilag befejezettnek tekinthető a borz

hazai területfoglalása és mára nincs olyan táj, ahol e faj ne fordulna elő. 2002-ben a

válaszadók alig 3%-a (567 válaszból mindössze 14), 2003-ban már csak 1,8%-a (555

válaszból mindössze 10) jelezte azt, hogy területén a borz egyáltalán nem fordul elő. 2004-

ben egyáltalán nem érkezett nemleges válasz. Később ismét 4 vadászterület (2005-ben 0,72%:

553 válaszadóból és 2006-ban 0,86%: 464 válaszadóból) jelezte, hogy területén a borz nem

fordul elő (Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Lanszki és munkatársai 2007).

9. táblázat: A borz sűrűségének alakulása Magyarországon (forrás: SZIE VMI kérdőíves

felmérések)

Év Átlagos sűrűség

(pld/1000 ha)

SD

1987 2,0 2,5

1990 1,9 2,3

1994 2,6 3,0

1995 2,5 2,8

1997 2,7 2,9

1998 3,0 3,4

2000 3,2 3,7

2001 3,9 4,1

2002 4,9 8,3

2003 4,1 3,8

2004 4,1 4,8

2005 4,0 4,7

2006 3,9 3,9

10. táblázat: Az egyes régiók borz-sűrűségének (pld/1000 ha) alakulása (forrás: SZIE VMI


89

Év

Dunántúl Duna-Tisza-köze Tiszántúl

Átlag SD Átlag SD Átlag SD

1987 2,7 2,7 1,9 2,3 0,7 1,3

1990 2,7 2,3 2,0 2,5 0,4 0,7

1994 3,7 3,4 2,3 2,7 0,9 1,4

1995 3,5 3,1 2,5 2,8 0,9 1,4

1997 3,3 3,2 2,8 2,8 1,0 1,4

1998 3,9 3,8 3,0 3,1 1,2 1,4

2000 4,5 4,2 3,0 3,2 1,1 1,4

2001 5,3 4,9 3,3 3,2 2,0 2,3

2002 5,6 4,4 5,5 11,9 2,1 1,9

2003 4,9 4,1 4,1 3,8 2,3 2,3

2004 4,6 5,6 4,5 4,9 2,6 2,6

2005 4,6 4,7 4,3 5,5 2,8 2,8

2006 4,5 3,5 3,9 4,7 2,6 2,7

9. ábra: A borz terítéke 2002 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő)

0

500

1 000

1 500

2 000

2 500

3 000

3 500

4 000

4 500

5 000

2002 2003 2004 2005 2006 2007

90

11. térkép: A borz elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)

Élőhely

Domb- és hegyvidéki lombhullató és lomb-fenyő elegyes erdőkben, bozótosokban,

akácfoltokban, folyó menti élőhelyeken, mezőgazdasági területeken él. Az utóbbi időben

mind gyakrabban találkozhatunk vele emberi településeken, így külvárosi kertekben és városi

parkokban is. A teljesen nyílt területek kivételével Megél a síkvidéken is. Előfordulását

befolyásolja a talaj minősége, ugyanis kotorékát maga ássa a laza talajba, mely lehet

árokparton, utak mentén, erdőben, villanyoszlopok lábánál is (Faragó 2002, Heltai 2002,

Lanszki 2002).

Angliai élőhelyi vizsgálatok eredményei alapján nagy jelentősége van a kotorék

helyének megválasztásában a talajadottságoknak: lehetőség szerint a viszonylag könnyen

ásható, de beomlástól nem veszélyeztetett, meleg, száraz talajokat, illetve kőzeteket választja

(Neal és Cheeseman 1996). Ennek alapján egyaránt meghatározó az alapkőzet, a vízvezető

képesség, a talajmélység, lazább talaj esetén a gyökerekkel átszőttség. Különösen kedveli a

nem túl laza homoktalajokat, pl. Angliában a Wytham erdei borzkotorékok kimutathatóan

követték az erdőn végighúzódó, kotorékásásra alkalmas homoksávot (Hancox 1973 cit. Neal

és Cheeseman 1996).

91

Az alapkőzet és talaj mellet fontos tényező a terület vegetációs fedettsége is.

Angliában egy országos program keretében az ország 1,05%-át lefedő 1x1 km-es hálózatban

(Cresswell és munkatársai 1990) mérték fel a kotorékok számát. A fővárak elhelyezkedése

alapján a sövények, természetközeli lomboserdők, 3-5 m magas, illetve 3 m alatti cserjések és

páfrányosok esetén találtak preferenciát, és kifejezetten elkerülést tapasztaltak az intenzív

gyep- és szántóföldi kultúráknál. Különösen fontos volt a fedettség a kölykök felnevelésére

szolgáló fővárak esetén (Neal és Cheeseman 1996).

A borz esetében is számos vizsgálat mutatott rá arra, hogy a táplálékellátottság

növekedése csökkenti, illetve fordítva, a táplálékforrások kimerülése növeli az egyedek

otthonterületét (Kruuk és Parish 1982, Da Silva és munkatársai 1994), ami befolyással lehet a

kotorék helyének megválasztására is. Más vizsgálatok ugyanakkor azt találták, hogy a

táplálékforrások változása nem feltétlenül vezet a territórium szerkezet megváltozásához

(Roper és munkatársai 1986, Cheeseman és munkatársai 1987). Ezekben az esetekben

szabályozó tényezőként szerepelhet a megfelelő kotorék ásására alkalmas helyek száma.

Heltai és Kozák (2004) alföldi (Debrecen melletti erdőspuszta és Hortobágy)

területeket érintő borz élőhely-kedveltségi vizsgálatai során elsősorban a vegetáció és a

borítottság szempontjából vizsgálta a faj kotorékhely választását. Adataik alapján

megállapítható, hogy két mintaterületen belül, ahol a környezeti tényezők (geológiai, vízrajzi,

táplálék ellátottsági adottságok) lehetővé teszik, ott a faj kis preferenciát mutat az erdősült

területekhez. Az erdőspusztai részen pedig a telepített erdei fenyvesekhez mutat preferenciát.

Ennek oka lehet az erdőtelepítési és nevelési technológia, mert ahova ezeket az erdőket

telepítették, ott a talajtani adottságok kifejezetten alkalmasak a kotorékásásra. Kis

kiterjedésük miatt a környékbeli, könnyen elérhető élőhelyek pedig megfelelő táplálkozó

területet jelenthetnek. Véleményük szerint a hortobágyi mintaterületen tapasztalt nagyon kis

kedveltség a nyílt területekhez a talaj- és vízrajzi adottságoknak tudható be. A borz alföldi

élőhely-preferenciája mintaterületeik adatai alapján csak részben függ a növényzettől és a

borítottságtól. A talajtani és vízrajzi adottságok, esetleg a táplálék-ellátottsági viszonyok

sokszor meghatározóbbak.

Küllemi bélyegek

A borz feje vékony és hegyes, teste és lábai rövidek, amelyek tömzsi benyomást

kölcsönöznek neki. A borz alapszíne szürke, a szem és a fül vonalán húzódó két fekete sávval.

92

Törzshosszúsága 60-90 cm, farok hosszúsága 15-20cm, testtömege 10-15 (23) kg. A hím

kissé nagyobb a nősténynél (Széky 1979, Trense 1989). Talpa szinte teljesen csupasz,

nyomképében mind az 5 ujj lenyomata látszik. Mellső lábán a karmok hossza a 2 cm-t is

meghaladhatja, a hátsó lábak karmai rövidebbek (Náhlik 1990). Fogképlet: 314(3)1/314(3)2=

Életmód

Kotoréklakó emlős. Általában több kijáratú, gyakran többszintes, labirintusszerű

kotorékát (ez az ún. borzvár) generációkon keresztül használja. A kijárat alakja általában

vízszintes irányban ovális, szemben a rókáéval, mely többnyire függőlegesen ovális. A kijárat

előtt földkupac található, melyet gyakran teknőszerűen alakít ki. Ezek az ismérvek azonban

önmagukban nem elegendőek a kotorék lakójának megállapítására, hiszen a róka elfoglalhat

borzvárat, illetve egy sok kijáratos várat a róka és a borz megosztva is használhat. A borzra

jellemző, hogy ürítő helyeinek (ún. latrinák) többsége a vára közelében található, és a földbe

kapart kis gödröket többször is használja. A borzcsalád rendszerint egy főkotorékban és a

hozzá kapcsolódó mellék-, illetve egyes kotorékokban lakik. Roper vizsgálata szerint (cit.

Neal és Cheeseman 1996) egyetlen borzvár terület 300-740 m2 is lehet, a járatainak térfogata

5-25 m3, a járathossz 100-360 m, mélysége 62-124 cm, a kijáratainak száma 2 és 80 között, a

latrinák száma pedig 8 és 78 között változhat. Éjszakánként akár 90 ha területet is képes

bejárni, de mozgáskörzete az időjárástól és az évszaktól függően akár 100-200 ha-t is kitehet

(Kruuk 1989, Neal és Cheeseman 1996). Az őszi hónapokban a növényi táplálék (például

kukorica) nagyarányú fogyasztásával jelentős bőr alatti és hasűri zsírt halmoz fel. Téli

időszakban, hideg időjárás és táplálékhiány esetén napokig nyugalmi állapotba kerül, de

valódi téli álmot – a nyestkutyánál említettek szerint – nem alszik (Lüps és Wandeler 1993).

Bár képes kőfalakra, alacsonyan elágazó bokrokra felkapaszkodni, talajszinten élő állat.

Táplálkozás

A borz az európai menyétfélék közül a legkevésbé ragadozó életmódot folytató faj. A

borz táplálkozását tekintve egyszerre generalista és specialista. Élőhelyén alapvetően a

táplálékkínálatnak megfelelően meglehetősen specialista, de új táplálékkínálati feltételek

között gyorsan tud váltani, és a rendelkezésre álló forrást maximálisan kihasználni. Ez a

táplálékváltás az évszakos táplálékkínálat függvényében is megfigyelhető (Neal és

93

Cheeseman 1996). Külföldi vizsgálatok szerint, táplálékában a gyűrűs férgek, a talajszinten

élő rovarok, a gyümölcsök, a gabonafélék, a kisemlősök, vagy a kétéltűek lehetnek

elsődlegesen fontosak (pl. Kruuk és Parish 1982, Ciampalini és Lovari 1985, Lüps és

munkatársai 1987, Kruuk 1989, Pigozzi 1988, 1991, Goszczynski és munkatársai 2000). A

legtöbb területen a földigiliszta fogyasztása kiemelkedően nagyarányú, azonban a borz

táplálék-összetétele, a különböző adottságú élőhelyek jellegétől függően változik (pl. Pigozzi

1988, Kruuk 1989, Goszczynski és munkatársai 2000). Az európai irodalom feldolgozása

alapján (Goszczynski és munkatársai 2000) a borz táplálékában a földigiliszta szerepe a 37-

40. földrajzi szélességi fokon megfigyelt nulla értékről az 55-63. szélességi fokon tapasztalt

40-70%-ra emelkedik. Ezzel fordított trend figyelhető meg a növényfogyasztásban. A

gerincesek az északi vidékeken, a gerinctelenek a déli területeken fordulnak elő nagyobb

gyakorisággal a borz táplálékában.

Hullatékelemzése alapozott vizsgálataink szerint (Lanszki és munkatársai 1999, Heltai

és Lanszki 2003, Lanszki 2004) a borz táplálék-összetétele az élőhelytől nagyban függ.

Erdőkkel övezett tavak körzetében élő egyedek táplálékában télen a földigiliszták, tavasztól

őszig a kétéltűek jelentik a legfontosabb táplálékforrást. A kisemlősök és a többi zsákmány

szerepe itt alárendelt. Ezzel szemben mezőgazdasági területen élő borz tavaszi és nyári

táplálékában a gerinctelenek (főként giliszták), ősszel pedig a növények a legfontosabbak. A

növényi táplálékok közül leggyakrabban a kukoricát fogyasztja. Ősszel a kisemlősök közül

különösen a mezei pocok fogyasztása lehet jelentős. Rendkívül erős ásókarmaival – még télen

is - néhány másodperc alatt kiássa a pockokat a földalatti fészkükből. Területtől és időszaktól

függően előfordul madár és fészekalj, továbbá dögfogyasztás is. Étrendjében - a gerinctelenek

gyakori előfordulása miatt - a kis tömegű, 15 gramm alatti, talajszinten élő zsákmány

dominál. A borz tápláléka fajokban gazdag, mezőgazdasági területen végzett hat éves

vizsgálatban 25 állat- és 6 növény- erdei élőhelyen, négy éves vizsgálatban 47 állat- és 11

növénytaxon fordult elő. A rendelkezésre álló táplálék-források szűk sávját, a specialista

fajokra jellemzően használja ki. Ennek ellenére is generalista fajnak nevezhető, kiváló

alkalmazkodóképessége, élőhelyenként eltérő forráskihasználásra való képessége alapján.

Ebben az esetben is az Országos Emlős Ragadozó Monitorozó programunkban

végeztünk gyomortartalom vizsgálatokat (Heltai és Lanszki 2003). Az évszakos táplálék-

összetétel vizsgálata alapján az őszi időszak kivételével (36%) a kisemlősök voltak a borz

leggyakrabban (60-73%) fogyasztott táplálékai. E fajok közül is leggyakrabban a mezei pocok

fordult elő, míg egy alkalommal hörcsög fogyasztását is tapasztaltuk. Másodlagos fontosságú

táplálékforrásnak (őszi időszakban elsődlegesnek) a növényeket, ezen belül is elsősorban a

94

napraforgót tekinthetjük. E mellett előfordult táplálékként kukorica, tölgymakk és

gyümölcsök is. Igen alacsony volt a gerinctelenek fogyasztási gyakorisága, földigilisztát

mindössze három gyomorban találtunk. Két alkalommal is kimutatható volt a gyomorban

házimacska maradvány, de nem lehetett eldönteni, hogy dögevés vagy közvetlen

zsákmányolás történt-e. Hasonló a helyzet az egy alkalommal kimutatott mocsári teknős

esetében is. A vadgazdálkodás szempontjából fontos vadfajt mindössze egy alkalommal

mutattunk ki, a fogyasztott gímszarvas esetében viszont nyilvánvalóan dögevés történt.

Apróvad fogyasztására utaló jelet a vizsgálatok során nem találtunk. Vizsgálataink jelenleg

nem támasztják alá a borz jelentős, vadban és védett fajokban feltételezett kártételét. A

megtalált huszonnégy táplálékalkotóból egyik sem tartozott a fenti kategóriákba. A borz

táplálékában a 15-50 g-os tömegtartományba tartozó zsákmány dominált (78%), az esetek

10%-ában 15 gramm alatti zsákmány fordult elő. A nagyobb súlyú kategóriákba eső prédák

fogyasztási gyakorisága alacsony volt. A borz alapvetően (95%-ban) talajszinten élő prédát

fogyasztott.

10. ábra: A borz évszakos táplálék-összetétele (összevont adatok, 1999-2003, Heltai és

Lanszki 2003)

0%

20%

40%

60%

80%

100%

Tél+tavasz (16) Nyár (10) Ősz (8)

Növények

Gerinctelenek

Egyéb gerincesek

Csülkös vad

Háziállat

Egyéb madár

Mezei nyúl

Kisemlősök

Rel

atív

gyak

ori

ság

Szaporodás

Párosodási időszaka a nyári hónapokra esik, a nőstények párosodási készsége

mindössze néhány napig tart. Ilyenkor aktívbbak, bár alapvetően éjszaka és szürkületkor

mozognak. A borz magányosan vagy nagycsaládban (klánban) is élhet. A klánokban a

95

különböző korú és ivarú egyedek, akár tucatnyian együtt élnek (Cheeseman és munkatársai

1989, Kruuk 1989, Neal és Cheeseman 1996). A hímek általában több nősténnyel, illetve a

nőstények több hímmel is párosodnak. A párzás a kotorékban, vagy azon kívül is történhet. A

vemhessége a késleltetett implantáció miatt igen hosszú, 8-11 hónap. A blasztociszták

implantációja a méhszarv falába december eleje és január közepe között történik. Az ekkor

kezdődő tényleges kihordási fázis mintegy 45 nap (Lüps és Wandeler 1993). A kölykezés

február és április között zajlik, a kölykök száma akár 6 is lehet, de leggyakrabban 2 és 4

között változik. A nőstények évente, vagy kétévente kölykeznek (Gaffrey 1961).

Hazai vizsgálataink során placentaheg számlálás alapján 1-3 kölyköt találtunk (n=45).

A borzok szaporulatában nem lehetett kimutatni szignifikáns különbséget az országon belül,

de a Dunántúlon a szaporulat valamivel nagyobb volt. Ez az eredeti dunántúli elterjedtségre,

illetve élőhelyre utal. A szaporulat nem függött a kondíciótól és a kondíció sem függött attól,

hogy az egyed szaporodott vagy sem. A borz kondíciójában nem lehetett lényeges

különbséget kimutatni a három országrész (Dunántúl, Duna-Tisza köze, Tiszántúl) között,

illetve országos szinten sem az ivarok között (Heltai és munkatársai nem publikált adat).

A kölykök két- három hónapos korukig szopnak (Gaffrey 1961, Neale 1977), de már a

10. élethéttől elkezdenek szilárd táplálékot fogyasztani. Szemük 28-35 napos korban nyílik ki,

négy hónapos korukra kialakul a végleges fogazatuk. Két hónapos koruktól kijárnak a

kotorékból és öt hónapos korukra (őszre) önállóvá válnak. Többségük ősszel elvándorol, de

egy részük csak a következő évben keres saját területet (Kruuk 1989, Neal és Cheeseman

1996). Gaffrey (1961) szerint másfél évesen, a legtöbb szerző szerint kétévesen ivarérett a

borz, bár megfigyelték vemhességét egyéveseknél is (Lüps-Wandeler, 1993).

Eurázsiai- vagy közönséges vidra (Lutra lutra Linnaeus, 1758)

(Lanszki József)


A vidra korábban Európa-szerte elterjedt faj volt, állománya azonban Európa középső

és északi területeinek nagy részén jelentősen csökkent. Hiányzik a nagyobb szigetek, így

Korfu, Leszbosz, Khiosz és Euboeia kivételével a mediterrán szigetvilágból. Kipusztult

Lichtenstein, Hollandia és Svájc területéről. Számos visszatelepítési és sűrűségnövelési

96

programot hajtottak végre többek között Svájcban, Svédországban, Nagy-Britanniában és

Spanyolországban. A vizes élőhelyek - patakok, folyók, tavak - ragadozója. Jelenlétéhez

különösen fontos a megfelelő vízminőség, táplálékellátottság és a partvonal megfelelő

növényzetborítása. Az 1960-as, 1970-es években Európa-szerte jelentős állománycsökkenés

következett be, valószínűleg a mérgező kemikáliák (PCB-k, DDT), a vadászat és az

élőhelyvesztés együttes hatására. Életerős állományok maradtak fent Portugáliában,

Írországban, Görögországban, Skóciában és az észak-orosz tajgában. Jelenleg több területen

természetes megtelepedése figyelhető meg például Finnországban és Nagy-Britanniában. A

finnországi állományt 1000, a nyugat-franciaországit 250-400, az olaszországit 130, a

németországit 500-1000 példány közöttire becsülték (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).

A legtöbb ragadozó fajjal ellentétben a vidra elterjedéséről és állományalakulásáról

számos európai összefoglaló mű és nemzeti felmérés látott napvilágot (pl. Chanin 1985,

Kruuk 1995, Macdonald 1983, Mason és Macdonald 1986). Az IUCN-en belül külön vidra-

szakértő csoport alakult saját periodikával és ajánlott felmérési módszertannal (Chapman és

Chapman 1982, Kruuk és munkatársai 1986, Macdonald 1983, Reuther és munkatársai 2000).

A faj helyzetével foglalkozó írásokat témájuk alapján három nagy csoportba sorolhatjuk:

• A hatvanas-hetvenes évek jelentős állomány- és area-csökkenés, aminek okai között a

kemikáliák (elsősorban a PCB-k és a DDT) jelenléte, az általános élőhelyromlás és

fragmentáció, valamint a vadászat is szerepel. Chanin (1985) foglalta össze az ezzel

kapcsolatos publikációk adatait. Ezek alapján az európai országokat négy csoportba

sorolta: ahonnan már kihalt vagy erősen lecsökkent az állomány (8 ország); ahol

jelentős országos állománycsökkenéseket tapasztaltak (6 ország); ahol gyakori

előfordulású, de lokálisan állománycsökkenést is tapasztalnak (3 ország); és végül

Írország, ahol a vidra általánosan elterjedt.

• A legfontosabb mérgező anyagok koncentrációjának csökkenése és az ezen túlmenő

pozitív élőhelyi változások hatására bekövetkező állománynövekedések, azaz a

korábban említett okok közül kettő hatásának tételes bizonyítása (pl.: Sjoasen és

munkatársai 1997, Fox 1999, Roos és munkatársai 2001).

• A skandináv országokban az amerikai nyérc terjedése és a két faj interspecifikus

kompetíciója, ami elsősorban a télen fellépő jelentős táplálkozási niche-átfedés miatt

következik be (pl.: Erlinge 1972, Kauhala 1996c).

97

A több generáción keresztül tapasztalt állományhanyatlás következtében az IUCN 1999-

ben a vidrát a veszélyeztetett fajok között sérülékeny (vulnerable, potenciálisan

veszélyeztetett) fajként listázta (Hilton-Taylor 2000).

Az aktív és passzív védelem, a vizes élőhelyek általánossá váló javulása, a mérgező

anyagok koncentrációjának csökkenése következtében a kilencvenes évek felmérései szerte

Európában a faj terjedését és állománynövekedését mutatják (pl. Németország: Reuther és

Roy 2001, Spanyolország: Cortés és munkatársai 1998 és Ruiz-Olmo és Delibes 1998,

Lengyelország: Breziński és munkatársai 1996, Szerbia és Montenegro: Paunovic és

Milenkovic 1996, Portugália: Trindade és Farinha 1998, áttekintő munka: Reuther és

munkatársai 2000, Conroy és Chanin 2002). A javuló állományhelyzetre való tekintettel az

IUCN a Vörös Listán a vidrát a veszélyeztetettség közeli faj (Near threatened) kategóriába

sorolta (IUCN 2007). Az állománynövekedés helyenként már olyan mértékű, hogy egyes

szerzők a növekvő károkozás miatt esetleg újból fellépő üldözéstől félnek, elsősorban a

magánosításon ebben az évtizedben átesett közép-kelet-európai régióban (Reuther 1998,

Kranz 2000).

Az 1994-ben 37 országot átfogó felmérés eredményéhez képest, a 2001-ben végzett

felmérés (összefoglalta: Conroy és Chanin 2001, Chanin 2003) szerint a növekvő

vidraállományok aránya 28%-ról 38%-ra emelkedett, ezzel együtt csökkent azon országok

részaránya (40%-ról 22%-ra), melyekben a vidra ritka, vagy kipusztult fajnak tekinthető. A

stabil állományokkal rendelkező országok részaránya (a fennmaradó rész) nem változott

lényegesen.

Hazai elterjedés

Az országos átlagos sűrűség az 1990-óta eltelt időszakban a becslések szerint 0,5 - 0,8

egyed/1000 ha között alakult, és enyhén, de folyamatosan emelkedett 2004-ig, azóta pedig a

becslések stabil állományt mutatnak. Hasonló a helyzet az előfordulási területén, ahol az

1990-es becsült 1,0 egyed/1000 hektáros sűrűség 2004-re folyamatos trend mellett 1,6

egyed/1000 hektárra nőtt és azóta ezen a szinten maradt. Míg a sűrűség adatok enyhe

növekedést mutatnak, addig az előfordulási területet jellemző, és a sűrűségadatoknál

lényegesen megbízhatóbbnak tekinthető előfordulási információk kategóriáinak - nincs,

állandó, alkalomszerű – eloszlása gyakorlatilag nem változott 1990 óta. Ez azt jelenti, hogy a

98

faj elterjedési területe valószínűleg nem változott az elmúlt majd két évtizedben (Heltai 2002,

Heltai és munkatársai 2002, és 2010).

11. táblázat: A vidrasűrűség változása 1990 és 2006 között (forrás: SZIE VMI kérdőíves

felmérések)

Év

Országos átlagos sűrűség Sűrűség az előfordulási területen

n pld/1000 ha SD n pld/1000 ha SD

1990 192 0,5 0,7 72 1,0 0,7

1994 291 0,4 0,7 84 1,1 0,9

1995 386 0,5 1,0 137 1,3 1,3

2000 554 0,5 1,1 188 1,3 1,6

2001 470 0,5 1,2 171 1,4 1,6

2002 567 0,7 1,2 265 1,4 1,4

2003 535 0,7 1,5 261 1,5 1,8

2004 499 0,8 1,5 243 1,6 1,9

2005 534 0,8 1,8 260 1,6 2,3

2006 446 0,7 1,4 268 1,6 1,8

99

12. térkép: A vidra elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)

Élőhely

A vidra előfordulása, territóriumának kiterjedése és zsákmányszerzése függ a

rendelkezésre álló táplálék-készlettől, a zsákmányfajok évközi állományváltozásától (Erlinge

1967, 1968, Kruuk és munkatársai 1990, 1991, Lanszki 2002a). A vidra előfordulás függ

továbbá a partvonal állapotától, az emberi behatásoktól is (Carss 1995, Kemenes és Demeter

1995, Ruiz-Olmo és munkatársai 2001, 2002). A Pannon életföldrajzi régióban potenciálisan

minden vizes élőhelyen előfordulhat, melynek halállománya megfelelő és parti növényzete

búvóhelynek alkalmas. Hazánkban fontos élőhelyei a halastavak és a halastórendszerek, mert

ezek környékén általában egész éven keresztül talál táplálékot. E tavakat gyakran háborítatlan

nádasok, bokros területek, vízparti erdők övezik, amelyek kedvező életfeltételeket jelentenek

számára. Egyes halban gazdag holtágak és folyók vidraállománya szintén jelentős. A horgász-

és üdülőtavakon gyakran nagymértékű az emberi jelenléttel járó zavarás, a parti növényzet

hiánya, vagy átalakítása, stb., melyek a halbőség mellett sem teremtenek kedvező feltételeket

a vidra folyamatos jelenlétéhez. Más, mesterségesen kialakított állóvizekben, például

víztározókon, kavicsbánya tavakon, és természetes állóvizeken, például lápokon is

megtaláljuk a vidrát, kisebb állománysűrűségben. A folyók, patakok, csatornák nagyon fontos

100

szerepet töltenek be a vándorlásban, az új területek foglalásában. Azokon a területeken, ahol a

táplálékellátottság nem elegendő, és a parti növényzet gyér, vagy az élőhely időszakosan

kiszárad, a vidra csak alkalmi vendég (Delibes és munkatársai 2000, Ruiz-Olmo és

munkatársai 2001, 2002, Lanszki és Széles 2006). A befolyásoló tényezők bonyolult

mintázata eredményezi azt, hogy például nagyobb települések belterületén lévő vizek mentén

is előfordulhat (Kemenes és Demeter 1995, Lanszki 2008).

Küllemi bélyegek

A vidra az európai menyétfélék között a leghosszabb testű, továbbá a rozsomák és a

borz után a harmadik legnagyobb súlyú faj. Hazai mérések szerint (Lanszki és munkatársai

2007a), a kifejlett hímek átlagosan kilenc kilogramm, a nőstények hat kilogramm tömegűek.

Tipikus ragadozó, alapvetően halevő. Vízi életmódhoz való alkalmazkodását jelzi

testfelépítése: hengeres teste, kormányzásra alkalmas erős farka, az ujjai közti úszóhártyák.

Testének sötétbarna, torkának ezüstös-barna színezete a rejtőzködést és a vízben való sikeres

vadászatot szolgálja (Chanin 1985, Mason és Macdonald 1986, Kruuk 1995). Nyaka rövid,

erős, alig vékonyodó, a feje kicsi, hosszúkás-ovális, lapított, alig szélesebb, mint a nyaka. A

fülek kicsik, lekerekítettek és alig emelkednek ki a bundából. Hallása, szaglása, tapintása

kitűnő, látása sötétben is jó. Víz alá merülve orr- és fülnyílásai bezáródnak, szemhéjmirigyük

váladéka védi a szemet a víz ellen (Faragó 2002). Fogképlete: 3141/3132

Életmód

A vidra vízhez kötődő életmódja ellenére, életének jelentős részét a szárazföldön tölti.

Bundája ugyan tömött, és a szőrtüszőbe nyíló faggyúmirigyeinek intenzív működése

következtében zsíros, de sok időt, vizsgálatok szerint (Kruuk 1995) idejének 6%-át kell

fordítania bundájának tisztán és szárazon tartására, mivel a vízben csak az védi a hidegtől. A

vizes szőrzet miatti hőveszteség sokkal nagyobb, mint a száraz szőrzeté. Erőteljesen fejlett

tüdejének köszönhetően egy-egy merülés alkalmával akár 3-4 (8) percig, és akár 400 méter

távon is víz alatt képes maradni, de az átlagos merülések csak fél-másfél percig tartanak. Mint

a menyétféle ragadozók általában, a vidra is saját vadászterületet tart fenn. Erlinge (1968)

Svédország déli vidékén végzett téli nyomszámlálás és értékelés alapján azt tapasztalta, hogy

a télen a vidrák mindössze harmada, a kifejlett, szaporodó hímek, vagy nőstények tartanak

101

fenn territóriumot. A másik harmad fiatal példányokból áll, melyek az anyjukkal maradtak, a

harmadik részt fiatal, de már önálló zsákmányszerzésre képes, kóborló egyedek alkotják. A

hím territóriuma több nőstény vidráéval is átfed, de a kölyköt nevelő nőstényeké nem fedi

egymásét. Erlinge (1968) vizsgálata szerint - táplálékbőségtől függően - egy

négyzetkilométernyi vízfelületre 0,7-1,0 vidra jut, illetve 2-3 km partszakaszon, vagy 5 km

vízfolyáson találtak egy-egy egyedet. Lengyelországban, a nagyobb folyók mentén végzett

téli nyomszámlálással 10 km partszakaszonként, 1,3-5,0, a közepes folyókon 1,3-1,9, a

patakokon 1 vidrát találtak (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998). Az első európai rádió-

telemetriás felmérés (Green és munkatársai 1984) szerint, egyetlen vidra akár 40 km-es

skóciai folyó partszakaszon is mozoghat, sőt 84 km-es partszakaszra kiterjedő egyedi

mozgáskörzetet is leírtak. Csehországi, tehát a miénkhez hasonló élőhelyi feltételek között

végzett rádiótelemetriás vizsgálat szerint (Dulfer és Roche 1998), főként éjjel jár táplálék

után, ennek során 8-10 km-t is megtehet, míg nappal pihen, alszik, mozgáskörzete 1,2-2,6

km2. Hazai molekuláris genetikai vizsgálat szerint, a sebes sodrású Dráván 6 kilométerenként

(Lanszki és munkatársai 2008) legalább egy vidra él. A társas viselkedés szag- és

hangjelzéseken alapul. A territórium jelzésében az ürülék tölti be a legfontosabb szerepet,

melynek szaganyaga és látványa a fajtársak számára fontos jelzés (Chanin 1985, Mason és

Macdonald 1986, Kruuk 1995). A vízparti szagjelzések mellett gyakran található

kaparásnyom, vagy avarból, fűből összekapart labda, aminek általában a tetejére ürít a vidra

(pl. Reuther és munkatársai 2000). A vidra fészke természetes hasadékban, maga ásta

üregben, vízparti fák gyökerei között, vagy nádasban található. A fészek környékét általában

jelöli.

Táplálkozás

A vidra a vizes élőhelyek emlős csúcsragadozója, fontos szerepet tölt be az

életközösségben. Természetes körülmények között szabályozza a zsákmány fajok

állománynagyságát, miközben a táplálékforrások mennyiségének változása rá is hatást

gyakorol (Kruuk 1995). Fontos szerepe van például a lassan mozgó beteg, sérült, legyengült

egyedek elfogyasztásában, ezáltal meggátolhatja súlyos kárt okozó halbetegségek terjedését.

A vidra bár halfogyasztásra specializálódott ragadozó (piscivora - halevő), de magát a

haltáplálékát tekintve generalista, ráadásul nem feltétlenül az ember megítélése szerint

legjobb húsú halakat választja. E tekintetben más tényezők, például a halfajok mennyiségének

102

eloszlása, a halak viselkedése sokkal fontosabb szerepet játszik (pl. Wise 1980, Wise és

munkatársai 1981). Ahol a haltáplálék-ellátottság aránylag egyenletes, a vidra zömében

halevő. Azokat a halakat fogyasztja, melyek nagy egyedszámban találhatók és a legkisebb

erőkifejtéssel ejthetők el. Azok az esetek, amikor táplálékában nem a halak dominálnak,

kivételnek számítanak. Ez leginkább éghajlati tényezőkre (pl. kemény és hosszú tél), vagy

élőhelyi problémákra (pl. kiszáradás, kevés hal) vezethető vissza. A halak mellett

leggyakrabban kétéltűeket, madarakat, emlősöket fogyaszt, valamint puhatestűeket,

vízibogarakat, rákokat és hüllőket is zsákmányol (Jedrzejewska és munkatársai 2001, Lanszki

2002, Clavero és munkatársai 2003). A vidra táplálékfogyasztása a testtömeg kb. 15%-át teszi

ki, a kifejlett példányoknál átlagosan napi 1100 gramm, fiatalok esetében 800 gramm

táplálékfelvétellel lehet számolni (Kruuk 1995).

Szaporodás

Mérsékelt klímán, többé-kevésbé kiegyenlített táplálékforrások mellett a nőstényt

folyamatos ivari ciklus jellemzi (Stubbe 1989, Reuther 1993, Lanszki és munkatársai 2008),

így az év bármely részében előfordulhat kölykezés. Azonban a fő párzási időszaka - a vidrák

ekkor gyakorta hallható jellegzetes hangjáról elnevezett „füttyögetés” - a tél végére, tavasz

elejére tehető. A vemhesség 61-74 napig tart (Stubbe 1989, Reuther 1993), az alom egy-négy,

hazánkban leggyakrabban két kölyökből áll. Többnyire kotorékot készít, melynek mindig van

legalább egy szárazföldi és egy víz alatti kijárata is, de készítheti fészkét nádasban is (Stubbe,

1989). A szülőfészek leggyakrabban a vízparton található, de a víztől akár jelentősebb

távolságra is lehet. Tejfogak a születést követő 16. napon törnek elő, a kölykök szemei 15-41

nap után kezdenek kinyílni (Reuther 1993) és két hónaposan már elkezdenek úszni és

vadászni tanulni. A kölyköket csak az anya gondozza. A tanulás sokáig, körülbelül egy éves

korukig tart, ezen időszak alatt anyjuk nem szaporodik. A vidra körülbelül két éves korban

válik ivaréretté.

Vadmacska (Felis silvestris Schreber, 1775) (Szemethy László, Biró Zsolt, Heltai Miklós)

103


A vadmacska korábban csak Skandináviából és Európa északkeleti részéből hiányzott.

Bár a XX. század utolsó évtizedében helyenként újratelepedését is megfigyelték és

visszatelepítési akciókkal is növelték állományát, az erőteljes állománycsökkenés miatt mára

csak foltszerű, maradvány (reliktum) populációi maradtak fent. A vadmacska a lombhullató

vagy a vegyes állományú erdőket kedveli, különösen a tölgyeseket és bükkösöket. Fontos

számára a sűrű aljnövényzet és a megfelelő búvóhely is. Táplálékát elsősorban kisrágcsálók és

nyúlfélék alkotják. Az élőhelyrombolás és a vadászati nyomás miatt a állományai

felaprozódtak. Az állomány mélypontját a XX. század első felében érte el. Egészséges

állományai maradtak fent Franciaországban, Németországban, Olaszországban, az Ibériai-

félsziget egyes részein és a Kárpátokban (Mitchell-Jones és munkatársai 1999).

Közvetve a vadmacska veszélyeztetettségét bizonyítja az is, hogy az Európa Tanács a

hiúz és az európai nyérc után harmadikként a vadmacska helyzetéről készíttetett átfogó

jelentést (Stahl és Artois 1991). Ez alapozta meg a vadmacska biológiájával és védelmével

foglalkozó 1992-ben megtartott szeminárium munkáját, és ennek alapján gyorsult fel az

európai vadmacska populációkkal kapcsolatos adatgyűjtés és a faj- és élőhelymegőrzési

tervek kidolgozása (Nowell és Jackson 1996). Az európai helyzetet érintő leírások éppen ezért

nem térnek el, és nem adnak többlet információt az Európai Emlős Atlaszhoz képest.

Mindegyik összegző kiadvány a magyar helyzet bemutatására a Szemethy által publikált

adatokat használja (Szemethy 1988, 1989b, Szemethy és munkatársai 1991, Szemethy és

Szerényi 1992, Szemethy és munkatársai 1994), sőt Stahl és Artois (1991 49. oldal)

munkájukban a brit és a magyar elterjedéssel foglalkozó munkákat külön is kiemeli. A faj

hosszú távú, eredményes védelmének és kezelésének legfontosabb céljait és problémáit Stahl

és Artois (1991) a következőkben foglalják össze:

1. a populáció-elterjedések és változások rendszeres nyomonkövetése;

2. a hibridizáció hatása és vizsgálata;

3. az élőhelyvesztés és -rombolás;

4. az illegális elejtésekben és a közúti balesetekben való elhullások magas aránya;

5. a visszatelepítési programok jelentős nehézségei;

6. a széleskörű kutatások szükségessége.

104

Az IUCN legfrissebb összegzése szerint napjainkra már nem a kisméretű populációk

és az állománycsökkenés jelenti a legnagyobb problémát, hanem egyértelműen a

kereszteződés miatti ˝genetikai mocsarasodás˝. Több országban ugyanis terjedését

(Olaszország), állománynövekedését (Skócia), sőt visszatelepülését (Ausztria) tapasztalják. A

hibridizáció mértéke azonban 8 és 40% közötti (IUCN 2008).

Hazai elterjedés

A vadmacska helyzetéről 1987-óta gyűjtöttünk adatokat. A vizsgált időszak alatt a faj

országos becsült állománysűrűsége és elterjedési területe is jelentősen csökkent, míg

előfordulási területének állománya nagyjából stabilnak tekinthető. Erre utal, hogy a faj

jelenlétét vagy hiányát mutató diszkrét kategóriák között az állandó jelenlétet valószínűsítő

válaszok aránya szintén csökkent, míg a hiányát vagy alkalmi előfordulását jelzők

kismértékben növekedtek (Biró és munkatársai 2007, Heltai 2002, Heltai és munkatársai

2006, Szemethy és Heltai 1996).

12. táblázat: A vadmacska előfordulása 1994 és 2006 között (forrás: SZIE VMI kérdőíves

felmérések)

Kategória

1994 1995 1997 1998 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006

n % n % n % n % n % n % n % n % n % n % n %

Nem fordul elő 135 46,1 153 39,6 215 50,4 215 44,1 283 51,4 230 49,9 293 51,6 267 49,6 241 48,4 269 50,6 213 48,2

Néha előfordul 51 17,4 85 22,0 95 22,2 119 24,4 98 17,8 89 19,3 98 17,2 100 18,6 102 20,5 86 16,2 77 17,5

Állandó 106 36,2 141 36,5 113 26,5 146 29,9 156 28,3 135 29,3 165 29,1 158 29,4 149 29,9 167 31,3 136 30,8

Rendszeresen

megjelenik 1 0,3 7 1,8 4 0,9 8 1,6 14 2,5 7 1,5 11 2,1 13 2,4 6 1,2 10 1,9 16 3,5

Mindezek alapján elmondható, hogy a vadmacska az egyetlen ragadozónk, amelynek

állományhelyzete egyértelműen romlott 1987 óta. Elterjedési területe és valószínűleg

sűrűsége is csökkent. Stabil állományai, melyek a Dráva-síkon, a Mecsekben és a Villányi-

hegységben, a Dunántúli-, és az Északi-középhegységben, valamint az Alföld ártéri

galériaerdeiben találhatók, valószínűleg fokozatosan elszigetelődnek egymástól.

105

13. térkép: A vadmacska elterjedése a kérdőíves felmérések eredményei alapján (forrás: SZIE VMI


Élőhely

A sűrű, jó takarást biztosító és emberi zavarástól mentes erdőket (fenyves, öreg

tölgyes) és bozótosokat kedveli, amelyek mellett azonban mindig lennie kell nyílt területnek,

ahol vadászhat. A telepített és aljnövényzet nélküli erdőket (akácos, nyaras) azonban elkerüli.

Általában elkerüli a lakott területeket és a zavart élőhelyeket (pl. mezőgazdasági táblák), ez

alól csak a szaporodási időszak kivétel, amikor a kandúrok akár a házimacska nőstényeket is

felkereshetik a tanyák közelében. Ez azonban csak olyan helyeken fordulhat elő, ahol nagyon

lecsökkent az állomány sűrűsége (Biró és munkatársai 2004, 2007).

Küllemi bélyegek

A vadmacska és a vadmacskához hasonló színezetű elvadult, vagy kóbor házi macska

terepi elkülönítése küllemi bélyegek alapján nagyon nehéz, nagy a tévedés valószínűsége. A

vadmacska bundájának színe szárazabb területeken homokszínű, sárgásszürke, nedvesebb

106

területeken sárgásbarna, vörösesbarna. A bunda mintázata folt nélküli, pettyezett, vagy

harántsávos lehet. Az alábbi morfológiai bélyegek segíthetnek az elkülönítésben: a vadmacska

szőrmintázata jellemzően halványabb, elmosódottabb, mint a házi macskáé, teste zömökebb

(hosszabb, sűrűbb szőrzetű), lábai vaskosabbak, orrtájéka szélesebb, feje durvább, bajusz

szálai fejlettebbek (és fehérek), fülkagylója arányaiban kisebb. A vadmacska farka tompa

végű, dús szőrzetű, fekete farokvégű, 5 sötét gyűrűvel, míg a házi macska farka vége

hegyesebb, rövidebb szőrzetű, a fekete farokvég előtt sok keskeny fekete szalag lehet,

amelyeket egy hosszanti fekete csík összeköthet (Corbett 1979). A vadmacska és a

házimacska elkülöníthető bélhosszúság méréssel (bélindex = teljes bélhossz / törzshossz,

fejjel) (Schauenberg 1977), péniszcsont morfológia alapján, kraniometriai módszerrel

(koponya teljes hossza / neurocranium térfogat index alapján; French és munkatársai 1988) és

legbiztosabban, élő állatokon is: molekuláris genetikai vizsgálattal (Daniels és munkatársai

2001, Lecis és munkatársai 2006, Pierpaoli és munkatársai 2003, Randi és munkatársai 2001).

A vadmacska hímek testtömege 5 kg, a nőstényeké 4 kg, a törzshossz 51-78 cm, illetve 47-69

cm, a farokhossz 24-38 cm, ill. 23-36 cm a két ivarban. Fogképlet: 3131/3121

Életmód

Éjszakai állat. A nappalt takarásban, faodvakban, sziklaüregekben, farakások alatt,

magas fák ágain vagy kotorékban tölti. A kotorékként a rókák elhagyott üregeit használják. A

vadmacskák magányosan élnek, csak a szaporodási időszakban (pacsmagolás) keresik fel a

nőstényeket egy rövid időre a kandúrok. A kifejlett állatok mozgáskörzete 100-500 ha között

van, ivartól és kortól függően. A területükhöz hűek, bár a nőstények jobban ragaszkodnak

hozzá, mint a hímek. A kandúrok között vannak ún. nomád életmódot folytató egyedek is,

amelyek valószínűleg alárendelt egyedek a domináns kandúrokkal szemben. A

mozgáskörzeteik átfedhetnek, bár a nőstények szigorúbban tartják a területüket egymással

szemben. A területüket vizelettel és ürülékkel jelölik meg, de inkább a vadászhelyeken, a

belső részeken és nem a határokon. Gyakran elássák az ürüléküket. A terület-tulajdonos

jelöléseinek gyakorisága megnövekszik akkor, amikor egy nomád egyed áthalad a

mozgáskörzeten. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a vadmacskák nem territoriálisak, viszont a

mozgáskörzetük nemcsak térben, hanem időben is létezik, azaz amikor a házigazda nem

tartózkodik huzamosabb ideig a területe egy részén, csak akkor mehetnek be oda más egyedek

(Biró és munkatársai 2004, Corbett 1979).

107

Táplálkozás

A vadmacska jellemzően éjszaka, magányosan vadászik, de kölyöknevelés idején,

nyugalmas területen nappal is. Zsákmányát vagy belopja, vagy egy helyben várakozik, majd a

megjelenő prédára ráugrik. Ilyen vadászati technikát elsősorban az üregi nyúl elfogására

alkalmaz, a nyúl üregénél vagy a csapáján. A kisemlősöket és a madarakat inkább aktívan

keresi és becserkészi. Felejthetetlen élményt jelent a vadászó vadmacska megfigyelése, mely

az apró méretű prédára fókuszálva, a mozdulatlanul váró embert teljesen megközelítheti.

A vadmacska táplálékában – időszaktól függően - legnagyobb részben üregi nyúl

szerepelt például Skóciában (Corbett 1979, Kolb 1977) és az Ibériai félszigeten (Fernandes,

1993, Gil-Sánchez és munkatársai 1999, Sarmento 1996). Ezeken a területeken főleg a

kisnyulakat, vagy a betegségben elhullott példányokat fogyasztja. A táplálékban szerepelnek

még emellett kisemlősök, madarak és növények. A vadmacska ugyan ritkán, de táplálkozik

bogarakkal, mókussal és békával is.

Szaporodás

A vadmacska pacsmagolási (párzási) időszaka januárban kezdődik és márciusban

végződik. Az utódok április-május táján születnek. A vemhesség időtartama 63-66 nap.

Előfordulhat esetleg évi két alom is, – a második: június-július idején – abban az esetben, ha

az első alom elpusztul. Az alomnagyság természetes körülmények között 2 és 5 kölyök között

alakul, míg állatkerti megfigyelések alapján 3,1 és 2,8 a kölykezési alomszám átlaga. A

megfigyelések szerint fészkét szikla- vagy faüregbe, valamint egyéb száraz helyekre rakja, pl.

rőzsehalmok vagy farakások alá. A kölykök vakon jönnek a világra. A takarást nyújtó üreget

4-5 hetesen hagyják el először, 10-12 hetesen már vadásznak az anyjukkal együtt, 4

hónaposan már önállóak és a család a kölykök 5 hónapos korában végleg felbomlik. Az

ivarérettséget mindkét nem 10 hónaposan éri el, de a kandúrok ekkor még nem feltétlenül

vesznek részt a szaporodásban. Az állatok 2 éves korukig növekednek tovább. A vadmacska

akár 15 évig is élhet.

108

Közönséges hiúz (Lynx lynx, Linnaeus 1758) (Szemethy László,

Márkus Márta, Tóth Mária)


A hiúz az Ibériai-félsziget kivételével a kontinens erdővel borított vidékein korábban

széleskörűen elterjedt volt. A XX. század folyamán csaknem teljesen eltűnt, állományai csak

Skandináviában, Északkelet-Európában, a Kárpátokban és a Balkánon maradtak fent. Néhány

példány valószínűleg a Pireneusokban is maradt. Visszaszorulásának oka az élőhely rombolás

és a vadászat voltak. Jelenleg új állományok alakulnak ki az Alpokban, a Vogézekben és a

Jura-hegységben, valamint Szlovéniában és Horvátországban. Nagy mancsával és hosszú

lábaival egyértelműen a magas hótakaróhoz alkalmazkodott. Európai előfordulása az erdősült

területekhez kötődik. Nagy állománysűrűségek a jó őzes területeken alakulnak ki, míg ahol fő

prédája a nyúl, ott sűrűsége is alacsonyabb. Jelenlegi populációi stabilnak tűnnek, a

visszatelepítési programok azonban sokszor ütköznek a lakosság ellenállásába (Mitchell-


A kilencvenes években számos kutatás indult meg azokban az országokban, ahol a

hiúz állománya fennmaradt vagy a faj spontán, esetleg visszatelepítési programok hatására

újból megjelent. A fajjal kapcsolatos ismereteink alapját a Bialowieza-i Nemzeti Park

területén végzett vizsgálatok adják (Jedrzejewski és munkatársai 1996). Ez a legnagyobb

védett lombhullató őserdő az európai alföldeken, amelynek 40%-a esik Lengyelország és

60%-a Fehéroroszország területére. A területen a hiúz gyakorlatilag az egész XX. század

folyamán – és természetesen korábban is – jelen volt. A lengyel kutatók vadászati

statisztikákra, nyomsűrűség becslésre alapozott vizsgálatának eredménye szerint a hiúz

sűrűsége 1875 és 1995 között 2-6 egyed/100 km2 között alakult. A változások okai között a

zsákmányellátottság (elsősorban az őz sűrűsége) és az üldözés vagy orvvadászat volt a

legfontosabb. A részletes terepi vizsgálatok (1991-1994) alapján a mortalitást 71%-ban az

orvvadászat okozta. A faj teljes lengyelországi elterjedését 1982 és 1994 közötti időszakban

Kamieniarz és Panek vizsgálta (1996). Adataik szerint a hiúz Lengyelország északkeleti és

délkeleti részein alkot kiegyensúlyozott állományokat, amelyek a nyolcvanas évek elején

érték el maximumukat, a vizsgált időszakban viszont mind elterjedési területben, mind az

állomány nagyságában csökkenés volt kimutatható. Ugyanakkor Płodzień és munkatársai

(1996) a Kárpátok lengyelországi területén végzett munkájuk alapján azt állapították meg,

109

hogy a kilencvenes évek közepére ezen a területen már megállt a csökkenés. Tapasztalataik

szerint a faj jelenlétét legjobban az erdősültség és a szarvas sűrűsége befolyásolta, míg az őz

és a nyúl sűrűsége, valamint az ember jelenléte kevésbé számított.

Ugyanebben az időszakban Európa több országában is a hiúz állományának és

elterjedési területének növekedéséről számoltak be. Hell és munkatársai (1997) Szlovákiában

a vadászati statisztikák, Stahl és Vandel (1999) Franciaországban a megtalált tetemek alapján

állítják ezt. A francia vizsgálatok alapján a legfontosabb elhullási okok sorrendben a

következők voltak: közúti gázolások, orvvadászat és másodlagos mérgezések. A cseh-német-

osztrák közös határon található Sumava hegységben is jelentős állománynövekedést

tapasztaltak (Wölfl és munkatársai 2001). Adataik alapján 1989 és 1999 között többszörösére

nőtt a megfigyelések és az elejtett egyedek száma, valamint a nyommegfigyelések/észlelések

gyakorisága is. A növekedés legjobban a hegység csehországi részén, legkevésbé Ausztriában

érződött.

A növekvő előfordulások újból kiváltották az ősinek tekinthető ember-ragadozó

konfliktusokat (Csányi 2000). A legtöbb területen ugyanis alkalmanként vagy kisebb-nagyobb

rendszerességgel háziállatokat, elsősorban könnyen elejthető birkát támadnak meg a hiúzok.

A probléma feloldása mind a Francia-, mind a Svájci-Alpokban az egyik legfontosabb

feltétele a faj hosszútávú fennmaradásának (Breitenmoser 1998, Stahl és munkatársai 2001).

Nem véletlen, hogy az Európa Tanács által készíttetett hiúz akciótervben is az öt legfontosabb

cél közül az első helyen az ember-ragadozó konfliktusok csökkentése szerepel (Breitenmoser

és munkatársai 2000). Ugyanez a kiadvány foglalja össze a legfrissebb elterjedési és

létszámadatokat is. Európa területén összesen tíz önálló populációt fogadnak el: az északi, a

balti, a kárpáti (ide tartozik a magyar is), a cseh-morvai, a balkáni, a dinári, az alpesi, a jurai, a

vogézeki és a pireneusi állományokat.

Mindezek ellenére az Európai Nagyragadozó Kezdeményezés (LCI) összesített

európai adatai szerint valószínűleg a teljes európai állomány sem éri el még a tízezer egyedet

sem. Ráadásul úgy, hogy ennek az állománynak a többsége a Kárpátokban (2500),

Skandináviában (2000), és Észak-Kelet-Európában él (4900), azaz a többi élőhelyen kis

létszámú és már csak ezért is veszélyeztetett állományok lehetnek csak (Linnel és munkatársai

2008).

Hazai elterjedés

110

A hiúz több-kevesebb rendszerességgel az Északi-középhegység szinte teljes területén

előfordul. Azt, hogy ezek a jelenlétek alkalomszerűek vagy állandóak nehéz megítélni.

Feltűnő azonban, hogy a két felmérési időszakban (1987 és 1990 között, valamint 1998 és

2006 között) ugyanaz az elterjedési terület rajzolódik ki (Szemethy és Heltai 1996, Heltai

2002, Szemethy és munkatársai 2004b). Mindkét alkalommal megerősítették ugyanis a

börzsönyi, a mátrai, a bükki, az aggteleki és a zempléni megfigyeléseket is. Természetesen a

LIFE Nature által támogatott nagyragadozó-program keretében a hiúz esetében is megtörtént

az igazolható terepi észlelések összegyűjtése (Szemethy 2002). Ezek során nem sikerült

alátámasztani a beregi és a Dráva melletti alkalmi megfigyeléseket, és a több alkalommal is

jelzett dél-cserháti észleléseket sem. A Börzsöny, a Mátra, a Bükk és a Zempléni-hegység

területén 1987 és 2001 között összesen 12 bizonyítható megfigyelés volt, ennek pontosan a

fele a Zemplénben történt. Három elejtést lehetett felderíteni a vizsgált időszakban. Egy-egy a

Bükk, a Zemplén és egy a Mátra területén. A LIFE Nature nagyragadozó fajok állományait

monitorozó program keretében 2000/2001 telén 8 alkalommal, minden esetben az Aggteleki

karszton, míg 2001/2002 telén 7 alkalommal, így Aggteleken, Börzsönyben és az Ipoly-

völgyében egy-egy, a Zemplén területén négy esetben észlelték a jelenlétét. Firmánszky

(2000) a nyolcvanas évek végétől rendszeresen keresi és találja meg a hiúz jelenlétére utaló

jeleket a Zemplén területén. Adatai szerint 1987 óta a faj jelenléte egy év kivételével (1992)

folyamatos. A legtöbb észlelés (8 pld.) 1997-ben történt. A rendszeres, és igazolható, immár

két évtizedre kiterjedő megfigyelések alapján állítható, hogy a hiúz igen alacsony sűrűségben,

de folyamatosan jelen van az Északi-középhegység, azon belül is elsősorban a Börzsöny,

Aggtelek és a Zempléni-hegység területén. Az állandósult jelenlét szaporodó párra, vagy

kisebb állományra utal.

111

14. térkép: A hiúz elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések)

Élőhely

A hiúz élőhely-igényét tekintve specialista faj, emiatt rosszul viseli az élőhelyek

megváltozását. Szinte kizárólag a nagykiterjedésű lombhullató vagy tűlevelű erdők lakója.

Szorosan kötődik a zárt háborítatlan erdőségekhez. Nyílt területeken csak kivételes esetben,

pl. kóborlása során jelenik meg. Élőhelyén a nyugalomnak kiemelt szerepe van, az emberi

zavarást nehezen tűri. Hazai élőhely-választásáról nincsenek részletes ismeretek, de az

észlelések szinte kizárólag a nagy kiterjedésű erdős, sziklás területekről származnak.

Küllemi bélyegek

A hiúz testalkata nagyon jellegzetes, testméretéhez képest a feje viszonylag kicsi, a

lábai hosszúak, különösen a hátulsó. A fülhegyen jellegzetes sötétbarna szőrpamacs van, a fül

hátsó, sötét szegélye kontrasztos fehéres foltot ölel. Pofaszakálla világos, szétterülő. Hosszú

végtagok, valamint rövid, lecsapott farok jellemzi, melynek vége fekete. Mancsai szétterülők,

erőteljesek. Jól és nagyokat tud ugrani, gyorsan tudja hajtani zsákmányát, könnyedén mozog a

112

sziklák között, vagy akár a meredek hegyoldalaokon. Az elülső lábpáron 5, a hátsón 4 ujj van,

nyomképében 4 ujj lenyomata lászik. Lábnyoma 10-12 cm széles, kerekded. Nyomképlete

vonalas, ún. nyomba lépés, futás közben háromszögbe lépés. Hullatékát többnyire bekaparja

földdel, hengeres, egyik vége elkeskenyedő, a másik tompa. A hullaték kb. 6-12 cm hosszú és

legfeljebb 2 cm átmérőjű.

Finom bundája nyáron rövidszőrű és vörhenyes, télen szennyes fehéres alapszínű,

melyen lehetnek kisebb pettyek, vagy nagyobb foltok, elmosódó rozetták-sávok, de lehet

minta nélküli is. Hangja erőteljes, karcos nyafogás-ugatásszerű. Testhossza 75-120 cm,

marmagassága kb. 75 cm, testsúlya 18-25 kg, a hímek 10-15%-al nehezebbek a nőstényeknél.

Az alsó állkapocs úgy ízesül a koponyához, hogy az vízszintes irányú, őrlő mozgást nem tud

végezni. Ezzel a sajátos felépítésével a nagy- és a kismacskák között áll. Fogképlete:

3121/3121.

Életmód

A hiúz általában magányosan élő, területtartó (territoriális) állat. Mozgáskörzetének

nagysága 10-60 km2. Hazai megfigyelés szerint akár 40-50 km-t is megtesz a párzóhely és a

zsákmány között. Vadászatai során a farkasnál kisebb távolságokat tesz meg, és több napig az

elejtett zsákmány közelében marad, visszajár rá.

Táplálkozás

A hiúz tápláléka a kisrágcsálóktól a madarakon keresztül a kistestű növényevő

patásokig tart. Az élőhelytől függően az őz, a nyúl, a szarvasborjú vagy a muflon képezi a fő

táplálékát. Kisrágcsálókat elsősorban a nyári időszakban fogyaszt. A hiúz jellemzően

magányosan vadászik, ezért kifejlett, egészséges szarvasra csak rendkívüli körülmények

között támad. Zsákmányát általában lesből figyeli, vagy lopva közelíti meg és rövid, gyors

vágtában ejti el. A hazai nyomkövetések megfigyelései szerint a rágcsálók, madarak mellett

elsősorban őzet és muflont eszik. A nagyobb testű zsákmányokból elsősorban a nagyobb

izmokat fogyasztja el.

Reig és Jedrzejewski (1988) vizsgálata szerint a hiúz nagyvadra specializálódik, ezek

közül is legfontosabb zsákmányai a szarvasfélék és a vaddisznó. Jedrzejewski és munkatársai

(1993) zsákmánymaradványok, valamint hullatékon alapuló vizsgálata alapján, a hiúz fő

táplálékát télen a szarvasfélék alkotják (87% biomassza számítás szerint), a mezei nyúl aránya

113

11%, a vaddisznóé 2%. A hiúz legfontosabb tápláléka a mezei nyúl, ahol jelentős a nyúl

előfordulása, egyébként pedig az őz (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998). A hazai

eredmények is azt mutatják, hogy a hiúzok leggyakrabban előforduló tápláléka az őz, majd ezt

követi a muflon és a gímszarvas. Jedrzejewska és Jedrzejewski (1998) nem talált lényeges

különbséget a hiúz téli és nyári táplálékának összetétele között. Tapasztalataik szerint a

kifejlett hímek több gímszarvast zsákmányolnak, mint a nőstények, vagy a subadult egyedek,

melyek inkább őzet, nyulat és kisebb rágcsálókat ejtenek el. Családi csoportban (nőstény a

kölykökkel) inkább egyéb kisebb állatokra vadásznak, pl. madarakra vagy kisemlősökre.

Ritkaságszámba megy a háziállat (baromfi, kutya, macska) fogyasztása, az is főként a

házaktól elkóborolt példányok elejtését jelenti (Jedrzejewska és Jedrzejewski, 1998).

Egy 44 minta (hullaték) alapján készült hazai vizsgálat szerint (Szabó és munkatársai

2001) a hiúzok téli táplálékában nagyemlősök dominálnak, előfordulási gyakoriság alapján a

táplálékuk kétharmadát (60,7%), biomassza számítás alapján szinte teljes mértékben (96,8%)

ezek alkották. A nagyvad fajok közül az őz volt, majd ezt követte a muflon és a gímszarvas.

Vaddisznó nem fordult elő a táplálékban. A hiúz másodlagos fontosságú táplálékát a

kisemlősök jelentik, arányuk 18,0%, ill. 1,9% volt a két számításmód szerint. Rovarevő

emlősök nem fordultak elő, viszont mezei nyúl két esetben szerepelt a hiúzok étlapján. A

fentieken kívül csak kistestű énekesmadarak, hártyásszárnyú rovarok és növények fordultak

elő. A hiúzok nyári táplálék-összetétele a rendelkezésre álló kevés minta miatt csak

tájékoztató jellegű volt. Nyáron táplálékának döntő részét biomassza számítás alapján, a

télihez hasonlóan nagyemlősök alkották. Leggyakoribb táplálék az őz volt. Ezen kívül

rovarevő emlős, mezei nyúl, nyuszt, kistestű madár, ízeltlábú és fűféle fordult elő. A téli és a

nyári táplálék nem különbözött lényegesen.

Szaporodás

A hiúz párzási időszaka, a „pacsmagolás” február-márciusban van. 65-75 nap

elteltével általában 2-3 kölyköt hoz világra. Bár az utódok nyolchetes kor után már

fogyasztanak húst, de viszonylag hosszú ideig, 5-6 hónapos korukig szopnak is. A következő

szaporodási időszak végéig anyjukkal maradnak. E két ok miatt a kölykök sorsa hosszú időn

keresztül függ az anyjuktól. A nőstény 20-22 hónaposan, a hím csak 34-36 hónaposan válik

ivaréretté.

szerkesztette: heltai miklós · 2018-01-09 · 5 a táplálkozás vizsgálatok eredményeinek...

Documents