S Z Í N H Á Z MŰV É S Z E T I E L M É L E T I ÉS

K R I T I K A I F O L Y Ó I R A T

X V I I I . É V F O L Y A M 3 . S Z Á M

1 9 8 5 . M Á R C I U S

F Ő S Z E R K E S Z T Ő :

B O L D I Z S Á R I V Á N

F Ő S Z E R K E S Z T Ő - H E L Y E T T E S :

C S A B A I N É T Ö R Ö K M Á R I A

Szerkesztőség:1054 Budapest V., Báthori u. 10.Telefon: 316-308, 116-650

M e g j e l e n i k h a v o n t aA k éz i r a t ok m e gő r z é s é r e é s v i s s z ak ü l d é s é r en e m v á l l a l k oz u n kK i a d j a a L a pk i a d ó V á l l a l a t ,B u d a p e s t V I I . , L e n i n k ö r ú t 9 - 1 1 .L e v é l c í m : 1 9 0 6 , p o s t a f i ók 2 2 3 .A k i a d á s é r t f e l e l :S i k l ó s i N o r b e r t v ez é r i g a z g a t óT e r j e s z t i a M a g y a r P os t aElő f izethető bármely postahivatalnál , a kézbesítőknéI,a P o s t a h í r l a p ü z l e t e i b e né s a P os t a K ö z p o n t i H í r l a p I r o d á n á l( K H I , 1 9 0 0 B u d a p e s t V . , J ó z s e f n á d o r t é r 1 . )közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalássala K H I 2 1 5 - 9 6 1 6 2p é n z f o r g a l m i j e l z ő s z á m ár aE l ő f i z e t és i d í j :1 é v r e 3 6 0 , - F t , f é l é v r e 1 8 0 , - F tP é l d á ny o n k é n t i á r : 3 0 , - F tK ü l f ö l d ö n t e r j e s z t i aK u l t ú r a K ü l k e r e s k e d e l m i V á l l a l a t ,H - 1 3 8 9 B u d a p e s t , P o s t a f i ók 1 4 9

I n d e x s z á m : 2 5 . 7 9 7

85. 0312 - A t henaeum Ny om da , B udapes t

Í v e s m a g a s ny o m ás

F e l e l ő s v ez e tő : S z l á v i k A n d r á s v ez é r i g az g a t ó

HU ISSN 0039-8136

B o r í t ó n :

G á s p á r S á n d o r ( A l f o n z ) é s M a r g i t a i Á g i ( M á l in é n i ) a J á t ék s z í n F üs t M i l á n - e l őa d á s á n

A h á t s ó b o r í t ó n :

C s á n y i Á r p á d d í s z l e t e a T a r t u f f e v á r s z í n h á z ie l őa d á s á h o z ( I k l á d y L ás z l ó f e l v é t e l e i )

TARTALOM

játékszínS Z Á N T Ó J U D I T

A virág hazai (1)

G Y Ö R G Y P É T E R

Tartuffe, avagy az ifjúság édes varázsa (5)

K O L T A I T A M Á S

„Szebb az emlék, mint az élet" (9)

V A S S Z S U Z S A

Krisztus a színpadon (11)

S O M L Y A I J Á N O S

A lebontott hotel (15)

S Z . J .

Vásárfia Galíciából (18)

vendégjátékokD U R Ó G YŐZŐ

„Pekingi opera" (20)

F Ö L D E S A N N A

TIP-vendégjáték, 1984 (25)

P Á L Y I A N D R Á S

Quo vadis, Irydion? (29)

S Z E N T G Y Ö R G Y I R I T A

Műhely Színház Belgiumból (30)

négyszemközt

B A R T A A N D R Á S

Beszélgetés Major Tamással igazgatói működéséről (32)

F . A .

A profizmustól a személyességig (35)

világszínházC S Á K I J U D I T

Kialszanak a fények? II. (39)

J O A N M E L L O A N

Az amerikai regionális színház (43)

szemle

K O V Á C S D E Z SŐ

Tanuljunk gyorsan, könnyen Shakespeare-t olvasni! (47)

drámamelléklet

F Ü S T M I L Á N Máli néni

játékszínSZÁNTÓ JUDIT

A virág hazai

A Máli néni a Játékszínben

A közvélemény számítógépe „kedves-nek"ígérkező esti szórakozást dobott ki, amelybizonyára jól illeszkedik majd a Játékszínúj profiljához, a lapok többnyiremásodvonalbeli kritikusaikat küldték ki.Akadt dolga a szájpropagandának, mígelterjedt a hír: a körúti szín-padoneseményhez lehet asszisztálni. Jelentékenymagyar ősbemutató, adekvát, korszerűelőadásban, középpontjában egy olyanalakítással, amely máris az évad egyikvezető teljesítményeként tartható számon.

Ki tudja, fény derül-e valaha a rejtélyre:miért süllyesztette Füst Milán író-asztalfiókba ezt a húszas évek végén--harmincas évek elején született komédiáját(bár még ez a keltezés is csupán kö-vetkeztetéseken nyugszik); neki, a sebeitmonomániásan dédelgetőnek e műmellőzése még csak nem is fájt, írásaibanemlítést sem tesz róla - igaz, ezúttal amellőzés tőle magától eredt. Vajon elevenem látott esélyt számára, holott a lát-szólag sokkal kedvezőtlenebb esélyek-kelinduló Boldogtalanokkal s később a I V .Henrik királlyal nem röstellt kilincselni,utóbbival még külföldön is?

Persze korántsem bizonyos, hogy aMáli nénire - ellentétben az előadás egyikbírálójának vélekedésével - feltét-lenülsiker várt volna a maga korában.Expozíciója, alaphelyzete a megtévesz-tésig hasonlít az egykorú nemzetközi piactermékeire, az írógépmesék és meseautókvilágára, vagyis az akkori, nagyon is szűk,nagyon is körülírt közönségtáborban olyanbeidegzettségeket pendíthetett volna meg,amelyek meg-sértése, felborítása aztánnagyon is sérelmesnek találtatott volna. Haviszont a rendező megpróbál nemtudomást venni a mű igazi karakteréről -melynek érzékeltetésére a korabeli magyarrendezők-nek amúgy sem voltak eszközeik-, akkor a Máli néni egyszerűen elszürkül,jelentéktelenné válik. Hiszen kevés ben-neaz exportdráma műfajától elvárt lát-ványosság, színesség, a szereplőket pedigcsakis a többértelműség élteti,egyértelműnek játszva - és a szereplőkmég Molnár Ferencnél is laposan egyértel

műek - megszűnnek élni (mint ahogy aMolnár-figurák egysíkúságukban nagyonis látványosan elevenek, legalábbisegyfajta színpadi konvenció és stílus ér-telmében).

Meglehet tehát, hogy Füst Milánnaképpenséggel szerencséje volt; furcsa,ferde szerencséje persze, amilyen egészszínházi fejlődésünkhöz illik: a Máli néni,bukások emlékétől nem terhelve,pontosan akkor bukkant fel a magaérintetlenségében, amikor a színház tol-mácsolni, a közönség érteni és élveznitudja. Hogy közben az író rég halott, ésmíg élt, nem válhatott a magyar és azegyetemes drámairodalomnak azzá ajelentős, irányt szabó egyéniségévé, akivéminden meglevő, töredékes jel szerintválhatott volna, az bizony szomorú.Cserébe most, 1984/85-ben van egy nagyszínházi sikerünk. Jó lenne legalább mostnem lekésni róla, és meg-szívlelni, amit eza jó fél évszázados modern játék a mánakmond, életről, drámáról, drámáról azéletben s az élet-ről a drámában .. .

Füst Milán, aki - drámáihoz 1957-benírt, meglehetős szívszorító előszavában -rezignáltan vallotta magát „kétségtelenüldrámai tehetségnek", ugyanitt azt írja: aBoldogtalanok után úgy döntött, hogy„abbahagyom a realista drámával valóminden kísérletezésemet, annál is inkább,mert a bennem levő démon eb-ben aműfajban nem tombolhatja szabadon kimagát". Aztán eltűnődik: de hát akkormilyen drámai stílust válasszon, hiszennézete szerint ilyenből összesen csakháromféle létezik: a görögöké,

Shakespeare-é, valamint a modern realiz-mus-naturalizmus; no meg néhány egyé-nistílus, például a Maeterlincké vagy aCrommelyncké. Ilyen egyéni útra kívántlépni ő is a Henrik királlyal. A Máli nénirőlviszont itt is megfeledkezik, ha-csak nemrá vonatkozik a következő pejoratívutalás: ( a Boldogtalanok után) „régebbenkísérleteztem még vele (ti. a naturalistadrámával) egy ideig, de soha többé nemsikerült fából a vaskarikátmegcsinálnom".

Pedig hát sikerült. A fenségestől anevetségesig csak egy lépés az út -mondják a franciák. A kommersz víg-játéktól a groteszkig még ennyi se - va-riálhatnánk. Persze, lehet ez a groteszk, eza lényegi képtelenség (szándékosan nem aművészi kategóriává lett „abszurd" szóthasználom) szándéktalan, tehátművészietlen (a harmincas évek magyarvígjáték- és bohózati termésé-nek mindensorából csak úgy süt felénk a képtelenség„a szándékolatlan önparódia). Am ha az íróvilág- és emberlátásának immanensvelejárója, akkor olyan művekszülethetnek, melyek az évtizedekmúltával egyre modernebbnek tűnnek.Hiszen ez Feydeau XX. századi halha-tatlanságának titka is, noha - briliánstechnikus lévén -- az ő darabjai egy azegyben is hatásosak és sikeresek; az el-múlt évek hazai Feydeau-kuhusza jólmutatja a kétfajta megközelítés polari-zálódását, bár kritikánk általában csö-könyösen összemossa őket. Füst Milántviszont - s ez mesteremberi gyengeségét,írói és drámairói nagyságát mutatja - nemlehet kétféleképpen is jól játszani. Mintmár utaltam rá, a Máli néni kom-

Füst Mi l án: Mál i néni (Játékszín). Gáspár Sándor (Al fonz) és Egri Kati (Ti lda)

mersz vígjátékként kezelve abszolút ha-tástalan és érdektelen lenne.

Adva van tehát egy kellőképp meg-bolondított, de ezzel együtt is teljesenszokványos vígjátéki alaphelyzet. Egy-felől a méltóságos vezérigazgató a magahatvan évével, fia, Alfonz, az ifjabb igaz-gató, valamint Horváth Laci úr, a fő-könyvelő ugyanazt a lányt szereti: Mar-gitkát, nagyságos Lassányi Margit úr-leányt, a csinos titkárnőt, aki ugyan háromhódolója közül az utóbbi érzelmeitviszonozza, de ezt, mindkettőjük érde-kében, nem meri kimutatni. Másfelől, advavan a vezér leánya, Alfonz húga, Tilda, akiviszont évek óta egy a színen meg nemjelenő festőt szeret, s titkon gyermeket isszült tőle (természetesen egy hosszabbranyújtott rivierai nyaraláson). Öt ember, ötjellegzetesen egy-korú vígjátéki hős sorsavár tehát az ex-pozíciótól kezdvemegoldásra. De ez az öt ember, nohaelsőrendű érdeke lenne, nem tesz semmithelyzete kedvező tisztázására. A drámavégén is ugyanígy epekednének,szenvelegnének, alakoskodnának, ha nemlépne fel a szegény rokon, NovákFerencné, született Amál, aki ebben apatthelyzetben kitűnő szimattal ismeri fela lehetőséget önmaga és betegeskedő,szenilis férje szanálására. Amál úgy dönt,hogy az egymást keresztező érdekeketnem leplezni, simítani kell, hanem éppenellenkezőleg, nap-világra hozni, avégsőkig élezni, s visszavonulási utat semhagyva a riadozó érintettek számára,terelni őket a mindenkit kielégítőmegoldás felé. Mind-ehhez Máliúgyszólván tálcán kapja a katalizátort: acsecsemőt, aki történetesen Tildáé, de ezmellékes, hisz bárkié lehetne, s Málieszerint is alkalmazza: olyan bravúrosügyességgel forgatja a pólyást, hogy sorramindenki atyának, illetve anyának érzimagát. Bevallom, házi használatrakészítettem is egy táblázatot, melyben aszereplők váltakozó tévképzeteit, illetveezek drámai metszéspontjait igyekeztempontosan fel-tüntetni, de ennek részleteitőlmegkímélem az olvasót - nem itt a lényeg.

A konfliktusok végül rendre meg-oldódnak. A vezérigazgató rádöbben, hogyöreg ember mégiscsak vén ember, éslemond Margitról; fia, Alfonz rádöbben,hogy e zavaros helyzet meghaladja az őcsekély befogadóképességét, s inkább leszLondonban világfi, mint Pesten megcsaltférj ; Margitka és Horváth úr tehátegymáséi lehetnek, a csecsemő pedigvisszakerül hites szülőanyjához,

Margitai Ági a Máli néni címszerepében(Játékszín)

Tildához, aki a csüggedt vezér atyaibeleegyezését bírva immár törvényesít-heti szerelmét.

De mitől több mindez mérsékeltenmulatságos, helyenként saját csomóibagabalyodó félreértéses helyzetvígjáték-nál? Részben már attól is, hogy ez a cse-lekmény, melyben minden kezdeménye-zés csakis Máli néni kezében van, ponto-san kifejezi a figurák bábszerű önállótlan-ságát, permanens hamis tudatát, helyzet-felmérésre való képtelenségét, ha úgytetszik, saját sorsuktól való elidegene-dettségüket. Félrehallott célzások, ottfe-lejtett kompromittáló levelek, rosszulidőzített betoppanások - mindezek az ősidramaturgiai kellékek itt visszatalálnak ősifunkciójukhoz, vagyis a szereplőkönismeretének és helyzetértékelésénekbizonytalanságához; a Máli néni figuráinemcsak egymásról, de önmagukról ishajlamosak elhinni bármit, a happy end-hez is úgy sodródnak el, hogy fogalmuksincs, mitől pottyan ölükbe a szerencse, sreagálásaik bizarr egzaltációjában a na-turalista vígjáték sémáit feloldja a bohózatősi abszurditása.

Itt van azután az egykorú színpadiirodalmunkban jóformán egyedülállónyelvezet kaotikus groteszksége, melyFeydeau-tól Ionescoig ébreszt asszociá-ciókat, miközben ugyanakkor a köznapimiliővel feleselő helyenkénti gunyorosemelkedettsége, ritmizáltsága, váratlanszókapcsolatai leginkább Szomory De-z sőre emlékeztetnek, egy lényeges kü-lönbséggel: Füst Milán nyelvezete sohanem ittasul meg önnön szárnyalásától,mindig ökonomikus marad. Igaz, az iróniaéppenséggel Szomorytól sem idegen, deott inkább önmagára, saját alkotói énjéreés stílusára irányul, míg Füst Milánmindenekelőtt tárgyát szemléli ironikusan,és hiányzik belőle a szo-

morys szubjektivizmus, a figurákkal valólángoló azonosulás.

De a mű sajátosan modern felhangjánakkulcsa elsősorban mégis a címszereplőpazar, újszerű figurája. Máli néni-neksemmi köze például a Játék a kastélybanTuraijához, aki egy egyszeri konkrét célérdekében fél kézzel, játékosan bonyolítle egy jó szándékú intrikát, s nohaokosabb náluk, lényegileg tökéletesenbelesimul partnerei világába. Máli néni,az élettelen, bábszerű figurákkalszemben, maga az egzisztenciálismanipulátor, aki helyzete parancsáralételemeként éli az intrikát, melynekirányultsága teljesen mellékes számára;ha az válnék hasznára, ugyanilyen szenv-telenül tenné tönkre, hajszolná végrom-lásba a szereplőket. A Shakespeare-beszerelmes Füst Milán itt egy csipetnyijágóságot plántált át nőbe, Pestre, XX.századba, sivár polgári miliőbe és perszevígjátékba; de mindezt be- és leszámítvais maradt a figurában valami alapvetőmalignus öncélúság. Elegendő ahhoz,hogy bár itt Máli „jó"voltából happy endszületik, a néző megborzongjon, shomályosan érzékelje a sorsát tőle füg-getlenül kézben tartó erők jelenlétét.

Megjegyzendő még: amiről a fentiek-ben szó volt, az így-úgy fellelhető a XX.századi dráma különféle jellegzetesvonulataiban. A Máli néni ekképp részeennek az egyetemes fejlődésnek, sugyanakkor, ettől el nem választhatóan,sajátosan, félreismerhetetlenül magyar.Írásom címét kifejtve: a cigaretta és acsokoládé, mellyel a Rivieráról jött TildaMargitot szelídíteni próbálja, „kül-földrőljött", de a virág, mellyel ajándékaitmegtetézi, a virág hazai. Piti, kisszerű,vidékies az a magyar társadalmi valóság,melyben bábuk és manipulátorokvilágszerte ismert típusai szembenéznek;a vezérigazgató allűrjei Nyugat-Európában főportásokat jellemeznek, sMáli néni nyomora se lenne ilyenpaprikáskrumpli-szagúan triviális. Agazdagok pénzéből futja arra, hogy haeszükbe jut, Nyugatra ruccanjanak, csakarra nem, hogy idehaza nyugati stílbenéljenek. Füst Milán ezekből azadottságokból megannyi írói találatotcsihol, nemcsak a couleur locale erőshitelességét tekintve, hanem például az-által, hogy a figurák naivitását provin-cializmusukkal, lehetőségeik szűkösségé-vel, a variációk gyors kimeríthetőségévelis motiválja. Ezeknek a szereplők-neknincsenek titkaik, mert nincsenekmögöttes területek, ahová visszavonul-

hatnának, ahol elrejtőzhetnének. S ezesetben a Játékszín színpadának sokszorzavaróan szűkös méretei, rossz adottságaiis szinte erénnyé válnak: Makai Péterszínpadképe nemcsak Máli lakásának torznyomorúságát idézi fel találékonyan,hanem - az irodadíszletben - a magyarkapitalizmus szegényességét, csináltságát,térhiányát is, sőt a figurák említetttitoktalanságát is ábrázolni tudja: hiábajelez a felirat vezérigazgatót, igazgatót,hiába vonul üvegfal mögé a főkönyvelő, aszűk térben mindenki mindenkivelpermanensen együtt élni kénytelen, smindent tudhatna egymásról, ha bármit isképes volna megérteni.

S ezzel már a színpadon vagyunk, aVerebes István rendezte kitűnő előadás-nál. Verebes, évtizedes kallódás után,váratlanul talált magára, méghozzá többminőségben is, adaptáló-íróként, konfe-ransziéként, gagmanként s újabban ren-dezőként is (még színészi énje vár újra-felfedezésre). Két játékszínbeli rendezéseérett művészre utal, méghozzá pontosanabból a típusból, amely oly égetőenhiányzik nálunk: a szórakoztató művekszínpadi elmélyítésére, korszerű tartalmaikkimunkálására mutat jelentékenyadottságokat. Meglehet, hogy ez igaziterülete, s komorabb, súlyosabb, netántragikusabb művek hangzásainakelőcsiholása már kívül esnék körén, samennyire a víg játékokat elmélyíti, ezeketelsekélyesítené, bár épp a Máli néni arrautal, hogy ez korántsem bizonyos; de mégha így lenne, akkor is csak nyerhet általaszínjátszásunk és rendezőművészetünk.Eörsi István hasonlatát kölcsönvéve, ezt akutat is érdemes egy életpálya során minélmélyebb-re fúrni, merthogy nagyszárazság van vidékén. Es szerencsére úgylátszik: a vígjátékot egyébként meglehetősarisztokratizmussal kezelő kritikánkezúttal fogékony volt a műfajidefinícióktól független igazi értékre, s ígyelősegítheti, hogy Verebes, megkésettoutsiderként, beevezhessen elfogadottrendezőink körébe, méghozzá úgy, hogyközben meg-őrizhessen valamennyit ebbőlaz outsiderségből, amely egymástólolyannyira különböző rendezőinkösszességétől megkülönbözteti.

Az előadás valóban szerencsés csillag-zat alatt született. A felszín érzékeltetéseitt nem alibi, futólag, mesteremberilegodakenve azért, hogy a „lényegre" rálehessen térni. Itt a cselvígjáték is művé-szileg, üresjáratot nem tűrő precíz rit-musérzékkel van megcsinálva, műgond-

dal, pompás részletekkel, a maga sajnál-tatására vájdlingból tálaló Málitól Alfonzeksztatikus némajátékáig, ahogy leül azimádott lány székére, mintegy szellemilegérintkezve annak gömbölyded fenekével,aztán rúzsát-púderét előszedve, ízlelgetve;vagy Máli végig a fején őrzött formátlanbordó kalapjáig, amely mintegy aztsugallja, hogy ez a figura „vendég" acselekményben, s egy percig sem kívánjaotthon érezni magát az általa mozgatottbábuk világában. Helyükön vannak aklasszikus bohózati vagy épp cirkuszigagek is: az eredeti szöveg-ben példáulMáli „kicsi"-nek mondja férjét; aszínpadon azt mondja: „ilyen öreg", dekezével alacsonyságot jelez hozzá, mintahogy jellemző erejű az a fogás is, ahogya mozgatott tálcán nyújtott szafaládéval aszomszéd szoba felé tereli az alkalmatlankisöreget. Mindez jól szolgálja azalkalmilag vagy a reklám hatásárabetévedő, egyesti kikapcsolódásraszomjas néző örömét. Olyan elő-adásrólvan szó, mely rétegenként tár-

Máli néni: Margitai Ági

hatja fel magát kinek-kinek befogadó-képessége, nézői érettsége szerint, de

minden rétegében élményt és értéketnyújt. A legtöbbet persze azoknak, akikhajlandók az előadás magváig hatolni, smegélni a játszma sorsszerűségét is. Akikpéldául élvezni tudják azt az impozánsstílusegységet, melyet Verebes legtöbbszínészével el tudott fogadtatni: a mindennaturalisztikus pongyolaságtól éspszichológiai igazságkutatástól mentescsináltságot, állandó szerepjátszást,artisztikus lazasággal megoldottkényszeredettséget, amely a játékot he-lyenként valóban a bábjátékhoz közelíti.

És itt van a nagy bábjátékos, Máli néniMargitai Ági, akinek teljesítménye eggyészervül a rendezői elképzeléssel; úgylétezik a színpadon, hogy -• nem egy,különben érdemes, fontos előadásunkkalellentétben - játékából sehol nem lóg ki arendezői instrukció elvarratlan szála. Elsőmegjelenésétől ő a színpadon az egyetlenvalóságosan létező személyiség (amipersze még egyáltalán nem minősíti, sőtlegföljebb dicséri partnerei játékát). Márcitált kalapja alól lopva, de ravaszul villogide-oda a szeme; attól a perctől, hogyesélytelen kérelmezőként besettenkedikgazdag rokona irodájába, semmi el nemkerüli tekintetét, és semmi le nem téríthetiútjáról. De míg bábjai bambánmindenható-nak képzelik, ő nem leplezi anéző előtt, hogy csak stratégiája van,taktikáját az alkalom szüli. Ő csak azttudja, hogy a status quo nem kedvezérdekeinek, te-hát bedob egy követ, mégmaga sem tudva, hogy az milyenhullámokat ver. Őszintén ismételgeti:„Hát tudom én?", „Mit tudom én?", deközben ellenőrzi a hullámverést, mert bárazt tudja, hogy az áldozatok akkortejelnek a legtöbbet, ha boldognak hiszikmagukat, de itt el-térő érdekeket kellegyeztetni - vagyis a szerelmeseknek úgykell révbe jutni, hogy a hopponmaradottakis legalább elégedettek legyeneksorsukkal, s mind egyaránt neki legyenekhálásak, mint önzetlen jótevőnek, anélkül,hogy manipulációiról sejtelmük is lenne.Margitai pompásan érzékelteti, hogy báregyes fordulatok az ő számára isváratlanok, alapjában semmi meg nemlepheti, mert tökéletesen ismeri embereit;ugyanakkor, minden eshetőségre készentartja az ősi reflexeket, a megalázkodást, asiránkozást, a hízelgést, a szegényember-

elvárt bárgyúságot, s ezeket bevetvelendíti át magát a meglepő, de - ő tudja!

Szirtes Ági (Margit), Erdődy Kálmán (Novák bácsi), Egri Kati (Tilda) és Margitai Ági (Máli néni)(Iklády László felvételei)

- esetleges és következmények nélkülifordulatokon.

További sajátos szín Margitai játékában,hogy ez a nagy és sikeres manipulátornem élvezi sem a játékot magát, sem agyőzelmeket, még az áhított célt: aszaporodó s hízó pénzes borítékokat sem.Mosolytalan komorsága kísérleti alanyaiszemében erkölcsi komolyságnak tűnhet -a nézőt nem tévesztheti meg. Kedvetlen,fásult intrikus ő, hiszen nem ráadás-örömöket, nem luxust könyököl kimagának, csak a maga és tehetetlen férjepuszta létfenntartását; legföljebb újra ésújra bebizonyosodó szellemi fölényeszerez neki valami fanyar, már-márkeserű elégtételt: lám, okosabb vagyokmindannyiotoknál, mégis rátok szorulok.Ez egyébként, ha úgy tetszik, az alakítástársadalomkritikai magva: Margitai ÁgiMálija végig tudatában van annak, hogyőt, a nagy manipulátort is kívülrőlirányítja, motiválja az a berendezkedés,amely minden esélyt az üresfejűek ésmanipulálhatók kezébe adott. Ezért, hogyez a Máli - az egy férje kivételével -minden szereplő iránt tökéletesenközömbös, olyan totális, megvető ésbizalmatlan közönnyel, amilyenmonolitikus gonoszsággal ugyaneszínpadon korábban Sarkadi Vinczénéjételjátszotta. A feladat itt másképpenbonyolult: minden pillanatban szimultánjátékra van szükség, mert itt érdeklődést,figyelmet, sőt együttérzést kell mutatniapartnerei iránt, s csak a néző veheti észre,hogy mást mond a szó és mást a gesztus, atesttartás, a tekintet; az odaadóan figyel-mes szem nem a jóságos idős nagynénié,hanem az áldozatát éberen leső kígyóé,bárha az áldozatok adott esetben a kí-

asszonyok általános kliséjének. Ez a Tildaszögletes, groteszk, gátlásos teremtés, akipénze és rikító eleganciája ellenére isrosszindulattal acsarkodik a hibátlanmézeskalácsbájú gépírónőre, s alighanemcsak azért varrta magát a láthatatlan piktornyakába, mert másnak nem kellett. Aveszély itt az, hogy az így felfogott figuraszükségképp okos is, és várható lenne tőle,hogy ő egymaga átlát Málimesterkedésein; Egri Kati. ennekkivédésére elővesz egy újabb, de azelőbbiekből logikusan eredő színt, éppen anői kiszolgáltatottságot, amelyelhomályosítja értelmes tekintetét, s őt is acsodaváró nyájba tereli.

Szirtes Áginak eddig talán legmeg-győzőbb alakítása ez a Margit, amely-benkorábbi naivaszerepeinek rész-eredményeigyümölcsöznek. Kifogástalanul értve azelőadás stílusát, a cukrozottságot hajtjaszenvelgésbe, sőt hisztériába; némi nőififikán kívül - amely csak a fogékonyférfiak szemében tüntetheti feltitokzatosnak - semmi fegyvere nincs, avilágból, az emberekből csak annyit fogfel, amennyi egy adott pillanatbanlátókörébe kerül, s ezért nincs magatartásivonala sem, csak pillanatról pillanatraváltozó reakciói. Vele szembenPapadimitriu Athina talpraesett modernflappere túl okos a figurához. Azugyancsak Szolnokról meg-hívott NagySándor Tamás a hősszerelmes teljessúlytalanságát játssza el, permanenskótyagos mámorban úszva; bájosjelentéktelensége, kedélye, melynekléggömbjét bárki felfújhatja, s bárki ki-pukkaszthatja, tökéletes manipulációsalannyá s egyben Margitka eszményiválasztottjává teszi. Hasonló felfogásérvényesítésére tesz kísérletet a másikszereposztásban Trokán Péter is, ámmerevsége elárulja, hogy ebben a szerep-körben a hős alkatú színésznek még kevésaz iskolázottsága.

Margitai Ági mellett az előadás leg-perfektebb alakítását mindkét szerep-osztás Alfonza, Gáspár Sándor nyújtja.Iskolajáték az övé; a tulajdon húga általidétlennek jellemzett ifjabb igazgató már-már commedia dell'arte-szerűen merev,beidegzettségek és reflexek által mozgatottclownfigura, aki már Máli fellépése előttis tökéletes példája a manipuláltságnak.Gáspár mimikai és gesz-tuskultúrája,képlékenysége, ritmus- és poénérzékevalóban kivételes; alakításának egyetlenhibája, hogy az elmúlt három-négy évbenmár többször lát-ható volt, különféleszerepek kapcsán.

gyót épp azzal lakathatják jól, ha életbenmaradnak. Egyszóval, típusteremtő ala-kítás, melyben a pontos és sokrétű belsőtartalom hibátlan szakmai megvalósítás-ban, műfaj- és stílusbiztonsággal ölt for-mát. Remélhető, hogy nem marad folytatásnélkül, és a szabadúszóstátust ki-használvatöbb színházunk fog folyamatosanMargitai Ágiban is gondolkodni.

A befogadó színházban rendező Vere-besnek külön érdeme, hogy Margitai köré,korántsem rutinszerű, hanem helyenkéntmeghökkentőnek látszó választásokkalmajdnem perfekt gárdát szervezett, kétszereposztásban is, melyek tagjai közülcsak az öreg szolgáló másik alakítóját,Szende Bessyt nem sikerült látnom.Simonyi Magda viszont teli-találat,„kicsiben" ugyancsak típus-teremtő,állandó szeppentségbe merevült mesebeliboszorkány, picire össze-húzódó„nagydarab" (pompás epitheton ornansaszerint), a cselédi létezés élő metaforája,aki csak vedlett haszna-vehetetlenségéveljelzi, hogy azért ő konkrétan mégiscsakegy elproletarizálódott nagysága cselédje.

Az újabban az egyeztetés rejtelmeiszerint keveredő kiosztások közül azideális az, amelyben Egri Kati játsszaTildát, Szirtes Ági Margitot és NagySándor Tamás Horváth urat. Egri Katialakításának értéke leginkább Frajt Editegyébként finoman és ízlésesen meg-oldottjátékával egybevetve rajzolódik ki. Aszolnoki vendég színésznő ugyanismegérezte, hogy ez a már huszonötödikévét taposó gazdag úrileány, aki magátvénlánynak tartja, miközben törvénytelengyermeket rejteget, nem felelhet meg aszép és kissé unott milliomoskis-

Most kellene talán intellektuális súlyúfigurákkal megterhelni.

Két további (állandó) szereplő némilegkirí az előadás ritka stílusegységéből. Ahetvenhét éves - Verebes által a civilnyugdíjas létből szerencsés kézzel ki-emelt - Erdődy Kálmán elragadó Novákbácsi, de játékába időnként rég beidegzettöntetszelgés nyomul, a groteszkfélelmetesség elhalványul az ,,aranyosság"

javára, s elvész a vegetatív létezésnek FüstMilánnál kétségkívül meglevő dimenziója.Bozóky István mint vezérigazgató kisséhagyományos vígjátékokból hozta át a„tisztes őszes halántékot", finoman, sőtcsipetnyi lírát és csipetnyi öniróniát iskeverve alakításába; ez a figura azonbannincs igazán kitalálva.

S végképp nincs kitalálva - a rendezésegyetlen komoly hibájaként - a „másikMargit" poénlehetőségben potenciálisangazdag figurája; Hirling Judit szürke s aminagyobb baj : esetlegesnek ható játékábólnyomokban sem sejlik elő valamilyenrendezői elképzelés arról, hogy ki ez aleányzó, hogyan válhatott a gazdag Tildabarátnőjévé s legfőbb bizalmasává, miértkapta ő is Füst Milántól a Margit nevet, segyáltalán, mit keres ebben a nagyon iscéltudatos darabban, amely akkor iscéltudatos, ha Verebes Istvánnak - s a veleegyütt munkálkodó Bárdos Pálnak ésFaragó Zsuzsának - nem csekélydramaturgi munkát is adott. A mesterugyanis az amúgy is bonyolult intrikátjátékosan túlírta, a szándékosanáttekinthetetlen időnként zavaróanzavarosra sikerült, s kezdetben aszövegből, később pedig színpadiképmásából kellett kifejteni a kőkeménylényeget. Sikerült. A jó ügyhöz méltóerőfeszítések eredménye egy előadás,amely a műalkotás magátólértetődőségével fogadtatja el magát.

Füst Milán: Máli néni (Játékszín)

Rendező: Verebes István. Díszlet: MakaiPéter. ,Jelmez: Szakács Györgyi. Irodalmi

munkatárs: Bárdos Pál. Dramaturg: FaragóZsuzsa. A renderő munkatársa: Bodori Anna.Zeneszerző: Fekete Mari.

Szereplők: Margitai Ági, Erdődy Kál-mán, Bozóky István, Gáspár Sándor, frajtEdit-Egri Kati, Szirtes Ági-PapadimitriuAthina, Nagy Sándor Tamás-Trokán Péter,Hirling Judit, Simonyi Magda SzendeBessy, Deme Zsófia.

GYÖRGY PÉTER

Tartuffe,avagy az ifjúságédes varázsa

Hadd kezdjük kivételesen a végén, hiszenSzinetár Miklós rendezése a Vár-színházban az utolsó jelenetre van ki-élezve, s elsősorban ez, a végső poénrakihegyezett értelmezés az, amely valóbanegyénivé, emlékezetessé teszi az elő-adást.

Szinetár értelmezése, a végjáték újmegoldása egyszerű és önmagában vévefeltétlen hatásos is. Tartuffe-öt itt nem ériutol igazán a végzet. A király a Rendőrhadnagy képében - . talán azt ismondhatjuk: még - megóvja ugyanOrgont, hiszen hű és kellőképp szer-vilisszolga ő, de a rettenet alól épp hogyfelocsúdó férfiúnak látnia kell, amint akirály emberei hosszasan s békésenpoharazgatnak a leleplezettel. A Lojálisúr, a Rendőrhadnagy és Tartuffe általelőadott hármas némajáték pillanatrólpillanatra alakul, minden másod-percébenkidolgozott, s végül egyértelmű: Tartuffeelőbb megalázottan kushad, hízelkedik,utóbb pedig már egyre magabiztosabban,a nyomás alól szabadultan emelgetipoharát, s csapkodja társai vállát, amintők az övét. Hiszen - sugallja a jelenet - akirály óvatos, s nem óhajtana ilyen jóképűs jó képességű gazemberekről lemondani,végre is a képesség azé, akit szolgál. Nelegyen illúziónk: a hatalom szempontjábólnin-csenek felhasználhatatlan emberek.Vala-mire mindenki jó. S Tartuffe nem is

akárki. Igy, az elmaradt igazságtételtlátván, talán meg kellene hogy keseredjéka szánk íze, hiszen ezt, a realitás ismerősízét akarta Szinetár felidézni, mondván:ne áltassuk magunkat a kelleténél jobban,az igazságosztás nem elsődleges szemponte világban. Az, hogy mind-ebből mikor,hol, mennyi igaz - ezt kérdezhetjük, ám aszínházra mindebből annyi tartozik,amennyi a színpadon érzékileg követhető,ami tehát: látszik. A kérdés az, hogy akoncepció, a cseppet sem felemelővégértelmezés, a szuverénül értelmezettpoén miként ízesül az előadásértelmezésegészével, hogyan lesz annak szerves,elválaszthatatlan része. Végül is valóbankövetkezik-e mindez az egész előadáshangulatából

vagy sem. Része-e mindez a Szinetár által

felállított világ egészének, vagy bizonyosfokig különállóan maradt morális tanítás,intés csupán.

Van azonban - még mindig a befejezőképnél tartva - e poénos végjátéknak mégegy utalása, amit, úgy vélem, jól értettemmeg. Hiszen ismét a Tartuffe-ről van szó. Aszínház a színházban pesti belvilágában,épp a minap, Spiró György Imposztorábanért véget átírással a Tartuffe, s ott a darabkövetelte poénról volt szó. Ott isfeltűnnek a hatalom emberei a színházban,kicsit többen, mint illenék s kellenék.

E hatalommal való játék, mely imposztormotívumaként tűnt fel, itt valóban méltóparafrázishoz jutott, s végül is így aTartuffe a hatalomról szóló játékká lett.

Á . az előadás egésze nem indokoljateljes mértékben ezt a megoldást, azösszefüggések csak részben követhetők, sahogy a hibák nagy része „megáll a sajátlábán is", úgy az erények sem mindigfüggenek össze ezzel a befejezéssel.

Szinetár színháza ugyanis elsősorban adekorativitásra, az ötletgazdag meg-valósításra törekszik, szándéka éppannyira a néző elsodrása, mint meggyőzé-se, erényei így sokkal inkább a kidolgo-zásban s nem az elemzésben, a végig-gondolt, következetes összefüggések-benkereshetők. Az ötletek felvetésével semmibaj sincsen, sőt, talán több is fel-villan,mint ahányat értelmeznének is aszínpadon, vagy mint ahányat lerea-gálhatnának a nézőtéren. Az alaphelyzettradicionális hangsúlyai valóban itt is el-tolódtak, s új jelentésértelmezési lehető-ségek tűnnek fel. Tartuffe itt is - mint azmár-már konvenció lett a legújabbidőkben - erőtől duzzadó fiatalember.Azaz nem lecsúszott, pályája delelőjéntúljutott gazember, hanem reményteljesszélhámos, vonzó gazfickó. Ennek meg-felelően Orgonból értelemszerűen nosz-talgikus öregember lesz, hiszen Tartuffekora szerint a fia lehetne. Annyi bizonyos,hogy őt immáron minden erő elhagyta, s aTartuffe-ön kívüli világ irántirosszindulatú közönye - melyet az utolsójelenet oly vészesen igazol -feloldhatatlan. Ezt az Orgont a világbólTartuffe-ön kívül már semmi és senki semérinti, ő már nem pusztán rosszban vankörnyezetével. Semmi köze sincshozzájuk, ezért is omlik össze teljesen, sígy már az átalakított végről sem vesztudomást, alig érti meg a történteket.

Kállai Ferenc (Orgon) és Bubik István (Tartuffe) a Várszínház Moliére-előadásában

Moliére: Tartuffe (Várszínház). Béres Ilona (Elmira) és Bubik István (Tartuffe)

Orgon csak ül, magábaroskadtan, s né-mán bámulja Tartuffe-öt; megcsalatva éselhagyatva. Elmira számára sem egy-szerűtréfa ez az udvarlás, hiszen nem holmi öregkéjenctől, hanem életerős, kirobbanófiataltól érkezik. Végre is, idősödőasszonyoktól természetes, ha meghatódnaknémi ifjúságtól. Az élet-korok átrendezésetehát valóban átalakítja a színpadot, ámmindez nem több, mint ú j , értelmezésselkitöltendő konvenció, új játékszabály,melynek megfelelően kell és lehet a játékotújrajátszani.

Még az új játékszabályok működéseelőtt vessünk egy pillantást Szinetárjátékterére, a dekorativitást, látványosságotfelette kedvelő és hasonló elképzelésre. Ezaz előadás is - amint például a z ugyanetérben játszott Volpone - nagyvonalú éserélyesen összefogott. Am az elegancia ésreprezentativitás időnként épp pótlékkéntszolgálhat, végig nem vitt értelmezések,hiányok elfedésére. Szinetárhangsúlyozottan ad a ruhákra, világításra,összképre, s a díszlet- és jelmeztervezőezúttal is meg-mutathatják, mit tudnak.Csakhogy az egész tér egy - igaz, roppantfontos - jelenettől eltekintve kihasználatlanmarad; a lépcsők és ajtók rejtekei nem iga-zán funkcionálisak. A z egész díszlet igazáncsak a csábítási-rejtőzési jelenetben mű-ködik. Tartuffe, mielőtt gyakorlatban m e g -

bizonyosodna Elmira szándékának igaz-ságáról, a z egész teret bejárja. Sorra feltépia galéria ajtóit, mindenben veszélyt szi-matol. Bubik jól játssza el a veszedelmetszimatoló álnok iszonyú feszültségét. Amépp az egész teret kihasználó egy jelenetérzékelteti, hogy egyébként mennyirestatikusak a mozgások, mennyire arivaldánál történik minden.

Az is pontosan érzékelhető, hogySzinetárnak mely szerepről voltak el-képzelései, pontos benyomásai, melyekértelmezését befolyásolta az utolsó jelenetkoncepciója. Az előadás talán legnagyobbproblémája az, hogy világosan látható, mireterjedt ki Szinetár intellektuálisérdeklődése, és mire nem. Ezért nincsenigazán mód az egységes stílus érzékelésére,s nem lehet határozottan következtetni arendezői szándék egészére, arra, amiért,gondolom, érdemes volt átalakítani azéletkorokat, átszabni a feltételeket. Úgyvélem, hogy a „mi-ért" oka a paródiára valótörekvés volt, ez lett volna a kívánt srészben el is ért cél. A paródia volt acentrumban, mely indokolttá teszi azértékrelativizmust, a szkepszist. Az enyhecsúsztatással teli,

helyenként megfogható, helyenként éppcsak érzékelhető túlzás modora, melyvalóban hatásos lebegtetésre vezethet. Amodor így állandó kihívássá válhat, s anéző kétségek közötti „vergődése" igaziélmény alapjává lehet. A teljes éskövetkezetesen megteremtett paródiaugyanis világosan indokolttá tehetné a végsőpoént is: hiszen, ha - amint arra Szinetárjócskán utal - itt senki sem az, aki, ha ittmindenki játszik, akkor nin-csen ok atúlzott ítélkezésre, igazság és hamisságeldöntésére nem nyílik mód. Vannak azelőadásban olyan szerepértelmezések ésjelenetek, melyekben világosan követhetőa szándék, az idézőjel iránti következetesigény. Szerencséjére nézőnek éskritikusnak egyaránt, első-sorban Tartuffefigurája az, akin mindez követhető, s az őtjátszó Bubik István alakításából semhiányzik a rendezői el-képzeléstmegvalósítani képes és azt sajátosantovábbalakító tálentum.

Tartuffe itt ugyanis afféle „tahó", kicsitnépies figura, aki komótosan szalonnázik,bicskájával vagdosva a katonákat,melyeket gúnyosan nyújt át az ámuló ésrémült Cléante-nak. Eltévedt és megtévedtkalandor ő, vidéki gyerek a frányafővárosban. Tehát nemcsak az fontos, hogyfiatal, éppoly lényeges a modor is. Hiszenmindezt csak játssza Tartuffe. Csak akkornépies, mikor hazudozik, alakoskodik, samint önmaga lesz, felhagy az elnyújtotthangsúlyokkal, a kántálással, a zártmagánhangzók fel-idézésével. Mikorigazat mond, azaz szerelmi tébolybanőrjöng vagy dühöng, úgy beszél, mintakármelyikünk, s a mimikri kellékekéntviselt zárt, papos szürke mellényét iskigombolja, már rántja is le magáról.Bubik nyak- és fej-tartásával, járásávalegyaránt érzékelteti, hogy ők kettenvannak egy személyben, mint KarinthynálÉn és Énke. Reánk van bízva a döntés,melyikük az igazi, bár a végeredménybenez mindegy. A kettős játékmód valóbandistanciát szül, mindez túllép a helyzetenbelül indokolt alakoskodáson: Bubik ittnem-csak Tartuffe-öt játssza elkétszeresen, de mintha az egész előadást iseltolná magától, mondván: „figyelj, amitlátsz, az játék, itt semmi sem egyértelműenigaz".

Ugyanakkor ez a Tartuffe kemény,férfias, ha kell, magával ragadó. Elmirán,Béres Ilona alakításán mérhetjük le, hogymennyire nem üres szólam az ő udvarlása,mily ellenállhatatlan, sodró. Bubik egészalakításából váltásai a leg-

Kállai Ferenc (Orgon), Béres Ilona (Elmira) és Bubik István (Tartuffe)

Béres Ilona (Elmira), Kállai Ferenc (Orgon) és Bubik István (Tartuffe) (lklády László felvételei)

inkább figyelemre méltók, s talán a remektempóérzék az, amiben igazán mesteri efiatal színész, túl a már-már öncélúanbizonyított fizikai állóképességen,karakterformáláson. Semmit sem siet el, snem is késik cl, alakítása mögött valóbannagyfokú koncentráció és fegyelemérzékelhető. Teljesítménye azért isméltatandó, mert nem pusztán a fiatalTartuffe „új szabályainak" tesz eleget,hanem maradéktalanul megvalósítja aparódiát, a kettős játékmódot, szerep-formálása éppoly gúnyos, mint amilyenerős. Am Tartuffe csak egy ezen az elő-adáson, s egy megoldott alakítás még nemválasz az egészre, nem válasz a fel-tettkérdésre - a paródia megoldottságára ésmibenlétére. A paródiának ugyan-is azlenne a sajátja, hogy mindenki értsenbelőle, s ott, hol egyes elemeiben márnyilvánvalóan és kertelés nélkül folyik azirónia, ott már nagyon nehéz helyzetbekerülhet az a színész, aki úgy-mond „egyaz egyben", distancia nél-kül,egyértelműen realista színházban érezvénmagát, annak törvényei szerint játszik, bárigen magas színvonalon. Igy aztán ahelyzetek olykor suták maradnak, hiszenegyik szereplő már érteni látszik apolifonikus szerkesztést, a distanciasokrétűségét, mások azonban nem vála-szolnak ezekre a kihívásokra. Az, hogy ezmennyiben rendezői és mennyibenszínészi kérdés, végül is eldönthetetlen, deúgy tűnik, inkább az utóbbiról van szó. Azeklektika jellemzi a többszereplősjeleneteket: többször előfordul, hogymindenki „mást játszik". Ám az intimebbrészeknél az egyensúly helyreáll, s Szine-tár szándéka ismét érzékelhetővé lesz.

Így történhetett meg, hogy példáulKállai Ferenc - számomra - hiába alakí-totta Orgont saját - kiváló - színvonalán,mégsem volt teljesen jelen, mint-hogynem vett tudomást az állandó vibrálásról,csúsztatásról. Talán ez lehetett az okaannak, hogy Kállai kicsit önmagátalakította, s felidézte az Úrhatnámpolgárban meglelt modort, annak mindensajátosságát, nagyszerűségét is. Így aztánnemegyszer mindaz a sajátos hangsúly,kidolgozott technika, ami ott és akkorrevelatív volt, itt kevésbé telítettmegoldásként hathatott. Nem szorulbizonyításra az, hogy Kállai Ferenc milyenképességű és léptékű színész. De ezuttalúgy tűnt, a teljes fegyvertárában előttünkálló színész mintha toporogna, inkább csakkészülődne.

Ugyanez történt Hámori Ildikóval isDorine szerepében. Az általa megfor

mált szolgálólány egy lelkesebb, egy-értelműbb világból érkezett, melynekbizonyosságai és evidenciái már távoljárhatnak az előadás egészétől. Dorinemagabiztos és hangos, holott a végénkiderül, ő éppúgy nem ismeri ki magátmár a jelenben, mint Pernelle asszony,akivel egyébként oly hevesen vitatkoznak.Hámori Dorine-jának hevült be-csületessége, életereje vákuumba kerül,időnként riasztóan hangossá, zavaróvá islesz ebben a közegben. Ritka tévedés -ezért is szorulna korrekcióra - a jel-meze,hiszen e kedélyes osztrák dirndli egyszerűstílusvétés. Nagyban akadályozhatjaviszont a színésznőt, s elő-segítheti alétrejött eredményt: a nép-színműbeliálnaivitást, túlzott energikusságot. Az őalakításánál is világosan érezhető volt amár említett zavar: egyértelműbbenformálta szerepét, mint-sem azt kellettvolna talán. Ugyanígy járt Berek Kati is,ám szerepéből következően ez nem voltfeltűnő. Pernelle asszony kívül áll avalóságon, az általa mondottak itt mársemmilyen realitást nem érzékelnek, nemérintenek.

A paródia iránti érzékenységről tesztanúbizonyságot viszont Mácsai PálValérként. Mácsai ugyancsak ismeri aBubik által is beszélt nyelvet, csakhogynehezebben érvényesítheti azt. Ő is kétValért játszik, csakhogy jóval kevesebbindoka és módja van az alak változásra.Így aztán indoklás nélkül marad, hogymikor lesz szépelgő bolond s mikorönmaga. Ugyanakkor hozzá kötődik egyapró mozzanat, mely már Tartuffe játékaielőtt is nyilvánvalóvá teszi a távol-ságtartást. S kérdés, hogy ez az ötlet be-válik, fontos-e. Valér Marianne válságostörténetét hallgatván, széjjeltépi a kezébenhozott műrózsát, majd aztán Doríne okosközbeavatkozására meg-nyugszik,összeszedi a szétszedett mű-virágot, sgyorsan összeilleszti azt.

Jól egyensúlyoz Elmiraként Béres Ilona,s valóban hitelessé teszi a férjétől kisséelhanyagolt s Tartuffe kihívásairaérzékeny, ám Orgon viselkedésétől sértett,megalázott asszony vergődését. Különösmegfigyelnünk azt, hogy az évek múltánmilyen értékessé válik Béresbeszédtudása, érthető, jól formáltszövegmondása, mely meglehet, hogyrégebben evidens volt, sajnos ma márfeltétlen becsülendő értékké lett. Vergődikviszont, s a paródia és realitás között nemleli helyét Rubold Ödön, aki-nekDamisként egyszerre jutott az a fel-adat,hogy enervált és agresszív, túl-

finomult és „naturbursch" is legyen, ssajnos, egyik véglet sem lesz meg-győző.Ugyancsak az apróságok sorába tartozik,de őt is nyomaszthatta az az el-képesztőfrizura, amely szinte már előre megszabtalehetőségeit. Nagyban hozzá-járult azelőadás aránytalanságához Szokolay OttóCléante-ja, mert e bús, monoton,tempóváltást nem ismerő, némiképpfennkölt játékmód oly idegen volt, amimár egész helyzetek szétrobbantásáteredményezte. Nem hiszem, hogy arróllenne szó, hogy e színész képtelenmásként játszani, sokkal inkább az lehet azigazság, hogy rá már nem jutott figyelem,s az ironikus kettős látásmód világképeCléante értelmezésére már nem terjedt ki.Amint valószínűleg ezért maradt egyszerűpasztellvázlat Kováts Adél Marianne-ja,aki azt a hibát követi cl, amit szép és jóalakú fiatal színésznők talán jobb, ha nem:azt ugyanis, hogy megmaradt önmagának,szépnek, ártatlannak és hamvasnak. Azalakítás, ereje hiányzott jelenlétéből.

Az átalakított véget Dózsa LászlóLojális ura nyitja meg, s ebben az eset-benDózsa egyébként már-már fékezhetetlenparodizálókedve, hajlama a bohóckodásrahelyénvaló volt. A bemázolt arcú, csúszó-mászó hivatalnok karika-túrája megteltélettel, s hozzájárult a szinetári elgondolásmegvalósításának sikeréhez. Sokkalkevésbé érezte meg mindezt SzersénGyula, akinek Rendőr hadnagya nemsokkal lépte túl a minden-kori rendőrhadnagyok konvencióját.

Végső soron tehát, minden kitűnőrészmegoldása ellenére, Szinetár nem vittevégig az általa elgondolt koncepciót, s ígyfeszültséggel teli, hiteles szituációkváltakoztak megoldatlanabbakkal. Mindezbefolyásolta a színészek lehetőségeit is,hiszen nem pusztán egyéni képességekenmúlott a paródiában való játékmódkövetelményeinek megértése.

Csányi Árpád szép, ám kihasználatlanulmaradt díszletei csak háttérül szol-gálhattak, amint a kisebb stílustévedé-sektől eltekintve valóban dekoratívak,gazdagok voltak Vágó Nelly ruhái is.

Moliére: Tartuffe (Várszínház)Fordította: Vas István. Rendező: SzinetárMiklós m. v. Díszlet: Csányi Árpád. Jelmez:Vágó Nelly. A rendező munkatársa: BáthoryZsuzsanna. Dramaturg: Emődi Natália.

Szereplők: Berek Kati, Kállai Ferenc,Béres Ilona, Rubold Ödön, Kováts Adél,Mácsai Pál, Szokolay Ottó, Bubik István,Hámori Ildikó, Dózsa László, SzersénGyula, Segesvári Gabriella f. h.

KOLTAI TAMÁS

„Szebb az emlék,mint az élet"

Bálint András Szép Ernő-színháza

Költői életrajz? Egy költő életrajza?Versmontázs prózai betétekkel és kup-lékkal? Kétszereplős pódiumjáték egyszínészre meg egy színésznőre?

Egyik sem és mindegyik. Bálint Andrásolyan színházat csinált Szép Ernőből,amelynek a főszereplője Szép Ernő ésönmaga. Saját Szép Ernő-énje és SzépErnő-versekbe, -novellákba, -kisregé-nyekbe vetített lírai arcmása. Ebben aszínházban, paradox módon, egyetlenrészlet sem hangzik el Szép Ernő darabjai-ból. Ebben a színházban Bálint AndrásSzép Ernőt és önmagát játssza, egy fő-iskolás színésznő, Zsiros Ágnes pedig a„lányokat".

Szép Ernő és a lányok - ez a színház címe.Ahol játszódik: pódiumnyi ku-kucskaszínpad. Sétatéri pad, lakássarok,kávéházi szöglet, mulatószeparé. Belefér akét világháború és a század botránya,belefér egy feketerigó a Margitszigeten ésa hamleti kérdés, hogy miért élünk.

Színhely: a Radnóti Színpad, a világ ésa hétköznapok kis világa.

Rendezte: Bencze Zsuzsa.

A játék egy emberről szól, aki a kisgyer-mek őszinteségével és naivitásával nézi avilágot. Szép Ernő naivitása, persze,álnaivitás; tele van fanyar iróniával ésreflexióval. Az irónia jó része önirónia.Egy nárcizmusra hajlamos lélek önmagánszűri át a világmindenséget, és sebzettenkénytelen tudomásul venni, hogyméltánytalanság történt vele: ellene törtekki a világháborúk, miatta van meg-különböztetés ember és ember között, nekiszóló merénylet, hogy meg kell öregedni,le kell mondani a szerelem-ről ... és hogyegyáltalán: elmúlik az éet. Bálint játékánakegyik nagy pillanata, amikor az önimádatöngúnnyal vegyes paroxizmusábanszerelmi vallomást intéz önmagához. A„de szeretem magam!" lázas felkiáltásábanvalósággal érzéki sóvárgás jelenik meg,amit bujkáló humora ellenére nagyon iskomolyan kell vennünk, hiszen nem mástje-

lent, mint azt, hogy a világ minden je-lensége bennünk reflektálódik, belőlünkvált ki fájdalmat vagy örömet, és ígyvégső soron rólunk szól.

Szép Ernő költészete ebben az érte-lemben érzéki benyomások sorozatánaklírává rögzített objektivációja. Egy csóképpúgy, mint egy Dunán elhaladó hajó,vagy két, füvet kaszáló néma alak, ahogy'a Margitsziget című versben megjelenik.A pillanat megérzékítése - például aSzeptember 12. című vers - adja ennek aköltői attitűdnek a varázsát, és ez teszilehetővé, hogy a színpadon újrate-remtődve dramatikus erejűvé váljék.

Az élet iránti sóvárgás és e gyermekivágy szomorú kicsúfolódása adja e szín-játék dramaturgiai keretét. Bálint mint azelőadás szerkesztője tökéletes érzék-kelhelyezte az élre az En így szerettem volnaélni című verset, mintegy mottóként éskeserű mementóként. Hogy azután lazakronológiában végigélje a Szép Ernő-isorsot.

Három, egymásba oldódó életkor han-gulatát építi föl folyamatosan a színész: afiatalságét, a férfikorét és az öregségét.Három évszám hangzik el mindössze:1906, 1917 és 1950. A változást csak egy-egy ruhadarab jelzi. Bálint nem szerepetjátszik., tehát nem is öregszik. Átél éstávolságot tart: a „belső életrajzot"

reflektálja.Könnyű, világos öltöny, betétes cipő,

csokornyakkendő, zsirardi kalap - ez akülső kelléktára a Debrecenből érkező„úgynevezett intelligens úriembernek",aki „virtuóz akar lenni". A pesti flasztertapad képviseli, a Szép Ernő-darabok -- aLila akác, a Május, az Aranyóra - leg-fontosabb díszlete. A pad a pestiesség - akorzó, a liget, a zsongító élet - Szép

Ernő-i mitológiájának színhelye. Az elő-adásba a sokat játszott darabok helyett aLila akác regényváltozata kerül, ami azértnagy ötlet, mert az egyes szám elsőszemélyű elbeszélő „szerepe" lehetőségetad Bálint Andrásnak, hogy időn-kéntkilépjen a történetből és visszalép-jenbele, kívülről nézze Szép Ernőt, aki ezt a„Bélát" játssza, és önmagát, aki a „Bélát"játszó Szép Ernőt játssza.

Ez a többszörös szerepjáték, amit BálintAndrás hallatlanul finoman csinál,dramaturgiai és színészi trouvaille. Aztlehetne mondani, hogy a szerep költőiattitűdből születik, ami nem úgy értendő,hogy a színész lirizál, hanem úgy, hogynem válik teljesen azzá a figurává, akitjátszik: egy kicsit mindig önmaga marad.A Lila ákác Fiúja - nevezzük azegyszerűség kedvéért mi is Bélának -nem a fiatalságtól „bezsongott" zsúrfiú,hanem annak egy rezignáltabb, intellek-tuálisabb változata. Bálint az utolsó mon-datból vetíti vissza a figurát, abból, ami atovatűnt ifjúságra és az észre sem vettszerelemre emlékeztet. Ebben az is ben-ne van, hogy az élet, miközben éljük,elszökik előlünk, kipereg az ujjaink kö-zül.

A regény epikussága arra jó, hogyjelezni lehessen az időmúlást„ mégpediga párbeszédes részek közötti „tárcák"

egynémelyikének intarziájával. Bálintilyenkor előrejön, leül az ernyős lámpávaljelzett szobasarok díványára vagy akávéházi asztal mellé, és elmondja a Lilaákácba ékelt kisprózai remekek néhánydarabját. A részletekben alvás techniká-ját: a „plakátalvást"

A z ember tragédiájaszereposztása előtt, amikor az ember márLucifernél elalszik. Hogy ezek a pársoros szösszenetek mennyivel többek

Bálint András és Zsiros Ágnes f. h. a Radnóti Színpad Szép Ernő-előadásában(MTI f o t ó - Földi Imre felv.)

frivol szellemességnél, azt mutatja a rövidmorfondírozás a „buta meglepetés-ről",hogy ő zsidónak született. Az ámulat, amiSzép Ernő lírájában a világ összesjelenségének szól - azoknak is, ame-lyekről őt nem kérdezték meg -, itt már-már a képtelenségnek kijáró dolgok ab-szurd humorával színeződik át. Hogy aképtelenségből később tragikus valóságlett, azt súlyossá teszi az a könnyedmondat, „hogy csak nem fogunk ebben azérdekes életben ilyesmivel is foglal-kozni?". Bálint András fanyar intellektusaitt távlatot kap, de a laza lebegés „elbírja"

a képzettársítást anélkül, hogy a hangulatelnehezülte.

Már itt eldől, hogy ritka színészi bra-vúrnak vagyunk tanúi. Bálintnak sikerül„virtuóznak lenni" anélkül, hogytechnikáját csillogtatná, vagy elmerülne a„szerepben". Mássá változni és önma-gának maradni. Minden percben kettősmegvilágításba helyezi a szituációt, ezzelmegragadva a Szép Ernő-i reflektív líralényegét. „Azt figyeltem, milyen szomorúvagyok", hangzik az egyik mondat, s aszínész csakugyan a pillanatba tudjasűríteni az állapotot, illetve annak kivülrőlvaló „leírását". „Látom magam egy fiatallánnyal táncolni, és ez tetszik nekem",mondja majd később, a második részben.Az önmegfigyelés és annak nárcisztikulbánata - ez a sajátos tükör-reflex -valójában a realitás és a képzelet, avalóság és a látszat ellentéteit foglaljamagába. Még pontosabban azt az álla-potot, amikor úgy érezzük, hogy élünk, decsak akarjuk az életet. „Az én életem nemélet / csak életet játszik" - ez a Szép Ernő-ilétezés költői paradoxona az Életem címűversben. A másodlagos élmény, az„árnyék" lírai valóságát majd akkorragadja meg igazán Bálint András, mi-korA virág szebb című verset dramatikusanbeépíti egy furcsa szerelmi kapcsolatba,amit (vagy inkább aminek az „árnyékát")egy színinövendékkel élte át anegyvenéves író.

Amíg eddig a pillanatig eljutunk, márérzékeny partneri kapcsolat alakul kiBálint András és Zsiros Ágnes között. Afőiskolás színésznő minden sémát el-hárít,még a Szép Ernő-előadásokban egyébkéntgyümölcsöző „vásott aszfalt-tündér"sémáját is. Leszámol az ezer-arcúszínésznő banalitásával: nem a me-tamorfózisban éli ki magát, nem bájologés nem hebrencskedik, ehelyett a SzépErnőnek oly kedves odaadó ártatlanságkülönböző árnyalatait hozza. Tóth Man-ciként főleg az affektációkat kerüli, a

„dinsztelt úr", a „zéderanda", a „sliget" ésa „breteg" pestiességei természetesenbuknak ki belőle, szófacsaró selypegésnélkül. Nem csípős bakfis ez a TóthManci, hanem apró pimaszériáiban isolvatag, „édes kis nő". Nazális - aligészrevehető - hangzóelnyújtásaiban, duz-zogó modorában van valami ellenállha-tatlan kedvesség és őszinteség. Történe-tének befejezése után, amikor arról érte-sülünk, hogy a pesti mulatóból elment„vengerkának" a nagy Oroszországba, újrakijön, fülében az elbeszélésből hallottjókora „butonokkal", vagyis fülbe-valókkal, és sírósan, de a szentimenta-lizmust finoman ironizálva elénekli a bu-tácska kuplét, hogy ha az élet nem volnaolyan, amilyen, „nem lettem volna az, amivagyok". A szerkesztés és az elő-adásmódegyaránt briliáns. (A fülbevaló bizonyáranem az.)

Újabb bravúr, ahogy ketten elmesélikBözsi kisasszony harisnyagumijának tör-ténetét, amely az után játszódik, hogy„megnyílt a császári és királyi világhá-ború". Ez már nem szerepjáték, hanemnarráció : egymásnak adogatva a mon-datokat, közösen görgetik előre a sztorit.Zsiros Ágnes szegényes kabátba bújik,Bálint tiszti köpenyt kanyarít a vállára, s anarrátorok tárgyilagos modorában jutnakel a történet végéig. Addig, ami akapualjban a lecsúszott harisnyájátigazgató Bözsi kisasszony s az utánakoslató úr (ujján „erőszakos briliáns")históriáját a száraz tényeken túl korrajzzáteszi. Hogy tudniillik „rossz volt a gumi".Ez a mondanivaló. Ez indította el azesetet, ebből kellett végiggondolni anyomor, a megaláztatás, a kiszolgálta-tottság egész poklát. „Rossz volt a gumi."Bözsi kisasszonynak a kapu alatt megkellett igazítania a harisnyáját, és azutánfutnia kellett az „erőszakos briliáns" elől.Közben pedig csúszott lefelé a lábán aharisnya. „Rossz volt a gumi ... Abban azidőben minden rossz volt." Aki ezt azegyetlen írást ismeri, ismeri az egész SzépErnőt.

A második részben ódivatú szürkezakóban, szürke pantallóban jön ki BálintAndrás. Innen kezdve Szép Ernő-portréjában még több a reflexió, még többa rezignáltság. Az Ádámcsutka negyvenkörüli írója és Fazekas Ibolyaszíninövendék (szépernőül: „színinövény")beteljesületlen, fanyar szerelmi idillje márcsak visszatekintés a valódi életre.„Játszom magammal, mint vendég",mondja a színész, ismét csak ki-lépve egymásodpercre a szerepéből, s

itt megértjük, hogy ez a szerepből valókilépés is Szép Ernő-i szerep, pontosabbannormális állapot, az önmagát egy külsőhelyzetből szemlélő költő létformája.Újabb kitüntetett pillanat, ahogy a rajongólánynak értelmezi az említett, A virág szebbcímű verset, amit csak ő érthet meg,akinek szebb az álom a világnál, s akimélabús nosztalgiával az elmúlt, tovatűntképzeteket választja a számára már egyrekevésbé vonzó jelen helyett. A reklámozó„brikettverseket" író költő itt kezd lassankikopni az életből, holott csak afiatalságától búcsúzik. Bálint gesztusai ittis pontosak - például ahogy egy csók előlkikapja a zsebéből és orrára illeszti aszemüveget.

Aztán már csak a „második, bővítettvilágháború" és a sárga csillag korszakakövetkezik, zárt fekete kabát kerül aszürke öltönyre, s ebben a váratlan pil-lanatban hangzik el a Gyermekjáték cíművers, a híres - Karinthy parodizálta -ismételt sorokkal, a szokásos esendő re-ménytelenség és szentimentalizmus helyettvalóságos számon kérő eréllyel, az egész,életnek nevezett méltánytalanságért„beolvasó" fölháborodással. Ez iscsúcspont - költői és előadói diadal -:megtalálni egy vers biztos dramaturgiaihelyét az életműben és a színházi esten.Pár perccel később a felhajtott kabátgallérs a földre szegezett tekintet, miközben alódenkabátos lány a brigád nevében újSzép Ernő-műveket sürget, az utolsó évekcsöndes tragédiáját, a fokozatoselhallgatást jelzi. Felejthetetlen kép: a„korszak nevében" szégyenkező, némánlehajtott fej. Bálint András e pillanatbanátszellemült Szép Ernővé.

Már csak annyit kell tennie, hogy egyvalahonnan - a pad mögül - kezébe vettbottal előrejön a rivaldáig, hogy a lassanfölerősödő nézőtéri fényben nekünk szö-gezze a kérdést: „Mire való mindez?" Shogy feleljen is rá.

Arányérzék, költői empátia, átlelkesítettszemélyiség - ez Bálint András Szép Ernő-színháza. Csak jó színészi közérzettellehetett megcsinálni.

Ritkán látható, tökéletes színház.

Szép Ernő és a lányok (Radnóti Miklós Szín-pad)Az író műveiből színpadra alkalmazta:Bálint András. Rendező: Bencze Zsuzsa.Zenéjét összeállította: Novák János. Színpad-képjelmez: Kiss Anikó. Szobrok: Nagy Judit.A zongoránál: Reményi József.

Szereplők: Bálint András, Zsiros Ágnes f. h.

VASS ZSUZSA

Krisztus a színpadon

A Karamazov testvérek Miskolcon

Dosztojevszkij regényeinek dramatizálásinehézségeit a drámaadaptációk hosszúsora mutatja. Az adaptálási problémákvalószínűleg e regények epikussokrétűségéből és eszmei többrétegűsé-géből adódnak. A sokrétűségre jó példa,hogy A Karamazov testvérekből két, egy-mástól tartalmilag teljesen eltérő dráma-adaptáció született a Szovjetunióban: egyKaramazov-dráma és egy Aljosa test-vércímen írt gyerektörténet. De szület-tek-evalódi drámák, igényes, a dosztojevszkijivilágot megidéző színpadi adaptációkezekből a „csonka regényekből" ? Ha AKaraurazov testvérekből készültdramatizálásokat végiglapozzuk, kitűnik,hogy ezek a drámaadaptációk nem tesznekegyebet, mint a művet egyéb-ként isnagyrészt kitöltő dialógusok egy részétkiemelik a regényből, az akciók nagyrészét és a lelki történéseket pedigegyszerűen kihagyják - ha pedig „eljön azideje", elmesélik a bizalmasnak, aki AKaramazov testvérekben nem is lehet más,mint a legifjabb Karamazov fiú, a szelídAljosa. Csak hát éppen itt a másikbökkenő: amíg a Bűn és bűnhődésben, demég A félkegyelműben is nagyrészt a fő-hősök a cselekmény mozgatói, addig AKaramazov testvérekben Aljosa köz-pontiszerepe mindenekelőtt eszmei, a drámaiakciók rajta kívül zajlanak (ezért is tűnhetalkalmasnak a legifjabb testvér a színpadibizalmas szerepkörére). Aljosánakközponti szerepe a cselekmény-ben csakaz Iljusa-történetben, a gyerekek közöttvan, ugyanakkor e szálat jobbanmegfigyelve kiderül, hogy Aljosa ezekbena részekben is drámaiatlan szerepkörben, aszónok és tanító szerepében van jelen.

Az eddigi adaptációk nagy része le-mondott Aljosa eszmei szerepének az ér-zékeltetéséről, és háttérbe szorította azalakot, így magát az eszmét is; a többi„bűnös" szereplőt pedig egymásnak ug-rasztotta és pszichológiailag levetkőz-tette.Amolyan lélektani krimikké váltak ezek azelőadások, megfeledkezvén a ténylegesdrámáról, mely az eszme (a jóság, avallásosság) és a bűnös tett (azapagyilkosság) között feszül.

Dosztojevszkij regényeinek hősei ál-talában tragikus egyéniségek. Ugyan nemshakespeare-i formátumú alakok, nem alélek, intrika, társadalom és szívboncolgatói vagy megvetői; nem törté-nelmi múltak idézői vagy távlatok emberikörvonalai. Mégsem akárkik: kü-lönlegesek, őszinte nagyzolók, igazi gaz-emberek egyfelől, és vallásos rajongókmásfelől, általában egyszerre, egy embe-ren belül. Fjodor Pavlovics Karamazovgyerekei nem mérhetők mindennapi mér-cével, mert apát ölnek, és mert az apa-gyilkosságot nem lehet nem elkövetniük.Ugyan távolról sem mindenen át-gázolniképes személyiségek, de tudásuk vanvalamiről, melyről a hétköznapi embernekfogalma sincs, s ami őket előszörcselekvésbe taszítja, majd agyonnyom-ja.Az öreg Karamazovon - aki tud, de vanannyira cinikus, hogy nem vesz tudomástsemmiről - és Aljosán kívül - aki szinténmindent tud, de akit a vallás megment - aKaramazovok ilyen drámai egyéniségek aműben.

E tudás lényege, hogy nincs isten. Kö-vetkezménye pedig az erkölcsi nihil. Enihil egyetemessége két állapotba tor-kollhat: az ember totális elnyomásába egy„emberisten" által, vagy a csőcselékuralmába, az értékek teljes megszűnésé-be, a minden mindegy, a bármi megtör-ténhet világtudat állati állapotába. lvánKaramazov ennek a hitetlenségnek amegfogalmazója. Az öreg Karamazovennek félig tudatos kihasználója. DmitrijKaramazov erre érez rá; gyakran eszerintcselekszik, ugyanakkor nem kiserőfeszítésébe kerül, hogy ne eszerintcselekedjen. (Nem ő öli meg az apját, bárőt ítélik el.) Szmergyakov, a fattyú, Ivánszellemének bábja e tudat totáliskihasználója, e tudat szerint cselekvő lény.Aljosa pedig az önkéntes hit által atragédia „túlélője". Istennek., vagyis ahitnek végleges kiirtása az apagyilkosság.

Szikora János, a miskolci előadás ren-dezője - aki egyben a díszletet is tervez-te-, úgy tűnik, hogy az univerzális drámátigyekszik átmenteni a színpadra a magaadaptációjában. A Karamazov-tragédiáhozhozzátoldja látomások gyanánt a regény„mellékszálait", A kánai menyegzőtőlIván Nagy Inkvizítoráig.

Dosztojevszkij A Karamrazov testvérek-ben a keleti lélek és társadalmi berendez-kedés archaikus, ösztönszerű, mélyenvallásos sajátosságára építi az új hit lehe-tőségét, melynek „temploma" a sztarecség.Ennek az újfajta hitnek egy hang-súlyozottan hús-vér ember, Zoszima

sztarec a képviselője. Vagyis bármennyikrisztusi jelleget is ad az író Aljosa alak-jának, akit sztarece a világba küld test-vérei és a többi ember megmentésére,Dosztojevszkij éppen Zoszima sztarecholttestének szentségtörésszámba menőbűzével, a kolostorban majdnem lázadástokozó hullaszagával hangsúlyozza, hogynem az isten az, aki megmenti a bűnösvilágot, mert isten meghalt, hanem azönkéntes hit, az egyéni önfeláldozás, asztareci gondolkodás elterjedése és vál-lalása.

Szikorának Dosztojevszkijjel szembenmás istenképe van; a rendező Aljosátválasztja az „új" vallás hittanának isten-példázatává.

Miskolcon a színpadot teljesen betöltő,fából, lécekből készült és erőteljesenmegdöntött hatalmas keresztalakzat lát-ható. Ezen a kereszten, illetve alatta zaj-lika cselekmény. (A forgószínpad moz-gásából következően hol beszűkül, holkitágul a játéktér, a kereszt a nézők felélejtve teljesen nyitott színpadi teret alkot,a kereszt szárai közötti és alatti zugokviszont a konkrét belső helyszínekjelzésére szolgál.) A színpadi tér te-hátmár önmagában is allegória, példá-zatértéke van. A cselekmény szenvedés-mítosszá válik, az emberi kálváriák egy-értelműen isteni, biblikus pátoszt kap-nakáltala. Például a kereszt legmagasabbpontján, vagyis a lejtő tetején egy almafaáll. Az első felvonásban öt alma még a fánvirít, de a második részben, amikorSzmergyakov „megkísérti" az elutaznikészülő Ivánt, az almák sorra lehullnak afáról, és végiggurulnak a kereszten.Ugyancsak a paradicsomi almaallegóriátalkalmazza Szikora abban a jelenetben,melyben Dmitrij a lakásába csalja Katye-rina Ivanovnát (a cselekménynél jóvalelőbb, még ifjú katona korában). Mikorezt a történetet Dmitrij Aljosának előad-ja,tulajdonképpen két történetet mond el: egyvalóban rnegtörténtet és egy aképzeletében lejátszódót, melyben Dmitrijmegerőszakolja a lányt, és még az apjamegmentésére ígért pénzt is megtagadjatőle. Dmitrij úgy interpretálja ezt ajelenetet öccsének, mint valami ördögikísértést, víziót, mely a lány váratlanmegjelenésekor hirtelen villant fel.Szikora eljátszatja a víziót, és miközbenDmitrij a lánnyal tusakodik, a mellettüklévő almáskosárból töméntelen mennyi-ségű alma gurul a színpadra, a kereszt alá.Később az almák közé kerülnek azok akövek is, amelyekkel a gyerekek kő-párbajt vívtak a kiközösített Iljusával.

A kezdő szín bal szélén, elöl egy tégla-kockásra festett kút látható, számos bib-liai jelenetre utal ez is. Dmitrij e kútbólmerített vízzel hűti le magát bűnös vízió-jának lefestése után, Aljosa pedig itt bú-csúzik halott sztarecétől látomásában, Akánai menyegzőben.

Az allegóriákként megjelenített víziókés múltbeli történések az előadás eszmeipontjai. Így a Nagy Inkvizítor, Iván„víziója" - Szmergyascsajának, Szmer-gyakov anyjának megerőszakolása, me-lyet annak idején az öreg Karamazovkövetett el -, és a már említettek: A kánaimenyegző és Katyerina megerőszakolása.Érdemes mindenekelőtt ezeknek aszínpadi vízióknak ikonográfiai kimun-kálását elemezni. Feltűnő e jelenetek ar-tisztikussága, majdnem ünnepélyes, festőikivitelezése. Dmitrij víziójában a szét-pergő almák festőisége, A kánai menyeg-ző kékzáporos csillogó tüll égboltja, me-lyet Aljosa önkéntes keresztre feszülésekövet (a regényben ekkor csókolja meg

az anyaföldet), Iván-Inkvizítor, Aljosa-Krisztus és a nép megjelenítése: Krisztuskívül kék, belül piros köpenye, szépenfésült, hosszan leomló fekete haja ésszakálla, a Nagy Inkvizítor ugyanez fehérhajjal-szakállal, püspöki relikviáival, ahalott gyermeket vivő emberek feketecsoportja, mellette majdnem szim-metrikus elhelyezéssel a szegény koldu-sok tógalebernyegeinek tömege - és fő-ként, a regényben koszos, kócos, eszelősSzmergyascsaja kívánatos fiatal szűzilányként való megjelenítése annak a későreneszánsz, kicsit szépelgő, retusálóstílusnak a jelenlétét sejteti, mely har-móniába kényszeríti és a Bibliába oltjavissza a létező valóságban erjedő disz-harmóniát.

De ugyanilyen megszépítő jelleget kapa gyerektragédia is, Iljusa sorsa.Önmagában a sok gyerekszereplő ishatásvadászó kissé. A rendező ezt avégsőkig fokozza a zárójelenettel, aTörzskapitány siránkozásával és Aljosaszózatával Ilju-

sa kövénél, ahol megígérteti a gyerekek-kel, hogy jók és becsületesek lesznek.

Szikora színpadának artisztikussága,tisztasága, szépsége a rendezői koncepciókettősségére, pontosabban törésjel-legérevilágít rá. A színpad képzőművészetikiállítása a rendező dramaturgiaimunkájával és rendezői értelmezésévelnem tűnik adekvátnak. A rendező színpadaa szenvedést, a parttalanságábanpéldázatértéket nyerő emberi sorsüldö-zöttséget mutatná fel. Ebben a kiállításbanazonban más az értelme az egyesképeknek, mint ugyanezek hatása. A hatáslírai, tiszta, az értelme viszont drámailenne, ha e hatás hagyná. A koncepcióIván elméletéből és annak Aljosa általvállalt önkéntes, önfeláldozó tagadásábólépítkezik. Tulajdonképpen ezáltaltávolodik el leginkább Dosztojevszkijvilágától. Mert bár az előadás a sztarecséglényegének megfogalmazásával indul,annak egésze a nyugati, az Iván általhangoztatott keresztényiségből nyerimagyarázatát.

Az emberekért magát feláldozó, és ezzelazokat megváltó Krisztus Iván elmé-leteként szerepel a regényben, mégpedignegatív értelemben, mint hiábavaló áldo-zat. Aljosa szerepe a regényben nem ez. Adarabban ez áll: „Ha sztarecet választottál,teljes önmegtagadással le kell mondanod asaját akaratodról. Aki ön-ként vállalja ezt aszörnyű életiskolát, abban a reménybenteszi, hogy hosszú próbatétel után annyiraura lesz önmagának, hogy végül elérheti ateljes szabadságot, az önmagától valóteljes függet-lenséget. Így elkerüli azoknaka sorsát, akik egész életük végéig semtalálják meg magukat önmagukban."Aljosa szerepe ebből következően az, hogytestvéreiben is magát keresve azok tisztakaramazovi énjét felszínre hozza, éstisztázza bennük a gyilkossághoz valótényleges viszonyukat. Aljosa tehátegyáltalán nem Krisztus, hanemKaramazov, egy még bemocskolatlanKaramazov, aki nem el-szenvedője atörténteknek, az elszenvedők a testvérei,hanem egyszerre belül-ről és kívülrőlszemlélője; ezáltal és mint sztarecetválasztott egyén a tragédia egyik mércéje.

Szikoránál Aljosa Krisztussá válik Ivánpéldázatában; A kánai menyegző utánpedig felfeszíti magát a keresztre. Ennekfontos eszmei következményei vannak:ami Dosztojevszkij írói realizmusánakköszönhetően a regényben a tett misztikusködéből racionalizált, le-csapolt valóság,az Szikoránál irracioná-

Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (miskolci Nemzeti Színház). Mihályi Győző (Aljosa) és GáspárTibor (Dmitrij)

lis következtetés. Ennélfogva, ami drámaierejű vallomás a regényben, az aszínpadon prózai kinyilatkoztatás. Arendező megidézi Iván világlátását, hogyaztán színpadi-bibliai vízióival, krisztusipéldázatokkal megváltsa azt. Szikorakrisztusi vízióinak tisztasága, karctalan-sága így ellenpontozza a Karamazovokkálváriájának mocskát. Iván szeretethiá-nyával, mely őt arra a kiáltásra készteti abíróság előtt: „Ki nem kívánja az apjahalálát", áll szemben az lljusa-történetgyerekszereplőiből áradó érzelmi tiszta-ság, amellyel körülveszik a halott gyerekkoporsóját. Így kap ikonográfiai jelen-tőséget az, hogy az öreg Karamazov és aTörzskapitány szerepét Szikora azonosszínésszel játszatja el. Szikora nem drámátjátszat a színpadon, hanem bűnös ésbűntelen víziókat rak egymás mellé, mintegy képes bibliában szokás.

Az előadásban a szereplők megméret-tetésének kizárólagos alkalmai a víziók.Dmitrij víziója - mint már erről szó volt -Katyerina lvanovna megerőszakolása,mikor a lány - apja megmentésére -pénzért folyamodik hozzá. Dmitrij avalóságban nem követ el bűnöscselekedetet, hanem átadja a kért pénzt, éstisztelettel meghajol a lány előtt.

Iván víziója A Nagy Inkvizítor, akimáglyára küldi a Krisztussá átalakultAljosát, bebizonyítandó: a nép nem fogellenkezni, mert a népnek nem szabad-ságra és szeretetre, hanem rabságra, lel-kiismeretének megnyugtatására, szellemiés testi biztonságra van szüksége.

Szmergyakov víziója a saját élete. Eb-ben az esetben tehát nem igazi víziórólvan szó, hanem vízióként megjelenőmúltról. Szmergyakov élete bűnök soro-zata, melyek az apa, Fjodor PavlovicsKaramazov lelkét terhelik. Anyját, a bo-lond lányt, egy este, nagy ivókompániaszeme láttára megerőszakolja Karamazov.Kilenc hónapra rá a lány, átmászva akerítést, Karamazov udvarában meg-szüliSzmergyakovot, de vajúdás közbenmeghal. Grigorij, a szolga és felesége ma-gához veszi a csecsemőt, és ketten fel-nevelik. A fattyút Karamazov, miutánfelnőtt és kitaníttatta szakácsnak, magá-hoz veszi, és legfőbb bizalmasává avatja,de fiának továbbra sem fogadja el.Szmergyakov egész élete megaláztatás,egyébként is túl érzékeny, epilepsziás,hitetlen és túlzottan hiú ember.

Aljosa víziója A kánai menyegző,amelyben a fiút Krisztusként üdvözli abibliai násznép és Zoszima sztarec.

A négy vízióból három bűnös, egy

pedig ártatlan. E víziók segítségével arendező a látványban közvetlenül meg-méretteti az öt Karamazovot. A gyerekekAljosa kivételével, aki maga a tisztaság -eleve bűnösök - a víziók által azok.Szmergyakov életének megelevenedésepedig az apa univerzális bűnét mutatjafel; eszerint az idős Karamazov nemmás, mint az életre kelt immoralitás, akitettével életre hívta önmaga modernmását, Szmergyakovot.

Az előadás eredetileg három felvonás-ra tagolódott volna. Az első a sztarecnéltett családi látogatással indul, és A Nagylnkvizítor-történettel zárul. A másodikfelvonás Szmergyakov „vallomásával",pontosabban Ivánnak a gyilkosságba valóbeavatásával kezdődik, és Iván össze-roppanásáig tart. A harmadik felvonás,mely végül nem vált önállóvá, a rendezőnem tartott szünetet, az lljusa-történetönálló rangra emelése lett volna: Koljá-nak, Iljusa osztálytársának Aljosával tör-ténő találkozásától lljusa temetéséig zár-

ta volna magába a Karamazov családgyilkosság utáni kálváriáját. Az első fel-vonás végén Aljosa Krisztussá válik, afelvonás tehát Aljosa szellemi kálváriájaazután, hogy a sztarec a világba küldte. Amásodik felvonás a gyilkosságot -kezdetben annak tervét - fogja keretbe,Dmitrij kihallgatásával és Iván lelkiis-meret-furdalásával zárul. Ez tehát a „gyil-kosok" kálváriája. A harmadik felvonáspedig a gyerekek kálváriája. A rendezővalószínűleg azért vonta össze a másodikés harmadik felvonást, mert érezte, hogya gyerektragédia önálló rangra emelésévela fő cselekmény teljesen el-vesztettevolna jelentőségét, ezáltal lég-üres térbekerült volna az amúgy is önállósulnihajlamos eszme.

Bár az első felvonás Aljosa szellemikálváriája, a rendező nem viszi végig ezta szálat az első felvonásban: A kánaimenyegző víziója, majd Aljosa leborulásaaz orosz anyaföldre, a fiúból feltörőhatártalan szeretet és megilletődés gesz-

Gáspár Tibor (Dmitrij) és Molnár Zsuzsa (Katyerina) A Karamazov testvérekben

Jelenet a miskolci Dosztojevszkij-előadásból (középen: Bregyán Péter Iván szerepében) (JármayGyörgy felvételei)

karamazovi tragédián belül bontakozik ki,így nem bontja meg a keretet. A bo-nyolultság ezáltal könnyedén krimizálható,hangulati elemmé változtatható. De a krimia leglényegesebbet, a legbonyolultabbat, alélektant egyszerűsíti le egy önkényeslogika lélektani párlatává!

A rendező kiváló érzékkel talált rá atörténetbe beavató s ezáltal az előadásepikusságát és krimijellegét erősítő nar-rátorra, Tomanek Nándorra. A Karamazov-történet misztikumához és krimi-jellegéhezTomanek hangja kiválóan illik, mert olyanizgalmakra emlékeztet, melyekbenkiskorunkban volt részünk, amikor egy jólismert, kedves hang be-lekezdett a mesébe,szemünk előtt pedig megelevenedett a világlegizgalmasabb és legrejtélyesebbtörténete.

A rendezés nem hagy nagy teret a szí-nészek fantáziájának. Nem vethető a sze-replők szemére, hogy a rendező elrugasz-kodását a cselekménytől néhol túlhajtott,harsány naturalizmussal, néhol pedig - ajelképes pontokon - célzatosintellektualizmussal, egyfajta elidegenítettmaszkszerűséggel ellensúlyozzák. Perszevannak egyértelműen sikerület-len színészimegoldások is. Ilyen a Grusenykát alakítóMáhr Ágié, és Molnár Zsuzsáé Katyerinaszerepében. Bár eb-ben nem elsősorban őka hibásak: a női szerepkörök úgy hulltak kiaz értelmezés rostáján, mint ahogy azalmák hulla-nak arról a bizonyos fáról, akereszt tetején.

Dmitrij (Gáspár Tibor) tajtékzó őr-jöngései, Iván (Bregyán Péter) merev,állandó önkontrollt sejtető mozgása, ta-karékos, karcos beszéde, Aljosa (MihályiGyőző) türelmes szelídsége, nyílt tekintete,Szmergyakov (Dóczy Péter) cinikusgrimaszai, pimaszul mozdulatlan, merevtekintete, az öreg Karamazov (KörtvélyessyZsolt) kifejezéstelen sze

me, a részegesség kissé hajladozó pózávalkiegészülve - alakításcsírák csupán, melyeka dosztojevszkiji dráma izgalmaiból csaksejtetnek valamit.

Az alakok „igazi" arca a szerepekrendezői ikonográfiájából tárul elénk.Szmergyakov viaszsárga, ovális porce-lánarcából és feketére festett szemealjából,Fjodor Pavlovics Karamazóv ugyan-csakfestett, karikás szemeiből és az arcot elfedőhosszú, hegyes szakállából, Ivánnak apjáraemlékeztető járásából - sétapálcája, öltözetenyugati értelmiségi-re is utal -, Dmitrijtestének medve-egészségéből, borzasszakállából és Aljosa maszk nélkülicsupasz arcából, szerzetesi öltözékéből. Azikonográfiai értelem elég világos: az öregarcából a legtöbbet Szmergyakov örökölte,a fésületlen orosz szőrzet Dmitrijnek jutott,Iván apja testének beteges, egyre hajlottabbtartását, furcsa mozgását kapta. Aljosacsupasz arcának nyitottsága és testénekelrejtettsége pedig a kilépést a„dinasztiából".

Szikora legutóbbi rendezései a néző-benegyfajta tökéletesség benyomását kelthetik.A rendező a látvány szintjén első pillanattólkezdve megköti a néző érzékeit, és ehhezmég színvonalas zenei effektusokkal isszolgál. Látványvilágánakkövetkezetessége és artisztikuma le-nyűgöző és andalító ámulatot okozhat.Ehhez persze az szükségeltetik, hogy arendező a drámát kirekessze az előadásból.Ezek az előadások ugyanis a jókról és arosszakról szóló szép mesék csupán,melyekből azonban hiányzik az emberimélység, a drámai konfliktus. Kö-zönségfogadtatásuk teljesen esetleges: anéző részéről önkéntes hitet követel - haakarom, hiszem, ha akarom, nem hiszemmindazt, amit a színpadról közöl-nek.Ámulatba ejthet, de minden artisztikumaellenére is hidegen hagyhat - mint aprédikációk általában.

Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek. (miskolciNemzeti Színház)

Makai Imre fordítása nyomán színpadraalkalmazta: Szikora János. Zenei össze-állítás:Mártha István. Jelmeztervező: Lábas Zoltánm. v . Díszlettervező: Szikora János.Koreográfra: Devecseri Vera m. v.Rendezőasszisztens: Tóth Tibor. Rendező:Szikora János.

Szereplők: Körtvélyessy Zsolt, GáspárTibor, Bregyán Péter, Mihályi Győző,Dóczy Péter, Csapó János, Molnár Zsuzsa,Máhr Ági, Varga Gyula, Palóczy Frigyes,Mátyás Jenő, Papp Zoltán, Pagonyi Róbert,Gyarmathy Ferenc, Sallós Gábor, ifj. MucsiSándor, M. Szilágyi Lajos, Varga Tamás,Teizi Gyula, Kulcsár Imre, ÁbrahámIstván, Márffy Vera, Dutkon Mária, BaloghKatalin.

tusa, a színpadi keresztre feszülés a má-sodik felvonásba, dramaturgiailag semszerencsés helyre, a második jelenetbekerült. Pedig Aljosa leborulásának ren-dezői víziója, artisztikuma az ezüstösenkéklő csillagzápor alatt, a tüll égboltkereszthez közelítésével, a zene vallásosáhítatával és a keresztre feszülés aktusá-val; megérhetett volna egy felvonásvégifigyelmet, pauzát.

Miért választotta a rendező mégis adrámai sűrítettségű jelenés helyett A NagyInkvizítor epikus hömpölygésétfelvonásvégnek? Alighanem azért, mertSzikora ezáltal nem csak dramaturgiailag,de szellemileg is kiiktathatta a drá-maiságot az előadásból. Nála a szellemikálváriából megszülető szeretetérzés nemválik tetté még jelképes értelemben sem,csak a tiszta szellemiségben, Aljosa krisz-tusi hallgatásában és csókjában van jelen,melyet az őt máglyára küldő Ivánnak ad.

Az előadásnak az ideológiájatulajdonképpen az érzékek szintjén,elsősorban a látványban helyezkedik el.Ez pedig Iván racionális, a logika útjánkikövetkeztetett nihilista ideológiájávalszemben a tehetetlen és bűntelenszenvedés felmutatásával az univerzálisszeretet meghirdetése.:

A előadás legkritikusabb pontja acselekmény, a Karamazov-történet ke-zelése. Szikora legutóbbi munkái azt lát-szanak bizonyítani, hogy rendezéseinekkiindulópontja nem annyira a cselekmény,mint inkább a nézőnek a történethez valóviszonya. Vannak történetek, amelyekmechanizmusa a néző számára jól ismert.Ilyenek a love storyk, bizonyoskomédiasémák, és ilyen a krimi is.Leegyszerűsítve, alapsémájában AKaramazov testvérek is krimi. A történet a mainéző számára különösebb kielégítet-lenségnélkül egyszerűsíthető, a cselekménydosztojevszkiji többrétegűsége a

SOMLYAI JÁNOS

A lebontott hotel

A „Vén Európa" HotelSzékesfehérváron

Minden jó drámáról elmondható, hogyszínre állításának többféle lehetősége van.A probléma akkor áll elő, ha a színreállítás a mű mondandójának csak egyetlenelemével foglalkozik. Ha - szegényítve aszerkezetet is - csakis az értelmezésnekmegfelelő szálak, jelenetek maradnak azelőadásban. Mert így bár-milyen aprókövetkezetlenség - mely más esetbencsupán egy adott jelenet súlyátcsökkentené - végzetessé válhat. Azegyetlen kérdésre összpontosító értelmezésmellett az egymásra épülő, egy-mástfeltételező jelenetek közül egy sem eshetki. Ha mégis, akkor nem félresiklik,hanem értelmét veszti az előadás. Azegyébként jól sikerült részletek nem állnakössze szerves egésszé.

Ez történt Székesfehérváron RemenyikZsigmond „Vén Európa" Hotel címűdrámájának előadása során is. A kudarctöbbek közt azért fájó, mert Remenyik isolyan szerző, akinek ismertsége jóvalkisebb, mint irodalmi rangja, értéke.

A cselekményről, röviden: Don CarlosKnöpfle - valahol Dél-Amerikában - egyócska szállodát vezet. Módszerét a nekikiszolgáltatottakkal szembeni em-bertelenség jellemzi. A hotel vendégeikispénzű, olykor fizetésképtelen emberek.A visszafordíthatatlan folyamat, melyet azomladozó falú, szakaszonkénti lezárásraítélt, egyre üresedő szálloda, valamint avékonypénzű vendégek, a kevés bérű, ígyjövedelmüket lopással ki-egészítőalkalmazottak jelentenek, tragédiábatorkollik. A tragédia okozói még-is - bárnem egyenlő mértékben - maguk azáldozatok. Don Carlos (Andorai Péter) ésfelesége, az utált, öregedő, idegbajosnakmondott Helén (Törőcsik Mari), HorstBock, a pénztáros (Hunyadkürti István). Atragédiának része-se még Anna (GörbeNóra) is, akit - mert fiatal és szép, s mertDon Carlos talán szerelmes belé - H e l é negy meg-vásárolt férj, báró Kesselstadt(Szurdi Miklós) segédletével eltávolít aszállodából. Sejtve, de nem bánva, hogyAnna így utcalánnyá lesz. Bockotfelfedezett lopásai miatt Don Carloskirúgja állásá

ból. A pénztáros, mivel új munkát seholsem talál, visszatér. Csak egyetlen nyu-godt éjszakát remél és kér, de mert DonCarlos újból kidobja, leszúrja volt ke-nyéradóját.

Csupán így felsorolva is látszik: mibőláll össze a mű gazdagsága, s hogy hány-féleképpen hangsúlyozható mondandó-ja.E darabot Remenyik 1939-ben írta.Kétségtelen, hogy ez a dátum, s a drámacíme is hozzájárult ahhoz, hogy ebben aműben, „hotelben" a fasizálódó Európaszimbolikus képét is sejthessük. Mégis,többről van szó. Hisz nincs konkrét utalásarra az Európára, másrészt hiába adott ahelyszín - Dél-Amerika -, a díszletre, azelőadásra vonatkozó szerzői instrukciókazt is sugallják, hogy ami itt történik, nemkötődik konkrét helyhez és időhöz.Általánosítható.

Például a miliő: a szálló azon vendégei,akik ismeretlenek, idegenek marad-nak.Lehetnek szépek, csúnyák, tiszta szívűek,de velejükig romlottak is, akiket azesemények érintetlenül hagynak, ámakikkel ugyanígy megtörténhetne mindez.Vagy a tragédia kibomlásának folyamata,mely úgy halad a vég felé, hogyújratermelődését is bemutatja. Hiszen amegaláztatás és az ebből is fakadógonoszság közötti őrlődés, mely Heléntjellemzi, elkurvulása után már Annára isjellemző lesz.

Végül a központi mag annak ábrázolása,hogy ilyen helyzetben mit okozhat akiszolgáltatottság, a megmásíthatatlan ésgyűlölt egymásra utaltság. Gyűlölt, mertcsak elviselhetetlen keserűséget, pusztítókegyetlenséget szül. E kegyet-lenséggyakorlása és elviselése nem egy-formánjellemzi a hősöket. Bizonyos ér-telembenazonban - erőszakos halálától függetlenül- még Don Carlos is szenvedő alanya azegymást pusztító viszonynak.

És a kiút, az erkölcsi ellenpólusa mind-ennek? Azt a fizetésképtelen vendégbőlpincérré váló Bondi Albert (SzilágyiIstván), a darab egyetlen jólelkű szerep-lője fogalmazza meg: el innen, ezek közül,hogy maradjon még erő azokon segíteni,azokkal élni, kik érdemesek még arra.(Ezen a ponton Remenyik dráma-teremtőereje halványabbnak bizonyult. BondiAlbert szerepe kissé idegen a mű-ben.Nincs ugyanolyan mélyen kidolgozva,mint a többi figura. Nincs érdemi köze azitt történő eseményekhez, s alig afőszereplőkhöz. Megjegyzései

szinte egy kívülálló kockázat nélkülijogtalan ítélkezései.)

Maár Gyula rendezésében Székesfehér-váron a hangsúly a kiszolgáltatottságra, agyűlölt egymásra utaltságra, a bezárt-ságban mind jobban elhatalmasodó ke-gyetlenségre került. Törekvései így a műlegösszetettebb mondandóját igyekeztekkibontani, gazdagítani. Ha aprólékosmunkával is, de egyes szétszórt jelene-tekből össze lehetett állítani Don Carlosijesztően emberi jellemét. Amelyben ez-úttal - szándék szerint a műben foglal-taknál árnyaltabban - félelmes kavaro-dásban volt található, elítélendő, meg-vetendő, de szánnivaló is. Szánnivaló,mert az előadásból érezhető volt, hogyDon Carlos hatalmi pozíciójának kímé-letlen kihasználása ennek az embernekvalóra sosem váltható menekülési szán-dékára és gyávaságára is utalt. Ettől ár-nyaltabb lett az alakja. Az előadás másik,fentiekkel összefüggő gondolati többletepedig az, hogy Don Carlost olyan valakiöli meg, aki már maga is végső pontjáigjutott jelleme széthullásának. Éppen ezértez a gyilkos nem kaphat semmiféleerkölcsi felmentést, még akkor sem, haáldozata az embertelen, kegyetlen DonCarlos. Am mindezek végiggondolásáhozkevés és nem következetes támpontotadott az előadás. A megvalósulásegyenetlenségei a gondolat teljes értékűkifejtését nem tették lehetővé.

Maár Gyula mondandója pontosabbábrázolása érdekében lemondott a szim-bolikusság, az általánosíthatóság jelzésé-ről. A megismétlődés (Anna sorsában)lehetőségének ábrázolása sem sikerült.Mindez így viszont saját célkitűzéseeredményességét csökkentette. Az okokegyrészt a darab következetlen rövidíté-sében, a rendezés apróbb figyelmetlen-ségeiben, másrészt a színház, a társulatsajátos helyzetében keresendők.

Befolyásolta az előadás színvonalát,hogy ennek a társulatnak ebben a fel-állásban (és ebben a színházban) nagyonkevés módja volt együtt játszani. Ha ki isalakult a próbák során a szükségesmértékű összehangoltság, azt fenntartanicsakis gyakoribb előadásokkal lehetettvolna. Nem csupán a játékstílus kü-lönbözött, hanem a tehetségek mértéke is.

A. legegyszerűbb példa a statisztéria. Aszálló vendégeinek két-háromszorimegjelenését elhagyni lehetetlen. Jöttek

is, pontosabban vonultak. Betömörültek aszínpadra, és szorosan egymás mellettmegálltak. Riadtan. Szinte előre meg-fogalmazták, hogy minden tiltakozásnélkül elfogadják, magukra nézve ter-mészetesnek tekintik a kiszolgáltatotthelyzetet. Az a természetesség, mellyel aVideoton Színpad tagjai megjelentek, arendezői szándéktól független gondolatotfogalmazott meg. Mozgásuk, gesz-tusaik,néhány megjegyzésük túlhangsúlyozottfesztelensége azt a küzdelmet tetteérzékelhetővé, mely az önmagukról valómás és a valóságosnál kedvezőbb képkialakítását célozza. Az eredmény: ezek avendégek feszélyezettek. Am erről szó semlehetett volna. Csomagjaik voltak,gyerekek ugráltak körülöttük, jólöltözöttek voltak. Vendégek, valamilyenegzisztenciával. Con Carlos isreménykedve, udvarias gesztusokkalfogadta őket.

Bár sok a húzás, de nem elég követ-kezetes. Például nyugodtan elhagyható lettvolna az a jelenet, melyben a vendégekegyike, egy hölgy időről időre szóvá teszi,hogy zárva a W. C., rossz a W. C.Méltatlankodásai naturalista színezetetadnak a jelenetnek, akkor, amikor a szín-padon már az a valóság kezd kirajzolódni,és a drámában terét elfoglalni, mely DonCarlos, Helén, Horst Bock és Annaviszonyát jellemzi. Ahhoz nagyon kevés éskidolgozatlan volt a méltatlankodás, hogyszimbolikussá legyen, valamilyenellenpontot állítson, vagy azt sugallja: azélet azért megy tovább.

A szálló hétköznapi életének bemuta-tását szolgálta még néhány apró jelenet, derendre ellentmondásosan, nemegyszerügyetlenül. Akkor sem kapunk kedvezőbbképet, ha néhányat a fontosabb szerepekközül vizsgálunk meg.

Kesselstadt báró: Szurdi Miklós. A báróaz, aki kellő anyagi ellenszolgáltatásfejében hajlandó feleségül venni ésmagával vinni Annát. Beteg is, züllött is,cinikus is. Az a viszony, mely kapcsolatátDon Carlosszal jellemzi, ebben azelőadásban nem volt pontos. Ennek kö-vetkeztében nemcsak Kesselstadt és DonCarlos szerepe módosult - ez bizonyosfokig még meg is felelt volna a rendezőiszándéknak -, de a Bock pénztárosé is.(Persze, ehhez más jelenetek is hozzá-járultak.)

A több jelenetében is durva, emberiproblémákra süket Carlos Kesselstadttalszemben meghunyászkodó. (Ebben

ezúttal - bár nem feltűnően - zavaró voltAndorai Péter és Szurdi Miklós fizikaimegjelenésének különbözősége.) A bá-rónak nincs olyan jelenete, melyben ne aztörténne, amit ő akar. De Don Carlosmegtudja, hogy szerelmét, Annát - pénzért- elveszi majd Kesselstadt. Ez ellentiltakozni próbál, Kesselstadttal mégsemhúz ujjat, bár tudja, hogy a bárónak nincségető szüksége a pénzre, még kevésbé aházasságra. Don Carlos - az előadásban -gyáván kitért. E gyávaságot azonban mársem a pénz - amit egy vendég fizet -, sema „rang" nem indokolta. Csupán az oknélküli gyávaság. Ehhez kellett volna többerő a Szurdi megformálta Kesselstadtban.Segítenie kellett volna hitelesíteni Carlosgyávaságát. Mert enélkül ez a „durva"

főnök ezekben a jelenetekben túlságosanis puhány. Ez problémát okozott akésőbbi, Bockkal közös jelenetekben is.

Erna Liebig (Nyakó Júlia) szerepévelkapcsolatban is hasonlóak a fenntartásaim.Ő is kemény, rendreutasító hangot használDon Carlosszal szemben. Bár nem fizet,kidobni nem hagyja magát a szállodából,noha ezt a szándékát Don Carloshatározottan közli vele. Természetesen ittis felmerült a kérdés: mi késztettemegfutamodásra Don Carlost? ErnaLiebig Kesselstadt pártfogoltja, akivállalja is, hogy rendezi a „kisasszony"

számláját. Ez a pártfogó azonban Szurdiszerepformálásában gyengébb lett, sem-hogy erőt tudott volna kölcsönözni Liebigkisasszonynak.

Ahhoz viszont, hogy a hölgy saját magalegyen erős egyéniség, Nyakó Júliaadottságai bizonyultak kevésnek. Hangjamagas és lágy - akaratlanul is tisztábbbelső világot sejtető. Különösen nevetésevolt erőtlen, őszintétlen. Inkábbhasonlított a kínjában nevetőre, mint arra,aki gúnyosan kineveti, hogy ki akarjákdobni a szállodából. Így az sem hatottelfogadhatóan, mikor magát mentve amásik nagyobb hibájára hivatkozott,mondván, igaz, hogy én kurva vagyok, teviszont egy ócska rabló. Ehhez többgátlástalanság kellett volna.

Horst Bockkal kapcsolatban a képletelső végiggondolásra még igen egysze-rűnek tűnik. Adva van a főnöke, egy olyanember, aki a hatalomban, erőben feletteállókkal szemben gyáva. Am éppen ezt afélelmet, gyávaságot kompenzálja akegyetlenséggel, amit a nála alacsonyabbtársadalmi helyzetben lévőkkel szembengyakorol. De Don Carlos, a

látottak szerint, nemcsak a felette állókkalszemben gyáva. Ok nélkül is az. Míg DonCarlos esetében gazdagította az elő-adást,hogy gyáva és esetleg esendő is, az márhiba, hogy emiatt sem lehetett más apénztáros. Olyan valakitől kellett félnie,aki nem is olyan félelmetes. Hunyadkürtiszámára nem maradt más fogódzó Bockegyetemes kiszolgáltatottsága és félelmeokolására, mint a tény, hogy egybeosztott. De mert az előadásban nincsutalás „konkrét" társadalmi problémára,Bock állásféltését csak tudomásul vennivolt módunk.

hunyadkürti szerepformálása - elte-kintve utolsó jelenetétől - mégis pontos ésigen árnyalt. Azt a teljesen megtörtembert játszotta - a fentiek ismeretébencsak ezt játszhatta -, akiben már nincssemmi erő és képesség ezen változtatni.Még alárendeltjeivel szemben sem. Hu-nyadkürti elkerülte a könnyebb, derosszabb megoldást: Bock nemkicsinyített mása főnökének. A kiadott,keményre hangolt utasításokat egyfajtakeseredett fáradtsággal fejezte be.Gyorsan, elhalkulva és leeresztve. Hiszhogyan is lehet valaki szigorú ésdörgedelmes, ha már ezerszeresen ismegtört? Ha már nagyobb a félelme, mintalattomosságra való hajlama?

Ahogyan Bock, főnöke tiszteletbentartott papagáját leköpte. Bár egyedül volta színen, nem nézett szét, csak gyorsan,halkan valamivel közelebb lépett akalitkához, és sietve a bosszúálló gyer-mek szégyennel kevert diadalával kicsitköpött. Épp csak a nyelve hegyével. Egyvillanásnyi öröm az arcon, és mintha misem történt volna, máris a pult mögöttállt.

Hunyadkürti Bockja lopással valógyanúsítását is hamar elfogadta. Kidobásaellen sem ágált hosszan. Számáratermészetes, hogy sem a küzdelemhez,sem a tiltakozáshoz nincs sok joga. Ígyviszont egy jelenet hiteltelen maradt: akirúgása utáni első, egyben a drámautolsó jelenete, melyben a pénztáros le-szúrja Don Carlost. Ebben a széthulltemberben, a következetesen épült korábbijelenetek tanúsága szerint, már semmi, desemmi erő nem maradt ehhez.Hunyadkürti vehemenciája itt sok; mint-ha azzal akarta volna hihetővé tenni atettet. Egy minden erre utaló előzménynélküli csendben szívósan növekvő fe-szültség kirobbanását láttuk. (Az alumí-nium kés minden döfés és kihúzás utánfémesen és könnyedén csörrent egyet. Ezsem használt a jelenetnek.)

Mindezek után érthető, hogy DonCarlos szerepe és halála alig hordozotttragédiát. Andorai alakításában elsősorbana figura félelme dominált. Amikor félelmetkellett ábrázolnia, sikerült is. Például Josehalála. A csapost agyon-ütötte a pincébenaz áram. Arról, hogy a szerencsétlenül járta pincében tartózkodott volna, Don Carlosnem tudott. Mégis, mikor kiderült ahalállal végződő baleset, rettenetesenmegijedt. Andorai Carlosa szélesmozdulatokkal a körülötte állókat mindelérni, meggyőzni akarva hangosanbizonygatta, hogy ő erről semmit semtudott, megmondta, nem mehet oda, őártatlan; kapkodó és rémült. DonCarlosnak, ha csak a kegyetlenségjellemezné, nem volna oka ekkorafélelemre. Különösen nem alárendeltjeivelszemben. Mégis félt. Talán a kö-vetkezményektől, a vizsgálattól. Ando-rainak, bár a színen többen voltak, egyedülkellett ezt a félelmet hitelessé tennie. Afélelmet valami jelen nem lévő, alig iselképzelhető dologtól. Nagyon jól sikerült.

A hibát Andorai azzal követte el, hogyDon Carlosnak ezt a jellemvonását túl-ságosan is felerősítette. Igaz, ebben né-hány partnere is „ludas" volt. Azok adialógusai, melyekben a kitörő dühöt,kegyetlenséget ábrázolta volna, rendremeghiúsultak. Mintha maga sem hitt volnaezek hihetőségében. Ehhez azonban márnagymértékben hozzájárultakszövegtévesztései és ebből is fakadó -jelenete ritmusát megtörő - bizonyta-lanságai. Illusztrálásul csupán egy példa :Carlos elhatározta, hogy átnézi Bockszobáját. Andorai odaállt Hunyadkürti elé,és nyitott kezébe kérte a kulcsot: „Adja oda

a kulcsot!" Ez az oda itt se-hogy sem volt ahelyén. A baki meg-zavarta Andorait, s ahelyesen hangzó ismétlést: „Adja ide a

kulcsot", már gyengén mondta. Don Carloshalála nem keltett érzelmi hatást. Halálanem meg-érdemelt, nem értelmetlen, csakfölösleges volt. Általa az előadás végétlehetett sejteni, s nem a tragédia lezárását.

Törőcsik Mari pontosan kidolgozottszerepformálásából, Helénnek Carlos cse-lekedeteire adott válaszaiból, ezek vál-tozásaiból ismerhettük meg legjobban férjetermészetét, jellemét. AlakításábanHelénnek, Helén meggyötörtségének „csakmásodlagos" jelentősége volt.

Kezdetben férje parancsolóan fogal-mazott kéréseinek megfélemlített alázattaltett eleget. Feszült arckifejezése még-

is néha mosolyra váltott. Ez a belső, zavartmosoly a külvilágnak szólt. Helyzetét,szégyenét titkolva megpróbált valamilyen,felsőbbrendűséget sejtető, óvatosanironikus, gunyoros mosoly mögé bújni. DeHelén, a nő, egyvalamiben következetes ésbátor volt: Annának távoznia kell.Törőcsik mondat-és szóvégi ereszkedőhangsúlyai ellent-mondást nem isfeltételező kijelentések.

E határozottság azon a Don Carlos ésmások viszonyában már elemzett dra-maturgiai problémán is segített valamit,hogy Don Carlos miért fogadta el azt aszámára kedvezőtlen tervet. Itt ugyanisérezhető volt az erő, az eltökéltség. Más-részt e határozottság adott lehetőségetHelénnek, hogy kipróbálja, hol vangyötörtetésének a határa, ki az erősebb. Agörcsös, gyors, ugyanúgy ismétlődőkarmozdulatok, az erősödő hang foko-zatosan telítődött támadó éllel. Helénkorábbi félelmét önmaga, szinte akaratlan,hergelésével, bátorításával gyűrte le. slátva, hogy ezek a mozdulatok a másikbólmár nem váltanak ki veszélyes dühöt,látva, hogy itt már csak vesztesek vannak,nevetni kezdett„ Don Carlos végképpnulla lett. Olyan, akit kár meg-ölni.

Törőcsik szerepe mégsem tudott ha-tásában maradéktalanul egységessé válni.Átéltsége túlzónak, feleslegesnek tűntazokban a jelenetekben, melyek olyatkövettek, ahol Don Carlos emlegetettgyávasága indokolatlan mértékű és oknélküli volt. Miután pedig így meg-tört ajelenetek érzelmi, gondolati folya-matossága, a mozdulatok, a mondatokkülön életet is éltek. Feltűntek a mon-datvégi fennmaradt hangsúlyok, az egy-szer-egyszer ok nélkül görbülő, görcsöskeménységgel meredő, tiltakozó ujjak.

Megbízható és jó alakítást nyújtottBencze Ferenc (Eugenio), Ambrus András(Lopez rendőrtanácsos) és Szerencsi Hugó(Lüdecke) szerepében. Igaz, legfontosabbfeladatuk az volt, hogy kívül maradjanak afőszereplők közt feszülő viszonyon, ésegy-két gesztussal teremtsék megfigurájuk hitelét. Ebben nyilvánvalóansegítette őket rutinjuk is. Megnyugtatóvolt látni, ahogy Bencze Ferenc Eugeniójanéhány félremormolt szóval munkáraserkenti a szálló alkalmazottait, ahogyanjött, ment, dolgát tette; ahogy AmbrusAndrás sem gesz-tusban, sem hangsúlybannem akarta mindenáron közölni velünkLopez rendőrtanácsos véleményét DonCarlos-

ról. Lopez csak egy rendőrtanácsos, aki aszobákat jött ellenőrizni.

Végezetül, hogy teljes legyen a kép,Görbe Nóráról (Anna) és Szilágyi Ist-vánról (Albert) kell szólnunk. Görbe Nóraolyan ebbe a szállóba nem illő - szendeártatlansággal alakította Annát, hogykérdéssé vált: hogyan és főképp mikorkerült ide? Ennek a túlzott tisztaságnak ahatásával Görbe később már nem tudottmegbirkózni. Annája attól a pillanattól lettértelmetlen, hogy Kesselstadttal kötendőházasságának tervét elfogadta. Kevésjelenete volt, melyben okát tudta volnaadni - számunkra - e házasságnak.Elkurvulását sem hittük.

Szilágyi Istvánnak hálátlan feladat jutott.Néhány megjelenése után a szerepbőlfakadó indíttatás nélkül kellett „szemébevágnia" Don Carlosnak, a szállóalkalmazottainak és Helénnek az erkölcsiigazságot. Erre ez az alig kidolgozottszerep nem adott lehetőséget. Nem is voltrá szükség; magunk is meg tudtuk volnafogalmazni. Ugyanakkor Szilágyi hangja,egész színpadi megjelenése sem voltalkalmas arra, hogy ezt a mindenekfelettvaló erkölcsi igazságot komolyan lehessentőle venni.

Érdemévé válhatott volna a díszlet-nek(Banovits Tamás munkája) alap-vetőjellegtelensége. Pontos, korrekt, szépenmegcsinált. Még az is elfogad-ható, hogy -a szerző instrukcióinak ellentmondva -nem tűnik fel, hogy ez egy lerobbant, majdszakaszonként le-zárt szálloda. Ígyáltalánosíthatóvá vált volna. De attól aponttól fogva, ahonnan az előadás vesztettérdekességéből, hite-léből, a „hasznosan'"

jellegtelen díszlet szokványosnak ésinnen-onnan már ismerősnek is tűnt.

Ami a hasznos jellegtelenséget illeti,igaz a jelmezre is. Egy kivétellel. Bockpénztáros ruhája, melyben visszaérkezettfőnökét leszúrni, túlságosan is jellegzeteslett, Olyan túlzott mértékben kopott ésszedett-vedett, hogy csak arra lehetettgondolni, egyéb okok híján ennek aruhának kell hitelesítenie a gyilkos tettet.

Remenyik Zsigmond: „Vén Európa" Hotel(Vörösmarty Színház, Székesfehérvár) Rendező:

Maár Gyula. Díszlettervező:

Banovits Tamás.Szereplők: Andorai Péter, Törőcsik Mari,

Hunyadkürti István, Görbe Nóra, NyakóJúlia, Bencze Ferenc, Szurdi ;Miklós, Szilá-

gyi István, Szeret-lesi Hugó, Szabó Lajos,Ambrus András, F. Horváth Gyula, aVideoton Színpad tagjai.

SZ. J.

Vásárfia Galíciából

Bánk bán-változat Kaposvárott

Hogyan vagy, partizán? avagy Bánk báncímmel tartotta idei első bemutatóját akaposvári színház stúdiója, „Katona Józsefután, Shakespeare és Theokritoszműveinek felhasználásával". A szereplők atársulat „közkatonáiból", kisebb-nagyobbepizódszerepekben részben már ismertcsoportos színészekből kerültek ki, arendező is csoportos színész, noha azamatőrmozgalomban rendezőként istevékeny volt: Mohácsi János. Együttesenvalami merőben újat hoztak létre, olyat,aminek megszületéséhez pillanatnyilagalighanem csak Kaposvárott adottak afeltételek. Újszerű maga a vállalkozás is,eddig csak külföldi példáit láthattuk, így aHamlet kapcsán: egy meg-szentelt, arákövült tradícióktól már-máréletképtelenné vált klasszikus szövegegészen radikális, demitizáló meg-faggatását.

Az előadáshoz azonban nem lett volnaelegendő az irodalmi-dramaturgiai vál-lalkozókedv; elsősorban voltaképp az aszínházvezetési politika alapozta meg,amely a színházon belüli szükségszerűhierarchiát abszolút rugalmassággal kezeli,s minden közkatonának elérhetőközelségbe helyezi a marsallbotot, nem-csak színészi, hanem rendezői „fegyver-nemben" is. Az „alulról" jövő kezde-ményezések bátor felkarolása és az érett,„profi" művészi segítséggel-ellenőrzésselvaló kombinálása már eddig is számos, a„profi" előadásokba beilleszkedőrészteljesítményt hozott - most gyümöl-csözik egészében egy komplett előadásformájában. Amely ugyanakkor ízig-vérigstúdiószínpadra való, tehát nemnagyszínpadra termett vállalkozást gyö-möszöl ilyen-olyan praktikus okokbólstúdiókeretekbe. Itt ugyanis nem a Bánkbánnak mint integer műalkotásnak mégolyújszerű interpretációjáról van szó (eztermészetesen nagyszínházban ishelyénvaló lenne), hanem egy egészen újváltozatról, amely paradox módon nem aszöveg ellenére született, s mivel a paródiavagy travesztia meghatározás-hozburleszk-komikus jelentés társul,pontosabb definíciót a „változat"-nál nemis tudnék mondani.

Valóban, a szöveg igen terjedelmeshúzásokkal, nagyrészt Katonáé, a kevésszámú betoldás pedig kitűnő stílus-érzékről tanúskodik, avatatlan fül nem isészlelné az idegenkezűséget; a Romeo ésJúliából származó hosszabb átültetés akárKatonáé is lehetne. És azonos a történet is,csak a történet olvasata új ; részben aszöveg egyes lehetőségeinek csírájátbontja ki egyedül lehetséges realitásként,részben a szöveg közismert, sokszorelemzett ellentmondásait oldja fel olymódon, hogy azokat nem elkeni (ahogyArany János finom tapintattal ajánlotta),hanem részben a groteszkig, részben ahorrorig élezi, többnyire nem-csakszellemesen, hanem tartalmasan éselgondolkodtatóan is. A szándék pedigsúlyosan komoly; hasonló forrásvidék-rőlfakad, mint Örkény István Kulcs-keresőkcímű nemzetkarakterológiai szatírájáé.

Katona József drámai hierarchiájánakcsúcsán a király áll, egy nemzeti király,aki némi megingás után valóban helyzetemagaslatára tud emelkedni, s Gertrudistól,ha kényszerűen is, megszabadulván,Bánknak megbocsátván, mint-egyszemélyében hordozza a katarzist. HaEndre uralmának immanens karizmájátegy előadás megkérdőjelezi: össze-omlikaz egész piramis. Van-e erre jog-cím ?Természetesen van - hiszen, ha a királyegy kétes jelentőségű külföldi kalandért,melyben veszíteni, sőt elesni is lehet,hosszú időre ebek harmincadjára hagyja azországot, s a kormány-rudat feleségérebízza, akinek jellemét, hajlandóságátfelelős államférfiként mégiscsak ismerniekellene, akkor a karizma már csak üres,tartalmatlan formaság. Midőn a kaposvárielőadás végén sikerült üzleti útjárólvidáman lohol haza a király, KornisMihály Hallelujájának apa-figurájáhozhasonlóan hatalmas csomagban hozva avásárfiát szeretett Gertrudisának,egyértelművé válik: e magáncélú vásárfiabeszerzéséért kellett védtelenül-őrizetlenülhagyni az országot.

Endre felelőtlen távolléte alatt Gertrudisországlás helyett az udvart egyet-len végenincs monstre házibuli hely-színévéváltoztatja. A műsorlap ugyan némi, azelőadásra egyébként nem jellemző, diákospolgárpukkasztással fogalmaz, mégisérdemes ideiktatni leírását (mint ahogyezúttal a cselekmény új-szerű mozzanataitis a megszokottnál bővebben ismertetjük,részben, mert ezek egyben a játékdramaturgiájára, sőt rendezésére isrávilágítanak, részben, mert

az előadást kevesen fogják látni, s így anarrációnak tájékoztató funkciója is lehet): „És bent, a palotában irgalmatlan házibulifolyik. Barátaim - a bulik, a hányadikbulik, Jézusom, így hajnal-tájt;emberfeletti bormennyiségek bennünk ésútban belénk, rongyossá politizáljuk aszánkat, szerelmesek vagyunk avégtelenségig az összes másnemű lény-be,szerelem szerelem hátán, sőt hegyén-hátán,azt a hegyet a zsebkendőnknek a négysarkában is elhordjuk, végig-megyünk azakácos úton, mégis a miénk, mégis amiénk lesz édes galambunk ... Mindegy,miért, mindegy, mi volt sok: a bor, abeleszédülés egymás szemeibe-szájaiba,mi minek ingere; vélt és valódi jogok ésjogtalanságok; szavak, ahogyan szavakatszorítanak ki; mindegy. Mindenóvatosságunk ellenére tetté csiholódik ma,ami csak a kezünk közé kerül. Mireföleszmélnénk, össze-, sőt összevisszafeküdtünk - esküdtünk

táncoltunk: nem számít. Semmi semszámít: magunk vagyunk." És közben akulcs - Örkény kulcsa - végképp el-vész.

A gazdátlan országban tehát vigad, akiteheti. A végig félhomályban tartott,szellemesen egyszerű, csak épp uta-lásszerűen gotizáló díszlet - ugyancsakMohácsi munkája - állandó eleme egyjókora ovális asztal; akárkik ülik körül, kinem fogy róla az ital. Szükség szerintaztán a kupákat félretolják, hogy a mámoregy-egy forrpontján az asztal alkalminászok színhelyévé alakuljon. A házi-buliegyre hevültebb, sírva vigadó lég-körébenki szeretkezni akar, ki pedig„békétlenkedni". Mohácsi elgondolásábanaz összeesküvők nem kívülállók, hanemtermészetes résztvevői a házi-bulinak, akikborgőzös állapotban egyre óvatlanabbulgyakorolják az ősi jus murmurandit, azzalsem törődve, hogy egyazon asztalnál vigad- igaz, a szunnyadásig nekibúsultan - Ottóherceg is. Az ábrázolat egyik pompáspoénja, hogy mikor Petur Simon fülébesúgja a várva várt vendég titkolt nevét,Simon lelke-sültségében fennhangonkiáltja ki, míg-nem az egész asztalharsányan ünnepli Bánk illegális akcióját.S amikor épp mindenkit leterít a mámor,beólálkodik Tiborc, aki elvégre Katonánális lopni jött; leüti a fel nem ismert Bánkot,s amúgy abroszostul összepakolja az edé-nyeket és az étel-ital maradékát (mintahogy az utolsó kép során egy óvatlanpillanatban már vinné a becses galíciaiportékát is). Sebaj : a veszteségre senki

nem figyel fel. Nemsokára új kupák, újtálak kerülnek elő az e célt szolgáló slátszólag kifogyhatatlan szekrényből aházibuli megy tovább.

Csakhogy másfelől ez a tivornya ko-rántsem holmi kedélyes idill. (HevesiAndrás komoran duhaj kísérőzenéjénekidegborzoló vezérmotívumát legszíve-sebben idekottáznám.) Gertrudist ugyanvére hajtja a bulizó létbe, de egyben éberenis őrködik, nehogy az kicsússzonellenőrzése alól; józan emberei ügyel-nekrá, hogy a részeg indulatok ne csap-hassanak át józan, éber indulatokba. Azerőszak légkörében maguk a vigadók isbármire kaphatók. Petur bán meg-metszikarját, a hősi gesztusra fogékonyak társaiis: vérszerződést kötnek, ki-isszák akörbejáró, vérrel teli kupát, mi-előtt mégPetur egyáltalán közölné, mi is a célja azimigyen megszentelt szövetségnek. Vakonkövetnék Peturt a halálba, mindaddig, amígBánk le nem fegyverzi olyan szöveggel,mely pillanatnyilag hatásosabbnak tűnik aPeturé-nál. Ekkor aztán rávetik magukatvezérükre, leteperik, brutálisan ütlegelik-rugdalják, és Bánk, aki ezt közönyösenszemléli, kenetteljes szavakkal e maga-tehetetlen Peturtól veszi a király iránti„önkéntes" hűségesküt.

Az már szinte természetes, hogy Mo-hácsi az ártatlan és csak hevítőtől hevülőMelinda mítoszát sem kívánja elfogad-ni; apermanens házibuli felfűtött, gátlásokatfeloldó légkörében egy tapasztalatlan, férjeáltal magára hagyott csinos fiatalasszonymajdhogynem törvény-szerűen válikkönnyű prédává. Melinda - szigorúanmegőrizve Katona szövegét -gyakorlatlanul, de elszántan kacérkodikOttóval, és majdan hevítőszer nélkül (azttörténetesen Izidóra hörpinti ki), pusztánsaját érzékeitől sodortatva omlik Ottókarjaiba. Mikor aztán férje haragjátólmegrettenve elveszti a fejét, Gertrudisról islefoszlik a kedélyes kerítőnő szerepe, ésmert Melinda vádjai már a hatalmatkérdőjelezik meg, nem habozik : egyintésére berontanak a józan pribékek, akikszadista módon eret vágnak a tehetetlenasszonyon, majd kényszerzubbonyt húznakrá s elvonszolják.

Egy másik, sokat vitatott pontot: Bánkhallgatózási jelenetét Biberach érdekes, báraz eredetitől ugyancsak nem idegenbeállítása révén old meg a rendező.Biberach is a józanok közé tartozik. Ő, aszületett intrikus, a maga privátmesterművét építgeti az idegen

Jelenet a Hogyan vagy, partizán? avagy Bánk bán című kaposvári előadásból.(Fábián József felvétele)

panaszló türingiai nemeskisasszonyt. Arendező átvágja azt a bonyolult csomót,melyben Bánk indítékai összegubanco-lódnak; aki ezt a hatalmat kiszolgálni képesvolt, azt nem a köz, csupán önnön sérelmefordíthatja a hatalom ellen. De akármiért is,a gyilkosság megesett, s Endre nembocsáthat meg: mi őrizhetné a méltatlankirályi hatalmat, ha a királyné-gyilkosságmegtorlatlan maradhat? Bánk kérését: haddtemesse el illőn hit-vesét, groteszk módonteljesítik a királyi pribékek - a ravatalláalakult asztalról a nyitott boltíves ablakonát egyszerűen kibillentik a tetemet, majdEndre intésére brutálisan ledöfik Bánkot.Ebben a felfogásban így áll helyre a statusquo egyensúlya, s a király fagyos iróniávalmondhatja el, a némiképp megcsonkítottzárómondatot: „Magyarok! Igen jólismerem. Szeretnek. Enyimek."

Dürrenmatt János király-átiratánakmostani budapesti plakátja húsdarálótábrázol, melybe sorra pottyannak bele aszereplők. 'Végeredményben e folyamattanúi lehetünk a kaposvári Partizán-Ránkeladásán is, egy lényeges különbséggel.Mikor Dürrenmatt szaván fogtaShakespeare-t, nemcsak a betűt, de az ér-telmet is szaván foghatta, hiszen Shakes-peare ábrázolásának eleve is szerves részevolt a rossz hatalmat elutasító irónia.Katona József viszont természete-sen hitt,mert hinni akart és hinnie kel-lett mind egymegálmodott nemzeti hatalom öntisztítóképességében, mind Bánk bán szabadítógesztusának érvényében - noha maga acselekmény, dramaturgiai buktatókformájában, több ponton is megkérdőjeleziezt a hitet. Katona esetében tehát csak abetűt lehet szaván fogni, s így az értelmetvisszájára fordítani. E lényegikülönbségből adó-

udvarban: tönkretenni Ottót, minél többembert egymásnak uszítani, úgyszólván.önzetlenül, hogy saját szellemi fölényétleghálásabb közönsége: önmaga előttdemonstrálja. Bánk itt, kihallgatvánMelinda s Ottó párbeszédét, nem meg-nyugvásra kap okot, hanem mintegyelőjátékát látja megcsalattatásának, te-hátmár e ponton közbeavatkozna; csakhogyekkor Biberach mesterműve összeomlana,tehát ő, ki különben nem híve azerőszaknak, leüti a nagyurat, s kivonszolja,okkal bízva abban, hogy mire magáhoztér, új benyomások ki-törlik agyából alátottakat. A végén persze Biberachtúlkombinálja magát; hogy az elszabadulterőszak őt is maga alá temetheti, aztkihagyta számításaiból. És ott haldoklik azovális asztal alatt, miközben partner híjánszűkölködő Lucija akit Mohácsi,változatának egyetlen némileg öncélúötletével, Biberach egy utalásából élőszeméllyé formál - a tovább zajló házibuliegy hullámán Myska bánnal vigasztalódikaz asztal tetején. (Az ő sikamlóspárbeszédükhöz kerül a shakespeare-ikölcsönzés.)

Lehet ebben a világban hős, nemzetihős, pozitív hős Bánk bánból, az Endre ésGertrudis által megtestesített hatalomodaadó vezető tisztségviselőjéből? Aligha.Vak indulatok vezérlik őt is; a Katonánális rendre fellelhető motívumok,becsületérzés, nemzeti öntudat,féltékenység, szánakozás, düh, brutalitásdulakodnak benne kaotikusan, egy olyanhelyzetben, mely láthatóan meg-haladjafelfogó- és ítélőképességének teherbírását.Már oda Melinda erénye, felfedveGertrudis ármánya, mikor durva hevülettelteszi. magáévá Izidórát az ominózusasztalon; Mohácsi ugyanis szaván fogja abecsülete meggyalázását

vendégjátékokdik (s csak másodsorban abból, hogyMohácsi János nem Dürrenmatt), hogymíg a dürrenmatti János király a shakes-peare-ihez képest felfokozott irónia elle-nére is megmarad drámának, rögzíthető,bárhol színre állítható, közkinccsé tehetőalkotásnak, a Mohácsi János-féle Bánk bánegyszeri színházi játék, egy azonosművészi elveket valló kollektíva nagyontehetséges laboratóriumi munkája; egy-szeri kesernyés demonstráció, mítoszok-ról, akarásokról és hőskultuszokról.

És lecke persze lelkesedésből is. A köz-legényből sarzsiba avanzsált fiatal színé-szek fanatikus buzgalommal és fegyelem-mel, mintaszerű összjátékban teszik a dol-gukat - „egy Hekubáért", egy minimálisnyilvánosságra, igen kevés nézőreszámítható alkalmi vállalkozásért. Azösszjáték pontosságával ellentétben egyé-ni alakításaik értéke vitatható - igazábólcsak a már jól ismert, markáns tehetségűGyuricza István (Bánk) és II. Endre ésBiberach kettős szerepében még DunaiKároly emelhető ki. Színészként még adramaturg-rendezőként valóban sokatígérő Mohácsi János (Myska bán) isjellegtelen. Másfelől viszont kérdéses:erősebb jelenlétű profi színészek -mondjuk, a kaposvári „szólisták" - egy-értelműen gazdagíthatnák-e ezt a típusúprodukciót ? Óhatatlannak látszik ugyan-is, hogy az ilyen színészek, mégoly cél-tudatos rendezői irányítás alatt is, neegyéni pszichológiákat ábrázoljanakhelyzetükből adódó beidegzett reflex-cselekvések helyett - ez pedig ezt azelőadást, ahol minden reakció társadalmiés nemi alapimpulzusokból fakad,könnyen félrevihetné és kiforgathatnámagából. Mindenesetre bizonyos, hogysúlyosabb lenne a játék, ha e reflexcse-lekvések modellisztikusabbak, kemé-nyebbek, vadságukban artisztikusabbaklennének, olyasformán, ahogy az a Ber-liner Ensemble vagy legutóbb a bochumiszínház vendégszereplésén épp a kisebbvagy csoportos szereplők esetében láthatóvolt. Ezért érdemes lenne mégkegyetlenebbül tovább csiszolni a lát-hatóan máris sokáig érlelt produkciót,amelyben ott rejlik a lehetőség, hogy amaga nemében példaszerűvé váljék.

Színház - hátrányos helyzetben

Lapunk 1984 májusában dr. Koncz Gáborfenti című tanulmányával indított vitájáramár eddig is számos hozzászólás érkezett.A vitát nem zártuk le. Felhívjuk olvasóinkfigyelmét, hogy továbbra is várjuk a szín-házak gazdasági helyzetével kapcsolatosészrevételeiket, gondolataikat,véleményüket.

DURÓ GYŐZŐ

„Pekingi opera"

A megtévesztő elnevezés

Majd három évtizeddel a Kínai Klasz-szikus Színház budapesti szereplése után,1984 októberében látogatott újra „pekingiopera"-társulat hazánkba. Művészei kétalkalommal Budapesten (előbb a FővárosiOperettszínházban, majd az ErkelSzínházban), illetve egy-egy estén hatvidéki városunk (Gyöngyös, Miskolc,Debrecen, Székesfehérvár, Zalaegerszegés Győr) színpadain tartottak bemutatót.Teljesítményükről a magyar közönségvéleménye minden esetben megoszlott: atöbbség zajos lelkesedéssel ünnepelte őketaz általuk nyújtott gazdag és egzotikuslátványvilágért, virtuóz akrobatikustudásukért, rendkívül összehangoltegyüttes munkájukért. De mindenüttakadtak szép számmal olyanok is, akik azelőadások végeztével csöndescsalódottsággal távoztak. Utóbbiak közéelsősorban azok az opera-barátoktartoztak, akiket - főként az említett hatvidéki városban - a kínai vendégekfellépéseire „szerveztek". Ok ugyaniseurópai értelemben vett operát vártak, sőta főváros nevével fémjelzett színháztól - aközép- és kelet-európai gyakorlatnakmegfelelően - egyenesen „nemzeti"operát. Am amit helyette kaptak, azfogalmaik szerint leginkább az Európábanmegszokott cirkuszhoz hasonlított.

Amit a magyar közönség látott, valóbannem opera, a bemutatkozó együttes pedignem pekingi volt. A Kínai Nép-köztársaság Belsőmongol Társulata ér-kezett el hozzánk európai turnéja során,illetve e kínai, mongol, huj, mandzsu éskoreai nemzetiségű művészekből álló,száznyolcvan tagot számláló csoportnegyven fős kamaraegyüttese. A „pekingi"

jelző tehát nem a színház topográfiaihovatartozását, hanem az általa játszottszínjátéktípust jelöli. Kínában több tucathelyi „opera" ismeretes, létezik például„kantoni", „sanghaji", „saohszingi" és„szecsuani opera" is. „Pekingi opera"-társulatok szerte az országban működ-nek:Kantonban, Sanghajban vagy Sze-csuanban éppúgy, mint ahogy Pekingbenis találhatók „saohszingi" vagy éppen

„szecsuani opera"-együttesek. Ám vala-mennyi csoport csak a maga „operatí-pusát" műveli. E típusok ugyanis külön-böző tájegységek zenei hagyományait,folklórját és dialektusát képviselik. Igy -bár a színjáték technikai, eszközhasználatiés stiláris jegyei, sőt a repertoár egyesdarabjai is az „operatípusok" többségénélhasonlítanak egymásra - annak aszínésznek, aki típust akarna váltani,elölről kellene kezdenie a mesterség ta-nulását.

Ami az „opera" elnevezést illeti, ennekeredetét így fejtegeti Szergej Obrazcov Akínai színház című könyvében:„Valószínűleg valami nem nagyon kö-rültekintő európai járt Kínában, látta akínai színház előadását, és bár ez az elő-adás egyáltalán nem hasonlított egyetleneurópai színházi műfajhoz sem, válogatnikezdett a színházi címkék között, annak azelvnek az alapján, hogy »ott is énekel-nek,meg itt is énekelnek«, és úgy vélte, hogyez a legmegfelelőbb. Jobb híján aztán ez aműfaji megjelölés nemcsak az európaiirodalomban honosodott meg, hanem akínaiaknál is. Meghonosodott, és nagyonsok embert megzavar." Majd valamivelhátrébb még hozzáfűzi: „Azt gondolom,hogy az »opera« mint a hagyományoskínai színház meghatározása fokozatosanel fog tűnni." Obrazcovnak nem lett igaza:huszonnyolc éve írta le idézett sorait, s az„opera" megjelölés ma tán élőbb éselterjedtebb, mint valaha. Kárpáti JánosKelet zenéje című munkájában ennek okátabban látja, hogy

.. ez a színházi forma - az egyéb ázsiaidrámai műfaj októl eltérően, ahol a dráma,a tánc és a zene egymással párhuzamosanhalad - bizonyos értelemben közel áll azeurópai operához, mert a cselekményzenei formában halad, a monológokat,dialógusokat maguk a színészek ének-lik, s ahangszeres együttes szerepe is nagyjábólhasonló: kíséri, aláfesti, be-vezeti ésösszekapcsolja a színpadi cselekménykülönböző részeit". Am rögtön hozzáteszi:„Számos érv azonban - igen meggyőzően -az »opera« elnevezés el-len szól.Mindenekelőtt az, hogy az »opera«annyira sajátosan európai mű-faj, s azonbelül is egy igen körülhatárolt korterméke, hogy a kínai színházra valóalkalmazása igen sok magyarázatot, meg-kötést igényel, nagyon is »mutatis mu-tandis « értendő. (...) Tévútra vezethetazután az is, hogy az európai operában -tudjuk jól - a súly a zenén van. A kínaiszínházban viszont a zene szerény össze-tevője a drámai egységnek, és semmi-

képpen nem kíván előtérbe kerülni, szu-verén módon hatni. Végül az is elleneszál az »opera« elnevezésnek, hogy azeurópai műfaj fogalma kimondatlanul ismás, nem zenés színpadi műfajok lététsugallja. Ha azt mondjuk, »opera«, ezzelakaratlanul is kiválasztottunk egyet azEurópában élő színházi műfajok sorából.A »pekingi opera« viszont a kínai szín-ház, a kínai színházi műfajok alaptípusa,melynek vannak ugyan ilyen vagy olyanváltozatai, mindegyikben közös azonbana zenéhez való kötöttség, a zenei dekla-mációban való megszólalás. Ezért jobb-nak tartjuk a »kínai színház« vagy »pe-kingi színház« elnevezést, azzal a márkimondani sem szükséges - kiegészítéssel,hogy zenével egybekötött műfajról vanszó, mint Ázsiában mindenütt." Obrazcovmég azt is megjegyzi, hogy a kínaiak többeurópai értelemben vett operát isszereztek, s a félreértések elkerülése vé-gett a „zenés dráma" terminust ajánlja aklasszikus kínai színházformák jelölésére.

Jómagam úgy vélem, hogy ha egy el-nevezés ennyire megtévesztőnek bizo-nyul, a legtanácsosabb letenni arról, hogyegy - az európai kultúrkörtől idegen -színjátéktípust a nagyon is behatároltjelentésű európai szakkifejezések segítsé-gével próbáljunk megjelölni. Ezzel amódszerrel ugyanis csak a fogalom kö-rülírása lehetséges. A legcélszerűbb aztaz eredeti megjelölést használni, amelyetaz adott színjáték hazájában alkalmaznak,s amely kizárja a más színházfajtákkalvaló összetévesztés vagy fölcseré-léslehetőségét. Ez a terminus esetünkben acsing csü, amely ugyan annyit jelent csak:„fővárosi színház", de minden kínaikizárólag a „pekingi opera" műfaját értirajta. Ahogy nem hívjuk a kathakalit„indiai balettnak", a nót "japán operának",a kabakit pedig „japán nép-színműnek", sezzel megannyi tévedést és félreértéstkerülünk el, a csing csü elnevezéshasználatával hasonlóképpen kikü-szöbölhetnénk a „pekingi opera" meg-jelölés keltette téves asszociációkat.

A Körtefa-kerttő la kulturális forradalomig

A csing csü eredetét nyomozva a "rang-korszaknál (i. sz. 618-9o7) kell indítanivizsgálódásunkat. A VIII. századbanHszüen-cung császár - akit a hagyományazóta is a színjáték isteni rangú patrónu-sának tekint - Körtefa-kert néven olyaniskolát alapít, amelyben nemcsak költé-

szetre, zenére és táncra, hanem színját-szásra is oktatják az udvar legtehetsége-sebb ifjait. Ez a már évszázadok óta mű-ködő császári zenei és szórakoztatásihivatalok mintájára szervezett intézmény- amelynek a művészi képességekkelmegáldott Hszüen-cung az első vezetőjeis volt, s ezért a színészeket egy ideigKína-szerte „a császár tanítványainak"

hívták - egészen a XII. századig fönnállt,s nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a többkülönböző színjátékfajta létezése elle-nére a kínai színjátszás technikája, esz-köztára és stílusa még ma is viszonylagegységesnek mondható.

A kínai színház fejlődésének másodikfontos állomása a színműirodalom vá-ratlan fölvirágzása a mongol jüan-di-nasztia uralkodásának éveiben (i279

t368). Ekkor lesz Peking a főváros, s eb-ben az időben válik a színház - amelyaddig csupán az udvari arisztokráciaszórakoztatását szolgálta - a városok la-kosságának legfőbb kulturális táplálé-kává. Közel félezer olyan színdarabróltudunk, amely ebben a korban született,ezek közül majd kettőszáz máig fönnma-radt. Némelyikük magyar nyelven is ol-vasható, így Kuan Han-csing Tou Oártatlan halála illetve Csao Pan-er, amentőangyal című művei, Vang Si-fu alko-tása, A nyugati szoba valamint Li Hszing-tao híres drámája, A krétakör. Az utóbbidarab Klabund és Brecht földolgozásairévén Európában is ismertté vált. A kí-nai dráma műfaji szabályai némiképp el-térnek az európai színművekkel szem-ben támasztott követelményektől. Leg-

Jelenet a „Pekingi opera" Levonulás a hegyről kettesben című előadásából

lényegesebb vonása a történet epikus ki-fejtése: a cselekmény nem sűrűsödik szi-tuációk köré, a különböző cselekmény-szálak kollíziók nélkül keresztezik egy-mást, kapcsolódnak össze vagy válnakszét. A szereplők monológjainak és dia-lógusainak nélkülözhetetlen eleme aszemélyes narráció, amelyben a szereplőbemutatkozik és vázolja körülményeit. Akésőbb kialakuló csing csü majd átvesziezt az epikus formát, mert rendkívülalkalmas a nagy elbeszélő művek szín-padi adaptálására.

A Ming-dinasztia korában (1369-1644)általánosan elterjed az úgynevezett délidráma, a csuan csi, amelynek igen hosszúés bonyolult szerkezetű darabjait néhatöbb napig adják elő. A színház ekkorramár a városi előkelőségek kedvenc idő-töltésévé válik, a társulatok a vásárterek-ről fényes palotákba költöznek. Vanidejük a technika, a stílus és az eszköztártökéletesítésére. Rögzítik az alapvetőszerepköröket, ezeknek többségét majd acsing csüben is megtaláljuk. Szimbolikusjelentésük szerint rendszerezik a jelmeze-ket, és a csing csü örökölni fogja ezt a ha-gyományt is.

A XVI. században egy kifinomult ízlésűköltő és egy nagy tudású muzsikuszeneiskolát alapít Kunsanban, s mind ze-nei, mind irodalmi téren megújítja a kínaidrámaművészetet. A helyi népi szín-játékfajtákból Kína máig legválasztéko-sabb színházformáját kristályosítják ki, akun csüt. E típus a XVII. század elejére azegész országban közkedveltté válik,központja Szucsou lesz. A kun csüben márteljesen olyan a szerepkörök fölosztása,mint a későbbi csing csüben. Innenszármaztathatók a csing csü szimbolikusgesztusai és éneklésmódja is.

A XVIII. században az addig uralkodó,de valójában már csak a művelt polgárságszűk rétegét kielégítő kun csüt foko-zatosan háttérbe szorítják a széles töme-geket vonzó helyi jellegű színházak, ame-lyek a népi színjátszás legjobb hagyomá-nyait elevenítik föl. Ezek egyike, az An-huj tartománybeli pi huang olyan népsze-rűségre tesz szert, hogy fölkelti az ural-kodó érdeklődését, aki e színjátéktípustPekingben is meghonosítja. Ettől kezdvenevezik csing hszinek („fővárosi játék")vagy csing csünek („fővárosi színház") ezt aszínházfajtát. A színházi élet ebben azidőben, a Csing-dinasztia uralkodásánakkorában (1644-1911) már a városi tea-házakban folyik, ahol a közönség háromoldalról üli körül a színpadot, s - miköz-ben élvezi a látványos játékot - eszik,iszik, dohányzik, beszélget, üzleti tárgya-lásokat bonyolít le. A XIX. században akifejezetten színház céljára készülő épü-leteket is a teaházak térbeli elrendezésé-nek mintájára alakítják ki. A XX. századelején létrejönnek az első színészképzőiskolák is, addig a mesterség jobbáradinasztikusan öröklődött. Századunk elsőfelében jut el először csing csü-társulatEurópába: a legendás hírű színész, MejLan-fang együttese kápráztatja el földré-szünk közönségét.A kínai forradalom győzelme (1949)

után továbbra is nagy becsben tartják aszínházi hagyományokat, mert alkalmas-nak ítélik őket a forradalom eszméinekterjesztésére. Országos fesztiválokat ren-deznek, hogy számba vegyék a helyi jelle-gű színjátékfajtákat és ezek művelőit.Társulatokat és színésziskolákat alapí-tanak, a színészek állami alkalmazottaklesznek. Színházi reformmozgalom indulel, amelynek keretében összegyűjtik és

kiadják a különböző típusú darabokat,gondosan kiválogatva az ideológiailagkártékony hatásúnak minősülő műveket,például a rémdrámákat és a misztikusszemléletű alkotásokat. Ösztönzik a ha-ladó gondolatok és a klasszikus formákötvözésére irányuló kísérleteket. E pró-bálkozások legsikeresebbje a jangko nevűnépi színjáték megújításának számítózenés dráma, A fehérhajú lány, Ho Csingcseés Ting Ji műve, amely magyar ki-adásbanis hozzáférhető. Mind gyakrabbanindulnak európai körutakra klaszszikusszínjátékformákat bemutató együttesek,mindenütt bámulatot keltve, el-ismerést éshíveket szerezve a kínai kultúrának.

Az 1966-ban meghirdetett kulturálisforradalom azonban egyszerre hadat üzenmindennek, ami régi, s többek között az újvirágkorát élő csing csüt is a múltcsökevényének bélyegzi. A színházakatbetiltják, s a csing csü több mint egyévtizedig tetszhalottként kénytelen továbblétezni. A hetvenes évek végétől aztánfokozatosan újra elfoglalja helyét Kínakulturális életében, de kérdéses, mennyiidőre lesz szüksége mind a szín-játéknak,mind a színészeknek ahhoz, hogy eművészet a kényszerű kihagyás után régiragyogását visszanyerje.

A teremtett valóságA keleti színjátékformákra általánosanjellemző, hogy nem a valóság utánzássaltörténő ábrázolására, hanem a stilizációeszközével megvalósított újrateremtéséretörekszenek. Nem a világ és az életminden tekintetben hű tükrözését, hanema világot és az életet átható és irányítótörvények föltárását tartják föladatuknak.A létezés lényegének megragadását pedigelvonatkoztatással, tehát egy speciális, áma valóság rögzítésére alkalmas jelrendszersegítségével kívánják elérni. A kínaiszínész például soha nem ábrázoljanaturalisztikusan a színpadon meg-tettutat, mint európai kollégái: cselekvéséből,viselkedéséből, állapotából sem az úthosszára, sem nehézségére, sem vi-szontagságaira nem lehet következtetni.Legföljebb egyszer körbejár a színen: azút lényegét, hogy minden végpont egy-benkiindulópont is, ez is éppen eléggéérzékelteti. Ha pedig egyéb információralenne szükség, azt szóval is közölheti.

Ennek ellenére a keleti színészek jóvalkevesebb szöveget mondanak, mint azeurópaiak. S ez természetes is, hiszenközlendőjük nem racionális természetű.

A Majomkirály cseles visszacsalogatása („Pekingi opera")

Szavakkal csupán a látható és tapasztal-ható világot lehet leírni, azt, amely mi-mézissel is ábrázolható. A lét lényegétképező világtörvények azonban látha-tatlanok: meg nem fogalmazhatók, föl nemfoghatók, csak megsejthetők és át-érezhetők. Pontosabban utal rájuk egyelhomályosult jelentésű gesztus, mint egykötetnyi értekezés. A keleti színész nemszavak és gondolatok erejével kíván hatni,hanem az érzékeiken át próbál a nézőklelkébe hatolni. Káprázatos látványvilággalés különleges hangzásokkal veszi körülőket, amelyek elemeiben ősi, már csakkollektív tudatalattijuk tartományaiban élőjeleket vélhetnek fölismerni. S miközben aközönség elbűvölten élvezi a színpadiforgatagot és az attrakciókat, a feléjezáporozó jelek belső figyelmét a mögöttesvilágra, az esszenciális létre irányítják.Nyugati szemléletű, tehát a világotönmagával azonosnak tudó európai nézőszámára természetesen befogadhatatlanmarad ez a látens üzenet, hisz csak akáprázatvilág jelenségei-re figyel, mertmás a világképének szerkezete. Deföldrészünk közönségét is lenyűgözi aszínpadi játék virtuozitása és a színészialakítások formai tökéletessége.

A keleti színész ugyanis csak a töké-letesség elérését tűzheti célul maga elé.Csak a hibátlan forma képes közvetíteniazokat az immanens tartalmakat, amelye-ket játékával nézőinek átnyújtani hivatott.Ennek megfelelően a Távol-Keletszínészei hét-tíz éves korukban kezdiktanulni a mesterséget, s csak meglett fér-fiként merik azt állítani magukról, hogyérett művészek, akik hibátlan teljesít-ményre képesek. De a tökéletességre tö-rekvés magyarázza a keleti színjáték-típusok időbeli állandóságát is, vagyishogy kikristályosodásuk után formájuknem változik többé. Ha ugyanis egy szín-házfajta elérte azt a szintet - a tökéletességszintjét -, amelyen képes átadni kö-zönségének üzenetét, fölösleges továbbfejlődnie. A csing csüt mintegy két évszá-zada ugyanúgy játsszák, színészi techni-kájában, stílusában, eszköztárában pedigvalószínűleg olyan jegyeket is őriz, ame-lyek már a Körtefa-kert növendékeinélmegfigyelhetők lettek volna.

A csing csü éppoly szívesen merítettetémáit a több évezredes kínai történelem-ből, mint saját korának társadalmából.Történelmi históriákat, hősmondákat,vallási legendákat és híres regényeketegyaránt földolgozott. A Belsőmongol

Társulat egyetlen teljes darabot semmutatott be, mindkét programját a leg-népszerűbb színművekből kiemelt zártjelenetek alkották. A magyar közönség ígyvalamelyes áttekintést nyerhetett a csing

csü-repertoár változatosságáról. Mindkétbudapesti estén szerepelt egy-egy epizóda Nyugati utazás című klaszszikus kínairegénynek a Majomkirály kalandjaitfölsorakoztató színpadi változatából, egy-egy jelenet a Fehér Kígyó története címűkínai néprege adaptációjából és aLevonulás a hegyről kettesben című komikusközjáték. Á második fő-városi előadásonpedig bemutattak egy részletet A Jang-ház

női hadvezérei című klasszikus kínai regényföldolgozásából is. A műsorfüzetbenmeghirdetett hetedik műsorszám, a

Sacsiapang-falva című modern kínai színműFortélyos szópárbaj című jeleneteismeretlen okokból el-maradt.

A Belsőmongol Társulat valamennyimagyarországi előadását az Európábanlegelterjedtebb dobozszínpadon tartotta.Ez azonban nem zavarta a művészeket,hiszen a csing csü színpada ugyan-úgytéglalap alapú, mint legtöbb szín-házunké.Csupán a térszínpadi hatás maradt el, s azegyébként a játéktér jobb oldalán, jóllátható helyen dolgozó zenekar szorulttakarásba, a színpad-nyílás jobb portáljamögé. Így sajnos nem lehetettmegszólalásuk közben szemügyre venni ajellegzetes kínai hangszereket, találgatnikellett, mikor hallatszik a kéthúrú hegedű,az er-hu, mikor a két lant, a teliholdhozhasonló testű jüe-kin és a háromhúrú szan-

hszien hangja. E húros trió muzsikájátdobok,

gongok, csattogtatók, réztányérok ritmusaiilletve fuvolaszó egészítették ki. Azenekar nemcsak a színészek recitativójátés éneklését kísérte, hanem színrelépésüket és kivonulásukat is aláfestette,továbbá a harci jelenetek és egyéb össze-csapások ritmusát is meghatározta.

A csing csü arcaiA vendégjáték során bemutatott szín-darabrészleteket sikerült úgy összeválo-gatni, hogy mindegyikük a csing csü más ésmás arcát mutassa. A Fővárosi Ope-rettszínházban tartott előadás A csodatevő fű

megszerzése című jelenettel kezdődött,amely a Fehér Kígyó történetének hetedikepizódja. Harci jelenet volt, amely a szépfiatal nő alakjában testet öltött FehérKígyó - aki szörnyethalt férjefeltámasztása végett gyógyírt keres - és acsodafüvet őrző ifjú őzek és darvakküzdelmét foglalta magában.Természetesen tartózkodtak mindenneműállatábrázolástól, egy fegyverforgató nő ésfiatal harcosok között folyt a viadal,amelyet akrobatikus stilizációvaljelenítettek meg: a híres dárdarúgásostánccal. A főhősnőt körbefogták ellen-felei, és dárdákat hajítottak feléje, ame-lyeket ő visszarúgott hozzájuk. A magyartévénézők már megcsodálhatták ezt azattrakciót a Marco Polo című film-sorozategyik részében, amikor a pekingi császáriudvarba megérkezett európaiaktiszteletére rendezett ünnepséget mutatták.Ott férfi szereplő állott a közép-pontban,tucatnyi ellenlábas vette körül, s őpárosával rúgta vissza a feléje záporozódárdákat. Sajnos a Belsőmongol Társulatprodukciójában túlságosan kö-

Jelenet a „Peking i operá" -ból

vethető volt a technika: a harcosok egy-másnak dobálták dárdáikat, hogy dárda-eső benyomását keltsék, s mindig csakegyikük hajította a hősnő felé a fegyverét,amelyet ő könnyedén rúghatott vissza. AFehér Kígyó alakja a csing csü négyalapvető szerepkörének egyikét, a tan,azaz a női szerepkört képviseli, eb-ben ajelenetben annak is egyik speciálistípusát, a vu tant, tehát az akrobatikus nőiszerepeket.

Ezután rövid komikus közjáték követ-kezett, amelynek főhőse csou szerepkörű,vagyis clownfigura, egy szökött budd-hista szerzetes volt. Ebben a Levonulás ahegyről kettesben című jelenetben kaptunkízelítőt a csing csü pantomimikusgyakorlatából, amelyet azért fejlesztett ki,mert nem alkalmaz díszleteket, ha-nem aszereplők környezetének, körül-ményeinek megalkotását a nézők képze-letére bízza. „Minek díszleteket építeni -írta kínai utazása során Egon Erwin Kisch-, ha a nagyapák és az unokák is tudják,hogy az a szürke zászló, mely alatt aszínész most ellépked, a város kapuja.Minek derengés, és általában: minekszínpadi világítás, ha a zenekar ritmusaúgyis áthatóan, európai fül számáratúlságosan áthatóan jelzi, hogy hajnalodik. . . Minek a díszletfestő és díszlettervező,ha minden karzati néző-nek ősidőktőlöröklött vérében van a fausti kívánságbeteljesülése: a varázs-köpeny, melyelröpíti távoli országokba abban apillanatban, amint érdeklődése tárgyai, aszereplő személyek odamennek . . ." Acsing csü természetesen gondoskodikarról, hogy közönsége a nyilvánvalójelzéseken túl is értse színészeit. Amitnem mutathat sem díszlet, sem kel-lék,sem valami konvencionális jel, aztmegteremti a színész megjelenítő ereje. Ahegyről lefele tartó szökevényeknek, aboncnak és az apácának egyszer csak egyhideg vizű kis tavacska került az

útjába. Mondanom sem kell, semmifélevíz nem volt a színpadon. A nézők mégiselhitték, hogy a szerzetes többször meg-teszi a két part között oda-vissza az utat.A színész mozdulataiból ugyanis nemcsakaz átkelés egyes fázisait lehetett pontosankiolvasni, hanem még a vízhőmérsékletének alakulását is. Ha valóditó hullámzott volna a színpadon, a köte-lező stilizáció szerint csak néhány gyorslépéssel lett volna szabad átgázolni rajta.Am a nem létező tavacska önmagában isstilizáció, így az átkelés megjelenítésénéla pantomim naturalisztikus áb-rázolásmódja is megengedett. Nem vé-letlen, hogy ez a jelenet nyerte meg aleginkább a magyar közönség tetszését:legalább annyira közrejátszott ebben azeurópai mimézis hagyományaival roko-nítható ábrázolásmódja, mint humorostartalma.

Végül a Majomkirály kalandjai közül aFölfordulás a Mennyei Palotában címűepizódot láthattuk. Szun Vu-kung, aMajomkirály megformálása bravúrosszínészi képességeket követelő szerep-kör. Vu-csounak nevezik, mert egyesítimagában a harcos és a komikus típusoktulajdonságait. Szun Vu-kung életrekeltőjének nemcsak majomügyességű-nekkell lennie, hanem minden pillanatábanérzékeltetnie kell a figura állati, emberi ésisteni vonásait, ingatag jellemét,egyszerre gyarló és nemes természetét is.Ebben a jelenetben a Majom-királyellenfelei a Mennyei Palota tisztjei éstábornokai voltak, akiket csing szerep-körű, azaz festett arcú színészek jelení-tettek meg. A távol-keleti színjátékfaj-tákban - így az indiai kathakaliban és ajapán kabukiban is - az arcfestés különle-ges föladata, hogy a fontos szereplőkuralkodó jellemvonásait azonnal fölis-merhetővé tegye. A csing csü arcfestése ateljes arcfelületet befedi. A vörös színnemes, becsületes, a fekete nyers, egye

nes, a sárga nyugodt, megfontolt, a kékvad és rosszindulatú, a zöld félelmetes,démonikus, a fehér álnok és hitszegőkaraktert jelez. A szimmetrikus arcvoná-sok belső harmóniára, az aszimmetrikusaktorz lélekre utalnak. A földöntúli lényekarcát arany- vagy ezüstszínűre festik.Némelyik szereplőnek - mint például aMajomkirálynak - sajátos, egyéni sminkjevan. A Mennyei Palota tisztségviselőincsodálhattuk meg először a csing csü pazarkiállítású jelmezeit, amelyekgazdagságukkal a színpadi tér kopárságátkívánják ellensúlyozni. A ruháknémelyike brokátból készült, s több-ségüket gondosan kihímezték. (A jel-mezek színe a szereplők státusát illetőenszolgál fölvilágosítással: sárgába a csá-szári család tagjait, pirosba a legfőbb hi-vatalnokokat, kékbe az erényes embere-ket, fehérbe a fiatalokat öltöztetik.) ASzellemgenerális kis zászlócskákat viselta hátán, amelyek győztes ütközeteinekszámát mutatták. A főembereken a ruhátólelálló, merev öv volt, a had-vezérek fejérekét rugalmas, hosszú fácántollaterősítettek, lábára magasított talpú csizmáthúztak. Az öregek hosszú fekete, azárulók hosszú vörös szakállt hordtak. Ajelenet csúcspontja az a csata volt,amelyet a Majomkirály elfogásárakivezényelt égi katonák vívtak Szun Vu-kung majomseregével. Mint a tömeg-jeleneteket általában, ezt az összecsapástis a színpad két átlója mentén játszották,így a lehetőség szerinti legnagyobbtérhatást és plaszticitást érték el. A stili-záció ismét csak az akrobatikában nyil-vánult meg, a szaltók, bukfencek és esé-sek szinte követhetetlen kavalkádjában.

Az Erkel Színházban tartott előadása Csiao Can generális megveretése című jele-

nettel indult, amelyben kevés szereplőlépett színpadra, így alkalmunk nyílt akínai színészek mozgásának megfigyelé-sére. Föltűnt, hogy minden figuráhozsajátos, következetesen kialakított moz-gáskarakter tartozik, s hogy a színészegész testével közöl. Jelleméről a tartásavall a legbeszédesebben, társadalmi hely-zetéről a járása, érzelmeiről a mimikája,szándékairól a gesztusai. Kéztartásainakmegkövült gesztikus jelentésük van; azindiai táncjátékokban és a buddhista me-ditáció gyakorlatában ma is használatosmudrák, vagyis kézjelek emléke kísértbennük. Minden hosszabb mozgáskom-pozíciót a nézők felé fordulás és a végsőmozdulat egy-két másodperces kimere-vítése zár le. A kabukiban ugyanezt azeffektust mie-póznak hívják, de mindkét

Jelenet a „Pekingi opera" Majomkirály-előadásából (MTI fotó - Benkő lmre felvételei)

színjátékfajta egyazon céllal alkalmazza: acselekmény leglényegesebb mozzanataitkívánja vele kiemelni, a közönségemlékezetébe vésni.

A következő jelenet, a Találkozás a

Törött-hídnál ismét a Fehér Kígyó történetébőlszármazott, s annak tizennegyedikepizódját elevenítette meg. A kevés sze-replős, erősen melodramatikus játék ki-tűnően szemléltette, hogyan beszélnek akínai színészek. Nincs hagyományosértelemben vett prózai megszólalásuk.Még a legegyszerűbb mondatokat isskandálják, a dialógusokat deklamálják, amonológokat recitativóban adják elő.Obrazcov „ritmikus-intonációs beszéd-nek" nevezi a színpadi szövegmondás emódját, amelynek ritmusképlete össze-tett,intonációs görbéje bonyolult, hang-terjedelme pedig a két oktávot is elérheti.Obrazcov úgy véli, hogy az ilyenfajtaszínpadi beszéd alapja az „elnyújtott szó",amelyről egy régi kínai könyv így ír: „A dalszavakból, helyesebben elnyújtottszavakból áll. Amikor az embert örömfogja el, ezt szóval fejezi ki. A szó nemelégíti ki, ezért elnyújtja (énekli) a szót. Azelnyújtott szó sem elégíti ki, ezérthangszerek kórusát kapcsolja a szóhoz. Akórus sem elegendő, a kezek önkéntelenülmozogni kezdenek, a lábak pedig a földredobbannak!" Ez a két és fél évezreddelezelőttről származó idézet nemcsak aztmondja ki, hogy az érzelmek a művészetihletői, ösztönzői és mozgatói, hanem aztis, hogy az érzelmek maradéktalankifejezése csak a költészet, a zene és a táncösszekapcsolásával lehetséges, mint ahogye három művészeti ág az eredendőenemocionális hatású keletiszínjátékfajtákban szétválaszthatatlanulegybe is fonódik.

A csing csü színészei általában fejhangonénekelnek, ami elmossa a különbséget férfiés nő között. Erre azért lehetett szükség,mert a középkortól a kínai színházakban -a kormányzat rendelkezése folytán -kizárólag férfiak léphettek föl, s a nők csaka Kínai Népköztársaság megalakulása utánnyertek újra jogot ehhez a művészethez. Amár említett Mej Lan-fang például főkéntnői szerepek alakításával vívta kiutolérhetetlen hírnevét, s napjainkban isakadnak még női szerepekrespecializálódott férfi színészek. Bárelvétve az is előfordul, hogy színésznő keltéletre egy férfi hőst. Például a Találkozás a

Törött-hídnál című jelenetben szereplőszerzetes, a Fehér Kígyó férje a seng, azazférfi szerepkör hsziao-sertg, vagyis fiatalférfi szereptípu-

sába tartozó figura, akit akár színésznő issikerrel megeleveníthet.

Az utoljára látott történet, A Majomkirály

cseles visszacsalogatása pedig főként avívások és verekedések technikáját,valamint a csing csü kellékhasználatát ille-tően szolgált tanulságokkal. Vívásnál akardok sohasem értek sem egymáshoz,sem az ellenséghez. A verekedésekbenhasznált botok és alabárdok viszontösszeérhettek, sőt kisebb ütést a szem-ben álló felek is kaphattak. A színészekáltalában látványos esések kel és bukfen-cekkel jelezték az ütés hatását, rend-szerint még azelőtt, mielőtt a találatülhetett volna. Nyomon követhettük egyasztal és egy szék metamorfózisát:használták őket saját funkciójuknakmegfelelően, de a szék hegyet is jelen-tett, amelyet a Nyolctilalmas Disznónakmeg kellett másznia, az asztal tetejéreállítva pedig Szun Vu-kung trónusávávált. Kissé zavaróan hatott két fölösleges,didaktikus jelzés: a Nyoletilalmas Disznóruháját sertések rajza, a Fehér-csontúSzellem párnapajzsát pedig halál-fej éskeresztbe tett lábszárcsontok díszítették.mozzanatok nem a közérthetőségetsegítették, hanem egy komplex éskifinomult művészet esztétikai átértéke-lésének tévedéseiről árulkodtak.

A Belsőmongol Társulat előadásainautentikus csing csü-együttest ismerhetettmeg a magyar közönség, de a csoportnem tartozik e színjátékfajta legkiválóbbművelői közé. Ez - a még európai szem-lélő által is felfedezhető néhány apróbbhiba vagy pontatlanság mellett főként-abból derült ki, hogy a produkciókbaneluralkodott, sőt néha öncélúvá vált azakrobatika. Bár köztudomású, hogy egyeskeleti színházformáknál az elő-adásszerves részét alkotja a színészekkülönleges képességeinek bemutatása, deez mindig meghatározott dramaturgiaicéllal és legfőképpen a produkció szigorúformai keretei közé szorítva történik,tehát semmiképpen sem a közönséglekenyerezése végett, s az előadásszerkezetét megbontva, belső egyen-súlyát fölborítva. Ez az aránytévesztés,illetve a taps utáni ráadásként tartottakrobatikus show-k is hozzájárultakahhoz, hogy a magyar közönség egy részeidőnként cirkuszban érezte magát. Mertaz akrobatika nélkülözhetetlen elemeugyan a sing csünek, de nem a lényege.

FÖLDES ANNA

TIP-vendégjáték, 1984

A berlini Theater im Palast Budapesten

Budapestnek Várszínháza, BécsnekBurgtheatere, Berlinnek Palotaszínházavan. Csak éppen ezt az utóbbit TIP-nek,azaz Theater im Palastnak nevezik, s nemegy hajdani királyi várban, hanem egy ahetvenes években épült fényűző,nagyszabású kulturális centrumban, aKöztársaság Palotájában működik. A régimozikban, elhagyott hangárokban,pincékben és padlásokon szervezett sze-gény színházak korában az elegancia, aluxus is rendhagyó, mint ahogy rend-hagyó az NDK-főváros legfiatalabbszínházának megjelenési formája és struk-túrája is. A TIP-nek ugyanis sem állandószínpada, sem társulata nincs. Pontosab-ban: alkalmanként változtatható játék-ésnézőtér alkotja az előadások szín-helyét.A TIP, ha kell, kukucskáló szín-ház, hakell, aréna. Nézőtere százötven, illetvenégyszáz személyes. A játékteret lezáró falvalójában egy függönnyel el-takart felület,amely egyetlen mozdulattal óriás ablakkáváltoztatható, és máris kitágul a tér.Ilyenkor a háttérben ki-rajzolódó berlinipanoráma „behozza" a színházba a várost,ugyanakkor az épületet környező, valódivilágba helyezi azt, ami a színpadontörténik.

A TIP programja nem szorítkozik ahagyományos értelemben vett színháziműsorra. Az évi hat színházi bemutató„csak" gerincét alkotja az itt folyó mű-vészi tevékenységnek. Ezenkívül kon-certprogramok, irodalmi és felolvasó-estek, író-olvasó találkozók tartoznak aműsorba. Nyári szünetet - gondolom, azilyenkor megélénkülő idegenforgalomravaló tekintettel -- nem tartanak. Eddigharmincnyolc dráma - tragédia, komédia,irodalmi revü és zenés mű - szerepelt aszínház műsorán, köztük tizenháromősbemutató. Vendégként megfordult ésfelolvasott a Palotában Borisz Polevoj,Konsztantyin Szimonov, CsingizAjtmatov és Jevgenyij .Jevtusenko aSzovjetunióból, Sztaniszlaw LemLengyelországból, Barbara FrischmuthAusztriából, Walther Matthias Diggel-mann Svájcból - és még sokan mások.

Az NDK színházai általában a mieink-hez hasonlóan állandó társulattal mű-

ködnek, a TIP - tudtommal - az egyetlen,amelynek sem stábja, sem sztárja, semsegédszínésze, kizárólag intendánsa van.Vera Oelschlegelnek a státusa is, a

személyisége is rendhagyó: színházszer-vező vezető, a TIP-ben rendezett mes-terkurzusok tanára, rendező, színész éssanzonénekes egy személyben. Előadó-művészként az Ensemble 66 megalapí-tója és szólóénekese. Brecht dalainakhivatott tolmácsa. A TIP-vendégjátékalkalmából Vera Oelschlegel szinte vala-mennyi minőségében bemutatkozott: aMahagonnyban énekelt, a Marx-Engelsmontázsban Jenny Marxot játszotta, Awindsori v í g n őkn ek pedig rendezője.A TIP - ha úgy tetszik - befogadó

színház, mint a budapesti Játékszín;struktúrája, működési elve és gyakorlatamár számunkra sem tűnik igazán rend-hagyónak. De tőlünk nyugatra (talánAusztria és az NSZK kivételével) egyretöbb az ilyen társulat nélküli színház és -ami ezzel szervesen összefügg -, az egy-egy előadásra szervezett alkalmi szín-házitársulat. Ez a szervezeti forma nyugatonkiélezi a versenyt, esetenként meg-

fosztja a színészt a nálunk megszokottlétbiztonságtól, a kényelmes védettségtől.De ugyanakkor nagyobb mozgásiszabadságot és teret, művészi ösztönzőerőt is kínál számára. Az előadást létre-hozó rendező pedig így jut az optimálisszereposztás lehetőségének közelébe. Az atény, hogy az NDK-ban ez a működésiforma nem általános, hanem kivé-teles, aTIP esetében megint csak meg-különböztetett helyzetet teremt. HiszenVera Oelschlegel nem állástalan szabad-úszókat, hanem más állami színházakkiszemelt, ráérő sztárjait szerződteti azáltala rendezett, illetve szervezett pro-dukciókra. A hírek szerint még az is aTIP-et, illetve az optimális szereposztástszolgálja, hogy ez a színház kiemelt gá-zsit fizet a közreműködőknek.

Berlin legfiatalabb színháza tehát ha-gyományok nélkül, de megkülönbözte-tetten jó lehetőségek között működik.Műsorát, egyes produkcióit néha vitatjákszakmai körökben, de létét, rangját -helyét a főváros színházi térképén - azelmúlt nyolc esztendő alatt sikerültigazolnia.

Üdvözlet mindenkinek, Marx

Napjainkban divat „ollóval darabot ír-ni".Kilty Kedves ha zu g j a bejárta a világszínpadait, Shaw és Stella Patrick Camp-bell, vagy akár Csehov és Olga Knipperlevelezése dokumentumhitelességű ka-maradrámaként idézi a címzettet és afeladót. A közönség kitartó érdeklődésselvállalja a levéltitok megsértésének kajánboldogságát. A levéldrámáknak atömegkommunikáció egy későbbi szintjénszületett rokona a telefondialógusokra isépítő Macskajáték.

Információ hiányában nem tudjuk,milyen szerepe lehetett ennek a divat-áramlatnak Günther Kaltofen és HansPfeiffer színpadi vállalkozásában, a Marx,Engels és Jenny Marx levélváltásábólszerkesztett színpadi montázs megterem-tésében. Kaltofenról - aki tévédramaturgaz NDK-ban - ez nagyon is való-színű.Pfeiffer, aki a lipcsei Johannes R. BecherIrodalmi Intézet docenseként, tehát afilológia felől érkezett a színházba,úgyszintén. A valóság támasza, adokumentum biztonsága és a szerkesztésmár-már kialakuló hagyománya olyansegítséget nyújthatott a drámaíróknak,amely révén szinte „receptre" szerkeszt-hettek. Kettőjüknek egyébként nem ez azegyetlen dokumentumdrámája. Hasonlómódszerrel komponálták színpad-ra anémet költő, Heine és utolsó szerelme,Mouche regényét. A költősors azonban -akárcsak a színpadi óriások meg-idézése -eleve hálásabb téma, hiszen az életrajzifeldolgozásban dokumentum-kéntalkalmazhatók a közönséget lebilincselőversek, darabrészletek is.

Marx alakjához a szerzők egy életrajzitévésorozat írása közben kerültek közel.Az Üdvözlet mindenkinek, Marx azonbannem regényes életrajz: a százperceslevélmontázs minden sora, mondata alevélíróktól való, tehát autentikus törté-nelmi dokumentum. A szerzőpárosnakmég kommentárra sem volt szüksége, azirodalmi szinten fogalmazott, hol tárgyi-lagos, hol szenvedélyes, néha ironikushangvételű levelek - esetenként a dátumvagy a címzés hangsúlyozásával - „min-dent" elmondanak a hősök megélt év-tizedeiről, a külső és belső történésekről.Arról, h o g y hogyan élt ez a három rend-kívüli ember 183 7 és 1883 között; hogyanvívta küzdelmét a világgal, a körül-ményekkel és esetenként önmagával is, aszülető mű és a vállalt ügy szolgálatábanKarl Marx; hogyan állt mellette ki-tartóbarátsággal, szellemi, erkölcsi és anyagitámogatással Friedrich Engels, és

Ekkehard Schall az Üdvözlet mindenkinek, Marx című előadásból (Berlini TIP Színház)

hogyan áldozta szerelmét, szeretetét ésminden gyöngédségét Marx hajszolt hét-köznapjainak, ritka ünnepeinek társa,Jenny, ez a kiváló képességekkel és ritkalelkierővel rendelkező eszményi feleség.

A levéldrámák szerkezetét többnyire afeladó és a címzett párbeszéde alakítja. Aza tény, hogy ezúttal a szerzők a három hősközött feszülő áramkörbe kapcsolták be aközönséget, egyfelő l nyereség, hiszen ígya szerelem és a barátság témája váltakozvakerül előtérbe, és több dimenziósságazdagítja a hősök portré-ját, másfelőlmintha lazítaná is a drámai struktúrát.

A színpadi feszültség fenntartásáhozilyen körülmények között arra van szük-ség, hogy mindhárom hős teljes értékűfőszereplője legyen saját sorsa regényé-nek. Marxnál ez evidens, bár a színpadonkibontakozó jellem tartogat a nézőszámára néhány meglepetést. Talán éppena hangsúlyozottan emberközeli, realistaábrázolás, a testi megpróbáltatások,betegségek már-már naturalista érzékel-tetése eredményezi, hogy Marx esendővolta, önzése némiképpen más megvilá-gításba helyezi magának a zseninek a ter-mészetét, mitológiáját is. Jenny, miközbenaz asszonyi helytállás, hűség szobrávámagasodik, az évtizedek során meg-őrziönmagát, kritikai szellemét, humorát.Leveleinek legmegrendítőbb passzusai agyermekeit sorra elvesztő anyamérhetetlen fájdalmát tükrözik. Meglepő stán vitatható is, hogy Engels szín-padifunkciója szinte kizárólag a jótevő-szerepre korlátozódik. Ha a magunkkalhozott ismeretanyag nem segítene, Marxlevelének egy-egy kurta kitételébő l -utalásokból - a néző nemigen ismerhetnéfel (vagy meg) a tudós és gondolkodóEngels nagyságát.

Az előadást az NDK színházának nagyörege, a vendégjátékot megelőző hetekbenelhunyt Wolfgang Heinz rendezte, a témamegkövetelte puritán egy-szerűséggel.Berlinben, az I976-Os be-mutatóelőadásról készült beszámoló szerint ahárom hős egy a hagyományos-náltagoltabb játéktérben, egy képzelet-beliháromszög három csúcsát alkotva,majdhogynem a nézők között helyezkedettel a maga íróasztala, i lletve varró-asztalkája mellett. A Katona József Szín-ház színpadán a térbeli elrendezés nemtért, valószínű leg nem is térhetett el ahagyományostól: Marx és Engels a szín-padon kétoldalt , jenny középütt írta

és olvasta - az életük alakulásáról,

A tőke születésének körülményeiről , po-litikai küzdelmekről és gyötrelmes be-tegségekről tudósító leveleket. A műfajtermészetébő l is következik, hogy arendező a díszletről is lemondott, ha-csaka hősöket szolgáló ülő- és íróalkal-matosságokat nem tekintjük annak. Kép-zeletünknek csak a szereplők mögött,illetve fölött elhelyezett vetítővásznakonmegjelenő képek adhattak volna némifogódzót, de a gyakorlatban ez a brechtiszínház eszköztárába tartozó megoldás(amely jobbára feliratok vetítésére szo-rítkozott) inkább csak a nézők tér- ésidőbeli eligazítását szolgálta.

A rendezés puritanizmusa és merész-sége nyilvánult meg abban is, hogy aszereplők minden maszk nélkül játszottákszerepüket. A színészeknek a történelmifigurákhoz tapadt klisék, külsőségeknélkül, saját arcukkal kellett Marxszá,Engelsszé válniuk. Ezt csak az a rendezőkövetelheti meg színészeiről, aki teljesenmegbízik partnerei intellektusában -- és aközönség asszociációs készségében.

A legnehezebb, de ugyanakkor a leg-hálásabb szerep természetesen a Marxotjátszó Ekkehard Scballnak jutott. Akivalaha látta a Berliner Ensemble ifjúszínészóriását (mellékesen: a Brecht szel-lemi hagyatéka felett kivont karddal őr-

ködő vőt) az Artrero Ui vagy a Coriolanus

címszerepében, az eleve fokozott vá-rakozással ült be a nézőtérre. Schall ez-úttal is maximális intenzitással, a leg-magasabb hőfokon játszott. Alakításábanugyanakkor nyoma sem volt az ülés-termek falán lógó szakállas Marx-apó vagyMarx-próféta lehiggadt bölcsessé-gének. Őkora ifjúságától haláláig tartó lobogásbanélő, szenvedélyes és harcos intellektusnaklátta és ábrázolta Marxot, akinek emberigyengesége a műért mindent és mindenkitfeláldozó zseni önemésztő önzésébennyilvánult meg.

Engels történelmi és dramaturgiaiszempontból hálátlanabb szerepét hansPeter Minetti mértéktartó fegyelemmel ésrengeteg színnel formálta meg. Azalakjából áradó bölcs nyugalom szug-gesztiója belengi a színpadot, de aMarxéval ellentétes, kiegészítőjellemvonások árnyalt ábrázolása foltozzais a játék feszültségét. A nagy színészszerénységére, alázatára van szükségahhoz, hogy az általa ábrázolt jel lemminden egyedi tulajdonságánálfontosabbnak érezzük azt a kapcsolatot,ami őt partneréhez fűzi. Minetti pedigéppen e barátság tartalmát és természetét,intenzitását és hul-

lámveréseit ábrázolja a legárnyaltabban.Marx és Engels - pontosabban Schall ésMinetti - karakterben, személyiségébenkét világ: két ennyire különböző tem-peramentumú és természetű embert csak aközös ügy mindenekfelett való szolgá-lata, az elkötelezett szövetség, az együttmegélt szellemi és történelmi kihívás te-hetett elválaszthatatlan jó baráttá.

Vera Oelschlegel a levélváltás kezdeténmég csak múzsa és rezonőr: Marxszerelmének bájos, rokonszenves tárgya.De közös életük sodrában, mikor márMarx magántitkárnőjének, _helyet-

tesének"

posztját is betölti férje mellett,fejjel megnő. Akárcsak a férfi szereplők,Jenny alakítója sem él a maszk nyújtottatámasszal: ő is kizárólag játékának esz-közeivel érzékelteti az évek múlását és azátélt. tragédiák kitörölhetetlen nyomait.

A windsor i v íg nők

Brecht és Strindberg, Max Frisch, Bul-gakov és Dürrenmatt sikerrel játszottdrámái után is merész vállalkozás egytársulat nélküli színháztól Shakespeare-tprezentálni. Méghozzá azt a rengetegszereplőt foglalkoztató, sokszor látottvígjátékot, amelyet az utókor irodalom-történészei - mint megrendelésre írt al-kalmi darabot, bohózatba hajló, könnyű

kézzel összetákolt komédiát - a „nagy"

műveknél jóval kevesebbre értékelnek; avilágszínház képviselői - rendezők éskomédiások - azonban félezer éve ma-kacsul hisznek benne, és szinte folyama-tosan műsoron tartják.

A darabválasztásra VeraOelschlegelnek, akit ezúttal rendezőkéntis megismerhettünk a Thália Színházban,feltehetően két oka volt. Az első: adrámának az életműben elfoglaltkülönleges helye. Ez a gazdag windsoripolgárság és pénztelen nemesség körébenjátszódó história voltaképpen a pénzkomédiája, hiszen hősei öt felvonásonkeresztül járják sokfigurás táncukat azaranyborjú körül; de ugyanakkor,Shakespeare által valószínű leg nem isismert, XX. századi fogalmazásban - adevianciáé is. A komédia hőse, Falstafflovag a II Henrikben még a király hajdaniivópajtása, cimborája, itt a királyiszolgálatból elbocsátott, vagyontalan éssértett országúti gavallér, aki hatalmashústorony lévén, testi alkatával semilleszkedik az átlagpolgároktársadalmába.

Á másik ok merőben színházi lehetett:Vera Oelschlegelnek módjában volt

a dráma főszerepére a Falstaffok Falstaff-ját, Helmut Strassburgert szerződtetni.Helmut Strassburgerrel sem először ta-lálkozott a budapesti (legalábbis a szak-mai) közönség. Ez az ötvenes évei dere-kán járó színész, aki 1948-ban Dessaubandíszletmunkásként került kapcsolatbaTháliával, később pedig ugyanitt, majdDrezdában főszerepeket játszott, többmint húsz éve a berlini Volksbühneoszlopos tagja. (A jelző itt a színész testiés szellemi habitusára is utal.) Nagy szí-nésszé Strassburger Benno Besson érájaalatt nőtt fel. Budapesten Diderot Rameauúr unokaöccse című művében aratottemlékezetes sikert. És még egy életrajziadalék, amiért szívünkhöz különösenközel áll: 1974-ben Strassburger rendeztea Volksbühnében a Tóték előadását.

Hogy milyen lehetett Strassburgerkarcsún, fiatalon hősszerelmesnek - nemtudjuk. De hogy Falstaffnak Shakespeareis ilyen formátumú, temperamentumúszínészt álmodhatott - azt könnyűelképzelni. A főszerep nyomatékát ezút-tal a rendező dramaturgiai eszközökkel isalátámasztotta: amikor egy a I V .

Henrikből kölcsönvett jelenettel exponáljaSir John Falstaff porba hullt reményeit, akirályi udvarban egykor otthonos jó barátkegyvesztettségét.

A világ, amelyet Vera Oelschlegel aszínpadra varázsol: Shakespeare kora-beli Angliájának realista eszközökkelmegjelenített keresztmetszete. Windsorakár Stratford is lehetne, vagy bármelyikkisváros, ahol elszegényedett nemesek ésmeggazdagodott polgárok kergetik az életörömeit; ki vagyonra, ki szerető-reáhítozik, és még a legerényesebbnyárspolgárnak is akad takargatnivaló-ja.A polgárasszonyok közül még a ki-kapósakat sem könnyű tetten érni, hátmég azokat, akik a világért sem térnénekle az erény útjáról, inkább csak játszaniszeretnek a tűzzel, hogy féltékeny férjü-ket megleckéztessék . . . Ebben a shakes

peare-i Windsorban Stratfordban vagymásutt - a lányok délceg vőlegényről,szüleik előnyös házasságról ábrándoz-nak. Hősök helyett korhelyek, haszon-lesők, mamlaszok róják a kisváros macs-kaköves utcáit, bújják a csapszékeket, ésfigyelik a lefüggönyzött ablakú házakat.

Falstaff valójában nem rosszabb a többilecsúszott egzisztenciánál, csak pechjevan, mert az ő mohósága, kéjvágya foly-ton beleütközik valamibe: a férjek félté-kenységébe, az asszonyok taktikázó tré-fáiba. Mázsás testét úgy vonszolja a légy-ottra, hogy mindenki sejti, kevés esélyevan a győzelemre. Kudarca - a vágyak éslehetőségek meg nem felelése folytán - adarab szövege és a rendező szándékaszerint is ellenállhatatlanul komikus. Ezta komikumot a rendező még a lovag testialkatának különösségét kiemelő, furcsabőrruhájával, testre nem szabottvadnyugati, cowboyeleganciájával isfokozza. Ezenközben nem riad visszanémi - számunkra kissé riasztó

naturalizmustól sem. Hogy miért kell afőhős hatalmas, izzadt pocakjára mégbohócarcot is rajzolni - ezt csak a rendezőtudja. De hideglelős nevetésünket mégisbeárnyékolja a szánalom. StrassburgerFalstaffja, ez a kéjvágyó rabló-lovag ésesendő férfi, szatír és pária, akárcsak akirályi udvarban, a természet-ben iskegyvesztett. Hatalmas teste nyűg ésistencsapás, amely menthetetlenül ki-szolgáltatja őt a gyengébb nemnek éssaját vágyainak, de meg is fosztja nagyonis emberi vágyainak beteljesülésétől. S hamindezeket a kudarcokat eltűri, túl-éli, hamindezek után megőrzi Falstaff kedélyét,akkor megérdemli, hogy a reneszánszéletöröm örököseként is csodáljuk. ÉsStrassburger Falstaffja valóbancsodálatra, talán egy kicsit tisztelet-re isméltó.

A főhős jellemében és helyzetében istetten érhető szélsőségek az előadásegészére rányomják bélyegüket. VeraOelschlegel forgatagos világot varázsol

a színpadra, amelyben a commedia dell'arte harmonikus derűje éppen úgy a helyénvan, mint a piaci atmoszféra nyers, már-már durva humora. Ez utóbbi talán egyárnyalattal hangosabbá, ha úgy tetszik,„németebbé" teszi az előadást, mint ahogymi az eszményi Windsori víg nőketelképzeljük. S hogy az ellentét mégfrappánsabb legyen, a rendező az utolsófelvonásban különös gonddal és vizuálisfantáziával jeleníti m e g a z erdei randevú- már-már a .Szentivánéji álom színeit idéző- komikus tündérjátékát, és már-márgiccsbe hajlón szépre festi a szereplőkbúcsúját.

A szélsőségeket kedvelő rendező nagyontudatosan építette fel az előadás ívét, ésFalstaff tragikomédiáján túl mindenekelőtta kisszerű kisvárosi érdekek ésszenvedélyek összecsapására, a hagyo-mányosan középpontba állított nagyjele-netekre koncentrált. Az előadás egyikszínészi csúcspontja Fordné ostroma.Ebben nemcsak az önmagát áltató, fél-revezetett Falstaff,. de az őt megtréfáló,kegyetlenül erényes Fordné is remekel. Aszereposztás azonban arra utal, h o g y arendezés nem teljesen következetes:parádés színészi alakítások árnyékábanszíntelenebb figurákat is látunk. Fordnénői partnere, Page-né például azért olyhalovány, mivel a színésznő a karakter-figurát naivának játssza.

A kisebb hibák részletezése helyettazonban hadd szóljunk azokról, akikStrassburger méltó, tökéletes partnerei, aSürgénét alakító Ursula Karusseitről és azEvans tiszteletest játszó EberhardEschéről. Karusseit színészi palettájánakszínskáláját legtöbben a Besson rendez-te,Budapesten is bemutatott A szecsuánijólélek főszerepében ismertük meg. Az-ótaKarusseit talán kevésbé légies, törékeny,de ugyanolyan szuggesztív mű-vész; mostis főszereppé emelte ennek a furcsa„buzgó mócsing" polgárasszonynak a nemis túlságosan terjedelmes szerepét.Eberhard Esche ezúttal nem ajellemrajzzal, hanem már-már stí-lusparódiaként is élvezhető előadásmód-jával, fergeteges komédiázókedvévelragadott meg.

Nem minden külföldi vendégjátékfordítja ki sarkaiból a pesti színházat. ATIP vendégjátéka sem hozott valami-féleszínháztörténeti szenzációt. De jó alkalomvolt arra, hogy megismerjük az NDKfővárosának legfiatalabb színházát,viszontláthassunk néhány művészt a németszínjátszás legnagyobbjai közül.

Rolf Ludwig, Carl Martin Spengler és Eberhard Esche A windsori víg nőkben (Berlini TIP Színház)

PÁLYI ANDRÁS

Quo vadis Irydion?

A krakkói Slowacki Színházvendégjátékáról

Alig tudunk valamit a lengyel klasszikusdrámáról. Pedig amikor a mai lengyelszínmű irodalom magyar fogadtatásárólbeszélünk, gyakran hivatkozunk rá, hogyaz élő lengyel színház sok-sok elevenszállal kötődik a romantikához:önironikusan is, patetikusan is, az asszo-ciációk többszörös áttételével is. Elvilegtehát ugyancsak helyeselhető , hogy amúlt év végén megrendezett lengyelkultúra napjai alkalmából olyan klasszikuslengyel szerző művét mutatta be aBudapesten vendégeskedő krakkói Slo-wacki Színház, akinek nemcsak e művét,az Irydiont, de jószerivel még nevét is aligismerjük, noha tagadhatatlanul a lengyelromantika kiemelkedő egyénisége.(Főművét, a Nieboska komediát Pokoliszínjáték címmel - csaknem fél év-századdal ezelőtt a Németh Antal-féleNemzeti Színház, a hatvanas években arádió bemutatta, de nyomtatásban sosemjelent meg.) Ha azonban várakozássalültünk is be a Vígszínház egyébkéntugyancsak foghíjas nézőterére, ez a kor-rekt, bár túlságosan masztixszagú elő-adás csak a kérdő jeleket szaporítottabennünk.

Zygmunt Krasinski a nálunk valamivelismertebb Mickiewicz és Slowackikortársa. Látszólag mindhármójuk sor-sában közös vonás, hogy az 1830-asnemzeti felkelés után emigrációban él-nek, sőt Mickiewicz már a forradalomelőtt kifejtett tevékenysége miatt kül-földre kényszerül; ám Krasinski „emig-rációja" mögött különös paradoxon rej-l ik, hisz ő , hallgatva apja tiltó szavára,nem vett részt a nemzeti felkelésben.Idősebb Krasinski, aki Napóleon tábor-nokából a cár zsoldosává süllyedt, min-dent megtett , hogy fia diplomáciai kar-rierjét előkészítse a cári udvarban, ám afiú, anélkül, hogy megtagadta voIna apjaeszméit és nemesi származását, a szószoros értelmében megszökött e pályaelő l : szembetegségét kezeltetni Itáliábautazott, és soha nem tért onnan vissza.Itt a távolban írja meg a forradalomrólés a lengyelség sorsáról szőtt drámai el-mélkedéseit , előbb a Pokoli színjátékot (acím szó szerinti fordítása: Istentelen

színjáték), majd az Irydiont, e „római drá-mát a lengyel felkelésrő l" , melyek ellent-mondásos szemlélete már csak igen tá-volról rokonítható a forradalom igazamellett apologetikusan érvelő Mickie-wicz és Slowacki alkotásaival, jel lemzőviszont, hogy Krasinski, a „tékozló fiú"még így sem meri saját neve alatt pub-likálni munkáit .

Mickiewicz prófétikus víziójában a ke-reszténység a nemzeti öntudatot ébrentartó messianisztikus lázálommá lett , aköltő , dacolva az eretnek tanításért járópápai átokkal , azt hirdette, hogy az új-szövetség kiválasztott népe a lengyelség,s a lengyelek szenvedése vált ja meg azemberiséget. Krasinski viszont a forra-dalom bukását isten büntetésének tartja,bár szívből rokonszenvezik a felkeléshezvezető nemzeti önérzet és függetlenségivágy indulataival. Krasinski a romanti-kus providencializmus vagyis az istenigondviselés tö r t én e lem fo rm á ló erejébe vetetthit jel legzetes képviselő je: így próbáljameg összeegyeztetni az atyai örökséget, apatrióta önérzetet és az idegenelnyomással szembeni érzelmeit.Meggyőződése, hogy a nemzeti tudategyedüli letéteményese a nemesség, ámaz igazi nemes, átérezve istentő l kapotthivatását, nem az alsóbb néposztályokmozgósításával akarja hazájafüggetlenségét visszaszerezni, ha-nem agondviselésbe vetett bizalommal. APokoli színjátékban a forradalmi vezérPankracy és a nemesi értékeket védelme-ző arisztokrata Henryk végső összecsa-pása után földre szálló Krisztus hozza amegoldást, egy későbbi Krasinski-próza,a Legenda pedig a pápai hatalom és azezzel természetes szövetségben álló csá-szári-cári uralkodók apokaliptikus buká-sát jelenít i meg, hogy a mű végén ezúttalKrisztus kedvence, János apostol gyű jtsemaga köré a lengyel nemesek legjobbjait .

Mickiewicz Konrad Wallenrodja, két év-vel a felkelés kitörése előtt, a forradalmilázadás és a legális reformizmus dilem-májának etikai kérdéseit boncolgatja;Krasinkski Irydionja - már hat esztendő-vel a forradalom után! - e Mickiewicz-mű és Goethe Faustja hatását mutatja.Irydion, aki egy görög férfiú és egygermán asszony sarja, elhatározza, hogybosszút áll Rómán leigázott hazájáért,szövetkezik minden elégedetlennel és ki-semmizettel, s megdönti a császáriönké n y t . A legfőbb támaszt a készülőforradalom sikeréhez az ekkor még kata-kombákban gyülekező , üldözött keresz-

tények jelentenék, akik előbb hallgatnakis lrydion lázító szavára, de az utolsópillanatban Viktor püspök a szeretet ne-vében visszatartja őket. Irydion és az őtfeltüzelő Mesinissa terve kudarcba ful-lad. Kiderül, hogy Mesinissa valójábanmaga a sátán, a fausti Mephisto rokona,hisz az első rész végén, amikor úgylátszik, nagy történelmi terve megvaló-sul, s a keresztényeket sikerül rávenni aforradalomra, káromló „imával" fordulaz istenhez: „Ó, te hit , remény ésszeretet! Te örökkévalónak hitt három-ság, egy és oszthatatlan, ma széttépteleklegszerelmetesebb gyermekeid szívé-ben!" Az epilógusban azonban a költő -a mennyei igazságszolgáltatás küldöt-teként - irgalmat gyakorol a forradal-márság „bűnébe" esett Irydion fölött:utolsó próbatételre Lengyelországba, „asírhantok és keresztek országába" küldi,ahol majd megismétlődik a görög tragé-dia, de ennek jóvátételére nem a bosszú,hanem a keresztény szeretet hivatott.

Krasinski messianizmusa tehát sosemjelenti a forradalom vagy a nemzetiellenállás apológiáját, mint Mickiewiczé, aPokoli színjátékot és az Irydiont mégis aprogresszív hagyományok körében tartjaszámon a lengyel irodalom- ésszínháztörténet, nyilvánvalóan azért,mert e művek a nemesi-hazafias eszmei-ség olyan darabjai , melyek egyértelműenelfogadhatatlannak bélyegzik a cáriönkényt. Másrészt az a hazai közönség,mely már az iskolapadban megismeri alengyel romantika sajátos ellentmondá-sait , másképp viszonyul a műhöz, mint alengyel hagyományokban járatlan kül-földi. Nekik Krasinski konzervatív mes-sianizmusa minden különösebb sarkításvagy aktualizálás nélkül is ironikus fénytvethet Mickiewicz progresszívebbtöltésű , de nem kevéssé ellentmondásosmessianizmusára is. Elegendő csak utal-nunk rá, hogy a századfordulón Wyspi-anski már a nemzeti cselekvésképtelen-ség „maszkjának" tartja a nagy elődöknacionalisztikus megváltástanát. Ezek-ben az összefüggésekben a lengyel nézőszámára Krasinski Irydionját nem fontoskülönösebben „időszerűsíteni" vagyrendező i kommentárral ellátni: a drámaönmagáért és önmaga krit ikájáért isbeszél. Legalábbis így vélhette MikolajGrabowski, aki a művészeti vezetésealatt működő krakkói Slowacki Színház-ban színre vitte a művet: mintha csak aKrasinski munkásságát tanuló gimna-zistáknak akarta volna minél iskolásabbpedantériával megjeleníteni a drámát.

Ami létrejött, nem nevezhető élő szín-háznak: közepesen-gyengén folytatottdeklamáló színjátszás, a teátrális fantá-ziátlanságot irodalmiaskodással leplező„könyvszínház", üresjáratok, sztereotipsablonok, több-kevesebb színfalhasoga-tás. Mindazonáltal nem tagadható, hogy amaga helyén és a maga közegében azelőadásnak lehetett bizonyos közműve-lődési-ismeretterjesztő funkciója.

De milyen funkciót töltött be a Víg-színházban, a lengyel romantikában éskülönösen Krasinski munkásságában já-ratlan magyar publikum előtt? Alighatévedünk, ha azt állítjuk, hogy már magaa történet is érthetetlennek, hova-továbbkövethetetlennek bizonyult. A magyarnéző magától értetődően meg-próbálanalógiákat keresni: talán a magyarromantikában, talán a közelmúltlengyelországi eseményeiben. Ez az Iry-dion-történet azonban sehogy se illesz-kedik az elképzelhető analógiákba. Ro-konszenvezünk Irydionnal, amíg a zsar-nokság ellen tüzeli az elnyomottakat, sérezhetően rokonszenvez vele maga aszerző is. De egyszerre kiderül, hogyIrydion bűnös. S nem azért, mert vétke-zett, akár a közösség, akár önmaga el-len,hanem mert nem ismerte fel, hogy akeresztényi szeretet az igazi történe-lemformáló erő, nem pedig a forradalom.Am ha az író ebből a perspektívából nézinépe históriáját, tűnődik tovább azegyszerű pesti néző, akkor miért ma-gasztalja fel a hőse forradalmi hevületét?Summa summarum, a klasszikus drámapapirosízű tolmácsolása épp a

lényeggel marad adós: az író és kora, aműben rejlő ellentmondások megjelení-tésével. Ez a vendégjáték épp azt nemtudta elhozni Budapestre, ami az értelmelehetett volna: a lengyel romantika máigható üzenetét. Quo vadis Irydion? -kérdezzük tanácstalanul Sienkiewiczszavaival: honnan hová vezet e különösnemzeti hős útja? A forradalomtól abűnbánatig? Krakkóból Budapestre? Azaz igazság, hogy egyik utat se tette megigazán. Mert ha egy színielőadásnaknincs művészi igazsága, akkor alighaalkalmas rá, hogy a népeink közti kul-turális csere médiuma legyen. Legfeljebbelkönyvelhetjük, hogy 1984-ben volt egylengyel színházi vendégjáték nálunk,mely - kivételesen! - nem öregbítette alengyel színjátszás hírnevét.

Annál sajnálatosabb ez, mert abból azélő lengyel színházból, mely a nagyromantikusok műveivel valóban a máhoztud szólni, szinte semmit sem láttunkBudapesten. Nem láttuk se Wajda, seDejmek, se Hanuszkiewicz itt említhetőhíres előadásait. Nem láttuk a lengyelromantika talajáról sarjadt, úttörő szere-pet betöltő Grotowski-színházat. És fő-ként nem láttuk a tíz esztendeje repülő-gép-szerencsétlenség következtében el-hunyt Konrad Swinarski nagyszerű pro-dukcióit, pedig az ő „romantikus szín-háza" máig is él és hat: nem egy rende-zése a krakkói Stary Teatrnak ma isrepertoárdarabja. Nem lett volna-e hasz-nosabb és értelmesebb a lengyel kultúranapjai alkalmából ebből az adósságunk-ból törleszteni valamit?

SZENTGYÖRGYI RITA

Műhely SzínházBelgiumból

Beszélgetés Armand Dalcampeművészeti igazgatóval

Á Francia Intézet és a Belga Nagykövetségszervezésében került sor november 14-én aLouvain-la-Neuve-i Műhely Színháztársulatának vendégszereplésére. A belga-francia színtársulat Paul Claudel Délfordulócímű drámájával mutatkozott be a magyarközönség előtt a Pataky Művelődési Házszínháztermében.

Nagyon elhamarkodott lenne egyetlenelőadás kapcsán arról beszélni, hogy atársulat profilját a francia irodalmi nyelvhagyományainak őrzése jellemzi, de ebbenaz esetben kétségkívül igaz, hogy a képihangulatokra, halvány és eleven színekkontrasztjára épülő színpadkép, aszínészek kifinomult mozgása, koreog-rafált gesztusrendszere mind a nyelvköltőiségét, a szövegre koncentrált játékottámasztják alá. Hogy valójában milyenösszetételű, célkitűzésű színházról van szó,arról a társulat alapítója, művészetiigazgatója, színész-rendezője, ArmandDelcampe beszél. Miután a Műhely Színház először jár

Magyarországon, és tevékenysége számunkraalig ismert, megkérném, hogy beszéljen aszínház múltjáról, jelenéről, profiljáról. A valóban színházi előadásokat létre-

hozó, állandó társulattal is rendelkezőszínház 1976-ban jött létre. Előtte islétezett a színház, de nem volt társulata,nem „csinált" színházat, csak fogadta aszínházakat egy-egy meghívás erejéig.Vendégszerepelt nálunk Ariane Mnouch-kine színháza, a Théátre du Soleil. Azönálló alkotótevékenységet Benno Bes-sonnal kezdtük el, a Volksbühne egy-koriigazgatójával, aki a Berliner Ensemble-valis dolgozott. Besson 1976-tól 1979-igdolgozott velünk, nevéhez fűződik többShakespeare-előadásunk és Brecht Akaukázusi krétakörének rendezése. Eztkövetően 1979-től 1983-ig dolgoztunkKrejcával, a világhírű cseh rendezővel, aző nevéhez fűződik Beckett Godot-ja,Csehov Három nővére, amit százötvenszerjátszottunk, Schnitzler A zöld kakaduja ésnem utolsósorban DosztojevszkijÖrdögökje. Rendezett nálunk Shakespeare-tPeter Brook. Ami pedig az énrendezéseimet illeti, Beckett A játszma végecímű darabjával kezdő-

Jelenet a krakkói Slowacki Színház Irydion-előadásából (MTI fotó)

dik a sor, és olyan előadásokkal folyta-tódik, mint Claudel Cseréje, egy franciakortárs író, Pierre Rey A z enyémet Reginekhívták című darabja, melynek nálunk volt avilágpremierje, Pirandello Hat szerep keresegy szerzőtje, amivel nagyobb turnénszerepeltünk Franciaországban, és aközeljövőben készülök MoliereMizantrópjának a rendezésére. Az utóbbiidőben állandó munkatársam a világhírűcseh díszlettervező, Josef Svoboda.Visszatérve a társulat szerkezetére,harminc állandó tagot számlálunk,közülük tizenöt színész és néhányadminisztratív és műszaki munkatárs.Ezen felül vagy egy évre szerződtetünkszínészeket, vagy egy-egy előadásra.Meggyőződésem, hogy nem lehet és nemszabad a megunásig ugyanazokkal azemberekkel színházat csinálni, ezért isvagyok a műhely jellegű színház híve.

- A műhely megnevezés munkamódszerreutal?

- Igen, azt jelzi, hogy olyan vállalko-zásról van szó, amelynek tagjai válogatottmesteremberek. Kis közösség vagyunk,amelyen belül mindenki az egy-szerűszerkezetű színház híve , mindenkilehetőségekhez jut, mindenki szabadelhatározásából dolgozik. A műhely névugyanakkor visszautal a nagy franciaszínházi ember, Charles Dullin MűhelySzínházára. Ahhoz, hogy menjen egyszínház, szerintem három vezető személykell: a művészeti igazgató, a technikai(műszaki) vezető , és rendkívül fontos egypropagandával, adminisztratív vezetésselfoglalkozó személy.

- Rendezőként milyen színházi stílus híve,elkötelezettje?

- Nincs kedvelt stílusom. Mindig azírott anyagra helyezem a hangsúlyt. Olyanszerzők műveit szeretem bemutatni, akikprovokálnak, felkeltenek bennem valamit,akik relatíve tökéletes költői műveket,dialógusokat írnak. Engem az a színházérint meg, amely életrő l, halálról,szenvedélyekről , szenvedésről, pénzről ,szerelemrő l, egyszóval örök emberitémákról szól. Ha végignézzük a görögtragédiákat, az Erzsébet-kori színházat, azolasz drámairodalmat, azon belül isGozzit, Goldonit és Pirandellót, rájövünkarra, hogy ugyan-az a téma fedezhető fel aHamletben és a Hat szerep keres egyszerzőtben: élet, halál, szex, emberiösszeütközések. Nagyon szeretemCsehovot, ő mondta, hogy az emberiszellem évszázadok óta mit sem változott.Az emberi szellem, akarat, természet nemváltozik;

ami változik, az a mód, ahogy felvesszük afelöltőnket. En nem akarok olyanszínházat csinálni, ami a felöltővel fog-lalkozik, engem a szellem érdekel.

- Milyen szerepet tulajdonít a kortársfrancia szerzők darabjai bemutatásának?

- Lehet, hogy ez világjelenség, de azírók egyre jobban eltávolodnak a szín-háztól, eléggé kiábrándultak. Ezért isörültem meg annak, amikor rátaláltamPierre Rey Az enyémet Reginek hívták címűdarabjára. Mielőtt hozzánk került, márszámtalan francia színháznál utasítottákel a darabot. A mi kis színházunkbanhatvan előadást ért meg. Ezenkívül egytehetséges francia kortárs regényíró,Patrick Mondiano készül egy drámamegírására, amit izgatottan válok.

- Ha jól tudom, Európa számos országábanjár! már a társulat, és állandó résztvevőjekülönböző színházi fesztiváloknak.

- Hét év alatt több száz városban jár-tunk, Európa szinte minden fővárosábanés Kanadában is. Többnyire olaszországiés franciaországi fesztiválokon veszünkrészt, például Rómában., Torinóban,Genovában, Taorminában, Párizsban,Avignonban, Nancyban, Lyonban.

- Anyagi szempontok is közrejátszanakabban, hogy ennyi t turnéznak ?

- Mivel kis színház vagyunk, kevésanyagi támogatást kapunk. A költség-vetésteljesítéséhez körülbelül hatszáz-ezerbelga frankot kell keresnünk évente. Ajegyek eladásával háromszázezer belgafrank bevételünk van, az összeg másikfelét a turnéknak kell fedezniök. A Pi-randello-előadás egy hónap alattötvenezer frank bevételt hozott.Egyszóval jelentős bevételekre kell szerttennünk ahhoz, hogy fenntartsuk aszínházat. Számunkra létfontosságú, hogylegyen közönségünk. Az anyagi gondokellenére sem szeretnék valami nagyüzem-szerűen működő színházat igazgatni,melyet teljes mértékben az állam finan-szíroz.

- Évente átlagosan hány előadást és be-mutatót tartanak? Milyen próbamódszerreldolgoznak?

- Louvainban évente százötven elő-adást tartunk, a turnékkal együtt átlagbankétszáz alkalommal lépünk fel. Ami apróbarendszert illeti , annyi próbáttartunk, amennyit egy-egy előadás létre-hozása igényel. Naponta általában két-szer négy órát próbálunk. A legelső pil-lanattól kezdve díszletben, világítással.Évente két-három bemutatónk van, és

az előző szezonból áthozunk két-háromelőadást.

- A külfőldi rendezők közül kiknek atevékenységét kíséri különösebb figyelemmel?

- Nagyon jól ismerem Efroszt, Tovsz-tonogovot. Figyelemmel kísérem Ljubi-mov, Kantor, Krejca munkásságát. Kap-csolatban állok Strehlerrel, kíváncsivagyok mostani Corneille-rendezésére, aKomikus illúziókra. Strehler színházában, aPiccolo Teatróban pár éve játszottam aHárom nővérben, Krejca rendezésében.Minden törekvésem az, hogy színházamnemzetközi színház legyen. A Dél-fordulónői főszereplő je például a ComédieFrancaise-ben játszott tíz évig. Az aszínész pedig, aki Mezát alakítja ebben azelőadásban, filmszínész volt . Giraudoux-val, Francois Périer-vel dolgozott együtt,és a Wajda által rendezett Danton-filmfőszerepét játssza Párizsban. Desorolhatnám még: az egyik technikusomorosz származású; az a jelmeztervező,akivel már a Pirandello-darabban isdolgoztam, és most a Mizantróp terve-zésére készül, olasz származású, állandómunkatársa Vittorio Gassmannak. AMolicre-darab díszletét pedig a Théátredu Soleil díszlettervezője fogja elkészí-teni. Láthatja, hogy minden egyes elő-adáshoz olyan nemzetközi munkatársak-ból álló csapatot szervezek, amelyet alegideálisabbnak tartok.

- Megvan hozzá a lehetőségeIgen, csakhogy a lehetőségeket is

meg kell teremteni. A Műhely Színházesetében az előadások felét importáljuk.1984-ben egy amerikai balett-társulatothívtunk meg, a világhírű Alvin Nicolaiskoreográfus vezetésével; 1985-ben alengyel Tadeusz Kantor társulata és aprágai Laterna Magica vendégszerepelnálunk.

- Ha jól tudom, a Műhely Színház mellettoktatással és lapszerkesztéssel is foglalkozik.

- A színház mellett létezik egy Szín-háziTanultrányi Központ, il letve egySzínészképző Iskola. Ezenkívül az énhatáskörömbe tartozik a Louvain-i Színházifüzet című folyóirat kiadása, amivilágszínházi események közlésével fog-lalkozik.

- Igazgatóként milyen munkamódszer híve?Legfontosabbnak a professziona-

lizmust tartom, ezt meg is követelemminden munkatársamtól. A színházimunka speciális tevékenység, tisztelet-benkell tartanunk a személyiséget, színésznekés rendezőnek egyaránt ki kell

elégítenie saját önző hajlamait. A szabademberi kapcsolatok híve vagyok, a tár-sulaton belül fontos szempont a függet-lenségünk fenntartása. Gyűlölöm a para-zitákat, a csordaszellemet. Színésznek,rendezőnek, igazgatónak lenni egyarántkemény feladat minálunk. És nem hi-szem, hogy húsz-harminc évig megülhetvalaki ugyanazon a poszton. Amíg vannakterveim, vágyaim, addig szeretnékdolgozni; a színházat nem lehet, sőt tilosmegszokásból, rutinból csinálni. Agyakorlat nélkülözhetetlen ehhez amunkához, de csak addig érdemes és kellgyakorolni, amíg azok, akikkel együttdolgozom, szintén szükségét látják a je-lenlétemnek.

- Minek köszönhető, hogy Budapestrelátogattak egy előadás erejéig?

- Ez a meghívás egy kelet-európai turnékapcsán jött létre. Budapest, Prága, Varsó:olyan városok, ahol a szín-játszásnakhagyománya van. Ezért szeretek ezekbenaz országokban játszani. Franciaországbanés Belgiumban például nem annyiraközügy a színház, habár nagyon soktehetséges író, rendező, színész van. Aszínház mindkét országban kicsitluxuscikk. A budapesti közönséget nemismerem, de tudom, hogy a mi előadásunkazoknak szól, akik valamilyen fokonismerik, beszélik a francia nyelvet, vagyszakmabeliek.

- Claudelt, az emberi lét metafizikusmagyarázóját a katolikus dráma vezéralak-jaként tartja számon a drámairodalom. ADélforduló új hangvételt jelez a költő-drámaíró életművében: a szerelem miszté-riumára keresi a választ. Jean-Louis Barrault,a szerző néhány darabjának rendezője, Claudelszakavatott ismerője a kortárs irodalom egyiklegszebb dalának, egyik legszebb szerelmisikolyának nevezi a darabot, ami nem tartozika közismert, sokat játszott drámák közé. Miértéppen ezt rendezte meg?

- Meggyőződésem, hogy a Délfordulómindannyiunkat érintő, aktuális kérdé-sekről szól. Elsősorban a férfi-nő kap-csolatról, a szerelemről, a szenvedélyek-ről, a szerelem okozta szenvedésekről.Erőteljes drámai anyag. Engem az raga-dott meg elsősorban, hogy a nő rend-kívülerőteljes egyéniség, maga a hatalom, atekintély, ugyanakkor érzéki,szenvedélyes, hús-vér figura. A drámanégy ember kapcsolatrendszerén belüljátszódik. A nő tulajdonképpen kény-szerűségből van összezárva három férfi-val: a férjével, a volt szeretőjével és azzala harmadikkal, aki a minden addigiérzelmeket felülmúló szerelmet hozzameg az életében. Claudel pszichológiaidrámát írt a Délfordulóban. Én úgy gon-dolom, hogy mint minden igazi alkotás adrámairodalomban a görög tragédiák óta,ez is az égi, fenséges és a földi, vagyisszennyes dolgok, érzések, hatások dia-lektikájára épül.

- Végül arról kérdezném, hogy ön milyenrendevői módszerrel dolgozik?

- Nagyon egyszerű: először is úgyolvasom a darabot, hogy kicsavarjakbelőle mindent, amit lehet, akár egycitromból. Ha a darab jó, minden bennevan! A rendező munkája a fogalmakmegtestesítése. Ez annyit jelent, hogy atervezőkkel együttműködve térben ésidőben meg kell találni az író gondola-tainak színpadi jeleit. Mindez rendkívülprecíz munkát igényel. Minden rendezé-sem előtt beható előkészületeket végzek:nagyon sokszor elolvasom a dara-bot, avesszőket és a pontokat is, és minden adarabra vonatkozó irodalmat, történelmet,filológiát; pszichoanalitikaitanulmányokat is végzek. Már a készszövegkönyvvel állok a színész elé. Nemvagyok híve a teoretikus, asztal melletticsevegéseknek. Mindent a színpadoncsinálok, nem bújom a jegyzeteimet.Színházat csinálni számomra annyit tesz,mint cselekvő munkát folytatni.

BARTA ANDRÁS

Beszélgetés MajorTamással igazgatóiműködéséről

A felszabadulás előtt három olyan kor-szaka volt a Nemzeti Színháznak, amelyegy-egy nagy névhez kötődött. PaulayEde, Hevesi Sándor és Németh Antalművészi munkája hagyott mély nyomokata nemzet színházának működésében. 1945után Major Tamás korszaka következett:tizenhét esztendeig igazgatója,főrendezője és színésze volt a Nemzeti-nek. Mielőtt rátérnénk azokra az évekre,amikor teljhatalommal rendelkezett, ves-sünk egy pillantást az előző időszakokrais, hiszen Major Tamás 1931-ben szer-ződött a Nemzetihez, tehát még HevesiSándor utolsó évét is megélhette.

- Milyen volt a színház Hevesi igazgatásaalatt?

- Vegyes - válaszolja Major Tamás. -Voltak nagyon rossz előadások, mert a kisszerepeket játszók egyáltalán nemkészültek fel, az összjáték pedig silányvolt. De amikor Hevesi hivatástudattaleltelt színészekkel dolgozott, olyanokkal,mint Jászai Mari, Ódry Árpád, Bajor Gizi,Sugár Károly, Kürti József, Gál Gyulavagy a ma már szinte ismeretlen HajdúJózsef, amikor Shakespeare-t rendezettvagy Shaw-t, akkor ez igazán feszült, jószínház volt. A hivatástudat mellé Hevesivilágszínházi szemléletet hozott aNemzetibe, ami annyit jelen-tett, hogy kiakart tekinteni az egész világra, elvetette aszűken értelmezett hagyományőrzőszerepet, idegszálaiban érezte a korminden feszültségét, tragikumát,abszurditását, bűneit, butaságait, és ezeketkívánta a színpadra vinni a lélektan és amegalapozott szerepépítés művészieszközeivel, hogy meg tudja változtatni azemberek gondolkodását. Világos, hogy eznem megy egyetlen elő-adás alatt. Nemmegy, ha a művészi élmény nem keltmeghökkenést, nem hoz felfedezést,valamifajta örömöt vagy fel-háborodást,ha nem vált ki indulatot. Mindezek nélkülnem volt és nincs szín-ház, amely teljesítihivatását. Ez Hevesi öröksége, amelyet amai napig őrizni kell. Még mindigtartozunk neki.

- 1935-ben Németh Antalt nevezték kiigazgatónak, aki valóságos földrengést okozotta Nemzeti életében. A felszabadulás

négyszemköztután ezt a korszakot szinte ki akarták törölni aszínháztörténetből. Majd 56-ban„rehabilitálták" Némethet: Kaposvárott,Kecskeméten és Pécsett volt főrendező. Denemzeti színházi működéséről csak az utóbbiidőben hangzanak el reális értékelések. Önhogyan vélekedik volt igazgatójáról mint mű-vészről és mint emberről?Á mi generációnk nagyon hálás lehet

Németh Antalnak. Politikai és mű-vésziokokból egyaránt. Mégsem egészen ilyenegyszerű a kérdés megválaszolása. Némethúgy jött a színházhoz, mint jobboldaliember, mint Hóman Bálint kinevezettje.Am ugyanekkor már a "belépője"

nagyszerű tett volt: egytől egyig bátrankidobta a rossz színészeket. Egy seregtehetséges színész szerződtetésévelizgalmas, új színházat hozott lét-re. Itt nemtett engedményeket, de a műsorban„kacérkodott" a jobboldallal, amikornyilván felső nyomásra néhány gyenge,korabeli német színdarabot is bemutatott.

- Milyen volt a művészi, rendezői tevé-kenysége? Felejthetetlen előadásokat hozott lét-

re, mint a Csongor és Tünde vagy a Tragédiakamaraváltozata, amelyben a látványról agondolatiságra helyezte át a hangsúlyt.Nagyon jó elképzelései, fel-fedezéseivoltak, kitűnően tárgyalt írókkal -játszottunk is sok új magyar dara-bot, jót-rosszat vegyesen -, értett a munkatársakmegválasztásához. De halkan mondom:rendezni nem tudott, egy-egy jelenetet nemtudott megkomponálni. Ez volt a miszerencsénk, mert felkért közülünk valakitjátékmesternek - ez a fogalom akkoralakult ki --, és mi meg-rendeztük ajelenetet, amiért ő kifejezetten hálás volt.

Emberi magatartásáról is különböző le-gendák keringenek.

- Teljes elégtételt kell szolgáltatnunkneki. Egy másodpercig sem volt anti-szemita, ami ebben a korban nagy szó volt.Védelmezte az üldözötteket, az utolsópercig játszatta őket. Es megszeretettbennünket, a mi generációnkat. Különpróbálhattunk Várkonyival, Ungvárival,Gobbival, Olty Magdával - né-ha éjjel is.Németh ezt rendkívüli mértékbenhonorálta. Mi több: politikailag isvédelmezett, bennünket: Amikor a né-metek bejöttek, és én illegalitásba mene-kültem, fedezett engem, azt hazudta -amivel komoly veszélynek tette ki ma-gát -, hogy valahol infarktussal ápolnak. Afelszabadulás után mi ki is álltunkmellette, de nem igazolták.

- A felszabadulás után Ön lett a NemzetiSzínház igazgatója. Ki vagy mi döntötte ezt el?Ki nevezte ki Önt?

-- Amikor az ideiglenes kormány fel-jöttBudapestre, gróf Teleki Géza is ugyaneztkérdezte tőlem. Amire én azt válaszoltam:az élet! Mert a munkának menni kellett. Úgy értsük ezt, hogy az egyik korábbi

jelölt, Horváth Árpád már nem volt az élőksorában, a másik, Hont Ferenc pedig még nemjött haza a frontról?

-- Nekünk ekörül sem Horváth Árpáddal,sem Hont Ferenccel vitánk nem lehetettvolna. Ami Horváthot illeti: nagyonbecsültem őt, jó barátságban voltunk, ő isbecsült minket. Azért kellett meghalnia,mert nála könnyelműbb emberrel még nemtalálkoztam. Az illegalitás alapvetőszabályait nem tartotta be. Amikor - nemis politikai ügyben - le-bukott, megtaláltáka noteszét, amibe mindent feljegyzett.Hogy milyen nagy-szerű ember volt, azmutatja, hogy a kínzások ellenére senkitsem adott fel. Mint rendezőről, kijelölt igazgatóról Ön-

nek mi volt a véleménye Horváth Árpádról? - Nagyon művelt ember volt. De nem

tudom, mi lett volna, ha ő lesz a Nemzetiigazgatója. Ezen éppúgy lehet töprengeni,vitázni, mint azon, hogy mi lett volna, ha aSzovjetunióban nem Sztanyiszlavszkijkerült volna az előtérbe, hanem a modernirányzatok: Eizenstein, Vahtangov. MertHorváth ezekhez nagyon értett. De lehet,hogy az adott körülmények között ő isolyan színházat csinált volna, mint mi.

Hont Ferenc színházi tehetségéről, ren-dezői működéséről hogyan vélekedik ? Ő volt a két világháború között az

egyik legjelentékenyebb magyar színháziember. Hivatását rendkívül szerette, né-hacsak néhány száz ember látta azt, amitcsinált, de olyan hatása volt, olyanországos siker volt, hogy a nézők sírvavégigjárták az országot, úgy mesélték, mitláttak. Már a szegedi szabadtéri Tragédia-rendezés is óriási tett volt, a FüggetlenSzínpadon bemutatott Madách-művel, aCivilizátorral pedig a magyar haladóhagyományokat ápolta, szembeszállt afasizmussal, a nacionalizmussal, ésugyanakkor megelevenítette a magyar, azemberséges patriotizmust. Kitalálta azt aCivilizátort, ahol a németek svábbogárkéntszaladgáltak; a közönség azt hitte, meghalijedtében, aztán pedig felszabadultan örült,hogy ilyesmi még van, hogy még így islehet gondolkozni - hogyha ilyesmi van,érdemes

élni. És ilyen színházat csinált Hont a MélaTempefőivel is. Ezek az előadások hoztakössze bennünket. Együtt csináltuk azt abizonyos nevezetes népligeti Duda Gyurit:azt már nem tudom, ki találta ki, hogy aszöveget szó szerint, a neveket is beleértvele kell fordítani, de az biztos Hont„találmánya" volt, hogy századfordulósjelmezeket használjunk, ami afeudalizmusellenességét húzta alá adarabnak. Ez pedig nem holmimodernkedés volt.

- Miként lehetséges, hogy Hont Ferenc afelszabadulás után mégsem kapott feladatokata Nemzetiben?

- Kapott. Nem is egyet. Például mind-jártő rendezte a Nők iskoláját, majd a Dohányonvett kapitányt, amelynek leírhatatlan sikerelett. Egyébként óriási tervekkel jött haza.Nem is Nemzeti Színházat akart őcsinálni, hanem kísérletit. így született mega Madách Színház, amely majdnem együttvolt a Nemzetivel. Ha kellett, ott isjátszottunk. Hontnak nagy-szerű szemevolt a tehetségek felismerésében. Mindigremek elképzelései voltak (Zsugori uram,Egerek és emberek), óriásakat markolt, deterveit nem mindig tudta végigvinni.

- Amikor a felszabadulást követően Ön kerülta Nemzeti Színház élére és nyomban megkezdtea művészi tevékenységet, milyen lehetőségekkelrendelkezett és hogyan élt azokkal?

- A lehetőségeim korlátlanok voltak. Anagy művészek, mint Bajor, Somlay,Rátkai új, modern színházra vágytak.Törzs Jenő majd' meghalt örömében,amikor Pest felszabadulásának első nap-jaiban, amikor Budán még harcoltak,felkértem, jöjjön és játsszon a Nemzeti-ben. Sajnos, csak egy szerepet engedé-lyezett neki az élet, Cschov A dohányzásártalmasságáról című monológját, 1946elején meghalt. Csortos is mindenáronjátszani akart, az ügy érdekében kibékültSomlayval, aki azelőtt mindig riválisavolt. Ha életemben valamire büszke va-gyok, ha valami boldogsággal tölt el,akkor az az, hogy ebben a korban ezeket aművészeket szerződtettem. Nagy mű-vészek utolsó hónapjait, éveit elragadta-tottan boldoggá tettem. A többiek is mind,Tőkés Annától Básti Lajosig, a fiatalokig,mint Gábor Miklós - egyet akartak.

- Számos nyilatkozatából, írásából az világlikki, hogy Ön, igazgatása idején, valójábanegyfajta Nemzeti Népszínház megteremtéséretörekedett.

- Igen, ez, helyes észrevétel. De a sze-

mélyi kultusz idején tettünk bizonyosengedményeket.

- Megkérhetem, hogy részletezze ezt?Bemutattunk néhány nagyon rossz

darabot, de ez kényes kérdés. MentekNémeth László és Illyés Gyula művei - ésmost kimondom, bármi szörnyen hangzikis, ez a véleményem - ezek nem igazán jódrámák. De mégis ezeket tekintettékszínvonalnak, ezek mentek. Es mentekHáy Gyula némely rémes darabjai is; sokrossz darabot sikerült kivédeni, deGyárfás akkor írt sematikus játékát, aHatszáz új lakást, nem. Rettenetesenmegbuktunk Kassák És átléptük a küszöbötcímű darabjával; életem egyik leg-szörnyűbb kudarca volt Déry Tibor Itt-hon című műve, miközben egyik legnagy-szerűbb emlékem az ő Tükör című drá-mája. Bár a műsor eléggé leromlott, arrabüszke vagyok, hogy sikerült UrbánErnőtől egy akkor merőben szokatlanszatírát, az Uborkafát bemutatni. Rákosi ismegfenyegetett, úgy volt, le kell venni aműsorról, de jött az SZKP XX. kong-resszusa és egy olyan szovjet követ, akieljött megnézni az előadást. Aztán Szur-kov, a szovjet Írószövetség elnöke ismegnézte - mindketten mellénk álltak.Ennek ellenére abban az időben romlott aműsor színvonala. Bár az ellenkezőjére isvan példa: a hatvanas évek elejénfelújítottuk a III. Richárdot - fantasztikushatása volt.

- Hogyan alakult ki az ön vezetése idején aNemzeti akkori rendezői gárda-ja?

- Hont küldött egy színdarabot mégMoszkvából Háy Gyula fordításában:Leonyid Rahmanov Viharos alkonyat címűművét. Egyszer, amint rohanok át aBlaha Lujza térről a mai Bábszínházba,ahol akkor a Nemzeti Kamara volt,

Major Tamás (Beck Judit rajza)

mellettem liheg valaki, ez volt GellértBandi, és ezt mondja, „ide hallgass, sze-retnék rendezni" - erre odaadtam neki aRahmanov-darabot. Rögtön látszott, hogytehetséges ember: kitűnő ízlése, nagyműveltsége volt.

Mégis, az Önök kapcsolata, enyhénszólva: nem volt felhőtlen.

- Pedig együtt is rendeztünk. Ham-letet,Tragédiát. Fönntartva az előbbmondottakat, azt is hozzá kell tenni,Gellért kicsit irodalmibb oldalról köze-lítette meg a színházat, mint én. De eznem éleződött volna ki, mint ahogy si-kertelen Peer Gynt-rendezését sem vetet-tem a szemére. Ez itt 1956 kérdése, éserről nagyon nehéz beszélni.

-Mégis arra kérem, tisztázzuk ezt.- 56 után azt akarta, hogy egy írói

társaság - Tamási Áron, Illyés Gyula,Illés Endre - irányítsa a színházat, és bárén nem szeretem az effajta „demok-ratizmust" a színházban - még ezen semvesztünk össze. A legfontosabb számom-ra az volt, hogy minél előbb indítsuk megújra a munkát. Noha egyesek aztmondták, évekig vagy legalábbis hóna-pokig nem lesz közönségünk, már két hétmúlva telt házak előtt játszottunk. Igaz,Félicien Marceau-tól A tojást, de nagyonjó előadásban, Marton rendezésében.Martonra különösen féltékeny voltGellért, mert amikor ő Kínában volt,Martont kineveztem főrendezőnek.

- Ezek a tényezők okozták, hogy Gellérttragikusan, önkezével vetett véget életének ?

- Súlyosan beteg volt. A Peer Gyntrendezése közben, amikor az elmegyógy-intézeti részhez értek, összeomlott, haza-ment, orvost hívtak. Gyógyíthatatlanszkizofréniában szenvedett. Nem lehetettrajta segíteni.

- Ismeretes, hogy önnek Marton Endrével is

voltak nézetkülönbségei. Akkor is, amikor önvolt az ő igazgatója, és később is, amikormegfordult a helyzet.

- Marton, amikor 1949-ben a színház-hoz jött, korántsem volt kész rendező;igaz, a Hatszáz új lakással indult. Aztánmegvillantott egy-két remek dolgot. Elő-ször a Bernarda házát, a többit már 56 után.Rettenetesen féltékeny volt, és ebből aszempontból nem mindig lojális.Mártírnak lenni nagyon hasznot hajtószerep ezen a pályán, ha elhiszik az ille-tőnek. Az illojalitásra mondok egy példát.Engem nagyon szeretett Helene Weigel,Brecht özvegye, és az ő jelen-létébenPeter Weiss Berlinben átadott nekem egydarabot, hogy ezt csináljam meg. Ez volt aMarat/Sade. Hazajöttem, akkor már BothBéla volt az igazgató. Marton arrahivatkozott, hogy én eb veszek tőlemindent. Both egyszer csak azt mondjanekem: „a Marat-t nem te rendezed,hanem Marton". És nagy sikere lett vele.Én egy rossz szót sem szóltam ellene. Mégakkor sem, amikor igazgató lett, és nemvolt hajlandó né-hány tehetséges színésztleszerződtetni. Fiatal rendezőt semszerződtetett, pedig szó volt SzékelyGáborról, Ascher Tamásról.

- A beszélgetés elején szólt arról, kezdet-benmilyen jó kapcsolata volt a színészekkel - arégi és új gárdával egyaránt. A későbbiidőszakról is elmondható ugyanez?

- Általában igen, de egyesek szerepeketkezdtek követelni maguknak „világ-nézetialapon". Engem máig is embertelen,hálátlan gazembernek tartanak sokan, mertnem adtam nekik egy-egy kért szerepetazért, mert nagyszerűen viselkedtek azillegális időkben. Ebből aztángyűlölködések fakadtak. Az ötvenes évekvégén, a hatvanas évek elején különben iselment a kedvem a színigazgatástól. Nemvolt jó a színház hangulata. Demokráciátköveteltek a vezetésben - MűvészetiTanácsot -, szerintem ez a színházbanmegvalósíthatatlan. Ezért az-után, amikorkiesett a kezemből az igazgatás : aztmondhatnám, szinte megkönnyebbültem.

- Most javaslom : ugorjunk egy nagyot idő-

ben. Pontosan húsz esztendőt, amikor önhetvenedik születésnapján túl az ország leg-fiatalabb színházának, a Katona JózsefSzínháznak, tagja lett. A közbeeső esztendőket -amennyiben ezek az Ön színházvezetői,rendezői koncepcióját illették - röviden érin-tettük is. A legfontosabb tény, hogy e két

évtized alatt - főleg rendezői tevékenysége -számos vitatott és még több nagy sikerű elő-adással, Brecht jegyében, majd később ArianeMnouchkine munkásságának hatásáramegújult. Erről több ízben írt, nyilatkozott.Nyilvánvaló, hogy modern, a közönségetfelnőttként fogadó, nyitott, a társulatépítést,együttesteremtést elsődlegesnek tartó színházikancepciója indította a tanítványait arra, hogymeghítják. Önt a Katona József Szín-házbatagnak és vendégként Szolnokra, Miskolcra.A z t hiszem, Önről aki évtizedek óta tanít aSzínművészeti Főiskolán, és ezt egyiklegfontosabb tevékenységének tartja - sokatelárulna, ha elmondaná, a fiatalok közül kiketés miért tekint tanítványainak?

Mindenkit tanítványomnak érzek, mégazokat is, akiket nem tanítottam, ha úgyvélem, hatott rájuk, amit csináltam. Afiatal rendezők, akik látták, azt szoktákmondani, hogy Peter Weiss A luzitán szörnycímű drámájának általam a Katona JózsefSzínházban i970-ben rendezett előadásaigen nagy hatással volt rájuk. Azokattartom tanítványaimnak, akiknyughatatlanok, akik valamilyen céllalvesznek elő egy dara-bot, akik megakarják változtatni az emberek ízlését,akik ennek érdekében majdnem belehalnaka rendezésbe, akik a legnagyobbszenvedések árán hozzák létre az előadást.Nem akarok névsort mondani, mert félek,hogy kimarad belőle valaki. De példánakfel tudom hoz-ni a színész-rendezőkapcsolatról, hogy nagyon kellemesemlékem Pinter Haza-térés című drámája,amelyet Ascher Tamás rendezett a KatonaJózsef Színház-ban. Pedig ilyenmodortalan, goromba emberrel mégéletemben nem érintkeztem. Türelmetlenülordított fel a néző-térről, úgy, hogy azember az első pillanatban megsértődött, deha ezt legyűrte, mindig igazat adott neki.Én ezeket az embereket szeretem, akiknem vesznek tekintetbe semmit, akikakarnak valamit, és az idegeikben érzik akor minden feszültségét, butaságát, bűnét,mert a mi társadalmunkban is van ilyen.Es a mi színházunk akkor volna igazi, haezeket művészi eszközökkel leleplezné,kinevettetné, meggyűlöltetné. Van, akiminden-áron újat akar csinálni, látványosakar lenni, de valójában külsőséges;ezeket nem szeretem, még akkor sem, hafiatal ember csinálja. Mert öncélú.

Köszönöm a beszélgetést.

-- Csak arra kérem, mindaz, amit el-mondtam: ne hasson védekezésnek. Eztígy vállalom, ahogy volt, ahogy van.

F. A.

A profizmustóla személyességig

Beszélgetés Kerényi Imrével

Kerényi Imre pályája sokat ígérő kezdetén- a hatvanas évek második felében nagysikerű vígjátékok rendezője volt a MadáchSzínházban. Nevéhez fűződött a Kar/ár éslencse, a Lila ákác és a Léni nénisikerszériája. Sokat és folyamatosandolgozott, repertoárjának java BertoltBrechttől Fejes Endréig ívelt. Egy-egykiemelkedő, frappáns rendezése -- mintpéldául a fiatalokkal megvalósított, új-szerű Rakéta szakmai és kritikai sikertaratott, de mintha nem lett volna kedve,kitartása ahhoz, hogy a járt útról letérveezen a meredekebb, járatlan ösvényenhaladjon tovább. Azután Szolnokon arendezőnél súlyosabb sikert aratott a ki-tűnő színházszervező, majd a Várszín-házban a Csiksomlyói passió az évad egyik,nem várt szenzációja lett: hatására aközönség és a kritika újra „felfedezte"

Kerényi Imrét, aki erre természetesen nemszorult rá, hiszen tíz, a pályán töltöttesztendő után a Jászai-díj, 1981-ben pedigaz „érdemes művész" kitüntetés jelezte,hogy a „tehetséges pályakezdő"

zökkenőmentesen került át a beérkezett,megbecsült színházi szakemberek „ska-tulyájába".

Arról, hogy Kerényi milyen szinten ésmilyen eredménnyel végzi főiskolai tanárimunkáját, a legtöbbet - az el-múlt évadigtanítványai tudták. Az-után egy kirobbanósikerű vizsgaelőadás, a János királyé;amikor is Kerényi tanár úr tehetségekbengazdag osztálya a tantervi előírásokszerinti viszgakötelezettségének feltűnéstkeltő, sőt katartikus színházi élménytnyújtó előadással tett eleget. Az ilyenalkalmi siker általábanmegismételhetetlen, de Kerényi eb-ben isrácáfolt a színházi babonára. Frissdiplomás tanítványai főszereplésévelbemutatott várszínházi János királya azévad egyik legizgalmasabb színházibemutatója volt.

Ez kínálta az alkalmat az interjúra.(Nem közérdekű, de talán érdekes:Kerényi Imre, a Nemzeti Színház ren-dezője beszélgetésünk színhelyéül a Ma-dách Színházat választotta.)

Sikeresen induló tehetségek (és a sé-mákba kapaszkodó kritikusok) általában

az egyenesen felfelé ívelő pályákat kedvelik.Mi az oka annak, hogy Kerényi .Imre las-sanként két évtizedes pályáján ennyire vál-takoznak a hullámhegyek és hullámvölgyek? Azt hiszem, ez a mi pályánk - és

színházi életünk struktúrájával függössze. Amikor a főiskolai oktatás be-fejeződik, a friss diplomás előtt kinyílik akapu, de csak résnyire. Az ember be-került, ha bekerült, egy fővárosi szín-házba, ahol a beilleszkedés hagyományossémája szerint ráosztották a legutolsórendező szerepét. A rendezői szereposztáspedig általában elkerülhetetlenül meg-határozza a kezdő ember mozgási terü-letét. Tehát egyszer-egyszer maga választdarabot, de többnyire „kiszignálják" rá afeladatot. Kerényi Imrével is ez történt?- Azt hiszem, ez a közelmúlt színházi

gyakorlatában elkerülhetetlen. Kérdéscsak az, hogy mi a választott és a kiosztottfeladatok aránya. Ezen a kényes egyen-súlyon múlik a pályakezdők közérzete éstalán fejlődése is.

- Nem válaszolt a kérdésemre.- Az én lehetőségeim valahol közép-

tájon rekedtek meg. Voltak nálam sze-rencsésebbek is, de méltánytalan lenne,ha utólag panaszkodnék. Egyébként ishangsúlyozni szeretném, hogy ezt a struk-túrát én nem érzem sorscsapásnak, és nemis azért említem, hogy ilyen módon - oknélkül és utólag - belemarjak a MadáchSzínházba vagy annak vezetői-be.Meggyőződésem, hogy ez az általamérzékeltetett szituáció, a rendezői be-illeszkedés hagyományos útja nem rossziskola. Lehetőséget ad arra, hogy a kezdőrendező kis lépésenként megtanulja aszakmát. Aki ezt az iskolát kijárja, annakkésőbb már nem okozhat gondot mondjukegy világítási próba levezetése. Nekem isa Madách Színház volt az iskolám. Abiztonságos színházi üzemmenet,magyarul a „verkli", aminek az emberakarva, nem akarva részévé válik, egy-fajta egzisztenciális és szakmai biztonsá-got is ad. Rutint és védelmet. Ugyan-akkor bizonyos gátat is jelent. Az a tény,hogy az értékek, a stílusjegyek mintegy„kivasalódnak", az előadások a színházinagyüzemben egyre inkább hasonulnak,késlelteti a fiatal rendezők szakmai-személyi kibontakozását. Tehát amivédelem a létezésben, előbb-utóbbakadállyá válik az önkifejezésben. Ezek szerint a mérleg, erősen ingadozik. A megszerzett rutin felvértezi az

embert arra,' hogy bizonyos szinten olyanfeladatokat is meg tudjon oldani, ami-

hez nincs különösebb köze. Sőt, még azt ismegkockáztatom, hogy a profizmusátsegít a mondanivaló hiányán. Elke-rülhetővé teszi a látványos bukást.

- Bár eléggé körülbástyázta a mondatot,hogy „bizonyos szinten" és „különösebb" köze- végeredményben mindez eléggé kétes értékűdicsérete a rendezővé válás jelenlegigyakorlatának.

Nem is annak szántam. Őszintén szólva, azért kicsit általános-nak

érzem az elhangzottakat. Es nemcsak azért,mert vidéken, mint tudjuk - itt-ott - máskéntalakulnak a rendezősorsok. Ha-nem azért is,mert azt szeretném, ha legalább néhánypéldával érzékeltetné, hogy melyek voltak aválasztott, és melyek a csak vállalt darabokKerényi Imre pályáján.

- Az igazság az, hogy a kettő nem válikel olyan mereven, mint ahogy azelmondottakból tűnik. Hiszen ha jóljönnek össze a dolgok, egy a színház-vezetés által „kiszignált" feladat is sze-mélyes üggyé válhat. De nehogy azthiggye, hogy meg akarom kerülni a kér-dést. Számomra a Kaviár és lencse, aRakéta, Tamási Áron vagy Szép Ernő egy-egy vígjátéka személyes ügy volt vagyazzá lett a munka folyamán. Ugyan-akkora Királyidillek - tisztelet, becsület BródySándornak - mégis: feladat maradt.Rendeztem olyan Bernard Shaw-darabotis, amelynél csak azt éreztem, hogy amunkám végzem. Es utólag ismeggyőződésem, hogy teljesen mindegyhogy az elkészült előadást én rendeztem-emeg vagy valaki más. Gondolom, a Madách Színházban meg

kellett tanulnia azt is, hogy a színház üzem,amiben előadások termelése folyik. Ha úgytetszik, kultúratermelő, szórakoztató üzem - is.

- A folyamatos műsortermelés célja:megfelelő szinten kielégíteni a fogyasztókigényét. Es ez ellen egyetlen kezdőrendező sem lázadozhat. Sőt, bizonyostények, körülmények nemcsak a kezdők-re vonatkoznak. Amikor A pillangókszabadokat rendeztem, pontosan tudtam,hogy az én feladatom profi módon meg-valósítani - „kiszerelni" - egy kelendőszínházi árucikket. Vallom, hogy nem baj,ha a Charley nénje hosszú, teltházasszériával megy egy színházban. Ellen-kezőleg: a siker azt jelenti, hogy a kö-zönség kapott valamit a pénzéért. Például- kimagaslóan jó színészi játékot. Belekell nyugodnunk abba, hogy a színházbansem lehet minden este ünnep. A gépezetforog, és nekünk legalább egy kellemesestét kell nyújtanunk min

dennap mindazoknak, akik jegyet válta-nak. A műsortervben mindig szerepel-nekolyan produkciók, amelyekben aszínésznek meg kell találnia a játékörömét, a közönségnek pedig a magaszórakozását.

- És mi marad a rendezőnek?

- A profizmus. De vajon kielégíti-e ez a rendezőt? Rendezője válogatja. Tény, hogy az

orvosi pályán elég élesen kettéválik afeladat: az egyik orvos felírja a lázasbetegnek a Maripent, a másik kutató-kéntúj utakat keres és tör az orvos-tudományban. A mi pályánkon ugyan-annak a rendezői karnak kell fenntartaniaa színházi masinériát, és megújítania aszínházművészetet. Ez a szimbiózis időn-ként valamennyiünket konfliktushelyzet-be hozza.

- Attól tartok, nagyon messzire ugrottunk, ésmég nem zártuk le a pályakezdésselkapcsolatos kérdéseket. Kerényi Imre pálya-kezdése a hatvanas évekre esett. Vajon vál-tozott-e azóta ez a helyzet? Budapesten lényegében ma is hasonló

körülmények között indulnak a fiatalok.- Mit gondol, lehet-e vagy kell-e ezen

változtatni? Szerintem nagyon sok múlik a fő-

iskolán, pontosabban a fiatal rendezőktanárain. Most már tanárként vallom: a mikötelességünk lenne menedzselni,megfelelő helyzetbe hozni az indulótehetségeket. Ez nemcsak a fiataloknak, amagyar színháznak is létérdeke. Bizonyosmondanivalók csak bizonyos élet-korbanfejezhetők ki. Aki húsz-egynéhány évesennem kapja meg Romeo szerepét,valószínűleg már sohasem lehet igaziRomeo. Azért más a színész és más a rendező

életkora. Van különbség, de a lényeg analóg.

Hiszen bizonyos mondanivalók mégis-csak bizonyos életkorhoz vannak kötve. Atürelmetlenség, az erős nyomatékkal kitettkérdőjel, ami nagyon is helyén van egyfiatal ember gondolatvilágában, későbbmás akusztikát ébreszt, és talán nem isolyan hatásos. Azután itt van a rendezőiformavilág. Szeretném hinni, hogyminden főiskolás nemzedék új el-képzelésekkel lép be a színházi életbe,más tartalmi és formavilágot hoz magával.Nálunk - főként a színházi nagy-üzemekben - a fiatalok tevékenységébőltöbbnyire éppen azt a generációs újdon-ságot szűrik ki, ami színesíthetné apalettát.

- Hány évet töltött a Madách Színházban ?- Tizenkettőt. Ma is úgy érzem, hogy

sokat tanultam ebben a színházban,amelyhez azóta is szoros szálak fűznek.Nem véletlenül adtam most itt találkozótmagának, hanem mert hetek óta ittdolgozom Száraz György l; észülő újdarabján.

- Mégis, egyszer már elszakította ezeket aszálakat. A szamárlétrán előbb-utóbb feljebb

kerül az ember egy színházban, de az abizonyos megnyugtatóan biztonságos helyzetegy idő után nyugtalanítóvá válik. Mikor aztéreztem, hogy ezt a nekem kiszabott utatmár bejártam, és nem láttam a folytatást,izgatni kezdett, hogy mi történne velemegy másik úton, egy másfajta színházban.Tulajdonképpen a legjobbkor jött afelkérés, hogy vállaljam el a szolnokiszínház vezetését. El is vállalta, nagy lendülettel bele-fogott,

de mire valójában beért volna a vállalkozás, aszínházszervező munka eredménye, már meg isvált a Szigligeti Színháztól.

- Eleve egy átmeneti időszakra vállaltam,addig, amíg sikerül áthidalni a fenyegetőválságot, sikerül létrehozni egy bizonyosszervezeti-művészeti stabilitást. Ezt afeladatot lelkesedéssel és lelki-ismeretesenvégeztem, amíg Budapesten élve bírtam.Sokat tanultunk egymástól a szolnokikollégákkal, és talán hatottunk isegymásra. Legalábbis rám erősen hatottmindaz, ami Szolnokon történt, éslubickoltam a számomra újlehetőségekben. Például, hogy egy kicsitbelekontárkodhattam még a könyv-kiadásba is, amikor sikerült az előadásainkanyagát, szövegét kiadni. De éppen, merthittem a feladatban, később egyre inkábbbebizonyosodott számom-ra is, hogy eztnem lehet félszívvel, távolból végezni,sem két helyen egyformán helytállni. Aszínház olyan, mint egy jóvegyeskereskedés: a főnöknek ott kelllennie az üzletben! Mert hiába van jóáruja, rossz gazda az, akit a vevők hiábakeresnek. Az igazgató távolléte a szín-házban megengedhetetlenül lassítja pél-dául az üzemmenetet. És mivel én nemakartam elszakadni a tanítástól, a fő-iskolától, sem Pesten élő családomtól, úgyéreztem, becsületesebb, ha lemondok. Mit várt a későbbiekben Budapesten a

Népszínháztól? Szabadabb, tágabb lehetőséget a

magam rendezői arculatának kimunkálá-sára, személyes színházi mondanivalóimkifejezésére.

- Megtalálta?- Akár fel is sorolhatom. Ilyen alka-

lomnak éreztem Ödön von Horváth Avégítélet napja című drámáját, Zilahy LajosFatornyokját...

- Ne haragudjon: ezt én inkább kihagynám.Szerintem a Fatornyok előadása művészimelléfogás volt, abszolút kudarc.

- Nem vitatom, hogy a produkciómegbukott. Nem sikerült az előadássalazt elmondanunk, amit én szerettem vol-na. A családon belüli mikroklíma szín-padi ábrázolása, maga a színpadi történetcsak kiindulópont volt, amelyből elakartam jutni a manipuláció tágabb kö-reihez úgy, hogy ez a hősökön kívülmagára az íróra is vonatkozzék. Szeret-tem volna megmutatni azt is, hogy az íróitehetség hogyan esik áldozatul amanipulációnak. Mi módon válik a tár-sadalmi problémákra fogékony Zilahy ahatalom napfényében sütkérezve a kurzusszellemi felépítményének részévé,hogyan próbál elszakadni a tehetségétgúzsba kötő mechanizmustól, miként élimeg a történelmi folyamatosság szaka-dását, és hogyan igyekszik a fordulatután átevickélni a másik partra. Az átírtFatornyok ma már kicsit komikus naivi-tásának szándékom szerint - a kilenc-venfokos fordulatokra vállalkozó értel-miség kudarcát kellett volna kifejeznie.

Kár, hogy ebből nem sok „jött le" aszínpadról.

Ma már tudom, hogy a közönség azelőadáson nem élte át azt, amit én, ésamit szerettem volna, ha átél. Ez nyilván-valóan a rendezés kudarca, azt jelenti,hogy nem sikerült megtalálnom az ehhezszükséges eszközöket. De a célt, amondanivalót ma is vállalom. Ha élesenakarok fogalmazni, azt is mondhatom,hogy a Fatornyok üzenete számom-ra aJános királyéval rokon. Más történelmikörülmények között és más hang-vételben, de mind a két darab a manipu-láció eszközeit és következményeit vizs-gálta, és (számomra) arról szólt, hogy azegyes ember mint válik a rossz politikaimechanizmus sérültjévé, áldozatává.

EZ lenne az a bizonyos személyesmondanivaló?

Ez is. De fontosnak érzem a magamrendezői palettáján a népi-nemzeti szí-neket is.

A Csiksomlyói passióra gondol? - ...és a Magyar Elektrára, a KőművesKelemenre...

- Ez tudtommal Marton László rendezése.-- Mégis úgy érzem, közöm van hozzá.

Az új variációt, amit bemutattak, énrendeltem, én beszéltem meg az alko-tókkal. Szolnokon szerettük volna be-mutatni, azután a körülmények úgyhozták, hogy elálltunk tőle. De azért egykicsit a magam gyerekének érzem. Ez isegy lépés volt azon az úton, ami azután aCsiksomlyói passióhoz vezetett. Igaz, hogyennek a megszületéséhez nyolc évre voltszükség.

- Csak nem akarja azt mondani, hogy nyolcévig készült rá?

- Attól függ, mit értünk készülésen.Talán célszerűbb lenne úgy fogalmazni,hogy ennyi időt éltem együtt a darabbal,vagy még pontosabban a dráma anya-gával, mielőtt színpadra állítottam. Ere-detileg Nádasdy Kálmán indította el ben-nem a gondolatsort, ő keltette fel ér-deklődésemet a csiksomlyói drámai ha-gyomány iránt. Azután Springer Mártával,még a Madách Színházban, neki-álltunkaz anyagnak, és a hetvenkét töredékbőlmegpróbáltunk egy előadható változatotkomponálni. Még a Madách rendezőjevoltam, amikor a szöveg-könyv egyváltozata elkészült, de akkorkultúrpolitikai aggályok következtében adarabot nem sikerült műsorra tűzni.Később levittem magammal a kéziratotSzolnokra is, de ott hiába törtük a fe-jünket, a társulat nem volt sem elégnagy, sem elég erős ahhoz, hogy meg-felelő szinten kioszthassuk a szerepeket.Mindenesetre Balogh Elemér, a színházösztöndíjas fiatal írója, még tovább dol-gozott a szövegen. Azután a Várszín-házban végre beértek a premier feltételei.

- A Csiksomlyói passió kritikai és kö-zönségsikere vitathatatlan. De erről talán márelég sok szó esett az elmúlt időben.

- Én csak egyetlen tényezőt szeretnékkiemelni, az időt ... Többféle rendezőialkat van, de én nem tartozom azok közéa szerencsések közé, akik kézbe kap-nakegy darabot, és máris „bekattan" aszínpadi megoldás. Nekem - különösen,ha nem színpadkész szövegkönyv-ről vanszó - együtt kell élnem a problémával, adrámai gondolattal. Profi elő-adást létrelehet hozni - határidőre. De mélyebb,eredetibb megoldáshoz, a szín-padimetakommunikációt létrehozó sze-mélyességhez nekem valamiféle érlelődésifolyamatra, belső együttélésre vanszükségem, amire az erőt és idegeketőrlő színházi verkliben nem olyankönnyű lehetőséget találni. Éppen ezértjelenleg is öt-hat téma van - egyelőremég inaktív formában - az íróasztalomon.

Mit jelent ez esetben a „téma" - szi-nopszist vagy darabot? Szinopszisnál feltétlenül többet.

Régóta dédelgetek például magambanegy II. Rákóczi Ferencről szóló elő-adást. Ennek az alapja Vekerdy Tamásnégyszáz oldalas drámája lenne, amely-nek egyik lehetséges változatát Kapos-várott már eljátszották. Azután itt vanKárolyi Mihály Ravelszkije .

- E z szerintem is a magyar színház nagyadóssága. De előadásába egyelőre két szín-háznak is beletörött a bicskája. Engem most a Hubay Miklós át-

iratát megelőző eredeti mű foglalkoztat.- Ezek szerint a „nemzeti vonal" - a magyar

történelem hőseinek idézésével fog folytatódni. Remélem; de azért hadd mondjam

el, hogy nemcsak ez foglalkoztat. Úgyérzem, meg kell birkóznom még egyShakespeare-drámával is. A II. Richárd ésA windsori víg nők is régi álmaim közétartozik, de még nem érett meg ben-nemaz elhatározás. A János királlyal voltaképpen már

Shakespeare közelébe érkezett. De rögtön megis kerülte azzal, hogy Dürrenmatt Jánoskirályát rendezte meg. Nem kerültem meg. Egy előző szí-

nészosztályomban eléggé kitartóan fog-lalkoztunk Shakespeare János királyával.Voltaképpen inkább csak az össze-hasonlítás kedvéért, tanulmányi célbólvettük elő Dürrenmattot. Abból indultamki, hogy mivel a főiskolán a színé-szeknek stílusokat kell tanítanom, hasz-nos lehet számukra, ha kétfelé nyitom kia témát, ha az egyes szerepeket és je-leneteket mindkét változatban végig-gondoljuk. A különbségek tanulmá-nyozása során, szinte azt mondhatom,hogy az osztállyal együtt fedeztem fel amagam számára a drámában a korszerűmondanivalót. Valójában a két Jánoskirály ugyanarról szól, de amíg Shakes-peare-nél a történet beletorkollik vala-miféle angol hazafiságba, Dürrenmattrájön, hogy itt mindenki bűnös, min-denki cinkos, az áldozat is vétkes, a vét-kes is áldozat. Ennek a felismerésnek ajegyében merészen áthúzta a Shakespearealkalmazta egyenlőtlenségi jelet, és helyéretette a maga egyenlőségi jelét. Az a hatalmirendszer, amit ő ábrázol, már nem hor-doz semmiféle nemzeti tartalmat: itt „a"

manipulált politika ábrázolása és lelep-lezése volt a cél. A főiskolán -- gondolom - általában nem

a dráma üzenete, hanem inkább a benne lévőszerepek száma, jellege, a jé/adat és a

szakmai-pedagógiai lehetőség határozza meg arendezőtanár darabválasztását.Általában. De én ezúttal mégis a

mondandót éreztem fontosabbnak. Négyegyütt töltött év után hittem abban, hogyezzel az osztállyal sok minden-rőlazonosan gondolkodunk, és van közösmondanivalónk. Ezúttal ez motiválta adöntésemet, és a pedagógiai cél csakmásodlagos volt.

- A dráma mondanivalójának fontosságavezette akkor is, amikor a Várszínházban újralétrehozta az előadást ? Lehet, hogy meglepő lesz, amit

mondok, de megvallom: másodszorra márfontosabb volt számomra a szakmai és apedagógiai cél.

- Milyen szakmai célra gondol ?- Arra, hogy egy főiskolai vizsga-

előadásban a rendezőtanár és a szereplő-gárda is könnyebben átsiklik egy-egy féligátgondolt, szakmai szempontból meg nemvalósított jeleneten. A szín-padon egyetlenkorosztály, egyetlen baráti közösség, anézőtéren csupa drukker. Nem olyan nagytragédia, ha bizonyos jelenetek (akár akörülmények következtében) vázlatosakmaradnak. Ami-kor János király anyját egyhuszonnégy éves lány játssza, a rendező isbele-nyugszik abba, hogy színészimegélésre nincs sok remény. Megelégszikazzal, ha a diák színész tisztességesenelmondja a szöveget, és stílusosan jelzi aszerep darabbeli funkcióját. Ezáltal ajelenet megfelel a maga tartalmiszerepének, olyan, mintha meglenne, devalójában csak úgy csináltunk, „mintha".Az igazi színházban a cél az ilyen drámánbelüli átkötések, vázlatok kiküszöbölése.A. János kiró y várszínházi előadásában iserre törekedtem, és hadd mondjam el,hogy a nemzeti színházi kollégák ehhezminden tőlük telhető segítséget meg-adtak.Tisztelem őket, mert tudatosan vállalták,hogy szekundálnak a fiatalok-nak.

Egyiküket-másikukat - például Vass Évát- régen láttam igen jónak. A János kirág szakmailag azért is

vonzó darab, mert nagyon sok benne a jószerep. A hagyományos színészzsargonnalélve azt mondhatom, hogy szinte mindenki„benne van a mesében", tehát róla is szól adarab. Ugyanakkor minden figuránakmegvan a maga saját sorsa, drámája,meséje is. Ezért éreztem fontosnak, hogy akisebb szerepek is súlyukkal arányosművészi megvalósításban jelenjenek mega színpadon. Eleonóra királynő vagy Fülöpkirály

alakja csak most - Vass Éva és FülöpZsigmond játéka által - nyerte el a magadrámai súlyát. Örültem annak, hogy atársulatban nem érződött a rendhagyóprodukcióval szemben semmiféle ellen-állás. A felnőtt színészek is törték ma-gukat, elébe jöttek az én elgondolásaim-nak, és szinte sarkalltak, ők ösztönöztekaz egyes jelenetek alapos elemzésére, a jómunkára. Kár, hogy Konstancia figurája eléggé ki-

rítt az együttesből. Esztergályos Cecília -szerintem - túljátszotta, túlkiabálta a szerepét. Esztergályos nagyon tehetséges szí-

nész, akit magas szintű profizmusa ál-talában átsegít a buktatókon. Ő inkábbtévés színészalkat: kezébe kapja a szö-veget, és az elsajátított kifejezőeszközöksegítségével, a legmegbízhatóbb patro-nokra támaszkodva már játssza is .. . Ésmivel ez sokáig elegendő volt számára,egyelőre nem jutott el a színésziiskolázottságnak a tehetségével arányosszintjére. Egyébként is általánostapasztalat, hogy a színésznek könnyebbrutinból játszani, mint megélni a szerepet.Vass Évánál azt éreztem, hogy legelsőmegszólalásában már érződött, tud-ja,hogy mi lesz a színpadi sorsa. Szín-padihalálában pedig legmerészebb el-képzelésemnél is jobban érezte és érzé-keltette az általam végiggondolt „kre-matóriumeffektust". Vass Éva elvártatőlem minden jelenet drámai helyének,művészi formájának tüzetes meghatáro-zását, de ha ezt megkapta, már egy jel-zésből kiindulva is alkotó módon tudottközelíteni a szerepéhez. Az általammegjelölt út voltaképpen tárgyalási alapvolt számára, amelyen haladva saját sze-mélyiségéből, szabadon építette fel afigurát.

- A főszereplők viszont nem egyszerűenalkotótársai, de tanítványai is voltak KerényiImrének. A tanár-tanítványi viszony meg-

győződésem szerint a legszerencsésebbesetekben nem szűnik meg a diplomával.N a g y dolognak érzem, ha egy tanárnakmódja nyílik arra, hogy a fő-iskola utántovább menedzselje a tanít-ványait, éslehetőséget teremthet az arraérdemeseknek a kibontakozásra. És ittjutunk el valójában a várbeli János királypedagógiai célkitűzéséhez: én nyíltanvállalom, hogy az előadással elsősorbanennek a hármasnak -Hirtling Istvánnak,Funtek Frigyesnek. és Mácsai Pálnak -akartam alkalmat teremteni a megfelelőbemutatkozásra. El akartam kerülni azt

a nagyon is gyakori helyzetet, amelyben amár kész színészként diplomázó tehet-ségeknek a színházban mindent elölrőlkell kezdeniük, és második alabárdos-kéntkell bizonyítaniuk.

Merjük kimondani, hogy az embereknem egyenlőek : a főiskoláról is többtisztességesen képzett, a mesterséget el-sajátító szakmabeli kerül ki, mint ahánykiválóság. De a kiválókat támogatni -kötelesség.

- És egy kicsit talán befektetés is?- Természetesen. Sokévi tapasztalat

igazolta, hogy akit egy színházban stabilés biztos helyzetben, magas szinten indí-tottak - például Huszti Pétert, Kút-völgyiErzsébetet, Udvaros Dorottyát - az későbbis könnyebben vette az akadályokat, nemomlott össze az első nagyobb terhelésnél.Viszont nem egy többre érdemestehetséget már beledaráltak a NemzetiSzínházban is a nagy masinába. Ha egyosztályban négy olyan tehetség van, mintebben az én tavaly végzett osztályombanvolt (a negyedik tanítványom, MészárosKálmán Kaposvárra került, és aztremélem, hogy Babarczy Lászlónak leszrá gond-ja), az a tanárra is ró bizonyosfelelősséget. Ebben az esetben nemcsakHirtling és Funtek tehetségére építhettem,ha-nem egyéniségük sajátos színeire is.

- Ezek szerint nyilván az sem véletlen, hogyaz egykorú, egyformán sokra tartott ta-nítványok közül Hirtlingre jános királyt,Funtekre a Fattyút osztotta.

- Mind a kettőjük személyiségébenéreztem olyan, a szerepre vonatkoztathatóátfedéseket, amelyekről azt reméltem - ésazután meg is győződtem róla -, hogy amunkában kamatoztathatók. Hirtlingzsonglőralkat, könnyen átéli, hogy Jánoskirály hogyan zsonglőrködik ahatalommal. Funtek Frigyesben több van amegszállott népi hős elszántságából, asorsában halványan benne érződik aFattyú tragédiájának elvont lehetősége is.De ami legalább olyan fontos voltszámomra, az a kettejük közötti kapcsolat.Nálunk a partnerek párkapcsolatánakjellegére a legritkább esetben építenek.Holott én a főiskolán együtt töltött évekután biztos vagyok abban, hogymindkettőjük személyisége mélyén vanvalami olyan, ami működtetni tudja a

másikban levő energiaforrásokat, a másikfiú egyéniségét is. Ez a két ember afőiskolán éveken át vezette, segítette,támadta egymást. Még a rivalizálással isegymás szakmai feljövetelét segítették.Nagyon bízom benne, hogy ők ketten

világszínházmég sokszor és remekül fognak együttjátszani.

Tetszik nekem ez a felelősségteljes szeretetés tisztelet, amivel tanárként legjobbtanítványairól, mai kollégáiról beszél.

- Ezek a gyerekek nyilvánvalóan ha-tottak rám, és talán én is hatottam rájuk.Főiskolás éveik alatt sok filmfőszereprenem adtam ki őket pedig még idejük is lettvolna -, ha azt éreztem, hogy a felkínáltszerep rossz irányba befolyásolná apályájukat. Egyszer-egyszer ha-talmi,tanári szóval is döntöttem, de többnyiremegbeszéltük a dolgokat. Tudták rólam,hogy nemcsak tiltani szoktam. Havalamilyen, tehetségük ki-bontakozásátsegítő ajánlatról értesültem, még afőiskolai munkát is kész voltamalárendelni, átütemezni, hogy kiadhassamőket. Például Fazekas Zsuzsát a SzépErnő-darab főszerepére. Mindannyiantudtuk, hogy Mácsai Pál II. éves zártkörűvizsgáján nem az osztályzat, a „kiesnivagy bent maradni" a tét, hanem Romeoszerepe.

- A z elmondottak alapján á érzem, a Jánoskirály előadásával és foggadtatásánal meg vanelégedve.

Örülök, hogy ezúttal az előadásvisszaigazolta művészi és pedagógiaielképzelésemet is. Egyesekkel ellentétben,én jobbnak kidolgozottabbnak, erőtel-jesebbnek - tartom a várszínházi válto-zatot. Úgy érzem, itt sikerült végre el-érnem például az előjátékban azt, amitRuszt előadásaiban annyira élvezek. Hogya színészek belülről celebrálják. a játékot.Ehhez az keli, hogy tíz-tizenöt ember aszínfalakon belül is teljes feszültségben, ajátszókkal együtt lélegezve élje át már akezdet kezdetén a szín-pad felmosásánakpillanatait. Aki gyakorló színházi ember,tudja, hogy hányszor kell az előadásokelső perceiben csend-re inteni avárakozókat. Itt egyetlen alkalommal semvolt erre szükség. A színészek részeivélettek valamiféle kollektív akaratnak, ésmindannyian, személy szerint éstestületileg is, felvállalták az előadásjelentését és stílusát.

Ezt éreztük meg mi, nézők és kritikusok is.

Az előadás stílura természetesen a vizuálismegoldásokból is következett. Ebbe pedig adíszlettervező is bedolgozott.

Csikós Attilával az a jó, hogy munkaközben a legtöbbez nem a díszletről ésnem az ajtók szélességéről, a faanyagminőségéről, a technikai nehézségekről,hanem a darabról beszélünk. Az ő díszleteirendszerint azért alkotják szerves részét azelőadásoknak, mert ő nem szere

pelni akar, hanem belül van a produkción.Egy alkalommal valami új meg-oldássalkísérleteznem egy probán, ami nemigazolódott, viszont Csikós a szünetbenfeldúltan jött He hozzám, hogy mi történt,csak nem akarom ilyen módon megölni amár megtalált jelenetet?U a díszletért felelős, de soha nem zár-kózik be a maga reszortfeladatába, mindigaz egész izgatja. Most is úgy éreztem,hogy a színészekkel együtt - fel-vállaltaaz ügyet, az előadást.

A témát, a Dürrenmatt-adaptáció és aKerényi rendezte produkció felvetetteeszmei, művészi és pedagógiai problémát.boncolgatását még folytathatnánk, detalán nincs rá szükség: a többit el-mondták a két János király-előadás kriti-kái, amelyekből sokadszorra is kivilág-lik, a rendező elsősorban a választottfeladatok megoldásakor, a felismert ésfelvállalt időszerű mondanivaló szolgá-latában juthat el a megvalósított előadás-ban saját tehetsége szintjére, a profizmus-tól - a személcességig.

E számunk szerzői:

BARTA ANDRÁS újságíró,a Magyar Nemzet munkatársa

CSÁKI JUDIT újságíró,a SZÍNHÁZ, munkatársa

DURÓ GYÖZŐ ,

a Katona józsef Színház dramaturgja

FÖLDES ANNA újságíró,a Nők Lapja rovatvezerője

GYÖRGY PÉTER,az E L T E E sztétikai Tanszékénektanársegédje

KOLTAI TÁMÁS újságíró, a SZÍNHÁZ,munkatársa

KOVÁCS DEZSŐ újságíró,a Kritika munkatársa

JOAN MELLOAN kritikus

PÁLYI ANDRÁS újságíró, a SZÍNHÁZmunkatársa

SOMLYAI JÁNOS,a Pannónia Filmstúdió lektora

SZÁNTŐ JUDIT dramaturg,a Színházi Intézet osztályvezetője

SZENTGYÖRGYI RITAdramaturggyakornok

VASS ZSUZSA,

a Színházi Intézet munkatársa

CSÁKI JUDIT

Kialszanak a fények?

Színház New Yorkban 1984 őszén II.

Kívülállónak még egy részletes színháziprogram birtokában is nehéz - szintelehetetlen kiválasztani azokat az elő-adásokat, amelyek reprezentatív és infor-matív képet adnak New York színháziéletéről. Igai ugyan, hogy például az ITIminden előzetes értesítés, ajánló-levélnélkül -- készségesen segített nekemebben, akárcsak színikritikus és színházakkörnyékén dolgozó ismerőseim; mégsevagyok bizonyos abban, hogy épp aztláttam, ami érdekes, s hogy mindentláttam, ami figyelemre méltó.

Valamelyes átmenetet szerettem volnatalálni magamnak a magyar (európai) ésaz amerikai színház között. Korábbitapasztalataim alapján tudtam, hogy abefogadási mechanizmus átállításábannem a nyelvi nehézség a legnagyobbgond, hanem a teljesen elütő kulturálisháttér, a színháznak és színielőadásnak amiénktől alapvetően eltérő szerepe éslehetősége. A színházi struktúra különb-ségeiből követkenően más helyzetbenvannak New York színpadain az élő ésholt, hazai és külföldi klasszikusok, mintnálunk, de más az avantgarde minősége ésaránya is, a kísérletek, új törekvésekmúltja, jelene, jövője.

Átmenetnek igazán kapóra jött nekemKroetz. Éppen az idő tájt mutatták be ottThrough the Leaves (Wer durch Laubg e h t . . . ) című darabját, hatalmas szakmaisikerrel. Kroetz hamisítatlan európai, sőtközép-európai mivolta s e zajos kritikaimegdicsőülés együtt ugyan némi gyanúvaltöltött el az előadást illetően - mintkésőbb kiderült, alaptalanul.

A színre vivő Joseph Papp (neve elle-nére sem magyar származású) producerméltán híres-neves Public Theaterje -egyébként off-Broadway színház. Száz-tízszemélyes kamaratermében játszották akétszemélyes kamaradarabot, állandóteltházak előtt.

Kroetz győzelme

A történet Kroetz-höz méltóan egyszerű,puritán. Anette középkorú asszony,egyedül dolgozik saját hentesboltjában.Victor útépírő munkás, szintén közép-korú. Kettőjük viszonyának, e rögös,

megszakításokkal élénkített szerelmi vi-szonynak a története a dráma. A két figurajelleme nem egyformán kidolgozott, nohamindkettőjükről megközelítőleg teljesképet kapunk. Részint a cselekményből -amely főleg arról szól, hogy nem történiksemmi -, részint Anette naplójából, amely- az egyik fél szemszögét alaposankitágítva - a másikat láttatja, az őszemével. Két Victor van tehát aszínpadon. Az egyik a maga robusztustesti valójában - ez a Victor faragatlan,otromba, közönséges és magányos fráter,aki nem tűri sem az asszonygyengédségét, sem annak érezhetőerkölcsi fölényét, s emiatt gyakran ott ishagyja. A másik, Anette naplójában -kapocs a világhoz, értelme egy magányosés keményen munkás életnek, középpontjaegy naivan primitív, szeretet-teli asszonyönbecsapó ábrándjainak.

Úgy látszik, Anette számára ez az ideá-lis helyzet: a férfi távollétében a róla valóábrándozás, a múlt alapos átszínezése.Együttlétük igazán nem is tartogat sokörömet az asszony számára; szeret-kezéseik - amelyek meglehetősen leple-zetlenül elevenednek meg a színpadon -durvák és megalázóak. Anette megszokottés megszeretett függetlenségét a férfiminduntalan megsérti, gondoskodását ésönfeláldozását nem tűri, méltatlan is rá.

A rendező - JoAnne Akalaitis csöppetsem „amerikanizálta" a darabot;hamisítatlan közép-európai környezet-benperegnek a jelenetek. Helyenként filmeseffektusokat használ: sok „közelit",fejfény segítségével, és lassított mozgást,az idő múlásának kifejezésére. Aszínpadon játszódó történet és a napló-részletekből elhangzó interpretálás köztikontrasztot kiemeli, felerősíti - a szereplőkis hol hangsúlyosan alátámasztó, holpedig ellenpontozó játékkal ügyelnek atempóra. Főként az Anette szerepét ját-szóRuth Maleczech kitűnő (ő játsszaegyébként a Far from Poland [MesszeLengyelországtól] című film főszerepét is,amelyet szintén akkoriban mutattak beNew Yorkban, hangos előzetesekkel,mérsékelt sikerrel). Maleczech teljesenlaza, majdhogynem gátlástalan a színpa-don; s a gyakori váltások adta színészilehetőségeket maradéktalanul kihasználja.

Szerepénél fogva is halványabb aVictort játszó Fred Neumann. A kétségte-lenül egysíkú figurát egyhangúan jelenítimeg.

A La Mama színei

A rugalmas, befogadó intézményként isműködő La Mama Színház szinte válo-gatás nélkül ontja a produkciókat. Szél-sőséges szürrealista vízió után „sültrea-lista" előadás; amatőrnek sem nevezhetőszínjáték után neves rendező, profiszínészekkel; New York-i barátaim sze-rint a La Mamában mindig van mit nézni.

Itt mutatták be - a Lengyel SzínháziCsoporttal közösen, amely egy amerikailengyel együttes - Slawomir Mrozek leg-újabb darabját, az Alphát.

Az Alpha alapja „fiktív" szituáció: egymeghatározatlan európai városban leverika fegyveres felkelést, és elfogják annakvezetőjét, Alphát. Alpha élete delén járómunkásvezér, a néptribun fajtából,egészséges megjelenésű, nagy-darab,bajuszos ember - csizmában, mun-kásnadrágban, kihajtott ingben.

Míg elvtársai szörnyű börtönökbensínylődnek, Alphához kegyes a szerencse:luxusvillában őrzik, ahol kitűnő az ellátás,a kiszolgálás - csak személyes szabadságanincsen, az épületet nem hagyhatja el. Ahatalom egyezkedni kíván vele, Beta, amagas rangú katona-tiszt segítségével,akit Alpha őrzésével bíztak meg - s akit aVillage Voice kritikusa egyébkéntrendőrtisztnek vél, többszörösen tévesen.Okos kompromisszumra kívánja rávenniAlphát, mondván: náluk az erő, ahatalom, Alphánál a nép szeretete,rajongása - kombinálnák hát össze akettőt.

A dráma cselekménye mindössze abbóláll, hogy Alphát - Beta jóváhagyásával -látogatók keresik fel, akik egy vagy többjelenetben számolnak be saját hely-zetükről, s pozíciójuk függvényében akiegyezésre, kompromisszumra hajtanák amakacs népvezért. Megjelennek a bör-tönben sínylődő elvtársak közül is néhá-nyan; egy író is, akiben különösebb ne-hézség nélkül a szerzőt ismerhetjük fel.Aztán az egyház képviselője, egy nyugatiújságíró, valamint egy kurva.

A dráma a politikai tézisek, didaktikusfrázisok síkos mezejéről mindinkább át-csúszik a melodráma még síkosabb tere-pére. Leggyengébb szála éppen a leg-hosszadalmasabb: az Etával, a kurvávalfolytatott szerelmi viszony. Alphának -talán írnunk sem kellene -- gyengédenszerető hitvese és népes családja vanodakint, s Etának nem kis manőverezé-sébe kerül, hogy végre az ágyába csalja aférfit. Ettől kezdve - ha be-becsúszik ismég egy-kettő a politikai hitvallásról

szóló monológokból - a mű féltékenységidrámává alakul, s bámulatosan fel-gyorsul. Eta beleolvas a feleségnek írottszerelmes levélbe, és feldühödik. Vesze-kedésük csúcspontján kirohan a kertbe.Alpha ösztönösen utána szalad - mind-kettőjüket lelövik, legalábbis a zajbólítélve.

Akad néhány dolog, ami megfejthe-tetlen, akár egy rossz krimiben. Lehet,hogy Etát a „hatalom" bérelte fel, hogyvéletlen balesetet provokálva, közvetettenmegölje Alphát (ebben az esetben a lánytnyilván nem lőtték le). Az is elő-fordulhat, hogy Eta őszinte, Alpha is az -és valóban véletlen okozza kettejükhalálát. Ha a hatalom - s annak magasrangú katonatiszt képviselője - ezt spe-kulálta ki, bonyolultan, drámailag hitel-telenül, a valóság szempontjából pedigönmagának is kárt okozva tette. Kita-lálhatatlan az is, hogy az írót meglátogatóelvtársakat megvette vagy megtörte ahatalom, hogy kompromisszumrakényszerítenék Alphát. S ez utóbbi,ugyebár, eléggé lényeges ahhoz, hogy aszínész egyáltalán eljátssza a szerepet, sahhoz is, hogy a közönség megértse.

A fiktívvé varázsolt helyzet és környezetnem eléggé fiktív ahhoz, hogy Mrozekszabadjára engedhette volna íróifantáziáját. (Az amerikai nézőnek pedig adokumentumelemek dokumentumjel-legeabszolút lényegtelen, el sem különíthetőszámára a valóságostól vagy a le-hetségestől.) A drámaivá erőltetett, nyil-vánvalóan egyéb természetű konfliktusokszínpadi hamissága és szerencsétlen kidol-gozása lapos és unalmas művet eredmé-nyez. A részletek - a mellékfigurák, s amitképviselnek - sablonosak; klisé az egyházképviselője, klisé a meghasonlott író, akialkoholistává züllik, s elhagyja az orszá-got; klisé - és annak is igen rossz - anyugati újságíró, aki egy bohózati jele-netben sorra teszi föl bugyuta kérdéseit,hogy aztán ő maga válaszoljon rájuk, nemhagyva szóhoz jutni szkeptikus ri-portalanyát. Leginkább maga Alpha az,akinél nem tud hatni sem óvatosan ki-dolgozott megjelenése és helyzete, kép-telen önmagát vagy a megidézettet drámaihőssé tenni. Hogy tulajdonképpen aközelmúlt lengyel eseményeiről van szó -a közönségben aligha tudatosul.

A kudarcban lehetett némi része az igengyenge színvonalú előadásnak ; JohnBeary rendező tempó- és humor-érzéknélkül szépen egymás mögé rakta apárbeszédeket, pillanatnyi sötéttel jelezveaz idő múlását. Gyengék a színé-

szek is, görcsös igyekezettel tolmácsoljáka nyelvileg sem túl igényes szöveget, s alegkézenfekvőbb eszközökkel illusztráljákmondataikat. A produkció szánalmasanvisszhangtalan lett. A nézőtéren ülőamerikaihoz nem jutott- el sem Alpha, semihletője, de még a máskor mindigszínvonalas Mrozek sem.

Befogadó színházként adott otthont a LaMama a La Gaia Scienza nevű olasztársulatnak, amely a Ciao r i S t r a p p a t i (an-golul Tarn He a r t s , magyarul Megsebzettszívek) című produkciót mutatta be.Szerencsémre egyetlen szó sem hangzott elbenne - mozgás, zene és fény építi fel ajeleneteket. Cselekmény sincs; a két-három perces villanásoknak sokszor sem-mi közük egymáshoz egyfajta színházistílusgyakorlat ez. Nem pantomim, bár arésztvevők képességei ezt az elemet semnélkülözik.

A jelenetek többnyire -- mily meg-lepő!- emberi kapcsolatokról szólnak; nemmindig a kívánatos egy-, illetvetöbbértelműséggel, hanem időnként el-mosódó tartalommal. A mozgás mellett

mely sokszor szándékoltan szögletes,marionettszerű - a zene a legkifejezőbb; atársulat főleg népzenéket használt, azafrikaitól kezdve az amerikai countryig.Van néhány kitűnő, szellemes színpadiötletük, ügyes kivitelezésben -- példáulamikor két szereplő egymás függőleges,mintegy vízben látható tükörképét játssza.A színpadtér közepében vízszintesenelhelyezett létrán az egyik figura áll, amásik meg fejjel lefelé lóg. Látszik, sok-szor túlságosan is, az a hihetetlen erő-feszítés, amellyel kidolgozták a mozgá-sokat, néha a lazább ötletek, a játékosfantázia rovására. Ugyancsak kifejező je-lenet, amikor egy falba simuló ajtón -amelyen kijött a két szereplő - vissza-felénem vezet út. A kétségbeesett dörömbölés,majd az ajtó kaparása során hatalmas,fényes tükör bukkan elő, végképp útjátállva a visszajutásnak.

Az egyik kritikus szürrealistavaudevillenek nevezte az előadást. Egyeselemeiben ugyan tényleg felfedezhető aszürrealizmus, másokban az expresszio-nizmus meg az avantgarde egyéb „be-futott" irányzatai. Vaudeville-nek énnyomát se láttam - de aligha ez az egyet-len eset, amikor a terminológia használataélesen eltér a miénktől.

A többnyire szellemes, sokszor szó-rakoztató, néhol elgondolkodtató elő-

adás némi belső szerkesztést még kíván-na. Nemcsak a jelenetek száma többannál, mint amennyit ötlettel tudtak ki-tölteni, hanem egy-egy jelenet ishosszabb az optimálisnál. A világítás -amely pedig egy ilyen típusú produkció-nak elengedhetetlen és fontos része -gyengécske volt. Némi kárpótlást aznyújthatott, hogy az előadás láttatni en-

gedte önmaga masinériáját szinténavantgarde kellék, mint a színlap írja , ésmi tapasztalataink alapján jól tudjuk,hogy a közönség ezt még mindig nagyonszereti.

John Jesurun Red House (Vörös ház)című darabját szintén a La Mama mutattabe - ez ezúttal saját produkciójuk.Bevallom, egy szót sem értettem belőle

David An d r e ws és Frances Fi sher Sam Shepard: A szerelem ő rü l t je c ímű darab jában( Do ugl as Fa i rb a nks Sz í nház )

- s csak azért említem, mert jellemzőnektartom a New York-i színház egyik - hamennyiségét tekintve nem is túl nagy -vonulatára.

Tudom, hogy a cím egy Jimi Hendrix-szám címe, akinek egyébként más dalai iselhangzottak az előadásban, élő zenekartolmácsolásában. Láthatóan a dráma egyországút menti lepusztult étterembenjátszódik, s fölfoghatóan egy szintén le-pusztult zenekarról szól. Az étterembenmindenféle kétes alakok társalognak - nemis társalognak, hanem szópárbajt vívnak,és begyakorolt, saját frázisokra épülődialógussort mondanak fel, szédületestempóban, üvöltő zene kíséreté-ben. Nincsközük egymáshoz - akár idegenek, akáregymás mellett élők -, és önmagukhoz isalig.

Az előadás fontos jellemzője, hogy aszereplők közül senki sem beszélt akcen-tussal, mindenki „tősgyökeres" amerikai.Hiába értettem meg egyes szavakat vagymondatokat - a tartalmukat nem sikerültmegfejtenem. Olyasmi ez, mint-ha nálunk,mondjuk, a hetvenes évek-benbölcsészkarra járt hallgatók a magukmindennapi zsargonját és életkörnyeze-tének legjellemzőbb elemeit szednék dia-lógusokba, amelyeket a magyarul töké-letesen beszélő kívülálló se nagyon érte-ne. Ha a kötelező olvasmányok, aktuálisszemináriumi dolgozatok, folyosóipletykák jellemző beszédfordulatai kerül-nének egy mondatba a szomszédos Bagolyvagy Remy Martin étlapjával éspincéreinek jellegzetes megnyilvánulá-saival - aligha lehetne közölni vele bár-mit, puszta létén kívül. Valami ilyesmi-rőlszólt a Red House. Kétségtelenül meg-győzően képviselte önmaga elszigetelt-ségét, a peremre szorultság feloldhatat-lanságát, egy szubkultúra Iétjogát.

Shepard, a klasszikus

Szerencsém volt a La Mamával. Produk-cióiban sűrítve láttam az amerikai s NewYork-i színház egyik legfontosabb jel-lemzőjét: a szinte kétségbeesett kísérle-tezést azért, hogy egy-egy csoport, ren-dező, drámaíró polgárjogot nyerjen a„felnőtt" színházi életben. Ebből fakad,hogy ezen a „piacon" minden kapható;legfőképp az avantgarde, nagyobbnak véltesélyekkel a feltűnésre, meghökkentésre(előfordul az is, hogy avantgarde címénhagyományos, romantikus játékotkínálnak a nézőknek). Szintén ebből fa-kad, hogy folyamatosan szükség van újdarabokra, rosszra, jóra, akármilyenre,csak sokra. Válogatás nélkül.

Az off-off-Broadwayn különösen. Ittláthattam az Edvard Radzinsky által írottThe Theater in the Time of Nero and Seneca (Aszínház Néró és Seneca idején) című,klasszikus témával foglalkozó té-zisdrámát. Vagy húsz néző előtt játszottáka meglehetősen zavaros és unalmaselőadást, olyan „újdonságokkal", ame-lyeket már csak a színháztörténet említ. Ajelenség természetéhez hozzátartozik azextrém elemek kényszeres összeházia-sítása a konvencionális megoldásokkal -de mivel már ez is konvenció, unalmasanelőadva csak unalmas marad.

Miközben egész Amerika tudja - leg-alábbis a színházak környékén -, hogyfelnőtt, sőt élete delén alkot már az ame-rikai klasszikus dráma két nagy íróegyé-nisége, Sam Shepard és David Mamet. Aklasszikus jelző mindkettőjük esetébenelsősorban írói tehetségükre, alkotói tel-jesítményükre s nem a művek stílus-világára vonatkozik (bár éppen Shepardkiadott már kezéből olyan drámát is,amely idézi Millert s Williamset).

jelenleg a színházi műsorban nemigentaláltam darabjukat. Shepard filmet rendezés főszerepeI; Mametről éppen nembeszélnek. Furcsa - legalábbis számom-ra-, hogy nálunk mindkettőjük nevegyakorlatilag ismeretlen, és még drámá-iknak azon része, amely bízvást érdekel-hetné a magyar nézőt, sem jutott el hoz-zánk.

Egy éve játsszák már Sam Shepardlegújabb(?) drámáját, a tekintélyesDouglas Fairbanks Színházban, nagyközönségsikerrel és a bemutató idejénkedvező kritikai fogadtatással. (A szín-házegyébként aktívan támogatja a DrámaírókMűhelye nevű egyesületet, mely-nekmottója: „a drámaírók nem nőnek a fán", sennek jegyében feladata a drámák,drámakezdemények együttes munkávaltörténő csiszolása, inspirálása. A színházgyakran tűz műsorára olyan mű-vet,amely ebből a műhelyből került ki.)

Shepard drámájának címe: Fool far Love(A szerelem őrültje). Színhelye egy útmenti motelszoba, ahol a főszereplő lányés a főszereplő fiú vívják egymással istentudja, hányadik csatájukat. A szerelem ésgyűlölet hullámzásából mindkettő a magamódján próbál kitörni - a lány szökésselkísérletezik, a fiú erőszakkal. Reménysincsen a sikerre, hiszen összetartozásukbilincsként szorítja őket. Felbukkan ugyana „harmadik" - egy férfi, akit a lányválasztott segítőtársul legutóbbikitöréséhez -, de a terebélyesedő szó-,lasszó- és egyéb ütközetekben

minduntalan alulmarad a fiúval szemben.Dramaturgiai szerepe szerint az a fel-adata, hogy önmagukkal és egymássalvaló szembenézésre kényszerítse a másikkettőt; hogy értetlenségével, bumfordiőszinteségével kiprovokál ja a felismerést:gyenge anyag az acélbilincsnek véltösszetartozás. Azaz mégsem: ekkorugyan-is aktivizálódik a színpad szélénmind-eddig némán üldögélő-iszogató idősférfi, beszáll az ön- és egymásmarcan-golásba, s kiderül róla, hogy a fiatal párapja. Élete két legnagyobb szerelmének ésévtizedeken át folytatott kettős életé-nekgyümölcsei az egymáshoz tapadt fiatalok.Persze - mint megtudjuk -, ők kettentudták ezt már; ez is a béklyó, azösszetartozás része, a maga iszonyatosképtelenségével.

E meglehetősen lapos leírás ellenéreShepard darabjában sokkal több és mé-lyebb réteg van. Alapos feldolgozása egybízvást gyakori párkapcsolatnak, az ön-álló létezésképtelenségnek, az együtt ésegyedül megúszhatatlan nyűgeinek. Avéres küzdelem végén mindenki egyedülmarad - immáron még tragikusabb ma-gányban.

A drámát igazán autentikus, kitűnőrendezésben vitték színpadra: Sam She-pard maga rendezte. Kirobbanó erejű,tehetséges színészeket választott alkotó-társaknak; a lányt játszó Francos Fisher-nek végtelenül gazdag eszköztára van aszenvedés, belső tönkremenés, szorongás,gyötrődés, reménykedés, feloldódásszínes kifejezésére. David Andrews, a fiútjátszó színész erőszakos, eltökélt s belültanácstalan, kétségbeesett alakot formál,ragyogó mozgáskultúrával, érzékenyen.Page Johnson játssza a kissé értetlen,gátlásos, alapvetően jóindulatú,hétköznapi s különösen a másik kettőhözképest „szégyenletesen" konvencionálisharmadikat; kitűnő összejátszásaikvannak a másik fiúval. Az apát StephenMendillo szükségszerűen visszafogottanjátssza.

Puritán díszlet, célszerű világítás, egy-szerű jelmezek - semmi fölösleges, ha-tásvadász elem nem terheli az előadást.

Ez volt New York-i színházi élményeimcsúcspontja. Kétségtelen, hogy léte - „éppígy léte" - a New York-i Times Squarejobbik énjére szavaz. Fény-reklámokkal -vagy anélkül.

JOAN MELLOAN

Az amerikairegionális színház

New York City nem is olyan régen mégvitathatatlanul az amerikai színházi életkizárólagos központja volt. Most márazonban mind több helyi településen azún. „regionális színházak" állandó kö-zönségre tesznek szert, és ennek során aszínházi kultúra élvonalába törnek. Hármatismertetünk közülük (alapítóikkal együtt),mivel ezeknek kitüntetett részük voltabban, hogy a regionális színházak azelőadóművészet bástyáivá váljanak.

A Radgers-Hammerstein szerzőpárosmusicaljében, a Me and Julietben (Én ésJúlia) egy pompás dal parodizálja a szín-házi kultúráról való két merőben ellen-tétesálláspontot. A kórus egyik részekéztördelve énekli: „A színház halott, aszínháznak vége", míg a másik szólamzenében és szövegben ellenpontoz, ésvégül boldogan túlkiabálva az előbbit,kikiáltja a közönségnek: a színház él ésvirul.

Ez a vita azóta tart, amióta Theszpiszelnyerte az első drámai pályázatotAthénban jó két és fél ezer évvel ezelőtt.Az utolsó hatvan évben pedig jó néhányalkalommal megírták már a színház nek-rológját, ám az elparentálás korainakbizonyult. Az élő színházra halálos csapástmérő ellenség - úgymond a mozi volt az1920-as években, a gazdasági válság egyévtizeddel később, a televízió az ötvenesévekben, legutoljára pedig az infláció.

Míg egyesek már-már halotti tort ül-nének az amerikai színház fölött, EdwinWilson színikritikus kijelenti, hogy azvirágzik; Edward Albee drámaíró szerintpedig egészségesebb, élénkebb ésváltozatosabb, mint valaha.

H la áttekintjük a regionális színházak„sokszínű" skáláját, akkor úgy tetszik,Wilsonnak, Albee-nek és Rodgerséknekigazuk van. Akármilyen rossz legyen is azidő, a társulatok hűséges közönségemesszi földről is bejár a színházba.

Természetesen ez a fellendülés gon-dokkal is jár; közülük egyesek gazdasági-anyagi természetűek, mások a felfogás-beli különbségekből fakadnak: mi a drámaiművészet, és mi az értéktelen kacat?

Mikor ölti fel a politikai propaganda aszínház álarcát? Egyes szakértők szerinta hagyományos színház legalábbis a NewYork-i Broadway kommerciális elő-adásainak hagyományos értelmében azutolsókat rúgja, mert a helyárakban tük-röződő roppant nagy önköltség lehetet-lenné tesz minden érdemleges vállalko-zást, a „legbiztonságosabb" musicalek ésa parádés szereposztású könnyű siker-komédiák kivételével.

Noha a Broadway „pecsétje" mégmindig az országos figyelem fölhívásátjelentheti, már korántsem képvisel kor-látlan hatalmat; sőt, éppen az egykor még„provinciálisnak" tartott vidéki színházakerejéből merít. \ Broadway

fényreklámjai között gyakran találjukolyan darabok címeit, amelyeket erede-tileg a houstoni Alley, a minneapolisiTyrone Gutlhrie, a chicagói Goodmanvagy valamelyik más regionális színházmutatott be először, hiszen ezekben atehetséges rendezők, színészek és szín-műírók megkapják azt a szabadságot ésösztönzést, ami nélkül nincs újszerű kez-deményezés.

Közülük megemlíthetjük LanfordWilson Talley's Follyját (magyarul Talleylugasának fordították) az 1980. évi Pu-litzer-díj nyertesét, a Dat, (Ta), a TheGin Game-et, (Kopogós römi), a TheShadow Boxot (Ház árnyékában), a Children

of a Lesser Godot (Egy cseké-

Bi l l L a md e n é s Ro s e G r e g o r i o a Hö l g y k l a r i n é t t a l c í mű d a ra b b a n ( M a r k T a p e r F o r u m)

lyebb isten gyermekei), az Ain't Misbe-havin'-et (Nem is vagyok olyan rossz),valamint két újabban a Broadwayra fel-jutott produkciót, a The Suicide-ot (Azöngyilkosság) és Lanford Wilson másikdarabját, a Fifth of Julyt (Július ötödike). ACole Porterról szóló Red Hot and Cole-telőször a Virginia állambeli Richmondközelében levő zsebszínházban, aBarksdale Theaterben játszották, onnankerült tovább a produkció egy másik kisszínpadra, a Los Angeles-i Variety Artsba;fogadtatása olyan kedvező volt, hogy afiatal alkotók 1980 tavaszán a Broadwayrais felhozták.

A színházi statisztikákkal mindig nehézvalamit kezdeni. Egy felmérés szerintmintegy ezerötszáz hivatásos társulatműködik az Egyesült Allamokban, és azamerikaiak tíz százaléka legalább egyelőadást megnéz évente. A társulatoknak(alkalmi) otthont adó épületek sokfélék; ahatalmas Chanhassen a Minneapolistólharmincpercnyi autóútra levő falucskarendkívül nagy nézőterét heten-te átlagezren keresik fel; de játszanak a számosszabadtéri színpadon is, mint például apatinás maine-i Ogunquit Playhouse-ban;s tartanak meglehetősen színvonalaselőadásokat a Mississippin közlekedő„műsoros sétahajókon" is.

Am az amerikai színház új és kecsegtetővállalkozásai jórészt annak a két-százönálló, nem haszonra dolgozóegyüttesnek köszönhetők, amelyek (úgytizenöt kivételével) mostanában kelet-keztek a renovált vidéki városmagvakban,az egyetemek, főiskolák területén és a kétpartvidék szuburbiáiban. Egyes társulatokprogramja tradicionális: legtöbbszörShakespeare-t és más klasszikusokatadnak elő, mások az új művekbemutatását vállalják fel. Vannak közöt-tük rutinos és kitűnő gárdák, másokegyenesen gyöngék vagy a legjobb eset-ben is középszerűek. Céljuk a helyi kö-zösség kulturális szolgálata - és ha be-következik az országos elismerés, annáljobb.

Az anyagi fedezetet különféle alapít-ványok, az országos és a tagállami ún.„művészeti tanácsok" nyújtják már az1960-as évektől kezdve; így támogatás-ban részesültek a spanyol-amerikaiakból,a feketékből és a kizárólag nőkből állóegyüttesek éppúgy, mint a már elismertnagyobb intézmények. A különböző tár-sulatok közül ragadjunk ki hármat, ame-lyeket - földrajzi értelemben - nagy tá-volságok választanak el : a Trinity SquareRepertory Company a Rhode Island-i

Providence-ben van, az Indiana Reper-tory Indianapolisban és a Mark TaperForum Los Angelesben. Mindegyikegyedülálló a maga nemében, akárcsakalapítóik és „vezéralakjaik", akiknek va-lamilyen okból sikerült nagy hatást gya-korolniuk helyileg és országosan egya-ránt.

A TrinityA Trinity Repnek becézett együttes a"legöregebb": tizenhét évvel ezelőtt alakultmeg; kezdeményezője Adrian Hall volt, amerész újító, akit joggal tarthatunk azintézményes színház legtekintélyesebbszemélyiségének. Eltökélten hoz-ta létreezen a valószínűtlen helyen az állandótársulatot, amelynek programja aztánigazán nem óvatos-konzervatív. Olyandarabokat tűznek műsorra, amelyekvalóságos pánikot keltettek. Azöngyilkosság - ez a keserű orosz komédiaarról szól, hogyan áldozza fel valaki azéletét egy politikai gesztusként - meg-írásaután közel fél évszázaddal került színre(szerzője: Nyikolaj Erdman) HaIIvédőszárnyai alatt.

Amikor beléptem az igazgató-főren-dező a századforduló stílusában épültházába, Hall széthúzta a függönyöket,elnézést kért a rendetlenségért, kávét fő-zött, majd hányatott múltjáról, reményei-ről beszélt.

A nappaliban azért volt sötét, mertéppen egy ötrészes film, a House of Mirth(Az öröm háza) „muszterolásán"

pepecselt; a sorozat Edith Wharton éle-tétdolgozza fel, Geraldine Chaplinnel afőszerepben, a közművelődési tévéhálózatszámára. A forgatókönyvet Hall állandótársszerzőjével, Richard Cummingsszalkészítette, és a szerepeket egytől egyigtársulatának tagjai alakítják. Az anyagigondokkal és színházi intrikákkalküszködő Hall szerint a tele-vízió, illetve afilm „lehet a fény az alagút túlsó végén.Azelőtt azt szoktam mondani, hogymégiscsak az üzleties színház bevételebiztosíthatja fennmaradásukat. De aBroadway annyira beszűkült ésegyoldalúvá vált; egyáltalán nem felelmeg a mai időknek. Most már vég-re kitudjuk küszöbölni a közvetítőket,előállíthatjuk a saját tévésorozatainkat, ésszínészeinket állandó munkához tudjukjuttatni".

A társulat megszervezése nem voltkönnyű. „Olykor szinte vér folyt", em-lékszik vissza Hall, „főképp azért, mert ahelyi vezetés nem volt képes mindig aművészi integritás szempontjainak kel-

lő mérlegelésére. Elvégre egy kórházigazgatótanácsa sem szabja meg az or-vosnak, hogyan végezzen el egy műtétet,vagy milyen orvosságokat írjon elő abetegnek. Amikor az én igazgatóim azI970-es évek közepén el akartak bocsá-tani, ezt válaszoltam nekik: Hogyhogy kivagyok rúgva? Maguk vannak ki-rúgva.

Az igazság kedvéért meg kell monda-nunk, hogy az igazgatótanácsnak volt okaaz aggodalomra. A Trinity műsora nemvolt mentes a „kényes" daraboktól. Azegyik Charles Mansonról, a tömeg-gyilkos bandavezérről szólt, és a helyilakosok indignálódva tették fel a kérdést,hogy miért kell ilyen hírverést csapniennek a tébolyult bűnözőnek. Mi-re Hallazzal érvelt, hogy Shakespeare semcsinált reklámot Macbethnek. Egyébkénta produkció nem aratott különösebbtetszést. Egy másik előadásuk, a Cathedralof Ice (Jégkatedrális) különös drámaHitlerről és egyéb diktátorok-ről,mindenféle játékokkal, ingyen sör-rel és a„közéleti fejesek" rögtönzött beszédeivel.A kritikák meglehetősen ellenségeshangot ütöttek meg, azonban Hallnak ésszínészeinek szemében a darab hatásoskommentár volt a különféle személyikultuszokról és azokkal járó súlyoskárokról.

S bár az efféle művek felháborodástkeltettek, Hall ugyanakkor - kiegyensú-lyozásképpen - kiszolgálta a providence-iközönséget régebbi és modernebbklasszikusok műveivel is. Ma már aTrinity és a helyi közösség ha nem isbékét, de fegyverszünetet kötött. Atörzsközönség nyolcvanszázalékoslátogatottságot biztosít. A helybeligazdasági vezetők is kezdik belátni, hogya színház rangos, presztízsnövelőintézmény, érdemes a támogatásra -ebben közrejátszott természetesen az is,hogy a tévéfelvételek országszerteelismerést szereztek, a washingtoni,bostoni és New York-i vendégszereplésekpedig igen jövedelmezőek voltak. Hallszámára, akit néhány évvel ezelőtt azadóhatóság még azzal fenyegetett, hogylefoglalják a házát, kocsiját, még a ruháitis a színház tartozásainak fejében, azellenségeskedésnek lehető legjobbkorszakadt végük.

Az Indiana RepertoryMajd egy fél kontinensnyire Providencetőlegy még mindig fiatalnak számítóregionális színház valósággal fürdik ahelyi támogatásban: több millió dollár állrendelkezésére hozzájárulások formá-

jában, és lelkes közönsége átlagosanelfoglalja a nézőtéri ülések nyolcvanötszázalékát. Az Indiana Repertory nemegészen tízéves, és nemrégiben kapott újotthont egy minden igényt kielégítőenfelújított, eredetileg Art Deco stílusbanépült indianapolisi „mozgókép-színházban".A Trinitynek az identitásért és atámogatásért folytatott harcához képest azindianai társulat története Hamupipőkééreemlékeztet. Az 1970-es évek elején, amikoraz indianapolisi városatyák újjá akartáképíteni és rendezni a városmagot, abloomingtoni Indiana University háromhallgatójának az az ötlete támadt, hogyvalahol egy hivatásos színtársulatot kellenelétrehozni. El-képzelésükkel az Államokkilencvenkilenc városát keresték meg.Összesen négy biztató választ kaptak:Rochester, Tulsa, Portland és lndianapolisérdeklődött. Figyelembe véve az anyagi ésföld-rajzi viszonyokat, a legutóbbitválasztották, beállítottak a városihatósághoz egy tanulmánnyal, mely annakbizonyítására volt hivatott, hogy a városújjászületésé-ben eszményi katalizátorlenne egy profi együttes.

Richard Lugar, az akkori polgármester(ma az állam egyik szövetségi szenátora)felfigyelt, akárcsak a jómódú helybeli üz-leti körök, „akik" nem mérték szűken ahozzájárulást. A város polgárai ötezerévadbérletet jegyeztek elő, még mielőttakár egyetlen előadást is megtartottakvolna. Nyolc esztendőn át a társulat aklasszikus és modern darabok beváltmenüjét kínálgatta a nézőknek egy réginémet társadalmi klub termében, amelyetegyébként az indianai születésű író, ifj.Kurt Vonnegut nagyapja tervezett. Aszínház tehát sikeresnek mutatkozott, ésnagyobb térre lett szüksége; a bel-városbanegyébként gomba módra épültek fel az újszállodák, és emeltek egy kongresszusikomplexumot is. Amikor a régi színháznakaz állami törvényhozás székháza és a HyattRegency Hotel között álló épületére az asors várt, hogy lebontják, és a helyénparkolót létesítenek, az üzletembereksegítségül siettek. Több mint egy-egymillió dollárt adományozott két alapítványaz Indiana Repertory számára, hogymegvásárolja és rendbe hozassa a patinás,díszes filmszín-házat.

Vajon az ilyen önkéntes támogatásbeavatkozást jelent-e egy színház életé-ben? Ben Mordecai, az Indiana Repertoryegyik ifjú alapítója, a jelenlegi ügy-vezető igazgató így világítja ezt meg:

„Nemrégiben művészeti igazgatót ke-restünk. Sokan jelentkeztek, végül azon-ban ketten maradtak fönn a szűrőn., egyhagyományos szemléletű „tag" és egykockázarvállalásra képes másik. Az igaz-gatótanács az utóbbit valasztotta."

Ez a bizonyos „kockázatvállaló tag",Tom Haas, aki a híres Yale DramaSchoolon (a Yale Egyetem Színházmű-vészeti Kara) végzett, ahol olyan színészekdolgoztak a keze alatt, mint HenryWinkler és Meryl Streep: ő maga máralapított: egy másik színházat az észak-carolinai Chapel Hillben. Haasnek kiala-kult. nézetei vannak az lndiana Reper-

tory feladatáról: „Középnyugati színházvagyunk. Első küldetésünk az, hogy sajátközönségünket elégítsük ki, és csak má-sodsorban érdekel bennünket, hogy raj-tahagyjuk-e kezünk nyomát az amerikaiszínházi életen. Nem tapasztalok semmi-féle beavatkozást az igazgatótanács ré-széről, de kétlem, hogy hagynának engemcsak avantgardista darabokkal fog-lalkozni."

Az elsődleges cél érdekében Haas szín-padra állított egy indianai hősről szólómusicalt egy angol szerző tollából.

Ezután következett az A Christmas Carol

(Karácsonyi ének), ami szinte köte-

A Mark Taper Forum Los Angeles-i épülete

lezően szerepel a legtöbb regionális szín-ház műsorán ünnepek alatt. A következőbemutató John Ferzacca The Lailure toLigzage (Manőverezési kudarc) volt,amely ugyancsak számot tarthatott a he-lyiek érdeklődésére; a félig dokumentum-dráma az Egyesült Államok haditengeré-szete Indianapolisának történetén alapszik;ez volt ugyanis a második világháborúsorán utoljára megtorpedózott hadihajó.

Az lndiana Rep. leginkább az anyagifedezetek előteremtésében szolgálhatpéldaként. Mordecai ízig-vérig színháziember: ahogy kikerült az egyetemről,oroszlánrészt vállalt magára az új szín-padi együttes megszervezéséből, hatdarabot rendezett meg, előteremtette azanyagi alapokat, és manapság már azország legkülönbözőbb sarkaiban levőszínházak vezetésébe is „bedolgozik"tanácsadóként.

A Mark Taper Forum

Most pedig ugorjunk át a távoli nyugat-ra, ahol egy újabb regionális színházjelentős befolyást gyakorol az amerikaiszínházi kultúra egészére. A Mark Taperelőadásainak megtekintése általában él-ményszámba megy, nem azért, mertHollywood csak egy kőhajításnyira van,hanem mert a darab, amit az embermegnéz, a következő hónapban márkönnyen a Broadway új szenzációja le-het.

S ez jórészt az amerikai színház egymásik kiemelkedő alakjának, GordonDavidsonnak köszönhető, aki szinte egy-maga vívta ki e rendkívüli teljesítményt.A színház produkcióit jutalmazó elisme-rések listája kilenc gépelt oldalt tesz ki aTonykkal és Obiekkel, a legkülönfélébboklevelekkel; de hiszen nemcsakelőadásaikról van szó, hanem a televí

ziós felvételekről és a tájszínházi mun-káról is - ezt mind végzik a MarkTaperben.

Davidsonba több embernek elegendőenergia szorult. Egy átlagos hete úgy telik,hogy például New Yorkba utazik egyhosszabb vendégszereplést előkészítőfőpróbára, majd Washingtonba repül,hogy tanácskozzék volt kollégáival aNational Endowment for the Arttól(Országos Művészeti Alapítvány), majdFloridában szervez meg egy tájszínház-turnét és még időben visszatér Los An-gelesbe, hogy elkezdje az egyik új NeilSimon-darab próbáit.

A Los Angeles-ieket egy Tony elnyeréseéppen olyan büszkeséggel tölti el, minthaa helyi futballcsapat megszerezné abajnokság aranyérmét. A jó emlékű The

Shadow Box még 1977-ből két Tonyt ishozott: az egyiket a legjobb színműért, amásikat pedig a legjobb rendezésért. Az1979-80-as évadból öt darab - köztükMark Medoff Children of a Lesser Godja is -felkerült a Broadwayra, és ott valósággallearatta a különböző díjakat. Davidsonazonban legnagyobb örömmel ésbüszkeséggel még két, a hatvanas évekbenelőadott darabra emlékszik vissza, az In theMalter of Robert Oppenheimerre (AzOppenheimer ügy) és a The Trial of the

Catonsville Nine-ra (A catonsville-i kilencekpere).

„Még mindig úgy vélem, hogy fontosmondanivalójuk volt az ország akkoripolitikai állapotáról" - így Davidson.Ízlésével természetesen nem mindenki értegyet; színpadra állításait sokan, akárcsaka Mark Taperben előszeretettel műsorratűzött többi dokumentumdrámát is, „túlbalosnak" találják. Ám Davidsonnak is aza meggyőződése, hogy a nézőközönségetkihívás elé kell állítani, s új módokonelgondolkoztatni életükről (és[elő]ítéleteikről).

Az új drámai koncepciók és az újonnanjelentkező drámaírók ösztönzése egyiklegelső törekvése Davidsonnak. Olyannevet szerzett magának, hogy évente úgyezerötszáz kéziratot zúdítanak rá a (részintleendő) színpadi szerzők. „Alig akadközöttük valamirevaló. Az új darabokszínpadra vitelének az a nagy hátulütője,hogy honnan szerezzen az ember arraérdemeset." A Mark Taper tizenegyedikszezonját mégis ős-bemutatóval kezdte,Michael Christofer The Lady and theClarinetje (Hölgy klarinéttal) lett az évadelső premierje, hiszen ő írta a The ShadowBoxot is, amelynek

Linda Daugherty és Bernard Kates Hoagy Carmichael darabjában (Indiana Színház)

szemleDavidsonnal együtt annyit köszönhet-nek.

Davidsont gyakran próbálják meg NewYorkba csábítani, de nem áll kötél-nek;szerinte most kijut neki „mindkét világbóla legjobb" - vagyis át kell mentenie aprodukciókat a még mindig vezetőkulturális szerepet játszó keleti part-vidékre, és ugyanakkor igyekszik LosAngelest nagyszerű állandó társulataivalakár London vetélytársává tenni.„Megcsapolhatjuk Hollywoodfelhalmozódott tehetségeit is, s kialakultmár nálunk a producereknek és arendezőknek a mag-ja, és nyugodtanalapozhatunk a színház-kedvelő helyinagyközönségre."

Nemrégiben Davidson három okbólutazott át New Yorkba. Próbákat vezetetta Children of a Lesser God országjárószereplőivel; tárgyalásokat folytatott egyszínházépület kibérlésére, amelyben -többek között a Mark Taperből, a TyronGuthrie-ból és a New Haven-i LongWharfból közvetlenül „importált" dara-bokat fognak játszani; és végül körülakart nézni, hogy milyen új és érdekesjelenségek tapasztalhatók a keleti ország-rész regionális együtteseinél. „Á színházikultúra decentralizálásával járó egyikprobléma az, hogy nagyon nehezen tu-dunk lépést tartani azzal, ami másutttörténik."

Edwin Wilson, a The Wall Street Jour-nal kritikusa rendszeresen figyelemmelkíséri mind a Broadway, mind a regionálisszínházak előadásait; örömmel re-gisztrálja, hogy az utóbbiak sajátos kul-turális erővé izmosodtak, gyakran remekszínházat csinálnak a New York várostóltávol is - ami nagyon fontos, még afiatalok pénztárcájának számára is elér-hető helyárakkal.

Ugyanakkor vannak fenntartásai is. Azegyik például az, hogy az új darabokhajhászásában néha a mennyiség a minő-ség rovására megy. Wilson szerint egyesavantgarde munkák érthetetlenségükbenmár-már az értelmet kezdik ki, továbbáWilson arra biztatja a kritikusokat, aproducereket, az anyagi fedezetet nyújtóalapítványok képviselőit és magát a kö-zönséget is, hogy „számadást követelje-nek a rendezőktől és az íróktól".„ K í sérletezés nélkül egy színházbelesüllyedhet a rutin kerékvágásába" -ismeri el készségesen; de az önmagáértvaló vad experimentálás sérti a „fizetőnagyközönség" és a támogatók jogosérdekeit.

Wilsonnak az sem tetszik éppenséggel,

hogy egyes rendezők mintha folyton a

Broadwayra kacsintanának. „A kísértés

érthető, csakhogy a dolog könnyen odáig

fajulhat, hogy a farok csóválja a kutyát: a

helyi közösség szempontjai háttérbe

szorulnak az országos érdeklődés

felkeltésének szándéka mögött."

Mindent összevéve Wilson szerint e

forrongás egészséges jelenség. „Az élő

előadások varázsa, elsősorban a regionális

színházban, egyszerűen pótolhatatlan.

Olyan spontaneitást és elektromos fe-

szültséget teremt előadóművész és néző

között, amire a tévé vagy a film

semmiképpen sem képes."

Még 1964-ben a kitűnő rendező, a

néhai Harold Clurman így írt a színházi

kultúra decentralizálódásának akkor még

friss irányzatáról: „Nem várhatunk cso-

dákat néhány nap leforgása alatt. Idő kell

ahhoz, hogy ez az újfajta színház

megérjen. . . .Ezekn ek az új színházak-

nak nem kell vetélkedniök a Broadway-

jal, s nem is kell azt »überolniuk«

csak mások legyenek."

A regionális színház talán még nemérett meg egészen, vagy még nem is tel-jességgel „más". Azonban - mint Rodgersés Hammerstein dalában - nem-csak él, devirul is.

Következő számaink tartalmából:

Kőháti ZsoltMagyar drámaa felszabadulás után

Bécsy T a m á s :

Jól megírt alakok -drámaiság nélkül

György Péter:

..egy másik világ"

Kovács Dezső:

Nemzeti Játékszín

Nánay IstvánTingli - Tangó

Szántó Judit:

Habos szökőár helyett sör

KOVÁCS DEZSŐ

Tanuljunk gyorsan,könnyenShakespeare-t olvasni!

Major Tamás: Téli rege - a színpadon

Mint a fehér holló, ritka ez a könyv.Benne olyan rendező tanít bennünket

„nem középiskolás fokon" drámátértelmezni, aki alighanem a legjobbszínházpedagógusok közül való.

„A rendező ... az elterjedt helytelennézetekkel vitatkozik"; irodalomcentrikusszínházfelfogással, Shakespeare szűk-keblű kritikusaival, akik az írót rendet-lenséggel, eklekticizmussal, stílustöréssel,alpárisággal vádolják, továbbá mind-azokkal, akik számára a színház nem acselekvő, hanem a szép szavak művésze-te. Mert a rendező szerint „minden újelőadás felfedezés, vita, megkövesedettnézetekkel szembeni harci cselekedet",továbbá ugyancsak őszerinte „a szín-háznak . . . hivatása van, változtatást aka-ró, leleplező hivatása, amit mindig szen-vedélyesen kell képviselni".

Major mindvégig szenvedélyesen kép-viseli álláspontját a kötetben, s mert ezegyszer és újra bebizonyítja azt is, hogynemcsak a színpadnak, hanem a tollnak ismestere, megvannak az eszközei, hogy ezta szenvedélyes álláspontot lebilincselőenés hatásosan tárja elénk.

A Téli rege-kommentárokból, a be-vezetőből és az utószóból többféle maszkmögé bújt arc néz vissza ránk. Legmar-kánsabban a rendezőé, aki fölfejti ashakespeare-i szöveget, működés közben ;s a szavak, mondatok mögé lát, ki-bogozva a jelenetek hátterében meg-húzódó drámai szerkezetet, a darab-építéslogikáját, Shakespeare látszólagszertelenül csapongó, „rendetlen", sza-bálytalan, valójában e darabjában isroppant életszerűséggel és pontossággalmegformált világképét. Major, a rendezőúgy elemzi a drámát, hogy köz-ben avirtuális színpadi térben is meg-elevenedik előttünk egy-egy jelenet,epizód; ha színész olvassa a könyvet,minden instrukciót megtalálhat benne adarabra vonatkozóan, ha rendező, ins-pirációkat kaphat az önálló darabértel-mezéshez, ha néző, bepillantást nyerhet a„festett világ" kulisszatitkainak mű-ködésébe.

Major rendezői útját - többek közöttnevezetes Shakespeare- és Moliere-

előadások szegélyezik, honiszínháztörténetünknek jól kirajzolódófejezetét adják a sokat vitatott, erőssugárzású produkciók. Az elemzett Téliregének is többször nekirugaszkodott,1968-ban Kolozsváron, tíz év múlva pediga Nemzeti Színházban vitte színreShakespeare sokak szerint legkülönösebb,mert legszeszélyesebb szerkesztésűdrámáját. Mivel a darab a legvitatottabbakközé tartozik a shakespeare-i oeuvre-ben,Major kitűnő lehetőséget lát benne, hogyinterpretálása közben eloszlassa potenciá-lis vitapartnerei tévhiteit, s a műhely-munka során megrajzolhassa önnön szín-házi eszményét, esztétikáját, ha tetszik,rendezői ars poeticáját is. Utóbbi évek-belivállalkozásai közül az 1982-es keltezésű,Miskolcon megrendezett Szeget szeggelemlékképei villannak elő, kommentárjaitolvasván: egy-egy rendezői hangsúly vagyvalamely szituáció föl-vezetése,kidolgozása itt most, mond-hatni,teoretikus formában is megfogalmazódik.Persze Majortól távol áll minden öncélúteória: őt az eredeti, drámai anyagbanimmanensen benne rejtőző szerzőiinstrukciók felszínre hozása ér-dekli.Darabértelmezésének egyik vezér-gondolata ez az elv: „minden benne van aszövegben". S mivel a szöveget olvasva a„szövegalatti" drámai működésekettanulmányozza elsősorban, nem riadvissza a filológiai aprómunkától, apszichológiai kitekintésektől sem, mi-közben mindvégig pedagógus is marad:úgy adja át instrukcióit, hogy azok egy-szersmind használhatók, a színpadigyakorlatban átültethetők legyenek.

A Téli rege elemzése során Major szün-telen kitérőket iktat közbe, egyes motí-vumok, epizódok eredetét kutatja, vagymás Shakespeare-művekkel veti egybe adarab megoldásait. Valójában az egészdrámai életművet tartja kezében olvasásközben, s a többi nagy dráma, a Learkirály, a Hamlet, az Othello, a Macbeth, aVízkereszt stb. építkezésmódját is nagyítóalá teszi; egységében szemléli a drámaiéletművet. Eközben szüntelenszínháztörténeti-drámatörténeti kalan-dozásokat végez: lefegyverző az a fel-készültség és érzékenység, ahogy aShakespeare-korabeli színjátszás szocio-lógiai hátterét, dramaturgiai „következ-ményeit" elénk állítja, s megkeresi azokat aszcenírozási-színészvezetési meg-oldásokat, amelyek az egykorú előadá-sokból a mába átmenthetők és átmen-tendők. Major tudós drámatörténészeketmegszégyenítő biztonsággal mozog

a shakespeare-i színház terepén, s a Téliregét analizálva rávilágít arra a megbont-hatatlan kapcsolatra, ami a szövegek segykorú előadásaik között fennállt:Shakespeare drámáinak építkezésmódjá-ban, látszólag szeszélyes térkezelésébenmódszeresen kimutatja a színjátszói gya-korlat visszahatását a dráma szövegére. Ashakespeare-i játéktérnek külön fejezetetis szentel, kimutatva, hogy a drámaiszerkezet csak a térbe helyezve kezdigazán funkcionálni: a színtér elenged-hetetlenül szerves része magának a szö-vegnek s az előadásnak. Amikor például aVízkereszt sík térben játszódó konflik-tustípusait elemzi, rávilágít arra is, hogy atér elrendezésének milyen visszahatásaérzékelhető a dialógusokban, a lejátszódódrámai kollíziók milyen lelki és fizikaiösztönzők hatására mennek végbe úgy,ahogy végbemennek. Érdemes alaposanszemügyre vennünk a jelenet ér-telmezését. Major így ír: „Szerencsérefennmaradt egy korabeli rajz a WhiteHall-beli előadásról, amely szerint egynagy teremben játszották a darabot. Itt kéttrónszék állt, az egyik Erzsébet királynőé,a másik a díszvendég Orsino hercegé, éskörülöttük helyezkedett el maga az udvar.Nyilvánvaló, hogy Shakespeare itt ezt ateret használta fel. Amikor például Violagazdájától- gazdája megbízásából - átsétálOliviához, akkor nyilvánvaló, hogy aszínpad bal oldaláról a jobb oldalra mentát vagy fordítva. És a sétáló szereplőklelkében történő nagyobb drámaifordulatok - a tér közepén játszódtak le."

Hasonlóan mélyrehatóan analizáljaMajor Shakespeare időkezelését, s erre aTéli rege valóban mozgalmas időszerke-zete kitűnő lehetőséget is nyújt. A leg-gyakoribb vád, ami az e korszakba tartozódrámákat éri: az író nem tudja összefognidarabja cselekményét, ezért kénytelenhatalmas időbeli ugrásokat közbeiktatni,jelenetet váltani, s a cselekménybentámadt űrt valamely külsődlegesmozzanattal, például a meg-személyesítettIdő epizódfigurájával be-tölteni. Majorezúttal is polemikus véleményt fejt ki aklasszikus, arisztotelészi időegységvédelmezőivel szemben: ki-mutatja, hogya látszólag rendetlen idő-kezelésnekmilyen pozitív hozadékai vannakShakespeare-nél: a tetőpontjához érkeződrámai összeütközés meg-szakítva isfolytatódik a nézőben, hogy aztán akövetkező felvonás(ok) cselekményemintegy utólag és visszamenőleg isértelmezze, megerősítse vagy elmélyítse

a drámai hatást. Időszerkezet és a drámaiépítkezésmód logikája ekképpenszervesen tartoznak egybe, csak meg kelllátnia a dráma olvasójának ezt a rejtettenmeg-nyilvánuló kompozíciós elvet. A Téliregét olvasó Major az Idő epizódfigurájátértelmezve kimutatja, hogy lényegében ezaz epizodista főszereplővé válik adarabban, s a közönségnek instrukciótadva kilép a dráma cselekményéből,színházként, közös játékként tételezi azelőadást.

Major műhelynaplója még számosmegszívlelendő rendezői instrukcióval,nézői tanáccsal is szolgál a kötet olvasó-jának; e roppant gazdagságú gondolat-szövedékből még egy mozzanatot emel-nék ki. A Téli rege elemzése közben Majormindvégig figyelmeztet arra, hogy adarabban s az előadásban megfogal-mazódó erkölcsi kollíziók, drámai össze-ütközések nem az öncélú szépségesz-mény, hatáskeltés avagy a közönség bár-mely részének megnyerése érdekébenmennek végbe, a konfliktusok sosemszakíthatók el attól a társadalmi-politikaiközegtől, amelynek talaján létrejöttek, sattól a politikai háttértől sem, mely-benhatásukat ki kell hogy váltsák. MajorBrecht intencióit idézi a drámákmindenkori színpadra állításával kap-csolatban: „helyezzük el Shakespearedarabjait a társadalomban, vagyis nevalamiféle általános szépet keressünkbenne, ne valami általános költészetethozzunk színpadra, mert a drámák igazifeszültségét, valódi konfliktusát mindig atársadalmi összeütközések hozzák lét-re.Ezek az összeütközések viszont társadalmimagatartást, társadalmi gesztusokatkövetelnek".

E gondolatsorban alighanem össze-foglalva ismerhetjük fel Major Tamásszínházeszményét, a politizáló színházat,melynek minden előadása valóban „harcicselekedet", a társadalom mindenkorikihívásaira adott aktuális válasz, művészifelelősségtől vezérelt tett. Ifjú és nem ifjúrendezők, színházi emberek, maiszínházművészetünk formálói inspirációtkaphatnak a sokakat megszégyenítőentevékeny Mester szín-házfelfogásától.

A kötetet lapozgatva időnként az azérzésem támadt, mintha nem is rendezőiműhelytanulmányt, hanem valami jobb-féle krimit olvasnék: bölcs, néhol ironi-kusan kipillantó vagy mutatóujját elő-relendítő kommentátor nyomozta végig aShakespeare-rejtély titkait.

(Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984)