Tamási Áron

Ábel Amerikában

Szerkesztõbizottság:

Fekete VinceFerenczes István

György AttilaLövétei Lázár LászlóMirk Szidónia-Kata

Molnár Vilmos

Tamási Áron

ÁBEL AMERIKÁBAN

Hargita KiadóhivatalCsíkszereda, 2013

A könyv megjelenését támogatta:

Szerkesztette: György Attila

Sorozatterv: Léstyán Csaba

© Tamási Áron Alapítvány© Hargita Kiadóhivatal

ISBN 978-973-7625-47-2

ELSÕ FEJEZET

Szegény anyám olyan asszony volt, kinél kedvezõbbmég virágban sem termik. Amíg élt is, mindig pártomatfogta, csak néha a szeretet akadályozta meg abban, hogyne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonbanleszállott a földbe, azóta a szeretet sem gátolta meg sem-miben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy énmondtam s gondoltam. Lám, a sírnál is, amikor elmond-tam neki, hogy az öröklött hajójeggyel Amerikába szeret-nék menni, úgy állott mellém, mint az õrzõangyal. El isgondoltam, ahogy a temetõbõl hazafelé jöttemben a fale-veleket hulladozni láttam, hogy halott édesanyát szeretniés hulló falevelet látni milyen közeli rokon!

Bezzeg apám nem langyult el ennyire semmiféle szán-dékomon, hanem inkább vizsgálódva nézett, mint jegy-tulajdonost. Folyton ügyelte a lépteimet, és pislogott béa homlokom mögé, hogy vajon mit akarhatok. Talán mégaz is megjárta az eszit, hogy egy szép napon felpattanoka hajójegyre, és úgy elvágtatok rajta, hogy még az Ópe-renciás-tenger vizét is csak játszva fogom meglegyinteni,mint a fecske. Eszes ember volt õ magától is, s hát mégami tudományt belõlem merített! Mint például azt, hogynemcsak lábon járó emberek élnek, hanem vannak szár-nyasok is! Így aztán nem is róhattam meg, titkon sem õt,amiért szemmel tartott engem. Aminthogy feddõ szótakkor sem szóltam neki, amikor arra ébredtem az egyikéjszaka, hogy az ujjasom zsebeiben kotorászik. Tudtam,hogy a jegyet akarja megfogni valahol, de én, minthaálmomban harapós kutyától féltettem volna valakit, csak-úgy kiáltottam el magamat:

– Megharapja!Apám úgy megijedt a váratlan intelemtõl, hogy feldön-

tötte a széket, s maga is keresztülesett rajta. Erre mind-

5

nyájan felébredtünk, akik a szobában voltunk: vagyisrajtam kívül a macska s az apám új felesége, Zsuzsikanéni, kit én sohasem tudtam anyámnak nevezni.

– Te ott mit csinálsz, Gergely? – pattant fel Zsuzsikanéni.

– Nem látod!? – felelte apám.Aztán feltápászkodott nyögve, mire én is így találtam

szólni:– Érezné csak az ütést, akkor tudná!Ámbár nem akartam, mégis nagy veszedelmet idéztem

fel ezzel a szóval, mert Zsuzsika néni úgy értette, hogy énütést kívánok neki. Felugrott hát az ágyból, s mint egynagy fehér kísértet, kiabálni kezdett:

– Ütni!? Engemet ütni!? Hát itt vagyok! Üssetek, verje-tek! Öljetek meg, gyertek!

Apám úgy meg volt ijedve a feltámadt feleségitõl, hogyfél kezével is alig merte fogni a megsérült lábát. Csakamikor a holdvilág, amit Zsuzsika néni kiijesztett volt aszobából, kezdett visszaözönleni, csak akkor szólalt megnyájason:

– Erre nem esküdtél volt meg, Zsuzsika.– Mire?– Erre, hogy éjfélkor kiszökjél az ágyból, s harcot hir-

dess.Néha egyre megy, hogy bombát vet-e az ember, vagy

nyájas szavakot, mert az apám felesége felragadta a szé-ket, s úgy kilõtte a kezibõl, hogy az apám füle mellettelburungozott, s a ház sarkában leszállt, és nagyot sóhajt-va így szólt:

– Többet nem ültök rajtam.Utána nagy éjjeli csend lett, majd apám a fal mellõl

felém nézett, és azt kérdezte:– Te ezt gondoltad volna-e, Ábel?– Ha én házasodtam volna meg, akkor igen – feleltem

neki; aztán a ruhámat összeszedtem, és nekiláttam, hogyfelöltözzem.

6

Apám a fal mellõl még akkor sem mert mozdulni, afelesége pedig leült az ágy szélire, és sírni kezdett. Elõ-ször meghatóan sírt, mint akinek szíve van; de amikorlátta, hogy mi nem sietünk egy-egy keszkenõvel oda,hogy a könnyeit letöröljük, akkor valósággal bõgni kez-dett. Édesapám félrebillent fejjel nézte egy ideig õt, majdrám tekintett, és halk szóval megkérdezte:

– Hát te mért öltözöl, Ábel?– Megyek aludni, mert már ideje – mondtam.– S hova?– Én azt hiszem, hogy a csûrbe.A csûrt most apám is szívesebben elvette volna felesé-

gül, mint Zsuzsika nénit, mert követte példámot, úgy azöltözködésben, mint a nyugalomkeresésben. Amikormagunkon érezhettük a gúnyát, csendesen kivonultunk.De az ajtóból én még visszaszóltam az apám feleséginek:

– Aztán ha nem muszáj, ne sírjon!Künn a csûrben azon kezdtünk apámmal tanakodni,

hogy a földre szerkesszünk-e szénából ágyat, vagy pedigmindjárt felmenjünk az odorba. Apám azon a vélemé-nyen volt, hogy maradjunk lent a földön, mert a feleségétvalami baj elfoghatja, s akkor inkább kéznél vagyunk. Énellenben azt tanácsoltam, hogy jobb lesz, ha felmegyünkaz odorba, mert nekünk nem kéznél kell lenni, haneméppen ellenkezõleg!

– Hát én nem bánom – egyezett belé apám –, de akkorelõbb még meglesem az ablakon keresztül, hogy mit csinál.

Figyelmeztettem õt, hogy mi már egyszer leselkedtünkvolt a Hargitán lévõ erdei háznál. Apám azonban nemhallgatott reám, hanem azt mondotta, hogy várjak egypercre, mert õ mégis odamegy az ablakhoz és bétekintazon. Többet nem szóltam, hanem eresztettem, hogymenjen. De alighogy néhány percig várakoztam, egyszer-re nagy csörömpölést hallottam, majd utána két felkiál-tást. S a következõ pillantásban apám már sebes vágtatás-sal bészökött a csûrbe, s egyenesen neki a lajtorjának,

7

amelyen szaladni kezdett felfelé, mint a menyét. Nemtudtam, hogy mi lehet, de én is utánairamodtam; s ahogyodafent a lajtorjáról a szénába ugrottam, apám abban apercben megragadta a lajtorját, gyorsan felhúzta hoz-zánk, s a csûr fedele mellé fektette a szénára, hogy netudjon utánunk jönni, csak a madár.

– Ugyan biza mi történt? – kérdeztem, ahogy megtudtunk szusszanni mind a ketten.

– Lehet, hogy a vérem is folyik – felelte apám.Éreztem a sötétség leple alatt, hogy nem tréfa, amit

mond. Elékaptam hát hamar a zsebembõl azt a kicsiöngyújtót, amit Blanka a komisszártól s én pedig Blanká-tól nyertem volt ajándékba, s odavillantottam azzal apám-ra. S bizony látnom kellett, hogy nemcsak lehet, hanemvalóság, hogy folyik a vére. A jobbik arcáján egy vágás voltszegénynek, s abból elég gazdagon csorgott. A zsebken-dõmmel letöröltem a vért, majd bé is kötöttem megsérültarcáját. Aztán ledõlt apám a szénára, és nagyot sóhajtott.Ledõltem én is utána, és szintén nagyot sóhajtottam.

Egy ideig csak gondolatban beszélgettünk, de aztánmegindult a szó is:

– Ezen a mi földünkön a második termés nem szokottjó lenni – mondta apám.

– Nem bizony – feleltem neki –, mert a jó magot is hiábavetjük el, ha rossz a föld.

Valami nyári bogár furakodott a fejünk tájékán a szénaközött. Õt ügyeltük egy jó darabig, s tán apámnak iseszébe jutott hasztalan sorsa a látatlan bogárnak, akinnem tudtunk segíteni, mert nem tudtuk visszahozni nekiaz elmúlott nyárt.

– Biztosan egyedül van – mondtam.– A bogár-e?– Az is.– Örvendjen neki – felelte apám, majd mintha szégyell-

te volna a hirtelen szót, erõsebb hangon utána tette: –Vajon hová igyekszik?

8

– Lehet, hogy az ablakhoz akar menni, hogy azonbétekintsen – mondtam.

Erre az eleven fordulatra apám matarászni kezdett aszénában. De olyan szaporán kutatott a setétben, minthaegy perc múlva már minden késõ lenne.

– Maga mit keres? – kérdeztem tõle.– Én a bogarat – mondta.– S azt mért?– Nehogy odamenjen õ is az ablakhoz.Egy kicsi idõ múlva, ahogy ezt mondta, boldog sóhajtás

ugrott ki a mellébõl, és a széna illatában cigánykereketvetett. Biztosan tudtam ebbõl, hogy megfogta a bogarat.S már az én kezemben is ott volt a kicsi öngyújtó, mit amarkomba fogtam, s vigyázattal meggyújtottam. Apámodahozta a bogarat a fény udvarába, s elõbb hátból sazután hasból jól megnéztük. Nekem visszamaradt egydarabig a szuszogásom is, mert úgy találtam, hogy bogár-ban éppen olyan, mint emberben apám. Két eleven feke-te szeme neki; sötétbarna színe, bajusznak két csápkisirítve, s még a nagysága is pontosan akkora a bogárvi-lágban, mint az apámé az emberek között. Úgy dobogotta szívem, hogy szólani sem tudtam hamarjában, csakennyit:

– Mondjon neki valamit, édesapám!Apám csucsorított szájjal és gügyögve, ahogy gyerme-

keknek szokás, ezt a beszédet intézte hozzá:– Õsz van, bogár! Hiába kutatsz a párod után, mert

valahol az enyészetben van eddig. S nem az ablaknál,ahova menni akarsz. Mert ott az ablaknál egy olyan bogárvan, aki neked nem a szívét mutatná, hanem a csúfolódónyelvit. S amikor te azt látnád, vén keserûségedbenbétörnéd az ablaküveget, ami megsebezné arcodat, ésfolyna a véred...

Apám küszködött egy kicsit, mintha meg akarná fojtanivalaki, majd nagy nehezen kinyögött még ennyit:

– Folyna, mint nekem...

9

Utána a szénára esett elernyedve a keze, és a bogárelfutott. Én is eloltottam az öngyújtót, és se nem szóltam,se nem sírtam, hanem arcomat a szénába dugtam, hogyszúrja.

Sokáig így feküdtünk, talán órák hosszat is. Sok mindenjárt a fejemben, és a szívemben még sokkal több. Végig-gondoltam mindent: szegény gyermekkoromat és a sor-somat a Hargitától mostanáig; aztán megkerestem a zse-bemben a jegyet, a kezembe vettem, s úgy elaludtam.

Már kivirradott volt, amikor apám felébresztett. Nemis tudtam, hogy miért s miért nem, de az elsõ mozdula-tom az volt, hogy eldugjam a jegyet. Apám azonban a jószemével meglátta, és megkérdezte:

– Miféle papirosat dugdosol, Ábel?– Ez a jegy.– A hajóra?– Arra.Apám elgondolkozott, majd mellékesen így szólt:– Aztmondják, hogy szinte mindenki odavesz a tengerbe.– Ne féljen, én nem veszek oda – mondtam.– Te nem, mert nem fogsz oda menni.Úgy gondoltam jónak, ha nem ellenkezem apámmal,

mert a cifra éjszaka miatt rosszkedve volt. Ellenben, hogya lelkét egy kicsit felderítsem, nagy férfiasságát kezdtemébreszteni.

– Ha háború lenne – mondtam –, s abban édesapámkatona, egy egész századdal is szembe merném ereszteni.Annál jobban csodálom, hogy egy asszonynak ketten semtudunk leckét adni.

– Te városban is jártál, sok mindent láttál – felelteapám. – Hát gondolj ki valamit.

Csakugyan gondolkozni kezdtem, majd felugrottam.– No, tán eszedbe jutott valami? – kérdezte.– Nekem eszembe – mondtam –, mégpedig valami

olyan, hogy megérné az én hajójegyemet is.– Akkor elé véle, Ábel! – ugrott fel apám is.

10

Gondoltam, hogy ingyen nem adom a találmányt, mégapámnak sem; s azért így szóltam:

– Ha beléegyezik, hogy legalább a tenger partjáig elme-hessek, akkor megmondom.

– Addig elmehetsz, akár holnap.– Van nekünk egy kicsi vízipuskánk, ugye?– Van! – mondta apám.– No, ha van, akkor mi azt a vízipuskát telieresztjük

vízzel, aztán felvisszük a hiuba, s onnét a kürtõlikonkeresztül szépen levízipuskázzuk Zsuzsika nénit. De csakúgy, mintha bécsapna az esõ, amirõl mi nem tehetünk.Jó lesz-e?

Apám már eresztette a lajtorját lefelé.– Többet egyet se szólj, hanem gyere! – mondta.Abban is szerencsénk volt, hogy Zsuzsika néni még

javában aludt, s éppen a hátán, ahogy nekünk kellett.Hamar megtöltöttük hát a vízipuskát, s már fent is vol-tunk véle a padláson. Apám a vízlövellõ csövet fogta,hogy nagyobb élvezete legyen a dologban, én pedig szi-vattyúztam neki a vizet. S jól célozhatott a fontos tûzol-tásban, mert alig kezdte a csõ lövelleni a vizet, odalennfelkiáltott Zsuzsika néni. Apám azonban a fejével és a lábá-val intett, hogy nyomjam szorgosan a vizet. Én nyomtam ishiba nélkül, õ pedig célban tartotta a csõvel az asszonyt,mialatt futkosott a szobában keresztül-kasul és kereken.

Ahogy elvégeztük a szerencsés mûveletet, gyorsan éslábujjhegyen lejöttünk, s még a feljáró lajtorját is elvet-tük, nehogy reánk tudjon esni a gyanú. Aztán visszamen-tünk oda, ahol aludtunk volt, s a vízipuskát belérejtettükszépen a szénába.

–No, mostmár mi hibások nem lehetünk –mondtaapám.– Tanulságos dolog volt – szóltam én is –, mert ebbõl a

kicsi fecskendezésbõl is kiderült, hogy jó dolog a víz; shát még ahol annyi van, mint a tengerben!

Apám elértette a beszédet, s még egyszer megígérte,hogy a tengerig bármelyik órában elmehetek. Nagy gyõ-

11

zelem volt ez is, de mintha az angyalok s az ördögökegyformán az én pártomon állottak volna, nemsokáraolyan dolog történt, hogy abból kifolyólag a tengert iselnyertem apámtól. Ez a dolog pedig úgy kezdõdött,hogy amikor mi, úgy délfelé s nagy álmosan, lejöttünk aszénából, Zsuzsika néni a legnagyobb hadiállapotban fo-gadott minket. A szemei úgy forogtak, hogy álmombanis sokszor megláttam azután, s azt kiabálta nekünk, hogymi fecskendeztük le õt a reggeli idõben. Apám eléggémondta, hogy az esõ csapott bé a szobába, de Zsuzsikanénivel beszélni nem lehetett.

– Ennek nem elég a vízipuska! – mondotta apám, ami-kor elmenekülhettünk valahogy elõle.

– Hát mondja meg, hogy mi volna elég? – kérdeztemtõle.

– Semmi egyéb, csak az, ha elmenne a háztól.– S mit ad, ha én ezt keresztülviszem?Apám úgy nézett reám, mint a Messiásra.– Hát mit adjak?– A tengert!Nagy árat kérhettem apai szívétõl, mert felelet helyett

nagy bánatosan elment a mezõre, ahonnét csak alkonyat-kor jött haza. Akkor azonban így szólt:

– Hát meggondoltam, Ábel. Ha végbeviszed, hogy el-menjen ez a vénasszony a háztól, akkor te is elmehetszAmerikába.

Utána megölelt, majd hirtelen elfordult, hogy ne lás-sam a szemét.

Másnap én is elmentem a mezõre, hogy elûzõ terveteszeljek ki. Erre is gondoltam, s igen arra is, de a legvégénmégis olyan tervezetben állapodtam meg, ami se vérbe,se pedig erõszakba ne kerüljön. Az elsõ dolgom az volt,hogy levelet írtam Garmada úrnak, s abban a levélbenelpanaszoltam neki mindent. Megírtam azt is, hogy nem-sokára Amerikába fogok menni; de legfõképpen arrakértem, hogy küldjön nekem egy csúf levelet, s abban írja

12

azt, hogy én tizenötezer lejjel tartozom neki, amit tíznapon belül a föld fenekibõl is fizessek ki, mert máskü-lönben a tizenegyedik napon elárverezteti az apám házát.

Garmada úr becsülettel tett eleget a kérésemnek, mertnegyednapra egy olyan csúf levelet írt nekem a tartozásmiatt, hogy ha azt magától írta volna, a vízipuska neki semlett volna elég. Medve legyen, vagy akár oroszlán, akitõlúgy megijedjen apám, mint ettõl a levéltõl. De amikormegmondtam neki, hogy csak a levegõbe szólnak a be-tûk, s egyedül az illetõ cél irányában szükséges, akkornagyot szökött örömében. Én azonban nem engedtem,hogy sokáig szökdössék, hanem így szóltam hozzá:

– Most aztán ember legyen itt közöttünk két darab!Mert a terv a következõ: ezt a levelet az asztalon felejtjük,hogy Zsuzsika néni lesve elolvassa. Ez egy. Aztán magátaz asszony elõtt ölje a bánat az adósság miatt, nekempedig egye az életemet. Ez kettõ. Aztán kidoboltatja afaluban, hogy az adósság miatt elárverezteti a házat. Ezhárom. Aztán fogadjunk pénzzel egy embert, aki az árve-résen legtöbbet ígérjen a házért, s azt megvegye. Ez négy.Aztán a kertben egy kalibát csinálunk Zsuzsika néninek,hogy ház híján abban lakjék, de abban nem õ fog lakni,hanem a gyõzelem. Megértette-e?

– Ne félj semmit! – felette apám.Ezek után még egy óra sem telt el munka nélkül. Én a

levelet felejtettem az asztalon, apám pedig elment a jegy-zõi irodára, hogy a ház kidobolását megrendelje. Amikorvisszajött s bément a házba, Zsuzsika néni már javábanóbégatott. Apám tette magát, hogy eddig nem is tudott arettentõ adósságról, és felgerjedve keresett engem, aki akertben szilvát szedegettem egy fáról. Másnap a kidobo-lás is megtörtént, s mindenki sajnálta szegény apámat,csak éppen én nem. Aztán öt nap múlva, éppen egyvasárnap délután, lejátszódott az árverés is. A házat egyBirtalan nevû ember vette meg, apámnak legjobb komá-ja. Mindenki csodálta, hogy honnét van annyi pénze,

13

mert Birtalan mindenkit ezresekkel fejelt meg, aki hozzámert a vásárhoz szólni. Utána elmentünk hárman a korcs-mába, s mi apámmal ketten bánatunkban s Birtalan pedigörömiben olyan áldomást ittunk, hogy mindkettõjüketén támogattam haza. Zsuzsika néni nagy forrongásbanizzott, mert amit ember csak el tud követni ilyen esetben,azt õ mind elkövette. Arra az egyre azonban mégis nehe-zen vetemedett, hogy felmondja apámmal a közös jár-mot, s elköltözzék. De azért ez is bekövetkezett, hálalegyen az Istennek és Garmada úrnak. Mégpedig akkorkövetkezett bé, amikor már készen állott a kertben akaliba, s apám kezdte a házi felszerelést odahurcolni.

– Sohasem gondoltam volna, hogy így megverjen en-gem az Isten! – lázadozott fel apám elõtt, akinek voltannyi esze, hogy így szóljon:

– Ha szegény Jóbnak jó volt a ganyédomb tetején,akkor nekünk is jó lesz ebben a kicsi kalibában. Úgyismegvénültünk már, s nem sokáig élünk.

Erre Zsuzsi néniben minden elszakadt, ami eddig összevolt kötve benne. Vagyis azt válaszolta, hogy õ bizonymég élni akar legalább húsz esztendõt, annyi idõ pedigegy kicsit sok lenne abban a kalibában. Éppen azért, azég és a kaliba legyen apámmal, mert õ ezennel eltávozikoda, ahonnét jött volt.

Össze is szedte minden holmiját, aztán szekeret hoza-tott, s arra felrakatta. Mire a szekér eljött, addigra apámis tanúkat hívatott velem, hogy mindenki tudja meg: nemkergette el senki, hanem jószántából szakad el.

Amikor bétehettük utána a kaput, apám csendesen ígyszólt:

– Hallottál-e valakit, aki örömiben meghalt volna?Többet nem is beszéltünk a dologról, hanem a házi

szereléket visszahordtuk a kalibából a szobába. Így telt elestig az idõ. Amikor lefeküdtünk s békességgel bétaka-róztunk, apám nagy sóhajtással még csak ennyit mondotterre a napra:

14

– Te a tengert nyerted meg, Ábel; de én az egész világot.Helyesnek tartottam, hogy apámé legyen a világ, s az

enyim csak a tenger. Így is nehezen bírtam magammal,olyan boldog voltam. Mindjárt meg is írtam Garmadaúrnak, hogy immár Amerika nem szabadul meg tõlem. Õerre is válaszolt nekem, s a levelében még egy olyan írástis küldött, amely valami idegen nyelven szólt, s alattapecsét. Ezt az írást elvittem a paphoz, aki jó ember voltés szeretõ szívû, ami ki is tûnik mindabból, amit velemettõl fogva csinált.

– Ez valami bizonyítvány – mondta a pap, ahogy elol-vasta.

– S micsoda bizonyítvány?– Arról szól, hogy te világjáró munkatársa vagy valami

„Élõk és Holtak” címû újságnak.Jót nevettem a kiderült dolgon, s elbeszéltem a papnak,

akit Kelemennek hívtak, hogy micsoda újság az a bizo-nyos, és hogyan hoztuk létre. S mivel Kelemen papbannagy emberszeretõt ismertem meg, gondoltam, hogy el-beszélem neki az egész sorsomat, s különösképpen azt ajelenvaló tervet, hogy Amerikába akarok menni. Hamarkitûnt, hogy milyen helyesen cselekedtem, mert a papegy sereg jó tanáccsal szolgált nekem. Így azt is a lelkemrebeszélte, hogy most télire ne induljak neki annak a nagyútnak, s egy idegen világnak, hanem várjam meg a tavaszt.Erre én felfedeztem elõtte, hogy nálunk a családi állapotmilyen, s azonkívül hiába vesztegetem a drága idõt is. Acsaládi állapotra azt felelte a pap, hogy egy hét múlvaelmegy házasodni az a legény, aki nála szolgál, s így éppenbeállhatnék tavaszig hozzá, annak a helyére. S mondottaz idõvesztegetésre is elég okosat, mert azt mondotta,hogy a tél folyamán tanítani fog engemet sok mindenre,ami nemcsak jó lesz nekem, hanem szükséges is.

Látván, hogy az Isten kivel hozott engemet össze, aztfeleltem neki, hogy jól van. Ilyenformán minden úgy lett,ahogy õ akarta. Vagyis egy hét múlva beállottam hozzá

15

szolgalegénynek. Két lovat istápoltam s egy fejõs tehéntbornyústól, de a pap többet istápolt engemet, mint énazokat, mert minden ebéd után egy órát s minden estekét órát tanított. S mind olyan dologra, ami csakugyanegyarányú volt a kenyérrel. Így például kimûvelte ben-nem, hogy pontosan s megfelelõ módon tudjak magyarulírni. Ezt a tudományt alapvetõ tudománynak nevezte,akár a jó kutyának azt a tudományát, hogy másképpenugatja meg a tolvajt, mint a becsületes embert, s megintmásképpen az idegen kutyát.

Szigorúságának vettem annyi hasznát, hogy mire lehul-lott a hó, már másképpen ugattam meg a tolvajt, mint abecsületes embert vagy mint az idegen kutyát. A papazzal jutalmazta meg szorgalmamat, hogy elmagyaráztanekem az õsmagyarok honfoglalását, a nagy magyar kirá-lyok hõstetteit, az egyszerû pórnép szenvedéseit, annyiszázadokon keresztül, valamint a székely nemzet árvamivoltát. Azonkívül sokat magyarázott az öt világrészrõls annak százféle népérõl, de legtöbbet Amerikáról, haddlegyen valami kóstolóm belõle, ha már odamegyek.

Karácsony este pedig két könyvet nyújtott átal nekem,s azok mellé így szólt:

– Az egyikbõl tanulni fogunk ángolul, s a másikbólnémetül.

Egy kicsit megijedtem ettõl a nagyfokú dologtól, mertazt gondoltam hirtelen, hogy addig nem fog elereszteniAmerikába engem, amíg a begyembe nem szedem minda két könyvet. Nem így történt azonban a dolog, mertcsak azt kívánta tõlem, hogy száz darab szót tanuljak megaz egyikbõl is, a másikból is. Egy hét alatt nemcsak kivá-lasztotta, hanem le is írta nekem úgy a német százat, mintaz angol százat. S hogy még ettõl se ijedjek meg valaminagyon, azt mondotta, hogy csak húsvétra kell tudnomazokat, de akkor irgalom nélkül.

Ennyi sok jót cselekedett hát velem Kelemen pap; snekem mégsem ez esett a legjobban, hanem az a kicsinek

16

látszó cselekedete, hogy Bolha kutyámat is odavette ve-lem együtt a szolgálatba. Semmi sem olyan nehéz, mintszavakkal megmutatni ezt az örömet. De ha elgondoljavalaki, hogy az egyik embernek hûséges barátja van, amásiknak gondozó édesanyja, s a harmadiknak szeren-csés születése; s akkor elgondolja azt is, hogy nekemmindezek pótlására csak Bolha volt, akkor megérthetiszívem örömét.

Bolha úgy csüngött rajtam, hogy ugyan. Ott töltötte azéjszakát az istállóban az ágyam alatt, de amíg én el nemfújtam a kicsi lámpát, ami a fejem felett állott, addig õsohasem bújt volna bé a fészkibe, hanem folytonosanengem nézett, s a könyvet, ami rendesen a kezembenvolt. Láttam jól sokszor, hogy mennyire nyughatatlan ésszenvedõ, amiért nem tudta helyettem megtanulni a százangol szót s a száz németet.

Így múlott el a tél, vagy inkább repült.Aztán megjött a tavasz, s nekem készülõdni kellett.

Sokat gondolkoztam azon, hogy melyik napon induljakel. Végre határoztam, s odaállottam Kelemen pap elé. Aztmondottam neki, hogy szeretnék azon a napon indulni,amikor a rügyek és a bárányok is indulni szoktak, vagyisSzent György napján.

– Rendben van, Ábel – mondotta a pap. – Ha éppen úgyakarsz, indulj Szent György napján. Neked is bizonyosannagy sárkánnyal kell megküzdened, s kérni fogjuk azIstent, hogy ez sikerüljön. Az irományok rendben van-nak, s még szállást is szereztem neked New Yorkban,hogy amikor megérkezel, ne legyél a legárvább a világon.Él nekem ugyanis abban a városban egy rokonom, bizo-nyos Kelemen Gáspár nevû ember, kinek már írtam a teügyedben, s várni fog a hajónál, amikor megérkezel.

Úgy néztem a papot, mintha apám lett volna, de tudo-mányosabb és tehetõsebb személyben. Elgyengítõ me-legséget éreztem magamban, hogy miképpen háláljammeg neki sok jóságát, és meg akartam csókolni a kezit, de

17

õ azt nem engedte, hanem ahelyett azt mondotta, hogyne a papot tekintsem benne, hanem az embert, aki aztképzelheti magában, hogy én az õ fia lehetnék. S csak-ugyan igaz lehetett, hogy saját fiának képzelt engem,mert megfogta a kezemet, és bévezetett a belsõ szobába,ahol aludni szokott. Ott rámutatott egy nagy kufferre, sígy szólt:

– Látod-e ezt a kuffert? No, én ezzel végeztem a teoló-giát, s Bécsben is ezzel jártam. Most már nem megyektöbbet Bécsbe, sem más külországi városba. Legyen atiéd hát ez a kuffer, s hûséges szolgálatod fejiben fogaddazt is szívesen tõlem, ami benne van.

Megnéztem, hogy mi van benne, s örömömben le kel-lett ülnöm a földre. Mert egy tiszta új rend ruha voltbenne, sötétszürke színû, finom úri ruha. Melléje hároming, három alsója neki, hat zsebkendõ, egy pár feketecipõ, kalap, két nyakkendõ, s három fuszékli; legalól egyszép kicsi imádságos könyv s egy feketeszemû olvasó, sazok mellett egy kisded fehér zacskóban valami.

Amikor mindezeket végignéztem, s éreztem, hogynem tudok hamarjában felállni a földrõl, ránéztem Kele-men papra és azt kérdeztem tõle:

– Most sem engedi, hogy megcsókoljam a kezit?Kelemen pap elmosolyodott, és így felelt:– Az olyan kicsi dolog volna, hogy nem érném be véle.– Hát akkor mit tegyek?– Van valami, amit megtehetsz.– S az mi?– Egy fogadalom.Erre felugrottam a földrõl, hogy valamit én is tehetek

végre, s a kicsi zacskóval, amit a kezemben felejtettem,így szóltam:

– Akármit megfogadok a világon, csak mondja!– Akármit ne fogadj meg – folytatta csendesen a pap –,

hanem csupán a következõ két dolgot. Elõször azt, hogybármi történjék veled, vissza fogsz térni erre a földre,

18

ahol édesanyád pihen, s ahol apád s általában a mi székelynépünk él és pihenni fog. Másodszor pedig, hogyha vala-mikor megházasodol és gyermekeid lesznek, akkor azo-kat keresztény katolikus vallásban neveled. Ezt a kettõtmegfogadod-é?

– Megfogadom – mondtam neki.Erre jó erõsen, ahogy férfiakhoz talál, kezet szorítot-

tunk. S mivel a kicsi zacskó még örökké a kezemben volt,megkérdeztem tõle:

– S hát ebben ugyan biza mi van?– Abban egy kicsi hazai föld, hogy sohase feledkezzél

meg az anyaföldrõl – válaszolta Kelemen pap.Amikor ezt hallottam, egyszerre olyan erõs lettem,

hogy nem jutott eszembe sem vadállat, sem egyéb, amitõlfélni tudnék. Meg is mondtam a papnak, hogy sok szótezek után ne várjon tõlem, mert én az életben akarommegmutatni, amit más ilyenkor mondani tudna. Láttam,hogy ez nagyon tetszett neki, s mindjárt megértette azt akívánságomat is, hogy Bolhával együtt elmenjek mégegyszer a mezõre, s ott megjárjam magamat búcsú fejé-ben. El is mentünk ketten, s minden helyet béjártunk,amit csak lehetett. S mialatt jártuk a zsendülõ tavaszimezõket, Bolha olyan két dolgot mûvelt, hogy azzal a kétdologgal, ha értelmét tekintjük, nem maradott a pap hátamegett. Elõször ugyanis azt cselekedte, hogy valamikép-pen egy patkányt fogott, s azt odahozta elém, éppen egyfrissen felszántott földre. Ott elengedte a patkányt, samikor az állat jobbra akart futni, akkor a jobb lábávalhúzott neki egy pofot, s amikor pedig balra akart futni,akkor a bal lábával térítette meg. Amikor pedig a patkányfelfordulással jelezte, hogy megunta a dolgot, Bolha göd-röt ásott neki, és szépen eltemette. Ettõl kezdve alig múltel egy félóra, s hát ismét fogott valamit. Odahozta azt iselém, s hát egy madár, mégpedig pacsirta! Megijedtem,hogy ezzel is úgy fog tenni, mint az elõbbivel, de mielõttrászólhattam volna, szelíden és könyörögve nézett Bolha

19

reám. Aztán szépen letette elõttem a földre, s az orrávalgyengéden megnógatta. Erre a pacsirta rebbent egyet, sfelszállt a levegõbe. Nyílegyenesen repült az ég felé, samikor jól fent volt már, énekelni kezdett.

Bolha utána nézett, s azután reám. Én pedig megsimo-gattam a fejét, és így szóltam:

– Jól van, megértettem.Nem beszéltem el a különös dolgot akkor sem, amikor

estefelé hazaérkeztünk. De ha el akartam volna mondani,talán akkor is kifutott volna hirtelen a fejembõl, mertamire nem számítottam, apámat találtam ottan, nagy be-szédben a pappal. Kérdés nélkül is mindjárt megmondtaa pap, hogy õ hívatta ide apámat. Azért hívatta ide, hogybúcsút vegyünk egymástól, mert nekem jó reggel indulnikell, s nem szeretné, ha bõgéssel kezdõdnék holnap anap. Apám leejtett fejjel hallgatott, s én még sohasemláttam senkit, aki olyan árván tudjon két ember mellettülni, mint ahogy õ ült mellettünk. Szerettem volna átölel-ni a nyakát, vagy legalább megsimogatni a fejét, de féltemhozzányúlni, mert úgy éreztem, hogy leesik akkor a földre.

Isten rendelte valósággal, hogy ott legyen a pap, ésszóljon hozzá:

– Ne búsuljon, Gergely bácsi! No, ki látott ilyent, felnõttemberben!?

– Ilyent senki... – mondta apám, de nem emelte fel afejét.

Kelemen pap tovább vigasztalta, de az öreg fej, amibõlannyi szép okosság és kedves móka szikrázott eddig elé,most folyton lefelé csüngött, mintha a földön keresztülakart volna átalnézni Amerikába. Ahogy ott állottunkmellette tehetetlenül, Bolha egyszerre feltette az apámkét térdére az õ két lábát, és háromszor is azt mondtaneki:

– Hhh! Hhh!Apám megölelte a kutya nyakát, és csendesen azt

mondta:

20

– Ilyen az ember élete, Bolha... Utoljára csak az állatokmaradnak véle...

Az én szívem nem bírta keserû apját nézni, s azértbémentem a belsõ szobába, s ott az imádságos könyvetkezdtem forgatni. Nem tudom, hogy mennyi idõ telhe-tett el így, csak arra emlékszem, amikor Kelemen papbéjött, és azt mondotta, hogy apám menni akar. Amikorránéztem, hogy felálljak, még hozzátette:

– Jó lenne, ha vinné a kutyát is.Erre visszaestem az ülõhelyemre, és azt mondtam:– A nagy tengernek nagy ára van.A nehéz búcsú már a lelkére mehetett a papnak is, mert

megragadta a karomat, és azt mondta, hogy aki Ameriká-ba akar menni, annak ne csak szíve legyen, hanem erejeis. Ettõl egy kicsit megszégyenültem, keményen feláll-tam, és kimentem apámhoz. Ott megálltam elõtte, és aztmondtam:

– Szégyen lenne, hogy lélekben a fiú legyen erõsebb,mint az apa.

Erre az öreg felállt, és legényesen így szólt:– Húzd meg a fülemet!Ha már mondta, meghúztam egy kicsit. Ekkor õ is meg

az enyimet, majd ismét így szólt:– Add ide a régi kalapodat!Azt is odaadtam neki, mire õ meglobogtatta a kalapot

a kutya elõtt, és hívni kezdte véle. Bolha rám nézett, hogymit csináljon, én pedig intettem, hogy kövesse apámat.Szépen el is indultak, s mikor láttam, hogy egészen ren-desen mennek, én is utánuk szegõdtem, hogy legalább akapuig elkísérjem õket. Amíg odáig mentünk, elévettemötszáz lejt abból a pénzbõl, amit még Garmada úr oldalánszereztem volt, s az útra tartogattam, és odaadtam apám-nak. Apám eltette a pénzt, majd az égre nézett, és ígyszólt:

– Úgy nézem, hogy holnap jó idõ lesz.– Bár adná az Isten – mondtam én is.

21

Erre kimentek valahogy a kapun.Akkor éjjel nyitott szemmel feküdtem egészen hajna-

lig. S mihelyt annyira virradt, mindjárt felkeltem, és tetõ-tõl talpig abba öltöztem, amit Kelemen pap ajándékozottnekem.

– Olyan vagy, Ábel, mint egy fõispáni titkár – mondtaa pap.

Kedvem lett volna azt felelni, hogy titkár vagyok ugyan,de nem a fõispáné, hanem az érzelmeké és a szenvedése-ké, de hát nem akartam nyújtani most semmiféle szóvalaz idõt. Feltettük a papi kuffert, ami Bécset is látta, gon-dosan a szekérre, s utána magunk is felültünk. Kelemenpap egy szomszédos legényt kért meg arra, hogy ez alka-lommal hajtsa a lovakat. A legény egy percig sem felejtet-te, hogy a más lovait hajtja. Úgy repültünk tehát, hogyugyan fognunk kellett az ülés karfáját, nehogy kilódul-junk a tavaszi sáncba.

Egy órával korábban érkeztünk a vasúti állomásra, mintahogy kellett volna. Kértem Kelemen papot, hogy fordul-jon a szekérrel vissza, mert én az egyedülvalóságot márszeretném megkezdeni. Õ megtette, amire kértem, csu-pán egy barackot adott búcsúzóul a fejemre; s aztánodalett a két pej lovával, amiket úgy szítottam egész télen,mint a tüzet.

S ahogy egyedül maradtam, különös változás történtvelem. Egyszerre mintha kezdettem volna elfelejtenimindent, ami ezen a télen, s különösen azt, ami tegnaptörtént velem. Ködbe borult emlékezésem elõtt a falu, ami kicsi házunk s a pap háza, s ködbe borult Bolhaszorgos alakja, valamint az édesapám arca és a papé.

Mire a vonat béfutott, s én felülhettem volna reá, márel is süllyedt minden, ami valaha volt.

Csak azt láttam a vonat ablakán keresztül, hogy futunk,mindegyre csak futunk; s a legtöbb, amit ki tudtam gon-dolni, az volt, hogy bizonyosan valami szelet kergetünk,valami gonosz szelet.

22

Így futottunk, s mindig csak futottunk.S a nagy futásnak az lett a vége, aminek lennie kellett,

vagyis estefelé megérkeztem Bukarestbe. Úgy ereszked-tem le a vonatról a nagy katolikus kufferrel, mintha sem-mi dolgom nem lett volna. De nem is volt szükség arra,hogy sebes mozgással vagy kiabálással elevenítsem a for-galmat, mert olyan nyüzsgést, amilyen itt volt, ezen anagy állomáson, a szem még nem látott. Nemcsak a sûrûszavakat torlasztották a leggyorsabban, hanem úgy sza-ladgált mindenki, mintha a gazdag apja halt volna meg.

Megvártam, amíg lezajlott a nehezebbje, s akkor ma-gam is átalvergõdtem az állomás épületén, hogy valami-képpen a városba jussak. Pompázó kocsik álldogáltak azállomás elõtt, magosak voltak, feketék és fényesek. S fenta bakon, s mindegyiken, egy-egy nagydarab ember, szépés gombos ruhában, mintha a forgalom szolgabírói lettekvolna.

Az egyik meglátta talán, hogy uraskodva szeretnékbévonulni a városba, s intett nekem, hogy üljek fel. Énnem kérettem magamat, hanem a kuffert helyére emel-tem, s utána magam is felültem. Amikor pedig a kocsishátrafordult, hogy hova parancsolom õt, egy pillanatraáldottam a papot a száz német szóért, melyek közül kettõtmindjárt ki is halásztam, szólván a gombos embernek:

– Hotel, klein.A kocsis bólintott, és elindította a két szép fekete lovat.

Azok hullámzó trappolásban vittek engemet a városonkeresztül, majd egy dísztelen és sárga falú ház elõtt meg-álltak. A kapura tekintettem, s hát azon egy tábla volt, s atáblán pedig a következõ felírás:

– „Hotel Salamon Klein.”Ahogy ezt megláttam, hirtelen elfelejtettem, hogy mi-

csoda városban vagyok, s így fakadtam ki magyarul:– No, ez ugyan klein, de inkább Salamon!Erre a kocsis nevetni kezdett, majd tiszta magyarul azt

mondta nekem:

23

– Hát nem ide akart uraságod jönni?Úgy néztem rá, mint egy csodára.– Hát maga mitõl tud magyarul? – kérdeztem.– Én a csángóságomtól – felelte.Megmondtam neki, hogy így már jól van a dolog, akár-

hova is hozott, mert magyar ember rossz helyre nemviheti a magyart. Kifizettem neki a díjat, s még meg isszereztem öt lejjel, mert az ötezer s valamennyi lejbõl,amit Kolozsvárról hazahoztam volt, még négyezer a zse-bemben nyugodott, s a Madarász-féle húsz dollár is. Mirea fizetés megtörtént, már odafutott az udvarból egy fiú,ingben és lapos sapkával a fején, s a nagy kuffert felragad-ta. Aprítottam utána, nehogy túlfelõl kivigye a házból. Denem vitte ki, hanem bétette egy kicsi szobába, mely ahármas számot viselte, s amelynek az ajtaja és az ablakaaz udvarra nyílott.

– No, innét nem esem ki! – gondoltam, mert a küszöbegy szinten volt az udvari földdel.

A sapkás fiú sután nézett reám, de nem sokáig maradtsuta, mert a fizetés felõl kezdett mutogatni. A mutogatástcsak akkor hagyta abba, amikor százig ment a tíz ujjával.Erre kitettem neki a százast, majd a nagy némaság után,s éppen amikor ment volna kifelé, elsóhajtottam maga-mat, és így szóltam:

– Herr Gott!Úgy tekintett vissza hirtelen, mint a Lót felesége annak

idején, de amikor látta, hogy barátilag mosolygok, õ is azttette, és elment.

Volt ott a szobában az ágy szélinél egy bõrszék, amiugyancsak a harctéren lehetett a háborúban, mert azegyik lába hiányzott. Azonkívül a bõre is sok helyentátogott, mintha erõsen várta volna, hogy valaki márbeléüljön. Én ezt mindjárt megcselekedtem, mert a bú-csúzás a lelkembõl, s aztán az utazás a testembõl úgykiszívta volt az erõt, hogy nyugalmat kívántam. Azt isgondoltam, hogy egy kicsit elrendezgetem a közeli múl-

24

tat, és béosztom a holnapi jövõt, de még mielõtt valamirejutottam volna, elszenderedtem. Egy kicsit késõbben ar-ra riadtam fel, hogy valami kutya ugat a szobában. Felug-rottam, s elõször nem az jutott eszembe, hogy hol vagyok,hanem azt láttam, hogy két kakas verekedik a szobában,s azt ugatja egy kicsi tarka kutya. Ezeken kívül még egymásik fekete kutya is volt, valamint két tyúk és háromgalamb. S ezek mind bent a szobában, s az ajtó félig nyitva.Mindjárt gondoltam, hogy a sok lakosú nagy udvarrólgyûltek oda, de azért mégis furcsának találtam, hogy egykurta aluvás alatt ennyire Noé bárkájává változzék a szo-bám, amelyért száz lejt kellett fizetnem, még az aluváselõtt. Szépen békességet teremtettem hát a kakasok kö-zött, aztán távozásra kértem az egész sereget, s utánukbézártam az ajtót. Egyúttal a bõrszékkel is felbontottama barátságot, mert megvetettem az ágyat, s abba feküd-tem belé.

Másnap reggelig egyet aludtam.Akkor ismét felöltöztem úrnak, s mivel a hasam erõsen

meglaposodott volt, úgy határoztam, hogy elmegyek va-lami vendéglõbe, s öltözetemhez találó eledelt eszemreggelire, vagyis kávét. Mielõtt kiléptem volna a szobá-ból, a kuffer arra kért, hogy odakünn a kapu elõtt nézzemmeg pontosan az utca nevit s a ház számát. Én ezt nem-csak megnéztem, hanem a kicsi zsebkönyvembe fel isírtam, mert a Kelemen pap tanítása jutott eszembe. Õpedig azt tanította volt, hogy az olyan ember, aki írni tud,az eszit úrnak nevelheti, mert szolgának ott van a ceruzaés a papiros.

Nemsokára találtam is egy kávéházat, ahol két zsemlé-vel együtt elköltöttem a kitûzött eledelt, s azután újságotolvastam. De nem akármilyen újságot, hanem németet!Az emberek könnyen azt gondolhatták, hogy a Vilmoscsászár fia vetõdött oda, román világot látni. Én azonbannem sokat ügyeltem az emberekre, mert elég munkátadott az is, hogy a Kelemen pap száz német szava közül,

25

melyek elbújva bizonyosan ott voltak az újságban, néhá-nyat megtaláljak. A vizsgálat elég jól sikerült, mert tízetki tudtam halászni. Ezzel a tízzel aztán el is mentem, hogya hajós társaság irodájában jelentsem magamat, mert alevélben azt kívánták volt tõlem. Ebbõl a célból ismétkocsira ültem, hadd lássák ott is, hogy az én személyem-ben nem akárki utazik Amerikába.

Az irodának óriási üveges ajtaja volt, mely az utcáranézett. Az ajtó egyik szárnya éppen nyitva is állott, s ígyjól láthatták, hogy basa gyanánt érkezem. Ahogy belép-tem, olyan bûz csapott meg, mintha az ócskapiac is ottlett volna. Nem tudom, hogy mi áraszthatta azt a bûzt, devalami részük bizonyosan volt benne azoknak is, akik ottvoltak az irodán. S ezek elegen voltak, mert a hosszúpulton innét tizenkettõt számoltam meg hirtelen, na-gyon elvegyes utazókat. A pulton túl pedig, egymástól kétlépés távolságnyira, három úrféle állott, hogy minketlebonyolítson. Ennek a háromnak a háta mögött pedigegy negyedik ide-oda járkált, és mindegyre belenézettabba az írásba, amit amazok a vallomástevõ utasokrólszerkesztettek.

Nem akartam megelõzni azokat, akik elõttem jöttek,hanem a két kezemet a két nadrágzsebembe tettem, semígy sétálni kezdtem az irodában. A falakon nagy képekfüggöttek, s azokat is megnéztem, hadd tanuljak, amitlehet. Ezek a képek mind rokonságban voltak egymással,mert olyan egy sem volt, amelyik hajót ne ábrázolt volna.Az egyik kettõt, a másik sok kicsit, s a harmadik csakegyet, de óriásit! Mind buzogva úsztak a nagy tenger nagyhabjai között, de mégis inkább füstöltek, mint haladtak.

Nagy volt a boldogságom, hogy nemsokára életbenfogom tapasztalni, amit a nagy képek mutattak. S hogy ezminél hamarább meglegyen, oda is mentem az egyikigazgatóhoz, aki csak rám nézett, és így szólt:

– Magyar?– Annak születtem volt – feleltem neki.

26

Erre azt mondotta, hogy menjek oda a másikhoz, aki aszélén írja a maga részit, mert a magyarokról az veszi felaz adatokat. Láttam, hogy nagyon bé vannak osztva, smivel a rendet magam is szeretem, szépen odamentemahhoz a másikhoz. Az megvizsgálta becsületesen az iro-mányaimat, s meg azután engemet is. Kikérdezett min-denrõl: a születésemrõl, apámról s anyámról, a vallásom-ról s még arról is, hogy nincs-e valami testi hibám. Erreaz utolsóra azt mondtam neki, hogy van.

– Miféle? – kérdezte meghökkenve.– Az, hogy nem tudok úszni! – mondtam.Legyintett és így felelt:– Az nem baj.– Éppen, hogy baj – védtem magamat –, mert ha tudnék

úszni, akkor átalúsznám a tengert, s nem kéne a vitelértfizetnem.

Erre nem felelt az írogató, de a hátam mögött kettõ iselnevette magát, és azt mondta:

– Olyan testi hibánk nekünk is van!Tõlem jobbra, a másik írnok elõtt, egy magas fiatalem-

ber állott, nagy feje volt neki, s azon veres haja. Terjedel-mes mogorva ábrázatával odafordult felénk, és azt mondta:

– Ilyen bolondot rég nem hallottam beszélni.– Miért? – kérdeztem.– Azért, mert én tudok úszni, és mégiscsak venni kellett

nekem jegyet.Odasandítottam a hátam mögöttiekre, és így feleltem

a vereshajúnak:– Akkor ilyen bolondot én is rég hallottam csinálni.A társaim jót kacagtak a dolgon, de a vereshajú úgy

megharagudott, hogy nem szólott többet. Valamit akar-hatott azonban mégis, mert a dolga végzése után nemtávozott el az irodából, hanem az ajtónál megállt. Én eztészrevettem, s mindjárt azt gondoltam, hogy bizonyosanengemet vár, mégpedig olyan szándékkal, ami nem lehetkedves. S amit gondoltam, helyesnek bizonyult, mert

27

ahogy kifelé igyekeztem volna, egyszerre mellém állott,s hát jön velem együtt kifelé. Hagytam, hogy jöjjön, de õnemcsak jött, hanem egy kicsi idõ múlva így szólt:

– Maga magyar?– Az írnok felírta – feleltem neki.Erre ismét csak úgy tett, mint az elõbb: elõször jött, s

aztán így szólt:– Én szász vagyok.– Az nem bûn – mondtam.Még mogorvábban tekintett reám, mint ahogy az iro-

dában tette volt. Ezért jónak láttam, ha valamivel kedve-zõbb szavakat intézek hozzá. Húsos kék szemibe néztemhát mosolyogva, és azt mondtam:

– Azok a szászok mind ilyen nagyok és erõsek?– Én mészáros voltam Régenben, s azért vagyok ilyen

erõs. Mindig megfogtam egy marhának a felit, amikormeg volt nyúzva, s úgy akasztottam fel a szegre, mint aköpönyeget.

Éppen most, az amerikai küszöb elõtt, nem szerettemvolna köpenyeg lenni a markában, s elég ügyetlenül azttaláltam mondani:

– Vajon mi lenne, ha elmennénk együtt ebédelni?– Az lenne, hogy jóllaknánk – felelte.Úgy látszik, jártasabb is volt a városban, mint én, mert

egyszerre átalvette a vezetést, s egy olyan vendéglõbevezetett, melyre panaszom nem lehetett. Alig teleped-tünk meg egy fal melletti asztalnál, rögtön sósperecet ren-delt és két korsóval söritalt. Azután így szólott hozzám:

– Úgy hiszem, rendeljünk utána valami jó húst.– Hát rendeljen! – mondtam. – Maga jobban ismeri a

húsokat.Csakugyan jobban ismerte, mert azt mondotta, hogy

együnk csirkét, amit nyárson sütnek meg.– Hányat együnk? – kérdeztem.–Elõbbcsakegynagyot–felelte–,saztfizessemaga.Utána

talán még egy nagyobbat fogunk megenni, s azt én fizetem.

28

Beléegyeztem a dologba, s elrendeltük, hogy a legna-gyobb csirkét húzzák nyársra nekünk. Utána olyan örömfogta el a szászt, hogy a poharat az asztalhoz ütötte, és ígyszólt:

– Legyünk ketten testvérek: a szász ember s a magyarember.

Elnevettem magamat, s azt mondtam neki:– Egy ilyen erõs emberrel nem ellenkezhetem.Úgy kívánta, hogy kiigyuk fenékig a poharat. Ez neki

könnyen ment, s három húzásra nekem is.– Téged hogy hívnak? – kérdezte azután.– Engem Ábelnek, ha már testvérek lettünk.– No, az nagyon jó, mert az én nevem Edmond.Ilyen nagy testvériségben hozták el a gyönyörû szár-

nyast. A színe olyan volt, mint a halványpiros rózsának,de a szaga még amazénál is jobb. Edmond morgott nekiörömiben, és felragadta a kést s a villát.

– Te melyik részit szereted? – kérdezte.– Lám, találd el! – mondtam neki.– Én azt gondolom, hogy a szárnyát, mert a szóval

mindig repülsz ide és oda.Meg sem várta, hogy mondjak erre valamit, hanem

nagy szakértelemmel levágta a két szárnyát, és a tányé-romra tette. Ettõl kezdve gyorsan zajlott a dolog, mertamíg én a jóízû csontikákkal bíbelõdtem, addig õ a többitmind megette. Hanem akkor én sem vártam meg, hogyszólhasson valamit, hanem megrendeltem a másodikcsirkét. Amikor ezt is elhozták, hamar felragadtam a késtés a villát, s megkérdeztem Edmondot:

– Te melyik részit szereted?– Lássuk, találd el! – mondta õ is, mire én így szóltam:– Én azt gondolom, hogy a szívét, mert olyan jószívû

vagy.Edmond elnevette magát, de a szemiben hegyes volt a

fény. Tõlem azonban lehetett, mert kegyetlenül kivettema csirkének a kicsi szívét, és odatettem az õ tányérjára.

29

Aztán egy combot magam is megettem, a többit pedigbécsomagoltattam a pincérrel, hogy elvihessem az útra.Edmond nem szólt ellenem semmit, de olyan lett, minthatövis ment volna a lábába. Ismét sört hozatott magának,s azután ismét. A csoda ölt meg, hogy ennyi ital hova férel a szászba, de a nagy hasán kívül ott volt neki a nagy fejeis, melybe szintén mehetett sör, mert a szeme megzava-rodott, majd énekelni is kezdett. Elõször csendesen éne-kelt, de aztán egy-egy bömbölést is vegyített belé. Márnagyon kezdtek az emberek nézni minket, de Edmondnemhogy elhallgatott volna, hanem két óriási kezévelvalami katonai marsot kezdett dobolni az asztalon. Apoharak és a tányérok a csirkecsontokkal úgy táncoltak,mintha bálban lettek volna. Mondtam neki, hogy ne hágjaátal a nappali korlátot, de õ nem fogadott szót nekem. Ezpedig szinte nagy bajt eredményezett, mert csak az igetartotta, hogy nem játszottuk el Amerikát. Ugyanis, ami-kor a pincér csendre intette, s Edmond még akkor semszállott alább, akkor egy rendõr jelent meg, nagy revol-verrel az oldalán s egy gumibottal a jobb kezében. Én úgymegijedtem erre, hogy egyszerre sárgára értem, mintõsszel a tök. A rendõr rávágott a gumibottal az asztalunk-ra, s rákiáltott valamit a barátomra is. Ha lehetett, mégjobban megijedtem ettõl, mert arra gondoltam, hogymost a rendõr is búcsúzhatik a világról, ha Edmond kö-penynek találja tekinteni. Szerencsére nem tekintette an-nak, hanem bocsánatkérõleg mosolygott, és azt mondta:

– Nincsen semmi baj.Aztán intett a tulajdonosnak, hogy fizetni szeretne.

Kivett egy ötszáz lejest a zsebibõl, és az asztalra tette. Apincér is ott állott, és kezdte felsorolni a tulajdonosnak,hogy mennyi perecet ettünk meg, hány pohár sör volt éshány darab csirke. Amikor a csirkéhez értek a számadás-sal, én ráhunyorítottam a tulajdonosra, és a két csirkemellé a rendõr számára még egy harmadikat is intettemneki. Az okos gazda ezt megértette, és háromnak vonta

30

le az árát. Utána barátságosan odaszólt a rendõrnek is, devalami jót szólhatott, mert a rendõr szalutált, majd egymásik asztalhoz leült.

Azt már nem tudom, hogy a harmadik csirkének me-lyik részit adták a rendõrnek, mert mi a fizetés utánszépen eljöttünk. Künn az utcán a nagy testvéri ebéde-lésnek a felét kifizettem Edmondnak, ki csak bólogatotta nehéz fejével, és megjámborodva cammogott mellet-tem, vissza az irodába. Itt azonban az erõ ismét feltornyo-sult benne, mert ahogy beléptünk az üveges ajtón, neki-ment egy hatalmas és kövér asszonyságnak, aki ott állotta pult elõtt.

– Maga hány kiló? – kérdezte.– Én bizony százhúsz – mondta az asszony.Erre Edmond felragadta, mint egy leánykát. Az asszony

elsikoltotta magát, de abban a pillantásban már ott ter-jedt el a pulton, a szász barátom jóvoltából. Elõször meg-ijedt mindenki, s kivált az írnokok, de amikor kitûnt,hogy csak tréfa volt az egész, s az asszonynak semmi bajanem származott, akkor általános kacagás keletkezett. Ed-mondnak olyan becsülete lett az asszonyemeléstõl, hogyleültették külön egy székre, ahol õ nemsokára el is aludt.

Én beszédbe keveredtem az írnokokkal, s elmondot-tam nekik, hogy három csirkét ettünk meg a vendéglõ-ben, s még egy rendõrt is úgy megijesztettünk, hogymindjárt leült a másik asztal mellé. A kövér asszony semfutott el, hanem hol az én beszédemet hallgatta, holpedig Edmondot nézegette sóvár szemekkel, mintha sze-rette volna ágyba lefektetni és szépen bétakarni.

Vidám beszédem miatt, melyben a komló virágzott,úgy megkedveltek az írnokok, hogy az egyik öt darablevelezõlapot adott nekem. Mindegyiken egy-egy nagyhajó úszott a tengeren. Nagyon megörvendettem ezek-nek, s mindjárt meg is írtam belõlük négyet: egyet apám-nak, egyet Kelemen papnak, egyet Garmada úrnak, s anegyediket Blanka kisasszonynak. Amikor ezzel a sok

31

üdvözlettel készen voltam, a másik írnok azt kérdeztetõlem, hogy mi a foglalkozásom?

– Utazó vagyok – feleltem neki.– Kereskedelmi utazó?– Dehogy kereskedelmi! – mondtam. – Amerikai utazó!Mivel ezen csak nevettek, és kilétem felõl tovább kínoz-

tak engem, elévettem a Garmada úr bizonyítványát, sodaadtam nekik. Kézbõl kézbe adták a pecsétes írást,egyezkedtek valamit fölötte, majd az egyik így szólt:

– Mirõl akarja maga tudósítani ezt az újságot?– Amit látok, s amit tapasztalok, azokról mind tudósí-

tom – feleltem neki. – De csak az igazságnak megfele-lõleg. Legelsõbben errõl az irodáról fogok írni, s azutána hajóról, s egyáltalában mindenrõl, amiben részem lesz.

Az írnok visszaadta nekem az írást, és azt mondotta,hogy õ lesz az, aki egészen a hajóig el fog kísérni minket,s ne búsuljak, mert lesz gondja arra, hogy kedvezmények-ben részesüljek.

– Ahogy lesz, úgy lesz – mondtam. – S az írás is ahhoz léve.Mindjárt látnom kellett, hogy nemcsak beszél az írnok,

hanem mond is valamit. Ugyanis béhívott a pult mögé, sott az ablak mellett egy olyan karosszékbe ültetett en-gem, amilyen csak egy volt az egész irodán. Ahogy ottleülhettem, abban a percben cigarettával is megkínált.Én rágyújtottam, s úgy eregettem a füstöt, mint a sorozó-bizottságban a szolgabíró. Azt is megkérdezték tõlem,hogy hol vettem a városban szállást, mivel el akarják acsomagot onnét hozatni. Odaadtam a címet nekik, s egyfélóra múlva a katolikus kuffer már ott is volt. Akkorkiállították a vasúti jegyet is, egészen a kikötõvárosig,melynek a neve Danzig. Megköszöntem a jegyet, de sokranem mentem a köszönéssel, mert az „Élõk és Holtak”újságjának az ereje csak a karosszékig szolgált, mivelmajdnem kétezer lejt kellett leolvasnom a jegyért.

– Egy kicsit drágállom – jegyeztem is meg, majd hozzá-tettem: – De mégis jobb így, mert ha az ember rosszat is

32

kénytelen az újságba írni, akkor a jót annál könnyebbenelhiszik.

Az Istenre és a becsületükre fogadták, hogy ez milyenolcsó, s azonkívül még különvonatra szól, melybõl seholsem kell átszállani. Ha már így esküdöztek, nem szóltamén is többet, de a sok beszédre már nem is igen lett volnaidõ, mert egymás után érkeztek nagy csomagjaikkal azutasok, s úgy megtöltötték az irodát, hogy mozogni is aliglehetett. Akik nem fértek be, künn a ház elõtt gyülekez-tek, s ott is elég sokan voltak.

Az írnok, aki azt mondta volt, hogy elkísér minket atengerig, egy cédulát ragasztott a kufferemre, és odasúg-ta nekem, hogy csak jöjjek sétálva, mert a kuffert csomag-hordók fogják utánunk hozni. Aztán felöltötte a kabátját,egy táskát a hóna alá csapott, emígy kiállott az ajtóba, ésott kihirdette, hogy most az egész társaság az állomásrafog vonulni, az õ vezetése mellett. Engemet magával vitta menet elejére, s én is magammal Edmondot. S amikoréppen elindultunk, mint egy fekete sáska a fûbõl, vala-honnét hozzánk is odaszökött egy klánétás cigány. Azírnok örömkiáltással fogadta, és intett neki, hogy fújja!Erre a cigány valami szapora és szöktetõ román nótátkezdett hegyesen fújni, mitõl úgy megzavarodtunkmindnyájan, hogy kapdosni kezdtük a lábunkat, s nemtudtunk menni. Hátrafordultam, hogy megnézzem a se-reget, de amit én akkor láttam, azt sohasem fogom elfe-lejteni. Ha azt mondom, hogy egy megbolondult hangya-bolyt láttam, akkor keveset mondok, mert a megzavartcipekedõ hangyák legalább futnak és menekednek vala-merre, de itt az emberek, az asszonyok s a gyermekekegyformán csak zsivajogtak és bonyolódtak. A legtöbbeszük még a csomagoknak volt, amelyek táncoltak azemberek kezében és a vállain. Így tartott ez jó ideig, deaztán a sereg közepe táján megjött valakinek a keserûkedve, és óriási nagyot kiáltott eléfelé:

– Magyar nótát!

33

A kiáltás úgy csapott végig az embereken, mint a tûz,amely mindjárt belékap mindenbe a világon. Mert ez isbelékapott a vérbe és a szívekbe, s a következõ pillantás-ban már százan is kiáltották a nekibúsuló kivándorlók:

– Magyar nótát!A cigány kivette a szájából a klánétát, és bugyután

nézett reánk, hogy most mit csináljon. Az írnok bennemlátta a megszabadítót, mert megfogta a karomat, és aztmondta:

– Húzasson véle egy alkalmas magyar nótát!Nem tudom, hogy miért, de attól, amit láttam, úgy

megcsordult a szívem, hogy nem tudtam egyebet felelni,csak ezt:

– Hát sírjon! Az most az alkalmas magyar nóta!Ha sokáig gondolkoztunk volna, a sírás csakugyan nem

maradt volna el, mert egyre ádázabbul jött hátulról afenyegetés. Edmond azonban megváltott minket, mertszász létire mondott egy magyar nótát, mégpedig azt,hogy: „Kék a kökény, recece”. Megadta a dallamot is aromán cigánynak, bár annak sok tanítás nem kellett, mertúgy kifújta a kökényt, mintha csakugyan kék lett volnamár most, április végén.

Egészen az állomásig folyton ezzel az egy nótával él-tünk, pedig nem egy félórába telt, amíg oda kiérkeztünk,hanem többe. Ott a cigánynak száz lejt adott az írnok,hogy azzal szaladjon el. Azután kihirdette, hogy minden-ki maradjon egy helyben, mert õ megy és intézkedik,hogy a vonatot állítsák elé. Nekem és Edmondnak aztmondta, hogy menjünk véle. Mi hárman meg is indul-tunk a vasúti síneken keresztül, de ahogy botladoztunkés iparkodtunk az írnok után a leereszkedett esti setét-ben, egyszerre azt vettük észre, hogy nem hárman va-gyunk, hanem haton. Nem kergettük el magunktól ajövevény utasokat sem, hanem együtt kutattunk tovább.Végre meg is találtunk messze künn egy vonatot, melyreaz írnok azt mondotta, hogy ezt kerestük.

34

– Maguk szálljanak fel – mondta nekünk –, s foglaljákel a legjobb helyeket.

Mi csakugyan felmentünk, és éppen egy olyan fülkétválasztottunk, amelyben két pad volt egymással szembens a kettõn hat ülõhely. Én az ablak mellé kerültem, arccala futás irányába; Edmond pedig szembe velem. Az énpadomra egy szõke fiú és egy nagy szemû fekete emberkerült, Edmond mellé pedig szintén egy szõke fiú és egyborzos fekete. Igyekeztem barátságosan nézni mind-egyikre, de azok úgy szótalankodtak és pislogtak, minthaegész életükben arra törekedtek volna, hogy kézre kerít-sék egymást. Gondoltam tehát, hogy én sem szólok, amígoda nem érik a helyzet. Inkább a világról kezdtem gon-dolkozni, minek folytán Blanka jutott eszembe. Bizony,boldog lettem volna, ha akkor magam mellett tudtamvolna õt érezni, mert Edmondon kívül senkim sem volt,s egészen ezt a mészárost sem nevezhettem valakinek.Apámra is teli szívvel gondoltam, nemkülönben a papras Garmada úrra, de azért mégis Blankát kívántam osztály-részemül, mert õ volt az, aki még a szõrszálakat is meg-töltötte érzéssel bennem.

Edmond megláthatta rajtam, hogy szomorúan csün-gök, mert azt kérdezte:

– Mi bajod van, Ábel?– Nincs semmi – mondtam –, csak egy kicsi legénybánat.– El kell azt hagyni, barátom! – felelte a szász. – Mert a

fene fogja megenni az embert. Nekem is egy lány volt, kibétette a kaput. Ha õ nem lett volna, akkor most is otthonülnék, s lógnának szép nyúzott marhák a szegen, és kövérdisznók is, mint a csoda! De így nem lóg semmi, csak azembernek a feje.

Ezen a többiek nevetni kezdtek, a nevetés pedig arravolt jó, hogy annak a melegénél mégis kezdjünk összeba-rátkozni valahogy. Úgy indult meg a dolog, hogy Edmondmegkérdezte a fekete borzostól a nevit, mire az Maxinakmondotta magát. Látszott is, hogy csakugyan Maxi, mert

35

eleven s nagyorrú zsidó fiú volt. A két szõke is jelentke-zett a nevivel, az egyiket Gyõrfinek hívták s a másikatRudolfnak. Rudolf az én oldalam mellett ült, s amikormegszólalt, Edmond már nemcsak azt tudta róla, hogyúgyszintén szász, hanem maga mellé ültette, minek foly-tán Gyõrfi került az én oldalam mellé.

Így már egészen otthon lettünk volna, csak egyedül anagy szemû barna ember ült szótalanul az én padomona sarokban, s ahelyett, hogy a nevit megmondta volna,vagy legalább szólott volna egyet, folytonosan maga elénézett a felhõs nagy szemivel. Még amikor a vonatot azállomás elé toloncolták, és a sok utas felszállott rá, selindultunk, akkor sem mukkant meg. Hagytam én is, éshagyták a többiek is, hogy teljék meg színültig szótalan-sággal. Úgy beszélgettünk, mintha nem is lett volna ott.Edmond a szõke Rudolffal mindjárt Németországot ala-kította, s még azt is hegyesen nézték, aki magyarul be-szélt, nemhogy õk beszéltek volna úgy. De én és Gyõrfi,aki szabólegény volt, csak azért is kitûztük a magyarlobogót, s még akkor is hangoztattuk a magyar szavakat,amikor üresek voltak. Maxi is hozzánk pártolt inkább,ámbár néha vetett egy-egy német szót a szõkének is.

Már két óra hosszat is roboghattunk, amikor eszembejutott, hogy vacsorázni kéne talán. A csirkére esett rög-tön a gondolatom, de eltökéltem abban a percben, hogyEdmondnak nem adok belõle, mert ha én nem voltam jóbarátnak, akkor egye meg õ is Rudolfot. Vártam még egykicsit, s aztán odasúgtam Gyõrfinek, hogy nemsokára énkimegyek, s akkor jöjjön ki utánam õ is. Szépen sikerülta dolog. Amikor aztán mind a hárman künn voltunk afolyosón, mármint Gyõrfi, én és a csirke, akkor odamen-tem az írnok fülkéjéhez és megkérdeztem tõle:

– Maga éhes-e, parancsnok úr?– Éppen most vacsoráztam – felelte.Akkor ez éppen jól van, gondoltam magamban, mert

ketten ehetjük meg az egészet. Meg is kértem az írnokot,

36

hogy a vacsoránkat az õ fülkéjükben költhessük el, amitõ kedvesen meg is engedett. S mi ketten Gyõrfivel mégkedvesebben megettük az egész rózsaszínû csirkét. Ak-kor visszamentünk a magunk helyére, rágyújtottunk, ésúgy néztük a többit, mintha nem is csirkét, hanem re-ménységet ettünk volna.

Úgy egy óra múlva, amikor a szászok is mindent kibe-széltek már a hasukból, Edmond odaszólt nekem, hogyvegyem elé a csirkét. Ha szépen mondta volna, talánmásképpen válaszoltam volna neki, de mivel csak kurtánparancsolta, így feleltem:

– Elküldtem Vilmos császárnak.Elõször még azt gondolta, hogy tréfát ûzök véle, de

mivel én már elûztem volt, a csirke nem akart elékerülni.Edmond mérges lett, és az Istent emlegette németül, deaztán Rudolf megvigasztalta, mert egy akkora szalámitvett elé rúdban, amivel Németországot is meg lehetettvolna idejében védeni. A példájukat Maxi is követte, akizsemlét és lókolbászt evett vacsorára. Onnét tudom,hogy lókolbászt, mert amikor elõvette, nyerített hozzánéhányat, majd a kolbászt a szájához értette, s azt mondtaneki:

– Hiába nyerítesz, mert Maxi megesz!Ilyenformán ismét csak a nagy szemû barna ember volt

egyedül, aki nem tett eleget a belsõ parancsnak. Jó ideigvártam, hogy megtudnék róla legalább annyit, hogy mi-féle eledelt szeret, de aztán eluntam erre várakozni, és aztgondoltam, hogy megjárom magam az utasok között.Végigmentem a vonaton, s mindenütt jártattam a szeme-met s hegyeztem a fülemet, mintha én lettem volna agondviselõ. Az asszonyok és a gyermekek jórészt máraludtak, csupán a férfiak beszélgettek csendesen. Mindolyan emberek voltak, akikrõl vagy zümmögött a sze-génység és a bánat, vagy éppen kiabált. S ahol eljöttem,végig a vonaton, mindenütt csak magyar beszédet hallot-tam, itt-ott egy kicsi német folttal.

37

Amikor visszajöttem a fülkébe, már nem égett ott alámpa. Edmond és Rudolf egymásnak dõlve aludtak. Ma-xi a sarokba bújva, és Gyõrfi a két tenyerébe. A nagyszemû barna ember most sem azt csinálta, amit a többi,hanem nyitva lógott a szeme, mint két szomorú csillag. Saz emberségtõl-e vagy a magam bánatától, de megértõcsillaggá változott az én két barna szemem is, s eljöttekeléje mindazok, akik örömteli vagy akár bánatos emléketajándékoztak az én életemnek. Édesanyám vezette õket,kezében egy fehér zászlóval, melynek a közepén egy szívvilágított. Utána következett apám, aki bûnbánatában ésszomorúságában lehajtott fejjel lépkedett, s nagy bárány-bõr sapkáját a kezében hozta. Mellette jött az én kedvesBolha kutyám, s minduntalan könyörögve nézett apám-ra, s amikor õ nem felelt neki, a többi emberekre iskönyörögve nézett. De senki sem mondta meg neki, hogyén hova lettem el, és merre mentem a világban. Apámután ketten jöttek együtt: Kelemen pap és Garmada úr.A pap egy kicsi fekete könyvbõl imádkozott, bizonyosanaz én bûneimért és a Garmada úr bûneiért és az egészemberiség bûneiért. Garmada úr szépen feketébe öltöz-ve azt a jóféle táskát lógatta a kezében, amelyben a fog-húzó szerszámokat szoktuk volt hordozni. Utánuk Blan-ka kisasszony következett az õ szép és kecses termeté-vel, s úgy lépegetve, mintha virágok között járna. S minta játékos és finom húsú õzet ahogy nyomon követik akegyetlen vadászok, úgy követték nyomon Blankát is ahargitai vad vitézek: Surgyélán és Fuszulán, a bankigazgatója és a részvényesek. De ott jöttek utánuk vi-gyázó szemmel az apám barátai a faluból, s még azokis mind, akik nem voltak a barátai, s még az állatok ésa házak is a faluból.

Ezek jöttek a szemem elé, és vonultak lassan tova. Samikor elmentek, nagy sötét üresség támadt a nyomuk-ban, majd hirtelen fénybe borult az üresség, és a fénybenegy csodálatos város tündökölt fel. Tudtam, hogy ez nem

38

lehet más, mint az a város, ahova én igyekszem a robogóvonaton, s fogok igyekezni a habszelõ hajón. Úgy érez-tem, hogy ilyent látni nagy kegyelem, és ilyenben élnicsupa ének.

S már nem tudott elég sebesen robogni a vonat, hanemszárnyakot növesztett nekem a képzelet, és úgy repültemgyors madarak módján.

Egyre könnyebben és egyre száguldóbban, ahogy csakálomban lehet.

Már hajnalodott, amikor Gyõrfi megrázta a vállamat, ésazt mondta:

– Ébredj, Ábel, mert itt van a határ!– Miféle határ? – kérdeztem.– Hát a lengyel.Kelemen pap sokat beszélt volt nekem a búsuló és vitéz

lengyelekrõl. Hamar az ablakhoz álltam tehát, hogy lássakvalamit. Szép fiatal erdõn robogtunk éppen keresztül. Anyírfák fehér kérge nevetett a tavaszi virradásban, és afeslõ rügyek mosolyogtak, mint kicsi zöld szemek.

Nemsokára csakugyan megérkeztünk a határra, holnem nekünk kellett beszélni, hanem a csomagoknak.Legalább egy félóráig tûrtük, hogy a sok zöld lengyelkatona mogorván nézzen minket, s csak akkor roboghat-tunk tovább. Mindenki eleven volt már akkor, s ha meg-állott valahol egy szikrát a vonat, már leomlott a sok utazónép a földre, és vizet keresett. Edmond és Rudolf egymáskezire töltötték a vizet, de én is segítségére voltam Gyõr-finek, majd Maxit is pártfogolni akartam, de õ kijelentet-te, hogy nem azért utazik a tengerre, hogy efféle kislengyel vizekkel mocskolja bé az arcát. Edmond aztmondta erre, hogy ügyeljen Maxi a szájára, mert nemvagyunk már Romániában, s hamar eligazítja a dolgát.Rudolf is nagyon harciasnak mutatta magát, mire Gyõrfiazt találta mondani, hogy itt nem Németországban va-gyunk, hanem Galíciában, ahol a magyarok küzdöttekhõsiesen. A szászok nem hagyták abba a dolgot, hanem

39

szóra szó következett, majd Edmond hirtelen felugrott,leeresztette az ablakot és megfogta Maxit, hogy azonkivesse. S mialatt Maxi borzosan jajveszékelt, titokbanGyõrfi is, ki szabólegény volt, elékapott egy tût, és ezzela kicsi szerszámmal a nagy Edmondot olyan figyelembenrészesítette, hogy Maxi helyett mindjárt a maga tompo-ráját kezdte fogni.

– Ki szúrt meg engem? – kiáltotta vészesen.Nem jelentkezett senki.Erre még egyszer elbõdülte magát, hogy ki szúrta meg

õt! Gondoltam, hogy az emberiséget megmentem a szászharagjától, és így szóltam:

– Ha leeresztetted az ablakot, akkor ne csodálkozzál,hogy bérepül a lódarázs, és itt sorra szurkál minket.

– Lódarázs?! – kérdezte Edmond, mire én fél hüvely-kemmel mutattam, hogy mekkora volt. Úgy látszott, hogyéppen kezdi elhinni a dolgot, de akkor Rudolf belé-kottyantott, mondván:

– Magyar lódarázs!A hergelésre Edmond ismét nyársat hegyezett a szemi-

vel, de az Isten jó és könyörületes volt, mert abban apillanatban csakugyan bérepült egy nagy lengyel darázsaz ablakon. Én megijedve rámutattam a darázsra, Ed-mond pedig úgy leütötte a sapkájával, mintha Maxinakhívták volna azt is. Meghalt hát a nagy zümmögõ állat, dehiába áldozta a legnagyobbat, mert többet nem jött abékesség vissza. A két szász nem szólt egész nap semMaxihoz, sem hozzánk magyarokhoz. Csak gyûlt bennüka méreg, s hogy mennyire felgyûlt, azt a következõ naponazzal mutatták meg, hogy még õk is összevesztek ketten.Mégpedig azon a rengetõ dolgon, hogy vajon a brassaiszászok beszélnek-e jobban németül vagy a szebeniek.Edmond nem akart engedni abból, hogy a brassaiak, deRudolf sem tágított a szebeniek mellõl. Amikor márannyira vitték a dolgot, hogy éppen meg akarták enniegymást, Maxi békítõ gyanánt jelentkezett. Ennél több

40

Gyõrfinek sem kellett, mert úgy taszította a helyére Ma-xit, hogy a lókolbász megjajdult benne.

Csodáltam, hogy több darázs nem jött, mert ennél iga-zibb darázsfészek nem lehetett az egész lengyel földön.A békétleneket azonban nem csodáltam, hanem inkábba hideg víz alá szerettem volna dugni õket. S én a hidegvíz helyett mégis a magam meleg lelkébõl merítettemszavakat nekik, mert az egyetértés kedvéért így szóltam:

– Itt is volt háború Lengyelországban, de annak is békelett a vége.

Ebben a mondásomban az egy jón kívül nem volt sem-mi egyéb, s Edmond mégis vadul felugrott, és így kiáltottrám:

– Hallgass, te csavargó székely, mert az utolsó döféstneked fogom adni!

– S azt miért? – kérdeztem szelíden.– Azért, mert te mindig hazudsz! – kiáltotta Edmond. –

Hazudod, hogy mi egyformák vagyunk, de az nem úgyvan, mert én mindegyiknél erõsebb vagyok! Hazudod,hogy békesség legyen, de az sem úgy van, mert az erõ-sebbnek kell legfelül maradni, s nem a csavargató eszû-nek! Hazudod még az állatokat is: a csirkét s a darázst is!De már többet nem fogsz hazudni nekem, mert ha mégegyet szólni mersz, megfoglak, és úgy kidoblak az abla-kon, mint a csontot a kutyának.

Amíg mondta ezeket a csúf szavakat, én bátran a szemi-be néztem, s még akkor is a szemibe, amikor elhallgatott.Villanások futkostak a fejemben és a véremben, hogymost mit csináljak s mit feleljek neki. Elõször érezteméletemben, hogy valami elütõ tréfa nem tud kijönni aszívembõl, de olyan csúnya szó sem, amit megérdemeltvolna. Nem mondtam tehát semmit neki, hanem csakszótlanul és merõn néztem, s közben kivettem a bicská-mat a zsebembõl, és kinyitottam, hogy mindenki jól lát-hassa, mit csinálok. Amikor ki volt nyitva, szépen letet-tem magam mellé a padra, és a nézést is béfejeztem.

41

Az Edmond arca olyan színt vett fel a bicskától, mint afüst. De meg nem mozdult, se meg nem szólalt.

Mind hallgattak a többiek is.Ilyen csendben telt el az elsõ óra, de a következõ órákra

is templomi fülke lett a vasúti fülkébõl, mert aki beszélniakart, szó nélkül és felkérés nélkül kiment az ajtón. Énnem mentem ki, s nem beszéltem mással, csak magam-mal. Az emberi természetrõl vizsgáztattam az eszemet acsendben, de minél jobban és sóvárgóbban kutattam,hogy valahol egyenes utat találjak, annál inkább kellettlátnom, hogy nagyobb rengeteg ez, mint a hargitai! Csakegy volt, ami bizonyos volt: az, hogy az emberek közöttis vannak patkányok és vannak pacsirták, s ezt az egyet isa kutyámtól tanultam. Ebben a bölcsességben aztán megis állapodtam, csak azt tettem még hozzá gondolatban,hogy kutya hiányában most már nekem magamnak kellmegfogni a patkányt, és felröpíteni a pacsirtát.

Eltemettem jól, amit gondoltam, s éppen jókor, mertmegjelent az írnok úr, és kihirdette, hogy nemsokárameg fogunk érkezni Danzig városába. Csak ennyit mon-dott, s ezzel tovább is ment. Örömmel kezdtünk készü-lõdni, mert már a vonatot is meguntuk volt, s egymást is.De a legkitûnõbb dolog mégis most következett el, merta nagy szemû barna ember, aki ezen a második naponsem szólott egy szót sem, valami gépezetet vett elõ, s aztigazgatni kezdte. Aztán mindenkinek a nagy ámulatára,de leginkább mégis az enyimre, odaszólt hozzám, és aztmondta:

– Maga menjen ki a folyosóra!Engedelmeskedtem neki, hátha bombát akar a szászok-

ra vetni. De nem bombát akart, hanem fényképezni. Aháta mögött álltam, ahogy felemelte a masinát, és rásze-gezte az én társaimra, akik boldogan és nevetve néztekarra, mintha édestestvérek lettek volna. Amikor elkec-cent a gép, azt mondta a nagy szemû barna:

– Köszönöm.

42

– Mit tetszik csinálni a képpel? – kérdezte Edmond.Az ember tokjába tette a gépet és szelíden így szólt:– Megtartom magamnak, hadd lássam mindig, hogy

micsoda marhákkal utaztam.Ekkor a csomagok már a kezében voltak, és gyorsan el

is ment. Maxi jót nevetett rajta, de a többiek csúful néztekutána. Tenni azonban nem tehettek semmit, mert a le-szállással kellett foglalkozni. El sem búcsúztunk egymás-tól, hanem elvegyültünk a leszálló seregben, majd azírnok vezetése mellett megindultunk a városon keresz-tül. Én most is elöl mentem, a csomagom pedig az írno-kéval együtt valahol hátul. Ilyenformán könnyen tudtamjártatni a fejemet s a szememet, amit a város meg isérdemelt, mert az utcák szép tágasok voltak, nagyok éstiszták a házak is, a nép pedig rendesen és urason sétált.

– Látja-e, ilyennek kell egy városnak lenni! – mondtamlelkesedéssel az írnok úrnak, ki büszkén tekintett széjjel,mintha az övé lett volna az egész város, majd így szólt:

– Sohasem szoktam rossz helyre vinni az embereimet.Ha egy félórával késõbb találja mondani ezt, akkor vagy

megfeleltem volna neki érdeme szerint, vagy pedig fel-mutattam volna az égre, hogy ott van az Isten, aki nemtûri a hazugságot! Akkor azonban még rendes beszédnektetszett a beszéde, s én jókedvûen ballagtam mellette.Olyan sokáig mentünk, hogy már túlfelõl szinte kijöt-tünk, amikor végre egy óriási kapu elõtt megálltunk.

– Itt mi van? – kérdeztem.– Itt lesz a szállás – felelte az írnok, és megrántott egy

vastag drótot, mely a kapu tetejérõl fityegett. Ezzel olyancsengetést idézett elõ, hogy béillett volna harangozásnakis egy kisebb faluban. De meg is nyílt nyomban a kapu, sa kapuban megjelent egy mogorva ember, akinek a ruhá-ja olyan volt, mintha baktert láttam volna magam elõtt.Csak egy pillantást vetettem rá, s azután elnéztem a fülemellett, s hát egy akkora udvar tátong a háta megett,amekkorát én soha életemben nem láttam. S az a hatal-

43

mas nagy udvar mind teli volt emberekkel, akik nyüzsög-tek, zúgtak, és a kapura rossz szemmel néztek.

Mire jól megnézhettem volna, hogy mi is lehet ottan,már bent voltunk a nagy udvaron, a bakter pedig egyóriási kulccsal ismét bézárta a kaput. Néhány pillantásalatt úgy elnyelte a nagy udvar és a nagy tábor a miseregünket, mint amikor a Dunába egy pohár vizet önte-nek. Nekem annyi eszem mégis volt, hogy egy kicsitvigyázzak magamra, s ne maradjak el az írnok úrtól. Ak-kor is a nyomában voltam, amikor egy kacskaringós fa-lépcsõn felfelé indult az épületbe, amelynek három szár-nya volt, hogy jól körülvehesse az udvart. Amikor fentvoltunk az emeleten, észrevette, hogy én is ott vagyok, sazt mondta:

– Jó, hogy itt van!– Azt már nem tudom biztosan, hogy jó-e! – feleltem

neki, de akkor már fogta a karomat, s vezetett. Egy óriásinagy terembe vitt, amely ágyakkal volt teli, de úgy, hogyminden ágy felett meredezett még egy.

– Válasszon itt egy ágyat és foglalja el – mondta azírnok, s abban a percben sarkon fordult, és úgy odalett,mintha azt játszottuk volna ketten, hogy ki tud elbújnijobban. De ha már így volt, követtem, amit mondott.Végigmentem a hosszú termen, s tanakodtam, hogy me-lyik ágyat válasszam. Mindegyiken szürke pokróc volt smelléje egy kicsi párna. Ahogy nézegettem õket, hirtelenelnevettem magamat, mert az jutott eszembe, hogy azalsó ágyak helyett mindenütt egy-egy Edmond fekszik, afelsõk helyett pedig egy-egy Rudolf.

– No, most válassz, Ábel! – mondtam magamnak. Végremégis egy Edmondot választottam, mert mégis õ volt az,aki testvériséget itatott velem a bukaresti vendéglõben.S ha már megvoltam a választással, azon kellett gondol-koznom, hogy az írnok tanácsának a második felét, vagyisaz elfoglalást, miképpen hajtsam végre. A legigazibb cse-lekedet az lett volna, hogy mindjárt belé is feküdjem, de

44

estig még idõ volt, s azonkívül az írnokot s valamint akuffert is meg akartam keresni. Magam helyett, gondol-tam, odafektetem a kalapomat, s ezt mindjárt meg iscselekedtem. Aztán megindultam, hogy az írnokot ismétlássam, s tõle a táborozást illetõleg egyet-mást még meg-kérdezzek. Legalább egy óráig õt kerestem minden ki-gondolható helyen, de még olyan embert sem láttam, akihasonlított volna hozzá. Akkor félbehagytam ezt a mun-kát, s kezdtem a kufferemet keresni. Nagy késõre meg istaláltam egy kõfenekû, mocskos helyiségben. Ott feküdtsok cókmók testvére között a vizes földön. Nagy öröm-mel hurcoltam fel az emeletre, de amikor odaértem vég-re a kitûzött ágyhoz, hirtelen olyan lettem, mint a részeg.Megfogtam az ágy vaskarját, s azon kezdtem gondolkoz-ni, hogy vajon nem csak álmomban láttam-e, hogy én azelõbb ágyat foglaltam ebben a teremben! Mert ha nemálom talált lenni, hanem valóság, akkor a kalapomat vala-ki ellopta!

Letettem hamar a kuffert, s keresni kezdtem a kalapot,ami nem volt. Sem a pokróc alatt, sem az ágy alatt, semsehol az egész teremben! Ha a magam pénzin vettemvolna, még valahogy keresztet vetettem volna reá, de azIsten közelébõl származott, mivel Kelemen pap adta ne-kem ajándékba. Szent harag és mérges elevenség lepettel, s egy pillantás alatt kifutottam a terembõl, s azon azajtón, amelyiken az írnok urat láttam bémenni, mindenkopogtatás nélkül béugrottam. Három íróasztal mellõlhárom ember nézett reám nagy meglepetéssel, de ne-kem a kalap hat ilyen embernél is többet ért.

– Ki lopta el a kalapot?! – kérdeztem háborogva.Õk hárman egymásra néztek, majd az egyik összevonta

csúnyán a szemöldökét, és azt mondta:– Was?!Olyan lettem, mint aki akkor jön eszire, amikor meg-

ütik. Így nekem is rögtön agyamba villant, hogy itt hiábabeszélek magyarul, de a pap száz német szava között is

45

hiába kerestem a kalapot. Egyebet nem tehettem tehát, afejemre mutattam és intettem, hogy nincs. Bizonyosanúgy értették a jelt, hogy az eszemet vesztettem el, mertaz egyik nevetni kezdett, a másik kettõ pedig nagyonmegijedt. Olyan furcsa volt az egész, hogy kénytelenség-bõl én is elnevettem magamat. De az idõt nem sokáigvesztegettem az oktalan mulatságon, hanem a nevetõsembernek megfogtam a karját és húzni kezdtem magam-mal. Jött engedelmesen, de hívta a másik kettõt is, ne-hogy titokban kelljen meghalnia neki. Amikor a nagyteremnek az ajtajáig érkeztünk volna, egyszerre mind ahárman elõmbe álltak, s hát nem akarnak béengedni.Hadakozásukból kivettem annyit, hogy hét órát emleget-nek. Egy ideig akaratoskodtam még, de aztán hirtelenmeggondoltam magam, és éppen olyan gyorsan, mintahogy találkoztunk volt, otthagytam õket. Egyenesen azudvarra szaladtam, hogy Edmondot megkeressem, és be-széltessem magam helyett. Egy félórába is belételt, amígegy sarokban megtaláltam. Úgy kucorogtak Rudolffalketten a földön, mint két szõke rigó, akik szükségbõlbárhova fészket raknak. Hamar elmondtam nekik, hogymi esett meg velem, de csak nevettek. Erre kecsegtetõenazt is elbeszéltem, hogy pompásan tudnának most ágyatválasztani, ha jönnének velem. Többet nem is kellettmondanom semmit, mert felugrottak és szívesen jöttek.Bémentek az irodába, s ott Edmond elõadta nekik néme-tül is a magyar sérelmet, de nemhogy a kalap elõkeríté-sén gondolkoztak volna az írnokok, inkább még engemetneveztek ki bûnösnek, mivel a tilalom ellenére és enge-dély nélkül bészöktem a terembe. Azt feleltettem Ed-monddal nekik, hogy a mi írnokunk eresztett bé, de errecsak legyintettek, és ismét kimondották a szabályt, hogycsak hét órakor lehet az éjjeli terembe béhatolni. Nagyszomorúan visszamentünk tehát az udvarra, s én olygyászban voltam, hogy a két szõke rigó mellé éppentaláltam fekete rigónak.

46

Itt kuncorogtunk egészen hat óráig, amikor nagy zajon-gás támadt a népség között. Megtudtuk, hogy vacsorátszándékoznak adni nekünk, de mi vacsora elõtt is elégfürgék és erõsek voltunk arra, hogy mindjárt ott legyünk,ahol kell. Százasával eresztettek egy nagy ebédlõterem-be, s mi mind a hárman ott voltunk az elsõ száz között. Adolog azonban nem érdemelte meg a nagy sietést, mertegy kõfenekû terembe kerültünk, ahol hosszú-hosszúasztalok álltak. Ezeken az asztalokon bádogból való kan-nák sorakoztak, mint szürke színû apró katonák. A kan-nákban kávé és mindegyik kávé mellé egy darab feketekenyér.

Elsõnek Edmond kóstolta meg az eledelt, de a másodikkortyot a kõpadlónak adta, a kannával együtt. Én semittam meg a kávét, az igaz, de a kannát mégsem vágtam aföldhöz, hanem visszatettem szépen az asztalra, és ígyszóltam:

– Itt sem a kávé, sem a kanna nem hibás.Jól tettem, hogy így cselekedtem, mert volt közöttünk

egy õrködõ ember is, aki mindjárt odafurakodott, ésfenyegetõleg kérdezte, hogy a kannát ki merte a földhözvágni! Mindjárt láttam, hogy könnyen elindulhat Ed-mond nélkül a hajó, de abban a pillanatban már kész isvoltam arra, hogy megmentsem õt. Lehajoltam a földre,felvettem a kannát, nagy szenvedést ültettem az arcomra,és azt mondottam, hogy én voltam, aki leejtettem a kan-nát, de mivel nagyon éhes vagyok, adjanak egy másikat.Az õrködõ ember nemcsak elhitte, amit mondtam, ha-nem kávét is adott, mit a szeme elõtt eresztettem leszegény hasamba. Edmond hálásan nézett reám, de ami-kor elmúlt az egész veszedelem, furcsán kezdett kacagni,és azt mondta:

– Látod-e, hogy nekem volt igazságom a vonaton, mertmilyen jól tudsz hazudni.

Úgy nézhettem rá, mint Jézus Krisztus az emberiségrea keresztfáról, de nem szóltam a világon semmit, hanem

47

megvártam a hét órát, s akkor bémentem az éjjeli terem-be. Lefeküdtem és ott gondolkoztam kalap nélkül és igazbarát nélkül sokáig. A fejemnél egy vasrácsos ablak volt,s azon bésütött az utcáról a villany. S nagyon jól tette,hogy bésütött, mert a felettem levõ ágyba egy zsidó pap-növendék került, s annak éjfélig olvasnia kellett hango-san valamit, de hogy mit, azt ma is csak az Isten tudja, stalán õ, ha él még valahol, s el nem felejtette.

A szándékom olyan volt, hogy másnap reggel sem ke-lek fel az ágyból, de a szabadság csak gondolatban virág-zott, mert korán reggel egy ember rontott a terembe, ésfelkelést kiáltozott. A szája még elég sem volt neki, mertegy hosszú s nagy tölcséren keresztül bömbölte a paran-csot. Felkelés után mind az udvarra özönlöttünk, hogyrendes ember szokása szerint a kezünket és az arcunkatvízzel megmossuk. Három becsületes kút állott ott meg-hajlott nyakkal, s azok szívesen láttak minket. Én is szíve-sen láttam volna legalább az egyiket, de a rengeteg embermiatt csak nagy várakozás után kerülhettem a víz színeelé. Innét ismét az étkezõterembe mentem, hol a tegnapesti kávénak az édestestvérit adták. Nem zúgolódtam ésnem haragudtam, hanem megittam jámborul a kávét,hátha türelmes szenvedéseim jutalmául elõkerülne vala-honnét a kalapom.

Nem is foglalkoztam egész nap egyébbel, csak a kala-pom keresésivel, de a tolvaj ügyesebb volt, mint én. Esteaz ágyban el is temettem szegényt, s imádkoztam érte,ámbár olyan ártatlanul távozott el, hogy bûnt soha nemis látott.

Reggel az a nagy hír terjedt el az emberek között, hogyindulunk a hajóra. Annyi igaz lett a hírbõl, hogy csak-ugyan indultunk valahova. Nem tartottam lehetetlennek,hogy éppen a hajóra, mert a csomagok is mind jöttekvelünk. Minden rosszat elfelejtettünk, és megvidámodvacipekedtünk a véghetetlen seregben. Délfelé meg is ér-keztünk valami furcsa helyre, mely a városon kívül fe-

48

küdt, egészen a szabad földeken. Sok épület gõzölgött itt,s azokból zúgás és zakatolás hallatszott.

– Most megfürösztenek minket! – mondta valaki ma-gyarul, de úgy, mintha akasztani hoztak volna. Odanéz-tem, s hát Gyõrfi! Úgy megörvendettem neki, hogy mind-járt odafurakodtam melléje, és így szóltam:

– Hát maga hova lett volt el, mennyit kerestem!Gyõrfi huncutul mosolygott, és azt mondta:– Találtam volt egy jó kuckót.– S ott mit csinált?Gyõrfi még huncutabbul nevetett.– Darázskodtam – felelte.Gondoltam, hogy valami tilalmas dolog lehet a háta

mögött, mert az épület másik szárnyát asszonyfélék lak-ták; de tovább kérdezõsködni nem volt idõm, mivel egyajtót kinyitottak, és sorjában kezdtek béereszteni azon.Bent még annyi kedvem sem volt a tréfás szóra, mintodakünn, mert egyszerre kiadták a parancsot, hogy levet-kõzni! Ránéztem Gyõrfire, és azt mondtam:

– Maga vizet lát-e itt?– Én nem.Azonban víz is volt, de nem olyan hamar. Mert elõször

egy száraz terembe mentünk, ahol öt darab elszánt em-ber már várt is minket, egy-egy nyírógéppel a kezében.Engedelmet sem kértek, se nem kérdeztek semmit, ha-nem nekünk estek, s ahol gyapjasságot láttak rajtunk, ottegy pillantás alatt mindenütt meggyalultak a géppel. Az-tán béeresztettek a következõ terembe, hol már zuha-nyok vártak minket. Amíg az egyik alatt én s a másik alattGyõrfi lövettük magunkat a vízsugárral, szegény Zsuzsi-ka néni jutott eszembe, kinek nem kellett ilyen messzeeljönni, mert az apám örömire s az én jóvoltomból asugaras vizet otthon is megkapta. Gyõrfi nem efféle em-lékezéssel töltötte az idejét, hanem engemet bámult. Sminél tovább s jobban nézett, annál erõsebben kacagott.

– Magának mi esik olyan jól? – kérdeztem.

49

– Ha látná magát, nem kérdezné – mondta Gyõrfi, mireén csak ennyit feleltem:

– Bizonyosan mindegy, hogy maga néz-e engem, vagyén nézem magát.

Így próbáltuk tréfásan elütni a nagy csúfságot, mit alelketlen kopasztók velünk cselekedtek. De még azt semengedték, hogy ezen az ártatlan módon kimulassuk ma-gunkat, mert egy harmadik terembe tuszkoltak, ahol kétorvos fehér köpenyegben és feltürközve már várt is min-ket. Zokszó nélkül és jámboran elejükbe járultunk, õkpedig a fejünk tetejétõl kezdve a kicsi lábujjkánkig min-denütt megvizsgáltak.

Amikor visszakerültünk oda, ahol levetkõztünk volt,újabb keserves ámulatba estünk, mert az öltözõruhánkatsehol nem találtuk. Én mindjárt leroskadtam a padra,mert azt gondoltam, hogy elment a ruhám a kalapomatmegkeresni. Gyõrfi azonban kiabálni kezdett éktelenül.Erre egy ember, aki ott vigyázott volna a ruhánkra, fel-emelte a mutatóujját, és csendre intette Gyõrfit. Abban apercben megnyílt az ajtó, s hát két másik ember nagyrakás gúnyát hoz az öliben, ahogy a szénát szokták hoznia szarvasmarhának. Nem sokat teketóriáztak, hanem le-dobták a ruhákat mind a földre, s nekünk onnét kellettkiválasztanunk a magunkét. De össze voltak gyûrõdveistenesen, és szagot is árasztottak magukból, valami ke-serût. Akkor tudódott ki, hogy amíg mi a keresztútonvoltunk, addig gõzkazánba dugták a ruhánkat, hogy atetveket, ha esetleg lennének, keményen megöljék.

Eléggé keseregtem magamban, hogy mit csináltak aKelemen pap szép ajándék ruhájából, de azért felvettem,és másképpen is igyekeztem, hogy végre már kijussakebbõl az egészséges házból. Már künn is álltam a füvesudvaron, amikor Gyõrfi is megjelent. Ketten sétálni kezd-tünk, és arról beszélgettünk, hogy most már bizonyosancsak jót fogunk érni. S ahogy így sétáltunk és így beszél-gettünk, Gyõrfi úgy talált bétekinteni egy háznak az ab-

50

lakán, hogy mindjárt ott is ragadt az ablak mellett. Nemtudtam elgondolni, hogy mit nézhet olyan nagy buzga-lommal, de mivel nem hagyta abba, én is odamentem.

Jó, hogy meg nem vakultam abban a helyben, mertodabent az ablak megett garmadában voltak mindenfélecsomagok, a csomagok tetején pedig egy fiatalember ésegy leány javában csókolózott.

– Jöjjön, ez nem magának való! – mondtam Gyõrfinek,aki erre csakugyan megfordult, de a megfordulással el-lentétesen így szólt:

– Nem egészen úgy van!– Miért?– Azért, mert ez a lány az a lány.– Akivel a kuckóban volt?– Ühüm.Most már annál inkább megragadtam a karját és elhúz-

tam, nehogy bétörje szerelmében az ablakot. El is jöttszépen onnét, de sem hamarjában, sem azalatt, amígmendegéltünk a városba vissza, nem tudtam szavát ven-ni. Én egyik részrõl eléggé sajnáltam õt, de a másik részrõlörvendeznem kellett, mert nem oda mentünk vissza,ahonnét eljöttünk volt, hanem egy becsületesebb házba.Amikor azt is megtudtam, hogy ebbõl a házból kimenniis szabad, akkor még ugrottam is egy nagyot örömöm-ben, s azt mondtam Gyõrfinek, hogy este jöjjön ki velema városba, mert ott bort veszek, mibõl annak a leánynaknem fogunk adni.

Vacsora után ki is mentünk ketten a városba, s egyjóféle német korcsmában olyan vígan ittunk, hogy éne-kelve jöttünk éjfélkor haza. Rá jót aludtunk, s reggel az ahír volt az elsõ, hogy indulunk a hajóra! Egyszerre min-den rosszat elfelejtettem, s nagy örömömben úgy hor-doztam körül azt a lekopasztott fejemet, mint egy nagybuksi gyémántot. S a tetejében a jókedvnek a bukarestiírnok is megjelent, de le volt soványodva erõsen, mint akutya, amelyik többnapos tekergésbõl vetõdik haza.

51

Arról nem szólott semmit, hogy hol járt és miket tapasz-talt, hanem egy narancsot nyújtott át nekem. Jól megér-tettem, hogy a narancs után nekem sem illendõ kérde-zõsködni, de annyit mégis kiejtettem a számon, hogy sokmás bajlátás mellett a drága kalapomat is ellopták. Erreaz írnok lekapta a fejérõl a kalapot s az enyimbe nyomta,ráadásul a narancsra. Megköszöntem neki a hirtelen aján-dékot, s arra kértem, hogy kalapja helyébe aztán egyolyan másik kalapot vegyen, amilyen az enyim volt. Eztmegígérte nekem, s ismét maga mellé állított, amikorkifelé vonultunk a hajóhoz. Innét kezdve már vidámanfolyt minden, mert ahogy kiérkeztünk a tengerpartra,már ott állott az óriási nagy hajó, elnyújtózva a csendesés szürke arcú tengernek a szélin, és három nagy kémé-nyibõl gazdagon füstöt okádva. A hajó fedélzetérõl nagypalló nyúlt le a földre, s mi azon mindjárt felmentünk újhazánkba. Mindenki rettentõ nagy indulatban volt. Azemberek keresztül-kasul sürögtek, és egymással semmitsem törõdtek. Az írnok úr azonban annál inkább törõdöttvelem, mert sietve megkereste azt a tengeri embert, akifõrendezõ volt a hajón. Engemet is elejébe vitt, és néme-tül dicsérni kezdett neki, s azt is elmondotta, hogy újság-tudósító vagyok. A Garmada úr tanúsító iratát meg ismutatta neki, mire a fõrendezõ azt mondta, hogy menjekvéle. Én szívesen mentem, mert gondoltam, hogy rosszhelyre nem fog vezetni. S csakugyan nem vezetett rosszhelyre, mert egy második osztályos fülkébe vitt, ahol kétágy volt. Rámutatott a felsõ ágyra, s a mutatást németszóval pecsételte meg. Az alsó ágyon már ott volt egyszürke felöltõ kabát és egy jómódú kalap, de ember hozzánem volt. Meg sem kérdezhettem, hogy vajon ki lehet azútitárs, mert a tengeri fõrendezõ egy pillantás alatt oda-lett. Most azonban nem bántam, hogy egyedül maradtam,mert jól körülnézhettem legalább. Nem mondhatnám,hogy valami tágas lett volna a szállás, de a falak patyolat-fehérek voltak, a padló nesztelen gumi, az ágy is tiszta,

52

mint a patyolat. Az egyik sarokban mosdó pompázottfehéren, a másik oldalon pedig egy tojás alakú ablak,mely a tengerre szolgált. Odaállottam ehhez az ablakhoz,és nézni kezdtem a tengert, amelyen bóbitás kicsi hajókúszkáltak. S ahogy néztem, lassan örömkönnyek jöttek aszemembe, mert elõször az Isten jutott eszembe, aki agyümölcsözõ és szenvedõ föld mellé tengert is teremtett;s azután pedig édesanyámra gondoltam, mint akkor a vo-naton, amikor elindultam volt, hogy az országot lássam.

Könnyes és boldog mélázásomból egy tengeri emberriasztott fel, ki a kufferemet a fülkébe hozta. Elégszerláttam volt az eddigi világban, hogy aki úrnak érzi magát,ilyenkor pénzzel tiszteli meg a kuffer szállítóját. S havalamikor az életemben, akkor most én is úrnak érezhet-tem magamat, de akkorának, hogy egyenesen száz lejtadtam az embernek, ki ismerhette is a románok pénzét,mert nagyot hajolt, és megbecsüléssel távozott.

Aztán én is az ágyamra tettem a kalapot, és felmentema tetõre, hadd lássam, micsoda világ van ott. Most márnem volt olyan nagy sürgés-forgás, mint kezdetben. Vé-gig a fedélzeten, de különösen a korlátok mellett, meg-nyugodva állottak az emberek. Magam is követtem atengeri utazók szokását, és szintén odaállottam a korlátmellé, de aztán eszembe jutott, hogy az írnok úrtól bú-csút kéne vennem, s közben a jóságát is hangoztatnom,mert ki tudja, hogy visszafelé hogy lesz! Éppen javábankerestem, amikor háromszor egymás után elbõdült ahajó, majd utána felhangzott a zene. Éreztem, hogy alat-tam meg is mozdul lassan minden, ami volt, s ettõl énolyan örömbe borultam, hogy abban a helyben, aholéppen álltam, így kiáltottam fel:

– Ábel, tiéd a világ!De mintha édesanyám a sírból vagy a legbölcsebb égi

angyal megfogta volna a két karomat, egyszerre leejtet-tem azokat, és magamba estem. Úgy éreztem, hogy an-nak, aki hozzám ért abban a percben, még nagyobb és

53

véghetetlenebb ereje van, mint együttvéve a tengernekés a földnek. Nem tudom, ki volt, és micsoda erõ volt, debizonyosan a teremtõ hatalomé volt, aki az embert mégannál is többre teremtette, mint hogy Amerikába utaz-zék.

Odamentem lassan a korláthoz, és elborult szemekkelnéztem a vizet, majd néztem az eget. Mind a kettõ nagyvolt és végtelen, nem haragudt, csak feküdt nagy nyuga-lomban, mintha az örökkévalóságot dicsérte volna. Soká-ig ezt néztem, és közben könnyeimmel szaporítottam avizet, amelyrõl azt mondotta volt nekem Kelemen pap,hogy sós és veszedelmes, mint a próféta sírása. S ahogyígy álltam, s éppen fürdetett hátulról a nyugovó nap,egyszerre valakinek a kezét éreztem a vállamon. Odanéz-tem, s hát Gyõrfi látogatott meg engem. Nem is tudom,hogy miképpen történhetett, de menten megöleltem, ésazt mondtam neki:

– Jaj, mindjárt meghasad a szívem!Furcsán nézett reám, majd így szólt:– Szerelem miatt megy Amerikába?– Amiatt.– S kit szeretett?– Én a szabadságot.Gyõrfi megölelt, és láttam, hogy kezdi megérteni repe-

sõ lelkemet. Azt mondotta, hogy furcsa fiú vagyok, deelég furcsa fiú õ is, mert szintén nagy dolgok állanak azõ háta megett is. Egyebek között egy szerelem is, mittiltott személlyel ûzött Déván, valaki olyan gyönyörûvel,aki szüzességi fogadalmat tett volt öt esztendõvel azelõtt.Többet és közelebbit azonban errõl nem beszélt, hanemnézni kezdte õ is a vizet, és akkorát sóhajtott, hogy szintehullámot vert véle a tengeren.

Így töltöttük az idõt, amíg lement a nap és feltûnthárom csillag. Akkor elbúcsúztunk egymástól, és megfo-gadtuk, hogy holnap mind a ketten elbeszéljük titkoséletünket. Az elsõ lépcsõzeten együtt mentünk le, de

54

neki még egy másikon is le kellett menni, hogy a harma-dik osztályba jusson.

Én ez alkalommal sem találtam otthon az utazó társat,de alig idõztem valamit, egyszerre megjelent. Közepestermetû és jócskán kövéredõ úr volt, szürkülõ nagy hajaneki, és fekete, gazdag bajusza. Jóformán rám sem nézett,hanem parolát adott, és azt mondta:

– Leupold.Én is megmondtam a nevemet neki, de többet egy szót

sem beszéltünk. Azonban nem rajtam múlott a dolog,hanem õrajta, ki öregebb létire nem akarta kezdeni abeszédet, hanem csak rendezgetett, s azután lefeküdt. Énis lefeküdtem, és reggelig aludtam a tengeri ringatásban.

Másnap Gyõrfivel töltöttem az idõt, ki sok érdekesdolgot elbeszélt nekem. Én sem maradtam azonban adós,mert ha Gyõrfi valami nagyon furcsát mondott, akkor énmég annál is furcsábbat mondtam. Amikor sötét estéreértünk, s én aludni mentem, gondoltam is magamban,hogy ilyen hõsi napom soha nem volt, mint a mai. El isaludtam nemsokára, mert a sok kitalálás után erõsenkívántam a nyugalmat. Így arra sem emlékszem, hogyLeupold mikor jött haza, és köszönt-e nekem, amikorlefeküdt. Azt sem tudom, hogy reggel köszönt-e, mertcsak a helyét találtam, amikor felébredtem. Ezt a napot isGyõrfivel töltöttem ismét, de nem olyan hõsiesen, minta tegnapit, mert estefelé kiértünk az óceánba, s ott nagyhullámok támadtak meg. A hajó is elvesztette uras nyu-galmát, és ingadozni kezdett, mint apám, amikor márbenne volt a második házasságban. Ugyan nem lett volnanagy baj, ha csupán ingadozik, de lassankint úgy szédel-gett a haragos tengeren, hogy támaszkodni szeretett vol-na, mint a borzasztó részeg ember. Mi Gyõrfivel kettenott álltunk most is a korlát mellett, s lassankint éreznikezdtük, hogy a hajó minket is belé akar vinni a részeg-ségbe. Igaz, hogy elõször titkoltuk egymás elõl a kezdõdõveszedelmet, de a titok nem sokáig tudott rejtve maradni.

55

Elsõnek Gyõrfi adta meg magát, mert éppen amikor nyu-godott a nap, borzasztó hangon így szólt:

– Ábel, én most meghalok!Alig hajolt átal a korláton, hogy a tengert szaporítsa,

már én is mondhattam volna neki, hogy úgyszintén meg-halok, de még erre sem volt idõm, olyan sürgõsen kelletta példáját követnem. Úgy függöttünk órák hosszat kettena korláton, mint a bõr, mit a tímárok száradni odavetnek;majd órák után annyi erõt is alig tudtunk elészedni ma-gunkból, hogy valamiképpen a fülkébe támolyogjunk.

Leupold már ott feküdt az ágyban, és újságot olvasott.Ahogy beléptem, mindjárt látta rajtam, hogy nagy bajbanvagyok, mert így szólt:

– Beteg?Intettem neki, hogy a halálomat várom, mire õ többet

nem szólt, hanem ismét az újságot olvasta. Nekem isminden vágyam az volt, hogy hamar lefeküdjem, de hogymiképpen telt el az éjszakám, azt csak én tudom, mertfolyton a halált láttam magam elõtt, amint egy üvegfalmögött ide és oda futkosott, hogy valamiképpen kiszaba-duljon, és engemet az élõk sorából kiirtson. Reggel mégisfel akartam kelni, hogy ne lássam többet az üvegfalat, sea mögötte levõ irtózatot, de alig léptem le az ágyból, márodaugrott a guta, és azzal fenyegetett, hogy rögtön, derögtön megüt engem, ha vissza nem búvok az ágyba.Nem volt mit tennem, visszafeküdtem és vártam az idõmúlását. Délutánra mégis véltem annyi erõt magamban,hogy ismét felkeljek, és a Kelemen pap két könyvét, anémetet és az angolt, a kufferbõl elõkerítsem. Éppen anémetet böngésztem, hogy mit kérdezhetnék este Leu-poldtól, amikor egyszerre õ is bétámolygott. A tegnapmegtanultam volt tõle, hogy ilyenkor mit kell mondani,és azt kérdeztem:

– Beteg?Ahogy én a tegnap, éppen úgy intett õ is nekem, hogy

a halálát várja.

56

Többet fel sem keltünk az ágyból, sem Leupold, semén. Csak fogtuk az ágy fehér vasát, és nagyokat nyögtünk,mintha nagy és kövér boszorkányok táncoltak volna raj-tunk. Nem tudtam, hogy meddig kell így szenvednünk aháborgó tengeren, de annyit gondoltam, hogy sok idõvan még a megváltó földig. Azon kezdtem hát gondolkoz-ni, hogy mit tudnék csinálni abban a beteg állapotban. Súgy határoztam, hogy a német könyvet fogom tanulmá-nyozni, amikor van annyi erõm, s mindennap kikeresekvalamit, amit estére kelve Leupoldtól megkérdezek.

– Maga milyen országból való? – kérdeztem elsõnek akövetkezõ napon.

– Lengyelországból – felelte.Azután sokáig hallgatott: majd õ is megkérdezte:– Hát maga?– Én Romániából.– Bumm! – mondta erre.Láttam, hogy mi a szokása, s így aztán arra is felkészül-

tem a könyvbõl, hogy a kérdésére meg tudjak felelni.Vártam hát a következõ estét, s akkor így szóltam:

– Mi a foglalkozása?– Kereskedõ.Ismét hallgatott sokáig; majd õ is megkérdezte:– Hát magának?– Semmi.– Bumm! – mondta megint.Gyanú támadt bennem, hogy Leupold nem is lehet

lengyel, ha olyan jól meg tud mindenre németül felelni.Azt kérdeztem tehát a következõ este:

– Maga milyen nemzet?– Orosz.Számolni kezdtem, hogy mennyi idõ múlva szólal meg

ismét. Éppen a kétszázharminchetet mondtam ki ma-gamban, amikor végre megszólalt ismét:

– Hát maga?– Én magyar.

57

– Bumm! – mondta ismét.Magamban jót nevettem, hogy milyen kétfélék s mégis

egyformák vagyunk, de most már valami olyant akartamkikeresni a könyvbõl, amire nem mondhatja, hogybumm! Azt gondoltam jónak, ha meghatom õt ebben anagy tengeri veszedelemben, s azt kérdeztem legköze-lebb tõle:

– Maga hisz-e Istenben?– Most igen – felelte.Rögtön számolni kezdtem utána, de Leupold most el-

siette a dolgot, mert a kétszáztizenötnél már megszólalt:– Hát maga?– Szárazon és vízen.– Bumm! – mondta ismét.No várj, gondoltam, mert nekem többet nem mondod,

hogy bumm! S ezt úgy gondoltam keresztülvinni, hogyelhatároztam: a következõ este semmit sem fogok kér-dezni tõle. El is jött nehezen a várt idõszak, de én össze-szorítottam a számat, nehogy kifusson rajta valami szó.Leupold várt egy jó darabig, de aztán fészkelõdni kezdett.Én akkor sem szóltam, hanem vártam. Eltelt egy negyed-óra, majd a másik negyed is telni kezdett.

Leupold mindjobban fészkelõdött, majd hirtelen kiug-rott az ágyból, odahajolt hozzám, a két kezét felemelte,és robbanás módjára mondta:

– Bumm!Azután visszafeküdt szépen az ágyba.A következõ napon végig azon gondolkoztam, hogy

most már mit csináljak. Végre pompás gondolatom tá-madt, s mielõtt elérkezett volna a bummogtató idõszak,leszálltam az ágyból, nagyjából felöltöztem, és felmen-tem a tetõre. Azt hittem, hogy az erõtlenségtõl és a szé-düléstõl minden pillantásban meghalok, de azért ember-ségesen vártam. A haláltól megmentett az a gondolat,hogy a Leupold bummja elõl elvontam magamat. Már egyegész órával is elmúlt a veszedelmes idõ, amikor vissza-

58

mentem a fülkébe. Nevetõs arccal néztem Leupoldra, deõ szomorúan és könnyekkel a szemében fogadott en-gem. Percekig nézett könnyes szemekkel, majd mondottis németül valamit. Nem értettem, hogy mit mond, s azértmegkértem, hogy írja le nekem. Kérésemre szépen leírta,én pedig másnap megfejtettem a könyvbõl, amit írt. Ezvolt a cédulán: „Csak a bumm tartotta bennem az életet,s maga azt is elvette tõlem.” Úgy megsajnáltam, hogyleszállottam az ágyból, és megfogtam a kezét; hátha vi-gasztalni tudnám. Leupold mind a két kezével megragad-ta az enyimet, és sírni kezdett. Erre nekem is úgy megnyí-lott a gyenge szívem, hogy leültem melléje, és hullanikezdtek a könnyeim.

Ma sem tudom, hogy és miképpen történt az egész,csak arra emlékszem, hogy sokáig így ültünk. Aztán õ arrakért engem, hogy menjek és feküdjem le. Én azt megtet-tem, és másnap megérkeztünk a New York-i kikötõbe.Mielõtt azonban megérkeztünk volna, Leupold átaladtanekem a címét, s ha jól ki tudtam venni, azt mondotta,hogy keressem fel, mert nagyon megszeretett engem. Éncsupa melegséget éreztem magamban, és olyan buzgónbólogattam neki, mintha nem is õt láttam volna, hanemBlankát. S miután ezt így megfogadtam, a kezemnél fogvafelvezetett a tetõre. Éppen jött fel a nap, és tûzpirosbanúszott messze a tengeri víz. A hajó méltóságosan úszott amegcsendesült tengeren.

Mi ketten ott állottunk a hajó orrához közel, és szótla-nul néztük, hogy a város égbe nyúló házai és felhõlikasztótornyai miképpen közelednek.

Így álltunk végig, és egyet sem szóltunk.S amikor a hajó egészen befutott a kikötõbe, és a reggeli

napfényben az óriási város gyõzelmesen a magosba tört,Leupold felemelte a két kezét, és boldogan ezt kiáltotta:

– Bumm!

59

MÁSODIK FEJEZET

Amikor Leupold a végsõ és legnagyobb bummotmondta, a zsivajgó emberek között mindjárt el is tûnt,mint a muszka kámfor.

Nem is láttam többet.De ha elvesztettem, kit olyan igazán megszerettem,

volt egyéb elég, amivel bételjék a természetem. Elsõsor-ban a friss tüzes nap töltötte bé, ki a tengerbõl kelt fel ahátam mögött, s a víz színén, mint a világhír, sebesenvágtatott felém, hogy megmutassa nekem a várost. Má-sodsorban az a töméntelen ember, ki alul a kikötõ földjénseregben várta a hajót, miközben szabad szemmel ésmesszelátóval mind felnézett reám, ki úgy állottam oda-fent a hajó fedelén, mint Noé valamikor az Ararát tetején.Mindegyik férfiúnak fehér színû és kemény szalmakalapvolt a fején, mintha nem is vegyes emberek, hanem valamiegyöntetû társaság jött volna ily korán a fogadásunkra.

Már sokáig nézegettem a szalmakalapos sereget, ami-kor eszembe jutott, hogy Kelemen pap mit mondott volt,a fogadásom ügyiben! Abban a percben megfürgésedetta szemem, s ahogy a távolság engedte, vizsgálni kezdtemaz emberek ábrázatát, hogy a Kelemen pap rokona vajonmelyik lehet! Sokáig tartott a szemelgetés, de mégsemvolt kecsegtetõ, mert mindegyik inkább hasonlított amásikra, mint közölök valamelyik Kelemen papra.

Munkámnak nagy csöngetés vetett véget, mely a regge-li evéshez szólított. De most bezzeg jól és magának dol-gozott a táplálkozó természet, nem úgy, mint tizenegynapon keresztül, a beteg és viharos tengeren. Meg isettem mindent, ami elõttem volt, s amit más serényebbember el nem vett elõlem.

Utána a katolikus kuffert s egyéb szerelékemet a tenge-ri hordár lehozta a harmadik osztályba, ahol mindnyájan

60

felsorakoztunk. A tanács úgy szólt, hogy mindenki tartsamaga mellett a csomagot; de voltak sokan, akik nemcsaka csomagot, hanem a mormogást is maguk mellett tartot-ták, amiért még mindig nem akartak leereszteni minketa hajóról. Én elég türelmes voltam, mert csak délfelékezdtem a mormolást, de akkor meg is jelent mindjárt azamerikai csomagvizsgáló, két másik úrral kibõvítve. Las-san haladtak a kutató vizsgálatban, de amikor elérkeztekhozzám, a fõvizsgáló azt kérdezte tõlem, hogy milyennemzetbeli vagyok?

Egyszerre úgy éreztem, hogy a Kelemen pap száz angolszava nem az én fejemben van, hanem valami süketnémaintézetben. S hiába szégyellem most már a dolgot, de énmagyarul értettem a fõvizsgáló kérdését, vagyis azt vet-tem ki belõle, hogy vattát és kést hoztam-e? Erre megráz-tam a fejemet, hogy egyiket sem hoztam, mire az elsõkísérõ szólt hozzám, s azt már megértettem, mert néme-tül azt kérdezte tõlem:

– Maga német?Edmond éppen harmadiknak következett utánam s

rögtön rámutattam, hogy õ a német. Most már vígabbankezdett menni a dolog, mert az Edmond személyébenmegtalálták a hozzám vezetõ fonalat. S szájról szájra kezd-ték adogatni nekem a kérdést, vagyis a fõvámos a kísérõ-nek, a kísérõ Edmondnak, Edmond pedig nekem; s ami-kor én megfeleltem, akkor vissza ezen az úton.

– Azt kérdezik, hogy milyen nemzetbeli vagy – mondtaelsõnek Edmond.

– Világosítsd fel, hogy székely – feleltem neki.A fõvámos kutatni kezdett a kufferemben, majd Ed-

mond ismét megszólalt:– Azt kérdezik, hogy micsoda nemzet az a székely.– Mondd meg neki, hogy magyar, csak még annál is

jobb.Edmond ezt megmondotta, mire a vámos segédje bó-

lintott; s láttam, hogy máris új kérdést akar felvetni, de

61

akkor a fõvámos kihúzta a kufferem fenekérõl azt a kicsizacskót, amibe Kelemen pap a hazai földet tarisznyálta volt.

– Azt kérdezik, hogy mi van a zacskóban – szólottEdmond.

– Anyaföld a falumból – feleltem.Erre a vámos és a két segédje nagyon megvizsgálták a

földet, majd azt üzenték Edmond által, hogy Amerikábansokkal jobb a föld.

Amikor meghallottam, hogy az én földemet így lebe-csülték, egyszerre különös forróság öntött el, és odaszól-tam a szász testvéremhez:

– Mondd meg nekik, hogy ez a föld is termik télen-nyá-ron: egyszer búzát, s máskor gondolatot.

Mire elhangzott a szavam, a vámos már visszatette volta zacskót, és éppen a következõ utashoz lépett. Edmondpedig csúful nézett reám, és azt mondta:

– Nem vagyok én felfogadott tolmács, hogy nekedminden tücskit és bogarát tovább beszéljem.

Nem feleltem semmit a szász testvéremnek, hanem aztgondoltam magamban: jól van, majd eljön az idõ, amikormagam is meg tudom mondani, amit akarok. Szépenvisszacsomagoltam hát mindent, s azután leültem a kuf-feremre. Egy kicsi idõ múlva azon vettem észre magamat,hogy most már én vagyok a vámos, aki válogat és vizsgá-lódik a különbözõ gondolatok között. De valahogy más-képpen jöttek a gondolataim, mint azelõtt! Mert amígotthon voltam a szülõi házban, vagy a változatos Hargi-tán, vagy a bonyolódott országban, addig csak játszadoz-tak a fejemben: kacskaringóztak, mint a tüneményespisztráng, vagy cifrázva repültek, mint a fecske. Mostazonban valahol a mélyben aludtak a pisztrángok, éselköltöztek a fecskék. Helyettük inkább vaddisznó törte-tett az agyam bozótjában, vagy medve tapogatott félniva-ló lábaival.

Nagyon meg voltam ijedve, mert a háborgató szellemeka lelkemet sem kímélték, hanem olyanná tették kicsiben,

62

amilyen nagyban tizenegy napig volt a tenger! Fogtamerõsen a Kelemen pap kufferjét a két kezemmel, s arrakértem az Istent, hogy rendeljen a lelkemnek valami csóna-kot, amelyen partra tudnék vergõdni a viharos veszélyben.Az Úr meg is hallgatta fohászomat, mert elküldötte nekema hit és a bizalom csónakját, két zászlóval ékesítve. Az egyikzászlóra ez volt ráírva: Ábel, a szó meghalt.

Tudtam jól, mit jelent az, hogy a szó meghalt. Azt jelen-tette biztosan, hogy én addigelé szépen tudtam fortélyos-kodni az engedelmes és játszi szavak segélyével, s ne-megyszer olyan kedvezésekben is részesültem, amibenmás nem részesedett. De most bé kellett látnom, hogynem sokat értem ezekkel, a kedvezésekkel, mert ímemost is hiába vergõdtem a második osztályba: a vihar ésa betegség éppen úgy elért ott is, mintha a harmadikonlettem volna.

A második zászlóra az volt írva, hogy: A jó cselekedetmindenütt él.

Tudtam, hogy mit példáz eme szó, mert azt jelentettebiztosan, hogy jó cselekedetre van szüksége az emberek-nek és a világnak egyaránt, mivel nem az üres mondásidézi elõ az általános testvériséget és a javulást, hanem az,ami jót és példamutatót cselekszünk!

S mire a két zászló titkát emígy megfejtettem, márindulhattunk is egy kisebb hajó felé, amelybe aztánbérakódtunk. Itt én a kufferemre ültem, és nagy béketû-réssel vártam, amíg egy szigetre megérkeztünk. Itt mind-járt tejet adtak nekünk, és melléje kicsi pogácsákat. A tejóriási és szép tiszta kannákban állott, a pogácsa pedigtörökbúza lisztbõl lehetett, mert sárga volt a színe éskönnyen morzsálódott. Mindegyik kanna mellett egyhosszú kerek csõ állott felülrõl lefelé, s abban a csõbentiszta új és szép papirospoharak voltak. Alul mindig kiló-gott egy a szájánál fogva, s aki inni akart, az kihúzottegyet, aztán odalépett az óriási kannához, amibõl egy kiscsapon keresztül teliengedte tejjel a poharat.

63

Én is kivettem magamnak egy papiros poharat, de hogyvalami jót itt is cselekedjem, elõször nem a magam poha-rát engedtem teli, hanem egy másik emberét. Csakhogyamikor megtelt az idegen pohár, már odadugta a követ-kezõ is a magáét. S azután megint a következõ, s ismét akövetkezõ. Már azt hihették, hogy nekem a tej eresztésé-ért fizetés jár, mert egyik-másik háromszor és négyszer isjött, s csak eresztette velem a tejet. De én még akkor semszóltam semmit, hanem azt gondoltam, hogy majd csakkifogy a kondérból a tej, s akkor maguktól is rámennekegy másikra. Az igaz, hogy ki is fogyott, de rólam nemfeledkeztek meg, hanem a másik kannához is oda akartakállítani eregetõnek. Felesküdtem volt magamban az álta-lános testvériségre, s nagy béketûrõ is voltam, de ezt amegnyújtott szolgálatot mégis soknak találtam, mindjártaz elején. Úgy gondoltam tehát, hogy kezdetben ennyielég lesz a jó cselekedetbõl, s nem állottam oda a másodikkondérhoz. Emiatt nagy zúgolódás támadt, s amikor po-gácsát vettem s a poharamat a csap alá tartottam, az egyikember félretaszított, a másik pedig kiütötte a poharat akezembõl. Nem baj, gondoltam, mert így lesz az ember-bõl igazi ember. Felvettem szépen a poharat, és belédob-tam a nádkosárba, mintha már ittam volna belõle. Apogácsát pedig megettem, és vártam, hogy mi lesz.

Nemsokára ismét sorba állítottak, és elindultunk egyhosszú és rengeteg épület felé. Az általános testvériség-nek ismét vettem annyi hasznát, hogy a hosszú sornakannyira a végire kerültem, hogy utánam csak egy szomo-rú s nagy bajuszos ember állott. Errõl is hamar kitûnt,hogy magyar ember, mert ahogy mendegéltünk lassan asorban, egyszerre megszólalt:

– Te éhesen maradtál, öcsém.Meglepetten néztem vissza rá, mire õ elmondta, hogy

mindent látott és mindent megfigyelt. Magyar voltomatpedig onnét tudta meg, hogy amikor kiütötték a poharata kezembõl, én felvettem, és azt mondtam: nem baj. Azt

64

is elmondta egy kicsit késõbben, hogy õ csupán azértkerült a sor végire, mert temetésen volt otthon, az olyanember pedig, aki az anyját temette el, nem siet nagyon.Egészen felmelegedtem, hogy ismét hallottam magyarszót, és láttam egy becsületes magyar embert. Õ is elis-merte bennem az érdemet, mert mindenre kitanított,amit abban a helyzetben tudnom kellett. Elsõsorban aztkellett tudnom, hogy ismét orvosi vizsgára megyünk, denagyon szigorú vizsgálatra. Egy óra múlva csakugyan lát-nom kellett,hogymennyire igazatmondott!Mertpontosanhét vizsgán mentem keresztül! Legelõször a lábamot néztemeg egy orvos, aztán egy másik az apám örökségit rajtam.A harmadik a szívemet és a tüdõmet, a negyedik a kétkezemet, az ötödik a fülemet és a számat, a hatodik pedig aszememetvizsgáltameg.Deazorvosimunkánakakoronájaa hetedik volt: s nemcsak azért, hogy akkor az eszemetvizsgálták meg, hanem fõképpen azért, mert némi cse-kély dicsõséget a székely nevezetnek is szereztem.

Vagyis úgy történt a dolog, hogy négyen voltak vizsgáz-tatók ennél a hetedik gátnál. Közölök az elsõ egy fehérhajú és jóféle amerikai úr volt, a másik négy pedig itt isszófejtõ ember, vagyis tolmács. Nagy szerencsémre anegyedik magyarul is tudott beszélni, s így nem veszettel semmi abból, amit a fehér hajú igazgató tõlem kérde-zett. Elsõnek õ is azt kérdezte, hogy milyen nemzetbevaló vagyok. Most már segítség nélkül is értettem a kér-dést, és azt feleltem neki, hogy székely. Amikor a szófejtõezt kellõ módon is megmondta neki, nagyon csodálko-zott, mert odáig még nem hallott volt a székelyek létezé-sirõl semmit. Én sem tudtam hamarjában, hogy magamvagyok-e a hibás, amiért székely vagyok, vagy pedig az ahibás, aki nem hallott rólunk soha! De hát ezen nemakadtam el, hanem hamar és elég kurtán csak annyitmondtam, hogy a székelyek a legrégibb és a legeszesebbmagyarok, de egyben a legárvábbak is, mert nem ülhet-nek egyazon asztalnál a magyarokkal. Amikor ezt meghal-

65

lotta az igazgató, nagy megértéssel bólintott, majd aztkérdezte tõlem, hogy tudok-e legalább egy szót angolul.Mivel a szomorú és bajuszos ember megmondta volt,hogy itt mi fog következni, büszkén felemeltem a feje-met, és azt mondtam elsõ angol szónak:

– Money, vagyis pénz.Az igazgató ismét bólintott, és azt kérdeztette, hogy

még mit tudok. Én is csak erre vártam, mert magambanmár megszerkesztettem volt valamit.

– A tenger nagy és a kenyér jó – mondtam, de már felis emeltem az ujjamat, hogy most következik a legna-gyobb, és hozzátettem: – Amerika nagy, mint a tenger; ésjó, mint a kenyér.

A fehér hajú igazgató rögtön kivett egy szivart a zsebi-bõl, és odanyújtotta nekem, hogy fogadjam el ajándékba.Én azt nemcsak elfogadtam, hanem szépen és angolulmeg is köszöntem. Erre õ parolát adott nekem; annak azembernek pedig, aki az én magyar szavamat angolrafejtette, azt mondotta, hogy holnapra egy olyan angolkönyvet kerítsen neki, amibõl a székelyek mivoltát meglehet tanulni. Azt már nem tudom, hogy olyan könyvettudtak-e találni valahol, mert egy életre elszakadtam tõ-lük, s néhány perc múlva már künn is voltam az utcán.

New Yorkban, magában a városban!Együtt jött velem a szomorú és nagy bajszos magyar is,

de az én figyelmemet úgy elvonta a robogó vonat, melyéppen a fejem fölött száguldott tova, hogy csak akkorvettem észre õt, amikor így szólt:

– Hát te most hova mégysz, öcsém?– Én csak ide, Kelemen Gáspár bácsihoz – feleltem

neki, mintha otthon lettem volna Csíkcsicsóban, abbana nagy káposztatermelõ faluban.

– Akkor az Isten áldjon meg! – mondta, és elindultfelfelé a falépcsõn, mely az emeletes vasúthoz vezette õt.Letettem a kuffert, hogy teljes odaadással nézhessek utá-na, mert úgy gondoltam, hogy soha többet az életben

66

nem fogom látni. A feje volt az utolsó, amit a feljárattetején tovatûnni láttam; aztán egyedül maradtam, ésolyan nagy szabadságban, amilyent ritkán kóstol az em-ber.

A nagy izgalomtól remegni kezdtem, s kivált a horgas-ínam annyira reszketett, hogy már nem bírtam állani.Szépen leereszkedtem hát a kufferemre, s megpróbáltamösszefogdosni a szememmel, amit láttam, és a fülemmel,amit hallottam. Egy kicsit kopott és füstös, de azért elégrendes házakat láttam. Némelyiknek a tetejével egyszintrobogott tova az emeletes vasút, a másiknak az ablakaielõtt. Az utca kövezett volt, és nagy forgalom bonyoló-dott rajta. Egymás után zörögtek a nagy teherautomobi-lok, megrakodva hordókkal, nagy ládákkal vagy másne-mû szükséges portékákkal. Néha hatalmas szekerek isdöcögtek, szintén nehezen megrakva, s a szekerek elõttóriási és lassú mozgású lovak. Az emberek jó húsban ésvidáman jöttek-mentek. A férfiak kemény szalmakalap-ban, s nagyon sokan csak amúgy ingben, de bõrszivarrala szájukban. Az asszonyemberek pedig éppen úgy ruház-kodtak és lépegettek, akár valamelyik módos városbanotthon. Hallani sem hallottam egyebet, csak a szekerekés a teherautomobilok nagy zörgésit, s egyszer-egyszer ahajók bömbölésit, mert a földet nem messze és felfelévégig, mindenütt a tengeri part szegélyezte.

Amikor megnéztem minden látnivalót, és meghallgat-tam minden hallanivalót, az volt az elsõ gondolatom,hogy az egyszeregy itt is csak olyan, mint máshol. Elégnagy csalatkozással kellett ezt látnom, mert a Kelemenpap elbeszélései után s a magam nyughatatlan képzeleteszerint azt vártam volna, hogy a lovak hagyatéka helyettpénzt lássak az utcán; hogy tollas indiánok száguldozza-nak, nagy harci lármákkal; hogy az emberek közül isrepülni tudjon legalább néhány; hogy a házak tündérinagy kastélyok legyenek, s hogy az asszonynép a világgyönyörûsége.

67

Ahogy elgondolkoztam mindezeken, önkéntelenül ígyszóltam magamhoz:

– Ábel, itt is rengetegben leszel!Megragadtam a kuffert, hogy nem hagyom magamat, s

elindultam az utcán felfelé. Elsõnek egy mészárszék elõtthaladtam el, minek az ajtajában a gazda, meztelen karok-kal s csupán egy feszülõ kötött ingben, ott állott nagymerészen. Mindjárt Edmond jutott eszembe, s azt gon-doltam, hogy ez az amerikai, ez a pókhálós inges, nem-csak erõsebb lehet a szásznál, hanem szükség esetén úgybelévetné õt a közeli tengerbe, hogy több tücsköt ésbogarat nem kéne neki magyarból németre fejteni! To-vább egy olyan bolt elé érkeztem, minek a kirakatábaningek és kalapok voltak. Ott megálltam és letettem akuffert, hogy jól megnézzem az amerikai gyártmányokat.Minden darab mellett egy szám állott, a szám elõtt pedigegy paragrafus, ami kétszer által volt húzva, felülrõl lefe-lé. Mindjárt gondoltam, hogy ez dollárt jelenthet, demelléje azt is, hogy az ár mind törvényes ár, amibõlalkudni nem lehet. Nagy örömmel nyúltam a zsebembe,hogy kivegyem azt a húsz dollárt, amit egy darabbanMadarász adott volt nekem. Megvolt gyûrõdés nélkül apénz, és nyugtalanul mosolygott szembe velem, hogyvisszahoztam a hazájába. S ha már kivettem, s ilyen nyug-hatatlan is volt, azt gondoltam, hogy végleg hazaeresztekbelõle valamennyit, vagyis vásárolni fogok. Újból átvizs-gáltam a kirakatot, s nagy örömmel állapítottam meg,hogy húsz dollár itt is nagy pénz, mert hiszen ötért jókalapot akartak adni, s háromért jó inget. Mivel azonbankalapom és ingem volt nekem, valami egyéb szükségesdolgot kellett keresnem. Végre abban állapodtam meg,hogy nadrágszíjat fogok vásárolni, mert a hajón a nagybetegség miatt úgy lesoványodtam, hogy a nadrágomfolytonosan le akart esni.

– No, most lesz, mi nem volt – mondtam magamban, sbeléptem a boltba. Ott a kuffert letettem a földre, a

68

kalapot levettem a fejemrõl, majd a kabátomat kigombol-tam s úgy két lépésnyi távolságban a tulajdonos feléfordultam, hogy jól láthasson engem. Akkor a hasamotbéhúztam, mire a nadrágom úgy lefutott, hogy a csípõ-mön is alul került egy kicsit. A tulajdonos nagy nyugalom-mal és szó nélkül nézte, hogy vajon mit akarhatok itteljátszani neki, de amikor láttam, hogy kitalálásból sohameg nem élne, megmutattam a derekamon, hogynadrágszijju kéne nekem. Ezt már nagyon jól megértette,és hamarosan ki is rakott a pultra ötöt, mind különbözõt.Kettõ szürke színû volt, kettõ sárga és az ötödik barna, minta kávé. Ennek a kávészínûnek egy ezüst táblácskája volt elöla csatja felett, s az ezüst táblácskának a mezejébe pedig egyférfiúnak az arcképe volt belevésve. Mivel a kép olyanbátor és igazi embert mutatott, amilyen én is szerettemvolna lenni, úgy megszerettem rögtön ezt a szíjat, hogynem is kérdeztem az árát, hanem a derekamra kötöttem.Akkor odaadtam a húszdollárost a boltosnak, s amitvisszaadott belõle, azt megszámolás nélkül a zsebembetettem. Közben azon gondolkoztam, hogy valamiképpenkitudakoljam, vajon kit ábrázol a kép. Ahogy eszembejutott a szükséges három szó, hamar összeraktam, aztánaz ezüst csatra mutattam a hasamon, és megkérdeztem:

– Ki ez?– Washington! – mondta a boltos.Ennél többet sem õ, sem pedig én nem beszéltünk.

Csak amikor künn voltam, és megindultam ismét felfeléaz utcán, akkor mondogattam magamban Washingtont,nehogy elfelejtsem. Már elég sokáig mehettem, amikoreszembe jutott, hogy a gyalog cipekedés semmiféle cél-hoz nem fog vezetni engem, hiszen ugyanazt látom vé-gig, amit az elsõ percekben láttam. Azon kezdtem hátgondolkozni, hogy most már valahogy Kelemen Gáspárbácsihoz kéne mennem. De hogyan!? Ismét megálltam,és elõvettem a cédulát, amire rá volt írva a cím. Körülnéz-tem, hogy nem látok-e rendõrt legalább, akinek az orra

69

alá dugjam a cédulámat. De híre sem volt rendõrneksehol. Akkor ismét körülnéztem, s hát éppen egy olyanhotel elõtt állok, amely a bátor tengerészhez van címez-ve. A hotelekkel már elég ismeretes voltam, s így abéjárathoz léptem, hogy egy cseppet azon bétekintsek,hátha valami biztatót látnék! Ez a béjárat mindjárt egycsarnokba vezetett, ahol kicsi asztalok álltak. Az egyikasztalnál három ember üldögélt, két szõke és egy barna.A két szõkének kemény szalmakalap volt a fején, a barnapedig kalap nélkül és a jobb tenyerébe könyökölve ült.Annak a barnának igen széles vállai voltak, és nagy erõsfeje, melyrõl a fülire csapódott egyik felõl a haj. Az orraegy kicsit lefelé nyúlt, mintha kérdezni akart volna vala-mit a szájától, melyet bajusz sem védett, hanem csakzárkózva hallgatott. A két szõke elõtt semmi sem volt azasztalon, de a barna elõtt ott állott egy üveg, félig valamipiros itallal, melyet piros bornak kellett gyanítanom.

Már javában néztem õket, amikor mintha ezt mondtavolna az egyik szõke:

– Ne búsulj, Miklós!Jobban kihegyeztem a fülemet, s a követkenõ pillantás-

ban már jól és biztosan hallottam, amint az erõs barna ígyválaszolt:

– Búsul a hóhér!Egyszerre elöntött a hazai melegség, és olyan bolond

lettem, hogy nem tudtam, mit csináljak: nagyot kiáltsak-e,vagy pedig odafussak, és megmondjam, hogy én is ma-gyar vagyok! Mindenképpen hazai szót szerettem volnaén is virágzani, beléptem hát egyenesen a csarnokba, ottletettem keményen a katolikus kuffert, leültem egy sza-bad asztalhoz, és rácsaptam magyarosan:

– Veres bort ide!Egyszerre felém fordult a két szõke is, de különösen a

barna. S késedelem nélkül megjelent maga a tulajdonosis, aki mogorván és angol szavakkal azt kérdezte tõlem,hogy mit akarok?

70

Felnéztem rá és azt mondtam:– Ha vatta van a füliben, vegye ki! S nekem hozzon

olyan bort, amilyen azon a másik asztalon van!A tulajdonos kegyesen lövellte reám a szemit, majd

áttekintett a három magyarhoz. Nem volt azonban nagyszükség arra, hogy átaltekintsen, mert abban a percbenmár ott állott mellettem az erõs barna fiú, puhán a buksifejemre tette nagy tenyerét, és azt mondta:

– Kedves kölyök vagy, de mit akarsz?– Hármot akarok – feleltem neki. – Elõször megmutat-

ni, hogy nem vagyok kölyök. Másodszor, hogy maga üljönle ide mellém! Harmadszor pedig, hogy ez a csaplároshozzon nekem egy üveg veres bort, amit ketten igyunkmeg!

Az erõs fiatalember nevetésre fakadt, de olyan hango-san, hogy hullámzott belé a csarnok. Azután megvereget-te a vállamat, és így szólt:

– Olyan kedves vagy, hogy menten beteszlek a keblembe.Erre én is rámosolyogtam, s hogy az elsõ tételt bizonyít-

sam, azt mondtam neki:– Egy nagyerõs szászt szinte megöltem a vonaton.Mihelyt ezeket a vitézi szavakat kiejtettem a számon, az

öreg fiú abban a percben leült az asztalomhoz. Ezzel amásodik akaratom is teljesedett, de a harmadiknál márelõugrott a bökkenõ. Mert ahogy arra kértem õt, hogy azén nevemben és odavaló nyelven rendelje meg azt abizonyos veres bort, komolyan felállt, s a másik asztaltólodahozta a látott üveget.

– Elõbb ezt igyuk meg – mondta csendesen, s mindjártátal is nyújtotta nekem. De bizony én az elsõ korty utánrögtön abbahagytam.

– No, nem ízlik a vörös bor? – kérdezte.Másnak sem esnék jól, ha bor helyett festett cukros

vizet itatnának véle, de mégis türtõztettem magam, s hajót nem mondhattam, rosszat sem akartam szólani.

– Hát az a két szõke miféle ember? – kérdeztem.

71

– Azok szlovákok – mondta.Erre hallgattunk egy ideig, majd az én barátom így szólt:– Te most érkeztél?– Én elég régen, mert a tegnap.Nagy fejét megint a tenyerébe fektette, és azt felelte:– Most már láthatod, hogy milyen világ van itten: bor

helyett cukros vizet iszunk, s szlovákokkal barátkozunk.Nehéz szomorúság volt a szavában, s talán búnak is

eredtünk volna mindjárt, de a két szlovák átaljött hoz-zánk, és a borúból kitérített. Ugyanis az egyik megnézteközelrõl a fülemet, s rögtön felkiáltott, hogy milyen zöld!

– Honnan jöttél? – kérdezte a másik.– Erdélybõl – feleltem.Erre az én barátom megragadta az üveget, hogy a föld-

höz vágja, vagy talán kapaszkodjék belé. Úgy látszik, hogymégiscsak kapaszkodni akart inkább, mert utána felállt,és azt mondta nekem, hogy menjek véle, s töltsem nála,vendég gyanánt, az éjszakát. Megmondtam neki, hogy énKelemen Gáspár bácsihoz számítottam volt menni, demivel oly lelkibõl hívott, hajlamos lettem a vendégségre.Amikor felálltam, hogy indulni lehessen, legénykedésbõlegy kicsit fejjebb húztam a nadrágomat, s abban a pillan-tásban az ujjaim elnevették magukat, mert hozzáértek azúj nadrágszijjuhoz.

– Ki az a Washington? – tettem fel a kérdést.– Washington nagy amerikai szabadságharcos volt,

mint a magyaroknak Kossuth Lajos – mondta az egyikszlovák, mire a másik még többet akart tudni, és felfeléintett a hüvelykivel:

– Itt lakott.Az öreg fiú sem Washingtonra, sem egyébre nem szó-

lott semmit, hanem gyorsan fizetett, aztán felragadta akufferemet, s én alig gyõztem utána menni. Úgy megbe-csült, hogy automobilt fogadott, s azon robogtunk leg-alább húsz percig. Éppen akkor gyújtották meg estére alámpákat és a fényeket, de a nagy ragyogáson kívül egye-

72

bet a kocsiból nemigen láttam. Pedig ráértem volna aszemlélõdésre, mert a barátom egyet sem szólt egészúton. Akkor sem, amikor megérkeztünk egy ötemeletesház elé. Csak felragadta ismét a kuffert, s én mehettemutána. Lent a folyosón elévett egy kicsi kulcsot, azzalkinyitott valami vasajtót, s hát egy kuckóban vagyunk akufferrel együtt. Ott sem szólott semmit, hanem megnyo-mott egy gombot, mire felrepültünk az ötödik emeletre.

Efféle felfutón akkor közlekedtem elõször életemben,de nagyon kitûnõ találmánynak tetszett. Szívesen indít-ványoztam volna, hogy repdessünk még egy kicsit, denem lehetett, mert az én pártfogó barátom nagyon sie-tett, hogy békerüljünk a szobába.

– Ülj le! – mondta ott.Engedelmesen leültem és vártam; õ pedig egy köny-

vecskét vett elõ a szekrényibõl, s azt elõmbe tette.– Ismered-e? – kérdezte.Megnéztem a könyvecske fekete tábláját, melyen arany

betûkkel ez állt: Toldi.– Eddig még nem ismertem – feleltem, mire õ elkomo-

lyodott és furcsán tekintett reám. Az ujjait is összeszorí-totta, s mintha megremegett volna az a nagyerõs ember.

– Hát miért kéne ismernem? – kérdeztem.– Csak azért, mert én vagyok az a Toldi Miklós! –

mondta.– Miféle Toldi Miklós?– Akit ebben a könyvben Arany János megírt!Láttam, hogy az esze egy kicsit mámoros, de azt is

láttam, hogy nagy vallomás hangzott el. Ugyanis az arcájaegyszerre megenyhült, és olyan véghetetlen örömbenkezdett úszni, hogy én ahhoz hasonlót csak a szentekképein láttam. A szeme is, mely addigelé nyugalombanvolt, és messze nézett céltalanul, egyszerre valahol partottalált, és kigyúlva ragyogott.

– Csodákkal van teli a világ, barátom! – mondta sóhajt-va.

73

Még akkor sem tudtam, hogy mit kéne szólanom, csakbámultam rajta; jobban, mint Amerikán. Mert furcsa volt,és titokzatos.

Talán bolond, gondoltam magamban; s kértem az Is-tent, hogy szükség esetén legyen velünk.

– Hogy is hívnak téged? – kérdezte.– Az én nevem Ábel – feleltem mosolyogva.Erre fütyörészni kezdett Toldi, és ide-oda járt a szobá-

ban. Majd vidáman hozzáfogott, hogy asztalt terítsen, sakkor így szólt:

– Azért vannak a költõk, hogy a vágyainkat teljesítsék.S õk teljesítik is, még mielõtt kimondanók.

Egyszerre úgy átragadott reám is az izgalom, hogy ül-tömben nem nyughattam, hanem felálltam, és tánclépé-sekkel járkáltam a szobában.

– Itt cigányok vannak-e? – kérdeztem.– Van itt minden!– De magyar cigányok, akik muzsikálnak?– Az is van, ne búsulj.Könnyû volt nem búsulni, mert gazdag és kívánatos

asztalt terített. Mindenféle felvágott hús volt egy tálbana fehér abroszon, nevetõs kenyér, aranyló körték és mégaranylóbb hosszúkás gyümölcsök, nyolc darab egy für-tön. Rögtön felismertem, hogy banánnak hívják azt afürtös gyümölcsöt, mert Kolozsváron láttam volt márolyant. De csak akkor tudtam meg, hogy sugár magasfákon s azon a földön is termik. Alig vártam, hogy apusztítást meg lehessen kezdeni, mert reggel óta csak azta pogácsát ettem, aminek az oldala mellõl elütötték volta tejes poharat.

– Úgy látom, nincs rossz megélhetés itt Amerikában –mondtam a végin.

– Nem lehet panaszkodni – felelte Toldi Miklós; deaztán mégis Erdélyrõl kezdett kérdezõsködni. Elbeszél-tem neki az ottvaló helyzetet, a nagy zûrzavarosságot, ésa szegény emberek nagy szegénységit, s még a magam

74

életit is elmondtam neki, árva apámmal, a Hargitával, akolozsvári viszontagságokkal, valamint a hosszas utazá-sokkal a vonaton és a hajón. Toldi nyugalmas szeretettelhallgatott végig mindent, majd amikor látta, hogy márbéfejeztem, akkor így szólt:

– Ezt a te életedet is érdemes volna megírni.Ahogy ezt kimondta, különös forróságot kezdtem a

szívem körül és az agyamban érezni, mert az a titkosgondolat jutott eszembe, hogy hátha csakugyan megír-nám egyszer a magam életit! De nem mondtam ki ezt agondolatot, hanem sõt igyekeztem legjobban elrejteni, smég takarót is vetni reá. A takaró az volt, hogy megkér-tem Toldi Miklóst: mondaná el nekem az õ életit! Nagydolgot kérhettem tõle, mert a szeme újból kikötött azon abizonyos parton. Egy ideig így gondolkozott, majd a kezibevette a fekete táblájú könyvet, és felmutatta elõttem.

– Ihol van! – mondta.Már nagyon szerettem volna tudni, hogy mi van abban

a Toldi-könyvben, de mielõtt kérdést tehettem volnaebben a dologban, õ felkelt az asztal mellõl, odaállt aszoba közepibe, és azt mondta:

– Hallgasd meg hát az én életemet!A könyvet a kezében tartotta, mint egy virágot, de sem

ki nem nyitotta, sem belé nem nézett, hanem csak úgyfejbõl mondani kezdte, ami volt a könyvben. Ámulvanéztem, hogy mibe fogott belé, de az ámulatom lassan-kint átalment a csodálatba. Mert olyan szépet én beszéd-ben sohasem hallottam! Mintha ott, a szemem láttára, egyfolyó született volna! S mintha ott, a fülem hallatára,kezdett volna folyni! Elõször csendesen, mint békés idõ-ben valami csobogós Tisza, s azután hömpölyögve, sötétmormolással a mélyben, s mindig csak hömpölyögve.

Úgy hallgattam áradó szavait, mintha Mózes lettemvolna, a Sinai-hegy alatt. Meg sem mozdultam hosszúidõn keresztül, csak sóhajtottam egyet, amikor végremegtörölte a nagy szavaló a homlokát, és elhallgatott. Az

75

igézetnek azonban még akkor sem szakadt vége, mert aszavak továbbra is zümmögtek a csendben. Úgy züm-mögtek, mint a méhek, kik engem csordultig telitöltöt-tek mézzel, akár az üres lépet szokás.

Toldi sem kérdezett semmit, hanem visszaroskadt aszékbe, és a nagy fejét ismét a tenyerébe fektette, ahogyott a szállodai csarnokban tette volt a két szõke szlováktudós világában. De hát nem is neki kellett szólania abbana csendben, hanem nekem, s valami méltót! Odamentemhát a kufferemhez, kivettem belõle a hazai földet, és azasztalra helyeztem, mint valami oltár közepére.

– Ezt én most megosztom magával! – mondtam.Toldi reám nézett, s azután a fehér zacskóra.– Arany?! – kérdezte furcsán.– Igen – feleltem neki. – Vagyis anyaföld, erdélyi anyaföld!Toldi szó nélkül felállt, és egy mûves tartóba belétette

a földnek felit.– Testvériesen osztottam meg – mondta. Többet nem

szólt.Én is csendesen és elmélázva néztem, hogy miképpen

veti meg az ágyat: magának az egyik díványra, s nekem amásikra. Egy ideig még nem tudtam aludni, mert a gon-dolatok nagyon zajossá tették a lelkemet. Az utolsó, amiregondoltam, az volt, hogy milyen különös is az emberisors, de legkivált a magyaré! Mert íme, nekem is idekellett jönnöm, ilyen messze idegenbe, hogy megtalál-jam Toldi Miklóst, s õ is megtaláljon engem!

Aztán úgy aludtam el, mint a templomban a madár.Reggel pedig, amikor már okosan sütött a nap, és bo-

londul nyüzsögtek a nagy városban az emberek, aztmondta nekem nagy barátom:

– Gyere, most elviszlek oda, ahova a tegnap este akartálmenni.

Amikor kiléptünk a másik szobába, amelyben íróasztalállott, s melynek a falai teli voltak aggatva nagy hirdetmé-nyes papirosokkal, nem állottam meg kérdezés nélkül:

76

– Hát ez ki irodája?– Ez az enyém – felelte.– S mit dolgozik benne?– Házhelyeket adok el; földet, amerikai földet.Hirtelen visszanéztem reá, de õ megértette a dolgot, és

mosolyogva így szólt:– Ne félj, az erdélyit nem adom el.Ismét kocsiba ültetett, s elvitt egészen addig a házig,

ahova nekem bé kellett mennem. Ott azonban elbúcsú-zott, és azt mondta, hogy a közeli napokban fel fog keresni.

Nevetve léptem bé a kapun, s még annak is örvendet-tem, hogy fából volt a lépcsõ, amelyen felfelé kellettröpítenem a kuffert. Sárga és kicsi volt a ház, s csupánegyemeletes. Hamar megtaláltam hát az ajtót, amely is-mét otthonba vezetett. Letettem künn az ajtó elõtt akuffert, és elõször kigondoltam, hogy mit fogok monda-ni. Aztán megnyomtam egy gombot, és hallottam, hogymegfelelõ módon szól odabent a csengõ. Néhány pillanatmúlva kinyílott az ajtó, s egy szõke asszony jelent megabban. Lehetett úgy negyvenöt esztendõs, s a nagy kékszeme igen erõlködött, hogy jól megnézzen engem.

– Itt lakik-e mister Kelemen? – kérdeztem.– Igen, miért keresi?– Csak úgy eszembe jutott, hogy keressem – mondot-

tam, majd minden tessékelés nélkül beléptem a kufferrelegyütt a szobába. Amit egyik Kelementõl hoztam, ittletettem a másiknál, aztán a kalapom után nyúltam, hogyillendõen levegyem és szegre akasszam. De abban a pil-lantásban, amikor megemeltem a kalapot, egy rikácsolóhang szólalt meg háromszor egymás után:

– Halló! Halló! Halló!Ijedten fordultam meg, s hát egy nagy zöld madár van

a gázkályha felett, emeletes kalickába zárva.– Hát ez micsoda beszélõ madár? – kérdeztem.– Papagáj – mondta az asszony.– Cédulát húzatnak-e véle? – folytattam a beszédet.

77

– Nem.– Hát?– Beszél.Nagy elismeréssel jegyeztem meg:– Bõbeszédûbb még egyik-másik asszonynál is.Erre nem válaszolt semmit, hanem még jobban reám

meresztette a szemit. De hiába horgászott rajtam, mert akalapomat mégis felakasztottam a szegre, s utána leültemaz asztal mellé.

– Hát maga honnan jött? – kérdezte akkor.– Csak innét, Csíkcsicsóból – mondtam.Erre õ is leült rögtön a másik székre, s mintha orvossá-

got vett volna bé hirtelen, így szólt:– Jajj!– Jajgathat, mert nagyon beteg voltam a tengeren –

feleltem mosolyogva.S innét kezdve már vígan haladtunk, mert õ ennyibõl

is megtudta, hogy én ki vagyok. Kérte is sietõsen azengedelmet, hogy nem ismert fel az elsõ pillantásra, dehát a plébános úr azt írta rólam, hogy szolgalegény va-gyok, s nem ilyen világi. Én szívesen megbocsátottamneki a botlást, kivált amikor megtudtam, hogy a Gáspárbácsi feleségit tisztelhetem benne. Õ pedig olyan nagy-fokban kezdte gyakorolni a szívélyességet, hogy már ha-marosan többet tudtam a családi körülményekrõl, mintbárki más a világon. Így többek között megtudtam, hogyõt Teréz néninek hívják, s jelenleg nincs munkája, mertegy varrodába járt, ahonnét kiesett. Gáspár bácsinak el-lenben van munkája, s csak délután öt órakor fog haza-jönni valami szabómûhelybõl, ahol vasal, és egyebet sem-mit sem csinál. Különben jó egészségben vannak, degyermekük nincsen, csak ez a kedves „Green Baby”.

– Miféle Grün Bébi? – kérdeztem tõle.– Hát ez a papagáj! – mondta Teréz néni.Ebbõl már láttam, hogy igen nagy becsülete van Grün

Bébinek, s magamban el is határoztam, hogy jóságban és

78

figyelmességben adósa nem maradok neki. Megkérdez-tem, hogy mit eszik és hányszor iszik napjában, s általá-ban mivel lehet a legjobban kedveskedni neki. Teréznéni elmagyarázott nekem mindent bõségesen; s mivelannyira megszerettem a papagájt, az asszony is úgy meg-szeretett engem, hogy elfutott a mészárszékbe és a zöld-piacra.

Amíg oda volt, és vásárolta az ünnepi ebédhez szüksé-ges dolgokat, én is „Grün Bébi”-hez járultam, hogy véleigazi barátságot kössek. Azonban, hiába emelgettem elõt-te a kalapomat, mert nem köszönt vissza. Hanem csakoldalra billentette egy kicsit a fejét, s csak nézett, vizsgáltés kutatott engem, mint a hajón a vámos, és a szigeten asok orvos. Mivel én sem akartam hagyni magamat, bátrana szemibe néztem. Sokáig állott emígy a csata, de végülmégis õ kapta el a fejét. Utána rögtön pottyantott egyet,és felugrott az emeleti lécre. A pottyantásból megértet-tem a döntést; s meg az emeletre való felugrásból is azt,hogy kettõnk közül õ kíván ebben a házban a magasabbszemélyiség lenni. Beléegyeztem, hogy legyen úgy minda kettõ; s utána a lakást vettem szemügyre.

Azon a jelen szobán kívül, amely konyhának és tartóz-kodási helynek mutatkozott, még két másik szobát fedez-tem fel. Az egyik kicsi volt és benne szép rezes ágy. Amásik már nagy és kétablakos. Mind a két ablak az útranézett, mely rettentõ széles volt. Olyan széles, hogy há-rom bõséges részre lehetett tagolni. Az innétsõ részenminden és mindenki csak felfelé közlekedett: az embe-rek a járdán, a nagy szekerek és a motorok a tágas úton.A túlsó részen pedig ugyanazok lefelé. És a kettõ között,óriási vasgerendák tetején, az emeleti vasút uralkodott ésvezetett kígyózva, ameddig ellátott a szem. Ennek a vas-útnak is két oldala volt, mint alól az útnak: az egyikenfelfelé robogtak a vonatok, a másikon pedig lefelé. Min-den percben elviharzott egy-egy szélvészes vonat, solyankor rengett az út és mozgott a ház!

79

S ahogy ott álltam az ablakban, s néztem az ádáz életet,apránkint úgy beléhabarodtam a folyó küszködésbe,hogy észre sem vettem, amikor Teréz néni hazajött. Csakarra riadtam fel, hogy megszólalt a hátam megett:

– Hát mit csinált a „Green Baby”?– Egészségesen viselte magát – feleltem.– Mondott-e valamit?– Hogyne! Megkérdezte, hogy mit eszünk ebédre.Paradicsomlevest ettünk, zöld fuszujkát sült disznó-

hússal, és banán gyümölcsöt. Olyan jól és hazai módonkészítette el Teréz néni az étket, hogy utána eszembejutott a szivar is. Kivettem hát a zsebembõl, és nagygyöngédséggel a három ujjam közi fogtam, hogy jól meg-nézzem, mielõtt füstnek ereszteném. Szép piros gyûrûvolt a derekán; a gyûrû közepén pedig a neve a szivarnak,vagyis „Manuel”.

Láttam, Teréz néninek nem tetszett, hogy én szivarraakarok vetemedni.

– Hát az ugyan mi? – kérdezte.Ránéztem a papagájra, majd utána a szivarra, s így

feleltem:– Manuel.A Teréz néni arcán egy rándulás futott végig, de én a

ráncát hamar kisimítottam, mert elõször a szivar eredetételmeséltem, másodszor visszatettem a zsebembe, har-madszor pedig felfogadtam, hogy soha el nem füstölöm,hanem haza fogom majd vinni Kelemen papnak. Ez a házifordulat annyira elhajtotta fejünk felül a bárányfelhõket,hogy Teréz néni helyet jelölt ki nekem a kétablakosszobában, és anyásan segített abban is, hogy mindenelékerüljön a csomagból, és otthonos helyre tevõdjék.Olyan örvendezõ volt, hogy öt óra felé még el is bújtatottengem, hogy a hazatérõ Gáspár bácsival tréfát ûzhessen.Ott kucorogtam a középsõ kicsi szobában, az ágy fejinél,amikor hármat köszönt a papagáj.

80

Teréz néni rögtön úgy kezdett játékból reszketni, minta nyárfalevél. A nagy kérdezõsködésre csak annyit tudottkinyögni, hogy valami rejtõzik az ágy alatt, de õ nemmerte megnézni. Gáspár bácsi sokkal bátrabb volt, mertfelragadott egy széket, és azzal közeledett az ágyhoz.Amikor azonban, ott az ágy alatt, én medve módjáramorogni kezdtem, akkor õ is megtorpant, és így kiáltott:

– Ki az?– A Hargita szelleme! – feleltem vészesen.Teréz néni erre kuncogni kezdett, én pedig elõugrottam

az ágy fejitõl, haptákba vágtam magam és azt mondtam:– Itt látható egy Ábel!Gáspár bácsi megölelt, és azt kérdezte tõlem, hogy

miképpen van az, hogy a hajó tegnap érkezett meg, énpedig ma! Megmondtam neki, hogy én sem voltam res-tebb a hajónál, de a tegnap este egy magyar ember apártfogásába vett, és nagy szívélyességgel elvitt magához,hogy meghálasson. Amikor meg is neveztem, hogy ToldiMiklósnak hívták az illetõt, akkor Gáspár bácsi nagyotnevetett, és így szólt:

– Halljunk oda!Azért mondotta, hogy halljunk oda, mert jól ismerte azt

a délibábos embert. Legalább egy félóráig folyton rólabeszélt, aki tizenhárom esztendõvel azelõtt szökött kiAmerikába, nagyon kalandos módon. Itt aztán az a boga-ra lett, hogy õ az a megénekelt Toldi Miklós; de lehet isvalami benne, mert erõs, mint Kinizsi Pál, s mégis lágy-szívû, mint a rónasági nyári alkonyat.

Nagy gyönyörködéssel néztem Gáspár bácsit, mialattezeket beszélte. Szép barna ember volt, õszbe fordulófekete hajjal, és olyan urason öltözve, hogy a szem neve-tett rajta. S melléje még olyan embernek is látszott, akinemcsak az egyszeregyet tudja, hanem a kivonást is. En-gemet igazi szeretettel melegített a hajlékához, de én ismelegítettem õt, mert a hazai életet mind elbeszéltemneki, sokkal bõségesebben, mint Toldi Miklósnak. Külö-

81

nösen Kelemen papot forgattam sokat a szóban, s mégazt is elmeséltem róla, hogy egyszer elszakadt volt areverendája, amikor Bolha kutyámmal játszott.

A szívem kosarából, mint a jó illatú gyümölcsöt, addigs addig szedegettem elõ az otthoni híreket, amígkönnyezni kezdtek torkomban a szavak, majd a szavakután én magam is, utánam pedig Teréz néni; s mivel másimmár nem volt, utoljára Gáspár bácsi is megadta magáta hazaszeretetnek. Késõbb azonban, amikor kitisztul-tunk, mint esõ után az ég, annál nagyobb lett a kedvünk.Jól vacsoráztunk, utána pedig karon fogott Gáspár bácsi,hogy megsétáltasson a városban. Végigmentünk a 14.utcán, amely nem messze volt onnét. Lassan és szótalanulhaladtunk, hogy a szemem ott legelhessen, ahol a legjob-ban esik neki. Az egész úton csak kétszer szólalt megGáspár bácsi. Elõször akkor, amikor megmutatta nekema városházát, amely nagy komoly épület volt; másodszorpedig csak az út végin, amikor elérkeztünk a Broadway-ig, s ott megállottunk a nagy fényözönben.

– No, Ábel, hogy tetszik? – kérdezte.– Itt lehet pénz elég! – mondtam.– Mirõl gondolod? – kérdezte.– Én arról, hogy ingyen csak a csillagok égnek.Gáspár bácsinak nem nagyon tetszett, hogy én rögtön

számadást csináltam. Inkább azt várta volna, hogyógassak a csodálat miatt, és úgy dicsérjek mindent, mint-ha egyenesen az övé volna, amit látok. Meg is mondtanekem, hogy ne bánjam azt a pénzt, amit elenyészteneka fények, mert nem nekem kell megfizetni! De azt senézzem, hogy más fizet-e érte, vagy nem fizet, csak egye-dül azt mondjam meg neki, hogy ilyen ragyogást láttam-emár az életben valahol? Tudhatta volna, hogy nem láttam,mert különben már rég megmondtam volna. De nemszóltam semmit a kedve ellen, hanem szemlélni kezdtemújból a fényes világot, mintha nagyon igazságos akarnéklenni. Közben azonban arra gondoltam, hogy lám: nem-

82

csak mi uralkodunk a világon, hanem a világ is uralkodikrajtunk. Vagyis hiába hirdetik a papok, hogy az Isten amaga képére teremtette az embert, mert ebbe belészól aváltozatos élet is: az egyikbõl Leupoldot csinál, a másikbóldélibábos Toldit, s Kelemen Gáspárból pedig amerikait.

És vajon belõlem mit?– No, Ábel, hát mit mondasz? – kérdezte Gáspár bácsi.– Nem tudom, mit mondjak – feleltem –, mert ez a

fényes világ olyan szép, hogy legyõzi az embert.Erre büszkén és boldogsággal mosolygott reám, és ju-

talmul, hogy ilyen szépen megdicsértem a várost, ezeketmondta:

– Ne búsulj, Ábel, mert az én házamban bármeddigmeglehetsz, s ott nem lesz rossz dolgod: Teréz néni majdjó ágyat vet neked, s elgondoz téged. Én pedig ellátlakhasznos tanácsokkal, s munkát keresek a számodra, hogyboldogulj.

Látván, hogy benne is igazi Kelemen szív lakik, hálásszavakat rebesgettem. De megmondtam azt is, hogy in-gyen semmit sem kívánok, mert nem a munka elõl jöttemilyen messze, hanem éppen ellenkezõleg! Gáspár bácsimegdicsérte dolgozó szándékomat, majd azt kérdezte,hogy jelenleg mennyi pénzem van. Bévallottam neki,hogy a nadrágszijju után tizenhét és fél dollár maradtfenn, mire megcsavargatta a fejét és összesen egy hetetjósolt a pénzemnek. Nem tudtam, hogy ilyen hamar holszerzett új gazdát az én pénzemnek, de nem kérdeztemsemmit, hanem engedelmesen mentem az oldala melletthazafelé, s amit csak lehetett, mindent megdicsértem.

Otthon a nagyszobában és egy széles díványra az ágyatmár megvetette volt Teréz néni, de éjfél után egy óráigcsak forgolódtam. Egyrészt a gondolataim csapkodtak,mint a szélben a láng; másrészt pedig a megvadult vona-tok robogtak el minden percben a két ablak felett. Reggelegy kicsit zavarodott is voltam, de lassankint ember let-tem ismét. Két ízben sétálni is elmentem. Egyszer lefelé,

83

ahol óriási piacot találtam, nagy csigarakásokkal és akko-ra nagy harcsákkal és cápákkal is, hogy szörnyûség! Ren-geteg gyümölcsöt és zöldséget is árultak, de igen egyebetis, ami csak termik a fákon, a földön, a föld alatt és avízben. Másodszor a 14. utcába mentem ismét, ahol nagyemeleti ablakok mögött, legalább két helyen, szólt a re-csegõs muzsika, és állott a tánc. A táncolók tetõtõl talpigkilátszottak az ablakon keresztül az útra, s én örömmelnéztem õket, mert jólesett, hogy nem mindenki gyászoljaörökös munkával Ádámot és Évát, hanem vannak, akikutánozzák is õket. Mint a tavaszi jó szagból a mezei bohó-kás állat, én is úgy szippantottam jó nagyokat a vidámság-ból és a táncoló leányok hajlamaiból. S amikor egy nap-pali színház elõtt megláttam egy óriási táblát is, amelyregyönyörû és kecsegtetõ leány volt kifestve, akkor már elvoltam olvadva, s el velem együtt egy teljes dollár!

Mert jegyet vettem és bémentem a színházba.Elõször egy fiatalember énekelt, amibõl semmit sem

értettem. Aztán egy lenge szõke leány, amibõl már értet-tem valamit, mert az ének végén csókot dobott nekünk.Utána egy néger jelent meg, aki szintén énekbe fogott.Nagyon furcsán és vérmozdító módon énekelt; majd azének közepén egyszerre felsivított, mint a vércse, s abbana pillantásban kecskebukát vetett. Az emberek, akik ka-lappal a fejükön ültek vagy álltak, s még szivaroztak is,harsányan kacagtak a mutatványos négeren. Késõbb,amikor az egy mellé még jött egy másik néger is, s amikorketten énekeltek s úgyszintén ketten vetették a kecske-bukát, akkor még jobban kacagott mindenki. S így foly-tatódott a mulatság sokáig, mert mindegyre szaporod-tunk egy-egy négerrel. A végin már heten voltak, s hetenénekeltek és kecskebukáztak, de olyan egyszerre, mint afekete villámcsapás! A nagy mulatságban már meg isfelejtkeztem a táblára kifestett csábos nõrõl, amikor afeketék után nagy csend lett, és mindenki megigazítottaa nadrágszíját. Látván, hogy itt valamire erõsen fel kell

84

készülni, én is fejjebb húztam a Washington arcképit ahasamon. S erre már ki is rebbent a szemünk elé a táncolóleány. De nem olyan volt, mint a táblán, hanem ezerszerszebb és csábosabb is. Ahogy táncolni kezdett, lassanteletöltötte delejes áramlással a levegõt, s még a legyek isleszálltak a falakra, s úgy nézték õt!

Amikor kijöttem a végin, fátyolon keresztül láttam azembereket. Egyenesen és lehajtott fejjel mentem hazafe-lé; elõször csendesen és elgondolkozva mentem, aztánzavaros gondolatokkal és gyorsabban, s még azután gon-dolatok nélkül és a leggyorsabban.

– Hol voltál, Ábel? – kérdezte Teréz néni.– Ismét megnéztem a piacot – feleltem neki.– Hát most láttál-e cápát?– Most egy aranyhalat láttam.Teréz néni meg volt elégedve a felelettel, én pedig

bémentem a nagyszobába és ledõltem a díványra. Nagyrendetlenségben kavarogtak a gondolataim, s a rügyei-met áradással fenyegették. Felfogadtam magamban, hogytöbbet nem teszem bé a lábamat abba a színházba. Vagyha bé is teszem, akkor csak ama idõpontig maradok,amikor az emberek igazgatni kezdik a nadrágszíjat. Ez afogadalom helyrehozott egy kicsit, s mivel Gáspár bácsiis éppen hazajött, újabb kirándulásra kezdtünk készülõdni.

Fél nyolckor indultunk el nagy összetartásban, s egy-mást dicsérgettük. De csak az út elején, végig a 14. utcán,mert amikor kiérkeztünk a Broadway-ra, s azon felfelékezdtünk menni, akkor Gáspár bácsi azt mondotta, hogymost egyet se szóljak, hanem csak bámuljak, mintha atestem mindenütt teli volna szemmel. Én nem is beszél-tem többet, hanem csak nézegettem jobbra és balra, dea legtöbbet mégis felfelé. Már mehettünk volt egy félórát,amikor Gáspár bácsi így szólt:

– Itt álljunk meg!Éppen két széles út futott azon a helyen össze, s a kettõ

között, az összefutás sarkában, egy óriási ház magasodott

85

az égbe fel. S a két út lapításában olyan hegyes volt annaka háznak az egyik sarka, fel egészen a felhõkig, hogynappal a napfényt és a szelet, ilyenkor este pedig a fénytés az ember látását úgy kettõbe vágta, mint egy kés, melya föld és az ég között van kifeszítve! S körülötte, de kiváltvéle szemben, ahol a két út már egybeszakadva folytató-dott, a földön, a föld felett és a magosban és mindenütttündöklött a fény. Egyszer itt aludt el, máskor meg amott,hogy a következõ pillantásban nagyobb vakítással gyúl-hasson ki. Az egyik ház tetején szopogatásra való cukrothirdettek a lángbetûk, a másiknak a tetején pedig kicsipiros rudacskát, amivel a nõk fessék a szájukat. De alegnagyobb és a legmagosabban szikrázó fénybeszéd azvolt, ahol egy szép fiatalember beretválkozott, pengésszerkezettel s a mennyek kapujában!

Elnéztem sokáig a káprázatot, s amikor éreztem, hogytöbb csodálatot már nem tudok magamba fogadni, akkoregyszerre eszembe jutott édesapám, s az a gondolat hasí-tott végig a szívemen, hogy ezt neki nem tudom megmu-tatni soha! Annyira rám sújtott ez a gondolat, hogy elõ-ször teli lett könnyekkel a szemem, azután pedig megkellett ragadnom a Gáspár bácsi karját, hogy el ne essem.

– Elszédültél? – kérdezte Gáspár bácsi.– Apám jutott eszembe... – vallottam meg neki az igazat,

mire átölelte a vállamot, és azt mondotta, hogy ne búsul-jak, mert õ is sokszor érezte és érzi, hogy mit jelent azember életiben az anya és az apa.

– Az én anyám meghalt... – mondtam neki csendesen.– Az enyim is meghalt, mind a két szülõm – felelte õ.Erre sokáig hallgattunk, majd megerõsítettem magam,

sóhajtottam egyet, felnéztem Gáspár bácsira, és így szól-tam:

– Tudja-e, hogy erre a mennyországra mit mondanaapám?

– Mit?– Azt mondaná, hogy eléggé pislákol.

86

Nevettem is azon, hogy mit mondana apám, de köny-nyes szemmel nevettem. Gáspár bácsi is nevetett, bizto-san igaz szívbõl, de azért is talán, hogy vigasztaljon enge-met, és lássam, hogy megosztja velem a mennyei fénybena hazai könnyeket.

Így indultunk el visszafelé, s nem beszéltünk egészenhazáig semmit. Otthon megnéztem a fehér zacskóban aföldet, és kértem az Istent, hogy az én földemnek becsü-letet szerezhessek ebben a ragyogó és véghetetlen or-szágban is.

Azután mindjárt le akartam feküdni, de Gáspár bácsiékmagukhoz hívtak, hogy a jövendõt illetõleg egy kicsitbeszélgessünk. Engem azonban az a sok minden, amit anap folyamán láttam, de különösen a táncoló leány s amúlhatatlan fény, úgy kifárasztottak volt, hogy a beszél-getés még javában meg sem indult, már bóbiskolni kezd-tem. Engedelmesen belátták, hogy csak áment tudokmondani, s szépen lefektettek.

Reggel nehezen keltem fel, mert a tagjaim nem kíván-tak fickándozni, mint máskor. Az a furcsa gondolat kerin-gett folyton a fejemben, hogy nem is igaz ez az egészAmerika, csak egyedül az igaz, hogy szép és kies erdélyihazámat elvesztettem. Nagyon szomorú és nehéz volt alelkem, s a kávét is nagy merengések között ittam meg.Teréz néni észrevette rossz állapotomat, és azzal vigasz-talt, hogy ezen mindenkinek átal kell esni, aki Amerikábajön. Mert egyrészt óriási világ ez, ami hajszos életivel éstündökléseivel elõször meglapítja az embert; másrészt alevegõ is egészen más, mivel itt három oldalról tengerkörnyékezi a várost. Helyénvaló és okos beszédjével ön-tött annyi kedvet belém, hogy apámat és a többi otthonmaradt jótevõmet magam elé idézzem, és elõttük ameri-kai szószóló legyek. Ki is jelentettem Teréz néninek,hogy most nagy levélírás lesz, mert annyi levelet fogokírni, hogy Csíkcsicsóban és Kolozsváron a levélhordókegyedül nekem fognak dolgozni. Teréz néni azt mondot-

87

ta, hogy õk is üdvözletüket küldik mindenkinek, ismeret-lenül is; azonkívül pedig azt is megírhatom, hogy hétfõtõlkezdve, ami holnapután lesz, már dolgozni is fogok, éshetenkint legalább húsz dollár fizetésem lesz. Ebbõl meg-értettem, hogy õ és Gáspár bácsi már elterveztek velemkapcsolatosan valamit. De nem kérdezõsködtem, hanemleszaladtam a boltba, s tíz perc múlva már egy paksamétalevélpapírossal és kopertával tértem haza.

– Hogy kérted? – csodálkozott Teréz néni.– Ahogy kell! – feleltem neki. – Még azt is megkérdez-

ték, hogy Amerikának melyik részin születtem!Teréz néni jókedviben bátor vállalkozónak nevezett

engem, de a levelekben csakugyan az voltam, mert leg-alább kormányzó legyen, aki úgy ismerje és dicsérje Ame-rikát, ahogy én ismertem és dicsértem azokban a levelek-ben! Elõször s leghosszabban édesapámnak írtam, s ab-ban a levélben minden benne volt, ami addig velemtörtént, s amit addig láttam; de benne még az is, amitörténhetett volna, vagy amit láthattam volna. Utána apapnak írtam, de abban a levélben már nem én voltam anagy hõs és a nagy hatalmas, hanem maga az Isten, kiszárazon és vízen egyformán vigyáz az emberekre, ésvéghetetlen türelmében még azt is elnézi, hogy az embe-rek égbe nyúló tornyos házakat építsenek, s eme házaktetejérõl olyan vakító fényeket bocsássanak széjjel, ame-lyek miatt a csillagok szóhoz sem tudnak jutni. A harma-dik címzett Garmada úr volt, akinek megköszöntem abizonyítványt, s akit kecsegtettem, hogy úgyszintén sza-ladjon átal ebbe az országba. Mindezek a levelek jól ésszabályosan íródtak, de amikor hozzáfogtam a negyedik-hez, amellyel Blanka kisasszonyt akartam megtisztelni,akkor mormolás keletkezett valahol a mélyben, majdegyszerre kitört bennem a vihar! S abban a viharban úgykezdett hánykolódni a szívem, mint egy kis csónak aharagos tengeren. S ahogy néztem a csónakot, hát nemBlanka van abban, hanem a színházi táncoló leány. De

88

abban a percben, ahogy ezt felfedeztem, le is tettem apennát. Messze néztem, és úgy gondoltam Blankára, minta sok csillag közül a legszebbikre, amelyet szintén elho-mályosított a nagyvárosi nagy fény.

Éppen az államat feltámasztva és javában gondolkoz-tam az érzés és a gondolat hullámzásain, amikor Gáspárbácsi hazaérkezett a munkából. A szombatnak lehetettköszönni, hogy már délben visszanyertük õt; s talán vala-mi elmaradt püspöknek azt az ebédet, amit Teréz nénikészített. Lakoma után könnyen beléegyezik az embermindenbe, s így nekem sem kellett kétszer mondani,hogy jó volna valami munkásruhát vásárolni. Hamar fel-ugrottam, és késznek nyilatkoztam még arra is, hogyesõtartót vagy kemény szalmakalapot vegyünk. Gáspárbácsinak is jókedve volt, s mindjárt az elsõ boltban egyolyan munkásruhát választott ki az én számomra, amelysárga volt, s amibe úgy kellett belébújni, mint valamizsákba. Ezt hazavittük, s otthon belé is bújtam, hogy apróba meglegyen. Még Grün Bébi is kacagott rajtam,amikor sárgán és gurulósan végigsétáltam a szobákon, snéha táncba kezdtem, mint a furulyaszóra otthon a medve.

Amikor emígy kimulattuk magunkat, Gáspár bácsi is-mét magához vett engem, és azt mondotta, hogy megmu-tatja nekem azt a helyet, ahol a város keletkezett, s aholjelenleg mindenféle ázsiai népek laknak, nemkülönbenmás furcsa népek is. Jól indult az út, mert a háztól nemmessze felmentünk az emeleti vasútra, s ott egy csillagosforgón keresztül, amely öt centért mindenkinek fordultegyet, elértük azt az ádáz vonatot, amelyik az ablakomfelett szokott elrobogni. Így, benne ülve, sokkal élvezete-sebb volt, mert nagy gyõzelemérzés a föld felett szágul-dani s közben békukkantani a házak tömérdek ablakain,amelyek csak megvillantak, s rögtön úgy elmaradtak,mint a megvadult órán a percek.

A robogás alatt sokáig nem szóltam, mert a szememegészen leigázta a nyelvemet. S az nem is volt csoda, mert

89

külvilági dolgokon kívül bent a vonatban is talált magá-nak eleget a szem. Így például az utasokat, akik jómódúkomolysággal jöttek-mentek, s fõleg újságot olvastak,mintha nagy tudósok lettek volna, vagy pedig róluk szó-lott volna az újság. Még a leányoktól sem maradott el azújság, de azok csak két-három sort olvastak; s utána leg-alább tíz sornyit nézték magukat a tükörben. Ez nekemolyan kedvesen tetszett, hogy egyenesen tükör szerettemvolna lenni, ami nekik sem ártott volna, mert hol van az atükör, amelyik szebbet tudott volna mutatni, mint én!

– Miért mosolyogsz, Ábel? – kérdezte Gáspár bácsi.– Éppen a házasságon gondolkozom – feleltem neki,

mire õ nagyon komolyra változott, és halk szóval arraintett, hogy csak vigyázattal nézzem a nõket.

– Hát nézni sem szabad õket? – kérdeztem.– Igen, de csak véletlenül.Egyszerre nevetni kezdtem, mert a kolozsvári zegzu-

gos szerelem jutott eszembe.– Blankát is nemegyszer véletlenül kellett néznem! –

mondottam, mire Gáspár bácsi kérdezõsködni kezdettBlanka felõl, én pedig nem titkoltam ebben az új világbana régit. Azonban a kitûzött célunk belészólt az elbeszélé-sembe, mert jóformán még a Blanka termetét sem tud-tam annak érdeme szerint lefesteni, amikor megérkez-tünk a kívánt állomásra. Serényen kiugrottunk a vonat-ból, s egy falépcsõn elindultunk lefelé. Lent megállottGáspár bácsi, és azt kérdezte tõlem, hogy ismerem-e akörnyéket. Szerettem volna ismerni, de mégsem ismer-tem. Erre egy hatalmas és vörös épület felé mutatott, ésazt mondotta, hogy ott érkeztem meg. Megint körülnéz-tem tehát, majd így szóltam:

– Két dolgot kell mondanom.– No, mit?– Elõször azt, hogy én eskü alatt is vallhatnám, misze-

rint ezen a helyen sohasem jártam. Másodszor pedig azt,hogy maga a legnagyobb tudós, mert eddigelé még senki

90

sem akadt, aki nálamnál jobban tudta volna, hogy én holérkeztem meg valahova.

Gáspár bácsi megveregette köszönet fejében a válla-mot, és azt mondotta, hogy menjünk, mert várnak azérdekes dolgok. Megemlítettem neki, hogy nem volna-ehelyes, ha elõbb betérnénk abba a vendégfogadóba, aholén Toldi Miklóst megtaláltam volt. Mivel láttam, hogynem könnyen hajlik a szavamra, még azt is hozzátettem,hogy abban a fogadóban két tudós szlovákot is találtam;s azért tudósok, mert mindent tudtak Washingtonról is.Gáspár bácsi legyintett, és azt felelte, hogy a szlovákokmellette bújjanak el, mert õ azt a házat is meg tudjamutatni nekem, ahol Washington született; s meg azt amásikat is, ahol lakott. Boldog voltam a nagy hír hallatára,és megígértem, hogy jól megnézem mind a két házat, hamegmutatja nekem. Ezzel aztán el is indultunk, de nema Washington háza felé, hanem a város legdélibb részére,amelyet itt Battery néven neveznek. Sok zegzugos utcánkellett keresztül mennünk, amíg elérkeztünk abba a rész-be. Egészen a víz partjáig vezetett Gáspár bácsi, ott aztánvisszafordított engem, s magyarázni kezdett.

Elmondotta, hogy azon a részen, vagy egy kicsit feljebb,kezdték volt valamikor építeni a várost. S nem is olyanrégen, mert csak háromszáz és kilenc esztendõvel az-elõtt. Vagyis úgy történt a dolog, hogy valami „Tigris”nevû kis hajócskát sodortak oda a tengerrõl a viharoshullámok, s az a „Tigris” ott valahogy tüzet fogott, és égnikezdett. Hárman voltak a hajón, valami Adrián nevû és kéttársa. Szerencsésen mind a hárman kiszabadultak az égõhajóból, partra vergõdtek s házat építettek. Aztán a többiemberek, jórészt tengeri kalandosok, s más nyughatatla-nok, jõni kezdtek egymás után, és ott mind házat építettek.S el lehet gondolni, hogy milyen nagy rajzás indult meg,mert ezelõtt háromszáz esztendõvel, vagyis a legelsõ házépülése után kilenccel, csupán kétszázhetven lakosa voltaz egész városnak, ma pedig hatmillión is felül van.

91

– Hát maga honnét tudja ezeket?! – kérdeztem.Gáspár bácsi azt válaszolta nekem, hogy õ már huszon-

hét esztendeje van Amerikában, béjárta az egész orszá-got, nagy kalandozásokat tett benne, sõt egy ízben kétbarátjával gyalogosan vándorolt keresztül az EgyesültÁllamokon, a Csendes-tenger partjától az Atlanti-tengerpartjáig, amely akkora terület, hogy a leggyorsabb vonatis öt nap alatt robogja keresztül!

Ránéztem a lábára, hadd csodáljam meg, mind a kettõt.Õ azonban ezt nem vette észre, mert csak a levegõbenézett, hol az elmúlt változatos életét láthatta bizonyo-san. Nem akartam szóval felriasztani, inkább a mozgal-mas tengeri vizet s majd a várost szemlélgettem. S lehetgondolni, hogy közben miféle dolgok járhattak a fejem-ben, és mifélék tornyosultak ott fel, mert egyszerre akalapomat a földhöz vágtam, és így kiáltottam fel:

– Azt a kutyafáját! Hát alapítsunk mi ketten is egy ilyenvárost!

Gáspár bácsi jót nevetett az én városalapításomon,majd így szólt:

– Gyere, mert még nem is tudod, hogy milyen.S ahogy mondta, el is indultunk ketten. Õ volt a minisz-

ter, én pedig úgy lépkedtem mellette, mint az amerikaikirály, aki elékerült végre a bujdosásból. Elõször tekervé-nyes utcákon haladtunk keresztül, aztán pedig kiérkez-tünk egy forgalmas és nagy útra. Ott Gáspár bácsi meg-állt, és dagadó mellel, mint valóban egy miniszter, ígyszólt:

– Ez a „Wall Street”!Megvárta, hogy jól körülnézzek, s akkor elmondta,

hogy az utca, melyet látunk, a legnagyobb hatalom avilágon, vagyis a pénz hazája. Ott uralkodnak az amerikaiangolok, pedig valamikor a hollandusok építették, éséppen az angolok ellen. Én nem bántam, hogy kik építet-ték és kik ellen, csak néztem szigorúan az óriási templo-mos palotákat, s magamban azt gondoltam, hogy így

92

kívülrõl szép és leigázó minden, de nagy bûnök lehetnekbelõl, mert ahol sok a pénz, ott legyek helyett ördögökduruzsolnak. Ezekrõl a gondolataimról azonban Gáspárbácsinak nem szóltam, hanem kimérve és okosan men-tem mellette, és úgy tettem, mintha nagy megelégedé-semre szolgálna minden. Tetszett is neki, hogy milyenkedvezõen viselkedem, s jutalmul egy olyan utcába for-dított bé, melyet egy régi hollandusnak William nevûlováról neveztek volt el. Mégpedig azért, mert az istenfé-lõ hollandus, aki már jól meggazdagodott volt azelõtt,minden áldott nap ezen a lovon járt el a templomba.Ennyibõl is könnyû volt látni, hogy nem akármilyen utcaaz a William utca! De amikor Gáspár bácsi azt a házatis megmutatta, amelyikben Washington született, akkornem cseréltem volna el még a bankárok utcájával sem.

William után azt a helyet kerestük fel, ahol az amerikaiszabadságharc megindulásakor az elsõ vér kicsordult.Valami lengyelt igazítottak ott el a „Liberty boy”-ok, va-gyis a szabadságos fiúk. Azon a környéken most is sokembert el lehetett volna igazítani; mert olyan kavargó észordon lakosságot, mint ottan, sehol nem láttam soha.Azt mondta Gáspár bácsi, hogy mind ázsiai népek azok:arabok és szíriai félelmesek, jámbor mohamedánok ésráérõ törökök.

– Én tisztelem õket – mondtam –, de menjünk valamikecsegtetõbb helyre.

– Jól van, akkor elmegyünk a Paradicsom alléba! –szólott Gáspár bácsi, s mindjárt sebesebben kezdte sze-degetni a lábát. Ebbõl gondoltam, hogy rossz hely nemlehet a Paradicsom allé, de nem kérdeztem semmit, ha-nem mentem. Egyszer aztán megállt Gáspár bácsi, egyutcán végigmutatott, és azt mondta:

– Hát ez az!– Micsoda?– A „Paradicsom Lugas”. Ahol a mocsári lányok tanyáz-

ni szoktak. Különösen a régebbi idõben.

93

Jó, hogy odatette a régebbi idõt, mert nem éreztemsemmi paradicsom-illatot, se nem láttam mocsári leányt,még egy akkorát sem, mint Grün Bébi otthon. De hát ottis hagytuk hamarosan az egész Paradicsom allét, s elmen-tünk arra a környékre, ahol a rablók szoktak tanyázni.Úgy látszik azonban, hogy õk is inkább a régebbi idõben,mert sem meg nem akasztott minket senki, sem a pén-zünket el nem vették.

Ilyenformán, eme utunk alkalmával, nem tudtunk ne-vezetes emberek lenni, pedig a rablók környékérõl méga kínaiak városába is elmentünk, s el a görögökhöz, smajd az olaszokhoz. Egész estig és megállás nélkül teke-regtünk, de lett is eredménye, mert estére már teljesenmegzavarodtam.Valósággalösszefutottazeszem,mintatej.

Otthon elmondtuk Teréz néninek az egész nap törté-netét; õ pedig azzal a hírrel szolgált, hogy amíg odavol-tunk a felfedezõ útra, addig nálunk járt Toldi Miklós ésazt mondotta, hogy másnap menjünk el kirándulásra aCentral Parkba.

Hát másnap csakugyan elmentünk a kirándulásra, svittünk magunkkal mindenféle jó eledelt, és háromféleszínben festett italt is. Rajtunk kívül ott volt Toldinak egyZsuzsi nevû ismerõse, ki magányos asszony volt, és olyanjátszi természetû, hogy azt szerette volna, ha egész napkergetem. Hely a kergetésre volt is bõven, mert olyannagyra terjedt a park, hogy nálunk odahaza vármegyétcsináltak volna belõle. A sok játékon és élvezeten kívül,melybõl az elsõt az asszony s a másikat a természet nyúj-totta, abban a nevezetes dologban is részesültem, hogyGáspár bácsi és Toldi feladták nekem az amerikai kereszt-séget. Vagyis elhatározták ketten, hogy másnap reggelhét órakor munkába fogok menni! Úgy egyeztek, hogymind a ketten velem jönnek majd, mint jó keresztapák-hoz talál. Én nem is ellenkeztem velük, csupán azt kér-deztem meg, hogy miféle munkát akarnak dolgoztatnivelem. Erre az egyik mosolygott, s a másik utánozta õt.

94

Késõbb annyit mégis mondtak, hogy könnyû és érdekesmunkát fogok végezni. Szó nélkül hagytam, hadd heve-résszenek a titkuk ártatlan verõfényén, ha már nem voltelég jó nekik a nyári nap. Este azonban, mialatt nyugtala-nul az ágyban feküdtem, megváltozott bennem az idõjá-rás: a nap elborult, minden égtáj felõl felhõk rohantakelõ, s egymásra tornyosultak, aztán záporban eredtekmeg a gondolataim, és a villámok is csapkodni kezdtekmindenüvé, ahol bármiféle dolgozóházat véltem képze-letben.

Így nem csoda, hogy másnap, amikor meglepte a nagyzajgó várost a reggel, akkor én még lent voltam valamimély pincében, az álom foglya gyanánt. Gáspár bácsinehezen is tudott felébreszteni, pedig a fülemet is biriz-gálta egy zöld tollúval, amit Grün Bébi akkor éjjel vedlettel. Végre Teréz nénivel együtt támasztottak fel. Amikorazonban egészen létrejöttem, leszakasztottam az álomvirágát, s így szóltam:

– Tegnap hiába titkolóztak, mert én megálmodtam,hogy mit akarnak dolgoztatni velem!

– No, mit?– Azt, hogy a tegnapi asszonyt reggeltõl estig kerges-

sem a Parkban.Nagyon jót nevettek azon, hogy micsoda munkát ál-

modtam magamnak, s még Toldinak is elmondták, ami-kor megérkezett. Én már akkor öltözetemben készenvoltam, s éppen a reggeli kávé megivásával foglalkoztam.Amíg ropogtattam a jó amerikai zsemlét, azalatt Teréznéni engemet tarisnyált. Elõször ugyan nem tudtam,hogy mi célból mûködik, csak azt láttam, hogy két darabsült húst belétett két zsemle közé, azok mellé pedig egynagy zöldpaprikát és egy körtét. Aztán az egészet papi-rosba csomagolta, azt a csomagot pedig ügyesen bébu-gyelálta az én sárga munkásruhámba.

– Mehet a munkás! – mondta, s az egész csomagotelõmbe tette az asztalra. Észrevehették talán, hogy én

95

kérdõleg tekintek a munkásruhára, s úgyszintén annakközepe felé, mert együttesen kioktattak, hogy a ruhátmajd a helyszínen fel fogom venni, az eleséget pedigtizenkét órakor megeszem. De nem elõbb és nem utóbb,mert az a leghelyesebb s egyben általános szokás is. En-gedelmesen megígértem, hogy mindent úgy teszek,ahogy mindenki más. Aztán felálltam az asztaltól, azösszecsombolygatott munkásruhát a hónom alá csap-tam, s így szóltam:

– Vigyázz munka, mert Ábel indul!Teréz néni sok szerencsét és pénzt kívánt nekem, s

még búcsúzóul meg is csókolt, mintha egyenesen hitté-rítõnek indultam volna. Én is búcsút vettem tõle, ahogyistenfélõ és munkaszeretõ atyafihoz illik, s azután elin-dultunk hárman, hogy a szabadságharcot visszacsináljuk.

Most is az emeletes vasútra mentünk, de nem azinnétsõ oldalon, hanem a túlsón, mert felfelé kellett ro-bognunk. A tegnapelõtt már kitapasztaltuk volt lefelé azutat, a sok zegzugos utcát és az embereket, s éppen azértszívesen vettem, hogy ellenkezõ irányba mehetünk. Ren-geteg sokan torlódtak a vonaton, az enyimhez hasonlócsomagokkal, kicsi szerszámos ládikákkal, vagy más kü-lönbözõ táskákkal. Nagy türelemmel és megadással lapul-tunk a kocsi közepén; s ha nem akartuk is, testvériesenszagoltuk egymást. Toldi egy fogantyúba kapaszkodott, smivel úgy még jobban kimagaslott az emberek közül,egészen olyan volt, mint õsszel egy tölgyfa. Gáspár bácsiszorosan mellettem feszített, és folyton arra intett en-gem, hogy mindent jól figyeljek meg, s különösen pedigaz utat, mert munka után egyedül kell hazajönnöm.

Talán egy negyedórát is robogtunk emígy, amikor ki-szálltunk, és villamoskocsiba ültünk. Itt is tömötten vol-tak a munkába sietõk, de én nem õket ügyeltem, hanemaz utat. S nehogy elunjuk magunkat, már nem felfelévillanyoztunk, hanem keresztül a város nyugati részefelé. Úgy tíz perc múlva errõl a járgányról is leszálltunk,

96

és gyalog indultunk tovább. Gáspár bácsi jobbról, Toldibalról, én pedig közbõl, mint a mag. Õk nem szóltaksemmit, s én is elgondolkozva törekedtem közöttük elõ-re. S Isten bocsássa meg a gyarlóságomat, de amint ígymendegéltünk, nekem a Kálvária jutott eszembe, s aztgondoltam, hogy íme: két nagy lator ki tudja miféle mun-kára visz egy ártatlant!

– Mi jár az eszedben? – kérdezte Gáspár bácsi.Megijedtem, hogy talán belém látott, s azért nem akar-

tam egészen hazudni.– Azon gondolkozám – feleltem neki –, hogy vajon itt

New Yorkban mennyiért lehetne egy jó csikót venni?Erre a kérdésre Toldi olyan hangot hallatott, mintha

egy szõre szálát húztam volna ki, de akkora szakértelem-mel, hogy az jól is essék neki, ne csak fájjon. Gáspár bácsiazonban verõfényesen nevetett, és azt mondta:

– Azt nem tudom, hogy venni mennyiért lehetne, dehogy eladni milyen áron lehet, azt nemsokára meg fogommondani.

Jól megértettem, hogy itt egy Ábel nevû csikó eladásá-ról van szó, de azért se nem nyerítettem, se nem rúgtam,hanem engedelmesen mentem. Már a tengert is látnikezdtük, annyira eljöttünk volt nyugatra, s ott a vízpartonfelfelé fordított engem a két jártas ember. Aztán elhagy-tunk egy utcát, s elértük a másodikat. S annak az utcánaka végsõ háza elõtt hát õk bé akarnak menni az ajtón.

– Egy percre álljon meg! – szóltam hamar. – Mertnekem olyan szokásom van, hogy még a templomot ismegnézem, mielõtt bémegyek abba.

Szívesen megvárták, hogy én is megnézzem, amit nemvolt érdemes megnézni, mert egyfelõl nagyon régi ház-nak látszott a ház, másfelõl pedig a palotáknak még ahírét sem hallotta nyilván. S ha nem sérteném meg, om-ladozott is. Egyébként a színe sárga lehetett valamikor,ellenben az idõjárás, amely azon a tájon esõkben és sze-lekben igen bõvelkedik, egészen kiforgatta a sárga színé-

97

bõl, ahogy bizonyosan kiforgatta volna a fehérbõl vagy apirosból is. Érdekesnek azért bámulatos ház volt, mertvalójában csak az emeleten kezdõdött, vagyis a magasemeleten alól csupán ablaktalan falak állottak. De amialól hiányzott, felül bõségesen kipótolódott, mert ott mára fal helyett is ablak volt mindenütt.

– No, mehetünk, ha nem félünk! – mondtam.Elöl Gáspár bácsi ment, aki már õserdõkben is járt, s

utána Toldi Miklós. Mellettük és a hátuk mögött én csakráadásnak tûntem, s el is futhattam volna visszafelé, ha azélet és a becsület mindig megengedné a játékot. Nagy ésrozoga faajtón hatoltunk az épületbe. S ahogy beléptünk,abban a pillantásban már kezdõdött is a munka, mertmindjárt az ajtónál egy óriási falépcsõ tornyosult elénk,s azon nekünk fel kellett mennünk a messze emeletre.Szürke és málladozó falak között vezetett felfelé a falép-csõ, de azt, hogy vezetni tudott, egyedül a villanynakköszönhette, amely messze fent, a ránk boruló falba fu-rakodva, úgy világított. S ahogy otthon a padlásra vezetõlajtorják tetején, úgy annak a lépcsõnek is a végin egynyílás tátongott, amelyen keresztül ki lehetett jutni vala-hova. Nagy nyikorgás között haladtunk egymás mögöttfelfelé, s amikor Gáspár bácsi s majd utána Toldi is felbúj-hatott a nyíláson, én hirtelen behunytam a szememet, sa két kezemet felfelé nyújtottam.

– Legyenek szívesek, húzzanak fel! – mondtam.Õk megfogták ketten a két kezemet, s a következõ

pillantásban már éreztem, hogy jól állok a talpamon.Akkor kinyitottam a szememet, de jól és nagyra, hogyvajon mit látok!

– Bumm! – mondtam hírtelen, mert ott egyebet csak-ugyan nem lehetett mondani. Szegény Leupold is bizo-nyosan akkor tanulta volt meg a bummogtatást, amikoride feljött és meglátta, amit én abban az elsõ pillantásbanláttam: magát a poklot, vagy annak legalábbis egy fiókját,mûködés közben! De mire is lehetett volna pokolnál

98

egyébre gondolni, amikor egyszerre és hirtelen egy óri-ási mûhely tárult a szemem elé, teli millió darab ócskavasdarabbal, itt elszórva a földön, s amott rakásokban; s aterem közepén pedig négy magas és sötét ember, deré-kig meztelenül, a kezükben óriási vasrúd és vaskanál,elõttük pedig irtó heves tûz fölött két forrongó hatalmasüst, melyet a vasrúddal és a vaskanállal kevergettek, mi-közben csorgott a sötét bõrükön lefelé a verejték, mint apirított rozskenyérrõl a megolvadt zsír!

– Adjanak valamit, hogy fogantozzam meg! – mondtama nagy meglepetésben, mire Gáspár bácsi, ki szorgalma-san figyelt addig is engem, egyszerre kacagásra fakadott.De nem tudta Toldi sem megállani nevetés nélkül, annyi-ra megrökönyödve néztem a négy félmeztelen embert ésa furcsa mûhelyt.

– S hát ez mi, ha most már szabad tudni? – kérdeztem.– Foundry! – felelte Gáspár bácsi, mire Toldi is a segít-

ségemre jött, és felvilágosított arról, hogy a foundryolyan mûhelyt jelent, ahol vasat és rezet öntenek, vagyisa sok ócskavasat és miegymást megolvasztják és kívána-tos formákba öntik. Így már kezdtem érteni a dolgot, segy kicsit meg is nyugodtam.

Kezdtem is széjjeltekinteni.A tömérdek ócskavason és a négy belzebubos munká-

son kívül már egyebet is megláttam. Mindenekelõtt atöbbi dolgozókat, akik különbözõ és titokzatos elfoglalt-ságban voltak, jórészt olyan munkásruhákban, amelyekaz enyimmel rokonságban állottak. Továbbá az is a sze-membe tûnt, hogy a nagy mûhelyterem közepén, egé-szen a hátulsó falig, valami építmény állott, amelynek sokbejárata volt, s amelyben ki tudja miféle gépek erõsenzúgtak és zakatoltak. Ez a belsõ építmény, amit óriásikemencének is nézhettem volna, nemcsak a szíve lehe-tett a vasöntõ vállalkozásnak, hanem a helyet is jócskánelvette, vagyis az egész mûhelyt három szárnyra szakasz-

99

totta, mintha maga az ördögök fejedelme egy nyomtatottnagy U betût írt volna ide.

Miközben ezeket szemléltem, már félig otthonosan,Gáspár bácsi valahova odalett. Toldi pedig csak állt mel-lettem, s keresztülnézett a levegõn és a falakon.

– Maga mindig ilyen sokat beszél? – kérdeztem tõle.Szelíden reám nézett, majd elmosolyodott, és aztmondta:– Hát én a múltkor elhasználtam a szavakat. Azon az

éjszakán, amikor elmondtam neked a Toldi-t. Talán nem-sokára eljön egy másik éjszaka is, amikor ismét sokatfogok beszélni, mert a Toldi szerelmé-t is szeretném el-mondani neked.

Szavai alatt mintha félhomályos templom kezdett vol-na borongani felettem. Valami vidámítót szerettem volnahát mondani, hogy rajta keresztül segítsek magamon is,de akkor ismét feltûnt Gáspár bácsi, s nem egyedül. Egyúri ember személyében a tulajdonost hozta magával, debátran állíthatom, hogy úgy úri embernek, mint tulajdo-nosnak egyaránt különös volt az a férfiú. Mert elõször isa nadrágján felül csak egy pókhálós inget viselt, mely acsontos és gyapjas mellére kegyetlenül ráfeszült, viszontujja egy szikra sem volt. Másodszor pedig a növése vé-konyra sikerült, ellenben olyan magasra, hogy a fejétkeresni kellett.

Mesés nagy lábaival egy pillantás alatt ott termett mel-lettem, de jóformán reám sem nézett, hanem csak kezetfogott velem, és azt mondta:

– Dávid.No várj, gondoltam magamban, mert te mindjárt reám

nézel.– Góliát! – feleltem neki.A célomat annyira elértem, hogy nemcsak a Dávid úr

szeme pattant reám, hanem a Gáspár bácsié és a Toldié is.– Csakugyan úgy hívják? – kérdezte szúrósan a tulajdo-

nos, mire én is komoly férfiúvá változtam át, és azt mond-tam:

100

– Bocsánat, mister Dávid, de tegnap este, egészen éjfé-lig, a Bibliát olvastam, minek folytán most összecserél-tem Góliátot és Ábelt.

Dávid úr elhitte nekem a dolgot, és azt kérdezte:– Mit dolgozott eddig?– Voltam kovácsmûhelyben is eleget – feleltem neki –,

de éppen ilyenben, mint ez, még nem dolgoztam.– Rendben van, most fog! – mondotta kurtán Dávid úr;

majd odafordult gyorsan Gáspár bácsihoz és így szólt: –Legfeljebb tizennyolcat fizethetek.

Gáspár bácsi megbólintotta a fejét, amibõl láttam, hogyeldöntötte a dolgot. De aztán mégis eszébe jutott, hogyesetleg nekem is lehet valami szavam a tizennyolchoz, ésmegkérdezte:

– Hetenkint tizennyolc dollárt fog neked Dávid úrfizetni, jó lesz-e?

Mosolyogtam, és kedvesen azt feleltem:– Ha tizennyolcat ér a csikó, miért szöktetnõk feljebb

az árát!Így a vásár létre is jött, minek következtében Gáspár

bácsi köszönetet mondott a tulajdonosnak, nekem pedig„Isten veled, Ábel”-t. Aztán Toldival együtt eltávozott. Énmég utánuk sem nézhettem, mert Dávid is egy kurtaszóval felragadott, s ahogy a szél néha egyes virágokattovalebbent, õ is úgy röpített magával engem. Egyenesenátvitt a túlsó szárnyra, ott egy szõke fiúnak béajánlott, sazt mondta neki, hogy rendezzen el engem, és tanítsonki mindazon dologra, amit õ csinál, a szõke. Ezzel ott ishagyott a fiú mellett, kinek az elsõ jó tulajdonsága az volt,hogy magyar volt.

– Maga mikor jött Amerikába? – kérdezte tõlem.Mivel már addig is többször tapasztaltam, hogy Ameri-

kába frissen jönni nem tanácsos, így feleltem:– Olyan rég, hogy már vissza is mehetnék.– S mit dolgozott eddig?

101

– Tanulmányoztam a város alapítását; nemkülönben afejlõdésit, amelyet háromszázkilenc esztendõn keresztülmegtett. Továbbá tanulmányoztam a lakosait, s dolgoz-tam odalent a „Paradise Alley”-ban.

A szõke fiatalember, kit Vilmosnak hívtak s Bereg vár-megyébõl való volt, hunyorogva nézett szavaim közben.Láttam rajta, hogy a tudományom miatt hunyorog; s nyil-ván a Paradicsom Lugasban bétöltött munkámról is azértnem kérdezõsködött, hogy viszont én se vizsgáztassamõt a város történetirõl. Ilyenformán megmértük egymástmindjárt az elsõ percekben, és nem emelkedett közöt-tünk semmi rangbéli fal.

Beszéd helyett tehát magát a munkát kezdtem nézni, sazt érdemes is volt. Mert végig a fal mellett egy nagyonhosszú asztal állott, az asztal mellett pedig, a falnak for-dulva, kilenc ember dolgozott, egymástól egy-egy lépéstávolságra. Mindegyik elõtt fent az asztalon halom tor-nyosult, amely földbõl és homoklisztbõl lehetett kever-ve. Inkább sárga, mint barna színt adott, és nedvességi-ben annyira tapadott, hogy ha az ember a markába vettbelõle és összeszorította, akkor egy darabban tehette le,és az ujjai nyomát is nézhette rajta. S azok mellett ahalmok mellett fából való szerkezet is volt mindenkineka keze alatt, s nemkülönben egy vonalzó. A fából valószerkezet két darabból állott, amelyek testvérek voltak,vagy inkább házastársak, hogy találjanak egymásra. Azegyiknek is, a másiknak is árok volt a közepiben, s az árokkülönbözõ formákat játszott: volt olyan, amelyik kilincs-formát, a másik valami kulcsnak a formáját, a harmadikfogantyúformát, s így tovább. A munkások ezeket az árko-kat megtöltötték tapadós, fövenyes földdel, aztán testvérfáttestvérfára borítottak, majd a földbõl emígy kialakult for-mát oly ügyesen vették ki és tették az asztalra, hogy abbólegy szikra vagy egy morzsa is le nem mállott.

– Némely munkához ész kell, ehhez ellenben ügyes kéz– mondottam Vilmosnak, amikor megnéztem jól a teen-

102

dõt. Erre õ azt válaszolta, hogy majd meglátom, miszerintész nélkül ezt sem lehet csinálni. Nem ellenkeztem véle,hanem azt a kitalált dolgot meséltem el, hogy amikorutaztam a hajón, akkor utazott ott egy Bereg megyeiember is, aki olyan okos volt, hogy azóta biztosan meg isbolondult. Nagyon tetszett Vilmosnak, hogy a vármegyé-jén keresztül is megdicsértem õt, s odavezetett egy szek-rényhez, amely üres volt.

– Itt lehet tartani a ruhát és a szerszámokat – mondta.A további útmutatás szerint levetettem a hazai ruhá-

mat, felakasztottam abban a szekrényben, majd magamravettem a sárgát, és munkához láttam. De csak akkorjöttem reá, hogy a szám milyen könnyen járt az elõbb,mert bizony a kilincs mintáját szakértelemmel megcsi-nálni és sérelem nélkül az árokból ki is venni, nem voltkönnyû dolog. Egyiket a másik után rontottam el, pedigmindenki elhiheti, hogy törekedtem az eredményre. Anagy igyekezetben aztán a délebéd ideje is hamar elérke-zett. De én még egyetlen alkalmas mintát sem tudtam azidõre csinálni!

– Hagyja abba, majd egy órakor folytatjuk! – mondtaVilmos.

Abbahagytam a munkát, de nem szóltam semmit, ha-nem szomorúan lógattam a fejemet. S közben arra kér-tem az Istent, hogy Dávid úr oda ne jöjjön. De maga az Úris elhagyott engem azon a hétfõi napon, mert éppen azsemle végire odajött a fõnök, és így szólt:

– No, Góliát, hogy megy a munka?– Igazán Góliát vagyok, Dávid úr – mondottam neki –,

mert a kicsinek látszó munka legyõzött.Sohasem felejtem el a Dávid úr enyheségét, mert töre-

delmes szavamra megveregette a vállamat, és azt mon-dotta, hogy ne bánkódjam semmit, mert õ az életibenmég nem talált olyan embert, aki a formázásban az elsõnapon sikerrel mûködhetett volna. Ez megvigasztalt egykicsit, de egészen mégsem, mert uralkodott rajtam az a

103

rossz természetem, hogy ne csak olyan legyek, mint atöbbi emberek, hanem azoknál példásabb. Vilmos is me-leg szavakat keresett az én felderítésemre, de csak azsemle erejéig tudott megvigasztalni, mert a körtét nemfordítottam élvezetemre.

Délebéd után kimentünk az utcára, hogy a külsõ életfigyelésivel töltsük az idõt. Arra kértem Vilmost, hogyjöjjön el velem egészen a víz partjára, mert szeretnék ottleülni, hogy ültömbõl nézzem a vizet. El is jött szívesenvelem, s hogy teljes odaadássál nézhessem a nyugalmasrengeteg vizet, még le is ült mellém. S úgy látszik, õ isrájött arra, hogy nem rossz gondolatban a vízzel együttringani, és a hullámok által üzenni annak, aki a világbankedves nekünk, mert elmerengve és szó nélkül üldögélt.

Csak akkor szólalt meg, amikor felálltunk, hogy vissza-menjünk és folytassuk a munkát.

– Maga szeret-e itt Amerikában?– Egyformán szeretjük – feleltem neki.Értett engem, s így nem is kellett magyarázkodnom,

hanem teljes figyelemmel ismét annak láthattam neki,hogy a kilincs formáját sikerítsem. S addig-addig töreked-tem és babusgattam a tapadós földet, amíg három óranegyvenhárom perckor sikerült is az elsõ. Volt ott amûhely falán egy óra, s azon néztem meg az idõt. Utánaugrálni kezdtem örömömben, majd pedig táncra perdí-tettem Vilmost, és hirtelen olyan forgást vittünk végbe,hogy a szerszámok is illegetni kezdték magukot az aszta-lon. A munkások pedig mind odagyûltek, mert a terem-nek mind a három szárnyán végigszáguldott egy pillantásalatt a hír:

– A magyarok táncolnak!Csupán a négy sötét bõrû maradt az üstök mellett,

mord szótlansággal, mintha nem is a virágos földtermette volna õket. Ez annyira különös volt nekem,hogy megkérdeztem:

– Hát azok a sötétek miféle emberek?

104

– Filippiek – felelte Vilmos; s tovább is akarta folytatniróluk a beszédet, de akkor Dávid úr odatoppant, és meg-kérdezte, hogy miféle mulatság van, és miért? Megmond-tam neki, hogy miféle nagy dolog történt, s megmutattamaz eredményt is. Erre a tulajdonos a vállamra tette a kezét,és azt mondta:

– All right, boy!A nagy dicséretre hozzá is fogtam rögtön, hogy a dicsõ-

séget folytassam, de akkor a szerencse ment el táncotjárni, s nem én. Négy órakor pedig letettük a munkát,visszaöltöztünk szabad embernek, s néhány perc alattúgy elszéledtünk különbözõ irányokba, mintha csak ál-munkban láttuk volna, hogy halványan együtt voltunk.

Amikor hazaértem, még csak Teréz néni volt otthon.Azonban õ egyedül is elégnek mutatkozott arra, hogy aformázó mestert nagy figyelemmel és kíváncsisággal le-hessen fogadni. Még Grün Bébit is megintette, hogy nehallózzon abban a felséges percben, majd nagyra nyitottaa szemit, és megkérdezte:

– Na?!– Dikhálé moj! – feleltem neki, de amikor láttam, hogy

nem tudja folytatni a beszédet, megsajnáltam, és barátsá-gosan kezdtem nevetni. Aztán vallomást is tettem, hogycsupán az igazság kedviért válaszoltam cigányul neki,mert az a munka, amit én csináltam, semmi egyéb, mintfinom amerikai vályogvetés. Leültem az asztal mellé, ésszépen elmagyaráztam mindent. Amikor már a vége feléjártam a magyarázatnak, Gáspár bácsi is megérkezett, skezdhettem elölrõl az egészet. Neki már rövidebben me-séltem el a napot, s a fõhangot a filippeusokra tettem,mert azokról mindent szerettem volna tudni. S Gáspárbácsi nem is beszélt egészen vacsoráig egyébrõl, csak afilippeusokról, akik attól a szigettõl kapták a nevüket,ahonnét származnak. Szeretik õket, mert nagyon szépnövésû emberek, s amellett bátrak is, mint a tigris.

105

Este lefekvés után még sokáig gondolkoztam, s legin-kább a filippeusokról. S nem tudom, hogy az embersze-retet miatt-e vagy azért, mert immár jól benne voltam alegénykorban, de nagyon szerettem volna egy leányt islátni arról a forró szigetrõl.

Láttam is álmomban.De azon a napon, bent a mûhelyben is, sokkal csende-

sebb voltam, mint az elsõn. Még az sem tudott felvidítani,hogy már a harmadik próbálkozásra jó formát csináltam,s hogy késõbben már csak egyet-egyet rontottam el.

– Maga mért olyan szomorú? – kérdezte Vilmos, amikordélben ott ültünk ismét a nagy mormoló víznek a partján.Ránéztem, és megráztam a fejemet, mire õ azt mondotta,hogy hozzá bizalommal lehetek, mert teljesen árva fiú,minek folytán nagyon ismeri az élet szomorúbb oldalát.Jólesett a Vilmos embersége, de mégsem tudtam vála-szolni neki, hanem csak ránéztem és bólogattam. S érez-tem, hogy egyszerre megnedvesedik a szemem, de telilett könnyel az övé is. Aztán elvettük egymástól a tekin-tetünket, és a szemünk hálóját a vízre vetettük. Nemtudom, hogy a Vilmos hálójában hány aranyhal ficánkolt,de az enyimben Blanka.

Magyar természetünkkel talán estig is elültünk volnaott, édes szótlanságban, de hívott a kötelesség, vagy in-kább a dollár. Csendesen és sikeresen folytattam a mun-kát, s úgy folytattam egész héten keresztül. Egy kicsifodrozás a lelkemben csak szombaton délben keletke-zett, amikor megkaptam az elsõ keresetemet, a tizen-nyolc dollárt. Dajkáló kézzel vettem ki a tízes bankót ésa négy kettõst a kopertából, s még hízelkedtem is nekik,ahogy a kicsi gyermekeknek szokás. Amint azonban meg-forgattam és elnézegettem, lassankint az örömöm is elin-dult valami lejtõn, s hamarosan már a levegõben révede-zett a szemem, és azt kérdeztem magamtól:

– Hát Ábel, miféle örömet rejt magában a pénz?!

106

Azért valamit mégis rejtett, mert amikor a heti tartásdíjárában Gáspár bácsiéknak megadtam a tíz dollárt, az utánnemcsak az ételem és az aluvásom esett jobban, hanema lépésem is. Egy kettõs jegyû dollárt pedig levélbe zár-tam, hogy elküldjem apámnak. Nem tudom, hogy másember mennyi idõ alatt tud feladni egy levelet, de én azapámnak szólót olyan körülményesen találtam feladni,hogy csak este hétkor kerültem haza. Amint nagy bûnbá-nattal mendegéltem fel a lépcsõn, az jutott eszembe,hogy Istenem; milyen jó volna, ha az ember legalább kétszemélybõl állana! Mert akkor az egyik mindig csinálhat-ná a jót, a másik pedig tehetne egyebet.

– Hol voltál? – kérdezte Gáspár bácsi.Ártatlan arcot mutattam, és egy nagy sóhajtás után így

feleltem:– Sokszor van úgy, hogy valami hatalom vagy láthatat-

lan bölcs kérdéseket tesz fel az embernek. Azt kell mon-danom, hogy így jártam én is, mert amikor feladtam alevelet, s kijöttem a postáról, egyszerre a következõ kér-dés állott elõttem: „Hát te fiú, hogyan tudhat valaki meg-szabadulni egy fogadalomtól, amit már megtett?” S attóla perctõl kezdve, hogy ez a kérdés elõttem megjelent, énse nem láttam, se nem hallottam, hanem csak mentem,és azon gondolkoztam, hogy valamiképpen megfejtsem.Egy órát mentem, a többit ültem, de a végin mégis meg-fejtettem!

Gáspár bácsi nagy figyelemmel hallgatott, mert szere-tett mindenféle tudományt.

– S hogyan fejtetted meg? – kérdezte.– Én bizony fifikával – feleltem neki. – Vagyis úgy, hogy

megfogtam gondolatban az idõt, és megfordítottam.Mégpedig úgy fordítottam meg, hogy ami addig volt, aza fogadalommal együtt elõmbe kerüljön, vagyis a jövõbe.A jövõt pedig senki sem tudhatja, csak az Isten.

Gáspár bácsi nagyon elgondolkozott, majd azt mondta:

107

– De akkor a múltat sem tudhatjuk, mert az a jövõbõlkerült oda!

– Éppen ez a jó benne! – feleltem neki. – Mert akkor afogadalom ugyanvalóst elveszett!

Egyszerre nagyot kacagtunk mind a ketten, de Teréznéni is erõsen örvendhetett, mert így szólt:

–Jó,hogyavégireértetek,mielõttmegbolondultatokvolna.Úgy néztünk össze Gáspár bácsival, hogy abban benne

volt, miszerint az efféle magas gondolkozás nem azasszonyembereknek való. De azért mi sem folytattuktovább az idõvel való kegyetlenkedést, hanem helyetengedtünk a vacsorának. Vacsora után pedig elmentünkmind a hárman a tízcentes moziba, ahol egy amerikai hõsfiút mutattak, kinek két nagy dolog állott a tulajdonában:elõször egy gyönyörû leány, aki hagyta, hogy a fiú elra-bolja; másodszor pedig egy még gyönyörûbb paripa, kielõtt a természet sem tudott akadályt emelni. Nagyontetszett nekem, hogy milyen bátor a fiú, igaz viszont,hogy a derekán az öv teli volt aggatva pisztolyokkal. Decsinált is bajt eleget, mert nemcsak a képen lõtt le min-denkit, aki az útjába került, hanem nálunk a családban ismegbontotta a békességet. Gáspár bácsi ugyanis annyiralelkesedett érte, mintha személyes jó barátja lett volna;ellenben Teréz néni sem az emberirtó sok lövöldözéstnem szerette, sem pedig az ura nagy meghódolását. Emi-att aztán úgy összevesztek, hogy hazafelé egyik sem akarta másikkal menni. S mivel én sem tudtam, hogy most mármelyikkel tartsak, úgy rendeztem a dolgot, hogy libasor-ban menjünk: vagyis elöl Teréz néni ment, utána én, sharmadiknak Gáspár bácsi. Azt hittem, hogy otthon semfognak kitalálni a moziból, de Grün Bébit annyira szeret-ték, hogy felette mégis összebékültek.

Rajtam azonban csak akkor vett erõt igazában a nyug-talanság, amikor elöntötte a házat a családi béke. Duzzog-va nézegettem körül, és szerettem volna valami csúnyátmondani a papagájnak, bár csak egy oktalan állat volt.

108

Megpróbáltam azt is, hogy leüljek az asztal mellé és kita-láljak valamit, amirõl folyjon a beszéd. De olyan kínzó ésrettenetes dolgok jutottak eszembe, mint például az,hogy hármunk közül melyiket kéne ócskavas módjáramegolvasztani? Nagyon megijedtem, mert eddigelé soha-sem született efféle gondolat bennem. Hamar felkeltemaz asztal mellõl, és a szobákat kezdtem járni hogy azördögök ne tudják olyan könnyen a lelkembe vetni ahorgot. Azon szerettem volna gondolkozni, hogy vajonmi ösztökélheti kedves agyamat az ilyen bolondos rossz-ra, de a felelet valahol nagyon mélyen lehetett, s talánolyan írással is, amelyet én még nem értettem. Annyitsejteni véltem, mégis, hogy ez az új és különös világ,mennyei fényével és poklos mûhelyeivel, annyiféle em-berével, pénzével és táncos leányaival s egyáltalábanminden fenyegetõ rosszával és elkábító tündökléseivel:körülfogják a lelkemet, mint a kegyetlen vadászok a tisz-tást, ahol szelíd õzet akarnak lõni, de legalábbis nyulat!

Úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha az ágybamenekülök. De mintha a kárhozat szélén feküdtem volnaott is, egyre és mind egyre jöttek a rossz gondolatok. Hamegöltem nagy nehezen az egyiket, mint Szent György asárkányt, akkor hét másik sárkány lett annak a feketevéribõl. A végén már nem volt mit tennem, felkeltem ésa vízvezetéknél a fejemre eresztettem a vizet. Ez meg isnyugtatott egy kicsit, s éjfél felé el is tudtam aludni.

Másnap ismét kirándulásra akartak csábítani, de én aztfeleltem nekik, hogy jól van: vigyenek el a Hargitára, mertarra az egy helyre szívesen kirándulok. Mivel azonbanoda nem akartak elvinni, inkább elõvettem a Kelemenpap angol könyvét, és egész nap azt tanulmányoztam. Sestére kelve hiába zúgtak és kavarogtak az angol szavaka fejemben, mert összeszorítottam az akaratomat, és aztmondtam magamnak:

– Mostantól kezdve mindennap egy órát fogsz tanulni!S ha nem, akkor lenyúzom a bõrödet!

109

Szerencsére nem kellett a magam hóhérává lennem,mert elég jól bétöltöttem a parancsot. De sohasem tud-hatja az ember, hogy melyik úton közeledik feléje a sze-rencsétlenség, mert lám: mialatt az eszem lámpásávalelakadás nélkül haladtam a tudás útján, rémítõ és ködöscéltalanság ereszkedett reám.

– Ábel, hát ez mindig így lesz?! – kérdeztem magamtól.– Mindig csak ezt a kilincsformát fogod gyúrni és csinál-ni, reggeltõl estig, egyiket a másik után, egy helyben állvaörökösen?! Hát annak való ez, aki embernek érzi magát!?Tizennyolc dollárért hat napig egy helyben állni, és min-dig azt csinálni!?

Felelj!Egy hétig gondolkoztam a feleleten, de akkor odamen-

tem a tulajdonoshoz, és azt mondtam neki:– Dávid úr! Én nem vagyok tudós, de mégis van valami,

amit biztosan tudok.Dávid úr meglepõdve nézett rám.– Mit? – kérdezte.– Azt, hogy ez a munka, amit csinálok, tovább nem

nekem való.– El akar menni?– Nem akarok elmenni.– Hát?– Valami mást akarok dolgozni.Tetszett neki, hogy csak a fele vagyok, mint õ, de véle

mégis a Góliát nyelvén beszélek. Azt felelte, hogy vasár-nap estig még gondolkozzam, hétfõn pedig mondjammeg, hogy mit akarok dolgozni.

Szót fogadtam neki, s hétfõn azt mondtam:– Az egyik filippeusnak a helyére szeretnék állni.Dávid úr nagyon elgondolkozott:– Az nehéz lesz – felelte.– Éppen azért! – mondtam én.Több egy szó sem esett, hanem az egyik filippeust a

helyemre állította, engemet pedig az olvasztás mellé.

110

Néhány szóval elmagyarázta, hogy ott miképpen kell azüsttel, a szerszámokkal és az olvadó vassal bánni, de legfõ-képpen azt, hogy miképpen kell a két karomra, a két lábam-ra, vagyis az életemre vigyáznom. Végül pedig megkérdez-te, hogy szerencsétlenség esetére biztosítva vagyok-e.

Hallottam volt már, hogy Amerikában mindenki fut amaga becses életét biztosítani, nehogy a balszerencseingyen legyen, de az én természetem ezt a gondot nemállhatta, s azért így feleltem:

– Igen.– Melyik társaságnál?Felfelé mutattam a hüvelykujjommal, és azt mondtam:– A mennyeinél!Dávid úr úgy nézett reám, mint aki a mennyei biztosító

intézetet nem ismeri. Én sem akartam megmagyaráznineki, hogy pedig az a legrégibb és a legjobb, hanem amunkához láttam. Legelsõbben félretettem az otthoniszemérmetességemet, és derékig meztelenre vetkõztem.Aztán a kezembe vettem az edzett vaskanalat és a vasru-dat, hogy mindenre készen legyek, amit a szükség magá-val hoz. A három filippeus, de különösen az, amelyikkelegyüstös voltam, nagyon idegenkedve nézett reám. A tûzazonban nem nézett olyan idegenkedéssel, hanem ellen-kezõleg: minden olvasztó és perzselõ hevét reám bocsá-totta, s rövidesen úgy verejtékbe borított, mint a rózsát apiros nyári hajnal. De nemcsak az izzadság vert ki éscsorgott rajtam lefelé, hanem a vérem is megforrósodott,mint a lobogó üstben a vas; s még a húsom is izzott, minta fiatal fa, s izzottak a belsõ szerveim is.

De azért akaratosan álltam a poklot, és lankadás nélkülvégeztem a munkát. Csak titokban esdettem az Istent,hogy hozza el már a délt.

Végre el is következett a délebéd ideje, amikor megtö-röltem a testemet egy kendõvel, magamra kaptam azingemet és odaszóltam Vilmosnak:

– No, repüljünk a tengerpartra!

111

Ámbár szokásunk volt, hogy mindennap odamenjünka déli idõben, azon a napon mégis szokatlan boldogság-gal jött Vilmos. Folyton rajtam csüngött a szeme is, olyannagy hõsnek tekintett. Meg is kérdezte tõlem, hogy ne-héz munka-e?

– Van nehezebb is – feleltem.– Például?– Például hûséges szeretõt találni – mondtam.Eltaláltam jól a szót, mert Vilmos azt felelte, hogy telje-

sen igazam van, mert a világon semmi sincsen olyannehéz, mint hûséges szeretõt találni. Utána el is gondol-kozott, s nagyon nézte a vizet. A víznézésben én is segí-tettem neki, de nem sokáig, mert a nagy fáradtság miatta szemem pillája szállani kezdett lefelé.

Vilmos ébresztett fel, amikor eljött a munka ideje.Ismét megacéloztam minden erõmet, hogy se magam

elõtt, se pedig különösen a filippeusok elõtt szégyenbenne maradjak. Valahogy el is telt négyig az idõ, s akkorbevégeztem a munkát, amelyben semmi hiba nem tör-tént egész nap. De amikor a helyükre tehettem a szerszá-mokat, akkor engemet is helyre tehetett volna bárki,mert egyszerre összeroppantam, és úgy kiütött a fáradt-ság és a meleg kábulat rajtam, hogy megálltam, és nemtudtam mozdulni. A szemem világa is annyira elhomályo-sodott, hogy csak valami óriást láttam imbolyogni felém.

– No, mi van? – kérdezte az óriás.Annyi világossága az agyamnak még volt, hogy az óri-

ásban, a hangja után, megismerjem Dávid urat; s mégannyi is, hogy neki így feleljek:

– Tisztelje mindenki a filippeusokat!Amióta ott dolgoztam, most elõször láttam, hogy Dávid

úr elnevette magát. S nevettek azok a munkások is, akikmagyarul értettek; de sõt valaki a filippeusoknak is meg-mondotta, hogy én rájuk nézve micsoda kedvezõ dolgotfeleltem, de azoknak az arcán semmi változás nem tör-

112

tént. Irigyeltem is emiatt a kávészínû embereket, de job-ban irigyeltem azokat, akik már otthon ágyban fekhet-nek.

Vilmos, kinek jószívûségét emlékbe tettem, segítettnekem az öltözködésben, és a recsegõ lépcsõn lefelémenet is vigyázott reám. Lent az utcán egy automobiltfogadtam, és abba beléültünk mind a ketten. Elõszörhazavittem õt, s azután hazavittem magamat. Amikorkiszálltam otthon a ház elõtt, már tûzben égtem tetõtõltalpig. Az arcom is beszélhetett errõl a tûzrõl, mert ahogybeléptem, Teréz néni így kiáltott fel:

– Ábel, mit csináltál?– Dolgoztam – feleltem csendesen.Aztán bétámolyogtam a belsõ szobába, és vetkõzni

kezdtem. Teréz néni látván, hogy paplan alá törekszem,egy pillantás alatt ágyat vetett nekem. Aztán a vetkõzés-ben is segítségemre sietett, de amikor lekerült rólam azing, akkor összecsapta a két kezét, és sírni kezdett. Éppenközel volt a tükör, s abban megnéztem, hogy mit siratrajtam, de magam is elszörnyedtem, mert valóságos pe-csenyés vörösben szenvedett egész felsõtestem. Ha lettvolna annyi erõm, én is jajonghattam volna. Így azonbancsak az õszi levél sorsát ismertem, aki zokszó nélkül éscsendes megadással nyugalomra hull és hallgat. Onnét azágyból, az elsõ percekben, még mintha valami kápráza-tokat láttam volna, de aztán azok is elfogytak. Én pedigelsüllyedtem, mint a forró vízben a tojás.

Amikor felébredtem, már másnap volt, és dél felé jártaz idõ. Bágyadt és erõtlen voltam ugyan, de azért csap-kodni kezdtem a szemem pillájával, mint a madár, akinekaz élete még kedves. Annyit hamarosan ki is vettem, hogykét ember ül a szobában, a díványtól nem messze.Ébresztõleg néztek engemet és mosolyogtak, amitõl úgykinyíltam hamarosan, hogy az egyikben Gáspár bácsit sa másikban Toldit fel is ismertem.

– Kettõ egy pár – mondtam rájuk nevetve.

113

Mindjárt felálltak, és odajöttek hozzám. Gáspár bácsi ahomlokomra tette a tenyerét, Toldi pedig a kezemetfogta meg.

– No, nincsen semmi baj – mondták.Nem szóltam erre semmit, de gondoltam, hogy az este

és az éjszaka nagy baj lehetett, ha most nincsen semmi. Sigazam is volt, mert Gáspár bácsi aztán kivallotta, hogyeste orvost hívtak volt az ágyam mellé. Az orvos tüzessé-gem ellen oltást adott nekem, aztán olajat rendelt, hogyazzal kenegessem a testemet; azonkívül pedig nagy vigyá-zatot és nyugalmat ajánlott.

Az olajjal Teréz néni kenegetett, én pedig a bõrömetkezdtem vedleni, mint a gyík. Szerencsére a természetemis olyan volt, mint a Blankáé; vagyis az örömet és az életetjobban szerette, mint a betegséget. Így aztán szombatonmár felkeltem az ágyból, hétfõn pedig ismét megjelen-tem a mûhelyben.

Dávid úr eléggé sajnálkozott rajtam, de a betegségmiatt a hibát teljesen reám akasztotta. Ellenben a pénzt,ami betegség nélkül járt volna nekem, megtartotta magá-nak. A többi emberek is örömmel vették a visszatérése-met, csupán a filippeus mondott valami olyant, amirõléreztem, hogy nem lehet kedvezõ. Oda is fordultam Vil-moshoz, hogy fejtené meg nekem a filippeust.

– Azt mondja, hogy a fehér nem ember – mondtaVilmos.

Nagyon elszomorodtam, és magam elé néztem. S el-gondoltam magamban, hogy egy egész napra megmen-tettem a filippeust a legnehezebb munkától és a tûzégetésétõl, miáltal magamnak betegséget és pénzbeliveszteséget szereztem. Szóval emberségesen viseltemmagam, és jót cselekedtem. Mindezért pedig most azt ahálát kaptam, hogy akiért a jót cselekedtem, így szólt: „Afehér nem ember!”

No, nem baj.

114

De hát késõbben is, ismét és ismét a hálátlan filippeusbeszéde jutott eszembe. Hát jól van, gondoltam magam-ban, majd én megmutatom, hogy ha testben gyenge isvagyok, de lélekben én fogok legyõzni mindenkit!

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit és hogyan csele-kedjem a lélek gyõzelmére; s néhány nap múlva meg isvolt a tervem. Elmentem egy nagy asztalosgyárba és ottkét lapos fát csináltattam magamnak, négyszögletût. Az-tán vésõt is vettem és hazamentem. Otthon mind a kétfára csillagot rajzoltam ki, és azt a csillagot ügyesen kivés-tem, hogy találjon egymásra a kettõ, akár a mûhelybelikét fán a kilincsnek az árka. Szombatra már készen isvoltam a két titkos fával, és boldogan vittem magammal.Ott a mûhelyben sem szóltam senkinek, még magánakVilmosnak sem, hanem amikor nekiálltunk a munkának,akkor én félretoltam a kilincses két fát és gyöngéd kezek-kel magam elé tettem a két csillagost.

A szerencse és az akarat egyaránt kedvezett, mert nem-sokára sikeresen állott elõttem az elsõ csillag. Örömöm-ben ugrottam is egy nagyot. Erre odanézett Vilmos éselszörnyedve kérdezte:

– Hát maga mit csinál?– Ami az égen van – feleltem neki.Néhány perc alatt az egész mûhelyben híre futott a

csillagnak, és sokan jöttek hozzám, hogy megnézzék amunkámat és csodálkozzanak rajtam. De nem örvendet-tek és lelkesedtek, hanem megvetéssel tekintettek reám.Valamelyik Dávid úrhoz is elfutott, mire a hosszú emberúgy sietett felém, mintha megöltem volna valakit.

– Maga mit csinál? – kérdezte.– Csillagot – feleltem.Nem is tudott hamarjában szólani erre, hanem megfog-

ta két kézzel a fejét, és forogni kezdett, mintha az õcsillagát szakasztottam volna le az égbõl.

Végül ismét reám nézett, és így szólt:– Hát magának ki mondta, hogy csillagot csináljon?

115

Hirtelen átfutott az agyamon, hogy ki kéne kerülnöma fenyegetõ veszedelmet, de a belsõmben acéllá változottakkor valami, és azt mondtam:

– A lélek!Dávid úr egyet sem szólott többet, hanem elment, és

nemsokára egy borítékkal tért vissza hozzám. A boríté-kot, amiben a heti fizetésem volt, átnyújtotta nekem, ésharag nélkül csak ennyit mondott:

– Nem gyártunk csillagot. Elmehet!Tíz perc múlva már kint voltam a ház elõtt, s ott meg-

álltam, hogy gondolkozzam. Azonban nem jött semmifé-le gondolatom, ami a jelent meg tudta volna magyarázni,vagy a jövendõbe vetett volna reményt. Csak álltam ésmosolyogtam, mialatt fényesen nevetett vissza reám acsillagok apja, a nap.

116

HARMADIK FEJEZET

Ilyenformán a szabadság, amelynek hû és nagy barátjavoltam mindig, ismét átalvehette felettem az uralmat.Nem tudtam azonban úgy örvendezni neki, mint máskor,mert egyrészt a Dávid úr akaratából szakadt a nyakamba,másrészt pedig csak húsz dollárom volt. A szabadságpedig itt nem tudott a természet kincseivel táplálkozni,mint valamikor a Hargitán, hanem egyedül csak pénzzel.S ha már így volt, a zûrzavaros álldogálás után arra biztat-tam magamat, hogy új munkát kéne keresnem, de tüs-tént!

Fontolás alá is vettem ezt a helybéli okos gondolatot,de egy negyedóra múlva mégis úgy döntöttem, hogy mégkét napot a hazai okosságnak szentelek. Egyenesen alakásunk felé vettem hát az utamat. Otthon az ajtót zárvataláltam, de szerencsére nekem is adtak volt egy kicsilapos kulcsot, amivel kinyitottam. Ledobtam a munkás-ruhát az asztalra, mint a kicsapott diák a könyvet; majd akalapom után nyúltam, hogy azt is elvessem magamtól.De abban a pillanatban megszólalt Grün Bébi, aki nem-csak három hallót kiáltott, hanem csúfondárosan kacag-ni is kezdett. Olyan kedvemben voltam, hogy még ma is,ha él ugyan valahol, a fogolymadarak istenének hálátadhat azért a levélért, amit az õ kacagásával egy idõbenmegpillantottam az asztalon. Mert a levél hazai volt, ésapám írta, s egyszerre úgy felkeltette bennem az otthoniéletet, nemkülönben a fiúi és az emberi érzelmeket, hogygyorsan bémentem a nagyszobába, ott leültem a dívány-ra, és nekiláttam a becses élvezetnek. Olyan jól kezdõdötta levél, mintha Dávid úr csak azért bocsátott volna elengem a mûhelybõl, hogy mindjárt elolvassam. Bennevolt minden, amire vágyódott a szívem és a lelkem: a jóegészség, a csendben és a békességben való éldegélés, az

117

irántam megnyilvánuló hõ szeretet; s legfõképpen az,hogy Zsuzsika néni csak hír szerint él a világon.

De ahogy néha hirtelenséggel ugrik elõ a szerencsét-lenség, annak a levélnek a végén is úgy lepett meg egy-szerre valami. A szívem nagyot dobbant, s azután minthabelém vágta volna a karmait valami hazai sas. Meg kellettállanom az olvasásban, hogy a tenyerembe támasszam ahomlokomat. Egy ideig így szenvedtem, aztán ismétösszegyûjtöttem az erõmet, hogy újból el tudjam olvasniaz apám híradását, amely Bolháról szólt, és emígy:

„Továbbá nem is kéne megírjam neked olyan messze,hogy amikor elmentél, Bolha az egyetlen szemével és ajó szimatjával folytonosan keresett téged, de osztán mostmár nem keres szegén, mert három napja nem került elé, sbizonyosan azért nem, mert erõsen lefeküdt valahova...”

A másodszori elolvasás után már nemcsak az egyik,hanem mind a két tenyerembe fektettem belé a fejemet.Késõbben gondolkozni is próbáltam, s azt találgattam,hogy vajon helyesen cselekedett-e apám, amikor Bolhá-ról megírta a valót! Ha nem tette volna papirosra a gyász-hírt, vagy valami ártatlant hazudott volna, akkor én acsillag örömében úsznám. Így ellenben a Dávid úr csele-kedete csak egy légycsípés az otthoni fájdalomhoz ké-pest. Mégis jobb így, azt akartam elhitetni magammal,mert inkább uralkodjék, szenvedés árán is, az igazság,mint akármilyen örömnek a fényében a valótlan dolog!

Keserves lecke volt, de arra az egyre nagyon jó, hogyaz igazság kimondását szabálynak állítsam fel. S ahogy ezta szabályt álltában éppen egyengettem, Teréz néni ishazaérkezett. Mindjárt meglátta a munkásruhámat az asz-talon, s egyenesen béjött hozzám a szobába. A két kitágultszeme megint olyan volt, mint amikor legelõször láttukvolt egymást. Úgy kérdezte meg:

– Az Isten szerelmire, tán nem dobtak ki a mûhelybõl?Ránéztem, s ahogy láttam azt a túlságba esett arcát,

egyszerre az a gondolatom támadt, hogy amiképpen

118

apám közölte velem a Bolhával való szomorú esetet,éppen úgy fogom én is Teréz nénivel tudatni a magamtörténetét. Felemeltem hát az ujjamat, hogy most mind-járt megtudja az igazat; s hamar papirost kerestem, és arraráírtam a következõt:

„Nem is kéne tán levélbe írnom, ilyen közelre, hogyamikor én bémentem abba az öntõmûhelybe, a két ka-rommal és emberi lelkemmel buzgón kerestem az igazánérdemes munkát, de amikor megtaláltam, vagyis kilincshelyett csillagot csináltam, akkor Dávid úr emberbõl ki-linccsé változott. S mint kilincs, egy olyan ajtóra került,amely elõttem megnyílt a csillagok felé.”

Szorosan figyeltem Teréz nénit, mialatt olvasta a leve-lemet, de ha én kétszer olvastam el az apámét, õ legalábbnégyszer az enyimet. S még akkor sem tudta bizonyosan,hogy valójában mi történt. Csak annyit láttam az arcán,hogy egyet gyanít: mégpedig azt, hogy én azért kerültemhaza az öntödébõl, mert megbolondultam. Azonban nemmondta ki a gondolatát, mint ahogy az igazság megkíván-ta volna, hanem csak annyit szólt:

– Biztosan megint lázad van.– Nekem?–Neked-neked:s azértnem tudszrendesengondolkozni.Elnevettem magam, és így feleltem:– Az eddigi életemben sokszor volt úgy, hogy nem

gondolkoztam rendesen. De éppen az elõbb határoztamel, hogy mostantól kezdve nemcsak gondolkozni fogokrendesen, hanem cselekedni is!

Ez a vallomás még nagyobb gyanút ébresztett Teréznéniben: s egy kicsit félve és tartózkodva, nehogy meg-harapjam, odajött hozzám, s a homlokomra tette a kezét,hogy a lázamat megtapasztalja. Mivel bárány módjáraviselkedtem, jó ideig ott tartotta a kezét, aztán csalódottarcot mutatott, és azt mondta:

– Neked nincs semmi bajod!– Ebben egyetértünk – feleltem.

119

Többet nem szólt, hanem kiment a konyhás szobába,hogy a húst és a zöldséget, amit az elõbb hozott volt,elkészítse szombati délebédre, mely a heti munka utánlakoma gyanánt is szokott szerepelni. Én is utána men-tem, s az asztaltól egy kicsit távolabb, hogy ne legyek alába alatt, szépen leültem.

Vártam, hogy miképpen fogja ismét elkezdeni a beszé-det. Türelmem volt bõségesen: s ez a bõséges türelemmost éppen hasznos és szükséges volt, mert Teréz nénisokáig nem tudta kitalálni, hogy mit beszéljen. Végülmégis annyira gyötörte a csend, hogy azt kérdezte:

– A melleden és a hátadon a bõr még hámlik-e?– A régi bõrömmel nem törõdöm – feleltem neki –, de

az új nagyon szépen fejlõdik.Erre nem mondott semmit, de talán azért nem, mert

hirtelen eszibe jutott a levél, amit õ tett volt az asztalra.Rögtön meg is állt a munkában, és így szólt:

– Igen, a levél! Szinte el is felejtettem.Sóhajtottam, és azt mondtam:– Bár én is el tudnám felejteni.Ijedõs kérdésére elmondtam, hogy a levélben mi volt.

Õt is eléggé elszomorította a gyászhír, de közelrõl semannyira, mintha hazament volna Csíkcsicsóba, s én Ame-rikából ugyanazt írtam volna Grün Bébirõl, amit édes-apám írt nekem Bolháról. De jólesett az a kicsi részvételis, amit mutatott. Hálából nagyon szívesen lementem aboltba, hogy az ebédhez kenyeret vásároljak. Aztán sokidõnk már nem is volt, amit ketten és nehezen õröljünk,mert Gáspár bácsi hazajött.

– No, mi újság? – kérdezte jókedvûen tõlünk.Én nem feleltem, hadd lássam, Teréz néni mit mond.– Majd Ábel megmondja – szólott is mindjárt.Gáspár bácsi rám nézett, hogy beszéljek, de én beszéd

nélkül akartam véle is tudatni a kétféle hírt. Vagyis oda-adtam neki elõször az apám levelét; s ezután oda azt a

120

másikat, amelyet a Dávid úr szomorú mûködésérõl azelõbb szerkesztettem.

– Ne búsulj, mert tavasz farkán minden kutya el szokotttekeregni – mondta az elsõ levélre. S ennél jobbat nemis mondhatott volna, mert errõl eszembe jutott a románbakter Zsemle kutyája, akivel Bolha szintén ilyen idõszak-ban tette volt meg a bonyodalmas mezei sétát. S mialattmagamban egy új és még a réginél is csábítóbb Zsemlétokoltam a Bolha eltûnése miatt, azalatt Gáspár bácsi amásik írást is elolvasta, és így szólt:

– A múlt héten észrevettem, hogy azzal a két fávalmesterkedel, de nem akartam szólani.

Ebbõl megértettem, hogy még azt is tudja, amit én nemtettem belé az írásba, s magamban így sóhajtottam fel:hej, azért a férfiú mégis eszesebb egyén! De nemcsaksóhajtottam, hanem a Bolha szükséges tekergése dolgá-ban és a Gáspár bácsi eszes bölcsessége alatt annyiramegnyugodtam, hogy az étvágyam is egyszeriben talpraállott.

Amikor béfejeztük az ebédet, a belsõ szobába csaltamGáspár bácsit, és ott feltettem neki a kérdést:

– Most mit tanácsol az öntöde helyibe?– Tanulj valami mesterséget – felelte rögtön, majd hoz-

zátette: – Melyik mesterséghez volna hajlamod és kedved?Erre ránéztem, s mint egy bíró, bátran kijelentettem:– Hajlamom és kedvem egyikhez sincs.Ahogy ezt kimondtam, a Gáspár bácsi arcáján váratla-

nul megfeszültek a vonások, majd felállott, és ószövetségitekintettel így szólt:

– Sem apád nem vagyok, sem rokonod!Abban a pillantásban éreztem, hogy az igaz gondolat

miatt és az õszinte szavak miatt kaptam ezt a kitagadást.Éppen azért nem az volt az elsõ, hogy megijedjek, hanemmindenekfelett az, hogy az igazságért és az õszinteségértbátran szenvedni fogok. Még akkor is igen, ha csupánegyetlen csepp az én igazságom, és egy egész tenger a

121

szenvedés, ami érte kijár. Ülve maradtam tehát, és moso-lyogva csak ennyit válaszoltam:

– Az igaz, hogy se nem apám maga, se nem rokonom,de mégis van egy nagy dolog, amiben életünk végéigegyek vagyunk.

Már benne volt a nadrágja zsebiben a Gáspár bácsi kétkeze, s ki is ütötte darabosan a szövetet, mintha ökölbelett volna szorítva.

– Mi az? – kérdezte.– Az, hogy székelyek vagyunk.Csúnyán nevetett, és rögtön azt mondta:– Köpöm rá!Úgy ért a felelet, ahogy dúsgazdagot érheti az az ütés,

amellyel egy pillantás alatt szegénnyé varázsolja õt valaki.De hát én szegény gyanánt is szelíden néztem reá, és ígyszóltam:

– A köpést nem ellenzem, de úgy találom, hogy elkésettvéle. Mert látja, azok a gazdag amerikai emberek, akik abankok utcájában uralkodnak, sokkal jobban tudták,hogy mikor kell köpni, mint maga.

– Ezt nem értem – felelte Gáspár bácsi.Csakugyan láttam, hogy megzavarodott egy kicsit a

szavaim miatt. Intettem hát neki, hogy üljön egy kicsit le.Mivel nagyon értelmes volt, és szeretett tudni mindent,készséggel visszaült a székre. Akkor én is feléje fordul-tam, és még szelídebben mondtam neki:

– Hát hallgasson ide, Gáspár bácsi! Amikor én otthonaz országban jártam, s amikor külországokon keresztülide eljöttem, örökké csak azt láttam, hogy csakugyan nema legjobb székelynek s egyáltalában magyarnak lenni.Mert kicsi nép az: sokkal kisebb, mint ahogy az esze és azembersége után megérdemelné. No, most már: én arragondoltam az elõbb, hogy ezek a gazdag amerikaiak,valamint a hatalmas angolok s más nagy népek fiai, ezekmind elõre tudhatták, hogy nem lesz jó székelynek szü-letni, s éppen azért már a születésük elõtt köptek a szé-

122

kelységre. Mi ellenben nem voltunk ilyen okosak és elõ-relátó emberek, hanem azt mondtuk, hogy lesz ami lesz;és az lett, hogy székelynek születtünk. Vagyis mi ebbõl atanulság? Az a tanulság, hogy mindent idejében és oko-san kell csinálni, még a köpködés tekintetében is!

Amikor ennyit elmondtam, szépen elhallgattam, és fi-gyeltem Gáspár bácsit. Töredelmesen a földet nézte.Hagytam, hogy gondolkozzék, mert nagyon furdalt a kí-váncsiság az õ válaszát illetõleg. Percek teltek belé, amígvégre felemelte a fejét, és rám tekintett. Abban a pillan-tásban odamentem hozzá, és a fejét magamhoz öleltem.Aztán halkan és megindultan azt mondtam neki:

– Nem kell szólni semmit, mert többet tudok, minthamondana valamit.

Nem is szólt semmit, hanem átölelte a derekamat. Énpedig éreztem, hogy aki az elõbb csak könnyes szemek-kel nézett rám, s aki még azelõtt köpött a székelységre:az most menedéket keres nálam, hogy az én oldalamonbánatot tartson.

Sokáig így álltam mellette, aki se apám nem volt, serokonom. S közben azon gondolkoztam, hogy vajon mitmondhatnék neki, valami vigasztalót és nagyon szépet.Végre úgy éreztem, hogy meg is találtam az érdemesszavakat. Megsimogattam hát a fejét, amely már nagyonderesben játszott, s azt mondtam neki:

– Egy cseppet sem kell búsulni, mert ha valaki mégiselvenné tõlünk a mi székelységünket, akkor is maradnavalami, amiben örökké egyek lehetünk. Ez pedig semmiegyéb, mint az a nagy dolog, hogy mind a ketten emberekvagyunk.

Úgy nézett reám, mintha a legnagyobb titkát takartamvolna ki.

– Azért vagyok ilyen szegény... – mondta.Elhittem neki, hogy az emberség útján szerezte a sze-

génységit, de vigasztalásul azt is hozzátettem, hogy a

123

szegény ember legalább könnyebben mozog. Lám, mostis itt van ez a szombat délután, s csinálhatnánk valami jót.

– Mit tanácsolsz? – kérdezte tõlem, és tréfásan nevetett,mint aki visszaadta nekem a kérdést. De ha visszaadta, énmeg is tartottam magamnak, s valami huncut ördög he-lyett azt mondtam neki:

– Jöjjön, elviszem a 14. utcába!Olyan kedve lett egyszeribe, hogy még rajtam is túltett.

Teréz néninek azt mondottuk, hogy csak megjárjuk egykicsit magunkat, s talán megnézzük a piacot, ahol cápátés zöldséget egyformán árulnak. Nagyon jókedvûenmentünk, s bár Gáspár bácsi nem kérdezte tõlem, hogymi a szándékom, én mégis fitogtatni kezdtem a célt.

– Itt a környéken nincs-e valami jó színház? – kérdez-tem tõle, amikor béfordultunk a 14. utcába. Hanem akérdéssel egy idõben az arcát is megnéztem, s arról rög-tön látni lehetett, hogy van bizony itt valahol színház, snem is akármilyen! De a beszédet nem siette el, hanemmég egyszer meggondolta jól, hogy mit mondjon és mitcselekedjék. A nagy barátságunk azonban, ami a székely-ség kérdésiben létesült, legyõzte minden aggodalmát.

– Nem messze van egy jó színház – mondta –, de Teréznéni agyonüt minket.

– Mért ütne agyon? – csodálkoztam.– Azért, mert egy olyan lány is van ott, aki szinte mez-

telenül táncol.Egyszerre megálltam, mintha nagyon meglepõdtem

volna.– Hát mi amiatt nem vagyunk hibásak.Ebben Gáspár bácsi is egyetértett velem; de egyet azzal

az ígéretemmel is, hogy én egy szót sem fogok Teréznéninek szólni. Ilyenformán tehát semmi akadály nemállott elõttünk, s bémentünk a színházba. Nagyon vidá-man éreztük magunkot, s én különösen olyan élvezete-sen, mintha soha életemben nem lettem volna afféleszínházban.

124

Még akkor is nevettem, amikor kijöttünk.– Jól táncol Fifi, ugye? – kérdezte Gáspár bácsi.– Jobban, mint a gondolat az ember fejiben – feleltem.Pedig a gondolat is elég jól táncolt az én fejemben, mert

nemsokára megálltam a járda közepén, s mint aki a világlegnagyobb kérdésit teszi fel, azt mondtam:

– Hát Gáspár bácsi, hogyan tudhat valaki megszegnifogadalmat, amit már egyszer megtett?

Úgy nézett reám, mint aki egyáltalában nem érti adolgot. Erre megfogtam a sétapálcáját, magam elé tartot-tam vízszintesen, majd a pálca közepire tettem a jobbikmutatóujjamot, és azt mondtam:

– Ettõl balra van a múlt, s ettõl jobbra van a jövendõ.Most már mit kell nekünk a pálcával csinálni, ha aztakarjuk, hogy a múlt a jövendõbe kerüljön?

– Megfordítjuk! – mondta nevetve.Olyan harsányan és helytelenül mulattunk a Teréz néni

háta mögött, hogy más csendesebb országban rendõrt isvonzottuk volna oda. Ott azonban kedvünk szerint me-hettünk egészen a kapuig, ahol a pálca egyszerre vissza-fordult, és szigorúan mutatta az egyenes utat. Az ajtó elõttmégis megálltam, és elkomolyodva néztem magam elé:

– No, mi baj van? – kérdezte Gáspár bácsi.– Nincs semmi baj – mondtam. – De lehet, hogy lesz,

mert én senkinek sem akarok hazudni.Gáspár bácsi nagyon megijedt, hogy el talál repülni a

családi békesség madara; s megindítóan kért engemet,hogy a dologról még akkor se szóljak, ha tüzes vassaltalálnának égetni, mint Dózsa Györgyöt. S fõképpenazért ne szóljak, mert akkor Teréz néni megtudja, hogyõ máskor is abba a színházba szokott járni a tüdejétszellõztetni.

Hát esendõ voltam, s megígértem.Teréz néni már mozgósított volt, amikor beléptünk a

házba.– Na, ez igazán nagyon szép! – mondta.

125

– Mit találsz olyan szépnek! – kérdezte Gáspár bácsi.– Azt, hogy fél napokig kóboroltok valahol.Hát erre Gáspár bácsi olyan szánalmasnak mutatta ma-

gát, hogy szinte papot lehetett volna hívni hozzá. S azzala szánalmas megadással azt válaszolta, hogy Teréz néni-vel már huszonegy esztendeje él örökösen együtt, s annyiidõ alatt végre meg lehetne érteni, hogy a rossz tüdejelevegõt kíván. Hallgatagságomban én is olyan megesettvoltam, mintha egész úton egyebet sem csináltam volna,csak folyton a levegõt hajtottam volna a Gáspár bácsiszegény tüdejére. Valóban úgy tetszett, hogy a szûzigaz-ságot beszéljük, vagyis diadalra vittük az ellenkezõjét.

Így aztán a vacsora is jól és békességben folyt, olyanbárányok voltunk.

Másnap ismét kirándultunk, de Toldi helyett és a szala-dó asszony helyett Teréz néninek egy rokona volt szapo-rítónak velünk. Ez egy nagy bajuszos ember volt, és olyanzord egész nap, mintha kicsi korától kezdve ágyúöntésselfoglalkozott volna. De szaporítani jól szaporított, mertmagával hozta a feleségit, egy rózsás bõrû asszonyt, akiéppen úgy szerette a heverészést, mint a minapi asszonyaz üldöztetést. S ráadásul ott volt még a kilencesztendõsleánykájok is, vagy jobban mondva nem ott volt, hanemfolytonosan valamelyik fán.

Amikor hazafelé jöttünk, mindnyájan azt mondottuk,hogy nagyon jól éreztük ugyan magunkat, de azért töb-bet soha nem fogunk kirándulni, nehogy a természetannyira rabul ejtsen, hogy aztán házban megmaradni neis tudjunk.

S amilyen erõsen csak különbözhetik az egyik ember amásiktól, úgy különbözött attól a naptól a következõ nap.Mert reggel hat órakor Gáspár bácsi már búcsút monda-tott velem az ágynak. Hamar kiderült az is, hogy nem célnélkül cselekedett, mert az egyik amerikai újság márkiterítve feküdt az asztalon. A kávé mellõl csak fél szem-mel tekintettem az újságra, mert sejtettem, hogy az én

126

kegyetlen felriasztásom abban lehet megírva. Sandítvaláttam is, hogy legalább nyolc-tíz lepedõoldal úgy teli vanapró betûkkel, mint a húsvéti kalács mákkal.

– Annyit mit tudtak írni? – kérdeztem.– Munkásokat keresnek.– Ábel nevût igen-e?– Igen.– S miféle munkásnak?– Kõmûvesnek.Abban a pillantásban az jutott eszembe, hogy mégis

nagy igazság rejlik a magyarok szokásában, miszerintevés közben nem beszélnek. Hát én követtem ezt a szo-kást, s csak a kávé után jegyeztem meg:

– Amerikában nem jól tudják a Bibliát.– Hát miért?– Azért, mert Ábel mindig pásztor volt, s nem kõmíves.– Haj, barátom! – mondta Gáspár bácsi. – A Biblia óta

nagyot változott a világ, mert láthattad, hogy Dávidnak ismicsoda mûhelye van, pedig valamikor õ is király volt.

Jobbnak láttam, ha inkább elindulunk, s megyünk,mint hogy valaki Dávidot emlegesse. Magamhoz ragad-tam tehát ismét a munkásruhát, s Gáspár bácsi is magá-hoz az útmutató újságot. De nem mentünk olyan nagy éskövér lélekkel, mint annak idején az öntödébe, hanemazért kõmûves legyen, aki méltóbban tudjon menni.

S amit jól kezdtünk, elég jól folytattuk, mert Gáspárbácsi kitanított, hogy amerikai általános szokás szerint, amesteremberek világában, elõször mindenki csak a szá-jával tudja a mesterséget. Azután pedig, ahogy munkábaáll és dolgozik, a kezével és az eszével is megtanulja. Hátez elõttem elég furcsa szokásnak látszott, de nem helyte-lennek. Éppen ezért nem is zavartam a jártasságában,hanem csak arra az egyre kértem, hogy kétszer mégsemondja, hogy én kitanult kõmûves vagyok, mert az em-berek kettõre nehezen hisznek abban, amit egyre lehet-ségesnek tartanak.

127

– Ez nem is szerelem, hogy kétszer kelljen mondani! –felelte Gáspár bácsi, majd néhány lépéssel tovább leve-zetett a földalatti vasúthoz. Ott pedig, amikor elértük agyönyörû lépcsõzetnek a száját, már olyan forgalmi ára-datba kerültünk, hogy Gáspár bácsi jónak látta megragad-ni a kezemet. S miközben így vezetett a gyors és kegyet-len hömpölygésben lefelé, nekem az jutott eszembe,hogy bizonyosan béíratni viszen az elsõ elemi iskolába.Ezt a gondolatomat néhány pillantás alatt legázolták azemberek, s talán engemet is legázoltak volna, ha ésszel éserõvel nem ügyeskedem.

De ügyeskedtem.Hanem lent a vonatnál is olyan sokan voltunk, hogy

amikor a kocsi ajtaja a gombnyomásra széjjelfutott, hú-szan és huszonötön gyúródtunk bé oda, ahova már egyet-lenegy sem fért azelõtt. S bár úgy éreztem, hogy a félnapszámot abban a gyúródásban már ledolgoztam, még-sem nyitottam semmi illetlen szóra a számat, hanem aGáspár bácsi hátához odalapulva, csak ennyit mondtam:

– A tatároknak itt van a legrosszabb hírük, a földalattivasútnál.

– Azt miért mondod? – súgta Gáspár bácsi.– Én azért, mert különben ilyen futást véghezvinni

nem tudnának az emberek.Ezen mind a ketten tartósan nevettünk, pedig a kiszál-

lásunk sem volt játék. Hanem gyalogolni onnét nem so-kat kellett, mert amikor arra gondoltam, hogy most márelég jól kezdtünk menni, akkor egy háromemeletes házelõtt Gáspár bácsi megállott. Láttam, hogy egészen új aház, s még ablakok sincsenek rajta. De egy perc múlvamár azt sem láttam, mert bémentünk egy földszinti hatal-mas terembe. Ott legalább harminc embert találtunk, mindnekiöltözve a kõmûves munkának, és vakolatos ábrázattal.Azonkívül két nagy halomban teli zsákokat, s úgyszinténszabadon púposodó nagy cementdombokat és homokra-kásokat, amelyeknél már kotyvasztották a maltert.

128

Gáspár bácsi kérdezett az egyik munkástól valamit,majd egyenesen odavitt egy fehér köpenyes emberhez,akit jó húsban találtunk, és nagyon barna színben. Ennekelhazudta a terv szerinti hazugságot, hogy én nagy kõmû-ves mester voltam otthon. S elég eredményesen, mert akövetkezõ percben, húsz dollár heti fizetéssel már felvoltam véve kõmûvesnek. S ahogy ez nagy hirtelenséggelmegtörtént, a munkavezetõ már ott is hagyott minket.

– Most hamar vedd fel a munkásruhádat! – tanítottGáspár bácsi. – S a többi magától fog jönni. Csak éppenarra ügyelj, hogy a tudatlanságodat el ne áruld. Vagyisakármiféle munkához állítanak, elõbb jól nézd meg, hogya többi mit csinál, s akkor te is csináld ugyanazt.

Egyet sem szóltam a tanításra, csupán a fejemmel inte-gettem. De csak én tudtam, hogy mire. Gáspár bácsinagyon örvendezett, hogy könnyedén nagy kõmívestcsinált belõlem, a vállamot megveregette, és eltávozott.

S ha már elment, én is megadtam magamat, vagyisbelébújtam a munkásruhába, és késedelem nélkül oda-mentem a fehér köpenyeges munkavezetõhöz:

– Mit dolgozhatom? – kérdeztem tõle.Nem szólott semmit, hanem egy nagy cementrakáshoz

vezetett, ahol három ember már mûködött. Amikor oda-értünk, lapátot adott a kezembe, az oldalam mellé pedigegy öntözõkannát tett, aminek hosszú csöve volt, bóbitásszûrõvel a tetején. A lapátot nagy szakértelemmel kipró-báltam, hogy nem húz-e jobbra, vagy balra a feje. S amikorláttam, hogy ebben hibát nem lehet találni, akkor mégnagyobb szakértelemmel belészúrtam a cementrakásba.Akkor azonban megálltam, s odanéztem, hogy a többiekmit csinálnak. Ketten a cementet kotyvasztották egynégyszögletû vályúba, a harmadik pedig elõbb egy kicsihomokot s azután valamivel több cementet eresztett alapátjával a kotyvalékba. Józan eszemmel rögtön azt gon-doltam, hogy ha az egyik sûríti a kotyvalékot, akkor énhígítani fogom. Hagytam tehát a lapátot, s helyette az

129

öntözõt ragadtam fel. Nem tétováztam semmit, hanemmegdöjtöttem a kannát, hogy a szûrõn keresztül vizeteresszek a készülõ vakolatba. Az akaratomat azonbannem tudtam végrehajtani, mert a munkavezetõ, aki ele-jétõl kezdve ott állott és engemet lesett, hirtelen megra-gadta a karomat, és reám szólt:

– Volt maga kõmûves?Rögtön megértettem a kérdést, és azt feleltem:– Voltam!– Hol?– Otthon.A három munkás jóízûen nevetett, s én is mosolyog-

tam. A fehér köpenyeges azonban se nem nevetett, senem mosolygott, hanem az öntözõt kivette a kezembõl.Aztán elment, és egy perc múlva úgy tért vissza, hogy akabátomat a kezében lógatta. Amikor közel ért hozzám,átnyújtotta a kabátot, s néma tisztelettel szalutált nekem.Megértettem, hogy nem Ábelnek szól a nagy megtisztel-tetés, hanem a kõmûvesnek: s éppen ezért a cementrakásoldalába a lapáttal egy nagy keresztet rajzoltam feleletül.Aztán gyorsan levettem a munkásruhát, s magamra vet-tem a rendes kabátot. Amikor emígy készen voltam, rá-néztem a munkavezetõre, és azt mondtam neki:

– Aztán máskor is ide jövök vetkõzni.Utána mélyen meghajoltam, és abban a mély meghaj-

lásban távolodni kezdtem háttal kifelé, mintha egy érsek-tõl venném a búcsút. Mindenki engemet nézett, én pediggondolatban felajánlottam nekik az emlékemet, hogy aztfalazzák bé, mint a mesében a dévai tizenkét kõmûves aKelemen feleségit.

Egy félóra sem telt belé, s már otthon voltam. SzegényGáspár bácsi, aki becsülettel tett eleget a hasznos hazug-ságnak, örömiben sétára foghatta a dolgot, mert a haza-érkezésben megelõztem. S mivel Teréz néni sem voltotthon, magammal kellett elkezdenem a barátkozást. Snem is kezdtem rosszul, mert elõvettem az eleséget, amit

130

délebédre a kõmûvesekhez elvittem volt, azt magam elérendeztem az asztalra, és nekiültem. Éppen javában lak-mároztam, amikor Gáspár bácsi kinyitotta az ajtót. Úgymegriadt tõlem, mintha egy táplálkozó szellemet pillan-tott volna meg.

– Hát ez mi az istennyila! – kiáltott fel.Mosolyogtam, és azt feleltem:– Vakolok.Leült mellém, és olyan mohón kezdett kérdezõsködni,

mintha esztendõk óta nem láttuk volna egymást. Nemhazudtam neki, sem hasznosat, sem haszontalant; hanemmegvallottam mindent, ahogy volt. Nagyon csodálkozottrajtam, és azt mondotta, hogy fel nem foghatja, miértváltoztam én annyira meg, amióta dolgoznom kéne. Mertamikor megérkeztem, akkor nagyon jóravaló és alkal-mazkodó természetet látott bennem, mostanában pedigmindent elrontok azzal a szokásommal, hogy folyton ésszükségtelenül igazat beszélek. Azt válaszoltam neki,hogy az igazat sohasem lehet szükségtelenül beszélni,mint ahogy a napra sem lehet azt mondani soha, hogyszükségtelen volna a ragyogása.

Nem kellett sok idõ, s már Gáspár bácsi ismét úgy állottvelem szemben, mint a múltkor. Haragjában azzal fenye-getett, hogy többet sem útmutatóm nem lesz, sem pedigszékely elnézõm, ha minden javamra kigondolt terveze-tét elrontom, s a tetejében még hamarább hazajövök amunkából, mint õ, aki oda elvitt!

Magamban elismertem, hogy a közönséges felfogásneki adna igazat, de ha abban a percben Isten lehettemvolna, vagy legalább olyan hatalmas ember, mint amilyenAttila volt, akkor a közönséges felfogásnak jaj lett volna!Így azonban béláttam, hogy csak egy szegény és ismeret-len ember vagyok, s hozzá még olyan nemzetbe való is,amely nemzetet Amerikában nem ismernek. Nyeltemegyet, de keserût; majd azután úgy szóltam:

131

– Hát jól van, Gáspár bácsi! Borítsuk feledésbe a múltat,s vegyük elé ismét a jövendõt. Vagyis mit tanácsol ne-kem?

– Én azt tanácsolom, hogy tanulj valami mesterséget.Láttam, hogy nem valami változatos a tanácsadásban,

de nem akartam újból búsítani, hanem azt mondtam:– De mégis, miféle mesterséget?– Akármifélét!Sorra vettük a mesterségeket, de nemcsak a nagyját,

hanem minden felfoghatót. Így érkeztünk el a motorve-zetés tudományához, amelyre vonatkozólag azt találtammondani:

– No látja-e, az nem volna rossz!– Rendben van! – felelte Gáspár bácsi, s örömiben

ráütött az asztalra. – Többet egy szót se beszéljünk, ha-nem holnap reggel kikeresünk egy hirdetést. S el is visz-lek mindjárt, hogy kezdjenek kioktatni. Néhány hét alattúgy megtanulod a sofõrséget, hogy bátran kereshetünkvalahol alkalmazást.

S csakugyan nem is beszéltünk többet a motorvezetéstudományáról, csak éppen a hazaérkezõ Teréz nénit avat-tuk még belé a dologba. Õ is helyesnek találta, amit a kétférfiú elvégezett, s a napnak még hátralevõ részében aházi békességet szolgáltuk.

Ha valaki másnap reggel hat órakor keresett volna, márismét nem az ágyban talált volna meg, hanem az asztalmellett. Gáspár bácsi buzgón misézett a kiterített újságfölött, Teréz néni pedig reggeli pongyolaságban bámultaa legújabb motorvezetõ megszületésit. A hirdetésekbenhiba nem volt, mert annyi iskola ajánlkozott az én kitanítá-somra, hogy az ember nem tudta, melyiket volna a legjobbválasztani. A szabadság szó édes hangzatossága miatt végülmégis úgy állapodtunk meg, hogy annál az iskolánál mara-dunk, amelyet egy bizonyos Szabadság Garázs hirdetett.

– Nosza, rajta! – mondta Gáspár bácsi, s úgy ugrottunkfel, mint a jó katonák a trombitaszóra.

132

Délebédre ismét magammal vittem az eleséget, s ma-gammal a munkásruhát is, hogy a szorgos tanulás közbenbátran tudhassak mocskolódni. Vidáman és nagy remé-nyekkel indultunk el, de amikor láttam, hogy a tegnapihelyen törekszünk a földalatti vasúthoz, akkor rossz sej-telmek kezdték csapkodni bennem a reményt. Errõlazonban nem szóltam Gáspár bácsinak semmit, hanemderûsen lapultam a fergeteges vonatban, s magam isinkább a föld alatti hideg zúgást hallgattam, mint a rosszszellemek sugdolózásait. Lassankint ülõhelyünk is tá-madt, mert egy idõ múlva nagy fürtökben kezdtek kiszáll-dosni az emberek. Amikor odáig robogtunk, ahol a földalól elébújt a vonat, már csak kevesen voltunk. Aztán márcsak ketten maradtunk, de mi elég konokul, mert a végsõállomásig nem szabadult tõlünk a kocsi.

Ott jobb kéz felé egy széles és gyönyörû utat találtunk,amelyen halk és hirtelen sikongásokkal úgy suhantak azautomobilok, mint valami nagy halak, amikor versenytúsznak a sík víz tetején. Mi is azon az úton indultunk el,mégpedig a közepén, mivel az autók a két szélen futko-rásztak. Itt-ott házakat láttunk, jórészt palotásokat, külön-ben pedig szelíd domborulatú mezõket, melyeknek sema búza, sem másféle termény hasznát nem vette, mertterméketlenül és kihalva szikkadtak a nagy hõségben.Amikor ezt látnom és néznem kellett, nagyon elgondol-koztam azon, hogy micsoda különös nép is ez az ittvaló:óriási nagy várost épített, a házakat a felhõkig rakta,megduzzasztotta a fényeket és a munkát; ellenben azörök és termõ anyaföldet kitette a mostoha sorsnak.

Ahogy mendegéltünk az úton, úgy elgondolkoztamezen, hogy a fejemet is csavargatni kezdtem.

– Mi nem tetszik? – kérdezte Gáspár bácsi.Rámutattam a földekre, és azt mondtam:– Én nem tudom, mit keresünk ezen a puszta földön.Gáspár bácsi körülnézett, majd így felelt:– Én megmondom, mit keresünk.

133

– Mit?– A Szabadság Garázst.Nagy ember létire olyan könnyen megfelelt, hogy elõ-

ször megcsodáltam õt, s azután így szóltam:– Magaolyanokos, hogy máskor iskérdeznifogokeffélét.Szegényes és vergõdõ szavaimban fullánkot láthatott,

mert hirtelen megállt az út közepén. Utána reám eresz-tette, mint két vércsét, a parázsló két szemét, majd ahelyes viselkedésrõl és a megélhetés szabályairól olyanelõadást kanyarított, hogy lehajtottam a fejemet, és ab-ban a kis tengerszemben, mely a lelkem mélyén akönnyeimbõl összegyûlt, fájdalommal néztem szeren-csétlen életemet. Nem is válaszoltam semmit neki, ha-nem amikor kibeszélte magát, engedelmesen és szótla-nul tovább mentem az oldala mellett.

Nemsokára meg is találtuk az illetõ garázst, s odabémentünk. Óriási és fából épített színt találtunk, benneöt-hat kiszolgált motorkocsival, számtalan kerékkel ésrengeteg olyan ócska dologgal, amelyek egyik-másik fel-boncolt kocsinak az alkotórészei lehettek. Künn a színelõtt is állott két kocsi: az egyik nagyon mocskosan, amásik pedig boncolás alatt. S mindezekhez hat emberjárult: négy a szín elõtt félig-meddig munkában, kettõpedig bent a színben.

– Hol van a gazda? – kérdezte Gáspár bácsi.Erre az egyik nagyot kiáltott, s ha jól emlékszem, valami

Bingál is volt a kiáltásban. Az eredményre már sokkal job-ban emlékszem, mert azóta is magam elõtt látom azt azembert, aki a színbõl elõjött a kiáltásra. Közepes termetû ésvastag ember volt, olajszínû bõre neki, sok napos sûrûsörtékkel a duzzadt arcán és rendetlen fekete hajjal a nagykerek fején. Két fekete szeme domborúan kiállott a medré-bõl, és olyan bûvölõs volt, mint némely különös állaté.

Egyenesen odajött hozzánk, és azt kérdezte, hogy mitakarunk. Erre Gáspár bácsi elmondta neki, hogy mi járat-ban vagyunk; s megérdeklõdte azt is, hogy mennyi idõbe

134

és mennyi pénzbe kerül az én kioktatásom. Az idõrenézve azt felelte a szõrös fõnök, hogy nem tudja meg-mondani, mert a körülmény fogja meghatározni. Vagyisaz a körülmény, hogy én egészen buta vagyok-e, vagycsak félig! A pénzt ellenben megmondhatja pontosan,mert kereken hatvan dollár kell neki, akár egy hét alatttanulom meg a mesterséget, akár két hónap alatt.

Darabosan és lassan folyt ez a beszéd; vagyis olyan sokáiggyötörtük hárman a szavakat, hogy a végin obsitot érdemel-tünk volna, mint a kiszolgált katonák. S eredményt is csakannyit értünk el, hogy õ tanítani fog, ameddig kell, miviszont nem egy összegben gyarapítjuk õt hatvan dollárral,hanem a jelen naptól kezdve, s ki tudja meddig, mindennapkét dollárt fogunk fizetni. Az elsõ kettõt Gáspár bácsi mind-járt oda is adta neki; azután pedig félrevont engemet, hogya nagy tanítás elõtt az ábécés könyvet nekem is átadja.

– No, mit szólsz?– Én azt – mondtam neki –, hogy ha meghalni is apró-

hirdetés útján találunk, akkor bizonyosan elkárhozunk.A szeme sarkából igazat adott nekem, de egyébként a

bölcselkedésnek nem látta idejét.– A megegyezéshez mit szólsz? – folytatta.– Én helyeslem.– No, ha helyesled, akkor nyitva legyen a szemed, és

úgy igyekezzél, hogy két hét alatt mindent tudj. Neked jófelfogó képességed van, s a szorgalmat is vedd elé! Ügyeljazonban magadra, mert úgy nézem, hogy a fõnök szíriaiszármazás. Megértetted-e?

Amikor hallotta, hogy nemcsak megértettem, hanemmagam is pontosan úgy gondolkozom, akkor megelége-dés látszott az arcán. Távozni is úgy távozott el, mintakinek valamikor nagyon jól sikerült a szamár hátárarárajzolni a keresztet.

Hanem eléggé komolyan vettem én is a dolgot, mertsietve magamra öltöttem a munkásruhát, aztán odamen-tem a szõrös fõnökhöz, és azt mondtam:

135

– Van-e könyve is a tanításhoz?A szíriai úgy nézett reám, hogy abból az emberevõk

tekintetét rögtön megismertem. Már éppen a számra isharagudni akartam, amiért szólani mertem, de akkor jótköpött a fõnök, és azt mondta:

– Ez van!Utána megragadta a karomat, kivitt a szín elé, ott egy

sártakarító szerszámot s egy kefét adott a kezembe, majdráigazított egy hosszú gumicsõre, melynek az egyik végevíz szívására volt felszerelve, a másik vége pedig olyanerõsen és messze fecskendezte a vizet, hogy valahol aközelben még egy szivárvány is jól érezhette volna ma-gát. Egy kicsi idõ múlva azzal a fecskendõvel már fürösz-töttem egy kocsit, amely hetek óta ott állhatott, merthiszen a sár és a mocsok úgy reá volt száradva, mint aszékely népre a szegénység. Nem is tudtam felfogni, hogyazon a környéken, ahol jó utak mutatkoztak, miképpenlehetett úgy bémocskolni. De akárhogy csinálta valaki,nekem addig kellett a kocsit fecskendeznem, amíg jólmegázott rajta a sár.

Közben a nap egyre jobban ontotta a hõséget, s rajtamegyre jobban gyöngyözött a verejték! S megállani még-sem lehetett, mert a szíriai folyton lesett engem, s mégakkor is fel akart akasztani a szemivel, amikor teljes oda-adással dolgoztam. Néha megmozdult bennem valamiolyan érzés, ami nyilván a háborúkat szokta elõidézni.

Aztán megfordult, és kezdett lefelé menni a nap. Sahogy egyre ment lefelé, bennem is mindjobban hanyat-lott a keresztényi béketûrés. Fõképpen az a gondolatvicsorgatta bennem a fogát, hogy én még fizettem isazért, hogy egész nap olyan munkát dolgozhassam, aminem tartozik a motorvezetés tudományához! S mint afelhõk, amikor addig gyúródnak, amíg a villámlást és adörgést ki nem adják, az én igaz gondolataim is addigfüstölögtek, amíg végre fellobbant bennem a láng. Ab-

136

ban a percben levettem a munkásruhát, derékig jól meg-mosdottam, felöltöztem, és szó nélkül indulni akartam.

A szíriai jól látta a szándékomat, de csak akkor szántabeszédre magát, amikor már indulóban voltam.

– Maga hova megy? – kiáltott reám.– Megyek haza – feleltem csendesen.– Miért?– Azért, hogy ne legyek itt.Többet nem kérdezett semmit, de nem is igen volt

kitõl, mert könyörtelenül eljöttem.– No, mit tanultál? – kérdezte otthon Gáspár bácsi

tõlem.– Egész nap dolgoztatott – mondtam.– Mit?– Fürösztöttem a kocsikat, és vakartam õket.Gáspár bácsinak nagyon szigorú lett egyszerre az arca,

és maga elé nézett. Aztán felkelt az asztaltól, zsebre dugtaa két kezit, és háromszor végigsétált a szobában. Aztánmegállt, és azt mondta:

– Holnap reggel veled megyek. Majd én megtanítom õt!Teréz néni nagyon megijedt, hogy valami véres és nagy

baj lesz a dologból. Elõször elsápadt, aztán izgett és moz-gott, majd kérlelni kezdte Gáspár bácsit, hogy inkábbkeressen más helyet nekem, de ne menjen a szíriai köze-libe. Gáspár bácsi hallgatta egy ideig a tanácsos szavakat,de aztán mégis kijelentette, hogy nincs kegyelem a szõ-rös szíriai fajzatnak! De közben én figyeltem az arcát, ésjól láttam, hogy valami más gondolat is settenkedik ott.Késõbb, amikor Teréz néni elment a nagybajuszos roko-nához, akkor fel is tettem a kérdést:

– Miféle dolog jutott magának eszibe az elõbb?– Mikor az elõbb?– Amikor látta, hogy Teréz néni nagyon meg van ijedve.Gáspár bácsi elnevette magát, és azt mondta:– Jól van, neked megmondom, hogy mi jutott eszembe.

Hallgass ide! Teréz néni már huszonegy esztendeje a

137

feleségem, s ennyi idõ alatt sohasem tudtam valamiolyant csinálni, amivel meg tudtam volna ijeszteni. Pedigsokszor nagyon kellett volna! De végre most itt van ez azáldott szíriai; s láttad, ugye, hogy mennyire megijedt?

– De még hogy! – segítettem neki.– No, már most – folytatta Gáspár bácsi: – ez nem két

dollárt ér nekem, hanem aranyat. Mert ugyanis, ha Teréznénidet bármikor meg akarom ijeszteni, akkor csakannyit fogok mondani, hogy most el kell mennem, mertközöttem és egy szíriai ember között holmi félreértéstámadt, s azt el kell igazítanom. S a megijesztés annálbiztosabb lesz, minél nagyobb benne a félelem. A félel-met pedig úgy fogjuk még nagyobbra fokozni, hogy hol-nap reggel titokban egy kést is magamhoz veszek, hogyazzal induljak a garázsba. Te legyél ügyes, és gondoskod-jál arról, hogy Teréz nénid a kést még az indulás elõttmegtalálja a zsebemben. Érted-e?

– A kést igen.– Hát mit nem értesz?– Azt, hogy velem most már mi lesz!Gáspár bácsi bélátta, hogy ezzel is törõdni kell valamit;

s gondolkozni kezdett, hogy velem csakugyan mi legyen.Azt találta ki, hogy õ a kés miatt a Teréz néni könyörgésireotthon fog maradni reggel. De munkásruhát én se vi-gyek, csak délebédet. Azért ne vigyek munkásruhát, hogyengemet a szíriai ne tudjon dolgoztatni. Ha azonban ígyis kényszerítene valamire, akkor mondjak búcsút neki, ésjöjjek haza, mert kitalálunk ismét valamit.

Úgy aludtam ezzel a gondolattal, mint a gyermek. Devolt is reggel kedvem és bõséges erõm a játékra, ami úgykezdõdött, hogy kávézás közben odasúgtam Teréz néninek:

– Ügyeljen, mert Gáspár bácsi erõsen dugdosott a zse-biben valamit!

Éppen a belsõ szobában idõzött akkor a dugdosó, s ígyTeréz néni rögtön a kabát zsebibe nyúlt, és kihúzta onnéta kést. Könnyû volt, mert a kabát az egyik szék támláján

138

nyugodott, a kés pedig fehér papirosba volt belécsoma-golva, s úgy kiállott a zsebbõl, hogy egészen a hónaljáigért. Amikor kitekergette a papirosból, az arcáját egészenelöntötte a falak színe, mert nemcsak a legnagyobb házikést látta viszont, hanem még ki is volt az fenve keményen.

– Induljunk, mert engem a szíriai megöl a késedelemmiatt! – szóltam bé a szobába, amikor Teréz néni máreldughatta magának a kést.

– Nosza hát, rajta akkor! – jött ki Gáspár bácsi; s mintegy szabadságharcos, felöltötte elszántan a kabátját, majdahogy olyankor szokás, odatapintott a kabát két zsebé-hez, s abban a pillantásban rámeredt Teréz nénire.

– Te innét kivettél valamit, Teréz! – mondta keményen.– Csak neked tettem jót véle.– Nekem ne akarj jót, hanem add vissza azt a kést!– Elment az eszed? A Sing-Singbe akarsz kerülni?– Ha oda is, de add vissza azt a kést!Teréz néni már nem bírta tovább, hanem lerogyott a

székre, ráborult az asztalra, és keservesen sírni kezdett.Erre Gáspár bácsi látván, hogy a végsõ diadalt már csakle kell aratni, leült õ is a másik székre, és azt mondta:

– Ábel, te mehetsz, mert én kés nélkül nem megyek!Intett is nekem, hogy menjek bátran. Én sóhajtottam

egyet, majd elindultam, és másfél óra múlva már megér-keztem a garázsba. Ott jó reggelt köszöntem a szíriaiSurgyélánnak, de õ nem köszönt nekem, hanem felémnyújtotta a markát, és azt mondta:

– Két dollár!Gondoltam, odaadom neki a tandíjat, hátha mégis taní-

tani fog. Mindjárt és nagyot csalódtam azonban, mertpontosan úgy volt, ahogy tegnap. Vagyis megragadta akaromat, és kivitt a garázs élé. Csak most láttam meg,hogy a tegnapi kocsi helyén egy másik áll, de az is éppenolyan mocskosan! Egyszerre úgy elöntött a harag, hogykirántottam a karomat a szíriai kezibõl, szembefordul-tam véle, és azt mondtam:

139

– Mit akar?– Tegye, amit tegnap!– Nagyon egyforma lenne – mondtam.Erre nem szólt a szõrös, hanem sarkon fordult, és be-

ment a garázsba. Én még álltam egy darabig és azongondolkoztam, hogy mit tudjak csinálni. Nagyon jó dol-got találtam ki, mert levetettem a kabátomat, aztán egykicsit félrébb mentem, ahol tiszta volt a föld, majd ottleterítettem, és haslag szépen ráfeküdtem. Onnét pedigboldogan néztem a világot, amely nemcsak kék égbõl,ragyogó napból, szíriai fõnökbõl és dolgozó munkások-ból állott immár, hanem belõlem is!

Egyik-másik munkás epedve tekintett reám, de aztánmégis tovább folytatta a dolgát. Egy kicsit késõbben magaa szíriai is kijött, hogy megnézze: vajon jól és rendesencsinálom-e a fürösztést? Amikor meglátta, hogy derûsenheverészek a földön, akkor villámlott egyet a szeme, denem szólt, hanem sarkon fordult, és úgy bément a garázs-ba, hogy mérgiben szinte kiütötte túlfelõl a falat. Utánamég nevezetesebb dolog történt, mert az egyik szõke fiú,aki a szín elõtt és egy kicsi mûhelypadon vasat reszelt,szintén meggondolta magát, odajött hozzám, és szó nél-kül mellém heveredett. Néhány perc múlva a példámatmég ketten követték, akik úgyszintén tanuló fiúk voltak.Feküdni is szép sorjában feküdtünk, ahogy az iskola és arendszabály megkívánja. Néha egymásra nevettünk, dekülönben csendben voltunk.

Ha én a szíriai helyében lettem volna, számba semvettem volna magunkat, hanem az idõ folyására bíztamvolna mindent. Benne azonban nem volt ilyen nagy nyu-galom, mert vad szemforgatással kijött hozzánk, s ottelõttünk megállt.

– Maguk mit csinálnak? – kérdezte.A társaim mind reám néztek, s abból megértettem,

hogy nekem kell szólanom elõször.– Tanuljuk az autóvezetést – mondtam.

140

Erre a szõke fiú még nálamnál is nagyobb bátorságotvett, és a jobb kezivel tölcsért formált a szája elé:

– Tu-tu! – folytatta.A többiek is sorjában mind tutulni kezdtek.Úgy reszketett mérgiben a szíriai, hogy nem csodálkoz-

tam volna, ha abban a pillanatban elékap egy revolvert,és egymás után kiereszt belõle négyet. De vagy nem voltpuskája neki, vagy a bátorsága csak a nyomorgatásigterjedt, mert ismét sarkon fordult, és bément a garázsba.Mi boldogok voltunk, s tovább heverésztünk. A beszéd ismegindult közöttünk, s olyan szívélyességgel felelget-tünk egymásnak, mintha testvérek lettünk volna. Azegyik kihirdette, hogy az összetartásban van az erõ; amásik pedig azt indítványozta, hogy a jövõben is, bármiadja elé magát, feküdjünk le a földre. A titkos jelre vonat-kozólag is megállapodtunk: vagyis kimondottuk, hogyabban a percben, amikor a szõke fiúnak a száján felhang-zik a jövõben a „tu-tu”, akkor mind a négyen összefutunk,és hasra vetjük magunkat a földön.

Mialatt megkötöttük emígy a szövetséget, a szíriai fõ-nök is elhatározta magát valamire. Volt neki ugyanis egyhûséges embere, s annak a segítségével egy régi kocsittaszított ki a garázs elé. Ott aztán addig mozgatták, kínoz-ták és szuszogtatták, amíg a motor csakugyan zakatolnikezdett. Akkor nagy bõszen odajött ismét a szíriai hoz-zánk, és azt mondta:

– Gyerünk autót vezetni!Azt hittük, hogy rosszul halljuk a szót, és összenéztünk.

A fõnök azonban reám mutatott, és megismételte:– Gyerünk autót vezetni!Többet nem kérettem magamat, hanem felugrottam.

Utánam a többiek is mind talpra álltak, hogy végre meg-tanulják az autóvezetés tudományát. De a szíriai intettnekik, hogy heveredjenek vissza, mert egyszerre csakegyet lehet tanítani. Szóval is kihirdette, hogy elõszörengemet kíván oktatásra fogni, s azután egyenkint és

141

sorjában a többit. Mialatt tudatta velünk ezt a szándékát,nekem hirtelen az jutott eszembe, hogy vajon nemcsakarra való-e az õ terve, hogy ilyenformán és egyenkinteligazítson minket! Hamar számadást vetettem a bátorsá-gommal s úgy döntöttem, hogy a legbátrabbak is az Istenkeziben vannak. Felvettem hát a kabátomat, bégombol-tam rendesen, majd a kalapomat jobban a fejembe húz-tam, és azt mondtam:

– Menjünk!Elõször a szíriai foglalta el a helyit: jobbról, a kormány-

zókerék mögött. Aztán maga mellé ültetett engem, mireaz õ hûséges embere bécsapta az ajtót. A következõ perc-ben már künn voltunk az úton, s ott nem a város feléindultunk, hanem éppen ellenkezõ irányba. Amilyen ré-ginek és rossznak tetszett eleinte a kocsi, a futásban úgymegújult és megjavult éppen. Nagy száguldásban szeltüka levegõt, és fogyasztottuk az utat. Nemsokára künn vol-tunk egészen a mezõn, ahol sem házak nem voltak már,sem emberek nem jártak, csupán egy-egy autó suhant elnéha a másik útszélen.

S a vad szíriai még mindig száguldott velem!Egyre sûrûbben és nagyobb szeretettel emlegettem

magamban az Istent, de fennhangon semmit sem mer-tem szólani. Csak néha-néha odanéztem az ajtóra, hogyszükség esetén miképpen tudnám jól és hamar kinyitni!Lehet, hogy tudtam volna, de az is lehet, hogy nem. Smintha maga a szíriai sem lett volna bizonyos abban,hogy mit cselekedjék, egyszerre lassítani kezdett, majdátkanyarodott az út másik oldalára, és ott megállította azautót.

– Szálljon ki! – mondta.Szépen kiszálltam, s a két lábamat egy kicsit széjjelve-

tettem, hogy ne lehessen könnyen feldönteni engemet,ha esetleg földi párviadal következnék. Nagyon meg-könnyebbültem azonban, amikor viadal helyett ismétmegszólalt a szõrös mester:

142

– Üljön fel!Úgy ültetett fel, hogy én kerüljek a kormányzókerék

mellé, õ pedig a szabad ülésre. Az elsõ percben azt hit-tem, hogy már el is közelgett a vizsga, s nekem helyesenés baj nélkül kell vezetnem az autót; de aztán elmúlt ez akeserû pohár, mert a szíriai magyarázni kezdett. Megmu-tatta, hogy melyik a gáznyomó s melyik a fékezõ; hogy asebességváltót hogyan kell a megindulásnál hátrahúzniés oldalt nyomni, majd ismét egyenesbe, s onnét visszaelõre! Szemléltette azt is, hogy a kormányzókereket mi-képpen kell jó erõsen fogni, s annak a forgatásával ho-gyan kell az autót jobbra vagy balra, vagy egyenesen elõrevezetni.

Az elsõ megindulás nagyon jól sikerült, s bár a javát õmesterkedte, én mégis boldog voltam. Menni is elég jólmentünk, de amikor parancsolgatni kezdett, hogy mostjobbra, most balra, most elõre, akkor összezavarodtam.De megzavarodott a kocsi is, mert sem jobbra, sem balra,sem elõre nem akart menni, hanem egybevette mind ahárom irányt és úgy kóválygott. Emiatt aztán nagyot or-dított reám a szõrös mester, és megállást parancsolt.Amikor azonban ijedtségemben már sem vezetni, semmegállni nem tudtam, akkor odanyomott durván az ajtó-hoz, majd megállította maga az autót. Mérgiben nagyokatfújt, majd ismét következett a magyarázat, utána pedig azindítás és a vezetés.

Ötször egymás után. S mindegyik esetben nagyobbatkiáltott reám, és jobban odalapított az ajtóhoz. A sûrûkínzás és a szidalmazás miatt már bennem is annyirafelgyûlt a méreg, hogy felfogadtam magamban: nohát, haegyszer majd valaki agyonüti ezt a szíriait, s amiatt fel-akasztják és eltemetik az illetõt, akkor én virágot viszekannak a sírjára! Azt hittem, hogy ezzel a fogadalommal béis fejeztük azon napra az iskolát, vagyis visszaállunk agarázs elé. Az élet könyvében azonban nem úgy voltmegírva, mert a hazatérés helyett ereszkedni kezdtünk a

143

város felé. Egy ideig botladoztunk, ahogy lehetett, deaztán egyszerre elérkeztünk arra a helyre, ahol a sofõrsé-gem ma is nyugszik. Az történt ugyanis, hogy egy kicsihiba miatt az a szõrös goromba úgy rávágott az öklivel akezemre, amely a kormányzókeréken nyugodott, hogyfájdalmamban nagyot kellett kiáltanom. S valamit csináltutána, az autó abban a pillanatban megállt. Ránéztem, éskiáltottam egyet:

– Szálljon ki!A kiáltás mellé a tekintetem sem lehetett valami bárá-

nyos, mert a nagy vitéz rögtön kiszállt, és engemet iskiengedett. S mihelyt földet érhetett a lábam, minden szónélkül elindultam rögtön a város felé.

– Hova megy? – kiáltotta utánam.– Megyek Szíriába! – feleltem.Már jót haladtam volt, amikor hallottam, hogy a hátam

mögött zúg a motor. Visszanéztem, s hát a híres fõnökporoz utánam az autóval! Tudtam abban a pillantásban,hogy üldözés történik; futni kezdtem tehát, ahogy csaktudtam. Annyi eszem volt, hogy cikcakkosan fussak, de õmégis mindig a nyomomban volt az autójával!

S ha nem ott, akkor mellettem!Így kergetett egy jó darabig, s nem tudtam, hogy hova

és merre legyek el! Már nem láttam egyéb jövendõt ma-gamnak, mint azt, hogy megálljak, és megadjam maga-mat. De akkor, mintha mentõangyal súgta volna, hirtelenjó gondolatom támadt: s a következõ percben átugrot-tam az árkon s a girbe-görbe mezõkön folytattam a futást,mint a nyúl. Amikor úgy gondoltam, hogy már elég nagytávolságra vagyok, megálltam, és visszanéztem.

A szíriai ott állott az úton, és a nagy fekete öklévelfenyegetett. Én nem fenyegettem vissza, hanem továbbmentem a mezõkön, késõbben pedig visszakanyarodtamaz útra.

Egy óra múlva már bent voltam a városban, és közeled-tem a szállásom felé. Azon gondolkoztam, hogy vajon mit

144

csináljak! A legegyenesebb út az lett volna, ha egyenesenbémegyek és mindent elmondok, ahogy volt. De tudtam,hogy egyrészt szigorú prédikációt fogok hallani ismét;másrészt pedig Gáspár bácsi is elveszti azt az ijesztõhatalmat, amit a szíriainak lehet köszönni. Úgy határoz-tam tehát, hogy nem fogok hazamenni, hanem délutánötig eltöltöm valahogy az idõt. Nekiindultam hát, és cél-talanul kezdtem járni az utcákat. Bolyongásomban elve-tõdtem egy parkba is, ahol leültem és pihentem. Rajtamkívül még sokan száradtak a napon, jórészt mind szegényés megkopott emberek. Egy kicsi vidámságot csak a ját-szadozó gyermekek okoztak, valamint a fürge verebek,akik nagyon bátran viselték magokat.

Volt idõm arra, hogy sokáig elnézzem az embereket,nemkülönben mindazt, amit látni lehetett. A szemem ésaz értelmem mindenbe belékapaszkodott, pedig nagyonjól tudtam, hogy a szemlélgetés helyett magamba kénetekintenem. Bé egészen a lelkem mélyébe, hogy ott agyávaság és a hazugság ördögének a tojásait megkeres-sem és kegyetlenül kidobáljam. S bé egészen az én embe-ri természetem völgyébe, hogy onnét a ködöt, amelyminden cselekedetemre és jó szándékomra rátelepszik,a hitnek és a bátor elszánásnak a fényével kiûzzem.

A kezem ökölbe szorult, és azt mondtam:– Most ezt megcselekszem!Éppen akkor egy ember csoszogott felém, a hátán nagy

kosár volt, és a keziben pereces rúd. Ahogy megláttam,egyszerre nagy úr lett a hasam, és reám parancsolt, hogylegalább egy perecet és két kiflit áldozzak fel neki. Ezeketmeg is vásároltam, aztán a magamba tekintésnek szabad-ságot adtam, amíg a táplálkozást lefolytatom. Már éppenaz utolsó kiflinél tartottam, amikor lassú járással és lehaj-tott fejjel arrafelé jött egy öregebb ember. Nem sokatvigyázkodott, hanem leült mellém a padra és egy újságotvett elõ, hogy abból olvasson. Ahogy kinyitotta az újságot,szinte az ölibe ültem örömömben, mert a hírlapja magya-

145

rul volt írva. Valahogy észre is vette a csillámlásomat,mert felém fordította a fejét, és azt mondta:

– Úgy látom, maga is magyar.Nem titkoltam elõtte magamat, s jóízûen elbeszélget-

tünk mind a két világról: az otthoniról és az amerikairól.Elég bölcsen kószáló ember volt, s azt mondotta, hogy amaga idejében szépen tudott hegedülni. Azonban azigazság és az emberi jólét elõmozdítása nem nagyonsarkallta, mert úgy okoskodott, hogy sem igazság nincsenebben a földi életben, sem pedig jólét az érdemesekszámára. Azt feleltem neki, hogy ha az emberiség valamiszót kitalál, akkor annak a szónak mégis takarnia kellvalamit. Ennélfogva az igazság és a jólét csakis olyandolgot rejtegethet, amelynek lennie kell, amelyért küzde-ni emberhez méltó lehet. Az öreg mosolygott hivõ szava-imra, és azt mondotta, hogy ezekrõl a dolgokról jelenlegtöbbet nem beszél, hanem egy esztendõ múlva jöjjek elerre a padra, s akkor mondjam meg neki, hogy kinek voltigaza! Olyan furcsa volt ez a kitalálása, hogy jóformánmeg sem tudtam gondolni a dolgot, hanem vaktábanmegígértem neki, hogy mához egy esztendõre s ponto-san ebben az idõben itt leszek. Ezzel bé is fejeztük abarátságot; s az ember, kinek még a nevit sem tudtam,lassú léptekkel eltávozott. De ajándékul otthagyta az új-ságot s én abból sok érdekes dolgot olvastam. Így többekközött egy olyan bûnösrõl volt tudósítás benne, aki vala-hogy kiszökött a Sing-Sing börtönbõl, de a lelkiismereteannyira furdalta, hogy ismét visszament a tömlöcbe. Ami-kor elolvastam ezt a történetet, azon kezdtem gondolkoz-ni, hogy vajon én visszamennék-e. Nehezen tudtam eb-ben a dologban dönteni, de a végin mégis úgy határoz-tam, hogy az elsõ szökés után bizonyosan visszamennék,de csak azért, hogy másodszor is elszökjem.

Elmondhatnék még három történetet is, amit ugyan-csak abban az újságban olvastam, de a három történet

146

helyett inkább azt a negyediket mondom el, amibe enge-met kevert belé az újság.

Úgy kezdõdött a dolog, hogy amikor végigolvastam azújságot, akkor észrevettem, hogy: né-né, hiszen abban isvannak apróhirdetések! Egyszeriben az jutott eszembe,hogy hátha jó volnék valakinek én is! Nagy figyelemmelkezdtem olvasni a hirdetményeket, s akadt három is, amikínálta magát. Az egyikben fodrásztanulónak kerestekügyes fiatalembert, de ezt hátul tartottam; mert a fodrá-szat babra tudománya nem nagyon felelt meg a természe-temnek. A másik hirdetésben pincérnek való fiút kere-sett valami magyar vendéglõ, de az sem lelkesített erõ-sen. A harmadik már urasabb dolog volt, mert az úgyszólt, hogy a Fenyõ Bankház keres mindenre alkalmas,tanult, értelmes fiatalembert. No, én elhatároztam, hogya Fenyõ Bankháznál szerencsét fogok próbálni. Megnéz-tem jól a címet, s mindjárt el is indultam. Odamentemegy rendõrhöz, aki elmutogatta nekem az irányt. Menetközben azon gondolkoztam, hogy vajon mi is indítottengemet arra, hogy egy Bankházba induljak, mintha ottéppen engemet várnának!

Valami nagy palota lehet bizonyosan az a Bankház,szépen kivilágítva és urason bebútorozva. Talán ez csábí-tana engem? Azt kellett felelnem, hogy nem a palotacsábít, se nem a pénz. Hát akkor mi? Istenem, olyanfurcsa s mégis olyan kedves dolog volt, ami engem csábí-tott, hogy szinte restellem is megmondani. Vagy talánnem furcsa s egyben nem a legkedvesebb, ha az emberrögtön megtelik vággyal és melegséggel, amikor olvassa,hogy: Fenyõ! Fenyõ, mint a Hargita óriási nagy fenyõi,amelyeket olyan nagy csodálattal néztem mindig, s amelye-ket olyan nagy vágyakozással szerettem volna nézni ismét!

Hát igen, a fenyõben volt tehát az én választásom titka.Egy negyedóra múlva olyan városrészbe kerültem,

ahol az utcák csupa mocskos és különös gyermekekkelvoltak teli. Némelyiknek hosszú és göndörített haja volt,

147

és külön egy tincs karikázott lefelé a füle mellett. Nagyonbámultak engem. Ha lett volna cukrom, szívesen adtamvolna nekik, de cukor nélkül tovább mentem, hogy abankházat megkeressem. Nemsokára úgy tetszett, mint-ha meg is találtam volna, mert egy kicsi boltnak az ablakafelett ezt az írást pillantottam meg: „Fenyõ Bankház”.

– Hát ez lehetséges volna?! – mondtam magamban.Átmentem az út túlsó oldalára, hogy onnét jobban

megnézzem a Bankházat. De ott is csóválgatnom kelletta fejemet, mert a Bankház onnét nézve is csupán kicsibolt volt; s nem is városi kicsi bolt, hanem inkább falusi!Fölötte volt ugyan még egy emelet, de ott az egyik ablak-ban kövér asszonyt pillantottam meg, akinek rettentõsok kibomlott haja volt; a másik ablakban pedig egyszakállas embert, akinek viszont a fején egy szikra hajasem volt. Könnyen ki lehetett találni, hogy ezek nemtartoznak a Bankházhoz, csak felette laknak, mint a jószerencse.

– Ha így van, így van! – mondtam ismét magamban,aztán visszamentem a Bankház ablakához. Ott egy nagykép állott az üveg mellett, s valami füstölgõ hajót ábrá-zolt. Lent a kirakat fenekén különbözõ bankók hevertek,amit én nagy örömmel láttam, mert azt mutatta, hogyvalami pénz mégis van abban a bankocskában.

Rendbe szedtem egy kicsit a ruhámat, és beléptem azajtón. Illedelmesen jó napot köszöntem, de elég halkan,mert a helyiség is csak akkora volt, hogy három lépésselmár a pult elõtt állottam. Egy nagy orrú fiatalember, akia pult mögött ült egy kicsi asztalnál, rögtön felállt, és aztkérdezte:

– Mivel szolgálhatok?– A tulajdonos úrral volna beszélnivalóm – feleltem

neki.– Fenyõ úrral?Intettem, hogy véle. Erre a fiatalember visszaült. Lát-

szólag számokat adott össze, de mindig ugyanabban a

148

sorban. Összeadta háromszor és négyszer, majd ötödszöris nekidurálta magát. Az ötödikre sem tetszett azonbanneki az eredmény, mert ismét reám vetette a szemit, s egykicsit barátságtalanul kérdezte meg:

– Én nem tudnám elintézni?– Nem – feleltem kurtán.– Miért nem?– Azért, mert az én ügyemet csak olyan ember tudja

elintézni, aki hamar és jól tud összeadni.Erre egy kicsit tátotta a száját, de nem folytatta a beszé-

det, hanem megint az összeadásnak állott neki. Én semidegenkedtem tovább, hanem kínálás nélkül leültem egyszékre, s onnét szemügyre vettem a Bankházat. Most márvalamivel nagyobbnak tetszett a helyiség, mert a pultmögött még jókora terület húzódott meg. S éppen azértékesebb része a boltnak, mert a két asztalon és anéhány nagy könyvön kívül egy akkora vasszekrény isállott ottan, amekkorát sohasem láttam addig. Nyilván apénzt tartották abban, mert nagyon a szem elé helyezték,hadd uralkodjék; mint a templomban az oltár.

Jártattam a szememet a falakon is, de azokon naptárnálés nagy hajóképeknél egyebet nem tudtam felfedezni.Így aztán hamar kifogytam a látnivalókból, s már szára-zon ültem, mint odúban a tapló. Vártam-vártam, majdelhatároztam hogy kérdezõsködni fogok a Fenyõ úr hollétefelõl. Nem álltam fel, hanem csak ültömbõl szóltam oda:

– Létezõ ember-e ez a Fenyõ úr?Éppen jókor kérdeztem, mert egy szakállas ember be-

lépett az ajtón.– Tessék, itt van! – mondta a szõke.A szakállas betette az ajtót, aztán egy füstöt eresztett a

cigarettájából, és vékony hangon így szólt:– Engem vár?Felálltam, de a nagyorrú megelõzött a szóval.– Igen – mondta –, s folyton azt kérdezi, hogy Fenyõ úr

létezik-e egyáltalán.

149

– Csak egyszer kérdeztem! – javítottam belé.Fenyõ úr megint szippantott egyet, majd megnézte a

nagyorrút, s jól meg utána engem is. Aztán kétfelé simí-totta a szakállát, amely fehéres volt és a szája körül sárgás,majd szembe fordult velem, és azt kérdezte:

– Háború, vagy nem háború?Ebbõl a bolondos kérdésbõl egyszeriben megéreztem

az eszének a szagát, és így feleltem:– A hazugokkal és a csalókkal szemben háború!– Hát a szakállasokkal szemben?Láttam, hogy meg akar fogni, de ugrani az én eszem is

tudott.– Azokkal szemben tükör! – mondtam.Ezen jót nevetett, majd így folytatta:– Nagyon helyes. Mivel szolgálhatok?– Egy hellyel itt a Bankházban! – feleltem.Bátor és egyenes beszédem miatt úgy megnézett ismét,

mintha sorozó orvos lett volna. Gondoltam, enyhítekvalamit a szigorán, s mielõtt még ejthetett volna valamiszót, már ajánlottam is magamat. Vagyis azt mondtamneki, hogy a pénz megtakarításának sokféle módja van,de jelenleg a legbiztosabb módja mégis az lenne, haengemet rögtön felfogadna.

– Hogyan? – kérdezte csodálkozva.– Nagyon egyszerû – feleltem neki. – Csak éppen a

következõket kell tudni: elõször azt, hogy a hirdetéspénzbe kerül; másodszor azt, hogy ha engem most alkal-mazásba fogad, akkor hirdetni többet nem kell; harmad-szor pedig azt, hogy ha hirdetni többet nem kell, akkor apénz megmarad.

Úgy nevetett az okfejtésemen, hogy még a köhögés isrájött.Aztán odafordultanagyorrúhoz,ésmegkérdeztetõle:

– Hallotta, Fuksz úr?– Blõd! – mondta a másik.Fenyõ úr kutatva nézett reám, hogy vajon nem értet-

tem-e meg a német sértést. Megértettem ugyan, de mégis

150

úgy tettem, mintha csak magában beszélt volna a nagyor-rú. Akkor sem nagyon ügyeltem oda, amikor németültovább folytatták ketten a beszédet. Annyi fennakadtmégis a fülemen, hogy Fenyõ úr fel akar fogadni engem,Fuksz úr ellenben az elküldésemet javasolja. Az öregazonban nemcsak kicsi ember volt, hanem akaratos is,mert olyan keményen fejezte bé Fuksz úrral a szót, mint-ha helyettem beszélt volna. Aztán odajött hozzám, és aztkérdezte:

– Mióta van Amerikában?– Tavaszi jövevény vagyok, mint a fecske – feleltem.– Tud-e valamit angolul?– Valamit nem, de többet igen.– S otthon mivel foglalkozott?Már olyan voltam, mint a kakas, amelyik három keríté-

sen is átrepül a tyúk után, de nemcsak a tyúk miatt,hanem nagy részben azért is, hogy a másik kakast ölje améreg. Itt a tyúk az alkalmazás volt, a másik kakas anagyorrú Fuksz, a kerítéseket pedig a kérdések alkották.

No, jól van, gondoltam, majd ezen az utolsó kerítésena Garmada úr újságtudósító bizonyítványával én átrepü-lök. Elõvettem hát, odaadtam Fenyõ úrnak, és azt mond-tam:

– Többek között ezzel is foglalkoztam.Nagy hatást keltettem az írással, mert az öreg szakállas

rövid tanulmányozás után így szólt:– Rendben van. Egyelõre tizennyolc dollár.Bólintottam, hogy beléegyezem; utána pedig rögtön

felakasztottam a kalapomat a szegre, amit pecsétnek le-hetett tekinteni. Fenyõ úr is megfogta a karomat, mintaki fontos dolgot akar mondani.

– Hát hallgasson ide, fiam! – kezdte, majd hirtelenmegkérdezte a nevemet. Amikor tudósítottam, hogy en-gem Ábelnek hívnak, akkor így folytatta: – No fiam, háthallgasson ide! Magának itt sokféle teendõje lesz, mertmindent kell csinálni, ami reggeltõl estig elõfordul. De a

151

legfontosabb a következõ három: este hattól hétig söpör-getni; reggel héttõl nyolcig törölni; egész nap kéznéllenni, hogy bárhová elküldhessem, de különösen cigaret-táért. Megértette-e?

Ismét bólintottam, hogy igen. Csakhogy a bólintás márnem volt elég, mert azt kívánta, hogy fennhangon isfeleljek neki, és mondjam azt, hogy megértettem. Kicsihíja volt, hogy abban a pillantásban meg nem kutyáltammagam. De hát azt gondoltam, hogy ha már lesiklottamismét a nyílt és egyenes útról, akkor nem hagyom azt akicsi hasznot, ami innét reám nézhet.

– Megértettem! – feleltem neki, mint a katona.Ezzel nagyon meg volt elégedve, s egy felcsapódó lap-

pancson keresztül a pult mögé vezetett. Ott ismét meg-fogta a karomat, és így szólt:

– No fiam, hát hallgasson ide! Magának itt sokféle...Vagyis ismét elmondta, amit az elõbb; s ismét megkér-

dezte, hogy megértettem-e?– Megértettem! – ütöttem a másodikot.Nagyon boldog volt, hogy olyan jól eszembe véstem a

tanítást, és azt mondotta, hogy kövessem a lépteit.Könnyen megtehettem, mert kicsi ember volt, s nemlépett nagyokat. Szükségtelen is lett volna nagyokat lép-ni, mivel egy keskeny és sötét gangra vezetett csupán,amely az irodaszobából és a Fuksz úr asztalától nemmessze nyílott, s hátrafelé szolgált. A szûk és félhomályoselvesztõben néhány lépést vaktában mentünk, de akkorzsebbéli villanylámpát vett elé Fenyõ úr, s azzal fényt vetí-tett. A vándorló világosságban elõbb jobb kézrõl jelentke-zettegyajtó,azutánpedigazzalszembenegymásik.Elsõneka balsó ajtót nyitotta ki, oda bévilágított, és így szólt:

– Itt van a raktár. Lassankint rendbe kell szedni.Nagyon poros könyvek, széjjelszórt papirosok, hosszú

nyelû és rövid nyelû seprûk, rokkant székek és más ha-sonlók hevertek abban a raktárban, de olyan rendetlenül,mintha a forgószelek ott báloztak volna éjjelenkint.

152

– No, ennek örvendek – mondtam. – Mert egy ilyenraktárt jó dolog rendbe szedni.

– Lassankint minden vágya teljesül az embernek –felelte az öreg, majd beléptünk a másik ajtón. Ott egykicsi fürdõszoba tárult a szemem elég villannyal, gázkály-hával, pléhkáddal, egészségügyi pihenõvel és egyéb szük-séges dolgokkal felszerelve. De a rend és a tisztaság ott isa ravatalon feküdt. Azonban az öreget semmi sem riasz-totta vissza az örömtõl, mert odament a csaphoz, kieresz-tett egy buggyanás vizet, és megint elzárta. De azt olyanbüszkén cselekedte, mintha a világon nem lett volna mégegy ember, aki utána tudná csinálni. A széket is tovább-tette, valamint megigazította a kád elõtt a gyékényt, afürdõkefét pedig a másik oldalára fordította. Akkor szem-befordult velem, s mintha a két kõtáblát elvesztette vol-na, de mégis jól emlékeznék arra, ami azon írva volt, ígyszólt:

– A tisztálkodás elemi kötelesség.– Eléggé elemi állapotban van – mondtam.De bár inkább a nyelvembe haraptam volna, mert a

következõ percben olyan dolog történt, hogy azóta ismindig bé kell fognom a szememet, és bé kell dugnom afülemet, valahányszor felidézem. Az öreg szakállasugyanis elõször reám meredt, azután pedig olyan szélvé-szesen, ami egy öregembertõl csodaszámba megy, hado-nászni és toporzékolni kezdett. A széket, a kefét s aszappant s mindent, amit csak a kezibe kaphatott, úgyvagdosott a földhöz, mintha tizenhárom ember helyettbolondult volna meg. S amikor mindent felforgatottemígy, ismét szembefordult velem, s úgy kiáltotta, hogymég a szakálla is eléfelé úszott, mint a szélben a kender.

– Azért vettem fel magát, hogy rendet és tisztaságotcsináljon!

S abban a pillanatban kifutott és az ajtót bécsapta.Igaz, hogy egy sarokba húzódtam volt a záporozás elõl,

de azért bézártam utána az ajtót. Aztán megálltam a kicsi

153

szoba közepin és a számadáson gondolkoztam. Élesen ésgyorsan dolgozott az eszem. Hamar végigszaladtam azona két napon, amit az autóvezetés tudományának szentel-tem. Úgy találtam, hogy akkor a viselkedésemmel közeljártam a szükséges és igaz úthoz. Amit a parkban csinál-tam, az is rendes dolog volt. De amikor ebbe a Bankházbaeljöttem, és a kereset miatt a beszédemben és a viselke-désemben hanyatlást mutattam, azt nagyon rosszul tet-tem. S a legrosszabbul éppen azt, hogy ismét elõvettema Garmada úr bizonyítványát, hogy azzal kedvezéseketszerezzek magamnak.

Kivettem hát azt a bizonyos újságtudósító bizonyít-ványt, magam elé tartottam, és örök ítéletképpen leköp-tem. Aztán összetéptem apróra és a sarokba dobtam.Utána odaálltam a kicsi tükör elé, amely fehér rámában afalon lógott, és belenéztem. Olyan szomorú volt a kétszemem, és olyan nagy s igaz vágyakozással ígérte az igazés emberhez méltó jövendõt, hogy megkegyelmeztemmagamnak. Kizártam hát az ajtót, hogy akárki béjöhes-sen. Aztán levettem a kabátomat, az ingem ujját feltûr-tem, és hozzáfogtam, hogy a fürdõszobát kitisztogassam.

Elmúlhatott már egy félóra is, amikor Fenyõ úr vissza-jött hozzám. Nem tudom, hogy milyen szándék vezérelte,de amikor meglátta a tisztaságot és a rendet, amely világ-ra akart abban a kicsi szobában jönni, akkor bûnbánóanígy szólt:

– Ábel fiam, az elõbb elfelejtettem valamit megmondani.– Mit?– Azt, hogy néha reám jön az idegesség.– Gyógyítani kéne – mondtam.Fenyõ úr a jobb tenyerét az arcájára fektette, s úgy

nézett maga elé. Néhány puha bólintást végzett a fejével,s azt mondotta, hogy bizony jó volna gyógyítani, mert azidegessége folytán sok kárt tesz magának. Meg is próbáltmár sok mindent, hogy a bajától megszabaduljon, dehiába költötte a pénzt, mert az idegesség megmaradt.

154

– A hideg vizet próbálta-e? – kérdeztem.– Hogyne, a hideg fürdõt!– De azt, hogy hideg vizet eresszen a fejére?Egyszerre felcsillant a szeme és így szólt:– Maga mond valamit!Rögtön odament a kádhoz, a fejét a csap alá tartotta, és

ráeresztette a vizet. Olyan lett egyszeriben a szakállasfeje, mint egy nagy kerek moha, zápor idején. Két-hárompercig is csorgatta rá a vizet, aztán ugrálva törölgetnikezdte, és mindegyre azt mondta:

– Jaj, be jó volt!Hirtelen úgy megpenderedett, hogy még Blankát is

félteni lehetett volna tõle. Nagy kedvében elküldött alegközelebbi dohányos boltba, hogy onnét hozzak nekiöt cigarettát. Amikor visszajöttem az öt darab cigarettá-val, már ott találtam õt az üzleti szobában. Odavezetettegy kicsi asztalkához, amelyen két rudacskának a tetején,hídszerûen keresztülfektetve, rézbõl való hosszúkás lapfeküdt, s azon a lapon öt lik. Az öt likba beléállította az ötcigarettát és egy darabig gyönyörködve nézte. Aztán nagyélvezettel kivette az egyiket, rágyújtott, s hozzám így szólt:

– Ebben az öt lyukban mindig állania kell egy-egy ciga-rettának!

Nagyon elcsodálkoztam, hogy ez miképpen lehetsé-ges, ha egyszerre csak ötöt lehet hozni, õ pedig vellegetiki egyiket a másik után.

– Hát az hogyan lehetséges? – kérdeztem.Erre az öreg a réztartón megnyomott egy gombot.

Abban a pillanatban, valahonnét alulról, egy új cigarettaugrott a hiányzó helyire. Amint ez megtörtént, szó nélkülbémentem a fürdõszobába, s egyenesen a csap alá tartot-tam a fejemet. Fenyõ úr nagy élvezetében mindjárt utá-nam jött.

– Hát maga mit csinál? – kérdezte csodálkozva.– Az elõbb elfelejtettem megmondani, hogy néha rám

jön az idegesség – válaszoltam a zápor alól.

155

Az öreg nagyon jót nevetett ezen és magamra hagyott.Én megtörülköztem és folytatni kezdtem a tisztogató mun-kát. Közben az idõ is nagyon elfutott, mert eljött a hat óra.Fenyõ úr megmutatta, hogy majd az ajtót és a redõt mikép-pen kell bezárnom, s a két kulcsot is kezemre adta.

Aztán õk elmentek, én pedig hétig szépen kisöpörtema Bankházat.

Amikor este hazavetõdtem, Gáspár bácsiék nagyonmegörvendettek, és nem gyõzték eléggé kérdezni, hogya szíriai nem ártott-e nekem. Egyenes választ nem adtam,mert az volt a célom, hogy elõször Gáspár bácsival különfogom megbeszélni a történteket. Mihelyt úgy hozta azalkalom, intettem is neki, hogy jöjjön a belsõ szobába.Béjött, s ott mindent elmondtam neki, ahogy történt: aszíriaitól való elszakadásomat, és a Fenyõ Bankházat egy-aránt. Gáspár bácsit nagyon meglepte változatos elbeszé-lésem, de amikor azt is kijelentettem, hogy Teréz nénielõtt is fel akarok födni mindent, akkor még jobbanmeghajlott. Felállt, és sétálni kezdett a szobában. Végülmegállott elõttem, zsebre dugta a két kezét, s azt mondta:

– A színházat is meg fogod mondani?Nem akartam elhamarkodni a feleletet, vagyis én fog-

tam sétára a dolgot. Mihelyt nekiindultam a járkálásnak,Gáspár bácsi leült, és úgy tett a várakozásban, mint én azelõbb. Ez olyan kedvesen meghatott engemet, hogy meg-álltam elõtte, s ugyancsak zsebre dugott kézzel így szóltam:

– A táncos leányt nem mondom meg.– No, azt jól is teszed.– Azért nem mondom meg – folytattam –, mert úgy

határoztam magamban, hogy a múlt legyen múlt. S mégazt sem fogom megmondani, ami a szíriai emberrel tör-tént. Vagyis más szóval és pontosan: mindazokról a dol-gokról, amelyek ma délután négy óra elõtt folytak le,azokról hallgatni fogok.

– Hát mi történt ma délután négy órakor? – kérdezteGáspár bácsi.

156

– Az történt – válaszoltam –, hogy az ördögnek megad-tam az utolsó döfést. Nevezetesen a Garmada úr bizonyít-ványát, amivel a hajón is kedvezéshez jutottam, s amivela Fenyõ Bankházban is felvétettem magamat, leköptemés széjjelszaggattam.

– S azt te miért tetted?– Azért, hogy csupán az én kevés tudásomért, nemkü-

lönben az emberségemért becsüljenek mindenütt. Vagyha sanyargatnak, akkor azok miatt sanyargassanak!

A szavaim olyan melegítõ fénnyel töltötték meg a Gás-pár bácsi két szemét, hogy elsõ jutalomnak szebbet nemis kívánhattam volna. Egy ideig gyönyörködve nyugtattarajtam a tekintetét, aztán felállt és átölelte a vállamat.

– Teljesen igazad van, Ábel! – mondta. – Ebben a világ-ban nincs más igaz öröm, mint a becsületesség és azigazság szeretete. Követni foglak!

A legnagyobb csodálkozásomra és azonnal kivitt Teréznénihez, és ott elõtte töredelmesen bévallott mindent. Atáncos leányt ugyanúgy, mint a nagy házi késsel valómesterkedést; valamint más családi mulasztásait. Teréznéni bámuló szemekkel hallgatott, majd a végén köny-nyezni kezdett, és azt mondta:

– Bocsáss meg, Gáspár, de a konyhapénzbõl én is el-dugdostam százhúsz dollárt.

Így a bûnbánatnak és az igazi emberségnek megvolt azelsõ pénzbeli haszna is. De a lelki és a szívbéli haszon semmaradt el, mert Gáspár bácsi egy levelet vett elé a zsebé-bõl, felém nyújtotta, és azt mondta:

– Nesze, megérdemled.Talán minden egyébre gondoltam volna, csak éppen

arra a legnagyobb örömre nem, ami a levélben foglalta-tott. Mert Garmada úr emlékezett meg rólam! Kedvesbarátjának szólított, és tudatott arról, hogy az „Élõk ésHoltak” újságjával nagyon szép eredményt ért el. Egyedüla vallások miatt van baj, mert õ nem tesz különbséget asokféle vallású halottak között, hanem egyformán tudó-

157

sítja õket az élõvilág dolgairól. Emiatt aztán a különbözõfelekezetek nagyon támadják. Továbbá és fõképpen az-zal a nagy örömhírrel szolgál, hogy az én Bolha kutyámott járt az õ házánál Kolozsváron. Bizonyára engemetkeresett, mert amikor nem talált meg, akkor ismét eltûnt.

Úgy a szívemre hatott a Bolháról való híradás, hogy azolvasást félbe kellett hagynom, mert a szemem harmatoslett. Egy ideig megcsordulva néztem magam elé, majdamikor letöröltem a könnyet, akkor újabb örömmel kel-lett látnom, hogy a levél végire Blanka is akasztott néhányszót. Mégpedig a következõ szavakat: „Ábel, emlékszel-earra a sok jóra? Mert én most is emlékszem! Csókol az arégi Blanka.”

Olyan édesen aludtam azon az éjjel, ahogy mindig sze-retnék. Reggel is fütyörészve mentem a Bankházba, s úgyhúztam fel a redõt, mintha csupán fátylat lebbentettemvolna fel a Blanka élvezetés arcáról. Már szép rend volt,és nagy tisztaság, amikor Fenyõ úr és Fuksz úr megérke-zett.

Az a savanyú Fuksz azon a napon jobb kedvet hozottmagával. Csendben és rossz tekintet nélkül leült a nagykönyvhöz, s onnét délig meg sem mozdult. Délebéd után iséppen úgy ült vissza, hogy estig ismét ne mozduljon onnét.

Fenyõ úr nagy füstölést vitt végbe, s közben a pultonvaló lappancsot hátravetette, hogy ott átjárhasson és tá-gasabb mezeje legyen a sétára. Legalább tíz óráig folytattaa sétát. Mindig cigarettázott, és mindig a földre nézett.Bizonyos idõközben pedig megszólalt, és hadarva mond-ta maga elé:

– Líra, cseh korona, francia frank, svájci frank.Amikor idáig elért, örökké szünetet tartott, majd fel-

emelte a fejét, és büszkén hozzátette:– De a dollár a király!Néha egy-egy ember is jött, hogy ne avasodjék az üzlet.

Az egyik hajójegyet vásárolt, a másik pénzt váltott másfé-le pénzre, vagy a dollárját helyezte el nálunk kamatra.

158

Ezekkel az emberekkel mindig Fenyõ úr beszélte meg azüzletet; s közben jó tréfákat is mondott, hogy azáltal isodaszoktassa az ügyes-bajos feleket. S valahányszor sike-resen mûködött, mindig új erõvel kezdte el a sétát, ésmegerõsödött hittel jelentette ki:

– De a dollár a király!Így ment ez napról napra, mindig egyformán és baj

nélkül.Néha megtörtént ugyan, hogy Fenyõ úrra erõsen rájött

az idegesség, de abból kész veszedelem sokáig nem lett,mert kéznél volt a házi kórház, vagyis a hideg víz. Amibenén vittem el mégis a jutalmat, mert a söprögetés utánminden este odaálltam a zuhogó víz alá. Fuksz úr isgyakran vegyítette vízzel a savanyúságát, de a legnagyobbesemény mégis akkor következett el, amikor egy szom-bat délután azt mondta Fenyõ úr:

– Ábel, zárás után itt akarok fürödni!Jókedvvel melegítettem az ártatlan vizet, mert tudtam,

hogy a legnagyobb elismerés rejtõzik a fõnöki rendelet-ben. Nem is volt semmi baj, mert amikor elkövetkezett azárás ideje, és Fenyõ úr bévonult a fürdõszobába, meg-dörzsölte élvezetében a kezét, és így szólt:

– Na, maga nagyon rendes fiú.Azt válaszoltam neki, hogy azalatt is rendes fiú leszek,

amíg végigcsinálja a locsogtatást, mert szépen söpröget-ni fogok. Amikor pedig azzal készen leszek, akkor majdleülök a Fuksz úr helyére, és ott megvárom a fehér galam-bot. Az öreg helyeselte, amit elõadtam; aztán mind aketten hozzáláttunk a magunk dolgához. Csakhogy énhamarább végeztem a söprögetéssel, mint õ a fürdéssel.Leültem hát a Fuksz úr helyére, s miközben hol a könyvetnéztem, hol pedig az elcsendesedett bankházat, ide ésoda ugráltak a gondolataim. De akárhol járt az eszem,mindig felvillant elõttem egy szó: betûrõl betûre villantfel, néha pedig egyszerre és egészen, akár a nagy reklá-mok a 14. utcában, vagy azok a káprázatosak a város

159

szívében. Ez a szó annak a nagyorrú embernek a szavavolt, akinek a helyén ültem, s aki már többször dobta rám:

– Blõd!S ahogy itt ültem, és mindegyre kigyúlt elõttem a

„Blõd”, az én agyamban is felvillant egy nagyszerû gon-dolat! Vagyis az jutott eszembe, hogy egy fénytáblát fo-gok csináltatni, mégpedig azzal a felírással, hogy: BLÕD!Az írás mellé csináltatok egy kezet is, amelynek csak amutatóujja álljon egyenesen elõre. Ezt a táblát pedig asötét folyosó végiben fogom felszereltetni, és pontosanúgy, hogy a kéz az asztalra mutasson, ahol Fuksz úr ülniszokott.

Olyan örömmel töltött el ez a találmány, hogy felálltam,és úgy kezdtem sétálni a bankházban, mintha az enyémlett volna. Hamar vége lett azonban a sétálásnak, mertmegnyílt a fürdõszoba ajtaja, és Fenyõ úr kiszólt:

– Ábel!– Igen.– Jöjjön ide!Mire odamentem, már megint benne feküdt a kádban.

A szakálla úgy úszott a víz színén, mint amikor lekaszáltszáraz szénacsomó vetõdik valahogy a tóba.

– Tessék parancsolni.– Itt van a kefe. Kefélje meg a hátamat.Gondoltam, ha csak ennyi kell, én megkefélem. Rápa-

rancsoltam, hogy vagy feküdjék hasra a vízben, vagypedig álljon fel, mert különben nem tudom megkefélni.Belátta, hogy igazam van, de azt mondotta, hogy inkábbfeláll, mert ha hasra fekszik, akkor a víz bémegy a szájábaés az orrába. Amikor nagy nehezen és restelkedve felállt,s én irgalom nélkül megkeféltem a hátát, béfejezésül egypillantást vetettem rá. Aztán hamar kijöttem, és jóízûkacagás közben azt az emlékemet idéztem fel, amikor azújságban az õ Fenyõ nevét olvastam. Akkor azt képzel-tem, hogy ez a Fenyõ biztosan hasonlítani fog a hargitaifenyõkre. Aztán szembekerültem véle, s úgy láttam, hogy

160

semmiféle hargitai dologhoz nem hasonlatos. De azelõbb, amikor megkeféltem a hátát, és egy pillantást ve-tettem rá, akkor mégis bé kellett látnom, hogy pontosanolyan, mint a hargitai fenyõ, csakhogy nem a sugármagosfenyõ, hanem a boróka.

A „Blõd” fénytáblája után úgy jött ez a borókadolog,mintha valaki elõbb pénzt találna, s azután erszényt is apénz számára. A jókedv mellé annyi emberséges bizalomis felgyülemlett bennem, hogy amikor Fenyõ úr kijött afürdõszobából, nem tudtam elrejteni titkos találmányomatafénytábláravonatkozólag,hanem elmondtamnekibõven.Azöregszakállaselõszörcsodálkozvahallgattabeszédemet,de aztán kitört belõle is a nevetés, s nemcsak pajtásom letta dologban, hanem még azt is kitalálta, hogy a reklámtáblátesetleges rongálás ellen bé fogjuk biztosítani.

– Hát az mért szükséges? – kérdeztem.– Maga hallgasson csak rám! – mondta az öreg. – Én

jobban ismerem Fuksz urat, mint maga.Ebbõl megértettem, hogy Fuksz úr könnyen háborút

indíthat a fénytábla ellen. Beléegyeztem hát a biztosítás-ba. Úgy beszéltük meg, hogy a nagy eseményt a követke-zõ szombaton délután hat órakor zajlatjuk le. HétfõnFenyõ úr megrendelte a táblát, de az illetõ mûhelybõl aztválaszolták, hogy meg kell nézniök azt a helyet is, ahovatétetni akarjuk. Így aztán este hat órakor, amidõn Fukszúr már eltávozott, odajött egy ember és szemlét tartott.Másnap azt is megtudtuk, hogy a tábla tizenkilenc dollár-ba fog kerülni, a felszerelése pedig külön még háromba.Nagy összeg volt, de mégsem hátráltam meg tõle. Péntek-re már a tábla készen volt, s készen a villanykapcsolósvezeték is. Este félhétkor megejtettük a próbát is, amely-re Fenyõ úr béidézte a biztosítási embert, s ott helybenmegcsináltuk az okmányt. Így már minden rendben volt,a táblát levétettük és eldugtuk; a szerelõnek pedig meg-mondtuk, hogy holnap, vagyis szombaton délután hatórakor ismét jelenjék meg.

161

Másnap hat elõtt, valami kitalált dologban, az öregelmenesztette Fuksz urat, és megmondta neki, hogy mi-helyt végezni fog, térjen vissza, mert valami számadástkell megejteniök. A szerelõ is pontosan eljött, s hat óraután tíz perccel már állott dicsõségesen a tábla. Fenyõ úra nagy lámpát eloltotta, csupán a Fuksz úr asztalán égettegy kicsi.

– Hol van az igazgató úr? – kérdezte tõlem a nagyorrú,amikor visszaérkezett.

– Valahol itt van – feleltem neki; s abban nem is hazud-tam, mert az öreg a sötét folyosó közepin állott, pontosana villanykeccentõ mellett, amellyel mûködésbe lehetetthozni a táblát. – De a számadást odatette a maga asztalára– fûztem még hozzá, majd amikor láttam, hogy Fuksz úrszépen leül az asztalhoz, akkor én is hátrahúzódtam azöreghez, és odasúgtam neki:

– Lehet indítani!– Magának engedem ezt az örömet – súgta vissza Fenyõ

úr, s én pedig abban a pillantásban és egy keccentésselmûködésbe hoztam a táblát. Elõször csak az elsõ betûgyúlt ki, majd kicsi idõközökkel és utána a többi. Amikorpirosban állott az egész „BLÕD”, akkor kigyúlt egyszerrea kéz is, amely pontosan és irgalmatlanul Fuksz úrramutatott. Mire háromig számláltam volna, egyszerre azegész elaludt, hogy utána másodszor is kijátszódja a „B-L-Õ-D”-öt és a mutató kezet. Aztán másodszor is elaludt,hogy harmadszor már egyszerre, gyorsan és egymás utánhét ízben lüktessen fel az egész!

Ott bent a sötét folyosón megfogtam a Fenyõ úr karját,s meg õ is az enyimet. Úgy vártuk nagy szorongással ésvisszafojtott szuszogással, hogy mi lesz. Jó helyzetbenvoltunk, mert onnét a fénytáblát és a környékit kitûnõenláthattuk, de minket nem láthatott senki.

Egyik perc a másik után kezdett múlni, de semmi neszés mozgás nem akart keletkezni. Pedig a „BLÕD” már

162

négyszer született meg részletekben és tizennégyszeregyszerre.

– Nagyon belemélyedt a számadásba – súgtam.– Csak türelem – felelte az öreg.Így lapulhattunk már tízpercig is, amikor végre hallot-

tuk, hogy Fuksz úr mintha kitolta volna maga alól aszéket. Aztán lassú mozgás neszét észleltük, majd lopóz-kodó lépteket. S utána feltûnt a Fuksz úr savanyú feje,amint óvatosan közeledett a tábla felé, nagyon elszántanés a keziben a sétapálcával, mintha vadmacskát akartvolna megközelíteni. Amikor egészen odaért a fénytáblaalá, akkor felénk fürkészett a sötétségbe, de nem láthatottminket, mert nagyon zsugorította és erõltette a szemit. Sahogy ott hunyorgott, olyan vénasszonyos volt azzal anagy sovány orrával, hogy az én hátamon a tyúktetvekkezdtek szaladgálni. A Fenyõ úr hátát még csiklandósabbfutkosók lephették el, mert a legválságosabb pillanatbanegyszerre úgy kezdett kacagni, hogy nagyon. Fuksz úr-nak sem kellett egyéb, mert abban a másodpercben ki-egyenesedett és a botjával úgy rávágott a drága fénytáb-lára, hogy egy lobbanással minden kimúlott. Utána rög-tön visszament az asztalhoz; s amikor mi eléjöttünk azállásunkból, akkor már ismét számadásban találtuk.

– Késõ van már, Fuksz úr – mondta neki az öreg, minthanem is történt volna semmi, majd hozzátette:

– Hagyjuk félbe a munkát, aztán hétfõn folytatni fogjuk.De sem akkor, sem hétfõn, sem soha többet egy szó

sem esett az egész dologról. Hanem a „Blõd” szót is úgyeligazította Fuksz úr a pálcával, hogy én azt hittem: no,azok a szegény németek is kifogytak a legkedvesebbszavukból! Korán hittem azonban, hogy éppen ebbõl aszavukból tudtak volna kifogyni, mert egy hónap múlvabebizonyosodott, hogy csupán tetszhalott volt a Blõd. Smint a tetszhalottak általában, úgy õ is feltámadott egyváratlan pillanatban, s olyan szerencsétlenséget okozott,hogy azt elfelejteni sohasem lehet.

163

Úgy kezdõdött a dolog, hogy amikor otthon elmesél-tem az egész történetet, akkor akaratlanul is csóvát dob-tam a családi fészekbe. Gáspár bácsi ugyanis mindenbenhelyeselte eljárásomat, s nagy elismerésben részesített;Teréz néni ellenben kárhoztatta az egészet, és azt mon-dotta, hogy éppen olyan haszontalan vagyok, mint Gás-pár bácsi, aki hasonló szamárságok miatt nem vitte sem-mire az életben. Erre Gáspár bácsi azzal felelt, hogy vala-mire mégiscsak vitte, ha idõk folyamán a konyhapénzbõlel lehetett dugdosni százhúsz dollárt. Ez éppen elég voltarra, hogy Teréz néni kifordítsa a szemit, ugyanakkorfelugorjék az asztal mellõl, és így kiáltson fel:

– Hát ki bújta a táncosnõt, te disznó!?Gáspár bácsi elsárgult abban a percben, de nem vála-

szolt semmit, hanem felállt, és azt mondta nekem:– Gyere, Ábel, menjünk a táncosnõhöz!Láttam, hogy a hadüzenet már megtörtént; s helyesebb-

nek is gondoltam, ha az öldöklõ roham elõl csakugyanelmegyünk. Szerencsésen ki is jutottunk az utcára, de ottnem a színház környéke felé indított Gáspár bácsi, ha-nem éppen ellenkezõ irányba. Sokáig szótlanul mentünkegymás mellett, majd nagy késõre és csendesen õ ígyszólt:

– Erre vezet az õszinteség.– Annak magában van a jutalma – feleltem.Többet errõl nem beszéltünk, hanem másfél órai sétá-

lás után hazamentünk. Teréz nénit nem találtuk otthon,s békében lefeküdtünk. Az egyetértés azonban az elkö-vetkezõ idõkben sem állott helyre, mert vagy nemigenbeszéltek vagy szemrehányták egymásnak, amit az énsugallatomra és õszinteségükben kivallottak volt. Emiattaztán nem szívesen ültem otthon, hanem mindig keres-tem valami okot a járásra-kelésre. A leggyakrabban ToldiMiklóshoz látogattam el, s ott jól is éreztem magam, mertnagyon megértettük egymást, és tõle sok okosat is tanul-tam. Toldi mindig a kedvemet kereste, és nagyon külö-

164

nös dolgokat talált ki, csakhogy engemet vidámítson. Ígypéldául egyszer azt találta ki, hogy házi szüretet fogunkcsinálni. A szõlõ kifacsarásának idejét október elsõ vasár-napjára tette, este hat órai kezdettel. Szép fehér vászon-ból egy ügyes kicsi zsákot varrt és megvásárolt húsz kilószõlõt. Ezt a szõlõt öt kilónkint belétettük a zsákba, énmegfogtam a zsák nyakát és egy nagy tál fölé tartottam.Toldi pedig nekigyürkõzött, s azzal a két erõs markávalúgy kifacsarta a szõlõt, hogy a jó must alig gyõzött cso-rogni a tálba.

Este nyolckor már öt darab literes üveg állott elõttünkaz asztalon, mind teli édes musttal. Akkor bõséges vacso-rát ettünk, s vacsora közben és utána illogatni kezdtük amustot. Tíz órára már üresek voltak az üvegek, én pedignem is mentem hazafelé, hanem gurultam, mint a hordó.

Otthon elég jól aludtam, de az eredmény mégsem ma-radt el, mert reggel, amint bémentem a Bankházba, éshozzáfogtam a tisztogatáshoz, egyszerre dupla futár lettbelõlem: vagyis egyrészt a Fenyõ úré, s másrészt a musté.S mintha a futárság nekem nem lett volna éppen elégnyomorúság, hétfõn reggel Fenyõ úr is olyan zordsággaljelent meg, mintha a Veres-tengeren való átkelést akkorhajnalban hajtotta volna végre. Mindjárt kiadta a rende-letet, hogy hozzak sósborszeszt neki, de sürgõsen. Hiábavolt azonban olyan sürgõs neki a sósborszesz, mert ne-kem sürgõsebb volt a másik futárság: így tehát a fürdõ-szobán keresztül mentem el a boltba. Nagyon megnézett,amikor csak késedelemmel indultam el a parancsát vég-bevinni, de nem szólott semmit.

Nagy fukarságában egy deci sósborszesznek a negyed-részit hozatta, azt azonban egy félóra alatt hol a homloká-ra kente, hol a földre csepegtette. S akkor ismét kiadta arendeletet ugyanannyi sósborszesz hozatalára, de a ter-mészet is kiadta nekem a másik rendeletet. Ismét nemszólott semmit, de egyetlen pillantásával jobban lerom-bolt, mint ahogy lerombolták valamikor Jeruzsálem falát.

165

S aztán, amikor ezt az újabb szállítmányt is elpazarolta, sa pultra keményen letette az üres üveget, már a must szük-séges sem lett volna ahhoz, hogy fussak, ahogy tudok!

Egy perc sem telhetett belé, amikor a fürdõszoba ajtajadöngeni kezdett.

– Maga mit csinál ott? – ordított Fenyõ úr. – Engedjena csaphoz!

– Mindjárt kinyitom – feleltem.Csakugyan nem telt belé sok idõ, s kinyitottam az ajtót.

De bár ne tettem volna, mert Fenyõ úr nem a csaphozfutott, hanem reám vetette magát, mint egy tombolómajom: tépni kezdett és marcangolni, s nincs a világnakaz a fénytáblája, amely olyan gyorsan és vészesen tudtavolna hirdetni a kéz mellett a szót is, mint ahogy õ kiál-totta háromszor egymás után:

– Blõd! Blõd! Blõd!Az Isten azonban adott annyi erõt nekem, hogy ne

üssem vissza a dühödött embert, akinek a szakálla márõsz volt. Inkább egy sebes mozdulattal kisikamlottam akezei közül, odamentem a csaphoz, azt megeresztettem,és így szóltam:

– Íme, itt csorog a sósborszesz!Az öreg nem ugrott a csap alá, hanem megkövülve

reám tekintett. Vártam, hogy vajon mit tud szólani abbanaz állapotban, de mivel csak meredten nézett, én folytat-tam a beszédet, mondván:

– Harag ne legyen, többet itt nem söprögetek.Fenyõ úr olyan hangon kérdezte, mint a hörcsög:– Miért nem?– Azért, mert én csak becsületesen tudok dolgozni; s

ha pedig becsületesen kezdenék itt söprögetni, akkorholnap már csak egyedül én maradnék ebben a bankban.

Azzal sarkon fordultam, és kimentem. Vettem a kalapo-mat, a pult elé álltam, mint amikor jelentkeztem voltlegelõször, s Fuksz úrhoz így szóltam:

– Fuksz úr, van-e itt a közelben valahol egy nagyharang?

166

Bizonyosan hallotta Fuksz úr az elõbbi háborút, mertnagyon meg volt ijedve. De talán gondolhatta azt is, hogyén az üzlet érdekében akarom meghúzatni a nagyharangot.

– Van, itt a szomszéd templomban – mondta.– No, ha van, akkor az maradjon magukkal!S kijöttem az ajtón.Egy kicsit zavargott a vér és az élet az én fejemben is,

de annyit már az elsõ percekben tudtam, hogy egyenesenToldi Miklóshoz fogok menni. S ahogy mentem, nemso-kára egy kicsi parkon haladtam keresztül, amely nagyonkietlen volt. A feketén szenvedõ fák felett varjak szálltak.Megálltam és addig néztem õket, ameddig láthatók vol-tak. Aztán az én belsõ természetembe betekintettem,vagyis átgondoltam a bankházi életemet, amelyet mindigpontos és odaadó munkában töltöttem. Elkövettemazonban azt a hibát, hogy cimboraságot szõttem a fõnök-kel, aki a cimboraság árnyékából igazi szolgának tekin-tett. S elkövettem azt a másik hibát is, hogy a barátságkedviért néha olyan alacsonyan repültem, mint azok avarjak az elõbb. Pedig én nem vágyakoztam hulladékra,s a szárnyaim is olyanok voltak, hogy azokkal szállhattamvolna magosan is, a nemes madarak között.

Miután a Bankházból is kiszívtam emígy a tanulságot,már vidámodva mentem. Szerencsém volt abban is, hogyToldit otthon találtam. S még sokkal jobban otthon, mintszerettem volna, mert megviselt ábrázattal a díványonheverészett.

– A must, Ábel. A must! – mondta, ahogy meglátott.Leültem melléje, és elmeséltem, hogy velem is mi tör-

tént, szintén a must természete miatt.– Egy cseppet se búsulj! – mondta. – Mert ha hibás nem

volnék a dologban, akkor is szereznék neked valamiújabb munkát, így pedig annál inkább.

Azt találta ki, hogy adjam magamat én is az ügynökipénzkeresetre, s áruljak porszívó gépet, amelyre mindenháznál szükség van. Dicsérte is, hogy az ügyködés nagyon

167

jó lesz, mert egyrészt szabad mozgása van az embernek,másrészt pedig minden eladott porszívó után harmincötszázalék jár, ami huszonnégy és fél dollár minden egyesesetben, mert egy olyan gépnek hetven dollár az ára.

– Hát jól van – mondtam neki –, mozdítsuk elé a por-szívást!

Úgy állapodtunk meg, hogy másnap reggel nyolc óra-kor eljövök hozzá, s akkor együtt elmegyünk az illetõirodába. S úgy is lett, mert én nemcsak pontosan, hanemolyan jókedvvel jelentem meg másnap reggel, hogy Toldimegkérdezte:

– Mitõl aludtál olyan jól?– Énattól, hogy GáspárbácsiésTeréznéniösszebékéltek.A jókedvem még akkor is tartott, amikor a porszívó

irodába megérkeztünk. Nagyon szívesen fogadtak, és aztmondották, hogy ha barátságos külsõmet tekintik, akkorbizonyosak abban, hogy szép eredményt fogok elérni.Még az sem lesz akadály, hogy beszéd közben nem na-gyon találom az angol szavakat, mert azon nevetni fog-nak. Aki pedig nevet, annak könnyû eladni egy „RoyalElectric Cleaner”-t, amely a világon a legjobb!

Rajtam kívül még tizenegyen voltak, mind új jelentke-zõk. Valami szakértõ fiatalember mind a tizenkettõnketmaga köré gyûjtött, elõvett egy porszívó gépet, s ott aszemünk elõtt széjjelszedte, s majd ismét összerakta,hogy ismerjük a lelkit is annak, amivel dolgozunk. Utánamegmutatta, hogy miképpen kell szívatni a port: elõszöra földön duruzsoltatta a gépet, aztán az asztalon, majd afalakon is. Megetetett véle még egy pókhálót is, melyetaz elmúlt éjjel a tenyésztett pókok kötöttek, hogy a pók-háló felszívását nekünk bé lehessen mutatni. Végül aztmagyarázta el, hogy miképpen kell kezdeni az eladásibeszédet, miképpen kell folytatni, és a végin hogyan nemkell tágítani.

Különösképpen azt kötötte a szívünkre, hogy nemondjuk azt: vesznek-e porszívót; hanem mondjuk in-

168

kább azt, hogy eljöttünk a „Royal Electric Company”-tól,és öt perc alatt díjtalanul kitisztítjuk a lakást. Ha aztánerre a mondásunkra béeresztenek a szobákba, akkor du-ruzsoltatni kezdjük a gépet, de közben mi is duruzsolunkfolyton.

– És a legvégin? – kérdezte tõlünk.– A legvégin eladjuk! – kiáltottuk mind.A nagy zsivajgás után mindnyájan egy-egy kicsi könyvet

kaptunk, amelyben írás volt, és kilenc kép. A kilenc ké-pen kilencféle nekibuzdulással szívta a gép a port, denekem az a kép tetszett a legjobban, ahol egy ügyeskisasszony a lámpaernyõt nyalatta véle. Az írás gyakorijelmondatokból állott, amelyek közül szintén kiválasztot-tam a legtetszõbbet, mégpedig azt, amelyik így szólt:„Amikor a Royal bémegy, akkor a piszok kimegy.”

Ezzel a fortélyos oktatással aztán mind hazamentünk,hogy másnap reggelig a kicsi könyv alapján gyakoroljukmagunkat az eladásban. S reggel nyolckor már mind atizenketten ott voltunk ismét. Egy-egy szép és fényesmasinát adtak a kezünkbe, s mindenkinek mondtak vala-mi biztatót. Nekem is elég jót mondtak, mert azt mond-ták:

– Ez a gép különösen szerencsés, mert olyan ember jártvéle, aki már huszonegyet adott el.

Úgy jöttünk ki az irodából, mint valami géppuskások,akik még azt is tönkre akarják tenni, amit mások porrálõttek. A kapu elõtt megálltunk, széjjelnéztünk mindenirányba, és utat választottunk. Én megvártam, amíg min-denki elindult valamerre, s akkor a rúdjánál fogva a vál-lamra vettem a porszívót és elindultam. Könnyedén ésvidáman lengedeztem egyik utcából a másikba. Tetszettnekem, hogy szabadon járhatok, porpuskával a vállamon,s eszem ágában sem volt, hogy vásárt csináljak. A házakatis csak délfelé kezdtem nézegetni, hogy vajon melyikvolna elég tetszetõs arra, hogy bémenjek a kapuján.Mindegyikben találtam valami hibát, s így inkább egy

169

vendéglõbe mentem bé, ahol lassan és urason ebédel-tem. Közben az asztalomhoz támaszkodva várakozott amasina, mint ahogy a vadász uraknál a fegyver szokott.Három óra felé a vendéglõbõl kimentem, és megint járnikezdtem az utcákon. Ahogy az idõ jobban s jobban telt,én is arra kezdtem késztetni magamat, hogy legalább egyházba bémenjek. Valami vörös téglából való és közepesépületet választottam ki, s abba bémentem. Amikor fel-érkeztem az elsõ emeletre, egyszerre két ajtó tárult elém.Gondolkozni kezdtem, hogy vajon melyiknél próbáljakszerencsét, de úgy határoztam, hogy a legjobb lesz, hapénzt dobok. Az írás jelentse a jobbat, a virág pedig a balt.Mivel a virág esett az ég felé, hát a bal felõli ajtónálnyomtam meg a csengõt, de már magam mellé is támasz-tottam a porszívót, hogy rögtön látni lehessen. Aztánránéztem az ajtóra, amely abban a percben kinyílt. Egyfekete vénasszony bukkant elõ, de ahogy meglátta mel-lettem a fenyegetõ masinát, úgy bevágta az orrom elõttaz ajtót, hogy visszahõköltem, és így szóltam:

– No, ez tudta, hogy még a sárkányt is felszipja ez amasina!

S gondoltam, hát ennyi elég is volt egy napra, s a por-tékával együtt hazamentem. Otthon nagyon megörven-dettek a gépnek, mert nekünk nem volt. Gáspár bácsikézhez is vette mindjárt, és végigduruzsolta véle a házat.Én pedig nekiültem, hogy apámnak és Garmada úrnaklevelet írjak. Írás közben csengetett valaki, s hát Fenyõ úrállított bé. Azért jött, hogy én bocsássak meg neki, ésmenjek vissza a Bankházba, mert nagyon megszeretett.Azt válaszoltam, hogy mindent megbocsátok, de márfeltettem magamban, hogy a sárkányokkal fogok meg-küzdeni.

Szomorúan távozott, de még az ajtónál is azt mondta,hogy bármikor szívesen lát. Vagyis nem úgy, ahogy aházaknál tettek velem, egész héten és mindenütt. Mertakár kicsi, akár nagy házat választottam, porszívó gépet

170

egyikben sem vettek. Igaz, hogy mindennap csak kétházba mentem bé: egybe délelõtt, s egybe délután. Szom-baton pedig a szabad természetet választottam, amit úgykell érteni, hogy egy parkban üdögéltem. Szép enyhénsütött az õszi nap. Még el is szenderedtem az altató na-pon, s azt az álmot láttam, hogy apám jött arrafelé.

– Hát az micsoda gépezet melletted? – kérdezte.– Megnézheti – feleltem neki dicsekedve –, mert ahova

ez bémegy, onnét a mocsok kimegy.Erre apám megcsóválta a fejét és azt mondta:– Ábel, Ábel: mire adtad magadot! Tedd le szépen azt a

mesterséget, és mondd meg az embereknek, hogy neilyen gépezetet találjanak ki, hanem olyant, amelyikkel asok hitványságot lehet kiszipatni a világból, az emberekszívébõl pedig a szomorúságot!

Olyan valóságosnak tetszett az apámmal való találko-zás, hogy amikor felébredtem, még a pad háta mögött ismegnéztem, vajon nem bújt-e oda. De ha õt nem is talál-tam meg, magamat annál inkább. Vagyis felálltam a pad-ról, egyenesen hazamentem, s otthon így szóltam:

– Befejeztem.– Mit fejeztél bé? – kérdezte Gáspár bácsi.– Az ügynöki mesterséget.Nagyon csodálkoztak, hogy olyan hamar feladtam a

porszívó szolgálatot, de amikor látták, hogy csakugyannem ügynök vagyok, hanem szikla, akkor nem is próbál-tak puhítani. Szótlanul és gondokkal a fejünk felett, minta szentek a glóriával, ebédhez ültünk, és azt lefolytattuk.Ahogy az evést elvégeztük, azt mondotta Gáspár bácsi,hogy legalább verjem ki a gépbõl a port, s úgy vigyemvissza. Ezt magam is illõnek tartottam, minélfogva a szobaközepire, a pádimentumra nagy újságpapirost helyez-tem, s felette mesterkedni kezdtem. S akkor nagy dologtörtént, amirõl ma sem tudom, hogy az ördögök csábításavolt-e, vagy pedig az angyalok ajándéka. Mert ahogy aporszívó kicsi zsákjából éppen javában ráztam kifelé a

171

port, egyszerre megkoppant valami, és a papír széliregurult. Mindjárt felvettem, s hát egy kápráztató gyûrûvolt, nagy és villogó fejjel.

– Né, mi bújt a porból elé! – kiáltottam fel.Gáspár bácsi hamar odafutott, de Teréz néni még ha-

marább. Elvették a kezembõl a gyûrût, és nézegették.Néha közel tartották, néha messze. Néha a világosság felé,néha a homályosság felé.

– Gyémánt! – szólalt meg Gáspár bácsi végre.Teréz néni nem mondott semmit, hanem a gyûrût

magához ragadta, s azzal egyik szobából a másikba futko-sott. Amikor pedig jól kifutkosta magát, akkor az asztalközepire tette, és ott körbe kezdett járni. Én egy kicsitányért vettem elé, abba belétettem a gyûrût, s a tányértvisszahelyeztem az asztal közepire. Aztán leültem mellé-je. A példámat õk is követték s odaültek az asztal melléegy-egy székre. Sokáig ott ültünk nagy belsõ izgalommal,miközben én õket néztem, õk pedig leginkább a gyûrût.Végre Gáspár bácsi szólalt meg, és azt mondta:

– Mit gondoltok?– A masinát vissza kell vinni – felelte Teréz néni.– Hát te, Ábel, mit gondolsz?– Én azt gondolom, hogy ez a gyûrû nem szegény

embernek való.Mivel Gáspár bácsi is inkább az én pártomon állott,

selyempapírosba csomagoltam a gyûrût, s a porszívóvalegyütt elindultam az ügynöki irodára. Teréz néni egyetsem szólt, de amikor kiléptem az ajtón, abban a pillantás-ban sírni kezdett.

Az irodában azt felelték nekem, hogy a másik ügynökszipatta fel tévedésbõl a gyûrût, amikor azelõtt két héttelegy gazdag kereskedõnél bémutatta, hogy miképpen dol-gozik a gép. Azóta jelentette is a kereskedõ a gyûrûeltûnését, s vissza fogják neki származtatni. Aztán felírtáka címemet, és köszönet nélkül elengedtek.

172

Otthon nagy és szomorú õsz uralkodott a gyûrû miatt.Én azonban vidám és könnyû voltam, hogy nem a gyûrûvarázsolt el engem, hanem én uralkodtam rajta. A vidám-ságom annyira bántotta Teréz nénit, hogy másnapra ebé-det is gyengét fõzött, pedig vasárnapot ültünk. Ebéd utánpedig maga mellé vette Gáspár bácsit, hogy meglátogas-sák azt a nagy bajuszos rokonát. Alig távoztak el azonban,valaki csengetett az ajtón. Azt hittem, hogy ismét Fenyõúr fog jönni, mint nagy visszacsábító, s már reá is készül-tem a szürke szakállára, de akkorát csalódtam, hogy acsalódásom az égig ért. Mert Fenyõ úr helyett egy gyö-nyörû szõke leánynak nyitottam ki az ajtót. A leány egycédulát vett a táskájából elé, azt odanyújtotta nekem, ésazt kérdezte:

– Ez a maga neve?– Igen, ez az én nevem – feleltem.Erre belépett rögtön a szobába, s mintha jól tudta volna

a járást, egyenes és ringó léptekkel a belsõ szobába ment.Ott leült a díványra, ismét kinyitotta a táskáját, kivettbelõle két húszdollárost és egy tízest, s azokat letette atükör lapjára. Akkor megnézte magát a tükörben, majdpedig felém fordult, és hosszasan a szemembe mosoly-gott. Aztán felemelte a bal kezét, és mutatta a gyûrût.

– Köszönöm! – mondta kedvesen nevetve.Nagyon meg voltam zavarodva, mert immár száz esz-

tendeje is volt, hogy nem üdültem leánnyal, s hasonlószéppel pedig sohasem. Csak emiatt történhetett megbizonyosan, hogy egyetlen angol szó sem jutott eszembe.Hanem csak néztem õt, bólogattam és mosolyogtam.Közben a leány visszaült a díványra, s ott gyengén lenge-dezett, mint a szellõben a virág.

– Nem tud angolul? – kérdezte.Erre már valahogy szót találtam, és azt mondtam:– Tudok.– Hát akkor mondjon valamit.

173

Gondolkozni kezdtem, hogy mit mondhatnék neki,valami érdemeset és szépet. S nem tudom, hogy mikép-pen, de egyszerre a Paradicsom Lugas jutott eszembe,ahova Gáspár bácsi elvezetett volt engem.

– Paradicsom! – mondtam.S már olyan lehetett az arcom, mint a tûz; de éreztem

is, hogy eljött a próba, amikor gyõznöm, vagy buknomkell.

– Ábel, a csap alá! – hallottam abban a percben azangyal szavát, mire haladék nélkül kifutottam a konyhá-ba, s ott a hideg vizet ráeresztettem a fejemre. Aztánmosolyogva visszamentem a lányhoz, aki ámulva látta,hogy csorog a fejemrõl a víz.

– Mit csinált!? – kérdezte, és felállt.Úgy vizesen már jobban tudtam angolul, és azt mondtam:– Átúsztam a túlsó partra.A leány megértette, felállt, és kedvesen kezet nyújtott

nekem. A szemében lélek volt, és én nagy emberségetéreztem iránta. Szépen elkísértem a kapuig, s ott az utol-só szóval megköszöntem neki az ajándékot. Aztán vissza-mentem a szobába, és elgondolkozva odaálltam az ablakmellé, hogy kinézzek az útra. Egy idõ múlva, vonatrobo-gás közben, s amikor éppen meggyújtották a tündöklõlámpákat, mintha ezüst porban egy szamarat láttam vol-na lépegetni az úton. A szamarat egy szakállas férfiúvezette, a szamár hátán pedig egy szép és szelíd asszonyült, csecsemõvel a karjai között. Amikor az ablakom elõtthaladtak el, az asszony boldogan felmosolygott reám, ésbúcsút integetett. Én is szerencsés utat integettem nekik,mert tudtam, hogy éppen menekülõben vannak.

Aztán megfordultam, elvettem a tükör talpáról az öt-ven dollárt, gyönyörködve néztem, és így szóltam ma-gamban:

– Ebbõl valamikor és valahol Máriának fogok emléketállítani.

174

NEGYEDIK FEJEZET

Nagy dolog volt, hogy a hideg víz segítségével legyõz-tem a legszebb és a legbódítóbb kísértetet, aki csak létez-hetik egy fiú számára. De részesültem is annyi jutalom-ban érte, hogy órákon keresztül nyögtem a jót.

Az történt ugyanis, hogy amikor a Szent Család elhala-dott, s én Mária dicséretével ott maradtam egyedül, ak-kor bõséges és nagyon pezsdítõ égi muzsikát kezdtek azangyalok húzni nekem. Attól a muzsikától elõször járkál-ni indultam a három szobán keresztül-kasul, de nem isannyira járkáltam, mint inkább ide és oda siklottam ahalak szokása szerint. Késõbb megálltam a csodálkozózöld madár elõtt, és énekre fakadtam. Az énekbõl azutántánc lett, amit egy ideig magamban folytattam, majd sor-ban a székeket is mind felkértem a táncra, s a végin pedigmár az asztal is mozgott.

Amikor Gáspár bácsiék hazajöttek, a felforduláson és ajókedvemen egyaránt csodálkoztak, de én nem bántamaz õ kérdõ szemüket, hanem így szóltam:

– Találják el, ki volt itt!– Fenyõ úr – felelte Gáspár bácsi.– Közel jár – mondtam –, mert erdõn-mezõn termik,

mint a fenyõ.Felsorolták még a medvét és a rókát is, mint akik ott

teremnek, ahol a fenyõ. De mivel láttam, hogy egészenrossz nyomon járnak, gondolatban megfogtam a kezü-ket, és úgy vezettem lépésrõl lépésre õket. Elõször aztmondtam, hogy a virág termik ott, ahol a fenyõ; aztán avirágról a szép lányokra mentem, a szép leányokról pediga legszebbikre, kinek a nevit ugyan nem tudtam, de agyûrû eléggé pótolta azt. Amikor az ajándék pénzt ismegmutattam, akkor mind a ketten leültek, és nagy ámu-lattal néztek reám.

175

– Van a tisztességnek jutalma tehát? – kérdeztem.Gáspár bácsi a feleségire nézett, és azt mondta:– Van, itt-ott.Erre Teréz néni is jutalmazóvá változott át, mert oda-

ment az urához, és megcsókolta Azután nekiállott, ésjókedviben olyan vacsorát készített, hogy Gáspár bácsiannál nagyobb jutalmat nem is kívánhatott volna. Vacso-ra után még elbeszélgettünk szép egyetértésben, majdlefeküdtünk, hogy másnap újra kezdjük a pénzes világgala harcot.

Reggel nemcsak Gáspár bácsi szánakozott vissza a sza-bómûhelybe, hanem egy varrodában Teréz néninek ishelyet kerített az a nagy bajuszos rokona, s ilyenformáncsak egyedül én maradtam otthon. Volt pénzem, mert abankházbéli keresetembõl is megtakarítottam volt öt-venkét dollárt, s így megtehettem volna, hogy pihenésreadjam magamot, s azt a pihenést élvezetekkel is tarkít-sam. De a tegnapi gyõzelemben úgy megacélosodott azakaratom, s fiatal kedvem is annyira sarkallt, hogy újságotvettem, s egész délelõtt a hirdetéseket szemelgettem. AKelemen pap jó angol könyve mellettem feküdt, s amitnem értettem az újságból, azt a könyv megsúgta nekem.Látnom kellett azonban, hogy mily kevés mesterséghezértek igazán; s azt is el kellett ismernem, hogy Gáspárbácsinak igaza volt, amikor valamiféle mesterembertakart nevelni belõlem. Mert folytonosan szerelõt, víz-vezetékcsinálót és gépészt, szabót, kõmûvest, ácsot, kár-pitost és hasonló szaktudósokat kerestek. Egyedül a ga-rázsok hirdetése szólhatott nekem, mert azokban olyanembereket kívántak, akik jól tudnak autókat füröszteni.Én pedig bizonyosan jól tudtam, mert a szíriai egy napalatt úgy megtanított volt arra, hogy ebbõl a tudomány-ból a doktorátust is letehettem volna.

Szépen kimásoltam tehát három garázsnak a címét,majd ettem valamit, s azután elindultam. Elsõ utam a„Hudson Garage”-ba vezetett, mert az volt a legközelebb.

176

Ott feküdt a 28. utcának a legvégin, vagyis keleten, közela vízhez. Amikor oda bémentem, legalább harminchá-rom teherhordó automobilt találtam a hideg és hatalmaskõteremben. Az egyik nagyobb és vészesebb volt, mint amásik. Ide-oda sirengtem a nagy alkotmányok között, svalósággal bujdostam, hogy embert is találjak valahol.Végre a legbelsõ sarokban megpillantottam valakit, akiegy felfordított veder fenekin ült, kenyeret és nagy vereshurkát csámcsogtatott. Szegény barna ember volt, so-vány és erõsen szõrös, mintha annak a szíriainak a mos-tohatestvére lett volna.

– Hol van a fõnök? – kérdeztem.– Az ördögök elvitték – felelte az ember.– Mikor hozzák vissza?– Szomorúan kell mondanom, hogy az ördögök errõl

nem szóltak semmit.Nagyon meglepõdtem, hogy a sovány ember, akit a

garázson kívül koldusnak is nézhettem volna, olyan böl-csen és úri szívélyességgel felelt nekem. De mivel egésztartásából láttam, hogy a beszédet szigorúan bé is fejezte,nem háborgattam tovább, hanem visszafelé indultam.Útközben egy kicsi irodahelyiséget pillantottam meg, denem találtam benne senkit. Erre véglegesen kifelé tartot-tam, hogy a következõ feljegyzett garázsnál próbáljakszerencsét, de künn a nagy kapu elõtt mégis azt gondol-tam, hogy egy kicsit várni fogok. A kicsi várást ismétmegszereztem még egy kicsi várással, mert olyankor azember nem tudja, hogy miképpen kéne helyesen csele-kedni. De jól is tettem, hogy nem futottam el, mert egyfélóra múlva megláttam valakit, akiben a fõnököt gyaní-tottam. Hátrataszított kalappal jött, jókedvûen, egy nagybõrszivarral a szájában, s egyenesen a garázs kapujánakvágott neki.

De akármilyen sebesen jött, én egy ugrással az útjábaállottam, és azt mondtam neki:

– Úgy látom, hogy maga itt a fõnök.

177

– Mibõl látja úgy? – kérdezte barátságosan.– Abból, hogy jó kedve van, s egyenesen idejön a ga-

rázsba.Nagyon szívesen vette, hogy így megtiszteltem õt, s

nem is kérdezõsködött arról, hogy mi járatban vagyok,csupán ennyit mondott:

– Tudja ezt a mesterséget?– Szomorúan kell mondanom, hogy tudom – feleltem

neki, ahogy a sovány embertõl az elõbb tanultam. Erre afõnök gyanúsan pillantott reám, de amikor megmond-tam, hogy szomorúságom nem az õ garázsára, hanem egymásikra vonatkozik, akkor megenyhült, és azt mondta:

– Este nyolckor jöhet, ha akar. Huszonöt dollár. Reggelhatig kell dolgozni.

Csak annyit mondtam, hogy helyes; s a következõ perc-ben már nem is láttuk egymást. Délután megvettem aszerszámokat, vagyis a sártisztítót, a kefét és egy zsebken-dõnél nagyobbacska szarvasbõrt; s este pontosan nyolc-kor jelentkeztem. A fõnök, aki jóféle kanadai ember volt,sorra mind megmutogatta nekem azokat a teherhordóautomobilokat, amelyek reggelig fürösztésre vártak; aszerszámaimnak és a szarvasbõrömnek adott egy vedretis, s azután odalett. Biztosan azt gondolta, hogy a délisovány ember, aki akkor is ott lõdörgött és pusmogottmagában, a többit meg fogja mondani nekem. Odamen-tem hát az öreghez, és megmondtam neki, hogy engemetÁbelnek hívnak, s mostantól kezdve együtt fogunk dol-gozni. Az öreg egykedvûen tekintett reám, és azt válaszolta:

– Nagyon nehéz lesz velem együtt dolgozni, mert énnem szeretem a munkát.

Ahogy ezt kimondta, megvakarta a fejét, és nagyonkeserves lett az arca. Aztán úgy tett, mintha számba vennéa megfürösztendõ kocsikat, de azt még keservesebbencselekedte. Utána ismét megvakarta a fejét, majd a hatal-mas gumifecskendõt lassan rácsavarta a fal melletti csap-ra, mire a gumi lassankint puffadni kezdett, és nemsoká-

178

ra olyan lett, mintha a világ legnagyobb kígyóját látnókugrásra készülõdni.

– Az a kocsi az elsõ – mutatta nekem, s azzal visszaült aveder fenekire és abba a sarokba, ahol délben is ült. Nemvettem rossz néven tõle a meghúzódást, mert azt gondol-tam, hogy bizonyára beteg. Még azt is feltettem magam-ban, hogy helyette is dolgozni fogok, amennyit tudok.Teljesen nekibuzdultam tehát a munkának, hogy fürgénés mégis jól dolgozzam. Az öreg odapillantott néha fe-lém, s olyankor mindig megtekergette a fejét. Nem tud-tam elgondolni, hogy mi nem tetszhetik neki; de nemso-kára megtudtam, mert odajött hozzám, és kivette a sár-tisztítót a kezembõl. Akkor megnézte a teherhordó ször-nyeteget, majd a kerekeket sorra látogatta és mindegyik-rõl lepiszkált két-három darab sárt. Aztán fogta a fecsken-dõnek a csövit, és futózáport bocsátott a kocsira.

– Vigye el az ördög: kész! – mondta, és a fecskendõt aföldre eresztette. Amikor pedig látta, hogy nagyon ámu-lok a munkáján és a tanításán, akkor közelebb jött hoz-zám, és súgva mondta:

– Nem arra való az ember, hogy autókat mosson.– Hát mire való? – kérdeztem.– Jöjjön, én megmutatom magának! – felelte, s odavitt

a sarokba, ahol ülni szokott. Ott a veder háta mögött kétnagy láda volt egymáson, s azokat lefordította a földre. Aládák alatt sok minden hevert rakásban, és az alatt a sokminden alatt két nagy pokróc feküdt. Azokat is elforgattaonnét, majd legalulról és a legsarokból egy kulacsot vettelõ: olyan zöld zománcos kulacsot, amilyent a katonákhoztak a háborúból haza. Akkor óvatosan körülnézett,majd a kulacsot kidugta, a szemit pedig áhítatosan lesü-tötte, és jót bugyogtatott a valamiféle italból. Azutánodanyújtotta nekem, és így szólt:

– Igyék, de ne sokat!Gondoltam, hogy nem fogok rosszat kóstolni, de csak-

ugyan nagyon jóféle pálinkával ismerkedtem meg.

179

– Jó volt-e? – kérdezte az ember.– Nagyon jó – mondtam.Erre ismét bugyogtatott a pálinkából, majd bédugta a

kulacsot, és nagy meghatódással mondta:– Amikor iszom, mindig úgy tetszik nekem, mintha

imádkoznám.Aztán ismét a helyire rejtette a flaskót, rátette a pokró-

cokat, azokra a sok egyet-mást, és az egyet-másra a kétládát. Amikor mindezt elvégezte, elõször megfenyege-tett, hogy tartsam titokban a dolgot; másodszor pedigfurcsa nevetés közben megsimogatta az arcomat, majdkezet fogott velem, és így szólt:

– Az én nevem Péter. Szeretem az Istent és az embereket.Megkérdeztem azt is tõle, hogy milyen nemzetbe való,

s hogy családja van-e? Az elsõre azt válaszolta, hogy õ ájris,vagyis ír ember, vagyis igazi angol. A másodikra pedig aztmondta, hogy van felesége és négy gyermeke.

– S azok mit csinálnak? – tudakoltam.– Remélem, semmi rosszat – felelte.Ezzel a barátkozással egy félóránk is eltelt, minélfogva

éppen ideje volt már, hogy dologhoz lássunk, mert tizen-két kocsi volt a fürösztésre kiszemelve. A legnagyobbcsodálkozásomra az ájris ember sem ült vissza a vederfenekire, hanem a tizenkettõbõl elvállalt kettõt, s azt egyóra leforgása alatt a maga módján el is igazította. Énellenben úgy dolgoztam, hogy verejtékeztem belé a hi-deg kõteremben. Nem is történt semmi baj egészen éjféliegy óráig, de akkor az ájris odajött hozzám, és reámparancsolt, hogy vagy úgy dolgozom, ahogy õ megmond-ta és megmutatta, vagy pedig egyedül az Isten fog megir-galmazni nekem. Nagyon nehéz helyzetben voltam, mertszerettem volna lelkiismeretesen elvégezni, amire vállal-koztam, de másrészrõl az ájris atyámat sem akartam el-szomorítani.

Felhágtam tehát az egyik teherhordó kocsira, és abbaa kuckóba húzódtam bé, ahonnét kormányozni szokták

180

a motort. Ott magamba mélyedtem, és azon kezdtemgondolkozni, hogy vajon melyik út most a helyes csele-kedet útja. Felidéztem mindazt, amit odáig láttam éstapasztaltam az életben; és kerülgetni kezdtem azt a tör-vényt is, amelyben az emberi lélek és az igazság vanmegírva. S amint így tusakodtam a kormányzó kerékreborulva, egyszerre az a kép elevenedett fel elõttem, ami-kor Kerekes úrral, Hidásszal és Gyõzõvel együtt ott ültemaz erdélyi börtönben, és arról a legnagyobb kérdésrõlbeszélgettünk, hogy mi célra vagyunk a világon.

Csak eme állapotomban éreztem igazán ama kérdés-nek a hatalmát és világot elborító szövevényét! Mert azegyik percben mintha a Krisztus szelíd és jóságos hang-ján tevõdött volna fel elõttem; a másik percben pedig vadés hatalmas oroszlán bömbölte belé a fülembe. Sokáigküszködtem az árban, de mégis gyengének bizonyultam,mert valami nagy fekete óriás a fejemre tette a puhakezét, és álomba nyomott.

Arra riadtam fel, hogy valahol a közelben harangoznak.A lámpák még égtek a garázsban, de a nagy nyitott

kapun keresztül már virradásban volt a világ. Ijedtenugrottam le a teherhordó kocsiról, mert az jutott eszem-be, hogy hat darab szörnyeteget fürösztés nélkül talált ahajnal. De amint földet ért a lábam, a sarokba találtamnézni, és egyszerre gyökeret vertem. Mert az ájris otttérdepelt a földön, s a fal felé fordulva ájtatosan imádko-zott. Úgy tetszett hirtelen, mintha a hajnal és a harangszóõrt állott volna mellette. S amikor ezt éreztem, vagy talánláttam is, egyszerre az a gondolat hatalmasodott el rajtam,hogy az ájris embernek igaza van!

De mivel azt is éreztem, hogy az õ igazsága álló igazság,ami sem nekem, sem pedig az én kicsi lenyomott népem-nek nem felel meg, azért felszedtem hamar a szerszáma-imat, és köszönés nélkül eljöttem.

Otthon nem szóltam semmit, de még azon a naponelmentem egy másik garázsba, hogy munkát vállaljak ott

181

is. Ez a másik „Automata Garage” néven szerepelt a hir-detésben, s mivel az angol könyvbõl is megtudtam, hogymagától mûködõ garázsra számíthatok, ahová mégismunkást keresnek, erõsen meg akartam ismerkedni véle.Ez nekem eléggé sikerült is, mert amikor a meghirdetettszámnál egy nagy kapun befordultam, és egy hosszú ésnagyon kacskaringós kõúton felérkeztem az emeletre,ott nemcsak a garázst találtam meg, hanem találtam egynagyfejû embert is, aki két héten keresztül többet neveltengemet, mint száz rosszféle apa együttvéve.

Már az ismeretségünk is rosszul kezdõdött, mert ami-kor odamentem, nagyon riasztó módon egy kerékendolgozott. A kerék kicsi asztalkán állott, laposan arraráfektetve, s a terem közepiben. A nagyfejû embernekpedig egy srófolásra szolgáló hatalmas kulcs volt akeziben, s amikor én odamentem és illedelmesen kö-szöntem, akkor reám sem nézett, hanem tovább mûkö-dött. Vártam egy ideig, de mivel láttam, hogy egész napis úgy állhatok talán, azt mondtam neki:

– Micsoda nagy kereke van magának!Erre sem nézett reám, se nem szólott semmit, de rövi-

desen meg is verte az Isten, mert mesterkedés közben akulcs jól odacsípte az ujját. Gyorsan kiszabadította azujját, a kulcsot pedig a földhöz vágta; aztán rám nézett, ésazt kérdezte gorombán:

– Mit akar maga?– Dolgozni akarok – feleltem szelíden.– Miféle nemzetbe való?– Magyar vagyok.Magyar mivoltom nagyon felajzotta, mert csúfondáro-

san kacagni kezdett. S kacagás közben hirtelen az elhají-tott kulcsra mutatott, majd a két ujjával pattintott egyet,ahogy a táncban szokás:

– Hopp, csárdás!Elég rosszul mondta a csárdást magyarul, de én mégis

megértettem. S meg azt is, hogy azzal a riasztással és

182

mutatással fel akarja vétetni velem a kulcsot. Gondoltam,miért ne tenném meg neki azt a kisded szívességet: fel-vettem hát a kulcsot, és szépen a kezibe adtam.

– Hát maga milyen nemzetbe való? – kérdeztem.– Lengyel – mondta.Úgy, ahogy tudtam, megdicsértem neki a lengyeleket;

s azzal sokat javítottam a dolgon, mert a dicséret után márbarátságosabban tudakolta meg, hogy ismertem-e méglengyeleket. Bem generálist említettem neki, mint a leg-nagyobb lengyel ismerõsömet, de úgy látszik, hogy nemvoltak rokonok, mert nem sokat hederített Bemre.Annyit azonban mégis elértem Bem apóval és a kulcsfelvételével, hogy alkalmazásba fogadott. A lelkemre kö-tötte azonban, hogy sokat kell dolgozni, és mindig úgy,ahogy õ parancsolja, mert õt Szaniszlónak hívják, s márkét esztendeje vezetõje a garázsnak.

Ott is este nyolckor kezdõdött a munka, s én pontosanmegjelentem a szerszámaimmal. Felszereltem azonbanegyébbel is magamat, mert eljövetelem elõtt megkérdez-tem Gáspár bácsitól, hogy melyik a lengyeleknek az atáncuk, ami nekünk a csárdás. Amikor megtudtam, hogyaz a tánc a polka, akkor a szarvasbõrbe csomagoltam aztis, hogy alkalomadtán kirepítsem onnét, mint a madarat.

Az elsõ éjszakát megállás nélkül munkában töltöttem.De Szaniszló nagyfejû mester mégsem volt megelégedvevelem, hanem reggel hatkor azt mondotta nekem, hogybüntetésbõl dolgoznom kell hétig. Ebbe is belényugod-tam; s belé abba is, hogy két hétig minden éjszaka úgylegyen. De közben annyira megtelt még az én türelmespoharam is, hogy egyszer ki kellett csordulnia. Ez a ki-csordulás azon a vasárnapon történt, ami a második voltabban a garázsban. Este nyolc óra már valamivel elmúl-hatott volt, amikor azon a napon megérkeztem a helyszí-nére. Szaniszló mester ott ült a terem közepiben, s elõtteaz a kicsi asztal, amelyen két héttel azelõtt javította akereket. Jelenleg a kerék helyett jódarab kenyér feküdt

183

az asztalon, a kenyér mellett pedig szalonna és négydarab vereshagyma, de kövérek és nagyok. Amikor meg-látott, mindjárt reám kiáltott, hogy menjek oda. Engedel-mesen odamentem, de rögtön láttam, hogy valami lesz,mert a nagyfejû mesternek zavaros volt a szeme, az arcapedig vörösen puffadt. Vasárnap fejiben valahol pálinkátkaphatott, s attól készült el bizonyosan. A négy hagymaközül hármat külön tett, és így szólt:

– Ezeket magának kell megenni!– Köszönöm, ennek a hétnek a folyamán megeszem –

feleltem neki.Erre felugrott, és megragadta a két vállamat.– Most fogja megenni! – kiáltotta.Láttam, hogy most vagy verekedésre kerül a sor, vagy

kisiklom valahogy a kezei közül. De a három óriás hagy-mát nem tudom s nem is akarom megenni. Úgy döntöt-tem magamban, hogy a legbékésebb utat fogom megpró-bálni, s azt mondottam neki, hogy engedjen el, haddvegyem fel elõbb a munkásruhámot. Nyilván azt gondol-ta, hogy még jobban elbánhatik velem, ha benne leszeka zsákszerû ruhában, s elengedett. Azonban volt annyieszem, hogy a ruhát nem öltöttem magamra, hanem aszerszámokkal együtt a hónyom alá csaptam. Akkor felé-je indultam, de mégis úgy, hogy közelebb legyek az ajtó-hoz, mint hozzá. Amint meglátta, hogy közelítek, kéthagymát a két markába kapott, és elkiáltotta magát:

– Hopp, csárdás!De ahelyett hogy reám futott volna, a legnagyobb cso-

dálkozásomra járni kezdte a csárdást. Rosszul és nagyerõvel dobogtatott a kõpadlón, darabosan illegtette ma-gát, majd elrontott magyar nyelven belérikkantott a leve-gõbe:

– Ritkáka bluza, hej!Ahogy láttam a táncát, a ritka búzával megszerezve,

egyszerre eszembe jutott, hogy illendõ volna, ha én iskedveskedném valamivel neki. Megmozdultam tehát, és

184

véle szemben járni kezdtem a polkát, s közben ugyancsakbelérikkantottam a levegõbe:

– Három hagyma, hej!Abban a percben az egyik hagymát felém röpítette, de

nem tudott eltalálni. S a következõvel még annyira sem,mert kiugrottam hamar a garázsból, és a lejtõs kõútonúgy leszaladtam, mint a mókus.

Aztán várhatott a nagy fejivel és a megmaradt hagymá-val, mert én soha többet nem mentem vissza abba agarázsba, amely egyébként is hazugságon alapult, mertcsupán azért hívták „Automata Garage”-nak, mivel azona lejtõs kõúton a kocsik maguktól tudtak az emeletrõllefutni az útra.

Gyalogosan s még úgy is lassan mendegéltem hazafelé.Tõlem éghettek a fényszóró lámpák és süröghettek avasárnap esti emberek, mert én se nem láttam, se nemhallottam. De az nem is csoda, mert mialatt maguktólfigyelték és apasztották az utat a lábaim, azalatt az eszemnagyobb és titokzatosabb rengetegben járt, mint a hargi-tai. Ugyanis a világ állapotán és az emberi lélek kietlensé-gén gondolkoztam. Úgy találtam, hogy valahol a mélybennagy baj rejtõzik, talán egy olyan szörnyeteg, amelyikvéglegesen elszánta magát arra, hogy az emberiségbõlminden jót és nemeset kipusztítson.

Mire hazaértem, úgy elkínoztak volt a gondolatok,hogy Gáspár bácsiék egyenesen megijedtek tõlem. Mind-járt le is feküdtem, s még másnap sem keltem fel azágyból, mert nagyon gyengének éreztem magam. Tud-tam, hogy a garázsokban való nehéz éjjeli munka is részesabban, hogy kívánjam az ágyat; elhatároztam tehát, hogynem folytatom tovább azt a foglalkozást. De mielõtt vala-mi más munkára rászántam volna magam, szembe akar-tam ismét nézni azzal a nagy kérdéssel, hogy mi célravagyunk a világon! Erre a nagy leszámolásra három napotjelöltem ki: a keddi, a szerdai és a csütörtöki napokat.Azért hármat, mert az otthoni börtönben is hármat felel-

185

tek volt arra a kérdésre, s most mind a három feleletetsorra akartam venni.

Az elsõ nap Kerekes úr napja volt, aki így felelt volt:azért vagyunk a világon, hogy „az Istent imádjuk, a hazátszolgáljuk és jót cselekedjünk”. Reggeltõl estig gondol-koztam ezen a tetszetõs feleleten, s estére eredményre isjutottam.

Mert elõször: nem születhettünk abból a célból a világ-ra, hogy az Istent imádjuk, mert az imádás leple alatt bárkielbújhatik; s azonkívül pedig nem Paradicsomban élünk,hanem küzdelmes és bozótos világban, ahol az istenimá-dás helyett példamutató cselekedetek ajánlatosak. Va-gyis arra kell törekednünk, hogy hasonlatosak legyünkahhoz a példához, akit Krisztusban elénk állított az Úr.

Másodszor: nagy megalkuvás lenne, ha valaki élete cél-jának csupán azt tekintené, hogy a hazáját szolgálja, mertott is nagyon el lehet bújni. Mindazonáltal szolgálni kella hazát, mint a szülõket, de szeretni és követni az igazsá-got kell, és az emberi erényt.

Harmadszor: a jó cselekedet már közel járhat az életcéljához, de vajon ki cselekszi a jót? Én-e, amikor a szige-ten mindenkinek szolgáltam a tejeresztésnél; vagy pedigKrisztus, amikor kiverte a templomból a kufárokat? Jólmeg kell gondolni tehát a dolgot, mert nem mindenkicselekszi a jót, aki úgy hiszi magáról, hanem csak az olyan,akit a tiszta lélek vezérel.

Másnap Hidász urat vettem elé, aki viszont így feleltvolt a kérdésre: azért vagyunk a világon, „hogy a munkás-osztály uralmát megvalósítsuk”. Egyenes út és sok igazságlátszott ebben a feleletben és a szívem szerint, mint sze-gény ember és küszködõ munkás, nagyon hajlamos vol-tam arra, hogy bételjek ezzel a céllal, de egyet nem tud-tam eldönteni. Ez az egy pedig az volt, hogy vajon a jó ésaz igazságos emberek sorsa jobbra fordulna-e, ha a mun-kásosztály uralmát meg tudnók valósítani? Bár sok hit-vány és sanyargató munkást láttam már addigelé, mégis

186

úgy gondoltam hogy van keresni való a feleletben, merta jót leggyakrabban a szenvedõk, az igazságot pedig amunkálkodók oldalán lehet megtalálni.

A következõ, vagyis a csütörtöki napon, annak a kedvesGyõzõnek a mondásán gondolkoztam, aki így szólottvolt: azért vagyunk a világon, „hogy ragaszkodjunk hoz-zá”. Sokszor elismételtem magamban ezt a játszi céladást,de inkább tudtam nevetni rajta, mint gondolkozni. Nemvolt azonban igazam, amikor nevettem a Gyõzõ mondá-sán, mert amiképpen a felhõket és az eget is a játszimadarak tudják a legjobban megközelíteni, úgy az igaz-ságot is nem a nehéz és szigorú ítélkezõk, hanem a röp-dösõ lelkek és a játékos szívek.

Hát így töprengettem három napig, de aztán a negye-dik napon ismét elindultam, hogy munkán és tapasztala-ton keresztül tovább keressem a feleletet.

Ha sorjában akarok menni, akkor elsõnek a „GingersClub”-ról és az ottvaló viszontagságos életemrõl kellegyet-mást elbeszélnem. Oda is olyanformán jutottam,mint a Fenyõ úr bankházába, amelyrõl a vegyes csõ el-múltával már azt is meg lehet mondani, hogy nem Bank-ház volt, hanem csak pénzváltó üzlet. Ezt nem azért mon-dom, mintha Fenyõ urat utólag kisebbíteni akarnám,hanem azért, hogy mindjárt elgondoljam: hó-hó, valakiKlubot hirdet ugyan, de a Bankház is csak váltóüzlet volt!

Elõvettem az angol könyvet, s megnéztem benne, hogymi is lehet az a Ginger, amelyrõl egy Klubot bátor voltvalaki elnevezni. Amikor azt olvastam, hogy a Gingersemmi egyéb, mint a gyömbér, akkor ismét nevetnemkellett. A bugyborékoló kedv is mutatta, hogy a garázsokután az erõm és a kedvem már-már a régire változottvissza. Boldog voltam tehát, hogy jól szolgál bennem amegújuló természet; s vidáman ereszkedtem le a földalat-ti vasúthoz, hogy elvitessem kisegítõnek magamat abbaa Brooklyn nevû városrészbe, ahol a „Gingers Club” talál-ható volt. Legalább egy óráig tartott odáig az út, de köz-

187

ben egy olyan alagúton is átrobogtunk, amelyet a Hudsonvize alá építettek, s amelyen átrobogni nagy élvezet volt,mert a víz alatt menni doromboló.

Így hát a gyömbér miatt már elõre olyan élvezetbenrészesültem, hogy amikor a kitûzött ház elé megérkez-tem, így szóltam magamban:

– Immár azt sem bánom, ha hiába jöttem is.A ház szép emeletes ház volt, amilyenben gazdagok

szoktak lakni, a városok végin. Nagy fák és vidámítótérségek vették körül, s szívesen csatlakoztam azokhozmagam is. Az ajtón csengetni kellett, hogy valaki bé-eresszen. S nem is egyszer, hanem kétszer. Végre azon-ban eléjött egy férfiú és kinyitotta. Alacsony termetûember volt, kék szeme neki, nagy és kopasz kerek feje; srajta zsinóros, barnaszínû házikabát.

Elmondtam, hogy mi járatban vagyok, mire csak annyitmondott, hogy tessék. És megindult elöl. Egy hosszúfolyosón átalmentünk, s azután a konyhában találtukmagunkat. Ott nagy rend és tisztaság volt, s egy tiszteletreérdemes asszony foglalatoskodott benne. Köszöntemneki illedelmesen és magyarul, mire az ember, ki a törvé-nyes ura volt annak az asszonynak, leültetett az asztalmellé. Õ is leült velem szemben, és kérdezõsködni kez-dett mindenrõl. Úgy általában meg volt elégedve velem,de amikor igazságosan azt is megmondtam, hogy csakfalusi iskolát jártam, akkor felállott és így szólt:

– Az nagy baj, fiatalúr.– Nem tehetek róla, ha szegénynek születtem – felel-

tem neki, mire õ széjjeltárta a két karját, mintha repülniakart volna, s azt mondta:

– Hja, miért nem választott gazdagabb szülõket.Az íz egyszeriben keserû lett a számban, amiért így szólt

a szüleimrõl, akik ha pénzben nem is voltak gazdagok, delélekben azok voltak. Egy markolással összegyûrtem akalapomat, és azt mondtam:

188

– Engedelmet kérek, hogy tudatlan személyemre ennyiidõt is elpazarolt.

Aztán megfordultam, hogy eltávozzam onnét. Ahogyazonban kinyitottam az ajtót, egy szép farkaskutya ugrottbé azon.

– Oh, Istenem, egy kutya! – kiáltottam.Már nem törõdtem sem illedelemmel, sem semmi

egyébbel, hanem a kalapomat elhajítottam, lehajoltam akutyához, és átöleltem. Úgy meglepõdtek ezen a tette-men, hogy hamarjában nem tudtak szólani semmit. Csakamikor felálltam, és látták, hogy könnyes a szemem, ak-kor kérdezte meg az ember:

– Hát maga úgy szereti a kutyát?– Én úgy – feleltem. – Mert nekem is van egy otthon,

de lehet, hogy már csak volt.– Hogy hívják a maga kutyáját?– Az enyimet Bolhának. Hát ezt?– Ennek Dzsek a neve – mondta az ember büszkén, s

játszani kezdett a kutyával. S miközben játszott, nekem azjutott eszembe, hogy a Dzsek helyett valami magyar ne-vet kéne kitalálni. Errõl azonban nem szóltam semmit,mert tudtam, hogy a kutya olyan belsõ tulajdon, amely-nek még a nevibe sem avatkozhatik külsõ ember. Inkábbmegsimogattam még egyszer a Dzsek szép barna fejét,aztán kinyitottam az ajtót, hogy menjek.

– Halló! – szólt utánam az ember.Visszafordultam, hogy mit akar.– Hát nem bánom, maradjon itt – mondta. – Ha már

úgy szereti a kutyát – tette hozzá.Olyan fordulat volt ez, amit még a kutya sem vett

tréfára, mert leült velem szemben, és úgy nézegetett.Aztán hirtelen odaugrott hozzám, megrángatta a nadrá-gom szárát, és futni kezdett, hogy játszódjam vele. Engemsem kellett sokat biztatni, mert egyszerre elhajítottam azilledelmet, mint az elõbb a kalapot, s olyan szaladástrendeztem a kutya után, hogy az ember és az asszony

189

harsogtak az élvezettõl. Amikor aztán vége lett ennek,akkor ismét visszaültünk az asztal mellé, és megegyez-tünk a szolgálatra nézve. Az ember elmondta, hogy akövetkezõ teendõim lesznek: reggel hatkor felkelni,Dzseket egy fél óráig sétáltatni, aztán mindnyájunknakreggelit készíteni, a reggeli után az emeleti két termetkitisztogatni, az étkezéseknél segédkezni; s délután pe-dig, ami adódik egészen este hatig. De mindezeket csakúgy lehet csinálni, ha ott is lakom. Fenn az emeleten leszegy kicsi szobám, s azonkívül étkezésem is abból, amit õkszoktak enni. A fizetésem pedig, az étkezésen és a szállá-son kívül, hetenként tíz dollár.

– Mikor jöjjek? – kérdeztem.– Holnap reggel – felelte.Miután ennyire megegyeztünk, a nevemet kérdezte,

majd megmondta azt is, hogy õt Csapóki Józsefnek hív-ják, és felvidéki származású magyar ember. De az õ ma-gyarságára ne sokat alapítsak, mert õ a magyart hama-rább kívül teszi a kapun, mint a másféle nemzetbelit.Nem szóltam a fenyegetésire semmit, hanem hazamen-tem, és a Kelemen pap kufferjinek így szóltam:

– Elé, barátom, mert megyünk a Gyömbér Klubba!Másnap reggel meg is jelentem a kufferrel együtt.

Csapóki gazdámat már felkelve találtam. Zsinóros reggeliköpenyegben nyitotta ki nekem az ajtót. Mindjárt felve-zetett az emeletre, s ott bévitt abba a kicsi szobába, ame-lyet nekem szánt már a tegnap. Egyetlen kicsike ablakvolt a szoba falán, de többnek nehezen is lehetett volnahelyet keresni. Ágyul egy tábori tákolmány szolgált, ülõ-helynek pedig egy szomorú szék, amelyen már senki semakart ülni, akinek tíz dollár volt a zsebiben.

– Ez lenne a maga lakosztálya – mondta Csapóki, mireén így szóltam:

– Ha meggondoljuk, hogy én sem vagyok testileg óriás,akkor megfelel.

190

Csapóki azt válaszolta rögtön, hogy az õ pénzin nefoglalkozzam meggondolással, hanem vegyem a kutyátés vigyem sétálni. Mindjárt rá is tette a kutya nyakára avezetéket, és azt a kezembe adta.

– No gyere, Jakab! – mondtam a kutyának, mert az estekitanultam volt a könyvbõl, hogy magyarul Jakabot jelenta Dzsek. Csapókinak azonban nem tetszett a keresztelés,mert mérgesen tiltotta meg, hogy Jakabnak nevezzem azõ kutyáját.

– Az nem szégyen – feleltem. – Már egy apostolt isneveztek úgy!

Erre kikapta a vezetéket a kezembõl, és azt kezdtekiabálni, hogy vegyem a cókmókomat, és takarodjamabba a mûveletlen hazámba. Nem válaszoltam semmit,hanem vettem a kuffert, és megindultam. Ahogy azonbanmeglátta távozásomat a kutya, olyan vad erõvel iramo-dott utánam, hogy még a gazdáját is a nyakamra hozta.

– Adja ide azt a koffert! – mondta Csapóki, s a kufferhelyibe ismét elnyerette velem a kutyát. Már nem isváltottunk más szót, hanem õ visszavitte a kufferemet, énpedig elindultam megjáratni a kutyát.

Nagyon szép õszi reggel volt, mert ott karácsonyig isbényúlik az õsz. A fák levelei még csak elvétve hulltak, demár pirosban és sárgában remegtek. Ahol tehettem, akutyát a fák alatt és a fák között vittem, de a fák alatt és azúton egyformán Jakabnak szólítottam. Tetszett neki isminden, amiben a vezetésem alatt részesült. S amikormég a vezetéket is levettem a nyakáról, akkor ujjongottis örömiben. Mialatt szaladgált, árkot ugrott és fákra szö-kött, én kutató szemmel néztem õt, hogy Bolhával össze-vessem. Úgy találtam, hogy szebb, mint Bolha, de bölcses-ség tekintetében az én kutyámnak csak a százados fák, arengeteg életû hollók és az okos csillagok lehettek atársai.

Amikor visszaérkeztünk a sétából, már az asszony isfenn volt, s a reggeli elkészítve. Jó kávét és zsemlét adtak

191

nekem némi vajjal, de õk étkeztek volt már, hogy énegyedül ehessem. Csapóki a kutyával szeretett volna ját-szani, amíg eltûnik az én kávém; hanem a kutya nemtekintette õt valami nagyra, mert az olyan kérdéseirenem válaszolt, hogy én jól bántam-e a séta alatt véle, shogy nem szólítottam-e ismételten Jakabnak.

– Fiatal lehet – mondtam.– Mirõl gondolja? – kérdezte a gazda.– Mert nem tudja még jól béosztani az idõt. Vagyis egy

félóra alatt kiszökdösi az egész napit.Ezt a mondásomat is visszahárította reám Csapóki,

mert azt mondotta, hogy nem a kutyát kell béosztásratanítani, hanem engem. Mindjárt fel is vitt az emeletre,ott megmutatott két termet, amiben csupán asztalok ésszékek voltak. Az asztalokon hamutartók és rengetegkicsi karika, piros és sárga színû karikák, tallér nagyságú-ak. A hamutartók teli mind hamuval és szivarvégekkel, azasztalok is mind teli hamuval és szivarvégekkel, s végig aföld is.

Olyan volt az egész, mint valami vízmelléki terület,nagy áradás után.

– Hát itt kik tanyáztak?! – kérdeztem.– Nem tanyáztak, hanem urak kártyáztak – mondta

Csapóki.– Angolok-e?– Angolul beszélnek.– S gondolkozni hogyan gondolkoznak?Ezt már megsokallta Csapóki, mert szembefordult ve-

lem, és mérgesen azt mondta:– Maga nem seriff, hogy folyton csak tudakozódjék.Azt feleltem neki, hogy a munka szempontjából lenne

fontos, hogy a kártyázó urak nemzetiségét tudjam, mertmásképpen kell tisztogatni az angolok számára, s ismétmásképpen a németek számára. Ez a hirtelen találmá-nyom szeget ütött a fejibe, mert érdeklõdve tekintettreám.

192

– S a zsidók számára hogyan kell? – kérdezte.Ebbõl már tudtam, hogy zsidók járnak oda, de hogy ne

maradjak cserben, így szóltam:– A zsidók után úgy, hogy különösen a piros karikák

legyenek tiszták.– Miért éppen a piros karikák?– Azért, mert úgy gondolom, hogy a pirossal nyer az

ember.Egyszerre nagy gyõzelmet arattam, mert Csapóki elne-

vette magát, ami olyan ritka volt, mint a karikák között afehér.

– Maga micsoda ember? – kérdezte.– Én csak ilyen falusi iskolás – mondtam.– De a származása szerint.Erre én is elnevettem magamat.– A székelyekrõl hallott-e? – kérdeztem.– Helyben vagyunk! – ébredt fel Csapóki, mire én csak

ennyit mondtam:– Helyben, s tíz dollár a fizetés.A következõ pillanatban már felmarkolt a karikákból

egy csomót, s olyan röpítést végzett, hogy gyönyörûségvolt nézni. Én azonban nem ijedtem meg tõle, hanem aztmondtam szelíden, hogy takarítás elõtt csakugyan nemárt ilyeneket csinálni. Erre egy hamutartót is a földhözvágott; majd hirtelen úgy kifutott, hogy döngött a ház.Hadd fusson, gondoltam, s nem csináltam nagy dolgot aszaladásából, mert rövid idõ alatt is elég kóstolót nyertemahhoz, hogy pulykaságát kezdjem megismerni. Inkábbszéjjelnéztem, hogy mivel és miképpen tudnám elkezde-ni a munkát. Elõször a karikákat szedtem mindenünnétössze, s azokat szépen sorjába raktam: a pirosakat azegyik heverõ ládikába, és a sárgákat a másikba. Azután ahamutartókból mind kiöntögettem a mocskot, az egyiksarokba. Künn a gangon egy nagy kefeseprût is találtam,s miután az asztalokat egymás hegyibe raktam, azzal aseprûvel munkához láttam. Már az egyik termet kiseper-

193

tem volt, amikor Csapóki visszajött. Ahogy meglátta, amitvégeztem, elfelejtett mindent, és azt mondta:

– Na úgy, menni fog.Egy kis cserberben vizet hozott bé, s az ajtó mellé tette.

A cseber tetejére valami gépezetet csavart reá, majd bé-hozott egy rudat is, melynek a végin, mintegy két arasz-nyi hosszan és gazdagon, puhafonású és vastag spárga-szálak fityegtek, akár egy seprûnyélen a seprû. Ezt belé-mártotta a cseberbe, s aztán csorgó vizesen kilepcsen-tette a deszkapadlóra, s ott elõre és vissza, ameddig csaka két karjától kitelt, húzogatni kezdte. Amikor már jódarab helyet felnyalatott azzal a spárgaseprûvel, akkorvisszavitte a cseberhez, s a gépezet segítségével kisajtoltabelõle a mocskos levet, hogy aztán a padlón maradottvizet jól fel lehessen itatni véle.

– Látta-e, hogyan kell csinálni? – kérdezte akkor.– Láttam – feleltem neki.Úgy kívánta, hogy elõtte vigyem végbe az elsõ próbát.

Meg volt elégedve az ügyességemmel, s otthagyott egye-dül. Jól és rendesen ment a munka; s elég gyorsan is, merttizenkettõre mind a két termet tisztába tettem. Akkorlementem a konyhába, és jelentettem neki az eredményt,mire elküldött a boltba, hogy ecetet hozzak és prézlit.Amikor a boltot is megjártam, akkor cigarettáért küldöttel, ami az elõbb nem jutott eszibe. A cigaretta után kony-hára fogott, hogy ott segítségére legyek a feleséginek.Volt is mit segíteni, mert szombat lévén, különösen nagy-ban ment az ebédfõzés, ugyanis tizenheten is jelentkez-tek ebédelõ zsidók, akik fél kettõkor jövögetni is kezd-tek. De amilyen arányban azok jöttek, Csapóki gazdánakis éppen olyan arányban kezdett elmenni az esze.

A felesége a tálalást végezte, én a mosogatást. Csapókipedig az étkek felhordását. Valahányszor egy-egy új por-ció miatt visszatért, mindig hibát talált valamiben, mertnagyon sietett és nagyon szeleburdi volt. Olyan pontosanés hiba nélkül akart a zsidók kedvibe járni, mintha nem-

194

csak a vagyoni gyarapodása, hanem a lelke üdvössége isazoktól függött volna. Az asszony már úgy reszketettminden visszatérése alkalmával, hogy megsajnáltam.

– Ne féljen, jól megy itt minden – vigasztaltam azasszonyt; de éppen jókor, mert Csapóki úgy jött, mint aviharból egy nagy csúnya madár. Szerencsétlenségünkreéppen akkor törölgettem egy lapos tányért, amire szük-ség lett volna. Hamar kikapta a kezembõl, s úgy a földhözvágta, hogy darabokra törött.

– No, ez meg van mosva örökre! – mondtam csodálkoz-va, de áldott szerencse, hogy nem voltam tányér magamis, mert könnyen a szemétdombra kerültem volna.

– Ilyenkor nem szabad szólni – tanított az asszony,amikor ismét útra tettük valahogy Csapókit. Meg is fogad-tam a tanácsát, mert többet ételhordás közben sohasemszóltam, bárha kérdezett is.

Délután sem kellett azon búsulnom, hogy hiába vesz-tegetem az idõt, mert adott Csapóki munkát eleget. Hatórakor már olyan fáradt voltam, hogy a rozoga táboriágyon meg kellett nyugodnom. Aztán elrendezkedtem,ahogy lehetett. Utána pedig elévettem a könyveimet, smûvelõdni kezdtem, ahogy az nekem szokásom volt.Közben a gazdám is megjelent, hadd lássa, mivel töltömaz idõt. Amikor megpillantotta, hogy könyvekkel bíbelõ-döm, nagyon elcsodálkozott, s azt kérdezte, hogy mi acélom azzal a tudománnyal, amit a könyvekbõl nyerek?Mielõtt feleltem volna neki, szépen és illedelmesen leül-tettem, azután pedig így szóltam:

– Az éhes ember eszik, és a szomjas iszik; s mivel én seméhes nem vagyok, sem szomjas, azért tanulok.

– Mi az a könyv, amit most olvas?– Arról szól, hogy Magyarországon milyen állatok for-

dulnak elõ.– Hát azt könyv nélkül is lehet tudni! – mondta.– Az jó, ha lehet. Hányféle vércse van például?– Én egyfélét tudok.

195

– Mert én háromfélit, látja-é!Ahogy ezt kimondtam, egyszeriben felállt, és, nagyon

szigorúan tekintett reám. Forrongott belõl, azt láttam, detudni is megtudtam rövidesen, mert az öklivel ráütött akönyvre, és azt mondta:

– Amíg én fizetem magát, addig egy vércse elég! Értet-te-e?

Nagyon szelíden néztem reá, és azt mondtam:– Jól van, de a többi vércsét sem lehet kiirtani.Ismét rávágott a könyvre, és felkiáltott:– De én azokat kiirtom! Értette-e?Amikor erre nem feleltem, nagy mérgesen kifutott a

szobából, és úgy odalett, mintha elhajózott volna haza,hogy két fajtát a vércsékbõl kiirtson.

Reggelre azonban visszaérkezett, s kezdõdött elölrõlminden.

Azért mégis megvoltunk valahogy, mert a pulykaságá-tól eltekintve, nem volt Csapóki rossz ember. A fizetéstmindig pontosan megadta, s az étel miatt sem lehetettpanaszra okom. Jöttek ugyan kisebb és nagyobb hullá-mok, de azok el is múltak nagyobb kár nélkül. Hanemmint a hajó, amely a sok és gyakori hullámok után egyszermégis derekát szakítja, úgy járt az én szolgálatom is feb-ruár utolsó szombatján.

Az a dolog, aminek aztán folyománya lett az a szombativégveszedelem, még a csütörtökrõl péntekre virradó éj-szaka kezdõdött. Vagyis nagy hó hullott azon az éjjel,legalább egy arasznyi. Hulladozott ugyan azelõtt is egy-egy kicsi néha, de azt a kutya számba sem vette: sem areggeli séták alkalmával, sem pedig az udvaron való ug-rándozásai közben. Ellenben pénteken reggel úgy ijedtétvette neki a nagy és általános fehérség, hogy a szabadtermészetrõl hallani sem akart. Csapóki nagy gondbaesett emiatt, és nyugtalanul sétált kereken a konyhában.Folyton azt mondogatta, hogy ezen valahogy segítenikell, mert a kutyának friss levegõre van szüksége. Tõlem

196

is megkérdezte, hogy valami segítõ gondolatom nincs-e,de ha lett volna, még akkor sem szóltam volna neki, merta nála eltöltött három hónap alatt eléggé bégyakoroltamvolt, hogy hangos szóval sohase tudjak többet, mint õ.

Úgy kilenc óra után valamivel, amikor én javában tisz-togattam fenn a termeket, nagy rivalgással felfutottCsapóki, és kinyilvánította, hogy az õ fejiben megszüle-tett a mentõ gondolat.

– Tessék mondani! – biztattam.– Kerítést csinálunk az udvarra, s oda kitesszük a ku-

tyát!Nem tartottam valami nagy Kolumbusznak emiatt, de

mégis úgy szóltam:– Annyit még tudunk, hogy kerítést csináljunk.Rögtön a segítségemre jött a takarításban, s egy óra

alatt nagyjából elintéztük a termeket. Akkor együttesenelvágtattunk a különbözõ boltokba: szeget, kalapácsot,harapófogót és egy nagy rakomány lécet vettünk. De alegnagyobb kérdés csak akkor ütötte fel a fejit, mert aztkellett kitalálni, hogy a kerítést hol és miképpen készít-sük el! Künn az udvaron, egyrészt a hideg miatt, s más-részt a nagy hó miatt, nem látszott alkalmasnak a munka.De a konyhából sem csinálhattunk ács-mûhelyt; s nem akitakarított termekbõl sem, hiszen abból éltünk, hogyazok tiszták legyenek. Csapóki azonban ismét nagy felta-lálónak bizonyult, mert azt mondta, hogy lemegyünk apincébe, ami nagyon tágas és alkalmas helyiség, s ottmegcsináljuk a kerítésnek mind a három szárnyát. Azértcsak hármat, mert a negyedik oldalt a házfal fogja nyújta-ni. S amikor pedig ott a pincében készen leszünk a kerítéshárom szárnyával, akkor felhozzuk, és az udvaron felüt-jük.

Helyeseltem a tervet, s mindjárt neki is fogtunk, hogymegvalósítsuk. Csapóki tizenkét gyertyával kivilágítottaa pincét, a léceket és a szükséges holmikat lehordtuk, sátváltoztunk buzgó ácsokká. A kerítés magosságát Csapó-

197

ki másfél méterben állapította meg, s én azt nem is elle-neztem, ámbár abban a percben már tudtam, hogy bizto-san nagy baj lesz abból. Ellenben nem szóltam semmit,hadd legyen õ a legokosabb, aki nálánál okosabbat nemismer!

Készült hát a kerítés aggodalom nélkül, sõt két szárnyamár elkészítve hevert a földön, amikor az asszony lejött,és arra kért, hogy az ebéd miatt hagyjuk abba. Bár nehe-zen, de mégis abbahagytuk. Alig vártuk azonban, hogykielégítsük a vendégeket és önmagunkot, mert a kerítésmegvalósításánál nagyobb célt nem ismertünk. Újult erõ-vel és jókedvûen mentünk hát vissza, s egy óra múlva aharmadik szárny is készen volt.

Csapóki megtörölte a homlokát, boldogan reám né-zett, és így szólt:

– Na, Ábel úr, ilyenkor mit szoktak mondani a széke-lyek?

– Kérni szokták az Istent – feleltem –, hogy a további-akban is segítse meg az embert.

– Ajh, ajh, milyen vallásos maga! – szólott; aztán mégegyszer s utoljára megvizsgálta a kerítés három szárnyát,hogy valami hiányosság nem mutatkozik-e. Azok nagynyugalommal és szép fehéren hevertek egymás mellett,négy méter hosszúságban és másfél méter szélességben.

– Na, ragadjuk meg! – mondta Csapóki, s az egyikszárnynak máris megragadta azt a végit, amelyik a kijárat-hoz közelebb feküdt. Én is meg annak a hátulsó végit, ésmegindultunk. A kicsi és szûk ajtóhoz négy lépcsõ veze-tett fel, s azokon valahogy felmászott Csapóki a kerítéselsõ felivel, de az ajtó elõtt egyszerre megrekedett. Holaz ajtó nyílását nézte, hol pedig a kerítés magosságát,egymás után többször és mindig hitetlenebb arccal. Az-tán fordítani próbálta a kerítést keresztbe, de úgy mégrosszabbnak bizonyult.

– Hát tessék menni! – szóltam oda végre, de nagy erõtkellett kifejtenem, hogy harsányan nevetni ne kezdjek.

198

Csapóki nem felelt a biztatásomra, hanem próbálko-zott, és nyögött még egy darabig, majd hirtelen elszánás-sal eleresztette a kerítést, lefutott hozzám és reám kiál-tott:

– Hát maga miért nem szólt?!A közmondás jutott eszembe, hogy a maga kárán tanul

az okos; és bizony soha jobb helyen nem ütött tanyát aza közmondás, mint abban a percben Csapókinál.

– Mi baj van? – kérdeztem.– Az a baj, hogy nem lehet kivinni a kerítést.– S miért nem lehet kivinni?– Azért, mert nem fér ki!Nagyon elcsodálkoztam és tekergetni kezdtem a feje-

met. S mondogatni, hogy ejnye, be kár; ejnye, be kár.Csapóki már úgy keringett akkor a pincében, mintha

õ sem férne ki sehol onnét. Dörzsölte gorombán a fejit,és morgott vészesen. Aztán odajött hozzám, és azt mond-ta:

– Ha rögtön el nem tûnik a szemem elõl, mindentösszetörök!

Nem feleltem neki, hanem otthagytam, és felmentema szobámba. S nem tudom, hogy õ meddig maradott ott,és tovább mit csinált, mert reggelig nem láttuk egymást.Reggel azonban, mintha nem is történt volna semmi, aztmondotta, hogy a tegnap igen magosra csináltuk a kerí-tést; azért hát ma délelõtt egy fél métert levágunk belõle,s úgy fogjuk felállítani. Ez nem is volt nehéz munka, mertegy óra alatt a fél méter mindenünnét le volt vágva. Úgymár baj nélkül ki tudtuk vinni mind a három szárnyat azudvarra, s egy félóra leforgása alatt csakugyan fel is állí-tottuk. Nagy örömmel néztük mindnyájan a szép és alkal-mas kertet, amelyben a kutyának muszáj lesz friss levegõtszívni. Nem is halogatta Csapóki a kert felszentelésit,hanem ölibe vette a kutyát, és szépen a kerítésen belõltette. Aztán sürgõsen béjött a konyhába, aminek az abla-kából az asszony és én már javában néztük az eseményt.

199

Néhány perc nagy boldogságban telt el, mert azt kellettlátnunk, hogy a tervünk szépen sikerült. A kutya ide-odament a kertben, és kényesen emelgette a lábát; majdamikor észrevette, hogy mi az ablakból nézzük, szembe-fordult velünk, és nyöszörgött. Amint azonban látta,hogy mi csak nevetjük õt, és a szabadságát illetõleg ke-gyetlenek maradunk, egy pillantással megmérte a kerítésmagosságát, s a következõ percben úgy átugrotta, mint apinty.

Csapóki egyszerre elsápadt, majd vészesen elordítottamagát, hogy most mindenkit megöl, még a kutyát is! Azasszony megragadta a karomat, hogy meneküljünk! Ami-lyen gyorsan csak tudtunk, felszaladtunk az én szobám-ba, és bézártuk az ajtót. Nemsokára jött Csapóki és dön-getni kezdte, majd pedig azt kiabálta, hogy mi fajtalanko-dás miatt zsugorodtunk annyira össze. Hát ez már akkorahitványság volt, hogy az ajtót kinyitottam, és azt mond-tam Csapókinak, hogy már nem is vagyok az õ alkalma-zottja: tehát ne merjen bántalmazni senkit, mert az igaz-ság buzogányát úgy a fejibe vágom, hogy mindenüttpiros és sárga karikákat fog látni! S írja fel valahova, hogykettõnk közül ki az okosabb, mert én tegnap is tudtam,hogy a kerítést az ajtón nem lehet kivinni, s ma is tudtam,hogy a kutya keresztül fogja ugrani!

Úgy érték a szavaim Csapókit, mint a hideg víz; s csaktátogatott, és nem tudott szólani semmit. Végre a szegényfelesége elráncigálta onnét, minek folytán felszabadultelõttem az út.

Egy óra múlva már otthon voltam.Estig azonban már úgy kihevertem a borongást, hogy

magamban kész voltam Csapókinak is megbocsátani. S ajövendõ miatt sem voltam túlságosan nagy aggodalom-ban, mert egyrészt sokat haladtam az angol nyelvi tudo-mányban, másrészt pedig pénzt is gyûjtögettem volt jócs-kán, mert az õszi ötvenkét dollárhoz százhúszat szolgál-tam a gyömbér tövin.

200

Gáspár bácsi semmit nem haragudott, hanem éppenmég örvendett a hazatérésem miatt. Lehetett is, mertCsapóki felõl nagy beszéddel tartottam õket, úgyannyira,hogy teli lett ismét jókedvvel a lakás.

A tiszta és nyugalmas tóba csak lefekvés elõtt dobódottegy kõ, vagyis egy szomorú hír. Gáspár bácsi ugyanisazzal az újsággal szolgált, hogy Toldi Miklós eltávozott avárosból, s valahol vidéken foglalt állást. Elõször szigorúbíró gyanánt gondoltam reá, amiért hír nélkül és búcsú-vétel nélkül hagyott el engemet; de aztán az jutott eszem-be, hogy senkit sem szabad megítélni, amíg cselekedeté-nek okát és körülményeit nem ismerjük.

A vasárnapot és a hétfõt úgy töltöttem el, mint bölcsférfiú és megbocsátó nagy keresztény. Kedden reggelazonban a békétlenség már mindegyre felzümmögött alelkemben, mert miközben az apróhirdetések felettbaglyoskodtam, a reménytelenség rossz szelleme sugdo-sott a fülembe. S közben, ha a soromra vetettem a tekin-tetemet, akkor arra kellett gondolnom, hogy talán Toldimagával vitte az én jó szerencsémet is.

Furcsa, hogy arra gondoltam.Mert ha van olyan ember, aki soha rejtelmes dolgot

nem tapasztalt az õ életiben, csodálkozni fog azon, amivelem azokban a percekben történt. Ugyanis kevésselazután, hogy én Toldit a szerencsém elrablójának gon-doltam, elindultam szerencsét próbálni a hirdetésekalapján. Az ajtót szépen bézártam, és elgondolkozva ha-ladtam lefelé a lépcsõkön, de amikor éppen a kapubaértem volna, a postás emberbe ütköztem belé, aki egysürgõs levelet adott nekem átal. Mivel a levél géppel voltcímezve, s a feladót sem mutatta kívül, hamar visszamen-tem a szobába, hogy a sürgõsség nálam se szenvedjencsorbát. Ahogy felbontottam, s rávetettem egy pillantást,egyszerre felkiáltottam:

– Hiszen ezt Toldi írta!

201

S mindjárt azt is megtudtam, hogy nemcsak baráti üd-vözletrõl van szó, hanem egyenesen rólam. Mert a levélröviden azt tartalmazta, hogy rögtön szedjem össze acókmókomat, és a legközelebbi vonattal induljak egyMineberg nevû városba, ami West-Virgínia államábanfekszik, s ott mindjárt jelentkezzem a Bányászok Bankjá-nál, ahol már engemet várnak.

Egyrészt nagyon meghatódtam, hogy Toldi mégsemfelejtett el engem, hanem ellenkezõleg, a megélhetésem-rõl is atyailag gondoskodik; másrészt ellenben mindegy-re nevetnem kellett azon, hogy én egy levél miatt valamiMineberg nevû városba menjek. Mintha azt írta volna,hogy induljak hamar a Holdba, mert ott engemet márvárnak.

Annyit mégis elért a levéllel Toldi, hogy az apróhirde-téseket leszállítottam rögtön a lóról, s az újságnak egyébközleményeit kezdtem tanulmányozni, ahogy illett is egyemberhez, akit Minebergben, a Bányászok Bankjánálmár várnak. Amikor aztán az újsággal is jóllaktam, elmen-tem a városba, és módosan ebédeltem. Utána hosszan ésélvezettel sétáltam, majd egy mozit is felpártoltam a láto-gatásommal. Ilyenformán elmúlt elég jól a nap, s elkövet-kezett a várva várt pillanat is, amikor én egy szót semszóltam, hanem csak odanyújtottam a levelet Gáspár bá-csinak, és azt mondtam melléje:

– Nézze meg, mert ezeknek tán egy igazgató kéne.Gáspár bácsi elolvasta a levelet, s utána azt kérdezte:– Hát csomagoltál-e?– A kufferem még megvan – feleltem.Teréz nénit is beléavattuk a nagy eseménybe, hadd lám,

miképpen látja helyesnek a dolgot. Õ is azon a vélemé-nyen volt, hogy haladék nélkül útra kell szállnom, mertaz olyan vidéki bankoknál jól meg lehet ragadni. Márláttam, hogy csakugyan út áll elõttem, s azért vacsora alattaz illetõ Mineberg városáról kezdtem tudakozódni. Gás-pár bácsi csak annyit vélekedett róla, hogy valami bá-

202

nyászváros lehet, s bizonyosan hegyek között fekszik,mert a város neve s maga West-Virgínia is bõvelkedikhegyekben. Amint így beszélgettünk volna, ismét megje-lent egy másik postás és sürgönyt hozott az én nevemre.Rosszat sejtettem, és így szóltam:

– Azt hiszem, vethetjük a keresztet.Gáspár bácsi felbontotta, s hát nevet.– Holnap indulsz, mert elseje elõtt ott kell lenned! –

mondta.Mivel azon a napon kedd volt, s elseje pedig péntek

képében nagyon közelgett, csakugyan készülnöm kelletta következõ napra. A délutáni háromórás vonatot válasz-tottuk, s fél háromkor már ott is voltunk a hatalmasállomáson. Gáspár bácsi az én pénzembõl megvette ajegyet, s azt a kalapom szalagja mellé dugta, ahogy ottáltalában szokás. Aztán helyet keresett nekem a vonaton,és azt mondotta, hogy a világon semmivel se törõdjem,csak éppen a magam kényelmével, mert a vonaton egye-bet mindent elintéznek.

Csakugyan igaza volt, mert otthon még a gazdag uraksem utaznak úgy, ahogy én utaztam azon a vonaton. Smindjárt kezdettõl fogva, mert amikor a kalauz megnéztea jegyet s látta, hogy csupán másodmagammal üldögélekegy kényelmes bársonyülésen, azt ajánlotta, hogy menjekegy másik ülésre, ahol egyedül leszek, és akár heverész-hetek is. S ha éppen úgy kívánnám, aludjam nyugodtan,mert csak éjjel egy órakor kell egy másik vonatra átszál-lanom. Megfogadtam a szavát, vagyis az üldögélést és aheverést egyformán kipróbáltam a jóféle bársonyos he-lyen. Ha kedvem volt, akkor Amerika vidékeit néztem; hapedig másféle kedvem, akkor az emberi sors vidékeit. Azelsõ elég változatlan volt, mert rengeteg és havas földe-ken kívül egyebet nemigen láttam; ellenben az emberisors vidékeit egyszer termõ és virágzó rétek, máskorvadakban és madarakban bõvelkedõ erdõk, vagy pedigégbe nyúló hegyek borították.

203

Este nyolc óra felé egy vasúti apród jött oda hozzám,összeszedte a csomagjaimat, és felkért engemet, hogyfáradjak utána. Egy olyan hálófülkébe vezetett, ahol kétfekvõhely volt ugyan, de fekvõ csak én egyedül. Ottelrendezte a csomagjaimat, utána megvetette az alsóágyat, s amikor azzal is készen volt, szépen felém fordult,és megkérdezte:

– Az ágyban tetszik-e megenni a vacsorát?– Köszönöm, nem vagyok beteg – feleltem neki.Úgy látszik, jól megértett engem, mert öt perc múlva

teát, hideg sült húst és narancsot hozott. Azokat egyabroszon és gondosan elrendezte a kicsi asztalkán, ésmagamra hagyott. Ahogy rápillantottam a tiszta és taka-ros elrendezésre és nemkülönben a kívánatos vacsorára,abban a percben úgy éreztem, hogy háromszor annyit ismeg tudnék enni. De alig vettem a második falatot aszámba, egyszerre édesapám jutott eszembe, akinek ott-hon csak kenyér ha juthatott. Az apám élete lassankint afalu életévé nõtt; a falu élete pedig az egész székely népéletévé. S mialatt ez fokról fokra így végbement, a lélekis úgy gyõzte le a testnek minden kívánságát.

Amikor a vasúti apród visszajött, hogy az asztalkát leta-karítsa, csodálkozva kérdezte meg:

– Talán nem jó a vacsora?Egy kicsit haboztam, hogy mit is válaszoljak neki, de

aztán így szóltam:– Milyen országból való maga?– Finnországból – felelte.– Kicsi ország az?– Nagyon kicsi.– És a népe szegény?– Szegény.Hát erre én kezet fogtam véle, és azt mondtam:– Az én országom is kicsi, s az én népem is szegény.

Ezért nem tudtam megenni a vacsorát. Meg tudja magaezt érteni?

204

A kedves apród nem szólt, hanem csak bólintott. Aztánszomorúan és elgondolkodva felszedte a vacsorát, sahogy kifelé indult és megint reám nézett, meglepveláttam, hogy könnyes a szeme. Egy kicsit meg is bántam,hogy a népérõl kérdezõsködve felsebeztem õt, de márnem tehettem róla. Visszaültem az ablak mellé, és moz-dulatlanul a teliholdat néztem, amely szívesen és nagyodaadással engedte, hogy megtöltsem õt az én gondola-taimmal.

Éjjel egy órakor vonatot váltottam egy Baltimore nevûnagy városban, majd onnét egyfolytában délután négyigrobogott a gõzös. Négy elõtt egy kicsivel kivitték a kuffe-remet a kocsi ajtajába, aztán lassítani kezdett a vonat,majd bészuszogott egy kicsi állomásra. Még meg semállott egészen, amikor a jegyszedõ leugrott, és elkiáltottamagát:

– Mineberg! Két perc!Már akkor a másik vasúti is lent volt a kufferemmel,

amit gyorsan letett a földre, a hónya alól pedig kikapottegy kicsi négylábú széket, s azt a kocsi hágcsója alá tette,hogy arra lépjek. Ahogy leszálltam, ismét felkapta a szé-ket, és visszaugrott a vonatba, amely otthagyott engem.Hirtelen körülpillantottam, s elsõnek azt vettem észre,hogy valami úton állok. Pontosan a közepin egy útnak,amely keresztülvágta a vasúti vonalat. S abban a szentpillantásban, ahogy ezt észrevettem, már jobbról és bal-ról megmozdult a leeresztett sorompó, s ugyan szednemkellett a lábamat és a kuffert, hogy a várakozó autók reámne zúduljanak. Egy iramodással azonban kimenekültemaz útból, s hát hallom akkor, hogy valami emberek na-gyon kacagnak. Éreztem, hogy az én sáskafutásom miattkeletkezett a mulatság, de sem körül nem néztem, semmeg nem álltam addig, amíg biztos szigetre nem értem.A biztos sziget az állomás épületéig nyúlt hosszan, ésfedeles teteje volt végig, mint a régi hidaknak. Sima ce-mentes földjén olyan korlátok meredeztek, amilyenek

205

nálunk a vásártereken szoktak meredezni. Ott a korlátmellett letettem a kuffert, hogy végre széjjelnézhessek,ahogy jólesik. Elõször a kacagókat vettem szemügyre,akik végig a korlátokon fürtösen üldögéltek, és egytõlegyig mind négerek voltak. Jobbra rendes városi házakats a házakon túl egy magoslat tetején templomot láttam.Balra ugyanolyan házakat, s ismét hegydombokat, valamifurcsa épülettel a tetõn. A négereknek nagyon tetszett,hogy én az ugrándozás után miképpen szemlélõdöm,mert akkor is nevettek. Jártasabb és okosabb voltamazonban, semhogy rájuk kiabáljak, ahogy Csapóki bizo-nyosan tette volna. Inkább felkaptam a csomagomat, segyenesen az állomás épületébe mentem. Ott a raktárbanelhelyeztem a kufferemet, majd megkérdeztem egy em-bertõl, hogy merre van a Bányászok Bankja. Olyan közelvolt, hogy mire gondolkozni kezdtem volna, már ott isállottam az illetõ épület elõtt, mintha nem is én mentemvolna hozzá, hanem õ sietett volna elém. Ott a bank elõttegy cseppet megálltam, hogy szokásom szerint elõbbmegnézzem, ahova azután bémenni szándékozom. Deabban a percben észrevettem, hogy a bank egyik ablakánegy barna kisasszony tekinget ki, s rajtam kívül nemigentalál egyéb néznivalót. Emiatt egyszerre megzavarodtam,mert az jutott eszembe, hogy könnyen falusi bámészko-dó hírébe keveredhetem. A következõ percben azonbanegy biztató hang szólalt meg bennem, amely azt mondot-ta, hogy ne térjek ki magam elõl, hanem csináljam azt,ami jó szokásom. Tovább ügyet sem vetettem tehát akandikáló kisasszonyra, hanem megnéztem szokásom éskedvem szerint a házat. Láttam a bank felírását, amelyezüstös lehetett valamikor, de már bévonta a barna szín,mint õsszel a tölgyet. Láttam az ajtót, amelynek homályosüvegbõl volt a szeme; s láttam a két ablakot, mely a járdárakinézett, és mindent megmutatott a bankból, amit azutcai embereknek tudniuk szabad volt.

– Most pedig bémehetsz! – mondta az elõbbi hang.

206

A barna kisasszony mellett egy szõkét is megpillantot-tam, amint bétettem magam után az ajtót. Mind a kettenegy-egy írógép mellett ültek, és reám függesztették aszemüket. Rajtok kívül még egy magos és barna fiatalem-ber mûködött állva, valami gép mellett. Tovább pedig,egészen a túlsó résziben a teremnek, egy elválasztottrészen, kisebb termetû és szõke ifjú ember álldogált, akiálltában vékony szivarral szivarozott. Ahogy õket meglát-tam, és egy-egy pillantással megnéztem, az volt az elsõgondolatom, hogy a béosztás igen jó, mert a barna leány-nak ott van a szõke fiú, és a barna fiúnak a szõke leány. Smialatt ez a gondolat végigszaladt bennem, mint a sziklána fürge gyík, már indultam is a szõke leány felé, akinekköszöntem.

– Az igazgatóval szeretnék beszélni – mondtam neki.Még ki sem mondtam jóformán, amit akartam, oldalból

egy vastag és dörmögõ hang torlódott reám:– Vádujuván?Megrezzenve tekintettem oda, s hát egy magos és szõke

férfiú áll mellettem. Senkihez sem hasonlított, akit csakláttam addigelé az életben, mert a szikár magosságán, ahomlokába boruló szõke haján és a felhõs kék szeménkívül valami olyan különösség is volt benne, mint lehet avadölõ férfiakban.

– Maga az igazgató? – kérdeztem.– Igen.Hát erre mondani kezdtem, hogy Toldi Miklós levelet

írt; de nem tudtam végigmondani, amit akartam, mert azigazgató belédörrent:

– Jól van. Jöjjön velem!Bévitt a maga szobájába, ott helyet mutatott az íróasztal

mellett, és rám szólt, hogy üljek le. Amikor leültem, papi-rost tett elém, s egy ceruzát. Azután ismét rám szólt:

– Írja!Három számot íratott velem egymás alá, majd azt mon-

dotta, hogy azokat adjam össze. Amikor az összeadással

207

készen voltam, akkor másik két számot íratott velemegymás alá, s az alsót a felsõbõl kivonatta. Mivel ezt is jólés hamar megcsináltam, azt mondta:

– Írjon valamit angolul!Egy kicsit gondolkoztam, majd angolra fordítva a kö-

vetkezõt írtam a papirosra: „Egyszer egy székely fiú jöttebbe a városba sok országon és tengeren keresztül, hogyitt vizsgát tegyen, amit mindenki tud tenni.”

Az igazgató sokáig nézegette az írást, majd azt kérdezte:– Mi az a Sekler?Neki is megmagyaráztam, hogy a székelyek, azok ma-

gyarok, de úgy magyarok, ahogy a skótok, vagy az írekangolok. Erre megint azt mondta, hogy menjek vele; selmentünk egy szomszédos üzletbe, ahol kész ruhákatárultak férfiak számára. Ott a boltban egy kicsi embernekazt mondotta, hogy engem szállásoljon el valahova. Ne-kem pedig másnap reggel kilenc órára viszontlátást kö-szönt, aztán kiment a boltból.

A kicsi ember, mihelyt magunkra maradtunk, rögtön aruhámra tekintett, amit szemmel és fogdosással megvizs-gált:

– Hol csináltatta? – kérdezte szépen magyarul.Nagyon megörvendettem, hogy magyarul szólott hoz-

zám, és szívesen feleltem a kérdéseire; s szívesen meg-néztem a kész öltönyöket, nemkülönben a finom szöve-teket, melyeket serényen mutogatván, nagyon ajánlott.Megígértem neki, hogy az elsõ fizetésemet az õ boltjábafogom hozni, mire megveregette a vállamat és a barátjá-nak nevezett. Utána a bankról és a helybéli életrõl kezdettbeszélni, hogy tudjam, ami leginkább szükséges.

– Micsoda ember ez az igazgató? – kérdeztem.– Ez amerikai! – mondta. – Õsi és valódi, nem olyan,

mint amilyenek ott New Yorkban vannak. Egy kicsitdarabos és büszke, de azért nagyon jó ember. Szereti apálinkát, és úgy hívják, hogy mister Robert Swan, vagyisHattyú Róbert.

208

S ha már olyan beszédes volt, megkérdeztem tõle, hogyitt vidéken általános szokás-e, miszerint olyan kurtánbeszélnek és hamar cselekszenek az emberrel? A boltosazt felelte, hogy nem általános szokás, de a bevándorlótegy kicsit lenézik. De hát azon nem is lehet csodálkozni,mert a bevándorlók jórészt mûveletlen bányászok. Be-gyemben lévén a szó, cifrázás nélkül megmondtam, hogymagam is szegény és mûveletlen ember vagyok, s ha márúgy áll a dolog, akkor engemet is a bányászok pártján kellkeresni. A szavaim úgy megakasztották rögtön a boltost,hogy nem folytatta a bányászokat, hanem egy ugrással aztkérdezte:

– Hol van a poggyásza?– Az állomáson.– Na, jól van, akkor menjünk szállást keresni.Amikor kiléptünk a boltból, egy új és szép épületre

mutatott, mint a bank új hajlékára, amelybe másnap lesza költözködés. Miután eléggé megcsodáltam az új épüle-tet, felvezetett engem a szomszédos ház elsõ emeletére.De sohasem gondoltam volna, hogy az lesz a dologból,ami lett. Mert a csöngetésre olyan kiszáradt öregasszonynyitott ajtót, akinél csúnyábbat elkeseredve sem láttamsoha. S mellette ott állott egy kicsi kutya is, amely hosszúsárga szõrével szintén csúnya volt. A boltos németülbeszélt az asszonnyal, aki bólogatni kezdett, és bévezetettegy szobába. Elég nagy szoba volt, s kiviselt bútor is állottbenne, de a szagától a madarak leejtették volna a fejüket.Mivel azonban csak heti négy dollárt kért a szobáért, sválogatni sem nagyon mertem, mindjárt kibéreltem aszobát.

Onnét ismét együtt mentem a boltossal lefelé, de aztána kapuban megköszöntem neki az atyáskodást, majd azállomás felé vettem az utamat, hogy a kufferemet elhoz-zam. Azt vidáman el is szállítottam a bérelt szobába, shozzáfogtam a megtelepüléshez. Ahogy javában rakos-gattam volna ezt-azt és a könyveimet, hát kopogtatott

209

valaki az ajtón. Toldi Miklós lépett bé. Örömömben anyakába ugrottam, majd beszélgetni kezdtünk egyre-másra mindenfélit. Nagy csodálkozásomra, hogy olyanmelegiben ott tudott teremni nálam, azt a jó hírt tudatta,hogy a jövendõben akár mindennap is láthatjuk egymást,mert csupán hat kilométerre lakik tõlem, szintén egykicsi városban. Együtt is maradtunk egész este, s vidámanvacsoráztunk a vendéglõben. Vacsora közben többszöris emlegettük a bort, de azt sem felejtettük el, hogy azõszön milyen veszedelmes mustot szüreteltünk volt. Va-csora után Toldi elkísért engem a szállásom kapujáig,majd ott azt mondotta, hogy autót fogad, és azon elrobogõ is hazafelé.

Amíg mendegéltem fel a lépcsõn a négy dolláros szobafelé, az jutott eszembe, hogy valami ébresztõórát kellettvolna vásárolnom, nehogy elkéssem reggel a nagy szol-gálatból. De hamarosan és elszörnyedve tapasztaltam,hogy a leleményes emberiség még nem tudott olyanébresztõórát gyártani, amilyenre abban a lakásban szük-ség lett volna. Mert ahogy elõvettem a kicsi kulcsot éskinyitottam vele a külsõ ajtót, abban a percben olyankülönös morgást hallottam a lakás belsejébõl, hogy egy-szeriben kihûlt hátul a nyakam. Annyit sejtettem, hogy asárga kutya lesz a különös morgó, de hogy egy kutyánakolyan hangja legyen, s azt a hangot úgy eressze ki a fogaiközött: az nagy csodám volt nekem. Néhány pillanatigtétováztam is, hogy vajon beljebb lépjek-e, vagy visszafe-lé iramodjam, de aztán mégsem hátráltam meg, hanemvitézül kitártam az ajtót, és így szóltam:

– No, sárga!Erre a kutya még nagyobb és különösebb morgással

felelt, de akkor is csak látatlanban. Azonban nem voltnehéz kitalálni, hogy bent van a konyhában, ami néhánylépéssel odébb nyílott és a szabad ajtaján keresztül fénytöntött az elõszobába. De vajon mért nem jön ki? – gon-

210

doltam magamban. Vagy a vénasszony legalább! Hiszennincsen még késõ, s odabent a villany is ég!

Gyanakodva lábujjhegyre vettem a lépést, és a konyhaajtajáig lopózkodtam. Ahogy odaértem és bétekintettem,a nyakamról a hidegség egyszerre futni kezdett felfelé.De azt nem is csodálom, mert a vén német asszony akonyha kõpadlóján feküdt, és összevissza tagokkal, mint-ha a levegõbõl esett volna oda. A kutya pedig ott állott alábánál, s megfeszülve, de a helyébõl egyet sem mozdul-va, reám vicsorította minden fogát.

Úgy ahogy volt, minden olyan borzasztó volt, hogyelõször megtántorodtam, de azután húzódni kezdtemkifelé. Amikor pedig elértem az ajtót, akkor futásnakeredtem. Még a kapuban sem álltam meg, hanem elsza-ladtam jó messzire, s csak akkor kezdtem gondolkozniazon, hogy mit csináljak. A hideg elérte és körülvette azeszemet, de azért annyit mégis kitaláltam, hogy Toldiután kéne mennem. Hamar kutatni kezdtem az utcákat,hogy valahol valami kocsit lássak, amit megfogadjak.Nemsokára találtam is egyet, s a vezetõnek megmond-tam, hogy merre induljon, de jó sebesen, mert végsõdologban kell intézkedni. De hát akármilyen gyorsanrobogott a kocsi, Toldit már csak az õ városának a végi-ben értük utol.

– Hamar szálljon ki! – mondtam neki.– Mi történt? – kérdezte.– Az a német vénasszony a földön fekszik.– Milyen német vénasszony?– Akinél lakom.Toldi elnevette magát, és azt mondta:– Hát, ha jólesik neki, hadd feküdjék.– De zsugorodva fekszik.– Hát, ha jólesik neki, hadd feküdjék zsugorodva.– De meghalt.– Meghalt?!– Meg.

211

Erre már nagyon elkomolyodott, és szó nélkül kiszállt.Aztán fizetett, beléültünk a második kocsiba, s pufognikezdtünk visszafelé.

– Mirõl tudod, hogy meghalt? – kérdezte.– Arról, hogy zsugorodva fekszik.– Minden vénasszony zsugorodva fekszik.Annyi szorongatás után valami más bizonyítékon kezd-

tem gondolkozni, s akkor a kutya jutott eszembe. El ismondtam rögtön, hogy miképpen állott a vénasszonylábánál a sárga kutya, s hogy miképpen vicsorgott reám.Ezen már Toldi sem nevetett, hanem éppen ellenkezõ-leg: elkomolyodott nagyon, s azt mondotta, hogy a kutyaviselkedése után majdnem bizonyos a halál. Többet márnem is igen beszélgettünk. Amikor ismét a városbavisszaértünk, Toldi megkérdezte a vezetõt, hogy merre-felé és milyen házban lakik egy orvos. A fuvarozó törnikezdte a fejét, hogy valamiképpen orvosra igazítson; sahogy gondolkozott volna, hát éppen egy magas és ura-san öltözött néger férfiú jött arrafelé.

– Doktor Dickson, várjon egy percet! – kiáltott a sofõr.A néger megállt, mire a motoros halkan megkérdezte

Tolditól:– Jó maguknak néger orvos is?– Jó.– Akkor itt van ez a Dickson doktor – felelte a másik.Odamentünk a néger orvoshoz, aki nagyon barátságos

volt, és örömmel vállalkozott arra, hogy a német vén-asszonyt megvizsgálja. Szépen felmentünk hát a lakásba,ahol mindent úgy találtunk, ahogy azelõtt volt. De halehet mondani, a sárga kutya még vadabbul morgott,nyilván a néger orvos miatt, akit semmiképpen nemakart közel ereszteni a vénasszonyhoz.

– Mit csinálhatnánk? – kérdezte Dickson doktor.Ott szótlankodtunk hárman, bámulva a veszélyes ku-

tyát és a veszélytelen vénasszonyt, s közben azon gondol-koztunk, hogy csakugyan mit lehetne csinálni.

212

– No, székely! – biztatott Toldi.Jutott eszembe sok minden, az igaz; de végül mégis így

kellett szólanom:– Csak egyet tehetünk.– Mit? – kérdezte Toldi.– Azt, hogy levesszük a kutya elõtt a kalapot.Toldi elismeréssel bólogatott, majd közölte a tudós

négerrel, hogy a kutya védõrzése ellen nem találunkrendszabályt. Ennél egyebet a fekete doktor sem tudottkitalálni, feladtuk hát a csatát, és elvonultunk a konyhaajtajából. Toldi megkérdezte tõlem, hogy a jelenvaló álla-pot nem riaszt-e attól, hogy ott aludjam a szobámban.

– Ha egy csecsemõ született volna a lakásban – mon-dottam neki –, akkor senki sem kérdezne ilyent. De háta vénasszony halála is olyan természetes, mint a csecse-mõ születése. Tehát itt fogok aludni.

Toldi megmondotta Dickson doktornak is az én vála-szomat, de a néger azt felelte, hogy a szándékom vesze-delmet vonhat maga után, mint ahogy minden igazi éstiszta emberi szándék veszedelmet rejteget. Nem a halottfeltámadására, vagy a kutya megveszésére gondol, ha-nem az emberekre, akik mindenkit szívesen megvetnek,aki nem úgy cselekszik, ahogy õk cselekednének. Jobb leszhát, ha elmegyek valahová, és reggelig távol maradok.

– Legyen úgy – mondtam.S abban állapodtunk meg, hogy az ajtót szokás szerint

bezárjuk, és mind a hárman elmegyünk. MenetközbenDickson doktor a hatóságot magára vállalta; nekem pediga lelkemre kötötte, hogy reggel hétkor legyek a lakásajtaja elõtt, mert én fedeztem fel az eseményt, másrésztpedig kulcsom is csak nekem van a lakáshoz. Mire idáigértünk a megbeszélésben, már lent voltunk az utcán, ahola tudós néger mindjárt búcsúzkodni kezdett tõlünk. Miis beléültünk ismét egy fogadott kocsiba, s elrobogtunka Toldi szállására, amely egy klubházban volt. Ott alud-tam egy díványon, ha ugyanis aluvásnak lehet nevezni

213

azt, amikor az ember fekszik ugyan, de az érzései és agondolatai világlanak.

Reggel hét órakor már a helyemen voltam.Elõbb egy futó helyiségben, amely félig vendéglõ volt,

s félig pedig bolt, hamar megittam a reggeli kávét, majdutána elindultam a szállásom felé. A ház elõtt már embe-rek álldogáltak, és leskelõdtek bé a kapun. Egy kicsitgyorsabbra vettem a lépést, hátha a hatóság már ott leszés várakozik reám. Az elsõ pillantásra úgy látszott, minthaelkéstem volna, mert egy csomóban emberek várakoztakaz ajtó elõtt. Éppen kilencen voltak, s közöttük két nõ. Azegyik nõ fiatal volt, nem több huszonöt esztendõsnél,nagy csodálkozó kék szeme neki, és gyönyörû szõke haja.Virágos háziruha volt rajta, piros övvel a derekán; s anyakánál jól kilátszott a bõre, amely selymes volt és pa-tyolatos.

Akkor még nem gondoltam, hogy ez a nõ milyen nagylángot fog felgyújtani bennem; de a jószerencse már azelsõ percekben közelrõl látnom engedte, s hallhatni ahangját. Ugyanis, amikor megérkeztem az ajtó elé, mind-járt odalépett hozzám, és azt mondta:

– Bocsánatot kérek! Maga lakik itt?Ahogy belépillantottam abba a nagy csodálkozó szemé-

be, egyszerre úgy éreztem, hogy még hazudni is tudnékérte, pedig a hazugság nem állott könnyen nálam.

– Igen, asszonyom – feleltem.Erre mosolyogva kezdette mondani, hogy a várakozók

mind házbeli emberek. Azt a hírt hallották, hogy az öregnémet lédi meghalt, a kutyája pedig a testén állva õrzi. Eztnagyon szeretnék megnézni. Mire ennyit kimondott,már egy fiatalember is odajött, aki órajavító volt, s oda-súgta nekem:

– Fizetünk a látványosságért.Nagyon meglepõdtem a dolgon, de mielõtt még felel-

hettem volna, egy csomó pénzt nyújtott felém, és ígyfolytatta:

214

– Kilencen vagyunk, mindenki két dollárt fizet.Éreztem, hogy egyszerre elönt a pír.– Vegye csak el, kedves fiú! – mondta a kék szemû nõ,

mire én rögtön elvettem a pénzt. S ha már elvettem,megszállott rögtön a gond, hogy vajon mit kéne mostcsinálni? Hamar kellett dönteni és cselekedni, mert ahatóság érkezése már-már fenyegetett. S ma sem tudom,hogy miképpen tudtam, az eszemmel-e vagy a szívem-mel, olyan helyesen cselekedni, mert rögtön azt mondot-tam a várakozóknak:

– Elõször a fiatal hölgynek fogom megmutatni. Azutánpedig a többinek. Ha akarják, akkor jó; s ha pedig nemakarják, itt a pénz.

Mivel valahányan akarták, a lakás ajtaján gyorsan bé-engedtem a fiatal hölgyet, majd bétettem magunk utánaz ajtót. Az ifjú nõ, ki már a külsõ ajtónál nagy izgalombanvolt, megfogta a karomat, s úgy mentünk ketten a konyhaajtajáig. S bár nagyon féltem attól, hogy az éjszaka valamielborzasztó változás történhetett, mégis boldog és sze-rencsés voltam; ámbár a kutya még jobban vicsorította afogát, és a szemébõl is jobban szikrázott a dühösség.

Néhány percig ott álltunk a nyitott ajtó elõtt, s közbenegyikünk sem szólott semmit. De az ifjú nõ borzongvakapaszkodott a karomba, és egyre sápadtabb lett. Végreodatámaszkodott az ajtófához, a szemét lehunyta, és ígyszólt:

– Istenem, mi sok minden történhetik velünk ebben azéletben!

Nagyon fájt nekem, hogy annyira elsápasztotta sze-gényt a különös látvány; s hogy valamivel enyhítsek rajta,így szóltam csendesen:

– Szomorú vagyok, hogy nem azt tudtam megmutatnimagának, amit legjobban szeretnék.

Ismét reám függesztette csodálkozó nagy szemét, ésazt kérdezte:

– És mit szeretne a leginkább megmutatni nekem?

215

– Nem a test halálát, hanem a szerelem születésit.Egy kicsit elpirult, és azt mondta:– Férjem van, és gyermekem.– Hogy hívják?Ismét rám nézett, de felelet helyett kifelé indult. Ki-

ment elõttem az ajtón, és többet nem szólt egy szót sem;még a kívül álló emberekhez sem szólt, hanem elsietettgyorsan a gangon. Nem is nézhettem utána, mert azórajavító fiatalember utamba állott, és azt mondotta,hogy idõközben még hét ember érkezett, akik szinténfizettek, itt van. Elvettem ezt a pénzt is, majd béeresz-tettem a lakásba az egész csoportot. Magam künn marad-tam az ajtó elõtt, amit bézárhattam ismét, mert belülrõlki lehetett nyitani. Belülrõl nagy szörnyülködés hangjaihallatszottak ki, s fõleg a kutya morgása, mintha az embe-ri hang bozótja még külön is fogott volna egy rémet.

Ide-oda lépegetve várakoztam az ajtó elõtt, és azongondolkoztam, amit cselekedtem. Legbelõl már az elsõpillanatban éreztem, hogy a látványos pénzt el kell fogad-nom, és az embereket bé kell eresztenem a halotthoz. Devégre tudni szerettem volna, hogy mi lehet a titka annakaz érzésnek, amelybõl ilyen nemtelen pénz született? Sahogy gondolkoztam, mintha a válasz egyszerre öröm-hangon ugrott volna elõ a fejembõl és a lelkembõl egy-aránt.

– Igen, úgy van! – mondtam magamban. – Az öregnekmeg kell halni, hogy a fiatalnak abból is élete lehessen!Mint ahogy lehull a régi levél, hogy több napfényhez éstöbb levegõhöz juthasson az új. És ami így s egyenkinttörténik, annak kell történnie egészbe véve ugyancsak:vagyis az öreg népeknek is meg kell halniok, hogy a fiatalnépek több napfényhez és több élethez jussanak azáltal.Igen, úgy van: ez a természet rendje, és ez a törvény!

Tûzzel lettem teli, hogy a német vénasszony halála áránfelfedeztem egy igazságot; de olyan bátorrá is váltam,hogy a hatóság megérkezéséig még hat embert eresztet-

216

tem bé, és mindenkit két dollárért. Aztán megjött a rend-õrbiztos, a törvényszéki ember és egy orvos. Elõször õkis a holtat akarták megközelíteni, hogy az orvos meg tudjavizsgálni, de a sárga kutya nem ismert hatóságot. Errebémentek az én szobámba s behívtak oda engemet is. Atörvényszéki ember kezdte a szót, és egymás után min-denrõl kikérdezett. Amikor bátor és egyenes feleleteim-bõl látta, hogy engemet a gyanú árnyéka sem érhet, aztmondotta, hogy elmehetek. A rendõrbiztos azonbanmegellenezte az én távozásomat, mivel egyetlen lakó sígy egyetlen kulcstulajdonos voltam a lakásban. Hogyne,úgy volt igaz, ahogy a rendõrbiztos mondotta, de mivelmár erõsen közeledett a kilenc óra, valakinek a bankbais el kellett volna mennie. Amikor ezt a kötelességemetfel is fedtem elõttük, úgy határoztak, hogy fussak el abankba, de ne maradjak ott, hanem rögtön jöjjek vissza,de sõt az igazgatót is hívjam el magammal. Mindezt énvégre is hajtottam rendesen, mert tíz perc múlva mármind a ketten ott voltunk. Ahogy megérkeztünk, mind-járt azon kezdtek tanácskozni, hogy a kutyát miképpenlehetne a halott mellõl eltávolítani. Ahogy az idõ telt,mind több és több okos embert hívattak tanácsra, azegész városból és mindenféle foglalkozásból. A végénmár olyan sokan voltak, hogy a szobám ajtaját bé semlehetett tenni. Ez a nyitott ajtó aztán beleszólt az éntovábbi keresetembe is, mert emiatt már csak azokatengedhettem bé a külsõ ajtón, akik a tanácsba hivatalo-sak voltak. De ha azt néztem, hogy addigelé már harminc-egy embernek mutattam meg a halál színjátékát, akkormeg lehettem elégedve. S meg is voltam, mert békésenés szelíd méltósággal õrködtem a külsõ ajtó elõtt.

Már közelgett nagyon a dél, amikor a reggeli ifjú hölgyismét feltûnt a folyosón. A nagy szemeirõl és a mosolyá-ról rögtön megismertem, ámbár kalap és selymes feketebunda volt rajta. Köszöntem neki, mire õ hozzám lépett,és megkérdezte:

217

– Mi az eredmény?– Még semmi – feleltem.– Hát mi lesz, maga mit gondol?– Nem tudom, mert az egyik párt a kutya elpusztítása

mellett áll, míg a másik éppen ellenkezõleg.– És maga hogyan döntene? – kérdezte.Tiszta hódolattal a szemébe néztem, s azt mondtam:– Nehéz dönteni valakinek a dolgában, aki egy másik

valakit nagyon szeret. Akár kutya az, akár ember.Az asszony elpirult egy kicsit, majd kezet nyújtott ne-

kem, és azt mondta:– Grácia.Azzal ott is hagyott, és eltûnt a lépcsõkön.– Grácia! – mondtam magamban a nevét, amely kelle-

mességet és bájosságot jelentett. De földi lénynek a nevitennél jobban soha el nem találták, mert Grácia az õ nagyszemivel csakugyan bájosságot jelentett, a szavaival ésmozdulataival pedig kellemességet.

Boldog képzelõdésembõl egyszerre nagy kiabálás ri-asztott fel, ami belülrõl harsant felém. Hamar bémentem,s hát meghozták a döntést, amely okosan úgy szólt, hogyarra az idõre, amíg a halottat megvizsgálják és elviszik,valahogy és valamivel el fogják kábítani a kutyát. Az orvosgondoskodott is mindjárt, hogy a munka elinduljon. Elõ-ször ételt hozatott a kutya számára s abba rejtette belé akábítószert. Az ételt egy edényben, valami hosszú rúdon,odatolták a kutya elejébe, de az elszánt védõrzõ meg semszagolta az ételt. Amikor látták, hogy a konok kutyával ígynem jutnak célhoz, a tanács nagyon megharagudott rá,és kimondotta, hogy most már kímélet nélkül meg kellfogni. Gyorsan elõkerítették hát a kutyafogó embert, akiegy zsákszerû drótos szerkezettel ügyesen és mindjártfogságba ejtette a sárgát. Nagy zajjal a kutyát elvitték; azorvos pedig megvizsgálta a halottat, és kijelentette, hogyszabályosan halt meg.

218

Mivel úgy látszott, hogy immár minden elintézõdött, atanács széjjeloszlott; s utána én is elmehettem ebédelni.Nem tudtam enni, úgyszólva semmit; s a bankba is na-gyon elgondolkozva mentem bé, hogy a szolgálatot meg-kezdjem. Ismét a szõke fiúnál jelentkeztem, aki úgy ren-delkezett, hogy a költözködésnél segédkezzem, amígmegjön az igazgató. Egy-egy széket megfogtam tehát,majd nagy könyveket és iratos ládákat is vittem által az újépületbe, amely kõbõl volt csinálva és két terembõl ál-lott, egy felsõbõl és egy alsóból. A felsõ terem óriási volt,s akár egy templom. Csakhogy az oltár helyén egy hatal-mas pénzrejtõ szekrény uralkodott, melynek másfél ölesacélajtaját csak titkos módon és egy nagy kerékkel lehe-tett kinyitani. Az alsó terem csak pinceterem volt, egyszobánál nem nagyobb, de gumipadlózattal. Nyolc kõlép-csõn lehetett oda lejutni, egy utca felõli ajtón, de bent azépületben a felsõ terembõl is volt lejárata. S hogy el nefelejtsem: ott az alsó teremben volt a mellékes helyiségis, amelyet azért említek nagy fontossággal, mert a szesz-tilalom dolgában is szerephez jutott, amint az késõbb kifog derülni.

Tehát a mozgó vagyon hurcolásával így kezdtem mega szolgálatot, amelyet délután négyig zavar nélkül folytat-tam. Akkor nagy férfiassággal megjelent az igazgató, ésazt mondotta nekem, hogy menjek véle. Egyenesen apinceterembe vitt, ahol egy új és nagy asztal állott, s azasztal mellett egy szék. Ott az asztalnak a szélire ült, és aztmondta nekem:

– Nem akarom még egyszer hallani, hogy magát néger-rel együtt látta bárki.

Ejnye, gondoltam, nyilván Dickson doktorral látott va-laki engem.

– Csak jó embert és rossz embert ismerek – feleltem.Az igazgató nagyon megnézett, majd csak ennyit szó-

lott:– Megmondtam magának.

219

Mintha ördög bújt volna belém, hogy segítsen ártaninekem, így folytattam:

– A halott német asszonyt és a kutyát pénzért mutogat-tam. Hatvankét dollárt kerestem azzal.

– Tudom – felelte az igazgató.– Hát az nem tilos?– Nem.– S miért?– Üzlet – mondta.Azzal felállt az asztalról, és megindult kifelé. Menet

közben visszafordult, és tudtomra adta, hogy huszonötdollár lesz a fizetésem, az irodám pedig a pinceteremben;a többit Toldi majd elmagyarázza.

Ahogy egyedül maradtam, leültem a székre, és gondol-kozni kezdtem. Nem tudtam azonban egyenes útba állí-tani a gondolataimat, mert gomolygott az agyam. A mel-lemben és a tagjaimban is nyugtalanító bántalmat érez-tem. Felálltam hát a székrõl, és sétálni kezdtem a gumi-padlón. Ha a munkára gondoltam, amit mostantól kezdvefolytatnom kell, akkor olyan félelem vett erõt rajtam,hogy hideg verejték ült ki a homlokomra. Ha az emberek-re gondoltam, akikkel a megélhetésem és a sorsom össze-hozott, úgy éreztem, hogy egyedül és magamra hagyatvaállok. Ha az életemre gondoltam, akkor suhogó és erõsszárnyakat szerettem volna, hogy talán kirepüljek a világ-ból. Ha a felfedezett igazságra és a népemre gondoltam,akkor hét fejet szerettem volna, és tüzet okádni, mint asárkány.

Csak két virág volt, amelyen meg tudott pihenni alelkem, ez a megriadt acéldongó: az egyik virágot apám-nak hívták, s a másikot Bolha kutyának. Ahogy eszembejutottak õk ketten, s elgondoltam, hogy apámtól az Atlan-ti-tenger, Bolhától pedig talán a legnagyobb óceán vá-laszt el, egyszerre olyan gyötrelem fogott el, mint ami-lyen az igaz lelkeket gyötörheti a késedelmes feltámadásmiatt. S mivel a látásom is homályosult, s megereszkedett

220

a lábam ereje is, visszaültem ismét a székbe, és az asztalraborultam.

Akkor értettem meg, hogy mit érezhet a viharos tavona csónak, vagy a felzúdult tengeren a hajó!

Már jó ideig ültem megborulva, amikor hallottam, hogyvalaki jön lefelé hozzám. Hadd jöjjön, gondoltam, vagyakár álljon a feje tetejire; s meg sem mozdultam.

– Ábel! – érintette meg egy kéz a vállamat.A hangjáról rögtön megismertem, hogy Toldi; de most

abban a percben neki sem tudtam úgy örvendeni, mintmáskor. De hát mégis felemeltem a fejemet és ránéztem.

– Mi baj van? – kérdezte.– Nincs semmi – feleltem.Toldi nagyon elkomolyodott, majd sétálni kezdett a

teremben. Darabosan és komoran sétált, mint valamibika. Láttam, hogy készít magában valamit, de nem szól-tam. Végre odaállott az asztalom mellé, és azt mondta:

– Az Isten látott olyan embereket, mint ti vagytok,székelyek.

Bár nem akart semmi dicsérõt mondani ezzel, mégisjólesett. A tréfáló kedvem is egyszeriben megjött, vagyiselõvettem a kicsi zsebkönyvemet, és úgy tettem, minthajegyezni akarnék valamit. De nem jegyeztem, hanem rá-néztem, és vártam.

– No, mért állottál hadba? – kérdezte Toldi.– Csupán csak jegyezni akarok.– Mit akarsz jegyezni?– Én sokat gondolkoztam azon, hogy milyenek is a

székelyek – feleltem neki –, de eddigelé még nem tudtamkitalálni. Úgy látom azonban, hogy maga tudja. Felírnámhát magamnak, hogy el ne felejtsem.

A Toldi szeme azt kérdezte tõlem, hogy csúfolkodom-evajon, vagy csupán turbékolok?

– Tedd el azt a noteszt! – mondta; majd amikor nevetveeltettem, így folytatta: – Hát ha tudni akarod, hogy milye-nek vagytok, én megmondom neked.

221

– No, milyenek?Sokáig és nagyon gondolkozott, majd így szólt:– Az ördög vigyen el, te Ábel, én sem tudom. Mert azt

akartam mondani, hogy olyanok, mint a hegyi patakbana pisztráng, amelyet mindenütt látni lehet, de megfognisehol. De aztán eszembe jutott, hogy amíg a pisztrángcsak a hegyi patakokban él meg, addig a székely nemcsakott, hanem mindenütt a világon.

Bólogattam, és azt feleltem neki:– Nagyon okos beszéd volt, csak éppen egy hiányzott

belõle.– No, mi?Felálltam, s úgy mondtam súgva:– Az, hogy a pisztráng mindig és mindenütt felfelé

úszik.– S azt miért csinálja?– Azért – feleltem –, mert különben a nagy halak azt

mondanák: né, ez a kicsi semmiség is csak azt tudja, amitmi: gyertek, együk meg!

Toldi kicsire húzta a szemit:– És hátha éppen azért fogják megenni!– Maga azt nem érti! – legyintettem. – Mert hallgasson

ide: a pisztráng nem azért úszik felfelé, hogy úgy nehe-zebb legyen, hanem mért? Azért, hogy abban a percben,amikor a nagy halak meglátják, csodálkozzanak rajta.Márpedig egy kicsi csodálkozás éppen elég arra, hogyközben a pisztráng el tudjon iramodni.

– Add nekem azt a jól vágó eszedet, Ábel! – mondtaToldi.

– Magának van beretvája – feleltem.Erre úgy kezdett kacagni, hogy megért volna akármek-

kora halat. Utána megölelgetett, és azt mondta, hogymenjünk és ússzunk felfelé a szállásomra. Éppen jókorindított, mert a kutya után már a halottat is eltakarítottákvolt; s bent az én szobámban pedig három asszonyt talál-tunk. Vettük észre, hogy egy kicsit megszeppentek a

222

váratlan érkezésünk miatt, de mivel a nagy szemû Gráciais ott volt a három között, én nem a megszeppenés okángondolkoztam, hanem a vendéglátáson. De hát hiába ma-rasztottam õket, mert röpdösve siettek kifelé, mint a fürjek.

– Látta azt a szép nagyszemût? – kérdeztem Tolditól.– Láttam – felelte.Nem folytattam tovább a szót, hanem egy kicsi mosoly-

gás után megkértem Toldit, hogy magyarázza el a bank-ban való teendõket. Õ szívesen elmondta, hogy a külföldiosztály vezetõje leszek, s arra kell törekednem, hogy akörnyéken levõ bevándorlókat felkutassam. De mielõttjárni kezdeném a vidéket, gondosan bé kell rendeznemaz irodát.

Amíg beszélt, nekem ismét apám és a Bolha kutya jutotteszembe. Toldi meg is látta, hogy nem szentelek elégfigyelmet az õ tanításának, mert a további magyarázatközben egyszerre így szólt:

– Veled valami történt, Ábel!– Hát mi történt volna? – kérdeztem.Ismét sétálni kezdett a szobában, majd hirtelen felém

fordult:– Szerelmes vagy?Jól meggondoltam a dolgot, és azt feleltem:– Nem az a baj.– Hát mi?– A nevit a bajnak nem tudom.– Hát mijét tudod?– A nyugtalanító lelkit, a gyötrelmit, a rajtam való nagy

hatalmát.Toldi a vállamra tette a nagy kezét.– Hát tulajdonképpen mi kéne neked, hogy jól érezd

magad?Az asztal mellett ülve, a két tenyeremre hajtottam a

fejemet, és minden erõmmel a feleleten gondolkoztam.Aztán egyszerre, mintha kisütött volna a nap, felemeltema pillantásomat, és azt mondtam:

223

– Tudni szeretnék valamit.– Mit?– Azt, hogy mi célra vagyunk a világon.Legalább tíz percig gondolkozott Toldi, hogy becsüle-

tesen felelhessen nekem. De amikor látta, hogy ennyi idõalatt sem tud eredményre jutni, felvette indulatosan akabátját, és azt mondta:

– Gyere vacsorázni!Elmentünk, de sem az út alatt, sem pedig a vacsora alatt

nem beszéltünk semmit. Én egyfelé, s õ másfelé, de foly-ton a levegõbe néztünk. Tudtam, hogy a felvetett kérdés-re kutatja a feleletet, de hogy mire jutott, azt még akkorsem mondta meg, amikor elváltunk egymástól. Azzal agondolattal vetettem meg otthon az ágyat, hogy holnapvagy talán holnapután felelni fog a kérdésre. S ha pedignem felel, akkor én fogok felelni, mert nem nyugszomaddig, amíg emberbõl: magamból vagy másból, ki nemsajtolom ezt a titkot.

Másnap az iroda berendezésein fáradoztam, de sohaegy percre sem tudtam megszabadulni a gondolattól,hogy mi célra vagyunk a világon! S még amikor munkaután hazamentem, s az asztalomon egy levelet találtam,akkor is azt hittem, hogy no, most valaki megírta nekem,amit én nem tudtam kitalálni. Gyorsan és szívdobogássalbontottam fel a levelet, s hát a szívdobogás éppen helyén-való is volt, mert a nagy szemû Grácia keze írása feküdtelõttem. Azt írta, hogy a tegnap elköltöztek ebbõl a halot-tas házból, most ott laknak a Magas utca két szám alattegy külön házban, s ha én szintén el akarnék költözniinnét, az õ férje szívesen kiad nekem egy szobát.

Hamar összecsomagoltam, s egyenesen odamentem.Tetszetõs faház volt, amiben laktak. Alól az ebédlõ és

az olvasóterem, felül pedig három szoba és még a fürdõ.Amikor beléptem a házba, sehol nem találtam senkit.Egy-két pillanatra megálltam, majd felfelé indultam azona kanyargós lépcsõn, amelyik az olvasóterembõl az eme-

224

letre vezetett. Amint éppen felérkeztem volna a recsegõslépcsõkön, az egyik szobából elõrebbent a nagy szemûGrácia. Nagyon örvendett, hogy a kufferrel együtt vála-szoltam a levelire. Én is megköszöntem szépen, hogyolyan nagy figyelemben részesít, majd elfoglaltam a kije-lölt szobát, melynek ablaka éppen a vasúti vonalra nézett.Miután a rendezgetéssel elkészültem, odaálltam az ablak-hoz, és sokáig nézegettem mindent, amit a közelben vagya távolban onnét látni lehetett. Közben hárman keresz-tezték folyton egymást az eszemben: Grácia, Toldi Mik-lós, és hogy mi célra vagyunk a világon. Mivel sem afiatalasszonynak, sem pedig a nagy kérdésre való válasz-nak semmi mozgását nem hallottam, úgy két óra múlvaelindultam, hogy a megszokott vendéglõben vacsoráz-zam. Ahogy lementem a lépcsõn, hát ott ült a nagy szemûGrácia, s mellette egy sovány barna férfiú, vagyis a férje,akivel mindjárt összeismertetett engem. Ahogy kezetszorított velem, elég erõsnek tetszett; s a tekintete utánítélve, elég szigorúnak is.

Fel is tettem magamban, mialatt lassan mendegéltem avendéglõ felé, hogy az ifjú asszonynak csupán távolisóhajtozója leszek. De ennek is megvolt az ára, mert azéjszakák felit vágyakozásban töltöttem, a másik felit pe-dig bozótos álmok nyugtalanították.

A sok vergõdés már annyira vitt, hogy éreztem: valamittenni kell! Éppen szombati nap volt, délután fél ötkor. Azigazgató azelõtt öt perccel hagyta volt el a mellékes he-lyiséget, ahol egy sánta barátjával együtt mindennap afenekire nézett egy pálinkás üvegnek. Nagy pálinkasza-got hagytak maguk után, de én nem a pálinkaszaggaltörõdtem, hanem azzal, hogy végre és háborgatás nélkülteljesen egyedül vagyok, s határoznom kell valamit. Leül-tem a székre, ráborultam az asztalra, és forralni kezdtemmagamban a gondolatokat. Három dologban kellett vala-hogy és mindenképpen határoznom. Elõször Toldira vo-natkozólag, akit nem láttam, amióta feltettem neki a nagy

225

kérdést. Másodszor a kínzó nagy szerelem tekintetiben,amely a gyötrelmek mellett elsorvadással fenyegetett.Harmadszor és végre, ami a legfontosabb volt: mi célravagyunk a világon!

Az elsõ dologban úgy határoztam, hogy másnap reggelelmegyek Toldihoz, és vasárnap lévén, ott ülök egésznap. A másodikban úgy döntöttem, hogy a nagy szemûGrácia elõtt feltárom a hódoló nagy szerelmet: ha meg-ajándékoz érte, akkor jól van, de ha csupán játszani akarvelem, akkor vége a napjának! És most következett aharmadik, s a legfontosabb. Magam elé képzeltem Krisz-tust, de magam elé az ördögöt is, akinek szintén tudniakell sok mindent, amit közönséges ember nehezen köze-líthet meg.

– Mi célra vagyunk a világon? – kérdeztem Krisztustól.– Hogy végbevigyed azt a jót, amiben hiszel – felelte

Krisztus.Utána hamar, hogy majd együtt gondolkozzam a két

feleleten, megkérdeztem az ördögöt:– Mi célra vagyunk a világon?– Kedves barátom – felelte az ördög –, ha engem kér-

deztél volna meg elõször, megmondtam volna neked. Deígy nem érdemled meg, hogy megtudd az igazságot.

Felkaptam a fejemet, és azt mondtam:– Távozz hamar, mert a feketékkel való barátkozást az

igazgató megtiltotta nekem!Az ördög szót fogadott, és eltûnt. De én is hamar indu-

láshoz láttam, hogy künn a természetben és a tavaszodóföldön gondolkozzam tovább a Krisztus feleletén, vagyismegkeressem az életben azt a jót, amiben hiszek, s amitannálfogva végbe kéne vinnem. Átmentem a vasúti hí-don, majd annak a közeliben egy ösvényt fedeztem fel, sazon indultam tovább. Az ösvény hegyoldalon vezetettfelfelé, tekervényesen valami különös épület irányában,amely feketére festve állott a tetõn. Pihenés nélkül ka-paszkodtam felfelé, de már távolról hallottam, hogy fur-

226

csa hangok szûrõdnek a fekete épületbõl. Egyenesen ésmég gyorsabban tartottam arra. A hang egyre erõsödött,s úgy vettem ki, hogy ott sokan lehetnek, s mindnyájankülön-külön ordítanak. Néhány lépésrõl már jól láttam,hogy a fekete ház nagy ajtaja nyitva van, ahogy templo-moknál szokott lenni. Odaléptem, s hát csakugyan temp-lom volt a fekete házban, tele visító és kiabáló négerek-kel. Nem haboztam sokáig, hanem levettem a kalapomat,és beléptem a négerek közé. Bár padok is voltak, mintmás templomokban, mégsem azokban álltak, hanem ki-csõdülve valami emelvény elé, amelyen egy öreg néger,könyvvel a keziben, folyton nagyobb és szorgosabb ordí-tozásra ösztökélte a csõdületet. Hamar odafurakodtam, shát egy fiatal néger feküdt a földön, hányta és vetettemagát, rúgott és kapálózott.

– Mi történt? – húztam meg egy négernek a karját.– Most megy ki belõle az ördög – felelte.Hát ez alig sem tréfa, gondoltam magamban, mert hát-

ha éppen az az ördög bújt belé, akit én ûztem el egyfélórával azelõtt!

Még közelebb vergõdtem tehát, hogy bármi történjékis, annak én biztos tanúja legyek. S amint úgy közelrõlnéztem a kínban fetrengõ négert és az õ rettenetes arcát,amelyrõl csorgott a verejték, hirtelen az a másik gondo-latom támadt, hogy maga az Isten vezetett ehhez az em-berhez. Mert lám, itt a szemem elõtt és borzasztó kínokközött vetéli el az ördögöt, aki bizonyosan tévutakonhordozta eddig, és megakadályozta abban, hogy ennek avilágnak a dolgaiban tisztán lásson. De ha most meg tudszabadulni az ártó és zûrzavaros gonosztól, akkor tisztánaz Isten lelkével fog válaszolni minden feltett kérdésre.

Tehát tõle fogom megkérdezni, hogy mi célra vagyunka világon!

Egyszerre olyan nagy izgatottság vett erõt rajtam, ami-lyent soha nem éreztem. Odakaptam a homlokomhoz,amely forrón lüktetett, majd odakaptam a szívemhez,

227

mely jobban táncolt, mint a legnagyobb szerelemben.Aztán gyorsan kimentem a fekete templom elé, s ottmegálltam, hogy várakozzam a megtisztult négerre. Márazt hittem, hogy sohasem fog kijönni, pedig tíz percnéltöbbet nem várhattam; de akkor a barátai között jóked-vûen és vidáman kilépett az ajtón.

Mindjárt odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és aztmondtam, hogy jöjjön velem néhány lépést, mert valamifontos dolgot szeretnék kérdezni tõle. Nagyon barátsá-gos volt, és szinte táncolva jött velem. Amikor néhánylépést csakugyan félrementünk, a vállára tettem a keze-met, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki:

– A maga lelke most tiszta; mondja meg tehát nekem,hogy mi célra vagyunk a világon?

A négernek megmerevedett egy pillanatra az arca,majd hirtelen kacagni kezdett, s kacagás közben folytonazt mondta:

– Furcsa, furcsa, furcsa.Aztán ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemem-

be nézett, és így szólt:– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk

benne.Ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem

egészen úgy, mint az elõbb, hanem a keserves és azörökké hontalan ember könnyes kacagásával. Még a tér-dit is csapkodta, miközben folytak a könnyei. Majd hirte-len azt is abbahagyta, újra a szemembe tekintett, utánapedig szaladni kezdett lefelé a hegyen.

Úgy szaladt, mintha nem is ember lett volna, hanemvalami fekete angyal.

Amíg láthattam, utána néztem, aztán leültem a földre,és a fejemet a két tenyerembe hajtottam.

– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünkbenne – ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy aszívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem

228

megtelik a derûs idõ nyugalmával, és a szemem megtelika hajnal harmatával.

Lassan felálltam, és azt mondtam:– Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy

otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem islehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megis-merjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zeg-zugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásramorgó népeket; s amikor mindent megismertünk,amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, aholotthon lehetünk.

Elindultam lefelé a hegyen, és boldog nyugalommalnéztem, hogy miképpen búcsúzik a földtõl a nap. Márnem bántott semmi, és nem tépett a szerelem sem, ha-nem azt gondoltam magamban, hogy amiképpen mostbúcsúzik a földtõl a nap, úgy fogok búcsúzni Amerikátólén is.

Ahogy leértem a városba, mindjárt autót fogadtam, ésToldihoz robogtam azon. Éppen egy lepedõs amerikaiújságot olvasott, amikor a szobájába léptem. Egyenesenodamentem hozzá, megöleltem, és azt mondtam neki:

– Köszönöm minden jóságát.– Mit akarsz?– Megyek haza – feleltem mosolyogva.– Hova haza?– Erdélybe, a Hargitára.Többet nem szóltam, hanem kijöttem a szobából, és a

várakozó automobilon visszarobogtam Mineberg váro-sába. Ott kitudakoltam az igazgató címét, elmentem hoz-zá, és letettem elejébe a külföldi osztály ajtajának a kul-csát. Aztán megköszöntem neki is a szívességét, s mivelõsi és valódi amerikai volt, rajta keresztül Amerikának ismegköszöntem, hogy egy ideig kenyeret adott nekem.Utána elmentem a vasúthoz, és megkérdeztem, hogymikor indul a legelsõ vonat. Amikor meghallottam, hogytíz elõtt öt perccel, gyorsan a szállásom felé indultam,

229

hogy csomagoljak. Egy óra alatt mindennel útra készenálltam, s akkor így szóltam a nagy szemû Gráciának:

– Szeretném megfizetni, amivel tartozom, mert me-gyek a hazámba.

Sokszor kerekített volt már nagy szemet Grácia, deekkorát soha.

– Nem tartozik semmivel – mondta; és béfutott a szo-bájába, ahonnét csak a sírása hallatszott ki. Nem is láttamõt többet, mert haladék nélkül kimentem az állomásra.Amint ott megváltottam a jegyet, és visszafordultam, hátnégy darab nagy csomaggal ott áll Toldi Miklós.

– Maga mit csinál? – kérdeztem.– Megyek haza, Szalontára – felelte.Már a vonatban ültünk és javában robogtunk, amikor

feltettem neki a kérdést:– S mi indította arra, hogy olyan hirtelen meggondolja

magát?Toldi huncutul nevetett, ahogy pedig nem szokott so-

ha.– Azt gondoltam – felelte –, hogy ha egy székely csinál

valamit, az nem lehet rossz. Ennélfogva követtem a pél-dádat.

Olyan vidáman utaztunk, hogy meg sem éreztük azidõt, pedig csak másnap estefelé érkeztünk meg NewYork városába. Toldit is egyenesen Gáspár bácsiékhozvittem, mert úgy egyeztünk, hogy az elsõ hajóval mind-járt tengerre szállunk. Szegény Gáspár bácsi és Teréznéni irigyen meregették reánk a szemüket, de mi keddendélután már egy óriás hajó fedelirõl integettünk nekik.

Négy nap és öt éjszaka voltunk a tengeren, amely sohanem háborgott azokon a napokon és éjszakákon, hanemõsi nagy nyugalomban ringatózott, miképpen az én lel-kem is. Nem is ért minket semmi baj, csupán Tolditérhette volna egy kicsi. Mert az az ember, akit mindigcsendesnek és szótlannak ismertem, az elindulástól kezd-ve úgy megváltozott, hogy mindig beszélt és mindig

230

verekedni akart. A második napon szinte belévetett egyszlovák borbélyt a vízbe, az utolsón pedig valami erõs ésgoromba németeknek rontott neki, s azok közül bizonyaz egyik jól megjegyezte õt a konzervnyitogató késsel. Dea német is kapott olyant a fejére, hogy még akkor ishordta a gusát, amikor szombaton estefelé szárazföldreszálltunk.

Két óra múlva már ismét vonaton ültünk, és áldottamaz Istent, hogy nemcsak szerencsésen kelhettünk által avízen, hanem a sûrû viadaloktól is megszabadultunk. Deott a vonaton sem sokáig tartott a béke, mert éjfél körülToldi egy csehet már ismét a pad alá kényszerített. Félre-vontam, és nagyon szépen kértem, hogy még háromnapig türtõztesse magát, s aztán indítson akár háborút is,ha éppen úgy akarja. Áldott jó ember volt, bárhol legyenis ebben a percben, mert megsimogatta az arcomat, ésazt mondotta, hogy értem még saját magának is megbo-csát, pedig õ tizenhat évig dolgozott Amerikában. S ami-kor a harmadik napon, vagyis kedden délután öt órakor,nagy ölelgetések között elváltam tõle, már nem tudtam,hogy a régi csendes Toldit szeretem-e jobban, vagy pedigezt a harcra változottat. Egy ideig gondolkoztam is az õkülönös magyar sorsán, amely egyszer délibáb volt ésegyszer lázadás, de aztán a magam székely életén kezd-tem gondolkozni, amely a teremtett ember magaviseletevolt.

Ez volt az a gondolat, amellyel másnap délelõtt megér-keztem a madéfalvi nevezetes állomásra. Itt szekeret fo-gadtam, és megkértem az embert, hogy ne futtassa erõ-sen a lovakat, nehogy meg találjanak izzadni, s azutánmeghûljenek a szeles tavaszi idõben. A szekeres hajlott isszavamra, minek folytán hûhó és zörgetés nélkül érkez-tünk meg Csíkcsicsóba. Már az ülésbõl észrevettem, hogyapám ott van az udvaron, és a favágónál mesterkedikvalamit. Minden sietés nélkül leszálltam, bémentem akapun, és elindultam feléje.

231

– Kell-e egy amerikai? – szólaltam meg, amikor márcsak néhány lépésnyire voltam tõle.

Apám egyszeriben felállt és megfordult. Nem tudotthamarjában szólni, hanem sebesen pillogtatott, nehogymegcsalja öreg szeme. S amíg azt tette, azalatt én márodaértem hozzá, és megcsókoltam az arcát.

– Egyszerre milyen csókos lettél! – mondta a régi hang-ján, s a kezében a kicsi fejszével leült a favágó csutakra.

– Ilyenkor tavasszal rájön az emberre – feleltem neki,s hozzáláttam, hogy a csomagok kerüljenek az ajtó elé.Amikor mindenem ott volt, s elévettem a pénzt, hogy aszekeres embernek fizessek, apám erõsen pislogott arra,és megkérdezte:

– Abból van-e elég?– Ne féljen, bankot is nyithatunk – mondtam. – Lesz-e

benne igazgató?– Én igen, ha fedele is lesz – felelte apám.– Hát Bolháról tud-e valamit? – kérdeztem.– Fél szeme volt – felelte apám.Megértettem a szót, és szomorúan néztem a földet.– Holnap is lehet búsulni – vigasztalt apám, mire csak-

ugyan erõt vettem magamon, és megkérdeztem:– Hát Zsuzsika néni?Apám elnevette magát, és azt mondta:– A vízipuskát nem szereti.Osztoztam én is a nevetésiben, majd felálltam, hogy a

csomagokat békerítsem a házba. Amíg azt végbevittem,apám is munkához fogott ismét, és vígan kopácsolt. Lát-tam, hogy kelepelõt csinál, s megkérdeztem:

– S azt mért csinálja?– Feltesszük a bank tetejére, hadd tudjuk mindig, hogy

merrõl fú a szél.Így beszélgettünk estig, s akkor lementem a paphoz,

hogy az amerikai vámos szivarját átadjam neki. Kelemenpap szinte megtántorodott, amikor meglátott. Mindjártott is tartott vacsorára, amihez bort is adott jócskán. Órák

232

hosszat nem fogyott ki a beszédbõl, mert mindent tudniszeretett volna. Végül az én életem felõl kérdezõsködött,hogy mit szándékozom itthon csinálni. A tervem készenvolt, s így habozás nélkül megmondtam neki, hogy sze-retnék ismét kimenni a Hargitára, s ott a csíkszeredaibank erdejét õrizni, mint kezdetben tettem. Megértette,hogy az emberek fényes világa után az Isten tiszta világá-ba vágyódom, a csillagok alá.

Amikor két nap múlva bémentem a szeredai bankba ésláttam, hogy nagy örömmel visszavesznek pásztornak,akkor azt mondottam az igazgatónak:

– De nekem pénz nem kell.– Hát mi kell? – kérdezte.– Föld.– Azt miképpen gondolod?– Úgy gondolom, hogy ne pénzben kapjam a fizetése-

met, hanem földben. Maguknak ott úgyis elég van.– Azt meg lehet csinálni – mondta az igazgató.Három nap múlva, amikor ismét bémentem a bankba,

meg is állapodtunk. A megállapodás írásba került, és úgyszólt, hogy engemet a bank örökös pásztornak felfogad,és fizetés képében minden hónapban annyi földet engedátal nekem örök tulajdonul, amennyit a fizetésembõlközbecslési áron ott vásárolni lehetne.

Még apám is azt mondta, hogy jó vásárt csináltam, mertha az Isten megsegít és valami szerencsétlenségtõl meg-õriz, akkor tíz esztendõ múlva már akkora birtokom lesza Hargitán, amibõl meg tudok élni. Egy hét múlva fel iscsomagoltunk mindent és egy nagy lajtorjás szekérrelelindultunk a Hargitára. Amikor megláttam a kicsi házat,amelyben olyan emlékezetes õszt és telet töltöttem volt,örömkönny jött a szemembe. De az igazi és a legnagyobböröm akkor ért engem, amikor kinyitottam az ajtót, ésmegláttam, hogy egy kutya fekszik ott.

– Bolha! – kiáltottam fel.

233

A kutya felemelte a fejét, és úgy nézett reám azzal azegy szemével, mintha egyenesen a halálból ébredt volnafel. Hamar letérdepeltem melléje, és simogatni kezdtem.Csak a csontja és a bõre volt meg, és a hangjából annyi,hogy sírni tudott örömiben. Nagy vigyázattal felvettemaz ölembe, és futni kezdtem véle apám elé.

– Né, mit találtam! – kiáltottam egyre.Aztán letettem a földre, s hát áll a lábán. Megindultam,

s hát jönni is tud utánam. Akkor egy kicsit futottam, mireõ is jobban igyekezett. Addig s addig csaltam, amíg egydomb tetejére értünk. Ott felállott két lábra, és a dere-kamba kapaszkodott, mintha meg akart volna ölelni. Sakkor egyszerre elöntött engem valami nagy szeretet,amiben nemcsak Bolha volt benne, hanem minden ésmindenki, aki csak él a világon, s még az ég és a föld is.Lassan magamhoz öleltem Bolhát, s úgy szorosan magam-hoz ölelve, hengeredni kezdtem lefelé a dombon. Ami-kor lent a völgyben felálltam, és kinyújtózva ránéztem anagy hegyekre, úgy éreztem, hogy most immár örökkéélni fogok.

234

A Székely Könyvtárelõfizetõinek névsora

Anghel Anna – CsíkmindszentAntal Orsolya – SzékelyudvarhelyApáczai Csere János Pedagógusok Háza – CsíkszeredaArany János Általános Iskola – CsíkszentimreBagoly Zsolt – SzékelybósBalázs Bécsi Zsolt – CsíkszeredaBálint Szilárd – SzékelyudvarhelyBalogh Brigitta – NagyváradBán Dalma – NyárádremeteBarabási Albert László – BostonBarabás Ildikó – SepsiszentgyörgyBereczki Kovács Balázs – CsíkbánkfalvaBerszán Lajos – GyimesfelsõlokBiró Levente Tibor – KézdivásárhelyBod Péter Megyei Könyvtár – SepsiszentgyörgyBokor Botond – FenyédBorboly Csaba – CsíkszeredaBorcsa Hanna – BudapestBölöni Ildikó – SzékelyudvarhelyBurus Anikó – CsíkszeredaBurus Borbála – CsíkcsomortánButyka Andrea – TusnádCzine Zsolt Attila – SepsiszentgyörgyCzoppelt Julianna – KovásznaCseh Csaba – CsíkszentsimonCsíki Dénes – MarosvásárhelyCsúcs Mária – CsíkszeredaDaczó Katalin – SzépvízDán Károly – BudapestDávid Katalin – SzékelyudvarhelyDeák Csaba – SzékelyudvarhelyDemeter Anna Sára – KolozsvárDénes László – SzékelyudvarhelyDobos Sándor – NagyváradDomokos Zoltán – GyergyócsomafalvaEgyed Csaba – LövéteEgyed József – Lövéte

235

Elekes Béla Ernõ – CsíkszeredaDr. Elek Sándor – MiskolcFábián Helén – KézdivásárhelyFejér András – BrommaFekete Béla – BudapestFerenczes István – CsíkszeredaFerencz Éva – KézdivásárhelyFerencz S. Katalin – CsíkpálfalvaFülöp Török Réka – KézdivásárhelyGábor László – CsíkszeredaGálfalvi György – MarosvásárhelyGáll Levente – CsíkmadarasGergely Orsolya – CsíkszeredaGörbe Katalin – GyergyóújfaluGyörgy Réka – PozsonyDr. Györfi Sándor – CsíkcsicsóDr. Györfi Sándor – CsíkszeredaHeidenhoffer Ilona Csilla – ÉrmihályfalvaHorváth Péter – GyõrIlia Mihály – TápéIllyés Angéla – SzentegyházaIncze Csaba – CsíkszeredaDr. Iszlai Sándor – BerettyóújfaluJános Julianna – CsíkszeredaJánosi Csaba – CsíkszeredaJuhász B. Tünde – CsíkszeredaKádár Gabriella – TemesvárKájoni János Megyei Könyvtár – CsíkszeredaKajtár Csaba – CsíkdánfalvaKató Katalin – AlgyógyKecskés Emõke – SzékelykeresztúrKemény János Elméleti Líceum – MaroshévízKerekes György – NagyenyedKerestély Zsolt – SzékelyudvarhelyKirják Attila – New YorkKiss Magdolna – TemesvárKocsis Erika – CsíkbánkfalvaMsgr. Kovács Gergely – RómaKolcsár Géza – GyergyószárhegyKoszti Csaba – Csíkszereda

236

Kovács Ágnes – SzékelyudvarhelyKovács Irén – SzékelyszáldobosKözségi Könyvtár – BögözKözségi Könyvtár – GyergyócsomafalvaKurkó Árpád – CsíkszentkirályDr. László Ilona – MarosvásárhelyLázár Júlia – CsíkszentdomokosLehoczky Ferenc – SepsiszentgyörgyLezsák Sándor – BudapestMagyarország Fõkonzulátusa – CsíkszeredaMajor Lehel – SzékelykeresztúrMarkó Balázs – MarosszentannaMárkos Katalin – CsíkszeredaMárton László Szilárd – GyergyócsomafalvaMirk László – CsíkszeredaMinier Gábor – GyergyószentmiklósMurányi János – SzékelyudvarhelyMuszka Balázs – SzépvízDr. Nagy Béla – SzékelyudvarhelyNagy Benedek – CsíkszeredaPáll Emil – CsíkszeredaPálosi Réka Zsófia – CsíkszeredaPéter Ádám – ConnecticutPéter Zsuzsa – CsíkszeredaPeti Rozália – MarosvásárhelyPetõfi Sándor Iskolaközpont – CsíkdánfalvaPetres Sándor – CsíkszeredaPolgármesteri Hivatal – BalánbányaPolgármesteri Hivatal – CsíkcsicsóPolgármesteri Hivatal – CsíkdánfalvaPolgármesteri Hivatal – CsíkkarcfalvaPolgármesteri Hivatal – CsíkmadarasPolgármesteri Hivatal – CsíkrákosPolgármesteri Hivatal – CsíkszentdomokosPolgármesteri Hivatal – CsíkszentgyörgyPolgármesteri Hivatal – CsíkszentimrePolgármesteri Hivatal – CsíkszentkirályPolgármesteri Hivatal – CsíkszenttamásPolgármesteri Hivatal – MadéfalvaPolgármesteri Hivatal – Szépvíz

237

Póra Bence – CsíkszeredaDr. Puskás Attila – MarosvásárhelyPünkösti Piroska – SepsiszentgyörgyRogranex KFT – CsíkszeredaRomániai Magyar Pedagógusok Szövetsége – CsíkszeredaRussu Bors Tibor – CsíkszentkirálySimai László – VeszprémSimon Viola – CsíkszeredaSzabó Béla Attila – MadéfalvaSzabó Éva – MadéfalvaSzalai Attila – SzékelyudvarhelySzálinger Balázs – BudapestSzántó András – CsíkszeredaSzarka Gábor – CsíkszeredaSzebeni Norbert – SepsiszentgyörgySzékely Gyöngyvér – HomoródszentpéterSzékely Réka – CsíkszeredaSzékely Zoltán – CsíkszeredaSzõke László – GyergyószentmiklósSzõnyi László – BudapestTatár Zsuzsanna – BarótTiffán Zsolt – VillányVeres Enikõ – KolozsvárVeress János – KovásznaVeress László – BudapestVíg Emese – KolozsvárWaum Péter – Székelyudvarhely

238

A Székely Könyvtársorozatban megjelent:

Székely népballadákMikes Kelemen: Törökországi levelek

Tamási Áron: Ábel a rengetegbenBözödi György: Székely bánja

Kányádi Sándor: Válogatott versekApor Péter: Metamorphosis Transylvaniae

Benedek Elek: Székely népmesék

Tamási Áron: Ábel az országbanZsögödi Nagy Imre: FöljegyzésekFarkas Árpád: Válogatott versek

Hermányi Dienes József: Nagyenyedi DemokritusTomcsa Sándor: Válogatott írások

Elõkészületben:

Balázs Ferenc: A rög alattKirály László: Válogatott versek

Kiadja a Hargita KiadóhivatalCsíkszereda, 2013

A kiadásért felel: Lövétei Lázár László,a Hargita Kiadóhivatal igazgatója

www.szekelykonyvtar.ro

Készült a csíkszeredai Alutus Rt. nyomdájábanFelelõs vezetõ: Hajdú Áron igazgató