MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS

ÖNVALLOMÁSOK

47.

telegdi zsigmond (1909-1994)

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM

Fonetikai Tanszék

2000

Sorozatszerkesztő:

Bolla Kálmán

Technikai szerkesztő:

Földi Éva

ISSN 1419–4481

ISBN 963 463 ????

© Bolla Kálmán

Kiadja az ELTE Fonetikai Tanszéke.

Felelős kiadó: Dr. Bolla Kálmán.

Hozott anyagról sokszorosítva.

Amulett '98 Nyomdaipari Kft., Budapest. F.v.: Lajtai Ferenc.

TELEGDI ZSIGMOND (1909-1994)

TELEGDI ZSIGMOND VALLOMÁSA PÁLYÁJÁ-

RÓL

1909-ben születtem, Székesfehérváron jártam középiskolába. A nyelvé-

szet iránti érdeklődésem ebbe az időbe, középiskolás koromba nyúlik vissza.

Egyetemi tanulmányaimat részben Budapesten, részben Boroszlóban és Pá-

rizsban végeztem.

Közelebbről speciálisan sémi és iráni nyelvekkel foglalkoztam, ezeknek

a nyelveknek a történeti-összehasonlító nyelvészetével. 1933-ban doktorál-

tam. Tanáraim közül a legmélyebb hálával Németh Gyulára, a turkológusra

emlékszem. Őt ugyan csak egy évig hallgattam az egyetemen, de kitüntetett

– jóformán első ismeretségünktől fogva – a barátságával. Igen sokat kö-

szönhetek neki. Embernek talán a legjelentősebb volt, akivel találkoztam.

Egyetemi éveim után nem jutottam álláshoz. A felszabadulásig óraadással

tartottam fönn magam. Közben a háború alatt munkaszolgálatos voltam.

Doktori értekezésem a sémi és iráni nyelvészetnek egy határkérdésével

foglalkozott: a talmudi irodalom iráni kölcsönszavainak hangtanával. A fel-

szabadulás után először a Szabó Ervin Könyvtárban lettem főkönyvtáros,

azután az Országos Könyvtári Központ elnöke voltam. Amikor létrejött a

Nyelvtudományi Intézet, vezetője lettem egy évig, akkor az intézet akadé-

miai intézetté alakult, Németh Gyula lett az igazgatója, én a helyettese 1952-

ig. Akkor mentem át az egyetemre, először mint docens, 1958-tól mint az ál-

talános nyelvészet professzora. Tizenöt éven át az Általános Nyelvészeti

Tanszéknek is vezetője voltam.

A fölszabadulás után először iranisztikával foglalkoztam, főleg az új-

perzsa történetével, hogy még pontosabban körülhatároljam. A perzsa legré-

gibb emlékei az i. e. VI. századba mennek vissza, ezek óperzsa szövegek.

Innét érthető, hogy az újperzsa kor is ezer évvel ezelőtt kezdődik, másszóval

ezer év történetét foglalja magába. Ezzel a történettel néhány évtizeddel eze-

lőtt alig foglalkoztak még, az érdeklődést lekötötte az újperzsa előzményei-

nek vizsgálata. Én magam ezzel az addig úgyszólván teljesen elhanyagolt te-

rülettel foglalkoztam, ennyiben talán túlzás nélkül mondhatom, hogy itt

kezdeményeztem valamit azokkal az értekezésekkel, amelyekben az újper-

zsa történetének egyes kérdéseit vizsgáltam. Ennek során tudományos vizs-

gálat alá vettem az újperzsa leíró nyelvtanának is bizonyos kérdéseit.

A marxizmussal a 30-as évek dereka óta foglalkoztam, nemcsak tudo-

mányos érdeklődésből, hanem hogy úgy mondjam szívvel is. A felszabadu-

lás után napirendre került a marxizmus érvényesítése a különböző tudomá-

nyokban, ott és amennyire lehetséges és szükséges. A nyelvészetben minde-

nesetre fontosnak látszott megvizsgálni, hogyha a marxizmus szemléletét

vesszük alapul, milyen módon láthatjuk, kell látnunk a nyelvtudomány alap-

kérdéseit, eddigi eredményeit, jövendő útját. A feladat itt a magam részéről

megtenni azt, amire képes vagyok, ha vonzó volt, kötelességnek is éreztem.

Ezzel függ össze, hogy az érdeklődésem, munkásságom az orientalisztika

mellet, az orientalisztika előtt lassanként a nyelvtudomány általános kérdé-

sei felé fordult. Különösen fontosnak tűnt fel megvizsgálni a történeti nyel-

vészet, a nyelvészeti hisztorizmus alapkérdéseit. A múlt század elején a tör-

téneti nyelvészet a nyelv egy új dimenzióját tárta fel, vetette alá tudományos

vizsgálatnak, mutatta meg, hogy a nyelvek változását, átalakulását, fejlődé-

sét hogyan lehet tudományosan vizsgálni, és ennek az új dimenziónak a ku-

tatásában ragyogó eredményeket is ért el. Ezzel összefüggésben kialakult,

egy előítélet szilárdságát vette fel az a nézet, hogy a nyelv egyetlen tudomá-

nyos szemlélete a történeti. A mi századunk elején fordulat következik be,

az a fordulat, amely elsősorban Saussure nevéhez fűződik, és amely a múlt

században uralkodó nézettel szemben azt hirdette, hogy a nyelvnek, nyel-

veknek történeti szemlélettől, történettől elvonatkoztatott vizsgálata nem-

csak jogosult, de alapvető, elsődleges, sőt hogy ez a nyelvészet fő, igazi tár-

gya.

A marxizmus alapján a történeti szemléletnek ez az elutasítása, meg-

kérdőjelezése eleve kétségesnek tűnt fel, hogy összefüggésben állt a polgári

szemlélet változásával, reakciósra változásával, ez is összefüggés, ez is vilá-

gos volt. Ugyanakkor nem lehetett kétséges, hogy ez a fordulat jelentős

eredményeket is hoz, termékeny utakat nyit, amelyeket nem lehet elhanya-

golni, és azt sem, hogy számos ponton joggal bírálta az előző század

hisztorizmusát. Úgy láttam fölvetődni, láttam feltéve a történeti nyelvészet

vizsgálatának, alapjai vizsgálatának a kérdését. Ezzel adva volt egy újabb

irány a munkásságomban, a nyelvtudomány történetének a vizsgálata, éspe-

dig különös tekintettel a nyelvészeti hisztorizmus vizsgálatára. Ezen a téren

igyekeztem értékesíteni a nyelvtudomány újabb haladását, és egyben min-

dazt, amit a marxizmus-leninizmusból elsajátítani, magamévá tenni tudtam.

Mindehhez szükséges volt, kötelességem is mint az általános nyelvészet ta-

nárának, tájékozódni folyamatosan a nyelvtudomány rohamos, szétágazó,

egyre gazdagodó fejlődésében. Tájékozódni nemcsak a magam munkájának

az érdekében, hanem azért is, hogy a magam részéről közvetíteni tudjak,

közvetíteni tudjam ezt a haladást a hazai nyelvészet irányában.

Végül még megjegyzem, hogy kutatásaim a nyelvtudomány távolabbi

történetét is előtérbe állították, a magam számára kitűnt, hogy olyan alapve-

tő problémák, mint a nyelvi jel fogalma a maguk történeti fejlődésében, ere-

detében, első megjelenésében arra késztetnek bennünket, hogy a távoli régi-

ségbe, ókorra is visszanyúljunk. Legutolsó kutatásaim ezzel a témával,

tárgykörrel foglalkoznak, egybefoglalva a történeti és elméleti kutatást.

A felvétel 1976. október 1-én készült, szövegét Földi Éva jegyezte le.

***

TELEGDI ZSIGMOND ÍRÁSAINAK

VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA

1933.

A talmud irodalom iráni kölcsönszavainak hangtana. Budapest.

1934. Une note pehlevie. Journal Asiatique, 319. p.

1935. Essai sur la phonétique des emprunts iraniens en arméen talmudique. Jour-

nal Asiatique 26. 177–256.

1937. A sémi írás útja a Földközi-tengertől a Csendes-Óceánig. In: IMIT Évkönyv,

200–26.

Csepeti Péter, Egyiptomi-hettita történeti kapcsolatok. Egyetemi Philologiai

Közlöny 61. 108–10. (Ism.)

Eine türkische grammatik in arabischer Sprache aus dem XJ Jhdt. Kőrösi

Csoma-Archívum, 282–326.

1938. Notes sur la grammaire du sogdien chrétien. Journal Asiatique, 205–233.

1939. Un emprunt sogdien en turc. Kőrösi Csoma-Archívum, 501. p.

1940. A kazárok és a zsidóság. IMIT-Évkönyv, 247–87.

1950. Nature et fonction des périphrases verbales dites «veres composé» en

persan. AOH 1. 315–38.

1951. Az orosz nevek és szavak akadémiai átírása. MN május 22–23.

1952. A kevert nyelvrendszer kérdéseihez. I. OK 2. 338–42.

1955. Beiträg zur historishcen Grammatik des Neupersischen I. Über die

Partikelkomposition im Neupersischen. ALinguH 5. 67–183.

1956. A nyelv és a beszéd viszonyáról. In: Általános Nyelvészet. Stilisztika.

Nyelvtörténet. Szerk. Kniezsa István. Budapest, 63–9.

1957. A hangváltozások kérdéséhez. NyK 59. 288–94.

1958. Bemerkungen zu einigen Theorien über die Wortarten. ALinguH 8. 1–43.

1959. Szaadi és a Gulisztán. Világirodalmi Figyelő 5. 308–16.

1961. Elméletek a szófajok természetéről. In: Nyelvtani Tanulmányok. Szerk.

Sulán Béla. Budapest, 25–48.

Zur Morphologie der Neupersischen. AO 12. 183–99.

A nyelvtudomány újabb fejlődéséről. MTud 68. 221–8.

Bevezetés a nyelvtudományba. Vols. I–II. Budapest, 1961–1964.

A nyelvtudomány újabb fejlődésének egyes kérdéseiről. I. OK 18. 11–27.

Über Bedeutung. In: Zeichen und System der Sprache 1. Veröffentlichung

des I. Internationalen Symposions „Zeichen und System der Sprache”

vom 28. 9. bis 2. 10. 1959 in Erfurt. Berlin, 209–11.

1962. Über die Entzweiung der Sprachwissenschaft. ALinguH 12. 95–108.

Über Mietteilungsinhalt uund Wirklichkeit. In: Zeichen und System der

Sprache 2. Berlin, 30–2.

Zur Unterscheidung von Substantiv und Adjektiv im Neupersischen. AOH

15. 325–36.

1963. A nyelvtudomány meghasonlásáról. ÁltNyT 1. 295–305.

Bemerkungen zu einer neuen Konzeption der Grammatik. Wissensch.

Zeitschr. Univ. Nalle-Wittenb. 12. 965–70.

1964. Über einen Fall von struktureller Homonymie im Persischen. ALinguH 14.

237–61.

1965. Az összetételek vizsgálatához. ÁltNyT 3. 203–12.

1966. Zur Geschichte der Sprachwissenschaft. („Historische Grammatik”).

ALinguH 16. 225–37.

Nominalizáció és történelem. ÁltNyT 4. 189–97.

Gy. Márkus, Kritikai megjegyzések L. Wittgenstein értekezéséhez. ÁltNyT

4.

1967. Begründungen der historischen Grammatik. In: To honor Roman Jakobson.

Essays ont he occasion of his seventieth birthday. The Hague, 1996–

2005.

A ’történeti nyelvtan’ kettős értelme. ÁltNyT 5. 287–300.

Struktur und Geschichte: zur Auffasung ihres Verhältnisses in der

Sprachwissenschaft. ALinguH 17. 223–43.

1968. Szöveggyűjtemény az általános nyelvészet tanulmányozásához. Buda-

pest, 378 p. (Szerk.)

1969. Megjegyzések általános nyelvészetünk helyzetéről 1. NyK 71. 227–41.

1970. Humboldt als Begründer der Sprachtypologie. In: Theoretical Problems of

Typology and the Northern Eurasian Languages. Eds. Dezső László–

Hajdú Péter. Budapest, 25–34.

Nyelvelmélet és nyelvtipológia humboldti egysége. ÁltNyT 7. 229–37.

La construction abrūi muhoyaš daroz en tadjik. In: W.B. Henning Memoria!

Volume. Eds. Boyce, M.–Gershevitch. London, 427–46.

1971.

Török nyelvi hatás a tadzsikban. NyK 63. 208–16.

1972. Egy fordulópont a grammatika történetében: a hagyományos nyelvtan bírá-

lata és megújításának programja Saussure előadásaiban. In: Hagyomá-

nyos nyelvtan – modern nyelvészet. Budapest, 7–31. (Szerk.)

Deme László, Az általános nyelvészet alapjai. NyK 74. 439–53. (Ism.)

Arthur Christensen, Etudes sur le persan contemporain. AOH 26. 398–402.

(Ism.)

Hagyományos nyelvtan – modern nyelvészet. Budapest. (Szerk.)

1973. Remarques sur les emprunts arabes en persan. ALinguH 23. 51–8.

1974. Ont he Connection of Linguistics and Language Teaching. Modern

Language Teaching 11. 23–32.

Remarques sur les emprunts arabes en persan. Acta Iranica I/2. 337–45.

1976. A nyilatkozat mint indicum. ÁltNyT 11. 279–87.

Zur Herausbildung des Begriffs ’sprachliches Zeichen’ und zur stoischen

Sprachlehre. ALinguH 26. 267–305.

Eberhard Hildenbrandt, Versuch einer kritischen Analyse des Cours de

linguistique générale von Ferdinand de Saussure. Historiographia

Linguistica 3. 108–18.

1977. Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest.

Zur Bedeutungsentwicklung von ΣHMA, ΣHMEION und ΣHMAINEIN.

AAnt 25. 377–82.

1981. A ’nyelvi jel’ fogalmának megjelenéséről és a sztoikusok nyelvészetéről.

ÁltNyT 13. 163–94.

Ein Beitrag zur Lehre vom sprachlichen Zeichen. Sitzungsberichte der

Sächsischen Akademie der Wiessenschaften zu Leipzig. Phil.-historische

Klasse Band 122. Heft 3.

1982.

Ont he Formabon of the Concept of ’Linguistic Sign’ and on Stoic Language

Doctrine. In: Hungarian General Linguistics. Ed. Ferenc Kiefer. Buda-

pest, 537–88. (Linguistics and Literary Studies in Eastern Europe 4.)

1985. Ein Briefwechsel zwischen Wilhelm von Humboldt und Jacob Grimm.

ZPhon 38. 559–63.

1986. Reinhardt Sternemann, Franz Bopp und die vergleichende indoeuropäische

Sprachwissenschaft. Kratylos 31. 50–5, (Ism.)

1987. Historisch allgemeine Sprachkunde und pholosophisch allgemeine

Grammatik: ein Beitrag zu Wilhelm von Humboldts Sprachwissenschaft.

Sitzungsberichte der AdW der DDR 15. 75–84.

En Beitrag zur Kenntmis von Humboldts Linguistik: das Problem einer

Entwicklung der Grammatik. ALinguH 37. 3–30.

Wilhelm von Humboldt, Über die Sprache. Ausgewählte Schriften.

Kodicas/Code (Ars Semiotica) 10. 153–62.

1990. Humboldt über Persisch und Sprachvergleichung. Acta iranica. Troisième

Série. Teytes et Mémoires XVI Iranica Varia: Papers in honor Professor

Yarshater. Leiden 248–55.

A magyar nyelvtanítás kezdetei és a héber grammatika. (Bacher Vilmos em-

lékelőadás, 1989). MTA Judaisztikai Értesítő 3. Budapest.

Posztumusz Ein früher Versusch, die ungarische Morphologie systematisch aufzubauen.

(To Iván Fónagy. Essays ont he occasion of his seventy fifth birthday).

(A publikációs jegyzék az NyK 95. kötetében (1996–97, 7–12.) megjelent

bibliográfia alapján készült.)

KORTÁRSI MÉLTATÁS

TELEGDI ZSIGMOND BOLDOGSÁGOS

EMLÉKEZETE

1. Szubjektív bevezetés Nem tudtam, hogy tudományos ülésszakon kell beszélnem. Az én elő-

adásom voltaképpen nem „tudományos kontribúció” ahogy ő mondta volna

–, hanem szubjektív visszaemlékezés egy tudósra. (Angolul azt mondanám,

hogy „personal assessment”). Az elmúlt években többet voltam külföldön,

mint itthon. (S ha itthon voltam, akkor is többnyire Pécsett tartózkodtam.)

Még ma is elszorul a torkom, ha eszembe jut: sem eltávozásakor nem vol-

tam itthon, sem elbúcsúztatásán nem tudtam részt venni. Telegdi Zsigmond

nekem szinte atyai barátom, személyes mesterem volt. Én őrá ebben a minő-

ségben is emlékezem.

2. Találkozásaink Először 1950 júniusában találkoztunk a Magyar Tudományos Akadémia

Nyelvtudományi Intézete által rendezett nyelvjárásgyűjtő tanfolyamon. Ő

akkor ennek az intézménynek az igazgatója volt. (Több mint egy évtizeddel

később – mint az intézet mindenese – az intézeti irattár selejtezésével meg-

bízott bizottság tagjaként elolvashattam „igazgatói” levelezését. Az általa írt

levelek többsége az akkor induló könyvtár állományának gyarapításával volt

kapcsolatos.)

Az ötvenes évek elején – amikor már barátja, Németh Gyula professzor

volt az intézet igazgatója – Telegdi Zsigmond néhány „továbbképzés”-nek

titulált elméleti előadást tartott az intézeti plénum előtt (ezekre még visszaté-

rek).

Németh Gyulának valamikor tanársegéde volt, majd hosszú éveken át jó

barátja. Nevezetes volt a Gerbeaud cukrászdában évtizedeken át tartott kö-

zös kávézásuk. (Németh Gyula egyébként csak nagyon mérsékelten respek-

tálta az akkori akadémia által kialakított – s részben még mindig érvényben

lévő – új nemesi címek rendszerét: ő a TMB keretében simán fokozatokat

szerzettek helyett Telegdi Zsigmond, Fónagy Iván és néhány más nyelvész

kolléga véleményére adott szakmai kérdésekben, s többnyire ezekkel vette

magát körül az Acta Linguistica szerkesztőbizottságában is.)

Telegdi Zsigmonddal 1959-ben barátkoztunk össze egy négyórás vonat-

úton Berlin és Erfurt között, amikor a Zeichen und System der Sprache

szimpóziumra utaztunk (én ezen Wolfgang Steinitz professzor személyes

meghívása alapján vehettem részt). Az úton mindenféléről beszélgettünk;

olyasmikről például, mint La Rochefoucauld maximáinak logikai szerkeze-

te. Sokoldalú műveltsége igen nagy hatással volt rám. Magán a szimpóziu-

mon Roman Jakobson, M.A.K. Halliday, valamint Manfred Bierwisch és

társai mellett Telegdi professzornak volt a legnagyobb respektusa.

A következőkben több olyan színtérről lesz szó, amelyeknek időben

egymást átfedve dolgozott, mindenütt többségében fiatal kollégákkal együtt:

ekkor vált – hosszú évtizedekre – a magyarországi modern nyelvészeti tö-

rekvések vitathatatlan fő patrónusává és iránymutatójává (ez utóbbira is

vissza fogok még térni). Ha egyszer majd szisztematikusan feltárják ennek a

korszaknak a tudománytörténetét, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy Telegdi

Zsigmond egyedülálló intézményként működött.

He jól emlékszem, 1958-tól már az Eötvös Loránd Tudományegyetemen

azt a tanszékvezetői tisztet töltötte be, amely annak idején Laziczius Gyuláé

volt (Laziczius az előző évben hunyt el). S ebben az évben Telegdi Zsig-

mond – Németh Gyula meghívására – ismét az MTA Nyelvtudományi Inté-

zetébe került egy részleg élére. Ennek az egységnek többször is változott a

neve (az „általános nyelvészet” vagy az „alkalmazott nyelvészet” legtöbb-

ször része volt a névkombinációnak). Ennek a mindig kis létszámú csoport-

nak/osztálynak voltaképp a nyelvészet modernizálása volt a feladata: sok

minden (és sok mindenki) „ezen köpeny alól bújt ki”. (A csoport állandó

magját Dezső Lászlóval ketten alkottuk.)

A Nyelvtudományi Intézetben több más feladat között Telegdi Zsigmond

nekilátott egy Általános Nyelvészeti Tanulmányok című tanulmánykötet

szerkesztéséhez. Azt tartotta a legjobb továbbképzésnek, ha a filoszok bőví-

tik és modernizálják a tematikájukat meg metodikájukat, s ezt tanulmányok

írásával teszik. Talán nem túlozunk akkor, ha most azt írjuk, hogy ennek a

kötetnek a sikere egy évtizedeken át megjelenő sorozatot indított el. Ez a so-

rozat pedig a magyarországi – legszélesebb értelemben vett – modern nyel-

vészetnek történeti jelentőségű gyűjteményévé válik. (S mindez, hogy úgy

mondjam, nem mindig hátszéllel történt.) A sorozat legutolsó (1995-ben

megjelent) kötetéig aktívan részt vett a szerkesztésben és lektorálásban; né-

ha egy kis esszét írt egy-egy benyújtott tanulmányról. – A sorozat XV. köte-

tét Telegdi-Festschriftként nyújtottuk át neki, és holta után megjelent XVIII.

kötetet is az ő emlékének ajánlottuk (Pléh Csaba szerkesztőtársammal

együtt).

Szintén a hatvanas évek közepén alakult ki az általa vezetett tanszéken –

az ELTE BTK-n – több modern nyelvészeti specializációs program, majd ál-

talános és alkalmazott nyelvészeti szabályszerű egyetemi („B”) szak: a bu-

dapesti és a pécsi általános és alkalmazott nyelvészeti – reguláris egyetemi

doktori – programok ezekre épültek. Ekkor változott meg a tanszék neve Ál-

talános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékre. A tanszéken hosszú ideig bé-

késen tudtak együtt dolgozni a Telegdi Zsigmonddal összhangban állók és a

tőle eltérő irányokat követő modernista nyelvészek (s a mérsékelten moder-

nisták is). A hetvenes évek elején alakult ki olyan helyzet, amettől kezdve

nem volt számára kellemes az ottani munka; végül is ennek következtében

vált ki később a tanszékből az iranisztikai részleg (amelyet Telegdi Zsig-

mond már az ötvenes évektől kezdve folytatólagosan irányított az általános

nyelvészeti tanszék keretében).(Én is csak a hetvenes évek elejéig tudtam

tanítani – leginkább az új programokban – a tanszék keretében.) Egy kis

névsor azokból, akik az egyetemen ebben a hőskorban nyelvész tanítványai

voltak: Bánréti Zoltán, Hidasi Judit, Kenesei István, Mártonfi Ferenc, Pap

Mária, Pléh Csaba, Radics Katalin, Szabolcsi Anna, Terestyéni Tamás és

Terts István.

A tanszéken belül kísérletet tett Telegdi Zsigmond többféle kollektív ku-

tatás megindítására a kor tudományszervezési felfogásának szellemében.

Ezek közül – ha jól számolom – három volt egyértelműen sikeres: az általa

szerkesztett (s túlnyomórészt írt) Bevezetés az általános nyelvészetbe című

egyetemi tankönyv (ami jóval több volt egyetemi tankönyvnél), a könyvhöz

tartozó nagyszerű általános nyelvészeti szöveggyűjtemény, valamint a Ha-

gyományos nyelvtan – modern nyelvészet című tanulmánykötet. (Mindhá-

romnak a szerkesztésébe bevont valamilyen formában, amiért ma is nagyon

hálás vagyok.)

A hatvanas években alakult meg – Német Gyula támogatásával – az

MTA Alkalmazott Nyelvészeti Munkabizottsága/Bizottsága, amely mind a

mai napig ellátja a diszciplína akadémiai képviseletét. Itt Telegdi Zsigmond

elnöksége alatt – akkor – süvölvény fiatal nyelvészek kaptak szerepet és ez-

zel együtt az addigiaknál nagyobb lehetőséget a kutatásra és nemzetközi

kapcsolatokra. (Itt sokan dolgoztak, a legtöbb feladat talán Papp Ferenccel

és Kiefer Ferenccel együtt hármunkra jutott.)

A hatvanas évektől kezdve a TIT Országos Idegennyelv-oktatási Taná-

csának/Választmányának elnökeként (és az akkori Modern Nyelvoktatás cí-

mű periodika szerkesztőbizottsága elnökeként) nagy mértékben segítette a

modern nyelvészet ezen legfontosabb alkalmazási területének kibontakozá-

sát. (Mindkét minőségben munkatársa, majd később utóda lettem.) Meg kell

említeni a legkedvesebb munkatársait a TIT-ben: Fülei-Szántó Endrét, He-

gedűs Józsefet és Szentiványi Ágnest. Miután tovább már nem tudta vállalni

ezt a sok időtöltéssel járó feladatot, erről lemondott, de a TIT országos szer-

vezetének tanácsadó testületében még hosszú ideig aktívan tevékenykedett.

A folyamatos személyes kapcsolat azt jelentette, hogy a Szentkirály ut-

cai, majd a Pusztaszeri úti lakásán órákon át beszélgettünk szakmai és egyéb

kérdésekről. Bámulatosan széles és alapos volt az ismeretköre, és elképesz-

tően biztos az ítélete. (Ha például bárkinek eszébe jutott volna megkérdezni

az Irán életét évtizedeken át figyelő tudós véleményét, akkor a világot nem

lepte volna meg a jelenkori perzsa história néhány viharos eseménye.)

Ezeknek a beszélgetéseknek a hátterében ott állt szerető gondoskodásával

felesége, aki mesés „protokollfőnöke” volt az élet praktikus dolgaiban nem

könnyen eligazodó professzor férjének. Emma asszony biztosította évtize-

deken át a kedvező miliőt férje zavartalan alkotómunkájához.

3. Műveltségének – személyiségének elemei Azt hiszem, hogy sokan vannak, akik ezt nálam szebben és jobban el

tudnák mondani. (Fónagy Iván már említette ma délelőtt, hogy mennyire

széles volt Telegdi Zsigmond műveltségének a terjedelme.) A kép egyéb-

ként ismert, előttünk áll, mindnyájan láthatjuk. Mindössze amatőr festőként

(amatőr tudománytörténészként) szeretnék hozzátenni egy-két ecsetvonást.

Telegdi Zsigmond elsősorban dunántúli magyar volt, egész életében

megmaradtak beszédében az erre utaló ízek. (Apja, ha jól tudom, Enying

nagyközségében volt ügyvéd, de hároméves korától az elárvult kisfiút, hét

testvér közül az utolsó előttit, édesanyja nevelte.) Műveltségének alaprétege

is magyar volt, kitűnően ismerte az egész magyar irodalmat és történelmet,

főleg a 19. és 20. századot. Külön is foglalkoztatta a magyar nyelvújítás

hosszú folyamata. – Élete nagy részét Budapesten töltötte: egy fővárosi ér-

telmiségi életét élte a körülötte drámaian változó történelmi környezetben.

Műveltségének második rétege – ha nem tévedek – zsidósága volt. Elme-

sélte, hogy már iskolás kora előtt megismerkedett a héberrel. Tanult és tudós

hebraista volt egész életében. A nevezetes Országos Rabbiképző Intézetben

szerezte első felsőfokú diplomáját. Azt gondolom, hogy innen származik a

sok pozitív tulajdonsága, többek közt a tudás iránti elkötelezettsége, a szö-

veg tisztelete (s valahol itt gyökerezik nyelvészeti érdeklődése is). Zsidósága

– ha jól tudom – nem vallásos jellegű volt, nem is csak kulturális és tudo-

mányos volt, hanem olyan alapréteg, amelynek révén is igazodtak benne a

világ dolgai szép etikai rendbe.

A következő réteg sz ókor volt s annak ismeretanyaga: a görög és a latin.

Ez jól összesimult a Kelet ismeretével: kiváló szakértője volt az ókori Kelet

történelmének a Földközi-tengertől Közép-Ázsiáig, beleértve a bibliai kort

is. (Nota bene, Itáliához – ha jól tudom – külön szép emlékek fűzték.)

Lege artis orientalista volt: az iráni (elsősorban perzsa), sémi (héber és

arab), valamint az oszmán török világ foglalkoztatta: egyaránt érdekelte a

nyelvek szerkezete, a szövegek korpusza és a népek történelme, ezen belül a

művelődéstörténete. Ezeken a területeken szinte enciklopédikus volt az is-

meretanyaga. – Egyébként tanulságos annak a története, hogyan lett iranista.

Breslauban volt ösztöndíjas, ha jól tudom, elsősorban sémi filológiát tanult.

Annyira szomjúhozott azonban arra, hogy még többet tudjon, hogy „mit le-

hetne még tanulni”, ahogy elmondta, professzorához, Brockelmannhoz for-

dult ebben tanácsért: az ő javaslatára kezdett bele a perzsa nyelv tanulásába.

S csak ezután említem a német réteget. Azt hiszem, korának teljes és rep-

rezentatív német műveltségével rendelkezett. Jelen voltam többször, amikor

igen magas szintű – de az ötvenes-hatvanas években már némileg archaikus

– német dikcióját megcsodálták a németek. A német történelmet és irodal-

mat jól ismerte, de érdeklődése a 19. századi német filozófiára és nyelvé-

szetre, elsősorban a komparatisztikára irányult. Ne feledjük, hogy élete je-

lentős részében nyelvtörténész volt. Feltehetően egyik legjobb ismerője volt

mind Humboldtnak, mind az újgrammatikusoknak; ez tette érvényessé tollá-

ból a Jungrammatiker iskola tudománytörténeti méltánylását és tudomány-

elméleti bírálatát. – Német ismerete egész mélyen részévé vált személyisé-

gének: ha valamilyen szentenciát nagyon fontosnak tartott, akkor azt rend-

szerint megismételte németül is. – A klasszikus német minták feltehetően

hozzájárultak precíz – de nem mindig könnyen olvasható – tudományos

írásbeli prózájának és professzori előadásai stílusának kialakulásához.

Szintén ösztöndíjasként tanult meg kiválóan franciául. Ferdinand de Sa-

ussure œuvre-jének elsőrendű szakértője lett. Azt hiszem, Telegdi Zsigmond

személyesen is átélte azokat a tudománytörténeti/elméleti dilemmákat, ame-

lyek a saussure-i szintézis feszültségeit eredményezték. Francia tájékozott-

sága csaknem elérte a kora gyermekkortól második természetévé vált német

kultúráját. De Saussure mellett a Meillet-iskola, majd Benveniste voltak ál-

talános nyelvészeti érdeklődésének sarkkövei (természetesen az orientalisták

mellet).

Kora gyermekkorában, családi körben ismerkedett meg a marxizmussal.

S bár – ahogy én láttam – szöveg szerint is jól ismerte a marxista klassziku-

sokat, politikai – és tudománypolitikai – attitűdje közelebb állt a türelmes li-

berális marxista Marcel Cohenéhoz és Wolfgang Steinitzéhez, mint néhány

türelmetlen magyarországi marxista vagy más felfogású kollégáéhoz. – A

marxizmus, amely egyébként mint tiszteletre méltó 19. századi fogantatású

elméleti keret, összefért mindazoknak a műveltségével, akik alaposan meg-

értették a 19. század eleji hisztoricizmust. – Telegdi Zsigmond számára, aki

a II. világháborúban másodosztályú állampolgár (munkaszolgálatos) volt,

1945 valóban felszabadulást jelentett. Ezt követően lojális híve lett az új

rendnek (bizonyos távolságtartással a szervezett párttól): megpróbálta a

marxizmust összekapcsolni az általa ismert nyelvészettel. Ebből a korból

származik az az egyetlen konfliktusa, amikor politikai lojalitása átmenetileg

elnyomta a tudós kritikai érzékét. Nota bene, mindez abból (is) ered, hogy

kiutat keresett az elmélettel hadilábon álló akkori magyarországi nyelvészeti

helyzetből.

Hosszú ideig nem tett le arról, hogy megtalálja az elmélet, par excellence

nyelvészeti elmélet és a filozófia helyes (mindkét oldalról igazolható) viszo-

nyát. Amikor a hatvanas években alaposan megismerte a generatív nyelvé-

szetet, egyszerre rájött arra, hogy a hegeli „történeti” és „logikai” egységé-

nek ennél nincs jobb modellje a nyelvészetben. Az igazságot kereste, meg-

lehetősen nagy kockázatot vállalva. (Mi persze ezt inkább úgy éltük meg,

hogy segítségünkre volt a modern nyelvészetet jobbról és balról támadókkal

szemben.) Nem volt szimplán marxista, hanem olyan nyelvész, aki ismeretei

és gyakorlata különböző területeinek szintézisére törekedett.

S már túl volt az ötvenen, amikor a Ford Alapítvány – Lotz János javas-

latára – hosszabb tanulmányútra meghívta az Egyesült Államokba. Ekkor

már igen jól olvasott angolul, hiszen erre kelet-kutatóként is igen nagy szük-

sége volt. Amerikában meglátogatta iranista kollégáit, például a nyelvészet-

ben is újítóként ismert Ernst Pulgramot; érdeklődése azonban elsősorban a

Massachusetts Institute of Technology nyelvészetére, a Noam Chomsky kö-

rül kialakult generatív nyelvészetre irányult. Chomsky elméletét ugyanolyan

mélyen megértette, mint de Saussure-ét; a generativisták belvitái azonban

nem nagyon kötötték le a figyelmét, (S nem volt híve egyetlen statikus –

deskriptív nyelvészeti vagy strukturalista – irányzatnak sem.)

Ha ezeket a rétegeket megpróbáljuk összefoglalni, akkor talán azt mond-

hatjuk, hogy az egész világ (főleg a Közel-Kelet) felé nyitott, kivételes mű-

veltségű európai tudós volt. Politikailag pedig olyan progresszív értelmiségi,

akit megérintett a 20. századi történelem és filozófia (s ezen belül a szocia-

lizmus) szele.

A kilencvenes évek fordulata után csak kétszer tudtunk kiadósan beszél-

getni, ekkor is tanúbizonyságát adta bölcs elemzési készségének (ami eléggé

ritka volt azokban az években).

4. Befejezésül a címről Megemlékezésem címében a „boldogságos” szó szerepel; ezt adtam meg

az emlékülés előtt is: a programban „boldog” szó jelent meg (gondolom,

hogy a rendezők nem találták helyénvalónak az általam kért vallási

konnotációjú szót). Én azonban nagyon is szándékosan használom ezt a

szót: valahogy jelzi Telegdi Zsigmondnak alázatos és derűs személyiségét.

Tavaly, december körül, egyébként is nagyon foglalkoztatott a boldogság

kérdése, Eszembe jutott Fokos Dávid – szintén páratlanul szerény – finnugor

nyelvész reagálása, amikor a Magyar Nyelvtudományi Társaságban felkö-

szöntötték 90. születésnapja alkalmából. Fokos Dávid azt mondta, hogy el-

sősorban azért boldog, mert – ahogy látja – a felköszöntőket boldoggá teszi,

hogy őt felköszönthetik (s azt hiszik, hogy ezáltal őneki is boldogságot

okoznak).

Telegdi Zsigmond ennél egyszerűbben fejezhette volna ki magát szituá-

cióban. Először azt mondta volna, hogy „Nahát”, – ez őneki egyik kedvenc

szava volt. Az ő boldogsága ugyanis kevésbé volt biedermeier jellegű. Némi

gondolkodás után – azt hiszem – elismerte volna, hogy boldog ember, de – s

ez ismét csak feltevés – elkezdte volna elemezni, hogy miben is áll ez: lega-

lább egy objektív és egy szubjektív oldalt próbált volna meg szétválasztani.

Boldogságának objektív – tudománytörténeti aspektusa –, ha súghatnék

neki, az volt, hogy kompromisszumok nélkül kereste az igazságot (botlások

meg tévedések között is, sokat kockáztatva). A szubjektív ok pedig – ezt

még inkább halk találgatásként mondom – az lehetett, hogy előmozdított

fontos ügyeket (feleségének, kollégáinak és tanítványainak társaságában).

Amikor Telegdi Zsigmondnak átadtuk az akadémiai tudós klubban

Festschriftjét, reméltük, hogy 10-15 év múlva is meggratulálhatjuk. Erre –

posztumusz formában – most kerül sor.

Szépe György

(In: A Telegdi Zsigmond emlékülés előadásai. NyK 95. 1996–1997. 201–

7.)

Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások

Nem szokványos kiadványt ajánlunk az olvasó figyelmébe a Magyar

nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozatunkkal. Különlegességét

az adja – egyebek között –, hogy írott szöveg, videofelvétel és hangkazetta

együttesével mutatunk be félszáznál több hazai nyelvészt, továbbá a társtu-

dományok néhány jeles képviselőjét, akiknek tudományos munkássága főleg

az elmúlt század második felében teljesedett ki, ill. érte el csúcsát (amit tu-

dományos fokozatok is hitelesítettek), jelentős szakmai irányító és közéleti

szerepet töltöttek be, országosan ismert és elismert személyiségekként tisz-

telték őket

A pályaképeknek általunk választott formája – azaz a) hogy ki-ki szemé-

lyesen önvallomásként szubjektíven beszélhessen pályájáról, szakmai tevé-

kenységéről, megvalósított vagy csak megálmodott terveiről, b) hogy mun-

káinak bibliográfiája hitelesítse a megrajzolt pályaképet, c) hogy kortársi

méltatást is adjunk róla – reményeink szerint hozzásegít a tudós személyisé-

gek objektív megítéléséhez, aminek ugyanúgy szükségét éreztük a felvételek

elindításakor, mint napjainkban is, és feltehetően még a jövőben sem lesz

másképpen. A különböző előjelű részrehajlásokra és elfogultságokra hajla-

mos társadalmi gyakorlat és közélet számottevő ellensúlyozására persze nem

gondolhattunk, de e hiteles forrásanyag segítheti a jövő szakembereit, hogy

az itt bemutatkozó/bemutatott pályatársakat reálisan ítélhessék meg.

Szakmai és emberi indíttatásból az MTA Nyelvtudományi Intézetének

fonetikai osztályán végzett munkám mellett, a kísérleti fonetikában használt

kép- és hangrögzítő eszközeink felhasználásával 1975-ben kezdtem pálya-

társaimról felvételeket készíteni. Így gyűlt össze az a jelentős videóanyag,

melynek további feldolgozását és kiegészítését az ELTE Fonetikai Tanszé-

kén végeztem 1986 és 2000 között. A szándék ma is töretlen, a munka foly-

tatódik – kissé megváltozott keretek között. Elképzelésem megvalósításában

munkatársaim közül többen működtek közre mind az intézetben, mind az

egyetemen. Köszönet érte nekik éppúgy, mint nyelvész kollégáimnak, akik

kedves tanítványi visszaemlékezésekkel, szakmai értékelésekkel, méltatá-

sokkal járultak hozzá a nemes szándék és cél megvalósításához. Sajnálom,

hogy pályatársaim közül többen nemet mondtak felkérésemre.

A videofelvételeken megörökített „külsőből”, a lélek tükreként megjele-

nő arckifejezésből, valamint az élőszó erejével kifejezett gondolatokból ránk

sugárzó emberi habitus hatása lenyűgözőbb minden írott szövegnél. Látva,

hallgatva és olvasva még nagyobb időtávlatban is „megelevenednek”, embe-

ri közelségbe kerülnek. Egy „rázós”, emberpróbáló történelmi kornak vol-

tak/vagyunk szellemi munkásai. A Magyar nyelvész pályaképek és önvallo-

mások fontos kortörténeti dokumentum is az utánunk jövő értelmiségiek

számára.

Budapest, 1994. november 15. – 1998. január 27. – 2004. január 29.

Bolla Kálmán

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS

ÖNVALLOMÁSOK (Újabb felvételek)

folytatás a hátsó borítóról

53. BAŃCZEROWSKI JANUSZ 54. NYOMÁRKAY ISTVÁN

55. GADÁNYI KÁROLY 56. PUSZTAY JÁNOS

57. SUBOSITS ISTVÁN 58. H. TÓTH IMRE

59. BÉKÉSI IMRE 60. ÉDER ZOLTÁN

61. BÜKY LÁSZLÓ 62. RÉDEI KÁROLY

63. SZÉPE GYÖRGY 64. SZABÓ JÓZSEF

65. RÓNA-TAS ANDRÁS 66. SZENDE TAMÁS

67. ADAMIK TAMÁS 68. BENCÉDY JÓZSEF

69. WACHA IMRE 70. BOLLA KÁLMÁN

71. BÜKY BÉLA 72. BALÁZS GÉZA

73. BENCZE LÓRÁNT 74. KEMÉNY GÁBOR

75. ZIMÁNYI ÁRPÁD 76. HAVAS FERENC

77. FÖLDI ÉVA 78. CS. JÓNÁS ERZSÉBET

79. KLAUDY KINGA 80. LENDVAI ENDRE

81. É. KISS KATALIN 82. PRÓSZÉKY GÁBOR

83. KAKUK ZSUZSA 84. NYIRKOS ISTVÁN

85. JUHÁSZ DEZSŐ 86. KESZLER BORBÁLA

87. ZOLTÁN ANDRÁS 88. BAKRÓ-NAGY

MARIANNE

89. MOLNÁR ZOLTÁN 90. GULYA JÁNOS

Eddig megjelent füzetek:

1., 4., 6., 7., 8., 9.,

11., 12., 15., 17., 19.,

21., 23., 24., 26., 27., 28., 29.,

31., 33., 34., 35., 37., 38., 39.,

40., 42., 43., 44., 45., 48., 49.,

51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59.,

60., 61., 62., 63., 64., 66., 67., 68., 69.,

70., 71., 72., 73., 74., 75., 76., 77., 78, 79.,

83, 87.

MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS

ÖNVALLOMÁSOK

1. BALÁZS JÁNOS 27. KÁROLY SÁNDOR

2. BALOGH DEZSŐ 28. KERESZTURY DEZSŐ

3. BALOGH LAJOS 29. KIEFER FERENC

4. BÁRCZI GÉZA 30. KISS LAJOS

5. BARTÓK JÁNOS 31. KOVALOVSZKY MIKLÓS

6. BENKŐ LORÁND 32. LAKÓ GYÖRGY

7. BERECZKI GÁBOR 33. LŐRINCZE LAJOS

8. CZEGLÉDY KÁROLY 34. B. LŐRINCZY ÉVA

9. DEME LÁSZLÓ 35. MOLLAY KÁROLY

10. DEZSŐ LÁSZLÓ 36. MOLNÁR JÓZSEF

11. DOMOKOS PÁL PÉTER 37. NYÍRI ANTAL

12. DOMOKOS PÉTER 38. PAPP FERENC

13. ELEKFI LÁSZLÓ 39. PAPP LÁSZLÓ

14. ERDŐDI JÓZSEF 40. RÁCZ ENDRE

15. FÁBIÁN PÁL 41. J. SOLTÉSZ KATALIN

16. FOGARASI MIKLÓS 42. SZABÓ DÉNES

17. GREGOR FERENC 43. SZABÓ T. ATTILA

18. GRÉTSY LÁSZLÓ 44. SZATHMÁRI ISTVÁN

19. HADROVICS LÁSZLÓ 45. SZENDE ALADÁR

20. HAJDÚ MIHÁLY 46. TAMÁS LAJOS

21. HAJDÚ PÉTER 47. TELEGDI ZSIGMOND

22. HEGEDŰS JÓZSEF 48. TOMPA JÓZSEF

23. HERMAN JÓZSEF 49. VÉGH JÓZSEF

24. IMRE SAMU 50. VÉRTES O. ANDRÁS

25. JUHÁSZ JÓZSEF 51. ZSILKA JÁNOS

26. KÁLMÁN BÉLA 52. PÉTER MIHÁLY