TERRY DEARY

A királynı hírnöke

A Tudor-ház krónikája

Móra Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Terry Deary The Prince of Rags and Patches

© Terry Deary, 1997

FORDÍTOTTA: SIMONYI ÁGNES

A borítórajzot PAPP BEATRIX készítette

Hungarian translation © Simonyi Ágnes, 2008 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2008

A MARSDEN CSALÁD

WILLIAM MARSDEN A narrátor A család legifjabb tagja. Lovagi képzésben részesül, mint elıtte minden ıse, habár a lovagi

élet dicsı napjai már letőntek. William apja ragaszkodik ahhoz, hogy fia lovag legyen, és George nagybácsi is ugyanebben reménykedik. Az ifjú Will viszont arról ábrándozik, hogy szívesebben lenne színész, mint azok a vándorkomédiások Shakespeare mester társulatából, akiket a városban látott.

Nagymama LADY ELEANOR MARSDEN Boleyn Anna királyné udvarhölgye volt. Úrnıje

erıszakos halálát látva megutált minden férfit, egyikükhöz végül mégis férjhez ment, talán épp bosszúból. Nyelvénél csak elméje élesebb. Okosabb, mint amilyennek látszik.

Nagypapa SIR CLIFFORD MARSDEN Katona volt VIII. Henrik seregében, ahol (nagyma-

ma szerint) az elszenvedett ütésektıl meglágyult az agya. Sir Clifford a családfı, és ehhez a ranghoz ragaszkodik is, jóllehet mostanában már nem kezeli a birtokot, csupán az abból származó pénzzel törıdik. Arról híres, hogy aranyát két kézzel szórja.

SIR GEORGE SULGRAVE William nagybácsija Lovag, aki elveszítette a birtokait, és most

mostohahúgánál, Marsden nagymamánál lakik. A múltban él, s az ötvenéves történeteket épp annyira élvezi, mint az ötvenéves bort. A történet hitelességét sokszor feláldozza egy jó csattanó-ért.

SIR JAMES MARSDEN William édesapja A Marsden-birtokot igazgatja, valamint ı az ura-

dalmi rendırbíró. Úgy véli, hogy nélküle az egész környéken a gonosz erık vennék át a hatalmat. Kíméletlen és humorérzék nélküli bíró. Így aztán népszerősége körülbelül akkora, mint a pestisé.

LADY MARSDEN William édesanyja Mária skót királynı udvarhölgye volt. Azután felesé-

gül ment Sir Jameshez, senki sem tudja pontosan, miért. Szép, intelligens, gondoskodó és szelle-mes. Épp ellentéte a férjének és a ház többi lakójának.

MARGARET „MEG” LUMLEY Bár nem családtag, hozzátartozónak kell tekinteni, mert úgy tőnik, minden családi történetben

szerepel. Szegény, paraszti származású szolgálólány, de eszes, bátor és becsületes (saját állítása szerint). Viharvert külseje jól leplezi szépségét, és nála hőségesebb barátot egy család sem kíván-hat (saját állítása szerint).

ELSİ FEJEZET

„Olyan borzalmas volt ez az idı.”

Emlékszem arra az idıre, amikor a nagy Erzsébet királynı haldoklott. Akkoriban az északke-let-angliai Marsden Hallban laktam a családommal. Emlékszem, az a mesék ideje volt.

A Marsden családban élt egy ısi szokás: minden este, vacsora után történeteket meséltek. Nyáron kisétáltak a fallal körülvett kertbe, és leültek a háznál is vénebb tölgyfa árnyékába.

– Az elsı házat Hódító Vilmos égette fel – szokta mondogatni George bácsikám. İ volt a csa-lád legidısebb tagja. Még Marsden nagypapánál is idısebb.

– Honnan tudod? – förmedt rá mindig Marsden nagymama. – Talán ott voltál Hódító Vilmos-sal, amikor ezt tette? Igen? Te vén hazug! – Nagymama úgy utálta ıt, ahogy jó húgok szokták utálni a mostohabátyjukat.

Nagymama kitátotta a száját, mintha meg akarná harapni… de csak a rózsaszín ínye látszott. George bácsi gonosz vigyorral villantotta ki szép, erıs, sárga fogazatát.

– Szopogass csak csontot, te szerencsétlen vén szatyor! – mondta mosolyogva. İ is szerette ám a nagymamát.

Apa közéjük lépett. – A béke ıre vagyok ezen a vidéken – jelentette ki. – Engem a rend embereként kell tisztelni.

– Apám olyan hidegen nézett, akár egy északi-tengeri hering. – Amikor rendırbíró voltam, a kardommal tartottam fenn a békét – mondta Marsden nagypa-

pa. – Egy fejbe kólintásnál semmi sem veri ki jobban a gazságot egy zsebmetszıbıl vagy egy tolvajból!

– Az egyik meg biztosan visszaütött – mondta megvetıen Marsden nagyi. – Attól lettél ilyen ütıdött!

Anya felvette a varrnivalóját, és csendesen mosolygott. Tudta, hogy amint elül a vita, valaki megszólal: „Emlékszem…”

És ezek a bővös szavak úgy hatottak, mint a civakodó fiókák fészkére vetülı héjaárnyék. A család elcsitult, és mindenki a beszélı felé fordult. Ilyenkor letelepedtünk, hogy halljuk, amint legömbölyödik egy történet fonala.

Amikor pedig a téli szél bezavart bennünket a házba, a tőz mellett üldögéltünk a kastély ebéd-lıjében. Marsden Hall tornyai körül fütyült a szél, pattogott a tőz, az ısi szálfák recsegtek-ropogtak, majd elcsitultak, és valaki elmondott egy történetet a múltjából.

Legjobban George bácsi elbeszéléseit szerettem. Öreg lovag volt: háborúkról és vakmerı tet-tekrıl beszélt. Hatalmas teste egykor elég erıs lehetett ahhoz, hogy álló nap harcoljon abban a súlyos páncélöltözetben, amely ott rozsdásodik Marsden Hall folyosóján.

– Akkoriban erısnek kellett lennünk – mondta. – Teljes páncélzatban is fel tudtunk ugrani egy ló hátára. Gyalogosan is rá tudtunk rontani az ellenségre. Neked is ilyen egészségesnek és erıs-nek kell lenned, ha lovag akarsz lenni!

Apa az általa felderített bőntettekrıl mesélt, meg az akasztásokról és a gonosztevıkrıl. Persze apát mint helyi rendırbírót mindenki utálta az uradalomban. Vannak olyan rendırbírók, akik el-néznek másfelé, amikor egy csavargó kóborol be a közösségükbe, de nem úgy apa. İ felkutatta az idegeneket, és kikérdezte ıket. Elıszeretettel idézett a csalók, csavargók és pimasz koldusok büntetését elıíró törvénybıl, amelyet Erzsébet királynı hozott 1597-ben.

– Elviszünk innen, és addig korbácsolunk benneteket, amíg ki nem serked a véretek – mondta, s szeme vadul izzott az örömtıl a gondolatra. – Aztán kaptok egy menlevelet, hogy visszatérjetek

a legutolsó lakhelyetekre. – Még most is emlékszem arra, ahogy lehalkította a hangját, és hozzá-tette: – És ha valaha visszajöttök Marsdenbe, felakasztatlak benneteket!

Ragaszkodott hozzá, hogy a tanítóim megverjenek, ha hibát ejtettem az órákon. Nagymama udvarhölgyként szolgálta szegény Boleyn Annát, és mindent tudott VIII. Henrik

kegyetlen udvaráról meg szörnyő lányairól, Máriáról és Erzsébetrıl. Nehezemre esett elhinni, hogy egykor olyan szép volt, mint állította. Arca márványszerően sima és sárgásfehér volt, de ha az ember nagyon közelrıl nézte, azt láthatta, hogy a felszín fehérségében apró repedések vannak, és a maszk száraz agyagként mállik szét. Gyerekként mindig szerettem volna hozzányúlni, meg-érinteni, de rettegtem, hogy az arca szétesik a kezemben, és megmutatkozik az alatta lévı fogat-lan koponya. Anyám egyszer azt mondta, hogy a nagymamának éles nyelve van. Azt hittem, ezt úgy érti, hogy kihegyesedik, mint egy kígyófarok, és közelrıl vizsgálgattam, amikor evett, hogy lássam, valóban kihegyesedik-e. Persze aztán világossá vált, anyám ezt úgy értette, hogy a nagy-mama tud nyers és rosszindulatú is lenni. De nehéz volt ıt nem szeretni.

Nagypapa katonaként szolgált a skót háborúkban, és olyan mesékkel riogatott bennünket, hogy mi lett volna, ha azok a támadók a határ mentén átkelnek a Tyne folyón, és elérik Marsden Hallt. Míg George bácsi meghízott és boldog emberré vált katonakora elmúltával, nagypapa össze-aszott, és olyan savanyú lett, akár egy éretlen alma. Győlölte mindazt, amit a háborúkban véghez kellett vinnie, győlölte a családját, akik elköltötték azt a pénzt, amelyet az ı Marsden-birtoka ho-zott, és örökké arról beszélt nekünk, mennyire győlöli a skótokat.

Anya Máriát, a skótok királynıjét szolgálta, amíg feleségül nem ment apához. Anyám keveset beszélt, de mindent hallott, és mindent megértett. Amikor végül mégis megszólalt, a szavai böl-csen csengtek. Apa azt hitte, hogy csak a háztartást vezeti, megszervezi a cselédség munkáját és gondoskodik arról, hogy rendszeresen és jól táplálkozzunk. Az igazság az, hogy anyám igazgatta a birtokot nagypapa helyett, és ı volt az a tengely, amely körül a család kereke forgott. Egyszerő-en nem tudtam megérteni, miért ment hozzá apámhoz. De örülök, hogy megtette.

No és én? Tılem azt várták, hogy lovag legyen belılem, és tizenöt éves koromban majd egy hadseregben harcoljak. Miután beutazom a világot, visszatérek, hogy a Marsden-birtok kis ural-kodójaként átvegyem apám szerepét. Senkinek sem mertem elárulni, hogy igazából Londonba szeretnék menni, hogy csatlakozzam Shakespeare mester színtársulatához, és színpadra lépjek. A Durhambe és Newcastle-be ellátogató vándortársulatok elvarázsoltak, és semmi másról nem tud-tam ábrándozni. Gyakoroltam tehát a kardforgatást… és elképzeltem, hogy valamilyen színpadon magának Erzsébet királynınek játszom. De ez egy másik történet, egy más alkalomra.

Zord októberi idı volt a hercegek történetének estéjén, amelyrıl mesélni akarok nektek, és mi behúzódtunk a házba. Narancsmártással készült sült kappant vacsoráztunk. George bácsi kikana-lazta a mártás utolsó cseppjeit, megtörölte száját a ruhaujjával, és undorodó pillantással tolta el a fatányérját.

– Legénykoromban kenyérhéjból ettünk – dörmögte. – Az felszívta a mártást, és utána meg le-hetett enni a kenyeret. Az volt a lovagnak való étel! Ezeket a mostani fatányérokat nem lehet me-genni!

– Amikor te legény voltál, az emberek még barlangokban laktak, igaz? – érdeklıdött nagy-mama.

George bácsi rámosolygott. – Te olyan vagy, mint egy öregember orrán a harmatcsepp – mondta. – Azt kívánom, pottyanj

le. Marsden nagymama szeme összeszőkült, és vékony kezével megmarkolt egy csirkecsontot.

Egy pillanatig úgy tőnt, eldobja. – Amikor legény voltál, a királynı nagyapja ült a trónon, ugye, George bácsi? – szóltam közbe

gyorsan. Anya felvette a varrnivalóját, és titkos mosolyt küldött felém. Eltanultam tıle az ügyes fogást,

hogyan lehet a hadakozó mostohatestvérek közé állni, és fenntartani a békét. George bácsi megenyhülve elmosolyodott.

– Igen, William – felelte. – Születésemkor VII. Henrik ült a trónon. Az elsı Tudor. Az a férfi, aki a York és a Lancaster családok háborúsága idején megmentette Angliát a széteséstıl.

Felkelt az asztaltól, és odament a kandallóhoz. A család többi tagja elfoglalta helyét a padokon és székeken a tőz körül, ahogy esténként szoktuk, amikor a házban maradunk. A szolgálólány le-szedte a tányérokat, és kezdte kihordani ıket a konyhába. Ahogy kiment, jeges huzat söpört be az ajtón.

Az öregúr felvett egy agyagpipát a kandallópárkányról, és a szájába dugta. Amikor Sir Walter Raleigh meghonosította a dohányzás új divatját, George bácsi az elsık kö-

zött igyekezett követni. Még most is emlékszem arra az estére, amikor köréje győltünk, hogy megcsodáljuk. A dohánynak ugyan nem sikerült tüzet fognia a gyertyától, George bácsi szakállá-nak viszont igen, s szikrázva lobbant lángra. Anya cselekedett elsıként: egy kancsó bort löttyin-tett az arcába. A lángok sercegve kialudtak, és egy befeketített orca lesett ki a füstölgı szırzetbıl. Még most is emlékszem Marsden nagyi megállíthatatlan, visszataszító vihogására.

George bácsi most egyszerően csak szopogatta a hideg, meggyújtatlan pipát. Úgy tőnt, ez megnyugtatja.

A huzat ismét megcsapta a nyakamat. Hirtelen megfordultam, és azt láttam, hogy a szolgáló-lány visszasurran a szobába, s a padom mögé kuporodik. Csontos ujját az ajkára tette.

A nyavalyás leányzó el akart rejtızni, hogy meghallgasson egy családi elbeszélést! – Eredj innen, te lompos! – sziszegtem. Ezt a sértést Newcastle-ben tanultam, de az igazat megvallva, nem tudtam, mit jelent. Szív alakú arca olyan volt, akár egy erdei manóé, gubancos haját pedig alighanem egy tövis-

bokor fésülte meg. – A nevem nem lompos, hanem Meg, William úrfi – mondta halkan. A lány még csak nemrég volt nálunk a hercegek története idején. A szülei meghaltak az izza-

dásos kórban, és mint árva apámhoz került, hogy döntse el, mi legyen a sorsa. Apám Marsden Hall folyosóján tartózkodott, amikor a színe elé hozták a gesztenyebarna hajú lányt, akinek zöld szeme olyan vad volt, mint a tenger. Ha bánkódott is halott szülei után, jól palástolta.

– Küldjétek a szegényházba – rendelkezett apám. – Majd dolgozik a mezın, és azzal megfizet az élelemért, amit megeszik.

– Meg fogok szökni – jelentette ki a lány. Apám mulatva biggyesztette az ajkát: – Menlevél nélkül nem hagyhatod el a szülıhelyedet, azt pedig tılem ugyan nem kapsz. Meg-

korbácsolnak majd, és visszahurcolnak – magyarázta. – Újból meg fogok szökni – feleselt vadul a lány. – Akkor megint visszahoznak. – Akkor megint megszököm. – Akkor meg felakasztanak – mondta apám. – Van egy bitófa a szegényházhoz vezetı úton.

Jól nézd meg, mi maradt abból, aki legutóbb szembeszállt velem. Még mindig ott lóg. Mármint az, ami a varjak után megmaradt belıle.

A lány éppen azon volt, hogy elırelép, és valami nagy ostobaságot csinál, amikor anyám köz-beszólt:

– Arra gondoltam, James, hogy elkelne nálunk még egy szolgálólány. Ez itt nem kerülne ne-künk egy krajcárunkba sem, csak abba a kevésbe, amit megeszik. Miért ne legyen a szegényház-nak egy gonddal kevesebb?

– Korbáccsal kell majd megszelídíteni – figyelmeztette apám. – Biztos vagyok benne, hogy meg lehet szelídíteni ezt a kislányt – mondta gyengéden anyám,

s én tudtam, hogy a kedvessége hatni fog. Apám gondolkodott egy pillanatig. Büszke volt rá, hogy a szegényház általában üresen áll. A

betegeket nem engedték be, amíg félholttá nem váltak, a koldusokat pedig munkára fogták a bir-tok gazdáinál.

– Tégy, ahogy óhajtod, Marion – húzta fel az orrát, így tehát a lány nálunk maradt. Ám, ha anyám meg is szelídítette, én kudarcot vallottam. Nem értette meg, hogy egy szolgáló helye nem a kandallónál ülı család mellett van.

– Eredj innen… Meg! – mondtam. – Különben? – kérdezte félrehajtott fejjel. – Különben hívom a háznagyot, és kihajíttatlak a szobából, de még a házból is! – fenyegetız-

tem. Meg a fejét rázta. – Csak rajta, én meg elmondom nekik, mit találtam a szobádban, amikor lepedıt cseréltem. Éreztem, hogy egy hideg kéz markol a szívembe. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. – Kifelé! – sziszegtem. – Nem – felelte. – Tudja az apád, hogy könyvekbıl szavalsz, amikor azt mondod neki, hogy

latint tanulsz? Dühösen néztem rá. – Azok színdarabok kéziratai – mondtam, majd azt kívántam, bár ne tettem volna. – Csak…

csak ne szólj egy árva szót sem! – Nem én kezdtem – feleselt, miközben kényelmesen elhelyezkedett mögöttem. Dühös voltam, de nem volt mit tennem. George bácsi a kandallónak háttal állt, és még a ku-

tyák is a lábához győltek, hogy hallgassák. – Azt hiszem, az ilyesfajta történetet hívjátok ti gyilkossági történetnek – kezdte. Amíg szünetet tartott, csak a fahasábok pattogását, a kutyák csontrágcsálását és odakint a vén

tölgyfa ágai közt a szél halk sóhajtásait hallottam. Abban a pillanatban valaki erısen megdöngette az ajtót. A szolgálólány felugrott, és mi taga-

dás, majdnem leestem a padról. A kezem az övemben lévı tırre siklott. Hat másik tágra nyílt szempár nézett csodálkozva a gyertyafényben. Mindenki az ajtó felé fordult.

– Kinyitom – suttogta a lány.

MÁSODIK FEJEZET

„Rossz éjszakám volt…”

Meg úgy állt meg az ajtóban, mint kastélyunk háznagya, és bejelentette: – Egy úriember keresi Sir James Marsdent. Jelenleg apa viseli gondját a birtoknak és a háznak. Nagypapa viszont még mindig önmagát tekinti a család fejének, ha mindnyájan otthon va-

gyunk. Ezért aztán, amikor apa felállt, nagypapa a szolgálólány felé bökött a botjával, és így szólt:

– Tudakold meg, ki az. Lehet, hogy egy tolvaj, aki az aranytányérunkra, az ezüstérméinkre és az ékszereinkre pályázik! Napnyugta után nem engedünk be idegeneket!

Apa azt mondta: – Kérdezd meg az úr nevét, Meg. Amikor azonban Meg visszafordult az ebédlıbe vezetı folyosó felé, egy köpönyegbe burkolt

alak ütközött neki, és a lány rongycsomóként rogyott a földre. A férfi gyakorlatilag ráesett. Meg rugdosott és küzdött, míg ki nem szabadította magát, felugrott, s meztelen lábával arcon rúgta a férfit.

– Köszönjük, Meg – mondta nyugodtan anyám, s hangja átütött a család többi tagjának zavart mormolásán. Odafordult hozzám: – William, segítsd az urat az asztal melletti padhoz!

A férfi nagy nehezen feltérdelt. A hóna alá nyúltam, és felemeltem. Köpenye hideg volt, és friss esti levegıillatot árasztott.

George bácsi otthagyta a kandallósarkot, és átkerült az idegen baljára. Gyors és könnyő moz-dulattal kicsúsztatta a férfi kardját a szíjából, és a fegyvert – markolatával elıre – odadobta Megnek. Az egész villámgyorsan zajlott le, miközben úgy tőnt, a férfit segíti talpra.

– Köszönöm, urak – nyöszörögte a férfi. – Köszönöm. Apa egy boroskancsóval fontoskodott, kiöntötte a maradékot a saját serlegébıl, és újra megtöl-

tötte. Amikor a férfi már egy széken ült, s könyökét az asztalon nyugtatta, apám az ajkához tolta a bort. A férfi mohón kiitta, leejtette a kelyhet, és mélyeket lélegzett.

Végül azután felnézett. A korát huszonöt év körülire becsültem. Hosszú, sötét, összekuszáló-dott haját hátratolta magas, finom homlokából. Okos szeme fölött egyenes, sötét szemöldök hú-zódott, az orra hosszú volt. Akár jóképőnek is lehetett volna nevezni. Felsı ajka középen kis V betőt formázott, és ettıl némileg egy kegyetlen ember benyomását keltette. De amikor mosoly-gott, az a V bető eltőnt, és azon tőnıdtem, vajon nem csupán képzeltem-e.

– Elnézést, hogy így rátörtem önökre – mondta, s a családon körbenézve azon töprengett, ki-hez is intézze a szavait. Végül apámon állapodott meg a tekintete. –Úgy hiszem, olyan házban vagyok, amely hőséges Erzsébet királynı ıfelségéhez.

Apám háta meghajlott a püspökök és nagyobb urak elıtt évek óta gyakorolt görnyedezésben, de most kiegyenesedett, miközben válaszolt: – Mi vagyunk ıfelsége legalázatosabb és legoda-adóbb szolgái.

A férfi elcsigázottan bólintott: – Akkor biztonságban vagyok. – Biztonságban? – İfelsége ellenségeitıl – magyarázta. – Olyan biztonságban van, mintha csak a Towerben lenne! – biztosította George bácsi. – De

talán elmondhatná, kicsoda ön, és hogy került ide.

A férfi végignézett a komoly arcokon. – Nyilván rettentıen faragatlannak tartanak – jelentette ki. – Ó! – fintorgott nagymama. – George leckéket adhat rossz modorból. Egy élet gyakorlata áll

mögötte! Apám ellenségesen méregette. Nagymama ugyanolyan ellenségesen bámult vissza. Apám az

újonnan érkezetthez fordult: – Ön úriembernek tőnik. Biztosra veszem, hogy viselkedésének jó oka van. – Robin Hood is úriembernek tőnt, mégis tolvaj kutya volt! – kiáltott fel nagypapa. Majd gyor-

san hozzátette: – Nem mintha ebben a házban lenne bármi ellopásra érdemes, persze. – Ezüstser-legét a zekéje alá, ékszer markolatú kését pedig a kabátujjába rejtette.

Apám ismét megkísérelte, hogy visszaterelje figyelmünket az idegenre. – Hozzá vagyunk szokva az efféle drámákhoz a Marsden-uradalomban – jelentette ki méltó-

ságteljesen. – Ez az ısi ház a Londonból Edinburgh-ba vezetı, sokat koptatott út mentén áll. Hogy mi mindent láttak már ezek az ısi kövek! De a kövek nem fecsegnek… és…

Az ajtóból fuldokló köhögés hallatszott, ahogy Meg leányzó visszafojtott egy vihogást. Be kell vallanom, a Marsdenek nagyobb mesemondók, mint Will Shakespeare. Apám a lányról tudomást sem véve folytatta:

– Minket semmi sem tud meglepni, uram. Semmi sem tud megdöbbenteni. Ha ön a legdicsıbb és legragyogóbb Erzsébet királynı ıfelsége szolgája, akkor itt biztonságban van.

– Ha viszont skót kém, akkor olyan biztonságban van, mint a patkány a kígyófészekben – tette hozzá nagyapa vészjóslóan.

Az idegen hátradılt, és így szólt: – Ez esetben biztonsággal elmondhatom a történetemet a ház férfitagjainak. – Nincs abban semmi rossz, ha a nık is hallgatják – mondta élesen nagymama. – Marion egy

királynıt szolgált – biccentett anyám felé. – Jómagam pedig egy másik királynét, a szent emlékő Boleyn Annát!

Az idegen pillantása végigsöpört a helyiségen. – A gyerekeik azonban nem – nézett rám és Megre. Utáltam, ha gyereknek neveztek, attól pe-

dig kifejezetten irtóztam, hogy Meget a húgomnak nézze. Épp ellenkezni akartam, de apám felénk sandított. – Hagyjatok minket magunkra, fiam – mondta. Lassan felálltam, és a folyosóra vezetı ajtó felé indultam. Függöny lógott elıtte, hogy távol

tartsa az ıszi légáramlatokat. Amint felemeltem a függönyt, Meg mellettem termett. Átbújt, ki-nyitotta az ajtót, majd visszahúzta a függönyt. Megragadta a karomat, és megállított. Határozottan és hangosan bevágta az ajtót, mielıtt kiléphettem volna rajta. Még mindig az ebédlıben voltunk, de a függöny elrejtett bennünket.

A leányzó kihúzta az övembıl a tıröm, és egy kis nyílást vágott a függöny aljába, így a földön ültünkben beláthattunk a szobába.

– Nem kémkedhetünk a saját családom után! – hurrogtam le. – Miért nem? – Hát… hát… – Te elmehetsz, ha akarsz – mondta, s láttam, hogy feje sötét árnyéka a mögöttünk lévı ajtó

felé biccent. Egy szót sem szóltam, csak átnyomtam az ujjamat a lyukon, hogy lássam, mi zajlik. – Humphrey Vere vagyok – mondta az idegen. Nagymama összeszedett némi ételmaradékot az asztalról, és egy tányéron elébe helyezte, apa

pedig újratöltötte a boroskupáját. A férfi evett-ivott, miközben beszélt. – Egyvalamit elmondha-tok önöknek, és ez nem titok… Erzsébet királynı haldoklik.

A család pusmogás és nagy fejcsóválások közepette fogadta a hírt. – Hosszú életet élt – jegyezte meg apám.

– Bátor lányka volt – tette hozzá nagymama, s fakó szeme most az egyszer ıszintén szomorú volt.

Anyám halkan beszélt, mint mindig, és bár senkihez sem intézte külön a szavait, mindenki odafigyelt, amikor megszólalt.

– Erzsébet jó királynıje Angliának, de ettıl még nem jó asszony – mondta. – Ne feledkezzetek meg azokról, akik meghaltak, hogy ı a trónon maradhasson. Derék férfiak, mint például Leicester – és derék asszonyok, mint Mária, a skótok királynıje.

Apám olyan hangosan vette a levegıt, hogy a rejtekhelyemrıl is hallottam. Azoknak, akik to-vábbadták az Erzsébetet sértı történeteket, a fülét egy pellengérhez szögezték. Aztán, amikor már eleget szenvedtek, levágták a fülüket, és az áldozatokat útjukra engedték. Ám a levágott fülek ott maradtak, figyelmeztetésül mindazok számára, akik pletykát akartak terjeszteni a királynırıl.

– Úgy van, Marion – fröcsögte apa. – De a vendégünk nem kíváncsi a mi kegyes királynınkrıl szóló históriákra, igaz? Vere uramnak megvan a saját története, annyi szent!

– És az sokkal fontosabb, mint egy gyilkos Tudor királynırıl szóló régi mese – jegyezte meg halkan anyám.

– Mondja csak meg neki, Lady Marsden! – suttogta lelkesen a fülembe Meg. – Köszönjük, Marion – szólalt meg apám olyan hangosan, mintha a kiabálás kiőzné az idegen

fejébıl a veszélyes szavakat. – A Tudorok vadak és néha kegyetlenek voltak – mondta lágyan Humphrey Vere. – De vad és

kegyetlen idıket éltek át! Szükségünk volt az erejükre a skótokkal, a franciákkal, a spanyolokkal és a pápákkal szemben.

– Úgy van – vágott közbe élesen nagyanyám hangja. – De az olyan erıszakos emberekre, mint Henrik király, aki élvezte a kegyetlenkedést, nem volt szükség. És ne felejtsük el, hogy ı Fran-ciaországban volt, mialatt mi itt egy skót invázióval dacoltunk. Az elsı felesége szervezte meg a védelmünket. Egy asszony mentett meg minket! – jelentette ki diadalmasan.

– És egy asszony nyelve fogja a vesztünket jelenteni, anyám – méltatlankodott apám. – Már mondtam neked, hogy ezeket a felségsértéseket nem ismételheted meg Marsden Hall falain kívül.

Nagymama épp válaszolni akart, amikor George bácsi közbevágott: – No, de udvariatlanok vagyunk a vendégünkkel szemben! Biztosra veszem, hogy fontosabb

dolga is akad, mint hogy apró családi perpatvarokat hallgasson. Halljuk, uram, miben lehetünk a segítségére!

Apa visszafordult a férfihoz, s megpróbálta kézben tartani a beszélgetést. – Igen, Vere úr. Segítségért jött hozzánk? – Úgy van – felelte túlzott nyájassággal Vere, miközben nagymama leroskadt egy székre a

kandallónál, és rádobott egy hasábot a szikrákat hányó tőzre. – A küldetés, amellyel megbíztak, a legfontosabb ebben az országban, mióta Drake útnak indult, hogy megverje a spanyol Armadát.

– Jaj! – sóhajtott fel apám. – A trónöröklés! – Pontosan. Skóciába küldtek, hogy beszéljek a királyukkal, VI. Jakabbal, és kiderítsem, ké-

szen áll-e arra, hogy I. Jakabként Anglia királya legyen – mondta olyan halkan az idegen, mintha a falakon lévı festmények hallgatóztak volna. – Mint tudják, a királynınek nincsen gyermeke. És sosem volt hajlandó rendelkezni arról, hogy halála után ki örökli majd a trónt.

– Ezért aztán az összes reménykedı herceg és hercegnı folyton ajándékokkal és szép szavak-kal boldogítja – fintorgott nagymama. – Furfangos kis nıszemély.

Humphrey Vere meghajtotta felé a fejét. – A királynı ügyesen kezeli a hercegeket és a hatalmat – ismerte el. – Csupán két embernek van rá esélye, hogy elnyerje az angol trónt – mondta apám. – Stuart

Arabellának és VI. Jakab skót királynak. – Úgy van – helyeselt Humphrey Vere. – Rosszul sült el valami? – érdeklıdött George bácsi. – Úgy tőnik, a küldetésem végül is nem maradt titokban – felelte Humphrey Vere. – Ma reggel

indultam el Yorkból, és délután áthaladtam Durhamen. Reméltem, hogy még idıben ideérek

önökhöz vacsorára. De amikor Chesterle-Streeten jöttem át, a vártnál hamarabb besötétedett. Át-keltem a Wearen, és a másik irányból értem be az erdıbe.

– Az a bournmoori erdı – dünnyögte valaki. – Egy férfi hevert a földön. Halottnak látszott. Megálltam, hogy megnézzem, tudok-e segíteni

rajta – folytatta Vere. – Ó! Végzetes hiba! – kiáltotta apám. – Régi trükk errefelé. Ne is mondja! Amikor a férfi fölé

hajolt, az felugrott, lerántotta magát a földre, és elvágtatott az ön lován! Vere a fejét rázta. – Elvette a nyeregtáskámat, de az erszényemet meghagyta. Nem közönséges tolvaj volt. Fél-

ájult voltam, de azért hallottam, ahogy ellovagolt. Nyilván várta a saját lova. – Vagyis úgy gondolja, hogy kém? Erzsébet királynı Jakabnak szóló üzenetét akarta elfogni?

– kérdezte apám. Felvette rendırbírói hanghordozását, amellyel a tanúkat szokta kihallgatni. – Bizonyos vagyok benne – válaszolta a látogató. – És sikerrel is járt. Ha azok az üzenetek

Stuart Arabella és követıi kezébe kerülnek, sokféle bajt tudnak majd keverni. – Annyira fontosak? – kérdezte apám. Az idegen megint nagyot kortyolt a borából, és halkan azt felelte: – Én csak egy hírnök vagyok. Nem tudom, pontosan mi állt a Jakabnak szóló levélkötegben,

de ki tudom találni. A neki feltett kérdések. Azt kérdezik tıle: „Mi történne a protestánsokkal, ha önre szállna a trón?” Amennyiben Jakab és a tanácsadói helyes válaszokat adnak, a királynı rá fogja hagyni a trónt.

– Nem értem, mi haszna lenne ebbıl Stuart Arabellának és a követıinek – harsant fel nagy-mama nyers hangja.

Vere felsóhajtott. – Több lehetıség is van. Az egyik, hogy a tolvajok új levelekkel cserélik ki a meglévıket. Azt

mondhatnák, Erzsébet nem akarja, hogy Jakab kerüljön trónra, mivel ı Mária skót királynı fia. Amint a skót urak azt látják, hogy az angol trón kisiklik a kezükbıl, lerohanják Angliát. Ha Ara-bella hívei szorítják vissza a skótokat, akkor ı lesz Anglia megmentıje – ne feledjék, ı is angol. Jakab lesz a gazember, Arabella pedig megkapja a trónt.

– Értem – bólintott nagymama. – Hát még? – Meghamisíthatják és visszaküldhetik a válaszokat Erzsébetnek anélkül, hogy Jakab egyálta-

lán látta volna a leveleket! – magyarázta Vere. – Természetesen a nem megfelelı válaszokat – vetette közbe George bácsi. – Természetesen. A család csendben végiggondolta a veszteség horderejét. A Skóciával való viszályok a harcoló

seregek számára fizetendı plusz adókkal járnak. De ennél sokkal többet jelentenek a hozzánk ha-sonló durhami családok számára. A skótok végigsöpörnének Northumberlanden, még mielıtt megszervezhetnénk a védelmet. Napokon belül elérnék a Tyne-t, és hamarosan az ajtónk elıtt állnának. Harcolhatnánk velük, megkockáztatva a vereséget – Marsden Hallt szétmorzsolnák az ágyúik, a családot pedig vagy a családtagok halála, vagy a követelt váltságdíj tenné tönkre.

Másrészrıl viszont itt lenne az alkalom számomra, hogy harcoljak. Igazi csatában. Hétéves ko-rom óta erre készítettek fel. A szolgálólány a vállamra tette a kezét, és érezte, hogy remegek.

– Ne félj! – mondta. Félni! Dühös voltam, amiért félreértette a remegésemet, de nem vitatkozhattam vele, amíg a

dohszagú függöny mögött kuporogtunk. – Ma éjjel már nem tudjuk megszervezni a keresést – mondta apám. – A tolvajok bárhol lehet-

nek. Holnap reggel elküldetek egy hírvivıt a királynıhöz, hogy jelentse az önt ért támadást. Ön megmutatja, hol támadták meg, és a kutyákat ráállítjuk a nyomra. Ma éjjel megszállhat nálunk. Marion – fordult anyámhoz –, szólj a cselédeknek, és készíttess elı egy szobát a vendégünknek… gyújtsanak be, és tegyenek a friss lepedık közé egy ágymelegítıt. A keleti szárnyon van egy ké-nyelmes szoba – magyarázta Vere-nek. – Holnap reggel pedig megkezdjük a keresést.

A leányzónak gyorsabban forgott az agya, mint nekem. Négykézlábra állt, és kinyitotta az aj-tót. Persze, anyám ki fog jönni, hogy Meget szólítsa, és nehéz lenne megmagyarázni, miért ku-porgunk ott, mint rémült rókák az odújukban.

Utánamásztam, becsuktam magam mögött az ajtót, és elvágódtam az ebédlıbe vezetı sötét fo-lyosón. A kinyíló ajtóból gyertyafény ömlött végig a padlón. Megfordultam, és anyámra pislog-tam.

– Ugye nem hallgatóztál az ajtó mögött, William? – kérdezte. – Persze hogy nem, anya! – mondtam egészen szavahihetıen. – Csak azért jöttem, hogy meg-

tudjam, kell-e szoba a vendégünknek. – Jól van – mosolygott. – A keleti toronyban lesz a szállása. Szólnál a háznagynak, hogy gon-

doskodjon róla? – Természetesen… és… Anya! – Igen? – Most már visszamehetek az ebédlıbe? Bizonytalanul intett a kezével. – Miért is ne? Még korai lefeküdni, és George bácsikád épp egyik történetét készül elmesélni. Odabiccentettem Megnek, aki a sarokban rejtızködött. Gyorsan átadta az üzenetet a háznagy-

nak, és sietve bejött mögöttem az ebédlıbe. A tőz már nagy lánggal égett, és George bácsi arra készült, hogy belefogjon egyik elbeszélé-

sébe.

HARMADIK FEJEZET

„Igaz mesét legjobb híven mesélni.”

– Mindig zavar támad, ha meghal egy király! Várható volt, hogy akkor is gond lesz, ha majd Erzsébet haldoklik – jelentette ki George bácsi. A kandallónak háttal állt, s a lángok úgy vonták keretbe, mint valami ördögöt egy színházi elıadáson.

– Nem nevezi meg Anglia következı uralkodóját – panaszolta nagypapa. – Pedig az segítene. – Nem hajlandó rá – magyarázta apa. – Ezt magától a durhami püspöktıl hallottam. – A maga

öntelt módján felszegte az állát. – Épp a múlt héten beszéltem vele a székesegyházban. – De hát miért nem hajlandó rá? – kérdezte nagymama. – Azt mondja, az emberek mindig a felkelı napot imádják, a lemenınek pedig hátat fordíta-

nak. Amint megnevezi az utódját, a népe elhagyja – felelte apám. – Az emberek bizony néha ilyen kegyetlenek – jegyezte meg anyám. Nagymama hangosan felhorkantott. – Igen, emlékszem, nagyapánk szokta mondogatni, hogy mindig gondot jelent, ha meghal egy

király vagy egy királynı. Nagyapánk belekeveredett a IV. Edwárd halálát követı viszályba. – Rám nézett. – Ez a te ükapád, Sir Anthony Marsden.

George bácsi mérgesen méregette. Ez az ı elbeszélése, és hagyni kellene, hogy ı mondja el. Nagymama ajkán halvány mosollyal nézett fel.

– Százhúsz évvel ezelıtt Anthony Marsden volt ennek a kastélynak az ura. És Anthony Marsdent belesodorták abba a szörnyőségbe, hogy lopja el Anglia koronáját. – George bácsi fel-kapott egy piszkavasat, és gyors mozdulatokkal felvázolt egy térképet a kandalló hamujába. – IV. Edwárd 1483-ban halt meg Londonban… a fia, Edwárd, a walesi herceg Ludlow-ban volt, a walesi határon. A halott király öccse, Richárd, Gloucester hercege yorki kastélyában tartózkodott. A walesi herceg útnak indult Londonba, hogy megkoronázzák… Richárd a legmegbízhatóbb em-bereibıl összegyőjtött egy kis sereget, és elindultak elébe, hogy találkozzanak vele.

– És Marsden ükapám tagja volt annak a seregnek? – kérdeztem. – Igen. Richárd egyik legmegbízhatóbb kapitánya volt, keze alatt egy csapattal, amely a

Marsden-birtokról származó két tucat edzett harcosból állt. – Két tucat! – kiáltottam fel. – Most két embert sem tudnánk találni. – Akkoriban sokkal nagyobb volt a birtok – sóhajtott fel nagyapám. – Változnak az idık, vál-

toznak. George bácsi így folytatta: – Richárd, Gloucester hercege csupán azért akart találkozni a trónörökössel, hogy biztonság-

ban Londonba kísérje – legalábbis ezt állította. Richárd az ország Lord Protektora akart lenni arra az idıre, amíg a kis Edwárd herceg annyi idıs nem lesz, hogy maga uralkodjon. Mivel Edwárd még csak tizenkét éves volt – mondta George bácsi rám pillantva. – Nem sokkal fiatalabb nálad!

– A mi Williamünk pedig a Marsden-uradalom konyháját sem tudná igazgatni – mosolygott gúnyosan apám.

Meg, a szolgálólány vihogott, én pedig széles gallérom mögé rejtettem az arcom. Úgy tőnt, a bácsikám nem hallotta meg. Folytatta Anthony Marsden történetét. Hadd mondom

el úgy, ahogy az ükapám mesélte…

ANTHONY MARSDEN ELBESZÉLÉSE Összegyőjtöttem egy lovas katonákból álló csapatot a Marsden-uradalom birtokairól, és

middlehami kastélyában találkoztam Richárddal, Gloucester hercegével. De mielıtt megpihenhet-tünk volna, ı útnak indult Londonba, kétszáz mérföldre, délre.

Gyászruhába öltözve lovagoltunk le északról – végtére is fivére, a király nem sokkal azelıtt halt meg. A városi nép elreteszelte az ajtaját, a parasztok pedig a szénakazlaikba rejtıztek, ami-kor átvágtattunk a vidéken. Pedig nem volt okuk a félelemre. Urunk, Richárd, Gloucester hercege – Dickon, ahogy mi neveztük – barátokat akart az országban, nem ellenségeket. Egyik fegyverese ellopott egy vekni kenyeret egy pék standjáról. A katonát felakasztották a legközelebbi tölgyfára, és otthagyták lógni, hogy az utánuk jövı regimentek is okuljanak az esetbıl.

Régebben csatában ontottam a véremet Richárd úrért és az édesapjáért, és most büszkén lova-goltam a testırsége élén. Azokban az idıkben egy megbízható ember felért egy zászlóaljnyi két-színő árulóval, mint ahogy arra a mi Dickonunknak két éven belül rá kellett jönnie. De ez akkor még a jövı titka volt. Urunk védelmezni akarta Edwárd herceget, majd a nevében kormányozta volna az országot… a hercegi gyermek segítségével, vagy anélkül.

Soha senki sem beszélt Dickon azon szándékáról, hogy magának szerzi meg a koronát. Pedig mindenki tudta.

Northampton megnyitotta elıttünk a kapuit, de lakosai lesütötték szemüket, és idegesen dol-gukra siettek.

– Hol van a walesi herceg? – érdeklıdött Dickon uram, kezét könnyedén a kardja markolatán nyugtatva.

A polgármester izgett-mozgott szırmeszegélyő köntösében, és tördelte munkát nem látott, tej-fehér kezét, amelyet csak az adók begyőjtésére használt.

– Elment, fenség, elment. – Mikor? – Tegnap, fenség, tegnap. Dickon felegyenesedett a nyergében, és úgy szimatolta a levegıt, mintha undorodna tıle. – Merrefelé? A londoni úton? – Igen, uram, a londoni úton. Napszálltára Stony Stratfordba kell érniük. – A herceg menekül elılünk! – fröcsögte Richárd. –Éjjel megpihenünk a fogadóban, és amint

megvirrad, útnak indulunk, hogy elkapjuk a királyi pondrót. Nagybátyja, Lord Rivers saját hasz-nára akarja felügyelete alatt tartani a herceget. – Mélyen ülı szemével letekintett a sötétbe boruló útra, és döntött. – Éjszakára megpihenünk itt, holnap hajnalban pedig lóra ülünk. Még mielıtt Londonba érnek, el kell kapnunk ıket. Ha Rivers épségben eljuttatja az ifjú Edwárdot a londoni Towerbe, onnan többé ki nem hozzuk.

Segítettem az embereimnek, hogy szálláshelyet és istállót találjanak, aztán csatlakoztam az én Dickon uramhoz a fıúton lévı legnagyobb fogadóban.

Ám miközben az uram ökörnyelvbıl, uborkából, borsóból és olívabogyóból álló vacsoráját kóstolgattam, hogy nincs-e megmérgezve, egy kis csapat dübörgött át a piactéren. Dickon az ab-lakhoz lépett. Kezében tırt tartott.

– Lord Rivers személyesen – sziszegte Dickon. –A herceg nagybátyja. Egy vödörnyi va-rangyméregbe több tisztesség szorult, mint ıbelé. Fedezz! – parancsolta, miközben látogatónk üdvözlésére az ajtóhoz lépett. Aztán odafordult az árulóhoz, aki elvitte elılünk a herceget, és mo-solygott. Ó, Dickonnak gyönyörő, édes mosolya volt… amíg az ember rá nem jött, mi van mö-götte. – Lord Rivers! – kiáltotta. – Milyen kedves öntıl, hogy eljött hozzánk!

Rivers lendületes mozdulattal lekapta a kalapját, és mélyen meghajolt. – Az volt a szándékunk, hogy itt maradunk és megvárjuk önöket – hazudta álnokul, mintha

könyvbıl olvasná. – Ám az itteni fogadók a trónörökös számára nem elég jók, és nem is elég na-gyok.

A fogadóban, amelyben megszálltunk, egy király is elfért volna, és még a pápát is vendégül láthatta volna. Dickon elmosolyodott.

– Megértem, Lord Rivers – mondta. – Mindannyian megértjük. Vacsora után Riversnek a szomszédos fogadóban ajánlottak fel szobákat. Éjfélkor, amikor a

gyertyák már csak pislákoltak és az utcán csak a patkányok jártak, Dickon megbeszélést tartott a kapitányaival. Nem kellett sok szót vesztegetnie. Mindnyájan tapasztalt szarvas- és vaddisznóva-dászok voltunk. A herceg csupán egy elılünk menekülı fiatal szarvas volt. Utol kellett érnünk.

– Azonnal indulunk – mondta. Elıször is rázártuk Lord Riversre a fogadója ajtaját, és hátrahagytunk egy csapatnyi embert,

hogy tartsák ott. Azután elıreküldtünk egy felderítıcsoportot, hogy tisztítsák meg a Stony Stratfordba vezetı

utat. Csapataink lovaglásra készen felsorakoztak, jóllehet a nap még fel sem kelt, és az erdei utak

nem voltak éppen az éjszaka eltöltésére alkalmas helyek. Ebben a törvényen kívüli tolvaj gazem-berekkel teli országban még egy páncélba öltözött elefánt sem volt biztonságban.

Úgy lovagoltunk keresztül azon az erdın, akár a Halál serege; fekete egyenruhánkban szinte láthatatlanok voltunk, s a paták dobogásán kívül semmi zajt nem csaptunk.

Pirkadatra értük el Stony Stratfordot, még épp idıben. Edwárd herceg a pónija mellett álldo-gált, készen arra, hogy ellovagoljon, amikor Richárd, Gloucester hercege a tavaszi reggel csendjét felverve végigdübörgött az utcán.

A herceg Lord Riversre számított. Helyette azonban Dickon bácsikája tekintett le harci ménje hátáról a fiú tanácstalan arcára.

Ott ült hát Richárd, a nagy katona. Vékony, sápadt férfi volt, a válla torz, s a karja oly elsor-vadt, hogy az ember azt hitte, fel sem tudja emelni azt a hatalmas kardot. De a szeme másról árulkodott. Feketén lángolt, és úgy hatolt az ember szívéig, akár egy francia kése. Tudtuk, hogy ı a földkerekség legveszélyesebb embere.

– Jó napot, felség! – kiáltotta, amikor meglátta a herceget. – Nemes uram! – hajolt meg mé-lyen, kalapját lekapva a fejérıl. Ám csak gúnyolódott a trónörökössel, és a katonái poros öklük mögé rejtették mosolyukat.

– Üdvözöllek, Dickon bácsi – felelte az ifjú Edwárd. Olyan komoly volt, amilyenek csak a kis-fiúk tudnak lenni.

– Nos, felség – folytatta Richárd –, ön nagy veszélyben van, mivel egy hatalmas királyság uralkodója.

– Tudom, Dickon bácsi. – De vannak olyanok, akik szeretnék önt ettıl megfosztani. El akarják távolítani az útból. – Eltávolítani az útból? – suttogta tágra nyílt szemmel a fiú. – Eltávolítani az útból! – Hogyan? – kérdezte a herceg. – A halála révén – villantotta meg farkasmosolyát Richárd. – Lord Rivers majd megvéd minket – jelentette ki a trónörökös. – Hol van Lord Rivers? – Fájdalom, ı egyike azoknak, akik összeesküvést szıttek az ön meggyilkolására, kegyelmes

uram – kiáltotta Richárd. – Kénytelen voltam letartóztatni. – Lord Rivers? – Az új király csak pislogott. – Amióta az eszemet tudom, ı a gyámolítóm.

Anyám megbízik benne. Richárd, Gloucester hercege úgy elırehajolt a nyergében, hogy megnyikordult a bır. – Úgy hisszük, az édesanyja is része az összeesküvésnek, hogy elvegyék öntıl a királyságot.

Én azonban a nagybátyja vagyok, atyja fivére, és önt a lovamnál is jobban szeretem! A ló horkantott és ficánkolt, ahogy Richárd kegyetlenül megsarkantyúzta. – A lovadnál is? – kérdezte Edwárd herceg. – Az életemnél is jobban! – felelte Richárd. Mindenki tudta, hogy úgy hazudik, mint a vízfo-

lyás. – Így aztán én fogom önt megvédeni. Olyan vastag, magas és jól ırzött falak mögé dugom, hogy onnan aztán soha ki nem jut!

– Kijutni! – rezzent össze az ifjú herceg. – Kijutni? – mondta Richárd. – Azt mondtam, kijutni? Természetesen úgy értettem, bejutni.

Gonosz ellenségei nem jutnak be, hogy megsebezzék kis testét. Mert a gonosz mindenütt ott van körülöttünk.

A fiú feltekintett a fölébe tornyosuló lovakra és a sártól piszkos, napbarnított katonákra, akik-nek tompa acélkardja majdnem olyan élesnek és keménynek tőnt, mint az arcuk. Minden vágya az volt, hogy Dickon bácsi várának biztonságába jusson. Felült a pónijára. Alig várta, hogy ello-vagolhasson innen, magára csukhassa az ajtót, s kizárhassa az összes vad arcot és a kapzsi, nyug-talan gyeplıt markoló kezet.

– A Towerben fogom elhelyezni! – mondta a fondorlatos herceg. – A Towerben, Dickon bácsi? – A londoni Towerben. Az a királyok otthona, amióta Hódító Vilmos megépíttette. A legszebb

lakosztályokat fogja kapni, a legjobb ételeket, és szolgákat, akik lesik minden óhaját. A fiú erıtlenül elmosolyodott. Ezért imádkozott. Egy jólelkő nagybácsiért, aki megvédi. Egy

lovagért, aki olyan erıs, jó és bátor, mint a sárkányölı Szent György. – Köszönöm, Dickon bácsi – mondta udvariasan. Majd hirtelen összeráncolta a homlokát. –

De Dickon bácsi… George bácsikám nem a Towerben halt meg? Gloucester hercegének keskeny szája kedvetlenül görbült le tulajdon bátyja, George nevének

hallatára. Végül így szólt: – De igen, ott. George nagyon ostoba és szánalmas ember volt. Az ön édesanyja azt mondta,

hogy George összeesküvést szıtt az ön atyja ellen, ezért meg kellett halnia. Az igaz, hogy sze-gény George azt állította, hogy az ön atyja boszorkány. Még azt is mondta, hogy ön nem lehet ki-rály, Edwárd uram!

– Nem lehetek király! – kiáltott fel a fiú. – Miért nem? – Mert az édesanyjának már volt egy férje, mielıtt hozzáment volna az ön apjához. George

szerint egy király nem vehet nıül egy özvegyasszonyt. – Úgy! – horkantott Edwárd, és látszott, undorral tölti el a gondolat. – Akkor hát George bácsi

megérdemelte a halált. Remélem, lecsapták a fejét. – Eszébe jutott új, towerbeli otthona, és meg-borzongott. – Ott van még a vér a földön?

A nagybátyja kurtán felnevetett. – Nem, dehogy. George bácsikája választhatott, hogyan végezzék ki. Azt választotta, hogy

fojtsák egy hordó borba – malváziabor volt. – És a szelleme még ott kísért a Towerben? – kérdezısködött tovább Edwárd. – Nem, nem, nem. A szelleme is megfulladt – válaszolta könnyedén a nagybátyja. – A szelle-

mek nem tudnak úszni. A fiú bólintott, és vidámabban lovagolt tovább. – Remélem, én álmomban fogok meghalni – mondta halkan. – Remélem, teljesül a vágya – dünnyögte Dickon bácsikája. Megfogta a póni gyeplıjét, és el-

térítette a Londonba vezetı hepehupás útról, amelynek a végén a herceg anyja várakozott. – Az országa miatt pedig nem kell aggódnia, Edwárd uram – mondta. – Hagyja csak rám a kormányzás unalmas feladatát. Gondom lesz rá, hogy az adókat beszedjék, és az árulókat megbüntessék. Gondoskodom róla, hogy minden férfi és nı békében éljen, ha pedig nem így tesznek, felkötöm ıket a cingár nyakuknál fogva az elsı fára. – Lepillantott a fiúra. – Merthogy semmi sem olyan drága, mint a béke, tudja.

– Tudom – felelte Edwárd. – Én békés országot akarok kormányozni. – Nekem pedig gondom lesz rá, hogy önnek békéje legyen – vonta meg erısebbik vállát a

nagybátyja. –Békében lesz része. – Végignézett a ringó angol mezıkön, ahol a parasztok abba-hagyták a munkát, és csendben nézték a Northampton felé vonuló hatalmas menetet. – Örök bé-kében – ígérte –, örök békében.

Egész nap délnek lovagoltunk London felé, és az emberek minden faluban kijöttek a házaik-ból, hogy lássák az új királyukat. Látták is. Természetesen ık azt hitték, az ifjú Edwárd herceg

lesz az új királyuk. Az igazság viszont az, hogy a mi Dickonunk már szıtte az összeesküvést, hogy magának kaparintsa meg a koronát.

És a testırségében mindenki támogatta. Ez értelmes dolog volt. Amikor az elızı király, IV. Edwárd Londonban uralkodott, az öccse, a mi Dickonunk valóban kormányzott északon. Richárd, Gloucester hercege féken tartotta a zavargó skótokat, és sok, északon kellemetlenkedı angolt is. Minden tavasszal akadt valami új, megoldandó probléma, és a Marsden-birtok emberei ott ter-mettek íjaikkal, kardjaikkal és lándzsáikkal, hogy segítsenek. Richárd, Gloucester hercege olyan kemény volt, akár a lovai patáján a vas… és éppúgy összezúzta azt, akire rálépett! De voltak ér-zései.

– Egy gyenge király csak bajt okoz az országban. Nézzétek meg, mi történt, amikor VI. Henrik ült a trónon! – mondta.

– Polgárháború! – bólintott Buckingham hercege. Buckingham volt Richárd legnagyobb tá-mogatója, egy kövér ember, aki azt tervezte, hogy még több földdel és hatalommal hizlalja magát tovább. Sosem bíztam Buckinghamben. Történetesen igazam is volt. Csak azt sajnálom, hogy amikor elérkezett a halála ideje, nem voltam ott, hogy lenyisszantsam azt az alattomos fejét.

A két nagyúr egymás mellett lovagolt, én pedig Dickon jobb oldalán lestem, nincsenek-e zsi-ványok az elıttünk elterülı erdıben. Nem mintha azt vártam volna, hogy a törvényen kívüliek feltartóztatnak egy hatszáz fegyveresbıl álló csapatot!

– A bátyám, IV. Edwárd erıs király volt – folytatta Richárd. – Mindenki jobban járt, amikor az öreg VI. Henrik király meghalt.

Ádázul mosolyogtam. Az öreg Henrik nem csak úgy „meghalt”. Az öreg Henriket megölték. Tudom, ott voltam. Én hurcoltam ki a vén bolond vérrel borított testét a towerbeli börtönébıl. Az a történet járta, hogy a mi Dickonunk saját kezőleg gyilkolta meg, hogy biztosítsa a trónt a báty-jának. De ez rágalom!

Elismerem, Henrik koponyáját mély vágások tarkították. Dickon azt mondta, biztos akkor ke-rültek oda, amikor az öreg király elájult és összeesett. És ha Dickon azt mondja, így történt, akkor így történt. Ki vagyok én, hogy hazugnak nevezzem Gloucester hatalmas hercegét?

Most pedig nyugodtan beszélgetett a trónörökös haláláról. – Elıfordulhat, hogy Edwárd herceg meghal – jelentette ki. – Gyerekeknél gyakran megesik,

hogy meghalnak. – Mindennap halnak meg gyerekek – helyeselt szomorúan Buckingham. – Mindennap. Még a hercegek is meghalnak – mondta Dickon. – Még a walesi hercegek is meghalnak – értett egyet Buckingham. – Mi történne, ha meghalna a walesi herceg? –kérdezte Dickon. – Az öccse, a yorki herceg lenne a király. – Képzeljétek csak el! – kiáltott fel az én uram. – Ha egy tizenkét éves gyerek rossz király len-

ne, egy kilencéves kisöcs egyenesen katasztrófa! – Hacsak a kis yorki herceg szintén meg nem hal – mutatott rá Buckingham. – Ó, igen. Ha ez valaha bekövetkezne, akkor kire szállna a trón? – Tényleg, kire? – Buckingham felsóhajtott. – Felteszem, a sorban te magad lennél a követke-

zı, Richárd. – Csakugyan? Azt hiszem, igazad van. Nos, errıl van szó! – kiáltotta. – Természetesen szomo-

rú lenne azt látni, hogy a walesi herceg meghal. – Rettenetes. – És szörnyő lenne, ha mindkét herceg meghalna. – Tragikus. – De legalább Angliának lenne egy erıskező királya, aki megvédené minden ellenségétıl. – Mindenbıl származik valami jó – jelentette ki Buckingham. – Azt mondják, minden rossz-

ban van valami jó.

– Vagy, az unokaöcséim, a hercegek esetében, minden jóban van valami rossz! – tört ki a ha-hota Richárdból.

Vezetıink elhallgattak, amikor átlovagoltunk egy koszos, tunya parasztok lakta falun. Az em-berek otthagyták a munkájukat, hogy megbámulják, amint ellovagolunk mellettük. Aztán Richárd hozzám fordult, s azt kérdezte:

– A Tower biztonságos hely egy herceg számára, nem igaz, Marsden? – VI. Henrik királynak vagy az ön bátyjának, Clarence hercegének nem volt túl biztonságos –

emlékeztettem. A herceg összehúzott fekete szemével bámult rám. – Még a legbiztonságosabb otthonokban is történnek balesetek. – Így igaz, fenség. – Amikor Londonba érünk, azt akarom, hogy jól viseld gondját a trónörökösnek, miután elhe-

lyeztem a Towerben. – Értem – feleltem. A félelem hideg borzongása kúszott végig a gerincemen. Reméltem, hogy

nem arra akar kérni, öljem meg a hercegeket. – Nem biztos, hogy érted, Marsden – mondta. –Semminek sem szabad történnie a herceggel.

Ha meghal, a kis yorki herceg lesz a király. A yorki herceg pedig a hataloméhes, kapzsi, fondor-latos anyja oltalma alatt áll. Nem lenne jó, ha olyan királyunk lenne, akit Elizabeth Woodville irányít, igaz?

– Nem, fenség. – Tehát, amíg a yorki herceg nem csatlakozik a bátyjához a Towerben, ennek a fiúnak nem es-

het bántódása – mondta zordan. – És miután a yorki herceg csatlakozott hozzá a Towerben? – kérdeztem. Richárd ügetésre sarkantyúzta a lovát. Türelmetlenül várta, hogy elérje Londont, és rátehesse a

kezét az ifjabbik hercegre. – Azután? – kiáltotta. – Ki annak a megmondhatója? George bácsi körbepillantott a hallgatóságon, a tőz lángja fénylett a szemében. – A Tower kapuja biztonságosan bezárult a trónörökös mögött. De a kis Edwárd herceg szá-

mára még csak ekkor kezdıdött a borzalom – mondta. Mindenki elırehajolt, hogy hallja, mi történt ezután. Olyanok voltunk, mint a vadászok, akik

lélegzetvisszafojtva, némán várják a sőrőben, hogy arra haladjon egy szarvas. És ezeket a vadá-szokat néha az a meglepetés éri, hogy egy vaddisznó csörtet a hátuk mögött. Minket is így lepett meg a mögöttünk megszólaló hang.

Valaki olyan erısen megzörgette a bejárati ajtót, hogy az asztalon megremegtek a boroskor-sók.

Egyetlen szó szőrıdött át a vastag tölgyfa ajtókon: „Gyilkosság!”

NEGYEDIK FEJEZET

„Tán gyilkos van itt?”

Én értem elsınek az ajtóhoz. Felemeltem a reteszt, és Robyn Smith gyakorlatilag beesett az elıcsarnokba. Zizegı levélforgatagot és füstszagot hozott magával, amely a kovácsmőhelyben ivódott a ruhájába. Bırköténye, amelyet még mindig viselt, dobbırként feszült hatalmas hasán. İszülı haja drótszerő volt, a szakálla kétoldalt sőrő, elöl viszont, ahol a kovácsmőhely tüze ál-landóan megperzselte, gyér.

A nagydarab ember rám sem nézve egyenesen apámnak jelentette: – Gyilkosság, Sir James! Apám úgy ragadta meg erıs karjánál fogva, ahogy egy terrier kapná el a bika lábát, és meg-

rángatta. – Csönd legyen, ember, itt hölgyek is vannak! Nem szeretnénk, ha megrémülnének. – Elnézést, uram – dörögte a férfi. Hagyta, hogy az asztalhoz vezessék, miközben bereteszel-

tem mögötte az ajtót. A kovács homloka gyöngyözött a verítéktıl, pedig az esti levegı engem a bársonyzekémen keresztül is megdermesztett.

Apám nagymamához fordult, és így szólt: – Légy szíves, vidd át Mariont a könyvtárszobába, hogy itt kérdezhessem ki a csendbiztost. Nagymama megvetı pillantást vetett rá. Arcán megrepedezett a fehér ólompor, ahogy fogatla-

nul vicsorgott. – Ne légy ostoba, fiam. Nem volt errefelé egy jóféle gyilkosság, mióta a Framwellgate Moor-i

molnár eltemette a feleségét. Hallani akarom a csendbiztos mondandóját. Apa metszı pillantást vetett rá, de látta, hogy el fogja veszíteni a csatát. Visszafordult hát

Robyn Smithhez, és megkérdezte: – Nohát, mirıl van szó? Kit öltek meg? – Jaj, hát azt én nem tudom, uram! – felelte a kovács. Erıteljes férfi volt, és okos is a maga ra-

vasz módján. Kevés olyan bőntény történt a faluban, amelyrıl Smith csendbiztos ne tudott volna. De mindig keringtek olyan történetek, miszerint egy kis arany rá tudja bírni, hogy fordítsa el a fejét, és nézzen másfelé. Ennek eredményeképpen a gazdag csirkefogók folytatták a bőnözést, és még gazdagabbak lettek, a szegény zsiványokat pedig megbüntették. Apám, ha módjában állt, be sem tette a lábát a faluba, így sosem értesült róla, miképpen hízott meg beosztottja a mások bőn-tettein.

– Nem tudja! – vonta össze a szemöldökét apám. – Nem – rázta meg lassan busa fejét a kovács. – Mintha azt mondta volna, gyilkosság történt. – – Az. – Most meg azt mondja, nem tudja, kit öltek meg. – Nem is. – Tehát akkor nem történt gyilkosság. – De igen. – Akkor kit öltek meg? – Nem tudom! Apám arca vörössé vált a dühtıl, a csendbiztos megpörkölıdött szemöldöke pedig felszaladt a

homlokára.

– Kezdjük elölrıl, jó? – mondta apám. – Gyilkosság történt. – Igen, uram. – Honnan tudja? – Mert John, a pásztor megtalálta a tetemet. – És kinek a tetemét találta meg John, a pásztor? – Ezt próbálom elmagyarázni, uram. Nem tudom. Apám nagyon lassan tagolta a szavakat, mintha egy együgyő gyerekhez beszélne: – Miért… nem? A csendbiztos úgy vélte, ez a jelentéstétel új módja. Ugyanolyan tagoltan válaszolt: – Mert… az… illetı… idegen… uram. Nagymama halkan vihogott, mi többiek pedig azon igyekeztünk, hogy a kovács ne lássa raj-

tunk, hogy nevetünk. Apám fintorgott, és kihúzta magát. – No és hol találták meg ezt az idegent? – A bournmoori erdıben, ágak alá rejtve, uram. Százlépésnyire nyugatra az özvegy

Atkinsonné házától. Gyógynövénygyőjtés közben kitakarta a tetemet. A látogatónk, Humphrey Vere hirtelen elırehajolt. – Ez az a hely, ahol az este korábban kiraboltak? – Ez – válaszolta apám. – Kíváncsi vagyok, van-e valami összefüggés – mondta az idegen. – Már magam is gondoltam erre – jegyezte meg kimérten apám. – Hogyne, uram – hajtott fejet Vere. – Ma este már semmit sem tehetünk – jelentette ki apa. – İrzi valaki a holttestet? – Atkinson néne bevitette néhány falusival a fáskamrájába, hogy ne kezdjék ki a rókák meg a

varjak – magyarázta a kovács. – Reggel elsı dolgunk lesz megvizsgálni a tetemet. Itt találkozzunk reggeli után, Smith csend-

biztos – rendelkezett apám. – És hozzon magával még néhány embert, hogy segítsenek megmoz-dítani a holttestet.

– Igen, uram – válaszolta a kovács. Miközben ık megtették az elıkészületeket, éreztem, hogy Meg a zekém ujját ráncigálja, és az ajtó felé húz.

– Mi az? – A tetem! – sziszegte. – Meg kell néznünk! – Te meg akarsz nézni egy tetemet? – kérdeztem hitetlenkedve. – Miért nem várod meg, amíg

lesz egy temetés a faluban? Elintézem majd neked, hogy a konyhaasztalon feküdjön, ha már ilyen kíváncsi vagy.

– Éppolyan ostoba vagy, mint az apád – csattant fel. – Nem igaz! – mondtam. Kihúztam az elıcsarnokba, hogy a többiek ne hallják a vitánkat. Rám nézett tágra nyílt zöld szemével, és így szólt: – Bocsánat, William úrfi. Annyira senki sem lehet ostoba. – Ööö… – Épp vitába akartam szállni vele, de ı sietve folytatta: – Figyelj, a holttestek beszélnek. Elmondanak egyet s mást a halálukról. De minél tovább ha-

logatjuk a dolgot, annál halkabb lesz a hangjuk – mondta. A leányzó nagyon komolynak és okos-nak tőnt. Azon tőnıdtem, hogy mondhat ilyen ırültséget.

– Honnan szedsz ilyen ötleteket? – érdeklıdtem. – A faluban laktam, amíg édesanyád munkát nem adott nekem. Ott másképp intézzük az

ügyeket. És mindnyájan hallgatunk a falu javasasszonyára. Neki még a gyilkosságok kiderítésére is van módszere.

– İ amolyan boszorkányféle, igaz? Meg összeráncolta a szemöldökét, és így felelt:

– Arról nem tudok, de azt határozottan tudom, hogy mi a módszer. Papírdarabkákra felírod azoknak a nevét, akiket gyanúsítasz. Aztán minden egyes papírt belegyúrsz egy sárgolyóba. A sárgolyókat bele kell dobni egy vödör vízbe, és amelyik a sár leázása után elsınek kibomlik, azon van a bőnös neve.

– Ez képtelenség! – mondtam. – Kipróbálhatnánk ennél az esetnél – javasolta Meg –, és megmutatnám, hogyan mőködik. De

senkit sem gyanúsítunk. És addig azt sem tudjuk, ki a halott, amíg nem nézzük meg. Úgyhogy menjünk el Atkinson néne kunyhójába, mielıtt a halott hangja úgy elgyengülne, hogy nem hall-juk meg.

Kikaptam egy köpenyt az elıcsarnokban lévı ruhásládából, de Meg csuklón ragadott, s elve-zetett a cselédfolyosón át a konyhába, onnan pedig ki a hátsó ajtón.

– Ha valaki figyeli a házat, az a bejáratot nézi – magyarázta. Hideg futott végig a hátamon, és ez nem csupán az az ıszi szellı volt, amely felkavarta a sut-

togó leveleket a kikövezett gyalogutakon. – Figyeli? Ki figyelné? Meg vékony gyapjúkendıt viselt fekete ruhája fölött, amely már kezdett szürkésbarnává fa-

kulni. Láthatóan ı nem érezte úgy a hideget, mint én. – Valaki figyelte Humphrey Vere-t – emlékeztetett. – És valaki látta a rablást, aztán bosszút állt a tolvajon. Lehet, hogy az illetı most is odakint van,

és figyeli a házat, hogy megtudja, mi történik ezután. A vastag falba vágott kis kapun keresztül hagytuk el a parkot. Csak egy holdsarló gyér fénye

világított, de az is egyre inkább eltünedezett a szakadozott felhık mögött. Egy skót hadsereg is elrejtızhetett volna a végtelennek tőnı homályban. Nem szívesen gondoltam arra, mi csaphatja a zörrenı zajt a sövénykerítésben, miközben a kocsiúton haladtunk a falu felé. Áttocsogtunk a ke-réknyomokban lévı pocsolyákon, a csizmámat kövek horzsolták. Úgy tőnt, a mezítlábas szolgá-lólány rá sem hederít a gyalogút nehézségeire.

– Atkinson néne majd segít nekünk. A kisujjában annyi tudomány van, mint azoknak a böl-cseknek, akik tudnak olvasni. İ a maga módján okos – magyarázta Meg.

Elhaladtunk az elsı kunyhó mellett. Csukott ablaktábláin semmi fény nem szőrıdött ki. A fa-lusiak korán lefeküdnek, hogy takarékoskodjanak a gyertyával meg a tüzelıvel.

– Hogy érted azt, hogy a maga módján? Az mit jelent? – kérdeztem. – Ügyesen bánik a gyógynövényekkel, megjósolja az idıjárást, és még azt is meg tudja mon-

dani, hol találsz meg valamit, amit elveszítettél. Hirtelen megálltam. – Ez törvényellenes! Ez boszorkányság! Mellém lépett a sötétben, és rám szólt: – Ne használd ezt a szót! Az apád a helyi rendırbíró. Le fogja tartóztatni, és vízbe fogja do-

batni, hogy próbára tegye. Ha nem fullad bele, akkor a hidegtıl és az ijedségtıl hal meg! – De hát boszorkány… – kezdtem. – Mondtam, hogy ne használd ezt a szót. Atkinson néne javasasszony. A boszorkányok az ör-

dögöt hívják segítségül. Atkinson néne csak a régi vidéki fortélyokat használja fel, hogy segítsen nekünk. Tehát nem nevezzük ıt boszorkánynak, sem apád elıtt, sem szemtıl szembe! – Indulatos volt a leányzó, s tengerszínő szeme még a sötétben is izzott. Azon tőnıdtem, nem macska-e em-beri alakban.

– Eszembe sem jutna ıt szemtıl szembe boszorkánynak nevezni – dünnyögtem. – A végén még nyúllá változtatna.

Meg tovább menetelt. – Azt nem: a nyúl gyors és szép. Te inkább birka vagy – nehéz felfogású és szánalmas ábráza-

tú. Megragadtam a késemet, azt kívánva, bár elhoztam volna a kardomat, és utánabotorkáltam.

– Nem beszélhetsz így a ház urának a fiával? –mondtam árnyékba borult hátának. – Most nem a házban vagyunk, William úrfi. Most az én világomban vagyunk, úgyhogy le-

gyen hálás, amiért segítek. – Hogyhogy segítesz? – kérdeztem. Megállt és megfordult. – Mert ez a gyilkos bajt hoz a családodra. Nekünk mindegy, hogy Erzsébet királynı, Arabella

királynı vagy Jakab király uralkodik rajtunk. Minket így is, úgy is a sírig dolgoztatnak és meg-adóztatnak az urak, akik semmivel sem jobbak a zsebmetszıknél. De neked és a családodnak nem mindegy. Mert ha rossz lóra tesztek, mindent elveszíthettek.

Meg a kocsiútról egy keskeny gyalogösvényre fordult, én pedig elgondolkodtam azon, amit mondott. Ükapa ideje óta, amikor a hercegek a Towerbe kerültek, a családunk néhányszor rossz lóra tett, és a Marsden-birtok már csak árnyéka volt az egykori gazdag uradalomnak.

A füves ösvény az erdıszélen át egy egyszobás, tızegtetıs kıkunyhóhoz vezetett. Meg bekiál-tott:

– Mrs. Atkinson! Én vagyok az, Meg Lumley! Bemehetek? Beszélni szeretnék magával. Az öreg csuklópántos ajtó nyikorogva kinyílt, és egy faggyúgyertya pislákoló fényében feltőnt

az asszony arca. Egyidıs lehetett a nagyanyámmal, de az ı bıre olyan finom volt, akár egy jóféle pergamen, és mintha sugárzott volna a gyéren megvilágított szobában. Még volt pár foga is.

– Jöjjön be, Miss Meg – mondta az özvegy. Rám nézett. A szeme fakókék volt, de szikrázott a vékony faggyúgyertya fényében.

– Jó estét, William úrfi – biccentett felém. A ház belül jó meleg volt. Tızegbıl rakott tőz izzott tompavörösen a sarokban, fölötte egy

fémkeretre akasztott fazék lógott. Gomba- és gyógynövényillatú lötty rotyogott benne. A keskeny szoba túlsó oldalán szalmaágy állt, rajta báránybır takarók. Az egyik falra polcokat szereltek, a polcok pedig zsúfolásig tele voltak különféle alakú és színő üvegcsékkel és palackokkal. Az öregasszony a fejével intett, hogy üljünk le az asztal mögött lévı padra. İ maga óvatosan le-ereszkedett a szemközti ágyra, és szemügyre vett minket.

– A holttestet akarjátok látni – mondta. – Igen – felelte Meg. – Nem nyúlt hozzá, ugye? – Ugyan már, Meg Lumley, több eszem van nekem annál! A holttestek beszélnek – ismételte

meg Atkinson néne a szolgálólány ırült kijelentését. – És beszélt magának? – kérdezte Meg. – Igen – mondta lassan az asszony. – De lehet, hogy ti mást fogtok meghallani, úgyhogy addig

nem árulom el, nekem mit mondott, amíg a saját szemetekkel nem látjátok. A tızeges kalyibám-ban van.

– Köszönjük – mondta Meg. Ahogy keresztülmentünk a kis kerten, egy tucat gyógynövény illata csapott az arcomba, ösz-

szekeveredett az orrlyukamban, és parfümként ott maradt. Atkinson néne mellettünk bicegett. A gyertyát beleállította egy szarulámpásba, hogy az éjszakai szél el ne oltsa. – Ez a Meg lány lesz a falu következı javasasszonya, ha én már elmentem – mondta.

– Csakugyan? – hökkentem meg a gondolatra. – – Igen. Okos lány az. Feleségül kellene vennie, William úrfi! – Túl fiatal vagyok még a nısüléshez – mondtam ki az elsı eszembe jutó kifogást. – Emlékszem, anyám mesélt nekem a yorki hercegrıl. Négyéves volt, amikor elvette a hatéves

Anne Mowbray-t. A kislány négy év múlva meghalt, és a herceg nyolcévesen özvegy lett. Nem mintha ez számított volna. Azt beszélik, egy év múlva ı is meghalt.

– Melyik yorki herceg volt ez? – kérdeztem hirtelen. – A londoni Towerbe zárt két herceg egyike?

– Igen. İ volt az. Persze egyesek azt beszélik, hogy életben maradt. – Hát Richárd, Gloucester hercege nem ölte meg a bátyjával, Edwárddal együtt?

– Tehát hallotta a történetet, igaz? – kérdezte az öregasszony. – Egy részét – ismertem el. – Az ükapám ott volt. – Kegyetlen embernek mondják. De nem kell mindent elhinnie, amit az a vén bolond bácsikája

mesél. – Szóval mi történt a hercegekkel? – kérdeztem. Elérkeztünk egy vesszıbıl font kis kalyibá-

hoz; az asszony felemelte a reteszt, és kinyitotta az ajtót. – Majd magának kell eldöntenie, amikor hallotta a teljes történetet – felelte. – Nem az én faj-

támnak való az olyan nagy embereket kritizálni, mint a Marsden család tagjai, nem igaz? Ugyan-úgy saját magának kell eldöntenie azt is, mi történt ezzel a szegény emberrel. – Elırement a ka-lyibába.

A kunyhó fıként a padlóra halmozott, kockákra vágott tızeggel volt tele. Tızegdarabokból készült a hevenyészett asztal is. Megfakult, zöld tetején középen egy férfi teteme feküdt. A kezét szépen összefonták a mellén, élettelen szemhéjára pedig két matt rézpénz került.

Meg fogta a lámpást, kinyitotta az ajtaját, hogy erısebb fény essen a testre, és végignézte a férfit a csizmájától felfelé, megvizsgálva ruházatának minden centiméterét.

Onnan, ahol álltam, láttam, hogy a férfi körülbelül harmincéves, karcsú, de erıs testalkatú. Egyenes, szıke haját a homlokából hátrafésülve hordta. Lovaglónadrágot és hosszú szárú csizmát viselt. Köpenye hosszú volt és díszes, de az oldala meglehetısen kopott. Kardja a legfinomabb spanyol acélból készült. Én is ilyet szerettem volna. Mellette, a földön egy bır nyeregtáska he-vert.

Meg befejezte a holttest vizsgálatát, felemelte az egyik karját, és hagyta, hogy visszaessen. Megszaglászta a tetemet, majd felkapta a bırtáskát. A két zseb egyikében levélkötegek voltak. A királyi nyomattal lezárt viaszpecséteket feltörték.

Meg ránézett Atkinson nénére, és így szólt: – Ez érdekes, igaz? – Nagyon érdekes – helyeselt az öregasszony. – Hosszú utat tett meg egy szürke lovon. Aztán, amikor a ló lelassult a bournmoori erdınél,

hátulról lerántották róla. Alkonytájt halt meg – mondta Meg. – Ezt nem tudhatod! – törtem ki. – Hacsak nem voltál ott… vagy nem alkalmaztál boszor-

kányságot! – Mondtam már, hogy ne használd ezt a szót – mondta rosszkedvően Meg. – És ebben nincs

semmi boszorkányság. Ez egyszerő józan ész. Nézd meg magad ezt a férfit! Hagyd, hogy a tetem beszéljen hozzád!

Atkinson néne bólintott. – Mondtam, hogy Megbıl jó javasasszony lesz. Mogorván bámultam a két nıre, és odamen-

tem a holttesthez. Olyan közelrıl kezdtem tanulmányozni, mint Meg tette. – Rengeteg sár van a csizmáján és a térdnadrágján – mondtam óvatosan. – De ebbıl még nem

következik az, hogy sokat utazott. A sár akkor is odakerülhetett, amikor átkelt egy folyón. Meg halkan beszélt, az öregasszony pedig halvány mosollyal az ajkán, félig lehunyt szemmel

hallgatta. – Különbözı színő a sár. Vörösagyag, sötét márga, világos homok, szürke por. Ennyi talajfaj-

tát nem találsz Durhamben. Legalább Yorkból utazott idáig. – Lehet, hogy már egy éve utazgatott, és sosem tisztította le a csizmáját meg a nadrágját –

próbálkoztam. – Ha megszagolod a zekéjét, kiderül, hogy az inge frissen van mosva. Még mindig érzıdik raj-

ta a rózsavíz illata. Tiszta ember volt. Nem vett volna fel egy tiszta inghez koszos nadrágot. Nem, ez a nadrág még tiszta volt ma reggel – vagy tegnap –, és a sár alatt a csizmája méhviasszal van kifényesítve. Azt is kitisztította, mielıtt elindult a szállásáról.

– Jó. Ma hosszú utat tett meg lóháton. De te biztos láttad a lovat. Különben honnan tudnád, hogy szürke? – érdeklıdtem.

– Egy lovat nem lehet úgy megülni, hogy ne tapadjon egy kevés szır a nadrágodhoz vagy a ruhaujjad belsı feléhez, ahol a ló nyakához dörzsölıdik.

Felemeltem az élettelen kart, és megnéztem a kézelı belsı felét: az odatapadt szır szürke volt és fehér.

– De hát a halála… – kezdtem. – Ne! Ne mondd meg! Hadd találjam ki! – Meg és az öregasz-szony türelmesen vártak. – A kardja… a szíjában van, és nem szennyezi vér, és ki sincs csorbulva ott, ahol egy másik karddal ütközhet. Tehát nem volt rá ideje, hogy kihúzza a kardját. – Az asz-szony bólintott. – De biztosan hátulról támadták meg? – kérdeztem. Nem válaszoltak, hanem hagyták, hogy magam fejtsem meg.

Megnéztem a férfi köpenyét. Zsinór kötötte össze a nyakrésznél. A zsinór sötétlila csíkot ha-gyott a férfi torkán.

– A saját köpenyével fojtották meg. Valaki hátulról meghúzta, és addig húzta, amíg a férfi meg nem halt?

– Jól van – mormolta Atkinson néne. – És a bournmoori erdıben ölték meg? – Megnéztem a köpenyt és a csizmákat. – Az erdı szé-

lén találtak rá egy halom ág alatt. A csizmája hátsó fele lehorzsolódott, mintha visszafelé húzták volna az ösvényrıl – a köpenyére pedig rothadó avar tapadt. De nincs szörnyő állapotban, tehát nem vonszolhatták messzire.

– És holnap a nappali fényben talán még a sarka nyomát is megtalálhatjuk, ha apád meg a rendırei nem trappolnak végig az ösvényen – sugalmazta Meg.

– Na és azt honnan tudják, hogy alkonyatkor halt meg? – firtattam. – Sok holttestet láttam – mondta Atkinson néne. – Láttam ıket meghalni, és én mosdattam

ıket a temetéshez. És amikor egy test meghal, mindig ugyanazt csinálja. Körülbelül öt órával a halál beállta után megmerevedik. Emelje fel a kezét. Látja, még csak most kezd merevedni. Ma délután még élt – alkonyatra halott volt. Valamikor közben halt meg. Akkor aludt ki élete lámpá-sa, amikor a nap lement.

Frissen támadt tisztelettel néztem a két nıre, de nem tudtam megállni, hogy ne ugrassam ıket. – A tetem beszélt, és mindezt elmondta maguknak. Most már csak azt kell megmondaniuk ne-

kem, ki ölte meg… és miért? – Ez már apád dolga – vont vállat Meg. – İ a rendırbíró. – Nem segítesz többet? – Majd holnap. Világosban, esetleg – felelte. – De talán megtudhatnál valamit, ha megnéznéd

a nyeregtáskáját. Az egyik táskában a ruháit tartja, a másikban ezeket a leveleket. – Nem olvasta el ıket? – kérdeztem az özvegyet. – Ugyan, fiam, nem tudok én olvasni! Ki tanítana meg rá egy parasztasszonyt? Nem, én meg-

hallom, mi mondanivalója van számomra a holttestnek. Maga meg el tudja olvasni, milyen mon-danivalójuk van azoknak a leveleknek.

– Ezeket magának Jakab királynak címezték! Nem olvashatom el a király leveleit! – Miért ne? – érdeklıdött Meg. – Valaki más már úgyis elolvasta ıket. Gyorsan döntöttem, belöktem a táskát a levelekkel a köpenyem alá, és így szóltam: – Elviszem haza, ahol jobb a fény. Meg kinyitotta elıttem az ajtót. – Hazakalauzolom, William úrfi – mondta. – Roppant kedves vagy – mondtam csípısen. – Szó sincs róla. Hallani akarom, mi áll azokban a levelekben. – Lehet, hogy titkosak! – tiltakoztam. – Nem olvashatom fel neked ıket! – Akkor nem tudlak hazavezetni – vigyorgott. – Valószínőleg meg fogsz halni, amikor bele-

esel egy árokba. Talán a gyilkos még odakint van, és keresi a leveleket. Vagy az is lehet, hogy a lelkek a temetıben sétálgatnak ezen az órán. Sok szerencsét, William úrfi!

A hold eltőnt egy újabb felhı mögött, és ebben a megvilágításban még a fıbejárathoz sem ta-láltam volna vissza.

– Jaj, hát gyere! Elolvasom neked a leveleket – ígértem. – Gondoltam, hogy így lesz – válaszolta, és beleosontunk az éjszakába, amely olyan sötét volt,

akár a sír.

ÖTÖDIK FEJEZET

„Hát áruló vagy! Le a fejét!”

A nyeregtáskát az elıcsarnokban álló ládába rejtettem, amikor eltettem a köpenyem. Meggel visszalopóztunk az ebédlıbe, ahol George bácsi még mindig a kandalló elıtt állt.

Az idegen, Humphrey Vere már aludni tért, de a család örömest üldögélt ott, és hallgatta, amit a nagybácsikám mesélt. Apa nagypapával sakkozott, és láthatóan a játszmát figyelte, anya varro-gatott, nagymama pedig mintha szunyókált volna, de tudtam, hogy mindnyájan figyelnek.

Úgy tőnt, a látogatónk keltette zavar után az idıs lovag folytatta a Tower hercegeinek történe-tét, ahogy azt a nagyapja mesélte neki…

– Hogyan ölte meg Richárd, Gloucester hercege a trónörököst? – kérdeztem. A torkom kiszá-radt, s a szemem bepárásodott.

– Ne olyan sietısen, fiam, ne olyan sietısen! Van annál rosszabb is, mint a Tower sötétjében szembenézni a halállal.

– Mi lehet annál rosszabb? – kiáltott fel halkan egy hang. Senki sem vette észre, hogy a szol-gálólánytól jött, akinek fikarcnyi joga sem volt odabent lenni.

A nagybácsikám így felelt: – Más halálát rosszabb végignézni. ANTHONY MARSDEN ELBESZÉLÉSE – Richárd úrral és a trónörökössel megérkeztünk London nagy, nyüzsgı, piszkos városába. Az

emberek nem tudták, éljenezzék-e a herceget, vagy inkább elrejtızzenek fekete ruhás testırsége elıl. Amikor meghallották a hangunkat, és megtudták, hogy északról érkeztünk, az elrejtızés mellett döntöttek.

Nos, egyik herceg mit sem ért a másik nélkül. Csakhogy a walesi herceg édesanyja a West-minster-palota biztonságos falai közé menekült kisebbik fiával, a kis yorki herceggel. Amikor ezt meghallotta, az én Dickon uram arca olyan fekete lett a dühtıl, mint az öltözéke.

– Azt beszélik, boszorkány – sziszegte. – Talán egy napon felakasztatjuk boszorkányságért… de addig nem, amíg a yorki herceget gyengéd kezünkben nem tartjuk.

Richárd parancsokat kezdett osztogatni a leendı ifjú király nevében. De a hercegnek még megvoltak a hívei. Az olyan becsületes emberek, mint például Lord Hastings. De ez a világ nem arra való, hogy becsületes emberek éljenek benne. Ebben a világban a becsületes emberek meg-halnak!

Lord Hastings kíváncsiskodni kezdett, megkoronázzák-e valaha a herceget. Ezt képzeljétek el! A mi Dickonunk azt mondta, hogy a herceget meg fogják koronázni.

– Lord Hastings hazugnak nevez engem! – háborgott Dickon uram. – Nem járna ilyen ostobán a szája, ha a feje lekerülne a nyakáról!

– Ez igaz – feleltem. Valami összeszorította a torkomat, ami miatt nehezen tudtam nyelni. Richárd uram tehát csapdát állított. Találkozóra hívta Hastingst a Towerbe. A nagyteremben

voltunk, amelynek arannyal átszıtt falikárpitjai csillogtak a színes ablakok szivárványfényében. Richárd leült vacsorázni. De ahogy mögé léptem, hogy kövessem a szobába, azt mondta: – Ma te nem vacsorázol, Marsden. Van számodra egy kis feladatom. Ha jól elvégzed, lehet,

hogy ehetsz.

Aztán titkos utasításokat adott, és elküldött, hogy győjtsek össze egy hatfıs csoportot a helyır-ségünk legjobb fegyvereseibıl. Természetesen a Marsden-uradalom embereit választottam. İk a saját anyjukat is megölnék, ha én azt mondanám nekik – és engem is megölnének, ha valaki kel-lıképpen megfizetné ıket. Hőséges emberek. Becsületesek. Gonoszok.

A sült hattyú illatától összefutott a nyál a számban, és korgott a gyomrom, miközben egy nyi-tott ajtó kárpitja mögött rejtızködtem.

Kikukucskáltam, hogy lássam Richárdot és Buckingham herceget a fıasztalnál, amint rózsa-vízbe mártogatják a kezüket, és várják, hogy kiszolgálják ıket. Aztán láttam, hogy megérkezik Lord Hastings, és némán jeleztem az embereimnek, hogy álljanak készenlétben. Amikor Hastings meghajolt a mi Dickonunk elıtt, ı dührohamában talpra ugrott.

– Felségárulás! – kiáltotta Richárd herceg. – Ez az ember, Hastings, összeesküvést szı a király ellen! Titkos információk birtokában vagyok, amelyek bizonyítják, hogy áruló! Hívjátok a testır-ségemet!

Ez a kiáltás volt a jeladás, hogy rontsunk be a terembe, és fogjuk el a megzavarodott Has-tingst. Richárd, Gloucester hercege így kiáltott fel:

– Szent Pálra, addig meg nem eszem a vacsorámat, amíg nem látom lehullani a fejét! A herceg hívei közül néhányan a kardjukhoz kaptak. Mindnyájan tudtuk, mi a dolgunk. Kivont

karddal Lord Stanley felé igyekeztem, és fejbe vágtam a penge lapjával. A megzavarodott vacso-rázók lába elé zuhant. Csizmámat a teste alá helyezve óvatosan az asztal alá gördítettem, nehogy véletlenül eltapossák. Ilyen körültekintı vagyok.

Buckingham emberei kivonszolták Lord Hastingst a Tower győléstermébıl a kinti füves terü-letre. Megragadtam és feltartóztattam a trónörököst, hogy megakadályozzak bárminemő szökteté-si kísérletet. De a legtöbb jelenlévıt leginkább az kötötte le, hogy az ablakokhoz rohantak, és nézték a jelenetet.

– Mi történt Lord Hastingsszel? – kiáltotta a fiú. –Az ön megölésére forralt tervet, fenség – magyaráztam. – De mit fognak csinálni vele? – Amit minden árulóval – feleltem. Az ifjú herceg olyan szürke volt, mint egy nyári esıfelhı, és kicsiny kezét a szája elé kapta,

mintha hánynia kellett volna. – Látni akarom – mondta. Az ablaknál álló csoport felé igyekezett, akik hirtelen elnémultak. Az ablakból figyeltük, ahogy Buckingham emberei fatuskót és fejszét keresgéltek. Nem talál-

tak. Dickon utasításai túl késın értek el hozzánk ahhoz, hogy fel tudjuk hozni a kivégzés eszkö-zeit a fegyvertárból.

Találtak viszont olyan fát, amely a Tower javításához volt odakészítve. A katonák durván a pallóra nyomták Hastings fejét, és ı még az imáit mondta, amikor a Kerti Toronyból kilépett egy fekete ruhás, fekete maszkos férfi. Egy kétkezes kard volt nála. Az ismeretlen túl magas és túl vékony volt a towerbeli hóhérokhoz képest. És túl gazdag is volt. Ki tudtam venni, hogy a csiz-mája sarkantyúján dús aranyozás csillog.

Hastingst egyetlen lendületes kardcsapással küldte a teremtınk színe elé. Sóhaj szakadt fel a nézıkbıl, mintha azóta visszatartották volna a lélegzetüket, hogy Hastingst kivonszolták a terem-bıl.

Mit gondolt vajon az ifjú herceg a véres jelenet láttán? Tartott talán attól, hogy a leendı ki-rályból leendı hulla lesz?

Ó, de hát a Tower olyan, mint a kétarcú ember. Az egyik arca vidám és kellemes, a másik rus-nya és kegyetlen.

Természetesen Edwárd herceg a Towernek eddig csak a kellemes arcát látta. A királyi lakosz-tályba vittük, amelynek ablakai színes üvegbıl készültek, a drapériáit pedig angyalokat és mada-rakat ábrázoló arany- és cinóbervörös képek ékesítették. Még a padlózat leopárdokkal és szarva-sokkal díszített burkolata is alkalmas volt a királyi léptekre. Egyedül a társaság hiányzott neki. Így hát nekiláttunk, hogy idehozzuk a kisöccsét, legyen kivel játszania.

Valamilyen oknál fogva a királyné, az édesanyja, nem akarta átadni a yorki herceget a mi Dickonunknak.

– Mintha nem bízna bennem – mondta Gloucester hercege. Láttam rajta, hogy a királyné meg-bántotta. Az asszony a folyó túlpartján, a Westminster-palotában lakott kisebbik fiával.

– Odamehetnénk, és kivonszolhatnánk onnan – mondtam egy napon, miközben a Fehér Torony meszelt falai közül tekintettünk le a királyné

búvóhelyére. A herceg rosszallóan nézett rám. – Én nem vagyok erıszakos ember, Marsden! Ismersz. Nem, nem és nem! Megkapja tılünk a

lehetıséget, hogy békésen adja át a kis kölyköt. Végtére is meglehet, hogy hamarosan megkoro-názzák a trónörököst. Nem akadályozhatja meg a fiú öccsét, hogy eljöjjön a koronázásra.

– Az nem lenne helyes, fenség – helyeseltem. – Látogassuk meg tehát a hölgyet a Westminster-palotában! – Vigyünk magunkkal fegyveres ırséget? – kérdeztem. Dickon szomorkásán nézett rám. Láttam, csalódott bennem. Megesküszöm, hogy majdnem be-

lepirultam. – Marsden – sóhajtott fel –, nem viszünk fegyveres ırséget: nem akarjuk megijeszteni az asz-

szonyt. – Majd az arcán olyan gonosz mosoly jelent meg, mint a durhami székesegyház ereszcsa-tornájára faragott vízköpıké. – Hadsereget viszünk, hogy halálra rémítsük!

Nyugtalanul elnevettem magam. – Tehát kivonszoljuk, ha ellenáll? – Nem, Marsden. Nem lesz szükség a hadseregünkre. – Miért nem? Az övéhez nyúlt, és elırántott egy tırt. Egy pillanat múlva a torkomnak szegezte. – Látod ezt a tırt, Marsden? – Igen, fenség. – A hangom nem szólt olyan erısen, mint szerettem volna. – A torkodnak szegezem ezt a tırt. – Igen, fenség. – Nem fogom használni, hogy átvágjam a torkodat. – Ennek örülök, fenség. – De azt szeretném, hogy átadd nekem a fiadat. Megteszed, Marsden? – Természetesen, fenség! – ziháltam. Aztán ráeszméltem, hogy nincs is fiam. Richárd eltette a kést, és így szólt: – Látod? Nem kellett, hogy megfenyegesselek a késsel, csak történetesen a kezemben volt. A

megözvegyült királynét sem kell hadsereggel fenyegetnem. Az csupán körül fogja venni a bizton-ságos kis fészkét a Westminsterben. Nem akarom, hogy azt mondják, megfenyegettem halott fi-vérem feleségét, vagy hogy erıszakoskodtam vele, igaz?

– Igen, fenség. – Meglátjuk, átadja-e a fiát. – Igen, fenség. – Akkor szervezz meg egy körülbelül ezer fıbıl álló testırséget! Én ráveszem a canterburyi

érseket, hogy beszéljen a királynéval. Rá hallgatni fog. Megbízik benne, és elhiszi neki, ha azt mondja, hogy a kis yorki herceg biztonságban lesz a trónörökössel a Towerben.

– De vajon az érsek hajlandó lesz ezt megtenni? Dickon megint megtapogatta a tırét, én pedig idegesen hátraléptem.

– Te megtennéd, Marsden? – kérdezte lágyan. Nagyot nyeltem, elképzeltem a torkomhoz szo-rított tırt.

– Én megtenném, fenség – mondtam. – Akkor intézd el, hogy az a testırség holnap reggel várjon a Towernél. Az érseket meg bízd

rám.

Így aztán másnap reggel átvonultunk a Temzén, hogy megkérjük a királynét, adja át nekünk kilencéves fiát. Ti mit tettetek volna a királyné helyében?

Nagybácsikám szünetet tartott az elbeszélésében. Ez is a Marsden-féle mesélési szokás része

volt. A mesélı idırıl idıre elhallgatott, és hagyta, hogy hallgatósága a múltbeli emberek helyébe képzelje magát.

Anyám felpillantott a varrásáról, és azt mondta: – Az én Williamemet ezer canterburyi érsek sem tudná elvinni a védıszárnyaim alól. – Rám mosolygott.

– Nem – motyogta nagymama a kandalló mellett álló székébıl. – De ezer, karddal felfegyver-zett katona talán igen. Egyébként sem arról volt szó, hogy a yorki herceg lett volna az egyetlen fia. Ott volt még neki a trónörökös meg egy fél tucat lánygyermek is.

Anyám nem vitatkozott, csak annyit mondott: – A trónörökös már Richárd karmai között volt. Mihelyt megkaparintja a yorki herceget is,

mindketten halál fiai. Amíg vele volt a herceg a Westminsterben, mindkét fiú biztonságban volt. Valami más oka volt annak, hogy átadta.

– Ugyan! – Nagyanyám harsányan felkacagott. –A királynét nem a fiai életének a megmentése érdekelte, hanem csak a saját nyomorult nyakáé. A fiúkat megölhette Richárd, ıt viszont nem kellett megölnie.

Anyám bólintott. – Azt hiszem, igazad lehet, anyósom. Ezért mondom, hogy az érsek rábeszélhette, Richárd

erıszakoskodhatott vele, én viszont nem adnám oda a fiamat. Mert nekem többet ér a fiam élete, mint a sajátom.

– Nem csoda, hogy el van kényeztetve – bosszankodott nagypapa a sakktábla mellıl. – Én bi-zony odaadnám a fiút.

– Én is – értett egyet apám. – Köszönöm szépen – mondtam keserően. Azon tőnıdtem, vajon a kilencéves yorki herceg is

ilyen keserőséget érzett-e, amikor az édesanyja átadta Dickon bácsikájának. Valószínőleg nem – végül is nem tudta, mi következik.

ANTHONY MARSDEN ELBESZÉLÉSE Elizabeth persze átadta az ifjú herceget Richárdnak, aki már készen állt a terve kivitelezésére. Elıször a hazugságok… aztán pedig a kivégzések. Az ország minden nemese egybe szokott győlni Londonban a koronázáskor. Dickon uram or-

szággyőlésbe hívta ıket össze. – Nemes urak! – szólt a parlamenthez. – Szomorú és fájdalmas hír miatt hívtalak ma ide ben-

neteket. İlordságaik a legfinomabb selymeikbe és bársonyaikba öltözve érkeztek a Baynard-palotabeli

találkozóra a régenssel, gloucesteri Richárddal. Némelyek komornak és ellenségesnek tőntek, mintha csak tudták volna, mi következik. Annyira azért egyikük sem volt dühös vagy bolond, hogy vitatkozzon Richárddal. Buckingham hercege Dickon mögött állt, és ı replikázott a régens állításaira.

– Tegnap meglátogatott Stillington püspök, Bath és Wells püspöke. Ez így igaz! A nyápic, siránkozó kis varangyszemölcs eljött Richárdhoz, és olyan mélyen haj-

longott, hogy a csizmáját törölgette a kalapjával. – Stillington püspök szörnyő hírrel szolgált. Elmondott egy titkot, amelyet több mint húsz

éven át megırzött. Egy titkot, amelynek most napvilágra kell kerülnie, mielıtt folytatnánk az ifjú Edwárd koronázásának elıkészületeit. Nos, Stillington püspök elmondta, hogy elhunyt fivérem, IV. Edwárd király szerelmes volt egy bizonyos Lady Eleanor Butlerbe. Sıt annyira szerelmes volt belé, hogy házassági ajánlatot is tett neki. Mint tudjátok, a házassági ajánlatot ugyanolyan komolyan kell venni, mint az esküvıi szertartást.

A lordok közül többen pusmogni kezdtek. Tudták, ez hová vezet. – Következésképpen – folytatta Richárd – Edwárd-nak nem volt joga feleségül venni a jelen-

legi királynét, tehát gyermekei, a gondjaimra bízott hercegek sosem lehetnek országunk királyai! – Akkor hát ki örökli a trónt? – kiáltotta Buckingham, mintha nem tudta volna mindenki a te-

remben. Richárd felvonta eltorzult vállát. – Fivéremnek, George-nak van egy fia… de George-ot árulásért végezték ki, s mint azt mind-

nyájan tudjuk, áruló fia nem foglalhatja el a trónt. – Akkor te, Richárd, Gloucester hercege kell hogy a királyunk légy! – rikoltotta Buckingham.

Néhány lord, aki látta, honnan fúj a szél, szintén elkezdte Richárd nevét kiáltozni. Richárd felemelte a kezét, s azt mondta: – Én szeretem az országomat, de nem vagyok rá alkalmas, hogy bátyám koronáját viseljem. – De az vagy! – ordította néhány lord, és mások is csatlakoztak hozzájuk. – Eszembe sem jutna, hogy elvegyem a koronát… – kezdte Richárd, de hangját elfojtotta a te-

rembeli lárma. Felemelte a kezét, és megvárta, amíg elül a zsivaj. –Eszembe sem jutna, hogy el-vegyem Anglia koronáját… hacsak nem ez a ma itt jelenlévı nagyurak óhaja.

Azzal megfordult, s levonult a terem végében álló emelvényrıl, én pedig követtem a hátsó szobába.

– Nos? – kérdezte élesen. – Remek elıadás volt, fenség – feleltem. – És mit fognak tenni? Úgy tettem, mintha egy darabig gondolkodnék ezen, miközben az ajtón át a terembıl beszőrı-

dött a kiáltozás és az izgatott fecsegés. – Nos… megszavazhatják, hogy te legyél III. Richárd… – Vagy pedig? – Vagy megölhetjük ıket – mondtam. Richárd bánatos arcot vágott. – Marsden! Neked mindig csak a gyilkoláson jár az eszed! Én kedves ember vagyok, és győlö-

löm a vér látványát, mint tudod. Küldj üzeneteket északra, és szervezd meg, hogy egy nagyjából ötezer fıs sereg jöjjön Londonba a koronázásomra!

Elvigyorodtam. – A londoniak győlölnek bennünket, északiakat, fenség. Vadnak és barbárnak tartanak minket. – Én is északi vagyok, mégsem vagyok barbár – felelte erre. – És, amíg el nem felejtem,

Rivers gróf még a rabunk a Sheriff Hutton-i várban, igaz? – Igen, fenség. – Amikor a sereg ügyében küldesz üzeneteket északra, küldj egyet a Sheriff Hutton-i várba is.

Írd meg Ratcliffe-nek, hogy vigye Riverst Pontefractbe, és végezze ki. – Valami konkrét vád, fenség? – érdeklıdtem. – A megölésemre szıtt összeesküvés – felelte Richárd. Éles fogakat megvillantó vigyorával

egy vadászmenyétre emlékeztetett. Rivers fejének leüttetése annyi töprengésébe került, amennyit egy kisfiú gondolkodik azon, leverjen-e egy almát a fáról.

Ekkor egy hírnök lépett be a szobába, s így szólt: – A nemesek beszélni szeretnének önnel, fenség. Richárd a fejére helyezte sötétkék bársonykalapját, és lassan visszasétált a terembe. Ott most

csend honolt, s az emberek faragott alabástromarcok mögé rejtették az érzéseiket. Buckingham hercege elılépett, mélyen meghajolt Richárd elıtt, és olyan hangosan beszélt,

hogy a terem tetıgerendáihoz is felhallatszott. – Richárd, Gloucester hercege, nekem jutott az a feladat, hogy alázatosan tolmácsoljam neked

a ma itt összegyőlt országgyőlés kérését. Egyhangúlag úgy döntöttünk, hogy neked ajánljuk fel Anglia trónját. Hogy te vagy néhai fivéred királyságának méltó örököse, és az egyetlen ember, aki meg tudja ırizni a békét.

– De ez a nép és ezen nemes lordok óhaja is? – kérdezte Richárd. – Igen! – dörmögték a lordok. Dickon felfelé fordította a tenyerét, és felnézett az égre – biztosra vettem, hogy néhány áldoza-

ta a mennyhez felettébb nem illı érzésekkel tekint alá. – Nem vágyom magamra vállalni a királyság gondját és terhét – jelentette ki. Senki sem hitt

neki. – De feladatom van a népemmel szemben. Ezt a feladatot Isten rótta ki rám. Nem fordítha-tok hátat Isten akaratának. Alázatosan elfogadom.

– Isten óvja a királyt! – kiáltotta Buckingham hercege, és kalapját a levegıbe dobta. – Isten óvja a királyt! – visszhangozták a lordok. De néhány fejfedı magasabbra szállt, mint a

többi, és néhány szív bizony elszorult. Richárd hátat fordított az egybegyőlteknek, és rám kacsintott. Sürgetett véres feladatom. Meglepett, milyen kevés vért kellett kiontanunk azért, hogy a mi kis

Dickonunkat a bátyja trónjára juttassuk. De tudtam, többnek kell majd folynia azért, hogy ott is tudjuk ıt tartani.

George bácsi újra eltőnıdött. – Mint mondtam, kétségbeejtı és veszélyes idıszak az, amikor egy király meghal. Nagyanyám bólintott. – Az öreg királynı még el sem hunyt, s a halálesetek máris kezdetüket vették. – Csakugyan? – nézett fel hunyorogva apám a sakktábláról. Nagymama elırehajolt, s megragadta ezüstnyelő ébenfa botját. Felemelkedett a székébıl. – Fekszik egy tetem az özvegy Atkinsonné kalyibájában, és ha az nincs kapcsolatban a haldok-

ló királynıvel, hát nehezebb a fejem, mint Smith csendbiztos kalapácsa. – Apámra bökött a bot-jával. – Te vagy a rendırbíró. A te dolgod, hogy ennek a rejtélynek a végére járj. Ha a gyilkost nem kapják el és nem büntetik meg, további vérontás lesz még a tél beállta elıtt – jósolta. –Most pedig aludni megyek! – Ez mindnyájunknak jel volt a lefekvésre, jóllehet George bácsi története még nem ért véget.

Meg talpra ugrott, és kinyitotta az ajtót nagymamának. Elıresietett, hogy meggyızıdjön róla, helyén van-e az ágymelegítı, és kiürítették-e az éjjeliedényt, arra az esetre, ha éjszaka pisilnie kell az öregasszonynak.

Az élet megy tovább. Atkinson néne tızeges kalyibájában pedig egyre hől egy idegen holttes-te. Holnap segítek apámnak megoldani a rejtélyt. De elıször át kell tanulmányoznom a férfi által ellopott iratokat.

HATODIK FEJEZET

„Holt éjfélre jár.”

Három gyertyát helyeztem az ágyam mellé, kiteregettem a papírokat az ágyra, és éppen az egyikért nyúltam, amikor az ajtón halk kopogás hangzott. Bőntudatomban rádobtam a takarókat a papírokra.

– Ki az? – Meg. – Mit akarsz? – Azt mondtad, elolvasod nekem a papírokat – felelte. – Bemehetek? – Nem! Eredj innen! Csönd volt. Ez helyre tette, állapítottam meg. Kitakartam az iratokat, és fölébük hajoltam. – Érdekesek? – kérdezte. Azt hiszem, gyorsabban és magasabbra ugrottam fel, mint egy megriadt szarvasbika. – Mi? Te… mit… mintha azt mondtam volna, hogy menj innen! Összefonta a karját, úgy méregetett. – William úrfi, Anglia királynıjének Skócia királyához írt levelei vannak nálad. Az elolvasá-

suk valószínőleg felségárulás. És a felségárulásért nem egyszerően kivégzés jár: felakasztanak, vízbe fojtanak és felnégyelnek.

– Tudom… – És ez azt jelenti, hogy addig lógatnak a nyakadnál fogva, amíg majdnem… de nem egé-

szen… megfulladsz. Akkor levágnak, és kiterítenek egy hentes asztalán. Kést vájnak a hasadba, és egy hosszú vágást ejtenek.

– Igen, hallottam ezekrıl – mondtam. Szinte éreztem a belém hatoló kést. A leányzó nem hagyta abba.

– Kiveszik a beleidet, és melléd dobják egy faszenes üstbe, hogy halld a sercegésüket. Végül pedig levágják azt az áruló fejedet és felszúrják egy karóra, hogy az egész világ lássa, mi történik az árulókkal.

– Én nem vagyok áruló – tiltakoztam. – Meséld ezt a királynınek! Mert meg fogja tudni, és dühös lesz – mondta legédesebb moso-

lyával. – Nem fogja megtudni. – De igen! – Honnan? – Én fogom elmondani neki. – De hát te segítettél elvenni ıket! – nyafogtam. İ csak mosolygott, és rákezdte: – Serceg! Serceg! – Boszorkány vagy! – mondtam. – Te pedig áruló. Serceg! Serceg! Természetesen nem rémültem meg igazán a fenyegetéseitıl. De mivel okozhatott nekem némi

gondot, azt mondtam: – Abból nem származhat semmi baj, ha elolvasom neked az iratokat.

– Semmi. Csak egyszer akaszthatnak fel, fojthatnak vízbe és négyelhetnek fel. Ezt nem tudják tovább fokozni, csak mert felolvasod a leveleket egy szolgálólánynak.

– Hagyd már abba a papolást az akasztásról! – csattantam fel. – Bocsánat, William úrfi – mondta, s olyan lendülettel vetette magát az ágyra, hogy a papírok

szétszóródtak. Felvettem és tanulmányoztam ıket. Egy perc múlva Meg unatkozni kezdett. – Azt hittem, megtanítottak olvasni – mondta. – A leveleket latinul írták – mondtam. – El kell olvasnom, aztán le kell fordítanom ıket. – Te nagyon okos lehetsz – állapította meg. – Eléggé – feleltem szerényen. – Furcsa, hogy mégsem látszol annak. Visszafordultam a levelekhez, és további öt percig fog-

lalkoztam velük, mielıtt készen álltam volna, hogy megosszam Meggel a jelentésüket. İ elnyúlt az ágyamon, állát a kezére támasztotta, úgy figyelt.

– A királynı nem hiszi, hogy haldokolna – mondtam. – Azt mondja, téves az egészségi állapo-tával kapcsolatos szóbeszéd. De azt tudni szeretné, mi fog történni a királyságával. Úgy tőnik, azt akarja hallani Jakabtól, hogyan uralkodna… ha rá esne a választás. De nem pontosan ezekkel a szavakkal kérdezi: „Mit tenne?” Ez nem ilyen egyszerő.

– İ akarja megmondani Jakabnak, hogyan uralkodjon – jelentette ki Meg. Csak pislogtam. – Ezt meg honnan tudod, te boszorkány? Lehajtotta a fejét, és sötét szemöldöke alól nézett fel

rám. – Ezt még viccbıl se mondd, William! Azt hiszem, addig fel sem fogtam, mennyire fontos ez neki. – Nem fogom – ígértem. Mély lélegzetet vett. – Az egész a halálról szól – magyarázta. – A királynı nem akar meghalni. Azt mondják, ezért

van az arcán annyi festék, és ezért visel nevetséges vörös parókákat. Örökké fiatal szeretne ma-radni.

– Van egy John Dee nevő varázsló barátja – jutott eszembe. – İ már évek óta kísérletezik, hogy megtalálja az örök élet titkát.

Meg bólintott. – A jó keresztények meghalnak, és felmennek a mennyországba. A királynı biztosan nagyon

gonosz volt, ha ennyire fél a haláltól. – De mi köze ennek a levelekhez? – Jaj, hát Erzsébet azt akarja, hogy Jakab vegye át az országot, és pontosan úgy kormányozza,

ahogyan ı teszi már ötven éve. Semmi sem fog változni. Így olyan lesz, mintha még mindig élne. Nem tudja elviselni a gondolatot, hogy Anglia megváltozzon a halála után.

– Nagyjából ez áll a levélben is. Azt írja Jakabnak, hogy üldözze tovább a katolikusokat, tá-madjon rá ezentúl is a spanyolokra a tengeren, és sose bízzon a franciákban. Azt kívánja tıle, hogy az angol gyapjú kereskedelme erıs maradjon, a nagyurak pedig legyenek továbbra is gyen-gék és hatalom nélküliek.

– Ez nem fog tetszeni nekik – vágta rá Meg. – Képzeld csak el! Néhány gróf meg herceg már évek óta lesi a halálát, hogy hatalmat és vagyont kaparinthasson magának. Ha rájönnek, hogy Ja-kab király éppen olyan rossz, mint Erzsébet királynı, csak az ég a megmondhatója, mit tesznek!

– Lehet, hogy összefognak, és nem engedik, hogy Angliába jöjjön – mondtam. – Háború tör ki, hogy a határon kívül tartsák Jakabot és a skótokat.

– Mi pedig tudjuk, ki áll majd bármilyen, a skótok ellen vívott küzdelem frontvonalában – je-lentette ki Meg. Rám pillantott.

– Valaki elolvasta ezeket a leveleket. Meg kell tudnunk, ki… és meg kell akadályoznunk, hogy elterjesszék a hírt! Elıször is a leveleket elrejtjük valahol a szobádban.

– Visszaadhatnánk ıket Humphrey Vere-nek – javasoltam.

– Addig nem, amíg biztosak nem vagyunk felıle – figyelmeztetett. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy semmivel sem bízom benne jobban, mint Smith csendbiztosban és az éjjeli ırjá-

ratában. – Smith csendbiztosban! – Senkiben se bízz, William – mondta komolyan. –Jó. – Fogtam a leveleket, és egy kis nyílást vágtam a tollmatracban. Libatoll szállongott a

gyertyafényben, miközben belegyömöszöltük a leveleket. – A nyeregtáskát viszont nem tudom ide rejteni – mondtam.

A leányzó elvette tılem, levakarta belsejérıl a szürke lószırt, és megborzongott. Egy pillana-tig úgy nézett, mintha mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát.

– Holnap reggel az elsı dolgunk lesz, hogy visszatesszük a táskát a holttest mellé. Majd felébresztlek hajnalban – ígérte. – Aztán a gyilkos keresésére indulunk.

– Hol kezdjük? – kérdeztem. – Megkeressük a szürke lovat! – De miért? Leült az ágy végébe, és némán nézett rám. Tudtam, ez azt jelenti: találd ki, William. – A meggyilkolt férfi a bournmoori erdı szélén várt – mondtam. – Amint leszállt az este, meg-

támadta Humphrey Vere-t, és ellopta tıle a nyeregtáskáját. Elfutott oda, ahol a szürke lova vára-kozott, és felpattant rá. De mielıtt kiért volna az erdıbıl, valaki lerántotta a lováról, megfojtotta, és… és nem rabolta ki.

– De igen, kirabolták – mondta Meg. – Tényleg. Elrabolták tıle a lovát! Egy tolvaj átnézte volna a nyeregtáskáját, és értékeket kere-

sett volna. Feltörte volna a levelek pecsétjét, hogy megnézze, nincs-e bennük pénz. De hátrahagy-ta volna a leveleket, mert azok értéktelenek.

– Jó – mondta elismerıen Meg. – Tehát nagymama tévedett. A gyilkosságnak nem volt köze a királynıhöz: az illetı közönsé-

ges lótolvaj volt. Egy jó ló megér tíz guinea-t.* A levelek értéktelenek egy lótolvaj számára. Hol kezdünk keresni egy lótolvajt? – kérdeztem.

– Természetesen a faluban. Ott kezdjük el reggel a keresést. Nincs túl sok istálló, ahol el lehet rejteni egy idegen lovat. Fıleg egy jó szürkét, amelyik végig tud menni az egész országon.

– Zseniális! – Köszönöm – indult mosolyogva az ajtó felé. –Mit? – Köszönöm, hogy azt mondod, zseniális vagyok! Összevontam a szemöldökömet. – Nem te… én! Végtére is én oldottam meg! A kelleténél keményebben csukta be az ajtót. Morcos ábrázata savanyúvá vált. Megvártam, amíg hallótávolságon kívül kerül, s csak akkor fakadtam hahotára. Felébredtem az álmomból, amely egy fehér lovon ülı lovagról szólt. Éppen felemeltem a kar-

dom, de megmerevedtem. Valami nem volt rendben a lovával. Ez annyira nyugtalanított, hogy leengedtem a kardom, és éreztem, hogy vállon döf a lándzsa.

Fájdalmas kiáltást hallattam, és kipattant a szemem. Meg ébresztgetett: hegyes ujjaival bök-döste a vállamat. Kócos haja a kora reggeli szürkeségben ziláltabb volt, mint valaha.

– Tíz perc múlva csatlakozom hozzád – mondtam elcsigázottan. – Tíz perc! – kiáltotta. – Csak nem tart tíz percig, hogy felkelj! – Meg kell mosakodnom, és meg kell fésülködnöm – sziszegtem. – Eredj ki! * guinea – régi angol aranypénz (105 penny)

– A te hajadat nem kell megfésülni. Így is elég rendes. – Ki kell fésülnöm belıle a tetveket – emlékeztettem. – Lehet, hogy téged nem háborgatnak –

tettem hozzá. – Nem bizony – mosolygott. – Atkinson nénétıl kapok olyan gyógynövényes hajvizet, ami tá-

vol tartja ıket. Megkérjem, hogy adjon neked is? – Menj el! Fel akarok öltözni – mondtam. Felsóhajtott. – Nektek, férfiaknak olyan sokáig tart felöltözni! Befőzni a térdnadrágotokat, bekapcsolni a

zekéteket. Miért nem tudod csak úgy átdobni a ruhádat a fejeden, mint egy nı? – Mert nagyon ostobán mutatnék nıi ruhában. Kifelé! Vágott egy grimaszt, és az ajtóhoz szökellt. – Öt perc, William – mondta. Miközben a csizmámat húztam, azon töprengtem, mikor szokott le arról, hogy „úrfi”-nak szó-

lítson, és hogy vajon vissza tudnám-e szoktatni. Úgy döntöttem, valószínőleg nem érné meg a fá-radságot.

Megragadtam a nyeregtáskát, és kiléptem a folyosóra. Miközben végigmentem a lépcsıfordu-lón, majd le a lépcsın, úgy tőnt, mintha a vén ház összes padlódeszkája és lépcsıje nyikorogna. A homlokomon lecsorgó veríték hőtött le, amikor kiléptem a friss reggeli levegıre, amely olyan hi-deg volt, mint egy acélkard.

De legalább ezúttal láttam, merre visz az út Atkinson néne kunyhójához. Vékony füstcsík ka-nyargott a kéményébıl, de nem zavartuk meg az asszonyt, csak otthagytuk a bırtáskát a halott mellett a kalyibában, és kisiettünk onnan.

Egyenesen a bournmoori erdıbe indultunk. Napkeltekor értünk oda, s így elég fényünk volt, hogy lássuk a nyomokat az ösvényen. Meztelen lábak, csizmák, ló- és birkapaták hagyták ott le-nyomatukat. Körülbelül száz lépéssel beljebb találtunk egy helyet, ahol az ösvény szélén le volt taposva a föld, és a lábnyomok az aljnövényzetbe vezettek.

– Sétálj végig nagyon lassan az ösvényen! – rendelkezett Meg. Úgy tettem, ahogy mondta. Nézte, ahogy megyek, és a fejét csóválta. – Itt nem könnyő elrejtızni – mondta. – Nincsenek széles törzső fák az ösvény mentén, ame-

lyek mögött el lehet bújni. Miért nem az erdı közepén várakozott a gyilkos, ahol a nagy tölgyek vannak? Egy lótolvaj el tud rejtızni egy fatörzs mögött, sıt az ágak között is elbújhat. Elég levél van az ágakon, hogy elrejtsen egy embert.

Utolértem Meget, és megnéztem a lelapított aljnövényzetet. – Látni lehet, ahol a tetemet keresztülvonszolták a bokrokon – mondtam. A lány bólintott. Megállt, letépett egy levelet egy kis növényrıl, megdörzsölte a két tenyere

közt, és megszagolta. – Ez az a földdarab, ahol Atkinson néne vadon termı gyógynövényeket győjtögetett, amikor

rábukkant a holttestre. Ha nem járt volna itt tegnap este, napokig rejtve marad a tetem. A lótolvaj nyilván arra számított, hogy beletelik némi idıbe, mire megtalálják. Londonig is eljuthatott volna, ha lett volna rá egy hete.

– De nem jutott – mondtam. – Tehát lehet, hogy még mindig a környéken van. Visszamentünk az ösvényhez. Meg újra mereven bámult lefelé. – Ha a tolvaj nem rejtızött fa mögé, akkor csak itt állt, és várt. – Ha én azt látnám, hogy egy férfi áll az ösvény közepén, elıhúznám a kardomat. Ez így ter-

mészetes – jelentettem ki. – Tényleg? – vonta kétségbe Meg. – Persze! Nem lovagolnék csak úgy oda egy ló tolvajhoz, és hagynám, hogy lerántson és meg-

öljön! – Honnan tudnád, hogy lótolvaj? – Hát… annak nézne ki – mondtam erıtlenül.

– Vagyis úgy festene, mint egy szegény paraszt. Úgy nézne ki, mint a barátaim a faluban? – Igen. Hirtelen felém lépett, az arca sötét és vad volt. – Köszönöm szépen, William úrfi. Tehát ezt gondolnád. A szegények nem mind gazemberek –

és ti, gazdagok sem mind vagytok becsületesek! Sarkon fordult, és elvonult. – Én úgy értettem… – kezdtem. – Remélem, legközelebb téged kap el – vetette hátra a válla fölött. – És remélem, ugyanolyan

jól öltözöttnek bizonyul majd, mint te! Futnom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele. – Természetesen igazad van, Meg – ismertem el. –Meg kell találnunk a gyilkost. – Találd meg magad! – förmedt rám. Hosszú léptekkel haladt az ösvényen, rakoncátlan haja

úszott a lágy reggeli szellıben. – Szükségem van a segítségedre! – kiáltottam. –Csak te tudsz beszélni a falusiakkal. – Nem hiszem, hogy közülük tette valaki! – felelte. – Errıl van szó. Te bebizonyíthatod a barátaid ártatlanságát. Olyan hirtelen állt meg, hogy hátulról beleütköztem. Ha a tekintete zöld láng lett volna, szénné

égtem volna. Töredezett körmő, csontos ujjával rám bökött. – De csak te tudod elolvasni a papírokat, és te tudsz beszélni a házad népével. – Pontosan! – kiáltottam. – Szükségünk van egymásra. Kicsit lelassította a lépteit. – Rendben van. Nemsokára fel kell szolgálnom a reggelit. Utána viszont elmegyünk, és beszé-

lünk Wat Greyjel. Ha valaki tudja, hol lehet egy lopott ló, az Wat Grey. – İ is lótolvaj? Meg lebiggyesztette kicsi száját. – Lókupec… de nem szokott sokat kérdezısködni, honnan van a ló. Érted? – Ó, igen – vigyorogtam. – Azt akarod mondani, hogy… lótolvaj! Gúnyos mosolyra húzta a száját. – De legalább nem gyilkos, mint a te ükapád! Úgy érezte, övé az utolsó szó, s ruganyos léptekkel sietett vissza a Marsden-kastélyba.

HETEDIK FEJEZET

„Emlékezz énrám! Ess kétségbe! Pusztulj!”

A családtagok még a szobájukban voltak, amikor visszatértem, de a vendégünk, Humphrey Vere az ebédlı ablakánál ült, és a sárguló levelekkel meg elhalványult rózsaszínő rózsákkal teli kertünket szemlélte.

– Jó reggelt, William – üdvözölt. – Korán kint jártál. Fakó szemével mintha átlátott volna rajtam. Nem voltam képes állni a pillantását. Úgy érez-

tem, ha a szemébe néznék, tudná, hogy elolvastam a leveleit, és azt is, hogy hová rejtettem ıket. Nem kezdhettem magyarázkodni, nem akartam, hogy kínpadra vonjanak a Towerben, és tüzes csipeszekkel húzzák ki belılem a történetet.

– Az erdıben voltam… Megnéztem a helyet, ahol azt az embert megölték. – Nahát! – bólintott lelkesen. – És találtál ott valami érdekeset? – Éppen hogy nem találtam – feleltem. – Nem értem, miért ott támadták meg. Van némi bozó-

tos aljnövényzet az ösvény mentén, de az egy tolvajnak nem igazi búvóhely. – Talán a tolvaj nem is rejtızködött. Talán az ösvényen állt. – Gondoltam erre – mondtam. – De akkor elıhúzta volna a kardját. – Honnan tudod, hogy nem ezt tette? – firtatta Humphrey Vere. Hirtelen rájöttem, hogy csapdát ástam magamnak, és a legjobb úton vagyok ahhoz, hogy bele-

pottyanjak. – Ööö… egy kardot rántó lovas le tudna gyızni egy gyalogost – próbálkoztam. – No és ha a gyilkos is lóháton ült? – pendítette meg. Erre nem is gondoltam. De jó ötlet volt. – Szóval miért mentél oda? – Csupán kíváncsiságból. – Jó látni egy kíváncsi legényt. Itt biztosan halálra unod magad. – Néha igen – ismertem el. – Legtöbbször fegyverhasználatra oktatnak, de az nem igazi gya-

korlás, hogy egy életlen karddal csapkodok egy cölöpöt. – Egyetértek. Esetleg tarthatnánk egy erıpróbát – életlen kardokkal, persze. Mielıtt egy-két

nap múlva elindulok. Felvillanyozott az ötlet. – Megtenné? – Természetesen – mosolygott. – Ma délelıtt megnézem azt a halott férfit – hátha ı rabolt ki

engem –, és reményeim szerint elhozom a nyeregtáskámat meg a leveleket. Gyorsan félrefordultam, mielıtt megláthatta volna arcomon a zavart és a bőntudatot. – Szólhatok a szolgálónak, hogy hozzon önnek reggelit? – kérdeztem. – Kedves tıled – felelte. Mire visszatértem Meggel és a reggelivel, George bácsi már lejött, és az ablakmélyedésben

beszélgetett a vendégünkkel. Meg letette az ételt, és ott lıdörgött, hogy hallja, mit mond a bácsi-kám.

– Azt mondja, a királynı udvarában teljesít szolgálatot, Vere uram? – érdeklıdött az öregúr. – Helyırségi kapitány vagyok a Towerben. Laza kötelék főz a királyi testırséghez… de külön-

leges feladatokat látok el. – Az idegen bocsánatkérıen széttárta a kezét. – Sajnálom, de nem mondhatom el, mik ezek!

– Hát persze hogy nem! Persze hogy nem! – vágta rá George bácsi. – A nagyapámnak is ha-sonló dolga volt III. Richárd mellett. Épp az este meséltem a családomnak a Tower kis hercegei-rıl.

– Szörnyő história – mondta Vere. – Csakugyan! Még a nagyapámat is zavarba ejtette a hercegek eltőnése, pedig ott volt, amikor

nyomuk veszett! Az öregúr nekidılt az ablak kıkeretének, kinézett a kertre, és emlékezett… ANTHONY MARSDEN ELBESZÉLÉSE Dickon elfoglalt ember volt. Az új királynak beszélnie kellett a nemesekkel, személyesen kel-

lett meggyızıdnie a hőségükrıl, és arról, van-e valami kifogásuk az ellen, hogy ıt koronázták meg az ifjú Edwárd, a trónörökös helyett. Kiválasztotta a minisztereit, jutalmakat osztogatott a bizalomra érdemeseknek, és megbüntette azokat, akik ostoba módon a hercegeket támogatták.

– Nincs idım, hogy meglátogassam az én drága kis unokaöcséimet a Towerben, Marsden – mondta királlyá kikiáltásának másnapján. – De nagyon aggódom miattuk.

– Ott biztonságban vannak – mondtam. – De csakugyan így van-e? – ráncolta a szemöldökét. – Ha bármi bajuk esne, engem hibáztat-

nának, mint ahogy engem hibáztattak VI. Henrik király halála miatt is. Amíg Londonban vagyok, a fiúknak életben kell maradniuk, megértetted?

– És amikor elhagyja Londont? – kérdeztem. Uram úgy nézett rám, mintha csalódott volna bennem. Lassan megismételte a szavait:

– Amíg Londonban vagyok… a fiúknak életben kell maradniuk. – Igen, fenség… úgy értem, igen… felség. – Régi, megbízható barátaimnak a fenség is megteszi. – Erısen megszorította a vállam, és fü-

lemet keskeny szájához vonta. – Van számodra egy kis feladatom. Egy pillanatig azt hittem, arra kér, öljem meg a hercegeket. Tudtam, egy nap az is eljön, de

nem voltam benne biztos, hogyan fogom véghezvinni… Még abban is bizonytalan voltam, egyál-talán véghez tudom-e vinni. Képtelen voltam aludni a gondolattól, hogy elvágom a kis fehér tor-kukat, vagy hogy hallom a sírásukat, amikor a fejüket a tıkére nyomom. De a feladat, amit kap-tam, nem volt ilyen gyilkos természető.

Egy óra múlva átvágtam a városon, és megérkeztem a Towerhez. A fiúk a királyi lakosztályokhoz tartozó kertben voltak. A Tower várkapitánya, Brackenbury

felállított egy céltáblát, és a fiúk éppen íjászversenyt tartottak. Egy darabig néztem ıket az egyik ablakból. „Az egyik nyílvesszı könnyen eltévedhet” – gondoltam. A kilencéves yorki herceg egy kissé ügyetlen volt. „Mi lenne, ha az egyik nyílvesszı megcsúszna, és a bátyjába, Edwárdba fú-ródna? Mi lenne, ha Edwárd szívébe fúródna, és megölné? A gazdámnak eggyel kevesebb lenne a gondja. A baj csak az, hogy a másik fivér még mindig élne. Egy balesetet még elvihetnénk szára-zon, de kettı már határozottan gyilkosságnak tőnne.”

Semmit sem értünk egy halott herceggel. Mindkettınek meg kellett halnia. Amíg az egyik élt, mindig fennállt a veszély, hogy valaki hadsereget toboroz a trónra segítéséhez. Dupla vagy sem-mi.

Bementem a kertbe. A kis yorki herceg odafutott hozzám, hosszú szıke haja aranyzászlóként lobogott a szélben.

– Szervusz, Anthony bácsi! – kiáltotta, s a karomba vetette magát. Felkaptam kicsiny testét, s magasra lendítettem a levegıben. („Milyen sajnálatos lenne, ha a kis tojáshéj törékenységő kopo-nyájára ejteném, nem igaz?”) Gyengéden letettem a főre. (Egy mit sem ért holtan a másik nélkül, és Edwárd herceg túlságosan méltóságteljes fiatalember volt ahhoz, hogy a fejem körül hintáztas-sam.)

– Jó napot, fenség – üdvözöltem mosolyogva. Edwárd homlokát ráncolva jött oda hozzám. – Fenség? Te fenségnek szólítottál? Nem felségnek szokás a királyodat szólítani?

Mindig is kötekedı gyermek volt, konok, duzzadt állú. A fogai rothadtak, és tudtam, hogy fáj-dalmai vannak. Mióta a Towerben lakott, a szájbetegsége rosszabbodott. Fájt neki, ha evett, és fájt, ha beszélt. Szerintem a mosolygás is fájdalmas lehetett a számára.

– De igen, fenség – mondtam. – És ez jövetelem egyik oka, amelyrıl beszélnünk kell. Leültünk egy árnyas padra. Gyönyörő kert volt ez, amelynek a Tower magas falai nyújtottak

védelmet a folyóról érkezı nyirkos levegı és áporodott bőz ellen. A magasban fehér felhık tarkí-tották a nyári eget, és madarak daloltak a dús lombozatú fákon. Tökéletes nap volt.

Edwárd megállt elıttem, míg kisöccse a lábamhoz kuporodott a főbe. – A mai nappal, fenség, véget érnek a gondjai. – Akkor hát kitőzték a koronázásom idıpontját? – Ne-em. Úgy értem, a koronázással kapcsolatban nincs több gondja… ugyanis nem lesz ko-

ronázás. – Nem lesz koronázás? De hát már elkészült a díszruhám! A szabó épp ma igazította rám! – Az enyém is! – kotyogott közbe a yorki herceg. –A legpompásabb kék színő a világon! –

Felnézett az égre. – Az égnél is kékebb! – Egy napon majd bizonyára lesz alkalma viselni… de egyelıre nincs rá szüksége. Tudja, az

ország nemesurai egy kis megbeszélést folytattak, és úgy döntöttek, hogy inkább az ön Dickon bácsikáját szeretnék királyuknak.

A yorki herceg szájacskája tátva maradt, és csak pislogott. A trónörökös azonban felbıszült. Egy igazi hisztiherceg!

– Ezt nem tehetik meg! – zokogta. Kék szemébe könnyek szöktek, s legördültek felhevült ar-cán. Kutatóan fürkészte a vonásaimat, hátha csak tréfáltam. Az ábrázatomból nem merített re-ményt… de kiolvashatta belıle esetleges balesetére vonatkozó gondolatomat. –Az az én trónom, Marsden!

– Már nem, fenség. – Harcolni fogok érte – fenyegetızött. – El fogja veszíteni a harcot, fenség, és meglehet, hogy az életét is elveszíti a küzdelemben. – Inkább meghalok, mint hogy… – Elhallgatott. Mintha ismét kiolvasott volna valamit a sze-

membıl. –Ezért vagy itt, Marsden? Hogy megölj bennünket? – kérdezte. Az öccse talpra ugrott. – Nem, Anthony bácsi nem tenne ilyet, ugye? – Egy légynek sem tudnék ártani – mondtam. – Egy légynek sem! – fröcsögte az idısebbik herceg. – Láttam, hogy csaptad le Lord Stanley-t

Lord Hastings kivégzésének napján. – Ó… hát igen… de berúgtam az asztal alá, hogy el ne tapossák! – Majdnem megölted! – Távol tartottam a bajtól. Éppen egy áruló segítségére sietett. A saját fejére is halált vont vol-

na – próbáltam féken tartani a fiúkat. – Csak annyira vagyok hibás a betört feje miatt, mint a kard, amelyet használtam.

Kezem a kardomon pihent. A yorki herceg felsikoltott, és a bátyja mögé vetette magát. (Nem mintha ez hasznára lett volna. Ha akartam volna, a trónörökösön keresztül is ledöfhettem volna! Ostoba gyermek!)

– A király azt akarja, hogy éljetek – mondtam. – Én vagyok a király! – Nem vagy! – De! Atyám végakarata szerint én vagyok a következı király. – Ám atyád csaló és hazug volt… A herceg elırelépett, kisöccsét maga mögött vonszolta. Egy pillanatig azt hittem, rám vág a

kezében tartott nagy íjjal.

– Nem beszélnél így, ha apám élne – kiabálta. –Apám hat láb, négy hüvelyk magas volt, és ki-váló harcos. Megölne, ha most itt lenne.

– Nem tenné. – De igen! – Képtelenség! Múlt héten eltemettük az apádat, és kötve hiszem, hogy egy hat láb, négy hü-

velyk magas tetem sok kárt tehetne bennem! A herceg szemébıl bugyogtak a könnyek. De hát ı akarta. Azt képzelte, fenyegethet engem a

halott apjával. Ostoba kölyök. – Te egy disznó vagy – zokogta. Lassan térdre ereszkedett a puha, százszorszépekkel tarkított

füvön, és sírt. Képzeljétek csak el, ha király lenne belıle! „A skótok lerohannak minket, felség!” „Nos,

mondjátok meg nekik, hogy menjenek el, vagy egyfolytában sírni fogok!” Nem hatottak meg a könnyei. Nem arról van szó, hogy szívtelen vagyok! İ, nem. De ha az

ember sajnálná a birkát, sosem enne birkagulyást, nem igaz? – Nos, hercegi barátaim – mondtam vidáman –, a jó hír az, hogy Dickon bácsikátok aggódik,

biztonságban vagytok-e itt, a királyi lakosztályokban. Azt kérte, költöztesselek át benneteket a fıtoronyba. Ott nagyobb a védelem, úgyhogy töröljétek meg gyermeki szemeteket.

– A szobák ott olyanok, mint a börtöncellák! – nyafogta az ifjú York. – Igen. Roppant kényelmesek – helyeseltem. – Nincs hely a szolgáinknak. – A szolgák veszélyesek – mondtam. – A szolgákat meg lehet vesztegetni, hogy megmérgez-

zék az ételt! Négy megbízható ember vigyáz majd rátok a nap huszonnégy órájában – ígértem. – Éjjel pedig mi ırzünk benneteket Slaughter úrral.

– Vagyis rabok vagyunk? – kérdezte York. – Ezt nem mondanám – feleltem. (Ami alatt azt értettem, hogy: „Ezt nem mondanám bele ab-

ba a kis ártatlan, pufók képedbe.”) – Richárd bácsit július hatodikán koronázzák királlyá, és majd meglátjátok, mennyit gondol az ı drága kis unokaöccseire!

– Tehát mégiscsak felvehetem az új kék díszruhámat? – kérdezte izgatottan York. – Nem emlékszem, hogy láttam volna a nevedet a meghívottak listáján – mondtam. – De meg-

tarthatjuk a saját különleges ünnepségünket a celláitokban. – Celláinkban? – Szobákat akartam mondani. – Cellákat mondtál – mondta rekedten Edwárd herceg. – Celláknak nevezem az italos kamrákat – megrohanjuk a kamrákat a legjobb francia borokért,

és csapunk egy ünnepséget. Most pedig hadd kísérjelek el benneteket a… szobáitokba – mond-tam. – Mr. Slaughter, a testır már vár titeket.

A hercegek csüggedten vonultak mögöttem. – Minek nekünk testır? – jegyezte meg csalódottan az ifjú herceg. – A biztonságotok miatt szükséges. – Nem inkább fegyır? – Mit számít az a négy bető? – feleltem könnyedén. –Nagy mókamester ám ez a Mr.

Slaughter! Könnyeket csal majd a szemetekbe! – ígértem. És most az egyszer nem is hazudtam nekik. (Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a beceneve Fekete Will, mert a szíve olyan sötét, mint a Tower hollóinak szárnya.)

A koronázás valóban nagy esemény volt. A mi Dickonunk úgy festett, mintha nem is király, hanem isten volna az arany-bíborvörös palástjában. Curteys, a királyi ruhatár kezelıje azt mond-ta, hogy a királyné bíborvörös ruhájához ötvenegy méter bársonyra volt szükség.

A koronázás utáni lakoma csaknem hat órán át tartott. Amit nem tudtam megenni, azt eldug-tam egy kendıbe, és elvittem kis hercegi barátaimnak a Towerbe. Mr. Slaughter azt mondta, az ı feladata megvizsgálni, nem mérgezett-e az étel. De mire az egészet megvizsgálta, a hercegeknek

semmi sem maradt. Amúgy is aludtak, úgyhogy nem hiányolták, és a trónörökösnek még mindig nem volt étvágya. A Tower ırszobájában töltöttem az éjszakát, és fájó hassal ébredtem, a sze-memben pedig égetı fájdalmat éreztem. Alighanem megártott a nyolc korsó bor egyike.

A koronázást követı napon III. Richárd király (az én Dickon uram) szervezni kezdte országjá-rását, hogy az emberek találkozhassanak új királyukkal. Megveregette a hasamat, amikor meglá-tott, és igen jókedvőnek tőnt.

– Túl sokat eszel, Marsden. Nem fogsz beleférni a páncélodba! – Majd csináltatok újat – mondtam. A király éles pillantást vetett rám. – Reméljük, sosem lesz rá szükséged. – Nem, felség. – Nohát, Marsden, elhatároztam, hogy megjutalmazom az ilyen hőséges embereket, mint te.

Arra gondoltam, adok neked egy gazdag erdıséget, ahol vadászgathatsz kicsit, amikor hazatérsz. Van valami elképzelésed?

– A bournmoori erdı, felség – mondtam. Nem is voltam kapzsi! Kicsi, de szarvasban és nyúl-ban gazdag erdı, és győlölt szomszédomé, Lord Birtley-é volt. Megmelengette a szívemet a gon-dolat, hogy kihajítom saját erdejébıl.

– A tiéd. És most, Marsden, a rossz hír – vigyorgott, s apró, fekete szeme szinte eltőnt magas arccsontja mögött. – Szeretném, ha ügyelnél a towerbeli dolgokra, amíg én az országot járom. Szívesen magammal vinnélek, de itt van rád szükségem.

– Értem, felség – mondtam. – Azt akarja, hogy intézzem el a hercegeket? – Azt akarom, hogy tartsd ıket életben… – mondta, s hagyta, hogy a szavak füstként kússza-

nak az alkonyati szélben. – Amíg…? Nem válaszolt egyenesen. – Magammal viszem James Tyrellt a nyugati országrészbe. Ha a Towerbe érkezik egy üzenet-

tel, akkor tudni fogod, hogy én küldtem. És most vonszold vissza petyhüdt testedet a Towerbe, Marsden! Az emberek látni akarják a királyukat.

– Meghajtom petyhüdt fejemet minden óhaja elıtt – mondtam, és visszamentem. Azért, hogy várjak. George bácsikám abbahagyta a mesélést. Apám és anyám lépett a szobába, és várták, hogy a

vendégünk csatlakozzon hozzájuk a reggelizıasztalnál. Humphrey Vere gondterhelten nézett. Elhagyta az ablaknál elfoglalt ülıhelyét, s átvágott a

termen, hogy jó napot kívánjon a szüleimnek. Meg halkan kisurrant a szobából, és hozzálátott szolgálói teendıihez.

Nekem pedig eszembe jutott a szürke ló. – Elnézést – fordultam Vere-hez. – Tessék, fiam. – Megnézhetném a lovát? Tudni szeretném, jól töltötte-e az éjszakát az istállónkban. Biztosan

fáradt a hosszú út után. – Ez nagyon kedves tıled – mondta Vere. Sietve az istállóudvarba mentem, ahol Martin, a lovász éppen zabot hozott egy bırvödörben az

utolsó istállóban álló lónak. Szép, sötét pej színe volt, már-már fekete. – Igazi szépség, William úrfi – mondta Martin. –Spanyol poroszka. Kétszer annyit ér, mint a

mi angol poroszkáink, azt mondják. – És jól is van idomítva – mondtam. – Nem futott el, amikor megtámadták a gazdáját. A lovász megveregette az állat nyakát, és azt mondta: – Megér legalább tíz fontot ez a ló. – És errefelé hová kellene mennem, hogy egy ilyen lovat vehessek? – kérdeztem, miközben a

ló puha, fekete pofáját simogattam.

– Wat Greyhez – vágta rá Martin. – És Wat Grey honnan szerez ilyen szép lovakat? –érdeklıdtem. Martin szorgoskodni kezdett a vödörrel, úgy motyogta: – Jobb, ha nem kérdezısködsz. De én fogok, gondoltam. Bizony.

NYOLCADIK FEJEZET

„Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!”

Reggel kilenckor apám elindult Humphrey Vere-rel Atkinson néne kunyhójához, hogy meg-nézzék a tetemet és visszaszerezzék a nyeregtáskát.

Meggel a konyhakertbıl a falu felé vezetı kapuban találkoztam. – Mit fogsz mondani Wat Greynek? – kérdezte. – Megkérdezem, van-e eladó szürke lova – feleltem. – Jaj, William – mondta mézédes hangon. – Ha az agy aranyszemcsékbıl állna, te szegény

ember lennél. – Ezt hogy érted? – kérdeztem mérgesen. – Úgy – válaszolta undorral lebiggyesztett szájjal –, hogy csak nem fogja bevallani a rendırbí-

ró fiának, hogy van nála egy lopott ló, nem igaz? Ezen elgondolkodtam. – Ó, de hát én szürke lóról fogom kérdezni – nem lopott lóról! – emlékeztettem. – Jaj, el is felejtettem! – gúnyolódott. – Wat Grey paraszt, tehát nyilván ostoba! Ezt gondoljá-

tok, igaz? – Nos… – Nos, sajnálom, William, de Wat Grey olyan ravasz, mint a róka! Vállat vontam. – Sebaj, ha nem olyan büdös. – Nem az – mondta. – Tízszer büdösebb. És én még azt hittem, viccel! Meg ment elöl a faluba vezetı úton, én pedig nyugtalanul követtem. Voltak a faluban olyan

korombeli fiúk, akik mindig kıvel dobáltak, valahányszor átlovagoltam a falun. Próbáltam velük beszélgetni, de elfutottak, és sértegettek. Láthatóan apám miatt utáltak.

A Fekete Bika nevő kocsma volt a falu egyetlen kıépülete. Kívülrıl eléggé hívogató benyo-mást keltett az ıszi napsütésben. Éppolyan zegzugos volt, mint Marsden Hall, csak feleakkora. A földszintje étkezı- és ivóhelyiségekbıl állt, az emelete pedig hálószobákból. Hátul kis épület-együttes támaszkodott a falnak: egy sörfızı, egy tyúkól, egy disznóól, egy köpülı és sajtkészítı meg egy kis mosókonyha.

A kocsma világosnak és forgalmasnak látszott, de amikor behúzott nyakkal beléptem az ala-csony ajtón, éreztem, hogy a levegı olyan sőrő, mint a köd a Wear folyó fölött. A piszkos kémé-nyekbe fojtogató füst áramlott a széntüzeléső kandallókból és a dohányt szívó vendégek pipáiból. Állott sör és rothadt étel szaga áradt a földre fektetett mocskos gyékényekbıl. Valamelyik homá-lyos sarokból reszelıs horkolás hallatszott.

– Michael, a kocsmáros túl sokat iszik a saját készítéső mérgébıl – mondta Meg. Átpréselte magát a tömör faasztalok között, amelyek zsúfolásig meg voltak rakva üres söröskorsókkal és fa-tálakkal. A tálakat egy kutya nyalta tisztára, amelyik ott kószált a teremben, és egyik sárga sze-mét folyton rajtunk tartotta.

– Michael! Ébredj fel! Ideje lenne felvenned egy italost, aki minden este kitakarít, te zsugori, garasoskodó, szőkmarkú, lusta disznó!

A horkolás hirtelen abbamaradt. A kocsmáros petyhüdt, szürke, vaddisznószerően szırös arca ráncokba győrıdött.

– Nem telik rá – mondta. A hangja közönséges és durva volt, akárcsak borotválatlan arca. – Michael, te vagy a falu leggazdagabb embere – mondta arcátlanul Meg. – Addig árulsz erıs

sört, amíg le nem részegednek az emberek, aztán meg felvizezed, hogy több pénzre tegyél szert. Végelgyengülésben kimúlt birkákból fızöl gulyást, a rothadt ízt pedig az erdıben talált főszernö-vényekkel rejted el. A kenyered olyan durva lisztbıl készül, hogy elkoptatja a fogat, és olyan drágán adod, mintha aranyrögökkel lenne megszórva.

Michael, a kocsmáros átfordult, és felült a padon, amelyen feküdt. – Akkor miért jönnek ide az emberek? – kérdezte. – Mert ötmérföldnyire nincs más, és mert a világ minden gazságát itt fızik ki a kis titkos hátsó

szobáidban – válaszolta Meg. – Arról nem tudok – emelkedett fel lassan, a hasát vakargatva a férfi. – Ami ott folyik, az ma-

gánügy. – Ami ott folyik, az bőnügy – jelentette ki Meg. A kocsmáros keresztülkémlelt a félhomályon, és meglátott. – Krisztus szögeire! Hát ez mit keres itt? – Velem van. – Ez a rendırbíró fiacskája! Krisztus szögeire! Nincs joga ide bejönni! Menj el! Tisztulj innét!

– próbálta kiabálni, de szavai köhögési rohamba fulladtak. – Legyen hozzám udvarias, vagy be kell záratnom ezt a kócerájt – mondtam. Meg nekem támadt: – Az ilyen fenyegetések nem használnak. Ettıl jobban bezárul, mint egy osztriga. – Na és? Mit kellene tennem? – Menj ki! – Micsoda? Hagyjam, hogy kidobjon egy ilyen közönséges bolhafészekbıl? – Nem – felelte halkan Meg. – Hagyd, hogy azt higgye, ı dobott ki innen. Én megtudom, hol

van Wat Grey, te meg közben körülnézel hátul a lóistállóknál, van-e ott egy szürke ló. – Nahát! Ez jó ötlet! – mondtam. – Akkor nosza… de csapj nagy hőhót! – nógatott. Megköszörültem a torkomat. – Ezzel nincs elintézve, jóember! – fenyegetıztem, miközben az ajtó felé hátráltam. – Krisztus szögeire! Eredj innen, te fityfiritty! –bömbölte, és megint köhögni kezdett. – Ha legközelebb találkozunk, láncra lesz verve? – kiáltottam, felidézve a vándorszínészeknél

szerzett színészi gyakorlatomat. – Én pedig átharapom a láncaidat! – mutatta meg helyenként fekete, helyenként zöld fogait. Elıadásommal elégedetten sétáltam ki a kocsmából, majd befordultam a saroknál, átmentem

egy boltív alatt, és bejutottam a felsöpört és felmosott istállóudvarba. Ha Michael söntése olyan volt is, mint egy trágyadomb, az istállóudvarát valaki felettébb tisztán tartotta. Ebben a faluban a lovak többet értek, mint az emberek.

Lıállásról lıállásra mentem, és láttam, hogy minden ló elé friss szénát és vizet tettek, és a szı-rüket fényesre kefélték. Volt ott két pej kanca, egy deres herélt, egy tarka póni és egy szép, fekete mén. Ez halkan nyihogott, amint elhaladtam mellette, én pedig megpaskoltam a nyakát.

Az utolsó állás üres volt. Csalódott voltam. Nincs szürke ló. Visszamentem a tarka pónihoz, mire az megbökdösött az orrával. Megveregettem a fehér nyakát, és láttam, fehér szırét egy pisz-kos folt csúfítja el. Egyik kezemmel megtámasztottam a lapockáját, amíg megvizsgáltam a nya-kát. A folt most a lapockáján volt, ahol a kezem támaszkodott. Elhúztam a kezem, és megnéztem a tenyerem. Fekete foltok tarkították!

Lehet, hogy az alváshiánytól volt tompa a fejem, de sehogy sem értettem, hogyan lehet fekete a kezem egy fehér póni simogatásától. Aztán rájöttem, hogy a feketeség már azelıtt a kezemre került, hogy elhaladtam volna az állása mellett. Végül derengeni kezdett, hogy az egyeden dolog, amihez hozzáértem, az a fekete ló nyaka volt.

– Az a ló nem fekete! – súgtam tarka barátomnak. – Befestették, hogy feketének látsszon! Fo-gadok veled egy új patkókészletbe, hogy meg tudom mondani, milyen színő a festék alatt!

A tarka póni nem fogadott velem, tehát tudtam, hogy igazam van. Visszasiettem a kocsma verandájához, ahol hallottam Meg és Michael, a kocsmáros beszélge-

tését. Michael ivott, és nyíltan beszélt, úgyhogy lekuporodtam, hogy halljam. – Azzal egyetértek, hogy Wat Grey lótolvaj – mondta éppen. – De senkit sem ölne meg a lo-

váért. – Akkor igen, ha az illetı felismerné és megfenyegetné, hogy bejelenti a csendbiztosnak – vi-

tatkozott Meg. – A csendbiztos fütyül ránk. Ha kap pár garast a zsebébe, nem vesz tudomást arról, amirıl

nem akar. Tulajdonképpen ı a legnagyobb gazember a faluban! Döbbenten gondoltam arra, hogy a kovács oly sok éven át bolonddá tette apámat. De nem volt

idı ezen sokat töprengeni, mert a kocsmáros folytatta: – Nem, nem! Wat Grey nem így dolgozik! İ nem rabló. Nem állítja meg az embereket az er-

dıben azzal, hogy: „Lovat vagy életet!” Nem, a lovak könnyő vágtában jutnak Wathoz… esetleg kóbor lovak… esetleg olyanok, amelyeket ötven mérfölddel arrébb vittek el egy istállóból. Wat megváltoztatja a külsejüket, és haszonnal adja el ıket. De nem gyilkol! Arra nincs szüksége!

Hallatszott, amint egy kancsóból két korsóba sört töltenek. Majd Meg azt kérdezte: – Akkor ki más várakozna az erdıben, hogy kiraboljon egy embert? – Igen, ez jó kérdés – felelte a kocsmáros. – Valószínőbb, hogy a tolvaj azt leste, hátha valami

tökfej arra jár, akinek elrabolhatja a pénzét! Lehet, hogy a lovas meghalt, és a rabló elvágtatott a lovon.

Kortyolás hangja hallatszott. – Tehát láttál itt rablókat tegnap este? – tette fel a kérdést Meg. – Ha láttam is, nem mondanám meg neked! – felelte a kocsmáros. – Én úgy üzletelek, hogy

megtartom a titkokat, nem úgy, hogy kifecsegem ıket. – A faluban mindenki gyanús, amíg el nem fogják a gyilkost – magyarázta Meg. – Sir James

Marsden nem fog nyugodni, amíg valakit le nem tartóztat. Talán még ezt a kocsmát is átkutatja a pincétıl a padlásig.

– Még csak az kéne! – nyögte a kocsmáros. A hangjába pánik vegyült. – Ide figyelj! Mondd meg annak a Marsden-kölyöknek, hogy nem volt itt tegnap este semmi szokatlan. Ez az igazság, Miss Meg. Volt egy enyveskező, aki ki akarta csalni egy utazó pénzét, és egy csatlós, aki hamis pénzzel próbálkozott. Meg voltak a szokásos szélhámosok és hamiskártyások, akik csalni próbál-tak a kártyán. Néhány koldus körbejárt kéregetni. De nem volt semmi szokatlan.

– És nincs szürke ló az istállódban? – Teringettét! Ha találsz az én istállómban egy szürke lovat, hozzákötözhetsz a szekér farához,

és végigverhetsz az ostorral innen Durhamig! Felemelkedtem a guggoló helyzetbıl, és beléptem az ajtónyílásba. – Vegye le az ingét, Michael! – szólítottam fel. –Akár el is kezdhetjük az ostorozást! Rám pillantott vörös karikás, mogorva szemével, és így szólt: – Mintha neked azt mondtam volna, hogy tőnj el! – El is tőntem, egészen az istállóig – mondtam. –Találtam ott egy lovat, amelyik egészen feke-

te – csakhogy a feketeség lekopik róla, amint valaki hozzáér. Az apró, vörös szemek szaporán pislogtak. – Nahát, a macska rúgja meg! Egy fakó ló az én istállómban, azt mondod? Krisztus szögeire!

Hogy került az oda? – Talán meg tudja majd magyarázni apámnak – mondtam. Erıszakos hangja nyöszörgésbe váltott át. – Talán magának is meg tudnám magyarázni, William úrfi…

– Remek. Ha elég jó a történet, akkor esetleg nem mesélem el neki. De ha hazudik, akkor megteheti végigostorozva azt az utat Durhamig.

– Maga nem tenne ilyet – suttogta. – Én beteg ember vagyok. A tüdım. Rossz a tüdım. – Talán attól a sok füsttıl, ami idebent van – mondtam, s örömmel hátráltam ki a friss levegı-

re. Felállt, és szánalmasan köhécselve utánam csoszogott. Meg mellettem jött, s odavetette a szája

sarkából: – Kezdesz fejlıdni! Ez volt az elsı jó szó, amit rólam mondott. Nem sok, de kezdetnek elég. Töltöttem egy vödör-

nyi vizet az istállóudvar közepén álló kútból. A kocsmárossal tartattam meg a ló fejét, amíg vé-gigloccsantottam a vizet a ló nyakán. Megdörzsöltem egy rongydarabbal, s máris látszott az ere-deti színe.

– Szürke! – kiáltotta Meg. A fogadóshoz fordultam, aki olyan zöld lett, mint a fogai. – Ez egy halott ember lova. Maga segédkezet nyújt egy lopott ló elrejtésében, és valószínőleg

segít a gyilkos bújtatásában is. – Nem én, uram! – nyögte. – Ezért fel is köthetik. – Jaj, ne! – kiabálta köhögve. – Nem tudnék felmászni a létrán a bitófához! Krisztus szögeire!

Nem menne az én gyenge tüdımmel! – Akkor ráültetjük a lopott lóra egy kötéllel a nyakában, a kötél másik végét meg hozzákötjük

egy fához, és… – Ne! Wat Grey az oka! – siránkozta. – Esküszöm! Tegnap este bejött, és megkérdezte, kibé-

relhet-e egy istállót. Én nem szoktam kérdezısködni. Mondtam neki, használja ezt. Eszembe se jutott volna, ha tudom, hogy gyilkos. A nemjóját, bizony nem!

– Visszaviszem ezt a lovat Marsden Hallba – vettem ki a kezébıl a kötelet. Átvezettem az állatot a falun, és elvittem az otthonom mögött lévı istállókhoz. Martin, a lo-

vász átvette tılem. – Szép új lova van, William úrfi – jegyezte meg. – Szép szürke ló, Martin – mondtam. – Gondolja, hogy le tudja tisztogatni? – Persze, William úrfi, bízza csak rám! Meg elégedetten nézett, miközben Martin elvezette a lovat. – Elolvastuk az üzeneteket, és megtaláltuk a lovát. Megfejtettük, hogyan ölték meg, de azt

még mindig nem tudjuk, miért. – Wat Grey megölte, hogy megszerezze a lovat – mondtam. – Megoldottuk a rejtélyt! A lány a homlokát ráncolta. – Meg kell látogatnunk Wat Greyt. Beszélnünk kell vele. – Beszélni egy gyilkossal? Nem kellene ezt inkább Smith csendbiztosra vagy apámra hagy-

nunk? – İk találták meg a lovat? – Nem… – És tettek bármit is, hogy megoldják a rejtélyt? – Nem… – Akkor nem kell errıl tudniuk, amíg mindennek vége nincs – mondta határozottan. Kellemes volt az elképzelés, hogy apám elé tárok egy befejezett ügyet. Talán jobb vélemény-

nyel lesz majd rólam, ha nekem sikerül az, amibe neki beletörött a bicskája. – Most menjünk el Wat Greyhez? – kérdeztem. Meg grimaszokat vágott. – Nekem dolgom van, William. Utána kell néznem az ágynemőknek, és ki kell fényesítenem a

konyhában a lábasokat. Már épp elég idıt elvesztegettem ma reggel. A háznagy dühös lesz, ha még valamit elmulasztok. Elhalaszthatjuk ezt vacsora utánra?

Aggódtam, hogy a lótolvaj Grey megneszeli, hogy felfedtük a trükkjét a lóval, és elszökik a faluból. Mégis inkább elıvettem a gyakorlókardomat, és edzeni kezdtem a nagyjából ember ala-kúra faragott nehéz tölgyfa póznán.

Az alak nyakára mért fonák lendítést próbálgattam. Az embernek a sisakja és a mellvértje köz-ti testrésze védtelen. Tízbıl ötször eltaláltam, de tudtam, hogy a csatában pontosan kell sújtanom, amint látok egy nyílást. ,A csatában nincs második esély” – szokta mondogatni George bácsi. A tízbıl öt nem jó eredmény – és a tölgyfa póznák nem ütnek vissza.

Izzadtam, és már kezdett fájni a karom, pedig a gyakorló kard nem is annyira nehéz, mint egy harci kard.

– A csatában nincs második esély – szólalt meg George bácsi, amikor kilépett a nyugati szárny lábánál lévı ajtón, és leült egy zsámolyra, hogy

figyeljen engem. Az ıszi nap még elég meleg volt ahhoz, hogy jól érezze magát a védett udvar-ban, ahol gyakoroltam, ahol a Marsdenek gyakoroltak évszázadok óta.

A kelleténél féllábnyival magasabban vágtam és ütöttem meg a póznát. – Hohó! – rikkantott az idıs lovag. – Ez a bal fülét érte. Elvörösödtem, és csak annak örültem, hogy Meg nem volt ott, hogy hővös, zöld szemével bá-

muljon. A következı lendítés még magasabban csapott le a figurára. – Aha! Ez az! – nevetett a bácsikám. – Nyírd meg a kopaszt! Leengedtem a kardot, és szembefordultam a bácsikámmal. Az arca erıs rózsaszínben játszott

sőrő fehér pofaszakálla alatt – nem volt hajlandó követni a divatot, és borotválni az arcát. – Milyen érzés embert ölni, bácsi? – kérdeztem. Elırehajolt. – Egy embert többféleképpen is meg lehet ölni. Lehet heves vérmérséklettel, és lehet hidegvér-

rel. Mindkettı másfajta embert igényel. A legtöbben képesek megölni valakit egy csatában – amikor a véred a fejedben dobol, amikor a körülötted lévık sikoltoznak dühükben, és amikor tu-dod, hogy az ellenséged öl meg elıbb, ha módja nyílik rá. A régi keresztes háborúk idején a kato-likus egyház megbocsátotta a katonáinak, ha csatában öltek embert.

– Te is öltél embert csatában? Hányat? – Túl sokat. – Szerinted én meg tudnám tenni? – Lehet, hogy meg is kell – felelte. – Az ilyen fapózna ellen vívott kardcsata nem játék, Willi-

am. Én VIII. Henrik seregében harcoltam a skótok ellen, de az régen volt. Akkor a tengerészeink-re hagytuk, hogy megverjék a spanyol Armadát. Emberemlékezet óta béke van. De ha háború lesz, nektek, fiataloknak készen kell álmotok.

– Háború lesz? – tudakoltam. A nagybácsi felnézett a tiszta égboltra, ahol varjak köröztek és károgtak. – Mondtam tegnap este, hogy egy uralkodó halála veszélyes idıket von maga után. Jakab skót,

és isten a tudója, győlölöm a skótokat – de ı békét fog hozni. Ha bárki az útjába áll, a skótok északról fognak támadni, a franciák pedig délen szállnak partra.

A levelekre gondoltam, és arra a veszélyre, amit jelentenének, ha illetéktelen kezekbe kerülné-nek. Úgy éreztem, ebben a pillanatban is égetik a matracomat.

– De mi a helyzet a hidegvérrel, bácsi? – firtattam. – Öltél már meg valakit hidegvérrel? – Ó, nem. Én nem vagyok az a fajta. Egy másik emberi lény halálának a kitervelése különös

emberfajtát igényel. A katona az katona – de a gyilkos az gonosz. – Honnan lehet tudni, hogy valaki gonosz-e? Akarom mondani… találkoztál életedben olyan-

nal, aki hidegvérrel ölt? Felpillantott rám. – Talán. – A nagyapád? Anthony Marsden? İ ölte meg a hercegeket a Towerben, igaz? Vén arca bezárult, mintha fájdalma lett volna. – Miért akarod tudni?

– Tudni szeretném, mirıl lehet felismerni egy gyilkost. – Akkor nem tudok neked segíteni. – De a nagyapád… – …mindig megesküdött, hogy semmi köze nem volt a hercegek towerbeli halálához!

KILENCEDIK FEJEZET

„Oly rettenetes képekkel, szörnyő álmokkal tele…”

Nagybácsikám kinyújtóztatta a lábát, és hátát a falnak támasztotta, amely meleg krémszínben játszott a napfényben. És emlékezett…

ANTHONY MARSDEN ELBESZÉLÉSE A Towerben nehéz volt az élet. Azt hiszem, a szellemek miatt. Embereket végeztek itt ki, em-

berek haltak meg a kínzókamrákban, és emberek haltak meg a hidegtıl, a méregtıl, vagy egysze-rően a félelemtıl. De a lelkük tovább élt, erre megesküszöm.

Az ifjú yorki herceg ezt nem érezte. Ugyanolyan boldog volt, mint máskor, a könyveivel, a já-tékaival és az íjászgyakorlatokkal. A trónörökös azonban láthatóan jobban a szívére vette.

– Fel a fejjel, Lord Edwárd! – mondtam a Richárd király Londonból való távozását követı reggelen. (Lord Edwárdnak kellett szólítanom most, hogy már herceg sem volt.)

– Mindent elveszítettem – sóhajtotta a fiú. Sokat sóhajtozott azokban a napokban. – Semmit sem veszített el! – mondtam. Felnézett rám azzal a vizenyıs kék szemével. Az anyja híres volt a szépségérıl és súlyos

szempilláiról, Lord Edwárd szeme viszont egyszerően szánalmas volt, akár egy haldokló nyúlé. – Elveszítettem a koronámat! – nyögte. – Ugyan már! – mondtam. – Soha nem is volt koronája! Hogy veszíthetne el olyasmit, ami so-

sem volt az öné? Egyébként nem is lett volna jó önre. Nagy, nehéz holmi. Odalent van a kincstár-ban, ha fel akarja próbálni – mondtam neki.

A fejét rázta. – Elveszítettem a trónomat. – Aztán miféle trón az? Sosem láttam, hogy trónon ült volna! Az egészet csak elképzelte! So-

sem koronázták meg és sosem uralkodott, hogy mondhatja hát, hogy elveszítette ezeket a dolgo-kat? De majd én megmondom, mit veszítettünk el!

– Mit? – Jókora mennyiségő kincset odalentrıl. A mostohabátyja volt a Tower utolsó kapitány-

helyettese. Azt beszélik, ellopta az egész kincstárat, mielıtt megszökött, hogy a Westminsterben rejtızzön el az ön édesanyjával. Ezt képzelje el! Azt hitte, ön lesz a király – megszökött a királyi kincsekkel, tehát valójában a saját mostohatestvérét rabolta ki! És elvitte az ön édesanyjának. Le-fogadom, ı is benne volt a rablásban! Kirabolja a saját fiát! Micsoda szörnyő világ! – mondtam.

– Valóban szörnyő, Marsden – sóhajtott ismét. (Hogy ıszinte legyek, ez a sóhajtozás lehangolt kissé. Ti is így lettetek volna vele.)

– Ugyan, ön a legszerencsésebb ember a világon! Jó messze van a kapzsi anyjától és a tolvaj mostohatestvérétıl, és Mr. Slaughterrel ketten vigyázunk önre. Örömében ki kéne bújnia a bıré-bıl. Ide figyeljen, mi lenne, ha becsatolná a zekéjét, és kijönne egy kicsit a friss levegıre?

A fal felé fordult, és azt motyogta: – Nem háborgathatnak. Micsoda nyomorult kis féreg! Mr. Slaughterrel mindent megpróbáltunk, de még arra sem vette

a fáradságot, hogy felöltözzön. – Nincs túl jól – szólt oda nekem az öccse. – Fájnak a fogai, és nem tud enni. Meg fog halni,

Marsden?

– Mind meghalunk, Lord York. Elıbb vagy utóbb – feleltem. Ahogy teltek-múltak a forró júliusi napok a Fehér Torony hővös homályában, egyre nyugtala-

nabb lettem. Dickonunk azt akarta, hogy itt legyek, én viszont haza akartam menni a Marsden-kastélyba, el akartam venni a bournmoori erdıt a szomszédomtól, és vadászni meg harcolni akar-tam. Nem csak a hercegek voltak a Tower rabjai. Úgy éreztem, magam is rab vagyok.

Így aztán megörültem, amikor egyik este eljött hozzánk a Tower várkapitánya, Sir Robert Brackenbury, amikor éppen kockáztunk, és Fekete Will Slaughter egy vagyont nyert el tılem. (Gyanítottam, hogy hamis kockákkal játszik, mint valami csaló, hogy kiforgasson a pénzembıl. De sosem kaptam rajta.)

Sir Robert Brackenbury vékony ember volt, aki leaggódta az összes húst sovány testérıl. Még a szakálla is olyan vékony volt, mint egy koldus köpenye, és olyan fakó, akár a decemberi égbolt. Napjában egyszer meglátogatta a fiúkat, de úgy látszott, feldúlja a feladat – különösen akkor, amikor Lord Edwárd nem volt hajlandó sem megszólalni, sem enni, sem felkelni az ágyából. Sö-tétedés után sosem láttuk Brackenburyt.

Egy gyertyát tartott a kezében, a szeme árnyéka nagy, szürke és rémült volt. – Sir James Tyrell van itt Richárd király üzenetével – mondta remegı hangon. – Hogy van az én Dickon uram? – ásítottam. – İfelsége jól van. De Sir James azt indítványozta, hogy éjszakára átvenné tılünk a szolgála-

tot. Abbahagytam az ásítozást, és felugrottam a zsámolyomról. – Egy éjszaka távol innen? – kiáltottam. – Pompás újság. Dickon ugyan száz mérföldnyire van

innen, mégsem feledkezett meg rólunk! – Azt a parancsot kaptam, hogy ma éjszakára adjam át a Tower kulcsait. – Brackenbury úgy

borzongott és reszketett, mint egy félig megfúlt eb. – Rajta, Will Slaughter! Keressünk egy kocsmát a rakparton, és hágjunk a nyakára a pénznek,

amit kicsaltál tılem! Will hatalmas álla dacosan elıre állt. – Kicsaltam? – Menjünk már! – nógattam, és felrángattam a székérıl. – Egy jó korsó sör és némi pletykál-

kodás a helyiekkel. Hallgassuk meg a legfrissebb híreket! Úgy érzem magam, mintha tízéves büntetésbıl szabadultam volna, nem tíz nap után.

Brackenbury ábrázata olyan sápadt volt, mint a Fehér Torony meszelt falai. Benéztem a szobá-jába, hogy üdvözöljem Sir James Tyrellt.

– Hogy mennek a dolgok a külvilágban, James? – kérdeztem. Egy férfi állt némán Tyrell mellett. – İ John Dighton – mondta. – A szolgám. İszintén reméltem, hogy vidámabb társasággal találkozom majd egy londoni kocsmában; a

Tower temetıjében is élénkebb társaságra találhattam volna. – Pirkadatra visszajövünk! – ígértem. – Ne siessenek – mondta Sir James. Ez az ember mindig barátságos volt velem, de ma este

olyan hővösnek tőnt, mint a Temzét borító köd. – Holnap napnyugtakor jelentkezzenek Brackenburynél. Ne korábban.

Akkor nem fogtam fel ennek a jelentıségét. Roppant lelkes voltam, hogy megszabadulok a si-vár, szürke falaktól és a láthatatlan szellemek fagyos hidegétıl. Jó éjszakát kívántam Sir James-nek, és meghajoltam. Eközben vettem észre csizmáján az aranyozott sarkantyúkat. Ugyanolyan aranyozott sarkantyúk voltak, mint azon a maszkos férfin, aki kivégezte Hastingst.

Sir James Tyrell szolgája, Dighton egy árva szót sem szólt. Lehet, hogy kivágták a nyelvét. Will Slaughterrel ráléptünk a folyópart mellett húzódó ösvényre, és a város felé vettük az

irányt.

Láttam én már minden várost Angliában, és néhányat Skóciában meg Franciaországban is. De London semmi máshoz nem hasonlít. Nem is annyira város, inkább egy fekélyesedı kígyófészek, ahol minden lépés veszélyes. Minden londoni egy mosolygó gyilkos, aki a májadat a kése hegyé-re kívánja, az aranyadat pedig a zsebébe. Will Slaughter ismerte a legjobb patkánylyukakat, ahol inni lehet, és a sötét sikátorokat, amelyeket jobb elkerülni.

Szorosan egymás mellett ballagtunk, kezünk a késünkön és a tırünkön, készen arra, hogy megvédjük magunkat a gonosztevık ellen, akik kutyatápot csinálnának belılünk, amint meglát-nak. Na mármost én bátor ember vagyok, de fél mérföld után az idegeim olyannyira pattanásig feszültek, akár egy lant húrja. Inkább nézek farkasszemet egy skót marhatolvajbandával, mint hogy egy londoni utcán sétáljak sötétedés után.

Kocsmacégérek nyikorogtak a fejünk fölött, és lámpások mutatták a fényesre festett jelképe-ket. Egy fehér hattyú itt, egy hercegi címer amott. A legtöbb ablaktábla aganccsal volt tele, így nem láttuk, hová sétálunk be. De Fekete Will azt mondta, hogy a sakktábla cégérő kocsma tisz-tább a többinél. Végül a London Bridge-en meg is találtuk. A híd végében lévı torony belemaga-sodott a feketeségbe. Valahol fent az árulók világtalan fejei voltak a póznákra tőzve. Még a sötét-ben is hallottuk a fészkükhöz hajat lopó varjak szárnycsapkodását.

A Sakktábla fogadó zsúfolt volt, és mindenféle szerencsejátékot őztek benne. A kártya és a kockajáték tőnt a legnépszerőbbnek. Egy padon találtunk helyet, s egy zsíros kötényő leányzó jött oda, hogy felvegye a rendelésünket. Ha valaha pokolra jutok, tudom, hogy az sem lehet olyan forró, mint amilyen az az éjszaka volt a Sakktáblában.

– Egy kancsó sört – ordította át Will Slaughter a vita zaját, a gyıztesek kiáltásait és a veszte-sek morgásait.

A lány bólintott, és indult, amikor utánaszóltam: – Milyen ételt tud ajánlani? – Akkor furcsa dolog történt. Hirtelen elült a zaj. Szemek fordul-

tak felém, s pillantásuk annyira volt barátságos, mint egy darázs az ingedben. Egy férfiú, aki alig valamivel volt szélesebb az ajtónál, felállt. Még nagyobb lett a csönd. Az

arca sebhelyes volt és olyan elnyőtt, mint egy medvéé, amelyet éveken át kutyák marcangoltak. – A hangjából ítélve maga északi! – jelentette ki. A kezemet a tıröm markolatára csúsztattam. – Úgy van. – Szemét! – köpött jókorát. Ha harcba akartam volna bonyolódni, barátokat szerettem volna a hátam mögé, nem száz el-

lenséges délit. – A királyuk is északi – jegyeztem meg. – Épp errıl beszélek – morogta. – A söpredék a felszínre kerül. Mi idelent nem szeretjük az

északiakat. – Tudom, mit éreznek – mondtam. Lassú agyával megpróbálta kitalálni, vajon ez sértés volt-e.

Megmagyaráztam. – Nekünk ugyanez a gondunk a tılünk északra élı skótokkal. – Az a gazember Gloucester herceg bezáratta az igazi királyt meg az öccsét a Towerbe – szí-

totta tovább a dühét a sebhelyes. – Magam is így hallottam. – Egyesek szerint viszont nem kéne ott lenniük. – Nagyon kényelmes helyük van ott – mondtam. – Hát maga azt honnan tudja? – firtatta. – Találkoztam egy emberrel, aki vigyáz rájuk – vágtam rá. – Na, ha legközelebb találkozik azzal az emberrel, mondja meg neki, hogy kezdje ásni a sírját.

Sokan vannak errefelé, akik azt tervezik, hogy Edwárdot ültetik az ıt megilletı trónra! – Meg fogom mondani – ígértem. Olyan csönd volt a helyiségben, hogy hallottam magam mellett Will Slaughter lélegzetvételét.

Végül a nyőtt medveképő azt mondta: – El ne felejtse! Mondja meg neki!

– Megmondom. A felszolgálólány visszatért egy kancsó sörrel, és éppen letette az asztalra. – Szeretem a sört – jelentette ki a londoni. –Akkor engedje meg, hogy megvendégeljem egy

italra! – nevettem el magam. A lányhoz fordultam. –Töltse meg a barátom korsóját! – Ne fáradjon! – mondta. Átnyúlt, elvette a kancsót a lánytól, és sebhelyes ajkához emelte.

Hátrabillentette a fejét, és öt másodperc alatt lehajtotta az egészet. A barátai megéljenezték, és mindenki rám nevetett.

– Meg tudja csinálni ezt még egyszer? – kérdeztem. – Ki tudja fizetni? Oldalba böktem Fekete Willt. – Ki tudjuk. Will barátom vonakodva elıhúzta az erszényét, és letett az asztalra egy négypennyst. Megér-

kezett a második kancsó, és tartalma szinte ugyanolyan sebesen követte az elsıt. A férfi hat kan-csót ivott ki fenékig, aztán visszasüllyedt a székébe, és hortyogni kezdett. Ekkor az ivók és a sze-rencsejátékosok elvesztették az érdeklıdésüket irántunk, s visszafordultak a játékaikhoz. Drága este volt, de még mindig jobb, mint meghalni.

Néhány pofa sör után magam is elálmosodtam. Kivettem egy szobát a fogadóstól, felmásztam a kanyargós lépcsıkön, s leheveredtem egy szalmával töltött matracra egy pecsétes takaró alá. Will a szomszédos matracra zuhant rá, és horkolt, valahányszor a feje az ágyhoz ért.

Nemsokára én is álomba merültem mellette. Amikor reggel felébredtem, kiderült, hogy tíz másik férfival osztottuk meg a szobát. És mindkettınk erszényének lába kelt. London nem az a hely, ahol el lehet tölteni egy napot pénz nélkül. Éhes voltam, és a fogadós

nem volt hajlandó reggelit adni, ha nem fizettem érte. Csak egyetlen helyre mehettem: vissza a Towerbe.

Még nem volt tíz óra, amikor besétáltam a Fehér Toronyba, és találkoztam Sir James Tyrell-lel, aki épp kifelé tartott. Aranyozott sarkantyúi csattogtak a gránitkövezeten. Meghökkenve és bosszúsan nézett rám.

– Mintha azt mondtam volna, hogy napszálltáig ne jöjjön vissza. – Ennem és aludnom kell – dörmögtem. – Akkor menjen a Wakefield-toronyba! – csattant fel. Will Slaughterrel fáradtan vánszorogva

kerültük meg a falakat a konyha irányába, ahová küldtek bennünket. Vacsora után eléggé frissnek éreztük magunkat, hogy visszatérjünk dolgozni. A Fehér Torony

csigalépcsıi meredekebbnek és homályosabbnak tőntek, mint valaha. – Nos, York úrfi! – kiáltottam. – Hiányolt minket? A csend, amely a kiáltásomat fogadta, mé-

lyebb volt, mint a Tower föld alatti börtöne. Nem csupán arról volt szó, hogy eltőntek a hercegek. Ez több volt annál. Mintha soha nem is lettek volna ott. „Kiszabadították ıket!” – ez volt az elsı gondolatom. Lebotorkáltam a lépcsın Brackenbury várkapitány szobájába.

– A hercegek! – kezdtem. – …elhagytak bennünket – folytatta nyugodtan a mondatomat. – A királyt aggasztotta a szóbe-

széd, hogy a híveik eljönnek értük. Meg… megkérte Sir James Tyrellt, hogy… vigye ıket bizton-ságos helyre.

Én pedig azt hittem, hogy nem látom többé kis barátaimat. Ezt hittem. George bácsikám nyújtózott egyet, majd felállt. – Szóval, látod, William, nem segíthetek neked. A nagyapám mindig megesküdött, hogy

semmi köze nem volt a hercegek eltőnéséhez a Towerbıl. Nem vádolhatom gyilkossággal, mert nincs itt, hogy megvédje magát.

– De III. Richárd, ı gyilkos volt – mondtam.

– Ebben biztos vagyok, de sokkal elıbb meghalt, mint ahogy én megszülettem! – jelentette ki a bácsikám. – Nem, ha te gyilkost keresel, akkor nem állíthatom biztosan, hogy találkoztam egy-gyel is.

– Mi van a gyilkossággal? – kérdezte apám, amikor kilépett a torony ajtaján, nyomában a ven-dégünkkel, Humphrey Vere-rel.

– Az ifjú William arra kíváncsi, meg lehet-e ránézésre állapítani valakirıl, hogy gyilkos. – Ó – sóhajtott keserően apám. – Bár úgy lenne! Az nagyban megkönnyítené a munkámat. De

pillanatnyilag jobban foglalkoztat egy tolvaj elcsípése! – Mit loptak el? – kérdeztem. – Nos, ıfelsége Erzsébet királynı valaha írt legtitkosabb leveleit. Valami csirkefogó kilopta

ıket Atkinson néne kunyhójában a halott tolvaj nyeregtáskájából. Ha rájönnék, ki vitte el ıket, az illetıt Durham megye legmagasabb fájára húznám fel!

Furcsa, fojtogató szorítást éreztem a torkom tájékán.

TIZEDIK FEJEZET

„Ennél jobb férj nem lélegzik a földön.”

Apám úgy kezdte magyarázni a levelek problémáját George bácsikámnak, mintha én ott sem lennék. Általában így bánt velem, úgyhogy meg sem lepıdtem, és nem is sértıdtem meg.

Humphrey Vere nyugtalanul és aggódva rótta a macskaköves udvart. Korábban azt hittem, na-gyon higgadt. Tegnap este eljött hozzánk, miután megtámadták és kirabolták, s teljesen nyugodt-nak tőnt. Most viszont izgatott volt, mert eltőntek a levelei. De már tegnap este is kereshette vol-na ıket. Akkor miért nem aggódott? Humphrey Vere különös ember volt, és én nem értettem meg.

– Természetesen Humphrey tudja, mi áll azokban a levelekben, de köti a titoktartási eskü, így nem mondhatja el nekünk – magyarázta apám. – Az írott üzenetek elvesztése nem számít, mert Humphrey egyszerően el tudja mondani Jakabnak, mirıl szóltak. A gond csak az, hogy a király-nıtıl származó bármilyen üzenet kellemetlenséget okozhat Jakabnak, ha rossz kezekbe kerül.

– Vagy jó kezekbe – mondta mogorván a nagybátyám. – Nem mindenki akar egy skótot kirá-lyául. Jakab skót, és egy gyilkos katolikus királynı fia.

– Igen, George bácsi – mondta türelmetlenül apám. – Mindnyájan tudjuk, hogyan érzel a szomszédaink iránt, de még mindig jobb a béke egy skót királlyal, mint a háború, nélküle.

Az agg lovag kifújta a levegıt, és olyan hangot hallatott, mintha azt mondta volna: „Piha!” – Mindenesetre – folytatta apám – Humphrey-nak nálunk kell maradnia, amíg kézre nem kerít-

jük a tolvajt és azokat a leveleket. – Többrıl van itt szó a leveleknél, Sir James – szólt közbe Humphrey. – Természetesen sze-

retném visszakapni ıket, de azok nem okozhatnak túl sok galibát. Egy tolvajt nemigen érdekelne egy köteg papír. Esetleg gyújtósnak használhatná…

(„Vagy matrackitömésre” – gondoltam.) – …vagy ha netán el tudja ıket olvasni, eladhatja ıket Arabella Stuart híveinek. De akkor egy-

szerően azt mondjuk, hogy hamisítványok. Apám a kezét dörzsölte a maga fontoskodó módján, és így szólt: – Jó tudni, hogy azoknak a leveleknek az elvesztése nem okoz nagy botrányt. Nem vetne jó

fényt a Marsden-birtokra, ha kitudódna, hogy tolvajok kószálnak az erdınkben. Az emberek – a fontos emberek – a rendırbírót hibáztatnák érte. De a tolvajt meg fogjuk találni. Egyetlen bőnözı sem marad büntetlen a Marsden-birtokon!

Humphrey hosszúkás, csinos arcára pillantottam. V-t formázó felsı ajka undorral fittyedt le apám öntelt kijelentése hallatán. Valamiféle kegyetlenséget árasztott magából. Még George bácsi is – aki pedig hozzá volt szokva apa nagyképőségéhez – kifújta a levegıt, készen arra, hogy meg-vetıen kifakadjon.

Humphrey hirtelen elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy meg fogja találni a tolvajt, de amint mondtam, nagy gondot oko-

zott nekem: a nyeregtáskában volt a menlevelem. Olyan közel álltam ahhoz, hogy megszólaljak: „Dehogy volt!”, hogy majdnem elharaptam a

nyelvemet a nagy igyekezetben, hogy megfékezzem magam. – Maga ıfelsége írt alá egy igazolást, amely engedélyezi, hogy szabadon utazgassak Anglia-

szer te az ügyében. Állt benne egy nagyon szigorú figyelmeztetés is a skótoknak címezve, hogy lehetıvé kell tenniük a biztonságos utamat Jakabhoz Edinburgh-ba. Aztán persze az igazolás tar-talmazta, hogy én vagyok Humphrey Vere, és közvetlenül a királynıtıl és a minisztereitıl kap-

tam felhatalmazást, hogy a trónöröklésrıl beszéljek vele. E nélkül a papír nélkül nem juthatok el biztonságban Edinburgh-ba, és minden bizonnyal nem engednének Jakab színe elé sem. Végtére is lehetek én bárki. Lehetek Arabella Stuart híve, aki bajt kavar… vagy lehetek egy gyilkos is, aki azért jött, hogy Jakabot egyszer s mindenkorra eltávolítsa az útból.

Mialatt apám hosszan fecsegett a Jakab ellen már elkövetett különféle gyilkossági kísérletek-rıl, én az eltőnt menlevél miatt nyugtalankodtam.

Humphrey Vere-t kirabolta egy idegen. De még mielıtt kijutott volna az erdıbıl, az idegent megölték, a lovát pedig ellopták. Valaki felbontotta a levélköteget – talán maga az idegen, talán a gyilkos. A levelek a gyilkos számára nem voltak érdekesek, a menlevél viszont eltőnt. Ezt csak mi ketten tudtuk a gyilkossal. És csak a gyilkos tudta a miértjét.

Megállapítottam, hogy a menlevél valóban nagyon hasznos lehet egy gonosztevınek. Utazgat-hat az országban, kiadhatja magát a királynı hírvivıjének, és szabad bejárása lesz az elıkelı, va-gyonos házakba.

Igen, a levelek bajt okoznak – az a menlevél viszont belépı a gazdagokhoz. Amikor apám le-vegıt vett, közbevágtam:

– Fel tudná valaki használni a menlevelet? Apám hadarás közben dühösen nézett rám, Humphrey azonban odafordult hozzám: – Ez jó kérdés! Apám arca sértıdött mosolyba torzult. – Nagyon jó kérdés! Magam is épp fel akartam tenni! George bácsi halkan felhorkant, és sőrő

fehér szakálla mögé rejtett egy mosolyt. – Nehéz lenne – magyarázta Humphrey. – A menlevél leírást ad rólam: magassága öt láb, tíz

hüvelyk, haja sötétbarna, szakálla nincs, szeme szürke és az életkora huszonhét év. Aztán aláír-tam a nevemet, a királynı személyi titkára, Sir Robert Cecil pedig tanúként szerepel rajta.

– Tehát ha valaki úgy néz ki, mint ön, és utánozni tudja az aláírását, az tudja használni a men-levelet? –kérdeztem.

– Pontosan ezt akartam tudni én is – szólt közbe apám. – Gondolom, igen – vonta meg a vállát Humphrey Vere. – Az a kérdés – folytatta apám, miközben igyekezett közém és a látogatónk közé állni –, az a

kérdés, hogy mitévık legyünk Humphrey menlevelével kapcsolatban. – Azt hittem, az a kérdés, hogyan találjátok meg a tolvajt – mondta George bácsi, s fakó szeme

pajkosan csillogott. – Nos… az is. Igen! Van egy tervem a tolvaj leleplezésére és letartóztatására – mondta apám.

– De az elsı feladat a menlevél. Az a javaslatom, hogy én, Sir James Marsden, az északkeleti Durham-beli Marsden-uradalom rendırbírója aláírok önnek egy menlevelet. Ó, igen, tudom, ez nem lesz olyan kiváló, mint amit elvesztett, Sir Robert Cecil, a királynı papagája aláírásával – már ahogy a királynı nevezi. De az én nevemet mindenütt ismerik északon és még Skóciában is. Ha az én védelmem alatt lovagol északon, akkor olyan biztonságban van, mintha ezer testır vi-gyázná! İ, igen, a James Marsden név Yorktól Edinburgh-ig minden gonosztevı szívét rettegés-sel tölti el!

Nem akármilyen szónoklat volt ez! George bácsi nem tudta elég szorosan összezárni a száját egy „Piha!” kibocsátásához. Tulajdonképpen úgy látszott, nem tudja biztosan, nevessen-e vagy kifakadjon.

Humphrey Vere azonban nem nevetett. Hangja hirtelen mély és tisztelettudó lett. – Ó, Sir James. Ha… ha megtenné, ıfelsége az adósa lenne. – És ami ugyanilyen fontos, következı királyunk is megismerné és respektálná a Marsden ne-

vet – mondta apám. – Természetesen! – mondta mézesmázosan Humphrey. – Egy ilyen menlevél szörnyő háború-

tól óvná meg Angliát. Az ön neve aranybetőkkel kerülne be ennek az országnak a történelem-könyvébe.

– Sir Francis Drake-kel, Sir Walter Raleigh-vel és Sir Martin Frobisherrel együtt! – suttogta apám.

– Úgy is van, ık mind bolondok és álmodozók voltak – morogta George bácsi. – Intézkedem, hogy az egyik titkár nyomban állítson ki egy menlevelet. Természetesen rajta

lesz a viaszpecsétem is. – Hogyne – Humphrey helyeslıleg bólintott, majd a két férfi elindult a ház felé. – A tolvaj! – kiáltotta George bácsi. – Hol? – kérdezte megrökönyödve apám. – Azt mondtad, van egy terved a tolvaj megtalálására. Ha tényleg megtalálod, akkor nem lesz

szükség új menlevél kiállítására – magyarázta türelmesen az öregúr. Gyötrelem suhant át apám arcán a gondolatra, hogy elveszítheti helyét a történelemkönyvek-

ben. – İ, igen – mondta lehangoltan. – A tolvaj. Az volt az elképzelésem, hogy felkeressük az ösz-

szes helyi lótolvajt, és követeljük, mondjanak el az eltőnt lóról mindent, amit tudnak. Kiszáradt a szám. Ha apa elmenne a falu kocsmájába, az a visszataszító Michael elmondaná

neki, hogy elvittem a lovat. – Apa… – kezdtem. – Csend, fiam, ne szakíts félbe! – csattant fel. – Nem, azt hiszem, a rejtély megoldása a ló el-

tőnésében van. Sajnos Humphrey nem látta a késıbbi halottat ellovagolni, így nem tudjuk, milyen színő a ló. Egy fáradt ló pedig nem kóborolt volna messzire. Nyilván a helyi lótolvajok kezében van. Elıször Wat Greyt fogom kikérdezni. – Odafordult Humphrey Vere-hez. – Ismerem ennek a vidéknek az összes bőnözıjét. Mutasson egy bőntényt, és én két percen belül megmondom, ki követte el. Sosem tévedek. Szinte sosincs szükség arra, hogy a bíróságra vigyem ıket.

– Valóban? – Ó, igen. Én vagyok a helyi bőnözık réme. Jobban félnek tılem, mint magától az ördögtıl.

İ, igen! Kikérdezem Wat Greyt, és letartóztatom. Ezúttal akár gyilkosságért is lóghat, és ezzel legalább megszabadulok egy újabb mákvirágtól. A lovak száz mérföldes körzetben nyugodtan alhatnak majd az istállóikban, tudván, hogy a fickó a nyomorult nyakánál fogva lóg egy fán.

– A lovak ezt honnan fogják tudni? – érdeklıdött George bácsi. Apám bosszús pillantást lövellt felé, s az ajtó irányába indult. Amint eltőnt, Martin, a lovász

érkezett az istállóudvar felıl, s egy fényes szırő, szürke lovat vezetett. – Itt van, William úrfi. Olyan fényes, mint Sir George orra… Jaj! Bocsánat, Sir George… nem

láttam, hogy itt méltóztatik üldögélni. – Ha legközelebb az istállóba megyek, jó lesz, ha vigyázol, ne kerüljön a kezem ügyébe egy

lovaglóostor, különben megkóstoltatom veled! – zsémbelt az öreg. – Az jó lesz – vigyorgott Martin. – Eddig még úgysem kóstoltam lovaglóostort. Jobb, mint az

az étel, amit a szakácsnı tálal fel nekünk vacsorára? Mielıtt a vén lovag felállhatott volna, hogy fültövön vágja, Humphrey Vere odament a lóhoz,

és megsimogatta a pofáját. – Szép jószág – mondta. – Szerencsés vagy, hogy ilyen lovad van. Mivel ott állt a bácsikám is meg a lovász is, nem hazudhattam, és nem tehettem úgy, mintha az

enyém lenne. – Azt… azt hiszem, ez a ló volt a meggyilkolt férfié. A falusi kocsma mögötti istállóban volt. Humphrey éles pillantást vetett rám. – Nem kellene szólnod róla apádnak? – kérdezte. – De, azt hiszem – motyogtam. – A nyeregtáska a halottnál volt. De hol van a lóról a nyereg? – Nem tudom. Gondolom, Wat Greynél… hacsak már el nem adta. – Szerinted Wat Grey ölt, hogy megszerezze ezt a lovat?

– Nem. Szerintem valaki más ölte meg az idegent, hogy kirabolja, aztán a ló elszabadult, Wat Grey pedig ellopta magának.

– Értem. A nyereg segíthetett volna megállapítani, hogy ki az az ember. Nem érdekes. Talán apád kifacsar egy vallomást Greybıl – mondta Humphrey.

– Ugyan! Apád egy narancs levét sem tudná kifacsarni – kuncogott George bácsi. – Mi legyen a lóval? – kérdezte Martin, a lovász. – Tartsa magánál, amíg apám haza nem ér. Akkor majd szólok neki róla. A lovász biccentett, és elindult a lóval. – A maga lova is kész, ha szüksége van rá – szólt oda Humphrey Vere-nek. – Lecsutakoltam,

megetettem, és útra kész. A nyeregtáskái a nyerges kamrában vannak. Idehozzam ıket a kastély-ba?

– Ne! – felelte gyorsan Humphrey. – Majd értük megyek magam. – Azt hittem, ellopták a nyeregtáskáját – jegyeztem meg. – Csak azt, amelyikben a levelek voltak – felelte. – De ezt a tolvaj honnan tudta? – kérdeztem. –Valószínőleg kicsatolta, és gyorsan belenézett, amíg én eszméletlenül feküdtem a földön. Ha

nem akart sok mindent cipelni, csak azt vette el, amit keresett: a leveleket. – Értem – mondtam. Visszatértem a gyakorlópóznához, hogy megint kipróbáljam azt a fonák

nyakcsapást. Humphrey néhány percig nézett, aztán odajött, és így szólt: – Küzdj meg velem! – Tessék? – Gyakorlásképpen. Talán tudok neked mutatni pár fogást, amelyeknek hasznát fogod venni a

csatában. George bácsi elırehajolt a székén, és biztatott: – Rajta, William! Az ajtó mögötti ládában találsz éleden gyakorlókardokat és forrázott bırvér-

teket. Így hát azzal töltöttem a délelıttöt, hogy az életemért küzdöttem. Akármilyen kardvágással

próbálkoztam, Humphrey Vere-nek volt rá egy ellenvágása. Ha kivédtem a kardcsapásait, akkor a tırét döfte a vesémbe vagy a nyakamba. Több mint egy óra után csapást mértem a fejére, amelyet a lábára irányított vágás követett, és hanyatt esett. George bácsi éljenzett, Humphrey Vere pedig elnevette magát.

– Jól van, William úrfi. Gyorsan tanulsz. Megtanultam, hogy az igazi viadalban nincsenek szabályok. Egy igazi viadalban, éles fegyve-

rekkel Humphrey Vere halálos lenne. George bácsi egy szolgával sört hozatott nekünk, miközben leültünk a macskakıre, hogy megpihenjünk.

– Maga jó harcos, Vere úr – mondta az öregúr. – De volt-e már része igazi, nagy csatában? – Nem – ismerte be a vendégünk. – Az nagyon más? – Ó, igen. Akkora a különbség, mint gyakorlókarddal küzdeni vagy éles acéllal, mindhalálig.

Tudja, nem akkor kell félnie az embernek, ha egyvalakivel küzd meg, hanem akkor, amikor egyikkel küzd meg a másik után. Ha egyet levágott, ott terem a helyébe egy másik.

– De hát ott vannak a barátaid, akik segítenek, bácsi – mondtam. Elırehajolt, úgy jelentette ki: – Azoktól kell csak a legjobban tartani! Ha ık megfutamodnak, egyedül maradsz, és kezet rá-

zol utolsó barátoddal, a halállal. – Ön mely csatákban harcolt, uram? – kérdezte Humphrey. Már tucatszor hallottam a történeteket, és örömmel hallgattam volna megint. De George bácsi

nem volt olyan hangulatban, hogy a saját dicsıségét ecsetelje. Egyszerően csak annyit mondott: – Solway Mossnál harcoltam 1542-ben – amikor a skótok egy pillantást vetettek ránk, és elfu-

tottak.

– Annyira ijesztıek voltak? – mosolygott Humphrey. – Nem errıl volt szó. A királyuk úgy döntött, hogy nem vesz részt a csatában, és még azzal

sem veszıdött, hogy parancsnokot küldjön maga helyett. A nemesek nem tudtak megegyezni, ki legyen a vezetı, így végül senki sem lett az. A csaták mások, mint az ilyen viadalok. A csatában muszáj a hadsereget megszervezni és vezetni. Nem volt senki, aki a skótokat nógatta volna, így negyvenlépésnyire megközelítettek bennünket, majd megfordultak, és elmentek. Néhányat hátba lıttünk, további néhányat pedig bevezettünk a mocsárba, ahol aztán megfulladtak. Ez aligha ér-demelte ki a csata nevet.

– De Pinkie-nél is harcoltál – emlékeztettem. – Igen, az 1547-ben volt. Egy valódi, véres csatában ütköztünk meg a skótokkal Edinburgh

mellett. De ez sem volt fogható a száz évvel ezelıtt vívott csatákhoz. Pinkie-nél a puskáink és az ágyúink úgy vágták le az embereket, ahogy a sarló vágja a búzát. De száz évvel ezelıtt az embe-rek szemtıl szemben vívtak kézitusát az ellenségükkel. Ez bátorságot igényelt. Vezetést kívánt. A királyok pedig bizony kimentek a csatatérre, és mindhalálig harcoltak. És a csaták tényleg meg-változtatták a történelem menetét. Most az utolsó Tudor királynınk ül a trónon – ám az elsı Tu-dor csak úgy nyerhette el a koronát, hogy harcolt és ölt érte.

– Bosworth mezején? – kérdezte Humphrey. – Igen. Bosworth mezején. Az volt az utolsó nagy csata. A nagyapám ott volt, tudja. Anthony

Marsden az ura, III. Richárd király oldalán harcolt. – A gyilkos oldalán – jegyezte meg vendégünk. – Némelyek ezt állítják – mondta George bácsi. –Nevezheti ugyan gyilkosnak, gazembernek,

árulónak vagy tolvajnak, de azzal nem vádolhatja, hogy gyáva lett volna! Épp Williamnek mesél-tem az imént a történetet. .. – tette hozzá, és folytatta a nagyapjáról szóló elbeszélést.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

„Hogy vért zokogjon szegény Anglia!”

ANTHONY MARSDEN ELBESZÉLÉSE Sosem tudtam meg, mi történt a hercegekkel azon az éjszakán, pedig sokan engem vádoltak a

megölésükkel. A Tower várkapitánya, Brackenbury azt mondta, biztonságos helyre vitték ıket, és amennyire tudtam, ez igaz is volt. Természetesen szükségtelen volt, hogy a Towerben maradjak, amikor már nem volt kit ıriznem, így hát hazatértem a Marsden-uradalomba.

Elsı dolgom volt, hogy felkeressem a szomszédomat, Lord Birtley-t. A vikingek óta családja tulajdonában voltak az északi vidékek, és azt hitte, több az olyan kis földbirtokosnál, mint én.

– Adja el nekem a bournmoori erdıt – mondtam. – Van egy hat láb magas lótrágyahalom az istállóim végében. Inkább enném meg egy fakanál-

lal annak a trágyának minden darabkáját, mint hogy eladjam magának az erdıt. Az én erdımben él Anglia legszebb, legízletesebb szarvasa. Úrnak való… nem holmi kötekedı fiúcskának, mint maga, Marsden – gúnyolódott.

– Adok érte ezer márkát – mondtam. – A londoni utazgatásai megsüketítették, Marsden. Semmi pénzért nem adom el magának a bournmoori erdıt. – Ebben az esetben elveszem – mondtam, s megmutattam neki Richárd végzését, amelyben

nekem adományozza. Felfújt, vörös képe sötétlila lett. Erılködve kereste a szavakat. Megtakarí-tottam neki a fáradságot.

– Ha még egyszer a bournmoori erdıben kapom, Birtley, felkötöm varjúeledelnek. – Azzal ki-sétáltam onnan.

Nahát, legyen ez figyelmeztetés a számotokra. Vigyázzatok, kit hoztok ki a sodrából, amikor felfelé visz a szerencsétek az életben, mert az biztos, hogy az illetı emlékezni fog rá, ha akkor találkozik veletek, amikor lefelé visz a balsorsotok!

Persze én a szerencsémet Richárd lovának a farkához kötöttem. Amíg ı király volt, nekem is jó volt. De már a kezdetektıl gondjai voltak. Buckingham megkapta Wales fennhatóságát, de többet akart. Sosem bíztam abban az emberben. És azok a déliek sosem fogadták be igazán az én Dickon uramat a nyomorult, összeaszott, diónyi szívükbe.

De Dickon uram nem szorult a segítségemre, hogy legyızze Buckinghamet. Isten megtette he-lyettünk. Egy tíznapos esıtıl megáradtak a folyók, és a családok a saját ágyaikban fulladtak meg. Csecsemık úsztak a mezıkön bölcsıikben, és bárányok pusztultak el a dombokon. Buckingham seregeit elmosta a víz azon a télen, ıt magát pedig Salisbury vásárterén végezték ki. „Hadd talál-kozzam és hadd beszéljek veled, Richárd!” – írta.

Richárd nem is válaszolt. Aztán, valamikor 1484 táján Isten ellenünk fordult. Richárd egyetlen fia, Edwárd meghalt… Mindig is beteges gyermek volt. Majd 1485. május

16-án Richárd felesége, Anna is meghalt. A temetésre leutaztam Londonba, és egy más emberrel találkoztam, mint akit két évvel koráb-

ban ott hagytam. Vékony arca megkínzott, sápadt és szomorú volt. A tekintete őzöttnek tőnt. – Az álmok, Marsden – mondta a temetés elıtti estén. – Az álmok, amelyek éjszaka jönnek.

Már nem is merem álomra hajtani a fejemet. Miközben leeresztették a halott királyné koporsóját a sírba, könnyezett.

Megkért, maradjak egy kicsit tovább Londonban. Megbízható embereket akart maga körül tudni. Nem utasíthattam vissza.

Sokszor mondják, és magam is úgy vettem észre, hogy a baj hármasával jön. A két haláleset miatt Richárd elsírta az utolsó csepp könnyét is. Azt hittem, a hír, amely azon a nyáron érkezett – a harmadik baj –, össze fogja roppantani.

Egy távoli unokatestvére, Tudor Henrik sereget győjtött Franciaországban, hogy megszállja Angliát, és megfossza Richárdot a trónjától.

– Ez rossz hír, felség – mondtam. – Ez csodálatos hír, Marsden! – kiáltotta örömtıl lángoló szemmel. – Ez… csodálatos hír, felség. Persze hogy az. Meg fognak szállni minket, harcolni fogunk, és

le fognak gyızni minket. Ha szerencsénk lesz, megölnek. Ha nem lesz szerencsénk, elfognak és megkínoznak. Ennek az egésznek pontosan melyik része a jó hír, felség?

Szembefordult velem, s mindkét kezét a vállamra tette. Kardot markoló keze ugyanolyan erıs volt, mint régen.

– A cselekvés, Marsden! A cselekvés! Az alkalom, hogy harcolni lehet egy koronáért, Marsden! Mi többet kívánhat egy férfi?

– Nekem nincs koronám – emlékeztettem. – Neked ott van a becses bournmoori erdıd, nem igaz? – kérdezte. – Ez igaz. – Nos, ha elveszítjük a csatát Tudor Henrik ellen, te biztosan el fogod veszíteni a becses erdı-

det! – Mármint ha nem veszítem el a még becsesebb életemet. – Marsden – mondta. – Északiakra van szükségem ehhez a csatához. Olyanokra, mint te meg a

hőséges harcosaid. Küldess el értük! Amikor egy király parancsot ad, engedelmeskedni kell. De nehéz volt ugyanolyan örömet

érezni az eljövendı csata iránt, mint amilyet Dickon érzett. Talán az égbolt furcsa jelei okozták. Az esı elmosta Buckingham seregét, a királyné temetésének napján pedig a nap megfeketedett az égen. Az okosok szerint ezt napfogyatkozásnak hívják. A hozzám hasonló ostobák számára va-lami szörnyő balsors jele volt.

A Tudor Henrik vezette sereg augusztus 7-én szállt partra Wales nyugati csücskében – még csak két év telt el azóta, hogy utoljára láttam a hercegeket a Towerben. De jobban aggasztott az embereim összegyőjtése, felfegyverzése és gyakorlatoztatása. Két év alatt jó részét elfelejtették annak a kiképzésnek, amely félelmetes haderıvé tett bennünket.

A Leicester közelében lévı Atherstone felé tartottunk, és a király a sátrába hívta a kapitányait, hogy terveit elmagyarázza nekik.

– Lord Stanley küldött egy üzenetet, amelyben az áll, hogy túlságosan beteg az emberei veze-téséhez.

– Biztos attól az ütéstıl, amelyet Marsden mért a fejére! – tréfálkozott az egyik kapitány. Két évvel ezelıtt Dickon is velünk nevetett volna, most azonban zord ábrázata olyan fehér

volt, mint egy varjú csipkedte koponya. Megvárta, amíg elült a hahotázás, és így folytatta: – Olyan jelentéseket kaptam, hogy Stanley-nek kétezer embere van Atherstone-nál. Ha idejé-

ben felgyógyul, nagy segítségünkre lesz. Néhány kapitány és lord árulásról motyogott, és szívesen megtámadta volna Stanley-t, nem

várva meg Tudor Henriket. – Megmondom én, mit akar Stanley – jelentette ki Richárd. – Megvárja, merre tart a csata… és

aztán a gyıztes oldalhoz csatlakozik. – Bár én is ezt tehetném – morogtam. A kapitányokra átragadt Richárd rosszkedve, s ez elfojtotta a humorérzéküket. Valaki úgy ta-

lálta, hogy ha eltávolítanák a fejemet a nyakamról, az befogná azt az alattomos számat. Richárd elmagyarázta, hogy ezt viccnek szántam.

A király azonban nagyszerő vezetı volt. Tanulmányozta a vidéket, és közölte velünk, hogy Ambien dombján fogunk felsorakozni.

– Ha Tudor Henrik a koronámat akarja, rajtam lesz. Ha Tudor Henrik szeretné elvenni, ki kell harcolnia, hogy odajusson hozzám, és el kell nyernie… így hegynek felfelé fog harcolni. Én pe-dig meg fogom ölni!

Mindnyájan éljeneztünk. Volt egyfajta, számomra megmagyarázhatatlan izgalom az emberek és a kapitányok között. A háború szörnyő és véres dolog. Beleborzongsz a félelembe, a halál gondolatától pedig a szíved olyan gyorsan ver, akár a földrıl felemelt, törött szárnyú madáré.

De a Richárd sátrából jövı sikoltásoktól megdermedtünk. – Az álmok – mondta a parancsnokunk, Northumberland hercege. – Megint rátörtek az álmok. A csatát megelızı éjszakán talán ha egy-két órát aludtunk. Richárd mindenkit megelızve kelt

fel. Vékony alakként ült hatalmas, fehér lován, és az arca olyan színő volt, mint a lova szıre. – A boszorkányok lovagolnak fehér lovon – suttogta az egyik, Marsden-birtokról érkezett em-

ber. – Ki állítja ezt? – kérdeztem mérgesen. – Anyám mesélte! – válaszolta. – Akkor anyád éppolyan ostoba, mint a fia. Ha Tudor Henrik széthasítja a koponyádat, akkor

lakomát csap majd a belıle kihulló zabkásából. Az emberek nevettek, és nyugodtan készülıdtek a csatára, miközben a nap borostyánsárgán

felemelkedett a dús, zöld angol mezık fölé. Néhányuk ekkor látta utoljára a napfelkeltét és a vé-res sírjukká váló mezıket. Tudatom mélyére számőztem a vidám gondolatokat, és szemlét tartot-tam százfıs csapatom fölött, akik tudták a helyőket a csatában.

– Hátul! – viccelıdött valaki. Szó, mi szó, ez igazabb volt, mint hitte. Norfolk hercegének emberei voltak elöl, a király em-

berei mögöttük, és Northumberland emberei hátul. Hirtelen Richárd jelent meg fehér lován, s egy vörösesbarna pónit megülı fiatalembert veze-

tett. Egyenes hajú, szégyenlıs képő fiatalember volt. A csatamén félretaszította embereimet az útjából, ahogy Richárd egyenesen felém tartott.

– Marsden! – kiáltotta. Már teljes, kifényesített páncélzatát viselte. A felemelt sisakrostélyon keresztül kémlelt ki, és

sötét szeme a csillogó acélnál is fényesebb volt. – Felség? – Különleges feladatom van számodra. – A testırségében? – kiáltottam izgatottan. – Nem, itt hátul. Ez a fiatalember túsz. Az apja Lord Stanley. – A fiatalember metszı pillantást

vetett a királyra. Dél felé néztem. Lord Stanley emberei arra vártak, hogy támadhassanak, de úgy tőnt, még

nem döntötték el, kit is fognak megtámadni. Richárd a völgy túloldalára mutatott. – Figyeld Stanley-t! Ha ellenünk fordítja a seregét, megölöd ezt a nyomorult kölyköt, akit a fi-

ának nevez. Lassan és fájdalmasan öld meg! – És ha a mi oldalunkon harcol? Richárd vékony ajka feszes mosolyra húzódott. – Akkor engedd, hogy ez a fiatalember egy angol gyızelem hıseként élvezhesse életét. – Igen, felség – mondtam. Richárd néhány pillanatig rám szegezte tekintetét. – Bízom benned, Marsden. Ezek voltak az én Dickon uram utolsó hozzám intézett szavai. Csataménjével visszafordult a

sereg elé, felemelte kardját, és megparancsolta Norfolk hercegének, hogy vezesse a rohamot. Erıs volt a támadás a domb tetejérıl, de a lándzsával felszerelt walesi gyalogosok szilárdan áll-tak, s lobogó, vörös sárkányos zászlóik alatt ütötték-vágták a mi lovagjainkat.

Richárd várt, és nézte, ahogyan Norfolk herceg emberei hegyes kardélre vetették magukat, öl-tek, véreztek és meghaltak. A csata egyre több port vert fel, amely felfelé gomolygott a dombon, ahogy a nyár közepi nap egyre magasabbra hágott az égen. Az ifjú Stanley odafordult hozzám.

– Kaphatok egy kis vizet? – kérdezte. – Kérdezd meg az apádat, amikor ideér – feleltem. Karon fogtam, és közelebb húztam a domb-

tetıhöz, hogy jobban rálássunk az alattunk elterülı völgyre, ahol a csata dúlt. – Apám nem fog Richárdért harcolni – kiabálta át a fém csattogásán, a paták dübörgésén és a

haldoklók sikolyain. – Meg fogsz halni! – jelentettem ki. – Apám azt mondja, van még fia – mondta. –Öltem már embereket csatában, és még az áruló Hastings kivégzésében is segédkeztem. De a

gondolattól, hogy hidegvérrel megöljek egy fiatalembert, émelyegni kezdett a gyomrom. „Bízom benned, Marsden – mondta Richárd. – Bízom benned.”

Elfordultam az ifjú Stanley-tıl, és figyeltem, ahogy Norfolk hercege új rohamra fordítja harci ménjét a gyalogosok ellen. Valahol a kavargó porban eltőnt a lováról, s a hideg acél vagdalkozó viharába került.

Tılem balra a király végignézte parancsnoka halálát, majd átpillantott a küzdı emberek feje fölött. Elırehajolt a nyeregben, és elkiáltotta magát:

– Tudor Henrik! Ott van a vörös lobogó alatt! Ide hozzám a lovasaimmal! A lovagok némi tülekedés árán összeszedték a harci ménjeiket. Körülbelül nyolcvanan gyüle-

keztek Richárd körül, elıhúzták a kardjaikat, lándzsáikat és buzogányaikat, majd csatasorba áll-tak a hegygerinc mentén.

A gyalogosok bal felıl hagytak egy rést, és szabaddá tették az utat arrafelé, ahol Tudor Henrik állt az ıt körülvevı testıreivel. A király megsarkantyúzta fehér lovát, s lobogó zászlókkal és csil-logó fegyverekkel támadást indítva leszáguldott a dombról.

– Ez öngyilkosság! – állt el az ifjú Stanley lélegzete. – Az. De dicsı módja a halálnak – mondtam. Láttam odalent a király aranykoronáját. A dü-

börgı lovakat vezette, míg azok végül akkora csattanással ütköztek össze, mintha valaki a pokol kapuját döngette volna meg.

Elıször Henrik zászlóvivıjét sodorták le a lováról Richárd kegyetlen csapásai. Majd egy Tu-dor Henrik elıtt várakozó hatalmas lovag röpült ki a nyergébıl.

– Lehet, hogy véghez tudja vinni. Lehetetlen… de elképzelhetı, hogy meg tudja tenni! – mondtam a fiatalembernek. Az apja serege megmozdult, és gyorsan haladt. A legsebesebb lovak elérték a csata magvát, és ott már nem maradt kétség, kinek az oldalán állnak. Amint az én Dickonom néhány lépésnyire megközelítette Tudor Henriket, Lord Stanley lovagjai félresöpörték a haderejét.

Nem volt azonban hová menekülni. Richárdtól jobbra mocsár terült el. A lova küszködve süly-lyedt. Gyalogosok rohantak oda, s hosszú, kampós lándzsáikkal kihúzták királyomat a nyergébıl.

A walesiek vérszomjas tömegében szem elıl vesztettem. Az Ambien-domb lábánál lévı mo-csaras tavak piszkosak voltak a vértıl. Azt mondják, egy másik lóért kiáltozott, amikor meghalt. Azt mondják, szegény, kicsavarodott testét lemeztelenítették, és lovon vitték el, hogy közszemlé-re tegyék Leicester népe elıtt. Azt mondják, a koronáját megtalálták, és minden árulók legna-gyobbikának, Lord Stanley-nek adták át. És Lord Stanley volt az, aki az én Richárdom koronáját Tudor Henrik fejére helyezte.

Nem tudom. Én mindebbıl semmit sem láttam. A szemem – csecsemıkorom óta elıször – könnyekkel telt meg. Lehet, hogy a csata pora okozta.

A rabom odafordult hozzám. – Végre kell tehát hajtania a kötelességét – mondta. – Nem – válaszoltam. – Richárd azt mondta, bízik magában. – Tudom, mit mondott.

– Akkor miért nem öl meg? – Mi értelme lenne? – Bosszú? – És aztán? Apád rájönne, hogy én öltelek meg, és elégtételt venne rajtam. Viszont ha életben

hagylak, talán megmenthetem az életemet. Talán ismét láthatom a Marsden-uradalmat. – İ bízott magában, Marsden. – Tudom. Az embert a végén mindenki elárulja. Senkiben sem bízhat meg. A fiatalember undorodva pillantott végig rajtam. Feleannyira sem undorodott tılem, mint én

saját magamtól.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek…”

George bácsi úgy bámult bele a kihőlt pipafejbe, mintha azon tőnıdne, meggyújtsa-e. Felém bökött a pipa szárával.

– Ifjúkoromban mindent megtanultam a tudományról. Ezt nem mondtam, igaz? – Nem, bácsikám. – Megtanultam, hogy a világegyetemet mindössze négy elem alkotja. A föld és a víz, a tőz és a

levegı. Minden más ennek a négy elemnek a keveréke. Bólintottam. Ezt én is tudtam a tanulmányaimból. – Az embereket ugyanez a négy elem alkotja, de mindnyájan egy kicsit különbözıen vagyunk

kikeverve – elmélkedett George bácsi. – Akiben túl sok a víz, az hideg jellem, akiben pedig túl sok a levegı, az álmodozó. Akiben viszont túl sok a tőz, az indulatos. Amikor pedig harcba keve-redünk, mindnyájan tüzet fogunk, és olyasmiket teszünk, amiket higgadtan sosem tennénk. Nem igaz, Vere uram?

– Ezt magam is éreztem – ismerte el Humphrey. – Akkor tehát ki a legveszélyesebb ember? – szegezte nekem hirtelen a kérdést a nagybácsikám.

– Természetesen a túl tüzes, az indulatos! – vágtam rá. A vén lovag lassan megrázta a fejét. – Nem. A legveszélyesebb, akiben túl sok víz van. Neki van a leghidegebb vére. Higgadtan tervez, és könyörtelenül megszerzi, amit akar. Hideg

az egész lelke. Mindig elképedek III. Richárd halálának a történetén. Richárd megölte VI. Henrik királyt, megölte a saját bátyját, Clarence-t, régi barátját, Hastingst a helyszínen kivégeztette, sıt megtervezte a támasz nélküli kis unokaöccsei megölését is. Ilyen egy hidegvérő ember. Az az ember viszont, aki meghalt Bosworth mezején, egy kemence hevével harcolt.

– Tehát akkor melyik volt? – kérdezte Humphrey. – Hidegvérő királygyilkos vagy forróvérő verekedı?

George bácsi felvonta súlyos, fehér szemöldökét. – Ki tudja? Talán az a forróvérő harcos Bosworth-nél, az volt az igazi Richárd. – No és a gyilkosságok? – firtatta a vendégünk. – Talán el sem követte ıket – felelte a nagybátyám. – De hát a hercegek meghaltak – erısködött az idegen. Valahol, sőrő, fehér szakálla alatt, a bácsikám elengedett egy kis mosolyt. – Csakugyan? Sem Humphrey, sem én nem tudtuk megválaszolni ezt a furcsa kérdést. A nagybátyám folytat-

ta: – Vacsora utáni szokás Marsdenéknél, hogy történeteket mesélnek, ahogy annak tegnap este

tanúja is volt. Ma este, Vere uram, el fogok mesélni magának egy különös történetet egy herceg-rıl. Egy rongyos-foltos hercegrıl. Egy álmodozó levegıhercegrıl.

– Meséld el most, bácsikám – unszoltam. – Nem. A nappali órákat arra kell használnunk, hogy kiderítsük, ki ölte meg azt az idegent az

erdıben. – Azt apám kivizsgálja – mondtam.

– De felismerne-e apád egy hidegvérő gyilkost, ha találkozna vele? – érdeklıdött az öreg. – A hidegvérő ember olyan ravasz, hogy képes hétköznapi embernek álcázni magát, és becsap! Vajon apád elég okos ahhoz, hogy átlásson az álcán?

– Igen! – válaszoltam. George bácsi mulatott, s csak egyik szemöldökét húzta fel. – Amikor apádban keveredtek az elemek, túl sok föld került az elegyébe. Szilárd, lassú és

nincs semmi képzelıereje. Csak annak hisz, amit lát. – Nem így vagyunk ezzel mindannyian? – nevettem el magam. – Te láttál egy fekete lovat a falusi fogadóban. Elhitted, amit láttál? – Hát… amikor megláttam a fekete foltot a kezemen, nem. – Pontosan. Ha le akarjuk leplezni a gyilkost, meg kell látnunk a szürke lovat a fekete szín

alatt! Meg kell látnunk a herceget a rongyok és a foltok alatt – vagy a koldust a bársonyköpeny alatt. – Felállt, és hozzátette: – Megyek, és beszélek Atkinson nénével.

– Ismered ıt? – kérdeztem. Kuncogott. – Egész életemben itt éltem. Jane Atkinsonnal együtt gyerekeskedtünk. Akkor még Jane Feli-

nek hívták. İ a legbölcsebb ember, akivel életemben találkoztam. Humphrey Vere figyelte, ahogy az öregúr lassan eltőnik a szemünk elıl. – Érdekes ember – mondta. – Nagyon okos. – Nagyon – hagytam rá. – Még egy kis kardgyakorlat, William úrfi? – kérdezte. – Nem. Meg kell látogatnom valakit a faluban. Talán majd holnap… ha még itt lesz – ajánlot-

tam. – Lehet, hogy itt leszek. Ha apád megszerzi nekem az útlevelet, semmi sem indokolja, hogy ne

induljak útnak. Pedig szeretnék még egy kicsit maradni, hátha elıkerülnek a királynı levelei. Félrefordultam, hogy elrejtsem a pirulásomat, és kifutottam a konyhába. Meg a konyhaasztal-

nál állt, és a vacsorához való kenyér tésztáját dagasztotta. Az arca lisztes volt ott, ahol letörölte a verítéket.

– El tudunk most menni, hogy beszéljünk Wat Greyjel? – kérdeztem. – A tésztát meg vigyem magammal? – kérdezett vissza tágra nyílt szemmel. – Nem… – Akkor mit képzelsz, ki fogja befejezni a kenyérsütést? – Hát… – Vagy netán a hölgyek és az urak ma meg tudják enni a vacsorát kenyér nélkül? – Azt nem lehet. – Akkor vedd le a finom kabátodat, győrd fel a finom vászoninged ujját, és segíts nekem –

mondta. Engedelmeskedtem. Fogalmam sincs, miért! Egyszerően ez tőnt ésszerőnek. A kenyérdagasz-

tás nehezebb munka, mint amilyennek látszik, s hamarosan én is izzadni kezdtem. Majdnem ne-gyedórába telt, mire végeztünk, és Meg is meg volt elégedve. Elvette a tésztámat, még gyúrt rajta egy kicsit, hogy eldolgozza az én nyúlós kulimászadagomat, aztán az egészet cipókra osztotta, és betette a sütıbe. Megtörölte a kezét és az arcát egy nedves ronggyal, majd odaadta, hogy én is te-gyek ugyanúgy.

– Nincs sok idım – mondta. – Rengeteg a dolgom. Tudod, ha nem végzem el most, akkor éj-szaka kell dolgoznom, hogy elkészüljek vele.

– De egy gyilkos megtalálása fontosabb – ellenkeztem. – Próbáld ezt elmagyarázni a háznagynak – mondta, és ruganyos léptekkel elindult az ösvé-

nyen. Michael, a kocsmáros a déli napsütésben üldögélt, és saját borát iszogatta egy kancsóból. – Meg tudja mondani, hol találjuk Wat Greyt? – Találjátok meg magatok! – köpte oda.

Meg odaugrott, s felragadta a földrıl a kocsmáros lábánál álló kancsót. – Hé! Az a legjobb borom! – kiáltotta Michael, miközben nagy nehezen feltápászkodott. – Akkor pedig kár lenne, ha kiömlene – mondta Meg, és addig billentette a kancsó nyakát,

amíg az aranyszínő bor csepegni nem kezdett belıle. – Elevenen megnyúzlak! – fenyegetızött a kocsmáros. Felkapott egy kést, amellyel elızıleg

levágott egy darabka sajtot. – Dehogy fogsz! – feleselt Meg. – De igen! – William úrfi megvéd. Nála van a kardja. – Nem szólhattam, hogy az a tompa gyakorlókar-

dom, hátha úgy dönt, hogy ránk támad. – Nem félek tıle! – bömbölte Michael. Fenyegetıen kivillantotta zöld fogait. – Jól van – mondta Meg, s egy újabb adagot loccsantott ki a földre. – De akkor sem tudsz el-

kapni! A férfi savanyú arcot vágott, s vörös szemével engem nézett. – Nem… de az úrfidat el tudom kapni, és inkább ıt nyúzom meg élve. – Attól nem kapod vissza a borodat – mondta Meg. – Megér az egy kancsó bort, hogy a késemet a liliomfehér bıre alá csúsztathassam – mormol-

ta. Vörös szeme olyan gonosz és apró volt, akár egy vaddisznóé. – Az apja a rendırbíró – figyelmeztette Meg. – William úrfi pedig bor tolvaj, tehát azt csinálhatok vele, amit akarok. – Az apja a kalodában fog megkorbácsoltatni! – csúfolódott Meg. Ismét kiöntött egy cseppet

az útra. – A kalodában nincs több hely – mondta megvetıen Michael. – Már ott van Wat Grey! Meg hunyorított. – Nahát, köszönjük, Michael! Pont ezt akartuk tudni! – Hozzávágta a boroskancsót a kocsmá-

roshoz, s nevetett zsonglırködésén, ahogyan a becses spanyol borát próbálta megmenteni. Meg elfutott a falu központjába, amely ilyenkor délben csendes volt. Legtöbben a földeken

dolgoztak, vagy otthon ettek. Rátaláltunk Wat Greyre: a kalodában üldögélt magányosan és szerencsétlenül. Elıször azt hit-

tem, visszataszító szagú lábát szürke harisnya takarja, de aztán rájöttem, hogy a lába csupasz. Egyszerően mocskos volt.

Elcsigázottan nézett fel ránk. Megnyúlt, rókaszerő ábrázatának ráncaiba belevésıdött a kosz. Csöpögött róla a világos csíkokat hagyó veríték, pedig ıszbe vegyülı haját hideg szél fújta ki az arcából.

– Jó reggelt, Marsden úrfi – üdvözölt vidáman. –Hogy van a kedves édesapja, a rendırbíró? – Jól, Mr. Grey. A férfi sóhajtott. – Kár. Azt reméltem, talán meghalt, vagy valamilyen lassabb és fájdalmasabb

halálnemtıl szenved. A lepra például kitőnı lenne. Metszı pillantást vetettem az arcátlan fickóra. – Nem apám juttatta ebbe a kalodába – mondtam. –Önmagát juttatta ide a törvénytelen visel-

kedésével! Ereztem, hogy Meg a köpenyemet ráncigálja, és hátrahajoltam, hogy halljam, mit sugdos a fü-

lembe. – Vigyázz, mit mondasz! – motyogta. – Miért? – Mert tisztára tökkelütöttnek tőnsz. Akár az apád. Wat Grey csak nevetni fog rajtad – magya-

rázta. Nem kellett volna ilyen nyersen fogalmaznia, gondoltam, de a fickó tényleg nem látszott

nyugtalannak. – Te mit csinálnál? – vontam kérdıre.

– Megfenyegetném! – válaszolta. – Mivel? – Kínzással. – Micsoda?! – Megmutatom – mosolyodott el, és leült a gazfickó mellé. A férfi pillantása idegesen rebbent

felé. – Azért jött, hogy kiszabadítson, Miss Meg? – kérdezte. – Nem – felelte gyengéden Meg. – Csak hogy feltegyek magának néhány kérdést. Grey tágra nyitotta a szemét. – De hát én nem tudok semmit – mondta. – Mondtam Marsden bíró úrnak, hogy nem tudok

semmit, ezért zárt be a kalodába. Rám se hederít! Meg elmosolyodott. – Majd meglátjuk. Nohát, Wat, volt egy szürke ló a kocsma mögötti istállóban… – Ilyen furcsa helyre tenni egy lovat! – nevetett a férfi. Meg mosolytalanul nézett rá. – Úgy hisszük, hogy az a ló egy halott emberé lehetett. – Ez különös. Hogyan ülte meg, ha halott volt? –kérdezte Grey. Lepleznem kellett a mosoly-

gásom. Meg higgadt maradt. – Azt az embert egy árokban találták meg a durhami úton – mondta türelmesen. – A lovát a

fogadóban leltük meg. Tudjuk, hogy maga vitte oda. A lótolvaj ártatlan arca hirtelen zárkózottá vált. – Ezt meg ki mondta? Meg rá sem hederített. – Most elmesélheti nekünk, hogyan bukkant a lóra, és mikor találta… – Különben? – gúnyolódott a férfi. A lány felé köpött, de ı félreugrott a köpés elıl, és felém

indult. – VIII. Henriknek volt egy remek ötlete – mondta. – Levágatta a tolvajok kezét, hogy többet

ne tudjanak lopni. Úgy tőnt, a férfi jókedve elillant. Mindkét csuklóját megragadta, és sovány melléhez szorítot-

ta. – Ezt nem teheted meg – mondta, de nem hangzott túl magabiztosnak. – Szerintem a legjobb módja egy tolvaj megfékezésének, ha levágják a lábát – tanakodott

Meg. A lábak megrándultak a kalodában, s úgy tőnt, a begörbített ujjak összecsavarodnak. – Add ide a késedet, William – szólt oda Meg. – De hát… – kezdtem magyarázkodni. – Ne aggódj! Ha te nem vagy felkészülve arra, hogy levágd a lábát, majd én megteszem –

mondta. Kivette a kést a kezembıl, és a kalodában ülı férfi felé indult. – Nyomorék leszek! – nyögte az. – Nem lesz rá gondja – vont vállat a lány. – Nem fog hiányozni a lába, mert elıször is elvér-

zik. – Nem fogod megtenni! – kiabálta a férfi. – Biztos ebben? – kérdezte a lány. – Van egy olyan csúnya szokása, hogy a sarokín átvágásá-

val lebénítja a lovakat, igaz? Lehet, hogy én is ezt csinálom magával. Meglóbálta a késemet a férfi orra elıtt. Az elıször hátrarántotta a fejét. Aztán felengedett a fe-

szültsége, és Meg szemébe nézett. – Ahhoz éles késre lesz szüksége, Miss Meg – mondta. Hangja visszanyerte szokásos színeze-

tét. – És ez mi? – kérdezte a lány.

– Egy életlen kés – felelte a férfi. – Micsoda? – vizsgálgatta Meg a kés élét. – Ez a gyakorlókésem – magyaráztam. – Életlen késsel és karddal gyakorolok. Megpróbáltam

szólni! Wat Greyt rázta a nevetés. A leányzó arca olyan vörös lett, mint egy galagonyabogyó, és le-

dobta a kést a földre. Megfordult, és a legközelebbi ház mögé sietett. A kalodában ülı férfi rám nézett.

– Fura szerzetek a nık – sóhajtotta. – Mit tud arról a lóról? – kérdeztem szigorúan. Láttam, mennyire remegnek a falusiak apám-

tól, amikor ezt a hangszínt és ezt az arckifejezést alkalmazza. Úgy tőnt, nálam nem válik be. – Semmit – mondta a férfi. Mély, mekegı hangot hallottam a hátam mögül, s mikor körülnéztem, egy zord Meget láttam,

aki egy kecskét vezetett oda a kötıfékénél fogva. Szó nélkül átadta nekem a kötelet. Miközben tartottam az állatot, visszafutott a házba, és egy bırvödörrel tért vissza. Rálöttyintett egy kis fehér folyadékot Grey lábára.

– Juj! – kapkodott az levegı után. – Ez egy kicsit hideg, Miss Meg! A folyadék lemosta a koszt a lábáról, és most zsíros, szürke lé csöpögött róla a főre. – Ez sós víz – magyarázta Meg. – Nos, Wat, maga az állatok szakértıje. Mit szeretnek a kecs-

kék mindennél jobban? A férfi apró, gonosz szeme részeg pillangóként meg-megrebbent. – A sót – válaszolta. – A sót – ismételte Meg. Átvette tılem a kötelet, s a kecskét a férfi felé vezette. Az állat szag-

lászott, és megfeszítette a kötelet, hogy elérje a férfi lábán lévı sós vizet. – A kecskék nem esznek lábat – mondta Grey rekedten. – Nem – hagyta rá a lány, és kicsit engedett a kecske kötıfékén. Az állat elırenyújtózott, és

érdes nyelvével nyalogatni kezdte Wat Grey talpát. – Jaj! – sóhajtott fel a férfi, s egész testében remegni kezdett. Majd a sóhaj gyötrelmes sikollyá

változott, ı meg úgy ugrándozott a kalodabeli ülıkéjén, hogy félı volt, eltörik. – Vidd innen! – Hajlandó beszélni? – kérdezte higgadtan Meg. – Beszélni fogok… Beszélni fogok, beszélni fogok, beszélni fogok! – zokogta. Meg visszahúzta a kecskét, és átadta nekem. – Tudtad, hogy ez egy régi francia kínzási módszer? Watra néztem. Remegett. Egyszerően megráztam a fejemet. – Nohát, Wat, talált egy szürke lovat, amely a bournmoori erdı szélén kószált? – Igen – motyogta mogorván. – Elvitte a falu kocsmájába, eladta a nyerget, és a lovat feketére festette. – Igen. – De nem ölte meg a gazdáját, hogy megszerezze? – Minek nézel te engem? – acsarkodott a férfi. Meg válaszképpen sós vizet öntött a lábára. – Maga csak feleljen a kérdésekre, Wat. – Nem… nem tettem ilyet. – Tudja, ki tette? – Nem… Követtem a ló nyomát visszafelé a gyógynövényes parcelláig. Ott volt Atkinson né-

ne. A nyom a gyógynövényeken át vezetett, és egy halom faág alatt megtaláltuk a holttestet. Én nem akartam belekeveredni, ezért mondtam a vén boszorkánynak jelentse ı.

– Látta a nyeregtáskát a tetem mellett? – Az is meglehet. Meg egy kicsit lazított a kecske kötıfékén, és az állat orra a férfi lábát súrolta. Az felugrott,

Meg pedig azt mondta: – Csak igennel vagy nemmel válaszoljon, Wat.

– Igen. – És kinyitotta? – Az is… Jaj! Igen! – És mit talált benne? – Leveleket. – Le voltak pecsételve? – Nem! Vagyis… igen. Volt rajtuk pecsét, de fel volt törve. Elıbbre léptem. – Volt a papírkötegek mellett egy menlevél is? – Honnan tudnám? – mosolygott gúnyosan. – Nem tudtam elolvasni a papírokat! Csak annyit

tudok, hogy számomra nem volt semmi hasznuk, és nem volt értelme, hogy az ellopásuk miatt kockáztassam a kötelet, úgyhogy visszatettem ıket.

– Látott valakit a tetem közelében? – kérdezte Meg. Grey habozott, mire Meg közelebb enged-te a kecskét.

– Gondolkodom! Gondolkodom! Gondolkodom! – kiáltotta a férfi. – Próbálok nektek segíteni! Ha láttam volna ott valakit, akkor nem gyanúsítanátok gyilkossággal… de nem láttam.

Meg hozzám fordult. – A gyilkosnak volt ideje, hogy elvonszolja a testet egy rejtekhelyre, és elolvassa a leveleket.

Mire Wat megtalálta a tetemet, már rég kereket oldhatott. – Szerintem is. – Mi keresnivalója volt az erdıben? –Semmi… Ne! Vidd el azt a kecskét a lábamtól! Csak nyulakat ejtettem csapdába Michaelnek, a kocsmárosnak! – Szóval látott valakit a durhami úton? – Csak egy embert pej lovon. De túl gyorsan vágtatott, nem sokat láttam belıle. – Azelıtt vagy azután, hogy megtalálta a holttestet? – Öt perccel elıtte. – Idegen volt? – Idegen. Meg rám nézett. Kócos haja alatt a homlokát ráncolta. – Nincs több kérdésem – mondta. Visszavitte a kecskét a tulajdonosának, majd csatlakozott hozzám a Marsden Hallba visszave-

zetı ösvényen. – Ez kegyetlen volt – jegyeztem meg. Kicsiny arca gondterheltté vált mogorva pillantásától. – Szörnyőséges, brutális dolog volt – ismerte el. – Megnyalatni szegény kecskével azt a gusz-

tustalan lábat! Nagy kegyetlenség volt a kecskével szemben, ezzel egyetértek! – Én úgy értettem, az emberrel szemben volt kegyetlen! Tágra nyílt szemmel nézett rám. – De hát vicces volt! – nevette el magát, mielıtt hátrafutott volna a konyhába.

TIZENHARMADIK FEJEZET

„...a király neve is erıs vár…”

A délután felhıket hozott, s a folyó felıl hideg szelet. Vacsora elıtt már egyre sötétebb lett, s örömmel húztuk egy kicsit közelebb az asztalt a nagy kandallóban égı tőzhöz. A kandallópár-kány fölött volt a Marsdenek kıbe vésett címere: egy sárkány szemét a lándzsájával átdöfı lovag alakja. Alatta pedig a család jelmondata.

– Mi áll rajta? – kérdezte Meg. – Nemo me impune – válaszoltam. – Nagyon ügyes – mondta savanyúan. – Nem tudok olvasni, és franciául sem beszélek. Mit je-

lent? – Ez nem franciául van, hanem latinul – javítottam ki, csak hogy egy kicsit tovább bosszant-

sam. – Azt jelenti: „Senki sem árthat nekem büntetlenül”, vagy ahogy George bácsi mondja: „Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, letépem a fejed!”

Meg kuncogott, és folytatta a terítést, mivel a család már gyülekezett az ızhúsból készült va-csorához. Apám Humphrey Vere-rel érkezett, és éppen magyarázott:

– Wat Grey a kalodában töltött nap után végül megtört. – És mit mondott önnek a lólopásról és a rablásról? – Azt állítja, nem tud semmit – mosolygott apám. –Ez azt jelenti, ıt elfelejthetjük, és máshol

kell keresnünk a gonosztevıt. – Ön hisz annak az embernek? – kérdezte Humphrey, miközben meghajolt anyám elıtt, és el-

foglalta a mellette álló széket. – Wat Greynek több esze van annál, hogy hazudjon nekem – mondta apám. A nevetés szikráját láttam fellobbanni Meg tekintetében, miközben felszolgálta a bort, de nem

nézett rám. Anyámmal váltott pillantásokat, amelyek a férfiak bolondságára utaltak. Biztosra vet-tem, hogy engem nem sorolnak közéjük, de aztán már nem is voltam benne olyan biztos. Fura szerzetek a nık.

Vacsora után George bácsi elıhúzta a pipáját, és folytatta a nagyapja történetét… ANTHONY MARSDEN ELBESZÉLÉSE A Bosworth-mezei csata után arra számítottam, hogy kivégeznek. Hogy ıszinte legyek, olyan

boldogtalan voltam Lord Dickon halála miatt, hogy örömest csatlakoztam volna hozzá a menny-országban… vagy valószínőbb, hogy a pokolban.

Henrik gyıztes katonái azonban körülvettek bennünket, a gyalogosokat hazaküldték, a kapitá-nyokat meg a nemeseket pedig váltságdíjért vagy büntetésbıl fogva tartották.

Két napig csupán vízen és száraz kenyéren tartottak, majd maga Tudor Henrik színe elé vittek. Erre nem számítottam. Azt hittem, túlságosan leköti újdonsült királyságának hatalomátvétele.

Keskeny, gyanakvó arcú, törékeny fiatalember volt, vékony szálú sárga haja, mint az esı verte szalma. Rossz fogain keresztül motyogott, nem is mindig értettem walesi akcentusát. İszintén szólva holtfáradt voltam, és nyugtalanított az a lény, amely a széke támláján ült. Úgy festett, mint egy apró, tágra nyílt szemő ember, de valaki azt mondta, hogy az egy majom nevő állat. Egy diót rágott; fényes, kerek szemét rám szegezte, miközben evett és karattyolt.

– Anthony Marsden? – kérdezte Tudor Henrik. – Igen, fenség.

Hátba böktek egy lándzsával, és emlékeztetıül odasziszegték, hogy ı most már VII. Henrik király.

– Igen… felség – mondtam, de torkomon akadtak a szavak. Ez az ember nem tőnt túl királyi-nak sötét köpenyében és egyszerő prémjében.

– Maga ott volt a Towerben, amikor IV. Edwárd fiai eltőntek, igaz? – kérdezte az új király. Mit kellett volna válaszolnom? Valaki már bizonyára elmondta neki az igazat. Ha tagadom,

azt fogja hinni, hogy hazudok. „Ha minden más kudarcot vall – mondta mindig Dickon –, lehet, hogy meg kell mondanod az igazat.”

Tehát elmondtam Henriknek, mi történt. Nem volt elégedett, mert azt nem tudtam megmonda-ni neki, hogy a fiúk élnek-e vagy meghaltak, de úgy tőnt, elfogadta, hogy csupán Tyrell és a csat-lósa tudja az igazságot. Miután közel egy óra elteltével már majdnem elájultam a gyengeségtıl, megengedte, hogy leüljek, s megkínált egy kis vizezett borral és saját fehér kenyerével. Majd így szólt hozzám:

– Hazamehet a Marsden-uradalomba, és fizet nekem ezer korona büntetést. Az engedélyem nélkül nem hagyhatja el a kastélyt.

– Igen, fenség… Felség. Tudta, hogy nincs ezer koronám, és hogy jó termıföldet, csőröket és gyümölcsöskerteket kell

eladnom azért, hogy elı tudjam teremteni a pénzt. A Marsden-uradalmat úgy megnyirbálták, mint egy tıbıl kivágott, dús rózsabokrot. Majd ismét megnı. Az viszont fájt, hogy vissza kellett ad-nom a bournmoori erdıt a kárörvendı, kapzsi, nagyképő, vén Lord Birtley-nek. „Ha még egyszer a bournmoori erdıben kapom, Marsden, felkötöm varjúeledelnek” – mondta, élvezettel használva ugyanazokat a szavakat, amelyeket mindössze két évvel azelıtt én mondtam neki.

Az elkövetkezı években pedig kövér, vigyorgó arca gúnyt őzött belılem, valahányszor talál-koztunk valamelyik piacon vagy a durhami földbirtokosok összejövetelén. A veszteseknek ilyen árat kell fizetniük.

Felhagytam a vándorlással és a harcolással, s a birtokom szorgalmas, jó gazdája vált belılem. Most kisebb volt ugyan, de több idım jutott arra, hogy biztosítsam a megfelelı mőködését. A végtelen háborúskodásoktól megszabadult katonáim lettek a földmőveseim. Addig adóztattam ıket, amíg visítani nem kezdtek, és elraboltam tılük minden szem gabonájukat, birkájukat vagy szarvasmarhájukat, amelyeket megpróbáltak elrejteni elılem. Ez egy játszma volt. İk megkísé-reltek rászedni engem – én pedig megpróbáltam ıket rajtakapni és megbüntetni.

Megszorongattam a törvényszegıket, és minden bőntényért megbüntettem ıket. Többjüket is kivégeztethettem volna, de a pénzt jobban szerettem. Inkább szabadon engedtem ıket, hogy újra rabolhassanak, és újból meg lehessen büntetni ıket. Megfizettem a saját büntetésemet a király-nak, mégis gazdag maradtam.

London kétszázötven mérföldnyire volt, de tılem akár Indiában is lehetett volna. Meghalhattam volna földbirtokosként egy kis északi birtokon, és eltemethettek volna a temp-

lomkertben egy kı alá, amelyen ott áll a nevem. És mire azt a követ elnyőtte volna az idı, már el is felejtettek volna. Ám a történelem még szerepet szánt nekem. Ez pedig úgy jött, mint egy kı a katapultból. Hirtelen és váratlanul.

A hírvivıt, aki a kapum elé érkezett, négy, királyi libériába öltözött fegyveres kísérte. Fontos-kodó fiatalember volt, és úgy beszélt velem, mint egy paraszttal a zsúfolt piactéren.

– İfelsége azt kívánja, jelenjen meg Londonban, és engem küldött, hogy a legsürgısebben ıfelsége színe elé kísérjem.

– Engem akar látni a király? – hitetlenkedtem. – İfelsége valóban azt kívánja… – Jó, jó. Ezt hallottam. De mit akar? A fiatalember felszegte az állát, és benyúlt a lovaglóköpenyébe. Elıhúzott egy csomagot, rajta

a király pecsétjével, és átadta nekem. Felajánlottam, hogy vigye ki az embereit a konyhába, ahol enni kapnak, és hozzátettem, hogy amikor elolvastam a levelet, én is csatlakozom hozzájuk.

Az olvasás után elgyengült térddel rogytam le egy padra az asztal mellé. Az üzenethozó ott ta-lált rám negyed órával késıbb, amikor a keresésemre indult.

– Rosszul érzi magát, Marsden? – Én… én… én… – Hirtelenjében nem találtam szavakat. – York hercege. A kis herceg a To-

werben… él. Visszatért Angliába. Visszaköveteli a trónját Tudor Henriktıl! – sikerült végre ki-nyögnöm.

A fiatalember lenézıen azt mondta: – Ezt állítja az az ifjú. Természetesen ennek a bizonyítása már más ügy. – Gondolja, hogy hazudik? Egy csaló, aki a hercegnek adja ki magát? Ha hazudik, a király a

London Bridge egyik póznájára fogja feltőzetni a fejét! De még ha igazat beszél is, az életét koc-káztatja azzal, ha a nyilvánosság elé lép. Hogy is mondja? ,Add vissza a trónomat, Henrik! Eredj vissza Walesbe!”

A fiatalember nem mosolygott. – A király komolyan veszi a fenyegetést. Meglobogtattam a levelet. – Én is. Egyike vagyok azoknak, akik azonosítani tudják az ifjút. Azt akarja, menjek el Lon-

donba, és nézzem meg a fiút! – Tehát elindulhatunk ma? – De az uradalmam… – Elrendezzük a király durhami megbízottjával, hogy viselje gondját. Meglátogatjuk, amikor

ma éjjel megszállunk nála. – És mi van, ha az az alak nem az igazi York herceg? – Akkor a király örülni fog, amikor megmondja neki. – És ha mégis ı az? – Akkor a király kevésbé fog örülni – mondta halkan a hírnök. – Akkor a király kevésbé fog örülni! Kevésbé fog örülni?! Dühös lesz! Valószínőleg megöl,

hogy hallgassak! – Ekkor eszembe jutott Dickon tanácsa: „Csak akkor mondj igazat, ha feltétle-nül szükséges.” Ha a fiú valóban a kis yorki herceg, akkor hazudhatok, és mondhatom azt, hogy nem ı az!

Kényszeredetten felálltam a padról. – Elkészülök, félóra múlva itt leszek. – Húsz perc – mondta a hírnök. – Éjfél elıtt Durhamben kell lennünk. Így hát a Londonba vezetı úton találtam magam, pedig azt hittem, sosem látom viszont azt a

várost. VII. Henrik király fonnyadtabbnak és gyanakvóbbnak tőnt, mint valaha. Két év elteltével Hen-

rik társasága, a majom ráncosabb és ijedtebb lett, mint emlékeztem. Henrik udvarában mindenki unalmas és örömtelen benyomást keltett, mivel a király olyan zsugori volt, mint holmi aranya után kapó pénzkölcsönzı. Az ajtóban álló apród egy rongyos zekét viselt, amelyet valamilyen más anyaggal foltoztak meg. Az anyagot egykor fekete, mostanra sötétbarnára fakult tinta fogta be. A cipıje kopott volt és elnyőtt.

Henrik felnézett levelekkel és könyvekkel borított asztalától. – Hallom, erıszakos és zsarnokoskodó a kis földdarabján – mondta. – Igaz, hogy kemény kézzel bánok a bérlıimmel – ismertem el. – Helyes. Ki nem állhatom a nyámnyila földesurakat. Ne hagyja, hogy a parasztgazdáknak

nagyszabású ötleteik legyenek. Dörgölje a képüket a sárba, és tartsa is ıket ott, Marsden. Megér-tette?

– Igen, felség. – Magának Wearmouthban, Springwellben és Houghtonban vannak földjei, igaz? – kérdezte

élesen. Ez volt Tudor Henrik. Értett a számadáshoz, és fillérre tudta, kinek mennyi pénze van. Nem

volt harcos. Országunkat egy jó hivatalnok vezette, semmi több.

– Így igaz, felség – mondtam. – Korábban az enyém volt a bournmoori erdı, de azt kénytelen voltam visszaadni Lord Birtley-nek a Bosworth-mezei csata… és felséged dicsıséges gyızelme után.

Henrik meglepettnek tőnt, mintha ez kiment volna a fejébıl. Ilyesmiket pedig nem szokott el-felejteni.

– És szeretné visszaszerezni Birdey-tıl a bournmoori erdejét? – kérdezte könnyedén. – Semmit sem szeretnék jobban. Bólintott. Csettintett, és az apród átjött a terem túlsó végébıl. Vézna legény volt, a haja

ugyanolyan fakó és vékony szálú, mint Henrik királyé. – Hozz nekünk malváziabort – rendelkezett Tudor Henrik. Szeme élénken mozgott, mintha

titkos mókára készült volna. – Ha emlékszik, Richárdnak, Gloucester hercegének volt egy bátyja – mondta. – Clarence hercege – mondtam, miközben az apród két kupa bort hozott oda. – Malváziaborba

fojtották bele – tettem hozzá, a kupámban lévı folyadékot nézve. – Felteszem, ez a bor nem ab-ból a hordóból való, amelyben megfulladt.

Henrik rám szegezte a tekintetét, és így szólt: – A maga drága Richárd hercege saját testvérbátyját, Clarence-t egy hordó malváziába fojtot-

ta… de Clarence fiát, Edwárdot nem fojtotta meg, igaz? – Igaz. – Tehát Edwárd idejöhetne, és követelhetné tılem a koronát! – mondta halkan. – Megtehetné – értettem egyet. – Ezért zárattam el biztonságosan Warwick hercegét a londoni Towerbe! – mondta olyan nyers

kacaj kíséretében, hogy a majom rémült karattyolásba kezdett. – Képzelje el a meglepetésemet, amikor feltőnt egy ifjú, és azt állította, hogy ı az igazi

Warwick! Amikor megmondtam, hogy Warwick a Towerben van, a fiú megmásította a történe-tét… most azt állítja, hogy ı a kis yorki herceg!

– A Tower ifjú hercege! – A Tower két hercege közül a fiatalabbik – helyesbített a király. – A maga gloucesteri Ri-

chárdjának van egy húga, Margit. İ megerısítette a fiú történetét – valószínőleg kitanította mindarra, amit a yorki herceg tudna. Persze a fiú csak holmi báb, de a mögötte álló emberek sok-kal veszélyesebbek. Ideküldtek egy lázadó sereget Írországból, hogy letaszítsanak a trónomról.

Bólintottam. – Hallottam, hogy volt egy csata Stoke-nál. Az ön seregei gyıztek, nemde? – Úgy van, Marsden. Lemészároltam az árulókat, és foglyul ejtettem a fiút – mondta. Az

örömteli emléktıl egy kis szín költözött pergamenszerő orcájára. – A magát yorki hercegnek ne-vezı fiú a hatalmamban van. A kis yorki herceget maga ırizte Will Slaughterrel a Towerben. Slaughtérnek nyoma veszett. A Tower várkapitánya, Brackenbury odaveszett Richárddal együtt Bosworth mezején. James Tyrell elérhetetlen biztonságban van Franciaországban. De maga itt van nekem, Marsden – mondta.

– Mihez? – kérdeztem. – Maga fel tudja ismerni a fiút. Egy hónapig ırizte, mielıtt Tyrell eljött érte, és elvitte… vagy

megölte – folytatta. – Biztos megnıtt és megváltozott – mondtam. – Négy év alatt nem változhatott olyan sokat, Marsden – csattant fel a király. – Szóval mondja

meg, ma a palotába érkezése óta látta a yorki herceget? – Ez valamiféle csel? – kérdeztem. – Hát persze! – felelte fanyarul Tudor Henrik. – Ha mutatnék magának egy fiút, és azt kérdez-

ném: „İ a yorki herceg?”, maga válaszolhatna igennel, mert az összeesküvés részese! Tehát látta a palotába érkezése óta a yorki herceget, a Tower kis hercegét?

Elgondolkodtam, majd lassan megráztam a fejem.

– Nem. Henrik hátradılt, levette a majmot a szék hátáról, és simogatta, mialatt az állat miniatőr kezébe

vette az ujját, s megpróbált beleharapni. Ránézett a kopott ruhájú apródra, aki az ajtóban állva várta, mikor szolgálhat fel nekünk még bort.

– Szóval ha ez a fiú azt mondja, ı a yorki herceg, hazudik? Alaposan megszemléltem a legényt. Megfelelı korú volt és a haja megfelelı színő, de nem

emlékeztetett arra a vidám kis hercegre, akivel az íjazást gyakoroltam a Towerben. Henrik a fiúra nézett. – Tudod, ki a látogatónk? – biccentett felém. A kék szemő fiú megfordult, hogy megnézzen.

Tudta, hogy ez próba, és hogy fel kellene ismernie. – Apám egyik barátja – mondta –, de nem emlékszem a nevére. Henrik lassan tagolta a szavakat: – Nem az. Hazug vagy. Nem vagy te sem Warwick hercege, sem a yorki herceg. Simán le kel-

lene csapatnom a fejecskédet, és kitőzetni egy póznára, elrettentı példaként a többi álmodozónak, akik el akarják venni a trónomat. De nem teszem. Eredj a dolgodra a konyhára, kicsi rongyos hercegem!

A fiú legyızöttnek és levertnek tőnt. Megfordult, és kiment az ajtón. – Azért hozatott Londonba, hogy azonosítsam ezt a szélhámost? – kérdeztem. – Igen – felelte szenvtelenül Henrik. – Lehetséges, hogy a Tower hercegei megszöktek – nem

valószínő, de lehetséges. Egészen biztos akartam lenni a dolgomban. Nagy kı esett le a szívem-rıl, Marsden, és ezért ajándékot akarok adni magának!

– Ajándékot? – Igen. Vissza akarom adni magának a bournmoori erdıt, kis marsdeni zsarnokom. – Köszönöm, felség! – mondtam. – Ön igazán nagylelkő. – Nem igazán – vont vállat. – Több pénzt fog keresni, és jobb adókat fog fizetni, mint Birtley

teszi azért a nyomorult földdarabért. – Csakugyan? – Évi húsz fontot. – Csak tízet ér. Rám nézett. – De gondoljon csak Birtley arcára, amikor megmondja neki! Az csak megér évi tíz fontot! – Megfizethetetlen! – vigyorogtam. – Akkor évi ötven fontot vetek ki. – Nem is annyira megfizethetetlen – mondtam. Ereztem, hogy lehervad az arcomról a vigyor. Henrik az elıtte fekvı könyvei fölé hajolt, felkapott egy lúdtollat, és körmölni kezdett nekem

egy engedélyt, amellyel birtokba vehetem az erdıt. Odanyújtotta, s én térdet hajtva vettem át, mi-elıtt az ajtó felé hátráltam volna. A királyné lépett be, amikor távoztam, karjában csecsemı fiuk-kal, Arthurral. Mélyen meghajoltam elıtte, s egy pillantást vetettem a cipıjére. A palotabeli pletykák szerint a királyné cipıjén ónkapcsok vannak, mert a király túl fösvény, hogy ezüstöt ve-gyen neki. A köpenyeit állandóan javítgatják, kirojtosodott kézelıi felkunkorodnak, s a foltokat elnyőtt fonállal varrják fel.

Azt is beszélték, hogy a szolgáitól kellett pénzt kölcsönkérnie. Nem az ismeretlen konyhásfiú volt ott az egyetlen szerencsétlen rongyos-foltos jószág.

Richárd kemény és kegyetlen ember volt, de „élt”. Henrik ereiben vér helyett hideg víz folyt, szíve helyén pedig egy összeaszott dió volt. Richárd önzetlenül és nagylelkően ajándékozott. Henrik ajándéka évi tíz fontomba került!

Miközben hazafelé lovagoltam a Marsden-uradalomba, alig gondoltam a szánalmas fiúra, aki azt állította, hogy ı a yorki herceg. Boldogabb és gazdagabb ember lettem. Azt hittem, a herce-gek története végleg véget ért.

Tévedtem.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

„Álmodj véres tettekrıl és halálról!”

George bácsi a kandallóhoz ütögette a pipáját. – Kiderült, hogy a fiút Lambert Simnelnek hívták. Azt beszélték, hogy az apja egy oxfordi

asztalos volt. A jó ég tudja, miként remélte, hogy megússza ezt a csalást! – Mert azok, akik felhasználták ezt az ifjút, bolondok voltak – vágott közbe nagymama, miu-

tán abbahagyta a nyúlcsont szopogatását. – Szerencséje volt a fiúnak, hogy meghagyták az életét! – Nem is tudom – sóhajtott fel nagypapa. – Henrik király nagyon józan fiatalember lehetett.

Óvatosan bánt a pénzével. Ingyen szerzett magának egy konyhás-fiút! Ezt mi miért nem tehetjük meg, James? A szolgáink majdnem évi öt fontunkba kerülnek… és etetjük ıket, sıt fedelet adunk a fejük fölé.

– Igen – suttogta Meg –, a padláson, a denevérekkel meg a bogarakkal együtt. Anyám halkan megszólalt: – Kevesebbet költünk a háztartásra, mint bármely másik kastély, amelyrıl tudok. Arra gondol-

tam, fizethetnénk nekik többet is… – Többet?! – tört ki nagypapa. – Legénykoromban VIII. Henrik a szolgák bérét három fontban

határozta meg négyévi munkáért. A nıknek meg hatévente fizetett három fontot, persze. – Persze – suttogta Meg. – Ideje lenne megint csökkentenünk a bérüket – folytatta nagypapa. – így is, úgy is gazembe-

rek. Meg a lábamnál ült, a többiek látótávolságán kívül, s láttam, hogy ujjpercei elfehérednek,

ahogy dühében a székem karfáját szorongatja. Azt hittem, valami felbıszült válaszadásra készül, ezért felálltam, és azt mondtam:

– Errıl jut eszembe, meg kell néznem, talált-e nekem nyerget Martin, a lovász! – A térdemmel megböktem Meget, hogy jöjjön ki velem a szobából.

– Ilyen késı este? – kérdezte apám. – Hadd menjen! – mondta anyám. A ház hátsó részében lévı sötét folyosót szinte kivilágította Meg izzó haragja. – Miért ilyen fösvények a gazdagok? – kérdezte. – Ezért gazdagok – feleltem. – Rendkívüli módon vigyáznak a pénzükre. – Akkor nem lenne szabad meglepıdniük, ha a szegények kirabolják ıket. A hátsó ajtón át az istállóudvarba léptem. Hideg szél zörgette a leveleket a kikövezett udvar

körül, és vadul hintáztatta az istállóajtó kampójára akasztott lámpást. Átvágtam az udvaron, és megnéztem a szürke lovat. Megveregettem a pofáját, és meggyilkolt gazdájára gondoltam.

– Még mindig nem tudjuk, ki az – jegyeztem meg. Meg egy kissé már lecsillapodott, és azt mondta:

– Igazad van. Nem lehet valakit név nélkül eltemetni. Még akkor sem, ha tolvaj. – Meg akarom nézni a ruháit… és meg akarom találni a nyergét – mondtam. Meg haja zabolátlanul röpködött, gyakorlatilag eltakarta az arcát. Valahonnan a hajzuhatag

mélyérıl szólalt meg: – A Tower hercegei személyük és rangjuk miatt haltak meg. – Igen – mondtam. – Na és?

– Na és… Lehet, hogy az idegen is személye és rangja miatt halt meg. – fejtegette. – Ha meg-tudjuk, ki volt, talán azt is kitalálhatjuk, mi volt. Akkor talán megtudhatjuk, miért halt meg… és akkor ki tudjuk találni, ki ölte meg!

– A ruhák a másik nyeregtáskában voltak – jelentettem ki. – A leveleket megnéztük, de a má-sik erszényt nem vizsgáltuk meg. Lehet, hogy abban van valami titok.

– Ez jó kiindulópont – bólintott Meg. A bournmoori erdıt körülvevı ösvényen ballagtunk, amíg ismét el nem értünk a kis házikó-

hoz. Meg olyan biztos léptekkel haladt, hogy az volt az érzésem, a sötétben is lát, akár egy macs-ka. Aztán eszembe jutott, hogy a boszorkányoknak az ördög macska képében jelenik meg, és úgy döntöttem, nem vádolom meg azzal, hogy macskaszeme van. Láttam, mit mővelt a kalodába zárt Wat Greyjel, és tudtam, nem az a fajta lány, akit túl gyakran ki szabad hozni a sodrából.

Még kora este volt, s az öregasszony gyógynövényeket morzsolt egy tálban, amikor Meg be-lökte az ajtót.

– Szervusz, Meg – üdvözölte Atkinson néne. – Tudtam, hogy visszatérsz. Nem hagy nyugodni ez a rejtély, amíg meg nem oldod, igaz?

– Így van, Mrs. Atkinson. Beoldalaztunk a házba. Három emberrel odabent a kunyhó szinte zsúfoltnak tőnt. De legalább

meleg volt a tızegbıl rakott tőz izzásától, az erdıbıl érkezı hővös, nedves levegı után. – Gondolom, a nyeregtáska másik erszényére vagytok kíváncsiak. Nyugtalanított, hogy az asszony kérdezés nélkül is tudta, mi járatban vagyunk. Meg azonban

nem látszott meglepettnek. – Igen. – Marsden rendırbíró persze eljött ma reggel, és elvitte a tetemet. – Tudom – mondta Meg. – És a nyeregtáskát is elvitte. – Tehát nem nézhetjük meg, mi volt benne. – Fontos levelek tőntek el, azt mondta. – De a másik felén ruhák voltak, nem? – kérdeztem. – Azok voltak. – Apa azokat is elvitte? – El – felelte az öregasszony. Felpillantott, s szeme valami mulattató titoktól csillogott a fagy-

gyúgyertya fényében. Megjött rá elıször. – De maga nézett bele elıször, igaz, Mrs. Atkinson? Az asszony a szívére tette a kezét, mintha

a gondolattól is megdöbbent volna. – Egyszerően leestek a földre – mondta. – Alig pislogtam rájuk, mialatt visszaraktam ıket. Meg türelmesen bólintott. – Persze, Mrs. Atkinson. De volt valami furcsa a ruhák körül, igaz? Az asszony a lány szemébe nézett. – Ha még tovább élesedik az eszed, Meg Lumley, meg fogod vágni magad. – Szóval mit talált? – kiáltottam, mert már untam lassú szellemi párbajukat. Az asszony megtörölte a kezét a kötényében, és rám nézett. – Olyan ruhákat találtam, amelyek egy nagydarab emberre illettek – a meggyilkolt férfi mére-

tében. Többnyire tiszták voltak, frissen mosva és rózsavízben öblítve. De az egyik piszkos ing gallérjára szıke haj tapadt.

– Nahát! – kiáltott fel Meg. – Na és? – kérdeztem. – Hát nem érted, ez mit jelent? – kiabálta Meg. – Nem. – Akkor gondolkodásórákra lenne szükséged, nem olvasásórákra! – mondta rosszindulatúan.

Mielıtt válaszolhattam volna, megszólalt Atkinson néne: – Ha már az olvasásról beszélünk, Marsden úrfi, maga talán meg tudja mondani, mit jelent ez. Gyógynövényeket vett elı, és széthintette ıket az asztalon. H bető formájában három vonallá

alakította ıket. – Ez a bető volt belehímezve a férfi alsónemőjének egyik darabjába – magyarázta. – Nem ér-

tettem, de az alakját nem felejtettem el. – Ez egy „aitch”* – mondtam. – Egy mi? – kérdezte Meg. – Egy „aitch” – a bető neve „aitch”! – Aha – mondta, mintha kissé csalódott volna. Atkinson néne rám nézett az asztal fölött. – Az apjánál van a nyeregtáska, a tetem, nála vannak a ruhák, nála talál mindent, amire szük-

sége lehet a rejtély megoldásához. – Kivéve a leveleket és a halott lovát – mondta Meg. – Ó, igen – helyeselt az asszony. – De William bizonyára szólt az édesapjának a levelekrıl és

a lóról. – Ööö… nem. Még nem – vallottam be. – Hát akkor menjen haza, és azonnal szóljon neki! – nógatott Atkinson néne. – Eltelt egy nap a

gyilkosság óta, és a gyilkosnak már égni fog a lába alatt a talaj. Nyugtalankodni fog, hogy a ha-lott visszatér, és kísérteni fogja, ha túl közel marad a gyilkosság helyszínéhez.

– III. Richárd is kísérteteket látott, pedig a hercegek meghaltak a londoni Towerben – említet-tem meg.

– Némelyik bőnnek hosszabb az árnyéka, mint a többinek – mondta. – Tehát maga tudja, ki ölte meg az idegent? – kérdeztem. – Mondja meg! Atkinson néne visszafordult a gyógynövényeihez. – Engem boszorkánysággal vádolnak ebben a faluban – mondta. – Pedig csak annyi a bőnöm,

hogy egy cseppet használom az eszemet. Ha megmondom, ki ölte meg az idegent, boszorkány-ságnak fogja tartani. Használja a józan eszét – vagy Meg Lumley barátnıjéét –, és megkapja ugyanazt a választ. Én azonban nem mondok semmi olyasmit, ami miatt belemeríthetnek a Wear folyóba, megértette?

Megre néztem. – Szóval te tudod, ki a gyilkos? A homlokát ráncolta. – Azt hittem, tudom. De ez az „aitch” dolog összezavart. Megint gondolkodnom kell. Talán

visszamehetnénk a Fekete Bikába, hogy beszéljünk róla. – A kocsmába! – kiáltottam. – Michael ki fog minket dobni! – Nem, ha van egy kis pénz az erszényedben – mondta, s elindult az ajtó felé. – Jó éjszakát,

Mrs. Atkinson! – mondta. – Egy pillanat, gyermekem! – Atkinson néne felnyúlt a polcra, és levett egy kis üvegcsét. – Ne

feledd, egy gyilkosra vadászol. Egy olyan emberre, akinek jég van az ereiben, s aki úgy öl meg, ha érdeke kívánja, ahogy egy bosszantó darázzsal tenné.

– Vigyázni fogok – ígérte Meg. – Dobj bele ebbıl egy kicsit az ételébe vagy az italába – tanácsolta az asszony. – Ettıl meghal? – kérdezte Meg. – Nem, de néhány órára elalszik tıle. Csak akkor halna meg, ha az egész üveggel meginná. De

amíg alszik, át tudjátok adni a rendırbírónak. A lány az övérıl lelógó erszénybe csúsztatta az üvegcsét. – Gyere, William! – mondta, és kilépett az ıszi estébe. – Menjünk a Fekete Bikába! * aitch – a „h” hang angol neve

Könnyedén átlépett a pocsolyákon és a köveken, miközben a falu felé tartottunk. A cégér zör-gött az ajtó fölött, s mi beléptünk a kocsma sőrő, büdös levegıjébe és harsogó zajába. Férfiak or-dítoztak, vitatkoztak és nevettek. Fölöttük nıi hangok kiabáltak, visítva kacagtak, vagy siránkoz-tak és civakodtak. Sejtelmem sem volt arról, hogy a falusiak így töltik az estéiket. Szolgálólányok furakodtak keresztül a tömegen, hogy nagy tálakban zsíros ragut szolgáljanak fel, és a kancsó sö-röket széthordták a zsúfolt asztalokra.

Bepréselıdtünk egy sarokba, s egy borpecséttel tarkított fehér kötényes szolgáló felvette a rendelésünket: egy kancsó sört kértünk, hozzá két csuprot. Amikor megérkezett, zavaros barna volt és levesszerő, alján üledékkel. A kocsmáros Michael vendégei nem tőntek túl válogatósnak. Az erszényembıl fizettem a nınek, és fél tucat szempár figyelte, ahogy visszacsúsztatom a ze-kém belsejébe. Aztán a tekintetek továbbsiklottak, mintha a gazdáikat egyáltalán nem is érdekel-né a pénz.

Wat Grey a helyiség túlsó végében ült. A tömeg idırıl idıre szétvált, úgyhogy ráláttunk a fér-fira. A pillantása olyan sötét és mérges volt, akár a nadragulya.

– Társak a kocsmáros Michaellel – mondtam Meg-nek. – Úgy van – helyeselt. – Wat Grey lopja el a lovakat, vagy megveszi ıket más lótolvajoktól.

Michael megengedi neki, hogy használja a Fekete Bika mögött lévı istállókat, hogy a lovakon dolgozzon. Ott eladás elıtt át tudja festeni ıket. Michael pedig részesedik a haszonból.

– Ennél többet is tesz – mondta egy hang. Észre sem vettem, hogy olyan hangosan beszéltünk, hogy a zajon keresztül is hallani lehetett.

Smith csendbiztos leült mellém, miközben Meghez fordultam, és mindent hallott. – Hogy mondta, csendbiztos? – kérdeztem. – Egy kocsma tökéletes helyszín lovak eladására. Különösen egy ilyen kocsma, amelyik a

Wearmouth és Newcastle közötti úton épült. Az utazók meg szoktak itt állni, és szükségük lehet egy pihent lóra. Michael azt mondja erre: „Történetesen van az istállómban egy eladó.”

A kovács sörszagú párát lehelt az arcomba, és a faszénfüst illata csípte az orromat. – Sıt tesz is róla, hogy szükségük legyen egy másik lóra: lesántítja azt, amelyiken a látogató

érkezik. Wat Greynek van egy zsineges trükkje, amellyel egyik napról a másikra lesántítja a lo-vat. Másnap reggel az utazó azt tapasztalja, hogy a lova nincs megülhetı állapotban, így tehát el-cseréli Wat lopott lováért meg némi készpénzért. Napnyugtára a lopott ló ötvenmérföldnyire jár innen, Watnek pedig van egy jó lova. És az egy törvényes ló. Eladhatja a houghtoni vásárban.

– Az egy sánta ló – mondtam. – Dehogyis! A zsineges trükktıl csak néhány órára lesz sánta. Mire a piactérre kerül, már

olyan egészséges, mint egy csikó! – magyarázta. – Akkor miért nem tartóztatja le? – faggattam. – Maga a rendır! Hatalmas arcát egészen közel tolta az enyémhez. A szemén nedves hártya képzıdött, és ráéb-

redtem, hogy sokat ivott. Részegsége lehetett az egyedüli ok, amiért ezt elmesélte nekem. – Csak egy falusi rendır vagyok – mondta. – Ez Észak-Anglia-szerte óriási üzlet. Wat Grey le-

tartóztatása nem vetne ennek véget. Michael, a kocsmáros letartóztatása sem oldana meg semmit! Nehéz bizonyítani, hogy egy ló lopott, amikor jöhetett az Yorkból, Carlisle-ból, Hexhambıl vagy Whitbybıl is.

– Az egyik lótolvaj felakasztása visszatartaná ıket attól, hogy idejöjjenek – vitatkoztam. Érez-tem, hogy Meg figyelmeztetıleg megszorítja a kezem, de folytattam: – Esetleg nem a lótolvajok-kal kellene veszıdnie, hanem a bournmoori erdıben történt gyilkossággal? –Egyre hangosabban beszéltem. Az járt az eszemben, talán Michael zavaros söre az én agyamat is túlhevítette.

– A bournmoori erdı gyilkosa mostanra már a szomszéd grófságban van! – jelentette ki a ko-vács. –Valami lótolvajnak megtetszett a ló, de véletlenül megölte a gazdáját, és fejvesztetten el-nyargalt.

– A ló nélkül? Úgy tőnt, a kovács hirtelen kijózanodott. – Igen… hallottam, maga találta meg a lovat.

– Tehát miért ne lehetne Wat Grey vagy Michael kocsmáros a gyilkos? – kiáltottam. Most már felénk fordultak a fejek. Az arcokat nem láttam tisztán, csak vörös képő nık és dur-

ván borotvált férfiak elmosódott foltját. Wat Grey és a kocsmáros Michael arca nem volt köztük. Azon tőnıdtem, hová lehettek.

– Nem tudom bebizonyítani a bőnösségüket – mondta a csendbiztos. – És maga sem tudja. – İk pedig nem tudják bebizonyítani, hogy ártatlanok! – erısködtem. Nagyon elégedett vol-

tam, hogy ilyen bölcs gondolat jutott az eszembe. – Felakasztatná ıket azért, mert nem tudják bizonyítani, hogy ártatlanok! Épp ezt tenné az apja

is. De még ı sem teheti meg. És tudja, miért? – Nem – mondtam, hirtelen megzavarodva ettıl az érveléstıl. – Mert akkor saját magát is fel kéne akasztatnia! Azt sem tudná bizonyítani, hogy ı maga ár-

tatlan? –mondta megvetıen a kovács. Most már a kocsma többi vendége is kétségtelenül érdek-lıdni kezdett a vitánk iránt.

– Apám a Marsden-birtokon volt, amikor jelentették a gyilkosságot – érveltem. – A saját sze-mével látta!

– Piha! – A csendbiztos sör- és nyálpermetet köpött az arcomba. – Na de akkor hol volt, ami-kor elkövették a gyilkosságot? Ez már egy egészen más kérdés! Megölhette az idegent, elrejthette a holttestet, és visszalovagolhatott a Marsden-birtokra.

Az igaz, hogy Wat Grey látta, amint egy sötét köpenyes idegen ellovagol, de Wat hazudhatott is. Úgy zúgott a fejem, mintha egy méh mászott volna bele, és nem tudna kijutni onnan.

– Apámnak nem volt oka megölni egy idegent. – Haha! – hahotázott a kovács, és megint lespriccelt. – A levelek. Titkos levelek voltak abban

a nyeregtáskában, amelyet Wat Grey megtalált a tetem mellett. De ı otthagyta ıket. Amikor az apja elment, hogy megnézze a holttestet ma reggel, azok a levelek már nem voltak ott! İ vitte el ıket!

– Nem igaz! – kiáltottam. – Mert én… – Mert én… nekem most már mennem kell! – vágott közbe Meg. Meglepı erıvel ragadta meg

a karomat, és talpra rántott. Nehéz egyenesen állni, amikor a helyiség bizonytalanul imbolyog. Talán az ıszi szél himbálta.

– Ha megtalálja a leveleket, megtalálja a gyilkost is? –ordította Smith csendbiztos. – Úgy van! – helyeselt valaki hangosan a söntésben. A tömeg valami olyasmit mormolt, hogy

„nyavalyás Marsdenek”, és kezek állapodtak meg a tırökön, miközben Meg az ajtó felé vonszolt. – Tudom, ki a gyilkos! – kurjantottam, miközben Meg tovább húzott az ajtó felé, hegyes kö-

nyökével fúrva utat a feldühödött tömegen keresztül. – Dehogy tudja! – kiáltotta. – Részeg! Ne is figyeljenek rá! – Nem vagyok részeg! – mondtam, s megpróbáltam lefejteni a kezét a karomról. – De részeg vagy – sziszegte. – Eredj kifelé! – Egy utolsó lökéssel kitaszított az ajtón a sáros

ösvényre; ott azon kaptam magam, hogy egy pocsolya fodrozódó vizébe bámulok le. Öklendezni kezdtem, és a sáros vízbe hánytam a megivott sört.

Úgy éreztem, halálomon vagyok. Ám ekkor kivágódott az ajtó, és fény öntötte el a kocsiutat. Emberek indultak utánunk. Meg a galléromnál fogva talpra ráncigált, és végigvonszolt a Marsden-birtok felé vezetı úton.

Ugyanannyi idıt töltöttem négykézláb, mint két lábon, miközben hazafelé araszoltam. – Smith az! – jelentettem ki. – Smith csendbiztos a gyilkos! Grey meg Michael is tudják.

Smith fedezi a lólopásaikat, azok meg fedezik az ı gyilkosságát! Mind benne vannak! – Ezt én is tudom! – csattant fel Meg. – Mindenki tudja, hogy Smith csendbiztos összejátszik

Wattel és Michaellel… Ezt az ostoba apádon kívül valamennyien tudjuk. De ha valóban a három közül az egyik a gyilkos, akkor most nagyszerő okot adtál, hogy téged akarjanak holtan látni!

Megálltam, és a ház kapufélfájának támaszkodtam. – Jaj – mondtam.

– Eredj be, ülj le egy sötét sarokban a kandalló mellett, és száradj ki… vagy józanodj ki – ren-delkezett, miközben betuszkolt az ebédlıbe. A család észre sem vett. Túlságosan lekötötte ıket, hogy George bácsira figyeljenek, aki a kandallónak háttal állva beszélt.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

„Fel a zászlóval s kardot vonni vígan!”

– Biztosra veszem, hogy VI. Jakab skót király jó uralkodó és bölcs férfi – mondta a bácsi ép-pen.

– Bölcs? És férfi? – vihogott nagymama. – Ez aztán a ritkaság! Borzongtam, szédültem és hányingerem volt, mégis vigasztalt, hogy a saját otthonomban va-

gyok és az ismerıs zsémbeskedést hallgatom. Láthatóan csak Humphrey Vere vette észre, hogy ott vagyok. Komoly arcot vágott, és a felsı ajkán az a V bető élesebbnek és kegyetlenebbnek tőnt, mint eddig bármikor. Elmosolyodott, amikor meglátta, hogy Meg mellém telepszik, s rájöt-tem, hogy tévedtem vele kapcsolatban.

– Azt akarom mondani – folytatta magyarázkodva George bácsi –, hogy mindegy, mennyire okos, akkor is egy skót.

– És? – kérdezte nagymama. – Nem és, hanem skót – ugratta George bácsi. – Nohát, azok a népek Anglia déli részén győ-

lölnek minket, északiakat… Ez mindig is így volt, mindig is így lesz. Mi pedig győlöljük a skó-tokat – ezer éve együtt kell élnünk a rajtaütéseikkel és a tolvajkodásaikkal –, mióta Hadrianus felhagyott azzal, hogy kiszoríttassa ıket! De a nagy baj az, Vere uram, hogy a dél-angliai embe-rek nem utálják a skótokat. A londoniaknak nem kell a szomszédságukban élni, így sosem kellett foglalkozniuk velük.

– Az embereknek mindig bajuk van a szomszédaikkal – bólintott tıle szokatlan egyetértéssel nagymama.

– Pontosan! – mondta George bácsi. – Lehet, hogy az urak odalent, Londonban Jakabot akar-ják a következı királynak, de mi itt északon nem vagyunk ebben annyira biztosak! Maga ıt akar-ja, Vere uram? – szegezte neki hirtelen a kérdést.

– Nos… nos, megbíztak, hogy vigyem el neki a leveleket. A királynı és Cecil titkár úr bíznak bennem – felelte. Feltőnt nekem, hogy nem válaszolt George bácsi kérdésére.

– Tegnap este azt mondtam, mindig bajt jelent, ha egy király meghal. Csak az a különös, tudja, hogy a baj gyakorta Skóciából érkezik!

– Az este során az elsı Tudorról meséltél nekünk. Ha jól emlékszem, ı Walesbıl jött! – húzta el az orrát nagypapa.

– Ó, de az elsı támadás Skóciából érte Tudor Henrik trónját! Egy magát York hercegének – a Tower kis hercegének – mondó fiatalember a régi, északi ellenséghez fordult segítségért.

Humphrey Vere elırehajolt. – De Sir George, ma reggel azt mondta, hogy a támadás Írországból érkezett! – Á! Az Lambert Simnel volt – az oxfordi fiú. Az elsı trónkövetelı. A második azonban sok-

kal veszélyesebb volt. İt Perkin Warbecknek hívták. Ha sikerrel járt volna, már a skótok ural-kodnának Angliában! Warbeck ugyanis IV. Jakab skót királyhoz ment segítségért. Szerencsére Tudor Henriknek ott volt a nagyapám, hogy megvédje Angliát az újabb támadótól.

– Én azt hittem, a nagyapánk Tudor Henrik ellen harcolt – reklamált nagymama. – Úgy is volt… a bosworthi csatamezın. De amikor támadás érkezik északról, akkor a

Marsden-birtokért és magáért az életért harcolunk. Az ember az ördögért is harcolna, ha úgy megmentheti a családját és a birtokát!

És azzal George bácsi elmesélte nagyapja utolsó történetét…

ANTHONY MARSDEN ELBESZÉLÉSE Négy évig béke volt. A Marsden-uradalom egyre gazdagabb és erısebb lett. Újabb földeket

tudtam venni a Tyne partján, és egy városi házat Durhamben. Aztán az én kedves Lord Birtley-m kínzására tett egyik látogatásomkor észrevettem, hogy a lánya, Isabel szép, fiatal nıvé csepere-dett. Szikrázó szeme érdeklıdéssel pillantgatott rám.

Lord Birtley persze tajtékzott, és azt sem akarta megengedni, hogy Isabel egyáltalán szóba áll-jon velem. Ám hirtelen elhalálozott, és az öccse lett a családfı. Immár semmi sem állt házassá-gunk útjában.

Na mármost, ennek ugyan nem sok köze van a történethez, de Lord Birtley éppúgy hiányzott nekem, mint az én Dickon uram. Egy darabig üres volt az életem, amikor már nem utálhattam!

Isabellel a Marsden-birtokon telepedtünk le, és dolgos, de csendes életet éltünk. Továbbra is kaptunk híreket Londonból, és Tudor Henriknek továbbra is voltak gondjai. Ha a király valame-lyik ellensége bajt akart kavarni, elıásták a Tower hercegeinek régi történetét. „Még élnek a her-cegek” – mondták.

Minden évben tavasz táján, amikor a bournmoori erdı fái rügyezni kezdtek, és az utak felszá-radtak, valaki elutazott hozzám északra. „Mit tud a Tower hercegeirıl?” – erre voltak kíváncsiak. Láttam-e a holttestüket? Nem. Megszökhettek-e, ha életben maradtak? Igen. Tudom-e, hová men-tek? Nem.

1492-ben azonban, kilenc évvel azután, hogy utoljára láttam a kis yorki herceget, felbukkant Flandriában. Dickon húga, Margit felismerte, pedig addigra már majdnem tizennyolc éves legény volt! Margit azt mondta, támogatni fogja, ha meg akarná szállni Angliát, hogy elvegye Tudor Henrik koronáját.

Furcsa nyugtalanság támadt a csontjaimban. Szerettem volna lekefélni a rozsdát a páncélom-ról, és esetleg segíteni az ifjúnak. De Isabel leállított:

– Békében élünk. Ne ártsd bele magad! – De hát ez az ifjú lenne a törvényes király, ha ı a yorki herceg! – érveltem. – Ki állítja ezt? – Dickon húga. – İ bármit állíthat. Bármit, amivel bosszút állhat Tudor Henriken, aki megölte a bátyját, és el-

vette a koronáját. Nem, Henrik király erıskező, igazságos uralkodó… – És egy zsugori kis alak – motyogtam. – Igazságos, erıskező uralkodó – ismételte. – Mi történt a Marsden-birtokkal, amikor legutóbb

ellene harcoltál? – Elveszítettem egy csomó földet – mondtam boldogtalanul. Isabelnek igaza volt. Utáltam, ha

igaza van. – Elveszítettél egy csomó földet, és majdnem ráment az életed is. Elıbb vagy utóbb meg kell

állapodnod, Anthony. Ha úgy döntesz, hogy a királyért harcolsz, tarts is ki a király mellett. – De nem kedvelem. Nem olyan jó, mint III. Richárd volt – vitáztam. Rám nézett a hímzırámája fölött, ahogy szokta, és azt mondta: – Nekünk ı a legjobb király. Felsóhajtottam. A szívemben együtt éreztem az ifjú yorki herceggel. De Isabel is a szívemben

lakott – és ı azt mondta ki, ami a fejemben volt. Tudor Henrik nem várta ölbe tett kézzel a katonai inváziót. Összeszedte Perkin Warbeck ang-

liai híveit, és bezárta ıket. A legveszélyesebbek, például a Stanley család egyik tagja, elveszítet-ték áruló fejüket. Persze ez engem nem tartott volna vissza attól, hogy támogassam Perkin Warbecket, ha valóban ı lett volna a yorki herceg. Dickon uram a Tudor Henrik elleni harcban halt meg, és én sem bántam volna hasonló halált, akármit mondott is Isabel. De végül Perkin Warbeck következı lépése döntötte el, hogy beérem Tudor Henrikkel.

Partra szállt Skóciában! IV. Jakab felajánlotta a segítségét az ifjúnak: üzenetek jártak körbe északon, amelyekben az

állt, hogy fegyverezzük fel magunkat, és álljunk készen egy katonai invázióra. Hirtelen minden

Tudor Henrikkel kapcsolatos kételyemrıl megfeledkeztem. Győlöltem azt a hideg, fösvény, kap-zsi kis zsebmetszıt. De a skótoktól még jobban tartottam.

IV. Jakab támadni fog, ez nem vitás. De ha legyızné Tudor Henriket, nem menne haza. Meg-ölné Perkin Warbecket, és magának kaparintaná meg Anglia trónját. Az ellene harcolókat macs-kaeledelnek való apró miszlikekbe vágná. A Marsden-birtokhoz hasonló földeket jutalmul oda-adná holmi vézna, skót lordoknak, akik kirabolnák, lerombolnák és hagynák lezülleni.

1496 nyarán összegyőjtöttem a lovas katonáimat és a gyalogosaimat a falu közepén. A népek mérföldekrıl jöttek oda, hogy megbámulják, ahogy gyakorlatozunk. Az emberek éppúgy be vol-tak rozsdásodva, mint a kardjaik, és mindnyájan veszítettünk abból a tőzbıl, amely tizenegy év-vel korábban háborúba hajtott minket Richárd oldalán. De toboroztunk fiatal férfiakat, a ková-csok napi tizenhat órában készítették az új páncélingeket, a takácsok szıtték a lovagi köntösöket, rajtuk a Szent Györgyöt és a sárkányt ábrázoló Marsden-jelképpel – halványkék alakok sötétvö-rös háttérben. Az erdıt letarolták, hogy legyen anyag az új íjakhoz, nyilakhoz, lándzsákhoz és alabárdnyelekhez.

Hírnökök száguldottak át a vidéken Londonba menet a skótok elıkészületeirıl szóló hírekkel. A déli katonák ágyúkat hoztak, hogy megvédjék az északi Bamburgh, Alnwick és Newcastle vá-rait, és kereskedık érkeztek, hogy csatához való erıs lovakat adjanak el nekünk.

Támadásba lendültek a gazemberek és a szélhámosok is. A fukar Henrik király küldött némi pénzt a Marsden-birtok embereinek, kárpótlásul a mezıkön elmulasztott munkáért. Birka és búza helyett aranyuk lett. Elmentek egy italra a Fekete Bikába a nyári napsütésben folytatott egynapi tikkasztó gyakorlatozás után… és a csalók elnyerték tılük az aranyat a kártyaasztaloknál.

Kımővesekkel falat húzattam Marsden Hall köré, bár tudtam, az nem sokáig fogja távol tarta-ni a skótokat, ha már idáig eljutottak. Száz évvel ezelıtt a kıfalak megállították az íjászokat, de az ágyúsoknak egyáltalán nem jelentettek akadályt. Kénytelenek voltunk a nyílt csatamezın megverni a skótokat. Amint felkészültünk, északra kellett vonulnunk a találkozáshoz, ahelyett hogy megvártuk volna, amíg ık vonulnak délre, és úgy kapnak el minket az üregeinkben, mint a nyulakat.

Szeptemberre a kémek azt jelentették, hogy a skótok elindultak Edinburgh-ból. Akár felké-szültünk, akár nem, északra kellett mennünk, hogy találkozzunk velük. A durhamiek Gatesheadnél győltek össze, és színpompás menetben keltek át a Tyne folyón: több mint fél órán át tartott, amíg végighaladtak a város kanyargós utcáin a northumberlandi mocsárvidék felé.

Élveztem a lovaglást Isabel bátyjával, az ifjú Lord Birtley-vel, és meséltem neki azokról a csa-tákról, amelyeket az én Dickon urammal vívtunk. Milyen különös. Tizenhárom évvel ezelıtt dél-re lovagoltam, hogy elfogjam a trónörököst. Most északra lovagolok, hogy elfogjam az öccsét. Persze akkor feketébe öltözve lovagoltunk, és a helyiek nem voltak túl barátságosak hozzánk. Szerintem ennek a grófságnak a lakói inkább megmentıknek tartanak majd bennünket, mint beto-lakodóknak!

És Morpethben, ahol elsı éjjel megszálltunk, bizony izgatott és éljenzı tömeg fogadott min-ket. Úgy tőnt, a háború szinte megéri a harcolást. De a gondolat, hogy meghalok, és Isabel ott marad egyedül, védtelenül, levont valamicskét a lovaglás bájából.

– Öregszel, Marsden – mormoltam magamban. Három napon belül megpillantottuk a füstcsí-kot az égen. A skótok – szokásukhoz híven –, ahogy a határt átlépték, felégetett és kifosztott fal-vakat hagytak maguk után. Mikor egyik este visszatértek a felderítıink, azt jelentették, hogy a skótok nem egyetlen, tömegbe verıdött sereget alkotnak: egy tucat portyázó csapat tartott elszórt vonalban délnek.

Parancsnokunk Northumberland hercege volt, aki Alnwicknél csatlakozott hozzánk. – Az a gond, hogy minimum hat útvonalon tartanak dél felé – mondta a herceg. – Ha egy csa-

patot feltartóztatunk, a másik öt elcsúszik mellettünk. Ha pedig szétszóródunk, akkor létszámfö-lénybe kerülhetnek.

– Egy angol felér tíz skóttal, úgyhogy ez nem fordulhat elı! – kiáltotta valaki. Bekiabálását él-jenzés és nevetés fogadta.

Elıreléptem. – Én már harcoltam korábban a skótok ellen – mondtam. – A gyalogosaikat zsúfolt négyszög

alakzatba sorakoztatják fel, így a lovasaink egy lándzsafalba vágtatnak bele. Meg tudnánk bonta-ni a négyszögüket, ha lenne elég íjászunk – de nincs.

– Akkor tehát hogyan harcoljunk ellenük? – kérdezte a herceg. – Sehogy – feleltem. – Hagyjuk, hogy ık harcoljanak velünk. A skótok nem olyan jók, ha elı-

re kell menniük, és támadniuk kell. Náluk nincs meg az a szervezettség, amilyet mi az elmúlt hó-napban kidolgoztunk. Vadul támadnak elıre, és egyenként le lehet ıket szedni. Nekünk csak any-nyi a dolgunk, hogy szilárdan állunk.

A herceg láthatóan megörült. – Tessék! Egy olyan férfi szavát hallották, aki Bosworth mezején harcolt! – Az ám, csakhogy a vesztes oldalon! – gúnyolódott valaki. Tíz évvel korábban valószínőleg megöltem volna az illetıt. Most viszont csak mosolyogtam: – Most a gyıztes oldalhoz csatlakoztam. Egyetértettek a haditervemmel, tehát hat csoportra

oszlottunk, és olyan erıs állások felé igyekeztünk, amelyek majd megállítják a skótok elırenyo-mulását. Egy dombtetıre vezettem a csapatomat, ahonnan rá lehetett látni a Woolerbe vezetı út-ra. A felderítıink azt jelentették, hogy skót ellenségünk csupán öt mérföldnyire tılünk vert tábort. A zászlójukat pedig a Yorkok fehér rózsája díszíti. Holnap szembekerülünk magával a yorki her-ceggel… vagy Perkin Warbeckkel.

– Ez olyan, mint Ambien dombja – mondtam aznap este Birtley-nek a sátrunkban. – Hogy mi? Fiatal volt még. Csupán tizenegy esztendı telt el, s az emlékek máris halványultak. – A bosworthi csatamezın – magyaráztam. – Richárd Ambien dombján ült. Életben maradt

volna, ha nem indít rohamot a dombról. Birtley bólintott. – Harold király a Senlac-dombon ült a hastingsi csatában, és legyızhette volna a normannokat,

ha nem indít rohamot a dombról. Az emberek eszébe fogom vésni, mennyire fontos ez. Birtley jó fiú volt. Okos, mint a húga. Éreztem, hogy ezt a csatát nem veszíthetjük el. Azon az

éjszakán mélyen aludtam. Nekem nem voltak olyan rémálmaim, mint Richárdnak a Bosworth-mezei csata elıestéjén… Igaz, én nem is szerveztem meg a két kis unokaöcsém meggyilkolását.

Ezen töprengve merültem álomba. Richárd nem rendelhette el kis unokaöccsei halálát, ha az a fiatalember a domb túloldalán valóban az én kis élénk yorki hercegem. Reméltem, hogy nem kell megölnöm.

Ködös volt a reggel, és a harmatos levegı letompította a csatára készülıdı emberek hangját. Sokuknak ez volt az elsı csatája… és sokuknak az utolsó is. Mindenki nyugodt, józan módon lá-tott a dolgához.

Elhelyeztem az úton egy kisebb csoportot, hogy tartsák fel a skót elırenyomulást. A többieket a domboldalon sorakoztattam fel, ahonnan teljes rálátásuk nyílt az útra. A skótok ezt azon nyom-ban megtudják, amint megpróbálják megtámadni az úton lévıket – a hegyrıl lezúduló lovasok majd felmorzsolják ıket.

Elıször a fehér rózsával díszített fekete zászlót pillantottuk meg a dombtetı fölött. Mintegy ezer ember vonult a lobogó mögött, s talán száz jött lóháton. Nekünk kevesebb emberünk, viszont több lovunk volt.

A skótok szakadozott vonalban álltak. Vezetıik csoportba verıdtek, és a zászlóink felé tekin-gettek, mintha olvasni akarnának róluk. Aztán az egyik lovas, egy páncélba öltözött fiatalember, elırelovagolt. Mindkét oldalon egy-egy lovag kísérte testırként. A sereg többi része lepihent: a füvön helyezkedtek el, melyet gyorsan kiszárított a szeptemberi napfény.

Felültem a lovamra, és lassan a háromfıs csoport elé lovagoltam. Mellettem jött az ifjú Birdey. Amikor tízlépésnyire voltunk a skótoktól, megálltunk. A fiatalember levette a sisakját, s megrázta szép, szıke haját.

– Anthony Marsden – mondta. A hangja lágy volt, s akcentusába épp csak egy csipetnyi fla-mand árnyalat keveredett.

– Ezt a zászlóimról olvasta le – mondtam. Szélesen rám mosolygott. – Nem, öreg barátom, ezt az arcodról olvastam le. – Találkoztunk már? – kérdeztem. – Nem emlékszel rám? Tizenhárom éve történt, és megváltoztam… de hát akkor még csak egy

kilencéves kisfiú voltam. Te nem sokat változtál. Ej, de jól adta ez a Perkin Warbeck! Biztosan tudta, hol találkozott a kis yorki herceg a

Marsden-uradalombeli Anthony Marsdennel, és élt ezzel a tudással. – Köszönöm, mylord – mondtam. Nem lett volna szabad „mylord”-nak szólítanom, de kicsú-

szott a számon. Megengedett magának egy kis mosolyt. – Te jó voltál hozzám a Towerben, Marsden. Te és Will Slaughter. – Csakugyan? – İ, igen. Ti hagytátok, hogy gyakorolhassuk az íjászatot. Sosem kezeltetek minket rabként –

folytatta. Szédülni kezdtem, aminek semmi köze nem volt ahhoz, hogy a napsütéstıl verejtékeztem a

kipárnázott páncélomban. Lehet, hogy ez a huszonkét éves ifjú a yorki herceg… és akkor az én Dickon uram ártatlan lehet a gyilkosságokban.

– Örülök, hogy így gondolták – mondtam. Ostobaság volt ezt mondani. Ezzel beismertem, hogy hiszek neki. A szívem azonban olyan szavakat sugallt, amelyeket az eszem nem engedett volna kimondani.

– Jó szívvel emlékszem rád, Marsden. Busásan meg foglak jutalmazni, amikor leveszem a ko-ronát Tudor Henrik fejérıl.

– Gondolja, hogy ez sikerülni fog? – A te segítségeddel! – mondta a fiatalember. – Az én segítségemmel? – Igen. Nemcsak megengeded, hogy törvényes királyod végigmenjen ezen az úton, de

csadakozni is fogsz hozzám a kis walesivel szemben a csatamezın. Én pedig elcsábultam. Elvakítottak a szelíd szavak, az ígéretek, az emlékek és a csoda, hogy

egy halott gyermeket felnıtt férfiként látok viszont. Birtley barátomon múlt, hogy megmenekül-tem.

– Mi történt a bátyjával, a trónörökössel? – tette fel a kérdést. – A Tower várkapitánya, Sir Robert Brackenbury segítségével megszöktünk – magyarázta az

ifjú. – De Edwárd bátyám meghalt a tengeri utazás során. Még most is hiányzik. Mindig olyan vidám volt. İ tartotta bennem a lelket bebörtönzésünk idején a Towerben.

Ezt nem kellett volna mondania. Perkin Warbeck hazudott. Jól hazudott, de hazudott. És mint oly sok hazugnak, neki is muszáj volt eggyel több hazugságot mondania. Edwárd, a trónörökös boldogtalan és kétségbeesett volt a Towerben.

Az emlékek köde szétfoszlott a szemem elıtt. A fiatalember nem is hasonlított a kis yorki her-cegre. Birtley-re néztem, és picit megráztam a fejem.

– Menjen vissza Skóciába, Warbeck – mondtam. – Életben hagyjuk, ha most nyomban vissza-fordul.

Lehervadt a magabiztos mosoly. – Én a yorki herceg vagyok. A királyod! – Maga Perkin Warbeck, csaló és szélhámos! A fiatalember elıbbre nógatta a lovát, hogy a két lovag hallótávolságán kívülre kerüljön. – Figyeljen, Marsden, én nem mehetek vissza! Ezek az emberek fosztogatnak, és mindent fel-

égetnek. Elszabadultak! Ha valaha elérek Londonba, nem leszek képes kezelni ıket! – Nem is kell – mondtam hidegen. – Meg fogják ölni.

– Én is ezt hiszem! – nyüszítette. – Vigyen magával, Marsden! Vigyen magával! Csalódott voltam. Egy pillanatig azt szerettem volna, ha a Tower hercege életben lett volna.

Most már halott volt – megint megölték. Keserőséget éreztem. – Menjen vissza Skóciába, Warbeck – mondtam. Megfordítottam a lovamat, és lassan vissza-

lovagoltam az embereimhez. A levert, megroskadt vállú alak megfordult, és visszalovagolt az út szélén várakozó skótokhoz.

Azok talpra ugrottak, csatára készen. De miután a kapitányok ismét tanácskoztak, parancsok har-santak, és karok lendültek. A skót sereg megfordult, és visszacammogott oda, ahonnét jött. A harcosok többször is hátrapillantgattak, mint akik szeretnék pengéiket a régi, győlölt ellenség el-len fordítani. De aznapra nem akadt számunkra csata.

– És többé nem is lesznek csaták, Anthony – jelentette ki a feleségem, amikor egy hét múlva hazatértem a Marsden-birtokra.

– Nem mindig dönthetjük el, mikor akarunk csatázni – mondtam. – De számomra nem lesz több háború… ha rajtam múlik.

Úgy tőnt, Isabel ezzel megelégedett. Olyasmit tett, ami két királynak sem sikerült. Békés em-bert faragott belılem.

TIZENHATODIK FEJEZET

„Micsoda kín volt az a fulladás!”

George bácsikám elhallgatott, és körülnézett az összegyőlt családon. Végigsimított a kandalló fölötti címeren.

– Valószínőleg itt állt, miközben ezeket a szavakat mondta… vagy ott, ahol te ülsz, Marion. – Úgy is van – vágott vissza nagymama. – Abban biztos lehetsz, hogy Anthony Marsden a

kandallónál állt. Hogy elállja az összes meleget az asszonynép elıl! – És mi történt Perkin Warbeckkel? – érdeklıdött apám. – Nem fejezheted be itt a történetet,

George bácsi! – Perkin Warbecket két év múlva elfogták. Akárcsak elıtte Lambert Simnelt, ıt is beengedték

a királyi palotába. Csakhogy Perkin bolond volt: szökni próbált. Henrik ekkor záratta be a To-werbe.

– Megérdemelte, ha ugyanabba a cellába zárták, mint az igazi trónörököst – kuncogott gono-szul nagypapa. – Az embernek sosem szabad a királya ellen lázadni. Úgy tőnik, ez a VII. Henrik nagyon józan fickó volt.

– Vigyázott a pénzére – mondta maró gúnnyal nagymama. – Akárcsak te. – Én is ezt mondtam – bólintott nagypapa, aki nem igazán fogta fel a célzás élét. – Józan fickó

volt. – Látták Warbecket egy évvel a bebörtönzése után – folytatta George bácsi. – Azt mondják, tíz

évet öregedett. Éppoly biztosan megölte a Tower, mint ahogy a hercegeket is. Újból szökni pró-bált, és ezúttal Henriknek ki kellett végeztetnie. Tyburnben akasztották fel, miután bevallotta, hogy nem ı az igazi yorki herceg.

– Felakasztották? – kérdezte apám. – Nem lefejezték? – Nem – mondta sóhajtva nagypapa. – Te rendırbíró vagy, neked ezt jobban kellene tudnod. A

közönséges bőnözıket felakasztják. Csak a nemesi születésőek részesülnek a pallos megtisztelte-tésében!

– No persze – motyogta apám. – Elfelejtettem, hogy nem az volt, akinek mondta magát. Levegı után kapkodtam. Nem tudtam uralkodni magamon. A család felém fordult, és

Humphrey Vere éles tekintete engem fürkészett csendes sarkomban. Kitisztult fejembıl az erıs sör. És minden egyéb is megvilágosodott. – Nem az volt, akinek mondta magát! – suttogtam. –Ez hát a válasz! – És a darabkák úgy a he-

lyükre kerültek, akár egy páncél részei. Külön-külön semmi értelmük, de ha helyes sorrendben összerakjuk azokat a darabkákat, kiadják egy páncélos férfi alakját. Vagy mint az én esetemben, egy gyilkos alakját.

Hátamat a falnak vetettem, hogy megtartson, és nagy nehezen lábra álltam. – Bocsánat! – ziháltam. – Egy kis friss levegıre van szükségem. Bizonytalan léptekkel az ajtóhoz mentem, majd ki a hideg éjszakába. Szerettem volna, ha

megbeszélhetem a dolgot Meggel – vagy még inkább Mrs. Atkinsonnal. De elıször a saját fejem-ben kellett rendet tennem. Átgondoltam a gyilkosságot, kezdve onnan, hogy Humphrey Vere el-indult Yorkból, addig, hogy a meggyilkolt férfit bevitték Atkinson néne kalyibájába. Csak egyet-len magyarázat illett a tényekhez. Most már csak annyi volt a dolgom, hogy szóljak a megfelelı embereknek, tartóztassák le a gyilkost, hogy biztonságban eljuttassam a leveleket Jakabhoz, és megmentsem a hazámat egy újabb háborútól Skóciával.

A Marsden-kastély kapujában álltam. A falak magasan meredeztek, mint ükapám, Anthony Marsden idejében, de a kapukat mostanában ritkán zártuk. Általában még éjszakára is nyitva hagytuk ıket.

Felhıfoszlányok úsztak el a holdsarló elıtt, s néha áthatolt rajtuk annyi fény, amennyi meg-csillant az úton lévı sáros pocsolyákon. És annyi fény is átszőrıdött rajtuk, amelyben valaki meg-láthatta, ahogy ott állok.

A kapu persze nyitva volt. Ha a csıcselékbıl valaki idáig követett a faluból, az elrejtızhetett a kertben. Ki lehet az? A dühös Michael kocsmáros, a bosszúszomjas Wat Grey vagy a fondorlatos Smith csendbiztos?

Megfeledkeztem arról, hogy a falutól üldöztek. Nem lepett volna meg, ha ott masíroztak volna az úton. Az viszont meglepett, amikor hátulról ért a támadás. Halk zörrenést hallottam, s a hold-fény eltőnt, amint valaki a fejemre dobta a durva zsákot, és egészen a lábamig lerántotta.

A karomat megragadó kéz erıs volt. Annak is kellett lennie. Minden gond nélkül megfojtotta azt a lovast az erdıben. Engem viszont aligha bánthat. Egy második gyilkosságot már nem úszna meg. Zsákvásznat köpködve kiabáltam: „Segítség!” – de a vasmarok hátulról fejbe vágott, és el-ájultam.

Amikor magamhoz tértem a kábulatomból, emlékeztem, hogy egy zsák belsejében vagyok, de úgy tőnt, a fejem lefelé lóg, és ez fájdalmas volt. A gyomrom összenyomódott, és szerettem volna kihányni a maradék sört, de mivel fejen álltam, féltem, hogy megfulladok. Ahogy kitisztult a fe-jem, rájöttem, hogy valaki a vállán átvetve cipel. Tudtam, hogy ez a gyilkos, és azt is tudtam, hogy nem lesz számomra kegyelem.

Ahogy George bácsi mondta: „Nem az indulatos emberektıl kell tartani, hanem a hidegvérő-ektıl.” És ez itt úgy számította ki az elsı gyilkosságot, ahogy nagyapám szokta kikalkulálni, mennyi pénzt keresünk a Marsden-uradalom minden egyes holdjával. Azt nem gondolta, hogy átlátok a csalásán, de ez nem jelentett problémát egy magafajtának. Egyszerően nem számolt ve-lem.

Miközben a zsákban lógtam, hallottam a zajt, amelyet csizmája keltett az ösvényen, és faágak csapódtak nekem. Úgy véltem, a bournmoori erdın vágunk keresztül. A férfi hosszúakat lépett, és én ide-oda ütıdtem. Úgy sejtettem, a folyó felé tartunk.

Azon tőnıdtem, hogyan fogja véghezvinni. Talán engem is megfojt, mint azt a lovast. Talán leszúr, hogy rablás látszatát keltse, ahogy korábban tette. Aztán a léptek lelassultak, meglazult deszkák recsegését hallottam magam alatt. A lábamra állított, és elıredöntött. Valamiféle korlátot éreztem sajgó gyomrom alatt.

A Wear folyó pallóján voltam. Kisebb koromban itt szoktam pecázni. A folyó éles kanyart vesz, itt a víz nyugodt és mély. Ekkor rájöttem, mit tervez, és tudtam, többet nem fogok pecázni. Itt nem. Sehol sem.

Úgy tőnt, ellenırzi, elég szorosan van-e megkötve a lábam alatt a zsák. Odabent fojtogatott a por és összekeveredett a nyálammal: olyan ízt éreztem a számban, mint a sületlen kenyéré. Per-sze, ez egy liszteszsák volt, és az utolsó érzés a halálom elıtt.

Hirtelen megemelkedett a zsák alja, én pedig elıreestem. A fejem fölé nyújtottam a kezem, mintha fejest ugranék. A tarkóm a víz felszínének ütıdött. Hirtelen lökést éreztem, aztán hideg, nyirkos víz csapott az arcomba. Olyan volt, mint egy kemény ütés, és ez magamhoz térített. Tud-tam már, mit kell tennem.

A víz átitatta a ruhámat. Olyan hideg volt, hogy elállt tıle a lélegzetem. Amint a számba kez-dett beszivárogni, ráébredtem, hogy be kell csuknom a számat, és vissza kell tartanom a lélegze-temet. Amíg cipelt a férfi, aránylag szabadon mozogtam a zsákban, de a nedves liszt most a tes-temhez ragadt, lemerevített és megakadályozta a mozgásomat.

Ennek ellenére lenyúltam az övemhez, a jobb csípımhöz. Nem volt ott semmi! Egy pillanatra pánikba estem, aztán gyorsan elıre-hátra mozgattam a kezemet. A bırtok a nyakamba csúszott. Megragadtam a késem nyelét, kicsúsztattam, és úgy fordítottam, hogy ne felém irányuljon.

A tüdım most már égni kezdett. Azt jelezte, nyissam ki a számat, és szívjak egy kis levegıt. Nem volt annyi esze, hogy tudja, azzal a nyirkos halált engedné be. A kés borotvaéles volt, de még így is csak lassan tudtam átvágni a nedves zsákot, amely mindig elmozdult, amint beleszúr-tam. Végül a jobb kezemben tartott késsel átszakítottam, bal markommal pedig erısen tartottam a zsákot, mialatt a késsel hosszanti irányban felhasítottam.

Most már egymillió szín táncolt a szemem elıtt. Vörös, kék meg sárga csipkéket láttam, ame-lyek elvakítottak és elvonták a figyelmem. A fejemben voltak ezek a színek, de kiőztem ıket on-nan. A zsákon vágott hasíték végül elért a torkomig. Ahogy a szakadt széle felé tapogatóztam, valahogyan elejtettem a késemet. Már nem számított. Benyomtam a fejemet a hasítékba, és a ke-zemmel lehúztam a zsákot. Aztán két kiszabadult kezem segítségével letoltam magamról, és a vízfelszín felé hatoltam. A zsák úgy tapadt a lábamhoz, mint valami óriási angolna. A lábamat nem tudtam használni, hogy felfelé rúgjam magam, csak a kezem.

Azután a sötétség halvány ezüstöskékre világosodott, s a fejem áttörte a vízfelszínt. Boldog li-hegéssel szerettem volna belélegezni a csodás levegıt, de az eszem mást súgott. A támadóm be-dobott a vízbe, majd sietve távozott. Vissza kellett érnie, mielıtt észreveszik, hogy nincs ott. Én viszont csak fél percet töltöttem a víz alatt. Még hallótávolságon belül lehet. Ha meghall engem, és visszajön, gondoskodik róla, hogy meghaljak, mielıtt ismét a vízbe kerülök.

Miközben beszívtam a levegıt, a zsák a lábam körül megint lehúzott, s én megittam fél liter vizet, mielıtt fulladozva visszakapaszkodtam a felszínre. Ezúttal keményen dolgoztam a karom-mal, hogy a fejemet a felszínen tartsam anélkül, hogy túl nagy zajt csapnék a kapálódzás közben.

A színek elhalványodtak sajgó fejemben, s az áldott hold elıjött, hogy megvilágítsa a kinyúló fák alakját a koromsötétben. A palló lábánál egy főzfa lógatta erıtlen ágait a vízbe. Csapkodtam a vizet, s a kezemmel végül elértem a vékony ágakat. Az ujjaim túl gémberedettek voltak ahhoz, hogy megragadjam az életet jelentı gallyacskákat, de tudtam, hogy ott vannak, és tudtam, hogy erısebbek, mint amilyennek látszanak. Most már képes voltam lerúgni magamról a zsákot. A küzdelem kimerített, és beletelhetett öt teljes perc is, mire végre kiszabadult a lábam.

Fáradtan rúgkapáltam a part felé, és utolsó erımmel, a főzfa gyökereibe kapaszkodva felhúz-tam magam.

Megpróbáltam felállni, de fagyott lábam nem engedelmeskedett. Valahogy felkecmeregtem, és kúszni kezdtem át az aljnövényzeten, az ösvény és a palló felé. Ha végig kúsznom kell a hazafelé vezetı úton Marsden Hallba, megteszem. A könyökömmel már elértem az ösvényt. „Talán valaki itt rám talál!” – gondoltam. Aztán megállapítottam, hogy a nappal beköszöntéig senki sem fog erre járni. Valamikor éjfél körül meghalnék a hidegtıl. Muszáj volt mozognom, pedig testem minden izma lázadozott, és nem akart az agyamnak engedelmeskedni.

Feküdtem még pár percig, hogy összeszedjem az erımet, de egyre csak hőltem és merevebbé váltam.

„Ez nagyon igazságtalan” – gondoltam. Megmenekültem a folyóból, s most egyedül és magá-nyosan fogok meghalni ezen az ösvényen, csupán fél mérföldnyire a biztonságtól és a melegtıl.

Valahol az erdıben egy bagoly huhogott. Aztán egy ág roppant. Azt hittem, jobban már nem is fázhatok.

De amikor az az ág megreccsent, tudtam, a férfi visszatért, hogy végezzen velem. Azt kíván-tam, bár hagytam volna, hogy megfulladjak a vízben. Mennyi erıfeszítés, csak azért, hogy el-nyisszanthassa a torkomat, mialatt tehetetlenül fekszem a lábánál.

Puha lépéssel egy láb érkezett a fejem magasságába. Csupasz láb. Kis láb. Egy lány lába. – William, mondd, hogy nem haltál meg! – kérlelt Meg. Ekkor olyat tettem, ami hátulgombolós korom óta nem fordult velem elı. Sírva fakadtam.

TIZENHETEDIK FEJEZET

„Álom volt csupán.”

– Követtelek, amilyen gyorsan csak tudtalak – magyarázta, miközben lassan támogatott az ös-vényen. Emlékeztem, milyen erıs, és ahogy a karommal átfogtam a vállát, gyakorlatilag ı vitt engem. De menet közben végre visszatért az élet a lábamba, s néhány perc elteltével már egyedül is boldogultam.

– Nem tudtam, hová mentél, de azt tudtam, hogy elkapott – folytatta. – Valami oknál fogva a bournmoori erdı felé vettem az irányt, és láttam, amint visszafelé tart. Elbújtam egy fa mögé, úgyhogy nem látott meg, de már sejtettem, merre járt. Azt hittem, elkéstem… amikor megláttalak ott az ösvényen… és aztán hallottam, hogy sírsz.

– Nem sírtam – tiltakoztam. – Csak levegı után kapkodtam. – Na persze! – mondta. – Utána akartam futni, hogy letartóztassam – mondtam. – Gondoltam, hogy ezt akarod tenni. Hagyjam, hogy most már egyedül lábra állj? – Ne! – Kissé túl hirtelen rikkantottam fel. Hallottam, hogy kuncog. – Hová megyünk? – kér-

deztem. – Atkinson néne kunyhójába – felelte. – Nem mehetsz haza, most nem. Még ott van. Tetı alá

akarja hozni a tervét, és nem fogja hagyni, hogy holmi fiúcska az útjába álljon. A leányzó mellett vánszorogtam, miközben ı a kunyhóhoz vezetı ösvényen kalauzolt. Mrs.

Atkinsonnál még égett egy gyertya, és a tızeges kályhájából áradó melegnél életemben semmi sem esett jobban. Az öregasszony olyan riadt volt, amilyennek még nem láttam.

– Az egész az én hibám – motyogta, miközben lehámozta rólam a vizes ruhákat, s bebugyolált az ágyterítınek használt durva gyapjútakaróba. – Tudtam, hogy gyilkos, de azt hittem, senki sem fog hinni nekem. Nem tudtam bebizonyítani.

– Ne aggódjon, Mrs. Atkinson – mondta Meg. – Én is rájöttem, csak nem tudtam, mit tegyek. Belenéztem az izzó tızegbe, amelyen az asszony egy zöldség- és gyógynövényfızetet kever-

getett. – És én jöttem rá utoljára! – szólaltam meg. – De azt hiszem, be tudom bizonyítani. – Akkor jöttél rá, amikor George bácsikád annak a Perkin Warbecknek a történetét mesélte,

ugye? – kérdezte Meg. Bólintottam. – Perkin Warbeck azt mondta, hogy ı a yorki herceg. Az emberek hittek neki, mivel azt mond-

ta. Pedig hazugság volt. És amikor tegnap este megérkezett az idegen Marsden Hallba, mindenki azt hitte, hogy ı Humphrey Vere, mert azt mondta. Eszünkbe sem jutott, hogy hazug!

– És gyilkos – tette hozzá Meg. – És gyilkos – helyeseltem. Mrs. Atkinson levest töltött a fazékból egy fatálkába. Odaadta nekem egy kanál kíséretében.

Megpróbáltam elvenni, de a kezem túlságosan remegett. Meg átvette tıle a tálkát meg a kanalat, és etetni kezdett. A levesben nem volt hús. Gyanítottam, hogy egy olyan szegény asszony, mint Atkinson néne, szinte soha nem ízlel húst, de amint lenyeltem az elsı kanálnyit, a leves kezdett átmelegíteni.

– Hogyan magyarázzuk meg apádnak? – kérdezte Meg. – Rakjuk össze a történetet, és meglátjuk – válaszoltam. – Humphrey Vere a királynı embere

volt, és a londoni Towerben szolgált – a történetnek ez a része valószínőleg igaz. Nagydarab férfi

lehetett, a haja egyenes szálú, szıke, és hőséges embere a királynınek. Jó választás volt, hogy ı vigyen titkos üzeneteket Jakab királynak Skóciába. Múlt héten indult útnak a menlevelével – amelyben az állt, hogy Humphrey Vere magas, egyenes szıke hajú férfi – és a levélkötegekkel. Egy szürke lovon utazott.

– Arabella Stuart hívei azonban tudtak az útjáról – mondta Meg. – Ez hogy történhetett? Vállat vontam. – Biztosan volt egy kémük Erzsébet udvarában. Ezt viszont Cecil titkár úrnak kell kiderítenie

Londonban. – Szóval az igazi Humphrey Vere elindult Londonból a menlevelével és a levelekkel – kezdett

bele a történetbe Atkinson néne. – Nem ölhették meg csak úgy, mert Erzsébet egyszerően újabb leveleket küldött volna, elegendı ırt állítva melléjük, hogy biztosan átjussanak Skóciába. Külde-niük kellett valakit, aki megöli Humphrey Vere-t… és azután átveszi a helyét!

– Úgy van – mondtam. – Egy nyugodt észak-angliai hely erre a legalkalmasabb. Délen meg-van rá az esély, hogy akad, aki esetleg ismeri az igazi Humphrey Vere-t.

– Tehát a gyilkos – az idegen vendégetek – a nyomába eredt az igazi Humphrey Vere-nek. Va-lószínőleg Durhamtıl követte. Az idegen tegnap tiszta csizmákkal érkezett. Pedig elvileg végig-lovagolta a napot Yorkból – mutatott rá Meg.

– Az idegen felismerte a lehetıséget a bournmoori erdıben – mondtam két falás leves között. – Hátulról megközelítette Humphrey-t, és valószínőleg barátságosan elcsevegett vele. Aztán, amikor az ösvényen nem volt más utazó, megragadta Vere-t, lerántotta szürke lováról, és megfoj-totta. Az idegen végigvonszolta a holttestet a gyógynövényes földdarabon, és faágak alá rejtette. Levette a nyeregtáskát a szürke lóról, s a fenekére csapva elküldte az állatot. Tudjuk, hogy Wat Grey megtalálta a lovat, és álcázni próbálta, de ennek semmi köze a gyilkossághoz.

– Egyetértek – jelentette ki Mrs. Atkinson. Töltött még levest a tálkába, de ezúttal már egyedül is ki tudtam inni. – Átvizsgálta a leveleket, és megtalálta a menlevelet. Ha a tetemet hamarosan megtalálják, mondhatja azt: ,Á, a leveleim! Elviszem ıket Jakab királynak!” Ha nem találják meg a holttestet, visszamehet, és elhozhatja ıket. De azt nem kockáztathatja, hogy megtalálják a men-levelet, amelyik a nem rá illı leírást tartalmazza. Annak a menlevélnek el kell tőnnie, neki pedig találnia kell valami egyszerő helyi rendırbírót, aki ad neki egy újat.

– Így aztán az idegen megszabadult a menlevéltıl, és elindult a legközelebbi nemesi kastély, Marsden Hall felé – vette át a szót Meg. – A gyilkos azt mondta: „Humphrey Vere vagyok, és el-rabolták tılem a királynı leveleit.”

– Mi pedig elhittük, hogy ı Humphrey Vere, mert azt mondta – nyögtem fel. – De te túl okos voltál neki – jelentette ki Mrs. Atkinson. Nem tudtam biztosan, hogy Megrıl

beszél-e vagy rólam. – Ráhibáztál, hogy a nyeregtáskát egy szürke lovon vitték – az igazi Humphrey Vere lován. A halott Humphrey-nak szürke szırszálak voltak a ruháján, és szürke szır volt a nyeregtáska belsı felén is, ahol a lóhoz dörzsölıdött. A nyeregtáska a halott férfié volt. Nem ı lopta el a pej lovon lovagló férfitól. És a gyilkosnak nem volt ideje kicserélni a málha má-sik felében lévı tartalék ruhákat. Azok a ruhadarabok is az igazi Humphrey Vere-hez tartoztak. Túl nagyok annak az idegennek, aki azt állítja, hogy ı Humphrey.

– Azt hittem, a férfi alsónemőjébe hímzett kezdıbető ezt fogja bizonyítani – sóhajtott fel Meg. – Összezavart, amikor azt mondtad, hogy nem.

– Mit mondtam én? – Azt mondtad, valami „aitch” nevő bető – emlékeztetett. – Az is! – feleltem izgatottan. – „Aitch” mint Humphrey! Meg rám bámult. – Az „h” mint Humphrey. – Nem! – kiáltottam. – Annak a betőnek „aitch” a neve. – De hát nem azt mondod, hogy „h”? –De! – Miért? – Mit miért?

– Miért hívod „aitch „-nek, mikor „h”-nak mondod? – Nem tudom! Mogorván nézett a tőzbe. – Nem csoda, hogy lehetetlen dolog olvasni. Olyan, mint egy titkos kód! – De erre van szükségünk – mondtam. – A nyeregtáska a Marsden-kastélyban van. Megmutat-

juk apának a monogramos alsónemőt, és elmagyarázzuk neki az igazságot. Olyan, mint Perkin Warbeck története: amint az ember látja, hogy a fiú nem a yorki herceg, minden világos lesz. Ezt még apa is meg fogja érteni.

– A baj csak az, hogy az idegen megöl, amint meglát – mondta Mrs. Atkinson. – A királynı hírnökének megölése és a leveleinek elrablására szıtt összeesküvés alighanem felségárulás. Nem egyszerően csak felakasztják érte. Vissza fogják vinni Londonba, ahol felakasztják, ló farkán vonszolják, és felnégyelik. Ha egy fiú élete árán megmenekülhet, akkor ı elveszi azt az életet.

– Tehát mit tegyünk? – kérdeztem. – Azt hiszem, nekem kell megtennem – mondta Meg. Így aztán felállítottuk a csapdát reggelre. Meg lett volna a csalétek a csapdában, és én nem

voltam túl boldog a gondolattól. De Mrs. Atkinson láthatóan úgy vélte, hogy George bácsikám védelme alatt a Marsden-kastélyban a leányzó biztonságban lesz.

– Nagy harcos az a Sir George – jelentette ki. A ruháim megszáradtak a tőz elıtt, és olyan illatuk lett, mint a frissen sült kenyérnek! Vissza-

bújtam beléjük, és sietve hazamentem. Az egyik hátsó lépcsın felmásztam a hálószobákhoz, a lehetı leghalkabban kinyitottam a szobám ajtaját, becsuktam magam mögött, és megfordultam. Az ágyamon ülı alak megriasztott.

– Anya! – állt el a lélegzetem. –Jól vagy, William? – kérdezte. – Remekül – feleltem. Foltos ruhámra nézett, majd vissza az arcomra. Tudni akarta az igazságot. Már éjfél is elmúlt,

de addig nem ment el, amíg el nem meséltem neki az egész történetet. – Azt hiszem, egyet kell értenem a tervetekkel – mondta végül. – Megnek több esélye van,

hogy megússza, mint neked. De szeretném, ha ma éjszakára bezárnád az ajtódat. Igaz, hogy az idegenünk azt hiszi, meghaltál, de lehet, hogy idejön, hogy megkeresse azokat a leveleket.

Erre nem is gondoltam, és hálás voltam neki a józan eszéért. Megcsókolt, és kiment a szobá-ból. Bezártam mögötte az ajtót, az ágyamhoz léptem, és mély, álomtalan alvásba zuhantam.

Másnap reggel a szél északira fordult, és erısebben fújt, mint valaha. Leszakította a maradék levelet a fákról, és viharos esıt hozott a tenger felıl.

– Nem valami jó nap az utazásra – jegyezte meg George bácsi. Felmásztam az ebédlı fölötti erkélyre, onnan figyeltem, ahogy a család és gyilkos hajlamú vendégünk reggelihez gyülekezett.

Meg sürgött-forgott, és mindenkit kiszolgált. Anyám odafordult hozzá: – Meg, hozzál a vendégünknek egy kis forralt bort, hogy átmelegedjen, mielıtt elindul! – Szóval ön szerint mi történt valójában a Tower hercegeivel, Sir George? – kérdezte a vendé-

günk. – Meggyilkolták ıket – válaszolta az idıs lovag. – Sir James Tyrell gyilkolta meg ıket azon az

éjszakán, amikor elvette a kulcsokat. Létezik egy történet arról, hogy húsz évvel a gyilkosságok után egy másik vád alapján letartóztatták. Halálra ítélték, és úgy döntött, mindent bevall, mielıtt meghal. Beismerte, hogy a csatlósai álmukban megfojtották a két kis herceget. Aztán ástak egy sírt a lépcsı lábánál, és mélyen a padló alá temették ıket. Valószínőleg még most is ott vannak.

Meg visszatért, és figyeltem, ahogy a gızölgı italt a vendég elé tette. Mikor az a felét már le-nyelte, Meg átment az asztal túloldalára, és megállt apám mögött.

– Egy gyilkosságot akarok jelenteni – mondta. Apám megdermedt. – Menj innen, te lány! – mormogta a foga között. – Humphrey Vere-t, a királynı hírvivıjét megölték a bournmoori erdıben – erısködött Meg.

Apám arca furcsa lila színt öltött. Rápillantottam az idegenre, és láttam, hogy ajkán a V éle-sebb, mint valaha. A nagyszüleim élénken hajoltak elıre egy kis izgalom reményében, mialatt George bácsi és anyám csendes bátorítással mosolyogtak a leányzóra.

– Vere úr él és tökéletesen jól van, hacsak nem tévedek nagyot – mondta kimérten apám. – Pedig igen. – Micsoda? – Nagyon is téved. Az idegen a tıre felé mozdította a kezét. A vele folytatott harcból tudtam, hogy képes eldobni

a tırt, és torkon találni vele a lányt. Biztosra vette, hogy engem megölt, és egy hidegvérő ember-nek eggyel több holttest már nem sokat számít.

Az erkélyen elfoglalt rejtekhelyemrıl csak az apám orrlyukaiból jövı dühös horkantás hangját hallottam. Nem is nézett a lányra.

– Takarodj innen, majd késıbb számolok veled? – mondta. Szinte fojtogatták a szavak. – Hallgasd meg! – szólalt meg csendesen anyám. –Te vagy a felelıs a szolgákért – mondta ne-

ki apám. – Ez a te hibád. Dobasd ki! – Hallgasd meg! – mondta George bácsi. A vén lovaggal apámnak nem volt bátorsága kötöz-

ködni. – Mondd meg neki, George! – kuncogott nagyanyám. Az idegen higgadtan szürcsölgette a bo-

rát. – Halljuk a történetet! – mondta. Meg pedig elismételte a történetet, összefüggıen és minden részletre kiterjedıen, ahogyan azt

az elızı hosszú éjszakán elpróbáltuk Atkinson néne kunyhójában. Amikor a végére ért, olyan drámai színielıadást produkált, mint amilyeneket Shakespeare

mester tervez a londoni színpadaira. A köténye alól elıhúzott egy vászon alsónemőt, rajta a H monogrammal.

Az idegen kegyetlen szája lebiggyedt, hangjának lágy szavai elmosódtak. – Az a bető rövidíthet bármit… Henryt vagy Haroldot. A férfinak, aki kirabolt, ugyanúgy kez-

dıdött a neve, mint nekem. Na és? Apám bizonytalanul fordult a szolgálólányhoz. Meg így szólt: – Ez az ember biztosan bőnös. Különben nem próbálta volna megölni a fiát tegnap este. – Megölni Williamet? Hol van a fiú? – kérdezte remegı hangon apám. – Biztonságban – vágta rá gyorsan anyám, és az asztalon átnyúlva megszorította a csuklóját. A hír döntésre bírta apámat. Mereven felállt, és hunyorgott. – Azt hiszem, Vere úr… vagyis akárki-is-legyen úr, ez az ügy választ kíván. – Nincs bizonyíték – mondta álmatagon a férfi. – Ahhoz van elég, hogy megakadályozzuk Edinburgh-ba távozását. Elég ahhoz is, hogy a

durhami várban tartsuk, amíg valakit elküldenek Londonból, hogy magát vagy a tetemet Humphrey Vere-ként azonosítsa – szólt közbe George bácsi.

– Ha a tılem kapott útlevéllel bejutott volna Jakab palotájába, és aztán meggyilkolta volna, a Marsden-családot örökre tönkretette volna – mondta fájdalmas arckifejezéssel apám.

– Ha pedig VI. Jakab skót király kerül a trónra, maguknak mindenképpen befellegzett! – kiál-totta a férfi, s a széke karfájára támaszkodva a felállással küszködött.

Apám hátralökte a székét, és talpra ugrott, megrémülve a gyilkostól. A férfi felállt, és nekitá-maszkodott az asztalnak. Egyik keze megindult a tıre felé, de arra a kézre is szüksége volt, hogy állva tudjon maradni. Megingott, és ismét megragadta az asztal szélét.

Meg lassan odasétált hozzá az asztal mentén. – Vigyázz, lányom! – zihálta apám. De Meg kezét a férfi két marka közé dugta, és egy erıs

mozdulattal szétütötte ıket. Az támasz híján elıreesett, arccal az elıtte lévı ételes tálba. Meg az ajtóhoz ment, és kinyitotta. –Jöjjön be, Smith csendbiztos! – szólt ki. – Sir James

Marsdennek munkája van a maga számára.

A hatalmas termető kovács becammogott a szobába, és óvatosan körülnézett. Megakadt a szeme az asztalra pottyant idegen alakján.

– Vigye el ezt az alakot, kötözze meg, és győjtsön össze pár becsületes embert! Elvisszük a durhami várba!

– Igen, uram – mondta a kovács. – Miért, uram? – Mert ı ölte meg azt az embert tegnapelıtt a bournmoori erdıben – jelentette ki büszkén

apám. – Nem volt szükségünk a falusi csendbiztos segítségére a gyilkos kézrekerítéséhez. A saját otthonomban csaltam kelepcébe, és letartóztattam.

A csendbiztos zavartan nézett. – És ön is tette harcképtelenné? – Ó, nem… úgy tőnik, gyengélkedik – felelte apám. Meg elıhúzta a kötényébıl a kis üvegcsét. – Belecsempésztem egy kicsit ebbıl a gyógynövénybıl a borába – magyarázta. – Épp csak

annyit, amennyi néhány órára elaltatja. – Úgy van – szólt közbe anyám. – Azt akartuk, ismerje be, hogy ı a gyilkos – és mindnyájan

hallottuk, amint színt vallott. Ezek után nem engedhettük, hogy kereket oldjon. – Nem bizony! – csatlakozott hozzá apám. – Kapja föl, Smith! Mielıtt a csendbiztos a férfihoz ért volna, az oldalvást a földre csúszott. – Meg akarta ölni William úrfit! – mondta dühösen Meg, s hátralendítette csupasz lábát, hogy

az idegen arcába rúgjon. – Köszönjük, Meg! – mondta anyám. – Azt hiszem, használható állapotban lesz rá szüksé-

günk, hogy válaszolni tudjon a királynı minisztereinek a kérdéseire. Lehet, hogy ez nehezére es-ne, ha arra ébredne, hogy nincsenek meg a fogai. – Anyám a hímzésébe temette az arcát, hogy elrejtsen egy mosolyt.

Megmerevedett tagokkal felálltam, és lementem. – Lázár felkelt halottaiból! – kuncogott nagymama, amikor meglátott. A csendbiztos felnyalábolta az öntudatlan gyilkos testét, és a vállára vetette, mialatt apa beje-

lentette, szerez neki egy lovat, hogy el tudja vinni Durhambe. – Errıl eszembe jut egy történet – mondta ábrándosan nagymama. – Majd este, a vacsoránál – szólt rá ingerülten nagypapa. – Most sok a dolgunk. Össze kell

győjtenünk a bizonyítékokat, le kell írnunk a vallomásokat, és üzeneteket kell küldenünk a ki-rálynınek meg a minisztereinek Londonba.

– Épp ezt akartam mondani – dünnyögte apám, miközben kisietett az ajtón. – Az elkövetkezendı években jó kis történet lesz ebbıl – mondta anyám. Rámosolygott

nagymamára. – És vidámabb, mint a két szegény kis herceg története. – De errıl az esetrıl eszembejut az, hogy… – kezdte rá nagymama. – Este jön el az elbeszélések ideje – jelentette ki határozottan George bácsi, és most az egyszer

a mostohanıvére nem vitatkozott vele. Megre pillantottam. Zöld szeme ragyogva nézett vissza tüskebokorszerő lobonca alól. – Úgy tőnik, ez a történet elég jól végzıdött – mondta. Az ıszi szél megrázta a vén kastély ajtóit, és én tudtam, hogy egy napon újból el kell majd

mesélnem a történetet. Meg történetét, az én történetemet és a Tower hercegeinek történetét. Az emberek meghalnak… még a hercegek és a foltos álruhájú trónkövetelık is. Idıvel a régi házak szétporladnak… De a történetek örökké élnek.

A TÖRTÉNELMI ALAKOK

A Marsden család tagjai kitalált alakok, de Anthony Marsden elbeszélésének fıbb eseményei valóban megtörténtek, és a szereplıi élı személyek voltak.

V. EDWÁRD Az ifjú király, akit végül nem koronáztak meg. Amikor apja, IV. Edwárd meg-

halt, Edwárdot királlyá kiáltották ki, de ı rejtélyes módon eltőnt, amikor Richárd bácsikája a lon-doni Towerbe küldte. Rossz egészségi állapota és a towerbeli élet mélabússá tette a fiút.

RICHÁRD, YORKI HERCEG Edwárd öccse. Londonba ment, hogy elıkészüljön V.

Edwárd megkoronázására, de bátyjával egy idıben ı is eltőnt. Úgy tőnik, vidámabban viselte a towerbeli életet, mint testvére.

III. RICHÁRD A meghalt király, IV. Edwárd öccse. Míg Edwárd magas, szıke és jóképő

volt, Richárd alacsony, sötét hajú, és egyik karját valószínőleg nem tudta rendesen használni. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy hatalmas harcos legyen a csatatéren. Gondjaiba vette az ifjú új királyt, V. Edwárdot, majd közölte az angol néppel, hogy tévedés történt: nem Edwárd az igazi király. Richárd saját magát koronáztatta meg helyette.

BUCKINGHAM HERCEGE Anglia egyik legjelentısebb nemesembere volt. Büszke férfi,

féltékeny mások hatalmára. III. Richárdnak nagy híve a megkoronázásáig. Valami oknál fogva – senki sem tudja, miért – összekülönböztek, és Buckingham árulóvá vált.

ROBERT BRACKENBURY Várkapitány a londoni Towerben, ahol a hercegeket ırizte,

mindössze négy ember: Will Slaughter, Miles Forrest és két másik segítségével. (A történetben az egyikük lett Anthony Marsden.) A végsıkig hőséges volt Richárdhoz: az oldalán halt meg a Bosworth-mezei csatában.

JAMES TYRELL ,A királyi csatlósok feje” és III. Richárd egyik legrégebbi és legmegbízha-

tóbb szolgája. Épp az a fajta ember volt, akit Richárd megkérhetett, hogy ölje meg a hercegeket. Majdnem húsz évvel a hercegek eltőnése után Tyrellt letartóztatták és halálra ítélték. Állítólag a kivégzése elıtt bevallotta, hogy a matracukba fojtva ölte meg a hercegeket.

TUDOR HENRIK Lerohanta Angliát, és a bosworthi csatában legyızte III. Richárdot, hogy

VII. Henrik néven király lehessen. Magas, karcsú, szıke hajú volt, a szeme szürke, a fogai pedig rosszak. Okos volt, könyörtelen, és nagyon óvatosan bánt a pénzével. Békét és gazdagságot ho-zott Angliának.

PERKIN WARBECK Egy flamand szövetkereskedınél dolgozó fiatalember volt. Amikor Ír-

országba ment, valaki úgy találta, hogy hasonlít a meghalt herceghez, s ezért kieszelte az össze-esküvést VII. Henrik megbuktatására. Jóképő, hosszú szıke hajú fiatalember volt, és jó színész. A végén gyávának bizonyult, és VII. Henrik kivégeztette.

IDİRENDI TÁBLÁZAT

1483. április 9-én IV. Edwárd király meghal Londonban, és a királyságot legidısebb fiára, Edwárd walesi hercegre hagyja.

Április 11-én a tizenkét esztendıs fiút V. Edwárd néven uralkodóvá kiáltják ki, de ı épp Ludlow-ban tartózkodik. Londonba kell utaznia, hogy megkoronázzák, így…

április 24-én az ifjú Edwárd útnak indul Londonba a nagybátyjával, Lord Riversszel. Az út so-rán…

április 30-án az új király megérkezik Stony Strat-fordba. Itt találkozik vele Richárd bácsikája, aki börtönbe csukatja Lord Riverst, és átveszi a gondnokságot a fiú fölött. Elkíséri a londoni To-werbe, és biztonsági okokból ott tartja.

Június 22-ére tőzik ki a koronázást, de… június 16-án Edwárdot és az öccsét átköltöztetik a Véres Toronyba, miközben Richárd bácsi-

kájuk érvényteleníti a koronázást. Majd… június 26-án Richárd bácsi saját magát kiáltatja ki III. Richárd néven királlyá, és… július 6-án Richárdot feleségével, Annával együtt megkoronázzák. Mialatt Richárd és Anna az

országot járják… szeptember 3-án a király megbízható szolgája, Sir James Tyrell Londonba látogat, és megkéri

a Tower várkapitányát, hogy adja át a kulcsokat. Ezt követıen a Tower hercegeit többé nem lát-ják élve. Richárdnak azonban nem lesz nyugalma.

Szeptember 24-én Richárd korábbi barátja, Buckingham hercege felbiztatja Tudor Henriket, hogy rohanja le Angliát, küzdjön meg Richárddal, és vegye el tıle a trónt. A rossz idı keresztül-húzza az inváziós terveket, de Richárdot nagyobb balszerencse éri, amikor…

1484. április 9-én meghal a fia, majd… 1485. március 16-án a királyné, Anna is meghal. Tudor Henrik megindítja az inváziót, és… 1485. augusztus 22-én Henrik legyızi Richárdot Bosworth mezején, és megszerzi a koronát.

Ámde… 1486 nyarán összeesküvés szövıdik, hogy olyan fiatalembert ültessenek Tudor Henrik helyé-

be, aki úgy tesz, mintha ı lenne a Tower egyik hercege. Henrik teljes gyızelmet arat. Elıbb… 1487. június 16-án a trónkövetelı Lambert Simnel seregét mészárolják le Stoke-nál, majd… 1496 szeptemberében legyızi a trónkövetelı Perkin Warbecket, amikor az a skótok segítségé-

vel betör Észak-Angliába. 1499. november 23-án kivégzik Perkin Warbecket. A trónkövetelık megértik az üzenetet, és

nincs több jelentkezı. A Tudorok további száz évig uralkodnak, egészen addig, amíg VII. Henrik unokája, I. Erzsébet meg nem hal…

1603-ban, és ekkor skóciai Jakab lép Anglia trónjára. * De itt még nem ér egészen véget a történet, mert… 1674. július 17-én a londoni Tower átalakítása közben megtalálták a két gyermek csontvázát: a

magasabbik a hátán feküdt, a kisebbik arccal rajta. A tudósok és a történészek a mai napig vitat-koznak azon, vajon ezek lehetnek-e a Towerben megölt hercegek holttestei. Talán sosem tudjuk meg biztosan.

TERRY DEARY

A Tudor-ház krónikája

A Marsden család több mint egy évszázadon át szolgálta a Tudor-ház uralkodóit, tagjaik ud-varhölgyként, társalkodónıként vagy megbízható harcosként álltak királyaik és királynıik mel-lett. Így hát esténként, miközben az öreg kandalló melegénél családi legendákat mesélnek egy-másnak, emlékeik az olykor tisztelt, olykor elátkozott Tudor uralkodók sorsáról is szólnak. Míg a Marsdenek kitalált alakok, a Tudor-dinasztia története valóban olyan izgalmas volt, mint egy for-dulatos krimi, és nem kevésbé horrorisztikus, mint egy mai thriller. VII. Henrik, VIII. Henrik, VI. Edwárd, I. Mária és I. Erzsébet uralkodása nem volt híján erıszaknak, borzalmas gyilkosságok-nak, vérfagyasztó gaztetteknek. A Tudor-ház krónikája sorozat fordulatos regényei nemcsak szó-rakoztatóak, hanem hiteles képet is adnak a XV-XVI. századi Anglia koráról. A történelmi tájé-kozódásban a kötetek idırendi táblázatai és névmagyarázatai nyújtanak segítséget.

Móra Könyvkiadó

MÓRA K ö n y v k i a d ó

Alapítva 1950-ben

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztık Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 11 8465 5 A kiadásért felel Cs. Tóth János vezérigazgató

Felelıs szerkesztı: Dian Viktória Mőszaki szerkesztı: Lonovics Zoltán

Mőszaki vezetı: Diósi Katalin Terjedelem: 13 (A/5) ív. IF 7994

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2008

e-mail: mora@mora.hu Honlap: www.mora.hu

Alföldi Nyomda Zrt. (2006.49.01), Debrecen

Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató