TITUS BURCKHARDT

Ibn Mashísh Imája (ac-calat al-mashishíyah)

Abd as-Salám Ibn Mashsih1, a marokkói szufi, Abul Hasan ash-Shádhili - a shádhilita

rend alapítója - mestere, korának szellemi vezércsillaga (qutb) volt. 1228-ban halt

meg a keresztény időszámítás szerint, a Rif hegység béli al-Alam hegyen, ahol

remeteként visszavonultan élt; sírja, amely a hegy csúcsán található, egyike azon

zarándokhelyeknek, melyeket Magreb-ben2 a legnagyobb tisztelet övez.

Csupán egyetlen szöveg maradt fenn tőle, a Prófétáról szóló híres imája, melyet a

shádhilita közösséghez tartozó rendekben recitálni szokás, és amely mintegy

foglalatát adja az Egyetemes Emberre (al-insan al-kamil) vonatkozó szufi tanításnak.

Ennek fordítását adjuk itt meg, majd pedig a nehezen érthető részeket kommentárral

látjuk el.

Emlékezzünk arra, hogy minden, a Prófétáról szóló ima burkoltan az itt következő,

Koránban található parancsolathoz tér vissza: „Allah és az angyalok áldást

mondanak a Prófétára; ti hívők, mondjatok rá áldást ti is, és köszöntsétek őt illő

módon." (XXXIII, 55)

Az arab calla ige, ami fordításunkban mint „áldást mondani" szerepel, azt is jelenti:

„imádkozni"; a calat szó, melynek szótöve az előbbi ige szótövével azonos, imát, és

különösképpen rituális imádságot jelöl, amennyiben a cselekmény forrása az ember,

és áldást, a kegyelem kiáradását, amennyiben a cselekmény forrása az Isten.3

*******

„Ó én Istenem (Alláhumma), áldd meg őt, akitől a titkok erednek, és akiből a fények

fakadnak, kinek lényébe fölemelkednek a valóságok, kinek lényébe Ádám tudása

leszállótt, úgy, hogy ettől tehetetlenné váltak a teremtmények, hogy az ő tekintete

előtt eltörpül az emberi értelem; úgy, hogy közülünk senki, sem előd, sem pedig utód

nem képes megragadni őt".

„A szellemi világ kertjeit (al-malakut) az ő szépségének virágai ékesítik, és a

mindenhatóság (al-jabarut) világának medencéi kiáradnak az ő fényeinek bőséges

folyama által.

„Nincs semmi, ami ne őhozzá kapcsolódna, hiszen megmondatott: Ha nem lenne a

Közvetítő, minden ami tőle függ semmivé válna! (Áldd meg őt, ó Istenem) olyan

áldással, amely visszatér őhozzá, Teáltalad Tenmagadtól, amiképpen ő arra érdemes.

„Ó én Istenem, csatlakoztass engem azokhoz, akik őutána jönnek és igazolj engem

az ő számvetése által. Tedd, hogy megismerjem őt, olyan megismeréssel, amely

megmenekít engem a tudatlanság itatóitól, és az erény itatóinál csillapítja szomjam.

Vigyél engem az ő útján, a Te segítségedbe burkolózva, a Te jelenléted felé. Sújts le

általam a hamisságra, hogy leromboljam azt. Meríts meg az Egység (al-ahadiyah)

óceánjaiban, emelj ki a tawhíd pocsolyáiból, fürössz meg az Egyedülvalóság (al-

wahdah) óceánjának tiszta forrásában, hogy ne lássak, ne halljak, ne legyen

öntudatom, ne érezzék, csakis őáltala. És tedd, hogy a legfelsőbb lepel legyen lelkem

számára az élet, hogy annak lelke valóságom titkává legyen, és valósága legyen az

én házam népe, a legelső Igazság megvalósítása által.

Ó Első, ó Végső, ó Külső, ó Belső, halld meg hívásomat, amiképpen a te szolgád

Zakariás hívását is meghallgattad; segíts meg engem Tenmagad által, a Te

irányodban, támogass engem Tenmagad által a Te irányodban, egyesíts köztem és

Teközted, és oldozz el köztem és aközött, aki-nem-Te-vagy: Allah, Allah, Allah!

Valóban, Az, aki törvényként rendelte számodra a Koránt, bizonyosan visszahoz

téged az ígért határidőre. (Korán XXVIII, 85)

„Urunk! Tanúsíts irántunk irgalmat Tenma-adtól, és igazítsd el a mi dolgunkat a

helyes irányba! (Korán, XVIII, 10)

„Valóban, Allah és az Ő Angyalai áldást mondanak a Prófétára; Ti hívők! Mondjatok

rá áldást ti is, és köszöntsétek őt illő módon! (Korán, XXXIII, 56)

„Isten kegyei (calawát), Békéje, Üdvözlete Irgalma és Áldása legyen a mi urunkon,

Muhhamadon, a Te szolgádon, a Te Prófétádon és a Te küldötteden, az írástudatlan

prófétán, családján és az ő társain, mely kegyek oly számosak, mint az egyszerű és a

páratlan, és mint a mi urunk tökéletes és áldott szavai."

„Magasztaltassék a te Urad, a hatalom Ura! Mennyire fölötte áll ő annak, amit

állítanak róla, és békesség a küldöttekre. Dicsőség Allahnak, a teremtmények

Urának! (Korán, XXXVII, 179-181)

*****

„én Istenem (Alláhumma) áldd meg őt, akitől a titkok erednek, és akiből a fények

fakadnak..."

A „titkok" (asrár) és a „fények" (anwár) egymással komplementerek, mivel az

előbbiek az emberben vagy a kozmoszban természettől fogva bennerejlő

hajlandóságok, míg az utóbbiak a Lét „áramai", vagy „villódzásai", melyek a titkokra

ráfelelnek, miközben jelenvalóvá teszik azt, ami ezekben lehetőségként benne van,

anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is feltárnák a titkok legmélyét.

„Titok"-nak (sirr) a lélek mélységeit nevezik, ez az a hely, vagy szerv, ahol a

„fények" feletti szemlélődés történik. Az isteni fények - írja a Szufi Ibn 'Ataí-Llah al-

Iskandári az ő Hikam-jaiban - a titok tisztaságát követve áramolnak." Hasonlatos ez

egy olyan tükörhöz, amely visszatükrözi az isteni realitásokat, és természetéből

fakadó hajlandósága (isti'dád) szerint bizonyos mértékig polarizálja azokat.4

Minthogy a „titok" a rejtett lehetőségek oldalán helyezkedik el, így passzív szerepet

játszik a „fényekhez" viszonyítva, melyek mintha a fiat lux meghosszabbításai

volnának; a „titok" ugyanakkor, kifürkészhetetlen mélységein keresztül, a Lét

mozdulatlan esszenciájával (al-'ayn ath-thábitah) azonosul, azzal az archetípussal,

amely nem „szenved el" semmiféle önmagán kívül eső cselekményt, mivel

legelsősorban és kivétel nélkül magába foglal mindent, amit az egyéni tudat a

létezés módozataiban megvalósít.

Ezek után lehetővé válik számunkra, hogy a maga egyetemes teljességében vegyük

szemügyre a „titkok" és a „fények" kapcsolatát, mégpedig úgy, hogy az előbbiek az

archetípusok megfelelői, az utóbbiak pedig az isteni tulajdonságoké, melyek

önmagukban a Létezés forrásai. A dolgokat egy bizonyos szempontból nézve, a

„fények" a létezést a „titkokra" ruházzák át, melyek ebben a mivoltukban meg-nem-

nyilvánulók; a „fények" miközben kinyilvánítják, egyszersmind el is fedik azokat. Más

oldalról, az előbbit kiegészítve, a titkok a „fényeket" polarizálják, és egyben

differenciálják a Lét egységes fényét.

Az archetípusok, melyeket kivétel nélkül magába foglal az isteni Lényeg, kezdetben,

lényegi módon, az első Intellektusban (ál- 'aql al-awwal) válnak láthatóvá, rajta

keresztül látszódnak át bizonyos mértékig a kozmoszba; ily módon belőle „erednek"

és tőle kiindulva „hasadnak ketté"5. Ugyanígy törik meg az isteni Fény, mely az

Intellektus prizmáján áthaladva „fények" sokaságává lesz.

Az elsőleges Intellektus olyan, akár a „földszoros" (barzakh), amely a teremtetlen és

a teremtett, a tiszta Lét és a viszonylagos Létezés két „tengere" között húzódik. A

Próféta egyik mondása szerint az első dolog, amit Isten megteremtett, az Intellektus

volt; ezzel együtt az nem különbözik a Lélektől (ar-ruh), amely egy teremtett angyali

aspektusnak és egyszersmind egy teremtetlen, avagy isteni aspektusnak is

hordozója.6

Az Intellektus bizonyos értelemben olyan, akár a Lélek öntudata, a Lélek pedig olyan,

akár az Intellektus élete. Ha az Iszlámban nem beszélnek isteni Intellektusról, de

„isteni lélekről" igen, ez azért van, mert ez utóbbi csupán „kiárad" Istenből,

miképpen egy lehelet, amely a Lét minden szintjén áthalad; maga az Intellektus egy

helyben áll és csakis tárgyán keresztül lehetne meghatározni azt: ha ez a tárgy a

teremtett mindenség, akkor az Intellektus maga is teremtetett, ugyanakkor se nem

teremtetett, se nem „intellektus", közvetlen tárgya az Abszolútum, mivel ebben a

vonatkozásban nincs olyan tulajdonsága, amely az isteni Lényegtől

megkülönböztetné; ő Az, amit megismer.7

Az Intellektus két „arcáról", - az egyik Isten felé fordul, a másik a világ felé - a

Próféta következő szavai vallanak: „A legelső dolog, amit Isten megalkotott, az

Intellektus (al-'aql) volt. Így szólt hozzá: fogadj magadba (avagy: fordulj Felém

iqbal), és ő magába fogadta; azután így szólt hozzá: add tovább (avagy: fordulj el,

idbaf), és ő továbbadta. Idézzük fel a Prófétának azt a mondását, amely szintén az

intellektusra vonatkozik, a legfelsőbb Kalamus jelképén keresztül (al-qalam-al-alá):

„A legelső dolog, amit Isten megalkotott, a Kalamus volt. Így szólt hozzá: írj! Az így

válaszolt: mit írjak? Írd le, mondta neki Isten, az Én tudásomat az Én teremtésemre

nézve egészen a feltámadás napjáig". Ebből következik, hogy az Intellektus

kozmikus eszköznek teremtetett, míg a tudás, amit átír - avagy az ismeret, amit

visszatükröz - isteni lényegű.

Ily módon a legelső Intellektus az egyetemes Közvetítő, vele azonosítja magát a

Próféta hivatásának titkán keresztül.

*

„...kinek lényébe fölemelkednek a valóságok, kinek lényébe Ádám tudása leszállott."

*

A legelső Intellektus az a kozmosz egésze számára, ami a gondolkodó Intellektus az

ember számára. Ily módon az ember, kinek legbenső tudata maga a legelső

Intellektus, egyszerre ember és totális kozmikus lény; az ő szíve a mindenség szíve,

és a kozmoszt alkotó elemek olyanok, mint az ember intellektuális és egyetemes

természetének, de nem individuális természetének különböző módozatai:

Ő az „egyetemes Ember" (al-insán al-kámil). Ő az, akinek lényébe az Intellektus által

szüntelenül végzett reintegráció révén fölemelkednek a valóságok (haqáiq), és az is,

kinek lényébe a valóságok „leszállanak" az egyetemes igazságoknak az emberi

elmében való tükröződése által: a Korán szerint, Isten megtanította Ádámnak a

dolgok „neveit" (II, 31).

*

„...úgy, hogy ettől tehetetlenné váltak a teremtmények, hogy az ő tekintete előtt

eltörpül az emberi értelem, úgy, hogy közülünk senki, sem előd, sem pedig utód nem

képes megragadni őt."

*

Az Egész az Őt alkotó részt tehetetlenné változtatja abban az értelemben, hogy a

rész soha nem lenne képes felölelni az Egészet.

Így van ezzel az „egyetemes Ember" is, aki e látásmód szerint nem más, mint

Muhammad: úgy is, mint aki időben az utolsó a próféták közül, és mint a prófétai

hivatás „pecsétje" - az Ég és a Föld közötti fordított analógia alapján - Muhammad

képviseli az egyetemes Közvetítő, az első Intellektus legteljesebb földi

manifesztációját; a többi vallásokban az illető vallásalapító kiválósága olyan, ettől

eltérő metafizikai összefüggésen alapul, mint amilyen az „Inkarnáció", vagy a

„Megvilágosodás".8

*

„A szellemi világ kertjeit (al-malakut) az ő szépségének virágai ékesítik, és a

mindenhatóság (al-jabarut) világának medencéi kiáradnak az ő fényeinek bőséges

folyama által."

*

Az egyetemes Közvetítő, az első Intellektus olyan, akár egy tükör, mely az Isteni

Szépséget sugározza vissza. Plotinosz szerint - akinek a tanításai a szufik révén

szilárdultak meg és teljesedtek ki -, az első Intellektus (núsz) szüntelen

szemlélődésének tárgya az Egy, miközben szemlélődésének tartalmait, anélkül, hogy

képes lenne kimeríteni azokat, az őt szemlélő egyetemes Lélekbe vetíti. Ott vannak

malakut kertjei. Ami a mindenhatóság világának medencéit illeti, azok a meg-nem-

nyilvánulás „edényei", melyeket a tiszta Lét rejt magában, amiből a Létezés fakad,

mely a maga eredeti tisztaságában nem más, mint a „mohamedi fény" (an-nur al-

muhammadí).

(Egy, a Prófétától eredő mondás szerint „Isten vett egy marékkal az Ő fényéből, és

így szólt hozzá: légy Mohameddé!)

*

„Nincs semmi, ami ne őhozzá kapcsolódna, hiszen megmondatott: ha nem lenne a

Közvetítő, minden, ami tőle függ, semmivé válna. (Áldd meg őt, ó Istenem) olyan

áldással, amely visszatér őhozzá Teáltalad, Tenmagadtól, amiképpen ő arra

érdemes."

*

A szufik szerint az Áldás, avagy a kegyek kiáradása (calát), amivel az Isten a

Prófétát elhalmozza, nem más, min az isteni Lényeg kisugárzása (tajallí), amely

mindörökre elárasztja a kozmoszt, amelynek pedig Mohamed a szintézise. Isten

áldását kérni a Prófétára annyit jelent, mint alkalmazkodni az isteni aktushoz és

szándékosan részt vállalni benne; a hagyomány is arról biztosít, hogy az, aki áldást

mond a Prófétára, a világmindenség egészének áldását vonja magára.9

*

„én Istenem, ő a Te tökéletes titkod, aki megmutat téged, és a Te legfelsőbb Lepled,

amely színed előtt emelkedik."

*

A Közvetítő „lényegi valósága" (haqiqah), Istenben gyökerezése, ha lehet ezt így

kifejezni, nem más, mint a legelső isteni önmeghatározás (ta 'ayyún), a Lét (al-

wujúd), amint bizonyos mértékig a Nem-Létről ('adam) leválik. Ez az első

meghatározás, mely az összes többit is magában foglalja, önmagában titok,

misztérium, hiszen hogyan is határozhatja meg önmagát az, ami nem

meghatározott? Az első meghatározás egyrészt „megmutatja" Istent, mivel ami nem

meghatározott, az érthetetlen; másrészről, úgy takarja el, hogy eközben bizonyos

mértékig behatárolja; felfedi Őt, s egyszersmind eltakarja Őt.

*

„én Istenem, csatlakoztass engem azokhoz, akik őutána jönnek,11 és igazolj engem

az ő számvetése által. Tedd, hogy megismerjem őt, olyan megismeréssel, amely

megmenekít engem a tudatlanság itatóitól, és a Te segítséged itatóinál csillapítja

szomjam a Te jelenlétedhez közeledvén. Sújts le általam a hamisságra, hogy

leromboljam azt."

*

A befejező szavak egy, a Koránban szereplő vers parafrázisát adják: „Mi az Igazságot

(al-haqq) hajítjuk a hamisságra (al-bátil) és szétloccsantjuk a velejét, és íme

semmivé lesz máris." (XXI, 18)12 Olyan ez, mintha a mester azt mondaná: tedd,

hogy szellemem eggyé váljon az isteni Igazsággal (al-haqq), az egyetlennel, ami

túllép a világ illúzióján és lerombolja azt.

*

„Meríts meg engem az Egység (al-ahadiyah) óceánjaiban, emelj ki a tawhíd

pocsolyájából!"

*

Mivel az at-tawhíd általában az Egység tanúsítványa, vagy tágabb értelemben az

Istennel való egyesülést jelöli, Ibn Mashish kérésében ellentmondás van jelen;

kérésén keresztül a teremtett és a nem teremtett közötti zavart célozza meg, mint ha

azt mondaná: őrizz meg engem azoktól a csapdáktól, melyeket a rosszul értelmezett

Egység tanítása tartogat a megittasultak számára, akik már nem tudnak különbséget

tenni az Úr és a szolga közt.

*

„És fürössz meg engem az Egyedülvalóság (al-wahdah) óceánjának esszenciájában

(vagy forrásában) ('ayn), hogy ne lássak, ne halljak, ne legyen öntudatom, ne

érezzék, csakis őáltala."

*

Célzás ez a szent mondásra (hadíth qudsí): „Az én szolgám szüntelen közelít

Hozzám, mígnem megszeretem őt, és amikor már szeretem őt, én vagyok a fül,

amivel hall, a tekintet, amivel lát, a kéz, amivel megragad, és a láb, amivel lép; és ha

kér valamit, egészen biztosan megadom azt neki." Az Egység e parabolája szerint a

szolga nem szűnik meg szolgának lenni, de emberi természetét mintegy áthatja és

felöleli az isteni Realitás.

Az al-ahadiyah értelmében megvalósuló Egységben minden nyom, ami a

teremtmény, vagyis a szolga után marad, eltöröltetik, míg az al-wahdah értelmében

megvalósuló Egyedülvalóságban a teremtmény megjelenik Istenben, a sokféleség az

Egységben, és az egység a sokféleségben. Az első állapot tehát az Istenben való

kialvásnak, (fana), míg a második állapot az Istenben való továbbélésnek (baqá)

felel meg.

*

„És tedd, hogy a legfelsőbb Lepel legyen lelkem számára az élet, hogy annak lelke

valóságom titkává legyen, és valósága legyen az én házam népe..."

*

Tehát: Tedd, hogy minden meghatározottság közül az első számú, a Lét legyen

szellemiségem lényege, hogy az egyetemes Közvetítő legyen a titka spirituális

valóságomnak (haqíqah), és tulajdon spirituális valóságom magába olvassza

létezésem minden módozatát.

*

„ ...a legelső Igazság megvalósítása által."

*

Amiről a Korán ezt mondja: „És mi valóban megteremtettük az eget és a földet, az

Igazság által." (XV, 84) Magának Istennek a neve is „az Igazság" (al-haqq).

*

„Első, ó Végső, ó Külső, ó Belső."

*

A fönti isteni nevek a Koránban ugyanebben a sorrendben hangoznak el.

*

„Hallgasd meg a hívásomat, amiképpen a Te szolgád, Zakariás hívását is

meghallgattad."

*

Aki azt kérte Istentől, hogy ne hagyja őt örökös nélkül; Isten meghallgatta kérését,

Zakariás élemedett kora és feleségének meddősége ellenére. (Korán, III, 37.)

*

„Segíts meg engem Tenmagad által, a Te irányodban, támogass engem Tenmagad

által a Te irányodban, egyesíts köztem és Teközted, és oldozz el köztem és aközött

aki-nem-Te-vagy: Allah, Allah, Allah!! Valóban Az, aki törvényként rendelte számodra

a Koránt, bizonyosan visszahoz téged az ígért határidőre." (Korán, XXVIII, 85)

*

Az utolsó mondat a Korán egy strófája, mely a Prófétához címezve hangzott el,

Medinába való menekülésekor (hijrah). Ez a strófa a léleknek a világba való

száműzetésére utal; Isten megígéri az őt szólítónak, hogy visszavezeti igazi

hazájába, ami az Örökkévalóság, vagyis maga az Isten.

*

„Urunk! Tanúsíts irántunk irgalmat Tenmagadtól és igazítsd el a mi dolgunkat a

helyes irányba!" (Korán, XVIII, 10).

*

Ez a Korán szerint a hét epheszoszi alvó imája, amit a barlangba történő

menekülésük pillanatában mondtak el. Az elmélkedő ember tulajdon bensőjében való

elzárkózásának (khalwah) legtökéletesebb képe ez.

*

„Valóban Allah és az angyalok áldást mondanak a Prófétára, Ti hívők! Mondjatok rá

áldást ti is, és köszöntsétek őt illő módon! (Korán, XXXIII, 56)

*

„Isten kegyei (calawát), Békéje, Üdvözlete, Irgalma és Áldása (barakát) legyen a mi

urunkon, Mohammadon, a Te szolgádon, a Te Prófétádon és a Te küldötteden, az

írástudatlan prófétán és családján, és az ő társain, mely kegyek oly számosak, mint

az egyszerű és a páratlan, és mint a mi Urunk tökéletes és áldott szavai."

*

A kegyek, melyekkel Isten az Ő első és teljes teremtményét elhalmozza,

megszámlálhatatlanok és végtelenek, akár az ő teremtő szavai.

*

„Magasztaltassék a te Urad, a hatalom Ura! Mennyire fölötte áll ő annak, amit

állítanak Róla, és békesség a küldöttekre. Dicsőség Alláhnak, a teremtmények

Urának! (Korán, XXXVII, 179-181)

JEGYZETEK

1 Létezik egy Ibn Bashísh alak is („derűs ábrázatú ember fia") amely e patronimikus

név eredeti arab alakjának tűnik, lévén, hogy az Ibn Mashísh név mím-je a ba-nak az

őt megelőző nun-val való asszimilációjával magyarázható, ami tipikusan magrebi

jelenség.

2 (Magreb: Marokkó, Tunisz és Algéria területének együttes megnevezése. Sz. R.).

3 A Prófétáról szóló általános jelentésről lásd: Frithjof Shuon, Az Iszlámot megérteni,

(Comprendre l' Islam) Párizs 1961, 129. o.

4 A témával kapcsolatban lásd: Muhyiddín ibn'Arabí, a Próféták Bölcsessége (Fucuc

al-Hikam), ford. Titus Burckhardt, Párizs 1955; Seth-ről szóló fejezet.

5 A szövegben szereplő inshaqqa ige mindkét értelemben használatos.

6 A lélek angyali aspektusáról 'Abd al-Karim al-Jílí így ír: Az Angyalt a szufik úgy

nevezik: „az Igazság, mely által (a dolgok) megteremtetnek. Szintén ő a Mohamedi

Valóság (al-haqiqat al-muhammadiyah). Isten úgy tekintett erre az Angyalra, hogy

közben Önmagára tekintett. Tulajdon fényéből teremtette meg őt, és belőle

teremtette a világot..." (Al-insán al-kamil, ar-ruh-ról szóló fejezet) A Lélek isteni

aspektusáról így ír: „A Szent-lélek (ruh al-quds) a lelkek lelke; túllép a létezésen,

úgy, hogy nem megengedett teremtettnek nevezni, mivel Isten egy sajátos

aspektusa ő, aminél fogva a világ fennáll. Lélek, de nem úgy mint a többi lelkek,

mivel ő az Isten lelke, amit Ádámba belélehelt..." (u. o.)

7 „Tudd meg, hogy Isten úgy nyilvánította ki ezt az Intellektust, mint önmaga által

létező egyedülvaló esszenciát, mely az egyik iskola szerint behatárolt (mutahayyiz),

egy másik iskola szerint nem behatárolt, ez utóbbi inkább az igaz..." (Muhyi-d-d'in

Ibn 'Arab'i, ad-durrat al-ba'ídá, „Fehér Gyöngy").

8 Bizonyos értelemben minden nagy isteni küldött neve az egyetemes Közvetítő

neve, de egyikük sem ugyanabban vonatkozásban az, mint a többi. - „Az egyetemes

Ember az a pólus, mely körül a létezés szférái a legelsőtől a legutolsóig

kibontakoznak. Ő egyetlenegy, a világmindenség fennállása óta, és a különböző

vallásokban nyilvánul meg, miközben neve minden esetben attól függ, hogy milyen

öltözéket visel a többi ellenében. Eredeti neve Mohamed. Minden egyes korszakban

azt a nevet viseli, amely éppen aktuális öltözékének megfelel: így történt, hogy én

szellemi mesterem, Sharaf ad-dín Ismaíl al-Jabarti alakjában találkoztam vele..."

(Abd al-Karim al-Jilí, id.mű, al-insan al-kámil-ról szóló fejezet)

9 Idézzük fel ezzel kapcsolatban a Próféta néhány megnyilvánulását, melyek

különböző eszmei láncok szemeiként maradtak fenn: „Gábriel (Arkangyal) - béke

legyen vele - eljött hozzám és így szólt: „Ó Mohamed, senki nem mondhat rád áldást

anélkül, hogy hetvenezer angyal ne mondana áldást őreá: és az, akire az angyalok

áldást mondanak, egy lesz a paradicsomban lakók közül." - „Ha valaki hódolatképpen

áldást mond énreám, Isten -magasztaltassék - abból az áldó szóból egy angyalt

teremt, ki, két szárnyát ha kiterjeszti, elér kelettől nyugatig, ki két lábát a hetedik

alsó világban veti meg és kinek tarkója meghajlik az isteni trón alatt, és Isten azt

mondja majd annak az angyalnak: áldd meg az én szolgámat, amiképpen ő az én

Prófétámat megáldotta, és az angyal áldani fogja őt, egészen a feltámadás napjáig."

- „Ha valaki egyszer áldást mond énrám, Isten tízszer fogja őt megáldani: ha valaki

tízszer áldást mond énrám, Isten 'százszor fogja őt megáldani; ha valaki százszor

áldást mond énrám, Isten ezerszer fogja őt megáldani..." Nem akad egy sem isten

szolgái közül, aki áldást mond énreám, hogy az ő áldása, éppoly gyorsan amiképpen

elhagyta az ő ajkát be ne járna minden földet és minden tengert, az egész keletet és

az egész nyugatot, mondván: ennek és ennek az áldása vagyok, ennek és ennek a

fiáé. aki áldást mond Mohamedre, a választottra, aki Isten teremtményei közül a

legjobb. Akkor nem lesz olyan dolog, ami nem mondana áldást őrá, a szolgára. És

ebből az áldásból Isten egy madarat teremt, akinek hetvenezer szárnya lesz, és

minden szárnyán hetvenezer arc lesz, és minden arcán hetvenezer ajak, és minden

ajkában hetvenezer nyelv; és minden nyelv Istent fogja dicsőíteni hetvenezer

nyelven; és Isten feljegyzi majd, hogy milyen jutalmak járnak mindezért."

Mindezekben a jelképes történetekben kifejezésre jut az a számlálhatatlan

kölcsönösség, amely az egyedi embert az egyetemes Emberrel összekapcsolja.

10 Mindezt mayáról is el lehet mondani a védikus tanítás szerint. A maya, eredetét

tekintve kifürkészhetetlen titok, mivelhogy se nem reális, miképp az Abszolútum, se

nem irreális, miképp a semmi, így tekintenek a Szufik a „Mohamedi Realitásra" (al-

haqíqat al-muhammadiyah) mint legelső egzisztenciális meghatározásra.

11 Egyértelműen a szellemi utódokról van itt szó. Mindenesetre vegyük figyelembe,

hogy maga 'Abd as-Salam Ibn Mashísh is a Próféta leszármazottja volt Idrís-en, Fez

szent alapítóján keresztül. Az, hogy a Próféta vér szerinti utódai között oly sok szent

akad azt bizonyítja, hogy a vér szerinti utódlás a szellemi rokonság ősanyagához

lehet hasonló, amikor az elhivatottság és az egyéni erőfeszítések az abban rejlő

lehetőségeket aktualizálják.

12 El-bátil, amit mi „hamisságnak" fordítunk, jelent minden olyan dolgot, ami hamis,

múlandó és illuzórikus.