Túl a filozófián

1

2

Vajda Mihály

TÚL A FILOZÓFIÁN

3

© Vajda Mihály, Typotex, 2013Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható!

ISBN 978 963 279 809 7

Témakör: esszé, filozófia, irodalomtudomány

Kedves Olvasó!Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót!

Újabb kiadványainkról, akcióinkróla www.typotex.hu és a facebook.com/typotexkiado

oldalakon értesülhet.

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft.Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa

Felelős szerkesztő: Leiszter AttilaA borítót Kazimir Malevics Szuprematista kompozíció

című művének felhasználásával Tóth Norbert tervezteKészült a Multiszolg Bt. nyomdájában

Felelős vezető: Kajtor Bálint

4

TARTALOMJEGYZÉK

Viola vendégkönyvébe 9

G., a vadász(W. G. Sebald: Szédület. Érzés) 19

Kedves Amanda, mondja,lehetek ma komoly? 24

„Kicsit mindig sekélyebb a kéj”(Elfriede Jelinek: Kéj) 42

Isten nyomokban…? 52

Alkony/Nightfall/Dämmerung –Götterdämmerung 59

„Jöjj el szabadság, te szülj nékem rendet” 62

Kristallnacht 106

Megőrizni a tartást(Victor Klemperer Naplója kapcsán) 111

A semmiből egy új világot épít…(Helen Epstein: Anyám nyomában) 122

„Túl akartuk élni”(Laurence Rees: Auschwitz.A nácik és a „végső megoldás”) 128

5

Megváltoztak-e a németek?(Michael Stürmer: A Német Birodalom) 135

A menekülő költő(Krasznahorkai László: Nem kérdez,nem válaszol [Huszonöt beszélgetés, ugyanarról]) 144

„…a démon ránktette a kezét” 163

Mozart a változó világban 190

Hét perc a vasorrú bábáról 213

A humaniorák helye (rekapituláció,egyetértés és provokáció) 219

Röhögünk Heideggeren,de vele együtt nekirontunk… 229

Para(noid)jelenségek 243

Old Amsterdamavagy az Alte Monarchie 252

Feltámadás 263

Napló és önéletírás –filozófia az irodalom határán 280

A KÖTETBEN SZEREPLŐ ÍRÁSOK

EREDETI MEGJELENÉSI HELYEI 303

6

Filozófián innen, filozófián túl… Csakfilozófia ne legyen. Mármint szakfilozófia. Mertaz unalmas. S még akkor is, ha a leghatározottab-ban tisztában van azzal, hogy kérdései megvála-szolhatatlanok, végül is olyan szövegeket állít elő,amelyek elfedik ezt a megválaszolhatatlanságot.Nos, ha most azt állítanám, hogy ilyen, a kérdései-nek megválaszolhatatlanságát szégyenlősen elfedőszöveget soha nem írtam, akkor hazudnék. Írtam,némelykor még ma is írok. Azt azonban merem ál-lítani, hogy ebben a kötetben nem talál ilyeneketaz Olvasó, s – ha nem szakfilozófus – remélhetőlegnem fog unatkozni. Mert én, a szakfilozófusok leg-nagyobb bosszúságára, játszani hívom. Néhaolyan gondolatokkal fogunk játszani, amelyek afilozofálás látszatát keltik, úgy tűnik majd – csaknéha, ígérem –, mintha becsapnám az Olvasót,s mégis a „szakmámnál” maradnék, ez azonbannem igaz. Csak egy szempontból, ez a szempontazonban reményeim szerint nem teszi unalmassáa szövegeket. Ez a szempont pedig a másként gon-dolás szempontja. Azt hiszem, hogy ez a dolgokmásként gondolására való törekvés az, ami soka-

7

7

kat bosszant, sőt, sokakból olykor dühöt vált ki.Miért hiszik ezek, hogy ők mindent jobban tud-nak?! Hát, nem hiszik. Egyáltalában nem hiszik.Csak egy dolgot hisznek: lehet a dolgokat másképpis látni, mint az a bizonyos heideggeri das Manlátja. Heidegger talán azt hitte, hogy kilépvén azátlagos mindennapiság világából autentikusab-ban látunk és cselekszünk. Én ezt nem hiszem, s ittpersze nem bocsátkozom vitába a filozófussal – az-zal megszegném ígéretemet. Ígértem valamit? Igen.Azt ugyanis, hogy az itt következő, tartalmukatilletően nagyon is különböző szövegek nem úgymutatják majd fel a dolgokat, mint ahogy azokata „szakemberek”, közöttük a „szakfilozófusok” lát-ják. Arra szeretném rávenni Olvasóimat, hogybármiről legyen is szó, mindig tegyék fel velem akérdést: „Nem lehetne ezt a dolgot másképpen, va-lahonnan máshonnan megközelíteni, mint ahogyazt a »common sense« teszi?” – De hát mi közea szakhölgyek és szakférfiak látásmódjának ehheza bizonyos „common sens”-hez? Nem válaszolommeg a kérdést. Az Olvasó vagy belátja ezt, vagysemmiképpen nem tudnám meggyőzni róla, hogyígy áll a dolog.

Előre vettem egy szöveget, amely… amely azt bi-zonyítja, hogy hülyéskedés közben is lehet, amúgycsak érintőlegesen, feltenni komoly kérdéseket.

8

8

Viola vendégkönyvébe

Kiállításokon találkoztam először vendégkönyv-vel. Írja bele a tisztelt látogató a benyomásait (?),véleményét (?), mit tudom én. Azóta is majd’mindig elosonok a vendégkönyvek, akárcsak akoldusok mellett. Írnék én mindegyikbe, adnékén mindegyiknek, de hát szégyellem magam.Vannak „családi” vendégkönyvek is. Azok vég-telenül erőszakosak. Vendégségben vagy, jól isérezted magad, lassan indulnál hazafelé, s akkoraz orrod elé tolnak egy műbőrkötéses füzetet,hogy tessék ebbe beleírni valamit. Még csak megsem kérdezhetem, hogy mit. S mi van, ha rosszuléreztem magam?

No, most meg az történt, hogy szunyókáltama Kavics utcai lakásomban, egyszer csak szól abunkófonom (ma már mindenki bunkó, tény-leg, nem hülyéskedek, ezért aztán a valahaibunkofónt mobilnak hívják), hogy nem írnék-evalamit a Vendégkönyvbe. Akkor még nem tud-tam, hogy az illetőt Violának hívják, ez csak astuttgarti repülőtéren derült ki. Akkor még Ju-dit volt. Egyértelműen Judit. De ez mindegy is.Szólt a mobil (mert én, bunkó nem kapcsoltamki), kérdi akkor még Judit, ma már Viola, hogynem írnék-e valamit a Vendégkönyvbe. Hogy

9

9

aludhassak tovább, gyorsan igent mondtam. Kibír szunyókálás közben gondolkodni, s főleg, kitudja felmérni az „igen” kellemetlen következ-ményeit? Viola persze nem felejtette el, hogyigent mondtam, én meg aztán kérdem, hogy tu-lajdonképpen mi az a Vendégkönyv, s mit kéneabba beleírni. A Vendégkönyv az vendégkönyv(mindjárt kitalálhattam volna), hogy meg mitírok bele, az rám van bízva. De úgy alapjábanvéve azt írjam meg, hogy miről mi a vélemé-nyem, gondolatom, politika, művészet, élet, vi-lág, amiről akar és éppen foglalkoztatja, a ko-rábbi vendégkönyvekben szó esett politikáról,a szerző nagymamájáról, irodalmi élményeiről,csatáiról ezzel-azzal, ilyesmit szeretnénk, vagymást, köszöni, Viola.

Szép Violám, sokkal okosabb nem lettem!Mindegy. Írok vala-mi-ről. Itt van mindjárt azörökös firkálás. Erről az a véleményem, hogy tel-jesen felesleges. Megnéztem, hogy mi van a2010-es fiókban, vagy hogy hívják azt a virtuálisvalamit (mondjuk, fiókot), amibe 2010-es firkál-mányaimat belerakom. Mi van benne? Először isegy esszé 1996 Budapestjéről, ezt is a később aViolává vált Judit varázsolta elő belőlem. Előszörazt hittem, hogy a dolog nem fog menni, de aztáncsak-csak belelendültem. 1996 hin, 1996 her, va-

10

10

lami eseménynaptárral azért ellátott Viola, a do-log arról szól, hogy miként is viszonyulok én va-laha imádott városomhoz. Lehet, hogy másról isszól, de másra nem emlékszem. Annyit piáltam avendégségben, mielőtt Viola a vendégkönyvet azorrom alá tolta volna, hogy minden kiment a fe-jemből. (A rossz német tévékrimikben ilyenkorszarban van a pasas, mert gyorsan ráfogják, hogymegölte a nagymamáját, s csak annyit tud mon-dani, hogy az lehetetlen, ő a világon a legjobban anagymamáját szerette, de hogy hol volt abban azidőben, amikor belevágták a nagymamába a jég-csákányt, azt nem tudja megmondani. Filmsza-kadás. Németül Filmriss, magyarul biztos film-szakadás.) Hogy ezt meg miért vállaltam el? Hát,mert a Viola olyan elesetten tud nézni (láthatóan[!] a telefonba is elesetten beszél bele), pedig na-gyon is talpraesett. Tudja, hogy elesetten, szintekönyörgőn néz, s a pasas el van veszve, máris írjaa Budapest-esszét. Később aztán ír a Vendég-könyvbe is, de azt a Budapest-esszé vállalásakormég nem tudhatta. Csak sejtette, hogy lesz ittmég más vállalás is.

Különben a Budapest-esszéről Judit (későbbmár Viola) ezt írta:

„Szerintem szép is és szomorú is. Keményszöveg.” Volt benne talán valami más is? Na, hát

11

11

itt a baj. Hülyéskedek, hülyéskedek, ami telje-sen oké. Már régóta nem szeretnék okosakatírni. (Aztán persze olyat is írok. Okosat? Nem,nem okosat, hanem olyasmit, ami okosnak szá-mít, például filozófiát. Írok olyat is, mert… Na,nem, a filozófiai szerkesztők nem néznek rámelesetten, az rangjukon aluli lenne. De néznek.)Miért ne hülyéskedjek? Bevallom, szeretek hü-lyéskedni. De hogy ezentúl már csak hülyésked-jek! Miért, mit akarsz csinálni? Nincs semmijobb ötleted.

Na, szóval, mi lett a Budapest-esszé után. Jönegy e-mail. Írjak egy hétig naplót a Litera.huba.Mindjárt sejtettem, hogy az valami online do-log, olyat még nem írtam, hát kipróbáltam. Fe-csegtem erről-arról, politikáról, a szerző nagy-mamájáról, irodalmi élményekről, meg hogy ez-zel-azzal csatáztam. Ez nem mind igaz, de van,ami igaz belőle, s az a lényeg. A szerző nagyma-mája; ez esetben én vagyok a szerző. Titkos kéz-iratomban nagymama kétszer is szerepel. Egy-szer inkább szegény nagymama koporsója, mintő maga, amikor levitték a nagymamát a csilla-gos házban a harmadik emeletről a hátsó lép-csőn a földszintre. S nem egészen tízéves fejem-mel nem tudtam eldönteni, hogy vajon azértvitték-e a hátsó lépcsőn (cselédlépcsőnek is

12

12

mondják, nekünk hátsó lépcső volt), mert hullavolt szegény, vagy mert zsidó. Persze ezek a kér-dések úgy vagy hatvan évvel később jutottak azeszembe, de csodálkozni már 1944 nyarán iscsodálkoztam. Másodszor csak a nagymama la-kásának WC-je szerepel, olyan összkomfortospolgári WC a Ferenciek terén, a háború után kétcsalád is ellakott volna benne. S a lichthofranyíló ablaka felett egyszer megláttam egy dene-vért (vagy baglyot, a fene tudja már). A kérdés,hogy mertem-e a denevér-bagoly szeme láttárapisilni. Na, ennyit a szerző nagymamájáról. Csakfényképekről emlékszem rá, leszámítva a ko-porsót meg a WC-t.

Ezt követte egy feuilleton az ÉS-nek, az elszó-rakoztatott, mert volt benne hülyéskedés is, dekomoly dolog is, hogy vajon mi a helyzet a filo-zófia meg a művészet viszonyával. Százezred-szer. Lehet, persze, hogy csak harmadszor. Ezmeg úgy lett, hogy valamit ünnepeltünk az ÉS-nél, biztos azt, hogy megint eltelt egy év, és mégmindig megvagyunk. Ezt különben bármikormegünnepelhetjük. Ugyanis, aki már nincs meg,az nem ünnepel. Ünneplés közben egyeztemmeg Károlyi Csabával, hogy leírom azt, amit ottösszefecsegtem. (Közben nézem az adatlapona statisztikát. 10–15 ezer leütést engedélyezett

13

13

Viola, de aztán engedékenységében azt írta,hogy lehet akármennyi.) Aki nincs meg, az nemünnepel. Erről jut eszembe Tordai Zádor bará-tom, aki a múlt héten itt hagyott bennünket.Írtam róla is az ÉS-nek, s hogy ezt itt most meg-említem, az észveszejtően zavaró, mert ez a szö-veg valahogy csak hülyéskedés bír lenni (a Ven-dégkönyv miatt), s most őszintén szégyellemmagam, hogy egy Zádorról írott szöveget is felkellett itt sorolnom: Zádort ugyanis nagyon-nagyon szerettem, volt idő, amikor talán vala-mennyi barátom közül a legközelebb állt hoz-zám. Hogy miért szerettem annyira, azt, ha le-het az ilyet megmagyarázni, meg tudnám talánmagyarázni itt is, de a magyarázatnak most csakegy ideillő tényezőjét említem: vele remekül le-hetett hülyéskedni. Mert írt ugyan komoly filo-zófiai esszéket (könyveket is), de a mindig-ko-molykodókat teljesen hülyének nézte.

De még mielőtt a Zádor-nekrológra kerültvolna a sor, írtam egy előadást arról, hogy miértvan igaza Nietzschének, amikor azt mondja,hogy minden nagy filozófia a filozófus mémo-ires-ja. Aztán még egy előadás íródott az elpus-kázott történelmi lehetőségekről, mindkettőtKolozsvárt fogom a jövő héten megtartani. Ez afizetség a meglepetésért, amely már november

14

14

óta vár rám Kolozsvár szép városában. Tudjá-tok, ott lakik a Szamosnál. (A meglepetésre na-gyon kíváncsi vagyok. Mert nem az a meglepe-tés, hogy megjelenik az Ilisszosz-parti beszélge-tések románul. Azt azonnal elárulták. Mellesleg:ez az Ilisszosz egy könyvem abból az időből,amikor a komolykodásból kezdtem átmenni ahülyéskedésbe. De az is lehet, hogy még nem.)

Na. Ennyi. De a felsoroltak közül eddig csak aszerző – a tisztesség ne essék szólván szerző –nagymamájáról esett szó. Különben fényképeitanúsága szerint szigorú és szomorú asszonyvolt. Megeshet, azért volt szomorú, mert a má-sodik férje volt az talán, aki kijelentette, hogyanyám nem hülyéskedhet tovább, művészke-dés, mi a fene… Ez egy komoly polgári család,textil-nagykereskedés, tessék végre megkomo-lyodni, s így anyám férjhez ment komoly foglal-kozású apámhoz (hozzá kényszerítették? meg-eshet), nem művészkedett többé, így aztánkénytelen vagyok én hülyéskedni helyette.

Politika… Azt hagyjuk. Amit elbasztak a libe-rálisok, meg a szocialistáknak nevezettek, aztmár úgysem lehet helyrehozni. A propos liberá-lisok: jövő hétfőn a Margit körúton valami be-szélgetésen veszek részt a Budai Liberális Klub-ban a liberalizmusról. Kuncze a partnerem. Hál’

15

15

istennek nem régi barátaim valamelyike. Azo-kat egyszerűen csak elküldeném a picsába. Deazt hiszem, nem a magyar politikáról esik majdszó, hanem arról, hogy mi is ma az a liberaliz-mus, s mit akarhat egy liberális párt. Én nem tu-dom, Kuncze talán tudja.

Ha jól meggondolom, nagyon nem tudom.Szabadelvűség? De hiszen a szabadság elvben,a totalitárius diktatúrákat leszámítva, mindenmodern társadalom s benne minden irányzatalapértéke. Amíg nem volt az, nagyon is értel-mes dolog volt az addigi status quót képviselőkonzervativizmussal szemben liberálisnak lenni.De manapság? A szabadságot kifejezetten korlá-tozni akaró pártokkal, elképzelésekkel szem-ben? Oké. Csakhogy ebben az értelemben akonzervatív irányzatok is, persze, megint csakelvben, liberálisak. Meg aztán meddig terjedjena szabadság? Korlátlan ne legyen, attól a jóistenmentsen.

Szóval, szinte reménytelen dolog liberálisnaklenni, csakis liberálisnak. A váltógazdaság egyideig jól működött. A konzervatív oldal a műkö-désre tett, a szocialista oldal meg a „túlműkö-dés” eredményeképpen előálló szociális igazság-talanságokat kívánta kiküszöbölni. Most ugyana konstrukció inogni látszik, de mit keres benne

16

16

az, aki csakis a szabadságra tesz? S persze nema gazdasági tevékenység szabadságáról van szó,azt képviselik a konzervatívok, hanem bizonyostársadalmi szabadságokról. De ezeket miért kép-viselné párt? Miért nem a konkrét szabadság-hiányos területeken kialakuló mozgalmak?Amelyek, persze, többnyire nagyon nem liberá-lisak. Na, majd meglátom. Még érdekes is leheta beszélgetés.

Irodalmi élmény: Darvasi Laci Virágzabálók-ja. Lassan, de nagy élvezettel olvasom. S csodá-lom a szerzőt csodálatos fantáziájáért. De míga Könnymutatványosokban inkább csak a fantá-ziáját csodáltam, addig itt a regény poézise ismagával ragad. Hogy a fenébe lehet a legna-gyobb szörnyűségeket is, anélkül, hogy ször-nyűségkarakterüket felszámolnánk, még talánfel is fokozódik ezen keresztül a szörnyűségka-rakter, ilyen szépségessé varázsolni? A művé-szet – mondjam most ki, ki tudja, miféle átkokatés lehülyézést vonva fejemre?, kimondom –a művészet nincsen meg, nincsen meg igazána szépség nélkül.

*

17

17

Találkoztam Violával, átnyújtottam ezeket a lo-csogó oldalakat, s Viola persze elégedetlen. A szö-veg nem elég szubsztanciális – mondja. Én is tu-dom: nem szól semmiről, de hát vendégkönyvbenem szokás, nem is bír az ember értekezéseketírni. Próbálom azért megbékíteni Violát. Elmon-dom hát „szubsztanciálisan”, hogy tegnap láttuk– Violával – az új Rózsalovagot. Egypár hónappalezelőtt láttam Stuttgartban is (persze, egy másikelőadást). Akkor nagyon untam. A sváboknakugyanis fogalmuk sincsen arról, milyen is volt aszecesszió Bécse. A svábok mindig csak dereka-sak. (Persze, lehet, hogy nem is svábok rendeztékaz előadást. Nem emlékszem már.) Most meg él-veztem. Hirtelen megértettem, hogy miről szólHoffmansthal szövege, Strauss zenéje – nekemmiről szól. Hát, kérem, arról, hogy a romantikán,beleértve a romantikus szerelmet is, manapság(a szecesszió korában volt ez a manapság) márcsak hangosan röhögni lehet. Hogy a romantikusopera is hazug, az operett az még hazugabb; deaz Ökör báró mégis egy idióta csirkefogó, a Tá-bornagyné meg egy szomorú nemes lélek. S kivolna a Rózsalovag? Aki az istennek (a Tábor-nagynénak) sem hiszi el, hogy ő is olyan, ami-lyen, ha a jobbak közül való is. De hiszen mégcsak tizenhét éves!

18

18

Ha már fentebb szóba hoztam DarvasiVirágzabálók című regényét, miért ne maradhat-nék az irodalomnál, a szépirodalomnál. Jöjjön hátSebald, jöjjön hát Jelinek, jöjjön hát Bazsányi Sán-dor tükrében Nádas Péter! Gondolom, Sebaldot ésNádast nem kell magyaráznom. Korunk legjelentő-sebb írói közé sorolom mindkettőt. Jelineket is? Őt…De hát miért kell nekem írókat ide vagy oda sorol-nom. A regényét, melyről alább szó lesz, igazábólnem szeretem. De zseniálisnak tartom. Az Olvasókezdjen ezzel a vallomásommal azt, amit akar.

G., a vadász(W. G. Sebald: Szédület. Érzés.Európa, 2010. Blaschtik Éva fordítása)

Késő éjjel van, éppen a vadász negyedik halálá-ra vonatkozó feljegyzéseimet nézegetem, ami-kor egyszer csak kialszik a villany. Érzésem:nem is reagálhatott volna a világ adekvátabbana pillanatra. Odakint zuhog, az egész környezetsötétbe borult, én kettesben Sebald furcsán cso-

19

19

daszép könyvével, „…és mégsem lehetett hinniennek a csöndnek”. Az áramkiesés jelezte: a vi-lág igenis olyan, amilyennek Sebald lenni jelzi– már majdnem azt írtam: leírja, de ez így nemlenne igaz –, hogy ugyanis „a legtöbb dolog ne-vetséges, ha meg nem nevetséges, akkor bor-zasztó”. S ez, hogy egy kis zivatartól egy modernnagyvárosban mindjárt áramszünet keletkezik,ez igenis nevetséges, bár, ha meggondolom Se-bald könyvét szédítő sejtelmeivel, rejtelmeivel,akkor talán a sötéten szédítő pillanatban bor-zasztó is.

Ja, de maradjak a vadász negyedik halálánál!Ha én Sebald lennék, nem pedig könyvének kri-tikusa, akkor igazából nem kellene szót veszte-getnem a vadász negyedik halálára. Mi sem len-ne természetesebb, mint a vadász negyedik ha-lála. Most éppen a negyedik, mert előrehalad-ván a könyvben, a negyedik részt olvasván, márszinte másra sem tudok gondolni, mint hogymikor jön végre a vadász halála. Hogy kerülmajd egyáltalán ide a vadász? Így azonban – va-gyok, aki vagyok –, úgy érzem, számadással tar-tozom az Olvasónak. Bár? Hát, nem az ő baja,ha engem olvas, nem pedig Sebaldot? Szóval, aBeyle vagy a szerelem különös faktuma című elsőrészben még csak mintegy mellékesen szerzünk

20

20

tudomást a vadász haláláról. Pontosabban: rólamég mellékesen sem szerzünk tudomást. Csu-pán azt olvassuk, hogy „Beyle felhívta MmeGherardi figyelmét egy minden jel szerintugyancsak nemrég kikötött, nehéz, öreg ladikra,amelynek főárboca a felső harmadánál megrop-pant, vitorlája pedig gyűrött és sárgásbarna volt,és amelyről két férfi sötét, ezüstgombos felöltő-ben épp egy hordágyat hozott le a partra, ame-lyen nagy, virágmintás, rojtos selyemkendő alattnyilvánvalóan egy ember feküdt.” Beyle nemmás, mint Henri Beyle, közismert nevén Sten-dhal, mindez pedig – állítólag – Riva kis kikötő-jében történt 1813-ban. Hogy a rojtos selyem-kendő alatt a halott Gracchus, a vadász fekszik,azt pedig Kafka novellájából tudjuk, ha tudjuk.Ehhez ugyanis pontosan emlékezni kéne a kétférfi öltözetére és a selyemkendőre.

Gracchus, a vadász másodszor az All’esterocímű második részben hal meg. „A kép, amelyannak idején Veronából való fejveszett elutazá-somkor belém vésődött, és amely, mielőtt mégelfeledhettem volna, újra és újra a legélesebbenjelent meg a szemem előtt, ez a kép most külö-nös csillámokkal átszőve volt ismét előttem –két férfi ezüstgombos felöltőben, amint az egyikhátsó házból kivisznek egy hordágyat, amelyen

21

21

virágmintás terítő alatt nyilvánvalóan egy em-ber fekszik.” Gracchus, vagy éppen Cadavero,a vadász? Megeshet. A Pizzeria Verona egyik tu-lajdonosa (Cadavero Carlo), ahonnan az elbe-szélő hét évvel előbb hanyatt-homlok mene-kült, akkor állítólag éppen vadászatra ment.

Dr. K. utazása a rivai kúrára. 1913, ismét Ri-vában. „Az azt követő évek folyamán hosszú ár-nyak borultak a Rivában töltött, miként dr. K.időnként mondta magának, éppoly szép, mintamilyen rettenetes őszi napokra, az árnyakbólpedig lassacskán egy bárka körvonalai bonta-koztak ki, árbocai érthetetlenül magasak, vitor-lái sötétek és gyűröttek. Három teljes évig tart,amíg a bárka, szinte a víz fölött lebegve, beúszikRiva kis kikötőjébe. A kora hajnali órákban ki-köt. Két köpenyes férfi… stb. …egy ember fek-szik. Gracchus, a vadász az.” Dr. K. meg kivéte-lesen maga Franz Kafka, aki tényleg gyógyíttat-ta magát Rivában, a Garda-tó mellett.

Negyedszer aztán Gracchus – álneve ekkoréppen Hans Schlag, a vadász, de most már ő iskadaver – az Il ritorno in patria című részben va-lamikor közvetlenül a II. világháború után halmeg, látszatra ugyanúgy, mint az égi békéjéhezsoha hozzá nem jutó Gracchus, de csak látszat-ra. Belezuhant ugyanis a szakadékba, de nem

22

22

halt szörnyet, a halál ugyanis csak később, meg-fagyás következtében áll be. Az elbeszélő – le-gyen az álneve W. G. Sebald – gyermekkori em-lékét eleveníti fel W. faluban, ahová csak har-minc év után tért vissza először: „…a szürke le-vegőből és a lassan pilinkéző hóból előbukkanta Borsdaráló fogadó tulajdonosának almásderesvonta szánja, amelyen egy borvörös lópokrócalatt nyilvánvalóan egy ember feküdt.” A halottHans Schlag. De azért, biztos, ami biztos, „a ha-lott bal felső karjára egy kis bárka volt tetoválva”.

Aki kulcsot keres ehhez a regényhez, nem-regényhez, novellafüzérhez, akármihez, az ép-pen, ha nagyon akar, találhat. Az emlékezet?,1913 – vagy úgy általában …13 –, emlékszünk,1813, majd a „Vége” előtt „–2013–”, ezek a titok-zatos évek?, a szerelem?, „a festészet gyanúsvolta”: Pisanello Szent Györgye talán még több-ször is visszatér, mint Gracchus, a vadász, bár aképet Dr. K. valószínűleg nem nézte meg Vero-nában?, vagy – megkockáztatom – az író irtózat-tal teli viszonya eredeti hazájához? De énsze-rintem nincsen neki kulcsa. Nem is kell hozzá.Úgy jó, ahogy van, ahogy értjük, vagy ahogynem értjük.

23

23