Tóth Krisztina: Vonalkód

Tóth KrisztinaVonalkód

(Részlet)– tizenöt történet –

(Részlet)

Magvető

© Tóth Krisztina, 2006

MAGVETŐKÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Honlap: www.magveto.huE-mail: magveto@lira.hu

Felelős kiadó Morcsányi Géza

Felelős szerkesztő Dávid AnnaA borító Tomoko Yoneda

fotójának felhasználásával készültA kötetet és a borítót Pintér József tervezte

Műszaki vezető Bezúr GyörgyiKiadványszám 8156

ISBN 978-963-14-2825-4Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

4

Lakatlan ember(Határvonal)

Úgy volt, hogy már csütörtökön lemegyek, de aztán nemértem rá. Vasárnap utaztam csak Kecskemétre, túl későn.Nem volt idő elköszönni tőle. Amikor megérkeztem, négyenálldogáltak a test mellett. Fülledt nyár volt, mégse nyitottákki a szoba ablakát, mintha egymás előtt is szégyellték volnaaz émelyítő szagot, amin csak rontott a konyhából beáramlólangyos pára.

Zavartan néztem őt, azon tűnődtem, hogy a halottakmennyire hasonlítanak egymásra, még így, közvetlen ahalál után is, nem beszélve a későbbiekről. Érdekes, nemtudom fölidézni a fájdalmat, ahogyan azt az akkor halaszt-hatatlannak tűnő ügyet se, ami miatt elkéstem. Csak afeszengésre emlékszem, a suta toporgásra a megrendült,hallgatag rokonok mögött. Ugyanabban a testhelyzetbenálltam, elöl összefogott kézzel, üres tekintettel, akár valamiünnepi szónoklat alatt, mint gyerekkoromban a kisföldalattiperonján, amikor a sárga arcú, halott nénit végigfektették apadon. Az egy néni volt, ez meg egy bácsi. Vagyis most mársenki, lakatlan ház, üres báb: a lélek hajlékába tért meg.

Hatvan év korkülönbség volt köztünk. Amikor legutoljáraélve láttam, három héttel a megkésett és egyben utolsólátogatás előtt, már alig tudott beszélni. Érdekes, mintha aző vontatott, aztán felgyorsuló leépülésével a házban, a kert-ben is megjelent volna a bomlás. Ugyanúgy álltak a csipke-terítők az asztalokon, ugyanúgy volt kitámasztva a bejáratiajtó a pirosra mázolt hokedlivel, mégis megváltozott vala-mi, más volt az érkezés és indulás tapintatos koreográfiája,az ételek íze, az evőeszközök fémhajlataiban kosz ülepe-dett meg, a szobákban pedig valami furcsa szag. Főleg azövében. Egy magasítható, fémvázas ágyon feküdt kockáspléddel betakarva. Meglepődtem, hogy milyen kicsi a test,milyen szilánkosan élesek a kontúrjai, a beszéde viszont

5

éppen ellenkezőleg, puha és omlatag, mintha a szavak el-vesztették volna körvonalaikat: szinte csak a tekintetévelkommunikált, a hatalmasra nőtt, kéken csillogó, nedvesszemével.

– Meddig marad?Végre megértettem, hogy mit kérdez. Nem akartam kö-

zelebb hajolni, mert zavart a gyógyszerek és a hintőpor sza-ga, a szája sarkában a lepedék, nem akartam közelről látnia bőrén átderengő koponyát.

– Nem tudok maradni – ráztam a fejem.Lehunyta a szemét, mintha tűnődne a válaszon. Soha

nem maradtam, mindig reggel mentem, és jöttem haza azesti vonattal, nem értettem hát, hogy miért kérdezi. Minthanem tudná, hogy vissza kell mennem.

Aztán váratlanul felnézett és intett, hogy hajoljak kö-zelebb. Fölemelkedtem a székről, odatartottam a fülem aszájához. Egészen valószínűtlen volt, amit hallottam. Elő-ször csak a mondat ritmusát érzékeltem, valami olyasmit,hogy „takarjon be engem”, de aztán ahogy az arcára néztemés megláttam a tekintetét, hirtelen felfogtam, hogy ténylegazt mondta, amit hallottam.

Csókoljon meg engem.Kényelmetlen pózban, meggörnyedve álltam felette, mi-

közben ő fél kézzel, sóvár és túlvilági erővel szorította azalkaromat. Fölegyenesedtem, lefejtettem a kezét, visszaül-tem.

Válasz nélkül, mint aki nem hallott semmit.Hatvan év volt köztünk, a nagyapám lehetett volna. Bi-

zonyos értelemben az is volt: hallgattam a történeteit,csodáltam a képeit, lestem a dicséretét. Most meg rémül-ten, szégyenkezve ültem mellette és bámultam ki az abla-kon. Jézusom, mit akar. Húszéves voltam, tudatlan, gőgösfél-felnőtt. Nem értettem, hogy mit vár, hogy búcsúcsókotszeretne, hogy a peronon állunk és ő percek múlva indul,hogy nem a nőtől, nem tőlem akar ő egy csókot, hanem

6

az élőtől, a halálba készülő szeretne kapni valami végsőajándékot, valami csodálatosan lehetetlent – történetesenéppen tőlem.

Közben bejött Edit néni. Megpaskolgatta a feje körül apárnát, följebb húzta a takarót, megkérdezte, ne nyisson-eablakot. Babuskám, így szólította az öreget, ami nekemkorábban is bizarr volt, most meg egyenesen kínos, mertha feleségként ő volt az anyja ennek a beteg és öreg kistestnek, akkor ugyan ki lehettem én. Feszengtem, mint akitrajtakaptak. Kevés tudásom volt az együvé tartozásról, mégkevesebb az elszakadásról, ahhoz legalábbis túl kevés, hogymegsejthessem, ő is ugyanazt szeretné, mint a férje, hogyők réges-rég egyazon ember két testben, csak az egyik mostott marad fekve, a másik meg kimegy az ebédlőbe, hogymegterítsen és kirakja a gőzölgő levest.

Hallgatagon kanalaztunk. Amint a tányéromba néztem,rögtön észrevettem, hogy baj van. De nem mertem szólni,egyszerűen nem lehetett. Kiütött a verejték a homlokomon,egyre erősebben émelyegtem és próbáltam úgy szűrni a le-vest, hogy a felszínen úszó apró kis férgek az örvénylésselkívül kerüljenek a kanálon. Nem ment, mindig maradt egy-egy, ujjal pedig kínos lett volna kihalászni őket. Úristen.

– Nem ízlik, angyalom?Aztán csak arra emlékszem, hogy keresem a vécélehú-

zót, nézem a csészében a sárgás vízkőcsíkot és próbálomkiöklendezni magamból a halált, a gyógynövény- és hús-levesszagot, hogy homlokomat a falnak támasztva kiszó-lok, semmi baj, tényleg semmi, biztos a korai kelés meg azutazás.

Aztán egy másik mosdóban állok, szemben velem egy ke-rek, fehér keretes tükör, ebben nézem tizenöt évvel idősebbarcomat, ahogy leengedem lassan a törölközőt. Harminc-öt éves vagyok, valamit tudok a születésről, a halálról mégmindig ijesztően keveset, most legalábbis ezt érzem, ezértkellett hideg vízzel megmosnom az arcomat: hogy ne sírjak.

Meghalt egy barátom.

7

Sokára és nehezen halt meg, egyre kisebb lett, miközbena mellettem növekvő gyerek egyre nagyobb.

Nem megírni a pelenkás, kicsi alsótestet.Most odaát fekszik a szobában, mellette ül a szerelme,

illetve a szerelmei, ott ülnek és fogják a kezét, simogatják ahomlokát. Visszamegyek a franciaágyhoz, a bal oldali lánysír. Leülök, nézek, belül búcsúzkodom. A lány mutatja, hogyfogjam csak meg, már hideg a keze, de a hóna alatt me-leg, ott még fészkel a lélek, ott van végső menedéke, onnantávozik legutoljára. Ott van honn. És tényleg, ott tartom akezem, gyengéden, mintha csak egy alvót ülnénk körül mihárman, pedig az alvó test lakatlan, a lélek hajlékába tértmeg. Nem volt köztünk korkülönbség, akár én is lehettemvolna, pedig én élek, pedig én élek, van egy fiam, van egyfiam, van egy fiam.

Négyéves. Leguggolok hozzá, úgy hallgatom, amit mond.Valamiért mindig lakatlan embernek hívja a hajléktalano-kat. Reggelenként, amikor megyünk át a Blaha Lujza térialuljárón, nézi a kartonpapíron szuszogó, meggyötört, bü-dös testeket. Látom rajta, hogy fáj neki, hogy nem tartjarendjén valónak, noha a látvány része az életének, annyira,hogy a házunk közelében reggelente kukázó Robival rendremeg is állunk beszélgetni.

– Miért lakatlan? – kérdezem.Az aluljáróban tömeg van, guggolok előtte, majdnem el-

sodornak minket. Gondolkozik.– Mert nincsen neki lakatja – feleli.Értem. Fölállok, megyünk tovább. Nincsen neki lakatja,

nincs, amit lelakatoljon, vagyis nincs ajtaja sem, követke-zésképp háza sem, amelyen az a nincs-ajtó nyílhatna. Nembiztos, hogy a fiam így érti, de nem akar többet beszélni adologról, lakat a száján. Babuskám.

Minden reggel találkozunk Robival, nyolc körül a kon-ténereknél munkálkodik. Robi kerekesszékkel jár, ezzel la-víroz oda a konténerek széléhez, aztán amikor elég közelért, akkor előrelendül, feltolja a tetőt, és két izmos karjávalcsimpaszkodva kihúzza magát a székből. Robinak ugyanis

8

nincs lába. A válla gigászian széles, fél karjával megkapasz-kodik a konténer szélében, a másikkal turkál. Amit talál, aztkívülre dobálja, aztán később egy bottal széttúrja a kupa-cot és ellenőrzi, van-e benne valami használható. Egy-kétpercig szokott így függeszkedni, utána kimerülten vissza-huppan a székbe, a karja remeg. Amikor kiemeli magát,időnként kivillan a két lábcsonk. A nadrág hátulja foltos,nyilván nem mindig tud időben lemászni. Egyszer nyáron,amikor a takarító kimosta a konténereket és nyitott tető-vel száradtak, vittem ki a macskaalmot. A kerekesszék ottállt, de Robit nem láttam sehol. Amikor behajoltam, hirte-len visszahőköltem a nedves, párás büdöstől. Robi odabentállt a konténer belsejében, illetve állt volna, ha lett volnamin. Szóval bent volt, és a Playboy régi számait lapozgatta.Majdnem a fejére zúdítottam az almot. Ijedten kérdeztem,mit csinál bent, mire a legtermészetesebb hangon, föl senézve felelte, hogy olvas.

– Ki tud jönni? – kérdeztem. Olyan megvetően nézett fel,hogy belevörösödtem, főleg mert nem láthatta rajtam, deaz forgott a fejemben, hogy gyorsan le kellene fényképez-ni: Lábatlan ember a kukában. El is lehetne itt lakni, tettehozzá, miközben újra az újságot böngészte. Elképzeltem:lakat a konténeren.

Mindez nyáron volt, most hűvös ősz van, csupa levél ajárda. Nézem a kocsi kerekét, tegnap óta valami változástörtént. Robi a küllőkre színes, neonzöld és pink cipőfűző-darabkákat kötözött, ezek aztán színes csíkká olvadnakössze menet közben. Sokat bíbelődhetett vele, de megér-te. A fiamnak nagyon tetszik, hosszan integet. Elköszönökén is, és közben Robi arcára gondolok, az arcszínére: hogyannyira emlékeztet valakire. Vagy inkább valamire. Igen, ezaz, a halott öreg testre, a sárga koponyára. Robinak kopo-nyaarca van, nemsokára meg fog halni – a tél beállta előttbiztosan.

Pénteken Kecskemétre kell utaznom. Hosszú évek ótanem jártam ott, mióta az Öreg meghalt, egyszer sem.A vonaton mégis olyan érzésem van, mintha hozzá mennék.

9

Őszi a táj, varjak keringenek, köd lebeg az üres földek fe-lett. Azon tűnődöm a váltakozó barnákat, szürkéket, a va-lahonnan előgomolygó sűrű füstöt figyelve, hogy hol van ahatár, van-e határvonal élet és nem élet, élet és halál kö-zött, van-e egyetlen meghatározható sáv, tűnődöm az élő-kön és a halottakon, azon, hogy semmit sem tanultam, csaköregedtem éveken át, és hogy hová tűnt belőlem a gőg, mimaradt a helyén, mi az, ami mégsem változott, amitől mostse csókolnám meg az útra indulót.

Visszafelé lekésem a délutáni vonatot, órákat kell várni.Sétálok a pályaudvar melletti parkban, aztán leülök ajátszótér egyik padjára. Egy fázós, valószínűleg vasárnapiapuka felügyeli melegítős kisfiát, aki lankadatlanul hordjaa murvát a csúszdára. Az apa időnként rövid vezényszavak-kal utasítja a gyereket, hogy ezt ne csinálja, de a fiú – azenyémmel lehet egyidős – ügyet se vet rá. A férfi elfordul,cigarettázik, vörös kézfejével körbefogja a cigit. Fázom.

A gyerek megunja a csúszdás játékot, bemászik a földönegy színes, nála kisebb gyerekeknek kitalált csőbe, ott eli-dőzik kicsit, aztán kijön. Kezében egy tampon lóg, odavisziaz apjának. A férfi ingerülten elhajítja, elindulnak haza.

Bemegyek a mozaikos váróterembe, mert sötétedik, hi-deg van, és a vonat sokára jön még. Leülök egy padra,itt legalább fűtenek, nézem a hirdetményeket. Bebotorkálegy mankós hajléktalan, odamegy a sarokban álló fehérremázolt, billenős szemeteshez, hosszan bámulja.

A szemetes oldalán friss, sablonnal festett kék felirat:Ez itt már Európa, ügyeljen a rendre és a tisztaságra.A hajléktalan lehúzza a sliccét és belehugyozik, egy kicsimellé is megy. Aztán elbiceg, lefekszik a sarokban egy pad-ra, összegömbölyödik és elalszik.

Még mindig nagyon fázom, tetű lassan megy az idő, ol-vasni nincs kedvem, fáradt vagyok. Lassan megirigylem tő-le a pózt, elnyúlok a padon és a fejem a táskámra téve bó-biskolok, fázós kezemet a hónom alá dugva: ott van a leg-

10

melegebb. Már vagy tíz perce fekszünk így, amikor belépa terembe egy vasúti alkalmazott, kezében nejlonzsák. Ala-posan körbenéz, aztán leoltja a neont.

Úgy látszik, nincs itt senki.