VALLÁS ÉS

ERKÖLCS

ÍRTA:

VASS V I N C E

PÁPA

NYOMATOTT A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDÁBAN

1917

Vallás és erkölcs.

A vallás és erkölcs egymáshoz való viszonyáról aIegellentétesebb nézetek uralkodnak úgy a közfelfogás-ban, mint e két szellemi adottság területére felépülttudományokban. Ennek oka egyrészt a kérdés· elfogultszemekkel való tekintése, másrészt pedig a Vallás éserkölcs területére, szerepére, lényegére vonatkozó fel-fogások ingatagsága. Vannak, akik a vallást a_ morálki virágzásának, sőt egyenesen fáttyuhajtásának tartjáks legfeljebb paedagógiai jelentőségét ismerik el; van-nak ismét, különösen a theológusok között, olyanokis, akik meg épen a, morálról állítják, hogy az nemegyéb, mint a vallás száraz kivonata, kifacsart vallás.Az ethikai fanatismus harcol a vallás ellen s ki akarjaazt küszöbölni a nevelés területéről is. A vallásos fa-natizmus harcol a morál ellen s azt állítja, hogy val-lás nélkül semmit se tehetünk.

Kétségtelen, hogy úgy a vallás, mint a morál léte-zik, szükségleteket elégít ki, az emberi szellem termé-szetéből folyik s ezért mindkettő kiirhatatlan. De azis'-bizonyos, hogy kölcsönhatásban, szoros kapcsolat-ban vannak egymással s e kapcsolatból a tapasztalatiadatok alapján azt sem tagadhatjuk le, hogy a morálmegáll önmagában, a vallás támogatása nélkül is, miga vallás mindig bizonyos moralitással jár együtt, attólelválaszthatatlan. Ez a' tapasztalat is szinte kényszerítbennünket e kettő között levő viszony keresésére éskörülírására.

Egész pontos és megdönthetetlennek látszó ered-ménnyel biztat az a nagyon is gyakran alkalmazottiskolaszerű eljárás, mely szembeállítva a vallás és er-kölcs fogalmát a belőlük vont következtetés útjánkeresi a megoldást. De mi a vallás és mi a morálfogalma? Hol találunk egybehangzó felfogásokat, defi-níciókat a vallás és erkölcs területét, feladatát, jelleg-zetes vonásait illetőleg? Meghatározhatom a morált is,

4

a vallást is többféleképen. Minden egyéni hajlamaim-tól függ. Pártállásom — még ha öntudatlan is — meg-adja a célt s a cél előre vetíti az összehasonlítandóönkényes meghatározásokat. Némelyek e szerint a val-lás szerepét emelik ki, vallásos szempontból nézik azerkölcsiséget is, vallásos meghatározását adják a mo-rálnak. Vallásos értékelésből leszűrődött morálfogalmatállítanak tehát a vallással szembe. S az eredmény,mely tulajdonképen már a fogalmazásban előre vanbocsátva, kielégítő lehet a vallásra nézve, de« hem amorajra nézve. Mások meg a vallást tekintik erkölcsiszempontból, annak fogalmát szűkítik meg, csak aztvéve figyelembe belőle, ami a morállal azonos, vagybővítik ki, belefoglalva azt is, ami kizárólag a morálspecificuma. A morál így diadalra jut, de a valláselpárolog. Ha tehát a meghatározások egyik csoportjaszerint arra a megállapításra jutottam, hogy a morálvallás nélkül nem ér semmit, a meghatározások másikcsoportja alapján meg ép az ellenkezőt vagyok kény-telen levezetni, nevezetesen azt, hogy a vallás nemszükséges a morálhoz s így semmire se való. Melyikaz igaz? Amily jogon az egyik, époly jogon a másikis. Esetleg egy harmadik is. Mert mi igazolná azt,hogy a valóság épen olyan, mint a mi formuláink,vagy legalább is olyannak kellene lennie? Az élet,mely nem igen szokott törődni a formulákkal, hajlan-dónak mutatkoznék-e engedni a mi megállapításaink-nak, nem hozná-e újra elő ugyanazt a problémát, me-lyet mi megoldani véltünk? Igen, mert vallás és er-kölcs inkább megoldásra váró problémák, mint adottvalamik, adott tények. Ami adva van belőlük, az csaktörekvés a kívánatos megoldás felé. De azonos-e atörekvés a megoldással, vagy a megoldandóval?

Épen ezért nem sok eredménnyel biztat az az eljárássem, mely úgy a vallásos, mint a morális szempontotmellőzve, tisztán Objektív, tudományos nézőpontbólvizsgálja a vallást és morált, mint tapasztalati adott-ságokat és szembeállítva eltérő és megegyező voná-saikat következtet viszonyukra vonatkozólag.

Nem veszi figyelembe ez a módszer azt, hogy amegoldatlan problémák az öntudat méhében össze-keveredve élnek a rokon természetű megoldatlan prob-

5

lémákkal, mintegy egymástól várva a segítséget s csakakkor válnak szét, mikor a megoldás megszüntetiprobléma voltukat. A valóságban tehát nem találhatjukfel a morált és vallást elkülönülve egymástól. Még haerőszakosan elválasztanék is őket, az se akadályoz-hatná meg, hogy ismét egyesüljenek. Azután, mindentudományos szempont érzéketlen és szívtelen bizonyosmértékben. Szétdarabolja azt, ami egységes és egész.Mit is tekint pl. a vallásban? Az érzést, az akaratot,a tant, a kultuszt, vagy egyéb szociális nyilvánuláso-kal Ezek lehetnek ugyan vallásosak, de magát a val-lást egyik sem alkotja, sőt a vallás több, mint ezekegyüttvéve. Ilyen eljárás mellett tehát kisiklik kezeinkközül az értékelés és megítélés helyes criteriumá, amelyelválaszthatatlan a dolgok valódi alapjától, sajátos ter-mészetétől. Tudományos szempontból vallás is, morális érthetetlenek, viszonyuk is érthetetlen, mert lénye-gük megragadhatatlan a tudományos tapasztalati mód-szer más anyagokhoz szokott eljárásai által.

Sem a fogalmi analysis, sem a tapasztalati meg-figyelés és összehasonlítás nem alkalmazható tehát tár-gyunkra. Ezzel egyúttal azt is kimondottuk, hogy a tör-téneti módszer sem. A vallásosság és'az erkölcsiségpositiv nyilvánulásainak történeti tanulmányozása,visszatérve a civilisatio kezdeteire és végighaladva azemberi fejlődés különböző phasisain, szintén csakproblematicus eredményre vezethet. A vallás és erkölcstörténeti kapcsolata homályos és átláthatatlan. A tör-téneti adatok alapján állíthatjuk, hogy a vallás adottösztönzést a morál kialakulására, hogy az isten-eszmealakíttatott át erkölcsi eszmékké, de az adatok másikcsoportjára támaszkodva époly joggal állíthatjuk azt iá,hogy a vallás állott elő a morálból az ébredező meta-physical hajlam lendítésével; ítéletet azonban nemmondhatunk értékükre, az emberi szellemben elfoglalthelyükre vonatkozólag, nem mondhatjuk meg, hogy aközöttük levő kapcsolat olyan természeíü-e, mely egyik-nek elpusztulására vezet, vagy mindkettőnek teljesebbé,tisztábbá alakulására. Ha kimondanánk is ilyen tar-talmú ítéleteket, mi igazolná azt, hogy ennek szükség-kép így kell bekövetkeznie? Ha bizonyos jelenségekfeljogosítanak bennünket az evolutio irányára vonat-

6

kozó következtetésre, bizonyos-e, hogy nincsenek másjelenségek, melyek meg az ellenkező irányú evolutioramutatnak? A morálnak és a vallásnak céljai nincsenekbent a történelemben. Történeti nyilvánulásuk sokszorellentétben van lényegükkel, követelményeikkel. Azutánmeg, á már említett oknál fogva és azért is, mert azélet a különbözőségeknek egységes actio szempontjá-ból való organizálása, a történelemben vallás és er-kölcs olyan egységben nyilvánulnak, annyira ösz-szekeveredve jelennek meg, hogy szétválasztásuk sennek alapján egymásra hatásuk értékelése lehetet-len. Wundt értékes történeti megállapításai élénkszínekkel rajzolják ezt az összekeveredést. Kezdet-ben minden együtt van a mythosban: tudomány,vallás, erkölcs. Azután kezd kialakulni az erkölcsi ön-tudat s ezzel együtt tisztul a vallás. A legfelsőbb fo-kon meg már épen az ethicai elemek dominálnak avallásban. Az erkölcsi élet fejlődése is ehhez hasonló.A vallástól elválaszthatatlan. Hiszen épen ez az össze-keveredés az oka annak, hogy a kettő között folyto-nosan megújuló antagonismust látunk. Ezért legfeljebbcsak utalhatunk az erkölcsiség és vallásosság positivnyilvánulásainak történeti tárgyalására s viszonyuknakezen az alapon való körülírására, de a történeti mód-szert tárgyunkhoz nem találhatjuk megfelelőnek.

A való területéről át kell tehát lépnünk az illőnek,akellnek, az értéknek a területére. Az észnek, az egy-séges theoriai és gyakorlati észnek szempontjából kelltekinteni a vallás és erkölcs egymáshoz való viszonyát.Ez pedig nem jelent egyebet, mint hogy nem a mo-rális és vallásos szükségletekből kinőtt s a fejlődésfolyamán tapogatózásokban és kapkodásokban meg-nyilvánult nem szükségkép odatartozó elemekkel vegyí-tett, történetileg adott formáit vesszük figyelembe avallásnak és erkölcsnek, hanem ideális formájukat, amorált, mint elérendő ideált, mint a moralitás gyöke-rét, aprioriját s a vallást, mint a positiv vallásosságalapját, mint megvalósítandó belső életet: a tiszta mo-rált és a vallást a maga lényegében. Nem azonos azon-ban ez az eljárás azzal a módszerrel, melyet fogalmi

1 Wundt; Etthik. 2-te umgearb. Aufl. Stuttgart, 1892. 39-99. 1.

7

módszer néven fentebb elvetettünk. Amott a vallás éserkölcs fogalma úgy jelenik meg, mint az empiricus vizs-gálódás eredménye, tehát befolyásolva van a megismerőalanytól és a figyelembe vett tapasztalati anyagtól; defi-níció a szó psychologiai értelmében. Itt pedig vallás éserkölcs úgy lépnek be egy magasabb synthesisbe, mintérvényességi mozzanatok, mint ideális követelmények,mint az emberi szellemnek apriori, változhatatlan,egyetemes, örök tulajdonai, melyekből fejlődik ki smelyek felé tör a szellemi élet, melyek tehát nem fed-nek ontológiai realitást, tapasztalati valóságot, mertrealitásuk érvényességükben van, hanem normativ el-veket adnak s mértékül szolgálnak minden vallási éserkölcsi törekvéshez. Ezzel a szétválasztással a való-ságban összekeveredett elemek önmaguktól szétesnek,minek folytán közelebb jutunk a tisztán látáshoz s azelfogultságtól ment megoldáshoz. Feltűnik így előttünkez a fejlődésben levő két hatalom úgy, amint céljaikmegvalósítása felé törnek, meglátjuk végső törekvései-ket s azt a viszonyt, melyben állaniok kell egymással,hogy az empiricus akadályok végtelensége ellenére isdiadalra juthassanak. Megállapításunk ily módon nemaz empiricus adottságot fogja fedni; több lesz ennél,normativ szempontokat fog adni. De hiszen a vallásés erkölcs igazi területén fogunk járni, ahol nem a lét,hanem az érték áll előtérben. Kárpótolni fog ezért alátszólagos veszteségért annak meglátása, hogy milyenviszonynak kellene lenni vallás és erkölcs között, miaz egyik és mi a másik feladata és mit kell tennünk,hogy észszerű solidaritás teremtődjék meg közöttük avalóságban is. Abba a szerencsés helyzetbe jutunk,hogy nem a fénysugarakat kell elemeznünk, hogy afényforrást megismerhessük, hanem a forrás áll előt-tünk, hogy a sugarak irányát öntudatosan követhessüks tudjuk, hogy mit kell belőlük kivetni, micsoda hete-rogén elemek keveredtek hozzájuk útközben.

Meglátjuk a vallás és erkölcs problémájának s akettő közötti viszonyból származó problémának meg-valósítandó megoldását s ezzel már ráléptünk a szét-választás és összeegyeztetés lehetőségének az útjára sreductioval értékelni tudjuk a vallás és morál empiricusformáinak egymáshoz való zavaros kapcsolódását is.

8

Az erkölcs területe.

Az erkölcs területének az említett szempont szerintvaló kijelölését megnehezíti az a methodologiai natu-ralismus, mely az ethikát is a természettudományokképmására akarja feldolgozni s azt anthropologiai-,biológiai-, vagy sociologiai disciplinává tenni. Ez acausalis, leíró s az erkölcsi élet természettanát adóethikai álláspont1 azt a felfogást csempészte be azemberi gondolkodásba, hogy az erkölcs a különféle— physiológiai, psychologiai, sociologiai — determi-nánsok összhatása folytán előállott magatartása azembernek, mely tudományosan megmagyarázható azemlített hatásokból s legfeljebb az előidéző okok el-fojtása, vagy kifejlesztése által irányítható. Az erkölcsiélet tehát a tiszta ténylegességben folyik le változha-tatlan törvények szerint. Mi kitanuljuk e természetitörvényeket s alkalmazzuk azokat életünkre. A morálép úgy nő ki a biológiából, a psychologiából és socio-logiából, mint az orvostudomány a chemiából. Távolvan tőle minden megítélés; nem ismeri a jót és annakellentétét; minden a több, vagy kevesebb erő problé-mája. Ha erkölcsi értéktartalmat keresünk, akkor csakpsychologiai lefolyással találkozunk, ami közömbös ajelentéssel szemben; ha normát kutatunk, akkor ter-mészeli szükségesség áll elénk, ami ellene szól min-den normativ behatásnak. Fontos csak a szokás, azátöröklés, az ösztönök, a szervezeti dispositio, a positivtermészeti törvények, a társadalmi környezet. Maga azember semmi. Az emberi életnek a reactiója, az élet-béri rejlő taszító erők teremtő munkája, melynél fogvaaz ember mozgató motívumokat keres és talál magá-ban, nem vétetik figyelembe. Nyomorúságosan szűk,lekötözött és igazi jelentőség nélkül való ez az élet.

1 Dr. Pauer Imre: Uj álláspont, módszer és irányelvek azethikában. Budapest. 1889. 59. 1. — Lévy—Brühl; La moraleet la science des moeurs. Paris 1903. 12. s köv. 1. — Rauh:L'expérience morale. Paris. 1903. — Westermarck: The Originand Development of Moral Ideas. London, 1906. I. 18. 1. —Letourneau: L'évolution de la morale. Paris. 1887. — L. mégSchopenhauer: Die beiden Grundprobleme der Ethik. DritteAufl. Leipzig. 1881. 195. 1. stb.

9

Az öntudat belsejéből azonban ellenmondás tör elő.A gondolkodó ember szembeállítja magát a természet-tel, a környezettel. Tudja, hogy hol van, mi veszi kö-rül s épen ezért vissza is hat a környezetre, mérlegeliahhoz való viszonyát. Ebben a munkájában egész máserőket ismer fel, egész más követelményeket állít magaelé, mint amilyeneket a természeti törvények diktálnak.Ε követelmények betöltése felé való erőfeszítésben a \személyiség teljes függetlenséget tanúsít, a cselekvéspedig fölényes önállóságot nyer a külső behatásokkalszemben. Már maga a gondolkodás ténye, mellyel azerkölcsi éietet a természeti causalitásra akarják redu-kálni, ellenmond è törekvés eredményének, mert föl-tételezi az erkölcsi életet, föltételezi a szellemi mun-kát, a gondolkodásra való képességet, föltételezi azt,hogy az ember nem emberalatti lény, nem iga alattnyög, hanem önmagából merítve maga igyekszik meg-teremteni önmagát, egyszóval, van benne valami, amifelül áll a természeten, ami önállóvá, épen emberréteszi. Ez a naturalismus tehát önmagában hordja cáfo-latát A legdurvább erőszak ez a psychologiai és tör-téneti tényeken (melyekre pedig olyan sokat akar adni),melyek nem engedik meg sohasem, hogy a fizikai éserkölcsi világ ugyanazon egynek, ugyanazon egy ter-mészetűnek tekintessék, melyek tiltakoznak az ellen,hogy az élet dinamikája az anyagi világ statikájáraredukáltassék. Scepticismus ez, mely az erkölcsi ön-tudatot olyasvalami relatívnek tekinti, melyben nincsnorma, nincs szabály, nincs cél, nincs érték; melycsak egy megoldást ismerhet, azt t. i. amit a termé-szeti törvények diktálnak.

Kétségtelen, hogy az emberi természet physioiogiaiés psychologiai vizsgálata, a történelmi analysis, acriminalitás psychologiája, a neurosis és psychosiskülönböző formáinak tanulmányozása eljuttatnak amoralitás, de leginkább az immoralitás okainak fel-fedezéséhez, a morál genesisének, fejlődésének éspsychologiai megjelenési formáinak magyarázatához,azonban magát a morált, mely az okozati kapcsolatokközött is önálló akar maradni, melynek céljai vannak,mely előtt eszmények lebegnek, lényegében leírni nemtudja.

10

Van a morálban valami, ami nem okkapcsolatokeredője, hanem önállóan megragadott elvek realizálása.S ezt a tapasztalat ép úgy feltünteti, mint amazt. Azélet nem mechanismus, hanem előre lendülő teremtőtevékenység. Nem akadályozza meg a jelenségek ter-mészeti törvényét, de felette áll annak. S ha nem volnais így, akkor is önmaga felé fordul és van rá képes-sége, hogy mérlegelje cselekvéseit. Ezt pedig nem apsychologiai folyamatot előidéző okok szerint, hanemsaját belátásai szerint teszi. Nem szükséges mélyebbpsychologiai fejtegetésbe, vagy történeti analysisbebocsátkozni, csak önmagunkba kell tekintenünk, csakembertársaink legelemibb erkölcsi ténykedéseit kellmegfigyelnünk s azonnal meglátjuk, hogy az erkölcsimagatartás értékelés, kiválasztás eredménye. A cselek-véseknél azt nézzük, hogy megfelelnek-e a morál kö-vetelményeinek, vagy ellenkeznek-e azokkal. Helyes-lünk, vagy rosszalunk. S az Ítélet valami követelmény,valami eszmény elfogadásával van kapcsolatban. Azerkölcsnek tehát az a főkérdése, hogy: mit kell csele-kednem? Nem létítéletek, de értékítéletek fejezik kitartalmát. Nem tényt constatai, hanem kritizál, értékes-séget állapít meg, hogy aszerint cselekedjék. Nem aztmondja, hogy ez van, vagy nincs, hanem azt, hogymilyen, helyes-e, vagy nem. S ezt csak bizonyos szem-pontból kiindulva állapíthatja meg. Elvek, értékek ál-lanak tehát előtte, melyekhez viszonyítva mond véle-ményt valaminek az értékessége felől.

De milyen természetűek ezek az értékek? A tények,a biológia, a psychologia, vagy a történelem feleletetadhatnak-e arra, hogy mit tartsunk erkölcsileg értékes-nek? Más szóval, az érték az-e, ami van, változik-ekorok, népek, vagy egyesek tetszése szerint, vagy olyan,aminek lennie kell feltétlenül, ami nem relativ, amiértékes önmagában?

A tapasztalat azt mutatja, hogy az erkölcsi értéke-lés tényleg változásnak van alávetve, mondhatnók,hogy a divat dolga. Minden korban, minden népnélmást és mást tartottak erkölcsileg értékesnek. Ma ismajdnem minden nép és egyén más és más érték-mérőt alkalmaz a cselekedetek megítélésénél. De az iskétségtelenül áll előttünk, abban már nagyon kevesen

11

— csak az imént ismertetett irány csekély számú hívei— kételkednek, hogy az erkölcsi élet alapmozzanataaz értékelés. Épen ezért az újabb ethikában az erkölcsiélet vizsgálata nem az ontológiai, hanem a deontolo-giai síkban mozog. Sőt „a helyzet egyenesen odacsúcsosodik ki, hogy az u. n. szellemtudományokban,kivétel nélkül, egy fogalom vált uralkodóvá, az értékfogalma”1, mert értékekből nő ki, értékeken nyugszika mi egész szellemi életünk.2

A methodologiai naturalismus kiválóbb képviselőiszintén felismerték az erkölcsnek értékkarakterét, bármódszerükhöz hűek maradtak s a tapasztalatból, in-ductioval, igyekeztek lehozni az ethikai értékeket. CsakBentham, Cornte, Stuart Mill utilitarismusára, vagySpencer Herbert altruistikus egoismusára kell emlé-keznünk.

Ezen az úton mit tarthatunk értékesnek? Megfigye-léseik szerint a tapasztalati adatok arra tanítanak, hogyminden az életért harcol, hogy az ember célja is asub specie naturae tekintett életfenntartás. Végső értéka természetbe oltott élet. Ámde az erkölcs a szellemiélet magaslatán átlépi a természeti élet fenntartását,gyakran a legkeményebb konfliktusba keveredik veles nem riad vissza az élet feláldozásától sem, sőt néhaegyenesen követeli ezt, mintegy ezzel is megmutatva,hogy felette áll az életnek. Az erkölcs megvalósulástkeres az életben. Szolgálatába állítja a természeti éle-tet, csak nélkülözhetetlen feltételnek, eszköznek ismeriel, mely lehetővé teszi eszményeinek megvalósítását.Sohasem tulajdonít neki absolut értéket, sohasem te-kinti eszménynek, öncélnak. Amiképen a nap nemazonos a földdel, melyre sugarait árasztja, épen úgynem azonos a szellemi s ebben az erkölcsi élet sema természetivel, mely amattól világosságot, jelentést,tartalmat nyer. S a szellemi élet ezt a kiáradást nemazért teszi, mert a természeti életet a legfőbb érték-nek ismeri el, hanem azért, mert saját értékeit a priori

1 Böhm Κ.: Az ember és világa. 111. Axiologia vagy értéktan.1906. 6. 1.

2 Riehl: Zur Einführung in die Philosophie der Gegenwart.1903. 172. 1.

12

szükségességgel kell bevezetnie az életbe. Neki érvé-nyesülnie kell az életben; ha kell, az élet ellenére is.Ez lényeges alkotó eleme. A megvalósulni akarás sa-játos természetében gyökerezik, mint a napnak a vilá-gítás és melegítés.

A föltétel nem állhat meg tehát. Lássuk a következ-tetéseket. Ha az élet a végső érték, akkor az erkölcsi-ség criteriuma a cselekvésnek az élet fenntartására irá-nyuló hatásában rejlik. Mi mozdítja elő ezt az élet-fenntartást? Az élvezet, a boldogság, a haszon. Azerkölcs principiuma tehát ezek közül valamelyik. Ímelássuk!

A hedonikus ítélet subjectiv természetű, relativ, nemáltalános érvényű. Épen ezért maga is szabályozásraszorul s a valóságban csakugyan mérjük, értékeljükélvezeteinket, választást teszünk közöttük. „Ehhez a vá-lasztáshoz pedig szükségem van valami elvre és ez azelv nem vonható ki magából az élvezetből, mert hiszenépen ez az, amit kormányozni, vezetni kell.”1 Tehátaz élvezet nem olyan princípium, mely önmagábanelégséges. De nem is princípium, hanem psycho-physiologiai állapot. Ebben a természetében meg-egyezik vele magasabb fokú árnyalata, a boldogságis. Az erkölcs pedig nem psychophysiologiai állapototjelent, hanem a cselekvésnek bizonyos módját, mely-nek értéke nem az előidézett állapottól függ. Az erkölcserkölcs marad akkor is, ha nem idéz elő élvezetet,boldogságot. Lehet a boldogság okozata a morálnak,de nem szükségképen, mert az ember több, mint merőállapot, túlmegy saját érzéki állapotán s a végtelen-ségbe kapcsolódik. Ha a cselekedetnek értéke nemállana felette az előidézett állapotnak, ha egy ilyenpsychophysiologiai állapot volna a legfőbb erkölcsi ér-ték, akkor mire való volna az a nagy erőfeszítés, me-lyet az ember tényleg kifejt az erkölcsiség terén? Hi-szen az állat sokkal könynyebbenι eléri ugyanezt a célt.Magasabb foka az erkölcsi értékelésnek az utilismus,mely aszerint értékel, hogy mi hasznos az önfenntar-tásra nézve. Az ítélésnek ez a faja az értelemnek fon-toló munkája, mely méri az élvezeteket is s a fájdalom

1 F. Janet: La murale. Paris. 1894. 15. 1.

13

árán is érvényesülni akar. Mindent eszköznek tart alétfenntartásra nézve. Épen e miatt uralkodik feletteis a morál, mely morál marad akkor is, ha szembe-fordul a létfenntartás gondolatával. Viszont hiába tar-tunk valamely cselekedetet hasznosnak, ha az erkölcsiöntuda ugyanazt erkölcstelennek nyilvánítja. Az élet helyes értékelése tehát úgy a hedonismust,mint az utilismust alárendeli az erkölcsi eszmény szol-gálatának. Neki magasabb céljai vannak ezeknél, mertmagasabb világgal érzi magát rokonságban. Az észaranyszálaival, a morálra való képesség acélkarmaivalkapcsolódik egy ideális, örökkévaló világrendhez. Haaz ember csak természeti lény volna, akkor megállhatnaa természeti létfenntartás eszközeinél, sőt meg is kel-lene itt állania. Az ember azonban szellemiség is éslegfőképpen szellemiség. Egy a természetinél magasabbvilág teremti meg benne a morált, melyre csak azember képes, az állat nem és melynek ennélfogva olyanprincípiumának kell lennie, mely csak az emberbenléphet fel ható erő gyanánt, mely az ember világánaka specificuma. Élvezet és haszon pedig az állatvilág-ban is motívumok gyanánt szerepelnek.

Hogyan van mégis, hogy a methodologiai naturalis-mus minden tudományos eszközzel kész bizonyítaniazt az állítását, hogy az erkölcs princípiuma, az er-kölcsi érték maga ilyen, a népek és korok tetszésérebízott relativ valami? Hogyan van az, hogy e felfogásmellett felhozott bizonyítékok szinte megdönthetetle-neknek látszanak? Kétségtelen, hogy a moralitásban,mint psychologiai és történelmi fejleményben, élvezetés haszon szerepet játszanak. Ha tehát az erkölcsi íté-lés élményének psychologiai és történeti lefolyásáttanulmányozzuk, akkor természetszerűleg jutunk ilyenprincípiumokhoz. A módszerben van tehát a tévedés.Tulajdonképen itt jutottunk el oda, hogy ez irányzattalvégleg leszámolhassunk. Mindaz, amit eddig cáfolatárafelhoztunk, csak arra irányult, hogy e relativismustsaját álláspontjáról, tárgyi szempontból döntsük meg.Most az alapvető félreértés villant fel előttünk, mely,mint látni fogjuk, nem engedhette meg, hogy a moráltermészetét a maga sajátos vonásaiban megragadhas-sák. Hogy is lehetne megmarkolni a folyékonyt, zsákba

14

szorítani a világosságot, súllyal mérni a qualitást, atudós boncoló szemével észrevenni azt, amit csak aművész mindent átölelő intuitiója láthat meg? A ter-mészetre kacsintgatva nem láthatjuk meg az embert,aki nemcsak a környezethez, hanem önmagához is al-kalmazkodik. Az eszes lénynek lényeges vonásait el-mellőzve nem láthatjuk meg az észt, mely a személy-telen, az egyetemes, az absolut felé tekint s önzetlen-ségében, egyetemességében elfordul a subjectiv mozza-natoktól. A lét világába lekötözve nem emelkedhetünkfel az értékek világához, melynek egészen más sajátos-ságai vannak. Röviden és összefoglalóan psychologis-musnak nevezhetjük ezt a módszert. Jellemzője az,hogy arra a kérdésre: mi az érték? — azzal akar fe-lelni, hogy leírja az értékelés folyamatát s azt, hogymi az értékes, annak feltüntetésével akarja eldönteni,hogy az emberi képzetek, érzelmek és akarati elhatá-rozások fejlődésében tényleg milyen szempontok ala-kultak ki és jutottak érvényre. Lélektani kérdéssé vál-toztatja azt, ami az érvényesség kérdése; subjectivvéés relatívvá azt, ami független a subjectumtól és fel-tétlen érvényre tart igényt. Az értékeket a való világ-ban keresi, holott ezek más világhoz tartoznak. Ter-mészetes, hogy ez erkölcsi értékelés, mint minden meg-ítélés, lélektani folyamat; az értékek felismerése s atudatban felmerülése lélektani mozzanat. De függetlenettől a mozzanattól az értékesség és érvényesség kér-dése. A 2X2 = 4 érvénye független attól a psycho-logiai mozzanattól, mellyel ez a megállapítás az éntudatomban felmerül. A Jjősi^ halál értékes marad, haén ne_m ismerem is el alínak, ha nem vagyok is haj-landó életemet odaáldozni a becsület és igazság diada-láért. Ezt bizonyítás nélkül érezzük. Mert jiz érték ér-tékes, az igazság igazság marad akkor is, ha bennemnem merül fel mint lélektani mozzanat, mint tudat-jelenség. Viszont lehet valami lélektani valóság, delogikai képtelenség vagy erkölcsi helytelenség is egy-úttal, ítélésünk lefolyása lehet helyes a psychologiaitörvények szerint, de maga az ítélés tartalma azért le-het tévedés, lehet az igazsággal ellenkező is. A psycho-logiai törvények más természetűek, mint az értékelésielvek. Az empirikus szükségképiség még nem igazolja

15

a helyességet, mint ahogyan egy ítélet lefolyásánakszükségképisége még nem igazolja annak igazságát.Az értékesség tudományos leszármaztatással ki nemmutatható, mert az értéktörvény nem az időbeli össze-függésekre érvényes okság elvén, hanem a princípiumrationis sufficientisén fordul meg.1 Mikor helyességet,érvényességet vizsgálok, akkor nem az egyes tudat-jelenségek, vagy cselekvések időbeli feltételeit, okaitkeresem meg, hanem azt nézem, hogy annak a cse-lekvésnek, vagy gondolatnak van-e elegendő alapja,ratíőja. S a helyességnek megtalált alapja nem feltét-lenül időbeli praecedens, viszonya a következményheznem is fejezhető ki időben. Az tehát, hogy valami ne-künk gyönyört, vagy hasznot okoz, mint időbeli,psychologiai megelőző, vagy kisérő, nem elég garanciaarra, hogy az erre vonatkozó ítéletünk tartalma erköl-csileg helyes-e, vagy nem. Nem csatlakozhatunk ennél-fogva az értékelmélettel foglalkozó gondolkodók azoncsoportjához, mely az értékeket az egyén subjectiv él-ményeitől teszi függővé és azt tartja, hogy „egy do-lognak az értéke annak kívánatosságában van”,2 vagypedig abban, hogy mennyiben szolgálja az életfenn-tartást s mennyiben mozdítja elő a fejlődést.3 Nemállhatunk meg a Fichte—Bőhm-féle irányzat álláspont-ján sem, mely szintén nem képes elválasztani az érté-kességet a subjectumtól. Mint Fichténél, úgy Bőhmnélis minden érték forrása az én. Az axiologiai vonáso-kat az önmagát igenlő én vetíti a valóságba. Az érté-kelés minősége tehát az én fejlődési fokától függ, mi-nél fogva az absolut, vagy önértékek és az ontologisticusértékek (élvezet, haszon) között csak fejlődési különb-ség van. Psychologiai értelemben semmit sem szól-hatunk e felfogás ellen. Az értékek felismerése fejlő-dést tételez fel s a fejlődés folyamán sokáig foglaljákel helyüket az úgynevezett álértékek. Az is igaz, hogy

1 Pauler Ákos: Az ethikai megismerés természete. Buda-pest. 1907. 37. 1.

2 Ehrenfels: System der Werttheorie. I. 53. 1. — V. ö.Fouillée: Morale des idées-forces. 1908. X. 1. — Schwarz:Psychologie des Willens. 1901. 34. 1.

3 Goldscheid: Zur Ethik des Oesamtwillens. I. 1903. 8. 1.

16

az intelligencia fokán természetszerűbb az önértékekfelismerése. De az önérték azért előbb is érvénybenvolt, előbb is érték volt. „Hiszen a haladás teleologikusfogalom, mely valamely elérendő és maradandó céltí tételez fel; ha tehát nincs maradandó érték és igaz-ság, maga a haladás fogalma is elveszti értelmét.”1

Nem mi alkotjuk tehát az értékeket, csak felismerjükőket s értékességük független a felismerés psychologiaimozzanatától.

Az értékességnek a subjectumtól való elválasztásá-nál azonban még nem állhatunk meg. El kell azt vá-lasztanunk minden ontológiai realitástól. Nem hangoz-tathatjuk eléggé, hogy az értékesség nem azt fejezi ki,hogy valami van, hanem azt, hogy valami értékes, va-lami bizonyos szempontból helyes. Nem tudjuk elég-szer ismételni, hogy az érték nem az, ami van, hanemaz, aminek lennie kell. Az érték sem az égben, sema földön nem található, mint ontológiai realitás. Rá alét kategóriája nem alkalmazható. Nincsen térben ésidőben. Értékessége időtlen. Érvényes minden korban,mindenki számára. Nincs eredete, nem múlik el, mertnem is létezik a szó ontológiai értelmében. Az érté-keknek erre a természetére még visszatérünk s a val-lásról szólva végső következményeit is levonjuk. Szük-ségesnek tartjuk azonban, hogy az erkölcsi értékrőlvaló felfogás történeti fejlődését vázlatosan feltüntessük,rámutatva azokra a sejtelmekre, melyeknek tudatosítá-sát az emberi szellemnek az anyagi léthez kötött ter-mészete oly sokáig megakadályozta s az erkölcsi ér-téket majd a földre süiyesztette, majd az égre emeltefel, mint a létezőhöz nőtt valóságot. Ez áttekintés utánjobban tudjuk értékelni azt a korszakalkotó momen-tumot, mely Kant gondolatából kinőve egyszerre meg-változtatta az értékek világáról s ezzel együtt az er-kölcsi érték realizálásáról, azaz a morálról való fel-fogást.

A görög philosophia csak a létezőre vonatkozó is-mereteket tartotta igazaknak és általános érvényűek-nek. Az ethikai, illetőleg az értékelméleti eszmék becseakkor emelkedett ki, mikor az érzéklés subjectivitásá-

1 Pauler: Id. m. 43. 1.

17

nak felismerése folytán a relativismus lép be a philo-sophiába, tehát legelőször a sophistáknál, kik azonbana subjectivismusból kiemelkedni még nem tudtak.Sokratesre és Platonra volt szükség; hogy az érték-fogalom objectivvá, de egyúttal metaphisikai substan-tiává is váljék. Platónnál lét és érték még összefoly-nak. Fölismerte az érvényt, mely más, mint a lét, dea lét kategóriája alá helyezte. Idealismusa nem tisztaidealismus. Platon sejtelme Aristotelesnél ellaposul saz ontológiai elem válik ismét uralkodóvá. Az ér-vény substantializálódik s e substantializált ész azIstenség. A középkor teljesen ezeken a nyomokon ha-lad. A2 igazság, az érték az istenségtől nyeri létét,egy ontológiai elemből sugárzik ki. Mig az empiris-mus hivei tapasztalatból jutnak el ontológiai princí-piumhoz, ami egyedül helyes,út is, mert a valóságcsak tapasztalat útján i3smerhető meg, addig a közép-kor és minden kor rationalismusa logikai művelettelakar eljutni ugyanilyen ontológiai, de magasabb,tapasztalatfeletti princípiumhoz. Míg amazok a létbőlvezetik le az erényt, emezek épen megfordítva, az ér-vényből a létet. A kettőt egyik sem választja szét. Létés érték összefolynak. Ezért van az, hogy az empiris-mus tudományban és morálban scepticismushoz vezet.Míg egyrészről képleten a tények „között szoros kap-csolatot találni, másrészről meg tehetetlen a morálprincípiumának felfedésére. Viszont a rationalista dog-matismus vagy a természettudománynak kedvezett sekkor béklyóba verte az erkölcsi öntudatot, vagy el-ismerte a morált, de ekkor meg ledöntötte a tudománytekintélyét.

Kant volt az, aki elismerte a tények világát is, azértékek világát is és mindkettőnek kijelölte a magakülön birodalmát. Az ő érdeme az erkölcs imperativtermészetének s regulativ eszmék szerint való igazo-dásának tökéletes felismerése s ennek „következtébenontologisticus jellegének megdöntése. Ő tanított megarra, hogy az erkölcs alapjait sem az emberi termé-szetben, a subjectivben, sem a külső környezetben, azobjectivben kell keresni, mert „aki az erény fogalmáttapasztalatból akarná meríteni, aki azt, ami legföllebbpéldaként szolgálhat a tökéletlen magyarázathoz, mint

18

mintát, ismereti forrássá tenné (amint tényleg sokantették), az az erényből idő- és viszonyok szerint vál-tozó, semmi szabályhoz sem használható, kétértelműképtelenséget csinálna”.1 „A tiszta erkölcs, az emberrealkalmazva, semmit sem kölcsönöz annak ismeretéből(az anthropologiából), hanem apriori törvényeket adneki, mint eszes lénynek”;2 nem olyan természetű,mely a psychologia és a physiologia oksági törvényeibeengedné magát zárni, hanem apriori észtörvény sze-rint igazodik. Érvényessége nem ontológiai megmara-dást jelent, mely létezésben nyilvánul, hanem értéket,oly érvényes igazságot, melynek sanctioja önmagábanvan, mely értékes minden korban, mindenki előtt,egyetemes és absolut, mely a neki megfelelő cselek-vés által akar létté válni; az erkölcsi törvény meg-valósítandó ideál. Ez az észtörvény tehát függetlenminden létezd dologtól az érzékiség, minden mozzana-tától: tökéletesen autonóm. Abba a világba tartozik,mely felüláll a való világ mechanizmusán: az ideál-világ, a szellemvilág, az értékvilág .realitását manifes-tálja. S az ember, képes felemelkedni ebbe a magasabbvilágba. Nincs kétség ma már afelől, hogy az ismerés-nek vannak ideális tárgyai, melyek nem léteznek a szóontológiai értelmében. „Oly tehetség van bennünk,mely nemcsak subjektive határozó okaival, azaz csele-kedeteinek természeti okaival áll kapcsolatban, hanemamely objectiv okokra, melyek puszta eszmék, vonat-koztatik, amennyiben ezek e tehetséget meghatároz-hatják; e kapcsolatot a kell (sollen) fejezi ki.”3 Azerkölcsre képes ember ilyen kapcsolatban tudja magátaz értékvilággal. Ettől a kell-től nem szabadulhat. Tö-rekednie kell arra, hogy az én kiemelkedjék a termé-szetből és felszabaduljon a szellem. .Ehhez az érték-világhoz való tartozás alkotja az emberben a szemé-

1 Kant: A tiszta ész kritikája. Fordították és magyarázták:Alexander Bernát és Bánóczi József. Budapest. 1891. 223. 1.

2 Kant: Grundlegung zur Metaphysik der Sitten. Kants sämtl.Werke. Herausgegeben v. Hartenstein. Leipzig. 1867. IV. 237. 1.

3 Kant: Prolegomena Ford, és bevezetéssel ellátta Alexan-der Β. Budapest. 1887. 88. 1. V. ö. Meinong: Untersuchungenzur Gegenstandstheorie und Psychologie. Leipzig. 1914. 13. 1.— Dr. Pauer Ákos: A tudomány fogalmáról. Budapest. 1910. 6. l.

19

lyiséget, mely nem egyéb, mint az értékvilágnak directmegnyilatkozása.

íme, hogy kitágul az élet s vele együtt megvilágo-sodik az erkölcs értelme is. Az ember lényegileg hozzá-tartazik a szellemvilághoz; sajátossága, személyiségeépen e hozzátartozásnak a megnyilvánulása. Ez a sze-mélyiség pedig úgy jelenik meg, mint ész s ennek sa-ját törvényei szerint való gyakorlati megvalósulása teszia morált. Az ész gyakorlatisága épen azt jelenti, hogya maga természetét kifejtse, hogy érvényesüljön, dia-dalra jusson a gyakorlatban. Ez a gyakorlativá levéslényegéhez tartozik, azaz nincs theoriai és gyakorlatiész külön-külön, hanem az észnek természete az, hogymegvalósuljon. Az ész a maga lényegében tartalmazzaa kényszerítést a megvalósításra s ezért kötelező. Eza természete adja az emberben a categoricus impera-tivus psychologiai mozzanatát.

Az erkölcsi erőkben tehát az jut napfényre, amibennünk nem természet, hanem sajátos tulajdon, aminem egyéni, hanem egyetemes, általánosan emberi. Azerkölcs feltételezi, hogy az ember képes erkölcsilegélni annyiban, amennyiben személyiség s az embericselekvés egyetemesen értékes jelleget ölthet fel, ameny-nyiben fel tud emelkedni az érzékiség korlátai fölé.Viszont az erkölcs autonom is, azaz értékességét ön-magában hordja, az értékelési elveket kizárólag ön-magából meríti. Semmiféle más mozzanatból, semmi-féle causából, ontológiai létezőből nem vezethető le azetnikai értékelés. Nem az ember autonom tehát, ha-nem az erkölcs. Az ember is azonban, amily mérték-ben megnyilvánul benne a gyakorlati ész, amily mér-tékben akarata egybeolvad annak irányával s erkölcsiítélkezéseinek spontán értékeléseivel kifejezésre juttatjaa gyakorlati ész természetét, autonómnak mondható.Nem tévesztendő azonban össze az autonómiával azempiricus akaratszabadság tana, mely arra vonatkozik,hogy az erkölcsi magatartás mennyiben van kitéve bi-zonyos tényezők szükségképeni hatásának, mig „az er-kölcsi autonómia azt jelenti, hogy az erkölcsi értéke-lés egyedül az értékek fogalmából vezetendő le, nempedig valamely, bárminek is elnevezett, létező dolog

20

hatásából”.1 Mint már kimutattuk, az etnikai értékelésfüggetlen attól, hogy a cselekedet szükségképeni-e,vagy nem.

Az erkölcsi törvény, az erkölcsi érték tehát egyeie-mes, absolut, minden szellemi lény számára érvényes.'·1

Ez egyúttal aprioricus természetét is magában foglalja,ami azt jelenti, hogy az emberi szellem alaptermésze-tében gyökerezik, az emberi tudatélet nélkülözhetetleneleme, mely nélkül nem élhetnénk. Úgy vagyunk meg-alkotva, hogy szellemünk functioival szükségképen ke-rül napfényre.. Még tagadása is feltételezi. Épen ezérta relativismus, ha rendszerré akar fejlődni, tulajdon-képen önámítás. Mert épen azzal, hogy rendszer akarlenni, hallgatólagosan elismeri mindazokat a feltétele-ket, melyek mellett rendszer lehetséges és megalapoz-ható. Ha tételeit igazolni akarja, felteszi, hogy lehet-séges általános érvényű tételeket állapítani meg, lehet-séges valami olyanra jutnia, amit mindenki elismer.Egyébként arcátlan vállvonogatás. De ha komoly rend--szer ..méltóságára tart igényt, akkor önmaga cáfolja ön-magát. Mert ha azt mondja: nincs absolut érték, ak-kor tulajdonképen elismeri, hogy van, mert ez állításaszámára absolutt igazságértéket követel. „Ha valaki aztmondja: nincsenek erkölcsi törvények, akkor voltaképezt vallja: legyünk nyíltak és becsületesek s valljukbe, hogy nincsenek erkölcsi törvények. Tehát tagadá-suk is már bizonyos erkölcsi normák elismerését téte-lezi fel, vagy, mint Höffding mondja, etnikai idealis-muson alapszik.”3 Ezért mondja Medveczky is: „Havan egy ország, melyből csak az emberi kedély mé-lyében levő javak végromlása száműzhetné az eszmé-nyeket, ez a morál. Csakhogy ez épen a morál meg-semmisülése volna.”1 Meg kell azonban jegyeznünk,hogy az erkölcsi érték aprioritása nem psychologiaiprioritást jelent, nem velünk született eszmét, hanem

1 Panier: id. m. 124. I.2 V. ö. Münsterberg: Philosophie der Werte. Leipzig. 1908.

35, 40. 1.3 Panier: id. m. 38. I. — HöffditiQ-: Ethik. Übers, v. Ben-

dixen. 1888. 52. 1.4 Medveczky: A normativ elvek jelentősége az ethikában

Budapest. 1889. 54. 1.

21

csak azt, hogy tudatunk alkatából szükségkép folyik,tudatunk alapfunctioi szükségkép vezetnek hozzá, azemberi szellem szükségképen, alkatánál fogva hozzalétre a moralitást s ezzel együtt az erkölcsi érték fel-ismerését. Bizonyos, hogy az érték máskép nem lép-het az öntudatba, csak empiricus közvetítés útján, bi-zonyos, hogy a tényleges cselekvés múltban és jelen-ben nem igen tüntet fel egy nem ontologisticus tisztaeszmét. Az ember sokáig értékel tapasztalati, álértékekszerint, míg felismeri az önértékeket. De ebből mégnem következik az erkölcsi érték érvénytelensége. Azerkölcsi érték értékes marad akkor is, ha sohasem va-lósítjuk is meg életünkben. Ezért mondja Kant: „Hogysoha ember annak megfelelően cselekedni nem fog,amit az erény tiszta eszméje tartalmaz, épen nem bi-zonyítja, hogy e gondolatban valami chimericus volna.Mert az erkölcsi értékről, vagy értéktelenségről valóminden ítélet mégis csak az eszme útján lehetséges;ennélfogva az erkölcsi tökéletességhez való mindenközeledésnek szükségkép alapul szolgál, bármennyiretartsanak is az emberi természetnek fokilag meg nemhatározható akadályai attól távol.”1 A föld gömbalakúmarad, ha mi örökké kitartunk is az ókori felfogásmellett s gömbalakú volt már az ókorban is. Hosszúi idők tévedése semmit sem változtat az igazságon, melyáll és marad, mi pedig haladunk megragadása felé.A tényleges moralitás az erkölcsi önérték felismerésé-nek a fejlődését tünteti fel. Az érték maga a felisme-rés fejlődésében nem változik, csak a róla alkotott fo-galmak. Megrögzített célunk van tehát, melyet el kellérnünk; az érték fogalma teleologicus fogalom, szük-ségessége teleologicus szükségesség s a cél és szük-ségesség tudatunkban van rögzítve. Ez tesz bennünketemberré. De ha az erkölcsi érték absolut, egyetemes, önma-gában hordja sanctioját, apriori és örökéletű, akkorhogyan történik felismerése? Tapasztalat útján, inducti-oval, nem érhető el, mert minden inductio már fel-tételezi érvényét. Deductive szintén nem igazolható,mert hol veszünk egyetemesebb, absolutabb princípiu-

1 Kant: A tiszta ész . . . 224. l..

22

mot az egyetemesnél és absolú tn á l ? Annak kellenealapul szolgálnia, amit levezetni akarunk. Az autonó-mia és aprioritás azonban nyitva hagy előttünk egyajtót s ez a közvetlen felismerés, az iníuitioval valómegragadás ajtója. Némely érzületből, cselekvésbőlintuitive ismerjük fel, hogy mi a helyes. Az erkölcsiértéket át kell élnünk, öntudatunk mélyéről önmagunk-nak kell felmentenünk, Mások erkölcsi értékeléseit iscsak annyiban tudjuk megérteni, amennyiben önma-gunkban már átéltük azokat. Egyéni, lelki élményekteszik az erkölcsi élet alapját. Az erkölcsi tapasztalatsubjectiv élmény. „Saját érzületünk a fáklya, mely le-hető erkölcsi ismerésünk körét bevilágítja.”1 Ha nemélnek bennünk az erkölcsi tulajdonságok, akkor min-dén okoskodás, minden inductio visszaverődik tuda-tunkról és nem vagyunk képesek helyes erkölcsi érté-kelésre. Világosan kitetszik ebből, hogy a morálbanaz érzület a fő. Az ethikai értékelés elsősorban erreirányul. Nem a cselekedet, hanem az érzület az, melyeldönti az erkölcsi értékesség kérdéséi. Merő utilistaérdekből is hajthatunk végre erkölcsileg kifogástalancselekedeteket, az alapot képező érzület azonban er-kölcstelen marad.

Még egy kérdésre feleletet kell adnunk. Ha az er-kölcsi érték mélyebb minden empirikus megállapítás-nál, ha önmagában nyugszik, akkor tulajdonképen miképezi tartalmát? Az aprioritás lehetetlenné tesz min-den tartalmi meghatározást és magasabb fogalombólvaló levezetést. Mi csak az egyes konkrét esetekbőlkövetkeztethetünk, melyekben tudatunk spontán értéke-lésével az erkölcsi érték irányítása szerint cseleked-tünk. Saját élményeinken kívül, a tapasztalattól füg-getlenül, a konkrét eseteken túl az értékről semmit seintudhatunk. „Ezért az ethikai érték apriori fogalma csakformális lehet: csak az absolute h elyes cselekvés ál-talános fogalmának megalkotására képesít.”2 Mint egye-temes értékmérő, csak formális lehet, hogy mindenkonkrét esetet magába zárhasson, minden konkrétesetre érvényes lehessen. Az ethikai érték formális

5 Pauler: id. m. 3. 1.6 U. ο.: 132. 1.

23

volta tulajdonképen tehát egyet jelent egyetemességé-vel. Tartalma a konkrét tapasztalati valóságoknak vans ezt a tartalmat méri az egyetemes érték, melyet azerkölcsi síkban a jó jelzővel szoktunk jelölni. Olyanaz erkölcsi érték, mint a mérleg. Tartalma az, amitbelé helyezünk, de a súlyjelző, mely a mérleghez tar-tozik, már a mérleg sajátos alkatából kifolyólag jelzi\a tartalom súlyát; sőt tovább megy ennél s a minustis feltünteti. Ez a mérleg belénk van helyezve. Erkölcsiöntudatunk tartalmát mérjük vele.

Mi tehát a morál? Alapja irrationalis, megmagya-rázhatatlan, levezethetetlen apriori sajátja a tudatnak:az erkölcsi önérték eszméje. Rugója az erkölcsi értékabsolutsága, feltétlen megvalósulásra való törekvése,az a tulajdonsága, hogy önmaga eszmei tartalmát aa létbe, való világba akarja belevinni a cselekvés ál-tal. Subjectiv értelemben ez nem egyéb, mint az er-kölcsi kötelességérzet,. Kiterjed mindazokra a cselekvé-sekre, melyeket az etnikai értékeszme a maga körébevonhat, az akaratot igyekszik hatalmába keríteni s azérzületet méri. Nem közömbös előtte semmi, ami azembert emberré teszi, ami lényének sajátosságát meg-adja. Módszere az értékelés. Nem arra néz, ami léte-zik, hanem arra, aminek lennie kell s ezzel méri a lé-tezőt. Λ tiszta erkölcs tehát az ethikai értékeszme reali-zálása emberi cselekvés által. Értékelési területe a reali-zálásra való törekvés, a jó szándék, az erkölcsi érzü-let. Lényeges eleme, hogy önértékek szerint értékel, atapasztalati határokon felül álló örök minőséget be-csüli: helyesen akar értékelni. Ennek a tiszta erkölcs-nek psychologiai megvalósulását gátló tényezők jutnaknapfényre a tényleges moralitás tanulmányozásával,minek folytán az erkölcsi Idealismus abból sokat ta-nulhat a tiszta erkölcs gyakorlati megvalósítására irá-nyuló törekvéseiben.

24

A vallás területe.

Mint ahogy az erkölcs területének kijelölésénél nema tényleges moralitásra támaszkodtunk, épen úgy avallásnak sem az egyes positiv alakulatokban nyilvá-nuló megszámlálhatatlan és sokszor szétválaszthatatlanjogi, társadalmi, metaphysikai s egyéb heterogén ele-mekkel átszőtt formáit vesszük figyelembe, hanem azemberi szellem tényleges vallásos szükségletének meg-felelő s e szükségletet a legteljesebb harmóniával be-töltő, a hiányt teljesen pótló vallást, a vallást a magalényegében. Az egyes vallásos formációkhoz tapadó, deazoktól mégis különböző népvallás már csak azért semszolgálhat alapul, mert ez nem annyira vallás, mintinkább moralitás, szokás, történeti elemekből szőttkultusz, népies metaphysikából kinőtt előítélet, tudat-lanságból felburjánzott babona. Elhagyunk tehát a val-lás speciális területének kijelölésénél minden olyanmozzanatot, mely nem tartozik annak lényegéhez.

Az erkölcsnél erkölcsi szempontból jártunk el. Ma-gából a tárgyból mentettük a módszert, maga az egészjelölte meg a részletek helyét. Elfogulatlanságunkbannem féltünk az egyéb területekre vonatkozólag levon-ható következményektől. Nem tartott vissza az sem,hogy esetleg útját álljuk a vallásra vonatkozó ítéletünkhízelgő megalkothatásának. Tapasztalatból tudjuk, hogyminden más szempont — tudományos, vagy metaphysi-kai — tévútra vezetett volna. A rózsáról szín, vagyillat szempontjából csak homályos és hiányos képetalkothatunk, hasonlóképen a chemiai összetétel szem-pontjából is. A teljes egészbe csak elfogulatlan, magátelőre le nem kötelező, az egész anyagot figyelembevevő s azt sajátos jelentése szerint értékelő módszerhatolhat be. Teljes képet a rózsa, mint az egész ter-mészetbe harmonikusan beilleszkedő, önálló, sajátosvalami adhat. A vallást sem tudományos, erkölcsi,vagy metaphysikai szempontból akarjuk tárgyalni.Mindegyik csak a maga felé verődő sugarakat foghatjafel, egyoldalú marad. Magának a vallásnak szempont-jából nézzük a vallást, mint önálló szellemi nyilvánu-lást, mint a különféle síkokra verődött sugarakat ma-gában foglaló és magából kilövelő egységes fénytömböt.

25

A sugaraknak már más törvényeik vannak, mint azazokat kibocsátó fényforrásnak. Magából az objectum-ból merítjük a módszert, az értékelési szempontokat,hogy a részeket is az egész irányának megfelelő helyretudjuk illeszteni. Számolnunk kell azonban a vonat-kozó felfogásokkal. A vallást különösen két szempont-ból szokták vizsgálni és értékelni: morális és meta-physikai szempontból.

Korunk vallásphilosophiai törekvéseiben az a fel-fogás kezd nyilvánulni, hogy a vallás is az értékelmé-leti sikban találja meg igazi feladatát. A vallás azemberi szellemnek praktikus nyilvánulata s mint ilyenértékítéletek szerint igazodik.1 A vallás gyökere az ér-tékelő processusnak megjelelő lelkiállapot. Ezt az álla-potot az értékek conserválására való törekvés (Höff-ding), vagy pedig a megváltás hiányérzete (Böhm)idézi elő psychologiailag. Ε törekvésnek megfelelőena vallás átöleli az összes értékeket s ezzel az egészkulturélet zárója, betetőzője, teleológiai kiegészítőjelesz,2 melyben az összes értékek summitása, a szent-séges, megtapasztalt valósággá, élménnyé válik szá-munkra. Ez a szentséges azonban, mint m inden töké-letességnek a teljesége, azaz Isten, nem ontológiailétezőt jelent, hanem az~ értékek három fajának leg-magasabb tökéletességükben, teljes kifejtésükben el-képzelését, ideális valóságot, postulatumot, vagy Gourdszerint symbolumot,3 egy szükségképen megalkotottfogalomnak symbolizálását; nem is különálló speciálisvallásos értéket, hanem a három önértéknek summitá-sát, összeegyesülését.

A vallás értékelméleti oldalának ilyen kiemelésemég tovább ragadja a gondolkodást, mely számolva

1 M. Reisclilf: Die Frage nach dem Wesen der Religion.h'reiburg. 1889. — Κ Heim: Leitfaden der Dogmatik. I. 1912.22. 1. — Böhm: Idea és ideál. (Magyar Phil. Társ. Közi. XV. f.33. 1 ) — Η. Höffding: Philosophie de la Religion, trad, parSchlegel. Paris. 1908. — Titius: Religion und Naturwissenschaft.Leipzig. 1904. — H. Rickert: Der Gegenstand der Erkenntnis.Leipzig. 1904. etc.

2). Colin: Religion und Kulturwerte. Phil. Vorträge 6. Ber-lin. 1914.

3) J. J. Gourd: Philosophie de la Religion. Paris. 1911.

26

a vallás gyakorlati jelentőségével, mint ugyanazona területen mozgó gyakorlati nyilvánulással, a mo-rállal azonosítja azt. így Cohen szerint a valláslényegében nem más, mint morál. Értékes benne az,ami morális. A tudománynak az a hivatása, hogymegtisztítsa a vallást minden olyan elemtől, mely nemtartozik lényegéhez s akkor, ebben a reductioban, nemmarad más vissza, mint a tiszta erkölcsi tanítás.1 .

Ha a vallást kizárólag axiologiai jellegűnek tartjuks a morállal azonosítjuk, akkor túlfeszített erőlködéskell szükségességének kimutatásához, mert így csakolyan helyet jelölhetünk ki számára, ami már be vantöltve a morállal. Nem nagy belátás kell ellenben an-nak beismeréséhez, hogy az ilyen vallásnak, mintugyanazon a talajon álló s ugyanazon irányú nyilvá-nulásnak, jogosultsága nincs, mert területe sincs, szük-séglet sincs, melyet kielégítene, hiány sincs, melyetbetöltene. S a vallás azért mégis van, él és fejlődik.Egyetemes nyilvánulása az emberi szellemnek. Positivszükségleteket elégít ki. Ezt a vallástörténet és avalláslélektan már vitán felül kimutatták.

Ha jól belenézünk Cohen felfogásába, azt látjuk,hogy Kant rendszerén alapszik, bár ő megsejtette azt,ami a vallás lényeges eleméül jelentkezik, hogy a val-lásban az erkölcsi értékelés valami ontológiai realitásvilágítása alatt történik. Nem nagyon messze van ettőlaz irányzattól Kantnak a positivumoktól megfosztottnegatívumait rendszerbe foglaló Vaihinger, aki szerintaz isten-eszme csak fictio s a vallás értéke gyakorlatihasznában nyilvánul.2 Végeredményében rokonságbanvan ezzel a felfogással a Pragmatismus is, mely szerinta vallás értékes annyiban, amennyiben a gyakorlatbanértékes eredményre vezet.:í

1 Cohen: Religion und Sittlichkeil. Berlin, 1907. 18. sköv.,08. sköv. 1. Logik der reinen Erkenntnis. Berlin, 1902. 15—16.1.— Kinkel; Einleitung in die Philosophie. Charlottenburg. 1907.

2 Die Philosophie des Als Ob. System der theoretischen, prak-tischen u. religiösen Fiktionen der Menschheit auf Grund einesidealistischen Positivismus, Hereausgegeben von H. Vaihinger.Berlin. IX., X., XII., XIII. fej.

3 W. James: The varieties of religious experience. London-New-York. 1902.

27

Ilyen felfogások eredménye más oldalról a vallásnakaz a rationalis conceptioja is, mely korunkban leg-tökéletesebben Troeltsch nézetében öltött testet.1 Avallásnak rationalis érvényét keresi, mint a hellénphilosophia hatása alatt álló keresztyén apologeták,az egyházi atyák, a középkor vallásos metaphisikájaés minden kor rationalismusa. De különbözik tőlüképen abban, amiben az imént vázolt nézetekkel egye-zik, hogy t. i. a vallásban rajtunk kivül objeetiv onto-lógiai létezőt nem keres. Kant nyomán haladva a val-lásos képzetalkotás észbeli szükségességét igyekszik iga-zolni és felkeresni a vallásban uralkodó és az aztprodukáló észtörvényt, azaz a vallásos apriorit, merta vallás ennek a vallásos apriorinak actualisálása. Amodern vallásphilosophiának ez a főproblémája azutánelnyeléssel fenyegeti a többit. Ugyanezt az észbeliszükségességet akarja igazolni s ennek megoldásávalelintézettnek véli a vallás problémáját minden olyantörekvés, mely a vallást kizárólag axiologiai jellegűnektartja. Azt akarják kimutatni, hogy a vallás az emberiszellem természetéből egyetemes szükségességgel állelő s hogy az istenfogalom nem önkényes felvétel,hanem kényszerüleg alakuló, szellemünk természetébőlszükségképen előlépő fogalom, azaz — ha nem mond-ják is ki — apriori sajátja az emberi szellemnek. Avallásos apriori tehát, melyet Troeltsch keresett, meg-találtatott; nem más, mint Isten maga. Minthogy azon-ban ez a megoldás nagyon egyszerűnek látszik, más,tudományosabb formulákat kellett keresni kifejezésére.

Nem hagyhatjuk itt megemlítés nélkül vallás-philosophiai irodalmunk egyik igen értékes darabját,dr. Makkai Sándor nemrég megjelent dolgozatát,2 melya Bőhm-féle subjectivismus alapján hatalmas intuíció-val rajzolja a vallásnak világmagyarázó erejét. Bár csake világmagyaráző erőről akar szólni, a hit és valláslényegét tisztázva mégis úgy tűnik fel, mintha a vallás

1 Troeltsch: Psychologie u. Erkenntnistheorie in der Religions-wissenschaft. Tübingen. 1905. Zur Frage des re!. Apriori. Reli-gion u. Geisteskultur. 1909.

2 Dr. Makkai S.: A vallás problémája. I. A hit világ magya-rázó ereje. Kolozsvár. 1916.

28

teljességének a feltárására tartana igényt. Nem vetjükszemére a subjectivismust: a vallásnak van subjectivoldala. Sőt épen ez az oldal tünteti fel a positiv nyil-vánulások igazi értelmét és jelentését. De hangsúlyoz-nunk kell, hogy nemcsak ez az oldala van, nemcsakaz én teremti a vallást, az én csak megéli és a magamódja szerint napfényre hozza, ami benne van, ki-vetíti önmaga nem-tudatos tartalmát. De honnét vesziezt a tartalmat? Mi ez a tartalom? Az-e csupán, amitkivetít és olyan-ε, ahogyan kivetíti az én? Ez is egyikprobléma. A kivetítés a másik. Isten és az ember: akettő együtt vallás és nemcsak egyedül az ember.Azután, már a vallás subjectiv oldalánál sem tarthat-juk teljesnek az örökélet vágyát, mint egyetlen lendítőerőt. Más szükséglet is szerepel itt és ez a szükségletvezet el Istenhez. Fenn kell tehát tartanunk, amit mégMakkai könyvének megjelenése előtt mondottunk etörekvésről, hogy a logikai szükségességnél, melyhezTroeltsch és mások is eljutottak, tovább nem mehet.Ezt mondottuk: „A positivismussal együtt elismeri ezaz irány a vallásos pótlék keresésének realitását, posi-tive adott voltát. De tovább megy. A kriticismussalegyütt kimutatja, hogy az isten-eszme logikai szüksé-gességgel áll elő. Az idealismussal együtt hirdeti, hogya végső realitás a szellem maga, melyről alkotott fo-galmaink fejlődésben vannak s legtökéletesebben azintelligentia fokán állanak elő, mikor az Én sajátszellemiségének állítását látja bennük. Az isten-eszmetisztasága így a vallásos élet tisztaságának és értéké-nek a fokmérője. Mintegy összefoglalása tehát az eddi-gieknek. Csodálatosan egységes, harmonikus és vonzóösszefoglalása. Egy ponton hiányos csupán, egy pon-ton nem elégíti a vallásos öntudatot. Bár psychologiaiereje elvitathatatlan, nélkülözi a vallásos eszmealkotásszükségességét előidéző lelki mozzanat megragadásáts nem látja meg ott a nemtudatosságból tudatossá át-alakuló isteni erő objectivitását, nem látja meg a val-lásos hiányérzetet előidéző s azt egyetemessé, lefolyá-sában és végső megnyugtatásában kötelezőnek paran-csoló hatalom positiv ténykedését.”1

1 Szerző; A vallási ismeretelmélet Komárom. 1915. 43. 1.

29

Bizonyos, hogy az ilyen irányú törekvések a valláslegnagyobb támadásoknak és félreértéseknek kitett ol-dalát juttatják világosságra s mivel csakugyan épenezen probléma körül lüktet a vallás életere, nagyonalkalmasak arra, hogy a vallás lényegébe mindig mé-lyebbre hatolhassunk, de hangsúlyoznunk kell, hogyezzel még nem öleltük fel a vallás teljességét. A val-lás sohasem elégedett meg és nem is elégedhetik megideális valóság”-gal, „rationalis szükségesség”-gel.Sokkal görcsösebben kapaszkodik a szellemi világba,sokkal mélyebb barázdákat szántanak rajta az emotiók,sokkai inkább személyes közösség jellegét hordja ma-gán, hogy sem a rationalis érvényesség kemény ésnehéz Keze felbonthassa azokat a gazdag színezetű ésfinoman egymásba kapcsolódó szálakat, amelyekből avallás összeszövődik. Lényegében tehát nem rovunkmást ez irány terhére, mint azt, hogy egyoldalú, hogykomoly törekvései és értékes eredményei mellett ismegszükíti a vallás tartalmát, mert kihagyja belőlenemcsak a morális, de a vallásos lelkiállapotot is, ki-hagyja a feszítő életet magát s a benne jelentkező azta vallásos lendületet, mely elsősorban az akaratot érinti,az érzelmet villanyozza s végül nem veszi figyelembesem a lendítő erőt, sem a termő talajt. A gyümölcsötnézi csak és pedig csupán egy gyümölcsöt. Maga afa ismeretlen marad előtte, mért a gyümölcs nem tar-talmazzák Más viszont magán hordja nemcsak a fa,hanem a környezet, a levegő, a napsugár, a kertészmunkájának a hatását; is.

A legkevésbbé se vonjuk tehát kétségbe, hogy avallásnak van értékelméleti oldala. A legmegbízhatóbbtörténeti adatokból ismert s a legtökéletesebb vallásosgénje Jézus, értékekért küzdött, értékeket, valósítottmeg életével, az erkölcsi értékeknek összhangzatosteljességét realisálta. Átértékelte az életet a legmagasabbérték szerint s megvalósította az értékek summitását,a szentségest. Ez tűnik ki lényének történeti megvilá-gításából és psychologiai analysiséből.1

De Jézus hitt az Atyában, hitt egy ontológiai reali-tásban. Vele együtt élt, egy voit ővele. Az Atya sze-

1) Szerző: Jézus bűnnélkülisége. Pápa. 1913.

30

mélyes társasága volt erőssége értékelésének. Mindenvallás valami létezőhöz tapad, abból indul ki, abbatér vissza. Ezt mellőzi a vallás értékelméleti felfogása.Ezt mellőzi a rationalismus minden conclusioját figye-lembe vevő Troeltsch-féle irányzat is. A logikai szük-ségesség megáll, de üressé válik, ha csak logikai szük-ségesség marad és nem rejtőzik mögötte személyesrealitás. A fogalom lehet helyes, vagy helytelen, a val-lásban a létező Isten a fő.

De lépjünk a másik oldalra. Talán a vallás nemmás, mint morális elemekkel vegyített metaphysika?A középkor vallásphilosopfiájában, sőt ma is ténylegaz a felfogás uralkodik. Logikai következtetéssel fel-állítják az Isten-Fogalmat s azután a megalkotott fo-galmat analizálják. Belőle, a fogalomból, deducálják alétezést, a reális Isten objectiv létezését és jellemzővonásait; belőle vonják ki az erkölcsi magatartást irá-nyító értékeket is. A való és kellő, a lét és érték ígyösszeolvad Istenben, akinek létezése azonban mégmindig problematikus, mert speculativ erőlködés nemvezethet realitáshoz. Létező az, ami a lehető tapasz-talat tárgyát képezi. Csak az empirikus lét valamiféleadatai alapján alkothatunk a létezőről bizonyos képze-teket. Valamely dolog puszta fogalma nem igazoljaannak létezését. Bármily tökéletes legyen is a fogalom,a léteinek még sincs semmi köze hozzá, ha nem előzimeg az észrevevés. „Mert ha a fogalom megelőzi azészrevevést, az a dolog puszta tehetségét jelenti; azészrevevés azonban, mely a fogalom anyagát szolgál-tatja, egyedüli jellege a valóságnak.”1

cs mégis! Nagyon sokan vannak, akik előtt a fentiállítás úgy tűnik fel, mintha az a vallás lényeges al-kotó elemének a megtámadása lenne. Mintha ez onto-lógiai elem felett nem volna szabad olyan könnyen napi-rendre térni. A valónak és a kellőnek egyesítése tö-rekvése marad az emberi életnek, ha nem is az érte-lemnek. A vallás meg mintha egyenesen ilyen igé-nyekkel lépne fel. Neki ontológiai realitás kell. Énei-kül elszárad, moralitássá sülyed. Ez a tapasztalati ténymég Kant vallásphilosophiai felfogására is rányomta

1 )Kant: A tiszta ész . . . 170. l.

31

a maga bélyegét. Helyesen jegyzi meg Cohen, hogyKant kategorikus imperativusa valami ontológiai princí-piumra szorul.1 Neeser pedig épen Kant nyomán akarjakimutatni, hogy a tiszta ész területén kívül fel kellvenni egy érzékfeletti erőnek létezését. Itt a vallás te-rülete. A varrás szempontjából vizsgálja a vallást s hanem is képes megmagyarázni, de megállapítja annaklényeges vonásait s így nem huny szemet az előtt atény előtt sem, hogy a vallásban az akarat erőfeszí-tése mellett fel kell venni egy érzékfölötti erőnek aktívsegítségét is. Azt mondja, hogy Kant egész a kapukigjutott el, de nem lépett át rajtuk.

A vallás értékelméleti oldalának megdönthetetlentapasztalati bizonyossága s a vallásos léleknek egyvilágfeletti realitáshoz való kapcsolódása, mely nemkevesebb bizonyossággal áll a figyelő előtt, indítottegyeseket arra, hogy az értékeket egy legfőbb való-ságtól származtassák s ezzel a vallásnak mindkét lé-nyeges oldalát kiemeljék. Amit tehát Neeser megállapí-tott, azt ők magyarázni is igyekeznek. Münsterberg ahyperindividualis akaratban látja az értékek forrását.„Értékes az, ami az énfölötti akaratával megegyezik.”3

Énnek az akaratnak nyilvánulatai az etnikai, aestheti-kai és a vallási értékek. Windelband szerint a háromalapértéknek a világfelettire, azaz Istenre, való vonat-koztatása a speciális vallásos érték, a szentséges. ímea vallás ontológiai és axiologiai oldala. Az értékélet-nek érzékfölötti alapja van Istenben s a vallás, mintértékélet, az Istennel való összefüggésünk érzése ésátélése. Ez a tapasztalatfeletti valóság” nem tapasztal-ható ugyan meg, de szükségképen gondolandó, a lelki-ismeret, mint a „van” és „kell” között levő ellentétérzékeny mérője, szükségképen utal reá, mint a keh-nek végső forrására, melyben lét és érték egybeesik.Isten realitása a lelkiismeret tényével adva van.4 Lénye-

1 Cohen: Ethik des reinen Willens. Berlin. 1907. 24. 1.2 M. Neeser: La religion hors des limites de la raison. Traits

principaux d'une phil. de la Rel. sur les bases du Kantisme.Saint-Biaise. Foyer Solidariste. 1911.

3) Münsterberg: Philosophie dor Werte. Leipzig. 1908.452.1.4) Windelband: Einleitung in die Philosophie. 1914. 392. 1.

32

ges vonása az ily irányú gondolatmenetnek, hogy azértékeket egy metaphysikai alaphoz kapcsolja s eztnem empirikus úton, hanem maguknak az értékeknektermészetéből vont következtetéssel teszi. Az értékéletfölé helyezett vallás tehát magából az értékéletből kö-vetkezik logikai szükségességgel; Isten nem tapasztal-ható ugyan meg, de szükségképpen gondolandó, az érték-életre való képesség szükségkép mutat reá, mint onto-lógiai létezőre. Bár az ily irányú törekvések a vallásravonatkoztatva nagyban hozzájárulhatnak a hit és tudo-mány, a vallás és erkölcs kibékítéséhez, a lét és értékösszeegyeztetéséhez s nem lehet tagadni, hogy a valláslényegének tisztább felismerését tartalmazzák (Windel-band), mégis annál a tendentiánál fogva, mellyel azértékek substantializálását és metaphysikai megtámo-gatását igyekeznek adni, ellentétben állanak mindazzal,amit az értékekről eddig mondottunk s mint későbblátni fogjuk, nem egyeznek meg teljesen magának avallásnak igazi természetével sem. A vallás nem akara való és kellő, a lét és érték között fennálló dualis-mus elméleti felbontója lenni. Neki más céljai vannak.Problémái nem elméletiek. Megoldásuk sem az.

Tehát Isten létezésének kiemelésével és az érték-életnek vele kapcsolatba hozásával bővült a kép, me-lyet a vallásról alkothatunk. De azért Isten nem ke-vésbbé postulatum, nem kevésbbé „ideális” valóság,mint a tiszta értékelméleti iránynál és a rationalis-musnál volt.

A vallás területére vonatkozólag eddig csak nemlegesítéleteket mondottunk ki. Láttuk, hogy a vallás nemcsupán morál, nem csupán értékelméleti síkban terülel. Láttuk azt is, hogy az az ontológiai elem, mely avallásban elengedhetetlen, értelmi úton meg nem ra-gadható, fogalmakból fel nem ismerhető. Kimondhat-juk azt is, hogy a vallás nem az értékeknek egy onto-lógiai létből való levezetése, nem az értékeknek amegtámogatója. Az önértékek irrationalisak, levezet-hetetlenek, támogatásra nem szorulnak, önértékük van,önmagukban értékesek. De positiv kijelentéseket istettünk. Azt mondottuk, hogy a vallásnak van érték-elméleti oldala s azt meg nem is kell külön kiemel-nünk, hogy ontológiai oldala is van. Hogyan egyez-

33

tethető össze ez a két állítás? A vallás az értékekconserválása. A vallás az Istennel való viszonyunk át-élése. Ez a két felfogás fejezi ki a legteljesebben avallás területére vonatkozó összes nézetek lényegét.Az előbbi nézet az újabb megfigyelések és meggondo-lások nyomán emelkedett ki a homályból. A vallásosélet tanulmányozása nyilvánvalóan megmutatta, hogya vallás helye az emberi élet gyakorlati oldalában ke-resendő. Ez a felismerés visszahatást szült a rationa-lismus száraz szőrszálhasogatása ellen. Ez a vissza-hatás megtörtént mindenkor, valahányszor a valiás el-hidegült, megszáradt az élettel szemben s a formalis-mus és dogmatismus vert gyökeret a vallásos élettarlóin. A XX. század gondolkodásában ez a vissza-hatás a vallás értékelméleti oldalának kiemelésével feje-ződött ki. Magán hordja tehát az előző korok forma-lismusának a bélyegét. De lényegében mégis annak afelismerését tartalmazza, hogy az értékek fogalmi mes-terkedések útján való substantializálása még nem val-lás, az istenség lényegének fogalmi körülírása mégnem elégíti ki azt a szükségletet, melyet a vallás vanhivatva betölteni; felismerése ez annak a ténynek,hogy a vallásban az Istennel való viszony átélésén,tehát erkölcsi magatartáson van a hangsúly és nem aviszonyból származható ismereteken, vagy kultuszbelicselekvényeken, nem is a viszonyt alkotó egyik té-nyező fogalmakba öltöztetésén. Ez utóbbit tegye meg,ha tudja, a metaphysika, de a vallás más, mint meta-physika. A vallás a gyakorlati életé, egyéni vélemények-ből él és nem fogalmakból. Eltörölhetjük a fogalmát,a vallás azért vallás marad. Mi tehát a vallás? Hogyerre a kérdésre megfelelhessünk, bele kell tekintenünka vallás életébe.

Az erkölcsi életet élő ember erők hatásának van ki-téve, melyeket kikutatni, értékelni igyekszik. Különb-séget tesz közöttük s önmagába szállva eszményt al-kot magának, melyben a különféle hatások felolvad-nak, koncentrálódnak s harmonikus egységbe olvadnakössze. Ugyanekkor az eszményt akadályozó erők ellenpedig harc indul meg. Öntudatos küzdelemmé fejlődikaz erkölcsi élet. Személyes erőfeszítés rázza meg azegyén belsejét. Az embernek ezt az önmaga felé for-

34

dulását az egész kultúrélet munkálja, minél fejlettebb,annál öntudatosabb módon. Mert mi a kultúra? Nemmás, mint az absolut értékek realizálása fele~~való tö-rekvés. Ez a realizálás pedig felteszi, megköveteli azabsolut értékek megragadása és elérése irányában ki-fejtett személyes erőfeszítést.. . Megköveteli azt, hogy azegyén összeszedje magát. Ezért a kultúrélet elfordulásaz általános törvényekbe zárt valóságtól és az egyéntformáló, a személyiséget kialakító életforrások felé valólendülés, mely életforrások az egyén belsejében lük-tetnek és kivetítésre várnak. A lét és érték szemben-állása ez, melyben az egyén felismeri saját személyi-ségének a léttől alapjában különböző, a formulák éstörvények általánossága fölé emelkedő céltudatosságát,hivatását, rendeltetését. Ε felismerésnek megfelelőenkell egyesítenie, központosítania belső életét, rendetteremtenie a chaosban és küzdelmet indítania az érté-kek realizálását gátló tényezők ellen. Az értékélet küz-delem, mely erőket emészt fel. A belső organisationakez a periódusa fájdalmas harc, melynek lefolyása utánholt érzelmek, holt gondolatok, holt elhívések feküsz-nek az öntudat mezején, míg mások élettel és meleg-séggel telve ébrednek új életre. Mikor az önértékekaddig hideg és színtelen eszméje vibrálni és ragyognikezd, minden köréjük sorakozik, szellemünk egész tar-talma hozzájuk igazodik. Az egész öntudatnak meg-rázkódása ez, melyben, mint valami mágnes hatásaalatt, összetömörülnek, egy cél felé irányulnak az ösz-szes elemek. Látnivaló, hogy az egyénnek saját rendel-tetése felé való fordulása, saját sorsa iránt való ér-deklődése áll a középpontban. Nem a világ, de ő afontos. Realizálni kell az értékeket. Hogyan? Miért?Lehet-e és mikor? Honnét veszi az erre való képes-séget és hova jut el ezen az úton? Honnét jött éshova megy? Ez a küzdelmekkel teljes, kereső, kutató,megnyugvást óhajtó lelkiállapot a vallás gyökere. Εgyökérnek két szála nyúlik le különösen mélyre azöntudat talajában: erők keresése ahhoz az imperativpsychologiai mozzanathoz, mely az értékéletre kény-szerít és megvilágosodás az egyénnek az egyetemesléthez való viszonyára, az ő örök értékekhez kapcsoltsorsának rejtelmeire vonatkozólag. Életkérdése az:

35

hogyan realizáljam az értékeket s az én értékéletemhova helyezkedik el az értékeknek megfelelő örök lét-ben? Kettőre van tehát szüksége: erőre a külső vi-lággal és önmaga léthez kötött természetével szemben,mindazzal szemben, ami az értékek realizálásának út-jába áll és saját sorsáról való megbizonyosodásra. Eza két szükséglet teljesen leköti az egyén figyelmét ésöntudatában a megbizonyosodás és a korlátokból ki-emelkedés vágyának erőket duzzasztó lelkiállapotát te-remti meg. Ez a lelkiállapot éhezés és szomjúhozás.Élni akarás. Vágyakozás az élettel szemben támasztottigényünk kielégítésére. Vágyakozás erőre és saját lé-tünk elpusztíthatatlanságára. Ez a vágyakozás a gyö-kér s a hit már növekedőben van, mert a gyökér atalajból erőket szív magába. Minél mélyebbre tudunklehatolni az értékéletben, annál tisztultabbak és fino-mabbak vágyaink is. A kultúrélet legalsó lépcsőjénéla külső erők félelmetességével szemben anyagi erőkreirányult e vágyakozás s anyagi megmaradásra. Mikorazonban az ember uralkodni kezdett önmagán és atermészeten, mikor öntudatos értékéletet kezdett élni,akkor már szellemi, lelki segítségre volt szüksége s avilágban elrejtőzött többé-kevésbbé tökéletes lényektőlvárta az erőt. így jött el az az idő, mikor az önérté-kek fokán már nem önmagán kívül, hanem önmagá-ban keresi az erőket, amelyekkel a végtelen, az örökké-valóság felé törhet. De mindenkor ez a vágyakozáslappangott ott a lélek mélyén, ez gyűjtötte össze szét-szórt képességeit az embernek, ez feszítette akaratát sösszpontosította öntudatának tartalmát. Természetes,hogy minél inkább tisztult ez a vágyakozás, annál in-kább alkalmasabbnak mutatkozott arra, hogy a tudatbana központi helyet foglalja el és mindent magához vonjon.Bár az egész kultúrélet szükségképen hozza elő azegyénnek ezt az önmagára való visszahajtását, vagymondhatjuk, önmagával való küzdését, melynek elsőfigyelembe vehető nyilvánulata az, hogy az emberösszeszedi magát; bár teljes lényét, egész öntudatát,minden képességét igénybe veszi és koncentrálja evágyakozásból fakadt törekvés: mégis az öntudatnaka cselekvés felé fordított iránya, az akarat az, melylegközelebbről érintve van. Ennélfogva ez az egész

36

küzdelem az ethikai síkban folyik le, mert erkölcsialap nélkül értékek meg nem valósíthatók, mert aszemélyiség megnövekedése, összpontosítása s az ér-tékéletbe való gyakorlati beleállása elsősorban erkölcsierőkifejtést kivan. A kultúra lényege a cselekvés, ezpedig ethikai megítélés alá kerül. A kultúrember át-alakító hatással van önmagára és környezetére, ez azátalakítás pedig elsősorban ethikai. Joggal mondhatjuktehát, hogy az a lelkiállapot, melynek két egymásbakapcsolódó szálát felmutattuk, az erkölcsi öntudatbólnő ki. Itt pedig ezt a formát ölti fel: az erkölcsi töké-letesség a tökéletes realizálást kívánja, amihez szüksé-gem van véges és tehetetlen lényem felett álló végtelenés absolut erőkre s végtelen, határtalan fejlődésre. Avágyakozás lelkiállapota itt, a cselekvés birodalmában,e két fonál megragadhatásának sejtelmére épülő egyénierőfeszítéssé alakul át. A gyökér már sarjakat hajt atalaj fölé s az első sarj az erkölcsi élet felszántott ta-lajából bújik elő: a vágyakozásból erőfeszítés lesz. Eza hit csecsemő kora, ébredező élete, melyben a re-ményből táplálkozik. Sejtelem és remény megnemesítőés átlelkesítő hangulattal kerítik körül a kezdő életet.A bölcső felett angyal lebeg. De íme, az akadályokcsakhamar megzavarják ezt a boldog hangulatot. Jön-nek egymásután kívülről, felemelik fejüket belülről sa tényleges állapot sötétsége és a cél, a legbelsőbblényeg ragyogása meghasonlást támasztanak ar lélek-ben. Az élet kemény szele elűzi az angyalt. Új élet,új lendület, az erőknek intenzívebb kiáradása kell,hogy jöjjön, mert a szakadék fenyegető mélysége el-nyeléssel fenyegeti a tápláló reményt.

Ε belső mélységekben végbemenő lelki folyamat le-folyásáról és tartalmáról annak subjectiv természetemiatt csak vázlatos képet nyújthatunk: a személyiséggazdagsága kimeríthetetlen és formulákba nem önt-hető. Az értékekkel szemben állva az ember tehetet-lenül néz fel az előtte álló magaslatra, melyen a célragyogása sejtelmesen világít felé. Ez az első állomás:a tehetetlenség és alázatosság érzelme. Az akarat nemhiányzik, de az ember gyenge. Benső világunkbanmegegyezünk a jóval, de nem ritkán kétségbe esünksaját erőtlenségünk felett, ha cselekedni akarunk. Azon-

37

ban az absolut értékekből táplálkozó szellemi élet-ösztön nem állhat meg e kétségbeejtő sziklacsúcson.Küzködik, tapogat, keresi az ösvényt, melyen keresztülkijuthat ebből az állapotból. Keresi önmagában az erő-ket, melyekkel felövezve képes szembeszállani a létostromlásával s amelyekbe kapaszkodva fölé emelked-hetik a mulandóság szelétől felkavart élethullámoknak.Az érték harcol a léttel, a szellem a mulandóság ijesztőrémével. S az „ember, akinek öntudata e harcnak szin-tére, aki nem tud szabadulni a kategorikus imperativusösztönzésétől, aki érzi, hogy itt élet-halál harc folyik,minden erejét összeszedve saját bensejében még mé-lyebbre harcolja vissza magát, honnét mintegy maga-sabb tudásból származó kijelentést kap, hogy a testetmegtörheti, a szellem legyőzheti a természetet, az értékbelepréselheti magát a létbe s a maga életét adhatjaneki, mert ez utóbbi alája van rendelve. Ez a bizta-tás az, amit Class kategorikus indicativusnak nevez.1

Mi történik itt? A vallásos ember már Isten munkájátlátja ebben. Az ő nyelvén szólva Isten kijelentése ezaz ő gyermekéhez. Szerető, vezető, biztató szó. Bizo-nyos, hogy itt valami hat az emberben, ami felette állaz δ ingadozó akaratának, de ami mégis az ő tulaj-donképeni lényegével, igazi énjével van kapcsolat-ban. Bizonyos, hogy ez a felette álló erő közel vanhozzá, meghitt, bizalmas közelségben, olyasvalami, amimintha ő maga volna, amiben önmagát igenelné. Egye-lőre mi csak constatáljuk e tapasztalati tényt. Ha azeddigiek alapján magyarázatát akarnók adni, akkorcsak azt mondhatnánk, hogy nem más ez, mint az ér-tékek absolutságának a tudatban való spontán felvilla-nása s ennek folytán az értékekhez kapcsolt személyi-ség suverenitásának, emberi méltóságának belső harcokviharai nyomán öntudatra ébredése.

A tehetetlenségből tehát már emelkedik a személyi-ség. Eddig csak keresve, kutatva fordult önmaga felé.Most hangot hall belsejében, mely mintha az övé, aző igazi énjéé volna, de mégis felette áll, személyes,de absolut. Ez a tapasztalat tovább ragadja s a meg-bizonyosodás útján álló személyiség már nem naiv, de

1 G. Class: Die Realität des Gottesidee. München 1904. 38. 1.

38

férfias reménységgel most öntudatának a legmélyérefúrja be magát, mely két részre oszlik, kettéhasad: aszeretet és gyűlölet területére. Érzelmi állapota a leg-intenzívebb formákat ölti magára. Ezért használjuk akettéhasadás jelölésére ez emotiokat jelentő kifejezése-ket Eddig az akarat volt az úr, most az érzelem ve-zet. Az egyén lelkiállapota újabb szálak beleszövődé-sével gazdagodott színekben s a belejutott érzelmekintenzitásánál fogva újabb cselekvésekre ad ösztönzéstés erőt. A szeretet odakapcsolódik az örök értékeketrealizálásra vezető szellemi hatalmassághoz, mely azegyénben van, mely tudatával egybeesik, de amelyetnem ismert fel eddig. Nemcsak aláveti magát ez erőbefolyásának, de személyes viszonyba lép vele, keresiőt és szereti, a szeretet legintenzívebb formájával kap-csolódik hozzá. Ugyanekkor a gyűlölet megsemmisítőerővel fordul szembe minden ellentétes, gátló és tév-útra vezető hatással. Felismeri az ember haladásánakakadályait, de felismeri az erőt is, mellyel le tudjagyőzni az akadályokat. Ez az élménye gyakorlati állás-foglalásra és philosophiai reflexióra kényszeríti, de azember nagyon hajlandó csak az egyiket elvégezni, akönnyebbet. Szeret megállani jogtalanul, mert az élet-tapasztalatoktól függetlenül, levezetett következtetései-nél, melyekkel már átlépi ugyan az erkölcs területétés Isten lételét véli beigazolni (postulatum theoria,vallásos értékelméleti irány), de az élet nem gondolatégészen, hanem a maga teljességében élet, melynekaz okoskodás csak egyik kisugárzása. Nem állhat megpostulátumoknál, hanem gyakorlati állásfoglalással kellbetöltenie azok tartalmát. Nem csak tudnunk, de akar-nunk és éreznünk is kell. Hogy bizonyos meghatáro-zott dolgot akarjunk, egyesülni is kell azzal; hogy bi-zonyos meghatározott erőket felhasználhassunk, sajá-tunkká kell azokat tennünk. Nem lehetséges igazi aka-rás, nem lehetséges igazi szeretet, ha annak tárgyanem vétetik fel saját lényünkbe. Annak a látszólagidegennek belső jelenlétet kell nyernie. Az értékeketsem realizálhatjuk, ha csak elfogadjuk értelemmel, denem ragaszkodunk hozzájuk, nem szeretjük őket. Ami-kor pedig személy, vagy személyes erőhatások állanakelőttünk, mint elérendő, magunkba felveendő objectu-

39

mok, az alany nemcsak, hogy nem tagadhatja megönmagát, hanem emotionalis részével kell kapcsolód-nia az illető személyhez, sokszor eszméhez is, melyemotionalis egyesülés itt a megismerésnek elenged-hetetlen feltétele. Ha azután az emberi öntudat emotio-nalis része nem szerepel is közvetlenül az ismeret meg-formulázásánál, az a kielégítésre törekvő lelki folyamat,mely nem tudatos szükségességgel késztet a megraga-dásra, az érzelemnek és az akaratnak a közbelépéséteredményezi.

A vágyakozás ime most már ragaszkodássá, szere-tetté válik. „Minden vallásos tapasztalatnak lényegeseleme, ami nem található meg sehol másutt, hogy ra-gaszkodni kell.”1 Akaratunk megfeszítésével erőket is-mertünk fel magunkban, érzelmi életünk megfeszítésévelközelebb jutunk, egyesülünk, személyes viszonyba lé-pünk ez erőkkel. S együttéléssel, együttakarással, ezerők irányába való gyakorlati beleállással, személyesodaadással és imádásig fokozódó szeretettel folytono-san táguló tapasztalatokat szerzünk róluk. Megismerjükez erők céljait és jellegzetes vonásait. Mindig jobbanlátjuk, hogy hatásuk a jóra irányul, a tökéletességrevezet, egyetemes és absolut. Fájdalmas harcolással meg-tanuljuk, hogy a velük való együttélés elvezet bennün-ket a megnyugvásra, vitális jelentőségű meggyőződésre,felemelő életelvre. Más úton nem érhetjük ezt el. Csakaz átadás, az engedelmesség, a szolgálat juttatnak elemberi méltóságunk felismeréséhez. Az én tartalmánakabsolut megismerése csak ilyen intuitio, együttérzés,együttélés, szeretet, érdektelen odaadás útján lehetsé-ges. Csak cselekvéssel juthatunk el örök realitáshoz.

Mi az, amit az én ezen az úton megtapasztal, meg-lát? Saját maga, igazi énje, de mégsem egészen. Aszellemi világ, az értékvilág szépsége, de amely mégisszemélyes akarattal bir. Tudja, hogy valami ember-feletti erő hat benne, valami, ami nincs adva az anyagivilágban, de ami mégis benne az emberben van, rajtakeresztül működik, tudatával mindig jobban egybeesik.Megragad valamit, egybeolvad valamivel, ami mégistitokzatos, amiről mégis keveset tud. Lát, de még za-

2 James W.: i. m. 39. 1.

40

varosan, homályosan, még káprázik a szeme, nincshozzászokva e látáshoz s ha elfordul, ha nem tapadoda egész lényével, el is vakulhat, el is tévedhet. Nemtud fogalmat alkotni arról, amit lát. Érzi, hogy bármitmondana is róla, az mindig kevesebb, mindig kisebblenne annál, amit meglátott, amit megtapasztalt. Épenez a vallásnak mystikus eleme. Senki sem érti megezt a mélységet, csak aki idáig eljutott, aki meghar-colta e nemes harcot, aki megvalósította az előfeltéte-leket. A személyiség, az értékvilággal való rokonság,az értékek realizálására való képesség e mystikus erő-höz való viszonyulás folytán tudatossá válik. Az emberIsten életének a részese. Isten az emberben ~- megvan fejtve előttünk. Mert ez az élmény nem más, mintaz immanens Istennek, a mozgó és élő, a cselekvő ésszabad örökkévalóságnak a megérzése, annak az erő-nek a felismerése, mely bennünk van, de amely át-lépi értelmünket, mely nem ismerhető meg a dialectikaeszközeivel, nem reprezentálható, nem érthető, de akiátélhető, megtapasztalható és szerethető: a szeretetmegismerheti őt. Isten közvetlen jelenlétének ez az ér-zete, az emberi lélek Istennel való rokonságának, egy-ségének ez a bizonyossága a vallásos lelkiállapot él-tető rugója, a vallásnak a szentélye; ez a szentély avallásnak a specialitása.

Ez erő megragadásával megszületik az örökéletbevetett hit is. Sőt több ennél: bizonyosság az örökélet-ben, megtapasztalása annak itt e véges földi életben.Az ember Isten örök életének a részese, Isten gyer-meke; belőle születik, általa növekedik. A szeretet életeígy megnyitja az akarat erőforrásait, lendületet adneki, új élet lehetőségének ajtóit nyitja meg előtte. Azélet értéke most már felemelő világosságban ragyogaz egyén előtt. Ha Istennek rám ilyen nagy gondjavan, ha munkálja bennem a szellemi életet, az azt je-lenti, hogy nagy érték van bennem: az én személyi-ségem végtelenül értékes kincs a világmindenségben.De az önértékek is örökéletűek s ha belém oltattak,ha realizálom őket, ebben a mértékben én is részesevagyok örökéletüknek. Az élethez való vak ragaszko-dás, az ellenállhatatlan életösztön így nyer világossá-

41

got, tartalmat, jelentést. Ez az örökélet nem jutalom,hanem eszköz az értékek realizálására.

Ez az egész élmény tehát ekkép fejezhető ki: Vanbennünk valami, ami örökéletre tör, aminek elnyomásafájdalmai, diadalra juttatása megnyugvást, békét, örö-möt okoz. Annak az örökkévaló erőnek a megélése,mely erkölcsi tökéletességre vezet, tehát kiemel ezakadályokkal teli véges világból s a végtelen felé for-dítja szemünket, hol az értékek realizálását látjuk ki-vetítve; a bennünk levő emberfeletti értékeknek a meg-érzése s az értékek elpusztíthatatlan voltának a bizo-nyossága az örök élet hitének lesz forrásává. Életettermékenyítő meggyőződéssé lesz a vallásos hivő előttaz, ami azelőtt csak valószínűség, vágy, sejtelem, álomvolt.

Amint a vallásos lelkiállapot különféle phasisainake vázlatos leírásából is látjuk s amint azt a vallástör-ténet is igazolja, „minden vallásos genie két, elválaszt-hatatlanul egyesített, egyformán elengedhetetlen elem-ből szövődik: mystikus elemből és morális elemből.”1

Egyesülésük mikéntje adja meg a vallásos egyénisé-gek sajátos színezetét. Annál tisztább a vallás, minéltökéletesebb az egyensúly e két elem között. A mystikuselem túlsúlya a tétlen szemlélődéshez és a pantheis-mushoz vezet, a morális elem túlsúlya pedig a szárazés üres vallási rationalismushoz. Napjainkban ez utóbbielem túlsúlyát észlelhetjük s visszahatásképen jelent-kezik csak a másik elem, de leggyakrabban az is el-szakítva emettől. A teljes élet a kettő egyesülését kí-vánja. A teljes emberi szellem nem állhat meg egyet-len képességének túltengése mellett. Neki harmonikus,egyirányú fejlődésre van szüksége. A szellemi világota valóságban realizálásra vezető, személyes, szellemierő, Isten közvetlen jelenlétének az érzete, az Istennelvaló rokonságról megbizonyosodás: ez a vallásos lelki-állapot mélyén levő mystikus elem. Az erkölcsi erők-nek Istentől való elnyerése s ez erők karjain a szemé-lyiségnek az örökkévalóságba lendülése: iL. moráliselem. Λ szív előtt érzékelhető Isten az erkölcsi értékek

1) Th. Flournoy: Le genie religieux, Saint-Blaise. 4. 1,

42

realizálására erőt ad, ennélfogva az örökéletről meg-bizonyosít: ez a vallásos hit tartalma.

Sóvárgás, küzködés, tehetetlenség között erőhöz kap-kodás, ez erőnek a megragadása s a szeretet emotio-nalis kötelékével hozzá való szilárd ragaszkodás, melyaz erő természetének megfelelő állandó magatartástszül: ez a vallás psychologiája, ez a vallás fejlődés-története. Mert bár a vallás több ennél, mégis ezzelesik, vagy áll. Ennélkül nincs vallás. Ez a gyökér,ezen keresztül szívja magába a vallás az éltető erőket,ebből nő ki a vallás gyümölcsöket hozó fája. Ha agyökér elszárad, elszárad a fa is. Ez a gyökér pedignem más, mint lelkiállapot, állandó érzület, mely azörökkévalóság vágyától, az élet és abban rejlő értékekconserválásának szükségérzetétől lendített akarattalbensőnkben megragadott emberfeletti erőhöz való emo-tionalis kapcsolódás, végső kifejlésében kegyesség ésimádás.

Vitális szükséglet fakasztotta ki, maguknak az ér-tékek realizálásának a kényszere hozta elő ezt a leg-mélyebb mélységekből felbuzogó lelkületet, természetestehát, hogy az egész életet átkarolja. Kilép subjectivállapotából, mint az élet központjában elhelyezett elek-tromos telep, finom vezető szálakon keresztül átjárjaés áthatja a szellemi élet minden functioját, hogy raj-tuk keresztül szétvetődjék a valóságban, belelépjen azélet minden viszonyába, miáltal új megvilágítást, újszínezetet, új jelentést, új értelmet kap minden: ez azélet a vallás. Ebben az életben intenzívebb mozgásbalendül az akarat s az egész életet átható és vezető ál-landó érzület és új életfelfogás képessé tesz bennün-ket az erkölcsi cél felé való következetes és rendíthe-tetlen küzdelemre. Itt találkozik ismét a vallás és azerkölcs. Ebben az életben magasra emelő szárnyakkalnövekedik az érzelem is, tovább lendül a képzelet ésmegtisztul, az örökkévalóság fényétől megnemesedikaz ízlés. A szép területével is kapcsolatba lép a val-lás. Az imádat tárgyáról meg képzeteket akar alkotniaz értelem. Tapasztalatok állanak rendelkezésre, valamicsodálatos lelkiállapot élményei s tehet-e róla, ha eze-ket csak az anyagi világból vett formulákba tudja öl-töztetni? Nincs tisztában Istennel, de tisztában van

43

vele való viszonyával s csoda-e, ha az e viszonyból reali-zálásra jutó értékek Isten akaratával hozatnak kapcso-latba, mint annak tartalma s noha az értékek, mintősjelenségek, nem vezethetők le, csak analizálhatók,mégis nem kapnak-e világosabb és teljesebb értelmet,szilárdabb talajt, ha a szellemi világ öröktől fogvaactioban levő személyes functiojára, az örök célt meg-személyesítő Istenre vitetnek rá, mint képzelettel reali-záltnak vett személyes tulajdonok? Veszítenek-e az ön-értékek önértékükből akkor, ha életük megszemélye-sítve s bennünk, személyiségekben személyes erő általmunkálva jelenik meg? Nem jogos-e az embernek azaz eljárása, mellyel az intuitioval belsejében megraga-dott és Istennek nevezett személyes erőt az önértékekszentséges summitásával véli telítettnek? Tőle elválaszt-hatatlan tapasztalatai, mindennél becsesebb élményeijogosítják fel erre az eljárásra.1 S ha a vallásos sub-jectum még tovább megy s mikor az élet alapjábanmerev ellentétet tapasztal, a lét és érték ellentétét smikor öntudatának mélyén erőt fedez fel, mely ez el-lentét megszüntetését munkálja: nem természetes-e,hogy az egész világot így két részre osztva fogja te-kinteni s belső élményeit a világba kivetítve ott is ezerő felséges hatalmát fogja csodálni? Világképébenhelyet ad az ő öntudatában működő Istennek: azimmanens Isten transcendenssé lesz.

Kétségtelen, hogy a hitnek e csak vázlatosan fel-tüntetett kiáradó szerepe, különösen mikor formulákbaöltözködik, erősen denaturálja azt a primordialis ésélő tényt, melyet a vallás gyökere gyanánt ismertünkmeg s másrészről meg szigorú kritikára ad alkalmat:de ez a kifelé terjeszkedés a vallásnak lényegéheztartozik s csak azt nem szabad szem elől téveszteni,hogy elsősorban akarati és emotionalis dispositiok mé-lyéről buzog elő. így születnek meg a vallás problé-mái. S a vallásphilosophia, ha magából a vallás alap-jából indul ki, komoly, tárgyilagos kritikával szabá-lyozhatja a vallás functioit. Ha azonban nem arra atényre épül fel, ami a vallás mélyén az immanens

1 V. ö. szerzőnek „Λ vallási ismeretelmélet” c. i. m. 137—147. 1. a vallásos tapasztalatukról.

44

Isten megtapasztalását és az örökéletről való meg-bizonyosodást tartalmazza, akkor csak rombolhat, dea vallást megérteni nem fogja. Mik tehát a vallásproblémái? 1. Van-e a vallásos élménynek s az aztkifejező ismeretnek érvénye? 2. Hogy lesz abból amegtapasztalt immanensből az egész világot uralótranscedens? Ez a két kérdés egyrészről a vallás is-meretelméletének, másrészről pedig a vallás és a meta-physica egymáshoz való viszonyának és a vallás világ-magyarázó erejének a problémáját tartalmazza. 3. Avallásos képzelet munkája s egyúttal a vallásos érze-lem szemléleti szükséglete az aesthetikával hozzák kap-csolatba a vallást. 4. Végül a vallás életformáló ereje,a vallásos egyén gyakorlati magatartása a vallás éserkölcs egymáshoz való viszonyának a problémájátveti felszínre. Mivel épen ez az utóbbi probléma ké-pezi tanulmányunk tárgyát, a többit csak futólag érin-tettük, a legkevésbbé se vonva ezzel kétségbe azok-nak fontosságát.

Az eddigiekből világosan kitetszik, hogy a valláshelyének kijelölésénél miért támaszkodtunk a valláspsychologiájára és miért nem rationalis úton kerestükmeg a tiszta vallást. A vallásban elsősorban lelkiálla-potról, psychológiai folyamatról van szó. Ε lelkiállapotpedig csat psychologiailag írható le. Ε psychologiaifolyamat figyelmen kivül hagyásával bármit mondunkis a vallásról, az csak a külsőre, a ruhára vonatkoz-hatik, csak arra, amit e psychologiai folyamat termel,ami belőle kikristályosodik, ami ennek gyümölcse.Kétségtelen, hogy ez a psychologiai lelkiállapot, mikorreá lép az intellektuális síkra, mikor beleviszi a magasajátos érzelmi tónusát az észnek a világról alkotottfelfogásába, mikor átszövi azt a maga örökkévalóság-ból táplálkozó s e világ zűrzavara fölé emelkedő lel-kületének aranyszálaival, akkor már alkalmat ad arationalis kritikára, akkor már olyan területre lép, me-lyen nem ő az úr, melyen neki csak, hogy úgy mond-juk, a művész szerepe jut. Ő az, aki a rationalis világ-képben felismeri a lelket, az életet, mint ahogyan aművész intuíciója meglátja a holt anyagban az esz-ményi formát. De még itt is a lelkület a fő, itt is azaz egyetlen magyarázó. Ha ettől eltekintünk, csak élet-

45

telen formulákhoz jutunk, melyekben az intelligentiaerőfeszítése megsejtheti ugyan a tartalmat, de magábafelvenni nem tudja. Mert ez a lelkiállapot és ennekkihatása olyan synthesisben egyesülnek a vallás mé-lyén, melynek elemei csak annak számára léteznek,aki egy egészen más álláspontra helyezkedik. Ekkor alelkiállapot ide-oda ingadozó, céltalan, üres emotiová,a belőle kihajtó világkép pedig élettelen, rozoga tákol-mánnyá válik, melyekhez a vallásnak vajmi kevés közevan. Nem vonjuk ezzel kétségbe az emberi elménekazt a jogát, hogy a vallásnak az ismerési síkban igé-nyelt szerepét vizsgálat alá vegye s tudjuk, hogy ezaz eljárás a szükségképiség értelmileg megnyugtatóeredményéhez vezet, de hangsúlyoznunk kell a vallásmélyén rejlő, alapjában irrationalis mozzanat különösfontosságát. Ez a psychologiai mozzanat nem az is-merés folyamatát feltüntető subjectiv tényező csupán,hanem magának a vallásnak, mely lényegében nemismerés, lényeges eleme, sőt mivel ebből nő ki min-den, mondhatjuk, hogy a vallás maga.

A rationalis érvényesség nem függ empirikus, idő-beli mozzanatoktól, a logikai igazság érvényes függet-lenül attól az élménytől, melyben mint tudatjelenségfelmerül; a tiszta morálról rationalis úton adhatunkcsak képet s annak helyességét értékratiok igazolják;a vallás ellenben lényegében psychologiai, empirikusmozzanat, melynek nincs sajátos rationalis tartalma,hanem az öntudat meglevő anyaga szolgáltat hozzátartalmat, amelyre visszahat, amelyet harmonizálni akar,az örökkévalóság távlatába vezetve annak mindenegyes szálát. Mindaz tehát, amit a,vallás termel, csak.az^alapul szolgáló psychologiai mozzanatból magya-rázható meg. Csak egy példára utaljunk. A teremtéstörténetét tudományos szempontból cáfolva, kimutat-jákegyesek a vallás tarthatatlanságát. Pedig amit meg-cáfolnak, az az illető kor tudományos felfogása voltjésjíem vallása.. A vallás semmit se tehet arról, hogyez a tudományos felfogás azóta megváltozott. Ez atudomány dolga. Amit a vallás ebbe a történetbe sajátmagától belehelyezett, azt belehelyezheti az evolucio-nista felfogásba is: ebben a világban isteni erők mű-ködnek, ez a világ Istené.

46

De nem egyoldalúan fogjuk-e fel a vallást, mikoregy ilyen mindent átfogó, az egész életre kiható sub-jectiv lelkiállapottal azonosítjuk azt? Felvetődhetik aza kérdés: ha tudom, hogyan folyik le a vallás, tudom-eegyúttal azt is, hogy mi az? Magának a vallásos lelki-állapotnak az analysise s a vallásnak összes nyilvánu-latai azt bizonyítják, hogy a vallásnak objectiv oldalais van. Láttuk, hogy a szellemi világot képviselő ön-értékek életébe való beleállás szükségessége adott al-kalmat a vallás előállásához. Láttuk viszont azt is,hogy a vallás kilép subjectiv állapotából és a világbanobjectiválni akarja magát, miközben azzal az igénnyellép fel, hogy egy objectiv szellemi világból táplálko-zik. Ez az oldala a vallásnak olyan kérdéshez vezetbennünket, ami nem tartozik szorosan mostani tár-gyunkhoz. A vallásnak és a methaphysikának egymás-hoz való viszonya ez, mely legalább is olyan fontosprobléma, mint a vallás és erkölcs egymáshoz valóviszonya. Ha egy lelkiállapot elveszti szinét és meg-szegényedik, ha fogalmakba öltöztetjük, még inkábbelveszítik igazi jelentésüket az e lelkiállapotban sze-replő, de belőle erőszakosan kiszakított objectiv ténye-zők, ha fogalmakkal helyettesítjük azokat. Őgy járnak,mint a virág, melyet kitépünk a földből, hogy botani-kai vizsgálat alá vegyük. Elhervadnak, szétesnek, da-rabokra hullanak szét. S ha a phantasia egyesíti isőket, hiányzik belőlük a legfontosabb, az élet. Félvenyulunk tehát ehhez a kérdéshez. Mégis, kizárólagazért, hogy a vallásnak ezt az oldalát is kiemeljük,kénytelenek vagyunk, ha csak röviden is, szólniróla.

Mit tart a vallás önmagáról? Láttuk, hogy vágyako-zásból, hiányérzetből indul ki. Ez a vágyakozás pedigIstennek, az értékvilágot megszemélyesítő erőnek, azösztönzését Jeszi fel, Isten az, aki hívogat minket, Istenaz, aki vágyakozást ébreszt bennünk az ő megraga-dására, Isten lelke zaklatja az emberi lelket. Ő keresbennünket először, ő szeretett minket előbb s csakazután kereshetjük és szerethetjük mi őt. Ha ő nemműködnék bennünk, mi sohasem tudnánk róla, hogyvan. A vágyakozásnak s a tudatfeletti erőknek tuda-tunkba jutását Istennek hosszú munkája előzi meg.

47

Szelíd arcú atya ébresztgeti a fiút s a gyermek kez-detben rémképeket lát. Kapkod ide-oda, mert szemétbántja a világosság. Innét a vallásnak alsóbb fokúformái. Tapogatózások a felébredés után. Nem a sub-jectiv én teremti meg tehát a vallást, hanem Isten ésaz ember együtt. Isten adja magát s az ember elfogadjaőt, hogy viszonozza annak szeretetét. A kezdeménye-zés Istentől indul ki, aki belépve öntudatunk kereteiközé, ott vallást teremt. Ha pedig Isten munkája avallás, akkor egyetemes, mindent átfogó, mindent meg-szentelő jellegű.

A vallásnak ilyen állításaival szemben mit mond ametaphysika? Elismeri a szellemi világnak actioját,hirdeti, hogy a szellemiség munkál az emberben, hogykiragadja azt a lét mechanikus harcából és értékessé-gének, igazi lényegének tudatára emelje. A szellemi-ségnek ez a munkája kényszeríti az embert, hogy ön-maga felé forduljon és keresse a szellemiségre vezetőerőket, hogy igyekezzék sajátjává tenni a szellemi életvégtelenségét, örökkévalóságát és gazdagságát. A szel-lemi élet megvalósulást keres bennünk s ezzel szen-vedélyt és erőt önt öntudatunkba. Lényegében ugyanazez, mint amit a vallás hirdet. A különbség csak annyi,hogy mivel a vallás ez actioban levő szellemi világotszemélyes erő gyanánt tapasztalta meg, annak munká-ját személyes munkának, Isten személyes kereséséneklés hívásának tulajdonítja. Ez az Isten nem más tehát,mint a szellemi világ megszemélyesítése. S nem a ta-pasztalati elv logikus keresztül vitelével állítja-e ezt avallás akkor, mjkor a vele való közvetlen összeköttetés,együttélés folytán ő csakugyan személyes erejűnek is-merte fel a szellemi világot? Nem jogos-e a szellemi-ségnek ilyen felfogása akkor, amikor a tapasztalat azttanítja, hogy a szellemiség célja a személyiség?_JS haszemélyiségre gondolunk, akkor ne a mi empirikusegyéniségünket értsük ez alatt, melyben talán nagyonkevés a személyiség. Nem teljesebb-e a személyiség,mikor mindig jobban és jobban uralkodni tud azempirikus akadályokon? Minden élmény; minden ta-pasztalat oda vezet, hogy a személyiség csak szellemilehet és megfordítva, a szellemiség csak úgy ér vala-mit, ha személyiség.

48

A vallás tehát, mint szellemi alkotás, az emberiszellem és kedély lényegében gyökerezik, itt vannakapriori factorai. A szellemi világ mi bennünk: ez avallás háttere. Ott van tehát a transcendens a vallásmögött is, csakhogy ez a transcendens, mint imma-nens Tesz sajátunkká. A szellemi világ célja a szellemiszemélyiség: ez a vallás célja is. Ott van tehát a céla vallás mögött az örökkévalóságban és ott van előtteis az örökkévalóságban. Mikor a hit Istenhez jut sbenne a szellemi világ megszemélyesítőjét látja, tulaj-donképen e szellemiség lényegét ismeri fel és ezt ve-títi ki az örökkévalóságba. Mikor személyes viszonybalép Istennel, tulajdonképen csak a szellemi világ kény-szerítő hatására felel, Istennek keresését viszonozza.Az élő Isten mi bennünk: ez a kegyességnek a for-rása. A vallás így nem más, mint személyes reflexeannak az actionak, melyet a szellemiség fejt ki mibennünk, emotionalis kiáradása annak a meggyőző-désnek, hogy Istennek gondja van a mi életünkre.

Vallás és erkölcs.

A vallás erkölcs természetére vonatkozó fenti meg-állapításaink után eljutottunk oda, hogy tulajdonképeniproblémánknak, a vallás és erkölcs egymáshoz valóviszonyának a megoldását megkísérelhetjük. Az eddi-giek alapján röviden így fejezhetjük ki a kettő közöttiviszonyt: az erkölcs az erkölcsi értékek realizálása, avallás pedig ehhez a realizáláshoz állandó lelki dis-positiokat, lelkületet, erőt s lelkesültséget ad. A Volgamellékének e világról mitse tudó fia harcol ellenünk;nem tudja miért, de kell. Mi szembeszállunk vele ön-tudatos lelkesültséggel, mert a hazaszeretet, a dicsőmúlt és a fénnyel biztató jövő hevítenek, mert tudjuk,hogy örökkévaló célokért küzdünk.

Ha eddigi fejtegetéseinken végig tekintünk, akkorúgy látjuk, hogy azok a megállapítások, melyeket avallás és erkölcs egymáshoz való viszonyára vonatko-zólag lehozhatunk, ezeken a címeken foglalhatók össze:mit jelent a moral a vallásnak és megfordítva, mit je-lent a vallás a morálra nézve?

49

Mit jelent a morál a vallásnak?A legelső, ami a vallásról szóló fejtegetéseinkben

szemünkbe ötlött, az, hogy a moral a vallásnak meg-előzője. Sokan harcolnak azért a felfogásért, hogy avallás képezi alapját a morálnak s a moral tulajdon-képen a vallásból nő ki. Ezzel szemben mi határo-zottan rámutattunk arra — a vallásról szóló egészvizsgálódásunk azon alapult — hogy a vallás nem te-kinthető a morál kiinduló pontjának, mert a vallásmegelőző kultúréletet tételez fel, még ha primitiv, sö-tét, s névre nem méltó szellemi állapotot kell is érte-nünk ez alatt. Logikailag nem is lehet ez máskép. Azértékek s ezek között az erkölcsi érték is, szellemünkapriori sajátjai, hatásuk alatt áll a kulturélet s az er-kölcsi magatartás már akkor is, mikor még távol va-gyunk a vallástól, mely psychologiailag épen az érté-kek hatásának kitett gyakorlati életérdekből születikmeg, természetesen az értékek fokának megfelelő öl-tözetben. Igaz, hogy a vallást létrehozó immanensszellemi erőt is, mely az értékvilággal egybeesik, apriori-nak tarthatjuk, de felismerése, azaz a vallás folyama-tának a megindulása, az értékeknek megelőző isme-rését s a kultúréletben szerzett bizonyos tapasztalato-kat tételez fel. Hogy történetileg és psychologiailagsok esetben valószínűtlennek látszik ez a felfogás, annakoka egyrészt a kulturélet ébredezésének a kultúraideális fogalmával való összekeverése s kultúrélet né-ven csak ez utóbbinak elismerése, másrészről pedigaz, hogy a megelőzés sokszor nem tudatos s vallásés erkölcs már kezdettől fogva vegyítve vannak a ne-velés, a környezet, a traditio behatása folytán. Az isbizonyos, hogy a vallás vissza is hat a morálra s haa morál kezdetleges, akkor ez a visszahatás dombo-rodik ki főképen, ami a szemlélő előtt azt a látszatotkelti, hogy a vallás teremti meg az azelőtt még csirá-jában sem jelentkező morált. A vallástörténet szerintaz istenek kezdetben természeti erők és nem erkölcsiek,az örökélet, hite is fizikai jellegű. De az ilyen vallásmögött is az illető népek primitiv erkölcsi felfogásahúzódik meg, ha olyan tehetetlenül is, mint a ma szü-letett gyermek. Az ember kezdetben külső erők ellenvédekezett, az életről szerzett tapasztalatai is ilyen

50

természetűek. Moralitása így a legdurvább önzés for-májában nyilvánult. A vallásos szükséglet pedig ebbőlkifolyólag, mint önző, testi, fizikai félelem jelentkezetts ennek megfelelő pótlékot keresett. A primitív vallá-sok ezért vannak átszőve mithikus babonával, önzés-sel, anyagisággal; olyanok, mint a moralitás maga.Az ember még nem emelkedett fel arra a fokra, ame-lyen a szellemi világ felismerésére alkalmassá válha-tott volna. De a másik oldal, a moralitásra való vissza-hatás annál feltűnőbb, a vallás az erkölcsre annál jóté-konyabb hatást gyakorol. A respect us, az engedelmes-ség, az áldozat, a ceremóniák, a közösségben kiala-kult solidaritas, az ősök hitének tisztelete folytán amúltba és jövőbe kapcsolódás érzete előkészítő mozza-natok a morális értékek tisztább felismeréséhez. A ter-mészeti erők helyét erkölcsi erők foglalják el s a külsőszemlélet helyét az akarat erőfeszítése. Amint növeked-nek az ember céljai, úgy növekednek istenei is, melyekakkor lesznek erkölcsiekké, mikor az embernek márerkölcsi problémái vannak, mikor tudatosan küzd er-kölcsi értékekért. Ekkor az örökélet reménye is erkölcsitartalommal telik meg. A vallás fejlődése tehát az er-kölcs fejlődésével áll szoros kapcsolatban. Minél tisz-tábban állanak a tudatban az erkölcsi értékek; annáltökéletesebb a reájuk épített vallás. A keresztyén vallásépen azért áll a legmagasabb -fokon, mert alapjábanolyan személyiség áll, aki az erkölcsi értékek tökéletesrealizálásának a benyomását keltette kortársaiban (mégellenségeiben is) és követőiben. S minthogy a vallás.célja ugyanilyen tökéletes erkölcsi személyiség meg-teremtése, a keresztyénség örök életű is, örök fejlő-désre képes.

A vallástörténet tanításánál még élesebben dombo-rodik ki a moral prioritása a valláslélektan tanításában.Bizonyos, hogy a vallásos lelkiállapot kialakulását er-kölcsi erőfeszítés előzi meg, sokszor nem-tudatos beisőszéthasadása az egyénnek, mely széthasadás a lelki-ismeret fellépésével jelentkezik tudatosan. Minden val-lásos megújhodás morális megújhodást kivan elsősorban. „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyeknekországa!” Keresztelő Jánosnak ez a felhívása classicuskifejezése a vallás kialakulását előkészítő morális erő-

51

feszítésnek. Moral nélkül nincs vallás. Erkölcsi erő-feszítés nélkül” nem jutunk el Isten felismeréséhez éssaját személyiségünk suverenitásának, tartósságánakés értékének a meglátásához. Isten felismeréséhez ké-pesség keil. És milyen csodálatos dolgokat mond atapasztalat, mikor .azt tanítja, hogy ez a képesség amorális élet! Az ember sem tárja ki szívének szenté-lyét a durvának és tiszteletlennek, Isten sem tehetmáskép. Csak tiszta ismeri fel a tisztát, csak szeretőszív a szerető szívet. „Boldogok a tiszta szívűek, mertök az Istent meglátják” mondja Jézus. Már pedig ő alegilletékesebb az Isten felismerésének útja felől véle-ményt mondani. Az erkölcs vezet tehát Isten meglátá-sához, a tiszta szív. Mindig erkölcsi és sohasem ér-telmi akadály távolít el minket Istentől. Az értelmi aka-dályok hangoztatása csak ürügy erkölcsi tisztátalansá-gunk elfedésére. Itt is igaz az, hogy az absolut csakazon a fokon ismeretes, melyen őt önmagunkba fel-vettük, csak annyit tudunk róla, amennyit belőle éle-tünkkel megvalósítottunk.

De a vallás azt mondja, hogy Istent kijelentés útjánismeri. Mi hát ez a kijelentés? Az Isten, mint élmé-nyeink folytán ránk nézve elsősorban morális erő, abűnt akarja legyőzni, kitépni belőlünk. A szellemi vi-lág elnyomni igyekszik megvalósulásának akadályaitEzek az akadályok pedig nem ismeretekből állanak,hanem az akarat irányának elferdüléséből. Kijelentés-nek nevezzük azt a psychologiai mozzanatot, mikor abennünk működő szellemi személyes erő szembefordulaz akadályokkal s ezzel tisztítja, erősíti, fejleszti, he-lyes irányba tereli a morális öntudatot. Kijelentésneknevezzük azt a psychologiai mozzanatot, melyben sa-ját emberi méltóságunk lép öntudatunkba sokszor fáj-dalmas, megrázó módon. Csak azért természetfelettiez, mert a mi természetünk tényleges állapotában el-lenkezik vele: bűnös. Természetfeletti, mert a miempirikus természetünk nem felel meg legbensőbb lé-nyegének, alatta áll annak; emberalatti életet élünk.De mivel erkölcsre képes lények vagyunk, természetesis, isteni és emberi egyúttal. Jézus épen azért termé-szetfeletti kijelentése Istennek, mert az ő tökéletes éle-tét empirikus emberi erők nem produkálhatták volna.

52

De természetes, normális ember is, mert az emberi hi-vatás teljességét töltötte be. Az ő életében ő reá nézvenincs is kijelentés, mert az egybeesik saját természetesemberi fejlődésével. Az volt mindig, aminek lennie kel-lett. Nem érthető-e, hogy ennek következtében a ta-pasztalat törvényei kitágultak számára. Ha mi is meg-élnénk a szellemi világot, ha az értékeket realizálnánkéletünkben, ha egybeforrnánk a szellemi világot meg-személyesítő Istennel, mint fiú az Atyával: nem tá-gulna-e ki a mi tapasztalatunk köre, nem szereznénk-emegbízhatóbb, pontosabb ismereteket a szellemi élet-ről? Tapasztalatainak ilyen kitágulása miatt tekintélyelőttünk Jézus. S ha ő reá hivatkozunk, akkor is aztkell látnunk, hogy a valláshoz első sorban moráliserőfeszítés szükséges, hogy Istennek morális tulajdon-ságai a döntő fontosságúak. Jézus is ezeket tapasz-talta meg életével.

Jézus tekintélye is azt tanítja, de minden vallás iga-zolja, hogy a moral fontos szerepet játszik a vallásosképzetalkotásnál is. Ha azt nézzük, hogy mik azok aszálak, melyekből a vallásos lélek a bensejében meg-ragadott immanens Istent kivetítés útján transcendenssészövi, mik azok a tulajdonságok, melyeket reá, minttökéletes személyiségre ráruház, azt kell látnunk, hogyelsősorban az erkölcsi értéket viszi rá Istenre. Olyan leszistene, amilyen erkölcse. Az egész szellemi élet meg-személyesítőjeként jelenik ugyan meg s az értékekszentséges summitását jelenti, mégis mindig, mindenfokon az erkölcsi vonások a legelevenebbek, a leg-fontosabbak rajta. Az Isten elsősorban morális Isten.

Az erkölcs ott van tehát a vallás gyökerénél, de ottvan koronájánál is. Rányomja bélyegét a vallásos életminden gyümölcsére. Tartalmat visz bele, melyet avallásos lelkiállapot ízesít meg. Egyik legfontosabbpsychologiai rugója a vallásos lelkiállapot kialakulásá-nak, végig kíséri azt folyásában egész a torkolatig,hogy szerepet játszhasson a vallásos világnézet és élet-felfogás kialakulásánál is. Alkalmat ad a vallásra, mertérzi, hogy tőle megkaphatja, amire szüksége van.

De mit is jelentene, az, ha megfordítva állana a do-log és aTvättasra épülne fel a moral? Elszegényednékmindegyik. A vallásból ki kellene hagyni a morális

53

erőfeszítést, ami a vallás lényegéhez tartozik, ki kel-lene hagyni e morális színezetű psychologiai folyamat-ból előálló vallásos lelkiállapotot s nem maradna más,mint a rationalis úton felállított transcendens isten-fogalom. Erre kellene tehát építeni a morált, melynekígy semmi erkölcsi tapasztalat nem felelne meg s vi-szont az isteneszmét is vallástalan célra használnánkfel. Mert mire jó itt az isteneszme? Az erkölcsi érté-kek megtámogatására. De hiszen nem erre « van szük-ség, hanem realizálásukra. Az értékek nem szorulnaktámogatásra, hanem mi, akik gyengék vagyunk velükszemben. Minket pedig semmikép sem erősít egy sohameg nem tapasztalt, életünkkel semmi kapcsolatbannem álló, bár logikai szükségességgel megalkotott fo-galom. Az igazi morál nem Istenen alapszik, de szük-ségképen Istenhez vezet. Előkészíti az embert arra, hogytovább tekintsen a mindennapi életnél és keresse aztaz életet, amelyik egyetemes, emberfeletti erőkből táp-lálkozva a teljes személyiség örök célja felé törtet. Amoral megnyitja a szemeket egy ragyogó horizont felés megláttatja velünk az örök isteni világtervet.

Mit jelent a vallás a morálnak?Láttuk, hogy a morálban fő az érzület, viszont meg-

állapítottuk azt is, hogy a vállas elsősorban lelkület,érzület, emotionalis lelkiállapot. Milyen érzület szüksé-ges a morálhoz és milyen a vallásos érzület? Hogyaz erkölcsi értékek realizálhatók legyenek, ahhoz azegyénnek bizonyos lelki dispositioi kívántatnak meg,a szándéknak, a ragaszkodásnak, a vágynak az az ér-zete, mely az erkölcsi értékek megvalósítására irányul,melynek tartalma az erkölcsi világ szeretete. S a val-lás akkor, amikor az erkölcsi értékek megvalósításáraképesítő erővel emotionalis viszonyba lép és e viszo-nyulásból kifolyólag az ember egész lelki világát aszellemi élet gazdagsága felé fordítja, mikor a ragasz-kodásnak legmagasabb érzelmével, az imádassál a szel-lemi világot megszemélyesítő Istennel állandó szeretet-közösséget tart fenn, akkor az erkölcsi értékek reali-zálásához olyan érzületet ad, mely a legintenzívebb, alegmagasabbra szárnyalóbb: szenvedélyes, rajongó tö-rekvést a tökéletesedés felé.

„Egy embernek az érzülete nem más, mint érdek-

54

lődéseinek és egyéb érzelmi és akarati dispositioinakaz összege.”1 Fontos tehát, hogy mi áll az egyén ér-deklődésének a központjában, mire irányul a figyelem.Ezt pedig első sorban érzelmi dispositioink szabjákmeg, mert ezek irányítják az érdeklődést és bizonyosgondolatkört oly éles megvilágításba juttathatnak ésolyan ékesen feldíszíthetnek, hogy a többiek széjjelfoszlanak, elhalványulnak mellette. Az uralkodó érzelemtávol tartja azokat a képzeteket, melyek ellenkeznekvele, az irányával egyezőket pedig szinte dédelgetőszeretettel öleli keblére. S a vallásos egyén akkor,mikor érdeklődését az örökkévalóra és az absolutrairányítja, mikor ebben a hangulatban és szemlélődés-ben a szellemi világban való élés fenséges érzelmétéli át, melyben távol űzetnek tudatától a tisztátalan ésalantas képzetek, akkor nemcsak eltolja akarata előlaz álértékek világát, hanem értékeléseihez is magasabbmértékeket nyer.2 Nem vonjuk kétségbe, hogy az er-kölcsi eszmék maguk is kelthetnek érdeklődést és ér-zelmi dispositiokat, hiszen akkor van az ember igazánelemében, mikor az erkölcsi világban él s ez az életbizonyára jóleső érzést támaszt a szívben, de hang-súlyozzuk azt a psychologiai tényt, hogy igazi érzelmiviszony csak személyes közösségben állhat fenn. Azeszmék varázsa sohasem lehet oly nagy, mint az élőszemélyiségé, kiben azok élettel telve jelennek meg. Azigazi nagyság a személyiség nagysága, az igazi szeretetcsak személytől jöhet és személyre irányulhat. A másikerőtelen nagyság és színtelen szeretet. A nagyságbólhiányzik az élet, a szeretetből a kölcsönös személyeshatás összekötő kapcsa. Ezért van igaza Gourdnakmikor azt mondja: „a morál az akarások coordinatiojaaz akarat extensitása szempontjából, a vallás pedig azakarások coordinatioja az akarat intenzifikálása szem-pontjából.”3 Hozzá tehetjük, hogy az erkölcsi érzületintenzifikálása szempontjából is, ami különben márbent foglaltatik Gourd meghatározásában. A vallás a

1 Ebbinghaus: Grundzüge der Psychologie. Leipzig. II. 1913417—8. 1.

2 V. ö. Ebbinghaus: i. m. 465. 1.3 J. J. Gourd: La philosophie de la religion. Paris 1911. 97. 1.

55

legmagasabb fokra intenzifikálja az erkölcsi érzületet,olyan fokra, amilyenre csak képes az emberi lelki világ.Csak az érzelmi állapotok ilyen intenzifikálása magya-rázhatja meg a katakombák felmagasztosult életét, avértanúk Istent dicsőítő énekét, Néró fáklyáinak titkát,a gályarabok rendíthetetlen akaraterejét és a „keresztbolondságát.” De le kell szögeznünk azt is, hogy avallás azzal a tényével, hogy a legszélső határokig, azemberi öntudat által elbírható legmagasabb fokig inten-zibkálja az érzelmi dispositiokat, az értelmi elvakult-ságnak, a rajongásnak és fanatismusnak lehet elő-idézőjévé olyan egyéneknél, kiknek testi és lelki orga-nizmusa nem bírja el az érzelmi életnek ezt az inten-zív magasba lendülését.

A vallásos érzületnek legszembeötlőbb hatása tehát,hogy az embert fogékonyabbá teszi az erkölcsi értékekfelismerésére. Az érzelem képesít bennünket arra, hogyaz értékeket tudatosítsuk. Az intenzív érzelmi élet azirányának megfelelő értékek tisztább felismerését moz-dítja elő. A vallás, mint a legintenzívebb érzelmi élet,képessé tesz az önértékek megragadására s minthogyez az érzelmi élet elsősorban az ethikai sík felé haj-lik, az ethikai önérték megragadására. Az érzelmi életértékfelismerő természetén kívül1 igazolja ezt a váltásspecifikus természete is. Hiszen az önértékek tulajdon-kénen saját lényegünket alkotják s potentialiter megvannak bennünk. Az ember pedig a vallásban önlénye-gét ragadja meg a hit által szellemi személyiség for-májában és az értékek világába fúrja be magát szen-vedélyes erőfeszítéssel. Nem természetes-e tehát, hogyáltala megvilágosodik az én és megvilágosodnak azértékek? Az igazi én és az értékek kilépnek nem-tudatosságukból s az ember természetes, lényeges tu-lajdonaivá válnak. Az erkölcsi törvény most már agyakorlatban, a valóságban is és nemcsak az elmélet-ben, belső, dynamikus és ideális lesz, nem pedig külsőés mechanikus. Megszűnik a categoricus imperativusés az én közötti távolság: egyesülnek az öntudat leg-mélyén. Az erkölcsi kötelesség saját természetünkké

1 V. ö. Pailler A.: Az ismeretelméleti kategóriák problémája,Budapest, 1904. 45-52. 1.

56

válik, saját lényünk törvénye, mélységesen emberi lesz.Isten akarata a mi akaratunk, az értékvilág a mi igazivilágunk, a szellemiség a mi igazi hivatásunk. Az te-hát, hogy állandóan legjobb énünkhöz ragaszkodunk,azt idézi elő életünkben, hogy ez a legjobb énünkdiadalra jut a másik, az alantjáró felett. A bennünkműködő és akaratunkkal mindig jobban és jobbanegybeeső isteni akaratnak való átadás, a vele egyesü-lés és együttélés folytán lelki életünk egységes egésszéválik, melynek központja a tökéletes szellemi személyi-ség szeretete. Egységes akarat alakul ki bennünk, melycsak egyre figyel, csak egyre tekint, Isten akaratára,ami most már az ő tartalma is. Ez az egységes akaratés egységes érdeklődés intuitiv módon képes elválasz-tani az értékest, mely irányának síkján fekszik, az ér-téktelentől, mely a környező halmokat foglalja el. Egy-szerre képes választani eszményi és alantjáró, tökéle-letes és tökéletlen között. Nem levezetés, nem okos-kodás útján kell ezt tennie, mert az egész öntudatoturaló lelkület olyan spontán belátást ad neki, amelyikbizton látja a magasba vezető utat.

Már maga a vallásos egyénnek ez a befelé fordu-lása is képesebbé teszi őt az értékek tisztább felisme-résére. De a vallás még ennél is tovább megy. Mintláttuk, személyes szeretetközösséggé alakítja át az er-kölcsi érzületet. Személyes szeretetközösséget tart fennaz értékvilágot megszemélyesítő és azt realizálásra ve-zető istenséggel. A szeretetközösség pedig a legmélyebbforrása az egyéni élet meggazdagodásához szükségesértékeknek. Minél gazdagabb személyiséggel állunk aszeretet viszonyában, annál nagyobb mértékben gaz-dagszik személyiségünk. Azzal gazdagszik, amivel avelünk viszonyban álló személyiség rendelkezik. A val-lásos ember Isten életének a gazdagságát szívja ma-gába. Annak az életnek a gazdagságát, melyben az ön-értékek szentséges summitása ölt eleven alakot. Akiebből a forrásból merít, az olyan mélyről merít, honnéta legtisztábban buzognak elő az éltető erők. Ez a sze-mélyes közösség a vallás kiapadhatatlan mélységű erő-forrása. Minél teljesebben odaadja magát az ember,minél nemesebb és tisztább viszonyba lép Istennelannál inkább az önértékek jellegét öltik fel értékei.

57

Istenhez, mint a mi személyes szellemi életünket te-remtő, nemző és tápláló Atyához való viszonyulás alegintenzívebb formája ennek a szeretetközösségnekés a legtermékenyebb forrása az erkölcsi értékek fel-ismerésének és realizálásának. Isten Atya. Az emberfia Istennek. Az Atya szeretetéből az Atya gazdagságaszáll be életünkbe. Mi a mi Atyánk örökösei vagyunk,íme a személyiség nevelő ereje a vallásban. De ennekmég másik oldala is van. A vallásos ember, Isten gyer-meke, szeretetközösséget tart fenn Isten többi gyerme-kével. Ez a. szeretetközösség is értéktermelő hatású.Testvéreimben ugyanannak az Atyának a gazdagságajelenik meg sajátos módon. A velük való közösségbenaz Atya kincseivel gazdagszom. Az erkölcs nem is-meri az embereknek ezt az intenzív szeretetközösségét.A vallás megteremti azt és a legfenségesebb paeda-gogiai elvet juttatja ezzel érvényre és diadalra.

De azzal, hogy az erkölcsi értékeknek legteljesebbgazdagságát és legragyogóbb magasságát juttatja azöntudatba, a vallás mélyen lesújtja az embert és bű-nösségének tudatára ébreszti. Ezt a szót: bün, csak avallás ismeri teljes, következetes jelentésében. A morál-ban csak tévedést, erkölcsi rosszat, helytelenséget je-lölünk vele. A vallás személyes psychologiai tulajdo-nává teszi az embernek, olyasvalamivé, aminek nem-csak, hogy nem kellene lennie, ami nemcsak ellentéteannak, aminek lennie kell, hanem ami egyenesen aka-dálya, személyes, emberi psychologiai akadálya a szel-lemi világ realizálásának. Nemcsak cselekedeteinkbenvan meg tehát, hanem már bennünk is, a mi lelküle-tünkben. S ha a morál vallásos hatások alatt eljut iseddig, mégse képes az emberrel éreztetni a bűnneksúlyát. A vallás, mely az istenséggel való személyesközösség, mélyen érezteti, hogy ez az akadály a kö-zösségnek személyes akadálya. Érzi az ember, hogyIstennel nem egyesülhet úgy, ahogy óhajtja, mert sö-tét felhők takarják él előle annak tisztaságát. Szenve-délyesen harcol tehát ellene, mert az Istennel való kö-zössége veszélyeztetését látja benne, ez pedig életkér-dése. Éppen ezért a vallás könyörtelen a bűnnel szem-ben. Utálattal fordul ellene, mint olyan ellen, ami éle-tét veszélyezteti. Örökélet és bűn nem férnek meg egy-

58

más mellett. A bűnnek tehát pusztulnia kell. Csak val-lásos lelkületű egyéneknél tapasztalhatjuk a bűn ellenvaló azt a fanatikus harcot, mely nem kímél semmit,senraz”~egészséget, sem a testi épséget, sem a családiélet közösségét, semmit, ami nem szentebb, nem be-csesebb, mint az örökélet. Kérlelhetetlenül komoly,szenvedélyesen következetes állásfoglalás ez: vagy —:vagy. A vallás nem ismer középutat, nem alkuszikmeg. Vagy átadom magam Istennek, vagy nem. Egyponton való vonakodás az egész életet veszélyezteti.Jézus nem riadt vissza még a kereszt szenvedéseitőlsem. És itt ismét a személyiség paedagogiájára kellhivatkoznunk. A bűn értelmét Istenhez való viszonyu-lásunkban látjuk meg. Csak személyes közösségbendomborodnak ki az egyesítő és az elválasztó vonásoks minél teljesebb egyesülésre tör ez a viszony, annálmélyebben érzi az ember az elválasztó tulajdonságo-kat. Ha én valakit lelkem egész mélyéből tisztelek ésszeretek s hozzá hasonló akarok lenni, az ő életét azenyémben újra meg akarom élni, akkor sokkal gazda-gabb megvilágításban látom az illető nemes tulajdonaités sokkal élesebb körvonalakkal ábrázolva saját gyarló-ságaimat. Aki Istennel együtt akar élni, az nem tűr-heti meg magában a bűnt, annak lelkiismerete érzé-kenyebbé válik s mint a fény hatása alatt álló fénykép-lemez, úgy hozza elő a benne rejlő vonások felisme-rését.

A bűn súlyának ez az intenzív érzése és az ellenevaló állásfoglalásnak az utálat és gyűlölet legszélsőbbemotionalis formáiba való öltöztetése két olyan lelkidispositionak válik forrásává, melyek eléggé meg semérhető lendítői az erkölcsi életnek: az egyik a meg-térés, a másik az akarat hősiessége.

Azzal, hogy a vallásos ember mélyen érzi bűnösvoltát s a bűnt saját belsejében működőnek, sajátempirikus természetéhez tapadtnak látja, már a felfelévezető útra lépett. Öntudata már felvette magába agyökeres átalakulás csiráját. Az alázatosságnak ez azérzelme, a lelkiismeretnek ez az érzékenysége állandószomjúságot, soha el nem fáradó megjavulni akarástidéz elő. A végtelen fejlődés lehetősége ez. Megismeriaz ember, hogy mi és meglátja, hogy minek kellene

59

lennie. Mindegyiket a személyes felelősségérzet erősfényének a megvilágítása alatt látja meg. Akinek- lel-kében pedig a folytonosan erősödő felelősségérzet kí-sérete mellett ébred fel a vágyakozás, az nem eléged-hetik meg kielégítés nélkül. Ez a feszültség az egészlelkületet érinti, az egész figyelmet meghódítja. Mikoraz ember saját lelkületének elsötétülésében, bemocsko-lásában látja a bűnt, mikor érzi, hogy neki egészenmás lelkületre kell születnie, hogy rendeltetésénekpályafutását megfuthassa, mikor belátja, hogy nem azegyes cselekedeteit, de egész lelkületét, életének egészirányát kell megváltoztatnia, akkor olyan forrongás előttáll, mely az egész öntudat bútorzatának újólag elren-dezését eredményezi. Felforgat mindent, hogy rendetteremtsen, söpörjön és tisztogasson. Új szempont sze-rint csoportosítja az öntudat tartalmát. Új központotad az öntudatnak. Sok mindent kiűz belőle, sok min-dent belevisz, ami addig nemtudatos volt. S ezeknekaz új elemeknek legnagyobb része nem ismereti, ha-nem emotionalis, érzelmi és akarati. Mert nem az er-kölcsi törvény ismeretében kell az egyénnek meg-változnia, de lelkületében, lélekben, hangulatban, irány-ban, szeretetben és gyűlöletben. A bűnösség érzete, abűntudat nem más, mint új léleknek a hiányérzete. Arégi functiok helyett újak kellenek. Ez a hiányérzetharctérré alakítja át az öntudatot, melyben mindig ha-talmasabb egy központi emotio, mint egy emotio nél-küli központi eszme. Titkos, elrejtett küzdelem, a leg-mélyebb mélységekből feltörő hullámzás, haditervek,vívódások, külső és belső kísértések viharai között,egy a legmélyebb alapokból kiinduló és mtndent fel-forgató gyökeres forradalom után, mikor megtalálja azember az egyensúlyt, mikor megtalálja lelke mélyén aközponti eszmét is, mikor megragadja a szerető Istenkereső és felemelő kezét, mikor a vele való tartós tár-salkodásban, együttélésben megleli, amit keresett, abelső békességet és a győzelem bizonyosságát, akkormegszületik az új ember. Ez a subjectiv lelki folyamatleírhatatlan, szavakkal ki nem fejezhető. Csak aki át-éli, az tud róla képet alkotni. A vallás úgy magya-rázza ezt, hogy Isten, a tiszta szellemi személyiség, atudatfeletti területéről a tudatba lép, miáltal ott, mint

60

valami mágnes hatása alatt, újólag rendeződnek azelemek. Tény az, hogy a hitnek embere Istennel valóegyüttélésében új lelkületet, új öntudatot nyer. Ez alelki folyamat, melynek lezajlása után az ember tisz-tában van értékével és hivatásával s erővel is rendel-kezik hivatásának a betöltésére, a megtérés, Ezt a gyö-keres átalakulást, mely magával ragadja az értelmet,az érzelmet és az akaratot, mely egész a szív mélyérehatol le, csak a vallás termelheti. Csak a vallás bírjaa szellemi személyiség erejét, mely mozgat és újjá szül.Személytől születik meg a személy. Csak az isteniszeretet és kegyelem adhatja vissza a bűnök súlya alattmeggörnyedt léleknek az egyensúlyt, a békét, a nyu-galmat.

A vallás tehát az erkölcsi önérték eleven feltünteté-sével érezteti az emberrel Istentől való távolságánakfájdalmas tényét, de Isten szeretetével visszavezeti atusakodó embert a sóvárgott magaslatok felé. Meg-aláz, hogy megtisztulva felemeljen. A porba sújt, hogymeglássuk porlétünket, felfelé emeli szemünket, hogymegmutassa nékünk isteni méltóságunkat, királyságun-kat. Amott az erkölcsi szempont dominált, mely a szent-ség feltüntetésével elválaszt Istentől. Itt a vallásosszempont, mely a szeretetben egyesít vele. Amott erőt-lenségünket ismertük fel az erkölccsel szemben, itt erőtfedeztünk fel magunkban az erkölcsi cél megvalósítására.

Ezzel a megújult lelkülettel tehát a vallás sajátoserővé válik az erkölcsi eszméknek realizálására. „Avallásos érzelem azoknál, akik azt átélik, új energia-forrást alkot, az életnek absolut megnövekedését. Mi-kor a létért való küzdelemben minden remény elveszett,mikor a külső világ elhagy bennünket, a vallásos ér-zelem megifjítja és átalakítja a mi belső életünket, melymár komor pusztasággá változott. I la azt akarjuk, hogya „vallásos” szónak pontos értelme legyen, ez alatt aszellemnek azt az új régióját kell értenünk, melybenaz emotio diadalmaskodik és lelkesedéssel fogadtatjael velünk azt, amivel szemben a szoros értelembenvett morál nem tud mást, csak fejét lehajtani és tehe-tetlenségét beismerni.”1 Az erkölcs erősnek tartja az

1 W. James: i. m, 41. 1.

61

embert, ezért olyan célokat tűz ki elé, melyeknek el-érése határtalan erőfeszítést igényel. A vallás számola tényekkel és a tényleg gyenge embert erőkkel, fegy-verekkel övezi fel az elkeseredett élet-halál harcra.,Amaz adja a magas célt az idealiter erős, de valóság-ban gyenge embernek, emez az erőt a cél elérésére.Az erkölcsre való képesség folytán erősek vagyunk acélok kitűzésében, a vallásra való képességnél fogvaerősek leszünk azok realizálására is. Az erkölcs a ma-gasabb törekvések összesége, a vallás ehhez mindenerőnek és minden kedvnek a forrása, mely forrásnaknem-tudatos eredete az isteni mindenhatóságban vészel. Azt a ható erőt, ami a vallásos lélekben működik,a vallástalan morál nem ismeri. A vallás olyan erőveláll személyes összeköttetésben, mely feltétlenül a jórairányul s ez összeköttetés olyan érzelmi elemeket viszaz öntudatba, melyek a jóra irányított akaratot villa-nyozzák, megerősítik és megszilárdítják. S ezek az ér-zelmi elemek nem futólagosak, hanem állandó lelki-állapotból folynak és világnézetből buzognak elő. Eza lelkület kész szembeszállani a félreértésekkel, az ül-dözésekkel, a kínzásokkal is. Törhetetlenül szilárd éskíméletlenül következetes lelkület ez, heroikus lelkület,mely szent szeretetből fakad. A vallás tehát az akaratható erejének a növelése is. Ezt a megnövekedéstüourd az „áldozat” szóval fejezi ki. Erre csak a val-lás képes. A morál okoskodása megáll előtte tehetet-lenül, a vallásos szenvedély hozzálendíti az akaratot.Olyan itt a vallás, mint a katona hazaszeretete. Ra-gadja előre az embert minden veszedelmen át az ön-feláldozásig. Ezért a vallás mindig a leghatalmasabberő volt és lesz az emberiség történetében; az volt ésaz lesz az egyén életében is. Csak korunk vallásosáramlataira kell tekintenünk, melyek különösen a leg-nagyobb erkölcsi veszélyeknek kitett ifjúság körébenvalóságos csodákat művelnek. Ezer és ezer példa iga-zolja, hogy a vallás az erkölcsi értékekért intenzív küz-delemre képes személyiségekké emeli fel a bűnök pos-ványában fetrengő ifjakat, mesterlegényeket és egyetemipolgárokat.

Mi tehát a vallás és erkölcs egymáshoz való viszonyaezen a ponton? „A vallás a léleknek az a nekilendü-

62

lése, mely az élet forrásaira hajolva vissza, transcen-dens ideált alkot magának és hogy ezt elérhesse,természetfeletti erőket szív fel magába. Lényege élet-tipusok és azok realizálására képes energiák teremtése.Arról lehet felismerni, hogy a kötelességtől halad aképesség felé és nem a képességtől a kötelesség felé.Nemo ultra posse tenetur: ez a puszta természetneka kiáltása. Amit tenned kell, azt meg is teheted: ezaz az örömhír, amit a vallás hoz. A vallás actioja atársadalomban az adott formákat átlépő tökéletessé-gekkel felruházott példányok és típusok megteremté-sével fejeződik ki. És ez új életmódok propagálásánakeszköze és princípiuma az embereknek Istenben valóközössége.”1 Lényegében ugyanerre a következtetésrejut Kant nyomán Werner is, mikor ezt mondja: „Amorál magában véve nem tételez fel mást, mint azegyén akaratát egyrészről és az értéktörvényt másrész-ről. De a vallás lényegesen felteszi az absolut szel-lemnek, az intelligibilis világ princípiumának a létezé-sét és az embernek ezzel a szellemmel való közössé-gét. Ezért mig a moral nem tud felemelkedni az obli-gatio fölé, mely az anyagnak a szellem életével szem-ben tanúsított ellenállását manifestálja, a vallás, mintideált, az anyagtól való teljes megszabadulást, a szent-séget teszi fel. Ezért továbbá, míg a morál az embertsaját erőforrására utalja, a vallás biztosítja, hogy egymindenható princípium segítségére jöhet.”2

Már több alkalommal érintettük a vallásnak azt aszerepét, melyet úgy fejezhetünk ki, hogy képessé tesza szeretet életére. Láttuk, hogy a vallás mélyén szeretetvan: az Istennek irántunk érzett mélységes szereteteés az embernek erre a szeretetre adott érzelmi felelete.Láttuk ennek az érzelmi állapotnak néhány gyümölcsétis. Olyan nagy fontosságúnak tartjuk azonban a vallá-sos életnek ezt a vonását s olyan nagy hatásúnak amorális életre, hogy külön is szólanunk kell róla.

A morál is termelhet szeretetközösséget, a morálbanis el kell ismernünk bizonyos érzelmi elemeket, melye-

1 E. Boutroux: Morale et Religion. Foi et Vie. 1910. Nr. 18.545. 1.

2 Ch. Werner: Morale et Religion. Saint-Biaise. 1912. 19. 1.

63

ket az önérték varázsa idéz elő, de ez a szeretet neméri el azt a magaslatot, melyre az ember képes, melyrehivatva van, melyet a morál kivan tőle. Az igazi sze-retet nem lehet más, mint személyiségnek személyiség-hez való viszonyulása. Ahol nincs tökéletes, érett, szentszemélyiség, ott tökéletes, teljes szeretet nem lehetsé-ges. Olyan a szeretet, akárcsak a szerelem: személyi-ség kell neki és személyiségből árad bele a világba.Személyiség a megindítója, táplálója, fenntartója. Aszerelem csak akkor válik az ifjúnak uralkodó és egészöntudatát átnemesítő szenvedélyévé, ha nem képzeltideáira, de megtalált élő személyre irányul. Csak akkorlesz olyan hatalmassá, hogy távol tartja a szerelmesta perditák ölelésétől. Csak ekkor szűnik meg a sze-relem esztelen kapkodása, ekkor válik céltudatossá,reálissá. A hasonlatot tovább vezetve mondhatnók,hogy a morál ideális szerelem, a vallás reális szerelem.Amott a megtalálás vágya vezet, emitt a megragadottvalóság mutatja a célt. Amott a gondolat az úr, emittaz önmagával tehetetlen, megmagyarázhatatlan, de ha-talmas, következetes, teremtő emotio. A morál erő nél-kül tehetetlenül néz az ideálra, a vallás ellenben aszerető Istennel való állandó együttélés. A szeretetegyesülésre tör. A morál még jegybenjárás sem, csakkeresés, a vallás a szentek egyességébe való beháza-sodás. A vallás egyenesen a szeretetnek az élete, kétszemélynek szeretetközössége. A vallás szeretet. Lé-nyege a szeretet. „Az Isten Atya, vagy ethikai kifeje-zéssel, a világ legmélyén szeretet van.”1 A szeretetnem okoskodásból születik, hanem ennek a ténynekközvetlen megérzéséből, intuitiv meglátásából: szere-tetből. Azután áthat mindent. Átalakítja a szeretettszemély értékét, mint a felkelő nap beragyogja ahavasok ködös csúcsát. A szeretet átalakítja az egészvilágot annak a szemében, aki szeret. A világ leg-mélyén van a szeretet, az egész világot a szeretetirányítja. Ezért olyan erős a vallásban a szeretet. Azember magától képtelen volna reá. Benne minden aszeretet ellen dolgozik. Mégis kénytelen szeretni. Felül-

1 King: Jézus erkölcstana a hegyi beszéd alapján. Ford.Fazekas L. Pápa. 1916. 55. 1.

64

roi jő hozzá a megmérhetetlen szeretet s ezért lebilin-cselő, megnyerő. Örök szeretet jő hozzá, mely sohael nem fogy. Intenzív szeretet jő hozzá, mely az egészvilágot át akarja ölelni. S erre előbb-utóbb felelniekell. A szeretet vonzó ereje kiszámíthatatlan és meg-mérhetetlen s ha tökéletes örök személyiségtől jő, ak-kor képes megolvasztani a legkeményebb emberi szivetis. Ez a megdobbant emberi szív meglátja azután, hogyha a világ legmélyén szeretet van, akkor mi mind-nyájan szeretetre teremtettünk, akkor a mi természe-tünknek is törvénye a szeretet. Minden személyiségvégtelen értékű, mert mindegyikben az őrök szeretetmunkál: minden ember testvérem a közös Atya által.

A vallás erőt, lendítőt is ad tehát a szeretet életéhez,olyan erőt, mely egyedül képesít szeretetre: szeretetet,végtelen, örök szeretetet. Intenzifikálja is a szeretetet alegintenzívebb és emberi mértékekkel nem mérhetőszeretet által. Ki is terjeszti azt, az egész teremtettsé-get belevonva körébe: minden ember testvérem, velemegyenlő szeretetben áll az Atyánál. Végül olyan szere-tet ád, mely képes az emberi életben az összhangotmegteremteni: saját természetünk törvénye a szeretet,nem idegen uralom rajtam, sőt az élet igazi forrása,mely a törvény által való megkötöttségből a szabad-ságra vezet; nélküle küzködés, hiányos az élet. A sze-retet élete így csend, nyugalom és béke a lélekben.Az ember elemében van, otthon van saját szerető csa-ládi körében az Atyával és testvéreivel. Saját magátéli, saját lényegét tükrözteti. Tudja, hogy szeretve vanés tudja, hogy aki szereti, az méltó a viszontszeretetlegintenzívebb megnyilvánulására, az imádásra. Tudja,hogy vele diadalmas életet élhet, mert aki szereti, azképes is őt megerősíteni. „Az Istennek Atyaként valófelfogása, a világ legmélyén levő élő szeretetbe vetettvalódi hit lehetségessé teszi a bizalomteljes, remény-kedő, bátor életet.”1

A szeretet élete íme belesugárzik a valóságba, azörök szeretet egész birodalmába. Átalakítja, átneme-síti azt. Az ember kilép szubjektív élményeinek köré-ből és átformálja világképét, átszövi azt élményeinek

1 King: i. m. 59. 1.

65

arany szálaival, felékesíti az örök élet felé irányulóerőfeszítéséből kiizzadott nemes gyöngyökkel. Nemúj tartalmat visz belé, de új jelentést, új színezetet,új értékelést. Beleviszi azt a nagy szeretetet, mellyelszemélyisége meggazdagodott. Az én egyéni életemIsten szeretetének a birodalma, az én lényem Istenéletének a viszfénye: „az Isten országa tibennetekvan”. De Isten országa nemcsak az én életemre ter-jed ki: az egész mindenség mélyén szeretet lakozik,az egész teremtettség Istennek birodalma. Benne akarjaeszme· életét reális életté teremteni. Benne akarjaörök akaratát diadalra juttatni, benne akar erős, ha-talmas szeretet, Atya és király lenni. Az értékek éscélok eszményi világa így eleven organizmussá, fej-lődő országgá alakul a hívő előtt: Isten országává,melynek mozgató ereje az Atya szeretete. Az erkölcsi-ség formális célja tártaim at nyer Isten országában. Azértékképzetek értékvilággá lesznek, eleven, rugalmasértékvilággá, a mélységből felhullámzó mozgalmaséletté. A távoli ideál közeli, bennem élő realitássáválik. Ezzel az egész valóság más jelentést nyer.Isten élete árad bele a világba. Van a létben valami,ami az értékvilággal rokon s mivel ez Isten életéneka jelenlétét manifesztálja, a vallásos ember erről azoldaláról ragadja meg a világot. „A hit megvilágítjaa valóság elemeinek az örökkévaló értékek szentségessummitásahoz: Istenhez való viszonyát.”1 Amint át-alakult az egyén Istennek az emberi öntudatba lépésefolytán, úgy alakul át a világ is, mihelyt központjáulIstent ismerjük el. Etnikai szempontból mérhetetlenfontossága van a vallás ez átértékelő szerepének. Min-dent az örökkévalóság fénye ragyog be. Mindenbenaz örökkévaló Isten jelenléte a lényeges. Az emberbeleállítja a maga életét a világmindenség egészébe.Kiterjed látköre és életének az értéke felemelő vilá-gosságban ragyog előtte. Az örökkévaló célok egye-temes szükségessége, az örökös kell, egy nagy életharmóniájába lép bele, melyben az egyéni erőfeszítésa teremtő hatalom.

De mikor a hit így koncentrálja az életet és a vi-

1 Dr. Makkai: i. m. 83. 1.

66

lágot is, mikor mindkettőt sub specie aeternitatisnézi, mikor az akarat teljes megfeszítésével kitágítjaés bevilágítja az élet horizontját, ugyanakkor kényte-len a múlt felé is fordulni, mert az örökélet, melybeaz egyén élete belelépett, nemcsak a jövő, de a múltfelé is ábrázattal bír. Annak az Istennek életében ré-szesedem, aki öröktől fogva munkálja a szellemi éle-tet, aki nekem is előre lehetőségét adja az értékéletrealizálásának. Ugyanaz az erő tesz engem is emberré,amelyik az előttem élő milliókban munkált. Ugyanaza szellemiség adja meg az én személyiségemet, ame-lyik élt már akkor is, mikor én még nem voltam avilágon. Folytatója vagyok tehát az elődök életének,folytatója vagyok a szellem életének. Egy organizmus-nak tagja múlt, jelen és jövő. Felelős vagyok életemfolytatásáért nemcsak a jövő, de a múlt előtt is. Avallás tehát kitágítja a világképet a múlt felé is, hogyerősebbé, szilárdabbá tegye az életet a jövő felé. Fel-mutatja előttünk, hogy életünk értékei egy vallásosmúlt reális létében már megerősítést nyertek. Az érték-élet helyességéről bizonyságot tesz a múlt is. Mi csakegy-egy láncszem vagyunk az értékek életében itt eföldön. A vallás ezzel teljesen kitölti az etnikai cse-lekvés tartalmát. Beleállítja a múltba és jövőbe, a tel-jes örökkévalóságba. Önérzetet és bizonyosságot nyerezzel az ember. Mint a múltnak és jövőnek összekötőkapcsa, mint Isten életének egyik kisugárzása, biztosafelől, hogy diadalmas ügyet szolgál és emberi lényé-nek igazi lényegét bocsátja ki magából, ha beléáll azörökélet folyásába.

A vallásos életnek még egy olyan vonásáról kellszólanunk, amelyik szoros kapcsolatban áll a morállalúgyannyira, hogy sokan épen ezen a téren keresik akettő közötti kapcsolat lényegét. Említettük, hogy avallásos egyén az abszolút értékekből szövi meg isten-képét s élményei arra indítják, hogy elsősorban azethikai értékeket vigye rá a bensejében megragadottimmanens Istenre, ha azt legalább megközelítőleg kiakarja fejezni. Ily módon Isten úgy jelenik meg előtte,mint életideál, melyben az abszolút értékek teljességeösszhangzatos egységet alkot. S minthogy Istent úgyismertük meg, mint saját lényünk örök és szellemi

67

tartalmát, ez az ideál egybeesik önmagunk valódi lé-nyegével, törekvéseink és vágyaink célpontjával. Azemberi akarati irány egy szent isteni akaratban objek-tiválódik, a tökéletesség abstrakt formuláját in concretoszent és teljes életben szemlélhetjük. Az ideál reálissálett. Azonban ebből az ideálból mégis hiányzik valami,ami azt még vonzóbbá, még emberiesebbé tehetné.Hiányzik belőle a megvalósulás felé való erőfeszítés,a fejlődésnek szemléletessége, az akaratnak az empirikusakadályokkal szemben kifejtett küzdelme. Nagyon istávol van tőlünk, nagyon is transcendens. Mert bár avilágban mint személyes erőfeszítés, akarat és küzde-lem jelenik meg, de attól elválasztva, önmagában szem-lélve mégsem tünteti fel in concreto az egyéni érték-élet empirikus fejlődését, emberi testhez kötött lehető-ségét. A keresztyénség az embernek ezt a szükségletétis kielégíti. Emberi testbe öltözött ideált ad, tökélete-sen emberi ideált, olyant, aki született, mint mi, akivolt öntudatlan kis gyermek, mint mi, aki fokozatoserőfeszítéssel jutott el emberi méltóságának tudatára,az istenfiúságra, aki erőfeszítéssel küzdötte ki a töké-letes szentséget. Jézus Krisztus tökéletes emberi alakjaminden kor emberének ideálja marad. Ő feltüntette azembert olyannak, amilyennek lennie kellene: Istengyermekének. Ezért paedagogiailag is a legmagasabbfokon áll a vallások között a keresztyénség, mertOlyan életideál vonzó erejének hatása alá helyezi tag-jait, akiből, mint tökéletes emberi személyiségből,csodálatos erővel áradnak ki a lebilincselő, megnyerőés odakapcsoló selyemszálak; mert olyan reális em-beri személyiség követőivé akarja nevelni az embere-ket, aki az erkölcsi tökéletesség teljességét valósítottameg emberi életével. Élő, eleven emberi ideált ad,olyan embert, aki megélte az ideált, mindnyájunk esz-ményi ideálját.

A vallás és erkölcs egymáshoz való viszonyának etöredékes rajza után elérkeztünk arra a pontra, hogyáttekintő egységes képet alkossunk róla. Az erkölcsmint követelmény lép bele az emberi életbe, mint ön-lényegünk megvalósulásának ellenállhatatlan szüksé-gessége. Jogosultsága önmagában van, szellemi ter-mészetünk szükségkép hozza elő. Ezzel a követel-

68

ménnyel szemben azonban az embernek szükségevan psychologiai dispositiókra, készségre, hajlamra,képességre, erőre. Ott áll az ember szemben az ember-feletti életcéllal. Tudja, hogy neki nincs más hivatása,mint ezt a célt betölteni. Harcolnia, küzdenie kell.Ekkor lép közbe a vallás és felrázza az empirikus,tényleges embert, az erkölcsi cél irányába vezetett,megalkuvást nem ismerő szenvedélyt öntve belé. Avallás lényege épen az a psychologiai állapot, az aszenvedély és emotionalis felkészültség, mely a morálisértékek realizálásához szükséges psychologiai feltétele-ket tartalmazza: az értékek megragadásának, a hoz-zájuk való viszonyulásnak és átélésüknek a feltételeit.Magával a morállal, mint elmélettel, semmi dolga avallásnak, de annál több az emberrel, mint a morálvégrehajtójával. A vallásos szenvedély áthatja az em-bernek egész psychologiai, sőt physiológiai organis-musát. Nincs különálló vallásos érzelem, vallásosgondolat, vagy vallásos akarat: mindent áthat a val-lásos szenvedély és az öntudatnak egész meglevő tar-talma valiásos színezetet ölthet fel. Mert ez a szenve-dély az emotionalis erőknek egy eleven szellemiszemélyiség eszméje körül való csoportosítása, ami azegész belső organizmusnak irányváltoztatását jelentiegyrészről s a szenvedély állandóságát, tartósságát ésolyan intenzitását másrészről, melyet a mérlegelt ésmegfontolt érzelem nem ismer. Ez az emberi öntudatközpontjába vezetett személyiség és annak eszméjetovábbá öntudatos célt ad és világosságot áraszt arra,ami a szenvedélyt megőrzi a féktelenségtől és azabnormis elsötétüléstől. Nem egyoldalú élet ez, mertaz a — amint mondanák — fixa idea az egész min-denséget átölelő s az egésznek új jelentést adó szellemiszemélyiség eszméje, amely szellemi személyiséggelvaló tartós közösségben szerzett tapasztalatok megóv-nak az egyoldalúságtól. A vallásos szenvedély min-denre kiterjed s amit egy szenvedély nyer kiterjedé-sében, ugyanannyit veszít egyoldalú fanatizmusában saz intenzitás síkja oly mértékben hajlik át a tartósságsíkjára. A szervezetnek a megbírása, ellenállása, agazdag intellektuális mező, az állandóság s a fana-tizmus megszűnése tiszta érzelemmé változtatja a szen-

69

vedélyt: az az affektiv állapottá, mely öntudatos ésmegfontolt módon terjeszkedik ki az öntudatban salapvető állapotává lesz a psychikai életnek, melyetelkísér egész a torkolatig. Nagyobb súllyal, mert ön-tudatosabban, csendben, ügyességgel, reflexióval léprá az élet különböző síkjaira és a fejlődésnek mindentéren elengedhetetlen tényezőjévé válik. S még haegyoldalú volna is ez az élet, az bizonyos, hogygyümölcsöző. Az emberiség történetében minden nagydolog végrehajtásának alapjában szenvedélyt kell ke-resnünk, mert a szenvedélyt jellemzi az, ami nagydolgok keresztülviteléhez szükséges: minden energiá-nak egyetlen célra való koncentrálása. A tudásnakkevés direkt befolyása van a cselekvésre. Magatartá-sunkat érzelmi állapotaink, szenvedélyeink vezetik sha az uralkodó szenvedély nem szerencsés és azeszményt célnak nem megfelelő hatást gyakorol ránk,akkor eltévelyedtünk az igaz emberi úttól. A vallásolyan szenvedély, mely mindent átnemesít és magábasziv s a legmagasabb, hozzánk egyedül méltó célrairányul: a szellemi személyiség realizálására.

Vallás és erkölcs tehát együtt haladnak, együtt kellhaladniok, egymást nem zárják ki. Morál vallás nél-kül nem állhat meg, mert szükségképen hozzá vezet:az ember, aki magatartását az ész törvénye alá ren-deli, kényszerítve van tudomást szerezni a szellemivilággal s annak megszemélyesítőjével való rokonsá-gáról s kénytelen hozzá emotionális részével oda-kapcsolódni. A szellemi életet élő ember isteni életetél s ha ennek tudatára ébred, megszületik a vallás.Vallás morál nélkül nem képzelhető, mert morálistapasztalatok képezik kiinduló pontját és a moráleszményi célját akarja realizálásra vezetni. Annakakciója, aki az abszolút szellemmel közösségben él,a szellemi világ egyetemességét manifesztálja. A val-lásból az emberi rendeltetés megragadása, az ismeret-len magasságok elérése felé való nemes lelkesedés,lendület és a tökéletesedés megvalósítására törhetetlenenergiák buzognak elő. De ha vallás és erkölcs nemzárják is ki egymást, mégsem azonosak. Élő és haj-lékony viszonyban vannak, szolidaritásban élnek.Mindegyiknek külön léte van — elméletben. A morál

70

taníthatja az erkölcsi eszméket vallás nélkül is. A val-lás egyesülhet Istennel anélkül, hogy az erkölcs elvontformuláit hirdetné. Az élet azonban, mely egyesíti azösszetartozandókat és szétválasztja az ellentmondókat,eleven csatornákat váj közöttük, melyeken keresztülerőt szív fel az egyik s erejéhez tartalmat a másik.„A vallás örök erkölcsi forrás, melybe etnikai értékeköntettek, hogy a tova” rohanó fejlődésben az emberierkölcsi élet mezői erősebb és erősebb vízáradattalboríttassanak el belőle.” A vallás felszívja az ethikaiértékeket, hogy eleven reális életként bocsássa visszamagából a világba. „A vallás ethikai anyagok kidol-gozó helye ethikai kész gyártmányokká.”1 Az erkölcsmagába szívja a vallásos erőket, hogy értékeit bele-szórhassa az életbe. Ilyen kölcsönös átáramlás folytánvégül megkülönböztethetlenül, elválaszthatatlanul egye-sülnek. Az erkölcsös ember vallásos ember lesz, merthaladásában szenvedéllyel fúrja bele magát a szellemiszemélyiség tartalmába. A vallásos ember erkölcsösember, aki tudja és nemcsak reméli, hogy az erkölcsijó itt e földön megvalósul, mert abszolút szellemiszemélyiség munkálja azt.

De ha az élet így egyesíti őket, miért állítják akkoregyesek, hogy vallás és erkölcs szembenállanak egy-mással? Nem jöhet ez másból, mint vagy a vallás,vagy a morál lényegének félreismeréséből. Csak otttávolodnak el egymástól, ahol helytelen képet alkot-nak róluk, ahol tulajdonképen már nem is ők a sze-replők. Az erkölcsre nézve kimutattuk, hogy az erköl-csi cselekvés vallásos szenvedélyt kivan meg s ezértvalláshoz vezet, a vallásra vonatkozólag pedig meg-állapítottuk, hogy az nem egyéb, mint épen az aszenvedély, ami az erkölcsi értékeknek létté válásáhozszükséges s ami az egész mindenséget sub specieaeternitatis mutatja be az ember előtt. Ε megállapí-tások után önmaguktól szétesnek azok az ellenvetések,melyek a vallást érték az erkölcsi életbe való „szem-telen betolakodás” miatt, de egyúttal helyes értékeléstnyernek és elveszítik jogosultságukat a vallás egyestúlhajtott igényei is.

1 Wehnert: Moral u. Religion. Dortmund. 1911. 147. l.

71

Leggyakrabban felhangzik az az ellenvetés, hogy avallás dogmákhoz van kapcsolva, tehát nem állandó,nem tartós mert ezek nem lehetnek örökéletűek,örökérvényűek. Az erkölcsi bizonyosságnak pedig min-den gyanú felett kell állania. Nem hivatkozunk ezellenvetéssel szemben arra, hogy a morálnak is vanfejlődése, melyben az egyes erkölcsi követelményekátalakulást szenvednek épen úgy, mint a vallásban avallásos képzetek. Feltesszük, hogy az önértékek fokánálló tiszta morálról van szó, de ugyanekkor meg kellkövetelnünk, hogy az emberi szellem szükségleténekmegfelelő tiszta vallás vétessék figyelembe. Itt pedigmeglátjuk azt a tényt, hogy a vallásban nem ezek afejlődő hitnézetek a fontosak, hanem az élet, az isten-séggel való közösségben szerzett élmények. Ha adogmákban látjuk a vallást, akkor már nem a vallás-ról beszélünk, hanem annak a korok ismereti fejlett-ségétől függő átmeneti ruházatáról. A vallás nemtételeket, dogmákat ad az erkölcsi élethez, hanemállandó lelkületet, cselekvő képességet, erőt és lelke-sültséget. Az erkölcsi bizonyosságért a morál felelősés nem a vallás, mely más, több, mint a morál. S haa vallás megszilárdítja is ezt a bizonyosságot, azt nemismereti elemekkel, nem levezetésekkel és formulákkalteszi, hanem az erkölcsi világrendbe való következe-tes és teljes beleállítással, gyakorlati magatartással sebben a legmagasabb szellemi erőhöz való emotionálisodakapcsolással.

A dogmákra vonatkozólag még egy másik ellenve-tés is felhangzik, talán gyakrabban, mint az előbbi,az t. i., hogy a vallás képtelen a fejlődésre, mertmegcsontosodott, szentnek tartott, égből alászállott,Istentől diktált tételeken alapszik, melyeknek megvál-toztatása szentségtörés volna. Láttuk, hogy az emberiszéliem természetéből folyó tiszta vallás, melynek lé-nyege az örökös harc az életért, tehát a fejlődés, aa tökéletesedés, nem ismer ilyen elbástyázott tantöme-get. A teljes szellemiségre törő tiszta vallás belátjaazt, hogy élményeinek fogalmakba öltöztetésénél nemszámíthat másra, mint a fejlődő emberi ismeretre;mélyen érzi, hogy élményei sohasem fejezhetők kiadéquat formulákkal. Az igazi vallás tehát nem tar-

72

tartalomból áll, hanem élményekből, minél fogva nemvallás az, melynek hittételei nem képezik alkotó ré-szét a fejlődő öntudatnak. Kiszáradt, odvas fa az ilyen,mely csakugyan nem képes az életre s ebben a fejlő-désre, mert tápláló gyökérszálai megszakadtak. Azilyen vallásnak semmi köze az élethez, tehát a morál-hoz sem. Csak útjába áll neki: ki kell tépni, mertelfoglalja, bitorolja az élet helyét. S ha nem tépjükki, mikor eljő az élet vihara, tehetetlenül áll veleszemben, nem képes a védekezésre, a rugékony moz-gásra: holtan terül el a vele semmi közösségben semálló életmezőn. Akinek ilyen vallása van, az csak hi-szi, hogy van hite, valójában pedig hitetlen szolga-lélek, aki gyámoltalanul húzódik meg az ősöktől reámaradt viharvert, rozoga épületben.

De ha így lerázzuk a vallásról a hozzátapadt ésnem lényeges vonásokat, még mindig találunk elégokot az ellenvetésre magában a vallásos élményben.Azt mondják, hogy a vallásos egyén nem önmagáértcselekszi a jót, hanem érdekből, azért mert fél Isten-től, vagy tőle jutalmat remél. Jutalom és büntetés pe-dig nem foglalhatnak helyet a tiszta erkölcs területén.De mit jelent a vallásban ez a két fogalom? Ha er-kölcsi életet élek, ha ezáltal Isten életében részesedem,akkor saját lényem igazi természetét élem meg, amiaz akadályoktól való megszabadulás, az elemembejutás boldogító érzetét teremti meg bennem. A hal avízben van elemében, ott érzi magát boldognak, amadár a szabadban és nem a kalitkában, az emberpedig a szellemi világrenddel való közösségben találjafel igazi környezetét. S nem természetes-e, hogy ek-kor boldognak érzi magát? Nem kívánásra méltó-eez a boldogság? Nem jutalom ez, de természeteskövetkezmény. Most fáj az áldozat, most nehezemreesik szakítani sok mindennel, ami eddig kedves voltelőttem, de Isten országában való elemembe jutás, ameleg családi hajlékba való visszatérés mindenért kár-pótolni fog. Ha jutalom ez, akkor belső jutalom,szellemi jutalom, melyet a cselekvés közvetlenül hozmaga után. Isten országa és a jutalom egy. Az er-kölcsi cél és az erkölcsi élet jutalma azonosak. Nemúgy áll tehát, hogy a vallásos élet jutalma a belső

73

béke, a boldogság, hanem hogy a vallásos élet szük-ségképen ide vezet. Ha jutalom ez, akkor erkölcsijutalom. És megfordítva, az Istentől elpártolt, tőletávoli vidékeken kalandozó élet magában hordja bün-tetését, a nyugtalanságot, a fájdalmas, reménytelenkeresést, az igazi hazából való kivettetést. Ha bünte-tés ez, akkor erkölcsi büntetés. Természetes következ-ménye az erkölcstelen életnek, mely következménynekpaedagógiai értéke van.

Heves ellentmondásokra ad alkalmat a vallásnak aza sajátossága is, hogy az ember szemeit az örökéletfelé fordítja. Az a téves felfogás származik ebből, hogya vallás elértékteleníti ezt a földi életet, szabadulni akarattól, nem érzi jól magát annak viszonyai között ésvégül is tétlen szemlélődéssé válik. A vallásnak az er-kölccsel való szoros kapcsolata, melyet a fentiekbenmegismertünk, eléggé feltünteti, hogy a vallásos embererre a földre veti lábait, hogy annál szilárdabb hely-zetből tekinthessen az örökkévaló magaslatok felé. Azerkölcsnek ebben a földi életben való realizálása el-engedhetetlen feltétele az élet tartósságának, az örök-életnek: ha nem realizálom az értékeket, akkor nemlépek be örökéletükbe. A vallásos hit époly mértékbenbuzog elő az isteni szeretet mélységeiből, mely azörökélet felé fordítja a tekintetet, mint az emberi lélekértékeiből, melyek itt e földi életben akarnak realizá-lásra jutni. Ε két elem harmonikus egysége a tisztavallás. A vallásos lélek korán belátja, hogy erkölcsierőfeszítésekre van szüksége, hogy a szellemi világbabeléphessen s Istent megragadhassa: egyedül az er-kölcs útja vezet el Istenhez.. Azután az egész vallásoslelki élmény, amint leírtuk, az erkölcsi erők intenzívkihívását munkálja: harc a vallás, erkölcsi küzdelem,a legintenzívebb erkölcsi erőfeszítés. Hiszen a hit általmegragadott szellemiségnek épen az a lényege, hogya maga tartalmát egy földi élet mezejére vigye be.A vallás csak azt hangsúlyozza, csak azt látja meg,hogy a szellemi élet gazdag és mélységes tartalmátaz emberi személyiség egy rövid földi életben nemmerítheti ki, szükség van tehát örök fejlődésre, mely-nek kezdete, alapja, az örökkévalóságba lendítő eme-lője, feszítője, rugója, az élet hullámait a magasba

74

vető örvénylése itt e földi életben van. Az örökélettehát már itt kezdetét veszi s mivel az élet a múltbais beléáll, ez a földi élet csak egy felrázó, megtisztítóepizód a szellem életében.

Mindezek az ellenvetések inkább gyakorlatiak s agyakorlatban megvalósult vallás egyes formái ellenirányulnak, minek folytán a leggyakrabban tények ké-pezik alapjukat, tehát jogosak. A vallás lényegét érintiazonban az az elméleti mélységű ellenvetés, mely aztmondja, hogy a vallás elítéli az akaratot, mert aláren-deli valami olyannak, amitől függünk, de ami nemfügg tőlünk; továbbá, hogy a vallás Istennel megakarja támogatni az önértékeket. Az előbbivel veszé-lyezteti az erkölcsi beszámíthatóságot, tehát az erkölcsicselekedet értékét, az utóbbival pedig az erkölcsiautonómiát támadja meg.

Az erkölcs belülről kiinduló szabad ténye az ember-nek az élet átformálására. Az erkölcsi törvény tehátnem külső és mechanikus, hanem belső és dinamikus.A vallás ellenben isteni segítséget hív, Istentől teszifüggővé az embert s azt mondja, hogy Isten akaratátkell realizálni. Az erkölcsi törvény itt isteni törvény,az erő is, mely megvalósítja, isteni erő. De ez azisteni törvény s ez az isteni erő ép annyira nem külsőés mechanikus, mint az ész törvénye. Amint az észhozzánk tartozik, tehát követésével saját lényegünketjuttatjuk kifejezésre, épúgy hozzánk tartozik Isten is,mert a szellemi személyiség a mi lényegünk s Istenépen annak a szellemi világnak a megszemélyesítője,melyhez való tartozásunk tesz minket emberré. Nemkülső járom tehát Isten akarata, hanem a mi legben-sőbb lényegünk tiszta tartalma. A vallás tehát nembántja az erkölcsi szabadságot, sőt inkább megerősítiazt. „Szabadok akkor vagyunk, ha cselekvéseink egyé-niségünk egészéből folynak, ha szellemünk specifikushajlamait tükröztetik.”1 Mikor tehát egyesülünk Isten-nel, mint szellemi személyiséggel, mikor őt éljük ma-gunkban, akkor tulajdonképen szabadságunkat erősít-jük meg, mert e tényünk által saját szellemünk spe-

1 Bergson: Les données immédiates de la conscience.Paris 1901. 131. 1.

75

cifikus hajlamait juttatjuk kifejezésre, saját egyénisé-günk mély és örök tartalmát vezetjük bele a világba.A vallásos ember áll legközelebb az erkölcsi szabad-sághoz. Szabad az egész világgal szemben s csaksaját lényegétől függ, hogy azt manifestálhassa. Egye-dül saját lényegének, a szellemi személyiségnek él.

Még vitatottabb kérdés az erkölcsi autonómia kér-dése. Az önérték nem függ semmitől, önmagában ér-tékes. Nincs szüksége arra, hogy Isten akaratávalmegtámogassuk. De a vallás leírásában találtunk-eolyan mozzanatot, mely az önértékeket akarta volnamegtámogatni? A vallásnak nem erre van szüksége,hanem az önértékek realizálására. Isten nem az érté-keknek a megtámogatója, hanem a mi gyengeségünk-nek a megerősítője velük szemben. Minket támogatmeg, hogy fel tudjunk emelkedni az értékéletre. Nemazt a szükségletet ébreszti fel bennünk Isten, hogy azönértékek bizonyossága után kutassunk, hanem azt,hogy realizálásukra törekedjünk, mert ez rendelteté-sünk. A vallás elfogadja az önértékeket s Istenbenerőt talál azok realizálására. Felismerteti velünk, hogyaz önértékek lényegünket alkotják s ezzel nem meg-támogatja azokat, sőt inkább önértéküket manifestálja.Igaz, hogy végeredményében az önértékek bizonyos-ságáról is megnyugtat azoknak tisztább feltüntetése saz embernek az örökéletbe belehelyezése által, deezzel nem azoknak ad bizonyosságot, hanem nekünk;nem objectiv, de subjectiv, nem metaphysikai és nemis logikai munkát fejt ki, hanem psychologiait: meg-erősít minket arról, hogy az önértékek önértékek. HogyIstenről úgy beszélünk gyakran a vallásban, mint azértékek forrásáról, annak tapasztalati alapja van. Mikora vallásos ember azt tapasztalja, hogy Istennel valóegyesülése folytán az értékek beleáradnak az ő életébeés a világba, mert az ő erejébe való belekapcsolódásaazoknak realizálására vezeti, jogosan mondhatja, hogyreá nézve Isten képezi forrását az értékeknek, mert ővezette el azoknak tisztább felismeréséhez és megélésé-hez, az ő vele való emotionalis viszony idézte elő azönértékeknek a tudatban való fölmerülését. De az ér-tékekre nézve, objective, nem is akarja állítani azt,mert nem törődik vele, hogy azok akkor keletkeztek,

76

mikor a mi tudatunkban felmerültek. A vallás területea subjectiv lelki élet és nem az objectiv intellectualismező. Milyen viszony van tehát Isten és az önértékekközött? Az önértékek érvényességi mozzanatok, Istenpedig ontológiai realitas. Ez a két világ e földi élet-ben ellentétben áll egymással. De az ellentét kibékü-lést keres: az érték létté akar válni, az érvényességimozzanatok a létre akarnak érvényesek lenni. A létrenézve azok kellest fejeznek ki, azt, a mi nincs, de lenniekellene. Mi ilyen viszonyban vagyunk az értékekkel.De ilyen viszonyban van-e Isten is? Hogy áll elő azistenkép? A vallásos ember azt tapasztalja, hogy Istenaz önértékek létté válását munkálja benne. Mikor igymegragadja Istent, nem tesz különbséget az érvényes-ségi mozzanatok, mint e szellemi erő iránya s aka-ratának tartalma és a szellemi személyiség, mint crealizálásra vezető erő között. Egyesíti őket, hogy lát-hassa is, milyenek az önértékek a létben. Ez egyesí-tés folytán áll előtte a transcendens Isten, kiben éle-tet, létet nyertek az értékek. Úgy látja őket, amilyenek-nek a létté válás után kellene lenniök. Az önértékekrávitetnek az immenens szellemi erőre, mely szellemiszemélyiség lesz személyes hatásánál fogva s tartal-mat nyer, a szellemi világ tartalmát. Az a kérdésmost már, jogos-e ez az átvitel? A vallásos tapasztalatazt mutatja, hogy igen. Az értékeket realizáló erőnekcsakugyan iránya van s ez az értékek realizálása. Eza tapasztalati tény azonban csak úgy érthető, ha azerő, mely ezt a realizálást munkálja, telítve van ezek-kel az értékekkel. Én csak ügy tudom belevinni avilágba az értékeket, ha azok bennem már megvaló-sultak és csak annyiban, amennyiben megvalósultak.Isten is csak annyiban munkálhatja az értékek reali-zálását bennem, amennyiben azok őbenne már meg-valósultak. S minthogy az ő actioja öröktől fogva ateljes értékéletre irányul, fel kell tenni, hogy benneminden érték öröktől fogva realizálva van, azaz azönértékek neki személyes tulajdonai. Rávonatkoztatvais érvényességi mozzanatok azok, de már nem kellestfejeznek ki, hanem létre vonatkoznak, a léttel egybe-esnek. Isten és az értékek tehát olyan viszonybanvannak egymással, mint a megvalósult élet az élet-

77

céllal, a cél annak elérésével. De nem azért életcél atökéletes szentség, mert valakiben megvalósulva van,hanem azért, mert önmagában értékes, mert a miszellemünk szükségképen, alkatánál fogva mutat reá.Nem azért önértékek az önértékek, mert Istenben reali-zálva vannak, mert Isten akaratával egybeesnek (bárez a tapasztalat is életre kiható subjectiv megerősítéstad a vallásos embernek), hanem azért látjuk őketIstenben, a tökéletes szellemi személyiségben, mertönértékek. Istenben csak az lehet, ami örökéletű, örök-érvényű, ami a szellemi személyiséggel egylényegű.Hogy valóban, objective, így áll-e ez Istenre nézve,annak eldöntése nem tartozik problémánk keretébe;ezt a vallás ismeretelmélete világíthatja meg. Előttünkcsak az a fontos, hogy a tiszta vallás nem lép felazzal az igénnyel, hogy az önértékeket Istennel meg-támogassa, hanem csupán azt állítja, hogy Isten egé-szen más viszonyban van az önértékekkel, mint érvé-nyességi mozzanatokkal, mint mi, akikre nézve azokimperativ kellest fejeznek ki. Istennek ez a meglátásaegyébként hatalmas morális erő, mert benne az érté-keket lényünk formájába öntve szemlélhetjük; mintszemélyiség jönnek a személyhez, mint élet az élethez.Elevenen jönnek hozzánk, hogy ismét eleven realizá-lást teremtsenek. Miután Istenre nézve így nincs kö-vetelmény, nincs morál sem, mert benne minden kö-vetelmény realizálva van, annál intenzívebb erővel for-dulhat mi felénk, vele rokon személyiségek felé, hogya követelményeket, az érvényességi mozzanatokat a miéletünkben is realizálja. Viszont az ember is, mikormeglátja azt a szellemi személyiséget, aki az önérté-kekkel más viszonyban van mint ő, benne felismeriönmagát, amilyennek lennie kellene: meglátja az érté-kekkel folytonosan egybeeső, azokat folytonosan reali-zálva tartó s másokban is realizálni akaró intenzívszellemi életet.

Az erkölcsi autonómia tehát érintetlen marad. Azerkölcsi cselekedet értéke önmagában van. Az önérté-kek nem függenek semmitől, Istentöl sem. De a mo-rál a vallás által hatalmas erőt nyert az önértékekneka létbe való beleviteléhez.

78

Megállapíthatjuk ezek után, hogy a vallás és erkölcsközött levő az a sokszor elkeseredett harc, mely meg-semmisíteni törekszik egyrészről még a vallásnak el-vitathatatlan paedagógiai értékét is és fennhéjázássalvonja kétségbe más részről a morálnak absolut érté-két, más eredményre is vezethet, más eredményre kellvezetnie, mint erre az indokolatlan és áldatlan feszült-ségre. Ha a morál keresi az önmaga felől való tisztábblátást és lelkiismeretesen kutat megvalósulásánakalapjai után, a vallással szemben bizonyára más maga-tartást követ, mint különben. Legalább is semleges-séget tanúsít irányában egyelőre, hogy azután szövet-séget kössön vele. Mert a semlegesség alatt meg fogjalátni, hogy a vallás megbecsülhetetlenül értékes ele-meket visz be az erkölcsi életbe. A vallás viszont, haahelyett, hogy elbizakodva kritizál, önmaga felé forduls első sorban önmagát kritizálja, ha élet akar lenni,ami tulajdonképeni hivatása, ha arra törekszik, hogya szellemi személyiséget, Istent, realizálja az emberiéletben és teremtse meg egyesben és társadalombanIsten országát: akkor be fogja látni, hogy az erkölcs-ben legerősebb szövetségest találhat, be fogja látni,hogy a morál nélkül semmit se tehet s hogy közöttüknem ellentét, de rokonság van s ha δ sokat adhat amorálnak, a morál is visszaadhatja azt nem kisebbértékű adományokkal. Akinek életében eljő ez az idő,az öntudatos és hatalmas lendülettel tör a szellemiélet realizálása felé, mert összes energiái egy iránybanéznek, akaratának összes áramai egy irányba vezet-nek és nem keresztezik, nem semmisítik meg egymást.S mikor a társadalomban is kibékülnek vallás és er-kölcs, akkor megtisztul az erkölcsi élet, közeledik atársadalmi solidaritas, az egyenlőség, a testvériség ésa szabadság kora, vagy más szóval Isten országa;akkor más lesz az erkölcs, de más lesz a vallás is,tisztább, nemesebb, szellemibb, magasabbra törő,igazán emberi és igazán isteni.

A felhasznált művek jegyzéke.

Böhm K.: Az ember és világa. III. Bpest. 1906. Az idea ésideal értékelméleti fontossága. (Magyar Filoz. Társ. Közi. XV f.)Cohen: Ethik des reinen Willens. Berlin. 1907. Fouillée:Morale des idées-forces. Paris. 1908. Hoffding; Ethik. 1888.Janet: La morale. Paris. 1894. Kant: A tiszta ész kritikája.Fordították és magyarázták Alexander B. és Bánóczi J. Bpest.1891. Prolegomenái. Ford. és bevezetéssel ellátta Alexander B.Bpest. 1887. Grundlegung zur Metaphysik der Sitten. Heraus-gegeben v. Hartenstein. Leipzig. 1867. Kritik d. prakt. Vernunft.Reclam. Lévy-Bruhl: La morale et la science des moeurs.Paris. 1903. Medveczky: A normativ elvek jelentősége azethikában. Bpest. 1889. Münsterberg: Philosophie d. Werte.Leipzig. 1908. Paner I.: Új álláspont, módszer és irányelvekaz ethikában. Bpest. 1889. Pauler Á.: Az ethikai megismeréstermészete. Bpest. 1907. A tudomány fogalmáról. Bpest. 1910.Paulsen: System d. Ethik. 6. A. 1903. Windelband: Präludien.2. A. Tübingen u. Leipzig. 1903. Einleitung in die Phil. 1914.Wandt: Ethik. Stuttgart. 1892.

Bartók Gy.: A vallás problémája napjaink bölcseletében.(Prot. Szemle. 1915. 7—8. f.) Boiitroux: Tudomány és vallása jelenkori philosophiában. (Ford. Fogarasi B.) Bpest. 1914.Cohn: Religion u. Kulturwerte. Berlin. 1914. Gourd: La phil.de la religion. Paris. 1911. Ηoffding: Phil. de la Rel. Traduitpar Schlegel. Paris. 1908. James: The varieties of religiousexperience. London—New-York. 1902. Dr. Makkai S.: A vallásproblémája. 1. A hit világmagyarázó ereje. Kolozsvár. 1916.Neeser: La religion hors des limites de la raison. Saint-Biaise.1911. Troellseh: Psychol, u. Erkenntnistheorie in d. Religions-wissenschaft. Tübingen. 1905. Vass V.: Jézus bünnélkülisége.Pápa. 1913. A vallási ismeretelmélet. Komárom. 1915.

Allier, Berat etc.: Morales et religions. Paris. 1910. Bout-roux: Morale et religion. (Foi et Vie. 1910. Nr. 18.) Buisson:La religion, la morale et la science: leur conflit dans lè-ducation contemporaine. Paris. 1900. Cohen: Religion u.Sittlichkeit. Berlin. 1907. Devolve: Rationalisme et tradition.

80

Paris. 1910. Emut: Gottesliebe u. Sittlichkeit. (Intern. Journ.of Ethics, 1908. 34—38. 1.) Foster: Concerning the Relig. Basisof Ethics. (The Americ. Journ. of Phil. 1908. 12. 211-230. 1.)G illet: Le sens commun et la metamorale. (Revue des se.phil. et theol. 1910. 5-38. 1.) Gutberkt: Ethik u. Religion.Münster. 1892. Hermann: Religion im Verhältnis mit Welt-erkennen u. Sittlichkeit. Halle. 1879. Jahn: Sittlichkeit u. Reli-gion. Leipzig. 1910. Κ idd: Morality and Religion. Edinburgh1895. King: Jézus erkölcstana a hegyi beszéd alapján. Ford.Fazekas Lajos. Pápa. 1916. Martineau: The relation betweenethics and religion. London. 1881. Meyer: Le problème rel. etmoral. Avignon. 1911. Seherer: Religion u. Ethos. Paderborn.1909. Schneider: Göttl. Weltordnung u. religionslose Sittlich-keit. 2. Α. Paderborn. 1910. Schiiz: Religion u. Sittlichkeit.Leipzig. 1909. Tschirn: Moral ohne Gott. Frankfurt a. M. 1907.Wehnert: Moral u. Religion. Dortmund. 1911. Werner: Moraleet Religion. Saint-Blaise. 1912. Wright: Relig. a. Morality.(Intern. Journ. of Ethics. 1909. 20.)