· web viewa magyarok és a kabarok összetartozása már 881-ben is megmutatkozott, amikor a...

História 2001-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2001-056Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Regionális történetszemlélet Közép-Kelet-Európában ........................................................... 12. Képek ................................................................................................................................... 12

2. ....................................................................................................................................................... 151. Bencések, ciszterciek ........................................................................................................... 15

3. ....................................................................................................................................................... 161. A magyar államalapítás ........................................................................................................ 162. Képek ................................................................................................................................... 19

4. ....................................................................................................................................................... 231. A Kazár Birodalom ............................................................................................................... 232. Képek ................................................................................................................................... 23

5. ....................................................................................................................................................... 241. Magyarok, frankok, bajorok ................................................................................................. 242. Képek ................................................................................................................................... 26

6. ....................................................................................................................................................... 311. Adalbert és Magyarország .................................................................................................... 312. Képek ................................................................................................................................... 32

7. ....................................................................................................................................................... 381. Németország ......................................................................................................................... 38

8. ....................................................................................................................................................... 391. Csehek és magyarok ............................................................................................................. 392. Képek ................................................................................................................................... 40

9. ....................................................................................................................................................... 431. Cseh- és Morvaország .......................................................................................................... 43

10. ..................................................................................................................................................... 441. A lengyel fejedelemség ......................................................................................................... 442. Képek ................................................................................................................................... 45

11. ...................................................................................................................................................... 491. Lengyelország ...................................................................................................................... 49

12. ..................................................................................................................................................... 501. Horvátok és magyarok ......................................................................................................... 502. Képek ................................................................................................................................... 51

13. ..................................................................................................................................................... 551. Horvátország ........................................................................................................................ 55

14. ..................................................................................................................................................... 561. Bolgárok és a magyar állam ................................................................................................. 562. Képek ................................................................................................................................... 57

15. ..................................................................................................................................................... 601. Bulgária ................................................................................................................................ 60

16. ..................................................................................................................................................... 611. Magyarország és a Kijevi Rusz ............................................................................................ 612. Képek ................................................................................................................................... 63

17. ..................................................................................................................................................... 671. Kijevi Rusz ........................................................................................................................... 67

18. ..................................................................................................................................................... 681. Az Egyesült Államok a nagykorúság küszöbén� � ................................................................... 682. Képek ................................................................................................................................... 71


História 2001-056

19. ..................................................................................................................................................... 771. Belsõ migráció az Egyesült Államokban ............................................................................. 77

20. ..................................................................................................................................................... 781. Erdély a honfoglalás és az államalapítás korában ................................................................ 782. Képek ................................................................................................................................... 80

21. ..................................................................................................................................................... 841. Bóna István halálra ............................................................................................................... 842. Képek ................................................................................................................................... 84

22. ..................................................................................................................................................... 851. A fáraók és Afrika ................................................................................................................. 852. Képek ................................................................................................................................... 88

23. ..................................................................................................................................................... 931. Kalandozások Odüsszeusszal ............................................................................................... 932. Képek ................................................................................................................................... 96

24. ................................................................................................................................................... 1011. A villamos .......................................................................................................................... 1012. Képek ................................................................................................................................. 104

25. ................................................................................................................................................... 1081. Ideologizált városrekonstrukció ......................................................................................... 1082. Képek ................................................................................................................................. 110

26. ................................................................................................................................................... 1151. A Tulipán-ügy ..................................................................................................................... 115

27. ................................................................................................................................................... 1171. A boncolás története ........................................................................................................... 1172. Képek ................................................................................................................................. 119

28. ................................................................................................................................................... 1231. Történelemábrázolás, kortörténetírás ecsettel� ................................................................... 1232. Képek ................................................................................................................................. 126


1. Regionális történetszemlélet Közép-Kelet-EurópábanA HONFOGLALÁS ÉS AZ ÁLLAMALAPÍTÁS KORA

GLATZ Ferenc

Regionális történetszemlélet Közép-Kelet-Európában

Magyarok és szomszédaik az államalapítás korában

„Magyarok és szomszédaik az államalapítás korában” címmel az MTA és az Európa Intézet Budapest nemzetközi konferenciát rendezett 2000. december 8–9-én. A konferencia a millenniumi megemlékezések legnagyobb nemzetközi tudományos rendezvénye volt. A cél: a magyar államalapítást beilleszteni közép-kelet-európai történelmi keretekbe. A cél: erősíteni a kialakuló regionális szemléletet a térség történetírásában. A cél: hozzászoktatni a hazai közvéleményt, hogy a magyar történelmet (és jelenünket, jövőnket) regionális összefüggésekbe ágyazza, hogy nemzeti történelmünket (jelenünket, jövőnket) jobban megértse. A következőkben a konferencia előadásait közöljük (egyes esetekben rövidített formában; teljes terjedelmükben magyarul a Történelmi Szemle 2001. évi számai, idegen nyelven az Európa Intézet évkönyvsorozata, a „Begegnungen” 13. kötete teszi közzé). A konferencia bevezetőjét Glatz Ferenc tartotta németül, szabad előadásban. Alább a magyar nyelvű teljes szöveget közöljük.

I. ÁLLAMALAPÍTÁSOK EGY IDŐBEN • Állandósult szállásterületek • Egyház és államszervezet • II. A NYUGATI ÉS KELETI KULTÚRÁK ÜTKÖZÉSI ZÓNÁJA • Eurázsiai lovasnomádok • Nyugat-európai földműves népek III. A MAGYAROK • A magyar honfoglalás • A magyarok állama • Az összehasonlítás szüksége IV. REGIONÁLIS AZONOSSÁGOK • Nagyhatalmak terjeszkedése • Új hit, új közösségszervezet • Új társadalomszervezet • Az európai kultúrkör kialakulása • Kereszténység, pogányság: keverékkultúra • Teljes értékű kultúrák • Másként szerveződött régió • Szinkron a történelemben, aszinkron a történetírásban • V. ÚJ, REGIONÁLIS TÖRTÉNETSZEMLÉLETÉRT • A történetírás nemzetállami céljai • Fordulat a nyugati történetírásban (1963) • A nemzetállam Közép-Kelet-Európában • Rendszerváltás a szovjet zónában • VI. A REGIONÁLIS SZEMLÉLET ALAPJAI • A rendszerváltás nemzedéke • Az új történetírás gyökerei • Új historiográfiai központok a térségben • A marxista Kelet-Európa-kutatás • A Monarchia-kutatás megújítása • VII. A JÖVŐRŐL

I. Államalapítások egy időben

Állandósult szállásterületek

A közép-kelet-európai térség első államai hozzávetőlegesen egy időben alakultak ki.

Amikor a magyarok a 9–10. század fordulóján a Kárpát-medencébe érkeznek, későbbi (mai) szomszédaik többségükben már ott élnek állandó (mai) szállásterületükön. Északról Dél felé haladva a Balti-tengertől az Adriáig, illetve az Al-Dunáig terjedő területen: a lengyel törzsek (közéjük ékelve a poroszok, litvánok), délnyugatra tőlük a csehek, a Kárpátok északnyugati karéján a morvák. Az Alpok keleti lejtőin német ajkúak (a mai Stájerország területén) és szlávok (karantánok vagy szlovének) a Száva és az Adria között a horvátok, a Duna–Tisza összefolyásától délre a szerbek, délkeletre a bolgárok (és feltehetően a mai románok ősei, a vlachok). A Kárpátoktól keletre – a mai Dél-Ukrajna területén – a besenyők fennhatósága alatt élő félnomád népek, északkeleten pedig, a Kárpátoktól a Balti-tengerig, a Kijevi Rusz népei.

Közel egy időben, a 10. században keletkeznek ezen népek első szilárd államalakulatai: kialakul egy fejedelmi központ, amely szervezi az etnikailag-nyelvileg rokon törzseket, egységes adófizetésre fogja a területen élőket. És: minden ilyen államszervezés mögött ott áll a terjeszkedő keresztény egyház, amely a tízparancsolat alapján új tulajdoni, családi rendet és azonos istenhitet (egyistenhitet) hirdet. A keresztény egyház két központból, két rítus szerint szerveződik és terjeszkedik: nyugaton a római (a lengyel, cseh, morva, horvát és magyar szállásterületeken), keleten a bizánci (a bolgár, szerb, rusz és részben magyar szállásterületeken) egyházközpont. A kétféle életelv azután a nagy egyházszakadáshoz, a skizmához vezet 1054-ben.

Egyház és államszervezet


A kereszténység terjedésével együtt jár a két egyházi központ szervezetének kiépítése a még pogány területeken. Kereszténység, egyházszervezet és az új típusú államszervezet kialakítása tehát együtt jár. Ismét északról dél felé haladva: a lengyeleknél az első, a törzsek által közösen elismert fejedelem Mieszkó (966), aki felveszi a római kereszténységet, majd Vitéz Boleszláv 992–1000 között önálló fejedelemséget és önálló érsekséget alapít (gnieznói érsekség); a pogány csehek először felkelnek fejedelmük (Vencel) ellen, aki a kereszténységet államvallássá akarja tenni, majd német függőségbe kerülve elfogadják az új hitet (Boleszláv 950, illetve 973); a morváknak már államuk van, amelyet a magyarok vertek szét (906); a mai Ausztria területén a német államszervezés eredményeként Karintia hercegség lesz (976), majd Ostmark, élére a Babenberg-család kerül őrgrófként és tartományukat Ausztriának kezdik nevezni (996). Az Adria partján a horvátok már a 9. század óta a római rítusú keresztség alatt élnek, 924-ben már keresztény királyuk van.

Az Al-Dunától délre már a 9. században nagyhatalommá növő Bolgár Birodalom található. A jól szervezett bolgár állam (680), amelynek élén a kagán már 865-ben felveszi a bizánci rítusú kereszténységet. Állandó háborúskodásban élnek a szerbekkel, de mindenekelőtt Bizánccal, majd a Kijevi Russzal.

II. A nyugati és keleti kultúrák ütközési zónája

A kultúrák találkozása a világtörténelemben különböző módon megy végbe. Közép-Kelet-Európa térségében többször ütközött össze az eurázsiai lovasnomád kultúra a nyugat-európai letelepült földműves kultúrákkal. Az első összecsapásokat a Kr. u. 1. századtól a rómaiak vívták a Dunánál kiépült limes mentén, illetve a mai Erdélyben. Azután a hunok (5. század), az avarok (7–9. század), majd a magyarok a 10. században, azután a tatárok a 13. században, végül a törökök a 14. században jelentek itt meg.

A keleti és nyugati kultúrák különbözőségének és az ütközések okainak összehasonlító és összefoglaló bemutatása még várat magára. Az összehasonlító és szintetizáló „Európa-történetek” – melyek most, az 1990-es években kezdenek ismét megszületni – feladata lesz ezen összehasonlítás elvégzése is. (A legjobb összevetés Engel Pál kitűnő könyvében, A magyarok Európában I. kötetében olvasható.) Az már ma is ismert, hogy a különbözőségekben kiemelt szerepet kaptak az emberi életformákat alapjaiban meghatározó természeti viszonyok eltérései.

Eurázsiai lovasnomádok

A steppei népek története az utolsó jégkorszaktól, a Kr. e. 12. századtól a Kr. u. 15. századig meglehetősen hiányos a világ történetírásában. A bennünket érdeklő lovasnomád kultúra fennállását a történetírás a Kr. e. 1000–Kr. u. 1500 közötti időszakra helyezi. Éghajlati változások és az Iránból kiáramló iráni népek határozzák meg e mintegy 2500 év történelmét a steppén. Az Iránból származó lótenyésztés és vasművesség a döntő elem az életmódban. Az élelem fő forrása a nomád állattenyésztés (főként a ló és a juh), hajtják állataikat egyik legelőről a másikra. Napi életelemük a legelőkért való harc a szomszéd népekkel. A mozgó életforma határozza meg közösségi szervezetüket. Vérségi-rokonsági alapon szerveződő társadalmi rendben élnek, ahol a családok nemzetségeket, a nemzetségek törzseket alkotnak. Főként sátorban laknak, életük jelentős részét lovon töltik. Isteneik (istenképzeteik) a természethez kötődnek. Az időjárással, természettel állandó küzdelemben álló kemény emberek. Jó harcosok, hadviselésük rendkívül hatékony: felülmúlhatatlan lovasok, akik száguldás közben kiválóan nyilaznak. Leleményes, a természeti környezet adottságait – folyók, völgyek, erdők adta harctéri körülményeket – kiválóan kihasználó hadvezéreik vannak.

A kínai Nagy Faltól egészen az Al-Dunáig, illetve a Kárpátokig uralja e kultúra a steppét. A különböző nomád népek egyaránt veszélyeztették a letelepült társadalmakat Kínában (a steppe keleti határterületén), éppúgy a Duna mentén (a steppe nyugati határterületén). A kínaiak a Nagy Falat, a rómaiak a limest építették ki ellenük. Ha a steppén megindult egy népmozgás – keletkezett egy erősebb nomád törzs, amely új birodalmat alkotott, és szorított ki másokat a peremvidék felé –, akkor megjelentek a „civilizált” területeken a „barbárok”.

Hunok, szarmaták, később mongol tatárok, besenyők a Kr. utáni 1500-ig törtek be mind az ázsiai kínai, mind a közép-kelet-európai szláv, római területekre. (Mígnem a közép-kelet-európai térségben szilárd államalakulatok jöttek létre: a lengyel, a cseh, a magyar a 10. században, s mígnem azután az orosz fejedelem 1502-ben szétverte a tatárok híres Aranyhordáját, bár a tatárok fejedelemségei 1783-ig fennállnak.)

A magyarok e steppei népek egyik kicsiny népeként éltek a 9. századig. És a steppei néphullámzás lökte őket a Kárpát-medencébe.

Őket a letelepült, civilizált (vagyis városlakó) népek barbároknak nevezik. A nomád steppei kultúra a nyugati peremvidéken ütközik először a Római Birodalommal, éppen a Duna mentén, illetve Erdélyben, s mutatják be


életmódjukat a Nyugatnak, amikor Attila hun seregei Itáliáig nyomulnak (451), majd amikor a magyarok Itáliát, Hispániát, a német területeket pusztítják (900–955 között). Sajnos a steppén a 19–20. században keletkezett világbirodalmak: Oroszország és a Szovjetunió történetírása alapjában megmaradt Európa-centrikusnak, és nem foglalkozott megfelelően a steppei népek történetével. Mint ahogy a steppei kultúrát meghatározó iráni, illetve tatár-mongol kultúrák feltárása sem kapott a 20. században, a professzionista történetírás korában megfelelő támogatást, és nem tudta e csodálatos kultúrákat a világ történetírása számára eléggé hozzáférhetővé tenni. A modern magyar történetírásnak is felróható az iráni kultúrelemek tanulmányozásának elmaradása, amely elemek egyébként másfél évezreden át határozták meg a honfoglalás előtt őseink életkereteit. És ugyanígy késik a türk elemek tanulmányozása is.

Nyugat-európai földműves népek

A steppei kultúrával szemben áll a letelepült és terület szerint szerveződött nyugat-európai társadalom (község, illetve grófság, fejedelemség). Többnyire városlakók, akinek képviseleti alapon választott elöljárók intézik közösségi dolgaikat. Domesztikált állattenyésztés és – igaz, nyomorúságos, de mégis rendszeres – szemes termesztés az élelemforrásuk. Életformájuk a békés termelésre, kézművességre alapozódik. Írott törvények – a rómaiak által a Kr. e. 5. században írásba foglalt törvények – szabályozzák életüket, amelyek rögzítik a nincstelenek–gazdagok, elöljárók–igazgatottak viszonyát, megállapítják az egyén kötelezettségeit, a városvédelem alapjait.

Az írásbeliség hagyományozó ereje ismeretfelhalmozást tesz lehetővé, a kiemelkedett vezető réteg írásban örökíti ismereteit az utókorra, vagy színházi és olvasóközönségnek történelmi művekbe, drámákba, versekbe fogalmazza. Ők barbárnak nevezik a be-betörő steppei népeket, ahogy a görögök is barbárnak neveztek minden népet, amelynek nem volt íráskultúrája. (A szakirodalom még mindig érezhetően a középkori keresztény krónikások és a későbbi nyugat-európai történetírás értékelései alapján áll, amelyek a keresztényi életelveket követték értékeléseikben: a keleti barbár nomádok [pogányok] és a nyugati civilizált görög-római–frank–germán [keresztény] műveltség összeütközését láttatják.)

A reális kép alapvonalainak felrajzolása és a reális értékelés megkezdődött, az összehasonlító kutatások remélhetően erősödni fognak. Ha más nem, akkor az Európai Unió keleti kiterjesztése és a gazdasági globalizáció ösztönözni fogja a történetírást ilyen irányba. És feltehetően konszolidálódni fognak a volt keleti kultúrák területén élő mai államok is: Oroszország, illetve a FÁK, az iráni és a kínai, mongol politikai rendszerek. Akik azután feltárják számunkra mai szállásterületük ősi emlékeit, és azokat a világ más kultúráival (velünk) összehasonlításban fogják vizsgálni.

Akárhogy is alakult a keleti steppei nomád kultúrák és a nyugati világ ütközéseinek történeti értékelése, ténynek tekinthetjük, hogy a magyar honfoglalás és államalapításezen ütközéseknek az egyik fejezete.

III. A magyarok

A magyar honfoglalás

A magyarok 830-ban a steppéről nyugati irányba vándorolva az Etelközben, a Kárpátok keleti térségében telepedtek le. Mozgásrádiuszuk innen kiterjedt nyugati irányban a Kárpát-medencére, délen pedig egészen az Al-Dunáig. A lovasnomád népek ismeretes hadi és kereskedelmi rádiuszairól van szó. (Amit meghatároztak az évszakok, a lovon bejárható terület, az utódgondozás követelményei.) Így találjuk meg 830 után, a 9. század második felében a magyarokat újra és újra a nyugat-európai és a keleti, bizánci keresztény kultúrák szállásterületének keleti, illetve északi határvidékein. Ismeretes, hogy írott forrásaink 861-től beszélnek arról, hogy a magyarok, elsősorban a frank–szláv összeütközésekkor, felfogadott szövetségesekként harcolnak, és ugyanígy jelennek meg délen is az Al-Dunánál a görög és bolgár konfliktusokban, ha úgy tetszik, „zsoldosként”. A magyarság ezen mozgásának (861–955) egyik folyománya a magyar honfoglalás. Menekültek 895–896-ban az erős besenyők elől, akik nagy területet uraltak ekkor a Kárpátoktól keletre. Bejöttek a Kárpát-medencébe, amelyről feltehetően jó ismereteik voltak a korábbi harcok révén. Itt maradtak és megsemmisítették a Kárpát-medence egyes részeit uraló kis szláv, valamint frank hercegségeket.

A magyarok a térség – nevezzük Közép-Kelet-Európának – egyetlen „üres” területére, a Kárpát-medencébe a 9–10. század fordulóján érkeztek. Épp akkor, amikor rögzültek a Balti-tenger, az Adria- és Földközi-tenger közötti háromszögben a szállásterületek határai.

A Kárpát-medencébe érkezett magyar törzsek ugyanúgy bekerültek a német–bizánci–szláv (bolgár, orosz) birodalmi terjeszkedések háromszögébe, mint a lengyel, cseh, karintiai, szlovén, morva, horvát, szerb, vlach és


egyéb népek, illetve ezek államai. A különbség az, hogy egyrészt a magyaroknak a Kárpát-medence természetes védettséget ad, másrészt az, hogy a magyarok kiválóan képzett hadinéppel rendelkeznek. A steppéről hozott erős katonai szervezetük lehetővé tette, hogy a térségben terjeszkedő nagyhatalmak szövetségeseiként szomszédaikkal szemben maguk is támadóként lépnek fel. Így vesznek részt a Német-római Birodalom megalapításáig (962) az egymás ellen harcoló német (bajor, szász), majd délen a bolgár–bizánci–rusz összeütközésekben. (Ezt nevezi történetírásunk a magyar kalandozások korának.)

A magyarok állama

A szomszéd népekhez hasonlóan a 10. század közepétől erősödik a központi területszervezési erő, a fejedelmi hatalom. A Kárpát-medence nyugati felén a római, keleti felén a bizánci kereszténység kezd téríteni. Az erős kezű Géza (972–997), majd István (997–1038) a lengyel, a kijevi fejedelmekkel egy időben alapítják meg a keresztény magyar királyságot. Amelyik azután – ahogy a többiek is – igyekszik a maga szállásterületét rögzíteni, ha kell, védeni a szomszédos nagyhatalomtól, és ha lehet, uralma alá hajtani a gyengébb szomszédokat. (Horvátország, Halics, illetve az Al-Dunai területek, 11–13. század.)

Az államalapítás nemcsak a magyarságot óvta meg a pusztulástól és a körülötte élő nagyobb népek kultúrájába való felszívódástól, hanem a vele egy területigazgatási egységben élő más, hozzá hasonlóan kicsiny népeket is. Egy olyan szilárd igazgatási egységet hozott létre a nyugat-európai kultúrkör peremén, amely igazgatási egység a következő évszázadokban a keletről benyomuló különböző népeket feltartotta. Feltartotta, és így az ütközések területe lett. (Ugyanilyen szerepet játszott majd a későbbiekben északon a lengyel, tőlünk keletre a román, délen a szerb, a horvát állam.) A kultúráknak ez a folyamatos ütközése a magyarok történelmében sok hátrányt hozott. (Állandó háborúskodást és az ezzel együtt járó népi, anyagi pusztulásokat.) De ugyanakkor előnye is volt, mivel fontos kulturális értéket is teremtett: a különböző kultúrák ütközésének és együttélésének a technikáját alakította ki ebben a népben.

Az összehasonlítás szüksége

A magyarok és a magyar állam története csakis a közép-kelet-európai népek történelmének ismeretében értékelhető – könnyen belátható igazság a fentebb mondottak után. Mint ahogy a térség minden népének történelme csak ilyen regionális, térségi összehasonlításban érthető, értékelhető. (Itt most eltekintünk annak taglalásától, hogy mit mutatnak az észak-európai kis népek – a dán, a svéd, a norvég, sőt az angliai népek – korabeli történetével összehasonlításaink. Az európai kultúra központjának, a volt Frank Birodalomnak északi és keleti peremvidéke sok hasonlóságot mutat: a kereszténység és a nyugati (római) típusú (államszervezési, területigazgatási szervezési) gyakorlat terjedése északi–keleti irányban egy időben halad; nő, bővül a keresztény kultúra szervezési rádiusza. A peremvidéken élő (jobbára) pogány kis népek alkalmazkodása, ellenállása is hasonló jegyeket mutat. (De e kérdés megtárgyalása már egy következő vállalkozás témája lehet: az európai kis népek összehasonlító történetének első fejezete.)

A következőkben néhány, a térség államalakulatainak korai történelmét meghatározó és máig kiható közös témáról szeretnék vitát indítani. Egy kezdődő eszmecsere bevezetőjeként. Amely eszmecsere a regionális történetszemléletről, annak szakmai indokoltságárólés napi politikai hasznáról szólhat.

IV. Regionális azonosságok

Nagyhatalmak terjeszkedése

A nagyhatalmak dinamikus terjeszkedése minden közép-kelet-európai kis nép állammá szerveződésében és keresztény hitre térésében kiemelt szerepet játszik. A Kárpátoktól nyugatra és északra a német uralkodók (Keleti Frank Királyság) terjeszkednek keleti irányban, s amikor 962-ben megalapítják a Német-római Birodalmat, ebbe már beletartozik a mai cseh és az osztrák terület. A német terjeszkedés meghatározó a lengyel állam létrejöttében is. A Német-római Birodalom keleti terjeszkedése készteti az egymással harcoló lengyel törzseket az egyesülésre, az önálló területigazgatási és uralmi szervezet, a királyság létrehozására.

A Kárpát-medencétől keletre és délre a Bizánci Birodalom hódít a bolgár és szerb területek felé. Északkeleten ugyanakkor a normannok által szervezett Kijevi Rusz uralkodója, Szvjatoszláv (962–972) hódít: széttöri a steppei nagy birodalmat, a kazár kaganátust és délen, a Balkánon rövid időre Bulgáriát is. Fia, Nagy Vlagyimir (980–1015) felveszi és erőszakosan államvallássá teszi a bizánci kereszténységet (988).

Új hit, új közösségszervezet

A közép-kelet-európai államok füzérének a kialakulása a 10–11. században része a keresztény kultúra


terjedésének.

Ma már elfogadja a szakma a megfigyelést: mind a nyugati, mind a bizánci kereszténység terjedése nemcsak egy hitvilág, hanem életformák terjeszkedése is volt. Egy új életszemlélet és az új életszemlélethez társuló új munkakultúra, új érintkezéskultúra és új társadalmi szokásrend hódított teret. A tízparancsolat és a zsidó-keresztény kultúrkör alapelemei: az Ószövetséghez kapcsolódó újszövetségi tanítások csak részben szóltak az ember és az Isten, az evilági és a transzcendentális viszonyáról. A tízparancsolat elsősorban az emberek mindennapi életének új alaptörvényeit rögzítette. Szentesítette a magántulajdont, kiterjesztve azt a napi használati eszközökről (szerszámok, fegyverek, lovak stb.) az emberi és tárgyi világ egészére. Szentesítik az egynejűséget, az öröklést, ami a férfi–nő, szülő–gyermek viszonyát határozza meg, alakítja át. A kötelező pihenőnap, a kötelező istentisztelet, annak előírásai, a közös éneklés, a pap és a hívő viszonya, új legitim kapcsolati fórumokat és témákat iktat egyén és egyén érintkezésébe. Részleteiben ma már nehezen rekonstruálható változások...

Új társadalomszervezet

A kereszténység párban jár a Római Birodalom görög-római közösségszervezési elveinek hódításával. De ezen új elvek terjedése sem egyszerűen csak a már említett, Kr. e. 5. századi római XII táblás törvények tételeinek terjesztését jelenti, hanem az egyén és közösség napi életviszonyainak átgyúrását. Meghatározták a közösség elöljáróinak kiválasztását, szigorú törvényekbe foglalták a napi életkereteket: az egyén adózását (rögzítették a járadékokat), a „köz”-re hivatkozva arról rendelkeztek, hogy a köz érdekére külön professzionista tisztviselők ügyeljenek (védelmi, közbiztonsági, rendfelügyelői, természetvédelmi, termelésszervezői funkciók). A közösség minden tagjának életét egységes, világosan áttekinthető, törvények által (és hittel-egyházzal) szabályozott rendbe foglalták. Kölcsönös kötelezettséget állapítottak meg a közösség tagjai között és a különböző kollektívumok között (lovagok, papok, gazdasági tisztviselők, parasztok, iparosok stb.). Az urak (lovagok) védelmi-katonai, területszervező tevékenysége éppúgy kötelezettség volt, mint a papok lelkipásztori, kulturális-politikai tevékenysége. Ahogy „kötelezettségei” voltak a lovagnak, a papnak, amelyeket ugyanúgy teljesíteniük kellett, mint a parasztnak a tized fizetését, illetve természetben vagy pénzben fizetni járadékait iparosoknak, halászoknak. Ebben a 9–10. századi életrendben, az új adminisztrációs rendben ötvöződtek a görög-római törvények alapelvei, a rájuk épült frank és germán területigazgatási és községi rend. Olvasni nem tud az igazgatott, de tudja, hogy az eddigi szokásjog helyett már a tisztviselőn is számon kérhető írott jog létezik. A szokásjog és az írott jog az érintkezéskultúrában még évszázadokig él együtt. De az feltehetően kezdettől világos volt: az új rend az egyénnek biztonságot nyújtott, az egyéni életstratégiákat kiszámíthatóvá tette, és ezzel az egyén teljesítőképességét fokozta. A zsidó-keresztény hitelvek és a görög-római eredetű közösségi, valamint frank-germán területigazgatási rend közösségmegtartó erő: feltehetően növelte a szaporodás, az öröklés biztonságát, ugyanakkor erősítette Európa északi–keleti peremterületének védettségét a steppei nomád betörésekkel szemben. És biztonsággal segítette az északi és keleti feltöretlen földek, az erdők, a vizek hasznosítását. Vagyis: ember és természetviszonyában meggyorsította az ember és technikájának fokozatos fölénybe kerülését, amely majd néhány század után az ipari-technikai forradalmak áldásaihoz és a természetpusztítás mai veszélyeihez vezet...

Az európai kultúrkör kialakulása

Az új rend felvértezte az e térségben élő társadalmakat a szétesés ellen és felkészítettek őket a következő évezred kulturális-gazdasági fejlődésére. (A kereszténység és az új területszervezési elvek ugyanígy terjednek a Frank Birodalom északi határvidékén, a mai dán, skandináv területeken. Külön érdekes az összehasonlítás a mai brit szigetvilággal, ahol a 11. századi kontinentális kiterjeszkedés [1066] egy ősi angolszász jogra, törvényekre épülhetett, ugyanígy korábbi keresztény és viking elemekre, a mai angliai területeken.)

A keresztény hit és a ráépülő egyházszervezet, valamint a római–germán területszervezési elvek terjedésének eredményeként a közép-kelet-európai (ugyanúgy az észak- és nyugat-európai) régió kezdett összeforrni egy európai kultúrkörbe. Ez a kultúrkör a maga zsidó-keresztény hitvilágával, görög-római–frank–germán közösségszervező és területigazgatási alapelveivel az elmúlt ezer esztendőben hatékonyabbnak bizonyult a világ más területein kialakuló kultúráknál.

Kereszténység, pogányság: keverékkultúra

Regionális fejlődésbeli azonosságokról, hasonlóságokról beszélünk. Szólni kell a régi és az új életrendek találkozásáról is. Az európai történetírás – amennyiben lehet általánosítva erről beszélni – gyakran nem figyel fel arra, hogy a pogány–keresztény, nomád–letelepült életformák sok évszázadon át együtt éltek a kereszténység felvétele és az új típusú állam megalapítása után.


A térítések – mindenekelőtt az állami erővel bekövetkező térítések – következtében a keresztény kultúrelemek és a nyugat-európai közösségszervező elvek valóban általánossá váltak a peremterületeken is. De figyelni kell két körülményre: 1) a nyugati kereszténység az új keleti környezetben maga is átalakul; 2) sajátos kultúrkeveredés jön létre.

A kereszténység maga is változott azáltal, hogy felszívta magába a megtérített népek gondolkodási kultúráját is. Keresztény szimbolikában, latin-keresztény versformában szólal meg az államalapítás után kétszáz évvel az első magyar nyelven ránk maradt lírai költemény, az Ómagyar Mária-siralom. De a versben nem nehéz a pusztai népek felszakadó balladisztikus gondolatritmusát felfedezni. Ahogy a magyar egyházi énekekben is csodálatosan benne él az ősi pentatónia. Írott emlékeink természetesen csak az új kultúrelemeket őrizték meg. Ugyanígy tárgyi emlékeink is az erőszakos keresztény térítés szakrális emlékei vagy az új igazgatási rend maradványai (templomok, várak stb.). De a szóbeliségben, napi szokásrendben tovább éltek az ősi életformák elemei.

A görög-római eredetű állam- és társadalomszerveződés is számtalan, az ősi nomád életformából származó életelemet, néha uralmi alapelvet is olvasztott magába. Ilyennek tartom én többek között a magyar államvezetés történelmében az etnikai, vallási türelemnek tartós érvényesülését. A nomád birodalomszerveződések egyik alapelve: minél többféle nép tartozik birodalmadba, annál erősebb, gazdagabb vagy, tőlük csak a háborúban a részvételt és az adó fizetését kell elvárnod. De ne vedd el sem hitüket, se nyelvüket. Ezen elv továbbélését vélem felfedezni első királyunk, István „írott végrendeletében”, amikor az idegenek megbecsüléséről beszél. Sajátosan találkozik az ősi nomád elv a keresztény univerzalizmussal. Az alapelv érvényesítése magyarázza, hogy első királyunk miért nyitotta meg oly természetességgel udvarát a nyugati lovagok előtt. A csodálatos nomád tolerancia nagyon is haszonelvű uralmi alapelvnek bizonyult.

Tudomásul kell venni: a peremvidékeken élő népek kultúrája nem egyszerűen kicserélődött, mint ahogy lecserélik a beteg vért az emberi testben. Átszíneződik még a nyugati életformákat idehozó lovagok és telepesek kultúrája is. Még a szigorúan egyetemesen szabályozott, Rómából parancsolt egyházi vagy a szerzetesi élet keretei is változnak a helyi viszonyokhoz igazodva. A térség népeinek kultúrája egy csodálatos ötvözet. Különösen az a 19–20. századi ipari forradalmak koráig.

A közép-kelet-európai térségben a 9–10. században megkezdődött e kultúrák összeütközése, találkozása, s ez változó körülmények között tart máig, ezer esztendőn át.

Teljes értékű kultúrák

Kultúráinknak e keverék jellegét történetírásaink kevéssé mutatják meg. Hogy a magyarokról szóljak: a magyarság a steppéről hozta magával (de ugyanígy az általam ismert bolgárok is) az iráni kultúrának számos elemét, a lovas népek magatartásformáit. Mint ahogy igazán egyedi a magyarok és a bolgárok esetében a nyelvi és szokásrendi kultúrelemek egymásra csúszása. A magyarok esetében: a több ezer éves finnugor nyelvi alapanyag és a rátelepedett steppei (iráni, bolgár, török) népek szókincs- és szokásformáinak együttélése. Ugyanez történik a bolgároknál, ahol az iráni-török szokáskultúra sokban tovább él, miközben átveszik a szláv nyelvet.

„Érték” vagy „elmaradottság” kérdése él bennünk, amikor a keresztény–pogány, görög-római vagy félnomád törzsi igazgatási rendszerek viszonyáról beszélünk, írunk. (Pontosabban: erről a kérdésállításról, gyakran szégyenlősen, csak a konferenciákat követő borozásokon szólunk.) Szerintünk itt nem elsősorban „alsóbb-” vagy „felsőbbrendű” kultúrák összeütközéséről volt szó, hanem két teljes értékű, nagyon különböző életforma találkozásáról. A steppei nomád, elsősorban állattartó és állandóan hadakozó életformának tökéletesen megfelelt a törzsi nemzetségi szervezet, a pogány hitvilág. A letelepült és földművelő, a szemes termények termelésére és a domesztikált állattartásra berendezkedő életformának, termelési kultúrának viszont az új szervezet – a keresztény alapelvekkel és a római igazgatási közösségi renddel – felelt meg jobban.

A történetírói értékítéletben egyetlen norma lehet: az ember életben maradásának és az egyszer megélhető élet javított újratermelésének igénye. Az életfeltételek újratermeléséhez,a természet jobb hasznosításához, a szaporodáshoz szükséges élelemtermelés biztosításához az Európa közepéről kiáramló közösségszervező elvek bizonyultak immáron megfelelőnek.

Másként szerveződött régió

Miért is szükséges erre a figyelmet felhívni?


Egyrészt azért, mert a 19–20. század régészeti, néprajzi, antropológiai részkutatási eredményei felhívják a figyelmet erre a kultúrkeveredésre. (Amely az egyházi és kormányzati eredetű írásos emlékanyagból nem derül ki, s amely emlékanyaggal a történettudomány hagyományosan dolgozik.) Amikor az európai távlatok kihívásainak engedve új, szintetizáló szempontból közelítünk a térség történelméhez és használjuk a társtudományok (beleértve a természettudományokat is) résztanulmányait, akkor kezdenek igazán látszani a közép-kelet-európai térség különbözőségei a germán, frank szállásterülethez képest. És látszanak a térség egyes népeinek azonosságai is.

Másrészt azért is szükséges figyelnünk regionális sajátosságokra, mert különben nem tudjuk megmagyarázni ma térségünk szemmel látható igény-különbözőségét a nyugat-európai régió normáihoz és igényeihez képest. A közép-kelet-európai régióban nem lehet ma sem mechanikusan élni a nyugat-európai politikai társadalomszervezési receptekkel. A térség sajátosságainak figyelembevétele nélkül nincs eredményes európai együttműködés. A tizennyolcak Európai Uniója nem lehet azonos a huszonnyolcak Európai Uniójával – mondjuk történészek, politikusok. Igényünk a különbözőségre nem érthető meg a technikai-civilizatórikus fejlettség arrogáns mércéjével mérve: itt nemcsak „elmaradottság–fejlettség” ütközéséről van szó, hanem egy társadalmilag-kulturálisan is sokban másként szerveződött régió integrációjáról. És ez a másként szerveződés a történelemben gyökeredzik.

„Érték” vagy „elmaradottság” mutatója ez a másként szerveződés? Vitatkozzanak erről a politikusok. Mi a történelem alapján úgy látjuk: Európa egészének említett sikertörténete nem bontakozhatott volna ki, ha a 10–11. században nem következik be a „germán-frank központ” kiterjeszkedése a peremvidékekre: nyugati (mai angliai), északi (skandináviai) és keleti, délkeleti (jórészt szláv) területekre. Ezek a peremterületek hol élelem- és nyersanyagraktárai voltak a központnak (14–20. század), hol termékfelesleget befogadó piacok (11–20. század), hol munkaerő-utánpótlás forrásvidéke (20. század), hol a kontinens egésze innen kapta éppen a technikai (18. század angliai), kulturális ösztönzéseket (19–20. század). Az ezeréves kölcsönhatást, egymásra utaltságot jobbára elleplezi korunk gondolkodói elől a 20. század két nagy háborúja, majd Európa kettéosztása. (Előbb Németország – 1933–45 –, majd a Szovjetunió – 1945–90 – erősödése révén.)

Szinkron a történelemben, aszinkron a történetírásban

De tesz-e eleget azeurópai történetírás ezen regionális szemlélet kialakításáért? Azért, hogy világossá váljék Európa különböző régióinak történelmi egymásrautaltsága? Azért, hogy világossá váljanak a különböző régiók másként-szerveződései? Azért, hogy láthatóvá váljanak az egy-egy régión– így a közép-kelet-európai régión – belüli azonosságok, közös vonások?

Nem. Mi úgy látjuk, hogy ez az összehasonlító közép-kelet-európai történetszemlélet máig késik. Pontosabban: megjelentek az első modern szemléletű összefoglaló munkák (erről később szólunk), de a térség történetírásai e szemlélettől alapjaiban távol állnak.

Szinkront látunk a megtörtént történelemben, aszinkront a történetírásban! Szinkron, szoros kapcsolódás mutatható ki például az államalapítások történelmében, de most kívánjuk még megteremteni a szinkront a történészek, a történetírások között. Többek között ezzel a konferenciával is.

V. Új, regionális történetszemléletért

Célunk: a regionális történetszemlélet kiteljesítése a térség szellemi életében. Célunk: járja át a regionális szemlélet a történetkutatást, a történelemtanítást és a történetírást egyaránt. Minden kisközösségi – ún. helytörténeti –, minden államtörténeti, de ugyanígy gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténeti kutatás kezdődjék már a kutatási célok állításánál, a bibliográfiai tájékozódásnál az államhatároktól független, regionális összehasonlítással. (Itt most nincs terünk annak kifejtésére, hogy a regionális szemlélet, felfogásunk szerint, jelenthet államon belüli vagy államhatárokat átlépő regionális tárgyalást.)

Mi segíti és mi hátráltatja ezt a törekvésünket? Segíti az, hogy a térség történeti gondolkodásában az államhatároktól független regionális szemlélet a 20. században mindig is benne rejlett. Hátráltatja e szemlélet általános elfogadottságát, hogy a 19–20. században – ma is – a történetírás és a történelemtanítás egész fogalomrendszere, témakijelölése nemzetállami keretekben történik. Sőt, még az ún. egyetemes történeti vagy világtörténeti stúdiumok is leginkább nemzetállami keretekbe szorított összehasonlítások.

A térség történetírásai – amióta modern történetírás létezik – a nemzetállami célok foglyai. Két okkal magyarázható mindez. Az egyik ok: a modern európai történetírás nemzetállami céljainak átvétele. A másik ok: a közép-kelet-európai politikai fejlődésben a nemzetállami szempontok máig erősek.


A történetírás nemzetállami céljai

Az első ok: az európai történetírás nemzetállami céljai. Ismeretes, hogy Európában a professzionista történetírás és a történelemtanítás a nemzetállamok születésével együtt fejlődik ki. A 19. századi állam, mint területigazgatási egység, a maga cizellált igazgatási rendjével, az új polgári politikai rendszerrel csakis egy közös nyelven, az ún. államnyelven működhetett. De ugyanígy szükség volt az államnyelv kiművelésére az ipari vállalatokban, a szakigazgatásban, közlekedésben. Az állam feladatának tartotta, hogy állami iskolarendszerrel művelje ki, emelje irodalmi szintre az államban a többségi nemzet nyelvét és alakítsa ki az állampolgári közösséghezvaló kötődés érzelmi-értelmi szálait, mindenekelőtt a közös hagyományanyagot. A nemzeti nyelv, a nemzeti történelem mellett azután fontos tárgy lesz az állami oktatásrendszerben a természetismeret, amely elsősorban az államterület földtani, állat- és növényviszonyainak ismeretét tartalmazza. És ezeket az állampolgári közösséget erősítő ismereteket csak kiegészíti az általános természettudományos ismeret (a későbbi fizika, kémia és a matematika). Nincs tehát semmi különös abban, hogy az európai történetírás a 19., sőt a 20. században nemzetállami célokat követett és követ ma is.

A történettudomány intézményrendszerei, tanszékei, folyóiratai, társulatai, a kutatók témái elsősorban nemzetállami keretekben mozogtak. És a történeti munkák végső céljai is a nemzeti és az állami megerősödést, legtöbbször a nemzeti közösség kiválóságának kiemelését szolgálták. Igaz, e nemzetállami szempontokon időről időre felülemelkedik az európai elitértelmiség és egyetemes emberi jelenségeket vizsgál történeti hagyományokban és jelenbéli társadalmi folyamatokban. Így fejlődik ki lényegében a modern gazdaságtörténet-írás, a modern társadalomtörténet- és a modern művelődéstörténet-írás. (Nem véletlenül az európai fejlődés ún. háborúmentes korszakaiban, 1880–1910 között.) De az egymást követő európai háborúk a 19–20. században és az államok napi politikai összeütközése újra és újra a hagyományos nemzetállami szempontokat (és a hozzá kapcsolódó politika- és hadtörténetírást) helyezi a központba.

Fordulat a nyugati történetírásban (1963)

Fordulatot hoz Nyugat-Európában a II. világháború tanulságainak levonása. A három európai háború (1870, 1914, 1939) kirobbantásában döntő szerepet kapott német és francia állam vezetői megegyeznek a „történetírások békéjében”. 1963-ban létrejön az állami szóval is szankcionált kiegyezés a német és francia történetírás között, amelyet követ azután 1970: a németek új Kelet-politikája, vagyis látványos szakítás a száz éve tartó európai hatalmi háborúk hagyományával.

Ezt az új német Kelet-politikát a történetírásban is követi a szakma százéves hagyományainak felülvizsgálata, mindenekelőtt a háborúk történelmének, az állam szerepének újraértékelése. És megkezdődik, ugyancsak az 1970-es években, az új kommunikációs forradalom részeként, az állami élettől független közösségi formák tanulmányozása: új lendületet kap a mikrotörténelem, a mindennapok világának története, a művelődés története és nem utolsósorban a gazdaságtörténelem. Immáron ez utóbbiból – és nem az államot vizsgáló diplomáciatörténetből – nőnek ki az új globális és regionális témájú történeti művek. Ezek már bevallottan az állami határoktól független világgazdasági folyamatok történelmét, vagy kontinenstörténeteket tárgyalnak.

A nemzetállam Közép-Kelet-Európában

Közép-Kelet-Európában a történetszemléletben (és általában a politikai gondolkodásban) a nemzetállami szempontok trónfosztásanem történik meg. A térség történetírásai 1945-ig követik a nyugat-európai történetírást, sőt azok nemzetállami szempontjait még felerősítik. És tovább erősödnek ezek a nemzetállami szempontok a század második felében is, jóllehet azok már Nyugat-Európában háttérbe szorulnak. Ennek oka: a II. világháború után is, egészen napjainkig, a nemzetállami szempontok napi aktuális töltést kaptak.

A térségben az önálló nemzeti államok csak későn alakulhattak meg, és akkor is csak részben tudták betölteni a térségben élő azonos nemzetiségű lakosság egybefogását. A magyarok 1867-ben jutottak ismét állami önállósághoz (akkor is csak mint a dualista Monarchia része), a románok 1859-ben (de a térség román lakosságának csak egy részét tömörítve), a lengyelek először 1918-ban, a csehek 1918-ban (de a szlovákokkal, kárpátukránokkal egy közös államban), a szlovákok csak 1939-ben, a szlovének, horvátok 1918-ban (de a szerbekkel, bosnyákokkal, albánokkal közös államban, majd ez utóbbiak 1941-ben önállóan). Sőt, az óhajtott nemzetállami beteljesülés csak most néhány esztendővel ezelőtt, 1992-ben következett be, amikor is mind a csehek, mind a szlovákok, tőlünk délre pedig a szlovének, horvátok önálló nemzetállamot alakíthattak. A nemzetállamok kialakulásának ezen megkésettsége hosszú időn át aktuálissá tette a történetírásban is a nemzetállami szempontok követését.

E történetírások joggal hangsúlyozták a nemzetállam fontosságátabban, hogy a nemzeti kultúrát kifejlessze.


Kétségtelen, akár a cseh, akár a szlovák, a magyar, a román, a szlovén nemzeti kultúra csakis azáltal válhatott ún. teljes nemzeti kultúrává, hogy állami erővel egy adott területen a többségi nyelvet, az igazgatás, a gazdasági tevékenység és a teljes körű oktatás nyelvévé tették. De arra már nem figyelt fel a térség történetírása – vagy tudatosan mellőzte a tényt –, hogy a közép-kelet-európai régióban az államhatárok és a nemzeti szállásterületek soha nem fedték egymást. Éppen azért nem, mert a térség a keleti és nyugati kultúrák találkozási zónája, és a térségbe beszivárgó steppei népek, valamint az itt a 6. századtól megerősödő szlávok és a Nyugat-Európából betelepülő germán, frank és egyéb latin népek egy szoros munkaszervezetben éltek együtt. Ami a térség etnikai, vallási sokszínűségét idézte elő. És amely sokszínűség akkor tette működőképessé és versenyképessé a térség társadalmait, amikor a térség területigazgatási szervezete tolerálta ezt a sokszínűséget. Amikor a területigazgatási szervezet (az állam) konszenzusteremtő volt a szórtan élő etnikumok és vallások között. Amikor az állam nem törekedett a területén élő többségi kultúrának kizárólagosságot teremteni.

1900-ig, az ipari forradalom térségbeli kibontakozásáig úgy látszott, van esély arra, hogy a térség államszervezete megőrizze ezt a toleráns, konszenzusteremtő funkciót. Az államban (az Osztrák–Magyar Monarchiában) élő két többségi nemzet, a német és a magyar azonban kevéssé tudta biztosítani a különböző szláv és román kisebbségek nemzeti kultúrájának kifejlődését. Főként önigazgatási kereteik kiépítését korlátozta. Ami azután e kisebbségeket az államszervezet felbontására serkentette.

Ismeretes, hogy a világhatalmi erők azután nem a Monarchia demokratikus átalakítását, hanem a nyugati típusú nemzetállamok megteremtését tűzték ki célul. Ez valósult meg 1919–20-ban. Ismeretes: tarthatatlannak bizonyult ez a nemzetállami rendszer, hiszen 1920 után sokkal több nemzet élt kisebbségi sorban, mint 1920 előtt. Ez újabb területrendezéshez vezetett (1938–45), majd nemzetrészek kitelepítéséhez az ősi szállásterületről (1945–47). A nemzetállami háborúskodások tovább folytatódtak.

Természetes, hogy a történetírás 19. századi, nemzetállami szempontjai tovább éltek, sőt fölerősödtek a kutatásban és a történelemtanításban egyaránt. A történelem idézése napi politikai kérdéssé vált: a történelem hivatott azt bizonyítani, hogy a saját nemzet (legyen szó magyarokról, románokról, szlovákokról, horvátokról stb.) ősei előbb voltak honosak, mint a szomszédok, azon a területen, ahol most éppen laknak. Vagyis történeti érvekkel igyekeztek bizonyítani „jogukat” a mai államterülethez. Bizonyítani kívánta a történetírás, hogy e kis nemzetek mindig a Nyugat védőbástyái voltak, így számítottak a nyugati nagyhatalmak „hálájára”, vagyis arra, hogy a közép-kelet-európai kis nemzetek egymás elleni harcában majd éppen az ő oldalukra fognak állni.

Rendszerváltás a szovjet zónában

És mi történt a II. világháború után?

Amikor a Szovjetunió kiterjesztette befolyását a közép-kelet-európai térségre, meghirdette a proletár internacionalizmus ideológiáját. Le akarta törni az eddigi nemzetállami ellenségeskedéseket, amelyek nagy szerepet játszottak a 20. századi két világháború kirobbantásában. Ugyanakkor a maga nagyorosz-szovjet szupremáciáját terjesztette ki nemcsak a térség katonai, de gazdasági és politikai-ideológiai rendszerében is.

Ez a nagyhatalmi előnyomulás a közép-európai kis nemzetekben a nacionalizmus egy újabb formáját, az ún. védhatalmi nacionalizmusthívta életre. Ebben a védhatalmi nacionalizmusban a nemzeti történelem és általában a nemzeti hagyományok, nem utolsósorban a nemzetállami önállóság állandó hangsúlyozása érzelmi és politikai töltetet nyert. A szovjet rendszer belső ellenzékének kisebb csoportja emberjogi, nagyobb csoportja nemzeti érvekkel indult harcba a szovjet rendszer lebontásáért.A nemzeti történelem művelése és a történelem „nemzeti látószöge” ismét aktuális politikai szerepet kapott. És az sem véletlen, hogy a politikai rendszerváltás felgyorsulásának időszakában (1989–90) a történészek a politikai rendszerváltásban oly nagy szerepet kaptak. Mint ahogy ennek a védhatalmi nacionalizmusnak volt köszönhető az, hogy 1990 után az eddigi szövetségi államok (Csehszlovákia, Jugoszlávia) apró nemzetállamokra töredeztek, ami az önálló Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország (és a Baltikum kis államainak) létrejöttéhez vezetett.

Joggal féltek – és féltünk többen – attól, hogy a politikai rendszerváltás, majd a nyomában kialakuló kis nemzetállami képződmények a történetírásban magukkal hozzák a nacionalizmus újabb megerősödését. Nem így történt.

A közép-kelet-európai térség történetírásának kétszáz éves történelmében először a történetírás távolmaradt a kis nemzetek egymás ellen uszításától . Ezt az uszító államnacionalista propagandát – igaz, hogy történeti érvekkel – elsősorban a politikai elit tüzelte. A történésztársadalom vezető egyéniségei és intézményei jobbára távolmaradtak a történelemmel űzött ideológiai háborúskodásoktól. Úgy látszik, történetírásaink évszázados hidegháborúja lezárult. (Míg a politika szintjén ez a hidegháború tovább folytatódik.)


VI. A regionális szemlélet alapjai

A közép-kelet-európai rendszerváltás időszakában éppen egy olyan nemzedék vette át a kezdeményező szerepet a történetírásban, amelyik fiatal kora óta szakítani kívánt a történetírásban a nemzetállami szempontokkal.

A rendszerváltás nemzedéke

E generáció tagjainak meghatározó élménye volt az újat akarás a II. világháború után, de nem szovjet módon. Meghatározó élmény volt nemcsak a német–francia megbékélés (és nyomában a historiográfiai revízió) , de meghatározó élmény volt az új német Kelet-politika. Amely egyrészt szakítani kívánt az imperializmus korának történet-, illetve politikai szemléletével és a közép-kelet-európai térség népeit egyenrangú nemzetekként kezelte. Másrészt az új keleti politika fellazította a szovjet rendszer szellemi elzárkózását, és lehetővé tette, hogy az akkor fiatal nemzedék nyugat-európai és amerikai ösztöndíjakra pályázhasson.

Az a generáció, amelyik a rendszerváltás következtében Közép-Kelet-Európában a történettudomány vezető pozícióiba került, az a nemzedék Németországban, Franciaországban, Angliában, az Egyesült Államokban iskolázódott. Átélte tehát a nemzetállami történeti szempontok revízióját és ugyanakkor belekerült az új szakmai-módszertani áramlatokba: a művelődés, a gazdaság, a társadalom állami élettől független terrénumait vizsgálta. Politikailag pedig kiábrándulta történészek által száz év óta követett hatalmi állam mítoszából. Nem hitte többé, hogy az állam külső és belső elnyomó funkciói a legfontosabbak, hanem az államban már sokkal inkább olyan eszközt látott, amely eszköz a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítését, a születési és műveltségi esélyegyenlőséget, az egészségügyi, művelődési gondoskodást és az egyszer megélhető élet humánus voltát hivatott szolgálni. (Ezért tudta ez a generáció – függetlenül attól, hogy a nyugati vagy a szovjet zónában született – megkülönböztetni a szovjet megszállási övezetben a társadalmat a politikai hatalomtól, és őszintén érdeklődött a közép-kelet-európai térségben, sőt a Szovjetunióban élő társadalmi rétegek emberi problémái iránt.)

Az új történetírás gyökerei

Ez a generáció ugyanakkor kiábrándult az előző generáció mind jobboldali, mind baloldali őrségváltóiból. Nem követte elődeinek receptjét, akik – akár politikai jobb-, akár politikai baloldalon – el akarták söpörni a korábbi korszakok szakmai eredményeit. E generáció fiatal korában érdeklődéssel fordult a régió és Európa történetírásának története felé. És a historiográfiai tájékozódásban feltárulkoztak azok a korábbi történettudományos törekvések, amelyek a közép-kelet-európai térség történetét regionális szemlélettel kívánták tárgyalni. A magyarországi fiatal generáció újraolvasta az 1930-as évekből Hajnal István, Szekfű Gyula munkáit, akik ekkor már – kiábrándulva a nemzetállami megoldásokból – arról beszéltek, hogy az Európa peremén élő ún. kis nemzetek történelmében igen sok a hasonlóság, és a dán, holland, norvég, svéd, lengyel, magyar, cseh és szlovák, horvát stb. történetírások közös szakmai fórumait kívánták megteremteni. Ugyancsak ezek a fiatalok érdeklődéssel fordultak az 1941-ben létrehívott Teleki Intézet még közöttük élő munkatársaihoz, akik 1941–47 között a Kárpát-medence népeinek összehasonlító történelmét kívánták tanulmányozni, és akik 1945 után a román–magyar, szlovák–magyar stb. megbékélést hirdették a közös történelmi hagyományok kiemelése útján. (Benda Kálmán, Györffy György, Makkai László, Kosáry Domokos.)

De mind a magyar, mind a szomszédos országokbeli fiatalok újraértékelték az 1930-as években, igaz, rossz politikai céllal létrehívott müncheni Südostforschung tevékenységét, és örömmel lettek a megújuló új Südosteuropa Institut fiatal munkatársai, bedolgozói. (Az intézetet akkor M. Bernath vezette új célok felé, és vonta be a közép-kelet-európai térség fiatal kutató nemzedékét. Ugyanakkor a Südosthistorische Gesellschaftban hasonló szellemben vonzotta a fiatalokat a regionális szemléletű fórumokat Adam Wandruschka professzor.) A munkák központjában, ugyanúgy, mint az 1930-as években, de most már pozitív célú érdeklődéssel, a térség összehasonlító történelme állott, amelynek eredménye az új délkelet-európai bibliográfia, életrajzi lexikon lett.

És ez a generáció örömmel tanult az USA-ban kialakuló Közép-Kelet-Európa-kutatásból. Itt az 1945 után Közép-Kelet-Európából emigrált történészek, politikusok hívták létre azokat a tanszékeket, intézeteket (New Yorkban Deák István, Seattle-ban Péter Sugar, a Rudgers Egyetemen Held József és mások), amelyek regionális szemlélettel közelítettek Közép-Kelet-Európa történelméhez. (Ezeknek az USA-beli kutatásoknak lesz aztán eredménye P. P. Wandycz: The Price of Freedom: A History of East Central Europe from the Middle Ages to the Present, 1992; Peter Sugar nagyívű kötetsorozata: A History of East Central Europe, valamint legutóbb, 1996-ban, L. Johnson monográfiája: Central Europe.)

Új historiográfiai központok a térségben


A rendszerváltásban pozícióba került fiatal generáció ragaszkodott tanítómesterei közül azokhoz, akik mindig is a regionális összehasonlítás vezető történész egyéniségei voltak a térségben. Az Osztrák Kelet- és Délkelet-Európa Intézet (ÖOSI) új profiljának kialakítója Richard-Georg Plaschka, vezéregyénisége volt és sokunk tanítója ezekben az akciókban. De hasonló szerepet játszott az 1988-ban fiatalon elhunyt magyar Ránki György, a német V. Press, vagy a németek közül az 1990-es években is Plaschka mellett oly aktív mainzi von Aretin, vagy a bukaresti D. Berindei, illetve a kolozsvári C. Muresanu. (És e vonatkozásban is ki kell emelni a világhírű budapesti gazdaságtörténeti iskolát: Pach Zsigmond Pált, Berend T. Ivánt, Ránki Györgyöt, akik nemcsak támogatták a regionális szemlélet erősödését, mint az akadémiai történettudomány vezéregyéniségei, hanem megírták az első összefoglaló európai gazdaságtörténeti és regionális gazdaság- és társadalomtörténeti szintéziseket is.)

A marxista Kelet-Európa-kutatás

A történetírások 1989–92 között nem lettek az újraéledő nacionalizmusok kiszolgálói. És ebben, paradox módon, szerepet játszik a szovjetek által erőltetett, internacionalista politikai szempontokat követő marxista Kelet-Európa-kutatás is. A Szovjetunió világpolitikai berendezkedéséhez híven történeti intézetet hívtak létre Moszkvában is, a közép- és délkelet-európai történet kutatásának intézetét. És ebben az intézetben minden egyes térségbeli nemzetnek ún. szakértő referensei voltak. A cél: a Szovjetunió politikai és ideológiai térségbeli akcióinak legyen ez a történeti háttérintézménye. Ugyanígy az egyes megszállt országokban is a „Szovjetunió és Kelet-Európa” történelmének tanulmányozása – így összekapcsolva – azt a célt szolgálta, hogy a Szovjetunió vezetésével politikailag, katonailag megalkotott közép-kelet-európai államszövetséget szolgálja: hangsúlyozva a térség történelmében a közös elemeket. Kétségtelenül jogos és korszerű szakmai célkitűzés keveredett a hatalmi politika rossz céljaival. Mindenesetre ezekben a kutatóintézetekben, tanszékeken – Moszkvában éppúgy, mint Varsóban, Krakkóban, Prágában, Budapesten stb. – olyan fiatalokat képeztek ki, akik életük későbbi szakaszán is elkötelezett hívei voltak a közép-kelet-európai összehasonlító regionális kutatásnak.

1961 után, amikor lazult a direkt szovjet politikai nyomás a szellemi élet egyes területein, ezek az intézmények mind kevesebbet foglalkoztak a Szovjetunió napi politikai céljaival és mind többet a közép-kelet-európai régió szakszerű összehasonlító történelmével. Kétségtelen, személyes szerencse is volt, hogy a moszkvai intézetben a reformpolitikához közel álló személyiségek dolgoztak, akik elsősorban azt tartották feladatuknak, hogy a szovjetek vezette szocialista tábor országainak történelmét orosz nyelven megismertessék. Így erősödött meg Magyarországon is egy máig aktív, Kelet-Európát kutató iskola, amelynek vezető egyéniségei először Arató Endre, Perényi József, majd a mai napig Niederhauser Emil lettek. A regionális szemlélet a magyar történetírásban elfogadott szemléletté vált, és az előző nemzedékből olyan kiváló erőket vonzott magához mint Ádám Magda, Ormos Mária, Katus László stb.

A Monarchia-kutatás megújítása

És végül külön kell szólni e generáció mesterei közül azokról, akik az 1960-as években – kiábrándulva a nemzetállami célok követéséből – újratárgyalni kívánták az Osztrák–Magyar Monarchia történelmét. Mint egy olyan igazgatási egység történelmét, amelyben az egyes nemzetek és társadalmi rétegek a kor szintjén egy relatív szabad emberi, kulturális és gazdasági érvényesülésre találtak. A fentebb már említett Richard-Georg Plaschka, a szintén osztrák Engel-Jánossy, azután a cseh Havranek, J. Kořalka, a lengyel Batowski, Felczak és mindenekelőtt a magyar Hanák Péter neve kívánkozik ide. Az 1960-as években indított, az Osztrák–Magyar Monarchia történelmét tárgyaló kötetek már regionális, gazdasági, politikai, etnikai folyamatokat tárgyaltak.

A közép-kelet-európai régió történetírásának története izgalmas témája lesz majd a rendszerváltások történelmének. Kétségtelen, hogy a rendszerváltás történelmében az egyik „sikertörténet”.

VII. A jövőről

A mai konferencia kezdet kíván lenni. Kezdete egy olyan akciósorozatnak, amelynek során a közép-kelet-európai térség különböző korszakainak összehasonlító történelmét kezdjük el rendszeresen tárgyalni. Kezdjük most az államalapításokkal. De azután folytassuk akár a középkori agrárforradalommal, vagy a nagy művelődési áramlatok: a gótika, a reneszánsz, a barokk, a felvilágosodás, a romantika, a historizmus vagy akár az irodalmi újrealizmus térségbeli történetével. De ugyanúgy tárgyalásra kívánkozik a regionális integráció politikája (gondoljunk csak az Anjoukra, a Luxemburgiakra, a Jagellókra, a Habsburgokra), vagy a térség elhelyezkedése az európai pénzgazdálkodás kibontakozásában (14–15. század), illetve a 16–17. századi világpiaci fejlődésben. És sorolhatja bárki a regionális összehasonlításra váró témák özönét az ipari-technikai forradalmak, a diktatórikus uralmi rendszerek vagy a szociális mozgalmak történetéről. Tegyük ezt azért, hogy a térség történelmében meglévő szinkront kövesse a történetírások szinkronba hozása is. De tegyük ezt azért is, mert


most, a szovjet megszállás utáni újrakezdésben a regionális történelmi érdekek vagy érdekellentétek őszinte és pontos feltárása mutathatja meg a jelenben is a közös vagy eltérő valós érdekeket. Hiszen a történelem tanulmányozása nemcsak érdekes, de hasznos is.

2. Képek


1. Bencések, ciszterciekFARKAS Ildikó

Bencések, ciszterciek

A bencések (Ordo Sancti Benedicti) Szent Benedek által 539-ben alapított férfi rend. Az első nyugati szerzetesrend Itáliában már a 6. században elterjedt, majd a 7. századtól Angliában, Skóciában, a frankok között, a 8. századtól pedig Hispániában és a német területeken (744: Fulda alapítása) is megjelent. Az eredeti Szent Benedek-i elvekhez való visszatérést hirdető megújulás Cluny kolostorából indult a 10–11. században; a pápaság is a bencés szerzetesek mozgalmának segítségével próbálta megtisztítani az egyházat a túlzott világi befolyástól. A clunyi reform a francia, német, itáliai, hispániai és angliai területeken is éreztette hatását. Magyarországon a bencések nevéhez fűződnek az első térítések, misszionáriusi és lelkipásztori munkát végeztek, de az egyházszervezet kiépülésével e feladatokat a világi papság vette át, a bencések visszavonultak kolostoraikba. Az első Árpád-házi királyok szinte mindannyian alapítottak bencés monostort. (I. István alapította Pannonhalma, Pécsvárad, Zalavár, Zoborhegy, Bakonybél monostorait, I. András Tihanyban, I. Béla Szekszárdon és Kolozsmonostoron, I. Géza Garamszentbenedeken. I. László Koloson, Szentjobbon és Bátán alapított bencés monostort, amelyek főként hiteleshelyül szolgáltak, de a korabeli művelődésben, az oktatásban és főként az egyházi „képzésben” is kiemelkedő szerepet játszottak.)

Új rendek is születtek a Benedek-rendből, köztük a ciszterciek (1098), akik szegénységet, egyszerűséget és a saját munkájukból való létfenntartást hirdették, jelentősen hozzájárulva ezzel pl. a mezőgazdaság fejlődéséhez. Rendjük rohamosan terjedt el a latin kereszténység országaiban. Nálunk az Árpád-házi királyok alapították a jelentősebb ciszterci monostorokat.


1. A magyar államalapításKRISTÓ Gyula

A magyar államalapítás

Kazár és német minták

A magyar államalapításról aligha lehetséges anélkül szólni, hogy ne határoznám meg azt, mit értek államon. Államon nagy embercsoportok felett kevés ember akarata szerint, kényszerítő erő alkalmazásával kiépített és gyakorolt hatalmi rendszert értek. E meghatározásból adódik az a következtetés, hogy az állam nem létesül, hanem létesítik, nem alulról felfelé épül, hanem felülről lefelé haladva építik ki, azaz nem feltétlenül szerves fejlődés eredményeképpen áll elő, hanem felülről lefelé ható kényszer következtében hozzák létre. Ez azt jelenti, hogy a történésznek figyelmét nem elsősorban az állam hosszú időn át alakuló előzményeire vagy feltételeire kell fordítania (mert egyáltalán nem biztos, hogy ilyeneket talál), hanem sokkal inkább azokra a hatalmi központokra, ahol az erő összpontosul, és ahol állam létesítésére irányuló elszánás tettekben jelenik meg.

Fontos tanulsága a történelemnek az is, hogy az egyes államok megszületésében az utánzásnak, az átvételnek óriási szerepe van. (A történelem különböző időszakaiban legyen elég keleten a Türk, nyugaton a Frank Birodalom, ez utóbbi utódállamai, majd az angol államiság, a 20. században egy szűk földrajzi és kronológiai keretben a szovjet államszervezet, napjainkban pedig, globalizálódó jelleggel, az Egyesült Államok berendezkedése modell értékű voltára utalni.) Az imént tett két megállapítás között korrelatív kapcsolat van. Ha ugyanis az állam szerves fejlődés eredményeképpen alakulna ki, akkor igen sokféle államtípus jönne létre, amely nem adna teret az idegen példa másolásának. Ha viszont az idegen minták meghatározó jelentőségűek, nem állhat helyt a hosszas belső fejlődésről szóló elképzelés.

Kazár minták

A magyar államalapítás legfontosabb sajátosságát, európai kuriozitását magam abban látom, hogy ez kétszer történt meg, kétféle minta másolása révén.

Az egyik államalapítás időben a 850-es évekhez, térben pedig a dél-ukrán steppéhez kapcsolódik. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár ( ur. 913–959) leírása szerint a magyarok történetileg első fejedelmét „a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén” állították élre. Ennek a tudósításnak a hitelét olyan, kétségtelen hitelű forrás igazolja, mint a Dzsajháni-hagyomány 880 körüli alapszövege, amely szerint a magyarok ekkor valóban kazár mintájú uralmi szervezetben, szakrális kettős fejedelemségi rendszerben éltek, amelyben még a főfejedelem künde neve is a kazároktól került át a magyarokhoz.

Az erő és az elszánás 850 táján tehát a kazárokban volt meg ahhoz, hogy a magyarokat nekik alávetett bábfejedelemségbe szervezzék. E fejedelemség belső feltételeivel a magyarok nem rendelkeztek, hiszen ezt megelőzően laza szálakkal egybefűzött törzsszövetségi rendszerben éltek, Konstantin szerint „sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük”, azaz törzsfők. A rangemeléssel, a Magyar Fejedelemség létesítésével a kazárok azt akarták elérni, hogy a mindinkább erőre kapó magyarok bent maradjanak a Kazár Birodalomban. S hogy tervük rövid távon bejött, az mutatja, hogy 860 táján magyar haderő kazár katonai kontingens részeként a Krím- félszigeten hadakozott. A Magyar Fejedelemség kazár megszervezése tehát kazár érdekeket szolgáló óvintézkedés volt. A 880 körüli Dzsajháni-féle szövegben azonban már nyoma sincs a magyarok kazár függésének, jóllehet a messze keletről, a belső-ázsiai türköktől (vagy akár a még korábban élt zsuanzsuanoktól, sőt a szienpiktől) származó nomád uralmi rend a kazár fennhatóság letétele után is megmaradt a magyaroknál, feltételezésem szerint alapelemeiben egészen a 10. század végéig, bár a központi irányítást az egyes törzsek szerepének megnövekedése váltotta fel.

A Kárpát-medencében

A másik magyar államalapítás egészen más alapvetésen történt, és szintén nem rendelkezett számottevő előzményekkel. A 10. század nagyobbik részében a magyarok kalandozó hadjáratokat folytattak, ezek nyugat felé 955-ig, délkeleti irányban 970-ig tartottak. E körülmény önmagában mutatja, hogy különböző magyar törzsek, illetve törzsi csoportok önállóan, egymástól, illetve a központtól függetlenül alakították a maguk politikáját. A 895-ben a honfoglalással új földrajzi környezetbe került magyarság kiszakadt a végtelennek tetsző steppe világából, és a szűk, vizekkel sűrűn szabdalt Kárpát-medence lakójává lett. Itt tartósan nomadizálni, a korábbi életformát fenntartani már nem volt lehetséges.


Ugyanakkor ebben a térségben a kelet-európai steppétől gyökeresen eltérő hatalmi és civilizációs hagyományok érvényesültek. A Nyugat- és a Keletrómai Birodalom, ezt követően a frank, majd a német és a bizánci államiság érdekszférája igen gyakran a Kárpát-medencében találkozott és ütközött. Az a körülmény, hogy a magyarság csak a 940–960-as években kezdett békés szándékkal tájékozódni előbb délkeleti, majd röviddel utóbb nyugati nagy szomszédjai felé, annak a steppei nomád kötődésnek az erejét mutatja, amely 895-öt követően évtizedeken át hatott a magyarságra. Még 942-es szóbeli információra visszamenő írott forrás is arról szól: a magyarok „nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken.” Mindenesetre a 940-es évek vége óta előbb több ízben is Bizánc, 962 táján a Római Pápaság, majd 972-ben a Német-római Császárság felé történő tájékozódás, illetve kapcsolatfelvétel annak felismerésére mutat, hogy az új környezetben új politikai irányvonalak kimunkálása vált a magyarság számára szükségessé.

A bizánci hit

E több irányba történő tájékozódások, kapcsolatfelvételi próbálkozások jelentőségét azonban nem szabad túlértékelni. A legnagyobb hozadéka ezeknek a kereszténység valamelyik – latin vagy bizánci rítusú – formájának felvétele volt, bár a keresztségben elsősorban a fejedelem és udvarának tagjai, valamint az előkelők részesültek, vagyis viszonylag szűk körre terjedt ki. A Hildesheimi Évkönyv az 1003. esztendő alatt azt jegyezte fel, hogy István magyar király „Gyula király országát erőszakkal a keresztény hitre kényszerítette”. A Kelet- Magyarországon 950 tája óta működő görög térítő püspökség tehát fél évszázad alatt sem jutott el odáig, hogy a népesség nagyobbik részét kereszténnyé tegye. Pedig ehhez a bizánci egyház – ahol a cezaropápizmus rendszere érvényesült – Bizánc állami erejét is igénybe vehette volna. Bizánc azonban nem tudott kellő állami erőt biztosítani a 10. század második felében a Kárpát-medencei görög térítés nyomatékosítására. A korszak bizánci császárai jobbára délen és keleten (Kis-Ázsiában, Szíriában, Palesztinában, Arméniában és Abháziában) hadakoztak, északon pedig minden erejüket az évtizedeken át tartó bolgár háború kötötte le.

A nyugati hit

Nem ért el ennél több sikert a 970-es években az a nyugati (latin rítusú) térítő akció sem, amely a Kárpát-medence nyugati részét, az Árpádok törzsi államát érte. E nagy lendülettel, I. Ottó császár (936–973) személyes utasítására 972-ben indult vállalkozás néhány év alatt kifulladt. A fejedelemnek, Gézának (962 vagy 972–997) térítő püspöke lett, aki őt, udvara tagjait és a főembereket megkeresztelte, de a nép körében nem ért el eredményeket. Géza első felbuzdulásában, politikai számításból, a kereszténység lelkes hívévé vált, de amikor úgy látta, hogy a viszonyok nem indokolják buzgalmát, az alábbhagyott. Még mellette állt püspöke, amikor már visszafordult a pogány hit felé. Egy kortárs forrás, merseburgi Thietmar jegyezte fel, hogy Géza „a mindenható Istennek, de [más] istenségek hiú képzeteinek is áldozott, s midőn főpapjától szemrehányást kapott ezért, magáról azt állította: elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse”.

Hogy a 972-vel kezdődött nyugati térítés milyen csekély eredményeket ért el, két körülmény igazolja. Egyrészt 974 és 996 között, tehát csaknem negyedszázad alatt egyetlen adatunk sincs arra, hogy latin térítés folyt volna a Kárpát-medence nyugati részében. Rendelkezésünkre áll viszont az 1003–1008 között Magyarországon tartózkodó Querfurti Brúnó híradása, aki szerint Nyugat-Magyarországon Sarolt, Géza felesége, Gyula leánya „vezetése alatt kezdődött el a keresztény hit, de pogánysággal vegyült össze a beszennyezett vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál ez a tétlen és bágyadt kereszténység”. Vagyis a 11. század elején Querfurti Brúnó környezetében senki nem volt, aki emlékezett volna a 972-ben megkezdődött, ám rövidesen elakadt nyugati térítésre.

Nem szabad túlértékelni azokat az állami kapcsolatokat sem, amelyek a Német-római Császárság és az Árpádok törzsi állama, vagyis Géza között voltak vagy inkább lettek volna. Tény, hogy 973 húsvétján 12 magyar főember jelen volt I. Ottó quedlinburgi udvarában más közép- és kelet-európai uralkodók és megbízottaik társaságában. Hogy miről tárgyaltak, és hogy miben egyeztek meg, nem tudjuk. Az is csak feltételezés, hogy e tucatnyi magyar előkelő Gézát képviselte. De ez a kapcsolatok kezdete és vége is egyszersmind. I. Ottó néhány héttel a quedlinburgi birodalmi gyűlés után meghalt, fia (II. Ottó) egész életében, unokája (III. Ottó) pedig 996-ig nem tanúsított semmiféle érdeklődést a Kárpát-medence iránt. Hasonló elzárkózás figyelhető meg a magyarok részéről is a birodalom felé. (Jellemző, hogy III. Ottó kiskorúsága idején az anyja, Theophanu által rendszeresen megtartott quedlinburgi húsvéti gyűléseken egyetlen egyszer sem találkozunk magyarokkal, noha külföldiek megjelentek ott.)

Adalbert és István

A szembeötlő változás jelei 996-tal kezdődnek. A magába zárkózás és a mozdulatlanság évtizedei után ettől kezdve pezsegni kezdtek az események a Kárpát-medencében, és ezek vezettek el a második magyar


államalapításhoz.

A kezdeményezés Adalbert prágai püspöké, aki – mint követőjétől, Querfurti Brúnótól tudjuk – „olykor követeit küldte, olykor pedig saját maga ment a közelben elhelyezkedő magyarokhoz, s miután kissé eltávolította őket a bűntől, a kereszténység árnyékát nyomta rájuk”. Bár térítőként Adalbert kevés sikert ért el Nyugat-Magyarországon, de más forrásból tudjuk, nevéhez fűződik Géza fiának, Vajknak (a későbbi Szent Istvánnak) a megkeresztelése, ugyanakkor Adalbert esztergomi tartózkodásai során, mint István alkalmi nevelője, komoly befolyást gyakorolt rá.

Adalbert lehetett a kezdeményezője és kivitelezője István és a bajor hercegleány, Gizella 996-ban létrejött házasságának. Gizellával népes kíséret érkezett Bajorországból, papok és lovagok egyaránt. A papok hozzákezdtek a lényegében pogány országrésznek, az Árpádok törzsi állama népességének keresztény hitre térítéséhez, a lovagokra pedig rövidesen nagy szüksége lett Istvánnak. Gizella kezdeményezésére vetették meg az első, székhelyhez kötött Kárpát-medencei latin egyházmegye, a veszprémi püspökség alapjait.

Adalbert lehetett az, aki felhívta III. Ottó (983–1002) figyelmét a magyarokra, egyáltalán ráirányította a 996-ban császárrá emelt uralkodó figyelmét a közép-európai térségre. E tájt jöttek Csehországból Magyarországra számosan Adalbert munkatársai és tanítványai közül, ők alapították meg ugyancsak 996-ban a pannonhalmi bencés monostort, az első latin rítusú szerzetesi közösséget Magyarországon.

Amikor Géza fejedelem 997-ben meghalt, és kijelölt utóda, István ellen a pogány érzelmű Koppány fellázadt, Istvánnak már nem csupán Gizella kísérete nehézfegyverzetű lovagjai álltak rendelkezésére, hanem mutatnak nyomok arra, hogy III. Ottó reguláris német csapatokat bocsátott István segítségére.

Keresztény királyság

A Német Birodalom és a nyugati latin világ 996 után ezernyi módon juttatta kifejezésre segítőkészségét István iránt. Ennek szimbolikus jelentőségű megjelenése az István számára III. Ottó császár kegyéből és biztatására, II. Szilveszter pápa által küldött korona volt. Ennek időpontját a magyar hagyomány már a középkorban 1000–1001 fordulójára tette, de a források tükrében erre 1001 tavaszán kerülhetett sor. A korona elnyerésével István hatalmához új, keresztény legitimációt nyert; ezzel az aktussal megszületett a keresztény Magyar Királyság.

Annak megvalósítása, amit államon értünk, jószerével a koronázás, vagyis 1001 után került csak napirendre. Ettől kezdve jutott István olyan helyzetbe, hogy felesége, valamint a szorosan mellette álló idegenek, túlnyomórészt németek, és kisszámú hazai híve támogatásával hozzákezdhessen akaratuk szerinti hatalmi rendszer kiépítéséhez. Mégpedig nagy embercsoportok felett kényszerítő erő alkalmazásával.

Az új rend kiépítése

Ezt két síkon végezte el. Egyrészt az apjától örökölt nyugat-magyarországi területen rögvest hozzákezdett az új rend kiépítéséhez. Létrehozta itt 1001-ben az esztergomi érsekséget, valamint a győri püspökséget. A nyugati rítusú kereszténység szolgált az eszmei homogenizáció eszközéül. Nekilátott a közigazgatás megszervezéséhez. Ezzel a vérségi kötelékhelyett a területi elvet tette társadalomszervező elvvé. 1009-ben már legalább öt vármegye állt a Dunántúlon.* Törvényeket alkotott, amelyeket írásba foglaltatott, s amelyekben frank törvénykezési emlékek és nyugati zsinati határozatok hagytak nyomot. Törvényében kimondta a magántulajdon szentségét, amelyen mint alapelven új berendezkedése nyugodott. Hozzákezdett a szabadok lesüllyesztéséhez, alattvalóit adóztatni kezdte. Pénzt veretett, amelyben erőteljes német hatás érvényesült. 1002-ben kiadta első, a pannonhalmi bencés monostor javára szóló oklevelét, amelyet egy német császári írnok készített el.

Másrészt hozzálátott ahhoz, hogy tényleges fennhatóságát a hajdani Magyar Fejedelemséget alkotó valamennyi törzsre kiterjessze. Ezek a törzsek, törzsi államok a 10–11. század fordulójára gyakorlatilag teljesen függetlenné váltak a királytól. István 1003-ban az erdélyi Gyula „király”, ezt követően a dél- erdélyi Keán, 1008-ban a délkelet-dunántúli fekete magyarok, 1028 táján pedig a Maros-vidéki Ajtony ellen vívott fegyveres belháborút (nyilván hatékony német közreműködéssel), a medence középső területein országló Aba Sámuellel és Vatával pedig kiegyezett.

Amit István nyugat-magyarországi uralmi területén kikísérletezett, kialakított, azt importálta a levert vagy megnyert törzsi vezetők területére. Így került át oda a püspökségi szervezet, a közigazgatás keretéül szolgáló vármegye, így jutottak el oda István törvényeinek rendelkezései, különböző veretekben készített pénzei.

Európai típusú feudális szervezet


A magyarság az egyetlen uráli (finnugor) nyelvet beszélő nép nyelvrokonai közül, amelyik lovasnomáddá lett, ugyanakkor a steppe nomádjai közül nyelve megőrzésével egyedül a magyar alapított európai típusú (feudális) államot. Némi pontosítással: István államát nem a nomád honfoglalók nomád vagy a nomádságot éppen feladó dédunokái alapították. A magyarok képviselte világtörténelmi kuriózum csakis úgy jöhetett létre, hogy a nomád magyar vezető rétegnek, illetve egyes sarjainak találkozniuk kellett az európai típusú feudalizmus és az ezzel kart karba öltve járó latin rítusú kereszténység képviselőivel. E kettő nászának – képletesen szólva: István és Gizella frigyének – gyümölcse az európai típusú magyar állam. Ebben roppant erősek voltak a német hatások, hasonlóan ahhoz, miként egykor a Magyar Fejedelemség létesítésében a kazár impulzusok. Ennek a középkori magyar hagyomány is tudatában volt, hiszen a magyar krónika egy helye szerint németek „tanácsára és segítségével állítottak királyt a magyarok fölé, sok magyar nemest taszítottak rút szolgaságra, akik Koppány vezérhez csatlakoztak, és a keresztséget meg a hitet elutasították”.

Ugyanakkor a magyar állam sajátosan magyar jellegét, függetlenségét – egészen rövid időszakoktól eltekintve – meg tudta őrizni.

*

A fenti áttekintés bizonyíthatja, hogy a magyar állam nem a társadalom méhéből hosszas kihordási idő után született, hanem felülről elindított – német ihletésre, németek és magyarok által vezényelt – intézkedések hozták létre. Ez a magyarázata annak, hogy az európai típusú (feudális) magyar államnak nincsenek 10. századi előzményei, merthogy nem a korábbi viszonyok eredményeztek államot, hanem az állam teremtette meg a maga által szükségesnek tartott gazdasági, társadalmi, politikai és ideológiai viszonyokat.

2. Képek


1. A Kazár BirodalomFARKAS Ildikó

A Kazár Birodalom

A kazárok ismeretlen eredetű, a török nyelvcsaládba tartozó nyelvet beszélő nép volt, mely a 6. század közepén tűnt fel a Kaukázus vidékén az akkori türk birodalom alattvalójaként. A 7. század folyamán a kazárok függetlenedtek a gyengülő türk birodalomtól és megteremtették saját hatalmukat (kaganátus). A Kazár Birodalom a 10. század végéig ellenőrzése alatt tartotta a kelet-európai steppe vidékét. A 7. században elfoglalták az onogur-bolgár állam területét, ezért az addig ott élő népek nyugat felé vonultak, a bolgárok is ekkor vándoroltak az Al-Dunához, a későbbi Bulgária területére. A 8. században az arabok elfoglalták a kazár fővárost (Balandzsart), így a kazárok új fővárost alapítottak a Volga alsó folyása mentén (Itil). A 9. századtól békés kereskedelmi kapcsolat alakult ki a kazárok és az arabok között. Az iszlám és a bizánci kereszténység szomszédságában a kazár uralkodó a 9. század folyamán a zsidó hit felvétele mellett döntött, nyilvánvalóan politikai célzattal, hogy elkerülje a két mellette lévő nagyhatalom túlzott befolyását. A 9. századtól a Kazár Birodalom területe fogyatkozni kezdett: először a besenyők vonták uralmuk alá a Dontól nyugatra fekvő területeket, majd a kabarok kiváltak a Kazár Birodalomból, és Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe vonultak. A 10. század elején a volgai bolgárok felvették az iszlámot, és megjelentek a kelet-európai erdőövezetben a russzok is, akik többszöri rablóhadjáratok után végül 965-ben megsemmisítő vereséget mértek a Kazár Birodalomra. A 11. század után a források már nem említik a kazárokat.

2. Képek


1. Magyarok, frankok, bajorokWOLFRAM, Herwig

Magyarok, frankok, bajorok

A 9. századi frank-bajor Ostland (‘keleti tartomány’) már pusztán hatalmas kiterjedése miatt is különbözött a 10. és a későbbi századok bajor dunai grófságától, vagyis Ausztriától. A frank-bajor határgrófok prefektúrája, amely elvileg egyúttal Morvaország felügyeletét is ellátta, 900 körül, azaz a magyarok pannóniai letelepedésének idején esett szét. A szász császárok uralkodása alatt csak a nyugati területeken, a Karintiai Hercegségben és a Babenbergek grófságában sikerült újfent helyreállítani.

Mit is jelentett Pannónia abban az időben, amikor a magyar nép elfoglalta? A kora középkori geográfusok többféle, egymásnak sokszor ellentmondó hagyományt dolgoztak fel, amelyek különböző időszakokból származtak. A korabeli földrajztudósok számára Pannonia nem volt több, mint a Dráva és a Száva között elterülő ország. A 9. századi frank és különösen a bajor geográfusok ezzel szemben a Dráva és a Duna között főképp a régi római provinciá(ka)t jelzik, miközben a mai Budapesttől északra található Dunakanyarról megfeledkeznek, s a Dráváról azt gondolják, hogy délről folyik északra.

Magyarok a bajor krónikákban

A magyarokat illetően tájékozottabbnak tűnik a reimsi Hinkmar érsek, mint a keleti frank források. Míg utóbbiak említést sem tesznek a magyarokról, addig Hinkmar már 862 körül arról tájékoztat Szent Bertin Évkönyvében (Annales Bertiniani), hogy ebben az évben „a [keleti frank] népek számára eleddig ismeretlen ellenség, akit magyarnak neveznek, [Német Lajos] birodalmát megtámadta”. Az egy évvel későbbi alemann évkönyvek szerint „a hunok egy népe megtámadta a kereszténységet”.

A legtöbb népéhez hasonlóan, a magyarok származását és kilétét sem tudjuk egy mondatban kellően megvilágítani. A 9. századi magyarok alkalmazkodtak nomád környezetükhöz, s a kazárok fennhatósága alatt élve, sokat átvettek azoktól az uralkodási forma és az életmód terén. Utóbb a kazárok egy része, a kabarok, elszakadván a kazár kagántól, csatlakoztak a már független magyarokhoz. A magyarok és a kabarok összetartozása már 881-ben is megmutatkozott, amikor a bajoroknak Bécs térségében a magyarokkal, majd utána Pöchlarnál a kabarokkal kellett felvenni a harcot. A Salzburgi Évkönyvek e híradása nemcsak Bécsről tesz említést első ízben, hanem itt olvashatóak az első bajor feljegyzések is a magyarokról. Bécs és a magyarok tehát együtt léptek be a Nyugat történetébe, s ez a kapcsolat, a viharos kezdet ellenére, mind a mai napig fennmaradt.

A nyugati és a keleti hatalmak stratégiai terveiben hamar szerepet kapott az „avarok szkíta-hun” népe, amelyet „magyarnak hívnak”. 892-ben Arnulf király hadat viselt Szvatopluk morva fejedelem ellen. A nagy harcban 892 nyarán először vettek részt magyar lovasok. Céljuk minden bizonnyal a morvák által megszállt Pannónia volt a Duna déli partján. A háborúzás során igencsak megnőhetett az étvágyuk, mivel 894-re már „egész Pannóniát” legyőzték, és ezzel a 892-es szövetségeseik területeit is megtámadták. 896-ban a sziszeki (ma Sisak, Horvátország) fejedelem, Braszláv nem a morváktól, hanem a magyaroktól való fenyegetettség miatt kapta meg Mosaburgot, azaz Zalavárt.*

Amikor 899-ben és 900-ban a magyarok Itáliába is betörtek és a Pó-síkságot módszeresen kifosztották, Pannónián keresztül vezetett az útjuk visszafelé, először délre, majd utána a Drávától északra. Innen még 900-ban az Enns felé irányítottak támadásokat, és „ötven mérföld távolságra” csapást mértek Traun környékére. 900. november 20-án Luitpold megsemmisített egy magyar csapatot Linz környékén, s ennek következményeként emelték az ennsi várat. 901-ben a magyarok vereséget szenvedtek egy karintiai portyázás során. 902-ben, vagy talán két évvel később, a bajorok vendégségbe hívták a Fischához a magyarok legfőbb vezetőjét, Kurszán (Kusál) kendét. Amikor asztalhoz ültek, a vendégeket orvul megölték. A magyarokkal szemben ugyanis minden eszköz engedélyezett és szükséges volt. Még a morva–bajor ellentétet is félretették, és 902-ben a régi ellenségek együtt küzdöttek a vad pogányok ellen.

A magyarokról az a kép élt a bajorokban, amit az eredetileg a szkítákra vonatkozó, s Hérodotoszig visszanyúló irodalmi közhelyek sugalltak. Vérszomjas, borzasztó emberek voltak tehát ezek a magyarok, akik nyers húst ettek, vért ittak és „foglyaik darabokra vágott szívét” mint orvosságot vették magukhoz. Minden férfit és idős nőt lemészároltak, a fiatal nőket pedig magukkal hurcolták. Kitűnő íjásznak bizonyultak és művészien bántak a fegyverrel. Kopaszra nyírt fejjel, állandóan lovaikon ültek, s asszonyaik éppoly vadak voltak, mint ők. A magyarok úgy üvöltöttek, mint a farkasok, és a farkast vagy a kutyát totemként tisztelték, esküt is erre tettek.


Egyszóval: az újra feltámadt avarokat vagy hunokat látták bennük.

Már 900-ben leírta egy bajor megfigyelő, hogy a magyarok „zsákmánnyal megrakodva visszatértek Pannóniába” (valószínűleg a Drávától délre), ahonnan eredetileg elindultak. A letelepedés Pannóniában ezek szerint Kurszán kende után (902) kezdődhetett, akinek meggyilkolása révén a bajorok lélegzetvételnyi szünethez jutottak. A kende kikapcsolása kikövezte az utat Árpád és utódai számára, akik a 10. század nagy győztes csatáiban megszilárdították uralmukat.

Magyarok német földön a honfoglalás előtt

Az alábbiakban olyan forrásokat elemzünk – karoling évkönyvek és az ún. Theotmár-levél (Epistola Theotmari) –, amelyek a magyarok fellépésével egy időben keletkeztek.

Az Annales Bertiniani, a nyugati frank birodalmi évkönyvek gyűjteménye 862-ben már szól a magyarokról, mint Német Lajos birodalmának megtámadóiról. Ám csak 30 évvel később említik a Fuldai Évkönyvek (Annales Fuldenses) a magyarokat, mégpedig avarokként, akiket manapság magyaroknak neveznek. Ugyanakkor a 10. század közepén keletkezett Salzburgi Évkönyvek már a 881. évnél említik a magyarokat és a velük szövetségben álló kabarokat Bécsnél és Pöchlarnnál.

Jól ismert Arnulf király 892. nyári morva hadjáratának az a mozzanata, hogy Arnulf magyar lovasokat vetett be. A magyarokat még itt is avarokként említi. A salzburgi érsek, Theotmar megemlékezik a magyarokkal kötött szövetségről a pápához 900-ban írt levelében, az Epistola Theotmariban. (Ezt a levelet a kutatók eddig alig idézték, mivel a forrással szemben újra és újra felmerült a hamisítás gyanúja. Valójában ez a gyanú alaptalan.) Theotmar hibának tartja Arnulfnak a magyarokkal kötött szövetségét, és a morvákat is támadja, akik már „évekkel korábban” szolgálták a magyarokat, sőt „egy nem kis csoportjukat maguk közé fogadták, azok szokása szerint, hamis keresztényekként kopaszra nyírták fejüket és a [magyarokat] rászabadították a keresztényekre”. Ha Theotmar leírásának hitelt adunk, és nincsen rá okunk, hogy ne így tegyünk, akkor a 862-es, illetve 881-es magyar támadásokat Bajorföld és a keleti frank birodalom ellen igazolva látjuk.

Karlmann (876–880) 861–865 között azzal próbálkozott, hogy morva (és magyar) szövetségeseivel Kelet-Bajorországot és az Inn folyótól keletre fekvő részeket megszerezze apjától, Német Lajostól, és ezeken önálló királyságot rendezzen be. 881 pedig a nagy 882–884-es háború előjátéka volt, amikor I. SzvatoplukPannónia csaknem egész területét elszakította a keleti frank birodalomtól, miközben az országot teljesen feldúlta . A Fuldai Évkönyvek tanúsága szerint a harcot jellemző módon felderítők vagy nyilasok nyitják meg, akiket Szvatopluk küldött a karoling Pannóniába. Az utalás egyértelműen a magyarokra és a kabarokra vonatkozik a Salzburgi Évkönyvekben.

Magyarok Pannóniában

892 júliusában, a morvákat megbüntetendő, Arnulf feldúlta Morvaországot három hadsereggel, amelyekhez most már magyar lovasok is csatlakoztak. Nem lehetetlen, hogy ezen magyarok – akik talán az Árpád vezetése alatt állókkal azonosíthatóak – szembekerültek olyan magyar csoportokkal, akik viszont a morvák oldalán küzdöttek. Arnulf intézkedése, amellyel 896-ban Braszlavra bízta Mosaburgot, azzal indokolható, hogy „ebben a térségben megszaporodtak az összetűzések”. A Fuldai Évkönyvek ezen mondata közvetlenül a 896. évi magyar–bolgár konfliktus részletes bemutatása után olvasható. Az összetűzést egy bizánci–magyar szerződés váltotta ki, amely a bolgárok ellen irányult. Válaszul a bolgárok megtámadták Konstantinápolyt, azonban a hátbatámadás veszélyével kellett szembenézniük, mivel a bizánci hajók magyar lovasokat tettek a Duna másik partjára. A feltételezhetően a Vaskapu és a Száva torkolata között lejátszódó események a délkeleti frank-bajor határt is nyugtalansággal töltötték el. A magyarok tehát Bizáncnak is segítettek, s a bizánci császár volt az egyetlen, aki a Duna menti letelepedésükre a hagyományos jognak megfelelő formában is áldást adott.

Itáliai és bajor kalandozások

A bolgárok visszaszorulásával és egyben a frank-bajor jelenlét feladásával a Drávától délre eső területek a magyarok ölébe hullottak. Ezt követően nyílt meg az út számukra Itália felé – miközben a bajor-frank mezsgyén egyszerűen átszáguldottak. 899-ben először Itáliára támadtak, majd 900-ban, a visszaúton meghódították Pannóniát. Ekkor esett el Braszlav, Pozsony (Brezalauspurc, azaz ‘Braszlav vára’) feltételezett alapítója.

A pannóniai csaták mellett még ugyanebben az évben Bajorországba, az Ennstől nyugatra eső területekre is behatoltak, s csak ezután tértek haza Pannóniába. A támadásokkal sújtott Pannónia és az a Pannónia, ahova a magyarok visszatértek, valószínűleg nem ugyanaz a terület volt. Braszlav Pannóniája alatt bizonyára a Drávától


északra, a legkorábbi „magyar Pannónia” alatt pedig a folyótól délre eső területeket kell érteni. A 901. évi sikertelen karintiai támadás is a Száva–Dráva közötti területről indulhatott ki.

Egyezség a törzsek között

A 900 után következő éveket a magyarok sorozatos veresége jellemezte, keleten és nyugaton egyaránt, így már-már arra kell gondolnunk: minden törzs saját szakállára cselekedett. Kurszán kende halála (902) után mégis valamiféle egyezségre kerülhetett sor. Csak ezután sikerült Pannóniát a Drávától északra is elfoglalniuk, s 905–906-ban döntő csapást mérni a morva birodalomra. A bajorok felett 907-ben Pozsonynál aratott győzelem biztosította végül egész Pannónia birtokbavételét, vagy legalábbis a Morva Birodalom keleti részének, a mai Szlovákiának, illetve Észak-Magyarországnak az elfoglalását az Ennstől keletre elterülő kora középkori Pannóniával és a Fischbachi Alpokkal egyetemben.

Honfoglalás

A pannóniai magyar letelepedés kezdeteinek tárgyalásakor számba vett évszámok közül 896 tűnik a leghitelesebbnek. 896-ra Braszlav már bizonyosan visszahúzódott a mai Nyugat-Szlavóniából, s átadta, mert át kellett adnia országát szövetségesének, feltehetően Árpádnak, 892-ben. A Kárpát-medencében lezajlott magyar etnogenezis tehát egyrészt már (a feltehetően kazár eredetű) Kurszán alatt elkezdődött, aki morva szolgálatban állt a Duna bal partján és a Tisza felső vidékén (Szlovákia, Észak-Magyarország), másrészt a Száva és Dráva közötti Szlavóniát frank szolgálatban meghódító Árpád vezetése alatt, vagyis a mai értelemben vett Pannóniában.

Civakodó Henrik bajor herceg 985–995 között ismét harcokba bonyolódott a magyarokkal. 991- ben a herceg „diadalmaskodott a magyarok felett”. A magyar uralkodóház, az Árpádok ezért ismét kénytelenek voltak közeledni nyugati szomszédaikhoz. Még Henrik életében vette nőül a 994/95 körül megkeresztelkedett Vajk a bajor herceg leányát, Gizella hercegnőt, akinek fivérét szintén Henriknek hívták. Tekintettel arra, hogy ez a lépés az Ottók (II. és III. Ottó német-római császárok) egyetértésével történt és hogy István a házasság révén így a későbbi II. Henrik császár sógora lett, Magyarország jó kapcsolatai a birodalommal szilárd alapra épültek.

Azzal, hogy I. Istvánt ezer évvel ezelőtt az első keresztény magyar királlyá koronázták és kenték fel, a pápa – a császár és a bajor herceg egyetértésével – Magyarországot keresztény királyságnak ismerte el, és egyidejűleg jóváhagyta az önálló magyar egyháztartomány létrehozását is Esztergom központtal. István politikai, katonai és nem utolsósorban vallási zseninek tekinthető, olyan alapító királynak, akit az utókor joggal tisztel szentként. (A mondás szerint: sanctus utilis esse debeat – a szentnek hasznosnak kell lennie).

2. Képek


1. Adalbert és MagyarországFRIED, Johannes

Adalbert és Magyarország

A legendák és a hagyomány szerint Szent István király Szűz Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot.

Az esztergomi katedrális díszkapuja, a Porta Speciosa feletti timpanon felirata szerint – mely 1190/96-ból származik, de visszavezet a 11. századba – az Istenanya Szent Adalbertre, az érseki dóm patrónusára és mártírjára bízta a lelki ügyek őrzését. S miért éppen Szent Adalbert lett a kiválasztott, miért az ő kultusza terjedt el Magyarországon? Alábbiakban a kérdést – eddig kevéssé figyelembe vett források, illetve az eddig ismert források újraértelmezése alapján – olyan összefüggésekben vizsgáljuk, melyek túlnyúltak a korabeli Magyarországon és Csehországon, érintették a császárt, a pápát, a szláv Piastok hatalmi igényeit és a latin kereszténység terjeszkedését.

Európa, 997

Szent Adalbert mártírhalálának (mise celebrálása közben megölték) évében, 997-ben III. Ottó német-római császár volt az akkori Európa legnagyobb ura: jogot alkotott, ítélkezett, pápává tette unokafivérét, fejedelmek vitáiban közvetített, békét hozó házasságot szentesített unokahúga, a bajor Gizella és a magyar trónörökös, István között. Ottó tervei nagyszabásúak voltak: az Európában újonnan kereszténységre térteket és megtérítendőket a római világegyházba szándékozta bevonni. Ennek egyik formája volt ezeken a területeken új királyságok létrehozása, az ottani fejedelmek királlyá koronázása. A pápaságnak az ezredfordulón nem volt beleszólási joga a királlyá koronázásba, ez világi aktus volt. A kortársak a császár engedélyével történő koronázásról és felkenésről írtak. (Csak az egyházi reform és VII. Gergely pápa idején, illetve az azután készült művek tartalmazták a pápa által küldött korona motívumát. István tehát feltehetően maga szerezte be koronáját és a többi uralkodói jelvényt.)

Európa keleti felén új keresztény birodalmak voltak kialakulóban. Prágában a Přemyslek, Gnieznóban a Piastok és Esztergomban az Árpádok uralkodtak. Mind a későbbi Lengyelország területén, mind a Dunánál akkor formálódott egy birodalom, annak megtérítése és az egyház kiépítése volt folyamatban. Prágában meglévő hagyományokra lehetett építeni, Csehországba akkor már több mint egy évszázada behatolt a kereszténység, és a regensburgi püspökségen keresztül az ország a római kereszténységhez kapcsolódott.*

A lengyel Vitéz Boleszláv (Boleslaw Chobry) birodalma – mely a pogánysággal határos legkülső határon feküdt, az akkor ismert világ határán – eközben még a pogánysággal küzdött. Magyarországhoz hol békés, hol ellenséges kapcsolatok fűzték. Vitéz Boleszláv folytatta az ország Rómához kapcsolását, s azon fáradozott, hogy birodalmát tovább terjessze kelet felé: a pogány prusszok felé és az éppen ortodoxá lett Kijev fele. Legkésőbb ezzel látókörébe került Bizánc és a Kelet világa.**

A kereszténység a magyarok körében sem jutott győzelemre még ekkor. Különböző forrásokból tudjuk azt is, hogy a magyar fejedelmek mind Rómával, mind Bizánccal kapcsolatban álltak. Érthető tehát, hogy a Nyugat izgatottan figyelt Kelet felé: mi zajlik a szlávok és a magyarok körében.

Szent Adalbert

A prágai püspök, Adalbert évekig élt Rómában bencés és baziliánus szerzetesek között; térített a magyarok, majd a pogány prusszok között. Személyében a Nyugat egész kultúráját képviselte.

Adalbert 983-ban vett át egy püspökséget, melynek túlontúl hatalmas egyházmegyéje meghaladta egyetlen püspök erejét. (A prágai egyházmegye Adalbertre visszavezethető határleírása: északon Sziléziáig, Oberlausitzig és a Bobera és az Odera közötti területig, a lengyel Piastok uralmi területéhez közel nyúlt el, keleten pedig Krakkón túl a Bug és a Styr felső folyásáig, délen Csehországig és a magyar határvidékekig, nyugaton a bajor és a cseh erdőkig.) Ez az óriási, nem teljes egészében keresztény terület Adalbert prágai püspökségének idején – a déli részektől eltekintve – megfelelt a cseh Přemyslek uralkodási területének. Adalbert még a 976-ig önállóan kezelt morva püspökséget is integrálta.

A helyzet azonban megváltozott, miután a Piastok, I. Mieszko és fia, Vitéz Boleszláv 989-ben meghódították Sziléziát és Krakkót, ezzel birodalmuk határait az Odera forrásáig tolták ki. A Piastok és a Přemyslek között


Sziléziáért dúló harcban Adalbert kompromisszumot kötött a lengyel Piastokkal: feltehető, hogy a Piastok éppen Adalbert segítségével kapták meg az érsekség alapításának engedélyét Gnieznóra és a csehektől elhódított területekre, azokra a területekre, amelyekre I. Boleszláv cseh fejedelem hiába kérte ugyanezt. Így a cseh II. Boleszláv herceg Adalbert ellen fordult, 995-ben megtámadta szülőhelyét, Libicét és Adalbert egész családját megölette, de a püspök még időben Rómába menekült. Adalbertet két év múlva érte utol az erőszakos halál, melynek hírét a lengyel uralkodó vitette meg a német Ottó császárnak.

Adalbert kultusza

A császár már 997-ben apátságot alapított Szent Adalbert tiszteletére Aachenben, de birodalma egész területén terjesztette az Adalbert-kultuszt, relikviákat osztogatva. A birodalom határain túli területeket, amennyiben még nem lettek a hitnek megnyerve és nélkülözték a iura sacrorumit, az egyházi rendet, a császár szerint fel kellett ajánlani Adalbertnek mártírhaláláért.

Egyházat alapítani a frissen megkeresztelkedettek között – ez volt Adalbert célja, és nevében, mártírhalálát felhasználva, éppen ezt tette III. Ottó császár, érsekséget alapítva Esztergomban és Gnieznóban, véglegesen a latin kereszténység körébe vonva ezen új európai birodalmakat. A tárgyalások, egyeztetések menetét illetően bizonyos források arra utalnak, hogy a német-római császár mind István magyar, mind Vitéz Boleszláv lengyel fejedelemmel 997 és 1001 között egyeztette terveit. István esetében megfelelő szerződési alapot találunk: barátságot, egy császári hercegnőt a fejedelem feleségeként, királlyá koronázást és együttműködést az egyházalapítás során. Vitéz Boleszláv népe és országa ekkor kapta a Polen (Lengyelország) elnevezést. Itt is, ott is új keresztény birodalom jött létre, az európai népcsalád kiemelkedő tagjaként.

A későbbi híradások legendaszerűen kiszínezték a nagy változásokat, a magyarországi beavatkozást egyenesen Szent Adalbertnek tulajdonították. Adalbert már korán (Géza fejedelem már 972/973-ban megnyitotta országát a keresztény hit követei előtt) Magyarországon tevékenykedett, térített, templomokat szentelt, keresztelt. Hívei később is barátságos fogadtatásra leltek István udvarában.

A lengyel és a magyar fejedelmet is királlyá kellett koronázni. Magyarországon először a koronázás zajlott le a felkenéssel, majd – ahogy azt az egyházjog megkívánta, pápai engedéllyel – ez után az érsekség megalapítása (1001-ben). (Lengyelországban ez fordítva történt, ezért hiúsult meg a koronázás.) A császár az érsekség megalapításához Adalbert-relikviákat küldött – erre utal az esztergomi székesegyház patrocíniuma. Ezek a tettek azonban nem alapozták meg a császári uralmat az új királyság felett. A relikviaadományozás szimbolikája mást fejezett ki: bekapcsolódást a latin kereszténységbe, a római világba. Szent Adalbert glóriájának fényében zajlott le az ezredfordulón Európa újjáalakítása.

* Vö. D. Trestik cikkével e számunk 18–19. oldalain!** Vö. Niederhauser Emil cikkével e számunk 19–21. oldalain!

2. Képek


1. NémetországKOCSIS Gabriella

Németország

843–876 I. (Német) Lajos német király.

872 A magyarok első támadása.

900–911 IV. (Gyermek) Lajos, az utolsó karoling uralkodó.

911–918 I. Konrád német király.

919–936 I. Henrik német király.

921 I. Henrik német király és Arnulf bajor herceg szerződése a bajor terület különállásáról.

924-től I. Henrik évi adót fizet a magyaroknak.

933 I. Henrik Merseburg közelében (Riade) legyőzi a magyarokat.

936–973 I. (Nagy) Ottó császár-király.

955 Ottó király Augsburg közelében, a Lech folyó mezején legyőzi a kalandozó magyarokat.

962 I. Ottó német királyt XII. János pápa Rómában császárrá koronázza. A Német-római Birodalom megalapítása (fennáll 1806-ig).

973 A prágai püspökség alapítása.

973–983 II. Ottó császár-király.

974 II. Ottó és II. (Civakodó) Henrik bajor herceg ellentéte.

976 II. Ottó a bajor hercegség keleti határvidékéből megszervezi az osztrák őrgrófságot és a Babenbergekre bízza.

983–1002 III. Ottó császár-király.

983 Civakodó Henrik bajor herceg hatalma megerősödik II. Ottó halála után.

996Vajk (István) magyar trónörökös házassága Gizella bajor hercegnővel, II. (Civakodó) Henrik lányával.

1002–1024 II. Henrik német-római császár.

1024–1039 II. Konrád császár-király.

1039–1056 III. Henrik német-római császár uralkodása a császárság hatalmának tetőpontját jelenti.

1056–1106 IV. Henrik császár.

1076Hatalmi viszályuk miatt a wormsi zsinaton IV. Henrik letéteti VII. Gergely pápát, válaszul a pápa kiközösíti IV. Henriket, és alattvalóit felmenti a hűségeskü kötelezettsége alól.


1. Csehek és magyarokTRESTIK, Dusan

Csehek és magyarok

A „civilizált világ” szélén újonnan formálódó cseh, lengyel és magyar államok elkeseredett küzdelmet folytattak azért, hogy kihasítsák abból a saját részüket, hogy beilleszkedjenek, anélkül azonban, hogy felolvadnának abban. Mind a keleti bizánci, mind a nyugati frank birodalom ugyanis csak a leigázás révén történő beolvasztást ismerte, a kiutat az „újonnan jött” népek számára a megkeresztelkedésés a saját egyház megszervezése jelentette. Erre törekedtek a magyar, a később lengyelnek nevezett, valamint a cseh nemzetségek fejedelmei a 10. század folyamán.

A „gens Bohemannorum” a 9. század folyamán sikeresen állt ellen a frank birodalom beolvasztási törekvéseinek. Igaz, ebben 871 után Szvatopluk morva birodalma is segítette a csehek nemzetségeit, mígnem 882-ben maga Szvatopluk vonta uralma alá a cseh területeket. A morva fejedelem a cseh nemzetségfők közül a Premysl Borivojt választotta ki képviselőjének és megkereszteltette. (A morvák már a 9. század első felében felvették a keresztséget, 861-ben Rasztiszláv morva fejedelem már érsekségért folyamodott Rómához, amit 880-ban meg is alapítottak Olomouc székhellyel, miután Szvatopluk országát Szent Péternek ajánlotta fel.) Borivoj ezzel jelentéktelen fejedelemből autokrata uralkodó lett, a többi cseh fejedelem fölé emelkedett, és fia és annak utódai szervezték meg a Premysl birodalmat morva mintára.

Ekkoriban alapították Prágát, már azzal a nem titkolt céllal, hogy egy egységes cseh terület központja legyen.

Szvatopluk 894-ben bekövetkezett halála után a csehek voltak az elsők, akik elszakadtak a morva birodalomtól. A cseh fejedelmeket más népekkel való kapcsolataikban egyre inkább a Přemyslek képviselték. A Přemyslek kiegyeztek a bajorokkal, és az új ellenség, a szászok ellen a szláv heveller törzzsel szövetkeztek. Ezt a szövetséget pecsételte meg 906-ban a Premysl Vratiszláv és a heveller Drahomíra hercegnő házassága, melyet az új prágai várban ültek meg. Két fiuk született, Vencel és Boleszláv (mindkét név jelentése „több dicsőség”), történetük szinte mitologikus: az idősebb fiú az első szláv szentté vált, Boleszláv pedig bátyja megölése (935) után a cseh állam megalapítója lett. Olyan államot hozott létre, amelyben minden hatalom közvetlenül és kizárólagosan a Prágában uralkodó Premysl-fejedelmek kezében volt. I. Boleszláv (fejedelem 935–967/ 972) megsemmisítette az uralmára állandó fenyegetést jelentő régi fejedelmeket, szétrombolta váraikat, hogy a romok mellett saját várait építse fel.

A csehek és magyarok ekkor, I. Boleszláv idején lettek szomszédok először. A krónikák egymásnak ellentmondóak a cseh–magyar viszonyt illetően, de semmilyen lelet nem támasztja alá az ellenségeskedés meglétét. Boleszláv elfoglalta Sziléziát, ellenőrzése alatt tartotta a balti kereskedelmet, az ebből származó jövedelemből ütőképes hadsereget szervezett, amelyet aztán az állandó háborúk hadi sarcaiból tartott fenn. A magyarokkal azonban kerülte az összeütközést, meg sem próbálta elfoglalni Morvaország déli részét, amely akkoriban valószínűleg senkiföldje, de legalábbis érzékeny határzóna volt. A magyarok soha nem foglalták el a mai Morvaországot (az ottani helységnevek szláv eredetűek), de valószínűleg érdekszférájuknak tekintették, és ezt Boleszláv tiszteletben tartotta. Feltehető, hogy a cseh és a magyar elitréteg békés kapcsolatokat ápolt, beleértve a házasságokat is.

Boleszláv birodalmát „prágai” – és még nem cseh – birodalomnak tarthatjuk. Óriási terület volt ez, melynek részei csak lazán kapcsolódtak a centrumhoz. Boleszláv is – csakúgy, mint a későbbi lengyel területeken ugyanebben az időben I. (Piast) Mieszko, vagy a magyar fejedelmek – azon fáradozott, hogy ezeket a területeket egy szilárd keretbe foglalja. Ezért folyamodott Boleszláv is érsekségért Rómához. Két érsekséget akart, egyet Prágában, egyet Morvaországban, ahol ugyan létezett már püspökség, de nem töltötték be, és az egyházmegye területének nagy részét ekkor már a magyarok birtokolták. A valamikori morva püspökség területe a prágai püspök (983-tól Adalbert) igazgatása alá került, aki élénk kapcsolatokat ápolt a magyar udvarral.

I. Boleszláv birodalma azonban felbomlott, amikor 989-ben a lengyel Mieszko felmondta a csehekkel addig ápolt barátságot, és meghódította Sziléziát és Krakkó környékét, és a csehektől elhódított területekre érsekséget kért és kapott, feltehetően Adalbert segítségével, „Gniezno város és tartozékai”-t felajánlva Szent Péternek. A magyarokkal is jó kapcsolatban állt Adalbert, gyakorlatilag az ô közeli munkatársai segítették létrehozni a magyar egyházat. Adalbert terve egy nagyszabású, az egész közép-európai térségre kiterjedő új egyházi-politikai rend kialakítása volt, amelyben Csehország nem szerepelt önálló tényezőként.


A csehek így lettek az 1000. év nagy vesztesei: a magyarok és a lengyelek megkapták királyságukat és érsekségeiket, ők viszont üres kézzel álltak. A Přemyslek, az Árpádok és a Piastok hatalmi képződményeiből államok, majd politikai nemzetek jöttek létre, s kialakult Európa közepének rendje.

2. Képek


1. Cseh- és MorvaországKOCSIS Gabriella

Cseh- és Morvaország

830–846 Mojmir morva fejedelem uralkodása és a nagymorva állam létrejötte.

845 14 cseh előkelő (törzsfő) megkeresztelkedik Regensburgban.

846–870 Rasztiszláv fejedelem uralkodása alatt megkezdődik a német térítő papok tevékenysége.

863 A német befolyás ellensúlyozására Rasztiszláv Bizáncból kér térítő papokat. Így kezd téríteni Cirill és Metód a morva fejedelemségben.

870–894 Szvatopluk morva fejedelem.

871 Általános felkelés a német uralom ellen.

906 A morva állam fölbomlása után az önálló Cseh Fejedelemség a német császár hűbérese.

921–935 I. (Szent) Vencel cseh fejedelem uralkodása.

929 k. Pogánylázadás.

935 I. (Szent) Vencel vértanúsága.

935–967 I. (Premysl) Boleszláv cseh fejedelem uralkodása.

967–999 II. (Jámbor) Boleszláv.

973 A prágai püspökség megalapítása.

983 (Szent) Adalbert prágai püspök lesz.

995 A főhatalomért küzdő Premysl és Slavník nemzetség harca a Přemyslek győzelmével ér véget, a Slavníkokat kiirtották.

1085 II. Vratislav cseh fejedelem IV. Henrik német-római császártól királyi címet kap.


1. A lengyel fejedelemségNIEDERHAUSER Emil

A lengyel fejedelemség

A történeti forrásokban a lengyelek viszonylag későn tűntek fel. A későbbi Lengyelország területe jórészt azonos a feltételezett szláv őshazával. A csehekhez hasonlóan itt is több törzzsel kell számolni. Ezek közül a polján (a név szláv jelentése arra utal, hogy földműveléssel foglalkozott) inkább a terület nyugati végén helyezkedett el. (Ez a törzs volt az etnikum névadója.) Talán a terület keleti végén helyezkedhetett el a lędzjanin törzs, neve az ószláv lęda ‘parlag’ szóból ered, tehát valószínűleg nem földművelő, hanem állattartó életmódot folytathatott. (Ebből a törzsnévből származik a lengyelek magyar neve, és az oroszoknál régebben használatos ljah nevük is. De a lengyeleket jelentő litván lenkas is ebből a tőből ered. Vagyis olyan etnikumok nyelvében kerül ez elő, amelyek a lengyelektől keletre helyezkedhettek el.)

Nemcsak a népnév miatt, egyébként is valószínűnek tűnik, hogy a lengyel törzsek általában földművelők voltak, és a 10. században már nagyobb részük valamiféle félfüggésben élt (heredes). A latin nyelvű források egyéb elnevezésekkel is szolgálnak, melyeknek a tartalmát csak találgatni lehet: a liberinek nevezettek valószínűleg szabad költözési joggal rendelkezhettek. A heredes mellett a leggyakrabban előforduló, nagy tömeget jelentő kifejezés a smardones. Későbbi forrásokban bukkantak fel az optimates és a milites kifejezések, ezek a szabad harcosokat jelenthették. Alkalmasint a fejedelmi kíséret tagjainak is ez lehetett az összefoglaló neve.

Viking hatás?

A lengyelek esetében is felvetődött, vajon az államalapításban nem játszottak-e szerepet a vikingek (normannok). Az elmélet hirdetője a korai címerekre utalt, amelyek szerinte runikus jegyekből alakultak. Azonban ez nem perdöntő, másutt is használatos heraldikai jelekről van szó. Viking sírleletekre több esetben is lehet gyanakodni, elsősorban a tengermelléki területen, ahol akadnak olyan temetők, amelyekben a férfiakat normann, a nőket szláv szokás szerint temették el. Egyértelműen vikingnek tekinthető lelet azonban csak egy van. A helynevek nem mutatnak normann nyomokat. Legfeljebb néhány esetben kerülhet számításba germán (viking, normann) magyarázat.

Államalapítás

Ami az államalakulást illeti, természetesen megint a mondai elemekbe vagy feltételezésekbe ütközünk. Ilyen feltételezés, hogy a Visztula felső folyása táján, ahol később majd Krakkót találjuk, már a 6. század óta volt állam, de legkésőbb 850–900 között, tehát akkor, amikor már biztosan tudunk délebbi szláv államokról. Metód állítólag már errefelé is hirdette az igét. Egy 10. századi arab forrás a négy legnagyobb szláv állam közé sorolja a területet. Krakkó kapcsán egy, a Wawel-hegy barlangjában élő sárkányról van emlék, Krakusznak hívták, innen a város neve. De mondai elem egyébként is akad, a Piast-dinasztia kezdeteire vonatkozólag. (Az uralkodócsalád nevét csak a 18. századvég egyik lengyel történetírója kezdte használni.) A dinasztia eredete a nagy-lengyelországi hagyományban maradt fenn, az első főváros, Gniezno környékéről van ebben az esetben szó. Ez a hagyomány arról is tud, hogy az első dinasztia névadója egy Popiel nevű király volt, ezt váltotta fel egy Piast nevű. Van olyan feltételezés, hogy ez voltaképpen valamiféle majordómuszi tisztség elnevezése (a cseh pĕstoun ‘gyám’ alapján).

963 az első évszám, amelyről azt tudjuk, hogy ekkor támadás érte a Lengyel Fejedelemséget. Ezt többnyire frank, vagyis német támadásnak tartották, de újabban lehetségesnek látszik az is, hogy a ljuticsok intézték ezt a támadást egy mindenképpen már meglévő állam ellen, amelynek az uralkodóját Mieszkónak hívták.

Mieszko nevéhez fűződik 966-ban a keresztség felvétele, amiben bizonyos szerepe volt első feleségének, Dobrawának, I. Boleszláv cseh fejedelem leányának. A kereszténység terjesztése itt is a szokásos nehézségekkel járt, tudunk későbbi itteni pogánylázadásokról is. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy Mieszko idején még csekély volt a térítés hatása. Azt tudjuk, hogy 990 táján Mieszko elfoglalta Szilézia területét, ahol persze szintén szláv törzs lakott. És azt is tudni vélik, hogy az egy pápai jegyzékben szereplő Dagome iudex, aki felajánlja országát Szent Péternek, voltaképpen Mieszko, csak egyszerűen rossz másolásról van szó, a Mieszko a Dagome név utolsó két betűjében rejlik. (Mások éppen a germános hangzású név alapján gondoltak a normann befolyásra.)

Mieszko 992-ben halt meg, és felosztotta országát négy fia közt. Végül Vitéz Boleszláv szerzi meg a trónt. A


felosztás terve mégis biztos, és az is, hogy több mint száz év múlva az ország sok részfejedelemségre oszlik (hasonló jelenséggel találkozunk majd az oroszoknál is). Az uralkodó dinasztián belüli osztozkodást szokták szláv sajátosságnak tartani, szokták arra is visszavezetni, hogy a korai feudalizmusban a nagybirtok önellátó, elkülönül a többi területtől, a részfejedelemségek csak ennek a gazdaságtörténeti mozzanatnak a kifejezései. Az biztos, hogy ezt a mozzanatot számításba kell venni, hiszen sokfelé találkozunk azzal a képlettel, hogy az ország területe a nagybirtokosok, főurak közt oszlik meg. Ez a jelenség akár általános európai jelenségnek is tekinthető éppen az 1000 körüli időkben. De lehet, hogy tudomásul kell venni: itt valamiféle családi szokásról van szó.

A lengyel–német viszony

I. (Vitéz) Boleszláv (992–1025) az első nagy lengyel uralkodónak számít, akit élete végén koronáznak királlyá pápai engedéllyel. Inkább őt, mint atyját tekintik a lengyel állam és a kereszténység megteremtőjének, tehát a magyar I. Istvánnal összevethető személyiségnek. Mindenesetre ő az, aki hadjáratot visel az időnként Vörös-Oroszországnak is nevezett területért (nagyjából a későbbi Kelet-Galíciáról van szó), s ezzel megalapozza a lengyel–orosz ellenségeskedést a következő nagyjából ezer évre. Egy másik hagyományt is kezdeményez csehországi hódítási kísérletével, amelyből ugyancsak évszázados ellentétek támadnak.

A legfontosabb mégis a Keleti Frank, illetve most már Német-római Birodalomhoz fűződő viszony. 1000-ben Gnieznóban, a fővárosban tett látogatást III. Ottó császár, Szent Adalbert vértanú sírjának a meglátogatása alkalmából. Ekkor lándzsát adományozott a lengyel fejedelemnek (ekkor még nem király). Lengyel és német történészek régóta vitatkoznak arról, vajon ez a hűbéri felsőbbség, illetve alávetettség jele volt-e, vagy nem. III. Ottó elképzelése lengyel vonatkozásban is érvényes volt: egész Európát egy újfajta birodalom köré kívánta szervezni, Nagy Károly és a Római Birodalom mintájára, és ennek a felújított birodalomnak lett volna alávetett szövetségese Magyarország és Lengyelország. Tény, hogy éppen Boleszláv uralkodása idején is folyt egy majdnem két évtizedes háború a németekkel. (A lengyel–német viszony majd ugyancsak jó ezer esztendőre problematikus lesz.) A hűbéri alárendeltség kérdésében, úgy tűnik, a lengyel történészek járnak közelebb az igazsághoz, akik ezt tagadják, a későbbiekben ennek kétségtelenül nem látjuk jelét.

Az első évszázad

A következő lengyel uralkodók hol a királyi, hol a fejedelmi címet használták, hol felosztották az országot az örökösök között, hol mégis visszaállították az egységet, s közben terjeszkedni is próbáltak, elsősorban észak, vagyis a tenger felé. Idővel a pomorán szláv törzseket is sikerül meghódítaniuk, aztán ez a szerzemény is megint elvész.

II. (Merész) Boleszláv (1058–1079), akit pápai engedéllyel 1076-ban királlyá koronáztak, konfliktusba keveredett Szaniszló (Stanisław) krakkói püspökkel. A király kivégeztette a püspököt, mert állítólag összeesküvést szőtt ellene, de ez olyan országos felháborodást keltett, hogy a királynak Magyarországra kellett menekülnie, itt is halt meg 1080-ban. A vértanú Szent Szaniszló adta meg az országnak azt a szakrális emelkedést, amelyet a magyarok esetében az 1083-as szentté avatások jelentettek.*

A középkor kifogyhatatlan volt a jelzőkben. III. Boleszláv (1109–1138) a Ferdeszájút kapta, nyilván valamilyen testi hibája okán. Végrendeletében, miután egy soron lévő háborúban legyőzte a németeket, végképp felosztotta az országot a családon belül azzal, hogy a krakkói lesz mindig a főfejedelem. Ezt természetesen nem tartották be. A tisztes anarchiából csak azért nem lett nagyobb baj, mert ugyanez a „betegség” szállta meg a keleti szomszédot, a nyugati meg főképp a pápával hadakozott.

* Vö. Klaniczay Gábor: Szentté avatások, 1083. História, 2000/5–6. szám! (A szerk.)

2. Képek


1. LengyelországKOCSIS Gabriella

Lengyelország

963 k.–992 Mieszko lengyel fejedelem. Államát 963-ban külső támadás (frank?, ljutics?) éri.

966 Mieszko lengyel fejedelem felveszi a római kereszténységet. Utódai, a Piastok 1370-ig uralkodnak Lengyelországban.

990 k. Mieszko elfoglalja Szilézia területét.

992–1025 I. (Vitéz) Boleszláv uralkodása.

1000 A gnieznói érsekség alapítása. III. Ottó császár meglátogatja Szent Adalbert sírját Gnieznóban és lándzsát adományoz a lengyel uralkodónak.

1000–1018 Háború a németekkel, amely Boleszláv győzelmével ér véget.

1025 I. Boleszlávot pápai engedéllyel királlyá koronázzák.

1058–1079 II. (Merész) Boleszláv uralkodása.

1076 II. Boleszláv királlyá koronázása.

1079–1102 I. Ulászló uralkodása.

1102–1138 III. (Ferdeszájú) Boleszláv uralkodása.


1. Horvátok és magyarokBUDAK, Neven

Horvátok és magyarok

A magyar–horvát kapcsolatok előtörténete a 10. évszázad második felében egy mostanáig kevéssé figyelembe vett párhuzammal kezdődik. Ahogyan Spalatoi Tamáskrónikás leírja, Bizánc valamikor 969 és 998 között Drziszláv (Drislav) horvát uralkodónak juttatta a királyi hatalom jelképeit. Azóta ő és utódai Horvátország és Dalmácia királyainak nevezték magukat. Két olyan felirat is fennmaradt, amelyen Drziszláv a rex(király), valamint a dux magnus (nagyherceg) címet is viseli.

Bizánc jogigénye újjáéled

Annak ellenére, hogy a hasonlóság közte és az első magyar király, István között szembeszökő, a kettejük közti különbségek mégis lényegesek. Drziszláv egy már régen kereszténnyé lett nemzetség leszármazottja volt, és egy olyan királyság fölött uralkodott, amelynek kezdetei Nagy Károly karoling császár korára (768–814) mennek vissza. Ennek a nemzetségnek a tagjai nemzedékek óta rexnek nevezték magukat. A bizánci birodalom újonnan keletkezett igényeit Horvátországra Tomiszláv király kora óta (kb. 910/927) lehetett tapasztalni, aki bizánci prokonzulként átvette a dalmát szigetek és a tengerparti városok feletti uralmat. A királyi hatalom jelképeinek átadása Drziszlávnak valójában a Keletrómai Birodalom jogigényét élesztette fel az antik Dalmácia fölött.

Ilyen vonatkozásban az első magyar király megkoronázása is a pápa és III. Ottó német császár közti szövetség azon kísérletének tűnik, hogy a Nyugatrómai Birodalom határán egyensúlyt hozzon létre a bizánci politikai offenzívával szemben. A két István – ti. a magyar és a forrásainkban Istvánnak is nevezett horvát Drziszláv – az egymással szembenálló két birodalom szimbolikus képviselője volt, akiknek a megkoronázását a két birodalom és egyház határvidékén zajló hatalmi játék eredményezte.

Drziszláv trónját legidősebb fiára, Szvetoszlávra hagyta, két fiatalabb testvére azonban, Kreimir és Gojszláv azon a véleményen volt, hogy meg kell osztani a hatalmat. Fellázadtak Szvetoszláv ellen és elvették tőle a koronát. Feltételezhető, hogy a két testvér apjuk politikáját is meg kívánta változtatni, és új támogatójukat III. Ottó német-római császárban keresték. Már az örökség megosztásának gondolata – amely valószínűleg régi frank eredetű hagyomány, és amely az egyeduralom bizánci gondolatával fordul szembe – lényeges különbségeket mutat fel az uralkodócsalád politikai felfogásában.

II. Bazileiosz bizánci császár (963– 1025) viszont Orseolo Péter velencei dózsénak megadja a hozzájárulást egy horvátországi és dalmáciai katonai vállalkozáshoz. A velencei hajóhad arra kényszerítette a tengerparti és szigeteken lévő városokat, köztük a Biograd (Fehérvár) nevű királyi várost is, hogy alávesse magát a velencei és ezzel a bizánci fensőségnek. Szvetoszláv leváltott király a dózsét Trogirban várta, ahol a velenceieknek átadta István fiát.

Dinasztikus kapcsolatok

A fiatal István, akit édesapja Velencébe küldött, a horvát uralkodóház első olyan tagja volt, aki családi kapcsolatokba került a magyar Árpád-dinasztiával. Feleségül vette Péter dózse lányát, akinek Ottó nevű fia a magyar István király testvérét vette el. A hiányos források ellenére úgy tűnik, hogy a két dinasztia közötti kapcsolatok a későbbi generációk során is állandósultak. Zvonimir királyt, aki talán a száműzött István herceg egyik utóda, 1075-ben Salonaban (Solin) koronázta meg VII. Gergely pápa küldötte. Felesége I. Géza magyar király (1074–77) Ilona nevű testvére volt.

Még mindig nem tisztázott, vajon a horvát uralkodók az Árpádok dinasztiájával együtt uralkodtak-e a 11. század első fele óta Nyugat-Szlavóniában?

Tény, hogy Zvonimir királyt az 1060-as években a karintiai Ulrik gróf elleni háborúban támogatta sógora, Géza és annak unokatestvére, Salamon magyar király. Ulrik foglalt részeket el a horvát-dalmáciai királyság területén Isztriában, valamint a Kvarner tengerszoros mentén, ahol egy Dalmáciai határőrvidéket hozott létre. Ez azonban csak rövid életű volt, minthogy Zvonimir az Árpád-házi királyok segítségével körülbelül három év elteltével visszahódította.

Ennek a révén a két dinasztia közötti kapcsolat még szorosabbá vált. Feltételezhető, hogy Zvonimir a másik


sógorával, Lászlóval, örökösödési szerződést is kötött. (Zvonimir halála után özvegye megkísérelte testvére javára megszerezni a horvát trónt, amit csak egy meglévő szerződés alapján tehetett.)

Zvonimir halála után, 1089-ban a horvátországi helyzet eléggé kaotikus lehetett. III. István, Zvonimir utódja, a Trpimiroviøek főágának utolsó tagja lehetett. Azonban fiatalon hunyt el, ráadásul uralma csak a horvát királyság központi területeire korlátozódott. Északon, a valamikori Dalmáciai Határőrvidék területén Koszmat herceg uralkodott, délen pedig Slavac nagyfejedelem, aki magát királynak nevezte. III. István király 1091-ben elhunyt, míg a másik két ellenlábas, Koszmat és Slavac sorsa ismeretlenül végződött.

Szent László hódításai

László magyar király (1077–1095) – anélkül, hogy szervezett ellenállásba ütközött volna – katonáival Szlavónián és Horvátországon keresztül jutott el a tengerpartra, egészen Biograd városáig, és joggal írta egyik levelében, hogy „csaknem egész Horvátországot elfoglaltam”.

Egy kun támadás miatt László királynak vissza kellett térnie Magyarországra, előbb azonban megpróbálta Horvátországban elért sikereit biztosítani. Megalapította a zágrábi püspökséget, Szlavónia vallási központját. (A zágrábi püspökség alapításával a kalocsai egyházmegye területe a Száva folyó déli partjáig ért.)

A második intézkedés, amelyet László horvátországi helyzetének megerősítésére hozott, Álmos nevű unokaöccsének horvát királlyá való kinevezése volt. Hogy sor került-e megkoronázására és a király címe hogyan hangzott, az bizonytalan. 1075 óta, ha ugyan nem korábban, Horvátország pápai hűbérbirtok volt, és II. Orbán pápa beleegyezése nélkül senkit sem lehetett a horvát koronával megkoronázni. Horvátország és Dalmácia királyi koronája valószínűleg a spalatói érsek kezében volt, akinek pápa iránti hűsége kizárta, hogy ezeket a magyar hercegeknek adja át. Ráadásul Spalato városa, más dalmát városokkal együtt, megint bizánci uralom alá került, és László nem tudta meghódítani Dalmáciát. Így Álmos új királyságában tényleges elismerés nélkül uralkodott, és helyzete a pápa és a bizánci császár ellenségessége következtében megnehezült.

Könyves Kálmán a horvát trónon

Ennek a tisztázatlan helyzetnek a következménye volt a horvátországi magyar uralom meggyengülése. Valószínűleg Biogradban tudta magát tartani egy csapat, de az ország belsejében, Knin királyi város vidékén a horvát Péter király lett az úr. Knin a királyságban központi helyet foglalt el, mivel minden, északi irányból Dalmáciába vezető út ott vezetett át. Péter valószínűleg Zvonimir „bánja” a Snačićok nemesi családjából, illetve törzséből származott, és lehetséges, hogy őt az a tizenkét horvát törzs választotta meg, amely Nin és Knin városok között telepedett meg.

Péter 1097-ben meghalt, ekkor Kálmán magyar király (1095–1116) egy csapata Biográd alá vonult, hogy ott fogadja a normann királylányt, Kálmán jegyesét. Péter halálával nem volt más jelölt a horvát trónra, mint Kálmán maga, bár öt év is eltelt, amíg Biográdban Horvátország és Dalmácia királyává koronázták.

A magyar király helyzete sem külpolitikai, sem belpolitikai vonatkozásban nem volt kedvező. Ellenségek által fenyegetve és Álmos öccsével konfliktusban Kálmán királynak valószínűleg nem volt elég ereje és akarata, hogy a horvátországi helyzetnek ura legyen. Ráadásul az önálló horvát királyság gondolata ekkor valószínűleg sokkal elevenebben élt még, mint a későbbi időkben.

Csak a Horvátország központi területeit, Zárát (Zadar) és környékét ellenőrzésük alatt tartó helyi előkelőkkel való kiegyezés tette lehetővé, hogy Kálmán megkoronáztassa magát, és azután meghódítsa a tengerparti városokat. A katonai akciókat diplomácai tárgyalásokkal kombinálva két év alatt, 1103 és 1105 között meghódította Dalmácia középső és északi részének a tengerparton és szigeteken fekvő városait. Itt is tárgyalásokat folytatott a városok képviselőivel, s miután jóváhagyta és megújította régi jogaikat, gazdag ajándékokat juttatott ezeknek a városoknak. A zárai győzelemmel majdnem az egész horvát és dalmát királyság Kálmán király ellenőrzése alá került.

2. Képek


1. HorvátországKOCSIS Gabriella

Horvátország

819–822 (Szávai) Ljudevit horvát fejedelem vezetésével frankellenes felkelés zajlik.

868 horvát felkelés a frank függés ellen.

845–864 Trpimir horvát fejedelem egyesíti a horvátokat.

910–927 Tomiszláv fejedelem. Egyesíti a tengerparti horvát államot a pannóniai szlávok területével.

925 Tomiszláv horvát fejedelem pápai engedéllyel felveszi a királyi címet.

986 II. Baszileiosz bizánci császár királyi jelvényeket küld Stepan Drziszlávnak.

996 után Velence elfoglalja a tengerparti dalmát városokat.

1075 k.–1089 Zvonimir horvát király. Felségjelvényeit a pápától kapja.

1091 Zvonimir király özvegye (I. László magyar király nővére) kérésére I. László elfoglalja Horvátországot.

1102 A horvát nemesség királlyá választja Könyves Kálmánt.


1. Bolgárok és a magyar államGJUZELEV, Vassil

Bolgárok és a magyar állam

A középkori bolgár–magyar kapcsolatok első jelei – vitathatatlan bizonyítékok alapján – a 9. század végére és a 10. századra keltezhetők. A Bulgáriával szembeni kezdeti, kitartó konfliktus oka a bolgároknak azon állandó, majdnem az egész 9. századot jellemző törekvése, hogy uralmuk alá vonják a Duna középső folyásának egész területét, és ezáltal a Keleti Frank Birodalommal, a horvátokkal, „Nagy Moráviá”-val és Pannóniával közvetlen szomszédságba kerüljenek. Ezen törekvések radikális megváltozása a magyar honfoglalásra vezethető vissza.

A magyar honfoglalás

A 894–896-os évek bolgár–magyar összetűzéseinek eredményeképp a magyarok Etelközből a Kárpát-medence északi vidékeire költöztek át. Ebből a térségből kiindulva nyomultak előre a bolgár állam északnyugati területei felé a Tisza, a Körös, a Maros és a Temes folyó völgyében. Egymás után foglalták el a Tisza és a Duna középső folyása közötti területeket. A bolgár uralkodónak azon kísérlete, hogy déli irányba való előrenyomulásukat a belgrádi vár előtt elterülő síkságon megállítsa, vereséggel végződött. A békeszerződés értelmében a bolgár állam gyakorlatilag lemondott a Tisza és a Duna közötti felségterületeiről. Ezzel a létrejövő magyar állam az első lépést tette meg abba az irányba, hogy meghatározó tényezővé váljék nem csupán Közép-Európa, de a Balkán-félsziget történelmét és sorsát illetően is.

Magyarok bolgár felségterületen

Míg a magyarok az ezt megelőző évszázadokban jelentéktelen szerepet játszottak a bolgár történelemben, a 10. századtól kezdve szorosan összefonódtak azzal. Pannóniában és Erdélyben való letelepedésükkel – akkoriban ezek bolgár fennhatóság alatt álltak – szétszakították a Bulgáriát közvetlenül Közép- és Nyugat-Európához kötő szálakat, és elzárták az ezen térség országaival való közvetlen kapcsolatfelvétel lehetőségétől. Ezzel magyarázható, hogy a 9. századra jellemző gyakori bolgár követjárások a frank udvarba és Itáliába a 10. századra csupán két látogatásra szorítkoztak a német császár udvarában: 965-ben Magdeburgban és 973-ban Quedlinburgban járnak.

A bolgár–magyar viszony a területek átengedése révén konszolidálódott, sőt a két állam közötti szövetségi viszony létrehozásához vezetett. A Bizánc számára végzetessé váló, 917. augusztus 20-án megvívott acheloji csatában magyar csapatok Bulgária szövetségeseiként vettek részt. Egy hosszantartó konfliktus után a bolgár cárnak, Nagy Simeonnak (893–927) sikerült szövetségesi kapcsolatokat teremtenie Árpád fejedelemmel. A következő évtizedekben éppen ez az a szövetség, mely Magyarország aktív, 934. évi, Konstantinápoly irányában való terjeszkedésének alapját képezte. A Bolgár Birodalom jóakaratú hozzáállása tette lehetővé a magyarok számára a Via Singidunumon és a Via Egnatián való akadálytalan közlekedést: a magyarok 943-ban először keltek át Makedónián, s ennek alkalmával egy csapat még Attikát és a Korinthoszi-szorost is elérte. A bolgárok nyilvánvalóan szorgalmazták a magyarok bizánci felségterületre való betöréseit, így a magyarok a bizánci történelemben is aktív szerephez jutottak.

Kalandozások görög területen

Egy a bizánci császársággal való rövid, 945-től 959-ig tartó békés időszak után a magyarok újrakezdték a bizánci területek elleni rajtaütéseiket. A vereség ugyanis, melyet I. Ottó német császár csapatai 955-ben a Lech mezején mértek a magyarokra, megakadályozta a magyarok nyugat felé irányuló támadásait. Magyarország politikájának súlypontja fokozatosan a Balkán-félszigetre helyeződött át.

959-ben, 960-ban és 961-ben a magyarok a bolgárok közvetítésével és támogatásával ismételten betörtek a bizánci területekre, sőt egy Bizánc-ellenes szövetséget is létrehoztak. Ez a bizánci császárt, II. Niképhoros Phókast arra kényszerítette, hogy Petar bolgár cárhoz (927–969) küldött követség útján ultimátumszerűen követelje, hogy a magyaroknak tiltsa meg a Dunán való átkelést és római területek pusztítását. A bolgárok azonban visszautasították ezt a felszólítást. 968-ban a magyarok háborús akciókat hajtottak végre Makedóniában és Thrákiában, melyeknek során egészen Thesszalonikéig nyomultak előre. A bizánci diplomácia nem késlekedett a válasszal. Szorgalmazta a kijevi fejedelem, Szvjatoszláv Bulgária elleni hadjáratait, melyek elsősorban a bolgár birodalom északkeleti országrészeiben és Thrákiában okoztak szörnyű pusztítást. Ezek a hadjáratok vezettek a bolgár fővárosnak, Preslavnak és Kelet-Bulgáriának Bizánc általi elfoglalásához (971).


Amint a bolgár állam súlypontja Makedóniába helyeződött át, Sámuel cár (997–1014) a 10. század vége felé megpróbálta felújítani a bolgár–magyar szövetséget, ezért fiát, Gavril Radomirt Géza fejedelem (962 vagy 972–997) lányával összeházasította. Ez a házasság azonban nem volt hosszú életű: 1002-ben a bolgár trónörökös ismeretlen okokból elűzte a várandós magyar hercegnőt. Minden jel szerint Magyarország északnyugat-bolgár területekkel kapcsolatos igényei vezettek a két ország egymáshoz fűződő kapcsolatainak megszakításához. Mivel a bolgár állam nem számíthatott magyar segítségre a Bizánccal való konfliktusai rendezése során, ezért külpolitikai téren teljesen elszigetelődött.

A bolgár birodalom bukása

A magyar állam a 10. század folyamán a Balkán-félsziget eseményeiben és a bolgár–bizánci kapcsolatokban való aktív részvételének köszönhetően Délkelet-Európa történelmének új és lényeges tényezőjévé vált. A Bolgár Birodalom bukása (1018–1019) egy magyar– bizánci közös határ létrejöttéhez vezetett a Duna térségében, Szerém, Belgrád és Barancs (Braničevo) határvárosokkal. Bizánc és Magyarország összeütközése ezen települések miatt idővel elkerülhetetlenné vált. A magyar királyság balkáni politikája ezzel új korszakába lépett.

2. Képek


1. BulgáriaKOCSIS Gabriella

Bulgária

9. század A Bolgár Birodalom területét fejedelmei: Krum (803–814), Omortag (814–931) és Borisz (852–889) jelentősen megnövelik a Bizánci, ill. a Frank Birodalom rovására.

839–842 Háború Szerbiával.

855–856 Háború Bizánccal.

863 Háború Bizánccal.

865 Borisz kagán felveszi a keresztséget.

870 A konstantinápolyi zsinat döntése értelmében a terület a bizánci kereszténység körébe tartozik.

893–927 (Nagy) Simeon bolgár cár. Uralkodása alatt az első Bolgár Birodalom virágkorát éli.



926 Simeon „minden bolgárok és görögök császára” .

931 A szerbek felkelése következtében Szerbia elszakad a Bolgár Birodalomtól.

934 megkezdődnek a magyarok támadásai a Bolgár Birodalom ellen.

967 Niképhorosz Phókasz bizánci császár sikertelen hadjáratot vezet a bolgárok ellen.

968–969 Szvjatoszláv kijevi fejedelem Bizánccal szövetségben elfoglalja Észak- Bulgáriát, ugyanakkor a bizánci támadások nyomán elvész Kelet-Bulgária is.

11. század eleje Az utolsó bolgár cárok (Radomir, Vladiszláv) árnyékuralkodók.

1187 A bolgár állam visszanyeri függetlenségét a Bizánci Birodalomtól.


1. Magyarország és a Kijevi RuszFONT Márta

Magyarország és a Kijevi Rusz

A keleti szlávok törzsei letelepedett földművelő népességet alkottak, egyes csoportjaik gyakran estek áldozatul a szomszédos nomádoknak: elhurcolták, rabszolgaként alkalmazták vagy eladták őket. Az állam létrejöttéhez a földművelő társadalomból hiányzott az a „töltés”, amely a társadalom differenciálódását meggyorsítja, a vagyoni különbségeket megnöveli és ezáltal a nemzetségi-törzsi keretek intézményesülését elősegíti. A 9–10. századi, még differenciálatlan, keleti szláv népesség számára a társadalom mobilizálásához szükséges impulzusokat a steppe nomádjai és az északon megjelenő normann-varégok biztosították.

Varég-normann hatás

A normannok szerepe azért lehetett fontosabb, mint a steppe nomádjaié, mivel nemcsak adóztatták a szláv törzseket, mintegy kívülről rájuk telepedve, hanem településeik a szlávoké közé ékelődvén, befolyásuk a szláv törzsi-nemzetségi rétegre közvetlenül hatott. A fejedelmi kíséretek varég és szláv elemeket egyaránt befogadtak, így a kíséretek az asszimilálódás színterévé váltak. A varég-normann és a szláv vezető réteg számára közös érdekeltséget teremtett a kazárellenesség: a szlávok az adófizetés, a varég-normannok kereskedelemi érdekeik miatt fordultak a kazárok ellen. (A vízi utak feletti ellenőrzés a varég kereskedelem számára létkérdés volt.)

Oleg hódításai

Az állam létrejöttét megelőző időszakban a keleti szláv–varég törzsszövetség meglehetősen nagy katonai aktivitást mutatott: Bizánc és a kazárok, illetve a fekete-tengeri steppét uraló besenyők voltak fő ellenfeleik. Északkeleti irányban terjeszkedve az ott élő finnugor népcsoportok nem tanúsítottak különösebb ellenállást a varég–rusz adóztatással szemben.

A varég–rusz törzsszövetség etnikailag vegyes összetételű volt. A 9–10. században túlsúlyban lehetett közöttük a varég elem, amint erről a személynevek tanúskodnak. Bizánc elleni hadjárataikra a Dnyeperen és a Fekete-tenger part menti vizein hajózva érkeztek. Ezért nevezi őket Pritsak a „tenger nomádjainak”. A Fekete-tenger mentén élő besenyőkkel és kazárokkal is felvették a harcot, nem is sikertelenül.

Az orosz történetírás egyik ága a Kijevi Rusz államiságát korábbról eredezteti, Oleg fejedelem nevéhez köti, aki 882-ben Novgorodból a Dnyeperen lehajózva meghódította Kijevet, és a déli részeken is megvetette a lábát. Mások szerint Oleg fejedelem nem tett mást, mint ellenőrzése alá vonta a dnyeperi vízi utat – amely az őskrónika szerint „a varégoktól a görögökig” vezetett –, és adóztatott, amit a steppei nomádok is tettek e régió déli sávjában. Az Oleget követő fejedelmek tevékenysége is az adófizetők számának gyarapításából állt; azaz a térségben a kazároknak adózó keleti szláv törzseket a maga oldalára állította, ezzel uralmi szférájának határait tágította ki.

Az államszervezés irányába mutató jelenségek csak Vlagyimir fejedelem idején figyelhetők meg; azaz ugyanúgy a kereszténység felvételéhez köthető, mint a magyaroknál.

Államrendszer, kereszténység, magyarok

A szervezett keresztény hittérítés nem előzmények nélkül történt egyik oldalon sem. A magyarok közt a bizánci hittérítésnek a 10. század közepétől vannak nyomai. 953-ban Bizáncban egy Hierotheosz nevű szerzetest Turkia püspökévé szenteltek. Hierotheosz működési területe Erdélyben volt, a Gyulák törzse szállásterületén. Hierotheosz felszentelését megelőzte a Gyula megkeresztelkedése Bizáncban. Hierotheosz megjelenésének politikai következményét ismerjük: a Gyula nem vezetett zsákmányszerző hadat a Bizánci Birodalom ellen. Tevékenységének egyházi vonatkozásairól csak közvetett adat szól, pl. az erdélyi püspökség védőszentje Szent Mihály lett. A bizánci térítés a Kárpát-medence nyugati felében már a magyarok idejövetele előtt is jelen volt a morva misszió révén. Géza fejedelem 973-ban Quedlinburgba küldött követei és a nyomukban érkező hittérítők a korábbi bizánci misszió térvesztésével jártak. A nyugati misszió Sankt Gallenból indult ki Brúnó vezetésével, aki Gézát és családját is megkeresztelte. Géza nagyfejedelem a pogány kultuszokkal nem tudott – és lehet, nem is akart – maradéktalanul leszámolni.

A vallási szinkretizmus ebben az időben a többi frissen keresztény hitre tért területen is megtalálható.*


A kijevi keresztény hagyományokhoz kötődik az a híradás, amely Olga fejedelemasszony kereszteléséről szól. Olga járt Bizáncban (946 vagy 957), amiről Bíborbanszületett Konstantin a De ceremoniis c. munkájában megemlékezik. Olga esetleg már keresztényként érkezhetett Konstantinápolyba, mivel személyét különleges figyelem övezte. A császár és Olga között azonban valami konfliktus keletkezhetett. Olga Kijevbe visszatérte után követeket küldött I. Ottó császárhoz. Ennek nyomán 959-ben a hamburgi érsek kinevezte Libutiust, a mainzi Szent Albán-kolostor szerzetesét, Rusz püspökének. Libutius még útnak indulása előtt meghalt. Helyére egy Adalbert nevű szerzetes került, aki el is jutott Kijevbe, de rövid tartózkodás után visszatért. Nem ismert, hogy útjának bárminő eredménye lett volna. Csakúgy, mint a Ruszban az Olga által kezdeményezett bizánci missziónak sem volt folytatása. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy Kijev is beletartozott a nyugati egyház érdeklődési körébe.

Hittérítés állami eszközökkel

Vlagyimir fejedelem idején (980–1015) lényegében ismét a kezdő lépéseket kellett megtenni a hittérítés terén. Vlagyimir elődeinél határozottabb intézkedéseket tett: tömeges keresztelések a nagyobb településeken, az ún. tized templom felépítése és számára fejedelmi bevételei tizedének átengedése stb. Vlagyimir volt az első, aki templomot építtetett és anyagi eszközöket is a térítés szolgálatába állított. Valószínű, hogy Vlagyimir kíséretének java részével együtt „látszatkeresztény” vagy félig pogány maradt. Pogány szokásait és több feleségét továbbra is megtartotta. A kereszténységben felvett Vaszilij nevet sem kizárólagosan használta. Ugyancsak teret engedett az ezredfordulót követő években Querfurti Brúnó működésének, azaz nem zárkózott el a nyugati hittérítők elől sem. Végeredményben Vlagyimir keresztény egyházszervezése fő vonásaiban a magyar Géza fejedelem egyházszervezésének felel meg. Vlagyimir éppúgy az „átmenet embere” a pogányság és a kereszténység határán, mint Géza.

A keresztény hittérítés és az egyházszervezet kiépülése a világi hatalmi központokkal párhuzamosan történt. Lényeges különbség, hogy Magyarországon a felkent és megkoronázott uralkodó rex et sacerdos lett egyszemélyben. Tehát jogosulttá vált önállóan dönteni újabb egyházmegyék létrehozásáról, ehhez a pápától csak megerősítésre, illetve jóváhagyásra volt szüksége. A koronázás emellett az uralkodó világi hatalomgyakorlásához is egyházi megerősítést adott; kiemelte a korábbi pogány törzsfői-nagyfejedelmi megkötöttségeiből és Dei gratia (Isten kegyelméből) szentesítette ténykedését.

A Kijevi Ruszban a bizánci gyakorlat átvételével azt várnánk, hogy a nagyfejedelem egyházi és világi ügyekben egyaránt illetékes módon intézkedhessen. Ez részben azért nem következett be, mivel a Rusz egyháza nem lett autokefál, azaz önálló egyházalapító jogú állam, hanem a konstantinápolyi pátriárkának volt alárendelve. Az ő hatáskörébe tartozott a püspökök kijelölése is, akiknek zöme a tatárjárás előtti időszakban görög származású. A püspökségek létesítéséről viszont semmi információnk nincs, rendszerint csak az állapítható meg, hogy egyik vagy másik püspökség egy adott időpontban már létezik.

Laza területi szervezet

A világi uralom megszervezése a Kárpát-medencében több ütemben történt: a 10. század közepén, mint erre Bíborbanszületett Konstantin utal, a magyar törzsszövetség a felbomlás állapotában volt. A törzsek önállóan „kalandoztak”, szervezték zsákmányszerző hadjárataikat, és „nem engedelmeskedtek” a törzsszövetségi elöljáróknak. Az Árpádok nagyfejedelmi pozíciói visszaszorultak, és csak a nyugat-magyarországi törzsek Lech-mezei veresége (933) teremtette meg az első lehetőséget az egykori pozíciók visszaszerzésére. 970 tájára juthattak a Kárpát-medence nyugati felének birtokába, de immár nem mint vezető törzs, hanem úgy, hogy a megyer törzs népessége lassan elfoglalta az elnéptelenedett területeket. Géza nagyfejedelem erősítette az Árpádok befolyását a Kárpát-medence keleti felében is: az erdélyi Gyulákkal házassági kapcsolatokon keresztül lépett szövetségre. A hegemónia megszerzése azonban csak Istvánnak sikerült. A koronázás után, katonai erővel terjesztette ki királysága határait az egykori törzsi szállásterületek egészére. (Ezeket a háborúkat államszervező harcoknak nevezi a magyar história.) Az államszervező harcok befejeztével a magyar törzsszövetség egykori törzsi-nemzetségi összetartó ereje jelentősen meggyengült. A világi igazgatás egysége a királyi vármegye (comitatus) lett. A királyi vármegyék élén az ispán, a király által kinevezett tisztségviselő állt.

A Kijevi Ruszban a világi uralom területi egységeinek kialakításánál lényeges eltéréseket tapasztalunk. A kijevi nagyfejedelmek a Rusz egyes részeit az adózás szempontjából külön kezelték. „Adózási egységeknek” az egyes törzsi területeket tekintették. A szláv polján törzs és a varég kíséret fegyveres hatalmára támaszkodó kijevi nagyfejedelmek a keleti szláv törzsek feletti uralmukat az adózáson keresztül gyakorolták. Olegtől kezdve az adófizető törzsek számának gyarapítása volt a cél. Olegtől Vlagyimirig az adók behajtásán és az egyes törzsek katonai erejének összefogásán túl más egységesítő törekvéssel nem találkozunk. Az uralomnak ez a módja nem volt szilárd, az alkalmanként összeverbuvált harcosok számára a fizetség a zsákmány volt. A hadjáratok során


szerzett zsákmány és az elhurcolt vagy eladott szolgák esete arról tanúskodik, hogy a Rusz fejedelmei ugyanúgy jártak el, mint a steppe népei, és ugyanolyan típusú jövedelmekre tettek szert, mint a kazárok és a besenyők. Ezt tapasztalva az arra járó kereskedők joggal nevezték az uralkodót kagánnak.

Vlagyimir, a birodalomszervező

Az államszervezés csírái Vlagyimir fejedelemségének kezdeti szakaszában jelentkeztek. Szinte mindegyik uralma alatt álló törzsből hozott feleséget magának. A pogány kultuszok „összegyúrásával” is próbálkozott: a kijevi hegyen felállíttatta a többféle hagyományt mutató istenfigurákat, de áttörést nem tudott elérni. A birodalom méretű Rusz irányítása nem volt egyszerű. A fejedelmi kísérettel körbejárva adóztatni és egyidejűleg valamelyik határszélen hadakozni nem volt megoldható feladat. A kíséret tagjai helyett célszerűnek látszott fiait megbízni a helytartó-adóztató feladattal. A Kijev–Novgorod útvonalat fontossága miatt sokáig személyes irányítása alatt tartotta. Vlagyimir fiainak tevékenységéről keveset tudunk, annyi biztos, hogy csak helytartó szerepük volt, apjuk minden indok nélkül elmozdíthatta őket. Az is nyilvánvaló továbbá, hogy a helyi törzsi-nemzetségi előkelők befolyása és hatalma nagyobb lehetett, mint a Kijevből odaküldött fejedelemé, aki csak a kíséretére támaszkodhatott. Nem lehet meglepő, hogy a Kijevből kiküldött fejedelem előbb-utóbb a helyi arisztokrácia befolyása alá került, és tagadta meg az adófizetést.

A trón öröklése

Vlagyimir esetében nem tudunk arról, hogy a trónöröklést illetően bármiféle elképzelése lett volna. A nemzetségi alapon működő társadalmakban az uralkodó dinasztiára is érvényes a senioratus rendje: az elhunyt nagyfejedelem helyébe legidősebb fia lép. A rendszer nyilván bonyolultabban működött, hiszen amíg többnejűség létezett, a feleségek sem voltak azonos rangúak, így a tőlük született fiak sem. Az „elvi” sorrend mindig a valós (katonai) erőviszonyok alapján módosult. A kusza helyzetet volt hivatott szabályozni egy-egy ún. „végrendelet” (pl. Bölcs Jaroszláv [1019–1054] fiai közül csak háromnak juttatta a terület és a jövedelmek zömét, egyfajta hatalmi egyensúlyt akarva teremteni), később hasonló szerepet töltöttek be a fejedelmi gyűlések (szjezd), ahol megkíséreltek kompromisszumokat kötni.

2. Képek


1. Kijevi RuszKOCSIS Gabriella

Kijevi Rusz

879–912 Oleg novgorodi fejedelem.

879–882 Oleg Rusz néven egyesíti a kisebb szláv fejedelemségeket és Kijevet az állam központjává emelte.

911 Oleg szerződése Bizánccal a kereskedelem szabályozásáról.

914–945 Igor fejedelem. Uralma alatt tovább növekszik az ország területe.

945–962 Olga fejedelemasszony (Igor özvegye).

946 vagy 957 Olga fejedelemasszony megkeresztelkedik és küldöttség élén Bizáncba megy.

962–972 Szvjatoszláv fejedelem. A Kijevi Rusz felemelkedése. Uralma alatt a bolgárok és kazárok rovására terjeszkedik a keleti szláv állam.

972 A bolgár hódítások során Bizánccal kirobbant ellenségeskedést békekötés zárja le. Szvjatoszláv távozik hadaival a Balkánról.

973–978Szvjatoszláv fiainak harca a hatalomért. A harc győztese Vlagyimir.

980–1015 I. (Nagy) Vlagyimir (Valdimaras?) nagyfejedelem. A Kijevi Rusz fénykora. Uralma alatt újra szoros kapcsolatot tart fönn Bizánccal.

988 I. (Nagy) Vlagyimir kijevi nagyfejedelem felveszi a bizánci kereszténységet.

1015–1019 Vlagymir fiainak harca a hatalomért. A véres csatákból Jaroszláv kerül ki győztesen.

1019–1054 Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem; a Kijevi Nagyfejedelemség fénykora.

1036 Bölcs Jaroszláv testvére, Msztyiszláv csernyigovi fejedelem halála után a teljes Rusz állam ura. Kijev metropolita székhelyet kap.

1036 után Elkészül I. Jaroszlav törvénykönyve (Pravda).

1037 A kijevi Szófia-székesegyház építésének kezdete.

1043 Jaroszláv sikertelen hadjárata Bizánc ellen.

1054 A kijevi államot felosztják Jaroszláv öt fia között; megkezdődik a Kijevi Rusz hanyatlása.

1073–1093 A Jaroszlavics fejedelmek testvérharca Kijevért.


1. Az Egyesült Államok a nagykorúság küszöbén� �A VILÁG SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT

FRANK Tibor

Az Egyesült Államok a „nagykorúság” küszöbén

Az „amerikai évszázad” kezdete

A világ száz évvel ezelőtt – e címmel készítettünk összeállítást a História millenniumi évfolyamainak tervezésekor. Helyzetkép Európáról 1900 körül – ez volt a tematikája a 2000/9–10. számnak. 2001-ben folytatjuk a helyzetképek sorát az Európán kívüli világgal. Ez évi számainkban vesszük sorra Kína (2001/1), Japán (2001/2), India (2001/3), most Észak-Amerika, majd Dél-Amerika, Afrika, Ausztrália történelmét. A kitágult világszemléletet világra nyitott történetszemlélettel lehet megalapozni. Magunk, tanáraink, tanítványaink, olvasóink gondolkodásában.

Csodálatos esztendő volt az 1900-as Amerikában: tele születéssel, megújulással, átalakulással, változással. Az új század ritmusát a ragtimeadta, melyet Scott Joplin Maple Leaf Rag (1899), majd The Easy Winners című száma (1901) kezdett népszerűsíteni. A Broadway sikerdarabja a Madame Butterfly lett, David Belasco és John L. Long közös műve, az amerikai terjeszkedés és hódítás önkritikus bírálata, amelynek témájára Puccini kis idővel később a „Pillangókisasszonyt” komponálta (1904). Az országot New York, a várost a Broadway egyre gyorsuló üteme hajtja, ahol sorra nyílnak az új színházak, színpadukon Albert Paine, Clyde Fitch, George M. Cohan akkoriban diadalmas, mára teljesen elfeledett darabjaival.

Az ország benépesedése

A századforduló előtti utolsó évtizedben több bevándorló érkezett az országba, mint New York egész lakossága: 3,688 millió ember, ami 21%-os növekedést jelent 1890-hez, az előző népszámlálás adataihoz képest. Az Osztrák–Magyar Monarchiából az 1890-es évtizedben évi 33–77 ezer ember érkezett egészen 1899-ig, a szám éppen 1900-ban emelkedik hirtelen messze évi 100 ezer fölé, esetenként (mint pl. 1907-ben) egészen 337 ezerig. New York az ország legnagyobb városa, 3,437 millió lakossal vezet Chicago (1,699 millió) és Philadelphia (1,294 millió) előtt. Az Egyesült Államok összlakossága 76 millió lélek.

Erős a belső vándorlás is. 1890–1900 között közel 4 millióval több ember költözött a Mississippitől nyugatra, mint onnan keletre.

1900-ban az amerikaiak várható élettartama férfiak esetében 48 év, nőknél 51. Az írástudatlanság 1870-hez képest 20%-ról 10,7%-ra csökkent.

Gazdasági fellendülés

A lakosság gyarapodásával párhuzamosan rendkívüli ütemben nőtt az ipari és a mezőgazdasági termelés. Az acéltermelés 10 millió tonna, ezen belül kétszer annyi szerkezeti acélt gyártanak, mint vasúti sínt. 1870-hez képest megháromszorozódott a mezőgazdasági gépgyártás, és kilencszeresére emelkedett a műtrágyagyártás. A farmok száma, a mezőgazdaságilag művelt földterület 1870 óta megkétszereződött. Ezzel párhuzamosan erősödik a specializáció tendenciája az agráriumban: a dohány háromnegyedét a déli határállamokban, a rizs háromnegyedét Louisianaban, a földimogyoró háromnegyedét Észak-Carolinában és Virginiában, a hajdina háromnegyedét New York és Pennsylvania államban termelik. A tejnek több mint fele Illinois, Wisconsin, Iowa és New York államokból érkezik a háztartásokba. Az Egyesült Államok háromszor annyit exportál, mint a polgárháború végén, elsősorban gyapotot, húst, gabonaféléket, olajszármazékokat és gépeket. A export háromnegyede Európába irányul. Mindeközben az országban alig épült ki az elektromos vezetékek hálózata: a leghosszabb szakasz a californiai Santa Anaból Los Angelesbe vezet, s mindössze 35 mérföld hosszú.

A lakosság növekedésének üteme, az ország „betelepülése” forradalmasítja a közlekedést. 1900-ban összesen 8 ezer személyautót tartanak nyilván az országban, és 150 ezer mérföld autózásra is alkalmas burkolatú kocsiút van. A legtöbb amerikai ugyan még sokáig lovon, öszvéren vagy kerékpáron utazik, s az autót luxuscikknek, az „ördög szekerének” tartja, ám Detroitban elindítják a tömeges autógyártást – 1900-ban 400 kocsi készül el, a következő évben 1600, a harmadikban már négyezer. Ami a vasutakat illeti, a polgárháború óta eltelt három és fél évtizedben 37 ezer mérföldről 193 ezerre emelkedett a sínpárok hossza, és három és félszer annyi árut


szállítanak vonattal. A Wright-testvérek, Orville és Wilbur, az észak-carolinai Kitty Hawkban először 1900-ban szállnak a magasba immár oldal irányban is jól kontrollálható repülőgépükkel. New Yorkban 1900-ban kezdik építeni a földalattit.

Impérium

A belpolitikában az Egyesült Államok az elnökválasztás mámorában él. A republikánusok újra McKinley elnököt jelölik, és alelnöknek Theodore Rooseveltet. A párt síkraszáll a Panama-csatorna megépítéséért és az aranyalap mellett. McKinley, akárcsak az előző kampányban, el sem hagyja otthonát, miközben Roosevelt 21 ezer mérföldet utazik és 700 beszédet mond, sokszor az általa vezetett lovas önkéntesek híressé vált Rough Rider kalapjában. A demokraták William Jennings Bryant és Adlai E. Stevensont jelölik, az ő programjuk az ezüstalapú pénz fenntartása és az antiimperializmus. A kongresszus 1900. március 14-én az ezüstbázisú dollár helyett az aranyalap törvényt szavazza meg, ezzel a hosszú távú gazdasági biztonság alapjait igyekezve megteremteni.

A külpolitikában nagyhatalmi státuszának felépítésén dolgozik az ország. McKinley elnök, lényegében saját pozíciójának megerősítése érdekében háborút indít Spanyolország ellen, rövid és szükségtelen háborút, amely az amerikai impérium megalapozásához vezet (1898). A spanyol–amerikai háború nyomán az Egyesült Államok annektálja a Fülöp-szigeteket és Hawaiit (1898–99), és ellenőrzése alá vonja Kubát és Puerto Ricot. Több kisebb, stratégiai szempontból fontos csendes-óceáni sziget is ekkoriban kerül az amerikai hatalmi övezetbe, legkorábban a Midway szigetek (1867), majd Guam (1898), a Wake-sziget (1899) és Németországgal megosztva Samoa (1899). A Fülöp-szigetek megszerzésével az USA gyarmati hatalommá válik.

Hay külügyminiszter Kínával szemben meghirdeti és a nagyhatalmakkal is elfogadtatja a „nyitott kapu” elvét, amely lényegében a kínai kereskedelem jogait volt hivatva biztosítani.* 1900. március 20-án John Hay amerikai külügyminiszter bejelenti, hogy Németország, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán elfogadta az amerikai alapelvet. Válaszul júniusban megkezdődik Pekingben a boxerlázadás, megtámadják a külföldi követségeket, idegenből érkezett misszionáriusokat ölnek meg, és ezerszámra gyilkolják a kínai keresztényeket. Megölik Németország kínai követét is. Augusztusban nemzetközi katonai erők az Egyesült Államok részvételével bevonulnak Pekingbe, mentik a misszionáriusokat és szétverik a boxer erők maradványait.

„Progresszivizmus”

A korszak uralkodó amerikai eszméje a progresszivizmus. Ez a laza ideológia különféle reformáramlatok gyűjtőmedencéje volt, amelyben megfért egymással a sokféle új társadalomtudomány, a filozófia, a pszichológia, a pedagógia, az irodalom, az újságírás sok új ideája és ideálja. A századvégen a változás utáni vágy erős hullámverése érződött a politikai és a társadalmi életben a helyi önkormányzatok szintjétől az állami igazgatáson át egészen a szövetségi kormányzatig. A progresszivista áramlatok jobbító, moralizáló, optimista filozófiák voltak, nem forradalmiak vagy radikálisan populisták. A progresszívek féltették a gazdaság, a vállalkozás szabadságát a Morganok, Rockefellerek és Carnegiek egyeduralmától, és hevesen támadták a nagy monopóliumokat.

Ennek az igyekezetnek a jellegzetes terméke volt a Sherman-féle trösztellenes törvény 1890-ben, amely a potenciális monopolistákat komoly, bár általában hatástalan büntetésekkel fenyegette meg. Theodore Roosevelt kormányzata (1901– 09) 44 trösztellenes beavatkozást kezdeményezett, William H. Tafté (1909–13) 90-et, Woodrow Wilsoné (1913–21) pedig 80-at.

A progresszivista ideológia fontos része volt a természeti értékek védelme, a környezet megóvása is. Theodore Roosevelt elnök maga járt élen e tekintetben, amikor nemzeti keresztes hadjáratot indított a talaj, a növényzet, az állatvilág, az erdők, a parkok, a víz és az ásványi kincsek védelmében. Az amerikai természeti kincsek 300 év óta tartó, gátlástalan kizsákmányolásával szemben Theodore Roosevelt új alternatívákat mutatott fel. A természetvédelmi intézkedések – az igen erős támadások ellenére – hamarosan eredményeket értek el: az F. G. Newland nevadai demokrata szenátor által kezdeményezett törvény lehetővé tette a szövetségi földek eladásából származó bevételek befektetését az öntözőrendszer kifejlesztésébe és a tájrekonstrukcióba, s e célokra az amerikai állam mintegy 80 millió dollárt fektetett be. 1911-ben Arizonában megnyílt az első szövetségi duzzasztómű, a Roosevelt-gát.

Jellegzetes progresszivista tevékenységi terület volt az embertelen városi viszonyok enyhítése, a jótékonyság, a büntetőjogi reformok sürgetése, a küzdelem az alkoholizmus és a szegénység ellen, az elérhető szálláshelyek létesítése a tömegnyomortól különösen sújtott térségekben. Ezen a téren kiemelkedő példát nyújtott az élete


végén Nobel-békedíjjal jutalmazott Jane Addams (1860–1935), aki – elsősorban Chicagóban – nagyszabású reformküzdelmet folytatott. 1889-ben, Ellen Gates Starr-ral együtt ő kezdeményezte a főként új bevándorlók számára szociális központként tervezett Hull House építését, de emellett megszámlálhatatlan ügyben küzdött meg a hatóságokkal, fellépve a gyermekmunka ellen, a tisztességes átmeneti szállások létesítése végett, nem kímélve roppant energiáit az egészségvédelem, a feminizmus, az internacionalizmus és a béke érdekében.

A progresszív irányzatok jelentőségét a mai amerikai történetírás Franklin D. Roosevelt elnök New Deal korszakához (1933–41), vagy Lyndon B. Johnson elnök Great Society(Nagy Társadalom) programjához méri, de közben kimutatják, hogy a századforduló amerikai kisebbségei alig profitáltak a liberális reformokból. A rasszizmus inkább nőtt, és az etnikai konfliktusok szaporodtak a reformok esztendeiben.

1900 sokféle értelemben a megnyomorított asszonyok éve is. Amerika még javában férfiuralom alatt él, de egyre több szó esik a női sorsról. New York-ban (férfiak vezetésével) megalakul a nőiruha-munkások nemzetközi szakszervezete, küzdelmet indít a 70 órás (!) munkahétért s az otthoni varrás bevezetéséért, amellyel a nők napi 30 centet kereshetnének. Ugyanebben az évben Carry Nation, egy alkoholista felesége, megindítja küzdelmét a kocsmák ellen és sorra töri össze a bárok berendezését Kansasban, San Franciscóban és a keleti parton. Az amerikai szüfrazsettek a nők munkakörülményeinek javításáért harcolnak, mint Charlotte Perkins Gilman Women and Economics (A nők és a gazdaság) c. könyvével (1898).

Hódítanak a „tízcentes” (dime) regények, egy sor kitűnő író „Nick Carter” csoportos álnév alatt ontja az Angliában népszerű „penny rémirodalom” minden értelemben olcsó utánzatait.

A konzervatív reformer: Theodore Roosevelt

A korszak üstököse Theodore Roosevelt. A széles arcú, zömök, bikaszerű férfi a régi, gyarmati Amerika patríciusainak leszármazottja volt, a Harvardon tanult, sokat utazott, falta és írta a könyveket, szerette a művészetet és, mindenekfelett, a természetet. Megvetette az újgazdagokat és az újgazdag megnyilvánulásokat. Gyermekkorában betegeskedett, ezért nagy önfegyelemmel rászorította magát az atlétikus életformára, lovagolt és vadászott. Idealizálta a háborút, a harcot. Többkötetes műve, a Winning of the West (A Nyugat elnyerése; 1889–96) egy nemzedék képzeletét gyújtotta fel az akkoriban még részben ismeretlen, benépesítetlen nyugati és középnyugati vidékek romantikája, férfias kihívása iránt.

„TR” (Theodore Rooseveltet a rövidítéskedvelő amerikaiak így nevezték s nevezik) szüntelenül kereste a hatalmat és a hivatali pozíciót. Pályája kezdetén New York állam közigazgatásában dolgozott, később McKinley elnök tengerészeti miniszterhelyettessé emelte (1897–98). A spanyol–amerikai háború szinte katapultálta a nagypolitikába. 1899–1900-ban ő lesz New York állam kormányzója, majd – miközben nyilvánosan bírálja McKinleyt – elfogadja az elnök felkérését: legyen az Egyesült Államok alelnöke. McKinleyt 1900-ban újraválasztják, de alig egy évvel később, 1901. szeptember 6-án anarchista merénylet áldozata lesz.

McKinley halála Theodore Rooseveltet az Egyesült Államok elnökévé tette. Hitt benne, hogy Amerika valóban olvasztótégelye lehet a modern világ népeinek, ahol a sokféle népcsoportból és vallásfelekezetből érkező milliónyi bevándorló lelkes amerikai patriótává alakulhat. Roosevelt 1908-ban személyesen megjelent Israel Zangwill brit-zsidó drámaíró The Melting Pot (Az olvasztótégely) c. darabjának washingtoni bemutatóján, a szerző felesége mellett foglalt helyet és a legmelegebben gratulált a műhöz. A fekete lakosságot is igyekezett fokozatosan integrálni: a korszak legismertebb feketebőrű vezetőjét, Booker T. Washingtont – sokak megdöbbenésére – vacsorán látta vendégül a Fehér Házban.

Bátor kezdeti lépéseit sok bírálat és később elbizonytalanodás követte. Amikor 1906-ban egy feketebőrű katonákból álló csapat állítólag lövöldözést kezdett a texasi Brownsville-ben, TR hozzájárult az egész csapat megalázó lefokozásához. (Az ítéletet csak 1972-ben vizsgálták felül, amikor igazságot szolgáltattak a katonáknak.) Ugyanilyen óvatos volt a trösztökkel szemben: egyetértett bírálóikkal, a radikális Louis D. Brandeisszel, a szocialista Upton Sinclairrel, a nagy biztosítási csalásokat leleplező Charles Evans Hughes ügyvéddel, de vigyázott arra is, hogy ne veszítse el a nagytőke politikai támogatását.

A következő elnökválasztáskor ez az óvatos, konzervatív reformer biztosan nyerte el a szavazatok jókora többségét, immár a saját jogán. Folytatta trösztellenes reformjait, természetvédő politikáját, a külügyekben pedig a nevezetes „Szólj halkan, és vigyél magaddal egy nagy botot” elvét hangoztatta. Sietett elismerni a columbiai szeparatista mozgalom által sebtiben kikiáltott Panamai Köztársaságot, amelynek sokáig amerikai kontroll alatt tartott területén hamarosan megépült és 1914-ben meg is nyílt a két óceánt összekötő Panama-csatorna.


Theodore Roosevelt vezető szerepet játszott az orosz–japán háborút lezáró béketárgyalásokon, amelyeket a New Hampshire állambeli Portsmouthban tartottak. Itt vállalt az Egyesült Államok először nagyszabású feladatot a nemzetközi politika irányításában. Roosevelt elismerése a Nobel-békedíj lett, melyet 1906-ban ítéltek meg az USA 26. elnökének.

*

Theodore Roosevelt elnökségével az Egyesült Államok nagykorú lett. Hihetetlenül gyorsan szaporodó népessége, dinamikusan növekvő gazdasági ereje, társadalmának és gondolkodásának modern vonásai, a feudális választóvonalak hiánya jó alapot kínáltak egy világhatalom kialakulásához. A századforduló megelőlegezte és megalapozta az „amerikai” évszázad diadalait.

*Vö. Jordán Gyula: Kína a századfordulón. História, 2001/1. szám! (A szerk.)

2. Képek


1. Belsõ migráció az Egyesült ÁllamokbanFARKAS Ildikó

Belső migráció az Egyesült Államokban

A századfordulóra az USA területe több mint háromszorosa lett a függetlenség kikiáltásának idejéhez képest, lakossága pedig majdnem hússzorosa. A népesség gyarapodása elsősorban a bevándorlás eredménye volt. A 18. század végén az ország területe a Mexikói- öböltől a Nagy-tavakig, az Atlanti-óceántól a Mississippiig terjedt, de települések igazából csak az Atlanti-óceán partvidékén voltak, mellettük néhány elszórt kereskedelmi és katonai bázis létezett a Mississippi felső folyásának völgyében és a Nagy-tavak vidékén. A 19. század folyamán indult el az a nagy nyugatra vándorlás, amely a századfordulóra benépesítette az egész kontinensnyi országot. Az útkeresés, vándorlás, letelepedés egész generációk meghatározó életformája lett, megteremtve az amerikai mítoszt is, a „pionírok”, az „alapító atyák”, az „első telepes” figuráinak kultuszával.

Az egyik első nagy hullám a mintegy kétezer mérföldes „Oregoni ösvény” útján vándorolt 1842-től kezdve főként Oregon állam területére, átkelve a terméketlennek tartott óriási kiterjedésû prérin, hogy attól nyugatra termékeny földeket találjon. 1847-től a mormonok indultak meg Utah állam területére. 1848-tól a kaliforniai aranyláz kitörésétől tengeren és szárazföldön áramlottak Kaliforniába a meggazdagodni vágyók. 1858–1880 között felfedezték Colorado, Nevada, Idaho, Montana és Wyoming bányakincseit. A közbeeső területek is fokozatosan benépesültek a főként mezőgazdasággal foglalkozó farmerekkel: 1880–90-re a közép-nyugati préri nagy részét már elfoglalták. Az eredetileg ott élő indiánokat véres háborúkban mind kisebb és kisebb területekre szorították vissza.


1. Erdély a honfoglalás és az államalapítás korábanFIGYELŐ

BÓNA István

Erdély a honfoglalás és az államalapítás korában

Régészeti emlékek

A magyarok – bizánci írott források szerint – a 830-as évek második felében jelennek meg a Szeret és az Al-Duna vidékén, vagyis a Kárpátok keleti és déli oldalán. 862-ben, majd később, 881-ben, 892-ben és 894-ben már a Kárpát-medencében is jártak, elsősorban Pannoniában és a Duna mai ausztriai szakaszán hadakoztak. E hadjáratok nyomán rögződhetett a magyar hagyományban, hogy a honfoglaló magyarság is teljes egészében a Vereckei-hágón jött be mai hazánkba. A vereckei útvonalat mint egyedülit tünteti fel Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a 13. század első évtizedében írott regényes honfoglalás-történetében, a Gesta Hungarorumban. Következésképpen mindazok, akik Anonymusnak több hitelt s nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint a korábbi írott, illetve másféle forrásoknak, azok Erdélybe – Anonymussal egyetértve – a Szamos völgyén vagy a Meszesi-kapun át „költöztetik be” az első honfoglaló magyarokat.

A legrégibb magyar krónikák egészen másképp ismertették a honfoglalást. Az őskrónika kifejezetten a „sasok” (besenyők) támadásának tulajdonítja a honfoglalást. „Ettől kezdve három hónapig hegyeken keltek át és végre Magyarország határvidékére, tudniillik Erdélybe érkeztek”. Erdélyben megpihentek, megmaradt nyájaik új erőre kaptak.

Némi szépséghibája: ez a krónika is csak késői átdolgozásban, 14. századi formában maradt ránk.

A nyelvészet, illetve a nyelvészetre támaszkodó történeti földrajz felől nézve talán nincs még egy vidéke a Kárpát-medencének, amelynek szláv folyó- és helyneveit olyan jól ismernénk, mint Erdélyét. Ritka szerencse továbbá, hogy a nyelvészeti alapú településtörténetet a közelmúlt régészeti kutatásai alátámasztották, részben kiegészítették.

Erdély népei a honfoglalás korában

Erdélyben a 9. században, s még jóval később is, két nagyobb szláv települési tömbbel kell számolni. Az egyik az Olt, a Küküllők és a Nagy-Szamos völgye, a későbbi székely és szász (beleértve a besztercei szászok földjét is) székekkel nagyjából azonos terület. (Az itt élő szlávok elhamvasztották halottaikat.) A másik tömb a Kis-Szamostól a Meszesen át a Kraszna és a Túr mentén a Szamos–Tisza vonaláig terjedt. (Itt halmok alá temetkező, másféle eredetű szlávok éltek.) Ez a csoport fog „szívósabbnak” bizonyulni, míg az erdélyi völgyekben a magyarok a szlávokat a 11–12. század fordulójára valószínűleg asszimilálják. (A krasznai tömb területén ez lassabban megy végbe.) Végül, de nem utolsósorban a Maros középső folyásvidékén a 9. századi dunai bolgár hódítók és megszállók régészeti nyomaira lehet bukkanni. E viszonyokba lép be a magyar honfoglalás.

Erdély első magyar megszállóiról az egyedüli halvány, de biztos képet a kolozsvári Zápolya utcában kiásott, összesen 11 temetkezés adja. A 11 sírba 8 férfi – közülük 7 fegyveres harcos volt –, 2 fiatal nő és egy kisfiú temetkezett, a harcosok közül hat mellé lovat is temettek, amely a magyarság mindhárom lovas temetkezési módját tükrözi. A 11. sír szügyelő csörgője rokonságban áll a délorosz pusztákon keresztül a Dél-Ural vidéken át egészen az ázsiai steppékig. Többi felszerelésük is keleti eredetű, a két asszony ezüst fülbevalói etelközi készítésűek. Tehát ez a fegyveres csoport sosem járt Magyarországon, vagy attól nyugatra. A honfoglalás kezdetén, 895-ben a mai Kolozsvárhoz parancsolták őket, ahol temetőjük előkerült.

Párhuzam vonható Gyulafehérvárral. Az itteni erődöt a bolgároktól veszik birtokba a honfoglaló magyarok. Itt a falakon belül bolgár település, a falakon kívül bolgár és szláv temető létesült. (Ekkor elsősorban nem az erődítmény, hanem a közlekedési csomópont vonzotta a magyarokat.) A korai honfoglalók – az igazi hódítók – Gyulafehérvárott a Zalatnai úti ún. II. temetőben egyetlen csoportot alkotva nyugodtak. A gyulafehérvári viszonyok jól érzékeltetik az itteni és a kolozsvári viszonyok közötti különbséget. Apulum (Gyulafehérvár) legio-castrumának jól megépített falai védhető, de legalábbis kijavítható állapotban maradtak fenn, míg Napoca (Kolozsvár) civil város hat évszázaddal eredeti lakosainak távozása után már okvetlenül rom volt.

Marosgombáson is korai katonai jellegű temetővel lehet számolni.


A Déván feltárt 7 (?) gazdag sír mellékleteiről csak rajzvázlatok (ill. hallomás) maradtak fenn, itt is lovakkal eltemetett harcosok nyugodtak.

Az Alföldet benépesítő magyar köznépi tömbbel a Maros-völgyi leletek mutatnak kapcsolatot. A Szamos-völgy, a Meszes és a Királyhágó szemmel láthatóan nem játszott kiemelkedő szerepet az Erdélyi-medence és az ország többi része közötti 10. századi kapcsolatban. Az akkoriban jóval délebbre elhelyezkedő magyar uralmi és települési súlypontnak megfelelően a főútvonal és egyben a só útjaa Maros-völgy volt. Védhetetlen történészi fantáziatermék, hogy a 2500 m magas Déli-Kárpátokon át Dél-Erdély a Marosig a 10. században a bolgár kánság része lett volna. Az Erdélyből ismeretes katonai őrhelyekből akkor sem vált volna magyar nép és magyar államszervezet, ha kétszer vagy többször ennyi lenne belőlük. A magyar betelepüléshez magyar köznépre volt szükség, a 10. századtól az ő emlékeik is ismertek (Marosnagylak, Alvinc, Borberek, Borosbenedek, Maroscsapó temetőinek köznépi leletanyaga.)

Etelközből Erdélybe

Érdemes röviden áttekinteni az Alföld keleti peremének viszonyait, hiszen a két „országot” a 10–13. században folyókkal tagolt hegyek, erdők, bölények és medvék választották el egymástól.

A katonai megszállók kis temetői vagy a rájuk utaló temetőtöredékek az egész Partiumban megtalálhatók. A siklói harcosok ruháját díszítő pénzek tanúbizonysága szerint ők a nyugati hadjáratokban is részt vettek. Ebben a területsávban vitathatatlan a magyar köznép jelenléte. (Ismeretesek Biharvár, Aradvár és Temesvár várnépének sírleletei is, a Kelet-Alföld 10–11. századi viszonyaiba pedig kiváló betekintést nyújtanak a határ magyar oldalán feltárt nagy temetők: Ártánd, Magyarhomorog.)

Tárgyilagos román régész-történészek számára is világos, hogy a magyarság már a honfoglaláskor megszállta a Maros-völgyet, rátéve a kezét a fontosabb sóbányákra. A régészeti leletek és településtörténeti adatok bizonysága szerint valóban a Maros-völgy volt az Alföld és az Erdélyi-medence, a Mezőség közti fő ütőér vízen és szárazon egyaránt. A 10–11. századi erdélyi honfoglalás kori leletek egy része azonos vagy közeli rokon a tiszántúliakkal, nem szólva a Maros alsó szakaszának leleteiről, hiszen azok valóban az Alföldön vannak.

A két kolozsvári s részben a marosgombási temető viszont határozottan különbözik az alföldi magyar régészeti tömbtől. Ezek népe nem származhat az alföldi magyar tömbtől, hanem a keleti Kárpátok szorosain részben délről, a Vöröstorony-szoroson át közvetlenül Etelközből költözött be Erdélybe.

A 10. század későbbi évtizedeiben az erdélyi magyarság abban különbözik az „anyaországitól”, hogy nem vesz részt a nyugati zsákmányoló hadjáratokban. (936 után Bizánc elleni portyákban valószínűleg részt vettek.) 970 után Erdélyben a gyulák gyakorolták a hatalmat, emiatt az országrész kimaradt bizonyos folyamatokból. A határvármegyék megszervezésekor azonban az erdélyi területek nem mutatnak jelentős eltérést, vagyis ez a terület I. Istvántól kezdve ugyanolyan szerves része volt az országnak, mint a Dunántúl, a Nyugat- Felvidék vagy a Temesköz.

István-kori régészeti emlékek

Az altaichi és hildesheimi évkönyvek az 1003. évnél jegyezték fel azt az eseményt, hogy Erdély az alakulófélben lévő keresztény magyar állam részévé vált. „István magyar király sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula király ellen, feleségével és fiaival együtt elfogta, országát erővel a kereszténységre hajtotta.” A híradásokban fegyveres ellenállásról nincs szó.

A Bizánc-barát gyulák erdélyi uralmáról a történészek részéről csak találgatások olvashatók. Bizánci kapcsolatoknak 930–970 között kizárólag az Alföldön (a Tiszántúlon, a Köröstől le az Al-Dunáig) vannak nyomai, Erdélyben nem, vagyis a gyulák történelmileg igazolható erdélyi országlása a 10. század utolsó harmadára, vagy éppen negyedére tehető.

1003 után az erdélyi írásos források ismét cserbenhagyják a kutatót, egészen az 1070-es évekig. Hiteles oklevelek ekkor említik meg az első várat, püspököt és ispánt. Bármilyen későiek is a valósághoz képest, elárulják, hogy az 1070-es évekre már kialakult a világi és egyházi szervezet, léteznie kellett világi központoknak és egyházi centrumnak.

Az ispáni várak Kárpát-medencei kutatásának legkorábbi példája az erdélyi Tordavár. A várnép temetőjében talált magyar királyi pénzek, Istvántól egészen I. László pénzeiig, világosan elárulják, hogy kinek a népe építette Ó-Tordavárat, és kik éltek benne a következő évszázadokban. A másik Hunyadvár, amely nem azonos a Hunyadiak 15. századi sziklavárával. Ó-Hunyadvár sáncmaradványait az 1980-as években találták meg, a mai


kővártól alig 300 méterre. A sáncvár és a temetőrészlet István-kori alapításra vall. A harmadik az Árpád-kori Ó-Arad, mely a mai Aradtól 7 km-re keletre fekszik. A trapéz alakú vár területén előkerült régészeti leletek – edénytöredékek, cserépbográcsok, valamint a temetőben talált Péter király kori pénzek – az istváni alapítást igazolják. A negyedik a kolozsmonostori István-kori, ovális alakú sáncvár, amelyben I. (Szent) László király (1077–1095) nagyméretű bencés monostortemplomot emelt Nagyboldogasszony tiszteletére. A várban a korai megtelepedést az Istvántól Salamonig használt pénzek igazolják. Az ókori Napoca, ill. a középkori Kolozsvár területén azonban nincs régészeti nyoma a 10–11. századi állandó megtelepedésnek.

Korai egyházközpontok

Gyulafehérváron a 9–10. századi régészeti emlékek kutatása a 20. század első éveiben kezdődött, amikor az ásatások során felfedezték az 1. székesegyház és egy kör alakú keresztelőkápolna maradványait. A székesegyház padlója alatt talált háromhajós templomot az építészek István püspöki bazilikájának tartották, s úgy gondolták, hogy építése eltartott egészen László koráig, míg a ma álló székesegyház építése II. András idejében kezdődött. Az újabb magyarázatok a gyulák gyulafehérvári fejedelmi udvarát kiépítő 2. gyulához, Sarolt apjához próbálták kötni a kápolnát, építési korát a 10. század utolsó harmadára téve. Mivel az ortodox (bizánci) vallásban nincsenek ilyen rotundák, egyértelmű, hogy itt nem „a bizánci császár vazallusának Konstantinápolytól függő püspökségről)”, hanem cseh–morva–lengyel fejedelmi udvarházakkal való párhuzamokról van szó. (Igaz, az elképzelés adós maradt annak megválaszolásával, miként jutottak ezen építészeti hatások egyenesen Erdélybe. ) A mai székesegyház alatti temető obulusai is az Árpád-kori alapítást bizonyítják, a legkorábbiak Kálmán (1095–1116) ezüstjei, ezeket II. Béla (1131–41) pénzei követik, a legkésőbbiek III. Béla (1173– 96) rézpénzei.

A mai székesegyház homlokzata előtt 32 méterre azonban teljesen váratlanul előbukkant egy egyhajós, félköríves apszisban végződő, ám írásos hagyományban nem szereplő templom! Ebben a rövid életű, 1009 után épült Szent István-kori templomban a legelső Szent Mihály püspöki templomot kell látnunk. Ettől mintegy 60 méterre keletre állt az egyapszisos körtemplom, mely az ispánok vártemplomaként a 11. században létezett. Mindkettő azonban hamar kicsinnyé vált a gyorsan növekvő lakosság számára, ám a legkorábbi püspöki templomot csak akkor bontották le, amikor a közelében Szent László kétszer olyan hosszú, háromhajós bazilikát emeltetett.

Erdély és a Partium eddig ismert egyházi emlékei – Dobókavár, Kolozsmonostor, Biharvár – későbbiek az államalapítás koránál, míg Ó-Aradvár egykori templomát még nem tárták fel.

Pénzek és pénzforgalom

Egy országrész politikai hovatartozásának van egy gazdaságtörténetileg is felülmúlhatatlan jelentőségű régészeti mutatója: a kurrens pénzek és a hozzájuk kötődő kurrens pénzforgalom. Az Árpád-házi királyok pénzei saját országukban kezdettől fogva pénzértékkel bírtak. Ami a Partium területét illeti, a 11. századi pénzforgalom legfeljebb annyiban különbözik a nyugatabbra fekvő Tiszántúlétól és a Tisza völgyétől, hogy sűrűbb és élénkebb, I. István korától töretlen. Erdélyben viszont lassabban terjedt a cserekereskedelmet felváltó pénzgazdálkodás. István idejében még csak a Kis-Szamos és az Aranyos mellékére, a Maros alsó és középső folyásvidékére, valamint a Sztrigy völgyére korlátozódott – vagyis az ispáni központokra, (határ)várakra. A pénzügyek terén a nagy fellendülés I. László idejére tehető. A fentebb vázolt kb. 116 esztendőből Erdély területéről sok száz magyar pénz ismert, idegen viszont csak néhány érméből álló bizánci pénzkollekció. Vagyis ha a mondást vesszük alapul az erdélyi, partiumi és temesközi pénzforgalom tanulmányozásánál, akkor: akié a pénz volt, azé volt az ország, s akié az állam volt, azé volt a pénz.

Az Erdélyi Múzeum Egyesület jubileumi közgyűlésén, 2000. június 3-án tartott előadás rövidített szövege. A konferencián Glatz Ferenc az Akadémia elnöke tartott bevezető előadást.

2. Képek


1. Bóna István halálraHOVANYECZ László

Bóna István halálára

Amikor Szentendrén a golyóstollgyárat kezdték alapozni, kiderült, hogy a föld mélyén értékes kora középkori leletek rejtőznek. A város területén már korábban is fontos avar kori sírleletek kerültek elő, megindult hát a régészeti feltárás, amelyet az akkor még fiatal egyetemi adjunktus, Bóna István vezetett. Szerette az ifjúságot, ezért erre kapható tanítványait hívta a sírok kiásására. Jól jött nekünk az a pénz, amit ezzel az ösztöndíj mellé lehetett keresni. Csak mikor már három méter mélyről dobáltuk az agyagos földet, akkor néztünk föl szemrehányóan Bóna tanár úrra. Aki pedig így vigasztalt bennünket: hja kérem, a longobárdok nagyon mélyre temetkeztek. Azután akkor voltunk nagyon büszkék – jóval később, már rég nem voltunk egyetemisták –, amikor megjelent a tanár úrnak A középkor hajnala című munkája, amelyben a gepidák és a longobárdok Kárpát-medencei életéről írva a szentendrei leleteket is bemutatta. De még akkor sem sejtettük, hogy kitől volt szerencsénk tanulni.

Az 1930-ban Hevesen született Bóna István régészként kezdte a pályáját. Évtizedeken át dolgozott ásató archeológusként, közben azonban hallatlan szorgalommal tanulmányozta azokat az írásos emlékeket, forrásokat, amelyeknek a nagyon mélyreható ismerete nélkül is lehet eredményes kutatórégész valakiből. Bónának azonban nagyobbak voltak az ambíciói. Ez a csendes, szerény tudós és tanár azokra a történelmi kérdésekre kereste a választ, amelyek máig igen nagy vitákat váltanak ki a magyar történetírásban, és még nagyobbakat az áltörténetírásban. Nemcsak vaskosabb – így nyilvánvalóan vékony olvasói rétegekhez eljutó – szakmunkáiban, hanem a História és a Rubicon című, a történettudományt népszerűsítő, nagy példányszámú folyóiratokban is gyakran fellépett a mitikus nemzeti torzképek ellenében. Így például a magyar–hun rokonság legendája ellen. Tudósi felfogására jellemző, amit ezzel kapcsolatban írt alig két esztendeje: „Nagy történelmi tragédiák: Mohács, Világos és Trianon után a magyarság szellemi képviselői két kézzel igyekeztek belekapaszkodni abba a csalfán délibábos hajdani dicsőségbe, amelyet nemzeti történelmünk nagy korszakaiban, az utolsó Árpádok, az Anjouk és a Hunyadiak idején álmodtak meg a gazdag képzeletű krónikaírók.” A magyar önvigasztalás ma időszerűtlenül tör elő négy évtizedes mesterséges elfojtás alól, s a valóság megismerése helyett ismét délibábokat kerget: honfoglalásunk 1100 éves, államiságunk 1000 éves múltjának méltó megünneplése helyett „kettős” honfoglalást, soha nem volt „bánhidai csatát” és „pusztaszeri országgyűlést”. Árpád helyébe Attilát állítja, s önmagunk helyébe egekbe emelt mitikus torzképünket, a „mesebeli hunokat”. Bóna persze nem azt mondja, hogy nincs szükség nemzeti öntudatra, hanem azt, hogy reális nemzeti öntudatra van szükség. A kalandozásokról szólva írja: „A magyarok ugyanúgy raboltak, mint az arabok vagy a normannok, csak éppen nem tudták a zsákmányt magukkal vinni... Az arabok és normannok ezzel szemben egész vidékek lakosait és javait képesek voltak hajóikon elszállítani... A magyarok pusztítottak és pénzadót követeltek (ugyanúgy, mint korábban a hunok és az avarok)... Katonailag éppenséggel felülmúlják az arabokat és normannokat – botorság (mint a közelmúltig szokásban volt) a bátorságot szégyelleni.”

2. Képek


1. A fáraók és AfrikaB. SZABÓ Károly

A fáraók és Afrika

Az Egyiptom-kutatás új szempontjai

Nagy feltűnést keltett az elmúlt évben az afrikai sivatagban folyó ásatások első eredményeinek közzététele. Még a népszerű politikai hetilap, a Spiegel is terjedelmes cikket szentelt a témának. Szerkesztőségünk ez alapján készített összefoglalót a szenzációs felfedezésről.

Az egyiptomi nyugati sivatagban kutatók aranymúmiákát, Sphinx- templomokat és karavánutakat találtak – egy csempészbirodalom nyomait messze a piramisoktól. Elképzelhető volna, hogy a titokzatos oázisok uralkodóival folytatott gazdasági háború vezetett a fáraók hanyatlásához?

Sahi Hawas, Gizeh tartomány régésze a közelmúltban a Kheopsz-piramis alatt fedezett fel egy rejtett járatrendszert, az „Ozirisz-aknát” és 350 km-re nyugatra, egy félreeső sivatagi oázisban, az „Aranymúmiák völgyét”, Bahariját. Az oázis északi határán található az az üreg, ahol a mintegy 30 aranyozott szarkofágban elhelyezett múmia található. A Kr. e. 3–Kr. u. 4. századból származó szarkofágokra szemöldököt, ajkakat, hajat festettek és a halottak mellén hieroglifákat olvashatunk. Az oázis-kripta óriási szenzáció: 6 km2-en terül el a temető, melynek katakombáiban akár 10 ezer múmia is feküdhet. Jelenleg öt óriási oázisban folyik a kutatás, melyek félholdalakban helyezkednek el az egyiptomi nyugati sivatagban.

Széth birodalma

A régi szövegemlékek szerint Baharijában datolya- és szőlőtermelő parasztok éltek. De hogyan engedhetett meg magának ez az eldugott hely ekkora halotti pompát? A fáraók a Nílustól nyugatra fekvő életveszélyes pusztaságot „descheret”-nek, vörös földnek nevezték, ahol éjjel sakálok üvöltöttek és a káosz és békétlenség istene, Széth uralkodott. A régi hivatali szövegekben a bürokraták hallgatnak ezekről az oázisokról, csupán a mítoszok szolgálnak némi felvilágosítással. Ezek szerint az istenek egykoron felosztották a földet: Ozirisz kapta a termékeny Nílus-völgyet, míg Széthnek a sivatag jutott, aki ezért megölte testvérét. Domborműveken Széth egy fekete disznó képében jelenik meg és a Kr. e. 6. századtól vörös hajjal és piros szemekkel ábrázolták – az ördög elődjeként.

A modern kor geográfusai előtt is sokáig ismeretlen volt ez a terület. Csupán 130 évvel ezelőtt hatolt be a porosz udvari tanácsos, Gerhard Rohlfs a líbiai homoktengerbe, majd őt követte a magyar származású Almásy László, akit „Az angol beteg” című filmből ismerhetünk.

Dachlában 20 templom került felszínre, köztük Egyiptom legnagyobb hivatalnoksírjai. Chargában festett agyagszarkofágok kerültek elő, illetve egy nagy ékszergyűjtemény („Douch aranykincse”). A líbiai határ közelében, Belat al Roumban újabb temetőt tártak fel, legkevesebb 400 múmiával.

Dachlában a homokdűnék egész házakat takartak be, falapos könyvek és selyemcipők konzerválódtak. Néhány oázisbeli templom falán még láthatóak a fekete foltok, a balzsamolajok maradványai, amit a gonosz szellemek elleni védelem céljából kentek a falakra. A kémiai vizsgálatok szerint ezek a tinktúrák növényi zsiradékból és illatanyagokból készültek. Mindenütt felbukkannak a sivatag istenének, Széthnek a nyomai: fogadalmi szobrok ábrázolják a démont, illetve templomi feliratokban szerepel. Chargában kétezer évvel ezelőtt élt egy titokzatos pap, Penbast, aki magát „Széth első profétájának” nevezte.

Titokzatos karavánutak

Vajon honnan eredt a gazdagság, mellyel a Szahara-lakók sírjaikat és aranymúmiáikat díszítették? És miért hallgatnak a források a termékeny Nílus-völgytől távoli vidékről? Ezekre a kérdésekre az oáziskutatóknak izgalmas válaszuk van: gazdasági krimi játszódott le ezen a vidéken, küzdelem a nyersanyagokért, melyek ezen a senkiföldjén voltak találhatóak.

A nyugati sivatagot illegális kereskedők lakták, akik titkos karavánutakon Afrikából luxuscikkeket (oroszlánbőr, arany, strucctoll, elefántcsont stb.) szállítottak a Földközi-tengerhez. A Nílus menti birodalom megpróbálta ezt a feketekereskedelmi útvonalat ellenőrzése alá vonni, ezért fegyveres erővel hatolt be a Szahara mélyébe.


A piramisok szélárnyékában tehát „csempészkirályok” működtek. A kutatók már kezdik felfedni ezt a szállítási hálózatot. A pusztaságban 4000 éves sziklafeliratokra és útjelzőkre találtak. A líbiai határ közelében bukkantak Sivára, amely 17 méterrel fekszik a tengerszint alatt, és már régóta titokzatosság övezi. Itt állt a görög Delphi mellett a leghíresebb antik jósda, az Ammoneion. Kr. e. 331-ben maga Nagy Sándor is – aki 12 napos zarándokút után érkezett ide – ebben a szentélyben térdelt. A „sivatagi Vatikánon” 400 méter hosszú, épületekkel szegélyezett kultikus út vezetett át. A tartomány eldugott településén az ókorban legfeljebb 6000 ember élt, de olyan szentélyekkel rendelkezett, mint egy kis szuperhatalom. Minderre a pompára a régészeknek egy magyarázata van: Siva az eddig ismeretlen Szahara-út egyik fontos állomása volt. Az oázis kiskirályai pedig csempészek voltak, akik trópikus luxusárukkal kereskedtek, és évszázadokon át tetemes károkat okoztak az egyiptomi kincstárnak.

Ezeknek a felfedezéseknek köszönhetően a nyugati sivatag teljesen új jelentőséget kap. Széth misztikus birodalma hirtelen történelmi színtérré változik.

A fekete kontinens leigázása

Az eddigi kutatások a Nílus vidékére irányultak, ahol a folyó mentén az egyiptomi birodalom 3000 éves történelme során monumentálisat alkotott obeliszkjeivel, templomaival, a luxori szfinxekkel. A Memnon-kolosszusok 720 tonnát nyomnak, minden idők legnagyobb temploma csaknem 1 kilométer hosszú (Echnaton fáraó építtette). A Kheopsz-piramis mintegy 2,4 millió faragott kőből áll, melyek némelyikét mintha gyémántvágóval formázták volna. Tut-anch-Amon aranykoporsója 110 kg nehéz volt, a karnaki Month- templom padlózatához 3 tonna elektrumot, illetve a kapukhoz 2 tonna aranyat használtak fel, ehhez jött még 500 kg lapislazuli, mintegy 200 kg jáspis és a falak díszítéséhez 100 kg türkiz. Az utókorra óriási hatással volt ez a teremtő erő.

Az egyiptológia azonban eddig alig foglalkozott a gazdasági háttér vizsgálatával, némelyek szerint egyenesen idealizálják a nílusi birodalmat és történelmietlenül felmentik az uralkodókat az önzés vádja alól. Lassan azonban fény derül az államkolosszus árnyoldalaira is. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a fáraók terjeszkedési politikát folytattak, rabszolgákat zsákmányoltak ki, külkereskedelmükben sem voltak éppen érzelgősek és Afrikát teljesen kirabolták. Fő kereskedelmi útvonalnak a Nílus számított, amelyen a luxuscikkek végtelen folyama érkezett Puntból (Eritrea), Djamból (Szudán) és Csádból. Már az Óbirodalom korában fekete rabszolgákat tartottak, idomított majmok segédkeztek a diószüretnél, a fáraók ébenfa trónon ültek és szórakoztatásukról „táncoló törpék”, azaz pigmeusok gondoskodtak.

A déli területek kizsákmányolása is korán elkezdődött. Már az 1. dinasztia idején (Kr. e. 2900 k.) rendszeresen fegyveresek lépték át a birodalom Asszuánnál húzódó határát és indultak rablóhadjáratra. Ta-seti-nek nevezték ezt a núbiaiak által lakott területet, ahol struccok, zsiráfok, orrszarvúak, párducok és majmok éltek. 17 nagyobb erőd létesült a határokon túl, különösen Sznofru fáraó (Kr. e. 2600–2555 között élt) jeleskedett a terület kifosztásában: 200 ezer marhát rabolt el és 7000 férfit és nőt ejtett fogságba. A seregek egyre mélyebben hatoltak be a fekete kontinensbe, Herchuf, Asszuan kormányzója Kr. e. 2200-ban 20 ezer katonával tört be a 3. nílusi vízesésen túlra, 1200 km-re Memphistől, és rablóhadjáratát beduinok tömeges karóba húzásával zárta le. A tudósok ezeket a vállalkozásokat sokáig „razziákként” könyvelték el, melyek célja a barbárok „észhez térítése” volt. Valójában azonban a Núbia elleni támadások a terület leigázására irányultak, és a fáraók a mai Szudán területén az emberiség történetének első gyarmatát hozták létre.

Már a 4. dinasztia idején (Kr. e. 2500–2400 k.) tervszerűen átkutatták a déli területeket, nyersanyagokat keresve. Akácot, ébenfát, aranyat, „az istenek húsát” szerezték be itt; a luxuscikkek közvetlenül a fáraóhoz érkeztek, a polgárok számára tilos volt a magánkereskedelem. Ideológiailag a kizsákmányolás könnyen megokolható volt. A núbiaiak előreálló állkapcsukkal, duzzadt ajkukkal és fülbevalóikkal a „Káosz gyermekeinek” számítottak, III. Thutmosis fáraó „Isten számkivetettjeinek” nevezte a feketéket. Minden idegen alapvetően lázadónak, határsértőnek számított, akiket szent kötelesség volt megfegyelmezni. Mindebből persze az állami kincstár húzott hasznot: már a 3. dinasztia idején (Kr. e. 2700–2500 k.) illatszereket és olajokat szállítottak a sumér birodalomba és a hettiták földjére – 300 százalékos haszonnal!

Az állam monopóliumát az afrikai kereskedelemben azonban érzékenyen megzavarták. A fáraók hatalma az Óbirodalomban a folyó melletti területekre koncentrálódott, eleinte csak a „40 nap útját” ellenőrizték, a mai Assiuttól a Selima-oázison át Núbiába vezető útvonalat. Nyugat felé azonban magas dűnék takarták a horizontot, melyek között a libu és tjehenu nomád törzsek éltek. Őket a régi ábrázolásokon hegyes álszakállal láthatjuk. Beduinok is laktak itt, akik saját hasznukra gazdálkodtak, és ezzel kijátszották a nílusi uralkodók Afrika-monopóliumát. Az 5. dinasztia végén (Kr. e. 2290 k.) az egyik fáraó elrendelte a Dachla elleni támadást.


Dachla, a sivatag kapuja

A dachlai oázis a legizgalmasabb hely ma az egyiptológusok számára, hiszen a rablók és kincskeresők „munkája” ellenére a homok alatt 3000 éves történelem konzerválódott. 30 kutató telepedett le az ásatásoknál, köztük paleobiológusok, botanikusok, zoológusok és orvosok. Az egész területet aprólékosan feltérképezték és lefényképezték.

A legérdekesebb helyszín az oázis keleti oldalán található, ahol az egész területen cserepek, állatcsontok és strucctojások találhatók, és a földből vastag, az 5. dinasztiából (Kr. e. 2400– 2300 k.) származó katonai erődítmény falmaradványai emelkednek ki. Kb. Kr. e. 2300-ban kezdődött a nagy kirajzás a holtak országába. Mintegy 3000 katona indult el Chargából, a gyalogság íjjal, nyíllal és lándzsával a kezében, őket követte az ellátó személyzet kecskebőrből készült vizestömlőkkel és a teherhordó állatok gabonazsákokkal. 200 kilométernyi menetelés után elérték Dachlát, ahol erődöt létesítettek és az odáig vezető utat őrtornyokkal szegélyezték. A Dachla-oázis elfoglalása után az őslakos beduinokat legyilkolták vagy elkergették, illetve asszimilálták őket, helyükre pedig megérkeztek Memphisből a fáraó hivatalnokai, írnokai és kereskedői. A következő oázis, Farafra – melyet a régi szövegek „tehenek országá”-nak neveznek – szintén ellenőrzés alá került. Ezeknek a területeknek a kormányzói a fáraó rokonságából kerültek ki.

A tartományi fejedelmek pompaszeretetéről tanúskodnak a masztaba-sírok, melyek egykoron uralták Dachla horizontját (egyike ma is áll még, a többi ötöt egy francia régészcsoport elvitte). A föld alatti sírtermeket lépcsőzetesen vágták a sziklába, a tartományi fejedelem sírkamrái 20 méter mélyen fekszenek. Francia kutatók megtalálták a kormányzói palotát is, melynek hálószobájában baldachinos ágyakat is felfedeztek, mellettük egy 77 cm magas Metunefert ábrázoló szoborral.

Több szakember még mindig úgy gondolja, hogy a hódítók az oázisokban mezőgazdasági munkát akartak végezni, a valóságban azonban inkább elefántcsontot, strucctollat és ébenfát akartak szerezni. Vajon hol húzódott ez a transzkontinentális út Afrika belseje felé?

Sivatagi csempészet

Dachlától nyugatra kezdődik a föld legnagyobb homoktengere, amit lehetetlen volt átszelni. De Dachlától délre is sivár táj terül el. Egy 800 kilométeres szakaszt kell megtenni az első vízlelőhelyig – ilyen hosszú utat azonban egyetlen teve sem bír ki. A fáraók egyébként is csak a szamarakat ismerték, melyek csupán 3 napot bírnak ki víz nélkül. A megoldás: vízlerakatokat létesítettek. Ilyen volt Abu Ballas is Dachlától 200 km-re délkeleti irányban, ahol több mint 100 nagy agyagedényt tároltak. A feltevés szerint innen kiindulva a karavánok elérték a Kufra-oázist, majd Fekete-Afrikát. Az életveszélyes keleti Szaharán át tehát működött egy kereskedelmi útvonal, egymásodik selyemút, melyen fűszereket, párduc- és leopárdbőrőket juttattak el észak felé. Ez az útvonal volt az egyiptomiak előrenyomulásának oka. Aki Dachlát ellenőrzése alatt tartotta, az megállíthatta a sivatagon keresztüli feketekereskedelmet is.

Közel 3000 éven át dúlt a harc ennek az útvonalnak az ellenőrzéséért a görögök, föníciaiak és perzsák között, és valószínűleg a római kereskedők is ezen az útvonalon keresztül szállították az exotikus vadállatokat a gladiátorarénákba. Az Egyiptomi Birodalom óriási erőfeszítések árán sem volt képes a sivatagon át vezető fekete csatorna lezárására. Ez a probléma a kezdetektől fennállt. Amikor Kr. e. 2160 körül az ország szétszakadt, a dachlai kormányzói palotát is felgyújtották. Vajon korrupt hivatalnokok álltak a háttérben, akik magukhoz akarták ragadni a hatalmat? Mindenesetre a romok mellett nemsokára új város emelkedett, ahol az egykori állami hivatalnokok a beduin törzsekkel együttműködve csempészkirályokká emelkedtek fel.

A feketekereskedelmet történelmileg Krétán érhetjük tetten. Knosszosz és Phaisztosz palotáiban pompázatos falfestményeket láthatunk, melyek afrikai rabszolgákat, strucctojásokat és elefántcsontot ábrázolnak – világos nyomaiként a Belső-Afrikával folytatott kereskedelemnek.

Thébában abban az időben a Közép-Birodalom (Kr. e. 2040–1650) vezetői uralkodtak, akiknek azonban nem volt hatalmuk a sivatag zöld szigetei felett. Csak az Új-Birodalom (Kr. e. 1580–1085) megalapítója, Ahmose fáraó (1550–1525) volt képes nyomást gyakorolni a hátországra. Egyiptom 500 éven át virágzó időszakot élt át III. Thutmosis és Echnaton fáraók, illetve Hatsepsut uralkodónő alatt. Ekkor a hadsereg egészen az 5. vízesésig nyomult előre, és a núbiaiakat ismét leigázták. II. Ramszesz fáraó (Kr. e. 1290–1224) sikeres hadjáratot vezetett délre, majd Abu Simbelnél 22 méter magas ülő kolosszusszobrokat faragtatott a sziklákba, melyek képletesen a núbiai gyarmati területek fölött őrködtek. Az oázisokra is Théba vaskeze nehezedett, a sivatagot speciális, agarakkal járőröző sivatagi rendőrség ellenőrizte.


A 20. dinasztia (Kr. e. 1070 k.) végén a birodalom végérvényesen meggyengült. Titokzatos „tengeri népek” támadták meg a birodalmat. Kr. e. 945-ben a líbiai főnök, Sesonk ragadta magához a hatalmat a deltavidék fölött és királlyá kiáltatta ki magát. Kr. e. 740-ben pedig az örök ellenségek, a núbiaiak támadtak Thébára, és átvették a hatalmat. Ozirisz csillaga gazdaságilag is hanyatlani kezdett. A piramisok birodalma megszűnt világhatalom lenni, és főleg északon jelent meg egy veszélyes ellenfél: a görögök, akik gyarmatokat létesítettek, és észak-afrikai kereskedőik révén megalapították a mai Líbia területén Küréne városát. A fáraók azonban még mindig ellenőrzésük alatt tartották a nílusi kereskedelmet, és a trópusi áruk kivitelére 300%-os adót vetettek ki. A küréneiek viszont pontos tervvel rendelkeztek. Településüktől mintegy 300 km-re feküdt Siva oázisa, ahol tapasztalt beduin karavánvezetők éltek. Őket használták fel a görögök a feketekereskedelem megszervezésére Belső-Afrika felé. A kutatók Siva oázisát eddig egyiptomi befolyásoltságú területnek tartották, a valóságban azonban beduin banditák lakták, akik a görögökkel szövetségben a thébai államkincstárnak okoztak érzékeny veszteségeket. Amíg az istenkirályok a déli kereskedelmet ellenőrizték a Níluson keresztül, addig a csempészek a sivatagon keresztül feketekereskedelmet folytattak. (Ebben a megvilágításban más fény alá esik Nagy Sándor már említett zarándokútja is: a sivatagban nem az egyiptomi misztériumokat kívánta megfejteni, hanem hatalmát akarta megszilárdítani. Siva görögbarát lakói a hódítót fáraónak kiáltották ki.)

*

Mindezek a felfedezések más irányt szabnak a kutatásoknak. Az eddig szegényes területeknek tartott oázisokról kiderült, hogy csempészek lakták őket, akik a központi hatalom gazdaságát károsították meg. Théba uralkodói, akik magukat „az istenek fiainak” és „az emberek egyedüli urainak” tartották, valójában kapzsi hatalmaskodók voltak, akik katonai erővel zsákmányolták ki az afrikai kontinenst – és végül még nagyobb „hamiskártyások” – a csempészek – játszották ki őket.

Matthias Schulz: Kalózok a homoktengerben című cikke (Spiegel, 2000/24. szám) nyomán

2. Képek


1. Kalandozások OdüsszeusszalKERTÉSZ István

Kalandozások Odüsszeusszal

A hérósz útja

A történet ismert: a Kr. e. 13. század végén, vagy 12. század elején háború dúlt a kis-ázsiai tengerparton a kereskedelmi, hadászati kulcshelyzetet elfoglaló Trója városának birtoklásáért. A város több ezer éves település, amelyet az egyesült akháj (görög) kis államocskák serege Agamemnón vezetésével ostromolt. (Agamemnón a tankönyvekből ismert, Mükénéből származott és feltehetően tehetséges szervező és hadvezér egyéniségként emelkedett a korabeli görögség egyik vezető személyiségévé.) Tróját végül is a görögök – nem utolsósorban az egyik görög vezér, Odüsszeusz leleménye révén – elfoglalták. A hadvezér által javasolt nagy faló belsejébe harcosok rejtőztek, és a balga trójaiak a falovat a városba vontatták, amelyből azután az éjszaka leple alatt előbújtak a görögök: kinyitották a kapukat, és seregeik elfoglalták a várost. Odüsszeusz viszont hosszú hányattatások után ért csak haza. Ezt énekelték meg a mondák, amelyek a görög mitikus múlthoz kötődnek, s amelyeket a Kr. e. 8. században a Homérosz nevű költő foglalt irodalmi formába („Iliasz” és „Odüsszeia”). Az „Odüsszeia”, Odüsszeusz hányattatásának története végül is a Kr. e. 7. századi formájában maradt ránk, így elfogadott, hogy a korabeli (7. századi) világ ismeretét tükrözi az általunk ismert szöveg. Az utóbbi években Odüsszeusz útja az érdeklődés előterébe került. A hányattatott sorsú hadvezér kalandjainak színhelyeit próbálták, próbálják rekonstruálni, elméletek születtek és születnek arra vonatkozóan, hogy a hőskölteményben megénekelt hajóút milyen helységeket érinthetett. A magyarországi tévéadások is szóltak a hajóút-rekonstrukcióról, sőt egy nagyszabású magyar vállalkozásról a hazai sajtó (Népszava, 2001. február 17.) részletesen beszámolt. Odüsszeusz útjáról látványos kosztümös játékfilm is készült, óriási külföldi sikerrel. (A Magyarországon is bemutatott szuperprodukcióhoz a televízióban Kertész István, a História szerkesztőségének munkatársa fűzött eligazító magyarázatokat.)

Az újabb kutatások nemcsak a korszak szakértőit érdeklik. Régóta izgat sokunkat a kérdés: milyen földrajzi területre terjedt ki a görög kultúra. Tankönyveink, kézikönyveink nem mutatják meg eléggé – nézetünk szerint – e kultúrkör kiterjeszkedését a Földközi-tenger nyugati medencéjére, hanem túlságosan a mai Görögország-központúan mutatják be e csodálatos kultúrát, kevéssé firtatva annak (szellemi-politikai) összetartó tényezőit. A görögség kiáramlása a Földközi-tenger egészére (Kr. e. 12–6. század) máig sokban ismeretlen. Az Odüsszeusz-rejtély boncolgatása e tekintetben is továbbsegít bennünket. G.

Az Odüsszeia vitatott kilétű szerzője (akit, a hagyományt követve, mi is Homérosznak nevezünk) különös fintorral alkotta meg hőseinek sorsát. A trójai háború harcosai közül azt az Akhilleuszt emelte ki, aki nőnek kiadva magát igyekezett elkerülni a háborús részvételt, és mellette azt az Odüsszeuszt tette meg az ostrom sikeres befejezését biztosító cselvetés kivitelezőjének, aki hasonlóan békeszerető megfontolásból, a hadjárat megindulása előtt bolondnak tettette magát.

Hasonló módszerrel járt el a Trójából hazainduló hérószok történetének megírásánál is. A látszólag szerencsés Agamemnón, a győztes akhájok fővezére hamar hazatalál, hogy azután megérkezését követően nem sokkal felesége és annak szeretője gyilkos merényletének essen áldozatául. Ezzel szemben a sokáig a balsors üldözöttjének tekintett Odüsszeusz tízéves fárasztó kalandozás után békés öregkort érdemelt ki.

Odüsszeusz bolyongása

Odüsszeusz nagy utat tett meg eddig a nyugalomteljes boldogságig. A költő szerint Tróját 12 hajóval odahagyva először a kikónok földjére érkezett híveivel. Itt zsákmányra éhesen feldúlták Iszmarosz városát. Csak Apollón papját kímélte meg Ithaka királya nagy bölcsen, nemhiába volt ő a nagyeszű Hermész isten dédunokája. A paptól ajándékba kapott erős bor később életét mentette meg.

A kikónok országából a tengerre szállt harcosok hajóit a vihar és a tomboló szelek a lótuszevők földjéhezsodorták. Itt oly mézédes lótusz termett, amelynek húsát ha valaki ízleli, soha többé nem kíván hazatérni. Ezért az erős elhatározású Odüsszeusz ismét a gályákra kényszerítette embereit, és elhajózva egy lakatlan szigeten kötöttek ki. Innen a főhős egyetlen hajóval és 12 emberrel egy barlangokkal tűzdelt területre kelt át. Mint utóbb kiderült, itt laktak a küklópszok. Az egyetlen kerek szemüket a homlokuk közepén hordó robusztus szörnyek nappal juhaikat legeltették, így akadtak az éhes vándorok Poszeidón tengeristen fia, Polüphémosz üres barlangjára. Ebben pihentek meg, de nyugalmuknak vége szakadt, amikor este megérkezett a


szörny, és két társukat rögvest felfalta. Másnap még négyen estek az óriás martalékául, aki sziklával torlaszolta el a menekülés útját. Ekkor Odüsszeusz a kikónok papjától kapott borral leitatta az óriást, majd egy nyárssal kidöfte egyetlen szemét. A cselvetés után elmenekültek, hajóra szálltak, de a tengerre kiérve Odüsszeusz hetykén elárulta a dühöngő Polüphémosznak a nevét. Ezzel az apa, Poszeidón nem szűnő haragját zúdította magára.

A vándorok következő állomása a szelek királya, Aiolosz országa, Aiolészigete volt. Itt a barátságos Aiolosz bőrtömlőbe zárva átadta nekik a barátságtalan szeleket, hogy könnyebben haza találjanak. Ám egy óvatlan pillanatban Odüsszeusz társai kinyitották a hitük szerint kincset rejtő tömlőt, és a kitóduló szelek visszaűzték hajóikat Aioloszhoz. Őt már felbőszítette Poszeidón, és elkergette őket.

Így jutottak az emberevő óriások, a laisztrügónokvidékére. A durva lények országában újabb csapások vártak rájuk. Egyetlen hajójuk menekült csak meg az itt lakók romboló dühétől, és a vándorok java része a robusztus kannibálok tápláléka lett. A szelek a varázserejű Kirké szigetére röpítették az életét mentő Odüsszeuszt, aki maradék embereivel egy esztendőt töltött a csábos boszorkány fogságában.

Hermész isten azonban megsegítette dédunokáját, és Odüsszeusz leszállhatott az Alvilágba, hogy megtudja, miként érheti el végre vágyott hazáját. A lelkek birodalmában a vak jós, Teiresziasz igazítja útba őket, és ők folytatják kalandos utazásukat.

Elhaladnak a bűbájos halál asszonyi démonai, a Szirének partja mellett, áthaladnak a hatfejű szörny, a Szkülla és a fekete örvényt okádó Kharübdisz sziklái között, és a borzalmas megpróbáltatások miatt alaposan megcsappant létszámú társaság végül Trinakriapartjain keres menedéket. A kedvezőtlen széljárás miatt hosszabb időt pihennek itt, és elfogy ételük. Így azután, noha a vak jós intelme nyomán Odüsszeusz megtiltotta hajósainak, hogy Héliosz napisten ott legelő nyájából akár egyetlen állatot is levágjanak, az éhség rávitte őket a bűnre. A büntetés rettenetes volt. Az ismét útjára kelt hajót a tengeri vihar úgy megdobálta, hogy mindenki elpusztult, az egy Odüsszeusz kivételével. Őt az áramlatok Ógügié szigetéresodorták, ahol Kalüpszó nimfa élt. E gyönyörű nő hét esztendőn át láncolta magához elfáradt hősünket, mígnem az istenek megelégelték Odüsszeusz hányattatásait. Parancsukra Kalüpszó útjára engedte Ithaka királyát, aki maga ácsolta tutajon indult újabb kalandok felé.

A phaiakok birodalma közelében a haragvó Poszeidón még egyszer rárontott tarajos hullámaival, ám járműve pusztulása után a tenger megenyhült szigorral partra tette testét. A vidék jólelkű királya, Alkinoosz, megismerve a hérósz megrázó históriáját, azután végre hazájába küldte a megfáradt vándort.

A Wolf fivérek kísérlete

Néhány évvel ezelőtt a Magyar Televízió bemutatta azt a filmre vett tudományos kísérletet, amelynek segítségével Dr. Armin Wolf és fivére, valamint munkatársaik rekonstruálni kívánták az antik mitikus hős előbb leírt kalandozásainak útvonalát. Vitorlás hajójukkal pontosan igyekeztek Homérosz leírásait követni, és ahol lehetett, a régészet eddig elért eredményeinek, valamint földrajzi és meteorológiai megfigyeléseknek a felhasználásával beazonosítani az Odüsszeiában említett helységeket, természeti képződményeket.

A mesés kaland első állomásának, a kikónok földjének azonosítása nem okozott problémát. Az ókori források gyakran emlegették a dél-thrák égei partvidéken, a Nesztosz és Hebrosz folyók közti területen lakó kikónokat, sőt római költők olykor a thrák népnév szinonimája gyanánt használták a kikón elnevezést. Homérosz Iliasza szerint egyébként részt vettek a trójai háborúban, és az ostromlottakat segítették. Pártállásuk nem meglepő, hiszen Trójától nem messze éltek.

E vidékről továbbhaladva a Maleia-foknál érte el Odüsszeusz kicsiny flottáját a vihar. Wolfék a mai görög–török határ környékéről délre hajóztak azon feltevés alapján, melyet már az ókorban is sokan osztottak, hogy a költeményben említett Maleia-fok a Dél-Peloponnészosz ama tengerbe nyúló mészkőplatójával azonos, amely Kütheré szigetével szemben emelkedik. Valóban, a hegyfok és a sziget közti tengeri átjáró gyakran állította nehéz feladat elé a hajósokat, hiszen ott nyáron nyugati, télen keleti és északi szél korbácsolta föl a hullámokat.

De hát hol lehetett a lótuszevők országa, a következő kaland helyszíne? A szelek Észak-Afrika partjai felé sodorhatták a hajókat – gondolták Wolfék. Ezért ők is erre vették útjukat, és némely antik hagyományt követve a mai Tunéziához tartozó Gabesi-öböl, más néven a Kis-Szürtisz szigeteinél kötöttek ki. Valóban, egyes antik szerzők szerint az itteni Dzserba szigeten alapították annak idején Méninx városát a lótuszevők. Mindenesetre a pálmafa jóízű gyümölcse ma sem hagyja étlen-szomjan az arra utazót.


Wolf és társai számára nem volt kétséges, hogy innen továbbra is nyugat felé vihették Odüsszeuszékat a nyugtalan hullámok. Észak-Afrika marokkói partvidékén sötét torkú barlangok tátonganak, és juhnyájak legelésznek a sovány földön. A görögök szerint itt a régi időkben vademberek éltek, amit lám az is alátámaszt, hogy Polüphémosz vízzel vegyítetlen issza a bort, ráadásul fogalma sincs a vendéglátás és az ajándékozás elemi szabályairól. Ide helyezik Wolfék a küklópszok földjét.

A kezdetben oly barátságos Aiolosz szigeteszerintük Málta lehetett, ahonnan a végzet a laisztrügónokhoz sodorta Odüsszeusz hajóit, a tudományos megfontolás pedig Wolfék vitorlását Motüé szigetéhez vitte. Itt, Szicília legnyugatibb kiszögellésénél feküdt a föníciaiak megerődített települése, ahol a régészek az emberáldozatot követelő Baal-kultusz nyomaira bukkantak. Elképzelhető, hogy az emberevő laisztrügónok hagyománya erre épült? Homérosz verse szerint a sziget vad lényei „mint halakat, szigonyozták őket a csúf lakomához”.

Szicília nyugati csücskétől egy északkeleti irányú fordulattal jutott el Odüsszeusz Kirké szigetéhez, Aiaéhoz. Ez Wolfék szerint nem más, mint Ustica, a Türrhén-tenger déli részén, a Lipari-szigetektől nyugatra fekvő sziget. Itt a régészek bronzkori település nyomait találták, bizonyítékaként a civilizáció viszonylag korai meglétének. A sziget halászai napjainkban is a tengervíz kivájta barlangokba rejtik hajóikat, amint azt a költeményben Odüsszeusz is teszi.

Innen ment a hérósz az Alvilágba, vagyis mint Homérosz írja: „Hádész házához”. Mit lehet erről tudni? A kimmeriosz nép hazája az valójában, „ködbe és felhőbe takartan”. Wolfék az észak-szicíliai Himera városára gondolnak, melyet antik források olykor Kimera néven is emlegetnek. Úgy vélik, a közeli kénbányákból feltörő por idézhette elő már az ókorban is a költő által említett ködöt, amely a beljebb fekvő Henna környékét, a Démétér-kultusz egyik centrumát is befedte. Itt rabolta el egy mítosz szerint az alvilági isten, Hádész Démétér leányát. Hádész háza valójában Hádész temploma lehetett e tájon, azt kereste fel Odüsszeusz, kitudni a jövő titkait.

Ez a német kutatók véleménye, akik azután a következőképpen rekonstruálják Odüsszeusz további útját: a köveket hányó Sztromboli közelében hajózva jutott el a Messinai-szoros északi bejáratánál emelkedő Pelórosz-fokig. Az itteni tengerpart homokos zátonyai által a hajósokat fenyegető állandó veszély allegorikus megszemélyesítőiként ekkor jelentek meg előtte az igéző hangú haláldémonok, a Szirének. A Szkülla és a Kharübdisz a Messinai-szoros bejáratának sziklák és örvények veszélyeztette szűk tengerszakaszát jelezték. Trinakria (Thrinakié) szigete a mai Messina, ókori Messzéné városa volt, amelyet keskeny földnyelv választ csak el Szicília szigetétől, és amely maga is sziget lehetett a régi időkben. Innen jutott Odüsszeusz Ógügiészigetére Kalüpszóhoz, az „elrejtő” nimfához. A szélirányt és a hajózási időt figyelembe véve ez a Wolf testvérek szerint a Lipari-szigetek egyike lehetett. Majd hosszú itt-tartózkodást követően tutaja a hőst a phaiakok országába vitte, amelyet a film alkotói a dél-itáliai Calabriatartománnyal azonosítanak. Ezután már nincs más, mint egy rövid keleti irányú utazás, és Odüsszeusz a nyugat-görög partvidék előtt kiemelkedő szigetre, Ithakába érkezik. Itt fejezik be kísérletező körutazásukat Wolfék is.

2000-ben Vass Tibor vezetésével magyar „Odüsszeusz expedíció” is megpróbálkozott az antik hős útjának rekonstruálásával. Vass négy, „abszolút új” helyszín felfedezését vallja magáénak. Ő is nagyjából az újkori kutatók hagyományos felfogásához igazodva Szicília környékén hajózott, és a küklópszok földjét Levanzo szigetével azonosította – bár Homérosz nem írja, hogy a „kerekszeműek” szigetén éltek volna. Aiolosz szigetének ő Usticát tekinti, míg Kirké hazájának a Nápoly magasságában fekvő Ponza szigetét. Negyedik „felfedezését”, miszerint Héliosz nyája Messina területén legelt, Wolfék már elorozták előle.

Homérosz a földrajztudós?

A küméi Eratoszthenész, aki a Kr. e. 3. században megalapította a tudományos földrajzot, nem becsülte sokra Homérosz geográfiai ismereteit. Magát az Odüsszeiát ötletszerűen összeillesztett epizódok szervetlen sorozatának nevezte, és azt állította: „csak akkor lehetne fölfedezni azokat a helyeket, ahol Odüsszeusz bolyongott, ha megtalálnánk azt a szíjgyártót, aki a szelek tömlőjét készítette”. Már a Kr. e. 2. századi történetíró, Polübiosz és az 1. században élt földrajztudós, Sztrabónmásképpen gondolkodott erről. Geógraphikájában ez utóbbi megjegyzi: „Merőben csodás elemeknek minden valódi alap nélkül való egymáshoz csatolása nem homéroszi eljárás.” Arra azonban egyikük sem vállalkozott, hogy egyáltalán perspektivikusnak vélje a lehetőséget Odüsszeusz követésére.

A Wolf testvérek filmje bizonyította, hogy az Odüsszeia szerzője sokat tudott a világról, és ha csak egyes helyazonosítások megállják a helyüket, akkor nyilvánvaló a költő földrajztudása is. Azt Sztrabón is az ókorban, és a modern kutatás is – élén M. I. Finleyvel – valószínűleg jogosan feltételezi, hogy a homéroszi hős kalandjainak java része Szicília környékén játszódott le. Vagy legalábbis ide helyezte őket a költői képzelet.


Finley a Kr. e. 10–9. századot tekinti „Odüsszeusz világának”, annak a kornak, amely a Kr. e. 650 körül írásba foglalt mű tényanyagát meghatározta. Márpedig ez az időszak a görögség nyugatra történő tájékozódásának a kezdeti szakasza. Ez azonban még nem elégséges ahhoz, hogy azt higgyük, Homérosz egy valóban rekonstruálható hajóutat írt meg. Inkább egy laza egységbe foglalt hellén hagyományanyagról lehet szó, amely a görögök számára ismert világ egymástól sokszor nagy távolságra fekvő, de analóg jelenségeket mutató helyszíneit villantja fel.

Antik hagyományok, modern becslések

Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy míg Wolfék és Vass Tibor néhány antik hagyományt követve a Szküllát és Kharübdiszt a Messinai-szoros bejáratához gondolják, addig mások a Boszporusz környékére lokalizálták őket. Ugyanígy a laisztrügónok kannibáli vidékét a krími Balaklava környékén vélték meglelni. Odüsszeusz nyomát tehát egyesek nyugaton, mások ellenkező irányban kutatták. Annak a sok ötletnek pedig se szeri, se száma, amelyekkel a kaland egyes epizódjait már antik írók is az adott földrajzi körzet, tehát Itália közvetlen környéke területén elhelyezték. Neapolisz közelében mutogatták Parthenopé szirén síremlékét; Ógügié lehet a krétai vagy a máltai Gaudos (Gozo szigete), esetleg Melité az illür partoknál. De a dél-itáliai Lakinioini-hegyfoknál is volt egy sziget Nészosz Kalüpszousz (Kalüpszó szigete) néven. A laisztrügónok földjét egyesek a latiumi Formiae körzetére lokalizálták, modern becslések olykor Albánia, Szardínia vagy Marokkó területére gondolnak. Útikönyvek szerint a phaiakok Korfu szigetén éltek.

Aki tehát Odüsszeusz nyomába akar eredni, éppúgy hosszú bolyongásnak teszi ki magát, mint egykor Homérosz hőse. Csakhogy avval ellentétben, ő korántsem biztos, hogy célhoz ér.

2. Képek


1. A villamosFRISNYÁK Zsuzsa

A villamos

A történet folytatódik

Az elmúlt esztendőkben a budapesti villamosvásárlások körüli – immár a fővárosban szokásos – követhetetlen viták az érdeklődők figyelmét a villamosra mint közlekedési eszközre irányították. Az autóbusz megjelenésével már csak „történelmi tárgy”- ként emlegették. Most kiderül: a történet folytatódik...

A közúti villamos motorkocsik (közhasználatú néven: villamosok) a magyarországi városokban mintegy 120 éve közlekednek. A villamosok szerepének megítélése ez idő alatt több alkalommal is megváltozott. Hol a legkorszerűbb városi tömegközlekedési eszköznek tartották, hol pedig visszafejlesztésre ítélték.

Békeidők villamosai

1914 előtt a történeti Magyarország 18 városában volt helyi villamosközlekedés. Budapest volt az első olyan európai város, melynek belvárosában épült meg a villamosvasút. A nagykörúti kísérleti villamosvasút (1887) sikere alapozta meg a fővárosi villamosvasúti hálózat létrejöttét. 1889-ben megnyílt az első, most már nem kísérleti jelleggel megépített villamosvonal a Stáció (ma: Baross) utcában.

A főváros belső kerületeiben sűrű vonalhálózaton, sok viszonylatban sárga és barna villamoskocsik közlekedtek. Budapesten a villamosok színe mutatta, melyik társaságé a kocsi. A villamosvasúti társaságok külön nyári és téli menetrendet készítettek. A legsűrűbb járat 1900-ban például percenként indult, a legritkább 10 percenként. A kocsi indítására a kalauz adott jelt. A villamosok belső világítása minimális volt, a kocsik télen hidegek. Az utasok már akkor sem kedvelték az ellenőröket. „Szinte felháborodásig izgatja az embert, mikor egy 20 filléres jegy felülvizsgálására 3 ellenör is betolakodik...” – interpellált egy képviselő a fővárosi közgyűlésben. 1903-ban az utazások kényelmének fokozása érdekében a fővárosi villamoskocsikban megszüntették az állóhelyeket, az utazási sebesség növelése céljából pedig a kocsik hátsó, felszálló oldaláról leszerelték a peronajtókat. 1919 előtt a fővárosban 82-féle villamos menetjegyet lehetett váltani. A villamoskocsik fékjének csikorgása, az automobilok tülkölése, a macskaköveken haladó bérkocsik zaja, a lovak patájának csattogása, a nyüzsgő, erősödő Budapest jellemzői.

A városi közlekedés struktúráját átalakító villamosok a közlekedés rendjét is befolyásolták. Az állati erővel vontatott járművek előnyt élveztek. Előírták, hogy a lovak megriadása, megbokrosodása esetén a villamosvezetőnek „szigorú kötelessége a csengetést abbahagyni és a villamos kocsi menetét lassítani, ill. megállni”. A főváros 1893-ban készítette el szabályrendeletét a géperejű közúti vasutakról. Ennek értelmében a villamoskocsikat színes irányjelző tárcsákkal szerelték fel.

Az első vidéki város, melyben megszervezték a villamos közlekedést, Pozsony volt. Az 1895-ben megnyíló keskeny nyomtávú vonalakon a járatok 6-12 percenként követték egymást. Szintén keskeny nyomtávon építettek villamost Szombathelyen és Szabadkán (1897), Fiuméban (1899), Sopronban (1900), Nagyszebenben (1905). Az 1897-ben átadott miskolci villamosvasúton a kocsik kezdetben tíz-, majd ötpercenként közlekedtek. Temesvárott a már létező lóvasutat építették át villamosvasúti üzemmódra. A temesvári villamos működésének első évében, 1899-ben 1,4 millió, 1914-ben már több mint 8 millió utast szállított. Szatmárnémetiben a Szatmár–Erdődi Hév belterületi szakaszát építették át villamos üzeműre. A vidéki városok közül Nagyváradnak volt a leghosszabb a villamosvasút hálózata, 1913-ban már több mint 30 km. Szegeden a város vezetői kezdetben ellenezték a villamos létesítését, az első vonal 1908-ban készült el. Zágrábban nagy sikere volt a lóvasútból átépített villamosvasútnak, a megnyitás évében (1910) 2,6 millióan utaztak rajta. Debrecenben a gőzüzemű helyi vasút és a lóvasút vonalait építették át (1911) villamos vasúttá. Az újvidéki villamos létrejötte a város villanyvilágításának kiépítésével is összefüggött. A nyíregyházi villamos (1911) a pályaudvart, a belvárost és a város közelében fekvő üdülő- és fürdőtelepet kötötte össze. Az első pécsi villamoskocsi elindulását (1913) a város úgy ünnepelte meg, hogy a nyitás napján a déli harangszóig az utazás ingyenes volt. Kassán a veszteséges ló- és gőzüzemű városi vasutakat építették át villamos vasúttá (1914).

Infrastrukturális verseny

A modernizálódó magyarországi városok fejlődését a villamosvasúti közlekedés megjelenése karakterisztikusan


mutatja. Az első világháború előtt a vidéki városok között ugyanis egy infrastrukturális verseny is zajlott.

Ez a verseny a városok gazdasági, regionális pozícióinak egymással szembeni megszilárdításáért folyt. A villamosvasúti közlekedés a városok regionális gazdasági pozícióját erősítette. Nem véletlen, hogy 1914 előtt relatíve sok városban megszervezték a legkorszerűbb villamosvasúti hálózatot. A villamosvasút, ill. a gőzüzemű közúti vasút a városszerkezetre is hatott: az egymástól távolabb eső városrészek gyorsabban összeépültek.

1920 után a vidéki városok a már valamilyen szinten létező és működő közlekedési infrastruktúrájukra egyre inkább mint adottságra néztek. Tömegközlekedési beruházásaikkal – ha voltak ilyenek – már elvétve céloztak meg távlatos városfejlesztési célokat.

A két világháború között Magyarországon mindössze 9 városban létezett tömegközlekedés. A legfejlettebb tömegközlekedéssel rendelkező fővároson kívül villamos és autóbusz is közlekedett Szegeden, Debrecenben, Miskolcon, Szombathelyen és Pécsett. Csak villamos járt Nyíregyházán. 1923-ban Sopronban felszámolták a villamost. Kizárólag autóbusszal bonyolították le a tömegközlekedést Győrött (56 ezer lakos) és Sopronban (42 ezer lakos). Ellenben nem volt tömegközlekedés Kecskeméten (87 ezer lakos), Hódmezővásárhelyen (62 ezer lakos), Békéscsabán (52 ezer lakos), Székesfehérvárott (48 ezer lakos) és Szolnokon (42 ezer lakos). A villamossal és helyi autóbuszjáratokkal nem rendelkező városokban legfeljebb a távolsági és környéki autóbuszok álltak meg.

A két világháború között Budapest tömegközlekedésének gerincét változatlanul a villamosvasúti hálózat jelentette. A főváros utcáinak hangulatát a villamos uralta. A hajnalban a remízből elsőként elinduló járatok, a füttyös kalauzok, a tujázó (az ütközőre felkapaszkodó) gyerekek, a villamosmegállókban toporgók, a csörömpölő és csilingelő fapadosok, a régimódi nyitott peronok a villamosközlekedés velejárói. A villamosvonalak a külső városrészekből indultak el, majd a történelmi városközponton áthaladva, annak túlsó oldaláig vezettek. Ezt egészítette ki néhány, szintén átmenő jellegű autóbuszvonal (pl. a hegyvidéken). A villamosok így keresztül-kasul járták a belvárost. Az Újpestre, Kispestre és Budatéténybe vezető villamosok, ill. néhány helyiérdekű vasútvonal pedig csápként kötötték össze a településeket a fővárossal.

Az egységes budapesti villamosvasúti hálózat megteremtése a főváros tulajdonában álló Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. (BSZKRT) nevéhez fűződik. Párhuzamos villamos- és autóbuszvonal működtetésére 1932-ig nem került sor, az autóbuszvonalak csak a villamosvasút hálózatát egészítették ki. A gazdasági válság miatt a fővárosban 1929–31 között egyre kevesebben utaztak villamossal. 1933-ban egy havi arcképes bérletjegy ára 36 pengő volt, a villamos szakaszjegy 16 fillérbe, az átszállójegy 24 fillérbe került. Az utasok számának növelése érdekében 1933-ban bevezették az olcsó kisszakaszjegyet (ára: 6 fillér).

Villamosközlekedés 1914 előtt

Budapest 1889

Pozsony 1895

Szombathely 1897

Miskolc 1897

Szabadka 1897

Fiume 1899

Temesvár 1899

Sopron 1900

Szatmárnémeti 1900–1906

Nagyszeben 1905

Nagyvárad 1906

Szeged 1908


Zágráb 1910

Újvidék 1911

Debrecen 1911

Nyíregyháza 1911

Pécs 1913

Kassa 1914

Fapadosok és a várospolitika

A magyarországi városok második urbanizációs hulláma az 1950-es években kezdődött el. A szocialista iparosítás helyszíneire, a városokba egyre nagyobb mértékben áramlott a falvakból a lakosság. A városok növekedését a városi infrastruktúra – s ezen belül a közlekedési hálózat – fejlesztése nem követte. A kaotikussá váló fővárosi közlekedés állapotát 1953-ban a Fővárosi Tanács elnökhelyettese jellemezte: „Nap-nap után, különösen a kora reggeli órákban, botrányos jelenetek játszódnak le a munkába igyekvők részéről közlekedési eszközeink zsúfoltsága miatt. Egy-egy kerületből átlag 70 000 ember utazik munkahelyére. Elszállításukhoz közlekedési eszközeink rendkívül gyérek. (...) villamos síneink több igen fontos helyen lehetetlen állapotban vannak, vannak vonalak, ahol 20 évvel ezelőtt lefektetett síneken, illetve a villamosok valósággal a földön járnak. Évek óta a Fővárosi Tanács hiába kopogtatott, a Közlekedési Minisztérium nem tudott biztosítani új síneket. Ennek következtében villamosaink járata lassú, ami még inkább fokozza a zsúfoltságot. (...) Az utóbbi hetekben többször órákon át tartó villanyáram korlátozás volt. Villamosok, trolik leálltak az utcán. (...) A Fővárosi Tanácsot előzetesen ezekről a korlátozásokról senki nem értesítette.”

A fővárosi közlekedés kritikus helyzetbe került. Az 1950-es években a tömegközlekedés fejlesztését „a rejtett tartalékok feltárására” alapozták, s a metróépítésre hivatkozva a nagy tömegeket szállító villamosközlekedést háttérbe szorították.

Az 1950-es évek első felében a villamosközlekedés szerepének, ill. jövőjének megítélésében komoly szemléletbeli eltérés alakult ki a Közlekedési Minisztérium, a Fővárosi Tanács és a közlekedési szakemberek között. Bebrits Lajos közlekedési miniszter azt az álláspontot képviselte, hogy a város túlterhelt központjából el kell távolítani a villamos- közlekedést, mert a sínhez kötött villamos akadály. Helyette trolibuszt és autóbuszt kell közlekedtetni. A főváros viszont a villamosközlekedés fejlesztésére törekedett. 1954-ben a Közlekedési Minisztérium úgy vélte, hogy fel kell számolni a Nagykörúton és Budán a villamost, egyedül a Duna-parti vonalakat kell meghagyni. A peremkerületek számára pedig korszerű és gyors villamosvonalakat kell építeni.

A villamosközlekedés működtetése 1950–67 között a Fővárosi Villamosvasút feladata volt. A korban zsúfolásig megtöltött villamoskocsik szállították a munkába igyekvőket, a hazafelé tartókat.

Az 1950-es évek közepére a megnövekedett forgalmi igények, a fokozott terhelés és a javítások elmaradása miatt a villamoshálózat lepusztult. Nem vásároltak új járműveket, elmaradtak a vágányfelújítások. 1950-ben a fővárosi villamosok 648 millió utast szállítottak. Ez az utasszám az első metróvonal megnyitásáig (1970) növekedett, azóta pedig fokozatosan csökken.

A villamosvasutakra épülő fővárosi tömegközlekedés jellege döntően a metróvonalak megnyitásával változott meg. A hatalmas kapacitású metró ugyanis kikényszerítette a tömegközlekedési hálózat ún. alap- és ráhordó elemeinek radikális elválasztását. Ettől kezdve a metró végpontjairól indultak s oda érkeztek meg a fővárosi autóbusz- és villamosjáratok. A tömegközlekedés szerkezetének átalakítására a metróvonalak kihasználtságának biztosítása céljából volt szükség. A metróvonalak mentén ezért szüntették meg a villamosvasúti közlekedést. Az így nyert közúti területek (pl. Üllői út, Bajcsy-Zsilinszky út) pedig átalakultak városi autópályákká, melyek 3×3-as sávján mára éjjel nappal áramlik a forgalom. A metró tehát szabad útkapacitást teremtett, ezek a szabad kapacitások viszont beterelték a forgalmat a belvárosba. A főváros tömegközlekedésének szerkezete ma centralizáltabb, mint a metró előtti korban. 1968–1984 között a villamosvasúti hálózat 213 km-ről 173 km-re csökkent. Az új lakótelepeket nem villamossal, hanem autóbuszokkal kapcsolták a belvároshoz. A villamosok funkciója az utasok ráhordása a metró vonalára. A villamoshálózat csökkenése azóta sem állt meg, 1994-ben még 162 km, 1997-ben viszont már csak 148 km volt.

Az 1960-as évektől a villamosközlekedés pozíciói vidéken is gyengültek. A nagy tőkeigényű villamosvasutak építése helyett a városok közlekedési gondjaikon autóbuszok forgalomba állításával igyekeztek enyhíteni. A


magyar autóbuszgyártás és az olcsó gázolaj a városi autóbuszhálózat fejlesztésére ösztönzött. A még villamossal rendelkező városokban is az elöregedő kocsik már csak lassan, döcögve közlekedtek. A városok az infrastrukturális beruházásaikkal inkább a közutaknak, mint a kötöttpályás közlekedésnek kedveznek. Megszüntették a villamost Szombathelyen, Pécsett és Nyíregyházán. Ma Debrecenben, Miskolcon és Szegeden járnak még villamosok.

A szakembereket manapság egy városkímélő közlekedési program megvalósításának lehetősége foglalkoztatja. Hogyan lehet a városi élet minőségét a közlekedési ártalmak csökkentésével növelni, hogyan kell a tömegközlekedés térvesztését megállítani. Sokan szorgalmazzák a villamosvasúti hálózat bővítését. A villamos már nem pusztán közlekedési kérdés – mondják – hanem városépítészeti is.

*

A települések fejlődését napjainkban a közlekedésfejlesztés sokkal kevésbé befolyásolja, mint száz évvel ezelőtt. Amíg a 20. század elejét a városi közösségi infrastruktúra kiépítésének, fejlesztésének erőteljes szándéka jellemezte, a 21. század elejét inkább a bizonytalanság szülte defenzíva. Mindezek ellenére a feladat adott: a mozgásszabadság iránti vágy kielégítése és a motorizációs terror elkerülése.

2. Képek


1. Ideologizált városrekonstrukcióRACKEBRANDT, Wolfgang

Ideologizált városrekonstrukció

Berlin 1952–1990

Berlin újjáépül. Nagyszabású tervek készültek és valósulnak meg a két Németország újraegyesítése után. Viták folytak – most már lecsendesedtek – arról, hogy helyes-e ismét egy „Nagy-Berlint” felépíteni? Igaz-e, hogy a 21. század a megalopoliszok százada lesz? És vitáznak a történészek is: vajon mennyire viseli magán egy épülő város korának ideológiai nyomait. A szovjet megszállás idejének városépítkezéseiről tartott előadást Budapesten, az Európa Intézetben W. Rackebrandt fiatal német történész, aki „mellékesen” kiváló hungarológus is.

A történelmi épületek szerepet játszanak a jelenről és a múltról alkotott felfogásban, ez pedig visszahat az épületek sorsára.

Berlin nem gazdag történelmi épületekben. Csak a 19. század második felében vált nagyvárossá, épületeinek nagy részét azonban később elveszítette. Először az 1943 novemberében kezdődő bombatámadások pusztították, majd 1945 áprilisában az utcai harcokban tüzérségi támadások döntötték romba a régi Berlint. Ami átvészelte a háborút, az részben áldozatul esett a kelet- és nyugat-berlini újjáépítési politikának.

Másrészt viszont állnak még olyan épületek, amelyek körül építtetőjük, vagy korábbi szerepük miatt bontakoznak ki viták.

Újjáépítés a hidegháborúban

A romokban heverő több millió lakosú város izgalmas „kísérleti terepet” kínált új építészeti irányzatok képviselői számára. A régi város sötét bérházai és szűk utcái helyett tágas és korszerű lakótelepeket, nagy zöldövezeteket és a modern autóforgalmat lebonyolítani képes széles utakat terveztek. Így jött létre többek között Nyugat-Berlinben az 1950-es években az új Hansa-negyed és a Corbusier-toronyház. Egy 100 km hosszú városi autópályahálózatot terveztek, amelyet részben meg is valósítottak.

Kelet-Berlinben az ekkor felépült városrészek közül legjellegzetesebb a Stalinallee. Az újjáépítés nyugaton és keleten egyaránt azt a célt szogálta, hogy az adott politikai-gazdasági rendszer fölényét demonstrálja; a Stalinallee azonban nem csak ezért vált politikai szimbólummá. Az út példaképeként a szovjet városok nagy sugárútjai szolgáltak – így jött létre egy több kilométer hosszú, 90 méter széles hatsávos út, két óriási térrel és monumentális, az akkori viszonyok között igen fényűzőnek számító lakásokkal a „dolgozó nép” számára.

Az út – a háború előtt egy tipikus berlini munkásnegyed főútvonala, bérházak végtelen sorával – a háború utolsó napjaiban a harcok áldozatává vált: ezen, a város kelet–nyugati tengelyén nyomult előre a szovjet hadsereg a Harmadik Birodalom központja felé.

A kerület újjáépítésekor az eredeti Bauhaus stílusú terveket a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) vezetése azzal az indokkal utasította vissza, hogy azok „kozmopoliták”, „formalisták” és az „amerikai dobozházakat” utánozzák. A Walter Ulbricht pártelnök által hangoztatott jelszó szerint az új építészetnek „tartalmában szocialistának, formáját tekintve nemzetinek” kellett lennie. Az 1952 és 1960 között felépült út a szovjet nagyvárosok sugárútjainak pontos másolataként hat. Ez az út vezetett kelet felé, a nagy munkásnegyedek irányába – valamint Moszkva felé is, ami az első német munkás- és parasztállamnak a Szovjetunióhoz való kötődését jelképezte. (Ma az utat Karl-Marx-Alleenak hívják, és egy múltbeli építészeti ideológia – vagy ideologikus építészet – jelképeként, műemlékvédelem alatt áll.)

„Germánia világfőváros” utóélete

Az 1930-as években a nemzetiszocialisták Berlint egy monumentális, Germánia nevű fővárossá akarták átépíteni, amely neoklasszicista stílusú épületekből állt volna. A háború miatt ez csak részben valósult meg – de pont ezen épületek egy része élte túl viszonylag épen a pusztításokat.

Ezeknek az épületeknek, valamint a birodalom többi hatalmi intézményének lebontása, politikai


szimbólumerejük miatt, elkerülhetetlennek tűnt. Így semmisítették meg Hitler Új Birodalmi Kancelláriájának maradványait – a köveiből épült fel a nagy szovjet győzelmi emlékmű –, valamint tették a földdel egyenlővé a régi birodalmi kormánynegyed nagy részét.

A háború után elsősorban azok a területek voltak problematikusak, ahol a náci terror központjai – a Gestapo és az SS főhadiszállása, valamint a Birodalmi Biztonsági Főhivatal – álltak. A megrongált épületek újjáépítése és további használata elképzelhetetlennek tűnt, ugyanígy új épületek felhúzása is. Így aztán egy ideig semmi nem történt. Az 1950-es évek végén a nyugat-berlini szenátus eltakaríttatta a romokat – vannak, akik azt állítják, azért, hogy ezzel elsöpörje az ott történteknek még az emlékét is. 1986-ban végül újra kiásták a megmaradt épületmaradványokat, és azóta a „Topographie des Terrors” nevű kiállítás található ott.

De ellentétes példákat is találhatunk: Nyugat-Berlinben rekonstruálták a Tempelhof repülőtér óriási épületeit, az olimpiai stadiont és közigazgatási épületek egész sorát. A város keleti részében helyreállították és tovább használták a goebbelsi propagandaminisztérium egyes részeit. Göring volt légügyi minisztériumának, egy hatalmas, több udvart is magába foglaló blokkja a mai napig fontos szerepet tölt be. A harcok befejezése után közvetlenül a szovjet hadsereg használta, majd az NDK megalapítása után a „Minisztériumok Háza” lett. A rendszerváltás után pedig felújították, és az állami vagyonügynökség költözött be. Ma, egy újabb alapos felújítás után, a Pénzügyminisztérium székhelye. Úgy tűnik, hogy az épület múltja a köztudatban egyáltalán nem játszik szerepet.

A Köztársaság Palotája

Berlin központjában 1443 óta állt egy vár, amelyet a 16. században bővítettek ki reneszánsz kastéllyá. Végső, barokk formáját a 18. században kapta. Építészeti és művészeti jelentősége vitathatatlan: Európa egyik legjelentősebb barokk építménye volt.

1918 óta nem volt politikai funkciója, múzeumok és tudományos intézetek használták. Bár a második világháborúban jelentősen megsérült, 1946-ban néhány termét ideiglenesen helyreállították. Elkészültek az első újjáépítési tervek és költségszámítások is.

A tervek azonban nem valósulhattak meg. 1950-ben az NDK vezetése felrobbantatta a kastélyt, mint a porosz militarizmus és a német imperializmus gyűlölt jelképét. A nemesek fellegvára át kellett hogy adja helyét egy felvonulási térnek. Két évtizeden keresztül itt tartotta a pártvezetés a tömegdemonstrációkat és katonai felvonulásokat minden év május 1-jén és október 7-én, a köztársaság napján.

1976-ban fejezték be a téren a „Köztársaság Palotája” építését: egy négyszögletes monstrum a hetvenes évek stílusában, fehér falborítással és barna tükrös ablakokkal. Bent a Népi Kamara, az NDK parlamentjének székhelye volt, és itt tartották a NSZEP pártkongresszusait is. Ezenkívül egy színház, több vendéglő és söröző és egy nagy koncertterem is helyet kapott benne. Az egykori Hohenzollern-kastély helyén tehát a „Nép Palotáját” hozták létre, mely a Honecker-korszak szimbólumává vált: az épület földszintjén levő, a Spree folyóra néző borozó és a legfelső emeleti bisztró között dolgozók tízezrei töltötték el szabadidejük egy részét.

Harc a jelképek körül

Az 1990-es újraegyesítéssel egy azóta immár 11 éve húzódó vita kezdődött a tér jövőjéről. Újjáépített kastély, palota, vagy egy teljesen új épület?

A vita elsősorban esztétikai, építészeti és várostervezési szinten folyik. (Lehet-e egyáltalán rekonstruálni egy ilyen műemléket? Nem csak hazugság lenne, amelynek célja, hogy eseményeket meg nem történtté tegyen? Műalkotás lenne-e egy ilyen másolat vagy csak egyféle „porosz Disneyland”?) A vita további pontjai a létrehozandó épület felhasználását és politikai-ideológiai jelentőségét érintik.

A volt NDK hívei számára a Köztársaság Palotája az azonosságtudat egy nosztalgikus szimbóluma, amelynek feladata, hogy az utókor számára is megmutassa, milyen is volt, szerintük, a megsemmisített állam.

Ehhez a csoporthoz csatlakoznak az egyesített Németországból kiábrándult keletnémetek is. A palota az ő számukra annak a mély mentális szakadéknak a jelképévé vált, amely az elmúlt évtizedben a kelet- és nyugatnémetek között egyre inkább elmélyül. A keletnémetek egy része – akik 1990-ben az össznémet nemzeti szolidaritás, a kelet- és nyugatnémetek közötti harmónia és a növekvő jólét reményében zömmel az újraegyesítés hívei voltak – a nyugatnémet dominancia alatt zajló gazdasági és társadalmi átszerveződéseket hamarosan egy szociálisan ellensúlyozott gyarmatosításként kezdte értékelni. Ehhez társultak még az eltérő gondolkodási és viselkedési módok keleten és nyugaton, a keletnémet elitek szinte teljes leváltása, valamint a


keletnémetek 1989 előtti egyéni teljesítményeinek teljes elértéktelenítése. Mindez hamarosan egy dacos keleti identitás létrejöttét eredményezte a kezdeti össznémet érzelmekkel – és egy bizonyos keletnémet kisebbrendűségi érzéssel – ellentétben. Mivel ezen identitás képviselői a társadalmi valóságon nem tudnak változtatni, így a harc a jelképekre terelődik át, köztük a Köztársaság Palotája, amely viszont szimbolikus utánérzései révén a nyugatnémet társadalom nagy részének szálka a szemében.

A berlini kastély

A kastély újjáépítését ellenzők szemében a kastély a militarista, elnyomó porosz-német monarchia jelképe, és nem megengedhető, hogy a mai demokratikus Németország fővárosának központjába éppen egy ilyen szimbólum kerüljön. Helyette egy „demokratikus épületet” kell létrehozni, de hogy ez mit is jelent valójában, arról nem esik szó.

A berlini kastély kétségtelenül szorosan összefonódott a porosz-német monarchia történetével. Németországban a múlt, tehát nemcsak az 1933–45 közötti időszak, hanem az azelőtti történelem is, negatív előjellel ivódott be a közfelfogásba. Elsősorban Poroszországot sújtja az a bélyeg, hogy mindig is a német militarizmus melegágya volt – ahogy ezt a szövetséges hatalmak állították 1947-ben, Poroszország megszüntetésekor. Nem teszik fel azt a kérdést, hogy ez mennyire igaz az 1918 előtti Poroszországra; valamint azt sem veszik figyelembe, hogy Poroszország a válságoktól sújtott Weimari Köztársaságban 1932-ig a demokrácia bástyáját alkotta; illetve, hogy az 1944. július 20-i Hitler elleni összeesküvés résztvevőinek egy jó része a porosz nemesség köréből került ki. Azok a remények, ill. félelmek, hogy az újraegyesített Németország a kormány és a parlament Berlinbe költözésével „protestánsabb és poroszabb” lesz, hamarosan eloszlottak: ami Poroszországból mára megmaradt, az egy gazdaságilag és politikailag jelentéktelen terület elitek nélkül – a régiek 1949 után vándoroltak ki, az újak ugyanezt teszik 1990 óta.

A magyarázat minderre abban a mély kollektív bűntudatban rejlik, amely a Harmadik Birodalom erkölcsileg feldolgozhatatlan katasztrófájából ered.

Ha az ember az 1933 előtti német történelmet ilyen előjellel vizsgálja – tudva, hogy végül hová vezetett – akkor úgy tűnik, hogy ez a történelem egyfajta kényszerpályán sodródott a Harmadik Birodalom felé. A szemlélőben az a benyomás alakul ki, hogy a Harmadik Birodalom népirtásainak okai valamiképpen a németek nemzeti karakterében rejlenek.

Ennek következménye, hogy a mai Németországban minden megbélyegzett, ami nemzeti jellegű. Ha valaki, akár politikai, akár kulturális téren hangsúlyt fektet rá, azt azonnal heves vádak érik, hogy szélsőjobboldali, sőt neofasiszta beállítódású.

Stefan Heym ismert író és széles körben tisztelt keletnémet polgárjogi aktivista írta két évvel ezelőtt: „Aki Berlinben kastélyt kiált, annak porosz királyt is kell kiáltania, sőt, német császárt. És ahogy elnézem azokat az urakat és hölgyeket, akik a kastély újjáépítését pártolják, [...] úgy látom, hogy az a gondolat, hogy ilyen lakói legyenek a kastélynak, nem is áll annyira távol tőlük. Összefoglalva: nemcsak a kastélyt akarjuk újra, hanem a császárunkat is!” Így tehát az a javaslat, hogy újra felépítsék a berlini kastélyt, erős politikai ellenállásba ütközik azok részéről, akik úgy vélik, hogy ennek az építménynek a rekonstrukciójával a világ közvéleménye előtt azt a benyomást keltik, hogy azonosulnak egy olyan múlttal, amitől valójában el akarják határolni magukat.

2. Képek


1. A Tulipán-ügyTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

HELD, Joseph

A Tulipán-ügy

Nem emlékszem már, hogy kitől kapta a „Tulipán” nevet, de az biztos, hogy illett rá. Nagy, busa fején szétállt a haj, mint egy tulipán szirmai, s ezt a jó megfigyelőképességű diákság hamar észrevette.

Tulipán azonban sokban különbözött az 1956 után az Egyesült Államokba érkezett diákoktól. Ő már egyetemi diplomával rendelkezett, de azért kihasználta az egyetem által adott ösztöndíjat, s beiratkozott az egyetem közgazdasági részlegére, graduate képzésre. Mesterfokozatért tanult. Hamar beilleszkedett a magyar származású diákok kis közösségébe és részt vett programjaik szervezésében.

Tulipán hamarosan megnősült. Családja eltartásához az ösztöndíj persze nem volt elég. Hamarosan fiuk született, s ez csak tetézte anyagi gondjait. Különmunkát vállalt tehát az egyetemen. A fizika tanszék laboratóriumában a mesterséges kristályok előállításán dolgozott, vagyis figyelte, amint a gép a kristályokat létrehozta. Közben maradt ideje a tanulásra is. Ekkor olvashatott valamilyen folyóiratban a „csodás lehetőségekről”, amelyek az akkor még ki nem fejlesztett coloradói fennsíkon várták a vállalkozó szellemű embereket.

Ebben az időben (az 1960-as évek elején) indult el az a fajta spekuláció, amelynek keretében lelkiismeretlen alakok Floridában és az ország más részein is, potom áron telkeket ajánlottak megvételre. Persze ezek a „telkek” gyakran árterületeken, nemritkán víz alatt voltak, vagy elérhetetlen hegyeken, járhatatlan őserdőkben. A hirdetéseket általában olyan helyeken tették közre, amelyek jókora távolságra voltak a helyszíntől, s így ritkán adódott alkalma a potenciális vásárlóknak, hogy személyesen nézzenek utána a „csodás lehetőségnek”. Hasonlóan lelkiismeretlen vállalkozók intézték a helyi ügyeket, akik egy húron pendültek a hirdetőkkel.

De Tulipán nem engedte magát becsapni. Apósától kölcsönvett pénzen személyesen utazott Coloradóba, hogy szemrevételezze a lehetőségeket.

Nagy reményekkel tért vissza. Talált egy majdnem négyzetkilométernyi ingatlant, amelyen meleg források voltak. Az volt a terve, hogy egy luxusüdülőt építtet ezen a területen sokféle szolgáltatással, amiből természetesen meg fog gazdagodni. A telek egyik oldala egy már megépült műútra nézett, úgy hogy a közlekedés nem jelentett problémát. A meleg források állítólag gyógyvizet tartalmaztak, ami csak növelte a terület potenciális értékét. Már csak megfelelő számú befektetőre volt szükség, s Tulipán és családjának jövője biztosítottnak látszott.

De nem hiába végezte el Tulipán a gazdaságtan mesterfokozatát! Részvénytársaság megszervezéséhez fogott hozzá. Ahogy azt nekünk elmondta, az rt. részvényeinek 51%-a a felesége tulajdonában volt, ő pedig mint igazgató, fizetést kapott volna a vállalattól. Nagyszerű gondolat!

Nálunk is megjelent egy este egy kis vetítőgéppel, amelynek segítségével megmutatta a gyönyörű coloradói vidéket, ahol a telek volt, s amelyen az üdülőt akarta felépíteni. A vetítés után felajánlotta, hogy egy 500 dolláros befektetés ellenértékeként részesülhetünk majd az üdülő kétségtelenül nagy hasznában.

Persze nem álltunk kötélnek. Abban az időben tanársegédi évi fizetésem 2500 dollárra rúgott (majdnem 500 dollárral kevesebb, mint amikor gödörásó voltam), amiből 720 dollár volt az egyetemi lakásunk bére. Fiaink még kicsik voltak, rokonsággal nem rendelkeztünk, feleségem nem vállalhatott munkát a gyerekek miatt. Hogyan is adhattunk volna ki 500 dollárt, amikor minden fillérre szükségünk volt?

Máshol azonban Tulipán sikeresebb volt, főleg New Brunswick öreg magyarjai között. Összeszedett annyi pénzt, hogy megvehette a földet, s állítólag az építkezést is megindította. Családjával Coloradóba költözött, s ezután jó ideig semmit sem hallottunk felőle.

Egy idő múltán azonban rossz hírek érkeztek Coloradóból. A megígért osztalékok elmaradtak. Az egyik New Brunswick-i magyar fodrászmester, aki valószínűleg nagyobb összeggel lépett bele a vállalkozásba, a helyszínre utazott, hogy megnézze, mi történik. De Tulipánékat nem találta a megadott címen. Nagy nehezen, sok


utánjárással kiderítette, hogy a szóban forgó telken nyoma sincs az építkezésnek, s amikor végre megtalálta Tulipán új címét, csak a feleségére és gyerekére akadt rá. Az asszony nagy siránkozások közepette közölte vele, hogy a férje öngyilkos lett.

Hogy ebből mennyi volt igaz, azt senki sem tudta megmondani. A helyi pletyka azt állította New Brunswickban, hogy Tulipán elszelelt Mexikóba, s felesége, ha a botrány lecsendesedik, utána megy. Mindenesetre a pénz eltűnt, s utána Tulipán családja is. Csak csodálkoztunk azon, hogy hiszékeny embereket milyen könnyű becsapni. Sohasem tudtuk meg, hogy mennyi pénzt szedett össze Tulipán, de tetemes összeg lehetett, ha megérte az utánajárást. Ahogy azt az amerikai közmondás mondja: „A bolondot és pénzét könnyű elválasztani egymástól.”

A Tulipán-ügy persze valamennyiünk számára kellemetlenséggel járt. Az öreg magyarok, akik amúgy is gyanakodva néztek az emigráns diákokra (ezek végül is „urak” akartak lenni Amerikában), ezután sokkal rosszabb véleménnyel voltak valamennyiünkről. Nem lehetett őket hibáztatni ezért...


1. A boncolás történeteHÍREK

FARKAS Ildikó

A boncolás története

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban az orvosi célú boncolás kezdeteiről, történetéről, a hozzá kapcsolódó moralizálásról láthatunk kiállítást. De hova nyúlnak vissza az anatómia tudományának gyökerei?

Leonardo da Vinci (1452–1519), akit – ma úgy mondanánk: művészként és természettudósként is – minden érdekelt a világból, közte az emberi test is, az első – általunk ismert – boncolásokat végezte emberi holttesteken. Mindezt természetesen titokban, éjszaka, hiszen akkor az egyház szigorúan tiltotta az emberi test felboncolását. Leonardo, feljegyzései szerint, legalább ötven hullát boncolt fel, megfigyelte – és jegyzetfüzetébe le is rajzolta – a csontok, az izmok, az erek futását, működését.

Az egyház tilalma alól hamarosan felmentést kaptak a borbélyok és sebészek. Gyógyító tudásuk gyarapítása, az emberi test megismerése érdekében felboncolhatták a kivégzett bűnözők holttesteit. (Ez jelentette a halálbüntetés legsúlyosabb fokát!)

A reformáció volt az, ami végül megnyitotta az utat az anatómia tanulmányozása előtt azzal a tanítással, hogy Istent a teremtésen keresztül – azaz az emberi test megismerésén keresztül is – meg lehet ismerni és érteni.

Az anatómia először két református országban, Hollandiában és Skóciában fejlődött ki, de hamarosan megjelent Bologna és Padova régi nevezetes egyetemein is.

1543-ban adta ki Vesalius híres anatómia tankönyvét Az emberi test szerkezetéről (De Humani Corporis Fabrica), amelyet aztán több hasonló anatómiakönyv megjelenése követett szerte Európában, neves művészek illusztrálásában.

Padovában, majd Leidenben, Rotterdamban, Londonban és Európa több egyetemi városában „anatómiai színházak” jöttek létre. (Talán ennek emlékét őrzi a „műtő” angol kifejezése: „operating theatre”.) Az előadások nyilvános boncolások voltak a terem közepén lévő boncasztalon, amelyet körben padsorok vettek körül. A boncoló orvos előadását néha zene is kísérte, és mindeközben frissítőket és ételt is felszolgáltak. Igaz, mindez csak télen történhetett, de még akkor is füstölőket kellett elhelyezni a teremben a hullaszag ellensúlyozására. A 18. század folyamán azonban lassan megszűntek az „operáló színházak”, és az anatómia betagozódott a tudományok közé.

A pisai ferde torony

A világ egyik leghíresebb épülete, a pisai ferde torony több mint tíz év után ismét megnyitotta kapuit, és még ez év novemberétől a turisták megint felmehetnek akár a 8. emeletére is.

A pisai katedrális harangtornyát 1174-ben kezdték el építeni. A tervek szerint 8 emeletes, 56 méter magas fehér márvány torony lett volna, de már építése alatt déli irányba dőlt. A problémát az okozta (és okozza), hogy a torony alapzata alatti puha homokos és agyagos talaj megsüllyedt a torony súlya miatt. Ezt már a korabeliek is észrevették, és az építészek már a közel 200 évig tartó építkezés alatt megpróbálták a dőlést azzal kiegyenlíteni, hogy magát a tornyot ferdén építették, azaz a dőlés felőli oldalon rövidebb emeleteket terveztek. A többletként jelentkező falazatok azonban további dőlést eredményeztek. A munkát hosszú időre abbahagyták, de megoldást nem találtak az építmény „kiegyenesítésére”, így a torony a 14. században elkészült – ferdén. A századok folyamán a dőlés olyan mértékű lett (a torony alapzatának és tetejének középvonala 4,5 méterre volt egymástól!), hogy 1990-ben a tornyot be kellet zárni. Bármikor ledőlhetett volna.

A nevezetes torony megmentésére számos ötlet született, ezek nagy része azonban nemhogy segített volna az építményen, de még rontott is az állapotán. (Voltak különös elképzelések is: egy kínai terv például a ferde torony mellé egy másik, vele szemben dőlő torony építését javasolta, így a két építmény egymást támogatta volna.) A terveket modellek segítségével bírálták el. Végül az a változat valósult meg, amely az (általunk is bemutatott) modellen eredményesnek bizonyult.


A torony északi (tehát a nem süllyedő) oldala alatt furatokat vágtak a talajba, és ezekből kiásták a földet. A torony alól kiemelt föld mennyisége nem volt nagy (naponta néhány vödörnyi), a torony „mozgását” pedig milliméterenként ellenőrizték, így sikerült az építményt stabilizálni. A munka több mint egy évtizedig tartott, csillagászati összeget emésztett fel. A torony továbbra is ferde (alapja és teteje négy méternyire tér el egymástól), de – legalábbis egyelőre – nem dől tovább.

A herculaneumi könyvtár

Kr. u. 79-ben a Vezúv kitörése két pompás ókori várost pusztított el: Pompeit és Herculaneumot (képünkön), ez utóbbit 15 méteres vastag tufaréteggel borítva, ami megóvta a várost a kifosztástól, és megőrizte az épületeket és berendezéseiket is. Már a 18. században egy városszéli villában ókori görög kéziratokból álló könyvtárat találtak. A könyvtár közel 1500 papirusztekercse, elszenesedve és megrongálódva ugyan, de megőrződött majdnem kétezer évig. Igaz, eddig olvashatatlanok voltak, de a legújabb technológia segítségével (a NASA által kifejlesztett multispektrumos leképezés módszerével) a szabad szemmel láthatatlan képeket is láthatóvá lehet tenni. A tekercsekről digitális felvételeket készítenek, így a kutatók hamarosan olvashatják többek között Gadarai Philodémosz (Kr. e. 110–30) munkáit, akinek kritikái között található Arisztotelész Poétikájának egyetlen megmaradt tárgyalása is.

Kalóznők: hősnők vagy rablógyilkosok?

A18. század Angliájában nagy feltűnést keltett két asszony, akik kalózként híresültek el.

Az 1720-as években a Karib-tengeren folyt a kalózkodás nagy része. Kegyetlen, nehéz matrózmunka, véres harcok és durva tivornyák között élték életüket a társadalomból kivetett férfiak, akik közé nő nemigen léphetett. Hogy került hát ide és miként maradt meg itt két angol nő, Mary Read és Anne Bonny?

Mindketten 1700 körül születhettek, Read Angliában, Bonny Írországban. Mindkettejüket fiúként nevelték fel, egyiküket egy örökség kedvéért, másikukat törvénytelen származása miatt. Így lett Mary Read – fiúként – hajósinas egy a Nyugat-Indiákra tartó hajón, amit ott elrabolt az akkori hírhedt kalózvezér, Calico Jack. A kalózhajón ott volt Anne Bonny, Calico Jack szeretője, és a két nő innentől kezdve elválaszthatatlan lett. Férfi módra öltözködtek, harcoltak, kegyetlenségben és harcosságban gyakran túltéve a kalózokon. 1720-ban végül a jamaikai hatóságok elfogták a kalózhajót, a kalózokat pedig kivégezték. A két nő csak azért menekült meg az akasztástól, mert mindkettőjükről kiderült, hogy várandósak, és a törvény szerint nem lehetett kivégezni őket. További sorsuk eltérően alakult: Mary Read börtönben végezte életét, Anne Bonny azonban, miután apja kiváltotta a börtönből, tisztes öregkort ért meg és megbecsült idős hölgyként halt meg. (Történetüket David Cordingley: Heroines and Harlots c. könyvében lehet olvasni.)

Fogoly-adatbázis

A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattára 2001 júniusában az interneten tette közzé a második világháborúban és az azt követő években szovjet fogságban elhunyt magyar hadifoglyok listáját. A legtöbb magyar nem a fronton, hanem a hadifogoly- és munkatáborokban vesztette életét. A történészek szerint több mint 700 ezer magyar járta meg az orosz táborok poklát, és mintegy 300 ezerre tehető azok száma, akik a Szovjetunió területén eltűntek vagy meghaltak. Az adatok évtizedekig nem voltak hozzáférhetők. Oroszország hivatalosan 1992-ben adta át az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalnak az irattárakból előkerült fogolylistákat, melyeket a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárában kezdtek el feldolgozni a múlt év folyamán, dr. Bús János igazgató vezetésével.

Az Oroszországból származó listák 58 781 magyar elhunyt nevét és a halál körülményeire vonatkozó adatot tartalmaznak, cirill betűkkel, fonetikusan leírt formában. Korszerű informatikai módszerekkel sikerült az orosz listát és a magyar honvédség korabeli, 630 897 sorból álló nyilvántartását összevetni, és így 26 517 olyan nevet találtak, amelyek azonosíthatóak voltak. Az interneten közzétett lista ezt a névsort tartalmazza, az azonosított hadifogoly nyugvóhelyével és a halál időpontjával, de megtalálható itt a magyar nyilvántartással nem azonosított, csak az orosz listákon szereplő további több mint 30 ezer magyar áldozat neve is. (A keresőprogrammal vezetéknév, keresztnév vagy születési évszám alapján találhatunk meg személyeket.)

A megküldött oroszországi lista csak töredékét tartalmazta a szovjet táborok magyar foglyainak. Stark Tamás történész moszkvai levéltári kutatásai szerint a szovjet táborokban 541 530 magyar foglyot tartottak nyilván, de mivel a szovjetek csak a gyűjtő- és átmenőtáborokat, valamint a hosszú kiszállítást túlélő foglyokat vették nyilvántartásba, a magyar foglyok 700 ezer körülire becsült száma valósnak látszik. Az elhurcoltak egy másik része civil volt. A hozzátartozók által 1945–1947 között a magyar Külügyminisztérium hadifogoly osztályára


küldött kérelmek, illetve a települések által készített nyilvántartások alapján Domokos József ny. alezredes 94 788 civil elhurcoltat írt össze. Ezen kívül számolnunk kell még a Kárpátaljáról 1944 novemberében a „kollektív felelősség” alapján elhurcolt mintegy 25 ezer, valamint a háború alatt ugyancsak Magyarországhoz tartozó dél-szlovákiai területsávból elvitt mintegy 10 ezer magyarral is. Az elhurcolt népi németek száma 35 ezerre tehető. Az áldozatok azonosításához további orosz listák kellenének, hogy a múlt feltárása és a halottakról való megemlékezés folytatódhasson.

2. Képek


1. Történelemábrázolás, kortörténetírás ecsettel�ÉLETÚT

GLATZ Ferenc

Történelemábrázolás, kortörténetírás – ecsettel

Patay László

Patay László: 1932-ben született a csehszlovákiai Komárno mellett. 1947-ben áttelepül családjával Győrbe. 1950-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára. Fónyi Géza majd Szőnyi István és Barcsay Jenő tanítványa. Az akkori kortárs fiatal magyar festők között az egyik legismertebb és legelismertebb művész, később a főiskolán az anatómia tanszék vezetője. 1978-ban – a művészetek körüli viták miatt is – visszavonul. Az 1970-es években sorra kapja a díjakat itthon és külföldön. 1989-ben nyugdíjba vonul, azóta Ráckevén él és alkot.

A művészetben, a tudományban a hatalom állhat akár az igazság, a korszerű oldalán is. Csak éppen azt nem szerettük az előző korszak művészeti és tudománypolitikájában – az 1920-as évektől máig –, ha a politika odaállt az ütköző irányzatok egyikének oldalára. Nem az a személyi kultusz igazi bírálata, ha a politika most művészetben, tudományban mást mond, mint korábban, hanem az az igazi bírálat, ha a politika egyáltalán nem szól bele a művészetekbe, a tudományba. Szakszerűség, ízléskultúra ne legyen politika tárgya. Azért, mert a személyi kultusz politikát csinált a monumentalitásból a képzőművészetben, vagy túlhangsúlyozta a munkásság, parasztság, az osztályharcok súlyát a történelemben – azért még lehet valakinek nagyszerű monumentális alkotása. És a munkásság történelme valós történelem, a 20. század egyik legdinamikusabb társadalmi ereje. Azért, mert jelszavakat formálnak, zászlóképeket sokszorosítottak képzőművészeti felfogásból vagy történettudományos megállapításból, azért a mű (a munkásságtörténet) vagy a szekkó (a Tanácsköztársaságról) lehet egészen kiváló. Hányszor festette Michelangelo vagy El Greco és mások az uralkodó ideológiai és vallási szimbólumokat vászonra, kápolnák mennyezetére! És milyen remekművek ezek!

Így váltottunk szót, egyetértésben, barátilag 1976-ban volt kollégista, akkor már elfogadott tehetségű, műkritikus barátommal a kortárs magyar művészetről. Amely kortárs művészetben hangos vita folyt a „szocreál” bírálatáról, és arról, hogy ez hogyan élt „a tárgyszerű közérthetőség” és a „valóság leletszerű pontossággal ábrázolt tükörképé”-nek eszközeivel. (Ezek Végvári Lajos művészettörténész szavai az akkor dúlt vitáról, 1979-ben.) S hogyan élt eszköztárában a két világháború között kialakított „monumentalitással” építészetben, festészetben. Sőt, igaz kérdőjelezhető a párhuzam, mondottuk: hogyan vitte át a monumentalitást politikai, természetátalakítási programjaiba! Ugyanakkor ugyanaz a proletárdiktatúrás politika, amely felkarolta ezt a neorealista képzőművészeti irányzatot, ledorongolta az „avantgard”-ot, a nonfiguratív képeket festő vagy „szabálytalannak” tekinthető szobrokat alkotó, szürrealista verseket író művészeket kiközösítette. A proletárdiktatúra művészetpolitikájának bírálata akkor, 1976-ban magával hozta a „neorealista” és monumentalista ábrázolás kritikáját (hogy indokolt-e, azt nem tudtam, nem is akartam eldönteni, mert nem voltam szakember), és divattá tette az avantgard művészeti örökséget. (Feleségem akkor írta doktori disszertációját az 1920-as évek szovjet irodalmáról, így állandó hétvégi téma volt otthon Majakovszkij és a többiek.)

Ekkor találkoztam Patay László nevével. Akinek kiállítása akkor, 1976-ban a vita egyik kiindulópontja volt. Akinek művei, a hatalmas méretű freskók középületeket – házasságkötő termeket, megyei és járási tanácsi székházak falait – ékesítettek. Az eszmecsere hatására megnéztem a kiállítást, a képek nem tetszettek. De megragadtak a vonalak, a térbeli gondolkodás készsége, s az, hogy minden „emberinek” tűnt – legalábbis ma így emlékszem. Majd megvásároltam Végvári fentebb idézett kismonográfiáját Patayról (1979). S a reprodukciók, noha gyenge minőségűek, már egy rendkívül sokoldalú művészt mutattak nekem, aki tájképet, portrét, filozofikus képkölteményt alkot, és egy rendkívül sokoldalú embert, aki gondolkodik a világ dolgain. És aki kitárulkozó befogadóképességgel törekszik képbe foglalni korának történéseit.

Azóta „templomfestőként” ismerem. A Szegedi Dóm kupolájának csodálatos freskóját, kis erdélyi falu oltárképét, a ráckevei szerb templom immár világhírű falfestményeit, Békéscsaba, Gyula oltárképeit készítette. Azóta „portréfestőként” ismerem. Ő festette a 20. századi magyar képzőművészet „képcsarnokát”, volt mesterei: Szőnyi István, Barcsay Jenő portréját, az 1960–70-es évek képzőművészeti főiskolai tanár- és diákcsoportját. Azóta „tájképfestőként” ismerem, aki a mi csepeli Kis-Dunánk sokarcúságát szürkén-feketén viharos, csendesen lírai, zsombékos rózsaszín ragyogásait, repkedő sirályait, és bennünket, a horgásztársadalmat megfestette. Azóta „filozófusként” is ismerem, aki az öregedést, a gyermekkort, szerencsétlenséget, szerelmet, bánatot, szülői


érzést, az emberi küzdve küzdést, életcélok filozofikus szimbólumait festi. És mindezt emberi mosolyok, megtörtség nyomán keletkezett ráncok, birkózó testek egymásnak feszülő izmainak ”megfestésével”.

Lehet, hogy Patay nem „korszerű” festő. Lehet, hogy emberábrázolása túl realisztikus (Barcsay Jenő után ő vezette a főiskola anatómia tanszékét). Lehet, hogy...

De most, életműkiállításán (Pusztaszer, 2000. augusztus–2001. április) kiderült: Patay kortörténész festő. Akinek képei előtt – legyen szó bibliai eseményről, Tanácsköztársaságról, ’56-ról, békemozgalomról, millenniumról, tiszai árvízről – megindulnak a történész kérdései.

*

Interjú Patay Lászlóval

Glatz Ferenc: Itt ez az ’56-os kép...

Patay László: A „szájbarágós” festészetet én nem szeretem. Szeretem nyitva hagyni a dolgokat, hogy mindenki azt gondoljon róla, amit akar. Ennél a képnél teljesen nyilvánvaló: az egyik halott egy vörös lepellel van letakarva, a másik pedig egy kivágott közepű magyar zászlóval. A két ember keze le van takarva, csak a görcsös, halott ujjak látszanak ki. Lehet, hogy a lepel alatt össze vannak kötözve vagy bilincselve. De ha nincsenek, akkor is egyforma halottak, egyforma emberek voltak. Lehet, hogy véletlenen múlt, hogy az egyik a barikád egyik oldalán, a másik a másik oldalán harcolt. Engem is lelőhettek volna 1956-ban, amikor kiskatonaként, végzős főiskolásként, katonaruhában mászkáltam az utcákon, és az oroszok és az ávósok éppúgy lőttek ránk, mint a szabadságharcosok. Ugyanis fegyvertelen kiskatonaként Nagyatádról küldtek fel Pestre festékért. A csapatzászló talapzatát kellett volna kifestenem.

– Szekfű Gyula történész esete jut eszembe, akit 1916–17-ben ugyancsak „elpáholt” a közvélemény, mert a száműzött Rákócziról szóló munkájában többek között arról igyekezett győzködni, hogy nemcsak a kurucok, hanem a velük szemben harcoló labancok is lehettek jó magyarok.

– Aznap tört ki a forradalom. Így kerültem végül is bele a forradalomba, mert együtt vonultam fel a főiskolásokkal, magyar katonaruhában.

A Parlament előtti sortűz napján a környező kis utcákon óvakodtam előre, a Déli pályaudvarra igyekezve. A Lánchídnál, az Alagút előtt, az orosz tankokat kellett kerülgetnem, a túlsó oldalon meg a szabadságharcosok vártak. Letépték a sapkámról a vörös csillagot és jól fenékbe billentettek, úgy küldtek tovább.

Leértem Nagyatádra, ahol nagy volt a felzúdulás. Akkor alakult meg ott is a katonai forradalmi tanács. Másnap viszont arra ébredtünk, hogy a tisztjeink egytől egyig leléptek. Rangidősökként nekünk kellett volna ott valamit csinálni. Egy darabig elvoltunk, amikor november 4-én jött a hír, hogy a szovjet csapatok bevonultak Budapestre, és Nagyatád felé tart egy szovjet tankhadosztály vagy hasonló. A Maléter-féle parancsnokságtól jött az ukáz, hogy az utolsó töltényig kitartani! Megfelelő fegyvereink azonban nem voltak. És akkor összebeszéltünk. Egy katonai dzsippel elindultunk – képzőművészek, de volt más társaság is: állatorvosok meg zenészek – a Balaton felé. Napokig Balatonbogláron, az első feleségem nagyanyjánál voltunk, egészen addig, míg az első vonat el nem indult Budapestre.

– Itt van a másik kép, amit én a holokauszt emlékének értelmezek. Nekem borzasztóan tetszik a kép a menekülő zsidó nővel, aki óvja kisgyermekét.

– Ez az a képem, ami a Velencei Biennálén is szerepelt, 1976-ban. Ezt a képet egyébként az ún. kétmilliós képvásárlási akcióba küldtem be. (A szakma akkoriban 2 millió forintot kapott képek vásárlására. Negyedévenként rendeztek képvásárlásokat, amire mindenki beküldhette alkotásait. Én minden negyedévben festettem egy-egy jelentősebb, nagyobb képet, amit beadtam, és jó esetben megvásároltak.) A Menekülő c. képem is így készült, meg is vették, sőt később a Nemzeti Galériába került, ez küldte ki a Velencei Biennáléra.

– És mi volt a kép indító motívuma?

– Ez a figura a salgótarjáni freskómon szerepelt először. Ennek egyébként nagyon korjellemző a sorsa. A salgótarjáni munkásmozgalom jeleneteit bemutató freskón ugyanis van egy vörös zászló, apósom kezébe festettem, aki meggyőződéses kommunista volt. Magamat is odafestettem és az egész családot. Na, gondolom, ezért a vörös zászlóért, mint a „régi rendszer szimbólumáért”, ma színes drapériával le van takarva a freskó, és a teremből diszkót csináltak. Sajnálom, mert jó kép volt... De visszatérve a kérdéshez: ezt a gyermekét mentő,


menekülő anyafigurát jónak tartottam már a falképen is, és azért festettem meg újra és újra, visszatérő motívumként. A holokauszthoz is köthető, ezért festettem a nőnek semita fejet.

– Van egy furcsa képed, ami szintén megtetszett nekem, ez a Pax, a Béke.

– Nekem is az egyik kedvenc képem, s az egyetlen valóban politikai ihletésű és politikai szándékkal készült művem. Tárgyalás a címe. Egy üvegfal vesz körül egy termet, amiben egy üres kerek asztal és két szék van. Az üvegfalon túl meg ott gyilkolják egymást az emberek. Ütik-verik egymást, kiabálnak, transzparenseket visznek, és ott vannak a sisakos meg pajzsos rendőrök. Mindenféle náció megjelenik, a kínaitól kezdve a négerig. A kép a hidegháború vége felé készült, amikor úgy volt, hogy a szovjet és az amerikai elnök leül végre tárgyalni, s a csillagháború veszélye elmúlik. De a két elnök akkor még nem tudott megállapodni. Ezért tehát ez egy „drukkolós” kép volt.

– Beszéljünk most az egyik újabb táblaképedről, a Millenniumról!

– Ennek a képnek az ihletője a 2000. évi napfogyatkozás volt. Ezt Szegeden néztük végig, a Tisza-parton, Segesdi nagy hullámplasztikája közelében. Erre a fém plasztikára felmásztak a fiatalok, és afrikai ritmust doboltak rajta, s ezt a ritmust a tömeg halálos csendben figyelte. Közben egyre sötétebb lett. Borzongató volt, valami fantasztikus. Ezt az eget festettem meg. Úgy gondoltam, van egy szimbolikus értelme is: a letűnő évezred. És mi is történt ebben az évezredben? Sok gyász, de az ember mégis felkapaszkodott valahová, felért valami csúcsra, ami fölött már csak a világmindenség, az ég van. Ebbe a világmindenségbe kapaszkodik a kisgyerek a papírrepülővel. (A papírrepülő az űrhajózás jelképe tulajdonképpen.) Tehát a gyerek kapcsolatot keres a világmindenséggel, azzal, hogy elröpteti a semmibe kis repülőjét. A kép alján pedig az elmúlt koroknak a gyásza. És itt megjelenik ugyanaz a halott, aki az ’56-os képen van, csak itt egyedül, és fehér lepellel van letakarva. Fölötte egy gyászoló anya.

– Mégis, ez egy optimista kép!

– Igen, az. Emeletesen építkező kép, ezzel jelezve, hogy ezt az egészet maga mögött hagyja.

– Röviden utaltál már állami megbízásaidra, azok nemritkán méltatlan utóéletére. Szerencsére nem ilyen sors jutott a Parlamentet ma is díszítő freskóidnak.

– Az Országház Vadásztermében rekonstruáltam a Rákosi-korszakban enyves festékkel lekent-eltüntetett freskókat, a határokon túlra került várakról. A Nándorfehérvári teremben viszont van egy teljesen saját művem, a Rákóczi.

– Hogy merült fel a Rákóczi-téma?

– Na, ez is egy érdekes, sőt botrányos történet volt. A Nándorfehérvári terem falán eredetileg Horthy-kép volt. Tudniillik korábban ez volt a kormányzók terme. Ott volt Kossuth Lajos is. Rákosi alatt Horthyt lemázolták onnan, a helyére Iván Szilárddal festettek egy szocreál képet. Ezen volt sarlós-kalapácsos ember, aratómunkás, gyárkémény stb. Időközben „szalonképtelenné” vált a tartalma... És közeledett a magyar korona amerikai visszaszolgáltatásának időpontja (1978. január), és abba a terembe e freskó helyére valamit kellett festeni. Mivel Rákóczi is tekinthető kormányzónak, egy Rákóczi-képet kellett készítenem. Az idő szorított, már nem volt több, csak hat hét a korona megérkezéséig. Én kértem – gyorsírásban megvan örökítve –, hogy Iván Szilárd freskóját ne verjék le kalapáccsal, ne tolják ki sittként talicskán, hanem szakszerűen szedessék le a képet és vigyék el a Nemzeti Galériába. Mivel a sürgős munkát restaurátor nem vállalta, egy akkor végzett tanítványom szedte le és mentette meg a képet. Iván Szilárdhoz úgy jutott el a történet, hogy én „megfúrtam” a képét...

– Megvan még ez a freskó?

– Igen, a Nemzeti Galéria pincéjében. Bárhol, bármikor fel lehetne állítani... Visszatérve a Rákóczihoz. Maradt egy hónap, hogy megcsináljam. Közben a lábam is eltört, így a kényszerű pihenő alatt a Rákóczi-szabadságharcról olvastam. Így kristályosodott ki, hogy mi legyen a képen.

– Számos vallási tárgyú képed is van. Hogy jutottál a szakrális témákhoz?

– Még nagyon régen a Mátyás-templomba kerestek valakit, aki a Székely- és Lotz-rekonstrukciókat meg tudja csinálni. Rólam valaki kitalálta, hogy erre esetleg képes vagyok, és hát meg is csináltam. A háborúban tönkrement, fehérre bevakolt falon nagyon rossz, régi, fekete-fehér fotók alapján újrafestettem a képeket.


– És az most úgy szerepel, mint Lotz-festmény?

– Persze, mint Lotz Károly és Székely Bertalan. Ki sincs írva, hogy én csináltam. A jelenlegi plébános sem tudta. Ráadásul a tető beázása miatt mennek tönkre...

Egy másik, magyar viszonylatban nagyszabású megbízásom a Szegedi Dómhoz kötődik. Megrendelték tőlem a Gellért-oltár feletti rész kifestését. Azt, ahol az árvíz van és a Szent Gellért élete. Ez nyolc kép volt, megcsináltam. És attól kezdve az egyház valahogy felkarolt. Bielek Gábor gyulai plébános Gyulán két templomot festetett ki velem, Békéscsabán pedig egyet. De a leghőbb vágyam volt egész életemben, amióta a Szegedi Dómba betettem a lábamat, immár 21 éve, hogy a kupolát díszíthessem. Az egyháznak soha nem volt arra pénze, hogy azt megcsináltassa. Most, a millenniumi ünnepségek alkalmából keresett meg Nemeskürty István, s kért fel a munkára.

– Köszönöm a beszélgetést, s jó egészséget kívánok a további töretlen alkotómunkához!

A beszélgetést lejegyezte: Burucs Kornélia

2. Képek


· web viewa magyarok és a kabarok összetartozása már 881-ben is megmutatkozott, amikor a...

Documents