· web viewigaz, zichy sem ismerte ki magát. Ő a losonci magyar helyőrség parancsnokságán...

História 1982-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1982-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Egy köztársaság bukása .......................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 71. A Vasgárda. A román fasiszta mozgalom kifejlõdése ............................................................. 72. Képek ................................................................................................................................... 10

3. ....................................................................................................................................................... 121. Léteztek-e a Makarov-levelek? ............................................................................................ 122. Képek ................................................................................................................................... 15

4. ....................................................................................................................................................... 171. Magyar delegáció Moszkvában 1944 õszén I. rész .............................................................. 172. Képek ................................................................................................................................... 23

5. ....................................................................................................................................................... 281. Apróhirdetések 1944 tavaszán .............................................................................................. 28

6. ....................................................................................................................................................... 311. Úton a haláltáborba .............................................................................................................. 312. Képek ................................................................................................................................... 31

7. ....................................................................................................................................................... 351. Pestrõl Szegedre. 1944. I. rész ............................................................................................. 352. Képek ................................................................................................................................... 38

8. ....................................................................................................................................................... 391. Horthy szárnysegéde. Interjú Tost József Barnával ............................................................. 392. Képek ................................................................................................................................... 42

9. ....................................................................................................................................................... 441. Háborús bûnösök, népbíróságok .......................................................................................... 442. Képek ................................................................................................................................... 46

10. ..................................................................................................................................................... 491. Legendák Áchim Andrásról ................................................................................................. 49

11. ...................................................................................................................................................... 521. Az írásbeliség bevezetése Magyarországon ......................................................................... 522. Képek ................................................................................................................................... 53

12. ..................................................................................................................................................... 551. A hiteleshelyek ..................................................................................................................... 552. Képek ................................................................................................................................... 57

13. ..................................................................................................................................................... 581. Ciprus az ókorban ................................................................................................................. 582. Képek ................................................................................................................................... 61

14. ..................................................................................................................................................... 621. Mit vár az egyetem? ............................................................................................................. 62

15. ..................................................................................................................................................... 641. Történelemkönyv kisdiákoknak ........................................................................................... 64

16. ..................................................................................................................................................... 661. Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Részlet a szerzõ Buda visszavívísa c. kötetébõl 662. Képek ................................................................................................................................... 68


1. Egy köztársaság bukásaHAVAS László

Egy köztársaság bukása

Kr. e. 31. szeptember 2-án a görögországi Actiumnál döntő összecsapásra került sor Julius Caesar örököse, Octavianus (a későbbi Augustus császár), valamint a Kleopátrával szövetkező Antonius között, aki a római birodalom keleti területeit tartotta ekkor kezében. A küzdelem végét – Octavianus szemszögéből – így írta le az egyik római történetíró, Florus: „...Az első, aki parancsot adott a menekülésre, a királynő (= Kleopátra) volt, és aranyozott hajóján, bársony vitorláival elszáguldott a nyílt tengeren. Őt követte aztán Antonius, de Caesar (a szerző így nevezi Octavianust) fenyegetően ott volt a sarkában. Így mitsem értek azok az előkészületek, amelyeket az ellenség tett, hogy az Óceán felé (a Vörös-tengeren át) elmenekülhessen. Hasznavehetetlenek voltak azok a helyőrségek is, amelyekkel Egyiptom két szarvszerűen kiugró földnyelvét, a Paraetoniumot és a Palaesiumot, megerősítették. Caesar ezeket szinte máris a hatalmába kerítette. Először Antonius volt az, aki kardjába dőlt, a királynő pedig Caesar lába elé borult, hogy megkísértse, hátha elbűvölheti a vezér tekintetét. De hiábavaló volt minden, mert szépsége erőtlennek bizonyult birodalmunk első emberének feddhetetlen erkölcseivel szemben. Az asszony egyébként nem is életéért könyörgött, hiszen azt meghagyták volna neki, hanem azon fáradozott, hogy megtarthassa királysága egy részét. Amikor azonban füstbe ment ez a reménye és látta, hogy vezérünk a diadalmenetre tartogatja őt, kihasználta az őrség rendkívüli vigyázatlanságát, és a mausoleumba menekült – így hívják a királyok sírboltját. Ott, szokása szerint, felöltötte legfenségesebb öltözékét, befeküdt balzsamillattól áradó koporsójába, kedves Antoniusa oldala mellé, majd ereire kígyókat rakott, s úgy szenderült a halálba, mintha csak álomba hajtotta volna a fejét.

Ezzel véget értek a polgárháborúk.” – fejezi be előadását a római történetíró.

De Actium és az azt követő események jelentősége nemcsak a polgárháborúk lezárásában állt. Hiszen sokan Kr. e. 31-től, az actiumi győzelemtől számítják Augustus uralmát, s ez abból a szempontból biztosan igaz, hogy Caesar örököse valóban már ekkor a maga kezébe ragadta az egész római birodalom ellenőrzését. Gyakorlatilag tehát Actium sok szempontból a régi köztársaság halálát jelentette, s ezzel olyan kérdéshez értünk el, amely már évszázadok óta foglalkoztatja az embereket. Mi lehetett ugyanis az oka, hogy az a római köztársaság, amely viszonylag rövid idő alatt roppant világbirodalommá nőtte ki magát, szinte hatalma csúcsán megbukott, kártyavárként összeomlott, hogy évszázadokra átadja helyét a császárságnak?

A köztársaság bukásának okai

Sokan úgy vélik, hogy a korábbi páratlan ütemű és mértékű, valamint rendkívül tartósnak bizonyuló hódítás mélyreható következményekkel járt az egész római–itáliai társadalom fejlődése szempontjából. Általában azt hiszik, hogy a hódító hadjáratok következtében a korábbi római–itáliai társadalom gerincét alkotó közép- és kisbirtokos parasztság szinte teljesen elenyészett, s felváltotta a nagyvárosok proletariátusa, mely egyre inkább lumpen jelleget öltött. Ennek egyik eredménye a parasztságra alapuló hadsereg számbeli meggyengülése. Az a nézet is tartja magát a történészek között, hogy a nagy hadizsákmányok következtében létrejött egy rabszolgatartó nagybirtokos arisztokrácia, amely a politikai életben, a senatusban is fontos helyet foglalt el, s ugyanakkor az árutermelő gazdálkodás, valamint a provinciák kialakulása révén színre lépett egy kereskedő- és pénzarisztokrácia (az ún. lovagok rendje). E hagyományos történeti képpel szemben az újabb kutatások a valóság sokkal bonyolultabb arcát tárják elénk.

Parasztok, szegény szabadok

Milyen eddig kellőképpen figyelembe nem vett társadalmi változások mentek végbe a köztársaság utolsó másfél századában? A római és itáliai gazdaság továbbra is megőrizte a döntően agrár- és bizonyos mértékig önellátó jellegét. A korábbi történetírás joggal mutat rá: a háborúk következtében több kis- és középbirtok megsemmisült, sok parasztot pedig erőszakkal fosztottak meg földjétől, sőt adósságaik miatt is sokan vesztették el földjüket. Mégis, mi úgy látjuk: ez az elszegényedési folyamat igen lassú volt, mert az alapvetően önellátásra épülő paraszti gazdaság ellenállónak bizonyult. Ugyanakkor éppen a hódítások adtak lehetőséget ara, hogy a római államvezetés a Kr. e. 2–1. században, ha váltakozó ritmusban is, de folytassa a kolonizációt: a parasztokat önálló közigazgatási egységekbe telepítette, ill. az egyéneknek földet osztott. Több tíz-, sőt százezer polgár, ill. veterán letelepítésére került sor ekkor. A kis- és középbirtokos parasztság a Kr. e. 2. és 1. században is lényegében életképes maradt.


A köztársaság katonai erejének meggyöngülését – ma így látjuk már – nem a hadsereg létszámának csökkenése okozta. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a parasztság Itália határain kívül már kevésbé volt közvetlenül érdekelt a harcokban. A hadizsákmány, valamint a győztes háborúkkal járó kereskedelmi és ipari előnyök haszonélvezője sokkal inkább a városi lakosság, a plebs volt. Hogy a hadsereg ütőereje és a parasztság háborús érdekeltsége mennyire összefüggött, mutatja, hogy Róma katonai ereje akkor nőtt ismét, amikor a katonaság zsoldos jellegét erősítették, a veterán-telepítéseket rendszeresebbé tették, s így a parasztokat ismét érdekeltebbé tették a hadviselésben.

Az elszegényedő falusi lakosság nem szorult ki teljesen a társadalmi termelésből, s nem özönlött feltétlenül a nagyvárosokba, ahogy az ókori társadalmat a modernkori elszegényedés mintájára elképzelő történeti irodalom – és tegyük hozzá: szépirodalom – egy része feltételezi. A szegényebb többség bérmunkát vagy részesbérletet vállalt, s ezzel egészítette ki földjének jövedelmét. Ha pedig teljesen elszegényedett, elszegődött bérlőnek. „...A birtok bérbeadásáról szóló szerződésben ki szokták kötni, hogy a bérlő kecskegidát a birtokon ne legeltessen” – emlékezik meg a bérleti rendszer pontos kikötéseiről s egyben a bérlő nagyon is behatárolt jogairól az élesszemű kortárs, Terentius Varro. (Kun J. fordítása.) Őket sújtotta leginkább az eladósodás veszélye is. E társadalmi elemek sorsa rendkívül mostoha volt, s így az elszegényedő paraszti elem vált a szociális harc legfőbb bázisává. Mindenekelőtt ők szolgáltatták a társadalmi hátteret az olyan jelentős agrárreform-kísérletekhez, amilyen pl. a Gracchusoké volt. A két Gracchus testvér közül Tiberius Kr. e. 133-ban egyéni földosztással kívánta elérni a parasztság helyzetének megszilárdítását, s ehhez az állami javak egy részét is felhasználta volna. Ugyanakkor korlátozni kívánta a külterjes nagybirtokot is. Tíz évvel később öccse, Gaius Gracchus szervezett kitelepítéseket kísérelt meg.

A paraszti társadalom ilyen válságának egyfajta megoldási lehetősége volt az elszegényedett paraszti rétegeket, mint zsoldosokat, mint hivatásos katonákat foglalkoztatni. Ez magyarázza, hogy az említett társadalmi rétegek próbálkozásait felkaroló politikusok, az ún. „populárisok” sürgették inkább a régi paraszti hadsereg átalakítását zsoldos hadsereggé, habár ezt a megoldást azok az „optimaták” is felhasználták, akik – mint például Sulla – az oligarchia vezető szerepét kívánták megőrizni vagy visszaállítani. Ez magyarázza azt is, hogy a köztársaság utolsó évtizedeiben megújuló polgárháborúkban a történelemkönyvekből is jól ismert politikus hadvezérek – Marius és Caesar – harcaikhoz újabb és újabb társadalmi utánpótlást kaphattak. Így válhatott a túlnyomórészt paraszti elemekből álló hadsereg a vizsgált időszakban fontos politikai, mondhatnánk úgy is, forradalmi eszközzé, mert egyébként az egykorú Rómában nem voltak társadalmi harcot igazán hatékonyan felkaroló szervezett, egységes programmal rendelkező „pártok”, hiszen mind a „populárisok”, mind az „optimaták” csak egyes személyek körül kialakuló laza és gyorsan átalakuló politikai csoportosulásokat alkottak.

A vagyonosok rétegződése

Korszerű rabszolgatartó nagybirtokkal a Kr. e. 2–1. században jóformán csak a legeltető állattenyésztésben találkozunk. A nagybirtokok többnyire önellátó, naturális jellegű gazdálkodást folytattak. Ahogy arisztokrata tulajdonosaik tulajdonjoga is a korábbi évszázadok történéseiben gyökerezett, épp úgy e birtokok archaikus szerkezete is megőrizte archaikus jellegét. Az efféle naturális gazdálkodás azonban a Kr. e. utolsó két században már nem felelt meg sem a megnövekedett városi lakosság fogyasztási igényeinek, sem az arisztokrácia társadalmi-politikai törekvéseinek, karriervágyának. Hiszen ez utóbbihoz pénzre lett volna szüksége.

A mezőgazdasági termelés legkorszerűbb, legdinamikusabban fejlődő szektorát ebben az időben az ún. villa-gazdaságok jelentették. Ezek inkább középüzemek, nagyságuk kb. 25–60–125 hektár között mozgott. A piacigények növekedése közepette fokozta életképességüket, hogy bár legtöbbjük ún. polikultúra volt – vagyis igyekezett minden mezőgazdasági terményből saját szükségleteit kielégíteni –, mégis találunk közöttük egy-két ágazatra szakosítottakat. Ezek azután nagy tömegben biztosítottak jól értékesíthető, kiváló minőségű piaci terményeket. Természetesen igen jövedelmezőek voltak. Ez a specializált, még a növekvő luxusigényeket is kielégítő termelés alapvetően a rabszolga-munkaerőn nyugodott, amelynek meg lehetett oldani korszerű szakosítását. Efféle villagazdaságokkal többnyire azok a senatori, ill. lovagi és vezető vidéki városi családtagok, valamint gazdag felszabadítottak rendelkeztek, akik részesültek a hadjáratok nagy zsákmányaiból, a provincia-igazgatással járó anyagi előnyökből, az adó- és közmunkabérletekből, a pénzkölcsönzések hatalmas anyagi hasznából, továbbá a nagykereskedelem zsírjának lefölözéséből. És, akik rendelkeztek az induláshoz, a korszerű eszközellátáshoz, a rabszolgavásárláshoz szükséges tőkével.

A társadalmi harc éleződése

Bonyolult társadalmi harc bontakozott ki az új típusú, a pénzgazdálkodásban, kereskedelemben résztvevő földbirtokos osztály, valamint a régi típusú, a hatalomból fokozatosan kiszoruló, régi módon gazdálkodó földbirtokos arisztokrácia, a latifundium-tulajdonosok között. Leegyszerűsítés volna természetesen azt mondani,


hogy az utóbbiak voltak mindig a konzervatívok, hiszen helyzetük javítása érdekében gyakran épp ők terveztek előremutató gazdasági és politikai reformokat, és nemegyszer épp az új típusú nemesség szerette volna megőrizni immáron kiváltságos helyzetét. Mindezekkel szemben állnak a szabad agrárgazdaság különféle elemei. Noha a fent leírt társadalmi fejlődés sokban sértette érdekeiket, a társadalmi harcban érvényesül az állandó törvényszerűség: egy földbirtokos paraszt általában kevésbé merte vállalni a fegyveres konfliktust, mint a sokkal kevesebb vesztenivalóval rendelkező bérlő, bérmunkás vagy eladósodott agrárproletár.

Színezte még a képet a városi lakosság ugyancsak többirányú szociális küzdelme is. A nagyvárosokban ugyanis nemcsak az előkelők és politikai uszályukba került lumpenproletárok éltek – ahogy ezt a történeti irodalom gyakran feltételezi. Sőt, a lumpenproletárok ekkor inkább még kisebbségben voltak. A városokban is találkozunk viszont közép- és kisbirtokosokkal, ill. a villagazdaságokban szezonjelleggel dolgozó napszámosokkal. Ezek érdekei gyakran egybeestek a falusi plebsével. A nagyvárosok ugrásszerűen növekvő lakosságának ellátása nagyszámú kézművesnek, boltosnak, vízhordónak biztosított munkaalkalmat, ahogy a Tiberis mentén ekkor kiépült óriási forgalmú dokkoknak is szükségük volt hordárokra. Sok munkáskezet tudott foglalkoztatni az építőipar is, még akkor is, ha e helyeken többségükben rabszolgák dolgoztak.* A városi lakosság súlya a római társadalomban egyrészt megnövekedett, másrészt e lakosságot nem szabad semmiképpen sem politikailag közömbös vagy éppen orránál fogva vezethető csőcseléknek tekinteni, hanem sokkal inkább differenciált, és a városokban folyó társadalmi-politikai küzdelmekbe nagyon is tevékenyen bekapcsolódó társadalmi elemeknek.

Külön szféráját jelentik a társadalmi harcoknak a rabszolgafelkelések. Tömegbázisát a nehéz sorsú falusi (és esetleg bányász) rabszolgák, vagy a teljes létbizonytalanságban tengődő gladiátorok alkották, ahogy azt a hatalmas méretű két szicíliai rabszolgafelkelés (Kr. e. 135–132 és 104–102), ill. Spartacus rabszolgaháborúja (Kr. e. 73–71) mutatják. Bármilyen hatalmas erejűek voltak is azonban ezek a megmozdulások, semmiképpen sem egy új társadalmi fejlődési szakasz előkészítői voltak – ahogy régebben egyesek gondolták. Hisz a rabszolgák osztálya nem hordozta magában egy új társadalmi rend magját, de nem jelezték a fennálló rabszolgatartó gazdálkodás válságát sem, mert a rabszolga-munkaerő ekkor nem csupán a mezőgazdaságnak, hanem az iparnak és a bányászatnak is ugrásszerű fejlődést biztosított. Így éppenséggel ez a periódus tekinthető a római rabszolgaság virágkorának. Sokkal inkább arról van szó, hogy e felkelések meggyengítették a köztársaság politikai rendszerét és „sürgették” a centralizált, erős intézményrendszer, a császárság létrehozását.

A végkifejlet

A termelés szerkezetében kialakult változások, a társadalomban jelentkező új rétegek és ezek politikai törekvései, az új típusú érdekellentétek, majd az ezt követő polgárháborúk szétzilálták azt a római városi-állami igazgatásrendszert, amely már amúgy is egyre nehezebben tudott megbirkózni feladatával: a tartományi igazgatás megfelelő ellátásával, a rabszolgatömegek fékentartásával, és nem utolsósorban a világbirodalmi határok hatékony védelmével. A klasszikus római kultúra anyagi és szellemi virágzása idején – hiszen Cicero, Sallustius, Catullus és Lucretius korát éljük – a régi típusú államigazgatásnak ezt a krízisét már nemcsak a rabszolgafölkelések, hanem számos olyan körülmény is jelzi, mint pl. az itáliai szövetségesekkel vívott háború (Kr. e. 90-től 88-ig), a kalózkodás elharapódzása, az állandó belvillongások stb. A római társadalom megérett a városállami keretek erőteljesebb kiszélesítésére, egy hatékonyabb központi államszervezet kiépítésére. Ezt a problémát a polgárháborúk viharában kialakuló principatus, Augustus burkoltan monarchikus rendszere próbálta megoldani. Ennek a társadalmi vajúdásnak vetett véget Augustus actiumi győzelme.

* Vö. erre Hahn István cikkét a História 1981/ 4. számában! (A szerk.)

2. Képek


1. A Vasgárda. A román fasiszta mozgalom kifejlõdéseORMOS Mária

A Vasgárda

A román fasiszta mozgalom kifejlődése*

A rosszul, vagy nem tanuló egyetemisták huligán bandájából Légióvá szervezett romániai fasiszta mozgalom 1930-ban politikai útra lépett, s immár Vasgárda néven meghirdette választási programját. Hivatalosan azonban ezt a nevet nem sokáig viselhette. Egy rosszul sikerült újabb merényletkísérlet után ugyanis, amelyet a gárda egy vele szemben ellenséges lapszerkesztő ellen próbált végrehajtani, a belügyminiszter a szervezetet feloszlatta, s ezáltal arra kényszerítette, hogy a választásokon új néven, mint „Corneliu Codreanu Csoportja” jelenjék meg.

Parlamenti út vagy terrorizmus?

Codreanu csoportja azonban az 1931-es választásokon távolról sem valósította meg vezére reményeit. Mindössze 30 783 szavazatot szedett össze, s ezzel egyetlen mandátumhoz sem jutott ... volna, ha a kormány a Neamtban rendezett pótválasztáson nem teszi lehetővé, hogy Codreanu kormánypárti ellenjelölt nélkül mégiscsak bejusson a parlamentbe. „Az oroszlán barlangjában” azonban – amint e testületet maga nevezte – Codreanu egyedül nem kezdhetett politikai játszmába, s ezt nem is nagyon ambicionálta. Kötött viszont hasznos személyi kapcsolatokat, s ezek lehetővé tették, hogy 1931 júliusában Vajda-Voivod miniszterelnök felhatalmazásával ülhessen fel ismét lovára, s tarthassa meg második „menetelését”: ezúttal a szegénység sújtotta Besszarábiában. A forgatókönyvet már ismerjük: bevonulás a falu főterére, ájtatos szavak, földígéret stb.

Kormányzati ösztönzésre Codreanu ebben az időben mozgalmát igyekezett „konstruktívnak” feltüntetni. A gárdisták vagy légionáriusok – ahogyan most már váltakozva nevezték magukat és mások is őket – egy kis faluban hozzáláttak a gárdaépítéshez, hogy azután mind több helységben mind több munkaszolgálatos osztaguk jelenjék meg, s javítsa meg a hidakat, meszelje ki a templomokat.

Az alkotó, parlamentáris utakra tért és egyelőre királyhű Vasgárda egyre több jelentős gazdasági, politikai és társadalmi személyiség rokonszenvét nyerte el, de ugyanakkor egyre jobban féltek tőle azok, akik Románia alkotmányos státusát és a külpolitikában francia–angol barátságát fenn akarták tartani. Így azután Codreanu birtokosok, bankárok, ipari tőkések, sőt egyes kormányzati tisztviselők jóvoltából is egyre több pénzhez jutott, de befolyása növekedése arányába növekedett a rá és mozgalmára vonatkozó „veszedelem” is.

1932 júliusában az újabb választásokon a gárdisták megkétszerezték előbbi szavazati eredményüket és öt képviselőt küldhettek a parlamentbe. Hatott a gazdasági válság, hatni kezdett a pénz. 1931. január 30-tól kezdve hatni kezdett azonban az a félelem is, amelyet Romániában mindazok éreztek, akik úgy tudták, hogy Romániának a Hitler vezette Németországtól és ennek a Németországnak romániai hódolóitól jogosan félnie kell. Codreanu és barátai pedig, akik a francia orientációval szemben kezdettől fogva a német–olasz külpolitikai vonal hívei voltak, egyáltalán nem csináltak titkot mérhetetlen örömükből, amellyel a németországi náci fordulatot köszöntötték.

Ha a légionáriusok parlamentáris küzdelme nem is nélkülözte 1931–1932-ben az erőszakot, országos jelentőségű terrorakciót ebben az időszakban nem hajtottak végre. 1933-ban azonban a viszonylagos békességnek vége szakadt.

Duca miniszterelnök, a liberálisok akkori vezére elszánta ugyanis magát a Vasgárda felszámolására. Mindenáron el akarta kerülni, hogy az újabb választásokon a gárdisták indulhassanak. December 9-ről 10-re virradó éjszakán kiadta a rendeletet a Vasgárda feloszlatására, majd mintegy 18 000 gárdatagot bebörtönöztek. Codreanut azonban nem sikerült megtalálni. A bujkáló vezér parancsa megtalálta viszont, akiket illetett, s Duca miniszterelnök csak 10 nappal élte túl akcióját. Ducát a király rendelte magához, s amikor a magányos miniszterelnök kilépett a sinaiai vasútállomáson a vonatból, három gárdista tüze fogadta. Életfogytiglani fegyházra ítélték őket; a felbujtókat, vezetőket, parancsadókat viszont ezúttal is felmentették. A Vasgárda megmutatta, hogy számára az úgynevezett parlamentáris út nemcsak nem ellentétes a terrorizmussal, de minden korábbinál merészebb akcióra is vállalkozni mer.

A Duce vagy a Führer nyomában?


Codreanu királyhűsége addig tartott, amíg követendő példának az olaszországi Mussolini–Viktor Emánuel páros-megoldást tekinthette, vagyis amíg Hitler be nem mutatta, hogy egy igazi „vezér”-nek rajta kívül más főállamhatalmi személyiségre, királyra vagy más államfőre nincs semmi szüksége. Annál is inkább hajlott a gárdista vezér a német minta felé, minthogy Hitler uralomra jutásától kezdve mozgalma a náciktól már nemcsak elismerő szavakat, de gyakorlati politikai tanácsokat és jelentős összegeket is kapott.

Romániát Németországgal, a Vasgárdát a nácizmussal összetéveszteni azonban végzetes tévedésnek minősült. Jóllehet a Duca-gyilkosság után ismételten átkeresztelt, s most „Mindent a Hazáért” nevet viselő párt tömegbefolyása kétségtelenül nőtt, ez a társadalmi hatás nem volt egy napon említhető azzal, amit a nácik hatalomra jutásuk előtt elértek. Bár az SA mintájára Codreanu is rendelkezett testőrséggel és az SS példáját követve ő is szervezett „halál-osztagokat”, a gárdisták aktív harcos magja országos akcióra nem volt képes. És bár egyénileg sok nagybirtokos és tőkés Codreanu mellé állt, egészében véve se az egyik, sem a másik csoport nem csatlakozott hozzá. És noha a Vasgárda hívei körében több magas rangú tiszt nevével találkozhatunk, a hadsereg döntő része nem szánta el magát a Codreanu követelte külpolitikai és katonapolitikai váltásra.

Ami magát a királyt, II. Károlyt illeti, ő mindaddig kész volt a tárgyalásra, a Vasgárda felhasználására, amíg azt hihette, hogy Codreanu „hagy magával beszélni”, s amíg észre nem kellett vennie, hogy a játék a saját hatalmát is fenyegeti.

Az első figyelmeztetés Marosvásárhelyről érkezett, ahol a Vasgárda belügyminiszteri engedéllyel országos diák kongresszust tartott. A kongresszus leszögezte, hogy az emberölés a politikai harc egyik eszköze. Összeállította a meggyilkolandók listáját is, s ebben az ország vezető demokratikus, liberális, franciabarát vagy egyszerűen „csak” zsidó személyiségei mellett nem feledkeztek meg Elena Lupescu, a király zsidó származású szeretője nevéről sem.

A második figyelmeztetést a király az úgynevezett Stelescu üggyel kapta. Mihail Stelescu, a Vasgárda „kapitány-helyettese” 1934-től kezdve heves vitában állt Codreanuval számos politikai kérdésben, s ezek középpontjában éppen az állt, hogy a román mozgalomnak az olasz vagy a német utat kell-e, tanácsos-e követnie. Stelescu, aki az előbbi mellett volt, 1936-ban kilépett a Vasgárdából, s új mozgalmat akart alapítani. A szakítás egyúttal azt is jelentette, hogy Codreanu a „Führer-elv” mellett döntött. 1936. július 16-án tíz légionárius látogatóba ment a bukaresti Brincovenescu kórházba és 120 golyót eresztett az ott ápolt Stelescuba, majd a holttestet baltával apró darabokra hasogatta.

S ha mindez nem volt elég, úgy a harmadik figyelmeztetést egy memorandum formájában Codreanu maga írta és juttatta el közvetlenül a király kezébe. Ebben leszögezte, hogy Károlynak belpolitikailag választania kell a „nemzeti forradalom” és a bolsevizmus, a külpolitikában pedig a francia és a német út között.

Bár a király egy ilyen választásra nem volt kapható, tovább próbálkozott a Vasgárdával való egyezkedéssel, 1937 elején magával Codreanuval is tárgyalt, az eszmecserék azonban eredményre nem vezettek; a „kapitány” kitartott szélsőséges magatartása mellett. Így köszöntöttek be az 1937-es parlamenti választások, amelyek kilátástalan politikai helyzetet eredményeztek. Kormányképes többség nem alakult ki: a liberálisok nem érték el a kormányalakításhoz szükséges 40%-ot, a Vasgárdával választási blokkot alkotó Parasztpárt együttesen 37,5 (Maniu 21, Codreanu 16,5%), az ellenfasiszta Goga–Cuza-féle Nemzeti Kereszténypárt 9,8%-ot szerzett, a többi szavazatok pedig törmelékpártok között szóródtak szét.

Az első gárdista vezérkar felszámolása

A további események dramatikus gyorsasággal zajlottak le. A „Mindent a Hazáért”, vagyis a gárdista párt 66 képviselőbe bevonult a parlamentbe. December 29-én a király a kisebbségi Goga–Cuza pártot szólította kormányra, s a kormány hatalomra kerülését arra használta fel, hogy előkészítse saját puccsát és diktatúráját. Codreanu várakozott, „tétlenkedett”. Ezt többféleképpen is indokolhatjuk: alkati sajátosságokkal, a taktikai készség hiányával. A vasgárda passzivitása mélyén azonban valójában az húzódott meg, hogy egy sikeres puccs végrehajtására sem ők maguk nem voltak eléggé erősek, sem a szükségesnek vélt segítséget nem kaphatták meg. Bár a nácik szívesen látták volna a gárdisták hatalomra engedését, Németország egyelőre nem volt abban a helyzetben, hogy ezt ki is kényszeríthesse. A román hadsereg viszont még a király kezében volt.

Codreanu túl sokáig várakozott a helyzet újbóli változására. Nem menekült, amíg tehette volna. II. Károly 1938. február 11-én bevezette személyi diktatúráját, s parlamenten kívüli kormányt nevezett ki. Február 17-én feloszlatta a pártokat. Ezt követően bevonták Codreanu és más vezető gárdisták útlevelét. Április 16-án a „kapitány”, majd több ezer hívét letartóztatták. Egy sebtiben lefolytatott tárgyaláson Codreanu április 19-én hat hónapi börtönt kapott. Májusban azonban elkezdődött a Vasgárda első igazi pere, amelyben Codreanut tíz évi


elzárásra ítélték.

Ezzel a kedélyek meg is nyugodhattak volna, ha a szabadon maradt gárdisták egy új vezér, Horia Sima parancsára nem folytatták volna most már módszeresen a terrorgyilkosságokat, s ha II. Károly – eddig nem tisztázott okból – nem látja fontosnak a gárdista dosszié „totális” lezárását. Tény mindenesetre, hogy 1938. november 24-én találkozott Hitlerrel, s hogy beszélgetésük során szóba jött a Vasgárda is. Akár Codreanu hatalomra engedését követelte is Hitler, mint többen hinni vélték, akár épp ellenkezőleg, Károly azt vonta le Hitler szavaiból, hogy a gárdistákkal szemben szabad kezet kapott, Hitler nyilatkozata mindenképpen Codreanu halálos ítéletét jelentette. A király hazautazott, november 30-án pedig közlemény jelent meg arról, hogy Codreanut 13 társával együtt szökés közben lelőtték. Szökésről természetesen nem volt szó, a gárdista vezetőket rabomobilba szállították, a Rimnicu Sarat-i börtönudvaron, azzal, hogy más börtönbe viszik át őket. Bukarest felé tartva egy elhagyott útszakaszon megölték őket, a hullákat pedig a jilavai fegyházba szállították s ott tömegsírba temették.

Ha Károly király azt gondolta, hogy sikerült a hidra fejét levágnia, úgy tévedett. A fej kinőtt, méghozzá rosszabb kiadásban. Horia Sima, akinek elkeseredett belső pozícióharcok eredményeként a vezetést sikerült a Vasgárdában kezébe kaparintania, a minden értelmet és célt nélkülöző vandalizmust odáig fokozta, hogy még életében Codreanu a börtönből több figyelmeztetést is intézett hozzá, s mérsékletre intette. 1938. november 30-a után már nem volt, aki figyelmeztesse, s így a következő év január 6-ára kitűzte a fegyveres puccs végrehajtását. A próbálkozás azonban gyermekesen megalapozatlan volt. A hatalom átvételi kísérlet nyomorúságosan összeomlott és Sima kénytelen volt követni azoknak a társaiknak útját, akik már Codreanu letartóztatása idején Németországba menekültek.

Bábfasizmus

Ettől az időponttól kezdve már nem beszélhetünk önálló román fasiszta mozgalomról. Ez a politikai alakulat, amint láthattuk, eredetileg önerőből keletkezett, s az ideológia, amelyet képviselt, a sajátja volt. A 30-as évek közepe táján azonban szoros kapcsolatra lépett a nácikkal, 1939-től kezdve pedig a nácik bábjává és ügynökségévé vált. Következett ez a nemzetközi helyzetből és Németország romániai politikájából csakúgy, mint a Vasgárda hagyományaiból, aktuális helyzetéből és Sima jelleméből.

Sima német utasításra 1939-ben titokban visszatért Romániába és gyorsan megszervezte Calinescu miniszterelnök meggyilkolását, majd gyorsan ismét Németországba távozott. A felbőszült király a merényletre azzal válaszolt, hogy vérfürdőt rendeztetett az országban még fellelhető gárdista vezetők között. Paradox módon ennek az lett a következménye, hogy az akció áldozatául esett mindenki, aki a Vasgárdán belül Simát feltartóztathatta volna. A nyugat-európai hadjárat hajnalán a nácik úgy határoztak, hogy Simát ismét hazaküldik, és így egyengetik a maguk útját. Horia Sima ezúttal „politikusnak” bizonyul; sikerül elhitetnie megtérését, királyhűségét, s ezzel el is éri, hogy előbb államtitkári, azután miniszteri kinevezéshez jut. II. Károly másodszor is azt hitte, hogy egyszer s mindenkorra végzett a gárdista kérdéssel.

Nem így Horia Sima, aki mind többet és többet követelt. Reményei beteljesülését a második bécsi döntésnek köszönhette. Erdély északi felének visszacsatolása Magyarországhoz ugyanis Romániában nemcsak a kormány bukására, de katonai államcsínyre és a király lemondatására vezetett. A Vasgárda vezetőjéből, amely Vasgárda a román határok további kiterjesztését tűzte ki korábban maga elé célként –, ez még a bágyadt tiltakozást sem váltott ki. Ellenkezőleg: Horia Sima hitet tett a tengelyhatalmak mellett. Hogyne tett volna, hiszen megint csak német segítséggel érhette el, hogy az új diktatúra „nemzeti-legionárius államnak” nevezze magát, egyetlen politikai szervezetként a Vasgárdát ismerje el, s hogy Antonescu tábornok az új kormányban egy sor fontos miniszteri tárcát átengedjen a légionáriusoknak.

Sima ezúttal alapos okkal gondolhatta, hogy az út megnyílt előtte a kizárólagos uralom felé. Ha azonban azt mondhattuk, hogy Codreanu leleményesen ötvözte a propaganda miszticizmusát a vad, de kiszámított terrorral, s azon volt, hogy mindkettőt politikai céljai szolgálatába állítsa, Sima a propagandának vagy a politizálásnak nemcsak mestere, de még inasa sem volt. Az egyetlen, amihez értett, a vandál bosszúállás. A légionárius közlegények nagy része pedig, mintha soha nem hallott volna a Légió puritán elveiről, a nemzetmentést úgy értelmezte, hogy telehordta lakását csakúgy, mint a gárdista székházakat rablott holmival. A gárdista osztagok „szégyenoszlopot” állítanak fel, ellenségeiket nyilvánosan botozzák, rosszabb esetben agyonverik. Szervezetten is folyt a gyilkosság. November 26-án éjjel kezdődött a jilavai börtönben, abban az időpontban, amikor egyúttal exhumálták Codreanu és a többi ott eltemetett gárdista maradványait. A 10 perc alatt lezajlott akció során a halál-osztag 65 politikai fogoly életét oltotta ki. Megölik ezután több politikai ellenfelüket, Madgearu professzort, majd a nagyformátumú konzervatív nacionalista történetírót, Nicolae Iorgát is, aki kezdettől szemben állott a Vasgárdával. Követi mindezt a bukaresti rendőrségi fogdában végrehajtott tömeggyilkosság. És


így tovább, és így tovább, egészen 1941 januárjáig.

A vég

Nincs mit csodálkozni azon, ha a Vasgárda ebben az időben fékevesztett zsoldos terror-csapattá alakulva mind jobban kivívja maga ellen a hadsereg, és elsősorban a katonai diktatúra vezetőjének, Antonescu tábornoknak ellenszenvét. Antonescu kész volt ugyan az együttműködésre, arra azonban nem, hogy a hatalom kisajátítását a gárdistáknak megengedje. Sima embereinek túlkapásai jól jöttek neki ahhoz, hogy feltételeket kezdjen állítani.

A türelmetlen Sima, akinek a totális hatalom megint csak nem akart az ölébe hullani, 1941. január 20-án kirobbantotta a gárdista felkelést. A Légió osztagai vidéken, majd 21-én a fővárosban is hozzáláttak a középületek elfoglalásához és nem jelentéktelen sikereket értek el. Már ezen a két napon is világossá vált azonban, hogy a siker csak a meglepetésnek köszönhető, s hogy az állam fegyveres alakulatai nem állnak át a gárdisták oldalára. Sima ennek ellenére sem volt hajlandó elfogadni Antonescu megbékélésre kinyújtott kezét, s kompromisszumról most már egyáltalán nem akart hallani.

A tábornok a bukaresti német követet kérte meg, hogy kormánya vessen véget a lázadásnak. Berlin azonban láthatóan nem siette el a választ, s Antonescu január 22-én kénytelen volt jelentős katonai erőket bevetni. Ezen a napon az esti órákban érkezett meg a német álláspontot tartalmazó Ribbentrop távirat, amelynek lényege az volt, hogy Antonescu számolja fel a lázadást és nevezze ki önmagát a Vasgárda élére.

Sima nem tehetett egyebet, mint hogy katonailag megverve és pártfogóját elveszítve, január 23-án beszüntesse a harcot. Már nagyon is ismerős úton indult el újból Berlin felé, hogy a náci vezetők árnyékában legközelebbi jelenésére várjon. A németek, ha a Szovjetunió ellen már elhatározott támadásuk előtt fel is áldozták romániai „barátaikat” a rend és a termelés, az olajmezők biztonsága és Románia háborús részvétele kedvéért, a gárdista ügyet a maguk részéről továbbra sem tekintették teljesen lezártnak.

Németországi emigrációjukban a gárdista emigránsok részben katonai táborokban, részben kényelmes lakásokban tanulmányozhatták a náci módszereket, arra az esetre, ha még egyszer ütne az órájuk. 1944 augusztusában, amikor a román nép a baloldaltól egészen Mihály királyig arra a meggyőződésre jutott, hogy Romániának a dicstelen német háborúból ki kell – és mivel a szovjet csapatok már Romániába érkeznek, már ki is lehet – szállni, s ezt Antonescut megbuktatva végre is hajtotta, Ribbentrop és több más náci vezető valóban azt gondolta, hogy Simát és társait még felhasználhatja. Horia Sima ismét útnak indult: ezúttal azzal a megbízással, hogy a Vasgárdát felélesztve ellenkormányt szervezzen, és megvetve a lábát a Szovjet Hadsereg által még el nem ért területeken, a németek hátát fedezendő, fejtsen ki ellenállást.

A Gárda feltámasztásáról és a misszió végrehajtásáról a Sima–Ribbentrop levelezés még hónapokig eltartott. A háborús helyzet azonban egyre kevésbé tette lehetővé, hogy a vasgárdisták ezt az utolsó dicstelen kísérletet akár csak el is kezdjék.

* Cikkünk folytatása az előző számban megjelent „Szent Mihály Arkangyal Légiója” című írásnak.

2. Képek


1. Léteztek-e a Makarov-levelek?PUSKAS, A. I.

Léteztek-e a Makarov-levelek?

Az utóbbi években a második világháború magyarországi zárófelvonását kutató történészeket élénken foglalkoztatta azoknak a leveleknek vagy egyetlen levélnek a problémája, amelyeket vagy amelyet egy bizonyos Makarov nevű szovjet alezredesnek tulajdonítanak. Az 1944 október elsején Moszkvába érkezett horthysta delegáció, amelyet a fegyverszünetről folytatandó tárgyalásokra hívtak meg, ezen levél(ek)ben foglalt feltételekre hivatkozott.

Mint ismeretes, 1944 őszén Horthy Miklós kormányzó és hívei lázasan keresték a lehetséges kiutakat a háborúból, amelynek elvesztése többé már nem volt kétséges számukra. 1944. augusztus 25. és szeptember 11. között Horthy híveinek szűk körű tanácskozásain, a koronatanács és a kormány ülésein többször is megvitatták a kialakult helyzetet és a háborúból való kilépés lehetőségét. De újra és újra visszatértek a háború folytatásának gondolatához, amíg az angol–amerikai csapatok Magyarországra nem érkeznek. Ugyanakkor Bernen és Stockholmon keresztül puhatolták a terepet egy, az USA-val és Angliával megkötendő különbékét illetőleg, de csupán azzal a feltétellel, hogy Magyarországra (ha ez nem lehet másképpen, akkor légi úton) két-három angol–amerikai hadosztály érkezzen. Közben azonban Horthy Hitlertől öt német hadosztályt kért a Vörös Hadsereg ellen, amely sikeresen nyomult előre, s megközelítette a magyar határokat.

Az ilyen terv irrealitása még a kormány egyes tagjai számára is világos volt. Így pl. Hennyey Gusztáv külügyminiszter hangsúlyozta: „az oroszoknak az angolszászok feletti” hatalmas „hadifölényét”, s kételkedett abban, hogy Anglia és az USA külön megegyezésre fognak jutni Magyarországgal. Horthy azonban folytatta manővereit, amelyek azért is kilátástalanok voltak, mert az angol és az amerikai politikai vezetés már korábban is több ízben a kormányzó tudomására hozta: a „kiugrás”-hoz, a fegyverszünethez csakis Moszkván át vezet az út.

Bethlen vallomása 1945-ben

Bethlen István gróf így számol be az 1944. szeptember 8-i tanácskozásról és a delegációkról:* „1944 szeptember közepén Horthynál zajlott le Magyarország legfőbb katonai és politikai vezetőinek tanácskozása. Összesen kb. 15 ember volt jelen, közöttük maga Horthy, Lakatos miniszterelnök, Károlyi és Esterházy volt miniszterelnökök, Csatay honvédelmi miniszter, Vörös vezérkari főnök, Rőder és Sónyi korábbi vezérkari főnökök és mások.

A tanácskozás kb. öt és fél óra hosszat tartott. Horthy feltette a kérdést Magyarország hadi és politikai helyzetéről. Csatay honvédelmi miniszter beszélt a frontokon levő helyzetről és azt a megállapítást tette, hogy a háború Németország és szövetségesei számára már elveszett.

Vörös János vezérkari főnök jelentést tett Németország és szövetségesei, valamint az ellenség emberi és anyagi tartalékainak helyzetéről, s ugyanarra a következtetésre jutott (ti. mint Csatay). Én felszólalásomban támogattam a hadsereg képviselőit és kijelentettem, hogy tovább harcolni – bűn a néppel szemben [...] Azt mondtam: »Szükségesnek tartom, hogy azonnal küldjünk Moszkvába delegációt a fegyverszünetről való tárgyalások céljából.«

Lakatos miniszterelnök egyetértett velem, de kijelentette, hogy az ilyen felelősségteljes döntés elfogadásához a parlament beleegyezése is kell. Erre a korábbi miniszterelnök Esterházy kijelentette: »Amikor a kormány hadat üzent Oroszországnak, nem kérte ki a parlament véleményét és megsértette az összes alkotmányos törvényeket. A békés időszak leendő parlamentje meg fogja nekünk bocsátani, ha mi annak jóváhagyása nélkül fogunk az ország számára hasznos békét kötni, de soha sem fogja megbocsátani azt, hogy tudta nélkül léptünk be a nép számára oly pusztító háborúba.«

Az egész tanácskozáson nem akadt egyetlen ember sem, aki ragaszkodott volna a háború folytatásához, de volt olyan vélemény is, hogy ilyen fontos kérdésben a szükséges a minisztertanács határozata is. Én ismételten felléptem eme vélemény ellen, kijelentve, hogyha ezt a kérdést megvitatásra a minisztertanács elé fogják terjeszteni, akkor ez azonnal a németek tudomására fog jutni, mivel a minisztertanácsban árulók vannak; nyíltan német kémek, mint pl. Jurcsek földművelésügyi miniszter és Reményi-Schneller pénzügyminiszter.


A miniszterelnök a közvetkező nap 9 órára mégis kitűzte a minisztertanács ülését [...] Reggelre Horthy kocsit küldött értem. Én hozzá mentem. Elmondotta nekem, hogy a minisztertanács nem fogadta el a határozatot, és nem tudja mitévő legyen. Azt tanácsoltam, hogy saját felelősségére cselekedjék. Horthy egyetértett velem, és négy embert Moszkvába küldött, hogy a fegyverszünetről előzetes tárgyalásokat folytassanak, köztük egy bizonyos Fauszt nevűt, a budapesti kommunista párt tagját és Aczélt, egy a kommunista párttal szimpatizáló embert.

Ezek elutaztak Moszkvába és megérkezésük után jelentették, hogy Moszkvában melegen fogadták őket és kifejezték beleegyezésüket arra vonatkozólag, hogy fogadják Magyarország hivatalos békeküldöttségét, a béketárgyalások két elengedhetetlen feltételeként megjelölve: 1) Magyarország szakítson Németországgal és üzenjen neki hadat; 2) A szovjet csapatokat vezessék Magyarország területére.

Tudomásom van arról, hogy Horthy egy második 4 tagú delegációt küldött Moszkvába, akik közül kettőt ismerek: Szent-Iványi Domokost és Teleki professzort, a németek által meggyilkolt volt miniszterelnök fiát.**

Így kísérletünk, hogy a háborúból Magyarországot kivezessük, nem járt sikerrel.” (Ezen a tanácskozáson részt vettek: Horthy Miklós, Bethlen István, Kánya Kálmán, Esterházy Móric, Károlyi Gyula, Perényi Zsigmond, Hennyey Gusztáv és öt tábornok: Rőder Vilmos, Sónyi Hugó, Náday István, Vörös János és Csatay Lajos. – A Szovjetunió Központi Levéltárának Moszkvai Részlege, fol. 401., op. 9533., d. 234. 4–8. ff.)

„... forduljon az oroszokhoz”

A Szovjetunió és az USA képviselői tájékoztatták egymást Horthy lépéseiről. 1944. szeptember végén azonban az államfő újabb kísérletet tett arra, hogy különbékét kössön a Szovjetunió nyugati szövetségeseivel. E célból küldte Náday István vezérezredest a Nápoly közelében levő Casertába, az angol–amerikai törzskarhoz. Náday meg is érkezett oda, és éppen azon a napon fogadta őt Wilson tábornok, amikor a szovjet hadsereg átlépte a magyar határt. Anglia és az USA kormányai ismét azt tanácsolták Horthynak, hogy „forduljon az oroszokhoz”.

Horthy Miklós mégsem akart hivatalosan a Szovjetunió kormányával tárgyalni, és báró Aczél Edével az élen nem hivatalos delegációt küldött Moszkvába.

A küldöttség Szanók közelében lépte át a frontot. A delegációt Mehlisz tábornok fogadta, majd Moszkvába irányították, ahonnan néhány nap múlva ugyanezen az úton visszatért Magyarországra. Bethlen István szerint az Aczél Ede vezette küldöttséget melegen üdvözölték Moszkvában, és a szovjet megbízottak „kifejezték egyetértésüket, hogy fogadják a hivatalos magyar delegációt, s kifejtették azokat a feltételeket is, amelyek alapján a fegyverszünetről tárgyalásokat folytathatnak”. E feltételek között már akkor szerepelt az a pont, hogy Magyarország szakítsa meg kapcsolatait Németországgal, és viseljen háborút ellene. Egyidejűleg a szovjet fél értesítette Dálnoki Miklós Bélát, az 1. magyar hadsereg parancsnokát, hogy ha Magyarország fegyverszünetet kíván kérni, a fronton keresztül elküldheti képviselőit.

Horthy Miklós a küldöttség élére Faragho Gábor tábornokot választotta. Ő volt az egyetlen magas rangú tiszt a magyar vezérkarban, aki beszélt oroszul, továbbá 1940–41-ben Moszkvában ő volt a katonai attasé, így ott már ismerték. A delegáció tagjai közé tartozott Teleki Géza és Szent-Iványi Domokos is.

Ami a misszió útvonalát illeti, Horthy Miklós meglepő módon nem élt a Vörös Hadsereg parancsnokságának javaslatával (ti. hogy a fronton keresztül küldjék őket Moszkvába), hanem a szlovákiai partizánbázison keresztül jelölte ki az útvonalat. A kormányzót ugyanis Vörös János tábornok, vezérkari főnök értesítette, hogy a magyar rádiólehallgatás rögzítette egy Makarov nevű orosz alezredes barátságos hangnemű felhívását a magyar néphez. (J. P. Voljanszkij Szlovákiában tevékenykedett partizánbrigádjának politikai biztosáról van szó.)

Makarovra hivatkozva

A Szovjetunióban a Makarov elterjedt családnév. Tanulmányozva a cikkben felvetett problémát, találkoztam néhány, még élő Makarovval, akik a háború idején részt vettek a partizánmozgalomban, de politikai munkával nem foglalkoztak. De ez idáig még nem sikerült megállapítanom a kereszt- és atyai névre utaló kezdőbetűket, és kideríteni annak a Makarov alezredesnek a további sorsát, akiről itt szó van. Ez a felhívás Vörös János tanúsága szerint Horthyban nagyon kedvező benyomást keltett és ösztönzőül szolgált arra is, hogy a Faragho-missziót a szlovákiai Besztercebánya melletti partizánbázisról küldjék a Szovjetunióba.

A kormányzó a delegációra bízott egy Sztálinnak átadandó levelet, amelyben kérte, hogy „kíméljék meg Magyarországot”, s szüntessék be a haditevékenységet. Egyúttal azonban azt is kérte, hogy Sztálin biztosítsa a német csapatok Magyarországról történő szabad elvonulását, és az angol–amerikai csapatok részvételét az


ország megszállásában, a „kisebb országok” hadseregeinek Magyarország területére lépését viszont ne engedélyezze.

„Megfeledkezve” azokról a feltételekről, amelyeket Aczél Ede adott át, s amelyek értelmében beleegyeztek a tárgyalások folytatásába, Horthy a Faragho-missziót nem látta el felhatalmazással a tárgyalásokra és a fegyverszünet aláírására. Ténylegesen csupán azzal bízta meg a küldöttséget, hogy derítse fel: egyetértenek-e a szövetségesek abban, hogy a magyarokkal – feltételeiknek megfelelően – tárgyalásokat folytassanak. Horthy megtévesztette a delegációt azzal, hogy állítólag az ő birtokában vannak azok a Makarov-levelek, amelyeket úgymond a szovjet tiszt adott át neki Sztálin megbízásából, s amelyek tartalmazzák a feltételeket, beleértve azt is, hogy azokban a napokban megszüntetik a haditevékenységet a front egész vonalán. Ez azt jelentette volna, hogy Magyarország ígéretet kapott: megtarthatja azokat az akkor még a frontvonalon innen levő területeket, amelyeket 1938–1940-ben az első és a második bécsi döntés alapján ismét birtokba vett. A Sztálinhoz címzett levélben azonban Horthy a területi kérdéseket nem érintette.

A Faragho-delegációt Moszkvába érkezésének napján F. F. Kuznyecov tábornok, a vezérkar helyettes főnöke, október 5-én pedig A. I. Antonov tábornok, vezérkari főnök fogadta. A küldöttség kifejtette azokat az irreális feltételeket, amelyek alapján Horthy a tárgyalásokat folytatni kívánta. A szövetségesek nevében a Szovjetunió képviselői megmagyarázták, hogy senki sem adhatott ilyen feltételeket Horthy számára, különösen Sztálin nevében nem. Majd a szövetségesekkel folytatott konzultáció után átnyújtották a küldöttségnek azokat az előzetes feltételeket, amelyeket Magyarország köteles volt elfogadni és teljesíteni a fegyverszünetről folytatandó tárgyalások megkezdéséig. Ez történt a Faragho-missziónak V. M. Molotovval, a Szovjetunió külügyi népbiztosával való első találkozásakor.

A delegáció erre egy emlékiratban még egyszer kifejtette álláspontját, s értesítette a szövetséges kormányokat arról, hogy az „előzetes feltételekkel együtt” tájékoztatja Horthyt: Makarov tevékenységét Moszkvában nem ismerik el.

A Makarov-vita

Ezt az emlékiratot és a magyar delegáció többi dokumentumát annak tagjai kijuttatták nyugatra, s ott publikálták. A Makarov-ügynek szinte már irodalma keletkezett. Nem kerülhette meg ezt a kérdést egyetlen magyar történész sem, aki ennek a korszaknak a tanulmányozásával foglalkozott. Viták folynak arról, létezett-e ez a levél vagy levelek? Ha igen, akkor hol vannak? Valójában mit tartalmaznak? A szovjet kormány miért nem ismerte el ténylegesen létezésüket?

Kétségtelen, hogy azok közül, akiknek közvetlen köze volt a Faragho-delegáció moszkvai útjának előkészítéséhez és a küldöttség átszállításához, senki nem említi a Makarov-levelet. Az összes „híresztelés” erre vonatkozóan a magyar delegáció tagjaitól származik, akik a levelet maguk nem látták, és onnan tudnak róla, hogy Horthy azt állította, rendelkezik vele. Fennmaradt Horthy személyes archívuma, amelyet alaposan áttanulmányoztam Magyarország történetére vonatkozóan, Makarov-levélnek nyoma sincs. Horthy 1953-ban megjelentette emlékiratait, melyben jelentős figyelmet szentel a moszkvai küldöttségnek, többek között a Sztálinnak átadott levélnek is. Mégis, sem a memoárban, sem a szovjet kormányfőnek továbbított küldeményben nincs szó a Makarov-levélről. Sőt, amikor a szovjet fél 1944 októberében az után érdeklődött, hogy hol van ez a levél, Horthy nem válaszolt Faraghoék kérdésére. Pedig ezt nem lett volna nehéz azon a rádiótávírón megtennie, amelyen keresztül a kormányzó a delegációval a kapcsolatot tartotta. Úgy vélem, a következő történt:

Zichy, aki Horthy Miklós utasítására kapcsolatba lépett a szlovákiai partizánokkal, visszaemlékezéseiben azt írja, hogy nem hozott Makarovtól Horthynak címzett leveleket, csak azt közölte a kormányzóval, amit a szovjet alezredessel szóban megbeszéltek. Igaz, Zichy sem ismerte ki magát. Ő a losonci magyar helyőrség parancsnokságán keresztül építette ki a kapcsolatot a partizánokkal, de nem tudta pontosan, kivel is tárgyalt a partizánok törzskarában, mivel a „A szlávok felszabadításáért” nevű partizánbrigád parancsnokát, J. P. Voljanszkijt, helyettesnek, Makarov politikai biztost pedig a parancsnoknak tartotta. Érdekes, hogy J. P. Voljanszkij erről az eseményről készített beszámolójában is csak a magyarok képviselőjével folytatott „tárgyalásokról” (és nem levélről) írt, továbbá arról, hogy „a brigád törzskara biztosította a magyar delegáció eljuttatását Kijevbe”.

1946-ban Budapesten a háborús bűnösök ügyében indított bírósági eljárás során Vattay megemlítette, hogy ő is hallotta, állítólag a magyar hadsereg vezérkara „Makarov-levelet” juttatott el Horthy Miklósnak.


Vörös János vezérkari főnök azonban elmondotta, hogy ő szeptember közepén Horthy Miklósnak tett jelentésében felolvasta „Makarov-felhívását”, amelyet a magyar rádiólehallgatás jegyzett le, s amelyben Makarov a magyar lakossághoz barátságos és jóindulatú hangnemben fordult. J. P. Voljanszkij brigádja valóban folytatott ilyen propaganda-tevékenységet, mint azt a Kijevben őrzött levéltári iratok is bizonyítják. Tehát Makarov nevéhez fűződő szóbeli közlésekről lehetett szó, amelyek Zichy és Vörös révén jutottak Horthy tudomására. Makarov útján tehát a kormányzó, úgy vélem, semmiféle levelet nem kapott.

A cikk nyomdába adása után kaptuk meg A. I. Puskastól kutatásának legújabb eredményeit, amelyek tényszerűen tisztázzák Makarov küldetésének és Horthy delegációjának sorsát. Ezt a cikket következő számunkban tesszük közzé. (A szerk.)

* Bethlen Istvánról vö. cikkünket a História 1980/2. számában, valamint a volt miniszterelnök fiával készített interjút (História 1981/4. sz.) (A szerk.)

** Az orosz nyelvű jegyzőkönyv-szöveg a Teleki öngyilkosságával kapcsolatos legendát őrzi. Vö. erre cikkünket: História 1982/1. szám

2. Képek


1. Magyar delegáció Moszkvában 1944 õszén I. részKARSAI Elek

Magyar delegáció Moszkvában 1944 őszén

Az előzetes fegyverszünet aláírásáig

Horthy kormányzó 1944. szeptember 28-án küldte el megbízottait Moszkvába, hogy ott a fegyverszüneti egyezményről tárgyaljanak. A magyar delegáció és a budai Vár között sikerült olyan rejtjeles távíró összeköttetést létrehozni és sikerült a rejtjelezést úgy végrehajtani, hogy arról sem a német hírszerzés, sem a katonai lehallgató-szolgálat nem szerzett tudomást.

A Moszkvai Magyar Küldöttség (MMK) első táviratát 1944. október 5-én küldte Budapestre, az utolsót 1944. október 16-án 13 órakor – a Moszkvából jövő táviratokat arab számokkal jelölték – a budai Várból küldött választáviratok római számokat kaptak.

Külön sorozat alakult ki azokból a jegyzékekből, amelyekben a moszkvai magyar küldöttség részben a Budapestről kapott utasításokat, javaslatokat továbbította a három szövetséges hatalom nevében tárgyaló szovjet kormánynak, részben saját álláspontját, felfogását rögzítette.

A Moszkva–Budapest táviratváltást először Macartney angol professzor közölte egy német folyóiratban – német nyelven, magyarul először 1967-ben jelent meg a Magyarország című hetilapban, majd miután e forrásközlés szerzője Macartney professzor előzékenysége folytán az egész anyagot xerox-másolatban megkapta és azt az Országos Levéltár (OL) filmtárában elhelyezte, az hozzáférhetővé vált a kutatók számára – és e lehetőséggel a korszak kutatói éltek is.

Teljes forrásközlés a táviratváltásból eddig még nem látott napvilágot, a Moszkvai Magyar Küldöttség jegyzékeit pedig még alig használták.

E meggondolás indított arra, hogy a teljes táviratváltást és a diplomáciai jegyzékeket együtt közöljük. A táviratok mellett közölt diplomáciai jegyzékek részben érhetőbbé teszik a szükségszerűen nagyon rövidre fogott táviratok tartalmát. Ugyanekkor e jegyzékekből kitűnik, hogy a Moszkvai Magyar Küldöttség hol, mikor, mily mértékben cselekedett önállóan – a budapesti utasításoktól függetlenül (A lényeges eltéréseket jegyzetben jelöljük.)

Elöljáróban még annyit: e forrásközlést kiegészítjük Horthy kormányzónak Sztálin marsallhoz írott levelével, amelyre egyébként már az első táviratban hivatkoznak.

A közlés módja: az iratokat időrendben közöljük – az egyes iratok eredeti arab vagy római számát az iratok előtt tüntettük fel. A szövegek kritikai és tartalmi jegyzeteit a forrásközlés végén helyeztük el.

A táviratváltás és a jegyzékek levéltári jelzete: OL Filmtár 14.186 sz. tekercs.

DOKUMENTUMOK

Moszkva, 1944. október 5.

1. Megérkeztünk vasárnap1 második vezérkari főnökhelyettes2 azonnal kihallgatott stop első3 és második vezérkari főnökhelyettessel ma csütörtök tárgyaltunk stop tábornagynak4 ők fogják levelet átadni stop kérjük a velünk való megbeszélés alapján Nemes József őrnagy haladéktalan kiküldését Ladoméron4a át tábornoknak5 43 számú félcipőt hozzon.

Dátum nélkül

Horthy kormányzó levele Sztálin marsallhoz

Tábornagy! Végső veszélyben forgó népem nevében és érdekében fordulok Önhöz. A magyar nép nevében, amelyet ennek a háborúnak a kitöréséért semmiféle felelősség nem terhel. Ezer éven át, de különösen az utolsó évtizedben, népünk sorsát a szomszédos német kolosszus befolyásolja. Ennek a befolyásnak a hatása alatt sodródtunk bele ebbe a Szovjetunióval folytatott szerencsétlen háborúba is.


Nyomatékosan kell hangsúlyoznom azt a körülményt, hogy szegény hazámat valósággal elárasztotta a németek „ötödik hadoszlopa”. Ez a nagyszabású behatolás ugyanakkor kezdődött, amikor német csapatok vonultak be Romániába és Bulgáriába is, melynek eredményeképpen a német ügynökök minden magyarországi megmozdulást, minden lépést közvetlen közelről figyeltek, s a legfontosabb hírek és jelentések soha nem jutottak el hozzám. Most szereztem tudomást arról, hogy a Kassát és Munkácsot ért légitámadás után Molotov külügyminiszter – egy, a magyar követtel folytatott megbeszélés során – kifejezésre juttatta a Szovjetuniónak Magyarország iránt táplált békés törekvéseit. Ha ez megfelel a valóságnak, tragikus, mert nem ért el hozzám idejében.

Az igazság kedvéért tájékoztatni szeretném Önt arról, hogy mi soha senkitől nem akartunk még egy talpalatnyi területet sem elvenni, ha ez jog szerint nem illetett meg bennünket. Éppen ellenkezőleg, a románok foglalták el orosz szövetségesüktől Besszarábiát az első világháború után, a második világháború alatt pedig német segítséggel Oroszország déli részének jelentős részét igyekeztek megszerezni. Ezenkívül, amikor 1940-ben véget kívántunk vetni az erdélyi magyarság kegyetlen bánásmódjának, ismét a románok voltak azok, akik Németország segítségéért folyamodtak, kérve Hitlert, hogy tegye lehetővé számukra a bécsi döntéssel e terület legalább egy részének megtartását.

Amikor delegátusaimat teljhatalommal felruházva elküldöm a fegyverszüneti tárgyalásokra, kérem Önt, hogy kímélje meg ezt a szerencsétlen országot, amelynek megvannak a maga történeti érdemei, s amelynek a népe az orosz néppel oly sok közös vonást mutat fel.

Szíveskedjék hatalmas befolyását érvényesíteni szövetségeseinél, hogy népünk érdekeivel és becsületével összeegyeztethető feltételeket szabjanak, mert ez a nép valóban békés életet és biztonságos jövőt érdemel. Megragadom az alkalmat, hogy Ön iránti, Sztálin tábornagy, legmagasabb nagyrabecsülésemet fejezzem ki.

Őszinte híve

Horthy s. k.

P. S. Minthogy csapataink még mindig a határokon tartózkodnak, s erős német egységek tartanak bennünket megszállva, arra kérem, hogy levelemet bizalmasan kezelje mindaddig, amíg a helyzeten felül tudunk kerekedni.

Fényképmásolat – OL K 589–II. B. 11.


2. Aláírási meghatalmazás nélkül még részletes tárgyalásba se akarnak bocsájtkozni. Kérünk azonnal névre szóló aláírási meghatalmazást három szövetségessel6 fegyverszünetre, vagy más megállapodásra táviratilag, azonkívül Nemes őrnagy hozza magával írásban is. Megállapodást hozzájárulásra aláírással közöljük.

Budapest, 1944. október 7.

I. Magyarul táviratot kaptam, kérem mindkét eddigi táviratát megismételni. Értesítést kérek megbeszélés eredményéről.


3. Hármas számú7 táviratot vettem. Ismétlés megtörtént. Tárgyalás kért meghatalmazás beérkezéséig nincs.

Moszkva, 1944. október 7. délután

4. Levelet átadták mivel nem tartalmaz aláírási meghatalmazást kérték 3. számú távirat elküldését. Hangulat nem rossz, sürgősen akarnak velünk megegyezni. Antonov vezérkari főnök helyette hangsúlyozta háborúban vagyunk tehát tárgyalásokat egyelőre vezérkar vezeti de államfő és külügyminiszter8 irányításával. Elsősorban katonai együttműködés iránt érdeklődnek.

Moszkva, 1944. október 7. délután

5. Jelentett két tárgyaláson hangsúlyoztuk, hogy kormányzó levelét csupán Makarov9 ígérete olvasása után írta. Jegyzőkönyvbe vétettük kapott irányelveinket és Makarov ígéreteit. Teleki halála óta Magyarország fokozatos megszállás alá került. 1944. március 19-ike óta tökéletes német elnyomás. Mozgási szabadság teljes hiányában nem tájékozódhattunk szövetségesek felé. Jelen kormány óta nagyobb mozgási szabadság lehetővé tette


érintkezés felvételét így Oroszország és Róma felé tapogatóztunk még orosz meghívás előtt. Kormányzó és közvélemény vissza akar térni orosz és szerb barát Teleki vonalra, amire biztosíték Géza10 itt léte.

Budapest, 1944. október 8.

II. Táviratot megkaptuk. Itteni német erők nagymérvű szaporítása folytán haladékra van szükség. Elhatározás és levélben adott meghatalmazás változatlanul fennáll a fentiekre hivatkozva feltételek közlését kérjétek csupán ezek ismerete után adható meghatalmazás aláírásra.

II. a) Ismételve 3. sz. Budapest.

Moszkva, 1944. október 9. hajnali 3 óra

6. Külügyminiszter nyolcadikán éjjel átadta előzetes feltételeket Brit Birodalom és Egyesült Államok nevében is. Ha ezeket Magyarország elfogadja úgy Moszkvában összeül bizottság és fegyverszünet feltételeit letárgyalja. Ha Magyarország ezeket nem fogadja el, több mondanivalója nincs. A feltételek nagyjában ugyanazok, mint Romániánál. Makarov alezredest és működését nem ismerik el. Orosz kormány sürgős választ kér. Ezen előzetes feltételek következők: Magyarországnak ki kell üríteni mindazon cseh, tót és román területeket melyeket az 1937. december 31-iki határokon túl elfoglalt. Összes csapatokat és köztisztviselőket ki kell vonni. Kiürítésnek azonnal meg kell kezdődnie és be kell fejeződnie 10 napon belül. Kezdet attól a naptól számít, mikor a magyar kormány ezen jegyzéket kézhez vette. Kiürítés megfigyelése és ellenőrzése céljából három kormány orosz elnök alatt Magyarországra küldi a szövetségközi bizottságot. Magyar államnak Németországgal minden összeköttetést meg kell szakítania és neki a háborút azonnal meg kell üzennie. Egyébként orosz kormány kész Magyarországnak segítséget nyújtani csapatai által.


az MMK jegyzéke a Szovjet Kormányhoz

A Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel az alábbiakat hozza a Szovjet Kormány tudomására:

1. A Magyar Küldöttség elismeri, hogy átvette a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Amerikai Egyesült Államok kormányának 1944. október 8-i, az előzetes feltételeket tartalmazó nyilatkozatát.

2. Minden félreértés elkerülése érdekében a küldöttség ismételten felhívja a szovjet kormány figyelmét arra a tényre, hogy az Antonov és Kuznyecov tábornokokkal folytatott megbeszélések során a magyar küldöttség nem támasztott feltételeket: az ez alkalommal felsorolt feltételek és alapelvek azonosak voltak azokkal, melyek Makarov ezredes két levelében is szerepeltek. Ezt a két levelet Makarov Zvolenben (Szlovákia) írta, onnan Budapestre küldte s azok most a kormányzó hivatalában vannak. A két levél a moszkvai meghíváson kívül több ígéretet is tartalmazott, melyek közül a legfontosabbak az alábbiak voltak: Magyarország teljes függetlensége és jelenlegi határai közötti területi integritás biztosítva lesz; a román csapatok előnyomulását Erdélyben meg fogják állítani – csak az orosz csapatok folytatják előnyomulásukat; a jelenlegi magyar közigazgatás folytatja tevékenységét mindazokban a városokban és falvakban, ahol nincsenek német csapatok; a magyar hadsereget, csendőrséget és rendőrséget nem szerelik le; a kormányforma és a belpolitika ügyeibe a három szövetséges hatalom nem avatkozik be; Magyarország bombázását a küldöttség orosz területre érkezése időpontjától kezdve felfüggesztik; a szokásos diplomáciai sértetlenséget és szabadságot a magyar küldöttségnek biztosítják és több más ígéret.

A magyar kormány azért is tekintette törvényesnek a fentemlített Makarov alezredes ténykedését, mert a két levélben az az állítás foglaltatott, mely szerint azok Sztálin marsall utasítására íródtak. Ezen túlmenően az a könnyedség, ahogy Makarov a határátkelést és a magyar küldöttségnek Moszkvába légi úton történt utazását lebonyolította, az ezredes akciójának törvényes látszatát keltette. [Helyesen alezredes. Vö. alább is – a szerk.]

Mindezek ellenére a magyar küldöttség a szovjet kormány nézetének megfelelően közölte a magyar kormánnyal, hogy Makarov ezredes akcióját a szovjet kormány semmisnek és meg nem történtnek tekinti.

A küldöttség arra kéri a szovjet kormányt, közölje ezen jegyzék tartalmát Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült államok kormányával is.

Budapest, 1944. október 9. 18 óra 15 perc

III. Három számú távirat, ma este huszonegy órakor fontos táviratot fogok küldeni.



IV. 4-es sz. távirat. Fegyverszünet megkötése kívánatos. Aláírásra meghatalmazás megadva. Kikötött együttműködésre készség megvan. Nemes őrnagy írásbeli meghatalmazással Körösmezőn át indul. Ladomér vonal megfigyelés alatt. Kérem feltételeket sürgősen közölni aláírás előtt.

Budapest, 1944. október 10. 14 óra

V. 5-ös számú távirat. 9-ikén este leadott táviratot vettük, válasz előkészítés alatt ma 21 órakor leadjuk.

Moszkva, 1944. október 10. 15 óra

7. 4-es számú táviratot megkaptam, megfelelően intézkedtem. Jelentett tárgyaláson külügyminiszterrel szóban majd jegyzékben közöltük Makarov-levél pontjait s kértük jegyzéket hozza szövetségesek tudomására is. Úgy látszik, jelenleg csakis katonai együttműködést lehet tárgyalni. Budapest megmentése érdekében mi itt Vác és Párkányon át való betörést fogunk javasolni. Miután erdélyi magyar területeket már kiürítettük igen kívánatos volna 1. és 2. hadsereget sürgősen Debrecen–Budapest irányában eltolni. Így régi határokon belül maradunk s esetleg fővárost is mi szállhatjuk meg. Kérem közölni kormányzó úr Budapestet elhagyta-e? Ezen esetben összeköttetést pontosan kell szabályozni.


8. Ismétlést kérek rejtjelzés hibás első mondat kivételével.


3. M. M. K./1944. sz.

A Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel a szovjet kormány tudomására hozza az alábbiakat:

A németeknek magyar területekre történő behatolása, de különösen az 1941. április 3-i11 és 1944. március 19-i12 súlyos események óta Magyarországot a német ellenőrzés által a világ többi részétől hermetikusan elzártnak kell tekinteni. Ennek megfelelően a Magyarországról idegen országokba érkező hírek általában tendenciózusan meg vannak hamisítva.

A fentemlítetteket tekintetbe véve a Magyar Küldöttség szükségesnek vélte, hogy egy emlékiratot készítsen, melyet mellékelten tisztelettel átnyújt a Szovjet kormánynak.13


VI. 6. sz. távirat. Magyarország előzetes fegyverszüneti feltételeket elfogadja. Kéri részletezés14 fegyverszüneti tárgyalás mielőbbi megindítását és teljes titoktartást amíg Budapesten túlerőben levő németekkel szemben a frontról katonai erőt hozhatunk német puccskísérlet és azzal kapcsolatban öldöklések különösen zsidó pogrom megakadályozása végett. Hogy ezt megtehessük és hogy biztosíthassuk a fegyverszünet feltételeinek végrehajtását kérjük Budapest felé előnyomuló orosz csapatokat megállítani.


5. M. M. K./1944. sz.

A Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel a Szovjet Kormány tudomására hozza, hogy rádiótávíró útján az alábbi tartalmú közlést kapta:

„Magyarország az előzetes fegyverszüneti feltételeket elfogadja. Kéri, hogy haladéktalanul kezdjék meg a fegyverszüneti tárgyalásokat, részletesen, továbbá teljes titoktartást kér annak érdekében, hogy a frontról magyar csapatokat vonhassanak vissza Budapesten túlerőben lévő német csapatok ellen, mivel német rajtaütéstől lehet tartani, amelyet vérengzés és pogrom követne, ezt pedig meg kell akadályozni. Az átállás végrehajtása és a fegyverszüneti feltételek teljesítése érdekében a Magyar Kormány kéri, hogy az orosz csapatoknak Budapest felé történő előrenyomulását állítsák meg.”

A magyar küldöttség arra kéri a szovjet kormányt, hogy a jegyzék szövegét Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok kormányához is juttassa el.


Moszkva, 1944. október 11. 6 óra 30 perc

9. Ma hajnali négy órakor közöltük külügyminiszterrel távirat tartalmát, hogy Magyarország előzetes fegyverszünetet elfogadja. Hangulat barátságos meleg lett. Angol miniszterelnök és külügyminiszter14 itt van mi biztosítja ügy ünnepélyességét és gyorsaságát. Utóbbit külügyminiszter kiemelte. Követelik aláírási meghatalmazás ismétlését közölt előzetes feltételek egyidejű vissza felsorolásával. Kérjük átérezni helyzet fontosságát és szükséges lépéseket megtenni, hogy kötelezettségeinket betarthassuk. Ők az ügy fontosságát nagyon hangsúlyozzák. Ma katonai együttműködés lesz megbeszélve azután valószínűleg egy-két napi szünet. Táviratban foglaltakra ma adnak választ. 9. sz. távirat.


6. M. M. K./1944. sz.

A Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel a Szovjetunió kormánya tudomására hozza, hogy rádiótávíró útján tegnap, 10-én az alábbi tartalmú közlést kapta Budapestről:

„Az előzetes feltételek aláírására vonatkozó felhatalmazást megadták és jóváhagyták. Nemes József őrnagy Körösmezőnél lépi át a határt, a felhatalmazást ő viszi.”

A reggel 4 órakor tartott megbeszélésre utalva a Magyar Küldöttség tisztelettel a Szovjet Kormány tudomására hozza, hogy rádiótáviratot küldött Budapestre, amelyben az előzetes feltételek szövegét magánbanfoglaló fentemlített felhatalmazás megerősítését kérte.


11. Kérem Lajost16 értesítsen eltűnésünkről mit tud német? Családunk hogyan van?

Moszkva, 1944. október 11. 21 óra 30 perc

12. Ma 20 órakor aláírtuk előzetes feltételeket, kormányzó úr kérését teljesítették és orosz erők előrenyomulását egy két napra ma éjjel megállítják. Magyar csapatok Budapestre küldéséhez hozzájárultak. Közölni fogják velem az arcvonalon mely magyar parancsnoknak melyik orosz parancsnokhoz kell átmennie részletes megbeszélés céljából. Szövetségközi bizottságot mielőbb ki akarják küldeni. Nemes határon még nem jött át, végleges fegyverszünethez írásbeli meghatalmazás fontos. Egyidejűleg kérjük azonnali távirati megadását is. Kérdezték csapatok hűek lesznek-e kormányzóhoz. Meggyőződéssel igent mondtunk. Bizottság kiegészítésére szakértőket már most kérem biztonságba helyezni, esetleg Debrecenben. Kormány és Kormányzó úr még Budapesten van? Összeköttetésről kérem gondoskodni. Rádió adatok maradnak.


VII. 6. sz. táviratunkat megismételjük, hogy fegyverszüneti egyezmény aláírási meghagyás megadva. Már kész írásbeli meghatalmazással Nemes őrnagy 12-én reggel indul innen első hadseregen át. Megismételt kábel17 Magyarország elfogadja előzetes feltételeket nevezetesen, hogy „Magyarországnak ki kell üríteni mindazon cseh, tót, szerb és román területeket, melyeket az 1937. december 31-iki határokon túl elfoglalt. Összes csapatokat és köztisztviselőket ki kell vonni. Kiürítésnek azonnal meg kell kezdődnie és be kell fejeződnie 10 napon belül. Kezdet attól a naptól számít, mikor magyar kormány ezen jegyzéket kézhez vette. Kiürítés megfigyelése és ellenőrzés céljából három kormány orosz elnök alatt Magyarországra küldi a szövetségközi bizottságot magyar államnak Németországgal minden összeköttetést meg kell szakítania és neki a háborút azonnal meg kell üzennie. Egyébként orosz kormány kész Magyarországnak segítséget nyújtani csapatai által”.

Kormányzó úr Budapesten marad. Ezért irodája tudtával 6. számú táviratunkban foglalt hibák miatt különösen mert nagy német páncélos erők vannak összpontosítva.18 Újból hangsúlyozzuk titoktartás nagy fontosságát addig amíg a frontról hozott erők rendelkezésre fognak állni.

H. levele Stalin marsallhoz, melyet Faragho Gábor magával vitt.

Tábornagy!

Népem nevében és érdekében, annak legvégső veszélyében önhöz fordulok.

Teszem ezt a magyar nép nevében, melyet ezért a háborúért semmiféle felelősség nem terhel. Ezer éve, de


különösen az elmult 10 évben a szomszéd német Kolosszus befolyásolta népünk sorsát. E befolyás volt ismét az amely bennünket a Sovjet Unió ellen háborúba bele vitt.

Különösképpen ki kell emelnem, hogy szerencsétlen országomat jóformán megszállotta a német 5. hadoszlop. Ez a beszivárgás nagy mértékben ugyan abban a pillanatban kezdődött meg, amikor a német erők Romániába és Bulgáriába bevonultak. Ennek eredményeként a német ágensek közelről figyelték meg minden magyarországi mozgalmat és lépést és a legfontosabb hírek, valamint jelentések hozzám soha el nem jutottak. Most tudhattam meg, hogy Kassa és Munkács ellen intézett légitámadások után Molotov külügyminiszter a magyar követtel folytatott megbeszélés során a Szovjetunió Magyarországgal szemben békés szándékát hangsulyozta. Ha igazán így volt – végzetszerü, mert az soha el nem jutott hozzám.

Az igazság érdekében szeretném informálni Önt arról, hogy mi valaha sem akartunk akár egy hüvelyknyit is valakitől elvenni, mely jogelem szerint nem volt a miénk. Ezzel ellentétben a románok orosz szövetségeseitől az első világháború után elragadták Bessarábiát sőt a második világháború során Déloroszország jelentős részét kivánták elvenni. Ezenfelül, mikor 1940-ben az erdélyi magyarsággal szemben tanusitott kegyetlen bánásmódnak véget akartak vetni, ujból a románok voltak azok, akik Németországtól kértek segitséget, kérve Hitlert, segitse őket, hogy az országrésznek legalább egy részét a belső döntés révén megtarthassák.

Amikor teljhatalommal felruházott képviselőimet a fegyverszüneti tárgyalásokra küldöm, kérve kérem Önt, hogy kimélje meg ezt az országot, melynek megvannak a maga történelmi érdemei és mely népnek oly sok rokon vonása van az orosz néppel. Kegyesen vesse latba a Szövetségeseknél nagy befolyását, hogy népe érdekeivel, becsületével össze egyeztethető feltételek állapittassanak meg, melyek hivatva lesznek a békés együttélést és biztonságos jövendöt valóban szolgálja.

Megragadom az alkalmat, hogy Önnek Stalin marsall a legöszintébb nagyrabecsülésemet fejezzem ki. Igaz hive

Horthy s. k.

ui. Minthogy csapataink még a határainkon vannak és erös német kötelékek özönlettek el bennünket, kérném, hogy levelemet diszkrétioval kezelje mindaddig amig a helyzet urai nem lehetünk.

A cikkünkben közölt szöveg a Sztálinhoz eljuttatott angol nyelvű levél pontos fordítása. A facsimilében látható Vattay19-szöveg, melynek alapján feltehetően az angol nyelvű fordítás készült, néhány ponton eltér a végleges angol szövegtől.

Említésre méltó, nem stiláris eltérések:

a) 2. bek. vége – ...nem ért el hozzám idejében – eredetileg: soha

b) 3. bek. közepe – német segítséggel – a V. szövegben nincs benne

A közlemény II. része következő számunkban olvasható. (A szerk.

Jegyzetek

1 Október 1-jén

2 Kuznyecov tábornok

3 Antonov tábornok

4 Sztálin marsall

4a Zichy Vladimiron (Ladoméron)

5 Faragho Gábor

6 Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió

7 Feltehetően téves megfejtés, helyesen: Egyes (I)

8 Sztálin és Molotov – az előbbi funkciója a Népbiztosok Tanácsának elnöke, tehát nem államfő, csak kormányfő


9 Vö. A. I. Puskas cikkével e számunban! (A szerk.)

10 Teleki Géza gróf, Teleki Pál fia

11 Teleki Pál öngyilkosságának napja

12 Magyarország német megszállása

13 Az emlékirat nincs a jegyzék mellett

14 Megfejtési hiba, helyesen: részletes

15 Churchill és Eden

16 Dálnoki Veress Lajos a 2. hadsereg parancsnoka

17 Érthetetlen, feltehetően rossz megfejtés

18 Érthetetlen, feltehetően rossz megfejtés

19. Vattay Antal altábornagy, az 1. lovas hadosztály parancsnoka, 1944. augusztus 26-tól főhadsegéd, a kormányzói katonai iroda főnöke, 1944. október 17-én a németek Horthy kormányzóval Németországba vitték, majd kiadták a Szálasi-kormánynak. 1945. március végén a többi, Sopronkőhidán őrzött fogollyal Németországba hurcolták, ahol 1945. május 2-án amerikai fogságba került.

2. Képek


1. Apróhirdetések 1944 tavaszánJUHARI Zsuzsa

Apróhirdetések 1944 tavaszán

„Kisnyilttér”, 1944. február–április, Pesti Hírlap

1944. február 1.

Ma szenzációs premier: Hetye-Petye recordrevű a Komédiában.

Kárpátalján 400 kat. fenyőerdő, egész kitermelhető 45 ezer négyzetméter fával 750 ezer eladó T. 147–993

Megbiz. jobb nő jól főz, szorgalmas, inkább otthonra mint nagy fizetésre vágyik, magányoshoz birtokra is menne. Tót J. Lovag u. 18. III. 1.

Rendkívül ügyes 23 éves, nyelveket beszélő, kitűnő megjelenésű úrilány házikisasszonynak elmenne „Magányoshoz” főkiad.

Egy három személyes benzin nélküli taposóautó teljes üzemben, három kerekű 2000 P-ért eladó. Deák Ferenc Galánta

Kivizsgált, egészséges keresztény leánygyermekemet örökbe adom. Weiss Alice Szülőotthon I. em.

Február 7.

Fiatal úriember, katonaviselt, benősülne üzembe v. üzletbe, ősker. „Tehetséges.”

Ősker. 28 éves, minden információt fölényesen kibíró dipl. nő, derűs, vonzó lelkivilággal, abszolút komoly külső, belső érték, körülményeinek alkalmatlansága folytán ezúton keresi élettársát korban hozzáillő, dipl., korosabb úriember személyében. „Orvosnő” jel.

Február 13.

Új fegyver az öregedés elleni harcban a Vasenol testápoló púder, melynek specialitása a bőrazonos zsiradékanyag. A Vasenol testápoló púder biológiai hatásánál fogva megőrzi az egész test bőrének rugalmasságát, frissességét és fiatalos külsejét.

Békebeli valódi orosz coboysál, cca 20 állat. sürg. eladó T. 360–438.

Elcser. majdn. új tiszti köpenyemet stb. fényképezőgépre v. polgári öltönyre. T. 293–049

Használt ffiruhát, egyenruhát, mindennemű lábbelit, fehérneműt legmagasabb áron veszek. Garay tér 11.

Fiatalember benősülne üzletbe, üzembe v. birtokba. Élni és dolgozni szeretnék. „Minisztériumi tiszv. vagyok.”

Február 20.

Kastélyt keresek, legalább 12 szobásat, elfoglalhatót. Balatonon.

Jegesmedve eladó. Kifogástalan, 8 méteres. Megtek. 10–12. II. Bem J. u. 9.

Bombabiztos helyet keresünk nagy ládák elhelyezésére. Részletes ajánlatokat megbízható jeligére.

Február 27.

Akar szláv nyelvet tanulni? Megtanítja egy hallg. „Szlovák érettségi.”

Cigányosan, kotta nélkül tanuljon zongorázni. T. 349–823

Klinyovszkyné ...


... 18 éves leányom most hagyja el a zárdát, mielőtt szempontjaimnak nem megfelelő urakkal ismeretséget kötne, ezúton férjhez adnám. Selyemgyár, 3 em. pesti bérpalota, cca 2 000 000 kp. hozomány, eleinte apanaget is kap. Comme is faut urakkal megbízottam tárgyal... Harctérről visszaérkezettek és sebesült honvédek részére díjmentes közvetítés.

Február 29.

Értékeit megóvhatja Bp-től 55 km-re fekvő erdei házam bombabiztos pincéjében. T. 33–75–12.

Március 5.

Eladó: 1 pár tiszti csizma sámfával, békebeli anyagból készült tiszti csizmanadrág, zubbony és köpeny. T. 347–772

Díszmagyar teljes felszereléssel eladó. XI. Horthy u. 28.

Féltett és beszerezhetetlen ingóságait elhelyezi személyi és vagyoni biztosítékkal rendelkező Tolna megyében, vasúttól, hadiüzemtől távol, hegyek között fekvő községben. „Bombabiztos”.

Március 10.

1500–2000 holdas, főként szántóból álló bérletet 16–20 évre keres tőkeerős bérlő Bp.-től lehetőleg 150 km körzeten belül ... Blockner

Értékálló, örökbecsű művek olcsó áron: 21 Révai Lexikon 1200 P

Bükkerdő 80 és 90 holdas, 100 éves, termelési engedéllyel Máramaros vm. eladó, esetleg kitermelésre társulható. T. 38–06–33

Autó helyett kénytelenek vagyunk ma ilyen cipőkben járni! Használjunk Vasenol lábpúdert, mely megakadályozza a láb nedvesedését, kipálását és feldörzsölését! Vasenol-lábpúder.

Március 19.

800 kh. 60 éves bükkerdő vasút és műút mellett, Ungvár környékén sürgősen eladó. 41 + 30 kh-ra vágatási eng. van.

Szamárvontatásra alkalmas, nagy kerekű, könnyű kordét keresek. Vajda L. T. 226–423

Március 23.

„Ne szólj szám, nem fáj fejem...” de ha mégis fáj, 1–2 Aspirin tabletta segít.

Március 28.

3-án Svájcba utazok, megbízásokat vállalok. „5-én”

Sürgősen vennék főúri ebédlőt, komb. szobát, szőnyeget, étservice-t, leica v. contax fényképezőgépeket. T. 427–121

Április 1.

Leszármazásának kutatása ügyében forduljon Heraldika nemességi irodához gr. Károlyi u. 14.

A Szt. Lukács Gyógyfürdő értesíti t. vendégeit, hogy ápr. 2-án, vasárnap, áramszolg. szüneteltetés miatt az iszap-, gőz- és népfürdő pénztárai csak reggel 6–10-ig adnak jegyet. Kádfürdőt nem nyitunk!

Április 2.

12 német–magyar gyors- és gépírónőt keresek.

Költözködésre erős, vasalt ládák, minden méretben eladók. Angol u. 27.


Április 5.

Légó alatt 69-es villamoson felejtett üzleti könyveket tartalmazó aktatáska elveszett. Megtaláló magas jutalomban részesül. Telepes u. 4.

Lakásőrzést vállal egy hallg. „Megbízható.”

Elveszett pénzem fehér vászonzacskóban, Aggteleki–Bezerédi–Csokonai u. környékén légó alatt. Becsületes megtalálót jutalom ellenében kérem, Bezerédi u. 10.

Légó csomagolóládák készen és rendelésre Holler u. 88.

Légó károsultak táblaüveget kaphatnak! Hatósági igénylés céljára szóló nyomtatványt kérje Jauernik Károly üveges mestertől T. 118–561.

Április 9.

Szabadalmazott tűzbiztos, hordozható légoltalmi értéktok (óvóhely-kazetta). Értékeit, ékszereit, okmányait, értékes bélyegeit biztonságosan magával viheti az óvóhelyre. Kapható Zománcárugyár. T. 496–594

Tanításért keres biztos helyen szobát hat nyelven beszélő fiatal gimn. tanárnő „Pesthez közel”.

Bombabiztos helyen vontatható úriház eladó. Több család részére. T. 16–26–45.

Ne felejtse el ... hogy ma is meg kell válogatnia olvasmányait. A munkában elfáradt és háborútól ideges ember mindenről el akar feledkezni, szinte meg akar gyógyulni egy-egy könyv olvasása közben. E héten két könyvet ajánlunk: dr. Ligeti M.: Menekülő lelkek. Megmutatja, hogy mi idegesíti az embert, megmagyarázza a sexuális élet sok izgató és nagy jelentőségű és a lelki élet minden kérdését. A másik Tolsztoj: Igazi házasság c. regénye. A nagy orosz író egyik legszebb műve, saját életének és szerelmének története. „Delta” Irodalmi Vállalat.


1. Úton a haláltáborbaSTEMLERNÉ BALOG Ilona

Úton a haláltáborba

1944. november elsején haladt át Győrön a Budapestről deportált zsidók gyalogmenete, amelyről dr. Csík József jogász készített amatőrfilmet.

A deportáltak további sorsának ismeretében különösen döbbenetesek a mintegy 30 méternyi film képsorai.

Elgyötört, fáradt, fásult öregeket, szomorú arcú fiatal nőt és a felvevőgépbe mosolygó asszonyokat, a menetet kísérő szalutáló katonát örökített meg a filmszalag.

Bódy Gábor rendező Privát történelem c. filmjéhez hirdetés útján keresett 1944 előtti amatőrfilmeket, a felhívásra – mivel dr. Csík József már nem él – a fia jelentkezett, és engedte át felhasználásra a ritka dokumentumot.

Az összesen 300 méteres filmtekercset, amelyre a deportáltak gyalogmenetén kívül nyomortelepet és salgótarjáni városrészleteket is felvett készítője, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum (ma: Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtára) vásárolta meg.

2. Képek


1. Pestrõl Szegedre. 1944. I. részSZEMTANÚ

ERDEI Sándor

Pestről Szegedre

Napló és visszaemlékezés, 1944

Erdei Ferenc, az ismert politikus, szociológus 1944 őszétől naplót vezetett. A naplóhoz a szerkesztőség kérésére Erdei Sándor elkészítette visszaemlékező feljegyzéseit. Az időrendben párhuzamos szövegeket két részletben adjuk közre. (Sajtó alá rendezte: Hanák Gábor)

1944. október 9-én érkeztem Pestre. Katona voltam, a csapatunkat vonat szállította át Erdélyből a Dunántúlra. Megszöktem és kimentem apámhoz Szigetszentmiklósra. Találkoztam a bátyámmal, Majláth Jolánnak a Mester utca 9. szám alatti lakásában.

Katonaruhámat is ott vetettem le. Levittük a pincébe összecsomagolva egy zsákban a szakaszvezetői mundért, a pisztolyt, a birgerli csizmát. Akkor már a bátyám, Erdei Ferenc is kapott behívót, amire nem ment be, így ő is katonaszökevény volt. Egy darabig Majláth Jolán nővérének, Fónyi Gézánénak a lakásában, a Damjanich utcában laktunk. Ott afféle táborozás folyt, hol ez jelent meg, hol amaz jelent meg. Joci – Majláth Jolán – kapcsolatban volt a Györffy-kollégistákkal. Ott lakott Sárközi Györgyné is.

Hamarosan sikerült papírokat szereznünk. Én Erdei József, makói idősebb barátomnak a papírjait kaptam meg, nálam 8-10 évvel idősebb volt. Bajuszt növesztettem, a bátyám is; őneki a tulipános Erdei Ferenc nevére szóló papírjai voltak.

Ferenc persze kapcsolatban volt a Magyar Front embereivel. Közvetlenül Kovács Imrével és Darvas Józseffel. Egy beszélgetésünkön előkerült az is, hogy mi, mint katonaszökevények, itt nem jól érezzük magunkat. Akkor már Makó fölszabadult, szóval valami húzott oda, hogy mi átmegyünk. Elég sok tüzet-vizet megjártunk már addig, az már nem látszott nagy dolognak, hogy a fronton átmenjünk. Mozgolódott bennünk ez a szándék, és ez találkozott a többiek egyetértésével, hogy akkor a Magyar Front nevében odaát már elkezdhetnénk a szervezkedést, a Parasztpárt szervezését. A Soli Deo Gloria Kálvin téri házában, annak egyik emeleti szobájában ültünk össze a teendők megbeszélésére. Kovács Imre volt ott és egy Györffy-kollégista, de arra nem emlékszem, hogy ő ki volt. Azonkívül a szigetszentmiklósi Szabó Pál is ott volt, aki a Magyar Front-beli mozgolódásokban Kovács Imre mellett tevékenykedett. Azt hiszem, Kiss Sándor volt, aki a Soli Deo Gloria részéről fogadott ott minket, és a beszélgetésünk alatt odakint őrködött. Megegyeztünk, talán a dátumot is akkor már megállapítottuk, hogy október 22-én elindulunk át a fronton Makóra, Szegedre. Lent az utcán, ott a Kálvin tér és a Baross utca sarkán találkoztunk Darvas Józseffel, akinek csak elmondtuk, hogy mi volt a megegyezésünk, tudott erről előre is, nyilván azért nem volt ő is ott jelen, hogy fölösleges csődületet ne csináljunk.

Mi aztán készülődtünk. Emlékszem egy beszélgetésre, ez a Fónyinéval és Sárközinével folyt, a többiek is jelen voltak, de az ő szavaikra emlékszem, mert őt föltették nekem a kérdést, hogy ti most átmentek a fronton és akkor mit fogtok csinálni? Azon túl, hogy a Parasztpártot akarjátok szervezni, dehát itt háború folyik ... Szóval ha be kell állni a hadsorba, akkor ti beálltok-e? Én azt mondtam, gátlás nélkül, hogy igen, a bátyám is ugyanezt válaszolta. Láttam a megütközést, amit el is mondtak, hogy hát azért magyarok ellen harcolni, ez lehetséges? Én ezt akkor nem tartottam olyan erkölcsi kérdésnek, ami megállíthatott volna. Ezt csak annak a jellemzésére mondom, hogy mi úgy képzeltük, hogy a front másik oldalán, a szabadság oldalán, teljes emberséget, következetességet és szabadságot találunk, és ennek a nevében vállalkoztunk mindenre.

Akkor elindultunk. Hátizsákunkban volt pulóver, meleg holmi, cigaretta, valami ennivaló, szalonna, kenyér. A Ferencvárosi pályaudvaron szálltunk föl és mentünk lefelé, Kiskőrös felé.

Onnan kezdve aztán gyalog vettük az irányt Szeged felé, mégpedig úgy, hogy közben kitaláltuk, hogy a fronton való átkerülésnek az lesz a legegyszerűbb módja, ha valahol, valamilyen tanyán beállunk dolgozni, és így majd átmegy rajtunk a front. Soltvadkert határában egy tanyára tértünk be, ami valamiért megtetszett. Egyébként az utasok közül többnek az útja szintén ebbe a tanyába vezetett. Így összesen 6 vagy 7 vándor jött oda össze. Ez volt a Sipos Ferenc gazda tanyája, aki érdekes módon nagyon szívélyesen és készségesen fogadott bennünket, kérdezte, hogy mi van, hogy lesz, mint lesz. A front már itt van, éjjel lődöznek a tüzérek körösztül a tanyaudvar


fölött. Megvendégelt minket, kakast vágtak le vacsorára, és kitűnő zöldszilváni bort ittunk hozzá. Igen jó kedvünk is kerekedett, éjféltájban kimentünk a tanyaudvarra és énekeltünk. Fölöttünk tüzérségi lövedékek szálltak Kiskőrös felé.

Megbeszéltük Sipos Ferenccel, hogy mi ott maradunk a tanyán, adjon valami munkát nekünk. Répabetakarítás volt, úgyhogy mi másnap reggel neki is álltunk a takarmányrépa szedésének. A többi jövevény elindult, ki erre, ki arra, nem tudtuk, hogy hová, nem is faggattuk egymást, mert ez is akkoriban kialakult az emberekben, hogy nem köll tudni pontosan mindent, csak azt, ami nagyon fontos. Nekiálltunk ott répát szedni, és fröstökig dolgoztunk. Reggeli után folytattuk a munkát. Gyönyörű, igazi mézes októberi napsütés volt. Valahogy elkezdtünk nyugtalankodni, hogy úristen, mikor ér ide a front. Végül is aztán délre elhatároztuk, hogy elébe megyünk. A környéken magyar katonák egymás után vetkőztek le, a tanyákban civil ruhákat kértek. Német katona már ott nem volt. Akkor találkoztunk egy paraszt emberrel, aki családostól eljött Apátfalváról, amikor a községet kiürítették. Ő már tudta, hogy Halasra be lehet menni, mert ott már bent vannak az oroszok. Így mondta szó szerint, hogy szabad földön vagyunk.

Megmutatta a dűlőutat, ami bevisz Halasra, mert a köves úton a hadak vonultak. A szélső utca egyik házánál állt két fiatal szőke katona, nyilván őrségben voltak ott. Megállítottak, puskát kerestek nálunk, puska természetesen nem volt. Megnézték a hátizsákunkat, hogy mi van benne, a cigarettának a felét mi odaadtuk, hogy markolja ki, tessék, mosolygott rá, aztán ott volt nekem egy vastag gyapjú kesztyűm, az megtetszett neki, fölhúzta, azt mondta a mosolyával, hogy ez is kell neki, kezet fogott a kesztyűvel, és barátságosan útnak indított bennünket Kiskunhalas belseje felé. Ez volt az első találkozásunk szovjet katonákkal. Jóízű volt ez a találkozás; nem azt mondom, hogy nagy biztonságban éreztük magunkat, de valami bizakodás volt bennünk, hogy végül is ez a két szőke fiatalember miért bántana minket. Halason a főtéren a szovjet katonák a civileket hívták magukhoz. Teherautóba köllött szállnunk, és akkor úgy néztünk egymásra, hogy na most majd csak Szibériában állunk meg esetleg.

Ez csak malenkij robot volt. A Hangya Szövetkezet pincéjében tartósító folyadékban tojás volt tárolva, azt kellett kiszednünk. Pár óra hosszát dolgoztunk, aztán egy sapka tojást kaptunk az ott lévő orosz katonától. Mehettünk tovább. Na, egy kicsit akkor fellélegeztünk, hogy ennyi volt csak.

Pusztamérges felé haladtunk a köves út mellett és szembe velünk szovjet csapatok jöttek. Szekéren, fogatos század lehetett. Ez a látvány nagyon emlékezetes marad bennem. Egyáltalán nem csillogó és egyáltalán nem, hogy úgy mondjam, győzelmi mámorban úszó csapat benyomását tették, hanem porlepettek, fáradtak voltak, sebesült is volt köztük, bekötözött fej, bekötözött láb, kar, a szekéren zötyögtek.

Beérkeztünk a pusztamérgesi állomásra. Ott már mindenki piros kokárdát viselt. Fölültünk a kisvonatra, a zsúfolt kupéban hallgattuk a beszélgetéseket, azután mi is szóba elegyedtünk egyik-másik utassal. Sokféle hír volt már forgalomban, rémhírek is többek között arról, hogy a németek mégis bevetik a csodafegyvert. A „ruszki zabrálásokról” akkor még nem hallottunk, legföljebb arról, hogy részeg orosz katonák lövöldöztek itt is, ott is. Bortermő vidék ez, a katonák minden tanyán találhattak bort.

Beértünk Szegedre, a Kommunista Párt helyiségét kerestük. Úgy emlékszem Gombkötő Péterrel és Komócsin Miska bácsival találkoztunk ott az ismerősök közül. Többek közt azt is megtudtuk tőlük, hogy Moszkvából megérkeztek a magyar emigránsok és Vas Zoltán már itt Szegeden is járt.

Gombkötőéknek azt is elmondtuk, hogy mi itt majd a parasztpárt szervezését akarjuk megkezdeni. Ők ezt bizonyos fenntartással fogadták, de akkor nem kezdtünk erről vitát. Egy vagy két napig voltunk Szegeden.

Makón apai nagynénénknél, Rozi nénénknél szálltunk meg. Máskor is mindig hozzájuk mentünk, attól kezdve, hogy nekünk már nem volt saját házunk. Nagy öröm volt a viszontlátás. Mi arra voltunk kíváncsiak, mi történt Makón. Elmondták, hogy a Horthy-féle fegyverszüneti kiáltvány napján, október 15-én kora délután nagy pezsgés támadt a szovjet csapatok között. A Fő téren volt a városparancsnokság, rádiójuk nekik volt csak, másoknak legfeljebb rejtve volt rádiójuk. Nem mindenki hallotta ezt a kiáltványt. De a szovjet katonák nagyon föllelkesültek azon, hogy fegyverszünetet kér Magyarország, és ott a Fő téren nagy izgalom, pezsgés, ujjongás kerekedett, még zászlót is hoztak, vöröset is, nemzetiszínűt is. Szóval afféle ünneplés zajlott le, teljesen spontán ünneplés. Az ünnepi hangulat azonban délutánra elmúlt, mert később kiderült, hogy a Szálasi-féle puccs győzött. Attól kezdve kissé szigorúbb lett a városi rend Makón. A szovjet katonai parancsnokság nagyon zordul betartatta a kijárási tilalmat. Azelőtt már kezdtek a határba kijárogatni, ez most megszűnt, és valami dermedtségféle volt érzékelhető, ami aztán igen lassan engedett föl.

Számomra a pártszervezés ügye az első időben háttérbe szorult. Azt hiszem, ez azért volt, mert Ferenc rögtön a


hagymaszövetkezetet kezdte elővenni. Ezt az igényt az hozta elő, hogy a szovjet parancsnokság hagymát, zöldséget akart vásárolni. Kitől vásárolhatnánk? Így lett szükség arra, hogy a szövetkezet álljon vissza, és állítsa üzembe a szárító telepet is. Ferenc elemében volt, egy-kettőre munkába állított mindenkit, én is ott dolgoztam mellette, teljes hévvel.

A szövetkezet szervezőket állított, mindenkinek volt a határból egy kijelölt területe, amiért felelős volt. A munka adott talajt az emberek lába alá. Nagyon pezsdítő élmény volt ebben részt venni, és látni, hogy a szovjet katonák milyen komolyan segítenek ebben. Ez a munkába lendülés a fölszabadulás történetének legalább olyan fontos része, mint a politikai szervezkedés. A felszabadulásról szóló emlékezések sokszor megfeledkeznek erről. A félelemből, a bizonytalanságból az ember a munka által támad föl igazán.

Na, amikor ez a szövetkezeti élet zajlott, akkor jelent meg Makón Vas Zoltán. A Hagymaházhoz ment, és kereste Erdei Ferencet. Vele volt Ék Sándor, és ha jól emlékszem Sziklai Sándor, mindketten szovjet katonai egyenruhában. Vas Zoltán civilben volt. Először közösen beszélgettünk ott benn a Hagymaházban mindenféléről, érdeklődtek ők is, mi van Pesten, mit láttunk. Aztán a bátyámmal többször beszélgetett Vas Zoltán. Én úgy tudom, hogy a bátyám már ott Makón fölvetette a Nemzeti Parasztpárt, illetve a Parasztpárt szervezésének dolgát.

Erdei Ferenc naplójából

Szeged, 1944. november 24.

Drága Cikám, [felesége – Majláth Jolán – megszólítása] most tudok először megállni és egy kicsit körülnézni magam körül, mióta eljöttem október 22-én Pestről. Ma délben hallottuk a londoni jelentésből, hogy Csepelt és a Csepel-szigetet elfoglalták az oroszok. Gondolhatod, hogy összeszorult a torkom. Úgy búcsúztunk, hogy, ha soká is, de biztosan és belátható időn belül találkozunk és azonkívül úgy vagyok veled is meg apámmal is, hogy biztos vagyok: nem lehet bajotok.

Most pedig egy kis utólagos napló következik. Tegnap este tehát főztünk, valódi moszkvai orosz teát és megállt a kezemben a kanál: jaj, ha itt lehetnél és innál belőle. Na de gyerünk a naplóval. Azt nem lehet leírni pontosan, mi minden történt velünk, de szavakat leírok azért, hogy majd ha együtt leszünk, frissen idézzék mindazt, ami történt.

A moszkvai embertől azt hallottuk, hogy Makón van. A hazai tájat másnap délben értük el. Innen kezdve egyre ujjongó ismerősök. Rozi nénémhez mentünk.

Ez volt október 26-án este. Két-három nap abból állt, hogy örvendeztünk egymásnak és ettünk, ittunk. Mindenki megvolt, a ruhánk is, és a városnak sem volt semmi komoly baja. Panasz azért volt. Két hétig tartott a háború, összesen négy civil halott és némi javak elhurcolása. A Kísérleti Telep anyaga is teljes épségben megmaradt. A Kommunista Párt már megalakult és bejártunk és hosszasan tárgyaltunk, ők is bizalmatlanok voltak a Parasztpárttal. A moszkvai ember pedig nem jött, tehát egyelőre felfüggesztettük terveinket. Belefogtunk a hagymába és esténként oroszul tanultunk. Ez tartott november 7-ig. Az oroszok hagymát, zöldséget vettek, ezt a szállítást bonyolítottuk, én voltam a szövetkezet vezére. Közben el kellett hárítani a sok ajánlatot, legyek polgármester stb. Nyinocska volt a nyelvmesterünk. Kijevi tanítónő. Eddig a hagyma miatt annyi dolgunk volt, hogy meg sem állhattunk. Ekkor Szegedre vitt a moszkvai ember, a Magyar Kommunista Párt vezetőségi tagja, ahol egyúttal kerületi vezetőségi gyűlés volt. Megalakítottuk a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot, és elhatároztuk egy Frontlap indítását. A moszkvaiak kiváló emberek és politikájuk ragyogó. Jólesett találkozni.

Révaival barátkoztam össze nagyon. 12-ig, vasárnapig voltam velük, nagy élmény volt. Amikor hazaértem, Rozi néném halva feküdt. Úgy halt meg álmában a szíve miatt, föl sem ébredt. Keserves volt. Sanyit otthagytam egy hétre, hogy likvidálja a hagymadolgunkat és próbálja megcsinálni a parasztpártot. Egy hétig én magam voltam benn Szegeden s ezalatt megindítottuk a lapot. A front lapja, három párt részvételével: Magyar Kommunista Párt, Kisgazdapárt és Parasztpárt. Én szerkesztem. Rengeteg munka. 19-én mentem haza újra vasárnap Sanyiért és némi élelemért. Azóta vagyunk ketten. Az első hét a szerkesztésben őrült munka volt és ezer baj mégis a lappal. Most a végén már javult a helyzet és a kilátások még jobbak. Akarom szervezni a pártmunkát is, de még eddig nem jutottam hozzá. Sok cikket írok és kezdek belejönni a nyílt politikai beszédbe.

A szerkesztőség egy elhagyott lakásból lett, nagyon jól berendezkedtünk és itt lakunk Sanyival. Makón vágtunk disznót és abból hoztunk. Van mézünk, szűzdohányunk, lisztünk és orosz teánk is. Itt Bálint Sándorral ebédelünk úgy, hogy hozzájárulunk.


December 2.

Az életünk most is rengeteg küszködés és alig érünk rá megállni, de azért nincs baj. Nicsevo, ahogy itt mondják. Most országos ügyekben kell lenni pártvezetőnek és szerkesztőnek és ehhez több erély kellene, mint amennyi most van bennem készen. Ha jóhiszemű környezetben vagyok, akkor kifogástalanul működök, de ez a legritkább. Állandóan ravaszkodó és arcátlan ellenséggel szemben még nem vagyok védett. Most tanulom. Némi tandíj után ezt is megtanulom és már úgy kerülök Pestre, mint kitanult politikus.

Egy kis közmegjegyzés. A burzsujok nagyon kezdenek élni. Azt hiszik, nem történt semmi. Még nagyon nagy leckét kell nekik adni, mert különben elhatalmasodnak. Úgy viselkednek, mintha angolok lennének itt. Forradalminak kell lenni, s ebben a parasztpárt szorosan együtt jár a kommunista párttal.

A második rész következő számunkban olvasható. (A szerk.)

2. Képek


1. Horthy szárnysegéde. Interjú Tost József BarnávalKOVÁCS András

Horthy szárnysegéde

Az Október Vasárnap c. filmjének bemutatása után megkereste Kovács Andrást a film főszereplőjének, Tost Gyulának öccse, Tost József Barna, aki ma Sapanyolországban él. Az alábbiakban a filmrendező bevezetője után Kovács András és Tost József Barna hangszalagra vett beszélgetésének részleteit közöljük.

Kovács: Az Októberi Vasárnapnak azért egy szárnysegéd a főszereplője, mert akiről mintáztam, Tost Gyuláról, jóformán semmit sem jegyzett fel a történetírás, tehát szabadon bánhattam a figurával. Az öngyilkosság volt az egyedüli biztos támpont az életrajzában, ez sem egészen, mert másodkézből úgy értesültem, nem halt meg azonnal. A németek megpróbálták feléleszteni, hogy vallathassák, és végül az ő golyójuk végzett vele. Ez a bizonytalan adat fontos dramaturgiai lehetőségeket ígért. Elkerülhettem, hogy az öngyilkosságot mint megoldást ábrázoljam. Nem egy történelmi szereplőt, hanem egy magatartást akartam ábrázolni. A filmbeli Géza – Tost Gyula – megkísérli vállalni a kormányzói döntés konzekvenciáit, de ő beosztott csupán, aki utasításokat hajt végre, így személyes erőfeszítései nem vezetnek eredményre. Talán elérhetett volna valamit, ha kilép ezekből a keretekből. Ez azonban fel sem merült benne, annyira kötődik azokhoz, akiknek szellemében nevelték és akiknek karrierjét köszönhette. Nem ismeri fel a valódi helyzetet, ez okozza a tragédiáját, és ő vállalja ezt a tragédiát, nem látva más kiutat. Ezért emelkedik ki környezetéből, ezért tud a néző azonosulni vele, és ezért nem vezet ez az azonosulás a „horthysták” felmentéséhez.

Az a fénykép, amelyet Tost Gyuláról találtunk, inkább alacsony, köpcös embert mutatott, ez azonban nem zavart abban, hogy Bács Ferenccel játszassam a szerepet, aki magas és sovány. Amikor megkeresett Tost Gyula öccse, az lepett meg, hogy a megszólalásig hasonlít Bácsra. Ez a véletlen játéka volt, amit azonban megtudtam tőle bátyjáról, az inkább azt mutatta, hogy az élet és a film dramaturgiája mennyire közel áll egymáshoz.

Kovács A.: Hogyan lett Tost Gyula Horthy Miklós szárnysegéde?

Tost J.: Eredetileg ő is huszár volt. Repülőtiszti kiképzést ifj. Horthy Istvánnal együtt kapott, ott alakult ki szoros barátságuk, majd a lovaspóló révén lett jó barátja ifjabb Horthy Miklósnak. Öt nyelven beszélt, és különösen jól tudott angolul. Gondolom az angol kapcsolatok miatt vette maga mellé a kormányzó. Szolgalelkűség nem volt benne egyáltalán. Ő katonaként teljesítette a szolgálatát, nem mint lakáj. Ezért szerette a kormányzó. Amikor én Weilheimben elbúcsúztam a kormányzótól, rátette a kezét a vállamra, s azt mondta, olyan szárnysegédem nem volt és nem is lesz, mint amilyen a te fivéred. Jó katona volt, ezt mindenki tudta, aki ismerte őt. Nem hízelgés folytán került ebbe a beosztásba, hanem a nyelvtudása révén, és főleg azért, mert százszázalékig magyar volt, semmi német érdekeltség nem volt benn.

K.: Mikor és kitől értesült bátyja haláláról?

T.: Talán október 17-e vagy 18-a lehetett, amikor unokabátyám, Baitz Oszkár tábornok telefonált, jöjjek fel Pestre, mert meghalt a bátyám, intézkedjek a temetéséről. Bábolnán voltam akkor. Unokafivéremhez mentem, s onnan a Farkasréti temető ravatalozójába.

K.: Rokonai mit tudtak, mi történt Tost Gyulával?

T.: Azt mondták, hogy öngyilkos lett, főbe lőtte magát a németek őrizetében. Ez a volt lengyel követség épületében történt, oda szállították át a Várból. De, hogy Gyuszi hogyan került oda, sikerült-e felkapaszkodnia Veesenmayer autójára, vagy a saját lábán, az autót követve, nem tudtam. Akceptálom, amit a filmben láttam, valószínűleg úgy történt. Később a legénye azt mondta, csak annyit látott, hogy az autó ment ki a kapun, Gyuszi futásban utána, azután az autó eltűnt. Később megtudtam, hogy együtt voltak a kormányzó úrral. Amikor Veesenmayer érte jött kocsival, még vártak egy darabig, mert Horthy azt mondta, hogy ő nem megy a szárnysegédje nélkül (ugyanis Gyuszi valamiért visszament a Palotába), de Veesenmayer betuszkolta a kormányzó urat a kocsiba.

K.: Megtudott valamit az öngyilkosság körülményeiről?

T.: Én akkor rögtön kimentem a Farkasréti temetőbe. Kértem egy régi barátomat – aki akkor kollégám volt a lótenyésztésben –, jöjjön ki velem, ne legyek egyedül. A ravatalozóban volt már a holttest. A fején fehér kötés,


pontosan úgy nézett ki, mint a filmben, a homloka is be volt kötve, az arcából csak a szeme látszott ki, a fején két vörös szivárgás egymástól három centiméterre. Nyilvánvaló volt, hogy az egyiknek nincs köze a másikhoz, független a két szivárgás. Elképzelhetetlen, hogy kétszer lő valaki a saját fejébe. Kétségtelen, hogy a németek végeztek vele, mert ha ő főbe lövi magát, a második lövésre már nem képes. Visszamentem Baitz Oszkárhoz, náluk szálltam meg. Ő elmondta, hogy megpróbált a németektől részleteket kicsikarni. Azt válaszolták, hajlandók írásban elismerni, hogy két lyuk van a fején és öngyilkos lett. A második lyuk egy operációnak az eredménye.

K.: Tehát a németek azt mondták, hogy bevitték a kórházba és megoperálták?

T.: Igen. Próbálták annyira öntudatra hozni, hogy valami terhelő adatot tudjanak kapni tőle. Ez sikertelen maradt, nem tudtak meg semmit, ezt beismerték a németek. Igyekezetük ellenére sem sikerült Gyuszit „megmenteni”. Ilyenformán unokatestvéren nem tartotta szükségesnek, hogy ezt írásban is megkapja a németektől, mert ha igaz, akkor igaz; ha nem igaz, akkor csupán írásban kapja a hazugságot.

K.: Mástól nem tudott meg valamit az öngyilkosság körülményeiről?

T.: De igen. Horthy István özvegye, Ilona mondta később Weilheimben – ők együttműködtek a titkos rádióadó üzeneteinek dekódolásában –, hogy beszélgetéseikben fölmerült ennek a tevékenységnek a veszélyessége, s nagy a valószínűsége, hogy öngyilkos lett. Bátyám egyszer megjegyezte: nem forog fenn annak a veszélye, hogy a németek belőle kiszednek valamit, ő arról idejében gondoskodik, hogy erre ne legyen módjuk.

K.: Mit tudott arról a tevékenységről, amit bátyja folytatott, és ami nem volt összhangban azzal, ami az újságokban állt?

T.: Elmondom, miért nem voltam annyira meglepve a történteken. Amikor márciusban, közvetlenül a német megszállás után kihelyeztek Bábolnáról Székesfehérvárra equitációba, rövid idő múlva bátyám meglátogatott. Elmondta, hogy a német megszállás miatt neki már ég a talaj a talpa alatt. Arról beszélgettünk, ha el kell tűnnünk, milyen lehetőségeink vannak. Ő budapesti volt, én vidéki, mondtam, ha arra kerül a sor, van itt egy megbízható lovászom Bábolnáról, megnyergeltetek három lovat s átmegyek Jugoszláviába. Nekem nem volt kapcsolatom Jugoszláviával, de gondoltam, hogy neki van, hiszen összeköttetésben volt az angolokkal, és akkor úgy tudtuk, az invázió dél felől jön.

K.: Ő mit mondott, miért kell menekülni?

T.: Nem emlékszem pontosan, de akkor említette a lengyel rádiós különítményt, amelynek révén kapcsolatban volt az angolokkal. Kihúzott egy pisztolyt a zsebéből, s azt mondta: „Ha arra kerül a sor, én megpróbálom, hogy ne adjam olcsón az életemet.” Ezt akkor nem úgy értelmeztem, hogy a saját életét oltja ki.

K.: Ő nem volt Horthyval Németországban azon a márciusi utazáson?

T.: Dehogynem. Morairában vannak erről fényképeim, amelyek ott készültek. Tanúja volt annak, hogy amikor Horthy megtudta a feltételeket, azonnal kérte a vonatát Hitlertől, indulni akart haza. Hitler azt válaszolta, csak akkor van vonat, ha elfogadja a feltételeket.

K.: Tudott bátyja egyéb tevékenységéről?

T.: Volt még egy érdekes találkozásom vele. Szeptember végén vagy október elején lehetett, amikor fölkerestem a Várban. Azért mentem, mert egy zsidó barátomat, akit gyerekével – a keresztfiammal – a komáromi gettóba vittek, ki akartam menteni. Az előszobán nem jutottam túl, az inasa nem engedett be. A hangomat felismerve kijött Gyuszi, s mentegetőzött, hogy nem vihet be, mert ott Bethlen István nagyon fontos munkán dolgozik, „...a múlt éjszaka hoztam őt fel Erdélyből.” Akkor sarkon fordultam, és a Parlamentbe mentem apámat megkeresni. Tőle kaptam is mentesítő papírokat, de mire visszaértem Komáromba, mindenkit elvittek a gettóból, és Auschwitzban elégették őket. Később tudtam meg, hogy akkor éjszaka hozták fel titokban Bethlen Istvánt Erdélyből, bátyámnál helyezték el, s ott dolgozott a kiugrási programon és a kiáltványon.

K.: Valakitől hallottam, hogy édesapja – aki kassai polgármester volt – tett valamilyen megjegyzést a nyilasokra, azért ölték meg.

T.: Nemcsak megjegyzést tett, hanem magyar férfiakból szervezett egy csoportot, hogy amikor kivonulnak az alakulatok, ne robbanthassanak hidakat stb. Ennek a csoportnak apám volt a feje, és az nőtt körülötte, annak ellenére, hogy nem volt semmi gyakorlata vagy tapasztalata. Amikor én érdeklődtem kassaiaktól, mi volt, hogy


volt, elmondták, alig maradt túlélő ebből az önként szerveződött „földalatti csoportból”, a nyilasok kiirtották őket. Voltaképpen nem volt ez szervezett csoport, minket nem szervezett senki.

K.: Ez a csoport tehát azért alakult, hogy megvédje a várost?

T.: A város érdekeit és azokat a lakosokat, akik veszélyben voltak, a zsidókat. A nyilasok tudták, hogy van ilyen csoport. És Kassán is éltek nyilasok, akik azt mondták, hogy harcolni kell a végletekig, másképpen Magyarországból nem lesz semmi.

K.: A nyilasok kivonulóban voltak, amikor édesapját megölték?

T.: Még nem. Ezt másodkézből tudom, Riegler honvédtól, és Lumnitzer Sándor kassai sebésztől, akikkel győri fogságom idején találkoztam. Maradt róla egy hiteles följegyzés egy pepita füzetben, amit kanonok nagybátyám írt apám halálos ágya mellett. Egy éjszaka fölkeltették apámat azzal, hogy hivatalosan keresik. Nyilas pártszolgálatosok voltak. Udvariasan felszólították, menjen velük, mert Gyarmati nyilas főispán kéreti, legyen a segítségére. Apám megkérdezte, ha Gyarmati úrnak szüksége van rám, miért nem jön ő ide? Azt válaszolták, fontos gyűlés van a főispáni hivatalban, tanácsokat akarnak kérni tőle. Erre apám fölöltözött, betessékelték egy autóba, de meglepetésére nem a város felé vitték, hanem ki az erdőbe. Ott megálltak az erdő szélén, kitették, és egy géppisztolysorozattal leterítették. Amikor az erdőkerülő hajnalban arra ment a kutyájával, még életben találta apámat. Biciklin elsietett egy telefonhoz, hívta a mentőket. Bevitték a kórházba, ahol Lumnitzer Sanyi rögtön megoperálta, kilenc golyót szedett ki belőle. Ezeket a golyókat át is adta a bátyámnak. Nagybátyám az operáció után még beszélt apámmal, és amit mondott, följegyezte a pepita füzetbe, ezt később meg is kaptam tőle, de sajnos elveszett.

K.: Az előbb említette, hogy „minket” nem szervezett senki. Ön mit csinált ebben az időben?

T.: Tulajdonképpen akkor jöttem rá, hogy én is „földalatti tevékenységbe” kezdtem, amikor a lovakkal elindultunk a Bakonyba, anélkül, hogy ezt bárki szervezte volna. Amikor a bátyám temetéséről hazamentem, a csapattest letette már az esküt Szálasira. Hárman voltunk hátralékban. Én nem tagadtam meg az eskütételt, csak nem tettem le. Ugyanis, amikor az eskü szövegét kellett volna mondanom, nem nyitottam ki a számat. A csapatparancsnok akceptálta a jelenlétemet, mert így jelenthette, hogy minden rendben van, s ezzel tovább szolgálhattam. Ennek a további szolgálatnak a során Veesenmayer személyesen lejött Bábolnára, hogy előkészítse az egész ménes kitelepítését Németországba. Én ott osztályparancsnok voltam, a katonai dolgokat intéztem. A kitelepítés a hétszáz lóból álló ménes legértékesebb felnőtt részlegére vonatkozott. Úgy tervezték, hogy az első részleget a ménesparancsnok viszi ki, a második részleget vonaton én indítom, és a harmadik részleggel magam is kimegyek Németországba. Amikor ezt a parancsot megkaptam, jelentettem, hogy rám ne számítsanak, én nem fogom Magyarországot elhagyni. Ami magyarul azt jelentette, hogy megtagadom az engedelmességet, ha ezt kívánják tőlem. Amikor megmagyaráztam, hogy miért, parancsnokom megpróbált lebeszélni, mondván, ez kész öngyilkosság. Nem fogom tudni megvalósítani, hogy megmentsem a ménest, visszamaradva azokkal a csikókkal, amelyeket még nem vett át Veesenmayer. Kitartottam véleményem mellett, végül parancsnokom, Arentschildt Detlev alezredes tudomásul vette, úgyhogy könnyes szemmel búcsúztunk el egymástól. Így kezdtem kiválogatni – a vérvonalat biztosítva – azokat a csikókat, amelyeket talán képes leszek megmenteni. Mikor a németek átvették a bábolnai ménes maradványait, kényelmetlenné vált a helyzetem. Nekem már rég Németországban kellett volna lennem. Elhatároztam, hogy kivonom magam a németek állandó megfigyelése alól. Végül oda fajult a dolog, és ezt közölték is velem, hogy egy SS-lovasalakulatot rendeltek mellénk. Azzal a céllal, hogy ellenőrzésük alatt gyalogmenetben vigyék a lovakat Németországba. Ekkor határoztam el, hogy eltűnök. Negyven ménnel és negyven kancacsikóval elvonultam a Bakonyba. Már útban voltam társaimmal, amikor az első hajnalon ráébredtem: hohó, én katonaszökevény vagyok társaimmal együtt. Mivel a front nem tudott előbbre jutni, s mi ott álltunk egyre kevesebb takarmánnyal, lopni kezdtük a környező falvakból és birtokokról a németek által igénybe vett takarmányt. Már leesett a hó. Csak szánkón lehetett vinni az abrakot. Hamar rájöttek, hogy kik és hova tüntették el. Egy este Szálasi Számonkérő Csendőrségének két tiszthelyettese állított be szállásomra azzal, hogy csoportjuk többi része lent vár autóikkal a műúton, ők értem jöttek, hogy letartóztassanak. Minthogy feladatomul a ménes alapanyagának és a zsidóimnak is megmentését tűztem ki, ezektől távol kell őket tartanom. Mivel kiesésem esetére az intézkedéseimet az altisztemnek már jó előre megadtam, azzal, hogy „...engem csak rangban magasabb tiszt tartóztathat le, hajlandó vagyok önként velük menni, oda, ahova kívánják...”, derékszíjamat a töltött pisztolyommal felcsatolva indultunk útnak. Így vittek Győrbe a katonai fogdába. Innen Sopronkőhidára vittek. Amikor az ügyemet elővették, megkeresett a hadbíró, igen rendes magyar ember volt, régi jó barátom, megmutatta a vádpontokat (öt volt, amelyekért egyenként is halálbüntetés járt: megtagadtam a kitelepítést, elrejtettem nyolcvan lovat, katonaszökevény vagyok, hat zsidót elbujtattam stb.) és a feljelentést is, aminek alapján a nyilasok letartóztattak. Kiderült, hogy egy beosztottam jelentett föl, aki rangban fölöttem állt, őrnagy volt, de mint gazdasági ember, alárendeltem lett.


A hadbíró azt mondta, csak egy módon tud segíteni rajtam, ha megnevezek két olyan tanút, akiket ő nem tud megtalálni. Így megneveztem egy halott bajtársamat, és egy másikat, aki valahol a fronton volt. Ezzel jó ideig sikerült elhúzni a tárgyalást. Rövidesen sikerült megszöknöm.

A felszabadulás után, annak eredményeként, hogy megmentettem a csikókat (sajnos, nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, mind a nyolcvanat, mert a fronton átvonulásakor már csak 27 maradt meg), engem rögtön állományba vettek és később megbíztak az ország lótenyésztésének újjászervezésével.

K.: Volna egy nehéz kérdésem. Ön több okból egészen speciális nézője volt az Októberi Vasárnapnak. Hallott erről a filmről előzőleg is, s amikor végignézte, mik jutottak az eszébe?

T.: Amikor Pesten bemutatták a filmet, egy csomó levelet és kivágott újságcikket kaptam, anélkül, hogy kértem volna, barátoktól, rokonoktól, ismerősöktől. A többség azt ajánlotta, jöjjek haza, mert ezt látnom kell. Azonban kételyeik is voltak, ajánlatos-e ez nekem: hátha vegyes érzelmeket kelt bennem, esetleg felháborít. Mert mindenki, aki Horthynak szolgált, az gazember, ugye? Ilyen vélemények is megszólaltak az újságokban. Én ezt eleresztettem a fülem mellett. Hazajöttem, megnéztem a filmet, s az első reakcióm az volt, hogy nagyon boldog vagyok, mert emléket állítottak a fivéremnek. Bár oroszbarátnak van beállítva, de nem piszkolják. A lényeg azonban az, hogy van Magyarországon egy ember, aki elő mer állni ilyesmivel, és ezt engedik. Ez volt az első benyomásom. Olyasmi tehát, ami az én elképzelésem szerint lehetetlennek látszott addig. A másik benyomásom az volt, hogy néhány jelenet nem felelt meg a korabeli körülményeknek. Például egy magas rangú katonatiszt nyilvános helyen még a kardját sem tette le, az ott lógott az oldalán, nemhogy kigombolta volna a gallérját és duhajkodott volna liter bor mellett. Gondoltam magamban: hát értem én, ha ilyen dolgok nincsenek a filmben, talán az a vége, hogy meg sem engedik a bemutatását. Tehát úgy kell alakítani, hogy az elfogadható legyen mindenki szempontjából, nemcsak annak, aki úgy nézi, hogy ez a film őt rehabilitálja. Ez utóbbi nemcsak az én személyes érzésem volt. Egyik unokafivérem mondta nekem: látod, mégis rehabilitálni fognak minket. Hát ez volt a film hatása.

K.: Azt mondta, hogy Tost Gyula oroszbarátnak van beállítva a filmben.

T.: A válaszom erre az, hogyha én ezt a filmet meg tudnám mutatni azoknak a bajtársaimnak, akikkel együtt voltam Amerikában, akik a német kiürítéssel mentek ki, s akik sosem éltek orosz megszállás alatt, ők csak olyan szemmel néznék, hogy Tost Gyula lepaktált az oroszokkal. Én ezekkel az emberekkel sosem tudnám megértetni az itteni helyzetet, ha el is mondom nekik, nem hiszik. Nem értették azt sem, amikor azt mondtam, nem megyek Németországba. Ők mentették a kadétokat, én mentettem a lovakat, de ide és nem oda. Ezeket a differenciákat ők nem értik, hiába magyarázom nekik, egészen más világban élnek.

2. Képek


1. Háborús bûnösök, népbíróságokZINNER Tibor

Háborús bűnösök, népbíróságok

1950. április 1-jén fejezte be működését az utolsó népbíróság Magyarországon. Működésükről nemrég látott napvilágot Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok 1945–1950 (Bp. 1979) című könyve. A történeti kutatás előrehaladásával, az aprólékos levéltári adatfeltárásokkal lassan lehetőség nyílik nemcsak a bíróságok, mint jogi intézmények működésének bemutatására, hanem a magyarországi szélsőjobboldali mozgalmak, illetve a fasiszta eszmék hatásának, ezek felszámolásának behatóbb vizsgálatára is.

Adatok Európából

Hányan kerültek Európában népbíróságok elé a háborús és népellenes bűnösök közül? Közép-Kelet-Európában: Ausztriában 1947 októberéig 7500 jogerős népbírósági ítéletet hoztak (1709 személyt felmentettek, 36 főt halálra és 5950 főt szabadságvesztésre ítéltek); Bulgáriában 1944. október 6. és 1946 nyara között 10 875 eljárás indult, melyből 386-ot megszüntettek (a 2816 halálos ítéletből 2050-et végrehajtottak, 6208 főt meghatározatlan időre vagy életfogytiglan tartó fegyházra ítéltek, 1485-öt felmentettek); Csehszlovákiában az osztrákokkal egy időben működő járási bíróságok elé 19 749, illetve a Szlovák Nemzeti Bizottság elé további 145 fő került (a vádlottak 30%-át elítélték, 47%-át felmentették, a többi esetben az eljárást a népbíróságok megtagadták); Lengyelországban 1948 elejéig 9449 ítéletet hoztak (1005 halálos, 981 volt tíz éven felüli szabadságvesztés, míg 7463 volt 10 éven aluli); Romániában a Kolozsvári Népbíróság 1945 nyaráig 481 ítéletet hozott, Bukarestben viszont a 29 halálra ítélt ogyesszai hóhérnak megkegyelmeztek.

A Nyugat-Európában működő népbíróságok közül Belgiumban körülbelül 17 000-en kerültek népbíróságok elé (kollaboránsként közel 3000 főt már a háború alatt likvidáltak); Dániában 13 500 ügy keletkezett (kollaboránsként az ellenállók 400 főt végeztek ki); Franciaországban 4000 kollaboráns még a világháború vége előtt elnyerte méltó büntetését; Hollandiában1947 január végéig 11 320 ügy keletkezett; Németországban Nürnbergben 2169 német ellen folytattak eljárást (658 halálos és 1117 szabadságvesztést kimondó ítélet), lord Maugham szerint az angol megszállási övezetben 23 000 főt tartottak fogságban, a Berliner Kurier szerint Bajorországban mintegy 1,2 millió, népbíróság előtti ún. nácitlanító per folyt; Norvégiában pedig kollaboránsként 55 főt végeztek ki. A semleges Svédországban és Angliában is ismeretlen volt a népbírósági intézmény, de Angliában felségárulás vádjával 2 személyt kivégeztek.

Ezek a nemzetközi adatok önmagukban is több dolgot mutatnak. Egyrészt mutatják az illető országok ellenállási mozgalmainak tevékenységét (azaz bizonyos értelemben a nagyságát és hatékonyságát), de mindenekelőtt mutatják a háború után létrejött népbíróságok igyekezetét a népellenes és háborús bűnösök felelősségre vonásában, a fasiszta maradványok felszámolásában.

Népbíróságok

A különböző népbíróságok és felettes szerveik iratanyagának kutatásai során kiderült, hogy pontos adatokkal rendelkezünk a 24 magyarországi népbíróság tevékenységéről. Az Új Magyar Központi Levéltárban őrzött statisztikai vonatkozású jogi iratok alapján a következő eredményeket kaptuk az 1945. évi VII. tc. alapján 1945. február 3. és 1950. április 1. közötti időszakban elítélt háborús és népellenes bűnösökről.

58 953 fő került Magyarországon a népbíróságok elé. Közülük 26 286 kapott marasztaló, 14 683 felmentő ítéletet. A többi esetben az ügyek egyéb módon fejeződtek be (eljárás megszüntetve; kegyelmi úton eljárás megszüntetve; más – polgári vagy nem politikai – bíróságnak az ügy átadva; valamely külföldi állam kikérte a bűnöst, s az eljárás ott zárult le stb.) és 3274 személy ügye maradt folyamatban. 476 főt ítéltek halálra, ezek közül – kötél által vagy golyóval – 189 főt végeztek ki.

Szabadságvesztés büntetésben részesült:

1 évnél kisebb 12 533 fő

1-től 5 évig terjedő 9286 fő




életfogytiglan tartó 167 fő

Kényszermunka büntetésben részesült:

3 évig terjedő 250 fő

3-tól 5 évig terjedő 535 fő




A magyar népbíróságok 5513 esetben mondtak ki vagyonelkobzást mellékbüntetésként.

Az ötös tanácsok

Adatainkat kiegészíti az 1946. évi VII. tc. alapján elítéltek listájának áttekintése. E törvény a demokratikus állam és köztársaság büntetőjogi védelmét mondta ki, s azt, hogy az ez ellen vétők a népbíróságok ún. ötös tanácsa elé kerüljenek. Ilyen ötös tanács működött Budapesten, Debrecenben, Győrött, Pécsett és Szegeden. Összesen 10 878 személy került eléjük. 5861 marasztaló, 2304 felmentő és 2713 az ügyet egyéb módon befejező ítélet született. 11 halálos ítéletet hoztak a „külön tanácsok” az öt városban.

Szabadságvesztés büntetésben részesült:

1 évnél kisebb 3983 fő

1 évtől 5 évig terjedő 1488 fő


10-től 15 évig erjedő 14 fő


szabadságvesztés büntetéssel végződő ügye még nem zárult le végleg 127 főnek.

Kényszermunka büntetésben részesült:

3 évig terjedő 7 fő

3-tól 5 évig terjedő 14 fő



Összesen tehát – az 1945. évi VII. tc., azaz a háborús és népellenes bűnökre vonatkozó törvény, valamint az 1946. évi VII. tc. alapján – 69 831 személy került bíróság elé Magyarországon. Ha ezt a közel 70 000 főt a magyar szélsőséges csoportosulások feltételezett taglétszámához viszonyítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy körülbelül minden negyedik részesült közülük valamilyen büntetésben.

„Véreskéz”

Az ítéletek súlyosságát tekintve megállapíthatjuk, hogy az összes marasztaló, a 26 286 személlyel szemben kirótt ítélet zömét, közel 50%-át (47,67%) az 1 éven aluli ügyek teszik ki, s az 5 éven aluli büntetések is 35,32%-ot jelentenek, ami azt mutatja, hogy a marasztaló ítéletek zöme nem volt súlyos, s minden második elítélt egy éven aluli büntetésben részesült. Önmagában az a tény, hogy az összes népbíróság elé került háborús és népellenes bűnösnek mindössze 44,58%-át marasztalták el, és közülük is a legtöbb kis büntetésben részesült, s így csak 4467 esetben keletkezett súlyosabb jogerős ítélet, több következtetésre ad lehetőséget.


Mindez cáfolja azokat a korabeli hazai, s a később külföldön megjelent munkákban napvilágot látott álláspontokat, melyek szerint a magyar népbíróságok „véreskezűek” voltak.

Budapesten és vidéken

Végül vessünk egy pillantást az ország „népbírósági térképére”. A 24 népbíróság működését különböző időszakokban fejezte be. Illetékességi körük kiterjedt az egykori törvényszéki székhelyek területére. A megszűnt népbíróságok jogutódai (a nagyobb városok népbíróságai) így egyre nagyobb területet foglaltak magukba. A megszűnés helyi dinamikáját és időhatárait, valamint a földrajzi megoszlást tekintve százalékosan az ország területén népbíróságok elé került háborús bűnösök alapján a következő adatokat kapjuk:

1. Nyugat-Magyarország 8638 fő 14% (A Győri, Soproni, Szombathelyi, Veszprémi és Zalaegerszegi Népbíróság területén)

2. Dél-Dunántúl 8184 fő 13% (A Kaposvári, Nagykanizsai, Pécsi és Szekszárdi Népbíróság területén)

3. Északkelet-Magyarország 5586 fő 9% (A Debreceni, Miskolci, Sátoraljaújhelyi és Nyíregyházi Népbíróság területén)

4. Dél-Magyarország 6852 fő 11% (A Bajai, a Gyulai és a Szegedi Népbíróság területén)

5. Központi körzetben 29 128 fő 49,4% (A Balassagyarmati, Budapest, Egri, Esztergomi, Kalocsai, Kecskeméti, Székesfehérvári és Szolnoki Népbíróság területén)

Teljesen egyértelmű, hogy a felelősségre vonáshoz a legközelebb a Központi Körzet bűnösei kerültek. Budapest szélsőjobboldali központ-szerepe, a főváros környéki német nemzetiségűek gyűrűje és a törvénykezés hatékonysága magyarázza ezt. A Budapesti Népbíróság elé 24 835 háborús és népellenes bűnös került, azaz a körzet ügyeiben szereplők 85,26%-a. Budapesten kerültek a nép törvényszéke elé a háborús főbűnösök és a legjelentősebb bűncselekményt elkövetők, az összes háborús és népellenes bűnös 42,12%-a. 11 884 marasztaló ítéletet hoztak, melyből 384 halálos ítélet volt (146-ot hajtottak végre), 4082 egy éven aluli, 4538 1–5 év közötti, 874 5–10 év közötti, 343 10–15 év közötti, míg 141 alkalommal életfogytig tartó szabadságvesztést, 128 3 éven aluli, 341 3–5 év közötti, 345 5–10 év közötti, 441 10–15 év közötti, míg 248 alkalommal életfogytig tartó kényszermunka büntetést szabtak ki a népbírák, 16 esetben internálás volt a büntetés. Vagyis: amennyire a szélsőjobb politikai mozgalmak is Budapestre koncentrálódtak, úgy a büntetések súlyossága is itt volt a legerősebb.

Fasizmus, tömegek

Ma már rendelkezésünkre áll az ország valamennyi népbíróságának ügyforgalma és büntetési statisztikája. A további kutatásoknak kell majd ezekből az adatokból – a helyi szélsőséges csoportosulások adatainak figyelembevételével – egyszer azt a kérdést is adatszerűen megválaszolnia: mennyire volt fertőzött a magyar társadalom, hogyan történt meg e „fertőzés” felszámolása.

A munkához a Budapest Főváros Levéltárában, az Új Magyar Központi Levéltárban végzett kutatásaim eredményeit és már megjelent különböző munkákban szereplő információs anyagot használtam fel.

2. Képek


1. Legendák Áchim AndrásrólPÖLÖSKEI Ferenc

Legendák Áchim Andrásról

Némi meglepetéssel olvastam a méltán népszerű Új Tükörben Kubinyi Ferenc Vita egy legendáról című háromrészes cikksorozatát (1981. 52., 1982. 1. és 2. szám). Ehelyütt nincs lehetőségem, terem a terjedelmes írás egészének felidézésére, de bevallom, nem is szívesen tenném. Néhány kitételének ideiktatását azonban már csak mondanivalóm teljesebb megértése, illusztrálása érdekében sem kerülhetem el.

A szerző Tibori János kutatási eredményeire, főként újonnan fellelt „dokumentumaira” hivatkozik, amelyeket a békéscsabai parasztoktól kapott, illetve a bécsi Állami Levéltárban talált. Ezekre a „dokumentumokra” utal Vígh Károly is. (Tiszatáj, 1982. 1. 29–30.)

Mindjárt ide kívánkozik tehát egy számszerű összegezés a dokumentumok természetéről, „újszerűségéről”. A fő vitapartner, Domokos József könyvéből bőségesen átvett idézeteken kívül, több mint 20 felhasznált idézet közül csaknem valamennyi régtől fogva ismert. Két, valóban először közölt dokumentum azonban figyelemreméltó. Az egyik, a súlyosabb megítélés alá eső levél, a polgári szociológia egyik jeles alakjától, Rácz Gyulától származik s Áchim elvesztett mandátumának áruba bocsátására vonatkozó ajánlatot tartalmazza. Az azonban már homályban marad, hogy Áchim elfogadta-e ezt? Egyebek mellett ugyanis Rácz Gyula Kristóffyra hivatkozva nyomatékosan hangsúlyozza: „mindenáron meg kell akadályozni, hogy a kerület a demokratáknak jusson. A szociáldemokratáknak kell adni.” Az ajánlat tehát feltételeket is szabott és végül is képviselővé a demokrata Pető Sándort választották meg. Erre vonatkozólag azonban már semmiféle dokumentumot nem olvashatunk, ehelyett a szerző új szárnyra engedi fantáziáját: „Úgy látszik azonban, az anyagiakkal még támadtak holmi nehézségek ... A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt.” (A levélben feltüntetett dátum: 1905. szeptember 23., nyilvánvalóan téves.) Hivatkozik Kristóffy emlékirataira is, mintegy annak bizonyítására, hogy Áchimot a volt darabont belügyminiszter – aki Ferenc Ferdinánd köréhez tartozott – látta el pénzzel. A vaskos, 854 lapot tartalmazó kötetben azonban mindössze négyszer fordul elő Áchim neve, az anyagi ügyekkel kapcsolatos részben pedig egyáltalán nem, tehát a közölt hosszú idézetben sem. Itt ugyanis elsősorban Khuen 1910-es miniszterelnökségének idejéről s az új választások előkészítéséről van már szó. Ugyanakkor a szerző figyelmét úgy tűnik elkerülte Kristóffy egyik korábbi utalása. Ebben ugyanis többek között az olvasható, hogy Áchimnak „természetesen sejtelme sincs a bécsi kapcsolatról”. (542. lap)

A másik eddig publikálatlan levél a Staatsarchivból való. Áchim Ferenc Józsefhez írott levele ez, amelyben a Nagyváradi Királyi Törvényszék által sajtóvétség elkövetésének vádjával ellene indított bűnvádi eljárás megszüntetéséért esedezik Ferenc Józsefhez. A levél nem hathat ránk a meglepetés erejével. A sajtóvétségek ugyanis az esküdtszékek hatáskörébe tartoztak – ami kétségtelenül megnehezítette az uralkodó közbelépését – s Áchimot is az esküdtszék mentette fel a vele szemben emelt vádak alól. Ez alkalomból Ady is üdvözölte. Az írás azonban – bizonyítás nélkül – kizárólag az uralkodónak tulajdonítja felmentését. „A kérdés most már az – veti közbe Kubinyi Ferenc –, hogy Ady Endre mit tett volna akkor, ha az eset előzményeit is ismeri?” Tudjuk: Ady sem volt mentes a király-illúziótól. A király című cikkében – igaz, korábban, 1905. augusztus 18-án – például azt írta: „Csak jó ember lehet az, aki az ő ügyében olyan békülékenyen engedte az Időt magához beszélni, mint ő tette.” Az az üdvözlő távirat azonban közismert, amelyet Áchim küldött Ferenc Józsefhez pártja 1908. évi kongresszusa után. A hozzáfűzött szerzői kommentárt azonban érdemes idéznünk: „Még nem telt el hatvan év az aradi bitófán meghóhérolt tábornokok földbetétele óta, amikor a magyar parasztforradalmár a hóhérnak ezt a fenti táviratot elküldte. Úgy érzem, ehhez nincs mit hozzátenni.”

Nem követhetem a szerző módszerét, tehát nem mondhatom, hogy ehhez a kommentárhoz nincs mit hozzátennem. Ehelyett visszatérek a cikk már említett jellegére, és az 1905-től 1911-ig terjedő időszak kétségtelenül bonyolult történeti problematikájához és benne Áchim szerepének megítéléséhez.

Ebben a vonatkozásban a cikk szakszerűtlenségét két körülmény teszi kirívóvá. Az egyik: az ismert dokumentumok egyoldalú, ugyanakkor a mozgalom alapdokumentumainak mellőzése. Vajon miért nem ismerkedhet meg az olvasó ebben a hosszúra nyúlt írásban pl. a korabeli békéscsabai gazdasági, társadalmi, jogi viszonyokkal, ellentétekkel s ebben Áchim valóságos szerepével, parlamenti működésével vagy a párt két kongresszusának demokratizmust tükröző határozataival? Hiszen egy párt és vezetője megítélésének mégis csak az elhatározásai és tettei a kritériumai. Ennek a módszernek az alkalmazásával, az egész életműből kiragadott idézgetéssel akár Tisza István, Bethlen István, sőt Gömbös Gyula is demokrata politikussá varázsolható, míg a


progresszió igazán nagy alakjait nemcsak ellentmondásos, hanem kétes történeti figurákká degradálhatnók, teljesen felforgatva ezzel a történetileg hiteles értékrendet, egyensúlyt.

A másik körülmény, ami ebben az összefüggésben nem hagyható szó nélkül: a szerző megjegyzései a már említett módon közölt idézethalmazhoz. Csak egy-két példát minderre. Újra és újra visszatér a Wekerle vezette koalíciós kormány jellegének megítélése. Vele Ady, Áchim, a polgári radikálisok, a szociáldemokraták, tehát a korabeli progresszió irányzatai mindvégig harcban álltak. De hogy szembenállásuk jelentőségét csökkentse, a koalíciós kormány idealizálásához kezd. A második részben „magyar nemzeti koalíciós” kormányként, a harmadikban „dinasztiaellenesnek” nevezi egy „magyarázó” közbeszólása során. Holott mindenki tudja róla: elsősorban a nagybirtokosok érdekeit védte, lemondott korábbi szerény demokratikus és nemzeti programjáról, ugyanakkor feltűnően felerősödött kormányzása idején a nemzetiségi elnyomás és a szocialista munkásmozgalom üldözése.

Érzéketlen lett volna Áchim a nemzeti kérdések iránt? A koalíció ismert vezetőinek nacionalizmusa, antidemokratizmusa mindenesetre idegen volt tőle. De kirekeszthető-e a nemzeti problematikából a feudális örökség jórészét viselő magyar és tegyük hozzá, nem magyar parasztság alapvető demokratikus érdekeinek vállalása, s az a heroikus küzdelem, amit a társadalmi haladásért folytatott?

Érzéketlen lett volna Áchim a nemzeti kérdések iránt? A koalíció ismert vezetőinek nacionalizmusa, antidemokratizmusa mindenesetre idegen volt tőle. De kirekeszthető-e a nemzeti problematikából a feudális örökség jórészét viselő magyar és tegyük hozzá, nem magyar parasztság alapvető demokratikus érdekeinek vállalása, s az a heroikus küzdelem, amit a társadalmi haladásért folytatott? Aligha. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy az adott viszonyok között egyetlen politikai irányzat sem nevezhető dinasztiaellenesnek, mégha a függetlenségi párt balszárnya magáénak is vallott bizonyos jogos nemzeti érdekeket. Különben is jól tudjuk: a magyar történelemben a társadalmi és nemzeti problematika gyakran nem egyazon sínpáron futott, sőt nem ritkán frontális összeütközésekre is sor került köztük. Az abszolutizmus korában lezajló tagosítási perekben résztvevő parasztok például kérvényeik tömegével árasztották el Ferenc József császárt, akkor pedig még csak pár év telt el a forradalom és szabadságharc vérbefojtása óta.

A cikk egyoldalú szemléletének ismeretében már nem is meglepő, hogy az az Áchim, aki a Ferenc Józsefhez legközelebb álló, a 67-es kormányzati rendszer teljes átalakítására, liberális elemeinek kiiktatására törő, Tisza István vezette nemzeti munkapárti kormányzással is szembefordult – és tegyük hozzá: a magyarországi progresszió valamennyi irányzata ezt tette – miért esik ki e terjedelmes írásból. A szerző nyilvánvalóan azért marad mindezzel adós, mert a hadseregfejlesztést sürgető retrográd kormány kritikusát már semmiképpen sem tudja konstrukciójába illeszteni. Áchim ugyanis a tőle megszokott bátorsággal bírálta az 1910-es kormánypárti választási visszaéléseket és szembeszállt a háborús készülődéssel is.

Az persze kétségtelen, hogy néhány írást átsző az Áchim iránti nosztalgia. Találkozhatunk a Zsilinszky Endre iránti ellenszenvvel is. Ezt az egyoldalúságot, szubjektivizmust azonban nem lehetséges egy másfajta, ellenkező előjelű egyoldalúsággal kiküszöbölni. Ezért időnként hol az egyik, hol a másik véglet kerül előtérbe, s az Áchim-kép, miként a Zsilinszky Endréé is, mindmáig ide-oda billeg, mert billegtetik. A szembenálló felek szinte egymás hibáiból élnek, emellett paradox módon éppen választott hőseiknek ártanak legtöbbet. Mindez, úgy vélem, részben az 1911-es tragédia velejárója. E nélkül a Zsilinszky Endre történeti helyét keresők egynémelyikének elfogultságtól nem mentes buzgó retusálási kísérletei nem túloznák el a Zsilinszky fivérek tettének mintegy mentségére Áchim kétségtelen meglévő emberi gyengeségeit. De az „Áchim hívők” sem hányhatnák az antifasiszta nemzeti ellenállási mozgalomig eljutó Zsilinszkyre ifjúkori, végül is a gyilkossághoz vezető, nem mentegethető heves dzsentri indulatát. Mert Áchim is, Zsilinszky is – a történeti értékelés során ez a lényeges – más-más történeti korszakban ugyan, és egyáltalán nem ellentmondás mentesen, a magyar progresszió nagy alakjaivá nőttek. Ráadásul Zsilinszky akkor, amikor a puszta emberi lét forgott kockán.

Áchim mindenesetre – most róla van szó – a századelőn egyike volt azoknak, akik a demokratikus társadalmi átalakulás programját – földosztás, feudális maradványok eltörlése, a nemzetiségek egyenjogúsítása, általános, egyenlő, titkos választójog, antimilitarizmus stb. – a legmarkánsabban fogalmazták meg. S ezért a programért harcba szállt a magyar uralkodó osztályokkal és helyi reprezentánsaikkal szemben. Így lehetett csak képes az adott társadalmi viszonyok között nagy paraszti tömegek megszervezésére. Mindezt annak ellenére állíthatjuk, hogy nem vált parasztforradalmárrá, politikai hibákat is vétett. Fontosnak tartom végül Ady Endrének a Világban 1911. november 21-én megjelent sorait, amelyekből kitűnik: a költő világosan látta Áchim ellentmondásos egyéniségét, de jól tudta, vele – általa az új társadalmi rendet kereső paraszti tömegek mozdultak meg. „Ez a szegény, megölt Ondris nem volt Messiás, s akik élnek, okvetlenül többet érnek, mint ő, aki már halott. De ha valaki nem is Messiás, haló poraiban is hozzátartozhatik az Élethez és az élőkhöz és ilyen halott Áchim András. Aki bántja, élőket bánt, aki piszkolja, bepiszkolódik, mert ő nem egy teljesen sikerült


Dózsa György. Persze, ezt sem a hetykén radikális, sem az erkölcstelenül, sem az erkölcsösen konzervatív világban nem értik, vagy nem akarják érteni. De a Dózsa Györgyök mégis termései a földnek, s nem lehet annyi hamis tanút állítani a sírjukra, mint ahány igaz tanú kerül közülünk.”

„Lapzárta után” olvashattuk Kubinyi Ferenc vitazáróját, emiatt ezúttal csak egy mozzanatára utalhatok. (Új Tükör, 1982. 11. sz.) A címe: Ondris nem volt messiás... S a hozzákapcsolódó első mondata: „Ady Endrével szólva én is állítom, hogy nem volt az.” Ez az eredeti környezetéből kiragadott félmondat önmagáért beszél. Ugyanolyan önkényes és megtévesztő, mintha valaki Ady idézett cikkének egyéb részeit ragadná ki belőle. Például: „De ha valaki nem is Messiás, haló poraiban is hozzátartozhatik az Élethez és az élőkhöz, és ilyen halott Áchim András. Aki bántja, élőket bánt, aki piszkolja, bepiszkolódik, mert ő nem egy teljesen sikerült Dózsa György.”


1. Az írásbeliség bevezetése MagyarországonÉVFORDULÓ

ÉRSZEGI Géza

Az írásbeliség bevezetése Magyarországon

„Azt gondoltam, szükséges, hogy bármely, felségem audienciáján levő ügy elintézését írásos bizonyíték tanúsítsa, nehogy valamilyen per, amely jelenlétemben kezdődött és fejeződött be, semmivé legyen.” Ezek a sorok III. Béla királyunk 800 éve, 1811-ben kelt oklevelében olvashatók. A Római Birodalom nyugati felének bukása (476) után Európára lassanként az írástudatlanság bakacsin leple borult. Noha ez a sötétség a 8–9. században, a Karoling-korban oszlani látszott, a 10–11. században ismét elborított bennünket. Nálunk István (1000–1038), Géza fejedelem fia királlyá koronázásával egyidejűleg jelent meg az írásbeliség. Annak lehetőségével azonban, hogy valamilyen birtokra való jogot királyi írással szentesítsenek, főleg csak az egyház élt, akár királyi, akár magánajándék révén jutott az újabb birtokhoz. A világi társadalom csak lassan, birtokszerzési lehetőségeinek szaporodtával és a családi kapcsolatok kiépülésével egy időben jött rá az írás fontosságára. Béla elődeinek vándorló udvarában már ott találjuk az udvari papot, a jegyzőt és a pecsételőt, akik képesek voltak arra, hogy egy-egy királyi oklevelet kiállítsanak. Bár sokszor előfordult az, hogy a hivatalos írást a felek írták meg, s csak a királyi jóváhagyást jelentő pecsételést kérték az udvartól. Hol volt azonban ez attól a fejlett udvari élettől, amit Béla herceg nagybátyja, I. Mánuel bizánci császár környezetében tapasztalt? Elég talán arra utalnunk, hogy a magyar királyoktól eltérően a bizánci császároknak állandó székhelyük volt Konstantinápolyban. Itt folyt az udvari élet, itt fogadták a követeket.

Ha pedig a bizánci császár hajóba szállt, ott voltak mellette a legfontosabb tisztviselők. „Szabály szerint ugyanis a bárkán nem utazhatott senki sem a császárral, csak a gárdaezredes, a tengernagy, a külügyminiszter, a testőrszázados, a titkos tanácsos, a beadványhivatal főnöke, és amikor ott volt a fővárosban, a főparancsnok is, továbbá a főkamarás, a főruhatáros és a komornyikok közül azok, akiket a császár odarendelt.” A beadványhivatal főnöke azért foglalhatott helyet a bárkában, mert Bizáncban, sőt már a császárkori Rómában is írásban, kérvény formájában kapta kézhez alattvalói kérését az uralkodó. A kérvényt a beadványhivatalba kellett benyújtani.

Béla hercegnek hazatérte után (1172) bizony meg kellett elégednie azzal, hogy vándorló udvarával hol itt, hol ott adott utasítást arra, hogy egyik vagy másik alattvalója számára állítson ki oklevelet valamelyik íráshoz értő udvari pap. Egyik oklevelének kiállítására és megpecsételésére például vasárnap egy ispán kertjében tölgyfa alatt üldögélve adott parancsot. Béla király tanulni vágyó ifjakat küldött Párizsba, az ottani egyetemre, hogy elsajátítva a kor minden tudományát, udvarába visszatérve az írásbeli teendőket jól ellátó szakemberekké váljanak. Sokuk nevét nem ismerjük, csak munkáját. A királyi udvar névtelen jegyzőinek munkája ott látható az akkoriban kiállított oklevelekben. (Egyikük idősebb korában megírta a magyarok honfoglalásának történetét, s szerénységéből mindössze csak nevének kezdőbetűjét, a „P” betűt ismerjük. Egy másikból a király kancellárja lett, Adorján.)

Ma, amikor minden apróságot feljegyzünk, nem is tudjuk igazán felmérni azt, mit is jelent ebben a korszakban az írásbeliség. Nem annyira arról van szó, hogy nincs aki írjon. Már Kálmán király (1095–1116) híres törvénye úgy rendelkezik, miszerint ha zsidó és keresztény között meghatározott összegen felüli üzletkötés jön létre, azt írásba kell foglalni; vagy ismerünk embereket, akik klerikusi (vagyis írnoki, titkári) feladatot láttak el egy-egy egyházi vagy világi nagyúr mellett. Ezek az esetek bizonyítják: volt elég íráshoz értő Magyarországon. A király kancelláriában azonban nem volt elég csak latinul írni és olvasni. Itt jogi és történeti ismeretekre egyaránt szükség volt. Hiszen ahhoz, hogy a király elajándékozhasson egy földdarabot az országban, nemcsak azt kellett tudni a kancelláriának, hogy az a földdarab valóban a királyé, hanem tisztában kellett lennie annak méreteivel is. Továbbá azt is tudnia kellett, hogy melyik királyi birtoktestbe tartozik, milyen vármegyében fekszik, s kiválása a királyi földekből milyen kárt okoz majd a királyi gazdaságnak. Sőt arról is volt ismeretük, hogy kik laknak rajta, kik művelik meg. Az uralkodó azonban nemcsak kegyet gyakorolhatott az érdemek szerint, hanem igazságot is szolgáltatott. Ez rendkívül bonyolult eljárás volt. Az ország kialakuló világi joga, valamint a római jog alapján álló egyházi jog ugyan behatárolta a királyi igazságszolgáltatást, azonban a világi és egyházi jog egymásbafonódása, annak felismerése, mi tartozik egyházi, mi pedig világi bíróság elé, a különböző kiváltságok komoly szakértelmet követeltek azoktól, akik a királyi döntést előkészítették, s azt az ítéletlevélben megindokolták. Ilyen ismeretek birtokában kellett kiállítani az igazságot osztó ítéletlevelet, vagy az uralkodó kegyét kinyilvánító kiváltságlevelet és birtokról szóló adománylevelet. Méghozzá úgy, hogy annak mindenki


előtt hitele legyen, s annak mintájára ne lehessen másikat hamisítani. Azonos ügyekről szóló okleveleket azonos formulákkal kellett kiállítani, fontos volt a királyi pecsét, s elengedhetetlen volt, hogy az ajándékozáskor a király udvarában lévő előkelők neve se maradjon le róla. Mindezt ráadásul világos, mások számára könnyen olvasható szép írással kellett elkészíteni.

A tanult emberek sokasodtával joggal írhatta le III. Béla király a bevezetőben idézett sorokat. Sőt, hogy ne legyen kétségünk afelől, valóban királyi elhatározást tükröztek ezek a sorok, elég ha idézünk egy másik, ugyancsak 1811-ben kelt oklevélből: „Mivel az idő múlása a jótevőket kitörli az emlékezetből és ami kegyes szándékkal történik, azt alig néhány nap múlva elrejti a feledés, ezért célul tűztem ki, hogy ami részben felségünk bőkezűsége, részben pedig a hatalmunk alatt élő előkelő férfiak, vagy bármelyik Istenben hívő ember révén Isten egyházának jut adományul, mindazt királyi tekintélyünkkel oklevelekben örökítjük meg.” Elhatározását a király egy olyan oklevélbe adja tudtul, amelyet a zágrábi kanonokok panaszának elintézéséről adott ki.

A bizánci udvar fényéből hazaérkező királynak az írásbeliség szikrájának lángra lobbantása után be kellett látnia, hogy a kancellária nem képes minden ügyet írásba foglalni, s neki sincs annyi ideje, hogy minden alattvalója ügyét személyesen meghallgassa. Az ő korába nyúlik vissza annak eredete, hogy az emberek kisebb-nagyobb, hiteles írást igénylő ügyeikkel nemcsak a királyi udvart kereshették fel, hanem az országban szép számmal levő káptalanokat és szerzetes konventeket (hiteleshelyeket), amelyek alkalmasak voltak arra, hogy testületileg kiadott írásaiknak közhitelük legyen.*

De még így is nagyon sok ügy várt a királyra és a királyi kancelláriára. Ezért érthető, hogy III. Béla az egykori Római Birodalom területén lévő két uralkodó, a bizánci császár és a római pápa udvarában bevett gyakorlat meggyökereztetésére gondolt. E két udvarban a feleknek nem kellett személyesen előadniuk az ügyüket, elég volt, ha írásban kérvényeztek. III. Béla király vezette be a magyar királyi udvarban a kérvényezést.

Unokája, IV. Béla király (1232–1270), aki nagynak tartott nagyapját tekintette példaképének mindenben, ugyancsak kötelezővé tette az írásban benyújtott kérvényezést. Ennek nagy felzúdulás lett a következménye. Sokan kifogásolták, hogy nem beszélhették meg az ügyüket személyesen a királlyal, de még többen azért háborogtak, hogy a kancellárok, visszaélve hivatalukkal, nemegyszer felesleges fáradságot és kiadást okoztak a királyi udvart felkereső ügyes-bajos dolgaikat elintézni akaró alattvalóknak. IV. Béla király elhatározását még azt sem változtatta meg, hogy látta, az ország elfordul tőle. Csak 1267-ben sikerült rászorítani a jó szándékú ám makacs királyt arra, hogy lemondjon az írásbeli kérvényezésről.

Ettől kezdve, noha nem követelte meg az udvar a kérvényt, mégis fellelhetők a kérvényezés nyomai az udvarban intézett ügyekben.

A királyi udvarhoz benyújtott kérvények azonban csak a 15. század derekán szaporodtak meg. Ilyen kérvényt nyújtott be 1503-ban Bethlenfalvi Thurzó Péter is, amikor a királytól birtokadományt kért: „Szent királyi felség! Híve Bethlenfalvi Thurzó Péter személyében az a kérés felségedhez, hogy veleszületett kegyessége folytán méltóztassék a néhai kiváló Hangácsi Mihánynak, egykori alnádornak az Abaúj megyei Nagypéder birtokán lévő birtokrészére vonatkozó királyi jogot a fent jelzett kérelmezőnek kegyesen átengedni.” A kérvényt azután a főpapokból és főurakból álló királyi tanács előtt felolvasta az egyik tanácstag, esetünkben Bornemissza János kincstartó. Ha a király hozzájárult a kérés teljesítéséhez, akkor a kérelmező rövidesen kézhez kaphatta az ideiglenes királyi adománylevelet. Ezzel megkísérelhette, hogy a kért birtokot elfoglalja. A birtok elfoglalása beiktatással történt. A beiktatás elvégzésére levelet küldött a király egy, a birtokhoz közeleső káptalanhoz vagy konventhez, amelyik hiteleshelyi gyakorlatot folytathatott, s ebben megparancsolta, hogy küldjön ki a hiteleshely egy hiteles, szavahihető embert, akinek a jelenlétében egy megyebeli világi ember, a király képviselője beiktatta az adományba a kérelmezőt. A beiktatásról a hiteleshely a saját és a király ember jelenléte alapján jelentést írt a királynak. S ha a birtokba iktatásnak senki sem mondott ellent, akkor a kérelmező, immár adománybirtokos, megkaphatta a kancelláriától a végleges, ünnepélyes formában kiállított adománylevelet.

A 12. század az írásbeliség iránti igény megnövekedésének a kora Európa-szerte. Szerencsénkre a század utolsó évtizedeiben olyan király ült Magyarország trónján, aki felismerte az írásbeliség fontosságát.

* Vö. Komjáthy Miklós cikkét e számunk 28–29. oldalán.

2. Képek


1. A hiteleshelyekLEXIKON

KOMJÁTHY Miklós

A hiteleshelyek

II. Lajos király 1526. augusztus 19-én, Szulejmán seregei ellen felvonulóban, Báta melletti táborában kelt parancslevelével utasította a vasvári káptalant, hogy küldje ki két emberét Szalónak várának urához, Fladnyczer Vidhez. Fladnyczer úr ugyanis betegsége miatt kérte a hadba vonulás alól való felmentését. A káptalan kanonokja, Pathi Gergely és Büky András mesterek, Szent Bertalan ünnepének előestéjén, augusztus 23-án szálltak ki Szalónak várába, s mint a királynak augusztus 27-én – tehát két nappal a mohácsi csata előtt – kelt jelentésük írja, ágyban fekve találták Fladnyczer urat. Jobb alsó lábszárán kötés volt. Ezt a két kanonok legöngyölítette s látta, hogy egy nagy „gyógyíthatatlan” seb van rajta. (A középkorban majd minden sebet gyógyíthatatlannak tartottak. Részben sajátos túlzásképpen, részben mert valóban nem tudták gyógyítani.) Fladnyczer úr nemhogy lóra nem tudott szállni, de mankó nélkül még járni sem. Távolmaradása a háborúból tehát mindenképpen indokolt volt.

Ki ne gondolná a vasvári káptalan eljárásáról olvasva, hogy azoknak a messzetűnt időknek hasonló helyzeteiben eleink is a mi korunkéra emlékeztető módon jártak el. Amikor a káptalan emberei felkeresték Fladnyczer urat, hitelt érdemlően, mégpedig a királyhoz intézett írásos jelentésben kellett tanúsítaniuk, hogy egy hadba vonulásra kötelezett úr igazoltan marad távol a háborúból.

Kérdés, miképpen jutott egy egyházi testület ahhoz, hogy mai fogalmaik szerint félig társadalmi, félig állami funkciót lásson el? Honnan eredt e tevékenységük? Mi módon, s meddig láttak el efféle funkciókat?

A magyar királyság megalapítása idején a közügyeknek, még inkább a magánügyeknek túlnyomó részét élőszóban intézték. A szóban létrejött megállapodásokról a jogügylet tanúi, lehetőleg szavahihető, idős emberek tettek bizonyságot. A magyar jogéletnek már e korai századában állami szintű tanú is közreműködött az ügyek lebonyolításában: a pristaldus, poroszló (délszláv eredetű szó: pristav = jelen lenni). Így elsősorban a püspöki székhelyeken és káptalanoknál tartott istenítéletek alkalmával. Az istenítéletek alapja a koraközépkorban az az általános felfogás volt, hogy az Isten bizonyságot tesz az ártatlan, igaz ember mellett. Azt, akinek a tüzes vas által megégetett keze meghatározott időn belül nem gyógyult meg, bűnösnek nyilvánították. Ezekről lajstromkönyvet (registrumot) vezettek. Idővel, amikor az ügyintézésben egyre nagyobb teret foglalt el az írásbeliség*, egyre több panasz hangzott el poroszlók megbízhatóságával kapcsolatban, az ő tanúskodásukat a registrumi bejegyzések alapján a káptalanok által kiállított oklevelek vették át. Rövidesen más oklevelekről is kérték másolat kiállítását ezektől az egyházi szervektől, majd a jelentősebb konventektől is. Funkciójuk alapján, hogy ti. hiteles pecsétjükkel ellátott, közhitelű okleveleket állítottak ki, nevezték a káptalanokat és konventeket hiteles helyeknek (loca credibilia). A püspöki, ill. érseki székhelyeken működő székeskáptalanok és társkáptalanok (a budai, pozsonyi, csázmai, székesfehérvári, vasvári stb.) s konventek (mint a bencés pannonhalmi, garamszentbenedeki, kolozsmonostori, pécsváradi, somogyi, tihanyi stb...., a premontrei, leleszi, jászói, sági stb..., a johannita székesfehérvári stb.) voltak a nevezetesebb hiteleshelyek.

Magyarország jogéletének alig volt oly jelensége, amelyben a Mohács előtti századok folyamán ne lett volna szerepük a hiteleshelyeknek. Megbízhatóságuknak gyorsan híre terjedt. Ezért, s mivel az ország minden részében lehetett találni káptalant vagy konventet, ügyes-bajos dolgaikkal egyre sűrűbben keresték fel őket a felek. Írásba foglalták az előttük megjelentek adás-vételi, csere, zálogba adási szerződéseit, adományait, kölcsönügyleteit, végrendeleteit, birtokosztályait stb... A birtokadományok érvényének rövidesen elengedhetetlen feltétele lett a birtokba iktatás megtörténtét bizonyító és a birtok határait részletesen leíró hiteleshelyi jelentés.

Mikor, miért s mennyi időt vett igénybe egy-egy ügy kivizsgálása? Minő gondossággal jártak el a megbízottak feladatuk teljesítésében? Mily mértékig megbízhatók megállapításaik? A Mohács előtti századok szinte mindennapos erőszakos cselekménysorozatának egy nem mindennapi szereplőjét szeretnénk megidézni, hogy alakjának, cselekményének fényénél e kérdésekre megközelítően pontos választ adhassunk.

II. Ulászló király 1504. augusztus 13-án parancsot adott a somolyi konventnek, küldje ki emberét Gorbonoki István jajcai bán panaszának kivizsgálására. A bán szerint Fegyverneki Ferenc mester, fehérvári kanonok és négy plébános vezetésével a fehérvári egyháznak Szlavóniával határos, Somogy és Zala megyei birtokairól 115


név szerint felsorolt és még jó néhány meg nem nevezett jobbágy és familiáris 1504. június 25-én, és éj csendjében rárontott a bán Körös megyei birtokára. A támadók két jobbágy házát feltörték s minden ingóságukat, valamint az egyiktől 27, a másiktól 40 forintnyi készpénzét elrabolták. Az egyik jobbágy feleségét, aki férje védelmére kelt, meggyilkolták. Megöltek még egy másik jobbágyot is. Végül elhajtották a falvak 226 marháját. A somogyi konvent azt jelentette a királynak, hogy a bűnügyben lefolytatott nyomozás a király elé tárt panasz minden pontját igazolta. Ha valóban így volt, akkor a büntetőjog mai meghatározása szerint Fegyverneki Ferenc kanonok és plébánostársai több emberen nyereségvágyból elkövetett emberölésben és rablásban bűnösek. Szinte vakító fény vetődik az ügyre, ha feltesszük, hogy az 1504-es hatalmaskodás főszereplője, Fegyverneki Ferenc fehérvári kanonok esetleg azonos azzal a Fegyverneki Ferenccel, aki 1506-ban az (ipoly-)sági premontrei rendház prépostja, röviddel később a rendi vizitátora, s a premontrei rend életének megújítója volt. A két személy azonos volta mellett szól az a tény, hogy Fegyverneki Ferenc premontrei prépost 1506 előtti életéről semmit sem tudunk.

Olcsó dolog lenne mos gúnyolódni az egyházon, vagy legalább annak igen gyarló képviselőin. A középkor végi papi erkölcsök vizsgálata az ellentmondásos problémák megértéséhez vezető utaknak csupán az egyike. A másik út a hiteleshelyi eljárás megbízhatóságának mérlegelése. A Körös megyei véres éjszaka történetét éppen e fontos kérdés jobb megvilágítása végett vontam vizsgálódásaim körébe. Feltűnő, hogy a hiteleshelyi jelentések a lefolytatott vizsgálatokról mily pontos vagy pontosnak tűnő adatokat idéznek. A somogyi konvent például 115 hatalmaskodó jobbágyot sorol fel név szerint. Ha meggondoljuk, hogy a vizsgálatokat nem több, mint két ember, s az esetek túlnyomó nagy részében egy nap leforgása alatt folytatta le, néha megyényi területet járva be, méltán merülnek fel kételyek e vizsgálatok megbízhatóságával kapcsolatban. Pedig a hiteleshelyek működésének éppen vizsgálataik hitelt érdemlő volta a legfőbb értelme. E téren még sok a tisztázásra váró kérdés. Megvoltak-e a megbízhatóság, a szavahihetőség objektív feltételei? Mennyi időt fordítottak egy-egy alkalommal a nyomozásra? Hány hét, hány hónap, esetleg év (mert ez is előfordult) telt el az esemény, a vizsgálat, a hiteleshelyi jelentés megérkezése, s az ügyben a bírói ítélet meghozatala között? Arányban állnak-e a vizsgálatok által megállapított adatok, azok mennyisége, minősége a felderítésükre fordított idővel? Valósak- e a képek, amelyeket a károsultak bemondása alapján a parancslevelek adnak az erőszakos cselekményekről? Feltehető-e, hogy az azokban résztvevő személyeket, nemegyszer száznál is többet, tévedhetetlenül felismertek s nevükre hetek, hónapok, esetleg évek múlva pontosan emlékeztek a kihallgatottak? E kérdések önmagukban is kellőképp kifejezik a kételyeinket a hiteleshelyi vizsgálatok megbízhatóságával szemben.

Van okunk megkérdőjelezni a Fegyverneki-ügyet kivizsgáló somogyi konventi jelentés valósághűségét is. A fentebb felsorolt, kétkedést keltő tényeken túl egy sajátos körülmény miatt is. A 14. század elején a hiteleshelyek, tartván az irregularitástól (vagyis, hogy valami okból, pl. bűntett elkövetése miatt, nem láthatnak el papi funkciókat), még attól is húzódoztak, hogy gyilkossági ügyek nyomozásában részt vegyenek. S íme, 1504-ben a somogyi konvent egy kanonokkal szemben, akinek magas képzettségéről tanúskodó magisteri fokozata volt, a legsúlyosabb vádakat foglalta írásba. Két század alatt az Anjouktól (1308) a Jagellókig nagy változások mentek végbe az egyház esetében, nyilván a káptalanok és konventek működésében is. Vajon e változások érintették-e s mily mértékig a hiteleshelyek működését.

Egykorú források szerint a 16. század elejére nem egy valaha tekintélyes konvent, így éppen a somogyi konvent is, siralmas állapotra jutott. 1508-ban, tehát nem sokkal a Fegyverneki-ügyben lefolytatott nyomozás után rendi vizitátorok tartottak vizsgálatot a somogyvári Szent Egyed apátságban, ill. annak konventjében. Jelentésük sötét színekkel ecsetelte az ott tapasztaltakat. A monostor falai omladoztak, tetőzete beázott, a gerendák a templomban és a szerzetesek hálótermében leszakadással fenyegettek. Mindössze öt szerzetes élt a virágkorára már alig emlékeztető konvent falai közt. Közülük kettő öreg, csaknem teljesen munkaképtelen, egyiknek hályogos volt a szeme, s alig látott. Két szerzetes pedig szüntelen kiküldetésben járt, vagy a konventhez forduló felek ügyeit intézte. Miképp tudott eleget tenni e két túlterhelt szerzetes annyi megbízatásnak? S ha még hozzávesszük, hogy, bár törvényeink ismételten kimondották, hogy javadalmas, komoly méltóságot betöltő, tehát feltehetően nem megvesztegethető papok, szerzetesek láthatnak el hiteleshelyi tevékenységet, a valóságban nemegyszer gyengén javadalmazott, jelentéktelen beosztású káptalani és konventi emberek jártak el fontos megbízatásokban, egyre kevésbé tűnik indokolatlannak kétkedésünk működésük hitelével kapcsolatban. Nagyhatalmú urak nemegyszer igaztalan ügyek, hamis, valótlan tények írásba foglalására is rávehették a kényüknek-kedvüknek kiszolgáltatott, tekintély és befolyás nélküli, káptalani és konventi embereket. Úgy lehet, ez történt a Körös megyei véres események nyomozása során is. A nyomorúságos somogyi konvent küldöttei aligha merték kétségbe vonni a jajcai bán súlyos vádjainak igazát. Megtörtént az is, hogy nagy urak megfélemlített embereket kényszerítettek hamis bevallás megtételére. Kezdetben ugyan nagyon ügyeltek arra, hogy a hiteleshelyek emberei ismerjék az előttük megjelenteket. Az ügyek szaporodtával s a hiteleshelyek hanyatlásával azonban a személyazonosság megállapítása egyre nehezebbé vált. A káptalanok és a konventek területi illetékességét törvényben pontosan soha nem határolták el. (Ez is egyik oka volt a személyazonosság


megállapításánál mutatkozó nehézségeknek.) A 15. századra gyakorlattá vált, hogy a hiteleshelyek abban a megyében fekvő birtokok ügyében s az ott történt események kivizsgálásában voltak hivatva eljárni, ahol a káptalani vagy konventi hiteleshely volt. A budai káptalan, a székesfehérvári keresztes konvent s a boszniai káptalan Magyarország egész területén folytathatott hiteleshelyi tevékenységet. Így a személyazonosság megállapításának elbizonytalanodása csak tetézte a hiteleshelyi emberek megfélemlíthetőségéből származó bajokat.

Ha mindezt figyelembe vesszük, feloldódik egyfelől az ellentét Fegyverneki kanonok (esetleg prépost) papi életének makulátlansága és a rablógyilkosság vádja között, másfelől választ kapunk arra a kérdésre, mennyire adhatunk hitelt a középkor végi hiteleshelyi vizsgálatok megállapításainak. Ezek valóságtartalma bizony nem egy esetben megkérdőjelezhető.

A török idők alatt tovább romlott, sőt az ország egy részében meg is szűnt a hiteleshelyek tevékenysége. Funkciójukat azonban bizonyos korlátozásokkal (így a törvénykezés terén) ellátták a feudalizmus korának végéig. Az 1874. évi XXXV. tc. bevezette a közjegyzői intézményt. A hiteleshelyek működése ezzel feleslegessé vált. Szerepüket a közjegyzők vették át.

* Vö. e számunkban Érszegi Géza cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. Ciprus az ókorbanGLÓBUSZ

HEGYI Dolores

Ciprus az ókorban

Ciprus, a Földközi-tenger harmadik legnagyobb szigete Szicília és Szardínia után, létrejöttét a pliocén végén és a pleisztocén elején lezajlott földmozgásoknak köszönheti. Az eredetileg Ázsia részét képező terület először a tengerbe süllyedt, majd később felemelkedett s magasabban fekvő részei ismét a tengerszint fölé kerültek. A sziget tehát úgy merült fel a tengerből, mint mondabeli istennője, akit a görögök Aphrodité néven tiszteltek.

A sziget őstörténetéről keveset árul el a régészeti emlékanyag, és a későbbi korok történeti fejlődése sem rekonstruálható kielégítően a ránk maradt források alapján. Azonban még ez a hiányos ismeretanyag is elegendő ahhoz, hogy a sziget rendkívüli jelentőségét az ókori világ történetében felismerhessük.

Az őslakók

Ciprus kultúrája a kezdetektől a hellenisztikus korig megőrizte sajátos arculatát, noha állandó, intenzív külső behatásoknak volt kitéve. Bár a kőkorszak embere már megtelepült a szigeten, kevés nyomot hagyott maga után.

A Kr. e. III. évezredi régészeti lelőhelyeken előkerült magas művészi kivitelű réztárgyak egy hosszú fejlődési folyamat eredményeit tükrözik és tanúsítják azt a tényt, hogy már a középkor népessége felfedezte Ciprus legfontosabb ásványkincsét, a rezet. A rézbányák csupán egy részét ismerhette e korszak lakossága, mely lakóhelyéül is a hegyes vidékeket választotta. Itt a kisméretű lakóházak mellett biztos menedéket nyújtó erődítményeket is épített. Nyilvánvalóan a külső ellenségtől való félelem ösztönözte védekezésre.

A bronzkor kezdetén tapasztalható kultúrváltozás egy új népesség megjelenésével hozható kapcsolatba, amely részben a korábbi településeket foglalja el, részben tovább terjeszkedik, elsősorban az északi tengerparton. Az új civilizáció már szerteágazó külföldi kapcsolatok kialakítására is képes, állandó érintkezésben áll Thesszáliával, a Peloponnészosszal, Trójával és Szíriával.

Fénykorát a késő-bronzkorban élte, Kr. e. 1150 és 1050 között. Művészien kidolgozott arany- és ezüsttárgyak, karneol és lapiszlazuli gyöngyök, fajansz-, szteatit-, és alabástromvázák, vésett pecsételők és gemmák tanúsítják a kézműipar kimagasló színvonalát.

A gazdasági fellendülést a települések feltűnő átrendeződése kísérte. Az északi part korábban forgalmas telepei – Vaszilia, Lapethosz, Kazaphani, Akanthou, Dhavlosz és a többiek – elvesztették a korábbi jelentőségüket, és ezzel egyidejűleg benépesült a déli partvidék. Ó-Paphosz és Enkomi között új városok sora létesült, különösen sűrűn lakott volt a Larnaka-öböl környéke. A sziget belsejében épülő városok, mint például Katydhata, Akhera, Lythrodondasz, Kalovasszosz, rézbányák vagy rézfeldolgozó üzemek közelében jöttek létre. Nikoszia és Ajiosz Szozomenosz viszont, melyek már a középső bronzkorban bizonyos jelentőségre tettek szert, a rézszállítás útvonalába estek.

E városok mezőgazdasági termékekkel való ellátását a jelentős agrárközpontok – a korábban sűrű erdővel borított, de ekkorra már termővé tett nagy nyugati síkság, a folyóvölgyek, a Kormakiti és a Karpasz félsziget, valamint a Kerünia hegység nyúlványai – biztosították. A különböző termékek cseréjét valószínűleg a kultuszhelyek is elősegítették. A belső virágzást a nemzetközi kapcsolatok bővülése kísérte. A ciprusi réz eljutott Szíriába, Palesztínába, Mezopotámiába, Egyiptomba és feltehetőleg az Égei-tenger vidékére is.

Görögök Cipruson

A bronzkor vége felé lezajló égei vándorlás hullámai Ciprust is érintették, és többszöri pusztítás nyomait hagyták maguk után. Az első betörés után meglepően hamar helyreállt az élet a romok között. Az újjáépítők azonban már nem az őslakók voltak, hanem azok a jövevények, akik kerámiájuk tanúságtétele szerint a Peloponnészoszról érkeztek a szigetre és a mükénéi görögséget képviselték. Ciprust már korábban is felkeresték görög hajósok, tartós megtelepedésükre azonban csak ekkor, a Kr. e. 12. században került sor. A mükénéi görögség ciprusi kapcsolatairól a görög mondai hagyomány is megemlékezett: Agamemnón mükénéi uralkodó baráti viszonyban állt Kinürasz ciprusi királlyal, társai pedig gyarmatokat alapítottak a szigeten, Teukrosz


Szalamiszt, Agapénór Ó-Paphoszt.

A görög településterület ezt követő további kiterjesztése egy igen lassú, évszázadokig tartó folyamat volt, melyről csupán kétes hitelű mondák számolnak be. A görög térhódítást nemcsak a sziget belső részeiben élő lakosság ellenállása, hanem a Kr. e. 1000 táján meginduló föníciai kolonizáció is megállásra kényszerítette. A föníciai behatolást az tette lehetővé, hogy a Kr. e. 11. század folyamán egy katasztrófa-sorozat következtében a települések egy része elpusztult, s egyes területek teljesen elnéptelenedtek. A gyarmatosítást Szidón városa irányította.

E korszakban születik meg a sziget mai neve, amellyel először a homéroszi eposzokban találkozunk. Küprosz (latinul Cyprus) nem görög eredetű szó, hanem valamelyik keleti nyelvből származik, s minthogy a kifejezés származékai a rézzel, illetve a réz megmunkálásával kapcsolatosak, valószínűnek látszik, hogy az átadó nyelvben is „réz” jelentéssel bírt. Homérosz két várost említ a szigeten: Paphoszt, ahová Aphrodité pihenni tér egyik kimerítő szerelmi kalandja után, és Temeszát, ahol az akháj harcosok vasat cserélnek rézért.

A ciprusi harcosok békés fejlődésének a Kr. e. 8. század végén az asszír hódítás vetett véget, mely nemcsak politikai függést jelentett, hanem kulturális befolyást is és a helyi hagyományok háttérbe szorulását. Ebben a korszakban már jelentős a görög etnikum a szigeten. Amikor Asszarhaddon a helybeli királyok hódolatát fogadja, ezek már túlnyomó részben görög neveket viselnek.

Perzsák a szigeten Az asszír állam összeomlása (Kr. e. 612) után egy évszázados egyiptomi fennhatóság, majd a perzsa uralom időszaka következik. Ekkor már a görög városok egész sorával találkozunk a szigeten, amelyek közül Paphosz, Szoloi, Lapethos, Kerünia, Marion, Szalamisz és Tamasszosz a legjelentősebbek.

E városok belső történetét alig ismerjük, csupán Szalamisz sorsát tudjuk bizonyos mértékig nyomon követni. Onészilaosz szalamiszi király az i. e 490-es években támogatta a perzsák elleni kis-ázsiai felkelést, az ún. ión-lázadást, a megmozdulás kudarca után azonban ő is kénytelen volt megnyitni a város kapuit a perzsák előtt.

A ciprusi görög városok Kr. e. 449-ben egy időre felszabadultak a perzsa uralom alól, de valószínűleg az athéni flotta távozása után rövidesen ismét elvesztették szabadságukat. A perzsák úgy próbálták a görögség ellenállását megtörni, hogy föníciai uralkodókat neveztek ki a görög városok élére. Csak 411-ben sikerült a szalamiszi uralkodócsalád Kilíkiába emigrált képviselőjének, Eüagorasznak visszaszereznie ősei trónját, s a görög kultúra befolyását minden korábbinál erősebb mértékben biztosítani. Sikerein felbuzdulva és athéni–egyiptomi támogatásban bizakodva 391-ben már egy ciprusi görög állam létrehozásáról álmodozott. A perzsa uralkodók, bár a birodalom belső nehézségei meglehetősen lekötötték erőiket, sohasem hunytak szemet a kiskirályok önálló hatalmi törekvései felett. Ebben az esetben is így történt, a szardeiszi perzsa helytartó, Auophradatész és Kária perzsa-vazallus uralkodója, Hakatomnosz kaptak megbízatást Eüagorasz terjeszkedésének visszaszorítására. Miután ez megtörtént, a szalamiszi uralkodónak végül is be kellett érnie ősei trónjával.

Eüagorasz alakja rendkívül mély benyomást tett a korabeli görögségre. Iszokratész görög szónok Eüagoraszról írt munkájában örök emléket állított a szalamiszi uralkodónak, az athéni állam pedig szobrot emeltetett tiszteletére.

A görög kultúra terjesztőjének ilyen nagyszabású elismerése és méltatása nagyon időszerű volt egy olyan korszakban, amikor a hellénség fennmaradását minden oldalról ellenség fenyegette. A Kr. e. 4. században ugyanis új nagyhatalom lépett színre. Makedónia.

Makedón fennhatóság

Amikor Kr. e. 336-ban Alexandrosz – Nagy Sándor – személyében rendkívül energikus uralkodó került Makedónia élére, mind a görögség, mind a perzsa állam vezetői tisztában voltak azzal, hogy fel kell készülniük a védekezésre. A makedón uralkodónak a vártnál is sokkal gyorsabb előretörése a ciprusi városok királyait is megfontolásra késztette. Végül is Pnütagorasz, Szalamisz királya vezetésével átálltak Alexandrosz oldalára. Kr. e. 332-ben már a makedón uralkodó pénzeit verték a sziget egyes pénzverdéiben. A makedón hódítás adta lehetőségeket a föníciaiak még ebben az évben kihasználták kereskedelmi kapcsolataik bővítésére.

Alexandrosz halála, majd a makedón birodalom részekre hullása után Ciprus a Ptolemaiosz uralkodócsalád vezetése alatt álló Egyiptom tulajdonává lett.

A Ptolemaioszok és Egyiptom uralma

A sziget gazdasági jelentőségét ebben a korszakban elsősorban a gabonakivitel és a hajóépítés adta meg. A


feliratos anyag elszegényedése a rézbányák körzetében a bányászat nagymértékű visszaesésére utal. Ugyanakkor igen nagy méretű és magas színvonalú a pénzverés. A pénzek nyersanyaga, legalábbis részben, a helyi nemesfémbányákból származott.

Mivel Ciprus a Ptolemaioszok egyiptomi állama és a Szeleukidák szíriai birtokai között helyezkedett el, rendkívül nagy stratégiai jelentőséggel is bírt. Nagy létszámú hadiflotta állomásozott állandó jelleggel a ciprusi partoknál, és zsoldosok tízezrei tartózkodtak a szigeten. Élén egy katonai elöljáró, sztratégosz állt, aki közvetlenül az egyiptomi uralkodó alárendeltje volt, tehát igen széles körű hatalommal rendelkezett. Az egyiptomi befolyás erősítését célozta az uralkodócsalád kultuszának bevezetése is. A kultusz teendőit ellátó papok és papnők tevékenységét egy külön erre a célra kinevezett főpap irányította.

A városok közül Paphosz tett szert vezető szerepre. Az Aphrodité szentélyéről híres város, amely már Homérosz korában tekintélynek örvendett, ekkor vált politikai központtá. Minthogy a szentély főpapjai már korábban is egyfajta theokratikus hatalmat gyakoroltak, Paphosz vezető szerepe nem nélkülözött minden előzményt. Fontosságát növelte az a körülmény is, hogy a korábbi legjelentősebb ciprusi kikötő Szalamisz mellett eliszaposodott, s szerepét a paphoszi kikötőnek kellett átvennie.

Ciprus földrajzi helyzete következtében többször került veszélyeztetett helyzetbe az egyiptomi–szíriai konfliktusok során. Kr. e. 168-ban már minden jel arra mutatott, hogy IV. Antiokhosz Epiphanész szíriai uralkodó végleg meghódítja a szigetet. Ekkor azonban Róma avatkozott az eseményekbe.

A római állam és a Ptolemaioszok Egyiptoma között ugyanis a Kr. e. 3. század utolsó éveitől kezdve diplomáciai kapcsolat állt fenn, s ennek alapján a római állam feljogosítva érezhette magát, hogy közbelépjen és határozott magatartásával meghátrálásra kényszerítse a szíriai uralkodót.

Az időnként kipattanó nemzetközi feszültségek nem akadályozták Ciprus belső fejlődését. A sziget a Ptolemaioszok korában nagy gazdasági prosperitást ért el, nem csoda, hogy a római állam vezetői szemet vetettek az ott felhalmozott kincsekre és Kr. e. 58-ban a szigetet Kilíkia római provinciához csatolták.

Ciprus utolsó Ptolemaiosz uralkodójának felajánlották ugyan a nagy vagyont és tekintélyt biztosító főpapi tisztséget a paphoszi Aphrodité szentélyben, de ő megalázó helyzetéből öngyilkosságba menekült. Az ifjabb Catónak jutott az a feladat, hogy az uralkodó vagyonát árverésre bocsássa és az ebből származó összeget hajón Rómába szállítsa. A kincset érő rakományt a kikötőben és Róma fórumán ünnepélyes fogadtatásban részesítették.

A sziget élére római kormányzó került. Az elsők között volt Cicero, a híres római szónok, aki elődei visszaéléseit mélységesen elítélte, s maga emberségesen bánt a helyi lakossággal.

A római uralom

Róma Kr. e. 47-ben átengedte ugyan Ciprust Cleopátrának, az egyiptomi királynő halála után azonban végleg római tulajdonná vált, és Kr. e. 22-ben a senatusi provinciák közé sorolták.

A politikai központ továbbra is Paphosz maradt. Bár a város Kr. e. 15-ben földrengés következtében elpusztult, Augustus császár bőkezűsége folytán hamarosan újjáépült. Az új város az Augusta nevet kapta az uralkodótól.

A római fennhatóság első évszázadaiban békés lehetett az élet a szigeten, valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy keveset szerepel a római forrásokban. Csupán a kereszténység terjedéséről tanúskodó legendák vetnek némi fényt a korabeli viszonyokra. (Ld. az Apostolok cselekedeteit.)

A 3. század második felétől kezdve azonban csapások sorozata zúdul a szigetre. 269-ben a gót invázió Ciprust is eléri és károkat okoz a szigeten. A 4. században ismételten aszályról és éhínségről történik említés. Földrengés pusztít a szigeten, melynek során Paphosz is megsemmisül. Veszélyes kígyók árasztják el a városok környékét.

Ciprus ekkor már a birodalom keleti részeit magába foglaló Oriens diocesshez tartozott Constantia székhellyel, mely az 5. században a helyi keresztény egyház központja lett.

A gazdag sziget, mely gazdasági és stratégiai jelentősége miatt évezredeken át oly fontos szerepet játszott a Kelet-Mediterráneum ókori történetében, az azt követő évszázadokban válságos helyzetbe jutott. Mint Bizánc és az arab világ közötti konfliktusok egyik ütközőpontja, állandó támadásoknak volt kitéve, s a háborús pusztítások az ókori emlékeket sem kímélték.


*

Időrendi áttekintés

Kr. e. 1100–900: dór vándorlás, akháj–aiol törzsek települései cipruson

605: a kárkemisi csatában megsemmisül az asszír sereg

525: Pelusiumnál Egyiptom vereséget szenved a perzsáktól, és ezzel megszűnik Egyiptom önállósága

500–494: a kis-ázsiai görög városok felkelése. A perzsák leverik a lázadást

492–448: görög–perzsa háborúk

490: a marathoni csata

480: a szalamiszi tengeri ütközet

447: kiújulnak az athéni–spártai ellentétek (koróneiai csata)

431–404: peloponnészoszi háború

336–323: Nagy Sándor Makedónia uralkodója

323–301: Nagy Sándor örököseinek (diadokhoszok) háborúi

306: Demetriosz (Antigonosz fia) tengeri győzelme a ciprusi Szalamisz mellett Ptolemaiosz ellen

301: Nagy Sándor birodalma helyén három nagy utódállam: Egyiptom (Ptolemaidák), Szíria (Szeleukidák), Makedónia (Antigonidák) és több kisebb hellén állam létesül

296: I. Ptolemaiosz Szótér, Egyiptom uralkodója meghódítja Ciprust

58: a római uralom kezdete Cipruson

2. Képek


1. Mit vár az egyetem?TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

UNGER Mátyás

Történelemtanításunkról

Mit vár az egyetem?

Az állami-nemzeti keretekben szerveződött újkori kultúra története bizonyítja: egy-egy gyors, gyakran igen modernnek tűnő rendelettel, intézkedéssel évtizedek szellemi termését lehet tönkretenni, évtizedekre eltemetni. Ahogy nő a távlat a történelemtanítás furcsa reformjától és a történelem érettségi eltörlésétől – mindinkább ilyen rendeleteknek tűnik ez utóbbi is. Szerkesztőségünknél, mint korábban is jeleztük (História 1981. 1. sz.), számosan szólaltak fel – nem tanárok, nem kutatók, hanem szülők – a történelem iskolán belüli súlyának visszaesése ellen, ugyanakkor a sematikussá egyszerűsödő, illetve annak érzett, történelemtanításunkkal kapcsolatban. A szerkesztőség több kollégát kért fel – egyetemi oktatót, hallgatót, diákot, tanárt –, mondják el észrevételeiket történelemtanításunkról, hogy ezzel is hozzájáruljunk a most folyamatban lévő reformok sikeréhez. A hozzászólások közreadását következő számunkban folytatjuk. (A szerk.)

Nem ritka az életben az, hogy valaminek a közvetlen haszna kicsinek tűnik, távolabbi következményei mégis mélyrehatóak. Ilyen a történelmi érettségi esete. Mit kaptunk azzal, hogy a Művelődési Minisztérium ismét kötelező érettségi tárggyá tette a történelmet? Tantárgyunk óraszáma változatlan, a történelemtanár lehetőségei – legalább is elméletileg – ugyanazok maradtak. „Csak” annyi a különbség, hogy közel egy évtizedes kihagyás után most mindenkinek oda kell állnia a bizottság elé, aki középfokú végzettségéről bizonyítványt akar.

Valójában persze sokkal többről van szó! A változás a tárgy súlyának növekedését jelzi. Már az elsőben másképpen fog majd hozzá a tanár s másképpen tanulja a diák! De én mégis ezt is – legyen ez bármennyire fontos – inkább csak a felszínen tartom. Az igazán nagyszerű, ami ebben kifejezésre jut, azt a történetiség rehabilitációja. Ezt pedig azért tartom döntőnek, mert a történetiségben az egész oktatási folyamat legfőbb integráló tényezőjét, egyik legfontosabb rendező elvét látom. Közoktatásügyünknek azok a vezetői, akik tíz évvel ezelőtt a történelem érettségi eltörlését javasolták, ezt hagyták figyelmen kívül. (Hogy ennek milyen következményei lettek, az elég közismert.)

A magunk részéről azt szeretnénk kissé részletesebben elemezni, hogy mit várnak a történelem érettségi visszaállításától a bölcsészkarok és a tanárképző főiskolák. (Noha jól tudjuk azt, hogy ez a rendelet nem tehet csodát, s nem szüntetheti meg egyetlen varázsütéssel mindazokat a gondokat, amelyek a konkrét történelemtudás és a történelmi gondolkodás hiányából, alacsony fokából származnak.) Legyen az érettségizőnek – az egyetemes és a nemzeti történelem alapvető kérdéseiben – biztos tájékozódást nyújtó anyagismerete. Ez nem véletlenül kerül a konkrét követelmények élére. Az egész történelemtanítás jövőjét, tudományos hitelét veszélyezteti az a nagyon elterjedt – és sajátos módon igen gyakran a közoktatásügy felelős posztjain dolgozóktól is hangoztatott – helytelen nézet, amely szembeállítja az anyagtudást és az összefüggések felismerésének készségét. A legteljesebb mértékben egyetértünk azzal, hogy az önmagáért való tudásanyag-halmaz nem lehet cél, hanem alap a tudásanyag elsajátítását elősegítő készségek kialakítására és még inkább a készségek gyakorlatba való átültetésére: a mi esetünkben a történelmi látás kifejlesztésére, a történelmi folyamatok, összefüggések fölismerésére. Aggasztónak tartjuk viszont, hogy sokan az anyagismeretben az összefüggések fölismertetésének akadályát látják, s azt tartják: azért nem tudjuk az összefüggéseket „megtanítani”, mert túl sok „anyagot” kell tanítani.

A szemlélet hibás volta nyilvánvaló. A történelmi gondolkodás sérelme nélkül nem lehet egymástól elszakítani az „ismeretanyagot” és az „összefüggést”.

Érdemes külön is kiemelni a kronológiai és topográfiai alapismereteket. Ezek nélkül nincs, nem lehet megalapozott a történelemszemlélet!

Ha a történelmi kérdések kifejtéséhez szükséges feltételek sorában tovább lépünk, akkor a történelemi fogalmak ismeretéről és a szaknyelv elsajátításáról kell szólnunk. Ez az első pillantásra talán kissé félelmetesnek hangzik, pedig pusztán csak arra gondolunk, hogy a megértés és a történelmi kérdésekben való megértetés egyaránt megköveteli az egyértelmű szóhasználatot. Az egyértelmű szóhasználatot pedig a szaknyelv ismerete, a fogalmak szigorúan meghatározott értelemben való használata teszi lehetővé.


A fogalomhasználat körül van egy gyakori félreértés. Sokan a természettudományban használatos pontos definíciók analógiájára a történettudományban is merev meghatározásokat követelnek. Nem ezt várjuk. (Ez nagyon sok esetben különben is lehetetlen! Számos olyan történeti fogalom van, amelyet egyértelműen, kielégítően nemzetközi tudományos konferenciák sem tudnak definiálni.) A lényeg „mindössze” az, hogy az érettségiző diák képes legyen az időben is változó történelmi fogalmak értelmét keresni, a maga tudásszintjén megfogalmazni. (Teljesen elhibázott az általános iskolában a tudomány egész fogalomkészletét használni. Semmi sem károsabb annál, ha a fogalom üres szó lesz, melynek nincs „kora”, nincs konkrét tartalma.)

Vannak bizonyos elvárásaink a tekintetben is, hogy milyen legyen az érettségiző diák magatartása, „hozzáállása” a történelemhez, a történettudományhoz. Ma az iskolai oktatás típushibája, hogy az előkészítést elhanyagolja. Ez utóbbin egyébként – az érettségiző diák esetében – hozzávetőlegesen a következőket értjük: alapvető ismeretek, alapvető tájékozottság, képesség a történelmi munkák, szövegek megértésére (ami magában foglalja, föltételezi az ehhez szükséges alapvető módszertani felkészültséget), végül világnézetileg meghatározott kritikai (forráskritikai) érzéket. A diákot az iskola nem szorítja eléggé a lelkiismeretes „apró”, egyáltalában az alapos, rendszeres munkára. Túl sok kész, előre gyártott összefüggést, általánosítást tanít ahelyett, hogy az összefüggések, történelmi értékítéletek alakításának, levonásának módját gyakoroltatná – konkrét tényanyag, konkrét ismeretanyag alapján. Gyakori jelenség, hogy a középiskola – miközben nem képes megoldani tulajdonképpeni feladatát – az egyetemi tananyag egyes, alkalomszerűen kiválasztott fejezeteihez nyúl. Mindennek azután a felszínes műveltség lesz az eredménye, ami gyakran még a (történet)tudomány lebecsülésével, bizonyos nagyképűséggel is összefonódik. Ez a fajta magatartás komoly akadálya az egyetemi munkának!


1. Történelemkönyv kisdiákoknakR. VÁRKONYI Ágnes

Történelemtankönyveinkről

A történelemkönyvekről szóló cikkünkhöz (História, 1981/ 1. sz., 35. old.) több hozzászólás érkezett. Folyamatosan kívánjuk ezeket közölni. Az általános iskolai oktatásban igen sokat forgatják tanárok, diákok a „Képes Történelem” sorozatot. A sorozat egyik kötetének („Két pogány közt”) szerzője, R. Várkonyi Ágnes, a diákifjúság történelem-képének formálódásáról szóló fejtegetéséhez rendelkezésére bocsátotta – mintegy illusztrációként – újabb könyvének részletét. (A szerk.)

Történelemkönyv kisdiákoknak

Érthetően és élvezhetően átadni a tudást, megismertetni a tudományban kevéssé járatossal a tudomány bonyolult eredményeit, szinte időtlenül régi törekvése az emberiségnek. Idézhetnénk Cicerót, vagy a történeti énekmondókat. Levehetjük a polcról Fontenelle-t, aki a 17. század végén az Univerzum kopernikuszi rendszerét, a heliocentrikus világképet ismerteti egy hölggyel folytatott csevegés formájában, mert a kor, a 17. század felfogása szerint a nők és a gyermekek szellemi színvonala még egybeesik. A század egyik legfontosabb felismerését, azt, hogy a képek segítségével rögzíthetőek az elvont fogalmak, Comenius összegezte tankönyvi szinten. Az Orbis Pictus örökzöld fája azóta él és terebélyesedik. Vajon Birckenstein hadmérnök tudta, hogy a képek mennyire felgyújtják az ifjúság képzeletét? Geometria tankönyvét Lipót császár fiának, a későbbi I. Józsefnek ajánlotta, és hogy vonzóbbá tegye a tanulást, a török alól szabaduló magyar várak és harcoló végvári vitézek képeit rajzolta a geometriai ábrák alá. Burckhardt vallomása gyerekkori szenvedélyéről meglehetősen közismert. A műfaj egyik alaptörvényére Móra Ferenc figyelmeztet. Leírja, hogy kezébe került egy vizsgai jutalomkönyv, címe: „Nagy magyar honleányok képei ”. Képei „mindazok a mondvacsinált képek, amiket a kiegyezés után metszettek fába névtelen illusztrátorok”, az egyik azonban egy korabelinek mondott festmény lenyomata: Mátyás anyja, karján a hollóval. Ez őszintén megdöbbentette és felháborította. Jól ismerte a kép históriáját. Pulszky Ferenc az 1860-as évek végén találta ezt a képet Andrássy Dénes krasznahorkai képtárában. Felfedezését, annak rendje módja szerint bejelentette az Akadémiának. Hamarosan előkerültek a kép külföldi párjai, az eredeti minták és kiderült, hogy ez a kép nem Mátyás anyja, nem magyar nő, nem is nő, hanem szent Oswald angolszász király, kezében szent madarával, a hollóval. Pulszky nem késett, hogy szóban és írásban beismerje tévedését, hiszen ilyesmi gyakran előfordul a tudomány történetében. Az irodalmi olvasókönyvek és az ifjúsági történelemkönyvek lapjain azonban ott maradt az összevont szemöldökű, zordon ábrázatú férfiú és alatta az írás: „Mátyás anyja”. Évtizedeken át nyomták újra és újra változatlanul. Kényelemből? Vagy, mert gondolták, gyerekeknek így is jó? Talán Móra Ferenctől tudhatunk meg legtöbbet az olvasó gyerek sajátos kritikai világáról. Ebben az esetben az elutasítás módja – értesülünk Mórától –: a gyerekek féltek ettől az ál „Mátyás anyjá”-tól. Sokan állítják: a Képes Történelem sikerének egyik titka a bőséges korabeli képanyag. De csak a sorozat szerkesztője, F. Kemény Márta tudja, mennyi gond és felelősség egybeépíteni a szöveget és a képeket.

Régen észrevették, hogy a történeti valóság ábrázolásának, elhitető erejű bemutatásának legjobb és legegyszerűbb módja, ha az író korabeli dokumentumok alapján dolgozik.

Közhelyszerű igazság, hogy a gyerekek konkrét eseményekben és az emberi sorsokban tudják átélni és megérteni a történelmet. Szeretik a tárgyakat, a mesterségeket, szeretik megismerni a régi életmódokat a maguk kézzelfogható valóságában. Minket azonban mai gondjaink vezetnek, és az érdekel, hogy a történetismeretből hogyan lesz történetszemlélet a könyv fölé hajló kobakokban. A bizonyosságtól ugyan még messze vagyunk, de már nem kell sötétben tapogatóznunk. Tudjuk, hogy a gyerekek kilépve a mese és a játék világából, a valóság felderítésének szent szent hevületével vetik magukat a világ felfedezésének nagy vállalkozásába. Az emberi élet emlékezetes, nagy pillanatai ezek. Életre szólóan meghatározók lehetnek. Több erről a világirodalmi példa, mintsem hogy akár utalásszerűen is bizonyítanunk kellene. Gárdonyi véleménye azonban a lényegre világít: semmit meg ne írj, amire az olvasó magától rájöhet. Számomra a Képes Történelem köteteiben azok a legszebb lapok, ahol a szerzők felderítendő titkokat, megragadandó összefüggéseket tárnak a gyerekek elé, s visszavonulnak, meghagyva nekik a felfedezés izgalmát, a valóság megismerésének örömét. Tudjuk, hogy elég egyetlen szájbarágós tanmese, hogy az egészséges gondolkodású serdülő otthagyja a könyvet, s a jó szándékú történelmi-ajtónyitogató felnőtt talán nem is tudja, hogy valójában most űzi ki a gyereket az önálló gondolkozás paradicsomából. A szerzők majd beszélnek róla, mennyi tudás kell hozzá, hogy elvezethessék olvasóikat arra a bizonyos pontra, ahol szembekapja azt, amit úgy nevezünk, hogy az emberiség története és ami véghetetlen,


mint a tenger. Ahonnan azonban az olvasónak egyedül kell már vitorláznia, hogy tapasztalataival együtt meghódíthassa, magáénak tudhassa a múltat. Sok ilyen önálló gondolkodásra kirepítő pillanatot említhetnénk a Képes Történelem köteteiből, de ne mondjunk semmit, amit bárki maga is felfedezhet. Elégedjünk meg itt annyival, hogy ez az átfogó igényű sorozat megvalósította azt a tudtommal Móra Ferenc megfogalmazta követelményt: engedjék a történelmet a maga valóságában a gyerekekhez.

De vajon az ifjú olvasó elég érett, hogy történelmi látást, szemléletet maga alakítson ki? Ha jól felkészítették és érzi a belé vetett bizalmat, akkor ilyen kérdést fel se kell tenni. Csakhogy a felkészítés és a bizalom megint csak nem egyszerű dolog. Sokféleképpen lehet és kell is megvalósítani, akár úgy is, mint a „Távolban egy fehér vitorla” fejezeteiben, ahol a gyerekek kalandos históriája a felszín, s a mélyben zajlik az igazi esemény, a történelem. És lehet úgy is, mint az Ős Napkelet lapjain, ahol a változó helyszínek, egymást váltó korszakok, kultúrák izgalmas leírása, többek között variációk az alaptémára, amit a könyv első soraiban közöl egyszerűen és világosan a szerző, Varga Domokos, mi a történelem? Az ember embervoltának meghatározója, az, ami önmaga túlélésére, jövőjére képessé teszi.


1. Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! Részlet a szerzõ Buda visszavívísa c. kötetébõlR. VÁRKONYI Ágnes

Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

Részlet a szerző Buda visszavívása c. kötetéből, amely 1983-ban jelenik meg a Móra Kiadó gondozásában

1552 nyarán írást szegeztek ki a kassai városháza kapujára. Egerből jött. Ketten írták alá: Dobó István és Mekcsey István.

– „Nehogy a hosszú késés bajt okozzon, ismét kérjük nagyságos uramékat, haladéktalanul küldjék a gyalogosokat.”

Rengetegen éltek akkoriban a királyi Magyarország egyik legnagyobb városában: kereskedők, kézművesek, nemesurak és fuvarosok. Sokan találtak menedéket itt, gazdagabb és szegényebb emberek a török alá esett területekről, falvakból és mezővárosokból. De legtöbben talán mégis Pest és Buda falai közül jöhettek ide. Befogadta a város az új hit, a reformáció hirdetőit, tanítókat s prédikátorokat is. (Jó ideje itt élt, itt tartott házat, ide tért vissza hosszú útjairól Tinódi Sebestyén.) Kassán diákoskodott ekkor Bornemissza Péter, később nevezetes ember, de most még csak alig 17 esztendős tanuló. Nyughatatlan és mindent tudni akar, talán ő is ott semmiskedett a városháza kapuja előtt.

Nagy lehetett a riadalom. Néhány héttel azelőtt foglalta el csellel a várost az egykori magyar király Szapolyai János híveitől Felkai Lestár, Habsburg Ferdinánd magyar és német király kapitánya. Idegen katonák dübörögtek át a kassai kőhídon és az emberek féltek.

– „Menjünk a török ellen? Nyakunkon a német! Kevesen vagyunk, azok pedig sokan. Elveszett Veszprém, Drégely, Lippa! Majd éppen Eger ne jutna kezükre. Segítsen a király, a püspök, az ország. Nem arravaló az élet, hogy a gyütt-ment pogánynak legyen kit levágni!”

Végre augusztus vége felé elindítottak kétszáz kedvetlen puskást nagy keservesen. Nyugtalanul jártak ki azután naponta a kőhídra. Onnan kémleltek Eger felé. Sokan hallani vélték az ágyúdörgést. Fülükbe csenghetett Tinódi históriája: Buda vesztéséről és Terek Bálint fogságáról. – Ha Eger elvész, Kassának vége!

Bornemissza Péter diák már tudta, hogy mivé lesz az otthon a török alatt. Bölcsője Budán ringott. 1541-ben hatéves lehetett.

Késő ősszel tűnt fel végre a kassai hídon a megfogyott egri csapat. Nehezen ismerhettek rájuk, szavuk komoly, tekintetük, mint a nap:

– És Hegedűs hadnagy? Nem, ő nem esett el. Áruló lett. Felakasztották.

– Miért égette össze az arcod a puskapor? Mert az Ókapunál tombolt a pokol! Mert nem ostrompénzért vitézkedtünk!

– Való igaz: a budai pasa bársonyzászlóját elragadták!

Kassán pedig polgárok és nemes urak büszkélkedtek, nagyokat mondtak. Mígnem Felkai kapitány gyanakodni kezdett. Keresztkérdésekkel zaklatta a polgárokat, tiltotta az iskolában a magyar beszédet és elűzte a prédikátorokat. Pálcáztatott, kalodáztatott naponta. Nehéz idők jöttek.

– De miért tűrjenek – mondották néhányan és Péter diák is köztük volt. Tenni kellene valamit. Csakhogy nincs fegyverük. Mégis megszégyeníthetnék a kapitányt.

Karácsony felé járt az idő. Az iskolában a betlehemi történetről tartottak színielőadásokat a tanulók. Péter diákot felöltöztették az angyal ruhájába, vállára kötözték a lúdtollszárnyakat, fejére a sugaras abroncsot. Becsempészték a kapitány szállására és elbujtatták a kemence mögé. Éjfelet kongatott a toronyóra s ő előjött és kísérteties hangon szózatot mondott. Az üvegkarikákon át besütött a hold és a szoba falán az ablakfa hatalmas árnyéka remegett. Másnap szemvillanások és vidám suttogások adták tovább: vacogott a kapitány foga és


hangosan fogadkozott, nem háborgatja többé a kassaiakat. Csakhogy a kapitány is visszanyerte a bátorságát!

– Hátha merénylet készül ellene? Ő Ferdinánd magyar és német király képviselője.

Becsörtettek az otthonokba a darabontok, munkához láttak a vallatólegények. Különös vallomásokat körmöltek az íródeákok.

A Miklós-tömlöcben kínzószerszámok, csonthalmok hevertek szanaszét. Péter diák elhatározta, inkább meghal, de nem marad itt, s valahogy sikerült megnyitnia a vasajtót.

Felette csillagrácsos januári égbolt, körülötte méteres hó, csuklyás fák, betáblázott ablakok. Hol talál otthont, tüzet, védelmet? Kassáról futnia kell, a Felföldön, a királyi Magyarországon hajtóvadászat lesz ellene. Nincs hova hazamennie. Előtte a világ és mégsem szabad! Félelmetes érzés lehetett.

Valahol Erdélyben élt egy rokona. Az ország északkeleti határán, Máramarosban talált reá. Éppen Huszt várát vívták. Odaföntről a bástyákról császári zászlók és kalpagos német darabontok mellől magyarul kiáltoztak le csákós vitézek. Idelent pedig turbános tisztekkel kockáznak a magyari urak. Ki tud itt eligazodni? Mondhatták neki: a török segédcsapatok János király özvegye és fia János Zsigmond fejedelem hívei mellett serénykednek. Akik elvették Budát? Akik szüleit semmivé tették? Akiket az egriek visszavertek? Péter diák talán megint tett valamit. A történetkutatók máig sem tudták megállapítani bizonyosan, hogy miért fogták le ismét. De hamarosan kiszabadult és fent a huszti várban megnyugodhatott volna. Nézhette lent a völgyekben a sóbányák aknáinak fatornyait, a sürgő-forgó bőrkötényes sóvágókat, a távolbafutó utakon vánszorgó szekereket és messzire szálltak gondolatai.

Szülei házába turbános népek telepedtek. Beszédük idegen. Az útra azt mondják jol, a bástya kule, a palota szeráj. Mindennek megváltozott a neve: a Szombat kapu Becs-kapuszu, a Kakas kapu Horosz-kapuszu, a Fehérvári meg Ova-kapuszu. Az Esztergomi rondellát pedig úgy nevezik: Toprak-kuleszi. Otthona, Buda elveszett és elveszett vele az ország. Talán már nem is a maga sorsát szánta, az országon gondolkozott. Mindnyájukon. Leírta, hogy könnyítsen a lelkén.

Engömet kergetnek az kevély némötök

Engöm környülvettek az pogán törökök.

Engöm eluntattak az magyari urak


Üldözték, kergették, fenekednek rá. Nincs itt maradása. Sehol nem vár rá meleg otthon, elmegy innen messzire. Mégis nehéz itthagynia Budát, ami elveszett és mégis megmaradt. Nagyon összeszorulhatott a szíve.

Siralmas énnéköm tetűled megválnom,

Áldott Magyarország, tűled eltávoznom;


Meglehet, hogy képzeletben már Bécs városában járt. Hallhatta Kassán eleget, hogy három egri vitéz oda vitte a királynak Ali pasa zászlóját. Íme a jel: a török legyőzhető! Elmehetne Velencébe is, onnan már csak egy ugrás Pádua, a híres egyetem. Tanulni fog, hogy megértse ezt az összezavarodott világot és lássa, mi lesz. Így fejezte be a verset:

Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában,

Bornemissza Pétör az ő víg kedvében.


Sokan voltak így akkoriban a három hatalom alá esett Magyarországon. A maguk otthontalanságán töprenkedtek és valójában Buda vesztét siratták. Eger vár viadaláról hallgatták a históriát és igazából már Budán jártak, a török kiűzése körül forgott az eszük. Azt mondták, hogy Mátyás király palotája és azt értették, hogy Magyarország.


Bornemissza Péter is kegyetlenül rosszul érezhette magát. Gondolható, micsoda víg kedve lehetett, a kevély németek, a fene törökök, a tehetetlen urak között. Mit tehetett volna mást, mint a hosszú úton járó, aki messze házának fényes ablakait vetíti maga elé, ha meg szeretne állni. Képzeletben bizonyára nem Bornemissza Péter járt először a török Budán, de ő fejezte ki elsőként, hogy az nemcsak város és nemcsak a várpalota. Buda a haza, mert ott van otthon, ott lehet csak biztonsága.

Később nevezetes prédikátor és híres író lett. Merész dolgokat nyomtatott ki. Sokszor bebörtönözték és vakmerőbbnél vakmerőbb kalandokba keveredett. Nagyobb dolog mégsem történt vele, mint ekkor, a kassai diáktréfa végén. Megszületett a költő. Formát adott egy országos gondolatnak. Hitelesen, szépen, igazan. Kimondta, hogy vissza kell vívni az elveszett országot. „Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!”

2. Képek


· web viewigaz, zichy sem ismerte ki magát. Ő a losonci magyar helyőrség parancsnokságán...

Documents