Wayne Chapman

A bárd és a démonok

Előbeszéd

Ynev szibillái a kezdetek óta vallják, hogy a szférákon túli éjben minden te-remtett lénynek, ifjúnak és aggnak, szelídnek és elvetemültnek akad csillaga. Az asztronómusok, kik a maguk kristálylencséivel sokkalta messzebbre lát-nak, korok óta tudják, hogy a kozmosz zsarátnokainak egy töredékét tükrözi csupán halandó szemünk – a fentiekből következik, hogy a kontinens földjét tapodó fajzatok mindegyikére miriádnyi csillagszem vigyáz.

Akadnak köztük szerencsecsillagok és balcsillagok; olyanok, melyek télen-nyáron láthatók, s olyanok, melyek csak az esztendő bizonyos szakában emelkednek a horizont fölé, hogy hajósokat és vándorokat kalauzoljanak, prófétákat és szeretőket igézzenek meg fényükkel. Vénebbek a legvénebb léte-zőknél, a szférákon túli bolygóknál, tán még az isteneknél is. Mintázatukban ómeneket, elveszett titkokat és eltávozott hősöket sejtünk, még sincs lajstrom, melyben valamennyi szerepelne, s nincs ember vagy más kreatúra, aki az összesnek nevet adott volna… meglehet, azért, hogy az enyelgők, kiknek szo-kása a mindenségre örökjogon tekinteni, bátrabban mondhassák: „Ímhol a mi csillagunk!”

A Hetedkor birodalmai állócsillagoknak vagy méltósággal vándorló pla-nétáknak rémlenek, de annak tűnhetett a hajdanvolt szemekben Cranta és Kyria, Ryek és Daiva, sőt, a hozzájuk mérten kérészéltű Godon és Godora is. Az eleven lények csillagai közt vannak kicsinyek és hatalmasak, fényesen szikrázók és haloványak, olyanok, melyek őrtűzként vöröslenek, vagy kéken hunyorognak a végtelen messzeségből, akár a pincegázban halódó gyertya-láng. Akadnak fehérek, kránkő sárgák és pikkelyzöldek – némelyek szerint még pokolfeketék is, melyek a Teremtéshez használt matériát más istenek univerzumaiba öklendik át.

A sors könyvében csak a hosszú éltű, éles fényű, vagy egyéb okból külön-leges csillagok kaphatnak helyet. A kométákat s a szférák mezsgyéjén tűzzé váló, koronként honunkat sújtó égi pörölyöket külön hely illeti meg a kalen-dáriumban, ám feledés az osztályrésze mindama parányoknak, melyek fényü-ket nem e világba sugározzák, s merész ívű pályájukat a vártnál sebesebben befutva dühödt vagy csodás, de mindenképp tünékeny lánggal lobbannak el. A kontinens népei más-más néven – hullócsillagnak, Kai-Syah könnyének,

éjbe lőtt vesszőnek – nevezik őket, ám egyetértenek abban, hogy kalandozólelkek, és hogy lefutásuk egy-egy szerencsevadász, fegyver- vagy mágiaforgató távozását jelzi e világ térségeiről.

Fenséges és szomorú e sors, hisz minden lefutó csillagban egy szív heve, minden villanásban régmúlt napok fényessége enyészik el, a szférákon túli éjbe szórva léte emlékeit. Ám míg az eleven kalandozók útját gyanakvással vegyes félelem kíséri, csillagaik földünkön lelt szilánkjainak becsértéke a legnemesebb kövekével vetekszik. Ki ilyet lel, kincsért vagy jó szóért meg nem válik tőle, hisz e szilánkok mindegyike visszacsempész valamit az élők világába ama hevületből, mely valaha (csak tegnap talán) egy rejtelmes uta-zó testét hatotta át. A legkisebb töredékben is nagyság rejlik: templomai mindama szépségnek és iszonyatnak, mit a kalandozó szemek láttak, és részt juttatnak birtokosuknak ama istenek felett való szerencséből is, mely a kivá-lasztottak napjait szükséggel, s kényszerrel dacolva megsokszorozza.

Regék szólanak életmentő és gyilkos tréfájú szilánkokról; olyanokról, me-lyek viszályt szítottak vagy békét teremtettek; olyanokról, melyek folytatták és bevégezték evilági harcukat, vagy egész varázsukkal hordozójuk boldogulá-sát szolgálták. Magam, ki kora gyerekségem óta ily szilánkot hordozok, csak az utóbbit erősíthetem: jól emlékszem, miként csepegtetett nyugalmat és de-rűt szívembe lar-dori vizsgáim idején, mint örvendett velem a kedves látásá-nak Új-Pyarron tamariszkuszillatú éjében, míg az Égi Templom márvány teliholdként ragyogott a tetők felett, és hogyan tartotta bennem a lelket utóbb, míg tengereken és sivatagokon, erdők sötétjén és csaták vérzivatarán át vezetett utam. Velem volt Észak bál- és cintermeiben, delejes pászmákkal világította be előttem Erion, Shulur és Ifin sikátorait, bántatlansághoz segít-vén oly zugokban is, ahol az aranyat és a vasat nem, csak a vért és a bűbájt tisztelik. Sosem firtattam, ki lehetett, míg mulandó testben élt, de most, őszbe csavarodó hajjal és teli erszénnyel, jóhírem tenném rá, hogy ember és férfi volt, kinek lelkét – mert mindenkinél többet tud e szív titkairól – kész bátor-sággal hagyom gyermekeimre, ha kitelik az időm.

A tudás, melyet e könyvben adok közre, nem tőle, ám kétségtelenül általa való: magam gyűjtöttem, míg mestereim és népem dolgában Ynevet jártam. Diplomatának mondanak, noha iskoláimra nézve akolita, hajlandóságra asztronómus és kóborló vagyok, ki a természet szépségei mellett az írott szó-ban leli legnagyobb örömét.

Pénzzel és szolgálattal sosem tartoztam, hittel, hűséggel vissza nem éltem, de – bár sem kultuszok, sem kabalák bolondja nem vagyok – a szívem felett hordott szilánk lekötelezettjének vallom magam. Néma jelenléte elhalt szeret-teimet, az elmaradt barátokat és mentorokat pótolta. Lényem merészebb fe-leként, bennem és érettem létezett, viszonzást sosem kért, én mégis örömmel törlesztek neki. Gyűjteményem kopjafa a hozzá hasonlóknak, s üzenet a nyo-munkban jövőknek: „Magad döntesz, milyen emlék válik belőled.”

Ezt Peregrinus írta, a Szent Város lakója, ki ifjonti fővel világot járt, észa-ki feleséget vett, és mindenkit ámulatba ejt fura kedvteléseivel. Ő, aki éjjelente az eget fürkészi, a hitvesi ágyban és az írópult mellett egyként gyö-nyört talál, és halhatatlan patrónusai helyett nevesincs barátjának ajánlja utolsó művét – kivonatát ama nagyobb műnek, melyet hőstettekkel róttak Ynev égboltjára, s melyet halandó szemek sokasága böngész ma is a csilla-gok mintái közt.

Leviatán

(a Pyarron előtti VIII. évezredből)

1. Az orkán az öbölben született, a földnyelv felett kapott erőre, és a nyílt vízen, a legendák szörnyeinek acsargó dühével rontott nekünk. Vártuk, számítot-tunk rá – de nem számítottunk a hangjára, a panaszos-fenyegető sikolyra, mely egy szemvillanással azelőtt remegtette meg zsigereinket, hogy a torony-fedélzet ablakai berobbantak. Eddig csak láttuk és hallottuk az iszonyatot, most már éreztük is. A mellünkre nehezedett, a felkavart iszap bűzét préselte tüdőnkbe, törmeléket, tajtékot sodort, és fellegpalásttal sötétítette el az eget, mintha egymaga akarná beteljesíteni a giffithai Korkoran jóslatait a közelgő tűz- és jégözönről. A falak rázkódtak, egy árboc visszhangos reccsenéssel tört derékba, a burkolat és a kormánymű azonban kitartott: a Harida, Ő császári felsége Laquass osztályú csatahajója lassan egyenesbe került, és a tömegéhez illő méltósággal ismét a szélbe fordította orrát.

– Látod? – sziszegte Azimut kapitány, s bár mindvégig a judikátort bámul-ta, úgy éreztem, szavai nekem is szólnak. Érted már? Félreállsz végre, hogy tehessem a dolgomat, ostoba?

A második csapás akkor zúdult ránk, mikor emberei szorosabbra vonták a gyűrűt a judikátor körül. A szíjas izmú, jégkék szemű férfi a többiekkel együtt tántorodott meg, de nem bukott a földre, és mielőtt a fegyveresek visszanyer-ték egyensúlyukat, összeszorított ökleiből darabos sötétséget lövellt feléjük – hatékony fogás egy birodalmi ítésztől, de semmiség az odakint tomboló ele-mek dühéhez képest. Három tengerészkatona hanyatt zuhant, a negyediket és az ötödiket a szél csapta a falhoz, a hatodiknak magam vetettem gáncsot anélkül, hogy indítékaimon vagy a következményeken töprengtem volna. A fickó estében felém sújtott, s mert tekintete elárulta, hogy ölni is kész, ha módja nyílik rá, két gyors ütéssel a földön marasztottam. Nem nyúltam a gaz-dátlan pengéért – valami azt súgta, máris többet tettem annál, ami a magam-fajtától vész idején elvárható.

– Tétováztál – dünnyögte a judikátor. – Már-már azt hittem…

– … hogy ezekkel tartok? – Szemközt új pengék csillantak, én mégis a ki-bomló segédvitorlákat figyeltem: mályvaszínük a toroni kurtizánt juttatta eszembe, aki életem utolsó gyönyörteli éjszakájával ajándékozott meg, s aki olyan szorosan ölelt magához, mintha ismerné az igazságot – pedig az igazsá-got csak az istenek ismerik, és sorsunk végső titkával együtt szövik a csilla-gok mintázatába, hogy minket, percnyi éltűeket a lassú változás és az örök megújulás tiszteletére tanítsanak. Úgy neveltek, hogy elfogadjam döntéseiket, néha mégis elővesz a keserűség – mint most, és mint azon a reggelen, mikor addigi életemmel együtt a szerelemnek is hátat fordítottam, és a postaállomás egyetlen pihent lován folytattam utamat a tenger felé.

A harmadik csapás zökkentett vissza a valóságba. A toronyfedélzeten szo-rongók – tisztek, fegyveresek és jöttmentek, akiknek csak Azimut szeszélyé-ből juthatott hely egy birodalmi csatahajón – egyszeriben megfeledkeztek rólunk: leeresztett karddal, ziháló mellel bámultak nyugat felé, és pillantásu-kat követve elfúlt az én lélegzetem is.

Oldalvédünk eltűnt, mintha sosem lett volna. Ahol pár perce gyorsjáratú karakkák raja hasította a vizet, most örvénytölcsérek nyújtóztak az alacsony ég felé, a hullámok közt túlélők küzdöttek a falkákba verődött cápákkal – lehettek a tengermellék szülöttei, lehettek jó úszók, rátermett fegyverforga-tók, itt és most mégsem fogadtam volna a győzelmükre.

– Eprimor…? – Irány marad – közölte a kapitány. Átható pillantással fékezte meg a fe-

lénk mozdulókat, de sem a tőrt, sem a sebvörös ruhás nőt nem eresztette: bensőjében sötét szenvedély gyürkőzött az évtizedes fegyelemmel. – Tombolj csak, átkozott – sziszegte, és időbe telt, míg rájöttem, hogy szavait ezúttal a földnyelv takarta ellenséghez intézi. – Harcolj és pusztíts, míg teheted, de vigyázz: utánad én következem!

Néztem, mert nézni kellett: noha arcát és nyakát szilánkok sebezték meg, noha grimasza alig emlékeztetett a mosolyra, mellyel a vadászat heteiben kémlelte a láthatárt, tartása változatlanul méltó volt hírnevéhez. Vasszürke sörényével, medveerejével, a harci öltözékét ékítő rang- és diadaljelekkel ma-ga volt a rendíthetetlenség, mindazon erények megtestesülése, melyek Kyriát naggyá, a császár seregeit legyőzhetetlenné tették. Az igazi tűz nem az őrhe-lyeken, nem a naftavetők sárkánytorkában, hanem a tekintetében lobogott, de

ez egyszer nem hozott számára megvilágosodást – szinte láttam, ahogy távo-lodik tőlünk, ahogy az ősi gyűlölség tovább hajszolja prédája nyomán.

Azzal áltattam magam, hogy ismerem, azt reméltem, hogy napjaim fogytá-ig hűséggel szolgálhatom őt, és mert csalatkoznom kellett, ugyanazt a keserű-séget éreztem, amit a judikátor érezhetett, mikor a vádak bizonyítást nyertek – nem lehetett könnyű végignéznie, ahogy ifjúkorának bálványa hősből fene-vaddá változik. Tudtam, hogy nem harcostársak többé, tehetetlenül figyeltem, ahogy ellenségekké válnak; s bár vesztenivalóm nemigen akadt, azon kaptam magam, hogy Weilához fohászkodom – hozzá, aki ráébresztheti őket, hogy az igazi ellenség odakint, a déli partvidék névtelen öblében vár ránk.

– Eprimor! Azimut a másodtiszt felé fordult, de szeme sarkából továbbra is minket fi-

gyelt: a többiek csak árnyak voltak, mellékszereplők az élet hullámverés mozgatta Rododa-színpadán. Ahogy a hajóorr megemelkedett, fogódzó után kaptunk, aztán csak vártunk és reménykedtünk mindannyian abban, hogy a Harida átszeli az útjába gördített hullámhegyeket, hogy eredményesen dacol majd a további csapásokkal… s hogy isteneink valamiképp elsimítják a köz-tünk támadt viszályt.

Nem így történt. A judikátor figyelmeztető kiáltására fordultam ismét Azimut felé. Amit lát-

tam, nem lepett meg, de fájdalmasabban érintett, mint az első alkalommal. Kevélység volt hinnem, hogy változtathatok a sorsán, mikor a magamén sem uralkodtam, és elérkezett az idő, hogy szembenézzek a ténnyel: noha sokat tudok róla, igazában sosem ismertem őt.

Kábán meredtem rá, ő pedig úgy mosolygott, ahogy hajnaltájt, mikor elő-védünk magitorai a mindenség energiaállapotának változására, az ellenség közeledtére figyelmeztették. Balját a sebvörös köntösű nő derekán nyugtatta, a jobbal pedig olyan magától értetődő természetességgel szorította torkához a tőrt, mintha csak a hajónak készülne új, biztonságosabb irányt szabni. A kö-rülállók nem mozdultak: sihederkoruk óta szolgáltak Azimut keze alatt, és készséggel követték volna akár a guttarok poklába is.

– Befogadtalak, tanult ember – suttogta a kapitány. – Esélyt kaptál tőlem a megtisztulásra, arra, hogy férfiként élj, harcoshoz méltó véget lelj köztünk… s lám, mivel fizetsz érte?

Nem volt mit felelnem neki: amivel vádolt, szempontjából kétségtelenül megfelelt az igazságnak – az istenek, a Birodalom igazsága azonban mást követelt, s a judikátor ebből a tudatból meríthetett erőt, mikor célra emelte kézi számszeríj át.

– Azimut-om Atlar – szólt rekedten. – A császári felség által rám ruházott hatalommal élve megfosztalak tisztedtől, és elrendelem, hogy a parancsnok-ságot hatalmad jelvényeivel együtt haladéktalanul add át…

A kapitány arcáról lehervadt a mosoly, szorítása azonban nem lazult a tőr markolatán.

– Enrawell szeme vagy – mondta. – Kevés tán a fény, hogy meglásd a he-lyes utat?

– Törvényeinket és legszentebb hagyományainkat gyalázod meg. Hitünket árulod el, amikor…

– Tévedsz. Bármit teszek, hagyományaink és hitünk védelmében teszem, és ha ezzel törvényt sértek, a túlvilágon majd számot adok róla. – Azimut a földnyelv felé pillantott, melyen túl mostanra hatalmas szívként lüktetett a villámok koszorúzta feketeség. Alig mozdított jobbján, a nő torkának szege-zett penge tükrét azonban máris vér homályosította el. – Megteszem, amit meg kell tennem, aztán Weila kegyelmébe ajánlom lelkemet. Ha harcosnak és férfinak tartod magad, követni fogsz; akár a többiek. Megküzdünk az iszo-nyattal, mely dekádok óta kísért Quironeia vizein, és száz meg száz bajtár-sunkat, a Birodalom temérdek alattvalóját pusztította el. Győzünk vagy veszí-tünk, osztályrészünk örök dicsőség lesz, de ez… – mormolta, rám villantva savószín szemét – … ez semmiképp nem tarthat velünk.

2. Ez a messzi északon, a Nel’Myer partján született, s bár elei jobbára tengeré-szek és fegyverforgatók voltak, ő maga több hajlandóságot mutatott a tudo-mányok és a misztika iránt. Ahogy cseperedett, úgy távolodott el mindazok-tól, akik szerették – mintha már ekkor sejtette volna, hogy az istenek rövid életet és korai megvilágosodást szánnak neki.

Vad elszánással tört előre választott útján, híre azonban megelőzte, és idő-vel Enrawellig jutott. Húszesztendős sem volt még, mikor meginvitálták a császár asztalához, de sosem szórakoztatta az udvar nagyjait a hadigépek és a csillagok titkaival: a másik, a sötét üzenet az indulás előtti éjszakán jutott el hozzá, és alapjaiban megváltoztatta, életét.

Jó ideig nem mutatkozott az emberek előtt. Bocsánatkérő levelét egy ke-vert vérű, vén tollnoktól rendelte meg, és holmi hegylakóval küldte Enrawellbe. A császár elnézte neki ezt az otrombaságot is – uralkodóként és anyrként legalább annyit tudott a végzetről, mint ez, s mert korának legna-gyobb filozófusa volt, válaszában arra intette, hogy keressen mélyebb értelmet az égiek döntésében.

Nem volt könnyű a dolog. A férfi, akivé ez idővel érett, borgőzös éjszakák és ködös nappalok soka-

ságát szánta rá, de húsz esztendő múltán sem volt elégedettebb az eredmény-nyel, ezért könyveivel és tekercseivel együtt hátrahagyta a tépelődést is, mi-kor az ösztönök indulást parancsoltak neki. A carcazuni Kapun át Astarba ment, onnét Kyallon és Pendinen át Enrawellbe. Az utazók csuklyás köpö-nyege rejtette arcát, míg az utcákat rótta örömét lelte a hazugságban, hogy ha másként tenne, felismernék. Végignézett egy küzdelmet a Jendari Arénában, felkereste a Csaták Palotáját, melynek kristályüveg ablakain át tízezer festett bajnok és hős ábrázatára hullt a napfény… aztán a falakon kívüli kalyibavárosba sietett, és korhelyek, rosszféle nők seregének életét aranyozta be örökségével.

– Ki vagy te? – firtatta egy sebhelyes képű alak, aki az erszényére pályázva támadt neki, és sajgó háttal, szikrázó szemmel tért magához egy drága kurti-zán ölében. – Ki vagy, és merre tartasz, nagyúr?

– Szolga vagyok – feleltem. – A sors rabszolgája, és ugyanoda tartok, aho-vá minden teremtett lény útja vezet, bár az enyém valamivel sietősebb a tié-teknél. – Érméket dobtam az asztalra, és kiürítettem az ott lelt butéliát. – Tedd, amit tenned kell, aztán menj, és ne vétkezz többé – a mostaninál egy szénégető is különb foglalatosságot kínál neked.

Az útonálló szólni akart, a kurtizán azonban leintette. Egyetlen szemével merőn bámult rám, és mielőtt kifordultam az ajtón, Morgena áldásának jelét mutatta felém.

Azon az éjszakán ismét mérföldek ezreit hagytam magam mögött, és lőré-től kábán érkeztem Enrawell teléből Toron tavaszába, ahol gyantaillat, gye-rekzsivaj és bérelt batár várt rám. A hajtó komor öregember volt, a sheralani határt vigyázó légiók veteránja, akinek vállát nomád buzogány, bal térdét kőgörgeteg zúzta szét. Egyetlen szó sem hangzott el köztünk, míg délnek tartottunk a fenyvesek közt kanyargó utakon – a negyedik állomáson azonban ráncok mélyültek el a postamesterrel tárgyaló vénség ábrázatán.

– Engedelmet, Dom – dünnyögte, amikor visszatért. – Úgy fest, helyet kell adnod magad mellett egy idegen úrnak, aki szintén Shulurba tart.

– Kerítsenek neki egy másik batárt – mondtam. – Állom a költségeket. – Nincs másik batár, Dom, és a postamester szerint… Savanyú képpel bólintottam; figyelnem sem kellett, hogy láttam a félelmet

a tornácon álló fickó szemében. – Helytartói passzust mutatott nekik? – Olyanfélét, Dom. Jót teszel az itteniekkel, ha nem támasztasz nehézsége-

ket. – Miből gondolod, hogy érdekelnek a nehézségeik? – Asista vagy – mormolta a veterán. – Zarándok, aki a Fájdalom Útját jár-

ja, és jót cselekszik a rászorulókkal. Erre már csak a vállamat húztam. feljebb: beletörődtem, hogy hírem válto-

zatlanul előttem jár. A passzus hordozója karcsú, könnyed mozgású, választékosan öltözött

férfi volt olyan jégkék szemmel, amilyet manapság csak a calowyni eredetű Nemes Házak sarjainál látni. Jó ideig méregettük egymást, mire rádöbbentem,

miért találom olyan rokonszenvesnek: világéletemben becsültem azokat, akik tudják, hogyan és meddig kell hallgatniuk. Más dolgom nem lévén beszédbe elegyedtem vele, s ő megjelenése után modorával is kellemes csalódást oko-zott – a tisztavérű kyrek rátartisága éppoly távol állt tőle, mint a birodalmi arisztokráciát századok óta mételyező érdektelenség. Odassyninak, a helytar-tó–família oldalági leszármazottjának mondta magát, és csodálatot ébresztett bennem a tájékozottság, mellyel a világ dolgairól nyilatkozott. Modora oly sima, az utazó diplomata szerepe oly testhez álló volt, hogy csak órák múltán figyeltem fel néhány furcsaságra, s ránk esteledett, mire teljes biztonsággal megállapítottam: hazudik nekem.

Kelepcébe csalhattam, leleplezhettem volna, de nem éreztem kedvet hozzá – annál sokkal jobban érdekelt, kicsoda-micsoda valójában. Ha másként jár el, talán sosem kerülünk ilyen közel egymáshoz, és ezt neki is tudnia kellett, hisz tapasztalt vadász volt – a vadászoknak pedig nem mindegy, farkasnak vagy medvének ássák-e a vermet. Hallgattam történetét, ezt a mások történeteiből összegyúrt műremeket, s mert a részleteknek nem volt jelentőségük többé, szavai értelme helyett azok zenéjére fülelve latolgattam, vajon mennyi rejtőz-het a maszk mögött igazi énjéből. Az a benyomásom támadt, hogy simulé-konysága dacára kemény ember, aki ideje legjavát testgyakorlással tölti, de nem lehettem biztos a dolgomban: eleget hallottam olyan eljárásokról, melyek hosszabb-rövidebb időre megváltoztatják, akár a felismerhetetlenségig eltor-zítják a külsőt.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem hajnal előtt, félresöpörve mindazt, amit a futárszolgálatról, a diplomáciai karrierről és egyetlen igaz szerelméről, a ten-gerről hordott össze. Elhallgatott, homlokráncolva pillantott rám – csalódtam volna, ha egy szemernyi bosszúságot sem tükröz a tekintete.

– Sejtettem, hogy rájössz – mondta végül. – A magadfajtát szinte lehetetlen félrevezetni.

Bólintottam. A kékezüst hold, pályám égi tükre sarlóként tündökölt oda-fent – méltósággal viselte sorsát, mely arra ítélte, hogy belevesszen a keleti horizonton elömlő derengésbe.

– Hazudtál nekem. – Nem tehettem mást. A parancs úgy szólt, hogy mérjem fel, mennyit érsz. – Hogy mennyit érek?

– Különös híreket hallani rólad – folytatta a jégkék szemű. – Egyesek szentnek tartanak, mások futóbolondnak, aki eltékozolta tehetségét… néme-lyek pedig eretneket látnak benned, aki egy földre szállt isten szerepében tet-szeleg.

– Az anyrok küldtek, hogy az ezzel járó veszélyekre figyelmeztess? – Nem. – Útitársam előrehajolt, és felemelte jobbját: gyűrűje kövében vö-

rösen derengett a birodalmi judikátorok rangjele. – Azért csatlakoztam hoz-zád, hogy az indítékaidról kérdezzelek.

– Semmi másért? A judikátor bizonytalannak látszott. Valami azt súgta, ez már nem a színjá-

ték része, vagy ha igen, hát egy másik színjátéké, melyben nem rá osztották a főszerepet.

– Az elmúlt években – mondta – kiterjedt levelezést folytattál Azimut-om Atlarral, a Birodalom quironeiai flottájának rajparancsnokával. Technikai, stratégiai, olykor históriai kérdésekről értekeztetek, zászlóshajóját a te terveid szerint újíttatta fel, s bár kapcsolatotok némi túlzással barátságnak is nevezhe-tő, a kapitány lepődött meg a legjobban, mikor utolsó üzenetedben szolgála-taidat ajánlottad neki. – Pillantása egybekapcsolódott az enyémmel, jobbja tőre aranyveretű markolatán pihent. – Mi késztet rá, hogy önkéntes száműze-tésed huszadik esztendejében épp a flottánál, épp Azimut hadmérnökeként kezdj új életet?

Felesleges lett volna firtatnom, honnét szerzi az értesüléseit: bármilyen szentségeket tisztelnek a judikátorok, a levéltitok sosem tartozott ezek közé.

– Harcos vagy – suttogtam. – Megölnél pusztán azért, mert homályosak az indítékaim?

– Egy tanult ember, mielőtt útra kel, legalább a maga számára tisztázza, mit miért cselekszik.

– Magyarázatot vársz tőlem? – A Birodalom vár magyarázatot. Érzékeltem szavaiban a feszültséget, éreztem a veszedelmet, és úgy dön-

töttem, nem kísértem a végzetet azzal, hogy kivágom: sem tőle, sem más ha-landóktól nincs félnivalóm.

– Egy találkozóra tartok – mondtam végül. – Egy találkozóra a déli parto-kon.

– Nem Azimut hajója az egyetlen, amivel eljuthatsz oda.

– Azimut csatahajóknak parancsol, és a Voltak városai felett nem épp ve-szélytelen az utazás.

– Tréfálkoznál akkor is, ha tudnád, hogy visszatértedkor császári ítélőszék elé kerülsz?

– Nem térek vissza – közöltem, s feljebb húztam a köntöst bal karomon, hogy útitársam jól láthassa az Igazságbélyeget, melynek viselésére az utolsó myerrai zendülés óta törvény kötelezi nemzetségem férfitagjait. – Úgy rendel-tetett, hogy a tengeren vesszem el… és lassan kitelik az időm.

A jégkék szemek összeszűkültek, a tőrmarkolaton pihenő ujjakon remegés futott végig: egy nép, mely fél szemmel folyvást ómenekre les, fegyverforga-tóit sem mentesítheti azok hatalma alól.

– Ez hát a teher, amit cipelsz? Ezt súgták a csillagaid azon a húsz év előtti éj szakán?

Kibámultam az ablakon, hogy a döbbenetet felváltó szánalmat már ne kell-jen látnom.

– Miféle vádak alól ment fel az igenlő válasz? – Szentséggyalázás és árulás. Ezt a változatosság okáért nekem kellett megemésztenem. – A kapitány…? – Meglehet. – A judikátor a tőr helyett most a medáljával babrált, s mintha

nehezére esett volna megformálni minden egyes szót. – Azimut-om Atlar nagyhírű harcos, akinek tetteit… nem csupán elöljáróim akaratából tanulmá-nyoztam az elmúlt évek során. A sinemossai kalózok elleni hadjárat, a sziget-világ és a szoros megtisztításának krónikája ifjúkorom legkedvesebb olvas-mánya volt. Úgy tartottam, mindent elért, amit fegyverforgató elérhet, és igyekeztem méltóvá válni hozzá… a dicsőséghez, melynek jelvényeivel a Csa-ták Palotáját és urunk termeit ékítette. A vészterhes hírek hallatán önként jelentkeztem erre a feladatra. Azt reméltem, könnyű lesz tisztáznom példaké-pemet a vádak alól, de most…

Hallgattunk. A második hold tekintete beezüstözte a fenyveseket, az irtá-sokon derengő ködbe burkolóztak a toroni falvak és tanyák.

– Azimut ismét hadba készül – suttogta a judikátor. – Járőrszolgálatot vál-lalt a távolnyugati vizeken, hogy lelket öntsön a hajósgazdákba és a déli part telepeseibe, akiket jócskán összezavartak az őslakók kísértethajókról szóló legendái. Rutinfeladat, az előkészületek azonban nem erre vallanak, és nyug-

talanságot keltettek a flotta berkeiben. A kapitány saját járműve, a Harida mellett négy további csatahajóra és tucatnyi karakkára tart igényt – ennél na-gyobb erőt századok óta nem rendeltek egyetlen ember parancsnoksága alá. Az udvar rangsorvitát gyanított a panaszok mögött, megfigyelői azonban mind több aggasztó ténnyel támasztják alá a shuluri vezérkar állításait. Tud-juk, hogy Azimut átalakíttatja a hajók vitorlázatát, és ritka fémből vert don-gákkal erősíti meg bordázatukat. Tudjuk, hogy katapultokat és tűzköpőket szereltet át a Haridára a parti erődök sáncairól, hogy a tisztek kiválasztása-kor előnyben részesíti a sinemossai veteránokat… és hogy helyet ad maga mellett olyanoknak is, akiket sem képzettségük, sem megbízhatóságuk nem érdemesít e tisztességre. Társai némelyikét ismert médiumokkal, élveteg szek-ták vezetőivel azonosították – az anyrok csak a kapitány érdemei miatt halo-gatják a beavatkozást, míg pontosabb értesülésekkel, valamiféle magyarázat-tal szolgálok nekik. – A judikátor pillantása növekvő zavarról árulkodott. – Kényes helyzetben vagyok, Myerrai Darlath. Elöljáróim a legrosszabbat felté-telezték rólad, és vétkeztem én is, mikor a titkodat kicsikartam. Nem várha-tom, hogy a segítségemre légy, de ha nem vagy az, aminek Enrawellben hisz-nek… ha nem vagy hitehagyott összeesküvő, csakis az Asista, a lelkekbe látó, mindent megbocsátó vándor lehetsz. Tekints rám, oldozz fel, és ha van fo-galmad arról…

– Alábecsülsz – mormoltam. – Ismerem a kapitányt, tudom, hová készül… és azt hiszem, tudja a császár is, hisz a csillagok nyelvét nála jobban senki nem érti manapság. Tudja, de tiszteletben tartja Azimut döntését, ahogy az enyémet tisztelte annak idején; tudja, és visszafogja az anyrokat, mert Azimut az egyetlen, akit képesnek tart a győzelemre.

– A győzelemre…? Bólintottam, és átható pillantással tartottam fogva tekintetét. – Quironeia mítoszai szűkszavúak olykor. A borzongatásra, és nem a té-

nyekre összpontosítanak – nem beszélnek például arról a három csatahajóról és húsz-egynéhány karakkáról, melyeknek az elmúlt száz évben veszett nyo-muk a déli partok mentén. A karakkák többségével nyilván viharok végeztek, a Laquass osztály óriásait azonban nem ilyen könnyű elpusztítani. Ősi tudás és felmérhetetlen hatalom testesül meg bennük: kyr eleink tengeristen híján csak e kettőre hagyatkozhattak, mikor felkerekedtek, hogy új hazát teremtse-nek Ynev partjain. A Birodalom fennállásának másfélszáz dekádja alatt a flot-

ta négy csatahajóval lett szegényebb – sorsukról minden esetben parancsno-kaik döntöttek, a legénység maradékának távoztakor maguk törték meg az óvó rajzolatokat, hogy a sérült jármű alászállhasson a mélybe. Tudjuk hol fekszenek; bármikor kiemelhetjük és újjáépíthetjük őket. Az utóbbi száz év-ben eltűnt hárommal ezt a legjobb akarattal sem tehetnénk: amivel szembeke-rültek, csak pozdorját hagyott belőlük a víz színén. A mendemondák szerint az óidők szörnyeivel csatáztak, és mennydörgés közepette, feketére vált ég alatt hullottak szét – akik látták, eskü alatt vallják, hogy maga a tenger lázadt fel ellenük.

A judikátor tétovázott. Nem kárhoztattam érte: a hajlíthatatlanok dolga a legnehezebb, valahányszor világnézetünknek szögesen ellentmondó tények látnak napvilágot.

– Mennydörgés? Fekete ég? – Szakrális mágia – dünnyögtem. – Olyan erő, mellyel a flottának utoljára

kétszáz dekáddal ezelőtt, a Cranta elleni háborúban kellett számolnia. – A keleti horizontot bámultam, s bár a derengés folyvást erősödött, úgy éreztem, csontom velejéig átjár a hideg. – Cranta. Hanyatlásának mélypontján rontot-tunk rá, elsöpörtük seregeit, lerohantuk városait, nem kíméltük még isteneit sem… s bár majd’ mindegyikünkben akad valami a vesztesek véréből, oly hosszú ideje éljük a győztesek életét, hogy nehezünkre esik szembenézni a múlt árnyaival.

– Úgy érted… – Van valami odakint – folytattam rekedten. – Valami, ami Cranta bukása

óta járja a tengert, vagy kalmáraink, telepeseink jóvoltából kényszerült el-hagyni búvóhelyét. Gyűlöl bennünket, ahogy a crotoni papok és hadvezérek gyűlöltek valaha minden fehérhajú betolakodót – és a jelek szerint elegendő erő szorult belé a háború folytatásához is. – Lehunyt szemmel koncentráltam, de nem sikerült elűznöm a tudatomat ostromló baljós képeket. – Jó ideje ál-modom róla. Mindarról, amit tett, és amit még tehet; a homályról, mely kö-rülveszi, a viharról, melyet városainkra zúdít, ha időt kap rá, hogy hatalmát kiteljesítse. Úgy rendeltetett, hogy részt vegyek a felkutatásában, s hogy ne térjek haza soha többé: ezért képeztem magam húsz esztendőn át… és ezért jelentkeztem szolgálatra a kapitánynál, akinek az istenek hasonló sorsot szán-tak.

A judikátor pengévé keskenyedett szemeiben kékezüst holdfény táncolt.

– Azimut tehát… – A végzet szavára hallgat – mormoltam. – Azt teszi, amit tanult, és amihez

a legjobban ért: előkeríti, és kerül amibe kerül, elpusztítja a leviatánt.

3. Kyria tartományainak zöme egyetlen magasabb célt szolgál, s nincs ez más-ként Toron esetében sem, mely éppoly erős szálakkal kötődik a flottához, mint Sheralan az általa vigyázott déli határhoz, vagy Rualan a területének harmadát borító rengeteghez. A Toronban kitermelt faanyagból toroni meste-rek kezei közt válik evező, árboc és hajógerinc, a toroni kohók ontotta fém helyben vert üllőkön alakul át, toroni olajban merevül szerszámokká és fegy-verekké – az itteni Hatalmasok még arra is ügyelnek, hogy a Shulurban, Odassynban és Jadilban vízre bocsátott hajók egyötöde felett toroni parancs-nok rendelkezzék.

Sheralant könnyen nevezhetjük a veszedelmek, Rualant a vadászatok és gáláns kalandok tartományának – Toron a maga nagyralátó módján szétfeszíti az efféle kereteket, és kevélységéből átsugárzik valami lakóira is, akik közül elsőként Cyrjak flottabárót, utolsóként Azimut kapitányt ismertem meg, s egyik találkozás sem szolgált őszinte örömömre.

Nem holmi szeszély, hanem az aggodalom késztetett rá, hogy az utolsó postaállomáson faképnél hagyjam a judikátort – tartottam tőle, hogy történe-tem ismeretében feljebbvalóihoz fordul, akik valamiképp megakadályozzák, hogy tengerre szálljunk. Nem lehettem biztos a dolgomban a császár szerepét illetően, nem tudhattam, miféle érdekek összefonódása tette lehetővé Azimut számára, hogy megkapja mindazt, amit követelt: a politika sosem volt az erősségem, Shulur felé vágtatva pedig már csak az akadályt, sorsom betelje-sülésének kerékkötőjét láttam benne, s bosszantott, hogy nem ugrathatom át úgy, mint az utamba akadó kőkerítéseket és palánkokat.

A jégkék szemű férfi a város északi kapujánál, oroszláncímeres fegyvere-sek félkaréjában várt rám. Ezúttal nem vesztegette az időt arra, hogy az indí-tékaimról kérdezzen: egy intéssel kocsiba parancsolt, és helyi feljebbvalója, a vén flottabáró elé kísért.

Cyrjak-yd Mechil palotája úgy trónolt a Satmyr sómarta szikláin, mintha lakója nem csupán a flottát, de az egész tartományt irányította volna. A nyu-

gati szárny ablakai a hajóműhelyekre, a déliek az öbölre néztek – a vasszín sörényű öreg érkeztünkkor az utóbbiak előtt állt, és lépteink zajára összevont szemöldökkel fordult felénk.

– Késtél – közölte a judikátorral. Különös volt látnom a megalázkodó ki-fejezést útitársam arcán, de közelebb kerültem a megértéséhez, mihelyt az achátzöld szemek rám szegeződtek: Cyrjak-yd Mechilnek csak a teste vénült meg, a tekintete nem.

– Nehezen találtunk egymásra az északival, nagytiszteletű. A flottabáró végigmért, aztán az ablak felé fordult megint. – Meggyőződtél a használhatóságáról? – Óhajod szerint. Myerrai Darlath hű alattvalója a Birodalomnak, és kész

teljesíteni a Hatalmasok parancsait. Valami visszatartott attól, hogy ellentmondjak neki; ösztöneim azt súgták,

kudarca nem csupán számomra jelentené az út végét. – Üzenetet kaptam Enrawellből – mormolta a báró, s úgy meredt Daumyr

tömbjére, mintha szellemalakokat láma a hullámverte szirt magasában. – Őfel-sége óhaja, hogy Azimut szabad utat kapjon… és hogy ez a korcs ott legyen a hajója fedélzetén, mikor nekivág.

Szavai világossá tették, hogy nem tetteim, hanem származásom miatt néz levegőnek: a Nemes Házak számára százötven dekád sem volt elegendő, hogy a magamfajtával megbékéljenek.

– Myerrai Darlath vérvonala az Egység tizenharmadik dekádjából ered – emelte fel hangját a judikátor. – Ősei közt nincsenek és nem is lehetnek…

– Tudom. – Cyrjak ismét felénk fordult, s szinte megdermesztett pillantá-sának hidegével. – Az sem titok, hogy érdemtelensége dacára Ő császári fel-sége bizalmát élvezi… mégis riaszt a gondolat, hogy felügyelet nélkül enged-jem útjára az istentelenekkel.

– A szentséggyalázás bűne még nem nyert bizonyítást, nagytiszteletű. – Igaz –mormolta az öreg. Közelebb lépett, homlokráncolva bámult rám –

született tengerészként nem lehetett könnyű beletörődnie, hogy utolsó utam az övénél messzebbre vezet. – Biztosak csak abban lehetünk, hogy Azimut bármire képes, bármit kész feláldozni a győzelemért. Rátermett tiszt, de sem becsvágya, sem önteltsége nem ismer határt. Csepűrágókat tart, akik dicső tetteiről énekelnek, szeretőket, akik valaha aranyért mérték a gyönyört, és álomfejtőket, akik a hírek szerint különös dolgokról suttognak neki. Sötétből

figyelő szemekről, melyek lelkünk mélyére látnak, Avida Dolorról, a legendák kígyóhajú némberéről, akinek hatalma a mi isteneinkével vetekedett… s aki, bár a világon túli homályba taszíttatott, ma is kész erővel fizetni a neki szóló fohászokért.

– Erővel, nagytiszteletű? – A képességgel, hogy lásd a láthatatlant, érzékeld az érzékelhetetlent… és

hogy méltó ellenfele légy olyasvalaminek, ami legyőzhetetlen, mert a saját szférájában tör ellened. – A báró a szemem közé nézett. – Ismered Cranta isteneit, korcs?

Leküzdöttem a megrendülést, melyet azzal okozott, hogy közvetlenül szólt hozzám, aztán a dühöt, melyet szavaival ébresztett bennem; arra gondoltam, hogy a célhoz ilyen közel feladni megbocsáthatatlan vétek volna.

– Hallottam róluk egyet-mást. – Kontárok voltak – dünnyögte Cyrjak. – Lázas igyekezetükben, hogy a

világot kisajátítsák, elaprózták hatalmukat. A szélbe, a földbe és a vizekbe átolvadva irányítottak ugyan egyes vetületeket, de nem uralkodhattak a Te-remtés egészén: ezért kellett elbukniuk, ezért fordult ellenük az őstermészet, mikor idejük kitelt. Ez volt a gerincüket megtörő csapás – az átok, mellyel sámánná alacsonyodott papjaik küzdöttek, az ítélet, melyet életük árán sem sikerült megmásítaniuk. Seregeik felmorzsolásával csak siettettük a szükség-szerűt; az első vereséget pantheonjuk szenvedte el, s csak a vakok nem látták egy halódó kultúra végvonaglását hősinek mondott küzdelmük mögött. Le-győztük őket, de óvatlanok voltunk, mikor az időre bíztuk a többit: nem szá-moltunk a veszéllyel, melyet a kontár istenek úrhatnám papjai jelentenek, és e ballépés árát Kyria születése óta temérdek szenvedéssel kellett megfizetnünk. – A báró a fejét ingatta, arcán ráncok mélyültek el. – Cranta nagyjai a hit és a vér kötelékében bizakodtak, s mikor az előbbi elenyészett, az utóbbit tűzték zászlajukra. Felkeléseik rendre elbuktak, de a vezetőket ritkán sikerült kézre keríteni – egyesek önkezükkel vetettek véget életüknek, mások bebocsátást kértek isteneik idejébe, és a hagyomány szerint… örökre távoztak e világ térségeiről. Eleink azt remélték; többé nem lesz dolgunk velük: a második hiba a sorban, melynek kamatait nekünk kell megfizetnünk.

– A flotta veszteségeire célzol, nagytiszteletű? Cyrjak ajka vonássá keskenyedett, s én megborzongtam a tekintetéből su-

gárzó indulattól.

– A Birodalom fennállásának harmadik dekádjában – mormolta – csapata-ink felszabadították Quironeia déli partjának ősi városait. A crantai flotta ma-radéka szétszóródott, parancsnokai harcban vesztek el, az Argurenben széke-lő episzkopának azonban nyoma veszett: nem lelték sem a foglyok, sem az elesettek között, és hajója roncsait sem vetette ki a tenger. Az őslakók legen-dái szerint sajátos szertartással odázta el végzetét. Eggyé vált a járművel mely hordozta, eggyé a közeggel, mely befogadta, s lelkéért cserébe hatalmat nyert annak áramai és teremtményei felett, melyek védelmezik és diadalhoz segítik, ha soha véget nem érő bolyongása közben új ellenfelekre lel.

Kerültem a tekintetét, a borzongás azonban nem tágított: jeges hullámként kúszott felfelé a hátgerincemen.

– Hiszel a legendákban, korcs? – Hiszek, nagytiszteletű. – Sejtettem – dünnyögte az öreg. – Nem te vagy az egyetlen, aki az efféle

mendemondákat készpénznek veszi. Némelyek úgy szomjazzák az elődök dicsőségét, hogy nem riadnak vissza a túlzásoktól, sőt, a bűntettektől sem. Úgy vélik, nincs vesztenivalójuk… pedig az egyenlőtlen küzdelemben hitük tisztasága és halhatatlan lelkük üdve a tét. Segítséget reméltem a császár kül-döttétől, olyan híreket, melynek birtokában meggátolhatom, hogy tengerre szálljanak, de most… – Legyintett. – Aki a sorsot szolgálja, sem életében, sem halálában nem válik annak kerékkötőjévé. Utadra engedlek, akár a többi-eket, s nem azért, mert így helyes, hanem mert így látom jónak: menj, és tégy róla, hogy mindenki beteljesítse, ami számára rendeltetett!

A judikátor nem mozdult. Tudtam, mire készül, de semmit sem tehettem, hogy megakadályozzam: a harcosok sajátos képessége, hogy tetszés szerinti üzenetet olvasnak ki sorsuk csillagaiból.

– Ha megengeded – szólt a jégkék szemű –, szolgád Myerrai Darlath mel-lett marad, és az őrjárat során bizonyosodik meg Azimut-om Atlar szándékai-ról.

A vénember pergamenszín arcán fehér vonás volt a mosoly. Hogy értette-e vagy csak érezte, mi zajlik a háttérben, nem tudhatom – határozni minden-esetre gyorsan határozott, hisz nem először kellett élet és halál dolgában dön-tenie.

– Legyen. – Tartása merev, intése elbocsátó volt, tekintete azonban arra késztetett, hogy az ajtóból visszanézzek rá. Megbántam volna, ha nem te-

szem: Cyrjak-yd Mechil flottabáró, a tartomány és a Birodalom egyik legna-gyobb méltósága fejet hajtott, és baljával a Jószerencse ősi jelét mutatta fe-lénk.

Még akkor is szédültem, mikor a márványhűvös termekből az utcára ér-tünk. Az oroszlánjelvényes fegyveresek eltűntek, Shulur fölé azúr kupolaként borult az őszi ég, s én a palota kapujával szemközti kilátóteraszról megpillan-tottam Azimut hajóit, melyek teknőcökként barnállottak az öböl vizének fá-tyolos zöldjében.

– Óriások – mormolta a judikátor, aki árnyékként járt a nyomomban. – Nehéz a valódi méreteiket idefentről megbecsülni.

– Lenyűgöző a tájékozottságod – sandítottam rá. – Hátha ismered a vá-laszt a legfontosabb kérdésre is.

– A legfontosabbra? – Annak alapján, amit tőled hallott, és amit régtől fogva sejt, a bárónak

meg kellene állítania minket. Dacolnia kellene a sorssal, a Hatalmasok akara-tával – ha mégsem teszi, bizonyára oka van rá.

– Igaz – bólintott a jégkék szemű. – Esztendők óta várja az alkalmat, hogy leszámolhasson a leviatánnal, és titkon irigyli Azimutot a lehetőségért, amit tőle megtagadtak az istenek.

– Sokat tudsz a nagytiszteletűről. – Ismerem őt. – Mi az, ami hajtja? – firtattam. – Miért akar bosszút állni azon az ősi för-

telmen? – A legutóbb elvesztett csatahajó kapitánya a fia volt. Bár a sors újabb fintora mosolyra ingerelt, megborzongtam a sószagú ten-

geri szélben. – És te? Téged mi vitt rá, hogy császári küldött létedre Cyrjak bárónak en-

gedelmeskedj, az ő érdekeit szolgáld, és néhány megszállott példáját követve mindent kockára tégy odakint?

A judikátor arcán felhőárnyék suhant át. – Az – suttogta –, hogy én is a fia vagyok.

4. Azimut-om Atlar ugyanolyan lenyűgöző jelenség volt, mint a hajó, melyet irányított, én azonban, aki a levelei alapján alkottam képet róla, óhatatlanul a tengeri fenevadnak láttam: pillantásából, mellyel a Harida felé tartó dereglyét és utasait méregette, hiányzott minden érdeklődés, minden melegség. Szikár alakja tisztektől és aljanéptől körülvéve magasodott a katapultfedélzeten, tartása merevebbnek rémlett még a judikátorénál is, aki az odassyni kóborlók ezüsttel szegett szürke köpenyében, tajtéktól nedves arccal állt az oldalamon.

– Nem lesz baj – mormolta, mintha olvasott volna a gondolataimban. – A báró magitorai értik a dolgukat.

Nem túlzott. A shuluriaknak alig húsz órájuk maradt, hogy kijátsszák a ki-játszhatatlant, megtörjék a meg nem törhetőt, de mire felvirradt az indulás napja, eleget tettek feladatuknak: megszabadítottak a gúzstól, melyet a csá-szár aggatott vérvonalamra a Pártütés dekádjában, majd’ húsz emberöltővel ezelőtt. Az alig látható bemetszések nem magát az Igazságbélyeget, hanem a belőle áradó erők útját torzították el – az, ami korábban torkon ragadott, mi-kor hazudni próbáltam, most jeges csomóvá sűrűsödött a gyomrom táján, s az idő múlásával mind nehezebben tudtam megkülönböztetni a köznapi félelem-től.

A szorongásra jó okom volt: Kyria istenei elfordították arcukat a kikötővá-rostól, esőt, utóbb erős szelet küldtek, ködbe rejtették a partvonalat, Daumyr zátonyait, s mi, akik az Azimut-raj vezérhajója felé bukdácsoltunk, könnyen oda képzelhettük a füstszerű gomolygás túlfelére a guttarok poklának démo-nait.

Arra rezzentem fel, hogy a dereglye bevonja baloldali evezőit, és a sorhajó szélárnyékát kihasználva nehézkes fordulóba kezd. A Harida hatalmasan és fenyegetően magasodott fölénk. Kapitánya testetlen hanggá vált a pikkely-bordás mellvéd magasában: a nevemen szólított, az ősi szokás szerint jövete-lem célját tudakolta… én pedig, olyan könnyedséggel, melyre azelőtt álmom-ban sem lettem volna képes, így feleltem neki:

– Myerrai Darlath és tanítványa, az odassyni Tendarel folyamodik oltalma-dért, Eprimor. Hosszú utat tettünk meg, hogy szolgálatodra lehessünk – ne tagadd hát meg tőlünk ezt a kegyet!

Azimut hallgatott – nyilván a jégkék szemű férfit figyelte közben –, aztán felkacagott, s ahogy dereglyénk a gigász oldalához koccant, engedélyt adott a hágcsók lebocsátására.

– Különös emberek teremnek a Fehérvíz mellett – somolygott, mikor a fe-délzetre léptünk. – Vad kedvteléseknek hódolnak, körmönfont tudományok-ban jeleskednek, és megátalkodott tanítványokat gyűjtenek maguk köré, akik nem tudják, mikor kell visszafordulniuk. – Merőn bámult a judikátorra ekkor vettem észre az oldala mellett a nőt, aki sebvörös ruhájában, sápadt arcával és sötét szemével túlvilági jelenés benyomását keltette, és még a hullámverésnél is jobban megrémített pillantásának hidegével. Azon igyekezett, hogy belénk tekintsen, s én áldottam a shuluriak bölcsességét, akik rejtett rajzolatok és apró tárgyak segítségével pontosan azt láttatták vele, amit látni akart.

– Okom van rá, hogy mesterem mellett maradjak, Eprimor – szólt a jégkék szemű. – És nem csupán annyi, hogy mindkettőtök eredményeit nagyra be-csülöm. Arra kényszerültem, hogy örökre elhagyjam a földet, ahol születtem, a foltot, melyet tetteim ejtettek Házam becsületén, csak vérrel moshatom le – a magam vérével, melyet nem is hullathatnék a tiéteknél nemesebb cél érde-kében. Ha az istenek úgy akarják, hasznotokra leszek… s ha úgy rendeltetett, hogy a tengeren leljek örök nyugodalmat, zokszó nélkül megnyugszom dön-tésükben.

Azimut a nőre sandított, aztán ismét felénk fordult; állára gödröt mélyített a cápavigyor, melyet a jelenlévők közül talán csak én láttam annak, ami volt: féktelennek és baljóslatúnak.

– Féltucat hajó – mondta. – Temérdek fegyver, száz és száz harcos, rá-adásnak a kor legkiválóbb hadmérnöke; meglehet, nem is hiányoljuk majd annyira az istenek jóindulatát.

Ha elszörnyedést vártam, csalódnom kellett: a kapitány körül csoportosuló tisztek és léhűtők blaszfémia helyett mintha muzsikaszót hallottak volna. A sebvörös ruhás nő mosolygott – ez volt az első, s egyben utolsó alkalom, hogy mosolyogni láttam, pedig az ütközet napjáig számtalanszor találkoz-tunk; magamon éreztem a pillantását, ahogy a harci fedélzeteket jártam, ahogy utasításokat osztogattam az alám rendelt katonáknak és mesterembe-

reknek, ahogy a térképasztalnál magyaráztam elképzeléseimet a férfinak, akit parancsolójaként tisztelt, s akit – ezt bizton állíthatom – egyikünk sem ismert igazán.

Voltaképp nem volt nehéz dolgunk a hajón. Gondoskodtam róla, hogy Igazságbélyegemet minél többen észrevegyék, és úgy bántam a jégkék sze-művel, ahogy az igyekvő tanítvánnyal ősidőktől fogva szokás: a kezdők lan-kadatlan igyekezetével alakoskodtam, noha tisztában voltam vele, hogy az így elért sikerekért az ütközetben nagy árat kell majd fizetnünk. Így váltam Azimut bizalmasából az árulójává, így lett a megtisztulásból bemocskolódás, így vált méreggé tüdőmben a tengeri levegő – akkor és ott, a kifutást megelő-ző órán azonban csak a sors akarata járt az eszemben, s elnyomta lelkiismere-tem szavát.

– Bátor ember vagy, odassyni – hunyorított a judikátorra a kapitány. – Tiszteletben tartom döntésedet, ahogy megértettem mesteredet, a nagyeszű myerrait is; helyet kaptok az oldalamon, mert tudom, hogy nem rettentek vissza és nem hátráltok meg, bármi várjon ránk odakint. Legyetek üdvözölve a fedélzeten – másodtisztem méltó szállásról és ellátásról gondoskodik mind-kettőtök számára.

Fejet hajtottunk, ő pedig intett és ment, hogy útnak indítsa, a nyílt vízre vezesse a rajt, melyhez hasonló dekádok óta nem szelte Quironeia hullámait. A Harida vitorlát bontott, keletnek siklott a dagállyal, s csakhamar kikevere-dett a partokat borító ködből – az ég azonban vigasztalan és szürke maradt, ahogy tatfedélzetén állva búcsút intettem régi életemnek, s villám lobbant a messzeségben, mikor sarkon fordultam, hogy beteljesítsem a vén Cyrjak, a Birodalom és Weila akaratát.

5. A vadászat hetei, ha meg nem is tisztították, kétségtelenül megváltoztatták szerényebb távlatokhoz szokott énemet. Talán ezért, talán az Igazságbélyeg hiányában kezdtem másként szemlélni a dolgokat – eleinte a zsigerszaggató rosszullétek közti szünetekben, utóbb egész nap és minden éjszaka. Amilyen súlyos volt a hajó, olyan könnyűvé lettem én magam; álmaimban előtte, fölöt-te csapongtam, de így sem láttam mást, csak a háborgó vizet meg a Laquass osztályú gigászokat, melyeket apróhalak – karakkák – nyüzsgő raja környé-kezett. Karkvin és Szindvil vulkáni kúpjai, a Fynnevinek sziklái foltok voltak csupán a horizont elmosódó kékségében s amilyen gyorsan feltűntek, el is enyésztek, akár flottánk nyomdokvonala az alkonyonként alvadtvér színűvé váló tengeren.

A Birodalom istenei mellettünk álltak, gyakorta küldtek kedvező szelet, a Haridát és társait azonban kegyük átmeneti fogyatkozása sem rendítette meg: viharok idején bevont árbocokkal, lezárt fedélzeti nyílásokkal hánykolódtak a hullámok hátán, jel sem utalt rá, hogy a falaik közt emberi lények százai fo-hászkodnak a mennybéliek irgalmáért – s talán a démonokéért is, ám erről a judikátornak hathatós közreműködésem ellenére sem sikerült bizonyságot szereznie, ezért mind komorabban rótta azokat a folyosókat és kamrákat, ahová az én jóvoltomból nyert bebocsátást, s a hetek múltával mind gyakrab-ban szánta tűnődés helyett tépelődésre idejét.

Valahányszor négyszemközt maradtunk, az álmaimról kérdezett, s megsúg-ta, hogy hajnalonként kántálást hall visszhangozni a roppant hajó gyomrából. Magam is figyelni kezdtem, de hasztalan kutattam mélyebb értelmet a varázs-jelekkel telirótt gerincen, a rekeszfalakon végigkúszó rezgésekben; olykor úgy rémlett, a világokon túli förtelem, Avida Dolor nevét hallom, de napról napra bizonyosabbnak tűnt, hogy felzaklatott képzeletem űz tréfát velem. Hittem Azimutban, az utolsó láncszemben, mely múltamhoz kapcsolt, és a jó halál lehetőségét kínálta a hűségért cserébe – ahhoz, hogy gondolatban is hátat fordítsak neki, kevert vérű ember helyett igazi szörnyetegnek kellett

volna lennem. Gyomrom hozzáedződött a tenger szeszélyeihez, szellemem azonban nehezen boldogult az új helyzettel: egyszerre voltam kívülálló és beavatott, a Birodalom szolgája és árulója, ám mindenek felett társa és ellen-sége a kapitánynak, aki pirkadattól pirkadatig, cápamosollyal kémlelte a látha-tárt, s összerezzent, ha az árbocok magasában tanyázó megfigyelők vitorlák vagy lámpások feltűntét jelezték.

– Vár – dünnyögte a másodtiszt, ez a sebhelyes képű zighroati, aki az első napok álmatlan őrületét felváltó ivászatokban furcsamód közel került hozzám. – Alig beszél, mint rendesen… de mint mindig, most is ő fogja kimondani az utolsó szót.

– Ébren álmodik – suttogta a sebvörös ruhás nő, aki adottságának köszön-hetően többet sejtett szándékaimból, mint bármelyik társa, és mindig talált ürügyet arra, hogy hozzám érjen. Én lámpás voltam, ő éji rovar, de nem úgy rendeltetett, hogy megperzseljem – erre hideg tüzemmel amúgy sem lettem volna képes –, hanem hogy lebegve tartsam, míg fellobban az a másik láng, melyben annak rendje s módja szerint elenyészhet.

Az a láng a csillagok sugallta időpontban, a Fák havának huszonegyedik napján csapott magasra – elsőként egy ódon tűzköpő torkában, mellyel az elővéd tengerészei a jeleket továbbították, utóbb a Harida egész hosszában; ahol kürtök recsegték, dobok duhogták a riadót, s ahol szájról szájra járt a hír:

– A bűbájosok meglelték a szellemhajó nyomát. Érzékeljük, ő is érzékel minket… és közeledik!

Quironeia távolnyugati szegletében, az ősi városok és nomád tanyák sze-gélyezte part mentén jártunk, Mérőink az utolsó éjszakán százöt, a sorsdöntő nap hajnalán hetven ölnyi vizet jeleztek a gerinc alatt, a tisztek távolbalátóik kristálylencséin át tisztán láthatták a homokpadokkal és zátonykaréjokkal védett öblöket, melyek elődeink jóvoltából váltak az ellenséges hajók mene-dékéből azok temetőivé – a leviatán, a crantai episzkopa végső menedéke nyilván közelségükből is erőt merített, ezért döntött úgy, hogy az Arguren-foknál, hajdani dicsősége színhelyén néz szembe velünk. Az utolsó éjszakán vele álmodtam megint: villámok koszorúzta fellegként gomolygott elő a föld-nyelv mögül, cápák torkával bömbölt, polipok kígyózó karjaival nyúlt felénk, s noha számos lélektelen test, számos porhüvelyét vesztett lélek szolgált neki, a crantai zászlóshajó, e bordáit és árbocait vesztett óriás parancsnoki hídján

egyetlen alak, az episzkopa rákoktól lecsupaszított váza állt, és vádlón muta-tott ránk csontujjaival…

… arra riadtam, hogy a judikátor a vállamat rázza. Felemeltem a fejemet, kábán meredtem a jégkék szemekbe, melyekből most a vén Cyrjak indulata sütött – s megborzongtam a Harida kamráit és termeit átható kántálás halla-tán.

– Mi a…? – Vihar készül – közölte a toroni, s ahogy előrehajolt, hajítópengéket és

kézi nyílpuskát pillantottam meg a köpenye alatt. – Azimut utasítása értelmé-ben mostantól a toronyfedélzeten a helyünk.

Nagy kínkeservvel csizmát húztam, felmarkoltam zekémet és tekercseimet, aztán kitámolyogtam a folyosóra. A parázsgömbök fényében itt-ott egy alak suhant el, az igazi tömeg azonban alattunk, a harci szinteken gyülekezett; a naftabűzű levegő még sűrűbbnek rémlett rekedtes hangú kórusuktól.

– Ez a himnusz… – nyögtem. – Mintha nem most hallanám először. A judikátor bólintott; ismeretségünk óta másodízben – s aligha utoljára –

igazi fájdalmat láttam az arcán. – Mindketten hallottuk már – suttogta –, de nem akartunk tudomást venni

róla. A tilalmas források némelyikében Csontlitániaként szerepel, de nincs köze az aquirokhoz; akik éneklik, nem fecsérlik az idejüket evilági szörnyfaj-zatokra. – Elértette a pillantásomat, bólintott. – A gyanú bizonyságot nyert: ez Avida Dolor, a kitaszított isten-némber himnusza. A kapitány és a többiek hozzá fohászkodnak… és ha közbe nem lépünk, hamarosan véráldozattal kedveskednek neki.

– Véráldozattal… – Ártatlanok életével – sziszegte a küldött, mielőtt futásnak eredt. – És ezt

az árat csak Azimut-om Atlar nem sokallja a győzelemért.

6. A dráma szereplői közül utolsóként jelentünk meg a toronyfedélzeten, s meg-lehetős felzúdulást okoztunk: míg jómagam a kapitányt próbáltam észhez téríteni, a judikátor felfedte kilétét, irányváltást parancsolt a kormányosnak, és olyan szemeket meresztett a másodtisztre, hogy annak jobbjában megrez-dült a tokból kiröppenő penge. A jelenlévők katonák, tengerészek és polgár-félék – elbizonytalanodtak, a rangidős tekintélye és a csapások nyomán táma-dó harag azonban erősebbnek bizonyult a félelemnél, melyet az ítész felbuk-kanása ébresztett bennük; túl sokat kockáztattak, túl messzire jutottak ahhoz, hogy visszakozzanak.

– Megteszem, amit, meg kell tennem – közölte Azimut a jégkék szemekbe nézve –, aztán Weila kegyelmébe ajánlom lelkemet. Ha harcosnak és férfinak tartod magad, követni fogsz, akár a többiek. Megküzdünk az iszonyattal, mely dekádok óta kísért Quironeia vizein, és száz meg száz bajtársunkat, a Birodalom temérdek alattvalóját pusztította el. Győzünk vagy veszítünk; osz-tályrészünk örök dicsőség lesz, de ez… – pillantása korbácsként vágott felém – … ez semmiképp nem tarthat velünk.

A Harida körül tomboló örvény mintha a külső síkok csendjét zúdította volna ránk. Ez megzavart, mert nem esett róla említés egyetlen könyvemben sem, csak a tiltott kristályok suttogtak valami hasonlóról, de hát az ő szavuk éppoly bizonytalan, mint az eredetük, s mint minden egyéb, amit a hajdanko-rok háborúiról, a Nagyok távoztáról és az új istenek felemelkedéséről tudni vélnek. Ahogy Azimut sebet ejtett a vörös ruhás nő nyakán, megéreztem, hogy valami figyel bennünket odakintről, ám ez lehetett akár a földnyelv mö-gött rejtőző leviatán is, melynek bömbölése most – alig egy perccel az első csapás után – újra megremegtette a levegőt.

– Hichag. Ithan sacrad. – A kapitányból vésztjósló idegenséggel robban-tak ki a szavak, a tengerésztőr pengéje lebegni látszott a nő torka felett. – Rachad vocatu e pallido seu!

A hídon szorongók nem mozdultak, mintha a kántálás megbénította volna akaratukat. A legtöbben nyilván azt sem tudták, mi fán terem az invokáció, vagy ha mégis, hát olyanféle misztériumot sejtettek benne, mellyel az egyszeri halandónak sosem lehet dolga. Mondják, a guttarok poklába balgák inaiból font függőhidakon át visz az út, neheztelni mégsem tudtam rájuk: a pillanat játékszerei voltunk valamennyien, s gyanítottam, bárhogy erőlködnék, engem is helyben marasztana a szavakból áradó varázs.

Aztán, ahogy a tőr másodszor is megvillant, és a penge tükrét elhomályosí-totta a vér, a felhőtorlasz mintha szétrobbant volna, s én, a tanult ember, Kyria császárának hadmérnöke a nemtelenekkel és a fegyverforgatókkal együtt nyögtem fel, ahogy meghasadni láttam az eget. Lassú folyamat volt, s mert a szárazföld felett kezdődött, nem lehetett köze a leviatán viharához; a valóság kárpitja feslett fel, a túloldal sötétjében az ismerős csillagok helyett rőt zsarátnok lángolt, akár egy hatalmas szem, és valamennyiünket torkon ragadott a pillantásából sugárzó iszonyattal. Lábaim megremegtek, tagjaimból kiszállt az erő. Azok, akik az imént körülöttünk álltak, most arcra borulva hevertek, s elhaló hangon fohászkodtak, hogy többet ne kelljen látniuk – ugyanezt kellett volna tennem, a megismerés, a megértés istentelenségbe hajló vágya azonban arra késztetett, hogy a sebvörös ruhás nőt bámuljam, akinek ajkán mosoly dacolt az izmok önkéntelen rándulásaival.

– Invocad pri optimi – sziszegte a kapitány. – Cantada sui, Avi’ Dolora! A tatárboc magasában kötelek pattantak el, egy elszabadult csiga átütötte a

híd mennyezetét, és tőlem alig karnyújtásnyira zúzta szét egy férfi koponyáját. Valaki kiáltott, az arcomba freccsenő vér forrósága versenyre kelt a rémületé-vel, mely egy szemvillanással utóbb csapott át rajtam – s még el sem vonult, mikor a judikátor, a toroni, aki heteken át odassyninak mondta magát, fel-egyenesedett az oldalamon. Mozdulnom, cselekednem kellett volna, de csak remegtem: ólomsúllyal nehezedett rám a magasban izzó szem pillantása. Min-den összekavarodott bennem; a lefekvés előtt benyakalt szesz, a vér a penge-élen, a postaállomás emeleti szobájában hagyott kurtizán illata, a felkavart iszap bűze, a habokat szelő hátuszonyok kékje, a sebvörös mosoly a halálra szánt nő ábrázatán. A padozat remegett, a kormánymű kristályai a szivárvány hét színében szórták a fényt. A parancsnoki állás faragott oroszlánja kitárta szárnyát, meglepően emberi hangon bömbölte a világba félelmét és dühét…

vagy tán a judikátor kiáltott, ahogy útjára engedte a vesszőt; s a mindeddig türelmesen halódó nő összerándult, majd elernyedt Azimut karjai közt.

Szeretném hinni, hogy az ezt követő csendet az égi istenek, Kyria és a vi-lág támaszai ajándékozták nekünk, s hinni szeretném azt is, hogy a különös képességekkel megáldott teremtés végzete éppoly gyors volt, amilyen őszin-tének a kapitány fájdalma rémlett, miközben holttestét a földre eresztette.

– Ó, ítész – suttogta, a délkeleten felgyűrődő, örvényekkel környékezett hullámívre villantva savószín szemét. – Ilyen elvakult lennél? Azt képzeled, egymagadban mindent megváltoztathatsz? Azt képzeled, hogy a dekád legna-gyobb csatája előtt egyetlen életet kínálunk a Kígyóhajúnak a támogatásért cserébe?

Iszonyodva meredtünk rá, mert bár voltaképp nem ismertük, eleget tud-tunk róla ahhoz, hogy biztosra vegyük: nem tréfál. A judikátornak lőnie, a lassan ocsúdó fegyvereseknek támadniuk kellett volna, de átmenetileg mind-két felet megbénította a döbbenet – a döbbenet, és az a figyelő szem az égen.

– Sokan vallják az én hitemet – folytatta Azimut, s eszébe sem jutott ismét felemelni a nő vérétől vöröslő tőrt. – A hatalom hitét, mely nélkül néhány de-kádon belül ugyanarra a sorsra jutnánk, mint azok, akik e vizeket és földeket hajdan uralták. Ha el akarjuk kerülni a crantaiak végzetét, nem hagyatkozha-tunk a ma isteneinek jóindulatára, még akkor sem, ha ők azok, akik népünket és birodalmát naggyá tették. A mi erőnk a megújulás képességében rejlik, abban, hogy túllátunk a jelenvalón… és elfogadjuk a segítséget, bárki, bár-honnét kínálja nekünk. – Az ablak felé fordult, merőn bámult a Harida balján haladó gigászra, melynek tűzköpői dühödt lobogással visszhangozták az egy-ségtől egységig szálló riadójeleket. – Akik velünk hajóznak, tudják, mire vál-lalkoztak. Készek az életüket adni a győzelemért… és nem firtatják, honnét, mi okból sújt le rájuk a halál.

– Nem – suttogta a judikátor. – Ez nem te vagy. – Ha Enrawell szeme helyett a magadéval nézel rám, nem csak engem is-

mersz fel, de az igazamat is. Hogyan óvhatnánk meg a Birodalmat az eljöven-dő veszélyektől, ha a legősibb fenyegetéssel sem tudunk megbirkózni? Hány hajót, hány harcost kellene feláldoznunk, hogy az anyrok beismerjék tehetet-lenségüket? Meddig hitegetnének bennünket azzal, hogy a Cranta felett ara-tott győzelem a hit és a hősiesség csodája volt, mikor mind egyértelműbb, hogy a sikert pusztán a kedvező alkalomnak köszönhettük? – A kapitány az

égen szikrázó szemre tekintett, és felkacagott. – Ő ismeri az igazságot. Kez-dettől fogva ismeri, és csak az alkalmat várja, hogy új utat mutasson nekünk – olyat, ami a hanyatlás és a kisszerűség mocsarából egy szebb holnapba vezet!

A magasba lendítette két karját – és a Harida testvérhajója hang nélkül, mint valami álomban, lángokba öltözött a háta mögött. Toronyfedélzetét rob-banás vetette szét, a harci szinteken kéken freccsenő tűzvirágok nyíltak, sza-naszét szórva a szűk helyen összezsúfolt testek és felszerelés foszlányait. A vízre csapó árbocok és vitorlázat robaját mennydörgés harsogta túl, s ez úgy hangzott, akár egy diadalüvöltés – pedig a leviatán még messze járt, és táma-dói helyett a zátonyok környékét ostromolta száz láb hosszú villámaival.

– Elvégeztetett – mormolta Azimut. Tőrét a parancsnoki karszék támlájába vágta, kardot húzott, és szélfútta sörényét hátradobva nézett szembe a judikátorral. – Akiket a sors erre rendelt, megtették a kötelességüket. Lelkük Avida Dolorhoz száll a világok hasadékán át, s a Kígyóhajú kegyével viszo-nozza áldozatukat. A hátramaradottak dolga élni a lehetőséggel – és őseim üdvére mondom, e hősök pusztulása nem volt hiábavaló!

– Megvesztél – mondta a toroni, tekintetében azonban mintha beletörődést láttam volna. – Mi tartana vissza, hogy végrehajtsam rajtad a Hatalmasok ítéletét?

– Velünk tartottál – mosolygott a kapitány. – Hallgattál és engedelmesked-tél pedig az áruló jóvoltából ismerned kellett céljainkat.

– Myerrai Darlath sohasem volt… – Hagyjuk a korcsot – legyintett Azimut anélkül, hogy egyetlen pillantást

pazarolt volna rám. – Ez az ősi vérből valók harca, ritka és magasztos alka-lom, melyet az aljanépek csak meggyaláznának kéretlen részvételükkel. Arra születtek, hogy szolgáljanak és elhulljanak, mielőtt jelet hagynának maguk után – ennél különb büntetés a kínhalál sem lehet. – Visszaparancsolta fegyve-reseit, akik három oldalról közelítettek felém, és balját nyújtotta a judikátornak. – Ideje a sorsára hagynunk, és gondoskodnunk a magunk emlé-kezetéről, ahogy Nemes Házak sarjaihoz illik. Jöjj velem, és ízleld meg a di-csőséget, amire születéseddel szereztél jogot; adj szabad utat legszentebb indulataidnak – csak így lehetsz igazán önmagad!

A judikátor rám nézett, tétovázott, s ezzel megint sikerült meglepnie: olyan embernek látszott, aki nem töpreng sokat a harc, a halál és a becsület dolgain.

– Indulj – mondtam neki. – Rajtam nem segíthetsz, a történteken nem vál-toztathatsz… a famíliád igazságához pedig ez az egy út vezet.

– Látni a láthatatlant – suttogta a judikátor, akinek jégkék szemeiből ámu-lat sütött felém. – Megélni a meg nem élhetőt. – Valahogy sikerült elmoso-lyodnia. – Sok különös alakot ismerek a fajtádból, de te, hadmérnök uram, túlteszel valamennyin. Teljesítsd be a csillagaid rendelését, távozz emelt fővel, ha kell – és bocsásd meg, hogy kételkedni mertem benned.

Fejet hajtott előttem, s én visszabólintottam rá, aztán a kapitányra sandí-tottam, aki a horizontot bámulta, s aki a maga módján éppúgy lenyűgözött, mint a förtelem, melyet szövetségeséül választott, és mint az a másik, Quironeia hajósainak réme, mely ezúttal a mi vesztünkre tört – s mikor felka-cagott, ráébredtem, hogy képtelen leszek olyan higgadtan szembenézni a sor-sommal, mint ő.

– Itt van hát – mormolta, s szélcserzette arcán elmélyültek a ráncok. – Jön, hogy eljátszadozzon velünk.

A hullám elérte és megremegtette a Haridát, a szélörvények tovább prédál-ták vásznait, lendületét azonban nem törhették meg, és nem olthatták ki a tűzköpők őrlángjait sem. Az épen maradt csatahajók egyike minden ereszté-kében megrázkódott, jobbra dőlt, és sodródni kezdett a zátonykaréj felé: kormányművét villámcsapás zúzta szét. A második körül, mely a földnyelv túlfelét bombázta ballisztáival, forrni látszott a tenger: valami hatalmas tört elő a mélyből, és csonttüskék borította fejével, kétfelé ágazó farkával törte-zúzta a füsttől fekete bordázatot.

– A Siuras magitorai halottak – jelentette a másodtiszt, akinek kezéről a kormánymű kristályaira csepegett a vér. – A Drezzin nem felel a fényjelekre, és dereglyéket ereszt le – úgy fest, magunkra maradunk, Eprimor.

Azimut bólintott és a judikátorra nézett, aki mostanra leeresztette nyílpus-káját, s kardot markolva várta, mit tartogatnak számára az istenek. Az én segítségemmel, az én üdvösségem árán jutott idáig, mégsem tudtam neheztel-ni rá: nyomósabb oka volt elszámolni a leviatánnal, mint bármelyikünknek, s noha az üresség valósággal sajgott bennem, valahol mélyen ott pislákolt az öröm is, hogy egyengethettem az útját.

– Északi szélre lesz szükségünk – folytatta a másodtiszt, nyilvánvalóvá té-ve, hogy Azimut a történtek dacára kitart a közösen kidolgozott haditerv mel-

lett. – Északi szélre és némi szerencsére, hogy célba érhessünk. Ha a külső hideg istene meghallgatta imáinkat…

– Nyugodt lehetsz – dünnyögte a kapitány a lángoló csatahajót bámulva, mely lassan az oldalára fordult, mintegy elhevert az ólomszín vízen. – Avida Dolor ezen a napon semmit sem fog megtagadni tőlünk.

Valamennyien összerezzentünk, ahogy a fedélzetet jégzápor verte végig: az episzkopa viharának felhőzete roppant tenyérként borult fölénk, a lilásfekete ujjakból villámok cikáztak, s elhomályosították az égen támadt hasadék ra-gyogását. Rothadásszagú szél kelt versenyre a Harida mélységeiből áradó kántálással, s mi, akiket a sors két szféra mezsgyéjére, az egymással gyürkőző erők örvényébe sodort, fuldokolva kaptunk ismét fogódzó után.

– Kyriáért, ítész – zihálta Azimut, s a toronira emelte különös tűzben égő szemét.

– Kyriáért, szentségtörő – mormolta az, s mielőtt a többiek nyomában fel-felé indult a lépcsőn, remekmívű rövidkardot nyújtott felém. – A tegnapért és mindazért, amit a holnap adhat nekünk.

Az orkán kárhozott lelkek seregeként vonított a kötelek közt, hatalmasra dagasztotta a főfedélzetre igyekvők köpönyegét, és vadul rázta a ponyvákat, melyeket sok tucat kéz lebbentett fel az irányításommal ácsolt szerkezetekről. Úgy pihentek ott, mint kitárt szárnyú, varázzsal mozdulatlanná bűvölt dene-vérek; vázuk csontból és fémből, lebernyegük cápabőrből készült: megbe-csülni sem mertem, hány nagy kéket pusztítottak el a magasztos cél érdeké-ben. Mivel a munkálatok a legnagyobb titokban folytak, a tengerészek több-ségét elképesztette a látvány – mindeddig úgy hitték, az égjárás, akár a hosz-szú élet, a Hatalmasok és az anyrok előjoga.

– Myerra viharmadarai – suttogtam a kormányállás düledékei közt, ügyet sem vetve a fejem felett csapkodó pányvákra, a törmelékdarabokra, a villá-mokra és a zivatarra, mely iszapszín cseppekkel szórta tele égő arcomat. – Szálljatok hát! Repüljetek!

A fegyveres férfiak tömegében egyedül Azimut alakját tudtam kivenni, de mindvégig magamon éreztem a judikátor tekintetét – talán azt várta, harcba szállok a tisztességért, hogy a levegőben érjen a halál, s mikor nem mutatkoz-tam, csatlakozott a csoporthoz, melynek tagjai a fedélzet pereme felé von-szolták szerkezeteiket. Az orkán parancsszavak foszlányait sodorta felém, a kántálás mintha erőre kapott volna… s egyszerre megint kigyúlt odafent a

mindent látó szem, a szél pedig, mely mostanáig a partok felől fújt, tengerilla-tú áradatként kapott hátba, és a tajtéktól nedves deszkára taszított.

Mire feltápászkodtam, az első viharmadarak már a magasba lendültek, és különös, cikkanó fordulókkal távolodtak a Haridától. Három, hat, tíz, tizenöt kék sarló imbolygott az ég mélylila hátterén, s az egymást követő villámok fényénél újabbak emelkedtek fel az irányíthatatlanul sodródó Siuras főfedél-zetéről is. A harmadik csatahajót sehol sem láttam; a tengeri kígyó rántotta a mélybe, vagy valami áramlat ragadta a földnyelven túlra, voltaképp nem szá-mított – semmi sem számított többé, mikor szemközt, a sarlók röptének vég-pontjában felbukkant a leviatán.

Épp olyan volt, amilyennek álmaimban láttam, s persze ennek is így kellett lennie: az istenek, akik a jövőt koronként elénk tárják, szívesen bíbelődnek a jelentéktelen részletekkel. A fekete örvénylésből előbb a dárdaként meredező előárboc bukkant ki, aztán az orr, utóbb mindaz, ami a felépítményekből, a keresztrudakból és a kötélzetből megmaradt; egy elborult elméjű festő reme-két képzeli ilyennek az ember. Menekülni akartam, de mert nem volt hová futnom, s mert a magasból áradó ragyogás mind súlyosabbnak, mind fullasz-tóbbnak rémlett, a kormányállás keleti sarkában, egy távolbalátó mellett kö-töttem ki. És csak bámultam, noha a kristály kíméletlen élességgel tárt elém minden részletet: a cikázó villámokat, a levegőben agyonsújtott, lángolva aláhulló emberek összes rándulását és grimaszát, a crantai hajó hínárszakáll borította testét, melynek nyomdokvizén barbár nyílvesszőkként cikáztak át a hátuszonyok, a tüzet, mely sok száz honfitársamat emésztette el, és tovább lobogott, miután az Avida Dolornak áldozott csatahajó roncsait elnyelte a tenger. Láttam, hogy az északi szél hajtotta viharmadarak szétszóródnak, láttam, hogy egy részük a füstbe, néhányuk a hullámokba vész – és láttam azt is, ahogy az égen tátongó hasadék vérszín pászmákat lövell, ízekre szaggatja a fellegeket, elcsitítja az örvényt, és fegyvereseink első csoportját biztonság-ban a célig vezeti. Azimut vállas alakja úgy ágált a pengék erdejében, mint magányos szirt az óceán közepén: megszabadult viharmadarától, parancsokat osztogatott, aztán harcba szállt a leviatán gyomrából kirajzó fajzatokkal, me-lyek leírásához szegényesnek rémlenek a szárazföldi lények alkotta szavak. Akadtak köztük kicsinyek és hatalmasak, holtak és elevenek, s olyanok is, melyeket csak rég elporladt sámánok mágiája bűvölhetett erre a világra – ám bármik voltak azelőtt, most az episzkopát és a pusztítást szolgálták, és kígyó-

zó csápokkal, villogó fogakkal és kimeresztett karmokkal rontottak Kyria harcosaira.

Ami ezután következett, folyvást változó állóképek sorozataként égett tu-datomba a villámok fényénél. Homályosan érzékeltem a mellettem és fölöttem elsuhanó alakokat; a Harida tengerészeit és katonáit mintha pusztító őrület kerítette volna hatalmába. Azok is elhagyták őrhelyüket, akiknek Azimut mást parancsolt, fejszét vagy csáklyát markolva iparkodtak a főfedélzetre, hogy szárnyra kapjanak vagy vízre szálljanak, és a leviatánig vergődve kivegyék részüket a küzdelemből. A szellemhajón vad csata dúlt, s mind a magasból, mind a mélyből szakadatlanul áramlott az erősítés; valaki kibontotta a Biroda-lom zászlaját, mely aranyló háromszögként derengett át az öbölben szétterült füstön. Az örvénytölcsérek ismét felágaskodtak, közrefogták és felborogatták a dereglyéket, a hullámok közt tucatjával, ha nem százával küszködtek az emberek, akiknek vére sötét felhőkben keveredett a soraikat ritkító mélység-lakókéval. A Siuras eltűnt, nyomát kutatva csak a partot, Arguren falait és tetőit sikerült felfedeznem; az ősi város úgy hevert ott, mint valami díszlet, fakó háttér a Csaták Palotájának még el sem készült falfestményén, s bár szi-lánkok sebezte tenyeremből és arcomból bőven ömlött a vér, noha az episzkopa villámai folyvást közeledtek, szívem dalolt, hogy mindezt láthatom. Ujjongtam, mikor bizonyossá vált, hogy lobogónk a leviatán hídja felé közelít, és elfúlt a lélegzetem, mikor alázuhant a véres forgatagba – maga Azimut volt, aki megemelte, s baljában a rúddal, jobbjában széles pengéjű karddal törtetett tovább övéi élén.

Nem tudom, mikor állítottam először a távolbalátó optikáján, és arról sem tudok számot adni, mikor ébredtem rá, hogy magam vagyok – a világot betöl-tő morajban az idő és a távolság éppúgy értelmét veszítette, mint korábban a hűség és a bizalom. A Harida toronyfedélzetét orkán tépázta, a rekeszfalak csonkjai, az állványok, a csapkodó kötelek kettős árnyékot vetettek; az égen tátongó hasadék kisugárzása elsápasztotta a villámokat, réseket nyitott a fel-hők karéján, és a zátonyok felé taszította az episzkopa ostromlott menedékét. A leviatánt kísérő cápák és egyéb fajzatok szétrebbentek, ahogy a magasból áradó hatalom szele meglegyintette őket… s ez volt a pillanat, amikor túlnan, a messzi hegyekig nyújtózó síkság felett felragyogott a nap. Sugarai összefo-gózva küzdő sebesülteket, haldoklókat és halottakat világítottak meg a kyr lobogó körül, mely, noha rúdját egy szentségtörő markolta, noha selymét

tucatjával szaggatták a karmok és pengék, megmaradt annak, ami volt: a di-csőség jelképnek, mely váltig dacolt a világra szabadult rettenettel. Közelinek rémlett, akár saját pusztulásom – a felhőkaréj eltakarta a napot, homályában megsűrűsödött, keserűvé vált a levegő, a szél hátán lelkek falkái vitorláztak, és elborzasztottak sikolyukkal… a villámlás azonban abbamaradt, s mire kitö-röltem szememből a vért és a verítéket, azon kaptam magam, hogy az optika után az irányzékon is módosítanom kell: a Harida megmaradt vásznait nyuga-ti szél dagasztotta, az elnéptelenedett gigász az áramlás irányába fordította orrát, s lomhán távolodott a csata színhelyétől.

Mozdulnom kellett volna, hogy a vízbe vessem magam, de nem tettem: fogva tartott a félelem, megdermesztettek az iszonyat kristálylencsén átszűrt képei. A leviatán egyenest a zátonyok felé tartott. Hallani véltem a kiáltozást, aztán a sziklán elvásó gerinc recsegését, melyet égzengésmoraj és átható si-koly követett; fekete köd robbant a magasba, s szétterült, akár a vér a szigonyverte seb körül, az eleven lényként rángó fedélzetről emberek és ször-nyetegek zuhantak a vízbe, és tovább küzdöttek a hullámok hátán bukdácsoló törmelékdarabokért, az óriás pedig, melynek felépítménye mostanra Sogron tüzét okádta, füstuszályt vonszolva sodródott tovább Arguren falai felé.

Tagjaim úgy elerőtlenedtek, hogy csak a távolbalátó állványába fogódzva sikerült talpon maradnom. Azimutot és a zászlót kerestem, talán azt remél-tem, velük együtt a nekem rendelt végzetet is meglelhetem… de csak a judikátorra sikerült rátalálnom, aki egy vízzel félig telt dereglyén vívta harcát féltucat mélységlakóval. Társai holtan vagy halódva hevertek körülötte, még-sem hátrált meg; jégkék szemei a vén Cyrjak szemei voltak, sokéves gyakor-lat csiszolta kitérései és vágásai nyomán végtagok és fegyverek hulltak, pán-célos és pikkelyes testek hanyatlottak a habokba; úgy küzdött, ahogy egy tisztavérű küzd, én pedig úgy üvöltöttem, mintha az ódon fegyverek az én hátamat és oldalamat fenyegetnék, és bármit megadtam volna a lehetőségért, hogy vele harcolhassak.

Aztán elérkezett a pillanat, mikor a leviatán útja végére ért: két kőszürke móló közt csapódott a partnak, mindkét irányban mérföldnyire lövellte füst-szerű vérét, s a tűz, mely Sogron – netán Avida Dolor – akaratából emésztet-te, dühödt sistergéssel tört elő fedélzeti nyílásain. Az erősödő ragyogásban szétrebbenő alakokat, fehéren izzó pengéket és kígyózó csápokat láttam, az-tán a felépítmény a mólókkal és a falak jó részével együtt kápráztató villanás-

ba veszett; mintha egy második nap szökkent volna a sekélyesből Arguren tetői fölé. Elmém helyett zsigereimmel érzékeltem a mágia háborgását: az episzkopa pusztulásakor minden korábbinál hatalmasabb örvénytölcsér ívelt a magasba, és a partvidék egész hosszában láthatóvá tette a valóság szövetén tátongó hasadékot, mely mohón nyelt magába gőzt és törmeléket, holtat és elevent, tisztát és tisztátalant. A szélben oldott, rothadó vagy idegen húsban raboskodó lelkek a rémület sikolyát hallatták, de nem tehettek végzetük ellen; a kötések szertefoszlottak, a tettek megmérettek, s én némi vigaszt találtam a bizonyosságban, hogy Azimut-om Atlar a dicsőség lobogójával együtt, igazi hősök társaságában száll a külső hideg istenéhez.

Az örvény az örökkévaló szikrákkal együtt a levegőt is elszippantotta a robbanás közeléből, az elszabadult energia csak a centrumtól nyíllövésnyire változott rohanvást terjedő tűzgyűrűvé – e ritka tünemény a támadás túlélői-nek életet, nekem alig némi haladékot jelentett. Különös nyugalom töltött el a felém rohanó gőzfal láttán – ez volt a vég, a rég várt rendelés, de pillanatnyi-lag nem akaródzott törődnöm vele: a judikátor dereglyéjét kémleltem, melyet a jobboldali móló csonkja óvott meg a tűztől és a szanaszét repülő törmelék-től. A toronit és a megmaradt két mélységlakót a partig taszította a léglöket; egymás közelében hevertek a fövenyen, s kábán, félig vakon tapogatóztak fegyvereik után.

A forró szél már a Harida tatját remegtette, gyomrom mégsem a félelem-től, hanem a csalódottságtól szorult össze, ahogy a két ősi förtelmet ocsúdni láttam. Szarulebenyes fejüket a neszek irányába fordítva emelkedtek fel, öltö-zékük – vagy testük? – foszlányait maguk után vonszolva indultak neki, hogy végezzenek az utolsó emberrel, aki emlékezetében őrzött – az egyetlennel, aki számot adhat az otthoniaknak indítékaimról és tetteimről.

A jégkék szemű férfi hátrált, és mihelyt lélegzethez jutott, ismét támadott: a nekem ajándékozott penge párját a közelebbi szörnyeteg oldalába törte, és vele együtt zuhant a partoldal véráztatta homokjába. Vállát és nyakát karmok hasították végig, mikor a fegyver csonkjával a második ellenfélre sújtott – csak én üvöltöttem, ahogy oldalt hengeredett, s bár szerettem volna, nem tudtam elfordítani a fejemet; mintha maguk az istenek akarták volna, hogy a halálom előtti percben bukása tanúja legyek.

Mikor megpillantottam a partoldalban azokat az árnyakat, úgy hittem, ér-zékeim űznek gonosz tréfát velem. Ajkam kicserepesedett a tűzgyűrű elősze-

létől, a magasból fekete pillangók serege gyanánt szitált a pernye, én mégis kacagtam, ahogy a messzeségben fémhegyek csillantak. Az ugrásra kész mélységlakó ágyékát-törzsét féltucat lándzsa járta át, s a dűnéken leszánkázó fegyveresek nem kímélték a döglődő fenevadat sem, mely vért és váladékot köpve vonszolta magát a judikátor felé. Nem öltözékük vagy fegyverzetük, hanem vonásaik alapján ismertem fel bennük a nomádokat: lupári vagy dolamin portyázók voltak, akiket a harci zaj csalt elő Arguren düledékei kö-zül. Az, aki a vezetőjüknek látszott, a sarkára ült a toronival szemben, majd a balját nyújtotta neki, ahogy szövetségesek közt ősidőktől fogva szokás – ezt a mozdulatot, és a judikátor meglepett grimaszát láttam utoljára, s miközben a világ fehér tűzbe borult körülöttem, arra gondoltam, hogy míg a harcosok harcosok maradnak, míg szavak híján egy–egy mozdulatból is megértik egy-mást, Azimut elvei sem számítanak többet a többi bomlott elme képzelgései-nél… és vad kacajjal zuhantam alá az enyhet adó sötétségbe.

7. Öt nappal később, a sinemossai flottatámaszpont felé vánszorgó Harida fe-délzetén térített magamhoz a fáj dalom. Rögtönzött sátor alatt hevertem, hó-lyagosra égett arcomat és nyakamat friss szél hűsítette, s bár verőfényes nap volt, csak rőt derengést láttam az istenek világából; további napok kellettek, hogy épen maradt jobb szemem úgy-ahogy kitisztuljon. A bal, a távolbalátót markoló kezem három ujjával együtt odalett – csekély veszteség az áldozat-hoz képest, melyre testben és lélekben egyaránt készen álltam. Korommal és sebekkel borított arcok hajoltak fölém: Azimut rajának túlélői közül ötven-egynéhánynak sikerült visszavergődnie a fedélzetre, mielőtt a zászlóshajó maga mögött hagyta a partokat. A parancsnok egy húszesztendős hadnagy, bizonyos Willarin volt, és nekem, bár erőm az első hét végére visszatért, eszembe sem jutott felfedni kilétemet, hogy a helyébe léphessek – enélkül is akadt gondolkodni valóm épp elég.

Nem tartottam valószínűnek, hogy az istenek tervébe csúszott hiba; ami történt, nyilvánvalóan éppúgy megfelelt elképzeléseiknek, mint mindaz, amit életemben tettem, és még tehetek. A vonásaimat eltorzító tűznek sikerült vég-bevinnie a csodát, melyre sem az Igazságbélyeget megtörő shuluriak, sem a vadászat hetei nem voltak képesek; megtisztították lelkemet a kétségektől, és nyilvánvalóvá tették az egyetlen bűnt, melyet szándéktalanul követtem el: végzetesen félreértelmeztem csillagaim üzenetét. A prófécia úgy szólt, hogy a tengeren kell elvesznem, de halálról szó sem esett benne – e tévedés jegyében éltem húsz esztendőn át, s bár sorsom korántsem volt olyan keserves, amilyen lehetett volna, tartoztam magamnak, és azt is tudtam, miképp hajtsam be a jóvátételt; a Birodalom milliónyi alattvalója közül csak keveseknek adatik meg ilyen lehetőség.

Bár minden erőnket a sérülések kijavítására fordítottuk, a Harida csak a hónap végére közelítette meg a szigeteket, melyek némelyikére a holtában őrgróffá emelt Azimut-om Atlar plántálta Kyria lobogóját. A shuluri flottabáró ugyanekkor érkezett Arguren öblébe, hogy gondoskodjék a csata túlélőiről,

megjutalmazza a mentésben és a tisztogatásban kitűnt nomádokat, és keblére ölelje fiát, akit – efelől nem voltak kétségeim – életre szóló élménnyel gazda-gított bálványának utolsó hadjárata. Jelentésében, melyet a Kimérák havának hetedik napján adott át a császári escriptoroknak, részletezte a kapitány és a legénység hőstetteit, és a Hatalmasok pártfogásába ajánlotta a hullámsírba veszett hadmérnök, Myerrai Darlath vérvonalát, mely reményei szerint egy-szer s mindenkorra mentesül a régi bűnök árnyékától.

A másolatot azon az átrakóállomáson sikerült megszereznem, ahol Willarin készleteink feltöltése után kétnapi pihenőt rendelt el, és a toronyfedélzet fris-sen üvegezett ablakain átszűrődő holdfényben böngésztem át, miután társai-mat hátrahagyva, az öblöt átúszva visszatértem a fedélzetre. Majd’ két órát küszködtem az áramlatokkal, de célhoz érve megtérülni látszott a fáradtsá-gom: a Harida megerősített bordázatával, módosított kormányművével és felszerelésével tökéletesen alkalmas volt a feladatra, melyet új életem első napja óta szántam neki.

Nem volt szükségem lámpásra, ahogy végigjártam kamráit és termeit, me-lyeket gondos kezek tisztogattak meg, láttak el a legnagyobb hatalmú Tiszta-ságbélyegekkel; a sötétség, mely körülvett, éppoly hűvös volt, mint a bal szemem üregét takaró selyem. A nemrég oly idegennek rémlő szagokat és neszeket egytől-egyig a magaménak éreztem, a berendezések készséggel en-gedelmeskedtek akaratomnak: a parti sáncok mögött egyetlen őr sem riadt fel, mikor a horgonyok felemelkedtek, és az elsötétített óriás a szoroson túli óceán végeláthatatlan kéksége felé fordította orrát.

„… magam is sokat köszönhetek a férfinak” – írta a judikátor – „akit Bi-rodalom–szerte Asistanak, jótevőnek címzett a nép. Példájával arra tanított, hogy az utazás fontosabb a célnál, s hogy okulni csak a reménytelennek tűnő helyzetekből lehet. Olyan diadal lett az osztályrésze, melyet a kiválasztottak-nak tartogatnak az istenek: egyszerre győzte le a félelmet, a gyűlöletet és a bizalmatlanságot, a három démont, mely a népünk által teremtett békességet fenyegeti. Tudta, hogy a holnap az ellensége, mégsem hátrált meg előle, s mi, akik imáinkba foglaljuk emlékezetét, az eleven Darlathnak sem kívánhatnánk mást, mint az eltávozottnak – azt, hogy eztán minden perc és minden óra a barátja legyen…”

Az éjszakai manőverek alatt ujjasom zsebében hordtam a pergament, vir-radat után pedig nyílheggyel rögzítettem a kormánymű keresztgerendájára.

Vész esetén az ilyesmi menlevéllel érhet fel, de nem hittem, hogy szükség lesz rá: karakkák nem érhettek a nyomomba, a Laquass osztályú csatahajók magitoraikkal együtt Argurennél gyülekeztek, hogy minél több titkot csikar-janak ki a leviatán maradványaiból. Napokba telhet, mire a Harida eltűnésé-nek híre a bárók fülébe jut, s akad köztük egy, aki – hisz ifjabb éveiben maga is utazó volt – meggyőzi társait a kutatás szükségtelenségéről, arról, hogy a flotta leghíresebb egysége osztozott tervezője sorsában, és az áramlatok pré-dája lett.

Mire a toronyfedélzetre értem, Sinemossa szirtjei, az istenek oszlopai né-ma gigászokként magasodtak fölém. A Harida körül sirályok rajzottak, rikol-tozásuk elnyomta az árbocokat és vitorlákat mozgató szerkezetek dohogását – olyan simán működtek, mintha nem csatából, hanem szárazdokkból jön-nénk, és tudtam, hogy az elkövetkező tíz-tizenkét évben sem lesz gondom velük. Teleszívtam tüdőmet, és nyugat felé néztem – a titok, az új cél ott várt rám a horizont hajlata mögött, s a férfi, akit terheitől szabadulva újra a meg-ismerés vágya éltetett, beleborzongott a felködlő távlatokba.

– Anvaria – suttogtam. – Anvaria. Tudtam, hogy az utazás hosszú és veszedelmes lesz, tudtam, hogy a lán-

gok nyomait az álomkamrában töltött esztendők sem tüntethetik el teljesen, de tudtam azt is, hogy erősebb és bölcsebb emberként érek majd célba – az istenek, bármit tartsanak róluk mostanság, ritkán cselekszenek oktalanul. Azimut karszékébe telepedtem, de az idős és az ifjú Cyrjak arcát láttam ma-gam előtt, és a magam kevert vérű módján kívántam szerencsét nekik – aztán megfogadtam, hogy ha tudás mellett boldogságot is találok azokon a messzi partokon, ha lesznek valaha gyermekeim, alaposan megacélozom lelküket, mielőtt feltárnám előlük csillagaik és sorsuk titkait.

Halk szókkal, sötét húrokon

A mellékelt szöveg, e minden tekintetben rendhagyó mű a Riva apokrif dorani olvasatának legkorábbi változatából került elő; magam leltem rá ama dokumentumok lajstromozása közben, melyeket Észak nagyjai a tizenegyedik Zászlóháború elől az Inkvizítorok Szövetségének erioni rendházába menekí-tettek.

Aki a fóliánst preparálta, ismerte az északi fürkészek módszereit, és hogy titkát a lehető legtovább megőrizhesse, egyszerű, ám annál leleményesebb bűbájjal élt. Őrjelei a szállítmány érkezésekor láthatatlanul aprók voltak, s mert tízszerte lassabban növekedtek annál, ahogy köztünk, emberek közt vé-nülni szokás, másfél évezreden át senkinek nem szúrtak szemet. Manapság sem látszanak többnek penész-szeplőknél, melyek az óvó aura gyengülésével bármely ódon irat orcáján megjelennek, elhelyezésük szabályossága azonban elég nyilvánvaló ahhoz, hogy a magamfajtát titka nyomára vezesse.

Krad üvegén át nézve szeplőkből rúnák, a rúnákból útjelzők lettek. Zarán-dokként követtem az általuk megadott irányt az apokrif irhájának hegyvöl-gyein át a háttábláig, melynek kettős bélete az iratot rejtette.

A szöveg nagy része a közös nyelv északi felső dialektusában, a korai passzusok némelyike az Éjidők szrídzs zsoldosjeleivel íródott. A fóliáns készí-tésekor az előbbi még, az utóbbi már nem létezett – ez ébresztett rá, hogy olyasvalaki szól hozzám, aki a Hatodkor derekán született, a Kimérák Hábo-rújában tanulta ki a harcosok nyelvét, és kétezernél is több telet élt meg, mire nekilátott, hogy históriáját pergamenre rója. A másik eshetőséget – azt, hogy egy holt nyelvekre szakosodott hamisító remeke akadt a kezembe – for-mai okok miatt vetettem el: aki a látszatból él, sose merné ily nyíltan semmi-be venni a kalligráfia szabályait.

Az ellentmondások elég számosak voltak ahhoz, hogy kezdeti kétkedése-met a nyomolvasók izgalma váltsa fel… s ez utóbbi dermedt volt jeges rémü-letté, mikor az ismeretien, kinek portréját a kusza sorokból kibontakozni lát-tam, megnevezte magát.

E nevet és a köré szövődött legendákat Északfölde minden lakója ismeri, előbbi számodra sem tűnhet egészen idegennek. Viselője egy a hármak közül, kiknek várossá lett álma két évezrede dacol a feledéssel Arowin hegyén. Cí-mezzük magiszterként és harcos diplomataként, hódolunk alapítói nagysága előtt, de keveset tudunk emberi valójáról – hogy mennyire keveset, csak ezen irat olvastán lett nyilvánvaló.

Doran alapítóinak históriájában se szeri, se száma a homályos pontok-nak. Titkaik egy része máig megfejtetlen, más részüket követőiknek, a varázs-lóváros magisztereinek tartották fent. Quirin Den Jeir az első, s vélhetőleg az utolsó, ki a magunkfélének is juttat belőlük; az egyetlen, akinek az egész vi-lág számára akadt mondandója.

Gesztusának különös nyomatékot ad a tény, hogy éltében alig, utóbb egy-általán nem beszélt. Egyesek úgy vélik, örökletes kórsággal küszködött, má-sok szerint hallgatási fogadalmat tett, hogy idejét maradéktalanul munkájá-nak szentelhesse. Hogy mi hajtotta valójában, kiderül az iratból, mely tekint-hető személyes naplójának, de akár lelke sötét tükrének is.

Igazságai korunk hajnalán, a Káosz éjét követő csalóka pirkadat idején fogantak, érvényüket azonban máig megőrizték. Egyenkint csupán komorak és megszívelendők, összességük azonban elég iszonytató ahhoz, hogy kitu-dódva alapjaiban rázkódtassa meg hitünk és kultúránk sokfelől ostromlott építményét. Tartozunk annyival a jövendőnek, hogy fennmaradásukról gon-doskodjunk, ám gyermekeink s az ő gyermekeik csak úgy élhetnek a nékik rendelt gondtalanságban, ha e pergamenek létezése és tartalma titok marad, míg be nem köszönt a Nyolcadik Kor, melynek káoszából új rend fogan, és új hősökkel népesíti be a világ térségeit.

A küldeményt, melyet egy kipróbált kalandozó juttat el kezedhez, ekként fogadd és vigyázd, Celestius testvér.

Doval Tauwathar erioni inkvizítor levele a Summae Tenebris szerzőjéhez

Első pergamen Nem tudom, ki vagy és honnét jössz. Nem láttam bálványaid arcát, nem isme-rem őseid nevét, nem szolgállak és nem tartok számot a hűségedre. Bárki voltam egykor, már csak e sorokban élek, s hatalmam sincs az igazságén kí-vül, melyet szavaim tárnak eléd.

Tényként kezelve, hogy te magad létezel, csupán két eset lehetséges: útjel-zőimet követve vagy a sors vak szeszélyéből jutottál kincsem birtokába. Az előbbi kedvemre valóbb, de aggodalomra az utóbbi esetben sincs okod – ha értelmezni tudod, amit megszereztél, igazságomra sem lehetsz egészen ér-demtelen.

Jeir vagyok, harcos mágiaforgató Quirana városából. Mester a mesterek közül, akik tornyokat emeltek Arowin hegyén, hogy Észak és az embernem javát szolgálják velük. Torkomat harmadfél évszázada nem hagyta el emberi szó, de amit alkottam, helyettem beszél. Igéimet pergamen és márvány, tana-imat beavatott elmék sokasága őrzi… tudásom egy részét azonban sem velük, sem másokkal nem oszthatom meg.

Sötét titkaim csak az enyémek. Emberöltők óta zihálnak a csendben, aho-vá általam száműzettek, és napjaim fogytával mind konokabbul keresik a sza-badulás útját. Bármily rég hordozom, friss irtózattal szemlélem, és kész örömmel cipelem magammal őket oda, ahová a teremtett lények utolsó útja vezet… Ám, hogy addig is Néma maradhassak, veled osztom meg tudásomat, majdankor embere. Élj vele tetszésed szerint, de vigyázz: az igazság előbb papjává, majd rabjává, legvégül bolondjává teszi azokat, akik egész valójukat szolgálatának szentelik.

Ezt Jeir írta, a Néma, aki egyszer fogant, kétszer született és száz halállal lakolt ifjonti vétkeiért. A homály ivadéka, akit a szavak mágiája e lapokon újra emberré tesz. Férfivá, akit Godora szült, a romlás nevelt és Ediomad ölt meg – egy letűnt kor harcosává, akinek álmaiban ma is Jakrim Ohru a neve.

Második pergamen Jakrim Ohru a Hatodkor szülötte volt; az Éjidők legsötétebb óráján érkezett a világra boruló szürkeségbe, melyet övéi puszta megszokásból napvilágnak neveztek.

Kurtizán anyját lironi zsoldosok használták a száznapos vigalom alatt, mellyel Godora népe Ryek és Dawa addigi leghevesebb ütközetét, a kohannai vérfürdőt ünnepelte. Jó okuk volt a megkönnyebbülésre. A kyr dicsőség rom-jain folyó küzdelem kívülállókat nem, csak áldozatokat és megsarcoltakat ismert. Kohanna nyomán utóbbiaknak fél emberöltőnyi nyugalom jutott osz-tályrészül – Ohru parittyás utcakölyökből késelő kurafivá cseperedett, mire az északföldi kimérák portyázói újra felbukkantak hazája gyepűin.

Anyja a kikötőnegyed peremén, egy tengerre néző bordélyban űzte mester-ségét. Ohru gyermekfejjel úgy képzelte, minden erre vetődő kalandor véréből jutott neki egy kevés, és titkos nemzőinek kijáró áhítattal bámulta őket a füs-tös homályból, mely minden heget, mocskot és vétket eltakart. Nem végleg persze: mire ártatlansága odalett, belátta, hogy cégéres gazemberek mindahá-nyan. Nem jobbak vagy rosszabbak… csupán ugyanolyanok, mint ő.

A férfi, akinek inas termetét, fakó sörényét és távol ülő kyrachszemét kö-szönhette, sosem tért vissza Erionba és örökséget sem hagyott rá a tanulsá-gon kívül, hogy amit a világtól akar, erővel kell megszereznie. Anyja és a vá-ros, a két koros ribanc közös erővel nevelte azzá, aminek lennie kellett. Kér-ges lelkű kalandorrá, aki tizenöt évesen itta el az önkénteseknek járó hercegi tallért, hogy élete hátralévő részét a Világgerinc vándorösvényein és Észak-földe csatamezőin töltse. Hogy mi okból verekszik, sosem firtatta; éppoly közömbös volt a nagy eszmék iránt, mint társai, a godorai sereg gerincét al-kotó korg, lironi és szrídzs zsoldosok.

Eszelősökkel és szörnyetegekkel vívott csatáik ritkán említtetnek az Éj-idők krónikáiban: elő- és utójátékai voltak csupán az igazi ütközeteknek, me-lyekben a kimérák roppant ármádiái, elvakult mágiaforgatói és túlvilági szö-vetségesei csaptak össze. Godora csapatai e küzdelem peremén manőverez-

tek, és hol egyik, hol másik félhez húzva próbálták a sötétség dagályát me-derben tartani.

Ohru a felderítők közt hamar megismerte a háború igazi arcát. Az előretolt állásokban lapulva gyakorta hallotta, olykor látta is az egymással gyürkőző tömegeket, álmai démonok üvöltését visszhangozták… felriadva pedig hálát rebegett sorsának, hogy ábrázatuk helyett csak az útfélen heverő holtakét, a vízért vagy kegyelemdöfésért könyörgő sebesültekét és a falkákban vándorló nincstelenekét kell látnia.

Godora hintapolitikája nemzedékeken át eredményesnek bizonyult, de vég-sőkig terhelte a várossá zsugorodott állam erőforrásait: Ohru idejében már jóval többet veszített annál, amennyit hagyományos bevételeiből pótolni tu-dott. Nagyjai Kyria isteneihez imádkoztak, lélekben azonban rég elfordultak tőlük, a fegyverforgatók hitéről pedig beszélni sem volt érdemes többé. Saját bálványaikat imádták, de sem győzelmet, sem megváltást nem reméltek tőlük, és az Éjidők háborúja, e vér és sár olajozta gépezet sem kecsegtette őket ilyesmivel. Könyörtelen masinéria volt, a legocsmányabb azok közül, melye-ket gondolkodó lények valaha működtettek – nevesincs alkatrészeit szüntelen mozgásban tartották, és apránként morzsolták fel az egymásnak feszülő ős-erők.

A zsoldosnép az idők kezdete óta szerzésből él. A hadban álló vidékek te-lepüléseit szabad prédának, az útfélen lelt nőszemélyeket közbirtoknak, a csatatereket jogos jussának tekinti. Olyan piacnak, ahol csak számára szabad a vásár – vegyesboltnak, ahová a dögevőkkel együtt érkezik és őket messze megelőzve távozik értékes málhájával. Az Éjidők háborúja e téren is változást hozott. Az Ohru-félék saját kárukon tanulták meg, hogy a sietség az életükbe kerülhet – nagyobb ütközetek után három-négy napig is vártak, hogy mindaz, ami nem él, de nem is egészen halott, békén távozzon az összecsapás színhe-lyéről.

Ami hátra maradt, nem szükségképp volt veszélytelen. Felderítők sokasá-gát taszították pusztulásba vagy élethossziglani nyomorúságba a sötét delejjel átjárt fegyverek és felszerelési tárgyak, melyekre vándorlás közben szemet vetettek. Az egyik serpenyőben a bírvágy, a másikban a túlélés reménysége: az Éjidők istenei ilyenféle mérlegen mérték azok elszántságát, akiket eszmélé-süktől fogva kárhozatra szántak.

Te, ki vélhetően boldogabb időkben érkeztél e világba, tán osztod azok nézeteit, akik a hadi viszontagságokat a jellem próbájának, az épülés nem épp kíméletes, ám annál hatékonyabb módjának tekintik. Tévednek, s ha jót akarsz, hidd meg te is: felderítőévei alatt Ohru nem tanult semmit, amit máról holnapra élő erioni sihederként ne tudott volna. Nem keményedett vagy csi-szolódott, csak vetemedett és repedezett. Szíjas izmú, hegekkel barázdált képű senki volt a ragadozók nyomában járó, maradékon tengődő senkik sere-gében. Ölt, ha kellett, és futott, ha úgy hozta a szükség. Szánalmat nem kért, megbánást nem ismert, s ha nagy néha neki is kijutott egy–egy cafat a konc-ból, nemigen lelte örömét benne.

Ősztől tavaszig sajgó tagokkal ébredt, fakó sörénye dióolajtól síkos kígyó-fonatokban verdeste a hátát, őrlőfogait csonkig koptatta a gyalogút pora. Belülről fogyatkozott meg, akár a féregrágta fák, melyek lábon várják a vesz-tüket okozó vihart. Messze tekintő kyrachszeme éppoly üres volt, amilyen sivárak az álmai; egyik sem kínált számára távlatokat, kitudni-, átérezni- és megélnivalót.

Pokoljárásának második stációja akkor kezdődött, mikor felderítőosztaga tíznagyáé egyszer s mindenkorra véget ért. A szrídzs nyomkeresőt, aki a mi-előbbi felemelkedés reményében fajtája természetes óvatosságát is sutba dob-ta, télutó idején verte le lábáról a kórság, melyért a tábori kirurgusok a válo-gatás nélkül magára aggatott talizmánok és bizonytalan eredetű kegyszerek összhatását tették felelőssé. Ohru szemtanúja volt hiábavaló fáradozásuknak, hogy megnyissák, és lehetőség szerint eltávolítsák a tíznagy mellkasán burján-zó drún gereznavértet; az idegen bőrfoszlány, mely felhelyezésekor tenyérnyi helyen óvta gazdáját a nyű-, kard- és lándzsavasaktól, az évek során féke-vesztett növekedésnek indult, s mostanra olyan mélyen rágta magát a tíznagy testébe, hogy nyúlványai a bordák közt áthatolva gyűrűbe fogták a gerincet, és mind mohóbban töltekeztek a töviseik által megnyitott szív vérével. A szrídzs, aki életénél is többre tartotta a dicsőséget, iszonytató kínok közt tá-vozott az élők sorából és népe ősi szokása szerint fegyverbarátaira hagyomá-nyozta ingóságait. Az összecsapásoktól sem mentes osztozkodás három na-pon át tartott, s mire a halotti máglya utolsó zsarátnoka is kilobbant, Ohru felövezte magát néhai parancsnoka legértéktelenebbnek vélt kardjával – a fegyverrel, mely korábban sosem tapasztalt céltudatossággal és különös ál-mokkal ajándékozta meg.

Hat hüvelyk hosszú, tövénél kétujjnyi széles acélpenge volt; markolata két-szer hajló csigolyaív, tükrén domborművű szóképek sora, melyeket Ohru sem ekkor, sem később nem tudott megfejteni. Suttogták, a tíznagy egy halott mellében talált rá a véres sárrá tiport északi ugaron, és sosem vetemedett ar-ra, hogy csatába vigye: a szrídzsek hite szerint ezzel korábbi tulajdonosai ha-ragját és mindazok átkát vonta volna fejére, akiknek vérét a penge valaha megízlelte. A tábor sámánjai közül többen hajlandónak mutatkoztak rá, hogy illő javadalmazás fejében elvégezzék az engesztelés rítusait, Ohru azonban – agyakorlatias szerzet lévén – anem kért a segítségükből. Rég megtanulta, hogy a harcmezőn való boldoguláshoz a kardon és a kardforgatón kívül min-dössze némi szerencsére van szükség.

Kardjával kötött szövetsége csak annyira volt magasztos, mint a cél, mely létrehívta. Örömet talált a használatában, de élvezetet soha – úgy rendeltetett, hogy az utóbbit álmaiban ízlelje meg.

Az álmokig azonban hosszú út vezetett. Észak háborúja mind fékteleneb-bül tombolt: Dawa mágusai őrületté gyalázták a valóságot, Ryek nagyjai a valóság fonákjáról rángatták át a maguk szövetségeseit Satralis anyagi síkjá-ra. Módszereik alantasak de hatékonyak voltak, s Ohru a maga csendes godorai módján igyekezett lépést tartani velük. A kard hozzásegítette, hogy a legjobbá váljon a hozzá hasonlók közül, olyan sikeressé, amilyen egy erioni senki pénz és támogatók híján csak lehet. Sokra vihette volna, de beérte az-zal, amit a fegyvertől kapott. Valahányszor kivonta, a penge mosolyogni lát-szott, Ohru pedig tudta, igen, valamiképp tudta, hogy az elégedett – és tudta azt is, hogy ha kedvére tesz, jutalma sem marad el.

A kard végérvényesen megszabadította a tehertől, mellyel a háború a lelket mérgezi. Vele ölni éppoly természetes volt, mint az Éjidők erőtlen napsütése, a gleccserek moraja a Világgerinc csúcsai közt… s mint a bizonyosság, hogy minden csapás és döfés, minden újabb halál szükségszerű, hisz a penge, az ő pengéje, épp erre teremtetett.

Bálványimádó, súgtak össze háta mögött a fogatlan veteránok, és óvó jelet írtak a szívük fölé. Tudták, amit Ohru még nem: hogy mint minden szerelem, ez is magában hordozza a fajdalom és a veszteség ígéretét.

Harmadik pergamen A Gaban Gonnál vívott csata után, melyet a nyomában járó tűz- és véreső érdemesített külön fejezetre az Éjidők hadászati krónikáiban, Ohru végül megismerte a penge igazi arcát.

Egy holdtalan éjszakán történt; hogy pontosan melyiken, sosem sikerült visszaidéznie. Csak az álombeli ég beláthatatlan kékjére emlékezett, a szélre és a rozsdaszagú sziklára a talpa alatt. Első gondolata a menekülés volt, de valami azt súgta, kár fáradnia vele – és amikor a kard markolata a kezébe simult, egyszerre megértette, hogy ami az ébrenlét óráiban fémnek látszik, és oly tüntető közönnyel tükrözi a világra szakadt borzalmakat, nem rideg, nem élettelen… és aligha nyugszik, míg elevenségéről meg nem győzi.

– Vártunk rád, Viharmadár. Ohru felszegte fejét a név hallatán: csak a választott kevesek, osztaga so-

kat próbált tagjai szólították így. A nő, aki az oldalán állt, nyilvánvalóan nem tartozott közéjük, s nem volt egyetlen általa ismert nép szülötte sem. Éles vonású arcával, apró szájával és pengevágatú szemével inkább volt ijesztő, mint vonzó jelenség, de Ohrut épp ez ragadta meg; bordélyokban és sikáto-rokban töltött ifjúkora hozzászoktatta, hogy az értéket az egyediségben, a kéj legmagasabb fokát a rendkívüliben keresse.

– Vártatok? A nő bólintott. Ahogy Ohru felé lépett, mintha egész seregnyi árny moz-

dult volna vele, pedig ketten voltak az acélszín ég alatt, és – az álomban leg-alábbis így rémlett – a mindenségben is.

– Critai vagyok – mondta a nő. – Nálad a kard, tiéd a kötés… és ha eljön az idő, választanod kell: lemondasz rólunk, vagy a részünkké válsz, hogy sose kelljen többé félned a feledést és a magányt.

– Miből gondolod, hogy… – Minden lény magányos – mondta a nő. – Magányosan élnek, és idejük

kiteltével a magány poklára szállnak… de neked, ha elég erős leszel, nem kell követned őket oda.

– Nem értem. – Majd megérted – a nő keze helyett leheletével simított végig Ohru hom-

lokán. – A döghalál csíráit hordozod, mint oly sokan a tieid közül, de ne félj: tudjuk, hogyan óvjunk meg tőle… és mert sok pihenésre lesz szükséged, an-nak sincs akadálya, hogy viszontlássuk egymást.

Ohru nézte, ahogy elfordul és megindul a látóhatár vég nélküli íve felé. A járása, válla és csípője mozgása képzett harcosra és szilaj szeretőre vallott. A forróság, ami Ohru testében áradt szét, nem a láz forrósága volt. Alig várta, hogy viszontláthassa, és végre-valahára megérinthesse őt… s mert mindenek felett ember és férfi volt, sokáig fel sem ötlött benne, mit is jelent valójában Critainak lenni.

Negyedik pergamen A Gaban Gont követő esztendőben – talán az embernem vétkeit megelégelve – maga a mindenség fordult a létezők ellen: égi pöröly sújtott a világra a kül-ső sötétségből, földrésznyi sebet tépett a szférák kristályburkán, és olyan erő-vel vágódott a nagy óceánba, hogy hulláma – bár a kontinensre csak újabb esztendők múltán ért el – mérföldes vízfalként söpört végig Ynev keleti partvi-dékén, emberek, és barmok sokaságát, egész városokat és egész nemzetségeket taszítva a feledésbe. A szibillák szokásuk szerint végítéletről zagyváltak, a papok túlzó áldozatokkal keresték az istenek kegyét és a tudósok sem várattak magukra soká. ők úgy vélték, a bajért a világra ráunt holdak a felelősek; hogy pályájukról le-térve hamarosan szétzúzzák, amit az égi pöröly a szférákból meghagyott… és vég nélküli, itt-ott ökölharccá fajuló vitákban próbálták eldönteni, törmelék-zápor, fulla-dás vagy fekete holdfény okozza-e azok vesztét, akik e kataklizmát valami csoda folytán átvészelik.

Az elméletek és jövendölések persze túlzónak bizonyultak, s mire az igazi veszede-lem híre a Világgerincen át Erionig ért, már senki nem hitt bennük igazán. A szférákon ejtett seb behegedt, a holdak tovább görögtek megszabott pályájukon… a drúnok azonban, akiket a zűrzavar csalt elő földmélyi rejtekükből, úgy rajzottak Ediomad környékén, mintha az északi birodalmak – s velük az összes új istenség – vesztét érez-nék.

Ami az előbbieket illeti, nem is jártak messze az igazságtól. Oly sok diadal és vere-ség után Dawa mágusainak játszmája a végéhez közeledett: őrületük súlyosbodott, seregeiket lassan, de biztosan morzsolta fel a sötét erők támogatta ryeki ármádia. A talpon maradottakat két démonlégió szorította Anublienen át Ediomad felé, és ide igyekeztek Godora zsoldosai is; téli táborukat megbontva, erőltetett menetben vonul-tak északnak a hegyeken át, hogy előnyükre fordítsák, ami a végső csatából és egy eszme halálából az elgyötört embernem javára fordítható. Időhúzásról, taktikázásról szó sem esett többé: mindkét fél számított a jövetelükre, és minden haditervtől függet-lenül, a tőle telhető legnagyobb gondossággal készült a viszontlátásra. Ohru és társai tudták, hogy így lesz: túl rég kóstolgatták egymást a kimérákkal, túl sok indulat és

sérelem halmozódott fel mindhárom táborban az évek során. Apáik, nagyapáik sem éreztek volna másként a résztvevők helyében, s mert nem tudhatták biztosan, lesz-e alkalmuk utódokat nemzeni, az összes számlát akkor és ott, az Anublienből alázúduló Corlan folyó bal partján próbálták kiegyenlíteni. Az ütközet előtti éjszakán Ohru jö-vendőt mondatott egy vén lupárral, akinek bal arcfelét, mint valami kiütéses kór hegei, tetovált csillagképek borították. Szája sírgödörként bűzlött, szavaiból reménytelenség és düh sistergett, de Ohru nem ezért vágta át a torkát. Félelmében ölte meg, hogy ki ne kiabálja, amit a hamuba szórt csontokból kiolvasott – hogy a kard képében egy szellem utazik a sereggel. Egy szellem, aki éjjelente asszonytestet ölt, gyönyört, majd könnyű álmot ad – egy letűnt világ szülötte, aki az Éjidők összes páriája közül éppen őt, az erioni senkit választotta, és hűségéért cserébe sosem múló dicsőséget és örök életet ígért neki.

Ötödik pergamen Az Eszmélés ezeregyszáznegyvenhetedik évének tavaszán, Ediomad délkeleti lankáin vívott csatát az Éjidők legnagyobb vérfürdőjeként, Yalhafar erdős szurdokait Weila Üllőjeként emlegetik a Hajnalkor történészei. Jó okuk van rá: az ősi út völgytorkot érintő elágazásánál zárult be a ryeki gyűrű, itt hullot-tak el a legderekabb dawai fegyverforgatók… és ide gyűltek a drúnok is, hogy énekükkel és átkaikkal keserítsék tovább a talpon maradottak életét.

Ohru nem ismerte a krónikák fordulatait, magukat a krónikásokat annál inkább – a szemében izgága bajkeverő volt valamennyi. Az utolsót, aki velük kóborolt, az ideúton ragadta el a láz. Ha tudta volna, miről marad le, aligha jut eszébe a szerencséjére panaszkodni, s nem kizárt, hogy búcsúszavait is gondosabban válogatja meg… még ha ez az istenkáromlás volt is a legőszintébb dolog, amit övéi valaha halottak tőle.

Követői, akik a Weila Üllőjénél történtekről ítéletet mondtak, nyilván nem mulasztottak el megemlékezni Godora seregvezérének és tisztikarának érde-meiről – a pompásan kivitelezett fordulóról, mely a fősereg jó kétharmada számára tette lehetővé a rugalmas elszakadást, és választást kínált azoknak is, akik a szurdokban maradtak… már ha választásnak számít arról dönteni, ol-dalazva vagy seggelve fogadjuk a halált.

Ami Ohrut és felderítő társait illeti, ők hajnal óta felváltva oldalaztak és seggeltek a kimérák egymást marcangoló hadsorai közt. Az égő tölgyesből napközép táján, a sziklák viszonylagos fedezékéből két órával később szorultak ki. Mindhárom hadna-gyuk elesett; íjászaikat megtizedelték, a lemaradókat sorra szaggatták szét a tűzgo-lyók és a hatalomigék. Kudarc volt a javából, ha a múló idő taktikai diadallá szépítet-te is. A hegyomlást, mely a ryekieket keletről délnek, a godorai gerinc helyett a drún centrum felé fordította, valószínűleg ők maguk idézték elő, hogy szövetségeseiknek – két hegynyi méretű, rovarfellegek kísérte démonfajzatnak – utat nyissanak. Az elsőt derékban metszette ketté az idő előtt bezáruló Kapu, a második átjutott, útnak beillő csapást tiport a parázsló tölgyesen át, és olyan tömegű drúnnal végzett a szurdok távoli végében, hogy Ediomad portyázóinak halálos kánonja zavaros üvöltésbe fúlt.

Ez az üvöltés volt az utolsó hang, amit Ohru a napvilágon hallott. Nyílt terepen érte, megremegtette a talajt a lába alatt, megborzongatta a zuhanás érzésével – mintha figyelmeztetni akarta volna, hogy útja e ponttól kezdve meredeken lefelé, ember nem járta mélységekbe vezet.

– Balra – zihálta annak a három eszementnek, aki valami csoda folytán mellette maradt. – A sziklákig, aztán tovább a vízmosásban, de vigyázzatok: a térkép szerint…

A barlangokra akarta figyelmeztetni őket? Éppoly kézenfekvő amilyen va-lószínűtlennek dekádok távolából tűnik… és amilyen hiábavalónak ott és ak-kor rémlett, mihelyt a nyílvesszők záporozni kezdtek.

Nem szemből, hanem balról, a biztonságosnak vélt vízmosásból lőttek rá-juk. Egy dawa vadászraj túlélői, vörössel telepingált képű, tetovált mellű, hegyesre köszörült fogú eszelősök, akik nedveket gyűjtöttek halott ellensége-iktől, hogy mágusaik segítségévei azok egész nemzetségét rabigába hajtsák. Dawaiak, akik csak annyival voltak jobbak a ryekieknél, amennyivel egy ve-szett sakál egy veszett hiénától különbözik… most mégis rájuk került a röhö-gés sora, és ahogy a mellette futó férfit vállon, majd torkon találták, Ohru megértette, hogy nincs tovább. Hogy sosem jutnak el a fedezékig; hogy nem lesz módjuk megvetni a lábukat, hogy még egyszer, utoljára, kínzóik szemébe nézzenek.

Ahogy második társa is felbukott, nagyot kiáltott. A kard szinte lángolt a kezében, de nem gondolt vele – sem vele, sem az ígéreteivel, melyek innen nézve lehetettek akár egy lázbeteg őrült képzelgése is. Várta a dawaiak ítéle-tét, a fájdalmat és a halált… de mielőtt a nyílvesszők fellege elsötétítette vol-na sorsa egét, felharsant az a másik hang – a sikoly, melyhez foghatót sem békében, sem háborúban nem hallott még.

Üzenet volt, és több annál: kihívás, melynek hatalma sebesen táguló gyűrűt vont köré, eltérítette a nyílvesszőket, és szertefoszlatta az ártalmára szőtt delejt. Látta a meghökkenést a vízmosásban lapulók arcán, látta, ahogy döbbenetük rémületté válto-zik, és úgy mozdítja őket, mint csepűrágó keze a zsinórra fűzött bábokat Nem lőttek többször, és mikor Ohru lesújtott az első útjába akadóra, meg is futamodtak… de nem előle, hanem a ryeki osztag elől, melyet a kard sikolya csalt elő a fák közül, s melynek vezére – tenyérnyi szarvakkal árnyékba vont arcú, bőrképekkel borított vállú alak egyenesen Ohrura bámult a közelharc por- és vérpermet függönyén át. Ismerték egy-

mást, bár sosem találkoztak, s ahogy tekintetük egybekapcsolódott, kötélhídként fe-szült meg köztük az engesztelhetetlen gyűlölet.

Ahogy Ohru felé lódult, felrikoltott az ő pengéje is: a hang, Critai sikolyá-nak párja, a nyomában gyűrűző indulat Critai dühének sötét tükörképe volt. Nyers, ősi gyűlölet, mely vállig zsibbasztotta Ohru fegyvertartó karját, s szí-vét is jéggé dermesztette volna, ha olyan romlatlanul jut el idáig, ahogy valaha útra kelt.

A szalamandrabőr vékonyságú hártya, mely mellvértje alatt feszült a bordá-ira, megóvta a legrosszabbtól, de nem semlegesíthette maradéktalanul a csa-pást. Ohru talizmánjai együtt bömböltek az övén szikkadó trófeákkal: az előbbiek életet, az utóbbiak kínos halált kínáltak neki. Critai markolata való-sággal izzott az ujjai közt; fényénél ellenfele védelme mögé, a vas, a hús és a lélek legmélyéig látott. Ráébredt, hogy bár Ryeket szolgálja, nem kyrach származék, s nincs köze az urait markukban tartó démonokhoz sem. Sodródó zsoldos, tongor vagy jendari lehetett; Ohru tisztán látta totemállata – valami-féle madár – árnyképét az arcát borító festék és szenny rétegei alatt. Égi ra-gadozók voltak, idegen tollakkal ékeskedtek mindketten – és csak idő kérdé-se volt, hogy idegen karmaikkal egymásba tépjenek.

A csata forgataga elrejtette őket az avatatlan szemek elől, a két pengének – ha pengék voltak egyáltalán – azonban nem állt szándékában rejtőzni többé: úgy közelítettek egymáshoz a két férfi kezében, mintha minden elvesztegetett pillanattal a poklok kínját kellene kiállniuk.

Az első összecsapás olyan gyors, a nyomában járó megrázkódtatás olyan erős volt, hogy Ohrunak a lélegzete is elakadt tőle. Critai, aki álmaiban oly vadul ölelte, szinte kitépte magát a kezéből: a penge gerinccé, a hosszában villódzó fények füzére eleven tűzzé változott, és tucatnyi ágat növesztve kí-gyózott a jendari felé, akit mostanra félig eltakartak saját fegyverének szár-nyakká vagy vitorlákká terebélyesedett nyúlványai.

Ohru gyermekkori álmaiban érzett hasonlót, mikor a narval, melynek er-dőkkel borított határa szigetnek tűnt, váratlanul összerándult a lába alatt. Amit kardmarkolatnak vélt, nem volt markolat, nem volt fogódzó többé – része volt csupán valami hatalmasnak és elevennek, mely örvénylő homályfel-hőben gyürkőzött azzal a másikkal, akit a jendari hordozott. Tisztán hallotta a szarun elvásó szarv csikorgását, és hallotta a hangot is, mely a túloldalt ka-vargó homályban ébredt, és sötét csápokként kígyózta körül ellenfelét:

– Öld meg! Pusztítsd el őt, ha szeretsz! Mindketten megroggyantak, ahogy a jelenés szertefoszlott, de a jendari

eszmélt fel előbb. Kardját magasra emelve, emberkoponyába börtönzött ma-dárszemét villogtatva rontott Ohrunak. Az feléje vágott, de nem érte el. Vala-ki közéjük ugrott, valaki más jobbról került, és dárdát próbált az oldalába döfni. A nyílt térség fekete és vörös arcú alakokkal, a küzdelem lázában saját-jaikat sem kímélő fenevadakkal telt meg. A Kimérák elő- és oldalvédjének maradékai voltak, könnyű fegyverzetű, közelharcra kiképzett gyalogharco-sok, akik valamiképp átvészelték a drúnok és démonok összecsapását, s most veszteségeiktől feltüzelve rontottak egymásnak ismét. Az évezredes gyűlölség fűtötte kavarodás sem parancsot, sem életösztönt nem ismert többé, s Ohru, ahogy lábát megvetve új csapásra huzakodott, egyszerre olyasmit hallott, amit épp eléggé ismert ahhoz, hogy sose kívánjon hallani többé: egy közelben ha-lálra sebzett dawai csatamágus hördülését.

Tudta, mi következik, ezért távolodni próbált, kivergődni az embergo-molyból, mielőtt az eszelős testében felgyűlt delej – tagadása és megcsúfolása mindannak, ami az észt józanná, a mágiát tudománnyá teszi – elszabadulva mindenkit elemészt. Gáncsot vetett a dárdával felszerelt ryekinek, de nem volt szerencséje: ahogy átszökkent rajta, egy szakállas vashegy az oldalába, egy másik a hátába tépett. A jendari látta a vért, és nem emberi mohósággal, vil-lámként cikázó karddal szökkent feléje. Ohru elhajolt, majd torkon ragadta, és olyan erővel sújtott az arcába Critai markolatgombjával, hogy a másik áll-kapcsa belereccsent… aztán jött a villanás, a saját súlyától megereszkedő talaj rándulása; a hang, mely egyetlen más hangot – szitkot, sikolyt vagy fohászt – sem tűrt meg maga körül; elnyomta, önnön dühödt morajában egyesítette valamennyit. A küzdőtér földje százlábnyi sugarú körben homokká porlott, és férfiak tucatjaival együtt rántotta a mélybe Ohrut és ellenfelét. Gyilkos ölelés-ben összefonódva, köveknek és gyökereknek csapódva zuhantak alá, üvölté-sük visszhangot vert az éj zsigereiben, amerre minden teremtett lény útja ve-zet, és sok ezer ölnyi mélységben, a Hűlt Szív barlangjában ült el, Ediomad örök homályában, ahol a napvilágon élők hite szerint a kárhozat és a halál lakozik – ahol fájdalom és kétely az emlékekkel együtt enyészik el, mielőtt a koloncaitól szabadult lélek eléri a háborítatlanság biztos vidékét.

Hatodik pergamen Végződhetett volna így is – a férfinak azonban, aki Jakrim Ohruként élt, és Critai nevében kísértette a halált Északfölde harcmezein, nem volt ilyen sze-rencséje.

A kötelék, mely a pengéhez fűzte, erősebbnek bizonyult annál a másiknál, mely húsát az anyag világához béklyózta: nem szakadt meg azután sem, hogy teste megtöretett a Hűlt Szív barlangjának szikláin. A csontok és izmok en-gedtek, élete vérét mohón itta be a századok pora… a Fátyol azonban nem lebbent fel… és Critai sem mutatkozott, hogy ígéretéhez híven választást kí-náljon neki. Nem élt, de nem részesülhetett a halál nyugalmából sem. Senki és semmi lett – nem volt többé szája, hogy üvöltsön, se lába, hogy elmenekítse az iszonyat elől, mely az örökkévaló sötétség bugyraiban lesett rá.

A kárhozat ama fénytelen mezsgyéjén, ahol megrekedt, csupán hozzá ha-sonló fantomok léteztek – elmosódó árnyak és testetlen hangok, melyek rég letűnt korok és ember nem látta világok titkairól suttogtak neki. Ediomad sötétje körbefolyta és nem eresztette: végtelen türelmű, könyörtelenségében már-már gyengéd zsarnokként várta, hogy az esztendők pora fényesre kop-tassa csontjait és alázattá szelídítse a megcsalatott lélekben forrongó indula-tot.

Meglehetősen sokáig kellett várnia.

Hetedik pergamen Az őrület vizei, melyekre a kétségbeesés szelei ragadták, messzebbre nyúltak bármely óceánnál, de volt elég ideje, hogy átkeljen rajta… s mire a túloldalon partra lábolt, már biztosra vette, hogy nincs miért visszatérnie oda. Az, akivé a sötétség és mozdulatlanság mézébe ragadva vált, éppoly idegen volt hajdani valójától, mint attól, aki e sorokat pergamenre rója… az úton azonban, mely Arowin hegyéig vezetett, akkor és ott tette meg az első, mindenki számára láthatatlan lépéseket.

A régi Ohru csak szeretetet és gyűlöletet ismert – az újat maga az idő taní-totta meg tudni és nem törődni; hagyni, hogy mindaz, amit szelleme átfog, az idők teljességében foglalja el helyét a dolgok nagy rendszerében. Távolabb került az istenektől, mint valaha képzelte, de sosem érezte őket valóságo-sabbnak, mint abban a suttogástól terhes csendben, ahová a jendarival vívott párbaj taszította… és mire gondolatban idáig jutott, már biztosra vette, hogy Critai árulása sem volt cél nélkül való, hogy mindaz, ami vele és körülötte történik, része valami átfogóbbnak, mely sok egyéb mellett szenvedéseinek is értelmet ad. Ráébredt, hogy idelent semmi sem egészen az, aminek látszik, és lassanként meggyőződésévé érett, hogy ha sikerül azonosítania a mélyben lappangó indítékokat, előbb vagy utóbb a menekülés útját is megtalálja majd. Érezte, hogy figyelik, de nem sejtette az okát… s mert egyebet nemigen tehe-tett, figyelt ő is – így került birtokába a tudás, melyet alább megosztok veled.

A Kaverna, melyet a földmélyi népek mindegyike más és más néven nevez, ősi képződmény, tán a legvénebb a hozzá hasonlók közül. Abban a korban keletkezett, mikor a szférákon innen még három hold világolt, az egekben pedig draquiorok és más fajzatok csatáztak a Nagyok örökségéért. A sár-kányurak egyikétől épp Ediomad felett pártolt el a szerencse. Sebzetten hul-lott alá, ormokat ingatott meg, egész erdőségeket tarolt le, s mikor talajt ért, vért és magmát öklendezve fúrta magát mind mélyebbre Északfölde rögei közé. Hogy menedéket keresett-e, vagy a néhai Ófa mana-áramai vonzották, sosem fog kiderülni, és számítani sem számít már, azt hiszem – elég annyit

tudnunk, hogy vergődése közben zegzugos nyomvonalú alagutat vájt a szikla-rétegekbe, és egyre újabb frontvonalakat nyitott a Belső Csarnokok birtoklá-sáért akkortájt gyürkőző drún fajok között.

A zuhanás okozta rengések még el sem ültek, a homály birodalmában már-is új földindulás vette kezdetét; minden korábbinál hevesebb testvérháború, melynek hordalékát hatalmas területen hordták szét az eliramlott évezredek A felfordulás közepette senki sem törődött a bukott draquiorral. Nem tudni, mikor lehelte ki a lelkét; nem tudni mennyi időbe telt, míg kriptája keményre égett falain át utat találtak hozzá a dögevők. Csak találgatni lehet, meddig éltek a halálából, bizonyos viszont, hogy méltó emlékművet hagytak hátra; zegzugos alagútrendszert a csontok és a hús, tágas barlangokat a koponya és a bélszervek helyén. Képzeld magad elé a roppant szívet, ahogy utoljára dob-ban; a vérfolyamot, mely gőzlőn és fortyogón keresi útját a mellékjáratokon át a mélyebb rétegek felé… aztán gondolatban ejts egy metszést a röghegyek gerincén át az Ófa gyökeréig, hogy teljes pompájában szemlélhesd a sárkány-úr hűlt helyét, a kavernák és grottók csigavonalában keskenyedő láncolatát, mely a gyepükből megszámlálhatatlan Szolga- és Korcs-nemzetség területén át a Belső Csarnokok küszöbéig vezet.

Akiket a kényszer vagy az elbizakodottság erre az útra visz, felettébb rit-kán térnek vissza saját akaratukból a napvilágra. A Hűlt Szív barlangjába csak csatakiáltásaik és végső sikolyaik jutnak el. Az, aki Jakrim Ohrunak született, semmit sem tehetett értük, de tisztelettel adózott bátorságuknak. Tudta, hogy szolgák felett aratott részgyőzelmeik mindegyike az elkerülhetetlen vereség-hez egyengeti az utat: közeledtük híre így gyorsabban talált utat a Kaverná-ban (és más kavernákban) tanyázó Korcs-nemzetségekhez, melyek énekükkel éppúgy megrengetik a sziklákat, ahogy a halódó draquior tette a maga idejé-ben… és ha ez is kevésnek bizonyul, bármikor segítséget kaphatnak a Valóvé-rűektől, Berchebaal, és Amarchaanyt gyermekeitől, akik messze lent, az Ófa megkövült gyökerei közt fenekednek egymás ellen, de tüstént összefognak, ha a Belső Csarnokokhoz vezető természetes átjárót fenyegetve érzik. Néma átkai elkísérték a Hűlt Szív falain felfelé kúszó, csatába igyekvő drúnokat, és őszintén gyászolta azokat, akiket túlerejük és sötét mágiájuk újra meg újra lebírt. Nem érdekelte, honnét és milyen céllal jöttek, hogy a végső harcban olyasmi adatott meg nekik, amit tőle megtagadtak az istenek. Sem a múló

idő, sem a keserűség nem kezdte ki a köteléket, mely hozzájuk fűzte – hisz emberek és harcosok voltak, akárcsak ő.

Nyolcadik pergamen A Valóvérűek magányosan és hangtalanul járnak, közeledtüket azonban ha-mar széthírlik a valóság szövedékének tiltakozó rándulásai. Az, aki az Égidők szülöttei közt Jakrim Ohru volt, valahol messze járt, mikor a suttogók kórusa halkulni kezdett… s mire visszatért, a drún úgy komorlott a Hűlt Szív kaver-nájának falán, mint egy árnyékból szőtt hálóban verdeső madár.

Nagyon vén volt és minden képzeletet felülmúlóan halovány; a testét alko-tó fonadékot leszámítva csak delejes hatalma fűzte az anyag világához. Nem voltak szemei és nem volt arca, azt, aki egykor Jakrim Ohru volt, mégsem tudta elbolondítani – már azelőtt felismerte, hogy egy napforró lobbanás is-merős vidékre, a rozsdaszagú sziklákra boruló végtelen égbolt birodalmába ragadta.

– Nem törtél meg. – Critai hangja korok szakadékán túlról érkezett, és szánalommal vegyes elégedettség rezgett benne. – Különb anyagból gyúrtak, mint a többieket… netán a fajtádat becsüljük alább annál, mint amire tetteivel rászolgál. – Ohru úgy érezte, hűvös ujjak érintik a homlokát, és beleborzon-gott a tőlük kapott gyönyör emlékébe… pedig nem női kéz volt, csupán az árnyak fonadéka, mely eleven lényként magasodott porban heverő csontjai fölé. Hangtalan kacaja megreszkettette a Hűlt Szív kamráit, és csupa végtag Szolgákat csalt elő a falak repedéseiből. Jöttükben átgázoltak a jendari ma-radványain; a kötés, melyet a sorsközösség teremtett a hajdani ellenfelek közt, rozsda és hamu kavargásában enyészett el. – Jöjj, Viharmadár! Ideje visszakapnod egyet-mást abból, amit elveszítettél. Feljavítunk, ahogy lehet, aztán eldöntjük, hogyan tovább. Ha a szerencséd kitart, talán kezdhetünk valamit egymással…

Felnyalábolták, és szeszélyesen csavarodó nyomvonalú rejtekutakon, a rég elporladt erek járatain át máshová vitték. Zsigeri emlékezetében zavaros ké-pek rögzültek szörnyarcú kapukról, vonagló hidakról és roppant csarnokok-ról, melyeket rőt derengésbe vontak az Ófa csonkját körülörvénylő magma áramai. Szolgáktól nyüzsgő aknákat látott, Korcsokat, akik vitorlányi szár-

nyaikba fogták a Belső Csarnokok miazmás szeleit; erődítményekké, paloták-ká faragott sziklatűket és ködülte kamrákat, melyekben tömegével függtek az oszlás változatos stációiban leledző testek, Ediomad és a külvilág soha véget nem érő háborújának áldozatai. Hallotta a litániákat, melyek az ősnépek aka-ratához idomítják a valóság szövedékét, és a pusztítás folyvást változó mintá-ival övezik a röghegyek alatti homályba vezető ösvényeket, s Critai visszatér-tének édes-fanyar kábulatában fel sem figyelt a dallamban beállott változásra: aki ráébredt, hogy a delejes hatalmú kánon egyes szólamai immár körötte, bizonyos szempontból érte szólnak, már nem ő, hanem én voltam.

Orrom vére megered, ahogy e szókat pergamenre rovom – az a másik, aki a részemmé vált sötétség legmélyebb bugyrában rejtőzik az igazság elől, nem szenvedheti, ha születésünk körülményeire emlékeztetik.

Hosszú folyamat volt, és előre haladtával mind fájdalmasabbá vált; annak, aki Jakrim Ohruként távozott az élők sorából, a visszatérés minden lépéséért válogatott kínokkal kellett fizetnie. A Hűlt Szív kamráiban töltött dekádok jószerivel csak vázát és harci öltözékének egy–egy foszlányát hagyták érintet-lenül – pártfogói az ediomadi dögkutak és bonckamrák kimeríthetetlen kész-letéből pótolták a hiányokat, olyan bűvigékkel indítva újra a nedvek áramlását a rég kiszikkadt tagokban és zsigerekben, melyekhez foghatót a napvilágon utoljára az ősfajok háborúi láttak.

A fáradozásuk eredményeként létrejött szerzet embernek tűnt ugyan, a lé-nyeget tekintve azonban éppúgy különbözött tőlük, ahogy a Korcsok külön-böznek azoktól a Valóvérűektől, melyeknek, a távoli rokonság okán, jellegze-tességeit hordozzák. Amikor először nyitotta a világra újonnan nyert szemét, a húsát átható delej olyan erős volt, hogy rezgéseit a legvaskosabb páncélzatú Szolgák sem állták soká; Critai népének frissen beültetett mirigyek sorát kel-lett énekével elsorvasztania, hogy a további munkálatokat biztonságossá te-gye. Az od áramaiban beállott változás ellenlábasaik figyelmét sem kerülte el: a testet két ízben voltak kénytelenek a Belső Csarnokok peremén álló erődvá-rosból a rég elporladt draquior után maradt barlangrendszerbe visszamenekí-teni.

A veszedelmekben bővelkedő utazások egyikéről sem maradtak emlékeim – nyilván Critai érdeke kívánta így. Asszonyi valója szorosan ölelt és nem eresztett; szenvedélye lávafolyamként terült szét közös álmunk tájain, és

lángujjakkal rótta tele közös égboltunkat egy ősi, embertől idegen világ min-táival.

Aztán elmúlt. Véget ért, ahogy a legszebb és legkomiszabb álmoknak is vége szakad

egyszer. A szorítás enyhült, a vágy elenyészett; nem maradt utána más, csak a homály… meg én.

– Bevégeztük a dolgunkat, Viharmadár – suttogta az előbbi Critai hangján, és egész testemben megborzongatott lehelete hevével. – Eleget pihentél; ideje visszatérned.

Kilencedik pergamen Korcs-szárnyakon tértem vissza a külvilágba az ediomadi hegyvidék legészakibb nyúlványának azon a pontján, ahonnét egyformán pazar kilátás nyílt Anublien vadonjára és a Quironeia víztükrére, mely vertezüst lemezként húzódott a keleti horizontig a jobbom felől. Káprázó szemmel tekintettem rá, aztán a felettünk ragyogó csillagképeket kezdtem méregetni – megmagyaráz-hatatlan nyugalommal töltött el a felismerés, hogy egyetlen ismerős sem akad köztük.

– Meglehetősen hosszú idő telt el – suttogta a Valóvérű, aki úgy lebegett a századokkal korábban ledőlt dawa dolmenek felett, mint egy éji ködből és szélfútta porból fogant rémlátomás. – A világ megváltozott. Időre lesz szük-séged, hogy eligazodj a hozzád hasonlók között.

– Miért én? – kérdeztem azzal a szájjal, melynek használatát még Ohruként sajátítottam el valahol messze, valaha rég. – És miért épp most vált esedékes-sé a visszatérésem?

Annyiszor tettem fel hiába ugyanezeket a kérdéseket, hogy igazából most sem vártam érdemi választ; Critainak látható öröme telt abban, hogy egy ma-gamfajtát kétségek között tarthat.

– Mások vagyunk – mondta most, s elég volt rápillantanom, hogy megért-sem: ezúttal nem fog megkímélni a részletektől. – A hely, ahonnét őseink ér-keztek, alapjaiban különbözik a tiétektől… de más volt ez a világ is, mikor először hadba szálltunk érte. A változás a mi legnagyobb ellenségünk. Nem élhetünk többé abban a szférában, amit isteneitek saját képükre formáltak, és nem térhetünk vissza oda sem, ahonnan elszármaztunk. A Kapuk bezárultak; arra ítéltettünk, hogy a szférák mezsgyéjén sorvadjunk el… de mert egykoron vadászok voltunk, ma sem elégszünk meg a préda szerepével.

– A fegyvereitek… a tárgyaitok… pusztulást hoznak ránk. A bosszút kere-sitek?

– A tudást, Viharmadár. Akik tétlenül várták, hogy a fajtád rájuk leljen, mostanra éppúgy elpusztultak, mint azok, akik elbizakodottságukban a napvi-

lágon próbáltak szembeszállni veletek. Critai rég belátta, hogy nincs keresni-valója a napvilágon, de nem kér az elzárkózásból sem. Közbenjárókra van szüksége – magadfélékre, akik eljutnak oda, ahová Critai nem juthat el; akik bizonyos előnyökért cserébe megteszik, amit Critai érdeke megkíván. Az esz-közök, melyeket a külvilágba juttatunk, próbára teszik, többnyire el is pusztít-ják a kérészéletűeket. Csak olyanokat vezetnek el hozzánk, akik méltónak találtattak rá, hogy Critai választást kínáljon nekik.

– Sosem kérdeztétek, kérek-e a kegyelmetekből. – Ha nem kértél volna, nem lennél itt – suttogta a Valóvérű. – A Hűlt Szív

kamráiban bármikor átadhattad volna magad a feledésnek – azzal, hogy az emlékezést választottad, a létezés mellett döntöttél… Critai csupán hozzáse-gített, hogy megleld az oda visszavezető utat.

– A Kimérák háborúja?… – Véget ért. Ryek véres diadalt aratott, de nem volt alkalma kiélvezni:

nagyjaival együtt áldozatul esett az ármánynak, melyet Toron hatalmasai szőt-tek ellene.

– Toron? – Quironeia őrizője, szívében Shulurral, a Tizenhat Ház büszke városával.

– A Valóvérű hangjából maró gúnyt véltem kihallani. – Az áruló Jaering Yd-Garun leszármazottai lakják, akik fajtájuk végóráján vallást csináltak a hitsze-gésből, Ryek bukása után pedig oly sikeresen emelték magasra Kyria színeit, hogy árnyéka maholnap újra a Fehér-tengerig ér. – Teste árnyörvényében szélzúgásként visszhangzott a kacaj. – Elszántak, de megosztottak; időbe telik, hogy elérjék hatalmuk delelőjét. Ők a legfőbb okai a visszatérésednek. Hogy növekvő befolyásukat ellensúlyozhassuk, mielőbb cselekednünk kell.

Eltűnődtem. Már Ohru idejében is köztudott volt, hogy az ősi népek job-ban félik a kyrach praktikákat az Éjidők emberének összes fegyverénél.

– Mit vártok tőlem? – Hogy hírt vigyél a Kimérák háborúja elől északra menekült embernépek-

nek Critai hatalmáról. Ma még gyengék, de általad, a mi segítségünkkel, könnyűszerrel kezükbe vehetik sorsuk irányítását. Rajtad keresztül tanítjuk meg őket, mennyivel többre mehetnek velünk, mint nélkülünk. Te viszed el nekik a tudást, mellyel ellensúlyozhatják Toron befolyását és lerakhatják egy olyan birodalom alapjait, melynek dicsősége húszezer esztendő múltján sem halványul el. – A Valóvérű közelebb siklott, és roppant szárnyként terült szét

a halványuló csillagfényben. – Azért hoztunk vissza, hogy az embernem taní-tója, az új kor leghatalmasabb mágiaforgatója légy.

Hallottam a szavait, de képtelen voltam rá figyelni. Messze Keleten, a Quironeia ezüst sivataga felett mályva és arany sávok jelezték a pirkadat kö-zeledtét. A Valóvérűt kísérő szolgák, bár kevésbé voltak érzékenyek napsütés-re, máris megkezdték a visszavonulást az Ediomad mélységeibe nyíló kürtő felé. Én nem mozdultam, drún bűbájjal feljavított szemem elárulta, hogy ko-rábban sosem tapasztalt látványosságban lesz részem: a szférák, melyek Ohru életében derengéssé tompították és fakóra színezték, most majdhogynem szű-retlenül engedték át a mennyekből áradó ragyogást.

– Próbálkoztatok már hasonlóval? – kérdeztem, noha lelkem mélyén tud-tam a választ: az elgondolás túl praktikus volt ahhoz, hogy lassú sorvadásra és pusztulásra ítélt lények elméjében szülessen meg.

– Nem ezen a tájon – felelte a Valóvérű, aki éppúgy lehetett az én Critaim, mint bárki más a fajtájából. – A Világgerinc túloldalán, a Kosfejű isten orszá-gában azonban szép hagyományai vannak ennek a megoldásnak. Ottani fajtár-saink erősebbé váltak azáltal, hogy közelebb engedték és szolgálatukba állí-tották az embert. Ha nem követjük a példájukat, idővel olyan hatalomra tesz-nek szert, mellyel nem versenghetünk… és egyenlőtlen harcban pusztulunk el, ha egy nap megjelennek, hogy az Ófa gyökereivel együtt élőhelyünket is ma-guknak követeljék.

Bólintottam. Valamiképp helyénvalónak tűnt, hogy a túlélés megszállottai-vá vált drúnok számára más, csak hírből ismert drúnok jelentsék a legkomo-lyabb fenyegetést.

– Szabad vagy – szállt a suttogás a Valóvérű testének gomolyából –, de minden tizedik esztendőben vissza kell térned, hogy cselekedeteidről számot adj nekünk. A testedben zajló növekedést csak Critai bűbája képes ellensú-lyozni. Ha hátat fordítasz neki… ha elhagyod őt, kínosabb halál vár rád annál, melyet a segítségével elkerültél, lábon rothadsz el, lelked osztályrésze pedig örök kárhozat lesz. – Lejjebb ereszkedett, incselkedve kígyózott körül árny-teste cafrangjaival. – Megértetted?

– Megértettem – mormoltam, és vártam, hogy eltisztuljon onnét. Bár fele-annyira sem irtóztatott az érintése, mint a test, melynek rabjává tett, vad kár-örömmel töltött el a tudat, hogy kettőnk közül csak neki sietős – a bizonyos-

ság, hogy az első igazi hajnalt, melyet Critai szemével látnom adatik, ő sem-miképp nem várhatja meg.

Tizedik pergamen Nem készítettem útitervet, mentem, amerre a lábam vitt, és meg sem lepett igazán, mikor az első esztendő végén Erion falai alatt találtam magam: aki zsoldosnak vagy kutyának születik, a poklok fenekéről is megleli a hazaveze-tő utat.

Ohrunak tartoztam ezzel a látogatással, de aligha sikerült a kedvére ten-nem vele: gyermekkora városát a felismerhetetlenségig megváltoztatták a felette elröppent századok. A kikötőnegyed peremén új kocsmák és kuplerá-jok szorongtak, a régi mólókat a régi raktárakkal együtt mosta el a tenger: az árapály még a partvonalat is megváltoztatta, és kétfelől zárt, homokkal félig feltöltött öblöket vájt Ynev testébe a kölyökkori sólyák és grottók helyén. Csak a mindenütt jelenlévő halászmacskák pimaszsága, a fövenyen szikkadó halcsont ropogása meg a víz átható élet- és halálszaga volt a régi – az utóbbi-val töltekeztem azon az estén, mikor a sors az utamba sodorta a fiút.

Vézna volt, sötét szemű és olyan barna, amilyenné csak Ibara maga éget-heti Dzsah és Doldzsah dologra és dologkerülésre egyként serény gyermekeit. Egy félreeső öbölben, térdig vízben állva akadtam rá, s mert négy hivatásos útonálló járt a nyomomban, a legkevésbé sem örültem a társaságának; jobban szerettem volna, ha a fövenyen heverő csontvázat és a felette csapongó sirá-lyokat leszámítva csak az istenek látják mindazt, amit a túlélés érdekében tennem kellett.

Mire a fiú közelébe értem, az útonállók közül kettő messze előttem, kettő közvetlenül mögöttem járt. Nem láttam be, mi tarthatná vissza őket attól, hogy áldozatukon kívül az egyetlen szemtanú torkát is elmetéljék, lassítottam hát, hogy figyelmeztessem a fiút – úgy ítéltem, ha mással nem is, ennyivel mindenképp tartozom neki.

– Te ott! Felém fordult, végigmért, és elhúzta a száját. Nem hibáztattam érte: aki

egy elkoszlott köpenyes, szürke kámzsás, zergebőr csizmás jöttmentet látott, látta valamennyit.

– Te, te! – ismételtem zordan, hátha sikerül elijesztenem vele. – Mi a nya-valyát keresel itt?

– A dagályt várom, szalah – felelte korát meghazudtoló egykedvűséggel a kölyök. Noha felém fordulva állt, sötét szeme valamiképp átnézett rajtam; mintha mellettem, sőt, rajtam keresztül próbált volna közelebb férkőzni a do-log lényegéhez.

– A dagályt, mi? És minek, ha szabad kérdeznem? – Hogy megöljön – felelte ő, s mint aki csak most ébred rá, hogy szavait

mások is hallják, félszegen elmosolyodott. – Vízbe fúlni még mindig jobb, mint éhen veszni… hogy az agyonkorbácsolásról és a torokmetszésről ne is beszéljünk.

Félrebillentettem a fejemet, és füleltem: a nyakamban járó hurkosok legfel-jebb húszlépésnyire jártak, és cimboráik sziluettje is kirajzolódott már szem-közt, a cetcsontokra boruló alkonyi ég hátterén. Ismét a fiúra néztem, és tud-tam, igen, valamiképp tudtam, hogy kár próbálkoznom: a világ összes fenye-getése is kevés lenne ahhoz, hogy elhatározásában megingassa.

– Szökött rabszolga vagy? – Szabad ember vagyok, szalah. A nap alatt senkinek sincs joga ahhoz,

hogy érző lényeket a puszta haszon reményében szolgává tegyen. Osztottam a véleményét, de nem jutott időm hangot adni neki: a hátsó ket-

tő ezt a pillanatot választotta, hogy kivont bökővel nekem essen. Az első döfés a vállamban akadt el, a másik ujjnyi darabon feltépte a tor-

komat borító vásznat, és bárki számára láthatóvá tette a hangképző szervet, mellyel Ediomad ajándékozta meg az ősfajokét mímelő szájat, mely ekkorra felneszelt, és akaratomon kívül – ha nem épp annak ellenére – a világba kiál-totta gyilkos gyűlöletét.

A bűvszó pörölycsapása rugaszkodás közben érte, és jól-rosszul kiköve-zett partfalig dobta vissza a hurkosokat. Halottak voltak, mire arccal a ho-mokba zuhantak, és hasonló sors várt társaikra is, akik a zavar első jelére meztelen pengével lódultak felénk: testüket és tagjaikat tucatnyi helyen döfték át a meghasadt cetbordák félkörben szétrepülő, dárdányi szilánkjai.

Mire a csigolyaív maradványa a fövényre roskadt, a rikoltás visszhangja is elhalt, s nekem úgy–ahogy sikerült úrrá lennem a testemet rázó remegésen. A drún száj partra vetett halként tátogott a sebtében rászorított kelmedarab alatt.

– Soha senkinek… nem beszélhetsz erről – sziszegtem a fiúnak. – Ha meg-teszed, rád találok, és…

Elkerekedett szemekkel bámult rám; láthatóan fel sem fogta, hogy egy tit-kát féltő szörnyeteg, egy nem evilági csinálmány épp halállal fenyegeti.

– Hogy csináltad ezt? – Harci bűbáj – ziháltam. – A Sheralon túl… fent Északon… szinte ragad

az emberre. – Taníts meg rá. A fejemet ráztam; próbáltam időt nyerni, hogy békén odébbállhasson. – Nem lehet. – Miért nem? – Túl fiatal vagy. – Tizenegy múltam – közölte ő. – Mifelénk tizenhárom évesen már felesé-

get vesz, ha épp el nem patkol az ember. – A mágiaforgatás nem köznapi mesterség – próbálkoztam. – Az ilyesmi-

re… születni kell. – Kivéve Sheralon túl, ahol csak úgy ragad az emberre, mi? Csak álltam ott, az emelkedő dagály a lábamat nyaldosta, és fogalmam sem

volt, mi az ördögöt mondhatnék neki. – Nem taníthatlak – mondtam végül. – A hely, ahová az én utam vezet…

nem a magadfajtának való. – Honnét tudod? – Tudom és kész. – Összehúztam magamon a köpenyt, és megindultam a

közelebbi kaptató felé. Mielőbb találnom kellett egy helyet, hogy kifújjam magam, és lakatot tegyek Critai szájára: Erion, a Hajnalkori nagyvárosok többségéhez hasonlóan, tűzzel–vassal üldözte a sötét praktikák mestereit.

– És ha a szolgálatodba állnék? – A fiú derékig vízben gázolva próbált lé-pést tartani velem; láthatóan letett önpusztító szándékáról.

– Nincs szükségem szolgára. – A barátod leszek! – Barátra sincs szükségem – közöltem, pedig nagyon imponált, hogy nem

a városőrséggel fenyeget: ha fellármázza őket, uralkodásom gyorsabb és dics-telenebb véget érhet, mint bármely valaha élt mágiaforgatóé. – Tűnj el; ne is lássalak többé!

De nem tűnt el. A sarkamban maradt a városba visszavezető úton, és nem tágított azután sem, hogy átkokat és köveket szórtam rá. A fogadóm előtt éjszakázott, árnyékként követett a Keleti Kapun át, végig a godorai felföldre vezető gyalogúton, és azon is túl. Negyednap, egy hirtelen támadt hóviharban csaknem sikerült leráznom, de az ordani elágazás utáni első fogadóban újra megjelent, és úgy vigyorgott rám csorba fogaival, ahogy csak egy dzsad teve-szomorító képes.

– Hogy hívnak? – vetettem oda neki a sarokasztal mellől, ahová a túróval behabart vándorkása és a tűz felett száradó lábbelik bűze elől menekültem.

– Abdúl – felelte, és a lábamhoz telepedve kanalazta tovább az új idők ele-delét. – Szabad ember és igaz barát; mágiaforgató tanonc Sahrada oázisból.

– Torkig vagyok veled, Abdúl. Bólintott, és úgy repesett hozzá, mintha szívbéli jókívánságokat hallott

volna. Jobb meggyőződésem ellenére kezdtem megkedvelni a kis nyomoroncot.

– Legalább közömbös nem vagy irántam, szalah – sóhajtott, és kivillantot-ta nomád módi szerint köszörült szemfogait, hogy a bentlakó ebek legna-gyobbika jobb belátásra térjen. – Alig ismersz, s máris kész vagy tudomást venni a létezésemről. Mester és tanítvány viszonyában ennél biztatóbb kezdést elképzelni sem lehet.

Tizenegyedik pergamen A telet és a rákövetkező fél esztendőt Ordanban töltöttük. A település, mely Jakrim Ohru emlékezetében por- és dérlepte átjáróházként élt, igazi várossá nőtte ki magát az idők folyamán: Kyrach módi szerint emelt épületeivel és templomaival jobban emlékeztetett ifjúkora Erionjára, mint Erion maga. Nyil-ván az is szerepet játszott abban, hogy nem akaródzott odébbállnom – múl-tamnak azt a részét, melyet a Godorai-tenger mellékén kerestem, a sors sze-szélyéből végül itt találtam meg.

Ordan rendezett volt és jómódú, lüktetése és szinte szemmel látható gya-rapodása éppúgy lenyűgözött, mint az a sokszínűség, melyet az átutazók nagy számának köszönhetett. Nem esett nehezemre, hogy beszerezzem az Észak-földéről készült legújabb térképeket, melyek frissítéséhez képzett kartográfu-sok is szép számmal akadtak. Míg Abdúl hírek után járt, én magam elmélyed-tem a toroni és az irlav nyelv rejtelmeiben – első benyomásaim alapján úgy ítéltem, e kettő ismeretét semmiképp nem nélkülözhetem.

Mire a Világgerinc hágója ismét járhatóvá vált, készen álltunk az indulásra. Felszerelésünket a legnagyobb gondossággal, tucatnyi kereskedő készletéből válogattam össze; minden igényt kielégített, de elég jutányos ára volt ahhoz, hogy megkíméljen bennünket a fölös figyelemtől, melyet már Ohruként sem szenvedhettem.

Két hónapon át követtük a kyr ősút nyomvonalát a Sheral északi lejtőin és a hajdanvolt Rualan keleti határa mentén. A báhúb karaván, melyhez Ordanban elszegődtünk, százhetven ponyvás szekeret és kétannyi nehéz vas-ba öltözött fejszést számlált – az előbbiek közül alig egy tucat maradt az útfé-len, mire elértük a Pákhord kereskedelmi állomását, melynek romladozó csil-lagerődje az Ötödkorban a Selloni-dombság déli nyúlványát, az egykori Freiglund tartomány tengerre nyíló kapuját vigyázta.

A világ fénykorának pompás épületeiből idefent romok sem igen maradtak: a pompás kupolák megrogytak, a falak köveit hangyaszorgalommal hordták szét a betelepülők, hogy új, még mulandóbb emlékművekkel hódoljanak a

maguk mulandó zsarnokai előtt. Sosem feledem a dolmenek és kopjafák erde-it, melyek úgy sötétlettek a táj mágia tépte sebeiben, mint holt ember páncél-ján a megalvadt vér. Vezetőink azt állították, a Kimérák háborújának áldozatai pihennek alattuk, s én, bár nem tudhattam, igazat beszélnek-e, újfent eltűnőd-tem, mennyivel lesz különb ama bizonyos jövő, melyet Critai kínál fajtám számára.

Húsznapnyi járóföldre északnyugatra, Hanymas ősi falai közt ritka szeren-cse ért bennünket. Erionban és Ordanban iskolázott magiszterek egy csoport-jának sikerült helyreállítania a várost és Quiron-melléki testvérkikötőjét, Secchust összekötő Kaput. A karaván átkelése kilenc napig tartott, de a báhúbok sem az időt, sem a Semmi örvényében tovatűnt négy szekeret nem sajnálták: éppúgy tudták, mint mindenki más, hogy az így áthidalt mérföld-ezreket bajosan úszták volna meg ily csekély veszteséggel.

Secchus, melyet a Kimérák háborújában kétszer is földig romboltak, látha-tó közönnyel viseltetett az új idők új hóbortjai iránt. Névleg Toron fennható-sága alá tartozott, de sem ebből, sem hirtelen előnyössé vált fekvéséből nem kívánt tőkét kovácsolni: távozásunk után pár nappal hírét vettük, hogy a helyi kereskedelmet ellenőrző testvériségek közös akarattal lezárták a Quironeia déli partjára nyíló Kaput, és hogy a további zaklatás elvi lehetőségét is kizár-ják, búcsúajándék gyanánt egy az Éjidőkben megbéklyózott nyákdémont sza-badítottak Hanymas gyanútlan városára.

A jövevénnyel szembeni gyanakvás és az általa táplált erőszak végigkísért bennünket Kyria önjelölt örököseinek birodalmán. A sorozatos összecsapá-sokban tucatnyi fegyverest vesztettünk, soraink azonban háromszor ennyivel gyarapodtak a hozzánk csapódó szökevények és szerencsevadászok jóvoltá-ból, akik vérfagyasztó történeteket meséltek a vidéket dúló családi és klánháborúkról, melyek lángjai a tengermellék hajdanvolt királynőjét, Shulurt sem kímélték. Mire magunk mögött hagytuk a változás kínjában vergődő To-ron gyepűit, már eszembe sem jutott kételkedni a Valóvérű igazában: azt a földet, ahol elvek helyett a puszta önérdek kormányoz, rátermettség és szár-mazás vitájában pedig szükségképp az utóbbié a döntő szó, kényszer nélkül csak szolgalelkek és elvakult gyilkosok fogják hazájuknak elismerni.

Abdúl hű társnak és igyekvő tanítványnak bizonyult, bár a térképészeten és a borbélymesterségen kívül alig akadt olyasmi, amiben elmélyülhetett. Feltűnt, milyen rokonszenvvel fordul az elesettek, kivált az idősebb férfiak felé – nem

volt különösebben nehéz rájönnöm, hogy akár bennem, bennük is az apját keresi. Az öregről csak annyit árult el, hogy karavánozó volt, aki, miután az Ibara rettegett szárazvihara, az El Dzsiah megvakította, koldulásból próbálta előteremteni övéinek a betevőre valót. Becsületére legyen mondva: míg élt, nagytucat gyermeke közül egy sem került a rabszolgakufárok kezére.

– Szeretted? – firtattam. – Nemigen – ingatta fejét Abdúl. – De álmodni gyakran szoktam vele. A

fene sem érti: míg élt, mindent megtett azért, hogy ne szeressük. Egész nap vedelt és szitkozódott; olykor közibénk is vágott, mi mégis hálásak voltunk érte az égieknek, mert…

– Mert? – Ismertünk olyanokat, akiknek még ennyi sem jutott. Nem szóltam, csak bólintottam. Ismert már annyira, hogy rájöhessen, ma-

gam is közéjük tartozom. Az Ordanból való indulást követő hetedik hónap végén, a nagy esőkkel

együtt értük el Vel Vaithazt, e fenyőtörzsekből összerótt vándorpihenőt a Dél-Anublienre néző Aquir-nyereg ódon kőkörök és rönkszentélyek vigyázta pe-remén. További terveim szempontjából létfontosságú volt, hogy mágiaforga-tóként nevet szerezzek magamnak, ezért istenhozzádot mondtam báhúb úti-társaimnak, és azon melegében csatlakoztam a Vel Vaithaz alatt gyülekező, északi zsoldosokból és hivatásos kalandorokból verbuvált sereghez, melyet egy kyrach vérből való stratéga, a Hajnalkor harcmezőin temérdek babért szerző Luh Del Mardún vezetett.

Mardúnt a riegi és irlav arisztokrácia első, a majdanihoz mérten kérészéltű szövetsége bérelte fel a Nyugati-óceán partvidékét a Fehér-tengerrel összekö-tő kereskedelmi útvonalak biztosítására. Az Anublien vadonját átszelő ősi utak kulcsfontosságú pontjait, a félszáz postaállomást, a hét elágazást és a tizenegy gázlót még bejárni sem volt mindennapi teljesítmény, halálos vesze-delmet azonban csak azóta jelentett, hogy a birodalom légiói által olyan nagy áldozatok árán megtisztított területen ismét felbukkantak Snil népének hír-mondói.

E nagy múltú, jelentős bűvhatalommal bíró faj, a kyrek érkezése előtt ha-talmas területet hasított ki magának Cranta rothadó testéből, sosem feledte az embernemtől elszenvedett vereségét, s mihelyt alkalma nyílt rá, a bukásra ítéltek hideg dühével tört ellene ismét.

Nem voltak oly számosak, mint birodalmuk fénykorában, de elszántságuk mit sem csökkent… és alaposan megtanulták a leckét. Szívós és könyörtelen harcosaikat hajnalkori mércén riasztó hatalmú vajákosok irányították; hordáik gátakkal rekesztették el az északnyugati hegyekből alázúduló folyamokat, és a tóvidék mind nagyobb területeit változtatták vissza azzá a férgektől és rova-roktól hemzsegő, sziklából metszett bálványokat és embervértől iszamós oltá-rokat rejtő ingovánnyá, ami a világ Negyedkorának alkonyán, a hanyatló Cranta legsötétebb óráján volt.

Mardúnra várt a feladat, hogy nyolcszáz-egynéhány gyalogharcosával, két-százhúsz lovasával, maroknyi elf íjászával és báhúb utászával átverekedje magát az ellenséges rengetegen a Lorn kanyarulatáig, lerombolja a tavakat tápláló víz útjába emelt akadályokat, és kifüstölje az embernem vesztére törő hüllők fő fészkét, az elmocsarasodott tó közepén romladozó települést, mely az Éjidőkben Berkano, a Sötét Anya, azelőtt a kyr Morgena szent városa volt.

A legégetőbb gondot, oly sok hajnalkori konfliktushoz hasonlóan, itt is a mágiaforgatók hiánya okozta: az emberfaj meghatározó kultúrái az adott pil-lanatban vagy már, vagy még nem rendelkeztek a kinevelésükhöz szükséges hagyománnyal. A kyr módszerek jószerivel feledésbe mentek, a Kimérák há-borújában használt praktikák csak siettették az összeomlást, melynek elkerü-lése érdekében hozzájuk folyamodtak. Az ember csalódott magában, és csaló-dott a mágiában is. Sarokba szorult; védtelenül, puszta acélt markolva állt szemben a mágiaforgató világgal – a túlélése múlt azon, hogy mihamarabb megtalálja a továbblépés útját.

A kivárás kockázata sosem volt nyilvánvalóbb, mint azon az anublieni őszön – akkor és ott nem csupán elfogadtam, de hittem is, hogy vétek lenne kihasználatlanul hagynunk a Critai kínálta esélyt.

Mardún és emberei tették a dolgukat, és én is tettem a magamét. Voltak pillanatok, mikor úgy tűnt, rajtavesztünk, de a kitartás és a drún bűbáj végül diadalmaskodott: a torkomból feltörő igék megremegtették a földet, elsöpör-ték a torlaszokat, és húsz láb magas vízfalat zúdítottak Snil népének védműveire, melyeket még azon az éjszakán áttörtek páncélos ékeink. Hogy hány hüllőt vágtunk le a napfelkeltéig hátralévő órákban, nehéz megbecsülni – mire számolni kezdtünk volna, a fél város lángban állt a báhúbok kloákákba döntött lámpaolajától.

Az ellenséges vajákosok a föld alá húzódtak a drún bűbáj elől, és nem is mutatkoztak többé – ott égtek el a többivel együtt, s mire feketére égett bál-ványaik a harmadik nap reggelén magukba roskadtak, bebizonyosodott, hogy fáradozásom nem volt hiábavaló: Mardún katonái összesúgtak, amerre elha-ladtam, és árulkodó tisztelettel adták szájról szájra győzelmük kovácsa, a csodaműves Quiranai Jeir nevét.

Tizenkettedik pergamen Mardún személyes kíséretének tagjaként érkeztem Riegarba, és kisebb meg-szakításokkal majd’ két évtizedet töltöttem ott: a tengermellék klímája és kyrach gyökerű kultúrája minden tekintetben megfelelt kényelemről alkotott elképzelésemnek. Mikor eljött az ideje, hogy Ediomad felé vegyem az irányt, Abdúlt egy helyi kirurgus, bizonyos Afer gondjaira bíztam: úgy ítéltem, mel-lette biztonsággal kitanulhatja az emberi test működésének, az életerő áramlá-sának, megőrzésének és elmúlásának titkait – ez volt az egyetlen a magasabb tudományok közül, mely iránt utazásaink során valamelyest érdeklődést mu-tatott.

– Ne hidd, hogy borbélyt csinálhatsz belőlem – berzenkedett, pedig mind-ketten tudtuk, hogy nem ez bántja: az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy magammal viszem.

– Ez csak egy állomás, kölyök. Lépcsőfok, mely nagyobb és magasztosabb dolgok felé vezet.

– Én tőled akarok tanulni. – Bőven lesz alkalmad rá, miután visszatérek. Szembefordult velem, és sikerült elbizonytalanítania a tekintetével: az ilyen

pillanatokban úgy rémlett, pontosan tisztában van mindazzal, amit a világ elől titkolni igyekszem.

– Úgy érted, ha visszatérsz. – Ne félj – mondtam, noha korántsem voltam olyan biztos a dolgomban,

mint szerettem volna. – Dolgom van ezen a világon… és amíg be nem vég-zem, sem őt, sem téged nem hagylak el.

Aztán nekivágtam, s bár a velem történtek világnyi messzeségbe sodortak az égiektől, azon kaptam magam, hogy fohászkodom. Azért, hogy ne kelljen bennem csalódnia – azért, hogy a szüntelen csalás és ámítás, mellyel titkaimat védelmeztem, el ne feledtesse mindazt, ami Ohrunak fontos volt – és még ma is igaz.

Tizenharmadik pergamen Critai türelemmel hallgatta beszámolómat, de nem rejtette véka alá aggályait sem: hiába a szenvedély és a becsvágy, ha hiányzik a késztetés, hogy hatal-mam révén a hozzám hasonlók fölé emelkedjek. Bizonyságot adtam képessé-geimről, de nem aknáztam ki kellőképpen a lehetőséget – mostantól sokkal célratörőbbnek kell lennem. Azzal a határozott benyomással távoztam onnét, hogy türelmetlenebb annál, amilyennek látszani kíván – hogy talán mégsem egészen mindegy, mennyi idő alatt győzöm meg fajtámat az Ediomaddal való kiegyezés szükségességéről.

Feltett szándékom volt, hogy visszatérek Riegarba Abdúlért, mielőtt az irlav területek felé veszem az irányt, de a sors, mint rendesen, ezúttal sem volt rest a lapokat újraosztani. A Keleti-óceán felől sosem látott méretű orzóvihar zúdult Északföldére, szálláshelyük elhagyására késztetve az ugoni puszták és röghegyek birtoklásáért vívott csatákban edzett yrch törzseket. A kirajzások által előidézett népvándorlási hullám tovagyűrűzött és hónapok alatt szétzilál-ta a térség századévek óta fennálló erőviszonyait. Kósza hírek terjedtek mesz-szi földekre nyíló Kapukról; új, sosem hallott nyelveken szóló vándorokról, akik a vihar nyomában érkeztek, s hasztalan keresik a hazájukba visszavezető utat. Északfölde bimbózó emberi kultúrái érezték a változás szelét, de nem sejtették, milyen erővel csap le rájuk… s mire felocsúdtak, már a puszta fennmaradásért kellett küzdeniük.

Az yrch hordák a Veleriana partvonalát követve hömpölyögtek nyugat felé, s mert az ősibb népektől kapott leckék még elevenen éltek dalaikban és emlé-kezetükben, szinte magától értetődőn fordultak dél helyett északnyugat, a Pidera toroni kézen lévő hágói helyett az irlav fejedelmek gazdag zsákmány-nyal kecsegtető birtokai felé.

A NelʼMyerig húzódó, termékeny folyóvölgyek és erdős hátságok szabdal-ta földdarabon, ahonnét hajdan Kyria császárai kormányozták végeláthatatlan uradalmukat, nyolc-kilencszázezer lélek nézett farkasszemet négy – a kevésbé mértéktartó becslések szerint öt és egynegyed millióval. Utóbbiak hátában az

orzó, oldalában K’harkad nomád lovasai – éppúgy nem visszakozhattak, ahogy ellenfeleik az Éjidőket átvészelt embernépek sem hátrálhattak tovább a Fehér-tenger lankás partjánál, mely világukat az örök fagy és a sodródó jég honától elválasztotta. A küzdelem elkerülhetetlennek látszott… és a tények ismeretében senkinek sem volt kétsége afelől, hogy csak az egyik fél teljes pusztulása vethet véget neki.

Ez volt a nagy lehetőség – az esély, melyet semmiképp nem hagyhattam kihasználatlanul.

Az yrch támadás a Pirkadat dekádjának négyszáztizennegyedik évében in-dult meg a néhai Kyria szíve ellen. A három nagy oszlopban előretörő feneva-dak puszta tömegükkel söpörték félre az irlav könnyűlovasságot, mely a hi-dak felégetése után késlekedett a visszavonulással; sziklagörgetegként zúdult át az útját keresztező vizeken… és alig százmérföldnyire járt a hajdani kyr főváros, Enrawell kapkodva megerősített falaitól, mikor a vihar oldalba kapta.

Nem közönséges vihar volt: keletről, a hegyeken át érkezett, és jöttében olyan tömegű fa- és kőtörmeléket ragadott fel, hogy felhőzete nyomán félszáz mérföldön át kavargott a por meg a forgács. Ahogy terhét az yrchek oszlopai-ra zúdította, szabadjára engedte villámait is: a lobbanások nyomán fenevadak százai hemperedtek fel, és további százak hanyatlottak le magatehetetlenül, könnyű prédáiként a szárnyakon rajzó irlav portyázok nyilainak és pengéinek.

A támadó oszlopok közül kettő szinte azonnal meghátrált, de a harmadik széthullása sem tartott egy óránál tovább. Mire drága pénzen fogadott korg zsoldosaim kíséretében a helyszínre értem, az Enarwell felől támadó irlav nehézlovasság már a futókat kaszabolta; komolyabb küzdelem pedig csak az yrch hadijelvények körül folyt, melyeket a törzsek legkiválóbbjai utolsó lehe-letükig védelmeztek, s személyes példájukkal a menekülő sokaság egyes cso-portjait is sikerült a harc folytatására bírniuk.

Hamar átláttam, hogy az irlavok nem szorulnak a segítségemre: amire szükségük volt, megkapták már. Nem kellett sem hozzáértőnek, sem különö-sebben szemesnek lennem ahhoz, hogy tetten érjem a szándékot és a tervsze-rűséget a vihar munkájában. Pontosan ott és úgy csapott le, ahogy akkor tette volna, ha én kavarom és mire idáig jutottam, rádöbbentem: az zavar igazán, hogy ha akarnám, sem lennék képes hasonló mutatványra. Jobb dolgom nem lévén a mana összekuszált erővonalait próbáltam az eredetig visszafejteni, hátha elvezetnek rejtőző vetélytársamig – így bukkantam a kétkerekű kocsira,

mely lovak és szerelék nélkül csúfoskodott az Enrawell frissen ásott árkait tápláló csatorna partján. Utasa – ha az volt – pár lépéssel távolabb görnyedt egy hevenyészett sárgólem fölé, melybe hasztalan próbált életet verni.

– Elég hitvány – vetettem oda köszönés helyett, és saját magamat is sike-rült meglepnem vele: ha az ismeretlennek valóban köze volt a történtekhez, a gúnyolódás az utolsó dolog, amire egy magafajtától – sőt, az yrcheket leszá-mítva igazában bárkitől – érdemel.

A mágiaforgató nem nézett felém, csak biccentett; úgy rémlett, nincs elra-gadtatva teremtményétől.

– Nem harcra készült – dünnyögte, és hátrébb lépett, hogy leverje az agyagot víztől elnehezült lábbelijéről. Bő ujjast és olyanféle nadrágot viselt, amelyet csak megrögzött városlakókon lát az ember. – Aki csinálta, szobrász-tanoncnak mondta magát, de még a törzsét se tudta tisztességesen megfor-málni. Oldalra húz a nyomorult; kész szerencse, hogy nem próbáltam felülni rá. – Körülpillantott, mint aki csak most ébred rá, hogy csatamezőn áll. – Az yrchek?

– Odébbálltak. – A felettünk örvénylő felhőkre bámultam, melyekből kö-vek helyett a változatosság okáért diónyi jégdarabok záporoztak a környékre. – Nem akarsz jelezni a barátaidnak, hogy elég már?

– Ó, nekik… – A mágiaforgató megrázta magát, mint valami kutya, aztán dallamos kiáltást hallatott: a közeli csalitosból újabb gólemek bukkantak elő, és nehézkesen alakzatba fejlődtek moccanni képtelen társuk körül. Némelyik-ről lerítt, hogy kivette részét a közelharcból; az, amelyik a legviharvertebbnek látszott, trófeaként hordozta széles mellében egy yrch csákány fejét. – Nem tehetem, jó uram, pedig hidd meg, nagyon is időszerűnek vélem. Nincs sze-rencsém ismerni a nap hőseit. A városból küldtek, hogy biztosítsam a csatorna hídjait. Ha a vész elvonul, a közösség hasznára lehetnek még.

– A közösségére, mi? – Szó szerint. – Harminc telet ha látott, de a tekintete valahogy idősebbnek

mutatta: azok néznek ilyen szemmel a világba, akik túl hamar látnak túl mély-re az élet sűrűjében. – Segítenél a vízbe lökni ezt a dögöt? Nem rostokolha-tok itt egész nap; még a tudástár tekercseit is ki kell ásatnom, mielőtt ránk esteledik.

– Az enrawelli könyvtár tudtommal csak emlékezőkristályokat őriz.

– Nagyobbrészt – bólintott a koravén tekintetű férfi, és féloldalas mosolyt villantott rám. – Már dolgozunk a megoldáson. – Jobbját nyújtotta felém, ahogy bajtársak közt szokás. – Valamit elkezdtünk itt. Valami fontosat, ami-nek idővel az egész világ hasznát látja majd. A tudás túl értékes ahhoz, hogy bármely szilánkját veszni hagyjuk, és ezt tudod te is – mi másért lennél ma itt?

– Tényleg, mi másért? – dünnyögtem, és felgyürkőztem, hogy segítsek ne-ki.

Így ismertem meg Eloriol Calendilt, az Enrawelli Tudástár első kurátorát, aki elég elszánt volt ahhoz, hogy a barátom legyen… és elég kitartó, hogy egész fajával megossza a legnagyobb kincset, melyet a feledésből valaha visz-szaperelt: a mágiahasználat kyr módszerét.

De még nem végeztünk az yrchekkel… és ami rosszabb, az yrchek sem gondolták úgy, hogy végeztek velünk.

Noha a vihar szétszórta és megtizedelte őket, pár nap alatt összeverődtek és visszatértek, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták – ha máshoz nem is, ehhez nagyon értenek.

Az Enrawellt védő mágiaforgatók – velem együtt tizenegyen – számítottak a jövetelükre, és megtettek minden tőlük telhetőt, hogy életüket pokollá te-gyék. Tüzet és vizet, szelet és jégverést szabadítottunk rájuk; miazmás köddel és rovarrajokkal ritkítottuk soraikat – négy nagy és megszámlálhatatlan ki-sebb rohamot vertünk vissza, s ha egyedül már nem győztük, a fegyverforga-tók sorai mögött lapulva vártuk, hogy az üvöltő sokaság lendülete megtörjön az irlav lándzsák acélfalán. A magasból záporozó kövek és nyilak bennünket sem kíméltek, az alakzatainkon rést ütő csapások bennünket sem kerültek el – hatan maradtunk csupán, mikor azok, akiknek a vihart és az azóta felélt hala-dékot köszönhettük, újfent harcba szálltak mellettünk.

Kelet felől, a hegyeken és az erdőkön át jöttek, oly sebesen, hogy az yrch tömegeknek esélyük sem volt hadrendjükön változtatni. Előbb a pernyét sod-ró, forró szél csapott le rájuk, heve megolvasztotta a láncingek szemeit, ellá-gyította a sisakok álladzóit és használhatatlanná silányította a hidegen ková-csolt pengéket, melyek végeláthatatlan sokaságával az irlavok ekkorra jósze-rivel csak zászlórúdjukat és elszánásukat tudták szembeszegezni. Az orkán nyomában üvöltés járt – nem evilági, lidérces álmokban fogant hang, mely láthatatlan pörölyként sújtott a földre bárkit, akit Enrawell sáncain kívül ért. Az yrch hadoszlopok lendülete már elenyészett, mire oldalvédjük megütkö-

zött a felmentő sereg előőrsével… s a megzavarodott hátrálásból fejvesztett menekülés lett, mikor a törzsek megmaradt vezérei ráébredtek, hogy köznapi ellenfelek helyett tíz ember magas, lángot üvöltő, lávapallost forgató monst-rumokkal kell csatázniuk.

A mana vad háborgása közepette csak az én másfajta igéim maradtak haté-konyak, s immár nem láttam okát, hogy csínján bánjak velük. Míg a Tűzurak serege délkelet felé szorította az ellenséget, jómagam roppant hegyomlást idéztem elő az ősi utak elágazásánál, és egymást keresztező, néhol fél mérföld széles sárfolyamokkal szorítottam az ostromlók maradékát a hajdanvolt csá-szári pagonyok fái közé, ahol a környék sokat tűrt népe kiegyenesített kaszá-val várta, hogy eljöjjön végre az ő ideje.

A krónikások véleménye máig megoszlik arról, hány yrch veszett oda rá-következő napok és éjszakák vérgőzös őrületében, melyet Mordur iszonyú hajszájaként emleget az irlav hagyomány. Az, akinek az embernem egyik leg-fényesebb diadalát tulajdonítják, az események idején jó tíznapi járóföldre északnyugatra, a hegyek közt küszködött a korán jött esőzésekkel – alakját az efféle csínyekre könnyen kapható Calendil öltötte fel, hogy az északi principátusok elcsigázott fegyverforgatóiba lelket öntsön. Az irlavok és nap-ról napra növekvő számú szövetségeseik egészen a Pidera lankájáig űzték a vert ellenséget, cimborám azonban jóval előbb búcsút mondott az yrchalázó hős maszkájának, sőt, egy időre mintha a saját nevét is elfelejtette volna, mi-kor Kara Kazun ősi városánál utunk keresztezte azokét, akiknek Enrawell csodás megmenekülését köszönhette.

Alig tucatnyian voltak, és elemi tűzből formált harci gúnyájuk nélkül épp úgy festettek, mint bármely közönséges halandó a Nap és a holdak alatt, lé-nyegileg mégis különböztek tőlük: sosem láttam még varázshasználókat, aki-ket ennél látványosabban örvénylettek volna körül a mana mindeneket átható erővonalai. Bármit műveltek, a mifelénk megszokottól egészen eltérő módon tették – furcsálkodásunk azonban csak akkor vált igazi ámulattá, mikor vég-re-valahára vezetőjük is ráállt, hogy felfedje magát előttünk.

A Vinidius Artemor nevet használta, s eleddig csak tanítványainak szűk körében mutatkozott igazi valójában, asszonyszemélyként. Gden volt, egy délvidékről elszár-mazott mágiaforgató família sarja, melynek elei démonoktól sajátították el tudomá-nyuk alapjait, míg rabszolgákként sínylődtek a világ déli pereméig nyúló jégsivatag-ban. Hogy mestereinek mesterei démonok voltak-e, nem tudhattuk, a lehetőség

azonban, hogy a híresztelések mögött az igazság morzsái is fellelhetők, csak fokozta a bájnak és bűverőnek ama sajátos elegyét, mely az elemi mágia úrnőjét körüllengte.

Ami engem illet, nem a külsejét találtam gyönyörűnek – bár kétségkívül szemre-való volt rövidre nyírott szalmaszín hajával s éjfekete szemével, melyekben az izga-lom perceiben aranyló pettyek és cirmok világoltak –, hanem azt a harmóniát, mellyel a körülötte kavargó erőket uralta s mederbe terelte. Ahogy mozdult, ahogy lépett, az művészet volt, nem mesterség; a mana doromboló fenevadként törleszkedett hozzá, s minden látható kényszer nélkül, híven szolgált neki. Éreztem Calendil megrendülé-sét, jobb meggyőződésem ellenére osztoztam benne… s attól a naptól fogva minden erőmre szükségem volt, hogy elpalástoljam a vágyat, melyet látása és közelsége éb-resztett bennem. Éppoly tiszta volt, amilyen tisztátalan a forrás, melyből az én erőm vétetett – éppoly világos, amilyen sötét a szakadék, melyből kiemelkedtem, hogy láthassam, szerethessem… és úgy kettőnk, mint a világ érdekében holtom napjáig kerüljem őt.

Tizennegyedik pergamen Az yrch áradat elvonult, a mágiaforgatók munkája azonban épp csak hogy elkezdő-dött: ránk várt a feladat, hogy eltakarítsuk a hordalékot, melyet a sötétség dagálya terített szét Észak televényén. Kevesen voltunk, Enrawellnél elért sikereink azonban nyilvánvalóvá tették, hogy jelenlétünket és hozzáértésünket a hajnalkor ifjabb civilizációi éppúgy nem nélkülözhetik, ahogyan Kyria sem tündökölhetett volna oly hosszan és fényesen a maga hatalmasai nélkül. A rettegés, melyet a Kimérák háborújában használt praktikák plántáltak a szívekbe, az Éjidők múltával ámulattá szelídült, majd leplezetlen érdeklődéssé változott; mire színre léptünk, az emberfaj ismét szomjazta az ősi tudást, mely népek és biro-dalmak vesztét okozta azzal, hogy közönséges halandókat az égiekével vete-kedő hatalommal ruházott fel.

Critai előre látta ezt is, mint oly sok mindent, ami a napvilágon történt, s gondoskodott róla, hogy megbízottja a megfelelő időben, a megfelelő helyen legyen. Enrawellnél és egyebütt feljegyzett tetteim az embernem ünnepelt hősévé, reménybeli mágiaforgatók egész nemzedékeinek bálványává emeltek. Mikor elkerülhetetlenné vált, hogy tanítványokat vegyek magam mellé, sok-szorta többen választották az én utamat, mint Calendil tudományát vagy Artemor művészetét – bármilyen gyakorlatias volt az egyik és szemet gyö-nyörködtető a másik, könnyűszerrel diadalmaskodott felettük a homályban rejlő erő, a titkok mögött lappangó újabb titkok igézete. Északfölde népei csodálták a kyr és a gdon módszert, de lelkük mélyén tudták, hogy valódi hatalomra csak a drún ösvényt járva tehetnek szert – készen álltak hát, hogy elinduljanak rajta, tekintet nélkül arra, hová vezet.

Az első iskolákat Kara Kazun városában hoztuk létre, nem messze az ősi utak elágazásaitól, ahol az yrch hordák üldözése közben egymásba botlot-tunk. Azt reméltük, Kyria dicsőségének romjaiban is lenyűgöző díszletei meg-felelő távlatot adnak majd leckéinknek; hogy alázatra és elfogadásra tanítják majd azokat, akik hármunktól csupán a cél eléréséhez szükséges, de nem elégséges módszereket tudják elsajátítani… s noha nem múlt el nap, hogy ne

vágytam volna vissza a vándorösvényre, melyet akolitáim kedvéért hagytam oda, az újabb évtized múltával Ediomadot is útba kellett ejtenem, mielőtt újra a nyugati part felé vettem az irányt.

Mire Riegarba értem, atyai jóbarátom és pártfogóm, Mardún generális reszketeg aggastyán, Abdúl pedig meglett és dúsgazdag férfi, a partvidék leg-felkapottabb kirurgusa volt. Vagyona lehetővé tette számára, hogy folytassa és kiterjessze tanulmányait az élet és a halál misztériumainak tárgykörében, s noha nem egy hozzá intézett levélben óva intettem a túlzott merészségtől, ügybuzgalma végül a vesztét okozta: ereklyegyűjteményének felbecsülhetet-len értékű dísze, egy amund templomvárosból orzott sacrab valamiképp a bőre alá férkőzött, s mire betegágyához értem, csaknem teljesen kioltotta élete lángját, mely szertelen lobogásával oly sok esztendőn át bevilágította homály-ban kanyargó utamat.

– Vártalak – suttogta, a hangja száraz volt, akár a kövek éneke; úgy mond-ták, csak órák kérdése, hogy ereiben homokká váljon a vér. – Doldzsah a tudója, sok éven át vártam rád.

– Nem jöhettem előbb. – Persze, a küldetésed. – Mosolyogni próbált, de erejéből csak a hajdani

grimaszok árnyékára futotta. Az eltelt évek mit sem szelídítettek utcakölyök-ábrázatán: éppoly véznának és éhesnek látszott, mint azon a bizonyos alko-nyon.

– Sokat tettél… ezért a világért; a tetteid híre… eljutott a mi partjainkra is. – Ne beszélj – kértem. – Kíméld az erődet; még szükséged lesz rá. A fejével intett nemet, és a nyakravalómat bámulta közben: mintha sejtette

volna, hogy nem csak emberi szám remeg. – Számomra nincs tovább. Inkább… miattad aggódom. – Miattam? – Az elmúlt években… sokat utaztam. Megfordultam… egyebek közt

Quirana városában is, ahonnét saját bevallásod szerint… származol. Az otta-niak hírét sem hallották… magadféle torzszülöttnek, és nem változtattak az álláspontjukon azután sem, hogy megvilágosítottam őket… miféle hőstetteket hajtott végre a földijük. – Erőt gyűjtött, és rám emelte tekintetét – szemboga-ra fakón és élettelenül kéklett, akár az Ibara ege. – Tudom, ki és mi nem vagy, s noha sejtelmem sincs, hogyan és miért teszed, amit teszel… féltelek a titka-

idtól… saját magadtól… és valami azt súgja, azok sincsenek biztonságban, akikkel… e világban dolgod akad.

– Nem az a dolgom, hogy ártsak nektek. Tanítani jöttem, hogy a fajtánk-nak… esélye legyen a túlélésre.

– Hiszek neked – zihálta. – És bánni is csak azt bánom, hogy nekem… olyan kevés jutott a tudományodból, mióta a mesteremnek nevezlek. – Sike-rült elmosolyodnia. – Hálátlan sakál vagyok, hisz gazdag, békés életet kaptam tőled… de mindenestül odaadnám azért, hogy ne most, ne így kelljen véget érnie.

– Nem fog véget érni – biztosítottam. – Épp hogy elkezdődött, ami azt il-leti. – Aztán félrehúztam a nyakravalót, beszélni kezdtem a sacrabhoz a szíve felett… és a harmadik napon, mikor ereje kezdett visszatérni, megajándékoz-tam az igékkel, melyek a húst romlatlanná, az élőt holttá, a holtat újra élővé teszik.

Tizenötödik pergamen Abdúl még lábadozott, mikor Riegart odahagytam: Mardún idősebb fia, a Snil népe elleni hadjárat veteránja üzent, s közelebbről meg nem határozott, ám nyilvánvalóan igen nyomós okból titkos találkára hívott Dissbe, az anublieni vadon keleti peremén megbúvó kereskedelmi állomásra, melyet a délnek hömpölygő folyamok hátán csak kétnapi út választ el Kahura ősi városától.

Egy teljes nappal korábban érkeztem, és mikor Mardún elsőszülötte he-lyett tulajdon akolitáimat találtam a falak kettős gyűrűjében, bizonyságot sze-reztem arról, amit utolsó ediomadi látogatásom óta gyanítottam: Critai elége-detlen terve megvalósításának általam diktált tempójával.

– Mit kerestek itt? – firtattam, mintha nem tudnám a választ. – Meghagy-tam, hogy a visszatértemig senki nem távozhat a kara kazuni iskolából!

– Az iskola nincs többé – felelték –, és ma éjjel Kara Kazun is eltűnik a föld színéről… mindazokkal együtt, akik elég ostobák ahhoz, hogy az utunk-ba álljanak.

A harag ködén Artemor arca sejlett át… s csak ennyi kellett, hogy egész testemben megborzongasson a félsz.

– Mit merészeltek? – Utat engedünk tanításaid erejének, mester – felelte az, aki a legmesz-

szebbre jutott a drún bűvigék elsajátításának rögös útján. – Bebizonyítjuk Észak népeinek, hogy a három metódus közül egyedül a tiéd elég hatékony ahhoz, hogy megóvja őket a kyrek és a Kimérák sorsától. Véget vetünk a megosztottságnak, mielőtt Toron a családi háborúk vérözönéből kilábolva erőre kap, és érvényesíteni próbálja örökjogát. Leszámolunk a fontolva ha-landókkal, hogy mielőbb kiteljesedhessenek ama képességek melyek az em-bert az ősnépekkel egyenrangúvá, a Voltak isteneihez hasonlatossá teszi. El-végezzük, amit neked kellett volna elvégezned, hogy megszabadulj a béklyók-tól, melyeket az emlékek és az érzelmek aggattak rád – amit tudsz és adhatsz, sosem volt fontosabb az új rend számára.

Csak álltam ott, néztem őket… és azt latolgattam, vajon képes leszek-e eleget adni magamból ahhoz, hogy az eseményeknek új irányt szabjak. Egy-szerre átláttam Critai csalárdságán; a szálakat, melyek tőlük hozzám, rajtam keresztül idáig vezettek, s akolitáimat felfűzve kanyarogtak vissza Ediomad mélységei felé. A drúnok bármire készek, hogy megízleltessék velünk a tiltott gyümölcsöt, mert tisztában vannak az emberi természet alapvető fogyatékos-ságával – azzal, hogy aki kap, szükségképp egyre többet akar. Azokat a saját-ságokat fordítják ellenünk, melyektől leginkább rettegnek… és nem restek nyíltan a vesztünkre törni, ha az embernem családfájának egy-egy hajtása olyan új és veszedelmes utat választ a növekedésre, mint Artemor fajtája… vagy az a másik, melyet yrch nyilak záporában láttam néppé kovácsolódni Calendil oldalán.

Immár kétségem sem volt afelől, hogy a világmegváltásról szőtt álmok, Jakrim Ohru minden konoksága és gyarlósága csupán arra volt jó, hogy utat mutasson Ediomad felé ezek számára – nekik, akik nem szorulnak a pengék sziréndalára, és nem fognak századéveken át aszalódni a homályban, mire valaki felfigyel rájuk… hisz ember létükre alig várják, hogy drúnná lehesse-nek.

Leoldottam nyakravalómat, próbáltam a lelkükre beszélni, de túl sokan voltak; az erdőség lángolt és a falak is porladoztak már, mire az elveszejté-semre szőtt dallam egy foszlánya védfalamat átütve visszhangot vert a vérrel és fatörekkel borított udvaron. A csapás nem ért váratlanul, de megtette a magáét: a pusztítás gyönyörteljes őrületéből az érzékelés és kiterjedés nélküli csendbe taszított.

Tizenhatodik pergamen Abdúl az összecsapást követő negyedik napon, szekérderéknyi omladék alatt lelt rám, és mire a tőlem elsajátított praktikákkal úgy-ahogy visszarángatott az életbe, Kara Kazunért és az ottani iskolákért már semmit sem tehettünk. Rendem lázadói a rajtaütés első órájában száznál több akolitával és majd fél-ezer polgárral végeztek; a négy sarkán felgyújtott városból csak azok jutottak ki, akik időben elérték a folyót, vagy Artemor és Calendil sebtében nyitott Kapuján át északra, a Traidlan-hegység egy névtelen romszentélyébe mene-kültek.

Ez utóbbi köveiből emeltük az első őrtornyot, majd ispotályt Arowin he-gyén, a vidék egyetlen olyan magaslatán, ahonnét kilátás nyílt a tengerig futó utakra és a csúcsok közt kígyózó ösvényekre, melyeket a hóhatár fölé húzód-va lavinákkal torlaszolhattunk el, ha úgy kívánta a szükség.

Mert attól a naptól fogva – s még sok esztendőn át – a szükség törvényét követték mindazok, akik megmaradtak, s nem pártoltak el tőlünk azután sem, hogy hajdani tanítványaim irtóhadjáratot indítottak Észak független iskolái és mágiaforgatói ellen.

A küzdelem, melyet megfékezésük érdekében vívtunk, alapjaiban különbö-zött minden hajdani s majdani háborúitól. Nem tiszteltünk sem írott, sem írat-lan szabályokat, sok olyasmit tettünk, amit az embernem bajnokai sosem tesz-nek. Bízom benne, hogy mire e jeleket olvasod, vétkeinkre kellőképp vastag réteget von a feledés pora, de mérget nem vennék rá, hogy így lesz – túl hosz-szú és fájdalmas volt az út, mely Diss romjai és Kara Kazun hamuja alól Arowin fennsíkján át Critai népének Ediomad mélységeibe nyíló kürtőjéhez vezetett.

Kezdetben minden ellenünk szólt. Az irlav hadurakat úgy elbizonytalanítot-ta a ránk zúduló csapás, hogy hallgatólagos támogatáson kívül egyébre nem számíthattunk tőlük. Hogy az újabb orvtámadásoknak elejét vegyük, nara vérből való harcmestereket telepítettünk az Arowin-hegy rengetegébe, és olyan eszközöket meg fogásokat dolgoztunk ki számukra, melyek messze

földön rettegetté tették őket a hozzájuk hasonlók szemében. A romszentély köveiből rakott ispotály köré új iskolákat, azok védelmére további tornyokat és falakat emeltünk, de nem értük be ennyivel: az új rend módszerei világossá tették, hogy a győzelmet csak kíméletlen támadó harcmodorral vívhatjuk ki.

Így esett, hogy ellenfeleink és a világ számára halott maradtam, s míg Artemor és Calendil nevét ismét szárnyára kapta a hír, én Abdúl társaságában rangrejtve jártam Észak vándorösvényeit. Árnyékként követtük hajdani tanít-ványaimat, akik együttes erővel félreállítottak az útból Diss falai közt, és nem adtunk nekik lehetőséget arra, hogy bravúrjukat megismételjék: elszigeteltük, kelepcébe csaltuk és erővel vagy fondorlattal sorra megöltük őket, ahogy a dúvadakat szokás. Nem vagyok büszke arra, amit végbevittünk, sem arra, amivé első és egyetlen igazi tanítványomat tettem. Riegar legkülönb kirurgusa eltűnt, mintha sosem lett volna; a meglett korú, munkájában és kedvteléseiben gyermek-lelkét őrző férfiú megadón merült alá a sivataglakó kölyök jellemé-nek feneketlen kátránytavába, a mélységbe, ahonnét az én megtartó varázsom csalta elő a romlás első gázbuborékjait. A kortalan arcú, éjsötét szemű szer-zet, akivé Abdúl változott, tűzön-vízen át követett, rendíthetetlen hűséggel szolgált, de nem nyaggatott, nem kétkedett és nem is aggódott többé; úgy tetszett, maradéktalanul elégedett az alkuval, melyet a végzet általam kínált neki.

– Álmodsz még apáddal? – kérdeztem tőle egy különösen hosszú és mocs-kos éjszaka után Jankhar városában, a legdélibb zugban azok közül, ahová kóborlásaink során eljutottunk.

– Ritkán, szalah – morogta ő, az út porával itatva fel a kezére tapadt vért. – És ha olykor mégis összeakadunk, nem bánt, nem vedel, s még csak nem is vak többé: a te szemeddel néz rám.

Ez volt a módszere, hogy közölje, továbbra is számítok neki – a legna-gyobb bók olyasvalakitől, aki számára a halál sem jelent leküzdhetetlen aka-dályt.

Tizenhetedik pergamen A vándorlással töltött második évtized derekától nem csupán az új rend ma-radékával álltam harcban, de saját magammal is. Mivel elmulasztottam a meg-adott időben visszatérni Ediomadba, a testemben hordozott idegen hús előbb berzenkedni, majd növekedni kezdett – pontosan úgy, ahogy Critai megjósol-ta; pontosan úgy, ahogy egy bizonyos Ohru szrídzs tíznagyának gereznavértje tette valahol messze, valaha rég.

A gégémből kiinduló burjánkór Abdúl praktikái nélkül egyetlen év alatt megfosztott volna mindama hatalomtól, mellyel Ediomad csalárd módon fel-ruházott, s nem kellett különösebben szemesnek lennem ahhoz, hogy belás-sam: a mindennapos küzdelemből, melyet erőm és cselekvőkészségem meg-óvásáért folytatunk, csak a romlás kerülhet ki győztesen.

Az első időkben Abdúl váltig kérlelt, térnénk meg mielőbb Arowin hegyé-re, hogy társaim segítségét kérjük… aztán belenyugodott a megváltoztatha-tatlanba, s attól fogva csupán arra volt gondja, hogy a soron következő ösz-szecsapás a lehető legjobb formában érjen.

Harminc esztendővel azután, hogy utoljára pillantottam végig Anublien rengetegén Ediomad legészakibb bércének magasából, egy, a Zenth hullámain táncoló tutajról pillantottam meg ismét a röghegyek ismerős sziluettjét. Az utolsó ellenfél nyomában jártunk, aki végső szorultságában arrafelé vette az irányt, amerre a kontinensért vívott háborúkban kivérzett ősnépek útja veze-tett valaha: az Ófa gyökeréhez, ahol ember vagy más jóakaratú fajzat a Harmadkor alkonya óta nem él.

Mivel a burjánkór mostanra végtagjaimra is átterjedt, fémfűzőben, embermagas botra támaszkodva jártam, s nem csekély riadalmat keltettem a tutajosok körében, akik az embernem bajnoka helyett – igen helyesen – olyanféle szörnyfajzatot láttak bennem, melyet a friss vérnél is jobban vonzanak a hegyek mélyében örvénylő sötét delej, az od áramai. Az aranyaink utáni vágy és az Abdúl átkaitól való félelem kettős szorításában végül ráálltak, hogy folytassuk az utat – társamnak, aki az ideúton két csáklyást perelt vissza az elmúlástól, végül a bandagazda csahos kutyájának feltá-

masztásával sikerült kicsiholnia belőlük azt az elszánást, mely lehetővé tette, hogy féltercnyi hátrányunkat ledolgozva a gyalogszerrel menekülő préda elébe vágjunk.

Úgy számítottam, lesznek kísérői – nála csekélyebb hatalmú fajzatok, akiket ara-nyának és erejének illúziója éltet –, de mikor megpillantottam, rá kellett döbbennem: rég a végére járt mindkettőnek. Nagyon kicsinek és felette törődöttnek látszott, ahogy délnyugat felé gázolt a Zenth deltájának sós mocsarán át, ha mást nem is, az állhatatosságot sikerült a fejébe vernem annak idején. Tudtam a nevét, de nem akar-tam emlékezni rá – csak megnehezítette volna azt, amit így is, úgy is el kellett végez-nem.

Megérezte jöttömet, és szembefordult velem. Jobbommal botomba fogódzva emeltem magasra összeszorított bal öklömet, így jeleztem Abdúlnak, hogy húzódjon távolabb, és zabolázza meg élőholt fenevadakból álló falkáját, mely fémzöld hátú döglegyek fellegeitől környékezve csapatta a sarat mögöttünk.

Hajdani akolitám szemébe néztem, de hasztalan kutattam tekintetében a megbánás szikrái után: még itt, még most is Ediomad sötétsége tükröződött benne. Rádöbben-tem, hogy köntöse alatt frissen felszakadt sebeket takar az átvérzett kötés: valahol az ideúton kirurgusok kezére adta magát, hogy testén új, a drún igéknek in-kább megfelelő szájakat nyithasson. Elszánása éppoly megkapó volt, amilyen nyilvánvaló a kudarca – a metszések kínját feledtető hatalmat a Nap és a hol-dak alatt csak Critai népétől kaphatta volna meg.

– És most mi ketten – zihálta emberi szája, mely körül ott rezegtek a mo-csári láz és a végkimerülés habfoszlányai. – Eljött az óra, hogy megismer-tess… igazságod erejével… mester.

– Sosem voltam a mestered – mondtam neki oly tisztán, amennyire a tor-komban növekvő daganatok engedték. – Hallottál, de nem értettél… és máig sem értesz, azt hiszem. – Botomra nehezedve arrafelé intettem szabad ke-zemmel, amerre a tengert sejtettem. – A legközelebbi halászfalu alig kétnapi járóföldre van innét. Ha arrafelé indulsz, senki sem áll az utadba.

– Az én utam a hegyek felé vezet. – Nem vár ott semmi, ami megérné a fáradságot – suttogtam. – Semmi,

amiben hinni… amiért ölni és halni érdemes. – Te tudod – mormolta, s tekintete elárulta, hogy egy szavamat sem hiszi.

Nem azt látta, ami voltam, amivé Critai szolgálatában lettem, hanem azt, ami-vé ő maga válni remélt: az új embert, aki romjaiban is úr mások sorsa felett. – Nem kérek az útmutatásodból, és nem szorulok az irgalmadra sem. Engedj

tovább, hogy beteljesítsem a küldetést, melybe te belebuktál… vagy állíts meg, ha maradt elég hatalmad hozzá!

Bólintottam, s mikor ismét beszívta a levegőt, hogy a torkában rezgő ide-gen húrokon haláldalt pengessen, megoldottam a nyakravalót drún igéket mormoló szám felett.

Nem volt gyors halála, pedig titkon nyilván ezt remélte. Ilyen kevéssé is-merte szavai erejét – vagy ennyire alábecsülte az enyémeket.

Az ősnépek deleje irtást söpört körülöttünk, mérföldekre látszó lángosz-lopként tornyosult a lápvidék fölé… s mire összeroskadt, a velem szemben ágáló alak sem volt több vérsárból gyúrt bábnál, melyből a nedvekkel együtt gőzölögtek el a létezés emlékei. Tudtam, hogy halott, de tovább beszéltem hozzá, olyan szavakkal, melyeket kívülem senki sem hallott, s a világnak eb-ben a korában meg nem érthetett; beszéltem, míg mindaz, ami volt, hamuként foszlott el az alkonyi szélben, s én magamra maradtam a szaggal, a fáradha-tatlanul döngő legyekkel és a mellemre csorgó vérrel a hunyorgó csillagok alatt.

– Vége – hallottam Abdúl hangját a sűrűsödő sötétségből, s mert úgy akar-ta, sikerült fogódzóra lelnem felém nyújtott bal kezében, mielőtt előrebuktam volna. – Te megtetted a magadét, szalah, a többit nyugodtan rám bízhatod. – Torokhangú kiáltást hallatott; teremtményei, melyek mostanra tág félkört vontak körénk, égő szemekkel húzódtak hátrébb mindkét oldalon. – Támasz-kodj rám, és ne tarts semmitől: a magamfajta térkép és delejtű nélkül is meg-leli a hazavezető utat.

Tizennyolcadik pergamen Majd’ egy esztendeig tartott, hogy célhoz érjünk, így a hír messze előttünk járt: az Arowin-hegy ösvényeit vigyázó harcmesterek friss élelemmel és sa-roglyával siettek elénk; megtettek minden tőlük telhetőt, hogy évtizedes za-rándoklatom utolsó mérföldjeit a körülményekhez képest gondtalanná tegyék.

Artemor és Calendil a platóra vezető ösvény utolsó kanyarulatánál várt ránk. Előbbit oly váratlanul érte, amit a saroglyán látott, hogy erőnek erejével kellett visszafojtania könnyeit – maga sem tudta, mennyire megtisztel azzal, hogy a kedvemért hajlandó gyenge nőnek mutatni magát.

– Aggódtunk érted – suttogta, és úgy szorította a kezemet, mintha soha többé nem akarná elengedni. – Az égiek a megmondhatói, sosem lett volna szabad egyedül utadra engednünk.

Ekkorra olyan gyenge voltam, hogy csak körmökkel karistoltam a nya-kamban hordott palatáblát, melyhez a jobb napokon kréta is került.

– Nem beszél – szólt Abdúl a saroglya mellől. – A sebek, melyeket a tulaj-don szavai nyitottak meg, rég behegedtek, de menten felszakadnának, ha a szája helyett azt a másikat használná. Nyilván nem véletlen, hogy a burjánkór csak azt hagyta meg neki.

– Nagyon szenved? – Haldoklik – közölte Abdúl egy kirurgus szenvtelenségével – csak én tu-

dom, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy közömbösnek mutatkozzon balsor-som iránt. – A kór elevenen falja fel, ahogy azok eltervezték. Magam csak késleltetni tudom a folyamatot, megfékezni nem.

– Többet senki emberfia nem tehetett volna érte – mondta Calendil, és a kezét nyújtotta neki. – Szívesen látunk körünkben, Al Sahred magiszter.

Abdúl arca elsötétült. – Nem szolgáltam rá, hogy így nevezz – dünnyögte. – Mesterem akarata

volt, hogy a küszöbig kísérjem, hát megtettem, de tovább nem mehetek… és veletek sem tekintem magam egyenrangúnak, míg ki nem vívom a világban azt a tiszteletet, melyben most csak az ő révén lehet részem. – Dzsah és

Doldzsah népének szertartásos meghajlásával búcsúzott tőlük; ahogy rám pillantott, mintha könnyeket láttam volna éjszín szemében. – Szerencse kísér-jen utadon, szalah. Találkozunk még, ha az istenek engedik.

Azzal hátat fordított az épülő tornyoknak, s lefelé indult Arowin hegyéről, hogy a nagyvilágban bizonyítsa be, milyen tanítvány vált belőle, én pedig je-leztem a saroglyavivőknek, hogy vigyenek fedél alá… s mihelyt sikerült krétát keríteniük, apróra elmagyaráztam Artemornak és Calendilnek, ki vagyok, honnét jövök… s hogy miért is kell mielőbb visszatérnem oda.

Tizenkilencedik pergamen Visszatérek.

Időm véges, de épp elegendő ahhoz, hogy mindent eltervezzek és elren-dezzek. Az ediomadi kilátónál hagyott aurajel helyett azt a másikat haszná-lom, amit utolsó vadászatom során, a Zenth deltájában hagytam hátra. A sós mocsáron át a hegyek lábáig háromnapos út vezet, de a kezelések és a ma-gammal cipelt főzetek átsegítettek ezen az akadályon is. Mire elérem az Ediomad szikláiba metszett lépcsőket, melynek tetején Critai ítélete vár, épp-oly elesettnek érzem magam, amilyennek az ösvényt vigyázó drún szemek látnak: minden maradék erőmre szükségem van ahhoz, hogy nyögéseimet Calendil megszabta mintába rendezzem, s botot markoló jobbommal olyan fogást találjak a valóság szövedékén, mely csalárd jótevőimben nem – vagy nem azonnal – ébreszti fel a gyanút.

Egész éjjel kapaszkodtam; a keleti horizont ívén már hajnalfény dereng, mire elérem a mohával és repkénnyel benőtt dolmeneket a fennsík peremén. Botomra támaszkodva vánszorgok a kürtő felé a csalitoson át; néznem sem kell, hogy érezzem Critai roppant árnyékát, melyből csillag fényében edzett pókfonalként kígyóznak felém az indulat és a bírvágy rezgései. Ezekben a pillanatokban biztosra veszem, hogy aki a pengében lakozott, utóbb az eszkö-zévé tett, csak nőnemű lehet… és minden eltökéltségem dacára elfog a félsz, hogy ösztöne segítségével átlát rajtam, s halomra dönti gondosan kimunkált terveimet.

Mire a kürtő peremére érek, ez az eshetőség sem rettent többé: ha innét ragad el, már csak a diadal örömétől foszthat meg, magától a diadaltól nem.

– Itt vagy hát – súgja fülembe a bársonyos hang, melynek gyarlóbbik énem oly sok gyönyört és szenvedést köszönhetett. – Mindig tudtuk, hogy a ku-darcnál is jobban féled a halált, s mikor közeleg, önszántadból visszatérsz hozzánk.

Igyekszem úgy tenni, mintha nem maradtak volna érveim és mentségeim. Critai szemében kétrét görnyedt, ziháló parány vagyok csupán a hajnalfény-

ben derengő égbolt hátterén; életéért esdeklő emberizing, aki titkon azért fohászkodik, hogy volt patrónusa csak rá figyeljen. Hogy fel ne tűnjön neki a változás – az, hogy mióta a fennsíkra léptem, az égbolton egy foknyit sem mozdulnak a rezzenetlen csillagok.

– Messzire jutottál – zúg a hang. – Számosak az érdemeid, de számosak a vétkeid is. Nem tűrhetjük, hogy a fajtád mágiaforgatói a maguk útját járják, s még kevésbé, hogy titkainkat kitudva még nagyobb hatalomra tegyenek szert. A kárt, amit ügyünknek okoztál, már csak egyféleképp tudod jóvá tenni. Hogy megmenekülj a kínos haláltól, minden életet el kell pusztítanod Arowin hegyén!

Tudom, hogy választ vár, de nem sietek megadni neki, a bizonyosságból merítek erőt, hogy minden múló perccel pusztítóbbá válik a csapás, melyet számára tartogatok.

– A félsz – mormolom magam elé. – A vezérelv, mely létezéseteket megha-tározza. Az egyetlen törvény, melyet tiszteltek… és a korlát, melynél egyikő-tök sem lát tovább. – Felpillantok a csillagokra, mohón töltekezem távoli, tiszta fényükkel. – Annak, amit nem uralhattok, vesznie kell, mielőtt erőre kapna. Megtörtént már, és megtörténhet újból… de nem ez alatt az ég alatt… és nem az én fajtámmal. Ha a tiétekhez mérten percnyi életet élünk is, tanu-lunk a hibáinkból… és a legritkább esetben követjük el kétszer ugyanazt.

– Mit beszélsz? – Godon – mondom. – A fajtátok elpusztíthatja, de a vívmányait, az emlé-

kezetét nem tudja eltörölni… és élni fogok én is, míg lesznek, akik emlékez-nek rá, hogy a tudást, amit tőletek kaptam, az enyéim javára használtam fel.

Critai dühe görgetegként zúdul rám és a földre kényszerít. Botom szét-reccsen, minden lélekjelenlétemre szükség van, hogy továbbra is kézben tart-sam a valóság szövedékének lépcsőkön összemarkolt szálait.

– Mi alkottunk! – Igaz – zihálom. – Az adósotok vagyok, de akik utánam jönnek, egyi-

künknek sem tartoznak semmivel. Használni fogják mindazt, amit általam tőletek tanultak, de gondjuk lesz rá, hogy ne váljanak a rabjaivá. A maguk urai lesznek, míg az eszüket tudják; se Critai, se Toron nem rendelkezhet fe-lettük.

A fonadék görcsösen feszül; a céda tombol, de nem tudja rávenni magát, hogy összezúzzon. A tulajdon szerveit ültette belém, a saját erejével ruházott fel: ha el akar pusztítani, a saját zsigereibe kell kést döfnie.

És hogy megtegye végre, némi bátorításra van szüksége. Ahogy rám nehezedik, hogy minden levegőt kipréseljen a tüdőmből, elbo-

csátom a markomban összefutó szálakat. A jelen száz láb átmérőjű buborékja, mely érkezésem óta lassan múlttá avult, egy szemvillanás alatt a semmivé foszlik, a csillagok meglódulnak, a nap a horizont fölé szökken, és az egész fennsíkot beragyogja aranyló fényével.

Critai felüvölt; a sugarak úgy hatolnak árnytestébe, mint megannyi bal-zsammal felszentelt hegyű lándzsa. Már nem gyűlöl, nem gyötör, és nem is gondolkozik: lángra vetett pergamenként megfeketedett külső rétegeit hátra-hagyva, kínok közt vergődve lódul a kürtő felé… és a köztünk feszülő eltép-hetetlen kötelék jóvoltából engem is magával ragad.

Ahogy a mélybe bukik, hirtelen megkocsonyásodó nyúlványai gyilkos erő-vel szorulnak meg anyagi testemen… de mielőtt bordáim megroppannának, szabad kezemből derengés áramlik a köpenyem alá rejtett tűzcsíra rajzolataiba melyek rőt izzásba vonják zuhanásunk mérföldjeit, s egy második, parázsfé-nyű nap lángolásába vesznek a névtelen erődváros felett, mely korokon át Critai népének menedéke volt.

Quiranai Jeir ezt, a tűzözönben megrogyó tornyok és sikoltva szertefoszló árnyak látványát viszi magával oda, ahová oly régóta vágyakozik – a Fátyolon túlra, ahol egyszer s mindenkorra megszabadul fájdalmától és félelmeitől. A helyre, melyet övéi dalai és imái ismernek – a háborítatlanság biztos vidékére, ahol a fiúnak, akit anyja magához szólít, ismét Jakrim Ohru a neve.

Prófécia „Hazudik az idő, de látom Meg nem is látom cselét

Törvényeit csupán az álom Sötét vizében oldja szét.

Írva marad minden igéje Amit töröl nem törli el

Egy életnek nincs soha vége Egy sikoly nyugtot sose lel.

Bár vétenél már el idő egy Lépést hogy legyőzve cseled Együtt járnám be áljövődet

És álnok régiségedet!” Jean Cocteau (Le teraps jamais ne change;

részlet, Rónay György fordítása)

1. Hűvös köd szitált azon az őszi hajnalon, mikor a doraniak eltemették Alyr Arkhont.

A nekromancia északi fellegváraként ismert Szarvtoronyból a napkelte előtti kiáltáskor indult útnak a menet. Tagjai akoliták és adeptusok, Alyr har-costársai és tanítványai voltak – hozzájuk csatlakoztak a temetőkert kapujá-ban azon kevesek, akiket a félelf barátként tartott számon, s akik súlyt fektet-tek rá, hogy még ide is elkísérjék. Egyetlen hang sem hallatszott, ahogy az emberkígyó végigkúszott a kaviccsal félszórt ösvényen, mely a nekropolisz keleti sarkába, a „sötét” tudomány beavatottjainak nyughelyéhez vezetett.

A szertartásmester – kámzsa rejtette arcú, hamuszín hajú alak – mécsest gyújtott Darton imafalánál, majd intett. A koporsóvivők oldalt lépve utat en-gedtek a Szarvtorony bélyegét viselő homunkuluszoknak, akikre éjnek évad-ján a sírgödör megásását bízták. A monstrumok öltözéke a nedves föld és az elmúlás szagát árasztotta, izmaikban azonban nem mindennapi erő lakozott: könnyedén emelték le a kocsiról a dísztelen ólomszarkofágot, a gödör feletti ácsolatra helyezték; és kifejezéstelen arccal markolták meg a hurkokat mind-két oldalon.

– Óvatosan! A nedvességtől duzzadt kötelek lassan mozdultak, a magasban köröző var-

jak károgása fémsírással és döndülésekkel vegyült – a varjak azután sem hall-gattak el, hogy Alyr Arkhon szarkofágja megpihent a gödör fenekén.

– Kíván valaki szólni? – pillantott körül a szertartásmester, s mert senki sem mozdult, leguggolva egy kévés földet markolt ki a gödör mellett sötétlő halomból.

– Minden testnek útja – kezdte emelt hangon – a legfeketébb éjszakába, a szavakon túli némaságba vezet. Akik lerázzák magukról a földi lét béklyóit, oda szállnak alá, ahol eggyé lehetnek az álmokkal és a bizonyossággal, a leg-végső végtelennel, melyben urunk, Darton kacaja cseng. Áldottak, akik le-hunyt szemmel látnak, gondolatok nélkül hisznek, ajak nélkül mosolyognak,

mozgás nélkül haladnak az éj zsigerein át… és boldogok, akik félelem nélkül vallják, hogy lényüket, ha itt az idő, új nap, új reménység fénye füröszti majd.

Az aláhulló rögök dobpergésszerű zajjal gurultak szét a szarkofág fedelén. A szertartásmester utat adott a többieknek, akik egy-egy maroknyi földdel nyilvánították ki tiszteletüket Abdul Al Sahred eszmei örököse, Doran híres nekromantája, az eltávozott kalandozó-diplomata iránt. Alyr Arkhon halálá-ban is legenda maradt: a jelenlévők úgy érezték, a csapatostul aláereszkedő varjak szemével figyel, és kajánul kutat az elérzékenyülés jelei után.

– Legyen meg Darton akarata – dünnyögte a Vigyázó Rendi komtur, s mert övéi közt ez a szokás járta, felhasított ökléből pár csepp vért rázott a földrögök után.

– Adják az istenek, hogy megtaláld, amit keresel – mormolta a pyarroni követ, hosszú arcú, ősz barkójú nemesember, akit ezen a tájon csak Peregri-nusként emlegettek.

– Gebedj meg, nyavalyás szemfényvesztő – szűrte maszkján át Alex con Arvioni, és mikor rá került a sor, humusz helyett pár kopott játékkockát hají-tott a szarkofágra.

A résztvevők még el sem széledtek, mikor a szertartásmester újra intett. A homunkuluszok munkához láttak, lapátjaik nedves csikorgással mélyedtek földbe, a kiforduló rögök közt bogarak háta csillant, majd eggyé vált a nö-vekvő halommal Alyr Arkhon nyughelye felett, melybe a Szarvtorony legvé-nebb nekromantája, a háromszázkét telet látott Gwendan Luendel tűzte a félelf unikornisszarvat formázó botját.

– Őrizd – suttogta a hantok közt járó szél hangján, s akik a közelében áll-tak, megborzongtak pillantása hidegétől. – Őrizd és szólíts, ha eljön az idő!

Arvioni, a halálisten ynevi helytartójának vaskeze már nyeregbe szállt, és különös hátasát táncoltatva figyelt az ösvény túlfeléről. Az éjjel érkezett, ked-ve szerint legalább egy napot maradt volna, de tudta, hogy mennie kell: az alacsony égből, az esőből, az őszi föld nedves szagából, még a holt-eleven csatamén pórusaiból is sürgetés áradt felé. A levelet, melyet Alyr Arkhonnak hozott, már a cinterem küszöbén lángra lobbantotta, és úgy morzsolgatta a hamut fémtenyerében, mintha azt remélné, a porral együtt a mondanivaló is utat talál barátjához a sírvilág kapuján át.

– A fenébe, Alyr – sóhajtott. – Miért épp most? A rendnek szüksége van rád!

A hanthoz léptetett, körbejárta, és morgott valamit közben; akik látták, es-küdtek rá, hogy drágaköves maszkjának vonásai tanácstalanságot tükröznek.

– Darton szerelmére, kuss! – förmedt a varjakra, s mikor azok, mintegy varázsütésre, elnémultak, nekieresztette lovát. A városkapuig másfél, onnét a Sheralon túlra még huszonnyolcezer mérföld az út. Egy hét és egy rakás ka-pupénz bárkinek a nap és a holdak alatt – kivéve őt, aki szent küldetésben jár, döglött lovon vágtat, és mielőbb értesíteni akarja övéit a történtekről.

2. Pár napra rá, Dreina Tercének második havában nagy esők jöttek, és Arvioni hátrahagyott nyomaival együtt mosták el a mécseket és fogadalmi szalagokat a nekromanta sírhantjáról. Doran országrésznyi felhők árnyékában hevert, s akik látták, holtukig emlegették a villámokat, melyek a temetőkert keleti sar-kában ágáló bot körül cikáztak, túlvilági ragyogással telítve az imafal véseteit. A kerítésen, a kopasz fákon, a környező sírköveken kísérteties csendben vá-rakozott a varjúsereg – az ítéletidő sem ment többre az akolitáknál és teme-tőőröknél, akik mostanra belátták: hasztalan próbálnak szabadulni tőlük.

A hó végén megenyhült, majd minden előjel nélkül zordra fordult az idő. A varjak újra körözni kezdtek, s mintha le sem szálltak volna többé: a napközé-pig fehérlő dérszőnyegen csak akoliták és zarándokok lába hagyott nyomot, és érintetlen maradt az eleség is, mellyel a Szarvtorony lakói a madarak ked-vét keresték.

– Szentek, de ostobák – dünnyögte a legvénebb temetőőr, akinek apró szeme szinte elveszett a szikkadt hús redői közt. – Azt hiszik tán, segít, ha utána halnak?

A varjak azonban sem azon, sem a következő héten nem pusztultak el, a környékbeliek pedig lassanként hozzászoktak jelenlétükhöz. Hogy kedvelni kedvelték-e őket, arról nem szól a fáma – a krónikásokat és a pletykafészke-ket komolyabb kérdések foglalkoztatták akkortájt.

Északfölde népeinek száznál több szava van a háborúságra. A háború épp-úgy hozzátartozik mindennapjaikhoz, mint a nap és a holdak vándorlása, az évszakok változása és a tudat, hogy minden szépségnek és iszonyatnak vége szakad egyszer. Komor szót választanak, ha úgy tartja kedvük, ünnepélyeset, fenyegetőt vagy fenségest, ha úgy látják jónak; külön kifejezést használnak a helyi, a családi és az országok közti viszályokra, annak a szónak azonban, mellyel a Vörös és Fekete Hadurak közti összecsapásokat illetik, nincs pontos megfelelője egyetlen délvidéki szótárban sem. Jobb híján számadásnak fordít-

ják, s megjegyzik, hogy az erv nyelvű államokban tüzet, lángot is értenek alatta.

Sosem teszik hozzá, mi mindent emésztettek el Észak lángjai az idők fo-lyamán – részint azért, mert kiművelt főket riogatni haszontalan és kevéssé ildomos foglalatosság, részint azért, mert a felperzselt városok, kiveszett tör-zsek, nemzetségek és vérvonalak felsorolásához nem egy, de száz kötet sem lenne elegendő.

A Hetedkor hajnala óta tizenháromszor lobbantak fel a lángok, tizenhá-romszor rontottak egymásnak a Hadurak a hatalom lobogói alatt. A szemben-állás valódi okait a Hetedkor negyedik évezredének végére oly kevesen ismer-ték, hogy rendszerint csak Toron és az Északi Szövetség küzdelméről beszél-tek – a boszorkánymesterek uralta birodalom meg-megújuló csapásairól, me-lyek sosem voltak elég kemények ahhoz, hogy az ifjabb északi civilizáció ge-rincét megroppantsák. A legutóbbi, tizenharmadik összecsapás, mely a Szö-vetség szempontjából végzetesnek ígérkezett, hirtelen és tragikus véget ért Toron számára: csapatai rendetlenül özönlöttek vissza a tízezer éves határok mögé, lakói pedig sokáig rémisztgették engedetlen gyermekeiket az anuriai sárkánylovasokról szóló történetekkel. Azóta persze sok víz lefolyt a Lornon, s ahogy az emlékek halványultak, erősödni kezdett a visszavágást követelők hangja is.

Akik a Toronra kényszerített béke minden megalázó részletét ismerték, tudták, hogy a nyugalom még annyira sem lesz tartós, mint az előző alka-lommal hogy azok a bizonyos lángok ezúttal nem hunytak ki, s parazsuk sem izzik elég mélyen az esztendők hamuja alatt.

Alyr Arkhon negyven napja aludta sötét álmát, mikor Doranba hír érkezett, Rowon veszedelméről. A várost; a Darton-hit északi bástyáját a Fekete Had-urak egyike rohanta le toroni pénzen fogadott zsoldosaival. A dartoniták hasztalan kérték Pyarron segítségét; a Dúlás rémálmából ocsúdó Szent Város hallgatott, s mint hasonló esetekben mindig, magukra hagyta meghasonlott papjait a döntések terhével.

Ez volt az első intő jel, ám a tél folyamán újabbak követték: Tiadlan föld-jén éledezett a gyűlölség a Dorcha és a Duin, a kardforgatók népének két legfőbb méltósága között. Az erős kezű király egyelőre féken tartotta őket, a törvény alól azonban, miszerint az erős kezű uralkodók gyenge utódokat nemzenek, ő sem volt kivétel. Fiúsarját a lovak és a nők bolondjaként ismer-

ték Északfölde-szerte, s előre rettegtek a pillanattól, mikor trónra kerül. Nem javult a viszony az embernépek és a sirenari elfek közt sem – ezért elsősorban Eren kevély hercegét, Eligort terhelte a felelősség, aki sosem bocsátotta meg a hosszúéletűeknek, hogy az utolsó alkalommal megvonták támogatásukat a Szövetségtől, és ezzel – szándékosan vagy szándéktalanul – újabb katasztró-fához kövezték az utat.

Kerek három hónap telt el a temetés óta, mikor a Sheralon túli Dovor vá-rosában a sötét zarándok nyeregbe szállt. Egy esztendeje gyötörték baljóslatú álmok, a nekromanta távozása és Rowon eleste azonban tovább rontott hely-zetén. Mióta Pyarron kiátkozta, istene pedig óva intette a nyílt vallásháború-tól, minden reményét északi hitsorsosainak sikerébe vetette. A Fekete Hadúr nem csupán barátai egy részétől fosztotta meg, az újrakezdés reményét is elrabolta tőle – s Airun al Marem, Darton ynevi helytartója leverten állapította meg, hogy a visszavágáshoz pillanatnyilag sem erkölcsi, sem katonai ereje nem elegendő.

Kockázatot vállalt, mikor egymagában indult útnak, de tudta, hogy nincs választása: a Vaskezűre a megfogyatkozott konklávé élén, lovagjaira a város védelmében volt szükség. Al Marem tisztában volt a veszéllyel, zavartatni azonban nem hagyta magát tőle: kalandozó volt, akit Darton olykor a halál torkából, legutóbb az ibarai expedíció során annak zsigereiből ragadott ki. Rég túllépett azon, hogy az elhívatással járó előnyöket és hátrányokat latol-gassa – egyházfő volt és harcos, akinek egy ideje az álmok sem hoztak nyu-godalmat.

Északkeletnek lovagolt, és csatlakozott egy karavánhoz, mely fűszert és selymet szállított Eronéba, a Gályák tengerének elgorvikiasodott kalmárvá-rosába, mely nem csupán az anyaországgal, de az Északra vándorolt nemzet-ségekkel is jó kapcsolatot tartott. Airun rangrejtve, nyolcnapos út porával lepetten érkezett a falak közé. A település Kapuja épp az orra előtt zárult be – hetente egyszer nyitották csak a nagyvilágra, hogy az árakat egyensúlyban tartsák –, de ez sem szegte kedvét: pár órás pihenőt engedélyezett magának, aztán megvesztegetett egy kimondhatatlan nevű hivatalnokot, és még aznap délután megérkezett a délvidéki tavaszból a godorai őszbe, Erion ege alá, melyet a szokottnál is szürkébbnek mutattak a Világgerinc felett örvénylő fellegek.

Óvatosságból nem Torozonnál, hanem az utazónegyed egy lerobbant ven-dégházában nyittatott szobát… és fizetés nélkül, a tetőn át távozott, miután éjnek évadján késhegyig menő vitába bonyolódott két túlbuzgó inkvizítorral. Darton helyi templomai közül egyikbe sem kívánkozott, ezért régi cimborái egyikéhez, a kikötőnegyedben élő Olwen Gilad-Aringornhoz fordult segítsé-gért. Az elf, akinek játékbarlang-kupleráját a város legveszélyesebb zugai közt tartották számon, ugyancsak segítségre szorult: a hatodkori élőholtakból álló bűnbandát, mellyel az év elején akaszkodott össze, csak a próféta közre-működésével sikerült ismét föld alá szorítani. A hálás üzlettulajdonosok úti-költségről, álruháról és némi egérútról gondoskodtak hősük számára: Airun az indulásától számított huszadik napon, Alyr Arkhon sötét álmának negyedik hónapjában érkezett Erigowba, s némi kenőpénzzel tüstént helyet szerzett az Erenbe tartó postakocsin. Mások a helyében fellélegeztek és elnyújtóztak volna – ő az állomás hátsó udvarára osont, és eszmét, majd ruhát cserélt egy koldussal, aki egy ezüstért még arra is ráállt, hogy szakállát a délvidéki őrül-téhez hasonló fazonra nyírják. Airun akkor látta utoljára, mikor a beszállásnál a borfelvásárlónak álcázott pyarroni ügynök lábára lépett.

Ő maga délutánig a Lanthoz címzett fogadóban maradt, s csak az estebéd elköltése után állt odább. A Kapun át ment Haonwellbe, és magát Kyel-papnak hazudva alkut kötött egy gyors lábú lóra a híres Bástyasoron. A kö-vetkező hajnal a szabad ég alatt, a rákövetkező a Doranba vivő országút egy fogadójában találta. Itt meghallgatta a legfrissebb híreket, megtérített egy hegyi rablót, aki az élmény hatására tíz arannyal támogatta Darton evilági birodalmának ügyét, s mielőtt a jelenlévők felocsúdhattak volna, tovább haj-szolta hátasát a hóporozta kaptatókon át.

Mire egy héttel később Doranba ért, Alyr sírhantját már csak az unikornisszarvat formázó bot különböztette meg a régebbi hantoktól, melyek laposan és szürkén sorakoztak a temetőkert keleti fala mentén. A varjak tö-megével ereszkedtek alá, ahogy a fekete lovast jönni látták. Mikor Al Marem az ösvényre lépett, csapkodó szárnyuk szelet kavart, leseperte a havat az ima-fal domborműveiről, és jéghideg darát vágott a temetőőrök képébe, akik nem minden szorongás nélkül követték a szálas termetű, átható tekintetű, különös beszédű jövevényt.

A próféta megtorpant a sírnál. Elnézte a Szarvtornyot, mely roppant spirá-lisként tört az égbe a fal mögött, a varázslóbotot, melynek nem egyszer kö-

szönhette megmenekülését a rossz emlékű ibarai utazás során – aztán az északiakra villantotta szemét, akik némán össze-összekoccanó fogakkal to-pogtak mögötte.

– Ásót! – Hogyan, uram? – Ásót mondtam, marhák. Kerítetek egyet, vagy megvárjátok, hogy ma-

gam menjek érte? A temetőőrök összenéztek. – Az adeptusok aligha helyeselnék, hogy… – Bízzátok rám az adeptusokat – dorombolta vészjóslóan Al Marem –, és

hozzátok azt a rohadt ásót, különben varjúeledelként végzitek! A férfiak egyike eliramodott, és pár perc múltán két ásóval tért vissza. – Válassz, uram – nyújtotta őket a jövevénynek –, de gondolkozz, mielőtt

munkához látnál: a halottidézők varázsával a magadfajtának sem tanácsos játszadoznia.

– Nyugalom – dünnyögte Airun a fahéjszín eget fürkészve. – Akad pártfo-góm odafent.

A temetőőrök homlokráncolva figyelték, ahogy a bothoz lép, ahogy kinyúl érte, hogy elmozdítsa – és összerezzentek a hangtalan villanásra. A messziről jött ember képére ráfagyott a rosszalló kifejezés: mozdulatlanul, kissé előre-görnyedve állt, baljában az ásót szorongatta, jobbja mintha egybeforrt volna a nekromanta legendás fegyverével.

Már nem látta az eget, s nem látta a lassan közelebb merészkedő alakokat sem. Holdak és csillagok nélküli éjszaka zuhant rá: Darton birodalmának mezsgyéjén járt, köpenyét vitorlaként dagasztották a Semmi szelei. Érzékelte maga körül a szakadékokat, a végtelen mélységben hömpölygő vizek hidegét, és tudta: elég egy rossz lépés, hogy e sötét határtalanság létének utolsó emlé-keivel együtt nyelje el.

– Affene… Csak hitte, hogy beszél: nem volt hozzá torka, szája és nem volt többé le-

vegője sem. A homály buborékjában lebegve fokozatosan hatalmába kerítette a félsz, a rettenet, hogy hiába jött, és hogy hasztalan keresné a kivezető utat.

De nem azért vált azzá, ami volt, hogy átengedje magát a félelemnek. Széttárta árnyék-karjait, vásznaiba fogta az időtlenség szelét, és a láthatatlan horizont felé vette az irányt. Az alant derengő foltok lámpások, máglyák, ne-

tán városok lángjai lehettek – sem távolságukat, sem méreteiket nem tudta megbecsülni. Ösztöneire hagyatkozva választotta meg az irányt, növelte-csökkentette magasságát és kiterjedését; ami volt, amivé lett; egy bizonyos szikrát keresett, és fellélegzett, mikor egy világnyi rianás peremén sikerült ráakadnia.

A szikra füst nélkül égő tábortűz, a mellette kuporgó alak egy karcsú, csuklyás köpenyt viselő férfi árnya volt – egy férfié, aki a fantom közeledtére megmoccant, és Al Maremre villantotta borostyánszín szemét.

– Alyr? – Talán – mormolta a tűznél ülő. – Ki kérdezi? – Mintha nem tudnád! A fél világon átloholok, kis híján elpatkolok miattad,

mire te… – Egy szóval sem kértem, hogy utánam gyere. – Kikényszerítetted, a fenébe is! – Al Marem úgy csapongott a tűz körül,

mintha forgószél hajtaná. – Ez az egyetlen hely, ahol vezekelni tudsz? – Gondolkodom. – Mifelénk önmarcangolásnak nevezik az ilyet. Nem büntetett eléggé a

sors? Nem vesztettél eleget ahhoz, hogy eztán mindig győzni akarj? – Senki sem győzhet örökké. A sötét próféta leereszkedett barátja mellé. Hús-vér karjában, mellyel a bo-

tot markolta, zsibbadást érzett; egy villanás erejéig újra látta az imafalat, a temetőőröket és a, téli ég alatt várakozó varjúsereget…

– Ami volt, elmúlt, Alyr – dünnyögte. – Ideje visszatérned. – Majd ha Darton méltónak ítél rá. – Az én tisztem közvetíteni az akaratát, fafej! Ezért óvott meg minden baj-

tól az ideúton, ezért hagyott belekontárkodni a tieid varázsába… már ha egy botba zárt mennykő varázslatnak számít errefelé. Segített, hogy megtaláljalak, hogy a saját hangomon szólhassak hozzád. Megtette volna, ha azt akarná, hogy dorani földben rohadj?

A nekromanta nem pillantott rá. – Gyenge voltam. Gyengébb és gyarlóbb bárkinél abban az átkos piramis-

ban, és a kudarcomért mindannyian nagy árat fizettünk. – Élünk – csattant fel Al Marem. – Ez nem elég neked? – A világnak nem elég. A kornak, melyet a magunkénak ismerünk és a né-

peknek, melyek arra ítéltettek, hogy Amhe-Ramun eljövetelét megszenvedjék.

– Talán maga a sors… – Ha megoldom a feladványt, a kapu kinyílik, a festmények szétporlanak,

és mi győztesen távozunk a Halál Tizenkét Terméből a Manifesztáció fegy-verzetével. A lélekcsapda semmiség volt az odaúton leküzdött akadályokhoz képest – én hibáztam, és ha az istenek meg nem könyörülnek rajtunk, bál-ványként végezzük az amund bálványok között. – Alyr felpillantott. – Ezért hullattuk a vérünket egy évtizeden át? Ezért kellett Pyarronnak egyenlőtlen harcban elbuknia?

– Pyarron Sonorral és a többiekkel együtt is elbukott volna, mert az alapí-tók – mennyei seregek fuvolázzanak nekik – nem stratégák, hanem dacos kölykök fejével döntöttek, mikor lerakták az alapkövét. Néhány mártírral több vagy kevesebb… az ilyesmi Kránnak nem, legfeljebb a selmovitáknak számít.

– Ha ilyen biztos vagy a dolgodban, mi szükséged rám? – A világnak kellesz; te ájtatos bolond! – fakadt ki Airun. – A világodnak,

amit magára hagytál és a rendednek, amiből a maradék szuszt is kitapossák, ha nem ügyelünk. Rowon elesett; Dovorban a barátainkon kívül csak pár kém és eltájolt szerencsevadász lézeng – ilyen erőkkel a szemérmünket se takar-gathatjuk, ha Pyarron új vallásháborút hirdet, virággal várhatjuk a Manifesz-tációt, és a Fekete Hadurakat se akadályozhatjuk meg abban, hogy északnak menet a sírodra rondítsanak.

Az Alyr-árnyék összerezzent. – Rowon… elesett? – Elesett, elveszett, lerohanták, nem mindegy most már? A konklávé for-

rong, Pyarron aranyhidat épít a hűtleneknek; nekünk pedig se seregünk, se pénzünk, se tekintélyünk, és ha így folytatjuk, szentháromságunk se lesz töb-bé: a Vaskezű, ha tettvágy fűti, keveset törődik az erőviszonyokkal.

Hallgattak egy sort, és a fényeket nézték, melyek rőten derengtek a Semmi szakadékának peremén.

– Idelent – mormolta Alyr – különös álmokat lát az ember. Álmokat a teg-napból, a mából és a holnapból; amilyen sokfélék, olyan nehéz eldönteni, me-lyik síkról, melyik időből válók. – Al Maremre tekintett, szemében kísértet-lángok visszfénye táncolt. – Láttam Rowon elestét, de mert hinni akartam, hittem, hogy nem a mi Rowonunk az… hogy Darton meghallgat és feloldoz, mielőtt visszaűzne az élők közé.

– Miért? – Mert Rowon eleste nyitány csupán. A háborúé, mely ismét felszítja Észak

lángjait, a küzdelemé, melyet a Fekete Hadurak a kor utolsó nagy erőpróbá-jának szánnak. – A nekromanta hangja színtelen volt és hideg. – Álmaimban fegyveres áradat zúdult át a Pidera hágóin. Megrogyó falakat és tornyokat, lehulló zászlókat láttam, kicsik és hatalmasok végzetét; tüzet, mely az Unió gyepűin támad, szélvészként száguld a Fehér-tenger felé, és csak bukásunk óráján, a Tiadlanon túl ül el. Gyászt láttam, kétségbeesést, árulást és temetet-len holtakat, azután…

– Azután – vette át a szót Al Marem – máglyát láttál. Áldozati máglyát, melyet a mi kezünk gyújt a délnyugati hegyek közt. Kéken, vörösen, végül fehéren lobogó lángokat, melyek valami elevent emésztenek el… és közben változtatnak, szelídítenek a sanyarú jövőn.

Alyr felemelkedett ültéből. – Te is láttad? – Minden éjjel, egy teljes héten át – mormolta a sötét próféta. – Ezért in-

dultam útnak; ezért próbállak visszarángatni a valóságba… és ezért foglak tíz körömmel kikaparni a földből, mihelyt a tieid magamhoz térítenek odafent.

3. A terem olyan volt, mint valami múzeum – múzeum, melynek minden külön-legességét máshonnét, ezernyi fajzat vére és szenvedése árán rabolták össze. A palota új gazdája hosszas töprengés után választotta ki a helyet gyűjtemé-nye számára, s noha ő maga tongor vérből származott, a kyr szertartásrend szabályai szerint határozta meg minden egyes polc és emelvény helyét. A vilá-gításról a kupolatető ólomüveg ablak-fazettái, a háborítatlanságról bőrpáncé-los zsoldosok gondoskodtak – zsebeikben, akár gazdájukéban, össze-összecsendültek a nyolcszögletű toroni aranypénzek.

– Bőkezű vagy, uram – dünnyögte a magitor, aki csak az imént tüntette el a maga részét köntöse redői közt. Kurta termetű figura volt apró, szabályos fogakkal, sötét szemekkel és összenőtt szemöldökkel, mely alattomossá, már-már állativá tette ábrázatát.

A férfi, akinek nagyvonalúságát méltatta, alig mozdult, bálványmosollyal terpeszkedett remekbe készült uscayhafa trónusán. Arcára és alakjára ezüst-tel-vörössel hímzett fekete lobogó árnya borult – bár a teremben szél sem rezdült, olykor lebbenni, dagadozni látszott a selyem, s különös fényben de-rengtek a sötét mezőbe foglalt ősi rajzolatok.

– A portékád, jó Getharr – fordult a Hadúr a toroni küldött felé –, százszor ennyit is megér. Műalkotásnak sem utolsó; ami pedig a használati értékét ille-ti… nos, a mi vidékünkön aligha akad párja.

– Forrásaid nem túloztak, fényességes – biccentett a magitor, különös nyomatékkal hangsúlyozva a hódolatteli formulát. Mesterei arra utasították, hogy szolgálja Rowon újdonsült hercegét. Tevékenységi körébe az alázat éppúgy beletartozott, mint a körültekintés és az aprólékos pontosság, a szá-mok, ómenek és rangok tisztelete – a hagyományé, mely a kétlábú feneva-dakból érző lényeket formál. Közelebb lépett a derékmagas szarkofághoz, mely úgy sárgállott a terem homályában, mintha a lobogó hatalmával felesel-ne, mozgékony ujjai végigsimítottak a kőbe vésett szimbólumokon. – Ezt a kincset ő császári fensége legkiválóbb fegyverforgatói ragadták el Sonionból,

melyet Ibara szerte a Nap Harmadik Titkos Városaként emlegetnek. Kalando-zók nyomát követve jutottak célba, és legalább annyit áldoztak a szabadulás érdekében, mint ők – az osztagparancsnok hazatérve szertartásos torokmet-széssel engesztelte ki az elesettek árnyát, de mielőtt távozott volna e világ térségeiről, hódolatáról biztosított, s mint harcos a harcosnak, jó szerencsét kívánt neked.

– Megőrzöm emlékét – felelte a Hadúr –, és dwoon fejekből rakatok gúlát a dicsőségtáblája elé, ha időm elérkezik.

– Időd közeleg, fényességes – biztosította a küldött, és mert úgy akarta, hangjában nyoma sem érzett az undornak, mely a hagyománygyalázó ígéret hallatán fogta el. A méltóságteljes emlékezés nyilvánvalóan nem tartozott a zsoldosból lett herceg erényei közé… de nem is ilyen célokra tartogatták a Birodalom és a Boszorkányerőd nagyjai. – A várakozás a végéhez közeledik, hamarosan eljő a nap, melyre egy emberöltő óta várunk: ti, az ősi tudás birto-kosai, ismét összeméritek erőtöket a Vörös Hadurakkal. Ő császári felsége, mint oly sokszor kinyilvánította, támogatni szándékszik harcotokat, s mert a győzelem mellett egyéni sorsotoknak is nagy jelentőséget tulajdonít, méltatlan szolgája révén e kincset küldi neked.

Intésére fegyvernökök léptek elő, megragadták, s látható kínkeservvel le-emelték a szarkofág fedőlapját. A Hadúr kíváncsisága ezúttal erősebbnek bi-zonyult önfegyelménél: előrehajolt, majd felállt és ajándéka felé indult trónusa fekete bársonnyal bevont lépcsőin.

– Erre, uram – suttogta a magitor. – Bátorkodtunk letisztogatni, hogy az arcába nézhess.

A szarkofágban márgavörös bőrű óriás, egy amund harcos aprólékosan megmunkált, meghökkentően élethű szobra hevert. Széles vállával és roppant izomzatával, hibátlan vonású, merev arcával és halántékig húzódó hatalmas szemeivel maga volt a múlt, a szunnyadó őserő, a lenyűgöző és rémületes idegenség. Rowon hercege, Észak Fekete Hadurainak, a kor legkülönb had-vezéreinek egyike szótlanul bámult rá; úgy érezte, sosem akarja moccanni látni az oszloplábakat, a törzs mellett nyugvó karokat és a roppant öklöket.

– Kheb-thueeth – dünnyögte a magitor. – Rendszerint szobordémonnak fordítják, ez az elnevezés azonban keveset mond valódi természetéről. A le-tűnt korok fajháborúiban az amundok leghatékonyabb ostromfegyvere volt, és ha a jövendöléseknek hinni lehet, fontos szerep vár rá a testet öltő Amhe-

Ramun seregében is. – Mosolygott, hogy oldja a szavakból áradó fenyegetést. – Ez a példány Sonion egyik kapuját vigyázta, s noha bálványmesterét majd’ minden erejétől megfosztotta a kalandozó varázs, öt emberünket ölte meg, mielőtt a túlélők ártalmatlanná tették.

– Bálványmester? – Amund varázshasználó, fényességes. Papi személy, aki az energiák áram-

lását biztosítja a kheb-thueeth és Amhe-Ramun síkja között. Élve akartuk, de túl elvetemült volt ahhoz, hogy hasznunkra legyen; a fejvadászok végeztek vele, mikor megpróbálta rájuk szabadítani a templom kazamatáiban rejtőző fenevadat.

– Kár – mormolta a herceg. – Az ember eltöpreng, milyen lehetett ez a csodás förtelem… elevenen.

– Ehhez nincs szükség amund közreműködésre – mosolygott a magitor, s ahogy körülpillantott, a Hadurat kivéve mindenki visszahőkölt pillantása hi-degétől. – A rendelkezésünkre álló tudás elegendő volt ahhoz, hogy Shulurban elvégezhessük a szükséges szertartásokat. Vérrel és velővel kötöt-tük meg az óriást; a Mantikor havának első napja óta én vagyok a bálvány-mestere, és vele együtt várom parancsaidat.

A fegyvernökök irtózva hátráltak, ahogy a roppant jobb megemelkedett; a szarkofág oldaláról por szitált a márványpadlóra, ahogy a köröm nélküli, márgavörös ujjak a perembe fogóztak. A szobordémon úgy ült fel, mintha duzzadó izmai mozgatnák, arca és mellkasa azonban rezzenetlen maradt, szemei elmosódó kékjéből pedig hiányzott minden értelem, minden elevenség. Báb volt, pusztításra szánt eszköz, mely egyetlen lendülettel szökkent a Had-úr elé, aztán csak várt, hogy a falak közt elüljenek a döndülés visszhangjai.

– Pompás – suttogta a herceg, s mert erős akaratú férfi volt, látszólag hig-gadtan pillantott Toron küldöttére. – Épp efféle harcosra lesz szükség, hogy birtokunk háborítatlanságát szavatoljuk. – Elnézett a kheb-thueeth válla felett, az őrködő katonák mellett, és megint érezte azt a gyötrő bizonytalanságot, mely a város elfoglalása óta minden alkonyatkor erőt vett rajta. Nem egyszer folyamodott a lobogó varázsához, megtett mindent, hogy elűzze vagy befogja az itt pusztult dartoniták lelkét, de hiába kereste őket a falak között: a fenye-getés más, távolibb forrásból eredt. Most már tudta, hogy nem szabadulhat tőle – hogy kínozni fogja mindaddig, míg Darton evilági helytartója és rendjé-nek atyamestere, a sötét próféta az élők sorában van.

Szembefordult a magitorral, pillantása a sötét karbunkulusokat kereste az összenőtt szemöldök alatt.

– Van egy kavics a csizmámban – szólt halkan. – Három kavics, hogy pon-tos legyek, bár a kémjelentések szerint pillanatnyilag csak kettő tartózkodik a Sheral innenső oldalán. Airun Al Marem az egyik, Doran vérebe, Alyr Arkhon a másik. Ha megszabadítasz tőlük, álmom nyugodt, szívem könnyű, a fizetség pedig még a szokottnál is nagyvonalúbb lesz. – Elfordult a küldöttől, felhá-gott az emelvényre, melynek magasában a trónus és a kevélyen lebbenő fekete lobogó várta. – Küldd a démont délnyugatnak, hozasd elém a két bajkeverő fejét… és szolga helyett úr leszel, mire a Mantikor hava véget ér!

– Jó vagy hozzám, fényességes – dünnyögte a toroni, s mert minden volt, csak ostoba nem, baljának középső- és mutatóujjával gondűző barrast írt a levegőbe.

A szobordémon – relikvia a relikviák közt – kísérteties pontossággal ismé-telte mozdulatát. Tenyerén és alkarján hieroglifák derengtek, szemei párás kékjén túl ott sötétlett a végtelen éj.

4. A délnyugati vadon csak csapásokat és enyhébb napokat ismer, egyenes utat, könnyű zsákmányt és kedvező időjárást nem. Az Anublient északról kerülő karavánút tizedik állomásán, a szélesen hömpölygő Lorn gázlóján túl fenyve-sek és dombok vadregényes vidéke következik. Regényes azoknak, akik erős kísérettel vágnak neki, és vad mindenki másnak – ez utóbbiak az itt őshonos haramiákon kívül az orkokkal is közelebbi ismeretségbe kerülhetnek, mielőtt – rendszerint vad vágtában – elérnék az első kereskedelmi csomópontot a csúcsairól, kolostorairól és hópárducairól nevezetes Doardon-hegység pere-mén.

Az orkok – némelyek szemében a Káosz, mások szerint az éjben nyívó Farkas-szellem gyermekei Gro-Ugontól ilyen távolságban is komoly fejtörést okoztak az utazóknak: pengéik különbek voltak a hírüknél, saját készítésű parittyáik és íjaik ritkán vétették el a célt, kitartásuk pedig még azokat is ámulatba ejtette, akik – Airun Al Maremhez hasonlóan egész fajtájukat a po-kol legmélyebb bugyrába kívánták.

A próféta és a félelf Arel Kvartjának első havában kerekedett fel Doranból. Alyr, akinek sötét álma majd’ fél esztendeig tartott, hamar talpra állt, a készü-lődés utolsó napján botját is visszakapta a vén Gwendan Luendeltől. A neve-zetes unikornisszarv azóta sem pihent: utat mutatott, ha kellett, világított vagy tüzet lövellt, ha úgy hozta a szükség; megszilárdította Al Marem hitét a dolgok változatlanságában, és ennek – a botról nem beszélve – mindketten hasznát látták az utazás során.

A haramiákat egykettőre észhez térítették, az orkok azonban keményebb diónak bizonyultak: követték a két férfit a dombvidék zúgóin és horhosain át, a sarkukban maradtak a kaptatókon, és nem tágítottak a bércek árnyékában sem. Szedett-vedett népség voltak, rongyokban vagy rozsdás vasban jártak, füstjük szaga elárulta, hogy tüzüket szikkadt ürülékből rakják – az utazók belegondolni sem mertek, mi mindent pirítanak – ha pirítanak egyáltalán – a kékes lángok felett.

– Senkik – dohogott szent pallosára támaszkodva Al Marem. – Ezzel együtt kedvem lenne hagyni, hogy beérjenek: mintha mást is akarnának, nem csak az életünket.

– A köpenyünkkel, a gatyánkkal és a lovainkkal még nagyobb örömet sze-reznénk nekik – mormolta a nekromanta saját tüzük mellől. – Utóbbiakkal persze csak addig, míg rá nem jönnek: jócskán elkéstek a kibelezésükkel.

A két élőholt hátas mozdulatlanul, parázsló szemmel várakozott a homály-ban: a bűbáj, mely a két világ mezsgyéjén marasztotta őket, nem csupán az abrakot, a kötőféket is nélkülözhetővé tette.

– Melyikünk alszik az éjjel? – kérdezte Al Marem. – Próbálkozz te; én egy hete már csak a kivégzésedről álmodom. – Igazán? Ki intéz el? – Én magam – közölte fahangon Alyr. – És napról-napra életlenebb kést

használok hozzá. Hallgattak; a holdat bámulták, mely rőt fényudvartól övezve tündökölt a

csúcsok magasában. – Harcolnunk kéne – vélte Al Marem. – A Vaskezű kedélyén mindig segít. – Az enyémen az segítene, ha tudnám, mit és hol keressek… – Ha eljön az ideje, Darton újabb sugallatot küld. – Na persze. – Kételkedsz a hatalmában? – Magamban kételkedem. Abban, hogy újra a kegyére érdemesít. – Szórakoztatod, akárcsak én. – Sosem állt szándékomban. A próféta felsóhajtott. –Aludj – mormolta. – Mielőtt felgyújtod magad. Alyr elértette a célzást: távolabb húzódott a tűztől, és mohaszín köpenyébe

burkolózva, hátát egy sziklának vetve telepedett le ismét. – Komolyan hiszed, hogy számít, amit teszünk? – Hinnem kell – suttogta a próféta. – Hinni a legvégsőkig: Dovoron kívül

ennyi maradt az Árnyékbirodalomból. – És ha ma éjjel sem kapunk sugallatot? – Hajnalban odébbállunk. – És ha elérjük Riegoyt anélkül, hogy megvilágosodnánk – Továbbmegyünk a tengerig.

A nekromanta nem kérdezett többet; szemét lehunyva, ujjait ölében össze-fonva pihenni tért. Al Marem a trágyabűzzel égő ork tüzeket bámulta tegnapi táboruk helyén, és közben maga is elbóbiskolt – már nem látta a kékes villa-nást a hegy túloldalán, nem hallotta a kántálást a sebesen zsugorodó kapu torkából, s nem érezte azt a sajátos, fanyar illatot sem, mely oly gyakran tolult az orrába, míg Ibara templom-piramisait járta: a márga, a hullaolaj és a vérfes-ték szagát, mely egy régi – ha nem is kedves – ismerős jöttére figyelmeztet-hette volna.

A kheb-thueeth megérkezett.

5. Al Marem nem emlékezett rá, hogy elaludt volna, de mire hajnaltájt felrez-zent, már hiába kereste odalent az ork tábor fényeit… és eltűntek maguk az orkok is.

– Csapdát szimatoltam – magyarázta Alyrnak, míg gőzölgő feketelevesü-ket kortyolták a felélesztett tűz mellett. – Mágiával próbáltam a nyomukra jutni, így éreztem meg a halált odalent.

A nekromanta bólintott. Maga is érzékelte a vért és a szétszórt tagokat a sziklák közt, és bánta, hogy az orkoktól még a vallatóra fogható lelket is megtagadták az istenek.

– Láttál nyomokat? – A talaj túl köves. – Egyéb? – Sok a törött penge és nyílvessző. Bármi támadt a táborra, nem sietett:

mintha nem tartott volna attól, hogy az orkok megsebezhetik. Alyr a sziklaperemhez lépett, a mélybe bámulva kortyolgatta feketelevesét. – Bennünket vajon miért nem tett próbára?. – Talán épp azt tette – dünnyögte Al Marem. – Vagy az a szokása, hogy

tisztára söpri az arénát a döntő összecsapás előtt. – Leverte a deret mind tor-zonborzabb szakálláról, és holmija után nézett. – Miféle fajzat lehet?

A félelf kiloccsantotta a keserű lé maradékát. – Megtudjuk hamarosan. – Már az éjjel? – Talán. Némán szedelőzködtek, és élőholt hátasaikat száron vezetve folytatták út-

jukat. A nap alig derengett a vaskos felhőrétegen túl, mint egy haragvó isten-ség szeme. Az ösvény kanyarulataiból a vándorok fenyvesekre és hósipkás csúcsokra, jobb kéz felől ködülte völgyekre láttak – a pára oly sűrűn gomoly-gott, hogy csak napközép után észlelték a fák közül itt-ott felszálló sötétebb pamatokat.

– Füstbeszéd – fintorgott Al Marem. – Úgy fest, az orkok történtek dacára sem adják fel.

– Hányan lehetnek? – Többen, mint szeretnénk… és nem csak olyankor másznak sziklát, ha

zergehúsra támad gusztusuk: – Kemény fickók – húzta el a száját Alyr. – Próbált már valaki szót érteni

velük? – Aligha. – Szóval mi leszünk az elsők: – Nem, ha rajtam múlik. – A próféta szakadozott térképüket böngészte. –

A gerincen túl ismét nyeregbe szállunk, onnét a hágóig valamivel simább az út. – Az alacsony égre pillantott. – Fohászkodjunk, hogy Darton hallasson magáról, mielőtt az orkgyilkos újra lecsap, és ellenünk uszítja a hegyi törzse-ket is!

A gerincen túl ösvénnyé szélesedő csapás keskeny, kétfelől köves mere-déllyel határolt gleccservölgybe vezetett. Az évezredes sziklakávában meg-gyűlt víz kékje békességet sugallt, túlnan, a part mentén azonban fémen csil-lant a szürke nappali fény.

– Mi a…? A férfi, akit az utazók fertályóra múltán, egy fenyőtörzsekből ácsolt mólón

leltek, nem látszott pásztornak, prémvadásznak, de zarándoknak vagy térké-pésznek sem. Vállas volt és szeplős, rézszín loboncának fonatai léggyökerek-ként kígyóztak elő széles karimájú érckalapja alól. Vikáriusnak nevezte magát – ezen kívül csak annyit árult el, hogy Kahréban született, és elmélkedés cél-jából húzódott a hegyek közé jó másfél évtizede. A partig jókora málhát ci-pelt, de a tanyája sem lehetett messze; a dartoniták érkeztekor halászni ké-szült éppen.

– Kalauzt keresünk – mondta a nekromanta. – Vezetőt, aki eleget tud a környék ork törzseiről ahhoz, hogy kicselezze őket, és jó pénzért megmutatja a legrövidebb utat nyugat felé.

– Mit kezdenék a pénzetekkel? – A Vikárius öltözéke kész mestermű volt, testhez álló szerszám- és fegyverszekrény, melyen klán- és mesterbélyegek sokasága díszlett. – Ha segítek, merő szívjóságból teszem… de ehhez előbb a négylábú förtelmeiteket kell hátrébb parancsolnotok, és hasznotokat venném merítés közben is.

Al Marem társára sandított. Sóhaját a csúcsok és a part hosszában ágáló sziklák visszhangozták.

– Legyen – dünnyögte. – Megtesszük, ami tőlünk telik, de jobb, ha tudod: ilyen vizekben egyikünk sem halászott még.

– Ismerem a fajtátokat. – A Vikárius az engedelmesen hátráló lovakra bá-mult, aztán tovább rendezgette a málhájából előkotort fémdarabokat. – A zavarost kedvelitek, és csak jó okkal választjátok a rövidebb utat.

– Orkok járnak a nyomunkban. – Tévedés. – A kahrei elbabrált az alkatrészekkel: kettőt hengerré csavart,

az üregbe ujjnyi rudat tolt; a nyílásra gyűrűs rézkupakot erősített. – Az óriást keresik, aki húsznál több harcosukat gyilkolta le az éjjel, és eltűnt, mielőtt a túlélők bajnokot állíthattak volna ellene. Ez a vastag irhájú népség – folytatta, miközben a hengerrel együtt hátrébb sétált – felettébb kényes a becsületére, ha nem tudnám, hogy yrchek, még toroniaknak nézném őket.

Kirántotta a rézgyűrűt, vízbe hajította a hengert, fennhangon számolt… és elégedetten csettintett a tó tükrére böffenő légbuborék láttán. A prófétát és a nekromantát nem ez, inkább a moraj és a rázkódás hökkentette meg: mintha szunnyadó monstrum mozdult volna a mélyben. Kránkőbűz terjengett a móló körül, a terjedő hullámgyűrűben tucatjával lebegtek a robbanástól kába halak.

– Merítőhálót! – A Vikárius maga sem tétlenkedett, a dartoniták segítségé-vel hamar megtöltötte szákjait a rajtaütés áldozataival. – Ez hetekre elég lesz, szavamra.

– Érted a füstbeszédet? – kérdezte a próféta, ahogy a teherhordóvá lefo-kozott hátasokat vezetve nekivágtak az emelkedőnek. – Módodban áll érdek-lődni az óriásról?

– Azt hittem, kalauzt kerestek.. – És? – Miből gondoljátok, hogy az a mészáros jobb választás nálam? – Félreértesz – dünnyögte Alyr. – Bármi legyen is, úgy hisszük, minket ke-

res, hogy folytassa és bevégezze az orkokon kezdett munkát. A Vikárius kutatópillantást vetett rájuk. – Fontos emberek vagytok? – Igehirdetők – zihálta Al Marem. – Egy jóslat beteljesülésére várunk ide-

kint.

– És nyilván nem csak a ti sorsotok függ attól, sikerrel jártok–e. – A kahrei szorosabbra húzta vállán a málhaszíjat. Mosolygott. – Tovább, kalandozók! Elkészítjük az ebédet, elcsevegünk az istenetekről… aztán, ha csak ez kell, vallatóra fogjuk az yrch füstjeleket.

6. A Vikárius tanyája fából és fémből összerótt, bogárforma hodály volt a tó déli csücskében, ahonnét tucatnyi patak indult a fenyvesek borította völgyek, az emberi civilizáció vadonban szétszórt bástyái felé. A házigazda származásáról rejtelmes szerkezetek, kedvteléseiről faragványok és különös tapintású fém-cafrangok árulkodtak – utóbbiakról váltig állította, hogy Égi Hajók hullatták el őket ama nagy háborúban, melyet az óidők népei, a Nagyok mostohagyer-mekei vívtak a világ feletti uralomért.

– Ha sikerülne szóra bírnom őket – merengett –, értékes. ismeretekhez juthatnék általuk. Akadnak módszerek, melyekkel a tudás a holt anyagból is kinyerhető, de mert se gnóm, se vajákos nem vagyok, beérem azzal, hogy összegyűjtöm a szilánkokat, találgatom a rendeltetésüket… és várok, hátha egy szép napon regélni támad kedvük.

Alyr, aki a békesség kedvéért enni is hajlandó volt, eltolta magától csupa szöglet fémtányérját.

– Ideje Darton és a világ dolgával törődnünk, Vikárius uram. – Világ, világ – visszhangozta amaz. – Mit kapunk mi a világtól, amiért vi-

szontszolgálattal tartozunk neki? – Lehetőséget, hogy a saját törvényeink szerint éljünk. – Al Marem nem is

próbálta titkolni türelmetlenségét. – Zugokat, ahová elvonulhatunk, csendes tengerszemeket, ahová bombát hajigálhatunk, hogy sose kelljen dolgoznunk vagy nélkülöznünk; apró csodákat Darton legnagyobb csodája, az elmúlás előtt.

– Az istened – dünnyögte a kahrei – szálkával zsúfolta tele a Nagyok te-remtette halat, és tétlenül nézi mindazok szenvedését, akik emiatt részesülnek idő előtt végső misztériumában: Hol itt az igazság, hol a gondviselés; a fené-be is?

– Tréfának szánta. – Ugyanezt vésték egy bizonyos Beriar sírkövére, aki új, tartósabb vízme-

legítő helyett mozsárágyút tervezett.

– Micsodát? – Nem érdekes. Al Marem a homlokát ráncolta. – Filozófus vagy? – Valaha az voltam. – A házigazda a helyiség közepén terpeszkedő rézsár-

kányhoz lépett, hogy felszítsa gyomrában a tüzet. – Honorius Caldinbras Kahréjában azonban jobban kellenek a mérnökök és a műszerészek: az Ősök városa hangyabollyá vált, csak dolgozókat tűr meg falai között.

– Miért nem folytattad másutt? – Azt hiszed, nem próbáltam? – A Vikárius vizet loccsantott a pörkös fake-

retbe foglalt üzenőbőrre: a hodály kéményéből szabályos időközökben törtek elő a füstpamatok. – Elmélyültem az ork nyelvben, tudok egyet-mást a szoká-saikról, a vágyaikról és a félelmeikről. Annyit mindenképp, hogy eldönthes-sem: őket sem gyúrták hitványabb anyagból nálunk. Remek harcosok, és ha így folytatják, a Nyolcadkor derekára Ynev legkiválóbb pragmatikusai válnak belőlük.

– Egészségükre – húzta el a száját Al Marem. – Tudakozódhatunk most már, vagy bundát és agyarakat kell növesztenünk előbb?

A kahrei nem felelt: a messzeségből érkező jeleket vizslatta csupa réz, csu-pa tükör teleszkópjával.

– Az óriás nem tágít – közölte egy idő után. – Napközépkor megtámadott egy falut a keleti lejtőn. A szemtanúk állítják: gyorsabb és könyörtelenebb volt, mint az éjszakai rajtaütéskor. Harminckét hímet ölt meg, de nem kímélte a nőstényeket és a porontyokat sem: láthatóan kezd belemelegedni a dologba.

– Megsebezték legalább? – Nem. A túlélők szerint nem egyéb vörösre mázolt szobornál, melyet de-

lejes erő hat át. Rezzenetlen arc, duzzadó izmok, hatalmas, kéken lángoló szemek. A sámánt, aki megpróbálta megfékezni, a földbe tiporta. Mikor utol-jára látták, a legnehezebb terepen, a hatodkori kőgörgetegen át tartott dél-nyugatnak. Száznál több harcos követi, és a távolabbi falvak is elküldik a ma-guk fegyvereseit. – A Vikárius a kalandozókra pillantott. – Ha menni akartok, szedelőzködjetek: küszöbön áll a bosszúhadjárat, és ahogy az erőviszonyokat elnézem, időbe telik, míg az istenek győztest hirdetnek idefent.

Al Marem társára sandított. – Duzzadó izmok – suttogta. – Hatalmas, kéken lángoló szemek.

– Kheb-thueeth. – Alyr ujjai megszorultak unikornisszarvat formázó bot-ján. – Amund gólem, Vikárius uram; homokkőből vagy agyagból készítik, és vérrel kevert márgával festik vörösre. A kisebbeket papi varázs, az igazán komiszakat egy-egy démon élteti. Hajnal óta érzem a bűzét, de jobbnak lát-tam hallgatni róla: nem hittem, hogy képes az Ibarától idáig loholni utánunk.

– Nem a sivatagból jön. – A próféta érzékelte a mozgást, a sors lomha ör-vénylését a pár napnyi (órányi? percnyi?) jövőben: a diadalt a bukástól egyet-len sóhaj, mozdulat vagy döntés választotta el. – Mármint nem egyenesen; ilyen messzire egyetlen bálványmester sem lát. Aki irányítja, jóval közelebb van hozzánk. Toront vagy a Fekete Hadurakat szolgálja, és remekül szórako-zik közben. Ízlelgeti a hatalmát, halogatja a döntő összecsapást, hogy kifá-rasszon minket… és hogy addig se gondoljunk rá, milyen közel a cél.

– Cél? – szusszant a kahrei. – Fogalmatok sincs, merre induljatok, és mire kisütitek, a gólem az összes yrchet legyilkolja odakint!

– Mert a szövetségeseinket sejti bennük – vélte a nekromanta –Szövetségeseket, akikre építhetünk, és Darton a tudója, nem is téved akkorát.

Al Marem összerezzent a csak általa észlelt rándulásra. Maguk mögött hagyták a lehetséges jövők elágazását; és nyaktörő sebességgel száguldottak tovább a holnap felé; az összefonódó, néhol rögös, másutt gyanúsan sima ösvények körvonalai rőt derengésbe vesztek.

Tűz? – Hívd az orkokat – fordult a házigazdához. – Mit beszélsz? – Hívd őket, ha nem akarod, hogy egyenlőtlen harcban vérezzenek el: a

kheb-thueeth túl nagy falat nekik. A Vikárius a fejét ingatta. – Sosem hallgatnának a magatokfajtára. – Rád hallgatni fognak. – Alyr suttogva beszélt, szavait azonban áthatotta

a bennsőjében szétáradó energia: rég érezte magát ilyen könnyűnek és ele-vennek. – Te megértetheted velük, hogy ha nem készítünk közös csatatervet, itt pusztulunk valamennyien.

7. Az ork testes volt és tisztátalan; fenevad, melyet a balsors félig-meddig egye-nes gerinccel és meghökkentően emberi vonású arccal vert meg. Harmadma-gával jött, de egyedül, fegyvertelenül közelített a Vikárius tanyájához – a kahrei azzal hálálta meg figyelmességét, hogy megszabadult ércsapkájától, olajosan fénylő szerszámkamra-öltözékére pedig már a küszöbön medvebőr köpenyt borított.

– A szagok miatt – magyarázta a dartonitáknak, míg a partra vezető, szelíd lejtésű ösvényt taposták. – Az yrchek gyomra felfordul a természetellenes kipárolgásoktól, és ha okádniuk kell, az indulataikat is nehezebben fegyelme-zik.

– Késő már trágyába hemperegnünk – dünnyögte Al Marem. – Darton ad-ja, hogy meghajoljon az érveink előtt… és hogy mindvégig oldalról fújjon a szél!

Az ork húsz-huszonöt lépésnyire torpant meg, úgy kárált valamit. A másik kettő hátrább kuporgott, ujjaik meg-megrezdültek kardjuk hánccsal körülte-kert markolatán.

– Azt tudakolják, a védelmem alatt álltok-e – somolygott a Vikárius, mie-lőtt hörgő-morgó hangok (vagy kurta szavak) áradatával megfelelt nekik. – Az elöl álló Aglúg harci főnök a Vérfakasztók törzséből. Egy hónapja, mikor a csatabárdját éleztette velem, még harmadik vadász volt – ez azt jelenti, hogy a nála tapasztaltabbak mind elhullottak, vagy olyan súlyos sebesültek, hogy esélyük sincs a címet párviadalban elvitatni tőle.

A próféta összehúzott szemmel méregette a fenevadat. – Jól ismered? – Tettem neki pár szívességet az évek során. Annyit mindenképp, hogy ne

gyújtsa ránk a házat, ha az érveink hidegen hagyják. – A Vikárius kurrogott valamit, az orkok ujjai lassan elernyedtek a kardmarkolaton. – Közöltem ve-lük, hogy a rokonaim vagytok. Idefent ez sokkal többet jelent a vendégbarát-ságnál, és kizárja, hogy próbagödör helyett kondérban végezzétek. – Megkö-

szörülte torkát, és ervre fordította a szót: – Vicsorogni! A zárt ajak hamissá-got sugall, az észrevételekkel pedig jó lesz vigyáznotok: majd’ minden yrch érti, az eszesebbje, mint Aglúg, ugatja is a közöst, és alig várja, hogy bárme-lyikünket hazugságon kapjon.

– Vérontást akar? – Hogy mit akar, keveset számít: vész idején a fegyverforgatók közösen

döntenek népük ügyeiben. Ezek itt csak úgy égnek a vágytól, hogy küzdhes-senek… és meglepne, ha csak hárman jöttek volna.

– Legalább harmincan vannak – mormolta Alyr. – Jobbra előttünk, a fák és a sziklák között.

Al Marem a terepet kémlelte. – Mire várnak? – Hogy egy rossz mozdulatot tegyünk. A kahrei már nem figyelt rájuk: torokhangú párbeszédbe bonyolódott a

Vérfakasztókkal. Alyrék az elhangzottakból semmit, az e tájon használatos kézjelekből csak annyit értettek, hogy félszáz lovag és kétannyi csatlós kísére-tében valamivel könnyebb lenne kieszközölniük a szabad elvonulást.

– Aglúg szerint – közölte a Vikárius, mihelyt lélegzethez jutott –, ti maga-tok idéztétek meg a szikladémont, hogy törzsére és nemzetségére romlást hozzatok. Nuch’makok fattyának tart benneteket, akik nem méltók rá, hogy egy igazi harcos vasat törjön velük. Utóbbinak akár örülhettek is: a képesség-próbának ezt a formáját nem emberi csontokra méretezték.

– Tárgyalni hívtuk őket! – Engem már meggyőztetek – sóhajtott a vörös fürtű férfi –, most az

yrcheken a sor. Aglúg halálig tartó párviadalra szólít benneteket; az a nyomoronc, aki a sámán helyébe lépett, démonigázó szavakat és bűverejű lándzsát ígért neki a zsigereitekért.

– Micsoda? – Profán mágia – dünnyögte Alyr. – Hatékonysága egyenesen arányos ki-

agyalója intelligenciájával, aki nem átallja mások irháját vásárra vinni. – Ez minden, amit mondani tudsz? – Miegyebet mondhatnék? – A nekromanta új fogást keresett

unikornisszarvat formázó botján. – Húzódj félre, Vikárius uram, és fohász-kodj, hogy a következő küldöttséggel több szerencsénk legyen: ezek itt csak az időnket vesztegetik.

– Ha megölitek őket – dünnyögte a kahrei –, aligha kapunk még egy esélyt. A hegyi törzsek korok óta viszálykodnak, de összetartják őket a roko-ni kapcsolatok; a vérbosszú akkor sem marad el, ha az áldozat ellenségei szá-mosabbak a barátainál. Aglúg a másik véglet: túl ismert és népszerű ahhoz, hogy veszíthessen. Győznie kell, különben a sajátjai vágják át a torkát, és ha elbukik is…

– … nekünk sem lesz maradásunk idefent – fejezte be Al Marem. – Már-mint ha nem akarjuk, hogy nevünket az orkok legádázabb ellenségei közt, Orwellával és a szobordémonnal együtt emlegessék.

A házigazda biccentett. – Gyors a felfogásod. Veled született vagy az istened adománya, voltaképp

nem számít; a túléléshez sokkal többre lesz szükség. – Az imént azt mondtad… – Csak annyit mondtam, hiba lenne megölnötök az yrcheket. Ha Aglúg

párviadalban veszít, engednie kell a győző akaratának – a kérdés csak az, sikerül-e megvédenetek tulajdon fajtársaitól úgy, hogy egyetlen életet se olt-satok ki közben.

– Küzdelem halál nélkül? Nem vagyunk gladiátorok, a fenébe is! – Tudom. Dartont szolgáljátok, az Ő dolgában koptatjátok a vándorös-

vényt Anublien és a nyugati part között. – A Vikárius egykedvűen pillantott hátra, mintha lépések helyett mérföldek választanák el az ork pengéktől. – Kitartó és veszedelmes anyaszomorítók vagytok, de nem szorult belétek elég önállóság. Hármunk sorsa, a vidék és a világ jövője a tét – soha jobb alkal-mat, hogy változtassunk a szabályokon. Hadd bizonyítsa a Sötét Atya, hogy nem tréfál, hogy mindez tényleg fontos neki!

Az utazók tekintete összevillant. – De hisz ez… – Istenkáromlás? – A kahrei Aglúgra sandított, aki kardját babrálva, sárgán

izzó vadállatszemekkel bámult vissza rá. – Csak azoknak, akik kételkednek, és a legvéresebb küzdelemnél is jobban rettegik az égiek közönyét. Idekint valódi hitre, fantáziára és merészségre van szükség. Darton már tudja, és ta-lán… igen, talán épp most, az én számmal próbálja megüzenni nektek.

Al Marem az orkokat figyelte. A Vikárius érvei csak szellemét érintették meg, a zsigerek változatlanul Alyr igazát hirdették, és émelygéssel lázadtak döntése ellen.

– Üzenni nem elég – suttogta. – Jelre van szükségünk; egy csodára, mely mindannyiunkat a helyes útra vezet.

A nekromanta összerezzent. – Mit beszélsz? – Téged a kiábrándultság, engem a felelősség gyötör. Elvesztettük a tisz-

tánlátásunkat, pedig a mostani feladatnak épp ez a kulcsa: megtalálni és a magunk javára fordítani azt, amit senki nem láthat és használhat fel rajtunk kívül. A lényeg a hit, minden más – mutatott körbe a próféta –, az orkok, a tó, a sziklák, a fenyves, a hegyek… még a kheb-thuueth is csak része a próbának. Nem azért vagyunk itt, hogy vele vagy ezekkel a kőszáli nyomoroncokkal hadakozzunk – azt kell kipurgálnunk, ami egy sorba aláz velük.

Alyr ezúttal a kahreival nézett össze. – Alábecsültem a cimborádat – közölte a Vikárius. – Sima a nyelve, gyors

a felfogása, és a drámai érzékére sem lehet panasz: máris fázom attól, amit párviadal ürügyén tenni készül.

A nekromanta előrelépett. – Nem! – Nincs más mód – ingatta fejét Al Marem. – Ha te állsz ki, annak halál a

vége, és az sem megoldás, ha bármelyikünk fékezi magát: az orkok megérzik az ilyesmit, és éppúgy sértésnek tekintik, mint ha fegyvertelenül vagy lekötö-zött kézzel verekednénk.

– És ha tévedsz? Ha Darton valami mást, valami okosabbat vár tőlünk? A próféta torz mosollyal kanyarította le válláról a porlepte utazóköpenyt. – Ha a dolog balul üt ki, rajtad a sor. Visszarángatsz vagy megváltasz a

szenvedéstől, egyre megy – a helyes utat így is, úgy is nélkülem kell megtalál-nod.

A kahrei felemelkedett ültéből. – Mit mondjak az orkoknak? – Hogy hamarosan kiderül, milyen fából faragták őket. – Al Marem meg-

szabadult zekéjétől is: átizzadt ingben és lovaglónadrágban indult neki, fegy-verövét és iszákját a nekromanta lábához hajította. Szent pallosa megvillant, félkört metszett a levegőbe: a penge felső harmadát tüstént elhomályosította a dér.

Aglúg feszülten hallgatta a Vikárius szavait; majd testőreire mordult. A fa-kó irhájú fenevadak visszahúzódtak, s ugyanazt tették a hátvédek is: hagyo-

mányuk követelhette, hogy se késdobálók, se lövészek, ne maradjanak a küz-dők közelében.

– Tartanak tőled – jegyezte meg oldalt lépve a kahrei. – Aglúg bánja, amit a felmenőidről mondott, de aligha fogja visszavonni; ahhoz túlságosan…

– … pragmatikus? – Al Marem az égre pillantott. Tudta, mit kockáztat, de csak a teste rettegett, az elméje nem: mintha a tűz, melyet álmaiban látott, a rá váró utat is bevilágította volna. – Mondd meg neki, hogy a mi világunk szabályai mások. Mondd, hogy ahonnan én jövök, igazi harcos nem vesztegeti ostoba párviadalokra az időt. Aki szembe akar nézni a halállal, a maga erejé-ből teszi – így bizonyítja, kicsoda valójában, és trágyafaló senki az, aki tétlen-kedik, mikor rá kerül a sor!

Eltartott egy darabig, míg a házigazda orkra fordította az elhangzottakat. A Vérfakasztó főnök csak az utolsó mondatnál rezzent össze: elég eszes volt, hogy felismerje benne a kihívást.

– Ha vezérnek tartja magát – folytatta Airun –, az ősök jóindulatán kívül az erejében is bíznia kell. Aki erős, bármilyen fájdalmat elvisel, még magát is legyőzi, ha úgy hozza a szükség. – Fordított egyet szent pallosán, markolatát két arasz mélyen vágta a parti kövek közé, aztán a kahreire pillantott megint., – Közöld az orkkal, hogy a harcos igazi ellensége a félelem. Ha képes legyűr-ni, ha megteszi, amit én, méltóvá válik erre a névre – ha nem, napjai fogytáig csak, szolga lehet.

– Biztos vagy benne, hogy…? – Fordíts! – sziszegte Al Marem, de alig hallotta a hörgő-morgó hangokat.

Aglúgot figyelte, némi vigaszt talált tanácstalanságában… aztán egy sóhajjal kiürítette tüdejét, és mielőtt bárki megakadályozhatta volna, teljes súlyával előre, saját pallosába dőlt.

Felhőárnyék borult a világra. A sikoly nem a próféta, hanem az élőholt hátasok torkából tört elő: ágas-

kodtak, toporzékoltak, majd szikkadt csonthalmokként roskadtak össze az épület mögött. Az orkok hátráltak, Alyr Arkhon görcsösen szorította botját, és megrebbent a Vikárius tekintete is. Olyasmit látott, amit a többiek nem: a szobordémont, mely épp ekkor bukkant fel a tavat keleten övező sziklatorlasz tetején.

8. A szarkofág alacsony mennyezetű teremben, nyolcszögletű, rajzolatoktól de-rengő emelvényen pihent. A sarkok a kyr anatómusok leírta fő testtájak, a vonlak az inak, izmok és idegek hermetikai megfelelői voltak – segítségükkel irányította a szobrot a magitor, aki bár halottnak látszott, nagyon is élt: mind-az, ami volt, mindaz, amivé lett, pókként gubbasztott az általa szőtt manaháló közepén.

A palota e szárnyát rowoni zsoldosok helyett toroniak vigyázták, de sem ők, sem a Hadúr tanácsnokai nem léphettek át az összenőtt szemöldökű férfi világát az elevenekétől elválasztó mezsgyén. Maga a herceg sem merészke-dett a küszöbön túlra – valahányszor idelent járt, egy hieroglifákkal telivésett oszlopnak dőlve figyelt, és fakó arccal távozott néhány perc – számára egész örökkévalóság – után. A magitor érzékelte jelenlétét, de gondolatot sem vesz-tegetett rá: ahhoz túl nehéz, utóbb túl élvezetes volt a feladata.

A kheb-thuueth, mint valami élőlény, berzenkedett az akarata ellen. Miután a Kapu kiokádta, délnek indult ahelyett, hogy az orkokra támadt volna: Getharrnak egy teljes órájába telt megzabolázni és visszaterelni a helyes irányba. Már ekkor beérhette volna a kalandozókat, a trágyatűz fényénél ví-vott küzdelem azonban ráébresztette mennyit tanulhat és tökéletesedhet, ha vár a leszámolással.

Világéletében a szellem embere volt: testét eszköznek, a létezés kellemet-len velejárójának tekintette, és fejlesztésére sem fordított több gondot a túl-éléshez szükségesnél. Vérévé vált az óvatosság; kitért és lapult, ha útja nála erősebbekét vagy szemrevalóbbakét keresztezte, s csak titkon mert rosszat kívánni nekik. Irtóztatta a szépség, és taszította a hús gyönyöre – talán ezért telt olyan öröme a szobordémon irányításában, mely a győzhetetlenség, az emberfeletti tökély élményével ajándékozta meg.

A kalandozók nyomában járva fokozatosan szabadult meg gátlásaitól. Ölt, mert erre rendeltetett, és mert tiszta, már-már éteri gyönyört talált benne; a két entitás, az ember és a monstrum idővel eggyé, hatékonyan és mohón

pusztító eszközzé vált. A magitor – a valódi magitor, aki Rowonban aludta a bálványmesterek éber álmát – vágyak és gyengék csíráit fedezte fel viselkedé-sében: küzdelmei során már nem a leggazdaságosabb, hanem a leglátványo-sabb megoldásokat kereste, lubickolt a félelem és a gyűlölet hullámaiban, s mert tudta, hogy ideje véges; arra törekedett, hogy jelet hagyjon maga után – jelet, melyet csak fajok és népek lelkébe sütve, vér és szenvedés árán tehet maradandóvá az ember.

Sosem pihent, gondolatai azonban távolivá, már-már idegenné váltak oly-kor. Időbe telt, míg tudatára ébredt a harmadik fél jelenlétének – az a valami apró homokszem volt csupán, de megszédítette a kristályos mélységeiben rejlő távlatokkal. Rádöbbent, hogy a kheb-thuueth, mint Amhe-Ramun összes alkotása, magában hordoz valamit az amund bajkeverő igazi valójából, és belátta, hogy a bálványmester helyébe lépve maga is az isteni tudat részévé vált.

A felismerés rémület helyett elragadtatással töltötte el. Eddig csak külön-leges volt, most végérvényesen és visszavonhatatlanul egyedi lett – hányan mondhatják el magukról ugyanezt a Birodalom vagy akár a kontinens lakói közül? Kincsként őrizte az ibarai homokszemet, s valahányszor eltávolodott, Amhe-Ramun trónusán pihent meg; valami azt súgta neki, a holdkék ragyo-gásban a halhatatlanság misztériumához is közelebb juthat.

A vadászat harmadik napján, ork fegyvereseket követve jutott a tóig, ahol – tán az égiek akarták így – prédáira bukkant. Látnia sem kellett a két kalan-dozót, hogy mindent megértsen: az aurájukban beállott változások híven ta-núskodtak szándékaikról. Mire a sziklatorlasz tetejére ért, a hamis próféta már bevégezte útját: pengétől átjárt testtel, elködösülő szemmel döglődött a part távoli szögletében. Társai, sőt, a vadak is köré gyűltek – a magitor azt remélte, sosem látott szertartás tanúja lehet, a parányok azonban tüstént szét-rebbentek, ahogy megpillantották. Az utóvéd támadásba lendült, a többiek, mintha összebeszéltek volna, a déli kaptatón álló hodály felé igyekeztek az elesett kalandozóval.

Getharr ugrott, nyilak meg-megújuló záporában, combig vízbe merülve törtetett az orkok felé, s már-már lecsapott rájuk, mikor megérezte a válto-zást. Lassú volt, akár a folyamat, míg a friss kötést vér áztatja el: a valóság pórusain át energia áramlott a földre, hogy sötét glóriával övezze az aurát, melyben a magitor – nem kis megdöbbenésére – a hamis prófétáéra ismert.

Élsz! – rikoltotta némán, s meg sem lepődött, hogy örömét leli a fordulat-ban. – Élsz, hogy küzdhess, szenvedhess… és engem gazdagíthass végső bu-kásod kínjaival!

Balja acélhegyeket söpört félre, ahogy szárazra lábolt, jobb ökle két ork koponyát zúzott szét. Combján és ágyékán pengék szikráztak, homlokán sze-kerce vásott el, ádáz mosolyát azonban sem ez, sem a parányok dühe nem törölhette le.

Urallak benneteket, gondolta, miközben az épület felé iramodott. Rowonban heverő testét remegés rázta, ujjai megfeszültek az amund íráské-pek ezredéves barázdáiban. Uralom a múltat, uralom a jelent, és mert úgy akarom, enyém lesz a jövőtök is!

9. A penge a bordák alatt hatolt Airun Al Marem testébe, és hogy tudd; milyen érzés végeláthatatlan zuhanásának minden pillanatát a kín éles fényébe vonta. E ragyogás csak a célnál, az időtlenség fekete vizeiben enyészett el: a hangok elhaltak, a fények kihunytak, a világra szakadt homályban csak a nyugalom létezett, mely fokozatosan adta át helyét a Semmi hidegének.

De átadta-e valóban? A próféta, aki alig várta, hogy porhüvelyével együtt fizikai léte nyomasztó

emlékeitől is megszabaduljon, égzengésre eszmélt. Lába alatt szilárd talajt, körös-körül végtelen távlatokat érzett. Új közege hasonló volt ahhoz, melybe a nekromanta nyomán merészkedett, ám itt nem lobogtak tüzek; a rőt deren-gés külső forrásból eredt, s csak pillanatokra tette láthatóvá a félkörben ágáló csúcsokat.

Al Marem álmaiban gyakran járt ura síkján, ismerte a Döntések Hegyének minden stációját, most mégis elbizonytalanodott kissé. Dartoné alkonyi biro-dalom volt, Alyr a két világ mezsgyéjére boruló majdnem-éjben kereste a fel-oldozást – de mit kezdjen az ember ezzel az ürességgel, a lehetetlen szögbe hajló ormokkal, a szeszélyesen örvénylő széllel és a félelemmel, mely lassan erősödik fájdalomtól dermedt zsigereiben?

Dideregve tekintett fel, és mozdulatlanná dermedt, mikor holdak helyett roppant szemeket pillantott meg az égen. A szél erősödött… bár talán nem is szél, hanem hang volt, a kacaj, mely zarándokokat vezérel, lelkeket kalauzol az éj zsigerein át. A környező szirtek megmoccantak. Al Maremmel nagyot rándult a talaj, ő mégis talpon maradt: sápadtan és borzongva, de emelt fővel állt Darton tenyerén.

– A harmadik alkalom – zendült a hang, melyhez hasonlót az élők világá-ban csak vihar idején hallani. – És az első eset, hogy a magad jószántából kerestél fel.

Airun Al Marem térdre hullott. Képtelen volt a magasban izzó szemekbe nézni, torkában összetorlódtak a szavak.

– Bajra hívtad a végső ellenséget – folytatta Darton, oromnyi ujjaival véd-ve prófétáját hatalma szelétől. – Véredet ontottad azért, amiben hiszel, a leg-többet ajánlottad, amit halandóként adhatsz… de korai lenne még elfogadnom ezt az áldozatot.

Villám lobbant a magasban. Al Marem arca elé kapta jobbját, megtántoro-dott, zuhant – és mire lélegzethez jutott, azon kapta magát, hogy egy ében-szín páncélos, ébenszín maszkos alak karjai közt hever. Mellében fájdalom lüktetett, de nem ez, hanem a szárnysuhogás borzongatta meg: jókora varjú érkezett odafentről, és magabiztos pimaszsággal telepedett a páncélos óriás vállára:

– Közel jársz – zendült a maszk alól, mely időtlen szépségű férfiarcot for-mázott, s Airun bámuló szeme láttára változott talányos mosolyú női ábrázat-tá. – Közelebb, mint bármikor, de el ne bízd magad: a tökéletes megoldás, akár a tökéletes biztonság, puszta illúzió.

A maszk elmozdult, az üres páncéldarabok megroskadtak a próféta súlya alatt: Al Marem a földre zuhant, és kábán tekintett fel a homályban keringő varjúra.

– Élni fogsz – közölte a madár. – Élni, hogy igazságomat hirdesd, és hogy utat nyiss a választottak előtt, mire Larion ismét hatalmat kap világod egei-ben. Tűz és vas lesz a fegyvered, és mert úgy akarom, tűzben növekszenek seregeid is: sem hegy, sem folyó, sem fal, sem bálvány nem állhat ellen nekik.

– Seregek? – lehelte Al Marem. – Tűz…? Az eget varjúszárnyak sötétítették el, a jeges homályban holdakként de-

rengtek a roppant szemek. – Menj – parancsolta Darton. – Eredj és emlékezz: az igazak útja vízen,

légen és tűzön át vezet! Airun szólni próbált, de nem volt ereje hozzá. A fájdalom visszatért; acél-

ként döfött a mellkasába, ahogy átbukott a síkok szakadékán, és rőt fénybe vonta a számára rendelt valóság díszleteit: a rázkódó falakat, a hízó-fogyó árnyakat; a magasban derengő aggodalmas arcokat.

– Lélegzik – suttogta a nekromanta, akit Airun a kín ködén át a szokásos-nál is sápadtabbnak látott. – Magához tér!

Al Marem félrenyelte az első korty levegőt, mely rekedt hördüléssel rob-bant ki sajgó tüdejéből. A döfés helyén viszkető ürességet érzett, de mikor

baljával a sebet próbálta kitapintani, az alvadt vértől kémény vászon alatt csak egy hosszú forradást talált.

– A párját a hátadon keresd – somolygott Alyr. – Darton ismét kegyes volt hozzád; tőlem az ülepedre is szemeket kaptál volna, te makacs bolond!

– Meddig… – Hogy meddig feküdtél kiterítve? – Társa a régi, a fanyar és kiállhatatlan

félelf volt megint. – Elég soká ahhoz, hogy elmulaszd a javát: a kheb-thuueth a mutatvány csúcspontján érkezett, és kis híján valamennyiünket utánad kül-dött. A Vérfakasztók kétharmada elesett, a túlélők a Vikárius tanyájáig szo-rultak vissza – ilyen helyzetben sem a magaslatot, sem a házat nem tarthattuk volna soká, úgyhogy a költözés mellett döntöttünk.

A kahrei biccentett. – Nem ez az első eset, hogy szedelőzködnöm kell, de sosem indultam

gyorsabban, annyi szent: az utolsó ork érkezésétől a pányvák eloldásáig alig pár minutum telt el.

A próféta értetlenül bámult rájuk. Sem az elhangzottakat, sem a fokozódó robajt nem tudta mire vélni.

– Az állványzatot meg a csúszkát magam ácsoltam folytatta a házigazda –, és hetente ellenőrzöm, ahogy az ősök törvénye megköveteli. Pányvák híján az építmény leszánkázik a lejtőn, és bárkaként szolgál tovább: a mólón túl olyan hirtelen mélyül a víz, hogy mire a lendület elfogy, az üldözők miatt sem kell aggódnom többé. – Ingujjába törölte verítékes homlokát. – Az yrchek ilyen helyzetben rendszerint a halált választják, Aglúgék azonban másképp döntöt-tek: ami a parton történt, túl sok volt nekik. – Félrebillentett fejjel hallgató-zott, tekintete összevillant a nekromantáéval. – A kormányhoz, Arkhon mes-ter! A sodrás erősödik, és nincsenek messze a zúgók sem; mostantól nem csak a higgadtságodra, a varázsos szemeidre is szükség lehet.

Al Marem felkönyökölt. Beleszédült a hirtelen mozdulatba. – Sodrás? Zúgók? Elárulnátok végre, hol a fenében vagyunk? – A hegyek gyomrában – sóhajtott Alyr, miközben feltápászkodott. – Miu-

tán a Vikárius kiokosította őket, az orkok úgy eveztek, mint az eszementek: két óra alatt átszeltük a tavat, és elértük a barlangokat az innenső oldalon. A kheb-thuueth csak úgy követhet, ha kopoltyút vagy szárnyakat növeszt, de…

– De?

– Nem sikerült horgonyt vetnünk a kavernában, ahol házigazdánk a teleket tölti. Készültünk rá, de elmulasztottuk a megfelelő pillanatot, és ezért, mint rendesen, téged terhel a felelősség.

– Engem? Hisz halott voltam, te… – Amint kihúztuk a pengét, a seb összezárult, és mire a kavernába értünk,

szabályosan vert a szíved is – közölte a félelf. – Titkolnunk kellett volna, de nem tehettük: az orkok megnyeréséhez magát a játszmát kellett elveszíte-nünk.

– Aglúgék – vette át a szót a kahrei – tüstént megtértek. Darton olyan mély benyomást gyakorolt rájuk, hogy kinyilvánították: mától csak neki… azaz nektek szolgálnak.

– Már ez is baj? – A baj az – dünnyögte a nekromanta –, hogy míg visszatérésed csodájá-

ban gyönyörködtek, csak zsolozsmázni voltak hajlandók. Mire észhez térítet-tük őket, lesodródtunk a Vikárius térképéről, és belekerültünk egy áramlatba, mely azóta is a barlangrendszer mélye felé húz. A sodrás erős, a hely egyre szűkebb lesz, és függőleges kürtőkből sincs hiány; ha Darton így vigyáz ránk, közelebbi ismeretségbe kerülünk a hegyek gyökereivel, mint bármelyikünk szeretné.

Al Marem fogcsikorgatva tápászkodott fel. Stigmái sajogtak, ahogy tele-szívta tüdejét, képébe vízport vágott a szél. Tekintete körbevillant: tört üveg, tört cserép, és vér mindenütt, a lámpások fényében máj-sárgán dereng az alagút eliramló sziklafala.

– Aglug! Az ork, mintha a semmiből nőtt volna ki, tüstént mellette termett. Nyugta-

lanító látványt nyújtott: a „viadalban” elszenvedett kudarc csak vezéri címétől fosztotta meg, agyarait, pengéit és vad elszánását meghagyta neki.

– Aglúg – ismételte a próféta. – Mostantól csak a szukáid és a kölykeid szólítanak így: rendünkben Constadio, azaz Rendíthetetlen lesz a neved. A jobbomon állsz majd, és tovább parancsolsz a tieidnek: ez Darton akarata. Kapsz új göncöt, zsoldot és tisztességes fegyvereket, de itt és most elég a bohóckodásból: ha kérdezlek, a közös nyelven felelsz, mert ha nem, a tulaj-don beleidre lógatlak fel, és hogy ne unatkozz, melléd aggatom az istenverte rokonságodat is, világos?

– Mgen, atya.

– Ismered a barlangokat? Ki tudsz vezetni bennünket innét? Az Aglúgból Constadióvá lett fenevad megütközve pillantott rá. – Atya istene hatalmas: akarata törvény, szava élet és halál – hogyhogy

nem parancsol kőnek és víznek is? – Jól fontold meg, mit felelsz – szólt ervül a nekromanta, aki a hátsó falnál,

két ork oldalán gyürkőzött a kormányrúddal. – A következő kérdése az lesz, miért menekülünk a démon elől ahelyett, hogy eltipornánk és ha erre is rossz választ kap, menthetetlenül ellenünk fordul: túl következetes ahhoz, hogy az ösztönök helyett a hitére hagyatkozzék.

Al Marem nyugalomra intette, és az ork sárga szemeibe nézett megint. – Darton harcosoknak való úr, Constadio. Nem formálja át a köveket, nem

szab új irányt a vizeknek, de megóv a rossz haláltól… és ha kijutunk innét, ha legyőzzük a démont, kegyelmét valamennyiőtökre kiterjeszti. Magotok erős lesz, tetteitek emléke örökkön fennmarad. Erre gondolj, mielőtt válaszolnál: szolgálod-e hittel és fegyverrel az én istenemet, hogy általa holtodban is dia-dalmas lehess?

A fenevadat meghökkentette az őszinteség; időbe telt, míg magára talált. – Senki nem ismer összes út, atya. Aki bejár, döglik, megvész és másképp

is karrg: erdőn gyökeret rág, szőrt és fogat hullat, híg vérű gaugot fial. Amit ork tud, énekmondó és sámán beszél: sötétség folyása halál folyása, Öregvíz-től, hová tart, se vándor, se harcos meg nem tér soha.

– Hegyvidéki legenda – magyarázta a Vikárius. – Egy azok közül, melye-ket ötödkori kristályok suttogása is megerősít. Az Öregvízben egyesek az elveszett crantai erődrendszer ciszternáját, mások krátertavat, megint mások a Nagyok által feledésre ítélt fajok temetőjét látják – igaz vagy sem, csak a felfedezői dönthetnék el.

– Te magad nem kerested? – A tíz év előtti télen próbálkoztam utoljára. Akkortájt valamivel könnyebb

és sokkal lelkesebb voltam: próbafúrásokat végeztem a külső kavernákban, próbáltam végigjárni és feltérképezni a vízmentes alagutakat. A folyón le-ereszkedni házastul könnyelműség, sajkán kész istenkísértés lett volna – ak-kor is, azután is beértem hozzáférhetőbb leletekkel.

Al Marem már nem figyelt rá: az orkokat bámulta. Az Aglúggal érkezett harcosok közül hatan vesződtek az evező- és kormánylapátokkal, a sebesül-tek némán hevertek a fal tövében, eszméletüket azonban nem vesztették el:

szemükben sárga fény lobogott, fogásuk egy pillanatra sem lazult fegyverük markolatán.

Kemény fickók, tűnődött a próféta. Ha ezt megússzuk, tán sikerül még né-hányat megnyerni közülük. Pár tucat ork nem a világ, de azért…

– Sziklák! – kiáltotta Alyr. – Sziklák előttünk! A Vikárius tanyája lustán fordult, végighorzsolta a falat a bal oldalon, és

törmeléket hullatva, minden eresztékében recsegve bukdácsolt tovább. Al Marem már-már fellélegzett, mikor balja felől megtántorodtak, egymásnak zuhantak a koszlott irhájú evezősök: a lapok rudastól forgácsolódtak szét a kanyaron túli sztalagmitagyarakon. Valami reccsent, a tetőt jégesőként verte a törmelék, s ahogy a nekromanta újabb fordulót vezényelt, hallhatóvá vált az eddig csak sejthető robaj: a mélybe zúduló víz dübörgése.

– Vigyázat! A szűkülő völgyfalak közt sodródó ház megbillent, mikor egy sziklatű,

mint roppant penge, padlástól pincéig végighasította. A lámpások kihunytak, a középütt guggoló sárkány torkából gőzsugár süvöltött elő – a kahreit is, a prófétát is megperzseli, ha Aglúg-Constadio idejekorán a földre nem rántja őket. A kormányszerkezet megsérülhetett, mert Alyr hiába küszködött vele: a hodály forogva, lapátcsonkjaival kaszálva hányódott a hullámokon.

– Kapaszkodjatok! A romos híd – ha az volt – az utolsó kanyar után magasodott fölébük.

Majd’ harminc lábnyira nyúlt a mederbe, pilonjain ezüstfekete legyezőkké porlott a rohanó víz. A „bárkát” egy keresztgerenda fékezte meg: csikorogva tört utat a homlokzaton át, rögzítetlen tárgyak, szerszámok és bútorok törme-lékét zúdította a jövevényekre… a Vikárius azonban így is elvergődött a fújta-tó melletti emeltyűkig, hogy a sárkány gyomrában rekedt gőznek új irányt szabjon. Az eresz alatti vetőcsövekből csáklyák vágódtak a kőbe, a dobokról sziszegve tekeredtek le az acélpányvák, s ahogy megfeszültek, egy végső rándulással megállapodott az épület is: a torlaszra nehezedve, gyászosan nyögve dacolt az áradattal, mely – alig nyíllövésnyire onnét visszhangtalan mélységbe bukott alá.

– Horgonyon állunk – zihálta a kahrei, térdre roskadva társai mellett. – Ezt nevezi a magatokfajta isteni kegyelemnek, nemde?

– Tévedés – közölte Al Marem egy olyan ember hangján, aki kezd belefá-radni ura tréfáiba. Alyrra sandított, aki komoran intett oda neki a kormányrúd

mögül; hamuszín haján, ezüstfakó szemöldökén tajtékcseppek ültek. – Ennek a világon mindenütt… disznó szerencse a neve.

10. A tutajt – négy sebtében legallyazott fenyőtörzset – bogok helyett durva csa-polás tartotta össze. Getharr, bár csak lélekben volt jelen, elégedetten szem-lélte művét, a szobordémontól azonban egy hunyorításra sem futotta; gondo-latban messze járt már: térdig vízben állva, roppant kezeit ökölbe szorítva bámulta a túlparti barlangnyílásokat.

A magitor vele figyelt, és a kalandozók távozta óta másodszor lobbant benne emésztő indulat. Ami történt, váratlan, vérlázító és fájdalmas volt. Fáj-dalmas, akár egy arculcsapás, kínzó, mint a téli fogfájás, amit Shulur legkivá-lóbb patikaszerei sem enyhítenek – és könyörtelen, mert a diadal küszöbén szembesítette önnön sebezhetőségével.

Nyolc orkot ölt meg, mire a ház közelébe, a déli kaptató aljára ért. A túl-élőknek, akik a tavat vagy a fenyvest választották, jelenleg nem kellett tarta-niuk tőle: a kalandozók vérére szomjazott. Emberfeletti lendülettel iramodott meg, és nem járt már messze a céltól, mikor…

A robajt sebes-erőszakos rezgések sorozataként érzékelte, a dübörgés úgy hatott rá, mint hús-vér lényekre a földindulás. Meglapult, körülkémlelt – és későn eszmélt ahhoz, hogy elkerülje a kőlavinát, mely az üldözöttek menedé-kével együtt zúdult felé a lankás partoldalon. Tucatjával érték a csapások, de egyik sem volt olyan kemény, mint a legutolsó, melyet egy zömök tartócölöp mért rá: ez billentette ki az egyensúlyából, és harminc lábnyival lejjebb, a lösz-től és forgácstól zavaros vízbe taszította.

Vesztét érezte, de nem zúzódott szét, és nem riadt fel éber álmából az ösz-szenőtt szemöldökű magitor sem. Mellében magmafolyamként áradt szét a düh, utat talált a feketeségen túli kékségbe, ahol Amhe-Ramun lakozott, és kétszeres erőfeszítésre sarkalta a sekélyesben heverő óriást. Némán ordító szájjal bukkant a felszínre, kaszáló mozdulatai nyomán gyémántfényű cseppek szállongtak: a hadurat, sőt, magát a császárt is szétszaggatta volna, ha valami csoda folytán azok kerülnek elé.

Átkozottak! Ahogy fordult, valami elsuhant felette, és világnagy robajjal ért vizet a háta mögött. A bogárforma hodály volt az: gerenda-lábai nélkül inkább bárkára emlékeztetett, és hogy megaláztatását teljessé tegye, a parti kövekig taszította frissen támadt hullám-karjaival.

Getharr tombolt. Követni próbálta a távolodó alkotmányt… és az utolsó pillanatban, egy víz alatti szakadék peremén parancsolt megálljt a kolosszus-nak. Még pár lépés, és örökre eltűnik a mélyben, még egy hiba, és pályafutása legfontosabb küldetésében vall kudarcot – ezt a szívességet sem rosszakaró-inak, sem a menekülőknek nem teheti meg.

A Rowonban heverő magitor homlokán, ujjnyira az összenőtt szemöldök felett ráncok mélyültek el. A holdkék ragyogásból merített nyugalmat, ahogy partra lábolt, majd – alapos ember lévén – saját urához, a Háromfejűhöz fo-hászkodott találékonyságért és kitartásért. Mire végzett, nem csak önuralma tért vissza: a kheb-thuueth szinte magától mozdult, végzett a fövenyen halódó orkokkal, aztán felkerekedett, hogy a közeli fenyvesben alkalmas faanyag után nézzen.

Ki vagy? A fényesség szolgája. Mi vagy? A császár ökle; a mágia pörölye, az ősök büszkesége… az utak megnyitó-

ja, holtak és elevenek ura, a hívó szó a homokba fúlt hantok alatt. Vagyok, ami vagyok, ami voltam és egy nap lehetek még: egy a Huszonháromból, a fogazott pengék, a képek és az igék mestere; Ammuni Ramu Menat Kem- Hefer, kinek vizét ittad, ki vizedet issza, és kékjével festi meg halandó húso-dat!

Alig emlékezett az elhalványulásra, s most, hogy a tutaj vízre került, a ka-caj emléke sem gyötörte többé. Bosszúvágy és türelmetlenség gyürkőzött benne, ahogy elhevert a gyantától szagló fatörzseken. Karjai aláereszkedtek és munkához láttak: eleven evezőpárként, minden vitorlánál sebesebben röpí-tették a túlpart, a prédáit rejtő barlangrendszer felé.

11. Egy órába telt, míg az ablakokon és a padlás lajtorjáin át feljutottak a tetőre, és újabb kettő kellett, hogy elérjék a hidat, mely obszidiánná kövült bálnage-rincként komorlott fáklyáik fényében.

A Vikárius otthonából kimenekített felszerelést megosztották egymás közt – az épen maradottak kétszeres terhet cipeltek, és ügyelniük kellett a sebesül-tekre is, akik közül csak a legöregebb, bizonyos Garrsk maradt hátra, hogy emelt fővel várja be az elkerülhetetlent.

– Bátor anyaszomorító – mormolta Airun Al Marem. – Vajon lesz ereje be-fejezni, amit elkezdett?

A jobb part hídfőjétől, ahol megpihentek, csak a tető egy szöglete és a ké-mény csonkja látszott – úgy becsülték, a víz felett sem marad sokkal több a házból, mire a kheeb-thuueth megérkezik. A nekromanta az első óra vége óta érzékelte közeledtét, és ezúttal nem titkolta el – bármit érzett az amundok és csinálmányaik iránt, ezt a csinálmányt halálosan komolyan vette. A Vikáriust nem az ellenfél, inkább gyűjteménye sorsa aggasztotta – annyit zsúfolt háti-zsákjába a változatos méretű és formájú szilánkokból, hogy szerszámkamra-öltözéke híján is kész vaskereskedésnek látszott.

– Az yrchnek nem volt választása – sóhajtott; s fáklyáját megemelve a leg-közelebbi oldaljárat felé indult. – Ebben hasonlít ránk és a bálványra, ha nem tévedek: egy körben mozgunk, a végzet muzsikájára táncolunk valamennyien. – Hátrapillantott a válla felett. – Kívánjunk szerencsét a vén emberevőnek, és reménykedjünk, hogy különb utóvéd lesz annál, amilyen hajóskapitány én voltam!

– Tűrhető hajóskapitány voltál, ha épp tudni akarod. – Alyr ráunt a tapo-gatózásra, és sárgás fényt lobbantott a járatban unikornisszarvat formázó bot-jával. – Ami pedig az elképzelésedet illeti…

A kahrei a tető és a hídkorlát közt himbálózva vázolta fel tervét, mely első hallásra éppoly valószínűtlennek rémlett, mint minden egyéb, amit az elmúlt húsz évben alkotott és művelt. Al Marem úgy sejtette, felelősnek érzi magát a

történtekért – igaz, ami igaz, ő sem efféle folytatást képzelt el, mikor a kör-nyéken portyázó orkokat tanácskozásra hívta.

– A terv jó – szögezte le, ahogy az élre vágott. Aglúg-Constadio és két cimborája (még nem volt érkezése nevet adni nekik) árnyként csörtetett a nyomában. – Van olyan jó, mint az a másik, amivel mi álltunk elő, és ha Darton kegyes lesz hozzánk…

– Erre inkább nem számítanék – dünnyögte a Vikárius. Megrántotta mál-hája szíját, hogy erőt merítsen a tudásból, mellyel a Nagyok utódai ruházták fel. – A Legfőbb Mozgató csak a tényeket tiszteli, azok pedig minket igazol-nak: Ahol híd van, élet volt valaha… következésképp kiútnak is lennie kell.

– És ha híd holt lélek csinál? – mormolta a legközelebbi ork. – Rohadmány, ki régóta kóbor, vér isz, és Öregvízhez térni meg?

A próféta homlokát törölgetve bámult rá; remélte, a sors hasonló nagyvo-nalúsággal oldja meg többi gondjukat is.

– Neked Hallgass tesz a neved – közölte a fenevaddal, aztán végighordoz-ta pillantását a nyomában érkezőkön. – Akarja folytatni valaki? A Vészmadár, a Tulok és a Seggfej még gazdát keres.

Az orkok szemében mohó tűz lobbant: csakhamar mind odagyűltek, és ha a kahrei közbe nem lép, ölre is mennek a prófétától nyert bűvszavakért.

– Emelj fel! – esdekelt a torokhangú kórus. – Adj lelket és nevet a harc-hoz, atya!

Al Marem üvölteni akart, de fegyelmezte magát. Az az elméncség járt az eszében, hogy minden kalandozó – legyen bár próféta vagy renegát – a társa-ságáról ismerszik meg.

– Állatok – dünnyögte, de ahogy elfordult, hogy ne kelljen látnia üdvözült vigyorukat, hatalmába kerítette a bizonytalanság. Nem a jellemzés találó vol-tában kételkedett – inkább abban, tényleg így gondolja-e.

12. Az oldaljáratot maguk mögött hagyva függélyes falú vájatokon, se vége, se hossza lépcsősorokon, visszhangos hombárokon át folytatták útjukat. A kőből itt-ott előmeredő alakzatok lehettek természetes képződmények, de akár sze-rencsétlenül járt Égi Hajók bordái is – a Vikárius mindenesetre óvatos tiszte-lettel közelített hozzájuk, s ha teheti, minden egyes repedésükről feljegyzést készít a melléhez erősített tábláskönyvbe.

– Tudjátok-e – suttogta –, hogy e barlangok felfedezése bármely civilizált államban hányattatásaim végét jelentené? Titokszagot érzek a levegőben, ba-rátaim, tömény titokszagot; emberöltőkön át emlegetnék a nevünket, ha csak néhányat a világ elé tárnánk!

– Mit törődsz te a világgal? Odafent azt mondtad, se a kínjaihoz, se az örömeihez nincs közöd.

– Túloztam – ismerte be a kahrei, és térdre hullott valamiféle küszöb előtt, hogy szemügyre vegye elhalványult véseteit. – Hiszek az értelemben és a kül-detésben, melyet a kozmosz szánt neki; hiszem, hogy az élet, még a legkevés-bé értékes élet is magasztos célt szolgál… és gyötör a bizonyosság, hogy sosem bukkanok többé hasonló kincsek nyomára, ha mindez mutatott körbe tétován – miattam pusztul el.

Alyr a fejét rázta. – Nem miattad; hanem Toron és a Fekete Hadurak miatt. Ők uszították

ránk a sivatag démonát; ők kezdtek háborút a hegyvidék törzseivel – volta-képp az otthonodban esett kárt is nekik köszönheted.

– Kedves, hogy emlékeztetsz. Leverem rajtuk, ne félj, ha Gi-Elron meg-őriz, és módot ad rá.

– Kezdhetnéd a bosszúdat azzal, hogy velünk tartasz. – Mi mást tehetnék? A hegyek zsigerein át ez az egy út vezet. – Úgy érti, a nagyvilágba – szólt közbe Al Marem. – Vikárius Darton rend-

jében is lehetsz, és addig se unatkoznál, míg tanítványokat kerítünk neked: az ork testőrségnek tolmácsra is, vezetőre is nagy szüksége lesz.

– Azt akarod, hogy az yrchek kapitánya legyek? – Csak ideiglenesen – magyarázta a próféta. – Dovorban kanonokot,

utóbb, ha Darton segedelmével visszavesszük Rowont, metropolitát csinálok belőled – a Vaskezűt, akit oly gyakran emlegetünk, inkább a világi rangok foglalkoztatják.

A kahrei homlokán elmélyültek a töprengés véste ráncok. – Nem megy – mondta végül. – A kapitányi rang Aglúgnak való, és ki is jár

neki azok után, amit az életével műveltetek. Főnökként minden esélye meg-volt, hogy tíz-tizenkét nősténye, száz-egynéhány kölyke, hosszú élete és dicső halála legyen. Darton szolgálatában ebből csak a dicső halál marad… már ha az a vörös góliát el nem tiporja előbb. – Gyors pillantást vetett a mellettük trappoló orkokra, és halkabban folytatta: – Ha tévedek, ha rosszul sáfárkod-tam az ősök adományával, voltaképp máris halottak vagyunk: bár a hosszabb és rögösebb utat választottuk, előbb-utóbb csatlakoznunk kell a többiekhez az Öregvíz mélyén..

Al Marem a nekromantára sandított, aki mosolytalanul bámult vissza rá. – Semmi gond – mormolta. – Sok barátunk van a holtak között. A kahrei próbálta eldönteni, komolyan beszél-e, aztán vállat vont, és meg-

szaporázta lépteit. Jakhúlra, a sebesült yrchre gondolt, aki halálát várta a pusztulásra ítélt házban, az emeltyűk és a rongyokba burkolt fémhengerek mellett – rá és a többiekre, akik belé vetették bizalmukat, akikért a Legfőbb Mozgatónak tartozik számadással.

– Gyerünk hát – sóhajtotta. – Kijáratot vagy menedéket kell találnunk, mi-re eggyel többen lesznek odalent.

13. Jakhúl sebei súlyosak voltak, de csak a menekülés esélyétől fosztották meg, a józan eszétől nem.

Tudta, mire vállalkozott, és a küzdelem végkimenetelével kapcsolatban sem táplált illúziókat: az eleven szobor törzse legjobbjait gyilkolta le a tóparti ütközetben. Ő maga törött lábbal, kimarjult vállal és vérző fejjel hevert a se-kélyesben, ahová az első csapás röpítette; nem bírt, vagy nem mert mozdulni, pedig az ottani jó halál volt az itteni pedig épp hogy elfogadhatónak ígérke-zett – olyasvalaminek, ami megszabadítja a szégyen és a sorvadás kínjaitól.

Oldalra nyúlt a bőrdarabért, mellyel kardját tisztogatta. Nem érzett kísér-tést, hogy szemügyre vegye képét a penge homályos tükrében – ahhoz túl jól tudta, milyen látvány fogadná. Még férfipróbája előtt hallotta, és mindörökre emlékezetébe véste egy rég elkapart sámán szavait: „A rőzsetűz messzire lát-szik, de hamarabb lohad le a szarból rakottnál; erre gondolj, ha magaddal együtt másokon is könnyíteni akarsz!” Nem volt túl szép, nem volt túl bölcs, de életelvnek megfelelt; a vén ork mosolygott, ahogy visszagondolt rá, és a fájdalommal dacolva új fogást keresett fegyvere markolatán.

A vörös képű, riasztó szagú fickó – az, akit övéi a Fegyverek Gyógyítójá-nak neveztek – elmagyarázta, mit kell tennie, de nem szabta meg, mikor és hogyan tegye. Jakhúl örült, hogy így alakult: a reménytelen küzdelmet is job-ban kedvelte a cselvetésnél. Időbe telt, mire megszabadult a fémzsinegektől, melyek laza hurkot formáltak épen maradt bal csuklóján – vigyázott, hogy egyet se feszítsen meg, ahogy talpra állt, és övén kétszer átfűzve a derekára rögzítette őket. Remek öv volt, meg kell hagyni; húsz éve szerezte egy leron-gyolódott csupaszféregtől, aki a gebéjén, a málhazsákján és az életén kívül csak ezt adhatta neki. Jakhúl, aki akkoriban sem tartozott már az ifjoncok közé, meghagyta az utóbbit, és némi töprengés után lemondott az előző ket-tőről is – nem könyörületességből persze, hanem mert tudta, hogy az életre-való és a halott ork között olykor épp az önmérséklet tesz különbséget; a csupaszféreg különös fajta, de egy derékszíjért a legbolondabb sem tér vissza

a hegyek közé. A kereskedők és zarándokok csak maguknak köszönhették, ha durván bánt velük: törzsének más hímjeihez hasonlóan nem szenvedhette, ha útonállónak nézik. Harcos volt, akit – főként a kemény telek múltával – megalkuvásokra kényszerített az élet. Portyázott, hogy falhasson, utóbb hogy etethesse a három gaugot, akiket csatában elhalt bátyja özvegyével együtt örökölt meg. Nem volt nagy szerelem, nem volt hősköltemény, de az élete volt, harccal és dallal, fájdalommal, örömmel és lemondással teli. A harcosé, aki a törzsi csetepatékban jobbja két ujját, agyarait, négy bordáját, legvégül bal szemét áldozta, s most, hogy mást már nem adhatott, utolsó leheletét kí-nálta övéinek.

Képzeletben követte a menekülők útját lépcsőkön és alagutakon, síkos sziklaperemeken és visszhangos kavernákon át. Elég gyorsan haladnak vajon? Lesz módjuk kihasználni a tőle kapott esélyt?

Óvatosan közelített az épület hátsó falán tátongó réshez. Ellenőrizte a réz-karikákig futó zsinegek feszességét – a Fegyverek Gyógyítójának magyaráza-tából csak annyira emlékezett, hogy előbbiek tartják féken a pusztítás szelle-meit – aztán az omladékra zökkent, és úgy bámult a rohanó vízre, mintha először és nem utoljára látna ilyesmit életében. A hely, az idő, még a levegő íze is olyan volt, amilyennek álmaiban elképzelte – a Sötét Atya, akiről Aglúg legyőzője, a fekete arcbundás próféta mesélt, rátekintett az ég magasából, és a vén ork, hogy szégyenbe ne maradjon, fegyvert tartó karjával, megmaradt agyarait kivillantva tisztelgett neki.

Az ősöktől örökölt haláldalnak csak a harmadáig jutott, mikor túlnan, a fo-lyó kanyarulatában megjelent a tutaj. Fenyőgyanta, márga és vér szagát árasztotta, Jakhúlnak látnia sem kellett, hogy tudja, ki és mi célból közeledik vele. Felugrott, ereje maradékával kihívást vonított a szélbe, azután, ahogy a tutaj a megrokkant tornácnak ütődött odakint, elkiáltotta az új ura nevét. Az első és egyetlen istenét, akitől hosszú élete során segítséget remélt, akit a magafajta csak halálában ismerhet meg, s aki – ha prófétájának hinni lehet – irgalommal tölti be az űrt az yrch lélek helyén.

– Dahhr-toon! A penge megvillant és lecsapott, szikrát vetett a kheb-thuueth koponyáján,

fekete vonással jelölte meg a bal vállat, és csendülve roppant szét a mellka-son. Jakhúl eleresztette a markolatot, és azt sem figyelte, hová esik; tőrével döfött az alacsony homlok felé, aztán újra és újra, s bár vállcsontja után ge-

rince is megroppant a démon szorításában, egyetlen jajszót, egyetlen hangot sem hallatott. Halványan érzékelte, hogy emelkedik, – s hogy a zsinegek, me-lyeket saját kezével kapcsolt a hadak útján szerzett derékszíjhoz, pattanásig feszülnek a háta mögött. Vért köpött a márgaszín szoborarcba, látta a dühödt villanást a pokolkék szemekben, s ha tud, felkacag a hengerekből kiszakadó rézkarikák csendülései hallatán; a szellemek szabadok voltak, és a végső, leg-fájdalmasabb rándulással egyidőben egész világát fehéren bömbölő lángokba öltöztették.

Valami döndült. Valami elmúlt. Valami elkezdődött. Jakhúlt a csend térítette eszméletre – a csend és a mozdulatlanság. Körös–

körül minden megállt: a rongyhalom alól szétfreccsenő tűz, a padlódeszkák, a fal és a mennyezet darabjai, a fáklyalángok, szilánkok és a vízcseppek a füst-től zavaros levegőben. A valóság, akár a fenyőkérgen végigcsorduló gyanta, borostyánná dermedt a robbanás pillanata körül, hogy megakadályozza a tel-jes széthullást… s hogy utat engedjen annak a hatalmas termetű, fekete pán-célt és felleghajtót viselő alaknak, aki a ragyogás szívéből lépett elő, és kezét nyújtotta az öreg harcos felé.

– Gyere – szólt meglepően lágy hangon, melyhez sehogysem illett az acsargó yrch pofát formázó maszkja. – Amit megtehettél, megtetted már; nincs itt több keresnivalónk.

Jakhúl sarkon fordult. A kheb-thuueth valódi szoborként tornyosult mö-götte; szája fekete üreg, szemeinek párás kékjén túl a végtelen éj sötétlik, a karjai között pedig…

– Ne nézd – suttogta a jövevény. – Nem valami épületes látvány. A vén ork megbabonázva bámult a tört gerincű testre, mely négy évtizeden

át az otthona volt, mely elől csak ide, az időtlenség buborékjába menekülhe-tett… s mert semmit sem értett, szorongva fordult szembe a jövevénnyel.

– Hol a kardom? – Hol lenne? – zendült a maszk alól, s Jakhúl hátrahőkölt, ahogy homá-

lyos, de ép tükrű fegyver markolata a tenyerébe simult. A jobb tenyerébe, ahogy valaha, messze tűnt ifjúkorában, melynek emlékei minden pillanattal elevenebbnek rémlettek. Nyomban ezután rádöbbent, hogy két szemmel te-

kint a világba… és mert végre átlátta a helyzetet, térdre hullott a fekete alak előtt.

– Atya…? – Csak ünnepnapokon. – A maszk fémje vízként fodrozódott, az yrch vo-

násokat néma kacaj torzította el. – Húzd ki magad, Jakhúl, és kövess; rád, aki első vagy a fajtádból, különösen nagy munka vár az oldalamon.

– Munka, atya…? – Majd megérted – somolygott Darton. Fekete vértet és felleghajtót bűvölt

választottjára, kedvtelve mérte végig, aztán belekarolt, és a tűzfalon át mesz-szire vezette a halandók világától, ahol távoztuk pillanatában újra meglódult az idő. – Hamarosan…

14. Airun Al Marem magzati pózban kuporgott a függőleges sziklafal egy beszö-gellésében –, s míg a vállára, derekára hurkolt rögzítőkötelet markolta, tűzről, vízről és halálról álmodott.

A szemhéja mögötti lobbanás darabos árnyakkal rajzolta ki a bogárforma hodály és a felette sötétlő híd körvonalait. Lángkarjai, melyek a detonációt követő pillanatban elérték a harminc láb hosszúságot, kétoldalt a falakig, fent a pilonokig nyúltak, és úgy terültek szét a hullámokon, akár egy lávából szőtt oltárterítő.

A Vikárius számítása bevált: a hátrahagyott robbanóanyag, mely a szaba-dulás útjának megnyitásához aligha lett volna elegendő, sikerrel végezte be, amit az ütközés és a sodrás elkezdett: végzetes egyensúlyeltolódást okozott a híd statikai rendszerében. Az épületet maga alá gyűrő sziklabordán repedések futottak végig, s ahogy a kolosszus korlátjáig értek, megroppant az évezredes csigolyaív is. A kahrei építmény, melyet a léglöket és a repeszzápor tovább gyengített, gyászosat reccsent növekvő terhe alatt. Előrebillent, pincéjéből pokoli nyomással tört fel a víz, s a kheb-thuueth, akit a forró szél a hátsó fal-nak vágott, végképp elvesztette a talajt a lába alól. Fogódzó után kapott, de a megroggyant tető alatt fogódzók sem léteztek többé: a választott deszkaszál kifordult keretéből, és vele együtt lódult az örvény szíve felé.

A magitor megrémült. Nem gondolt többé az orkra, melynek élettelen testét hamuként söpörte el

a robbanás, nem gondolt a kalandozókra, akik kelepcébe csalták – csak a menekülésre gondolt, s ahogy a széthulló falakkal együtt a mélybe bukott, a szobortestben lakozó harmadik félhez fordult támogatásért.

Az isteni tudat határtalan kékje megnyílt, magába fogadta… ám ahelyett, hogy erőt kölcsönzött volna neki, szemén, száján és fülén át zsigereibe hatolt, és egész valóját a szárazság bilincsébe verte. Az összenőtt szemöldökű férfi megvonaglott, a szarkofág pereméről homokszemek hullottak alá – a második hold fényét, a vésetekben ébredő kékezüst ragyogást tükrözte valamennyi.

Miért teszed ezt velem? Miért… ? Az erősebb jogán. Arra születtél, hogy szomjamat enyhítsd – enyhítsd hát,

percnyi éltű parány! Al Marem, akinek ebbe a szférába maga Darton sem nyújthatott betekin-

tést, csak annyit látott, hogy a szobordémon szája néma sikolyra nyílik, hogy varázsdobozként összecsukódó kelepcéje víz alá kerül… s miközben a bar-langfal darabjai a magasba lökött törmelékkel együtt korbácsolták a hullámo-kat, szétrepült a Vikárius műhelyének túlhevült sárkánya is. A gőzbuborék a híd alapozását vetette szét: tonnányi darabokat repesztett ki a csigolyaívből, és olyan mordulással feszült a mennyezetnek, hogy az egész hegy belereme-gett. A próféta nyugtalan álmában tisztán hallotta a morajt, ahogy a sziklatö-meg alázúdul, a dübörgést, ahogy a gátnak feszülő víz elönti az oldaljárato-kat, s jeges áradatként söpör végig a barlangrendszeren – hallotta, és azért fohászkodott, hogy a kahrei tervének második szakasza ugyanilyen sikeres legyen.

Nem a moraj, nem az erősödő léghuzat, hanem egy lökés térítette magá-hoz: az oldalán lógó ork, mert kezével illetni nem merte, inkább a vállhevede-rén rántott egyet.

– Mi a…? – Büdösdög vagyok, atya – suttogta a fenevad bűnbánó képpel. – Akit a

kürtő alján neveztél el, akire a kék arc első órájának gondjait bíztad, és… – Tudom, mivel bíztalak meg, a fenébe is! – Al Marem a falnak vetette há-

tát, és kinyújtóztatta tagjait, hogy mielőbb visszatérjen beléjük az élet. – Ah-hoz sem kellesz, hogy közöld, mi történt; a tieiddel foglalkozz inkább!

– Készen állunk, atya – mordult felettük Aglúg-Constadio. – Mind őrkö-dünk, mióta elaludtál.

– Kedves tőletek – dünnyögte Al Marem, nyugtalanul pillogva a magasból hulló kavicsokra. – Hallasz, Alyr? Hát te, Vikárius uram?

– Megvagyunk – érkezett a félelf higgadt válasza, aki a kahreivel és a se-besült orkokkal osztozott a baloldali sziklapárkányon. A többieknek heve-nyészve falhoz rögzített hevederekkel kellett beérniük, de nem zsörtölődtek miatta: bizodalmukat Dartonba, prófétájába és saját szerencséjükbe vetették.

A kürtőt egy denevércsapat nyomán járva találták meg, alkonyatig küsz-ködtek, hogy a robbanás minél magasabban érje őket, aztán, hogy köteleik és

kampóik elfogytak, csak vártak-vártak, hogy bekövetkezzék az elkerülhetet-len, és remélték, hogy a Sötét Atya elnézéssel szemléli majd botlásaikat.

– Jön a víz! – kiáltotta a Vikárius. – Vessétek meg a lábaitokat, fogódzatok és emlékezzetek: a hengereket csak akkor szabad lehajítanunk, ha a vízszint a harmadik jelig ér!

A harmadik jel harminc lábbal alattuk, a második tízzel lejjebb, az első a kürtő legalján sárgállott; az Alyr mágiája vájta barázdákat ork harci színekkel dörzsölték körül, hogy éjnek idején is láthatóak maradjanak. Ez volt a legma-gasabb pont, ameddig a rendelkezésre álló idő alatt kezdetleges felszerelésük birtokában eljuthattak – s még ötven-egynéhány láb választotta el tőlük a kül-világ oválisát, mely a szabadulást és az életet jelentette, s holdfényes szem-ként tekintett rájuk odafentről.

–Imádkozzatok! – dörmedt övéire Aglúg-Constadio. – Kérjétek Dartont, hogy holnap ilyenkorra a sátrunkban ürítkezhessünk!

Al Marem savanyú képpel bámult a zsolozsmázó fenevadakra. Büdösdög, aki mezei ork korában felderítő lehetett, ujjnyi fadarabot dugott agyarai közé, így csak tekintete árulkodott félelméről, melyet a próféta – tekintettel a kö-rülményekre – nagyon is indokoltnak vélt.

Az első sziklatorlasz a menetelés harmadik órájában állta útjukat. A lép-csők és csarnokok viszonylagos épsége alapján okkal feltételezték, hogy puszta véletlenről van szó, visszatértek az utolsó elágazásig, egy párhuzamos folyosóban próbálkoztak… és vadul dobogó szívvel torpantak meg az újabb omladékfal láttán, mely napszítta csontként derengett fáklyáik fényében, s épp csak annyi levegőt engedett át, hogy a remek szaglású orkok megállapítsák: a kivezető utat zárja el.

– Semmi kétség – dünnyögte a kahrei egy fertályórával később, közelebb-ről is megszemlélve a harmadik akadályt. – Akárkik éltek idebent, igyekeztek távol tartani magukat a világ dolgaitól… esetleg a kintiek döntöttek úgy, hogy kövületként nagyobb hasznukat látnák. – Hátrapillantott, és megvonta vállát. – Akár így, akár úgy, kelepcében vagyunk, itt száz bomba sem jelent többet annál a tíznél, amit a házban hagytunk.

– Szóval vége? – zihálta Al Marem. – Úgy érted, ennyi volt a zseniális ter-ved?

– Nem feltétlenül – dünnyögte Alyr. – Ha Garrsh megteszi, amit vállalt, ha a híd valóban olyan gyenge lábakon áll, mint hisszük, ha a torlasz tényleg

olyan szilárd lesz, amilyennek lennie kell, a folyó felduzzad, elönti a magasab-ban fekvő barlangokat, és előbb-utóbb megtalálja… vagy megnyitja a szabad-ba vezető utat.

A Vikárius bólintott. – Ebben mi is segíthetünk neki. A bombák, ha vízben robbannak, megsok-

szorozzák a torlaszra nehezedő nyomást, és ha túléljük az áradást, talán kö-vethetjük oda, ahová az útja mostantól vezet.

– Ha túléljük? A kahrei visszafelé indult, léptei tompán visszhangzottak a nedvességet iz-

zadó falak között. – Menedéket keresünk – mondta. – Egy függőleges kürtőt, ahová a víz a

legkésőbb jut el – bár kétségtelenül eljut, ha a torlaszok olyan szilárdak, ami-lyennek a crantaiak vagy a kyrek szánták őket.

– És ha így alakul? – Lesodor minket a falról, és idővel a szabadba juttat… de aligha olyan ál-

lapotban, hogy örülhessünk neki. Al Marem elméjében e komor szavak visszhangoztak, míg a kürtő falán

lógva Darton ítéletére várt. A víz közeledett, nyomása viharos széllé változ-tatta a barlangrendszerből kiszoruló levegőt. A menekülők körül orkán tom-bolt, eleven és döglött denevéreket, csontot, követ és jeges permetet okádott az ég felé… aztán megérkezett az áradat is. Fekete tömege tajtékot verve száguldott el odalent, egy szemvillanás alatt elborította az alsó jelet, és eleven lényként zihálva kúszott tovább. Az orkok acsarogtak, a Vikárius üvöltött, s két kézzel szorongatta a neki jutott bombát. Egyedül Alyr látszott nyugodt-nak; félig lehunyt szemmel valahová messze, a falak, a víz és a sziklák rétege-in túlra figyelt.

– Beszélj már! – sziszegte Al Marem. – Sikerült elintéznünk a démont vagy sem?

A nekromanta ajkai némán mozogtak; a szemlélőnek az a benyomása tá-madt, hogy szellemekhez vagy más homálylényekhez beszél. A víz már a má-sodik jelet nyaldosta, mire kinyitotta borostyánszín szemeit – tekintete, melyet a prófétára emelt, távoli volt és fenyegető.

– A bálványmester halott – suttogta. – Toroni varázstudó volt, császári pa-rancsra szolgálta Rowon hercegét. A hatodik Fekete Hadúr az elpusztítá-sunkkal bízta meg; aranyat ígért neki a vérünkért, de a fickó hibázott munka

közben, és ezért… a saját vérével kellett fizetnie. A kheb-thuueth kivetette magából, és öntudatra ébredt; mostantól a kőbe ágyazott princípium… maga a Kékarcú rendelkezik felette. Nem egyszerű démon többé, hanem a Mani-fesztáció része; előőrs, mely korán érkezett, de minden bizonnyal… maradni szándékozik. – A gyorsan emelkedő vizet bámulta, aztán társa szemébe nézett megint. – Amhe-Ramun az, Airun. Mindent tud, mindenre emlékszik, ami Sonionban történt… és azon lesz, hogy végleg elszámoljon velünk.

– Hát él? – sziszegte Al Marem. – Csőbe húztuk, felgyújtottuk, szétlapítot-tuk és pokolra küldtük, mégis él az átkozott?

A nekromantának nem volt érkezése válaszolni: a víz ekkor érte el a har-madik jelet, az orkok pedig, mintha világéletükben ezt tanulták volna, furán egyforma mozdulattal hajították a mélybe bombáikat.

– Lapuljatok és fogódzatok! – kiáltotta a Vikárius. – Az igazi halászat csak most következik!

A menekülők igyekeztek eggyé válni a fallal: Al Marem, Alyr, sőt, Aglúg-Constadio sem érzett kedvet ahhoz, hogy a feléjük kúszó örvénybe nézzen. A kahrei csak képzeletben követte a hengerek útját a sötétülő vízrétegeken át; a kürtő aljában olyan erővel kapott beléjük az áramlat, hogy eltűntek, mielőtt egymáshoz koccanva felrobbanhattak volna. Az első detonáció pár szívdob-banással később, a torlaszokhoz vezető alagútban történt; moraja az Öregvíz mélyén pihenő holtak kórusa, lökéshulláma a végítélet gyökerekig ható, gör-csös rándulása volt. Büdösdög rögzítőkampója kicsúszott a sziklarepedésből, az ork egyensúlyát vesztve bukott hanyatt… s bizonyára le is zuhan, ha Al Marem, egyetlen lendülettel öt-hat lábnyit szökkenve meg nem ragadja.

– Atya… – Tartsd a pofád és kapaszkodj! Míg engem szolgálsz, csak az én paran-

csomra patkolhatsz el, világos? Az orkok felhördültek a kötélen himbálózó alakok láttán. Aglúg-Constadio

elrúgta magát a faltól, hogy a segítségükre siessen… és velük együtt rázkó-dott össze az újabb robbanások hallatán. A falak megrendültek, a kürtő maga-sából törmelék záporozott, s Alyr Arkhon, mikor kiterjesztette érzékeit, új szólamot azonosított az ítéletnapi kakofóniában. A sziklán elvásó, nyomás alatt megroppanó kövek sikolya volt, melyet ismerős dübörgés nyomott el: a víz átszakította a torlaszokat, az alant sötétlő völgyekre zúdult; folyóként hömpölygött tovább sors adta célja, a messzi tenger felé.

– Ide! Aglúg-Constadio megvetette lábát az alsó párkányon, és balját nyújtotta a

prófétának. Al Marem fél kézzel Büdösdögöt, a másikkal a nagydarab ork karját szorítva húzódzkodott feljebb, a víz azonban nem követte; mire a har-cosok új kampót kerítettek, a második jelet sem takarta már, s láthatóan to-vább apadt, szabaddá téve a menekülők útját az átmosott vágatok felé.

– Atya… – Később – sziszegte Al Marem. Saját viselkedésén ámulva pillantott az

égre, átöblögette tüdejét az éjszakai levegővel, aztán – hisz Alyr egyetlen szavát sem feledte – övéihez fordult megint. – Köteleket leengedni! Mintha élnétek, gazemberek; el kell tűnnünk innét, mire a szobordémon összeszedi magát!

– Úgy érted, megúszta? – A Vikárius kezei tétovaság nélkül dolgoztak, az orkok kézről-kézre adták a nehéz tekercseket: hat, tíz, tizenkét kötélkígyó ereszkedett alá a fal mentén a kürtő mélyébe. – Hát száz élete van annak a bestiának?

– Csak egy – dünnyögte Alyr, ahogy botját baljába kapva, kötelét derekán és hátán átvezetve ereszkedni kezdett. – Egy huszonharmad, hogy pontos legyek… de azt, mint afféle istenét, annál nehezebb lesz kioltani.

15. A kékezüst hold hatalmasan ragyogott Rowon tetői és tornyai felett, mikor a herceg, a negyedik Fekete Hadúr a varázsjelek és toroni zsoldosok vigyázta terem ajtajához ért. A fáklyák fényében minden arc nyúzottnak, minden szem karikásnak és vörösnek látszott – igazi vérnek a herceg nyomát sem látta a falakon és a harcosok fegyverein.

– Mikor történt? – A hetedik kiáltáskor, uram – dünnyögte a zsoldosok kapitánya, akit a

herceg akcentusa és vonásai alapján sabbulinak vélt. – A hangok hallatán tüs-tént lezártuk a helyiséget, és érted küldtünk: így szólt a parancs.

– Tehát nem tudjátok, mi történt odabent? – Csak a kémlelőnyílásokon át vizsgálódtunk uram. Varázstudóid és papja-

id szerint könnyelműség lett volna… – Nyissátok ki az ajtót! – Uram…? – Nyissátok ki – ismételte a herceg, aki a lobogó hatalma révén máris töb-

bet látott a dologból a kívánatosnál. – Bárki vagy bármi járt itt, minket nem fenyeget; csak azért mutatkozott meg, hogy okuljunk, s hogy kellő tisztelettel tekintsünk arra, amit a földitekből hagyott nekünk.

– Nem értem, uram – lehelte a kapitány. Kemény férfi és tapasztalt harcos volt, a vaskos ajtón átszüremlő hangok – igen, főleg a hangok – azonban ki-kezdték elszántságát. Sötét erők eszközének érezte magát, s nem volt könnyű beletörődnie, hogy a mostani játszmát nem Rowonból vagy Shulurból, a csá-szárok császárának termeiből irányítják.

– Jöjj velem, ha érteni akarod – suttogta a Hadúr, kesztyűs tenyerével lök-ve be a szarkofág termébe nyíló ajtót. – És gyertek ti, többiek is! – parancsolt az ugrásra kész katonákra. – Tharr a tudója, tán tényleg tanultok belőle vala-mit.

A férfiak fáklyát és lámpást emelve, kardot, lándzsát markolva közelítettek az emelvényhez. A kör és a szarkofág vésetei még mindig derengtek: a szétfu-

tó vonalak és stilizált testtájak metszéspontjaiban vörösen, másutt kéken. Holdkéken, gondolta a Hadúr, s mert rettenthetetlen férfi volt, elsőként hágott az emelvényre, hogy a szarkofágban fekvő alak arcába nézzen.

Az összenőtt szemöldökű magitor, aki – ha mégoly rövid időre is – a dél-nyugati hegyvidék veszedelme, egy isten útitársa és játékszere volt, mozdulat-lanul hevert a hátán, testét félig elborította a megmagyarázhatatlan módon odakerült homok. Szája elnyílt, látni engedte szikkadt ínyét és sírkövekként szétálló, barnás lepedék borította fogait. Szikkadtak és barnák voltak a kezek, a szarkofág peremét markoló ujjak, még a körmök és az ajkak is – csak a szemek helyén lüktetett párás kékség, mely a férfiak bámuló szeme láttára olvadt át az éji homályba, s ahogy átolvadt, valami moccant az ajak nélküli száj sírüregében: egy sacrab, sivatagi ganajtúró, mellyel a homoki elf és az amund portyázók szentségtelenítik meg a gyűlölt emberfaj halottait.

– Vigyázz, uram! A herceg sebesen mozdult: tőre megvillant, s egyenest a tátott szájba, a

bogár félig tárt szárnyfedői közé döfött. Úgy emelte fel a zizegve halódó zsákmányt, mint valami diadaljelet, pedig amit ittléte üzent, egy cseppet sem volt kedvére való.

Szóval tévedtünk, gondolta erőltetett nyugalommal. Az ibarai fenevad nem ostoba, és nem is tétlenkedik; a jelzett időben testet ölt, hogy visszahódítsa a dzsad porfészkeket, melyek birodalmának büszke városai voltak egykor. Jön, hogy magvát szakassza a dzsenn dinasztiáknak, melyek olyan eredményesen dacoltak vele a fajháborúban, és hogy létre hívja a védszövetséget Krán és Pyarron között, melyet a diplomaták kétezer év alatt sem tudtak tető alá hoz-ni. Nagyban játszik az amund disznó, de ha közben időt szakít rá, hogy elin-tézze az én két kalandozómat, Tharr szívére, holtomig hálás leszek neki!

A padlóra rázta a bogarat, de nem taposta szét: minden ellenfelet, még a legalantasabbat is, megilleti a lassú halál méltósága, a nyugalom, melyet csak ilyenkor érez a szív. Hitte, hogy ez a sors vár a két bajkeverőre is, s remélte, hogy Tharr, a titkok és vágyak tudója, álmában megajándékozza majd pusztu-lásuk képeivel.

– Tegyetek rendet – fordult embereihez –, ezeket pedig – bökött a két ál-dozatra – kaparjátok el, mire pirkadni kezd!

Fellebbentette sötét köpenyét, és elsietett – a fegyveresek csak ezután tér-tek magukhoz annyira, hogy a szarkofág közelébe merészkedjenek. A sacrab

lábai egyre rángatóztak, a magitor azonban csendesen, majdhogynem békésen hevert – mintha látná és helyeselné, hogy orrából, füléből és körmei alól ho-mok pereg, az ajkán ejtett sebből pedig kéken – holdkéken – szivárog a vér.

16. A menekülőkre egy erdőlakó törzs, a Kéregrágók portyázói találtak rá azon a tisztáson, ahol az órákig tartó ereszkedéstől elcsigázva pihenni tértek. Az újszülött vízesés jobbra dübörgött, a folyóvölggyé változott horhoson túl haj-nalfény áradt szét; új napra, új veszedelemre ébredt a világ.

Airun Al Marem arra a nyugtalanító érzésre riadt, hogy megfeledkezett va-lamiről – s ahogy mozdult, hogy feltápászkodjék, két tucat lándzsaheggyel nézett farkasszemet. A Kéregrágók valamivel alacsonyabbak és sötétebb szőr-zetűek voltak a hajdani Vérfakasztóknál; gyűrűjükben valóságos óriásnak rémlett a térden kuporgó Büdösdög és Constadio.

– Megbocsáss, atya – sandított a prófétára az utóbbi. – Szolgáid túl mé-lyen aludtak.

A Vikárius, akit az erdőlakók rúgásokkal csalogattak vissza az álmok vilá-gából, most nyitotta rájuk zavaros szemét.

– Élünk és világos van – nyögte –, következésképp kitartott az a nyavalyás kötél, és a gólem se ácsolt magának glidert időközben. Ha megtette volna, aligha lennénk itt, hogy ezekkel a nyomoroncokkal vesződjünk… – Mellbe taszította a legközelebbi Kéregrágót, aki hanyatt zuhant, és a vízig bucskázott a csenevész bokrok közt. A fegyveres orkok röhögtek; eszükbe se jutott, hogy vakmerőségét megtorolják.

– Ezek is a lekötelezettjeid? – érdeklődött a nekromanta, vágyakozó pil-lantást vetve botjára, melyet érkezésükkor tűzött a földbe málhazsákja mellé. – És ha nem, van elég szuflád ahhoz, hogy a magad módján érts szót velük?

– Erre nem lesz szükség. Nem miattunk jöttek, és a Vérfakasztókat sem el-lenségként, hanem haragosként tartják számon. Ha következetesek vagyunk, nem esik bántódásunk; egy kis tartás és szerencse kérdése az egész.

Constandio élt az alkalommal, és hörgő-morgó párbeszédbe kezdett azzal a félfülű hímmel, aki a portyázók vezetőjének látszott. A helyi dialektus ösz-szes fordulatával a kahrei sem volt tisztában – az elhangzottakból csak annyit tudott kihámozni, hogy a környező települések fegyveresei erőltetett menet-

ben közelednek a folyó bal partján, melyet – egészen tegnapig szelíden hul-lámzó dombsornak ismertek.

– Azt kérdik, honnét jövünk; atya – fordult a prófétához a nagydarab ork. – Azt mondják, gonosz varázs: se szag, se vízesés, se folyó nem ismerik. Dü-hösek sok halottért, és dühösek félni gólem, akit sámán – övék, nem enyém – vörös bőrű csupaszféregnek hisz.

– Magyarázd el nekik, hogy nem ember – nyögte Al Marem, aki a legcse-kélyebb kedvet sem érzett a tóparti mutatvány megismétléséhez. Felfelé né-zett, oda, ahonnét jöttek: a barlangnyílások pörsenések voltak csupán a víz-eséstől balra szürkéllő sziklafalon, mégsem nyugtatták meg igazán távolsá-gukkal. – Mondj el mindent, és közöld velük, hogy a szokásos váltságdíjat természetben fogjuk leróni: mielőtt továbbállunk, előcsaljuk és elpusztítjuk mindannyiunk ellenségét, a szobordémont.

17. Az Öregvíz beláthatatlanul és sötéten terpeszkedett a mélyben. Tónak túl nagy, tengernek túlontúl nyugodt volt, s egy anakonda egykedvűségével nyel-te mindazt, amit a barlangi folyók hoztak neki: uszadékot és jeget, állati és emberi tetemeket, alkalomadtán egy-egy értékesebb holmit is, melyek jól megfértek fekete sziklái közt az ezredévek óta pihenő vértes csontdarabok-kal.

A folyók egyikének elapadása éppoly kevéssé érintette, mint egyetlen ka-tona pusztulása az eltökélten vonuló hangyasereget; korok óta létezett, tükrét borzoló szelek százezernyi sóhaj lenyomatát őrizték, és őrzik majd ama végső napig, mikor a víz – akár a föld és az ég – megnyílik, s a Nagyok szavára visszaadja halottait.

Ami a Vikárius házából megmaradt, dongák, gerendák és fémrepeszek zá-poraként érkezett oda, ahol a néhai vízesés mély árkot vájt a mederbe – e mélyedésnek, s persze a robbanáskor történt változásnak köszönhette szeren-cséjét a kheb-thuueth, mely a visszhangok elültével, tíz-tizenkét láb mélység-ben ébredt ismét öntudatra.

Nem sietett, hogy kilábaljon a vízből – a néma, sötét közegnél jobbat ke-resve sem találhatott volna gondolatai rendezésére.

Önmaga volt és mégsem – elsőként ezzel az ellentmondással kellett meg-birkóznia. Isteni esszenciája a homokszem, melyet a magitor érzékelt, ám elmulasztott alaposabban megvizsgálni – tűhegynyi lyuk volt, seb a valóság szövedékén. Arra szánták, hogy átengedje és fókuszálja a feketeségen túli kékségből érkező sugallatokat, az összenőtt szemöldökű férfi, a bálványmes-ter halála óta azonban többet tett ennél: ősi igékkel szólt a szoborhoz, hosz-szadalmas litániákkal élesztgette a démon emlékeit… és kacagott, mikor a vak szemgödrökben újra felpislákolt az égi ragyogás.

Ki vagy? Egy a Huszonháromból, Ammuni Ramu Menat Kem-Hefer, kit hasonnevű

őse képére formáltak, és e jöveteledig őrködni állítottak Sonion kapujába.

Mi a dolgod? Vigyázni titkainkat, nagyságunkat hirdetni a sivatag, az ég és a föld te-

remtményeinek, s várni, hogy Ő, ki hajdan az Egy volt, eljöjjön megint. Hogy kerültél ily távol a helytől, mit őrizned engedtetett? Féregéletűek találtak rám azon az átkos éjjelen, mikor a Titkos Városra

törtek. Látómat megölték, testemet megkötötték – az utánuk jövőknek már könnyű dolga volt, csak a gúzst kellett fenntartaniuk, míg a sivatagon át egy nyüzsgő városba, onnét messze északra, a maguk hal- és sószagú birodalmá-ba vittek. Elhalványították igazi valómat, egy féregéltű vajákost rendeltek fölém – miért nem szabadítottál meg hamarabb tőle, kék tüzű uram?

A homokszem sokáig hallgatott, mintha a választ vagy annak fontosságát mérlegelné.

Gyönyört adott nekünk a cselekedeteivel. Csak a létezése volt kisszerű, az álma és a küldetése nem.

Ezért faltuk fel a lelkét? Igen. A kelepcében mindenestül elpusztult volna – így a részünkké vált, ha

nem is olyan módon, mint a kezdetekkor képzelte. Itt van velünk, hall ben-nünket… és aligha lesz kifogása az ellen, amit tenni készülünk.

A szobortest még mindig mozdulatlanul hevert, csak a kék ragyogás ter-jedt mind távolabbra az Öregvíz színén.

Rendelkezz velem, Hafet Heper! Mielőtt hazatérnél – szállt a világon túli suttogás – tovább kell követned a

hamis bálványmester prédáinak nyomát. Ádáz ellenségünk mindkettő; falistrázsák szemével láttam átkos arcukat, míg Sonion csarnokait dúlták. Az Egy fegyverzetét sikerült megóvni tőlük, de nem engedhetjük, hogy újra pró-bálkozzanak; a te kezedtől kell elpusztulniuk. Fajtájuk északi ellenségei elin-tézik a többit: háborújuk oly véres, oly hosszadalmas és sötét lesz, hogy míg vívják, aligha lesz idejük velünk foglalkozni.

A kheb-thuueth öklei megmoccantak, a hatalmas testen remegés futott vé-gig.

Kegyes vagy, kék tüzű uram. Ne hidd! Időnek előtte váltál hatalmam tégelyévé, és egy eleven istenség

szolgáival kell megküzdened. Emlékezz erre, mielőtt a féregéltű bálványmes-ter hibájába esnél.

A szobortestet ezúttal mintha a várakozás izgalma borzongatta volna meg.

Vagyis… szabad leszek? Az első és utolsó a Huszonháromból, aki ilyen próbát tehet. Győzz, s visz-

szatérve színültig töltöm a tégelyt… vagy bukj el, és por leszel, míg világ a világ!

Megértettem, üzente a démon. Bízz bennem, Hafet Heper, és nevezd meg az erőt, mely a nyomukra vezet!

Az anyagi világban harsanó kiáltás távolabb harsant annál, hogy rezgései a szoborig érjenek, a kékségben lakozó lény azonban, mely nem csak egy síkon fülelt, könnyedén boldogult üzenetével. Fontolgatta egy darabig, szavakra fordítsa-e, s mikor végre döntött, az Öregvíz felett lebegő szellemek is megri-adtak homokszáraz kacajától.

A gyűlölet, súgta. Az erő, melyet a félelem ébreszt és táplál, az egyetlen, mely nem enged meghátrálást, ha féregéletűek szívében ég. Menj keletnek, kövesd a vizek útját – a dombból lett szigeten, a sírból lett várban rájuk ta-lálsz!

A kheb-thuueth hangtalanul emelkedett fel. Szoborarcán mosoly derengett, ahogy partra lábolt; széles mellkasáról, vaskos karjairól leázott már a korom és a vér.

18. Al Marem, Alyr és a Vikárius a vízparton állt, Constadio, Büdösdög és a többi Vérfakasztó az épület árnyékából figyelte a visszahúzódó portyázókat.

– Úgy tűnik, komolyan gondolják – dünnyögte a nekromanta, egymást ke-resztező vonalakat karcolva a földbe botja végével. – Őket már meggyőz-tük… most a szobordémonon a sor.

Napközépre járt az idő, mire a Kéregrágók és foglyaik az újszülött folyó első gázlójához, azon átkelve a fenyvesek övezte tengerszemhez értek. Az éjjel keletkezhetett ez is, vize zavaros volt a lösztől, a függőhidat pedig, mely hajnal óta valódi hídként szolgált, szétmorzsolással fenyegette a temérdek uszadék. Az orkok lándzsáikkal lökdösték szét az ázott fatörzseket, majd tovább hajtották a próféta csapatát a túlpart, a dombból lett szigeten sötétlő építmény felé.

– Szélmalom? – ámult Alyr a kúpforma kőrakás északi oldalán meredező ácsolat láttán. A karok vásznát rég leszaggatták, ajtóknak, ablaktábláknak nyomuk sem maradt, az ódon alkotmány gyenge lábakon állt, s nem kellett különösebb látnoki tehetség, hogy a nekromanta közeli véget jósoljon neki a felázott talajon. – Úgy tudtam, az orkok sosem…

– Nem is – nyugtatta meg a Vikárius. – Ezt a förtelmet emberi kezek emel-ték, de gabona helyett alighanem követ törtek vele: minden emberöltőben akad pár bolond, aki a hegyvidék aranyától reméli a meggazdagodást. Ezek itt vagy éhen döglöttek, vagy nyavalyatörésben, netán egymás kezétől pusztultak el: az yrchek a legritkább esetben veszik a fáradságot, hogy kinyuvasszák őket.

– A vallásuk tiltja, mi? – Az erkölcseik. A betolakodók nem őket, hanem a vadont rabolják meg…

és a vadonon áll, hogy visszavegye tőlük, ami az övé. Al Marem barátságtalanul méregette a mellettük-mögöttük baktató

orkokat. – Nekünk is ezt a sorsot szánják?

– Aligha. A sziget dombtető korában szent föld lehetett, és bizonyos érte-lemben változatlanul az. Nem láttátok az ágakra tűzött koponyákat a túlolda-lon?

– De igen – mormolta a próféta. – Remélem, akadnak köztük lókoponyák is; szükségünk lesz rájuk a hátasainkhoz, ha ez a cécó véget ér.

Alyrt a távozás foglalkoztatta legkevésbé: sajátos szimmetriát fedezett fel a környező domborulatok elrendezésében.

– Szent hely – pillantott a kahreire. – Úgy érted, temető? A Vikárius bólintott. – Azok a vakondtúrások a déli oldalon yrch halomsírok. Akiket a nagyvi-

lág vérnősző barmoknak tart, errefelé éppúgy a földnek adják halottaikat, mint a civilizált népek; az égetés csak háborús időkben dívik, és minden tete-mek legkiválóbbjait, az elesett hősöket illeti meg. – Nagyot szusszanva mál-házott le a romos épület előtt. – Íme a törzsi bátorságpróbák hagyományos színtere. A hely, ahol bárki számot adhat erényeiről és hibáiról, bizonyságát adhatja elszántságának, és ahol, ha gyengébben szerepel a vártnál, az élő yrchek haragja mellett a holtakéval is számolnia kell.

Alyr somolyogva szabadult meg zsákjától, és felfedező útra indult a hantok között. A Kéregrágók parancsnoka Constadioval tárgyalt; Büdösdög és a többiek ugrásra készen méregették a lándzsásokat, Al Marem szavára azon-ban visszakoztak, és fajtársaik távozását is tétlenül figyelték vezéreik mellől.

– A portyázók nem lépnek közbe – jósolta a Vikárius. – A partról figyelik majd, mire megyünk a gólemmel, és emlékezetükbe vésnek minden részletet, hogy utódaik száz yrch-nemzedékkel később is regélhessenek a történtekről.

A próféta hümmentett. Az álmok, melyek oly rég gyötörték, lassan, de biz-tosan formálták a maguk képére valóságát. Darton vizet, levegőt és tüzet emlegetett – az éjjel bőven kijutott nekik az első kettőből, s ha a prófécia valódi útmutatás, most a lángokon a sor.

– A helyet nem mi választottuk – kezdte –, a harc idejéről és módjáról vi-szont mi döntünk, és ha már így alakult, akár kezdhetjük is a készülődést. Constadio!

– Atya – Végy magad mellé három… hm, fickót, és nézz körül, akad-e a malom-

ban bármi használható. Szerszámot, fegyvert és más effélét keressetek, amit találtok, hordjátok halomba az északi falnál; az ácsolattal. és a lapátokkal

később foglalkozunk. – Gyors pillantást vetett a kahreire. – Hogy állunk a bombákkal Vikárius uram?

– A megmaradt háromból csak kettőre esküdnék. Az utolsó vizet kapott, vagy mi; még a súlya se olyan, amilyennek lennie kell.

– Kránköves tűzijáték kizárva – nyugtázta a nekromanta –, és a szokásos trükkjeimmel sem megyünk többre, ha a kheb-thuueth valóban azzá lett, ami-nek ilyen távolságból tűnik.

– Miféle trükkökről beszélsz? – Hosszú – legyintett Alyr a hantokat méregetve. – Fél napunk és egy éj-

szakánk, a legjobb esetben két napunk maradt; ennyi idő kell, hogy a szobor-démon kivergődjön a mélyből, és a nyomokat követve ránk találjon. Az aurája csak percekre halványult el, és ami mostanság vezérli, jobban gyűlöl minket a toroni varázstudó gazdáinál… ami érthető is azok után, amit ellene tettünk.

– Mit vétettetek neki, az istenek szerelmére? – Behatoltunk a templomlabirintusába, kipucoltuk a kincstárát és lekasza-

boltuk a szolgáit, akár holtak voltak, akár elevenek. – Al Marem sóhajtott. – Jókora felfordulást okoztunk, de megszegtük az első számú kalandozószabályt, és most jött el az idő, hogy megfizessünk érte.

A kahrei leárnyékolta szemmel az égre pillantott. A nap még magasan járt, a keleti horizonton azonban, mint valami lidérclámpás, ott derengett a kék-ezüst hold.

– Hogy hangzik az a szabály? – „Fejezd be, amit elkezdtél” – dünnyögte a próféta, és intett Alyrnak, aki

szótlanul indult az épület felé. – A párja pedig így: „Ne azon rágódj, milyen kevés haladékot kaptál a sorstól – igyekezz inkább kihasználni minden pilla-natát!”

19. A nap hátralévő részét lázas munkával töltötték. Előbb a törmeléket, aztán a használható faanyagot hordták ki a malomból az északi fal mellé, s mire a parton kigyúltak az ork őrtüzek, fennen lobogott a kahreié is – csak a szaga volt kellemesebb, és apróvad helyett különös formájú fémszilánkok pirultak rajta.

– Látod a jeleket? – kérdezte a Vikárius a lángokba bámuló Alyrt. – Képes vagy értelmezni, és szükség szerint módosítani őket?

A nekromanta, lassan bólintott, mint rendesen, most is lenyűgözte a parázslemezkék fekete-vörös, vörös-fekete villódzása.

– Megteszem, ami tőlem telik, de nem vállalok kezességet az eredményért: sosem tartozott a kedvenceim közé a kabalisztika.

– A profán mágia a letűnt korokban is profán volt – sziszegte Al Marem. – Csak nem rezelsz be egy szimpla hővarázstól?

– Hővarázs töredéket akartál mondani, nemde? – A félelf homlokráncolva hajolt előrébb, hogy a fémszilánkon kirajzolódó hurkok és vonalak mindegyi-két az emlékezetébe vésse. – A forma további egyszerűsítésének következmé-nyei beláthatatlanok, de nincs választásunk; féltucat nyílhegyre és ugyanennyi lándzsára lesz szükség, hogy megizzasszuk a bálványunkat. Meglepne, ha az energiaáramlás megmaradna egyirányúnak, úgyhogy vigyázzatok… és sem-miképp ne maradjatok a közelében pár szívdobbanásnál tovább!

– Ha gólem eljön – morogta Aglúg-Constadio –, miért követne minket ma-lomba, ahol hely harcra alig?

– Mert ott leszünk – felelte Al Marem, hunyorogva pillantva a túlpart fé-nyeire. – És mert lesz ott még valami, ami éppúgy megrázza majd, mint az ajándék, amit a néhai Jakhúl adott át neki.

– Te sem vonhatod ki magad a hatása alól – figyelmeztette a nekromanta. – Az erőd elvész, az igéiddel egy falkányi temetőbogarat sem szólíthatsz ma-gadhoz, és…

– Itt vagy nekem te, Alyr. Itt vagy, hogy vigyázz rám.

– És itt van mi is – tüsténkedett Büdösdög. – Van és őriz halálig, atya! – Nem. Mihelyt végeztek, iszkoltok kifelé, és meg sem álltok a hídig.

Egyenként keltek át, a túloldalon vártok, és lekaszaboltok mindenkit, aki ok-vetetlenkedni mer.

– Ami a lekaszabolást illeti, nehéz dolguk lesz – sóhajtott a Vikárius. – Napnyugta óta legalább kétszáz yrch csapódott a többihez odaát. Húsz-ötven fős portyázó csapatok… és nem csak a Kéregrágók törzséből.

Aglúg-Constadio hegyeset köpött a lángok közé. – Kőgörgetők, Nyestnyúzók és Enyveskezűek – dünnyögte. – Híg vérű

rokon mind. – Legalább foglalkoztatja őket, éltek-haltok-e: ez máris több annál, ami a

rokonokról általában elmondható. – Alyr a kahreire sandított. – Ma pár száz, holnap ilyenkorra pár ezer. Elképzelhetőnek tartod, hogy beavatkoznak az oldalunkon?

– Nemigen. A sámánjaik nyilván épp arról ugatnak, hogy akik velünk van-nak, méltatlanná váltak az yrch névre; hogy egy harcos inkább a belét ontaná, sem hogy behódoljon a csupaszférgeknek, és…

– Ennyi elég – sóhajtott Al Marem. – Akadnak jó híreid is? – A malom forgórésze működőképes. Az átalakítás után valószínűleg al-

kalmas lesz a neki szánt feladatra. – Valószínűleg? – Sok múlik az illesztéseken és a szélerősségen is. A kontinens legnagyobb

istenverte imamalmát készülünk beüzemelni, ha garancia kell, forduljatok az aranykezű Honorius Caldinbrashoz!

– Gyűlölöd azt az embert – dünnyögte Alyr. – Úgy, mintha valaha szeret-ted volna, mintha…

A kahrei nem pillantott rá, szembogarai a lángok vörösét tükrözték. – Valaha az apám volt – mormolta. – Életet és tudást adott, de sem engem,

sem a testvéreimet nem sikerült örök hálára köteleznie. Gépnek nevelt ben-nünket; hogy szabadok lehessünk, először a várost, aztán az emlékét kellett odahagynunk. Apánk nem ember: minden érzésnél többre tartja az értelmet, a szándékokban és cselekedetekben megnyilvánuló Legfőbb Mozgatót.

Hallgattak egy darabig, a tüzet figyelték, melyek mintha a csillagokkal fe-leselnének, mind nagyobb számban ragyogtak körülöttük.

– Én nem ismertem apámat – szólt Alyr. – Meghalt, mielőtt megszülettem volna. Nincs jogom eldönteni, hogyan vélekedne a tetteimről… de ha tanul-tam bármit az elmúlt évek alatt, tudom, mit gondol rólad a tiéd.

– Csak nem…? – Büszke a fiára – folytatta a nekromanta a parázskotróért nyúlva. – A fér-

fira, aki a bőrét kockáztatta, hogy másokét mentse… és aki holnap egy eleven istenszobor ellen fordítja az ész és a szív fegyvereit.

20. A kheb-thuueth egy álló napja menetelt keletnek az újszülött folyó mentén, mikor megérezte a hívást. Nem hozzá intézték, de azért megtette a magáét: utat mutatott neki, ahogy a vadásznak is utat mutat a feltúrt föld és a sebek-ből szivárgó vér.

Északnak fordult, s magabiztosan törtetett tovább. Minden, ami volt, min-daz, amivé az Öregvíz barlangjában lett, a feladatra összpontosított: a bosszú-ra, melynek pillanata ugyanolyan megállíthatatlanul közeledett, mint a csú-csokat bíborba vonó alkonyat.

A vörös holdkeltétől éjközépig tartó várakozás már kevésbé volt kedvére való. Bármerre nézett, orkokat látott: a hegyvidéki vadak keskeny ösvénye-ken és rejtett csapásokon, előtte, mögötte és körülötte haladtak; nyilván ész-lelték is, de okultak tapasztalataikból, és óvakodtak attól, hogy megrohanják. A kheb-thuueth ráébredt, hogy ugyanoda igyekeznek, ahová ő – a dombból lett szigeten álló épülethez, melyről a Kékarcú beszélt, s mely arra rendelte-tett, hogy a végső összecsapás színhelye legyen.

Kedve szerint nyomban támadott volna, ura azonban arra intette, várjon, míg az égen Nesiree holdja ragyog – a messzi síkokra száműzött ringyó, a kiszámíthatatlan és ravasz bestia még megsegítené az újhitűeket bátyja ellené-ben, akinek bukását köszönheti. A déli kisisten prófétájára igencsak ráfért volna a támogatás: órák óta ostromolta az eget imáival, a szobordémon azon-ban nem érzékelt energia áramlást a két szféra határán. Az imák nem értek célt, netán hiábavalónak bizonyultak – csak arra voltak jók, hogy az irányt mutassák, akár a tengerszem körül százával lobogó tábortüzek.

A kheb-thuueth az éjközép előtti órában hágott fel a szigetre néző domb-gerincre. Egyetlen rugaszkodás választotta el a függőhídtól, mégis a fák kö-zött maradt, hogy mindent alaposan szemügyre vegyen. A szárazulat közepén emelkedő építmény négy karjával és zömök testével őrbálványra emlékezte-tett, pedig akol volt, visszhangtalan és hideg – csak takarta, nem oltalmazta a falai közt szorongó parányokat. Bejáratánál és a hídfőnél négy-négy derékig

vetkezett ork strázsált, két sebesült a lassan forgó lapát-karok árnyékában, az alacsonyabb, mohaszín köpönyeges kalandozó a sírdombok közt múlatta az időt – legveszedelmesebb fegyverét, a botot az épületben, netán a déli falnál hagyta, csak egy lámpás és valami ásóféle volt vele. A próféta sem éjközépig, sem azután nem mutatkozott. A szobordémon, ahogy a sötétség elmúltával megmártózott ura hidegkék tüzében, szánalmat érzett iránta: lehangoló lehet az isteni tökéletességtől ily távol, ilyen magányosan várni a halált.

A parton összeverődött orkok pillantották meg elsőként, ahogy futásnak eredt. Hosszú ugrásokkal közelített a hídhoz, súlyos léptei megreszkettették a földet – aki látta, irtózva hátrált a szeméből áradó fényesség elől. Igazi isten-nek képzelte magát a szanaszét futó alakok láttán, s nem szorult rá, hogy kárt tegyen bennük. A megfélemlítés a magitor játéka volt, az övé sokkal kifino-multabb, sokkalta hatékonyabb eszközöket kívánt.

Éles kiáltással engedett utat a Kékarcú hatalmának, ahogy elérte a hidat, s az ingatag alkotmány, melyet nem hozzá fogható kolosszusokra méreteztek, meg sem rezdült futó léptei alatt. Látta, hogy a szigeti orkok megfeszítik íju-kat, és irántuk is szánalmat érzett; balsejtelem csak az eredménytelen sortüzet követő visszavonuláskor fogta el. Úgy rémlett, a fenevadak tudják, mit csi-nálnak… s míg ezen töprengett, észre sem vette, hogy odafent, mintha rop-pant kéz takarná el az eget, halványulni kezd a kékezüst fény.

Alyr Arkhon, aki a síkok közül figyelte a kheb-thuueth rohamát, rekedt suttogásba kezdett. Szavára elmélyültek, majd megkettőződtek az árnyak: négy helyett nyolc ork nyargalt a malom felé, a négy valódi helyett négy fan-tom Vérfakasztó lándzsája emelkedett dobásra – s míg a vörös óriás a csak számára létező acélhegyekre összpontosított, biztos helyre húzódtak a kapu őrei is.

– Most, Vikárius uram!– harsant valahonnan felülről Al Marem kiáltása. – Darton szerelmére, most!

A vörös fürtű férfi dünnyögött valamit, és egy jókora emeltyűt átbillentve gyorsított a lapátkarok futásán. A malom, mely ezidáig – a favázra erősített köpenynek és rongyoknak, nemkülönben a friss szélnek hála – engesztelő litániát morzsolt, minden eresztékében megremegett. Áttételein át mana áram-lott a főtengelyhez kapcsolt, azzal együtt forgó gépezetig. A masina szívében fluoreszkáló fémszilánk alkonyat óta számított a kahrei gyűjtemény legbecse-

sebb darabjának – a nekromanta csak ekkor ismerte fel benne az ódon Idő-csapda varázsjelet.

A világ ifjúkorában egy Égi Hajó védelmi rendszerének sarkköve, egy-egy hibás parancsnoki döntés megmásításának eszköze lehetett. Manaigénye fel-mérhetetlen, hatóköre korlátozott volt – a litánia összpontosította energiák a tengely harmadik fordulatára enyésztek el, a fémen, mintha a fakuló derengés szülné őket, repedések hálója futott végig, a jel azonban, mielőtt hordozójával együtt megsemmisült, annak rendje s módja szerint végbevitte a csodát.

A parton szorongó orkok csak annyit láttak, hogy a lapátkarok megakad-nak, majd visszafelé lódulnak. Sötétség, majd vérszín derengés borult a világ-ra: a második hold alázuhant, az első a nyugati horizont fölé emelte vészjósló ábrázatát, és néhány percnyi – a távolabb állók számára néhány szívdobba-násnyi – előnyt biztosított a sziget védőinek.

A malom bejáratához érkező szobordémont készületlenül érte a csapás. Elmetszette a kék határtalanságból felé nyúló szálakat, elszippantotta az aurá-jába gyűlt manát – zavarodottá és kiszolgáltatottá tette, megroggyantotta, akár egy öklözőt, akinek tüdejéből gyomorszájütés szorítja ki a levegőt. A magasból Nesiree holdja tekintett rá, a rőt örvénylésben Nesiree kacaja vissz-hangzott… aztán sárga szemek csillantak mindkét oldalon, és mire mozdult, háta és dereka felé villantak az ork lándzsahegyek.

Az első kettő az oldalán vásott el, a harmadik és a negyedik fájdalom nél-kül, szikraözönben vágódott a gerincébe. Megperdült a sarkán, két orkot az északi falnak, egyet a szívós tölgyajtónak vágott, aztán ugrott, átbukott a küszöbön… a tető alatti homályban azonban újabb árnyak, újabb lándzsahe-gyek várták. A döfések közül csak egy ért célt: érezte a forróságot, ahogy az acél a testébe hatolt. Odakapott, az ork csuklójával együtt roppantotta el a lándzsanyelet, és vadul kaszálva próbált teret nyerni; tudta, csak idő kérdése, hogy ura holdja ismét felragyogjon odafent.

– Kifelé! – zihálta a Vikárius, akinek arcán és kezén újabb sebeket ejtettek az ajtó szilánkjai. – Vissza a sírok közé!

A kheb–thuueth a hang irányába mozdult, a vörös üstökű parányt és társait azonban hirtelen támadt fényörvény nyelte el: odébbálltak mind, csak a kere-kek csikorogtak rendületlenül, csenddé és forrósággá őrölve a múló pillana-tokat. A démon kékségre szomjazott, az isteni hatalom forrását kutatta, az erővonalakat azonban reménytelenül összekuszálták a fogaskerekek tempójá-

ban görgő litániák: az épület agyafúrt manacsapda volt, és minden itt töltött pillanattal többet ragadott el a márgaszín testet éltető energiákból.

Szóval így. A monstrum lángoló szemei a padlóra írt jelet, a kalandozó mágus kapujá-

nak ötszögét fürkészték. Gyanította, hogy akad még néhány hasonló idebent, tudta, hogy a parányok bármikor visszatérhetnek… és bár fegyvereiktől to-vábbra sem tartott, a fogaskerekek csikorgása hallatán különös érzés – aggo-dalom? félelem? – borzongatta meg.

Az ajtó felé lódult, a küszöbön azonban láthatatlan falba ütközött, és oldalt perdülve a mohos lépcsőkorlátnak zuhant. A távolabbi sarokban pentagrammák ragyogtak fel; egy ork lándzsa a combján, egy másik a nyakán vetett szikrát, egy harmadik hegye az alkarjába tört, és megszédítette pokoli forróságával. A támadókra rontott, s mert ezúttal egyet sem sikerült letaglóz-nia, az emberkéz alkotta masinára zúdította indulatait. Vad elégtétellel figyelte a csapásai alatt széthulló alkatrészeket, és ura kegyének tudta be, hogy léptei nyomán fekete füst szállong – elkelt volna valami efféle Sonionban is, ahol először került szembe az okvetetlenkedő újhitűekkel. Akkor elszalasztotta őket, most nem követi el ugyanezt a hibát: az idő neki dolgozik, csak várnia kell, s azok újra eljönnek hozzá.

– Ideje befejeznünk, nem találod? A kheb-thuueth megtorpant, sarkon fordult – a fekete szakállú kalandozó,

a hamis próféta a lépcsőfordulóban állva, pallosára támaszkodva bámult rá sötét szemeivel. Nem látszott rémültnek, nem látszott dühösnek, s ami azt illeti, prófétának sem; ing nélkül, kimerülten állt ott, hegek borította felsőtes-tén cseppekbe gyűlt élete nedvessége.

– Ráuntunk az áldozatokra – folytatta rekedten, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. – Túl sok vérbe és túl sok időbe került ez a kitérő; most, hogy ilyen szépen összejöttünk, akár el is dönthetjük, melyikünk érdemel több fi-gyelmet a pártfogójától.

– Nekem nincs pártfogóm – kondult a kheb-thuueth gyomrában a homok-száraz hang. – Hafet Heper lényének szikráját hordozom, a Kékarcú hatalmá-nak tégelye vagyok – halandó ármány és fegyver nem árthat nekem!

– Így hírlik – bólintott Al Marem, megemelve szent pallosát. – De a népek sok ostobaságot beszélnek az amundokról, úgyhogy üdvösebb, ha a dologról személyesen győződöm meg.

A szobordémon támadott: csapása szilánkokra zúzta a forduló korlátját, és égő csomókat zúdított az emberre, aki füstösen, de sértetlenül ért talajt a túl-oldalon. Ahogy a kheb-thuueth újra nekihuzakodott, a dérlepte penge rézsút felfelé cikázva jókora szilánkot hasított ki a könyökéből – fájdalmat nem oko-zott, csak zavart, és elég időt adott Al Maremnek ahhoz, hogy oldalt ugorva ismét szembeforduljon ellenfelével.

– Gyenge vagy – köpte a szót a démon. – Gyenge és mulandó, akár a faj-tád; az én templomaim korok óta állnak, és állni fognak azután is, hogy a ti emléketeket őrző kövek porrá omlanak!

– Nem vagy Amhe-Ramun – dünnyögte Airun. – Legfeljebb egy karom a kisujjáról; a hátvakarója, amivel szükség esetén ártani is tud. Hiheted magad tégelynek, de holtodig kübli maradsz – kübli, amit előbb Toron, aztán a ször-nyeteg gazdád rakott tele a maga mocskával.

A szobordémon emésztő forróságot érzett, márgaszín teste körül füstöt kavart a hullámzó levegő. Tudta, hogy megsebezték, de nem gyanította, hogy a hátába szakadt lándzsahegyeken ősi rúnák, az elemi tűz jegyei izzanak. A prófétának rontott, lendületével a hátsó falig szorította, aztán nagyot szök-kent, az oldalába került, és elvágta útját a menekülést jelentő pentagrammák felé.

– Nem kellett volna megzavarnotok – suttogta, örömét lelve az emberízing döbbenetében. – Ha távol maradtok Soniontól, rátok csak a dzsennek és a dzsadok után kerítek sort. Egy nemzedéknyi haladékot nyertetek volna, ha békén maradtok, de ti…

– Békétlen fajta vagyunk. – A próféta megpróbált áttörni, a forróságot su-gárzó monstrum azonban gyorsabbnak bizonyult, és hátrálásra kényszerítette. – Békétlenek, de nem ostobák: az Ősi Népektől kapott leckét sosem feledtük el. Nincs az a paktum, amit betartanátok, nincs az a törvény, amit ne hágnátok át… és álmotokban sem gondoljátok, hogy efféle csúfság veletek is megeshet még. – Pallosát villogtatva tartotta távol a szobordémont, ahogy körbetáncolt egy láthatatlan körív mentén; egész valójával a lángokra koncentrált, melyek ngangaként kúsztak végig a gerendázaton, és dühödt mordulással ágaskodtak fel a háta mögött. – Pocsék napokat és pocsék álmokat köszönhetek neked, kaszakő. Kívülállókkal háborúztál, rákényszerítettél, hogy vasat toljak a mel-lembe, és megzavartad a barátaim nyugalmát is. A legtöbbel találkozhattál már – most a legközelebbit szeretném bemutatni neked.

A kheb-thuueth megtorpant. Érzékelte a változást az épület energiameze-jében, de az irányát hasztalan próbálta meghatározni; valamennyi pentagramma életre kelt, derengésük megkettőzte az árnyakat, eltompította a hangokat… és szertefoszlatta a mágikus homály buborékját, melyből karcsú, szarvforma botot markoló alak lépett elő.

– Te? – A szobordémon hangja sziszegéssé halkult; tüstént felismerte a jö-vevényt, a legádázabbat a sonioni bajkeverők közül. – Te itt? Hát nem rot-hadsz a Lelkek Kútjának homokjában, ahol a társaidat hagytad

– A nehezebb utat választottam – mormolta Alyr Arkhon, kifújva homloká-ból a hamuszín hajtincseket. – Ne próbálj megérteni, és a kijáratot se keresd: a neked való épp most nyílt meg a hátad mögött.

Az óriás odapillantott, és összerezzent a hideg fuvallatra: a pentagramma felett, mint türkiz fénybogarak, tajtékcseppek járták lassú táncukat.

– A tó fenekére nyílik – közölte a nekromanta, a márgaszín mellkasnak szegezve botját. – Jó utat, forrófejű!

A kheb-thuueth kőarcán árnyék futott végig: megértette. Lángoló szem-mel, számumként üvöltve rontott a félelfre, energiacsóvától találva zuhant hanyatt… és szertefoszlott az átjáró manaörvényében.

– Eleikum salah, te kitartó barom! – rikoltotta Al Marem. – Most elválik, milyen isten lett belőled!

A Vikárius, Aglúg, Büdösdög és a parton szorongó orkok csak a villanás párját látták: a víz mélyén történt, húsz láb átmérőjű gőzbuborékot böffent az égre, hatalmas területen szórva szét a kheb-thuueth, a bukott huszonharmad testének holdkékkel erezett szilánkjait.

Bevégeztetett. A két kalandozó hallotta a dübörgést, utóbb a zúgást, melyet az ocsúdó

tömeg morajának vélt… és hallotta a ropogást is, ahogy a lángban álló fö-démgerendák a lépcsőre zuhantak. A félelf kioltotta a tófenékre nyíló kaput, és dühödt erőfeszítéssel összpontosított a szabadba vezetőre – a pentagramma kinti párja körül ezüstösen örvénylett a holdfénnyel átszőtt füst.

– Atya! – kiáltotta Constadio, és Büdösdöggel a sarkában a malom felé iramodott. – Atya, vigyázz!

Al Marem nem hallotta őket: aggodalmas tekintete a nekromantáét keres-te.

– Alyr…?

– Egy pillanat – suttogta a félelf. – Egy pillanat még… Újabb tetőgerenda roppant meg, a pentagramma fényében guggoló alakok-

ra szikrák özöne hullt. Al Marem elmázolta a verítéket füstmarta képén, és az ajtó felé bámult: az éj négyszögében árnyak mozogtak, az odavezető utat azonban járhatatlanná tette már a lépcső omladéka.

– Most! A kritikus pillanatban téglazápor zúdult rájuk. Alyr összerándult, és aléltan

bukott előre, a pentagramma fénye kihunyt, a falak mentén magasra csaptak a lángok. Izzó torok nyílt a mennyezeten, a próféta szája néma szitkot formált az egy tömegben kiforduló keresztgerendák láttán, aztán ütést érzett ő is, s követte társát a fájdalmak és kételyek nélküli sötétségbe.

21. Az éjszakai levegő térítette eszméletre néhány perc, legfeljebb egy fertályóra múltán – a kék hold még mindig magasan járt, ragyogását azonban derengés-sé sápasztották az égig csapó lángok.

– Atya! Al Marem oldalra fordította fejét. Aglúg-Constadio ábrázata torzképként

lebegett felette, ott volt Alyr, a Vikárius és az elmaradhatatlan Büdösdög; őt nézték, őt szólongatták, tekintetük azonban gyakorta rebbent a máglyaként égő malom felé.

– Csakhogy visszatértél – suttogta a nekromanta, akinek borostyánszín szeme így, bevérezve inkább vörösnek látszott. – Attól féltem, elmulasztod a javát.

A próféta szólni próbált, de nem volt szuflája hozzá. A pallos keresztvasa ólomsúllyal nehezedett a mellére, füstmarta torkában hamuvá omlottak a sza-vak.

– Hogy sikerült…? – Nem a pentagrammán át – ingatta fejét a kahrei, aztán sóhajtott, és hal-

kabban folytatta: – Egy yrch hozott ki benneteket, akinek a jelek szerint hiva-tásává lettek a jótétemények; egy fickó, akit a mieink tüstént felismertek, és furábbnál furább neveken szólítanak.

– Egy ork? – Al Marem lerázta magáról a segítő kezeket, és balra henge-redett, hogy megszabaduljon a keresztvastól is. Az épület előtti tisztáson he-vert, a megmaradt Vérfakasztók tág félkörben térdepeltek körülötte. Túlnan fáklyák ezrei lobogtak, a kaptatókon át fénykígyók közeledtek – mintha a délnyugati vadon összes nomádja a tóhoz gyűlt volna, hogy a bátorságpróba tanúja legyen. – Egy ork rángatott ki bennünket abból a pokolból?

– Nem közönséges ork – közölte a nekromanta. – A mieink Darton ke-gyeltjének tartják, és Barlangi Szent Jakhúlnak nevezik.

– Hogyan?

– Győződj meg róla magad. – Alyr nedves rongyot szorított a homlokát éktelenítő duzzanatra. – Valami azt súgja, csak rád vár a következő nagy do-bással.

A próféta dünnyögött valamit, a malom felé fordult, és összerezzent: hosz-szú pályafutása során nemigen élt át hasonló megrázkódtatást.

A tűzfüggöny előtt tornyosuló alak Darton rendjének hagyományos vérte-zetét viselte… azaz csak hasonlót a hagyományoshoz, hisz ezek a vállvasak és csizmák még a bivalyerejű Alex con Arvionit is akadályozták volna a szabad mozgásban. Al Maremet mégsem az öltözék, hanem a kacaj ébresztette rá, hogy jelenést lát – ehhez fogható hangot csak Darton küldöttei hallattak Ynev térségein.

– Jakhúl? – Igen, atya. – Az ork közelebb lépett; testén és forró szél dagasztotta fel-

leghajtója szárnyán átsejlett a tűzfény. – Eljöttem, hogy új utat mutassak az enyéimnek, hogy megszabadítsalak gondjaidtól, és beteljesítsem urunk rende-lését.

A prófétának – talán a fejét ért ütés miatt – nehezére esett lépést tartani az eseményekkel.

– Itt? – suttogta. – Mikor? Hogyan? – Tűz által, atya – felelt Constadio a jelenés helyett. – Barlangi Szent Jakhúl visszatért, hogy elvigyen oda, hol mifajta sose jár;

pofáján legfőbb atya szól, és mi mind engedelmesked neki. Al Maremnek csak most tűnt fel, hogy a portyázó csapat hat-hét túlélője

helyett jó harmincan kuporognak körülötte. Némelyik orkot ismerősnek talál-ta, némelyiket nem – az utóbbiak csapzottabbnak tűntek, s ahogy rájuk sandí-tott, néma áhítattal mutatták fel véres pengéiket.

– A megfigyelők rögtönzött népgyűlést tartottak, míg távol voltál – ma-gyarázta a Vikárius. – Azt mérlegelték, Jakhúlra vagy a sámánokra hallgassa-nak-e. Azok hamar kifogytak az érvekből, és mostanra halottak, azt hiszem: az yrchek közt a vezetőcserének ez a közvetlen és őszinte módja dívik.

– Constadio szerint majd’ ötezren vannak odakint – tódította Alyr. – A kétharmaduk máris megtért, a többi a cimboráit, netán a családját várja. Való-ságos népvándorlás kezdődött a hegyek innenső oldalán; ha a kahrei nem túloz, új felekezetünk hajnalra nyolc-tízezer tagot számlál majd.

– Tízezret?

A nekromanta bólintott. Csak úgy izzott a tekintete. – Ez már nem testőrség, Airun. Hadsereg inkább… és követ bennünket,

bárhová megyünk. Al Marem Constadióra, majd Jakhúlra bámult. – Akár a halálba is? – Nem esik bántódásuk, atya – rázta fejét a küldött. – Tűz nem vesz, ha-

nem ad – erőt erőért, hitet hitért, életet életért. Várj, míg sereged visszatér, és vezesd őket urunk akarata szerint: a larioni utat együtt kell szabaddá tenne-tek. – Intett Aglúgnak és a többieknek, akik szótlanul emelkedtek fel, s ket-tes-hármasával indultak a malom fehéren izzó katlana felé. – Bízz, légy hű, és ne feledj el; vész idején, Sagrahas, Nelhac és Vinali mezein újra látsz zászlóid alatt!

A három férfi – a két kalandozó és a remete – hunyorogva bámult a külö-nös menet után: az orkok félelem nélkül közelítettek a lángfalhoz, s csakha-mar a túlvilági ragyogásba vesztek. Al Marem, aki egész lényével figyelt, mo-rajt hallott a várakozók félkaréjából, s kábán, már-már gépiesen számlálta a sziget felé tempózó, zsolozsmázva partra láboló fenevadakat.

– Új nevet kell adnom annak a tüsténkedő baromnak – fordult Alyr felé néhány perc múltán. – A Büdösdög valahogy nem az igazi.

A nekromanta lassan bólintott. – Sinistro? – Túl komor. – Honorius? – A kahreit kérdezd… esetleg őt magát, ha visszatér. – Ha visszatér. A vörös fürtű férfi, aki mélázva hallgatta őket, hirtelen felegyenesedett. – Nézzétek! A tűzfal megnyílt, hogy utat engedjen néhány botorkáló alaknak, s dühödt

mordulással zárult össze a hátuk mögött. Al Marem nagyot nyelt, és leárnyé-kolt szemmel meredt a ragyogásba. A közeledők emlékeztettek ugyan a Vér-fakasztó osztag túlélőire, de valamivel erőteljesebbek és sokkal világosabbak voltak náluk – egészen fehérek, ami azt illeti, bundájuk akár a legnemesebb aszisz agaraké, karmaik és agyaraik szénfeketék, szemeik vöröslő karbunku-lusok a hollószárnyívű homlokcsont alatt. Harcra termett bestiáknak látszot-tak, s csak úgy áradt belőlük a végső formákért felelős Darton igézete. Az,

aki azelőtt Aglúg volt, most is az élen haladt, az egykori Büdösdög árnyék-ként követte – egyszerre értek a tűzfény határára, teleszívták tüdejüket az éjszakai levegővel, s fejüket hátravetve a nagy ős, a Farkasszellem vérfa-gyasztó üvöltését hallatták.

– Legyen Honorius – dünnyögte a kahrei. – Apám, ha megtudja, biztosan megérti majd…

Al Maremet pillanatnyilag más foglalkoztatta. Áhítattal közelített fehér orkjaihoz, megnyitotta szellemét a kozmosz áramai előtt – és megborzongott, ahogy a bosszúvágy, akár egy balzsammal felkent áldozati tőr, a szívébe dö-fött. Gondolatban már messze járt: vasba öltözött, izzóvörös szemű sokaság-nak parancsolt, fehér ork halálosztag élén hágott Rowon sáncaira, zászlótar-tóstul hasította ketté a császári Vihargárda lobogóját egy komor erőd falai-nál… de mert nem csak vezér volt, hanem próféta is, tudta, milyen hosszú és rögös az út, mely a kiteljesedésig vezet. Kezét nyújtotta híveinek, s míg a következő raj a máglya felé tartott, visszavezette őket saját világába, hogy a Dartontól nyert lélek mellé célt, az ösztönökhöz tudást és hitet adjon nekik.

– Az ajánlatunk még mindig áll, Vikárius uram – lépett a remetéhez, aki komolykodón viszonozta pillantását –, és hogy szándékaim tisztaságához kétség se férjen, bemutatom első tanítványaidat.

Megkövült napvilág

1. Arel Kvartja viharos széllel és mélyen járó fellegekkel köszöntött Toron keleti partvidékére, hogy az istennő kedve szerint, a helyi bálványokkal da-colva búcsúztassa az Égi Fény 3695. esztendejét.

Sabbúl tartományi székhely utcáit és tereit, a paloták kőcsipkés homlok-zatát és a pórnép cinkosan összehajló házainak zsúpfedelét hideg eső verte. Az orkán kavarta tajték mérföldnyi sávokban söpört végig kikötőöble vizén, melyet félezer kloáka festett vörösre a hekkák márga, rozsda és vér szeny-nyezte könnyével. A falak a kohók és az égőáldozatok kormától, a felhők a Vinverio lejtőin zajló csatározások füstjétől feketéllettek, és az ódon várossal együtt árnyékukba vonták a birodalom jövőjét is.

A férfi, aki a Kvart – kyr naptár szerint a Ködhó – harmadik hetének ötödik napján érkezett Sabbúlba, szövetségi felderítőnek látszott, de a toroni vándorpapok rendíthetetlen nyugalmával járta útját. Ügyelt a reves lánco-kon himbálózó cégérekre, elkerülte a halat és zöldfélét szállító kordékat, és hosszan méregette a parti raktárerődök kígyófrízeit, mielőtt lekászálódott a nyeregből. A kövek réseibe egész sor bronzgyűrűt vertek, ő mégis lova nyakában hagyta a szárat; beérte pár elsuttogott utasítással, aztán vállára vetette nyeregtáskáját, és a pocsolyákat kerülgetve a közeli sikátor felé indult.

A házról, ahová igyekezett, csak annyit tudott, hogy ajtaját kékre, szemöldökfáját – a Tharr-hívők szokása szerint – kénsárgára mázolták a szorgos rokon-kezek. Most, hogy a háború a végéhez közeledett, újra képes volt rokonaiként gondolni a toroniakra, és mint rendesen, ezúttal is megbor-zongott, ahogy egy szélroham

gyors vagy, testvér gyors és veszedelmes esőcseppeket vágott a képébe. Övén ívelt pengéjű kard, vállszíján, a csuk-

lyás utazóköpeny alatt, nehéz nyílpuska függött. A szíj megreccsent, ahogy a férfi utat engedett egy kagylókkal teli kosarat cipelő, szél dagasztotta köntösében medúzaként vitorlázó asszonyságnak. Az összerezzent, és lesze-gett fejjel sietett tovább: megrémítette a csuklya alól kivillanó gyilkos-arc,

és míg távolodott, hálát rebegett a hekkáknak, hogy fia, aki a kelet i hadtest helyet t a flot tához szegődöt t , legalább az ilyen vastépte ábrázatú fenevadaktól biztonságban van odakint.

– Szívesen – dünnyögte a jövevény, bár igazában nem várt köszönetet. Tudta, milyennek látják az itteniek, és gyanította, hogy a környező házak ablakaiból aggodalmas pillantások kísérik minden mozdulatát. Sabbúl, me-lyet a toroni csapatok tíz napja, a kormányzóval és a Tharr-egyház helyi méltóságaival együtt hagytak el, a „barbár” támadást várta, és mártíri gőgjé-ben fel sem fogta, hol késik a krónikákba illő végpusztulás.

Az utazóköpenyes férfi a sikátor végében lelte meg a kékre mázolt, a hideg ellenére résnyire nyitva hagyott ajtót. Taszított rajta egyet, belépett, és összerezzent, ahogy a félhomályból vállas, borotvált fejű alak toppant elé. Kalandozó kirurgus volt; darócinge ujját vér földbarnára száradt foltjai éktelenítették.

– Ki vagy? – Gorduin. – Az érkező a padlóra zuhintotta nyeregtáskáját, hátradobta

csuklyáját, és összehúzott szemmel pillantott körül. – Tier Nan Gorduin. Ta-vaszig a dwoon felderítőkhöz, azelőtt a kilencedik hadúr kíséretéhez tartoz-tam.

A kirurgus magas homlokán új mintává rendeződtek a ráncok. – Ismerlek – mormolta, és az ajtóhoz lépett, hogy kirekessze a szürke

nappali fényt. – Ketan Brynn a nevem. A cantali ütközet után nyílhegyet piszkáltam ki az oldaladból. Elég sokáig kotorásztam utána, ha jól emlék-szem.

– Valóban. – Gorduin úgy érezte, sosem fogja elfelejteni azt az éjsza-kát: a kirurgus, akiknek varázstudók és papok híján tucatnyi ember he-lyett kellett dolgoznia, szeszbe fojtotta kétségbeesését, és a szabad ég alatt, tábortüzek rőt világánál kutatott a nyílhegy – jóféle ugoni gyártmány – darab-jai után. Ebből a küzdelemből, tucatnyi hasonlóval ellentétben, ő került ki győztesen – ha másként alakul, a bárd ma hat lábnyi föld alatt pihen a Cantal völgyében, és sem a dwoon érdemrendet, sem a Sabbúlba hívó üze-netet nem kapja kézhez.

A belső ajtó felé lépett, a kirurgus azonban útját állta. Tekintetében fé-lelem, homlokán verejték csillant a füstösen égő halászmécs fényénél.

– Ha bemégy – suttogta –, csak az istenek kegyében bízhatsz. An-nak, ami odabent tombol, nincs köze a mi világunkhoz, hiába próbálja láznak mutatni magát.

– De hiszen… – Tudom, mi állt az üzenetben. A fiút elhagyta az ereje, mielőtt to-

vábbíthatta volna; muszáj volt elolvasnom, hogy másolatokat készíthessek, mielőtt futárra bízom az eredetit.

Gorduin bólintott. A levél – talán az első, talán az egyetlen megmaradt példány – másfél hete, az ilanori lovasság Sigram-parti táborában érte el. Északról, a hegyeken át jöt; a hatodik hadúrral nem csak a toroni generá-lisok, a szövetségi kengyelfutók is nehezen tartottak lépést.

A levél megjárta a táborokat és ispotályokat Tiadlan határa mentén, dá-tumozása azonban elárulta, hogy a Kvart első havában indult útnak – Sabbúl falai akkor még a regitor seregének páncélcsörgését és a Tharr-papok litániáit visszhangozták. Hálátlan dolog lehetett azokban a napokban szövetségi ügynöknek lenni, ráadásnak üzenetet küldeni idelentről. Épeszű ember ilyen kockázatot csak alapos okkal vállal – és ha a kém így dön-tött, ő, a kalandozó sem tehet mást.

A fellegszürke szemek a kirurgusra villantak. Az vállat vont, ellépett az útból, a mécs melletti butéliáért nyúlt, és míg ivott, azt latolgatta, ki az őrültebb: a feketébe öltözött férfi, vagy az a másik, aki pár nappal a hábo-rú vége előtt egy ilyen ember hűségére és hitére alapozza terveit.

2. A betegszoba levegője állott volt és forró, akár egy gabonaszárítóé… de porszag helyett vérszag terjengett benne, melyet a parázsra vetett gyökér-labdacsok aromája sem tudott elnyomni. Ahogy Gorduin a derékaljhoz lépett, a zivatar ismét erőre kapott odakint. A kéményben mintha kígyók sziszegtek volna: az esőcseppek a lángoktól felhevült falakra és a tűztérbe hulltak.

A fiatalember – az ügynök, akinek hívására egy álló hetet lovagolt az el-lenséges vidéken át – vaskos takarók alatt hevert a helyiség leghomályo-sabb sarkában. Egyszerre izzadt, borzongott és könnyezett; a viaszos ar-con végigpergő cseppek vörösek voltak, és rőt nyomvonalat hagytak ma-guk után.

– Nincs eszméleténél – szólt a kirurgus Gorduin háta mögött. – A láz és a vérveszteség teszi. A megbízódnak, ha válaszokat akar, fegyverforgató helyett csodatévőt kellett volna küldenie.

A bárd a haldoklóra bámult. – Nincs megbízó – mondta. – Nincs senki más, csak én. – Vagy úgy. – A kirurgus jól palástolta meghökkenését: a háború esztendei

a legfurcsább fordulatokhoz is hozzászoktatták. – A levelet tehát… – Az apjának szólt. Aragus Ral Bakhúd a télvölgyi köteles rend komturja,

kemény harcos és jó barát volt. A tavaszi áttörés idején, Drassyn alatt kapott halálos sebet. Utolsó szavaival arra kért, ne hagyjam veszni a fiát, aki hírszerzőként, toroni földön küzd a Szövetségért.

A kirurgus hümmentett. A feketébe öltözött férfi egyszerű kalandozónak látszott, de híres volt szerteágazó kapcsolatairól – nyilván az idejutásban sem csak a levél szegényes információi segítették.

– Szeretnék valami biztatót mondani… de magad is láthatod, milyen komoly a baj. Papi segédlet nélkül az ifjú Bakhúd két, legfeljebb három napot élhet. Keveset tehetek érte azon kívül, hogy kordában tartom a lázát,

és főzeteket diktálok belé, melyek nem engedik tovább hígulni a testében ma-radt vért.

– Miféle fertőzés ez? – Nem természetbéli fajta. Átokra gyanakodtam, de ellenségnek nyoma

sem volt a közelben, mikor ágynak esett. Bármi dolgozik benne, a Csillagból kellett magával hoznia.

– Csillag? – A régi kikötő erődje Sabbúltól keletre, az öböl túloldalán. Szárazföldi

úton úgyszólván megközelíthetetlen: a főút mentén toroni csapatok állnak, a lápon átvezető ösvényeket csak a helybeliek ismerik, és a Tharr-papok bosszújától való félelem akkor is visszatartaná őket az együttműködéstől, ha megszokott zsarnokaiknál jobban félnék az északi lovasokat.

A vérszag erősödött, a tűz forrósága verítéket csalt Gorduin homlokára, és kezdte elgőzölögtetni a vizet csuklyás köpenyéből. A fiatalemberre bá-mult. Szegény kölyök akkor sem ismerhetné fel, ha képes lenne bárkit felismerni, de talán jobb is így. Az isteneknek először mindig a veszteség fájdalmától kéne megszabadítaniuk azokat, akiket halálra szánnak.

– Hogy jutott az erődig, és mit keresett ott? – Halászokkal vitette át magát – mormolta a kirurgus. – Hogy melyik

bárkán, fogalmam sincs, és a második kérdésedre is csak ő tudna válaszol-ni… esetleg a társa, egy különös, vékony fickó, aki azzal rángatott le ide, hogy északi gályarabok sebeit kell ellátnom, nehogy szabadságukat vissza-nyerve karjukat és lábukat veszítsék.

– Ügyes. – Egyetlen ember kedvéért sosem kockáztatok ennyit. – Ketan Brynn

új labdacsokat hajított a parázsra. – Örültem volna, ha legalább hárman ma-radunk; a helybéliek segítségére rövidlátás lenne számítanom.

– A fiú társa? – Felszívódott. Még azon az éjszakán, mikor megérkeztem; kisétált az aj-

tón, és vissza se jött többé. Eltűnt, mintha démonok zabálták volna fel… vagy kőkolonc húzta volna az öböl fenekéig.

Gorduin bólintott. A toroni alvilág békeidőben sem válogat, a rejtőző Tharr-szerzeteseket képtelenség számba venni. Sabbúl nyílt város, a kör-nyék összes gonosztevője szabad prédát lát benne… de mire bukkanhatott idekint a fiatal dwoon, amiért verítékkel és véres könnyekkel kell fizetnie?

A kéményben úgy sziszegett a gőz, hogy meg sem hallotta a neszeket a derékalj felől: a kirurgus figyelt fel rájuk előbb. Kiürítette a magával cipelt butéliát, és Gorduinra sandított, hogy addig se kelljen a fiú vérbarázdás arcá-ba néznie.

– Érzi a jelenlétedet – sóhajtott –, és mintha mondani akarna valamit. – Hogy hívják? – Pret, azt hiszem. Gorduin a derékaljhoz guggolt; jobban félt a haláltól, ha az nyílfelhők,

nomád lovasok vagy rontó szavak képében száguldott feléje. – Pret – szólt rekedten. – Hallasz engem? Apád küldött érted. Azért

vagyok… azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Az ügynök mormolt valamit. Merev tekintetű szemei Gorduinon túlra néz-

tek, megrebbentek, lecsukódtak, aztán tágra nyíltak megint. – Szárny – suttogta. – Szem. – Zagyvál – legyintett a kirurgus. – Mást sem tesz napok óta: próbálja ki-

beszélni mindazt, amit egy élet alatt kellett volna elmondania. A bárd az állát dörzsölgette. – Szem. A magunkfélék Wolkum Naizerdet, a fekete hadurakhoz pártolt

dorani mágust emlegetik így. Brynn bólintott. – Hallottam erről… és a fiú is hallhatott, ami azt illeti. – Nem köztudott viszont, hogy a hermelinpalástú áruló szárnyakon mene-

kült el Davalonból, miután az Alyrral vívott varázspárbajban alulmaradt. – Micsoda? A bárd leintette, és a fiúhoz hajolt megint. – Pret – szólongatta. – Naizerdről hoztál hírt nekünk? – Ne gyötörd! – A kirurgust talán a vérszag, talán a benyakalt szesz tette

türelmetlenné. – Amit tudott, elmondta vagy leírta már. – Ha akadna egy pap… – De nem akad. Nyugaton, a fősereg uszályában menetel mind, mintha

nem tudnák, hogy Lord Ranga, a gáncs nélküli lovag leállítja a támadást, mielőtt ő császári felségének büszkeségén komoly csorba esne. – Brynn legyintett. – Beéred ennyivel? Magunkra hagysz, hogy megtehessem, amit még megtehetek ezért szerencsétlenért?

Gorduin tudta, hogy nincs itt több keresnivalója, de tudta azt is, hogy a sírban nem lelne nyugalmat, ha Naizerd az ő hibájából nyerne ismét egérutat.

– Csak egy kérdést még… – Szó se lehet róla! A fiú a vitázókra nyitotta bevérzett szemét. – Szem – mormolta. – A Szem a földnyelven túl. Hermelin… hermelin és

makhara. – Makhara? – kapott a szón a bárd. – Mi a fene az a makhara? – Egy halfajta. – Ketan Brynn megelégelte a dolgot, és valósággal el-

rángatta a derékalj mellől. – Nevezik makrilnak is. A toroni alvilágban a rosszféle nők védelmezőit értik alatta. A fiú tíz évig szívott egy levegőt a környék sötét testvériségeivel; kész csoda, hogy durvább kifejezéseket nem hallottunk tőle. – Kitessékelte a bárdot, és remegő kézzel húzta be a be-tegszoba ajtaját. – Ha jót akarsz a szerencsétlennek, keríts papot, és ha van istened, imádkozz mindhármunkért! Ha az itteniek kiszagolják, ki és mi rejtőzik itt, ugyanúgy ránk gyújtják a házat, ahogy Tharr szerzetesei ten-nék, ha ismernék az ügy mélyebb összefüggéseit.

Gorduin nem felelt: gondolatban messze járt már. Ha a Szem Davalon után délnek vette az irányt, a toroni szárazföld egyetlen zugában sem lelhe-tett biztosabb menedékre a régi Sabbúl kikötői erődjénél. A Csillagban egy-szerre élvezheti a kövek, a tenger és a császári fegyverek védelmét, az ötödkori kazamatákon át könnyűszerrel a kénbányák alagútrendszeréig jut-hat, és ha még lejjebb ás… Kránra! Jobb nem gondolni rá, milyen erőket bolygathat meg most, hogy Felső-Ediomadban vad harcok dúlnak, Észak hatalmai pedig évekre kivéreztették egymást saját háborújukkal.

– Itt is megalhatsz, ha nem találsz jobbat – dünnyögte a kirurgus, újabb butélia után tapogatózva a félhomályban. – Igazán sajnálom, ami a kölyökkel történt, és hogy ilyen hosszú utat tettél meg hiába.

– Nem jöttem hiába. – A bárd már a következő lépést latolgatta; keze a toroni módi szerint hajló kilincsen pihent, toroni metszésű szemében a halászmécs visszfénye táncolt.

– Tégy róla, hogy a fiú ne szenvedjen, és ne vedeld halálra magad akkor sem, ha elveszíted. Ha az égiek is úgy akarják, máris megbosszulta magát a gyilkosán.

– Ilyen biztos vagy benne, hogy Naizerd…

– Aki a betegséget beplántálta, megrögzött gyűlölködő. – Gorduin résnyi-re nyitotta az ajtót, és az utcára lépett; a történtek után sem a hideg, sem a szélfútta esőcseppek nem zavarták. – Diplomata, aki kifogyott a hazugsá-gokból. Játékos, akit elhagyott a szerencséje. Ínyenc, akinek szálka akadt a torkán… és ha rajtam múlik, legközelebb az egész makrilt kell lenyelnie.

3. – El a kezekkel a rakományomtól, gazemberek!

Sammal Iblis – tegnap estig a Dominior nevű brigg kapitánya – nem fűzött vérmes reményeket próbálkozása sikeréhez. Fegyvertelenül került szárazra, és bármerre nézett, ellenség vette körül: a toroniakból éjnek évad-ján nem sok látszott, de épp eléggé nyomasztotta a közelségük is. Azok, akik Sabbúltól nyugatra, a part egy eldugott beszögellésében rábukkantak, és ha-jóstul fogságba ejtették, legalább nem óhitűek, hanem szövetségi felderítők voltak; Iblis harminc fegyverest számolt össze a fajtájukból, de nem zárhatta ki, hogy kétszer ennyien ólálkodnak a közelben… és megborzongott a gon-dolatra, hogy a vidékre boruló éjszakában sok tízezer társuk rúgtat a tenger felé.

Antoh szerelmére, hogy jutottam idáig? Iblis, a lázadó hajlamú aszisz nem volt gyáva ember. Kora gyerekségé-

től együtt élt a fájdalommal, a legkülönfélébb nyavalyákkal, a nélkülözés-sel és az elmúlással, nem idegenkedett hát egyiktől sem. Izmai acéllá ke-ményedtek, bőrét durvára cserzette a nap, egy zátonylakó mureno szemeivel bámult a világba, szíve azonban emberszív maradt – első, mindmáig legkü-lönb asszonya legalábbis így vélekedett, és Iblis tartozott annyival az emlé-kének, hogy ehhez tartsa magát. Hazudott, csalt, olykor lopott és ölt is, de sosem gyűlöletből: gyűlölni csak a sorsot gyűlölte, amiért megfosztotta az otthonától, amiért kikötői szajhák karjaiba lökte… a hét elején pedig toroni hadihajót szabadított rá, mely kis híján a tenger fenekére küldte a Dominiort, és rákényszerítette, hogy partközelbe érve épp abban az átkos zugban ke-ressen menedéket, ahol a fellegszürke szemű, forradásos arcú barbár bandá-ja leste a zsákmányt.

– Ülj le – suttogta most az északi, aki az öbölre néző sziklaplatón, a sabbúli révkalauz elhagyott tanyáján rendezte be főhadiszállását. Éppúgy lehetett az osztag, mint az egész elővéd parancsnoka: a barbárok egyformán öltöztek, és csuklyás köpönyegüktől is csak arra a fertályórára váltak meg,

míg a horgonyon álló Dominiorhoz úsztak, hogy Iblis pocsék hetét vérte-len, de annál megalázóbb vereséggel koronázzák meg. – Ülj le, és igyál: komoly dolgokban kell szót értenünk.

A kapitány – testes, a maga szögletes módján jóképű férfi – elhúzta a száját. Szót érteni. A hajón bezzeg nemigen beszéltek az alávalók: démonok-ként rontottak a kimerült tengerészekre, és a legfürgébbeket is leteperték, mielőtt bárki fegyverhez kaphatott volna.

– Amit az öbölben műveltetek… – Szükséges volt – közölte a forradásos arcú. – A bárkád nyilvántar-

tott kalózhajó, a császári hivatalnokok távollétében nekünk kell fenntarta-nunk a rendet a tartományban, és mielőtt megkérdeznéd: igen, a Szövetség nagyjainak parancsa szerint a fosztogatás minden formájáért halál jár.

– Ha a törvényt képviselnéd, nem beszélgetnénk – mormolta az aszisz. – És egyetlen emberemet sem öltétek meg.

– Igaz. – Az északi a kalyiba sarkába tolt asztal felé intett, melyet sárgás rétegben borítottak az átnedvesedett pergamenek. – Ezeket a feljegy-zéseket a helyi regitor irattárából zsákmányoltuk. Érdeklődéssel olvastam őket: tisztes hajósgazda létedre tekintélyes bűnlajstrommal rendelkezel.

– Egyszerű cetvadász vagyok, és… – Az a valami, amit a hét elején megszigonyoztál, egy Sabbúlba tartó te-

herhajó volt… és nem is az első, amit hasonló baleset ér errefelé. – A sebhelyes arcú az asztal sarkára telepedett, és Iblisre villantotta fellegszürke szemét. – A bárkád vitorlázata nem cetvadászatra való, és szerszámok meg hordók helyett csak a különféle zászlókat és fegyvereket találtuk a fedél-zetén. Nehéz mesterséget választottál, példás szorgalommal gyakoroltad, de ideje, hogy más elfoglaltságot keress. Aki nélkülözőktől rabol, akkor is gyilkos, ha kerülni próbálja az oktalan vérengzést.

Az aszisz merőn bámult rá, ahogy az asztallal szomszédos székre zökkent. – Ilyen a háború. Vagy ezt az elmésséget sosem hallottad még? – Eleget tudok a háborúról. – És nyilván részed van abban, hogy a partvidék népe szükséget szenved…

azaz semmivel nem vagy különb nálunk, akiket idegen földön járó idegen létedre bitóval fenyegetsz.

– Legyőztünk benneteket. Vagy a vér nélküli diadal manapság már semmi-féle megbecsülésre nem jogosít fel?

– Láttad a papírokat, és tudod a választ. Magam is jobban kedvelem a tisz-ta munkát.

– A munka, amit én ajánlok, mocskos lesz – mondta az északi –, de mindannyiótok számára roppant jövedelmező lehet.

Iblis oldalra billentette göndör fürtű fejét. – Aranyban fizetsz? – Életben. A lódobogás – tán maguk az istenek akarták így – kizárta az elhamar-

kodott választ: a kalyiba körül úgy rengett a föld, mintha holtak serege ébredezne a mélyben. Az ajtó feltárult, az aszisz azonban senkit nem látott belépni, és összerezzent, ahogy jobbra, arasznyival a szemmagasság alatt valaki elkáromkodta magát – pedig az ocsmányságok nem is neki, ha-nem a dágvánnyá változott utaknak szóltak.

– A fiú halott – dünnyögte Graum Hegdrok, a Szövetség goblin mester-kémje, megszabadulva sárfoltos köpenyétől. – Kora reggel történt; a kirurgus mostanra nyilván a temetésről is gondoskodott már. Alig várja, hogy eltűn-hessen a környékről, de fél egyedül nekivágni. Hajnalra itt lesz, és ha jól értet-tem, a szolgálatait ajánlja nekünk.

Iblis a lábnyi magas, két karddal felfegyverzett szerzetre bámult: megérez-te, hogy kacagnia az adott pillanatban nem csak tapintatlan volna, de veszé-lyes is.

– Mi hír a másik ügynökről? – firtatta Gorduin. – A vézna fickóról, aki Pret keze alá dolgozott?

– Csak annyit sikerült kiderítenem, hogy nem a mi emberünk, és nem is a dwoonoké. Helyi kapcsolat lehetett, és ha a földnyelv túloldalára is elkísérte a szerencsétlent, valószínűleg ugyanolyan, vagy még rosszabb sorsra jutott, mint ő. – Graum nagy levegőt vett. – Az istenekre, micsoda idő! Napközben csak kóválygok, éjjelente meg olyan álmokból riadok fel, hogy a forradásaim szájakká válnak, és beszélnek hozzám.

– Mit mondanak? – Hogy ebben az ügyben valami büdös. – A goblin gondterhelten hunyo-

rított a bárdra. – Naizerd nem épp a visszafogottságáról híres, de hogy épp itt, és épp most bukkan fel, még tőle is sok egy kicsit.

– Öt éve menekül. Davalonból súlyos sebekkel tűnt el, egyiket-másikat nyilván máig nyögi. Talán nem is a maga ura többé, talán valami nevesincs

szektának fogadott engedelmességet a kvártélyért cserébe; se szeri, se száma a lehetőségeknek.

– Magad mondtad, hogy meglepetéseknek csak úgy vehetjük elejét, ha mindig a legrosszabbra számítunk.

– Én láttam a legrosszabbat. Jártam a házban, ahol az a nyomorult kölyök az élettől búcsúzott. Hallottam az üzenetét, és tartozom annyival a családjának, hogy végigjárjam az útját, legyen bármilyen kockázatos.

– Alyr nem helyeselné, hogy… – A dorani Alyrral semmi dolgom, a másik, a barát pedig jól ismeri az

indítékaimat, és megnyugszik majd a döntésemben. – A bárd kézmozdulattal jelezte, hogy lezártnak tekinti a vitát. – A lényegre, Graum, mint a régi szép időkben! Mi a helyzet Sabbúl klánjaival?

– Lapulnak. Akik a hivatásukon kívül egyházi vagy állami ügyekben is ér-dekeltek voltak, a regitor bandájával együtt húzták el a csíkot; a testvérisé-gek zöme vezető nélkül maradt, és örül, ha legalább saját területét képes megvédeni. A harmadik vonal nem ismer Makhara nevű stricit, de megerősíti, hogy a Csillag falai alatt híresen jó a fogás makrilokból. A fiú egy halász-bárkán utazott odáig, és órákat töltött a parton, mielőtt visszatért. Ezüst-tel fizetett, és úgy rémlett, aggasztja, sőt gyötri valami… de rajta kívül mostanáig senkit sem döntött ágynak a láz.

– Sejtettem. – A bárd a goblin szemébe nézett. – Szép munka volt, Graum, de a neheze csak most következik: meg kell győznünk aszisz vendé-günket, hogy létérdeke az együttműködés.

– Abaszisz nagy ország – közölte Iblis. – Nincsenek varázsos lobogói, de vannak erdei, melyek fájából szívós hajógerinc és lándzsanyél készül, és akadnak fegyverforgatói is, akik jó pénzért elégtételt vesznek a nagykirály alattvalóin esett…

– Fejezd be a színjátékot és figyelj! – Gorduin a rezzenetlen arcú lovasparancsnokot alakította, akivé ő maga vált volna, ha a nagyvilág helyett Ilanor, a hosszú élet helyett a kérészéletű dicsőség mellett dönt. – Nekem és az embereimnek fuvar kell az öböl túloldalára, a régi kikötő erődjéhez. Sür-gős a dolgunk, és mert a szárazföldi út a toroni sereg maradványain át ve-zet, te fogsz bennünket eljuttatni oda. Eljuttatsz, aztán eltűnsz a cimboráid-dal együtt, és egy darabig nem mutatkozol ezeken a vizeken; a rólad

szóló dokumentumokat emlék vagy trófea gyanánt nyugodtan magaddal vihe-ted.

Iblis egy darabig csak bámult, aztán elvigyorodott. – Nem tartoztok a szövetségi sereghez – mormolta. – Semmiféle istenver-

te sereghez nem tartoztok: szabadúszók vagytok, mint mi, és féltek, hogy elrontjuk az üzleteteket!

– Hajlandó vagy segíteni nekünk? – Persze – bólintott az aszisz. – Feltéve, ha megismertettek az ügy részle-

teivel is. A bárd Graumra sandított, aki vállat vont: az anyagiak ez egyszer hi-

degen hagyták. A háború első esztendejében, míg Rosanna és Gorduin oldalán a világot járta, számos barátot veszített a hermelinpalástú áruló miatt, és fajtája legszörnyűbb esküjével fogadta, hogy átharapja a torkát, ha alkalma nyílik rá.

– Egy alak bujkál a Csillagban – közölte Gorduin, megízlelve a sabbúli révkalauz juhsajtját, melyet a sabbúli révkalauz tobozízű borával öblített le. – Nem ember, ha első pillantásra annak látszik is, és a legutóbbi ajánlatokkal együtt…

– Harmincezer – sóhajtott Graum. – … harmincezer talléros vérdíjat cipel a fején. Ha részt akarsz venni az

osztozkodásban, a te dolgod, de hadd figyelmeztesselek: ennél veszedelme-sebb prédát sem szárazon, sem vízen nem űztél még.

– Miért kéne hinnem nektek? – Mert ez az igazság. – A bárd leakasztotta a kahrei ismétlőfegyvert a rév-

kalauz székének támlájáról. – Elutasíthatsz persze, de ha megteszed, itt hely-ben végzek veled, és a holttested felett ismétlem el az ajánlatot az első tisz-tednek, aztán a másodiknak, a harmadiknak, és így tovább. Ha egyik sem áll kötélnek, a sabbúli alvilágból fogadunk tengerészeket a hajódra, de én… – felhúzta a nyílpuskát, és komoran nyugtázta, hogy az első acélhegy a vá-jatba simul – … már csak a sietség okán is jobban örülnék, ha igent mon-danál.

Iblis a borosüveg után nyúlt, aztán visszahúzta a kezét. Volt valami eb-ben a fickóban, ami alapjában különböztette meg az összes gyilkostól, szélto-lótól, szemforgatótól és finánctól, akikkel pályafutása során dolga akadt. Pe-dig eleget kóborolt, annyi szent: Abaszisz sekély vizein kezdte, vadászott

nyugaton, Ediomad bérceinek árnyékában, megfordult a déli part ősi város-aiban, és bekóborolta Sinemossa szigetvilágát is, melyen túl tajtékot verve robajlik az igazi óceán, a hajós-álmok ereklyetartója, az isteni válasz mind-arra, ami idebent kisszerű és sivár. Ha a feketébe öltözött férfira nézett, Iblis ezt a háborgást látta, és úgy döntött, az áramlat kegyére bízza ma-gát… csak az érdekeire vigyáz, amit Antoh – legyen szó nagy üzletről vagy aprópénzről – minden teremtményétől elvár.

– Nem teszed meg – mormolta, farkasszemet nézve a nyílpuska vájatában lapuló halállal. – Nem azért, mert nem vagy képes rá, hanem mert tudod, hogy semmit sem nyernél vele… pedig ki ne szeretne nyerni manapság?

– Még egy hazárdjátékos. – A bárd felé forduló Graum vigyorgott, iszákjá-ban összecsörrentek a kockák és az ezüstpénzek. – Miért ne tárgyalhatnék vele én? Egykettőre tisztázzuk az együttműködés feltételeit, és a részesedés-ről is megállapodunk, mire te meg a többiek felkészültök az indulásra oda-kint.

Gorduin nem mozdult; fellegszürke szemei fogva tartották Iblis tekintetét. – Fej vagy írás? – Írás – suttogta az aszisz. Az acélhegy a feje mellett cikázott el, és arasznyi mélyen vágódott a falra

aggatott Toron-térkép O betűje alá, hogy megjelölje az öblöt, ahonnét a fiatal dwoon halálos kórral és a hermelinpalástú áruló nevével tért vissza.

– Részemről a szerencse. – A nagydarab ember letörölte a homlokán meg-gyűlt verejtéket, és nem ellenkezett, mikor a goblin bort töltött neki a rév-kalauz fakupáinak egyikébe. – Mit teszel, ha történetesen a fejet választom?

– Az élet csupa rejtelem – dünnyögte a bárd, és magában mosolyogva, fegyverét vállára vetve kifelé indult. A kalóz most már tudja – vagy hiszi, hogy tudja –, mit tartson róla, és ha Graum csak fele olyan jól teljesít a sze-rencsejátékban, ahogy általában szokott, szegény fickó holnapra a gatyájára sem mondhatja többé, hogy az övé.

A jókedv elkísérte a szabad ég alá, és csak a sziklaplatón lobogó tűzkör láttán mondott búcsút neki: az ilanoriak kardtánca eszébe juttatta, hogy Észak lángjai öt hosszú éve lobognak, hogy ő maga az egyik félhez sem tartozik igazán, és hogy ha beteljesíti Alyrnak tett ígéretét, végképp a két világ mezsgyéjére szorul. Volt persze jó oldala is a dolognak: míg a Szem-mel foglalkozott, nem kellett a Boszorkányerőd árnyékában történtekre

… mi lehet előbbrevaló a testvéri szeretetnél…? gondolnia. A feladat fogódzót jelentett számára a kizökkent világban,

éberré tette, és ezzel nem csak a lelkét mentette meg: talpon maradt, míg másokat – zömmel nála különbeket – elnyelt vagy megnyomorított a vér-zivatar. Istenek és bálványok híján a kötelességgel került misztikus kapcso-latba; ez adott értelmet a létezésének, és mint afféle vallás, nem tűrt ellent-mondást. Hiába berzenkedtek a kalandozó-ösztönök, hiába lázadt énje egyik fele az újabb teher ellen – a másik fél, a becsület útját járó harcos csak Pretet, az elesett barát halódó fiát látta maga előtt, és eltökélte, hogy megfizet a Csillag kazamatáiban rejtőző szörnyetegnek a háború minden borzalmáért.

4. A Dominior rakterébe egy tucat lovat is bezsúfolhattak volna, az ilanoriak azonban úgy döntöttek, hátrahagyják hátasaikat. Nem cipeltek magukkal semmit pengéiken, íjukon, köpenyükön és hadijelvényükön kívül, melyet – életükkel együtt – a százezreket elpusztító zászlóháborúnak köszönhettek.

Haramiák voltak, akik a Pyarron szerinti 3691. esztendő tavaszáig Szépmező déli határa mentén sarcolták a kereskedőket, a toroni mozgósítás hírére azonban szívük szavát és a thánok véres szablyáját követték. Béke-időben halál várt volna rájuk, most azonban nekik is kijárt az esély, hogy három lelkük közül legalább egyet megmenthessenek, és harcban vívják ki a Sólyom számára a hazatérés jogát.

A Sólymok serege, mely a kezdetekkor félezer főt számlált, élen járt min-den ütközetben: harcosai ott véreztek az Emrel völgyében, Davalon, Kamriss és Cantal Corr falainál… és alig félszázan érkeztek közülük a toroni földre, hogy hősi tettekkel és kopjafákkal jelöljék ki a Vinverio há-góitól a tengerig vezető út mérföldjeit.

Gorduin a drassosi áttörésnél került össze velük, és mert a thánok ha-dinépéből csak a törvényenkívüliekkel érzett lelki rokonságot, úgy döntött, az oldalukon harcolja végig azt a pár hetet, ami a háborúból hátramaradt. A Sólymok fedezték az útját a Hatodik Hadúr táborától Sabbúlig, habozás nélkül szegődtek mellé a vadászathoz… és harmincan léptek vele együtt az aszisz kalózhajó fedélzetére, hogy kitartásuk után szerencséjüket is próbára tegyék. Választott vezetőjük legendás vezér-nemzetség tagja, a félszemű, lángmarta képű Dul Nan Coprada volt: rettenthetetlen harcos, aki vére jo-gán birtokolta Kai-Syah erejét, és az ő szavával szólva fejjel magasodott öles termetű társai fölé.

Kész szerencse, hogy olyan ritkán beszél, gondolta Graum, aki a feketébe öltözött égimeszelők nyomasztó társasága helyett inkább a legviri kalózokét kereste, és ügyelt rá, hogy egyiküktől se nyerjen többet az ilyen helyzetben indokoltnál. Az igazi játszmát a visszaút utolsó óráira tartogatta: Iblis és

a többiek akkorra üres zsebbel is boldogok lesznek, hogy megszabadul-hatnak zord és hallgatag utasaiktól.

A Dominior, melynek az öbölben töltött három nap alatt csak a vitor-lázat egy részét sikerült pótolnia, bizonytalanul feküdt a szélben, de kezesen követte a toroni part vonalait: az indulástól számított második nap végén elérte a Kéntűz-fokot a Sabbuli-öböl keleti ívén, a vörös dagállyal emeltette át magát a zátonyokon, majd északkeletnek fordult, és hajnalig oldalazott a hullámhegyeken át az ötödkori város romjai felé, melyek napközép után vál-tak láthatóvá a fel-felvágódó tajték és a szitáló eső függönyén túl.

– Mi a véleményed? – fordult Copradához a bárd, amikor a Csillag bástyáinak zömök árnyai is kirajzolódtak a messzeségben.

– Túl feltűnő. Én legfeljebb az ellenségemnek választanék ilyen búvóhe-lyet, akármilyen messzire és mélyre nyúljanak a kazamatái.

Gorduin az Armador-féle látcsővel kémlelte a partot és a romos épülete-ket. Az ötödkori mólón át-átcsaptak a hullámok, a szegélykövek azonban épek voltak, és épnek látszott az erőd kikötőre nyíló kapuja is – oromzatán mintha alakok moccantak volna, körvonalaikat azonban elbizonytalanította a kavargó permet.

– Graum? A goblin felemelt fejjel szimatolt a szélbe, mely olyasmit is elárult neki,

amit a többiek elől elrejtett a tenger átható szaga. – Tűz – formálták a szót vaskos ajkai. – Jobbra előttünk. A füstje túl rit-

kás ahhoz, hogy a falak fölé emelkedjen, de ott van… és ott vannak azok is, akik gyújtották. – Lehunyt szemmel ízlelgette a levegőt, lapos arcán rán-cok futottak szét. – Mosdatlan lények. Sokan. Nedves irha, bőr, fegyverzsír, szikkadó hús és rothadó zöldség, ahogy a katonai táborokban szokás, de van benne valami más, valami furcsán ismerős. Nehéz szavakba önteni, de olyan érzés, mintha… – Összerezzent, és mikor felpillantott, hitetlenke-dést sugallt az ábrázata. – Nem – suttogta. – Nem, biztosan tévedek; ilyen ostoba tréfát maga Darton sem…

– Mit érzel? Graum a korlátot markolta, és olyan szemeket meresztett az erődre,

mintha személyes balvégzetét sejtené az ódon sáncok mögött. – Goblinok – dünnyögte. – Egy rakás átkozott goblin, mintha nem is

Toronban lennénk, mintha…

– Reffvitorlákat ki! – parancsolta Iblis, Gorduinra villantva vad mureno-szemeit. – Ha időben kezdjük a balfordulót, nem fognak gyanakodni: nap-jában egy tucat halászhajó lovagolja meg az áramlatot ugyanígy. A ladikot a jobb oldalon eresztjük le, és elvacakolunk a hálókkal, míg ti partra eveztek; talán egy-két makrilt is sikerül elkapnunk, mire ti biztosítjátok a mólót és az öblöt odakint.

– Jobb lenne, ha eltűnnétek, és csak holnap jönnétek vissza – közölte a bárd. – Esetleg sohanapján: goblinok vagy sem, kemény küzdelemnek nézünk elébe.

– Ebben nem kételkedem. – Az aszisz egy tarcskötélbe fogódzott, ahogy a Dominior balfordulóba kezdett; a hullámok bebocsátást kérő vándo-rok módján dörömböltek a megviselt bordázaton. – Ahogy abban sem, hogy ti lesztek a győztesek… mi pedig, a részesedésünk fejében, azon le-szünk, hogy sokáig élvezhessétek a diadal gyümölcseit.

Egy szót sem hisz abból, amit a Szemről hallott, állapította meg Gorduin. Biztosra veszi, hogy a magunk pecsenyéjét sütögetjük, és még csak nem is hibáztathatom érte: egyikünk sem látszik született Krad-lovagnak, ami azt illeti…

– Várjátok meg a jelet! – sziszegte a félszemű Sólyom, ahogy a ladik-hoz parancsolta embereit. Ketan Brynn, a tengeribetegségtől gyötört ki-rurgus már elhelyezte zsákját a jármű orrában, és maga is elhelyezkedett; arcán, ahogy a partot kémlelte, hamis könnypatakokként csorgott az esővíz.

– Gondoljátok, hogy látnak bennünket? – Ha látni nem is látnak – mormolta a goblin, ahogy a palánkra, onnét

a ladik orrába szökkent –, a patikaszerek és a félelem szagát biztosan megérzik, úgyhogy maradj a padok alatt, és morzsolgass hínárt, míg a visszatérésünket várod; mind megfizetjük az árát, ha engedjük, hogy bármi bajod essék!

A borotvált fejű nem tiltakozott; engedelmesen nyúlt el a ladik alján ko-tyogó vízben, míg Gorduin és a Sólymok a helyükre illesztették az evezővil-lákat mindkét oldalon.

– Kész? – Kész! A kalózok két csoportot alkottak a csörlők körül, vigyázva eresztették

mind lejjebb a súlyos alkotmányt, és a loccsanás hallatán késsel estek a

rögzítőköteleknek. Graum, akinek az evezőpadon ez egyszer nem vehették hasznát, résen állt, és csáklyája vastagabb végét a palánknak szegezve eltaszí-totta járművüket a Dominior oldalától.

– Vízbe a lapátokat! – kiáltotta, ahogy az orr a nyílt víz felé fordult. – Mutassuk meg ezeknek a derék martalócoknak, hogy nem csak az úszáshoz értünk!

Az ilanoriak nekifeküdtek az evezésnek. Percek alatt kijutottak a brigg szélárnyékából; a goblin ismét megpillantotta a partot, a móló és a zömök bástyák sziluettjét, aztán, ahogy a hullámverés erősödött, megpillantott még valamit – valamit, ami az ismerős szagnál is nagyobb hatást gyakorolt rá, és szavát vette egészen addig a pillanatig, míg a ladik gerince megcsi-kordult a part kövein.

– Három marad, a többi biztosít! – sziszegte Coprada, ahogy Gorduin ol-dalán a térdig érő vízbe ugrott. – Tovább a bozótosig; először a nyomainkat kell eltüntetnünk!

Gallyakból és tengerifűből rögtönöztek rejtekhelyet a ladiknak, majd a csenevész fák takarásába húzódtak, és fegyvereik ellenőrzéséhez láttak. Graum mostanra összeszedte magát annyira, hogy próbát tegyen Armador látcsövével: az a valami, ami úgy megdöbbentette, még mindig ott lengedezett a Csillag tengerkapujának oromzata felett.

– Tier…? Gorduin felfigyelt a szokatlan zöngére társa hangjában, és vita nélkül

cserélte látcsőre a kahrei halálosztót, melyet, hogy megóvja a búvóhelyükig felfutó hullámoktól, hamarjában a legközelebbi Sólyomra bízott.

– Irány? – Tíz óra – mormolta Graum, felidézve a pyarroni időmérők egyforma cik-

kelyekre osztott körét. – Pont szemben… azaz, valamivel feljebb, a kapu fe-lett.

Gorduin állított a kristálylencsék fókuszán, hogy tisztább képet kapjon. A boltozat felett csattogó kelmenégyszög egy lobogó volt, szegélye tépett és kormos, mintha tűzből ragadták volna ki, feketével vágott bíbor mezejében azonban büszkén ágált egy bilincseit szaggató kos, melynek szarvai három hegyet és két holdat tartottak roppant ívükön.

– Mi a …?

– Te minek nézed? – sóhajtott Graum, a melléjük kuporodó Copradának kínálva a maga látcsövét.

– Szövetségi lobogóra emlékeztet, de… – A Sólyom nagy levegőt vett: az erőd védőinek ébersége a fura hadijelvénynél is jobban aggasztotta. – Nos, az elmúlt öt évben elég zászlót láttam ahhoz, hogy eldönthessem: ez nem tartozik közéjük. Dalnok?

Gorduin leeresztette a tajtéknedves fémcsövet, és a fejét ingatta közben: maga sem tudta, sírjon-e vagy nevessen azon, amit a lobogó oly büszkén hir-det odafent.

– Fegyvertársak – suttogta, és intett Graumnak, hogy vegye gondjaiba nyílpuskáját. – Már amennyiben Toron ellenségei annak tekinthetők… bár fogalmam sincs, hogy kerülnek ide, és hogy mit jelent mindez a mi küldeté-sünk szempontjából. – Fellegszürke szeme az öles termetű vezérre villant. – Készítsd az embereidet, Dul fia, és készíttesd elő a saját zászlónkat is: ha idejekorán vallunk színt, vérontás nélkül a falakon belülre juthatunk.

– Kik ezek? – emelte csapzott fejét a ladik palánkja fölé a kirurgus. – És miféle lobogó alatt küzdenek? Ha tudod, Gorduin uram, kérlek, ne csigázz tovább: túl sok megpróbáltatást álltam ki ahhoz, hogy tudatlanul távozzak az élők világából.

A bárd mosolyogni akart, de balsejtelmekkel eltelve emelkedett fel, hogy átvegye fegyverét Graum kezéből. A fiatal ügynök, Pret is megfordult azok közt a falak közt… és halódva tért vissza, hogy az embernem egyik legádá-zabb ellenségéről hozzon hírt övéinek.

– A zászlót először látom – dünnyögte –, a címer viszont ismerősnek tűnik. Egy ősi dinasztiáé, melynek évezredekkel ezelőtt szakadt magva. A Kétszarvúaké, akik Gro-garach hegyei közt uralkodtak: a goblinok szabad államáé, mely Gro-Ugon születésekor bukott el, és a Hetedkor első százada óta csak Graum népének legendáiban él.

5. Az erődöt megszállva tartó goblinok – számukat a bárd kétszázra becsülte – rongyosak és elszántak voltak, s bár sem a közöst, sem őseik nyelvét nem beszélték, nyilvánvalóan fellelkesültek az ilanori hadijelvény láttán: ké-sedelem nélkül szélesre tárták a jövevények előtt a tengeri kaput.

– Akad itt tiszt? – eresztette ki hangját Graum, ahogy az ódon kőnégyszög belső udvarára, a bástyák szélárnyékába értek. – Akad legalább egy tolmács köztetek?

Míg a lábnyi magas, külsejükhöz képest jól felfegyverzett teremtmények elöljáróik után néztek, Coprada négy legfürgébb Sólymát a falak és a védművek bejárására küldte, aztán csatlakozott Graumhoz és a bárdhoz a Csillag kútja mellett, melynek kávájáról ötödkori harcos-arcok szemlélték a gyülekező sokaságot. A goblinok lándzsái, rövid pengéi és íjai vadonatújnak tűntek. Egy közeli fegyverraktárból származhattak, és mert a térkép szerint Sabbúl húszmérföldes körzetében egyetlen helyőrség sem akadt, Gorduinban fészket vert a gyanú, hogy a kikötő több – és talán békeidőben is több volt – elfeledett romnál, ahol kedvükre időzhetnek a törvényenkívüliek és a ho-mályszörnyek.

A Csillag, a part legdélibb pontján komorló erőd ötödkori építmény volt. Méretei és arányai elárulták, hogy nem háborúra készült: a maga ide-jében jelkép lehetett, eszményi szolgálati hely egy császárhű nemesnek és félszáz ifjú tisztnek, akik a Sheralig nyújtózó birodalom beltengerének ékkö-vét, Sabbúlt oltalmazták az emberöltőnként egyszer idevetődő kalózoktól. Az azóta eltelt évezredekben a parti védművek jelentősége jócskán megnö-vekedett, a Csillag azonban – melyet a régi kikötővel együtt tépázott meg egy hatodkori tengerrengés – makacsul ellenállt a bővítési kísérleteknek: ősi kövei nem tűrtek meg hátukon friss téglasorokat, három bástyáját ma éppúgy húsz láb magas fal kötötte össze, mint Kyria fénykorában, s bár az építők eredeti varázsjeleinek zömét eltüntette az idő, némelyik még min-dig hatott, és a környéktől sem tagadta meg óvó hatalmát. Az oromzatok

épsége, a móló töretlen íve, még az öböl gazdag halállománya is mágiára vallott, a bárd azonban óvakodott harmadik szemét felnyitva meggyőződni igazáról: erejét az alapzat féregjárataira, a küszöbön álló vadászatra tartogat-ta.

A bejárásra küldött Sólymok hevenyészett térképe alátámasztotta feltevé-seit: a kazamatarendszer ott volt, szellőzőnyílásai a belső udvarra, cápaszáj-forma légbeömlői – az ötödkori fő széliránynak megfelelően – északnyugat-ra, illetve délkeletre néztek, olyan Kyel-bálványhoz téve hasonlatossá az erő-dítményt, mely ifjú és vén ábrázatával egyszerre mosolyog a szárazföld és a tenger felé.

– Szervezz őrjáratot! – fordult hadnagyához Coprada, bizalmatlanul mé-regetve a mind nagyobb számban köréjük gyűlő goblinokat. – Két pár a kikötőt, két másik a romokon átvezető utakat ellenőrzi: járhatóság, kihasz-náltság, hátrahagyott tárgyak és nyomok; mindent tudnunk kell a környékről, mielőtt a föld alá merészkedünk.

A hadnagy bólintott, és elsietett, az eleven gát azonban alig zárult össze mögötte, mikor átellenben ismét megnyílt: a fegyveres teremtmények tömege ütemes lábdobogással, majd – Gorduinék nem kis megdöbbenésére – züm-mögő kórussal üdvözölte a gyilokjáró lépcsőjén lefelé tartó, vörös köpenyes testőrök közrefogta emberalakot.

– Vezér – krákogta egy idősebb goblin, aki hatalmas kétvájatú szám-szeríjat cipelt, és zihálva torpant meg a kút mellett. – Nyelveken szóló, da-lokkal bátorító, ki megtanítja rab, hogy legyen szabad.

A bárd, akinek a rongyos gúnyák és az újszerű fegyverek után harma-dikként a goblinok szíjas izomzata tűnt fel, rádöbbent, hogy volt bányarab-szolgákat lát: szökevényeket, akik a szövetségi támadás zűrzavarában, ám nagyon is tervszerűen gyűltek Gro már-már elfeledett uralkodóházának lo-bogója alá. Szemügyre vette a Nyelveken Szólót, ezt az inas, beesett ar-cú, átható tekintetű kis embert, akinek vállára marólúggal szürkére fakított, eredetileg nyilván kénsárga stóla maradvány borult, és tépelődni is, szánakoz-ni is elfelejtett közben.

– Gillem Bel Anconar – mosolygott a jövevény, de Gorduin tüstént megérezte, milyen kimerült. Alig állt a lábán, mert…

menni kell, délnek, mindig csak délnek a dombokon át; északra nincs út, arra a halál van, és bármilyen lelkesek a goblinok, vétek lenne őket ütkö-

zetbe vinnem. Egy hely kell a parton, ahol meghúzódhatunk, netán ladiko-kat keríthetünk – ha tévedtem, ha a Szövetség csapása irányt vált, és itt, Kelet-Toronban mégse éri el a tengert, még mindig próbára tehetjük a szeleket és a szerencsénket; ha űzőbe vesznek, a nyílt vízen keresünk menedé-ket, esetleg harcolunk, de egy biztos: vissza nem megyünk, a bányákba többé soha

… mert az elmúlt héten csak egy-egy órára hunyta le a szemét, és akkor is a meneteléssel, ritkábban a parti sziklákon megtörő hullámok morajával álmodott. Traid volt, a legmakacsabb embernép szülötte, mely az északfoki Fehér-tenger partján valaha hajót ácsolt és kunyhókat emelt, amellett tudós férfiú, aki egyetlen igazi fegyverét, a történelmet fordította rabtartói ellen.

– Tier Nan Gorduin – mormolta a bárd, és sietve bemutatta társait is. – Nem kereshetnénk védettebb helyet a beszélgetéshez, Anconar mester? A készleteink szűkösek, de amink van, örömmel megosztjuk veletek, és nyomban üzenünk a földnyelv túloldalára: ottani barátaink a megfelelő be-fogadóképességű járműről is, a kijuttatásotokról is gondoskodnak majd.

– Miért ez a sietség? – sóhajtott a historikus, aki inkább támasznak, mint oltalmazónak tekintette vörösbe öltözött testőreit. – A hadállásunk kitűnő, a regitor kétségbeesésében úgy elaprózta csapatait, hogy egy korg hordát sem tudna megállítani, ami pedig a készleteinket illeti… – újabb mosoly – … nos, az égiek kegyesek voltak hozzánk: a halottakon kívül élelmet és felszerelést is bőséggel találtunk idekint.

– Halottak? – visszhangozta Coprada összeszűkülő szemmel. – Úgy érted, halott toroniak?

– Azok. Egynapi járóföldre innét, az erdőben tanyáztunk, mikor hírét vet-tük, hogy északi portyázók bukkantak fel a romvárosnál. Felkerekedtünk, hogy csatlakozzunk hozzájuk, de mire ideértünk, társaságuk helyett csak tevékenységük eredményét élvezhettük. Alapos munkát végeztek, és sietve távozhattak, mert nem is próbálkoztak a nyomok eltüntetésével, de er-ről… – a kis ember megborzongott az esőpermetet kavaró szélben, és intett, hogy húzódjanak fedél alá – … ti nyilván sokkal többet tudtok nálam. Az el-esetteket és a fegyvereket összeszedtük, a készletek lajstromozása folyamat-ban van, és most, hogy visszatértetek, már nincs akadálya a…

– Egy pillanat – emelte fel hangját Graum, akit egyszerre feszélyezett a rendkívüli helyzet és a fajtársainak kutató pillantása. – Megbocsáss, mes-

ter, de létkérdés, hogy tisztázzuk a részleteket: először járunk itt, és nincs tudomásunk más szövetségi alakulatokról ezen a környéken. Az Ötödik Hadúr seregét tíz, a Hatodikét négy napi távolság választja el tőlünk: a csapás fő iránya a Narvila-félsziget, és mióta átléptük a határt, egyetlen előőrs sem merészkedett nálunk keletebre; oktalanság volna ingerelni azo-kat az elaprózott toroni csapatokat.

Az ötödkori imaház visszhangos előterében, szoborcsonkok és elfakult freskók közt állapodtak meg. A goblinok, bár a közösből alig pár szót értet-tek, fura áhítattal hallgatták a beszélgetést, és Graumnak is megszavazták a feketébe öltözött embereknek kijáró tiszteletteljes távolságot.

– Szóval – nézett végig a Sólymokon Alconar – nem ti jártatok itt, és nem is tudjátok, kik végeztek a toroniakkal?

A bárd és a goblin tekintete összevillant. – Ha láthatnánk a sebeiket… – Nincs akadálya. A tetemeket a tengerkapu melletti csónakházba vit-

tük, azt az egyet pedig, aki… nos, nem volt egészen halott, reggel óta a saját a saját sebesültjeinkkel együtt ápoljuk a ciszternánál. – A kis ember elhúzta a száját. – Nyilván észrevettétek, hogy a falakon belül sokkal jobb a levegő: a masina teszi, ami odalent dolgozik, és napjában száz mérő édesvizet nyer ki a tengerből. Mágia működteti persze, és mert a hermeti-kában félannyira sem vagyok jártas, mint a történettudományban, úgy döntöt-tem…

Gorduin, akit a hallottak mind jobban elbizonytalanítottak, előrelépett. – Tehát van egy foglyotok? Valaki, aki elmondhatja, mi történt itt? – Napközép táján még lélegzett – ráncolta homlokát Alconar –, de kétlem,

hogy a segítségünkre lehet: az ő torkát is átvágták, akár a többiekét. – Újra végignézett az ázott köpenyben és csizmában toporgó fegyvereseken. – Nem a tietek jártak itt, azt mondjátok? Roppant különös. Az, akitől a hírt hallot-tuk, megesküdött rá, hogy könnyű fegyverzetű ilanoriakat látott a romvá-rosnál.

Coprada tűnődve vetette hátát a nedvességet izzadó kőnek. – Helybéli volt? – Nem hinném. A kóborlók öltözékét viselte, a haja kese, a lova minden

kétséget kizáróan tiadlani volt. Felderítő lehetett, akit…

– A szövetségi felderítők párban járnak – dünnyögte Graum –, és ritkán bíznak ismeretlenekre hadászati értesüléseket.

– Azt állítod, hogy hazudott nekünk? – Nem tudom – sóhajtott a goblin –, és jobb lenne, ha sosem tudnám

meg: épp eléggé aggaszt, hogy fogalmam sincs, ki lehetett a fickó. A csend elég hosszúra nyúlt ahhoz, hogy a szedett-vedett öltözékű

goblinok rangidőse összerakja az elhangzottakat, és fajtársára villantsa agyaravesztett fogsorát.

– Te felderítő? – Valami olyasmi – mormolta Graum, és a bárd pillantását elértve

Gro szabadállam hadseregének elöljárójára vigyorgott. – Látni szeretnénk a halottakat és a sebesültet. Elvezetnél hozzájuk, testvér?

A vén goblin kiegyenesítette derekát, és elégedett mordulással nyugtázta, hogy a jövevény – bár nyilvánvaló megbecsülésnek örvend a simaképűek közt – éppúgy vállalja gyökereit, mint ő. A némajáték Anconar figyelmét sem kerülte el, aki immár biztosra vette, hogy a lábnyi magas harcos társa-sága nem miattuk, de nem is véletlenül érkezett erre a partszakaszra. A fél-szemű, majd a sebhelyes képű ilanorira pillantott, s mert hasztalan próbálta eldönteni, melyikük a vezér, inkább a szürke darócba burkolódzott, tenge-ribetegnek látszó kirurgust szólította meg:

– Nyilván egyetértünk abban, hogy a helyzet rendkívüli, s mint ilyen, tel-jes őszinteséget követel. Enyéimmel együtt mindent elkövetek, hogy küldeté-setek sikerrel járjon, de szívesen venném, ha beavatnátok a…

– Később – sziszegte Gorduin, akit az új helyzet fokozódó balsejte-lemmel töltött el. – Szólj a tieidnek, hogy gyújtsanak jelzőtüzeket a tenger felőli oldalon, és álljanak készenlétben egy brigg fogadására: nem túl tágas, nem túl fürge, de valamennyiünket kijuttat innét, ha a helyzet valami okból tarthatatlanná válik.

– Tarthatatlanná? – Senki sem tudja, mire készülünk – mormolta a bárd. – Aki beszélhetett

volna, meghalt, eltűnt, vagy velünk utazott… a te kese hajú felderítőd mégis könnyű fegyverzetű ilanoriakat emlegetett, és gondoskodott róla, hogy a megfelelő tempóban, a megfelelő irányba meneteljetek tovább. Hány mérföl-det tettetek meg tegnapelőtt óta? Tízet? Tizenkettőt?

– Úgy valahogy. De miért fontos ez?

– Mert bizonyítja, hogy annak, aki minket ide várt, rátok is szüksége volt. – Gorduin minden pillanattal jobban kívánta, bár ne lenne igaza: az ér-zés olyan volt, mintha földcsuszamlást próbálna logikus érveléssel irányvál-toztatásra bírni. – Ha az ember háló helyett horoggal akar makrilt fogni, a megfelelő csalétket kell használnia. A mi csalétkünk egy fantom volt, a tiétek mi lettünk, és aki a szálakat mozgatja, aligha éri be ennyivel: most már csak abban reménykedhetünk, hogy nem fertályórákkal, hanem napokkal számolt, és hagy elég időt a…

Kiáltozás és lábdobogás fojtotta belé a szót: a Csillag városra néző bástyájáról tüzes nyilat lőttek fel, a Sólymok épp útnak indult felderítői közül kettő rohanvást közeledett az esőverte udvaron át, és a bárdnak tűnődnie sem kellett, miért találja olyan ismerősnek az arckifejezésüket – ő maga is ilyen grimaszt vágott, ha az erőviszonyokat egyenlőtlennek ítélte.

– Gyalogság a sabbúli úton – lihegte az elsőként érkező férfi. – Íjászok és lándzsások százszámra, a regitor lobogói alatt. Tudnak rólunk, mert már-is tágítják az arcvonalukat; ezekben a percekben érik el a romvárost, és egy órán belül a falak alatt lesznek.

– Lovasság? – Csak a zaja hallatszik. Nem elég öblös ahhoz, hogy vérteseké legyen,

de ez egyszer nem örülök neki: a toroni portyázók fürgék, és a terep sem igen hátráltatja őket. Ha el akarjuk érni a ladikot, tüstént indulnunk kell.

– Kétszázhuszonnégyen vagyunk idebent – emlékeztette Coprada. – Tíz forduló sem lenne elég, hogy mindenkit kimenekítsünk, és kétlem, hogy messzire jutnánk: hajók is akadhatnak ott, ahonnét a gyalogosok és a lovasok jönnek.

– Toroniak? – A kirurgus most már nem a hullámveréstől sápadozott bő csuklyája árnyékában. – A tartományúr csapatai?

– Döglegyek nem lehetnek – vont vállat a félszemű –, merthogy nin-csen szárnyuk. – Gorduinra, a goblinokra, majd saját embereire sandított, és akik látták, megesküdtek volna rá, hogy mosoly dereng az arcán. – Éb-resztő, nyavalyások! Kapukat bezárni, őrtüzeket felszítani, aztán a falakra mind: Kai-Syah, aki a jó időt adta, most jó harcot is ad hozzá!

A Csillag kőháromszöge a készülődés lázában égett, mire Gorduin a bel-ső udvaron és a gyilokjárón át a hátsó kapu kilátójába, a szél dagasztotta lobogó alá ért. Az ilanoriak pontosan tudták, mire számíthatnak, ezért a

mellvédig sem kísérték el: zászlójukkal foglalkoztak inkább, melyet Gro sza-badállam lobogója mellé, a torony köveinek résébe tűztek.

Gorduin hátradobta csuklyáját, és az arcába csapó esővel dacolva me-redt az öböl felett terjengő szürkeségbe. A déli horizont íve olyan töretlen volt, amilyen itt és most, egy elfuserált kor elfuserált háborújának utolsó napjaiban csak lehetett: a Dominior odébbállt, és vele távozott a remény is, hogy veterán kalandozóhoz méltatlan hiszékenységét ép bőrrel úszhatja meg.

Naizerd, te nyomorult bőregér, gondolta. Ha hallasz, ha élsz még egyálta-lán, most boldog lehetsz: nem hittem volna, hogy a mágiád helyett az isten-verte neved végez majd velem…!

Aztán sarkon fordult és ment, hogy a hangulatához leginkább illő helyről, a szökött rabszolgák és a megtért haramiák lobogója alól figyelhes-se a háromfelől közelgő toroni hadijelvényeket.

6. Awlem-en Caýhul, a tengermellék császári légiójának eprimora, a délnyu-gati partvidék oltalmazója és zászlósura szálas termetű, égkék szemű, való-színűtlenül fiatal férfi volt: két hónap híján negyven esztendős. Korban és rangban előbbrevaló társai éppúgy elhullottak az évek óta tomboló küzdelem-ben, mint a jelkép, melyet hordozniuk rendeltetett; a légió jelenlegi zászlaját alig fél éve varrták, és a hagyományokhoz méltatlan sietséggel hímezték tele a hódolat és a dicsőség jeleivel. Az ifjú eprimor nem bízott igazán hatal-mukban, és nem bízott az alattuk hadba vonuló csapatokban sem: kény-szertoborzott navorok voltak, kénbányák és sós mocsarak közé ékelt te-lepvárosok lakói, akiket – előre látható módon – tüstént elbizonytalanított az erőd paliszádjai mögül érkező nyílzápor.

A vesszők fellege elsötétítette az eget, a surrogás mintha a Lindigass leg-mélyebb bugyrából szállt volna. A Csillag felé közelgő hadoszlopok meg-torpantak, Caýhulnak azonban feltűnt, hogy az áldozatok nincsenek annyi-an, amennyien lehetnének, és puszta megszokásból fúvatott visszavonulót: bár a lövedékek útját képtelen volt nyomon követni, úgy becsülte, minden harmadik – ha nem minden második – illúzió csupán.

– Fedezékbe! – bömbölte, s míg parancsával futárok loholtak a századok élén álló kapitányokhoz, maga is a romváros düledékei közé kormányozta lovát. A megroskadt tetők gerendái a szitáló esővel és a tenger felől hömpölygő párával együtt megfelelő fedezéket nyújtottak az újabb soroza-tok ellen, és elég időt biztosítottak ahhoz, hogy az eprimor áttekintse a kialakult helyzetet.

Egy: az északi barbárok valóban csapatokat küldtek az öböl keleti oldalá-ra.

Kettő: mivel nincs flottájuk, tengerészgyalogságuk sincs; fő erejüket minden bizonnyal portyázók, tiadlani vagy ilanori íjászok alkotják.

Három: kedvező pozícióban, felkészülten várják a támadást… és egy vagy több átkos szemfényvesztő szolgál nekik.

Caýhul fiatal kora ellenére sem tartozott a tapasztalatlan tisztek közé. Akik a feladatra alkalmatlannak bizonyultak, egy hétig sem húzták poszt-jukon – ő megjárta a Vinverio lejtőit, sőt, vissza is tért onnét. Amiről a hadi-jelentések rugalmas elszakadásként beszéltek, a résztvevők számára alig kü-lönbözött a fejvesztett meneküléstől, és az eprimor, akinek szíve világéleté-ben calowyni ütemet vert, vezetői helyett szégyenkezett az újabb kudarc miatt. Vezekelt is: ezért állt a megtizedelt légió déli oldalvédjének élére, és ezért vállalkozott önként a partvonal megtisztítására, ahol – mint a regitor hírforrása jelezte – szövetségi csapatok bukkantak fel, hogy a halászok elűzé-sével tovább nehezítsék Sabbúl lakóinak életét.

A menetparancs sem árult el többet, Caýhul azonban, aki a hadászati tudnivalók mellett mostanra a mellébeszélés egyszeregyét is elsajátította, ráébredt, hogy az erőd és a kikötő birtoklásánál valamivel többről van szó – hogy a közérdek fennen hangoztatott frázisai egyéni – s minden kétséget kizáróan anyagi – érdekeket lepleznek.

Óvatosabb, eszesebb és toronibb volt annál, hogy faggatózzék, de mikor az úton kapott üzenetek egyikéből kiviláglott, hogy dolga a Csillag visszavé-tele mellett egy tengeri úton érkező szállítmány biztosítása lesz, maradék kétségei is elenyésztek… és most, ahogy a falak felett dagadozó idegen lo-bogókat figyelte, a hetedkori eprimor felháborodása helyett az ötödkori hódí-tók hideg dühe borzongatta meg.

Tény: a szövetség martalócai egy lépéssel előtte járnak. Feltevés: ismerik a regitor tervét, a szállítmány érkezésének időpontját, és

nyilván tisztában vannak a fontosságával is. Következtetés: bármilyen jól értesültek és elszántak, hibáztak, mikor ki-

sebb erőket összpontosítottak a kelleténél, és nem gondoskodtak róla, hogy érkezésüket titokban tartsák.

Fogadalom: fizetni fognak. Fizetni az Unió földjén, Tiadlanban és másutt elvérzett barátokért, a Vinverio lejtőin maradt fegyvertársakért, az özvegyek és árvák könnyeiért – mindenért, amit a császár és Új-Kyria ellen elkövettek. Átkarolja, kivérezteti és eltiporja őket, ahogy ősei tennék, de mindenek előtt…

Lerázta az esővizet földszín köpenyéről, és alárendeltjeihez fordult, akik egy szétfolyó freskó-foltok borította faldarab oltalmában lapultak, és úgy

bámultak a szegélyen megpattanva aláhulló nyílvesszőkre, mintha kőrisfává dermedt kígyókat látnának bennük.

– Üzenet a Benvent-fok világítótornyának – sziszegte. – Tíz példányban, azonnali indulással; a jeleket még ma éjjel továbbítaniuk kell. – Addig bá-mult az escriptorokra, míg a kristályhegyű tollak vándorolni nem kezdtek az óvó mágiával átitatott fémlapokon; a hozzáértés mellett különleges kesztyűre is szükség volt ahhoz, hogy a rejtjelek a célnál szavakká és mondatokká változzanak vissza. – Elértem a partot, és minden kétséget kizáróan megbizonyosodtam az ellenség jelenlétéről. A környék megtisztítása időbe telhet, az elsődleges kikötő jelen pillanatban nem biztonságos. Értesítsék a Concordiát, hogy forduljon keletnek, és maradjon távol az öböltől; a másod-lagos kikötőben, ismétlem, a másodlagosban biztos révre lelhet.

Az escriptorok némán tették a dolgukat: még az a boldogtalan is hang nélkül hanyatlott el, akit toroktájon ért egy aláhulló vessző; az öléből kifor-dult fémlapot hideg eső verte, a félbemaradt üzenetnek új, fenyegető értelmet kölcsönzött a jelekre csorduló vér.

Odakint gyülekezőt harsogtak a kürtök. A romváros főútjain harci mé-nek és elkoszlott csizmák verték a sarat: Caýhul három lovasszázada és két ezrednyi könnyűgyalogsága futott be, hogy égzengés és acélcsörgés közepette, száznál több áldozat árán elfoglalja kijelölt állásait. A falak há-romszögéből újabb vesszők röppentek fel. Félúton keresztezték a válaszul küldött sorozatokat, és egy perc sem kellett, hogy mindkét oldalon felharsan-janak a dühödt kiáltások; a lobogók alatt örvénylő tömegek immár nem csak látták, érezték is a vérükre szomjazó ellenséget.

– Kai-Syah! – harsogta a kapubástyáról Dul Nan Coprada. – Szűz Vadász, gondolj velünk!

– Lattis kryanhar! – zúgták a nekilendülő toroniak. A Ködhó tizenegyedik napja, a Feketeacél órája volt. Megkezdődött a

Csillag ostroma.

7. A szürkületkor fellángolt küzdelem hevessége csak sötétedés után hagyott alább: az Óezüst órájában zivatar söpört végig a tájon, és fedél vagy pony-va alá kényszerítette a legmegátalkodottabb fegyverforgatókat is.

A Csillag északi kiszögellésén megtört rohamok halottai kusza halomban hevertek a falak árnyékában, a mozgásképes sebesültek sárszín bogarakként kúsztak a faggyúlámpások toroni oldalon világló karéja felé. Alkonyat óta majd’ háromszáz lélek távozott a Lindigassra a világok szakadékán át, de a Szépmező felé szárnyaló lelkek és örökre elcsendesedett goblinok sem lehet-tek kevesebben – utóbbiak tiszteletére Gro lobogóját vérbe mártott szőrfona-tokkal és füstben barnult csontokkal, a gyász és az elszánás jeleivel övezték fel Anconar harcosai. Copradának tucatnyi lövészét, Graumnak rövid pengéi egyikét, Gorduinnak az áhított nyugalmat kellett nélkülöznie: egy védett zugban, lantját készen tartva kuporgott, és szellemével kutatta a rést a felhő-tornyok közt, hogy a kellő pillanatban megszólaltathassa az Összhangzatot, mely a hozzá hasonlókat Alborne hatalmával, az ostromlók megtévesztésé-hez nélkülözhetetlen energiákkal ruházza fel.

Nem emlékezett a pillanatra, mikor ujjai megrezdültek a húrokon, ahogyan arra sem, mikor nyomta el az álom: éjközép után eszmélt fel, és kábán meredt a felette derengő, narancsszín goblinarcba.

– Graum? – A fene se tudja ebben a tülekedésben. – Az érkező lapos pillantást

vetett tábortüzek körül melegedő fajtársaira; a neszek és a szagok ennyi év után is sanyarú gyermekkorára emlékeztették. – A szemek mindenesetre az enyémek, és sok furcsa dolgot látok velük.

Gorduin megrázta fejét, de hiába: az arcát óvó csuklyát kellett hátradob-nia, hogy a hideg eső úgy-ahogy magához térítse.

– Beszélj! – Az öböl keleti oldalának világítótornya fényjeleket ad. Hogy mit és kivel

próbál közölni, fogalmam sincs: a toroniak nem a szokásos haditengerésze-

ti kódot használják, vitorlák pedig közel-távol nem látszanak. Akinek üzen-nek, vagy repül, vagy…

– … vagy messzebb jár Iblis átkozott bárkájánál is – mormolta a bárd. – Mi van még?

– Jártam a hulláknál. Túl kevesen vannak ahhoz, hogy a Csillag őrei legyenek, és túl sokan ahhoz, hogy környékbeli menekülteket sejtsünk ben-nük: a ruházatukból ítélve obsorok, halászok, sőt, kalmárfélék is akadnak köztük. Az utolsó, akit a goblinok még életben találtak, akkor lehelte ki a lelkét, mikor odaértem.

– Kész csoda, hogy idáig húzta. – Magam is furcsállottam a dolgot – sóhajtott a goblin –, és úgy döntöt-

tem, hogy közelebbről is megvizsgálom a sebeket. A támadók szúró- és vágó-fegyvereket használtak, ahogy egy kalózbanda vagy egy portyázó szövet-ségi raj tette volna, de a legtöbb áldozaton – és ez már több, mint különös – egyetlen sérülést látni. Úgy fest, nem védekeztek; ami történt, nyilván ugyanolyan váratlanul érte őket, mint bennünket az, hogy egy toroni erőd-ben harcra kész goblinhorda vár ránk.

– Ne siess úgy! Arra célzol, hogy azok az emberek ismerték a gyilkosai-kat?

– Ha engem kérdezel, össze is dolgoztak velük. A csónakház víz felőli végében tisztán látszanak a szárazra húzott ladikok nyomai. A kirakodás ha-mar ment, azután viszont sem rájuk, sem járműveikre nem volt szükség többé: egy füst alatt lékelték meg őket, és ha Anconarék valamivel később érkeznek, csak vérfoltokat és némi pozdorját találnak a tett színhelyén.

– Darabontok – suttogta a bárd. – Hogyan? – A legértéktelenebb sakkfigurák. Megszabadultak tőlük, hogy se ne-

künk, se másoknak ne mesélhessenek az életben maradottak tervéről. – Ahogy mondod. Az egyik kezükkel a vállukat veregették, a másikkal a

tőrt forgatták meg a nyomorultak szívében; nem közönséges gazember, aki ilyesmire képes. A torokmetszés csak ráadás volt; ha a vágások frissek lettek volna, a goblinok sokkal több nyomot találnak a tetemek körül.

Gorduin a tűzfénytől derengő éjszakába bámult.

– Martalócok, akik szövetségi rajtaütésre utaló nyomokat hagynak hát-ra, és mikor a helyzet forrósodni kezd, kámforrá válnak. Túl sok a jóból, nem találod?

– Ez aggaszt leginkább – mélázott Graum. – Az első rohamot vissza-vertük, de nem tarthatunk ki örökké. Az erőd sziklaalapzata olyan, akár az egérrágta sajt: minden dobbanás és visszhang arról árulkodik, hogy egész alagútrendszer rejtőzik a lábunk alatt. Azon át juthattak ki a mi titokzatos martalócaink… és elég útba igazítaniuk a regitor seregét, hogy velünk együtt ittlétük bizonyítékaitól is megszabaduljanak.

– Ha a toroniak ismernék a járást, már itt lennének. – A bárd hátrasimítot-ta zilált haját, és kardja után tapogatózott a dohszagú homályban. – De nem ismerik, mert a csapda kiagyalói továbbra is használni szeretnék azokat az alagutakat… ha másra nem, arra, hogy dolguk végeztével minél messzebb kerüljenek innét.

– Sovány vigasz – fintorgott a goblin. – Iblis felszívódott, a toroniak túle-reje óráról órára nő. Magunk vagyunk, és a dolgok jelenlegi állása szerint mind itt végezzük. Arathat a Szem ennél ocsmányabb és véglegesebb dia-dalt?

– Ez nem Naizerd stílusa. Ha ő állna a dolog mögött, mostanra vissza-tért volna, hogy a képünkbe röhögjön.

– Még mindig megteheti. – Graum leverten pillantott az égre: a reggel – akár az északföldi sereg – vigasztalanul távolinak rémlett. – A csapda olyan emberre vall, aki minden lépésünkkel, talán még a saját hibáival is számolni képes.

– Egy hibát valóban elkövetett – suttogta valaki az árnyékok közül –, de hogy számításba vette-e…

A két kalandozó egyszerre fordult a hang irányába, és egyszerre hőkölt vissza a jelenés láttán: velük szemben, vállát az épület málladozó falának vet-ve egy sabbúli kalmár fénytelen szemű, átvágott torkával mosolygó teteme állt.

8. Egyik kalandozó sem szólt vagy mozdult: a súlyos test magától bukott előre, és nedves csattanással terült végig a kövezeten, mire az őrök – goblinok és ilanoriak vegyesen – a helyszínre értek.

– Láttuk árnyék – zihálta Gro szabadállam hadseregének agyaravesztett rangidőse. – Úgy mozgott, mintha sajátunk lenne; szagát füst miatt csak ké-sőbb éreztük meg.

Graum már a kalmár mellett térdelt, hosszan babrált valamivel, majd fin-torogva emelte feljebb folyadéktól síkos ujjait.

– Halolaj. Ha egy ideig állni hagyják, bűzleni kezd, akár a hulla; jobb napokon még a magamfajtát is megtéveszti. – Sárga szemei a döbbenten álló Gorduinra villantak. – Segíts! Akárki legyen ez a fickó, élet pislákol benne, és még nem mondott el mindent, amit mondani akart!

Az udvar felől érkezetteket újabb goblinok követték: tucatnyian fogták gyűrűbe a bárdot és társát, akik óvatosan hanyatt fordították az átvágott torkú alakot. A kalmármódra öltözött, korosodó férfi arca és mellkasa mozdulatlan maradt, az ernyedt bal kart markoló Gorduin azonban makacs lüktetést érzett a hús alatt… és összerezzent, ahogy a jobb kéz ujjai meg-szorultak a csuklóján.

– Hisz ez… – Mondom, hogy él! – Graum tőrt húzott, és előbb a kelmét, majd a bőrt

metszette fel az áldozat mellén. A viaszos arc meg sem rezdült, a penge nyo-mában előtüremlő hólyagokban zavaros, sötét folyadék remegett. – Mire vársz? Meg kell szabadítanunk ettől a maskarától, hogy a valódi sebeihez férjünk!

A bárd erőt vett magán, és szabad kezének két ujjával tágította tovább a vágást a kalmár torkán. Az anyag, melyből az arcot megformálták, rugal-mas volt, akár a valódi hús, de sokkal könnyebben engedett annál – a har-madik rántásra fültőig hasadt, és ahogy kifelé fordult, új arc vált láthatóvá: egy kurtára nyírt hajú, fájdalomtól vonagló ajkú nő ábrázata.

– Kyel, irgalmazz! Ez a sóhaj már Ketan Brynn ajkáról szállt fel: a kirurgus mostanra vere-

kedte át magát a goblinok tömegén, és olyan szemeket meresztett társaira, mintha sötét rítusok gyakorlásán kapta volna őket. Felnyögött, ahogy Graum tőre ismét megvillant, ágyékig hasítva a kalmárgúnyát és a kalmár porhüvelyt a sebesült testén.

– Balra – mormolta. – Egy arasszal a szív felett. Gorduin odapillantott, és horgas fémhegyet látott megcsillanni a lámpa-

fényben. Formájából ítélve számszeríjlövedék lehetett, melyet megállítani nem, csak lelassítani tudtak a hamis hús és a durva szövésű kelme rétegei.

– Eresszetek! – sziszegte a kirurgus, akit minden rugaszkodásakor tu-catnyi goblinkéz fogott vissza. – Ha elállítjuk a vérzést, talán…

– Órák óta vérzik. – A bárd homlokráncolva figyelte a sebesültet: a vo-nások délnyugat-toroni származásra, a szemet környező ráncok küzdel-mes gyermekkorra és kínokban bővelkedő tanulóévekre vallottak. – Ha-lottnak tetette magát, pedig csak erőt gyűjtött, hogy eljusson idáig; nyilván tudja, hogy már csak egy varázshasználó segíthet rajta.

– Hiszen te nem… – Nem igazi csodatevő, de ismer pár dallamot, amivel szeszélye sze-

rint ártani vagy használni tud – közölte Graum, aztán a goblinok elnyílt szájjal bámuló rangidőséhez fordult. – Rakjatok tüzet, melegítsetek vizet, és kerítsetek egy parázstartót is; a többiről, ha a fekete ember másképp nem rendeli, mi ketten gondoskodunk.

– A fekete emb… a bárd nem tudja, mit csinál – suttogta a kirurgus. – A cantali ütközet után magam láttam el, és…

– Örökké hálás leszek érte – biztosította Gorduin. – Rendes körülmé-nyek közt magam intéztem volna a dolgot, de akkor és ott… nos, igazság szerint már napközép táján elfogyott az erőm. – Ismét a nő felé fordult, aki úgy hevert a fejetlen test börtönében, mint egy különösen bizarr gorviki halálszobor. – Bízz bennem, és a többiekkel foglalkozz inkább: csalódnék a toroniakban, ha pár óránál tovább halogatnák az újabb támadást.

Brynn dünnyögött valamit, aztán körülpillantott és ment, lépteinek vissz-hangja egykettőre elhalt odakint. A goblinok rangidőse torokhangú utasítá-sokat adott övéinek: a ráncos képű, pézsmaszagú lények némelyike eliramo-

dott, mások lámpást emelve alkottak derengő kört a három alak, a két kalan-dozó és a sebesült körül.

– Tartsd a fejét – pillantott Graumra a bárd, kardja után lantját kotorva elő a fal mellett sötétlő halomból. – És itasd fel valamivel ezt a trágyalét, amit az irhája ereszt; más se hiányzik, mint hogy a fenti pártfogóm, ha van még pártfogóm egyáltalán, tőle is megundorodjon.

– Ez nem hangzott túl biztatóan. – Az esélyeket annál hívebben tükrözi. – Gorduin megrázta fejét: a nő

sebláztól tüzelő homlokára hideg esőcseppek hulltak. – Kránra, hisz ez szinte gyerek még! Honnan a fenéből kerülhetett ide?

– Nem olyan ártatlan, amilyennek látszik – mormolta a goblin, és in-tett a rohanvást érkező fajtársainak, akik a bárd keze ügyébe tolták a megrakott parázstartót. – A képe nem ismerős, a módszere annál inkább: lefogadom, hogy a néhai Sigur báró kedvencei, a császári Ködtestvérek közül való.

– Toroni ügynök? – A legveszedelmesebb fajta. Sigur és ágyasa, az alidaxi némber nem bí-

zott az ediomadi bőreváltókban, ezért a háború közeledtekor ryeki alapokig nyúlt vissza: a Ködtestvéreket fejvadász és komédiás nemzetségekből verbu-válták, rododa-orvosok és fekete mágia segítségével gyúrták át, és a kémke-dés bevett fortélyai mellett az álcázás művészetére is alaposan kitanították. – Graum undorral morzsolgatott egy húscafrangot, mely néhány perccel ezelőttig a „kalmár” testének része volt. – Hogy a gúnyájukat miféle prak-tikával készítik, fogalmam sincs, és azt sem tudom eldönteni, ennek itt életet vagy halált kívánjak-e.

Gorduin gyorsan dolgozott: szabaddá tette a sebet, és két-három göböt vetett a parázsra a Felcsercsarab iszákjában dugdosott hajtásaiból.

– Mit súgnak a híres ösztöneid? – Hogy ha a melle párnázatlan lenne, feleennyire sem igyekeznél a Fátyol

innenső oldalán tartani. – Graum maga is szemügyre vette a kérdéses terüle-tet, és megrázta fejét.

– Dartonra, micsoda pazarlás! Egy shuluri kuplerájban sokkal tovább húzhatta volna velük, és a hangja is messzebbre hallatszott volna, mint…

Elnémult, ahogy a toroni ügynök vérrel borított jobbja megemelkedett: az agyaravesztett goblin és két társa épp jókor ugrott oda, hogy az acélos ujjak

szorításából kiszabadítsa. A nő érthetetlen szitokszavakat formált, elkékült ajkai közül kivillantak az apró, gyöngyfehér fogak.

– Ezt nevezem – zihálta Graum, aki – pályatársai többségéhez hason-lóan – önértékként becsülte a kitartást és a merészséget. – A torkunkat is átharapná, ha tehetné. Akarod, hogy megkötözzem, mielőtt dologhoz látsz?

– Felesleges – mondta a bárd, és ahogy a nő dühtől szikrázó szemei felé villantak, toronira fordította a szót: – Magh eylanhar a drechyr ogaha ryun!

A holt hús burkában vergődő test elernyedt: már nem a goblinokkal küzdött, hanem a fájdalommal, mely átlőtt mellkasából sugárzott szét, és maszkká torzította a keskeny, fiús arcának vonásait.

– Mit mondtál neki? – Hogy ha nem vigyáz, csak Tharrnak súghatja meg a titkát. – Gorduin

visszaparancsolta a goblinokat, és míg jobbjának két ujja a nyílhegyen idő-zött, baljával végigsimított ütött-kopott lantja húrjain. – Köpenyeket a szél útjába: a füst is, a dal is túl drága ahhoz, hogy hiába vesztegessük el!

Gro szabadállam katonái a zajra odagyűlt ilanoriakkal karöltve engedel-meskedtek: a Csillag öregtornyának lámpásokkal bevilágított zuga apró, viaszkosvászon falú szentéllyé változott, ahol a bárd minden figyelmét a lány-nak és a körülötte ólálkodó halálnak szentelhette.

A dallam halk volt, majdhogynem észrevétlen, és a Felcsercsarab füst-jéhez hasonlóan olvadt át a légbe, a mintázat azonban, melyet varázsa szőtt, maradandóbb volt minden evilági alkotásnál. A fény határára húzódott Graumnak csak Gorduin önkéntelen rezdülései árulták el, milyen erők kava-rognak körülöttük.

A harc néma volt és vértelen, mint minden harc, melyet acél helyett mágiával, hús-vér ellenfél helyett a mindenség vak erőivel vív az ember. A goblinnak nem sikerült elkapnia a pillanatot, mikor a lövedék engedett, és heggyel előre kisiklott a sebből; a feketébe öltözött férfi és hamis húsba börtönzött védence körül túl sűrű, már-már opálos volt a levegő.

A fém csendülését csak azok hallották, akik a kelmeparaván szél felőli ol-dalán szorongtak – a többiek számára csak a dallam létezett, mely két-három órán át szőtte mintáit a parázsfényű éjben, hogy a hajnal első fényé-nél riadókürtök sikolyába vesszen: ez volt a perc, mikor a sebesült szemei

tágra nyíltak, és mikor a Csillag északi falán tanyázó Sólymok megpillan-tották a ködön át rohamra induló toroniakat.

A romváros széltében dobok duhogtak, a nyílvesszők surrogása tengermo-rajjal és kiáltozással vegyült, de sem az előbbi, sem az utóbbi nem nyom-hatta el az erődudvar kútjánál harsanó üvöltést, melynek hallatán elkereked-tek még a bóbiskoló Graum szemei is – a hangot, mely tucatnyi goblintorokból szállt fel, de nem az elszánás, hanem a kétségbeesés, a gyász sikolya volt.

9. Az összpontosítástól kába Gorduin földijeire bízta a lány őrizetét, és rogya-dozó lábakkal, káprázó szemmel közelített a kúthoz, melynek környékét újra meg újra nyílzápor verte végig: a toroni gyalogság alig kőhajításnyira járt az északi fal túloldalán.

– Mi történt? – Graum hasztalan próbálta túlharsogni a tenger és a fegyveres sokaság moraját. – Mi a nyavalya történt már megint?

A narancsvörös arcok tömegéből fakó ábrázat fordult feléje: a Sólymok félszemű parancsnoka a kőgyűrű mellett térdelt, és míg társai a támadó had-rendet ritkították, testével fedezte a jégesőként kopogó acélhegyektől Gillem Bel Anconar magatehetetlen testét.

A magiszterből lett rabszolgavezér, Gro szabadállam generálisa az oldalán hevert, esővíztől elnehezült köntösét feketére festette a vér. Gorduin ösztö-nösen a toroni vesszők tollait kereste, s mert egyet sem talált, hatalmába kerítette a balsejtelem. Ettől rettegett, mióta az eszét tudta: az eshetőség-től, hogy míg figyelmét a soron következő feladatnak szenteli, mások, má-sutt hiába várják a segítségét, és egyenlőtlen harcban vesznek oda. Kiszáradt torokkal térdelt Coprada mellé, és míg körülöttük-felettük toroni nyílvesz-szők surrogtak, kényszerítette magát, hogy a magiszter arcába nézzen. Anconar haldokolt: mellét és vállát tőrdöfések szaggatták szét, és véres barázdák húzódtak jobb kezén is, melyet – mint korábban a tollat – hiába emelt maga és mások védelmére.

– Brynn – sziszegte a bárd, mintha azt remélné, a név puszta említése útját szegheti a kövekre patakzó vérnek. – Hol késik az átkozott?

– Rá hiába várunk – ingatta fejét a Sólyom. – Ő tette ezt, mielőtt alá-ereszkedett a kútba, hogy csatlakozzon a cimboráihoz, akik ezt az istentelen kelepcét állították, és eltökélték, hogy csak halottakat hagynak hátra nekünk.

– Mit beszélsz? – Az igazat. Miután azt a förtelmet az öregtoronynál magad vetted keze-

lésbe, Brynn sorra járta a posztokat, ellátta a sebesülteket… és keverhe-

tett valamit az italukba is, mert némelyiket mostanra sem sikerült felráz-nunk. Hogy a magiszter mikor csatlakozott hozzá, nem tudom. Éjközép táján még a testőreivel láttuk; nyilván ő maga küldte el őket, hogy négyszemközt faggathassa a kirurgust a nagyvilág dolgairól.

Gorduin nem tudta eldönteni, a kimerültségtől vagy a dühtől borzong-e, ahogy a magiszter arcába nézett. Anconar szemei félig nyitva voltak, ábráza-tára ráfagyott a meghökkent kifejezés; ha látta is, értelmezni már aligha volt képes a köré gyűlt goblinok moraját.

– A végét járja – sóhajtott Coprada. – Elveszítjük, akár az erődöt, ha a nyája meg nem embereli magát: a mieink kevesen vannak ahhoz, hogy mind-két falszakasztól távol tartsák a toroniakat.

Mintha szavait akarná igazolni, a kapubástya őrei figyelmeztető kiáltást hallattak: a romváros irányából rögtönzött létrák erdeje imbolygott a Csillag felé.

– Négy gyalogszázad – zihálta egy íjász, nyílfogóként lebbentve a kupor-gók fölé fekete köpenyét. – Az ötödiket, amelyik a nyugati oldalon pró-bált a partig jutni, az imént futamítottuk meg; kész szerencse, hogy nincse-nek ostromgépeik, és hogy a lovasságuknak ilyen kevés hasznát látják.

– Gyűjtsétek a használható vesszőket – mordult Coprada –, és mihelyt teherhordásra fogják őket, ne kíméljétek a lovakat se! Meg kell akadályoz-nunk, hogy sáncot húzzanak a falakig!

Az ilanori bólintott és eliramodott, a goblinok azonban nem mozdultak: tucatjával kuporogtak az acélzuhatagban, és a szétfolyó rúnát bámulták, melyet szabadítójuk vére rajzolt a kövezetre.

– Graum! – A bárd vigyázva mozdított Anconar ernyedt jobbján. – Graum, ide!

Társa a nyílzáporral dacolva engedelmeskedett. Vaskos ajkán dartonita fo-hásszal keveredtek a közös nyelvű szitokszavak.

– Mi lesz? – zihálta. – Maradt elég erőd, hogy újabb csodát tégy? Gorduin az öregtorony felé bámult, ahol füstben barnult kelméket da-

gasztott a hajnali szél. Azt tette, amit tennie kellett: megmentette az egyet-len embert, aki számot adhat a történtekről, és elvesztett kettőt, akikre a folytatást alapozhatta volna… ha lesz magyarázat és folytatás egyáltalán.

– Beszélj már! – esdekelt Graum. – Képes vagy segíteni ezen az emberen? A bárd a fejét rázta. Torkában keserű nyállal lüktetett a harag.

– Ketan Brynn – sziszegte. – Kezdettől ellenünk játszott: az ő feladata volt meggyőződni róla, bezárul-e a csapda, amit a cimborái készítettek elő. Bolonddá tett minket: a nagy rohanásban eszünkbe se jutott kétségbe vonni az egyenességét.

Graum arca megvonaglott. – Brynn világéletében a Szövetséget szolgálta. Az ilyen fickók sosem cse-

rélnek szívet, és sosem tolnák Toron… – Azt hittem, ismerem a háborút. – A bárd megfeszítette izmait, de sem a

dühtől, sem a szaggató főfájástól nem sikerült szabadulnia. – A jelek szerint nem eléggé. Azt a változatát legalábbis nem, amit ő és a hozzá hasonlók a nagyok háborújának árnyékában, a maguk trükkös eszközeivel vívnak.

A goblin mély lélegzetet vett. – Ámítás volt? A fiú agóniája, a mese a makrilokról, az erődről és a Szem-

ről… pelyva az utolsó szóig? – Mi egyébbel magyarázod, ezt? – Gorduin megszorította a magiszter ke-

zét. A fakó arcon remegés, a goblinok tömegén moraj futott végig. – A Bakhúd-kölyök nem ismer, és semmivel nem tartozik nekem. Számára csak egy név voltam. Bábfigura, akit tetszése szerint mozgathatott, hogy más bábfigurákat lépésre kényszerítsen vele. – A bárd a túlfűtött szobában hajladozó lángokat és a kirurgus aggodalmas képét látta maga előtt. Nem esett nehezére elképzelni, ahogy a „haldokló” ajka mosolyra rándul, mihelyt látogatója mögött becsapódik a kékre mázolt, kénsárga szemöldökfájú ajtó. – Kezdettől jól dolgozott, de a vinveriói áttörést követő zűrzavarban valami igazán fontosra bukkant. Valamire, ami elég értékes ahhoz, hogy hátat fordítson a Szövetségnek, feláldozza a becsületét… és elég jövedelmező ahhoz, hogy az ígéretével társakat gyűjtsön maga köré.

Graum lassan bólintott, és a goblinok serege – alighanem önkéntelenül – utánozta mozdulatát.

– A felderítő, aki Anconarékat útba igazította. Gondolod, hogy ő is?… – Egy követ fújt a kölyökkel, akár a csónakházban hagyott toroniak, és

Sigur tanítványa, a férfibőrbe bújt Ködtestvér. Pret szerteágazó kapcsolatok-kal rendelkezett a helyi alvilágban, sem az idejutás, sem az ügynökök felhajtá-sa nem eshetett nehezére. A hegyekben még javában folyt a harc, mikor a partvidék kémei befejezték a maguk háborúját… de szükségük volt még egy

csatára, hogy észrevétlenek maradhassanak, végrehajthassák az utolsó akciót, és bántatlanul állhassanak odébb a zsákmánnyal.

– Zsákmánnyal? – visszhangozta Graum. – Ugyan miféle zsákmány akad ott, ahol egy nehézsúlyú aszisz kalóz is postahajók fosztogatására szorul?

– Valami, ami a tenger felől közelít. – Gorduin összerezzent, ahogy feje mellett horgas acélhegy vásott el a kövön. – Egy hajóra, ami itt ért volna partot, ha a világítótorony jelei máshová nem irányítják. Pret és társai most a kútból nyíló rejtekút túlsó végén várnak rá. Oda tart Brynn, hogy hírt vigyen a lányról… mi ketten pedig követjük, ha valami csoda folytán túlél-jük ezt a napot.

10. A Sólymok vitézül küzdöttek, magukban azonban nem boldogultak az ost-romlók túlerejével: a toroniak kétszer vetették meg lábukat a kapubástyát környező gyilokjárókon, és ugyanennyiszer kényszerültek meghátrálni a koromtól feketéllő képű, villogó agyarú goblinok elől, akik néma csendben, bámulatos elszánással és ádáz haraggal forgatták zsákmányolt pengéiket. A napközép utáni negyedik órában indított újabb roham már a falak tövében összeomlott: a regitor serege ostromlétráiból és erejéből kifogyva, vérben és sárban gázolva hátrált vissza az ódon város düledékei közé, és füstösen égő tüzek köré gyűlve, sebeit nyalogatva várta az alkonyatot.

A Csillag szélkoptatta háromszögében nem harsant üdvrivalgás, és né-maság fogadta az erődítmény öregtornyából a tengerkapu felé induló menetet is: négy ilanori lövész hordozta, és minden épkézláb védő lehajtott fejjel kísérte utolsó útján az áruló kéztől elesett Gillem Bel Anconart. A sokat próbált magiszter arca megbékéltnek látszott, köntösére és szemfödelére, a szabadállam tépett lobogójára sötét foltokat festett a szemerkélő eső és a vér.

– Azért gyűltünk össze – kezdte Gorduin, aki Graum, Coprada és az agyaravesztett goblin vezér mellől figyelte, ahogy a küzdelem aznapi áldoza-tait a víz fölé nyúló kőperemre fektetik –, hogy barátoknak mondjunk bú-csút, és hogy tisztelegjünk a férfi előtt, aki páriáknak hősi lelket, a hazát-lanoknak hazát, a kiábrándultaknak reménységet adott. Keveset tudunk Gillem Anconarról azon kívül, hogy bölcsőjét messze északon, a Mer Daray partján ringatták, de tudjuk és sosem feledjük, hogy testét itt, a Csillag falai alatt fogadják be a Quironeia hullámai. Nemes ügyért küzdött, és hősként távozott az élők közül – hiszem, hogy akik odalent várják, ugyanezt tették a maguk idejében, és hogy társaságuk nem lesz kedve ellen való. A test megpihen, a lélek azonban tovább járja útját ama végső napig, mikor a szfé-rák meghasadnak, és a tenger, miként a föld és az ég, visszaadja halottait.

A saroglyák megbillentek, a vitorlavászonba burkolt testek fakó villanás-sal hullottak alá és tűntek el az egymást keresztező hullámgyűrűk közt. A

Gro szabadállam lobogóját tartó goblinok felszegték fejüket. Vérfagyasztó gyászüvöltésük, melyet másfélszáz torok visszhangzott a falszakasz hosszá-ban, még akkor is a bárd fülében csengett, mikor a kopott kőlépcsőn lesétálva az öregtorony ispotállyá alakított előcsarnoka felé indult.

A toroni ügynök, a kelepcét előkészítő csoport túlélője jól őrzött kam-rájának ablakánál várt rá. Hamis húsburkától megszabadítva sokkal formá-sabb volt, de nappali fénynél is sápadtnak és gyengének látszott; a friss táplálékot, a valódi pihenést és az elveszett vért csak szent – netán szentség-telen – praktikák pótolhatták volna.

– Szépen beszéltél – sandított Gorduinra –, de nem domborítottad ki méltóképp a többi hulla érdemeit.

– Estig se végzünk, ha mind a százkilencről külön ódát zengek – düny-nyögte a bárd, s noha a vessző eltávolításakor intim közelségbe kerültek, úgy pillantott rá, mintha először látná életében. A Ködtestvér fiatal volt, tán harminc esztendős. Az arcán fehérlő hegek elárulták, hogy hivatásszerűen forgatja a pengét, és a sötét szemek sarkába tetovált ikonokkal együtt ádáz-zá, már-már rémisztővé tették ábrázatát. Sanyarú helyzete ellenére inkább tűnt dacosnak, mint elkeseredettnek: Sigur báró még életében felvilágosít-hatta, mire számítson, ha fogságába kerül.

– Annak a százkilencnek már mindegy – szólt rekedten, s bár titkolni igyekezett, minden pórusával itta a fogyatkozó nappali fényt. – A ti dolgo-tok valamivel nehezebb lesz: a zajokból ítélve mindegyikőtökre tíz magam-fajta les odakint.

– Magadfajta toroniakra vagy magadfajta vesztesekre gondolsz? – szólt közbe Graum, aki mindkettőjük számára észrevétlenül osont át a bejáratot takaró kelme hasítékán. – Az ilyen apróságokat rögtön tisztázni kell, ne-hogy a lényegtől rabolják a drága időt.

A lány álságos nyugalommal mérte végig. – Ismerlek – mormolta. – Dorant szolgálod, és azok közt voltál, akik

a háború első évében… – … szívtipró gazdádat, Sigur bárót a túlvilágra segítették – biccentett a

goblin. – Remekül játszott, de túlértékelte saját vonzerejét; bízom benne, hogy te nem követed el ugyanezt az ostoba hibát.

– Majdnem ember, és majdnem szellemes. Mestereid nem sajnálták rád a fáradtságot… pedig úgy hírlik, a fajtádnak se lelke, se istene nincs.

– A te fajtádról sem keringenek hízelgőbb pletykák, ami azt illeti. Kár, hogy nem a terepen találkoztunk; így sosem lesz alkalmunk meggyőződni arról, melyikünk mesterei végeztek alaposabb munkát.

Gorduin a farkasszemet néző ügynökökre bámult: megérezte, hogy az ősi gyűlölség dacára bizonyos tisztelettel viseltetnek egymás iránt.

– Tudunk Pret tervéről – mondta szárazon. – Tudjuk, mit tett, de nem tudjuk, miért, és mert az esélyek dacára változatlanul túlélésre játszunk, ké-szek vagyunk engedményekkel fizetni a válaszaidért.

A lány újonnan támadt érdeklődéssel nyitotta rá sötét szemeit. Graum el-húzta a száját – elégszer látta ezt a pillantást legkülönbözőbb rendű és rangú nőszemélyektől.

– Ha nem hallatom a hangom, sosem lepleztek le. Ha tovább játszom a hullát, mostanra…

– Éppúgy halott lennél, mint azok, akik a kirakodásnál segédkeztek – kö-zölte a bárd. – A fiú rászedett benneteket… még téged is, pedig a magadfajta, ha tehetné, a tulajdon árnyékának se fordítana hátat, Sigur halála óta pedig különösen óvatos a Szövetség ügynökeivel.

– Pret nem szövetségi ügynök többé. – Tudjuk. – Gorduin ellépett az ajtóból, és intett Graumnak, aki kenyérrel,

sajttal és vizes borral kínálta a sebesültet. – Elfordult a megbízóitól, akár-csak te és a többi Ködtestvér: Sigur utóda kiszámíthatatlannak ítélt, és már Davalon évében szemétre dobott valamennyiőtöket.

– A Ködtestvérek soha nem… – Hagyjuk a mellébeszélést – kérte a goblin. – A sabbúli akcióban szabad-

úszóként vettél részt. Kockáztattál, veszítettél… és semmi okod fedezni az északi renegátokat, akik arany helyett acéllal fizettek a szolgálataidért.

A lány felszegte fejét. – Honnan tudtok az aranyról? Pret szerint a Szövetségnek sejtelme

sincs… – Nem a Szövetséggel, hanem kalandozókkal beszélsz – emlékeztette

Gorduin. – Két jótét lélekkel, akik a halál küszöbéről rángattak vissza, és akiknek, ha köszönettel nem is, némi őszinteséggel mindenképp tartozol.

A lány elfordult tőlük, és hosszan bámulta az ég szürkéjében csapongó sirályokat: lerítt róla, milyen szívesen követné őket oda.

– Concordia – mondta végül. – Négyfedélzetű, dupla ballasztkamrás szállítóhajó, az ötödkori Laquass osztály cirkálóinak mintájára építették. Lomha, de kivételesen tengerálló, és van még egy előnye a flotta karakkáihoz képest: az irányításához száz ember helyett egy tucat is ele-gendő. Kormányműve, az óbirodalmi emlékezetkristályoknak hála, magától tartja az irányt, vitorlázatát gépek vezérlik, és akár pillanatonként alkalmaz-kodnak a változó szelekhez. Ideális jármű háborús időkben, és a hasznossá-gához igazították feladatát is: Vinali éve óta szállítja a déli partokról Toronba a városállamokban és Abasziszban szedett barátságadót.

– Barátságadó, mi? – fintorgott Graum. – Aki fizet, tovább hajbókolhat a boszorkányurak előtt, aki nem, felkészülhet rá, hogy a következő fizetési felszólítást Iker pengék és hirtelen támadt járványok közvetítik. – Nagyot szusszant. – Milyen magas a barátság árfolyama mostanság? Megéri évente ilyen hosszú útra küldeni miatta a jó öreg Concordiát?

– Tavalyelőtt futott ki utoljára, és most félmillió dukát értékű arannyal tart hazafelé. Sabbúlban kellett volna kikötnie, de a szövetségi áttörés híré-re…

– … ide irányították át – sóhajtott Gorduin. – Az ötödkori révbe, melyet csak a helybeliek ismernek; ahová ingoványos, vértes egységek és ostromsze-rek számára járhatatlan terepen át vezet az út. Erről szerzett tudomást a kölyök? Ez adta neki az ötletet, hogy szolgálata jutalmát saját feljebbvalói helyett Toron császárától vegye át?

– Tudta, mire számíthat, kalandozó. Tudta, hogy akit háborús időkben ér-tékként tartanak számon, a vész elvonultával nyűggé válik… és ha fogságba kerül, támogatást is, részvétet is hiába vár a feljebbvalóitól.

A bárd mély lélegzetet vett. Toroni logika, gondolta. Toroni gondolatok egy vakmerő kölyök elméjé-

ből, akit alattomban formált saját képére a toroni föld. Hasonult és alkal-mazkodott, hogy a munkájával járó terheket, a szeretetlenséget, a folytonos rettegést elviselhetőbbé tegye, mégsem győzhetett: önnön képességei for-dultak ellene. Az öreg Bakhúdnak megadatott, hogy jó harcban essen el… de ki ejt majd könnyet a fiáért, aki a Szövetség érdekében arcot és nevet, utóbb, a háború végóráiban, szívet és hazát cserélt?

– Hányan vannak? – kérdezte. – Hány ügynököt sikerült maga mellé állíta-nia?

– Eleget. – A lány a falnak vetette hátát, és megborzongott nyirkos hidegé-től. – Az áttörés óta a tieitek egész Toront a játszóterüknek tekintik, a mieink többsége pedig csak az alkalmat lesi, hogy velük vagy bárki mással jó alkut kössön.

– Ahogy te tetted. – Tévedsz. Én ölni és meghalni jöttem Sabbúlba, de mire eljutottam a vá-

rosban működő északiakig, már akkor sem lett volna kinek feladnom őket, ha szándékomban áll.

– De nem állt szándékodban. – A helyzet megváltozott – suttogta a lány. – Pret változtatta meg: ráéb-

resztett, hogy sem vele, sem a hazámmal nincs már számadásom. Ő… – a szavakat kereste – … valami furcsát tett velem; úgy hittem, sosem lehetek erős… sosem lehetek többé teljes nélküle.

– Sigur árvái – dünnyögte Graum. – Vajon hányat hagyott a világra a mo-csok?

A lány felrezzent, és kígyóként fordult szembe velük, sötét szemeiben haragvó szikrák járták táncukat.

– Őszinteséget kértetek – sziszegte. – Ez minden, amivel tartoztam nek-tek?

– Szólunk, ha eleget fizettél már. – Mit akartok tőlem? – A fiút – közölte Gorduin. – Őt és mindazokat, akiknek az elmúlt két na-

pot köszönhetjük. – Így megsebezték a büszkeségedet? – A hitemet sebezték meg, de nem ez a lényeg: jobban érdekelnek

azok, akik az én hibámból kerültek ide, és ha ki nem mentem őket, egyenlőtlen harcban pusztulnak el. Csak úgy segíthetek rajtuk, ha Pret útjá-ra lépek, és előtte… vagy helyette szerzem meg a Concordiát.

– Tréfálsz. – Nem szokása – sóhajtott Graum. – Pontosan tudja, mit csinál, ahogy

neked is tudnod kellett volna, mikor a kölyök tőre helyett a kölyök ágyát választottad.

– Hogy merészelsz…

– Sebezhetőnek érzed magad – vágott közbe a bárd. – Gyengének, mert az árult el, akitől a legkevésbé vártad… de csak neki használsz, ha ezt a fájdalmat egy ostromlott erőd foglyaként pazarolod el.

– Van más választásom? – Talán. Pret a második lépésben csúnyán elszámította magát: farkasokat

csalt az akolba, ahol a terv szerint csak bárányoknak lett volna helyük. Anconar halála után a goblinok véresküt tettek a Csillag védelmére. Szá-mukra ez nem erőd többé, hanem a Nyelveken Szóló hagyatéka, az utolsó zug, mely a világból megmaradt nekik. Állni fogják a sarat, végeznek bár-kivel, aki fegyverrel vagy idegen zászlóval a falakra hág. Elég időt adnak nekünk, hogy kövessük Ketan Brynnt, és megtaláljuk az utat oda, ahol Pret és a többiek a császár aranyára lesnek.

A lány összeszorított szájjal lépett előrébb. Sötét szemei hatalmasnak lát-szottak a kamra homályában.

– Ketten? – suttogta. – Ketten fogtok megverekedni velük? – Hárman. – Graum a padlóra ejtette a köpenye alatt dugdosott fegyver-

övet, aztán oldalt lépett, és látványos mozdulattal szórta foglyuk poharába a Felcsercsarab átható illatú porát. – Ha napszálltára elég erőt gyűjtesz ah-hoz, hogy mutasd az utat… és ha úgy érzed, neked is akad befejezetlen ügyed ott, ahová a Concordia tart.

11. Az erőd megmaradt védői – a járóképes sebesülteket is beleértve – a Zöldlunir órájában gyűltek össze ismét, hogy meghallgassák Gorduin beszá-molóját, és kimunkálják a stratégiát az elkövetkező napokra. A lány – Noornak nevezte magát – nem mutatkozott; hogy kétségeivel küzd, vagy az alsóbbrendű lények seregtől undorodik így, a bárd képtelen volt eldönteni.

– A kút – kezdte, a freskótöredékek borította falak közt szorongókra emelve pillantását –, a Csillag alapzatának barlangrendszerébe vezet. A crantaiak és a kyrek ritka ásványokat, a hatodkori romlásszekták menedéket és kisebb isteneket kerestek odalent – hogy mire jutottak, csak Anconar tudná megmondani. A tengerszint az elmúlt kétezer évben tíz lábnyit emelkedett, a járatok nagy része víz alá került, de a toroni szerint akadnak járható alagutak is, melyeken át… – a szaggatott vonalakra mutatott, melyek hevenyészett térképe közepéről ágaztak szét az öböl keleti oldalán emelkedő ormok felé – … a Benevent-fokon túli sziklapartig juthat az ember. Brynn oda tart, hogy csatlakozzon a társaihoz, akik egy elfoglalt Tharr-szentélyben várják, hogy a császár szállítóhajója a karjaikba fusson.

– Hányan lehetnek? – Tucatnyian, talán még többen… de egyelőre gyanútlanok, és mert a Há-

romfejű birodalmában időznek, vigyázniuk kell a fegyverhasználattal is. – Graum jelentőségteljesen pillantott körül. – A Tharr-templomok szakrális halálcsapdák. Elég pár csepp vér, hogy az oltáraknában szunnyadó démon felneszeljen, és ha egyszer felneszelt, csak a csuhás hüllőfajzatok képesek megfékezni; ha őket holtan találja, tombolni kezd, és elpusztít mindent, amit a közelben ér.

– A Háromfejű hívei veszélyesek – mormolta Coprada. – Hogy tehették őket ártalmatlanná úgy, hogy egy csepp vért se ontsanak közben?

– Gázzal – vont vállat a goblin. – Vagy hurokkal; jól képzett ügynökök számára ez sem jelent megoldhatatlan feladatot.

– Ez minden, ami a javatokra szól?

– Egy szóval sem mondtuk, hogy könnyű lesz – vette át a szót a bárd –, de muszáj megpróbálnunk: ha a Concordiát a renegátoknak hagy-juk, a menekülés utolsó esélyét szalasztjuk el.

A félszemű Sólyom hümmentett: eleget tudott a hadviselés szabályairól ahhoz, hogy az elhangzottak gondolkodóba ejtsék.

– Aranyat kínálni a toroniaknak a szabad elvonulás fejében? Egy határ-erőd ostromakor talán beválna, de így…

– Nem pusztán aranyról, hanem temérdek aranyról van szó, és ez nagy különbség – somolygott Graum. – Pláne most, hogy a császárnak bármelyik erődítményénél nagyobb szüksége van rá, hogy békét vásárolhas-son a Vörös Haduraktól. A tartományi sereg a vérünket akarja, a döntése-ket azonban nem itt, hanem a regitor sátrában hozzák. A mi dolgunk a lehető legjobb alkupozíciót kiverekedni abban az átkos szentélyben, mielőtt a toroni túlerő érvényre jut… és Darton a tudója, pontosan ezt fogjuk tenni.

– Hát mi? – tudakolta Gro szabadállam fegyverforgatóinak rangidőse. – Tőlünk mit vártok, selyemszájú testvér?

– Hogy kitartsatok, míg visszatérünk. Fel kell tartóztatnotok a fehérhajú-akat, és meg kell óvnotok Anconar zászlaját; ha így tesztek, az életetek mel-lett megszolgáljátok az ő mosolyát is.

A narancsvörös képű lények tömegén moraj futott végig. A fáklyák fé-nyében fehéren villantak az agyarak, ezüstösen a magasba lendülő pengék.

– Anconar! – bömbölte az agyaravesztett vezér. – Szavak és regék ura, te-kints le ránk!

– Ha csak egy tucatnyian megússzák, isten lesz belőle – dünnyögte Graum, ahogy az ilanoriak segítségével a kútkáva rácsozatához erősítette a köteleket. – Szép teljesítmény egy írástudótól; valami azt súgja, máris moso-lyog az öreg.

A bárd csak bólintott: a közelgő Noort figyelte, aki az alkalomra éppúgy feketébe öltözött, mint ők ketten – és mint a bogokat vigyázó Sólymok, akik összerezzentek a homályból kibontakozó, fakó arcú alak láttán.

– Készen állsz, maskara? – tudakolta Graum. – Készen, dorani eb – suttogta amaz, és kihívó szemérmetlenséggel dörgö-

lőzött Gorduinhoz, ahogy fogást keresett a maga kötelén. – Adósotok va-gyok, de ne reméljétek, hogy sokáig maradok az: a barlangrendszert magam

térképeztem fel, és ha a semmirekellő, akit ti Ketan Brynnként ismertek, hozza a formáját, bőven lesz módom törleszteni odalent.

12. Az induláskor gyújtott fáklya alig pislákolt már, mire a három alak elérte a pörkös szélű sebként tátongó nyílást a vízszint közelében. A lány nyomában érkező Gorduin karcolásokat fedezett fel a falat borító moharétegen: a ki-rurgus keményen dolgozott, de alig néhány téglát sikerült a helyére illesz-tenie, mielőtt tovább kergette a félsz. A bárd ösztöneit hívta segítségül, de csak a menekülő jelenlétét érzékelte, az irányát és a távolságát nem: Brynn éppúgy rejtőzhetett az alagút első kanyarulata mögött, mint mérföldek távo-lában, a földnyelv túloldalán.

– Maradjatok mögöttem – sziszegte Noor, hideg fényű fejvadászmécsre cserélve a halódó fáklyát. – Tartsátok a szátokat, és legyetek óvatosak: idelent semmi sem egészen az, aminek első pillantásra látszik.

– Jobban aggódom Brynn csapdái miatt – dünnyögte Graum a homályba meredve, melyet erős, már-már émelyítő tengerillat járt át. – Aki a fél életét patikaszerek kotyvasztásával tölti, könnyen ellenünk fordíthatja ezt a tudást, és idelent akkor sem tehetünk ellene, ha időben felismerjük a veszélyt.

Gorduin elhúzta a száját; egyszerre bánkódott és örvendezett, hogy ilyen keveset tud vállalkozásuk árulójáról.

– Kétlem, hogy méregkeverésre pazarolná az idejét. Ha engem kérdezel, úgy siet, ahogy még soha: nyilván sejti, hogy követjük, és tudja, hogy lelki-furdalás nélkül végzünk vele, ha előbb érjük el a kijáratot a túloldalon.

– Egy tetves nap az előnye – fintorgott a goblin. – Miből gondolod, hogy beérjük egyáltalán?

– Az alagutak többsége csak apály idején járható – közölte Noor. – Brynn nem az eredeti térképek, hanem a vázlatok alapján tájékozódik, következés-képp újra meg újra utat téveszt. Egy-egy ilyen hibának több órányi kése-delem az ára, és a légzárványokban átvirrasztott éjszakák sem olyan pihen-tetőek, mint a szabad ég alatt töltöttek: személyesen győződtem meg róla, mikor először bóklásztam idelent.

– Meddig tarthatta csapdában a víz?

– Elég soká ahhoz, hogy aggódni kezdjen. Mostanra valószínűleg úton van megint… és nem győz babrálni az útjelzőkkel, hogy a követőit megté-vessze. Rohadt egy alak; szerencse, hogy a füvek tudományán kívül csak az alakoskodáshoz és a nyerészkedéshez ért.

– Ahhoz viszont nem akárhogy – mormolta Graum, és mert a történ-tek után sem a toroniban, sem a bátrak szerencséjében nem bízott iga-zán, a bárd mellé zárkózott, és rezzenetlen éji szemekkel fürkészte a szikla-rétegek közt kanyargó utat.

13. Noor több apró csapdát hatástalanított, mire a víz ismét emelkedni kezdett, és tíz lábbal feljebb, a repedések hosszában végigfutó párkányokig szorította mindhármukat.

A dagály közeledtét bömbölések és sóhajok fura elegye kísérte: a víz temérdek levegőt préselt át a sziklaalapzat üregein, megborzongatva a tilosban járókat hal- és sírszagú leheletével. Egy darabig csak a panaszos hangok léteztek: Gorduin úgy megszokta, hogy szinte már nem is hallotta őket, s mikor elhalkultak, tűnődnie kellett, ő maga zihál-e, vagy Graum zsörtölődik így a tempó – netán a sorozatos kitérők – miatt. A repedéseket kirajzoló derengés éppúgy lehetett a nap, mint elfedett kristálytelérek fénye – a síkos peremen egyensúlyozó bárd az órák múltával mind való-színűtlenebbnek érezte, hogy létezik odafent egy másik világ is – egy világ, mely fölé sziklaboltozat helyett felhőpaplan, azon túl a szférák csodásan ösz-szetett rendszere borul. Az előrehaladás körülményes, az alagútrendszert át-lengő szag az elmúlás bűze volt – nem testeké, hanem egész kultúráké, me-lyek más civilizációk hibájából, jobb esetben végelgyengülésben pusztultak el, és melyhez foghatót a Hetedkorban csak káoszkutak környékén, s persze Alsó-Ediomadban érezhet az ember.

– Sokan szenvedtek itt – suttogta Graum. – De ha azt kérded, megtisztel-e, hogy mától én is közéjük tartozom…

– Elég! A harmadik kelepce egy lépcsőzetes kaptató legmagasabb pontján várt

rájuk, ott, ahol a párkány kétfelé ágazott: baloldali íve a semmibe fordult, a másik laposan terült szét, és derékvastag nyúlványok sokaságával fogódzott a túloldali falon ásító üregek peremébe.

Gorduin eleinte valamiféle tengeri lény vázának hitte – közelebb érve döbbent csak rá, hogy egy óriásfa megkövült törzsére és ágaira tekint.

– Brynn itt járt. – A lány visszaparancsolta a két kalandozót, és lassan, mé-csesét tapogatózó baljára erősítve hágott mind feljebb a sziklaperemen; arc-kifejezése nem, csak mozgása árulkodott a veszély közelségéről.

– Újabb zsineget hagyott? – tudakolta a goblin. – Vagy ezúttal csak egy marék vastüskére futotta tőle?

– Ez valami más. A bárd Noor rezdüléseit fürkészte, és indulásuk óta először bánta,

hogy hátrahagyta a nyílpuskáját, bár tudta, hogy Coprada értő kezében egész rajra való lövészt pótol a Csillag sáncain.

– Baj? – Az ágakon át nem mehetünk tovább – közölte a lány, és ahogy elhátrált

onnét, kétszer is a mélyben kavargó habok felé villant a tekintete. – Alá-becsültem Brynnt: kétszerte alattomosabb annál, amilyennek látszott… és legalább tízszer olyan ostoba.

– Hallak – biztosította Graum –, de egy szavadat sem értem. Ha a fel-ső nyúlványokat meggyengítette is, az alsókkal aligha vacakolt: elég, ha le-ereszkedünk a vízig, és…

Noor leintette, és egy kisebb üregre mutatott, mely csupa fog cápaszáj-ként tátongott a jobboldali falon. Gorduin homlokráncolva figyelt: ami első pillantásra fogsornak látszott, tüzetesebb vizsgálatra obszidiánból metszett figurák félkaréjának bizonyult. Az arasznyi alakok egy irányba néztek, előre-nyújtott karjuk mintha a túloldali fal felé mutatott volna. Lehettek útjelzők, a bárdnak azonban a tiadlani házioltárok áldozati szobrai jutottak eszébe ró-luk… és megborzongott, mikor ráébredt, hogy a kirurgus örökre megfejthe-tetlenné tette ősi – s talán létfontosságú – üzenetüket.

– Azok a figurák… – Ryeki fétisek – suttogta a lány. – Térbeli szóképek, melyeket a bá-

nyák népe egyes litániák mellett, néha azok helyett alkalmazott. Szavak nél-küli beszéd, melyből a legostobább obsor is értett… és sosem vetemedett volna olyan botorságra, hogy elmozdítsa, vagy elpusztítsa bármelyiket.

– A lényegre! – esdekelt Graum. – Míg mi itt ryeki sakkot játszunk, Brynn tovább növeli az előnyét, és ha a hideg fürdőtől is csak annyira irtózik mint az árulástól meg az orgyilkosságtól, nincs akadálya, hogy végleg bú-csút vegyen tőlünk. Mire a vízszint újra csökkenni kezd, átjut a cimboráihoz, nekünk pedig…

– … mostantól nem ez a legfőbb gondunk. – Noor intett a bárdnak, hogy kötelekre lesz szükségük, és míg leemelte válláról a maga tekercsét, továbbra is a mélybe bámult. – Sőt, szinte jelentéktelen ahhoz a másikhoz képest, amit Brynnek köszönhetünk.

– Mit beszélsz? – A szobrok – sóhajtott Gorduin. – Nem útjelzők, hanem valamiféle jel-

rendszer elemei, mely a biztonságot szavatolta idelent. A születését és a munkáét, a fohászokét és az elmúlásét: mindazét, ami a földalatti világ lakó-inak fontos lehetett. Kezdetleges alkotmány volt, de remekül működött, míg fel nem bukkant a mi Brynnünk, hogy megváltoztassa az elrendezést, és pö-rölyként használja azt a darabot, amit a legnehezebbnek talált. A fenti ágak csak látszólag épek, a víz fölé nyúlókkal pedig valami más a baj… hogy mi, az attól függ, mit és kinek üzentek azok a fétisek ott a mélyedésben.

Graum csúf grimaszt vágott, aztán hátrébb lépett, hogy maga is dolog-hoz lásson: elég időt töltött efféle zugokban ahhoz, hogy megtanulja becsül-ni az oltalmat, melyet a régiek varázsa nyújtott, és félni a veszedelmet, melyet az évezredes egyensúly megbomlása jelent.

– A helyére kellett volna szögezned az összes kis izét, mikor legutóbb erre jártál – sandított a lányra. – Vagy csak szófia beszéd, hogy Toront a magadfajták alapossága tette naggyá?

– Nem folytathatnátok később? – Gorduin végzett az első csomóval, és jó lábnyit húzott a baljába fogott kötéltekercs másik végéből, hogy hurkot for-máljon belőle. – Egy óra sem kell, hogy a víz idáig érjen, és most, hogy a varázs elenyészett, annyi kedvem sincs megmártózni benne, mint a kezde-tekkor volt.

A goblin összerezzent: nem szenvedhette, ha sanyarú suhanckorára, a toroni partoknál átélt cápakalandokra emlékeztetik.

– Azok a fétisek tehát… – Quironeia teremtményeihez szóltak – mondta Noor. – Szavak nélkül,

hogy mind megérthessék, és félek, hogy legalább ilyen sokat mond a hallga-tásuk is. – Egy V forma nyúlványt figyelt, mely hat-nyolc lábnyira sötétlett a sziklaboltozat repedésében. Gorduin első dobásával elhibázta: a kötélhurok aláhullt, és visszhangos csördüléssel vágott végig a vízen. – A cimborád nem tévedett. Távol kell maradnunk a víztől, és bármerre vetődjünk, mostantól nem csak előre és oldalra, de lefelé is figyelnünk kell.

– Cápák – suttogta Graum. – Cápákat vártok, ugye? – Eleinte. – A bárd nagy lendületet vett, és másodjára célt ért: hurka

megszorult az ősi ácsolat kellőképp vaskosnak és szilárdnak tűnő támge-rendáján. – Élnek errefelé náluk veszedelmesebb fajzatok is… és csak idő kérdése, hogy elértsék az ebédmeghívást, amit a kirurgus küldött nekik.

14. Harmadfél órába telt, mire a megrongált nyúlványok felett a túloldali üre-gekig jutottak. Gorduin, aki az utolsó percekben már csak lefelé figyelt, fáklyát hajított a fatörzset nyaldosó vízbe: a hullámgyűrűt három helyen metszették át a lunír-rőten villanó hátuszonyok.

– Vöröscápák – dünnyögte Graum. – És nem is az aprajából. Ha a sziklaalapzatnak ekkora híja van, kész csoda, hogy nem omlik a tengerbe az erőddel, a világítótoronnyal és a kyr istenek titkos templomaival együtt.

Noor szeme összeszűkült. – Erről is tudtok? – Hosszú évek óta – legyintett a goblin. – Csak a gyanakvás tart vissza

minket attól, hogy támogatást kínáljunk itt megbújt híveiknek a császár és a bakpápa ellenében. Az óhitű szekták közt kevés az igazán megbízható.

– Miért nem próbálkoztok mindjárt Orwella szolgáival? A keleti part mentén állítólag akad még belőlük pár grottóra való, és…

– Csendet! – Gorduin torkig volt a nyirkos hideggel, barlangfalat csíko-zó árnyakkal, az állandó készenléttel és a rémképekkel, melyek indulás óta mérgezték képzeletét. – Doran és Shulur messze van, Sabbúl és a háború közel. A Csillag harcol, de nem tarthatja magát örökké, és ha Pretnek sikerül megkaparintania az aranyát…

– … annak a part mentén büntetés, ínség és halál lesz az ára. – Noor felfelé indult egy kürtő kőbe vájt grádicsain. – Észak urai nyilván ezt is tud-ják, és örömüket lelik benne.

– Nem ők kezdték a háborút. – De bármikor befejezhetnék. Azzal, hogy csapataikat a birodalom földjé-

re vezetik, csak a gyűlölséget mélyítik el. Toron népe egyetlen négyzet-mérföldnyi terület elvesztésébe sem nyugszik bele soha.

– Azt hiszed, nem tudjuk? – zihálta Graum. – Ha a Szövetség héjáival értenénk egyet, most Shulur felé masíroznánk a többi eszementtel. Lenne

olyan jó mulatság, mint a béke nevében hadakozni, és bottal ütni a hermelin-palástú áruló nyomát.

Noor hallgatott. A tekintélytisztelet jegyében nevelkedett, s ha arcot cserélt is olykor, lelket soha: éppoly ösztönösen irtózott a hitszegéstől, mint kékvérű földijei.

– Ha sikerült volna itt érnetek… – Megöl bennünket – sóhajtott a goblin. – Esetleg mi őt; az ilyen elhúzó-

dó játszmáknak rendszerint a befejezése is kétes. Holtbiztos viszont, hogy a bárd, ha sikerrel jár, személyesen eszközli ki a fegyvernyugvást a Kilencedik Vörös Hadúrtól. Közeli, már-már meghitt kapcsolatba került vele a küzde-lem első évében.

A lány tekintete Gorduinra villant. – Igaz ez? – Túlzás. Rosanna de Lamar nem az a nő, akihez csak úgy… közel kerül-

het az ember. – A háborúról beszélj! Tényleg azért vágtál bele ebbe az őrültségbe, hogy

megrövidítsd? – És ha igen? – Őrült vagy – közölte Noor, rávillantva dacos mosolyát. – És tudod mit?

Bár nem vagy igazi szakmabeli, őrültként megmentőnek is sokkal… – Egy pillanat. – Graum a két ember meghökkenését kihasználva az

élre tört, és a fejvadászmécs fénykörének határán megtorpanva a levegő-be szimatolt. – Jó nyomon járunk, azt hiszem.

A bárd és a lány homlokráncolva léptek közelebb. A goblin egy hármas elágazás előtt torpant meg, majd féltérdre ereszkedett, és közelebbről is megvizsgálta azt, amit – az előzmények fényében – biztató jelnek vélt.

A kövek közt sötétlő vérnyomot.

15. Ketan Brynn átvirrasztotta a föld alatt töltött első éjszakát, és az apály első órájában azzal a meggyőződéssel kerekedett fel ismét, hogy dolga mostantól már csak könnyebb lehet. Céltudatos és makacs ember volt, akit a siker közelsége – no meg az üldözőktől való félelem – a szokottnál is találé-konyabbá tett. Kezdettől szorongott persze, de érzéseit sikerült eltitkolnia. Ezért diktált olyan gyors tempót az eseményeknek, ezért küldte útjára a toroni szukát, mielőtt a bárd Sabbúlba ért, ezért tessékelte ki a betegszobá-ból, és ezért színlelt rosszullétet a tengeren: az akció sikere múlt azon, hogy a társaságból senki ne tegyen fel megválaszolhatatlan kérdéseket.

A Bakhúd-kölyök – egymás közt csak Grófként emlegették – egysze-rűbb megoldást akart: tartott az ilanoritól, akit apja elbeszélései kölyökkora óta mitikus hősnek tüntettek fel. Brynnek két napjába telt, mire rávette, hogy játszák végig a komédiát – ő, akinek megadatott, hogy a bárdot a cantali ütközet után vérezni és szenvedni lássa, biztosra vette, hogy köz-napi ember, és hogy nem csak acéllal és mágiával sebezhető. Pret – a belédiktált hánytatónak hála – remekül alakította a szerepét, és a nagyszerű kalandozó is pontosan azt tette, amit tennie kellett. A terv a legjobb úton haladt a megvalósulás felé… és meg is valósult volna, ha a fiú a Csillagban is alapos munkát végez, és örökre elhallgattatja a nőt.

Mikor az átvágott torkú alakot az öregtorony tövében látta viszont, Brynn elszámolt az életével. Noor Wjelharis ismerte a tervet, személyesen gondoskodott a felszerelésről, a menekülési útvonalról… és mostanra nyilván rájött, hogy a fiú a császár megkövült napfényéből csak az árnyé-kot szánta neki. Hogy hogyan élte túl a csónakházban történteket, mit sem számított; Brynn tudta, hogy neki kell elnémítania, és mikor ráébredt, hogy nem fér hozzá, az egyetlen megmaradt utat választotta: a sziklaalapzat labi-rintusát, melynek túloldalán társai lesték a zsákmányt.

Az arany járt az eszében, míg a tengerbűzű járatokat rótta… az északi magiszter döbbent és fájdalmas arckifejezését azonban sehogy sem tudta elfe-lejteni.

Megpróbált – hogy is ne próbált volna? – szépszerével szabadulni, a vézna semmirekellő azonban egyre újabb kérdéseket szegezett neki – Brynn mostanra meggyőzte magát, hogy szántszándékkal húzta az időt, és csak az alkalomra várt, hogy szörnyszülöttjeinek jelezhessen. Igyekezett gyorsan végezni vele, de a nélkülözéstől legyengült test ellene szegült – kész cso-da, hogy meg nem sebezte, mielőtt végképp kiszállt belőle az erő. Kínos epizód volt, és Brynn ösztönei azt súgták, a folytatás sem lesz kelleme-sebb: a védők, akiknek elszánása minden várakozáson túltett, néhány fana-tikust akkor is utána küldenek, ha valami csoda folytán mégsem ismerik meg a szuka történetét.

Lelke mélyén tudta, ki ered majd a nyomába, és minden tőle telhetőt megtett, hogy nehezítse a dolgát. Csapdái egyszerűek voltak, siker helyett csak némi haladékkal kecsegtették, de az adott körülmények közt beérte ennyivel… és szinte várta, hogy övéi körében, az általa választott feltételek közt nézhessen szembe ismét a nagyhírű kalandozóval.

– Magyarázat kell? – dünnyögte, ahogy meggörnyedve, itt-ott négykéz-lábra ereszkedve törtetett célja felé. – Az erszényedben keresd, te érzelgős bolond, és ha kevesled, próbáld a szívemből kihámozni; nem lesz könnyű feladat, arra mérget vehetsz!

A gátlás nélkül adagolt serkentőszerek hozzásegítették, hogy talpon maradjon, de sem tájékozódó képességén, sem hangulatán nem javítottak, és mikor a víz ismét emelkedni kezdett, már tudta, hogy újabb pokoli éjsza-ka elé néz – ha ugyan éjszaka az olyan, melyet a magasabban fekvő barlan-gok egyikében, a fájdalommal, a kimerültséggel és Anconar szellemével viaskodva kell eltöltenie.

Nem tudott számot adni magának arról, hol sebesült meg: a vérnyo-mokat csak akkor fedezte fel, mikor egy rézsútos kürtőn végigkúszva egy nagyobb üreg sziklapadlatára rogyott. A hely is, a helyzet is ismerős-nek tűnt, de nem zárhatta ki, hogy csak érzékei űznek gonosz tréfát vele… lába elé köpte hát az agyonrágott al bahra kahrem-levelet, és felhasította a nadrágot bal lába szárán, hogy a parázsként tüzelő sebekhez férjen.

A vérzést egykettőre elállította, a hátrahagyott nyomokkal azonban már nem volt mit tennie: csak abban reménykedett, hogy a víz – mely a kürtőn át is követte, és a grottóba tolulva még feljebb, egy kehelyforma szikla tetejéig szorította – elmossa őket, mire a fellegszürke szemű gyilkos a közelbe ér.

– Gróf, te kurafi – zihálta, ahogy szorosra húzta a kötést fájdalmasan megduzzadt bal térde alatt. – Ezért egyszer… nem is túl sokára… sárarany-ban fizetsz meg nekem!

Feltett szándéka volt, hogy új csapdát készít, de nem boldogult vele: csak a hozzávalókig jutott, mikor letaglózta a kimerültség. Álmában az ilanorit látta: tanácstalan pofával állt a megkövült faóriás termében, a tönkretett út-jelző előtt, és Brynn tudta – igen, valamiképp tudta – hogy ott is fog meg-dögleni. Megdöglik, hisz nem juthat tovább: minden vágatot és aknát elborít a cseppfolyós sötétség, a lomhán felfelé kúszó, élet- és halálszagú szelet ébresztő tengerár…

Hideg érintés térítette eszméletre. Levegő után kapkodva, remegő lábbal és káprázó szemekkel ült fel… de nem a víz volt az, hanem egy vékony ujjú, szinte gyermeki kéz. A homályból nyúlt felé, Brynn pedig, akit a rémület átmenetileg villámsebessé tett, rekedt hördüléssel balra és felfelé vágott az övéből előkapott tőrrel: végighasított a mellen és a nyakon, mielőtt a döbbe-nettől elnyíló szájú, elkerekedett szemű gyermekarcot megpillantotta volna. Áldozata szűkölésszerű sikollyal zuhant oldalt – a kirurgusnak ebben az iszonyú pillanatban nem volt kétsége afelől, hogy egy ártatlant ölt meg, és bár sebzett térdében valósággal robbant a fájdalom, kétségbeesetten kapott a vízen szétterülő sötét hajzuhatag után.

Nem érte el. Balja valami hideget tapintott a felszín alatt, de olyan síkos volt, hogy

hasztalan keresett fogást rajta. A hirtelen mozdulat megszédítette. Támaszt kereső jobbja lesiklott a vérnedves szikláról, állát a „ kehely” peremébe vágta, a sors pedig, melyet napok óta ellenségeként gyűlölt, ez egyszer könyörületes volt hozzá: engedte visszazuhanni az érzések és fájdalmak nél-küli homályba.

Órákig heverhetett így, mert mire felocsúdott, a tenger visszavonulóban volt, és ujjai közt is megalvadt már a halántéksebéből szivárgó vér. Felemelte ólomnehéz fejét, és összerezzent mikor szemközt, a kürtőt övező pocsolya

szélén megpillantotta a gyermekarcú, hatalmas szemű, halvány mosolyú ala-kot.

– Hát itt vagy? – suttogta. – Nem esett bajod? A teremtmény – ember nem lehetett, hisz a derekáig sem ért, testét pedig

térdig takarta a hínárzöld sörény – tovább mosolygott, és halk, torokhangú szavakat formált. Brynnek csak ennyi kellett, hogy felismerje benne a prédát, az óidők egy elfeledett fajának gyermekét, aki valamiféle veszedelem elől húzódott a barlangrendszerbe, alig várja, hogy távozhasson… és ha idáig jutott, nyilván ismeri a kivezető utat.

A kirurgus viszonozta a mosolyt, aztán lendületet vett, és olyan sebesen mozdult, hogy a sellő – ha az volt – nem is gondolhatott menekülésre. Vékony karja vonaglott, hatalmas szeme még hatalmasabbra tágult a férfi szorításában, aki szabad kezével fegyvert keresve tapogatta végig tengerilla-tot árasztó testét.

– Érted a nyelvünket? – zihálta. – Ha igen, csak bólints; mindkettőnk dol-gát megkönnyíted vele.

A rugalmas test pár pillanatig még küzdött, aztán beszüntette az ellenál-lást; a fakózöld ajkakon egymásba olvadtak és elmélyültek a suttogó sza-vak. Brynn sosem hallotta őket azelőtt, valamiképp mégis felfogta a lé-nyeget: megértette, hogy a teremtmény fázik, retteg, és kész engedelmes-séggel fizetni az életéért.

– Ezt már szeretem – suttogta, és mert a megkönnyebbülés erőt adott neki, másodszor is végigsimított a megfelelő helyeken embermód domboro-dó testen. – Csinos kis dög vagy, és talán élelmes is; ha kijutunk innét, nincs akadálya, hogy mi ketten… – torkát kiszárította a hirtelen ötlet – … közeleb-bi ismeretségbe kerüljünk.

A sellő rávillantotta hatalmas szemét, és nem próbált szabadulni a hurok-tól, melyet Brynn a csuklójára vetett. Szótlanul bámulta a kürtő szájánál örvénylő vizet, aztán megérintette a férfi karját, és a túloldali fal felé mutatott, melyen tucatszám sötétlettek a kisebb-nagyobb üregek.

– Kelet? – A kirurgusban újra feltámadt a gyanú, hogy nem először jár itt. Talán a Gróf vázlatai teszik. Igen, nyilván miattuk találja ilyen ismerős-nek a helyet. Ha nem téved, és az irányt sem vétette el, hamarosan célhoz ér; a Tharr-szentély légaknája, a segítség, a száraz ruha és a megkövült

napvilág talán épp itt, a fal túloldalán vár rá. – Vezess, és ne próbálj meg-lépni, mert…

– Kelet – suttogta lágy asszonyhangon a sellő, és Brynn, ahogy dobo-gó szívvel utána indult, semmi másra, így nyomasztó álmára sem gondolt többé… és ha látta is, a sajátjának hitte a vérnyomokat, melyek tág félkörben övezték éji menedéke talapzatát.

16. Gorduin és társai, akik egy közeli barlangban éjszakáztak, és az apály első órájában kerekedtek fel ismét, Brynn kürtőjének alján bukkantak a te-temre.

Ha Graum nincs, talán el is haladnak mellette, úgy emlékeztetett a többi tengerifűhalomra, melyet a levonuló áradat hagyott a nedvességtől tocsogó vágatokban – a goblin azonban, akit látása és szaglása bármely emberénél hívebben szolgált, tüstént felismerte benne a halottat, a legfrissebbet az éjszakai vadászat áldozatai közül. Jelére a bárd mozdulatlanná dermedt, kézmozdulattal utasította Noort, hogy húzódjon hátrébb, és jobbját kardja markolatán tartva fordította hanyatt a hínárszín hajzuhatag borította testet.

– Embernek látszik – dünnyögte –, de kétlem, hogy valóban az: a keze-in látszik, hogy sem fegyvert, sem más eszközt nem használt soha. Elbi-tangolt kölyöknek túl koros, ragadozónak meg… – mozdított egyet az ernyedt jobb kézen, hogy Graum is láthassa az ujjak közt sárgálló bőrhár-tyát, aztán Noorra emelte pillantását. – Tudnak a tieid elvadult törzsekről idelent?

A lány a fejét rázta. – Az efféle törzsek tagjait kölyökkoruktól fogva tetoválják, ezen viszont

egyetlen ábrát sem látni… mi több, köldöke sincs, tehát nem anya szülte, és ha ártalmatlannak látszik is, nyilván okot adott arra, hogy Brynn így bánjon vele.

– Gondolod, hogy…? – Biztosra veszem. Az a vágás a mellén egyenes, rövid penge nyoma;

aki forgatta, túl gyakorlatlan vagy túl rémült volt ahhoz, hogy egyetlen mozdulattal öljön, és aligha jut messzire, ha…

– Ha micsoda? – Graum borzongva tekintett körül: szinte várta, hogy a környező üregekből hatalmas szemű, hínárzöld haj keretezte arcok bámulja-nak vissza rá.

– Ha ez a micsoda a vadon törvényei szerint él, és falkában vadászik. – Noor felegyenesedett, és kifújta homlokából a fakó hajtincseket. – Két vá-lasztásunk van: vagy a goblin orra után megyünk, vagy kockáztatunk, és az elárasztott termeken át próbálunk a kirurgus elé vágni, tekintet nélkül arra, hány ilyen döggel kell összeakaszkodnunk közben.

Graum homlokráncolva méregette a tetemet. – Nem kicsi ez ahhoz, hogy istenigazában ártalmas legyen? – Talán – dünnyögte a bárd, és kivonta kardját. – Fohászkodj Dartonhoz,

hogy valóban az legyen, és hogy a testvéreit, a jó édes anyjáról nem beszél-ve, elsőként Brynnek mutassa be.

17. A kirurgusnak minden erejére szüksége volt, hogy tartsa az iramot kalauzával, de megérte: a halk szavú, hínárhajú jószág bámulatos céltudatossággal, a legegyenesebb – s vélhetőleg a legrövidebb – úton vezette kelet, az áhított végállomás felé.

A visszahúzódó tenger nyomában jártak: térdig, olykor derékig gázoltak a fekete vízben, mely ezernyi repedésen és korok alatt öblösre kopott kőtorkon át zuhogott vissza a mélybe, hogy pár óra múlva, a holdak sza-vára, hódítani induljon megint. Brynn – kirurgus lévén – tisztában volt az égitestek élőlényekre gyakorolt hatásaival, és nehezére esett titkolni, miféle vágyakat ébresztgetnek benne. Az arany, a kimerítő gyaloglás, a veszély közelsége – az egymásnak ellentmondó ingerek itt és most egyetlen vad késztetésben egyesültek, és olyan erővel töltötték el, melyből – ebben egy percig sem kételkedett – futotta volna akár az ilanori legyőzésére is.

– Talán lesz olyan ostoba, hogy tovább próbálkozzon – lihegte, az izmok játékában gyönyörködve sellője tomporán. – Ha megteszi, ha a szen-télybe is követni mer, utoljára hibázik életében: a Gróf… a kölyök, akiről már beszéltem neked, kemény fickó, és tudják a dolgukat a többiek is. Nem tisztelnének úgy, ahogy tisztelnek, ha senki lennék köztük: valaki vagyok, kicsim, és ezt hamarosan be is bizonyítom. Te meg a többiek csendes zugot választottatok az élethez, de léteznek a nap alatt szebb világok is… és csak rajtad áll, velem tartasz-e oda!

Fújtatva torpant meg az újabb akadály, a négyembernyi magasságig nyúló omladékrakás előtt. A csontszínben derengő üreg falait ismerősnek rémlő, ókyr eredetű rúnák borították: a háromság egységéről, az erőben lakozó hatalomról és a lávaszín ég alatt háborgó vértengerről suttogott valameny-nyi. Brynn tudta, hogy Tharr birodalmának mezsgyéjén jár, és ahogy meg-rugdalta a torlasz köveit, belátta azt is, hogy száraz lábbal nem juthat to-vább: az egyetlen út egy vízben álló boltív alatt vezetett, túlnan vérviasz gyertyák rőtes fénye derengett hívogatón. A sellő máris a sekélyesbe gázolt,

és félszegen pillantott hátra: hatalmas szemei aggodalmat és türelmetlenséget sugároztak.

– Egyet se félj – mormolta Brynn, ahogy kioltotta és a sziklapadra he-lyezte lámpását. – Ha eddig eljutottam, ezzel a fürdővel is boldogulok vala-hogy.

A sellő a kezét nyújtotta neki, ő pedig mosolygott, ahogy mély lélegzettel alámerültek… aztán összerándult, mikor a boltív alatt valami más, valami hideg és hatalmas állta útját. Olyan volt, mint az eleven kavargás a kígyóve-rem alján, ahová a Tharr-papok kötélen eresztik makacskodó foglyaikat, a tekergő-vonagló testek azonban nem halálos mérgű hüllők, hanem csuklóvastag, csalánfürtös tapogatók voltak, melyek erdejéből kilenc sellő bámult Brynnre, és ahogy a roppant gazdaállat nekilendült, kiszabadította magát a tizedik is: odébb cikkant, és egykedvűen, a kirurgus tüdejéből kirob-banó buborékfelhőn át bámulta a csápok és végtagok küzdelmét hatalmas szemeivel.

A küzdelem – a vadászattal ellentétben – csak pillanatokig tartott, és a felszín is elsimult már, mire a rúnákkal telivésett falra új fénypászma ve-tült. A boltív alatt lapuló lény érzékelte a derengést, de jelentőséget nem tulajdonított neki: természetfeletti adottsága, mellyel fajtája a Teremtés haj-nala óta kutatta a préda nyomát, ezúttal komoly figyelmeztetést továbbított, és arra intette, érje be a könnyen – egyetlen imágó elvesztése árán – szer-zett táplálékkal.

Szavak nélkül parancsolt visszavonulást Brynn testét marcangoló segí-tőinek, és mire a kalandozók a helyszínre értek, odébbállt ő is; tapogatóit bevonva, kocsonyás testét vízzel telítve sodortatta magát az áramlattal, s mert nem gondolkodott, nem is aggasztotta, holnap vagy egy évszázad múltán ejt ismét zsákmányt idebent.

18. A bárd megbabonázva bámulta a boltív alatt fodrozódó vizet: bár lelke mé-lyén épp ilyen befejezést remélt, nehezére esett befogadni és feldolgozni, amit a mélység – és az apállyal távozó vadász – üzent neki.

– Mi volt ez? – Graum a hátrahagyott lámpást és a nyomokat vizslatta; bármivel elbíbelődött volna, hogy ne kelljen a felszínre böffenő húscafran-gokra néznie. – Darton szerelmére, mi a fene volt ez?

– Bármi volt, elment… és két gondból csak egyet hagyott meg nekünk. – Gorduin oldalra pillantott, és némi elégtételt talált a bizonyosságban, hogy a történtek Noort sem hagyták érintetlenül. – Ez az egyetlen út, ami a szentély-hez vezet?

– Igen. A bárd bólintott, aztán nagy levegőt vett, és sarkára ülve várta, hogy ben-

sőjében elüljenek az iszonyat hullámai. – Mit vigyorogsz? – firtatta a lány. – A mesterem jár az eszemben. Ő, és mindaz, amit az utazás költségeiről

mondott nekem. – A költségekről? Gorduin az övébe nyúlt, és hatszögletű toroni aranydukátot simított társ-

nője tenyerébe. – „Révészt és kalauzt megfizetni sose légy rest – idézte Gerum igazsá-

gát –, mert aki rajtuk spórol, ha célhoz ér is, rendszerint a rövidebbet húz-za.”

Noor a megkövült napvilág szilánkjára bámult: a leckéket és az ígérete-ket leszámítva ez volt a legtöbb, amit férfitól valaha kapott.

– Előleg – közölte a bárd. – Az életedért megszolgáltál, de ott, ahová me-gyünk, már nem kalauzra lesz szükség. Ha jönni akarsz, csak fegyverrel tehe-ted, és ha a sors Pret képében választás elé állít, jól kell döntened… vagy másodszor is vérrel fizetsz az elherdált bizalomért.

A lány hallgatott, ujjai lassan ökölbe szorultak az aranypénz körül.

– A vízszint csökken – közölte Graum. – Még pár perc, és szabad az út. Aztán – még mindig nem volt biztos benne, csók vagy pofon következik-e

– tapintatosan elhúzódott a két embertől, hogy ellenőrizze fegyvereit.

19. Egy órával később, míg az apály viharos szél korbácsolta hullámai a déli falat ostromolták, a Tharr-szentély nyugati kapujának őrei – kevés szavú, szálkás izmú tiadlaniak – motozást hallottak a lunirveretű torlasz túloldaláról.

– Ki a…? – Mégis, ki az ördög lenne? – Ketan Brynn hangja suttogássá halkult, mi-

re utat talált az óvó jelekkel telefaragott deszkák résein át. – Mozduljatok már! Két álló napja kínlódom ebben a pokolban, fázom, vérzem, és sosem volt fontosabb az istenverte mondanivalóm!

A tiadlaniak összenéztek. Vezetőjük – őszülő barkójú férfi, aki tizenhét éven át volt a Duin szeme és füle a Vinverio lejtőinek helyőrség-városaiban, ragaszkodott a jelszóhoz, és egy ismert északi románc, az Est homálya, erdő csendje bevezető sorát kapta válaszul – csak ezután látott hozzá, hogy az emelőszerkezet segítségével hátrahúzza a mázsányi súlyú fémreteszeket.

A kapu szárnya befelé mozdult, az őrök oldalt léptek, utat engedtek a ten-ger- és verítékszagot árasztó jövevénynek… és döbbenten bámultak a ho-mály sarkában érkező nyúlványára, mely páros pengefogakat növesztve nyi-totta rájuk sárgás goblinszemeit.

– A retesz! – sziszegte az ősz barkójú, ahogy Brynn görnyedt alakja fény- és hangszilánkokká robbant az oldalán. – Vissza kell zárnunk a kaput, mie-lőtt…

Döndülés moraja görgött végig a folyosón, mely a szentély kénsárga csuk-lyás holttestekkel zsúfolt tömlöcén át a lépcsőkig vezetett, de visszhangja sem jutott az újabb, oroszlánfejes ajtón túlra, ahol a Szövetség renegát ügynökei – a vezérrel együtt még tizenegyen – várták, hogy eljöjjön végre az ő idejük.

20. Ne hagyj túlélőket, és ne onts vért – így hangzottak a szentélyt megszálló férfiak parancsolatai. Előbbi alaposságukat, utóbbi óvatosságukat dicsérte, és mert az évek során természetükké vált mindkettő, betartásuk sem a Csil-lagban, sem a célnál nem okozott különösebb nehézséget.

A szalmaszín hajú fiatalember számára, aki övéi közt a Gróf, Sabbúlban navor Inchan Fryaril, egy tíz bárkát és kétennyi rabszolgamunkást számláló halászraj tulajdonosa volt, egyik lépés a másikból, a második siker az el-sőből következett: fegyvertársai az erőd csónakházban engedték szabadjá-ra indulataikat, és toroni cinkosaik élete árán találtak vissza ahhoz a nyu-galomhoz, melynek a szentélyért vívott küzdelemben olyan nagy hasznát lát-ták. Hurokkal és rongyba bugyolált doronggal kígyókardok és pusztító igék ellen; esztelen vállalkozásnak látszott, a tapasztalat és a váratlanság azonban megtette a magáét; a kénsárga csuklyás bajkeverők közül csak hárman-négyen vészelték át az első rohamot, és Brynn labdacsainak füstje velük is végzett, mielőtt bűvszavaikat elkiálthatták volna.

Pret, akit a Sabbúlban nyelt patikaszerek és az ideút megpróbáltatásai a szokottnál is elővigyázatosabbá tettek, harmadikként ért a terembe, ahonnét a Háromfejű szolgái a szentély barlangkikötőjének berendezéseit kezelték. Szebb napokon az adományok érkeztek ide, és nyilván erre veze-tett az oltárra szánt foglyok utolsó útja is – azoké, akiknek vére sötét foltokban borította az áldozóhelyiség vörösmárvány padlatát, és megfejthetet-len sorsjeleket rótt a Lindigassra nyíló akna köré, melynek torkában – ezt Pret már odalent is hallani vélte – távolin és fenyegetőn dunnyogtak a Vér-tengert korbácsoló szelek.

– Szomjas – mormolta Pret jobbkeze, az erigowi születésű, keresménye javát ribancokra és kockára eltékozló Tőzsér. – És ha rajtam áll, az is marad az átkozott; semmi kedvem a történtek után egy démonnal is megverekedni.

– Mind megvagyunk?

– Hiánytalanul. Három embert a nyugati kapunál, kettőt az oroszlánfejes ajtónál hagytam; ha nem tévedsz, a maradék is elég lesz, hogy rögzítse és megtisztítsa a Concordiát.

– A papi köntösök? – Előkészítve. Nem túl kényelmes bennük a mozgás, de a fedélzeten

már nem számít, hurkot vagy pengét használunk-e, és ahogy az anyagukat elnézem, zsákként is jó hasznukat vesszük majd, ha egyszer…

Pret leintette, és a szentély néhai főpapjának bronzcsövek és kristálylen-csék alkotta távolbalátójához hajolt. A déli horizont enyhén domborodó íve felhőárnyékban hevert, az árboc-ujjakkal ágáló hajóóriás azonban így is ész-lelhető maradt: lomha céltudatossággal törtetett végzete felé a hullámok hegy-völgyein át.

– Mit látsz? – Jön – dünnyögte Pret, és úgy mosolygott, mintha a partvidék felett sod-

ródó felhőpaplan résén át épp az ő arcát érte volna a napsugár. – Közele-dik! Foglaljátok el a helyeteket, kövessétek pontosan a papi reglamát, és ne feledjétek: azokon, akik a szentelt földre lépnek, egyetlen karcolás sem eshet!

A Tőzsér bólintott és ment, Pret pedig visszatért a távolbalátóhoz, hogy tovább figyelje a Benevent-foknál enyhe balfordulót végző, és új vásznakat bontva ismét szélbe forduló Concordiát. Úgy tervezte, a nyílt vízen süly-lyeszti el, a lány azonban felhívta a figyelmét egy partközeli zátonysorra, ahol biztonságban megülhet, míg dereglyéit telerakják az Otlokirok és a császárhű hercegecskék, a regényesnek mondott, valójában reménytelenül provinciális déli part aranyával. A megkövült napvilággal, melynek egy pász-máját mindvégig ott látta Noor arcán… még a legutolsó pillanatban is, mie-lőtt hátat fordított, és lehetővé tette számára, hogy viszonyuknak a lehető legkíméletesebb módon, álságos mosolyok és hazug búcsúszavak nélkül vessen véget.

A szakítás szükségszerű volt, de ez sem tette kevésbé fájdalmassá. Főként a lány számára, de Pretet sem hagyta érintetlenül a dolog: nem tudta rá-venni magát, hogy a hamis férfiarcból rámeredő női szemekbe nézzen, és a Tőzsért kérte meg, hogy vágja át a zihálva lélegző „kalmár” torkát. Ha azzal a szakértelemmel tett eleget feladatának, mely a háborúban Észak egyik leg-eredményesebb hírszerzőjévé tette, a rákok mostanra elvégezték a többit…

tovább gyarapítva azok számát, akikkel Pret jót cselekedett, mióta hátat fordított a Szövetség nagyjainak.

Az apja, az anyja, a gyermekévek örömei és fájdalmai mintha sosem léteztek volna: belőlük csontokat sem hagyott, az évek rákserege. Pret üres volt, hűvös és szilárd; idegen egy idegen földön, mely életéért cserébe a lelkét kérte, és az órák múlásával mind bizonyosabbnak látszott, hogy a kamatokat arannyal fogja megfizetni neki.

A várakozás harmadik napján tovább romlott az idő: mintha a Csillag felett gomolygó füst terítette volna a partvidékre dögszagú uszályát, hogy a látóhatár után a jövőt is homályba vonja. Az elfoglalt szentélyben három-óránként váltották egymást az őrök, maga Pret azonban mind kevesebbet és rosszabbul aludt. A Benevent-fok világítótornyát bámulta, mely fáradhatatla-nul küldözgette jelzéseit, a Concordiát, melynek fényei rőten derengtek át a ködfüggönyön, és – megmagyarázhatatlan okból – vádló szemekre emlékez-tették. Azzal nyugtatta magát, hogy akciójával voltaképp a Szövetség javát szolgálja; hogy csak azt tette, amire annyi éven át okították; hogy a dolgát végzi idelent, és sokszorosan megszolgált minden percnyi fényűzésért… a szorongás azonban vele maradt, és kínzó bizonytalanságba csapott át, mi-kor – soros virrasztása hatodik órájában – új, eddig sosem látott fényforrást pillantott meg a vízen.

Hajó lehetett, mely a köd leple alatt kerülte meg a fokot, de mintha szél el-len haladt volna – Pret még akkor is ezen ámult, mikor messze lent, a szen-tély kőfalú folyosóin döndülés moraja görgött végig, s nyomában, mintha egy lidércálom kelt volna életre, felharsant a rémült kiáltozás.

21. A renegátok egy napja viselték a papoktól orzott köntösöket, mikor az oroszlánfejes ajtót szilánkokra zúzta a csapás.

Akik látták, hátrahőköltek akik csak hallották, sápadtan néztek össze – és kétrét görnyedtek a repeszzáporban, mely elhomályosította látásukat, és avarként gyűlt meg a futó lábak alatt; a szint őreit meghátrálásra késztette a feléjük hömpölygő iszonyat.

A tömlöc okádta párában mozduló árnyak emberszerűek voltak, de nem emberiek. Kénsárga köntösük lebbenése, hüllőszemük jáspis villanása iszo-nyatot plántált azok szívébe is, akik a várakozás napjaiban már-már elfe-ledték, hogy két sík mezsgyéjén járnak, ahol minden óvatlanság végzetes, minden lélegzetvétel az utolsó lehet.

– Tőzsér! – rikoltotta Pret, ahogy a csarnokba vezető lépcső tetejre ért. – Hozzám! Vissza mind!

Az erigowi kiáltott valamit, és épp a köntöshöz tartozó áldozótőrhöz kapott, mikor az áradat átcsapott felette. Pretnek úgy rémlett, acél villan a homályban, de nem volt módja meggyőződni a benyomás valódiságáról – a sikoly azonban, mely egy pillanat múltán remegtette meg a levegőt, épp-úgy valóságos volt, mint a harci zaj, a ziháló testeken kiütköző verejték és a félelem, mely a sietség nélkül előrenyomuló alakok láttán kapta ma-rokra zsigereit.

Tharr-szerzetesek! Valahol hibáztunk, gondolta Pret, és a boncnokok termébe húzódott,

hogy elkerülje a lépcsőn felfelé gomolygó párát. Valamiről megfeledkez-tünk… vagy az a némber vitt a sírba eggyel több titkot a kelleténél. Megtarthattam volna, csak pár napig, csak egy istenverte hétig, még; amilyen vadul hitt, amilyen makacsul szeretett, talán még ezeket a nyomoroncokat is elriasztaná a közelemből!

Összerezzent, ahogy az ajtórésben csuklyás alak bukkant fel, majd észbe kapott, és dühödt elszánással lódult a szemközti fal felé. Jobbra és balra kén-

sárga köntösök lebbentek, a rémült kiáltások kórussá olvadtak össze, majd belevesztek a fenyegető, nem evilági sziszegésbe, melynek hallatán Pret térdei megremegtek… és talán még jobban remegtek volna, ha sejti, hogy a négyévnyi múltból, az északi kalandozókkal dacoló thekszeli Tharr-szentély falai közül dübörög elő.

Gorduin minden bűvhatalmát felélte, mire a hatás kiteljesedett. Az akaratá-nak engedelmeskedő fények és hangok kavalkádjában baj nélkül érte el a lépcső tetejét, és remélte, hogy Graum is hasonló szerencsével jár a maga oldalán. Hogy Noor merre tart, éppúgy nem volt kétséges, mint az, hogy követnie kell: a lány, bár fájdalmát minden lehető módon titkolni próbálta, nyilván kimerítette szűkös erőtartalékait.

– Tőzsér – szállt a ködben a rekedt suttogás. – Táncos, Dárda… merre vagytok?

Jobbra, a gyertyaöntők termének küszöbén valaki mozdulni próbált, de nyomban letaglózta egy hátulról érkező csapás: Graum, ha szakmabeliek-kel került szembe, nem tisztelt sem stílust, sem illemet. A sziszegés – bár Gorduin körül mostanra elcsitult a mana hullámverése – erősödött: kamrák és benyílók, folyosók és kígyóvermek visszhangozták, általa téve még tapint-hatóbbá a Lindigass moraját.

Pret tőrét markolva zihált a boncasztalok fedezékében. Maga sem tudta, mikor húzta elő a fegyvert – akkor kapott észbe, mikor a penge tükréből egy sötét szemgödrű, fogatlan mosolyú kőoroszlán bámult vissza rá. Felpil-lantott. Az őrszobor kígyója csuklyáját tárva ágált, de nem rá vigyázott, ahogy a bak szarvai sem az ő ellenségeit fenyegették, a sziszegő ho-mályban pedig ott lapultak az igazi kígyók – vagy inkább a rákok? – az idő mindenevő, álmokat, hitet és erőt apasztó szörnyei.

Pret a pengére meredt. Nem. Azt a bizonyos hibát, a legvégsőt semmiképp nem követi el, bármerre ragadja az események sodra, bármire késztesse a látvány, a szentély valóságát lidércálommá torzító varázs.

– Illúzió! – rikoltotta, s mert a felismerés könnyebbséget szerzett neki, próbát tett vele másodszor is: – Káprázat, semmi más. Ezek…

A kénsárga köntösű alak olyan hirtelen zúdult neki, hogy gondolkodni nem, csak mozdulni volt ideje. Félfordulatot tett, szabad kezével vállon ra-gadta, csontrepesztő erővel lefelé nyomta az összeránduló testet… és lihegve

meredt az eltorzult arcba, melyen minden múló pillanattal valószerűtlenebb-nek rémlett az ádáz hüllővigyor.

– Te? – hörögte. – Te…? A Tőzsér mormolt valamit, és önkéntelenül mozdított egyet jobb karján.

Pret fájdalmat érzett az oldalában, mely előbb forrónak, aztán a legkemé-nyebb dwoon télnél is hidegebbnek rémlett, és bár látni nem látta, érezte, ahogy a vér ömleni kezd a testébe szaladt penge élei mentén.

– Eressz! Eltaszította az erigowit, aki hanyatt zuhant, és köhögve próbált oldalra

fordulni: Pret tőre a tüdejét járta át. – Nem te… – suttogta. – A ribanc, akit megöltünk… ő jött el, hogy megfi-

zessen neked. Pret a fegyverén gőzölgő vérre bámult, és egész testében megbizsergette

a félsz a ködön át felé imbolygó újabb köntösök láttán. – Noor…? – Csak az árnyéka – hallatszott valahonnét. – Nem olyan gyenge, nem

olyan gyanútlan… de legalább olyan mohó, mint eleven korában volt. Az aranyért jön, de az életedet sem sokallja ráadásként: űr tátong a szívében, mióta magára hagytad.

A legközelebbi köntös Pret felé lódult, és kénsárga fényszilánkokká hullott szét; a szikrák a kőoroszlán sörényére, onnét a talapzat véseteire záporoztak. A fiú sebére szorított ballal hátrált, és felsikoltott, mikor a talapzat túlfeléről egy ernyedt test zuhant a lába elé: a nyugati kapu őrségének pa-rancsnoka, a goblin menekülteket tőrbe ejtő Dérfaló volt az.

– A szívedet ígérted – morajlott Noor hangján a homály. – Lássuk, meg-teszi-e az enyém helyett…

Pret féltérdre zuhant, és csak szűkölni volt képes, ahogy az újabb el-lenfelet közeledni látta: karcsú, már-már légies alak volt, jobbjában fejva-dászmécs, baljában áldozati kígyópenge. Ahogy acélja megvillant, a fiú ösz-tönösen küldte útjára saját fegyverét: az északi tőr az áll alatt vágódott a nyakba, és egy ökölcsapás erejével taszította hátra a támadót, aki megper-dült a sarkán, és egyetlen sóhaj nélkül hanyatt, saját vérének sebesen terjedő tócsájába zuhant.

– Pusztulj – sziszegte Pret. – Távozz tőlem, te… Elakadt a szava.

A mozdulatlanul heverő testet övező feketeség megremegett. Négy ég-táj felé terjedező nyúlványai csápok módján fonódtak össze, majd szétvál-tak, és mély hangú mordulással lódultak végcéljuk, a Lindigassra nyíló akna felé.

A fiú térdre zuhant áldozata mellett, és ahogy átfordította, szárazon nyikkanó, már-már panaszos hangot hallatott.

A test egy félember teste, az oltár felé kígyózó patak egy elkékült arcú, rég halott Tharr-pap vére volt.

22. – A csontjaimban éreztem, hogy ilyesmit forral – lihegte Graum, aki Gorduin nyomában érkezett a zsigerelők termébe, és ogárhuggyal teli fioláját markol-va guggolt az alélt Noor mellé. A lány arcán és testén árnyfoltok vibráltak át: eszméletével együtt mintha színeitől is megfosztotta volna a Pretet elbolondí-tó varázs. – Nem tudtad volna távol tartani azoktól a hulláktól?

– Nem is akartam. – A bárd az ajtó felé fordult, s hogy a ritkuló ködben egy lelket sem látott, felegyenesedett, hogy szemügyre vegye a magába roskadt alakot a boncasztalok túloldalán. Télvölgy komturjának örököse az oldalán hevert, derekát és teste alá szorult bal lábát feketére festette a sebé-ből patakzó vér. Zavaros tekintete Gorduinét kereste; az a bizonyos tűz, Ranil fényessége még még mindig ott pislákolt fájdalomtól összeszűkült szemeiben.

– Ha kiviszel innét… – Megpróbáltam már. – A bárd gyomra felkavarodott a morajra, mely-

lyel a folyammá dagadt vérözön a mélybe bukott: a Lindigass tudatára ébredt a szentséggyalázásnak, és féktelen dühvel követelte jussát. – Megpró-báltam, de késve érkeztem. Most már az enyéimmel kell törődnöm. Azokkal, akiket a tieid ármánya a Csillag falai közé vetett.

A fiú sebesen mozdult, de nem sikerült az ilanori csizmaszárában lapuló pengéhez férnie. Gorduin rúgással penderítette vissza, majd övébe nyúlt, és nehéz, ónixköves gyűrűt hajított Pret ölébe.

– Apád hagyatéka. A legenda szerint képes elriasztani a kisebb démono-kat; hogy mit ér egy síkúr ellen, hamarosan megtapasztalhatod.

– Nem hagyhatsz itt… így… – Egy nyavalyát nem. Esdekelj az ősök bocsánatáért, kölyök… és az

istened legyen irgalmas hozzád, ha valami félreértés folytán a színe elé ke-rülsz.

Pret ismét felé kapott, de csak a kazamatákból orzott papi köntöst sikerült megmarkolnia: a kénsárga kelme fellebbent, majd alászállt, és szemfödélként borult rá; a bárd már nem volt benne.

– Táncos! – visszhangzott a kiáltás a recsegő-ropogó kőboltozat alatt. – Piktor, Karvaly… ide mind!

– Sosem adja fel – sóhajtott Graum, aki Noort támogatva várt Gorduinra a kilátóterem küszöbén. – Ennyi maradt benne a nyakas dwoonból. Bár szállna belém az elszánása! Ezzel a kolonccal nemhogy a barlangokat, de a lépcső alját sem érjük el.

A bárd átvette tőle a lányt, és homlokráncolva pillantott hátra. Az oroszlánfejes ajtóra embernyi kőtömbök zuhogtak: az Utilmator a síkokat elválasztó határvonalnak feszült.

– Kettes számú terv. Nem visszafelé, hanem előre menekülünk. – A tengerbe? – A Concordiához. Nem járhat már messze, és ha valóban ősi tervek

alapján készült, Tharr démonától is megvédelmez majd. – A bárd a révre néző ablaksor felé iramodott. – Maradj a nyomomban, és ha vizet érünk, ügyelj, hogy a lány is lélegezzen! A vonalai és a tetoválásai talán meggyőzik a toroniakat, hogy mindhárman a császár szolgái vagyunk.

– Soha. – Hallgass! – Gorduin végigtapogatta a távolbalátó állványzatát, majd a

kapuszárnyakat mozgató masina áttéteire kerített sort: a roppant fogaskere-kek közt feszülő láncok mindkét oldalon a sötét vízig értek.

– Ha az jár az eszedben, amire gondolok – suttogta a goblin –, ha azt kép-zeled, belerángathatsz ebbe a…

Gorduin próbára tette a közelebbi lánc feszességét, derékszíjából ve-tett hurkot rá, és mielőtt Noorral együtt az ablakpárkányra szökkent, jobblábas rúgással nyitott állásba billentette a súlyos emeltyűt.

– Odalent találkozunk – sziszegte, majd eleven terhével együtt a mélybe vetette magát. Graum hideglelősen bámulta a lánc homorú ívén végigsikló alakokat, aztán, ahogy a szentélyt vulkánhangú bömbölés remegtette meg, maga is a párkányra ugrott, és sietve kapott derékszíja után.

– Darton, ne hagyj el… vagy ha mégis, ne most, rendben? A hurokba fogódzott, és dühödt elszánással rúgta el magát a párkánytól,

ahogy az Ultimator a világra kapálódzott a háta mögött. A fülében vissz-

hangzó moraj lehetett a szél süvítése, önnön szívének kalapálása, de akár Pret Ral Bakhúd sikolya is – akármi volt, elmúlt, mire a súrlódástól elvé-konyodott bőrszíj átégett, és Graum a kapuszárnyak körül tajtékzó vízbe zuhant.

– Tier… – Ússz! – zihálta Gorduin, azon igyekezve, hogy Noort a hullámok felett

tartsa. – Minél messzebbre, amíg erővel bírod! A szentély fala szilánkokra robbant, a vízbe tonnaszám hullott a kő és a

fém, az istenek azonban változatlanul a menekülőket segítették: roppant hul-lám kapta fel, és a kapuszárnyak résén át a hullámtörőig, a démon hatalmának körén túlra repítette mindhármukat.

Graum – nem épp jószántából – pár korty tengert nyelt. Megállapítot-ta, hogy az íze ugyanolyan pocsék, mint kölyökkorában volt… aztán köze-lebb tempózott a bárdhoz, és addig taposta a vizet Noor oldalán, míg meg nem érezte a Benevent-fokot érintve délnek forduló ellenáramlatot.

– Hűségem örök – lihegte, a felhőpaplan azon rése felé, melyet a legvarjú-szerűbbnek talált. – Kegyes vagy, uram, és ha ráadásként azt azt átokverte hajót is elénk penderíted, két éjszakát töltök a dorani imafal tetején, sőt, még verdesek is azzal, amit jókedvedben szárnyak helyett…

A hatalmas árnyék úgy borult rájuk, mintha a Concordia helyett maga Darton vetette volna rájuk homályból szőtt palástját. A száz láb magas-ságba nyúló palánk nedves-sötéten ragyogott, a roppant orrtőke pengezaj-jal szelte a vizet, és épp hogy elkerülte a menekülőket, akiknek szitko-zódni sem maradt idejük, ahogy szemközt, a végtelennek tűnő deszkasí-kon hatszögletű nyílás tárult fel.

– Akármi legyek, ha ezek itt nem az én északföldi cimboráim – kondult az árnyak közt egy ismerős hang.

Iblis, az aszisz haramia volt az: viharvert révkapitányi öltözetben pompázott, és míg emberei a fedélzetre emelték a hidegtől és kimerültségtől zsibbadt testeket, homlokráncolva nézett a part felé: a barlangrév helyén, száz meg száz lélek nyughelye felett az Ultimator tombolt, és az egekig okádta a Lindigass vérként gőzölgő tüzét.

23. Awlem–en Caýhul, a délnyugati légió eprimora a Csillag tengerre néző kapu-jának bástyáján állt, s bár fájdalmai erősödtek, rezzenetlen arccal figyelte az óváros öblében horgonyt vető, mályvaszín vitorla-szárnyait lassan bevonó Concordiát.

Egy órával korábban nemigen hitte, hogy bármelyikük eljut idáig: maga is megsebesült a kézitusában, melyet holtra fáradt gyalogosai élén a túloldali paliszádok ilanori és goblin védőivel vívott. A harci láz mostanra elcsitult, a fájdalom és a csodálat azonban vele maradt: álmában sem gondolta, hogy alsóbbrendű lények ilyen hősies – és eredményes – küzdelemre képesek.

– Öt nap – mormolta az oldalán álló, sebhelyes arcú északföldire emel-ve pillantását. – Egy álló hét a Ködhóból… és alig kétszázan voltatok, azt mondod?

– Kétszázharmincöten, hogy pontosak legyünk – szólt Sammal Iblis, aki a sabbúli révkalauztól orzott göncöket vörössel kivarrott orkabőr zubbonyra és sipkára cserélte. A relikvia, akár ő maga, jó ideje várt az alkalomra: nagyapja, az Abbitflotta vakon, fél lábbal hazakerült fedélzetmestere viselte utoljára. – Mint rendesen, ezúttal is alábecsültétek az aszisz haditengerésze-tet… és örülhettek, hogy ez a hiba császárotoknak most mindössze egy apró diadalába került.

A hátrébb felsorakozott toroni tisztek a kardjukhoz kaptak, Caýhul azonban egyetlen mordulással visszaparancsolta őket: túl elcsigázott volt ahhoz, hogy új harcba kezdjen, és a regitor parancsa szerint elsősorban a rakomány biztonságával kellett törődnie.

– Mi a biztosíték rá – fordult ismét a fellegszürke szemű ilanorihoz –, hogy ha teljesítjük feltételeiteket, és lehetővé tesszük, hogy szabadon távoz-zatok, épségben kapjuk vissza a hajót?

– A szavam – mondta Tier Nan Gorduin, és lepillantott a Csillag belső udvarára, ahol Coprada Sólymai, Anconar goblinjai és az öregtorony vonalában megtorpant sabbúli gyalogosok nyalogatták sebeiket. – Mihelyt

az utolsó védőt is fedélzetére vette, a Dominior kihajózik a Concordia tatka-puján, és elhagyja hazád partjait; hogy visszatér-e, és hogy kiket hoz vagy visz legközelebb, már nem rajtunk, hanem vezéreinken áll.

– Ne hallgass rá! – sziszegte az ostrom harmadnapján táborba szállt udvari tanácsnok, egy éles vonású, horgas orrú sedular. – Szakíttasd ki hazug nyelvét, aztán add kínos halálnak a többivel együtt; Tharr poklában aligha akadályozhatják meg, hogy erővel vedd vissza, ami urunkat illeti!

Caýhul leintette, és tűnődve viszonozta a bárd pillantását. – Elfogadom a biztosítékot – mondta végül. – Famor vagy a tieid között,

megharcoltál a tisztességért, és életre méltónak találtattak fegyvertársaid is. Menjetek békével; a császár általatok szabadon bocsátott ügynökét történe-tével és a Concordia rakományával együtt ajánlom majd a regitor figyelmé-be.

– Ne feledkezz meg a tengerészeitekről sem – somolygott Iblis. – Ke-ményen harcoltak ahhoz képest, hogy önként nyitották meg előttünk a vén kincsesláda seggét. Többre mennének, ha az eszükre hallgatnának a szemük helyett: füstköd ide, címeres zászló oda, az én Dominioromat nehéz a sabbúli révkalauz bárkájával összetéveszteni.

Caýhul teste megfeszült, aztán elernyedt megint: az aszisz rablóhal-szemei gúny helyett nagyon is indokolt elégedettséget tükröztek.

– A bolondját járatják veled! – csattant fel a tanácsnok. – Üttesd négyfelé az arcátlanokat, mert ha nem teszed, megszégyenülsz, és vérvonalad osztály-része is örök…

Az eprimor gyors csapást mért a torkára vasalt bal öklével, és szenv-telenül figyelte, ahogy levegőért kapkodva a földre rogy. Az ilyen leckék – amennyiben túlélik őket – alázatot csiholnak ki a legmegátalkodottabb sedularokból is.

– Nem engedélyeztem, hogy szólj – mormolta, aztán felemelte jobbját. Fémcsörgés és lábdobogás kezdődött odalent: a toroni gyalogság, a század-ról századra terjedő zászlójeleknek engedelmeskedve, megkezdte visszavonu-lását a part közeléből.

– Alábecsültem a fickót – súgta Gorduinnak Iblis. – Amilyen követke-zetes és elszánt, sokra viszi még… ha egy ikonokkal dekorált csöcsű udvari céda ki nem csontozza előbb.

A Vérnász említése elgondolkodtatta a bárdot.

– A lány – fordult Caýhulhoz. – Hogy érzi magát? – Nagyon legyengült, de papjaink sokat javítottak az állapotán. Nemrég

magához tért, és arra kért, adjak át egy üzenetet. Kasztja törvényei tiltják, hogy személyesen váltson szót az ellenséggel.

Gorduin a fakó hajú tisztre sandított; ösztönei azt súgták, hogy suessa Noor iránti érdeklődése messze túlmutat a bajtársiasság határain.

– Mit üzent? – Hogy lekötelezted. – Caýhul szája szöglete önkéntelen mosolyra gör-

bült. – És hogy vérvonala emlékezetében örökké élsz majd, távozz bár idő előtt e világ térségeiről.

Gorduin bólintott, aztán ellépett mellőle, és füttyentett: a megmaradt Sólymok és goblinok – köztük a vér borította arcú, kölcsön nyílpuskáját gusztáló Coprada – felmálháztak, és zárt alakzatban, sebesültjeiket támogatva indultak a sekélyesben várakozó dereglyék felé.

– A dagály hamarosan tetőzik – szimatolt az esti szélbe Iblis. – Mondj búcsút az idegen ölnek, dalnok, és ne kísértsd tovább a szerencsénket! Mire az udvaroncok derékhada megérkezik, szeretnék minél távolabb kerül-ni innét.

A bárd nem szállt vitába vele, és a Csillag védőinek utolsó csoportjával maga is dereglyébe szállt. Az evezők megemelkedtek, majd vízbe merültek; a súlyos alkotmányt bányamunkán edzett goblin-izmok röpítették a sekélyes-ben horgonyzó Concordia felé.

– Háromszor is elregélted, hogyan cserkészted be és foglaltad el ezt a monstrumot – dünnyögte az Iblis mellett szorongó Graum –, de egy szót sem szóltál arról, miért maradtál, hogy bennünket is kiments.

– Megalkudtunk – vont vállat a kalóz. – Kalandozó létedre sosem hallot-tad még, hogy mi asziszok szavatartó és nagyszívű népség vagyunk?

– De igen… és kétszer vágtam tarkón a barmot, aki ezt az ostobaságot terjesztette. – A goblin evezőt húzó fajtársait nézte, aztán felpillantott megint. – Ki vele, nyavalyás ragadozó: mi ebben a te üzleted?

Iblis tűnődött egy sort, a Concordia árnyékába érve azonban elvigyorodott megint.

– Az egyik fenékcsap véletlenül nyitva marad – mondta. – A hajó megfe-neklik, a raktér víz alá kerül. Hetekbe telik, mire a regitor emberei a ládák-hoz férnek, hogy a barátság adóját számba vegyék. Nem sok híja van, de egy

nagyobb és jobban felszerelt Dominiorra épp elegendő… és elég ahhoz is, hogy az apró-cseprő jócselekedeteket egy darabig ingyen mérje az ember.

– Különösen akkor, ha a gyűjteményéből hiányoznak a szövetségi hadijel-vények – mormolta Gorduin –, és tudja, hogy a készleteit az elkövetkező pár hónapban csak a mi segítségünkkel töltheti fel.

– Megvan a magadhoz való eszed – biccentett az aszisz. – És mint az okos fickók általában, többet használsz a világnak azzal, ha életben maradsz. – Hátba veregette a bárdot, és karcos pálinkával teli tömlőt du-gott az orra alá. – Az életre, északföldi… és a lehetőségekre, melyet a kö-zelgő béke ígér nekünk!

Kacaja a körülöttük sikló dereglyék utasainak üdvrivalgásába veszett: bár a Csillag tornyain újra oroszlános zászlókat dagasztott a szél, a tenger felőli oldalon változatlanul ott lengett – és Awlem-en Caýhul parancsára további kétszázharmincöt napig a helyén maradt – az ilanori Sólymok és Gro sza-badállam tépett lobogója.

Rejtőző hold, éji szem

Kahre városában, a Kerék jegyében születtem: a véremben van, hogy reparál-jam meg a dolgokat. Egy-egy érintés megsúgja, miből és hogyan épülnek fel, mire alkalmasak és miképp javíthatók, ha nem úgy működnek, ahogy az ősök szerint működniük kell.

Ha a javítás elsőre nem sikerül, addig próbálkozom, míg célt nem érek – ilyen nyakassá tett a nagyvilág fél évszázad alatt.

Sokfelé jártam, miután ifjonti fővel kiűzettem atyáim városából. A helyek többsége nagyon komisz volt. Néhány helyre nem jószántamból, hanem azok miatt a gonosz dolgok miatt kerültem, amiket kényszerből vagy pénzért kö-vettem el. Sokféle alakkal – emberrel és más fajzattal – találkoztam a legko-miszabb helyeken, várbörtönökben, földmélyi ércbányákban is. Nem mind volt olyan hitvány, amilyen lehetett volna, vagy amilyennek látszani akart, néha mégis gonosz dolgokat műveltek, pusztítottak és öltek, akárcsak én. Értettük egymást.

Drágán megfizettem a tudásért, amit tőlük és másoktól szereztem, de nem-igen beszélek róla: a beszéd ritkán segít rendbehozni a dolgokat, mostanság pedig már csak ezzel, javítással és jobbítással foglalkozom.

Az Erion szívében álló Nagy Ház lakói hol így, hol úgy szólítanak: gond-noknak, strázsának és gépmesternek, a hátam mögött sárkányidomárnak, pincerémnek is – kalmárok lévén hajlanak rá, hogy ugyanazt a dolgot a legkü-lönfélébb neveken emlegessék. Tizedik esztendeje élek az alagsorban. Én táp-lálom a bronzveretes, varázsjelekkel telivésett kazánokat, én tartom karban a szivattyúkat és szelepeket, melyeken át a víz a lakosztályokba, a fölös gőz a szabadba jut, de értem szalajtanak akkor is, ha valami elromlik, eldugul, meg-lazul vagy széthullik odafent. Bármikor hívhatnak; keveset alszom, tanyámat pedig – nagy úr a megszokás – szinte sosem hagyom el.

Nincs családom, nincs szeretőm, de van kutyám: egy yllinori medveölő. Pár éve, éjnek évadján zajt hallottam a Nagy Ház mögötti sikátorból, olyat, mint a gyereksírás. Kimentem, és ott találtam a medveölőt – mármint azt a bundás izét, ami utóbb medveölővé cseperedett. Karavánozók hozhatták a városba. Az a barom, aki megvette vagy ellopta, nem tudott haszonnal túladni rajta, ezért úgy döntött, végez vele… és közben szórakozik egy kicsit. Valami kattant bennem, mikor megláttam azt a sok vért a kövön. Oldalról estem a

fickónak, az állát és a karját törtem, aztán a pincébe vittem és elláttam a köly-köt – eleget tudok a kés ütötte sebekről, hogy megtehessem. A torkát úgy átvágták, hogy ugatni sose tanult meg, de egyébként remekül működik.

Nem szívesen vegyülök az itteniekkel. A tehetősek fizetnek, hogy őrizzem és javítgassam a dolgaikat, hát megteszem. Rég lemondtam arról, hogy az egész világot megjavítsam; nem érdekel más, csak ami rám tartozik. Gi-Elron eltaszított, mikor pörölyével gyilkolni kezdtem, rab-álmaimban gyakorta lo-bogott poklának tüze… a godorai napsütéssel azonban mást, biztatóbbat üzen, s én hiszem, hogy idővel – legkésőbb halálom óráján – ismét szívébe fogad.

Sokféle gonddal fordulnak hozzám az emberek, és nem csak akkor, ha sze-lel az ablakkeret, vagy ha a fürdőkamra sárkánya levegőt köhög. Észak leg-utóbbi háborúja idején az élőholtak egészen idáig merészkedtek a temetőnegyedből, s mert a falak közt alig maradt kalandozó, hogy szembe-szálljon velük, új, erősebb zárakat és csapdákat kellett készítenem. Megesett az is, hogy a szomszédos utazónegyed csapszékeiben unatkozó nemeskölykök bandája vert tanyát. Rossz hír a korhelyeknek, a magányos kéregetőknek, a gyalogribancoknak, és rossz hír nekünk: a Nagy Ház bérlői tartanak a hercegi gárdától, nem bíznak a szerencsevadászokban, de azt sem állják, ha családjukat szikrafűtől nekihevült suhancok rémisztgetik. Engem küldtek, hogy szót értsek velük. Sosem hordok fegyvert, sosem fenyegető-zöm, jobbomon azonban mindig ott a medveölő – rendszerint ennyi is elég, hogy a bajkeverők elkotródjanak. Hogy hol folytatják a játékot, nem az én dolgom; aggódjanak emiatt a városőrök meg a kékvérű famíliák.

A Malachiasok nemzedékek óta lakják a Nagy Ház felső emeletét. A mos-tani családfő szállítmányozásból él. Három fiából kettő a tengeren, egy tavaly, az Ordanba vezető karavánúton veszett oda – utóbbi fiatal özvegyet és tízévesforma magoncot hagyott maga után. Magiszternek szánják, különleges iskolába járatják a fiút, aki alacsonyabb is, csendesebb is a korabelieknél. Ta-valy meggyűlt velük a baja, de elboronáltam a dolgot; tartoztam ennyivel a vén Malachiasnak, aki, bár ismerte múltamat, menedéket és megélhetést adott nekem.

Ő bátoríthatta az özvegyet, hogy a démonokról is említést tegyen. A fiú őszutó óta kiáltozva ébredt éjszakánként. Azt állította, hogy szobájá-

ban démonok élnek, s hogy iszonytató dolgokat mormolva gyűlnek köré,

mihelyt álomba merül. A tragédiák sújtotta család új csapás előjelét látta a dologban, és nem kímélte vagyonát, hogy megoldást találjon: az elmúlt he-tekben hozzáértők és sarlatánok egész sora kutatott a fiú démonai után – mindhiába.

– Nem demonológus, hanem kirurgus kell ide – mondtam az özvegynek, mikor felkeresett. – Olyan, aki meg tudja különböztetni a szellem kórságát a lélek fájdalmától, és szükség szerint mindkettőt orvosolni képes.

– Ismerünk ilyen embert – felelte ő halkan, mintha szégyenkezne. – Fra Ranafert, a különleges iskola mentalistája többször ajánlkozott, de apósom nem merte elfogadni szolgálatait: úgy ítélte, a fiú mentoraként nehezen bir-kózna meg önnön felelőssége terhével.

Kétszer is láttam Ranafertet a Nagy Ház előcsarnokában, mielőtt a vén Malachias elé járult. Szálas, korán őszbe csavarodó hajú férfiként élt az emlé-kezetemben: aszkétaarc, átható tekintet, keskeny, vértelen ajkak. Tudtam, hogy nagy ígéretnek tartja a fiút, és reméltem, előbb-utóbb megnyeri magának a családot is – ha valaki, ő biztosan boldogul majd azokkal a rémálmokkal.

– A te segítségednek is hasznát látnánk – mondta az özvegy, rám emelve mélybarna szemeit. – Eli, a fiam… nagyon megkedvelt, azt hiszem.

Vállat vontam. A magonc, mióta rendbehoztam a dolgát, megfordult pár-szor idelent. Nem beszélt, csak ült, nézte, ahogy dolgozom, vakargatta a medveölő füle tövét, nagynéha egy-egy szerszámot nyújtott nekem.

– Bízik benned – folytatta az özvegy. – Erősnek tart, bármire képesnek hisz. Arra is, hogy elűzd a démonait. – Szava nem, csak a tekintete esdekelt. – Megpróbálod, ugye?

Eltűnődtem, aztán bólintottam. – Mikor? – Nyomban – mondta ő, s szoknyája szegélyét megemelve a lépcsők felé

indult. A felső emeleten korábban csak egyszer jártam, ezért a szokottnál is alapo-

sabban vettem szemügyre mindent. A Malachiasok otthona kész múzeum, a fiú szobája tágas és világos volt, tele mindazzal, amitől a magoncok élete gondtalannak tűnik. Ablaka a közeli parkra nézett, párkányáról a fiú naphosz-szat figyelhette a többiek játékait: Erionban nem olyan magasak az emeletek, mint mifelénk, és áttetszőbbek az üvegek is.

Végigjártam a szobát, de egy árva démon nem sok, annyit sem találtam odabent.

– Éjszaka jönnek – suttogta a fiú, akinek pillantása saroktól sarokig, ajtó-tól ajtóig kísért. – Éjszaka, ha mindenki pihenni tér.

– Gondom lesz rájuk – ígértem –, de eltarthat pár napig. Látszott az arcán, hogy örül: azt hiszem, ezért kedvelem leginkább a ma-

goncokat. Biztosra vettem, hogy a démonai nem valódi démonok – az efféle dögök

ritkák, s ha mégis felbukkannak valahol, ritkán érik be annyival, hogy ré-misztgessék az embert. Tudtam, milyen csapások érték a családot, hallottam harangozni a mentalisták gyakorlatait kísérő látomásokról, és úgy véltem, a baj oka e két dolog összhatásában keresendő.

A pincébe vonultam, és munkához láttam. A masina, amit készítettem, perpetuára emlékeztetett, de sokkal kisebb és

– minek tagadnám – szegényesebb volt az otthoniaknál: három acélgyűrű a hideg fényű kristálytengelyen. Önállóan nem mozogtak, a rugós mechanika azonban megtette a magáét: olajozott kattogással számlálta a múló pillanato-kat.

Mikor bemutattam odafent, a gyűrűk harmadnapja rótták lassú köreiket a tengely körül. A magonc néma áhítattal bámult rájuk.

– Démonűző masina – mondtam. – Amíg jár, hat a varázsa is: összehúzza a réseket a valóság szövedékén, távol tartja a komisz fajzatokat.

Rábólintott, s bólintott a vén családfő is – bár majd’ ötven telet láttam, ke-vesen mosolyogtak rám hálásabban a fajtájából.

Az özvegy aranyakat próbált a kezembe nyomni kifelé menet, de egyet sem fogadtam el. Miért tettem volna? A Kerék jegyében születtem, kötelessé-gem rendben tartani a dolgokat. Mikor megértette, újra elmosolyodott, és úgy nézett rám, mintha örömét lelné lángmarta arcom, kötéssel takart jobb és fe-ketén ragyogó bal szemem látványában.

– A masinádnak mások is hasznát vennék, nem találod? – Kahrei varázs, suessa – sajnálkoztam. – Csak házon belül működik. Érintése könnyű, testének illata édes-fanyar volt; az egyik arcomat, a má-

sik torkomat égette, ahogy elhúzódtam a közeléből. – Jó ember vagy – suttogta. –Köszönöm neked.

– Tartsátok kéznél a mentalistát! – intettem búcsú helyett. Tudtam, hogy a döntés a családfő kezében van, de nem aggasztott a dolog: a vén Malachias elég bölcs ahhoz, hogy hallgasson rám… és elég kíméletes ahhoz, hogy holtá-ig titkolja övéi elől, miféle ember vagyok.

A rákövetkező napokban gyakrabban láttam a fiút, aki nem álmodott dé-monokkal többé. Az özvegy elmondta, hogy beszélt Fra Ranaferttel, aki na-gyon elégedett a pótszeremmel, és nem látja akadályát, hogy Eli – az ő irányí-tása mellett – folytassa tanulmányait.

Következő pihenőnapomon a hercegi könyvtárba mentem, hogy tudako-zódjam az újdonságokról, és hogy utánanézzek, mi fán terem a pótszer – a hangzása alapján olyasvalaminek tűnt, ami nem vagy nem igazán működik. A magyarázatot nem a gnóm-közösben, hanem egy tarini készítésű, alig fél év-ezredes szószedetben találtam meg: pótszer lehet bármi, aminek működésé-ben, valódiságában, jótékony hatásában hiszünk. Olyan ez, mint ribanc ölelé-sébe feledkezni, hamis ásszal valódi aranyakat nyerni… vagy vizet itatni egy haldoklóval, és meggyőzni, hogy pálinka az, ha másképp nem csökkenthetjük fájdalmait.

Mikor felnéztem a könyvből, ervnek látszó, kese hajú és vállas férfiéval ta-lálkozott a pillantásom. Nem olvasot, sőt, nem is ült: egy ablak mellől figyelte a jövés-menést, s bár korábban sosem láttam, komoran biccentett felém.

Lerítt róla, hogy nem a törvény embere – ez tartott vissza attól, hogy rá-eresszem a kutyát; mikor sötétedés után felbukkant az alagsorban. Nesztele-nül, feketében jött, de felemelt kézzel lépte át tanyám küszöbét: így jelezte, hogy nincs szándékában ártani nekem.

Hellyel és itallal kínáltam. Csak az előbbivel élt, és kutatón mért végig a vasrostélyokon átszűrődő fényben – mintha meglepte volna, hogy egy ma-gamfajtát ilyen helyen, ilyen beosztásban talál.

– Keveset tudok rólad – szólt rekedtes hangján, mely elárulta, hogy torkán (tán nem is egyszer) megszorult már a fojtóhurok. – Be kell érnem az érzés-sel, hogy az vagy, akinek látszol… és a bizonyossággal, hogy szíveden viseled a Malachias-fiú sorsát.

– Ki vagy te? – Északról jövök. Klánomat főrangú személyek bízták meg a család vé-

delmével, mely gyakorta tett jó szolgálatot nekik. A vén Malachias négy hajó-

ját, száznál több emberét és három fiát áldozta harcukban – az én tisztem megakadályozni, hogy unokája hasonló sorsra jusson.

– Tavaly ilyenkor még az apja tiszte volt – dünnyögtem. – Az apjáé, aki az ordani út mellett maradt.

– Figyelmeztettük, de nem hallgatott ránk. Makacs ember volt… két tár-samat azonban ez sem tartotta vissza attól, hogy mellette küzdjön, és vele vérezzen el.

Feltűnt már, milyen furcsán tartja bal könyökét, s most, jobban szemügyre véve megértettem, hogy ott küzdött ő is… s hogy megnyomorodott, pótszer-ré vált karral fizetett a túlélésért. Eleget tudtam az északi vadásztestvérisé-gekről ahhoz, hogy szánjam, de nem mutattam – olyan embernek látszott, aki a sírban sem tűr sajnálatot.

– Mit kívánsz tőlem? Ezüstláncon függő medált húzott elő, s fémfedelét felkattintva nekem nyúj-

totta. – Felismered e képen Ranafertet, a különleges iskola mentalistáját? Homlokráncolva hajoltam közelebb. A miniatúra őszbe csavarodó hajú,

aszkétaarcú férfit ábrázolt: dús szemöldök, átható tekintet, keskeny, vértelen ajkak. Hasonlatossága a magonc oktatójához bámulatos volt, én azonban, aki kölyökkorom óta keresem az ördögöt a részletekben, elég eltérést fedeztem fel ahhoz, hogy határozott nemet intsek.

– Épp így képzeltem. – A jövevény arca rezzenetlen maradt, csak szemei sötétjében villódzott valami rőten; lehetett harag, de a sárkánygyomrok tüzé-nek visszfénye is. – Ranafert… az igazi Ranafert öt esztendeje Ifinbe látoga-tott, és sosem tért vissza onnét: csapdába csalták és eltüntették, hogy helyét egy pályatársa foglalhassa el. – Hallgatott egy sort. – Tudod-e, mi az Antiss?

– A halálon inneni álom, melyben minden gondolat, minden vágy és lidérc-nyomás alakot ölt. Egy pillanat a Nagyok idejéből, ahová létezésünk jogán nyertünk bebocsátást… s ahonnét bűneink okán fogunk kiűzetni, mielőtt Gi-Elron tisztára söpri a világot haragja tüzével.

Az erv mosolygott, de nem jókedvében: épp olyan volt most, mint a lá-bamnál kuporgó, szőrét borzoló medveölő.

– A hamis Ranafert – suttogta – az Antisst használja, hogy a fiú lelkéhez férjen. Akik körülveszik, nem elég rátermettek ahhoz, hogy erővel szerezze-nek zsákmányt, de erre nincs is szükség többé: a bosszú ideje lejárt, Shulur

egyezséget akar a Malachiasokkal, és a fiúban látja a kulcsát. Ügynökük a család bizalmasa. Tesz róla, hogy az álmok visszatérjenek, és kieszközli, hogy a fiút további kezelésre a mentalisták ispotályába szállítsák át. A boldogtalan új emberként fog visszatérni onnét… vagy ha nincs szerencséje, túszként vé-nül meg a Sheral túloldalán.

– Miért mondod el mindezt nekem? – Hogy tudd, mi forog kockán – dünnyögte az északi. Köpenye szétnyílt,

ahogy felegyenesedett, az övébe tűzött pengéken táncot járt a tűzfény. – És hogy számot adhass róla az enyéimnek, ha a rosszsors ma éjjel Ranafert házá-ban maraszt.

Hamar odébbállt, én mégsem aludtam nyugodtan. Szinte vártam a hírt, s mikor a fülembe jutott, hogy Fra Ranafert házában hajnaltájt tolvajt értek és öltek meg az őrök, gondolkodóba estem megint. Azt latolgattam, mit mond-hatnék a Malachiasoknak… és oda lyukadtam ki, hogy míg pótszerem műkö-dik, botorság lenne mások dolgába ártanom magam.

A rákövetkező éjjelen a fiú sikoltva ébredt álmából, s mikor hasztalan pró-bálták lecsillapítani, az özvegy értem küldetett. A magoncot ülve találtam az ágyon; egész testében remegett, ingét eláztatta a félelem verítéke.

– A masinád – suttogta, ahogy közeledni látott. – Jár, de nem használ már. – Bocsáss meg, ifjú uram. – Nem tehetsz róla – lehelte ő. – Senki nem tehet róla. – Azt mondja, nem alszik – pillantott rám az özvegy, akit nagyon aprónak,

nagyon törődöttnek tűnt. – Azt mondja, nem alhat soha többé. Ranafert az éjközép utáni második órában érkezett. A tanoda ispotályába

akarta vitetni a fiút, s mert a családfő nemet mondott, fejcsóválva bár, de helyben végezte el a legszükségesebb szertartásokat. Feleslegesnek éreztem magam, ezért visszatértem az alagsorba… derékaljamon fekve azonban mind-végig látni véltem, ahogy az anyát győzködi, s olykor a fiú ágyánál őrködő kutyára sandít. Arca emlékeztetett a miniatúra modelljére, ám míg a valódi – s bizonyára halott – Ranafert szemei szelídek voltak, a hamisítvány tekintetében démonok szűköltek, és egész világomat elnyeléssel fenyegették.

Másnap újra meglátogattam a magoncot. Kába volt a belediktált főzetek-től, s mert a mentalista jelenlétében nem háborgatták szörnyetegek, a család mind inkább hajlott rá, hogy ápolásával Ranafert ispotályát bízza meg.

– Félek attól a helytől – suttogta a fiú, mikor egy percre magunk marad-tunk. – Hideg, mint egy kripta, és még a falait is fájdalom itatja át. Anyám nem engedi, hogy a medveölő elkísérjen, és haszontalannak tartja a gépeidet is. – A kezemért nyúlt, és nem zavarta, hogy ujjai fémet érintenek. – Ugye nem haszontalanok, strázsa? Ugye készítesz egy új, erősebb masinát a démo-nok ellen?

– Azon leszek – dünnyögtem, s mikor az özvegy belépett, mentem a dol-gom után.

A legjobb ruhámat vettem fel, mielőtt elhagytam a Nagy Házat. A sarkon túl leintettem egy kocsit, a különleges iskolához hajtattam, és Ranafert után érdeklődtem. Az ügyeletes akolita szerint korán hazatért, hogy kipihenje ma-gát: az éjszaka javát a fiú mellett töltötte, pedig nehéz hete volt, állítólag meg is sebezte az a haramia, akit az otthonában értek. Sikerült eltitkolnom, meny-nyire örülök, és más; jelentéktelen dolgokról kérdeztem, hogy megoldjam a nyelvét – a hús-vér masinák egy része csak ilyen fortéllyal működtethető. Az akolita elmondta, milyen szerencsés a város, hogy Észak mentalistáinak legki-válóbbikát tudhatja a falai közt. A mester pompásan érzi magát, csak azt saj-nálja, hogy az év nagyobbik felében olyan nyirkos itt az idő.

Mosolyogtam, pedig nehezemre esett, és elköszöntem, mielőtt mások is felfigyeltek volna rám; a friss levegőn, séta közben akartam átgondolni a dol-got.

Könnyebb sérülések. Északi mentalista, akit zavar a nyirkos idő. A Crezana értékház dzsad számvevői – akár a könyvtárosok – esztendők

óta jó ismerőseim. Kedvelnek, mert nem firtatom, mihez kezdenek a pén-zemmel, míg a kamatokat rendben megkapom. Mikor közöltem, mit szeret-nék, arcizmuk sem rándult: hozzászoktak, hogy tudom, mit miért teszek. Napszálltára ott hevert előttem a fóliáns, melybe a Ranafert bérelte ház tulaj-donosa az utóbbi két évtized bevételeit jegyezte. Mikor az utolsó rubrikában a toroni dukát jelét láttam, szótlanul kocogtattam meg a pultot a magam ara-nyával: csak ennyit akartam, másolatra, hitelesítésre nem lesz szükség.

A mester címéért újabb aranyat fizettem a helyi tolvajklánnak, de megérte: félreeső helyen álló, gonddal alápincézett épület volt, a ráadásként kapott térképen pedig nem csak a védművek helyét tüntették fel, de a légkürtőkét, a titkos folyosókét és a vészkijáratokét is.

A soron következő lépéssel ezzel együtt várnom kellett, míg fel nem haj-tottam és be nem szereztem minden hozzávalót. Aggasztott a késedelem, de Ranafert – talán az embervadásztól kapott seb, talán az én érdeklődésem za-varta meg – nem jelentkezett a fiúért. Üzenni kétszer is üzent: igyekezett el-oszlatni a család aggodalmát, s biztosította az özvegyet, hogy bajában sem feledkezett meg kedvenc tanítványáról, s éjt nappallá téve a megfelelő gyógy-eljárást keresi. Elképzeltem, ahogy kántál, lelki gyakorlatokkal múlatja az időt, vagy erősítésért folyamodik helyi és távolabbi pártfogóihoz. Valami azt súgta, sem Erionból, sem Shulurból nem érkezik válasz: Toron nagyban ját-szik, s a háború vége óta a szokottnál is hamarabb ítéli feledésre sikertelen ügynökeit.

Meglátogattam a fiút, hogy megnyugtassam: tudom, hogy szabadítsam meg végleg a démonoktól. Új masinát készítek, mondtam, és legkésőbb a hét végére elkészülök vele. Ha túl leszünk a dolgon, sétálni visszük a kutyát a parkba, ahol a többiek játszanak… netán a vízpartra, ahol az ember nem csak a többi emberhez, de az eltávozottakhoz is közelebb érzi magát.

A fiúnak tetszett az ötlet; csak akkor kedvetlenedett el, mikor felálltam mellőle.

– Máris mégy? – Dolgom van a masinával. – És ha működik…? – Visszajövök – dünnyögtem. – A szavamat adom rá. Visszatértem az alagsorba, s azóta is itt, a sárkánybendők derengő fényé-

ben ülve dolgozom a szerkezeten. Tizenegy éve már, hogy utoljára összeállí-tottam; de sem a mozdulatokat, sem az érzést nem felejtettem el. Fegyveragy, csőtoldat, závár és csappantyú simán illeszkedik – utóbbit indulás előtt olajjal átitatott kendőbe bugyolálom, hogy megóvjam az erioni éj nyirkosságától. Harci öltözékem akár a gyíkbőr, fém csak mellkasomat és ágyékomat óvja, de nem hiszem, hogy szükség lesz rá – a magamfajta vadásznak sem lövés előtt, sem azután nincs helye a préda közelében. Porom féltucat próbálkozásra, türelmem az örökkévalóságig elegendő, asztalomon mégis kvázi perpetua számlálja a múló pillanatokat: a harmadik tengelyfordulat után, ahogy a vörös hold süllyedni kezd, indulnom kell.

A pókpofájú törpe, akivel a tolvajklán hozott össze, nyilván hazafelé tart már: úgy alkudtunk, csak akkor zörget, ha nem sikerül a Ranafert-ház szellő-

zőkürtőibe juttatnia varázsálomban pihenő, ökölnyi ibloghjait. A kiéhezett dögök végeznek az őrökkel, és erőre kapva a hamis magiszter nyomába ered-nek. Remélem, sikerül meglépnie előlük, remélem, öntudatánál lesz még, mire előmászik a pincerendszer egyetlen eltorlaszolatlan, kijáratán… és csendes elégtétellel emelem arcomig Gi-Elron pörölyét, az ősöktől rám maradt fegy-vert. A kendőt félrehúztam már. Borzongató az érzés, ahogy a távolbalátó jobb szemem üregébe siklik, de ez az ára, hogy a részekből egész, a romboló-ból építő, a lencsékből mindent látó éji szem legyen. Fémkarom alig érzi a súlyt, lángmarta képemen a hívők mosolya dereng.

Kahre és a Kerék szülötte vagyok, s ha olykor pótszert gyártok is, tudom, hogy hozzam rendbe a dolgokat: mihelyt az éjközép sötétje a világra hull, olyan masinát mutatok Ranafertnek, ami holtbiztosan működni fog.

Odalent „Most jön az éj, az első odalent.

Ó, hová lett a fény, mely rád lehelt? A hűvös földbe van vetve az ágy

hogy alszod át majd ezt az éjszakát?

Az elszállt esőtől párnád vizes, éji madár szól, a szélben repes,

lámpád se ég már, fakón s hidegen csak holdsugár játszik fekhelyeden.

Órák múlnak – szunnyadsz-e reggelig? Hallod-e, mint én, ha harang ver itt? Hogy alhatok nyugton, bár keveset,

ha rosszul ágyaztak, szívem, neked?”

1. Az idei tél rövidebb és enyhébb volt a tavalyinál, én mégsem aludtam valami fényesen. Talán a sok eső, talán a környezetváltozás tette: a bevackolás heté-ben a Szürkék minden magányos vadászt elmartak a sólyák környékéről. Hogy a többiek mihez kezdenek, nem érdekelt – én a kikötőnegyed déli pe-remén, a halásztanyáknál állapodtam meg, ahol elég száraz hínár, ünnepnap-okon friss maradék is akad; megalkuvásnak megalkuvás, de a magamfajta ritkán áhítozik többre.

Fénytelen zugban ébredni, nem mozdulni, alig lélegezni: az élet része ez is, akár a mardosó éhség, a harsány hangok, a hálók és szigonyok, a közeli halál iszonyata. Eszedbe ötlik, hogy ennél biztosan jobbat érdemelsz, éledező em-lékeid azonban elbizonytalanítanak… aztán rádöbbensz, hogy a kérdés még nyitott, a fentiek minden tettedet és gondolatodat mérlegelik, és hogy csak úgy tehetsz a kedvükre, ha szokásos útjaidon – a kegyelmen innen, a dokko-kon túl – settenkedsz tovább. Kezdetben nyomasztott, hogy a Kárhozat mezsgyéjén egyensúlyozol, utóbb beleszoktál, mára pedig már nem is találod olyan kilátástalannak a dolgot. Bizakodni; a nagyobbak, az erősebbek, a für-gébbek és az alattomosabbak világában ez sem garantálja, hogy egészben maradsz, határait azonban tetszés szerint kiterjesztheted. Bizakodhatsz a má-ban, a holnapban, a szélcsendben, a friss húsban és az isteni igazságban, ab-ban, hogy minden bűnre bűnhődés, minden kínra enyhülés következik. Lám, máris hibázol: a fájdalom a felprédált vackokat, az álmukban befogott vagy leölt vadászokat juttatja eszedbe. Egész testedben megborzongat a félsz… s csak ennyi kell, hogy szíved vadabbul kalapáljon, véred gyorsabban keringjen, és hamarabb juttassa el végtagjaidba az élet melegét. Mire kitisztul a szemed, már tudod, hogy győztél: jól választottad meg a pihenőhelyet, jól gazdálkod-tál tartalékaiddal, és egy nappal sem rövidítetted meg az alvásra rendelt időt – folytathatod hát, ahol abbahagytad, és idén talán melléd szegődik a szerencse is..

Nappali fény vakított el ahogy a hátamra fordultam: odafentről, a megvi-selt tető résén át áradt fekhelyemre. A kiszolgáltatottság pillanatai voltak, én mégis olyanféle elégedettséget éreztem, ami azelőtt csak sikeres merülések, túlélt csetepaték után fogott el. Tudtam, hogy nehéz napok következnek, de nem aggódtam különösebben: testem a túlélés mestere volt, kevés igazi ve-télytársa akadt az erioni kikötőnegyed lakói közt.

Mihelyt tudtam, feltápászkodtam és elindultam, hogy tegyem, amit errefelé tenni szokás, amit tenni kell, ha valaki társak és pártfogók híján boldogulni akar: olyanokat kerestem, akik védtelenebbek nálam, és rájuk lelve lelkifurda-lás nélkül forgattam ki őket mindenükből. A vér látványa újabb, minden eddi-ginél fájdalmasabb emlékeket élesztgetett: a sajátjaim voltak, mégis idegenek, s én, ahogy visszahúzódtam az árnyak, közé, megint magamon éreztem az istenek tekintetét. Rég beletörődtem, hogy nincs hová rejtőznöm előlük – annál jobban gyötört a tudat, hogy amíg nincs igazság ítélet sincs, a bizonyos-ság, hogy az időmet vesztegetem… az érzés, hogy lelkem útja változatlanul lefelé, irtóztató mélységekbe vezet.

Napokig gyilkoltam szárazon és vízen, mire éhségem csillapult. A marad-ványok eltüntetéséről a nyomomban járók gondoskodtak: ritkán láttam, de mindig hallottam őket, és ugyanazzal a rettenettel gondoltam rájuk, ami annak idején a háborgó tenger, a láthatáron imbolygó kék-szürke vitorlák láttán fo-gott el. Ha meg akartam őrizni méltóságomat, nem futhattam, tűrnöm kellett, noha ösztöneim tombolva követelték, hogy vessem magam a legközelebbi csatornába, tűnjek el a mohos kövek alatt, préseljem magam egy szobortalap-zat angolnakeskeny repedésébe – az emlékek olyan elevenek, az általuk kor-bácsolt indulatok olyan erősek voltak, hogy nem ritkán órákba telt kipihen-nem őket.

A jóllakottság lomhává, az emlékzuhogás óvatlanná tett, és hibáimért az ötödik napon, a hercegi bankház közelében csaknem az életemmel fizettem: támadóm odafentről, a tetőkön túli kékségből érkezett, és első csapásával kis híján a gerincemet törte. Született gyilkos volt, de mert a palotanegyed biz-tonságában cseperedett, s csak alkalmanként ruccant zsákmányért a gránitfa-lon túlra, meglepetésként érte a visszavágás: nem támadott újra, és mikor odébbállt, vércseppeket hagyott a patkók és kerekek koptatta kövezeten.

Egy sikátorba húzódva megszámláltam csontjaimat, és úgy döntöttem, jó-kora kerülővel térek vissza búvóhelyemre: bár ébredésem óta egyetlen Szür-

két sem láttam, és nem tudhattam, hogy végződött háborújuk az Északi ka-punál tanyázó Sárgákkal, a szerencsét botorság lett volna tovább kísértenem. Szél ellenében, a legmohosabb falak mentén indultam délnek, és sikerült meg-éreznem az újabb ellenfél közeledtét, mielőtt hideg árnyéka rám borult volna. Éles szisszenéssel szívtam tele tüdőmet, ahogy szembefordultam vele, a leál-dozó nap fénye vörösen csillant előmeredő majdnem-pengéimen.

– Üdv, búvár – suttogta a jövevény. – Az éberséged a régi, és az irhádnak sincs több híja a kelleténél; jó barras az új szezonra. – Megborzongtam, ahogy végigmért: azelőtt sem kedveltem különösebben a pillantását. – Az őszi zűrzavarban szem elől tévesztettünk. Aggódtunk érted, de azok után, amit a bankháznál láttam, már nem csodálkozom, hogy sikerült átvészelned a telet.

Némi időbe telt felfognom, hogy régóta követ, és hogy eszébe sem jutott kisegíteni.

– Figyelmeztethettél volna. – Minek? Az a búvár, akit ismerünk, a démonoktól is képes megvédeni

magát… és az a búvár az egyetlen, akire szükségünk van. Nem szóltam, a pengéket sem húztam vissza. Megfordult a fejemben, hogy

próbával viszonzom a próbát, aztán letettem róla: a Mohari fivérek mindig csapatostul járnak, ha Grig itt van, Trak és Darril sem lehet messze.

– Nem kedvelsz – állapította meg Grig. Lekászálódott a párkányról, és egy szeméthalomra telepedett a túloldalon. – Bizonyos dolgok sosem változnak, ugye?

– Azért tettél meg ekkora utat, hogy patafizikáról társalogj velem? – Patafizika! – Grig előző életében nyilván az ujjait ropogtatta volna, de

mostani himbálózásával is bosszantott úgy, mint annak idején. – Ha valamit becsülök benned, az a műveltséged. Messzire jutottál ahhoz képest, hogy az átkelés első évében a nevedet se tudtad hiba nélkül a kacatjaidba vésni. Rossz rágondolni, mire viszed, ha Lanis másképp választ, ha a kapitány és a tiszte-lendő többet törődik veled… vagy ha a derék anvarik fűszer helyett tudós könyvekkel fizetnek a faragványaidért.

– Lanis engem választott. Ideje megemésztened. Grig szelet kavart, apró szemeiből keserűség sütött felém. – Jobbat érdemelt nálad! – Talán: A biztos csak az, hogy ennél valamennyien jobbat érdemeltünk

volna.

Hallgattunk. Társzekerek gördültek a kikötői úton, a kapukon túl egymást érték a csörlőkkel bajlódó emberek kiáltásai; noha Neyvar Criddel két karavelje nemrég vetett horgonyt, biztosra vettem, hogy a pártfogók asztalai máris roskadoznak a messzi Dél kincseitől.

– Jártatok a dokkoknál? – kérdeztem. – Láttátok az új hajókat? – Mindent láttunk. Nem engedhettem, hogy a Mollarikra oly jellemző válasz kedvemet szegje:

most, hogy a gerinctáji fájdalom alábbhagyott, megint gyötörni kezdett a bi-zonyosság, hogy utam lefelé, a sorsgödör férgek és puhatestűek benépesítette mélységeibe vezet.

– A zászlók…? – Még nem húzták fel őket. Criddel hallgatni fog, míg meg nem köti az

idei szerződéseket minden régi ügyfelével: mondják, az új társakat messzebb, Erion falain túl keresi.

– Nem fél, hogy elveszíti a herceg kegyét? Grig ezúttal nem türtőztette magát: az emberek tán még az út túloldalán is

összerezzentek vijjogó kacajától. – Ha titkos expedíciója visszatér, Criddel szabhatja a feltételeket minden-

kinek. Válogathat a pártfogók és a bankárok közt, amíg csak él, nemzedékek-re biztosíthatja leszármazottai sorsát… és könnyen keresztülhúzhatja a mi számításainkat is.

Bólintottam. Próbáltam határozottnak tűnni, de megszédültem, mintha a mélység, melyet csak szellemem érzékelt, ott tátongott volna a lábaim előtt.

– Eljött az idő – folytatta Grig. – Télvíz idején sem tétlenkedtünk: míg te aludtál, újabb hármat kerítettünk elő a mieink közül. Egyikük Criddel palotá-jába is bejáratos. Mindent tudunk, amit tudnunk kell. Ideje cselekednünk.

– Mit beszélsz? – Rendezzük a számlát, búvár. Tulajdon tanyáján lepjük meg a kereskedőt,

és olyat ütünk rajta, hogy ha túléli is, nem soká takargathatja titkait zászlaja szánalmas rongyaival!

Émelyegtem. Szememet lehunyva a háborgó tengert, a vitorlákat, a kék-szürke Criddel-lobogót láttam, és beleborzongtam hamuszín hajú jegyesem sikolyába: Lanis, aki vajákos nemzetségből származott, mindenkinél hama-rabb ismerte fel a közeledők szándékát.

Aztán lángok lobbantak az alacsony ég alatt, és mi, többiek sem áltathat-tuk magunkat többé.

Lövedékek zúdultak ránk ítéletnapi süvöltéssel: mágia éltette és irányította valamennyit. A férfi, aki az út során apám helyett apám, kapitányom és bálvá-nyom volt, kardot húzott… és a maga bálványaihoz fohászkodott a fedélzetet elözönlő ködalakok láttán.

Hangok és képek a végső küzdelemből; villanások, melyek azóta is kísértik csupa vér, csupa rohanás álmaimat; egy barát hördülése, aki, bár nem érte seb, vörösen gőzlő szemekkel, holtan bukott ki hevenyészett csatasorunkból. Grig Mollari grimasza, ahogy felénk törtet. Kettőnkre néz, de csak Lanist látja, gyilkos csapásokkal ritkítja az ellenséget, és bikafejét rázva bömböl: „Ha mindent elvesztek is, őt… őt sosem adom nektek, átkozottak!”

A zsigereket szaggató kín, melyre a palánkon túl, a hullámok közt keres-tünk enyhülést. A zuhanás szédülete, a víz hidege, reménytelenség és fájdalom a vér fellegként szétterülő fekete gomolyában. A pillanat, mikor Lanis elerőtlenedő keze kisiklik az ujjaim közül; hét esztendővel és három nappal azután, hogy Anvaria partmenti szigeteit magunk mögött hagyva útra keltünk a gazdagság felé, az otthon partjaitól alig húsz mérföldnyire veszíti el a vilá-got, és a világ velem együtt – jó időre elveszíti őt.

Aztán a hűvös kékség, melyben harag és félelem a kínokkal együtt enyé-szik semmivé… és a bizonyosság, hogy előbb-utóbb minden számlát rendezni kell.

– Hallgatsz? – förmedt rám Grig, nem sejtve hogy pofátlanságával ez egy-szer hálára kötelez. – Értsem úgy, hogy nem tetszik a tervünk?

– Nincs tervetek. Csak pár lézengő senkiről tudok, akik rajtavesztenek, ha elvakítja őket a gyűlölet.

Az apró szemekből megvetés villámlott felém. – Mit tudsz te a gyűlöletről, búvár? Amilyen rég magadban jársz, tán már

szeretni is elfelejtettél. Visszafogtam magam, nehogy a torkának ugorjak: valami azt súgta, egyi-

künknek sem származna haszna belőle. – Nincs dolgom veletek – dünnyögtem, és visszahúztam pengéimet. – Tar-

tom magam a megállapodáshoz, figyelek és várok a kapitányra: az ő tiszte elrendelni és vezetni a kalmár elleni támadást.

Grig valami ocsmányat köpött a lábam elé; s bár tudnia kellett, mit kockáz-tat, a helyén maradt – annak idején sem a megfontoltságáért kedvelték mind-azok, akik valami félreértés folytán közel kerültek hozzá.

– Még mindig Lanist keresed, igaz? Elbizakodott vagy, ha kárpótlást re-mélsz a sorstól… és sültbolond, ha azt képzeled, hogy ti ketten mindent újra kezdhettek.

– Tavaly ilyenkor sokkal belátóbb voltál. – Tavaly ilyenkor Criddel expedíciója még messze járt. – Grig testét reme-

gés rázta, minden erejére szüksége volt, hogy megzabolázza indulatait. – Nem érted? Ha tovább várunk, azok az istenverte hajók a szemünk láttára vetnek horgonyt az öbölben, és a rohadékból, aki mindenünket elrabolta, a környék leggazdagabb embere lesz!

– Sem a vagyon, sem a befolyás nem növeli a jóakarók számát. Annál in-kább azokét, akik bármikor készek a nyakadat szegni miatta.

– Criddel nem ostoba. – Elég kivárnunk, míg a jólét azzá teszi. – Ez a filiszterek bölcsessége – mért végig Grig. – A mi dolgunk az, hogy

igazságot tegyünk. Mi másért részesültünk volna az égiek kegyében? – Ha te ezt kegynek nevezed… – A szavak ideje lejárt, búvár. Velünk tartasz vagy sem? – Tegyük fel, hogy bejutunk a palotába. Tegyük fel, hogy sikerül észrevét-

lenül Criddel közelébe férkőznünk. Hogyan vágjuk át magunkat a zsoldosain? Hát a vajákosokon, akik sötét mágiával egyengetik az útját?

– A tisztelendő segíthet ellenük.. – A tisztelendő hátat fordított a világnak – emlékeztettem. – Még mindig

vezekel. Magát hibáztatja a történtekért. – Ha elárulod, hol rejtőzik… – Erre ne számíts. – Gyáva vagy. – Csak következetes. Várok, mert így látom jónak, és nektek is ezt taná-

csolom: hit és körültekintés, a tisztelendő és a kapitány nélkül semmi esé-lyünk a győzelemre.

– Te meg a kapitányod – sziszegte Grig. – Te meg a megérzéseid. Mi van, ha tévedsz? Ha a vén emberevő a miénk helyett Lanis sorsában osztozott, és sosem tér vissza?

– Visszatér. Grig rekedt kiáltással faképnél hagyott, én meg csak bámultam utána, míg

körvonalai is feloldódtak az alkonyi fényben. Nem hittem, hogy sikerült meg-győznöm, hogy ő és a fivérei hajlandók lesznek tovább lapulni a kedvemért – s mert igazam az évek múltával mind kétségesebbnek, a várakozás mind hiá-bavalóbbnak rémlett, úgy döntöttem, a csapat eleven lelkiismeretétől kérek útmutatást.

Órákkal később, a vörös hold fogytakor kerekedtem fel megint. Tempósan, de elővigyázatosan haladtam sikátorokon, csatornaalagutakon, elfeledett rej-tekutakon át, rést kerestem és találtam Erion déli falán – mire a kék hold fel-fedte arcát, hogy meghintse a világot hamis ezüstjével, már a halászfalvakon túl, dermedt hullámoknak rémlő dűnék közt igyekeztem a godorai part névte-len öble felé, ahol a múlt hordaléka és egy öreg barát várt rám.

2. Az utolsó előtti kaptatón kezdtem rohanni, mégsem a fáradtságtól reszket-tem, ahogy fedezékbe érve elhevertem a hideg homokon: testem és lelkem lázadt, amiért sugallatuk dacára nyílt terepen vágtam át. Mire önuralmam visszatért, a kék hold felhők mögé rejtette ábrázatát, s én azon kaptam ma-gam, hogy sóvárogva bámulom a kőhajításnyira sötétlő vizet. Kívántam, bár erre vetődne és megzavarna valaki, fohászkodtam, hogy a szomszédos korha-dékkupac tetején megjelenjen, a tisztelendő, hogy a nevemen szólítson, a szemem közé nézzen, és észhez térítsen pillantása hidegével… de senki nem jött, Erion rőt derengés volt messze északon, és az, amivé az alantas sóvárgás tett, türelmét vesztve nekiiramodott megint.

Hosszú ugrásokkal közelítettem a tengerhez, s ahogy alámerültem abba a homályos határtalanságba, sem szégyent, sem félelmet nem éreztem többé. Mintha egyszerre léteztem volna a testemben és azon kívül: összetartozásunk sosem volt mélyebb, sosem tűnt sorsszerűbbnek… és még elevenebbé tette a nyomasztó emlékeket.

Kiáltások és tüzek. És gyász, és harag, és fehér tarajú hullámok, kékszürke vitorlák meg ciká-

zó pengék az alacsony ég alatt. Árulás, bömböli a kapitány. Vége, sziszegi az arcomba valaki, aztán torz mosollyal veti magát az acél-

forgatagba, hogy halálig védelmezze, ami az övé – ami valamennyiünk jussa volt, míg az ynevi part fátyolos kékjéből ki nem bontakoztak a szél ellen hala-dó, nehéz fegyverzetű hajók.

Neyvar Criddel, ahogy egy karavel orrbástyájának magasából felénk int, és kacag. Criddel, aki a megfelelő időben, a megfelelő helyen bukkant fel, akit a tőlünk rabolt rakomány dúsgazdaggá, Erion és a partvidék legbefolyásosabb kalmárává tett. Criddel, s mögötte az árnyak, akik diadalát lehetővé tették – a vajákosok a rontásról, a bankárok, a mi bankáraink az alkalomról gondoskod-

tak, és aligha bánták meg: Criddel kishal korában sem sajnálta a pénzt az effé-le értesülésekért.

A kapitány, ahogy a hazaút utolsó hónapjában a kötelezettségekről és a há-ládatosságról beszél. Eszébe sem jutott, hogy a bankárok szeretik túlbiztosí-tani befektetéseiket, s hogy csak a percenteket nézik, ha emberek sorsáról kell dönteniük; ha eszébe jut, aligha üzen, aligha szolgáltatja ki magát nekik. Egyetlen ember hitványsága is elegendő lett volna, hogy az örömhír, melyet mágikus praktikával juttatott célba, kiszivárogjék – s mert expedíciónkat tu-catnyi bankár pénzelte, szükségképp vált fegyverré Criddel kezében, akinek egy teljes hónapja maradt, hogy kelepcét állítson nekünk. Így esett, hogy mi, akik voltaképp sosem jutottunk Anvariáig – a szigetcsoport, ahol rakomá-nyunkat összeszedtük, esztendőnyi távolságban feküdt a kontinens fő tömbjé-től – nem láttuk viszont Erion kikötőjét sem; szétszóródtunk, mint füst a szélben, a hajó, mely esztendőkön át az otthonunk volt, roncsként sodródott partra a következő tavaszon, és jó ideje korhadozott már e kies öbölben, mi-kor a tisztelendő ráakadt, és tanyájául választotta.

Ahogy idáig jutottam, lobot vetett bennem a harag, melyet Grig délutáni találkozásunkkor hiába próbált felszítani: torkom elszorult, úgy éreztem, egy pillanatig sem bírom tovább levegő nélkül. Kétségbeesetten dobtam magam a felszínre, könnyű prédája lettem volna bármilyen támadónak… de nem volt ott más, csak a tisztelendő, aki egy szikkadt moszathalomra kapaszkodva méregetett vénséges szemével.

– Tudtam, hogy eljössz – dünnyögte, ahogy közelebb értem. – Vártalak, de egyáltalán nem örülök neked. – Hallgatott egy sort, talán arra várt, hogy meg-rázzam magam, s mikor nem tettem, feljebb emelte fejét. – Mi dolgod idekint, búvár?

– Útmutatásra van szükségem. – Valóban? – A szarukávás ajkak elnyílása egy mosoly árnyéka volt. – Pe-

dig remekül boldogulsz, lám, még szórakozásra is jut időd. – Amit a vízben láttál, nem csak én voltam. – „Nem csak én…” Ez úgy hangzik, mintha nyűgnek tekintenéd az isteni

adományt. – Itt vagyunk – mondtam. – Istenek vagy démonok kegyéből, de itt va-

gyunk… és nekem hamarosan döntenem kell, maradjak-e. A tisztelendő nem mozdult: értette már.

– A Mollarik fordultak hozzád, vagy valaki a józanabbak közül? – A józanság rég kiveszett a fajtánkból, atyám. Crig és a többiek harcolni

akarnak, lecsapni, mielőtt a hitszegő Criddel expedíciója visszatér. – Hát te? – suttogta az öreg. – Mit akarsz te, búvár? – A vackomon döglenék, ha tudnám. A kék hold tisztán ragyogott, fénye szél kavarta homokkal együtt szitált

ránk odafentről. A vízen ezüstfolyam mutatta a legegyenesebb utat nyugatnak, és én pár pillanatra ifjú voltam megint… aztán megroppant gerincű hajónkra tévedt a pillantásom, s a látvány egyszerre zúdította rám az évek terhét a ve-reség és a befejezetlenség kínjaival.

– Ha támogatást vársz, rossz helyre jöttél – mormolta a tisztelendő. – Nincs elég hitem ahhoz, hogy neked vagy bárki másnak juttassak belőle.

– Az átkelés éveiben… – Az átkelés éveiben isteni kegyelem kísért bennünket, fiú. Azzal váltunk

méltatlanná rá, amit odaát tettünk. Éreztem, tudtam, de hallgattam róla, és ezzel kárhozatnak adtam a ti lelketeket is.

Készültem az érveire, eltökéltem, hogy rendre megcáfolom őket, ha bele-gebedek is, most mégsem akaródzott belevágnom: gondolatban a túlparton jártam, és meghökkentett, milyen nehezemre esik az emlékezés.

– A béke zászlaja alatt léptünk azokra a szigetekre. Tiszteletben tartottuk a helyi szokásokat, alku nélkül fizettünk az anvariknak mindazért, amit ma-gunkhoz vettünk, és…

– Megzavartuk őket, búvár. Az isteni rendeléssel dacolva bukkantunk fel ott, ahol ynevi szerzetnek nincs keresnivalója, és szántszándékkal vagy sem, pusztulást hoztunk rájuk.

Azokra gondoltam, akik előttünk jártak, eltűnődtem, vajon hányan estek közülük a mi hibánkba, hányan vesztek el úgy, hogy mindig helyesen döntöt-tek – s egyszerre rádöbbentem, milyen céltalan, milyen kisszerű a vitánk. Csakugyan a béke zászlaja alatt érkeztünk, csakugyan alkalmazkodni próbál-tunk a helyi szokásokhoz, ám mikor hírét vettük, hogy a közeli települések egyikét szárazföldről jött adószedők perzselték fel, és fejekből raktak gúlát a protektornak nevezett barom szobra előtt, kibújt belőlünk a Krad-lovag: meg-rohantuk és lekaszaboltuk őket ahelyett, hogy józan eszünkre hallgatva csendben odébbálltunk volna. Mert hiába maradtunk esztendőnyi távolságban a kontinenstől, Anvaria nem késlekedett a visszavágással: alig egy hétre rá

fekete hajók zárták el a szorosokat, pokoltüzet lövelltek a szigeti falvakra, melyekben megfordultunk, és mi a blokádon áttörve még láthattuk, ahogy vendéglátóink otthonát füst borítja el, ahogy a szobrok talapzatánál újabb gúlák emelkednek – búcsúüzenet nekünk, és lecke azon keveseknek, akiket a protektor fegyveresei életben hagytak. Eszembe jutott, hogy pörölt a kapi-tánnyal a tisztelendő, s hogy attól fogva csak szükség esetén vegyült közénk, mintha irtóztatná, amit az áldásával tettünk… és örültem, hogy nem csak ilyen emlékeket cipeltem át róla a halál szakadékán.

– Ostobák voltunk – mormoltam. – Ostobák, nem bűnösök. – Ha csak ezért jöttél, akár nyomban visszafordulhatsz. Örvendezz a ma-

gad békéjének, és ha igazán tisztelsz, ne háborgass tovább! – A tanácsodra van szükségem. – Nem egy szukára inkább? – Az öreg elfordult tőlem, a roncs felé indult,

és összerezzent, mikor felette átszökkenve elé toppantam megint: ilyesmire azelőtt legádázabb dühömben sem lettem volna képes.

– Akinek ismertelek – sziszegtem –, olvasni, érvelni és gondolkodni taní-tott. Ráébresztett, hogy a cselekedeteknek ára, a döntéseknek súlya van, hogy az igazságot, mely az istenektől való, egyikünknek sincs joga felebarátjától megtagadni. Miért hiszed, hogy épp itt, épp most érem be kevesebbel?

Rezzenetlen szemekkel bámult rám, hátsó lábai sarlóforma barázdákat szántottak a homokba.

– Ha békén hagyod Criddelt, tovább élhetsz: ennél egyszerűbb igazsággal maguk az istenek sem szolgálhatnak neked.

– Nem a haláltól félek. A tisztelendő tekintetében találkozásunk – sőt, az elmúlt tíz esztendő – óta

először csillant érdeklődés. – Akkor hát mitől? – Attól, hogy csak a túloldalon derül ki: hiábavaló volt az áldozatom. – Nem becsülöd eléggé az élet adományát. – Az adomány – mondtam lassan – a visszatérés lehetősége volt, és nincs

köze a földi igazsághoz: az istenek, ha Criddelt akarnák eltiporni, különb tes-teket juttattak volna nekünk. Sokat töprengtem a dolgon, és oda lyukadtam ki, hogy alkut kötöttek az érdekünkben… alkut a túlparti halhatatlanokkal, akiknek köreit megzavartuk. – A tisztelendőre sandítottam: a csupa ránc fej mozdulatlan volt, akár egy anvari bálvány. – Elérték, hogy vezeklésünk egy-

ben az állhatatosság próbája legyen. Közös célt adtak nekünk, feladatot, melynek megoldása reménytelennek látszik, és nem elég csak megpróbálkoz-nunk vele: ha kudarcot vallunk, ha csalódást okozunk nekik, a mostaninál is alantasabb formában kell visszatérnünk.

Elutasítást vártam, gúnyt, dörgedelmeket – gurgulázó kacajt semmiképp. Az öreg elragadtatásában kétszer is körbefordult, fejét az égre emelte, s én, ahogy követtem példáját, kitárt szárnyú madarat – varjú vágy sólyom volt – láttam elrebbenni a holdtányér előtt.

– Sokáig tartott, fiam. Kerek tíz év a késés, de szót se többet erről: a fon-tos az, hogy a tévelygők egyikének végre kinyílt a szeme. – Én dühödten fúj-tam, a tisztelendő megint nevetett: tudta, hogy súlyos páncéljából száz ma-gamfajta sem cibálhatná elő. – Következetesség és merészség kellett hozzá; ezek azok a pillanatok, amikor igazán büszke vagyok rád.

– Ha tudtad… – Miért nem szóltam róla? Bizonyságot akartam, akárcsak te: ha tévedek,

másodjára is a társaság vesztét okozom. Sugallatra vártam, és az istenek, oly sok év után, ismét kegyesek voltak hozzám. – Az öreg várt, fogatlan száján halk sziszegéssel járt ki-be a levegő. – Álmomban a kapitányt láttam, búvár. Más volt, idegen és rémületes, mégis önmaga. A nevemen szólított, beszélt hozzám. Azt ígérte, a számadás óráján. velünk lesz megint.

– Velünk lesz? Az istenek szerelmére, hol járt mostanáig? – Mélyebben és messzebb valamennyiünknél. Jó ideje igyekszik visszafelé,

és hamarosan… igen, hamarosan célhoz ér. – Találkoznunk kell vele. – Lehetetlen, fiam. Az ő létezését más törvények szabályozzák. – Értsem úgy, hogy megmaradt… – Nem, nem ember – suttogta a tisztelendő, s ösztöneivel gyürkőzve új ba-

rázdákat vájt maga köré a laza homokba. – Nem ember, de a kapitányunk, és mint mindig ezúttal is betartja, amit ígér. – Vénséges szemei a távolba néztek. – Tudod a dolgod. Láss hozzá nyomban!

Bólintottam és elosontam onnét: akiket az istenek szeszélye testből testbe, holt húsból elevenbe plántál, különös tapintattal viseltetnek egymás iránt. A roncsoktól eltávolodva magam is megkönnyebbültem kissé: időre volt szük-ségem, át kellett gondolnom mindazt, ami az elmúlt órában zúdult rám. A Mollarik és Criddel, Lanis és az anvarik istenei – sok ez a jóból egyetlen nap-

ra, és éjszakára. Hittem az igazunkban, bíztam a kapitányban, de tudtam, mekkora hiba volna számítanom rá: bárkik keverik a kártyát odafent, még nem végeztek velünk. Tudtam, hogy próbájuk kemény, ítéletük szigorú lesz, s mert az ő jóindulatukat nem kockáztathattam, tulajdon érzékeimet átkoztam el: a rákok és bogarak látványa, az éj minden nesze és íze a lelkemet fenyege-tő mélységekre emlékeztetett.

– Ésszel, búvár! – szállt az intelem a csillagok alatt, én mégis borzongva tekintettem Erion fényeire: alig vigasztalt a tudat, hogy míg a dűnék közt járok, utam nem csak lefelé vezet.

3. Úgy terveztem, már másnap előkerítem a többieket, de nem kellett fáradnom vele: csupa nesz, csupa rohanás álmomból neszek riasztottak fel, és mire ki-tisztult a fejem, kéttucatnyian vagy még többen tolongtak tengerillatú vackom körül.

Hogy a másfélszázas legénységből miért épp nekünk engedélyezték a visz-szatérést, sosem firtattuk, nem akartuk tudni azt sem, milyen sorsra jutottak a többiek – gondunk enélkül is volt épp elég. Az istenek korra, rangra és érde-mekre való tekintet nélkül jártak el, mikor kiosztották lelkünk eleven börtöne-it: zömünk jobbat, néhányunk – bár ezt sem emlegettük – sokkal rosszabbat érdemelt volna. Akik képtelenek voltak megalkudni, az első évben elhullottak – egy részüket örökre elveszítettük, mások ugyanabban az alakban kerültek elő, lázas igyekezettel küzdöttek a túlélésért, s bár a Fátyol mögött történtek-ről sosem beszéltek, biztosra vettük: odaát valaki fájdalmas leckében részel-tette őket.

Feltápászkodtam, végignéztem a társaságon. A legtöbben tengeri madarak, csigaforgatók, csérek és kormoránok voltak, de akadt pár parti lile, szarka, sőt, egy fakó tollú varjú is – ez utóbbi Vyan fedélzetmester lehetett, akit – hisz sosem szíveltük egymást – mostanság még nagyobb igyekezettel kerül-tem el. A négylábúak dandárját vízipatkányok és görények, arisztokráciáját testes ebek, blegrontok és pittarosok alkották, melyek nem az alkalomra való tekintettel borzolták szőrüket: ösztöneik lázadtak a macskafélék – magam és két sorstársam – közelsége ellen. A Mollari-fivérek viharsirályok voltak, és mint rendesen, igyekeztek a lehető legmagasabbról pillogni rám. Griget nem sikerült felfedeznem a csapkodó szárnyak, fehéren villogó tollegyezők közt.

– Csendet! – parancsolta valaki, s a hangban a kapitány földijére és bizal-masára, Ichazeb kormányosra ismertem. Ahogyan emberként, ásógörényként is sikerült valódi méreténél nagyobbnak látszania: hátsó lábaira ülve fordult szembe a gyülekezettel. – Csendet, nyomorultak, vagy Antoh szent nevére mondom, a véreteket veszem!

A kedélyek hamar lecsillapodtak: valamennyien éreztük a változást, a fe-szültséget otthonom, a romos halászkunyhó levegőjében.

– Megelőztetek – sandítottam a Mollarikra vakarózás közben. – Mi tör-tént? Hol van Grig?

– Nem jöhetett – válaszolt a sirályok helyett Ichazeb. – Ma hajnalban ön-kényesen változtatott a terven, és pár eszementtel megpróbált bejutni Criddel palotájába, hogy lángba borítsa. A kereskedő egyik vadászkopója közénk tartozott. Sikerült ablakot nyitnia a mieinknek, de az emeleti szobából nem jutottak tovább: a folyosón fegyveresekbe botlottak, akik majd’ mindegyikü-ket legyilkolták.

– Kelepce volt – kárálta az egyik Mollari. – Az aljasok tudták, hogy jö-vünk.

– Micsoda? – Ha rád hallgatunk – folytatta a kormányos –, ez nem történik meg.

Gyengék voltunk, hagytuk, hogy a bosszúvágy vakká és süketté tegyen. Ez-tán másképp lesz, búvár. Mostantól az parancsol, aki a tisztelendő és a kapi-tány távollétében a legeszesebb köztünk.

Hát megértük ezt is! Ismertem az igazságot, voltak híreim, volt elképzelé-sem a folytatásról – de pillanatnyilag egyikkel sem tudtam előhozakodni.

– Meghalt? – suttogtam. – Grig halott? – Visszajutott az ablakhoz, szárnyra kapott, és már a külső fal felett járt,

mikor a kereskedő egyik számszeríjásza eltalálta. – Ichazeb úgy ingatta ma-gát, mint valami borzas, fekete kígyó. – Ha feladja, az északi főúton, a kocsi-kerekek alatt végzi – ez adhatott neki erőt ahhoz, hogy elvergődjön a partig, ahol a mieink várták. Biztos helyre vitték, ellátták, ahogy lehetett… de így sem húzza pár napnál tovább, azt hiszem.

– Láttuk, mi történt – dünnyögte Trak, a nagyobbik viharsirály. – Láttuk, és a kagylómeszet, amit tavaly ősszel loptunk, belódítottuk az íjászok abla-kán.

– Nem jöttek ki – tódította a kisebbik. – A tornyuk még most is füstöl: a váltást, ha ugyan lesz váltás, hetekig kerülgetheti a hányinger odabent.

– És amint lankadni kezd az éberségük… – Visszamegyünk. Nem is egy korsóval… – … hanem kettővel, hárommal, vagy még többel: kagylómész, olaj és

gyanta mindenütt akad. – Csodáltam az elszántságukat, a szerencséjüket… és

biztosra vettem, hogy hasonló módon sosem jutunk többé az ablakok közelé-be.

– Criddel – folytatta Ichazeb – csapdába csalta a házában dolgozó kéme-ket. Hírét költötte egy térképnek, melyen az anvariai expedíció útját megter-vezte, és melyről az is leolvasható, merről közelítenek visszatérőben a hajók. Szándékosan sűrítette az őrséget bizonyos kamrák előtt, és vásznak helyett látójeleket rejtett el odabent: a régi nóta. Nem a mi kopónk volt az egyetlen, aki lépre ment, akinek attól fogva minden lépését figyelték, de mi… azaz Grig támadott elsőként, és én nem tudok neheztelni rá: ha bevár minket, egy szálig ott pusztulunk.

– Jól harcolt – közölte Trak. – Rettegést plántált a kalmár fekete szívébe! – A kopónak is vége – sóhajtott Ichazeb. – A mieink szerint halott volt,

mikor elvonszolták, de azért… – Bólintottam. Criddel vajákosainak feltűnhet pár furcsaság a tetemen, megeshet, hogy a többit is vizsgálni kezdik, és hogy előbb-utóbb helyes következtetést vonnak le megfigyeléseikből.

– Visszamegyünk? – tudakolta valaki. A fejemet ráztam. – Számítanak ránk. Sokan vannak, és sötétedésre még többen lesznek. – Kifüstöljük őket! – rikoltoztak a Mollarik. – Ti képesek lennétek rá – hazudtam –, de hányan jutnának célba a gyen-

gébbek közül? A tető alatt ismét moraj támadt, és csak a kormányos erélyes közbelépésé-

re ült el. A két sirály bizalmatlanul, a kutyák méla undorral, a többiek várako-zásteljesen bámultak rám.

– Ki a vezér? – tekintettem körül. A kapitányra gondoltam, aki gyakorta tette ugyanezt, aztán a tisztelendőre, s noha búvóhelyétől jónéhány mérföld, igazi valójától pedig egész örökkévalóság választott el, látni véltem gunyo-ros-elégedett mosolyát.

– Aki parancsol – mormolta Ichazeb. – És ki parancsol? – Akinek terve van – visszhangzott az ismerős litánia. A kutyák szeme közé néztem, összezártam orrlyukaimat, mintha merülni

készülnék – halászmacskáéknál ez nem is számít többet, s csak remélhettem, hogy ezek itt az eltökéltség jeleként értelmezik.

– Tudsz valamit – dünnyögte egy öreg pittaros. – Másként nem lennél ilyen pimasz. – Tüntető lassúsággal nyújtóztatta ki mellső lábait, elhelyezke-

dett velem szemben. Társai sorra követték példáját. – Beszélj hát, vezér… de bármit mondasz, imádkozz, hogy eztán mindig igazad legyen!

Belevágtam, és míg beszéltem, fokozatosan elhalt a szárnyak verdesése, halkultak a sóhajok, és mire a tisztelendő álmán át az ígéretig, onnét a megol-dásig jutottam, akkora volt a csend, hogy mind összerezzentünk, mikor egy valódi szula – ó, boldog együgyűség – a szélbe kiáltott odakint.

4. Az ember fiatal volt, szinte gyerek, az a fajta, aki nyers erővel és állandó összpontosítással tartja kordában hirtelen megnyúlt testét. Öltözéke szedett-vedett benyomást keltett, s ezt ő is érezhette, mert bő kalandozóköpenyt borí-tott rá. Nem a megjelenésében, nem a tartásában, hanem a tekintetében volt valami, ami megragadott – már az első éjszakán, ahogy új főhadiszállásunk, a düledező raktárház homályába lépett.

Nagy utat tett meg idáig, de nem nagyobbat nálunk, akik rejtett zugokból lestük minden mozdulatát. Alborne tercének második havában jártunk; ébre-désem óta hat hét, a Criddel-palota veszedelme, társaságunk eszmélése óta egy hónap telt el; Grig Mollari három hete távozott az élők sorából, célunk-hoz azonban alig jutottunk közelebb… és bárhogy akartuk, most sem halad-hattunk gyorsabban a kalandozóköpenyes süvölvénynél, aki eltúlzott megfon-toltsággal közelített a raktárház legsötétebb sarkába tolt asztalhoz.

Az üzenet, melyet harmadmagammal, egyetlen éjszaka alatt mázoltam falra a negyed peremén, nem csak neki szólt. Neki a legkevésbé, ami azt illeti, de nem válogathattunk, hisz a mostanit tucatnyi sikertelen próbálkozás előzte meg: a környék felhajtói észre sem vették, jobb esetben gyerekcsínynek vélték a sok porba karcolt, kavicsokból rakott ákombákomot. A fiú megjelenése fél győzelemmel ért fel, nekünk azonban – hisz oly sokat vártunk hiába – egész győzelem kellett, eltökéltem hát, hogy ezt itt mindenképp azzá változtatom.

Számítottam a kölyök belátására, de felkészültem az ellenkezőjére is: az ablakokat kiékeltettem, az egyetlen ajtó mellé pittarosokat állítottam, és gon-doskodtam róla, hogy szárnyverdesés jelezze, ha a környező sikátorok felől más kétlábúak közelednek – míg nem tudtam, hányadán állunk, minden em-bert ellenségnek kellett tekintenem.

Ősi ösztönöket kellett legyűrnöm magamban, ahogy a felhajtó közeledett: bár két láb magasságból, egy merev háttal ülő, kámzsás figura szemein át néztem, óriásnak rémlett hozzám képest. Eltűnődtem, vajon mihez kezdene az igazsággal – a teljes igazsággal, melyet nem szándékoztam feltárni előtte –,

aztán arra gondoltam, milyen nehezemre esne ártani neki: sima képével, ide-oda villanó tekintetével ifjúkori önmagamra, a kikötői éjszakák önjelölt csá-szárára emlékeztetett. Az asztaltól négy-öt lépésnyire megtorpanva egyenest a szemem közé nézett: úgy tűnt, megbabonázza a két zöld zsarátnok a kámzsa rejtekén.

– Jó estét, nagyuram – szólt rekedten. Nem mozdult, két keze lazán lógott az oldala mellett, kipárolgása azonban elárulta, hogy kész a menekülésre, ha lehet, és vállalja a harcot, ha rákényszerül. – Úgy hírlik, kalandozókat keresel, és szükségét látod egy rátermett közvetítőnek.

Hallgattam egy sort, és nem is hiába: a fiú képéről egykettőre lehervadt a higgadtnak szánt mosoly.

– Majd elfelejtettem… a nevem Eyfert. Eyfert Bel Krandar, szolgálatára, bár a szomszéds… a szakmában mindenki Rókának hív. Illik rám ez a név, uram: beférkőzöm mindenüvé, nem riadok meg a vértől, és számos nagyraga-dozót mondhatok rokonomnak; ha a javadalmazás megfelelő, nincs akadálya, hogy csodák történjenek.

Emberként legyintettem volna, most, az e célra lopott és kibelezett úritök belsejében azonban akadt fontosabb dolgom is: eljött az idő, hogy próbát te-gyek rég használt anyanyelvemmel.

– Ismersz… kalandozókat? – leheltem, és összerezzentem, mikor a feszes juhbél erősítette rezgések visszhangja érzékeny fülemig ért. – Képes vagy… alkut kötni velük?

Eyfert döbbentnek látszott, de hamar összeszedte magát. – Otthonosan mozgok köreikben, nagyuram. Az évek során olyan rendkí-

vüli személyiségeket volt alkalmam munkához segíteni, mint Airun Al Marem, Tier Nan Gorduin és Jebal Jakim Ers, akit tisztelői csak Szalamandrabőrűként emlegetnek. Az Inkvizítorok Szövetsége szolgálataim jutalmául menlevelet bocsátott rendelkezésemre, a szerencsejátékosok és kéregetők helyi testvéri-sége pedig…

Krákogtam egyet, hogy elhallgattassam: amit mondott, nyilvánvalóvá tette, hogy igazi kalandozókkal legfeljebb álmában találkozott.

– Képes vagy fegyvereseket… rátermett zsoldosokat keríteni nekünk? – Mi sem természetesebb, nagyuram. – A kölyök íves mozdulatot tett

iszákja felé, melyben írótáblát vagy más effélét dugdosott. Mikor szemem villanása megálljt parancsolt neki mozdulatlanná dermedt és elmosolyodott

megint; úgy rémlett, nem látja a sötétben lapuló, ugrásra kész pittarosokat. – Ha megtisztelsz azzal, hogy részleteiben ismerteted…

Ami ezután következett, mindannyiunkat váratlanul ért. A szélroham a tenger felől, a szúette deszkák résein át érkezett, sószagúan örvénylett körü-löttünk, és mert kioltandó gyertyát vagy mécsest hiába keresett, távozóban a kámzsás alak bal karját ragadta el. A bőrkesztyűbe bújtatott kóchurka hangta-lanul siklott-bucskázott a legközelebbi falig – a nyikkanást Eyfert hallatta, ahogy rá, majd a „megbízó” vértelen vállcsonkjára meredt.

– Mi a… Nem hagytam neki időt a gondolkodásra, s mint kiderült, bölcsen tettem:

dobótőre félúton járt már az úritök felé, mire kivetettem magam a kámzsa oldalsó hasítékán. A levegőben úszva érzékeltem, hogy az asztal körül megló-dul minden: Ichazebék letaszították a nehezékeket a keresztgerendákról, a háló, melyet az öböl halászaitól oroztunk, légies fantomként szökkent a ma-gasba, a homokzsákok tompa puffanásokkal értek padlót, a pányvák egy szemvillanással utóbb feszültek meg, a tető alatt hóként szitált az álcázó fa-forgács… Eyfert, a mi Rókánk pedig ott vonaglott-szitkozódott a kötélbog közepén.

– Gyors – cserregett Vyan fedélzetmester, ahogy mellém ereszkedett. – Gyors, de tapasztalatlan, és nem képes tartani a száját. Meg kell szabadulnunk tőle.

– Nem. – Bajt hoz ránk – kárálta a nagyobbik Mollari, aki az asztal sarkára tele-

pedve tanulmányozta az úritökbe vágott tőr markolatát. – Ha a társai keresni kezdik…

– Nincsenek társai – mondtam a hálóban vergődő alakra pillantva –, mi pedig nem terhelhetjük a lelkünket újabb bűnökkel. Lesz ami lesz, vele kell szót értenünk. Eresszétek le!

Ezúttal a blegrontok erejének láttuk hasznát, de mire a Róka padlót ért, odagyűltek a pittarosok is. Tág félkört alkotva, ki-kivillanó fogakkal morog-tak, s bár nem volt okom kételkedni bennük, éreztem, hogy hátamon és nya-kamon égnek mered a szőr. A hálóban gubbasztó Eyfert sem érezhette magát különbül, idefentről azonban csak arca sápadt oválisát és ökölbe szorult keze-it láttam belőle.

– Kik vagytok? – suttogta elkerekedett szemmel. – Mik vagytok, az iste-nek szerelmére?

Ichazeb is mellém ért, és hátsó lábaira emelkedve apró, borzas kígyóként ringatta testét. A csigaforgatók, sirályok és kormoránok szelet kavartak, a kutyák morgása mélyült, s ez olyan volt, mintha egyetlen hatalmas szerzet, a letűnt korok névtelen szörnye meredne prédájára a raktárház homályából.

– Jótét lelkek – mondtam, s bár hangom erőtlennek érzet, biztosra vettem, hogy nem kényszerülök ismétlésre. – Valaha tengerészek voltunk. Godorában, Riegoyban és a nyugati part más zugaiban láttuk meg a napvilágot, átszeltük a nagy óceánt, megjártuk Anvariát és visszatértünk, hogy árulás miatt leljük halálunkat az Égi Fény 3677. esztendejében, Kyel első havának negyedik nap-ján az Erion-foknál. Eltávoztunk, és ilyen alakban tértünk vissza, hogy adós-ságunkat törleszthessük. Nincsenek barátaink, de van pénzünk… azaz vannak értékeink, melyek némi segítséggel készpénzre válthatók. – A Mollarikra san-dítottam, akik a „megbízó” asztalát takaró kelmét magukkal ragadva rebben-tek fel: az ember összerezzent a kortól reves ezüst- és aranyholmik, a várost környező öblök elfeledett kincsei láttán. – Olyan embert keresünk, akit nem riasztanak a furcsaságok, aki érdekeinket barátként képviselve hozzásegít, hogy nyugalomra leljünk… és aki az istenek áldása mellett bizton számíthat a mi nagyvonalúságunkra is. – Tekintetünk találkozott. – Mit gondolsz, sikerült rátalálnunk?

Eyfert nagy levegőt vett. A kutyákra, a madarakra, az asztalra, majd me-gint rám bámult, és egy hálóbog vöröslő nyomát dörzsölgette vékony csukló-ján. Nem tudhattam, mi jár a fejében, de tudtam, hogy barátai neki sincsenek, hogy hetykesége fájdalmat és keserűséget takar, s hogy mostanáig csak a mi-énkhez hasonló ösztönök óvták meg a játékbarlangok, pénzkölcsönzők és humortalan felhajtók orgyilkosaitól. A szemembe nézett, s mert az istenek is úgy akarták, legféltettebb kincseimet, vihart és napsütést, Anvariát és Lanist, a szigetek békéjét és az otthon partjain megtörő hullámokat látta benne.

– Az a sok év – suttogta –, az a sok remény… a semmiért? – Amíg élünk, él a remény is. Eyfert félrenézett. Izmai megfeszültek – ha nem érzem olyan közel ma-

gamhoz, talán megriadok, és rohamra küldöm a kutyákat, de mert tudtam, mi kavarog benne, vártam inkább: rászolgált ennyi türelemre az őt ért csapások után.

– Kivel van elszámolnivalótok? – A kikötőnegyedbéli Neyvar Criddellel. A fiú nagyot hallgatott. – Criddel dúsgazdag és befolyásos – mormolta aztán. – Aki vele kezd, böl-

csen teszi, ha egész sereget fogad… és talán még úgy sem árthat eleget neki. – Sokat tudunk róla. Tudjuk, hol és mikor kell rajtaütnünk. Ha segítesz,

nem csak velünk, a környék kalmáraival is jót cselekszel. A rangosak néme-lyike veszít majd az ügyön, mások eleget nyernek ahhoz, hogy emlékezze-nek… és szívességgel viszonozzák szívességedet, mikor a legkevésbé várod.

Eyfert szívott egyet az orrán. – Senki vagyok, kandúr. Kis pont, aki gyakran esik túlzásokba, ha a kap-

csolatairól kérdezik. – Meglehet. – Akkor hát miért…? – Van szemed az apróságokhoz. – Taktikusabb lett volna a merészségét

vagy a fellépését méltatnom, de nem vitt rá a lélek: a magunkfajtánál is elkél olykor az őszinteség. – Embernek születtél, de a vadak életét éled; ha másban nem, ebben az élményben naponta osztozol velünk.

Erőtlen kacaja alig vert visszhangot a raktárház falai közt. – Nem kevés ez ahhoz, hogy a bizalmadba fogadj? – Kevés – ismertem el, és jeleztem, hogy ideje talpra állnia –, de kezdetnek

talán megteszi.

5. A Mollarik váltig hangoztatták, hogy sosem látjuk többé, és voltak pillanatok, mikor borúlátásuk indokoltnak rémlett – különösen a harmadik nap után, mi-kor vezéri pozícióm mellett az irhámért is aggódnom kellett. Ichazeb nem szólt, a kutyák nem fenyegetőztek, sárga szemeikből azonban gyanakvás és düh sütött felém; ó igen, a halál tekintett rám azokkal a szemekkel, s én né-mán átkoztam az isteneket, amiért szárnyak helyett karmokkal, éleslátás he-lyett érzelgősséggel ajándékoztak meg. Enyéim dühe az ötödik napon foko-zódott gyűlöletté, hogy alkonyattájt csendes áhítattá változzon át… nem any-nyira a visszatérő Eyfert mosolya, inkább a köpenye alatt dugdosott erszé-nyek csörgése okán.

– Könnyebben ment, mint vártam – mondta a „megbízótól” elbirtokolt asz-talra telepedve. Elégedettségében még fiatalabbnak látszott, csak úgy sugár-zott belőle a bizakodás, és én akarva-akaratlanul irigyeltem mindazért, amiben része volt, s még része lehet. – Az értékesebb darabokat más-más helyre vit-tem, a szövegemre nagyon ügyeltem, és gondom volt arra is, hogy távozóban a nyomomat veszítsék. – Sorra az asztalra tette az erszényeket, az utolsót kedvtelve méregette jobb tenyerén. – Kész vagyon, kandúr. Sok ismerős pap tizedennyiért is szívesen próbálna segíteni rajtatok. Biztos vagy benne, hogy…

– Egészen biztos. Harcosok és matrózok kellenek, olyanok, akik nem ijed-nek meg sem a maguk, sem mások árnyékától. Ha nincs jobb ötleted, Criddel haragosait keresd: szép számmal találsz belőlük a kikötői csapszékekben.

– Olyan fickónak látszom, aki mások ötleteiből él? – vigyorgott Eyfert, nem érezve, milyen nagy kedvem lenne karmaimat a képén megélezni. – Az orgazdák felhajtása közben sem kockajátékkal múlattam az időt. Máris meg-alkudtam régi ügyfeleim egyikével: vállalta, hogy fedez benneteket, míg új, barátságosabb búvóhelyet kerítünk, a költözködés után eltünteti innét a nyo-maitokat… s mindezért csupán öt ezüstöt kért.

– Valami azt súgja – dünnyögtem –, hogy nem Airun Al Marem vagy Tier Nan Gorduin az illető.

– Értük hiába üzengetnék – vont vállat a fiú –, de Jebal Jakim Ersre sem lesz panaszotok. Csendes, istenfélő ember, az a fajta, aki sem ütni, sem kér-dezősködni nem szokott feleslegesen.

– Mennyit tud az ügyről? – Csak annyit, hogy ha a kezünkre játszik, pár száz évvel hamarabb szaba-

dul a Kárhozottak Sivatagából. Szenvedélye, melynek kölyökkora óta hódol, világi és vallási körökben egyként népszerűtlenné tette, ezért kel útra, ahány-szor csak lehet, és ezért vállalkozott olyan készségesen a nyomok eltüntetésé-re is.

– Vajákos talán? – Nem egészen – mormolta elfelhősödő homlokkal Eyfert. – A nyomoktól

más, általa értéktelennek tartott dolgokkal együtt szabadul meg. Felsőbb kö-rökben műkritikusnak, a magunkfajták az égiek eszközének vagy veszedelmes tévelygőnek tartják, pedig nem csak az alaposságáról, elővigyázatosságáról is híres lehetne: hevületének ártatlanok szinte sosem látják kárát.

Társaimra sandítottam, s akár ők, pillanatról pillanatra kevésbé vágytam megismerni a nevezetes Szalamandrabőrűt.

– Ért máshoz is, amivel a hasznunkra lehet? – firtatta Ichazeb. – Ügyesen keveri a kártyát, jól forgatja a kardot, és nem émelyíti a hullám-

verés – sorolta Eyfert. – Nem szíveli a kalmárokat, undorodik a hitszegőktől, emellett érti a módját, hogy a lehető legkisebb költséggel a legnagyobb kárt okozza… mint minden gyújtogató.

6. Jebal Jakim Ers másnap reggel tette tiszteletét a raktárházban. Szikár, pala-szín hajú férfi volt, egész valója józanságot sugallt, furcsán barázdált arcában azonban olyan tűzzel égtek a szemek, hogy ösztönösen kitértünk az útjából. Éreznie kellett a figyelmünket, de nem zavartatta magát: körbejárt a falak mentén, deszkatöreket morzsolt az ujjai közt, még a karzatra is felkapaszko-dott, hogy kopogtatással ellenőrizze a tartógerendák szilárdságát. Itt-ott el-időzött, számos kitérővel, a változó irányú, egyszer tenger- másszor csatorna-szagú légáramokat követve tért vissza a bejárathoz, és Eyfert oldalán fogadta a szállítókat, akik sorra érkeztek a hajnalban összevásárolt hússal és zöldfélé-vel. Lerakodás közben megint lapultunk, de ez egyszer a kutyák sem morog-tak: az elvadultabbja is szívesen nélkülözte a napi tevékenységének számító koldulást és vadászatot.

– Még egy ilyen alkalom – zihálta a fiú, mihelyt magunkra maradtunk –, és híre kél, hogy messzi országok ritka fajzatait rejtegetjük a hercegi vámszedők elől. Az új helyen több kisebb raktár feltöltésével kell kezdenünk, aztán kocsi-ba az állatsereglettel és tűnés; a tisztítótűz majd elvégzi a többit.

– Már ma is késő – dünnyögte Jakim Ers. – Ez a hodály Erion szégyenfolt-ja, mindenki nyer vele, ha egyszer füstté válik.

– Az elf még nem válaszolt az üzenetemre. – Hát aztán? – Tudni akarom, hányadán állunk, mielőtt házat bérelek azon a környéken. – Miért? – Amiért a hiéna, ha oroszlánokat lát: előbb számolj, csak utána röhögj. A szikár férfi bólintott. Olyan ember benyomását keltette, aki folyvást ré-

sen áll, s nem csak öt érzékszervével gyűjti a benyomásokat környezetéről. – Ezt a dolgot az elffel… a kandúrod agyalta ki? – Búvárnak nevezi magát – közölte Eyfert –, és nincs több köze a halász-

macskákhoz, mint annak a hosszúéletű pojácának a saját népéhez. Az égiek

különös képességekkel ruházták fel: nyilván most is hall bennünket, és némán átkozza a percet, mikor bedőlt nekem.

– Szerintem jó vásárt csinált… és a segítségeddel újabb őrülteket nyerhet meg az őrült ügyének.

– Ha őrültségnek tartod, miért szegődtél el? – Az öt ezüstjéért – felelte Ers álmatagon. – És mert a kyr horoszkóp sze-

rint az évnek ebben a szakában van a legtöbb esélyem a kártyaasztal mellett. Felhajtónk hátrapillantott: eddig csak sejtette, most már tudta, hogy a friss

halnál. is jobban érdekel, mire jutnak egymással ők ketten. – A búvár mindent végiggondolt. A terv jó, és ha sikerül, egyikünknek sem

kell többé a horoszkópjára ügyelnie. – A horoszkópodra mindig ügyelned kell, kölyök – sóhajtott a palaszín ha-

jú. – Lehetsz kőgazdag vagy koldus, az istenek játékszere maradsz; ennyivel bölcsebb egy szerencsevadász egy kalmárnál… és olykor ennyi is elég, hogy fölé kerekedjen.

Rám sandított, s bár a szeme sem rebbent, sikerült megüzennie, hogy alá-becsültem: a kockázat megszállottja volt, nem a pusztításé, a tűz csak az egyik – tán nem is a legforróbb – kihívást jelentette számára a sok közül.

– Holnap estig várunk – közölte Eyfert. – Ha az elf addig sem felel, új le-velet írok, és magam kézbesítem. Ha nem hajlik az alkura, jobbat ajánlok, ha kihajíttat, egy házzal odébb próbálkozom, te meg…

– Kifüstölöm a rohadékot – dünnyögte Jakim Ers, mindkettőnket megbor-zongatva hüllőmerev mosolyával. – Nem azért, mert köpött rád meg a kandú-rodra, nem azért, amit az ellenlábasai ígérgetnek, vagy mert így helyes… ha-nem mert mindig is szerettem volna.

Aztán biccentett és ment, én pedig – noha Eyfert vigyora töretlenül biza-kodó volt – előre irtóztam a perctől, mikor éjnek évadján megpillantom a szikár árnyat egy közeli sikátor falán.

7. – Még mindig nem világos, mi az üzlet ebben nekem – mormolta az elf.

Három nap telt el azóta, hogy felhajtónk kézhez kapta válaszát, másfél az-óta, hogy a raktárház füstjét a városfalon túlra sodorta a szél, s most itt szo-rongtunk a kikötőnegyed legveszettebb hírű bűnbarlangjának hínár- és szikrafűszagú emeleti szobájában: én, Eyfert, Jakim Ers és egy Seremar nevű délvidéki, akit az ideúton, szó szerint az utcáról fogadtunk fel, mert varázstu-dónak mondta magát, és másnapossága dacára alkalmasnak tűnt rá, hogy te-kintélyünket növelje. Tartottunk a ház fegyvereseinek akadékoskodásától, Eyfert azonban olyan meggyőzően alakította a hóbortos nemesifjú szerepét, hogy az elf sem ütközött meg a karjában bóbiskoló halászmacska láttán.

Rendkívüli személyiségről árulkodott az ő megjelenése is. Lábát uscayhafa íróasztalán nyugtatta, haja pyarroni szőke, arca napbarnított, profilja már-már gorviki volt, gyűrűi és fülbevalói fel-felszikráztak a lámpások világánál. Mo-solygott, de nem hittem, hogy jókedvében teszi; erioni tartózkodásának szá-zadai alatt annyi ellenséget szerzett, hogy a langy tavaszi szélnek sem örülhe-tett fenntartás nélkül. Előző életemben temérdek történetet hallottam róla, de egyik sem készített fel a mélységre, amit a szemeiben láttam… s mind jobban nyugtalanított, mi mindent olvashat ki delejes tekintete az én szemeimből.

– Értékelem, hogy időt szánsz rám, Olwen Gilad-Aringorn – finomkodott Eyfert, s csak én éreztem, milyen vadul ver szíve a cifra gúnya alatt. – Noha egy fertályóra számodra annyi csupán, amennyit egy lyukas rézgaras apám kincstárában jelent. Ha figyelmesen olvastad levelemet, tudnod kell, mit nyersz az üzleten, ám a kedvedért készséggel elismétlem a lényeget. Enyéim-mel – idegességében a fülem tövét vakargatta – sok elmés tréfát agyaltunk ki és hajtottunk végre az előkelőbb negyedekben. A pórok az éj császáraiként emlegetnek minket, a polgárok és városőrök véleménye azonban nem ilyen kedvező: miattuk húzódtunk e kies környékre, s ha már így alakult, igyek-szünk hasznosan tölteni az időt. Sokáig tűnődtünk, miképp ötvözhető a szó-rakozás a jövedelemszerzéssel, de megtaláltuk a módját… s mert származá-

sod mellett eredményeidet is nagyra tartjuk, úgy döntöttünk, ajánlatunkat elsőként neked tesszük meg.

A házigazda hümmentett, majd az asztalba épített vízipipa csutorájáért nyúlt: a falak közt tovább sűrűsödött a szikrafű aromája. A szemközti falon remekbe készült íj és két nyílvesszőtartó függött, az Ékes tegzek háza még-sem róluk, hanem Olwen sírig hű ribancairól kapta nevét; néhány most is kö-rülötte lebzselt, és zölden villogó ragadozószemekkel méregetett minket. A jobbján tornyosuló alak szeme sárga, öltözéke pergamenszínű volt – többet nem láthattunk belőle, mert daróccsuklyát viselt, s nyilván fegyvert markolt bő köpenye alatt. Alacsonyabb társa nem könyvnek, könyvmolynak tűnt in-kább: vézna volt, és félszegen hunyorgott ránk csontkeretes látüvege mögül.

– Az éj császárai, mi? – dünnyögte az elf. Bal szeme sarkában tetovált könnycsepp sötétlett, mely a mosollyal együtt még riasztóbbá tette ábrázatát. – Tréfamesterek, akiknek más vágya sincs, mint fellendíteni az én szerény üzletemet… – Alárendeltjeire pillantott, mintha szokása lenne az efféle dönté-sek terhét megosztani velük. – Félszáz arany egyetlen hétért, azt mondod? És az összes többi asztaltól befolyó többletet megtarthatom?

– Pontosan. – Eyfert fesztelennek látszott, szabad keze azonban a tőrrel babrált, melyet intelmem ellenére cipelt magával titkos övzsebében. – Tőkénk megsokszorozásához e néhány nap is elegendő. Kidolgoztunk egy módszert, mely szavatolja győzelmünket, legyen bár kártya, kocka vagy lutri a játék. Egyetlen asztal bevételére tartunk igényt, de az összes többinél segédkezünk a tieidnek… s mert annál a bizonyos asztalnál is kívülállókként nyerünk, há-zadra és rangos személyedre a gyanú árnyéka sem hullhat. – Kópésnak szánt mosolyt villantott fel. – Nos, mi a válaszod?

– Hogy bolondok vagytok – dünnyögte Olwen –, vagy olyasmit tudtok, amire a hetetek múltával is szükségem lehet. – Félárbocra eresztett pillái alig rezdültek, a csuklyás és a szolgálók azonban tüstént számszeríjat emeltek ránk. Csattanások sorozata, akár a jégesőkopogás: láthatatlan kezek reteszel-ték el mögöttünk az emeleti kerengőre nyíló ajtót. – Tedd le a macskát, kö-lyök, és hátrálj a falig a cimboráiddal együtt! Az egyenesség áldásairól, utána, ha éltek még, a híres módszeretekről fogunk beszélgetni.

– Hibát követsz el – suttogta Eyfert, és úgy markolta a hátsómat, hogy pár pillanatra aggódni is elfelejtettem. – Akadnak barátaink, akiket…

– … akiket nem az utcáról szedtetek össze? – mosolygott Olwen, és intett Seremarnak, hogy lépjen el mellőlünk. – Ne folytasd, kölyök, mert megöl a félsz!

– Sajnálom, emberek – hunyorgott a délvidéki. – Egy rakás pénzzel tarto-zom ennek az alaknak.

Az elf bólintott: – Magadnak pedig azzal, hogy eltűnsz innét. Ha végeztünk, Argh hátul ki-

kísér. – Hamarabb nem megy? Világéletemben irtóztam a vértől. – Nem lesz vér – suttogta Jakim Ers. – Tűz lesz, korom és hamu. Csend. A számszeríjak húrja pattanásig feszült, Olwen homlokán két apró

ránc mélyült el. – Hogyan? – Tűz lesz – ismételte a szikár férfi. – Mindent elpusztít idebent és odakint.

Azzal sem tehetsz ellene, ha megölsz, legfeljebb a véget sietteted. – Előrelé-pett, s széttárta köntösét: az ujjasa felett viselt szíjazaton zavaros folyadékkal teli hólyagok remegtek. – A keverék a saját találmányom. Ha levegő éri, csil-lapíthatatlan tűzzel ég, heve megolvasztja még az abbitot is. Ha nem hiszed, tégy próbát… ha igen, parancsold meg a csahosaidnak, hogy tegyék le a fegyvert, nyissák ki az ajtót, és táguljanak!

– Te is elpatkolsz – mordult rá a csuklyás, de nem a hangja, hanem félel-mének vadvirágillattal keveredő szaga döbbentett rá, hogy csak udvari ork lehet. – A lángok sem nyithatják meg előtted elég gyorsan a menekülés útját, toroni kutya!

– Csigavér, Argh – dünnyögte az elf. – Bemutatom neked a kyr vérből való Jebal Jakim Erst. Híres arról, hogy tudja, mit beszél… és hogy éjjel-nappal szalamandrabőr gúnyát visel. – Szembefordult a szikár férfival. – Nagyapja sirenariak kezétől esett el a tizenharmadik Zászlóháborúban, nemzetsége Weila-hívő apja hibájából vesztette el a császár kegyét, s ő, mire húszeszten-dősen Erionba ért, félőrült volt már a vágytól, hogy visszaszerezze. Ifjonti fővel a Nép jelentős személyiségének vélt, és a fejébe vette, hogy párbajra hív. Maradék józansága akkor lett oda, mikor értésére adtam: nem áll módomban megmérkőzni vele.

– Akkoriban fényűzőbb körülmények közt éltél – köpte a szót Ers. – Fájó lehetett a veszteség, amit a palotádban támadt tűz okozott.

– A hercegi család ármánykodása sokkal érzékenyebben érintett. – Miért nem álltál odébb? – sziszegte a gyújtogató, s csak ámultam a hang-

jából sütő keserűségen. – Miért nem döglöttél meg? Olwen arca egykedvű maradt: – Fogadalom köt Erionhoz. Ha Urria oldalára vágyom, valamit feltétlenül

el kell végeznem itt. Eyfert sápadtan állt kettejük közt: most barátkozott az érzéssel, hogy bi-

zonyos indítékok a legéberebb felhajtó figyelmét is elkerülhetik. – Azért tartottál velünk, hogy…? – Tartsd a szád! – dörrent rá Ers, de az elfet bámulta közben. – Te pedig

kérlelj, ha élni akarsz! Úgy kérlelj, ahogy én tettem annak idején… és mondd a varázstudódnak, hogy maradjon veszteg: ha megbűvöl is, a tűzesőt nem háríthatja el.

– Igazában papnak tanultam – lehelte Seremar. – Adron misztériumába nyertem beavatást, mielőtt…

– Hallgass! – Olwen összpontosított, szelleme Ers idomított madarait ke-reste odafent… és először láttam megrendültnek, mikor ismét ránk nyitotta borostyánszín szemét.

– Milyen érzés? – firtatta a gyújtogató. – Milyen érzés tudni, hogy sirá-lyoknak látszanak, de nem azok, és hogy hiába próbálnál parancsolni nekik? – A saját játékát játszotta, nyilvánvalóan győzelemre állt, mégsem tudtam el-dönteni, örömre vagy aggodalomra van-e több okunk. – Rajta, hosszúéletű, fújj visszavonulót! Ha megteszed, talán kegyes leszek hozzád.

– Le a fegyvert! – utasította övéit az elf. – Mindenki a helyén marad. Ers torz vigyorral nyugtázta, hogy a húrok elernyednek körülöttünk, s az

udvari ork morgására ügyet sem vetve az ajtóhoz lépett. – A reteszeket! – Feláldoznád a kölyköt és a többi kívülállót? – Te vállalnád az esküszegés kockázatát? – A gyújtogató mozdított egyet a

mellén függő hólyagokon. – Nem mondom többször: kinyitni! Olwen lemondóan intett. A reteszeket sorra húzták el odakint. – Fiú! Eyfert kelletlenül fordult a szikár férfi felé. Jobb tenyerében ott lapult a tőr,

s tudtam, hogy habozás nélkül megismétli első éjszakai mutatványát, ha sa-rokba szorul.

– Mi kell? – Lépj oldalt, hátrálj el az asztaltól, aztán tűnés: ami itt készül, se rád, se a

kehes macskádra nem tartozik. – Rám nyilván még annyira sem – szólt rekedten a délvidéki. – Ami tör-

tént, megtörtént; hiszem, hogy egyik fél sem neheztel meg, ha csendben odébbállok.

– Maradsz. – Mondtam, hogy sajnálom, nem? Hányszor akarod még hallani, az istenek

szerelmére? – Egyetlenegyszer – dünnyögte Ers, és Olwenre bámult a fiú válla felett. –

De nem tőled, hanem a gazdádtól, aki emberöltők óta rontja Erion levegőjét, és az esküjével takarózik, ha vére bűnéért elégtételt követelnek tőle. – Külö-nös tűzben égő szeme a felhajtóra villant. – Menj, Róka! Ennél többet a dö-gök mellett sem tehetnék az üdvösségemért.

Érzékeltem Eyfert tétovaságát, az udvari ork dühét, a varázstudó és a szolgálók döbbenetét… akár az elf nyugalmát, mely az előzmények ismereté-ben még érthetetlenebbnek rémlett. Állat-ösztöneim veszélyt jeleztek, de a forrást képtelen voltam meghatározni. Az események túl gyorsan követték egymást. A szobában túl sok indulat halmozódott fel. Azzal vigasztaltam ma-gam, hogy a terv jó volt, hogy nem rajtam, nem a választásomon múlt a si-ker… és minden szál szőröm az égnek meredt, mikor összekapcsolódni lát-tam Ers és Olwen tekintetét.

– Meglepsz – mondta az elf. – Úgy tartják, nincsenek érzéseid. Felhasznál-tad a fiút, de elpusztítani nem akarod: vénségedre szentimentális lettél, mint minden magadfajta.

Eyfert az ajtó felé oldalazott, a gyújtogató azonban aligha látott bennün-ket: minden figyelmét a házigazda kötötte le.

– Mondd ki – sziszegte. – Mondd ki, te ájtatos disznó, hogy megszabadul-hassunk egymástól végre!

A kinti veszélyek jártak az eszemben, ezért későn a mieink közül mégis el-sőként – érzékeltem a mozgást Olwen balja felől. Nem mozdulat, inkább az előszele, delejes erők által alig-jövőbe vetített árnyéka volt; a jelenlévők lé-legzetvisszafojtva álltak, ahogy az elf szája szóra nyílt, a „sajnálom” elhangzá-sának pillanatában azonban mintha forgószél támadt volna a falak közt. Nem az udvari ork, hanem a látüveges könyvmoly volt, aki mozgásba lendült. Ug-

rott, mit ugrott, vetődött, ahogy ember sosem lenne képes; nem hogy a szó, a figyelmeztető nyávogás is bennem szakadt, mikor a lángszőnyeg helyett őt láttam szétterülni a levegőben. Teste előbb arányait, majd kiterjedését, leg-utoljára a színeit vesztette el: az, amit embernek hittünk, sötét kelmék (szár-nyak? bőrlebenyek?) forgatagaként rontott Jakim Ersre, szemfödélként borult rá, egy pörölycsapás lendületével billentette ki egyensúlyából, s zuhantában önnön homályának örvényébe vonta.

Eyfert elfúló lélegzettel tántorodott az ajtónak, és összerezzent a reteszek ismétlődő csattanására. A padlón vonagló valami megőrizte emberi formáját, az általa keltett neszek azonban egyetlen ismert lény hangjára sem emlékeztet-tek – macskafül kellett, hogy kihallja a ziháló-nyüszítő kakofóniából Ers ordí-tását. A nők sikoltoztak, a délvidéki próbált eggyé válni a fallal, az ork kivont karddal lépett közelebb – én mégis az elfet néztem, és káröröm helyett kime-rültséget láttam napégette arcán.

– Vidd a ribancokat! – förmedt hadnagyára. – Vidd és hallgattasd el őket, aztán keríts Antoh-papot vagy vízvarázslót: bármelyik pillanatban lángra kap-hat a tető. Te! – fordult Eyferthez, végre-valahára feltápászkodva íróasztalá-tól. – Meg tudod állítani azokat a nyavalyás madarakat?

A felhajtó a fejét rázta, és úgy bámult a padlón ziháló fekete tömegre, mintha önmagát látná a helyén. Olwen odalépett, velem együtt kormányozta a legközelebbi szék felé, s mert kezeit remegni látta, csak ő kortyolt a fiókból előkerült butéliából.

– Seremar! A délvidéki savanyú képpel lépett előrébb: máris torkig volt azzal, amit

hallania – s talán tennie – kell. – Parancsolsz, hosszúéletű? – Mit tudsz ezekről az alakokról? – Alig beszélgettünk. Két aranyat ajánlottak, hogy elkísérjem őket… és

újabb húszat egy nagyobb munkáért, melynek részleteit később szándékoz-tunk megvitatni.

– A fiú…? – Ha nem is az éjszaka császára, pénze akad bőven. Fizetett a Szalamand-

rabőrű hűségéért, aligha sejtette, mire készül. Úgy tűnt, komoly alkut akar kötni veled.

– A társai…?

– Nem mutatkoztak – vont vállat Seremar –, de a közelben vannak, arra mérget veszek. – A lassan csendesülő fekete tömegre sandított. – Kaphatok egy kortyot a gondűző tinktúrádból, uram?

Az elf az egész butéliát odahajította neki, aztán az íróasztal szélére telepe-dett, és megrugdalta a széket Eyfert két lába között.

– Hallasz, császár? Hajlandó vagy a folytatásról tárgyalni velem? A fiú zavaros szemekkel pillantott rá. – Megölted – suttogta. – Megölted az emberemet. Olwen némi szeszt köpött a padlón sötétlő tömeg felé. – Csak leszereltem, mielőtt magában vagy bárki másban kárt tett volna. Él,

de egy darabig nem látod hasznát… és mert így áll a helyzet, a számvevőmet is nélkülöznöm kell.

Sarokvas nyikordult, hűvös levegő vágott az arcunkba: Argh tért vissza, és gondosan betette a rejtekajtót maga mögött.

– Sirályok és szulák – dünnyögte. – Tucatszám rajzanak odafent, de kitér-nek vagy odébbállnak, valahányszor célba vesszük őket.

– Alkut köthettünk volna – mondta Eyfert. – Üzletről beszéltünk, mire te…

– Csalásról beszéltél, lódítottál és egy őrültet szabadítottál ránk. Ez elég ok a gyanakvásra, nem találod? – Olwen két ujjal emelte feljebb a fiú állát. – Elég a játszadozásból, Róka! Terítsd ki a lapjaidat, vagy Urriára mondom, magam terítem ki őket… veled és a kehes macskáddal együtt!

Eyfert kivételes jellemszilárdságról tett tanúságot: sikerült elmosolyodnia. – Rosszul fogtál hozzá. Nem az osztó vagyok, csak a megbízottja; a ban-

kot, és vele a játékot, másvalaki viszi. Az elf Arghra, onnét Seremarra, utóbb a fekete masszával borított Ersre

pillantott. – Kizárt dolog – mondta. – Túl rég ismerem a gyújtogatót. – Engem viszont alig ismersz – vágta rá Eyfert, aki, mint minden jó szak-

mabeli, az ellenfél bizonytalanságából merített erőt. Előrehajolt, Olwen aszta-lára tett, s olyan arccal dőlt hátra ismét, mintha egy hajszál helyett egész örökkévalóság választaná el a haláltól. – És mert a játékmesterről sem tudsz többet, legfőbb ideje megismerkedned vele.

8. A bőreváltónak idő kellett, hogy elbocsássa áldozatát, s legalább ilyen bajos volt számot adnom az elfnek mindarról, ami idáig juttatott. Higgadtan fogadta a dolgot, és rövid, lényegre törő kérdéseket tett fel – érdeklődése olyan őszin-te, nyugalma oly időtlen volt, hogy minduntalan eszembe kellett idéznem: egyetlen szavára valamennyiünket kardélre hánynak.

– Értsem úgy – mormolta végül –, hogy fenntartjátok az ajánlatot? – Nem szórakozni vagy fenyegetőzni jöttünk hozzád – válaszoltam. –

Azért döntöttem melletted, mert tudom, mekkora pénzek fordulnak meg az asztalodon… és mert a környék összes valamirevaló hajósa visszatérő vendé-gednek számít.

– A világ összes pénze sem elég ahhoz, hogy felfogadjátok őket. – Nem is ez volt a szándékunk. Beértük volna egyetlen lélekvesztővel, de

gondunk lett volna rá, hogy mindenki halljon ezt-azt a kalmár hajórajáról, mely hamarosan, talán már a hét végén partközelbe ér.

Olwen tűnődve nézte a padlón heverő testet: Ers fej e és válla szabad volt már, Argh most azon fáradozott, hogy eltávolítsa és egy vízzel telt csöbörbe gyűjtse a sorra előbukkanó hólyagokat.

– Kinek az ötlete volt, hogy az erioni szerencsejátékosok közül épp ezzel az ámokfutóval kezdjetek?

– Az enyém – dünnyögte Eyfert. – Azt hittem, ismerem őt. – Igazában senkit sem ismerünk, kölyök, és szerencsések azok, akik leg-

alább magukról valami fontosat tudnak. – Négyszáz évedbe telt, hogy eljuss idáig. A magunkfajtának a fele is elég

volna, ha… – Kész. szerencse, hogy olyan rohanvást éltek – bólintott Olwen. – Ha

másként lenne, korok óta romokban heverne a világ. – Ez az aggodalom késztet rá, hogy aquir fenevadakkal paktálj? – Egyetlen aquirt foglalkoztatok, és azt sem jószántamból: a rabszolgapia-

con, ahol szert tettem rá, nagyon is embernek látszott.

– Te megvetted ezt a…? – Csendesebben! – intette Olwen. – Hall bennünket, és semmi szükség rá,

hogy a lelkébe gázolj; bár Kránban született, a fajtájához nagyjából annyi kö-ze van, mint nekem a magaméhoz. Mióta az eszét tudja, a mi világunkban él; ha lennének hátsó szándékai, az elmúlt kétszáz évben biztosan elárulta volna magát. Gondolj rá úgy, mint az istenek fura tréfájára… a kandúr esetében egész könnyen ment, ha nem tévedek.

– Van fogalmuk a tieidnek, miféle játékot játszol? – Ha nem lenne – mélázott az elf –, a hercegi família réges-rég a nyakamat

törte volna. Rauminen, a helyi luminatar szemében mind egyformák vagyunk, bármilyen messzire estünk is Urria fájától.

– Mi a szándékod velünk? – Azt csak a módszeretek ismeretében dönthetem el. – Értsük úgy – hajolt előre Eyfert –, hogy érdekel az ajánlatunk? – A hajók érdekelnek, kölyök. A hajók, és mindaz, amit a ti Criddeletek ve-

szíthet velük. Tekintetem összevillant a felhajtóéval. – Criddel… a haragosod? – Criddel senki – legyintett Olwen a vízipipa csutorájával játszadozva. –

Senki azokhoz képest, akik mögötte állnak, akik a manővereit pénzelik, és az évvégi záráskor a palotanegyedbe zarándokolnak üzleti könyveikkel. Velük, a bankárokkal sincs számadásom… annál több a pondróval, aki Godora hercegi trónját mostanság bitorolja. Ha jól értettem, a ti sikeretek számára kudarcot, mi több, kész katasztrófát jelent.

Nem mozdultam. Kezdtem érteni, és kapisgálhatta Eyfert is, mert tétován bár, de elvigyorodott, és kalmármód fonta össze remegő ujjait.

– Ha elég pénze fekszik az anvariai expedícióban, a katasztrófa enyhe kife-jezés. Mióta az uralkodócsalád több ágra szakadt, hálátlan szerep mifelénk a fizetésképtelen uralkodóé.

– Magam is így gondoltam – bólintott Olwen, s szeme már nem csak a szikrafűtől csillogott, ahogy lepillantott rám. – Megkapjátok az asztalt, kan-dúr, és megkapjátok hozzá ezt az eszement toronit is – ha megtudja, mivel tartozik nekem, talán megállja, hogy újból a torkomnak essen.

– Magához tér – dünnyögte Argh az ajtó mellől. – Mi a parancs, főnök?

– Itass vele pálinkát, és juttass belőle a számvevőnek is: ha így kivetkőzik magából, mindig lelkifurdalás gyötri. – Végignézett rajtunk, és úgy mosoly-gott, ahogy csak üzlettársak közt szokás. – Ideje visszavonulót fújnotok a tieiteknek: Criddel emberei pár hét óta különös figyelemmel hallgatnak min-den állatmesét, és igyekeznek tisztázni az eredetüket is. Ha nyugalmat akar-tok, lapulnotok kell. Hogy itt vagy másutt teszitek, rajtatok áll, de vigyázza-tok: mostantól az én érdekem is, hogy azok a hajók sose érjék el Ynev partja-it.

– Gyűlölöd a herceget – állapította meg Eyfert. – Azért maradtál Erionban, hogy a vérét vehesd?

– Amit ősei a nemzetségem ellen tettek, nem érdemesíti ilyen tisztességre – mondta Olwen, akinek mosolya lassanként farkasvigyorrá torzult. – Beérem a tudással, hogy ő az utolsó a fajtájából… és a bizonyossággal, hogy ha sikerrel jártok, még az idén megtehetem, amire esküm kötelez.

– A nép elé tárod bűnös üzelmeit? – tudakolta Seremar. – Táncolni fogok a sírján, ahová a hasonszőrűek juttatják – dünnyögte

Olwen, elém tolva egy csészét, melybe korábban némi szeszt löttyintett. – Fenékig, játékmester!

Megtettem, amit megtehettem, aztán – bár nehezemre esett eldönteni, az áldomástól vagy a megkönnyebbüléstől szédülök-e – nekiindultam, hogy lepa-rancsoljam az égről a többieket.

9. Egy városban, mely ötezer esztendeje dacol a világban zajló változásokkal, minden nap évfordulónak, minden hét jeles hétnek számít – nem volt ez más-ként a mi hetünk esetében sem. Alborne Tercének dereka óta két nagy hul-lámban érkeztek Erionba a külországiak: egy részüket a Rivini-aréna gladiá-torviadalai, zömüket a Kitekintés és a Kettős Hold ünnepének látványosságai vonzották, olyan számban, hogy még a kikötőnegyed rosszhírű tavernáiban is megritkultak a szabad szobák. Az alvilági testvériségek vezetői összes embe-rüket az utcára parancsolták, a hercegi gárda őrjáratai sűrűbben rótták szoká-sos útjaikat, a révkalauzok hajót hajó után vezettek a város öbléből a nyugal-masabb belső kikötőkbe… s mire az előkészületek befejeződtek, annak rend-je-módja szerint fellendült az Ékes Tegzek házának forgalma is.

Jebal Jakim Ers dreggisét toroni kezek szabták, s toronira vallott a póz, mellyel viselte: a bőreváltótól kapott lecke fanyarabbá tette, tartását és elszá-nását azonban nem tudta kikezdeni. Mikor Eyfert ismertette vele az új felál-lást, csak bólintott, a megbeszélések alatt mindvégig keresztülnézett az elfen és számvevőjén – ám még most, napokkal később sem mertük lámpások, fák-lyák vagy gyúlékony matériák közelébe engedni.

Az asztalt, melynél csatáját meg kellett vívnia, a játékbarlang nagytermé-nek legsötétebb sarkában, a meredek ívű sátortető és a déli fal találkozásánál helyeztettem el. A fölé eső padlászugban egy goblin sem lett volna képes meghúzódni… de hárman is elfértek ott a mieink közül, akik szárnyverdesés-sel, motozással és hasonló, feltűnésmentes eszközökkel továbbították észlelé-seiket a lentieknek. Eyfert a gyújtogatóval szemben, Olwen beépített embere a söntés felőli oldalon kapott helyet – tapasztalt kártyásnak és még tapasztal-tabb verekedőnek mondták, a biztonság kedvéért mégis. egy pittarost rendel-tem a védelmére. Két másik kutya a söntés mögött állt készenlétben, a riban-cok szoknyakorca pengéket rejtett, s csak remélhettük, hogy sem rájuk, sem a felszolgálónak öltöztetett Seremarra nem lesz szükség: valami azt súgta, sem

a vendégek, sem az égiek nem díjaznák, ha üdvösségünk árát kívülállók véré-vel fizetnénk meg.

– Lapot – mondta Ers a második nap alkonyán, ellenérték gyanánt két ér-mehalmot tolva a soros osztó elé. Az első másfél napon gyászosan szerepel-tünk, de nem a módszerrel, hanem az összjátékkal volt baj; mikor átláttam a helyzetet, Ichazebet küldtem a padlástérbe, aki most halk – csak számomra hallható – kaparászással jelezte, hogy bátran feszíthetjük tovább a húrt. Fész-kelődni kezdtem Eyfert ölében, aki passzolt, s a többiekre villantotta negédes mosolyát.

– Négyet egy íjászért – mormolta a balunkon izzadó hajósgazda, két ujjal nyúlva a neki jutott lap után. Ahogy szemügyre vette, jelet kaptam az átellen-ben lebzselő pittarostól: a zászló még mindig áll.

– Saddib mester…? A dzsad, aki himlőhelyes képével és vékony bajuszával inkább tűnt sivatagi

haramiának, mint tisztességtelenségben megőszült terménykereskedőnek, nemet intett – az ő lapjaival én sem tettem volna másként.

– Négy – mondta Jakim Ers, mikor ismét rá került a sor –, és még négy a godorai szépasszonyok kedvéért.

A hajósgazda fújt egyet, de kitartott: tíz érmével növelte az ezüsthalmot az asztal közepén. Nem számoltam utána, mennyi pénzünk bánná az újabb hibát – épp eléggé feszélyezett a pittaros, a megfigyelő és a falat támasztó Seremar pillantása.

– Merész vagy, uram – suttogta Ers dreggise feketezöld selyemörvényéből. – Legyen tíz… és még tíz Ő császári felsége nagyobb dicsőségére.

A csend döbbentett rá, hogy blöfföl. A saját játékát játszotta megint, de olyan meggyőzően, hogy nem kárhoztattam érte: a hajósgazda, kezében egy Pusztító sorral, elbizonytalanodott pengeéles mosolya láttán.

– Lapot. – szólt rekedten. Amundot vagy mahradit várt, sötét erőket akart szembeszegezni a képzelt ellenséggel, s éppúgy rajtavesztett, mint azok, akik a nagyvilágban teszik ugyanezt: fán koppanó csőr üzente, hogy újabb ezüstje-iért csupán egy makacs, de mihaszna akolitát kapott.

– Uram…? A hajósgazda felrezzent, aztán – hisz más esélye nem maradt – előrukkolt

a Pusztító sorral. Ers mosolya pengéből tűvé keskenyedett, s míg a jelenlévők a lélegzetüket is visszafojtották, három teljes sort állított ki: a Vérnyelők és a

Holdimádók jó ideje készenlétben álltak, a harmadik ködfivér azonban olyan váratlanul bukkant fel, mintha a semmiből… vagy a zöld-fekete dreggis redői közül került volna elő.

– Kegyes halál. Az asztal körül támadt moraj tovaterjedt, s a nagyterem mind sűrűbb füst-

be burkolózó karzatán ült el; tudtam, hogy Olwen is hallja, s hogy megköny-nyebbülten sóhajt íróasztala mögött.

– Mennyi? – firtatta Eyfert, miután a hajósgazdát eltámogatták onnét, s a gyújtogató birtokba vette nyereményét. – Futja belőle egy nyamvadt vitorlás-ra?

– Nyamvadtra talán – dünnyögte Ers, s úgy rémlett, egyenest hozzám be-szél. – De ez csak a kezdet. A tőke gyűlik, a lapok forrósodnak… és én, ha csillagaim engedik, nagyobb halakat is horogra kerítek még.

10. Az elkövetkező napok – nincs rá jobb szó – különösen teltek. Különös volt a siker, különös a feszültség, a várakozás szaga a levegőben. Ers úgy játszott, mint akit démon szállt meg – folyvást nyert volna, ha vissza nem fogja magát, de megtette, mert érezte, amit valamennyien éreztünk: a bizonyosságot, hogy ténykedésünk az égiek kedvére való.

A nagy halak nem jöttek azonnal, de – ezt is éreztük – kezdettől figyeltek minket. Próbálták eldönteni, rendkívüli játékost vagy ügyes kezű csalót lát-nak-e, s hogy érdemes-e szerencséjüket próbára tenni ellene. A kisebb raga-dozók fel-felbukkantak, győztek vagy veszítettek, de pár hírmorzsával min-denképp gazdagabban távoztak az asztal mellől. A töredékek az Ékes Tegzek házának falain kívül hamar összegyűltek, s csak ennyi kellett, hogy új értelmet nyerjenek a más ribancoktól hallott, söntésnél elcsípett, füstben elsuttogott információk. A hajósok némelyikében máris összeállt a mozaikkép: könnyű vitorlások szedték fel a horgonyt hajnalonta, hogy a napot nyílt vízen töltsék, kétes alakok kémlelték a nyugati horizontot az árbockosarakból, s feltünedez-tek Criddel palotájánál is, melynek falairól mind több – s mind nyugtalanabb – fegyveres bámult vissza rájuk.

A negyedik napon a suttogásból szóbeszéd, az Ers előtt halmozódó ara-nyakból tucatnyi, két arasz magas torony lett – ez az összeg már elegendő volt ahhoz, hogy a várva várt nagyok is akcióba lépjenek, és biztos kézzel, tompán fénylő szemmel nyúljanak a nekik szánt lapok után.

– Készen állunk – mondtam a tisztelendőnek a negyedik éjszakán, míg korhadozó hajónk oltalmából a tengert bámultuk. – A szabadúszók már kifu-tottak; a foktól a kikötő bejáratáig száznál több kis kalózhajó lesi a zsák-mányt. Ilyen blokád megszervezéséhez egész vagyonra lett volna szükség… és Criddelnek sem lesz olcsó mulatság áttörni rajta, ha az ideje elérkezik.

– Hamarosan – mormolta a tisztelendő, lábaival a vörös holdsarló apró másait róva a homokba. – A kalmár hajói közelednek: álmaimban mind gyak-rabban látom őket, reggelente fűszerillatot érzek a délnyugati szélben. – Vén-

séges szemeiben csillagok ragyogtak. – Hatalmas hajók, búvár, és nagyon mélyen ülnek. Sosem jutottak volna idáig, ha emberi kezek irányítanák őket: Criddel olyan kristályokat építtetett kormányművükbe, melyek Kyria hajóit vezették révtől révig annak idején.

– De honnét…? – A legtisztább forrásból, fiú. Félezer dukátot fizetett értük a shuluri

regitor kincstárát megjárt kalandozóknak… és azóta is retteg a toroni fejva-dászoktól. Tartsd észben, amit hallasz: aki ilyen kockázatot vállal, és ilyen nagy hasznot remél nem sajnálja a pénzt a hajói védelmére sem.

– Nem lerohanni akarjuk őket – emlékeztettem. – Ez nem a mi módsze-rünk.

– Épp ezért aggódom. – Micsoda? – Eddig bölcs és óvatos voltál – dünnyögte ő. – De mihez fogsz, ha oda-

kint könyörtelennek kell lenned? – A tengerészek nem ellenségeink. – Azért, a pénzért, amit Criddel fizet nekik, a tulajdon anyjukat sem kímél-

nék. Lángba borítanak, legázolnak vagy felaprítanak bárkit, aki az útjukba áll. – Ne aggódj – suttogtam, erőt merítve az érzésből, hogy utam – pillanat-

nyilag legalábbis – a végzet lapályán át vezet. – Ha Ers tartja a formáját, gyorsabbak és fordulékonyabbak leszünk mindenkinél, és végzünk a munká-val, mielőtt bárki más lőtávolba ér.

A tisztelendő az égre emelte tekintetét. – Látlak még? – Azon leszek – mormoltam. – A visszaúton egy sor régi barát fedez, oda-

kint pedig mindannyian az istenek kezében leszünk. – Hallgattam egy sort. – Add át üdvözletemet a kapitánynak, atyám… és tudasd vele, hogy bárhogy fest mostanság, öröm lesz ennyi év után újra együtt harcolni vele.

11. Éjközép után értem vissza az Ékes Tegzek Házába – elég későn ahhoz, hogy a füstöt szinte vágni lehessen, s épp idejében ahhoz, hogy Jakim Ers jutalom-játékának tanúja legyek.

A legnagyobb hal tar fejű, széles vállú, heges bőrű figura volt, az a fajta, akinek markába kártya és kupa helyett csáklyát és tengerészkardot képzel az ember. Átizzadt ingben, ám rezzenetlen arccal ült a hajómester korábbi he-lyén, s látszólag ügyet sem vetett a körötte tolongókra. A középütt emelkedő érmetornyok új emeleteket növesztettek, talán meg is szaporodtak valame-lyest – többet tudtam a szerencse szeszélyéről annál, hogy számlálni próbál-jam őket. Eyfert nagyot szusszant, ahogy az ölébe szökkentem, a játszma másik három résztvevője – Argh, Seremar és egy ősz bajszú, ősz varkocsú idegen – futó pillantást vetett ránk. A fentiek jelzéséit el-elnyomta a padló nyikorgása, a bámészkodók moraja; ha másból nem, ebből megérthettem, hogy a hazai csapat szénája rosszul áll.

– Lapot – mosolygott Jakim Ers, aki az alkalomra vörös-arany dreggist öl-tött, és családja rendjeleivel ékítette fel magát. Ismertem annyira, hogy sejt-sem, nem bíz a véletlenre semmit, mégis lenyűgözött a belőle áradó méltóság, az auráját telítő erő. Elrendezte két sorát, és úgy pillantott a vele szemben ülő kalózra, mintha nem hallaná a mordulást a söntés mellől: egy pittaros jelezte így, hogy az ellenfélnek szemei és fülei vannak a kibicek között.

– Emelek, jahorr – dünnyögte a heges bőrű. Fülében és orrában aranykari-kák, körömfestményein delfinek és sellők. Inge csatakos vásznán tetovált ábrák kéklettek át: karavelt mélybe rántó krák, fogyó hold, torz csillagok. Tömpe ujjú kéz nyúlt a lapokért, a hozzá tartozó száj lilás-nedves volt, akár a frissen ontott halbél. Percenések odafentről: hat, nyolc, tizenkettő.

Ers várt, aztán oldalra billentett fejjel fuccsolt, de a szeme tovább mosoly-gott közben. A raktárház pusztulásának éjjelén láttam utoljára ilyennek, és mint akkor, most is megrémültem tőle.

A kalóz megolvasta a keze ügyébe vándorolt két torony szintjeit, és csorba fogait kivillantva újabb játszmát indítványozott. A szikrafű füstje a szememet csípte, de látnom sem kellett, hogy tudjam, ki az, akinek a tömeg utat enged: Olwen Gilad-Aringorn maga szolgálta fel az asztalnál ülőknek háza legjobb borát. Pillantása végigvándorolt a jelenlévőkön. A fal mellől, a daróccsuklya alól egy-egy szemvillanás felelt neki – Ers azonban csak a fejét ingatta, kiitta a bort, és táncoltatni kezdte a lapokat hosszú ujjai közt.

A következő fordulóban még két tornyot vesztett, és a harmadik szintjei is vészesen fogyatkoztak, mire ráébredtem, hogy szokása szerint saját játékát játsza, és vészhelyzetben sem folyamodik a dreggis rejtette tartalékhoz. Az újabb forduló után azt is biztosra vettem, hogy a kalóz nem ilyen szemérmes, hogy csal, és hogy folytatni fogja, míg mindent el nem nyer tőlünk… vagy míg valaki le nem leplezi és át nem vágja a torkát.

Eyfertre sandítottam, aki úgy meredt saját bedobott lapjaira, mintha elesett harcosok lennének – és ismeretségünk történetében először láttam tanácsta-lannak, sőt, kétségbeesettnek. Saját csapdánkba estünk: az asztalnál túl sokan gyűltek össze a mieink közül; a kibicek közt azonban többségben voltak a kalóz emberei, és árgus szemekkel figyeltek, nehogy vezérüket bármilyen trükkel megrövidítsék. Nyerésben lévő játékost csalással vádolni rossz ómen-nek számít errefelé – különösen ha olyasvalaki teszi, akinek győzelmi soroza-ta szóbeszéd tárgya a kikötőnegyedben, s akinek dreggise ellene szóló bizo-nyítékok sokaságát rejti. Tehetetlenek voltunk, és mikor a spaletták résében fekete helyett szürke sávot láttam, megértettem, hogy vesztettünk: lassan ránk virrad, a megmaradt pénz pedig már most is kevés ahhoz, hogy evezős bárkánál komolyabb járművet béreljünk rajta. A gyújtogató felé fordultam, aki dacos halálmegvetéssel kevert és osztott, a férfit néztem, aki már-már kiemelt a karmatikus szakadékból, s most az egész kompániával együtt visszalökött oda. Nem vigasztalt, hogy velünk zuhan majd, és haragudni sem tudtam rá – az járt a fejemben, hogy aki idefentről, öt ezüstért választ társat, a megváltás illúziójáért is hálás lehet.

Nem figyeltem többé a jelzésekre, és próbáltam úgy helyezkedni, hogy le-ugorhassak Eyfert öléből, ha dulakodásra kerül sor. Argh szemei máris vésztjóslóan villogtak, Seremar egy butélia nyakát szorongatta, a kibicek szo-rosabbra zárták gyűrűjüket az asztal körül – s egyszerre rezzentek össze, ahogy az ősz varkocsú idegen, az egyetlen kívülálló középre hajította lapjait.

– Csalsz, vízidisznó – közölte tárgyilagosan, s mikor a kalózvezér kilökte maga alól a széket, pörölynyi baljával úgy vágta állon, hogy a söntésnek zu-hant, aztán eszméletlenül térült el a padlón. Az ingujjából kihullott lapokra, az Amhe-démon és a Biztos kezű hölgy ábrázatára mészpor szitált odafentről, s mielőtt a kibicek felocsúdhattak volna, körös-körül pengék és számszeríj-lövedékek acélján csillant a fény.

– Mindenki látta – lépett az asztalhoz Olwen, s a legnekihevültebbek is visszakoztak merev mosolya láttán. – A kör érvénytelen, a tét a toronié. Kí-ván valaki szólni ellene?

A leterített vezér köré gyűlt kalózok rangidőse kiköpött… és megint ösz-szerezzent, ahogy a külső gyűrűt alkotó ribancok is fegyvert húztak.

– Nem. – Hangosabban! – Nem – ismételte a férfi, igyekezvén titkolni a megrendülést, mely a teljes

magasságában felegyenesedő Argh láttán vett erőt rajta. – A parancsnok túl messzire ment. Ha magához tér, bizonyára megnyugszik döntésedben.

– Ha így áll a helyzet – sóhajtott Olwen –, nincs akadálya, hogy fátylat bo-rítsunk erre a kínos epizódra. A parancsnok ágyat kap az emeleten, a többiek a ház kontójára fogyaszthatnak, míg összeszedi magát. Ha erőre kap, mehet-tek… de jövő tavaszig egyikőtöket se lássuk errefelé!

– Nagyvonalú vagy, uram – dünnyögte a hajós, s előbb az aranyakra, aztán az ősz varkocsú játékosra vetett lapos pillantást. – A napközép utáni apállyal mindenképp kifutottunk volna: munka vár bennünket odakint.

– Makrilszezon van, ha nem tévedek – biccentett a házigazda, és intett övéinek, hogy gondoskodjanak a szállásról és az innivalóról. Argh nem moz-dult, szemeiben azonban izzássá tompult a tűz. Seremar fontolgatta egy dara-big, mihez kezdjen a butéliával, aztán nagyot húzott belőle. A bámészkodók elszállingóztak, magunk maradtunk az asztalnál az éles szemű ismeretlennel.

– Fogadd elismerésemet, equester – mosolygott Olwen. – Ilyen kemény csapást századévenként egyszer ha látni errefelé; egy kisebb vérfürdő kocká-zatát mindenképp megérte a dolog. – Homlokráncolva nézett a távozók után. – Ha kívánod, kíséretet adok melléd: vannak emberek, akik nem tudnak mit kezdeni a nagyvonalúsággal, és a hajnali utcákon is csak a bajt keresik.

– Maradok.

– Megtiszteltetésnek veszem. – Az elf bort töltött a gyújtogatónak, és az asztal sarkára telepedett. – Kevesen akadnak az új istenek szolgái közt, akiket többre becsülök nálad: tudsz várni, ha kell, és cselekedni, ha úgy hozza a szükség. Leköteleztél, és ha tehetek bármit…

– Tehetsz – mondta az ősz varkocsú, s kék szemeinek sarkába szarkalába-kat vésett a vigyor. – Meggyőzheted a barátaidat, hogy elkél a bandájukban még valaki. Egy harcos, aki sokat tud a világról, ismeri Neyvar Criddel viselt dolgait… és mert semmi vesztenivalója, szívesen részt vesz a holnapi makrilhalászaton odakint.

Ez már sok volt Eyfertnek: hátradőlt ültében, s erszényestől az asztalra ha-jította megmaradt aranyait.

– Végy belőle, amennyit akarsz, és jobb, ha a nevedet se árulod el: megbí-zóim torkig vannak a szószátyár alakokkal, akiknek túlontúl átlátszóak az indítékaik.

– Az elf ismer – hunyorított Olwenre az ősz ember. – Ismer, és ha az asz-talhoz engedett, tudja azt is, mit miért teszek.

Jakim Ers nem hatódott meg. – Criddel a miénk. Ha ütni akarsz rajta, a sor végén a helyed. – És ki vezeti a sort? Talán te? – Azt hiszed, nem boldogulnék vele? Az öreg elhúzta a száját. – Csak ha ballisztákat és tűzköpőket is dugdosol a dreggisedben. Máskü-

lönben annyi esélyed sincs, amennyit a vízidisznótól kaptál az imént. – Hogyan? – Criddel nem ostoba. Hírét vette a kalózok készülődésének, és mert a tét

nagy, úgy döntött, személyesen lép akcióba. Hajói talán már ma kifutnak, hogy nyílt tengeren várják be az expedíciót, és tegyenek róla, hogy bántatla-nul partot érjen.

Fújhattam egyet, mert a jelenlévők megrökönyödve pillantották rám. – A kalmár hajói – folytatta az ősz ember – úszó erődök. Zsoldosok és va-

jákosok lesznek rajtuk, sokszorta többen, mint tíz esztendeje, mikor azt a gyalázatos mészárlást rendezte a foknál. Tudja, hogy összeesküvést szőttek ellene, de nem sejti, miért – ha tudná, egy ezüst helyett tíz aranyat kínálna minden leterített sirályért és kóbor ebért. – A pittaros szeme közé nézett, az-tán felém fordult. – Ha valóban menni akartok, nem nélkülözhettek egyetlen

fegyverbíró kezet sem… még ha a férfi felett, akihez tartozik, el is szállt kissé az idő.

– Sokat tudsz, öreg – biccentett elismerően Eyfert. – Következtetéseid némelyikéért a kalmár egész vagyont fizetne neked.

– Se az ő aranyaidból, se a tieidből nem kérek, fiú. Itt elvekről van szó. – Az miféle pénznem? – Meglátod – dünnyögte az ősz varkocsú. – Ha az én uram engedi, meglá-

tod hamarosan. A felhajtó az elfre sandított. – Mit tudsz erről az alakról? – Yulek Dunzannak hívják. Sheralanban született és nevelkedett, Uwelt

szolgálja… és egy eskü kedvéért rostokol Erionban, akárcsak én. Mikor alkut kötöttem veletek, üzentem érte – valami azt súgta, hasznát vehetem még.

Ers, aki a tallér-tornyok emeleteit számlálta, savanyú képpel pillantott fel. – Lélekkufárunk és bosszúállónk tehát már van. Vannak elveink, van hi-

tünk és némi tőkénk, az idővel azonban hadilábon állunk… és mert hajónk sincs, kétlem, hogy lesz módunk lemészároltatni magunkat odakint.

– Tévedés – közölte Olwen, és odaintette közelben várakozó számvevőjét. – Gondoskodj róla, hogy a kalózbanda főnöke félreeső szobát kapjon, tartsd távol a testőreit, és mielőtt dologhoz látnál, közöld Argh-gal meg a többiek-kel, hogy készüljenek: az új fejleményekre való tekintettel a kettes számú tervet hajtjuk végre.

12. A kalózhajó ósdi volt; gyomrában kátrányszag keveredett a rothadó zöldség és az avas bálnazsír bűzével… a tengerillatot azonban sem ez, sem a deszka-falak közé zsúfolt testek kipárolgása nem nyomhatta el, s én, bár a hullámzás erősödött, boldog voltam, hogy végre-valahára úton lehetek.

A haramiák értették a dolgukat: a riegoyi mintára épült szkún a napközép utáni első órában távozott Erion öbléből, s szél ellen délnyugatnak siklott, hogy elkerülje a foknál gyülekező kisebb hajókat, melyektől Criddel feltartóz-tatását reméltük. Szinte láttam, ahogy Ynev partjai elmerülnek a távolság kék ködében, tudtam, hogy mérföldnyi víz választ el a mélyben ágáló hegyormok-tól, megmagyarázhatatlan módon mégis biztonságban éreztem magam – ösz-töneim azt súgták, az igazi veszedelem nem lentről fenyeget.

A heges bőrű, tar fejű parancsnok kétszer is leereszkedett a fedélközi lét-rán, hogy szemügyre vegyen bennünket. Fürgébb és visszafogottabb volt az Ékes tegzek házának emeleti szobájában hagyott eredetinél – a bőreváltó csak odafent, a mit sem sejtő legénység előtt eresztette ki hangját, s hagyta, hogy vonásai a számító indulat maszkjává torzuljanak:

– Feszesebbre azokat a köteleket, barmok! Így akartok ti elsőként célhoz érni?

Hadnagya, aki a kártyaasztalnál történtek után a kibicek rajának élére állt, morgott valamit a kedvezőtlen előjelekről. A madarakra gondolhatott, melyek szokatlan számban és szokatlan csendben csapongtak odafent, a kopasz azonban csak röhögött, obskurus isteneit emlegette – és övéi közül senki sem mert kételkedni döntése helyességében.

– Holnapra kárpótoljuk magunkat mindazért, amit a kuplerájban veszítet-tünk. Egyenesbe a kormányt, kishitűek, és keressétek a vitorlákat a nyugati horizonton; lelkemre mondom, megéri a fáradságot.

– De a fickó, aki megütött… – Felfogadtam a társaival együtt. Mostantól engem szolgálnak – van vala-

mi kifogásotok ellene?

– Remekül kézben tartja őket – vélte az ősz varkocsú Uwel-lovag. Nehe-zemre esett ekként gondolni rá, pedig Olwen – míg a partig kísért minket –, újabb részletekkel árnyalta portréját. Megtudhattuk, hogy húsz esztendeje kerekedett fel sheralani rendházából, hogy egy ifjú özvegy kívánságára akart bosszút állni Criddelen, próbálkozásai azonban rendre kudarcba fulladtak: a kalmárt a velünk történtek óta túl nagy erők, értsd: túl nagy összegek – vé-delmezték. Dunzan visszahúzódott, sebeit kiheverve újra előmerészkedett, s mire belátta, hogy nem férhet prédájához, visszatérni sem akart már – most is csak abban reménykedett, hogy övéi kézhez kapják búcsúüzenetét, s ha ku-darcot vall, rátermettebb embert küldenek helyette.

– Micsoda társaság! – dünnyögte Argh, aki mindannyiunknál jobban szen-vedett a fenékben terjengő bűztől. – Szégyen az összes valaha élt és eztán születő felhajtónak… és jókora gond nekünk.

– Eyfert tehetséges kölyök – ingatta fejét Jakim Ers. Hasztalan magyaráz-tuk neki, hogy ha minden jól megy, csak a hányingerrel kell megmérkőznie, mert zöldlunir pikkelyvértet és Odassynban vert ikerkardokat viselt. A gyújtó-hólyagokkal teli csöbrök ponyvával takartan sötétlettek mögötte: az orkra és két emberére várt a feladat, hogy riadó esetén a fedélzetre cipelje őket. A. madárraj vezetésére Vyan a varjú, szakrális támogatásunkra Seremar vállalko-zott – ez utóbbi imádkozni vonult a sarokba, képe azonban elárulta, milyen nehezére esik az összpontosítás, s kínjai láttán Argh borúlátása is megalapo-zottabbnak rémlett.

– Tehetség… – zendült a daróccsuklya alól. – A magadfajta csak így képes magyarázni az istenek kegyét.

– A Róka nem a vérem, emberállat, és az isteneihez sincs közöm. Neked mindegy, kit szolgálsz, hisz erre rendeltettél – ami engem illet, csak dolgozom neki.

– A ma hajnali bakot is a kedvéért lőtted? – Elég! – sziszegte Dunzan. – Hallgassátok csak…! Amire felfigyelt, új szólam volt a fenti zaj hullámveréssel összemosódó

morajában, épp elegendő ahhoz, hogy torkom elszoruljon tőle, hogy pillantá-som a mellettem kuporgó Ichazebét keresse a néma üzenettel: közeleg az időnk.

Az árbocőrök kiáltásai vitorlák feltűntét jelezték a nyugati horizonton.

13. Criddel Anvariát megjárt hajói épp ott voltak, ahol lenniük kellett: a kristá-lyok a kyr hódítók hajdani útvonalán, a Vörös-folyam peremén vezették őket északkeletnek. Méreteikkel és sebességükkel a szkún sokat látott legénységét is meglepték; órákba telt, míg a szélörvények közt lavírozva a közelükbe fér-kőztünk. Seremar buzgón kántált, mégsem az általa kavart tajtéknak, hanem a keleti égboltot elsötétítő viharfrontnak láttuk legnagyobb hasznát – Olwen nem garasoskodott, pénzünkért valóban rátermett Arel-papokat kerített oda-kint.

– Szélirányba! – ordította a bőreváltó, ahogy a kalózvezér torkán kifért. – Fősudár kurtít, kormányvásznak ki: a hátukba kerülünk!

– Túl nagyok – nyögte a hadnagya. – A burkolatukat még ballisztákkal se…

– Eszem ágában sincs lődözni rájuk, te tulok. El tudod képzelni, mit zúdí-tanának ránk viszonzásul?

A haramia nagyot nyelt: láthatóan el tudta. – Ha észrevesznek… – Azért rendeltem a vihart, hogy az orrukig se lássanak, istenbarma! Figye-

led, mennyivel magasabbak a palánkjaik, mint egy órával ezelőtt? Srófra jár-nak, mint a kahrei masinák, a hozzájuk tartozó tető meg olyan erős, hogy egy tucat bálnabika súlyát is megbírná. Égiháború idején a derék kalmárok ugyan-úgy begombolkoznak, ahogy a kyrek tették valaha: alig esznek, csövekbe rondítanak, tán még a levegőt is azokon keresztül veszik. Ballasztkamráik vannak, hogy egyensúlyban maradjon a seggük, és szivattyúik arra az esetre, ha mégis fejre állnak; ilyenkor elárasztják a rekeszeket az egyik oldalon, és zsolozsmáznak, míg vissza nem billen az egész kóceráj.

A tengeri rablók furcsálkodva néztek össze – parancsnokukat eleddig nem kimondottan a tudásáért tisztelték.

– Honnét tudod?

– Olvastam, te állat! Dologra, ha nem akartok szekercét a hülye fejetekbe: hamarosan ránk esteledik! Valóban bealkonyult, mire elértük a megfelelő po-zíciót. A nap vörös korongként szállt alá messze nyugaton, a partokra boruló feketeségben villámok, cikáztak, az alacsony égből zápor zúdult ránk… a Criddel-expedíció két gigásza azonban, mint esztendők óta mindig, rendület-lenül haladt tovább célja felé.

– Ilyen tempó mellett reggelre révbe érnek – dünnyögte Argh, akit az eső sem szorított rá, hogy megváljon csuklyájától. – Nem kéne legalább a kor-mányművüket tönkrezúzni?

– Ha észrevesznek, tíz percünk sincs a víz színén – válaszoltam –, a tem-pójuk pedig lassulni fog, mihelyt elhagyják az áramlatot: a Vörös-folyam nem az Erion-, hanem a Riegoy-öbölbe vezet.

– Tiszta sor – bólintott az Uwel-lovag. – De mit segít rajtunk, hogy lassí-tanak? Ha valamelyiket megrongáljuk, a másik azonnal végez velünk; szétlő vagy legázol, ahogy épp könnyebb neki, mindkettőt egyszerre elintézni meg…

– Ez a mi feladatunk – közöltem. – Az enyém és Ichazebé. – Ichazeb? – A vadászgörény – mormolta Ers. – A mi kandúrunk szerint komoly navi-

gációs tapasztalattal bír, és vaksötétben is eligazodik az ilyen monstrumok fedélzetén.

A lovag az állát dörzsölgette; láthatóan nehezére esett vitába szállni –velünk.

– Mit forgattok a fejetekben? – Megkeressük a hátsó ajtót. – Hát aztán? – Besurranunk anélkül, hogy bekopognánk, szétnézünk odabent… és min-

dent elkövetünk, hogy megállítsuk a konvojt. – Pazar – somolygott a gyújtogató. – De ha találtok is a tengerészek közt

olyat, aki kíváncsi a mesétekre, ne számítsatok rá, hogy az egész kóceráj el-süllyed szégyenében: ahhoz az én elixírem és a derék haramiák segítségére lesz szükség.

– Csak az egyik hajót támadhatjátok meg – emlékeztettem. – Azt, amelyik az adott pillanatban könnyebb zsákmánynak ígérkezik… és tüstént abbahagy-játok a harcot, mihelyt Criddel megjelenik.

– Botorság bevárni, kandúr. Ha a öreg nem túlzott, ő meg az emberei… – Számadásunk van velük – dünnyögtem, és éreztem, ahogy a gyűlölet

édes-forró hulláma minden szál szőrömet az égnek mereszti. – Csak velük, nem a tengerészekkel, ezt ne feledjétek… és jusson eszetekbe, hogy várunk még valakit, akivel a kalmárnak mindenképp találkoznia kell.

– A híres kapitány, mi? – Jakim Ers tűnődve babrált hosszabbik pengéjével. – Miből gondolod, hogy eljön egyáltalán?

– Itt lesz – mondtam. – Jönni fog, mert tudja, hogy nélküle sosem jutunk haza… és mert esküt tett rá, hogy ha együtt kezdtük, együtt is fejezzük be az utazást.

14. Éjközép táján csitult a szél, a hullámzás azonban elég erős maradt ahhoz, hogy már vízbe ereszkedéskor a kedvemet szegje. Mielőtt alámerültem, még láttam Trak Mollarit elrugaszkodni a fedélzetről – Ichazeb háncskosara Dreina mérlegeként himbálózott szürkével pettyezett hasa alatt. A távolabbi monstrum felé tartottak, s csak találgathattam, elérik–e: fontosabb dolgom volt most. A tengermély szürkesége ölelt körül, a végtelenség, melybe tíz év-vel korábban Criddel jóvoltából olvadtam át, s ahonnét most bosszúálló fan-tomként fogok visszatérni… ha egy mohóbb mélységlakó fel nem zabál addig.

Bíztam a sikerben, következésképp bíznom kellett az istenekben is. Ha lát-nak – márpedig látniuk kell – bizonyára értékelik, hogy üdvösségünk árát nem ártatlan vérrel akarjuk megfizetni. A terv jó volt, olyan jó, amilyen egy búvár terve csak lehet; esztendőkön át tűnődtem rajta, de végső formáját csak az indulás előtti éjszakán, a tisztelendő intelmének hatására nyerte el. Tudtam, hogy Criddel a létező legmasszívabb hajókat indította útnak, a masszív pedig még napjainkban is kyr mintára készült monstrumokat jelent – monstrumokat zárható fedélzeti nyílásokkal, elforgatható katapultokkal, tűzköpőkkel… rá-adásnak bonyolult kamra- és szivattyúrendszerrel, melynek kezeléséhez csak a tisztek, no meg a karbantartásért felelős búvárok értenek. Saját hajónk szi-vattyúrendszere éppoly kezdetleges volt, mint minden más a fedélzeten; kész szerencse, hogy nem szorultunk a segítségére – most mégis hálát mormoltam az égieknek azokért az órákért, melyeket a moszattal és kagylókkal vívott reménytelen harcra pazaroltam: nem árt ismerni a zsigereket, melyeken át az ember – vagy macska – a szörnyeteg gyomrába merészkedik.

Csak egyszer jöttem fel levegőért, aztán – immár a nekem jutott monstrum bordázata mellett – alábuktam megint. Végtelenül hosszúnak rémlett az ereszkedés a mélyülő szürkeség mind nyugodtabb, mind hidegebb rétegein át; már-már irigyeltem Ichazebet, aki kisebb és hajlékonyabb testével a vízvonal feletti szellőzők rácsozatán át is utat talál, de mikor a deszkák homálynál sö-

tétebb falán fekete oválisok tűntek elő, többé nem cseréltem volna vele – le-foglalt a soron következő lépés, a legveszedelmesebb mind közül.

A rézsút felfelé vezető csövek torkolata a kyrek idejében zárható volt, Criddel azonban, akit csak a tengerállóság és a befogadóképesség foglalkoz-tatott, elsiklott az ilyen apróságok felett; a cső cső, a szivattyú szivattyú – és jaj annak, aki a fejedelmi fizetés és a beígért részesedés mellett szájalni mer! A befelé vivő áramlás nem volt túl erős, de mielőtt istenigazában aggódni kezd-tem volna a szűkebb szakaszok matt, máris odafent, a hajófenékben találtam magam. A gyűjtőtartály elrozsdált túlfolyója csak egy ember számára jelentett leküzdhetetlen akadályt: én pillanatok alatt átférkőztem hüvelyknyi nyílásán, s hagytam, hogy ösztöneim sóvirágos falépcsőkön, homályba borult folyosókon és légkürtőkön át vezessenek tovább.

Teendőimre összpontosítottam, így ha láttam is a kalmár zsoldjában álló harcosokat és tengerészeket, nem féltem őket, s még kevésbé éreztem velük. Emléktárgyaikból és trófeáikból ítélve másképp közelítettek az anvarikhoz, mint mi annak idején – az üres priccsek, hiányzó végtagok és vöröslő hegek pedig megérttették velem, hogy sem fogadtatásuk, sem búcsújuk nem volt szívélyes odaát. Néhányan nyilván kegyetlenebb halált érdemeltek volna a miénknél, de nem azért jöttem, hogy pálcát törjek felettük. Fantom voltam, fürge és észrevétlen árny, mely az érkezését követő első óra végén lapult meg a kormányállás felső szintjén… s melynek minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy a helyén maradjon, mikor a kilátónyílás keskeny csíkjában fordulni látta a másik hajót.

Nem tudhattam, él-e még Ichazeb, de megállapítottam, hogy célhoz ért, és megtette, amit a siker érdekében mindenképp meg kellett tennie: elmozdította vagy megrongálta az iránytartást biztosító kristályokat, a negyedfélezer ton-nás monstrum pedig, mintha óriás kéz taszítaná, lassan délnek fordította orrát, és testvérhajója felé sodródott a tajtékzó vízen.

A veszély közeledtekor támadt zűrzavarról, sőt, a két alkotmányt minden eresztékében megrengető ütközésről sincs sok mondanivalóm. Előbbi a kor-mányfedélzeten, utóbbi a szivattyúkamrához vezető légaknában ért, és olyan erővel kent a vasalásnak, hogy belekábultam. Hat-nyolc láb magasságból zu-hantam a közlekedőfolyosó deszkáira, vörös ködön át láttam a mellettem-felettem elviharzó alakokat. Fegyveresek is akadtak köztük, de eszük ágában sem volt velem – vagy akár saját sebesültjeikkel – foglalkozni. Vízbetöréstől

tarthattak, mert gondosan lezárták a folyosóra nyíló ajtót… és mit sem tudtak a lábuk alatt húzódó rekeszekről, mert megkönnyebbült zihálással dőltek a falnak a túloldalon. Feltápászkodtam és sajgó gerinccel, rogyadozó lábbal buktam át a szivattyúkamra küszöbén. A levegő félelemverítéktől és gomba-pálinkától szaglott, egy tengerész véres fejjel hevert az emeltyűk mellett – halottnak hittem, de mikor végigszaladtam a lábán, hogy válláról a korlátra ugorhassak, összerándult s rám nyitotta zavaros szemét.

– Mi a…? – Távozz! – förmedtem rá, ahogy levegőmből telt. – Menj, és vissza se

nézz; ez a végzet ideje! Emberem kábább vagy babonásabb lehetett a godorai átlagnál, mert vakon

engedelmeskedett. Hallottam, ahogy kibotorkál, ahogy csáklyahegyet feszít a folyosó mennyezeti tolóajtajának, a nyögést, ahogy felhúzódzkodik a létrán, majd a dobogó lépteket, ahogy az orr felé lohol, és nevethetnékem támadt a gondolatra, milyen képet vágnak majd a társai, ha találkozásunkról számot ad nekik.

A hajóra újabb csapások zúdultak: a hullámverés az Ichazeb megbénította monstrum orrával dörömbölt bordázatán. Itt-ott meg is repeszthette, mert a bálnagyomorbűzbe vihar- és tengerszag vegyült – ez utóbbi adott erőt, hogy sorra járjam a baloldali emeltyűket, és elgyötört testem teljes súlyát latba vet-ve ütközésig taszítsam őket. A nagy csikorgásban nem hallottam a szivattyúk dohogását, de éreztem az erősödő remegést, ahogy a víz a gyűjtőtartályokból a tati ciszternába, onnét a bal első rekeszbe zúdult. A másodikba nyíló válasz-falat magam húztam fel, a következővel a növekvő nyomás végzett – remél-tem, hogy a fekete áradat sem bűnöst, sem ártatlant nem ér odalent.

A párkányról a padlóra ugorva tüstént tapasztalhattam a változást: a monstrum, melyet a rakomány súlya mindeddig egyenesben tartott, most balra dőlt, s minden múló perccel többet tárt fel szél felőli oldalának sebezhetőbb részeiből. Magam elé képzeltem a haramiák elképedt ábrázatát, a bőreváltóét, ahogy teli torokból üvöltve sortüzet, majd rohamot vezényel… aztán Ers baljós vigyorára, a pokoltüzet rejtő hólyagokra gondoltam, és ráébredtem, hogy ha élni akarok, nincs itt több keresnivalóm.

Két út állt előttem: választhattam azt, amin érkeztem, hogy fogyatkozó lé-legzettel, ár ellen küszködjek, és a felfelé vezetőt, melynek minden fordulójá-ban tengerészcsizmák, fejszék és kardok fenyegettek. Némi habozás után

döntöttem az utóbbi mellett: a párkányon végigfutva követtem a matrózt a létrán, a tolóajtón át. Meglapultam, ahogy újabb kétlábú árnyak dübörögtek el mellettem, aztán nekiiramodtam és rohantam, ahogy macskaként még soha: ösztöneim azt súgták elsőként kell a burkolatközi vészkijárathoz érnem.

A mozgás a fájdalom dacára örömet okozott, valahogy úgy, ahogy a kín csökkenése a víz mindent elborító szürkéjében valahol közel, valaha rég. So-sem éreztem magam olyan közel Lanishoz, mint ezekben a pillanatokban, s kegyesek voltak hozzám az égiek is: a szkún legénysége, mikor választania kellett a két magatehetetlen célpont közül, Ichazeb hajójára nyitott tüzet, és az enyémet vette célba csáklyáival.

Nem tudok számot adni róla, mikor nyílt meg a burkolatközi átjáró – tán egy rémülettől félőrült Criddel-zsoldos tépte fel, talán a portyázó csapatot vezető Argh zúzta be szekercéjével. Csizmás lábak tipródtak körülöttem, a levegő faforgáccsal, tajtékkal és vérgőzzel telt meg. Harc volt a javából, de többé nem az enyém; részvétlenül, kábán meredtem a padlóra hanyatló teste-ket, s hagytam, hogy valaki – tán épp az ork – a karjába vegyen.

– Szép munka volt, kandúr – dünnyögte, ahogy valaki másnak adott át, s ismét belevetette magát a fedélközi folyosókért vívott küzdelembe. – A túlol-dali hodály lángol, ez meg úgy nyeli a vizet, hogy legfeljebb egy fertályórát maradhat fenn; a főnök szerint ennyi időnk van, hogy minden mozdíthatót összeszedjünk.

– Tedd, amit tenned kell – zihálta a nyomában törtető Uwel-lovag. – Mi a kormányfedélzetre megyünk: Ers földijei a fűszereknél is többet fizetnek majd azokért a fránya kristályokért.

A gyújtogató követte: bár jobban szerette a tüzet a víznél, a megváltás re-ménysége elődei győzhetetlen erejével ruházta fel. A hajó mélyében sikoly sikolyt követett, én azonban távolodtam az egymásnak feszülő pengék, kaszá-ló karok és megüvegesedő szemek poklától: kérges markokban himbálóztam a monstrum tatján ütött második nyílás felé. Előbb a Mollarik rikoltozása jutott a fülemig, aztán megpillantottam a többieket is, és kérdeznem sem kel-lett, hogy tudjam, mi történt, illetve mi nem történt Ichazebbel: háncskosara üresen himbálózott a korláton megült Trak hasa alatt.

– A kormányos győzött, de nem tért vissza – kárálta Vyan. – Az istenek kegyesek voltak hozzá: csatlakozott Grighez és a többiekhez a Fátyol túlolda-lán.

A második monstrumot néztem: a víz utat talált elülső rekeszeibe, a válasz-falakat átszakítva zúdult hátrafelé, s ahogy a tat mélyebbre merült, a roppant alkotmány recsegve-ropogva szakította ki orrát a testvérhajóján ejtett sebből. Füstöt okádó fedélzetinyílásaiban egymást öklözték a menekülők, a fedélköz légzárványaiban Ers kéken freccsenő tüze lobogott; akik tétováztak vagy túl sok terhet cipeltek, megperzselve zuhantak a hullámok közé.

– Elég – suttogtam. – Magatokat mentsétek, ostobák! – Nem hallanak – közölte a bőreváltó, akinek ábrázatán – meglehet, az én

kedvemért – a könyvmoly vigyorának barázdái mélyültek el. – Semmit sem tehetsz értük: most már csak magunkkal szabad törődnünk.

– Az embereid… – Fosztogatnak – bólintott ő. – Nem lenne bölcs dolog visszafogni őket, és

ha az elkövetkezőkre gondolok, úgy érzem, ennyi mindenképp kijár nekik. – Mintha a gazdádat hallanám. – Olwen nem a gazdám – ingatta fejét a bőreváltó. – Az uram, és szigorú

parancsba adta, hogy vigyázzak rád: nem olyan számító, amilyennek látszani akar, és sosem feledkezik meg azokról, akik diadalhoz vezető útját egyenge-tik.

Nem volt erőm vitába szállni vele. Megkönnyebbülésemet levertség váltot-ta fel, a nedvesség csontig hatolt, és hirtelen érezni kezdtem a szél hidegét is. Ichazeb halott, gondoltam, de a testemben vendégeskedő tudatnak nem aka-ródzott értelmet rendelnie a megállapításhoz. Ichazeb, akár a nap és a holdak, öröktől fogva létezett – kölyökkoromban úgy képzeltem, csak a végső nap-nyugtával távozik e világ térségeiről. A verdeső szárnyakat néztem, megbor-zongtam a kutyák gyászos vonítására… és szinte vártam a kiáltást, mely egy pillanatra rá, a szkún előárbocának magasából csapott ránk:

– Ahoj odalent! Vitorlák, kék-szürke lobogók, magas építésű karavelek közelítenek északkelet felől!

A bőreváltó pillantása minden szónál ékesebben beszélt, ahogy a korlátba fogódzva visszafelé indult, mégis gyülekezőt bömbölt embereinek.

– Vissza! – szállt szájról szájra a torokhangú kiáltás. – Vissza, mind! Harc-készültség!

Neyvar Criddel megkésve és lerongyolódva bár, de megérkezett az elszá-molás színhelyére.

15. A kék-szürke lobogójú karavelek épp olyan viharvertek voltak, amilyennek lenniük kellett – nehezen verekedhették át magukat a foknál összeverődött kalózok blokádján. A három hajóból egy alig vánszorgott, pirkadatra végképp letett róla, hogy társai nyomába érjen, s vásznait bevonva, színeit lebocsátva harcolt az egész felépítményét elnyeléssel fenyegető tűzzel. A másik kettő gyorsan közeledett – a hajnali szélbe fekve, csatakígyóikat kibontva kísérteti-esen emlékeztettek a tengerész-életem utolsó napján – és legnyomasztóbb macska-álmaimban – látott járművekre, s csak ennyi kellett, hogy ismét fel-lángoljon bennem a harag. Hasonlóképp érezhettek a szkún fedélzetére visz-szatérő haramiák is: bár gazdag zsákmányt ejtettek, összes ott veszett társuk-nál jobban gyászolták mindazt, amit a süllyedő óriáson kellett hagyniuk.

– Balforduló! – adta ki a parancsot a bőreváltó, miután Argh elmetélte az utolsó csáklyakötelet. – A roncsok mellett maradva körbekerülünk és várunk, hogy a karavelek szélárnyékba érjenek!

– Kétszerte gyorsabbak nálunk – dünnyögte valaki. – És ha tüzet nyit-nak…

– Nem fognak lőni, míg a két hodályt a felszínen látják. Míg úgy hiszik, van mit veszíteniük… – A parancsnok a szkún tűzmesteréhez, egy lángmarta képű enoszukeihez fordult. – Járasd a fújtatókat, és készülj: a monstrumok felett átlőve talán megperzselhetjük azt a hajót, amit a kalmár oltani küld.

– Ha esze van, vár még. – Hogy újabb milliói váljanak hamuvá? Nem ismered eléggé a kalmárokat.

Fogadok, hogy a mi Criddelünk máris kettéválasztotta a rajt… és magát át-kozza, amiért vízvarázslók helyett boszorkánymesterekkel dolgoztat.

– És ha sikerül bekerítenie? A bőreváltó szembefordult az akadékoskodóval. – Ki parancsol itt? – sziszegte. – Te, főnök. – Kié ez a nyavalyás bárka?

– A tiéd, de… – Akkor fogóddz a töködbe és tedd, amit mondok, különben a halakkal

ebédelsz, világos? A kalóz nem válaszolt, s olyan szemeket meresztett a fent csapongó mada-

rakra, mintha balsorsa hírnökeit látná bennük. Argh és a toroni a csöbrökkel bajlódott, én magam kábán tűrtem, hogy Seremar fedél alá cipeljen: ahogy a szkún növelte sebességét, még vadabbul záporozott ránk a szél kavarta per-met.

– Elkéstünk – mormolta a délvidéki, akinek ábrázatánál csak karinge lehe-tett fakóbb sárga. – Elkéstünk, és most harcolnunk kell, igaz-e?

– Igaz – feleltem, de nem éreztem azt a kétségbeesést, amit annak idején. Vigasztalt a tudat, hogy Criddel semmit sem nyerhet második lemészárlá-sunkkal, s hogy Olwen, aki mától a lekötelezettünk, kamatostul fizet majd neki a meddő diadalért. Láttam, hogy Ers vérzik, láttam a martalócok heve-nyészett kötéseit, és fájlaltam, hogy nem mondhatok köszönetet nekik – hit-ték, hogy magukért teszik, amit tesznek, s aligha tudják meg valaha is, meny-nyivel nemesebb célt szolgáltak vele. A karavelek lobogóit néztem, míg el nem tűntek a lángoló monstrum hajlata mögött, s minden eddiginél tisztábban láttam helyemet a dolgok rendjében: porszem voltam, akár Lanis, akár Grig, Ichazeb és a többiek, porszem, mely megméretett és könnyűnek találtatott… de eleget tanult ahhoz, hogy régi életének hibáit többé ne kövesse el.

– Támadunk – suttogtam. – Támadnunk kell, mielőtt ők támadnának; ti és a többiek nem osztozhattok a vétkesek sorsában.

– Mit zagyválsz? – Seremar az ostobát játszotta, de biztosra vettem, hogy ért: pap lévén többet tudott – és még többet sejtett – indítékainkról bármely más kívülállónál.

– Kockáztattunk, hogy megóvjuk az ártatlanokat a két szállítóhajón. Koc-káztattatok ti is, mikor mellénk szegődtetek – most rajtunk a sor, hogy bizo-nyítsunk. Harcolni fogunk, hogy ne kelljen állatként tovább élnünk… és hogy megmutassuk, kiérdemeltük az istenek kegyét. Szedd össze az erődet, szent ember, és bűvölj napot az égre: rászolgáltunk, hogy másodjára fényben pusz-tuljunk el!

A délvidéki szólni akart, aztán csak bólintott: értettük egymást. A szkún nyugatnak tartott, s mielőtt a lángoló monstrum tatjához ért, mindkét ballisztájával a hatalmasan domborodó gerinc mögé lőtt. A martalócok üdvri-

valgással fogadták a túlnan felszálló füstfelleget – aztán kijutottunk a roncs árnyékából, s megpillantottuk Criddel második karaveljét, mely kurtított vi-torlákkal, harcra készen oldalazott felénk a hullámok hegy-völgyein.

– Tűz! – bömbölte a bőreváltó, s én a hajdani társak elszánását láttam a hadnagy, a kormányos, a lőmester meg a többiek vigyorában; tengeri rablók-ból mostanra tengerészek lettek, utazók, akik a magukét védelmezték, és ahogy kiszabadítottam magam Seremar karjaiból, még egyszer, utoljára, sze-rencsét kívántam nekik.

Az enoszukei töltött és lőtt, a karavel pedig viszonozta a tüzet: zöld láng-virágok nyiladoztak körülöttünk, miközben a mieink – Vyan vezetésével – alászálltak a toroni bombáiért. Akik látták őket, visszadöbbentek, aztán, ahogy odaátról záporozni kezdtek a nyílvesszők is, szitkozódva kaptak pajzs és hordófedél után. A bőreváltó jobbfordulót vezényelt, hetyke halálmegve-téssel kormányozta a szkúnt a nagyobb jármű felé – és felkacagott a karavel szél felőli oldalát elborító robbanások láttán. Az árbockasokból lángoló ruhájú íjászok és vajákosok hulltak alá, a vásznakba kapó tűz villámsebesen kúszott végig a kötélzeten, hogy a tétova matrózokat is halálugrásra kényszerítsék. Mire a megmaradt vajákosok eloszlatták a füstöt, mire a túloldalról átvezé-nyelt zsoldosok megvetették lábukat, s tisztjeik szavára a támadó madárraj ellen fordultak, a szkún alig kötélhossznyira járt már, a főfedélzetén összeve-rődött martalócok pedig isteneiket emlegetve, erejüket megfeszítve útjukra küldték csáklyáikat.

– Rajta! – kiáltotta a heges bőrű, akinek sziklakemény irháján egymás után két acélhegy vásott el. – Tüzet nekik!

Az enoszukei utolsó lövésével lyukat robbantott a karavel középfedélzeté-nek palánkján, s ahogy társai rohamra indultak, fura mosollyal hanyatlott az olajtól síkos gépezet tövébe: mellét és torkát kék-szürke tollú nyílvesszők ütötték át. A kalózok kilőtték kézi számszeríjukat, aztán foguk közé kapott pengével, villogó szemekkel lendültek át a két hajót elválasztó távolságon. Tucatnyian zuhantak a vízbe, de Criddel kétannyi emberét tették harcképte-lenné a nyomukban érkező kutyák – kettesével-hármasával rontottak a vajá-kosoknak, csuklóstul szakították ki a kardot a tisztek kezéből, lándzsadöfé-sekkel az oldalukban, vért köhögve, félig vakon követték az ellenséget a kormányfedélzetre, melyet kétfelől szorongattak a martalócok. Mikor a legfe-szesebb csáklyakötélen végigfutva odaértem, még láttam, ahogy a legvénebb

pittaros a parancsnok torkának esik, és vele együtt tűnik el a véres forgatag-ban; a szulák vijjogtak, a sirályok halált kiáltottak, s én, akin ugyanaz a pusz-tító őrület hatalmasodott el, tíz karommal estem egy hadnagy arcának, aki Dunzannal gyürkőzött az árboc tövében. Seremar aranyfényt gyújtott oda-fent, aztán ahogy Jakim Erst megingani látta, mindkét kezével egy-egy tőrt vágott a társát szorongató zsoldos bordái közé. A világ arany- és vérszín ka-vargássá változott. A füst és az égés bűze tengerszaggal vegyülten tolult a gyomromba, ahogy a megvakított hajóstiszt válláról a lánckamra falának es-tem. Láttam, hogy a főárboc kosarából kitárt karral hull alá egy lefejezett férfi, láttam, ahogy Argh baljának egyetlen mozdulatával szakítja le az ágasról a Criddel-lobogót… de láttam a második karavelt is, mely e percben bukkant ki a távolabbi monstrum hajlata mögül, és a szélbe fekve közeledett az ütkö-zet helyszíne felé. Láttam, hogy az előfedélzet tűzköpőjét, melyet három ka-lóz próbált célra fordítani, robbanás veti szét – és láttam Criddelt, az emléke-imben őrzöttnél valamivel görnyedtebb, őszebb és törődöttebb Criddelt, aki emberei kettős gyűrűjéből ocsmányságokat ordít felénk.

Kétlem, hogy tudta, mi zajlik körülötte, de nem azért jutott oda, ahová el-jutott, mert szeretett kockáztatni: a külső gyűrűben állók egytől-egyig íjászok voltak, és végeztek a madarak első hullámával, mielőtt Ers bombái aláhullot-tak volna. Vyan lánggömbbé vált a levegőben, Trak Mollari átlőtt testtel csa-pódott a karavel fővitorlájának, mely kék lángú szemfödélként csavarodott össze körülötte. Seremar szitkozódott, Argh bömbölt, és üvöltöttem én is; azt hiszem nem parancsolhattam megálljt a Darril vezette újabb hullámnak, sem-mit sem tehettem, hogy megfékezzem a támadó palánkjánál gyülekező zsol-dosokat, akik lándzsát és kardot markolva készültek a végelszámolásra. Számban véríz keveredett a kudarc keserűségével, s ekkor…

Bámuló szemünk láttára megbillent, összerázkódott a közelgő hajó. Azt hittem, a fővitorla hiánya okozza a bajt, s így vélhették fogódzó után kapó, egymásnak zuhanó vagy fedélzetre hanyatló utasai is, Argh azonban, aki oda-fentről valamennyiünknél többet látott, tudta már, hányadán állunk, s tagolat-lan, rémületen túli kiáltást hallatott.

A szürkészöld gerinc, mely a karavel szél felőli oldalán bukkant fel, mind nagyobbra nőtt – nagyobbra annál, hogy bármelyikünk hullámtarajnak nézze. Nem is az volt, hanem csontfüzér egy pikkelyek borította háton, egy eleven lény testének része, mely most, mintha kedve telne a látványban, a hullámok

fölé emelte roppant fejét, s minden árbocnál magasabbról tekintett ránk tajtékzöld szemeivel.

Iszonyodnom kellett volna, de valami – tán épp az a pillantás – megakadá-lyozott benne. Önmagam voltam, és valaki más: godorai kölyök, akinek útját ugyanezek a szemek vigyázták, míg heccre-harcra kész senkiből búvárrá, a tisztelendő legigyekvőbb tanítványává, az anvariai expedíció teljes jogú tagjá-vá érett. A legendák szörnye, a tengeri kígyó arcába néztem, de ifjúkorom mentorát, az elveszettnek hitt barátot láttam a helyén, s kacagtam volna, ha tudok: a sors kereke teljes fordulatot téve a holtponton állt, s csak ő, a jöve-vény mozdíthatta tovább.

– Kapitány! Nem tudtam, hallott-e, ahogyan azt sem, mire gondolt Criddel, míg a szé-

dítő magasságból felé villanó szemek zöldjébe bámult. Nem tudtam, csak re-méltem, hogy megsejtette, kit lát… s hogy ugyanazt a csalódottságot érezte; mély emberi létem utolsó élménye volt, mikor Darril Mollari, mint valami apró mennykő, a hídra zúdult odafentről, és a karavel egész tatját kéken sis-tergő pokollá változtatta.

Ami ezután történt, az ynevi hajósok legvérfagyasztóbb mendemondáival vetekedett: a roppant fej, melyre nyilak záporoztak, a lángoló járműre zúdult, s egyetlen csapásával pozdorjává zúzta. Ahogy alámerült, hogy új lendületet vegyen, roppant hullám kapta oldalba a szkúnnal összeakaszkodott második karavelt – nem én voltam az egyetlen, aki a vízbe zuhant, de talán mindenki-nél jobban bántam, hogy a két roncs – és a mérföldek távolában küszködő harmadik hajó pusztulásából már semmit nem láthatok. Ismerős szürkeség ölelt körül, s én, mert Lanisra emlékeztetett, örömömet leltem növekvő hide-gében: bár a halászmacska teste a sötét mélységek felé tartott, valami azt súg-ta, szellemem útja immár az ellenkező irányba vezet.

16. Alkonyattájt tértem magamhoz abban a csendes öbölben, ahová az áramlás annak idején a mi hajónk roncsát sodorta. A megmaradt kalózoknak valahogy sikerült együtt tartaniuk a szkúnt és a karavelt, melyek most halálos ölelésben összeforrt víziszörnyek gyanánt hevertek a sekélyesben, és tehetetlenül figyel-ték, ahogy a tengerjáró parányok partra lábolnak nehezen szerzett zsákmá-nyukkal.

– Hoztak az istenek, búvár – mormolta a tisztelendő, akinek szarukávás ajkán a hajdani mosoly árnyéka derengett. – Hoztak az istenek idehaza.

Nagy kínkeservvel fordultam az oldalamra, hogy körülnézhessek. A dagály már elvonult, a fövenyt láda-, hordó- és uszadékrengeteg borította, szőnyegén fáklyás alakok tallóztak az első hold rőt fényében. Ott volt Olwen és Eyfert, a partra vont csónakok egyikéből bárdjára támaszkodva kászálódott ki az ősz-varkocsú lovag. Argh egy sebesült kutyával, a számvevő és Seremar a sarog-lyán heverő Jakim Erssel iparkodott felénk. A martalócok lassan ocsúdó vezé-rük körül gyülekeztek, a vállát veregették, és nem győzték ajnározni találé-konyságáért – az elf csak mosolygott a heges bőrű értetlen képe láttán, aztán hozzám guggolt és megérintett, hogy elgémberedett tagjaimba csempésszen valamit vérvonalának delejes erejéből.

– Pihenj csak – mondta. – Gondunk lesz rátok, valamennyiőtökre, akik át-vészelték a dolgot; ez a legkevesebb amit a történtek után tehetünk.

– Mi… történt? – Criddel expedíciójának vége. A Vörös-folyamtól a fokig törmelék borítja

a vizet; ha az idő nyugodt marad, az utolsó halásznak sem kell üres kézzel megtérnie odakintről. Csak a bankárokat és a herceget nem irigylem az előt-tünk álló éjszakáért. Változások lesznek a városban és a város körül, de a magunkfajtát aligha érintik; a kalandorok, mint rendesen, a maguk dolgával törődnek, és feledésre ítélik a veszteseket. Elvigyorodott. – Fel tudsz állni, vagy cipeljelek inkább? Ez egyszer szívesen megteszem.

Nem feleltem, hát megtette: a korhadó hajógerinc árnyékába vitt, ahol Ja-kim Ers búcsúzott az istenek világától – a világtól, melyet órákkal ezelőtt kellett volna magam mögött hagynom, ha valami – vagy valaki? – itt nem marasztal. A fagyos szürkeség képzete kísértett, testemet azonban egy érintés emléke melengette. A szeretett lényé, aki a kapitány honává vált mélységek-ben született újra, vele vándorolt s vele tért vissza, hogy megóvjon a pusztu-lástól… s most, mintha megérezte volna, hogy rá gondolok, a víz színére dobta magát a hullámtörő túloldalán.

– Kékhátú delfin – mormolta az elf. – Méghozzá jókora; beszélik, nem te vagy az egyetlen, aki az életét köszönheti neki. A kapitányodról lemaradtam, de annak alapján, amit Argh regélt, kemény fickó lehet az öreg.

– A legkeményebb mind közül – suttogta Ers. Láncingétől megszabadítot-ták már, s mindent elkövettek, hogy elállítsák a vérzést összeszabdalt bal ol-dalán. Egykedvűen tűrte a megpróbáltatást, művészujjai a kormánykristályo-kat rejtő szelencével babráltak. – Nem bánom, hogy láttam, akkor sem, ha emitt… néhány érdekes körből kell kimaradnom.

– Az én hibám – jajdult Eyfert. – Ha nem keverlek az ügybe… – Ha nem keversz bele, napjaim fogytáig senki maradok. Így legalább tet-

tem valamit, és a tűz, amit gyújtottam… messzebbre látszott az összes eddi-ginél.

– Még nem lohadt le – emlékeztette Olwen. – Lobogni fog, míg a palotanegyedig nem ér. Úgy fest, alábecsültelek: nem hittem, hogy képes le-szel helyettem győzni, és saját véreddel fizetni a becsületedért.

– Nem kérek… az elismerésedből – morogta a toroni, de úgy mosolygott, mint aki csábos muzsikát hall. – A felhajtómmal, a lovaggal és a kandúrral van beszélnivalóm.

– Hallgatunk, Ers. – Nem árt, ha tudjátok, mennyire élveztem a játszmát… és azt sem bánom,

ha ti fejezitek be helyettem. – Az ujjak mozgása lassult, a korhadék árnyéká-ban dolgozó kirurgusok fejcsóválva néztek össze. – Juttassátok el a szelencét a shuluri követ kezeihez, és tudassátok vele, hogy Jebal nembéli Jakim Ers messzi országokban hirdeti tovább… a császár dicsőségét.

A két férfi bólintott, én magam a tengert néztem: olyan nyugodt és határta-lan volt idefent is, mint odalent, s mert a távolban ismét megpillantottam a

delfint elmulasztottam a Szalamandrabőrű utolsó sóhaját, mely szélként ol-vadt át a hullámok morajába.

– Vége – dünnyögte Dunzan, ahogy felegyenesedett. A jobbjában lapuló szelence vérvörösnek, szeme feketének látszott a zenitről áradó holdfényben. – Eltávozott, de feladatot hagyott ránk… és akármi legyek, ha be nem teljesí-tem!

Odaintett Eyfertnek, aztán sarkon fordult és ment. Senki sem akarta meg-állítani – olyan volt, akár a cápa, melyet a mozgás kényszere éltet; két évtize-de cipelt terhétől szabadulva valamennyiünknél nagyobb szüksége volt az újabb kötöttségre. Ahogy utána bámultam, Lanis háta még kettőt villant a távolban, aztán beleveszett a víz felett terjengő sötétségbe.

– Várni fog rád, búvár – biztatott a tisztelendő, a kelő csillagokra emelve tekintetét. – Őriz, míg teheti, és emberként vár rád, ha visszatérsz.

– Ha visszatérek… – Visszatérsz – szólt Olwen az elesett mellől. – Előbb-utóbb mind visszaté-

rünk… és az első vagy azok közt, akik kiérdemelték, hogy vágyaik teljesülje-nek.

17. A diadal és a gyász estéje óta gyakran időzöm az öbölben. Eyfert, aki a meg-maradt pénzzel betársult Olwen üzletébe, az egész partszakaszt megvásárolta, és házat emeltetett a hajóroncs közelében. Nem nagy ház, de nekem és a falka maroknyi túlélőjének épp elegendő. A birtokhatáron nem állnak fegyveresek – az okvetetlenkedőket a pittarosok második és harmadik nemzedéke tartja távol, a magasból szulák és sirályok vigyáznak ránk; úgy élünk, akár egy nagy család, és az elf is eltölt idekint egy-egy éjszakát, ha a kuplerájban nincs ma-radása. Örömét leli a tisztelendő társaságában, és jól kijön velem: lenyűgözik a messzi partokról, mosolytalan bálványokról és fekete hajókról szóló törté-netek. Magányosak vagyunk, de a tengert figyelve egyikünk sem érzi így… és azt sem bánjuk, ha hetek telnek el, míg kékhátú delfint látunk.

Mióta tudom, hogy természetes halállal kell távoznom az istenek világából, nem keresem, és nem is kedvelem a veszélyt, s csak nagynéha vágyom arra, hogy esztendeim gyorsabban teljenek. Újra és újra végigpergetem magamban a történteket – minél többet őrzök meg emlékeimből, annál többet fordíthatok belőlük a magam és mások hasznára, ha elérkezik az idő.

Az égiek utolsó intelme a Criddel bukását követő hatodik évben, a ház északi oldalán ért el. Akkoriban sokat kóboroltam, hogy vénülő testemben kilobbanjanak a fajtámbéli nőstények utáni vágy utolsó szikrái is… vagy hogy találjak egy ragadozót, mely fejemet szétzúzva, gerincemet megroppantva utamra bocsát. Nem óvatoskodtam, s csak az utolsó pillanatban vettem észre a három emberkölyköt, akik parittyával felfegyverkezve bámultak rám egy dűne magasából. Öt-hat esztendősek lehettek, és olyan egyformák voltak, amilyenné az istenek csak godorai hajósok gyermekeit tehetik: korán izmoso-dó tagok, kurtára nyírt haj, mélyen ülő, sötét szemek.

– Halászmacska – mondta egyikük. – Az a kilencéltű fajta. – Kapd el! – biztatta a másik kettő, a kölyök azonban csak állt; a parittyát

sem emelte fel, s mikor tekintetünk egybekapcsolódott, a bizonyosság erejé-vel hasított belém a felismerés, hogy Grig lelke lakozik benne – a bikaerejű

Grigé, aki a barátom, majd a vetélytársam volt, s aki most – hogy miért, talán maga sem tudta – ellökdöste onnét két testvérét, s mielőtt visszahátrált a dombhajlat mögé, néma-kísérteties istenhozzádot intett nekem.

– Elkezdődött – mondtam Olwennek az éjjeli delfinlesen. A kékezüst hold hatalmasan ragyogott felettünk, a vízen higanyfolyam mutatta a legrövidebb utat Anvaria felé, de többé nem szorultam rá, hogy gondolatban oda menekül-jek: valami azt súgta, kihívásokból ideát sem szenvedek majd hiányt. – Az enyémek sorra visszatérnek. Bár követhetném a példájukat!

– Tudnod kell várni – ingatta fejét az elf. – És ha már tudsz, meg kell ta-nulnod örömöd lelni a várakozásban, ahogy én teszem.

– Magad mondtad, hogy megőrjít a várakozás. – A bizonytalanság őrjített meg – somolygott Olwen, s hagyta, hogy a szél

elbabráljon szőke hajának fonataival. Két-három esztendeje tért vissza a tradi-cionális stílushoz, akkortájt, mikor a shuluri követ felavatta Jakim Ers dicső-ségtábláját a toroni hősök emlékparkjában – nem lopatta el, de elkészíttette a másolatát, hogy a Szalamandrabőrű parti sírhantjára helyezhesse… s azóta sem álmodott lángoló szemű, dermesztő mosolyú kísértetekkel. – Mióta a palotanegyedben kiújult a csatározás, tudom, hogy nem kell újabb hat évet várnom.

Ebben egyetértettünk: Criddel eltűnése, az expedíciót finanszírozó banká-rok bukása óta a herceg szénája mind rosszabbul állt, a csapszékekben és ta-vernákban általánosnak számított a nézet, hogy mérget nyel, mielőtt az esz-tendő véget ér. Ami engem illet, kiegyeztem volna a következő év tavaszával is – öreg csontjaim számára mind nagyobb kihívást jelentett a palotanegyed-beli temetőfal, melynek tetejéről az elf szertartását kell majd végignéznem.

– Nem gondoltad meg magad? Valóban azt akarod, hogy elkísérjelek? – Ha elhagy az erőd, magam cipellek oda – mormolta ő. – Argh derék fic-

kó, az aquirom emlékezete minden mozzanatot megőriz… a te tanúságtételed azonban mindkettőjükénél nyomatékosabb lesz odafent.

– Odafent? – Ahová az igazak útja vezet – mosolygott Olwen, s bár a halálomra spe-

kulált, képtelen voltam neheztelni rá. Arra gondoltam, hogy jövő tavaszra a világ legvénebb halászmacskája leszek, hogy akkor sincs okom panaszra, ha ott pusztulok a fal tetején… s eltökéltem, hogy egyéb kincseim mellett a tán-

coló elf képét is magammal viszem abba a messzi tartományba, melyen túl az emberlét összes gyötrelme és szépsége, a falka, a kapitány és Lanis vár rám.

Holtszezon

1. – Nem látta valamelyikőtök a Rókát? – tudakolta a daróccsuklyás, pergamen-színbe öltözött alak, puszta tömegével homályosítva el az ajtónyílást az Ékes Tegzek házának hátsó, különleges vendégeknek és kétes üzleteknek fenntar-tott traktusában. – Tényleg nem jött vissza a tegnap esti bejárásról, vagy a képzeletem játszik velem?

– Talán ágyba rángatta egy kalmárfeleség – dünnyögte a látüveges, szám-vevőforma alak az írópult mögül, melyen az üzleti könyvek mellett pár meg-határozhatatlan eredetű csontdarab és egy kézi számszeríj hevert. – Ellana az Eyfert-féle vakarékokra is rámosolyoghat olykor, nemde?

– Mi bajod vele? – fújtatott az udvari ork. – Igyekvő kölyök, és az utóbbi időben sokat csiszolódott a modora is.

– A lényeg, hogy kölyök még. Játéknak tekinti a munkát, nem úgy, mint te, én, vagy bárki más az igazi profik közül. Sosem értettem, miért hagyta Olwen betársulni az üzletbe, miután…

– Ha nem érted, miért nem kérdezed meg tőle? Amilyen eszes, az anya-nyelveden válaszol majd… már ha volt anyád egyáltalán.

– Ne szívd mellre, Argh – ingatta fejét egy sebhelyes képű kalandozó, aki ónfödeles kupából kortyolta a bort a közeli asztalnál. – Nem ez az első eset, hogy kimarad a fiú.

– De az első alkalom, hogy üzenetet sem küld. – Az utca nevelte – vont vállat a látüveges. – Rég elpatkolt volna, ha nem

tudná megvédeni magát. – Az előbb mondtad, hogy kölyök még – dohogott Argh, aztán körülpillan-

tott. – Olwen itt van valahol? – Valahol – dünnyögte az asztalnál ülő kalandozó. – A madaraival vesző-

dik, netán a friss húst ellenőrzi odaát a mulatóban. – Megkeresem. – Szolgálatban vagy – emlékeztette a számadó, aki a látszat ellenére sem

nyugodt, sem ember nem volt soha. – Tele a ház elázott bajkeverőkkel. Velük

foglalkozz inkább, és hagyd rám a többit; a könyvelés, ha eddig ráért, pár évtizedet igazán várhat még.

Az udvari ork mormolt valamit köszönetképpen, és kifordult az ajtón. A számvevő összecsukta a fóliánst, lezárta a tintatartót, ellenőrizte, és köpenye alá rejtette a fegyvert, melyet inkább modorosságból, semmint szűkségből hordott magánál, és mielőtt ellépett volna az asztaltól, sorsot vetett a repede-zett bálnabőrön a bal öklébe zárt csontokkal. Az asztalnál időző kalandozó – feketébe öltözött, fellegszürke szemű férfi – érdeklődve hajolt előrébb: ritkán volt módja ennél közelebbről és kockázatmentesebben tanulmányozni az aquir rítusokat.

– Mit üzennek az isteneid? – Hogy nem épeszű, aki ilyen korán az utcára merészkedik. – Hát még? – Hogy őrült vagyok, amiért a fajtádat választottam – húzta el száját a

látüveges, és mielőtt nekiindult, jobbjával tűnődve rendezte újra a fedélen szétszórt csontokat.

2. Eriont ötezer évesnek nevezni éppúgy költői túlzás, mint arról beszélni, hogy az istenek az égben lakoznak, de mint az utóbbiban, az előbbiben is megtalál-ható az igazság egy szikrája – annyi mindenképp, ami az efféle túlzásokat – a városhoz hasonlóan – örökéletűvé teszi.

Godora szíve, a kalandozók paradicsoma több tucatszor pusztult el az utóbbi ötezer évben, lakóinak erőfeszítése azonban nem csak a falak újjáépí-téséhez volt elegendő: a játék lényegét a föld- és tengerrengések, tűzvészek és belvillongások közepette a folytonosság jelentette. E bálványt imádták a kitartásukról elhíresült erioniak, ez vonzotta oly ellenállhatatlanul a kontinens szerencsevadászait… és sem ők, sem vendéglátóik nem firtatták, mi minden lapul odalent, a törmelék századról századra vastagodó rétegei alatt.

A fakeretes látüvegű alak, az Ékes Tegzek házának számvevője majd’ min-denkinél többet tudott azokról a rétegekről. Az ősfajok egyikének hírmondója volt, és mint ilyen, mindent megtett, hogy ne tűnjön annak: tudta, hogy erede-ti formájában még Erionban sem húzhatná soká. A tisztes polgárt a gonoszte-vőtől elválasztó mezsgyén egyensúlyozott, mióta az eszét tudta – csak így kerülhette el, hogy bárki felismerje benne az eleven relikviát, aki itt az ódon város kikötőnegyedének legveszettebb hírű zugában, magához hasonló szám-kivetettek közt talált otthonra és megélhetésre.

Nesztelen léptekkel haladt végig a lebuj mögötti sikátoron, és az övén füg-gő kulcsok egyikével nyitotta ki a játékbarlang-kuplerájjal szomszédos tégla-ház kortól reves fémajtaját. Odabent tengerszag és kongó üresség fogadta: az épületet – a közelben álló többihez hasonlóan – jó húsz esztendeje, egy délről behurcolt járvány miatt hagyták el a bérlők. A tulajdonos, miután egy évtize-den át próbálkozott hiába a visszacsalogatásukkal, boldogan mondott igent egy helyi bankház inkább ésszerű, semmint nagyvonalú ajánlatára, mely egy-szer s mindenkorra megszabadította a kísértettanya fenntartásának gondjaitól.

Az új tulaj keveset törődött a külcsínnel: üzlettársaival együtt többre be-csülte a háborítatlanságot. Az ezt szavatoló védművek láthatatlanok voltak a

hétköznapi embernek, és halálosak a rossz szándékkal közeledők számára – bár kevesen tudták, hogy sóvirágon és madárfészkeken kívül mást is rejt a tömböt háromfelől szegélyező, dudvával felvert deszkakerítés.

A számvevő – míg a tető felé tartott – arra gondolt, hogy a külvilágban merőben más kép él az erioni ingatlantulajdonosokról. Sosem számolgatta, hogy Olwen Gilad-Aringorn partnereként mennyit mondhat a magáénak a veszett hírű kőrakásból, de sem a birtoklás ténye, sem a vele járó előnyök nem tették dúsgazdaggá: holtszezonban az Ékes Tegzek hálószobáinak és asztalainak bevétele csak a költségek fedezésére volt elegendő. A Neyvar Criddel elleni hadjárat és a túlélőknek nyújtott kárpótlás szintén jókora össze-get emésztett fel – ha más nem, ez mindenképp indokolta, hogy elfogadják a pénzt az Eyfert nevű kölyöktől, aki húszesztendős sem volt még, mikor em-beri lélekkel megvert állataival és toroni gyújtogatójával az egész környéket, mi több, a kikötőnegyedet és magát Eriont is – a feje tetejére állította.

– Hogy tanultam-e a történtekből? – dünnyögte az elf, mikor társai az új herceg beiktatásának éjszakáján kérdőre vonták. – Természetesen. Ezért szálltam be a parti állatmenhely építésébe, és ezért döntöttem a terjeszkedés mellett idebent. Most már nekünk is van hadműveleti bázisunk, ha nem is olyan feltűnő, mint a bársonyban járó nagykutyáké. Jog szerint birtokoljuk, és jogosan védhetjük meg, ha bármelyik kikötői ellenlábasunknak torzsalkodni támad kedve.

A befektetéshez az Ékes Tegzek minden alkalmazottja hozzájárult, és a visszatérő vendégek némelyike is hátrahagyta a maga hozzájárulását. A for-maságokat intéző bankház többségi tulajdonosa egy szakadár egyház kétes hírű prófétája volt – Olwen szándékosan választotta ezt a megoldást, nehogy az egymással gyürkőző nagyhatalmak bármelyikének lekötelezettjévé váljon. A próféta halála esetén – mely Dartonhoz fűződő viszonya ismeretében meg-lehetősen valószínűtlennek rémlett – érdekeltségét legközelebbi barátja, egy északi nekromanta örökölte volna, akivel Olwen legutóbb tavaly folytatott hosszú, jövedelmező megbízásokat ígérő eszmecserét.

A látüveges elérte a tetőre nyíló ajtót, és hunyorogva lépett át a küszöbön – noha az ég borús volt, a gyöngyszürke felhők még mindig túl sok fényt en-gedtek át az ő ízlésének. Tekintete körbevillant: a tetőperemen mellvéd futott körbe, szemben, pár lépésnyire ülőfa magasodott, melyen horgas csőrű madár

billegette feketével pettyezett fejét, és könyörtelen sárga szemeket villantott a jövevényre.

– Nyugalom – suttogta a számvevő. – Olwent keresem, ennyi az egész. A madárszemek követték minden mozdulatát, a szárnyak megemelkedtek,

mintha gazdájuk az elrugaszkodást fontolgatná. A látüveges figyelmét nem kerülte el a szárnyvégek kékes árnyalata – Olwen párosával vásárolta a vér-cséket, és ha ideje engedte, személyesen ügyelt rá, hogy románcuk zavartalan és gyümölcsöző legyen. A vidék legapróbb ragadozói – testhosszuk a kor-mánytollakkal együtt sem haladta meg a három araszt – könyörtelen vadászok voltak: a nomád nyílvesszők könyörtelenségével csaptak prédájukra.

Miután meggyőződött róla, hogy az elf nincs a tetőn, a számvevő odabic-centett a szárnyas strázsának, behúzta az ajtót, és a parti bűntanya legújabb intézménye, a mulató felé vette az irányt.

3. Az alacsony kőépület bejáratánál szobrozó fickó – bikanyakú, mélyen ülő szemű aszisz, akit az erre vetődők uramnak, társai Pokrócnak neveztek – biccentéssel köszöntötte az érkezőt. Eszébe sem jutott belépti díjat kérni: az Ékes Tegzek számvevője közismert figura volt Erion tengermosta nyugati felében, melynek ház- és vitorlarengetegét a halász-, kalmár- és bankárdinasz-tiák mellett tucatnyi alvilági klán és száznál több kis testvériség nevezte ott-honának.

Ahogy belépett, a látüveges alak tüstént hiányolni kezdte a hűs reggeli le-vegőt: a mulató közönsége ajzószerek kavargó füstjében, dzsamballák, dobok és csengettyűk hangjai mellett hódolt a női szépség előtt, melyet itt, az erioni gyakorlattól eltérően, bő kézzel és igen jutányos áron mértek.

– Kell egy hely, ahol találkozhatunk a polgárokkal – magyarázta Olwen annak idején. – Egy zug, ahová a legtisztességesebb férfiember is betér néha, és a saját lábán távozik, miután megkapta azt, ami hiányzott neki.

– Mondd inkább, hogy rajongsz a lengén öltözött táncosnőkért – mosoly-gott csendestársa, a fekete körszakállas, feketén villogó szemű próféta. – Ez a legemberibb gyengéd azok közül, amiket ismerek… és rád vall, hogy velünk fizetteted meg az árát.

– Szép pénzt hoz majd az üzlet, Airun mester. – Szívesebben verekszem, ha megszorulok – közölte Argh. – A ribancok

még hagyján, de hogy vénségemre csepűrágókat gyámolítsak… – A táncosok nem mutatványosok, hanem művészek. – Az elf sóhajtott,

mint aki hiába vár megértést övéitől. – Lesz, aki elvezesse a boltot, és ha fél éven belül egy petákot se hoz, Urriára mondom, valamennyiőtöket kivásárol-lak belőle.

– Hát… – A jelenlévők kényszeredetten bólintottak, pedig Olwennek, mint rendesen, ezúttal is igaza volt: a kezdeti nehézségek után a mulató valóban hasznot termelt, és áldásos hatást gyakorolt a szomszédos játékbarlang-kupleráj forgalmára is. A kikötői lebujokban hamar híre ment, hogy annak, aki

a Tegzekben táncol, sosem kell többé futtatóktól, gyalogzsiványoktól és más kétlábú fenevadaktól tartania. A mulató biztos révet jelentett Erion hányatott sorsú táncosnőinek, és nagy verést mindazoknak, akik nem tanúsítottak kellő tiszteletet művészetük iránt. Az első időkben maga Argh ügyelt a rendre; azt állította, a befektetését védelmezi, a többiek azonban gyanították, hogy örö-mét leli a bizalomban, mellyel vágyának örökkön elérhetetlen tárgyai, az em-bernőstények övezik. Az aszisz, aki a helyébe lépett, semmivel sem volt ke-vésbé rémisztő jelenség: gladiátorévei után tíz esztendőt húzott le gályarab-ként Quironeiában, és enoszukei mesterektől sajátította el a pusztakezes harc fortélyait. A csapos egy borotvált képű, vasszín sörényű törpe volt, akit a környéken csak Egy Dobásként emlegettek. Ügyesen bánt a vendégekkel, és még ügyesebben a hajítótőrrel – ez utóbbiról számos bajkeverő győződhetett meg a hónapok során. A mulató nyíltan üzent a férfinépnek: ha minket válasz-tasz, sem az idejutásod, sem a kikötött lovad biztonságát nem szavatoljuk… a tiédről viszont, míg a sörünket iszod, bárki élete árán gondoskodunk.

A számvevő a söntés mellett, egy félhomályos sarokasztalnál találta az Ékes Tegzek tulajdonosát: Olwen Gilad-Aringorn arca rezzenetlen volt, csak baljának hosszú ujjai közt moccant egyet-egyet a vízipipa csutorája, míg új szerzeménye, egy keletről jött tőrtáncosnő mozgásában gyönyörködött.

– Főnök…? – Később – mormolta az elf, aki pyarroni szőke fürtjeivel, finom öltözéké-

vel és baljós mosolyával egyszerre keltett arisztokratikus és veszedelmes be-nyomást. – Hacsak nem Eyfert védence, a toroni anyaszomorító támadt fel, hogy ránk gyújtsa a tetőt.

– Nem Ersről, hanem magáról Eyfertről van szó: nem tért vissza az esti be-járásról. Argh aggódik érte. Személyesen jött volna, ha le nem beszélem, hogy megkérdezze. . .

– Tegnap láttam utoljára – suttogta Olwen, nagyot szippantva az átható il-latú füstből. Az asztal közepén égő gyertya csak annyi fényt adott, hogy meg-világítsa a tetovált könnycseppet bal szeme sarkában, mely lehetett a gyász, de akár az elszánás jele is.

– Gondoltam – sóhajtott a látüveges. – A kölyök nem elég megbízható; igazság szerint nem értem, miért kellett…

– A Róka közénk tartozik. Lehet óvatlan, lehet őrült, de megtartja, amit ígér, és épp annyit kockáztat a társaságért, mint bármelyikünk.

– Merésznek merész – hümmentett a számvevő –, de hogy hasznos-e… – Pillants a tavalyi mérlegünkre, ha kételkedsz benne. – Az elf szabályos

füstkarikát indított útnak a mennyezet felé, majd ezüstözött tartójába helyezte a csutorát. – Van még egy jelölt, akit látni szeretnék; szólj Arghnak és a töb-bieknek, hogy egy órán belül ott leszek.

– Egy óra…? – Legyen másfél. – Olwen a tőrtáncosnőt rejtő fátylak kavargásába bámult.

– Ha a kölyök idegen ágyban töltötte az éjszakát, bármelyik pillanatban meg-érkezhet. Ha nem, a nap folyamán mindenképp hallunk felőle… más kérdés, olyasmit-e, amit hallani szeretnénk.

4. Később, valamivel napközép után, míg Egy Dobás a palackokat rendezgette mellvédnek is beillő pultja mögött, egy magas, jóképű délvidéki lépett a mula-tóba. Bő ujjú selyeminget, krémszín bőrnadrágot és lovaglócsizmát viselt, zekéjének gyöngyházberakásos gombjai megcsillantak a takarékon égő lám-pások fényében. A söntéshez lépett, és megkocogtatta a fát vaskos pecsétgyű-rűje alsó felével. A törpe nem pillantott rá, és munkáját is csak egy perc múl-tán hagyta félbe.

– Mi kell? – Üzenetet hoztam Olwennek – suttogta a délvidéki, akinek hiúzszemei és

kivillanó fogai mostanra kétségtelenné tették gorviki származását. – Kinek? – kérdezett vissza szemrebbenés nélkül a törpe. – Olwennek. A szőke elfnek. A helyi ortadonnak, érted? – Nem beszélek orkul. – Hagyjuk a komédiát! Nekem az is elég, ha ez eljut hozzá. – A gorviki

négyrét hajtott papírost csúsztatott át a pulton. Egy Dobás nem nyúlt érte, és nem is nézett többé a jövevényre… a tenyerében lapuló pengét azonban csak az ajtócsapódás hallatán csúsztatta vissza a többi közé.

5. Olwen egy fertályóra múltán, az Ékes Tegzek házának emeleti szobájában hajtogatta szét a papírost. Átfutotta a tartalmát, aztán intett Arghnak és a többieknek, hogy lépjenek közelebb. A közös nyelvű üzenetet lendületes és cirkalmas betűkkel rótta egy férfikéz.

A Róka a foglyunk. Tudjuk, hogy közétek tartozik. Ha vissza akarjátok kapni, küldjetek valakit a régi mólóhoz éjközépkor – ha nem teszitek, legközelebb a kölyök fejét juttatom el nektek.

– Elkapták Eyfertet – ráncolta homlokát Olwen. – Túszul ejtették, és most üzletelni akarnak velünk.

Az udvari ork arca megrándult a csuklya alatt: túl fegyelmezett volt ahhoz, hogy indulatait szitkokkal fejezze ki.

– Nem lehetnek akárkik, ha idáig jutottak. A Róka fiatal, de gyors a keze, és helyén az esze… különösen ha bajt szimatol.

– Ha az keveri a kártyát, akire gondolok, volt mit szimatolnia. – Az elf egy rézlapra vésett hőforrás varázsjellel bíbelődött, de nem csúsztatta a pipa víz-tartálya alá. – Vésd fel valahová: a baj rendszerint azokkal a legkíméletlenebb, akik egy ideje szerencsésnek érzik magukat.

– Mit akarnak tőlünk ezek a…? – Aranyat vagy vért – húzta el a száját Olwen. – Mind ezt akarják, nemde?

Bízzunk benne, hogy legalább Köpenyt békén hagyják, és hogy a beszámoló-jától valamivel okosabbak leszünk.

A látüveges alkonyattájt tért vissza. Vézna alakja körül nevéhez méltón hullámzott a sötét kelme, ahogy végighaladt a körfolyosón, léptei alatt azon-ban alig nyikordult a koros deszkapadló.

– A kölyök a szokásos útvonalat járta be – mondta utóbb, végighordozva pillantását az irodában szorongókon. – Felkereste az informátorokat, részt vett egy gúla szimultánon Kalvert emporiumában, aztán hazaindult, ahogy rendszerint teszi. A területünk határán, valamelyik kis utcában kaphatták el, és jól dolgoztak, mert se nyomok, se tanúk nem maradtak utánuk.

– Hát a küldönc? – sziszegte a bőrgatyás toportyán. – Csillagos homlokú fekete lova van: akkor sem téveszthettem volna szem

elől, ha megpróbálom. Órákig követtem, és a Shamiti kőháznál látszólag le-váltam róla. Bevette a trükköt, mert nyomban északnak fordult, és a Kobra-tanya helyett Welle tavernájában vackolt el. Hogy mikor jelentkezett be, nem firtattam: azon a tájon nincsenek megbízható embereink.

– Ki maradt ott, hogy szemmel tartsa? – tudakolta Olwen. – Az idősebb Chaltris-lány: Ő olyanokat is szóra bír, akiknél én csak egy

alapos alakváltás után boldogulnék. – Elég jó ahhoz, hogy kijátssza a gorviki hátvédeit? – Seremar szerint igen. Az ő felfedezettje, és néhány trükköt is eltanult tő-

le, ha nem tévedek. A nyurga Adron-pap, aki a Criddel-zsákmány rá jutó részéből a sigranomói

egyetemen folytatta tanulmányait, komoran bólintott; legalább annyira aggó-dott a lányért, mint Eyfertért, akihez baráti szálak fűzték.

– Egyéb? –kérdezte Olwen. – Semmi – ingatta a fejét Köpeny. – Miután hírt kaptam az üzenetről, úgy

gondoltam, itt nagyobb szükség van rám. – Jól gondoltad. Szólj Pokrócnak, hogy álljon készenlétben, és ragasszon

árnyékot bárkire, aki utánam érdeklődik odalent! – Meglesz. – Előveszem én azt a gorvikit – dünnyögte Argh. – Előveszem, és addig

szorongatom, míg mindent kitálal nekünk. Az elf megrázta fejét. – Csak az erődet pocsékolnád. Senki, akit azzal a feladattal küldtek, hogy

magára vonja a figyelmet, míg a többiek a nyomok eltűntetésén fáradoznak. – Kik ezek az alakok? – kérdezte a látüveges. – És mi hasznot remélnek

Eyfert elrablásától? –Az egész ügy bűzlik. – Olwen hüvelykujjával a tetovált könnycseppet

dörzsölgette. – Bűzlik, és határozott Teflik-szaga van.

A jelenlévők felmorajlottak. Teflik Umman Jabar a város dzsad negyedé-ben született, tizenöt éven át kalandozott a nagyvilágban, és utolsó sebesülé-séből felépülve minden ceremónia nélkül vette át a családi üzletet, mely mos-tanra Godora kövezett televényének egyik legmódosabb fűkufárává tette.

– Teflik – dünnyögte Seremar. – Gondolod, hogy lesz mersze eléd állni a történtek után?

– Nem hiszem, hogy egyedül jön a találkára. – Olwen felegyenesedett. – És hogy őszinte legyek, nekem sincs szándékomban nélkületek menni oda.

– Elkaphatjuk, főnök. – Argh vadállatszemei sárgán villantak a csuklya pá-ros hasítékában. – Elég pénzünk van ahhoz, hogy a legjobb fejvadászokat béreljük fel, vagy akár…

– Még ne. Ez üzlet, nem személyes ügy… és mielőtt azzá tennénk, nem árt kideríteni, mi a nyavalyát akar a fickó.

6. A találka, az előkészületek dacára, minden drámaiságot nélkülözött: az elfre egy féllábú, szesztől bűzlő koldus várt a régi mólónál. Rongycsomóként ku-porgott a hínár halmok közt, és láthatóan nem volt tudatában, hogy a környe-ző sikátorokból tucatnyian figyelik minden mozdulatát: hús-vér bábbá, enge-delmes eszközzé változtatta a rábocsátott varázs.

– Te vagy Olwen? – szállt a suttogás cserepes ajkai közül. – A hosszú életű kuplerájos, aki mostanság a fogadónegyed felé terjeszkedik?

– Ha látsz is a szemekkel, amiket elbitoroltál, tudnod kell, ki vagyok. A koldus szája széle mosolyra rándult. – Nálam a kölyök, és van számotokra egy ajánlatom. – Figyelek. – Tesztek nekem egy szolgálatot az üzlettársaiddal. Egyetlen munkáról van

szó; ha elvégzitek, épségben visszakapjátok a fiút. – Még mindig figyelek. Az emberroncs ősz loboncú feje a támoszlophoz koccant. – Ezen a módon nem folytathatom. Közvetlenebb kapcsolat kell, hogy

minden részletet… tisztázhassunk. – A feltételek? –Légy holnap hajnal előtt a főcsatorna kanyarulatában, a Szalamandrás híd

bal partján: ott újra hallasz felőlem. –A koldus megrázkódott, majd eszmélet-lenül hanyatlott oldalt, akár egy bábfigura, melynek elemelték a zsinórjait. Míg Seremar gondjaiba vette, Olwen a legközelebbi sarok mögül előlépő Arghra és Köpenyre sandított.

– Teflik az – közölte homlokráncolva. – És mint a legtöbb helyi kotorék, ő is úgy érzi, hogy a szerencsénk miatt tartozunk neki.

7. Az elf napkelte előtt, porszürke utazóköpenybe burkolózva érkezett a főcsa-torna hídjához. A jobb parton halászok kínálgatták friss portékájukat, a balon azonban egészen más természetű alkuk köttettek: Argh, aki egy közelben leállított kordé palánkja mögül figyelt, tisztán látta a hajnali párában egymás-hoz közelítő, fegyvert markoló alakokat – két utcai testvériség alkuszai vol-tak, a jelekből ítélve a szikrafű napi árfolyamát készültek meghatározni. Ahogy észrevették a közeledőt, szorosabbra zárták alakzatukat; rongyaik alatt dzsambiák és keskeny, hosszú pengéjű tőrök villantak.

– Vissza, semmirekellő! – sziszegte egy borotvált fejű dolamin, aki a leg-veszedelmesebbnek látszott közülük. – A placc a mi placcunk, az üzlet a mi üzletünk; keress magadnak más ganédombot, ha kukorékolni akarsz!

Olwen kezei előkerültek a szürke köpeny alól: ismétlő rendszerű kahrei számszeríjat markolt velük.

– A ganét meghagyom nektek – dünnyögte –, de a gőzénél muszáj egy ide-ig melegednem.

A tar fejű a cimboráira sandított, és meghökkenve nyugtázta, hogy azok máris az égnek emelték kezüket: a szomszédos sikátor bejáratánál a látüveges számvevő állt, és játszi mosollyal szegezte rájuk saját fegyverét.

– Ez nem kihívás – közölte Olwen. – Nem vitatjuk jogotokat a területre, csak egy találkozót akarunk lebonyolítani itt. Amint végzünk, már megyünk is, világos?

– Világos – szajkózta a dolamin a számszeríjra meredve. – Említettem, hogy szeretnénk az ügyet. magunkban intézni? – Értem – suttogta a borotvált fejű, és intett övéinek, akik lassan hátrálni

kezdtek a főcsatorna kanyarulata felé. – Semmi vész; mi az a pár perc sorstár-sak között?

– Hálás köszönetem – mormolta Olwen.

A fűkufárok a legközelebbi sarokig húzódtak vissza, kezüket jól látható helyen tartva pár sietős szót váltottak, majd szétspricceltek a négy égtáj felé; Argh patkányokat sem igen látott fürgébben mozogni náluk.

– Tiszta a levegő. Az elf biccentett; a híd korlátjához sétált, nagyot kortyolt a hűvös hajnali

levegőből, és miközben társai visszahúzódtak az árnyak közé, azt tette, ami-hez világéletében a legjobban értett: várakozott.

A túlparton mostanra alábbhagyott a nyüzsgés – a halászok és vásárlóik odébbálltak, a polgárok és bámész jövevények ideje még nem érkezett el. Az ég világosodott, de megőrizte szürke árnyalatát; az ormokat, mint ebben az évszakban szinte mindig, eltakarták a Sheralan felett születő viharfellegek. Az elf felpillantott a surrogó neszre: aranybarna galamb ereszkedett alá a tetők magasából, és a hídkorlátra telepedett mellette. Azonnal feltűnt volna akkor is, ha tizedmagával érkezik, úgy különbözött az Erion utcáit és tereit benépe-sítő szárnyas patkányoktól: apró feje, rövid nyaka és tömzsi teste dacára már-már királyi eleganciával szelte a levegőt.

Olwen felsóhajtott, ahogy felfedezte a lábára erősített kis fémhengert. Sut-togott valamit, és a madár félé nyúlt – az kísérletet sem tett a menekülésre, sőt, mintha örömét lelte volna a hosszú ujjak érintésében. Olwen felnyitotta a hengert, és finom tapintású papírtekercset rázott ki belőle. Ahogy kisimította, a galamb felrebbent a korlátról, és a hídfőt vigyázó kőbaziliszkusz gerincéről figyelt tovább apró szemeivel. Az elf arca ránctalan maradt, ahogy a levélbe pillantott: kevesebb fény is elég lett volna, hogy elkülönítse a szorosan egy-más alá rótt sorokat.

Nem ma kezdtük a szakmát: a megbeszélésnek teljesen biztonságosnak kell lennie mindkét fél számára. Mi nem mehetünk hozzátok, ti nem tudjátok; hol keressetek minket.

Találkozzunk holnap napközépkor, Khet kán teaházának teraszán – nyilván tudod, hogy a szukék vendégbarátság dolgában nem ismernek tréfát. Ha neked is megfelel, válaszolj ezen a papíron, és bízd a galambra: eszes madár, előbb-utóbb mindig hazatalál.

Olwen tűnődött egy sort, aztán óndarabot kotort elő, az „igen” egyezmé-nyes jelét, felfelé mutató nyilat rótt a papirosra, aztán visszacsúsztatta az apró hengert a fémtokba, melyet a rá jellemző gondossággal rögzített a hírvivő lábán. A galamb tollászkodott, majd megrázta magát, és szaporán verdeső szárnyakkal végképp maga mögött hagyta a főcsatorna ódon házak övezte kanyarulatát.

8. Aznap este a Róka barátai és üzletfelei – az utóbbiak Köpeny jóvoltából egy fős többségben voltak – tanácskozásra gyűltek az Ékes Tegzek házának hátsó traktusában.

– Szemrevételezted a terepet – fordult Olwen a látüveges alakhoz. – Mi a véleményed?

– Cifra és hagyományos, mint minden szuke teaház. A terasz felett via-szosvászon árnyékolók, az asztalok alacsonyak és elég elszórtan állnak ahhoz, hogy a vendégek nyugodtan intézhessék az ügyeiket… míg valamelyik el nem követi azt az ostobaságot, hogy a szent helyen fegyvert ránt.

– Szent hely? – hüledezett Argh. – Enoszuke hagyománya szerint minden otthon és vendégfogadó az. Aki

vét a szokások ellen, számíthat rá, hogy kardélre hányják, bármilyen nyájasan mosolyogtak is egy perccel azelőtt.

– Hát ez… – … mindkét részről kizárja a rajtaütést, és a környező épületek tetejére

sem könnyű íjászokat feljuttatni. A robbantás persze még szóba jöhet, de nem hinném, hogy Teflikék megkockáztatnák: túl sok kívülállót pusztítanának el, túl sok ellenséget szereznének vele.

Olwen lassan ingatta fejét, és egymást keresztező vonalakat rótt az előtte sárgálló papírosra.

– Sok múlik azon, ki bukkan fel az ellenfél képviseletében. Ha maga Teflik jön, tudja, hogy csak az élete árán intézhet el, de ha valami slapajt küld… nos, azt valamivel nehezebb lesz megfékezni, ha hősködni kezd.

– Szóval? – türelmetlenkedett Argh. – A hátunkat mindenképp fedeznünk kell. Ha a környező tetőkről nem

megy, hát távolabbról; ismerek valakit, aki akár a Sárkányfi tavernából is be-látja és belőheti a terepet. –Az elf bal szeme sarkában megrezdült a fekete könnycsepp. – Már üzentem neki, és elláttam a megfelelő utasításokkal. Az éjjel elfoglalja a helyét, és el se mozdul, míg véget nem ér a felhajtás.

– Nomád íjjal dolgozik? – Kránköves tűzköpővel. – Olwen felemelt jobbal hárította el a közbeszó-

lást, és ismét a hevenyészett térkép fölé hajolt. – Köpeny a teraszról, Seremar az utcáról biztosít: ti ketten mindenkinél észrevétlenebbek tudtok lenni, ha úgy tartja kedvetek. Argh, te bérkocsit szerzel, és a tömb körül cirkálsz Do-bással és Pokróccal együtt: ha idő előtt távoznom kell, elkél majd a négy va-salt kerék és a három pár kemény ököl.

– De mi van, ha…? – Megtesszük a szükséges óvintézkedéseket. Napközépkor érek a hely-

színre, ahogy akarják. Ha látom, hogy Teflik már ott van, magam alá hajtoga-tom a lábaimat, és eldiskurálok vele a feltételekről, ahogy profik közt szokás. Ha nem ülök le, az azt jelenti, hogy rám pályázik; ez esetben intézzétek el, és vonuljatok vissza. Ha túlélem, követlek benneteket, ha nem, a ti dolgotok lesz elszámolni a fűkufárokkal, és a Pöröly flintája mellett legfeljebb az istenektől várhattok segítséget hozzá.

– Miből gondolod, hogy idáig fajul az ügy? – firtatta az udvari ork. – Sze-mélyes indíték van a dolog mögött?

– Meglehet – húzta el a száját Olwen, futó pillantást vetve a használatlan vízipipára. – Teflik kemény játékos… és a legkiszámíthatatlanabb vadmarha, akivel az elmúlt száz évben dolgom akadt.

9. Olwen valamivel napközép előtt, az Olajütők utcájának bejáratánál engedte útjára bérkocsiját, és gyalogszerrel indult a Khet-féle teaház arany madár-nyom jelekkel telifestett cégére felé. Ahogy közelebb ért, tüstént felismerte Tefliket a lakkfa asztalkák egyikénél. Merőn bámult rá, úgy lépdelt tovább, két karja lazán lógott az oldala mellett. Lábbelijét a levélmintás gyékény pe-remén, köpenyét a fogadására siető szukénél hagyta, és mielőtt elhelyezke-dett, odabiccentett a napégette arcú dzsadnak, aki jókora varkocsot kötött a tarkóján őszbe csavarodó fekete sörényéből.

– Olwen… – Teflik – viszonozta a köszöntést rezzenetlen képpel az elf. – Legyetek üdvözölve Khet kán hajlékában, tisztelt urak – csendült mellet-

tük a hang, ők ketten azonban változatlanul egymást méregették. – Noyon vagyok; nekem jutott a megtiszteltetés, hogy italotokat elkészítsem, és hogy tisztulás közben, ha úgy óhajtjátok, hazám történetébe is bepillantást nyújtsak nektek.

– Kezdjük a teával – mormolta Teflik. Hányavetin beszélte a közöst, talán hogy tompítson vaskos akcentusán, mely ragadozó volta dacára a mesék bősz dzsennjeihez tette hasonlatossá. – Kettőt hozz, és ne feledkezz meg az áni-zsos ostyáról sem… feltéve, ha követitek a hagyományt, és friss árpalisztből készítitek.

– Mi sem természetesebb – hajtotta meg magát a szuke, akinek két kezén a felszolgálásnál sokkal keményebb munkáról árulkodtak a bütykök. – Ha sza-bad ajánlanom…

– Hozz egy kevés pálinkát is – szólt közbe a dzsad. – Hogy az a zöld lötty, amivel traktáltok, ihatóbb legyen, a cimborámnak pedig…

– Vizet – dünnyögte Olwen. – Caedonit vagy Borealt, nem számít, csak sós és langyos ne legyen.

A szuke meghajolt és elsietett. – Utálom a pofájukat – közölte Teflik.

– Micsoda? – A szukékét. Ha ismered őket, tudnod kell, miért: nem harcosok és nem is

férfiak, akik az érzéseiket ostoba mosolyok mögé rejtik. – Eyfert nem tartozik a mosolygós fajtához – suttogta Olwen. – És szívből

remélem, hogy nem volt könnyű dolgotok vele. – Doldzsahra, dehogy! Az embered kemény fickó, ha nem is teljes értékű

férfi még: kettőt ölt meg az enyémek közül, mielőtt lefegyvereztük, és ha Zecata nyilat nem röpít belé…

– Lelőttétek? – kérdezte Olwen szinte álmatagon. – Altatóval preparált vesszőt kapott, cimbora; olyat, amilyet veszett kutyák

megfékezésére használnak. A derekán érte, de nem vágta földhöz rögtön: félig bénán, kifordult szemmel is küzdeni próbált.

Az elf visszanyelte a torkába toluló epét. – Mit akarsz tőlünk? – Mondtam már: egy munkát tartogatok nektek. Ha elvégzitek, visszakap-

játok a zálogot is. – Miféle munkáról van szó? – Látod ezt? – Teflik elkoszlott pergamendarabot tolt át az asztalon: a szí-

nén kéklő rajzolat elmosódott volt, az elf azonban így is kiérezte belőle a de-lejes erőt.

– Látom. – Erről van szó. Illetőleg arról, ami teljes változatában lehetne. Ami előtted

fekszik, csak ízelítő: néhány vonás egy kultikus ábrából, melynek birtoklásá-hoz… – agyarakat villogtató farkasmosoly – … el nem évülő érdekem fűző-dik. A rész, amit megszereztem, következtetni enged az egészben rejlő lehető-ségekre. Tisztességes ajánlatot tettem a maradékra, de aki birtokolja, megma-kacsolta magát, és egy ideje tárgyalni sem hajlandó velem.

– A neve? – Nem vesztegeted az idődet, mi? – A dzsad elégedettnek látszott. –

Kopral Kud Barag. Talán mond valamit a név; a gazdája máktermesztésben, méregkeverésben és emberirtásban utazik, és a tíz év előtti nagy klánháború után a szárazdokkoknál vert tanyát.

– Sosem volt dolgom vele. – Nem számít. Tőlem minden fontosat megtudhatsz róla; a dolgotok csak

annyi, hogy elkapjátok, és elvegyétek tőle, ami az enyém.

– Honnan tudhatjuk, hogy mikor… – Mindig nála van, cimbora. Akkor sem bízhatná másra, ha akarná. Kész

szerencse, hogy vannak informátoraink: pontosan tudjuk, hol keressük a jobb karját.

– Nem értem. – A jobb karján, itt fent – magyarázta Teflik, megtapintva saját bicepszét –

tetoválást visel. A teljes ábrát. A rajzolat nagyobb része utólag készült, de engem csak az eredeti érdekel. – Ragadozószemei izzani látszottak az erőtlen napsütésben. – Juttasd el hozzám a kart, hosszúéletű, és én visszaküldöm a kifutófiúdat.

– Nem megy. – Hogyhogy nem? – Egy istenverte kart akkor sem bízhatnék holmi küldöncre, ha tudnám,

hol tanyázol, és találkozni sem fogunk többé. Küldd a galambot; az ábra, ha a bőrt megfelelően kikészítik, éppúgy elfér abban a tokban, ahogy a leveled.

– Legyen – hunyorgott a dzsad. – Amint a madár visszatér a bőrrel, az em-bered mehet, amerre lát.

– Mire szolgál az ábra? – Semmi közöd hozzá. – Akkor keress más bolondot, aki elhozza neked. – Ha netán nem értenéd… – Te nem érted, füstös, pedig világosabban már nem is fogalmazhatnék:

mire jó az az átkozott ábra? Teflik az állát dörzsölgette, hosszan hallgatott… és felrezzent, mikor a

szuke felszolgáló tálcájával és apró porceláncsészéivel újra felbukkant mellet-tük.

– Parancsoljatok, tisztelt urak. A víz rövidesen felforr, és ha óhajtjátok, addig is…

Teflik egy intéssel útjára küldte, és az elf szeme közé nézett. – Apám és Barag… sokáig együtt dolgoztak. Egy ideig velem is szót értett

a fickó, de mostanság más utakat jár; azt beszélik, a kísérletei vették el az eszét. Ígéretek, esküvések: az adott szó mit sem jelent többé a rohadéknak. Majd’ egy esztendeje harcolok vele, de a dolog kezd kicsúszni a kezemből. Az új herceg, a polgárság, a kalandozók… mindenki nyugalmat akar, és Erionon kívüli üzletfeleim is aggódnak befektetésük biztonságáért. Sok em-

bert vesztettem, akár Barag, de egy kémem valahogy megmaradt a táborában. Tőle tudom, hogy a vajákos pénzszűkébe került, és semmitől nem riad vissza, hogy kimásszon a csávából, amit csak magának köszönhet. A tetoválása – Teflik lakkozott körmével kocogtatott a papíroson – afféle térkép, rég elfele-dett zsiványtanyák helyét jelöli. A megfejtéshez szükséges kulcsot már sike-rült megszereznem, de ha Barag is ráteszi a kezét, és feltár néhányat a régiek kincseskamrái közül, jókora tőkéhez és veszedelmes varázsszerekhez juthat. Ezt mindenképp meg kell akadályoznom… és te leszel a fegyver, amit a szí-vébe mártok.

– Nekem mi hasznom az üzletből? – kérdezte Olwen. – Hasznod? A te hasznod? Mondtam már: visszakapod a kölyköt, és… – Lassan a testtel! Arra kérsz, hogy végezzem el helyetted a szezon leg-

piszkosabb munkáját, amitől a győzelmen felül milliós hasznot remélsz, és egyetlen nyomorult túszt kínálsz cserébe? Gondold át újra!

– A fiú, Eyfert… a te embered. – Zsoldos, aki tudta, mit kockáztat, mikor elszegődött. A mi köreinkben

ismeretlen fogalom a bajtársiasság: ezt neked is tudnod kell, cimbora. A mun-kadíj legyen mondjuk húszezer tallér. Hogy aranyban vagy váltóban fizetsz, rajtad áll, és azt se bánom, ha ráadásnak hazaküldöd a kölyköt; nem is túl magas ár a lehetőségért, ami Barag térképével az öledbe hull.

– Utólagos elszámolás? Olwen félrebillentette fejét. – Részben. Nincs kétségem afelől, hogy elengeded a Rókát, hisz a megölé-

séből nem származna hasznod… a munkadíj viszont már kényesebb dolog. Az akció után átküldöd az egyik emberedet is, aki ellenőrzi a portéka valódisá-gát, és elhelyezi a bőrt a galamb hordtokjában. A madár felszáll, az embered fizet, és velünk marad, míg Eyfert haza nem ér. Rendben lesz így?

– Mi tarthat vissza attól, hogy elkapard az emberemet, és a pénzzel együtt a térképet is megtartsd?

– Nem tudnék vele mit kezdeni. A pénzt akarom, és hogy miután Baragot legyűrted, egy időre eltűnj a városból. Ez nyilván nem esik majd nehezedre: a klánháborútok épp eléggé felforrósította a talajt idebent.

– A tea, tisztelt urak – hajbókolt a szuke, egy-egy gőzölgő csészét helyez-ve a két férfi elé. – Kívántok esetleg…

– Nem – vetette oda Teflik, és Olwent bámulta közben. Balja, mely mosta-náig mozdulatlanul pihent az asztalon, megemelkedett, négyrét hajtott papí-rost téve láthatóvá. – Ezen megtalálsz mindent, amire szükséged lehet. Csi-náld gyorsan, és ne hibázz!

Az elf megízlelte a teát, fejet hajtott a felszolgáló előtt, magához vette a papírost, aztán a dzsadra pillantott megint.

– Ismerjük a szabályokat – mondta. – Az üzlet üzlet, a pénz pénz: meg-szerzem neked a bőrt, te fizetsz, és elengeded az emberemet.

Teflik bólintott. – De nem mindenki gondolkodik úgy, mint mi ketten – folytatta Olwen. –

Háborús időkben nem válogathatsz; az egyik szerencsekatona a hideg vashoz, a másik a zárakhoz, a harmadik a mágiához ért: kereslet és kínálat kérdése az egész. Megeshet, hogy nem ismered őket annyira, amennyire ismerned kéne. Érted, hová akarok kilyukadni?

Teflik oldalra billentette a fejét, és várt. – Fogva tartod a kölyköt – folytatta az elf. – Nem a vendéged, hanem a tú-

szod; nem kérem, hogy négyfürtös predocival traktáld, és lotyót hívass hozzá, ha gyötörni kezdi a magány… de elvárom, hogy csak a magánytól szenved-jen, világos?

– Igen – mormolta Teflik. – Értem, azt hiszem. – Neyvar Criddel örömét lelte mások szenvedésében. Ezért kínoztatta a

foglyait, és ezért pumpált pénz azokba a szánalmas vérviadalokba a Makréla-végen.

– Criddel nincs többé, cimbora, és mint mondják, életéhez méltó halál lett az osztályrésze… ki tudhatná ezt nálad jobban?

– Vannak még a világon hozzá hasonlók. Némelyik talán épp a te zsoldod-ban áll, de jó ha tudod: nekem is jutott néhány közülük. – Olwen képe az időtlen türelem maszkja volt. – Ha kárt tesztek Eyfertben, ha megkínozzátok vagy megölitek, hibát követtek el. Ha nem abban az állapotban kapom vissza, ahogy hozzátok került… – kiitta a teát, és a dzsadra hunyorított ősöreg sze-meivel – … a haláltusád még az életemnél is hosszabb és gyötrelmesebb lesz.

10. – Mivel tartozunk? – kérdezte Argh a teaház felszolgálóját, miután Köpeny – immár újra a számvevő alakjában – megkocogtatta az Olajütők utcájának sarkán veszteglő bérkocsi ajtaját.

– Tisztelettel. – A szuke családos ember lehetett, mert példás önuralommal viselte a kényszerpihenőt, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy a csuklyás alak oldalán szorongó Egy Dobás köpenye gonddal köszörült pengéket takar. – Nem firtatom, miért teszitek, amit tesztek, és jelenteni sem fogom a történte-ket: nem lehet igazán becstelen az, aki ilyen helyzetben a formára ügyel.

Az udvari ork fejet hajtott, az enoszukei pedig – bár minden oka megvolt rá, hogy ne kedvelje – ámulva nyúlt a kilincs után: sosem gondolta, hogy va-laha derűt láthat egy oni sárgán villogó szemeiben.

11. Az Ékes Tegzek házának hátsó traktusában tucatnyian szorongtak, míg Olwen a jókora palatáblára felrajzolt utcatérképen a terv részleteit ismertette.

– Barag tanyája – mutatott a hajóműhelyek kettős ívével szemközti épület-tömbre, melyet, a nyomaték kedvéért, a Naudhiz veszedelmet sugalló rúnájá-val jelölt meg.

– Hogy melyik ház melyik emeletét lakja, fogalmunk sincs; az olyan idők-ben, mint a mostani nyilván naponta változtatja a helyét.

– Sosem dugja ki az orrát? – firtatta Argh. – Csak egyszer hetente. A kikötőöbölhöz hajtat, és eldiskurál a fickóval,

aki az aktuális postahajóval érkezik. Egy fertályórát, néha egy egészet tölte-nek együtt, aztán az illető felszáll a legközelebbi bárkára, és végleg eltűnik a színről: egy futár csak egyszer teszi tiszteletét, nehogy a rivális testvériségek vagy a hercegi fináncok felfigyeljenek a képére.

– Mit szállít? – Jobbára híreket. Olykor érkeznek apróbb tárgyak, ékkövek és gyanús

pergamendarabok is. Teflik szerint a vajákos rég kihalt testvériségek kincsei-nek próbál a nyomára jutni, hogy folytathassa háborúját a többi fűkufárral.

– Ennek semmi értelme – dünnyögte Seremar. – Egy olyan hírhedt boszor-kánymester, mint Barag, egyszerűbb módszerekkel is pénzhez juthat.

– És aligha folyamodik külső segítséghez, hisz a világ legjobb térképészei és rejtjelszakértői itt, Erionban tanyáznak – vont vállat az elf. – Szerintem is pelyva az egész: Teflik olyan mesével etet minket, amit a maga fűtől megzá-pult agyával nagyvonalúnak és hihetőnek tart. Az ábra, amit térképtöredéknek mondott, igazában egy rituális jelsorozat darabja. Köpeny, aki ferde szemmel bár, de közelről látta, esküszik rá, hogy aquir eredetű, a szertartás pedig, melynek részét képezi, a lélektelen holtak irányítására szolgál.

– Fekete mágia? – suttogta Egy Dobás, akinek árnya hatalmasra nőtt az asztalon égő lámpás fényében.

–A legfeketébb. Hogy mit remélnek tőle, nem tudjuk; már csak ezért is el kell kapnunk a vajákost, mielőtt ő vagy bárki más tovább szórakozik a jelek-kel. Az akció húszezret hoz a konyhára; ez fejenként – Olwen jelentőségtelje-sen pillantott körül – négyezer tallért jelent.

– Ott helyben lecsapjuk a nyavalyás karját – tudakolta Pokróc – vagy megvagdaljuk előbb?

– Elkapjuk, de nem öljük meg: tisztáznunk kell az ügyet, mielőtt Teflik kedvére tennénk. Az öbölnél fogunk lecsapni. Kocsikra lesz szükségünk, kle-petusokra, szent szimbólumokra, talán gárdaegyenruhákra is… és a legjobb alkimistára, akit Kurgun barátunk műhelye a hét végén nélkülözni tud.

– Tiszta sor – bólintott Argh. – De hogy lesz a húszezerből fejenként négy-ezer?

– Öt megy a közösbe, hármat elvisznek a költségek, a maradék tizenkettőn osztoznak meg a befektetők, azaz te, Köpeny és én. Mi nem tetszik rajta?

– Eyfertnek is jár egy rész a nyereségből. – Eyfertnek? – fakadt ki a számvevő. – Elfelejted, hogy az ő hibájából tur-

kálunk vállig a sárban! – Igaz – tűnődött Olwen. – De az is igaz, hogy a megbízást végső soron

neki köszönhetjük. – Akkor felezz vele. Mit számít barátok közt az a kétezer tallér? Az udvari ork kihúzta magát, és előrehajolt. Egyetlen szó sem hangzott el,

csak a lámpás lángja hajladozott az enyhe léghuzatban. – Ha mi hárman bedobunk egy-egy ötöst, és a résztvevők is hozzáteszik a

magukét, kétezret megtakarítottunk – mormolta az elf. – Ennyit biztosan megér a fiú, nem gondoljátok?

Argh némán bólintott, de nem lépett hátrébb: sárgán izzó szemei fogva tar-tották Köpeny tekintetét. Az várt, könyvi adatok híján az idő elpergő homok-szemeit számlálta, aztán rántott egyet a vállán.

– Felőlem… – Ezt a nagyvonalúságot szeretem benned – dünnyögte az elf, aztán megint

végignézett az egybegyűlteken. – Ismeritek a Rókát, tudjátok, milyen nehezen viseli a bezártságot… és ha Teflik csak fele olyan pocsék vendéglátó, ami-lyennek tűnik, még súlyosabb a helyzete. Ne hagyjuk, hogy a szenvedése hiá-bavaló legyen: munkára fel!

12. Olwen a deszkakerítéssel övezett bérházak legnagyobbikának tetején állt, és homlokráncolva összpontosított a hajóműhelyek felett lebegő sirályra, mely-nek szemeivel a rakpartig beláthatta a lakó- és raktárépületek közt kanyargó utat.

– Köpeny…? – suttogta. Barag kocsija elindult, a postahajó kikötéshez készül. A számvevő jelenléte a távolság ellenére szinte tapintható volt a tudatában:

ő a tagolt beszédnél hamarabb sajátította el a kapcsolattartásnak ezt a formá-ját.

Mindenki a helyén? A terv szerint. Hányan kísérik a boszorkánymestert? Egy a bakon, kettő odabent. Hátvédek? Akad pár gyanús pofa a rakparton, de egy sem olyan, hogy aggódnunk

keljen. Világos. Olwen megszakította a kapcsolatot, és lesétált a lépcsőn, hogy csatlakoz-

zon Arghhoz és Egy Dobáshoz, akik a Bűnbánó vándorszerzetesek csuklyás stóláját viselték. A kocsi, melyet előző éjjel loptak a város keleti kapujánál, átmázolva, sárral befröcskölten várt az indulásra.

– Mi az ábra? – Belevágunk. Mire a halásztemplom harangja lármázni kezd, a kikötőben

kell lennünk. A boszorkánymester közvetlenül a találkozó előtt száll ki, a haj-tó mindig a bakon marad: vele és a gazdájával Köpeny csapata foglalkozik, miénk a másik két testőr és az esetleges ráadás. A meneküléshez használt ko-csikat a déli falnál hagyjuk, ha elszakadnánk egymástól, a Tegzesben találko-zunk. Kérdés?

Az udvari ork megrázta a fejét.

– Remélem működni fog ez a micsoda – dünnyögte, megtapintva az övé-ben lapuló készséget, mely pár lépés távolságból gyűjtőperselynek, közelebb-ről valamiféle tengeri állat lenyúzott és tömlővé formált bőrének látszott. – És bízom benne, hogy az alkimista sem téved, különben Eyfertnek is, nekünk is ez lesz az utolsó napunk

– A pára nem halálos – emlékeztette Olwen a szerzetesi köntös csuklyával bíbelődve. – Gyorsan elillan, és még annyi zajt sem csap, mint a számszeríjak; eszményi eszköz olyasvalaki ellen, akinek beszélnie és lélegeznie kell, hogy árthasson neked.

– És ha a két testőr nem a szavak embere? – A mozgáshoz is levegő kell. – Miért nem vágjuk rögtön agyon a vajákost? – zsörtölődött Egy Dobás. –

Miért kell minden áron elcsevegnünk vele? – Mert Teflik a halálát akarja – felelte Olwen. – Mert az ábráért, nem a te-

teméért fizet nekünk… és mert a legfontosabb kérdésre csak tőle kaphatjuk meg a választ.

13. Köpeny a mólóhoz vezető út utolsó fordulójában jelentkezett ismét; gondola-tai folyondár módján kígyóztak mind mélyebbre Olwen elméjében:

Mozgunk. Ki mozog? Aki csak él, főnök. A boszorkánymester gyorsabb tempót diktál a szoká-

sosnál, úgyhogy nektek is igyekeznetek kell. Két perc; üzente az elf, és megkocogtatta a lopott kocsi kékre mázolt

deszkafalát a hajtó oldalán. – Gyerünk! Barag rozsdaszín batárja már állt, mire a vízparton végigdübörögve a kö-

zelbe értek. A kocsit a célponttól húsz-egynéhány lépésnyire engedték útjára, és elvegyültek a sokadalomban, mely sétatempóban sodorta őket tovább az épp kikötött postahajót figyelő célpont felé.

Olwen azt a pillanatot akarta kihasználni, mikor a futár partra lép. Semmit sem tudott róla, de biztosra vette, hogy mozgása elárulja… és hogy felbukka-nása megmutatkozásra készteti a boszorkánymestert, akiből most csak egy feketére lakkozott körmű, viaszfehér bőrű kéz látszott a batár gonddal vasalt táblájú ablakának résében.

Az elf borostyánszín szemei a sokaságot firtatták, és ahogy a halásztemp-lom harangjai megkondultak, hogy illőn köszöntsék a dagályt, megtalálta, amit keresett: a kemény arcot a postahajó pallóján lefelé tartó puha arcok közt. Nézte, ahogy közeledik, ahogy a rakpartra vezető lépcső felé furakszik a tömegen át… és mintha meghökkenést látott volna a tekintetében, mielőtt a többivel együtt azt is eltakarta a fickó fejére borított zsák. A fadorong puffa-nása beleveszett a morajba, egy kétkerekű halászkordé nyolcvan fontnyi ele-ven hússal nehezebben nyikorgott tovább, a lépcső tetején azonban máris megjelent a futár kemény vonású arca; egykedvű, mintha mi sem történt vol-na, szemei azonban Köpeny szemei voltak, és biztatón hunyorítottak a kikö-tőbakok mentén haladó „szerzetesekre”.

A harangok még mindig kongtak, ahogy a batár ablaka után az ajtó is rés-nyire nyílt. Olwen megemelte botját, a rézcsengettyűk hangját azonban el-nyomta a szemből előporzó bérkocsi dübörgése. Ahogy Argh és Egy Dobás vonalba értek Barag fogatával, parittyakő röppent fel a rakparti sokadalom-ból, és fejen találta a hajtónak álcázott testőrt, aki egyensúlyát vesztve bukott alá a túloldalon – egyenest a bérkocsi tetejére, mely enoszukei varázsdoboz-ként nyílt meg, hogy befogadja. A rugók megnyikordultak, ahogy új hajtó kapaszkodott a bakra, a „futár” ugyanebben a pillanatban érte el fellépőt a víz felőli oldalon, és mielőtt Barag vagy testőrei mozdulhattak volna, a köpenye alól előkerült tömlőből zöldes gázfelhőt pumpált a batár belsejébe.

– Nyomás! A hajtó a lovak közé csapott. A súlyos alkotmány meglódult – Olwen épp

jókor lépett félre, hogy elkerülje a baloldali kereket, és hogy gyors botütéssel fogadja a tömegből kiváló negyedik testőrt, aki megingott, és ötödik társával együtt a földre rogyott: Argh és Egy Dobás kétfelől pumpálták rájuk az áldást a maguk tömlőiből.

– Kész! A bérkocsi ördögszekérként fordult a legközelebbi sarkon, a „szerzetesek”

a fullajtár állványba fogództak Barag batárjának hátulján, és sebesen távolod-tak társaik nyomában. Mire a hercegi gárda közelben járőröző osztaga a rak-partra ért, a lassan ocsúdó testőrön kívül csak zavarodott járókelőket, való-színűtlen beszámolókat lelt a találka helyszínén. A kordét a futárral három mérfölddel távolabb, valamivel alkonyat előtt találták meg: a fickó eszmélet-lenül hevert a büdösödő halak rétege alatt, képére ráfagyott a meghökkent kifejezés.

14. Olwenék kétszer váltottak kocsit, és mindhárom testőrtől megszabadultak, mielőtt ismét nyugatnak, a vízparti bűntanya elhagyatottnak látszó bérházai felé vették az irányt. Jöttük híre Köpeny jóvoltából előttük járt: a deszkakerí-tés egyik panelje épp a kellő pillanatban tárult fel, utat nyitva a telek végében berendezett műhely felé, melynek kapuját a rugók utolsó nyikordulásával egyidőben maga az elf reteszelt el az érkezők mögött. Kopral Kud Barag ma-gatehetetlen testét Pokróc vette a vállára, Argh és Egy Dobás a világításról gondoskodtak a pincébe vezető lépcsőn.

Öt percre rá a boszorkánymestert egy magas támlájú karszékhez kötözték odalent, a Tegzes fegyveresei pedig elfoglalták helyüket az emeleti ablakok-ban, hogy idejekorán jelezhessék, ha üldözők bukkannak fel.

– Hogy van? – fordult az alkimistához az elf egy óra múltán, megbizonyo-sodva arról, hogy nem kell támadástól tartaniuk. – Nem kapott túl sokat a jóból?

– Ahogy a képét és a kezeit elnéztem, volt alkalma hozzászokni a mérgek-hez. Máris ébredezik; még pár perc, és beszélhetsz vele.

Olwen bólintott, fejére húzta az alkalomra tartogatott fekete csuklyát, és intett a többieknek, hogy kövessék példáját.

– Az egyik szarkeverőt már ismerjük – dünnyögte, ahogy az előtéren át a pincelépcső felé indult. – Lássuk, mire megyünk a másikkal.

15. Az elf a falra akasztott lámpás fénykörének határáról figyelte a lassan ocsúdó boszorkánymestert. Köpeny a széktől balra, Argh a támla mögött várakozott moccanás nélkül, láthatatlanul.

– Mi… – suttogta Barag, igyekezvén az előtte állóra fókuszálni pillantását. – Mi a…?

– Üzlet, vajákos – közölte Olwen. – Ha azt teszed, amit mondok, megúsz-hatod; ha nem, ma este már a halakkal vacsorázol.

– Kik…? – Zsoldosok vagyunk, mint mindenki más errefelé. Fizettek nekünk, hogy

elvégezzünk egy munkát. – Miféle… munkát? – Teflik a karodat akarja. Barag falfehérre sápadt a bőrén kiütközött veríték alatt. – Fogalmam sincs, miről… – Fenét nincs – vágott közbe az elf. – Van valamid, amire Teflik mindennél

jobban vágyik, és minket bérelt fel, hogy megszerezzük neki. – Várj csak – suttogta Barag. – Talán adhatnék… – Egy szót se! Végighallgatod az ajánlatomat, aztán igennel vagy nemmel

felelsz, érted? A boszorkánymester bólintott; fátyolos szemei az előtte állóra meredtek. – Mindenképp megszerezzük azt az ábrát – közölte az elf. – Csak rajtad

áll, mennyit szenvedsz közben. – Nincs választásom. – Barag kezdte visszanyerni önuralmát; hangjába fo-

kozatosan tért vissza az erő. – Folytasd! – Teflik túszul ejtette az egyik emberemet, és a tetoválásodat kéri a sza-

badságáért. Ha a karoddal együtt visszük el neki, elpatkolsz… pedig a megbí-zás nem is a halálodra szól.

– Tőlem kaphattok akár…

– Tudom. Lefizethetsz bennünket, hogy futni hagyjunk, de ezzel sem nyersz sokat: a testőreid harcképtelenek, a futárod világgá szaladt, Teflik pe-dig alig várja, hogy átharaphassa a torkodat… amit az ábra birtokában köny-nyen meg is tehet. A haláltusád tovább tart, ha bántatlanul távozol innen, de a végén mindenképp elvérzel, nem igaz?

– Mit javasolsz? – tudakolta fojtott hangon a boszorkánymester. – Hogy a bántatlanságod helyett Teflik fejéért fizess. A tetoválásod a kulcs,

ami megnyitja a búvóhelye ajtaját, és ha egyszer átlépjük a küszöböt, vége a dalnak… és mindez csupán tízezer tallérodba kerül.

– Rendben. Előteremtem az összeget, mihelyt… – Nem – rázta a fejét Olwen. – Nem üzensz, nem használod a szellemnyel-

vet, és levelet sem írhatsz; semmi szükségünk további bonyodalmakra. Biz-tosra veszem, hogy van rejtett tartalékod, és kétlem, hogy bankárokra bíztad: a te fajtád irtózik az acélkamráktól és a jelszavaktól. – Végigmérte a székben gubbasztó alakot. – Íme az ajánlatom: elárulod, hol keressük a pénzt. Valaki közülünk érte megy. Amint visszatér, sort kerítünk a beavatkozásra, aztán szabadon engedünk, és végrehajtjuk a te megbízásodat is.

– Honnan tudhatnám, hogy nem vágjátok át a torkomat, miután… – Viselném ezt a maszkot, ha ölni akarnék? – kérdezett vissza az elf. – Ez

üzlet, semmi több. Nem ártottál nekünk. Nem te raboltad el az emberemet. Teflik megérett a pusztulásra; ami engem illet, csak a hasznomat akarom biz-tosítva látni.

– És ha nemet mondok? – Tefliknek akkor is befellegzett, de a tetoválásod helyett a karoddal zör-

getünk be a nyavalyás ajtaján. Egy perc telt el néma csendben. A boszorkánymester mély lélegzetet vett,

aztán felszegte állát. – Rendben – mormolta, vértelen alsó ajkát tapogatva szederjes nyelvével.

– Megkapjátok a tízezret, és vihetitek a tetoválást is… feltéve, ha megkínál-tok valami erőssel előbb.

16. Barag egy óra múltán került vissza a magas támlájú székbe, melyet időközben párnákkal tettek kényelmesebbé. Az asztalra hattyúnyakú butéliát, mellé réz-tálkát, camonnai szivarokat és tűzszerszámot helyeztek. A seb fájdalmát volt hivatva enyhíteni a figyelmesség is, mellyel Olwen bemetszette a dohányleve-lekből formált henger keskenyebbik végét – pengét még most sem szívesen adott volna vendége ép kezébe.

– Az embered? – suttogta a boszorkánymester. – Az előbb jött meg. Már csak néhány apróságot kell tisztáznunk, aztán

végképp elválnak útjaink. Barag megízlelte a füstöt; viharvert képe megbékéltnek, már-már ihletett-

nek látszott. – Figyelj rám, zsoldos – dünnyögte. – Teflik sokra vitte, de bármivé vált is,

a lényeget tekintve megmaradt dzsad anyaszomorítónak: a legyőzéséhez a büszkeség jelenti a kulcsot. Kalandozó volt, számos párbajt vívott, és nagyon jól forgatja az acélt… jól forgat bármit, aminek markolata és pengéje van. Fürge és erős, akár egy mahradi: emlékezz erre, ha a szemébe nézel, és ne próbáld a saját fegyverével elpusztítani őt.

– Miért mondod el mindezt? – Hogy az elkötelezettségemet bizonyítsam. – Azzal, hogy a dzsad bolondériáiról regélsz? – Nem – somolygott a boszorkánymester. – Azzal, hogy elárulom, mi célt

szolgál az ábra, amit tőletek rendelt. – Tudjuk, hogy nem egyszerű térkép. Rég halottak lennénk, ha hitelt ad-

nánk a megbízók meséinek. Barag cserszín szeméiben a szivarparázs visszfénye ragyogott. – Akiket Teflik a tetoválás segítségével keres, rég halottak, zsoldos.

Erioniak, mint te vagy én, a maguk idejében ezrek rettegték a nevüket, sorsu-kat azonban így sem kerülhették el… és majd’ kétezer éve rothadnak a zsi-ványtemető földjében, a szemét és a törmelék hantja alatt.

Köpeny, aki változatlanul a karszék mellett állt, felvonta szemöldökét; látni nem látta, de érezte, hogy Pokróc vicsorog, Argh pedig a szőrét borzolja a pergamenszín csuklya alatt.

– Halottak – ízlelgette a szót Olwen. – Teflik és te gonosztevők hulláit akarjátok hadrendbe állítani egymás ellen?

– Nem egyszerű hullák azok – vigyorgott gyászfekete fogait kivillantva a boszorkánymester. – A Káoszkor legnevesebb bajkeverői: félemberek, igézők, még szerafisták is akadnak köztük. Kevesen tudják, mekkora temető felett élünk, és még kevesebben, mi kellett ahhoz, hogy valakit épp itt kaparjanak el… de ha minden jól megy, meglátják hamarosan. – Nevetés, akár az őszi avar ropogása. – Mikor két esztendeje próbát tettem a jelsorozattal, egyetlen-egyet sikerült a helyszínre csábítanom, és tucatnyi testőröm fizetett az életével egy apró hibáért, mely ellenünk fordította. A mostani kombináció letisztul-tabb, úgyszólván tökéletes. Aki felhasználja, egész seregnyi őst csalhat elő, és a segítségükkel a fűpiac, a kikötő, előbb-utóbb egész Erion urává válhat.

Az elf a szivarhamut bámulta, aztán a boszorkánymester karján fehérlő kö-tésre pillantott.

– Miért találtál érdemesnek arra, hogy mindezt közöld velem? – Mert ismerem a fajtádat. A pénz a mindenetek; az életeteket, a becsülete-

teket, akár az üdvösségeteket is kockára teszitek érte. Az öreg Teflik halott, és hamarosan az lesz a fiatal is. Ami az övék volt, a déli kapcsolatokkal és a formulával együtt öröklöm meg. Seregem erősebb lesz a hercegénél, számos és győzhetetlen, ahogy a regékben áll… de aligha győzöm egyedül a munkát, és akadnak olyan helyek is, ahová élőholtak sosem juthatnak el. – Barag kor-tyolt a borból, és Olwenre villantotta vérfagyasztó mosolyát. – Valami azt súgja, zsoldos, hogy mi ketten társak és istentelenül gazdagok leszünk.

– Már alig várom – mormolta az elf, és mikor a karszék ölén ismét fel-bugyborékolt a kacaj, baljának két ujjával írta a levegőbe az Algait, a hosszú pihenés jelét.

17. – Elvégeztük a munkát – mondta Olwen aznap éjjel a régi mólónál, viszonoz-va a rothadó hínáron heverő koldus pillantását.

– Tudom, cimbora – formálták a szót a cserepes ajkak. – A kikötőben gyors szárnyon jár a hír.

– Akkor ideje megejtenünk a cserét, nemde? – Magam is így gondolom. Ismered Welle tavernáját a negyed… – Tudom, hol keressem. – A kapuja előtt találkozol a megbízottammal holnap alkonyatkor. Oda vi-

szitek, ahová akarjátok, és miután megbizonyosodtok arról, hogy tiszta a levegő, útnak indítjátok az árut.

– Honnét fogod tudni, hová küldd a galambot? – Nem küldöm sehová: ott lesz az emberemnél egy kalitkában. – A pénzünkkel együtt? – Hát persze – mormolta Teflik, mielőtt másodszor – és immár végérvé-

nyesen – elmetélte a húsbáb zsinórjait.

18. Welle tavernájának kapusa, aki napszálltakor vette fel a szolgálatot, szemes fiatalember volt, a körülötte zajló eseményekből mégsem érzékelt mást, csak a fekete sörényű porlepte utazóköpenyes gorvikit az ajtó előtt. A környékre boruló csendet csak a léptek nesze, és a vászonburkolatú kalitkából kiszűrődő verdesés zavarta meg – bár legalább ilyen zavaró volt az a vörös fényfolt a sötét kelmén, mely démoni tekintet gyanánt követte a férfi minden mozdula-tát.

Bérkocsi fordult be a közeli sarkon, jobboldali ajtaját kesztyűs kéz tárta szélesre. Az utasok pár szót váltottak a gorvikival, aki előbb a kalitkát, majd lovaglócsizmás jobb lábát helyezte a fellépőre… és a meglóduló batárral együtt végleg eltűnt a kapus szeme elől.

Még el sem oszlott a kerekek kavarta por, mikor a fiatalember szikár férfit látott lesétálni az emeleti lakosztályokhoz vezető lépcsőn. Úgy rémlett, jókora botot vagy más szerszámot – cipel, a kapus azonban nem mert felnézni, hogy viszonozza egyetlen szemének átható pillantását, s mire megtette, e jelenés-nek is nyoma veszett: nem maradt más, csak a dzsamballa cincogás a nagyte-remben, és a holdfényben kavargó por odakint. A fiatalember nem mozdult, nem is szólt, mintha a zsebét húzó aranytallérok késztették volna hallgatásra, ám ennél valamivel többről volt szó – tudta, mit jelent az a rőt folt a gorviki lapockáján, és azon igyekezet, hogy őt magát sírig kerülje a mindent látó éji szem, a kránköves szárnyon járó halál tekintete.

19. Az Egy Dobás hajtotta batár jókora kerülővel tért vissza a rakpartra, és for-dult az Ékes Tegzek társaságának birodalma felé. A galamb nem verdesett tovább kalitkájában – ha látni nem is látta, nyilván érzékelte a két nagyraga-dozó, Argh és Köpeny jelenlétét.

A futár csatlakozott hozzánk, üzente utóbbi a bérházaknál várakozó elfnek. Eddig minden rendben.

Díszkíséret? Nyoma sincs: A dzsad komolyan akarja a bőrt… vagy a settenkedőiben

nem bízik eléggé, és úgy döntött, ez egyszer a szabályok szerint játszik. Hol jártok? A dokkoknál. Még pár perc, és otthon vagyunk A deszkakerítés ezúttal egy másik ponton nyílt meg, és tüstént összezárult

a súlyos alkotmány mögött. A fegyveresek szorosabbra vonták gyűrűjüket, ahogy az udvari ork nyomában a gorviki is előkerült; a sort Köpeny zárta, és tüstént odaintette Pokrócot, aki fenyegetően torlaszolta el az ajtó négyszögét az érkezők nyomán.

A pincében két ribanc motozta meg a futárt: az ő ujjaik érzékenységével még Seremaré sem versenyezhetett. Mikor bólintottak, a nyurga Adron pap is előkerült, és hosszan vizslatta a selyemingest és kalitkáját harmadik szemével.

– Tiszták. – Rendben – intett Olwen, előlépve az árnyak közül. – Akár le is ülhetsz,

fickó. A gorviki elhelyezkedett a támlás székek egyikén, és lábait keresztbe vet-

ve, talányos félmosollyal hunyorgott a jelenlévőkre. – A neved? – Zecata. – Légy üdvözölve – mormolta az elf. – Hin ’astargente bilo da Ronna

Sacra?

A gorviki mosolya szélesebbre nyílt, látni engedte fehéren villogó hiúzfo-gait.

– Húsz esztendeje nem jártam az óhazában, ortadon, de népe minden bi-zonnyal remekül boldogul nélkülem. És most, ha megengeded…

Olwen bólintott. A gorviki feltápászkodott, a kalitkához lépett, és óvatosan eltávolította a rácsokat takaró vásznat. A galamb békésen tollászkodott oda-bent. Zecata kiemelte és cirógatni kezdte; a jelenlévők úgy tettek, mintha nem látnák a félelmet a madár apró szemeiben.

– Fémgyűrű – dünnyögte a gorviki. – Az ülőrúd alatt. – Az elf átnyúlt a rá-csok közt, meglelte a gyűrűt, és elmozdította. Vele mozdult a kalitka alsó része is. Alatta százas csomagokban kéklettek a hercegi bankház pecsétjével ellátott értéklevelek.

– Mi ütött Teflikbe, hogy ekkora címleteket küld? Tíz százaléka is elvész, mivé pénzzé tesszük!

– Ezüstben egy griff alatt sem fért volna el az összeg, ortadon. Megbízóm biztosra veszi, hogy így is boldogulsz: rendkívüli képességű férfiúnak és re-mek üzleti partnernek tart.

Olwen bólintott; bal szeme alatt alig rezdült a tetovált könnycsepp. – Megtisztelő. Hogyan bonyolítjuk le a cserét? – Először az ábrát ellenőrzöm. Ezzel. – Zecata nyolcszögletű, fehérarany-

nak látszó medált húzott elő, melynek sarkaiba egy-egy homályos drágakövet foglaltak. – Ennyi idő alatt nem készíthettetek jó másolatot, de az óvatosság sosem árt. Ha a rajzolat eredeti, teljesítettétek az alku rátok eső részét. Ha nem…

– Csináld – mondta az elf előhúzva és odahajítva az arasznyi bőrhengert. Zecata gondosan kigöngyölte, szemügyre vette, és háromszor is végighúz-

ta felette a medált, mielőtt felpillantott. – Bona – suttogta. – És ezer köszönet: már csak… azaz épp erre volt

szükségünk. – És most? – Most ide kerül – sóhajtott a gorviki, a galamb hordtartályába csúsztatva

a bőrdarabot. – A madár épp ennyi terhet bír el, és egyenesen hazaszáll vele. Ha megpróbálod az irányításod alá vonni, Teflik tüstént tudomást szerez róla, és…

– Értem – mormolta Olwen. – Legfőbb ideje, hogy beszéljek a főnököddel.

A gorviki napégette arcán megrándult egy izom. – Hogy akarsz beszélni véle? – Rajtad keresztül – mosolygott az elf, majd minden átmenet nélkül meg-

keményedtek a vonásai. – Nem akarod bebeszélni nekem, hogy a seggedről pont ez a varázsjel hiányzik, ugye?

Zecata nagy levegőt vett, hogy válaszoljon… aztán összerezzent, és meg-üvegesedő szemekkel tántorodott a falnak. A galamb érzékelte bizonytalansá-gát, és szétnyíló ujjai közül a kalitka tetejére rebbent.

– Teflik? – suttogta az elf. – Hallgatlak, cimbora. – A dzsad hangja kísérteties zöngékkel gazdagodott

a görcsösen vonagló garatban. – Kezdesz kiigazodni rajtam. Voltaképp nem számít, de megerősíti mindazt, amit a képességeidről rebesgetnek. Mikor szándékozol elengedni a…

– Előbb vele is beszélnem kell. – Vele? – Az emberemmel, akit fogva tartasz. – Hisz megígértem, hogy… – Teszek az ígéreteidre. Ez már a végjáték; kár lenne egy ilyen apróság mi-

att mindent veszni hagyni, nemde? Megtettem, amire kértél, most te követke-zel.

– Adj egy kis időt – kérte Teflik. – És ha teheted, diktálj némi szeszt az emberembe; büszke fajzat, nehezen tűri, ha szócsőnek használják.

20. Miután felocsúdott, Zecata az isteneket káromolta, dúvadként járt fel s alá a puszta falak között, kiürített egy butéliát, a másodiknak azonban csak a feléig jutott, mikor az idegen akarat megint elhatalmasodott rajta. Ha Olwen és Argh meg nem támogatja, a padlóra zuhan, így a karszékek egyikébe ros-kadt,– s míg szája idegen szavakat formált, gyűlölködve bámult rájuk furcsán metszett hiúzszemeivel.

– Az embered itt van, cimbora. Szólhatsz hozzá, válaszolhat neked… de túlbecsülsz, ha azt képzeled, hogy a csatornát huzamosabb időn át nyitva tarthatom.

Az elf értelmetlennek találta a szócséplést; közelebb hajolt a gorvikihoz, mintha Eyfert arcát is megpillanthatná a dühtől lángoló szemekben.

– Kölyök…? – Jelen, főnök – lehelte Zecata a Róka hangján. – Minden rendben; azt le-

számítva, amit az első este kaptam, egy ujjal sem nyúltak hozzám. – Gondoskodnak rólad? – Kész hízókúra a foglyuknak lenni: sejtelmük sincs, mi fán terem az

egészséges táplálkozás. – Nyugalom! Hamarosan búcsút mondhatsz a konyhájuknak; azon va-

gyunk, hogy… – Ennyi elég – szakította félbe Teflik hangján Zecata. – Mikor engeded ha-

za a madaramat, cimbora? – Holnap – közölte az elf. – Holnap hajnalban. – Miért nem most rögtön? A galamb éjszaka is hazatalál. – Kell még pár óra, hogy elrendezzük az ügyeinket. – Olwen az állát dör-

zsölgette, jobb mutatóujja elidőzött a tetovált könnycsepp felett. –A madár hajnalban indul, és amint Eyfert befut, szabadon távozhat a futárod is.

21. – Nem esett baja? – tudakolta Seremar, akinek pyar akcentusát tovább erősí-tette az aggodalom. – Valóban jól bánnak vele?

– Hízókúrát emlegetett – suttogta Olwen, mintha attól tartana, hogy a pin-cében alvó gorviki meghallja, amit Arghnak, Köpenynek és a többieknek szán. – Ti is tudjátok mit jelent ez: semmi baja, de nem lát kiutat az egérfogóból. Ha másként lenne, fogyókúrát mondott volna.

– Komolyan azt hiszed, elengedik? – Én nem tenném a helyükben – sóhajtott az elf, aztán újra a térkép fölé

hajolt, hogy pontosítsa számításait.

22. A hajnalfény nehezen tört utat a Sheral csúcsait borító felhőrétegen. Erion ege alig derengett még, mikor Zecata – oldalán Pokróccal és az udvari orkkal, sarkában Köpennyel és még két fegyveressel – megjelent a tengerre néző bér-ház tetején.

– Rajta – intett Olwen, és teleszívta tüdejét a tengerillatú levegővel, mely-be idefent – emberek számára érzékelhetetlenül – vér- és guanószag vegyült.

– Volada! – kiáltotta a gorviki, a levegőbe hajítva a madarat. A galamb fel-jebb emelkedett, és északnak vette az irányt; szárnyainak fonákja meg-megvillant a borús ég hátterén.

Olwen hümmentett, megszabadult köpenyétől, és felemelte bőrkesztyűs jobbját – a vércse, melyet mindeddig akaratával tartott kordában, elrugaszko-dott, szárnyai rozsdaszín kavargással hajtották mind magasabbra prédája nyomán. Zecata sarkon perdült, hiúzszemei meghökkenéssel vegyes dühvel villantak körül.

– Mi a…? – Igazi ragadozó. Kicsi, de ismeri a korlátait, és számos dologra képes,

amivel te segítség nélkül próbálkozni sem volnál hajlandó. – Az elf intett övé-inek, akik megragadták a gorvikit, és szitkaira ügyet sem vetve a tetőn körbe-futó mellvédig emelték. – A mértékletesség nem minden, de roppant hasznos lehet olykor; szeretném, ha eltűnődnél ezen, míg a gazdádra vársz odalent.

– Odalent? Vagy a túloldalon – legyintett Olwen, Arghra és Pokrócra sandítva. – Raj-

ta, segítsetek neki! A repülés nehéz mesterség, de a csattanója… nos, az min-den áldozatot megér.

23. – Nem értem én ezt – dünnyögte Pokróc, ahogy a lent várakozó kocsik felé tartottak a bérház sóvirágos falú lépcsőházában. – Mármint az egészet; tu-dom, hogy a főnök a héja szemeivel nézi, hová tart a galamb… de ahogy az, a horgas csőrű gyilkos repül, tízszer is elkapja, mielőtt hazaérne.

A többiek hallgattak. Egy Dobás máris a bakra szökkent, Seremar épp be-húzta a második batár ajtaját, és odaintett a ribancoknak, akik a deszkakerítés északi kapuját szélesre tárták előttük.

– Látod? – kérdezte Köpeny a batár hátsó ülésén gubbasztó Olwentől. – Elég tisztán, ahhoz, hogy irányt mutass?

Az elf bólintott, és kézmozdulattal jelezte az első fordulót; a kocsik, ben-nük az Ékes Tegzek fegyvereseivel, végigdübörögtek a kikötői úton, és kelet-nek kanyarodtak a Fináncpalotánál, melynek oszlopai közt tagjaikat nyújtóz-tatták és a szelet kóstolgatták az ébredező halászmacskák.

– Megvan a kapcsolat Seremarral és a többiekkel? – Igen, főnök. Két batár mögöttünk, egy párhuzamosan, a vásártéren és a

Kötélverők utcáján át jön, hogy fedezze az oldalunkat; csak mutasd az irányt, és nem lesz semmi hiba.

Olwen bólintott, s bár lélekben messze járt, sikerült elkapnia Pokróc tekin-tetét.

– Nem héja – szólt rekedten. – Vércse. Párosával tartom őket odafent, hogy jobban tűrjék a szolgálatot. A tojó épp költ, a párja az élelemről gon-doskodik. Napok óta nem etetem, és vadászni sem vadászhattak, bárhogy bolondulnak a szárnyas patkányokért.

– Igen, de… – De micsoda? – Szóval a hím tisztára be van sózva, és különben is úgy repül, mint a ve-

szett fene. Hogy követjük hazáig a galambot, ha félúton ízekre tépik? – A vércsék nem a levegőben támadnak – közölte Olwen. – Az enyém is

várni fog, míg a galamb leszáll, csak aztán csap le rá.

Homlokzatok, ablakszemek és nedvességtől elnehezült ponyvák villantak el odakint, ahogy a batár az Örömnegyed felé dübörgött az Eriont kelet-nyugati irányban átszelő főúton. Az élelmiszerrel és rönkfával megrakott tár-szekerek vánszorogni látszottak, a szél a fülükig sodorta egy messzi Kyel-templom kürtjeinek szavát.

– Mi a neve? – kérdezte az aszisz. – Kinek? – A madárnak, főnök. A… vércsének, vagy hogy a nyavalyába hívják. – Csak egy madár, az istenek szerelmére! Mi a bánatért adnék nevet neki? Köpeny elvigyorodott, de nem szólt; fegyverét markolta Argh és Pokróc

oldalán, úgy figyelte a szürkével kövezett, istállók és raktárak szegélyezte utat.

24. A negyedik kocsiban utazó Seremar kapcsolata lazább volt Olwennel, mint az Ékes Tegzek házának sokat próbált rajvezetőié – ezért is összpontosított job-ban, és elsőként öntötte szavakba az elf néma üzenetét:

– A Saraze-szeráj felé tartunk. Az a rohadt galamb Kis-Ibarába repül! – Meglep ez valakit? – dünnyögte az oldalán szorongó ösztövér alak, aki-

nek ércsapkáján cseppekben vált ki a hajnali nedvesség. – Kerüljünk jobbra, és húzzunk bele; nem könnyű azon a környéken megfelelő helyet találni.

– Látom a madarunkat – jelentette a hajtó, aki jobb napokon kobzával szó-rakoztatta a Tegzes vendégeit. – Egy helyben köröz; nyilván reggelihez ké-szül.

– És ha lecsap, indul a móka – dünnyögte az ércsapkás, összes útitársát meghökkentve ádáz mosolyával. – Jelöljétek meg a képeteket és a hátatokat, aztán imádkozzatok; ennyi év után meg-megremeg néha a nyavalyás kezem.

25. Megvan, üzente Olwen egy perccel később. Háromszintes épület a szeráj keleti oldalán, az utca végében.

Biztos vagy benne? Naná! A galamb ereszkedik, leszállóhelyet keres… a mi madarunk pedig

köröz és várja, hogy eljöjjön az ő ideje. A negyedik kocsiból kirajzó hátvédek mostanra elérték és körülvették a

célterületet, majd sorra bejelentkeztek; egyikük, aki a környék legmagasabb pontján, egy vihar tépázta imatoronyban foglalt hadállást, különösen értékes információkkal szolgált:

Alig látni mozgást: az épület előtt csak két kocsi, egy vasalt és egy könnyű kétkerekű áll. A tető lapos, és egy tucat galambdúcot látok rajta: valami azt súgja, nem csak az üzeneteiket, de a mérgüket is madarakkal cipeltetik…

Álljatok résen, üzente Olwen, ahogy a parancsnoki batár végsőt zökkent egy hadzsi-arcokkal telefaragott homokkőfal mögött. Még egy perc, és táma-dunk!

A galamb elérte az épület tetejét, de nem állapodott meg – a ragadozó ár-nya vetült rá, vagy ösztönei figyelmeztették, lehetetlen volt eldönteni. Szapo-rán verdeső szárnyakkal oldalazott a legközelebbi dúc felé, mikor a vércse lecsapott, és puszta lendületével a tetőfeljárót borító ponyváig sodorta. Az Ékes Tegzek támadó rajából alig néhányan látták az aláhulló tollakat, és még kevesebben a ponyva alól előbukkanó, varkocsba kötött hajú alakot: a késve érkező Teflik szitkozódva, hadonászva próbálta elriasztani a ragadozót, és mikor nem boldogult, handzsárjával sújtott felé.

A vércse felrebbent a galamb teteméről, rezzenetlen szemei az új ellenfélre szegeződtek. A dzsad átkot mormolt, a hordtartály után tapogatózó ujjait vörösre festette a galamb vére. Összerezzent az utcai frontról felhallatszó reccsenésre, melyet csörömpölés és kiáltozás követett: Olwen fegyveresei a betört ajtón és ablakokon át az épületbe nyomultak, és némán, fogcsikorgatva rontottak a meglepett fűkufárokra.

Teflik nem teketóriázott tovább: a lábakkal együtt vágta le a fémhengert a galamb teteméről, a maradékot a vércsének hagyta, és míg az tovább szaggat-ta prédáját, sietős visszavonulásba kezdett. Többé ügyet sem vetettek egy-másra; született ragadozókként a maguk dolgával törődtek mindketten.

Argh fejszéjét markolva dübörgött végig a kufártanya földszinti folyosóján, és míg hátvédei tollatlan acélvesszőkkel fogadták az oldalsó helyiségekből előrontó zsoldosokat, teli tüdőből Eyfert nevét kiáltotta. A nyikorgó falép-csőkről néhány fanatikus vetette magát a közelharcba, de hamar elhullottak Pokróc és Olwen csapásai alatt – Seremar, aki a belső udvart tisztogatta a maga rajával, tisztán látta a kifelé gomolygó vérgőzt, és ahogy delejes hatal-mával egyre újabb ajtókat döntött be, csak abban reménykedett, hogy istene ezen a borongós reggelen épp másfelé figyel.

– A fiú – sziszegte az elf, fedezékbe húzódva a néhai Zecata földijeinek hajítótőrei elől. – Keressétek a fiút!

Egy Dobás felragadott, megpörgetett és tulajdonosa mellébe hajított egy neki szánt pengét, aztán körülpillantott, és a félhomályos pincelejáró felé mu-tatott. Köpeny, aki látüvegével együtt szelídségét is a kocsiban hagyta, máris arrafelé lódult: egyetlen mozdulattal tépte fel a csapóajtót, és a nyirkos falhoz lapulva osont tovább az alacsony mennyezetű folyosón.

Megszimatolta a sebtében kioltott lámpások füstjének szagát, mielőtt az eleven lények motozása a füléig jutott, és csontjaiban érezte a látványt, mely az utolsó fordulóban tárult a szeme elé: Eyfert kábán, lerongyolódva függött a szemközti falhoz rögzített béklyókban. A padlót és a falakat csíkozó árnyak folyamatos mozgásban, változásban voltak – Teflik megmaradt testőrei egyet-len megmaradt ütőkártyájukra, a túszra támaszkodva próbálták újjászervezni a ház védelmét. Köpeny néma segélykiáltást indított útnak a némaság csator-náján. Hallotta a közelgő léptek dobogását a háta mögött… de mert tudta, hogy a roham semmivé foszlatja Eyfert esélyeit, Argh harci üvöltése hallatán előpattant fedezékéből, és a pincében villogó pengékkel dacolva a kölyök felé iramodott.

– Vigyázz! A sokéves gyakorlat megtette a magáét: a zsoldosok nem ismerték fel ben-

ne a kövületet, és miközben a legmerészebbek összecsaptak Argh osztagával, a legaljasabbak az ő nyomába eredtek, hogy foglyukkal együtt a túlvilágra küldjék. Hárommal nyilak és hajítótőrök végeztek, a túszt azonban még min-

dig öt penge fenyegette, mikor Köpeny ugrott… ám ahelyett, hogy szembe-fordult volna a támadókkal, Eyfertet vonta lepelként szétterülő teste örvényé-be. A fiúnak szánt döfések szurokfeketén lüktető vértezeten vástak el, a fej és az ágyék körül redőkbe gyűrődött, és fél tucat csapást állt ki a ziháló burok. A fűkufárok hátrahőköltek, szitkozódva kaptak tűzszerszám és olajlámpás után… de mielőtt eleven szoborrá vált foglyukat lángokba öltöztethették vol-na, a folyosó felől újabb iszonyat – daróccsuklyás, pergamenszínbe öltözött démon – rontott rájuk, és még az emeleten harcolókat is megborzongatta bosszúszomjas bömbölésével.

Teflik – aki mostanra megszabadult a galamb maradványaitól, és a bőrt rej-tő hengert ingébe rejtve siklott alá a hátsó front vasgrádicsán – hallotta a han-got, de nem törődött vele. Az udvart, az istállót és a raktárakat már elözön-lötték a támadók, az északi szárny rejtekajtaja azonban érintetlen volt: kes-keny, kőpadlatú folyosóra nyílt, mely jókora kitérővel a szeráj pálmakertjéig vezetett. A kerten túli csatornán csónak, benne két testőr és két ágyas várt a dzsadra – nem sok, de a tetoválással együtt épp elegendő az újrakezdéshez, melyet a város is, a világ is megemleget majd. Csak néhány lépés…

A pálmakert falát baj nélkül érte el, de ahogy leemelte válláról a kötélte-kercset, hogy hurkot vessen a mellvéd legközelebbi kiszögellésére, a szom-szédos falfülkéből Olwen Gilad-Aringorn lépett elő. Szőke hajfonatai kígyók-ként tekeregtek hátravetett csuklyája körül, a tetovált könnycsepp láthatatlan volt a harc vér- és koromfoltjai alatt.

– Hová? Teflik szembefordult vele. Elhajította a kötéltekercset, és kivonta a han-

dzsárját; ajkán, ahogy az elfre tekintett, halvány mosoly játszadozott. – Hát, cimbora – suttogta –, maguk az istenek akarják, hogy így végződ-

jön a dolog. –A kőpadló résébe vágta a pengét, és oldalt lépve megemelte ökölbe szorított kezeit. – Te is kíváncsi vagy, melyikünk a keményebb fickó, ugye?

Olwen a helyén maradt, és a szeme sem rezdült a tompa dördülésre; az imatorony magasából érkező ólom a mellén érte a dzsadot, aki térdre zuhant, és vádló szemekkel bámulta a borús ég alatt délnek sodródó füstpamatot.

– Nem – mormolta az elf, és hátrébb lépett a lővonalból. – Egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá.

Aztán csak állt, és mikor a Pöröly eleget tett feladatának, a holttesthez guggolt, hogy biztonságba helyezze Kopral Kud Barag hagyatékát.

26. Az Ékes Tegzek házában és a társaság többi létesítményében ez az este sem különbözött a többitől, csak a felszolgálók tették valamivel lassabban a dol-gukat – fertályóránként hordták a langyos vizet a szikra- és tengerifű szagú épület hátsó traktusába, melynek összetolt asztalain Köpeny bajlódott reggeli mutatványa következményeivel.

Éjközépre járt az idő, mire – a locsolgatásnak és az akaraterőnek hála – ismét emberi alakot öltött, és a „derékalja” mellett gubbasztó Olwenre emelte zavaros szemeit.

– Mindenki megúszta? – Csak téged tudtak így eldöngetni. Némi pénzbe került, hogy a sebesülte-

ket is, benneteket is átjuttassunk a városőrök kordonján, de megérte: a háza-ink tetejéről sokkal jobban látszott a tűz, amit távozóban gyújtottunk.

– Mi lett Teflikkel? – Baleset érte, akár a gorviki cimboráját. A másik üzletfelünket, Baragot

alkonyatkor fogták ki a főcsatornából: úton volt arra a vacsorára, amiről a mi hibánkból késett le tegnapelőtt. – Olwen megdörzsölte a szeme sarkában sö-tétlő könnycseppet, és Arghra pillantott, aki marokszám szórta a sót Köpeny öblítővizébe. – Befejeztük a munkát; egy darabig sem a friss, sem a káoszkori holtak nyugalmát nem fenyegeti veszély.

– Eyfert… ? – Itt vagyok – lépett elő féloldalas vigyorral a kölyök. – És szeretném

megköszönni, amit értem tettél. Ez is bizonyítja, hogy nem az a férfi, aki adja, hanem aki…

Az egyre számvevőszerűbb figura felsóhajtott. – Még mindig nem értem, miért jár részesedés ennek a marhának – düny-

nyögte, mielőtt ismét a formaközi lét jótékony kábulatába zuhant.

A bárd és a démonok

1. Mélyen járó viharfelhők sötétítették a látóhatárt, torlaszukon túl lassan lenyu-godott a nap. A szürkület északi szelet hozott, a szél egyhangúan szitáló esőt, mely sehogy sem boldogult az elfoglalt várat emésztő lángokkal.

A mezőségen, mint néma óriások, földbarna sátrak gubbasztottak. A tábor-tüzek, fáklyák itt-ott kilobbantak, a tépett köpenybe burkolódzó őrök haszta-lan bajlódtak velük. Komorak voltak és elgyötörtek. Nem csak köpenyük, öltözékük is elrongyolódott, láncingük megfeketedett, a rozsda kikezdte si-lány pengéiket. Mióta nyakára hágtak a zsákmányolt szesznek, ismét kevesell-ték az ázott fahasábok adta meleget, sokallották a nélkülözést, az állásaikban terjengő csípős füstöt – egymással sem volt kedvük verekedni többé. Felvált-va morogtak alulfizetett tisztjeikkel, pokolba kívánták urukat és az elhúzódó, véres hadjáratot.

Békebeli tűz a középütt álló sátorban lobogott csupán. Itt friss gyümölcs, forralt bor is akadt, a türkiz-fekete hadijelvény azonban, melyet Lequiria se-regvezére az eső miatt hozatott szállására, a kelleténél kopottasabbnak tűnt.

Rafael Gur Kitrichi pohos, elkényelmesedett ember volt. Hadúri hírnevét nem csatákban tanúsított hősiességének köszönhette: ha tehette, távol maradt a harc sűrűjétől. A háborút szigorúan intellektuális időtöltésként fogta fel, valahogy úgy, mint a gúlasakkot; a mocskos munkát alantasainak hagyta, ke-zét, öltözékét sosem szennyezte be ellenségeinek vére, ereje tudatában mégis gyakorta fakadt ki ágyasai előtt ilyenformán: „Vigyázz! Hisz tudod, milyen könyörtelen vagyok…!”

Ezen az estén, noha újabb diadalt könyvelhetett el itt a tengermelléken, nem volt elégedett. Épp ellenkezőleg. Titkolni igyekezett félelmét, papja azonban, aki Shulurban, a toroni kémszolgálatnál nevelkedett, és Antoh fel-kentjének mondta magát, átlátott rajta. Percek óta hallgattak mindketten, s ez a némaság lassan elviselhetetlenné fokozódott. A toroni ügynök – szikár, de-resedő haját varkocsba fogó férfi – a tűzbe bámult, majd felütötte fejét.

– Hidd el, nemesenszületett, egy lélek sem juthatott ki a várból!

Sötéten csillogó bal szeme – a jobbat sihederkorában vesztette el – most is karbunkulusra emlékeztette Kitrichit, aki ismét eltűnődött, milyen pompásan festene egy Giamano-féle aranyfoglalatban. Rendszerint megnyugtatták az abszurd gondolatok, de most hasztalan folyamodott jól bevált módszeréhez, tekintete meg-megrebbent, hadijelvénye lószőrfonatával babráló ujjai remeg-tek.

– Az emberek – mormolta – egy hatalmas fehér ménről suttognak megint. Egy felszerszámozott lóról. Mondják, többször is felbukkant a tábor körül, de elügetett, mihelyt közelíteni próbáltak hozzá. – Ingerülten hajított a lángokba egy maréknyi szőrt. – Azt mondják…

– Az emberek kimerültek, babonásak és ostobák, nemesenszületett – kö-zölte az ügynök. – Ugyan mit keresne itt egy felszerszámozott harci mén? A katonák tudják, hogy annak a sehonnai bárdnak fehér lova volt, hát minden-hová ilyet képzelnek. Tier Nan Gorduin az erődben rekedt, saját szemeddel láthattad a falakon két nappal ezelőtt. Nem menekülhetett haragod tüzéből, nem surranhatott ki észrevétlenül! Ha meg netán mégis felbukkanna, íjászaid nyomban végeznének vele. Mert halandó ember az, meséljenek róla akárhány legendát a népek! – Legyintett. – Az igazat megvallva meglepett, hogy így hurokba dugta a fejét. Ravaszabbnak hittem az ilanori kutyát.

– De ha mégis kijutott? – A seregvezér hangjából csak úgy sütött a rette-net. Nem felejtette el, hogy az efféle erődítményeket alagutak szövevénye köti össze a külvilággal. A védők akár mind egy szálig kijuthattak, mielőtt drága pénzen bérelt csatamágusa rést robbantott a falon. – Azt beszélik, démonok-kal cimborál, áldozatainak lelkét pedig halottidéző szövetségesének adja pré-da gyanánt!

– Alyr Arkhonra gondolsz, uram? – kérdezte a toroni. – Tudtommal rég el-távozott a mi partjainkról, és Darton evilági birodalmát kormányozza a rene-gát Airun al Marem oldalán.

– Bármikor visszatérhet – suttogta Kitrichi. – Vissza a Kapun át, melyet a sötét próféta nyitott Larionra, s akkor…

Az ügynök elfordult, nem akarta, hogy vezére fintorogni lássa. Ilyen ostoba lennél? tűnődött. Hisz nem parancs, sugallat volt csupán,

aminek hatására a dwoonok határszéli váraira rontottál. Nem kényszerítet-tünk semmire, csak megkönnyítettük, hogy császárunk kedvére tehess. Tud-hattad, mit kockáztatsz, hogy az Unió nagymestere jó kapcsolatot tart fenn

Észak kalandozóival. Várható volt, hogy a megtorlás nem naplovagok, ha-nem magányos és veszedelmes fegyverforgatók képében érkezik. Számodra nincs visszaút: folytatnod kell harcodat, hogy a miénk könnyebb lehessen, ha elérkezik az idő!

Megkerülte az asztalt, végigsimított a vaskapcsos fóliánson, melyben a térképek és erődalaprajzok lapultak. Sok száz oldal vázlatokkal, felvonulási tervekkel, szép szavakkal. Valóságos diadalmenet – ám epizódja csak a nagy játszmának, mely hosszú távon a Tizenötödik Zászlóháborúhoz, az ifjú civili-zációk bukásához vezet.

– Istennőmhöz fordultam, nemesenszületett – pillantott Kitrichire. – Kér-dést intéztem hozzá, s ő válaszolt nekem: a bárd nem jutott ki a várból. Vé-geztél vele, örvendezz hát!

– De… – Ne vond kétségbe Antoh bölcsességét, uram – intette komoran az ügy-

nök. – Hinned kell, hogy egyetért céljaiddal, hogy mindenkor az igaz útra vezet. Megsegít, mert…

Felnyögött. Ép bal szeme kikerekedett, a természetes foglalatban sötétlő karbunkulus elhomályosult, teste megingott, jobbra zuhant, élettelenül terült végig a szőnyegen.

Rafael Gur Kitrichi nem moccant. Képtelen volt megmoccanni. Értetlenül meredt a tetem tarkójából kimeredő hajítótőrre, és a tábort övező sötétség megelevenedett darabjára, mely e pillanatban vált láthatóvá az asztal túlolda-lán.

Démonnak, más létsíkok teremtményének vélte, pedig Tier Nan Gorduin – ahogy arról oly sokakat, oly alaposan győzött meg hadjáratokban, báltermek-ben és hálószobákban egyaránt – e világ szülötte volt. Sötét haja, szürke sze-me, éles vonású arca rendszerint bizalmat, olykor féltékenységet ébresztett embertársaiban, most azonban, mert így akarta, rémisztőnek látszott. Kahréban készült híres számszeríját emelte Kitrichire.

– Számítottál rám – mondta. Két lépést tett előre nesztelenül, éji ragado-zók módján, rőt derengés rajzolta ki profilját, ahogy az asztalon heverő fóli-ánsra pillantott. – Alapos munkát végeztél, igazi katonának mégsem nevezné-lek. Ha az volnál, nem szorulnál hamis barátok tanácsára, és nem bénítana meg a félsz, ha egy magamfajtával kerülsz szembe.

– Őrség…! – Kitrichi hangja mihaszna suttogásba fúlt. Odakint nem moz-dult senki, a szél zúgott csak a pányvák között.

– Antoh színe előtt állnak, ha nem tévedek – mondta a bárd. Fülelt. A távo-li nyerítés hallatán elmosolyodott, kimerülten, majdhogynem szomorúan. – Ideje mennem, nemesenszületett. És távoznod kell neked is. Jól tudod, miért.

– Megegyezhetünk – suttogta a seregvezér. – Bármit ígért a nagymester, tőlem a háromszorosát kapod! A te helyzetedben…

Nem fejezte be. Tisztjei hajnaltájt találtak rá, szívében fekete tollú nyílvesszővel. Asztalára

borulva hevert, vére átitatta becses fóliánsa lapjait.

2. – Higgy nekem, Tharr papjai ellen nem küldhetsz senki mást! – erősítgette a boszorkány. – Zavaros időket élünk. Még ha találsz is Erionban valami bo-londot, aki kötélnek áll, biztos lehetsz benne, hogy sosem látod viszont!

A terem vaskos falai között sokszoros visszhangot vertek a szavak. A fiatal nő smaragdzöld ruhát viselt, a gyertyák gyér fényében smaragdszínben lángol-tak szemei is. Vörös haját abbitacélból készült, tekergő kígyót formázó pánt fogta össze, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy e teremtés a Fidiori Belső Boszorkányrend tagjaként gyakorolja praktikáit.

A toroni őrgróf, akit mindeddig győzködött, kedvtelve méregette. Kreol bőrével, gleccserkék szemével, különös, fehérszőke fürtjeivel jóképűnek szá-mított maga is, alig harminc telet látott, és bolondult a szebbik nemért. Örö-mest eljátszadozott volna a boszorkánnyal, ám a kígyót formázó pánt óvatos-ságra intette.

– Ugyan, Kalkira – incselkedett. – Északon tucatnyi olyan kalandozó akad, aki képes elhozni nekem az idolt. Vagy van merszed mást állítani?

A boszorkány kacagva rázta fejét. – Arra céloztam, hogy Tier Nan Gorduin az egyetlen olyan kalandozó, aki

pillanatnyilag elérhető. Ne lopjuk hát a drága időt, grófom: vagy azért hívat-tál, mert tudod, hogy nélkülem sosem találnál vállalkozót erre a feladatra, vagy azért, hogy erényességemet újfent próbára tedd. Az előbbi esetben hall-gatnod kell rám, az utóbbiban… – fagyosan elmosolyodott – … nos, ne szá-míts semmi jóra!

– Merész szavak. – A gróf továbbra is kedvtelve nézte Kalkirát. – Hogy a kránba lehet egy nő ennyire magabiztos?

– Jó iskolám volt – közölte a boszorkány, azzal elfordult, és az ablakhoz ment. A második hold magasan járt a partvidék felett, tekintete beezüstözte a tájat, a fémsima tengert, a fenyveseken túl gomolygó füstöt: az Unió gyepűin vezér nélkül maradt lequiri portyázók táborát dwoon gyalogosok dúlták.

A gróf Kalkira mögé lépett, már-már megérintette a lányt – aztán mást gondolt, és visszahúzta a kezét.

– Fel nem foghatom – szólt rekedten –, miért segít nekem egy rendbéli bo-szorkány. Az ember azt hinné, gyengéd szálak fűzik a nagynevű bárdhoz, no-ha a Fidiori szabályzata szigorúan tiltja az ilyesmit.

A lány megperdült a sarkán, úgy sziszegte: – Akadnak dolgok, uram, amiket nem is kell értened! A toroni hátralépett. Erőnek erejével kellett elfordítania fejét. Minden vilá-

gos: renegáttal áll szemben, aki nem akar mást, csak a közvetítői jutalékát. Személyesen győződhetett meg Gorduin képességeiről – és alighanem ezt teszi mindazokkal, akiket munkára ajánl. Idővel talán juttat kegyeiből a belátó megbízónak is…

– Legyen hát – sóhajtott. – Küldess az ilanoriért! Ha valóban úgy történik minden, ahogy megjövendölted, gazdagon megjutalmazlak mindkettőtöket. Ha viszont nem…

– Hagyd a fenyegetődzést, grófom! Megtanulhattad, hogy ezzel a magunk-fajtánál nem érsz célt – mosolygott Kalkira. – Érd be ennyivel: magam is azt akarom, hogy valaki elragadja a szobrot Tharr híveitől. Hogy mit kezdesz vele azután, engem a legkevésbé sem érdekel. Tier Nan Gorduin pedig – aki állítólag ismét pénzszűkében van – még hálás is lesz, hogy papokkal vereked-het a költségedre. – Elhúzta száját. – Mondják, különös örömét leli az ilyes-miben. Nem okoz csalódást, meglásd!

3. Gorduin kortyolt a predoci óborral telt kupából, s csak mosolygott házigaz-dája és megbízója, a gróf ámulatán. Két órán át hallgatta, mit várnak tőle, pár kérdést tett fel közönyösen, akkor komorult el csupán, mikor a toroni oldalán egy kurta termetű, púpos, meghatározhatatlan korú és fajú figura bukkant fel. A lény ura füléhez hajolt, suttogásba fogott. Közlendője Kalkirát is érdekelte: közelebb húzódott, de nem sikerült elkapnia egyetlen szót sem. A bárd hátra-dőlt székében, borát kortyolgatta, úgy bámult a sötét égbolt ablakkeretbe foglalt darabjára. Várta a hajnalt, várta a folytatást, édesmindegy volt neki, melyik jön előbb.

– Sok az ellenséged, igaz-e, Gorduin uram? – érdeklődött végül a gróf. – Ismerem az érzést, számolatlanok az én rosszakaróim is. Gyanítom, a mostani vállalkozás után haragosaink tovább szaporodnak majd… – Az ilanorira san-dított. – Aggaszt a dolog?

– Csak amennyire az égzengés. A toroni bólintott, majd kutató pillantást vetett a feketébe öltözött férfira. – Mindjárt gondoltam. Pedig valakinek igencsak a terhére lehetsz mostan-

ság. Olyasvalakinek, akit én nem szeretnék ellenségemnek tekinteni. Úgy sej-tem, szüntelenül a nyomodban jár. Meglehet, fültanúja volt a köztünk elhang-zottaknak is!

Gorduin tekintete rezzenéstelen maradt, ez meghökkentette a grófot; Kránba a talányos képű kalandozókkal! A halálom napjáig sem fogok tudni kiigazodni rajtuk…

– Famulusom – mutatott a púposra – érzékelt valakit a közeledben. Asztrál- és mentálszeme élesebb egynémely mágusénál, ám hiába próbálko-zott, nem sikerült kiderítenie, eleven ember vagy kóborló árny az illető.

– És ha téved? – Sosem tévedett még. Bízom a megérzéseiben, ezért mondom: vigyázz!

Felmérhetetlen a hatalma annak, aki otthonom mágikus védelmét kijátszva követni tudott idáig, méghozzá úgy, hogy igazában azt sem tudhatjuk, csak-

ugyan jelen van-e. – A gróf nagyot sóhajtott. – Azt hallom, megfontolt ember vagy. Egy efféle fantom megharagítása nem vall különösebb megfontoltságra. Ügyelj jobban, mindkettőnk érdekében kérlek! A boszorkány szerint te vagy az egyetlen, aki sikerrel járhat. A démonok, akik a fogukat fenik rád, talán várhatnak még.

– Várni fognak – ígérte Gorduin. Felállt, könnyed meghajlással búcsúzott a gróftól és a sarokba húzódott Kalkirától. – Ami pedig a küldetést illeti, nincs miért aggódnod, uram. A megbeszélt időben eljövök megint.

Az ajtóhoz indult és mosolygott közben. Ő tudta, miért.

4. A kék hold is nyugodni készült, mikor Gorduin meghallotta a bejárati ajtó sarokvasának nyikordulását. Házának földszinti fogadószobájában félhomály uralkodott, a kandallóban égő fahasábok lassanként parázzsá omlottak. Csöndes léptű árny érkezett, bólintással üdvözölte a bárdot, aztán szokott helyére telepedett, s nekifogott, hogy felélessze a tüzet.

– Kalkira nincs itthon – szólalt meg Gorduin. – Kilovagolt megint. Meg-igézi a holdfény, azt mondja. El akartam kísérni, de úgy tiltakozott, mintha valami szörnyűséget mondtam volna, mintha…

– Felnőtt, Tier – dünnyögte Alyr Arkhon. – Tud vigyázni magára, és érti a dolgát: remekül szerepelt a grófnál. Nem óvhatod örökké minden széltől, még kárára válik. Neked magyarázzam?

Gorduin felsóhajtott. Ilyen alkalmakkor ötlött csak eszébe: tizenöt éve már, hogy lányaként neveli a kis „boszorkányt”. Erionban talált rá, miután búcsút intett Yllinornak, Tristanának és a megbecsülésnek, melyben évtizede-kig része volt. Öregnek, magányosnak érezte magát, varázshatalmával elejét vette ugyan teste sorvadásának, a lelkén ejtett sebeket azonban nem gyógyít-hatta be. Vigasztalanul egyenesnek látta a jövőbe vezető utat, melynek végén a Távozás várta, úgy járt-kelt a kalandozók városában, mintha a világ összes terhe az ő vállát nyomná. A lányt – akkor gyermek volt még – Menegle szol-gáitól ragadta el, és nyugalmat lelt a friss vágások fájdalmában.

Szüksége volt valakire, akinek szüksége volt rá, így sikerült értelmet adnia mindkettőjük életének.

– A gróf bizalmatlan – folytatta Alyr. – Seregnyi emberét szólította elő, mi-helyt távoztál, és szigorú parancsot adott: egy percre sem veszíthetnek szem elől, ha egyszer útnak indulsz.

Gorduin elmosolyodott. – A szentélybe nem fognak követni. – Igaz, de a közeléből aligha tágítanak majd. Vámi fognak, hogy emlékez-

tessenek: a szobor urukat illeti. – A nekromanta felpillantott. – A toroni ho-

mályos próféciát kapott az idolról. Nem sejti, hogyan fordíthatja vele jobbra sorsát, tudja viszont, hogy sem megszereznie, sem megtartania nem lesz könnyű. A fegyvereseit, sőt, a famulusát is eszerint választotta. Majdnem si-került lelepleznie, kimondottan tehetséges a nyavalyás.

– Próféciák… – húzta el a száját a bárd. – Szót se többet róluk! Biztos, hogy ez a szobor az igazi? A vakbuzgó csuhásoknál csak a felesleges véron-tást utálom jobban.

– Semmi nem biztos, még a halál sem, barátom – mormolta a nekromanta. Zöldköves gyűrűjén megcsillant a holdfény. – A jelek szerint azonban nem tévedtünk, az idol csakugyan Tharr papjainak birtokában van.

– Kemény harc lesz – mélázott Gorduin. – Van némi igazság abban a gorviki szólásban, hogy csak a vérünkkel fizethetünk méltóképp azért, ami drága nekünk.

Alyr a parazsat kotorta, különös örömét lelte a vörös és fekete lemezkék villódzásában.

– Nagy a kockázat – dünnyögte. – Megéri? Az ilanori válasz helyett előkotorta flótáját. Halkan játszani kezdte a dal-

lamot, mely Niare hegyei közt született, s melyet két emberöltő óta ismert a nagyvilág. Románc volt, a legszebbek, legszomorúbbak közül való – és a zöldköpenyes, aki maga is átkelt egykor a Suo-Gan hídján, és tudott egyet-mást a veszteség fájdalmáról, nem kérdezett többet.

Tuath cachír aghan, eo’ mea gelan. – A szobroknak, miként az élőknek, odafent íratik meg a sorsa.

5. A gróf kastélya másodszorra, a napvilágnál sem nyerte el jobban Gorduin tetszését. Égre törő tornyok, cirádás oszlop és lépcsősorok mindenütt: egy gyökereit vesztett kultúra erőfitogtatásának kőbe dermedt mementói. A kaput fekete-arany ujjast viselő szolgák tárták szélesre, mellükön, akár a lovászokén és a kertészén, ott acsargott a családi griffmadár.

A toroni az előcsarnokban várakozott, oldalán famulusa, és néhány hosz-szúszőrű shuluri agár. Türelmetlennek tűntek mindannyian.

– A pontosságod nem mindennapi, Gorduin uram – bókolt a gróf. – Isteni erény ez, remélem megőrzöd, míg világ a világ.

– Nem hinném, hogy az égieknek közük lenne a dologhoz, nemesenszületett – dünnyögte a bárd. – Tudom, milyen drága az időd, s te is tudod, mibe kerül az enyém. Indulhatunk.

– Nem fogod megbánni, hogy elszegődtél – ígérte a toroni, miközben nye-regbe pattant. – Adok a hírnevemre, és ezekben a zavaros időkben sem felej-tettem el, mit jelent a nagyvonalúság.

Gorduin biccentett. Tekintetében kajánság lappangott, megbízója azonban úgy döntött, nem vesz róla tudomást. Elhagyták a kastély parkját. Azután, hogy a birtokhatár is mögöttük maradt, a gróf megelégelte a közéjük telepe-dett csendet, és – talán hogy saját nyugtalanságát leplezze – új beszélgetést kezdeményezett.

– Abasziszi boszorkánymesterrel biztosan találkoztál már, ahhoz fogható hatalmúval azonban, akihez most igyekszünk, aligha. Különös vénember. Mondják, ismeri a múltat, látja a jövőt, s úgy kiigazodik a Sors szövevényé-ben, mint senki más.

– Sok abasziszi boszorkánymesterrel találkoztam – dünnyögte Gorduin. – Ha az az alak tényleg különleges, minden tiszteletem a tiéd, amiért rátaláltál: a fajtájában csak elvétve akadnak igazán érdekes és érdemes emberek.

A gróf mereven mosolygott.

– Suttogják, valamely démon tisztánlátása lakozik benne. Nincs az ég és a föld alatt olyasmi, aminek nyomára ne lelne, ha elég keményen próbálkozik. Tán az égiek titkait is kifürkészte volna, ha azok idejekorán meg nem fosztják a szeme világától. A figyelmeztetést úgy tűnik, megszívelte: egy ideje véletle-nül sem ártja magát a felsőbbrendűek dolgába.

– Okosan teszi – mormolta a bárd, s közben arra gondolt: Bár én is tettem volna hasonló fogadalmat a kezdet kezdetén!

Sós tengeri szél kapott a lovasok köpönyegébe, a déli fuvallat idáig sodor-ta a kránkőbűzt a shuluri dokkok felől. A Birodalom edzett acél szíve immár három évtizede nyugodtan vert, a határmenti villongások is szüneteltek – a félsziget fölé magasodó Boszorkányerőd urai azonban tovább szövögették terveiket. Érezték, a visszavágással alig egy évszázadot kell várniuk.

Gorduin magába mélyedt felleghajtójának árnyékában. Csak annyira volt boszorkánymester, amennyire nevelt lánya boszorkány, mégis tudott egyet-mást az elkövetkezőkről.

Tudta, hogy a szabad államok Szövetsége végül elbukik. Tudta, hogy a sö-tét praktikák kiagyalói kérészéletű diadalt aratnak a Sheraltól északra fekvő földeken.

Tudta, hogy Doran beavatottjai szétszóródnak a világban, ahogy hajdanán a nagy tudású pyarroniak – s hogy akár amazok, ők is egykettőre új otthonra lelnek a dúlást átvészelt népek között.

Ötven-egynéhány esztendővel korábban keserűséget, vad indulatot váltott volna ki belőle a vég közeledtének bizonyossága, mostanra azonban túljutott már mindezen. Számtalanszor nézett szembe a halállal, volt ideje hozzá-edződni módszereihez. Szeretteiért sem aggódott különösebben: a legfiata-labb, Kalkira sem él olyan soká, hogy megszenvedje a Káosz diadalát. Nem, mire Észak utolsó bástyája ledől, a Fekete Dalnok ismét, ezúttal végleg egye-dül marad. Búcsút int mindazoknak, akik kalandozásai során társai voltak, azután birtokát felégetve délnek indul, hogy beteljesítse a Próféciát, hogy megkeresse a Világ Tetején rá váró Égi Hajót. Ráakad, és…

Megrázta fejét. Keményebben markolta a kantárt, a gróf mellé zárkózott, nagyokat kortyolt a tengerillatú szélből. Újra érezte kardja, számszeríja és tőrei súlyát – ez némi könnyebbséget szerzett neki.

Mindent a maga idejében, gondolta. Amit a végzet korábban akar tőlem, erővel kell elvennie.

Évtizedek óta várt erre az alkalomra. Hosszú ideje nyomasztotta a teher, miközben nagy és nemes ügyekért, lobogókért, vezérekért, mások nyugalmá-ért küzdött. Örömmel töltötte el, hogy kötöttségeitől szabadulva ismét úton lehet, s hogy mégsem kell majd dolgavégezetlen távoznia a világnak ebből a korából.

6. A boszorkánymester elhanyagolt volt, látszólag vénebb az Északot behálózó kyr országutaknál is. Fogai düledező sírkövek gyanánt sötétlettek – valahány-szor szóra nyitotta száját, temetőbűz terjengett körös-körül.

– Még egyszer – hajolt hozzá a gróf dicséretes önuralommal. – Beszélj, és ma éjszaka tíz arannyal gazdagabban hajthatod álomra a fejedet!

Az öregember féloldalasan mosolygott. Lilás hályoggal borított, világtalan szemei alig látszottak már, oly mélyre süllyedtek a ráncok szabdalta húsba.

– Ahol a szárazföld a tengert öleli – mondta meglepően tiszta hangon. – Nem lett volna szabad látnom, mégis láttam. Nem ezekkel persze… – Végig-futtatta ujjait csupa forradás képén, épp hogy érintve a likacsos peremű szemgödröket. – Megbízhatsz bennem, Toron Oroszlánja, rég nem szól ha-misságot a szám. Tharr szolgái a mélyben rejtőznek, ott őrzik összes idolju-kat, hátha azok megóvják őket a Kitaszított haragjától. A parti agyagba vájták templomuk termeit és járatait, a nyílásokat nem evilági lényekkel vigyáztatják, hogy egyetlen halandó se férkőzhessen a közelükbe, míg el nem jön ismét az ő idejük…!

A gróf néhány szót váltott famulusával, majd a bárdhoz fordult. – Hallottál már olyan szentélyről, amit fecskék módjára építettek, Gorduin

uram? – Csakugyan furcsa – ismerte el az ilanori. – Elvégre Tharr szolgáinak ke-

vés a félnivalójuk errefelé. Igaz, a hagyomány szerint… – Tovább! – kapott a szón a gróf. – Emlékezz: megfogadtad, hogy egyet-

len lényeges információt sem hallgatsz el előle! – A hagyomány szerint – folytatta a bárd – a partok mentén hajdan Orwella

hívei éltek, akik az Ötszázéves Háborút követő zűrzavaros időkben számos különös szertartást végeztek. A Rettenet Asszonyát igyekeztek újra megidéz-ni, netán csak saját bűvhatalmuk gyarapítására törekedtek… ki tudná meg-mondani? Az mindenesetre tény, hogy Tharr itteni papjai tőrbe ejtették és

valamelyik pokolra küldték őket. Hogy a Kárhozott Lelkek Sivataga vagy a Döntés Hegye volt-e az, döntsd el magad!

A grófról lerítt, hogy majd’ szétveti a türelmetlenség. – És aztán? – Aztán nagy félelem támadt a gyilkosok lelkében – vette át a szót a vén

boszorkánymester. – A Rettenet Asszonya nem érinthette őket onnét, ahová az istenek veresége után taszították, csak az iszonytató álmok találtak utat ellenségeihez a világok között, s nem hagyták nyugodni a vétkeseket. – Re-szelős hangon felnevetett. – Tharr papjai a császárhoz és Daumyr nagyjaihoz folyamodtak oltalomért. „A ti utatokat jártuk, a ti parancsaitoknak engedel-meskedtünk.” – esdekeltek. „Most rajtatok a sor, segítsetek!” A császár azonban, aki titkon ugyancsak a Kitaszítottat imádta, elfordult tőlük. A Ha-talmasok némák maradtak, Tharr egyháza a könnyebb megoldást választotta, és kiközösítette túlbuzgó híveit: elvégeztetett. A Háromfejű papjai, más vá-lasztásuk nem lévén, csakhamar követték áldozataikat a föld mélyébe. Oda, ahová nem jut le se hang, se napsugár, oda, ahol nem fúj szél, amelyből ki-hallhatnák Orwella kacaját. Szentélyük főkapuját a dagály óráiban elborítja a tenger: húsz öl mély, ha a vörös, ötven, ha a kék hold ragyog. A járatokat őrző fajzatoknak ugyanúgy nincs szemük, ahogy nekem, szájuk sincs, mégis marnak, fülük sincs, de megneszelik még az elfek lépteit is – s nincs persze húsuk sem, amelyben a magatokfajta a kardját megmárthatná… – Megint az a vérfagyasztó kacaj. – Attól tartok, gróf úr, a bálványhoz a mi szép világunk leggöröngyösebb útja vezet!

A toroni megérintette az öregember állát. Úgy tűnt, azon töpreng, a nyakát törje-e, majd hirtelen felegyenesedett, vállat vont. Mikor megszólalt, jegesen hideg volt a hangja:

– Egy pillanatra sem hittem, hogy az idol mellett mezei orkok bűzlő bandá-ját találom. Elvégre Jarnyn On-Dael az Óbirodalom legszebb asszonya volt. Mondják, pillantása felforrósította a leghiggadtabb Hatalmasok vérét. Mond-ják, dicsősége tetőfokán tucatnyi herceg és seregvezér hevert a lábai előtt, s a túlvilág nagyjainak egyike-másika is frigyet ajánlott neki. Páratlan teremtés, ahogyan páratlan az alakját megörökítő szobor! – Megperdült a sarkán, fura lázban égő szemmel Gorduinra meredt. – Mindent hallottál, mindent tudsz immár, Ilanor szülötte. Hajlamos vagyok feltételezni, hogy égiek vezéreltek az utamba, biztosra veszem, nem okozol csalódást nekem. S mert, mint a

boszorkány mondta, bátor ember vagy, olyan, aki nem féli a halált, e hajlékot elhagyva nyomban délnek indulsz, behatolsz Tharr híveinek szentélyébe, és elhozod nekem Jarnyn örökkévaló mását.

Az öreg aszisz vihogott. – Ó, hát így, így, nagyhatalmú uram! Téged is megcsapott a lehetőség sze-

le… Magasra törsz, de vigyázz: Jarnyn On-Dael igazi oroszlánhoz illő pár! A gróf tekintete megrebbent. Oldala mellett lazán lógó kezei egy pillanatra

ökölbe szorultak. – Indulj! – sziszegte a bárdra meredve. – Négy nap múlva várni foglak a

megbeszélt helyen. – Ebben nem kételkedem – mormolta Gorduin. Kilépett az alacsony meny-

nyezetű, birkafaggyútól és pálinkától bűzlő kunyhóból, teleszívta tüdejét friss levegővel, azután füttyentett a fehér ménnek, és nyeregbe szállt.

– Négy nap – szólt hátra a válla felett, majd elvágtatott. A gróf hosszan né-zett utána. Fakó hájába bele-belekapott a szél, magas homlokán verítékcsep-pek ültek.

Egy bizalmasa lépett melléje, és a famulust megkerülve a füléhez hajolt. – Az öreggel mi legyen, uram? A gróf nem fordult feléje. Biccentett a közelben várakozó fegyvereseknek,

akik tüstént az ilanori nyomába eredtek. – Uram…? Erre már felrezzent a toroni. Végigmérte emberét. Úgy rémlett, a bent kö-

hécselő vén abasziszi immár teljesen hidegen hagyja. – Fizesd ki… azután öld meg! – parancsolta.

7. Alig néhány perccel azután, hogy a gróf katonái lóra kaptak, és eltűntek a dombhajlat mögött, kilépett kunyhójából a boszorkánymester.

Csak állt mozdulatlanul, világtalan szemét a láthatár egy meghatározhatat-lan pontja felé fordítva. Ügyet sem vetett a rongyaiba kapó tengeri szélre, a tátongó sebre inas nyakán. Kisvártatva aztán kitárta két karját, cserepes ajkai megvonaglottak. Kiáltása nem hallatszott – Alyr Arkhon azonban, aki távo-labbról, láthatatlanul figyelte az eseményeket, tüstént megjelent.

S nem egyedül. – Köszönöm – suttogta a balján görnyedező valódi boszorkánymester. Vén

volt ugyan, de nem oly vén, mint az, aki az imént „meghalt” helyette, világta-lan szemének csillogása intelligenciáról és ravaszságról árulkodott. – Szava-idnak, akár tetteidnek, súlya van: tartozom neked. – Rekedten felnevetett. – Megmentetted az életemet. Miért? Holtomban engedelmesebb szolgád lehet-nék, nemde?

Alyr megkerülte a fantomot, melyet még az éjjel szólított elő a pagony földjéből. A tetem köntösét friss vérfoltok éktelenítették, a kiszikkadt tenyé-ren aranypénzek tündököltek.

– A fizetséged. Vedd át, a tanulságot pedig vond le magad! – Rühelled a fajtámat, mi? – A boszorkánymester az élőhalotthoz csoszo-

gott, tétovázás nélkül bezsebelte az aranyakat. Ujja hegyével megérintette hasonmása arcát, megint nevetett. – Rühelled, de nem akarod veszni hagyni az általam felhalmozott tudást.

– Alkut kötöttünk – emlékeztette a nekromanta. – A Tharr szentély titka és öt esztendő az idődből, cserébe az életedért.

– Ami téged illet, maradéktalanul eleget tettél a kötelezettségednek – dünnyögte az öreg. – És bár nem tartasz sokra, ugyanezt teszem én is. Doranba röpíthetsz, ahogy megalkudtunk. Békén megülök a toronyszobában, amit kijelöltök számomra, papírra vetek mindent, amit vándorlásaim során felhalmoztam idebent – megkocogtatta homlokát – a civilizáció épülésére. –

Eltűnődött, két szeme körül elmélyültek a ráncok. – Toron végül győzni fog, azt mondod? Különös, roppant különös…

– Hogy tudjuk, mégsem teszünk ellene? – kérdezte halkan Alyr. – Ilyen os-tobának hiszel minket? Mit gondolsz, mi célt szolgál a te öt esztendőd?

A vén boszorkánymester legyintett. – Megkaptok engem, megkapjátok a tudásomat. Pályáztok netán az elis-

merésemre is? Alyr Arkhon elmosolyodott. Intésére az élőhalott lefelé indult a dombról, a

part menti fenyvesben sötétlő sírgödör felé. Miután elérte, hangtalanul bele-hanyatlott, és megpihent. A nekromanta botjának végén zöld fénygömb gyúlt, lassan lüktetett.

– Készen állsz? – fordult a boszorkánymesterhez. – Készen – bólintott az öreg. Belépett az előtte felderengő

pentagrammába, mély lélegzetet vett. – Fenemód érted a dolgodat, elf kutya; az istenek legyenek veled!

A nekromanta néhány szót mormolt, és a botjában koncentrált erőket sza-badjára engedve kétezer mérföldes útjára küldte. Zöld láng csapott fel, s mire elenyészett, a boszorkánymester célhoz ért.

Alyr Arkhon mélyet sóhajtott, ahogy magához szólította legelésző hátasát. Remélte, hogy az öreg nem tévedett, hogy csakugyan érti a dolgát, és nem pártolnak el tőle a szeszélyes istenek sem.

Elvégre egy jó barát érdeke kívánja így.

8. Gorduin a halvány fénnyel égő tábortűznél ült, úgy nézett farkasszemet a lénnyel.

Az öt arasz magas, palaszürke bundájú ginsour elszántan viszonozta pillan-tását. Sok szempontból hasonlítottak egymásra ők ketten: mindkettőjüket nehéz – ha nem lehetetlen – volt például zavarba hozni. Eleget éltek Yneven ahhoz, hogy megtanulják, a hirtelenkedés kevés a diadalhoz, legfeljebb a ve-reség elodázására elegendő. Vereségből pedig kijutott mindkettőjüknek az évtizedek folyamán. A bárd legalább elmondhatta magáról, hogy nem csupán kapta, osztogatta is a sebeket, a ginsournak azonban sosem adódott lehetősé-ge a visszavágásra.

Faja az idők hajnala óta élt együtt az emberrel és más, ősibb kreatúrákkal. Bizonyos értelemben ragadozók voltak, noha nem agyarakkal vagy karmok-kal támadtak, és nem is az elevenek közt keresték prédájukat. Úgy szomjaz-ták a mágikus energiát, mint mások a vizet, s képesek voltak kivonni azt min-den manával telített alakzatból, legyen az pentagramma, varázskör, netán te-toválás. Egyes népek gyűlölettel, mások félelemmel vagy épp utálattal tekin-tettek rájuk – de ahányan csak voltak, kötelességüknek érezték, hagy a más-különben ártalmatlan mana-rablók sorait ritkítsák. Egy-egy ginsour felbukka-nása már Gorduin apáinak idejében is eseménynek számított a Sheraltól északra elterülő földeken – mostanra pedig egyenesen csodaszámba ment. E példány felbukkanásában természetesen nem a csoda, nem a véletlen, hanem az előrelátó Alyr Arkhon játszotta a főszerepet.

„Ártalmatlan jószág, bármit fecsegjenek róla az elvakultak meg az osto-bák”, mondta azon a négy év előtti éjszakán, mikor beállított vele az ilanori házába. „Abban, hogy ennyire bizalmatlan, nincs semmi különös: megszokta már, hogy nem várhat jót az emberi lényektől.”

„Harap?”, érdeklődött Kalkira, áthajolva a félelf válla felett. A szobát kezdte betölteni a friss feketeleves illata. „Nem harap, sőt, a ráolvasás-gyűjteményedet, a kabaláidat sem kell féltened tőle”, mosolygott elnézően a

nekromanta. „Uralkodni fog magán, míg pentagrammát, triangulust, vagy más hasonló, manával feltöltött alakzatot nem talál. Házőrzőnek is megteszi olyan vidéken, ahol akadnak még ártó szándékú kóbor vajákosok. Ha gyengéden bánsz vele, ha gondoskodsz róla, előbb-utóbb a kezedhez szokik, és ki tudja, egy szép napon talán a segítségét is igénybe veheted…”

Kalkira – mentségére, legyen mondva, igen fiatal volt még – nem lelkese-dett különösebben a jövevényért.

„Ó Arel, de ronda szegény!” „Ízlés dolga. Gondolj csak bele, milyennek láthat ő téged!” Ebben maradtak. Gorduin elmosolyodott, és megérintette útitársa fejét. A lény csápjai tüs-

tént kézfejének tapogatásába fogtak – a bárd kajánul gondolt arra, mit érezne most egy mágikus tetoválásokkal ékes boszorkánymester. Végszükség esetén képes lett volna energiát juttatni az állatnak saját aurájából, de tudta, hogy erre nem lesz szükség. Ott, ahová készülnek, bőséges készletek várják a ki-éhezett ginsourt.

– Türelem – suttogta neki bátorítón. – Egykettőre manához jutsz, meg-lásd!

Utolsó táborhelyét a meredek partoldaltól kétmérföldnyire állította fel. Tü-zet rakott, megszabadult köpenyétől, széthajtogatott egy pokrócot, azon ra-kosgatta szét ez alkalomra tartogatott „kincseit”.

Ott volt az eleven fémből kovácsolt kard, a tiadlani Dorcha ajándéka, me-lyet a sagrahasi ütközet óta, csaknem fél évszázada forgatott. Ott volt a kurta csövű kézi tűzokádó, Talman remeke, melynek oly sok hasznát látta a narvani Karneválon, s utóbb, Niare hegyei között is. Jobbja hipnotikus lassúsággal simított végig a keskeny pengéken, az abbitacél nyílhegyeken: ilyen egyszerű eszközökkel formálta Ynev történelmét sötétebbik énje, az Álmok Őrének nevében küzdő Holdfényember.

Tétovázott egy sort, mikor a pokróc bal sarkában felhalmozott amulettek-hez ért. Ifjabb éveiben sosem folyamodott volna olyan trükkökhöz, melyeket ezek a csecsebecsék lehetővé tettek. Ezúttal azonban túl sok forog kockán, nem válogathat. Olyannyira nem, hogy indulás előtt újabb csúf engedményt kell tennie.

Komoran a ginsourra pillantott, azután felemelte a kis jade lámpást. Liura gondolt most, a lefegyverző mosolyú kis niareire, aki mellette állt a Keleti

Szél Ormán, és szótlanul osztozott fájdalmában – később pedig megtanította erre a szertartásra, az egyetlenre azok közül, melyre olykor egy hitetlennek is szüksége lehet. Tüzet csiholt, a felszálló füstcsíkot figyelte, aztán…

Aztán lehunyta szemét, és fohászt mormolt Sian Seolhoz, a Szeszély Her-cegéhez, aki kacagva figyeli a halandók tetteit, míg nyugattól keletig robog égi fogatán.

9. Éjközép idején ereszkedett alá a barlangbejáratig, vállán az izgalomtól reme-gő ginsourral.

Mielőtt a vörös hold elrejtette volna arcát, felpillantott még a feszülő kö-télre, erre a fura pókfonálra; éjjeli lepke pihent meg rajta, aztán, hogy idáig csapott a tengerszagú permet, tovalebbent.

Sötétség. Gorduin együtt lélegzett, eggyé vált vele, árny volt csupán az ár-nyak között, ahogy megvetette lábát a sómarta, természetes párkányzaton, a Tharr-szentély kapujának ősi boltívén. Nem húzott kardot, nyílpuskáját sem emelte fel, lendületet vett, elrúgta magát az agyagfaltól, ugyanekkor lazított valamicskét szorításán, és lejjebb siklott – egyenest az üregbe.

Égető fájdalom járta át testét, ahogy a bejáratot védő mágikus erők műkö-désbe léptek. A ginsour nem várt parancsra: leugrott a válláról, előreszökellt a homályban, s egy ragadozó mohóságával vetette magát a szemközti falba vésett, veszedelmes szimbólumokra.

A fájdalom pillanatokon belül elenyészett. A bárd megrázta fejét, felpattant, s tüstént elmormolta az Alyrtól tanult litánia első mondatát.

Tyral vinsa ana gwytha – Lidércláng a föld alatt. A folyosón tucatnyi zölden vonagló fényszeráf jelent meg, lódult előre. Kí-

sérteties derengésük ugyanennyi fekete alak árnyát vetítette a falra. Üvöltés szakadt ki a támadni kész Tharr-hívek torkából, mely pillanatokon belül re-kedtes hörgésbe fúlt, ahogy a kahrei számszeríj vesszői célba találtak. A nehéz tölgyfaajtó, melyet a Háromfejű papjai erejük végső megfeszítésével bezárni és elreteszelni igyekeztek, lángra kapott, azután szilánkokra robbant, a léglö-ket csuklyás fegyveresek garmadáját taszította a földre. A ginsour máris ro-hant, valósággal átrepült a lassan ocsúdó vakbuzgók halmán – és a második szintet védő pentagrammák is eltűntek, mintha sosem lettek volna.

Gorduin vállára vetette a nyílpuskát, futásnak eredt, és elmormolta a má-sodik bűvigét:

Gróhan va tiuch glithe – Gyorsabb, mint a förgeteg.

A lépcsőt vigyázó papok csak annyit láttak, hogy valami elcikázik mellet-tük – olyan sebesen, hogy nyomában forró szél söpört végig a döngölt padla-tú folyosón. Akit a fuvallat elért, elakadó lélegzettel zuhant hátra, néhányan fekve is maradtak, pedig testükön semmiféle fegyver nem ejtett sebet. A megmaradtak dühödt sziszegéssel iramodtak a behatoló nyomába, hogy élet-telenül heverő vagy épp görcsösen vonagló hitsorsosaikra bukkanjanak egy újabb bezúzott ajtó mögött. A megbolydult templom járatait zöldes fény fü-rösztötte, az egyhelyben maradókat egyre-másra sújtották agyon a semmiből lecsapó villámok.

Gorduin nem nézett hátra. Rohanj! Tudatának legfogékonyabb részével már csak a ginsour mozgását követte.

A békaforma lény szinte megrészegült, megállíthatatlanul tört előre a mágikus energiák legfőbb forrása, vagyis a bálványkamra felé.

Rohanj, ahogy a lábad bírja! Bizsergő tarkójában, mindinkább elnehezülő tagjaiban, berzenkedő csont-

jaiban érezte azt a frissen ébredt erőt, azt a másféle mágiát, amely ellen sem ő, sem a ragadozó nem tehetett: a labirintus egy meghatározhatatlan pontján összeverődtek és ellentámadásra készültek Tharr megmaradt szolgái.

Fuss! A gyűlölettől fortyogó hatalom kinyúlt érte, hogy megragadja – ám pilla-

natnyilag ő volt a gyorsabb, izmai abbitacél íjhúrokként feszültek. Most! Ughat dhúnan rak marg – Határt nem ismerő iszonyat. Ellencsapása oly erősnek bizonyult, hogy a csuklyások némelyike tüstént

szörnyet halt ott a messzeségben. Érezte, tudta, hogy így történt: minden el-akadó lélegzettel csökkent valamelyest az elméjére nehezedő nyomás. Azon kapta magát, hogy egy lépcsőfordulóban áll, és két pap állja útját, társaik már a földön hevertek, holtan vagy haldokolva.

Egy lépés jobbra: a zöld lidércfény megvillant a feléje csapó fogazott pen-gén. Az eleven fémből kovácsolt kard szinte magától mozdult, átjárta a Tharr-hívő szívét. Gorduin tekintete megrebbent, elméjében Alyr Arkhon figyelmez-tető szavai visszhangoztak: „A bosszúállás démona szentelt vérből születik. Ha teheted, ne onts vért!”

A bárd visszarántotta jobbját, és a markolat gombjával sújtott második el-lenfele arcába. Baljával elkapott, megcsavart egy tőrt markoló kezet – a visszhangzó reccsenést velőtrázó sikoly követte.

Amint a második test is leroskadt, Gorduin mozdulatlanná dermedt. Új, vérfagyasztó hang jutott a füléig odakintről: a partot ostromló hullámok roba-ja.

A dagály! Elképzelte, ahogy a jeges áradat a mágikus védelem nélkül maradt kapun

át a folyosóra, onnét a labirintus mélyébe zúdul. Mire ez bekövetkezik, ajánla-tos volna minél messzebb kerülnie innét.

Futásnak eredt megint a ginsour nyomán. Még sikerülhet, ha a Szeszély Hercege – és persze a nagyeszű Alyr Arkhon

– úgy akarja.

10. A ragadozó csupa beszögellés, csupa oszlop hombárban torpant meg a dagály közeledtének harmadik percében. Gorduin világosan érzékelte a külvilágból áradó vad kárörömet: Antoh, a Vizek Úrnője végre kitöltheti bosszúját az ősibb isteneken. Jaj annak, aki az elkövetkező percekben hullámainak útjába kerül!

S mintha ez nem lenne épp elég… A Tharr-pap egy szoborcsoport mögül ugrott elő, fogazott élű pengéje sü-

völtve szelte a levegőt. Gorduin láncinge – békebeli tarini munka – szikrát vetett, de állta a próbát, gazdájának még a felé dobott hálót is sikerült elke-rülnie. Átvetette magát egy kyr jelekkel ékes szarkofágon, melyben valami régi bajkeverő csontjai porladtak, és útjára küldött egy hajítótőrt. Talán a természetellenes testhelyzet, talán a kapkodás tette, de célt tévesztett: csak a bálványok egyikében tett kárt. A pap ismét támadott, a bárd hátrált, és némán átkozódott közben: épp most a cél előtt kellett egy képzett fanatikusba botla-nia!

A hullámok robaja egyre erősödött, kékes derengés támadt a hínárbűzű le-vegőben.

Ó, hogy az a… A háló egy fekete márványból kifaragott harcosra borult, a fogazott élű

penge ellenben Gorduin kalandozóköpenyét tépte fel. A bárd oldalt ugrott, megkerült egy oszlopot, azután…

Azután meglátta. A helyiség legtávolabbi sarkában mozdulatlanul, mintegy megkövülten ku-

porgott a ginsour. Előtte, alig kétlépésnyire, egy uralkodói termetű nő szo-boralakja derengett a homályban.

Jarnyn On-Dael! A legenda szerint számos hadvezért, számos gondolkodót és semmirekellőt

nyűgözött le szépségével. Az a fajta volt, akinek épeszű férfi csak hódolattal adózhatott, mint mondják, minden körülmények közt.

Nos… majdnem. A Tharr-pap követte Gorduin pillantását, s élesen felszisszent, mikor ész-

revette a szobor lábainál kushadó állatot. Szentségtörő! Máris ugrott, hogy végezzen vele – és ezt nem kellett volna

tennie. A ginsourokban kialakult védekező reflexek legfélelmesebbike az elnyelt

mágikus energiák robbanásszerű felszabadítása volt. Kevesen mondhatták el magukról, hogy láttak és túl is éltek egy ilyen támadást.

Gorduin a szarkofág mögé vetette magát. Mennydörgés moraja gördült végig az alagutakon, pillanatokra még a hul-

lámok dübörgését is sikerült elnyomnia. A fogazott élű penge, a csuklyás kön-tös a földre hullt. Az elszenesedett váz, mely nem sokkal korábban még Tharrt imádta, furcsa, nyikkanó hangot hallatott, azután összeroskadt.

A ginsour elkerekedett szemekkel lapult a szobor lábainál. Akkor sem moccant, amikor a rejtekhelyéről előmerészkedő Gorduin a hóna alá kapta.

– Rá se ránts – vigasztalta a bárd. – Nem egészséges mágia az itteni. Pár napot diétázol, aztán elugrunk Erionba, és meglátogatunk egy Domvik-szentélyt, ígérem!

Zavaros áradat zúdult a terembe, ahogy szakadozott köpenyét a szobor vállára dobta. Szorosan melléje állt – nem tudta nem észrevenni a fekete szö-vet alatt domborodó idomokat –, kiterjesztette elméje hatalmát, és forrón remélte, hogy az odafent várakozó Alyr veszi a felszabaduló mana jelzéseit. Ha nem, pillanatokon belül hideg fürdőt vehet – a legeslegutolsót kényelmet-lenül hosszúra nyúlt életében.

A hombár agyagfalai kezdtek megroggyanni. – Alyr! Most! A szirt magasában kántáló nekromanta elmosolyodott. Felemelte botját,

melynek végén táncba kezdtek a zöld lidércfények. A nedves földre írt pentagramma felizzott – és a térdig vízben álló Gorduin előtt Kapu nyílt oda-lent.

Átlódította rajta a szobrot, majd a ginsourt magához szorítva ugrott. Azon kapta magát, hogy tengerillatú szél vág az arcába. Teleszívta tüdejét,

felpillantott az égre, aztán le a szoborra: Jarnyn On-Dael szépséges arca egé-szen fehérnek tűnt a második hold fényében.

Messzehangzó morajlás hirdette, hogy Antoh – s persze Orwella – bosszú-ja beteljesült. A dagály tetőzött, a szirt magasában sós permet szitált.

Alyr Arkhon megtörte a pentagrammát, és a lovak után nézett. – Ideje mennünk – mondta. – A toroni pribékek rövidesen itt lesznek, és

hajnalra a gróf is ráébred majd, hogy a megbeszélt helyen hiába vár.

11. A vihar kiéhezett kopók falkájaként loholt a nyomukban. Hideg eső verte a fenyveseket, a dombok közt kanyargó Ősi Utat, a Kenzal távoli csúcsai felett újra meg újra villámfény lobbant – ugyanez a fény csillant meg időről időre az üldöző toroniak fegyverein…

– Úgy rémlik, felbosszantottuk őméltóságát – mormolta fekete csuklyájá-nak oltalmában Gorduin, aki – Kránba a hírnévvel – szeretett volna valahol másutt lenni. Hátasával kevés ynevi ló állhatta a versenyt, ám a fehér ménnek ezúttal Jarnyn On-Daelt is cipelnie kellett; őrizte előnyét, növelni azonban nem tudta. – Remélem, nem vetemedik arra, hogy mágiát használjon ellenünk.

– Próbálta már – közölte Alyr. – Időbe telt, de belátta, hogy ezúttal kény-telen lesz a hagyományos módszerekre hagyatkozni.

– Küldött futárokat a környező birtokosokhoz? Ezen már elmosolyodott a félelf. – Nem. – Vagyis jól számítottunk: a fejünknél is többet ér neki a titok! Egész nap északkeletnek vágtattak. Szürkületkor aztán letértek a kyrek

ösvényéről, és bevették magukat a sötétlő rengetegbe. A nekromanta botja mutatta az utat. Egyetlen szemhunyásnyit sem pihentek, láthatták a tépett felhők közt tovagördülő vörös, a tágas fényudvarban emelkedő ezüstkék hol-dat, láthatták a fatörzsek közt gomolygó hajnali ködöt, melynek hullámai megtörtek az elfeledett város, Akhernar romos falain.

Gorduin megzabolázta lovát, úgy tekintett fel a düledező, roppant kapura, melynek boltozata alatt alakok moccantak, múltjának ismerős árnyai.

– Pontosak – dünnyögte elégedetten Alyr. – Pontosak, akár a halál. Eljöttek, itt voltak szinte mind, akik annakidején követték a bárdot Niare

hegyei közé. Jöttek, hogy megsegítsék, ahogyan mellette küzdöttek hajdanán Szun-Szongcen sárkányai ellen is – összegyűltek, mert egy vérből valók, egyek voltak és maradtak valamennyien: hetedkori kalandozók.

Itt volt a folyvást mosolygó Lándzsás Erik, Vaskezű Alex, az Ősi Nép fia, itt volt Airun al Marem, a goblin Graum, a szép Loren és a villámsebes Shenarion. Egyesek elébük siettek, jobbjukat néma üdvözlésre emelve, mások szélesre tárták a sebtében megerősített kapuszárnyakat… és Jarnyn On-Dael – kora legszebb asszonya – sok ezer esztendős távollét után hazatért.

A gyomoktól felvert főtérre érve Alyr leugrott a nyeregből. Botját két kéz-re kapva pillantott társaira.

– Minden készen áll? – Ahogy kívántad. – Akkor gyerünk! Vigyétek a szobrot az Eltávozottak Csarnokába és gon-

doskodjatok róla, hogy senki ne zavarhasson!

12. Amint a messzeségben becsapódott a roppant kapu, a gróf menten megálljt parancsolt övéinek.

A fejfájást, mely a hajsza első pillanatától fogva gyötörte, mintha elfújták volna: a kín utat engedett a hideg gyűlöletnek. Az ilanori kutya rászedte, a bizalmába férkőzött, megszerezte féltve őrzött titkát, aztán csalárd módon meglépett az értékes zsákmánnyal. Céljának eléréséhez mágiát használt, erő-sebbet annál, amivel ő és famulusa birokra kelhetett. A fantom azonban, mely kastélyába merészkedett, utóbb pedig zöldköpenyes lovas képében rúgtatott a bárd mellett, most szertefoszlott, hatalma elenyészett, a toroni harmadik sze-me, tágra nyílt elméje valósággal fürdött a bálvány sugározta asztrális ragyo-gásban.

Északnyugatnak, súgta a fülébe egy éteri hang. A Vinali partján, az erdő sűrűjében, Akhernar romjainál meglelheted!

És megint az a tündöklés, akár a hajnalcsillag szikrázó fénye. – Az enyém – mormolta a gróf. – Egyedül az enyém! – Messzehangzó ki-

áltással adta ki az új parancsot, aztán megtáncoltatta és vágtába ugratta lovát.

13. Az Eltávozottak Csarnoka fölé egykor, Kyria fénykorában achátbordázatú kupola borult, a látogatókat mágikus rajzolatok óvták a túlvilági lények dühé-től. Mostanra csak a bordázat csonkjai és a puszta falak maradtak, az épület nyitottá vált, mint holmi Ranagol-szentély. A rajzolatokból rég elillant az erő, a padlóba vésett jelek alig látszottak már: elfödte őket az évezredeken át szi-táló por.

Aztán jöttek a kalandozók. Gorduin a csarnok mértani középpontjában állva, felszegett fejjel figyelte

az örvénylő fellegeket. Jarnyn On-Dael szobra körül a kontinens három legki-válóbb vándormágusa és kétannyi novícius sürgölődött, fáradozásuk nyomán egyre újabb, lüktető fényű alakzatok, körök, pentagrammák születtek. A ginsourt, mely több órás munkájuk eredményét veszélyeztethette volna, Loren vette gondjaiba. Alex és társai a kaput őrizték – jobban megvetették ott a lábukat, mint bármely tarini gyalogezred.

– Kezdhetjük – fordult a bárdhoz Alyr Arkhon. – Ha valóban ezt akarod… – Ezt akarom – jelentette ki Gorduin eltökélten. – Tisztában vagyok az

alapelvekkel, miattam nem kell aggódnotok. Lássunk hozzá! A félelf bólintott és visszalépett a maga alkotta, zölden tündöklő három-

szögbe. Társai az alakzat csúcsain helyezkedtek el, a novíciusok egy kör ol-talmába húzódtak.

– A négyszögbe, Tier – mormolta a nekromanta. – Szembe a szoborral… Siess!

Gorduin engedelmeskedett. Igyekezett kiüríteni tudatát, rezzenetlen pillan-tású harmadik szemével átmenetileg befelé figyelt, hogy el ne vakítsa a mági-kus energiák háborgása. Még így is „látni” vélte a varázslók háromszögéből égre törő fényoszlopot, mely a felhőkbe vágott, s az asztrálvilág ezernyi szí-nében izzott fel – azután hirtelen valami hatalmas, valami zsibbasztó robbant az elméjébe: a végtelenség bizonyossága.

Úgy érezte, maga is emelkedik, majd zuhan, Ynev porszem lett az univer-zum milliárdnyi porszeme között, kijelölt útját járta egy bonyolult pályán, melynek minden egyes pontjában benne rejlett az újrakezdés reménysége. És egyszerre megint ott volt a jégtükör, a kilenc kristályoszlop és a vakító lobo-gás, ezt a látomást jól ismerte már, s mert titka sem volt titok többé, megbé-kélt vele. Farkasszemet nézett égi másával, a halhatatlannal, aki arra rendelte-tett, hogy végigélje mindazon korok hanyatlását, melyben élnie adatott, mély lélegzetet vett és feltekintett.

– Dhay-hat ghomaudawren! Cheag aador glywithel! Inkább érezte, semmint hallotta a hangot: Alyr kántált. Iskolájának legna-

gyobb hatalmú, legtitkosabb parancsszavai voltak ezek, melyekhez dorani mágus csak végszükség esetén folyamodhatott. Azt suttogták, az igék egy-idősek a földdel és az éggel, s ha valaha ezernyi ajkon csendülnek fel, a világ pompás kupolája meghasad, s Ynevet mindenestől elsodorja a káosz zuhata-ga. A katasztrófa ezúttal elmaradt persze, de nem maradt el a várt csoda: a végtelenség összhangzatából kicsendült egy furcsa szólam, fénysugár képében alászállt, és…

És a világszép Jarnyn On-Dael, mint aki mélységes álomból ébred, lassan kinyitotta szemét.

Gorduin tekintete Alyrra villant. A félelf mosolyából fáradtság érződött, s egy cseppnyi szomorúság.

A tiéd, ezt sugallta a pillantása. Csak rajtad áll, mit kezdesz az alkalom-mal.

Gorduin kőmerev arccal előrelépett, kezébe fogta a kyr hercegnő keskeny, gyűrűkkel ékes kezét. Az ujjak, melyekből az idevezető úton a márvány hide-ge sugárzott, forrók voltak – forrók és elevenek.

– Hívtál – suttogta Jarnyn On-Dael. – Magadhoz szólítottál, nem felejtettél el… – Baljával megérintette az ilanori arcát, felkacagott. – Milyen néven já-rod a világot mostanság, lovagom?

– Számos néven neveztek már, mióta elváltunk egymástól, hölgyem – mondta Gorduin. – Közönséges megoldás, de úgy döntöttem, mindvégig ide-lent maradok.

A hercegnő arcán gunyoros kifejezés derengett fel. – Hogy megismerd az életet, nemde? – És a halált.

– Ó, a halál… Ugyan, ki akarná rajtad kívül közelebbről megismerni a ha-lált? – Jarnyn On-Dael minden egyes szavával veszített valamit szobormása kegyelemszerű tökéletességéből. Az lett, ami valaha volt: egy üresfejű nemes-asszony a sok közül. Még mindig a bárdot nézte, ügyet sem vetett a közelben állókra. – Engem a neved érdekel, lovagom. Az, hogy hogyan szólíthatlak most, s hogy mi a terved velem!

Gorduin eljátszadozott a keskeny kézzel, azután végigsimított a dáma gyű-rűinek egyikén.

– Akitől ezt az ékességet kaptad – mondta lassan –, az anur uralkodóház sarja volt, bajnok és hős, családja utolsó reménysége. Apja, miután kiderítette, milyen szerepet játszottál korai halálában, szívtelen kígyófajzatnak nevezett, de te csak kacagtál rajta. Kacagtál, hisz hiába volt Bast, az Éji Vadász papja, démonaitól megvédett ez! – Minden sietség nélkül, szinte gyengéden húzta le a gyűrűt a döbbent hercegnő ujjáról, aztán hátralépett. – Valaha volt énem nevében megbocsátom minden vétkedet és bűnödet – adja a sors, hogy áldo-zataid is így tegyenek! Pihenj tovább abban a formában, amit magadnak vá-lasztottál, hogy sose kelljen megismerned az igazi halált, pihenj, míg újból meg nem idéz valami álmodozó bolond! A nevemet majd megtudod tőle –, vagy sosem tudod meg, míg világ a világ!

Jarnyn On-Dael felsikoltott. Teste rugóként feszült meg, mikor a bárd kilé-pett mágikus négyszögéből – s mikor ismét szoborrá merevedett, talán még szebb volt, mint annak előtte.

Néhány pillanatig csend honolt a teremben, csak a szél zúgott körös-körül. Gorduin mozdulatlanul állt, tenyerén Bast gyűrűjével, tekintete láttán elakadt még a varázstudók lélegzete is.

– Valami figyel – suttogta az egyik novícius. – valami les ránk odafentről. Akkor jutott be, mikor megnyílt a Kapu. Vár, bámul, érzem…

– Hallgass! – förmedt rá a nekromanta. – Hallgass és ne moccanj, ha ked-ves az életed!

Gorduin egy vörösen lüktető pentagrammába hátrált. Alyr magasra emelte botját, iszonytatót kiáltott – s arca megvonaglott a hirtelen támadt fájdalom-tól, mikor a behatoló formát öltött barátjával szemben.

A lénynek, mert nem volt tapintható anyagi teste, nem volt teljes a hatalma sem. Némi aljassággal és szerencsével talán elpusztíthatta volna azokat, akik megidézték, de nem ezzel a szándékkal érkezett. Egyszerű üzletet kívánt le-

bonyolítani ezen a síkon, egy üzletet, melynek feltételeit a korábbi találkozá-sok során apróra kidolgozták már.

Alyr Arkhon remegő kézzel, fegyverként tartotta botját. Segítőtársai a földre szegezték tekintetüket, s mert nem akarták, nem kellett hallaniuk a bárd szavait.

– Lighut-Get, Bast démona! Nem először, de utoljára fordulok hozzád, mielőtt visszajuttatnálak oda, ahonnét mások szólítottak elő, hogy erődet kihasználva a hasznodat vegyék. Halld hát: megtettem, amire te nem voltál képes, megszereztem a gyűrűt, mely ehhez a nyomorúságos szférához köt. Megkaphatod, ha te is szavadnak állsz, ha elbocsátod a nő lelkét, aki az Éji Vadász új manifesztációját, Felice-t szolgálta, és akit valaha szerettem. Elbo-csátod őt, hogy tovább emelkedhessen a maga választotta síkra – többé nincs hatalmad felette. Elbocsátod, azután elkotródsz mindörökre!

Égzengés moraja visszhangzott a falak között, olyan erővel, hogy még a kint posztoló kalandozók is összerezzentek. A démonalak forgószélként ka-vargott, zöld ragadozószemeiben valósággal robbant az indulat. A szabadsá-gát jelentő kincset azonban nem érinthette, nem érhette el – pedig alig kar-nyújtásnyira csillogott tőle.

– Elbocsátod – ismételte Gorduin. – Nincs más választásod. A rá nehezedő asztrális és mentális nyomás enyhült valamelyest, hasonló-

képp megkönnyebbült a védfalat saját energiájával tápláló Alyr Arkhon. – Távolodik – mormolta. – Enged. Gorduin azonban nem figyelt rá. Ahogy a zölden ragyogó szemek örvé-

nyébe bámult, egyszerre megérezte maga mellett azt a jelenlétet. A lányét, akit elveszített, megtalált, aztán újra elveszített a Suo-Gan hídjáért vívott ütközet-ben. Ott volt Eriel, s vele a világ minden szemérmetlensége és ifjúsága, meg-érintette Gorduint szellemujjával, megajándékozta a közelség, a meghittség varázsával, a mosoly emlékével, mely napfényként derengett fel sápadt szív-arcán – és a sóhajjal, melyet a nyugalom ritka pillanataiban hallatott, ő, aki éjszakánként hiúz volt, s aki önző szerelme egy fellángolásában megmentette az életét.

– Ég veled – mondta a bárd, s az örvénybe hajította a gyűrűt. A zöld lán-gok kilobbantak. A démon elenyészett, a jelenés azonban maradt; ezúttal az ilanori ajkát érintette meg, aztán, mielőtt átolvadt volna a szélbe, a fülébe súgta még:

– Viszlát, én uram… viszlát a hajón! – Elég! – kiáltotta Alyr Arkhon. Egy fehér lobbanásban valamennyi rajzolat kihunyt; a halandók világa zárt

buborék lett megint. Gorduin hátratántorodott, s csak az utolsó pillanatban sikerült megfogódznia egy felé nyújtott karban. A fájdalom ködén át Shenarion, a kardművész nyugodt, méltóságteljes arcát látta, azután sorra a többiekét: sietve jött Graum, döngő léptekkel, baljóslatú mosollyal közeledett Alex con Arvioni.

– A falra, urak! – kiáltotta lelkendezve. – Úgy fest, itt a rég várt vendégse-reg!

14. Épp idejében érkeztek a kapuhoz. Airun al Marem ragadta magához a kezde-ményezést, s mindent elkövetett, hogy a gróf katonáit rohamra bírja.

– … jó közelharcban elesni, nincs is ennél különb vég egy fegyverforgató számára! Hát még ami azután következik! Mert noha nem is hinnétek, testvé-reim…

– Hagyd őket – lépett melléje a bárd. – Az effajta nemigen tér meg, és aligha méltó ellenfél számodra. Kimegyek…

Darton öles termetű prófétája meghökkent, leeresztette szentelt pallosát. – Egyedül akarsz elbánni az egész társasággal? Ilyet tennél velünk ennyi év

után? Gorduin elmosolyodott. – Eszemben sincs, Airun. Nem verekszünk. – Micsoda? – Tudja, mit csinál – mondta halkan Shenarion. Az ilanori lekászálódott a gyilokjáróról, és Graumra bízta fegyvereit. – Beszélek velük. Ha meg tudom győzni őket, hogy helyesebb békében el-

vonulniuk, távozhatnak. Ha nem… nos, gondoskodhatsz róla, hogy Darton színe elé kerüljenek valamennyien.

A sötét próféta a fejét ingatta. – Csak vigyázz! Hisz ismered a toroniakat. – Felerészben magam is az volnék – sóhajtott a bárd, azután intett, nyissa-

nak számára rést a kapun. Alyr érkezett, száron vezetve a szobrot hordozó lovat.

– Hátrább, grófom! – kiáltotta Lándzsás Erik az őrtorony magasából. – Küldöttet indítunk!

Gorduin kilépett a nyílt terepre. Erőtlen napfény csillant a felé szegezett lándzsákon, rá irányuló nyílhegyeken. Felemelte fejét, szembenézett a fekete lovát bőszen táncoltató gróffal.

– A béke üzenetét hozom nektek.

A gróf, merész ember lévén, közelebb léptetett, aztán elhátrált: cselt gyaní-tott a váratlan fordulat mögött.

– Amit tettél… – kezdte. – Amit tettem, szükséges volt, nemesenszületett, ezt idővel talán magad is

belátod majd. Teljesítettem a megbízatást, s most átadom neked Jarnyn On-Daelt, őseid birodalmának legszebb asszonyát.

A gróf hasztalan igyekezett titkolni döbbenetét. – De hiszen elragadtad tőlem, hogy… hogy… – Hogy lelkem, és más lelkek nyugalmának érdekében elvégezzek egy apró

szertartást – közölte a bárd. Hátrapillantott a válla felett. – Végeztem. A her-cegnő alakmása sértetlen, erről mágikus hatalmad segítségével nyomban meggyőződhetsz. Vedd hát, tartsd meg az aranyakat, és térj haza emelt fővel!

A toroni egyre fokozódó ámulattal pillantott a szoborra, aztán a feketébe öltözött férfira.

– Akartad a bálványt – kezdte. – Szükséged volt rá, és csak tőlem tudhat-tad meg, hol találod. Ezért szegődtél a szolgálatomba, nem igaz? – Előreug-ratott. – Mit műveltetek a társaiddal odabent?

– Semmi olyat, ami érdeklődésedre számot tarthatna – felelte a bárd. – És mert barátaim türelme véges, megint kérlek: menj békével!

– Nem, amíg a kérdéseimre választ nem kapok! – csattant fel a toroni. Alig észrevehető fejmozdulatára két embere termett ott, hogy megragadja Gorduint – ám a következő pillanatban elf nyílvesszőtől átjárt karral tántorod-tak hátra.

– Jó harcos vagy – mondta az ilanori. – Tudom, hogy száznál is több fegy-veresnek parancsolsz, és hogy bármikor erősítést kérhetsz a környékbeli bir-tokosoktól. Ebben a harcban azonban még így sem győzhetsz. Fogadd el, amit ajánlok, és távozz!

A gróf összehúzott szemmel figyelte az omladozó fal magasában várakozó kalandozókat – s mert egyértelműnek találta a helyzetet, hamar döntött.

– Ti ott! – mordult két másik emberére. – Fogjátok és vezessétek a lovat! A fejetekkel feleltek a bálvány épségéért!

A katonák – Gorduintól jókora távolságot tartva – kapkodva engedelmes-kedtek, igyekeztek minél távolabb kerülni a fantomok vigyázta kaputól.

– Nyeregbe mind! – harsant a gróf újabb parancsa. – Nincs itt több keres-nivalónk.

Íjászai visszaengedték a húrt, lándzsásai lassan hátráltak, akárha a bárd te-kintete űzné őket; általános visszavonulás vette kezdetét az erőtlen napsütés-ben. A toroniak némák maradtak, hátasaik azonban nyugtalanul fel-felszegték fejüket s nyihogtak, kétlábú ragadozók közelségét érezték.

– Óvjanak az istenek, dalnok – sziszegte a gróf. – Ha nem teszik, egy na-pon újra összeakadhatunk!

Gorduin halványan elmosolyodott. – Csak a démonokban hiszek, az istenekben nem – mondta halkan. – S

mert őszinte voltál, hadd legyek hasonlóképp őszinte hozzád: nem találko-zunk többé. Ha megkapod mindazt, amit a bálványtól elvársz, talán hálás is leszel nekem. Ha nem, csak magadat hibáztathatod. Hosszú és boldog évek várnak rád birtokodon, míg észben tartod, ki vagy és hol a helyed. Őrizkedj azonban a hadjáratoktól, a rossz tanácsadóktól és hamis barátoktól, akik a messzeségbe csábítanak! Mindazt, amit eddig hallottál, egy kalandozó mondta neked. Halld most Tiert, az ilanorit: ha eljön az idő, és társaiddal Szépmező földjére lépsz, hogy a magadé helyett a Boszorkánymesterek bosszúját telje-sítsd be, nem találsz majd mást, mint iszonyatot, acélt és halált, ott pusztulsz mindazokkal, akik neked engedelmeskednek, lelked osztályrésze pedig örök kárhozat lesz – ezt üzeni a te népednek az enyém!

Több szó nem hangzott el köztük: a Birodalom fiatal grófja halottfehéren, zsákmányának csak némán örvendezve menekült Akhernar falai alól.

15. Nyugati szél zúgott a sziklák közt, elmélyültek az árnyak a parti fenyvesben, mire Gorduin és Alyr célhoz értek. Két hatalmas juhászkutya futott eléjük, harmadikként Kalkira következett, lángvörös haja úgy lobogott, akár a csikó-sörény. Kérdeznie sem kellett, sikerrel jártak-e: a bárd üdvözült mosolya min-den szónál ékesebben beszélt.

– Voltaképp irigyellek – mormolta a félelf. – A sorstól magasztos célokat kaptál, az élettől hű társakat, igaz barátokat. Ami pedig az isteneket illeti…

Gorduin leugrott a lováról. Karjába zárta fogadott lányát, akit a haláltól perelt vissza, ősi névvel ajándékozott meg, és kezdettől fogva az életre nevelt, s felpillantott a türelmesen várakozó nekromantára.

– Fohászkodjunk – fejezte be –, hogy eztán is engedik elrendeznünk mind-azt, amit nekik kellett volna elrendezniük!

Alyr Arkhon elmosolyodott, mielőtt rábólintott volna. Az első és utolsó ima volt ez, melyet a világ a Fekete Dalnoktól hallhatott.

Jegyzetek

Leviatán (1997)

Az elbeszélés a világ Ötödkorában játszódik, abban a mitikus időszakban, mikor Észak-Ynev felett még Kyria lobogói lengtek, és a kontinens lakói ret-tegés helyett tisztelettel emlegették a birodalmat kormányzó hatalmasok ne-vét.

A Kyria örök című novellagyűjteményben, mely eredetileg tartalmazta, a toroni kultúra gyökereihez nyúltunk vissza, hogy felvázoljuk a folyamatot, mely a dicsőségtől a küzdelmeken és romláson át a toroni dekadenciáig veze-tett. Eközben – szokás szerint – új irányt szabtunk néhány hetedkori történet-nek is. Gáspár Péter (Jan van den Boomen) remekbe szabott boszorkányura, Jakirte Jak a jelhordozók közé emelkedett, WMC pedig megajándékozta a Quiron-tenger mellékét azzal a síkközi kapuval, mely a Karnevál után a Morgena könnyeiben is eljátszotta a maga szerepét.

A Hasadék hataloméhes élősdiekért kiáltott, így született meg a crantai episzkopa legendája, és így kerültek utóbb a narvani kikötő bejáratához a szunnyadó halálangyalok. A Leviatán és az azonos nevű kísértethajó teremtet-te meg a Quironeia déli partján azt a komor és fenyegető atmoszférát, mely az Ynev-legendakör – s vele a M.A.G.U.S. – summariumos korszakát, a 90-es évek második felét jellemezte.

Az episzkopa bolygó hollandiként kezdte pályafutását, hajója organikus természete azonban idővel – és elkerülhetetlenül – Herman Melville Moby Dick-jéhez tette hasonlatossá. Tudat alatt nyilván sejtettem, hogy így lesz, mert mindjárt két Ahab kapitányt küldtem ellene. A vén Cyrjak a hagyományt, Azimut az ezredéves diadalkultusz végtermékét testesíti meg: ízig-vérig

hatodkori hős, aki – Reigh-En Zerdal és Rounn Lyechard szomorú előképe-ként – lelkét, sőt, akár másokét is kész feláldozni a győzelemért.

Halk szókkal, sötét húrokon (2007)

Az idei dátum ellenére ez sem épp mai darab: a Keleti szél második kötetével, koncepcionális és magánjellegű fájdalmaimat elodázandó kezdtem dolgozni rajta… és éppúgy belesültem, mint nagy testvérébe, mely számos kacskaringó után, Pálinkás Imre (Alan O’Connor) elégszer fel nem emlegethető segítségé-vel, tavaly nyáron látott napvilágot.

A dorani alapítók egyikének titkos – a mese szerint Celestius gyűjtemé-nyébe szánt – története alkotta volna a Ronin műhely második önálló kiadvá-nya, a Kornya Zsolttal (Raoul Renier) közösen jegyzett Árnyak könyve gerin-cét. Oly sok ezredfordulós tervemhez hasonlóan ez is füstbe ment, és mire az Inomi-féle Lobogók hajnala (melynek koncepciója épp a Halk szókkal… kapcsán fogant meg bennem) formát öltött, különb-különb okok miatt minden maradék kedvem elment attól, hogy kedvenc kontinensem sorskérdéseivel foglalkozzak.

A novellát e gyűjtemény kedvéért öntöttem végső formába, de az eredeti elképzelésen alig változtattam, és nem próbáltam kimozdulni abból a stiláris regiszterből sem, melyet a történet léptéke és atmoszférája megkövetel. Fi-gyelmes olvasóim mindent megtalálnak benne arról, amit a Chapman márka-névvel fémjelzett világ, az ímhol-néhol húsz esztendős Ynev múltjáról és jö-vőjéről gondolok. Ha náluk sem érek célt, a hiba nyilvánvalóan az én készülé-kemben van.

Prófécia (1999)

Még egy kései előzmény: a tizennegyedik Zászlóháborúhoz vezető út egy apró, ám annál fontosabb mozzanata Airun Al Marem és Alyr Arkhon fősze-

replésével. Nehéz időszakban, nem sokkal a Valhallától való 1998-as elválás után keletkezett, mégis örömmel gondolok rá – főként a karakterek jóvoltá-ból, akiknél hálásabbakat kívánni az istenkáromlás irodalmi megfelelője volna. Az ötlet, mint rendesen, Novák Csanádtól származott, aki volt olyan köny-nyelmű, hogy tervezett Alyr-ciklusának egy epizódjáról, a fehér orkok terem-téséről értekezzen velem. A kezdő mondatot még akkoriban agyaltam ki, és azonnal beleszerettem: tökéletesen megfelelt néhai mesterem, Kuczka Péter kívánalmainak, és könnyűvé, szinte magától értetődővé tette mindazt, ami utána következett.

Megkövült napvilág (1999)

És megint a Zászlóháború. A történet sajátos válasz azokra a játékosi észrevételekre, melyek szerint

Yneven a Pyarron szerinti 3690-es évek dereka óta áll, jobb esetben csak ván-szorog az idő. Bizonyos szempontból valóban ez a helyzet: a kontinens törté-netének sorskérdéseire esztendők óta késik a megnyugtató válasz, a hadurak tizennegyedik erőpróbájának Észak lángjaiban vázolt históriája viszont örök-zöld téma… és elég hézagos ahhoz, hogy az ember kedve szerint tovább szí-nezhesse a maga apróbb-nagyobb legendáival.

Gorduin háborús tevékenységére az Észak lángjai óta csak a Karnevál né-hány bekezdése utalt. Időszerű volt kiegészíteni a képet, és ráirányítani a fi-gyelmet a bárd jellemének arra a sajátságára, mely Narvanban a vesztét okoz-za: túlontúl egyenes fickó ahhoz, hogy másokat, különösen az úgynevezett jó oldalon, csalárdnak higgyen. Levonhatná a tanulságot, de nem teszi; a mese számára változatlanul kultúrák, és nem személyes érdekek küzdelméről szól.

Rejtőző hold, éji szem (1998)

Ez a kis karaktertanulmány a Garmacor-ciklus első kötetéhez készült, de végül a Legendák és enigmákban látott napvilágot: hősét, Ynev első számú lesipuskását Celestius gyűjteményében az évtizedekkel korábban játszódó Gátszakadás képviseli helyette.

Az alapszituációt nagy kedvencem, Andrew Vachss mininovelláinak egyi-kéből emeltem át Erionba, mely lényegénél fogva ideális táptalaja az urbánus zsiványromantikának. Hogy a Pöröly, akár a Próféciában megismert Vikárius, a kahrei főkonstruktőr fia, aki egy életen át vezekel Caldinbras sikereiért és kudarcaiért, csak a Rejtőző hold… megírása után érett meggyőződéssé ben-nem. Az ötlet nyomán új, a korforduló viharába vesző történetvonal derengett fel, melyet az ezredforduló táján (mostanra alighanem véglegesen) jegeltek a hivatalos Ynev-koncepcióban történt változások.

Odalent (1998)

Az emberlelkű, embermód beszélő állatok szerepeltetése az induláskor jó ötletnek tűnt… és életem legkomiszabb írástechnikai buktatóival ajándékozott meg. A problémát nem a dialógusok, hanem a közéjük ékelt narrációs részek okozták: eszköztáram szegényesnek bizonyult a halászmacskák, teknőcök és dankasirályok metakommunikációjának ábrázolásához.

Pár logikai és logisztikai csúsztatást leszámítva azért elégedett vagyok az eredménnyel – hogy a késedelmes leadás miatt történetem csak az erioni té-májú Legendák és enigmák fülszövegéig jutott el, már más lapra tartozik.

Az Odalent írásakor javában formálódott az új, minden ízében kaotikus Nyolcadkor képe. Ennek jegyében fogant Anvaria (vagy csak egy partmenti sziget?) embertelen kultúrája, és ez motivált Olwen bandájának megalkotása-kor is. Tagjainak amoralitása éppúgy látszólagos, mint Gorduiné, tagjaiból azonban – Jebal Jakim Erst leszámítva – hiányzik az elvszerűség. A Hetedkor utolsó nemzedékének kalandozói hőskölteményekbe belefáradt, istenektől és

kultúráktól elidegenedett esélylesők, akik egymásnak vetett háttal, az „élni és halni hagyni” parancsolatát követve készülnek a majdani szűk esztendőkre.

Holtszezon (1999)

Változat a fenti témára: flaszterlegenda bandaháborúval, profán mágiával és egy aquir alakváltóval, akit az erioni évek bármely közönséges embernél em-beribbé tettek. Azért vágtam bele, hogy megbizonyosodjak az új formula mű-ködéséről, de kétlem, hogy megérné tovább haladni ebbe az irányba: a Holt-szezonnak már csak a külsőségei yneviek, tematikája és fordulatai – a szeren-csés végkifejletet leszámítva – túl mélyen gyökereznek hétköznapjaink való-ságában.

A bárd és a démonok (1993)

A Gorduin-novellák korelnöke. A mű, melynek csak a második trilógia befe-jezése után lett volna szabad megszületnie, de kissé elébe vágott az esemé-nyeknek: e sorok írásakor immár tizennégy esztendeje ad szerzőjének magya-rázni- és átírnivalót.

Előre megfontolt szándékkal sem ácsolhattunk volna alattomosabb ütközőt a pálya végére ennél a történetnél. Nem csak a sorozat érzelmi tengelyét je-lentő Gorduin-Eriel románcot váltja aprópénzre, de utalásokat tartalmaz a tizenötödik Zászlóháború végkimenetelére is, baljós kicsengést adva minden valaha volt és majdan születő hetedkori mesének.

Hogy inkább kelt ironikus, mint elégikus hatást, a dolgok lényegéből fa-kad: a Gorduin karakter, a mainál sokkal képlékenyebb lévén, jó alanya volt az efféle játszadozásnak. A Bárd… emblematikus terméke az életszakasznak, melyben megszületett; manapság már képtelen lennék ilyen könnyű kézzel bánni Ynev sorskérdéseivel.

A Bíborhold számára készült szöveg sok új mozzanattal gazdagodott az évek során. Itt-ott szegényedett is, főként játékos karakterektől kölcsönzött nevekkel. Nem a karakterek hibája, hogy így alakult – a háttérben meghúzódó barátságok bizonyultak romlandónak. Az eredeti változat születésekor Ynev mai arculata sem létezett még: a bálványimádó gróf figurája egy rendezettebb és emberszabásúbb Toron emlékét őrzi, a varázslatok látványközpontúbbak és rendszeridegenebbek, mint bármikor, a végeredményt, az agyonfoltozott ős-Chapmant mégsem volt szívem kihagyni e gyűjteményből. A leghelyesebb egy letűnt világ hírmondójának tekintenünk. Palacknak melyet kihívó nemtörő-dömséggel bíztunk az idő hullámaira, s mely – tiszte szerint – máig őrzi mind-azt, ami álmainkból fennmaradásra érdemes.

Idegen szavak, kifejezések

anyr (kyr) a hajdanvolt Kyria papi rendje, a császári hatalom egyik pillére. A legfőbb anyr a mindenkori uralkodó volt.

Arguren (kyr) Ezüstrév; legendás városállam a Quiron-tenger meden-céjének délkeleti részén. A hagyomány szerint különös nép menedéke volt a Hatodkor zűrzavarát követő felvirágzás idején, gazdagságát és hatalmát pedig valamely ősi, talán még a kyrek előtti időkből szárma-zó titkoknak köszönhette. Urait bizonyos források alakváltóknak, má-sok őrült mágusoknak, megint mások anur szakadároknak vélik. A ti-zenharmadik Zászlóháború idején (P. sz. 3616) egy toroni hajóraj tűz-záport zúdított rá, és csaknem teljesen elpusztította. A romok pontos helyét mára a császári és az északi kémszolgálat vezetői mellett csak egyes kalandozók ismerik.

asista (kyr) jótevő; az ötödkori kyr istenségek valamelyikének elköte-lezett zarándok.

Astar (kyr) a hajdanvolt Kyria Yandar tartományának közkedvelt für-dővárosa; romjait a Hetedkorban a Traidlan-hegység erdei rejtik.

bona (gor) jó.

Croton (közös) a negyedkori Cranta királyi székvárosa, mely véres harcokban került a kontinens északi területeit elözönlő kyrek kezére.

dom (kyr) kegyes úr; a hajdanvolt Kyria idejében nemesenszületett és tehetős személyeknek kijáró megszólítás.

Dovor (közös) a Gályák tengerének apró kikötővárosa; a Hetedkor dereka óta a pyarroni Marem klán érdekszférájába, a Hetedkor utolsó

harmadában az Airun Al Marem vezette renegát dartonita rend birto-kai közé tartozik.

Concordia (kyr-tor) szívélyes barátság értelmű kifejezés; eredete az Ötödkorig nyúlik vissza; ekkor még Kyria tartományainak egységét, tágabb értelemben a birodalom békéjét értették alatta. A hetedkori Concordiák olyan szövetségi ajánlatok, melyeket Toron a vele egyező érdekű államoknak, ritkábban vérvonalaknak, sőt, konkrét személyek-nek ajánl. Elfogadása, bár írásba foglalni nem szokás, a hűbéri esküvel számít egyenértékűnek.

eprimor (kyr-tor) parancsnok, elöljáró.

escriptor (kyr–tor) jegyző.

famor (tor) dicsőség; a második legelőkelőbb kaszt a toroni társada-lomban. Ide tartoznak Tharr egyházának főpapjai, a Daumyr akaratát képviselő boszorkánymesterek és az elismert Nemes Házak sarjai. Számos kiváltságuk közül a legfontosabb, hogy térdelve és szemlesüt-ve szólhatnak az Elendor kasztúakhoz, azaz nem feltétlenül szükséges hasmánt elnyúlniuk a földön.

Fynnevinek (kyr) a Quironeia délnyugati részének vegyes eredetű szárazulatai, melyeket a geográfusok egy része, kyr forrásokra hivat-kozva, máig az Arsil szigetcsoporthoz sorol.

gaug (ork) kölyök.

Giffitha (kyr) a hajdanvolt Kyria legnyugatibb tartományának székvá-rosa. A kontinens partjaira érkezett hódítók itt tűzték ki elsőként az óhaza lobogóit.

Hafet Heper (amu) a Teremtés Méhe; egy Ynev déli égboltjának jel-legzetes csillagképei közül. A Hetedkor népeinek többsége közös nyelvű nevén, Hollóként ismeri.

Jadil (kyr) a hajdanvolt Kyria Toron tartományának kikötővárosa.

jahorr (tor) küldött; olyan külső síkról származó létforma, mely a va-ló világban természeti erőként, szellemi esszenciaként, alkalmanként halandók testébe költözve nyilvánul meg. Közösre rendszerint szeráf-nak fordítják.

judikátor (kyr) ítész; a hajdanvolt Kyria hivatalnoki rendszerének belső köréhez tartozó, a nyomozás, ítélethozatal és ítélet-végrehajtás jogával egyaránt felruházott személy, a császári korona különleges megbízottja, aki tetteiért kizárólag a mindenkori uralkodónak tartozik elszámolással.

Karkazun (kyr) a hajdanvolt Kyria Yandar tartományának székvá-rosa.

Karkvin (kyr) a Quiron-tenger vulkáni eredetű szárazulata, az Arsil szigetcsoport tagja. Az Ötödkorban a kyrek által Tau Arsylaként em-legetett erődítéslánc eleme volt; a Hetedkorban egyike a toroni flotta hagyományos támaszpontjainak.

Kai-Syah (ila) a Szűz Vadász, az északi Fehér-tengerbe nyúló Peratlon-félszigeten megtelepült ilarok egyik ősi istensége. A mindent látó bal szemét takaró kötést csak olyankor távolítja el, ha ölni készül.

kheb-thueeth (amu) az Ősi Nép szobordémonai, az Ibarában megbú-vó Titkos Városok háborítatlanságának őrizői. Természetükből adó-dóan fáradhatatlanok, s mert csak bizonyos mágiaformákkal sebezhe-tők, az avatatlan szemekben elpusztíthatatlannak rémlenek. Amhe-Ramun csapatai a Manifesztációs háborúban ostromfegyverként látták hasznukat.

Kyall (kyr) a hajdanvolt Kyria Enravel tartományának patinás egye-temvárosa; az Ötödkorban főként geomantáiról és csillagtudorairól volt nevezetes.

lattis kryanhar (kyr-tor) Kyriáért vérzem.

malwoon (dw) égfia; a Dwyll Unió világi vezetőinek hagyományos ti-tulusa, melyet a rendek nagymestereire, a nemesi családok tagjaira, tudósokra és gondolkodókra egyaránt alkalmaznak.

Myerra (kyr) a hajdanvolt Kyria Yandar tartományának kikötővárosa; romjait a hetedkori Tarin partjai közelében rejtik a Fehér-tenger hul-lámai.

navor (tor) dolgosság; a második legalantasabb kaszt a toroni társa-dalomban. A szolgákon, földműveseken és komédiásokon kívül ide szokás sorolni a tolvajokat és az emberkereskedőket is. Legfőbb ki-váltságuk, hogy nem lehet őket minden további nélkül eladni rabszol-gának.

Odassyn (kyr) a hajdanvolt Kyria Toron tartományának kikötővárosa.

ortadon (gor) törvényszavú; a gorviki köznyelv a hízelgő felhangtól sem mentes „uraság” értelemben használja.

Pendrin (kyr) a hajdanvolt Kyria Enravel tartományának kifinomult-ságáról elhíresült városa; az Ötödkorban a szabad művészetek, külö-nösképp, a színjátszás paradicsomaként tartották számon.

regitor (kyr-tor) kormányzó.

Rowon (közös) a Quiron-tenger délkeleti partvidékének virágzó ke-reskedelméről és rettenthetetlen zsoldosairól nevezetes városállama; a Hetedkor utolsó szakaszában a Toront támogató Fekete Hadurak és az Északi Szövetséghez húzó Airun Al Marem vezette renegát dartoniták többször is összecsaptak birtoklásáért.

Satmyr (kyr-tor) mészkősziklák alkotta magaslat a toroni főváros, Shulur szívében, melyet a hagyomány és a köznyelv – javára túlozva – hegynek nevez.

sedular (tor) szorgosság; a toroni társadalom legnépesebb, papokat, kézműveseket és kereskedőket átfogó kasztja. Noha gazdasági és

szellemi értelemben ők éltetik a birodalmat, rangban nem érnek fel a nemesekhez és katonákhoz… vagyonuknak köszönhetően azonban olyan ajtók is megnyílnak előttük, melyeknek küszöbét a törvény be-tűje szerint sosem léphetnék át.

Szindvil (kyr) a Quiron-tenger vulkáni eredetű szárazulata, az Arsil szigetcsoport tagja. Az Ötödkorban a kyrek által Tau Arsylaként em-legetett erődítéslánc központja volt; a Hetedkorban a toroni fegyveres erők kulcsfontosságú támaszpontja.

Zighroat (kyr) a hajdanvolt Kyria legnagyobb, a hetedkori Abaszisztól délkeletre elterülő tartománya.