tankonyvtar.hu · web viewhistória 1983-03 história 1983-03 minden jog fenntartva. bármilyen...

História 1983-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1983-03Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Üdülés, utazás ......................................................................................................................... 12. .......................................................................................................................................................... 2

1. A hetairák és az idegenforgalom ............................................................................................. 22. Képek ...................................................................................................................................... 4

3. .......................................................................................................................................................... 61. A középkori turizmus történetébõl� � .......................................................................................... 62. Képek ...................................................................................................................................... 8

4. ....................................................................................................................................................... 111. Szekéren, kocsin, hintón a középkorban .............................................................................. 112. Képek ................................................................................................................................... 12

5. ....................................................................................................................................................... 141. Némelly oktatások messzire Utazóknak. Edvi Illés Pál 1825. évi írása� � .............................. 142. Képek ................................................................................................................................... 17

6. ....................................................................................................................................................... 191. Nyaralás, idegenforgalom és a szerelmi szabadfoglalkozásúak� � ........................................... 192. Képek ................................................................................................................................... 21

7. ....................................................................................................................................................... 251. Utazás, nyaralás, sport és a viselet� ...................................................................................... 252. Képek ................................................................................................................................... 25

8. ....................................................................................................................................................... 311. Képes levelezõlapok üdülésrõl, utazásról ............................................................................ 312. Képek ................................................................................................................................... 32

9. ....................................................................................................................................................... 341. Útlevelek, útiokmányok ....................................................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 36

10. ..................................................................................................................................................... 381. A dél-balatoni fürdõkultúra kialakulása ............................................................................... 382. Képek ................................................................................................................................... 40

11. ...................................................................................................................................................... 441. Rokonlátogatás, üdülés nyloning és orkánkabát� ................................................................. 442. Képek ................................................................................................................................... 46

12. ..................................................................................................................................................... 531. Balatoni sajtófigyelõ, 19471950� .......................................................................................... 532. Képek ................................................................................................................................... 57

13. ..................................................................................................................................................... 621. Proletárgyerekek nyaralása királyi költségen ....................................................................... 622. Képek ................................................................................................................................... 62

14. ..................................................................................................................................................... 651. Nyár a külvárosban ............................................................................................................... 652. Képek ................................................................................................................................... 65


1. Üdülés, utazásG[LATZ Ferenc]

[Történetírás és a szabadidő-kultúra]

Alighanem erős önkritikára kényszerülne a történetírás, ha lassan áttekinthetetlen címjegyzékekké dagadó bibliográfiáit valaki is abból a szempontból lapozná át: vajon azok az események, amelyek történelmi tanulmányaink, könyveink középpontjában állnak, milyen helyet foglalnak el a közösségek, az egyének életében? Hány órát fordított naponta a társadalom mindennapjait élő ember a politikai csatározásokra, háborúkra, amelyek tudományos munkáinknak még mindig fő témáját képezik? A 20. század nagy társadalmi mozgalmai, gazdasági megrázkódtatásai már felhívták a történetírás figyelmét a termelő, kereskedő emberre, a homo ökonomikus-ra. Az emberek azonban nemcsak politizálnak, gazdasági közösségekbe szerveződnek, sőt nem is csak „termelnek” – harcászataikról most nem is szólva –‚ de örömmel adják át magukat az esti vagy hétvégi játéknak, vidám lakomáknak családjukkal, barátaikkal, kellemes semmittevésnek hódolva fekszenek a napon vagy utaznak el szabadságidőben fényképező gépekkel, útikönyvekkel felszerelkezve... Miért marad hát ki akkor a történetírás figyelméből a homo ludens, a szórakozó ember?

1891-ben hoznak Magyarországon törvényt a vasárnapi munkaszünetről, 1938-ban vezetik be az iparban a fizetett szabadság rendszerét, 1940-ben a kötelezően nyolcórás munkaidőt. S ha a fejlettebb országokban – nem utolsósorban a munkásmozgalom harcainak következtében – korábban is jutott ideje a társadalom széles rétegeinek a rendszeres pihenésre, ott is csak századunk második felében épültek be a szabadidő-kultúra elemei, az üdülési, utazási szokások a mindennapi élet rendjébe. Rövid múltra tekinthet vissza tehát a tömeges nyaralás- és szabadidő-mozgalom – ezt tudná a történetírás mentségül elmondani. Azután igyekszik a múlt iránt kíváncsi közönség előtt lemaradását behozni...


1. A hetairák és az idegenforgalomNÉMETH György

A hetairák és az idegenforgalom

Milyen a jó hetaira?

„Először is: mindig ügyel, hogy csinos és elegáns legyen. Mindenkivel szemben igyekszik kellemes lenni, nem vihog mindenen hangosan, ...hanem finoman és bájosan mosolyog. Ügyesen bánik a férfiakkal: ha valaki megszólítja, vagy elkíséri valahová, csalfán nem hitegeti, de nem is akaszkodik a nyakába. Ha valahová pénzért lakomára megy, nem issza le magát! (Nincs nevetségesebb a részeg nőnél, a férfiak is megvetik.) Aztán nem vájkál otrombán könyékig az ételben, csak az ujja hegyével érinti, hallgat evés közben, nem tömi tele mind két arcát, nyugodtan iszik, nem hangos kortyolással ...s nem beszél többet a kelleténél, nem gúnyolódik a jelenlévőkön, és csak arra néz, aki fizet neki. Ezért aztán szeretik is. És ha eljön a lefekvés ideje, nem viselkedik sem szégyentelenül, sem közönyösen, hanem szigorúan csak egyet tart szem előtt: hogy a férfit lekötelezze és jó szeretővé tegye. Így aztán tetszik mindenkinek.” (Lukianosz: Hetairák párbeszédei 6, 3. Jánosy István fordítása.)

Egy gondos mama oktatta ezekkel a szavakkal leányát, amikor az megindult a legősibbnek nevezett női mesterség gyakorlásának útján. Látható, hogy nem volt olyan egyszerű dolog hetairának lenni a Kr. e. 4. századi Athénban, mivel a pálya vonzó volt, ebből következően túlzsúfolt, így a szolgáltatás kiemelkedő minőségével lehetett csak versenyben maradni. Természetesen nem kell azt hinni, hogy ez idő tájt kizárólag a luxusigényeket akarták kielégíteni. Többféle prostitúció létezett egymás mellett, a szakma elitjét azonban vitathatatlanul a hetairák jelentették.

Prostitúció a görög világban

A Kr. e. 7–6. században, a kereskedelem megélénkülésével, a keleti országokkal szorosabbra fűződő kapcsolatokkal, az utazások szaporodásával és a nagyobb városok kialakulásával egy időben jelenik meg Hellaszban a tömeges prostitúció. Azt is mondhatjuk: végső soron az idegenforgalom volt a legősibb női mesterség szülőanyja.

Homérosznál (Kr. e. 8. század) a hetaira szó barátnőt, társnőt jelent, mindenféle mellékértelem nélkül. A Trója alatt harcoló hősök fegyverrel raboltak maguknak ágyast, netán feleséget, mint Parisz. Az ágyasok, a harcok során szerzett rabszolganők, tökéletesen kielégítették azt az igényt, amelyet a törvényes hitves, a családi tűzhely őre és a vagyon kezelője valamilyen oknál fogva nem volt képes.

A prostitúció speciális formája, a templomi prostitúció valószínűleg keleti eredetű, a görögöknél nem terjedt el túlságosan. Hérodotosz (kb. Kr. e. 484–424) megvetőleg beszélt róla: Babilonban ugyanis minden asszonynak át kellett adnia magát életében egyszer egy idegennek, aki az istennő templomában ezüstpénzt dobott az ölébe. Hellaszban szabad nők nem folytattak ilyen tevékenységet, de a korinthoszi Aphrodité szentély ezernél is több hieroduléja, szent rabszolganője foglalkozásszerűen bocsátotta áruba testét. Sőt ők a 7. század második felétől monopolhelyzetet élveztek. A forgalmas kereskedővárosban, ahol utazók tízezrei fordultak meg, nem csekély jövedelmet jelenthetett ez. Arisztophanész sokallta az árakat:

„S úgy hallom, a korinthi hölgyek is

szegény legényre, ha kerülgeti,

ügyet se’ vetnek: ellenben ha dús,

mindjárt feléje fordúl a cipó,”

(Plutosz 156–159. Arany János fordítása.)

Az ágyasokon és a hierodulékon kívül megtalálhatók a közönséges örömlányok is, róluk azonban keveset hallani, nevüket nemigen örökítették meg, tevékenységüket szűk körben folytatták. Szolón (kb. Kr. e. 638–559) mindenesetre törvénnyel szabályozta a bordélyházak működését és a jövedelmüket adókötelessé tette. A kikötőkben, vagy a város szegényebb negyedeiben működő utcalányok szabadok is, rabszolgák is lehettek, sok volt közülük az idegen származású, a felszabadított rabszolga és viszonylag nagy számban, olcsón álltak a


matrózok, katonák, faluból városba érkező parasztok rendelkezésére. A nagyobb ünnepeken összesereglett tömeg rendszeres jövedelmet biztosított számukra.

Lakomákhoz, összejövetelekhez fuvolás vagy kitharás lányokat lehetett bérelni, akik hangszerismeretük miatt ugyan magasabb jövedelmet húzhattak, de szolgáltatásuk jellege nem sokban különbözött az örömlányokétól. Azaz, a prostituáltaknak különböző rétegei voltak, s ezek megbecsülése, jövedelme erősen különbözött egymástól. A hetairák kettős oppozícióban állottak: egyrészt a tisztességes asszonyokkal, másrészt a közönséges utcalányokkal, a pornékkal.

Kik lehettek hetairák?

Lukianosz (Kr. e. 2. század) szerint jellemző volt, hogy ha szegényebb polgári családok súlyos anyagi helyzetbe kerültek, erre a pályára adták leánygyermekeiket. Leírja egy kovács özvegyének panaszát, aki – eladogatván férje szerszámait – végül saját leányát bocsátaná áruba, de a leányka visszariad a csábítóan lefestett jövendőtől. Pedig a befutott hetairák gazdagok, a legelőkelőbb körökben mozognak és nemcsak maguk részesülnek a jó élet örömeiben, hanem családjukat is bőkezűen támogatják. Aki azonban nem rendelkezik valamiféle szilárd anyagi alappal az indulásnál, vagy rosszul kezd a dologba, legfeljebb szegény és megvetett porné lehet.

A hetairák utánpótlásának másik forrását a felszabadított rabszolgák jelentették. Hérodotosz leírja a thrák eredetű szamoszi rabszolgalány, Rhodopisz karrierjét, aki egy darabig a meseíró Aiszóposz rabszolgatársa volt, majd Egyiptomba került, ahol a költőnő Szapphó bátyja, Kharaxosz, a tehetős kereskedő váltotta ki és ajándékozta meg a szabadsággal. Hetairaként rövidesen olyan nagy gazdagságra tett szert, hogy vagyonának egytizedét Delphoi papságának ajánlotta. A pénzből ökörsütő nyársakat készíttetett és a khiosziak oltára mögött állíttatta föl ajándékát, amelyre azért volt különösen büszke, mert ilyen adományt még senki sem adott Apollónak.

A legnevezetesebb hetairák azonban idegen származású szabad nők voltak, akik a legjobb iskolákban, vezető szofisták társaságában készültek föl jövendő életükre, és a kor vezető politikusainak, művészeinek társaságában forogtak.

Mennyibe került?

A hetaira társadalmi helyzete, ismeretségi köre, népszerűsége határozottan megnyilvánul az árában. Természetes, hogy egy kezdő, nem is túlságosan szép peiraieuszi fruska nem keres annyit, mint egy Hellasz-szerte ismert, irigyelt, csak a legmagasabb körökben mozgó hetaira.

Nézzük a számokat: egy drakhma 4,37 gramm ezüst, amely 1983 februárjában 42,82 Ft-nak felel meg. Egy drakhma egyhatoda az obolosz, amelyből hármat kapott napidíjul egy athéni polgár a Kr. e. 5. század végén. A legolcsóbb hetairák már öt-tíz drakhmáért kötélnek álltak, ami tíz-húsz napi napidíjnak felelt meg. Külföldiek, gazdagabb kereskedők azonban ugyanezeknél a hölgyeknél is legalább egy-két minát (egy mina = száz drakhma = 436,6 gramm ezüst) fizettek, mint ahogy egy szűzlánnyal töltött első éjszaka is egy minába került. Ennél jóval többe került, ha valaki a hetaira hűségét is meg akarta vásárolni, vagyis kikötötte, hogy más ügyfele nem lehet. Nyolc hónapra egy jobb hetaira hűsége belekerült egy talentumba, vagyis hatezer drakhmába. A legtöbb, amit hetaira egy éjszakáért kért, 10 000 drakhma volt. Ezt az ajánlatot az ünnepelt Laisz tette Démoszthenésznek, a híres szónoknak. Démoszthenészt mellbe vágta az összeg és csak annyit mondott: „Drágán szerzett megbánás lenne a vége”. (A tízezer drakhma egyébként, bár tudjuk, hogy minden átszámítás csalóka, 800-as finomságú törtezüsttel számolva 428 260 Ft-nak felel meg.)

Összehasonlítási alapul a korabeli rabszolgaárfolyamok szolgálhatnak. Kr. e. 413-ban egy thrák rabszolganőt 220 drakhmáért árultak, de ha idősebb vagy csúnyácska volt, már 135 drakhmáért is odaadták. Nem egy alkalomra, hanem örökre.

Költséges mulatság volt a hetairák társaságában időzni, nem is mindenki engedhette meg magának. Az is igaz, hogy kevésbé keresett hetairáknál természetben is lehetett fizetni, és az áruk értéke meglehetősen különböző volt. Érdekes áttekinteni, mi mindent fogadott el egy hetaira: nehéz nyaklánc smaragdokkal, fülbevaló, szőnyeg, egyszerű nyakék, finom gyapjúkelme, sziküóni saru, föníciai mirrha, küproszi hagyma, sózott hal, egy korsó kariai aszalt füge, güthioni sajt. A közhangulat egyébként az apróbb ajándékokért történő szolgáltatást nem is ítélte el annyira, ezért írja Arisztophanész, hogy „nem kíván pénzt a jóféle”. (Plutosz 156.)

Testi és szellemi műveltség

Ami megkülönböztette a hetairát mind a pornétól, mind az ágyastól, mind a tisztességes asszonytól, az a


műveltsége volt. Mindez a görög társadalom egyik alapvető problémájára vezethető vissza, a nők elnyomott, háttérbe szorított helyzetére. Az asszonyok kizárólag a gyerekek és a háztartás ellátására voltak kényszerítve, tisztességes nő nem is léphetett ki bármikor az utcára. Nevelésük, oktatásuk – az ebben az egyben feltűnően fölvilágosult elveket valló Spártát leszámítva – minimális volt. A férfiak legjobbjai, akiknek anyagi helyzete a legmagasabb műveltség elsajátítását is lehetővé tette, „szülőgép” helyett társat kerestek, és ebben a korban ezt csak a hetairák tudták nyújtani.

Így lehet az, hogy a matrózok, hajósok, katonák pillanatnyi szenvedélyét kiszolgáló tucatörömlányok, akik az idegenforgalomban – gondoljunk Korinthoszra – kiemelkedő szerepet játszottak, gyakorlatilag névtelenek maradtak, míg a lényegesen kisebb forgalmat lebonyolító, de a nemzetközi pénzvilág, a politikai élet, az irodalmi és művészeti élet kozmopolita képviselőinek egyikével-másikával tartósabb kapcsolatba lépő hetairák világhírűek lettek. Sőt nemcsak művészeti alkotások modelljeivé, hanem – a rossznyelvek szerint – a nemzetközi politikai élet fontos tényezőivé is válhattak.

2. Képek


1. A középkori turizmus történetébõl� �RÁZSÓ Gyula

A középkori „turizmus” történetéből

A 11. század második felében újra benépesültek a népvándorlás viharos századai óta sivár és kietlen európai utak. Tízezrek kerekedtek fel, s hagyták el viszonylagos biztonságot nyújtó házaikat vagy lakótornyukat. E nagy mozgást a demográfiai robbanással, új települések létesítésével, a kereskedelem megélénkülésével magyarázhatjuk.

Pedig az utakat távolról sem nevezhetnők kényelmesnek, vagy biztonságosnak. Századok óta nem gondozták őket, sokszor elvesztek a tájban; s csak elszórt hulladékok, lerobbant szekerek, döglött állatok jelezték, merre vezetnek. Főleg a hidak hiányoztak, ezért a folyók többnyire nehezen leküzdhető, veszélyes akadályt jelentettek. A 12. század második felétől kezdve elsősorban a szerzetesrendek igyekeztek a bajon segíteni. A fokozatosan erősödő központi állami hatalom (kivéve Angliát, ahol a király már a normann hódítás [1066] óta feladatának tekintette mindezt) csak egy évszázaddal később vállalta magára, illetve hárította a helyi hatóságokra az utak és hidak karbantartását és építését.

Szinte mindenki az utakat rótta. Királyok és főurak keresték fel távolabbi birtokaikat, nemes lovagok igyekeztek dalnokversenyre, vadászatra vagy más, rangjukhoz méltó elfoglaltságra, kereskedők szállították a mesés kelet csodálatos kincseit, flandriai és firenzei posztó bálákat, Bordeaux vagy Burgundia borait, diákok siettek nagyhírű előadókat hallgatni, mesterlegények kerestek munkát, vagy jeles mestert, akitől tanulhattak, jobbágyok és városi nincstelenek igyekeztek valahová, ahol meg tudnak majd élni. Mellettük zarándokcsapatok, a 13. századtól kezdve kolduló barátok, alkalmazást kereső, vagy elbocsátott zsoldosok csoportjai tarkították az utakat. Olyanok is akadtak, akik életük nagyobb részét az úton töltötték: vágáns diákok, akik fogadóról fogadóra járva pajzán dalaikkal vidították vagy ingerelték hallgatóikat, jokulátorok, kóklerek, akik kézügyességükkel mulattatták a vásárok és nagyúri ünnepségek közönségét, szegény vagy kalandot kereső, netán szívük királynőjének szépségét propagáló lovagköltők.

Az emberek egyre hosszabb utakra vállalkoztak. A feudális Európa legnagyobb katonai és politikai vállalkozásában, a keresztes hadjáratokban résztvevő zarándokok, katonák és kereskedők több ezer kilométert tettek meg, míg céljukat elérték. Mindezek azonban „célprogramok”, aligha sorolhatók a „turizmus” kategóriájába.

Ám nem csekély részben éppen a keresztes hadjáratok hatására finomodik az európai szellem, nő a kíváncsiság, a tudásvágy, egyre inkább olyanokkal is találkozunk, akiket már nem kényszer vagy nyereségvágy, hanem a szórakozás, a kuriózumok, az ismeretlen tájak csábítottak utazásra. Őket már sokkal inkább nevezhetnők „középkori turisták”-nak. Peire Vidal provanszál trubadúr szinte egész Európát beutazta, többek között Magyarországra, Imre király udvarába is elvetődött. Froissart, a nagy francia krónikás pedig 1388-ban elhatározta, hogy Béarnba utazik, a nevezetes Gaston Phébust, Foix grófját felkeresni, mivel „Flandria és Picardia jó ideig úgy sem láthat nagy hadi vállalkozásokat,... s hogy híven megismerhessem e távoli vidéken történt és számomra ismeretlen eseményeket, magam vágtam neki az útnak”. A vendégszerető és nagyvonalú Gaston de Foix példás házigazdának bizonyult, így Froissart utazása kellemesen és hasznosan telt el.

A jámbor, vallási céltól vezérelt zarándokutak is hovatovább a szórakozás, a „turizmus” eszközeivé váltak. Elegendő, ha itt Geoffrey Chaucer, a 14. század nagy angol költőjének „Canterbury meséi”-re utalunk, melyek híven tanúsítják a zarándoklat és a turizmus meglepő összekapcsolódását.

A legérdekesebb – és történelmileg legjelentősebb – zarándok-„kéjutazás” azonban a bájos Aliénor d’Aquitaine (Aquitániai Eleonóra) nevéhez fűződik. A trubadúr-herceg, IX. Vilmos aquitániai herceg szép, okos és konvenciókkal nem törődő leánya 1137-ben ment nőül VII. Lajoshoz, Franciaország királyához. A hölgy bátorságát és vállalkozó szellemét mutatja, hogy csatlakozott férje keresztes seregéhez.

Aliénort csaknem félezer csinos ifjú hölgy és mérhetetlen mennyiségű málha kísérte. Bár a hölgyek „sátoróráikkal” – amelyekből a királyné sem vonta ki magát – enyhítették az utazás keserveit a lovagok számára, a málhatömeg hátráltatta a menetet. A fürge szeldzsuk lovasok állandóan lecsaptak a nehézkesen mozgó seregre s pokollá tették az életét. 1147 telén az Anti-Taurus dermesztő jeges szélviharában a királyné is vacogott gyaloghintajában, s feltehetőleg megbánta „jámbor zarándok” elhatározását.


Minden viszontagságnak vége lett azonban, amikor a fáradt és megfogyatkozott keresztes had 1148 kora tavaszán a Levante egyik csodálatos városába, Antiochiába (ma Antakiye) érkezett. Aliénor és társasága itt találta magát szembe a kelet csodáival. A szentföldi bárók ekkor már keleti kényelemben éltek; lakhelyüket pompás bútorok és szőnyegek ékesítették, a nyári meleg elől a hegyekben épült – igaz, jól megerődített – nyaralókban kerestek menedéket. Ők voltak tehát az első „európaiak”, akik Róma bukása után nyaralót készítettek maguknak, a szó mai értelmében „üdültek”.

Aliénornak kiváló kalauza akadt az új csodavilágban: nagybátyja, Raymond de Poitiers, Antiochia ura, akit a pletykás krónikások szerint nemcsak rokoni szálak fűztek szép unokahúgához. A hír Lajos király füléhez is eljutott, aki mindenképp ki óhajtotta ragadni feleségét Raymond bűvköréből. Ezzel magyarázható, hogy visszautasította Raymond ésszerű javaslatát: a keresztes had forduljon a nemrég elvesztett – és a keresztes hadjáratot kiváltó – Edessza visszafoglalására, vagy kísérelje meg Szíria egyik kulcsa, Aleppo bevételét. Lajos úgy döntött, hogy helyette Jeruzsálembe vonul, így az egész keresztes hadjárat – amely Damaszkusz sikertelen és gyászos ostromában kulminált – kudarcot vallott.

A királyné kéjutazása nem „csupán” a hadjárat csődjét hozta: Raymondot nem sokra rá meggyilkolták, s alapos okunk van feltételezni, hogy a bűntett szálai Raymond feleségéhez, Hodierna hercegnőhöz, Fulkó jeruzsálemi király leányához vezetnek, aki szintén nem nézte jó szemmel férje és Aliénor királyné idilljét.

A hadakozás mellett a nemes egyedüli szenvedélye a vadászat volt. A vadat nem pusztán úri kedvtelésből, hanem nagyon is prózai okokból verték fel az év minden szakában; az elejtett állatok húsából az egész, folyton növekvő udvartartás jóllakhatott. Emellett mint nagy bátorságot, ügyességet és kitartást igénylő testedzés, harci gyakorlatnak is bevált. Nem csoda, hogy a nemesség féltő gonddal óvta vadászati kiváltságait; már a 11. században szigorú törvények védték az erdő vadjait a póri betolakodóktól, kiknek gyakran életükkel keltett fizetniük egy-egy őzbak elejtéséért.

A lovagi kultúra pallérozódása korántsem vetett véget a vadászszenvedélynek, legfeljebb a vadászati szokások változtak meg némileg. A 12. században még gyakoriak a négy-öt napos udvari vagy főúri vadászatok, ahol látástól vakulásig hajtják a vadat; a fényes uraságoknak, s a lovat ugyancsak megülő udvari dámáknak este holtfáradtan már csak egy kiadós vacsorára marad idejük. A 13. századtól kezdve azonban már kifinomultabb, változatosabb szokásokkal is találkozunk. Németország néhány fejedelmi központjában – Wartburgban, Dankwarderobeban vagy Liechtensteinben – pompás ünnepi játékokat rendeztek, amelyre messze földről sereglettek a vendégek.

A nap zenés ébresztővel kezdődött, a díszes vendégsereg szeméből sípok és dobok verték ki hajnalban az álmot. Majd a bőséges reggeli után vadászat következett. Ám délben vége szakadt a vadak űzésének, s a pompás lakomán zenészek és zsonglőrök szórakoztatták a nagyérdemű közönséget. Ebéd után vagy újból vadásztak, netán lovagköltők rendeztek kisebb koncertet legújabb műveikből, s már el is jött a nap fénypontja: a vacsora. Vacsora után szerencsejáték (kártya vagy kocka) és tánc következett, kinek-kinek ízlése szerint.

Az effajta léha szórakozás természetesen kihívta maga ellen az erkölcs önkéntes őreinek ádáz felháborodását. „Isten óvjon minden jámbor ifjút – írja egyikük – azoktól a fiatal fehérszemélyektől, akik örömöt lelnek az esti táncban, mivel ezek szívesen illegetik magukat, s szemérmetlenül csókolóznak... Ez semmi jóra nem vezet, a másikat is szemérmetlenségre ingerli, s zsákmányul veti a vigyorgó ördögöknek.” Az urak és tánckedvelő hölgyeik persze csak akkor vették észre e bölcs intelem mély igazságát, ha megvénültek, ám míg fiatalok voltak, akár két hétig is szívesen üdültek a maguk módján.

A nagy ünnepi események – koronázás, birodalmi gyűlések – is ezerszámra vonzották az érdeklődőket. Volt is min csodálkozniuk. Ilyenkor az egész arisztokrácia és a gazdag nemesség fényes kísérettel vonult fel. 1182-ben, amikor Mainzban lovaggá ütötték Barbarossa Frigyes fiát, a későbbi VI. Henrik császárt, tiszteletét tette az egész német fejedelmi testület, s csak a kölni érsek négyezer kísérőt hozott magával. A császár bőkezűen gondoskodott a résztvevők ellátásáról és szórakoztatásáról: ökörsütés, táncvigalom, s ha más látnivaló nem akadt, szemfényvesztők és zenészek szórakoztatták a sok ezernyi látogatót.

Akadtak persze ennél csintalanabb szórakozási lehetőségek is. Az 1415-ös konstanzi zsinatra pl. nemcsak uralkodók, egyháznagyok és kíváncsi látogatók ezrei siettek, hanem a vendégsereg szolgálatára ötszáz örömlány is a városba érkezett. Zsigmond később levélben köszönte meg a városi tanácsnak, hogy kíséretének tagjai öt napon át ingyen mulathattak a hölgyekkel.

A lovagi „turizmus” legnemesebb válfaját a dalnokversenyek jelentették, a híres wartburgi versenyeken olykor ezernél is több résztvevő és érdeklődő is megjelent, szórakoztatásukra az őrgróf a több napos verseny


szüneteiben zenészeket és táncosokat léptetett fel.

Természetesen nemcsak a nemesek kedvelték a látványos szórakozásokat, s utaztak megtekintésükre messze földről, hanem a polgárok is. Sőt a szomszédos városokat a parasztok is szívesen felkeresték, ha valami nevezetes látnivaló kínálkozott.

Különösen a lovagi tornák, lövész- és lőversenyek csábítottak nagy tömegeket a városokba. Nürnbergben például a Fuggerek és Rothschildok még a 14. században is rendeztek lovagi tornákat, amelyek után a fényes lovagok sem átallották elfogadni tekintélyes tiszteletdíjukat a lenézett polgártól.

Érdekesen alakult az ugyancsak sok nézőt vonzó lövészversenyek sorsa: Angliában II. Henrik 1182-es rendelete egyenesen kötelezővé tette a parasztok és polgárok számára az íjazás gyakorlását és a versenyeket. Franciaországban viszont több városi tanács betiltotta ezeket, mivel sok zavarral és rendbontással jártak. Az eredmény 1346-ban a crécyi csatában mutatkozik meg, amelyben a gyakorlott angol íjászok halomra lövik a fényes francia lovagsereget.

A mozgalmas középkor a szórakozás mellett felismerte a táj szépségének, a csendes pihenésnek varázsát is. Lovagköltők százai zengenek a kies táj, az „édes Franciaország” szépségeiről, Firenzében és néhány más itáliai városban pedig mára 14. századtól kezdve szokássá vált, hogy a gazdagabb polgárok a nyári meleg elől kényelmesen berendezett vidéki házaikban keresnek menedéket.

Bár a turizmus a parasztoktól mindvégig idegen maradt, az üdülés, a kikapcsolódás fogalmát ők is ismerték. Az ünnepeket táncvigalommal és más hangos szórakozással, a téli hónapokat a 13. század viszonylagos jólétben élő dél-német parasztjai kifejezetten pihenéssel töltötték. S már ebből a korból arra is vannak adataink, hogy a beteg parasztok viszonylag távoli, varázserejűeknek mondott hőforrások vizében keresték a gyógyulást.

Középkori és mai üdülés és turizmus leginkább közös vonása a gyógyfürdő használata. A régi római településekkel együtt a klasszikus fürdőkultúra is összeomlott, de már a 6. századtól tudunk olyan esetekről, hogy gyógyulást kereső emberek korábban kultuszhelyként tisztelt hőforrásokban fürödtek. A frankok később keleten, Bizáncban és az arab világban ismerték meg a fürdés örömeit. Itt is az egyház rosszallásába ütköztek, a moralista Jacques de Vitry felháborodva írta: „frank hölgyek nem átallnak hetente háromszor is fürdőbe járni”.

Európában elsőként a salernói egyetem orvosai írtak elő a 13. században betegeiknek általában kilencnapos fürdőkúrát. Elszaporodtak a fürdőházak. Párizsban 1292-ben már 26 nyilvános fürdő állt a közönség rendelkezésére. A fürdő azonban nem annyira tisztálkodást szolgált, mint inkább a kaszinó és az örömtanya szerepét töltötte be. Ez nemcsak a moralisták, hanem az orvosok haragját is kivívta, mivel a rendkívül gyatra higiéniai viszonyok folytán a fürdő nem pusztán erkölcsi, hanem fizikai fertővé süllyedt. Ezzel magyarázható, hogy a nagy pestisjárvány (1347) után nemcsak a városok, hanem a fürdők is elnéptelenedtek, hogy lényegében csak a 17. század második felében népesedjenek be újra.

Mindez nem vonatkozott a gyógyforrásokról híres üdülőhelyekre. A svábországi Badenben 1417-ben 30 jól gondozott fürdő, s megfelelő fogadók várták a betegeket és társaságra vágyókat. Mert Baden – akárcsak a kelet-angliai Bath – egyben a társasági élet központja is volt. Nyaranta állandó zsúfoltság uralkodott, megesett, hogy egy fejedelem több száz főnyi kísérettel keresett magának a fürdőben gyógyulást. A fürdőélet azonban nem vált általános szokássá. Kevés Bath-hoz, vagy Badenhez hasonló hely létezett a 17. századig; a törökökkel és más keleti népekkel ellentétben az európai népek az egész középkoron át gyanakvással szemlélték az „Ördög tavainak” nevezett fürdőhelyeket.

Tallózásunknak végére érve megállapíthatjuk talán, hogy a középkori ember azért nem tekintette e világot a „siralom völgyé”-nek, nem állt tőle messze a szórakozás, turizmus, üdülés fogalma, csak természetesen kissé másképp értelmezte ezeket, mint napjainkban.

2. Képek


1. Szekéren, kocsin, hintón a középkorbanKÓCZIÁNNÉ SZENTPÉTERI Erzsébet

Szekéren, kocsin, hintón a középkorban

A középkorban az árutermelés és a kereskedelem fellendülését nyomon követte a szárazföldi utazás és szállítás lassú javulása és a legendásan rossz utakon egyre több jármű közlekedett. Az utazás számos kényelmetlenséggel járt együtt, az utazók életét nemcsak az utak, hidak, révek mentén létesített vámok, útonállók és rablóbandák, hanem a nehézkes, lassú, rázós úti alkalmatosságok és a gyakori balesetek is alaposan megkeserítették. A középkori járműtípusok között a főszerepet a szekér játszotta és ebből alakult ki – több fejlődési fokon áthaladva – a következő korszakok két „klasszikus” járműve: a kocsi és a hintó.

A szekeret kezdetben alig használták személyszállításra; uralkodók, papok és asszonyok ugyan utaztak rajtuk, jelentősebb szerepük elsősorban mégis a teherszállításban volt. (Pl. a lóháton utazó udvar után egész sor, az útiholmikkal és egyebekkel megrakott szekér haladt.)

A források a szekér számos fajtáját ismertetik. A Dunántúl és a Felvidék egyes részein használt nehéz mázsaszekér mellett – amely egyben nemzetközi kereskedelmünkben is használatos volt – többféle könnyebb, egy- és kétfogatú típusról esik említés.

1433-ban Bertrandon de la Broquière francia nemes egy, az Alföldön látott kétrudas szekérről készített részletes leírást:

„Utamon találkoztam emberekkel, akik szekereken utaztak, heten az egyiken, heten vagy nyolcan a másikon és a szekereket, mint ahogyan ez szokás, csak egy ló húzta; így tesznek, amikor hosszú útra készülnek. Némely szekér a vidék szokása szerint van befedve, melyek igen szépek és könnyűek, a kerekek és minden egyéb részük és úgy tűnik, hogy egy ember elbírná a vállán, ha a sárban elakadna. És a hátsó kerekek sokkal magasabban vannak mint az elsők, és igen jó alvás és pihenés esik benne, mivel a vidék olyan sík, hogy semmilyen akadály sem lelhető rajta, így a ló könnyen haladhat előre.”

A Bertrandon de la Broquière által leírt utazó szekér teljesen eltért az Európa más tájain használt szekértípusoktól és főbb jellegzetessége könnyűsége, magas hátsó kereke volt. De ugyanezek a sajátosságok jellemezték a „magyar kocsi”-t is.

A kocsi eredetével kapcsolatban még ma is számos tévhit él a köztudatban. Az minden kétséget kizáró tény, hogy a kocsi magyar találmány. Az egykorú források, majd a hagyományok egyaránt Mátyás király nevéhez fűzték a kocsi feltalálását, de ez nem felel meg a valóságnak. Igaz, ez a korában aránylag gyors jármű valóban Mátyás uralkodása alatt fejlődött ki, terjedt el és gyakori utazásai során a király maga is szívesen használta a kocsit vagy kocsiszekeret, amely váltott lovakkal naponta százezer lépést (75 km) tudott megtenni. Mátyás Bécs elfoglalása (1485) után a meghódított városba költözött és a Budával való rendszeres összeköttetés megteremtése végett felállította az első kocsipostát.

A Budáról – Győrön át – Bécsbe vezető országút vonalán feküdt Kocs község, a kocsipostának pihenő és etető állomása. Feltételezhető, hogy a Komárom megyei helység kocsigyártó kézműves mesterei alakították ki a könnyű utazó, parasztszekérből azt a járművet, amely később falujuk nevéről a kocs-i szekér nevet nyerte. Az első fennmaradt hiteles ábrázolást, amely 1568-ból származik, Jeremias Schemei augsburgi festő készítette, a kocsi részletes leírása pedig Sigmund von Herberstein osztrák diplomatától származik, aki 1518-ban utazott át Magyarországon „Kotschi Wagen”-en.

A kettőt egybevetve a magyar kocsiról a következők állapíthatók meg: a kocsiban a kocsissal együtt négy személy fért el, a vesszőből fonott kassal bélelt kocsiszekrény hátul felmagasodott, védve az utazókat a felcsapódó portól, sártól. A kocsiderékban vánkosok, párnák tették kényelmesebbé az utazást és maradt hely az útipoggyásznak is. Az oldalakat lőccsel támasztották meg, maga a kocsitest a tengelyeken nyugodott és a kocsi alvázánál már alkalmazták a fordulékonysághoz szükséges korabeli találmányt (az ún. „fergettyű”-t). A kocsin vasalást még alig találunk.

A fogatot három ló húzta, s a lovakat könnyű szügyhámmal szerszámozták fel. A jellegzetesen magasodó, ívelt kocsioldal mellett a hármas fogat volt a magyar kocsi legjellemzőbb sajátsága. (Az ívelt, ún. görbeoldalú kocsi a Dunántúl túlnyomó részén és a Kisalföldön, valamint a Duna mindkét oldalán napjainkig fennmaradt!)


Magyarországon a 16. századtól kezdve a kocsin való utazás már annyira szokásba jött, hogy törvényben kellett kimondani: hadba nem szabad „in kocsi” vonulni. A kocsi rövid idő alatt elterjedt egész Európában; ezt látszik igazolni, hogy a magyar elnevezést a legtöbb európai nyelv átvette: németül „Kutsche”, franciául „coche”, olaszul „cocci”, flamandul „goetse”, angolul „coach”, lengyelül „koczi”, svédül „kusk” stb. Sok országban azonban ezt az elnevezést nem a magyar eredetű kocsi, hanem másféle típusú jármű, főként hintó kapta.

Az ún. „fakó szekér” használata a hódoltság idején vált általánossá. A fakó („fából való”) szó a vasalás nélküli szekerek jelzésére szolgált; a kisméretű, könnyű, rövid szekeret kisebb távolságokra, nehéz terepen használták, s mivel a vasazatlan kerekek gyakran törtek, az előrelátó utazók némelykor tucatnyi kereket vittek magukkal. (A fakószekér egyes vidékeken a 20. század elejéig használatban volt.)

A hintó lényegében a kocsival egy időben alakult ki, de az alaptípusként szolgáló szekérből egészen más típusú járművet hozott létre a kocsigyártói lelemény. A leglényegesebb eltérés a kocsiszekrény beépítésénél mutatkozik: a hintóknál a kocsitestet – kötéllel, lánccal, bőrszíjjal – eleinte tartó oszlopokra, majd tartó vasakra, később rugókra függesztették. A kocsiszekrényt tartó oszlopok nehéz, erős kerekeken nyugvó alvázra támaszkodtak. A felfüggesztés célja az utazás egyik igen kényelmetlen kísérő jelenségének, a rázásnak a csökkentése volt. A hintók kezdetben fedelet is kaptak, amire ponyvát, bőrt, vagy különféle textíliákat (pl. bársonyt) erősítettek. A hintóra utaló első említés Küküllei János krónikájából származik: Károly Róbert király temetésén (1342) a holttestet egy három ló húzta „currus mobilis, currus ostilarius”-on vitték, ami egyértelműen a felfüggesztésre utal és a „hintó” szóban kifejeződő hintálózó jelentésnek tükörfordítása. (Magyarul 1490-ben tűnik fel először a „hyntho zeker” kifejezés.)

A 16. században a hintók egyre nagyobb számban és többféle formában készültek a kocsigyártó műhelyekben. A merev, mozdíthatatlan tetővel fedett hintók mellett feltűntek a szétnyitható tetejű változatok is. (Későbbi nevük landauer.) Méretük arányos, nemcsak kényelmesebb, hanem gyorsabb utazást biztosító járművek ezek. Használóik köre is bővült.

Az utazáshoz azonban nemcsak megfelelő hintókra, hanem egyéb előkészületekre is szükség volt. Akik társzekerek nélkül utaztak, azoknak mindent a hintón kellett magukkal vinniük. „És mivel abban az időben szokás vala, hogy útra egy fazék káposztát főzzenek s valami sültet vittenek, s kivált nyárban, mihelyen jó füvet találtanak, ettenek, az első ülésben való párnazsák alatt rendszerént az frajok pokrócok volt, azon hátul az fazék káposzta. Sültet, fejér cipót hordoztak, palackban vagy pincetokban bort, mert hogy mindenütt jó bort nem kaphattanak, bort és fejér cipót mindenkor hordoztanak magokkal. Az magyar hintónak az hátulsó bakjára nagy, öreg, fekete bőrrel borított, ónos szegekkel cifrán megvert ládát tettenek, abban, kivált ha pompás vendégségre vagy lakodalomban mentenek, úr, asszony köntöseit, szoknyáját s egyéb portékáit mind bérakták.”

A magasabb rangú személyeket kisebb karaván kísérte: a hintókat „konyhakocsi”, „pohárszék kocsi”, „innya kocsi”, „jeges kocsi”, „éléses társzekér” stb. követte.

A hintókba az „utak mineműségétől” és az urak módosságától függően fogták a lovakat. Magyarországon kezdetben a hatos fogat terjedt el, de lassan háttérbe szorította az ún. „hőkös” – az ötös – fogat, amelybe egymás mögé, elöl három, hátul két lovat fogtak be. Ezt a fogatot tartották az „igazi” és „eredeti” magyar fogatnak.

A kocsit és, a hintót egyaránt csatlósok kísérték. Ha a jármű bajba került – kereke törött, megfeneklett a sárban vagy felborult –‚ akkor a kocsisnak vagy a szekérvezetőnek a csatlósok siettek a segítségére.

2. Képek


1. Némelly oktatások messzire Utazóknak. Edvi Illés � �Pál 1825. évi írásaVÖRÖS Károly

„Némelly oktatások messzire Útazóknak”

A 19. század első felében kibontakoznak azok a társadalmi elemek, melyeknek életmódját, életvezetését, ízlését egyre jobban a polgárias normák és eszmények befolyásolják. Egyre jelentősebb, egyre szélesebb tömegeket megmozgató szerephez jut a világlátás, az utazás – legklasszikusabb formájában a vándorlás – igénye. Vándorolni az akkori Európában persze más dolog volt mint a maiban, bár az utazás nem egy problémája (például a csomagok kibontása vámhivataloknál, a csomagok helyes felkötése akkor a delizsánsz, ma a gépkocsi tetejére, a be- és kiviteli tilalmak, az autóstop, a vendégeket becsapó vendéglősök) mintha ma is tovább élne. Legalábbis ez tűnik ki a kispénzű vándor számára a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat 1825. évi számában adott jó tanácsokból. Aki adja őket: Edvi Illés Pál (1793–1871) pedagógiai író, ekkor a Veszprém megyei Vanyola evangélikus lelkipásztora, aki 1835-tól majd az akadémia tagja is lesz. Jó tanácsai nyilván személyes élményekből származnak: 1815–16-ban, németországi teológiai tanulmányai alatt bizonyára maga is tapasztalta a vándorlás gyönyörűségét.

EDVI ILLÉS Pál: „Némelly oktatások messzire Útazóknak”

1. Gyalog utas ember öltözködjék könnyen. Dolmány, pantalon és topány e végre leghellyesebb ruhák. Olly tartományokban, hol a gyalog utazás sem szégyen, sem szegénységnek jele, p. o. a német külföldön, Swájczban és a hegyes tájékokon, fogadhat, kinek tetszik, mindenütt Kalauzt és bútyorvivőt is. Kompasz1 azomban mégis legyen magánál mindenkor, hogy elne bóduljon. Melly ha nem vólna, és nagy erdőségben eltalálna bódulni úgy segithet magán, hogy nézze meg a fákat, névszerént azon oldaljokat melly kérgesebb és göcsörtösebb: erről megtudhatja, merre van éjszak. A nagy út tevéshez lassan lassan és apródonként szoktassa lábait. Eleinte hat órát gyalogolni, elég. De utóbb sem tanácsos nyolcz óránnyinál több utat tennie. Ha nagy napi földet akar haladni, akkor reggel csak egy pohár friss vizet igyék; későbben, midőn fáradni kezd, egyék kávét és kenyeret. Ollykor ollykor egy pohár jó bor sem tészen kárt. Ártatlan ital néha a boreczet is, melly nélkül gyalogútas meg sem indúljon. Hévségben kiváltképpen élesztő itala lehet egy pohár víz, mellyhez czukrot olvasztott fel, és egy két tojás széket2 ütött le. Hogy az általázástól baj ne érje, vegyen mezítelen testére flanért,3 ez a ki gőzölgést esőben is elősegíti. Estve, ha elfáradott, langoló lábait mossa meg eczettel s kevés pálinkával elég hideg vízben. Szárait moshatja csupa rozspálinkával is, vagy a mi még jobb, ugynevezett cseresnye vízzel, vagy: vegyen lágymeleg vizet, keverje fel borral, s förössze benne lábait. Ha lábág a csizma kidorgolné, kenjen be egy kis ruhafoltot faggyúval, s ragassza a sebes helyre. Midőn pedig véghólyag pattanást vesz észre, húzzon által a hólyagon varrótővel czérnát, s elmetszvén a hólyag fölött a czérna két végeit, hagyja benne, – Esső ellen szerezhetni viaaszvászon köpönyeget is, mellyet Zürchben kilencz ezüst forintért kapni. De a portéka nem igen tartós. Havon vagy szinte jeges hegyeken jó a szemeit behúzni fátyollal. – Passzus és társ nélkül soha ne útazzon. Háttarisznyájában (mellyet nagy városokon készen szinos szerűeket kaphatni) tartson kétcsőjű mordályt.4 E helyett de egy jó vastag bot is, bunkóra és kétélű késre alkalmas szolgálatot tészen. A végén hegyes vas legyen. – Ha még valaki azt is megakarná valahol tudni, hány lépésnyire van ez vagy amaz a hely egymástól, vagy csak átaljában mennyit lép napjában: a végre szerezhet lépésmérő masinát is, melly lábára kapcsoltatván minden ő számlálása nélkül csettenéssel megjelenti a lépések summáját.

2. Kocsin útazó öltözködjék csinosan, de ne pompáson és czifrán. Fehér ruhája kivált bőven legyen. Holmijet elpakolni bőrládát készítessen; mellybe ha a pakolás előtt legalól egy nagy lepedőt terit, abba rakván mindenét, kívül pedig alól fölül a két oldalról néhány léczeket szegeztet rá, hogy a szekérre felköttetve a láncz vagy kötél, s a többi butyrok magát a ládát ne vásittsák: okossan cselekszik. Azon esetre viszont, ha nem útazna tele ládával, vagy ha a vámházaknál fel kellene bontani gyakorta, s belőle mindent előszedni; hogy hamarjában ismét leszorithassa a ben’álló portékáit, jó, négy öt egymással öszveragasztatott vékony léczeket tartani, s azokat a portékák fölébe a ládába tévén, a két belső oldalon rá csinált csat és szíj, vagy másnemű széles kötelék által leszorítani. Legyen pedig kevés bagázsiája ládája rövid inkább és magas, úgy mindenféle kocsibakra reá illik; sőt az első kerekekhez is, melly hely a baknál még óhajtandóbb, mivel itt könnyebben rajta lehet a szem, hogy el ne vesszen.

Szorgalmatosan kitudakozza mindenütt jó előre a Contrabandot, az az, a bevinni tilalmaztatott portékát. Ha valahol ládájit vizitiroztatja, egyszerre csak egyet vétessen elő, ne többet is. A hol lehet, jól teszi, ha plombíroztatja (lepöcsételteti). – Midőn városban kocsit (Lohnkutscher) fogad, arra nézzen mindenek felett,


millyen társasággal fog útazni; miképpen fognak a személyek űlni; változtatják e hellyeiket, vagy valamellyik bizonyos helyet alkudott ki. Kösse meg alkujában a helyre érés idejit is, és tegye fel mindjárt, hogy a kocsis félre tévén azt a magának valóságot, melly szerint némellyik olly szurtos Vendégházakban szokott bészálni vendégeivel, hol ő néki az élelelm ingyen jár ki, – az útasokat bátorságos és becsűlletes hellyekre, névszerint mindenkor Stácziókra5 szállítsa meg, kivált éjjelre; és hogy jó korán indúljon s ne kéntelenítessék estve setéttel sietni a feltett Stáczióra. Bérlett kocsis (Lonhkutscher) négy posta Stácziónál többet ritkán tesz.

Ha a kocsis falun vagy városon keresztül erőssen hajt ne ellenezd neki; hanem csak had hajtson: úgy jó hellyen tétetik ki szekered tartóssága próbára. A fő alkusummába bele tudd az abrakot, szekérkenőt, út-töltés és késérőpénzt is, de ne ám a kocsis tartását. Posta legénynek meg ne engedd, hogy idegen utast fel vegyen a kocsibe; mellybe ha veled ellenkednék, fenyegesd keménnyen őtet.

Német Országban a Posztilliont6 Schwagernak hívják. De posta kocsin (Postwagen) drága útazás esik. Száz mérföldre mintegy száz forint kell. Burkus Országban, Saxoniában és Hassziában7 a Posta neve offene Post, hogy meglehessen külömböztetni az Országos kocsitól, milyen p. o. a Jenai kék (vagy Kamara) kocsi. Ez utóbbiak mindenkor egyegy Conductortól8 (Schaffnertől) kísértetnek. Bécsben az illy Országos kocsik neve Postkutsche, Diligence. Ebbe belefér nyólcz személy. Napjában halad nyólcz mértföldet.9 Van ollyan Országos kocsi Sopronyban, Selmeczen, Prágában s a t. Ausztriában az illy kocsiban mintegy ötven fontnyi10 portékát felvehet az utas magával. Hol expediáltatik Bécsben, mi a posta pénz? azt a Bécsi nagy Kalendariomban mértföld és mázsa számra kivetve, a legújjabb Fels. Kir. parancsolatokhoz képpest feltalálhatni.

Olcsóbb útazás esik az úgynevezett Lohnkutscher-ekkel (a német külföldön Hauderer a nevek) millyeket minden városokon kaphatni. Tanyájok, honnét indulnak, s hol az útasokat felfogadják, bizonyos vendégfogadó, mellyet a tudakolónak minden városi lakos meg tud mondani. A mit magával hordozni soha el ne feledjen, az: tő, czérna, tűzszerszám, srófzávár, írótoll érczből vagy csontból, papiros, tenta, úti kés, villa, kanál, ivópohár tokmányokban, kötő: oltalmára pedig pisztoly. Legjobbak e végre a két csőjű pisztolyok agát kovára. De minden második hétben újra töltse. A rendszerinti posta kocsikat hamar megszokták támadni úti rablók: ollyankor meglássa, hogy társaság védelmezőnek ő ne álljon ám legelöl. Szerezzen czéljához való specialis mappákat és topográfiai leirásokat is, a legjobb féléket mindenikből. – Ajánló levelet vegyen magához minéltöbbet. Midőn rezidentionális városba11 jut, mihelyt megérkezik, a hazájabéli követnél jelentse bé magát. – Úti Iskátulákat (chatottille) Mahogány fából s bőrborettékben vásárolhatni Bécsben és Lipcsén.

Folytassa úti Naplókönyvet; de ne mutasd nyilván, hogy kezedben írótollal útazol. Más nevet ne adj magadnak, mint a melly van. Azonban nem szükség, hogy neveddel rangodat is mindenütt kinyilatkoztasd. Kivált hol a község gondolkozása módját kiakarod tanúlni, ott rangodat titkoljad el. A barátságba idegenekkel ne ereszkedj méllyen; mert könnyen gazemberek s szerencsevadászók (Aventurière) kezeikbe eshetel. Kocsidra senkit esmeretlent fel ne hagyj ülni. Utitársod útját, czélját ne tudakold: ellenben kérdeztetvén, te se felelj határozottan.

Ha ki saját kocsiján kíván útazni, vigyázzon a kerékvágások egymástól való távólságára is, melly mindegy Országban külömböző. Ausztriában három lábnyi és hat hüvelknyi,12 melly mérték a leghellyesebb.

Pugillárisodat, s kivált pénzedet jó helyre tegyed, s mindenkor magadnál tartsad, készpénzt ne is hordozz veled sokat; inkább kreditleveleket és úgynevezett Wechseleket.13 Uton ne fösvénykedj.

Vendékfogadóban a kimutatott szobát előbb jól megnézd, nincs e benne törött ablak. Ha csak elkerülheted, be ne füttess télen: mert a kályhák többnyire készakartva füstölgőssen hagyatnak, hogy osztán mikor elvan gyújtva, a vendég belőle a tüzet kivenni parancsolja; s fájok is megmaradjon, fűtés pénzt is vehessenek. Egyél a vendég asztalnál, ne a magad szobájában. Ne is készittess külön ételeket. A hol napokig múlaszt, a rovást14 minden egyegy, legfeljebb minden harmad napon kifizesd a fogadósnak. Melly hellyen nagy az éjtszakai lárma, s nem alhatol, dugdbe füleidet egy diónyi olajba jól megáztatott pamuttal, s dugj felibe szárazat is. A fogadósok néha olly apró pénzt adnak vissza, melly a következő Státzión már nem kelendő: azért ebben is szemes légy.

Fogadó házakban az ágyat, mellybe fekünni készülsz, jól megvizsgáld. Lepedőt minden esetre tisztát teríttess alád. Kinek módja van benne legjobb, ha ágyteríttőnek szarvasbőrt hordoz magával. Ha ez nints kéznél, gyanús ágyba vetkezetlen kell fekünni, de ekkor a testen minden kötést szorittást, övedzést szorgalmatosan feloldozni. Néha pedig az útas a vendégszobában büdös férges15 ágyakat talál. Ezek ellen így cselekedjék: emelje el faltól az ágyat, s vegyen diónyi nagyságu két darab kámfort, dugja a lepedő és párna (madracz) közzé fejtől; dugjon pedig ugyan annyit lábtól is. Vagy hogy: égessen két három gyertyát a szoba közepén queridonokon16 egész éjtszakán által.

Nyári italod lehet, czitrom lével, boreczettel, és kevés czúkorral megcsinált friss víz. A rossz víznek esmertető


jele az: ha az üvegen, egy éjtszaka benn álván, fejér karimát hágy maga után; szaga, vagy íze van; és tiszta fejér ruhára csepegetve s megszáradva, helye fóltos marad. A borokat igen ne áhítsd, mert sok Fogadósok a bort geléttel17 megvesztegetik: ettől pedig egésségére bort úgy esmérheted ki, ha tartassz magadnál úgy nevezett Probefluszt,18 melly azon borba csepegtetve, azt megfeketíti. Nyáron a hús nemű ételek körűl is vigyázva tartsd magadat. Csak friss húst egyél meg úton. Tojás ételek Fogadó házakban éppen gyanúsok.

Fog tisztításra úton nincsen jobb szer olly friss víznél, mellybe egy két csepp Kámforos pálinkát eresztettél.

Kinek útjában torok mondoláji megdagadnak: kössön torkára meleg hamuval töltött vánkosocskát. Gargarizálja olly téjjel, mellyben kevés bors is főtt. Más gargarizáló vizet így készíthetni: tőlts egy rendszerinti üveg pohár jó boreczetre hat hét pohárnyi meleg vizet, mellyben 18–20 Salétrom golyócska ázott el; keverj közzéje fél pohárnyi szeder szirupot, lágy melegen élj vele.

A szemeknek szél és por ártalmas következéseitől való óvások végett némelly útasok körös-környűl bőrbe foglalt szemüvegeket kötnek fel s hordoznak; úgy hogy azok alatt aztán a szemeket se por se levegő nem éri. De mivel ekképpen a szemek mintegy örök gőz ferdőbe záratnak bé; mivel az üvegek hamar béhomályosodnak, áltlátásra alkalmatlanokká lesznek, és a szemeket erőltetik: azért ezen óltalmazás inkább káros mint hasznos. Sokkal jobb és bizonyos szert javall az útasoknak e végre ama híres Bécsi Szem Orvos Beer: melly ebből áll, hogy mosogassa az ember szeme szegleteit gyakorta tiszta friss forrás vízzel; melly nem csak a szemekből a port könnyen kiöblíti, hanem azon ingerlést is semmivé teszi, mellyet a beléjek esett por-szemecskék, mint idegen testek okoztak. Rekkenő nyári napokban mindazonáltal, midőn erős széllel s porral szemközt kell menni, és e miatt a szemek hamarjában kiszáradnak, a szem-héjjak felnyitása el nehezül, a szem mozgatása fájdalmasan esik, sőtt meg is veressül, elannyira, hogy néha kínos szem-gyúlladás is támad belőle: illy esetben, igen is, a puszta friss víz nem elégséges. Hanem illyenkor a szemeket szorgalmatosan olly vízzel kell mosogatni, melly 4 unczia19 rózsa vízből s egy quent Gumi nyálból és 15 csepp ón-eczetből készűlt. Ez a szer jó foganatját soha se hibázza el; úton is alkalmatlanság nélkűl hordozható, csak hogy gyakorta újra kell csináltatni, mivel hamar megvész, a mit rothadt szagáról megtudhatni.

3. Vízen útazó esmerkedjék meg mindenekelőtt a vízen mehetés külömbféle nemeivel s eszközivel, p. o. a nagy Tavakon vagynak Posta hajók, bérlett csónakok (Jagden) vásáros hajók (Hauffartheischiffe, Coches d’eau fr.; treckschuyten holl), Dunán az Ulmai Hajósok híresek; Hazánkban a Győriek, Komáromiak. Sokszor estve szoktak indúlni és éjjel mennek. A vízen útazó tudjon jól úszni; és erős természetű legyen. Kivált a ki tengeri útra akar megindúlni, annak annyi sokféle észreadások szükségesek előre, a mennyit egy kis értekezés mindent kimerítve néki eleibe nem adhat. Ellenben vagynak e tárgyról szólló munkák Német, Franczia, Hollandus és Anglus nyelveken íratva sok darabokban, tapasztalt és kipróbált vízen útazóktól: azokat felkeresvén olvassa meg.

Nem is akartam ezen útazók számára ide öszve írott általános okosság regulájival, tökélletes Instructiót adni útasoknak; csak azt óhajtanám megnyerni, hogy ezen tárgy kijelelése által valamelly nálam tapasztaltabb, s Országunkban többet útazott Tudós Hazánkfia felindíttatnék ezt a kezdettet legkülönösebben a két Magyar Hazában utazókra nézve egésszen kimerítve elő adni: kiterjeszkedvén nem csak az útazásnak tőllem említett három nemeire, hanem az útasokéira és ezek czéljaira is p. o. a tudományos útazásra. Sok tapasztalatlanok, tanúló Ifjak, vándorló Legények köszönettel fogadnák az efféle lelkes oktatásokat: sőt az egész olvasó közönséget is bizonyosan intereszálnák.20

Jegyzetek

1 Iránytű

2 Tojássárgáját

3 Flanelt

4 Pisztolyt

5 Postaállomásokra

6 Postakocsi

7 Poroszországban, Szászországban és Hessenben

8 Kalauztól


9 Itt nyilvánvalóan német vagy osztrák mérföldekről van szó: egy mérföld kb. 7,6 km

10 50 font = kb. 28 kg

11 Fővárosba, uralkodói székhelyen

12 Egy bécsi láb = 31,6 cm; egy bécsi hüvelyk = 3,6 cm

13 Hitellevelek (a mai úticsekkeknek megfelelők) és váltók

14 Számlát

15 Poloskás

16 Kerek, egylábú asztal (helyesen: guéridon)

17 Gelét: zselatin, borderítő szer

18 Ellenőrző folyadék

19 Egy uncia = 27,29 gr

20 Érdekelnek

2. Képek


1. Nyaralás, idegenforgalom és a szerelmi �szabadfoglalkozásúak �HALÁSZ Imre

Nyaralás, idegenforgalom és a „szerelmi szabadfoglalkozásúak”

A 18. század második felétől – akik tehették – egyre többen keresték fel a Balatont nyáron és télen, hogy megnyugvást, enyhülést nyerjenek a partján, gyönyörködjenek festői szépségében. De csak a reformkorban vált fogalommá „százszoros Éden”, ahogy Berzsenyi Dániel, a niklai remete nevezte a magyar tengert.

A Balaton idegenforgalma a 19. század közepétől egyre nőtt és a század végére teljesedett ki. Ez természetesen maga után vonta a szórakoztató- és a vendéglátóipar kiépülését, így a kezdeti fürdőkultúra elég gyorsan, már a múlt század végére pezsgő fürdőéletté teljesedett ki és az idelátogató vendégek egyre növekvő száma miatt a nyári hónapokban Keszthely lakossága többszörösére duzzadt.

A városban – mint ebben az időben minden nagyobb lélekszámú helységben – már állt egy, később több bordélyház. A piros lámpás házak és a nem bordélyházban alkalmazott, ún. „kujtorgó nők” szaporodása, valamint az idegenforgalom, a nyaralókultúra, a szabadidőtöltés fejlődése között a polgári világban szoros összefüggés állott fenn.

1849-ben Balatonfüred közigazgatásának vezetője, a polgári biztos arra kapott utasítást, hogy a „szabad személyeket”, ha kell karhatalommal, de telepítse ki Balatonfüredről Arácsra, mert az általában férjükkel érkező hölgyek nem hajlandók addig az egyébként festői szépségű fürdőhelyre jönni, míg ezek a „kujtorgó szabad személyek az uczán garázdálkodnak”. A felsőbb hatóság véleményéhez a fogadók tulajdonosai is csatlakoztak, mert a vendégek elmaradása nagyon érződött a bevételen. Mit volt mit tenni, a „szabad személyeket” ki kellett utasítani és a vendégjárás a következő évben ismét fellendült.

Hasonló problémával kellett szembe néznie Keszthely város tanácsának is, először a múlt század ötvenes éveiben. A város tanácsa és a helyben lakók alakította közvélemény is elkeseredett, de reménytelen küzdelmet folytatott a prostitúció ellen. A fürdőidényben a ház forgalma nagyon fellendült. Sőt! A fürdőidény idejére nemcsak a városban, de a környékbeli falvakban is elszaporodtak azok a helyek, ahol ugyanazt megkaphatták a betérők, mint Keszthely „vörös lámpáshoz” címzett bordélyházában. Egy jelentésben felszólítják a közigazgatás vezetőjét, hogy „közeledvén azon időszak, mikor falu helyeken az úgynevezett fonyó házak a fenn álló rendeletek ellenére szoktak divatozni”, felszólították a helybeli elöljáróságot, hogy ezek az engedély nélkül „üzemeltetett” légyottházak ellen minden esetben erélyesen lépjenek fel.

A korabeli városokban szigorúan tiltották az engedély nélküli üzletszerű kéjelgést, elsősorban közegészségügyi meggondolásból, a fertőző betegségek terjedése miatt. Ha a nő egy bordélyházban árulta szerelmét, nem kellett magát a hatóságnál név szerint nyilvántartásba vétetni. A bordélyház tulajdonosa kapott működési engedélyt, és vezetett egy listát, ahol feltüntette, ki és mióta dolgozik a bordélyban. A nőket hetente orvosi vizsgálatra kötelezték. A „kujtorgó” kéjhölgyek, akiket később „magánbárcások”-nak neveztek, saját maguk számára kérhettek csak engedélyt, vendégeiket a saját hajlékukban fogadták és ők voltak azok, akik az utcán állva vagy sétálva vadásztak az „üzletre”. Bordélyházi nőnek nem volt szabad az utcán sétálni, itt a cégér a házon függő piros lámpás volt. Többször volt összetűzés a bordélyházi és a kujtorgó „szabad személyek” között, a bordélyháziak azzal vádolták a kujtorgókat, hogy azok „ellopják előlük a vendéget”. A magánbárcás nőket is orvosi vizsgálatra kötelezték, az ő működésüket is a csendbiztos engedélyezte. Amennyiben a csendbiztos engedélye valamelyik nő „Vizsgálati könyv”-ében nem szerepelt és a csendőrségi ellenőrzés őket „munka közben” találta, súlyos pénzbüntetésre vagy elzárásra ítélték.

A két tanyahelyet is a keszthelyi köznyelv fejezte ki a legtalálóbban: a bordélyházat „búfelejtő”-nek nevezték, míg a magánbárcások utcáját „örömvölgy” utcának. Ez utóbbiban egymás mellett álltak a piszkos lakok, előttük álltak, vagy sétáltak tulajdonosaik, a „szerelmi szabadfoglalkozásúak”. Keszthely városa nem tehetett mást, fogcsikorgatva tűrte a bordélyt és a magánbárcásokat, s felháborodás ide vagy oda, csak annyit tudtak elérni, hogy a forgalmas utcákban nem engedélyezték működésüket.

De mit tehetett a város, amelyiknek polgárai állandóan felháborodtak a bordély és a sétáló bárcások ellen, ugyanakkor nagyon jól tudta, hogy a város idegenforgalma, szórakoztató-üdülő jellege növekedéséhez hozzátartozik a kor felfogása szerint az „ősi” intézmény megtartása? Lajstromozott, rendszabályokat hozott,


felügyeletet szigorított és így tovább. A városi vezetés aktái arról tanúskodnak: a mindennapi élet polgári „szükségletei” mindig erősebbnek bizonyultak a városatyák erkölcsi és közegészségügyi megfontolásainál. Vessünk egy pillantást a sajátos szórakoztató iparról fennmaradt adatokra. 1857-ben vette először a város lajstromba a kujtorgó személyeket, ezzel egy időben a nekik szállást adók névsorát is begyűjtötték, „hogy – mint mondják – mindazon személyek, kik buja életet folytatnak és mint szabad személyek ismeretesek, felügyelet alatt legyenek”.

Nem kis gond volt a felügyelet megszervezése. Több ízben előfordult, hogy midőn a közigazgatás képviselője ellenőrizni ment, a háztulajdonos, ki nem kis pénzért befogadta a kujtorgókat, vasvillával zavarta el az ellenőrző személyeket, vagy – mint emezek panaszolják – „tiszteletlen magatartást tanúsított”.

1859-ben a nyaralási időszakban kilenc „szabad személyt” írtak össze Keszthelyen. A legfiatalabb 16, a legidősebb 33 éves, valamennyien vagy keszthelyiek, vagy Keszthely környéki illetőségűek voltak. A kilencből négy volt kujtorgó, ötnek volt bejelentett szállása, s megbotránkozva közölte az egyik jelentés, hogy a keszthelyi születésű, 16 éves Kundzsi Mári az apai házban fogadta vendégeit. Téli időszakban aztán ismét lecsökkent – kereslet hiányában – e speciális munkát űző nők száma.

A városbíró 1883-ban felhívta a járási főszolgabíró figyelmét, hogy a város Árok utcájában „levő bordély-üzletnek, mely a róm. kath. templomhoz, a gymnásiumhoz és apáczazárdához is nagyon közel esik, s a város e részében elszállásolt tanulóifjúságra s általán véve a közerkölcsiségre káros befolyással van, beszüntetését óhajtván” át kell azt helyezni egy kevéssé forgalmas utcába. A „sürgős” jelzéssel ellátott indítványban most sajátosan hivatkozik az idegenforgalomra. Nem arról beszél, hogy ennek fellendülése hogyan hívja elő a prostitúciót, hanem arról, hogy a házat kevésbé forgalmas helyre kell „eldugni”. Hiszen Keszthely látogatottságának növekedése folytán ezek a központban végbemenő istentelen dolgok mindenki szeme előtt történnek, s ez a közerkölcsökre rombolólag hat. Mindezt a bordélytulajdonos, Grünwald Eleonóra tudomására hozta.

A zavartalan működés érdekében a költözést Grünwald Eleonóra „holtszezonban”, a következő év áprilisában akarta megejteni. Új épületet bérelt a Tapolca felé menő úton, egy, a régebbinél kevésbé forgalmas, de eléggé „látogatott” helyen. A bérleti szerződés megkötését nem lehetett titokban tartani, így midőn – az átköltözés előtt kb. másfél hónappal – ez kitudódott, az utca lakosai maguk és családtagjaik nevében 23 aláírással ellátott tiltakozást juttattak el a város tanácsához.

A jóérzésű városlakókkal nem lehetett ujjat húzni: nem a Tapolcára, hanem a Cserszegtomajra vezető utcába került a bordély. Ez ellen Grünwald Léni tiltakozott, panaszolva azt is, hogy „azóta részint a szomszédok által ellenem forralt gyűlölség, részint pedig az éji órákban arra járók által több ízben előidézett iszonyú lárma, és több ízben minden ok nélkül történt megtámadtatás által életünk is veszélyben forog”.

Ezt a beadványt válasz nélkül hagyta a városi tanács.

Az 1880-as évek második felében jelennek meg a fogadók, éttermek és kávéházak kasszírnői. A keszthelyi bordélytulajdonos ez ellen is tiltakozott: „...a korcsmárosok – a hatóság kijátszásával – cseléd czím alatt üzletükben pinczérnőket alkalmaznak, kik egyszersmind kéjelgésre is szolgálnak, s minthogy »házi cseléd« czimök miatt a rendőri vizsgálat alól elvonatnak, a legborzasztóbb betegségek alattomos terjesztői”.

Nyaranta ismét feltűnnek a légyott vagy „fonyó” – házak. Némely háztulajdonosok „lakásaikon helynélküli csavargó lányokat felfogadnak s azok erkölcstelen életmódját nemcsak eltűrik, sőt őket arra biztatják is, vagy pedig lakásaikat titkos kéjelgési czélokra átengedik”. Ezeken a helyeken a légyottok gyakran orgiákká fajulnak, megbotránkozásokat keltenek, károsak az erkölcsökre, s egészségügyi szempontból kifejezetten veszedelmesek: Ugyanúgy, mint a „házi cselédek”, nem állnak orvosi felügyelet alatt, így a ragályos betegségek leggyakoribb terjesztői.

Az 1887 és 1889 közötti időből fennmaradt a bordélyházban „alkalmazást nyert” kéjnők teljes névsora. Ezekből az állapítható meg, hogy a „szerelmi szabadfoglalkozásúak” általában egy–másfél hónapig maradtak egy-egy városban, majd továbbálltak a legközelebbi nyilvánosházba, ezzel biztosítva a változatosságot az egyre szaporodó vendégeknek.

Grünwaldné erre az időre már kiszélesítette üzletét és télen–nyáron hét-nyolc alkalmazottal dolgozott. A legfiatalabb nő 16, a legidősebb 26 éves volt. Az állandó csere folytán 1887-ben 44 kéjnő volt Grünwaldné alkalmazásában, két és fél év alatt 92.


A megyebeli helységeken kívül Lengyeltóti, Kiscel, Budapest, Körmend, Pápa, Eszék, Tamási, Sárvár, Dombóvár, Marcali, Ádánd, Fehértó, Bálványos, Szombathely, Szekszárd, Mesztegnyő, Nagybajom, Galánta helységekből érkeztek leggyakrabban a kéjnők.

A távozók úticéljai pedig a bejegyzések szerint Győr, Marcali, Veszprém, Pécs, Sopron, Szombathely, Eszék, Révkomárom, valamint több Zala megyei helység.

1890-ben már két bordélyház működött Keszthelyen, Grünwaldné mellett Kohn Róza is megnyitotta üzletét. A forgalomra konkrét adataink nincsenek, de az alapítás ténye arra utal, hogy a századfordulón erősödik a forgalom.

A századfordulót megelőző évben azt olvashatjuk a községi orvos jelentésében, hogy a városban megnövekedett forgalmú „kávéházakban és egyéb mulató helyeken alkalmazott, utóbbi időben gombamódra felszaporodó pénztárosnők a hatóság kijátszásával üzletszerűen űzik a titkos kéjelgést”. Ezek aztán a nemi betegségek terjesztői lettek. A községi orvos attól félt, hogy a kór átterjedhet a tanuló ifjúságra is, és ennek beláthatatlan következményei lehetnek.

„Élénk emlékemben vannak néhány évvel ezelőtt városunkban tartózkodó egyik fővárosi hírneves orvostanárnak – ki előtt büszkén említettem a városunkban fennálló tanintézeteket – ama engem mélyen lesújtó szavai: – folytatja a városa jó híréért aggódó orvos – »csudálom, hogy a szülők gyermekeiket Keszthelyre küldik tanulni, hisz az önök városa a bujakór fészke«.”

Az orvos a baj legfőbb okát a laza rendészeti ellenőrzésben látta, melynek azonnali megszigorítását követelte. Ezt a városi tanács rögtön el is rendelte. A következő fürdőidény kezdetére – ha nem is tudták teljesen felszámolni – de nagymértékben csökkentették a megbetegedések számát és ezáltal Keszthely két-három – hamar elfelejtett – év után ismét a pihenési lehetőségekről és fürdőéletéről lett híres.

A polgári világ kiépülő városkultúrája, üdülő és szórakoztató ipara és az erkölcsi normatívák kettőssége, egy személyben üzletemberek és erénycsőszök így fértek meg együtt a K. und K. Monarchia-béli Magyarország Keszthelyének életében. S hogy mindez, mint üzleti vállalkozás mit eredményezett? Álljon itt befejezésül ennek illusztrálására csak egyetlen adat. Századunk második évtizedének végén Miklós Samu zalaegerszegi „kéjhölgytartó házbirtokos” évi adója (az előző évi hátralékkal együtt) 1142,60 korona volt. Összehasonlításul ugyanebben az évben fizetett adók közül néhány jellemző: ügyvéd 46,20 K (!!!); cipész 55,05 K; házbirtokos 348,65 K; rendőrkapitány 355,16 K (kereseti adó); kereskedő 550,87 K; kereskedő 1827,10 K; gyógyszerész 1352,19 K; vendéglős 925,37 K; vendéglős 999,93 K.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy az adóbevallásnál annyit tagadott le mindenki, amennyit tudott, elég szép forgalom után adózott Miklós Samu. Ezen felül – tehát adóalapjába nem beszámított összegből – fizette meg a cselédeket, tartotta fenn a házát, s rakta el magának az elég tisztességes összegű nyereséget.

2. Képek


1. Utazás, nyaralás, sport és a viselet�F. DÓZSA Katalin

Utazás, nyaralás, sport – és a viselet

Az utazás és ehhez szorosan kapcsolódva a sport a 16. század közepétől nagy szerepet játszott a divat formálásában. Nem csupán új ruhatípusok megalkotására ösztönzött, de napjaink kényelmes célszerű öltözködésének kialakulását is elősegítette. Számtalan, saját korát megbotránkoztató újítás jelentkezett először a – modern szóval élve – szabadidő ruházatnál. Ugyanakkor a divatot is irányító vezető rétegek tagjai testedzés után is a kényelmesebb formákat igényelték; hiszen kinek van kedve egész napi síelés után szoros fűzőbe, kemény gallérba bújni? Mindez szándék nélkül is a viselet demokratizálódását segítette elő.

Legrégebben, azaz a 18. századtól kezdve, a hagyományos sportok – vadászat, lovaglás – öltözékei különültek el, célszerűségre törekedve. A lovaglásnak köszönhetjük a frakkot, mivel a kabát szárnyai elöl akadályozták a lovast, s ezért levágták azokat. De ugyanígy a nagy galléros, szövetből készült, hosszú redingote-ot, eredeti angol nevén riding coat-ot, magyarul lovagló kabátot.

Az útiruha fogalma viszonylag újabb. A 17–18. században legfeljebb egy bő, csuklyás köpennyel védekeztek az út pora ellen a hölgyek. Az urak a 18. század közepétől kezdve a lovagláshoz hasonlóan öltözve, szövetkabátban, csizmásan indultak útnak. A női divatban a 19. század közepén jelenik meg a kifejezett útiruha, amely egy sima szabású szövet, ritkábban selyemöltözék, később férfias kosztüm vagy kabát. Speciális és időben már századunk elejéhez köthető ruhadarab volt – mint azt a neve is mutatja – a bő és hosszú automobilköpeny, amelyhez a férfiak ellenzős sapkát (micisapka), a nők fátyollal vagy sállal körültekert nagy kalapot hordtak.

Nyaralóhelyen a századfordulótól a nők többet öltöztek, mint otthon. Volt, aki azért nem utazott el, mert nem volt hozzá megfelelő ruhatára. A férfiak viszont egy kissé könnyedebben ruházkodhattak. Az ing puha gallérral készült, az öltöny anyaga könnyű fehér vászon. Leggyakrabban szalmakalapot viseltek hozzá.

A kifejezetten fürdőzést szolgáló ruhák a 19. század közepén jelentek meg. A férfiaké trikóanyagból készült s befedte a lábakat, karokat, a nőké flanelből, kartonból, később selyemből. A krinolinos nagy szoknyák idején nagyon illetlennek tűntek ezek a csípő vonalát, sőt a lábat is megmutató nadrágos öltözékek. Hosszú ideig nem is sokat változtak, a századfordulón térdig rövidültek, s a merészebbek rövid ujjal, mélyebb kivágással csináltatták.

A sportruhák legtöbbjét eleinte hevesen ellenezték az illem és erkölcs védői. A vívó- és tornaruhák még hagyján, hiszen a tornatermekben csak nők voltak. De korcsolyázni, teniszezni csak rövid (értsd bokáig érő) ruhában lehetett, nem is szólva a biciklizésről!

Az 1900-as évektől kezdve a nyaralás, sport mind több lehetőséget nyújtott az egészséges életforma és a változatos toilette-ek kedvelői számára: pontosabban azoknak, akiknek ideje és pénze volt rá!

2. Képek


1. Képes levelezõlapok üdülésrõl, utazásrólPETERCSÁK Tivadar

Képes levelezőlapok üdülésről, utazásról

A képes levelezőlap olyan nagy példányszámú, széles körű közforgalmazásra szánt, nyomdai vagy fotografikus eljárásokkal készített sokszorosítvány, amely a postaforgalom keretében a posta mindenkori szabályainak értelmében bérmentesítve, nyitott formában üzenet közvetítésre használható – foglalhatnánk össze a képeslap „definícióját”. Megjelenését a postának a levelezés egyszerűsítésére vonatkozó intézkedései segítették elő. Ennek sorába tartozik a nyílt postai levelezőlap bevezetése. A világ első postai levelezőlapját az osztrák–magyar postaigazgatás adta ki 1869. október 1-én. Az olcsó és praktikus levelezőlap nagy sikert aratott és hamarosan felvetődött az igény, hogy arra valamilyen képet is rajzoljanak. Az első képeslapok a hivatalos postai levelezőlapra rajzolt ábrákkal voltak díszítve. Kezdetben művészi hajlamú feladók saját rajzaikkal illusztrálták a lapok szövegoldalát. Ilyen volt pl. a göttingeni Ludolf Parisius, aki 1871-ben főleg zsánerképeket rajzolt megrendelés után. A levelezőlap hátoldalát betöltő tájképet 1872-ben készített a nürnbergi Franz Rorich rézmetsző. Először táj- és zsánerképekkel kezdte, majd építészeti alkotások rajzolásával folytatta. Első lapja egy rézkarc volt Zürichről, majd a város 3–3 látképi részlétét adta ki egy-egy levelezőlapon. Mivel Svájcba sok turista utazott, ezek a képes levelezőlapok hamar elterjedtek és másokat is utánzásra ösztönöztek. August Schwartz oldenburgi porosz könyvkereskedő – akit sokan az első képes levelezőlap készítőjének is tartanak – 1875-ben egy 25 várost ábrázoló képeslapsorozatot jelentetett meg.

A posta kezdetben sok akadályt gördített a képes levelezőlap útjába: előírta méreteit, súlyát, feliratát. A közvélemény állandó nyomására azonban 1878-ban a párizsi nemzetközi postakonferencián hivatalos postai küldeménynek fogadták el a képeslapot. Németországban és az Osztrák–Magyar Monarchiában 1885-ben engedélyezték, hogy magánosok is készíthessenek képes levelezőlapokat. Számukat világviszonylatban csak 1897-ig lehetett nyilvántartani. Utána számlálhatatlan mennyiségben terjedtek. Az 1890-es években Németországban készült a legtöbb képes levelezőlap. 1899-ben például hetenként 10 millió darabot állítottak elő.

A képes levelezőlap nagy népszerűsége és gyors elterjedése olcsósága és újszerűsége mellett szoros kapcsolatban áll az utazással, turisztikával és az üdüléssel. Az 1860-as, 70-es éveket Európa-szerte a gyors iparosodás, a közlekedési forradalom jellemezte. A 19. század második felében kiépültek Európa főbb vasútvonalai, az 1890-es évektől pedig az országos jelentőségű vonalakhoz helyiérdekű szárnyakat is csatlakoztattak.

Az utazási feltételek javulásával az 1880-as, 90-es években Magyarországon is megnőtt a belső idegenforgalom. A középosztály életmódjához szervesen hozzátartozott a nyaralás. Nyáron minden valamirevaló társaságbeli családnak illett valamelyik divatos fürdőhelyen tölteni néhány hetet vagy hónapot, a módosabbak pedig külföldre is eljutottak. Az üdüléshez kapcsolódó, de a kereskedelmi célú utazások közben is felmerült az igény, hogy az otthon maradt hozzátartozóknak, ismerősöknek rövid üdvözlő sorokat küldjenek, ezzel mintegy jelezve, hogy gondolnak rájuk. A levelezőlapon szereplő kép pedig be is mutatja, hogy küldője éppen hol és milyen környezetben tartózkodik. A képeslap egyúttal praktikusabb levelezési forma is, mint az utazás közben nehézkes levélírás. Emellett a képeslapok a turizmus fejlődését is támogatták a látványosságok publikálásával és az érdeklődés felkeltésével. „Látóképes levelezőlapok” elsősorban azokról a helyekről készültek, ahol a korízlés szerint valamilyen látnivaló vagy nevezetesség volt. Elsők között ábrázolták a főváros és a legnagyobb települések jellegzetes épületeit, látványosságait, a hegyi és tengeri üdülőhelyeket, fürdőket és turisztikai célpontokat.

Magyarországot 1896-ig főleg német és osztrák kiadók látták el képeslapokkal. A magyar posta a millenniumi ünnepségekhez kapcsolódóan jelentetett meg egy 32 lapból álló sorozatot, s ezzel kezdetét vette a hazai képes levelezőlap kiadás. A történeti jeleneteken és a millenniumi kiállítás képem, valamint budapesti épületeken kívül néhány tájképi lapot is kiadtak. A „Látóképes Levelező-Lapok” című újság kiadója hiányolja is, hogy Magyarországon nem akadt élelmes vállalkozó e lapok kiadására és ezáltal milliókat adunk a németeknek. 1900-ban viszont már Divald Adolf bártfai fényképész a Magas-Tátra legszebb tájak és fürdőhelyeit ábrázoló 118-féle képeslapot jelentetett meg.

Magyarországon a legdivatosabbak a felvidéki és erdélyi nyaralóhelyek, fürdők voltak: Bártfa, Pöstyén, Szliács, Új-Tátrafüred, Herkulesfürdő, Tusnádfürdő, a gazdagabbak pedig a csehországi Karlsbadba is eljutottak. A


legkorábbi képes levelezőlapok is ezekről a helyekről ismertek. A szerencsi gyűjtemény statisztikája alapján a századfordulón és a 20. század első évtizedeiben mintegy 60 gyógyfürdőről és üdülőhelyről készültek képes levelezőlapok. 1905 előtt Herkulesfürdőt 180-féle, Pöstyént 95-, Szliácsot 54-, Fenyőházát 40-, Csizi fürdőt 13-féle képeslap ábrázolja. A gyógyfürdők lapjain a panorámaképek mellett általános motívum a gyógyforrás a fölé emelt ivócsarnokkal, a fürdőépületek, szállodák és éttermek, teniszpálya a teniszező vendégekkel, parkrészlet a pihenő üdülőkkel, ritkábbak a fürdőcsarnokok belsejét ábrázoló képek. Az 1898-ból ismert balatoni képes levelezőlapokon láthatók a fürdőkabinokkal teli balatoni részletek a tetőtől talpig felöltözötten fürdőző nőkkel. A képeslapok kedvenc motívumai a nyaralóépületek, de pl. az egyik siófoki lapon a Zenepavilon, az étterem és a kávéház épülete is megjelenik.

A legkorábbi magyarországi tájlapokról pontos statisztika nem áll rendelkezésre. A Látóképes Levelező-Lapok című képeslapgyűjtő szaklap 1899. évi 2. száma is csak megközelítő adatokat közöl, amikor ismerteti, hogy addig Budapestről több mint 180, a többi településről mintegy 2500 fajta képeslapot készítettek.

1905–1906-ig a képes levelezőlapok hátoldalát csak a címzésre használhatták és ideragasztották a bélyeget. A kezdetben zömmel litografált illusztráció a másik oldal egyharmadát, egynegyedét vagy a felét foglalta el, és a megmaradt üres felületre lehetett írni az üdvözlő sorokat. A századfordulóra megnőtt az illusztrációk mérete, a nagyrészt fénykép alapján készült nyomat szinte az egész oldalt betöltötte. Az 1890-es években már igyekeztek egy-egy településről minél több részletet megjelentetni a képeslapokon. Az ilyen „mozaik” lapokon kezdetben 2–3 szögletes, kerek vagy ovális formátumú településképet montíroztak egymás mellé. Nemritkán virág girland vagy geometrikus keretezéssel látták el a képeket. A múlt század végétől ismertek olyan képeslapok, melyeken a város panorámája mellé a helységre jellemző alakokat vagy korabeli népviseletben látható embereket rajzoltak. A városkép mellett gyakran a településre jellemző termékeket is megtaláljuk. Így megemlíthetjük a cseresznyékkel körül vett soproni utcarészletet, a szőlőfürtökkel és hordókkal keretezett egri városrészletet, vagy a makói utcaképet egy hagyma rajzába montírozva. A gyártók a képek alá különféle sztereotip szövegeket nyomtattak, a tájképi lapoknál általános az ilyen jellegű felirat: „Üdvözlet Budapestről”. A lap feladója egyszerűen aláírta a nevét, vagy ami általánosabb volt, a képbe írta közlendőjét. Ez azonban zavarta a képek látványát, ezért már az 1900-as évek elején többen javasolták, hogy a képeslapok címzési oldalán legyen hely a közlések számára. A hátoldal megosztását Angliában 1902-ben, Franciaországban, Németországban, Magyarországon, Kanadában és Oroszországban 1904-ben engedélyezte a Posta. A képeslap így az üdülés, turisztika természetes és bevett tartozékává lett, a családi, baráti érintkezési formák egyikévé.

2. Képek


1. Útlevelek, útiokmányokPÓK Attila

Útlevelek, úti okmányok

Amilyen magától értetődően ülünk minden engedély kérése nélkül kocsiba, szállunk buszra vagy vonatra, amikor hazánk lakóhelyünktől távolabb eső vidékeire igyekezünk, olyan természetesnek tartjuk, hogy határainkat csak útlevél birtokában léphetjük át. A mai állapot pedig meglehetősen új fejlemény: az útlevél és a beutazási engedély (vízum) ma megszokott formájában csak az első világháború után terjedt el a világon. Ez természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy korábban nem korlátozták volna – helyi szokásokat követve – az egyes országok közötti közlekedést; a nemzetközi érintkezések szélesedése, tömegesedése azonban erre az időszakra szükségszerűvé tette e számtalan helyi szokás egyeztetését, rendszerezését. Az 1919-ben, a párizsi békekonferencián létrehozott Nemzetek Szövetsége az 1920-as években számos értekezleten, konferencián foglalkozott az útlevélkérdéssel. Az eredeti terveket nem sikerült megvalósítani. Nem lépett életbe a nemzetközileg azonos, egységes küllemű, szerkezetű útiokmány, amelyet bármely állam kibocsáthat és minden más állam elfogad. A konferenciák javaslatai azonban így is beépültek jó néhány állam gyakorlatába.

Az első, útlevélhez hasonlítható dokumentumokat a császárkori Rómában állították ki. A császár ebben felszólította valamennyi alattvalóját, hogy a pártfogás alatt álló utasnak legyen segítségére, óvja biztonságát, szükség esetén lássa el szállással és élelemmel. A középkorban egyes uralkodók, de nagy befolyású és hatalmú főurak is állítottak ki útlevélszerű okmányokat, amelyben híveiket az utazó védelmére szólították fel. Szigorú és átfogó intézkedésekre volt szükség a különböző koldus- és útonálló csoportok mozgásának korlátozásához, nem beszélve arról, hogy az útlevelek kiállításáért szedett illeték nem megvetendő bevételi forrást is jelentett. A francia forradalom idején fokozott jelentőséget kapott az útlevél. Használatát az egykorú közvélemény eleinte általában az alapvető emberi szabadságjogok megsértésének tartotta, a forradalmi zűrzavar idején azonban igen hasznosnak mutatkozott ez a korlátozás. A forradalmi eszmék beszivárgásától való félelem motiválta ebben az időben több állam részéről az útlevél-kényszer bevezetését. A továbbfejlődés a 19. században azonban ellenkező irányú; a növekvő nemzetközi forgalom mellett egyre nehezebbé vált az alapos ellenőrzés, egyszerűsödnek az előírások és a 19. század második felében mind általánosabbá válik az útlevélkötelezettség mellőzése Európában. (Oroszország mindvégig kivétel maradt, itt nemcsak a külföldre utazáshoz, hanem az országon belüli mozgáshoz is útlevélre volt szükség.)

Magyarországon országos úthálózat csak Nagy Lajos (1342–1382) uralkodása idején kezd kialakulni. A pesti révtől sugárszerűen szétágazó utak vándorainak nem volt könnyű dolguk: hol feneketlen sár, hol vámszedők, hol útonállók nehezítették továbbjutásukat. Az uralkodótól vagy nagyhatalmú főuraktól származó igazoló okmányok nem sokat segítettek az úti viszontagságok leküzdésében – az éles pengéjű kard vagy a kifogyhatatlan pénztárca megbízhatóbb eszköz volt. Útiokmányokat általában helyi törvényhatóságok állítottak ki a személyükkel szabadon rendelkezőknek, országos szerv ezt a közlekedési nehézségek, valamint a kérelmező személyére vonatkozó információk hiánya miatt nem tehette meg. Egységes, törvényes szabályozás tulajdonképpen csak a 19. század elején született, addig különböző utasítások, rendeletek szabályozták az útlevélügyet. Így pl. egy 1814. február 22-i „legfelsőbb intézvény” szerint a „császári királyi örökös tartományokba” a megyei alispán, illetve annak távollétében a főjegyző állíthat ki útlevelet. Külföldre szóló kérelmek esetén (az 1820. június 6-i intézvény szerint) az alispán vagy főjegyző által kibocsátott útlevelet bemutatva a Helytartótanácshoz vagy a Kancelláriához kell folyamodni.

A 19. század végén rohamosan emelkedett a kivándorlások száma. Az útlevél egységes rendezése ezzel a ténnyel összefüggésben vált elengedhetetlenül szükségessé. Gyakorlatilag ellenőrizhetetlen volt ugyanis a forgalom, s bár a határ átlépésénél többnyire kértek útlevelet, ez nem sokat jelentett: könnyen lehetett ugyanis hamis papírokhoz jutni. Az is számtalanszor fordult elő, hogy már kiutazottak útlevelét visszacsempészve ugyanazzal az okmánnyal többen utaztak ki. A közvéleményt különösen felháborította, hogy Európa és Kis-Ázsia bordélyházaiban egyre több – jól fizető, tiszta munka reményében kiszökő – magyar nő került. A képviselőház 1896. február 5-i határozata szólította fel a belügyminisztert, hogy az útlevélügyről Horvát–Szlavón– és Dalmát-országokra is kiterjedő törvényjavaslatot nyújtson be. Hosszú idő telt el, míg 1902 végén a belügyminiszter beterjeszti javaslatát, amelyet 1903 januárjában tárgyal a magyar parlament. Igen jellemző a korra, hogy néhány függetlenségi párti képviselő hozzászólása nyomán egyetlenegy kérdéssel kapcsolatban bontakozik ki nagyobb vita. A függetlenségi párti képviselők felháborodottan utasították el a javaslatnak azt a pontját, amely szerint az útlevelek Magyarországon magyar és francia, Horvátországban horvát és francia nyelven állítandók ki. Abban, hogy a horvátországi útlevelekben nem lenne magyar szöveg, a magyar állami


szuverenitás megcsonkítását látták. Végül győzött a javaslatban kifejezésre jutó kormánypárti álláspont, amely az 1868: XXX. törvénycikk alapján arra hivatkozott, hogy noha magyar–horvát viszonylatban a törvényhozás az útlevélügyre nézve közös, de a végrehajtás horvát belügy, s így természetes a horvát nyelvűség.

Az elfogadott és 1903. március 11-én szentesített törvény 1. §-a szerint: „A magyar korona országainak területén való tartózkodáshoz és utazáshoz, valamint az állam határán való átkeléshez útlevél rendszerint nem szükséges.” Minden későbbi utazási korlátozás alapja azonban a 2. lett, amely szerint „a Minisztérium felhatalmaztatik, hogy háború esetén, vagy ha az állam vagy valamely részének biztonsága, vagy valamely állammal szemben a viszonosság megkívánja, az útlevél-kötelezettséget az állam egész területére, vagy bizonyos részére, illetőleg a határszélre vagy annak valamely részére ideiglenesen elrendelhesse; úgyszintén, hogy az útlevelet valamely külföldi államba való utazáshoz kötelezővé tegye, avagy az állam határán való átkeléshez a fegyveres erők kötelékébe tartozó egyének részére útlevelek kiadását egyáltalában beszüntesse”. Ezekről az intézkedésekről a Minisztérium köteles volt jelentést tenni a törvényhozásnak. (A törvény meghozásának időpontjában – kölcsönösségi alapon – csak Szerbia és Románia irányában volt útlevélkényszer.) További, egy időben elfogadott törvénycikkel szabályozták a külföldieknek a magyar korona országai területén való tartózkodását és a határrendőrség feladatait; mindenre kiterjedő átfogó törvényes szabályozást kapott tehát Magyarország és a külföld forgalma.

Az 1903-as törvény felhatalmazása alapján először az első világháború kitörése után, 1915 júniusában korlátozta miniszterelnöki rendelet az utazási lehetőségeket, miután már 1914-ben, ugyancsak miniszterelnöki rendelettel, kivették az útlevélkiadás jogát a törvényhatóságok jogköréből és a belügyminisztériumhoz utalták. Kisebb módosítások után az őszirózsás forradalom időszakában, 1919 februárjában vezettek be újabb, igen szigorú korlátozásokat. Sokan hagyták el akkoriban az országot adótartozásuk rendezése nélkül, ezért az országból távozni akarókat kötelezték arra, hogy az utazás tervezett idő pontja előtt legalább egy hónappal jelentsék be szándékukat az illetékes pénzügyi szervnél és vagyonuk értékének 50–75%-áig kötelezhetők voltak óvadék adására. A nyolc hétnél rövidebb utazások esetén erre nem volt szükség, de igen alaposan kellett részletezni az utazás indokait. A belügyminiszter által kiállított útlevél tehát csak akkor jogosított utazásra, ha záradéka szerint a pénzügyminiszter az utazás ellen nem emelt kifogást. Így is csak rendes útipoggyász és 2000 korona készpénz volt kivihető.

A Tanácsköztársaság megdöntése után annak útleveleit – és általában az 1919. augusztus 7. előtt kiadott útleveleket – belügyminiszteri rendelet érvénytelenítette, majd 1921. január 1-től állt helyre az első világháború előtti helyzet: újra az alispáni hivatalok (és az államrendőrség) kaptak felhatalmazást útlevelek kibocsátására. A közvélemény előtt nem volt ismert, hogy az állampolgárok újra saját törvényhatóságuktól kérhetik útlevél kibocsátását, így igen sokan éltek abból, hogy „közvetítést” vállaltak útlevélügyekben, hatalmas összegeket kérve „munkájukért”. A trianoni békeszerződés nem tartalmazott kifejezett korlátozásokat a magyar állampolgárok utazásaival kapcsolatban, Magyarország első világháború utáni helyzetének, a szomszéd országokkal való feszült viszonynak ismeretében azonban nem meglepő, hogy a problémakört átfogóan rendező 1922 októberi miniszterelnöki rendelet pont ellenkezőképpen fogalmaz, mint az 1903-as törvény: „Úgy magyar, mint idegen állampolgárok rendszerint csak szabályszerű útlevél birtokában léphetik át a határt, akár befelé, akár kifelé”. Egyidejűleg előírják a beutazók számára a vízum beszerzését. Az útlevél-kiállítási díj megszabásánál figyelembe vették a szociális helyzetet, illetve a foglalkozást: napszámosok, munkások, iparossegédek, tanoncok, cselédek; valamint valamennyi közszolgálati alkalmazott a más állampolgárokra érvényes díjnak csak kb. 10%-át fizették. Az 1930-as években megszaporodtak az útlevélhamisítások, ezért 1937 márciusában új útiokmányokat bocsátottak ki, amelyeket továbbra is a megyei illetve városi hatóságoknál lehetett igényelni. Ezek, ugyanúgy, mint közvetlen elődeik, érvényességi idejük alatt minden további engedély nélkül jogosítottak fel utazásra. 1937-től 1939-ig rendeltek el először korlátozást: a polgárháborús Spanyolországba csak államtitkári engedéllyel lehetett utazni. A világháború idején, a Don-kanyari súlyos vereség után igen szigorú rendelet jelenik meg (131000/1943. BM): 18-tól 60 éves korig magyar férfi állampolgár egyáltalán nem kaphat útlevelet, rendkívüli kivételeket csak a belügy- és honvédelmi miniszter közösen engedélyezhet.

A felszabadulás után először a magyar államrendőrség budapesti főkapitánysága vezetőjének van joga útlevél kibocsátására, majd egy 1946-os belügyminiszteri rendelet „leadja” ezt a jogkört a vármegyei (és néhány városi) kapitányságoknak. A „fordulat” éve (1948) fordulatot hoz az útlevélügyben is. Minden nemű útiokmány (és a Magyarországon tartózkodó külföldiek ellenőrzése is) az 1948 szeptemberében a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának átszervezésével megalakuló új szerv, a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága hatáskörébe került. Gyakorlatilag megszűnik ekkor a külföldre utazás, igen kevesen és ritkán mehetnek hivatalos útra, csak különleges jutalomként kerülhet be valaki egy Szovjetunióba vagy más szocialista országba indított csoportba. 1955 nyarától tapasztalható enyhülés: a Belügyminisztérium az IBUSZ hatáskörébe utalja a


Bulgáriába, Csehszlovákiába, Lengyelországba, Romániába és a Szovjetunióba irányuló útlevélkérelmek intézését. 1956-ban (még október 23-a előtt) pedig csoportos útlevéllel bonyolítja le az IBUSZ az első ausztriai hajókirándulást. Nem sokkal ezután sok ezer magyar vágott neki a több napig gyakorlatilag szinte nyitott határokon át az ismeretlennek – útiokmányra nem volt szükségük. S amikor azután az utazás mindennapi életünk természetes részévé vált, ezt egy történelmi korszakváltás egyik jeleként éltük meg.

2. Képek


1. A dél-balatoni fürdõkultúra kialakulásaÍGY ÉPÜLT

KANYAR József

A dél-balatoni fürdőkultúra kialakulása

A dél-balatoni fürdőkultúra kapitalizmuskori fejlődésének nyitányát az 1858-ban megkezdett, s a déli tópart stabilizálásához vezető vasúti pályatöltési és építési munkálatok képezték, formálisan is gátat húzva a tó dél felé irányuló kiöntései elé. E feltöltési munkák igen jelentősek voltak a déli part megerősítésében és megvédésében is. Nemcsak a berkek, a bozótok, a mocsaras területek és a vadvizek kiszárítását segítette elő e töltés, hanem ez akadályozta meg a világosi, a szabadi, a földvári, a szemesi, a boglári, a fonyódi és a berényi meredek homokpartok további alámosását is. A vaspályának első állomásai a somogyi parton ekkor még csak Szántódon, Bogláron és Szentgyörgyön voltak. Még Siófoknak sem volt az első két évben indóháza, mint ahogy a Szántód és Füred közötti forgalmat lebonyolító Kisfaludy gőzös sem tudott Siófokon kikötni, csak a szántódi vasútállomás előtti „hajókiállónál”, ahonnan híd vezetett a tóra, s csónakok vitték az utasokat a mélyvízben álló hajóhoz. A korabeli sajtó szerint az egyik ilyen beszállásnál esett vízbe Jókai Mór is, komolyabb baja azonban nem történt.

Így vált a Déli-vasút építése (1861) a Balaton Lecsapoló Társulat legfőbb támogatójává, a Sió-csatorna zsilipépítésének is a szorgalmazójává (1863), nemkülönben elősegítve a vásártartást is elnyerő mezőváros jogállását Siófoknak (1865), majd az első kapitalista (Végh Ignác-féle) 12 éves fürdőbérleti szerződés megkötését. 1868-ban már 100 kereskedő lakja állandóan Siófokot (köztük idegen országbéliek: angolok, olaszok, horvátok), ahol is – 1867 és 1881 között – július végeken már 202–263 vendégről tudtak a korabeli újságok, 1890-ben pedig 1056-ról. No meg a drágaságról, hiszen havi 10–20 Ft-ot is elkértek egy földes kis szobáért, s egy pár „seregély nagyságú” csirke 60–80 krajcárba került. 1885-ben épült az első emeletes villa a mezővárosban, amelyben már kezdtek meggazdagodni a kereskedők, közöttük is Felmayer, az „egy színből” meggazdagodó fehérvári kékfestő, aki „az állandóság nem fakuló kék színének” volt a divatba hozója.

A századforduló előtti évtized nyitotta meg a kapitalizmuskori fürdőkultúra második periódusát, a Balaton-kultusz új korszakával. Már 1873-ban Festetics Pál 1 milliós tőkéjével szándékozta indítani a tengeri fürdő gigantomán gondolatával játszadozó siófoki gyógyfürdő-programot. 1891-ben alakul a Balatonfürdő Rt. Siófokon, 2600 részvényén összegyűlt 520 000 koronájával, és rá két évre, 1893-ban már fél évszázadra vette szerződésileg bérbe a fürdőjogot. A parton a cég csaknem 60 kh-on vált elindítójává a parcellázásnak, s a vele együtt járó kapitalista üzleti vállalkozásoknak, 2 millió koronát fektetve be a fürdőélet fejlesztésébe.

E korszakban aligha feledkezhetünk meg az 1885. évi XXIII. törvénycikkről, sem annak a vízjogra, a vízhasználatra, a vízi szolgalmakra, a vízi társulásokra és a vízi munkálatokra vonatkozó alapvető rendelkezéseiről. Ekkor szerveződtek a tó körüli jelentős társadalmi és gazdasági egyesületek és társaságok, amelyeknek sorát a még Széchenyi István alapította Balaton Gőzhajózási Társaság nyitotta meg 1846-ban. A társaság első kerekes fahajója az Óbudán készült „Kisfaludy” volt, amely évtizedeken keresztül egyedül közlekedett a tó vizén. A hajó pusztulásával a társaság is feloszlott, majd az 1888-ban alakult Balatoni Gőzhajózási Rt. már a következő esztendőben útjára bocsátotta új – még ugyancsak kerekes – hajóját: a Kelént, amelyet később Baross névre kereszteltek át s 1921-ig volt forgalomban.

A kapitalista fürdőkultúra első társadalmi szervezői a fürdőegyesületek voltak, amelyek rendkívül agilis és „tószerelmes” orvosokkal (Szaplonczay Manó, Korányi Frigyes), gazdatisztekkel (Spur István), birtokosokkal (Gaál Gaszton, Széchényi Imre) és mérnökökkel (Kvassay Jenő) az élükön, jobbára a századforduló évtizedeiben alakultak. Ezek sorát a Balatonszentgyörgyi Társaskör (1895) nyitotta meg, majd kronológiai rendben az alábbiak követték a déli parton: a Balatonföldvári Fürdőtelepesek Egyesülete (1898), a Balatonberényi Fürdőegylet (1899), a Balaton–Fonyódi Szépítési Egylet (1903), a Balatonboglári Fürdőegyesület (1904), a Balatonföldvári Balaton Club (1904), a Balatonkeresztúri Fürdőegyesület (1904), a Balatonlellei Fürdőegyesület (1906), a Balatonszárszói és a Balatonszemesi Fürdőegyesület (1910), a Balatonfenyvesi Fürdőegyesület (1911) és a Fonyód Sándor-telepi Fürdőegyesület (1913).

E helyi fürdőegyesületek mellett fejtették ki tevékenységüket az országos egyesületek is. Az 1904-től működő Balatoni Szövetség már rendszeres hírveréssel és ünnepélyes külsőségek között rendezett társadalmi eseményekkel kezdte előmozdítani a Balaton-kultusz fejlődését. Az 1904. augusztus 11-én Siófokon megtartott alakuló közgyűlésen a Szövetség céljául 1. a Balaton-kultusz terjesztését, 2. a balatoni fürdők közös érdekeinek


a megóvását, 3. a parti vagyonosodás előmozdítását és 4. a parti élet fejlesztését jelölték meg, felszólítva a fürdőtelepek vezetőit, a községek elöljáróságait, a különféle testületeket és magán polgárokat a szövetségbe való belépésre. Az alakuló közgyűlés meghívóit a három balatoni megye (Zala, Somogy, Veszprém) fő- és alispánjai, tiszti főorvosai, országgyűlési képviselői, járási főszolgabírái mint fürdőbiztosok, valamint a partmenti fürdőtelepek képviselői bocsátották ki és írták alá.

A Szövetség céltudatos propagandája meg is tette hatását. Nyomában örömmel (bár talán némi túlzással) jelenthette a Budapesti Hírlap (1913. július 23.), hogy ez évben már felére kezd apadni azoknak a magyaroknak száma, akik az adriai tengerparton töltik a nyarat.

Ugyancsak a Balatoni Szövetség – később a Balatoni Intéző Bizottság – segítségével kapták meg egymás után a déli parti települések közül néhányan a gyógyfürdő jelleget is (Balatonföldvár, Balatonlelle 1913-ban, Siófok 1914-ben, majd Szemes 1922-ben, Boglár és Fonyód pedig 1928-ban). A gyógyfürdők és az üdülőhelyek közti megkülönböztetéseket végül is az 1929. évi XVI. tc. körvonalazta, valamint a balatoni gyógy- és üdülőhelyekről szóló 2820/1931. ME. számú rendelet. A törvényhelyek értelmében gyógyfürdőkké csak a közegészségügy és a gyógyítás követelményeit fokozott mértékben szolgáló s különösen alkalmas helyek válhattak, üdülőhelyekké pedig az üdülés céljaira kiválóan alkalmas és kedvező természeti fekvésű helyek.

Ugyancsak ezekben az esztendőkben hozták létre a gyermekvédelem úttörői az első gyermektelepeket is a déli part fövenyein. 1906-ban már Lellén létesített 100 gyermek részére telepet a Gyermekvédő Liga, 1917-ben pedig Szabadiban épült fel a Bezerédj-gyermekszanatórium 625 gyermek részére.

A Balatoni Szövetség a köteléki egyesületek bizottságával egybe akarta fogni a tóparti fürdőegyesületeket. Gazdasági és kulturális szervezeteinek kívánt törzsintézménye lenni. Képes folyóiratot indított (Balaton, 1908-tól), amelyben hol a balatoni kikötők építéséért és államosításáért, hol a balatoni körtelefon, a balatoni körút kiépítéséért, a balatoni közkönyvtárak alapításáért, hol a villanytelepekért, a kikötői felügyelőségért, hol a balatoni kormánybiztosságért harcolt, hol pedig mintazöldségtelepen tanította a családokat a bolgár rendszerű zöldségkertészetre. (Mint tette azt az 1908-ban létesített 30 kh-as siófoki telepén is.) Vagy szervezte az első világháború éveiben a Balaton élelmiszerellátó szövetkezeteit. De számtalan akció programja vált a Balaton-kultusz szolgálatában hasznos eszközzé (filléres és panoráma vonatok, sétahajózás, szövetkezeti üdülőházak, a Balaton emlékművek és emléktáblák elhelyezése, a tó körüli hitelélet és közművelődés, a kiadványok publikálása, iskolai kirándulások propagálása stb.).

A századforduló előtti és utáni évtizedekben kezdődik a balatoni fürdőkultúra első urbanizációs korszaka is. Megépülnek – főként 1894 és 1913 – az első nyaralóházak, villák, a kommunális beruházások: bevezetik a villanyt, a vizet, csatornáznak, járdát építenek. (Fonyód 1894, 1913, Siófok szintén a századelőn stb.)

Ugyancsak a század első évtizede volt a kikötők építésének nagy korszaka. Földvár 1907-ben, Fonyód 1908-ban, Boglár, Szemes és Siófok 1912-ben építették kikötőjüket. Jelentős Balaton-fejlesztési akcióba bocsátkozott 1913-ban a földművelésügyi miniszter is új kikötők építését kezdeményezve a parti törvényhatóságoknál. A kormány a század első másfél évtizedében másfél millió koronát fordított a kikötők építésére. A partépítés terén „természetesen” viták keletkeztek a tárcák között. A vízjogról szóló törvény értelmében ugyanis a földművelésügyi miniszter ragaszkodott a parti sétányok kiépítéséhez, s a területek kisajátításához, majd – a vármegyék és a parti községek hozzájárulását is sürgetve – a helyi pótadók egy részét szerette volna az új kikötők és a parti sétányok létesítéséhez és fenntartásához megnyerni. Nem ok nélkül, sőt teljes joggal, hiszen az így eszközölt beruházások által fellendített, illetve fellendítendő vendégforgalom évről évre egyre jelentősebb tömegeket vonzott a tó partjára és egyre jelentősebb bevételeket jelentett a vállalkozók, de a helyi lakosok számára is. A leginkább látogatott Siófok fürdővendégeinek száma az 1800. évi 202-ről 1890-re már 1483-ra, 1895-re 2048-ra emelkedett, 1915-ben pedig már 12 116 főt tett ki. De ezzel párhuzamosan megnőtt az érdeklődés a déli Balaton-part többi üdülőhelye iránt is. Jól tükrözi ezt az 1907. évi helyzetet mutató táblázat:

A fürdőhely neve Az állandó fürdővendégek száma A szállodák száma A kiadó szobák száma

Balatonberény 1000–1500 4 200

Balatonkeresztúr 200–300 – 30

Fonyód 600–700 4 400


Balatonboglár 800–1000 3 300

Balatonlelle 1000–1500 2 350

Balatonszemes 600–700 2 80

Balatonszárszó 400–600 – 150

Balatonföldvár 1000–1200 4 100

Zamárdi 200–250 – 70

Siófok 8000–9000 5 400

Összesen 13 800–16 750 24 1680

Vagyis a vizsgált másfél évtizedben a fürdővendégek száma kb. ötszörösére, a kiadó szobák száma a tízszeresére növekedett. A gyors fejlődés nemcsak a századforduló évtizedében fellendülő villa- és nyaraló építkezésekkel volt összefüggésben – különösképp Fonyód, Balatonboglár, Balatonlelle, Balatonszemes és Siófok nagyléptékű fejlődésében –‚ hanem az intézmény, a szállodák, a vasútállomások, a kikötők, a fürdőtelepi strandok stb. építésével is.

Ezen a ponton le is zárhatjuk elbeszélésünket. Kitekintésül már csak annyit, hogy a fejlődés azért nem állt meg, sőt ellenkezőleg: új szakaszába lépett. A trianoni békekötéssel ui. hazánk számos klimatikus gyógyfürdőhelye került az utódállamok kezébe. E körülmény ugrásszerűen megnövelte a Balaton iránti érdeklődést, a tóparti nyaralók és villák számának a növekedését. Míg 1921-ben csak 1960 villa volt körös-körül a tó partján, 1927-ben már 3236, 1937-ben pedig 6828, s ez a szám 1941-ben 8000-re, két évtized alatt tehát a négyszeresére növekedett. Az állandó lakosság csaknem a másfélszeresére, az 1920-ban itt élő 67 500 lakosságszámról – az 53 part menti községben – 1960-ra már 99 161-re emelkedett.

De ez már egy új korszak, amikor a Balaton-vidék újszerűen illeszkedik az ország egészen új adottságaiba.

2. Képek


1. Rokonlátogatás, üdülés nyloning és orkánkabát�ÚJRAKEZDÉS

BURUCS Kornélia

Rokonlátogatás, üdülés – nyloning és orkánkabát

Minden állampolgár pihenéshez, üdüléshez, utazáshoz való jogát elismeri a Magyar Népköztársaság 1949. évi alkotmányának 46. §-a. Ezzel a joggal azonban az ország bel- és külpolitikai illetve gazdasági helyzetében az 1950-es évek közepéig igen kevesen élhettek. A „vasfüggönyön” mindkét irányból nehéz volt átjutni. A korábbi politika felülvizsgálatával azután az utazási feltételek is javulni látszottak. 1955-ben elvben elfogadták, hogy akinek lehetősége engedi, utazhat. Ennek hatásaként az 1956. évben külföldre utazók száma azonnal túlszárnyalta az utolsó békeév (1938) 220 ezres utasforgalmát. 1956 őszétől ez az ígéretes fejlődés rövid időre megszakadt, de a belpolitikai konszolidációval és Magyarország nemzetközi helyzetének stabilizálódásával rendkívül gyorsan folytatódott. Egy magyar állampolgár magáncélból (azaz nem delegációval, vagy sportcsapat tagjaként) külföldre háromféle minőségben utazhatott: egyéni látogatóként (s ehhez meghívólevelet kellett felmutatnia), egyéni turistaként, vagy pedig az utazási irodák, illetve társadalmi szervek (IBUSZ, EXPRESS, SZOT, TOT stb.) által szervezett társasutazások résztvevőjeként. Mai szemmel valóságos tortúrának hat egy utazás megszervezése. Az 1956. június 13-án érvénybe léptetett kedvezményt, mely alapján a bolgár, csehszlovák, lengyel, magyar, román és szovjet állampolgárok útlevél nélkül utazhattak egymás országaiba, az érintett államok zöme 1956 végén megszigorította. Ismét visszaállt az útlevél- és vízumkényszer. A népi demokratikus országokba szóló útlevélkérelemhez a munkaadói javaslaton, s a 2 db, rendőrségileg láttamozott fényképen kívül 3 hónapnál nem régebbi, felbélyegzett borítékos rokoni meghívólevél bemutatására volt szükség. A Romániába és a Szovjetunióba utazóknak pedig még a milícia bélyegzőjével ellátott eltartási nyilatkozatot is be kellett szerezniük. A meghívólevél sem tette azonban lehetővé a gyakori utazást. Még 1962-ben is meghívottként ugyanabba az országba – rendkívüli indokoktól eltekintve – évente csak egyszer lehetett utazni. Az egyéni turistautazás lehetőségei pedig még szerényebbek voltak. A turista útlevélkérelemhez igazolni kellett, hogy foglalt szállodai szobája van. A kinttartózkodási ideje legfeljebb 14 nap lehetett.

A nyugati országokba a külpolitikai helyzet és a zilált belső gazdasági viszonyok miatt az egyéni turistautazás a konszolidáció első éveiben úgyszólván lehetetlen volt. A kiutazáshoz a fentebb már említett okmányokon kívül részletes önéletrajzra, valamint a menetjegy és költőpénz devizaértékek átutaltatására volt szükség. Az útlevél ára is szép summát tett ki. Nyugati országba a látogató útlevél illetékdíja személyenként 400 Ft, meghosszabbítása 300 Ft, a turistaútlevél 1000 Ft volt. Ez utóbbi meghosszabbítása, vagy ismételt kiutazásra való engedélyezése 1000 Ft-ba került.

A jelentős nehézségek ellenére már 1957. januártól valóságos ostrom alá vették az utazni szándékozók a BM és az IBUSZ útlevélosztályait, ahogy erről egy 1957. januári újságcikk tudósít.

Az útlevél mellett nem volt egyszerű a vízumok beszerzése sem. A nyugati utaknál – de átmenetileg a Csehszlovákiába és Romániába utazók esetében is – a vízumért közvetlenül a nagykövetséghez kellett fordulni. Először a népi demokratikus országokba, majd 1964-től a nyugati utazások esetében is az IBUSZ útján lehetett a vízumokat beszerezni. Nem kellett többé vesződni a kérőlap lefordításával, megszűnt a benyújtáskor, átvételkor órákig tartó várakozás.

Valutát – egy 1957. évi ismertető szerint – a szocialista országokba egyénileg utazók heti 1000 Ft, míg a nyugati rokonlátogatásra utazók 120 Ft értékben igényelhettek. Az 1960-as évek közepére a nyugatra utazók már 70 $-ból gazdálkodhattak.

Nyugatra, keletre, északra, délre

Év Összesen Ebből szocialista % Nyugati %

1956 270 731

1957 136 152


1958 205 003 183 229 89,4 21 774 10,6

1959 222 066 197 506 88,9 24 560 11,1

1960 299 282 264 302 88,3 34 980 11,7

1961 373 009 328 875 88,2 44 134 11,8

1962 453 943 398 569 87,8 55 374 12,2

1963 569 775 462 481 81,2 107 294 18,8

1964 1 485 712 1 328 825 89,4 156 887 10,6

1965 892 898 727 644 81,5 165 254 18,5

Az adatokból kitűnik, hogy az 1957. évi megtorpanás után a gyors politikai és gazdasági konszolidáció következtében 1958-tól rohamosan fejlődött az idegenforgalom. A határév: 1964. Túlnyomó része az európai szocialista és népi demokratikus országokba irányult (80–90%), míg a tőkés országokbeli utak aránya a fejlődés ellenére viszonylag alacsony volt. A baráti államok nagy részesedését a politikai szempontokon túl magyarázza az a tény, hogy szomszédaink lévén, a legkönnyebben elérhetők, továbbá, hogy a kölcsönösség alapján velük a devizakérdések is könnyebben megoldhatók voltak. Az utazások túlnyomórészt látogató jellegűek voltak. Ezek aránya az összes külföldre utazáson belül fokozatosan csökkent. Míg 1958-ban ez 72,2%, 1962-ben 56,6, 1965 pedig csupán 53,9% volt.

A csoportos utazások száma emelkedik ugyan 1958–1965 között, de arányuk 1961-től fokozatosan, 1964-től pedig törésszerűen csökken. Míg pl. 1960–1961-ben az összes utazások 19,7, illetve 21,7%-a csoportosan történik, 1962-ben ez az arány 17,8%-ra, 1963-ban 13,1%-ra, s 1964-ben 5,6%-ra esik.

A legtöbben Csehszlovákiába utaztak. Az utazók zömét kezdetben a rokonlátogatók alkották, majd 1960. szeptember 1-től, amikor Magyarország és Csehszlovákia között megszűnt a vízumkényszer, a turista céllal utazók is nagy számmal indultak északi szomszédunk felé. 1962-ben a 15–15 km széles határsáv lakói egyszeri határátlépési engedéllyel évente általában egyszer, legfeljebb 5 napra utazhattak a szomszédos állam területére. 1963 októberében pedig a magyar párt- és kormányküldöttség Csehszlovákiában megállapodást kötött: 1964. január 1-től a két állam polgárai útlevél és vízum nélkül utazhattak egymás országaiba. Útiokmányul a személyi igazolvány felmutatásával, az egy évig érvényes, s egy hónapi tartózkodásra jogosító betétlap szolgált. Feloldottak egyes devizakorlátozásokat is. Évi 6000 Ft-ig a kiutazók személyenként és naponként 150 Ft-ot válthattak be. Ugyancsak kedvezett a forgalomnak, hogy Ft ellenében a külföldi útszakaszra eső menetjegyeket is megvásárolhatták, illetve üzemanyagra külön valutát kérhettek.

A megnövekedett utasforgalomhoz igazodott a közlekedés is. A MÁV 1964. áprilistól Budapest–Pozsony között gyorsvonatpárt állított forgalomba. A MALÉV májustól októberig Budapest–Pozsony, illetve Budapest–Kassa útvonalon indított hetente 2–3 alkalommal, 100 Ft körüli áron kirándulójáratokat. 1964 júniusától pedig 6 vonalon (Komárom–Komárno, Budapest–Nyitra, Salgótarján– Somoskőújfalu, Miskolc–Kassa, Győr–Pozsony, Pozsony–Keszthely) menetrendszerű autóbuszforgalom indult meg. Jelentős vonzerőt gyakorolt a magyarokra, hogy Csehszlovákiában 1964 januárjától számos közszükségleti cikk árát leszállították. 20%-kal olcsóbbak lettek a különféle gyapjú- és ruhaszövetek, a magyar turisták által ugyancsak keresett különböző műanyagáruk, fonalak, cipők, takarók, lakástextíliák, elektromos cikkek ára 30, papír- és bőráruké pedig 40%-kal csökkent. A hirtelen megduzzadt forgalom „bevásárlási alapjairól” tanúskodik az is, hogy a Nemzeti Bank már március 20-án közleményt adott ki, mely a valuta-kedvezményekkel való visszaélések megfékezését célozta. A közleményből kiderül, hogy sokan a hosszabb tartózkodási időre felvett valutát 1–2 napos kintlét alatt „meg nem engedhető mértékben és módon” áruvásárlásra használták fel.

A Lengyelországba irányuló turizmust Csehszlovákiához hasonlóan ugyancsak kormányközi megállapodások serkentették. Az utasforgalomban a két ország közti vízumkényszer 1961. évi megszüntetése eredményezte az első ugrásszerű emelkedést, 1964 júliusától pedig mára Lengyelországba látogató magyarok is meghívólevél nélkül, betétlappal utazhattak. A könnyítések nyomán Lengyelország második legjelentősebb idegenforgalmi partnerünkké vált.


A Romániába irányuló idegenforgalmunk az ígéretes kezdetek után a lehetőségekhez képest visszaesett. Ennek oka első sorban az volt, hogy a románok ragaszkodtak a paritáshoz, illetve, hogy az általuk kiadott tartózkodási engedélyek csak szűk mozgási lehetőséget biztosítottak az országban. Ez pedig nem kedvezett a turista jellegű utazásnak.

Mind abszolút számát, mind arányát tekintve a Bulgáriába menő idegenforgalmunk volt a legkisebb. Ez feltehetően a nagyobb földrajzi távolságnak, s az ezzel járó utazási költség többletnek és kényelmetlenségnek tudható be. Azt sem feledhetjük, hogy a nagyobb távolságra kényelmesebb autós turizmus majd csak az 1960-as évek végétől ölt tömeges méreteket. Ekkor épültek ki a megfelelő benzinkutak, utak s nem utolsósorban a szabad elhelyezkedést biztosító szálloda- és fizetővendég hálózat. De egyelőre magasak az utazás árai is. 1957-ben pl. egy-két hetes várnai társasút 2630 Ft-ba került akkor, amikor egy ipari munkás havi átlagkeresete 1482, illetve a mezőgazdasági állami szektorban dolgozóé 1160 Ft volt. Ellensúlyozná viszont mindezt, hogy – amint egy bulgáriai tudósításból kitűnik – maga a megélhetés olcsó volt. 1958-ban pl. egy 2 személyes, fürdőszobás, erkélyes, a tengerre néző szoba napi ára Várnában 30–35 leva (kb. 50 Ft!) körül mozgott. Az étkezés ára is mérsékelt. Egy étlap tanúsága szerint a literes tálban szervírozott borjúhúsleves 4 levába, a sertéssült 6,40 levába, a gyümölcs pedig csak fillérekbe került. Ezek a kedvezőbb ellátási és üdülési lehetőségek azután majd a magyar–bolgár vízumkényszer eltörlése (1964. szeptember 21.) után 1965-től fejtik ki kedvező hatásukat.

Nyugat-Európa, kapitalizmus

A nyugatra irányuló forgalom a politikai légkör enyhülésével emelkedett, s 1963-ban az 1958. évinek már több mint négyszerese. Az útlevéligényléseknél életbe léptetett új rendelkezések (útlevélkérelem 60 helyett 30 napon belüli elbírálása), valamint a 70 $-ra felemelt valutakeret nagy könnyítést jelentettek. Az intézkedések nyomán ez esetben is – mint a népi demokratikus országokba irányuló forgalom esetében – főleg az egyéni turizmus növekedett a kezdeti évek zömében látogató jellegével szemben. Mind a társas, mind az egyéni utazók célállomásai főként a „tradicionálisan felkeresett országok” (Ausztria, NSZK, Olaszország, Franciaország, Görögország) voltak.

Arról, hogy mibe került a magyar turistának egy-egy külföldi út, nehéz pontos információt nyernünk. Hiszen egyéni úton mindenki külön „elszámolásban” állott külföldi rokonaival, ismerőseivel. S ezt kiegészítették a külföldre vitt „csereholmik”. Mégis, az utazási irodák prospektusai adnak bizonyos támpontot e tekintetben is. Átnézve a mai tetszetős kiadványokhoz képest igen szerény kivitelű, néha csak 2-3 lapból álló prospektusokat, kiderül: egy-egy patinásabb helyen eltöltött 10–12 napos üdülés költsége jóval meghaladta az átlagember havi keresetét. 1960-ban pl. Karlovy Vary-ban; illetve Marianska Lazneban 12 napos pihenés 2740 Ft-ba került (plusz kb. 900 Ft költőpénz), miközben a gyáripari dolgozóknak csak 3,6%-a, a mezőgazdasági állami szektorban dolgozóknak pedig mindössze 1,4%-a keresett többet 3000 Ft-nál.

Részben a külföldi út költségeinek magas volta az egyéni háztartásköltségeken belül, részben a szocialista országokban meglévő áruhiány magyarázza azt, hogy a külföldet megjárt emberek nemcsak mesélnivalókban gazdagon, hanem, amint azt egy szellemes karikatúra ábrázolta, degeszre tömött bőröndökkel is tértek haza. Szinte mindegyik országnak volt jellegzetes „áruvédjegye”. Egy 1964-es Népszabadság-cikk például arról panaszkodik, hogy még mindig hódít a „nylon szemlélet”, tart még a zsebrádió- és óravarázs. A cikk szerint egyesek az utazást valamilyen beszerzési akciónak fogták fel, s a világjárás „szépségét”, hasznosságát ennek alapján mérték. A nyugati utazáson részt vevők közül bizonyára sokan kuporgattak zsebrádióra, fényképezőgépre, karórára, nylonharisnyára, nylonkendőre. A mai közép-korosztály bizonyára emlékszik még az orkánkabát-kultuszra. De féltve őrzött kincs volt egy-egy pár nylonharisnya is. Vámbűntett miatt foganatosított házkutatás során pl. C. Gábor lakásán „a fehérneműs szekrényben a lepedők alatt elhelyezve lapos csomagban 40 db nylonkendőt, a törölközők között pedig 20 pár eredeti csomagolású nylonharisnyát” találtak.

Politikai konszolidáció, egyéni utazási, világot-megismerési vágyak, igényes szabadidő-eltöltés így jártak együtt az 1956 utáni újrakezdés éveiben.

2. Képek


1. Balatoni sajtófigyelõ, 19471950�TÖRTÉNELMI SAJTÓSZEMLE

PÓTÓ János

Balatoni sajtófigyelő 1947–50

A balatoni nyaralásról Siófokon 1947–50 között az üdüléssel foglalkozó sajtófigyelőt állítottak össze. A Somogy megyei Levéltár bocsátotta rendelkezésünkre a rendkívül bőséges, immáron levéltári anyagot, amiért ezúton is köszönetet mondunk. Az alábbiakban ezekből a sajtókivágatokból közlünk – a felszabadulás utáni üdülő kultúra átalakulását is mutató – szemelvényeket. (A szerk.)

Siófok – mint ismeretes – teljes négy hónapon át állt a harcok gyújtópontjában és a Vörös Hadseregnek azt kétszer kellett visszafoglalnia. A fürdőhelyet heteken át nemcsak az orosz, hanem a német tüzérség is bombázta és Füred felől is aknazáport kapott. A németek a vasúti és a közelében készült közúti hidat kétszer robbantották fel és ugyancsak rombolásokat okoztak a sióparti épületekben. A nagyarányú károsodás ellenére Siófok föveny fürdőjét már 1946-ban üzembe helyezték, erre a fürdőidényre pedig a kitűnő siófoki nagystrandot új építményekkel bővítették és helyreállították. Újabb szórakoztató helyiségekről gondoskodtak. Az üdülőhelyi bizottság 5000 kötetes könyvtárat rendezett be és bocsát az üdülők rendelkezésére, akik ezidén jórészt a főváros legnagyobb üzemeinek és jóléti intézményeinek dolgozóiból kerülnek ki… (Magyar Nemzet, 1947. máj. 28.)

Lelle: az új Siófok. A hajnali piacnyitásra érünk be. A nyaralókból ömlik a panasz:

– Budapesti jegyeinkkel mindent csinálhatunk, csak éppen be nem válthatjuk. Hiába volt a polgármesteri utasítás, hogy a lepecsételt jegyeket vidéken beváltják, itt erről semmit nem tudnak, vagy nem akarnak tudni. Igaz, hogy van minden – jegy nélkül.

Éhes nyaralók imbolyognak a strandok között. Sok munkásüdülő is kénytelen volt felemelni a már előre régen nagy nehezen befizetett pótdíjakat: nem bírják a hetekkel ezelőtt megállapított áron adni a kosztot a dolgozóknak a spekuláció miatt (Független Magyarország, 1947. júl. 7.)

Sok a panasz a balatoni panziósok ellen. Ennek oka: igen sok olyan panziós van, aki a három hónapos balatoni évadban akarja megkeresni tizenkét hónapi megélhetését. (Kis Újság, 1947. aug. 14.)

A Szakszervezeti Tanács kezdeményezésére Gerő Ernő elvtárs, közlekedésügyi miniszter, a budapesti üzemek és vállalatok részére rendkívül kedvezményes áron hétvégi, úgynevezett Dolgozók Balatoni Különvonatát engedélyezte. A különvonatok megfelelő számú jelentkező esetén szombat–vasárnaponként Budapest–Balatonboglárig, ill. Balatonfüredig és vissza ... közlekednek. A vonatdíj Siófokig ill. Balatonkeneséig és vissza egységesen 10 forint, Balatonboglárig ill. Balatonfüredig és vissza 13 forint… (Haladás, 1947. aug. 15.)

Lelle az idei békenyár során vezető szerepét divatosságának köszönhette. A könnyű pénz szerencselovagjai mellett színésznők, dizőzhad és jazzband-sereg szállta meg Lellét. A pesti „szépasszonyok”, a Duna-parti arszlánok és a kevéspénzű sznobok a balatoni nyaralás örömeit Lellén szerezték meg maguknak... Siófok idei nyarát a szociális üdültetés jellemezte. Munkásüdülők várták a dolgozók ezreit és hétvégi kirándulások során ismertették meg a dolgozó tízezrekkel ennek a selymes, bársonyos Balaton-partnak szépségeit. (Demokrácia, 1947. aug. 24.)

A nagykanizsai földhivatalhoz bizottság érkezett és közölte, hogy a Balaton mentén három kilométeres körzetben felülvizsgálja a földhöz-juttatásokat... a Balaton vizét övező három kilométeres körzetben a nagy gyárvállalatok és üzemek kapnak telkeket üdülőtelepek céljaira. Ezért a kiosztott földeket igénybe veszik. (Népszava, 1947. szept. 19.)

Az egyik budai adófelügyelőség hivatalában vagyunk, ahova most idézik be a drágább nyaralóhelyek nyári vendégeit. A nyaralóhelyeken annak idején összeírták azokat, akik huzamosabb ideig tartózkodtak ott, dorbézoltak, éjjelenként a bárokat látogatták, drága italokat fogyasztottak és nagyobb összegben kártyáztak… Megkérdeztük a hivatal főnökét, miért idézik be sorra a nyaralókat a hivatalba?

Azt méltányoljuk, ha egy dolgozó, aki keresetét igazolni tudja, egészségi szempontból pihen és gyógyíttatja magát még áldozatok (kölcsön, segély) árán is. De meg kell állapítanunk, hogy a fürdőhelyeken dőzsölők miből


teremtették elő a pénzt, holott legtöbbször a legalacsonyabb adózási kategóriába tartoznak... (Kis Újság, 1947. nov. 27.)

A balatoni hajók helyreállítása állandóan folyik. Ezen a nyáron két hajó kivételével már az egész békebeli hajópark üzemben lesz és így remény van arra, hogy minden kikötőt bekapcsolhatnak majd a forgalomba. (Balatoni Kurír, 1948. márc. 18.)

Ingyen nyaralnak a munkaverseny győztesei. A tárgyalások javában folynak. A Balatoni Szálloda- és Panziótulajdonosok Egyesülete már benyújtotta a jegyzéket: hány dolgozó kedvezményes üdültetését vállalhatnák az egyes üdülőhelyek? Az elgondolás az, hogy minden panziós a szobák bizonyos százalékát haszon nélkül, teljesen önköltségi áron bocsátaná a dolgozók rendelkezésére. Ezen felül pedig – ugyancsak megállapított arányban – teljesen ingyen vállalnák a munkaversenyek győzteseinek ellátását… (Kossuth Népe, 1948. ápr. 27.)

Június 20-án különvonat viszi a csepeli dolgozókat a siófoki új WM-strandra. A különvonat Csepelről indul. Nem kell a Déli pályaudvarhoz menni. A Sió folyó közelében fekvő 10 holdas, fenyves WM-park pompás kőkerítéssel van körülvéve, és ezért a dolgozók zavartalanul és otthonosan fogják magukat érezni saját strandjukon és ezentúl bőven lesz alkalmuk a Balaton áldásos vizét egészségükre hasznosítani

A strandtelepen a gazdag műsorról, tánczenéről a WM Kulturális Osztály fog gondoskodni. (Fogaskerék [Csepel] 1948. máj. 28.)

A Siófok-telepi kaszinókertből hatalmas népkertet létesítenek, mely díjtalanul áll a nyaralók rendelkezésére. (Kis Újság, 1948. jún. 27.)

A Balaton menti nyaraló- és üdülőhelyekről az ottani kiskereskedőktől olyan kérelmek futottak be a KISOSZ-hoz, hogy vasárnap nyitva akarják tartani üzleteiket. A kereskedők arra hivatkoztak, hogy az üdülőhelyek forgalmát ma elsősorban a víkendvonatok jelentik. (Új Hírek, 1948. júl. 5.)

Kitűnően üdülnek a Balatonon a fővárosi gyermekek. A főváros a Balaton mellett és más vidéki üdülőtelepeken 5000 egészségében leromlott és üdülésre rászorult gyermeket nyaraltat. A héten a gyermekeket a főváros vezetői néhány szülő kíséretében meglátogatták. Az apró gyermekek kitűnően érzik magukat és az elmúlt három hét alatt 2-3 kilót híztak. (Friss Újság, 1948. júl. 10.)

A Rádió-zenekar aug. 20-án Siófokon szabadtéri hangversenyt rendez Klemperer Ottó vezénylete mellett. (Pesti Műsor, 1948. aug. 6.)

A fürdőszezon meghosszabbítása érdekében Siófok üdülőhelyi bizottsága után Keszthely is beadvánnyal fordult a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, hogy szeptember 6. helyett szeptember 15-ig hosszabbítsák meg a nyári iskolai szünidőt. Ezzel a fürdőidényre nézve katasztrofális időjárás okozta károkat némileg még pótolhatnák a balatoni érdekeltségek. (Keszthelyi Újság, 1948. aug. 15.)

Az idény befejeződött. Ritkán köszöntött csúnyább, esősebb nyár a Balatonra mint 1948-ban, és mégis: soha több ember nem látogatta meg a tó környékét, mint az idén. A harmincas évek nyaralórekordja körülbelül száz-százötvenezer ember, az idén már kétszázötven-háromszázezer között mozgott a szám. Közismert, hogy a nyaralók szociális eredete megváltozott. Előbb a kis- és nagypolgárság üdülőhelye volt, most három év óta egyre inkább a nép, főleg a munkásosztály veszi birtokába a csodálatos tavat (Politika, 1948. szept. 4.)

Köszönetet mondunk Szabó Jánosnak, a Jókai hajó kapitányának, és a hajó legénységének, akik önzetlen munkájukkal lehetővé tették, hogy a siófoki üdülőnk felavatásán résztvevő bányászvendégeink ingyen, kellemes sétautat tettek a Balatonon. (Bányamunkás, 1948. okt. 2.)

A Siófokon nyaraló bányászokat Szlovákia egészségügyi minisztere meglátogatta. Ez alkalomból ígéretet tett, hogy jövő nyárra ezer magyar bányászt visznek üdülni Szlovákiába, cserébe ezer szlovákiai bányász Magyarországon való nyaraltatásáért. (Szabad Nép, 1948. okt. 7.)

Az idén 300 000 dolgozó számára teszik lehetővé, hogy az ország legszebb vidékein épült üdülőtelepeken pihenhessenek. A háromszázezres létszámból a bányaipari dolgozókra 10 000 főnyi keretet állapítottak meg, és gondoskodnak 2000 bányászgyermek üdüléséről is. (Magyar Nap, 1949. ápr. 20.)

Siófokról érkeztek a következő sorok:


Boldog örömmel köszönjük a népi demokráciának, hogy az üdültetés áldásában részesített bennünket.

Az üdülőben mindenki azon igyekszik, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat. A pihenésből visszatérve rajta leszünk, hogy becsületes és szorgalmas munkánkkal az ötéves terv célkitűzéseit a legrövidebb idő alatt, maradéktalanul hajtsuk végre. Így lesz boldog és megelégedett ennek az országnak minden dolgozója.

Elvtársi üdvözlettel

A Gizella Gőzmalom Siófokon üdülő dolgozói.

(Népszava, 1949. máj. 10.)

A Nemzeti Színház siófoki üdülőjét valamennyi színház és a rádió tagjai is igénybe vehetik. Színházi élmunkás napi 4 forintot fizet, a többi művész pedig gázsija arányában járul hozzá a nyaraláshoz. (Világ, 1949. máj. 27.)

Láfka Vince elvtárs, segédmunkás, még ma is nagy elragadtatással beszél siófoki üdüléséről… A sok szép és jó mellett különösen az étkezésnél tapasztalta, hogy mennyire megbecsülik ma már a dolgozókat. Az egyik szerdai napon például a következő étrendje volt: reggeli: tejeskávé, vaj, méz, kenyér; ebéd: becsináltleves, sülthús, saláta, sütemény; uzsonna: hideg tej kenyérrel; vacsora: székelygulyás és sajtostészta. Egy másik nap, amikor Badacsonyba mentek kirándulni, akkor ebédre sajtot, hagymát, szalámit, retket, szalonnát és kenyeret kaptak, hazaérkezésükkor pedig zöldségleves, sülthús burgonyafőzelékkel és túrógombóc várta őket. Ez így ment nap mint nap… (Győrmegyei Hírlap, 1949. jún. 23.)

Június 12-én érkeztünk Siófokra az üdülőbe. Még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy valaha egy bányász ilyen egészséges helyre beléphet. Nem is lehet leírni azt a boldog megelégedést, melyet dolgozó munkatársaim szeméről le lehetett olvasni. Felejthetetlen élmény a felkelő nap, az ózondús levegő s az ablakok alatt morajló Balaton. Salgótarján, Pécs-vidék, Borsod, Dorog bányavidékeinek dolgozói üdülnek itt velünk együtt. Köszönjük Pártunknak és Rákosi elvtársnak, hogy népi demokráciánk ide is eljuttatott bennünket.

Fekete Márton

X-es akna dolgozója

(Komárom–Esztergom vármegyei Dolgozók Lapja, 1949. júl. 3.)

Július 5-én pártnapot tartottunk itt az üdülőben. Pártnapunkról táviratot küldtünk a mi szeretett vezérünknek, Rákosi elvtársnak. A táviratban megírtuk, hogy itt is mindennap meleg szeretettel és hűséggel gondolunk rá. Itt sem felejtettük el, hogy támogatni akarjuk és fogjuk minden cselekedetünkkel és gondolkodásunkkal irányító munkájában. Majd meglátják, ha hazatérünk.

Dorog, Salgótarján, Pécs, Tatabánya, Borsod Siófokon nyaraló dolgozói. (Bányamunkás, 1949. júl. 15.)

Tisztelt Miklós Ferenc munkatársam... A tömegek között terjesztett elégedetlensége és a rosszindulat már olyan agresszíven magasztalja a múltat és lekicsinyli a demokrácia munkáját és nem gondol arra, hogy ez az üdültetés az alig 4 éves demokrácia kicsiny gyermekcipőben járó szociális szüleménye. Munkatársam azt mondja nekem, ön ha üdülni megy, csak a feleségével akar menni, kérdem öntől, bent dolgozik a felesége?

(Fogaskerék [Csepel] 1949. júl. 16.)

Siófok új honfoglalóival együtt vették birtokukba a lágy balatoni fövenyt a dolgozók gyermekei is. A népjóléti minisztérium két gyermeküdülőt is létesített itt. A nagyobbikat, amelyben 180 apróság szórakozik vidáman, Ratkó Annáról, az első női miniszterről nevezték el… (Friss Újság, 1949. júl. 24.)

Csütörtökön Siófok zászlódíszbe öltözött. Óriási tömeg várta a Balatonhoz érkező 72 tagú koreai csoportot. Zenekar, magyar munkáslányok, úttörők, a munkásüdülőkben nyaralók sokasága kitörő lelkesedéssel fogadták külföldi vendégeinket. A Magyar Dolgozók Pártja nevében Gáncs Lajos elvtárs az egész Balaton-környék őszinte szeretetét tolmácsolta a lelkesen ünnepelt koreaiaknak… (Fehérvári Napló, 1949. aug. 28.)

Nagy sikerrel zárult a soproni országos zenei verseny... Élmény volt meghallgatni a verseny egyik győztesét, Kontra Antal hegedűművészt, aki nagyszerű játékáért jutalomképpen Siófokon egy hétig fog nyaralni… (Győrmegyei Hírlap, 1950. ápr. 21.)


Vidéken nyáron a gyógy- és üdülőhelyeken levő élelmiszer és bazárüzleteket vasár- és ünnepnapokon reggel 8-tól déli 12 óráig lehet nyitva tartani. (Független Magyarország, 1950. máj. 1.)

A Balaton gyógyító céloknak különösen megfelel, mert makroklímája kímélő jellegű, ingerei közül a biológiai sugárgazdagság jótékony hatású, mikroklímája pedig a gyermekgyógyászatban különösen figyelemre méltó. Utókúráknál különösen a zalai–veszprémi partok ajánlatosak. Minden jel arra mutat, hogy közegészségügyi fontossága is egyre jobban emelkedik. (Kis Újság, 1950. máj. 5.)

A Balaton menti üdülő- és nyaralótelepeken a tejvállalatok útján forgalomba hozott nyers teljes tej legmagasabb fogyasztói ára literenként 1,30 forint, a legalább 3,3 százalék zsírtartalmú pasztőrözött kannatej legmagasabb fogyasztói ára literenként 1,50 forint… (Élelmiszerkereskedők Lapja, 1950. máj. 13.)

A Balaton partján

A nap ragyog a Balaton felett,

Sugár kévéje mártja az eget,

Az árnyas parton víg munkáscsapat

Üdül a sűrű, lombos fák alatt...

Harcuk gyümölcsét nyújtja itt a Párt,

Kék tavon, hol a láthatárt

Csak fény szegélyezi és nótaszó

S tündéri táncot lejt a tiszta tó (Friss Újság, 1950. jún. 4.)

Az inotai úttörők a Balatonra tettek kirándulást. Siófokra vonattal érkeztek, ahonnan hajóval Tihanyba mentek tovább. Hazafelé jövet Siófokon fürdőztek és szórakoztak az inotai gyermekek. (Fehérvári Napló, 1950. jún. 13.)

A MOKÉP a legjobb filmeket viszi az üdülőhelyekre. Sok helyen egy héten kétszer is rendeznek mozielőadást, melyet a nyaralók egy forintos áron nézhetnek végig. Ezenkívül a kultúrautók is visznek magukkal kultúrfilmeket… (Népszava, 1950. jún. 14.)

A Magyar Munkásmozgalmi Intézet ... az ország minden megyéjében összesen 69 helyre vitte el kiállítási anyagát a magyar munkásmozgalom történetéből… A MMI július és augusztus hónapban Siófokra és Hévízre viszi kiállítását. Két hónapon keresztül mód nyílik az ország különböző részeiről üdülésre érkező dolgozóknak, a helyi és környékbeli lakosságnak, úttörő és ifjúsági táboroknak, hogy a magyar munkásmozgalom történetével a kiállítás anyagán keresztül megismerkedjenek (Magyar Nemzet, 1950.jún. 28.)

…felejthetetlenül szép látvány volt június 26-án, hétfőn a délelőtti órákban a Siófokon felvonuló komoly ünnepi csoport. A Bányász üdülő, MÉMOSZ, Chinoin és Szikra üdülők vendégei vonultak ki fegyelmezett sorokban a szovjet hősök emlékművéhez, hogy azt megkoszorúzzák

Örömmel tölt el bennünket az a tudat, hogy a békéért folyó harcról üdülésük alatt sem feledkeznek meg nagyüzemi dolgozó társaink. (Somogyi Napló, 1950. júl. 1.)

Harsogó éljenzés és zeneszó fogadott bennünket, majd rövid, de szép, értékes üdvözlőbeszéd hangzott el. Láttam, egyeseknek könny jelent meg a szemében... Természetesen a kollektív szellem megkívánta a rendszert. Így naponta a felkelés 8 óra előtt, reggelizés 8 órakor volt, de előtte volt a sajtóbeszámoló és a hozzászólások. Utána a Balatonra mentünk napozni és élvezni a vizet. Az öltöző használati díja 30 fillérbe került, ha 50 fillért fizettünk, akkor 1 órai csónakázásra mehettünk, ha 1 forintot fizettünk, akkor motorcsónakázásra is elmentünk. Kulturális igényünk is ki volt elégítve. Siófokon 1 forintért mehettünk moziba.

Búcsúestünk azonban kimagasló volt. A kétheti együttlét testvéri kapcsolatokkal fűzött össze bennünket. Egyik elvtársunk egy nagyon szép, nívós beszédet tartott, melyben kitért a népi demokráciánk erőteljes gazdasági, kulturális és politikai fejlődésére – hozzátéve azt a nagy igazságot, hogy a dicső Szovjet Hadsereg felszabadító erejének és támogatásának köszönhetjük ezt a szabadságunkat.


Ez a beszéd valamennyiünk részére tartós emlék marad.

Elérkezett az idő, hogy ismét hazajöjjünk. Pihent aggyal és testtel folytatni azt a munkát, amit abbahagytunk a pihenés előtt a jövőért, az 5 éves tervünkért.

Lenin és Sztálin, Rákosi elvtársunk bölcs tanításai adta meg nekünk azt a lehetőséget, hogy nekünk ilyen szép élményeink lehettek, amelyek felejthetetlenek számunkra.

Kelt: Felszabadulás VI. nyarán. (Athenaeum, 1950. júl.)

Balatonföldváron a „Balaton gyöngye” étterem N. V. kerthelyiségében Hajdú Péter zenekara játszik és szórakoztatja a jazzra éhes „urakat” és „hölgyeket”. A nyugati „zeneművek” és ömledező pisztonszólók, trágár szövegű „énekek” között egyszer csak a DIVSZ-himnusz hangjai csendültek fel, amelyre a jelenlevő „előkelő” közönség táncolt. Minden öntudatos ifi felállva, a lelkesedéstől kipirult arccal énekli ezt a dalt, és akkor ezek a swing-urak ezt műsorra tűzik... (Világosság, 1950. aug. 25.)

2. Képek


1. Proletárgyerekek nyaralása királyi költségenP.

Proletárgyerekek nyaralása – királyi költségen

A Ferenc József halála után, 1916-ban császárrá és királlyá koronázott IV. Károly 1917-ben sajátos akciót indított: avval a céllal, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz népei, jelentős összeget bocsátott a birodalma két felében élő szegényebb – elsősorban ipari munkásszülők gyermekei kölcsönös nyaraltatásának megszervezésére. Töltsenek magyar gyerekek a tengerparton vagy a hegyekben néhány hetet, az ausztriai szülők pedig magyar falvakba küldjék gyermeküket! A Magyarországra érkezett sok ezer gyermek elhelyezése, ellátása meglehetősen zökkenőmentes volt – annál nagyobb botrányba fulladt a magyar gyermekek 1918 nyarára szervezett tengerparti üdültetése.

A lapok április végétől hirdették az akciót, amelyet külön kormánybiztos irányított. Az eredeti tervek szerint 20–30 000 6–12 éves gyerek 6 hetes nyaralásáról lett volna szó, végül 10 000 budapesti és 5000 Budapest környéki gyerek kiutazását szervezték meg. A kiválasztás részben a gyermekkórházak javaslatai, részben a napisajtóban meghirdetett helyeken és időpontokban történt jelentkezés alapján különböző polgári jótékonysági és szociáldemokrata szervezetek közreműködésével zajlott. Több turnusban július elejétől akarták indítani Abbáziába (Opatija) és a környező üdülőhelyekre a különvonatokat, azonban – noha megelőzően szervezés ürügyén tucatjával töltöttek tisztviselők heteket a színhelyeken – csak július 20-án kelhetett útra az első csoport. Hatalmas felhajtás volt az indulásnál: katonazenekar játszotta a Himnuszt, pufogtak a frázisok. A folytatás már kevésbé volt derűs: Fiuméban (Rijeka) senki sem várta a gyerekeket – végül nagy nehezen sikerült őket hajón az üdülőhelyre szállítani. Ellátásukról alig-alig gondoskodtak – utoljára Kaposváron kaptak meleg ételt, majd egynapi utazás után egy darab kenyérrel kellett beérniük. Napokig tartott, amíg a megfelelő elhelyezést megoldották és hiába juttattak elegendő mennyiségű élelmiszerjegyet a gyerekek ellátásával megbízott konyhákra, ezeknek fedezete nem volt. Az utolsó két hétre – nem utolsósorban a nyomorúságos körülményekről a sajtóból értesült felháborodott szülők nyomására – konszolidálódott a helyzet. Az első csoportokkal kiutazott 1300 gyerek augusztus 29-én érkezett haza. További csoportokat ekkor már – arra hivatkozva, hogy a gyermekeket ellátó személyzet munkájára a harctéren van szükség – nem indítottak. Az első csoportban utazott a 13 éves József Attila. Szabolcsi Miklósnak az ő fiatal éveit feldolgozó monográfiájából (Fiatal életek indulója. Bp. 1963. 151–155. l.) ismerjük e „nyaralás” történetét.

A radikális és szociáldemokrata sajtó legjobb tollú munkatársai – így Jászi Oszkár, Somogyi Béla, Kunfi Zsigmond – elemezték a történteket, cáfolva azokat a híreszteléseket, amelyek szerint elsősorban a horvát lakosság ellenséges magatartása okozta a kudarcot. Sokkal inkább arról volt szó, hogy – a nemzetiségi problémára oly érzékeny Jászi Oszkár találó megfogalmazásában – „a magyar indolencia [érzéketlen közöny] és osztrák bürokrata copf jogosulatlan magánérdekkel párosulva” vezetett a balsikerhez.

2. Képek


1. Nyár a külvárosbanGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

GLATZ Ferenc

Nyár a külvárosban

Olcsó fotográfus dobozokkal készültek az alábbi felvételek. Fényképezéshez még nem szokott kezek kattintották a masinát, a fény-árnyékviszonyok figyelembevételére még nem iskolázott szemek nézték ki a helyszint a felvételekhez a családtagokról, barátokról. A társadalmi méretűvé szélesedő fotózás emlékei ezek. A középosztálybéliek szabadidő-töltésének már az első világháború után természetes velejárója a családi ünnepek vagy kirándulások, túrák megörökítése, s a filmet azután a Budapesten és a kisvárosokban, sőt községekben is mind nagyobb számmal megjelenő kis fényképész műhelyekben hívatják elő, nagyíttatják. Csak a harmincas években jutnak el az első olcsó géptípusok a műveltebb, szakmunkás rétegekhez, a magukat a városi kultúrában már otthon érző, jobbára már nem elsőgenerációs fiatal munkásokhoz. A gép kezelése még egyszerű; alig kell – és lehet – a fényerősséget, expozíciós időt állítani. Az elkészült, jellegzetesen csipkézett szélűre vágott felvételek saját kézzel készített fotóalbumba, vagy véletlenül a családhoz került, szebb zsinórral összekötött dobozkába kerülnek megőrzésre: emlékként a majdani öregkor számára.

Régóta ismert nehézsége a történettudománynak a társadalom alsóbb rétegeinek megközelítése. A kisemberek – legyenek azok munkások, parasztok, kistisztviselők – a családban történt elhalálozás után nem viszik a megmaradt családi leveleket a kézirattárakba, levéltárakba. S ahogy a tömeges méretű, többnyire az iskolákban megtanult levelezési formulák után készült szerelmes, baráti, családi írások személyes emlékei maradnak a leszármazóknak, ugyanígy „csak” a gyermekek, unokák részére hátrahagyott ereklyék a sárga-barna tónusú elmosódott körvonalú fényképek. Tanúsítói is, hogy a nagymamára, nagyapára, bácsikákra mennyire hasonlítanak az éppen újonnan születettek. Megjegyezzük a ruházat, a divat maitól eltérő voltát, s hogy nagyapáink milyen peckesen állnak a még „nagy dolognak” számító lencse előtt, de miért is jutna eszünkbe, hogy ezek a képek, az üdvözlőlapok szokványos sorai mind-mind értékes emlékei egy korszak társadalmi közkultúrájának. Dehogy gondolunk arra, hogy az immáron tévé- vagy rádióműsorokból is megismert diplomáciai tárgyalások jegyzőkönyvei, miniszterek és egyéb „főemberek” levelezései, a róluk készített professzionista fotófelvételek közé valók lennének az elhaltak után a család tagjainak szétosztott régi „kacatok”. Így azután a történetkutató, aki figyelmét mind szenvedélyesebben fordítja az „alullévők” kultúrája felé, nem talál közvetlen, e társadalmi rétegek kezeitől származó emlékeket, hogy forrásként használja azokat…

Az alábbiakban „magángyűjteményekből” – milyen nagyképűség így nevezni a családi kommersz szekrények iratoknak, jótállási céduláknak, különböző vényeknek fenntartott kis rekeszeit – kértünk néhány felvételt nyaralásokról, szabadságos napokról. Tömegével kallódó, de az új szemléletű történetírásnak elsődleges forrásanyagai lehetnek ezek...

2. Képek


tankonyvtar.hu · web viewhistória 1983-03 história 1983-03 minden jog fenntartva. bármilyen...

Documents