tankonyvtar.hu · web viewkirobban a koreai háború. 1950. szeptember 23. az internal security act...

História 1984-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1984-01Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Atomháború ............................................................................................................................ 12. Képek ...................................................................................................................................... 1

2. .......................................................................................................................................................... 31. Atombomba atomrakéták� ....................................................................................................... 32. Képek ...................................................................................................................................... 6

3. .......................................................................................................................................................... 81. Fegyverkezési verseny. Krónika, 19451968.� .......................................................................... 8

1.1. Fegyverkezési verseny. Krónika, 19451968.� ........................................................... 172. Képek ................................................................................................................................... 18

4. ....................................................................................................................................................... 331. Béke és birodalom. Az Augusztusi Béke Oltára és a Pax Romana ...................................... 332. Képek ................................................................................................................................... 35

5. ....................................................................................................................................................... 371. A Wallenberg-emlékmû ........................................................................................................ 372. Képek ................................................................................................................................... 39

6. ....................................................................................................................................................... 421. A királypuccsok és a kisantant I. rész� � ................................................................................... 422. Képek ................................................................................................................................... 45

7. ....................................................................................................................................................... 491. Cseh térképek a Monarchia felbontására ............................................................................. 492. Képek ................................................................................................................................... 49

8. ....................................................................................................................................................... 521. Nové ZámkyÉrsekújvár, 1938� .............................................................................................. 522. Képek ................................................................................................................................... 55

9. ....................................................................................................................................................... 561. Címerek és társadalom ......................................................................................................... 562. Képek ................................................................................................................................... 57

10. ..................................................................................................................................................... 621. Régi és új városi címerek ..................................................................................................... 622. Képek ................................................................................................................................... 63

11. ...................................................................................................................................................... 661. A magyar katolikus egyház struktúrája a polgári korszakban. II. rész ................................. 66

12. ..................................................................................................................................................... 701. Magánalkalmazottak túranaplói, 19261941. A Természetbarátok Turista Egyesülete �Magánalkalmazottak Csoportja ................................................................................................ 702. Képek ................................................................................................................................... 71

13. ..................................................................................................................................................... 721. A bábától az orvosnõig ......................................................................................................... 722. Képek ................................................................................................................................... 74

14. ..................................................................................................................................................... 781. Szemirámisz függõkertje� � ...................................................................................................... 782. Képek ................................................................................................................................... 80


1. AtomháborúGLATZ Ferenc

„Négy perccet 12 előtt. Még több atombomba és az egész történelemnek vége”. Szűkszavú, talán a legdrámaibb felhívás az európai fegyverkezésellenes mozgalomban…

A korszakhatárokat a történészek utólag állapítják meg. 1914 júliusának végén, vagy 1939 szeptemberének elején a pesti vagy a bécsi polgár a szokásosnál nyugtalanabbul itta uzsonnasörét, olvasva az újsághíreket. De nem érezte a világégések kezdetét. A jelenben élők talán azért sem érzékelik a kortörténeti változásokat, mert az emberi magatartás szoros tartozéka a struccreflex… Egy pillantás 1983 végén az európai folyóirat-irodalomra: drámai hangok, képek fegyverről, atomról, világégésről… Most talán mégis a történésekkel egy időben rázta meg valami az európai értelmiség gondolkodását …

Az egyén egy-egy személyes megrázkódtatás után újraértékeli életének korábbi szakaszait. Társadalmi szinten a köznapi gondolkodásban is végbemegy mindez. Esti értelmiségi összejövetelek beszélgetéseinek középpontjában évtizedekig diplomáciai tárgyalások, egyezkedő felek nyilatkozataiban fellelhető árnyalatok értelmezése állott. Magyarországon éppen úgy, mint Párizsban vagy Moszkvában. A katonákra s fegyvereikre inkább a díszszemléken figyeltünk. Történészi műveltségünkből is hiányzik a mindenkori katonaság, hadsereg, fegyverek ismerete. Ma megdöbbenünk tegnapi vakságunkon. Nem láttuk a hatvanas–hetvenes évek békés időszakában, hogy míg szembenálló hatalmak államférfiai a filmhíradó operatőreinek kameráiba mosolyogva szorongatták egymás kezét, addig – most sietséggel előszedett statisztikáink tanúsítják – rohamosan fegyverkeztek. Támadó szándékkal vagy kénytelenségből 83 ősze, a rakétaválság nem kezdőpontja egy folyamatnak. A fegyverkezésnek, a gazdasági-termelési szféra militarizálásának az elmúlt évtizedek történetében sokkal nagyobb volt a szerepe, mint gondoltuk. A második világháború utáni korszak történetét több vonatkozásban újra kell értékelnünk.

Európa a lehetségessé vált atomháború összecsapási területe lett. Utolsó korszaka kezdődött a két és félezer éves európai civilizációnak? Nemzetközi megállapodások, hosszú tárgyalássorozatok eredményeként aláírt szerződések gyengének bizonyulnak. Felül kell vizsgálnunk az állami–nemzetközi érintkezések eddigi, a 16. századtól fokozatosan kialakult, finoman kimódolt viselkedésformákkal szabályozott, méregdrágán fenntartott intézményrendszerének mindenhatóságába vetett hitünket? Százkilométeres emberlánc, több százezres tömeggyűlés hatástalan emberáradat csupán. A kormányzat nem engedi vitatni döntését. Csődöt mondanak végérvényesen az újkor klasszikus politikai mechanizmusai, a maguk parlamenti, pártközi tárgyalásai? Új típusú intézményeket, fórumokat, a közösségi élet biztonságát szavatoló biztosítékrendszert kell keresni? A múltból fakadó, talán nem jogtalan kérdésfeltevései a történetírásnak a jelennel szemben.

Bizalmi válság. Nemcsak állami vezetők, de állampolgárok milliárdjai között is. A modern, ismeretközlő apparátusok, újságjaikkal, műsorszóró szerkezeteikkel képesek biztosítani a rosszhiszeműséget, nemcsak kormányokkal, de népekkel szemben is. Különböző fejlődési utat bejárt, más-más szokásrendet rögzített civilizációk feszülnek így egymással szembe. Ami az egyik hagyományos gondolkodása szerint tárgyalási készséget, engedményt jelent, a másik szerint propagandának, gyengeségnek, vagy éppen hetvenkedésnek minősül. A saját történelmükből leszűrt jövőképet, alkotmányos-társadalmi rendet kérik számon a másikon. A rögzülések gátjai is a másik megértésének …

A történetírás a múlt század óta az egyes civilizációk helyi közösségi hagyományainak legfőbb rögzítője. Mindenekelőtt az európai történetírás. Fogalomkészletét is a nyugat-európai társadalmak tanulmányozásából fejlesztette ki. Nem érti az új világrészek másként szerveződött közösségeinek belső mozgatóit, nemcsak az ázsiait, afrikait, de gyakran az amerikait, a szovjetet sem. Keveset is tud róluk. Nemcsak a klasszikus, újkori fejlődés során Európában kijegecesedett intézmények felett járt el az idő az ezredfordulóra, de történetszemlélete, történetírása felett is? Jogos kérdése a társadalomnak történetírásával szemben…

2. Képek


1. Atombomba atomrakéták�BORUS józsef

Atombomba – atomrakéták

A Hirosimára 1945. augusztus 6-án ledobott atombomba hatásáról készült fényképek közül talán az a legdöbbenetesebb, amelyik az Oszaka Bank lépcsőjét ábrázolja. A bomba a banktól néhány száz méternyire robbant, s a robbanás pillanatában a bank lépcsőjén ülő ember a fény- és hősugárzás hatására teljesen megsemmisült. A gránitlépcső világosra színeződött, ahol pedig az ismeretlen ember ült, ott sötétebb folt maradt vissza, mert teste felfogta a fény- és hősugarakat.

Tudósok, bombák

Az atombomba kiváló tudósok, kémikusok és fizikusok hosszú kutatómunkájának eredménye: az első olyan fegyver, amely tervszerű tudományos kutatás terméke. Ismert adatokra kell emlékeztetnünk. A német Otto Hahn és Fritz Strassmann 1938 decemberében a Berlin-Dahlem-i Kaiser Wilhelm Institutban az urán neutronokkal való besugárzásával előidézte a nagy energiájú maghasadást. Az USA-ban 1939 óta nemzetközi hírű kutatók, köztük Albert Einstein dolgoztak sok ezer munkatárssal a maghasadás létrehozásán. 1942. december 2-án az Olaszországból kivándorolt Enrico Fermi Chicagóban üzembe helyezte a világ első atomreaktorát, amely az U 235 hasításával bebizonyította a folyamatos láncreakció lehetőségét.

Az atombomba előállítása költségeit és a résztvevők számát tekintve is óriási méretű vállalkozás volt. Az USA-ban „Manhattan Project” fedőnév alatt folyó kutatások költségei kétmilliárd dollárra rúgtak, és 36 000 vállalatnál összesen 600 000 tudós, mérnök és munkás dolgozott ennek a korábban elképzelhetetlen munkának a megvalósításán; de közülük legfeljebb minden ezredik tudta, hogy mi a cél. A nehézségeket két további adattal lehet illusztrálni: a Hanfordban felállított atomreaktor működtetéséhez 4 tonna abszolút tisztaságú grafitot kellett előállítani, az Oakridge-i izotópszétválasztó berendezésbe pedig olyan szűrőket kellett beépíteni, amelyeknek minden négyzetcentiméterén 775 millió nyílás volt.

1944 elején, amikor a siker még nem látszott biztosnak, Leslie R. Groves vezérőrnagy, a Manhattan Project katonai igazgatója megbízta a princetoni egyetem professzorát, Henry De Wolf Smyth-et, hogy írásban foglalja össze a tudnivalókat az atomfegyverről és létrehozásának szakaszairól. Az amerikai nemzetnek szánt beszámoló 1945. augusztus 2-ára készült el, haladéktalanul kinyomtatták. Augusztus 12-én, egy vasárnap reggelén átadták az újságoknak, másnap pedig könyvecske formájában forgalomba hozták; 35 centért bárki szabadon hozzájuthatott.

A Smyth-jelentés elkészültének időpontjában a Manhattan Project katonai és tudományos vezetői már nyugodtak voltak. Július 16-án, az Új-Mexicó-i sivatagban, Alamogordo közelében kipróbálták az új fegyvert. A kísérleti robbantás sikerült, az atombomba bevethető állapotba került. El kellett tehát dönteni, hogy bevessék-e a megmaradt egyetlen ellenfél, Japán ellen. Dönteni kellett abban is, hogy közöljék-e a titkot a Szovjetunióval, s ha igen, milyen formában?

Harry S. Truman, korábban Missouri állam szenátora, 1945 januárjától az USA alelnöke, majd Roosevelt 1945. április 12-én bekövetkezett halálától elnöke, a július 17-én kezdődött potsdami konferencia folyamán, július 24-én Churchill jelenlétében tájékoztatta Sztálint az új, rendkívüli robbanóerejű bombáról, de nem mondta meg, hogy atomfegyverről van szó. A közlésre Sztálinnak egyetlen arcizma sem rándult meg, amiből a két nyugati vezető azt a következtetést vonta le, hogy nem értette meg, milyen új fegyverről van szó. Valójában Sztálin tudta, hogy az amerikaiak atombombát próbáltak ki, és mint többek között G. K. Zsukov marsall emlékirataiból is tudjuk, a szovjet küldöttség szálláshelyén az ő jelenlétében beszélt is erről Molotov külügyi népbiztossal. Sztálin kijelentette: „Még ma beszélni kell Kurcsatovval a mi munkánk meggyorsításáról.”

Kurcsatov, Igor Vasziljevics, akadémikus, 1933-ban, harmincéves korában kezdett atomfizikával foglalkozni. Irányításával a Szovjetunióban 1944-ben ciklotront helyeztek üzembe, majd 1946-ban – Európában elsőként – atomreaktort. Az amerikai felderítőszolgálat már 1945 októberében értesüléseket szerzett a Szovjetunióban folyó hatalmas atomkutatási programról, 1949 augusztusában pedig bejárta a világot az első szovjet atombomba kipróbálásának híre.

1949 folyamán a Kínai Népfelszabadító Hadsereg befejezte az ország területének felszabadítását. Még ennek teljes megvalósulta előtt, 1949. október 1-jén megalakult a Kínai Népköztársaság. A szovjet atombomba híre és


Kína „elvesztése” az USA-ban külső halálos fenyegetés érzetét keltette. Fokozták az atomfegyverkezést, másfelől pedig a már korábban elkezdett kommunistaellenes hajszát, amit most az atomkutatásban tevékenykedőkre is kiterjesztettek. Vizsgálóbizottság elé idéztek baloldali, vagy ilyennek minősített embereket, sokan állásukat vesztették el, másokat letartóztattak és elítéltek. Ez a hisztéria a Rosenberg házaspár 1950 nyarán történt letartóztatásában, egy évvel későbbi elitélésében, majd 1953 nyarán végrehajtott kivégzésében tetőződött.

Az atombombák sorozatgyártása és felhalmozása más, mindenki által ismert adatokhoz vezet bennünket. Az új atombombák katonai hatásának kipróbálására az USA 1947 nyarán a Csendes-óceán térségében kísérleteket kezdett. A Marshall-szigetekhez tartozó Bikini fölött június 30-án repülőgépről ledobott bombával légköri kísérletet végeztek, ami csak félig-meddig sikerült. Július 24-én egy újabb atombombát 30 m mélységben, a víz alatt robbantottak, hajók között. 3–4 km átmérőjű vízoszlop keletkezett, ennek fényképe akkor bejárta a világsajtót és azóta is az atomkísérletek jelképe. Több nagy hajó elsüllyedt, mintegy 30 súlyosan megrongálódott. Ezek fedélzetén még négy nap múltán is veszélyes radioaktivitást mértek. 1953 tavaszán a nevadai sivatagban végrehajtott amerikai robbantások nagymérvű környezetszennyezést okoztak; a talaj több száz kilométeres körzetben radioaktívvá vált. Az egy évvel később innen 250 km távolságra forgatott, Dzsingisz kán életéről szóló film készítésében részt vevő 220 személy közül 1980-ig 91 rákban meghalt, köztük John Wayne és Susan Hayward színészek, Dick Powell rendező. A felvételekre akkor szüleiket elkísérő gyerekek közül többet ugyancsak rákos megbetegedés ért.

Atom, hordozók

Az atombomba kezdeti típusát nem lehetett volna a harctéren bevetni. A szállítására kizárólagosan használható négymotoros nehézbombázókkal alacsony támadást sem az elhárító fegyverek tüze, sem a saját bomba robbanása keltette veszélyeztetettség miatt nem lehetett végezni. A húszezer vagy még ennél is több tonna hagyományos robbanóanyag erejű robbanás veszélyeztette volna a saját csapatokat, de az ellenség katonáinak és a haditechnikájának megsemmisítése sem igényelte ekkora bomba bevetését.

A bomba tömegét tehát csökkenteni kellett, hogy célba juttatása könnyebb, robbanóereje pedig kisebb legyen. Kézenfekvő megoldásnak elsőként a nehéztüzérség meglevő lövegeinek felhasználása kínálkozott. Az ötvenes évek elejére az amerikaiaknak sikerült egy 28 cm átmérőjű gránátban atomtöltetet elhelyezni. Ennek a gránátnak a kilövésére azonban egy nagy tömegű, csak két különleges nyergesvontatóval mozgatható ágyúra volt szükség. Az „Atomit Anne”-nak becézett löveg szovjet megfelelője a moszkvai díszszemlén 1957-ben jelent meg lánctalpas, tehát önjáró kivitelben.

A későbbi években az atomtöltetek tovább zsugorodtak. Az US-haderő 1963-ban rendszeresítette az ugyancsak önjáró, 175 milliméteres atomgránát kilövésére alkalmas nehéz tábori ágyút, valamint a 203 milliméteres nehéz tábori tarackot.

Ezeknek a tüzérségi lövegeknek a lőtávolsága elérte a 30 kilométert, az atomtöltet robbanóerejét pedig sikerült egy kilotonnával, azaz ezer tonna hagyományos robbanóanyagnak megfelelővé, sőt ez alá csökkenteni. A döntő változást azonban az atomfegyvernek a rakétával való kombinálása, a rakéta-atomfegyver megjelenése jelentette.

Rakétákat már a második világháborúban több állam hadereje alkalmazott, ezeket a háború után rohamosan továbbfejlesztették. Az amerikaiak az ötvenes évek közepétől rendszeresítették az „Honest John” elnevezésű tüzérségi rakétát. Ez a 8 m hosszú, 762 mm átmérőjű, 2,5 t tömegű rakéta atomtöltetét hangsebességnél gyorsabban repítette 8,5 km legkisebb és mintegy 30 km legnagyobb távolságra. Szilárd hajtóanyaga jelentős előrelépést jelentett a korábbi cseppfolyós, tehát minden kilövés előtt hosszadalmas feltöltést igénylő alkohol–cseppfolyós oxigén keverékkel szemben. (Igaz, az indításhoz a hajtóanyagnak meghatározott hőmérsékletűnek kellett lennie, ezért 48, de legalább 24 órával korábban a rakétát fűtőtakarókkal kellett burkolni.)

A hetvenes évek első felében az amerikaiak megkezdték az „Honest John” felváltását a nagyobb teljesítményű, több mint 100 km hatótávolságú „Lance” rakétával. Ez a rakéta szintén atom-robbanófejet szállít, folyékony hajtóanyagát a rakétatestben tárolják, tehát feltöltött állapotban is szállítható.

1960-ban kezdték meg Amerikában a napjainkban is sokat emlegetett „Pershing” rakéta első változatának kipróbálását. A mintegy 10 m hosszú, 4,6 t tömegű, szilárd hajtóanyagú, kétfokozatú rakétát mozgó kilövőállásról indítják; óránkénti 4800 kilométeres sebességgel 720 km távolságra repülhet; atomtöltetének robbanóereje 60-tól 400 kilotonnáig terjed. Európában a hatvanas évek végétől 180 db Pershing 1A típusú rakéta volt, részben a nyugatnémet Luftwaffe kötelékében, de amerikai rendelkezés alatt.


A Pershinget folyamatosan tökéletesítették. Mint ismeretes, a mostani Pershing 2 hatótávolsága 1600 km, a Német Szövetségi Köztársaság területéről Kijevet vagy Leningrádot nyolc perc alatt érheti el. Tíztől húsz kilotonna erejű robbanófeje önirányítással, nyugati közlések szerint a kijelölt célponttól legfeljebb 40 m távolságra csapódik be.

A Pershing 2 az amerikaiak egyik legmodernebb, de nem legnagyobb rakétája. Az ötvenes–hatvanas években gyártott rakétáknak közös „őse” az eredetileg A4 típusjelzésű, közismert néven V2 német rakéta. Ebben használtak először cseppfolyós oxigén-alkohol keveréket, ami a rakéta mintegy 13 t össztömegéből közel 9 tonnát tett ki. Ez a mennyiség mintegy egy perc alatt égett el, s az égésidő végén a rakéta másodpercenkénti sebessége 1800 m volt. Valamivel kevesebb mint egy tonna robbanóanyagot juttatott a célba, s egyetlen ilyen rakéta mintegy 1 000 000 márkába került, ugyanakkor a német propaganda által agyonreklámozott Tigris harckocsi 800 000 márkába.

A V2-ből jó háromezer darabot indítottak részben angliai, később nyugat-európai célpontok ellen. Mindvégig megoldatlan maradt a rakéta stabilitása, ti. az égésidő befejezése, tehát a hajtómű leállása után is cipelte magával a közel 14 m hosszú, immáron üres rakétatestet. A megoldást a háború után a szovjet szakemberek találták meg a rakéta fejének a hajtóanyag elhasználását követő leválasztásával. Ez a módszer azután más államokban is elterjedt, s napjainkban is alkalmazzák mind űrhajók vagy mesterséges holdak pályára állításához, mind pedig katonai rendeltetésű rakéták esetében.

Az ötvenes években mind az USA-ban, mind a Szovjetunióban nagy tolóerejű, több tonna hasznos terhet több száz, majd több ezer kilométerre továbbítására, később pedig a világűrbe juttatására alkalmas, folyékony üzemanyagú rakétákat fejlesztettek ki. (Ezt jelezte az 1957. október 4-én pályára állított Szputnyik-1 éppúgy, mint Gagarin 1961. április 12-i űrrepülése.)

Ezek a több száz, sőt több ezer tonna tömegű rakéták természetesen katonai célokat szolgáló terhek, magfegyverek, felderítő holdak és egyéb berendezések továbbítására is alkalmasak. Miután a folyékony üzemanyaggal történő feltöltésük hosszadalmas és kényes folyamat, és csak közvetlenül az indítást megelőzően lehet elvégezni, katonai alkalmazásra sokkal megfelelőbbek a szilárd hajtóanyagú rakéták.

A már említett harcászati rakéták mellett az USA-ban az ötvenes évek legvégén kifejlesztették az atomhajtású tengeralattjárókról több száz méteres vízmélységből indítható szilárd hajtóanyagú atom-robbanófejes rakétákat.

Az első ilyen, „Polaris” elnevezésű, 2400 km hatótávolságú rakétákkal felszerelt, 5600 t vízkiszorítású atom-tengeralattjáró, a George Washington 1960. november 15-én indult tenger alatti útjára, fedélzetén 16 Polaris rakétával. A következő években mind a rakétákat, mind az atom-tengeralattjárókat továbbfejlesztették. Az új atom-tengeralattjárók vízkiszorítása immáron 20 000 t körül van, és „Poseidon” nevet viselő, több robbanófejes rakétájuk víz alól indítva képes elérni a földkerekség bármely pontján lévő célt.

Hadászati, tehát sok ezer kilométer távolságra lévő célpontok ellen bevethető szilárd üzemanyagú rakétával az amerikai haderő a hatvanas évek eleje óta rendelkezik. Az első, 1961. február elején kipróbált ilyen rakéta 6400 km megtétele után csapódott be a tengerbe. Ezt a „Minuteman” rakétát azóta több vonatkozásban tökéletesítették, majd a nyolcvanas években kipróbálták a még tökéletesebb MX típusú interkontinentális rakétát is.

Köztudott, hogy atom- és hidrogénbombái, hadászati bombázói, harcászati, hadműveleti és hadászati, illetve interkontinentális rakétái a Szovjetuniónak is vannak. A szovjet tudomány és technika immáron évtizedek óta biztosítja az erőegyensúlyt.

Bombák, rakéták, tengeralattjárók, bombázók ... Bevetésük után aligha készülhetne fénykép valamilyen lépcsőn maradt árnyékról, mert aligha maradna fényképész, de még lépcső sem.

*

Képmagyarázat

Településhálózat és hidegháború.

A decentralizáció az egyetlen védekezés – hirdeti a Life 1947. július 7-i száma. Az USA 40 millió lakóházát egyenletesen elosztva egy négyzetmérföldre 12 épület kerülne (felső kép). Ha egyenletesen vagy kis csoportokba (középső sor, bal ill. jobb oldali kép) koncentrálva helyezkednének el, egy-egy bomba csak 100 házat rombolna le. A rácsszerű megoldásban (harmadik sor jobb oldali képe, illetve a kinagyított alsó kép) az


USA lakható területe 25 mérföldnyi oldalú, négyzet alakú egységekre van elosztva, a négyzetek szélén a házak, középen pedig a gyárak. (A négyzet oldala mentén mérföldenként 160 ház és 600 lakos.) Így egy atomtámadás 500 házat rombolna le, és körülbelül 2000 embert ölne meg. Összevetésként: egy mai alaprajzú nagyvárosban ugyanez a bomba 50 000 embert ölne meg.

2. Képek


1. Fegyverkezési verseny. Krónika, 19451968.�JUHARI Zsuzsa–PÓK Attila

Fegyverkezési verseny

1945. április 25–június 26. San-Franciscóban 50 ország delegátusai elfogadják az ENSZ alapokmányát.

1945. július 17. Az USA első sikeres atomrobbantása az Új-Mexico-i sivatagban.

1945. augusztus 6. Amerikai atomtámadás Hiroshima ellen (augusztus 9. Nagasaki).

1945. szeptember 11. N. L. Stimson memoranduma az atomkutatásokkal összefüggő amerikai–szovjettudományos információcseréről.

1945. október Megalakul a francia Atomenergiaügyi Kormánybiztosság.

1946. január 5. H.Truman, az USA elnökének levele Byrnes külügyminiszterhez: „Nem kétséges számomra, hogy Oroszországnak szándékában áll, hogy megtámadja Törökországot és elfoglalja a Fekete-tengerből a Földközi-tengerbe vezető szorosokat. Hacsak Oroszország nem kerül szembe vasököllel és erőteljes nyelvezettel,újabb háború van készülőben. Úgy gondolom, többé nem kell kompromisszumokat kötnünk… Belefáradtam a szovjetek pátyolgatásába.”

1946. január 7. Az USA-ban létrehozzák az Atomenergia Bizottságot.

1946. január 10. Megnyílik az ENSZ első közgyűlése Londonban. Határozatot hoznak az atomenergia ellenőrzésének szükségességéről.

1946. január 24. Az ENSZ közgyűlésének határozata Atomenergia Bizottságot hoz létre.

1946. február 9. Sztálin választási beszéde a Nyugattal való kapcsolatok megromlásáról.

1946. február 22. G. F. Kennan moszkvai amerikai nagykövet terjedelmes táviratban elemzi a szovjet politikát: „A marxizmus nevében föláldoztak minden erkölcsi értéket módszereikben és taktikájukban.” Fejtegetésének fő mondanivalója: a Szovjetunió minden lehetséges eszközt fel fog használni a Nyugat meggyengítésére.

1946. március 5. Churchill, az angol konzervatív párt vezére beszédet tart Fultonban: „A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger melletti Triesztig egy vasfüggöny húzódik keresztül a kontinensen. E vonal mögött Közép- és Kelet-Európa államainak valamennyi fővárosa … E hatalmas kommunista birodalom és oligarchia ambíciói messze túlszárnyalják a cári idők álmait …

A szovjetek országuk jelenlegi állapotában és a fennmaradt nagy nemzetek jelenlegi csoportosulása mellett nem háborút akarnak, csak annak gyümölcseit.”

1946. március 14. „Churchill úr jelenleg a háborús gyújtogatók álláspontján áll. És Churchill úr ebben nincs egyedül, barátai vannak nemcsak Angliában, hanem az Egyesült Államokban is” – mondja Sztálin a Pravda tudósítójának.

1946. június 19. Az ENSZ Atomenergia Bizottságában szovjet javaslatot terjesztenek be az atomfegyverek előállításának és tárolásának megtiltásáról, illetve a meglevő készletek három hónapon belüli megsemmisítéséről, valamint javasolják, hogy e tilalom megszegőit az emberiség elleni legsúlyosabb bűn elkövetőivé nyilvánítsák.

1946. július 31. A Szovjetunió elutasítja azt az amerikai javaslatot, amelyik az atomenergia felhasználásával kapcsolatos kutatások ellenőrzésére külön nemzetközi ellenőrző bizottság felállítását szorgalmazná.

1946. október 1. A Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék ítéletet hirdet a német háborús főbűnösök perében.

1946. december 14. Az ENSZ közgyűlése elfogadja a fegyverkezés szabályozásával és csökkentésével kapcsolatos alapelveket.


1946. december 19. A francia ultimátum elutasításával megkezdődik a franciák Vietnam elleni háborúja.

1946. december Megkezdi működését az első szovjet atommáglya.

1947. február 13. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata bizottságot hoz létre a hagyományos fegyverkezés korlátozásával kapcsolatos kérdésekkel való foglalkozásra.

1947. március 4. Angol–francia szövetségi szerződés.

1947. március 12. Truman amerikai elnök üzenete a kongresszushoz: az USA biztonsága érdekében a jövőben támogatást nyújt a kommunizmus ellen küzdő államoknak, különösen, ha az érintett államok a Szovjetunió közelében fekszenek (Truman-doktrína). Először Görög- és Törökország kap segélyt.

1947. április 9. Sztálin kijelentése Stassen amerikai köztársaság-párti vezetőnek: „Az Egyesült Államok és a Szovjetunió gazdasági rendszere különböző, de mégsem viseltek háborút egymás ellen, hanem együttműködtek a háború alatt. Ha két különböző rendszer együtt tudott működni a háború alatt, akkor miért ne működhetne együtt a békében?… ez az együttműködés mindkét országnak csak hasznára válhat.”

1947. április 16. B. Baruch amerikai politikus először használja a nyilvánosság előtt a „hidegháború” kifejezést.

1947. június 5. Marshall külügyminiszter a Harvard Egyetemen tartott beszédében vázolja az európai országok amerikai segélyezésének programját (Marshall-terv).

1947. július 7. Idézet a Life külpolitikai kommentárjából: „Amikor a kommunisták a múlt hónapban átvették a hatalmat Magyarországon, Truman elnök ezt a manővert szó szerint felháborítónak nevezte és azt mondta, hogy az USA ezt nem fogja tétlenül nézni. Az elnök felháborodott hangulatban beszélt és komolyan gondolta, amit mondott, de mialatt beszélt, az asztalán volt egy dokumentum, mely elvette szavai erejét. A dokumentum egy jelentés volt, amelyet az elnök általános Kiképzési Tanácsadó Bizottsága május 9-én terjesztett elő. … Az USA a világ két évvel ezelőtti legerősebb katonai hatalma most szembetűnően gyenge és még az ez évre jóváhagyott nyolcmilliárd dolláros katonai költségvetés is aligha erősítheti meg a nemzetet annyira, hogy készen álljon egy esetleges jövőbeli hadviselésre, amelyben az USA az agresszor elsődleges célpontja lesz … Ami az agresszió lehetőségét illeti, a Bizottság szerint az USA-nak 1955-ig fel kell erre készülnie. Erre az időpontra előreláthatólag más országok is meg fogják oldani az atombomba előállításának problémáját és el fogjuk veszteni ezt az egyetlen nagy előnyünket, amellyel ma rendelkezünk.”

1947. július 12–15. 16 nyugat-európai ország megvitatja a Marshall-tervet. Bizottságot alakítanak az európai újjáépítési program megvalósítására.

1947. július 26. Truman elnök aláírja az ún. országos biztonsági törvényt, amelynek értelmében az összes amerikai fegyveres erő egységes vezetés alatt egyesül.

1947. augusztus Megkezdi működését az első brit atommáglya.

1947. szeptember 30. A kommunista pártok Tájékoztató Irodájának (tagjai: a jugoszláv, bolgár, csehszlovák, francia, olasz, lengyel, magyar és szovjet kommunista párt) varsói alakuló ülésén tartott beszédében Zsdanov kifejti: a világ két táborra, az USA körüli imperialista és a Szovjetunió körüli antiimperialista táborra oszlik; a kommunistáknak meg kell akadályozniuk a Marshall-terv megvalósítását.

1947. november 4. H. S. Trumant megválasztják az Egyesült Államok elnökévé.

1947. november 6. Molotov szovjet külügyminiszter: „az atomtitok már régen nem titok”.

1947. december 31. USA határozat a szocialista országok elleni embargó bevezetéséről (1948. március 1-jén lép életbe).

1948. március 17. Brüsszelben Nagy-Britannia, Franciaország és a Benelux-államok képviselői egyezményt írnak alá a nyugat-európai unió megalakításáról. Kölcsönös segélynyújtásra, gazdasági, katonai együttműködésre kötelezik magukat.

1948. március 20. A Szovjetunió és a nyugati hatalmak közötti ellentét miatt a németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács beszünteti tevékenységét.


1948. április 16. A Marshall-tervben résztvevő nyugat-európai országok létrehozzák az Európai Gazdasági Együttműködés szervezetét.

1948. június 11. Az amerikai szenátus határozata arról, hogy az Egyesült Államok közvetlen részvétele katonai és politikai tömbökben megengedhető, sőt szükséges (Vanderberg-határozat).

1948. június 23. Válaszul a nyugati övezetekben végrehajtott valutareformra a szovjet hatóságok lezárják a Nyugat-Berlint Nyugat-Németországgal összekötő utakat. Június 26-án a nyugati hatalmak megnyitják az ún. berlini légihidat, Nyugat-Berlin ellátását légi úton biztosítják.

1948. június 29. Megjelenik a Tájékoztató Iroda határozata, amely elítéli a jugoszláv Kommunista Párt politikáját.

1948. június Atombomba-hordozó B 29-es amerikai repülőgépek érkeznek egy angliai repülőtérre. Ezzel létrejött az első nukleáris fegyvert tároló bázis Európában.

1948. november Az első francia uránlelőhely feltárása.

1948. december Megkezdi működését az első francia atommáglya.

1949. január 17. Kommunista vezetők elleni per kezdődik New Yorkban. A kormány megdöntésére irányuló összeesküvés vádjában találják őket bűnösnek. A 11 vádlottat 3–5 év börtönre és pénzbüntetésre ítélik.

1949. január 25. Bejelentés a KGST megalakulásáról.

1949. április 4. A Benelux-államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Portugália, Dánia, Norvégia, Izland, Kanada és az USA képviselői Washingtonban aláírják az Észak-Atlanti Szerződést (NATO). Görögország és Törökország 1952-ben, az NSZK 1954-ben csatlakozik.

1949. április 20–25. Tanácskozik az I. Béke Világkongresszus Párizsban.

1949. április 25. A Life Norman Cousins-nak a Saturday Review of Literature című folyóiratban megjelent cikkéből idéz: „Az amerikaiak békét akarnak. Dolgozni fognak a békéért és áldozatokat fognak hozni a békéért. De nem akarnak békét mindenáron. Ha a béke ára az igazságtalanság, el fogják utasítani a békét. Ha a béke ára az általuk tisztelt értékek elvesztése vagy eltorzítása, el fogják utasítani a békét … Ha a béke ára az, hogy egy viharos vizek által körülvett szigeten kell élniük, el fogják utasítani a békét. Ha a béke ára az, hogy az emberi jogok csorbát szenvednek, el fogják utasítani a békét.”

1949. május 4. Szovjet–amerikai megállapodás a berlini közlekedési korlátozások feloldásáról.

1949. május 5. Tíz északi és nyugat-európai ország létrehozza a szovjetellenes Európa Tanácsot.

1949. szeptember 7. Megalakul a Német Szövetségi Köztársaság.

1949. szeptember 25. A TASZSZ bejelenti, hogy a Szovjetunió is rendelkezik atombombával.

1949. október 7. Megalakul a Német Demokratikus Köztársaság.

1949. október 16. A baloldali erők súlyos vereségével befejeződik a görögországi polgárháború.

1949. november Előállítják az első milligramm francia plutóniumot.

1950. január 27. Idézet az United States News című lapból: „A Truman-elv kimúlt, félredobták … A Marshall-terv a lejtőn halad … El kell térni attól a háború utáni szakasztól, amelyben az Egyesült Államok dollárokkal próbálta a világot a maga képére formálni. A kommunisták győzelme Kínában alaposan megingatta ezt a tervet. Rendkívül kiegyensúlyozatlan költségvetésünk mérte rá a másik csapást. Derengeni kezd már az a gondolat, hogy az Egyesült Államok mégsem tehet meg a világon mindent, amihez kedve van.”

1950. január. Truman amerikai elnök határozata a hidrogénbomba előállítását előkészítő kutatásokról.

1950. február. Einstein Truman elnökhöz intézett levelében tiltakozik a hidrogénbomba gyártása ellen.

1950. március 15–19. Béke Világkonferencia Stockholmban, mely felhívást bocsát ki az atomfegyver


eltiltására.

1950. június 25. Kirobban a koreai háború.

1950. szeptember 23. Az Internal Security Act (McCarran-törvény) elrendeli a „kommunista szervezetek” nyilvántartásba vételét az USA-ban.

1950. december. Francia–angol–kanadai tiltakozás az atomfegyver esetleges koreai bevetése ellen.

1951. február. Eisenhower amerikai tábornok átveszi a NATO főparancsnoki tisztjét.

1951. április 18. Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux-államok, Schuman francia külügyminiszter javaslatára, közös szén- és acélpiacot hoznak létre.

1951. július. Az első holland–norvég atommáglya beindítása.

1951. szeptember 1. Ausztrália–Új-Zéland és az Egyesült Államok aláírják katonai szövetségüket (ANZUS) San-Franciscoban, 1952. augusztus 29-én lép életbe.

1951. november 25. A koreai Panmindzsonban megállapodás jön létre a demarkációs vonalról.

1951. december 19. Feloszlatják az ENSZ Atomenergia Bizottságát.

1951. december 31. Befejeződik a Marshall-terv végrehajtása.

1951. december. Először állítanak elő kísérlet során nukleáris eredetű elektromos energiát az Egyesült Államokban.

1952. május 11. Az ENSZ közgyűlése jóváhagyja, hogy az Atomenergia Bizottság és a hagyományos fegyverkezési bizottság helyett egy Leszerelési Bizottságot hozzanak létre.

1952. május 26. Az USA, Anglia és Franciaország megszünteti a hadiállapotot Nyugat-Németországgal.

1952. május 27. Franciaország, az NSZK, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg képviselői megállapodást írnak alá, hogy közös parancsnokság alatt létrehozzák az Európai Védelmi Közösséget, amelyet a francia parlament a német haderő túlsúlyától tartva nem ratifikál.

1952. október 3. Ausztráliában felrobbantják az első angol atombombát.

1952. november 1. A Marshall-szigeteken felrobbantják az első kísérleti amerikai hidrogénbombát.

1952. november 2. Eisenhower tábornokot választják az USA elnökévé.

1953. február. Eisenhower elnök kongresszusi üzenetéből: „Egyetlen mód van arra, hogy elkerüljük a totális háborút: meg kell nyernünk a hidegháborút.”

1953. június 28. Az Egyesült Államokban az atomtitok ellopása és a Szovjetunió javára folytatott kémkedés vádjával kivégzik a Rosenberg házaspárt.

1953. július 27. Panmindzsonban aláírják a koreai fegyverszünetet.

1953. augusztus 12. Felrobbantják az első szovjet hidrogénbombát.

1953. szeptember 3–7. Ülésezik az SZKP Központi Bizottsága, az SZKP első titkárává Ny. Sz. Hruscsovot választják meg.

1953. szeptember 30. Francia–amerikai közlemény az indokínai háború amerikai finanszírozásáról.

1953. október 1. Dél-koreai–amerikai védelmi egyezményt írnak alá.

1953. október 26. Egyezmény Spanyolország és az USA között amerikai támaszpontok létesítéséről, illetve a Spanyolországnak nyújtandó gazdasági és katonai segélyről.


1954. január 12. Dulles amerikai külügyminiszter beszéde a Külügyi Tanácsban: „Alapvető elhatározásunk, hogy elsősorban nagyarányú megtorló képességünktől kell függenünk, ezt haladéktalanul kell tudni oltalmazni, általunk választott eszközökkel és helyen.”

1954. április-3–4.A francia kormány katonai segítséget kér az USA-tól Vietnamban harcoló csapatai számára. Eisenhower amerikai elnök angol–amerikai intervencióra irányuló javaslatát Churchill elutasítja.

1954. április 26–július 21. Négyhatalmi konferencia Genfben a távol-keleti problémákról.

1954. május 7. A vietnami függetlenségi erők elfoglalják Dien-Bien-Phu-t és megadásra kényszerítik a franciákat.

1954. június 27. A Szovjetunióban üzembe helyezik az első atomerőművet.

1954. június 28. Kína, India, Burma és Indonézia elfogadja a Pancsa Silát, a békés egymás mellett élés öt alapelvét.

1954. augusztus 8–20. Atomenergia-konferencia 72 ország képviselőinek részvételével Genfben..

1954. augusztus 24. Az Egyesült Államokban a kommunista tevékenységet illegálisnak minősítő törvényt hoznak.

1954. szeptember 8. Az Egyesült Államok, Ausztrália, Franciaország, a Fülöp-szigetek, Nagy-Britannia, Pakisztán, Thaiföld és Új-Zéland Manilában kölcsönös védelmi szövetséget hoznak létre. Az alapokmány 4. pontja szerint a tagállamok beavatkozhatnak idegen államok belügyeibe, amennyiben Délkelet-Ázsia térségében olyan helyzet alakul ki, amelyet veszélyesnek ítélnek (SEATO).

1954. szeptember–november. Angol és amerikai források szerint több atomrobbantás zajlik le a Szovjetunióban; ezekből arra következtetnek, hogy a Szovjetunió nagyobb hidrogénbombákkal rendelkezik, mint az Egyesült Államok.

1954. október 23. A nyugati hatalmak elismerik az NSZK szuverenitását, az NSZK belép a NATO-ba.

1954. december 4. Az ENSZ közgyűlése javaslatot fogad el arról, hogy az atomenergia békés, közhasznú felhasználására Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget hozzanak létre.

1955. január 17. Elindul első útjára a Nautilus amerikai atommeghajtású tengeralattjáró.

1955. május 11–15. Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia és a Szovjetunió létrehozza védelmi szövetségét, a Varsói Szerződést.

1955. június 30. Az NSZK és az USA kölcsönös védelmi szerződést ír alá.

1955. július 13. Az európai államokhoz és az Egyesült Államokhoz intézett jegyzékében a szovjet kormány egy békés célú európai atomközösség létrehozását javasolja és ilyen célú konferencia összehívását indítványozza. Elítéli az Euratom tervet, mivel az a nyugati katonai blokknak lenne alárendelve.

1955. július 18–23. Csúcstalálkozó Genfben a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország legmagasabb szintű képviselőinek részvételével, enyhült légkörben.

1955. július. Albert Einstein, Frédéric Joliot-Curie és Bertrand Russel felhívással fordul a világ tudósaihoz: emeljék fel szavukat az atomenergia hadicélokra való felhasználása ellen és javasolják konferencia összehívását e céllal (Pugwash-mozgalom).

1955. augusztus 8–15. Konferencia Genfben 38 ország 1428 szakemberének részvételével az atomenergia békés felhasználásáról.

1955. augusztus 13. A Szovjetunió bejelenti, hogy haderejét 640 000 fővel csökkenti.

1955. szeptember 9–13. Nyugatnémet kormányküldöttség Adenauer kancellár vezetésével Moszkvában.

1955. szeptember 18. Szovjet–NDK egyezmény aláírása Moszkvában: az NDK szuverén állam, a Szovjetunióval diplomáciai kapcsolatot létesít és csatlakozik a Varsói Szerződéshez.


1955. november 16. Az USA, a Szovjetunió, Franciaország és Nagy-Britannia külügyminiszteri értekezlete háromheti eredménytelen tárgyalás után véget ér Genfben.

1956. február 14–20. Az SZKP XX. kongresszusa. A kongresszus többek között hangsúlyozza a forradalom békés útjának lehetőségét.

1956. március 2. Franciaország elismeri Marokkó függetlenségét.

1956. március 19–május 3. ENSZ leszerelési konferencia Londonban az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Franciaország, Anglia és Kanada részvételével. Tárgyalnak a fegyverkezés csökkentéséről, a kísérleti atomrobbantások korlátozásáról, az atomfegyverek betiltásáról, konkrét megállapodás azonban nem születik.

1956. március 20. Franciaország elismeri Tunézia függetlenségét, de az országban továbbra is francia csapatok maradnak.

1956. március 26. A szocialista országok elhatározzák, hogy Dubnában Egyesített Atomkutató Intézetet létesítenek.

1956. április 5. Részlet Eden angol miniszterelnök kabinetje tagjai számára készített feljegyzéséből: „Eddig főleg katonailag, vagyis fegyverekkel igyekeztünk megakadályozni a szovjet beavatkozást. De vajon megfelel-e ez a mai kor követelményeinek? Nem hiszem, hogy jelenleg az oroszok katonai agressziós terveket kovácsolnának a Nyugat ellen.”

1956. április 17. Bejelentés a Tájékoztató Iroda (Kominform) feloszlatásáról.

1956. május 21. Az első légi úton szállított amerikai hidrogénbomba robbantása.

1956. június 26. Az NSZK-ban a Bundestag elfogadja az általános hadkötelezettséget.

1956. július 26. Az asszuáni gát építésének fedezése céljából az egyiptomi kormány államosítja a Szuezi-csatornát. Az ezzel kapcsolatos ellentétek háborúvá szélesednek: Izrael Egyiptom ellen háborút indít, majd angol és francia erők szállnak partra Port Saidban, illetve Port Fuadban. November 5-én a szovjet kormány közli az angol és a francia kormánnyal, hogy amennyiben az Egyiptom elleni intervenciót nem szünteti meg, a Szovjetunió beavatkozik Egyiptom oldalán. November 6-án tűzszünetet kötnek és december 22-én az utolsó brit és francia egységek is elhagyják a térséget.

1956. október 19. Szovjet–japán nyilatkozat a hadiállapot megszűnéséről és a diplomáciai kapcsolatok felvételéről.

1956. november 4. D. Eisenhowert újra az Egyesült Államok elnökévé választják.

1957. január 5. Az Eisenhower-doktrína meghirdetése: az USA érdekelt valamennyi közel-keleti állam integritásának és függetlenségének megőrzésében.

1957. március 25. Franciaország, Olaszország, az NSZK és a Benelux-államok Rómában egyezményt írnak alá az Európai Gazdasági Közösség (EEC) és az Európai Atomenergia Közösség (EURATOM) létrehozásáról.

1957. május 10. Szovjet felhívás Nagy-Britanniához és az Egyesült Államokhoz a nukleáris kísérletek befejezésére.

1957. május 15. Az első angol hidrogénbomba felrobbantása.

1957. július 29. Megkezdi működését a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, első konferenciája október 1-jén nyílik Bécsben.

1957. augusztus 26. Fellövik az első szovjet interkontinentális rakétát.

1957. augusztus 27. A TASZSZ közleménye: A Szovjetunióban sikeres kísérleteket folytattak többfokozatú interkontinentális ballisztikus rakétákkal.

1957. október 2. Rapacki lengyel külügyminiszter az ENSZ közgyűlése elé terjeszti a közép-európai atommentes övezet kialakítására vonatkozó tervet.


1957. december. Eisenhower elnök felajánlja, hogy a NATO hatalmak rendelkezésére bocsátja az atommeghajtású tengeralattjárót.

1958. február 20. A szovjet kormány javaslata: hozzanak létre atomfegyvermentes övezetet Közép-Európában.

1958. március 31. Hruscsov szovjet miniszterelnök bejelenti, hogy a Szovjetunió egyoldalúan beszünteti a nukleáris kísérleteket.

1958. április. Franciaországban először állítanak elő elektromos energiát atomenergia felhasználásával.

1958. július 1–augusztus 21. Tizenegy hatalom genfi értekezlete a nukleáris kísérletek ellenőrzésére.

1958. augusztus. A Nautilus atommeghajtású tengeralattjáró áthajózik az Északi Sark alatt.

1958. szeptember 1–13. Konferencia Genfben az atomenergia békés felhasználásáról (46 állam és 6 ,nemzetközi szervezet képviseletében 2692 résztvevő).

1958. szeptember 14. de Gaulle követeli, hogy a NATO irányítását amerikai–angol—francia hármas direktórium vegye át. Miután javaslatát elutasítják, Földközi-tengeri flottáját kivonja a NATO-parancsnokság hatásköre alól (1959. március).

1958. október 31. A Szovjetunió, az USA és Anglia tárgyalásokat kezd a nukleáris kísérletek betiltásáról.

1959. június 25. A Szovjetunió javasolja a Balkán és az Adria atommentesítését, a nyugati hatalmak elutasítják.

1959. június. „Senki sem tudja, milyen lesz a következő háború, ha bekövetkezik. De bármilyen legyen is, készüljünk fel rá, hogy mobilak legyünk a földön és az égen egyaránt…” (Beaufre tábornok: Hiba-e az atomstratégia? La revue de Défense Nationale.)

1959. szeptember 4. A Lenin nevű szovjet atommeghajtású jégtörőhajó próbaútra indul.

1959. szeptember 18–28. Hruscsov Amerikában. Eisenhowerrel folytatott tárgyalásain egyetértenek: a leszerelés kérdése a legfontosabb megoldandó probléma.

1959. november 3. Charles de Gaulle tábornok, köztársasági elnök beszéde a Katonai Főiskolán: „Természetesen szükségünk van arra, hogy az eljövendő években rendelkezzünk olyan erővel, amelyet céljainkra felhasználhatunk, s amely olyan »ütőerő«, amelyet bármikor és bárhol bevethetünk. Magától értetődik, hogy ilyen erő atomfegyverzetet feltételez, amelyet magunk konstruálunk, vagy megvásárolunk, de amely rendelkezésünkre kell álljon: és minthogy Franciaország – esetlegesen – a világ bármely részéről elpusztítható, szükséges, hogy erőnk olyan legyen, hogy felhasználhassuk bárhol a földön.”

1959. december 1. Az Antarktisz-egyezmény aláírása 12 állam részvételével. Megtiltja katonai objektumok létesítését és nukleáris szerkezetek kipróbálását az Antarktiszon.

1959. december. Az ENSZ közgyűlés határozata követeli, hogy Franciaország ne végezzen nukleáris robbantásokat.

1960. február 13. Az első francia atomrobbantás a Szaharában.

1960. április. Szovjet–francia nukleáris egyezmény aláírása.

1960. május 1. A szovjet légvédelem Szverdlovszk térségében rakétával lelő egy U-2 típusú amerikai kémrepülőgépet. A pilóta fogságba esik.

1960. május 3. Szovjet javaslat benyújtása a földalatti atomkísérletek 4–5 éves moratóriumára.

1960. május 11. Eisenhower sajtóértekezlete: ,,…elnökségem kezdete óta adok ki utasításokat, hogy minden lehetséges módon folyjék az USA és a szabad világ megvédéséhez szükséges információk beszerzése a meglepetésszerű támadás elhárítására és hatékony védelmi intézkedések foganatosítása céljából”.

1960. május 16. Hruscsov sajtókonferenciája Párizsban. Kérdés az NBC amerikai TV-től: „Ha tudott ezekről a repülésekről (U-2), miért nem beszélt róluk Eisenhowernek az Egyesült Államokban tett látogatása során?” Hruscsov: „Amikor Camp Davidben beszélgettünk Eisenhower elnökkel, úgy gondoltam: meg kell mondanom


neki. Már majdnem megszólaltam, hogy ezt elmondjam: jól beszélgettünk az elnökkel. Az elnök hozzám fordult és azt mondta: Elnök úr, szólítson engem »my friends«-nek és én önt oroszul »moj drug«-nak fogom szólítani! Olyan volt, mint egy fivér! Ekkor akartam elmondani a barátomnak, hogy nem szép dolog egy barát területe felett repülni, annak engedélye nélkül. De aztán jobban végiggondoltam ezt és úgy döntöttem: »Nem, nem mondom el neki, van ebben a barátban valami, ami nem késztet teljes őszinteségre«. És nem vetettem fel az ügyet!”

1960. július 20. USA: Polaris-rakéta kilövése alámerült tengeralattjáróról.

1960. augusztus 25. Az SZKP nyilatkozata elítéli a kínai vezetők dogmatizmusát.

1960. november 15. Elindul első útjára a George Washington, az első Polaris rakétákkal felszerelt amerikai tengeralattjáró.

1961. február 17–20. Az USA szervezésében 1400 kubai emigráns fegyveres inváziója Kuba ellen a Disznó-öböl partján, a kubai erők négy nap alatt visszaverik a támadást.

1961. április 12. Jurij Gagarin, a Vosztok I. űrhajón az első ember a világűrben.

1961. augusztus 13. Az NDK kormánya falat épít Berlin két része között.

1961. augusztus 31. A szovjet kormány bejelenti, hogy tekintettel a többi kormány álláspontjára, kénytelen folytatni nukleáris kísérleteit.

1961. december. A szovjet nukleáris légi robbantások újrakezdése 15 nappal az amerikai földalatti robbantások felújítása után.

1962. január. Újabb időpont megjelölése nélkül elnapolják a nukleáris robbantások betiltására vonatkozó genfi háromhatalmi konferenciát.

1962. február 20. John Glenn, amerikai űrhajós útja a Föld körül.

1962. február. A Newsweek beszámolója szerint egy szenátusi albizottság azt vizsgálta, hogy mennyire „fertőzöttek a marxizmussal” a tengerészgyalogosok. 32 véletlenszerűen kiválogatott katonával egy 24 kérdésből álló kérdőívet töltettek ki. Néhány kérdés: 1. Veszélyt jelent-e a nemzetközi kommunista összeesküvés a szabad emberek számára? 2. Tevékenykednek-e a kommunisták a fegyveres erők ellen? Ha igen, hogyan? 3. Van-e valami különbség egy konzervatív szervezet és egy kommunista harci csoport között? 4. Egyetért-e a következő megállapítással: „mindenkinek szükséglete szerint, mindenkitől képessége szerint”? Ha nem, miért nem? 5. Hány nemzet lett eddig a kommunizmus áldozata? 6. Becslése szerint hány óra ideológiai nevelésben részesül egy orosz katona? 7. Ha mint harci ellenfelet jól megismerne egy szovjet katonát, vajon utálná, tisztelné vagy félne tőle?

1962. március 14. Genfben megnyílik 18 ország külügyminiszterének leszerelési konferenciája. Franciaország elutasítja a részvételt.

1962. március 18. Eviani egyezmény az algériai háború befejezéséről.

1962. március. Első próbaútjára indul az első amerikai atommeghajtású kereskedelmi tengerjáró hajó.

1962. március. Svájci népszavazás elutasítja az atomfegyverről való lemondásra vonatkozó javaslatot. – Anglia kéri az EURATOM-ba való felvételét.

1962. május 7. Eldon Griffeths írja a Newsweekben: „Sajnos az oroszok még mindig szívesebben hisznek a saját propagandájuknak, hogy az Egyesült Államok meg akarja támadni őket. Ugyanígy mi elhisszük, vagy legalábbis úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy az oroszok támadást terveznek ellenünk. Mindaddig, amíg mindketten így gondolkodunk, addig tábornokok és tudósok meg tudják győzni parancsolóikat, hogy újabb bombakísérletekre van szükség, a bomba lesz továbbra is a király… Lehet, hogy a háború oltára előtt istentelen tömjénként kavargó gomba alakú felhők félelmetes látványa segít majd meggyőzni mindkét felet arról, hogy a Bomba király – és nem a másik – a leghalálosabb ellenség.”

1962. július 13. Hruscsov-nyilatkozat: „Rakétánk egy legyet eltalál a világűrben. Nem kérkedem…”


1962. október 22–november 21. A kubai válság. Október 22-én Kennedy elnök bejelenti, hogy információi szerint a Szovjetunió Kubában rakétabázist létesít s 24-én elrendeli a szovjet fegyverszállítás megakadályozását, Kuba blokádját. A válság kompromisszummal zárul: a Szovjetunió fegyvereket von ki Kubából, az USA pedig feloldja a blokádot.

1963. január 14. Charles de Gaulle tábornok sajtóértekezlete: ,,…arra az elhatározásra jutottunk: konstruáljuk és adott esetben felhasználjuk saját magunk, saját atomfegyverünket.”

1963. január 22–29. Franciaország válaszul arra a megállapodásra, mely szerint az amerikaiak rakétákkal szerelik fel az angol hadseregeket (1962. december 18.), együttműködési szerződést ír alá az NSZK-val, majd zátonyra juttatja Brüsszelben a Nagy-Britanniával folyó közöspiaci belépési tárgyalásokat.

1963. április. Pierre Messmer cikke a Revue de Défense Nationale-ban: „A nukleáris fegyverzet nem jelenti azt, hogy Franciaország a világ egyik óriásává válna, de lehetővé teszi, hogyne számítson elhanyagolható tényezőnek, ha élet-halál kérdéséről van szó… Hogy Európa megmaradhasson, szükséges, hogy felvállalja saját védelmének terhét és felelősségét, vagyis, hogy atomfegyverzettel rendelkezzen.”

1963. június 10. Kennedy beszéde a washingtoni egyetemen: „A két ország népeinek sok közös vonása között a háború kölcsönös utálata a legerősebb. Szinte egyedülálló a nagyhatalmak között, hogy mi még sohasem álltunk háborúban egymással… Felül kell vizsgálnunk a hidegháborúval kapcsolatos álláspontunkat… Nem a bűnöst keressük… Úgy kell vennünk a világot, ahogy van, nem úgy, mint hogyha az elmúlt 18 év története más lett volna.”

1963. június 14. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága jóváhagyja a szovjet párthoz intézendő levél szövegét, amely 25 pontban összegzi a nézeteltéréseket: „Ha a nemzetközi kommunista mozgalom fő vonalát egyoldalúan a → békés egymás mellett élésre, a »békés versenyre« és a »békés átmenetre« redukálják, ezzel megsértik az 1957-es nyilatkozat és az 1960-as állásfoglalás [a kommunista pártok értekezleteiről van szó] forradalmi alapelveit… Egyes személyek egyoldalúan eltúlozzák a szocialista országok és az imperialista országok közötti együttműködést, arra téve kísérletet, hogy az elnyomott népek forradalmi harcait a békés egymás mellett élés elvével cseréljék fel… A nukleáris fegyverek nem oldják és nem oldhatják meg a jelenkori világ alapvető ellentmondásait.”

1963. június 20. Megállapodás a Moszkva és Washington közötti távkapcsolásról. („Forró drót” a Fehér Ház és a Kreml között.)

1963. július 4. Hruscsov beszéde Frankfurt an der Oder-ban (NDK): „Nem háborúval, hanem osztályharccal akarjuk megvalósítani a kommunizmust.”

1963. július 20. Eredmény nélkül befejeződnek Moszkvában az ideológiai ellentétek áthidalása céljából folytatott szovjet–kínai megbeszélések.

1963. augusztus 5. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia külügyminiszterei aláírják Moszkvában a részleges „atomcsend”-szerződést. A felek vállalják, hogy az ún. zárt földalatti robbantásokon kívül lemondanak mindenfajta nukleáris robbantásról.

1963. november 22. Kennedy amerikai elnököt Dallas városában meggyilkolják.

1964. július 30. Az USA légiereje megkezdi a Vietnami Demokratikus Köztársaság bombázását.

1964. augusztus 31–szeptember 10. Konferencia Genfben az atomenergia békés felhasználásáról, 75 országból mintegy 4000 résztvevővel.

1964. október 16. Felrobbantják az első kínai atombombát.

1965. május 3. Johnson amerikai elnök bejelenti, hogy az USA a nyugati féltekén minden eszközzel megakadályozza „egy második Kuba” létrejöttét (Johnson-doktrína).

1965. május 28. A Time szerkesztőségi cikkéből: ,,…az Egyesült Államok dobta le az első atombombát, ennek eredményeként azóta is állandóan támadják a kommunisták és a semlegesek, mint a világ legnagyobb nukleáris veszélyhordozóját, pedig az oroszok azok, akik éveken át megakadályozták a nukleáris ellenőrzés bármilyen rendszerének megvalósítását.”


1965. június 3–7. Az amerikai Gemini-4 űrprogramja során az egyik űrhajós 20 perces űrsétát tesz.

1965. július 10–17. Béke Világkongresszus Helsinkiben.

1965. szeptember 29. A szovjet kormány bejelenti, hogy segítséget fog nyújtani a Vietnami Demokratikus Köztársaságnak.

1965. november 19. Részlet a Time-nak a nagy észak-amerikai áramkimaradásról szóló beszámolójából: ,,…az áramszünet időszerű figyelmeztetés lehet. »Gondoljuk meg, hogy mit tehet egy orosz egy fogóval« – jegyezte meg az észak-ontariói gáztársaság elnöke…”

1965. december 3. Az ENSZ közgyűlése atommentes övezetté nyilvánítja egész Afrikát.

1966. május 7. Johnson amerikai elnök javasolja, hogy a Hold és minden égitest álljon nyitva minden nemzet számára a kutatások céljaira és ott egyetlen hatalom se helyezhessen el tömegpusztító fegyvereket.

1966. június 4. A Kínai Kommunista Párt meghirdeti a „kulturális forradalmat”.

1967. január 27. Aláírják az amerikai–angol–szovjet egyezményt a világűr békés kutatásáról és hasznosításáról. Számos további állam csatlakozik az egyezményhez.

1967. március 29. Vízre bocsátják az első francia atomtengeralattjárót 16 nukleáris rakétával felszerelve.

1967. június 17. Az első hidrogénbomba-robbantás Kínában.

1968. július 1. Moszkvában, Washingtonban és Londonban aláírják az atomsorompó szerződést. Ez többek között megállapítja: ,,… minden olyan atomfegyverrel rendelkező állam, amely csatlakozott a szerződéshez, kötelezi magát, hogy sem közvetlenül, sem közvetve nem ad át senkinek atomfegyvert, sem más nukleáris robbantó berendezést… Nem fogadja el … az ilyen fegyver … fölötti ellenőrzés átruházását.”

1968. július 15. Közvetlen légijárat létesül Moszkva és Washington között.

Katonai költségvetés USA dollárban (1960-as árfolyam, millió dollárban)

1949 1951 1953 1955 1957 1959 1961 1963 1965 1967 1969

Amerikai Egyesült 16 629 37 781 54 409 44 428 46 843 47 085 47 335 50 527 48 618 66 889 64 386

Államok

Szovjetunió 18 857 22 948 26 238 26 691 23 029 22 310 27 619 33 095 30 476 34 450 42 143

Franciaország 1 870 2 651 3 796 2 977 4 028 3 793 3 876 4 110 4 293 4 615 4 608

Nagy-Britannia 3 354 4 394 5 718 5 031 4 639 4 499 4 628 4 768 4 925 5 023 4 643

Német Szövetségi 12 1887 1646 1920 2 236 2 685 3 082 4 371 4 131 4 225 3 908

Köztársaság

Csehszlovákia 8741099 878 - 1050 1014 1125 1315 1180 1392 1584

Magyarország - - - - 109 144 204 348 277 293 426

1.1. Fegyverkezési verseny. Krónika, 19451968.�Nagyobb fegyverek importértékei, 1950–1969, USA dollárban (1968-as árfolyam, millió dollárban)

1950 1951 1952 1953 1954 1955 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 1963 1964 1965 1966 1967 1968 1969

Görögország és A 10 20 70 140 110 50 110 70 330 90 110 30 20 100 70 150 80 80 40 60

Törökország B 70 80 90 100 130 130 140 130 110 70 70 70 90 100 90 80


Közel-Kelet A 30 30 10 60 70 130 270 230 190 210 90 110 240 230 200 260 210 600 590 520

B - - 40 60 110 150 180 210 200 170 170 180 170 210 230 300 370 440

Észak-Afrika A - - 20 - - 5 5 20 20 20 10 70 50 50 20 20

B - - - - 5 5 10 10 10 30 30 40 40 40

Közép-Afrika A - 5 5 10 10 10 - - - 30 20 30 30 30 30 70 20 40 20 20

B 5 10 10 5 5 10 10 20 20 30 30 40 40 40 30 30

Dél-Afrika A 5 - 10 10 10 10 40 10 10 10 - - 10 70 20 100 110 100 10 40

B 10 10 20 20 20 20 20 10 5 20 20 40 60 80 70 70

Indiai félsziget A 20 20 10 80 90 60 70 160 310 90 160 190 130 140 60 100 250 170 190 17Q

országai B 40 50 60 110 140 140 160 180 180 150 140 130 140 150 160 180

Távol-Kelet A 100 160 60 170 120 180 140 170 330 300 340 130 220 190 240 150 250 120 70 300

Vietnam nélkül B 120 140 130 150 190 220 250 250 260 230 220 190 210 190 170 180

Közép-Amerika A - 20 10 10 10 10 5 10 10 30 90 150 20 20 10 10 5 - -

B 10 10 10 10 10 10 10 30 60 60 60 60 40 10 10 5

Dél-Amerika A 40 80 20 60 110 140 90 90 110 30 120 140 50 40 20 50 70 60 80 90

B - 60 80 80 100 110 90 90 100 90 80 80 60 50 50 60 70

Észak- és A - - - 10 10 10 5 40 5 20 90 100 40 50 40 270 530 580 230

Dél-Vietnam B - - - - 10 10 20 30 50 50 60 60 100 200 300 330

A = éves adatok 8 = ötéves átlagban SIPRI Yearbook ol World Armaments and Disarmament 1969/1970, Stockholm

Bejelentett nukleáris robbantások 1945–1970. július 3.

lég- víz föld összes

térben alatt alatt

Amerikai 193 5 333 531

Egyesült

Államok

Szovjetunió 161 1 67 229

Nagy-Britannia 21 - 4 25

Franciaország 19 - 9 28

Kína 9 - 1 10

SIPRI Yearbook ot World Armaments and Disarmament 1969/1970, Stockholm

2. Képek


1. Béke és birodalom. Az Augusztusi Béke Oltára és a Pax RomanaGESZTELYI Tamás

Béke és birodalom

Az Augustusi Béke Oltára és a Pax Romana

Az ókori Róma történelmének kétségtelenül egyik legnagyobb korszakváltása a köztársaság felváltása a principátussal, a császársággal. Itáliában és Itálián kívül lezajlott polgárháborúk sora jelezte az új rend megszületését. Octavianus-Augustus, e folyamat főszereplője, az első császár, legnagyobb katonai győzelmét Antonius legyőzésével és Egyiptom meghódításával érte el (Kr. e. 31–29). Jelentős diplomáciai sikere Kr. e. 20-ban a parthusuk békére kényszerítése. Így egy időre megszűnt a keleti határok fenyegetettsége.

A Kr. e. 20-as években került sor Hispania meghódítására, majd egy évtizeddel később a provincia közigazgatásának kiépítésére. Nem csoda, hogy az előbb a birodalom keleti határán, majd most a nyugatin is békét teremtő Augustust a senatus rendkívüli megtiszteltetésben részesítette, amelyről ő maga így emlékezik meg: „Mikor Hispániából és Galliából a provinciák ügyeinek sikeres elintézése után, Tiberius Nero és P. Quintilius consulsága alatt [Kr. e. 13.] hazatértem Rómába, a senatus a Mars mezőn »Ara Pacis Augustae« (Augustusi Béke Oltára) néven oltárt emeltetett visszatérésem örömére, és úgy rendelkezett, hogy ott a magistratusok, a papok és a Vesta-szüzek minden évben áldozatot mutassanak be.” Ezzel az Augustus kori művészet legreprezentatívabb alkotása jött létre, nyilvánvalóan görög származású művészek együttes munkájának eredményeként.

Az oltár helyreállítása

Az építmény első darabjai a 16. században kerültek napvilágra az antik Via Lata (ma Via del Corso) közelében. A 19. század közepén – szintén építkezés közben – újabb márványtáblák jöttek napvilágra, majd az alapépítmény.

Az oltár feltárására az első tervszerű és szakszerű ásatást 1903-ban végezték. Ennek során rekonstruálták a pontos alaprajzot, és számos újabb töredéket hoztak felszínre. A munkának azonban hamarosan le kellett állnia, mert a fölötte álló épület összedőléssel fenyegetett.

Az ásatások újrakezdését azok a nagyszabású ünnepségek segítették elő, melyeket Augustus születésének 2000. évfordulója alkalmából rendeztek a fasiszta Olaszországban. 1937-ben a minisztertanács úgy határozott, hogy az Ara pacis Augustae-t helyre kell állítani. Kiásták a még földben lévő darabokat is, és minden alkotóelemet a Római Nemzeti Múzeumba vittek, s így hamarosan újra felépíthették az oltárt. 1938. szeptember 23-án, Augustus születésnapján adták át a rekonstruált építményt. A Tiberis partján, Augustus mauzóleuma mellett, üvegfalú védőépület alatt csodálhatja ma is a látogató.

Az oltár díszítése

Az épület márvány domborművekkel borított, majdnem 4 méter magas, közel négyzet alaprajzú, felül nyitott, két szemben levő oldalán bejárattal. Belül egy emelvényen áll a méretében egyedülálló oltár. Az oltárkövet két oldalt akantuszindákkal és frízzel díszített párkányzat határolja.

Az oltár falának belső oldalán a díszítés alul léckerítést, fölötte pedig ökörkoponyákra függesztett gyümölcsfüzéreket imitál. A fal külső felületének dísze, a felvonulási fríz, az augustusi rend ideológiájának legteljesebb képzőművészeti kifejezését képviseli. A menet élén áldozati kellékeket vivő szolgák, majd lictoroktól körülvéve Augustus és a két consul látható. Az uralkodó feje lefedve, tehát áldozat bemutatására készül. Utána a flamenek vonulnak, a korai római vallás legfőbb istenhármasának (Jupiter, Mars, Quirinus) papjai. A papok sorát a pontifex maximus, a római államvallás főpapja zárja. A déli oldal menetének további részét a népes császári család foglalja el.

Az északi oldal frízének élén ismét lictorok haladnak, majd a római birodalom vezetői: hivatalnokok, senatorok, papok ünnepélyes tógában, fejükön babérkoszorúval, kezükben babérággal. A menetet a római nép néhány képviselője zárja. Az egész római nép egységesen sorakozik fel az élen haladó princeps mögé, aki tekintélyét


(auctoritas) ennek az elismerésnek és népszerűségnek köszönheti, nem pedig hatalmának (potestas).

Az egyik, a Mars mezőre néző bejárat két oldalán a rómaiak mondai eredetének egy-egy fontos epizódját ábrázolták. A római népnek két olyan őse jelenik meg a két reliefen – Aeneas és leszármazottja, Romulus –, akik egyrészt isteni származásúak voltak – az előbbi anyja Venus, az utóbbi apja Mars –, másrészt maguk is istenekké váltak. Augustus számára e két alaknak volt még egy különös aktualitása is. Nemcsak a római nép, hanem saját családja mitikus őseit is láthatta bennük. A gens Iulia (Julius nemzetség), melynek Augustus adoptálás révén tagjává lett, Aeneas fiától, Iulustól vezette le családfáját. De a kor atmoszférájában ennél is több volt. A nemzedékmentő és új korszakot alapító Augustust tevékenysége révén is közelállónak tartották a mitikus ősökhöz.

Birodalmi gondolat

A másik, a Via Latára néző bejárat jobb oldali jelenete szinte teljesen elveszett. Fegyverhalmon ülő nőalakra utaló töredékek alapján lehet feltételezni, hogy itt Dea Roma, Róma hatalmának perszonifikált istenalakja volt. A bal oldali tábla középpontjában érett nőalak – a Földanya (Terra Mater) megszemélyesítője – ül sziklán, karjaival egy-egy kisgyermeket tartva, ölében gyümölcsök. Tőle jobbra és balra két ifjabb nőalak, a föld termékenységéhez nélkülözhetetlen csapadékot biztosító szelek allegóriái.

Vagyis itt az augustusi ideológia két igen fontos eszméjének megfogalmazása következik: a birodalomé és a bőségé. Közvetett módon mindkét eszme kapcsolatban van a békével, mégpedig a Rómának hatalmat, bőséget és békét biztosító uralkodó személyén keresztül. Ezért nevezték Pax Augustának, Augustusi Békének.

Az augustusi vagy római béke

Az előbbi gondolatmenet összefüggését a következőképp írhatjuk le: jó uralkodó béke → bőség. Ennek első megfogalmazását Hésziodosznál olvashatjuk (Munkák és napok 255 skk.). A rómaiaknál ez annyiban módosul, hogy a béke mindig győzelem eredménye, a győzelmet – és eredményeként a bőséget is – természetesen a jó uralkodó biztosítja. A birodalom hatalmának sértetlen érvényesülése (kifejezője mint láttuk, Dea Roma) és a földi bőség biztosítása (ezt fejezi ki Terra Mater) szorosan összefüggnek egymással, és létükkel a jó uralkodó eredményes tevékenységét hirdetik.

A béke olyan politikai jelszó volt Augustus számára, melynek kultikus keretet is igyekezett biztosítani. A római vallásban régen elfogadott eljárás volt az, hogy elvont fogalmakat, melyeknek a társadalom életében nagy jelentőséget tulajdonítottak (pl. egyetértés, egészség, hűség), isteni megszemélyesítésben és hivatalos kultuszban részesítsenek. A Békeoltár felállítása és az ott évenként kétszer (január 30., július 4.) elrendelt áldozatbemutatás az Augusta jelzővel ellátott Béke kultuszának az államvallásba való fölvételét jelentette.

Az augustusi propaganda béketeremtés alatt elsősorban a legrútabb háború, a polgárháború felszámolását értette. Ianus isten átjárójának kapuját – melynek kitárt szárnyai Róma hadban állását jelentették – csak azután lehetett bezárni, hogy

Augustus utolsó vetélytársát, Antoniust legyőzte. A jelszó tehát mindenekelőtt társadalmi békét jelentett és csak másodsorban a határokon túli népekkel való békét.

Miben realizálódott az augustusi béke? Mindenekelőtt a törvényes rendben, a közös vagyonbiztonságban. A társadalom életének ismét szabályozóivá váltak a megbízhatóság (fides), a tisztesség (honos), a szemérem (pudor), a jámborság (pietas) stb. Érvényesültek a törvények, az igazságosság és az állam vezetőinek tekintélye (auctoritas). Ezek eredményeképpen biztonságossá vált a földművelés, a kereskedelem, a birodalom távoli pontjai között cseréltek gazdát a legkülönfélébb áruféleségek, és így eddig nem ismert árubőség és vagyoni felhalmozódás jöhetett létre. Ez a jólét és biztonság a birodalom határáig terjedt, s – ahogy a korabeli rómaiak ezt felfogták – azon túl örökké háborúskodó, kóborló népek éltek, akiknek földjük műveletlen és terméketlen, időjárásuk zord, városaik nincsenek, s annyira barbárok, hogy képtelenek a béke jelentőségét megérteni (Florus). Az aulikus történetíró, Velleius Paterculus előadása szerint: „A fönséges nyugalom (Pax Augusta) elterjedt kelettől nyugatig s északnak és délnek legszélső határáig, a világ minden zuga biztonságban volt a rablóktól.”

Béke és hatalom

De nem feledkezhetünk meg a béke árnyoldalairól sem. Nem egy császár (pl. Nero, Domitianus) a társadalmi béke és nyugalom biztosításához minden eszköz felhasználását megengedhetőnek tartotta. Ez annyit jelentett, hogy a legcsekélyebb ellenzéki magatartást is véresen megtorolta, és ennek eredményeként nem egy ősi római


család valósággal kipusztult. Ez már véres béke (cruenta pax – Tacitus) volt. Míg Cicero (Kr. e. 106–43) arról panaszkodott, hogy a szabadság béke nélkül mit sem ér (libertas … sine pace nulla est), Tacitus (Kr. u. 55–117) az ellenkezőjéről: a béke szabadság nélkül semmit sem ér (pax sine libertate nulla est).

A római béke a meghódított népek számára nemcsak kultúrát, városiasodást, meggazdagodási és érvényesülési lehetőséget hozott, hanem előtte még rengeteg szenvedést és pusztítást. Ezt fogalmazza szenvedélyes beszédbe Tacitus, s adja a szabadságukért küzdő britannok vezére, Calgacus szájába: „Fosztogatni, öldökölni, rabolni, ezt nevezik ők hamis szóval »Birodalomnak«, és ha pusztaságot teremtettek, azt »Békének« hívják.” (Agricola 30.) De joggal tehetjük fel a kérdést, hogy a birodalom növekedésével együtt miért nem növekedett a béke is, vagy hogy a hovatovább orbis terrarummal (földkerekséggel) azonos birodalomban miért nem vált teljessé a béke? A következtetés annyira indokolt, hogy volt, aki hitt is benne, így pl. Probus császár (276–282): „Nemsokára – mondotta – nem lesz szükségünk többé katonákra. … Mindenütt biztonságosan fog uralkodni a birodalom, területeit háborítatlanul birtokolja; a világ nem kovácsol többé fegyvereket, nem élelmez hadseregeket; az ökröket csak szántásra használják, a lovakat csak békés célokra tenyésztik; nem lesznek háborúk, nem lesz hadifogság; mindenütt a béke honol majd, mindenütt római törvények uralkodnak, mindenütt a mi bíráink osztják az igazságot.” (Historia Augusta, Probus 20.) Csakhogy a naivul bizakodó császár nem ismerte fel, hogy a béke biztosításának ez az útja zsákutcába vezet. Az akkori világ legerősebb hadserege nem engedte meg, hogy léte veszélybe kerüljön, ezért az igazi békéről álmodozó vezért megölte.

2. Képek


1. A Wallenberg-emlékmûMŰHELY

PÓTÓ János

A Wallenberg-emlékmű

A történelemről való gondolkodást a mindennapi életben rendkívül erősen befolyásolják a bennünket körülvevő környezeti elemek: utcanevek, emlékművek stb. Ezek egyben mutatják azokat a társadalmi-politikai célokat is, amelyekhez egy adott korszak politikai intézményrendszere történelmi szimbólumokat kíván nyújtani. Az utóbbi időben széles körű kutatás indult meg a felszabadulás utáni történelmi közgondolkodás alakulásáról Magyarországon. Az alábbiakban egy nagyobb tanulmányból („Köztéri szoborkultúra és történelem”) adunk közre részletet. (A szerk.)

Raoul Wallenberg 1912. augusztus 4-én született Stockholmban, előkelő bankár-családban. 1935-ben az Egyesült Államokban szerzett építész diplomát. 1935–36-ban Fokvárosban, majd Haifában dolgozott különböző kereskedelmi cégeknél. 1941-től a svéd „Közép-európai Kereskedelmi Rt.” munkatársa, s cége képviseletében többször megfordult a magyar fővárosban, ahol jelentős társadalmi és politikai összeköttetésekre tett szert. 1944. július 9-én a svéd követség titkáraként érkezett Budapestre, hogy megszervezze a maradék magyar zsidóság megmentését célzó akciót. Ezt az eredetileg néhány száz, majd – az ő fellépése folytán – 4500 példányban engedélyezett védőútlevelekkel operálva úgy kiszélesítette, hogy a közvetlen védelem végül több mint tízezer emberre terjedt ki. Közvetett hatása azonban ennél sokkal jelentősebb volt, mert egyrészt a svédek példája nyomán a többi semleges követség is csatlakozott a mozgalomhoz, másrészt puszta mindenhol-jelenléte akadályozta a pokol teljes elszabadulását. (Megjelent a Duna-parton és nem egy esetben a nyilas kivégzőosztagok sortüzét néhány perccel megelőzve mentette az üldözötteket. „Kiszállt” a hírhedt téglagyári gyűjtőhelyekre is, és többször sikerült megakadályoznia halálmenetek összeállítását.) Wallenberg – máig nem tisztázott körülmények között – 1945. január 17-én eltűnt.

1945 decembere óta Budapesten utcanév őrzi emlékét.

Pesten még dörögtek a fegyverek, Budáért pedig még hetekig folyt a küzdelem, amikor Raoul Wallenberg, a budapesti svéd követség 33 éves titkára 1945. január 17-én elindult Debrecenbe, hogy felvegye a kapcsolatot az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal. Ide azonban már nem érkezett meg. Wallenberg és kísérői útközben eltűntek.

Bizottság és tervek

„Alulírottak, Zsedényi Béla, a nemzetgyűlés elnöke és Szakasits Árpád, a Budapesti Nemzeti Bizottság elnökének védnöksége alatt Wallenberg Bizottságot alakítottunk azon célból, hogy Raoul Wallenberg budapesti svéd követségi titkár működésének emlékét megörökítsük… Tisztelettel kérjük,… engedélyezze a székesfőváros vezetősége, hogy közadakozásból… – lehetőség szerint a Szent István parkban – Raoul Wallenberg szobra felállíttassék. A szobor modelljét Pátzay Pál szobrászművész már elkészítette… A Wallenberg-akció volt védettjei készséggel adják össze a szobor felállításának költségeit, erre máris megfelelő felajánlások történtek.” – olvashatjuk a Budapest polgármesteréhez intézett, 1945. november 11-én kelt beadványban, mely – miként többi hivatkozott forrásunk is – a Budapest Fővárosi Levéltár anyagában maradt fenn. Az aláírók közt ott találjuk a Kontrollbank, a Leszámítoló Bank és a Goldberger igazgatóját, az Orion, a Községi Takarékpénztár, a Hitelbank, a Kereskedelmi Bank és a Magyar Olaj ügyvezető igazgatóját, kórházi főorvost, kereskedőket, ügyvédeket.

Pátzay Pál – aki 1945 júliusában még azt nyilatkozta az új Magyarországnak, hogy nem dolgozik szobron, mert nincs műterme – novemberben íme már elkészült az emlékmű kismintájával, melynek ,,…figurális része egy sziluett értelemben komponált, kígyóval viaskodó mezítelen férfialakot ábrázol, aki Wallenberg hősies küzdelmét van hivatva szimbolizálni. Ez a csoport egy 3 m magas svéd gránit pilléren áll, a pillér feje talapzatszerűen ki van szélesítve. A pillér szélesebb oldalán – 180 cm magasságban – Wallenbergnek a pillér kőanyagába faragott relief-képmása van elhelyezve. Az egész emlékmű a legmagasabb pontján 580 cm magas. A figurális rész bronzból készül és külön talapzat nélkül illeszkedik a gránitpillérhez.” – olvasható a Wallenberg Bizottság kérvényéhez csatolt szoborleírásban.

Az elképzelés, a szimbólum nem új még a budapesti köztéri szobrok közt sem. Füred Richárd 1945 tavaszán, az elsők között eltávolított szobrán – mely az „1918–1919. évi nemzeti vértanúk”-nak állított emléket – ugyancsak


egy szörnnyel, a bolsevizmust jelképező sárkánnyal vívott „sikeres harcot” a magyarságot szimbolizáló mezítelen férfi, s Pátzayval egy időben Kisfaludi Stróbl Zsigmond is hasonló szimbolikájú kompozíciót tervezett a gellérthegyi Felszabadulási Emlékmű egyik mellékfigurájaként. Tisza István szobrán pedig (készítetve Zala György és Orbán Antal, egy óriási kígyó által körülcsavart oroszlán jelképezve – a korabeli értelmezés szerint – „…az árulást és ármányt, mely a hőst előbb a hatalomtól, utóbb életétől is megfosztotta).

Jellemző, hogy ezen inflációs és újjáépítő időben a Wallenberg Bizottság nem is próbál állami támogatást kérni, saját erőből, közadakozásból kívánja az anyagi alapot előteremteni. Mint ahogy Bajcsy-Zsilinszky Endre is csak egy emléktáblát kap a fővárostól – igaz, az elsők között, 1946-ban –, tervezett szobra, melynek már a helyét is kijelölték, „…a nagyarányú előállítási költségek miatt a főváros és a kultuszminisztérium hozzájárulásával ugyan, de csakis gyűjtés, társadalmi mozgalom útján valósulhat meg”. Még 1948. februárban is, az 1848-as forradalom és szabadságharc centenáriumára készülve, Rajk László belügyminiszter körrendeletében a következő instrukciókat adja: olyan emlékmű készítését tartja helyesnek, ,,…amely a gyakorlati életbe is beleviszi 1848 szellemének hagyományait és egyben az ország újjáépítésébe is beilleszkedik, illetve fontos szociális problémák megoldását szolgálja. Így pl. – figyelembe véve, hogy az ország ivóvízellátása nem kielégítő – a centenáriumi megemlékezést rossz ivóvizű helyeken igen helyes lenne artézi vagy más mélyfúrású kút létesítésével kifejezni. A tehetősebb közületek az ilyen kutakat márványlappal láthatják el. A kutat Petőfiről, Kossuthról, Bemről, Damjanichról vagy a szabadságharc más nagy vezéralakjáról nevezhetnék el. Ily módon a helyi társadalom tudatában annak emléke, akiről a kutat elnevezték, mindörökre összekapcsolódnék a jó ivóvízforrás nyújtotta jótéteménnyel. Ehhez hasonlóan kultúrházak, gyermekotthonok, kórházak, sportpályák, közművek és hasonló intézmények felállítása és az előbb elmondottakhoz hasonló módon történő megjelölése is igen megfelelő és méltó megemlékezés lenne a szabadságharc eszméire.” Így kapcsolódik össze praktikum és hagyományőrzés a háború utáni pénzszegény években.

Vas Zoltán polgármester 1945. november 17-én adta hozzájárulását a Wallenberg-emlékmű elkészítéséhez, 24-én pedig már határozat jelöli ki a szobor helyéül a Szent István park közepén levő vízmedence és a Pozsonyi út közé eső füves terület középpontját, azzal a kikötéssel, hogy a szobor arccal a Duna felé nézzen. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának városrendezési bizottsága ezt a centrális elhelyezést – a szobornak a térhez viszonyítva kis méretei miatt – nem tartja megfelelőnek. Aszimmetrikus elhelyezést javasol, mivel úgy a szobor „jobban tud érvényesülni”. 1946. május 19-én – újabb helyszíni szemle után – születik meg a végleges döntés: az emlékművet a Szent István park vízmedencéjétől északra levő gyepterületen kell felállítani. Pátzay 1947 augusztusában fejezi be a szobrászi munkákat, de a kivitelezéssel csak 1948 novemberére végeznek.

Közben a belügyminiszter is engedélyezte 366386/ 1946. I. B. 13. sz. rendeletével a gyűjtés megindítását. Ez az akció azonban – úgy tűnik – nem igazolta a Wallenberg Bizottság előzetes optimizmusát. Miként kérvényükben írják: „Minthogy a gyűjtés folyamán bekövetkezett pénzelértéktelenedés (adópengő) és munkabér-emelkedés következtében a bizottság már nem bír olyan fedezettel, amely egyrészt Pátzay Pál, másrészt a Dunamenti Kőbányák [a talapzat készítője] hátralékos követeléseinek teljes kiegyenlítésére elegendő lenne, arra kérjük Polgármester Urat, hogy e célból összesen 3500 forint összeget, valamint a szobor és talapzat helyszínre való szállításának és a mű felállításának költségeit Budapest Székesfőváros vállalja.” 1945 őszén még úgy tervezték, hogy egy Wallenberg-monográfiát is közreadnak, melynek „ingyenes előállítása már biztosítva van, úgy, hogy annak teljes és minden adminisztráció költségtől mentes bevétele a szobor céljaira fordítható”, azonban az 1948-ban megjelent – Magyarországon máig egyetlen – Wallenberg-életrajzban már azt írja a szerző, Lévai Jenő, hogy a könyvet ,,…az eredeti elgondolástól eltérően – anyagi eszközök hiányában, miután a lefolytatott gyűjtés eredményét az emlékmű elkészítése felemésztette – nem a Wallenberg Bizottság adta ki”, így nyilván bevétele sem növelt a szoboralapot.

Bizonytalan vég

A bizottság fent idézett, 1948. november 10-i beadványában kéri, hogy az avatás lehetőleg 1949. január 17-én, a Svéd Követség által védett házak felszabadulásának negyedik évfordulóján legyen. A Polgármesteri Hivatal arra hivatkozva, hogy a szükséges összeg ez évi költségvetésében nem áll rendelkezésére, elutasítja a kérelmet, de hogy komolyan foglalkoztak a szobor felállításának gondolatával, bizonyítja, hogy szakvéleményt kérnek a Fővárosi Képtártól a Wallenberg-emlék közepes minőségű szobornak tekinthető, nem a legrosszabb, de politikailag érdektelen, unalmasan szimpla alkotás. Fölállítása nem kerül olyan sokba, hogy elhelyezését ne kellene vállalnunk. Egyetlen komoly aggály szól közterületi felállítás ellen, az a tény, hogy Párizsban, a Parc du Luxembourg-ban egy azonos kivitelezésű szobor áll, melyhez viszonyítva a pesti Wallenberg-emlék esetleg plágiumnak fog minősülni” – hangzik Pogány Ö. Gábor véleménye.

Az új költségvetési évben a Polgármesteri Hivatal előteremti a szükséges összeget s 1949. februárban megbízza a Főváros Emlékmű-felügyelőséget a szobor felállításával. A felállítás március–áprilisban meg is történik. Az


emlékmű sorsáról ettől kezdve már csak szórt adatok állnak rendelkezésünkre. Az utolsó korabeli hír a szoborról a Kis újság 1949. április 11-i, keddi számában jelent meg: „Elmaradt Raoul Wallenberg emlékművének vasárnapra (április 9.) tervezett felavatása, miután az emlékmű műszaki munkálatai nem fejeződtek be. Erről a vasárnapról – visszaemlékezése: alapján – így számol be Wallenberg legújabb monográfusa, Elenore Lester, 1982-ben, az Egyesült Államokban megjelent könyvében: „Az emlékművet felállították Szent István parkban, és egy áprilisi vasárnap délelőtt százával érkeztek a budapesti polgárok, a zsidó közösség vezetői és a svéd követség képviselői az avatásra. A kijelölt helyet elérve meglátták, hogy a 18 láb magas emlékművet és alapzatát az éjszaka folyamán eltüntették.” Vignali Gusmanó, a szobor öntőjének emlékezése szerint nem eltüntették, hanem ledöntötték. A tettesek – mint több más, felszabadulás utáni, „éjszakai” szoborledöntés esetében – ismeretlenek maradtak. Ledöntésre, nagy erejű zuhanásra utalnak a szobor sérülései, melyek javítási munkáit így foglalja össze egy 1950. januári szakértői ajánlat ,,…repedések, törések és elhajlott formák visszahajlítása eredeti modell szerint cizellálva, elfűrészelve, azokat ismét visszahegesztve”. A ledöntést kell tehát tényként elfogadnunk még akkor is, ha az Emlékmű-felügyelőség 1950. februári feljegyzése úgy fogalmaz, hogy „Pátzay Pál Kígyós férfiaktját (Wallenberg-emlék) a főváros lebontatta. Lebontás közben a szobor megsérült.” Így azonban semmiképpen sem történhetett, mert ez a variáció további megválaszolhatatlan kérdések sorát szüli. Ha le kellett bontani, akkor mikor állították fel? Miért nem számolt be az avatásról a sajtó? Miért kellett volna egy legfeljebb két hónapig (1949. március–április) álló emlékművet lebontani? És végül, miért szenved súlyos sérüléseket a szobor, s miért semmisül meg véglegesen talapzata szétszerelés közben? (1945 végén – a Kossuth-híd építése miatt – néhány nap alatt kellett szétszedni Andrássy Gyula monumentális lovasszobrát, s az mégis megúszta sérülések nélkül.) A lényeg egy: az emlékmű úgy járt mint ihletője, a fiatal svéd – eltűnt.

Átváltozások

A szobor további sorsa sajátos módon nem kapcsolódik Wallenberg emlékéhez.

Már 1950 februárjában felmerül az a lehetőség, hogy „antifasiszta emlékként” köztéren is fel lehetne állítani a szobrot, melynek helyreállítása áprilisban fejeződik be. Az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításra e kompozícióval készülő Pátzay is hasonló címet mond a Művelt Nép újságírójának 1950 júniusában: „Győzelem a fasizmus felett”. A tárlaton, szeptemberben azonban már „Kígyós figura” címmel szerepel a szobor. 1949 áprilisától 1950 elejéig – a zuhanás közben helyrehozhatatlanul mégsérült talapzattal együtt – Wallenberg személyének emléke foszlik le a szoborról, általános szimbólummá téve azt, a következő fél év során pedig minden ideológiai töltéstől mentes, kissé antikizáló díszítő szoborrá változik a hajdani Wallenberg-emlékmű. A legmeghökkentőbb, vagy talán legkézenfekvőbb metamorfózis azonban ezután következett. 1953-ban már mai helyén, a debreceni gyógyszergyár mellett találjuk „Kígyós férfi”, majd a máig használatos „Kígyóölő” címmel. 1962-ben egy másik példányt Szukarno indonéz elnök visz magával Djakartába, elnöki palotáját díszíteni, 1974-ben pedig az eredetinek kb. fele méretű „Kígyóölő”-t a Radiológiai Klinika bejáratánál állítják fel Budapesten. Tehát mindkét hazai „Wallenberg-emlékmű” gyógyászati intézmény elé került. Így, a portré és felirat nélkül azonban már nem Wallenbergnek a fasiszta terror elleni küzdelmét szimbolizálják, hanem – egy kígyóval, az orvostudomány e régi jelképével viaskodó férfit ábrázoló díszítő szoborként – az emberiség harcát a betegség ellen.

2. Képek


1. A királypuccsok és a kisantant I. rész� �ÁDÁM Magda

A ,,királypuccsok” és a Kisantant – I. rész

A szövetséges hatalmak tiltakoznak

Magyarországon 1921-ben két alkalommal kísérelte meg IV. Károly, hogy visszaszerezze a trónt, a királyi hatalmat. E két próbálkozást nevezi a történeti irodalom „királypuccsoknak”, mert a volt uralkodó mindkét ízben, váratlan időpontban, rajtaütésszerűen jelent meg az ország területén. IV. Károlyt 1916. december 30-án koronázták Magyarország királyává. 1918. november 11-én elismerte Német-Ausztria döntési jogát az új államformáról, és a következő napon Bécsben kikiáltották a köztársaságot. November 13-án IV. Károly írásban lemondott a részvételről a magyarországi államügyekben és elismerte a döntést az új magyarországi államformáról. Az 1920: I. tc. megállapította, hogy a királyi hatalom gyakorlása megszűnt; hatályon kívül helyezte az 1918. november 16-i néphatározatot a köztársasági államformáról; kimondta, hogy az államfői teendők ideiglenes ellátására a nemzetgyűlés kormányzót választ. Az 1920: II. tc. törvénybe iktatta Horthy Miklós megválasztását a kormányzói méltóságra. (1920. március 1.)

IV. Károly 1921. március 26-án lépett magyar területre és április 5-én hagyta el az országot (első, vagy húsvéti „királypuccs”), majd 1921. október 20–24. között zajlott le a második „királypuccs”. IV. Károlyt november 1-jén elszállították az országból, 1922. április 1-jén Madeira szigetén elhunyt.

Az exkirály Budapestre érkezése napján, 1921. március 28-án Hohler angol főmegbízott, mint a szövetséges hatalmak képviselőinek doyenje, felkereste Horthyt és francia, valamint olasz kollégája nevében kijelentette: „a szövetségesek nem tolerálják Károly visszatérését”. Emlékeztette az 1920. februári jegyzékükre, amely ezt rögzítette. A kormányzó ezt követően magához kérette Fouchet francia főmegbízottat s közölte vele: a király Briand francia miniszterelnök támogatására hivatkozik. Mi igaz ebből? Fouchet hangsúlyozta, hogy a francia kormány hűséges a szövetséges hatalmak 1920. februári deklarációjához. Vagyis megerősítette Hohlert. Horthy kérésére ezt írásban is rögzítette és elküldte a magyar külügyminisztériumnak. (Visszautasította azonban azt, hogy utazzék Szombathelyre – ahová az exkirály visszatért – és személyesen is közölje vele ezeket.) A feljegyzést a magyar kormány azonnal továbbította az exkirálynak. Károly nem vette tudomásul Fouchet feljegyzését, továbbra is Briand támogatására hivatkozott, aki állítólag Szombathelyre is üzent neki s kitartásra biztatta.

A továbbiakban felsorakoztatjuk azokat a tényeket, amelyek – feltevésünk szerint – Briandnak a puccsban való részvétele mellett tanúskodnak. Nem vitás, hogy a francia miniszterelnök a Habsburg restauráció híve volt, ebből nem csinált titkot. A Habsburgok visszatérését Franciaország nemzeti érdekének tekintette. Abból indult ki, hogy a Habsburg dinasztia olyan központ lehet, amely koordinálni tudja a különböző kis nemzeteket, s ez az egyetlen lehetőség a dunai konföderáció létrehozására, támaszpont, amely képes lenne megakadályozni Németország keleti terjeszkedését, az Anschlusst és ellensúlyozni az úgynevezett bolsevik veszélyt. Figyelemreméltó Briand magatartása a puccsot követő órákban és napokban. Az eseményekre nem reagált. Hallgatott. Válasz nélkül hagyta Fouchet március 28-i táviratát – amelyben ismertette Horthyval való beszélgetését s Károly állítását, miszerint Briand kedvezően viszonyul tervéhez – s azonnali instrukciókat kért. (Ugyancsak nem reagált a közép- és délkelet-európai államokban akkreditált követeik távirataira, akik útbaigazítást, állásfoglalást kértek a kormánykörökben és a sajtóban elterjedt hírekkel kapcsolatban, amelyek szerint Briand támogatta Károly visszatérését.) A francia sajtó kiemelten közölte ugyan a francia támogatásról szóló híreket, a külügyminisztérium cáfolata azonban – amely hasonló esetben azonnal megjelent volna – most elmaradt. Illetve csak egy-két napos késéssel jelent meg, de sem tartalmában, sem pedig formájában nem volt olyan, hogy minden kétséget eloszlatott volna. Figyelemreméltó még, hogy a sajtókivonatok, amelyeket a Havas hírügynökség küldött Budapestre, tendenciózusak voltak: kedvező képet adtak Magyarországról és a restaurációról.

Briand csak március 30-án kezdte cáfolni, hogy a francia kormánynak – s személy szerint neki – szerepe lett volna a puccsban. Történt ez mindenekelőtt Poincaré közbelépésére. A francia köztársasági elnök ugyanis 30-án magához hívatta a miniszterelnököt s komoly szemrehányásokat tett neki a Habsburg-kérdésben elfoglalt álláspontja miatt. Közölte vele: Olaszországnak határozott ígéretet tett, hogy Franciaország nem fogja támogatni a restaurációt. Ezt követően Briand kénytelen volt olyan diplomáciai lépéseket tenni, amelyek ellentmondtak a Habsburg restaurációra vonatkozó terveinek.


Az Élysée-palotából visszatérve Briand azonnal körtáviratot küldött 17 francia követségnek, amelyben – Fouchet jelentései alapján – ismertette Károly francia támogatására vonatkozó kijelentéseit s cáfolt minden támogatást.

Bizonyos ingadozások még ezt követően is tapasztalhatók voltak. A Quai d’Orsay csak április 1-jén lépett fel teljes határozottsággal, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Károlynak nem sikerült kész helyzetet teremteni, Horthy nem adta át a hatalmat. Anglia és Olaszország erélyesen tiltakozott, Csehszlovákia és Jugoszlávia háborúval fenyegetőzött, tartani kellett attól, hogy a háborúhoz az olasz kormány is csatlakozik, s Közép-Európa ismét harctérré változik. Ezt pedig mindenképpen meg kellett akadályozni.

Április 1-jén Briand táviratot küldött Fouchet-nak – ez volt a budapesti főmegbízott március 28-i táviratára a válasz –, amelyben hangsúlyozta: soha nem adta hozzájárulását Károly visszatéréséhez, közölje a magyar kormánnyal: az exkirály erre vonatkozó célzásai teljesen alaptalanok.

Ugyanezen a napon úgy tájékoztatta a nagyköveti konferenciát a puccsról, mintha egy március 30-án Fouchet-tól kapott táviratból tudták volna meg: Károly Horthyval folytatott beszélgetésében arra hivatkozott, hogy a szövetséges hatalmak, mindenekelőtt Franciaország, támogatták tervét. Briand tehát pontatlanul tájékoztatta a nagyköveti konferenciát: Fouchet nem március 30-án, hanem március 28-án küldte első táviratát a puccsról és abban nem Franciaország, hanem Briand támogatására hivatkozott.

A Briand részvételére vonatkozó feltevést erősíti a Szenátus előtt tett deklarációja is. Meg sem említette, hogy a Habsburg restauráció megakadályozása Franciaország érdeke is. Csupán arra utalt, hogy Franciaország lojális szövetségeseivel szemben, s hogy Olaszország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia érdekei olyan erősek, hogy ha Károly Magyarországon maradt volna, Kelet-Európát ismét vér borítaná!

Április 1-jétől a Quai d’Orsay diplomáciai aktivitása megélénkült Habsburg Károly puccskísérlete ellen. Előtérbe lépett Berthelot külügyi főtitkár, aki – bár a Kisantant nagy támogatója volt – nem csatlakozott azonnal Beneš és Pašić Habsburg-ellenes akciójához. Háttérben maradásának oka feltehetően álláspontjának kettőssége volt: egyrészt a Habsburg restaurációt ő sem tartotta veszélyesnek Franciaország nemzeti érdekeire nézve, másrészt viszont kénytelen volt ellenezni azt, mert figyelembe vette keleti barátainak Habsburg-ellenes álláspontját. Ingadozott – de hallgatott, s hallgatott, mert Briand is azt tette. Nem volt célszerű szembehelyezkedni miniszterelnökével és külügyminiszterével. Csak miután március 30-án Briand megszólalt, méghozzá a restauráció ellen, lépett akcióba. Március 31-én kelt, Londonba, Rómába és az utódállamok fővárosaiba küldött körtáviratában hangsúlyozta annak szükségességét, hogy budapesti képviselőik egységesen lépjenek fel és erélyesen követeljék Károly azonnali eltávolítását. (Az exkirály influenzára hivatkozva április 5-ig Szombathelyen maradt.) Hívják fel a magyar kormány figyelmét arra, hogy ellenkező esetben a zavargásokért a felelősség teljes egészében reá hárul. Horthy kérését azonban, hogy a szövetségesek nyújtsanak aktív segítséget Károly eltávolításához, azzal utasították vissza, hogy ez a magyar kormány feladata. Berthelot a szomszéd államok agresszív lépéseit nemcsak hogy nem fékezte – ahogy ezt London tette –, hanem ellenkezőleg, bátorította.

A magyar kormány ezekben a napokban több alkalommal segítséget kért Franciaországtól is a szomszéd államok fenyegetései ellen a Kisantant agresszív terveinek megakadályozását kérve. A külügyi főtitkár kérését elvetette. Sőt szerkesztőségi cikkeket íratott a Le Temps-ben, hangot adva abbeli reményének, hogy a mérséklő magatartást javasló tanácsokat a szomszéd államok nem fogadják meg.

A brit kormány ugyanis határozottan elítélte Csehszlovákia és Jugoszlávia radikális diplomáciai és katonai lépéseit s követelte azok beszüntetését. Ennek ellenére Csehszlovákia és Jugoszlávia továbbra is Magyarország elleni háborúra készült. Románia ingadozott.

Miért volt oly veszélyes a Habsburg-restauráció a szomszéd államokra nézve? Mivel az exkirály természetesen nem írta alá a trianoni békét, esetleges visszatérése azt is jelenthette: még mindig érvényesek uralkodói és öröklési jogai az 1914-ben Magyarországhoz tartozó területeken: Ezek a területek azonban Csehszlovákiához, Romániához és Jugoszláviához tartoztak. Az utóbbinál ráadásul még Horvátországról is szó volt, amely nem tartozott ugyan a szorosan vett Magyarországhoz, de mivel a Habsburg legitimizmusnak a katolicizmus révén komoly talaja volt a horvátok között, félő volt, hogy fokozódik szembenállása Belgráddal, sőt az elszakadás veszélye is felléphet. Hasonló – bár lényegesen kisebb aggályai voltak a prágai kormánynak Szlovákiával kapcsolatban. Ezen túl az utódállamok meg voltak győződve arról, hogy Károly a magyar trón elfoglalását csak első lépésnek tekinti a Habsburg Birodalom visszaállításához.

Beneš szerepe


Az akció főszereplője Beneš volt. Vádolta a magyar kormányt Károllyal való együttműködéséért. Fáradhatatlanul szervezte az utódállamok politikai és katonai ellenállását, követelve az exkirály azonnali eltávolítását.* Radikális diplomáciai és katonai elképzeléseihez csak Jugoszlávia csatlakozott. A prágai és a belgrádi kormány Károly magyarországi tartózkodását casus bellinek nyilvánította. Részleges mozgósítást rendeltek el, Magyarország megszállását fontolgatták. Közösen tiltakoztak Budapesten és a nyugati fővárosokban. Mindvégig kapcsolatban voltak az olasz kormánnyal. Egyeztették elképzelésüket a római kormánnyal, amely nemcsak hogy nem ellenezte a tervezett katonai akciót, hanem – legalábbis szavakban – kész volt ahhoz csatlakozni.

Ezt Beneš tudatta a magyar kormánnyal. „Közölje bizalmasan Gratz-cal, hogy figyelmeztetem: amennyiben a Nemzetgyűlés akárcsak feltételesen is Károly vagy más Habsburg mellett dönt, a Kisantant és Olaszország azonnal a leghatározottabb eszközökhöz nyúl.” – hangzott budapesti képviselőiének küldött utasítása. S noha a Magyar Nemzetgyűlés kimondta: „az 1920. évi I. tc. által megállapított közjogi rendhez ragaszkodik”, s a magyar kormány mindent elkövetett, hogy ezt realizálja – a Kisantant fenyegetései folytatódtak. Beneš tisztában volt azzal, hogy a válság befejezéséhez közeledik – Svájc kész volt visszafogadni Károlyt, aki indulásra készen állt, az osztrák kormány hosszú huzavona után hozzájárult, hogy az excsászár Ausztrián keresztül utazhasson. A csehszlovák külügyminiszter azonban a válságot nem lezárni, hanem továbbélezni kívánta s abból maximálisan profitálni. „Károly kalandját minden államnak minél jobban ki kell aknáznia Magyarország ellen. Belpolitikai szempontból felhasználjuk a hadsereg megerősítésére, a nemzeti egység megteremtésére; meg vagyunk győződve, hogy az intervencióra sor kerül. Ebben az esetben Budapest és Szombathely ellen vonulunk” – hangzott a csehszlovák külképviseleteknek küldött távirata.

Beneš azonban erőfeszítései ellenére sem tudta elérni az utódállamok tervezett egységes fellépését. Lengyelország a puccs idején lényegében passzívan szemlélte az eseményeket. A Kisantanttal való együttműködést visszautasította. Diplomáciai akciójukat csak annyiban támogatta, hogy közölte a magyar kormánnyal: nem helyesli a Habsburg restaurációt. Ausztria, noha tartott a Habsburg restaurációtól s ezért kész volt politikailag együttműködni a Kisantanttal, Beneš radikális katonai terveitől elhatárolta magát. A Magyarország elleni háborút ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy ez a Fertő-vidék megszállását, illetve a csehszlovák–jugoszláv korridor létrehozását is célozza.

Románia óvatos politikát folytatott. Magatartását erős kettősség jellemezte. Ez abból adódott, hogy komoly ellentét volt a katonai körök, a kormány és a király között. A katonai körök legszívesebben újra bevonultak volna Budapestre, csatlakozni kívántak a Kisantant Magyarország-ellenes háborújához. A kormány azonban a nyugati hatalmakhoz akart igazodni, tehát ellenezte a háborút. De nem kívánta azt katonai megfontolásból sem. Attól tartott, hogy olyankor keveredik háborúba Magyarországgal, amikor a szovjet-román határ védelme még erősen lekötötte katonai erejét s nagy volt a nyugtalanság a román-jugoszláv és román-bolgár határon is. Ezért a Kisantant veszélyes, durva lépéseit: az ultimátum elküldését és a katonai intézkedéseket elítélte. Diplomáciai úton – de nem Csehszlovákiával és Jugoszláviával közösen – tiltakozott Budapesten Károly tartózkodása ellen. Tiltakozásai azonban – a magyar kormány szerint is – udvariasak és enyhék voltak. Ebben szerepe volt Ferdinánd román királynak is, aki nem kívánt erélyesen fellépni az exkirály ellen. Lekötelezettje volt a háború alatt vele szemben tanúsított magatartásáért, s ha Károly lemondott volna Romániával szembeni területi követelésekről és elismerte volna a megnagyobbodott Románia szuverenitását, úgy szívesen látta volna a magyar trónon. (Károly a puccs előkészítésénél számított Románia semlegességére.)

Forrásaink szerint Ferdinánd román király, de különösen felesége, Mária királyné, kapcsolatot tartott fenn a Svájcban tartózkodó IV. Károllyal, ahol személyesen is meglátogatta. Párizsban a Habsburg párti körökben is egyengette az exkirály útját. Korábbi tervéről, hogy a Szent István-i koronát férje fejére tetesse – ami Bethlen elképzelése volt – le kellett mondania, mert a kormány és Brătianuék ezt a leghatározottabban ellenezték (a húszas évek második felében ez a terv ismét előtérbe került).

Beneš azonban a román kormány és a lehetséges szövetségesek tartózkodása ellenére is úgy döntött, hogy még mielőtt az ügyet lezárnák ultimátumot küld Magyarországnak. Április 3-án utasította Csehszlovákia budapesti képviselőjét: „Adjon át a jugoszláv követtel – amint erre utasítást kap – egy közös ultimátum-jegyzéket. Követeljük Habsburg Károly azonnali eltávolítását Magyarországról. Amennyiben Károly csütörtökön, április 7-én este hat órakor még Magyarországon lesz, azonnal hozzálátunk ama intézkedések végrehajtásához, amelyekben közösen megállapodtunk.”

Miután Jugoszlávia budapesti képviselője még április 5-én sem kapott kormányától utasítást az ultimátumhoz való csatlakozásra, Beneš április 5-én felhatalmazta Lejhanecet: adja át egyedül az ultimátumot. A csehszlovák külügyminiszter pontosan tudta, hogy Károly és kísérete indulásra készen áll, az ultimátum átadása már nem kockázatos. Elküldését fontosnak tartotta, nem annyira a jelen, hanem a jövő miatt. Preventív intézkedésnek


szánta. Azt akarta demonstrálni, hogy a Habsburg kérdés nem belügy, és mindenre el van szánva a restauráció megakadályozására. Csehszlovákia budapesti képviselője – Hohler hatására – ingadozott, nem hajtotta végre azonnal Beneš utasítását. Néhány órát várt az ultimátum átadásával. Időközben az egész ügy tárgytalan lett. Károly április 5-én a déli órákban elhagyta Magyarországot. Beneš nem érte be ennyivel. Utasította budapesti képviselőjét: „Utólag ismertesse Gratz-cal az ultimátum szövegét. Közölje vele: noha Károly elutazott, tudomására hozzuk a csehszlovák kormány elhatározását. A jugoszláv és román követ – ha lehet – csatlakozzék lépéséhez. Ha nem, cselekedjék egyedül.” Ez be is következett. „Mivel a jugoszláv és román követ nem rendelkezett autentikus instrukciókkal s nem voltak hajlandók csatlakozni lépésemhez, az ultimátumot szerdán [április 5.] este magam adtam át, pontosabban azt az ultimátumot, amelyet szándékunkban volt átadni” – hangzott Lejhanec Benešnek küldött távirata.

Az ezt követő napon, április 6-án délben végre megérkezett Belgrádból és Bukarestből a hozzájárulás az ultimátum közös átadására. Kissé megkésve: Károly ugyanis április 6-án 1/2 4 órakor átlépte már a svájci határt is.

* Beneš szerepéről a csehszlovák állam létrehozásában vö. Ádám Magda: Csehszlovákia megalakulása. História, 1982. 4–5. szám 44–46. l.

2. Képek


1. Cseh térképek a Monarchia felbontásáraSZARKA László

Cseh térképek a Monarchia felbontására

A Francia–Cseh Liga térképe a Párizsban 1915 májusától megjelenő La Nation Tchéque c. folyóirat belső címlapjáról való (1). A térkép többé-kevésbé a szlovák-magyar etnikai vonalat követte. Ez volt irányadó a cseh-szlovák törekvések számára az 1916 decemberében közölt Beneš-féle térkép megjelenéséig.

A Beneš-féle térképen (2) és a T. G. Masaryk által 1916-ban saját kezűleg rajzolt térképen (3) – amelyet František Houdek, a párizsi csehszlovák békedelegáció szakértőjének „Vznik hranic Slovenska” (Szlovákia határainak keletkezése), Bratislava, 1931. c. munkájából vettünk át (301. 1.) – egyaránt szerepel Beneš és Masaryk közös elképzelése, a csehszlovák–jugoszláv korridor. E terület – a korridor – nyugati határát a Morva folyó torkolatától Bruckig, majd a Lajta-hegység gerince mentén egészen a Rábca felső folyásáig húzódó vonal alkotta volna. A déli határ a Rábca Kapuvártól délre eső szakasza, míg a keleti Kapuvártól keletre, északi irányban ismét a Rábcáig, majd annak mentén Moson községig, innen pedig északkeleti irányban továbbhúzódva Vajkával (Vojka nad Dunajom) szemben érte volna el a Duna vonalát. A korridor tehát magában foglalta volna az egész Fertő-tavat, Sopront, Magyaróvárt, Kapuvárt stb.

A Masaryk- és a Beneš-féle térkép közötti lényeges különbség, hogy míg Benešé az ún. földrajzi határt – tehát: Vácig a Duna vonala, majd a Cserhát és a Bükk-hegység gerincén át Miskolctól keletre egyenes vonalban a Hernád menti Gesztelyig, innen a Hernád mentén Aszalóig, tovább a Tokaji-hegység gerincén át Sárospatakig, majd a Bodrog, illetve a Tisza mentén a magyar-román határig –, addig Masaryk térképe többé-kevésbé a mai határvonalat követi. Mindkét térkép jelzi a napjainkban az NDK-hoz tartozó luzsicai szorbok által lakott területek iránti cseh érdeklődést is. Ugyanígy igényt tartottak a történeti Cseh-Szilézia egész területére is. Érdekes még, hogy Masaryk nagyvonalúan a Gyékényes–Kaposvár–Szekszárd vonallal jelölte meg a magyar–„szerb” határvonalat.

2. Képek


1. Nové ZámkyÉrsekújvár, 1938�KOVÁCS Endre

Nové Zámky – Érsekújvár 1938

Kovács Endre Kossuth-díjas történészt, irodalomtörténészt, olvasóközönségünk több, elsősorban Kelet-Európa történelmével kapcsolatos könyvéből ismerheti. Legutóbb a Magvető Kiadónál jelent meg nagy érdeklődést kiváltott memoárja „Korszakváltás” címmel. Ennek folytatása újabb, megjelenés előtt álló könyve („Ár ellen”), amelyből az alábbiakban rövid részletet adunk közre. (A szerk.)

A délelőtti órákban kellett megérkezniük a magyar csapatoknak, minden iskola kivonult, ott álltam én is a Komáromi utcában a zsibongó, izgatottan várakozó gyerekek sorfalában. Kokárda a gomblyukban, vártuk a vámhíd felől érkező honvédeket. Sokáig kellett várakoznunk, míg végre feltűntek. A látvány ahogy mondani szokás – vegyes érzéseket váltott ki a szemlélőben. Valami szegénység volt érezhető ezen a seregen, melynek tagjai acélsisakot viseltek, mintha harcba indulnának, rajta tölgyfalevél. Többségük gyalog jött, mögöttük szekerek, lovakkal húzott ágyúk. Mintha az első világháború ismert képeit láttuk volna magunk előtt. Kinek nem jutott eszébe a csehszlovák hadsereg a maga teljesen motorizált alakulataival, kitűnő felszerelésével? Ehhez hasonlítva a magyar sereg felszerelése és fegyverzete siralmasan elavultnak látszott.

Újvár „készen várta” a bevonuló honvédeket. Már napokkal előbb megalakultak a fogadóbizottságok, nevek röpködtek a levegőben, úgy hírlett, hogy az előkelőség hatalmas reprezentációra készül. Varrták a díszmagyart mindenfelé.

Kölcsönös csalódás...

Itt valamit előre kell bocsátanom. Nem puszta eseménytörténetet írok, inkább azokat a tüneteket keresem, amelyek valami módon belevilágítanak a letűnt kor magyar társadalmának mélységeibe. A rendszer mechanizmusa, ennek működése és a nyomában támadt visszahatás érdekel. Ha igaz a megállapítás, hogy a tengernek egy cseppjében együtt van a tenger minden alkotóeleme, akkor a mi kis helyi élményeink is túlszárnyalják a hic et nunc esetlegességeit; ha jól figyelünk, felfedezhetjük bennük a törvényszerűségeket, úgy ahogy az ellenforradalmi rendszer kifejlesztette őket. A második világháború ideje alatt mi ott, a hajdani kuruc városban (és a visszacsatolt területeken mindenütt) azt a letűnő rendet utolsó vonaglásaiban figyelhettük meg. A régi rendszer még élt, noha kiütköztek a hullafoltjai. Egy haldoklásában is tipikus képződmény bontakozott ki előttünk, mely még a nem hivatásos történészt is érdekelheti. Annál is inkább, mert a magyar történetírás még adós annak a kornak a hiteles, elfogulatlan rajzával.

Újvárba betört az úri világ, az úri magatartás, elterjeszkedett egy anakronisztikus társadalmi rend s ennek összes velejárója A hozzánk érkező „anyaországi” hivatalnoki réteg magával hozta a feudális érintkezés formákat, a címek és rangok feltétlen tiszteletét (a „rangkórságot”), megismertetet bennünket a felfelé hajlongó, lefelé taposó („biciklista”) hivatalnokokkal, jött a frázisos hazafiasság, a nagy szavak kultusza, terjesztették az idegenek megvetését és az antiszemitizmust. Igaz, voltak kivételek is demokratikus érzelmű, felvilágosodott szellemek, akik a saját társadalmi környezetüket képesek voltak éles kritikával nézni és ennek nyomán már a lakossággal való első érintkezés alkalmával megbecsülést ébresztettek maguk iránt. Voltak ilyenek is, a lakosság azonban nem ezt érezte jellemzőnek.

Félelmetes volt az a tájékozatlanság; amellyel a magyar hivatalos körök a visszacsatolt területek viszonyait megítélték, Döbbenetes és egyben felháborító volt tapasztalni, hogy a „nemzeti középosztály”; mely húsz éven át szüntelenül a „nem, nem soha” jelszavát hangoztatta, a revízióról álmodott, mennyire nem készült fel azokra a feladatokra, amelyeket a visszacsatolás állított elébe. A trianoni határokon túl eső terület belső viszonyairól halvány fogalma sem volt. Torz módon képzelte el a magyar lelket gyötrő modern rabszolgaságnak. Ennek bizonyítására a példák tömege között válogathatunk. A hozzánk érkező hivatalnokok már azon is álmélkodtak, hogy mi, magyarok milyen jól beszélünk magyarul. Ők úgy gondolták, hogy a republikában egyáltalán nem voltak magyar iskolák és bennünket erőszakkal kényszerítettek arra, hogy az állam nyelvén beszéljünk. És meglepetés érte a jövevényeket a mi gazdasági helyzetünk láttán is; ők feltételezték, hogy mind nyomorgunk, osztogattak is az első hetekben katonai gépkocsiról félkilós csomagokban cukrot, de a lakosság hátat fordított a látványnak, mély megvetést érzett.

Lehet-e csodálkozni azon, hogy hamarosan kialakultak az ellenállási gócok a lakosság soraiban? A közvélemény ingerülten tiltakozott a ráerőltetett formák ellen, melyeket természetelleneseknek, korszerűtleneknek tartott,


szembekerült a hivatalos Magyarország bornírt képviselőivel és megvetéssel figyelte az „anyaországi” módszerek térfoglalását. Megjelentek a falakon a feliratok: „Mindent vissza”, „Minden drága, vissza Prága”. Szájról-szájra jártak a csattanós tréfák, történetek a keménykalapos, rosszul öltözködő, merev középosztálybeli hivatalnokokról, akiknek első dolguk volt, hogy felvásárolják a Bata cipőüzlet raktárában talált olcsó lábbelit, a textilboltok készletét s ily módon beosztásukhoz méltóbb külsőre tegyenek szert.

A spontán ellenállásnak meglett a visszhangja az érzékenységükben megbántott jövevények között. Mivel a tájékozatlan hivatalnoki réteg a szlovákiai magyarság demokratikus felfogását Beneš nevével hozta összefüggésbe, elterjedt megvető hangsúllyal a „beneši szellem” vádja. Ez annál súlyosabb sértés volt, mert valójában Benešnek semmilyen hatása sem volt a kisebbségi magyarságra. Beneš a sovinizmus határán járó cseh nacionalista volt, nemzeti hegemóniára törekedett, és soha sem vette komolyan a nemzeti kisebbségek panaszait.

Az átcsatolt területekre tömegesen érkező magyar hivatalnok-elem képtelen volt a mi magatartásunkat másként, mint anarchista szellemmel magyarázni. Még az én egyébként derék Mrenna igazgatóm is felült annak a frázisnak, hogy nálunk a húsz év alatt a szabadság „szabadosságba” ment át, tehát fokozott fegyelemre van szükségünk.

A honvédség bevonulása előtti hetekben feltűntek újvárban vadidegen arcok is: az 1918 előtti idők még élő tanúi, szereplői, egykori szolgabírók, jegyzők, akiknek karrierjét húsz évvel korábban derékban kettétörte az államfordulat. Hol voltak addig? Gazdálkodtak megmentett földbirtokukon, vadásztak, kártyáztak, báloztak és vívták szakadatlan harcukat az állami szervekkel, főként az adóhivatallal, pénzügyigazgatósággal. Néhányan közülük a nagy leégésben maguk is „demokraták” lettek. Most pedig felkészültek a nagy újjászületésre, előkerítették a zsinóros ruhát, Bocskai-sapkát, a csizmát és a fehér kesztyűt. Várták a fordulatot. Egy részük a forráshoz igyekezett, Pesten előszobázott, felelevenített egy sor régi barátságot, büszkén előkotorta nemesi előnevét, mint a legbiztosabb érvet a „nemesi társadalom”-ban, mely habozás nélkül befogadta őt.

Akadtak számosan, akik éppen újvárt nézték ki maguknak működési területül. Különösén az egykori Nyitra és Pozsony megyék (most e két részvármegyét közigazgatásilag „egyelőre egyesítették” Újvár központtal) dzsentri ivadékai érezték úgy, eljött az idő, s be akartak ülni az atyai örökségbe. A járási hivatal épülete átalakult megyeházzá. Noha patinája nem volt, hiszen az épületet a csehek építették a maguk ízlése szerint, az új vezetőség elhatározta, hogy benső tartalmát tekintve méltóvá teszi jeles hivatásához. Még jóformán itt sem volt a magyar államhatalom, amikor megindult a pozícióharc, elősoroltattak az elszenvedett sérelmek, mindenki mártír volt, büszkén mutogatta sebhelyeit és remélte, várta a kárpótlást. Sokan már az előző hónapokban megjárták Pestet, most csak a kinevezési okirat átvétele volt hátra.

A kinevezésre várakozó újváriakat meglepetésként érte, hogy a honvédség benyomulása után átmeneti időre katonai közigazgatást vezettek be, ami annyit jelentett, hogy hat hétre karanténba kerültünk, nem volt szabad utazni. A rendszer a katonai erő fitogtatásával tette meg első lépéseit. Mi ezt túlzott óvatosságnak láttuk, hiszen senki sem fenyegethette komolyan a hatalom berendezkedését. Egyik napról a másikra büszke magyarok lettek még azok is, akikről köztudott volt, hogy az előző években az állampolgári kötelességeken messze túlmenően jártak a hatalom kedvében. Nekik volt csak igazán okuk arra, hogy hazafias frázisokkal túlkiabálják az egyszerű magyarokat. Olyan méretű köpönyegforgatás indult meg, ami még a hozzánk érkező anyaországi tisztviselőket is meglepte.

Már a katonai igazgatás elindította a politikai igazoltatás hullámát; igaz, ideiglenes érvénnyel, de elég durván ahhoz, hogy akiknek égett a talaj a lábuk alatt, sietve azon gondolkodjanak, hogy nyitva van-e még a határ Szlovákia felé, nem lenne-e célszerűbb arra tartaniuk? Az ezredesek uralma saját ellenőrzése alá vette az iskolákat is, s ez volt a tanárság első találkozása a hatalommal. Aki még nem tudhatta tapasztalatból, hogy milyen mértékben terjed a nyilas ideológia a hadseregben, csakhamar keserű leckét kaphatott. Egy napon berendeltek minket, tanárokat, a polgári iskola tornatermébe, ott katonás módon felsorakoztunk, majd jött egy ezredes. Külön-külön mindenkinek feltette a kérdést: „Akarja-e a magyar államot szolgálni?” Ki nem akarta azok közül, akik a helyükön maradtak? Volt a gimnáziumban egy fiatal zsidó kolléganőnk, aki a sztereotip kérdésre, hogy akar-e szolgálni, meglehetősen félénken azt válaszolta: „Ha lehet?” „Nem lehet!” – kiáltott az ezredes és kolléganőnk megszégyenülten távozott. Még be sem tette maga mögött az ajtót, amikor az ezredes széttárta a karját és mintegy revelációt közölte: „De hiszen ez zsidó!”

Alig néhány hete kezdte meg működését a rendőrség, mint állami szerv (azelőtt újvárnak csak városi rendőralkalmazottai voltak), amikor a kapitányságot vezető tanácsos asztalfiókja már megtelt a feljelentések garmadájával. Úgy látszik, ez minden nagy politikai fordulat elengedhetetlen velejárója. Egy nála járt barátunknak a tanácsos odahányta a rengeteg papirost és nem mulasztotta el mély megvetését kifejezni: „Látja, ilyen ez az itteni lakosság.” Engem személy szerint az is meglepett, hogy az új hatalom rögtön átvette a városi


rendőröket. Így azután ugyanaz a Zelenka nevű detektív, aki korábban a magyar himnusz éneklése miatt kísérte be a rendőrségre a magáról megfeledkező polgárt, mostantól – igaz, Zelényi néven – azokat kísérte be, akik netán szlovák érzelmüknek adtak túl hangos megnyilatkozást.

Ezekből kevés volt. A rendőrségre sokkal fontosabb feladat várt: a kommunisták összeírása, ellenőrzése, lefülelése. Erre a célra jól képzett rendőrtisztek érkeztek, tele előítélettel, gyanakvással. A katonaság és a rendőrség megkülönböztetett figyelemben részesítette a helybeli zsidóságot. Már megszületett az első zsidótörvény és készítették Pesten a másikat is. Hamar rá kellett ébrednünk arra, hogy a zsidóság sorsa a közvélemény „preferált” témája lesz.

A rangkórság például valósággal fejbe vert minket. Egy alapjában véve szegény, elmaradott ország vezetői az angol lordokat megszégyenítő módon hordják magasan a fejüket. Belső értékük hiányait gőgös fensőbbséggel, tekintélyuralommal akarják eltakarni. Milyen szegények voltak azok a „hivatalnok urak”, akik hozzánk érkeztek! Milyen szerencséjüknek mondhatták, hogy összeszedegethették a cseh időkből itt maradt morzsákat, mennyire nem állott ezzel a szegénységgel összhangban a fellépésük, a modoruk!

Már az első hónapok után világos volt a helybeli lakosság szemében, hogy a visszacsatolás által a magyar nép tömegei kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek. A parasztok ámulva látták, hogy a cseh telepesek távozásával gazdátlanná vált földeket a Vitézi Szék tagjai, a földbirtokosok között osztják fel. S milyen sokan voltak ezek között az újsütetű földtulajdonosok között, akik soha azelőtt földdel nem bírtak, vagy a gazdálkodást már régen elfelejtették s most idejük sem maradt rá! A nemesi társadalom utolsó bölényei tünedeztek fel a városban, leszerepelt politikusok, „történelmi nevek” büszke viselői, akik most úgy látták, eljött az ő órájuk, itt a nagy pillanat, amikor még pótolni lehet azt, ami kiesett az életükből 1918 után. Általános meglepetést okozott, hogy csökkent a munkanélküliek, a szegények számára kiutalt segély összege. A városban és vidékén továbbra is volt munkanélküliség, ami ellen ínségmunkák megindításával akartak védekezni, de nevetséges összeget fizettek ki az ínségmunkásoknak. A magyar rendszer egyetlen tollvonással megszüntette a munkanélküli segélyezés úgynevezett genti rendszerét, hangos, nagyképű nyilatkozatok hirdették, hogy a magyar kormány nem alamizsnát ad a népnek (mint ahogy a republikában tették), hanem munkát igyekszik teremteni.

Azután jött a mindenható bürokrácia a maga lassúságával, körmönfont formai követelményeivel. Milyen büszkeséggel vonult be ez az új hivatalnoki réteg a munkahelyére, milyen megvető módon oktatta ki a kérvényező kisembert arról, hogy megszűnt ám a demokrácia, már nem a beneši szellem uralkodik, most fegyelmet, tiszteletet kell tanulni.

Prága messze volt újvártól, de most Budapest egyszeriben mérhetetlenül távolinak tűnt fel. Az emberek úgy érezték: a testvériség, a szeretet, a „magyar lélek”, amelyről oly sokat szónokoltak neki, csak tartalmatlan frázis. Aki fenn van, megveti azt, aki lenn van; akinek vezetnie kell, az parancsolgat és gyakran cinikus módon bánik a kiszolgáltatott kisemberrel.

A társadalmi feszültség tehát adva volt, hozta magával a neobarokk rendszer, a „fenn az ernyő nincsen kas” magatartás, a dzsentri hivalgás és nagyképűség, mely nem utolsósorban a nemzeti nagyság hamis tudatából táplálkozott. A nemzeti nagyságot ugyanis teljesen önkényes módon fogták fel.

Két világ között

Voltak persze pillanatok, amikor legjobb hagyományaink jutottak szóhoz, amikor humánumot, a demokráciát nem éreztük luxusnak vagy üres póznak. Ilyennek számít viszonyunk az üldözött zsidósághoz. Szólni kell erről, mert a történetírás még nem mondott el mindent. Nagy irodalma van a zsidó mártirológiának, az alapvető munkák is megszülettek már, de hogy mi történt távol a koncentrációs táboroktól, mögöttes területeken, ahol a fajüldöző kegyetlenkedés csapott össze az emberiességgel s ahol az üldözött csoport legalább erkölcsi védelemre számíthatott, az még sok adatfeltárást tesz szükségessé. Szlovákiában, északi szomszédunknál, megindult zsidó családok elhurcolása. A szlovák fasiszta állam felülmúlta kegyetlenkedéseiben a magyar rendszert. Hivatalos adatok alapján állítható, hogy 1942 tavaszán már 60 ezer szlovákiai zsidót szolgáltattak ki németeknek, hogy legyilkolják őket. Magyarország sok üldözött, életében fenyegetett ember számára jelentett búvóhelyet. Rendszerint Alsójattónál lépték át a határt (a László-féle uradalomban tarthatták meg első pihenőjüket). Ha a rendőri-csendőri szervek lefülelték őket, akkor az újvári fogdában kötöttek ki és tárgyalásra vártak, járásbíróság ítélkezett felettük tiltott határátlépés miatt. Csakhogy a bírói karban és ügyvédek között ott voltak a barátaink, közbe tudtak avatkozni. Egyetlen egy esetben sem történt meg, hogy a menekülteket kiszolgáltatták volna a szlovák fasiszta szerveknek. Nagy részük Budapestre igyekezett, s ott, míg csak meg nem kezdődött a szervezett üldözés, nyugalomban élhetett. Voltak szórványosan cseh menekültjeink is akik Pesten és a Délvidéken át Nyugatra törekedtek.


Mindezektől különbözött az újvári kommunistákkal fennálló, igaz, eléggé laza kapcsolatunk. Tudtam arról, hogy Dobosi Imre rendszeresen anyagiakkal támogatja a Vörös Segélyt, mely nem szüneteltette működését, segélyezte a börtönben ülők családjait. Talán ez volt az egyedüli formája kommunista mozgalommal való kapcsolatainknak.

Életvitelünk fő jellemzője ennek ellenére a megalkuvás volt. Ellenállásunk apró közéleti csatározásokban, fintorokban, bíráló megjegyzésekben merült ki. Hangyabolyban éltünk, melyből nem lehetett kiemelkedni. Akik közülünk valaha a társadalmi rend megváltoztatásáról értekeztek, akik átadták magukat az illúzióknak, most szellemileg kimerültek. Megtehették, hogy egy másik világ vízióját tartották ébren magukban, de vízióban nem lehet tartósan élni. A koturnust levettük és az újvári sárhoz illő vaskos csizmát húztunk fel.

2. Képek


1. Címerek és társadalomBERTÉNYI Iván

Címerek és társadalom

1790. június 19-én a forradalmi Franciaország dekrétumot adott ki, amelyben eltörölte az örökletes nemességet és minden franciának megtiltotta a címerek, „e feudális jelvények” használatát. A következő évben a francia törvényhozás már egyenest börtönbüntetést írt elő a címert használókra. A köztudat általában hazánkban is a történelem által, meghaladott nemesi jelvényeknek tekinti a címereket; az utóbbi évtizedekben jogszabályalkotóink ennek megfelelően is kezelték őket: nemcsak a magánszemélyeknek, de a megyéknek és a városoknak is megtiltották régi címerek használatát.

A régi címerek azonban korántsem hordoztak mindig konzervatív ideológiát. Guillaume de Poitiers, Vilmos normann hercegről írt krónikájában előadja, hogy 1049-ben, amikor a normandiai herceg és Anjou grófja szembekerültek, közölték egymással ruházatuk színét és pajzsuk díszítését, hogy a csata forgatagában megtalálják egymást. S valóban nem ok nélkül, hiszen az egyes lovagokat egyre nehezebben lehetett felismerni a csatamezőkön; a mind vastagabbá váló páncélzatok teljesen elrejtették a harcosok alakját, az akkoriban elterjedő, az arcot is eltakaró sisakok miatt pedig még a közvetlen szomszéd sem tudhatta, ki harcol mellette.

Az ezredfordulót követően megvan már az igény a csatamezőn való azonosításra, s e célra azok a pajzsokra, zászlókra kerülő ábrázolások látszanak alkalmasnak, amelyekről mindenki jó előre tudja, kit talál az illető pajzs mögött, zászló alatt. Ezek lesznek a címerek; vagyis címernek az állandó használat igényével pajzsra kerülő geometriai alakzatokat – szaknyelven heroldalakokat vagy mesteralakokat –, különböző színes ábrákat – szaknyelven címerképeket –, valamint a heroldalakok és címerképek együttes alkalmazását tekintjük. A legkorábbi olyan személy, akiről tudjuk, hogy tartósan állandósult jelet használt, Raoul de Vermandois, Franciaország sénéchalja volt. Az ő 1135 körül készült lovaspecsétjén a zászló kockázott, s akkor is hű maradt ugyanehhez a mesteralakhoz, amikor 1146-ban új pecsétnyomót vésetett, most pajzsának mezőjét kockáztatta be.

A címereknek megjelenésük idején tehát elsődlegesen katonai szerepük volt, mint napjainkban a harckocsikra, repülőgépekre stb. ráfestett felségjelvényeknek. A kutatók nagy része éppen a jó felismerhetőség igényéből eredezteti azt a mindmáig érvényes heraldikai szabályt, amely tiltja, hogy „színre szín” vagy „fémre fém” (azaz: szín mellé szín, fém mellé fém) kerüljön. Ez azt jelenti, hogy a címerek ábráin a fémeknek (az aranynak és az ezüstnek), valamint az alkalmazott színeknek (a vörösnek, a kéknek, a zöldnek és a feketének) egymással váltakozva kell szerepelniük.

Lényegében hasonló funkciót töltöttek be a címerpajzsok a modern kori hadgyakorlatok és sportrendezvények középkori előfutárainak tekinthető lovagi tornák során is: az egymás ellen sorompóba lépő, talpig vasba öltözött résztvevőket a címerek segítségével azonosították. A pajzs azonban csak egyik oldalról volt látható. Ezért a címerek csakhamar a lótakarókra is rákerültek, s fő alakjukat sokan sisakjuk ormára is rátűzték. A sisakdísz csakhamar annyira népszerűvé vált, hogy nemegyszer önállóan, azaz pajzs nélkül is alkalmazták. Legkorábbi ismert hazai címeradományunk, amelyet 1326-ban Imre fia, Miklós kapott, szintén sisakdísz adomány: a címernyerő sisakja felett kiterjesztett szárnyú sólyommadarat viselhet, amelynek a szárnyain kis lóherelevelek függenek, csőre felett aranyleveles ág emelkedik. (A legkorábbi magyar címeresleveleken még nem festik meg az adományozott címereket, csak leírják azokat.) Nagy Lajos királyunk patkót harapó struccos sisakdíszét Gelre heroldnak a brüsszeli királyi könyvtárban őrzött címereskönyve őrizte meg.

A katonai jellegű felhasználás mellett a címerábrázolások már megjelenésük idején kezdtek „békésebb” funkciókat is betölteni. Mindenekelőtt pecsétnyomókra vésték rá őket, így az oklevelek hitelesítésére alkalmazták, jelképezve tulajdonosukat, illetve annak akaratát. A különböző használati tárgyakra is rákerülő, a címertulajdonos védelmét kifejező, birtokjelző stb. szerepkörökben alkalmazott címereknek köszönhető, hogy a heraldikus ábrázolásmód azután is fennmaradt, hogy a lovagvárakat szétvetette a puskapor, s hogy a lovagi tornák is megszűntek.

Pecséteken, ékszereken, ötvöstárgyakon, sírköveken, kódexek lapjain s egyebütt ugyanis olyanok is használtak címereket, akik mindennapi életéhez nem tartozott hozzá a katonáskodás. Nők már a 12. században vésettek címerpajzsot pecsétnyomójukra, s a papok, polgárok, városok és céhek mint testületek, sőt parasztok is, egyaránt követték példájukat. A franciaországi Ponthieu tartományban a 13. században használt paraszti pecsétek nagyobb százalékán szerepelt címer, mint a korabeli nemesi pecséteken!


A címerek tulajdonjelölő funkcióját hazánkban viszonylag korán felfedezhetjük. Egy 1240-es oklevelünk tanúsága szerint ekkor egy bükkfán „pajzsjel” mutatta, hol kezdődik a tulajdonos földbirtoka. Mátyás király (1458–1490) híres könyvtárának legtöbb kódexét pedig éppen a belefestett hollós címer segítségével sikerült azonosítani.

A 15. század első felében Zsigmond király (1387–1437) erőteljesen részt vett az európai politika irányításában. Nyugati útjaira a magyar nemesség számos tagja elkísérte; nekik alkalmuk volt megismerkedni a fejlett nyugat-európai heraldika címerhasználatával. Hazánkban gyorsan terjedni kezdett az a divat, hogy a magyar nemesek már régebben viselt címerük címereslevéllel (armálissal) való megerősítését kérik, vagy ekkor választanak s adományoztatnak maguknak az uralkodóval új címert.

A 15. században egyesek (nyilván politikai célzattal) – külföldi kísérletek mintájára – megpróbáltak bizonyos előjogokat kötni a nemesi címerviseléshez, főleg a címert gyakran még mindig nem viselő, kisebb birtokú nemesek rovására. Könnyen lehet, hogy az ilyen jellegű törekvések ellenhatásaként vette fel a köznemesség ideológusa, Werbőczi István Hármaskönyvébe (1514) a sokat idézett tételt, miszerint „a címer, amelyet a fejedelem valakinek ad, a nemességnek nem szükséges kelléke, csak ékessége”. S valóban: az egész hazai címertörténet során megfigyelhetők a polgárok által használt címerek, mint pl. Henrik királyi építőmester 14. századból ránk maradt sírkövének sisakdíszt is mutató ábrája, Schleiffengrad Mihály soproni kovácsmester 1456-os patkós címere, vagy a budai Hufnagel Miklós 1537-ből ránk maradt, patkószeget ábrázoló „beszélő” címere. (Beszélő vagy névcímernek azt a címert nevezzük, amely a tulajdonos nevét „elbeszéli”. Hufnagel patkószeget jelent.) A későbbi időszak nem nemesi címernyerői közé kell számítanunk azt a 9254 hajdút is, akiknek Bocskai István 1605 decemberében kollektív címert adományozott. Mindemellett virágzott a városi címerhasználat, használtak címereket a 17–19. századi céhek (III. Ferdinánd király [1637–1657] még címereslevelet is kiállított a magyar posztónyírók részére), s falusi pecséteinken is gyakran találkozunk a pajzsra helyezett címerképpel, mint pl. a Sopron megyei Nagycenk két virág közt lebegő ekevasával. Sőt, heraldikai mesteralakkal – kereszttel – jelölték meg magukat a neniések ellenfelkelő jobbágysereg harcosai is az 1514. évi parasztháborúban.

Ezzel párhuzamosan a Mohács utáni időszakban megindult a birtokadományozás nélküli nemesítés és ezzel együtt címert adományozó királyi oklevelek áradata. Így a címereslevél (armális) a gyakorlatban a nemesség egyik legfőbb ismertetőjelévé vált. A 17. század elejétől kezdve a forrásokban egyre gyakrabban olvashatunk birtoktalan nemesek helyett armalistákról, nemesítő levél helyett pedig címereslevelet írnak. Nyilván ez a szóhasználat is közrejátszhatott abban, hogy a hazai közgondolkodásban napjainkig kísért a címerviselést a nemességgel azonosító felfogás.

Érdekes mentalitás-történeti párhuzam, hogy a 17–18. század fordulójától kezdve Franciaországban is igen gyakran összekötik a címerviselést a nemességgel. 1696-ban egy királyi ediktum valamennyi, az országban használt címer összegyűjtését, s egy központilag vezetett „általános címereskönyv”-be való bejegyzését írta elő. A rendelkezésnek, majd a végrehajtást szabályozó újabb utasításoknak elsősorban pénzügyi okai voltak: a címereskönyvbe való bejegyzésért szép summát kellett kifizetni. A munkálatok során nem csupán a nemesi címereket regisztrálták, hanem minden közösségét és (nem nemesi származású) magánszemélyét is. Voltak, akiknek egyenesen kapóra jött az alkalom, hogy – addig nem használt – címert nyújtsanak be, s hiteles bizonyítványt kapjanak róla. Mások azonban – s ezek voltak többségben –, menekülvén a fizetendő magas díjtól, megkíséreltek kibújni a költséges kötelezettség alól. 1709-ben maga a királyi tanács is belátta, hogy nem érdemes tovább erőltetni a címereskönyvbe való bejegyzéseket, s ettől kezdve nemes és nem nemes, magánszemély vagy közösség ismét tetszése szerint választott (vagy nem választott) címert. Minthogy azonban az előkelő nemesi körök általában bejegyeztették címereiket, Franciaországban is elterjedt a heraldikát az örökletes nemesség attribútumának tekintő felfogás, amely – mint láttuk – a forradalmi törvényhozást a feudálisnak kikiáltott jelvények ellen fordította.

E dióhéjba sűrített összefoglalás arról tanúskodik, hogy a heraldikai ábrázolás korántsem tekinthető retrográdnak. Ellenkezőleg: a címerekben olyan jelrendszert kell látnunk, amely a legkülönbözőbb társadalmi osztályokhoz kötődő tudattartalmak kifejezésére alkalmas. E tekintetben tehát a heraldika akár a nyelvhez, akár a legkülönbözőbb művészetekhez hasonlítható: egyaránt használható a legkülönfélébb mondanivalók tolmácsolására, ideértve esetenként a legmodernebb gondolatok megjelenítését is, amint ezt például a nyugatnémet atomkísérlet színterét magába foglaló karlsruhei körzet 1961-ben atomszimbólummal bővített címerpajzsa bizonyítja.

2. Képek


1. Régi és új városi címerekPÜSPÖKI NAGY Péter

Régi és új magyar városi címerek

A Közgazdasági és jogi Könyvkiadónál 1975-ben Castiglione Endre összeállításában vaskos kötet jelent meg „A magyar városok címerei” címmel. Már az első pillantásra is nyilvánvaló, hogy a közel háromszáz éves magyar heraldikai irodalomban ennek a kiadványnak nem akad párja. Sajnos, nemcsak azért, mert ilyen jellegű összefoglaló még nem született, de azért is, mert a magyar címeres munkák közt nincs még egy, amelyik a heraldika tudományának és művészetének sok száz éves bevált szabályait ilyen következetességgel megsértő címerek gyűjteménye lenne.

A kötetben 7 történelmi, 33 módosított történelmi és 43 új címeralkotást találunk. Az új címerek rendszerint a történelmiek helyébe lépnek, esetenként azonban valóban első címerek is vannak köztük (Dunaújváros, Komló, Kazincbarcika, Leninváros, Százhalombatta).

Módosított címerek

Nézzük a módosításokat, illetve azt, mi indokolta a módosításokat, amelyeket számos város címerének esetében tapasztaltunk.

Kőszeg például a régi címer egy rossz változatát használja. Az eredeti címerrajzon a toronynak két párkánya van. Egy a fal magasságában, a másik a felette csúcsosodó torony tetején. Tekintettel az egytornyos címerek sokaságára, ez a lényeges megkülönböztető jegy nem hagyható el. Megjegyezzük még, hogy a sárga pázsit sem heraldikus, zöld a helyes színe. Még helyesebb volna azonban elhagyni az 1328-as dátummal együtt.

Tapolca egykori, szép, ugyancsak egytornyos címerében az eredeti megkülönböztető jegy a város kapujában álló, kardot markoló oroszlán volt. A helyébe rakott „szín és forma” pedig aligha ábrázolja a „tavas barlangot”.

Ugyanígy nem jelzi a Zagyva folyót az egyszínűségében nemes jászberényi kürtös címer két hullámos kék pólyával történt megtörése. Ha szóviccel akarna valaki élni: csak a címert teszi zagyvává.

Új címeralkotások

Sok esetben a minden tekintetben kifogástalan és szép történelmi városcímert az eredetinél sokkalta rosszabb újra cserélték fel.

Keszthely lírikusan szép régi címerében egy korona peremén egy gólya meg egy ágaskodó oroszlán áll egymással szemben. Ez a címerkép annyira eredeti, egyéni, hogy a helyébe állított tömegszimbólum, a könyv nem veheti fel vele a versenyt.

Makó új címerének hatalmas arany hagymája ugyan nem a heraldikus jelkép – a pajzs fejezetének színezése mégis rossz, mert szín színen nem lehet –, mégsem veheti fel a versenyt a város mélyértelmű, a jövőbe vetett bizalmat kifejező csodálatosan szép régi címerével. Ezen az Ezékiel próféta által leírt Tau és a mózesi rézkígyó egybekapcsolásából a zöld gallyal meg a két madárral kombinált címerkép a múltbeli veszedelmekből való menekvést és a jövőbe vetett hitet fejezi ki. E régi címernek tehát mind a művelt alkotótól származó mondanivalója, mind képi egyedisége messze felülmúlja az új címert.

Mezőkövesd gyatra címerkompozíciója, amely aligha fejezi ki a városi jogállás 1464. évi adományozásának tényét, messze elmarad markáns és szép régi címerétől: abban egy koronából kiemelkedő mezítelen izmos munkáskéz három arany búzakalászt markolt.

Mosonmagyaróvár új címere kifejezetten elrettentő. A sok régi, híres csatát megért óvárat ábrázoló, egyszerűségében tiszta címerét kár volt semmitmondó kétes jelképek bevonásával heraldikai zsibvásárrá változtatni (például a méhkashoz inkább hasonlító szalmakazallal). Ezt tudva a város valószínűleg éppen úgy megőrizte volna ősi címerét, amint azt Lőcse, Pelsőc, Szakolca, Zólyom és Zsolna város is mind a mai napig tette.

Nyíregyháza pedig nagyon meggondolatlanul hagyta el régi, sikeres „beszélő” címerét, nyírfákkal övezett ezüst


egyházát. Pedig igazán ritkán lehet a város nevét ilyen értelmes rajzzal kifejezni!

Várpalota új címere a heraldikai kifejezésmód szabályai szempontjából teljesen elhibázott alkotás. Annak ellenére rossz, hogy beszélő elemet is tartalmaz. Érdemesebb lett volna a ritka szép, hasított ősi címerét megtartani, amely egyedi rajzával kétségtelenül még az Anjouk korába nyúlik vissza. A jobb címermezőben zöld dombon arany koronából ezüst félszárny emelkedik ki. A vörös színű belmezőben két vízszintes ezüst pólyát látunk.

Debrecen város új „kísértetcímere” semmilyen tekintetben sem felel meg a heraldikai kifejezésmód követelményeinek. Szinte az a benyomásunk, hogy a városi tanács – a nyírbátoriakkal meg a szentendreiekkel együtt – a 692. évi trullai zsinat 82. kánonját kívánta érvényre juttatni, amely eltiltotta az „Isten Báránya” jelkép használatát. (Ez a jelkép a keresztény művészetben a 12–13. században ismét feltűnt, de központi szerepet többé már nem nyert.) Debrecen városa 1690-ben egy pálmafával bővítette korábbi címerét. Erre azért volt szükség, hogy szembeötlő jellel különböztesse meg címerét a hasonlóaktól. Ez a bővítés a megkülönböztethetőség kérdését sikeresen megoldotta. Ezért komolyan felül kell vizsgálnunk a mintegy tíz évvel ezelőtt hamarjában meghozott döntést: helyes volt-e a három-négy évszázaddal korábbi társadalom nyelvén, de máig érthető módon kifejezett békegondolatot – „az áldozati Bárány béketűrésével fogjuk eszméinket győzelemre vinni” – kiirtani a magyar reformáció jeles központjának címeréből!

*

A röviden szemügyre vett fenti példákból világosan felismerhetjük, hogy a becsületes történelmi hagyományt, a nemes eszméket kereső városi tanácsok gyakran éppen azt vetették ki a címereikből, amit beléjük szerettek volna helyezni.

A városi címerek kutatásával, esetenként újak alkotásával eltöltött tizenhárom esztendő tapasztalatai alapján bátran állíthatjuk, hogy esetenként két-három éves utánjárásra, elmélyült kutatásra van szükség ahhoz, hogy egy történelmi városcímer mondanivalóját, alkotásának, esetleges megváltoztatásának körülményeit és okait – ha nem is minden esetben lehetséges ez – feltárjuk. Az új magyar városcímerek esetében pedig éppen a fordítottja történt meg ennek. A Minisztertanács 1974. február 22-én kelt 1006. számú határozatával járult hozzá a helyi címerek megalkotásához. Alig egy évvel később, 1975-ben pedig már 83 magyar város új címerét egy vaskos kötetben kinyomva kaptuk kézhez. A heraldikai kifejezésmód és a színhasználat szabályainak sorozatos és súlyos megsértése az új városcímerekben arról tanúskodik, hogy a régi címerek felülvizsgálását egy-két eset kivételével nem bízták hozzáértő szakemberre. Az eredmény nem is lehetett más, mint ami lett: új magyar heraldika – görbe tükörben.

2. Képek


1. A magyar katolikus egyház struktúrája a polgári korszakban. II. részGERGELY Jenő

A magyarországi katolikus egyház struktúrája a polgári korszakban

II. rész*

Címek és rangok. Az egyházi hierarchia elsősorban funkcionálisan tagolódott. Bizonyos funkciók betöltéséhez megfelelő rangra is szükség volt. (Előfordult, hogy előbb szemeltek ki valakit magas funkcióra és csak utólag kapott hozzá méltó rangot.) Az egyházak közötti kitüntetés eszköze a különféle címek adományozása volt, amelyek nem jártak javadalommal vagy jövedelemmel, csupán tiszteleti kiváltságokkal. Ezek között voltak pápai adományozású címek, a király (a főkegyúr) által adományozhatók és a megyés főpásztor által osztottak.

A pápai kitüntetések közül a püspököknek a legnagyobb megtiszteltetést a bíbornoki kalappal való felékesítés jelenti, amit nálunk hagyományosan a prímás kap meg, de esetenként más főpap is megkaphatta. A pápai trónálló címet érsekek és püspökök, a pápai prelátusi rangot kanonokok kapták. A pápai titkos káplán és a pápai titkos kamarás cím a papi középréteg tagjainak (pl. teológiai tanároknak) járt.

A címzetes érseki és a címzetes püspöki kitüntetéseket is a pápa adományozta, de a főkegyúr javaslatai alapján. A címzetes püspök (vagy érsek) valamelyik megszűnt egyházmegye „élére” a pápa által kinevezett, felszentelt püspök. A cím eredete a középkorra nyúlik vissza, amikor a mohamedánok kezére került egyházmegyék címére (in partibus infidélium) rendszeresen kineveztek püspököt, a jogfenntartás igényével. Nálunk a magyar korona alá tartozó vagy tartozott országokban egykor létezett, de megszűnt egyházmegyék címeit adományozták, amelyeket a Liber regius tartalmazott. 1919 után az elcsatolt területekről kiutasított és lemondatott magyar püspökök – de a más okokból lemondani kényszerülők is – címzetes püspöki vagy érseki titulust kaptak.

Az ügynevezett választott püspök nem volt felszentelve, kánonilag tehát nem is tartozott a püspöki rendbe. Mint kitüntető rangot alkalmazták. Az ilyen püspököt a káptalan választotta és a király nevezte ki. (1918 után erre már nem került sor.)

A címzetes apáti és préposti kitüntetésekre a főpásztorok tettek javaslatot. Míg a címzetes érseki és püspöki kitüntetéseket a főpapság között osztották és viselőik inkább aulisták voltak, a címzetes kanonoki, apáti és préposti titulust a kanonokoktól lefelé, főleg arra érdemes plébánosok kapták.

Az egyetemes püspöki kar megszólítása nagyméltóságú volt. Az érsekek és a püspökök jogszerűen a méltóságos címet használhatták. Serédi hercegprímás az 1930-as évek elején – a Vatikán intenciói szerint – a püspöki kar nevében kérte a kormánytól, hogy az érsekek és a püspökök a nagyméltóságú (excellenciás) címet használhassák. Ehhez a kormány – ha fanyalogva is – hozzájárult.

Milyen rangsor érvényesült a magyar főpapok között, pl. a főrendiházban majd a felsőházban? Az első méltóság nyilván a hercegprímás. Utána az érsekek következtek. Közöttük az érsekség alapítási ideje szerint tettek különbséget, így első helyre a kalocsai került. (A Horthy-korszakban azonban a protokoll szerint az egri érsek következett, aki hivatali idejét tekintve idősebb volt a kalocsainál. Ma a püspöki kar statútuma szerint a prímás után a mindenkori kalocsai érsek következik.) A megyéspüspökök sorrendje a hivatali időt vette alapul. Ha ez egyforma volt, úgy az illető püspökség alapításának kora döntött. A püspökök után a velük egyenrangú pannonhalmi főapát következett. A protokoll végén a teljes jogúnak el nem ismert tábori ordinarius (püspök) maradt.

Szerzetesek. A katolikus egyházi hierarchiába nem tartoznak bele a szerzetesrendek, amelyeknek külön szervezetük van, s legtöbbjüket – a pápa által jóváhagyott szabályok szerint – a Rómában székelő központból kormányozzák. A Magyarországon működött (és részben működő) rendek kolostorai rendtartományban, provinciában egyesülnek, amelynek élén a tartományfőnök vagy provinciális áll. A szerzetesek egyházi joghatósága az a megyéspüspök, amely megyéjének területén az illető szerzet rendháza van. Kivételt ez alól a bencés rend képez, amelynek saját hierarchiája van, élén a pannonhalmi főapáttal, s az alá tartozott négy bencés apátsággal. (A bencés főapátság úgynevezett nullius apátság, nem tartozik püspöki jurisdictio alá, de nem tagolódik egyháztartományba sem. A bencések által vezetett és fenntartott, területileg szétszórt plébániák 1950-ig önálló egyházmegyét képeztek.)


A többi szerzetesrend esetében, pl. a cisztercitáknak, premontreieknek, ferenceseknek és jezsuitáknak szintén voltak kis számban plébániáik, de ezek az illetékes püspök fennhatósága alá tartoztak. Ugyanez érvényes egyéb szerzetesi intézményekre is. A kolostor vagy rendház élén álló szerzetesi elöljáró az apát vagy a prépost (pl. a premontrei kanonokrendben). Az őt követő elöljáró a perjel.

A szerzetesrendek között jellegük szerint tettek különbséget, itt is inkább eredetük szerint. Az úgynevezett monasztikus rendek (bencések, ciszterciták) voltak nálunk a tradicionális szerzetek, amelyek azonban – a jezsuitákhoz, a piaristákhoz és a legtöbb koldulórendhez hasonlóan – a polgári korban már tanítással foglalkoztak. A női szerzetek révén – apácák és egyéb másod- és harmadrendek – a klerikusok közül kizárt nők is egyházi státust kaphattak.

A magyar egyházszervezet. A magyar katolikus egyház struktúrája alapjaiban az államalapító és egyházszervező Szent Istvántól származik. Az első Árpád-házi királyok idején megszilárdult egyházkormányzati struktúrán lényegesebb módosításokat csak a 18–19. században eszközöltek. (Főként Mária Terézia, II. József és I. Ferenc.) Az addigi óriási egyházmegyék egy részét megosztották és új egyházmegyéket szerveztek. A 19. század derekán került sor – korábbi kezdeményezések után – a magyarországi görög katolikus hierarchia kiépítésére, elsősorban a nemzetiségi vidékeken.

A katolikus egyház szervezete Magyarországon 1918-ig a következőképpen alakult:

I. Az esztergomi érseki tartományhoz tartozott: a győri, veszprémi, pécsi, székesfehérvári, szombathelyi, váci, besztercebányai és a nyitrai latin szertartású, valamint az eperjesi, munkácsi (Ungvár központtal) és a hajdúdorogi (Nyíregyháza) görög szertartású püspökség.

II. A kalocsai-bácsi érseki tartományhoz tartozott: a csanádi (Temesvár), nagyváradi és az erdélyi (Gyulafehérvár) latin szertartású püspökség.

III. Az egri érseki tartományhoz tartozott: a szatmári, kassai, rozsnyói és szepesi (Szepeshely) latin szertartású püspökség.

IV. A gyulafehérvári-fogarasi görög katolikus érseki tartományhoz tartozott: a lugosi, nagyváradi és a szamosújvári görög katolikus püspökség.

V. Pannonhalmi bencés egyházmegye. (Rómának alárendelve.)

A gyulafehérvári-fogarasi érseki tartomány a románok felfogása szerint nem tartozott a magyar prímási joghatóság alá, míg a magyar egyházi felfogás szerint igen. A zágrábi és a szarajevói érseki tartományok, amelyek a Magyar Királyság területén feküdtek, a magyar egyházhoz csak névleg tartoztak, kormányzatilag nem.

Az 1920. évi trianoni békeszerződést követően az új államhatárok alapvetően megváltoztatták a magyar katolikus egyház évezredes szervezetét is. Az egyházmegyék közül területét érintetlenül csak a veszprémi, a székesfehérvári, a váci, az egri és a pannonhalmi őrizte meg. Más egyházmegyék teljes terjedelemben a határokon kívül kerültek. Az egyházmegyék többségét pedig az új államhatárok több részre szabdalták. (A lélekszámbeli veszteségekhez hasonló gazdasági, kulturális csapások is érték a magyar egyházat.)

Conferentia chori episcoporum. Magyarországon a rendi hagyományokból kiindulva, továbbá a magyar katolikus egyház különállásának (ti. az osztráktól) hangsúlyozásával alakult ki fokozatosan a polgári korszakban a püspökkari konferenciák intézménye, mint a katolikus egyház Magyar Királyság területén élő püspökeinek legfőbb fóruma.

Kikből is állt a püspöki kar? Mindazon egyházi méltóságokból, akik egyházmegyét vagy annak egy részét teljes püspöki joghatósággal kormányoztak. Így a püspökkari konferencia teljes jogú résztvevői az érsekek, a megyéspüspökök és az apostoli adminisztrátorok. Tanácskozási joggal a vikáriusok és a káptalani helynökök bírtak. A pannonhalmi főapát állandó és teljes jogú tagja a püspöki karnak. A tábori püspök pedig meghívás alapján és konzultatív jelleggel vett részt a tanácskozásban.

A püspökkari konferencia ősének kétségkívül a katolikus püspökök 1848-ban induló és az autonómiával foglalkozó tanácskozás-sorozata tekinthető. A tavaszi-őszi konferenciák rendszere a dualizmus korában állandósult. A tanácskozás helye a budai úri utcában lévő prímási palota volt. (Ma a Központi Szeminárium épületében van.) A legtöbb országban nem ismerték a püspökkari konferencia „intézményét” és a kánonok sem ismerték el. Egyházjogilag az egyes püspököket nem korlátozhatta, a részvétel nem volt kötelező, határozatai


még kevésbé. Inkább konzultatív jellegű volt, ahol egyeztették az álláspontokat, főként az állammal, a Vatikánnal és egyéb egyházi és világi fórumokkal kapcsolatban.

Csak a II. vatikáni zsinat (1962–1965) ismerte el kánonilag is az egyes országok püspökeinek konferenciáit, a kollegialitás elvét hangsúlyozva. (Ma már mintegy száz országban működik püspökkari konferencia és megalakult az európai püspöki karok konferenciája is.) Ma a püspöki konferencia egyházi jogi személy jellegű lett, külön statútummal, de határozatai továbbra sem kötelezőek. (Nem vált belőle „zsinati”, törvényhozó fórum.)

A hagyomány alapján beszélhetünk az úgynevezett szűkebb konferenciáról, amelyen az előbb felsoroltak vesznek részt. Esetenként azonban sor került kibővített konferenciára is, amikor a rendes tagok mellett – a tárgyalt napirendi pontokra való tekintettel, pl. az autonómia, a kongrua, tanügy, papnevelés stb. – meghívtak egyéb illetékes egyházi személyeket is, pl. más nagyjavadalmasokat, szerzetesrendek vezetőit.

A püspöki kar munkájának operatívvá tétele érdekében állandó és ad hoc bizottságokat állítottak fel, élükön egy-egy püspökkel, aki az adott terület szakértőjének számított. A bizottságok szakemberek bevonásával dolgoztak ki javaslatokat a közös tárgyalás napirendjére.

Még az autokrata módszereket kedvelő Mindszenty hercegprímás is szükségesnek vélt bizonyos munkamegosztást. 1947-ben az egyik püspökkari konferencián az alábbi reszortokat osztotta ki: a rendkívüli és országos ügyek az esztergomi érsekre, az iskolai ügyek a kalocsai érsekre tartoznak, az Actio Catholica, a gazdasági kérdések és a sajtó az egri érsek reszortja, az egyesületek és az ifjúsági szervezetek a székesfehérvári püspökre, a kiküldetéses elintéznivalók a hajdúdorogi püspökre, a közigazgatásiak (az ide menekült) kassai püspökre, a spirituális, a szekták és a tanyák kérdése a váci püspökre, az egyházközségek a csanádi püspökre, a praktikus lelkipásztori kérdések a szombathelyi püspökre, a Katolikus Népszövetség és a munkáskérdés a győri püspökre, végül az egyházi zene és ének a veszprémi püspökre tartoznak.

Hogyan igyekeztek érvényt szerezni a püspöki kar erkölcsileg kötelező döntéseinek? Legtöbb esetben az elnöklő prímást bízták meg az eljárással, a határozatok végrehajtásával vagy az illetékesek felé továbbításával. Más esetben az ügy továbbvitelére a megfelelő bizottságot kérték fel, vagy ad hoc bizottságot alakítottak. Előfordult, hogy egy-egy püspököt kértek fel a további eljárásra. A végzett munka eredményéről a következő konferencián referáltak.

A püspöki kar egyes döntéseinek helyi végrehajtása a megyéspüspökre várt. Ennek módszerei helyi szokás szerint különbözők lehettek. Leginkább az egyházmegyei Circularesben (havonta kiadott körlevélben) adták papságuk kezébe a rendelkezéseket, akár szó szerint idézve a konferencia jegyzőkönyvét. Az aula által közvetített döntések végrehajtásáról az esperesek gondoskodtak.

Autonómia – híd a klerikus és laikus elem között. A klerikusok és a laikusok közötti szakadék a polgári korban, amikor az egyház megszűnt államegyház lenni, sok konfliktus forrásává vált. Az áthidalási kísérletek a katolikus autonómiában fogalmazódtak meg.

A plébánia, mint alapvető egység mellett, a megkeresztelt hívek összessége jelenti az egyházközséget, amelynek választott elöljárósága a képviselőtestület. A katolikus autonómia – az egyház klerikusokból és laikusokból álló önkormányzati szerve – a feudális korban csak Erdélyben jött létre. A 16. században felállított Erdélyi Katolikus Státus a világiaknak is beleszólást engedett az egyház kormányzásába, kivéve a liturgikus és hitbeli kérdéseket. A királyi Magyarországon a katolikus autonómia, az önkormányzat kérdése az 1848-as polgári forradalom idején vetődött fel, amikor az 1848: XX. tc. megszüntette a katolikus egyház addigi államegyház jellegét. Az autonómia főként a vagyonkezelés és az iskolavezetés kérdései körül forgott. (Miután a felekezetek közötti egyenlősítés nem járt együtt vagyoni egyenlősítéssel.)

A dualizmus korában ismételt kísérletek történtek egy országos katolikus autonómia felállítására, de ez – részben a Vatikán tilalmai, részben pedig a liberális kormányzati szándékok és a konzervatív egyházi érdekek összeegyeztethetetlensége miatt – mindig kudarcot vallott. A katolikusok országos autonómiáját felülről lefelé nem lehetett tető alá hozni, de nem is volt rá szükség, mert az egyház továbbra is összefonódott a hatalommal és ebből több haszna volt, mint az elválasztással járó önállóságnak.

Újabb impulzust a katolikus autonómiának az 1918–1919. évi forradalmak, a főkegyúri jog szünetelése adott. Ebben a helyzetben, 1918 őszétől a fővárosban megkezdődött az autonómia minimumának tekintett egyházközségek megalakítása. A forradalmak alatt tehát alulról felfelé kezdték el az autonómia kiépítését: az egyházközségek vették át a kegyúr (az egyházfenntartó) szerepét és vállalták a helyi egyház fenntartását. Így a


világiak a vagyonkezelésben és iskolavezetésben már részt kaphattak volna. Kísérletek történtek az egyházmegyei autonómia kiépítésére is, de ezt a Vatikán éppúgy tiltotta, mint az országost. A pápa és a főpapság továbbra is elzárkózott az elől, hogy a világiak befolyást gyakoroljanak az egyház ügyeire.

A Horthy-korszakban még a csírájában lévő plébániai autonómia is feleslegessé vált mind az állam, mind a főpapság számára. Az egyházközség (egyházközségi tanács) a prímás által jóváhagyott szabályzat szerint egyházi testület, jogi személy lett. Nem vált belőle – esetleg az állam és egyház összefonódását zavaró – autonóm testület, mert azonos volt a plébániával (mint az ott megkeresztelt hívek összessége), mint ilyen pedig nem önkormányzati testület, hanem az egyház territoriális része volt. A kánonok értelmében az egyháztanács csak a vagyonkezelés kérdésével foglalkozhatott. Így a kényszertagságon alapuló szerv szerepe az egyházi adó kivetése és behajtása (részben hatósági jelleggel) és az évi költségvetés megszavazása volt.

*

A papság és a világi hivők közötti szakadékot a II. vatikáni zsinat és az azt követő reformok némileg feltöltötték (nemzeti nyelv használata, kollegialitás stb.), de az egyházi struktúrán, amely lassan két évezred próbáját állta ki, alapvető változtatásokat nem eszközöltek. Ez a folyamatosság és szervezeti szilárdság kétségkívül a katolikus egyház társadalmi hatékonyságának és eszmei befolyásának egyik forrása.

Fontosabb források

Codex Juris Canonici; Egyházmegyei schematismusok és circularesek; Papi cím- és névtárak; Bánk József: Egyházi jog. Bp. 1958.; Bánk József: Kánoni jog I–II. kötet. Bp. 1960., 1963.; Bangha Béla szerk.: Katolikus lexikon I–IV. kötet. Bp. 1931; Csizmadia Andor: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban. Bp. 1966; Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973; Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp. 1971; Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában 1867–1918. München, 1974.

* A cikk első része előző számunkban (História, 1983. 5–6. sz. 63–64. 1.) jelent meg.


1. Magánalkalmazottak túranaplói, 19261941. A �Természetbarátok Turista Egyesülete Magánalkalmazottak CsoportjaKŐVÁGÓ Sarolta

Magánalkalmazottak túranaplói 1926–1941

A Természetbarátok Turista Egyesülete Magánalkalmazottak Csoportja

A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum nemrégiben birtokába jutott a TTE Magántisztviselő Csoportja 3 kötetes naplójának. Dokumentumanyaga ez nemcsak a magyarországi természetbarát mozgalomnak, de a magyar munkásmozgalomnak is.

1910 márciusában terjesztette fel alapszabályait jóváhagyás végett a belügyminiszterhez a Természetbarátok Turista Egyesülete. Alig egy évvel korábban alakult meg az első magyar munkásturista egyesülés, a bécsi központtal működő Nemzetközi Munkásturista Egyesület (Die Naturfreunde) budapesti csoportjaként, és az ő törekvéseik nyomán lett önálló munkás-kulturális szervezetté a TTE, amely továbbra is szoros kapcsolatban maradt a nemzetközi szervezettel. A természetszeretetre kívánták nevelni a munkásokat és egyúttal a munkásság egészséges életmódjának kialakítását is célul tűzték. A turisztikával rokon és összekapcsolható testedző-módokat is kultiválták, mint azt az 1912 januárjában megjelenő Természetbarát című lapjukban megfogalmazták. A nyári hónapokban az úszás, evezés mellett a nap- és légfürdőzést propagálták, télen a havas sportokat.

A testedzés mellett már megalakulásuk idején a fotózást is felvették programjukba. (1911-ben fotószakosztályuk alakult.) Vetített képes előadásokat rendeztek különböző munkásegyesületeknél, és az Alkoholellenes Munkásszövetséggel együtt harcoltak az alkoholizmus ellen. A budapesti csoport megalakulását követték a vidéki szervezetek: elsőként Gyöngyösön, majd Kassán, Miskolcon, Pozsonyban, Pécsett, Sopronban, Temesvárott, Resicán.

1918-ban lelkesen üdvözölték a polgári demokratikus forradalmat és 1919-ben a Tanácsköztársaságot. A proletárdiktatúra idején a testnevelési ügyek direktóriuma szocializálta és a munkások rendelkezésére bocsátotta a menedékházakat. A TTE központja új helyiségbe költözött, a VII. kerület Király u. 52. sz. alá, a Szállodai, Éttermi és Kávéházi Alkalmazottak Szövetségének volt helyiségébe.

A Magyar Tanácsköztársaság leverése után nehezen regenerálódott a munkásszervezet, de az 1920-as évek közepére már ismét biztos bázisává lett a munkás kulturális mozgalomnak.

A TTE az egyik legerősebben baloldali legális munkásszervezet lett, ahol az illegális KMP ideológiai hatása érvényesülhetett. Ebben nagy szerepe volt Stromfeld Aurélnak, aki aktív tagja volt a természetbarát mozgalomnak és szervező-nevelő tevékenységét a TTE keretein belül talán a legeredményesebben fejthette ki.

A napló beköszöntő sorai ezt a célt fogalmazzák meg: „magántisztviselőnek sohasem kellett még annyira megdolgoznia a mindennapi kenyérért, mint ma, és soha még olyan mostoha körülmények között, mint ma. Tehát sohasem volt még annyira szüksége a szépre, sohasem volt annyira szüksége a narkotikumra, amivel a két vasárnap közötti hat napot kibírhatja, mint ma.” A túranapló fotói és bejegyzései emellett arról is árulkodnak, hogy a turizmus e formája több volt, mint egyszerű kulturálódás. Az a politizálás szerves része volt. Az amatőr felvételeken a tájképek, kirándulási csoportképek, nevezetes épületek mellett ott találjuk a munkásünnepélyekről, vándorgyűlésekről készült felvételeket. A menedékházak építésére szervezett túrák fotóit, a munkások mindennapi életéről készített pillanatfelvételeket, a hólapátolókról, hajléktalanokról készült fényképeket. Az első bejegyzésük 1926. január 3-án kelt és egy hármashatár-hegyi túráról számolnak be, az utolsót 1941. szeptember 28-án készítették és a felvételeken Kéthly Anna beszél a TTE kevélynyergi menedékháza előtt egy munkásgyűlésen. Felsorolják, a túrákon résztvevők, a túravezetők nevét, s hogy milyen útirányon haladtak. Megtudjuk, hogy 1926-ban 165 túrát szerveztek 1300 résztvevővel, 1927-ben 166 túrát 1719 résztvevővel és 1928-ban 218 túrát 2225 résztvevővel. Az 1929. szeptember 29-i vándorgyűlésüknek 160 résztvevője volt. Képes beszámolót közöltek az 1927-es és 1930-as bécsi május 1-jéről, az 1931-es bécsi és az 1934-es prágai munkásolimpiáról. A vándorgyűlések naplóbejegyzései között találjuk Stromfeld Aurél és felesége, Martos Flóra, valamint annak testvére, Magda, továbbá Bresztovszky Ede és Vilma aláírását is.


A három album első két kötete azonos szerkezetű, a szöveges bejegyzések arányosan váltakoznak a fotókkal. Az 1931 júliusával induló 3. kötet azonban elsősorban fotókat tartalmaz néhány szavas képaláírással.

2. Képek


1. A bábától az orvosnõigGYÁNI Gábor

A bábától az orvosnőig

A házon-családon kívüli kvalifikáltabb női munka hagyományos területei között az egészségügy egyike a legfontosabbaknak. A gyermekszülés levezetését sokáig kizárólag a bábák végezték. Még a polgári fejlődés élenjáró országában, Angliában is csupán a 18. század második felétől lépnek színre az első férfi szülészek. Megjelenésükkel a század derekától fokozatosan csökken a csecsemő- és gyermekhalandóság aránya. Egyrészt, mert a férfiak keze erősebb s ez biztonságosabbá tette a szülést, másrészt két technikai-szakmai újdonságot is a férfi szülészek honosítottak meg. Az egyik a magzat méhen belüli megfordítása, amely lehetővé tette, hogy ha már nem a fej, legalább a hátsó része jelenjék meg elsőként a szülés során. A másik a szülést segítő fogó folyamatos tökéletesítése, amely így egyre alkalmasabbá vált a gyermek világra segítésére anélkül, hogy kárt tett volna az újszülöttben vagy az anyában. Mindezek ellenére a szülészeti gyakorlat még jó ideig a bábák kezében marad, hazánkban a falusi népességet tekintve szinte a közelmúltig.

De az sem vitás, hogy a korabeli orvosi, kivált szülészeti szakismeretek elégtelensége és a bábák elméleti (pl. anatómiai) tudásának alacsony szintje ellenére a bába tevékenysége mégiscsak megkövetelt némi átlagon felüli szakértelmet. Aligha véletlen tehát, hogy még a nők rendszeres szakképzésének megindulása előtt éppen a bábaképzés intézményesítésére kerül sor elsőként. Már a 18. század elejéről ismerünk olyan, a korabeli szakmai mércék szerint is igen számottevő szülészorvosokat (pl. a holland Hendrik van Deventer), akik élénken szorgalmazzák a bábák képzését, s ehhez – kézikönyvek írásával – maguk is igyekeznek hozzájárulni.

Hazánkban – talán, mert nő áll az ország élén – Mária Terézia uralkodása idején érnek e törekvések hivatalos elhatározásokká. 1748-ban helytartótanácsi rendelet kötelezi vizsgára a bábákat, 1769-től pedig hol egyévi, hol öthavi egyetemi tanfolyam hallgatásához kötik praktizálásuk engedélyezését. Valójában e 18. századi rendelkezések elsősorban a professzionalizálás szándékát jelzik csak inkább: főként faluhelyen még egy század múltán sem ritka a képzetlen bábák működése. Tény viszont, hogy a városban a bába-intézmény ettől kezdve nem nélkülözi többé a szakmai előképzést.

Nők az egyetemen: a medika

Ezen előzmények után nem meglepő, hogy a nők előtt – az 1895. évi 65719. sz. miniszteri rendelettel – megnyitott egyetemi képzés kezdetben (a bölcsészeti mellett) az orvosi, valamint a gyógyszerészeti karokra történő beiratkozást teszi lehetővé. Elsősorban azért, mert mind az oktatás, mind az egészségügy olyan munkaterület, amely a legmesszebbmenőkig egybecseng a nő – egykorú értékrend szerinti – társadalmi hivatásával: a családon belüli szereppel, amely a gyermek és a többi családtag ellátását, tehát kifejezetten reprodukciós feladatkört fogott át.

Kezdetben – főleg az első világháború éveiben – az orvosi fakultás komoly vonzerőt gyakorol a továbbtanulni szándékozó nőkre. Az egyetemi hallgatók statisztikáiból kitűnik, hogy 1910-ig a hallgatónők mintegy harmada, a tízes években viszont már közel a fele volt medika. A húszas-harmincas években az orvosi és gyógyszerészeti karokon tanuló nők számaránya egészében jelentősen visszaesik. A felsőfokú egészségügyi képzés iránti, két világháború közötti lanyhább női érdeklődés bizonnyal szorosan összefügg a kor nyomasztó értelmiségi túltermelésével és e pályák telítettségével, tehát az értelmiségi (benne az orvosi) munkapiac fokozottabb kisajátításával a férfiak részéről. 1930-ban például a hallgatónők csupán 12%-a volt medika, számuk az 1918–19-es tanév női orvostanhallgatóinak pusztán az egynegyede.

Az említettek egyenes következményeként a praktizáló orvosnőknek az orvostársadalmon belüli jelentősége mindvégig igen csekély maradt. Budapesten, ahol a praktizáló orvosnők döntő hányada tömörült, a két világháború között az orvostársadalom 12,5–13,5%-a volt csupán a nő. Ez – különösen a mai nemi összetétel tükrében – feltűnően alacsony szám és az egyetemi képzés nemek közti arányaiból is csak részben magyarázható meg. A jelenség jobb megértése az orvosi hivatás, mint lehetséges női foglalkozási szerep további korabeli korlátainak a felderítését kívánja.

Mit ér a nő ha orvos?

Egy 1928. évi értelmiségi statisztika számos adatszerű bizonyítékot nyújt a női orvospálya korabeli helyére és társadalmi értékére. Vegyük elsőként szemügyre e felmért 464 fő (a praktizálók közel egésze) korösszetételét.


Nyomban szembetűnik, hogy orvosnőink majdnem fele 30 évesnél fiatalabb és úgyszólván a teljes csoport legföljebb 40 éves (94%). (Ugyanekkor a férfi orvosok között a 40 év alattiak aránya csupán kétharmad.) Az orvosnők ezen korösszetétele részben betudható a női orvosképzés rövid múltjának s főként annak, hogy ez nagyobb méreteket csak a felvételt megelőző egy-másfél évtizedben öltött. Az okok tárháza azonban ennél valamelyest tágasabb.

Minden kétséget kizáróan vall erről az, hogy a nők ritkán maradtak meg tartósan az orvosi pályán. Valamivel több mint a kétötödük maximum egyéves orvosi gyakorlatot mondhatott magáénak és kétharmaduk is legfeljebb négy éve űzte hivatását. Mondani sem kell, hogy a férfiak körében a megfelelő arányok teljesen másként alakultak.

Az orvosnők életkori és foglalkozási aktivitási adatainak egymás mellé helyezése világossá teszi, hogy az orvosegyetemet végzett nők csak átmenetileg helyezkedtek el, minden jel szerint közvetlenül az egyetem elvégzése után, majd férjhez mentek s orvosi karrierjük ezzel félbeszakadt. Eszerint e magasan kvalifikált női foglalkozási szerep is – ugyanúgy, mint az alsóbb társadalmi szinten helyet foglaló házicselédkedés – szorosan életciklushoz kötődő társadalmi jelenségnek számít a korban.

Az időlegességet bizonyítják azok az adatok is, amelyek szerint orvosnőink igen kis mértékben voltak ráutalva a foglalkozásukkal járó jövedelemre. A csoport közel fele (48,7%) nem közvetlen anyagi kényszerből választotta az orvosi praxist, harmaduk életében az innen származó jövedelem csupán mellékes hozzájárulás fő jövedelmi forrásához, egyhetedük esetében pedig bár fő, de nem kizárólagos megélhetési forrás az orvosi pálya. Sőt az ekkor felmért orvosnők valamelyest több mint harmada önként és anyagi ellenszolgáltatás nélkül élt hivatásának, azt nem kenyérkereső munkaként űzte.

Mindezt egybevetve joggal állapíthatjuk meg: az orvosi pálya az első világháború után nem vált társadalmilag teljes értékűnek elfogadott női foglalkozási szereppé. Elvileg a nők előtt is megnyíló értelmiségi hivatásként jószerével megrekedt azon a sajátos, „családi stratégiának” alávetett szinten, amely a női munkavállalást a házasságot megelőző életciklusra igyekezett visszaszorítani. Orvosi gyakorlatukat vélhetőleg az orvosférj oldalán, netán a társadalmi jótékonykodás kereteiben, de nem egzisztenciális okokból folytathatták.

Státuskellék vagy emancipáció?

Mi motiválhatta ezek után azokat az ambiciózus nőket, akik diplomát szerezvén sem óhajtottak tartósan hivatásuknak és hivatásukból élni? A feleletet némileg megkönnyíti, ha egy pillantást vetünk az orvosnők társadalmi utánpótlására.

1920-as évekből származó adatok tanúsága szerint – s e kép bizonnyal korábban sem igen lehetett más – az orvoskaron továbbtanuló nők jobbadán a középosztály köréből verbuválódtak. Valamivel több mint egyharmaduk köz- és magántisztviselői, egynegyedük értelmiségi, további egyötödük pedig középbirtokosi, valamint középvállalkozói családi háttérrel rendelkezett. E középosztályi miliőn belül is igen magas az egyetemi végzettségű szülők aránya, minden harmadik medika apjának volt főiskolai–egyetemi oklevele. E röviden jelzett szociális összetétel azt sugallja, hogy e családok legkevésbé sem azért szorgalmazták lányaik orvosi karon folytatandó tanulmányait, mert ezúton kívánták biztosítani egyéni érvényesülésüket, kedvező társadalmi mobilitásukat. Erre sokkal alkalmasabbnak mutatkozott a korban a tanári és kivált a tanítói pálya, ahová főleg a kispolgárság, netán a munkásság és persze a deklasszálódott középosztályi csoportok irányították nagy előszeretettel kenyérkereső foglalkozás vállalására kényszerülő leányaikat. „Ha már egy úri lánynak valamilyen kenyérkereső pályára kell lépnie – olvashatjuk egy visszaemlékezésben –, akkor csakis tanítónő lehet.”

Az orvosnői hivatás azonban – és ez összefügg kedvezőbb társadalmi presztízsével – nem feltétlenül vált azonossá a kenyérkereső foglalkozás fogalmával. Korabeli propagandakiadványok gyakorta visszatérő témája az egyetemi végzettségű, de munkát nem vállaló, a háztartásvezetés és az otthonteremtés feladataiba mélyedő úrinő típusának méltatása. S a sugallt eszmény gyakorta célba is talált, miként az orvosnők esetében. A motivációt tovább kutatva azt találjuk, hogy a középosztályból származó, magasabb szintű orvosi tanulmányokat folytató nők perspektivikus célja legalábbis kettős lehetett: ezzel is megerősíteni a megfelelő, legalább hasonló értelmiségi körből származó férj megszerzésének esélyét; továbbá: házasságukba ne pusztán a kellő vagyon, származás vagy hírnév személytelen státuskellékeit, hanem a saját egyéni teljesítményt is magukkal vigyék. Ebbe az összefüggésbe illeszkedik a nőknek az a szűkebb társadalmi csoportokra korlátozódó törekvése is, hogy orvosi képzettség birtokában, de csak elvétve és átmenetileg vállalt önálló orvosi munkával képesítsék magukat a családon, a házasságon belüli megközelítően egyenlő partner szerepére.


2. Képek


1. Szemirámisz függõkertje� �GAÁL Ernő

„Szemiramisz függőkertje”

Az ókori világ gyakran emlegetett, immáron bélyegen is megörökített* csodái közül a babilóni függőkertek az egyedüliek, melyeket a modern tudomány még nem tudott egyértelműen azonosítani. Az összefoglaló művészettörténeti könyvek rendszerint kénytelenek a vitatott értékű antik forrásokra támaszkodva annak megállapítására szorítkozni, hogy lépcsőzetes kiképzésű és szabálytalan négyszög alakú belső kertekről van szó, melyeket boltozatos kamrák támasztottak alá. Ugyancsak antik közlések alapján II. Nabú-kudurri-uszur újbabilóni uralkodót (Kr. e. 605–562) tekintik e kertek építtetőjének.

Hogy e függőkertek a babilóni ásatások során feltárt építmények melyikével azonosíthatók, építtetésükkel hogyan kerülhetett kapcsolatba a legendás Szemiramisz, aki a történetírók szerint asszír volt, és mint látni fogjuk, a vele összeköthető történeti személy, Sammurammat asszír királynő éppen kétszáz évvel a kertek kialakítása előtt élt, csupa olyan kérdés, melyre mi is legfeljebb megpróbálhatunk feleletet adni.

Antik szerzők híradásai

Természetes, hogy először azokat az ókori írott forrásokat kell vallatóra fognunk, melyek egyrészt a függőkertekről, másrészt magáról Szemiramiszról tartalmaznak adatokat. A görög–perzsa háborúk történetét közreadó Hérodotosz, Kr. e. 5. századi történetíró még nem tudott a függőkertekről. Hallott viszont egy Babilónban tevékenykedő Szemiramisz nevezetű királynőről, aki az Euphratész áradásait gátakkal fékezte meg (I. 184–185). E királynő uralkodását ő a Kr. e. 8. századra tette.

A Szemiramisz alakja köré szövődött legendás történetek zömét a Kr. e. 5–4. század fordulóján élt Ktésziasz, II. Artaxerxész perzsa király orvosa írta le. Ez a mű sajnos elveszett, ám a Kr. e. 1. századi Diodórosz rendszeresen idézi történeti munkájában. Meglepő módon az a szerző, aki a legtöbbet ír Szemiramiszról, aki a legrészletesebben mutatja be a függőkerteket, határozottan cáfolja, hogy azok megalkotásához Szemiramisznak bármilyen köze is lett volna.

A Diodórosznál idézett ktésziaszi szövegből megtudjuk, hogy a függőkertek a babilóni akropolisz mellett helyezkedtek el. A négyzet alakú épületkomplexum – száz méternél hosszabb oldalaival – nagyméretű színházra emlékeztetett. Az egymásra helyezett teraszokat boltozatok támasztották alá, a legmagasabb szint több mint húsz méteres magasságban volt. A teraszokat ólomlemez borítással tették vízhatlanná, s a betelepített fákat, növényeket vízmű látta el az Euphratész vizével.

Ez a leírás azzal a megállapítással zárul, hogy a függőkertek mindenképpen későbbiek Szemiramisz koránál. A Ktésziasznál körülbelül száz évvel később élt babilóni történetíró, Bérószosz ugyanezen a véleményen van, amikor kifejti, hogy a függőkerteket II. Nabú-kudurri-uszur, a Jeruzsálem elfoglalásáról is nevezetes újbabilóni uralkodó építtette méd származású hitvesének, Amütisznek.

És bár Sztrabón, az Augustus korabeli geográfus és az ókori közvélemény nem vett tudomást Szemiramisz, illetve a hozzá kapcsolódó történeti személy és a függőkertek időbeli összeegyeztethetetlenségéről, s emiatt a „szemiramiszi függőkertek” fogalma bekerült a köztudatba, a történettudomány mégis egyértelműen Ktésziasz és Bérószosz tagadó álláspontját fogadja el. Hogy miért? Nos azért, mert az asszír király, Szín-ahé-eriba Kr. e. 689-ben porig rombolta Babilónt, s a várost a már említett II. Nabú-kudurri-uszur építette újjá. Így biztos, hogy a függőkertek e király uralomra lépése előtt, vagyis Kr. e. 605-nél korábban nem épülhettek.

Joggal merül fel ezek után a kérdés: ha a történeti tények ilyen egyértelműen cáfolják Szemiramisz szerepét a függőkertek kialakításában, mégis miért a makacs kitartás a legendás királynő és a függőkertek összekapcsolása mellett?

A legendás Szemiramisz

A választ alighanem Szemiramisz legendájának óriási népszerűségében kell keresnünk. A legenda elbeszéli, hogy Aszkalón város határában – e várost egykor a filiszteusok alapították a Földközi-tenger partján – egy mély vizű tó mellett élt a híres istennő, Derketó. Aphrodité lángra lobbantotta Derketó szívét egy fiatalember iránt s a szerelem beteljesült. Ám a szerelmesekre boldogtalan vég várt. Leánya megszületése után Derketó megölte az


ifjút, ő maga a tó vizébe merült. A magára maradt leánygyermeket galambok táplálták, mígnem egy gyermektelen pásztor, Szimmasz magához vette. A kicsi tőle kapta a Szemiramisz nevet. Évek múltán a gyönyörű nővé fejlődött Szemiramiszt feleségül vette Onnész, a királyi nyájakat ellenőrző felügyelő. A házaspár Ninuszba (Ninive), az asszírok fővárosába költözött, ahol azután Szemiramisz két gyermekkel ajándékozta meg urát.

Történt egyszer, hogy a birodalom királya, Ninusz keleti hadjáratot vezetett s erre Onnész is elkísérte feleségével együtt. A hadjárat során feltűnt a királynak Szemiramisz szépsége és eszessége, s elhatározta, hogy megszerzi magának Onnész feleségét. Szemiramiszért cserébe felajánlotta Onnésznek saját leányát, a férfi azonban bánatában öngyilkosságot követett el. Szemiramisz nőül ment a királyhoz, majd fiút is szült neki, akit Ninüasznak neveztek el. A király ezután nemsokára meghalt, s az uralkodás joga Szemiramiszra szállt. A királynő megalapította Babilónt, hódító hadjáratokat vezetett Média és Egyiptom földjére. Egyiptomban Amon papjai megjósolták neki, hogy fia megkísérli majd megfosztani őt a hatalomtól. És valóban. Indiai hadjárata után Szemiramisz felfedett egy, a fia által vezetett összeesküvést. Ekkor átadta királyságát fiának, ő maga pedig eltűnt. Diodórosz azt is elmondja, hogy egyesek szerint galambbá változott, s ez az oka annak, hogy az asszírok istenként tisztelik a galambot. A hagyomány szerint Szemiramisz 62 évet élt, s életének 42 évét töltötte ki hatalmas birodalmának kormányzása.

A „történeti” Szemiramisz

Annak a történeti személynek a kilétére, akinek alakja köré a szemiramiszi mondakört vonta az ókori irodalom, régóta igyekeznek fényt deríteni az asszirológusok. Ma általában Lehmann-Haupt álláspontját fogadják el. Ő egy olyan asszír királynő nyomára bukkant, aki a Kr. e. 9. század végén és a 8. század első harmadában élt és akinek korában Babilón asszír uralom alatt állt.

Ez a királynő Sammurammat, III. Adadnirári (Kr. e. 810–782) anyja. Sammurammatnak minden bizonnyal nagy politikai befolyása volt, mert az Assur városában feltárt királyi sztélék között az övét is megtalálták. Nőt csak igen kivételes esetben ért az a megtiszteltetés, hogy feliratos sztéléjét a királyi család férfitagjainak emlékműveivel együtt állították fel. A sztélé szövege azért is fontos, mert adatokat közöl Sammurammatról. Íme a sztélé szövege: „Sammurammat sztéléje, aki palotaasszonya Samsi-Adadnak, a világmindenség királyának, Assur ország királyának, aki anyja Adad-nirárinak, a világmindenség királyának, Assur ország királyának, [...]je Sulmánu-asarídunak, a négy világtáj királyának.”

A sztélé szövegéből tehát megtudjuk Sammurammat hivatalos rangját: palotaasszony, valamint férjének és apósának nevét. Ez utóbbinak a személye különösen értékes, hiszen III. Sulmánu-asarídu, Sammurammat fiának nagyapja volt az, aki hódításai során elfoglalta Babilónt is.

Lehmann-Haupt eredményeit összegezve megállapíthatjuk, hogy a legendás hódító királynő, Szemiramisz története minden bizonnyal arra a Sammurammatra megy vissza, aki az asszír királyi család tekintélyes tagja s akinek kora az asszír birodalom egyik tetőpontja volt.

Ásatások Babilónban

Ám, mint említettük, a függőkerteket mégsem lehet e Sammurammat-Szemiramisz uralkodásához kötni, hiszen Babilón Kr. e. 689-ben teljesen elpusztult, s a várost II. Nabú-kudurri-uszur állította helyre, miután a babilóniaiak méd segítséggel megdöntötték az asszír birodalmat.

A múlt század végén kezdődött meg R. Koldewey irányításával a Nabú-kudurri-uszur korabeli Babilón feltárása. A munkálatok során a Qaszr nevezetű domb romjai között, az úgynevezett déli palota északkeleti sarkában Koldewey egy addig szokatlan, egyedülálló alaprajzú, boltíves építmény maradványát fedezte fel. Az építmény alatt pincerendszer húzódott, s feltártak egy szokatlan formájú, háromaknás kutat is, amiből Koldewey szerint egy páternoszter rendszerű merítő szerkezettel emelhették ki a vizet. A boltívek téglából és terméskőből készültek. A 32, 28, 27 és 21 méter hosszúságú oldalfalakkal körülzárt, szabálytalan négyszög alakú épület hosszanti tengelyében egy folyosó húzódott, mindkét oldalán hét-hét bolthajtásos helyiséggel. A főfalakkal majdnem párhuzamosan, mintegy tízméteres távolságban egy újabb fal húzódott, amelyhez több tucatnyi helyiséget csatlakoztattak.

Annak ellenére, hogy az épület méretei alatta maradnak az antik szerzők által megadott méreteknek és semmi nyom sem utal arra, hogy az öntözéshez az Euphratész vizét használták volna, Koldewey feltételezte, hogy „Szemiramisz függőkertjeit” sikerült megtalálnia. Az bizonyos, hogy az építményt II. Nabú-kudurri-uszur uralkodása idején használták, hiszen megközelítően 200 olyan gazdasági jellegű okmány került itt elő, melyek


ez időben keletkeztek. De hogy a feltárt maradványok valóban a legendás hírű függőkertek egykori tartozékai-e vagy sem, és ha nem, akkor merre kell még tovább kutatni, mind olyan kérdések, amelyeket a jövő tudományának kell eldöntenie.

2. Képek


tankonyvtar.hu · web viewkirobban a koreai háború. 1950. szeptember 23. az internal security act...

Documents