1

2

Konfucius egyszer azt mondta hogy “Válassz olyan munkát, amit szeretsz csinálni, és soha

életedben nem kell dolgoznod.” Azt gondoltam, hogy ez maga a Kánaán, azt viszont nem

feltételeztem egyáltalán, hogy a megvalósítás ennyire nehéz lesz. Az elején úgy tűnt, mintha

ez a Konfucius által leírt állapot csak egy karnyújtásnyira lenne tőlem, mintha kizárólag egy

vékony üvegfal választana el tőle, de annak ellenére, hogy tisztán átláttam a túloldalra, a

boldog és kiteljesedett életemre, az átlátszó üvegfal meggátolta az áthaladásomat, és sokkal

erősebbnek bizonyult, mint amilyennek képzeltem...

1.

A felmondásom előtt egy bútorokat értékesítő cégnél dolgoztam. A munkaidőmet

legkülönfélébb feladatok töltötték ki. Tárgyaltam a nyomdával a röplapjainkról, grafikusokkal

egyeztettem az éppen aktuális kampányunk anyagait, különféle hivatalokban múlattam az

időmet hivatalos ügyek intézése közben és sok időt töltöttem vevők kiszolgálásával. Jól

kerestem, de eljött az a pont, amikortól már a pénz sem kárpótolt azért a mókuskerékért,

amibe belekényszerültem általa.

-András, nem hagyhatod ott a munkádat, amíg nincs másik helyette!

Ez volt az a tanács, a legjobb barátomtól Kolumbusztól, ami miatt még egy évet

húztam le a cégnél, azután, hogy már megírtam a felmondó levelemet. Azt gondoltam, hogy

biztos igaza van, és hogy ez a dolgok rendje. Csakhogy semmilyen új és érdekesebb munka

nem jött az életembe, mert igazából nem is akartam. Egyszerűen nem tudtam megnevezni

olyan dolgot, amit szívesen csinálnék. Épp akkoriban olvastam egy divattervezővel készített

interjút, aki azt nyilatkozta, hogy hétévente kivesz egy év szabadságot, hogy feltöltődjön,

pihenjen, teljesen kivonja magát a divat szakmából, hogy utána újult erővel térjen vissza és

sikeresebbnél sikeresebb kollekciókat tervezzen megint hét évig. A divattervező esküdött erre

a praktikára. Semmire sem vágytam jobban mint arra, hogy ugyanezt megtegyem.

Az extra egy év után eljött az a pont, amikor azt éreztem, ha hozzá kell járulnom még

egy bútor eladásához, menten atomjaimra hullok. Kilátástalannak tűnt az egész körforgás,

amelyikben az emberek új bútorokat akarnak, a régieket kidobják, aztán megint új bútorokat

vesznek, új helyiségeket rendeznek be, majd kiköltöznek ezekből a helyiségekből. Nem

láttam ennek értelmét, kiégtem, csak akkor még nem ismertem ezt a kifejezést, és főleg azt

nem gondoltam, hogy ez velem megtörtént. Egyetlen pillanat volt az egész hónapban, ami

3

éltetett. Az a pillanat, amikor megláttam a fizetésemet a bankszámlámon, és olyankor

legalább valami csekély értelmét láttam annak, hogy miért is telt el egy hónap az életemből.

Aztán a pénzből egy kicsi elment a lakáskölcsön fizetésére, amiben a barátnőmmel laktunk,

egy kicsi a biztosításra, egy kicsi a spórolásra, egy kicsi a lakás fenntartására, egy kicsi az

ételre és.... és ezután minden kezdődött elölről. Megint jött a taposómalom és a várakozás arra

a pillanatra, amikor ráfut a számlámra a következő fizetés. Aztán egy napon azzal ébredtem

reggel, hogy nem megyek be a munkába a felmondó levelem nélkül, és így is lett. A főnököm

nem örült ugyan a hírnek, de jól jött neki, mert így legalább a helyemre ültethette az

unokaöccsét. Nem bántam egyáltalán. És ha nem lett volna elég annak a munkának az

elengedése, ahol az utóbbi négy évet töltöttem, elengedtem azt a párkapcsolatot is két

hónappal a felmondásom előtt, amiben az utóbbi öt évet töltöttem.

- Na heló! - csapódik ki a szobám ajtaja és belép rajta egy ismerős arc.

- Hello Kolumbusz! – igazából Kristóf a neve, de mi mindig Kolumbusznak hívtuk.

Szomszédok voltunk gyerekkorunk óta. A becenevéhez hűen nagyon fiatal kora óta járta a

világot. Most éppen Amerikában vetette meg a lábát. Nomen est omen, ahogy mondani

szokták, de most éppen hazajött egy rövid időre. - Mesélj, mi van veled? Anyukád azt

mondta, hogy otthagytad a melót!

- Látom a híreket első kézből kapod. - vetem oda neki kissé ingerülten.

- Nem tudtam úgy feljönni az emeletre, hogy ne szóljak egy szót sem anyádhoz! - válaszolja

kissé felháborodottan. - Mi lett a lakásoddal?

- Rebeka továbbra is ott lakik. Azt mondta, fizeti tovább egyedül a kölcsönt.

- Hát, logikus. - vonja meg a vállát és olyan lazán ül le az íróasztalomhoz, mintha csak a saját

szobájában lenne.

        Kolumbusz az elejétől fogva nem bírta Rebekát. Mindig azt mondta, hogy van valami

"gyanús" benne, amitől ő nem tudna mellette nyugodtan aludni az éjjel. A külsejével

kapcsolatban soha nem volt kivetnivalója, kifejezetten szép nőnek tartotta őt. Néha az is

megfordult a fejemben, hogy Kolumbusz talán fél Rebekától, aki nagyon sikeres karriert

futott be és az az igazi független nő, aki mellett nehéz férfinak lenni. Voltak nagyon gyenge

pillanatai is, amikor szinte kislány lett belőle az ölelésemben, de ezt az oldalát Kolumbusz

nem ismerhette. Rebeka mindig nagyon határozottan tudta, mit akar és ezt soha nem is rejtette

véka alá. Nem tudom pontosan, mi vezetett a szakításunkhoz, de most már mindegy is.

        Kolumbusz felpattan a székről és elkezd sétálgatni a szobában, amiben már jó ideje

nem járt. Minden ugyanott van, ahol régen, anyám nem mozdított meg egyetlen tárgyat sem.

4

Gyerekkoromban egy emelettel lejjebb laktam a húgommal együtt, de miután mindketten

beléptünk a tinédzserkorba elképzelhetetlenné vált, hogy egy légtérben legyünk. Így én

feljöttem a tetőtéri szobába. A plafonon látszanak a régi, repedezett, sötét fa gerendák.

Közvetlenül az ajtóval szemben, pontosan a tetőtéri ablak alatt egy régi kanapé áll, amin most

fekszem. Anyámék hozták fel ide, miután vettek egy teljesen újat a nappaliba.

Az ajtótól balra az ágyam található, igazi low budget darab. Kiselejtezett raklapok és

egy szivacs. Soha nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy egy drágább és masszívabb

fekhelyre cseréljem. A szobám további berendezése az ágyammal szemben lévő író asztal, és

a faliújság a falon. Még mindig a régi kifakult fényképek és újságcikkek lógnak rajta.

Közvetlenül az íróasztal mellett egy ruhásszekrény és egy könyvespolc áll.

Kolumbusz éppen a faliújságot kémleli, bár nem teljesen tudom megítélni, mit is

kereshet rajta. Az apaság kissé pocakossá tette, korában jobban kordában tartotta a testét, de

ezenkívül sokat nem változott. Zöldes szürkés szemei, világos bőrszíne és a félhosszú barna

haja gyerek korunk óta nem változtak. Általában borostás az arca, bár erősen próbálkozik,

hogy körszakállt varázsoljon ebből a borostából. Farmer és ing a nála megszokott ruhatár.

- Ez a Jessica Alba eszméletlenül dögös nő. Motiváló. - inkább nem akarom elképzelni, hogy

Kolumbusz éppen mire érzi magát motiválva általa.

- Az. - nyugtázom.

- Azt hittem szereted a munkádat. Miért hagytad ott? - vált vissza az eredeti témára.

- Szerettem egy ideig, de elegem lett belőle.

- Mázlid van, hogy még nincsenek gyerekeid.

- Ja, lehet… - mivel nincs gyerekem, nem tudok érdemben ehhez hozzászólni, hogy vajon

hogyan döntöttem volna, ha vannak.

- És mit fogsz csinálni? Keresel más munkát? - faggatózik tovább.

- Egyelőre nem, mert biztos vagyok benne, hogy bárhová felvennének, fél év múlva ugyanott

tartanék, ahol most.

- Az a baj, hogy már megint túlagyalod. Elmondom nagyon egyszerűen. Van munkám,

bemegyek dolgozni, megkapom a pénzt és azt csinálok vele, amit csak akarok. Évente kétszer

elmegyek kirándulni a feleségemmel és a gyerekeimmel. Van egy házam, amit ugyan hitelre

vettem, de simán tudom fizetni a törlesztő részlegeket a FIZETÉSEMBŐL. Ha úgy tartja

kedvem, akkor felhívom valamelyik haveromat és elmegyünk sörözni péntekenként. Boldog

vagyok, mert nem gondolkodom annyit azon, hogy a dolgok miért pont úgy vannak, ahogy

vannak.  – kényelmesen hátradől és önelégülten nézegeti Jessica Alba fotóját.

5

- Nem kell még visszamenned Amerikába?  - váltok témát, mert tudom, hogy túlságosan

hosszadalmas eszmecsere lenne megcáfolni a felhozott indokait.

- Most mondd azt, hogy nincs igazam!

- Téged tényleg nem érdekel, hogy van-e valami több azon kívül, amit felsoroltál?

- Arra vársz, hogy majd Morpheus bekopog az ajtódon és megkérdi, hogy ki akarsz-e szállni a

Mátrixból?

- Szeretném érezni, hogy valahová vezet a tevékenység, amit csinálok, és hogy nem pusztán a

az a célja, hogy legyen miből kaját vennem, és hol laknom.

- Szerintem pedig először is ezek kellenek ahhoz, hogy bármi mást tudjál csinálni. Először

teremtsd meg magadnak a biztos alapot, aztán felőlem keresd meg az élet értelmét. Fordítva

nem hiszem, hogy menni fog. 38 évesen itt fekszel egy kanapén a régi szobádban, ahonnan 10

évvel ezelőtt sikeresen megpattantál. Mostanra sínen lehetne az életed. Ott volt Rebeka, volt

közös lakásotok. Ha erőt veszel magadon és megkéred a kezét, akkor mostanra feleséged és

gyereked is lehetne. - jelenti ki magabiztosan.

- De nekem nem kell ilyen élet!

- Milyen?! - kérdi értetlenül.

- Mindenki, akivel beszéltem ugyanazokat a kérdéseket teszi fel nekem. Anyám minden áldott

nap megkérdi, hogy már beadtam-e az életrajzomat valahová, apám meg burkolt

megjegyzéseket tesz arra, hogy ő a negyvenes évei küszöbén már bőven családapa volt, és

megalapozta az életét.

- Elmegyünk egy sörre? - szólal meg félpercnyi csend után.

Sóhajtok és feladom, hogy dűlőre jussunk a kérdésben. Kolumbusz rövidre zárta a

beszélgetésünket. Jessica Alba elbújva Kristóf kabát zsebében velünk tartott a sörözésre egy

közeli bárba, ahol a téma nem forgott más körül, csak a bárban megjelenő nők körül, akiket

Kolumbusz igazi szakértő szemmel mustrált. Egy-egy pillanatban úgy éreztem, mintha új

pornó filmet készült volna forgatni, amihez a megfelelő szereplőket keresi. Beszéltünk az

autókról, a foci meccsekről, a sportról és amikor megéheztünk, a kajáról. Talán tényleg erről

szól az élet és felesleges túl sokat agyalni rajta. Ismertem be magamnak egy ponton.

Három sör és hat feles után úgy éreztem, elértem a Nirvánát. Az alkohol adta mámor

teljesen könnyűvé tette az életet. Megmaradtak a kérdések, de már nem érdekeltek a válaszok.

Hirtelen mindenkit és mindent szerettem és kedvem lett volna megcsókolni azt a lányt, aki két

másik barátnőjével érkezett a bárba. Barna göndör haj, barna szem, szűk ruha és vidám

nevetés. De nem kockáztattam meg az elutasítást. Így jobb volt, hogy csak a távolból

figyeltem őt. Egy-egy pillanatra felvillanyozódtam attól a felvetéstől, hogy ő is észrevett

6

engem, de végül nem tudtam ennek a kalandnak figyelmet szentelni, ugyanis Kolumbusz

túllőtt kissé a célon az alkohollal. Úgy döntöttem, hogy ideje hazaindulnunk és ezzel együtt a

barna Istennő is egy alternatív forgatókönyvvé vált az üvegfal túloldalán, ahol magabiztosan

odamentem hozzá és megszólítottam.

      

  A friss levegőn nagyrészt kiszáll belőlem az alkohol mámor. Már nem is értem, hogy

miért ittam. Egy dologért mégis megérte. Legalább pár pillanatra úgy érezhettem, hogy

minden rendben van, minden magától megoldódik és minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

- Tudom, hogy még mindig szereted Rebekát.  - szólal meg Kolumbusz rekedt hangon.

- Vele voltam öt évig. Nem tudom csak úgy kiradírozni az életemből.

- Vele szeretnél lenni...

- Szívességet tett nekem azzal, hogy dobott.

- Ja, mert így végre rámozdulhatsz Krisztára. - vigyorog rám kajánul.

- Hagyd ezt kérlek!

- Férfi és nő között NEM LÉTEZIK barátság! Ezt jól jegyezd meg. - emeli fel a mutatóujját,

hogy hangsúlyt adjon a szavainak, és úgy hadonászik vele mint Harry Potter a

varázspálcájával.

- Megjegyzem. - nyugtázom a szavait, mert reménykedem abban, hogy ettől megnyugszik és

nem feszegeti tovább a témát.

- Szinte biztos, hogy igazam van.

- Kolumbusz, ezt a témát már ezerszer kiveséztük és mindig ugyanoda lyukadtunk ki.

- Hova?

- Sehova! – válaszolom ingerülten.

- Igen, mert soha nem ismered be, hogy igazam van. - varázsol tovább az ujjával.

- Mert nincs.

- De....  - kezdene bele egy újabb okfejtésbe.

- Kristóf!!!

- Komolyan mondom, ha így folytatod, akkor egy besavanyodott agglegény maradsz, akit

három kilométeres körzetben el fog kerülni az összes létező nő.

Inkább nem válaszolok semmit sem a felvetésére. Meddő beszélgetni most vele.

- Fektesd le Krisztát. - kacsint rám egy iszonyatosan félresikerült grimasszal.

- Esküszöm, ha kiejted a szádon még egyszer Kriszta nevét, itt hagylak az utcán.

- De dühös valaki!- vihorászik.

7

Elengedem őt és azonnal összecsuklik, mint egy rongybaba. Szerencsétlenül ül a járda

közepén. Nincs kedvem tovább kísérgetni őt és hallgatni a hülyeségeit.

- Ígérem. Hallgatok, mint a.... csend... - és a szájára mutatva tudatja velem, hogy komolyan

gondolja.

- A sír. - javítom ki.

- Ki sír? - néz körbe meglepődve.

- Tökmindegy. - felnyalábolom a földről és tovább indulunk. Minél előbb túl akarok lenni

ezen az estén.

Kolumbusz tényleg nem szólalt meg egészen hazáig. Csendben botorkáltunk a kihalt utcán,

amelynek mindkét oldalát családi házak szegélyezték. A járdát és az utat egy sor fa, néhol

rózsabokrok választották el az úttesttől. A külvárosi részben, ahol éppen sétáltunk egyik ház

sem adta jelét, hogy lakói még ébren lennének. Pár csendben megtett méter után rájöttem,

hogy mégiscsak könnyebben ment a haladás, amíg Kolumbusz beszélt, mert addig legalább

éber maradt. Így, hogy már nem kellett neki gondolkoznia, egy-egy pillanatra elszundított,

nekem meg akkora erőt kellet kifejtenem, hogy megtartsam az egyensúlyunkat, hogy

majdnem kificamodott a vállam. Végül megbántam, hogy nem hívtam taxit, de ennél

könnyebbnek gondoltam a hazafelé utat.

Végre feltűnt előttünk a házuk. Gyerekkorunkban sokat játszottunk a kertükben, ahol

Kolumbusz apja csinált nekünk egy faházat az egyik fa koronájában. Mindent, ami tiltott volt

a faházikóban csináltuk. A házikóba rejtettük el a kincseinket és itt szívtuk el az első ciginket

is. A lányoknak persze tilos volt a belépés, amíg egyik nap fel nem tűnt Kriszta. A környékre

költöztek és a közeli parkban lévő játszótéren találkoztunk. Kicsi, vékony, szőke hajú kislány

volt. Hamar összehaverkodott a többiekkel és nagyon közkedveltté vált. Ő lett az első lány,

aki feljöhetett a házikóba. Kolumbusz nem akarta megengedni. Napokig veszekedtünk. Aztán

azt mondta, hogy ha képes vagyok legyőzni őt verekedésben, akkor megengedi. Tudta, hogy

utálok verekedni, valószínűleg azért ajánlotta fel ezt a megállapodást. Túlságosan szerettem

Krisztával lenni és ezért az elképzelés, hogy ő nem léphet be a kedvenc helyemre sokkal

fájdalmasabb volt, mint a verekedés gondolata, úgyhogy beleegyeztem. Egyetlen szabályt

tűztünk ki - az a vesztes, aki előbb földre kerül. A verekedés teljesen meglepő módon az én

győzelmemmel ért véget, miután véletlenül ráléptem dulakodás közben Kolumbusz

cipőfűzőjére és mindketten elestünk. Szerencsétlenségére ő ért elsőnek földet, így ő lett a

vesztes, amit rendkívül nehezen viselt. Két nappal később már hárman ültünk a faházikóban.

Én, Kolumbusz és Kriszta.

8

A lehető legcsendesebb üzemmódban kísérem fel Kristófot az emeletre. A szülei nem zárták

be a bejárati ajtót, számítottak rá, hogy Kristóf elő fog kerülni az éjszakából egy ponton. A

hálószobájuk ajtaját úgy látom becsukták, hogy az esetleges zajok ne ébresszék őket fel.

Olyan sokszor voltam náluk, hogy a sötétben is könnyedén megtalálom Kristóf szobáját az

emeleten. Amint vízszintesbe kerül, hallom, hogy elkezd mélyebben lélegezni, biztos jelét

adva az alvásnak. Vagy az is lehet, hogy már azelőtt is aludt, mielőtt vízszintesbe került

volna. Végre megszabadultam a súlytól.

Csak a szomszéd utcába kell elsétálnom, hogy én is hazaérjek. Fáradtnak érzem

magamat, de még nem akarok bemenni a házba. Leülök inkább a hátsó verandán lévő

karosszékbe. A csillagnézés gyerekkorom óta kedvenc tevékenységem. Gyakran

gondolkodtam azon, hogy vajon abban az óriási térben, ami körbevesz minket csak egyedül

lennénk? Senki más? Néha azt kívántam, hogy ne így legyen, viszont biztos frászt kapnék, ha

hirtelen megjelenne a földön egy ismeretlen faj. A Star Trekben jó poén, de hogy az igazi

életben is szembetalálkozzak velük?! Inkább elviselem a gondolatot, hogy teljesen egyedül

vagyunk az egész Univerzumban.

Eszembe jut Rebeka. Azt mondtam Kolumbusznak, hogy jó így, hogy szakított velem.

Ez nem teljesen igaz. Hiányzik. Ő volt az a nő, akivel valóban házasságot köthettem volna és

családot alapíthattam volna. Mindig azt képzeltem, hogy ha Rebeka véletlenül teherbe esett

volna, akkor a közös gyerek ténye megadta volna nekünk a megkérdőjelezhetetlen

összetartozás érzését. Legalábbis nekem fantáziám szerint biztosan. De ez a kötelék vajon

mennyi ideig tartott volna minket össze? Most már úgyis mindegy, az ügy megoldódott.

2.

Álmodtam az éjjel. Egy nagy áruházban bolyongtam és cipőt akartam venni magamnak. Fel is

próbáltam párat, de egyik sem tetszett. Aztán valami elvonta a figyelmemet és a cipőárustól

tovább álltam. Csak hosszú idő eltelte után vettem észre, hogy nincs meg a saját cipőm, amit

próbáláskor levetettem és egy ideje zokniban sétálgatok. Visszasiettem a cipőárushoz, de a

cipőmet már nem találtam meg. Álmomban a fekete bőr cipőmet hagytam el, amit még az

egyetemi éveim alatt vettem, mert anyám szerint mindenkinek kell legalább egy pár elegáns

cipő. Utáltam az elegáns dolgokat, sokkal jobban éreztem magamat a laza, sportos ruhákban

és cipőkben, de legbelül igazat adtam neki. Nem lett volna bátorságom megjelenni a vizsgán

9

vagy egy temetésen sportcipőben. Álmomban bűntudatot éreztem, amiért elhagytam a drága

cipőmet, és helyette kaptam egy másikat, ami nem tűnt sem értékesnek, sem újnak.

- Szia, tévelygő! – Kriszta vidám hangja szakít ki az elmélkedésemből. Zigiben, a kedvenc

kávézónkban találkozunk. A belváros nyüzsgő részén alakították ki, forgalmas körforgásra

néznek az ablakai, mégis belül nagyon megnyugtató hely és kifejezetten szórakoztató nézni a

sok elhaladó autót és embereket az ablakok előtt. Kicsit olyan, mint moziban ülni. A hely

színvilágát a sötét fából készített bútorok, valamint a fehér és sötétkék csíkos kárpitozás

határozzák meg. Annak ellenére, hogy a tulajdonosok inkább a minőséges elegancia világát

célozták meg, a hely hangulata laza és nem kell állandóan azon gondolkodnom, hogy mit is

kíván meg tőlem az etikett.

        Felállok, hogy üdvözöljem Krisztát, közben megcsap az ismerős és egyedi illata, amit

nem tudnék semmihez sem hasonlítani. Egy ismételhetetlen illatkeverék, amit a parfümje, a

ruhái illata, a szobája illata és az ő saját illata teremt meg. Gyerek korunkban mindig hosszú

haja volt, amit általában lófarokba összefogva hordott, de az utóbbi években rövid frizurát

választott. Bár nagyon rajongok a hosszú női hajért, mégis Krisztának kifejezetten illik a rövid

is. Szabadidejében aerobick órákat tart, olyan mint egy harcos amazon, csak nincs meg benne

az amazonok keménysége. Inkább törékenynek és finomnak látom őt. Miután leülünk,

vizsgálódva szemügyre vesz.

- Vidámnak tűnsz. - mondja meglepődötten.

- Miért ne lennék az?

- Nem is tudom... se lakás, se munka, se nő.

- Ne gyere kérlek te is ezzel a nőüggyel. - robbanok ki.

- Érdekes, hogy a mondatomból csak a „nő” szót hallottad meg, pedig mondtam mellette két

másikat is.... - elgondolkodva nézeget engem, mintha az arcizmom minden egyes rezzenését

elemezni szeretné.

- Igencsak fel vagy dobva. - terelem vissza a figyelmet inkább rá. - Van ennek konkrét oka?

- Ami azt illeti, van. - mondja titokzatosan és sokatmondóan néz rám.

- Találgassak?

- Inkább ne. Mert akkor itt ülnénk ítéletnapig. Ez történt! – elém nyújtja a bal kezét, amit

ökölbe zárt és csak a gyűrűs ujját hagyta kinyújtva. Először azt hiszem, hogy bemutat nekem,

de aztán rájövök, hogy nem a középső ujját mutatja.

- Vettél magadnak egy új gyűrűt. - mondom határozatlanul. Magam sem tudom eldönteni,

hogy a mondatom végén kérdőjel van-e vagy pont.

10

- Nem vettem! Épp ez a lényeg. Kaptam!

- Kaptál egy gyűrűt. Csak nem? – végre leesik a tantusz.

- De bizony! – Kriszta arca ragyog.

- Nagyot nőtt most Tihi a szememben, hogy hajlandó elvenni téged feleségül.

Látom, hogy elértem a kívánt hatást. Duzzogó arcot vág, de tudom, hogy nem haragszik.

Imádja ezt a viccelődést kettőnk között. Soha nem mondta, de tudom, hogy így van.

- Ma nem tudod semmivel sem elrontani a kedvemet. - jelenti ki határozottan.

- És milyen érzés az eljegyzettek táborába tartozni? - kérdezem most már viccelődés nélkül.

- Isteni! Beszélgettünk róla párszor, de nem gondoltam, hogy tényleg megteszi. Főleg nem

most. A nyáron megyünk kirándulni Indiába. Azt hittem, hogy ott fogja megkérni a kezemet.

- Úgy tűnik inkább lokál patrióta. És hogy csinálta a Nagy Mester? – megvető pillantással néz

rám a megnevezés miatt, de végül úgy dönt, figyelmen kívül hagyja.

- Szombat reggel előbb kelt fel, mint én és reggelit csinált. Amikor kitántorogtam a konyhába

szépen megterített asztal fogadott, a közepén egy csokor vörös rózsa állt, a gyűrűt pedig az

omlettem tetejére tette.

- Az omletted tetejére.... - ismétlem utána felemelt szemöldökkel.

- Igen. Az omlettem tetejére. Most mi van? Szerintem nagyon édes ötlet.

- Ízlések és pofonok. - vonom meg a vállamat. - Szó szerint.

- Te aztán igazán értesz hozzá. – válaszol ezúttal tényleg némi dühvel a hangjában. -

Hányszor is kérted meg életedben egy nő kezét?

- Nem akarom elrontani az örömödet. Ne haragudj. - mondom békítő hangon. Valóban nincs

tapasztalatom a lánykérés területén, így igazán nem ítélkezhetek Tihamér ötletei felett.

- Nem haragszom. – válaszolja durcásan. Úgy látszik, hogy tényleg fontos számára ez a

párkapcsolat és Tihamér fantasztikusan romantikus ötletei. Öt éve élnek együtt, gondolhattam

volna, hogy ez a pillanat a küszöbön áll. Az elejétől fogva láttam Tihaméron, hogy komolyak

a szándékai Krisztával. Nem siettetett el semmit sem, mégis határozottan építkezett

mindvégig ebbe az irányba. És azt is láttam, csak nem nagyon akartam ezzel foglalkozni,

hogy ez Krisztának tetszik, és ő is Tihamérral tervezi a jövőjét.

- És mik a további tervek? Esküvő, költözés?

- Igen. Pontosan ebben a sorrendben. Még ebben az évben össze akarunk házasodni és már

elkezdtük tervezni a házat.

- Örülök nektek. Jó látni, hogy boldog vagy. - automatikusan mondom ki ezeket a szavakat.

Mintha csak megtanultam volna az őszinte barát szerephez tartozó szöveget egy

szövegkönyvből. Nem akarom észrevenni a nyomást a mellkasomban. Abban bízom, hogy ha

11

nem gondolok rá, akkor elmúlik. Tényleg örülök Kriszta boldogságának. Majdnem őszintén.

De mégis mi zavar? Hogy nem én húztam Kriszta ujjára gyűrűt? Ha nagyon őszinte akarok

lenni magammal, ez is talán csak az üvegfal mögötti világban valósulhatott volna meg, ahol

lett volna elég bátorságom szerelmet vallani neki fiatal tínédzser éveinkben és szájon csókolni

őt, miután ő belesimult az ölelésembe. Mivel erre soha nem került sor, nyomába sem érhetek

Tihamérnak, akinek ez nyilvánvalóan nem okozott gondot.

- Mesélj magadról. - vált hirtelen témát. - Mindig azt hittem, hogy csak fenyegetőzöl, de végül

nem fogod otthagyni a KELO-t.

- Úgy éreztem nincs tovább.

- Ha így éreztél, akkor nyilván jó döntés volt. - mosolyog rám biztatóan és látom a szemében,

hogy valóban komolyan gondolja. Talán nem érti teljesen az indokaimat, de ettől függetlenül

támogat.

- Te vagy egyelőre az egyetlen, aki ezen a véleményen van.

- A tökéletes megoldás kitalálására rámehet egy egész élet is, legalább nem totojáztál és

döntöttél. Most kitalálhatod a következő lépést.

Nem tudom eldönteni, hogy kiábrándítsam-e Krisztát, és elmondjam neki, hogy valójában

mennyit totojáztam ezzel a döntéssel. Végül úgy döntök, nem vallok színt. A racionális

elmémmel könnyedén le tudom vezetni én is azt a tényt, amit Kriszta kimondott, csakhogy

nem a racionális elmémből jön a mondat folytatása: ‘...de, én akkor is a tökéletes megoldást

keresem.’

- Koncentrálj arra, ami neked jó, és a többi dolgot felejtsd el. - folytatja Kriszta a felvilágosító

előadását. - Élvezd a saját életedet. És akkor nem lesz baj.

Mielőtt reagálni tudnék ezek a szörnyen közhelyes mondatokra megjelenik a pincér. Már épp

kezdtem azt hinni, hogy teljesen megfeledkeztek rólunk.

- Sziasztok. Mit hozhatok? – kérdi udvariasan, de mégis barátságosan.

- Én egy cappuccinot kérek és a hölgy biztosan forró csokit jó sok tejszínhabbal. Ugye? –

nézek kérdően Krisztára.

- Így van. Csak semmi spórolás a tejszínhabbal.

- Rendben. Máris hozom nektek. – a pincér hetykén megfordul és mosollyal távozik az

asztalunktól.

- Mi történt azokkal a tervekkel, amikről annyit beszélgettünk gyerekkorunkban? - kérdem

merengve, miközben az ablak előtt elhaladó embereket nézem. Olyan érzést keltenek bennem,

mintha ugyanígy haladna el mellettem a saját életem is, én meg csak bámulom az ablakból,

elválasztva tőle az üvegfal által.

12

- Milyen tervekre gondolsz?

- Hát azokra, hogy nem fogunk „öregesen” élni, ugyanúgy ahogy a szüleink. Hogy nem

fogunk templomban házasodni, hanem a hátsó kertben és piros málnával fogunk koccintani.

Hogy körbeutazzuk a földet stoppal és zsíros kenyeret fogunk enni, ha kifogyunk a pénzből.

Hogy te orvos leszel és életeket fogsz menteni, én meg kalóz egy saját birodalommal a

Csendes óceán egyik szigetén. Kolumbusz mindig "gyagyásoknak" nevezett minket, de

nekem hiányzik az a régi lelkesedésünk.

- Az játék volt, gyerekes álmodozás. - válaszolja engondolkodva. - Azoknak az álmoknak egy

része azért még mindig megvalósulhat. Lehet, hogy egyszer valóban körbeutazzuk Tihamérral

a földet. Azt nem hiszem, hogy stoppal, de más módon lehet. Az esküvőnk lehet a szabad ég

alatt és ihatunk piros málnát is. Az orvosi karrierben az embereknek való segítés vonzott a

leginkább és a precizitás. Ezeket teljes mértékben meg tudom élni az étteremben. Imádom

elkészíteni az ételt a pontos recept szerint, rajtam van közben a fehér ruha és segítek az éhes

embereken a munkám által. Szóval én nem érzem, hogy azokat a gyerekkori álmaimat

elfeledtem volna.

- Szóval számodra megvalósult minden, amit akartál. - summázom.

- Most úgy érzem, hogy minden a helyén van.

- Szép. - válaszolom beletörődően.

- Azt nem tudom, hogy a te kalózos terved milyen formában tudna megvalósulni, de biztos

vagyok abban, hogy annak fontos részleteit át tudod emelni az életedbe és megélni valamilyen

hivatás által. Azt látom rajtad, hogy állandóan másoktól várod a megerősítést, hogy amit

akarsz, az biztosan jó döntés. Nincs ilyen garancia, mások meg főleg nem tudhatják, hogy

neked mi a jó. És ettől úgy érzem csak sodródsz az életedben.

Felforgatom a szemeimet, mert utálom, amikor kiselőadást tart nekem arról, hogy szerinte mit

csinálok rosszul, és mi lenne erre az egyértelmű megoldás. Látom rajta, hogy észrevette a

nemtetszésemet, ettől függetlenül rendíthetetlenül folytatja tovább.

- Megérteném, ha azt mondanád, hogy inkább állatorvos akarsz lenni, és ezentúl ebbe fekteted

az energiádat ahelyett, hogy a bútorcégben dolgozol. De te nem ezt mondod! Te csak azt

mondogatod, hogy “valami többet” akarsz és a gyerekkori álmaidat szeded elő.

        A pincér megint pont jókor érkezik ahhoz, hogy ne kelljen reagálnom a mondataira és

lerakja elénk a megrendelt italainkat. Minden szépen gondosan el van rendezve. Kriszta

magas üveg pohárban kapja meg a forró csokiját, amelynek tetején tényleg nem spóroltak a

tejszínhabbal, az én cappuccinom pedig egy smiley-val díszített tejhabbal érkezik és egy kis

száraz sütivel. Egyszerűen csak élnem kellene az életemet olyannak, amilyennek én akarom.

13

Bosszantó ez a mondat, úgy érzem, mintha kioktatna engem teljesen nyilvánvaló

igazságokról.

- Ma éjjel álmodtam. - váltok inkább témát.

- És emlékszel is rá? - néz rám érdeklődve, mert tudja, hogy esetemben ez nagyon ritka

jelenség.

- Igen! A cipőmről álmodtam.

Látom az arcán, hogy ennél érdekesebb témára gondolt, de azért elmesélem neki az álmot.

Elvégre én is az előbb végig hallgattam az ő kiselőadását, ezután jogosnak érzem, hogy én is

megkapjam az ő figyelmét.

- Minden embernek saját álom szótára van. - kezd bele a megfejtésbe, miután felvette az

analizáló arckifejezését. - Én leggyakrabban a szabad asszociációval szoktam megfejteni az

álmaimat.

- Honnan szeded ezeket a kifejezéseket?

- Könyvekből. - már megint a megvető pillantásával örvendeztet meg.

- Csak spontánul mondd ki, ami eszedbe jut az álmodról. Bármi lehet és utána nézd meg, hogy

ez hogyan függ össze valamivel, ami aktuálisan történik az életedben.

- Keresés, megfelelési kényszer, mert csakis azért nem tetszett a mezítláb mászkálás mert

mindenki másnak körülöttem volt cipője, szégyen a saját cipőm láttán, hogy egy koszos, régi

valaki által már használt darabot vagyok kénytelen felvenni.

- Na, hát pont erről beszéltem az előbb. Hogy meg akarsz felelni másoknak. - jelenti ki

diadalmasan.

Úgy tűnik, hogy bármi, amit kiejtek a számon csak megerősíti őt a saját verziója

helyességében. Nem érzem, hogy a megfelelési kényszerem olyan kóros méreteket öltött

volna, mint amilyennek lefesti.

- Miért szakítottatok Rebekával? - nem értem, hogy Kriszta agyában hogyan jött létre ez a

váltás, de biztos vagyok abban, ha rákérdeznék pontosan le tudná vezetni a két gondolat

között húzódó logikai összefüggést.

- Elhagyott, kiköltöztem. Ennyi.

- Nem értem miért nem kérted meg soha a kezét. A Tökéletes nő nem létezik, ha netán őrá

vársz.

- NEM a tökéletes nőt keresem. - jelentem ki határozottan. - Csak valakit, aki annyira

magával ragadó lesz számomra, hogy eszembe sem jut elgondolkodni azon, hogy akarom-e

vagy sem, mert egyszerűen tudni fogom, hogy igen. Te sem azért mondtál igen-t Tihamérnek,

mert valami langyos érzelem félét éreztél iránta!

14

-  Nem úgy láttam, mintha csak valami langyos érzelem félét éreztél volna Rebeka iránt és ő

sem irántad.

Nem tudom mit válaszoljak. Eddig biztos voltam a saját érzéseim helyességében és láttam

értelmét annak, hogy nem kértem meg Rebeka kezét. Most, hogy Kriszta már a második

számomra közeli személy, aki kifejti hogy ő már az oltár előtt látott minket Rebekával azon

gondolkodom, hogy vajon valamit nem látok, ami egyébként teljesen nyilvánvaló? Vagy nem

ismernek olyan jól, ahogy feltételeztem? Vagy csak szimplán arról van szó, hogy logikus lett

volna, ha összeházasodunk, aminek semmi köze ahhoz, hogy valóban összeillünk-e?

Megszólal a telefonja.

- Mennem kell. - kinyomja a figyelmeztető hangot és a telefon elhallgat. - Beállítottam az

ébresztőt, hogy időben visszaérjek az étterembe.

Elkezdi keresgélni a pénztárcáját, de jelzem neki, hogy hagyja. Ezúttal én állom a közös

kávézásunkat. Rám mosolyog kedvesen, miközben veszi a kabátját és a sálját.

- Remélem, hogy látlak téged a szülinapi bulimon! - jelenti ki szinte fenyegetően.

- Ott leszek. - ígérem meg, bár azonnal eszembe jut, hogy ez a buli biztos nem lesz olyan,

mint az eddigi bulik. Eddig lényem egy eldugott és féltve őrzött bugyrában mindig ott volt a

remény, hátha "valami" történik köztem és Kriszta között. Magam sem tudom pontosan

miben bíztam. Talán mintha azt vártam volna, hogy apró szilánkokra törik az üvegfal és

elérhetővé válik számomra az a másik valóság, amelyikben van esély arra, hogy összejöjjünk

Krisztával. Állandóan ott volt egyfajta bizsergés, izgalom, várakozás bennem, akárhányszor

csak egy másodpercre is eljátszottam ezzel a gondolattal. Azt már viszont kitapasztaltam,

hogy túl sokáig nem szabad hagynom ezt a gondolatot szabadon létezni, mert önálló életre

kel, nem tágít és megkeseríti az életemet. Voltak pillanatok az elmúlt években, amikor

mellbevágott annak a gondolata, hogy ha abban bízom, hogy összejövök Krisztával, akkor

mégis mit keresek Rebeka mellett? A biztonságosan elérhető nőt választom, mert a másikat

elérhetetlennek tartom? Ha jobban belegondolok, az évek alatt tökéletesre fejlesztettem annak

a képességét, hogy minél szilárdabbra és vastagabbra építsem azt az ominózus üvegfalat,

nehogy a mögötte lévő vágyak túlságosan megzavarják az életemet. Paradox helyzet alakult

ki. Egyszerre vágytam arra, hogy ez a fal leomoljon és teljes erőmmel építettem is. Őrjítő

érzés. Amióta kimondta, hogy Tihamér eljegyezte őt, a vele való közös élet lehetősége

szertefoszlott. Olyan érzés, mintha örökre elveszett volna az esély, hogy valaha ez a nő az én

oldalamon éljen. Elég röhejes belegondolni, hogy erre eddig sem volt igazából több esély,

mint most az eljegyzés után.

15

Mindketten felállunk, hogy elköszönjünk egymástól. Még egy utolsó pillantás és

kiviharzik a kávézóból. Az ablakon keresztül nézem, ahogy távolodik.

Nem hiszem, hogy ne lehetne barátság férfi és nő között, de azt sem tagadom, hogy az

esetek többségében valamelyik fél többet is érez hosszabb vagy rövidebb ideig a másik iránt.

Voltak helyzetek a múltban, amikor kibontakozhatott volna valami kettőnk között Krisztával,

de valamiért mégsem történt meg. Amikor Rebeka szakított velem, megkönnyebbültem.

Magamtól nem dobtam volna el a kapcsolatunkat, mert nagyon biztonságos volt benne lenni,

de miután ő megtette, úgy éreztem, hogy a döntés meghozásának felelőssége nélkül léphettem

ki belőle.  

- Hozhatok még valamit? – a pincér hangja visszaránt a jelenbe.

- A számlát. – válaszolom gyorsan.

A hazafelé úton azon gondolkodom, hogy este sorozatot nézzek vagy inkább filmet? A

számítógépem képernyője is egy üvegfal, ami mögött emberek boldogan élik az életüket,

összeházasodnak, elválnak, háborúban megölik egymást, megoldják a Föld megszállását

idegenekkel. Ezekben a történetekben mintha minden egyértelműbb lenne, mint a saját

életemben. Valószínűleg azért, mert nem én viselem a főhősök döntéseinek felelősségét és

nem én szenvedem el a pofonokat. Pedig én sem mentesülök a döntéseim felelőssége alól.

Lehet, hogy Rebeka mondta ki a végső szót, de én is hozzájárultam ahhoz, hogy idejutottunk,

és nem is nagyon ágálltam a döntése ellen. Miért gondolom az idő nagy részében, hogy az én

hozzájárulásom a saját sorsom alakulásához elenyésző? Talán az a sok Univerzumról szóló

cikk teszi, amelyekből kiderül, hogy mi emberi lények még csak a porszem nagyságát sem

érjük el, összehasonlításban az eddig ismert Univerzum méretével.

3.

Hétfő reggel van. Hallom, ahogy korán reggel anyám és apám felváltva bemennek a

fürdőszobába, aztán röviden beszélgetnek lent a konyhában. A bejárati ajtó csapódása, a

garázs ajtó nyitódása, az autó ismerős berregése, a garázs ajtó csukódása és végül csend

telepszik a házra. Nyugalom lesz úrrá rajtam. Senki sem fog most már felkiáltani, hogy kész

az ebéd, vagy hogy ugorjak le valamiért az üzletbe, vagy nyírjam le a füvet. És bár teljes

bizonyossággal tudom, hogy senki sem fog semmit akarni tőlem, az agyam nem képes

felfogni ezt a szabadságot. Egyfolytában késztetést érzek arra, hogy valamit csináljak. Mintha

16

egy belső hang folyton azt mondogatná, hogy lusta vagyok, és hogy egyszerűen

elképzelhetetlen, hogy a napjaimat semmittevéssel töltsem. „Vagy tanulsz, vagy munkába

mész.” Ilyen egyszerű a szabály. Munka nélkül nincs pihenés, értelmes munka nélkül nincs

előrehaladás az életben, és pihenni csak az elvégzett munka után legális. Faék egyszerűek

ezek az ősöktől örökölt szabályok. Most egyiket sem csinálom, se nem tanulok, se nem

dolgozom, és nem is vagyok jól kiérdemelt szabadságon érzetem szerint. Pedig épp most

léptem be abba az időszakba, mint az a híres divattervező. Egyelőre nem jár át ennek az

állapotnak az öröme. Talán azért, mert nem érzem azt, hogy eddigi életemben különösebben

sikeres lettem volna, így ez a "szabadság" inkább tűnik lúzerségnek, mint valami nagyon

menő elhatározásnak. Egy részem folyamatosan azt szajkózza, hogy csődöt mondtam, és hogy

ha azt akarom, hogy az álmaim valaha is valóra váljanak, akkor most azonnal el kell

kezdenem cselekedni.

        Eluralkodik rajtam annak érzete, mint amikor gyerekkoromban beteg voltam, és már

elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül otthon maradjak. Amint a szüleim kitették a lábukat

otthonról, varázsütésre jobban lettem. Megmaradt a torokfájás, vagy a nátha, vagy bármi

bajom is volt, de az egész lényemet átjárta egy ismeretlen jó érzés, hogy szabad vagyok és azt

csinálok, amit csak akarok. Ilyenkor mindig szerettem körbejárni a szobákat. Szerettem titkok

után kutatni, félbenhagyott munkákat szemlélni, amit valaki elkezdett, de már nem volt ideje

vagy kedve befejezni. Szemügyre venni a ledobott ruhákat vagy széthagyott tárgyakat. Ezek

mind mások életéről és tevékenységéről tanúskodtak. Ez igazából pont ugyanolyan, mint

nézni a valóság show-t a TVben, és bepillantást nyerni emberek hétköznapi életébe.

        Most ugyanazt a bizsergést érzem magamban, mint régen. Senki sincs otthon, egyedül

vagyok. Pizsamában lemegyek a földszintre. Pontosan tudom, melyik lépcső fog nyikorogni a

lábam alatt és megnyugtató ezt a hangot hallani. Jobbra kanyarodom, a nappali felé. A

kanapén a fehér pléd hever. Anyám dereka este mindig fázik és ebbe a plédbe becsavarva

szokott filmet nézni. Most a pléd hanyagul rá van dobva a kanapéra. Apám zoknijai az

alacsony dohányzóasztal alatt hevernek, aminek a közepén egy nagy üveg váza friss

virágokkal áll. A polcokon szépen sorba rakott könyveket látok, az ismerős dísztárgyakat és

családi fotókat.         

A nappaliból átmegyek anyám dolgozószobájába. Kicsike szoba, épp hogy csak egy

asztal fért be ide, meg egy alacsonyabb fiókos szekrény. Anyám lakberendezőként dolgozik.

A faliújság teleragasztotta mindenféle fotókkal, tervrajzokkal, színes anyagmintákkal.

Hihetetlen hogy képes ebben a kavalkádban kiigazodni. Szinte érezni a levegőben a sok

energiát, amit a tervezésbe belefektet. Tiltott területen járok. Anyám sohasem engedte meg,

17

hogy ebben a szobában tartózkodjunk, vagy hogy bármilyen módon belekotnyeleskedjünk a

munkájába. Most megtehetem.

        A kisördög arra biztat, hogy nézzem meg a fiókokat is. Azokban is káosz uralkodik.

Egy halom egymáshoz tűzött anyagminta, papír darabok anyám jellegzetes aláírásával.

Szívesen találnék valami igazán személyeset a dolgai között, olyan mintha anyám rejtett

személyisége után kutatnék, ami talán nem is létezik, csak én szeretném azt hinni, hogy van

ilyen. A fiókokban csupa munkához kapcsolódó dolgokat találok, semmi magánéletit.

        A rövid folyosón átmegyek a konyhába, elhaladok a bejárati ajtó, a lépcső és a lenti

fürdőszoba előtt. Úgy látszik mindketten sietve távoztak, mert a kávés poharakat a bárpulton

találom és nem a mosogatóban. A konyhát nincs kedvem átkutatni. Itt csak receptes

könyveket, edényeket, na meg persze temérdek kaját találnék.

        A konyhából kilépek a verandára, ami L alakban keretezi a házunkat.  Mindenhol

anyám fűszernövényeit látom különböző méretű és színű cserepekben. Jó ránézni a gondozott

pázsitra, ami viszont apám fenségterülete. Röviden ránézek a fonott karos székre, amiben

ücsörögtem, miután hazavittem Kolumbuszt és a fém lámpásra, ami a kis kerti asztalon áll.

Néha a nyári estéket itt kint szoktuk tölteni, miközben a lámpásban égett a gyertya. Krisztával

is beszélgettünk itt a verandán nagyon sokszor.

        Visszamegyek a házba és felmegyek az első emeletre, ahol a szüleim hálószobája, a

húgom szobája és egy fürdőszoba található. A kedvenc helyiségem mindig is a gardrób volt,

ahová a hálószobából lehet bemenni. Egy kicsi tetőtéri szoba aminek az ablaka a kertre néz.

Imádtam itt lenni kiskoromban. Emlékszem, hogy sokat játszottam a felakasztott ruhák

között. Ide került be az összes olyan tárgy is, amiről kijelentettük, hogy még „biztos jó lesz

valamire”. A kis tér és a becsukott gardrób ajtó azt az érzést keltik, hogy eltűntem és

megszűntem létezni a világ számára. Itt nem telik az idő. Itt nem vagyok a világ része. Itt csak

én vagyok. Ez az érzés lenne “az élet élvezete”, amiről Kriszta beszélt a Zigiben? Szerintem ő

nem így képzelte.

Ahogy ücsörgök a gardrób padlóján, egy pöttyös dobozon akad meg a tekintetem, amit

nagyrészt eltakarnak a felakasztott ruhák. Anyám biztosan a régi karácsonyi díszeket tárolja

benne, de azért közelebb húzom magamhoz, hogy megnézzem. Kinyitom a fedelét és egy

csomó különböző tárgyat látok meg. Rögtön kiélesedik a figyelmem, mert ezek egyáltalán

nem karácsonyi díszek. Az első tárgy, amit kiveszek egy képeslap, ami az Eiffel tornyot

ábrázolja, a hátulján egy mondattal „Elég bátor vagy, hogy elindulj.... Waldo”. Fokozatosan

kiemelem a többi tárgyat is, egy közönséges fehér gyertya, egy piros színű selyemsál, egy régi

füzet “Receptek” felirattal, aminek az első pár oldalán tényleg recepteket találok, viszont a

18

füzet további tartalma inkább naplónak tűnik, az Alkimista, német nyelven. Kriszta teljesen

odavan Coelho könyveiért. Mindig rá akart szedni, hogy legalább egyet olvassak el, de eddig

sikeresen ellenálltam. A doboz további tartalma egy félig elhasznált rúzs, egy kilyukasztott

vonatjegy, amivel valaki Bécsbe utazott, egy faág, pár aprópénz, egy piros szalag és pár rajz.

Az egyik rajz dombos tájat ábrázol a másik egy számomra ismeretlen férfi portréját. A férfi

50 év körüli lehet. Szakállas, dús szemöldökű, kócos hajú. Olyan mintha reggel nem

fésülködött volna, de valahogy pont ez teszi annyira barátságossá az arcát. Gondosan mindent

visszarakok, mert bár arra vágytam, hogy találjak valami személyeset, most mégis úgy érzem,

hogy kissé túlságosan beleláttam valaki nagyon személyes emlékeibe. Biztosra veszem, hogy

anyám dolgai lehetnek, mert kétlem, hogy apám bármilyen emléktárgyakat ennyire gondosan

megőrzött volna. Ő inkább a szögeit és szerszámait rendezgeti ilyen gondosan és azokat sem

pöttyös dobozokban. Vagy a húgom hagyta itt? Esetleg a nagyanyámé? Kényelmetlenül

érzem magamat a kutakodás miatt, ezért gyorsan visszazárom a dobozt és a helyére teszem.

       

Úgy telik el egy hónap az életemből, hogy azt sem tudnám megmondani, mi történt. A napok

nagyjából egyformák. Kialakult a napi rutinom, rákaptam megint az online játékokra, amik

esküszöm pont annyi időt tudnak felemészteni, mint egy munkahely. Van időm moziba

menni, csak úgy céltalanul autókázni, sokat aludni, nézni a plafont, magazinokat nézegetni.

Egyelőre eléggé élvezem, bár a pénz és a dolgozás kérdései úgy lógnak felettem mint

Damoklész kardja. Nem az nyomaszt, hogy ne lenne pénzem, ugyanis még pár hónapra van

tartalékom, hanem az, hogy megszűnt a pénz körforgása. Az nagyon kétségbeejtő, ugyanis

amíg nem jön befelé pénz, addig borítékolható, hogy az, ami van egy napon elfogy. Kicsit

olyan mint várni a halálos ítélet napját.

- Azt hiszem, hogy irigyellek. – mondja Kriszta elgondolkodva. Az ágyamon fekszik, én

pedig a kanapéra heveredtem le. Átjött a délután folyamán meglátogatni, hogy

nyomatékosítsa a következő heti szülinapjára való meghívást. Éppen elérkeztünk abba a

fázisba, hogy már minden fontosat megbeszéltünk, és csak csendben fekszünk.

- Mit irigyelsz?

- A semmittevést. Otthon maradni, nem menni munkába, beláthatatlan hosszúságú ideig

szabadságolni.

- Mit csinálnál a beláthatatlan hosszúságú szabadidővel? - kérdem kíváncsian.

- Biztos, hogy sokat aludnék, magazinokat olvasgatnék, elmennék vásárolni, sokat főznék.

- És meddig bírnád ezt csinálni?

- Nem tudom. Két hétnél tovább még soha nem próbáltam.

19

- Hát ez az. – mosolygok. – Én is azt hittem, hogy ezt beláthatatlan hosszú ideig lehet

gondtalanul élvezni, de nem annyira könnyű, mint első ránézésre tűnik. Az agyam már

annyira bekockásodott, hogy egyszerűen nem tud mit kezdeni a túl nagy szabadsággal.

Folyton csak arra tudok gondolni, hogy dolgoznom kellene és azon, hogy el fog fogyni a

pénzem és az életem. Aztán ugyanolyan erővel belém hasít egy érzés, hogy pont a

mókuskerék elől menekültem el, tehát most kellene kiélveznem, hogy nem vagyok benne. De

nem teljesen tudom kiélvezni, mert nem látom, hogy hogyan lesz tovább, aminek

következtében lényegében ugyanannyira feszült vagyok, mint amikor munkába jártam. Annyi

azért változott, hogy mégis csak jobb otthon lenni, mint az irodában.

- Amikor kicsi voltam, táncosnő akartam lenni. - néz ábrándosan a mennyezet felé. - Az

orvosi pálya, amit a kávézóban említettél csak később fogalmazódott meg bennem. Arról

álmodtam, hogy egy táncos csoporttal fogok majd utazgatni a világban, és letelepedek végül

New Yorkban.

- Jártál valaha tánckurzusra?

- Nem. - csóválja a fejét. - Arra gondoltam, hogy majd valaki felfedez és azt mondja

„Tehetséges vagy kislány!”, elkezd tanítani, körém teremti a csoportot és elindít a világ

turnéra.

- Gondolom ez a valaki soha nem bukkant fel az életedben.

- Nem és elhitettem magammal, hogy azért, mert nem vagyok tehetséges. Hiszen a tehetséges

embereket mindig megtalálják. Az összes siker sztori erről szól.

- Ezek szerint nem olvastál elég siker sztorit. - világosítom fel ezúttal én az élet rejtelmeiről. -

A siker történetek olyan egyszerű helyeken kezdődnek, mint ez a szoba.

- Szóval akkor te most a saját sikersztoridba kezdtél bele azzal, hogy ideköltöztél?

- Valami olyasmi… - sóhajtok, de nem fejtem ki a további gondolataimat. Egyelőre nem

érzem sikersztorinak a történetemet semmilyen szempontból. A siker szinte elérhetetlennek

tűnik ebben a pillanatban, mintha egy másik galaxisban létezne, és mintha az eléréséhez

kapcsolódó kételyeim eddig feltérképezetlen forrásból születnének.

4.

Teljesen váratlanul ütötte fel bennem a fejét a pöttyös doboz gondolata az egyik délután. Már

szinte el is feledkeztem róla, és akkor egyszer csak megint ott volt az a különös bizsergés és

kíváncsiság. Épp senki sem tartózkodott otthon, és tudtam, hogy még órákig nem érkeznek

meg. Mintha nem is a saját lábaim vittek volna oda, megint a gardrób padlóján ültem és a

20

kezemben tartottam. Éreztem a bűntudatot, és azt, hogy nincs jogom itt kutakodni, mégis

győzött a vágy, hogy többet megtudjak a doboz tartalmáról, és ezzel egyben a doboz

tulajdonosáról is. Olyan volt, mint egy titok, amit fel kell mindenképpen tárnom, hogy

megnyugodhassak.

        Azt szokták mondani, hogy a pénz mozgatja a világot. De szerintem inkább a titkok.

Minden felfedezőt, minden kutatót, minden fejlesztést a titok érzete hajtja. Mi van a

túloldalon, mi van ott, ahol egyelőre még semmit sem látunk, hogyan működhet ez a dolog?

Gyerekkoromban egy csomó mindent szétszereltem. Kis autókat, a számológépemet, anyám

vasalóját, az utóbbit nagyon nem díjazta, bár azt sem állíthatom, hogy a többi szerelésemet

odavolt. Érdekelt az ismeretlen dolgok felderítése, állandóan a titkok után kutattam, és talán

ezért is vett körül sokkal több titokzatos és felfedezésre váró dolog gyerekkoromban, mint

most. Valahol útközben megkopott a lelkesedésem. Atyaég mennyire klasszikus

forgatókönyv. Nagyjából bármelyik felnőtt elmondhatná ugyanezt.

Egy szó mint száz, rég nem éreztem már azt a fajta bizsergést magamban, amit a

gardróbban lévő doboz ébreszt bennem. Pontosan olyan érzés, mint amikor érintetlen

hótakaróra lépek, vagy a tükörsima vízfelszínt fodrozom a karcsapásaimmal. Egy titok

megfejtésén dolgozni maga a mennyország, és most annyira magával ragad az érzés, hogy

inkább nem gondolok bele a helyzet morális vetületeibe. Felnyitom a doboz fedelét és ismét

rám lehel a múlt. A receptes füzetnek álcázott napló vonz a legjobban. A megsárgult oldalak

nagyon puhák, szinte attól félek, hogy szétesnek a kezeim alatt. Valakinek a világában

lépkedek éppen. Az utolsó recept a márványos túrótorta elkészítésének receptje, ezután

naplóbejegyzések következnek.

Sohasem tudod meg

Sötétben az anya is fél,

Este még a fény is sötét.

Szabadíts meg, kérlek téged,

Az én hitem lesz te reményed....

1992, szeptember 25.

Kaptam Tőle ajándékot. Szánalmas, hogy még a nevét sem vagyok képes leírni. Egyfolytában

az jár a fejemben, hogy talán egyszer majd valaki ezt elolvassa és akkor minden kiderül. De

mi változna ettől? Semmi.... Elmentünk a kedvenc kávézójába. Már megint egymással

szemben ültünk, és még csak a kezét sem foghattam meg. Csak néztem a szemébe és ő az

21

enyémbe és egy pillanatra elhittem, hogy minden másként lehetne, ha elég bátor lennék. De

nem tudom megtenni. Vagy lehet nem is akarom. Túl bonyolult...

        Miután hazaértem, elkezdtem olvasni a könyvet, amit nekem ajándékozott.

Reménykedtem benne, hogy írt nekem valami személyeset az első lapra, ami örökre

emlékeztetni fog arra, hogy ezt a könyvet Ő ajándékozta nekem, de semmi. Egy szót sem

hagyott maga után. Bárki is fogná a kezébe ezt a könyvet a jövőben, semmi jel sem utalna

arra, hogy két vadul egymásba bolondult ember között cserélt gazdát. Másként viselkedne, ha

hivatalosan is együtt lennénk? Hagyna nyomot a világban arról, hogy szeret engem...? Bele

sem merek gondolni abba, hogy a válasz nem.

1992, szeptember 29.

Csak szavak

Szomorú a hold, s szomorú a nap

Szomorú eső mossa a fákat.

Sírnak a patakok és sír a rét

Pár szót suttog a füledbe a szél,

Pár szót, amit elfelejtettél:

„Szerettelek, s most is szeretlek még...”

Gyorsan becsukom a kis füzetet, bár tudom, hogy már nem tudom visszacsinálni azt, hogy

olyasmit tudtam meg, amit talán nem kellett volna. Miközben rakom vissza a füzetet a

dobozba, meglátom a Coelho könyvet. Úgy döntök, hogy magammal viszem a szobámba és

inkább ott nézem meg, mint itt a gardróbban. Az talán kevésbé személyes tárgy, mint a

receptes füzet. A dobozt gondosan visszarakom a helyére és reménykedek benne, hogy senki

sem veszi észre, hogy kutakodtam benne.

Alig ülök le a kanapémra, megcsörren a telefonom. Gyorsan ránézek a kijelzőre. Rebeka. Mit

akarhat? Utoljára majdnem három hónappal ezelőtt beszéltünk, amikor kiköltöztem a

lakásból. Anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna, egyikünk sem jelentkezett a másiknak.

Próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne a hívása, de a szívem akkor is egy gyorsabb ütemet

vesz fel ahhoz képest, amilyenben eddig működött.

- Szia.

22

- Szia. – mondja túlságosan is lelkesen. Csend támad. Nem tudom mit mondhatnék, de amikor

már éppen kezdeném kínosan érezni magamat, folytatja. – Csak gondoltam felhívlak. Rég

nem beszéltünk.

- Egy ideje.

- Zavarok? – kérdezi kicsit feszülten.

- Nem zavarsz, csak nem tudom elképzelni miért telefonálsz. – dühösen hangzik a hangom,

pedig belül nem dühöt érzek. Inkább kínosan érzem magam, összezavarodva.

- Igazad van. Nem lenne jogom most hívogatni téged, csak... csak úgy éreztem, hogy látni

szeretnélek, ha esetleg neked is lenne hozzá kedved.

- Látni? - meglepődötten hangzik a hangom, mintha minimum azt kérdezné, hogy gondoltam-

e arra, hogy legyantáztatom a lábamat, pedig nekem is többször eszembe jutott, hogy

összefuthatnánk.

- Hiányzol. Sok évig voltunk együtt, ez nem tűnik el csak úgy. Igen, szakítottunk, de ez nem

jelenti azt, hogy ne ülhetnénk le egy kávé mellé beszélgetni.

- És miről szeretnél beszélgetni?

- Mindegy. Hagyjuk. Felejtsd el. – érzem, hogy le fogja tenni a telefont. A hangja emlékeket

ébreszt fel bennem. Igaza van, hogy ezeket nem lehet csak úgy kitörölni. Ő is hiányzik

nekem.

- Rendben. Találkozzunk. - egyezek bele, mert szeretném azt hinni, hogy tényleg nincs semmi

rossz abban, ha beszélgetünk felnőttek módjára. Ráadásul ettől a gesztustól legalább azt

érezhetem, hogy a helyzet magaslatán vagyok és teljesen lazán találkozom vele, pedig épp

most jöttem rá a hívása kapcsán, hogy ez egyáltalán nem igaz.

- Mikor van időd? - kérdi barátságosan.

- Bármikor. - ez az egyik előnye az új életemnek, hogy teljesen rugalmas lett a naptáram.

- Fél óra múlva a Big Center -ben a szokásos helyen?

- Ott leszek.

A Big Center egy bevásárló központ nem messze Rebeka irodájától a belvárosban. A kávézó a

központ alsó szintjén található. Amikor Rebeka sokat dolgozott csak úgy tudtunk időt

szakítani a találkozóinkra, ha odamentem a munkahelyéhez ebédidőben, majd beültünk ide.

Biztos most is azért javasolta, mert utána vissza kell sietnie az. Csak egy kávé. Semmi több.

Nyugtázom magamban.

        Elsőnek érkezem meg és kiválasztok egy eldugott asztalt a sarokban. A pincér

szokatlanul gyorsan megjelenik.

- Jó napot. Mit hozhatok?

23

- Várok valakit. Ha lehet, akkor rendelek, ha majd ő is megérkezett.

- Persze, semmi probléma. – a pincér olyan gyorsan tűnik el, ahogy megjelent.

Tíz perc késéssel megérkezik Rebeka is. Nagyon elegáns a külseje, de ezen nem lepődök meg,

mert a tárgyalások miatt ez a megszokott öltözete. A magas sarkú fekete cipő hangsúlyt ad a

formás és hosszú lábainak, az elöl felsliccelt térdigérő szoknya pont annyit enged láttatni a

lábaiból, ami még szexi, de nem túl kihívó. A világos selyem blúz a bő ujjaival, amit egy szűk

mandzsetta fog össze a csuklóján légiességet kölcsönöz a lényének. Ennél elegánsabb már

nehezen lehetne. Az a mélyvörös bőr aktatáska van nála, amit körülbelül egy éve vett

magának az egyik közös vásárlásunk alkalmával. Általában össze szokta fogni a haját, de

most a sűrű gestenyebarna tincsek szabadon hullanak le a hátán. Mindig tetszett a haja és

imádtam a samponja kókusz illatát is. Hihetetlen számomra, hogy ennyi emlék merül fel

bennem az alatt a rövid idő alatt, amíg az asztalhoz ér. Kegyetlenül vonzó a külseje.

- Szia. – köszönt vidáman és közel hajol, hogy puszit adjon az arcomra. Új parfüm illatot

érzek rajta, határozottan tetszik.

Kicsit zavartnak tűnik. Talán nem biztos abban, mire számítson tőlem vagy neki is furcsa ez a

találkozó. - Ne haragudj, hogy késtem. Nem tudtam előbb elszabadulni az ügyféltől.

Egyenesen a szemembe néz és szinte megigéznek a barna szemei. A vibráló kisugárzását

lehetetlen figyelmen kívül hagyni. A vonzereje egy része abból fakad, hogy pontosan tudja,

mennyire vonzó.

- Semmi probléma. Én is csak nemrég jöttem. – alig tudom összeszedni a gondolatokat a

fejemben. Millió emlék és érzés áraszt el egyszerre. A szakításunk pillanatai, az utána

következő napok, a szakítás előtti idő, az az idő, amikor összejöttünk. Vad kavalkádban

tombolnak ezek a képek az agyamban.

- Hogy vagy? – a kérdése félbeszakítja az emlékek gyors egymásutánját.

- Jól köszönöm. - válaszolom kurtán. - És te?

- Kicsit el vagyok havazva, de amúgy én is jól. Azt hiszem... - vonja meg a vállát.

- Jó napot. Mit hozhatok? – ezúttal egy pincér lány lép oda hozzánk, hogy felvegye a

rendelést.

- Egy latte-t kérek és vizet. – határozott a hangja. A tárgyalásokon hozzászokott, hogyan

fejezze ki pontosan azt, amit akar hezitálás nélkül.

- Én gyümölcsös teát kérek.

- Rendben. Máris hozom. Meggyújthatom a gyertyát? – a lány az asztaldíszre mutat. Rebeka

kérdő pillantást vet rám.

- Persze. Nyugodtan. – válaszolom végül.

24

A lány fürgén meggyújtja a mécsest és már távozik is. Azt hiszem a romantikus hangulat nem

könnyíti meg a helyzetünket. Miért nem mondtam a lánynak hogy „Nem kell gyertya,

köszönöm?” Fogalmam sincs. Szerintem lebénult a gondolkozó központom egy része.

- Nagyon hosszúnak és fáradalmasnak ígérkezik a tárgyalás, amire épp most készülök. – úgy

látom, hogy hétköznapi vizekre akar evezni, és ezért a munkát hozta fel.

- Milyen ügyről van szó?

- Válóper. A nő hallani sem akar peren kívüli megállapodásról. És veled mi van? - kérdez

vissza azonnal, mintha nagyon gyorsan témát akarna váltani.

- Semmi.

- Hűha. - gyanakvó a hangja. - Ismerem ezt a semmit. Na, mesélj. Mi történt veled? Tényleg

érdekel. – látom a szemében, hogy igazat mond. Őszinte érdeklődéssel fordul hozzám.

- Felmondtam.

- MICSODA? - elkerekednek a szemei.

Nagyon sokszor emlegettem azt, hogy otthagyom a céget, de aztán valahogy mindig elsimult

a helyzet és mégsem tettem meg. Amikor sokadszorra hoztam fel a témát, azt mondta, hogy

csak panaszkodom, de igazából nincs bátorságom meglépni. Ezúttal legalább nem vághat

ezzel vissza.

- Mikor? Váltottál munkahelyet? - teszi fel ő is a már általam jól ismert kérdést.

- Körülbelül másfél hónapja, ha jól számolom. Nincs másik munkahely és nem is keresek

egyelőre.

Látom rajta, hogy nem akarja kommentálni a válaszomat. Talán most bizonyosodott meg arról

végérvényesen, hogy jó döntés volt szakítani velem. A munkanélküli státusz annyira nem tesz

jót az önbecsülésemnek, és azt fantáziálom, hogy számára sem ez a legvonzóbb vonás egy

férfiban.

-Képzeld az öcsém nem folytatja a sulit.

Nyugtázom magamban, hogy tényleg nem akarja boncolni a munka témát, pedig érdekelne a

véleménye. Talán még inkább, mint Kriszta véleménye, mert Rebekának nagyon lényegretörő

meglátásai szoktak lenni. Nem akarok kétségbeesetnek tűnni, vagy hogy azt érezze

ácsingózom a véleményére, úgyhogy nem mondom ki ezt a vágyamat.

- Kijelentette, hogy nem fog öt évet elpazarolni az életéből a tanulásra. Eddig tartott tehát az

ügyvédi pálya felé megtett útja.

- Úgy sem tudtam volna elképzelni róla, hogy ügyvéd legyen. Azt sem tudom, hogy jutott ez

egyáltalán az eszébe. - mindig is szimpatizáltam Rebeka öccsével, de anélkül, hogy

25

karriertanácsadó lennék is láttam, hogy még ha el is végezné a jogot, nem fogja szeretni,

ugyanis annál sokkal művészibb beállítottságú. - Mit akar csinálni?

- El akar menni Spanyolországba.

Egy évig követtünk figyelemmel Peti és Elvira románcát, mint valami folytatásos romantikus

sorozatot. Elvira egy csereprogram keretén belül ugyanazon a jogi karon tanult, ahol Peti.

Amikor visszament Spanyolországba azt hittük, hogy vége a románcnak, de szemmel

láthatóan nem így történt.

- A lány apjának farmján fog dolgozni, amíg megtanul spanyolul, aztán majd keres

valamilyen állást, ha még mindig ott akar maradni.

Összeakad a tekintetünk és a hétköznapi beszélgetésekben megszokottnál hosszabb ideig

nézünk egymás szemébe. Nagyon ismerős az a laza beszélgetés, ami teljesen természetesen

most kialakult. Mintha csak épp végeztünk volna a munkában, és most megbeszéljük a napi

történéseket. Ez az a pillanat, amikor egy ártatlan kávézás potenciálisan valami másba tudna

átfordulni, ha most randin volnánk. Most kellene intenem a pincérnek, hogy hozza a számlát

és arra hivatkozva, hogy még van némi elintéznivalóm udvariasan elbúcsúzni, és kisétálni a

kávézóból. Ezt kellene csinálni.... De nem mozdulok és nem szólok a pincérnek. Túlságosan

erősen vonz az, hogy mi van a „kellene” után. Mi van akkor, ha nem követem a józan

megfontolást?

- A múlt héten végre nagytakarítást csináltam a lakásban és megtaláltam néhány holmidat,

amik ott maradtak. Nem akartam most magammal hozni, de ha lenne valamikor időd, akkor

megállhatnál értük. -  ahogy kimondja a mondatot, nem úgy hangzik, mintha éppen végleg ki

akarna dobni az életéből, pedig a szájával ezt mondta. Sejtem, hogy nem az otthagyott

dolgokról van szó. Legalábbis nem csak azokról.

- Rendben. Átugrom értük ma este.

Ennyi kellet ahhoz, hogy ismét visszalépjek a régi cipőbe. Millió okot fel tudnék sorakoztatni,

hogy miért tartsam magamat távol Rebekától, de egyetlen „pro” ok kiegyensúlyozza az egész

„kontra” listámat. Még mindig vonzódom hozzá, ez rögtön világossá vált, amint belépett a

kávézóba. Azt nem gondolom, hogy újból össze szeretnék jönni vele, de egy ártatlan szex jól

esne.

- Azt hittem, hogy már nem fogsz ma jönni, de örülök, hogy itt vagy, gyere. - ismét két puszit

adunk egymás arcára, miután beenged a lakásba.

Sikerült otthon bealudnom, miután hazaértem a kávézóba és csak nemrég keltem fel. Közben

este kilenc óra lett.

26

        Ismerős látvány fogad. A lakás pont ugyanolyan, mint mielőtt elköltöztem. Ismerősek

a bútorok, szőnyegek, elektronikai berendezések, dísztárgyak. Csak a ruháimat vittem el,

amikor kiköltöztem, így nem hagyott túl nagy nyomot az eltávozásom.

- Lenne kedved borozni? Ma kaptam egy... Gere Solus Merlot-ot. – alig bírja kibetűzni és

kétlem, hogy helyesen ejtette ki, de úgy is mindegy, egyikünk sem ért a borokhoz. - 2007es

évjárat. Mit szól hozzá uram?

- Vörös vagy fehér?

- Vörös.

- Legyen. Bár szerintem megszentségtelenítjük ezt a bort, hogy ennyire nem értünk hozzá.

- Ha ízlik, akkor teljesen mindegy, hogy értesz-e hozzá vagy sem. Ha meg nem ízlik, akkor

nem fogom meginni, csak azért mert drága volt! Gyönyörű a címkéje. Ennyit el tudok róla

mondani a többi meg mindjárt kiderül. - mondja vidáman, miközben előszedi a poharakat a

konyhaszekrényből.

        Az öltözéke nem túl kihívó, de nem is otthonias és határozottan  nem olyan elegáns,

mint délután. A lazaság látszatát akarja kelteni, de pontosan tudja, hogy miben néz ki

észvesztően. Nem tudom nem figyelni a nyújtózó mozdulatát, miközben kiveszi a poharakat a

szekrrényből. Bő fehér inget vett fel és fekete cicanadrágot. A haját laza kontyba fogta össze.

Néhány arany karkötő csörren meg a csuklóján, ahogy elkezdi felbontani a bort. Jó látni ismét

a szokásos mozdulatát, miközben a konyhapultál áll. A jobb lábfejével ilyenkor mindig a bal

lábfején támaszkodik.

- Na milyen? – kérdi érdeklődve, miközben letelepedik nem messze tőlem a kanapéra.

- Ízlik. - jelentem ki az első korty után.

- Szerintem is finom.

Hosszú csend támadt. Nem tudom, milyen témába kezdjek bele és a jelek szerint ő sem.

Nehéz megtalálni az intimitásnak azt a fokát, ami még nem túl közeli, de nem is olyan távoli,

mint egy idegen ember látványa az utcán. Talán ezért szokták mondani, hogy szakítás után

nincs barátság. Mivel ma kifejezetten keveset ettem napközben, a bor nagyon gyorsan hatni

kezd. Érzem, hogy árad ki a meleg az arcomból, és egy kellemes ellazultság lesz úrrá rajtam.

- Hiányzol. – mondja ki egyszer csak ezt az egyszerű szót és mélyen a szemembe néz.

- Te is nekem. – válaszolom őszintén.

- Akkor most mi lesz?

- Szerintem semmi. Te szakítani akartál, én elfogadtam. Találsz magadnak valakit, én is

találok magamnak valakit és mindenki boldog lesz. - foglalom össze a jövőnket pár

mondatban látszólagos lazaságot tettetve.

27

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne a képlet.

        Csend támad a szobában, nem tudom mit válaszoljak. Pár perc után kezd gyanús lenni

ez a csend. Túl hosszúra nyúlik. Lehajtott fejjel ül, mintha büntetésben lenne. Felébred

bennem egy halvány rossz érzés.

- Megcsaltalak....

A szívem kihagy egy ütemet. Az idő megállt és csak némán nézek rá. Szóhoz sem jutok,

viszont a düh lassan fokozódni kezd bennem.

- Ezt most miért mondtad el? Még egy utolsót belém akartál rúgni?

- Már rég el akartam mondani, de sohasem volt hozzá bátorságom. Tudtam, hogy nagyon

megbántanálak vele, de mégsem tudtam elviselni a tudatát annak, hogy ne tudjál róla.

Szerettem volna, ha egy teljes képet látsz rólam, és a teljes képhez hozzá tartozik ez is.

- Az a folyton mosolygós bohóc volt az, ugye? Aki mindig a nyomodban loholt. Ugye!? –

nem tudom, minek akarom hallani a választ. Miért izgat ez engem? Max, a kollégája már a

kezdetektől fogva ellenszenves volt nekem. Állandóan azt éreztem, hogy rivalizál velem,

akárhányszor találkoztunk. Erre szerencsére nem volt túl sok alkalom.

- Sajnálom.

- Sajnálod? – már majdnem kiabálok.

- Soha nem akartam elmondani neked, de most ahogy itt ültél a kanapén, és boroztunk és

valahogy... Magam sem értem, csak éreztem, hogy el kell mondanom.

- Ezt egyszerűen nem hiszem el! - teljesen belepréselődtem a fotelbe, mintha el akarnék

süllyedni benne, miközben egyre csak fokozódik a düh bennem.

- Szörnyen éreztem magamat, miután megtettem, de szükségem volt valakire, és te

egyszerűen nem törődtél velem, nem értettél meg engem.

- Mikor nem értettelek meg? Minden áldott nap itt ültünk a TV előtt és megbeszéltük a napi

dolgainkat. Mit nem értettem meg abból, amiket elmondtál?

- Egyszerűen csak nem éreztem, hogy érdekelne téged az, amiket mesélek. Elsősorban az

érdekelt, hogy elmond a saját sztorijaidat. - válaszolja viszonylag nyugodt hangon.

- Először is, azt gondolom, hogy amit állítasz az egyszerűen nem igaz, másodszor pedig, ha

tényleg ezt érezted, akkor miért nem mondtad? Inkább elmentél és kerestél valaki mást? Ez

volt a nagyon átgondolt megoldásod a helyzetre?

- Tudom, hogy másként is megoldhattam volna ezt a helyzetet és igen, beszélnem kellett

volna arról, hogy valami hiányzik nekem a kapcsolatunkból, ahelyett, hogy azon kívül

kerestem volna a megoldást. De megtörtént, most már nem tudok ezen változtatni.  

- Mit akarsz hallani? Hogy megbocsátok neked? - kérdem dühösen.

28

- Csak akartam, hogy tudd.

        Nincs kedvem még egyszer visszakérdezni arra, hogy vajon miért olyan fontos ez

neki, mert teljesen értetlenül állok az indokai felett. Hirtelen túl kicsi kettőnk számára a szoba.

Csak arra tudok gondolni, hogy kijussak innen és távol legyek Rebekától és a titkaitól, amiket

most olyan nagylelkűen megosztott velem. És én még azt feltételeztem, hogy az estét egy vad

kötetlen szexszel fogjuk befejezni a kanapén!

        Sebtében felveszem a cipőmet és a kabátomat, és hangosan becsapom magam mögött

az ajtót. Örökre el akarom felejteni ezt a nőt és kitörölni az életemből.

5.

Nincs kedvem egész este jópofizni Kriszta szülinapi partiján, de megígértem neki, hogy részt

veszek rajta, úgyhogy eljöttem. 38 éves lett és azt mondta, hogy ha nem ünnepli meg nagy

társaságban, akkor magába roskadtan fog ülni a TV előtt egy doboz fagyival azon keseregve,

hogy mennyire elrepültek felette az évek. Úgy látszik a barátai körében ez a tény

elfogadhatóbb számára, pedig így is ugyanannyi év "repült el felette".

Sok embert hívott meg, olyanokat is, akiket soha életemben nem láttam. Valószínűleg

a kollégái, és azok partnerei. Még nem volt ideje bemutatni őket, és igazat megvallva, nem is

nagyon epekedek ezért. Itt van Kolumbusz is. Feltételezem, hogy már megint én fogom őt

hazakísérni, mert már most is rosszul állnak a szemei pedig még csak este kilenc óra van.

Egy nagy éttermi helyiségben vagyunk, a Hotel Aven földszintjén. A zenét DJ

szolgáltatja, aki most éppen retro számokkal örvendeztet minket. A félhomályt színes diszkó

lámpák világítják meg, a pincérek diszkréten hordják – viszik a poharakat, ügyelnek arra,

hogy mindenből bőség legyen az asztalokon. Stabil ülésrend hála az égnek nincs, mindenki ott

cseveg, lődörög, eszik, iszik ahol akar. Nekem sikerült megkaparintanom egy félreeső sarkot

a helyiség hátsó részében. Mivel nincs beszélgető partnerem, az embereket körülöttem

vizslatom. Egy csapat nő a táncperketten ropja a táncot, de vannak olyanok is, akik egymással

társalognak és tudomást sem vesznek a többiekről. És vannak hozzám hasonló szemlélődők

is. Azt hiszem, hogy megvárom a hivatalos részt, aztán lelépek.

- Látom, hogy a lányok már szépen bemelegedtek itt a táncparketten! – a DJ hangja a zenével

keveredik. - Had halljam a hangotokat!

A lányok minden erejüket beleadva sikítanak. Látom Krisztát is közöttük. Nagyon jól

szórakozik, fülig ér a mosolya. Sötétlila testhezálló, térdig érő ruhát visel, ami szépen kiemeli

az alakját. A vállai kecsességét már csak a lábai múlják felül, amelyeket őrjítően szexi, fekete

29

mintás harisnyába bújtatott. Néha Tihamér is odasomfordál hozzá, de nem nagyon van kedve

bekapcsolódni a csak nőkből álló társaságba a táncparketten. Nekem olyan a külseje, mintha

tárgyalásra érkezett volna. Öltönyben, nyakkendőben és ingben feszít. Próbáltam én is az

ünnepi hangulathoz illően öltözni és felvettem egy inget és a bézs Tommy Hilfiger pamut

nadrágomat, de egy nyakkendőt azért már túlzásnak tartottam volna.

Kriszta és Tihamér harmonikus párnak tűnnek. Nem látok kanyarokat, zsákutcákat,

vakvágányokat a kettőjük kapcsolatában. Szorítást érzek a mellkasomban már csak pusztán

attól, hogy ezt elképzelem. Elkezdek megint nézelődni a teremben és hirtelen rájövök, hogy

megtörtént, amitől tartottam.

Rebeka az ajtóban áll és nézelődik. Valószínűleg most érkezhetett. Tekintetével keresi

az ismerős arcokat, de engem egyelőre nem vett észre. Elindul a táncparkett felé, hogy

üdvözölje Krisztát, aki boldogan elé rohan, és két puszit ad az arcára. Gondolom, Rebeka

gratulál neki, mert a kezét szorongatja és valamit magyaráz neki, Kriszta meg boldogságtól

sugárzó szemekkel nézi őt, mint valami isteni jelenést. Aztán a kezébe ad egy papír táskát,

amibe Kriszta belenéz, majd szeretetteljesen megöleli Rebekát. Ezután Rebeka egy pillanatra

az irányomba néz, de azt hiszem, hogy még mindig nem vett észre.

A bárpulthoz közel ül le, elég távol tőlem. Ott ül Kolumbusz is. És akkor hirtelen

látom, hogy Kolumbusz keze fellendül a levegőbe és az irányomba mutat. Egy pillanatra

találkozik a tekintetük Rebekával, de gyorsan elfordítom a fejemet. Tudom, hogy gyerekes a

viselkedésem, de egyszerűen nem tudok mást tenni.

- Jó látni, hogy ennyire jól a hangulat!  - a DJ hangja már megint belekeveredik a zenébe.

Elkezdi játszani a Happy Birthday to You-t. - Gyertek közelebb, ide Krisztához. Aki eddig

félt idejönni, az megnyugodhat, most nem kell táncolni, csak megtiszteljük Krisztát egy kis

szülinapi gratulációval.

        Az emberek lassan felállnak az asztaloktól és a táncparkettre mennek. Kör alakul ki a

jelenlévőkből. Kínosan érzem magamat, mintha valaki élve keresztre akarna feszíteni. Nem jó

ennyire szem előtt lenni, az előadásokon is mindig a hátsó sorba szoktam leülni, hogy a lehető

legláthatatlanabb legyek, de körben állva senki tekintete elől nem menekülhetek. Az ajtóban,

két pincér jelenik meg, akik a kezükben a tortát hozzák egy szikrákat magából ontó

csillagszóróval. Fogadni mernék, hogy kívül – belül tömény csoki az a torta. Én is éneklem a

Happy birthday-t, vagy legalábbis próbálok úgy tenni, mintha énekelnék, mert az éneklés nem

tartozik az erősségeim közé. Kriszta boldognak látszik, ahogy körbenéz a jelenlévőkön. Nem

gondoltam volna, de valóban van valami nagyon ünnepélyes ebben a pillanatban. A

csillagszóró lassan leég, és mikor elhalkul a dal utolsó hangjegye is, óriási tapsvihar tör ki,

30

füttyögéssel és éljenzéssel egybekötve. Nem tudom megállni, hogy a feszült hangulatom

ellenére ne mosolyogjak én is.

        Közben látom, hogy a pincérek elkezdték behozni a pezsgős poharakat. Minden pohár

szélét egy eper díszíti. Igazán stílusos.

- Emeljük poharunkat az ünnepeltre! - a DJ ünnepélyes dalt játszik, miközben az emberek

egyesével vagy csapatostul odamennek Krisztához és koccintanak vele. A szabályos kör

eltűnt és a teremben káosz támad.

- Sok boldogságot. – mosolygok rá, mikorra végre kivárom a soromat és odajutok hozzá.

- Köszönöm és nagyon örülök, hogy itt vagy. – őszintén megölel engem – Ígérd meg, hogy

táncolsz velem. Anélkül nem mehetsz haza!

- Én ... – nem tudom befejezni a mondatomat, mert a DJ-nek ismét mondandója van.

-  A következő dalt a barátnőid küldik drága Krisztám!

        Gyorsan az asztalom felé veszem lépteimet, nem akarok az őrület része lenni,

miközben a What a feeling Irene Cara előadásában tölti be az egész helyiséget. Rebeka már az

asztalánál ül és valakivel beszélget. Akár haza is mehetnék, hiszen gratuláltam Krisztának, de

úgy döntök, hogy még maradok egy kicsit. Nem vágyom a szobám magányára, és kicsit vonz

annak a fantáziája is, hogy valakit felszedjek és ezt ráadásul Rebeka szeme láttára tegyem. Az

legalább enyhe elégtétel lenne azért, amit ő tett. De ahhoz a pezsgőnél valami erősebbre lesz

szükségem. Intek a pincérnek, aki azonnal odajön az asztalomhoz.

- Kérek egy whiskey-t.

- Máris.

A pincér elsiet.

- Csak az ökrök isznak egymagukban. – Kolumbusz leül a velem szemben lévő székre. - Miért

nem jössz oda hozzánk? Intettem neked, nem láttad?

- A holdról is szerintem látszott az integetésed. Nem akarok odaülni hozzátok. - válaszolom

határozottan.

- Rebeka miatt? - faggatózik tovább.

- Nem. - nyugodtan beismerhetném a valóságot is, hogy tényleg miatta nem akarok

csatlakozni az asztalukhoz, mégis valami meggátol abban, hogy ezt megtegyem.

- Ne legyél hülye és gyere oda. Itt fogsz ücsörögni egymagadban egész este?

- Igen.

- Nem értelek. - tudom, hogy nem ért, mert nem mondtam el neki a részleteket.

- Megcsalt. - foglalom össze egy szóval az egész történetet, mert rájövök, hogy előbb-utóbb

úgyis elmondanám neki.

31

- Micsoda? – Kolumbusz őszinte meglepetéssel néz rám. - Mondtam én neked, hogy valami

nem stimmel azzal a nővel! Mikor történt?

- Nem tudom, de nem lényeges, hogy mikor, hanem hogy megtette.

- Mindegy, most már nincs jelentősége, mert úgysem tervezed vele a jövőt. Lépj tovább,

jönnek majd más nők az életedbe. Ha akarod, átülök ide hozzád, és együtt keresünk majd itt

neked valami szemrevaló hölgyet.

- Nem kell, menj vissza nyugodtan.

Gondolom látja rajtam, hogy nem vágyom a társaságára, ezért csak megrázza a fejét,

bátorításként megveregeti a vállamat, majd jelentőségteljesen feláll és visszamegy az

asztalához. Fél perc múlva látom, hogy már megint a lányokat fűzi. Soha nem csalta meg a

feleségét, vagy ha igen, velem nem osztotta meg, de az tény, hogy kimaxolja a flörtölést,

akárhányszor egyedül megy bulizik.

- Hozhatok még valamit? - szakít ki a gondolkodásomból a pincér hangja.

- Igen, még egy whiskey-t.

Az alkohol némileg segít lenyugodni. Érzem, hogy elernyednek tőle az izmaim, kezdenek

felszabadulni az elzárt vágyaim, amiket addig gondosan a barikádok mögött tartottam, és a

racionális gondolataimat egyre kevésbé tartom figyelemreméltónak. Az alkohol olyan az

agyamnak, mint lazító masszázs a testnek, azzal a különbséggel, hogy a masszázstól nem

leszünk másnaposak. És ez azért nagy különbség.

Intek a pincérnek még egyszer és rámutatok az üres poharamra. Azonnal megérti és alig

észrevehetően bólint, majd sarkon fordul.

- Parancsoljon uram. – egy kéz lerakja elém a poharamat, de a hang nem a pincérhez tartozik.

Egy női hang. Rebeka.

- Kösz. – teljesen le vagyok dermedve, nem tudom, mit reagáljak. Nyilván elkérte a

poharamat a pincértől, még mielőtt az asztalomhoz ért volna.

- Leülhetek?

- Azt csinálsz, amit akarsz.

Szó nélkül leül a velem szemben lévő székre és engem néz.

- Látom nem túl fényes a hangulatod.

- Hát te biztosan nem segítesz hozzá a fényéhez. – beléptem abba a fázisba, ahol már alig van

cenzúra az között, amit gondolok, és amit kimondok. Áldásos állapot ahhoz képest, mennyi

melóm van egyébként azon, hogy megszűrjem a mondandómat. Csak egyetlen gondolat

vezényel. Bántani akarom őt. Mivel nem üthetem meg, legalább szavakkal.

- Menjek inkább el?

32

- Én mondjam meg neked, hogy mit csinálj? A múltban erre nem volt szükséged. – gúnyosan

mosolygok. Csodálkozom rajta, hogy még nem állt fel az asztaltól vagy nem kevert le egy

pofont.

- Részeg vagy. – mondja, és hátradől a székében.

Visszaépül a cenzúra az agyamba, és nem válaszolok. A józan higgadtsággal kimondott

ténymegállapítása, miszerint sikerült lerészegednem, azt az érzetet kelti bennem, hogy kettőnk

közül csak ő a felnőtt, én pedig egy taknyos kölyök vagyok. Azt is mondhatnám, hogy

eluralkodott rajtam annak az érzete, hogy az anyám ül velem szemben, én pedig lapítok, mert

éppen kiderült a szülőin valami óriási balhé.

Egyikünk sem szólal meg hosszú pillanatokig. Sikerül kipaterolnom közben anyám

szellemének jelenlétét kettőnk közül, és ismét vele egyenrangú felnőttnek érzem magamat.

Ezzel együtt visszatér a dühöm is. Azt gondolom, hogy minimum szégyellnie kellene magát

azért, amit tett, de nem látom rajta ennek jelét. Felhajtom azt a pohár whiskeyt is, amit ő

hozott nekem.

- Sok lesz. – szólal meg.

- Nem vagyok gyerek, magam is tudok dönteni az életemről! - fakad ki belőlem. Nem

akarom, hogy megint gyereknek érezzem magamat mellette, ezért minden erőmmel

nekifeszülök, és tudom, hogy mostantól kezdve bármit mondana, biztos, hogy

ellentmondanék.

- Hát most éppenséggel pont gyerekként viselkedsz. És nem csak most. – összekulcsolta a

kezeit a mellkasán, de továbbra is kitartóan ül a helyén. Úgy látom nem akar távozni

egyhamar. Sötétlila, mély dekoltázsos felsőt vett fel, amelyet egy díszes, csillogó bross díszít.

Akaratlanul mindig a brossra téved a tekintetem, és nem csak oda. Már megint sikerült olyan

felsőt választania, ami tökéletesen kiemeli a melleit. Ahogy mozog néha kivillan a fekete

melltartója csipkés széle. Rögtön az mellett a gondolat mellett, hogy utálom őt, megjelenik a

szexuális vonzalom érzete is. Mintha ezek külön történetek lennének, és semmi összefüggés

nincs közöttük. Kezd elég fárasztó lenni összetartani a minden irányba száguldozó

gondolatokat és érzéseket. Pont olyanok, mint Kriszta tortáján a csillagszóróból kirepülő

szikrák.

Közben elkezdett ő is nézelődni a teremben, de nem áll fel. Érzem, hogy az alkohol

mennyiségével kapcsolatos megállapítása igaz volt, csak ezt persze soha nem ismerném be.

Idegesítő, hogy már megint jobban mérte fel a helyzetet, mint én. Az utolsó pohár már

valóban nem kellet volna. Az összes gondolatom leszűkült egyetlen egyre - le szeretném tépni

róla a felsőjét azzal az idegesítő brossal, birtokolni őt, érezni, hogy a kontroll az én kezemben

33

van. Aztán megint elhatalmasodik rajtam a becsapottság érzése. Hazudott nekem! Eltitkolta a

megcsalást! Szeretem megfejteni a titkokat, de ez most nem olyasmi, amit meg szerettem

volna fejteni. Undor ébred bennem, és már bánom azokat a pillanatokat is, amiket vele együtt

éltem meg. Hogy volt bőr a képén lefeküdni mellém az ágyba, mintha mi sem történt volna?

És ha erről hazudott, akkor vajon még miről?

- Megcsaltál. – magam sem tudom, miért mondom ezt ki.

- Igen. – bólint, és egyenesen a szemembe néz.

- Megcsaltál. – talán abban bízom, hogy egyszer más választ fog adni és megcáfolja ezt az

emészthetetlen információt.

- Igen. – mondja ugyanolyan nyugodt hanggal. – Boldogtalan voltam.

- Miattam?

- A kapcsolatunkban voltam boldogtalan.

- A kapcsolatunkban... - ismétlem utána. - Én boldog voltam abban a rohadt kapcsolatban!

- Boldog? Igen? Akkor miért nem tudtad soha elengedni Krisztát?

- Most miről beszélsz? - nézek rá teljesen értetlenül.

- Nagyon rosszul esett, amikor a fontos dolgokat nem tőled tudtam meg, hanem tőle! – most

már Rebeka is dühösnek látszik. Legalább sikerült kihoznom a sodrából. Már ez is némi

vigaszt nyújt nekem.

- Mondj egy konkrét példát! Csak egyet!

- Mondok neked akármennyit! Nem akartál összeköltözni velem, kételyeid voltak ezzel

kapcsolatban, de ezt soha nem mondtad el nekem.

- Nem tartottam fontos információnak.

- De ahhoz elég fontos volt, hogy Krisztával megbeszéld, ugye?

- Igen. Mert amint kimondtam, már meg is oldódott. Én elmondtam, ő meghallgatott és az ügy

le volt zárva. Soha többet nem merült fel.

- Te voltál ott, amikor Kriszta balesetet szenvedett.

- Igen. Mert felhívott. Most komolyan a szememre akarod vetni azt, hogy segítettem neki?

Hiszen te két napig utána ott aludtál nála!

- Igen. De azt hogy ki vitte őt haza tőle tudtam meg, nem tőled!

- Írnom kellene egy listát arról, hogy napközben mi történt velem és este beszámolni neked?

- Hagyjuk. Látom nem akarod megérteni, amit mondok. – ismét összekulcsolta a kezeit.

- Most már nem hagyjuk! - erősködök tovább.

- Nem voltam a bizalmasod. Elmondtad, hogy aznap min dolgoztál a munkában, de azt már

nem mondtad el, hogy vettél egy telket Esztergom mellett. Véletlenül tudtam meg, mert

34

teljesen szürreális módon a pasas épp hozzánk sétált be megíratni az adásvételi szerződést,

pedig megszámlálhatatlanul sok másik ügyvédi irodába is besétálhatott volna. Először arra

gondoltam, hogy biztosan meglepetés, biztos majd elmondod, de te nem mondtad, és egy

napon rájöttem, hogy valószínűleg nem is fogod. Igazából nem akartál velem együtt élni, nem

tudtad elképzelni, hogy egyszer gyűrűt húzz az ujjamra. A számodra fontos dolgokat nem

osztottad meg velem! Azokat mindig csak Kriszta tudta meg, ő volt a bizalmasod, nem én,

pedig velem éltél, mellém feküdtél le minden este és mellettem ébredtél fel minden reggel.

MELLETTEM! – olyan erővel mutogat az ujjával magára, hogy attól félek mindjárt eltörik.

- Rég feltűnt, hogy igazából őt szereted, - folytatja a szóáradatot és már bánom, hogy

megnyitottam ezt a párbeszédet,- és hogy vele szeretnél lenni, ha én nem lennék. Annyira

gyáva vagy, hogy ezt még neki sem merted elmondani soha!

Az utolsó mondatától felforr bennem a vér, mert érzékeny pontomra tapintott. Én magam is

gyávaságnak tartottam, hogy soha nem mertem Krisztának színt vallani, de teljesen más

magamat vádolni ezzel, mint hogy más tegye. A lelkem rejtett zugából hirtelen előtör egy

információ, amit soha nem mondtam ki eddig, de tudom, hogy ebben a helyzetben ez az a

dolog, amivel ugyanúgy tudom őt bántani, mint ahogy én érzem magamat megbántva.

- És te? Az őszinteség példaképe? Te mikor akartad velem megosztani, hogy terhes voltál a

közös gyerekünkkel? Legalábbis azok után, amiket bevallottál már csak reménykedni tudok,

hogy az én gyerekem volt...

Az arcán ellentmondásos érzések tükröződnek. Haragszik, megdöbbent, szomorú. Soha nem

mondtam el neki, hogy tudok a vetéléséről. Egy ideig vártam, mert gondoltam gyászol, és ha

megnyugszik akkor majd megosztja velem. De nem tette. Az élet ment tovább, és a titok titok

maradt. Ha tényleg őszinte akarok lenni önmagammal, akkor biztos vagyok benne, hogy én

voltam az apa, de mintha elindult volna velem egy lavina, és anélkül, hogy végig kellene

gondolnom, automatikusan mondok ki olyan mondatokat, amik a másik megalázására

irányulnak. Olyan mintha ez valami fajta mélyen kódolt ősi tudás lenne, de nem a jobbik fajta

tudás.

- Igazad van. – alig tudja kimondani a szavakat. Feláll, és egyáltalán nem kedvesen még

visszaszól – Jó szórakozást.

- Rebeka.... – de már nem hallja, vagy nem akarja hallani, mert elsiet az asztaltól.

Nem ilyen formában kellet volna közölnöm vele. Nem itt, nem most, nem ilyen állapotban és

nem ennyire kegyetlenül. A vágyam viszont teljes mértékben teljesült. Fájdalmat okoztam

neki, de mégsem érzek megelégedettséget. Kételkedem abban, hogy még helyre lehetne hozni

a helyzetet. Talán, ha egyikünk sem mondott volna ki semmit. Ő nem mondta volna el, hogy

35

megcsalt, és én nem mondtam volna el neki, hogy tudok arról, hogy elvetélt. Talán akkor még

össze tudtuk volna foltozni azt, ami elromlott.  

6.

- Ébresztő!   

- Mi? – csak ez a két betű jön ki belőlem és az is jókora késéssel.

Azt sem tudom hirtelen hol vagyok. A távolból érkezik hozzám a női hang. Nagy nehezen

kinyitom a szememet és látom, hogy Kriszta áll felettem.

- Még hogy mi? Eltűntél a buliból, nem is köszöntél el! Csak beugrottam megnézni jól vagy-

e.

- Kriszta. Kérlek ne ordibálj.

- Nem ordibálok. - mondja kicsit halkabban. - Jól kiütötted magadat tegnap.

- Korán van még, nem beszélhetnénk később?

- Délután két óra van.

- Azt sem tudom mikor jöttem haza.

- Reggel fél hétkor. - válaszol készségesen. - Apukádtól tudom, mert hallott téged reggel

megjönni.  Kezd valami derengeni a fejemben az előző estéről. Emlékszem, hogy miután

Rebeka elviharzott, utána akartam menni, de nem találtam őt sehol sem. Mielőtt hazajöttem

volna, a házunkhoz közel lévő parkban ücsörögtem egy padon, pedig a tegnapi április eleji

éjszaka egyáltalán nem volt meleg. Csak amikor világosodni kezdett indultam el haza.

- Nem kellene hazamenned takarítani, vagy ilyesmi? – igazából nem gondolom komolyan az

elküldését, csak még nyújtom az időt, hogy ne kelljen felkelnem az ágyból. Kicsit hasogat a

fejem és émelyeg a gyomrom.

- Ezt nem úszod meg ilyen könnyen. Elmondod, hogy mi van?

Kimászok az ágyamból, vagyishogy inkább legurulok róla és felállok, mint valami

öregember. Csak most veszem észre, hogy ugyanabban a ruhában vagyok, amiben tegnap a

buliban voltam. Előkaparok pár tiszta darabot a szekrényemből, amit Kriszta türelmesen

végignéz és kitántorgok a szobámból, hogy embert faragjak magamból a fürdőszobában.

- Hogy tetszik a könyv? – Kriszta a kanapén ül és egy könyvet tart a kezében, amit most

felemelt, hogy lássam, miről beszél. Azonnal felismerem a könyvet, amit a pöttyös dobozból

hoztam el. - Nem vall rád az ilyen jellegű irodalom, főleg nem a német nyelven íródott.

36

- Nem olvasom. Csak .... találtam. – remélem nem köt bele ebbe a kétes mesébe, mert igazán

nem szeretném elmesélni neki a sztori részleteit.

- Hozhatok neked magyar kiadást, ha érdekel.

Bólintok az egyszerűség kedvéért. Látom az arcán, hogy megörvendett a válaszomnak.

- Szóval....Hogy vagy a tegnapi után? Rebeka felhívott.... sírva. - teszi hozzá a mondat végére.

- Azon felül, hogy valószínűleg mindkettőtöknek kicsit emészteni kell még a történteket,

nagyon örülök, hogy végre minden kiderült. - folytatja gyors tempóban a mondandóját. -

Fárasztó volt ez a köztes ember szerepe. Soha sem tudtam, hogy mit mondhatok el neked és

mit mondhatok el neki, mert mindketten jöttetek, kiöntöttétek a szíveteket, aztán meg

megkértetek, hogy ne mondjam el a másiknak. Most végre felszabadultam a terhek alól és

csak hogy tudd, örökre kiléptem ebből a szerepből. Csak olyat mondj el nekem ezután, amit

elmondanál neki is.

- Örülök, hogy legalább valaki ebben a helyzetben megkönnyebbült. Eddig én nem akartam

beszélni  vele, most már ő sem velem.

- Vele szeretnél lenni? - meglep a kérdése. Nem számítottam rá, de jól esik, hogy

belekérdezett a probléma kellős közepébe. Olyan vizekre evez, amikre egyedül nem szeretek

evezni.

- Nem.... – kimondom, de érzem, hogy semmi súlya nincs a válaszomnak.- Igazi lúzernek

érzem magamat attól, hogy arra számítottam ismét összejövünk mikor legutóbb nála voltam.

- Ha vele szeretnél lenni, akkor legyél vele. Ennyire egyszerű! Nem túl sokat küzdöttél a

kapcsolatotokért és azért, hogy működjön. Elfogadtad a döntését és elviharzottál. - foglalja

össze egy mondatban azt, amit nekem hetekbe tellett lejátszani.

- Miért, mit kellett volna tennem? Kényszeríteni őt? Odakötözni az ágyhoz?

- Hát, az lehet felpezsdítette volna a szexuális életeteket. - válaszolja tárgyilagosan. - Tudsz

őszintén válaszolni arra, hogy boldog voltál-e mellette?

- Igen, az voltam. – válaszolom határozottan.

Kriszta elgondolkodva méreget.

- Adok neked öt másodpercet, hogy kimond az igazat.

- Igen. Voltak boldog időszakaink.

- Még van három másodperced.

- Boldogok lehettünk volna!

- Ez meg mit jelent?

- Azt, hogy ha nem jönnek közbe különböző sajnálatos körülmények, akkor valószínűleg

együtt maradtunk volna.

37

- Mégis milyen körülmények?

- A eltitkolt abortusz, a megcsalása, meg ilyenek.- szándékosan a legfájóbb sérelmeimet

sorolom csak fel. Többek között azért, mert hirtelen csak ezek jutnak eszembe.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy ő tehet arról, hogy szakítottatok?

- Persze hogy nem. - válaszolok lemondóan és hátradőlök az ágyamon. Túlságosan fárasztó

most ez a beszélgetés. Másnaposság nélkül is nehéz lenne ezekről beszélgetni, így meg pláne.

Hibáztatom Rebekát az ő bűneiért, hibáztatom magamat is, hogy miért nem léptem korábban,

miért nem viselkedtem másként, míg végül már semmi más nem marad bennem, csak a

hibáztatás érzése, függetlenül attól, hogy konkrétumokhoz kapcsolódik vagy sem.

- Az a baj, hogy ti pont nem arról vitatkoztatok soha, amiről érdemes lett volna.

- Túlságosan leegyszerűsíted.

- Lehet, azt viszont látom, hogy szereted őt továbbra is, csak büszke vagy, hogy ezt beismerd.

- Az őrületbe fogsz engem egyszer kergetni ezekkel a ténymegállapításaiddal! Szeretem őt

persze, de ez nem jelenti azt, hogy együtt is akarok vele lenni, vagy ő velem. Sokféle szeretet

létezik és nem gondolom, hogy mindegyik alkalmas a kapcsolatra.

Csend támad a szobában. Már megint nagyon erőteljesen érzem Kriszta illatát, beivódik az

összes pórusomba és feláramlik egyenesen az agyamba. Felkönyöklök az ágyon és egymásra

nézünk.

- Ne csináld ezt.  – szólal meg és összeráncolja a homlokát.

- Mit?

- Most éppen nem barátként nézel rám. Látom a szemedben. Én férjhez megyek, neked

pedig a Rebekával való kapcsolatod romjaival kellene kezdened valamit. Irányítsd inkább a

figyelmedet arra.

Egy pillanatig hezitálok, de rájövök, hogy nincs vesztenivalóm. Tényleg férjhez megy pár

hónap múlva, fogalmam sincs, hogy Rebekával valaha szóba állunk-e egymással, a karrierem

területén is kissé megfeneklettem, így jóformán nincs olyan területe az életemnek, amibe

jelenleg bele tudnék kapaszkodni. Ebben a kaotikus állapotban már nincs mit veszítenem

azzal, ha felteszem Krisztának azt a kérdést, amire a válasz hosszú évek óta foglalkoztat.

- Soha sem éreztél többet irántam, mint barátságot?

Nem lepődik meg a kérdésen, mintha várta volna.

- Szerelmes voltam beléd mielőtt összejöttél volna Rebekával. - válaszol határozottsággal a

hangjában. - Azt gondoltam, hogy mi ketten összetartozunk. Rengeteget beszélgettünk, lelki

társamnak éreztelek téged. De aztán összejöttél Rebekával és gondoltam, hogy ezt a sors

akarta így. Aztán kisvártatva jött Tihamér, beleszerettem és ez végleg segített elengedni téged.

38

- Miért nem mondtad el soha? - ülök fel teljesen felvillanyozva. Valójában semmi jogom

nincs kérdőre vonni őt, mivel én sem vallottam soha színt nyíltan.

- Te azt vártad, hogy én adjak jelet, én azt vártam, hogy te. C'est la vie. Jól van ez így, ahogy

van. Ha lett volna közös utunk, akkor összejövünk.

- C'est la vie? Csak ennyi?

- Igen. - nagyon határozott a hangja. - Hagyd ez a történetet meghalni és koncentrálj inkább

Rebekára. Vajon van-e jövőnk, ha a múltunk a jelenünk?

- Voltaire?

- Nem. - felnevet. - Carrie Bradshaw, Szex és New York.

Látom rajta, hogy nem kívánja tovább boncolni a témát, és a maga részéről lezártnak tekinti.

Én ennél nehezebb helyzetben érzem magamat. Azért nem tudtam soha beleengedni magamat

teljesen a Rebekával való kapcsolatba, mert az elmém egy csücskében mintha arra

számítottam volna, hogy egy ponton összejövünk Krisztával. Kriszta felé érzett érzéseimbe

sem tudtam soha beleengedni magamat, mert attól féltem, hogy elutasít, és akkor talán a

barátságunk is odaveszik. Most azt mondja, hogy zárjam le a kettőnk közötti múltat, mert

másképp nem lesz jelenem. Csakhogy nem tudom lezárni a múltat vele, ha úgy érzem meg

sem éltem!

Egy hét a beszélgetés után lődörgéssel telik, pontosan ugyanúgy, mint az előtte lévő

hetek. Ez érzetem szerint önmagam legrosszabb formája. Folyamatosan sorozatokat nézek,

eszem, alszom, számítógépes játékokat játszok, néha kimegyek sétálni a közelben lévő

parkba, de ezenkívül más nem történik. Vajon most mit gondolnék magamról, ha a saját

életemet nézném a TVben? A főhőst az egyik nő megcsalja, a másikkal való lehetséges

párkapcsolatért soha nem mert tenni. Nincs munkája, nem is tudja, mit akarna csinálni. Ha

ilyen figurákat látok a sorozatokban, hálát szoktam érezni, hogy nem az én életemről szól a

történet. És most mégis rólam szól...

Eldöntöm, hogy felhívom Rebekát és felvetem neki, hogy üljünk le megbeszélni a

történteket. Legalább elmondhatom, hogy tettem egy lépést felé. Sokáig cseng, és mikor már

épp letenném, felveszi.

- Mit akarsz?

Belém fagy a szó, mert nem számítottam arra, hogy ennyire ellenséges lesz.

- András! Ha felhívtál, akkor legalább annyi vér lehetne a pucádban, hogy beleszólsz a

telefonba! - nem emeli fel a hangját, de érződik a feszültség a szavai mögött.

Legszívesebben lecsapnám a telefont, de megerőltetem magamat, hogy ne tegyem.

39

- Itt vagyok, csak... - nem jut eszembe semmilyen kifogás, ezért kimondom az igazat. – ...csak

meglepődtem. Beszélni szeretnék veled.

- Már mindent elmondtunk egymásnak.

- Szerintem nem! – emelem fel a hangomat. Csend támad a telefon másik végén. Valószínűleg

most ő lepődött meg.

- Rendben.

Meglep a hirtelen visszavonulása, nem jellemző Rebekára, hogy ilyen könnyen beadná a

derekát.

- Akkor találkozzunk valahol. - ajánlom fel neki.

- Feltételezem, hogy nem túl nyugodt hangsúlyban fogunk beszélni egymással, szóval

találkozzunk nálam.

- Ma este átmegyek, ha neked is megfelel.

- Itt leszek.

Köszönés nélkül teszi le a telefont. Ez jól ment! Mondhatnánk.

       

        A lakás semmit sem változott, viszont Rebeka az utolsó látogatásunkhoz képest sokat.

Akkor mosollyal fogadott, most elég borús arckifejezéssel. Akkor lazán sexi volt, most csak

simán laza. A haját befonta, semmi smink, első ránézésre olyan érzésem támad, mintha most

kelt volna ki az ágyból. Fekete kapucnis felsőt visel fehér flitterekkel a hátán, fekete

nadrággal és fehér pólóval. Egy igazi két lábon járó jin-jang szimbólum.

- Kérsz valamit? – úgy érzem, csak udvariasságból kérdezi meg. Kétlem, hogy ebben a

pillanatban vendégszerető hangulatában van.

- Nem, köszi.

Távolabb ülünk le egymástól, mint a legutóbbi alkalommal. Én a kanapéra, ő jobbra tőlem a

fotelbe, amit még egy picit hátra is mozdít, hogy még távolabb legyen. Mindketten meredten

és kitartóan nézzük az asztalt, mintha az valami kivételes antik darab lenne, pedig csak sima

IKEA. Indoknak, hogy miért ne nézzünk helyette egymásra viszont tökéletes.

- Azt mondtad beszélni szeretnél. Hát beszélj. – Rebeka töri meg végül a csendet. Úgy látszik

megunta az asztal vizsgálgatását.

- Abban bíztam, hogy beszélgetni fogunk, és hogy nem csak én egyedül fogok beszélni.

- Nekem nincs mondanivalóm.

Felhúzom a szemöldökeimet, de nem fűzök a mondatához végül megjegyzést.  

- Akkor elmondom, hogy én mit akartam mondani, aztán ha azután sem lesz mondanivalód,

akkor hazamegyek. - kezdek bele. - Bocsánatot kérek azért, amit Kriszta buliján mondtam.

40

Már régen el szerettem volna neked mondani, de nem a megfelelő időt és hangnemet

választottam hozzá és te sem könnyítetted meg a dolgomat a beismeréseddel.

Ha a tekintetével ölni tudna, most már biztosan a szőnyegen hevernék. Eszembe jut Kriszta,

aki óva intett egymás hibáztatásától. Látom, hogy tényleg nem eredményre vezető, ha őt

teszem felelőssé a saját döntéseimért. A levegőt kettőnk között szinte vágni lehet.

- Krisztától tudtam meg, hogy terhes voltál és elvetéltél. Emlékszem, hogy még csak fél éve...

- Nyolc hónapja.- javít ki azonnal, de nem néz rám.

- Akárhányszor itt ültünk a szőnyegen, mindig arra gondoltam, hogy egyszer felhozod és

megbeszéljük.

- És te miért nem hoztad fel, ha annyira meg szeretted volna beszélni? - kapásból tudnám

válaszolni azt, hogy 'mert te sem hoztad fel', de tudom, hogy teljesen meddő párbeszédet

indítana el a megjegyzésem.

- Nem tudtam, mi lenne a helyes viselkedés!

- A helyes viselkedés. - ismétli vissza a szavaimat gúnyosan. - Gondolod, hogy én tudtam, mit

kellene csinálni? Nem terveztem és nem is akartam gyereket. El akartam neked mondani, de

te nem voltál túlságosan nyitott erre a témára.  

- Miről beszélsz? - teljesen váratlanul érnek a vádjai. Való igaz, hogy nem beszéltünk a

gyerekvállalás lehetőségéről, de ez nem azt jelenti, hogy kértem volna tőle, hogy vetesse el!  

- Emlékszel arra az estére, amikor Kolumbusz felhívott, hogy Jenny babát vár?

- Nem. - vonom meg a vállamat.

- Miután letetted a telefont azt mondtad, hogy most aztán Kolumbusz örökre Jenny mellé meg

a gyerek mellé lesz láncolva. Megkérdeztem tőled, hogy mit szólnál ahhoz, ha te is apuka

lennél és te halál nyugalommal azt mondtad, hogy biztos kiugranál az ablakon.

- Ilyet biztos nem mondtam! - ellenkezek hevesen - És ha mondtam is, akkor nyilván

vicceltem. Azt te sem gondolhatod komolyan, hogy tényleg megtettem volna!

Teljesen jogtalannak érzem a vádjait. Olyasmit próbál elhitetni velem, ami egészen biztos

nem teljesen úgy történt, mint ahogy azt most lefesti.

- Tudom, hogy képletesen gondoltad, de akkor sem azt hallottam ki a szavaidból, hogy örülnél

az apaságnak.

- Biztosan nem viccelődtem volna, ha tudom, hogy terhes vagy!- hozom fel a védelmemre.

- Hát én meg biztosan elmondtam volna, hogy terhes vagyok, ha nem viccelődsz ezzel! - vág

vissza.

41

Ritkán veszekedtünk, míg együtt voltunk, most is nagyon szokatlan a szituáció, de érdekes

módon megnyugtató is. Végre arról veszekszünk, ami mindkettőnket nyomasztott.

Felállok és kimegyek az erkélyre, hogy levegőzzek kicsit. Most már kezdem látni, hogy

milyen volt az ő helyzete és hogy neki is megvoltak az indokai a viselkedésére. Vajon hogy

fogadtam volna, ha akkor elmondja? Nem tudom a választ.

Akkortájt történt a munkahelyi epizód, amiről soha nem beszéltem neki. Lilla volt a

neve, a főnök asszisztense. Mindenkivel kedves volt, de csak egyetlen embert tüntetett ki

megkülönböztetett figyelemmel. Engem. Hol kávét főzött nekem, hol velem ebédelt azzal az

ürüggyel, hogy közben megbeszéljük a munkahelyi dolgokat. Persze soha nem beszéltünk

munkáról. Volt barátja, de valami lúzer lehetett, mert egyfolytában csak panaszkodott róla.

Soha nem értettem, hogy miért nem hagyta el. Egy olyan nő, amilyen ő volt, bármelyik pasit

megkaphatta volna. Egyszer hazavittem őt, mert éppen szervizben volt az autója.

Az autó biztonságos zárt terében Lilla színt vallott és azt mondta, hogy kíván engem,

és szeretne velem eltölteni egy éjszakát. Nem ígért kapcsolatot, sem azt, hogy elhagyja a

barátját, egyszerűen csak a szexet akarta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem

fantáziáltam róla, de amikor ennyire nyíltan kimondta, és választ várt tőlem, hirtelen

megijedtem. Az egyetlen dolog, amit képes voltam kimondani az volt, hogy „Van barátnőm.”

Nem volt fontos információ, mivel Lilla tudott róla, de felfogta a mondatba elrejtett

válaszomat. Mielőtt kiszállt volna az autóból a parkolóban, megfogta a nyakkendőmet, közel

húzott magához és megcsókolt. Az ajkai melegsége és az a vágy, amivel megcsókolt egy

pillanatra rabul ejtettek, de aztán eltoltam őt magamtól és valami olyasmit mondtam, hogy

“nem vagyok az a fajta férfi, aki megcsalja a barátnőjét.” Másnap beadta a felmondását és

egy hónap múlva végleg kilépett. Az alatt az egy hónap alatt gondosan elkerült engem. Fél

évig hallgattam a többiek cikizését, akik különböző forgatókönyveket találtak ki arra, hogy

vajon mi történt köztem és Lilla között, de soha nem mondtam el egyiküknek sem, hogy

valójában mi történt az autóban. Azt sem tudtam meg soha, hogy Lilla miért reagált az

elutasításra felmondással. Elég furcsa volt a viselkedése, de az is lehet hogy pusztán

egybeesett a két esemény és valami teljesen más miatt mondott fel. Rebekának nem akartam

beszámolni erről, mert végül is szexre nem került sor, a csókot pedig nem én

kezdeményeztem, innentől meg felesleges lett volna ezzel borzolni a kedélyeket. Kitudja,

hogy alakult volna a kettőnk közötti helyzet, ha akkor mégis elmondom neki, vagy

beleegyezek a légyottba Lillával? Lehet, hogy sokkal előbb szakítottunk volna.

42

- Jobban vagy? – Rebeka szinte barátságos hangsúllyal érdeklődik a hogylétem iránt, miután

visszatérek a szobába. Szemlátomást megnyugodott ő is. Az asztalra időközben odakerült egy

gőzölgő kancsó tea. Teljesen összekuporodva ül a fotelben.

- Sajnálom, hogy úgy érezted nem vállalnám a babát, és azt is sajnálom, hogy ezért nem

merted elmondani. - őszintén jönnek ki belőlem a szavak. Lenyugodva érzem, hogy neki sem

volt egyszerű.

- Én is sajnálom, hogy nem beszéltem neked róla.

Úgy érzem kimondtunk mindent, amit ebben a helyzetben ki tudtunk mondani, és valamiféle

nyugvópontra érkeztünk. Valamiért még sincs olyan érzésem, hogy fel kellene állnom és

hazamennem. Csak ülök és várok. Felmerül bennem annak a lehetősége, hogy mesélek neki

Lilláról és eszembe jut ismét az a gondolat, hogy vajon ha én lennék az életemről szóló TV

sorozat szereplője, elmondanám neki? Úgy érzem, hogy igen, hiszen ő is elmondta a

megcsalását. Közben arra gondolok, hogy miután annyit ítélkeztem a béna sorozatok felett,

létezik, hogy a valóság is ennyire “sorozatszerű”?

Körvonalakban ugyan, de minden fontos részletre kitérve elmesélem a sztorit. Látom

az arcán a meglepődést, de nem borul ki. Még azt is megkockáztatnám, hogy szórakoztatja őt

a történetem. Nem rossz értelemben, inkább amolyan "sosem gondoltam volna ezt rólad

András" stílusban.

Régebben úgy gondoltam, hogy a kapcsolatba a megcsalás semmilyen szintje nem fér bele és

pont. Most is így gondolom, az már más kérdés, hogy annak ellenére bekerült a

kapcsolatunkba, hogy én annyira elleneztem. Az is lehet, hogy pont azért került bele.

- Nem akartam, hogy csak azért maradj velem, mert teherbe estem. - tér vissza Rebeka az

eredeti témánkhoz. - Azt hiszem, nem tudtam volna azzal az érzéssel élni, hogy hozzám vagy

láncolva, ahogy te nevezted. Ez előbb-utóbb úgyis megmérgezte volna a légkört kettőnk

között.

- Én nem....

- Várj, még nem fejeztem be. - a nézése olyan, hogy egyből elfelejtem, mit is akartam

mondani. - Megijedtem a helyzettől és később rájöttem, hogy nem attól féltem, hogy téged

foglak magamhoz láncolni, hanem én éreztem a gyerek által örökre hozzád láncolva

magamat.

Mindig azt hittem, hogy ő volt az a kapcsolatunkban, aki nem kérdőjelezte meg a

kettőnk között lévő köteléket. Azt gondoltam, hogy csak arra vár, hogy gyűrűt húzzak az

ujjára.

43

- Én sem voltam biztos abban, hogy veled akarok maradni. – végre kimondom azt a mondatot,

amit évek hosszú sora alatt hordoztam magamban, de soha nem mertem konkrét formába

önteni. - Azt gondoltam, hogy ez az érzés majd biztos elmúlik, ha elég hosszú ideig leszünk

együtt.

- Ez az érzés nem szűnik meg az idő múlásával, az idő csak egyre nehezebbé teszi a kilépést,

mert egyre több közös múlt áll a két ember között, egyre több a kapcsolatba fektetett idő, és

ezért egyre inkább azt szeretnénk, hogy ennek a hosszú együtt töltött időnek legyen értelme,

ha már egyszer annyi mindent feláldoztunk érte. Azt feltételezted rólam, hogy azonnal

bedobnám a törülközőt, ha elmondanád, hogy nem vagy teljesen biztos kettőnkben?

- Igen, nyílt felkérés lett volna a szakításra. - válaszolom kétségek nélkül.

- Ezt szeretted volna?

- Nem! Mondom, hogy nem akartam szakítani, azért nem mondtam el!

- De velem maradni sem akartál! - emeli fel a hangját.

- Te is kételkedtél! – vágok vissza. Már megint átmentünk mind a ketten a "kenjük a dolgot a

másikra" üzemmódba.

- Nem akartam, hogy minta apa legyél, aki kötelességtudóan megtesz majd mindent, de belül

szétveti a frusztráció.

- Honnan tudod, miként viselkedtem volna? – felháborítanak a vádjai. A bíróságon biztos nem

mennének át az ilyen jellegű kijelentései.

- Tűnj el innen! – kiált rám rövidre zárva a vitát.

- NEM MEGYEK EL! – minden egyes szót külön kihangsúlyozok. - Nem dobhatsz ki csak

azért, mert nehézzé vált a helyzet!

- Azonnal menj ki a lakásomból! – kiált újból és haragosan villognak a szemei.

- Nem! – még soha nem éreztem ekkora erőt magamban, de pontosan tudom, hogy maradnom

kell. Azt mondják, hogy a virradás előtti óra a legsötétebb. Nekem is valami hasonló érzésem

van.

Rebeka elkezd zokogni. Úgy látom befejeződött a vita. Kétlem hogy van olyasmi, amit most

mondani lehetne. Csak ülök és nézem őt anélkül, hogy bármit is tennék. Mintha a tenger

hullámzását nézném. Az apály és a dagály harmonikusan váltogatják egymást. Fájdalmas

görcsökben ráng a teste, aztán megnyugszik egy időre, majd megint kezdődik minden elölről.

Nem tudom mennyi idő telik el, de lassan a hullámok kisebbednek, míg a végén már csak

szipog.

- Az egyik reggel valamilyen jelentéktelen dolgon összevitáztunk, már nem is emlékszem mi

volt az alapja. Aznap vetéltem el ... Lehet, hogy nem függött össze egymással a két dolog, én

44

mégis téged hibáztattalak, és nagyon utáltalak. Eldöntöttem, hogy soha nem mondom el

neked, mert nem érdemled meg, hogy tudjál róla.

- Miért nem szakítottál, ha ennyire utáltál? – teszem fel a logikus kérdést.

- Az orvos azt tanácsolta, hogy hagyjak magamnak időt, amíg lenyugszom, és hogy ne

hibáztassalak téged sem magamat, mert nem valószínű, hogy a vitánk okozta a vetélést. Ilyen

dolgok egyszerűen csak megtörténnek. Az is lehet, hogy a magzat beteg volt, és így jobb is,

hogy a terhesség természetes úton megszakadt. Hallgattam rá. Aztán valahogy visszatért

minden a régi kerékvágásba, és éltük tovább az életünket.

- Igen... - válaszolom elgondolkodva.

- Késő van már. Ha gondolod, nyugodtan itt aludhatsz, nem kell hazamenned. – mondja szinte

barátságosan. Még a legvadabb fantáziámban sem gondoltam volna, hogy ennyi kiabálás után

létezik nyugodt hangnem két ember között. A kiabálás mindig valami nagyon destruktív

dolognak tűnt nekem, ami után nem marad más, csak romok. Félig igazam is volt.

Romhalmaz marad, de nem kizárólag a jó dolgok omlottak össze. Úgy érzem néhány gát is

leomlott.

- Köszönöm, de azt hiszem, hogy inkább hazamegyek.

Otthon fáradtan a kanapéra zuhanok, de nem tudok elaludni. Túl sok gondolat van a fejemben.

Az íróasztalomon meglátom a könyvet, amit Kriszta ígért. Nyilván akkor hozta, amikor nem

voltam otthon és anyám betette a szobámba.

Ahogy belelapozok, észreveszem, hogy valaki kézzel beleírt valamit az első oldalra.

Alig tudom kibetűzni az írást, de végül sikerül: „... aki nem hisz vár, aki hisz elindul... „

Semmi név, semmi aláírás. Jó kezdet. Hát akkor lássuk, mit rejt még magában ez a

könyv.

7.

- András! Gyere le kérlek segíteni nekem! – apám hangja a kedvenc autóversenyző játékomtól

szakít el engem.

- Mindjárt! – kiáltok neki vissza, majd bő tíz perc után kimegyek az udvarra.

- Ezt a régi fa bódét szeretném szétszedni és csinálni helyette egy másikat. Úgyis egész nap

otthon vagy, segíthetnél nekem.

45

Figyelmen kívül hagyom a lustaságomra tett megjegyzését, mert én is mélyen belül azt érzem,

hogy a nyakukon lógok éppen, és ezért az a minimum, hogy munkával egyensúlyozom az

ittlétemet. Mégis van valami kényelmetlenül feszítő ebben a csereüzletben, nem a tettvágyat

és az akaratot erősíti bennem, hanem épphogy az ellenkezőjét, semmirekellőnek érzem

magamat tőle és erőtlennek. Soha sem tartozott az apámmal való együttdolgozás kedvenc

tevékenységeim közé. Sokkal inkább kötelességemnek éltem meg minden házimunkát,

tényleg amolyan kiegyensúlyozásnak azért, hogy a szüleim enni adnak nekem és biztosítják a

fedelet a fejem felett. Valódi hálát, vagy családi összetartozást soha sem éreztem, csak a

kötelességet, és azt, hogy ez így tisztességes, ha a gyerek besegít a házimunkákba, hiszen ő is

ott lakik. A motivációm ennek megfelelően legtöbbször az volt, hogy megtegyem a

kötelességeimet, és ezáltal legalább elkerüljem a morális számonkérést a részükről.

- Mit csináljak?

- Fogd a fejszét és kezd el bontani, ahol jónak érzed. Ezeket a deszkákat már nem tudom

felhasználni mert túl öregek, úgyhogy nem kell kímélni őket.

Nincs kedvem egyáltalán ehhez a tevékenységhez, de a fizikai munka mégis nagyon

kellemes érzést kelt bennem. Nem kell közben semmire sem gondolni, nem kell problémát

megoldani, csak arra kell figyelni, hogy a saját kezemet ne csapjam le a fejszével, na meg

persze apámét sem. Egyéb gondom nincs. Voltak pillanatok az életemben, amikor eszembe

jutott, hogy miért nem mentem el mondjuk kőművesnek, vagy földművesnek? Azoknak a

munkáknak legalább van kézzelfogható eredményük.

Mire beesteledik már csak egy halom deszka van az udvaron. Kellemes fáradtságot

érzek a testemben. Isteni a TV elé feküdni egy megpakolt tányérral és pihenni. Furcsa módon

eszembe jut a pöttyös doboz. Most egy jó alkalom lenne arra, hogy ismét belenézzek, mert

anyám és apám bementek a városba. Szívesen tovább olvasnám a kis naplót, amit azóta nem

nyitottam ki, hogy a dobozt legelőször megtaláltam. Otthagyom a tányéromat a kanapén és

felmegyek a hálószobába, hogy a gardrób padlóján ismét elmerülhessek abban a titkos

világban, ami a pöttyös dobozban rejlik.

1992, december 22.

Modellt álltam neki, cserébe azért hogy én is lefesthessem őt. Órákon keresztül feküdtem és

néztem, ahogy fest. Engem nézett, de egy más világban volt. A testem egyetlen részét sem

éreztem tökéletlennek, mert Ő MINDENEMET tökéletesnek látta. Amikor elkezdett kint

sötétedni letette az ecsetet és hosszan nézett engem. Visszatért a saját világából, és ezután

már csak én voltam és ő...

46

Másnap elrepült Münchenbe a családjához, én meg hazajöttem karácsonyozni a saját

családomhoz.

Újból előveszem a férfi arcot ábrázoló képet a dobozból. Szóval Ő az. Agyam egy pici

zugában megjelenik annak a sejtése, hogy a napló anyámé. A napló bejegyzéseiben ő nem az

anyám, akit egész életemben ismertem, hanem egy idegen nő, akivel eddig még nem

találkoztam.

1992, december 25.

A Karácsony sok olyan dolgot hozott, amikre egyáltalán nem számítottam. Azt hittem nehéz

lesz visszatérni a „való világba”, de nem volt. Endre kijött elém a vonat állomásra. Azt

mondta, hogy szeretné, ha ez a Karácsonyunk gyönyörű lenne. Elsírtam magamat. Úgy

éreztem, mintha a lelkemet valaki satuba zárta volna. Két férfi között lenni pokoli.

Mindkettőhöz elszakíthatatlan szálak kötnek. Az egyik a gyerekeim apja és szeretem őt, a

másik meg, hát... a másiktól meg valahogy élőnek érzem magamat.

Másnap reggel Endre a gyerekekkel feldíszítette a karácsonyfát. Nekem egész nap

sírhatnékom volt, alig bírtam megfőzni a vacsoránkat és az arcomra erőltetni valami mosoly

félét, hogy a gyerekek ne vegyenek észre semmit sem. Endre egész nap nem szólt hozzám,

pedig szerintem pontosan tudta, mi történt a hétvégén. Elérkezett az este és mi odaadtuk

egymásnak az ajándékokat, majd leültünk vacsorázni. Ő terítette meg az asztalt. Még soha

ezelőtt erre nem volt példa. Este, miután a gyerekek lefeküdtek és mi a TV előtt ültünk,

kijöttek belőlem azok a szavak, amiket igazából nem is akartam kimondani. „Vele voltam.” Ő

ezt a két szót megkoronázta eggyel. „Tudom.”

Megkérdezte, hogy szeretnék-e Waldoval maradni. Azt feleltem, hogy nem. Valahol

mélyen végig tudtam, hogy nem tartozom Waldo életébe, de nem tudtam elszakadni tőle, és

nem is akartam. Kellett az imádat, amit a szemében láttam, kellet az az érzés, ahogy ő látja a

teljes lényemet, látja a hibáimat, látja az álmaimat, és a vágyaimat. Úgy éreztem Endre nem

látja ezeket. Amikor viszont nyíltan feltette a kérdést, hogy a másik férfival szeretnék-e lenni,

azonnal tudtam, hogy igazából nincs ilyen szándékom.

Kábultan nézek magam elé. Szinte hihetetlen számomra, hogy apám valaha egy

majdnem identikus helyzetbe került, mint amilyenben én is vagyok. Annyi volt csak a

különbség, hogy nekem nem a „Tudom” volt a reakcióm arra, hogy valaki megcsalt.

Hihetetlen számomra az egybeesés, az időzítés és a hasonlóság a saját életemmel! Olyan,

47

mintha ez egy családi örökség lenne és én nem tettem semmi mást, csak folytattam a

hagyományt. Hátborzongató érzés. Szóval erre mondják, hogy meg van írva a sorsunk?

Újból ránézek annak az embernek az arcképére, aki most már része lett az én

életemnek is. Eddig azt sem tudtam, hogy létezik a világon. Haragudni szeretnék anyámra

azért, amit tett és nem is értem egyelőre, hogyan élte túl ezt az epizódot a házasságuk.

Búcsú

Nekem adtad volna a csillagokat az égről

Elhoztad volna az összes virágot a rétről,

De ha nem lenne csillag az égen,

Hogy virágoznának a virágok a réten?

Nehéz kimondani, mert fáj

Hogy elhagytál....

Visszarakom a naplót a dobozba. Épp amikor becsukom magam mögött a gardrób ajtaját,

hallom, hogy a szüleim visszaérkeztek az üzletből. Vacsora közben szokásos dolgokról

beszélgetünk. Mit láttak az üzletben, milyen ismerősökkel futottak össze, mit lehetne még

venni, de nekem olyan érzésem van, hogy 180 fokot fordult velem a világ. A napló

megmutatta egy eddig számomra rejtett arcukat és annak ellenére, hogy olyanok most

számomra, mint valami rossz szappanopera szereplői, valahogy mégis emberibbek lettek.

Rá szeretnék kérdezni házzaságuk ezen epizódjára, de félek, hogy zavarba hoznám

őket. Vagyis inkább attól félek, hogy én jönnék zavarba, mert nem tiszta úton szereztem róla

tudomást.

-Min gondolkodsz ennyire? – néz rám anyám mosollyal az arcán. Észre sem vettem, hogy

megállt a villa a kezemben és csak meredten bámulok magam elé.

- Csak eszembe jutott valami.

-Találkoztál Rebekával, amióta szakítottatok? – látom anyám nem fél belekérdezni az

érzékeny témákba.

- Igen.

Felállok az asztaltól, úgy érzem nem akarok beszélgetést nyitni erről a témáról, mert az

nagyon gyorsan elnavigálna minket a megcsalás témájához, és arról nem vagyok kész

beszélgetni. Sem Waldóról, sem Rebeka megcsalásáról. Jó éjszakát kívánva magam mögött

hagyom őket a konyhában.

48

Amint letelepszem kényelmesen fent a szobámban a notebookal a lábaimon, azonnal

felugrik egy kis ablak a képernyő jobb alsó sarkában. Meglátom Rebeka nevét, de ezúttal nem

olyan reakciót vált ki bennem, mint amilyet a legutóbbi telefonhívása.

-Van kedved átjönni?

Semmi köszöntés, semmi kertelés. Csak ez a kérdés. Sok negatív véleményt hallottam már az

online kapcsolatokról, de ebben a pillanatban imádom azt az érzést, hogy nem szemtől

szemben állok vele. Így van időm arra, hogy nyugodtan végiggondoljam a választ.

Nem akarok hiú reményeket ébreszteni benne, de tudom azt is, hogy még nem fejeztük be a

múltkori beszélgetést és még nincsenek lezárva a dolgok kettőnk között.

-Igen. - gépelem le végül ezt a négy betűt és még egy ideig nézem a képernyőt, mielőtt

megnyomnám az Entert.

- Főzzek valamit?

- Nem köszi, most ettem. Egy óra múlva nálad tudok lenni.

- Rendben. Várlak.

A nappaliban meggyújtott egy nagy gyertyát. Ezen kívül már csak az olvasó lámpa világít a

sarokban, így nagyon sejtelmes a szoba hangulata.

-Maradhat így? Vagy szeretnéd, hogy felkapcsoljam a lámpát? – kérdi tőlem, amikor látja,

hogy egy pillanatra megtorpantam a szoba ajtajában.

- Maradhat.

- Milyen napod volt? - kérdi kedvesen.

- Semmi különös.

- Csodálom a kitartásodat. Én megbolondulnék a semmitevéstől.

- És veled mi történt a munkában? – terelem el a szót inkább az ő életére.

- Semmi különös. - dobja vissza ugyanazt a mondatot, amit én válaszoltam. Mindketten

elmosolyodunk.

        Érzem, hogy a beszélgetésünkben megint átléptünk egy határt, amit nem szabadott

volna. Olyan hangnemet ütöttünk meg, ami túlmutat a sima ex-partnerségen. Minél jobban

igyekszem megfékezni az érzéseimet, annál jobban vonzódom hozzá. Szeretném őt

megérinteni, közelebb menni hozzá. Az agyam hatezer indokot sorakoztat fel, hogy ne

kövessem el ezt a hibát, hogy nincs semmi értelme újból belebonyolódni, de a másik oldalon

megint egy nagyon erős indok áll - meg akarom tenni és kész. Vajon hogy reagálna? Lehet

hogy ő már rég lezárta a kettőnk között lévő kapcsolatot, mégis ahogy most ott ül a fotelben,

azt érzem, hogy nem ellenkezne. Csak meredten néz a gyertya lángjába és egy halvány

49

mosoly játszik a szája szélén. Kész talány számomra. Érzem, hogy a vesztembe rohanok, de

nem akarom megállítani a lépteimet.

- Azt érzem, mintha nem teljesen sikerült volna lezárni azt, ami kettőnk között volt. - nyitom

meg a beszélgetést, jó távolról indítva. Ha nem kerülgetném a forró kását, akkor egyszerűen

csak kimondtam volna, hogy "Szeretnélek megcsókolni."

Megmozdul, majd megállítja a mozdulatát, mintha gondolkodna, mérlegelné a helyzetet.

Végül mégis csak feláll és mellém ül a kanapéra.

- És ezt miből gondolod?

A szavak szintjén semleges a válasza, de a hangsúly, az arcikfejezése és a testtartása egy

teljesen más mondatot fejez ki: "Akkor tedd meg."

Közelebb hajolok hozzá. Az ajkai érintése olyan, mint egy áramütés a testemben. Minden

sejtemben érzem őt. Nagyon puha a csókja. Nem siet, épp hogy csak hozzám ér, csak egy

ízelítőt ad magából és már el is távolodik. Leküzdhetetlen vágy ébred bennem, hogy most

azonnal magamévá tegyem őt, hogy vadul csókoljam, hogy érezzem a bőrét és a testét.

Világos a szituáció. Látom a szemében a vágyat, akkora pupillákkal néz rám, hogy már szinte

az egész szeme fekete és hallom, ahogy felgyorsult a légzése. Már nincs bennem türelem, sem

lassúság. Mindkét kezemmel megragadom az arcát és rátapasztom a számat az ő szájára. Az

ártatlan kiscicából azonnal vadmacskává változik és amilyen szenvedéllyel én csókolom,

pontosan ugyanúgy viszonozza ő is. Az ölembe ültetem őt. A teste ránehezedik a combjaimra

megfogom a fenekét és még feljebb csúsztatom őt.

Már mindkettőnket magával ragadott egy áramlat és semmi más nem létezik, csak a

vágy, hogy egymásba fonódjunk. Azt sem tudom, hogyan kerülnek le rólam vagy róla a

ruhák, mit vesz le magáról ő és mit én. Fogalmam sincs, hogy miként találom meg a gombjait,

halványan emlékszem, hogy pár áldozatul esik, mert nem adja meg magát elég gyorsan. Már

csak egyetlen dolog létezik, a vágy, hogy érezzem őt és őt is ugyanez a vágy hajtja, mert az

egész teste forró és szorosan simul hozzám. Elveszek benne, és az élményben.

Hallom, ahogy hangosan felnyög, mikor eléri az orgazmust és én is másodpercekre

járok az elélvezéstől. Erőteljesen eltolom a medencéjét tőlem, hogy kihúzzam magamat és ne

belé élvezzek el, mert nincs rajtam óvszer, de ő megragadja a karomat és csak annyit mond

"Maradj." A másodperc töredéke alatt lefut az agyamban, hogy biztos fogamzásgátlót kezdett

el szedni, közelebb húzom a csípőjét és egy erőteljes lökő mozdulat kíséretében elélvezek.

Nem maradtak gondolatok a fejemben. Minden izmom elernyed és csak fekszem, testtelenül,

lélektelenül a kanapén. Rebeka teste rám nehezedik, a fejét a vállamon pihenteti. Hosszú

percekig maradunk így.  

50

Egy idő után lassan kezdenek visszaszivárogni a külvilág zajai a fejembe. Már hallom

az utcán elhaladó autókat, hallom, ahogy Rebeka lélegzik és kezd felbukkanni egyik kérdés a

másik után. Most mi legyen? Menjek haza? Maradjak? Nem akarom megsérteni őt, azzal

hogy lelépek, viszont nem is tartom jó ötletnek, hogy mindenre borítsunk fátylat és folytassuk

mintha sohasem szakítottunk volna.

-Nyugodtan menj haza, nem fogok sem megsértődni, sem hisztizni. - szólal meg Rebeka,

mintha hallotta volna a gondolataimat.

-Itt maradok, ha akarod. - azt hiszem egyszerűbb számomra rádobni a döntést és a

felelősséget, mint hogy eldöntsem saját magam számára, hogy én mit akarok. Annak ellenére,

hogy kimondta őt nem zavarná, ha hazamennék, mégis automatikusan feltételezem a

büntetést, ha nem azt cselekszem meg, ami az általam feltételezett helyes megoldás. És én

szentül meg vagyok győződve arról, hogy a helyes az lenne, ha itt maradnék éjszakára.

- Szeretnél maradni? – dobja vissza a labdát az én térfelemre és egy ennyire direkt kérdést

már nem tudok elkerülni.

- Nem.

- Na látod, ennyire egyszerű a megoldás.

Tényleg nem érzek neheztelést a hangjában és elvárásokat az irányomba.

- A múltkori beszélgetésünk mintha kisírtam volna az összes könnyet, ami a veszteséghez

kapcsolódott. Még mindig fáj, de már nem nyomaszt. Soha nem gondoltam volna, hogy

ennyire fontos, hogy te is tudj róla, és hogy beszéljünk erről az egészről nyíltan, pedig úgy

érzem mintha ezer éve történt volna. Azt feltételeztem, hogy ha nem beszélünk róla, akkor

nem is lesz súlya. Pedig pont fordítva igaz. Minél inkább nem beszéltünk róla, annál nagyobb

súlya lett.

- Nekem is fájt ez az egész.

- Tudom.... – egyenesen a szemembe néz.

Kis huzat hatására megmozdul a gyertya lángja, ami egész idő alatt az asztalon égett. Az

árnyékok a szobában is megmozdulnak, majd megint megnyugszanak. Rebeka lemászik a

kanapéról és közelebb hajol a gyertyához, majd hátrafordul és biccent egyet a fejével annak

jeléül, hogy menjek én is közelebb.

- Borítsunk fátylat a múltra. Megbeszéltük, amit meg kellett beszélnünk, elmondtuk a titkokat,

amiket ki kellett mondanunk. Legyünk mindketten szabadok. - foglalja össze.

Lemászok a kanapéról és mellé ülök.

- Háromra. - néz egyenesen a szemembe.

51

Bólintok és elkezd számolni. Amikor kimondja az utolsó szót mindketten előre hajolunk és

egyszerre elfújjuk a lángot. Békesség van bennem, élvezem az érzést, hogy valamit lezártam

és innentől új irányba lehet elindulni.

Az előbb még haza akartam menni, de most már nem érzem ezt a késztetést. Jó lenne

hozzábújni és csak úgy lenni. Visszamászok a kanapéra és gyengéden megfogom a kezét,

amivel jelzem, hogy szeretném, ha ő is mellém bújna. Megérti ezt az apró gesztust és

szorosan mellém bújik, miközben betakar minket a pléddel. Egy jóleső érzés árad szét a

testemben, hogy minden a helyén van, minden rendben van, és csak fekszünk a sötétben

szótlanul.

8.

1992, december 31. – Szilveszter

Be kell ismernem, hogy sokszor álmodoztam a drámáról, arról hogy miután kiderül a

románcom Waldoval, Endre majd kiabálni fog és azt mondja, hogy azonnal elhagy engem.

Waldo pedig miután azt mondom neki, hogy vége van annak, ami kettőnk között volt, mert a

férjem tudomást szerzett rólunk, kézen ragad és azt mondja, hogy bármit megtesz azért, hogy

vele maradjak. A nagy csattanó elmaradt mindkét esetben... Endre hideg nyugodtsággal vette

tudomásul a románcomat és azt mondta, hogy nagyon szeret ugyan engem, de azt is elfogadja,

ha el akarok válni... Ez messziről sem hasonlít drámára.    

Waldoval tegnap találkoztam és elmeséltem neki mindent. Amikor vagy tízedszer

ismételtem el, hogy nem tudom mit csináljak, mert Endrének ugyan azt mondtam, hogy vele

akarok maradni, mégis azt érzem, hogy őt (mármint Waldot) sem vagyok képes elengedni.

Erre ő csak annyit mondott, hogy „Te már ebben a pillanatban is éled a döntésedet.”

Nem értettem mit akar ezzel mondani. Azt akartam tőle hallani, hogy akar engem,

hogy engem szeret, és hogy fontos vagyok neki. Hogy hagyjam el Endrét, ő elhagyja a

feleségét és költözzünk össze. Nem tettem volna meg, de legalább tudtam volna, hogy tényleg

szeret. De semmi ilyet nem mondott... Szeretett engem valaha? Nem kérdeztem meg tőle, mert

féltem a válaszától. Én szerettem? Azt mondtam, hogy ha tényleg szeretne elhagyná a

feleségét értem. Ez viszont akkor igaz fordítva is. Ha tényleg szeretném, elhagynám érte

Endrét? De én nem akarom ezt megtenni, ez tehát azt jelenti, hogy nem szeretem őt? Waldo

azt mondta, hogy a szeretet nem a feltételekről szól és ő nem abban méri, hogy mit lennék

hajlandó megtenni érte vagy sem. A szeretetet egyszerűen csak érezzük.  

52

Azt kérte, hogy hazafelé menet keressek az erdőben egy kicsi ágat. Ez az ág majd

emlékeztetni fog engem, hogy ahhoz, hogy egyensúlyba kerüljek, nem elég mély gyökereket

ereszteni a talajba, hanem ki is kell nyújtózni az ég felé. Endre számomra az erős gyökér,

Waldo pedig a tágas ég. És jogosan felmerül a kérdés, hogy ebben a képben hol vagyok én?Az

én saját gyökereim, az én saját egem?

1992, február 5.

Találkoztam Waldoval január végén, de ez a találkozás teljesen más volt, mint az eddigiek.

Valahogy átalakult a kapcsolatunk. Már nem volt meg benne a szikra, ami mindent lángra

lobbantott, csak egy adag melegség. Beszélgettünk a könyvről, az én életemről és az övéről és

elmondtam neki, hogy igaza volt a döntést illetően. Ha én ő tőle vártam, hogy kimondja az

igent, akkor az azt jelentette, hogy én magam sem akartam kimondani, hiszen nem szántam el

magamat az ugrásra. Azt akartam, hogy megígérje nekem, hogy miután ugrok, puhára esek,

biztonságban leszek, de amit az ember igazán akar, amire igazán vágyik, attól el tudja

fogadni azt is, hogy nem tudja mi vár rá, miután elrugaszkodott.

Endrében valami megváltozott. Szerintem tudatosította, hogy bármikor elveszíthet engem és

hogy a karikagyűrű amit ráhúzott az ujjamra, önmagában még nem biztosíték az

együttmaradásunkra, és nem is biztosítja a boldogságunkat. Ugyanez tudatosult bennem is, és

ez kifejezetten jó hatással volt a házasságunkra.

Egyszer minden más lesz

Megtörténhet, hogy

Ugyanazt a dolgot másként látod,

Ugyanazt az embert másként várod.

Ugyanaz a kép máshogy néz ki,

Ugyanazon az ajtón másvalaki megy ki,

Ugyanaz a kéz máshogy simít,

Ugyanaz a szó másfele repít.

Őszinte a vallomás,

Hogy a gyászom most már csak megszokás.

1993, április 2.

53

Régi álmom volt a lakberendezői tanfolyam, de mindig valami más fontosabb volt az

életemben. Legtöbbször a pénz- és időhiányt hoztam fel indoknak, amiért nem indulok. Attól

féltem, hogy a már meglévő munkám és a családom mellett úgy sem lesz időm foglalkozni vele

érdemlegesen. Este kinyitottam az Alkimistát, és a következő szavakat láttam meg:

„A fiú azonban a kincsre gondolt. Minél közelebb jutott álmához, annál bonyolultabbnak

látszott minden. Már nem volt érvényes, amit az öreg király úgy nevezett: „a kezdők

szerencséje”. Tudta, hogy most következik számára a kitartás és bátorság próbája a

Személyes Történetéhez vezető úton... Csak ne légy türelmetlen – biztatta saját magát. – Egyél

amikor itt az evés ideje. És menj, amikor ideje indulni.....”

Rögtön tudtam, hogy a szavak nekem szólnak.

Elmegyek a lakberendező tanfolyamra.

1994, június 30.

Megkaptam az oklevelet. Most már hivatalosan is lakberendező vagyok, és akár el is

kezdhetem a vállalkozást. Annyi inspirációt érzek magamban, hogy Endrének egy külön

szobát kellett kialakítania nekem, mert az egész házat telepakoltam a mintákkal, tervekkel,

rajzokkal. Úgy érzem, mintha ezek az ötletek soha sem akarnának elfogyni, bárhová megyek,

mindenhol azt nézem, hogy mit lehetne másként berendezni, egy kicsit feldobni, színesebbé

tenni. A legtöbb ember azt válaszolja, hogy nincs pénzük megvalósítani a javaslataimat, mert

örülnek, hogy a fizetésből kijönnek, de én nem adom fel és megkeresem azokat, akik majd

akarják látni a terveimet!

1994, december 24.

Hihetetlen összehasonlítani a múlt évi Karácsonyt az idei Karácsonnyal. A gyerekek

kijelentették, hogy nem hajlandóak elmenni betlehemezni a nagyszülőkhöz és végül mi ketten

Endrével is beismertük, hogy mindig is utáltuk ezt a szokást! TVztünk, jókat ettünk,

társasjátékoztunk... December elején megkaptam az első felkérésemet is! Egy éttermet kell

majd berendeznem, de csak az új évben. Már most rengeteg ötletem van, alig bírom

megfékezni őket! Megtaláltam a kincsemet....

54

Megrendítő olvasni anyám vallomásait az érzéseiről, döntéseiről, a miértekről, amikre eddig

nem láttam rá. Elkezdtem olvasni az Alkimistát is, fél oldal per nap sebességgel, úgyhogy

nem tudom mikor végzek, de a receptes füzet anyám feljegyzéseivel sokkal mélyebb élmény,

mint egy számomra idegen ember sorsáról olvasni. Érzem, ahogy feszülnek az anyámról

alkotott képem határai. Mindig csak anyámként gondoltam rá, sohasem nőként, akinek volt

élete azelőtt is, hogy megszült engem, és azután is...

A legnehezebb, hogy a nagyon mélyreszántó beszélgetések nálunk nem divat. Volt ez alól

néhány kivétel, de úgy összességében véve nem érzem magamat komfortosan, ha túlságosan

bensőséges témákat kell megvitatni a szüleimmel. Egyelőre azt is esélytelennek látom, hogy

felhozzam a naplóban talált történetet nekik és beszélgessünk róla. Ez feltételezné annak

beismerését is, hogy olyan helyen kutakodtam, ami másnak a privát szférája és ez a személy

nem adott engedélyt a belepillantásba.

9.

Eltelt az egész április úgy, hogy a közelébe se mentem annak, hogy felhozzam a témát

anyámnak, vagy bárki másnak. Kriszta lett volna az egyetlen, akivel el tudtam volna képzelni,

hogy megvitatom, de ahogy feltételeztem korábban, tényleg elkezdett valami bennem változni

az eljegyzése óta. Olyan lassan történt, hogy először fel sem tűnt, majd egy napon

észrevettem, hogy nem kerestem őt az elmúlt hetekben egyszer sem. Ő sem hívott.

Rebekával viszont hetente egyszer találkoztunk egy kötetlen szex erejéig, és mindketten

nyugtáztuk, hogy sokkal jobbak az együttléteink, mint amikor kapcsolatban voltunk. Eltűntek

az elvárások, a forgatókönyvek, amikbe a másiknak bele kellene illenie, a számonkérés és

megkötözöttség érzése. Egyszerűen csak együtt töltöttük az időt, amíg jól esett, aztán pedig

mindenki visszatért a saját életébe. Rebeka egyszer sem hozta fel az álláskeresésem témáját,

nem firtatta, hogy miért lakom a szüleimnél és hogy vajon nem akarnék-e onnan mozdulni, és

nem tette fel a többi "mit tervezel az életeddel tenni?" típusú kérdést sem. Nem beszélt a

családalapításról és arról, hogy egyre idősebb és nincs kedve egy olyan kapcsolatban

vesztegetni az idejét, ami nem kecsegtet a családalapítás perspektívájával. Az együttlétünk

alatt nem volt az asztalon napi szinten ez a kérdés, de azért felhozta párszor, főleg a

születésnapjai környékén. Én sem gondolkodtam többé azon, hogy vajon feleségül kellene-e

őt vennem, vagy inkább szakítani, vagy hogy mik azok a témák, amik még biztonságosan

megbeszélhetőek vele, és melyeket hagynám meg inkább magamnak. Egyszerűen beszéltem

55

neki arról, amit fontosnak éreztem, és többé nem tartottam attól, hogy falhoz szorít az

ellenérveivel.

Egy szó mint száz, eltűnt közülünk a fullasztó hangulat, és csak miután eltűnt vettük észre,

hogy milyen mértékben volt addig jelen. Mint amikor lekapcsolod a légkondit, ami a

háttérben zúgott és hirtelen csend támad, te meg nem is érted, hogy miért nem szüntetted meg

az idegesítő zajt hamarabb. Úgy tűnt az öt év alatt teljesen elnyelt minket a hogyan kellene

lennünk egymással árnyéka, és szemelől veszítettük azt, hogy mi ketten hogyan akarunk

egymással lenni, vagy az is lehet, hogy ezt soha nem is derítettük ki.

Elérkezett május elseje, a munka ünnepe, ami ebben az évben péntekre esett. Ennél a napnál

jobban talán semmi más nem tudott volna emlékeztetni a munkanélküliségemre. Egész nap

éreztem annak feszültségét, hogy nem csinálok semmi érdemlegeset. Nem tudom, hogy őseim

régi emlékei törtek-e bennem felszínre időről - időre, de legsötétebb pillanataimban teljesen

hatalmába tudott keríteni annak elképzelése, hogy "aki nem dolgozik, ne is egyék", és ha ezen

a gondolat meneten tovább mentem, eljutottam oda is, hogy ha nem dolgozom és felnőtt erős

férfi létemre nem csinálok semmi hasznosat, még csak élni sincs jogom. Borzasztó órák, néha

napok voltak ezek, amikor csak arra voltam képes, hogy a kanapén feküdjek. Mintha valaki

száz tonna súlyt pakolt volna rám, és én egyetlen dologra tudtam figyelni, hogy valahogy

levegőt vegyek. Annyira egyszerű lett volna beadni az életrajzomat valamelyik céghez,

bárhová, mindegy, csak kikerüljek ebből a szorongató helyzetből és mégsem tudtam

megtenni. Amint erre gondoltam, még nagyobb szorongás kerített hatalmába - Mégis minek?

Hogy akkor meg a mókuskerékben darálódjak szét? Akkor már inkább itt maradok a kanapén.

Minden alternatíva, amit el bírtam képzelni ijesztőnek hatott, egyik irányába sem tudtam

elmozdulni, és annak a nyomása, hogy valamerre el kellene indulni teljesen paralizált. A

vágyott világ, amelyikben olyan munkát végzek, amelyik örömmel tölt el engem, értelmesnek

élem meg és még elég pénzt is keresek vele kitartóan az üvegfal mögött maradt. Hiába láttam

tisztán, nem tudtam oda átmenni. Olyannak hatott, mint egy világ a hógömbben, amit

rázogatok és nézem, hogy milyen szépen hullanak a hópelyhek benne, de én magam nem

tapasztalhatom meg ezeket a hópelyheket a bőrömön.

Eltelt május is. Rebekával továbbra is legalább egyszer hetente találkoztunk, és bennem egyre

inkább megérett annak a gondolata, hogy beszélek anyámnak a naplóról. Habár Rebekával

többé nem hoztuk elő a megcsalás témáját, mégis egyre inkább kezdtem megérteni azokat a

56

mozgatórugókat, amik elvezettek addig az eseményig. Ebben a megvilágításban, egyre jobban

értettem az ő indokait, valamint azt is, hogy én hogyan voltam részese. Kiderült számomra,

hogy láthatatlan súlyként van jelen a kapcsolatban bármi, ami a titok kategóriába kényszerül.

Ez nem azt jelenti, hogy minden mozzanatomról a másiknak tudnia kellene, hanem azt, hogy

kettőnk között létezik egy megegyezés, és a lelkiismeret pontosan érzékeli, hogy mikor teszek

olyasmit, ami roncsolja a kettőnk közötti kapcsolatot. Azt a tényt, hogy nem feküdtem le

senkivel pajzsként használtam, annak élő bizonyítékaként, hogy "rendes pasi" vagyok. De ez

önmagában még nem tett engem jó partnerré.

- András! Ez az ideges járkálásod az őrületbe kerget! Mi van veled?

Anyám a szemüvegét az orra hegyére csúsztatta és kérdőn néz rám a kerete felett. Éppen egy

könyvet próbál olvasni, de szemmel láthatóan zavarom ebben a tevékenységében. Kint már

besötétedett és nincs jó idő, mert hallom, ahogy a szél az esőcseppeket nekifújja az ablak

üvegének.

Amíg fent voltam a szobámban, szentül meg voltam győződve arról, hogy határozottan

anyám elé állok és elmondok neki mindent a dobozról és arról, hogy elolvastam a naplóját. De

amint megláttam őt, azonnal elszállt a bátorságom és kínosan is éreztem magamat, hogy

ilyesmit bevalljak neki. Amint leértem a földszintre sarkon fordultam és elindultam vissza a

szobámba. A lépcső felénél megint megembereltem magamat és úgy éreztem, hogy ez nem a

világ vége, és hogy mi sem természetesebb annál, hogy erről beszélgetünk. Ezúttal a kanapéig

jutottam el, de megint nem tudtam rászedni magamat és inkább úgy tettem, mintha a polcon

könyvek kötötték volna le hirtelen a figyelmemet. Pár perc után megfordultam és a konyha

felé vettem az irányt. Gondoltam időt nyerek, ha iszom egy pohár vizet. A harmadik

belépésemet a szobába anyám megelégelte.

- Mondani akarsz valamit?

- Inkább kérdezni.- most már nincs visszaút. Vagy belekezdek, vagy hagyom a fenébe az

egészet.

- Akkor hadd halljam. - anyám becsukta a könyvet, kényelmesen felrakta a lábait az asztalra

és engem néz.

- Véletlenül találtam valamit a gardróbban.

- Mit? - kérdi kíváncsian.

- Egy régi..... valamit.

- Mit? - ismétli meg a kérdést. Nincs meglepődve, sem zavarban.

57

- Véletlenül megtaláltam a pöttyös dobozt a ruhák mögött és megnéztem, hogy mi van benne.

Nem szándékosan kutattam át a gardróbot, csak megláttam, amikor ott voltam.

- Ó, a pöttyös doboz ... - ismétli meg és mintha mosolyt látnék az arcán.

- Megtaláltam a naplódat és elolvastam. - bököm ki végre kerek perec. - Először csak bele

akartam lapozni, aztán nem bírtam letenni. Sajnálom.

- Ha annyira nem akartam volna, hogy a füzetet bármikor bárki elolvassa, akkor már rég

megsemmisítettem volna és különben is tudtam, hogy olvasod.

- Honnan tudtad? - kérdem meglepetten. Kétlem, hogy átlátna a falon vagy hasonló

természetfeletti képessége lenne, amivel kiderítette.

- Amikor egyik alkalommal felvittem a szobádba a kimosott ruháidat, megláttam az Alkimista

könyvet a padlón heverni. Fel akartam tenni a polcra és akkor ismertem fel, hogy ez az én

könyvem, és eszembe jutott ennek kapcsán a pöttyös doboz is. Elképzelhetetlen volt

számomra, hogy ha megtaláltad a könyvet, akkor ne találtad volna meg a naplót. Persze itt

még mindig gondolhattam volna, hogy a naplót nem olvastad el, de ezt valahogy nem

tartottam valószínűnek.

- Nyugodtabb lettem volna, ha rólad és apáról olvasok a naplóban. - térek rá rögtön a tárgyra.

- Az élet nem így hozta. - mondja anyám könnyedén, mintha a történteknek semmi súlyuk

nem lenne, és mintha nem egy családi titokról rántottam volna le a leplet, hanem közöltem

volna, hogy kint esik. - Apáddal ezt már rég lezártuk. Nem akartam soha elmondani, mert úgy

éreztem, hogy már nincs jelentősége, és nem is tartozik rád.  Persze, ha rákérdeztél volna,

akkor elmondom.

- Hogyan tudtátok ezt magatok mögött hagyni?

- Ha beleragadtunk volna a hibáztatásba, akkor szétesik a házasságunk. Inkább arra

figyeltünk, ami ennél sokkal fontosabb volt, hogy együtt maradjon a családunk. Sokáig volt

bűntudatom, aztán rájöttem, hogy a bűntudat nem fog megteremteni egy olyan házasságot,

amire vágyom. A tanulságok levonása, az őszinte beszélgetések viszont igen.

- Apa megrántotta a vállát és azt mondta, hogy spongyát rá?

- Nagyon leegyszerűsíted az egészet. Persze hogy nem intézte el egy vállrándítással, mert az

egyben azt is jelentette volna, hogy nem számítok neki sem én , sem semmi, ami közöttünk

van. Fokozatosan tette túl magát rajta. Úgy, ahogy én is.

- Akkor csak a család egybentartása miatt maradtatok együtt? És ha nincsenek gyerekeitek? -

érzem, hogy nagyon vádló a hangsúlyom.

- Mindig is szerettem Endrét, mindenem volt a családi élet, de egy ponton rájöttem, hogy már

inkább apa és anya vagyunk, nem férfi és nő. Minden napunk egyforma volt. Aztán az egyik

58

nap Waldo besétált a bankba és megismerkedtünk. Nem terveztem, de magával ragadott a

lénye, az életszemlélete. Jó volt időt tölteni vele.

- Szeretted őt? - tudom a választ a naplóból, mégis anyám szájából akarom hallani.

- Igen. Mindjárt az első találkozó alkalmával megfogott benne valami. Igazi művész volt.

Éppen kiállította Bécsben a képeit és meghívott engem is, hogy menjek el megnézni őket.

Elmentem. Aztán valahogy kialakult a helyzet magától. Mint amikor felszállsz egy vonatra és

félúton már nem döntheted el, hogy te mégis a másik irányba szeretnél menni.

- Létezik vészfék a vonatokon... - szúrom be a mondandója közé.

- Hát, én nem húztam be. - válaszolja anyám nyugodtan. - Magával ragadott a szabadsága, a

tehetsége. Ha alkalmunk volt találkozni, néha éjjelekig beszélgettünk a világról, a

családjainkról. Nagyon élveztem azokat a pillanatokat.

- Soha nem gondolkodtál azon, hogy mi lett volna, ha másként döntesz? Ha elhagyod apát?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezen soha nem gondolkodtam el, de a "mi lett volna ha"

fantázia csak beleragaszt egy olyan helyzetbe, amit valójában fel kellene dolgozni és túllépni

rajta. Vonzó volt egy ideig Waldo közelében lenni, sok mindent megtanultam tőle magamról,

olyan dolgokra inspirált, amelyekbe magamtól nem kezdtem volna bele. Például ő adta az

utolsó löketet a lakberendezési pálya felé is. Megtettük egymásért, amit meg kellett tennünk,

aztán mindenki ment a saját útján tovább.  

- És mi történt a bizalommal? Azért az eléggé meg tudja törni a másik iránti bizalmat, ha

hirtelen kiderül, hogy már nem csak ketten vagytok. - próbálom mindezeket olyan hangsúllyal

mondani, mintha ehhez csak mint kívülállóként lenne közöm.

- Igen, Endre háta mögött meglépni mindezt valóban nem volt a világ legérzékenyebb dolga.

Ma már biztos nem csinálnám végig ugyanúgy, de akkor nem tudtam másként cselekedni. A

viszony kiderülése már csak a jéghegy csúcsa volt, de nem ott kezdődött a történet.

- Csak nem..? - nézek rá meglepetten.

- Ha azt feltételezed, hogy volt egy másik viszonyom is Waldo előtt, akkor csalódást kell

okozzak neked, mert nem volt. - néz rám komolyan. - A megcsalás valójában ott kezdődött,

amikor nem mondtam el Endrének, hogy mennyire távol érzem magamat tőle, és hogy

mennyire szenvedek a házasságunkban, hogy mennyire fáj sok minden. Ő is eltávolodott

tőlem, de ő sem beszélt róla. Csak éltük a megszokott módon a hétköznapokat. Waldo

megtanított kimondani a véleményemet nyíltan, és váratlan dolgokat cselekedni. A sok pici

vagy nagyobb balul elsült helyzetet nem írtam le a naplómba, pedig lehet hogy pont azokat

kellett volna megírnom, hogy ne hidd azt, hogy minden könnyen ment.

- Igen, az segített volna. - bólogatok és eszembe jut Rebeka.

59

- A megbicsaklott házasságunk hozta az utamba Waldo-t, Waldo hozta az életembe a

lakberendezést, és a lakberendezés újból közelebb hozott minket Endrével.

- Ha valakit megcsalsz, akkor az olyan mintha valaki mást jobbnak tartanál nála.

- Még mindig rólam beszélünk? - látom anyám bekapcsolta az éleslátását, de nem vagyok

hajlandó hagyni, hogy elterelje a szót.

- Persze hogy rólad és apáról!

- Nem a bizalom veszik el a megcsalás hatására, hanem a bizalom hiánya miatt tud egyáltalán

megtörténni. Nem gondolom, hogy minden megcsalásnak az a vége, hogy a felek végül

közelebb kerülnek. Lehet, hogy éppen a szükséges szétválást segíti elő.  

Nem tudok mit mondani a szavaira. Leülök a kandalló előtt lévő fotelbe.

- Rebeka megcsalt téged, ugye?

Váratlanul ér a kérdése.

- Már a beszélgetésünk felében rájöttem, hogy nem csak rólam és apádról van szó, hanem a

magánéletedben lehet valami, ami ennyire felzaklatott. Kizárásos alapon csak Rebeka lehetett

a hunyó.

- Igen.

- Ő vallotta be, vagy rájöttél?

- Ő vallotta be. - válaszolom kelletlenül.

- Beszéltetek róla?

- Igen. Nagyjából.

- Szeretnél még valamit tudni azokról a tárgyakról, amiket a dobozban találtál? - anyám

megértően néz rám. - Itt a soha vissza nem térő alkalom.

- Igen. - válaszolok én is félmosollyal az arcomon. Nagyon hálás vagyok neki, hogy nem

erőlteti a Rebekás témát.

Felmegyek a gardróbba, és lehozzom a pöttyös dobozt.  

- Képeslap. -emelem ki az első tárgyat. Anyám a kezébe veszi és elmosolyodik.

- A képeslapot apád kapta Waldótól. Endrének volt egy álma, hogy megnézze az Eiffel

tornyot. Apád és Waldo egyszer találkoztak egymással, amikor lecsengtek kicsit a dolgok, és

akkor ajándékozta neki Waldo a képeslapot.

- És elmentetek ezután Párizsba?

- Igen. - válaszolja vidáman. - Ott újítottuk meg a házassági fogadalmunkat.

- Rúzs. - emelem ki a következő tárgyat.

60

- Arra emlékeztet, hogy tegyek néha valami olyasmit, ami más, amit még nem próbáltam,

amiről azt hiszem, hogy nem is lennék rá képes. Waldo azt állította, hogy ez tartja ébren az

életbe vetett hitet.

- És ezzel hogyan függ össze a rúzs?

- Bementem az üzletbe és megvettem egy olyan színű rúzst, amire azt mondtam azelőtt, hogy

biztosan sohasem használnám. Aztán egy napig viseltem a munkában. Újszerű tapasztalat

volt!

- Kép.

- Én rajzoltam. - nézegeti egy csepp nosztalgiával. - Egyszer Waldo megkért, hogy rajzoljam

le azt a tájat, amit szívesen látnék hetven éves koromban a házam ablakából.

- Hát ez nem hasonlít egy picit sem arra, amit a házunk ablakából lehet látni.

- Nem, de még nem is vagyok hetven éves!

- Igazad van. - válaszolom mosolyogva. - Létezik valahol ez a táj?

- Létezik. Egyszer eltévedtünk Endrével, amikor síelni mentünk és mivel beesteledett,

megszálltunk egy faházikóban. Ez a táj tárult elénk reggel, ébredés után. Máig emlékszem rá.

- Aprópénz.

- Az első munkám egy étterem berendezése volt és ez volt az első borravaló, amit az

étterembe érkező vendég hagyott ott. A tulajdonos nekem adta, mert azt mondta, hogy még

sok megrendelést fognak nekem hozni. Mitagadás, igaza lett.

- A sál?

- Azért került a dobozba, hogy emlékeztessen a kezdetekre. Ez a sál volt ugyanis rajtam az

első randinkon apáddal.

- Tényleg! Erről még soha nem meséltél. Hogyan jöttetek össze?

- Érdekes, hogy őt is a bankban ismertem meg, ugyanúgy mint Waldot. A sors fintora! Még

csak gyakornok voltam és éppen elkezdtem dolgozni. Annyi volt a különbség, hogy Endre

azért jött be a bankba, mert meg akarta szüntetni a számláját, évekkel később Waldo pedig

azért, hogy nyisson egyet. Persze nem mutatott volna valami jól a jelentésben, ha hagyom,

hogy apád megszüntesse a számláját, ezért minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy

eltántorítsam a szándékától. Hosszas beszélgetés után felajánlotta nekem, hogy meghagyja a

számláját nálunk, ha másnap elmegyek vele ebédelni.

- És beleegyeztél?

- Nem. Az ajánlatát elutasítottam, és ő megszüntette a számláját. Ennyire nem viseltem a bank

ügyeit a szívemen, hogy ezért ismeretlen férfiakkal ebédeljek. Szimaptikus volt, de nem vette

le a lábamról ezen az első találkozáson. - nevetni kezd. - Később egy kerti partin futottunk

61

össze. Egymásra ismertünk, és aztán már követték egymást az események. Azért hagytam

meg a sálat, hogy emlékeztessen rá, hogy a félresikerült kezdetek néha meglepő fordulatokat

hoznak.

- Már csak egy utolsó tárgy maradt. A fehér gyertya.

- Igen. A gyertya... ezt... a gyertyát Elke, Waldo felesége sírjáról hoztam el, aki 3 évvel ezelőtt

meghalt. A halála pontosan ugyanolyan titokzatos volt, mint amilyen az élete. Egyszerűen az

egyik reggel nem kelt fel. Waldo elutasította a boncolást, azt mondta, hogy az már nem fogja

visszahozni őt. Valószínűleg nem szenvedett halála előtt.

- És Waldo hogy viselte?

- Elke temetése óta nem láttam őt. Egész életében voltak női afférjai - múzsák, ahogy ő

nevezte őket, mégis azt hiszem, hogy szíve mélyén csak egyetlen nőt szeretett és az Elke volt.

Sőt, ahogy később rájöttem, paradox módon Elke volt az, aki által a többi nőkhöz kötődött.

- És Elkét ez soha nem zavarta?

- Minden szeretet kapcsolatnak megvannak a saját szabályai. Ha nekik ez így megfelelt, akkor

másnak nincs joga ítélkezni felette. Waldonak kellettek a múzsák. Ők lobbantották őt lángra,

ők hozták az új ötleteket az életébe, és ha elkötelezte volna magát csak Elke mellett, akkor

lehet hogy egy zsémbes öregember lett volna belőle, amit szerintem Elke pontosan tudott.

- Azt nem bírom felfogni hogy annak a szegény asszonynak miért kellett Waldo? - nézek rá

tanácstalanul. Nem bírnám elviselni, ha Rebekának lépten nyomon lenne valakije. Még így

sem, hogy nem is járunk, csak szexelünk.

- Ezen sokáig gondolkodtam én is, de nem tudom a választ. Soha nem beszéltem vele erről, de

biztos megvoltak a saját indokai.

- Mi a garancia arra, hogy ha Rebeka egyszer megtette, akkor nem fogja megtenni másodszor

és harmadszor is? Ugyanúgy ahogy Waldo. - szinte kirepül belőlem a kérdés, ami hetek óta

foglalkoztat.

- Igen, ez benne van a pakliban és paradox módon benne volt a pakliban azelőtt is, hogy

megcsalt volna, csak akkor még nem gondoltál rá. Egy harmadik személy mindig kiüresedett

helyre érkezik a kapcsolatba, csak amíg nem érkezik be oda, addig nem veszitek észre, hogy

ki van üresedve az a hely. Én azt gondolom, hogy ha elég jó a kommunikáció és megvan

annak az érzete, hogy nem kell rejtegetni a másik elől a lényünk egy részét, mert neki az nem

tetszik, akkor sokkal kisebb az esélye a megcsalásnak.

Anyám egy puszit nyom a homlokomra és elindul felfelé a lépcsőn. Utoljára körülbelül 10

éves koromban tette ugyanezt, most mégis jól esett.

62

10.

Aznap éjjel sokáig fent maradtam. Ültem a kanapén, hallgatva az esőt. Nehéz volt

megemészteni azt, amit anyám mondott, de úgy döntöttem az ellenállás helyett inkább

megpróbálok megbarátkozni a hallottakkal.

Voltak órák az éjjel folyamán, amikor Rebekára gondoltam és azokra a pillanatokra,

amiket vele töltöttem. Előjött a düh, hogy megcsalt, bár előzőleg azt gondoltam, hogy már

túltettem magamat ezen. Rájöttem arra is, hogy nem a düh a legátütőbb érzés. A düh, csak egy

védő réteget képezett egy sokkal mélyebben alatta lévő érzés - a kétségbeesés - köré. A

legsötétebb pillanatokban azzal küzdöttem, hogy ha bíztam benne, és ő hazudott, én pedig ezt

egyáltalán nem vettem észre, akkor vajon meg lehet-e bízni bármiben a világon? Hogyan

bízatok ezekután a saját ítélőképességemben? Annak bizonytalansága, hogy ez bármikor

megismétlődhet, és én ismét nem fogom észrevenni darabokra marcangolta a lelkemet. Olyan

pontokat is érintett ez a kétségbeesés, amelyekről elkezdett derengeni számomra, hogy nem is

Rebekával, sem a megcsalással függenek össze. Mélyen bennem, szinte már a sejtjeim

legbelső magjában annak a kétségbeesését éreztem, amikor egy gyereket elhagy az anyja, és a

világ ettől egy sötét, sivár, kietlen helyé változik, amiben nincs semmilyen kapaszkodó, és

nem marad benne egy talpalatnyi hely sem, ami szeretettel lenne megtöltve. Borzalmas érzés

volt. A takaróm alatt ösztönösen húztam össze magamat nagyon picire, összegömbölyödve

mint egy magzat. Az egész testem remegett, és azt éreztem, hogy ennek sohasem lesz vége.

Aztán valamikor hajnalban mégis lecsendesedett, és lelki szemeim előtt megjelent egy puha

takaró, ami minden oldalról körbevett engem, és megszűntette ezt a borzalmas hideget és

elhagyatottságot. Végre ellazultam és belezuhantam a jóleső alvásba.

Késő délelőtt ébredtem fel, és az éjjeli kálváriám tovább folytatódott, mert előtörtek az

emlékezetemből a Krisztával kapcsolatos emlékeim és gondolataim. Átkoztam magamat,

hogy soha nem léptem, hogy soha nem vallottam be neki az igazi érzéseimet, és nem hagyott

nyugodni a Mi lett volna ha...? kérdés sem. Most vele lennék? Boldog lennék? Vagy tényleg

nincs közös utunk, és minden jól van úgy, ahogy van? Eszembe jutottak az ártatlan kis

flörtök, kalandok a sulis éveim alatt, amik mind mintha arra szolgáltak volna, hogy

kiszorítsam Krisztát a tudatomból, és elhitessem saját magammal, hogy vonzó vagyok, és

képes vagyok megszerezni egy nőt. Mélyen belül ugyanis az a borzalmas gondolat gyötört,

hogy azt a nőt, akire viszont vágyom nem tudom megszerezni, mert nem vagyok elég jó neki.

Olyannyira lebénított ennek félelme, hogy még csak soha neki se futottam annak, hogy

63

megpróbálkozzak vele. Hogyan lehet elengedni végleg az elszalasztott lehetőséget fájdalmát?

Csak feküdtem és néztem a plafont, nem találva a választ.

- András! Kelj fel kérlek, vendégek jönnek hozzánk 15 perc múlva. Menj fel a

szobádba aludni.

Anyám éppen megérkezett a városból és óriási bevásárlószatyrokkal pakolta teli az

előszoba padlóját. Lassan elkezdek mocorogni és kigubózni magamat a rámtekeredett

plédből. - Jó. - nyugtázom a kérését a világ legegyszerűbb válaszával, ami egy időre

bármilyen kérést jegelni tud.

Zuhanyzás közben számtalan gondolat cikázik a fejemben. Tini éveim jelentős

részében valami olyasmit szerettem volna tenni, amitől Krisztának eláll a lélegzete, és ami

annyira fontos és nagy esemény, hogy azonnal belém szeret. Kigondoltam az egészet az

utolsó apró részletig, és vártam a napot, amikor elég bátorságom lesz kivitelezni. Egy ilyen

gesztus határozottan a komfort zónámon kívülre esett, és talán még most is, csak most már

nincs mit veszítenem vele. Megteszem. Nem azért, hogy bármi is változzon a kettőnk

kapcsolatában, csakis azért, hogy elengedjem őt végre, és hogy találkozzak az énem azon

verziójával, aki az üvegfalon túl van.

Pontban este fél nyolckor elindulok Kriszta és Tihi háza felé. Megállok az utcájuk

végén és szemügyre veszem a terepet. Pontosan az a látvány terül elém, amit feltételeztem.

Kriszta autója a ház előtti felhajtón áll. A kezemben az első üzenetet szorongatom és egy szál

rózsát. Berakom ezeket az ablaktörlője mögé. Ha nem a jelenben lennénk, hanem még mindig

a tinédzser éveimben, akkor megvárnám, amíg magától rátalál, de most nem akarom

megkockáztatni azt, hogy Tihamér jön ki a házból, ezért felhívom Krisztát, és kicsit rásegítek

az események lefolyására.

- Körülbelül öt perc múlva gyere ki a ház elé és nézd meg, hogy mit hagytam az

ablaktörlőd mögött neked.

- Micsoda? - kérdi csodálkozva. - Miért nem jöttél be, ha itt voltál?

- Csak menj ki öt perc múlva a ház elé és megtudod.

Gyorsan visszasietek az autóhoz és a következő helyszínre sietek. Nincs vesztegetnivaló

időm, ha úgy akarom, hogy minden úgy történjen, ahogy elterveztem.

A park közepén megtalálom a padot, amit mind a ketten Krisztával jól ismerünk.

Rengeteget beszélgettünk itt. Csak egy kutyát sétáltató nénit látok a távolban, de a park rajta

64

kívül kihalt. Hozzáerősítek egy következő üzenetet és egy szál rózsát a padhoz a hátsó

oldaláról, hogy ha véletlenül valaki el is halad addig azon, ne szúrjon neki szemet. Indulhatok

a következő, és egyben az utolsó helyszínre.

Amikor már majdnem feladom a reményt, hogy Kriszta még a szívinfarktusom előtt

megérkezik, ugyanis annyira izgulok, feltűnik a láthatáron az alakja. A gyengülő

látásviszonyok ellenére is azonnal tudom, hogy ő az. A kis faházban kuporgok, Kristófék

kertjében, de nem a kerten keresztül jöttem, hanem  beosontam a lyukon a kerítésben, amit mi

ketten Kristóffal csináltunk az egyik nyáron. Szentül meg voltunk győződve arról, hogy ha

kitalálunk egy titkos útvonalat a faházhoz, akkor senki sem talál ránk. Mindig ragaszkodtunk

a titkos ösvényhez és a kerítésben lévő lyukon hagytuk el vagy közelítettük meg a faházat,

egy jókora kerülőutat megtéve a házig. Kriszta beavató szertartásának fő része is abból állt,

hogy a titkos utat megmutattuk neki. Máig emlékszem mit mondott.

- Ti megbuggyantatok? A kerten keresztül sokkal rövidebb!

- Tudtam, hogy a lányok képtelenek felfogni a lényeget! - robbant ki azonnal Kristóf. -

Mondtam neked, hogy ne mutassunk meg neki semmit!

Nagy erőfeszítésembe került, amíg lenyugtattam Kristófot és meggyőztem Krisztát

arról, hogy a kerten keresztül vezető út ugyan rövidebb, de biztosan nem annyira titkos, mint

a másik. A faházban ülve látom, hogy Kriszta máig emlékszik az útvonalra, akárhány év is

telt el azóta és a kerítésben lévő lyukon érkezik. Egyébként is elég furcsa lett volna, ha

bekopog Kristóf szüleihez, hogy hátra szeretne menni a kertbe. Bár ismerve Kristóf szüleit,

valószínűleg nem nehezményezték volna. Nekünk is mindig megengedtek minden féle

hóbortot, amikor épp indiánosat, játszottunk vagy azt képzeltük, hogy régészek vagyunk és

ásatásokat végzünk a kertben. Ezek pedig elég nagy felfordulással jártak egy-egy esetben.

- Légy üdvözölve a titkos birodalomban! - mondom, amikor a feje felbukkan az

ajtónak használt nyílásban és meglát engem, három égő mécses társaságában. Odanyújtom

neki a kezemet, hogy felsegítsem őt.

- El sem hiszem, hogy itt vagyok! András ez... - látom rajta, hogy teljesen meg van lepődve.

Úgy tűnik a romantikus gesztusom tökéletesre sikeredett.

- Ez is a tiéd. - átnyújtok neki egy csokor vörös rózsát, olyat amilyet tini éveimben biztosan

nem tudtam volna neki venni. Jó érzés, hogy ezt most megtehetem, és megélhetem az ötleteim

megvalósítását. Átadom neki az utolsó kis papírdarabot is, amire a következő üzenetet írtam:

"Tégy valami olyasmit, ami más, amit még nem próbáltál, amiről azt hiszed, hogy nem is

lennél rá képes. Ez majd felébreszti az életbe vetett hitedet."

65

Elolvassa, de teljesen értetlenül néz a papírra, majd rám.

- Ne haragudj, de nem áll össze a kép.

- Tudom. Ahhoz ismerned kellene egy másik sztorit is, amiről még nem meséltem neked. Pár

hónappal ezelőtt megtaláltam anyám egy emlék dobozát. Abból a dobozból vettem elő az

Alkimista könyvet is, amit a szobámban láttál az egyik alkalommal.

- Szóval ez volt az Alkimista apropója! - derül fel az arca - Elég értehetetlen volt így

önmagában a tény, hogy miért akarod hirtelen olvasni azt a könyvet.

- Igen. Ez a doboz egy nagyon különleges doboz anyám számára, és az élet olyan szegleteiről

voltam kénytelen elgondolkodni általa, amelyekről eddig nem kellett. Ami a lényeg, hogy az

Alkimistát végül nem olvastam el, viszont átlapozása közben megtaláltam ezt az üzenetet,

amit most neked is elhoztam.

Látom az arcán, hogy az elmondottak alapján még mindig nem tudja teljesen értelmezni a

helyzetet.

- Anyám doboza arra világított rá, hogy néha nagyon belekövülünk a megszokásokba, és

közben megfeledkezünk az élet fontos mozzanatairól. És ekkor vagy kizökkentjük mi saját

magunkat, vagy az élet kizökkent minket egy történés, vagy egy utunkba küldött másik ember

által. Úgy érzem én is nagyon belekövültem az "állandóan beléd szerelmes Andrásba", aki

folyamatosan várakozik a megfelelő napra, és közben eltelik az élete. Azt hiszem mindig is

féltem az elutasításodtól, nem csak azért, hogy ez mélyen az önérzetembe tiport volna, hanem

mert nem tudtam elképzelni, hogy ha te kikerülsz a képből, akkor vajon mi lesz majd az, ami

kitölti a szerelmes fantáziáimat?

- Miért csináltad ezt az egészet? Azt hittem  megértetted, hogy mi a helyzet kettőnk között.

- Tökéletesen megértettem.

- Akkor miért vagyok itt most?

- Mert egy ilyen helyzettől egész eddig halálra voltam rémülve! - mondom diadalmasan és

magam köré mutatok. - Amióta ismerlek féltem attól, hogy nem tudok kitalálni semmi olyat,

amivel levennélek a lábadról. Féltem attól, hogy hülyének néznél, ha bármivel próbálkoznék,

és féltem attól is, hogy minden igyekezetem ellenére végül elutasítanál. Soha nem mertem

meglépni azt, amit ma megtettem! Egyszerűen csak meg akartam tenni, adni neked valamit,

amit már nagyon régen oda kellet volna adnom. Ez most olyan számomra, mint a pont a

mondat végén.

- Nem tudom, mit mondjak... - feleli lassan egy pillanat csend után.

- Semmit sem kell mondanod vagy tenned.

Kicsordul egy könycsepp a szeméből, ahogy a faházikó falain végignéz.

66

- Mi jutott eszedbe?

- Csak az, hogy mennyit játszottunk itt. Tini koromban sokat álmodoztam arról, hogy bárcsak

megcsókolnál engem itt ebben a faházban, de az idő nagy részében itt volt Kristóf is, így nem

sok esély maradt rá. Aztán valahogy az élet másként alakult, amit nem sajnálok, csak most

eszembe jutott, hogy ideráncigattál. - néz rám némi nehezteléssel a szemében.

- Megvalósítható álom. - mondom mosolyogva.

- Már késő. Nem akarom ilyesmivel felkavarni a jelent.

- Csak akkor van késő, amikor ezt kijelentjük. És nem kavarunk fel semmit. Csak egy csók,

semmi több, és utána lezárjuk ezt a csiki-csukit kettőnk között.

A pillanat olyan számomra, mintha nem is a valóságban lennénk. Lehet hogy nem is volt

akkora hülyeség az, amit annak idején Kristóffal kitaláltunk, hogy ha a titkos ösvényt

használjuk, akkor egy titkos világba érkezünk. A faházikó az ágak között, Kriszta a piros

pulcsijában és a rakoncátlan szőke hajával, a mécsesek, a rózsák és én. Ezeknek a dolgoknak

a kombinációja annyira valószínűtlen, hogy kételkedni kezdek abban, hogy nem álmodom.

Amikor közelebb hajolok Krisztához és ő a kezeivel megérinti az én kezeimet, határozottan

érzem, hogy nem álmodom.

Közelebb hajol hozzám. Az ajkai érintése pont ugyanolyan, mint amilyennek elképzeltem.

Puha és meleg. Az egész testemet átjárja egy érzés, hogy valósággá lett valami olyasmi,

amiről azt gondoltam, hogy már soha az életben nem fog megtörténni. Mindketten

visszarepültünk abba az időbe, amikor vágytunk rá, de nem lehetett megtenni. És most, annak

ellenére, hogy annyi év eltelt, pontosan ugyanott vagyunk, ahol akkor voltunk és a szívemben

pontosan azt a helyet foltozza most Kriszta, ami azóta üresen tátongott. A gyengéd csók

lassulni kezd, már éppen hogy csak érinti az én ajkaimat, míg végül az érintés megszűnik, és a

pillanatnak vége szakad. Mosolyra húzza a száját, megsimítja az arcomat, és a rózsacsokrot

szorosan a mellkasához szorítva elkezd lemászni a létrán. Még utoljára visszanéz rám, aztán

eltűnik. Furcsa érzés egyveleg járja át a testemet, amiben megtalálható egyforma arányban a

szomorúság, a félelem, de ugyanúgy az öröm és boldogság is. Még egy kis ideig a

faházikóban maradok, majd én is elindulok haza.

11.

- Jó hogy jössz, legalább segítesz nekem elmozdítani ezt a komódot. - még be sem

léptem Rebeka ajtaján és ő már feladattal lát el.

- Hova visszük?

67

- A kis szobába. - mutat arra a szobára, ahová a feleslegessé vált dolgokat szoktuk

halmozni.

Sokat gondolkoztam azon, hogy milyen irányba szeretném elmozdítani a

kapcsolatomat Rebekával, mielőtt újból találkoztam volna ma vele. Meghagyni ezt a kötetlen

kapcsolódást és meglátni, mi sül ki belőle? Újból összejönni és megnézni, hogy második

nekifutásra, a titkok nélkül vajon közelebb tudunk kerülni egymáshoz? Vagy teljesen lezárni

vele a kapcsolatot? Képesek vagyunk egyáltalán másként lenni egymással, mint ahogy eddig

voltunk? Lehet, hogy ezek a titkok most napfényre kerültek, de mi garantálja azt, hogy nem

kezdünk el újabbakat halmozni? Könnyű lenne azt mondani, hogy az elhatározás elegendő, és

ha eldöntjük, hogy ezután másként lesz, akkor tényleg képesek vagyunk száznyolcvan fokot

fordulni, de sajnos nem ez a tapasztalatom. Vannak dolgok, amik a legnagyobb igyekezetünk

ellenére sem változnak abba az irányba, amibe szeretnénk, mert képtelenek vagyunk rálátni a

mélyebb mozgatórugókra.

Jó lenne ha, megrendíthetetlen hitem lenne abban, hogy ő a Nő az életemben, vagy

abban, hogy biztos nem ő az. De nincs. Kristóf szerint, ha ennyit kell ezen gondolkoznom,

akkor biztos hogy nem ő az, és inkább szakítsak vele, hogy ne pazaroljam sem az ő, sem a

saját időmet. Kriszta pedig azt állítja, hogy érzi rajtam és Rebekán is, hogy szeretjük egymást,

csak gyávák vagyunk ezt beismerni és elköteleződni. Én pedig kettőjük között állok, és hiszek

mindkettőjüknek, bár azt nem tudom, hogy miként lehet egyszerre igazuk. Az azért feltűnt,

hogy szeretem elkerülni a nehéz döntéseket, mert nem bízom abban, hogy jól tudok dönteni,

vagy hogy képes leszek kitartani a döntésem mellett, illetve az is ismerős, amikor fogamat

összeszorítva tartok ki egy döntésem mellett, amikor az rég nem szolgál engem. Végül

rájöttem, hogy pillanatnyilag arra kell csak válaszolnom, hogy akarok-e Rebekával lenni most

abban a formában, ahogy vagyunk, anélkül, hogy pontosan tudnám mi ez. Talán egyikünk

sem változik, és lejátsszuk újból ugyanazt, amit az első felvonásban, de úgy érzem erre is

tudok most egy igent mondani.

Amikor átlépjük a küszöböt a komóddal, azonnal feltűnik, hogy a szoba teljesen

átalakult, amióta utoljára itt jártam. Úgy néz ki, mint egy műhely, vagy egy tervező iroda,

vagy ennek a kettőnek a keveréke. Szanaszét hevernek a papírok, író és festő eszközök,

újságok és még egy csomó apróság, amit hirtelen nem is tudok azonosítani. A szoba kellős

közepén egy alacsony asztal áll, a komódon, a szoba bal falánál, Rebeka notebookját látom,

amiről zene szól. A komód mellé kerül az a polcos szekrény, amit éppen behozunk a szobába.

A szoba padlóját nagyon puha világos barna színű szőnyeg borítja. Ezen kívül már csak pár

68

apróság egészíti ki az összképet, díszpárnák, mécsestartók, friss virág egy vázában. A szoba

legmeglepőbb része az ablakkal szemközti fal. Telis-tele van ragasztva mindenféle

feliratokkal, újságokból kivágott cikkekkel, képekkel, festett nyilakkal és ábrákkal.

- Ez micsoda? - kérdem elképedve, amikor először meglátom, miután letettem a

szekrényt és megfordultam.

- Úgy döntöttem rendet teszek az életterveim között.

- Rendet?... - ismétlem meg és a falra nézek, ahol számomra a rendezettség még csak

nyomokban sem jelenik meg.

- Leírtam mindent, amire valaha vágytam, ahová valaha el akartam menni, amit valaha

meg akartam tenni, és felraktam a falra az összes kivágott újságcikket és fotót, amit

félretettem az évek során, azért, hogy egy helyen lássam őket.

Érdekes, hogy sokkal több terve van, mint amit feltételeztem róla. Párat említett belőlük, de

nagyon sokról soha sem beszélt.

- Mount Everest? - mutatok egy újságból kivágott képre. - Mit akarsz ott?

- Szeretnék felmászni az alaptáborig.

- Jó sok mindent összeszedtél. - messzebbről nézve a fal csak egy színes kavalkádnak

tűnt, de közelről látom, hogy rengeteg kis részletből áll. Városok megnevezései, egy

szenvedélyesen csókolózó férfi és nő, kisbabákat ábrázoló fotók, pénzösszegek, egy francia

nyelvstúdió logója.

- Beiratkoztam egy esti nyelv kurzusra. - mondja amikor látja, hogy a logót

nézegetem. - Holnap pedig leszedek a falról mindent, ami már nem aktuális, vagy időközben

módosult és elégetem.

- Hát te aztán nem vesztegeted az idődet. - mondom elismerően.

- Már rég meg kellett volna ezt a nagytakarítást csinálnom. - vonja meg a vállát.

Kijövünk a kis szobából és letelepszünk a nappaliban, hogy megigyunk egy teát. Amikor leül

a szokásos helyére, egy pillanatra átsuhan rajtam annak félelme, hogy nem fog neki tetszeni,

amit készülök elmesélni, de ez a félelem ezúttal nem gátol meg abban, hogy belekezdjek.

- Én is rendet tettem valami régiben. Találkoztam Krisztával a faházikóban, Kristóf

szüleinek kertjében.

- Nocsak! - mosolyog. - Arról a faházról eddig még csak hírből hallottam.

- Túl régóta cipeltem magamban a "mi lett volna ha?" kérdést, és úgy döntöttem

lezárom.

- És sikerült?

69

- Igen. - egy pillanatra hezitálok, hogy a történet részleteit is vajon elmeséljem-e neki.

Nem egyeztünk meg abban, hogy mik is vagyunk egymásnak, sem a kizárólagosságban, így

most teljes homályban tapogatózom, hogy mik a kapcsolatunk határai. Abban biztos vagyok,

hogy nem kéri rajtam számon, hogy beszámoljak neki, hogy merre járok, és én sem tőle.

- Készítettem neki egy romantikus meglepetést.

- Huh. - tartja bent egy pillanatra a levegőt. - Ezt nehezebb hallani, mint ahogy

feltételeztem. Pedig sokszor elképzeltem az évek alatt, hogy összejössz vele.

- Nem jöttünk össze, és nem is tudtam, hogy ilyen fantáziáid voltak. - válaszolom

meglepetten.

- Valahol mélyen éreztem az iránta érzett rajongásodat, még akkor is, ha soha nem

beszéltünk róla. Vagy talán pont azért voltak ezek a fantáziáim, mert soha nem beszéltünk

róla. - bár próbálja leplezni, de látom az aggodalom árnyékát az arcán.

- Megcsókoltam, de ez volt az első és egyben utolsó csókunk is. Kriszta Tihamért

választotta, és nem hiszem, hogy ebben a választásában bármi is el tudná bizonytalanítani őt.

Jót tenne az önbizalmamnak, ha az én csókom erre képes lenne, de nem.

- De ha nem lenne Tihamér, vagy ha a meglepetésed abba az irányba mozdította volna

Krisztát, hogy téged választ, akkor összejöttél volna vele?

- Te is most kezdesz beleesni ugyanabba a "mi lenne ha" gödörbe, ahonnan

reményeim szerint kijöttem. Nincsenek ilyen verziók, amiket felsoroltál, mert ha lennének,

akkor nem lehetséges opciókként beszélgetnénk róluk, hanem megtörtént eseményekként. Az

van, ami van.

- És milyen volt megcsókolni őt? - kicsit már kezd kilazulni, de még mindig ott játszik

a félelem árnyéka a szemei körül.

- Jó. - válaszolom lassan. Eszméletlenül furcsa érzés Rebekával beszélgetni arról, hogy

egy másik nőt csókoltam meg. Elég szürreális.

- Jó. - ismétli meg.

- Le akartam zárni azt, ami kettőnk között volt Krisztával, ezért tettem meg. Ez a csók

még hiányzott hozzá.

- Rendben. Értem. - néz rám halvány mosollyal az arcán. A félelem árnyéka már

eltűnt, de még mindig nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.

Én sem, igazat megvalva.

- Amióta itt vagy azon gondolkodom, hogy hogyan mondjam el, de nem tudom

kitalálni. - mondja hosszabb csend után, és tanácstalanul néz rám.

70

- Mit? - próbálom teljesen nyugodt hangsúllyal kimondani a kérdést, de belül a

másodperc töredéke alatt eszembe jut legalább öt forgatókönyv, hogy mit akar mondani. Nem

is értem az agyam, hogyan képes ilyen gyorsasággal száguldani. Listavezető az, hogy

valakivel találkozott, összejöttek és most közölni akarja, hogy köztünk vége. Szorosan ezután

követi az a verzió, hogy csak simán lefeküdt valakivel, kötetlen szex, semmi komoly, de azért

úgy érzi el akarja mondani nekem, mivel mi ketten is találkozgatunk. A dobogós harmadik

helyen megjelenik annak a gondolata, hogy terhes, de erre gondolni sem merek és inkább

lerúgom ezt az opciót a harmadik helyről körülbelül a tizedikre. Átsuhan annak a gondolata is

rajtam, hogy hátha kiderült nála valamilyen komoly betegség, és most akarja közölni velem a

diagnózist. Egyetlen kifejezetten jó hír sem jut eszembe, mert az a feltételezésem, hogy annak

elmondásával nem lenne ilyen gondban.

Feláll a fotelből és kimegy a fürdőszobába. Egy kis fehér tárggyal tér vissza, amit a kezembe

ad és leül mellém a kanapéra.

- Terhes vagyok.

Egy pillanatra tényleg hatalmába kerít az az érzés, hogy ez nem is az én életem, ez nem is

velem történik, hanem egy film, amit nézek a moziban. Akkora súlya van ennek a hírnek,

hogy képtelen vagyok felfogni. Eddig mindig csak mások újságoltak ilyesmit, mindig csak

másokkal történt meg, hogy apákká váltak, és abból a távolságból ez egészen könnyű hírnek

érződött. De most, hogy velem történik, beleremegnek a kezeim, annyira ijesztő, és súlyos.

Görcsösen szorongatom a kezemben a terhességi tesztet. Tudom, hogy mondanom

vagy csinálnom kellene valamit, de meg sem bírok mozdulni. Teljesen gyermeki módon

abban bízom, hogy amíg nem reagálok, talán visszafordíthatóak az események, mint amikor a

gyerekek úgy gondolják, hogy amíg ők nem látják a világot, addig ők maguk sem látszanak.

Legszívesebben most atomjaimra hullanék és elvegyülnék a levegővel a szobában. Képtelen

vagyok elhinni, hogy ez ténylegesen velem történik.

- Az enyém?

Nem tudom, hogy miért kérdezem meg ezt a banális kérdést, mégis kicsúszik a számon.

- Gondolod, hogy az orrod alá nyomtam volna ezt a tesztet, ha nem a tiéd lenne a

gyerek? - kissé dühös a hangja.

Meredten bámulunk egymásra. Gondolom ő sem így képzelte el ezt a pillanatot, amikor

reggel felkelt.

- És most mi lesz? - kérdem némi kétségbeeséssel a hangomban.

- Nem tudom.

71

Mintha valaki egy sziklát gördített volna a vállaimra és ennek súlyára belefúródtam teljesen a

földbe, pontosan ugyanúgy, mint a rajzfilmfigurák.

- Ezt nem hiszem el... - még mindig a két csíkot nézem és képtelen vagyok felfogni,

hogy ez a valóság.

- Ha ez megnyugtat, én is pontosan így néztem ki, mint te, amikor megláttam a teszt

eredményét. - félmosolyra húzódik a szája, de az arca többi része továbbra is feszült marad. -

Emlékszem, hogy 10-11 éves koromban néha párnát szúrtam a pólóm alá, hogy kipróbáljam

milyen anyukának lenni. Teljesen egyértelmű volt számomra az anyaság, nem volt bennem

ezzel kapcsolatban félelem. Elképzeltem azt is, miként fogok reagálni a várandóságom hírére.

Örömömben sírva fakadok. Ebből az egészből a sírva fakadós rész valósult meg eddig.

Mennyire utáltam apám felvilágosító beszédeit tinédzser koromban a védekezésről! Most

mégis eszembe jut minden egyes prédikációja. Többször felmerült bennem, hogy ha Rebeka

véletlenül teherbe esne, akkor nem lenne kérdés, hogy vele maradok-e és minden helyrejönne

közöttünk. Most, hogy ez tényleg megtörtént, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez az

ideális verzió.

- Nincs munkám! Lakásom sem! - jutnak sorban eszembe a praktikus tények, miután

már az agyam felfogta a gyerekről szóló információ valódiságát, és nem próbál többé úgy

tenni, mintha ezt csak álmodnám. - Kell neki majd kaja, meg ruhák, meg mindenféle izé,

amivel játszhat.

- Nekem sokkal fontosabb lenne, hogy apja legyen a gyereknek és nem az, hogy

legyenek „izéi“ amivel játszhat. - válaszolja higgadtan.

Nem tudom, erre mit mondhatnék. A két csík nem csinált belőlem egyelőre apát. Nem tudom

mennyi idő telik el, míg újból megszólalok.

- Tudom, hogy biztos nem úgy reagáltam a hírre, ahogy kislány korodban

megálmodtad, de azért a felelősség elől nem akarok elmenekülni. Itt vagyok. - mondom ki

határozottan az összes aggályom ellenére.

- Az is lehet, hogy teljesen feleslegesen aggódunk. Lehet, hogy ez a második baba is

egyszerűen úgy dönt, hogy nem akar megszületni. Nem így akartam, hogy történjen és főleg

nem egy olyan viszonyban, amelyikről nem is világos, hogy pontosan mi. - felém fordul és a

szemében annyi különféle érzés tükröződik, hogy végül semmit sem tudok kiolvasni belőle.

- Én sem így terveztem. - mondom lemondó hangon. - Még saját magamnak sem

sikerült berendeznem az életemet, nem hogy egy másik élőlénynek teremtsem meg.

Egy hang valahol az agyam mélyében megszólal, hogy "de igen András, pont így tervezted.

Azt akartad, hogy valami rákényszerítsen arra, hogy felnőj, hogy bele tudj állni a felelősségbe

72

és valami elég fontos legyen, hogy megmozdítsd minden erőforrásodat." Utálom ezt a hangot,

mert igaza van. Tényleg ezt kívántam.

Elfújtuk a gyertyát, hogy elbúcsúzzunk a meg nem született babától és helyette

azonnal jött egy másik. Egyszer valahol olvastam, hogy ha új dolgot szeretnél beengedni az

életedbe, akkor először csinálj neki helyet. Ha ezt előre tudom, soha nem fújom el azt a

gyertyát. Vagy mégis? Magam sem tudom, mit gondolok igazából erről az egészről.

Folyamatosan ugyanazok a kérdések cikáznak a fejemben. Csinálhattunk volna

másként? Vigyázhattunk volna jobban? Miért kerültünk bele ebbe a helyzetbe? Nem kell sok

idő, hogy rájöjjek, ezek a kérdések pont ugyanabból a mély gödörből származnak mint a "mi

lett volna ha?" kérdés. Réndkívül simlis kérdések ezek. Olyanok mintha előre vinnének,

miközben valójában csak visszafordítanak ugyanabba a zsákutcába. Ezek a kérdések a hibát

keresik és azt a személyt, aki ezt a hibát elkövette, hogy el lehessen verni rajta a port. A hiba

megtalálásának egyelten értelme, ha azért keressük, hogy tanuljunk belőle. Legalább ezúttal

elmondta nekem és nem titkolta el. Ez is már haladás.

12.

Ezer gondolat cikázik a fejemben, de egyiknek sem tudok a végére járni, és olyan

gyors ütemben váltják egymást, hogy az értelem teljesen kiveszik belőlük. Nem aludtam ott

Rebekánál, mert azt beszéltük meg, hogy mindketten végiggondoljuk, hogy mit is akarunk

ebben az új megváltozott helyzetben.

Óriási súllyal zuhan rám a megélhetés kérdése, amint hazaérek és átlépem a szobám

küszöbét, és az az érzés, hogy az életem még nagyobb csődtömeg, mint eddig volt. A pénzem

rohamosan fogy, még így is, hogy nem kell lakbért fizetnem. Nem a pénz mennyisége a

bankszámlámon okozza a szorongást, hanem leállt a körforgás, és így csak idő kérdése, hogy

elfogy. Odaülök a gépemhez, és lázasan elkezdem nézegetni a munkahirdetéseket. Ez az

egyetlen konkrét cselekedet, amibe bele tudok most kapaszkodni. Munkát kell találnom és az

majd mindent megold. Elkezdem olvasgatni a munkalehetőségek listáját.

- Számviteli szolgáltatási menedzser… Részidős pénzügyi asszisztens… Helpdesk

Team leader...Beszerzési specialista...Adatbázis munkatárs.

73

Megpróbálom elképzelni, hogy vajon mit takarhatnak. Halvány sejtésem sincs, de legalább

eltereli a gondolataimat, amik akaratom ellenére vissza-vissza térnek Rebekához, és a

terhességéhez.

- Bolti eladó.

Vissza a mókuskerékbe? Szorongás jelenik meg bennem erre gondolva. Gyerekkoromban

pontos elképzelésem volt arról, mi szeretnék lenni. Szemetes. Nagyon izgalmasnak tartottam,

hogy egy óriás kukás autón utazhatnék egész nap, és úgy éreztem, hogy ettől szörnyen fontos

ember lennék. Hiszen én csinálnék rendet! Én vinném el a szemetet büszkén kiállva a kukás

autó hátsó részére! Azt hiszem apám erre azt mondta, hogy reméli, ennél azért többre fogom

vinni az életben.

Hosszú percek telnek el, míg a sok kérdés közül a fejemben kiemelkedik egy, ami

teljesen megváltoztatja az eddigi gondolkodásomat. Mitől félek igazából? Amint felteszem ezt

a kérdést, azonnal meg is érkezik a válasz. Hogy a szüleim csalódni fognak bennem, mert az

életem nem úgy néz ki, ahogy ki „kellene” néznie! Égő beismerni, de az igazi félelmem, amit

eddig meg sem akartam látni az, hogy csalódást okozok nekik, Rebekának, magamnak,

gyakorlatilag bárkinek, aki ismer engem, és aki többet gondolt rólam, mint ahogy az életem

alakul.

Ha nem az elvárásoknak akarok megfelelni, akkor mivel szeretném tölteni a

napjaimat? Egy csomó opció jut eszembe: heverészni a Karibi szigeteken fonott

karosszékben, járni a természetet, felépíteni egy saját házat a két kezemmel, fotózni, ínyenc

ételeket enni és készíteni úgy mint Gordon Ramsey, biciklizni, harcművészetet tanulni,

képregényeket olvasni, haverokkal találkozgatni, egyedi bútorokat gyártani, indiánként élni a

prérin.

Egyetlen tevékenység emelkedik ki a listából, ami megragadható számomra, mint

potenciális megélhetési tevékenység - a fotózás. Ennek a projektnek már egyszer

nekifutottam, de nem úgy sikerült, ahogy terveztem, így feladtam és pont jókor érkezett a

bútorüzletből a munka ajánlat, amit készségesen elfogadtam. Lehet könnyebb volt munkába

állni, mint szembenézni a félelmeimmel? És most sem lenne egyszerűbb ebben a záros

határidős helyzetben, ahol ha úgy döntünk megtartjuk a babát nyolc hónapom áll

rendelkezésemre, hogy összeszedjem magamat és stabil alapot biztosítsak nem csak

magamnak, hanem Rebekának is, aki nem fog tudni a szülés után dolgozni. Összenyom ennek

a gondolatnak a súlya.

Azon kapom magam, hogy az agyam automatikusan átkapcsolt a „hogyan nem lehet

ezt megvalósítani“ frekvenciára és fejben sorolom a gátoló tényezőket. Ki lenne kíváncsi az

74

én képeimre? Mi a fenével tudnám meggyőzni az embereket, hogy én vagyok az, akire

szükségük van? Amióta divatba jöttek a digitális fényképezőgépek, szinte mindenki fotózik.

Lehet egyáltalán újat teremteni ezen a területen? Több évig fog tartani felépíteni azt, hogy a

fotózásból megéljek. Érdekes, hogy a „miért ne“ és a „hogyan nem lehet“ lista

megalkotásához nem kell túl sok fantázia, sem energia. Bezzeg a „miért igen“ és a „hogyan

lehet“ listát összeállítani százszor nehezebb.    

- Mi a legrosszabb, ami történhet, ha belekezdek a fotózásba és nem jön össze?

- Ha nem lennék képes semmilyen módon fenntartani saját magamat, sem a megszületendő

gyerekemet, és a szüleim vagy Rebeka nyakán lógnék. Azt nem hiszem, hogy a szüleim

kihajítanának az utcára és valószínűleg ételt is adnának, tehát az nem fenyeget, hogy az utcán

kellene ételért koldulnom. De az biztos, hogy minimum depresszióba esnék attól, hogy egy

ilyen csődtömeg vagyok.

- Még valami?

- Ha a kényszer miatt olyan munkát kellene elvállalnom, amit utálnék csinálni. Bele kerülnék

ismét a mókuskerékbe, várnám a fizetést a hónap végén, és nem haladnék semerre sem.

- Végül is, még a legrosszabb verziók is simán túlélhetők.

Ezzel az egyszerű gondolat menettel végre le tudtam szakadni a negatív

forgatókönyvek gyártásáról és elkezdeni gondolkozni a “hogyan lehet” irányba. Pár évvel

ezelőtt jelentkeztem egy fotó tanfolyamra. Azt feltételeztem, hogy egyből menni fog a

fotózás, mint a karikacsapás, jönnek a kliensek, dől a pénz. Ebből csak annyi valósult meg,

hogy elvégeztem a tanfolyamot. Talán nem volt bennem elég kitartás, vagy igazából nem is

hittem el, hogy az egész működhet és ezért kaptam az alkalmon, hogy beálljak egy „rendes“

állásba, ahol pénzt is kereshetek. Szépen lassan a fotózás a háttérbe szorult, volt egy – két

alkalom, amikor vállaltam fotózást, de igazából soha nem merültem bele jobban, míg végül

teljesen kiszorult az életemből.

De vajon most van a magánvállalkozás felépítésének az ideje? Jelen helyzetben nincs

lehetőségem azt mondani, hogy "hát, nem jött össze", mert túl nagy a tét. Feltűnik, hogy

egyáltalán nem számolok az abortusz lehetőségével. Nem tudom elképzelni, hogy ezt kérném

Rebekától. Nem látom, hogy mi ketten hogyan leszünk együtt. Nem látom azt sem, hogy

miként fogjuk biztosítani hármunk pénzügyi hátterét, de azt látom, hogy a baba megszületik.

Ha el akarok indulni a fotózás felé, akkor először is le kellene porolnom a régi

tudásomat és kipróbálni, hogy mire emlékszem még. A számító gépemen rengeteg régi képet

tárolok. Ezeket fel tudnám használni referenciának a saját weboldalamon. Nem ártana pár új

fotót is készíteni. Szólhatnék a húgomnak, hátha vannak vállalkozó kedvű barátnői, vagy

75

esetleg tud valakit, akinek szüksége lenne fotósra. A weboldalat összekalapálom magamnak,

mert időm mint a tenger. De hogyan szerzek fizető klienseket? A legkönnyebb talán ott

kezdeni, ami a legkézenfekvőbb.

- Anya!

Lépek be nagy hanggal a konyhába reggel rögtön ébredés után. - Arra gondoltam, hogy

amikor berendezel egy éttermet, lakást, vagy bármit, akkor készíthetnék róla fotókat. Ez

neked is jól jönne és talán a kliens is fel tudná használni az anyagot. Én pedig gyakorolnék és

lennének referencia munkáim is ezáltal.

Anyám éppen az asztal mögött ül egy halom papírral körbevéve. Nem lepődik meg az

ötletemen, talán mert logikus számára, hogy olyasmihez akarok visszatérni, ami felé egyszer

már elindultam.

- Van most éppen egy új kliens, akihez holnap délelőtt megyek és délután fogok átadni egy

elkészült munkát. Eljöhetsz velem, ha akarod.

- Oké. Megegyeztünk. - mondom diadalmasan és kiviharzok a konyhából.

        

13.

Anyám leparkolja az autót a Szarvas étterem előtt. Pár évvel ezelőtt ebédeltem itt valakivel,

de azóta sem jártam errefelé. Az épület fehér falát sűrűn körbenőtte a borostyán, amitől szinte

beleveszik a környezetébe. A teraszon néhány asztal és szék árválkodik, de maga a terasz nem

túl hívogató, és talán nincs is használatban. Járda vezet hátra az épület mögé, ahol a fő bejárat

található. A háznak ennek az oldalán is kialakítottak egy fedett teraszt, ami viszont sokkal

jobb állapotban van, mint ami fogadott minket a kapunál. Az étterem tulajdonosa az új kliens,

és ma van az első találkozó vele.

- Jó napot, Bicsérdy Gáborral van találkozóm. - anyám egy fiatal pincérlányt szólít

meg, aki éppen elhaladt mellettünk egy halom üres tányérral a kezében. Alig van valaki az

étteremben. A sok tányért nyilván arról az asztalról szedte le, ahol egy körülbelül öt főből álló

férfi társaság folytat élénk beszélgetést.

- Még nincs itt, de üljenek le nyugodtan bármelyik asztalhoz. - a lány hangja

határozott, de kedves is egyben.

Az ablakhoz közel ülünk le. Látom, hogy anyám tekintete egy pillanatra sem nyugszik

meg, és a helyiség minden egyes szegletét szemügyre veszi. Annak idején valószínűleg ez

egy színvonalas helynek számított, de mostanra a fénye kissé megkopott. Ami kifejezetten

76

tetszik, azok a nagy ablakok, amik rengeteg nappali fényt engednek be, és a szépen faragott fa

székek. Ezen kívül nem túl sok szemrevaló dolgot látok magam körül. Összességében olyan

érzésem van, mintha valaki azt szerette volna mondani, hogy ez egy irtózatosan puccos hely,

csak éppen elfeledkezett arról, hogy az egyes elemek illeszkedjenek egymáshoz.

- Üdvözlöm. Bicsérdy Gábor vagyok. - észre sem vettem, mikor lépett be a tulajdonos

az ajtón. Anyám azonnal felé nyújtja a kezét.

- Kepner Eszter és ő itt a fiam András. - én is felállok és kezet nyújtok a férfinak.

- Csak nem az utánpótlást neveli már maga helyett? - mosolyog vidáman a férfi.

- Nem. András nem a lakberendezés irányába kacsingat, inkább a fotózás érdekli.

- Az is jó szakma. - nyugtázza és leül hozzánk az asztalhoz.

Szimpatikus a férfi. A hatvanas éveiben járhat. Az ősz haja és szakálla sármossá teszik a

napbarnította arcát. Hétköznapiasan elegáns, ha létezik egyáltalán ez a kifejezés a divatban.

Vastag szürke pulóvert visel, aminek v-kivágásban látszik az alatta lévő fehér ing, fekete

kordbársony nadrágot és fekete bőr cipőt. Sikeres üzletembernek tűnik, aki pontosan tudja,

mit akar.

- Említette a telefonban, hogy át szeretné alakítani az éttermet. Csak erről a helyiségről

lenne szó? - vág bele azonnal a közepébe anyám.

- Erről a helyiségről és az elülső teraszról.

- Van konkrét elképzelése? - anyám közben elővette a jegyzetfüzetét, hogy

lejegyezzen minden fontos információt, ami elhangzik.

- Elegáns és igényes helyet képzeltem el, de közben maradjon meg a könnyedség is,

hogy ne érezze azt senki sem, hogy ide csak öltönyben szabad belépni. Én magam sem

szeretek öltönyben lenni. Az étel nem csak az ízérzékeléstől függ. Fontos hogy evés közben a

többi érzékszervet milyen hatások érik és én minden érzékszervet meg akarok célozni! Az

ízlelést, látást, hallást, tapintást és a szaglást is. - jelenti ki határozottan.

- Gondolkodott a színvilágon?

- Sötét barnát képzeltem el. Az utóbbi időben akárhányszor olyan helyen jártam, ami

megtetszett, lefotóztam.

Előveszi a telefonját, és előkeresi az említett képeket. Tőlem túl távol van a telefon kijelzője,

hogy lássam a képeket, ők ketten viszont nagy érdéklődéssel hajolnak fölé és elkezdik

megvitatni a képeken látott egyes részleteket. Élénk beszélgetésbe kezdenek a színekről,

textúrákról, anyagokról, stílusokról, ami engem nem ragad magával. Távol áll tőlem a

lakberendezés világa. Akárhányszor kellett ilyen jellegű döntéseket meghozni a közös

lakásunkban Rebekával, ráhagytam, hogy ő döntsön. Anyám felajánlotta segítségét, és

77

egyszer át is jött emiatt hozzánk, de úgy éreztem, hogy Rebeka inkább az irántam való

tiszteletből bólintott erre rá, mintsem valóban szükségét érezte volna bárkitől is tanácsot

kérni, legyen szó akár egy erre a területre szakosodott emberről. Vagy az is lehet, hogy

kifejezetten anyám tanácsára nem volt kíváncsi. Bárhogy is volt, szokásunk szerint ezt sem

vitattuk meg mélységekig, egyszerűen meghallgatta a tanácsokat, majd eldöntötte a saját feje

szerint, hogy milyen legyen a lakásunk berendezése. Én pedig nem ellenkeztem.

- Nem látom akadályát a megvalósításnak. Készítek pár vázlatot, hozok színmintákat,

és a legközelebbi alkalommal megbeszéljük a részleteket. Ez így megfelel?

- Teljes mértékben! - Gábor arca elégedettséget sugároz.

- Részemről ezek voltak a legfontosabb kérdések. András speciális okból jött ma

velem, de ezt elmondja ő maga. - felém fordul, hogy jelezze, átadta nekem a terepet.

Hirtelen elveszítem az önbizalmamat és az a mondat jelenik meg a fejemben, hogy “András,

te nem értesz a fotózáshoz, hogy jutott eszedbe egyáltalán idejönni?!”. Az egyetlen dolog,

amivel meg tudom nyugtatni magamat az, hogy nem készülök pénzt kérni a fotókért, és ezért

ha nem is sikerülnének, Gábor semmilyen kockázatot nem vállal.

- Arra gondoltam, hogy csinálnék egy „Milyen volt előtte“ és egy „Milyen lett utána“

fotósorozatot a helyszínről, ha beleegyezik. Elkészítem a fotókat, és ha tetszeni fognak,

használhatja őket szabadon akár reklám céljából is. Cserébe szeretném őket feltüntetni

referencia anyagként a weboldalamon. – a tegnapi beszélgetés után anyával volt időm

átgondolni a részleteket, úgyhogy most már kész tények elé tudom állítani a klienst.

- Részemről rendben. – nyugtázza gondolkodás nélkül.

Ez sokkal könnyebben ment, mint ahogy feltételeztem a fantáziámban. Néhány udvariassági

frázis után anyám és a tulajdonos kimennek megnézni a teraszt. Én bent maradok a

helyiségben, hogy közben elkészítsem a fotókat. A pincérlány a bárpult mögött áll, de

egyáltalán nem szentel nekem figyelmet. A poharak törölgetésével van elfoglalva. Amint

előveszem a gépemet és a kezembe fogom, elfog az ismerős érzés. Az agyam azonnal más

frekvenciára vált és a szemem kiéleződik azokra a részletekre, amik jól mutatnának egy fotón.

Csinálok pár teszt fotót, állítok az értékeken, és utána teljesen belemerülök abba a világba,

amiben annyira szerettem lenni pár évvel ezelőtt.

- Végtelenül sajnálom, hogy lejárt a közös időnk. Remélem mihamarabb lesz

alkalmunk újból találkozni. - hallom a tulajdonos hangját, amikor visszatérnek anyámmal a

teraszról.

- Hívom önt, amint készen lesznek az első vázlatok.

78

- Várni fogom a hívását. - ezzel a férfi kezébe fogja anyám kezét és egy laza gesztussal

megcsókolja. Majdnem lehidalok, de látom, hogy anyám is! Nem érzem tolakodónak sem

erőltetettnek ezt a gesztust, mintha Gábor egy régi filmből lépett volna ki éppen. Nagyon

hiteles az elegáns úriember szerepben.

- Kíváncsian várom a fotókat. - fordul oda hozzám és kezet fog velem.

- Köszönöm a lehetőséget. - nyögöm ki, mert még nem tértem teljesen magamhoz a

kézcsókon való meglepetésemből. Még soha az életemben nem csókoltam kezet egyetlen

nőnek sem, de még csak olyan férfival sem találkoztam a való életben, akitől ez a gesztus nem

hatott volna mesterkélten. Most legalább ez is belekerült a repertoáromba, bár nem tudom, ki

lesz az a nő, aki ezt a gesztust tőlem megéli.

- További szép napot. - búcsúzik Gábor ezzel a sokat használt frázissal, de az ő

szájából valahogy ez sem elcsépelt.

- Láttam, hogy majd elolvadtál a kézcsóktól. - kezdek bele a beszélgetésbe, amint

beültünk az autóba.

- Kedves gesztus volt. - fordul oda hozzám anyám, miközben a visszapillantó tükörben

nézi a forgalmi helyzetet és próbál besorolni a mellettünk elhaladó autók közé. - Jó

üzletember, tudja, hogy mit akar. Szeretek ilyen emberekkel együttműködni.

Látom anyámon, hogy részéről lezárt a téma. Azt még nem fejtettem meg, hogy engem miért

foglalkoztat ennyire.

- Hová megyünk most? - váltok inkább témát.

- Elmegyünk megnézni egy elkészült lakást. Holnap lesz az átadás. Arra gondoltam,

hogy lefotózhatnád, és az átadásra már elvihetnénk a kész fotókat.

- Persze. Ez jó ötlet.

Csendben ülünk mind a ketten, elmerülve a saját gondolatainkban és világunkban. Már

majdnem lementem alfába, amikor anyám kérdése megtöri a csendet.

- Szólnál, ha gond lenne?

Nézek rá, mint borjú az újkapura. Nem tudom elképzelni, mire gondolhat. Már témát váltott?

Vagy még a fotózásnál tartunk? Vagy most valami teljesen másra gondol?

- A lakás fotózása közben? - csak ehhez tudok kapcsolódni, mivel ez volt az utolsó

dolog, amiről beszéltünk.

- Nem a fotózásról beszélek. Rólad. Egy házban lakunk, de teljesen eltűntél, alig

látlak. Keveset beszélsz magadról és arról, hogy mi történik mostanában veled.

- Igazából most se vagyok arra hangolva, hogy a magánéletemet boncoljuk.

79

El akarom kerülni a beszélgetést. A házban még meg tudok lépni, de egy mozgó autóból ez

teljességgel lehetetlen. Úgy látszik, ezt anyám is tudja, és azért választotta nagyon ügyesen

ezt a helyszínt, hogy feltegye a kérdését.

- Nem akarom a magánéletedet boncolni. Én csak azt szerettem volna tudni, hogy

szólnál-e nekünk, ha gond lenne.

Próbál szemkontaktust teremteni velem, de nem nagyon tud, mivel az utat is figyelnie kell. Ez

meg az én előnyöm a jelenlegi szituációban.

- Milyen gondra gondolsz? - felesleges kérdések a részemről, de próbálom eltávolítani

azt a pillanatot, hogy határozott igennel vagy nemmel kelljen válaszolnom.

- Bármilyen. Nincs konkrét elképzelésem arról, hogy milyen gondjaid lehetnek, de ha

biztos lennék benne, hogy szólsz, ha segítségre van szükséged, akkor nem aggódnék.

- Eddig még mindig szóltam.

Már megint egy kitérő válasz. Nem lehetne rám bizonyítani, hogy igen-t mondtam anyám

kérdésére, de mégis azt a benyomást akarom kelteni, hogy ez megtörtént.

- Oké.

Úgy látom, hogy megnyugodott és elfogadta a válaszomat. Nincs jó érzésem a

beszélgetésünkből. Nem mondtam ki semmilyen hazugságot, de nem is adtam határozott

választ. Anya kérdése emlékeztetett az általam legrosszabbnak gondolt verzióra, mégpedig

arra, hogy a nyakukon maradok. Erre most nem akarok gondolni, márpedig ha belementünk

volna a témába, akkor nagyon is kellene rá gondolnom.

Egy nagyon modern társasház előtt parkolunk le. Nagy udvar veszi körül, amiben

gondosan karbantartott fű zöldell mindenhol. Amolyan katalógusba illő fű, szinte ijesztő a

tökéletessége. Az udvar egyik sarkában játszóteret látok, amin dominálnak az igényesen

kialakított fa mászókák, hinták, házikók.

Anyám beüti a kódot a kapun, és belépünk az udvarra. A házat középen egy folyosó

választja el.  Az átjáró, ami olyan széles, hogy egy autó is kényelmesen átférne rajta, átvezet a

telek hátsó részébe. A folyosó mindkét oldalán egy-egy bejárati ajtót látok. Az egyiket őszi

hangulatú koszorú díszíti, amiről színes szalagok lógnak. Levonom a következtetést, hogy ezt

ez egyszintes társasházat két különálló család lakja.

Anyám egy kulcsot halász elő a táskájából, amivel kinyitja a baloldali ajtót. Ismét

katalógus látvány terül elém, amitől még a lélegzetem is eláll, és csak annyi telik tőlem, hogy

elismerően füttyentek egyet.

80

- És itt valaki lakni is fog? - kérdem hihetetlenkedve. Ez az első gondolat, ami

eszembe jut a lakás láttán. Minden annyira tisztának tűnik, hogy szinte rossz érzés bármihez is

hozzányúlni. A fehér járólap, a magasfényű bútorok, a tükrök, mind csillognak-villognak.

- Remélem, hogy igen. - válaszol anyám mosolyogva, miközben kilép a fekete

magassarkú cipőjéből és már el is indul befelé a lakásba.

Mindenhol egymással harmonizáló bútorokat és kiegészítő tárgyakat látok. A konyhát

és a nappalit csak egy bárpult választja el egymástól, amitől az egész egybenyitott tér nagyon

tágasnak érződik. Azonnal megakad a szemem az óriási antik arany vázán a bárpult végében.

Más helyen valószínűleg túlzásnak tartanám, de ebben a környezetben teljesen helyénvaló.

Óriás plazma TV foglal el jókora helyet a konyhával szembeni falon, előtte tekintélyes

méretű U alakú fehér bőr kanapé, amin szerintem kényelmesen elférne egy egész focicsapat.

A majdnem földtől plafonig érő ablakok előtt egy étkező asztal áll, tíz székkel. Atyaég! Hány

tagú ez család? A szoba egyik sarkát teljesen kitölti egy elég nagy méretű növény, ami a zöld

színével megtöri a sok fehéret. Felfedezek egy könyvespolcot is, telirakva díszes bőrkötésű

könyvekkel, de mellettük sorakoznak teljesen hétköznapi darabok is. Látom, hogy például

Harry Potter összes kötete is helyet kapott itt.

A földszinten már csak a fürdőszoba található és a dolgozószoba. Mindkettő hangulata

teljesen magával ragad. A dolgozószobában is a nagy ablakok dominálnak, amik rengeteg

fényt engednek be. Legjobban a bőr heverő tetszik. Sötét bordó, és egy nagyméretű pálma

hajlik fölé, a másik oldalról pedig az olvasólámpa.

A fürdőszoba akkora, mint az otthoni szobám. A sok fehérség után, ami a lakásban

uralkodik itt is ezt vártam volna, de ennek épp az ellenkezője igaz. Fekete járólapra lépek rá,

amin végigfut egy bézs színű vastag hullám egészen a zuhanyzóig. A bal oldalon szinte az

egész falat elfoglalja a nagyméretű tükör, amit gyönyörű sötétbarna vastag keret szegélyez. A

két mosdókagyló előtt bolyhos puha szőnyeg ellensúlyozza a csempék ridegségét.

Gondolom, van egy második szint is, mert anyámat sehol sem találom a földszinten,

miután végeztem a fotózással. A konyha mellett, megtalálok egy kis folyosót, ahonnan sötét,

szinte fekete színű fa lépcső vezet az emeletre. A bal oldalon üveg lapokból alkotott korlát

szegélyezi. Enyhe bal kanyar után széles folyosó tárul elém. Összesen öt ajtót látok. Egyet

egyenesen magam előtt és kettőt – kettőt a folyosó két oldalán. Anyám éppen a bal oldali első

ajtóból lép ki és eltűnik a másodikban.

Bemegyek abba a szobába, ahonnan épp kijött. Egy gyerekszoba, ami egy óriási

játszótérre hasonlít. A sarokban lévő faházikó nagyon hasonlít arra, amilyenben mi is a

gyerekkorunk jelentős részét töltöttük Kristóffal és Krisztával. Ez a faházikó viszont nem egy

81

fa tetején díszeleg, hanem alacsony fa lábakon áll, így nincs annyira magasan, mint a miénk

volt. A falakat falfestés díszíti. Az egész szobából leginkább a fa kincsesláda tetszik, ami az

ablak előtt áll.

Kíváncsian megyek át a szomszédos szobába, amiről kiderül, hogy hálószoba.

Minimál stílusú a berendezése, minden részlet tökéletesen passzol egymáshoz, mint ahogy a

ház többi részében is. Az ágy felett egy festmény lóg. Durva ecsetvonásokkal festették, egy

férfi és egy nő látható rajta, miközben szenvedélyesen csókolóznak és a testeik egymásba

fonódnak. Egy fehér ajtó, ami szinte beleveszik a fehér falba, átvezet a gardróbba. A

legfeltűnőbb a piros bőrrel bevont négyzet alakú puff a szoba közepén. Körös körül polcok és

szekrények szegélyezik a falakat. Eszembe jut, hogy vajon a ház tulajdonosai szintén

rejtegetnek-e itt titkokkal telipakolt pöttyös dobozokat? Ha nem is ténylegesen, akkor

legalább átvitt értelemben?

Az emeleten megnézem még a maradék két szobát, ami a fürdőszoba és a másik

gyerekszoba. A fürdőszoba ellentétben az alsó szinten lévővel világos színű, minden vagy

fehér vagy arany. A gyerekszobát anyám hupikék törpikék témában rendezte be. Két Y alakú

fatörzs dominálja a szobát, amik felérnek a padlótól egészen a plafonig. Úgy érzem, mintha

erdőbe léptem volna be.

Tripla annyi fotót készítettem a lakásról, mint amennyi feltétlenül szükséges lett volna,

de teljesen biztos akartam lenni abban, hogy elegendő mennyiségű használható fotó marad a

végén.

- Készen vagy? - fordul oda hozzám anyám, amikor leérek a földszintre.

- Igen.

- Holnap találkozom a tulajjal. Addigra fel tudsz dolgozni legalább pár fotót?

- Persze, megcsinálom.

- Hogy tetszik a lakás? - csillognak a szemei, amikor felteszi a kérdést.

- Pazar.

- Szerintem is meg lesznek elégedve a végeredménnyel. - nyugtázza a saját munkáját.

- Felnyitottad a kincses ládát? - anyám szélesen mosolyog.

- Nem. Miért? Kellett volna? - ébred fel bennem a kíváncsiság.

- Hát, ha kincset szeretnél találni, akkor bizony kellett volna.

- Anya! Nem vagyok már 9 éves...

- Oké, csak szóltam. Ha véletlenül mégis úgy döntenél, hogy megnézed, válassz

magadnak egy érmét. Ez az én szerencsepénzem, amit neked adok, úgy ahogy én kaptam az

82

étterem tulajdonosától annak idején. Hozzon neked sok megrendelést. Az autóban várlak. -

ezzel megfordul és elindul a bejárati ajtó felé.

Felmegyek az emeletre és benyitok a kincses ládás szobába. Látom anyám mindenre

gondolt, mert a ládát megtöltötte aranyozott pénzérmékkel és más “kincsekkel”. Isteni érzés

beletúrni az érmék közé és hallani a csilingelésüket. Egyet kiválasztok és lesietek a

földszintre.

14.

- Kissé lehangoltnak tűnsz. - hallom Orsi ismerős hangját, miután belépek a házunkba a

reggeli sétám után. A húgom egyben anyám könyvelője is, ezért elég gyakran beugrik. Épp

anyám tegnap sütött kuglófját majszolja a nappaliban az egyik fotelben.

- Nincs jó napom. - válaszolok egykedvűen és elindulok a konyha felé.

Három napja nem beszéltünk Rebekával és már eléggé feszít, hogy fel kellene őt hívnom,

vagy átmennem, és valamilyen álláspontot foglalnom azt illetően, hogy hogyan is szeretnék

vele lenni az elkövetkezendő időben, vagy hogyan tudok jelen lenni kettőjük életében

anyagilag. Egyik sem könnyű kérdés, és nincsenek végső válaszaim.

- Ne is kérdezzem mi történt? - jön utánam Orsi a konyhába, és nekitámaszkodik a bárpultnak.

- Még ne.

- Rendben, akkor addig csinálok magamnak egy bögre kakaót. Te is kérsz?

- Igen, az jól esne.

A múltban nehezemre esett elviselni az energia szintjét. Sohasem tudott nyugton maradni. Ha

csak ült a TV előtt, akkor is képes volt sugározni magából egy definiálhatatlan energiát,

amitől teljesen ki tudtam borulni. Mintha minden sejt a testében izgett - mozgott volna.

Mindig valahová ment, vagy valaki jött hozzá.

A külseje is egyfolytában változott. Annyi különböző frizurát láttam rajta az évek

során, hogy abból már egy fodrászati katalógust lehetne összeállítani. Titokban rakatott

pearcinget az orrába 19 éves korában. A szüleim nem repestek az örömtől, de végül

elfogadták. 20 éves korában összejött egy sráccal, aki kedvéért kivette a piercinget az orrából.

A mostani énje már egy sokkal nyugodtabb kiadása a tini énjének. Évek óta nem változtatta a

frizuráját, és lehorgonyzott az egyenes hamuszőke hajnál. Amióta könyvelői irodában

dolgozik a ruházata is teljesen hétköznapivá változott, eltűntek belőle a nagyon kihívó

darabok.

83

- És most? Már kérdezhetem? - mondja miután lerakta a kakaót az asztalra és letelepedett a

saját bögréjével a padra. Kékes - zöld szemei szinte világítanak és fürkészik az arcomat.

- Nem vagyok benne biztos, hogy elérkezett a megfelelő pillanat.

- Jaj, Anti. Úgy is tudod, hogy el fogod mondani. Bökd ki. - győzköd.

- Rebeka terhes. - mondom ki gyorsan, hogy minél előbb túl legyek rajta, és ne tudjam

visszavonni.

- Érdekes fordulat. - mondja nevetve - Mennyi ideje is szakítottatok? Gyorsan talált valaki

mást. Ez bánt téged?

Egyenesen a szemébe nézek, és nem szólok semmit sem, hátha leesik neki a tantusz.

Amikor meglátom a döbbenetet a szemében, már tudom, hogy jó nyomon jár. Még a kakaót is

félrenyeli és köhögni kezd.

- Azta! – mondja, amint kissé csitul a köhögése. - Te vagy az apa!?

- Igen. - mondom, miközben a bögrét bámulom az asztalon.

- Azt hittem, hogy nem találkozgattok. Látni sem akartad őt, most meg bejelented, hogy

gyereket vár tőled?!

- Nem így terveztem.

- Véletlenül szexeltél vele, vagy mi? - halvány mosoly játszik a szája sarkában, de próbálja

visszaszorítani. Legalább most már tudom, én milyen idegesítő vagyok, amikor egy komoly

helyzetet a poénjaimmal próbálok elütni.

- Lényegtelen milyen körülmények között szexeltünk és miért. Az a lényeges, hogy lett belőle

gyerek.

- Összejöttetek?- faggat tovább.

- Nem.

- Össze fogtok jönni?

- Nem tudom.

- Vissza költözöl a lakásba?- folytatja töretlenül a vallatást.

- Nem tudom.

- Akkor csak fizeted majd a gyerektartást?

- Nem tudom! - robbanok ki. - Nemrég tudtam meg a hírt, nem volt még időm átgondolni.

- Azt látom... - summázza a válaszaimat.

Egy ideig teljes csendben kortyolgatjuk a kakaót. Megakad a tekintetem a családi

fotón, ami a bárpult szélén áll. Egy Balatoni kirándulás alkalmából készült valamikor a

nyolcvanas években. Én apa nyakában ülök, Orsit anyu tartja a karjain. Hihetetlen elképzelni,

hogy én is most afelé haladok, hogy saját családom legyen.

84

- Nem emlékszem egyáltalán arra a kirándulásra. - szakít ki a gondolataimból Orsi hangja.

Észrevette, hogy a fotót nézem.

- Én igen. Nagyon jó kirándulás volt. Apa elvitt többször is horgászni és voltunk egy vitorlás

kiránduláson is.

- Biztos jó lehetett. - mondja elgondolkodva. - Nagynéni leszek? Hihetetlen.

- Szerinted képes leszek rá?

- Mire? - kérdi fürkésző tekintettel.

- Hogy felneveljek egy gyereket.

- Szerintem fel tudsz nőni a feladathoz. Ne aggódj. - látom rajta, hogy ezúttal nem viccel.

Odalép hozzám és a szokásos két puszin kívül most meg is ölel. Jól esik a támogatása, pedig

soha nem voltunk igazán közel egymáshoz. Sokat veszekedtünk és verekedtünk, de úgy

látszik, hogy ennek ellenére számíthatok rá, ha kell.

- Ne mondd meg kérlek anyáéknak. Én magam szeretném.

- Persze. Csak ne várj ezzel túl sokáig. - mondja megértően.

Gyorsan felöltözik és kiviharzik a házból. Szívesen lennék most a helyében. Én

szeretnék lenni az az ember, aki kisétál az ajtón, és akinek nincs még gyereke és nem is kell

megoldania az ezzel együtt járó fontos kérdéseket. Aztán eszembe jut, hogy az ő élete sem

hibátlan, neki is kellett nehéz döntéseket hozni az életében, és ő is egészen biztosan ismeri az

összes emberi érzést az örömtől a kétségbeesésig. Semmivel sem jobb az ő élete, mint az

enyém. Csak más.

15.

Anyámmal közösen megyünk annak a lakásnak az átadására, amit tegnap

körbejártunk. Kíváncsi vagyok a tulajdonosra, bár be kell ismernem, hogy a gazdagság

mindig irritált engem. A luxus autók, házak, éttermek, kirándulások mindig azt az érzetet

keltették bennem, mintha valaki az orrom alá akarta volna dörgölni, hogy ezekből soha nem

fogok részesülni. Érdekes belegondolni, hogy valaki más szemében én tartozom a gazdagok

közé, és ugyanezt gondolja, hogy elérhetetlen számára az, amim nekem van.

- Eszter! Már vártalak téged!

Negyvenes éveiben lévő férfi nyit nekünk ajtót. Egyáltalán nem felel meg annak a

képnek, amit kialakítottam magamban róla. Valamivel alacsonyabb nálam, ami nem nehéz,

mert nekem a két méterhez csak pár centi hiányzik. A haja és körszakálla vörösek, a szemei

világosak, és mivel a vöröshajú férfiak viszonylag ritkák, rögtön megjegyezhető a fizimiskája.

85

Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára vörös hajú férfit. Stílusos az öltözéke, mintha egy

katalógus címlapjáról lépett volna ki. Világos nadrág, szürke zakó, alatta sötétkék mellény és

világoskék ing. Ha keresztre feszítenek sem tudnék kitalálni egy ilyen kombinációt. Nem

vagyok egy divat guru.

- Szia Ádám. Ő itt a fiam András. - mutat rám anyám.

- Örvendek. Mátyás Ádám. - a kézfogása nagyon határozott és szívélyes.

- Nem lehetett könnyű egy ilyen névvel. - szalad ki a számon és csak utólag gondolok

bele, hogy akár meg is sértődhetne ezen, hiszen csak most találkoztunk először életünkben.

Ádám viszont őszintén felnevet.

- Gyerekkorom nagy részében Matyinak hívtak. Gyertek beljebb. - mosolyog és

mutatja az irányt a tágas nappali felé. - Eszter el sem tudom mondani, mennyire remek

munkát végeztél a lakással! Jázminnak is nagyon tetszett és a gyerekeket éjjel egyig le sem

tudtuk fektetni annyira lenyűgözte őket az új szobájuk!

- Ennek őszintén örülök. Számomra nincs is nagyobb fizetség, mint amikor sikerül

megvalósítanom egy álmot. - mondja anyám mosolyogva. Úgy látom, hogy őszintén örül a jól

végzett munkának és büszkeséggel tölti őt el a kliens elégedettsége.

- Mindenkinek megvalósult az álma. Jázminnak van gardróbja, nekem kertre nyíló

dolgozószobám.

- Örülök. Legyen itt sok boldog pillantotok. - mondja anyám szeretetteljes hanggal.

Most tudatosítom csak, hogy eddig nem is találkoztam a lakberendezői énjével. Igaz, hogy

otthon be szokott zárkózni több órára a kis szobájába tervezni, de egyébként a munkáját és

magánéletét szigorúan elválasztotta. Soha nem jöttek hozzánk haza kliensek, és ő sem vitt el

minket soha magával. Ezt a két kapcsolati rendszert nem engedte keveredni egymással. Most

jó érzés látni őt akció közben, mintha anyámnak ez a szeglete még hiányzott volna a teljes

képhez róla.

- Nagyon köszönjük! - bólogat felvillanyozva a körszakállas címlap pasi.

Eszembe jut András az üvegfal másik oldalán, aki ebben a pillanatban kísértetiesen hasonlít

Ádámra. Van valami nagyon agresszív abban az irigységgel vegyült fölényességben, amit

érzek a gazdagság és siker láttán. Nem az a zavaró, hogy ezek a negatív érzések megvannak

bennem, hanem hogy úgy teszek, mintha nem lennének, mintha jobb embernek számítanék

pusztán attól, hogy én nem vagyok olyan gazdag, mint ő.   

- Azt hiszem megjött Jázmin a gyerekekkel. - ugrik fel Ádám a kanapéról és az ajtóhoz

siet.

86

Az előtérbe egy nagyon csinos nő lép be. Sűrű fekete haja szépen keretezi az arcát,

amin azonnal feltűnnek a nagy sötét szemei. Az arcbőre valamivel sötétebb, mint az ezen az

éghajlaton élő nők többségének. Az orra felett, a homlokán ott csillog egy piros gyöngy,

amilyet az indiai nők viselnek és a ruházata is megerősít engem abban, hogy valószínűleg

tényleg Indiából származik.

- Ő itt Jázmin. - mutatja be nekem a feleségét Ádám. A nő barátságosan nyújtja felém

a kezét.

- Nagyon örülök. -  fogom meg a kezét. Kicsit zavarba ejt a szépsége és törékenysége.

A gyerekek rohangálnak körülöttünk, és alig lehet valamit hallani, a zajtól, amit csapnak. A

kislány 5 éves körüli a kisfiú 3. Sötét hajú mind a kettő.

- Láttad a hajómat? - kérdi a kisfiú azonnal anyámtól.

- Kincsem. Eszter tervezte meg a szobádat. Kétlem, hogy ne látta volna a hajódat. -

guggol le mellé Jázmin.

- És a házikót?

- Igen. Azt is láttam. - válaszol kedvesen az anyám, mert már neki is világossá vált,

hogy addig nem fog tágítani ez a kis lurkó, amíg végig nem kérdezi az egész szobáját.

- És az én házikómat? - kapcsolódik be a kislány is.

- Igen. Azt is láttam. - mindkettő gyerek csalódottnak látszik, hogy nem tudtak

újdonságot közölni.

- És megnézed a hajómat? - tér vissza a témához a kis srác. - Van bálnám is.

- Tudjátok mit? Felmegyek veletek és megnézem a szobátokat. - adja be végül a

derekát anyám.

Örömsikolyok süketítenek meg egy pillanatra. Jázmin is elindul anyámmal együtt az

emeletre, csak mi ketten a címlap férfival maradunk lent a nappaliban.

- Szerintem Samu megmutatja anyukádnak az összes aranypénzt.... Egyenként. -

hangsúlyozza ki az utolsó szót és sokatmondóan néz rám. Úgy tűnik ő már abszolválta a

bemutatót és tudja, miről beszél.

- Akkor addig talán elmondanám, hogy én miért vagyok itt. - ajánlok fel egy alternatív

programot.

- Hallgatlak.

- Szeretnék fotósként dolgozni a jövőben. Részben anyám mellett, mint beltéri fotós,

de persze egyéb munkákat is vállalnék. Lefotóztam a ti lakásotokat is. Remélem nem gond.

- Attól függ, mit szeretnél csinálni a fotókkal. - válaszol mosolyogva.

87

- Az általam elkészített fotók szabadon felhasználhatóak bármire a részetekről, és

felkerülnének a saját weboldalramra is, ha ez rendben van.

- Részemről rendben van. Kíváncsi vagyok rájuk.

Amikor lerakja az asztalra a laptopot, már látom is, hogy ez is egy teljesen új modell, amire

évekig kellene spórolnom, hogy meg tudjam venni. A fehér laptop tetején ott világít az

egyszerű, mégis eleganciát sugárzó alma.

- Nekem sem hullott minden az ölembe. - nyugodt a hangsúlya és egy széles gesztussal

a szobára mutat. Meglepetten nézek rá. - Erre gondoltál, nem?

Nagyon meglep a szókimondása, és főleg az, hogy kiolvasta belőlem ezt a gondolatot.

- Felmerült bennem ez a feltételezés, igen. - ismerem be.

- Van kedved egy rövid szójátékhoz? Nem vesz sok időt igénybe. - teljesen fel van

villanyozva. Látom, hogy egy olyan dologról csevegünk éppen, ami a szívügye, és amivel

szeret foglalkozni. Mi lehet a foglalkozása? Most már tényleg érdekelne. Egyszerű lenne

rákérdezni, és mégsem teszem.

- Oké, akkor játszunk. – adom be a derekamat.

- Szavakat fogok neked mondani és te mondd ki azt, ami elsőre eszedbe jut róluk.

Mondhatsz bármit. Lehet, hogy egy szó fog jönni, vagy idézet, egy egész mondat, vagy

eszedbe jut egy emlék. Bármi....

- Oké, de ez mire lesz jó? - kicsit nyugtalanít a feladat.

- Hogy lásd, mit is gondolsz igazán a gazdagságról, amire érzetem szerint vágysz.

Egy férfi, akit most látok először életemben szójátékot akar játszani velem. Honnan tudjam,

hogy nem a bankkártyám PIN kódját akarja-e ilyen módon kicsikarni belőlem? Aztán hirtelen

ráeszmélek, hogy ennél nagyobb badarságot ki se találhattam volna. Ez csak egy automatikus

félelem bennem, aminek ha jobban belegondolok, nincs semmilyen valóság alapja. Először is,

kétlem, hogy Ádám az én pénzemre áhítozna, miután az ő luxus nappalijában ülünk és

másodszor, alig van pénz a bankszámlámon, így nincs sok vesztenivalóm.

- Mondd az első szót.

- Szerencse. - vágja rá azonnal.

- Múlandó. - szinte gondolkodás nélkül mondom ki.

- Véletlen.

- Nincs. - annyira elcsépelt szókapcsolat, hogy más eszembe se jut.

- Luxus.

- Felesleges. - azt hiszem, hogy a nagyanyám szokta mondogatni, hogy a „luxus

felesleges“.

88

- Gazdagság.

- Elérhetetlen. - a szó hallatán a szemben velem ülő Ádám jutott eszembe és az ő

gazdagsága. Csak nehezen tudom elképzelni, hogy nekem valaha ilyen életem lesz, mint neki.

- Önbizalom.

- Felfuvalkodott. - általában önteltnek szoktam látni azokat az embereket, akiknek túl

nagy az önbizalmuk. Én soha nem akartam ilyen lenni.

- Jólét.

- Kevés. - azért jutott ez az eszembe, mert egyszer hallottam a TV-ben, hogy ha a

szegény országokban élő emberek is „jólét“-ben élnének, akkor az a világ végét jelentené. Túl

nagy teher lenne pénzügyileg és környezetvédelmi szempontból is. Kifogynának a

nyersanyagok.

- Pénz.

- Nem boldogít. - azt hallottam, hogy a gazdag emberek általában boldogtalanok,

legalábbis ezzel szoktam nyugtatni magamat. Ádám családja első ránézésre nem tűnik

boldogtalannak.

- Mond még, ami erről eszedbe jut.

- A gazdagság elferdíti a jellemet. A pénzt nehéz megszerezni. A sok pénz

megszerzéséhez olyan képességek kellenek, amiknek én nem vagyok birtokában. Akiket én

gazdagnak látok, azok biztos okosabbak nálam, több tapasztalatuk van, jobban átlátják a

pénzügyi piacot, okos tanácsadóik vannak. Valakitől el kell, hogy vegyem ahhoz, hogy

hozzám jusson. Ha sok pénzem lenne, sohasem lehetnék biztos abban, hogy a pénzemért

szeretnek, vagy magamért. A sok pénz vonzza az olcsó nőket, akik csak a luxusra és a

kényelmes életre hajtanak. Ha túl sok pénzem lenne, biztos valaki rám szállna és megpróbálná

elvenni tőlem.

Ádám kényelmesen támaszkodik a fotel karfáján és engem néz.

- Mit gondolsz a válaszaidról? - kérdi érdeklődve.

- Hogy negatívak. De ugye nem azt akarod mondani, hogy csak ráhangolódom a gazdagság

frekvenciájára és már hullani is fognak a javak az ölembe?

- Valóban nem így működik, szerintem sem. - mosolyog.

- Szóval keményen meg kell dolgozni érte és ezzel már megint ott tartunk, ahol a part szakad!

- válaszolom diadalmasan, mintha ép most bizonyítottam volna megcáfolhatatlanul egy

bonyolult elméletet.

89

- „Segíts magadon, Isten is megsegít.“, állítja a mondás. Szükséges a cselekvés, mivel

materiális világban élünk, de nem mindegy, hogy mit teszel és hogyan. Ebben rejlik a

különbség.

- Szóval vannak jól jövedelmező szakmák és kevésbé jól jövedelmezőek. - vonom le a logikus

konklúziót.

- Miért akarod ilyen kicsire szabni a lehetőségeidet? Bármit csinálhatsz és bármi lehet

jövedelmező.

- Ezt már hallottam. - mondom csalódottan.

- Akkor itt az ideje komolyan venni. - válaszolja határozottan. - Képzeld el, hogy meg akarsz

szerezni egy nőt, akit kiszemeltél magadnak. Szerinted mennyi esély lenne arra, hogy

összejöjjetek, ha minden egyes alkalommal, amikor ránézel, az a gondolat futna végig az

agyadon, hogy „ha az ő pasija lennék, akkor tuti elferdülne a jellemem."?

- Szerintem nulla.

- Ugyanezt a jelzőt használtad az előbb a gazdagságra és a pénzre. Szerinted mennyi az esélye

hogy „összegyertek“ a pénzzel? A másik oldalon pedig az a kérdés áll, hogy elhiszed-e

magadról, hogy megérdemled őt. Ha elérhetetlen Istennőként látod őt, magadat pedig porban

csúszó koldusnak, akkor kétlem, hogy valaha leszáll hozzád az Olümposz hegy magaslataiból,

vagy te valaha felmerészkedsz az Ölümposzra.

- Milyenek a fotók? Tetszettek? – Jázmin gyengéden megérinti Ádám vállát, mikor a

háta mögé ér, és ezzel félbeszakítja a beszélgetésünket. Megérkezik anyám is.

- Még nem láttam őket. – fordul hátra és szeretetteljesen néz a felesége szemébe.

- Legalább akkor most megnézzük őket közösen. Hozhatok nektek valamit inni? – vált

témát Jázmin, hogy eleget tegyen házigazda kötelességeinek.

- Egy pohár vizet kérek. – válaszol azonnal anyám.

- András?

Jól esik a szájából hallani a nevemet. Nem tudom megmagyarázni miért, de mintha

megnőtt volna az értékem pusztán attól, hogy egy gyönyörű nő emlékszik a nevemre. Elég

gyerekes gondolat.

- Nekem is jó lesz a víz. Köszönöm. - rá sem ismerek a hangsúlyra, amivel ezt kimondtam.

Sokkal kedvesebb, mint ahogy valaha Rebekához szóltam. Mintha ennek a nőnek a

kisugárzása meg sem engedne másfajta hangsúlyt.

- És neked drágám? - kérdi meg végül Ádámtól is.

90

Megint elfog az irigység. Hihetetlennek tűnik, hogy két ember így tudjon viselkedni

egymással. Anyám és apám is jól megvannak, de azért kettőjük között soha nem láttam ilyen

szintű kommunikációt, mint ami előttem zajlik.

- Csatlakozom a vendégeinkhez. – mosolyog rá vissza Ádám.

Jázmin kecsesen elsétál a konyha felé. Nagy erőfeszítésembe telik, hogy letöröljem a

csodálatot az arcomról, amit a lénye láttán érzek. Nehezemre esik nem figyelni őt, miközben a

helyiségben mozog, de kínosan érzem magam ettől a „bámulástól”, úgyhogy inkább Ádám

laptopjára szegezem a tekintetemet, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet.

- Itt is vagyok. Kezdődhet a vetítés!

Jázmin poharakkal telirakott tálcával tér vissza hozzánk és óvatosan lerakja az asztal

közepére. A poharak csiszolt mintával díszítettek és épp rájuk esik a napfény. Gyönyörű

fényjáték alakul ki a falakon. Ádám felénk fordítja a laptop képernyőjét és elindítja a

képsorozatot, amit mindannyiuk dícsérő szavai kísérnek.

Iszonyatosan jól esik a dicséret, de még nem tudok szívből örülni neki. Olyan mintha nem is

rólam beszélnének, vagy mintha még nem érdemeltem volna ki.

- Támadt egy ötletem! – Jázmin arca sugárzik. - Mi lenne, ha csináltatnánk Andrással

egy családi fotó sorozatot a lakásban? És akkor nem csak az üres helyiségek lennének

megörökítve, hanem mi is. Persze csak akkor, ha András hajlandó megcsinálni. – zökken ki

kicsit a lelkesedéséből és rám néz. Hogy is utasíthatnék el egy ilyen kérést?

- Akkor két hét múlva találkozunk. – búcsúzik tőlem Ádám, miközben egyik kezével a

felesége derekát fogja, a másikkal pedig nyújtja felém. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a fotózás

minél előbb történjen meg.

- Itt leszek. – bólintok, és még utoljára visszanézek, mielőtt elindulnék az autó felé. Úgy

tűnik sikerült megszereznem az első klienseimet.

 

16.

Majdnem szívinfarktust kapok, amikor belemerülve a gondolataimba megcsörren mellettem a

telefonom. A kijelzőn Rebeka nevét látom. Holnapra beszéltünk meg találkozót nála, hogy

átbeszéljük az új helyzetünket.

- Ide tudsz most jönni hozzám? - visszafojtott a hangja. Hallom, hogy valami nincs rendben.

- Mi a baj?

- Csak gyere ide kérlek! - hallom, hogy a hangja a sírás határán van.

91

- Odamegyek, csak mond meg, hogy mi van. - tudni szeretném, még mielőtt én gyártanék

forgatókönyveket a fejemben, amik biztosan sokkal borulátóbbak, mint a valóság.

- Rosszul vagyok.

A vonal megszakad.

- Bassza meg! - szalad ki belőlem és azonnal felpattanok a székemről.

Idegességemben alig tudok a vezetésre koncentrálni és kishíján közúti balesetet okozok azzal,

ahogy kitolatok a felhajtónkról. Persze Rebeka lakása előtt nincs szabad parkoló, de ezúttal

nem érdekelnek a szabályok és leparkolok a mozgássérült helyre.

Rohanva teszem meg a rövid távolságot a bejárathoz. Miután elköltöztem, visszaadtam

Rebekának a kulcsokat, így most kénytelen vagyok becsengetni. Senki sem válaszol. Újra

csengetek. Nincs válasz.

A szemben velünk lakó házaspárt ismertem. Még kulcsot is cseréltünk egymás lakásához,

vészhelyzet esetére. Megkeresem a csengőjüket és becsengetek. Senki sem válaszol.

Találomra megnyomok egy másik csengőt.

- Ki az? - egy női hang szól bele a telefonba.

- Kortán Rebekához jöttem. Kérem, nyissa ki az ajtót. - mondom sietve.

- Itt nem lakik semmiféle Rebeka. - mondja a nő bizalmatlanul.

- A harmadik emeleten lakik.

- Akkor csengessen be hozzá. - válaszol a nő zordul és lecsapja a kagylót.

- Ostoba tyúk. - szalad ki belőlem, de tudom, hogy a nő már nem hallotta. Kiválasztok egy

másik csengőt.

- Tessék. - ismét egy női hang.

- Kortán Rebekához jöttem. A harmadik emeleten lakik, de most nem tud nekem ajtót nyitni.

Kérem, nyissa ki az ajtót.

- Pillanat. - a nőnek nincsenek felesleges kérdései, és egy másodperc múlva már rohanok is a

lépcsőházban felfelé, kettesével véve a lépcsőket.

Határozottan bekopogok többször az ajtón. Már megint ez a végtelen várakozás. Rátapasztom

a fülemet az ajtóra, hátha meghallom a közelgő lépteket, de semmi. Az ajtó mögött nem

hallok mozgást. Odalépek a csengőhöz és megnyomom. Semmi. Most mi legyen? Kétségbe

vagyok esve. Hogy jussak be? Az agyam lázasan keresi a megoldásokat. Kit hívjak fel? A

gondnokot? Azt sem tudom ki a gondnok. A rendőrséget? A mentőket? A kulcsos embert, aki

bármilyen zárat ki tud nyitni? Létezik egyáltalán ilyen foglalkozás? Fogalmam sincs.

Sohasem volt szükségem erre a szolgáltatásra. Egyáltalán Rebeka bent van? Lehet, hogy

92

rosszabbra fordult az állapota és bement a korházba, vagy valaki bevitte őt. Eltelt már vagy 20

perc, amíg ideértem.

Mit tegyek? Mit tegyek? kétségbeesetten fogom a fejemet és fel alá járkálok a folyosón.

Eldöntöm, hogy felhívom a segélyhívó számot. Talán ott tudnak tanácsot adni, vagy kijönnek,

vagy mit tudjam én. De mi is az? Soha nem kellet hívnom. 911? Nem. Azt csak a filmekben

szokták hívni. 112, 211 vagy 121? A legrosszabb érzés, hogy tudom, hogy tennem kellene

sürgősen valamit, ami eredményre vezet. Ehelyett itt állok és még a segélyhívó szám sem bír

az eszembe jutni.

Úgy döntök, hogy becsengetek a szomszédba. Azt már tudom, hogy a szemben lakó

szomszédok nincsenek otthon, de a harmadik lakásban talán valaki tartózkodik. Éppen

megérinteném a csengőt, amikor kinyílik a lift ajtó és ismerős hangot hallok meg. A szemben

lakó házaspárt pillantom meg, megrakodva táskákkal.

- András. Rég láttalak. - üdvözöl Szilvi mosolyogva.

- Rebekát hívott nemrég, hogy nincs jól, de nem nyitja ki az ajtót.

- Várj egy pillanatot, mindjárt hozom a kulcsotokat. - Szilvi odasiet az ajtóhoz és a nehéz

táskákat lerakja a földre.

- Tessék. Szólj ha kell segítség.

- Köszi.- válaszolom gyorsan és már lépek is oda az ajtóhoz, hogy végre bejussak. A kezeim

még mindig remegnek, alig bírok beletalálni a kulcslyukba.

Első pillantásra nem látom Rebekát a lakásban. Nincs mozgás. Cipőstül berohanok a

nappaliba. Rebeka a kanapé mellet ül a földön. A fejét és a felső testét a kanapéra hajtotta.

Úgy látom a szeme csukva.

- Mi van veled? - térdelek le mellé a földre és megérintem a hátát.

- Hányingerem van és nagyon szédülök. - válaszol, de nem nyitja ki a szemét. Hála az égnek,

hogy legalább magánál van.

- Bevigyelek a korházba? - simogatom közben a hátát, hátha ez valamit segít.

- Nem!

- Akkor a hálóba?

- Ne mozdíts meg! - mondja nagyon határozott hangon.

- Akkor csak hozok neked egy tálat, ha hánynod kellene, és egy pohár vizet.

Amint megissza a vizet, rögtön elkezd hányni. Még szerencse, hogy előzőleg az ölébe tettem

a tálat, amit a konyhában találtam. Valószínűleg nem fog örülni a választásomnak, de ez volt

a leggyorsabb megoldás. Látom rajta, hogy azonnal megkönnyebbül. A hóna alá csúsztatom a

93

kezemet és felsegítem őt a kanapéra. Pár perc múlva már alszik. Az előszobában végre

levetem a cipőmet és a hálóból kihozok egy takarót, amit ráterítek. A vészhelyzet sikeresen

elhárítva. Nagy megkönnyebbülés, hogy nincs komolyabb baja.

Leülök a fotelbe, és ahogy végignézek a könyvespolcon, egy könyv felkelti a

figyelmem. „Ha fáj, az nem szerelem.“ olvasom el a könyv borítóján a címet. Elég érdekesen

hangzik. Találomra felcsapom. A rövid szöveg arról szól, hogy a legfélelmetesebb lemondani

valami olyanról, amiről úgy érzünk, hogy szükségünk van rá. Ha ez a „valami“ például a

társunk, akkor minél jobban úgy érezzük, hogy szükségünk van rá, annál nehezebb kolonccá

válunk az ő nyakában és előbb – utóbb eltaszítjuk őt magunktól. Ha igazán fontos számunkra

a kapcsolat, akkor le tudunk mondani arról, amiről úgy érezzük, hogy szükségünk van rá.

A szöveg elgondolkoztat. Sokszor éreztem magamat koloncnak Rebeka nyakában.

Szuper nőnek láttam őt, aki mindenre képes. A fizetése túlszárnyalta az enyémet, mindig tudta

mit akar, és ezt el is tudta érni. Ő intézte a lakás megvételét, felújítását és berendezését is.

Nem mintha ki akart volna túrni ebből a tevékenységből, csak egy idő után feltűnt neki, hogy

nem tudok és talán nem is akarok bevonódni, és egyszerűbbnek érezte ezekután, hogy egyedül

intézzen mindent. Amit soha nem akartam meglátni, hogy mekkora szerepet játszott ebben

egyrészt a kényelmességem, másrészt a gigantikus méretű önbizalom hiányom. El sem bírtam

képzelni, hogy bármi érdemlegeset hozzá tudtam volna tenni a folyamathoz, ráadásul azt

fantáziáltam Rebekáról, és lehet hogy igazam is volt ebben, hogy úgyis mindent jobban tud

nálam ezen a téren, és úgyis lesöpörné, vagy minimum kijavítaná az én javaslataimat.

Jobbnak láttam bele se menni az ötleteim feltérképezésébe, időspórolásból. Ennek

következtében még inkább megerősödött bennem annak fantáziája, hogy képtelen vagyok az

élet alap kihívásainak teljesítésére, és logikus módon Rebeka vált a biztonságot adó,

mindenttudó kódexé. Ugyanúgy, mint az állásom, a kapcsolatunk is óriási biztonságot

jelentett számomra, amiből nem akartam kilépni. Elfelejtettem férfi lenni mellette, mert el

sem tudtam képzelni, azokat a gigantikus hősi erőket, amikkel rendelkeznem kellett volna,

hogy túlszárnyaljam őt és bizonyítsam rátermettségemet. Erre vágyott volna? Ezt soha nem

kérdeztem meg tőle.

- Jó reggelt. - női hangot hallok magam mellett. Először azt sem tudom, hol vagyok és

ki szólt hozzám. Egy pillanat múlva elkezdenek körvonalazódni a helyiségben lévő bútorok és

rájövök, hogy Rebeka lakásában vagyok. Ő a kanapén ül törökülésben és egy bögre gőzölgő

teát szorongat a kezében.

94

- Jó reggelt. - válaszolok rekedt hangon, bár még kora este van, de sikerült nekem is

elaludnom vele együtt. - Jobban vagy?

- Igen, sokkal jobban. - válaszolja vidáman. - Már reggel émelyegtem, de lementem a

közértbe, hátha a friss levegő jót tesz majd. Akkor lettem igazán rosszul, amikor beszálltam a

liftbe és elindult velem fel az emeletre. Kétlem, hogy be fogok szállni bármilyen liftbe a

közeljövőben. Alig bírtam kitántorogni belőle. Aztán, amint bejöttem az ajtón, elgyengültek a

lábaim és a földre estem. Ekkor hívtalak fel téged. Sajnálom, ha rád ijesztettem.

- Ahogy látod, túléltem. - válaszolom már teljesen éberen.

- Hogy jutottál be a lakásba?

- A szomszédoktól kértem el a kulcsot. Éppen hazajöttek.

- Mázli. - lerakja az asztalra a teát és odasétál a komódhoz. - Remélem nem fog

megismétlődni, de azért legyen nálad.

Visszaveszem tőle a kulcs csomómat, amit csak nemrég hagytam itt. Nem gondoltam volna,

hogy ilyen hamar visszakerül hozzám, de nem akarok megkockáztatni még egy ilyen

kálváriát, úgyhogy elfogadom.

- Te mire jutottál kettőnkkel és a babával kapcsolatban? - teszi fel ezt a fontos kérdést

már-már közömbös hangon, pedig biztos vagyok abban, hogy őt is nagyon komolyan

foglalkoztatja a kérdés.

- Kettőnkkel kapcsolatban nem tudtam dülőre jutni, de a mai délután kicsit elbillentette

mérleg nyelvét.

- Milyen irányba? - szegezi nekem a kérdés, ezúttal némi bizonytalansággal a

hangjában.

- Annak irányába, hogy talán jobb lenne ismét összeköltözni. - kezdem kicsit

bizonytalanul. - Nem akarom, hogy egyedül kelljen a terhességet végigcsinálnod, vagy hogy

ilyen pillanatokban, amilyen a mai volt egyedül maradj. Szeretnék neked segíteni, amiben

tudok.

- Ez jól hangzik, de ehhez nem kell feltétlenül összeköltöznünk. Látod, hogy ma is

meg tudtad oldani. - néz rám kétségekkel a szemében. - Én arra vagyok kíváncsi, hogy te mit

szeretnél, ha a megmentésem alól felmentelek. Jól vagyok, ha pedig épp nem vagyok jól,

akkor tudok kérni segítséget. Nem kellesz testőrnek.

- Úgy érzem, hogy ha már szülőkké váltunk, akkor megpróbálhatnánk megint együtt.

- Szülőtársak lehetünk úgy is, hogy külön életet élünk, és megegyezünk a

kötelességeink felosztásán. Ez sem elég jó indok nekem az összejövésre. Csak akkor

költözöm össze veled, és leszek veled párkapcsolatban, ha miattam akarnád ezt. Ha én mint

95

nő kellek neked elsősorban. Az, hogy történetesen a gyereked anyja is vagyok csak

másodlagos. - válaszolja teljesen nyugodt hangon.

- Ezen a ponton már elég nehéz megkülönböztetni a kettőt, hiszen mindkettő vagy

egyszerre.

- Látod? Ez a baj. Szeretném, hogy megkülönböztesd. - magyarázza. - Jó veled a szex.

Amióta szakítottunk kifejezetten jó. Értékelem, hogy segíteni akarsz és felelős szülőtárs lenni.

Közösen hoztuk össze, közösen vállaljuk érte a felelősséget, ezt én is így gondolom. Nem

akarok összejönni veled csak a gyerek miatt, de azt szeretném, hogy aktívan az életében

legyél te is. Nekem egyelőre jó az, ahogy eddig voltunk egymással. Csábító, hogy ideköltözz,

de csak akkor lépném ezt meg, ha megtaláljuk egymás felé az utat, mint nő és férfi, akik

együtt képzelik leélni az életüket. Másként nem.

- És mi van, ha nem csak ez a verzió létezik? - vetem fel. - Miért ne lakhatnánk együtt

egy sajátos megállapodásban, ami nekünk jó?

- Majd ha véletlenül úgy alakul, hogy más nővel szeretnél lenni, vagy én egy másik

férfival, akkor kimenőt adunk egymásnak? Vagy mi? - kérdi teljesen szkeptikusan.

- Ha jól értelek, akkor ennek nem áll fenn a veszélye jelen pillanatban. Ezt nem kell

most megoldanunk.

Végül ismét nem egyeztünk meg semmi konkrétban. Nem szögeztük le, de nem is vetettük el

az összeköltözés ötletét. Továbbra is lebegtünk a lehetőségek között.

17.

-   András! Készen vagyok, felőlem indulhatunk. – kiállt a húgom a konyhából. Úgy mondja

ezt a mondatot, mintha ő várt volna rám egész eddig. Rábeszéltem őt és a barátját Zsoltit,

hogy álljanak modellt nekem. Úgyis állandóan panaszkodik arra, hogy nincs egy normális

fotó kettőjükről. A helyszínt a húgom választotta, egy tanya nem messze a várostól, ahová

lovagolni járt pár évvel ezelőtt. A tulajdonos egy idősebb házaspár, akikkel még nem

találkoztam, de tudom, hogy Orsi nagyon szereti őket.

-   Már fél órával ezelőtt is készen voltam. – válaszolom ingerülten. Még véletlenül sem

mozdulok meg, mert tudom, hogy a „készen vagyok” nem minden esetben jelenti azt, hogy

azonnal el is fogunk indulni. Majd ha az előszobában a cipőjét veszi, elhiszem, hogy tényleg

indulunk.

-   Hogy telnek a napjaid? – Zsolti lazán mellém zuhan a kanapéra. Látom ebből

egyhamar tényleg nem lesz indulás. Szimpatikus fazon, amolyan „jó gyerek” forma.

96

Valamivel alacsonyabb nálam, van rajta néhány felesleges kiló, de szeret biciklizni és ezzel a

hobbyval kordában tartja a testét. A szemei lefelé görbülnek egy picit, és az arcán a sűrű sötét

szemöldök dominál leginkább. Még nem láttam szakállal vagy bajusszal, mert általában

gondosan megborotválkozik.

-   Jól. Nem panaszkodom. – válaszolok ugyanolyan neutrálisan, mint ahogy ő feltette

a kérdést. -   Kigondoltátok, hogy milyen fotókat szeretnétek?

-   Ez Orsi területe. Mondta, hogy lesz ez a fotózás és én beleegyeztem. – tényleg egy

igazi jó gyerek. Már-már kezdem megsajnálni, hogy a húgom  mellett van. Szerintem Orsinak

elég nehéz természete van, amit a fejébe vesz, abból nem enged, amíg véghez nem viszi, de

azért látom azt is, hogy Zsolti sokat lágyított a természetén.

-   A húgommal nem érdemes vitatkozni.

-   Őt is meg lehet győzni. – válaszolja mosolyogva.

-   Mi van srácok? Leragadtatok? – Orsi hátulról lép oda a kanapéhoz és átkarolja

Zsolti nyakát. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőjüknek ő választotta a ruházatát, mert

teljesen összehangoltak színben és stílusban is.

-   Rád várunk, édesem. – válaszolja Zsolti kedves hangon. Sikerült neki egy kis iróniát is

csempészni a hangjába, amiből érezni, hogy nem annyira elveszett, mint amilyennek

gondolom őt.

Elhagyjuk a várost és végighaladunk a legközelebbi kis falucskán. Már jártam itt párszor, de a

tanyáról nem tudtam. Az utolsó ház után mindkét oldalon már csak a földek terülnek el.

Jobbra kanyarodunk és a szépen leaszfaltozott utat kavicsos út váltja fel. A bal oldalunkon

kisvártatva fehér fakerítés jelenik meg, ami körbevesz egy elég nagy területet. A füves terület

egyik részén birkák legelésznek és sétálgatnak, a másik részen lovak legelnek. A távolban egy

egyszerű fa tákolmány áll, talán ott vannak az istállók, amik mellett óriási szalma bálák

sorakoznak egy fa fedél alatt. A látványtól azonnal megszáll a béke és nyugalom.

Végigzötykölődünk a kavicsos úton és balra fordulunk. Egy házat látok meg, amit eddig

eltakartak a fák.

  A ház mesébe illő. A teljesen fehér falra ügyes kezek díszes mintákat festettek. Az egész

bejárati ajtót egy érdekes indás minta keretezi, ugyanúgy, ahogy az ablakokat is. Gyönyörűen

néz ki.  A legszebb a nádtető, ami az egész háznak egy természetes és barátságos hangulatot

kölcsönöz.

-   A tulajdonosok tudnak arról, hogy jövünk? – kezdek kicsit aggódni, mert a lovakon és

birkákon kívül egy árva lelket sem látok sehol.

97

-   Igen. Tízre mondtam nekik. – válaszol Orsi könnyedén.

-   Na, jó, de most fél tizenegy van. – pillantok rá gyorsan az órámra.

-   Nyugi. Úgyis otthon vannak egész nap.

Az ajtón való kopogásra jó ideig senki sem válaszol. Orsi ismét bekopog.

-   Sziasztok! Már azt hittük, hogy mégsem jöttök! – ötvenöt év körüli nő nyit ajtót piros

kockás bő ingben és szűk fekete lovagló nadrágban.

-   Csókolom Edit néni! Elnézést a késésért.

-  Semmi gond, legyetek üdvözölve. Benti fotókat is szeretnétek csinálni? Mert nyugodtan

lehet azt is. – a nő hangvétele végtelenül kedves és barátságos.

-   Igazából csak kinti fotókra gondoltunk, de lehet, hogy jó lenne pár bentit is készíteni. Mit

szólsz hozzá? – Orsi hátrapillant rám.

-   Nem akarom zavarni önöket.– szabadkozom, mert olyan érzésem van, mintha a

legbelsőbb magánéletükbe akarnék betörni.

-   Egyáltalán nem zavartok! Gyertek be, nézzétek meg, aztán ha megfelel, akkor nyugodtan

fotózhattok itt is. Én úgy is megyek ki az állatokhoz, Gergő pedig a műhelyben dolgozik. –

kitárja az ajtót még szélesebbre és beenged minket a házba.

-   Gergő bácsi megint farag valamit? – kérdi Orsi kíváncsian.

-   Igen, már napok óta alig látom őt. Ha egyszer elkapja a hév, akkor alig lehet elrángatni őt

a munkától.

-   El is felejtettem bemutatni a többieket. Ez itt a bátyám András és ő Zsolti, a barátom. -

fordul felénk Orsi, hogy bepótolja az elmaradt társasági gesztust.

-   Nagyon örülök. – a nő kézszorítása erős és határozott. Érződik, hogy nem hímzéssel tölti

a napjait, hanem fizikai munkát is végez.

Az aránylag pici előszobából egy tágas helyiségbe vezet át minket. A velünk szemben lévő fal

szinte teljes mértékben ablakozott, így tökéletesen látjuk a kis erdőt a ház mögött és a

földeket. Az ablakon keresztül megpillantok egy kemencét is az udvaron. A konyha és a

nappali egybe nyílnak. Szinte minden fából van. Fa padló, fa gerendák a mennyezeten, fa

támasztó oszlopok és fa bútorok.

-   Ez lenyűgöző. – mondja ki mindegyikünk helyett Zsolti.

-   Szinte mindent a férjem készített. – válaszol Edit néni szerényen.

A helyszín tökéletes a fotózáshoz. A nagy ablakok rengeteg fényt engednek be.

-   Mindent? – szalad ki a számon.

-   Igen, mindent. – mosolyog Edit néni.

-   Ez hihetetlen!

98

Közelebb megyek az egyik alacsony komódhoz és végigsimítom a kezemmel. Teljesen más

érzés, mint végig simítani egy tömeggyártott bútordarabot. Mintha érezném a lelkét és a sok

munkaórát, amit a mester a fa megmunkálásával töltött.

– Eladásra is gyárt bútorokat?

-   Néhányat már csinált megrendelésre is, de ez inkább hobby a számára. A legtöbb

munkája itt van a házunkban. Minden szobába ő készítette a bútort. De most már magatokra is

hagylak titeket. Érezzétek magatokat otthon.

-   Köszönjük szépen Edit néni, megpróbálunk gyorsak lenni. – válaszol mosolyogva Orsi.

-   A jó munkához idő kell. Maradjatok, ameddig kell, drágáim. – őszintén mosolyog és

sarkon fordul.

A faragott bútorok és a sok fa gyönyörű háttérként szolgálnak a fotókhoz. Már fotózás közben

érzékelem, hogy Orsinak tetszeni fog a végeredmény. Bár az elején kicsit feszültek

mindketten, hamar ellazulnak és utána már jó hangulatban telik a fotózás. Kimegyünk az

udvarra is és készítek fotókat a lovakkal is a háttérben. Mesés környezet. Amikor érkeztünk

még sütött a nap, de most, két órával később már kezdenek gyülekezni a felhők. Viszont a

természet tökéletes háttérnek szolgál így is. Hála a sötét felhős égboltnak minden szín

harsányabb, hangsúlyosabb, világítóbb.

-   Csinálnék pár fotót a fehér kerítéssel. Üljetek fel rá. - adom ki az utasítást.  

A felettünk lévő ég fele teljesen sötét, a nehéz felhők csordultig megteltek vízzel. Az ég másik

fele világoskék és könnyűcske fehér felhők tarkítják. A felhők az egyik oldalon árnyékot

vetnek a földre, a másik oldalon pedig áteresztik a szikrázó napsütést. Mintha csak egy profin

előkészített stúdióban lennénk most, ahol szakértők biztosítják a világítást.

A földek, a zöld mező, a lovak és a birkák mintha csak egy festményen lennének és

nem is a való világban. A fehér, kicsit kopott kerítés szinte világít. A jól bevált pózok mellé

összejön néhány különleges is, mivel a lovak rövid időn belül kíváncsian odajönnek hozzánk

és megnézik, hogy mi ez a nagy felhajtás. Valószínűleg hozzá vannak szokva a látogatókhoz,

mert egyáltalán nem félnek.

- Rám csöppent valami! – kiállt fel Orsi és letörli az arcát.

- Biztos leköpött a ló. - Zsolti már megint a teljesen praktikus oldalról közelíti meg a

történéseket.

- Nem köpött le. A lovak amúgy sem köpdösnek, maximum megnyalnak. – válaszolja

ingerültem Orsi, hogy nem vették őt komolyan.

99

Rám még egyelőre nem csöppent semmi sem, ezért elhatározom, hogy még készítek pár

utolsó fotót. Nem tudom mikor lesz ismét esélyem ilyen gyönyörű környezetben fotózni.

- Most nézzetek mindketten hátra. – utasítom őket, de érzem, hogy most már nekem is a

fejemre csöppent valami. Ideje lenne elindulnunk visszafelé, mert mindjárt elered az eső.

- Utolsó fotó. Nézzetek ide rám. – amint kimondom, óriási cseppek kezdenek el hullani az

égből. Orsi azonnal elengedi Zsoltit és felsikolt. Mindketten védekezően összehúzzák a

nyakukat és nekiiramodnak a futásnak. Tudom, hogy féltenem kellene a gépemet a víztől, de

ezt nem hagyhatom ki. Még párat kattintok, mielőtt a gépet elrejteném az ingem alá és

reménykedem benne, hogy sikerült elkapnom a meglepetés pillanatát mindkettőjük arcán,

amikor eleredt az eső.

Pár másodpercen belül olyan zuhé kerekedik, mintha valaki megnyitotta volna az

égben a csapot. Fejvesztve futunk mind a hárman az autó felé, de amikor közel érünk egy

hangot hallok az eső zuhogásán keresztül.

-   Erre gyertek! Gyorsan! – Edit néni az ajtóból kiabál nekünk. Orsi fut be elsőnek, utána

Zsolti és végül én is megérkezem.

-   Még épp időben! Gyertek. Éppen megmelegítettem az ebédet. Úgy főztem, hogy jusson

nektek is. - teszi hozzá Edit néni, amikor látja, hogy kicsit hezitálunk a meghívás

elfogadásában. Végül mindhárman nekiállunk levetni a cipőinket és követjük őt az étkezőbe.

Az étkező asztal olyan masszívnak és nehéznek néz ki, hogy szerintem négyen sem bírnánk

megemelni. Hat szék veszi körül, mindegyiknek szép virágos minta díszíti a háttámláját és

egy szívecske formájú nyílás. Kint a fák hajladoznak a súlyos esőfüggöny alatt, amit

tökéletesen látni a nagy ablakokon keresztül, mint egy mozifilmben.

-   Legyetek üdvözölve nálunk! – szólal meg egy mély hang nem messze tőlünk. Egy férfi

érkezik be a házba a hátsó bejáraton keresztül, ami valószínűleg a műhelybe vezet.- Így

elment az idő? Már végeztettek is?

-   Behajtott minket az eső. – válaszol vidáman Orsi.

A férfi ruhája kifakult és különböző művészi elemek díszítik – festék foltok, szakadások és

varratok, azokon a helyeken, ahol már valószínűleg Edit néni próbálta helyrehozni a károkat.

A nagy asztal előnye, hogy elfér rajta a teljes vasárnapi menü a levestől egészen a desszertig.

Tetszik, hogy Edit néni nem ugrál fel az asztaltól és nem akar további dolgokat sürgősen

behozni, miközben már mindenki belekezdett az ebédbe.

-   Gyönyörűek a bútorok. A felesége mondta, hogy ez mind a maga munkája. – szólalok

meg két falat között.

100

-   Ugyan. Semmiség. Csak szórakozásból csinálom. – válaszolja vállát megvonva Gergő

bácsi.

-   Jó lenne, ha én is csak úgy szórakozásból tudnék ilyesmit csinálni. – pillantok oldalra, az

egyik komódra, ami nem messze tőlünk áll.

-   Mi gátol meg ebben? – a kérdése meglep. Hirtelen nem is tudom, mit válaszoljak rá, de

látom rajta, hogy komolyan gondolja és várja a válaszomat. Itt-ott mély barázdák látszanak az

arcán, amitől olyan érzésem van, hogy irtózatosan bölcs és tapasztalt. Majdnem olyan, mint

Yoda a Csillagok háborújából, csak kicsit magasabb kiadásban.

-   Nem is tudom. Például az, hogy nem tudok ilyesmit csinálni.

-   Na, jó. De mi gátol meg abban, hogy nekikezdj egy bútordarabnak, ha ez a vágyad? –

még mindig nem értem a kérdést. A többiek alig figyelnek kettőnkre, annyira el vannak

foglalva az evéssel meg annak a megbeszélésével, hogy milyen itt lakni a nagy semmi

közepén. Gergő bácsi kitartóan figyel rám, hogy mit fogok válaszolni.

-   Hogy nem tudok bútorokat gyártani és faragni sem. – ismétlem meg megint a válaszomat.

Talán nem értette az előbb, vagy nem hallotta jól és ezért kérdezte meg újból.

-   De mi gátol meg abban, hogy nekikezdj egy bútordarabnak? – már megint hajszál

pontosan elismétli a kérdést. Azt várja, hogy egyszer csak megvilágosodom és kibököm a

helyes választ? Már csak az hiányzik, hogy a következő nekifutásra kibetűzze a kérdést, hátha

úgy jobban megértem.

-   Valószínűleg nem értem a kérdést. – ismerem be, mielőtt megint elismételném az előző

válaszomat.

-   Szerinted én hogyan csináltam az első bútordarabomat?

-   Nem tudom. Gondolom kitanulta ezt a mesterséget valakitől, aztán nekiállt és

megcsinálta.

-  Most már világos, hogy miért nem értetted a kérdésemet. – mosolyodik el ismét és

félrerakja a tányérját, hogy nekilásson a második fogásnak. - Azt gondolod, hogy valaki

másnak kell ezt neked megtanítani, és utána talán nekifogsz.

-   Azt feltételezem, hogy vannak fortélyok és munkamentek amiket jó lenne követni és

buktatók, amiket jó lenne elkerülni. Ezeket jó megtanulni egy szakembertől. - folytatom az

okfejtésemet.

-   Igen. De mi gátol meg abban, hogy nekikezdj egy bútordarabnak, ha ez a vágyad? – nem

tudom hirtelen, hogy elkezdjek-e kínomban nevetni, vagy feldühödjek. Már megint itt

tartunk? Végül a mérleg az ingerültség felé billen.

-   Semmi. – mondom beletörődően.

101

-   Na, végre. Azért mégiscsak sikerült rájönnöd. – bólint egyet és jóízűen folytatja tovább az

evést.

Semmi sem gátol abban, hogy legyártsak egy bútordarabot? Végül is igaza van. Tényleg

semmi kézzel fogható nem gátol, maximum az a hiedelmem, hogy nem vagyok rá képes.

Biztos, hogy nem lenne egyszerű a start, de nem lehetetlen. Hiszen nem kell mindjárt első

nekifutásra egy olyan remekműnek kikerülni a kezeim közül, mint amilyeneket itt látok.

Ennél a gondolatnál rögtön bekapcsol az ellenérv: Nincs se idő, se elég forrás ahhoz, hogy

kísérletezzek, biztosra kell menni. Eddig nem is tűnt fel, hogy mennyire erősen az elmémben

fészkel ez a hiedelem. Valahol mélyen azt várom el magamtól, hogy kezembe adnak  egy

vésőt és Dávid szobra kerül ki a kezeim közül.

-   Tudod mi történt az első székkel, amit elkészítettem?  - kérdi vidáman Gergő bácsi,

mintha csak hallaná a gondolataimat.

Megrázom a fejemet.

- Szétesett. A nagybácsim alatt! És a második székkel, amit elkészítettem?

-   Szétesett? – kezd kibontakozni bennem egy másik kép róla, egy teljesen eltérő attól,

amilyennek eddig láttam őt. Ha találkozunk egy emberrel, aki mestere a szakmájának, annyira

belefeledkezünk abba, amit csinál, hogy meg sem fordul a fejünkben, hogy ő is egykor kezdő

volt és követett el bakikat.

-   Nem. Mert tanultam az elsőből és megtaláltam a hibát. - válaszolja diadalmasan. -

Szerelem volt első látásra az asztalos szakma. Nagyon sok mindent magamtól tanultam meg,

sokat kérdezősködtem, és inaskodtam is mesterek mellett. Szenvedéllyel kell nekiállni,

vásárra vinni az egész lényedet, és akkor nagy csodákat leszel képes létrehozni. Gyere,

megmutatom a műhelyt.

Zsolti, Orsi és Edit néni átvonultak a konyhába elpakolni a koszos edényeket, mi ketten Gergő

bácsival pedig átmegyünk a műhelybe. Kicsi helyiségben találom magamat, telis – tele

zsúfolva szerszámokkal, különböző méretű fadarabokkal. Mindenhol fűrészport és forgácsot

látok. Azonnal beleszeretek a műhely hangulatába.

– Nem fáj a szíve az elkészített tárgyak után, amiket valaki másnak ad? - kérdem

végigsimítva a kezemmel egy félig kész komódot.

-   Nem. – mosolyog Gergő bácsi és úgy látom, jól mulat a kérdésemen.

-   Mindig bízom abban, hogy az elkészített tárgyak örömet fognak okozni annak, akinek

készítem őket. Jobban fájna a szívem, ha csak porosodnának valahol a sarokban.

-   András! Indulunk! – hallom Orsi hangját.

-   Szívesen látlak máskor is. - néz rám barátságosan Gergő bácsi.

102

Melegség önti el a szívemet. Kezet fogunk és kilépek a varázslatos műhelyből azzal az

érzéssel, hogy talán nem most voltam itt utoljára. Ebben a házban azt érzem, hogy minden

lehetséges, csak neki kell kezdeni a megvalósításnak.

Mindketten kikísérnek bennünket és miközben az ajtóban állnak és integetnek, a régi mesék

jutnak az eszembe, amelyikekben az anyóka és apóka egy mesebeli kis házikó ajtajában

állnak és integetnek az útnak induló gyerekeknek. Gergő bácsi a derekánál öleli Edit nénit, és

amikor Zsolti megfordul az autóval és elindulunk hazafelé, látom, hogy mindketten leültek a

padra, ami a ház előtt áll, és néznek a távolba. Még vetek egy utolsó pillantást a legelésző

lovakra, akik kíváncsian megemelik egy pillanatra a fejüket, amikor az autó elgurul mellettük.

Aztán minden visszatér a csendes békességbe és a mesevilágba.  

18.

Hazaérve indíttatást érzek arra, hogy kipróbáljam Gergő bácsi tanácsát. Izgalom fog

el, amikor belegondolok, hogy nekikezdek a kísérletezésnek. Pont ugyanolyan érzés, mint

amikor titokban anyám naplóját olvastam a gardróbban. A nap végére megszületik a pontos

méretekkel ellátott tervrajzom az első nagy műről, egy asztalról.

Máig tisztán emlékszem nagyapám műhelyében megélt élményeimre, aki szinte

bármit meg tudott javítani. Nem szabadott bemennünk a műhelybe nélküle, ezért néha

titokban osontam be, amikor nagyapám épp nem volt otthon, nagyanyám pedig mással

foglalatoskodott. A műhely kilincsére és tapintására is pontosan emlékszem. Fekete

műanyagból készült ócska darab volt, de ez jelentette a belépőt egy másik világba. A

műhelybe csak egy kis ablakon jutott be némi fény, amit tovább gyengített az ablakra

rárakódott sokéves kosz. Ettől a sejtelmes fénytől még titokzatosabb volt minden, még

nagyobbak a szerszámok és még áthatóbb a festék szaga. Általában csak álltam a műhely

közepén, és egyesével néztem végig minden egyes szerszámon. Nem mertem hozzájuk érni,

nehogy később valaki észrevegye, hogy bent jártam, de élénk fantáziámban számtalan

helyzetet képzeltem el, amikben használták őket. Miután nagyapám meghalt, már senki sem

tiltotta meg, hogy a műhelybe menjünk, és a szerszámokat használjuk, de nem tettük. Addigra

tinédzser lettem, és már nem érdekelt a faragás és szögelés, és ritkábban is jártam a

nagymamámat meglátogatni. Megszűnt a műhelyben való ábrándozás arról, hogy egyszer

majd készítek valamit azokkal a szerszámokkal, amik a falon lógnak.

103

Gergő bácsival való találkozás ismét felébresztette bennem a vágyat, hogy visszatérjek

ebbn az izgalmas világba. Muszáj visszamennem a műhelybe, mert otthagytam valami nagyon

értékeset, a gyerekkori lelkesedésemet.

Nagyanyám meglepetten néz rám, amikor megérkezem, de nem kérdezősködik. Őszintén örül

annak, hogy lát engem. Az öregség meggörbítette a hátát és mintha össze is nyomta volna,

mert az aprócska teste még apróbbnak tűnik, mint amilyenre a legutóbbi alkalomról

emlékszem. A fehér haját mindig gondosan elrejti a fejkendő alá. Lehajolok, hogy puszit

tudjak az arcára. A nagyim nem ismeri a pihenést. Számára a semmittevés igazi büntetés, és

nem is tudom elképzelni, hogy mit csinálna, ha nem tudna dolgozni. Nincs ellenvetése, hogy a

műhelyben szétnézzek és időt töltsek ott. Sőt, úgy látom örül annak, hogy maradok egy ideig,

és rögtön fel is ajánlja, hogy főz valamit. Nem ellenkezem. Nagyanyám főztje isteni.

A műhelyben megállt az idő. Minden pókhálós, amerre csak nézek és az egerekre

inkább nem is merek gondolni.  Érdekes, hogy az illat egyáltalán nem változott. Ugyanolyan,

mint amilyenre gyerekkoromból emlékszem, ami egy szempillantás alatt visszahozza azt az

életérzést, amit akkor éreztem. A felfedezés vágyát, a tettvágyat, és az elhatározásomat, hogy

megvalósítom az álmaimat, bármibe is kerüljön. Jó kis időutazás a műhelyben lenni és arra

gondolni, hogy mennyi mindent készített itt el nagyapám a saját kezével. Valóban lehetne

belőlem asztalos is, ha ezt szeretném. Kicsit távol áll az egyetemi végzetségemtől, de miért ne

nyergelhetnék át valami teljesen másra?

- Andris, kész a vacsora! - szakít ki a gondolkodásomból nagyi hangja.

A szervezetem azonnal reagál az információra, hogy étel van a közelben. Máris összefut a

nyál a számban. Nincs még egy olyan hely a földön, mint a nagyszülők háza. Azokban a

házakban minden tárgy hosszan tudna mesélni a vitákról és kibékülésekről, a küzdelmekről és

kis győzelmekről, a szép pillanatokról és az idő múlásáról. Minderre emlékeztet a kopott

festék a konyha kredencen, a lekopott zománcú edények, hajszál repedésekkel átszőtt

tányérok.

- Olyan levest, mint te senki más nem tud főzni! - lelkesedem az első falat után.

- Ugyan… - legyint a kezével és már fordul is vissza sparhelthez, hogy előhúzza belőle a

lepényt.

Gyerekkorunkban mindig dupla annyi tepsivel kellet neki lepényt sütni, mint amennyit

ebédre szeretett volna felszolgálni, mert egyet mindig elpusztítottunk még mielőtt a lepény az

asztalra került volna. Ha mama süt, abban benne van a lelke is és a sok-sok évnyi

104

élettapasztalat. Hallottam már sok mindent az egészséges táplálkozás alapjairól, de erről az

ételről egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne lenne tápláló és egészséges.

Két tányér levest bírok magamba gyűrni és elpusztítom a fél tepsi lepényt is hozzá, de

a többi meghaladja az erőmet.

- Andráskám. Egyél még! – tudtam, hogy ezt a mondatot nem fogom megúszni. Mindegy,

hogy mennyit eszem, az sohasem elég.

Még egy ideig némán ülök a széken és nézek kifelé az ablakon arra az udvarra, ahol minden

megy a saját útján és valahogy minden a helyén van. A tyúkok boldogan kapirgálnak az

elkerített udvaron és egyáltalán semmi más nem érdekli őket, csak az, hogy megtalálják az

aznapi élelmet. Nem tudják, hogy egy nap levesbe fognak kerülni, vagy ha tudják is, egészen

addig nem aggasztja őket a téma, amíg mamám nem kapja fel őket a hóna alá. A fekete

macska, amit mamám mindig csak „Ciccccc”-nek szólít, lustán heverészik a padon. A

madarak a szőlő lugason ücsörögnek és énekelnek, majd tovább repülnek és jönnek helyettük

újak. Nem hallom az autók és a város zaját. Itt minden rendben van, minden a helyén van.

A megmaradt ételt a nagyim elcsomagolja és erősködik, hogy vigyem haza

magammal. Egy ponton feladom az ellenállást és szófogadóan kézbe veszek mindent, amit ad

nekem. Még a kis aprópénzt is, amit ennyi évesen is fagyira ad nekem a zsebembe

csúsztatom. Amikor elindulok az autóval, egészen addig látom őt a kapuban állni, amíg nem

kanyarodom le az utca végén.

A nagyimnál mindig elgondolkodom azon, hogy milyen jó lenne visszatérni a régi

életmódhoz, a föld közelében lenni, a kertben dolgozni és fizikai munkát végezni. Sajnos ez

az élet csak a távolból tűnik vonzónak, mert amint ténylegesen neki kell látni a kapálásnak

vagy ásásnak, azonnal elmegy tőle rendszerint a kedvem. Végül is még mindig a földből

kapjuk az élelmet, csak éppen nem a két kezünkkel kell megküzdenünk érte, hanem gépek

teszik meg helyettünk. Évezredek óta semmi sem változott, csak annyi, hogy már nem

közvetlen testközelből tapasztaljuk meg a földdel való kapcsolatot, hanem magától

értetődőnek vesszük, hogy az élelmiszer egyszerűen csak van. Ott terem a szupermarketek

polcain és senkit az égadta világon nem érdekel, hogy hogyan került oda. A nagyinál töltött

pillanatokban viszont elgondolkodom azon, hogy talán mégis csak jó lenne részt venni ebben

a körforgásban, és olyan zöldségből főzni, amit én magam termeltem meg. Tisztán el tudom

képzelni ezt az életet is, de mégis távolinak érződik. Nem érem el, az üvegfalon túl van ez is,

és hiába látom, az áttörhetetlennek érződő üvegfal elválaszt tőle.

      

105

19.

Az éjjel Rebekával álmodtam. Osztálykiránduláson vettem részt és a többi

osztálytársammal együtt vágtunk neki egy óriási épület megnézésének. Rengeteg egymásba

torkolló folyosón sétáltunk végig, mintha egy óriás labirintusból próbáltuk volna megtalálni a

kiutat. Sok lépcsőt és különböző méretű helyiségeket is láttam. Az egyik viszonylag széles

lépcső középén megláttam Rebekát. Észrevett engem, de nem mozdult meg. Jobbra tőle az

ismerőseim álltak. Úgy tettek, mintha csak csevegnének egymás között, de igazából tudtam,

hogy mindenki a szeme sarkából figyeli a történéseket és kíváncsian várja a kimenetelt.

Jobbra tőlük egy másik csoport ácsorgott. Öltönyös férfiak és kosztümös nők, akiket rögtön

beazonosítottam Rebeka ismerőseinek. Mind ügyvédnek tűnt. Rebekán tartották a szemüket,

de azért figyeltek arra, hogy ez a vizslatásuk ne legyen túlságosan feltűnő. Először nem

mertem odamenni Rebekához. Gondoltam, nem akar velem lenni, és az álmomban is tisztában

voltam azzal, hogy nem vagyunk egy pár. Aztán mégis valamilyen oknál fogva közelebb

mentem hozzá. Gondoltam megkockáztatom és megnézem, hogy mi történik. Amint a

közelébe értem, éreztem, hogy megölelhetem őt, mert nem fog ellenkezni. Ott a lépcső

közepén, mindenki szeme láttára szorosan és hosszan megöleltük egymást. Szinte éreztem

magamon mindkét csoport fürkésző tekintetét. Bizsergető és egyben megnyugtató érzés járta

át az egész testemet Rebeka érintésétől. Aztán váratlanul elhúzta magát tőlem és azt mondta,

hogy „Uralkodnom kell az érzelmeimen, és ha te a közelben vagy, akkor ezt nem tudom

megtenni.”  Erre én nagy bölcsen azt válaszoltam „Soha sem fogsz tudni uralkodni az

érzéseiden, inkább próbáld őket a szövetségeseddé tenni.” Nem méltatta válaszra ezt a

bölcseletemet, csak elfordult és csatlakozott az ügyvédek csoportjához. Ezután nem méltatott

engem figyelmével. Úgy tűnt eljátszottam a bizalmát.

Az álombéli barangolásnak a labirintusos épületben az épület tornya volt a cél.

Pontosan tudtam, hogy Rebeka el tudna engem oda vezetni. Szerettem volna feljutni, tudtam,

hogy az osztálytársaimnak fogalmuk sincs arról, hogy hol van ez a torony, de ami a

legrosszabb, nem is vágytak rá, hogy feljussanak oda. Rebeka elveszítésével elveszítettem a

toronyba való feljutás lehetőségét is. Nagyon fájdalmasan érintett ez a veszteség. Elindultam

visszafelé, hogy megtaláljam a kiutat az épületből, de az álmom hátralévő része csak

bolyongásról szólt. Végigmentem sok folyosón, lépcsőkön mentem lefelé és felfelé, de nem

voltam képes megtalálni az épület kijáratát. Végül ráakadtam egy másik csoportra, és bár

idegennek éreztem magam közöttük, mégis megnyugtatóan hatott annak tudata, hogy legalább

már nem vagyok egyedül elveszve, hanem közösen velük.

106

Csak fekszem az ágyamon nyitott szemekkel és a plafont bámulom, mert ébredés után

sem tudom elengedni az álmot. Becsukom a szememet és egyszerűen odaképzelem magamat

vissza az álomba. Minden ugyanúgy néz ki, és ugyanazt teszem. Eszembe jut, hogy egyszer

Kriszta azt mondta, hogy minden szereplő az álomban lényegében én vagyok, ezért helyet

cserélek Rebekával, és végignézem az álmot az ő szemszögéből.

Ácsorgok a lépcsőn, és amikor oldalra nézek, meglátom Andrást. A szívem

hevesebben kezd el verni. Szeretném, hogy odajöjjön hozzám, de tudatában vagyok annak,

hogy nem vagyunk együtt. Bízom abban, hogy ő megteszi az első lépést, vagy legalább

valamilyen jelzést ad nekem, hogy közelebb mehetek hozzá. Megkönnyebbülök, amikor

látom elindul felém. Megöleljük egymást, és én végtelenül boldog vagyok, hogy végre

egymásra találtunk. Aztán kimondom a jól ismert mondatot „Uralkodnom kell az

érzelmeimen, és ha te a közelben vagy, akkor ezt nem tudom megtenni.”

Tisztán emlékszem, hogy mit jelentett számomra ez a mondat, amikor a saját

bőrömben voltam. Az én szemszögemből ez elutasításnak érződött. Gyávának láttam Rebekát,

hogy megfutamodik a saját érzései elől. A jól öltözött öltönyös fickókat választotta helyettem.

Rebeka bőrébe bújva a mondatnak teljesen más a jelentése. Azért mondom, mert túl sok

bennem az érzelem, amit meg szeretnék osztani Andrással, de látom, hogy ő fél tőlem!

Szívem mélyén arra vágyom, hogy András legalább egy szóval mondja, hogy fontos vagyok

neki. De ő válaszként azt mondja, tegyem szövetségessé az érzelmeimet. Képmutatásnak

hangzik a mondata, miután tisztán látom, hogy ő ugyanúgy uralkodni próbál a saját érzésein

és féltve óvja őket a kimutatástól. Elfordulok tőle és a saját ügyvéd ismerőseimhez megyek.

Ismét visszatekerem a képzeletbeli felvételt arra a pontra, ahol már ölelkezünk és

belebújok a közvetlenül mellettünk álló ismerőseim bőrébe. Róluk Andrésként azt

feltételeztem, hogy elítélnek azért, hogy Rebekával vagyok és sutyorognak a hátam mögött. A

csoport szerepébe bújva, viszont azt érzem, hogy a csoport simán unatkozik és igazi

fellélegzés számukra kettőnk látványa. Csak egy új hírre vágynak és igaz, hogy beszélnek

rólunk, de nem komoly az érdeklődésük.

Belebújok az ügyvédi társaság szerepébe is. Ők valóban sasszemekkel figyelnek

minket és az „Uralkodnom kell az érzéseimen.” idea tőlük származik. A látvány, hogy mi

107

ketten ölelkezünk és szeretjük egymást, arra emlékezteti őket, hogy nem mindent lehet véka

alá rejteni. Erről inkább nem szeretnének tudomást venni.

Miután megnéztem az összes szemszöget megpróbálom folytatni az álmot, hiszen nem

túlságosan biztató pillanatban ért véget az éjjel. Ezúttal, amikor Rebeka elfordul, hogy

odamenjen az ügyvédekből álló csoporthoz, megragadom a csuklóját és visszahúzom.

Tanulva Rebeka szemszögéből, felvállalom az érzéseimet és kimondom azt, amit nem

akartam az első alkalommal. "Szeretném, ha maradnál. Tudom, hogy ismered a toronyba

vezető utat. Örülnék, ha elvezetnél oda."

A helyzet varázsütésre megváltozik. Örömmel reagál a szavaimra, és szinte sugárzik az arca a

boldogságtól. "Szólnom kell a többieknek, hogy elmegyek. Mindjárt jövök." válaszolja.

Odamegy az ügyvéd csoporthoz, akik valamit nagyon hevesen magyaráznak neki. Nem

hallom mit mondanak, de tudom, hogy marasztalni akarják. Rebeka nem hagyja magát. Hátat

fordít nekik, és visszajön hozzám. Eddig én a saját ismerőseimhez tartoztam, ő pedig az

ügyvéd ismerőseihez. Miután mindketten elszakadtunk a saját “embereinktől”, kettőnkből ki

tudott alakulni egy külön egység. Rohanunk fel a lépcsőn, szinte kettesével szedjük a

lépcsőfokokat. A lépcső spirálszerűen tekereg felfelé, mindkét oldalról vastag kőfalak

vesznek körül minket. Hirtelen sugallattól megállok, és a falhoz szorítom őt, hogy

megcsókolhassam. Nem ellenkezik, bizalmat látok a szemében. A szenvedélyes csók után

nevetve rohanunk tovább a lépcsőn, míg végül felérünk a toronyba. Vastag fa ajtó választ el

ugyan minket a helyiségtől, de nincs bezárva. Elég meglökni, és az ajtó nyikorgás nélkül

kinyílik előttünk. Senki sincs a tágas teremben rajtunk kívül. A helyiség félkörben üvegezett.

Gyönyörű kilátás tárul a szemünk elé. Dombokat, mezőket, utakat látok magunk alatt

elterülni. Le sem bírom venni a tekintetemet a látványról, ami szinte magába szippant.

Amikor sikerül valamelyest betelni az ablak mögötti látvánnyal, egymással szembe fordulunk,

és gyengéden megcsókoljuk egymást. A lassú és érzéki csók fokozatosan egyre hevesebbé

válik, és a kezünk már nem ismer tiltott zónákat. Ismerjük már egymást annyira, hogy

pontosan tudjuk a másiknak mi esik jól, és mitől jön izgalomba. Végül egymásba gabalyodva

szeretkezünk a padlón egy puha fehér és bolyhos szőnyegen. A gyönyörű táj, valamint a

vastag kőfalak áldásukat adják ránk, és magukba szívják ennek a pillanatnak az emlék

lenyomatát.

Tetszik ez a befejezés, de felébred bennem a kíváncsiság. Vajon lehetne más

befejezése is az álomnak? Megint visszatekerem a képzeletbeli felvételt oda, ahol a lépcsőn

108

állunk, és elhangzik a mondat. Ezúttal hagyom, hogy pontosan ugyanúgy történjen minden,

mint az álmomban. Nem tartom vissza Rebekát. Amint csatlakozott a saját kis csoportjához

elindulok a kijáratot keresni. Ezúttal segítséget kérek azoktól, akikkel útközben találkozom.

Tisztán emlékszem, hogy álmomban csak bolyongtam, de az nem rémlik, hogy bárkitől

útmutatást kértem volna. Sokáig senki sem tud segíteni nekem. Mutogatnak különböző

irányokba. Állítják, hogy biztosan arra van a kijárat, de az irány végül zsákutcának bizonyul.

A legtöbben nem is akarnak kimenni az épületből, így nem érdekli őket a kijárat kérdése. A

sok keresgélés után végül rábukkanok olyan emberekre, akik képesek segíteni nekem. Az

iránymutatásuk után egy óriás hallba érkezem és meglátom az üvegezett ajtót, ami egyenesen

az utcára vezet ki. Szélesre tárom és kilépek. Fantasztikus érzés. Rebeka ugyan bent maradt,

de úgy érzem nem tehetek arról, hogy ő nem akart kijönni! Az épületből kilépve bármerre

elindulhatok, amerre csak kedvem tartja, viszont az bánt, hogy nem jutottam fel a toronyba.

Még egy próbálkozást teszek az álom lehetséges befejezésével. Harmadszorra is

visszatekerem a jelenetet a döntő ponthoz. Rebeka elfordul, nem állítom őt meg, de ennek

ellenére nem adom fel azt a vágyamat, hogy feljussak a toronyba.  Az álmomban azt

feltételeztem, hogy csak Rebeka tudja az utat és senki más. Ezúttal azt mondom magamnak,

hogy „Nélküle is képes vagyok megtalálni.” Elindulok felfelé azon a lépcsőn, ahol

ölelkeztünk. Az utak elágazódnak, folyosók vezetnek különböző irányokba. Néha tévesen

választom ki az irányt. Olyankor visszamegyek az elágazódáshoz, és egy másik irányt

választok. Végül elérkezek egy vastag fa ajtóhoz. Legbelül érzem, hogy mögötte a legfelsőbb

toronyszoba rejtőzik. Óvatosan megbököm az ajtót, mintha félnék attól, hogy szétesik az

érintésemtől. De az ajtó szilárd, és az idő nem fogott ki rajta. Könnyedén kinyílik és én

meglátom ugyanazt a helyiséget, ahová az első verzióban feljutottam Rebekával.

Megtaláltam egyedül is! A helyiség ugyanúgy félkörben üveges, a földön párnák hevernek és

látom a puha fehér szőnyeget is a helyiség közepén. Senki sincs a szobában rajtam kívül, úgy

látszik csak keveseknek jut eszébe felgyalogolni ide. Leülök az egyik puha párnára és csak

figyelem az ablakon keresztül a gyönyörűséget, ami előttem elterül. Képes voltam egyedül

megtalálni a tornyot és most élvezhetem a kilátást, de nincs kivel megosztanom ezt a

gyönyörűséget. Ettől függetlenül teljesnek érzem magamat, bármilyen hiány is volt bennem

eddig, most csordultig megtölt a látvány, a tágasság és a magasság.

A torony, ahová fel szerettem volna jutni tehát elérhető Rebekával és Rebeka nélkül is.

Nem tőle függ a magasságaim megérintése, csakis tőlem, aki elhatározza, hogy ezeket

109

megtalálja, és addig keresi, addig bolyong, amíg célba nem ér. Az egyik verzióban az ablak

üvegtáblái a táj szépségét engedték láttatni, biztonságos helyet teremtettek meg, és védelmet

adtak. A másik verzióban az üvegajtó pedig az utcára való kijutást közvetítette, határt képezett

a kint és a bent között, a labirintusban való bolyongás és a szabadság között. Úgy tűnik

vannak üvegfalak, amiket nem érdemes áttörni, mert a védelmünket szolgálják, és

megteremtik a bensőséges pillanatok lehetőségét. És vannak üvegfalak, amiket ha nem is

törünk össze, mégis érdemes áthaladni rajtuk, és kilépni általuk egy tágasabb valóságba.

20.

- Hol vagy? - Rebeka fáradt hangját hallom a telefonban, aki köszönés nélkül tér rá

rögtön a tárgyra. Ezt csakis akkor csinálja, amikor baj van.

- Éppen anyám irodája előtt. Miért?

- Nem tudok felmenni a lakásba. - mondja a sírás határán. Soha az eddigi életünkben

nem láttam őt ennyire elesettnek. Mintha teljesen kicserélték volna. Azelőtt semmi nem

riasztotta őt vissza, és a nehézségek inkább izgalmas kihívást jelentettek számára, mintsem

valódi akadályokat.

- Nincs kulcsod? - ez a leglogikusabb kérdés, ami eszembe jut.

- Van kulcsom.

- Akkor mi történt?

- Már megint szédülök, és nem merek beszállni a liftbe a múltkori óta, de a lépcsőn

sem tudok felmenni. - magyarázza.

- Maradj ott, ahol vagy, már elindultam feléd. - mondom, miközben indítom is az autót

és a telefont a vállam és a fülem közé szorítva kinavigálok a parkolóból.

Ugyanaz az érzés nehezedik rám, mint az előző alkalommal. Legszívesebben teleportálnám

magamat, vagy befagyasztanám az időt, amíg átérek egyik helyszínről a másikra, hogy

elviselhetőbb legyen a helyzet feszültsége és bizonytalansága. Félek, hogy rosszabbodik az

állapota, hogy elájul a lépcsőn, vagy hogy esetleg ez az esetleges vetélés előjele, vagy más

rendellenességre utal a terhességgel kapcsolatban. Megszámlálhatatlanul több negatív

forgatókönyv játszódik le a fantáziámban, mint pozitív.

Hála a kulcsoknak az épületbe való bejutásom akadálytalan, és ezúttal nem vagyok

kiszolgáltatva mások jóindulatának, mint a legutóbbi alkalommal. Az első lépcsőfordulón

megtalálom őt, ahol türelmesen várakozik rám.

- Szia. - érintem meg a vállát gyengéden.

110

- Szia. - alig hallom a válaszát, mert a tenyereibe temette az arcát.

- Gyere, felsegítelek és bemegyünk a lakásba. - a hóna alá dugom a kezemet és

felnyalábolom őt a lépcsőről.

Lassan haladva ugyan, de felérünk a lakásba és ő lefekszik megint a kanapéra.

- Hozzak neked inni? Vagy ennél valamit? - hajolok fölé, hogy ne kelljen elfordítania

a fejét.

- Egy pohár víz jól esne.

A hangja már nyugodtabb, de a szemét csukva tartja.

- Ettél ma valamit? - szegezem neki a kérdést, amikor visszaérek a kanapéhoz és

segítek neki felülni, hogy meg tudja inni a vizet. Megcsóválja a fejét.

- Miért nem? - most már legalább teljesen érthetővé válik számomra a rosszullétének

oka.

- Mert reggel émelyegtem, és nem tudtam elképzelni, hogy bármit is megegyek. Fáj a

fejem is, alszom inkább.

- Délután két óra van! - nézek a mobilom kijelzőjére - Valamit enned kell!

- Almás pitét.

- Remek. Van itthon?

- Készen nincs, de alapanyagokat találsz hozzá. Nem tehetek róla, nekem most csak ez

kell...

Megint elcsuklik a hangja az utolsó mondatnál. Hihetetlen, hogy ebben a pillanatban

szerintem bármin el tudná sírni magát. Ahogy nézem még azon is, hogy éppen almás pitére

vágyik. Ez így fog menni vajon kilenc hónapig?

- Mit szólsz, ha rendelek pizzát? Megesszük és minden oké lesz megint.

- Nem kérek pizzát.

- Akkor kínait.

- Kínait? - szinte pánik hangon kérdezi. - Kínait biztosan nem eszem.

- Jó. Akkor csinálok rántottát. Biztos van itthon tojás.

- Tegnap reggel kihánytam, miután azt ettem reggelire...

- Akkor elmegyek a városba és keresek almás pitét.

- Nem maradnál inkább itt? - kérdi ártatlan hangon.

- Úgy érted, hogy maradjak itt, és süssek almás pitét neked? - kérdem hitetlenkedve,

hogy valóban erre vágyik-e, miután az öt együtt töltött évünk alatt egyszer sem fordult elő,

hogy sütöttem volna bármit is.

111

- Kérlek... - most már felém fordult és akkora szemekkel néz rám, mint a macska a

Shrekből. Nemet mondani erre olyan érzés, mintha egy éhező embernek akarnám kivenni az

utolsó falat ételt a kezéből. - Nem nehéz, majd meglátod. A recept olyan mint a használati

utasítás például a TV-hez. Csak olvasd el, és menni fog.

- Rendben, de ha ehetetlen lesz, akkor soha többet nem sütök.

- Ez nagy hülyeség, hogy az esetleges kudarc miatt fel akarod adni egy életre a sütést,

de ahogy gondolod.

Megfordul, és becsukja a szemét. Részéről az ügy elintézve. Fejemet csóválva indulok el a

konyha felé, miközben a mobilomon már a böngészőben nézegetem az almás piték receptjeit.

El sem hiszem, hogy beleegyeztem, de a kételyek ellenére felébred bennem annak izgalma,

hogy megoldjam ezt a feladatot.

- András, szerintem már jó. Érzem az illatán. - Rebeka felébred, és felém fordul,

miközben én a fotelben a mobilomon játszom, hogy elüssem valamivel az időt.

- Még nem járt le az idő.

- Nem baj. Kiveheted előbb is a sütőből. - hallom a hangján, hogy már jobban van.

Úgy látszik jót tett neki az alvás.

- Még nem járt le az idő. - szent szövegként kezelem a receptet, ami az egyetlen

kapaszkodómként szolgált az elmúlt egy órában.

- Ahogy akarod. - nehézkesen feláll a kanapéról és a fürdőszoba felé veszi az irányt.

Közben megcsörren a telefonom. Mégsem csalta őt az orra. Az illata valóban mennyei, kín

szenvedés lesz kivárni, amíg kihűl és ehetünk belőle.

- Nem kell visszamenned munkába?

Rebeka utánam jön a konyhába és leül a konyhaasztalhoz. Közben a két nagy konyhakesztyűt

a kezemre húzva kiveszem életem első almáspitéjét a sütőből. Mission complete. Igazán

remek érzés tudni, hogy sütésre is képes vagyok.

- Lepasszoltam a délutáni klienseimet Maxnak. Sokkal tartozom már neki.

Max Rebeka legközelebbi munkatársa, akivel évek óta együtt dolgoznak. Párszor találkoztam

vele. Rendkívül célratörő srác, ha jól emlékszem öt évvel fiatalabb Rebekánál, és közösen

tervezik egyszer megnyitni saját ügyvédi irodájukat.

- Tud a terhességről?

- Nem. - feleli lehajtott fejjel.

- Akkor milyen indokkal mented ki magad?

112

- Az első pár késésemnél nem hiszem, hogy gyanakodott, de most már látom rajta,

hogy gyártja az elméleteket.

- Nem lenne egyszerűbb elmondani neki? - a kezeimen még mindig rajta vannak a

sütőkesztyűk, olyan mintha kényszerzubbony lenne rajtam. Gyorsan lekapom őket.

- De, biztos, hogy egyszerűbb lenne, de még nem telt le a három hónap és addig

senkinek sem akarom mondani.

- … nem kell pontosan betartani mindent... - vágok vissza a saját mondatával.

Felforgatja a szemét, de nem válaszol.

- Miért nem akarsz elmenni orvoshoz? - váltok témát.

- Már megint itt tartunk? Utálom az orvosokat, a lehető legkevesebb időt akarok a

rendelőjükben tölteni. Hacsak nem létszükséglet, nem megyek. Azt érzem, hogy minden

rendben van a testemben. Majd elmegyek, ha letelt a három hónap.

- De a gyerek nem csak a tiéd, hiába van a te testedben! - már megint csak ezt az egy

érvet tudom felhozni.

- És nem is csak a tiéd, hogy te mondd meg mi legyen vele!

Ezek a viták tönkretesznek engem, leginkább azért, mert semmilyen racionális észbeli indok

nem képes kimozdítani őt a saját elhatározásaiból. Eszköztelennek és erőtlennek élem meg

magamat minden egyes ilyen alkalommal, ráadásul valóban nem egyszerű rendet tenni abban,

hogy kinek mi a felelőssége és jogai ebben a kérdésben.

- Kihasználod azt a tényt, hogy a baba a te testedben van. Teljesen kiszolgáltatott

helyzetbe hozol engem. - nagyon vádló a hangsúlyom. Mintha abban bíznék, hogy ha elég

erős erkölcsi nyomást gyakorlok rá, akkor megtörik. Mi sem áll távolabb a valóságtól.

- Nem értesz az égadta világon semmit sem. - válaszol némi undorral a hangjában, és

megint az ablakon kezd el kinézni. Kedvem lenne megrázni őt, és kényszeríteni, hogy a

szemembe nézzen, de nem teszem.

- Akkor magyarázd el, szeretném megérteni.

Egy pillanatra rám néz, de aztán megint elfordítja a tekintetét és továbbra is az ablakot nézi.

- Felesleges. - veti oda nekem, és elindul a nappali felé.

Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy csak úgy itt hagyjon. Sértő és megalázó a hozzáállása,

ráadásul nem is értem, hogy mire alapozza azt a megállapítását, hogy bármit elmagyarázni

nekem felesleges. Felugrom az asztaltól és elállom az útját.

- Engedj átmenni! - most már villognak a szemei a haragtól.

- Szeretnék veled beszélgetni. - válaszolom a lehető legnyugodtabb hangsúllyal, bár

belül egyáltalán nem érzem magamat nyugodtnak. Elég zavaróan hathat ez a kettősség.

113

- Nem akarok beszélgetni! - próbál kikerülni engem. Egy lépést oldalra lépek én is,

hogy ismét elálljam az útját.

- Rendben van, ha most nem akarsz beszélni a terhességről, de akkor mond meg, hogy

mikor igen.

- Hagyj békén.

Feladom. Leeresztem a kezeimet és engedem őt tovább menni a nappaliba. Fogalmam sincs,

hogy miként tudnék szót érteni vele.

- Békén hagylak, de akkor többet ne hívj engem, és old meg ezt a helyzetet, ahogy

akarod. Nagyon kényelmes dolog, hogy amikor baj van, akkor kellek neked. Aztán amikor

már minden rendben van, akkor visszaváltasz Jégkirálynő üzemmódba, és meg sem lehet

téged közelíteni. - nem vagyok benne biztos, hogy komolyan gondolom a fenyegetésemet.

Hiszen ezzel nem csak Rebekától határolom el magamat, hanem a születendő gyerekemtől is.

Olyan mintha egymással szemben száguldanánk, és azt játszanánk, hogy ki rántja el előbb a

kormányt. Én most a gázra léptem, és abban bízom, hogy ez meghátrálásra kényszeríti őt.

Nem tudom, mennyiszer akarok még belesétálni ebbe az utcába, hiszen pontosan tudom,

hogy ha Rebekát sarokba szorítom, kétszeres erővel fog visszatámadni, és megmakacsolja

magát. Nem tudom, hogyan máshogy lehetne viselkedni egy ilyen helyzetben. Nincsenek más

eszközeim.

Látom rajta, hogy nem könnyű neki kimondani a választ. Hezitál egy pillanatig és

elkezdek reménykedni abban, hogy a helyzet még megfordulhat és pozitív irányt vehet.

- Ha azt várod, hogy könyörögjek neked, akkor akár most is kimehetsz azon az ajtón,

mert ez nem fog megtörténni. - jéghidegek a szavak, amiket kiejt végül a száján. Ha volt is

benne hezitálás, felülkerekedett a büszkesége.

Egyszerre érzek döbbenetet, afelett, hogy kidob engem az életéből, haragot, tehetetlenséget és

nem utolsó sorban erős elhatározást, hogy könyörögni tényleg nem fogok neki. A

sértődöttségem akkora méreteket ölt, hogy el sem köszönök tőle, csak felkapom a kabátomat

és kiviharzok a lakásból, gondosan ügyelve arra, hogy az ajtó hangos csapódással csukódjon

be mögöttem. Min vesztünk össze egyáltalán? Hogyan jutott el a beszélgetés eddig a pontig?

Az az érzet kerít hatalmába, mintha a kulcsfontosságú puzzle darabok kimondatlanok

maradtak volna, és így végül teljesen kivehetetlen a pontos teljes kép.

Biztos vagyok abban, hogy ha a gyerekről kellene gondoskodni, akkor segítenék neki

és abban is biztos vagyok, hogy ha megint felhívna, hogy rosszul van, nem tudnám lecsapni a

telefont és nem tudnám neki azt mondani, hogy keressen valaki mást, aki segíthetne neki.

Akkor mégis mire szolgált az ultimátumom? Csak tehetetlen vergődésnek hat így utólag.

114

21.

Amikor reggel a mobilomért nyúlok, látom, hogy email érkezett Krisztától. Azonnal

megnyitom, mert nagyon ritkán szokott írni.

A faházas este óta nem beszéltünk. Mindketten elmerültünk a saját életünkben.

Annyira lefoglalta a gondolataimat a Rebekával való kapcsolatom, az apává válásom kérdései,

és a pénzkeresés, hogy nem jutott eszembe felhívni őt. Régebben szerettem minden fontos

történést az életemből megosztani vele, aztán fordult a kocka miután Tihamér eljegyezte őt.

Ez volt az a pont, amikor tisztán tudatosultak bennem a régen dédelgetett, de teljesen

esélytelen vágyaim. A vágyaink legtöbbször nem attól esélytelenek, hogy nem reális az

elérésük, hanem attól hogy nem teszünk a megvalósulásukért. Krisztával kapcsolatban a

vágyak bardójában tartózkodtam évekig, azon a helyen, ahol a vágyat sem nem engedtem el,

sem nem tettem a megvalósulásáért. Ez rendkívül sok energiát kötött le. A csók a faházban

segített pontot tenni a történet végére. Azon az estén tudatosult bennem az is, hogy abban

reménykedtem, ha elég bizalmas kapcsolatban leszünk egymással, egy napon belém szeret. Őt

tettem életem legbizalmasabb kapcsolatává, aláaknázva ezáltal annak az esélyét, hogy

valóban bizalmas kapcsolatba kerüljek azzal a nővel, akivel éppen párkapcsolatban éltem. A

Krisztával való kapcsolatom egyfajta menekülő útvonalként is szolgált. Amivel a

kapcsolataimban nem akartam szembenézni, azt a kávézós alkalmainkba menekítettem. Azt

gondoltam, hogy ha Krisztával megbeszélem, az automatikusan meg is oldódik. Aztán aki jól

végezte a dolgát, a problémával való szembesülést abban a kapcsolatban, ahol azt valóban

vállalni kellett volna, elkerültem. Még mindig szeretem Krisztát, és fontos nekem, de a

kapcsolatunktól már nem várok el olyasmiket, amik nem oda tartoznak. Például, hogy ő

legyen az első számú bizalmasom, aki mindenről tud az életemben.

Szia András,

Nehezemre esik eldönteni, hogy haragszom vagy szomorú vagyok ebben a pillanatban. Talán

mindkettő egyszerre…. Tegnap találkoztam Rebekával, vittem magammal egy doboz fagyit…

ettünk….. dumáltunk…

Gratuláljak, vagy mondjam azt, hogy jobban is vigyázhattatok volna, ha úgy sem akartok

együtt maradni? Nem tudom, de nem is az én tisztem ezt eldönteni... Ha ez két évvel ezelőtt

történik, akkor egyértelműbb lett volna a válasz számomra.

115

Rosszul esik, hogy nem mondtad el. Haragszom magamra is azért, mert haragszom rád, holott

nincs rá okom. Nem vagy köteles beszámolni az életed minden történéséről. De akkor is jól

esett volna, ha elmondod.

Be kell ismernem, hogy féltékeny vagyok Rebekára a terhessége miatt. Írtóra bénán hangzik,

de így van. Azt mondtam, hogy Tihamérral először a ház, esküvő, aztán a gyerek, de

valójában már egy éve nem védekezünk, mert úgy éreztük, hogy ha a sors (és a biológia) úgy

akarja, akkor jöhet a baba. Én mégsem estem teherbe... Eddig nem foglalkoztam

komolyabban ezzel, de most hogy Rebeka bejelentette babát vár, már nem tudom eltolni

magamtól azt a kérdést, hogy "Én miért nem? Valami baj van? "

… gratulálok ... és remélem, hogy minden rendben lesz. Veletek és a babával is. Kriszta

Nem járok rendszeresen kondi terembe, de vannak pillanatok, amikor nincs jobb módszer a

felgyülemlett energia kiadására, mint fél órán keresztül püfölni a zsákot. Kriszta levele után

úgy érzem eljött az ideje. Egyrészt rossz érzés szembesülni azzal, hogy az egy év alatt egyszer

sem merült fel a beszélgetéseink közben annak a ténye, hogy gyakorlatilag bármikor

megfoganhat a közös gyerekük Tihamérral. Az eszemmel tudom, hogy ő sem volt köteles

beszámolni mindenről, mégis jól esett volna. Pontosan úgy, ahogy neki is jól esett volna, ha

beszámolok neki Rebeka terhességéről. Mentségemre legyen mondva, Rebeka megtiltotta,

hogy bárkinek is beszéljek erről az első három hónap letelte előtt. Nem akarom ezt érezni,

mégis fáj Kriszta közelségének elveszítése, hiszen olyan sok éven keresztül tartott.

- Hello András. Jöttél gyúrni? – üdvözöl a recepción Szilárd vidám hangja. Elmehetne a hely

reklámarcának, annyira plakátra illő a fizimiskája. Nem tudom, mennyit kellene gyúrnom,

hogy úgy nézzek ki, mint ő.

- Igen, zsákolok kicsit.

- Oké. – a kezembe ad egy kulcsot az öltöző szekrényhez. Már ismerem a járást, nem először

vagyok itt.

Az öltözőben két srác öltözik éppen, de kisvártatva eltűnnek, és magamra maradok. Vetek egy

gyors pillantást a falon lévő nagy tükörbe, mielőtt felvenném a pólómat. Nem szoktam

magamat túl gyakran nézegetni a tükörben, mert semmi érdekfeszítőt nem látok a látványban.

A madárfészek a sötét szőke hajamból változatlan. A testalkatom átlagos, semmi kidudorodó

izomzat a mellkason, se bicepszek, ami a hétköznapi életben nem tűnik fel, de itt a

konditeremben a kigyúrt testeket látva felébred bennem általában a kisebbrendűség érzete.

Összességében véve meg vagyok elégedve a kinézetemmel, de soha sem éreztem azt, hogy

kifejezetten vonzó lennék a nők számára. Egyszerűen besoroltam magam az "elmegy"

116

kategóriába, és leginkább akkor éreztem magamat vonzónak, ha a kiszemelt nő figyelme rám

irányult. Legutóbb akkor éltem meg vonzóságomat, amikor Rebeka nyíltan kitüntetett a

figyelmével találkozásunk első estéjén. Iszonyatosan csinosnak láttam őt, egy olyan nőnek,

aki bármelyik férfit megszerethette volna, ő mégis engem választott. A kölcsönös szimpátiánk

hamar átcsapott randizásba, majd összeköltözésbe. Nem sokat teketóriáztunk, illetve ő diktálta

a tempót, én pedig nem ellenkeztem. A tükörből visszapillantó férfi most öt évvel idősebb

annál, aki akkoriban voltam. Nem bánok semmit sem. Nagyon sok szép pillanatot éltünk meg

együtt, de így visszatekintve tisztán látszik, hogy végig csak fél lábbal álltam a

kapcsolatunkban. És nem Kriszta miatt. Kriszta is már csak a következménye volt a belső

bizonytalanságomnak és talajtalanságomnak. Nehéz kérdésekben mindig kint kerestem a

választ, másoknál, azoknál, akiket bölcsebbnek gondoltam magamnál, vagy akik elég

határozottan állították az igazukat. A tükörben azt az Andrást látom most, aki beleveszett

ezekbe a hangokba, és tanácstalanul ácsorog. Inkább befejezem önmagam nézegetését,

felveszem a kesztyűt, bedobálom a cuccaimat a szekrénybe és kisétálok az öltözőből.

Szerencsére senki sincs a zsáknál és a közelben sem. Szánok időt bemelegítésre, mert

egyszer már meghúztam a kezemet, amikor csak simán nekiestem a zsáknak, mit sem törődve

azzal, hogy a testem még nem állt készen a terhelésre. Finoman kezdem el ütni a zsákot, csak

barátkozunk egy ideig, kerülgetem minden oldalról. Aztán ahogy egyre jobban bemelegedek,

erősödni kezdenek az ütéseim. Nem akarom visszafogni magamat, jó érzés, hogy itt

kiengedhetem a feszültséget, mert senkit sem bántok vele. A zsák elég stabil és erős ahhoz,

hogy kibírja. Rövid időn belül elfogy a levegőm és pihennem kell. A karizmaim égnek és

érzem, hogy holnapra iszonyatos izomlázam lesz. De nem érdekel, amint egy kicsit kifújtam

magamat, megint belekezdek a püfölésbe. Legszívesebben ordítanék, de azért annyira nem

engedem kiszabadulni magamból az indulatokat. A fizikai fájdalom és fáradtság

megnyugtatnak.

Szilárd egyedül találom a recepción, amikor hazafelé indulok. Általában szoktak ülni a

bárszékeken emberek, és iszogatnak, meg cseverésznek egymással vagy az itt dolgozókkal, de

ezúttal ürességtől kong az előtér.

- Kiadtad a feles energiát? – mosolyog rám barátságosan. Szilárdot még soha nem láttam

letörve és mindig hozza a barátkozós formáját.

- Kellemesen elfáradtam. - válaszolom elnyűtten és leülök az egyik bárszékre.

- Kérsz valamit inni?

117

- Energia italt.

- Almás, narancsos, cseresznyés, grapefruitos?

- Cseresznyés.

Hallom, hogy a squast játszó páros vadul üti a labdát a falhoz. A másik teremből a súlyzók

ismerős hangja szűrődik be hozzám és itt-ott emberi nyögések, fújtatás, beszéd. Nyugtatóan

hat ez a hangkavalkádnaz idegrendszeremre.

- Van barátnőd? – remélem, hogy Szilárd nem sértődik meg a nagyon személyes kérdésem

hallatán.

- Feleségem és két gyerekem van. – feleli az ismerős könnyed mosolyával.

- Nem is gondoltam volna rólad! – válaszolom meglepetten. Azt fantáziáltam róla, hogy

szabadon éli az életét, alkalmi barátnőkkel, akiket itt szed fel a fittnessben.

- Hát igen. Nem lóg a nyakamban a „házas ember vagyok” tábla.

- És milyen a családi élet? - kérdezősködöm tovább, hátha használható információkat húzok

ki belőle saját magam számára.

- Kihívásos, de nagyon jó. Imádok hazamenni a gyerekeimhez és imádom a feleségemet is. -

summázza. És te? Otthon vár a kedves feleség? - kérdez vissza.

- Nem. De a legfrissebb hír, hogy úgy tűnik apa leszek. - megszegem Rebekának adott

ígéretemet, hogy nem mondom el senkinek. Az edzőterem és Szilárd nnyira távol esnek

életem többi területétől, hogy szinte olyan, mintha senki sem tudna róla továbbra sem.

- Gratulálok! Az első?

- Igen. Váratlanul ért, és nem teljesen olyan helyzetben, amit elképzeltem.

- Miért, mit képzeltél el? - szegezi nekem Szilárd a kérdést őszinte érdeklődéssel.

Meglepetést látok a szemében, mintha az ő világában nem is létezne az a tény, hogy valaki

másként képzelte az apává válását.

- Azt képzeltem, hogy tervezetten válok apává, amikor úgy fogom érezni elég stabil

életkörülményeket tudok megteremteni a családom számára. Vagy elég lett volna nekem az is,

ha nem otthon lakom, hanem egy saját helyen.

- Azért ez nem a világ vége, fő hogy szeretitek egymást és együtt vagytok a pároddal. Ez

sokkal többet számít.

- Na igen, ez volt az elképzelésem másik része, hogy egy olyan nővel fogan meg a

gyerekem, akivel egy párt alkotunk. Jelen pillanatban ez sem igaz. - foglalom össze a

helyzetet lemondóan.

118

- És szeretnéd, hogy együtt legyetek? – milyen nyilvánvaló kérdés, mégsem tettem fel

magamnak eddig. Helyette olyanokat vizsgáltam mint "Jó ötlet lenne együtt lakni?

Összeillünk? Szeretem őt?El tudom vele képzelni a jövőmet?" De az a kérdés, hogy szeretnék-

e vele lenni kimaradt a szempontok listájából.

- Nem is tudom. - vallom be őszintén.

- Akkor ne add fel még. - mosolyog bátorítóan Szilárd. - Ha nincs benned egyértelmű nem,

akkor még bármi lehet ebből. A közhiedelemmel ellentétben a szeretetteli kapcsolatok nem

maguktól jönnek létre és maradnak fenn. Dolgozni kell értük, és elég bátornak lenni, hogy

megvalósulhassanak.

Amikor hazaérek, a húgomat a konyhában találom. Anyával beszélgetnek a könyvelésről.

Úton a fürdőszoba és a szobám között fokozatosan lekerül rólam az összes ruhám. Majd

felszedem visszafelé. gondolom magamban. Rebeka utálta, amikor ezt csináltam, és

számtalanszor összevesztünk azon a kérdésen, hogy vajon miért van szükségem lehajigálni

ilyen módon a ruháimat a földre. Erre én sem tudtam a választ, egyszerűen így esett jól, úgy

ahogy most is.

Felfrissülve és illatosan érkezem le a konyhába. Ahogy a hűtőhöz lépek, elkapom Orsi

sokatmondó pillantatását. Szerencsére anya nem szentel nekünk különösebb figyelmet, és a

papírokon lévő számokra koncentrál. Orsi alig észrevehetően anyára mutat az egyik ujjával és

hangtalanul tátog valamit. Nem értem, mit kérdez, vagy mond. Megismétli hangtalanul

tátogva és ezúttal már leesik, hogy a „Mondtad?” szót ismétli. Megrázom a fejemet. Sóhajt

egyet, és újból beleveti magát a számolásba.

- Itt járt Kriszta. – szólal meg anyám váratlanul és fel sem emeli a fejét. Majdnem kiesik a

kezemből az uborka, amit éppen kivettem a hűtőből.

- Mikor?

- Körülbelül fél órája? – néz kérdően Orsira.

- Körülbelül. – bólogat Orsi.

- Kérdezte, hogy hol vagy, és hogy mikor fogsz hazajönni. - folytatja anya. - Valami

vacsorát is emlegetett, de azt nem részletezte. Állítólag fogtok még beszélni.

- Érdekes – mást nem tudok erre mondani. Teljesen érthetetlenül állok a dolog előtt. Nem

egyeztünk meg semmi olyasmiben, hogy találkoznánk, vagy beszélnénk a közeljövőben.

Megcsörren anya telefonja a bárpulton, és ő azonnal felpattan az asztaltól miután ránézett a

kijelzőre, mintha kilőtték volna, majd kimegy a helyiségből.

119

Közben egy rakat mindent pakoltam ki az asztalra, úgyhogy végre nyugodtan belekezdhetek

az evésbe. Kifejezetten jól esik most a testmozgás után.

- Hogy vagy? – Orsi aggódó szemekkel néz rám.

- Minden oké. – válaszolom teletömött szájjal.

- És hogy van Rebeka?

- Gondolom jól. – vonom meg hanyagul a vállamat.

- Ezt meg hogy a francba érted?– felháborodást érzek a hangjában, hogy nem tudok pontos

és naprakész adatokkal szolgálni Rebeka hogylétét illetően.

- Úgy, hogy nem vagyok az orvosa. Jól van, megmondtam az előbb és a baba is, ha erre

voltál kíváncsi. - kifejezetten irritál a kérdése. A vallatás érzete uralkodik el rajtam, és szinte

várom, hogy mikor fog mondani valami kioktatót. Pedig akár még kedvesnek is lehetne

érzékelni az érdeklődését.

- A baba? – anya hangja egy oktávval feljebb csúszik a szokásoshoz képest, miközben

dermedten áll az ajtóban és a mobilját szorongatja. A lehető legrosszabb időpontban fejezte be

a beszélgetést ahhoz, hogy elcsípje az utolsó mondatomat. Most már nincs visszaút. Nem jut

semmi használható az eszembe, amivel elkerülhetném, a szembesítést, és talán már nem is

akarom.

- Igen. Rebeka gyereket vár... - egy pillanatra megtorpanok, majd befejezem a mondatomat.

- Tőlem.

Azt feltételezem, hogy kiselőadást fog tartani a felelőtlen viselkedésemről, vagy kifejti, hogy

össze kellene házasodnunk Rebekával, hogy a gyerek családban nőjön fel. Nem mondana

ezáltal semmi újat, csak éreztetné velem, hogy valamit elrontottam, és nem úgy csináltam,

ahogy „kellett volna” szerinte. Mostanra elég feltűnővé vált számomra az állandó félelem

mások ítéletétől és véleményétől. Konstans módon azt feltételezem a hozzám legközelebb

álló emberekről, hogy gyakorlatilag bármit csinálok, az számukra nem elég jó, és ijedt vad

módjára kihegyezett figyelemmel figyelem a környezetemet, hogy melyik oldalról érkezik

vajon a támadás. Nem értem mitől fejlődött ki bennem ez az attitűd. Nem emlékszem, hogy

gyerekkoromban kifejezetten agresszív viselkedést tapasztaltam volna anyámtól vagy

apámtól. Apám soha nem vert meg, anyámtól pedig gyerekkoromban kaptam néhány nevelő

célzatú fenékre csapást, de ennél több nem történt.

- Tőled? – ismétli meg döbbenten anyám a válaszomat.

- Igen. Tőlem. – ezúttal könnyedén jönnek ki a szavak.

- Most akkor megint együtt vagytok? – próbál némi talajt találni a lába alatt.

120

- Nem.

- Nem is akartok együtt lenni? Vagy el akarjátok vetetni a gyereket? – merül fel benne

hirtelen ez a másik alternatíva is. Orsi teljes némaságban ül az asztal végében, várja, mi lesz a

beszélgetés végkimenetele.

- Nem akarjuk elvetetni, de Rebekának volt már egy vetélése korábban, így nem veszi

készpénznek a terhességet egyelőre. – szándékosan adom ki ezt az információt, hogy most

egy kalap alatt minden kiderüljön, pedig nem kellett volna ezt az előző vetélést említenem.

- Abban az esetben is te voltál az apa? Vagy még előtted történt?

- Én. – válaszolom. Vajon éreznem kellene büszkeséget, hogy már másodszor vagyok apa

jelölt? Nem érzem ennek a státusznak egyelőre a súlyát.

- Sajnálom – anya hangsúlya és reakciója váratlanul ér. Együttérzés és szomorúság

keverednek a hangjában. Azzal, hogy nem húzta fel magát a történteken, hanem kifejezte a

sajnálatát és együttérzését, tiszteletben tartotta az én felelősségemet. Nem akarja megoldani

helyettem a helyzetet, nem akar helyettem kiabálni, sem felháborodni és nem is kezdett bele

az általam áhított kiselőadásba, ami remek esély lett volna arra, hogy elkezdjek én kiabálni, és

kiadjam a feszültséget.

Nem tudok megszólalni, csak a tányéromat bámulom, és bár még mindig éhes vagyok, egy

falat se menne most le a torkomon. Legszívesebben sírnék, de az nagyon ciki lenne. Minden

erőmet bevetem, hogy visszaszorítsam a könnyeimet és végül sikerül is. A könnyekkel együtt

viszont eltűnik belőlem valami más is. Nehéz lenne megmondani, hogy mi. Talán az

együttérzés, a kedvesség, a gyengédség. Ezek mintha a könnyekkel egy helyen lettek volna és

mivel becsuktam az ajtót, ezek is bent maradtak és kívülre csak a nemtörődömségem látszik

és a közömbösségem az iránt, ami éppen történik. Fényévekre érzem magamat anyámtól és

Orsitól is. Mintha egy másik bolygó lakói lennének.

Mindhárman csendben ülünk a konyhában. Szeretnék felpattanni az asztaltól és azt

mondani, hogy felmegyek a szobámba, otthagyni mindkettőjüket, hogy csináljanak, amit

akarnak. De maradok. Hiába döntötte el az egyik részem, hogy ez lenne a helyes cselekedet,

egy másik részem, nem akarja elhagyni a terepet és támogatásra vár. Lehet, hogy csak arra

lenne szükségem, hogy valaki azt mondja „Minden rendben lesz.”

Nem történik semmi és kínossá válik számomra a csend. Elkezdem leszedni az

asztalról azt, amit előzőleg rápakoltam.

- András. – anyám hangja gyengéd. Kérdően ránézek. – Megölelhetlek?

121

Tudom, hogy egy pillanattal ezelőtt pontosan valami ilyesmire vágytam volna, most

mégis nehezemre esik bólintani vagy kimondani, hogy „Igen”. A beleegyezésemmel nyíltan

beismerném, hogy támaszra van szükségem, hogy nem vagyok elég erős, és hogy egyedül

nem vagyok képes megoldani a helyzetemet. A bólintás számomra a fehér zászlót jelentené,

amit kitűzök a várfalakra és azt üzenem vele, hogy megadtam magamat. Vágyom rá, mégis

végtelenül furcsa elképzelni, hogy anyámhoz közel legyek egy ilyen mély pillanatomban.

Szégyellem magamat, nem bízok benne, hogy meg tud tartani engem, és rettegek attól, hogy

meg bír tartani engem, és ezáltal bennem összetörik egy világkép arról, hogy ő mennyire

távoli és elérhetetlen. Egy pillanat múlva mégis közelebb lépek hozzá, és megölelem őt.

Meggyőztem magamat, hogy erre valójában neki van szüksége, hogy megnyugodjon, és hogy

jobban érezze magát. Én csak feláldozom magam és leszek az, aki megvigasztalja és támaszt

nyújt neki.

Szorosan ölel magához. Kicsit össze kell görnyednem, hogy át tudjam őt karolni, és

hogy ő is át tudjon karolni engem. Nem kényelmes így állni, és nem is tudok teljes mértékben

ellazulni. Szeretem az ölelést, de ezt nem tudom kiélvezni. Ha egy picit is megengedném

magamnak, hogy érezzek, akkor talán leomolnának a jól felépített falak és elkezdenék

zokogni, mint egy kisgyerek. Sokkalta biztonságosabb megmaradni abban a pozícióban,

amibe beleraktam magamat, hogy én támogatom őt.

- Szólj, ha segítségre van szükséged. Szívesen segítek bármiben, amiben tudok.

- Köszi. – válaszolok gépiesen, megszokásból, jól neveltségből, mert tudom, hogy egy

ilyen felajánlásra ezt kell válaszolni. Mielőtt teljesen elengedne, még megszorítja mindkét

kezemet, majd elenged. Nem vagyok biztos abban, hogy még mondanom kellene-e valamit.

Kicsit elbizonytalanodva állok előtte, és hogy leplezzem zavaromat, folytatom az elkezdett

munkámat és felkapom a zöldségeket az asztalról, hogy visszapakoljam őket a hűtőbe.

Tudom, hogy mindketten Orsival néznek engem, ezért inkább nem emelem fel a fejemet és

csak azokba az irányokba nézek, amelyekbe feltétlenül szükséges, hogy közben ne menjek

neki az asztalnak és a székeknek.

Kimegyek a konyhából és tudom, hogy mikor már nem leszek hallótávolságon belül,

meg fogják vitatni egymás között a hallottakat. A szobám biztonságos menedéket nyújt a

világ elől, ahol, ha becsukom az ajtót, akkor elfelejthetem, hogy kint milyen kihívások várnak

rám. Amíg a szobám biztonságos négy fala vesz körül, addig nem kell félnem attól, hogy a

világ bírálni fog engem a ügyetlenkedésem láttán.

Ahogy arrébb dobom a nadrágomat az ágyamról, kiesik a zsebéből a pénz érme, amit

Samu szobájából hoztam el. Elmosolyodom visszagondolva az emlékre. Már majdnem el is

122

felejtettem, hogy eltettem. Vajon nekem is ügyfeleket és megrendeléseket fog hozni, mint

anyámnak annak idején az első borravaló? Valahol a homályos múltban magamévá tettem azt

az elképzelést, hogy nem vagyok a szerencse kegyeltje. Nekem kemény munkával kell

megdolgoznom mindenért, ami a nálam szerencsésebbnek az ölükbe hullik. Kezd derengeni,

hogy ez mennyire romboló elképzelés, és mennyire kegyetlennek és sivárnak érződik a világ,

amikor ebből a nézőpontból tekintek rá.

22.

Nagyanyám tésztát dagaszt, mert épp diós bejglit süt nekem a kis konyhájában. Elérkezett az

utolsó szeptemberi hétvége. Még tartja magát a meleg, de az ősz érezhetően a küszöbön

várakozik. A melegek már nem olyan tikkasztóak, mint a forró júliusi és augusztusi

hónapokban, a nyár megszelídült.

- Nem kezdhetsz bele egy új dologba úgy, hogy nem zártad le a régit! A romok

megakadályoznak majd a haladásban. - okít ki nagyanyám, miközben gyúrja a tésztát. -

Takaríts, és takarítás közben lesz időd kitalálni, hogy miért nem sikerült, és mit kellene

máshogy csinálni.

Hiszek szavainak. Egyrészt azért, mert nagyon határozottan mondja őket, másrészt tudom,

hogy ő is pontosan ugyanezeket az elveket követte a saját életében.

Úgy érzem, mintha a munkából való kilépésem óta gondosan építgettem volna a

kártyaváramat. Kitisztáztam eltemetett titkokat, lezártam egy régi kapcsolatot, amihez

beteljesítetlen vágyak kötöttek, elindultam az új álmaim felé, mégis azt érzem, hogy ez a

gondosan építgetett kártyavár összedőlt. Felmondtam, hogy legyen időm és terem csak azzal

foglalkozni, amit közel érzek magamhoz. Visszataláltam a fotózáshoz, és elkezdtem építkezni

ebbe az irányba, ami az első pár hétben nagyon ígéretesen nézett ki. Tudtára adtam az

ismerősi körömnek, hogy vállalok fotózást és csináltam néhány ingyen fotózást, hogy legyen

referencia anyagom a weboldalra. Kitanultam a weboldal készítés művészetét és sikerült

összehoznom egy pofás web felületet magamnak. Anyám klientúráján keresztül lett néhány

felkérésem. És most mégis itt ülök, kilenc hónappal a felmondásom után, további felkérések

nélkül, és nem tudom, hogyan lehetne tovább haladni az úton. Pontosan ugyanúgy érzem

magamat, mint hét évvel ezelőtt, amikor ebből az állapotomból végül elfogadtam a munka

ajánlatot, mert úgy éreztem, hogy az erőm és kreativitásom végére értem, elfogyott a pénzem

és visszatekintve balga ábrándnak tűnt, hogy fotós szerettem volna lenni. Summáztam, hogy

nincs kiemelkedő tehetségem ehhez a szakmához, aminek mi sem volt jobb bizonyítéka, hogy

az ügyfelek nem dörömböltek az ajtómon. Fájdalmasan hasonló a mostani helyzetem ahhoz a

123

helyzethez. Mégis hogyan ismétlődhet valami ennyire pontosan? Rengeteg időnek tűnik a hét

év. Ez alatt az idő alatt annyi minden megváltozhatott volna, én mégis egyáltalán nem érzem

magamat másnak, mint akkor. Most ráadásul nem csak magam miatt kell felelősséget

vállalnom, hanem a születendő gyerekemért is. Túljutottunk a tizenkettedik héten, most már

hivatalos hír, hogy Rebekával szülők leszünk.  

- Mama, neked milyen volt a gyerekkorod?

-  Olyan, mint mindenki másé – válaszol mosolyogva. – Volt benne jó is, rossz is. A

leginkább a lovakat szerettem.

- Igen, ezt anyától tudom.

- Két lovam is volt, akikről egyedül gondoskodtam. Villám és Nana.

- Lovagoltál is rajtuk? - kíváncsiskodok tovább. Abban bízom, hogy ez a semleges

téma majd eltereli a figyelmemet a saját életemről.

- Igen. – a tekintete a távolba réved, mintha egy filmvásznat nézne kifeszítve két fa

közé.

- Ki tanított meg téged lovagolni?

- Apám. Még járni sem tudtam, de már felvett maga mellé lovaglás közben és tanított.

Nagyon sajnáltam, amikor el kellett adni a lovainkat. Kijelentettem, hogy addig nem eszem,

amíg apám nem hozza őket vissza.

- És visszahozta őket?

- Ha akarta volna sem tudta volna. – legyint a kezével. – Nagyon kellett a pénz a

túléléshez. Sok mindenről le kellett mondanunk, hogy valahogy kihúzzuk a nehéz háborús

éveket. Én sem bírtam sokáig az éhezést. Két nap után annyira éhes voltam, hogy végül

megszegtem az ígéretemet. De cserébe megfogadtam, hogy amint lesz elég pénzem,

visszavásárolom őket.

- Sikerült? - kérdem bizakodva, pedig sejtem a választ. Nehéz elképzelni, hogy meg

tudta valósítani ezt az elhatározását azokban a végtelenül nehéz időkben.

- Nem. - csóválja a fejét. - Egyrészt nem tudtam összegyűjteni annyi pénzt, amennyi a

visszavásárlásához kellett volna, másrészt apámtól elkobozták a földeket és az istállókat,

úgyhogy nem is lett volna hová visszahozni őket. Amikorra összegyűlt a pénz, rég

elveszítettem a nyomot, hogy vajon Villám és Nana hol lehetnek, vagy hogy élnek-e még

egyáltalán.

- Ez elég lehangoló történet.

- Az élet hoz mindenfélét magával. Jót is, rosszat is. - mondja derűsen. - És mutatok

neked valamit!

124

Odamegy a kredenchez és levesz egy barna agyagedényt a legfelső polcról. Látom, hogy elég

súlyos, de mire felállnék, hogy segítsek neki, már leemeli. A kezembe adja és amikor

belenézek, látom csordultig megtöltötte apró pénzzel és kis gurigágba összecsavart papír

pénzzel.

- Ez az otthoni széfed, mama? – kérdem vidáman.

- A kancsó megvan attól a pillanattól, hogy elvitték a lovakat. Akkor kezdtem el

gyűjteni és máig néha beledobok egy kis aprópénzt. Megszoktam.

Meghat ez a fogadalma, amit annyi éven keresztül ápolt, anélkül, hogy megvalósult volna az

elhatározása. Ő mégis folytatta tovább.

- Idősebb koromban rájöttem, hogy igazából nincs szükségem lovakra. De a spórolást

folytattam tovább, mert akárhányszor ránéztem a kancsóra mindig emlékeztetett arra, hogy

nincs lehetetlen. Összegyűlt a pénz és bármelyik nap megtehettem volna, hogy veszek egy

lovat. Szerintem fel sem tudnék ülni a hátára, de jó érzés tudni, hogy a lovat meg tudnám

venni, ha akarnám.

- Hát ez... – kezdek bele a mondatba, de nehezemre esik befejezni. Úgy kapaszkodok

az agyag edénybe, mintha megmentene engem a zuhanástól. De hová is zuhannék? Magam

sem tudom. Leginkább abba a hitbe, hogy kitartó munkával és elszántsággal minden

megvalósítható. És amint elhiszem, hogy ez a gondolat igaz, félelmetes távlatok nyílnak meg

előttem. Sokkal biztonságosabb elhinni, hogy szűk keretek között mozoghat az ember, egy kis

karámban, amit valaki megtervezett, és a világ csak a karám határáig terjed. Ez kevesebb

felelősséggel jár, mint tudni, hogy bármerre mehetek, bármit csinálhatok, csak rajtam múlik.

- ... bolondság. – fejezi be a mondatomat és szélesen mosolyog.

- Inkább azt mondanám, hogy eszméletlen kitartás. Ennyi évig spóroltad a pénzt, hogy

megvalósítsd az álmodat. Ez nagyon nagy elszántságra vall, még akkor is, ha végül nem

vetted meg, amit szerettél volna.

-  Igazad van – elgondolkodik egy pillanatra, majd visszateszi a csuprot a helyére. –

Szerinted meg kellett volna vennem a lovat, amikor összegyűlt rá a pénzem?

- Nem tudom. Én csak azért mondtam, mert ez lett volna a boldog befejezése a

történetnek. De lehet, hogy ez nem feltétlenül szükséges lépés, lehet maga az út, amit közben

bejártál adott a legtöbbet. Igazán nem tudom.

Ezúttal sem hagy elmenni anélkül, hogy ne adna valamit, azon felül hogy eszméletlenül finom

ebédet főzött nekem . Üres tejfölös dobozba szór bele néhány szem diót, és aszalt szilvát.

Ahogy az autóval távolodom, a visszapillantó tükörben látom, hogy egész addig a kapuban

125

álldogál, amíg az autóm nem fordul be a kanyarban. A legdrágább bio dió és szilva sem adja

meg azt az érzést, amit ez a tejfölös doboz rejt magában. Ő törte a diót, ő szárította a szilvát,

és belerakta lénye minden szeretetét.

Hazafelé menet megállok a közértben. A polcok között bóklászva egyszer csak feltűnik egy

alak, amit azonnal felismerek. Rebeka a csokis polc előtt áll, és a bőséges választékot

böngészi. Sorba landolnak a különböző csomagolású és ízesítésű csokik a kosarában. A

legutóbbi összezörrenésünk óta nem beszéltünk, aminek most már három hónapja. Egy szinte

száraz ügyvédi hangvételű emailben közölte velem szeptember elején, hogy az orvos igazolta

a terhességet, minden rendben van, túlhaladt a tizenkét hetes határon, és most már szabadon

beszélhetek apaságom tényéről, ha úgy gondolom. Az anyagiakat és a szülői felelősségeink

felosztását ráérünk elkezdeni megtárgyalni a hatodik hónap környékén, mert még akkor is

elengedő időnk lesz a baba születéséig, hogy ezeket tisztázzuk. Nagyon rosszul esett a levél,

de közben fel is ébresztett, hogy mennyire határozottan és keményen tartja kezében a

történéseket. Éreztem az elszántságát és teljes bizonyosságát, hogy addig fog kitartóan

egyeztetni, amíg a helyzetre kielégítő megoldást talál. Számára, számomra és a baba számára

is.

- Szia. – lépek oda hozzá.

- András. – fordul meglepetten az irányomba. Egy kiszabadult tincset a fülé mögé

gyömöszöl és látom rajta, hogy ő sem teljesen nyugodt ettől a találkozástól. – Hogy vagy?

- Jól, köszönöm. Te hogy vagy? – mintha két nagyon távoli ismerős találkozott volna,

akiknek igazából semmi közük egymáshoz. Pedig letagadhatatlan az öt együtt töltött év, és a

közös magzat is. Nehéz kitalálni, milyen viszonyban is vagyunk most egymással.  

- Jól. – mosolyodik el.

- Ennek örülök. – ez az a pont, ahol dönthetünk a beszélgetés további irányáról.

Maradunk az udvarias, de semmitmondó beszélgetés szintjén, vagy a következő mondattal

elmozdítjuk egyel intimebb irányba.

Bizonytalan vagyok abban, hogy Rebeka számára vajon mi az a közelség, ami még

elfogadható. Figyelmességre és érzékenységre vall, amikor próbálunk ráhangolódni a

másikra, és tekintettel lenni az ő igényeire. Az viszont már eredendő formájából kifacsart

éberség, amikor annyira a másikra koncentrálunk, és próbáljuk kiolvasni a lénye minden

négyzetcentiméteréből, hogy vajon mit is akarhat tőlünk, hogy közben teljesen háttérbe

szorulnak a saját gondolataink és érzéseink. Itt a csokikkal teletömött polc előtt, az utóbbi

126

gödörbe estem. Nem emlékszem, hogy én milyen közelségben szeretnék lenni Rebekához,

kizárólag azt próbálom megfejteni, hogy vajon ő mit akarhat? Őrjítő.  

- Akkor... én megyek is. – mondja ki lassan, és már el is fordul. - Szia.

Ledöbbent a helyzet ilyen rövidre zárása a részéről, de bevillan az álmomnak az a része, ahol

a széles lépcső alján láttam őt. Vajon ennek a szituációnak most is lehetnek más megoldásai,

mint amilyet zsigerből feltételezek? Az ösztönös reakció elfogadni amit mond, nem

megkérdőjelezni, nem lépni közelebb, nem akarni tisztázni, nem kifejezni a saját akaratomat.

Pedig felvethetném akár azt is, hogy maradjon és beszélgessünk. Alakulhatna úgy a helyzet,

hogy a köztünk lévő láthatatlan fal leomlik és megöleljük egymást itt a bolt kellős közepén,

vagy elkezdünk csókolózni, mert rájövünk, hogy valójában még mindig vonzódunk

egymáshoz, és együtt akarunk lenni. Az is lehet, hogy kikosarazna, de legalább tudnám, hogy

megtettem, ami tőlem tellett. Mit akarok valójában ebben a helyzetben?

Rebeka szülei elváltak tíz éves korában. Apja elköltözött a közös otthonukból, Rebeka

pedig egykeként az anyjával maradt. Az apjával azelőtt sem volt jó a kapcsolata, nem igazán

kerültek közel egymáshoz, és miután elköltözött még kevesebbet találkoztak. Legtöbbször a

közös családi étkezéseket szokta felemlegetni a válás előtti időszakból, ami náluk nem

számított kifejezetten örömforrásnak. Az asztalhoz való leülés emlékeztetett a

szerencsejátékokra, ahol nagyjából kiszámíthatatlan algoritmus határozza meg a végkifejletet.

Nem lehetett megjósolni, hogy szülei kedélyesen elbeszélgetnek, vagy éppen egymásnak

esnek. Azt az engedményt megtették mindketten Rebeka felé, talán, hogy enyhítsenek a

bűntudatukon, hogy nem kényszerítették őt az asztalnál maradáshoz. Rebeka nagyon gyorsan

megszokta a külön étkezést, és utána meg sem várta, hogy vajon milyen napjuk van éppen a

szüleinek, egyenesen besétált a tányérjával a szobájába, vagy leült vele a TV elé.

Amikor néhány alkalommal elhívtam őt hozzánk a szüleim által szervezett családi

vacsorára, vagy kerti grill partira, többször kifejezte, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy

nálunk a közös étkezés intézménye létező fogalom. A mi családunkra valóban nem volt

jellemző soha a hangos vitázás, Orsi tinédzser éveit kivéve, amikor is rendszeresen valamin

vitáztak anyámmal, ennek ellenére nem szerettem ezeket a közös alkalmakat. Máig nem

sikerült megfejtenem, hogy pontosan miért. Ha valóban kifejezhettem volna azt, amit éreztem,

akkor általában öt perc utána én is felálltam volna és inkább folytattam volna az evést a TV

előtt. Gyerek koromban tettem is erre néhány kísérletet, de ezeket általában a szüleim letörték

"az asztalnál eszünk, András, és ennyi időt csak kibírsz velünk" indoklással. Minden egyes

alkalommal, amikor Rebeka rámutatott, hogy mennyire szerencsés vagyok, még bűntudatom

127

is támadt ennek tetejébe, hogy hálásnak kellene lennem a családommal közösen töltött időért,

ami másoknak meg sem adatott, én pedig egy csipetnyi hálát sem érezek.

Az öt együtt töltött évünk alatt nem sikerült kialakítanunk egymás között a valóban

meleg családi hangulatot. Nem szerveztünk közös vacsorákat az én vagy az ő szüleivel, nem

rendeztünk lakásavató partit, és igazat megvallva semmilyen más partit sem. De nem is a

partik szervezése a lényeg. A külső látszat ellenére, végig velem marad annak az érzete,

mintha folyamatosan egy hideg áramlat lengett volna körül minket. Alig észrevehető maradt

végig, láthatatlan szálakkal szőtte át a mindennapi beszélgetéseinket, és fáradhatatlanul

alakította a közös életünket. Miközben mindketten abban a szent meggyőződésben éltünk,

hogy jobban szervezzük a párkapcsolatunkat, mint ahogy a szüleink tették, valójában

tökéletes partnerek voltunk egymásnak abban, hogy megvalósítsuk az otthonról hozott, és

azóta is feloldatlan rémálmainkat.

A nagyim története is begyűrűzik a gondolataimba. Vajon a saját életemben milyen

mértékben ismétlem azt, amit ő megtett, hogy gyakorlatilag a cél előtt “feladta”? Megvolt a

szükséges pénz, megvehette volna a lovat, de mégsem tette. Ez persze nem csak az egyszeri

cselekedet megtételének kérdése, hanem a cselekedet összes következményének vállalása is.

A lovat gondozni is kellett volna, ami további komoly befektetést igényelt volna pénzben,

időben és erőfeszítésben is. A nagyim nem csak megvett volna egyszerűen egy lovat, hanem

életformát is váltott volna közben. Talán ez már túl nagy árnak bizonyult egy régi gyerekkori

álom megvalósításáért.

Én is a cél előtt adtam fel legutóbb a fotózást? És most, amikor megint a feladás

határán táncolok, vajon megint a cél előtt vagyok? A Rebekával való kapcsolatom melyik

kategóriába esik? Amiért érdemes küzdeni, vagy amelyik esetében sokkal előremutatóbb a

küzdelemmel felhagyni?

- Van kedved meginni egy teát és beszélgetni? - szánom el magam végül arra a

lépésre, amire valójában vágyom.

A vágyam nem teljesülhet azonnal, mert Rebeka egy szülinapi ünneplésre tart éppen, ami

megmagyarázza azt a sok csokit a kosarában, de kiegyezünk egy későbbi időpontban. Biztató

jelnek értékelem azt, hogy beleegyezetett. Még nem tudom, milyen irányba tudunk elindulni,

de egy asztal mögött ülni és tudni beszélgetni jó kezdet lenne.

23.

128

Az üvegfal, ami elválasztja egymástól a realitásomat és a vágyott életemet,

fáradhatatlanul tartja magát . Már nem foghatom rá a nyolc órás munkámra, hogy elszívja az

energiámat és az időmet, aminek következtében nem tudok koncentrálni a hivatásomra,

hiszen több hónapja nem dolgozom. Úgy tűnt, hogy a bútorok értékesítése gátolja az

előrehaladásomat,  de kénytelen vagyok beismerni, hogy nem a munka a hunyó. Legalábbis

nem olyan mértékben, ahogy képzeltem. A támogató partner hiányára sem foghatom rá,

hiszen Rebeka már évekkel ezelőtt bátorított arra, hogy foglalkozzak komolyabban a

fotózással, és egy másik nő, az anyám, is segített az elindulásban azáltal, hogy kiajánlott a

klienseinek. A harmadik leggyakrabban emlegetett indokom a pénz hiánya, de ez sem igazi

indok az esetemben, mert hónapokkal ezelőtt vacsora közben apám kölcsönt ajánlott fel

nekem, ha ehhez van szükségem a vállalkozásom elindításához, és még nekem is vannak némi

tartalékaim.

Valójában tehát nem azok a körülmények gátolnak, amikre hosszú éveken keresztül

mutogattam. A titokzatos üvegfal jelenléte az, ami mindezek mögött meghúzódik és

meghatározza a gondolkodásomat és cselekedeteimet. Mintha egy üveg búra alatt léteznék,

ahogy az a kis Eiffel torony a nappaliban, bezárva egy kis világba, amiben néha hóvihar

kerekedik, ha valaki kezébe veszi és megrázza. Az üveg búra alatti világ ugyan biztonságos,

de meggátolja, hogy érdemben kapcsolatba lépjek a világgal és a benne élő emberekkel.

A bútorok eladása egy idő után rutinossá vált. Tudtam melyiknek mik a tulajdonságai,

milyen fából készült, hogyan érdemes ápolni, segítettem kitalálni az összeállítást, hogy

pontosan oda illő legyen, ahová szánták. A marketing valójában kapcsolat építés.

Beszélgetések sorozata potenciális vevőkkel, a lehető legteljeskörűbb tájékoztatás a termék

vagy szolgáltatás értékeiről, és nagyon nagy százalékban probléma megoldás. Ezt a lépést

nem tudom átugrani a fotózás népszerűsítése közben sem, csakhogy itt nem egy tőlem teljesen

különálló terméket adok el, mint a bútorok esetében, hanem saját magamat. A saját

világlátásomat, a saját ítéletemet arról, hogy mi a jó, a saját kis szűk világom kincseit. Minden

egyes kapcsolat felvétel során el kell hinnem, hogy érték az, amit adok és értékes vagyok én

magam is. Itt ezen a ponton törik el bennem a hit, és erre a törésre válasz az üvegfal. Olyan

mintha általa lezártam volna magamat, hogy a külvilág ne vegye észre, hogy valójában nem

érzem a saját értékemet, sem egyediségemet, és ennél fogva semmi sem, ami belőlem

származik nem lehet érték. Teljesen logikus következtetés. Már a bútorok árusítása közben is

ott munkálkodott mélyen bennem ez a meggyőződés, csak nem vettem észre, illetve a stabil

munkahely, a stabil kereset kipárnázták a reménytelenség érzését, és nem kellett vele

komolyan foglalkoznom. Amint ezeket a párnákat eltávolítottam az életemből,

129

kérlelhetetlenül arcomba csapódott az összes önmagammal szemben érzett kétely, mivel nem

volt senki és semmi más, amin levezethettem volna őket.

Az üvegfal mögül tökéletesen láthatóak más emberek életei, a bátor próbálkozásaik,

eséseik és keléseik, a fájdalmas bukásaik és a bukásba való esetleges belerokkanásuk, a

boldogságuk és a kilátástalanságuk is, a családok és párkapcsolatok nehézségei és

összetartozása, és minden lehetséges emberi érzelem. Nagyon hihető az a gondolat, hogy ha

az üvegfal mögül nézem ezeket az életeket, akkor kívül maradok mindebből.

Ésszel képes vagyok felfogni, hogy csak áltatom magamat, amikor azt gondolom,

hogy megmenekülhetek bármitől, ami az emberi léttel jár. És én is pont ugyanúgy élem az

életemet, mint mindenki más, semmiben sem különbözök, függetlenül attól, hogy egy

üvegfallal körbevéve érzem magamat. Az is lehet, hogy mások is ismerik az üvegfalat, és

amögé bújva nézik az én életemet. Rebeka is a saját üvegbúrája alól nézte végig az egész

kapcsolatunkat. Bár úgy tűnt, hogy ő az kettőnk közül, aki teljes lényével elkötelezte magát,

mégsem hitte el teljesen, hogy a kapcsolatunk jelentősen eltérhet attól, mint amit otthon

megtapasztalt.

Az üvegfalon keresztül nézek a fotózásra is. Kellő távolságban tartom magamat tőle,

nehogy csalódás érjen, nehogy egy ponton rájöjjek, hogy mégsem vagyok olyan tehetséges,

mint amilyennek gondolom magamat. Félek a kudarctól, az elutasítástól, a

megszégyenüléstől, és attól, hogy mások is rájönnek arra, amit én már rég tudok, hogy valami

baj van velem. Számtalan üveg felület kerül közém és a világ közé napi szinten. Nézek ki az

autó üveg ablakán keresztül, ahelyett, hogy kiszállnék az autóból és szóba elegyednék azzal

az újságot áruló férfival, aki fel-alá mászkál a jelző lámpánál megálló kocsisor mellett. Nézek

ki a ház ablakain keresztül ahelyett, hogy kimennék a parkba és megérinteném a fák leveleit.

Ülök a kényelmes piros fotelben és nézem, ahogy a vetítő kamera üveglencséjén keresztül,

elém tárul egy történet a moziban. A főhősök megoldják a lehetetlent is, egy pillanatra

felvillanyozódom, aztán miután kilépek a való világba egy pillanat alatt visszasüllyedek az

átlagosság életérzésébe. A számítógépem üvegén keresztül nézek idegen tájakat, mégsem

veszem elő az útlevelemet, hogy meggyőződjek arról, a földünk tényleg kerek. A kirakatok

üvegfalain keresztül szemlélem a vágyaimat. Ott vannak egy karnyújtásnyira, mégsem

vehetem el őket, amíg nem találom ki, hogyan fizessek értük. A fényképezőgépem objektíve

is az üvegfalak egyike, amin keresztül megörökítem a pillanatokat. Befagyasztom őket az

időben, hogy újból és újból vissza lehessen térni hozzájuk.  

Az üveg felületek viszont nem csak gátolnak, hanem segítenek is. Az üvegbúrával

letakart ételt nem találják meg a rovarok, az üvegfelületek engedik be a házba a fényt, kivédik

130

a szelet és az esőt, a kirakati üveg engedi láttatni a vágy tárgyát, a számítógép üvege felajánlja

a kapcsolódás lehetőségét a világgal. Eldönthetem, hogy mit kezdek ezzel az üveg felülettel,

mert az üvegfal valójában nem gátol. Az üvegbúrát felemelhetem, az autó ajtaját kinyithatom,

a házból kimehetek, és lehetek életem hőse.

- András, ezúttal remélem nem menekülsz el úgy, mint legutóbb. - Kriszta szigorú

tekintettel próbál rám nézni, de nem sikerül neki.

Épp megérkeztem a barátságos hangulatú burgerezőbe, ahol Kriszta és Tihamér az

eljegyzésüket ünneplik baráti körben. Már hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy mindketten

hivatalosak vagyunk Rebekával. Kriszta azt mondta, hogy nem hajlandó választani kettőnk

közül, ő mindkettőnket meghív, ha gondunk van azzal, hogy egy légtérben legyünk, azt

intézzük el egymás között. Az üzletben való röpke találkozásunk után leültünk Rebekával

beszélgetni, de túl messzire nem jutottunk. Haladásnak éltem meg, hogy nem vesztünk össze,

viszont egyikünk sem fejezett ki semmilyen határozott elképzelést a jövővel kapcsolatban.

Mintha mindketten jegelnénk a témát, titkon egy olyan határozott impulzusra várva, ami

elmozdítja a döntésünket egyik vagy másik irányba. Ironikus, hogy évekig azt gondoltam,

hogy ha lenne közös gyerekünk, egyből megteremtődne közöttünk egy elszakíthatatlan

kapocs. Ez részben igaz, részben pedig egyáltalán nincs összefüggésben a kettőnk közötti

intimitással. Ahogy belépek a helyiségbe, azonnal megláttam őt az asztal végében ülni. Ő is

észrevesz és barátságosan int.

- Meglátom, meddig tudok maradni. Nem ígérek semmit. - válaszolom.

Érkezésemtől számítva eltelik vagy fél óra, mire odaérek Rebekához, hogy őt is üdvözöljem.

Két puszit adunk egymás arcára, aztán megint órákra elszakadunk egymástól, miközben

különböző beszélgetésekbe keveredünk.

Miközben a sörömre várok a bárpultnál, dalép mellém és leül a szomszédos bárszékre.

Nem szól hozzám, csak kikéri az italát. Ahogy ránézek felébred bennem egy halvány

bizsergés. Vonzónak látom őt, tetszik a nőiessége és a határozott kisugárzása. Érdekes módon

mindig is a szociális helyzetekben, bulikon, összejöveteleken vonzódtam hozzá a leginkább.

Mintha ezek kiszakítottak volna minket a szokásos kerékvágásból, én magam is lazábbá

váltam, és ettől mindig rámtört a flörtölhetnék. Az a paradox gondolat kerít hatalmába, hogy

ha nem lenne közös múltunk, nem lenne mögöttünk a szakítás, akkor most ráhajtanék. De ha

megvan bennem annak a vágya, hogy felszedjem őt, akkor hová tűnik el ez a vágy, amikor

arról van szó, hogy összekössük egymással az életünket? Persze ez teljesen érthető, hiszen

felszedni valakit a bárban nem ugyanaz, mint megkérni a kezét, eltölteni valakivel egy

131

szenvedéllyel teli estét nem ugyanaz, mint mellette ébredni minden reggel. A nehézségek

ellenére, valami tagadhatatlanul vonz hozzá.         

- Mi lenne, ha megpróbálnánk még egyszer? - vetem oda neki, mintha ez egy teljesen

hétköznapi és súlytalan kérdés lenne. Olyan érzés mint beleugrani a szakadékba, de most

vágyom erre az ugrásra, vágyom megnézni, mi történik velem az elrugaszkodás után, vágyom

megtörni a szikla szélén ácsorgás végtelen szorongását.

Elkerekednek a szemei és látom, hogy hirtelen nem tud megszólalni. A semmiből érkezik a

kérdésem, mert a legutóbbi találkozásunkkor nem mutattam határozott jelét annak, hogy össze

szeretnék jönni.

- Ezt  most komolyan kérdezed? - kérdez vissza némi hitetlenkedéssel a hangjában.

- Sokszor felmerült bennem, hogy nem túl könnyen adtuk fel? Neked ez nem jutott

eszedbe?

- Az, hogy én könnyen adtam fel, az nem jutott eszembe, de hogy te megfutamodtál,

az igen. - válaszolja határozottan.

- Nem vagyok biztos abban, hogy ki tudjuk-e deríteni, hogy ki húzta fel a nyúlcipőt

elsőnek. Számít ez?

- Te nem félsz, hogy ugyanazt megismételjük másodjára is?

- A bölcsek szerint nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba kétszer. - válaszolom

nyugodtan.

- Ezt azért kétlem. - ingatja a fejét. - Az embereknek istenadta tehetségük van

megismételni a hibáikat.

- Lehet, hogy igazad van. - válaszolom elgondolkodva. Elég csak a fotós karrieremre

gondolnom, ami most nagyon hasonló ponton áll, mint hét éve, pedig abban a titokzatos

"folyóban", amit az előbb említettem azóta jó sok víz folyt le. Mégsem jelenthetem ki, hogy

"minden ugyanolyan", ez durva általánosítás. Abban igaza lehet Rebekának, hogy nem ártott

volna levonni a konklúziókat.

- Ha azt mondod, hogy nem akarsz velem lenni, akkor elfogadom. - dobom vissza

hozzá a labdát.

Hosszú percekig nem válaszol. Közben elénk kerülnek az italaink, de továbbra is ülünk a

bárszéken és nem megyünk vissza a többiekhez. Vajon mire várunk és meddig érdemes várni?

Felállok. A hallgatását egyértelmű elutasításnak veszem.

- Nálatok nem szokás megvárni, míg a másik válaszol egy feltett kérdésre? - szól

utánam.

- Szerintem választ adtál a kérdésemre.

132

- És milyen választ hallottál? - kérdez vissza határozottan.

- Elutasítottál.

- Igen, elutasítottam azt a felvetésedet, hogy próbálkozzunk, mert én nem akarok

próbálkozni. Én egy igazi elköteleződésre vágyom.

- Azt szeretnéd, hogy jegyezzelek el? - vetem fel viccesen, de ahogy ránézek rögtön

rájövök, hogy egyáltalán nem viccel.

- Ha tényleg komolyan gondolod, akkor nekem ez a feltételem. És ezzel nem arra

gondolok, hogy letérdelsz, és megkéred a kezemet. Azt várom, hogy döntsd el mit akarsz, és

azt vidd végig, ne szállj ki a felénél. Ne a szerencsére várj, ne a sorstól akard megtudni, hogy

mi a dolgod, ne a csillagok állásában keresd a választ, hanem te találd ki, hogy merre akarsz

menni és ahhoz ragaszkodj. Lehet, hogy nem együtt fogunk megöregedni, lehet, hogy a

legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudunk egy családot alkotni, de visszatekintve azt

akarom érezni, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt érte. Nem próbálkozni akarok, hanem

elszántan dolgozni ezért. Veled együtt, ha hajlandó vagy ezt vállalni.

Körülöttünk az élet zavartalanul folyik tovább. Senki még csak nem is sejti, hogy

kettőnk életének éppen mennyire meghatározó mérföldkövénél állunk. Számomra mégis

megállt az idő és az egész világ összezsugorodott egy emberre, akivel összefonódtak a

tekinteteink. A hangok a fejemben összekeverednek. Az egyik int, a másik bátorít. Az egyik a

helyzethez illő ősi bölcsességeket sorol, a másik vészforgatókönyveket gyárt. Az egyik

kételkedik, a másik bizakodik. Mindegyik hangot tisztán hallom, mindegyiket mérlegelem.

- A választ már most is tudod, ebben biztos vagyok. – szólal meg végül. - Mond ki.

Szinte hihetetlen, hogy nem kapta fel a vizet és nem borult ki, hogy ennyi időmbe telik

dönteni. A kiborulásával szokott általában menekülő útvonalat biztosítani nekem. Amikor ő

visszahúzódott egy helyzetből, eldöntöttnek tekintettem. Ezúttal nem könnyíti meg a

helyzetemet. Megnyugtató, hogy a határozatlanságom mögé nem képzel saját sztorikat és

indokokat. Egyszerűen csak vár.

A kezeim ellazulnak. A zsebemben egészen eddig ökölbe szorítva tartottam őket, de most

engedtek az izmaim és lazán kinyitom őket. Szeretem a döntéseimet racionális alapokra

helyezni, szeretek felmérni minden lehetséges kockázatot és minimalizálni őket, szeretem, ha

a döntéseimnek van „valós” alapja. De miért lenne ebben a pillanatban mérvadóbb számomra

egy statisztika a válásokról, vagy a mi saját kis statisztikánk Rebekával, hogy az eddigi

életünkben mennyiszer vesztünk össze és jöttünk össze? Nem biztos, hogy ezek az adatok

kellőképpen magyarázzák a jelen pillanatot és az ebből nyíló lehetséges jövőt.

133

- Félek attól, hogy bezársz engem a kapcsolatunkba, és én megfulladok. - mondom ki

azt a félelmemet, amit öt év alatt nem mertem kimondani előtte.

- Félek attól, hogy váratlanul elhagysz.

A két félelem tökéletes páros alkot, az öt közös évünket ez a két kimondatlan félelem alapozta

meg. Ő bennem egy potenciálisan ugyanolyan elhagyót látott, mint az apjában, aki szintén

számára váratlanul lépett ki az életéből. Én őbenne a rámtelepedő nőt láttam, aki elől nem

tudok elmenekülni, pontosan ugyanúgy, ahogy nem tudtam elmenekülni a rám telepedő

anyámtól sem gyerekkoromban. Egymás rabjaivá váltunk ebben a fantáziában, egymást

használtuk arra, hogy megteremtsük az otthonos érzést.

- Én nem az apád vagyok. - jelentem ki tárgyilagosan.

- Én meg nem az anyád! - válaszolja rögtön.

Méregetjük egymást, a szavaink hatását kutatva a másikban. Még mindig bizonytalan a

helyzet kimenetele.

- Amikor apád elhagyott titeket gyerek voltál, semmi ráhatásod nem volt a történésre, csak

végignézhetted, ahogy kisétál az ajtón. De kettőnk esetében nem ugyanez a helyzet, nem vagy

nekem kiszolgáltatva, hanem aktív részese vagy a kapcsolatunknak. Te is hozzájárulsz

minden pillanatban. Már nem vagy kiszolgáltatott gyerek, hanem felnőtt, aki aktív alakítója a

sorsának.

- Volt rá példa, hogy csak úgy kisétáltál az ajtón. - egyenesen a szemembe néz,

miközben ezt kimondja, mintha oda akarna szögelni a falhoz a tekintetével és addig nem

engedni, amíg nem mondom azt, amit hallani akar.

- Nem tudod elképzelni, hogy milyen iszonyatos nyomást tudsz kifejteni, milyen

hidegen elutasító módon tudsz beszélgetni, és mennyire elzárod magadat. Ilyen helyzetekben

éreztem azt, hogy nem hagysz nekem más választást azon kívül, hogy kisétáljak az ajtón.

Látom rajta, hogy mélyen érintik a szavaim és elgondolkodik rajtuk.

- Te mit tennél, ha biztos lennél abban, hogy nem akarlak megkötözni és rádtelepedni?

- Elég nehéz elképzelni. - vallom be őszintén.

- Egyelőre nekem is. - mosolyog. - De nem tartom lehetetlennek.

- Én sem. - bólintok.

- Én kész vagyok erőfeszítést tenni azért, hogy ez megváltozzon. Kész vagyok veled

lenni annak minden kockázatával és örömével. Kész vagyok nem keresni benned lépten

nyomon az engem elhagyó apámat, kész vagyok nem az anyád szerepét játszani az életedben.

Kész vagyok ránk.

134

A szavai mély benyomást keltenek bennem. Minden szaván átsüt az elszántság, és ezt a részét

Rebekának valóban ismerem. Amit elhatároz, azt véghezviszi. Már csak az a kérdés, hogy

hajlandó vagyok-e én is ugyanennyire benne állni kettőnk kapcsolatában. Érzem az üvegfal

hideg felületét közvetlenül az arcom előtt, mintha az orrom hegye már érintené. Az üvegfal

túloldaláról néz rám Rebeka és az a valóság, amit most éppen felvázolt. Én pedig ismét úgy

érzem, mintha a kirakatban nézném ezt a felvillantott lehetőséget. Egy ismeretlen forrásból

származó hang folyamatosan azt szajkózza, hogy "Erre nem vagy képes, András. Hiába

határozod el magadat, hiába akarsz most igent mondani, végül csalódást fogsz neki okozni.

Te már csak ilyen vagy. Nem tartasz ki az elhatározásaid mellett, gyenge vagy." Olyan mintha

az agyam összemontázsolt volna egymással sok különböző hangot a múltból, sok különböző

helyzetet, és ezekből összeállt egy a tételmondat, ami megkérdőjelezhetetlen tényként merül

fel bennem, akárhányszor komoly elhatározást előtt állok. Valóban félek attól, hogy minden

erőfeszítésem ellenére nem lesz boldog a kapcsolatunk, hogy nem leszek neki elég, hogy

nekem nem lesz elég ő, és még ezernyi más dologtól is félek. Eltűnnek ezek valaha? Kétlem.

- Én itt vagyok. - hallom Rebeka hangját, ami kiszakít ebből a belső transzból.

- Én is.

Végtelenül félelmetes átnyúlni az üvegfalon túlra és megérinteni őt. Mintha ehhez valaminek

bennem meg kellene halnia, hogy valami más ehelyett életre kelhessen. Akarom őt, akarom a

közös életünket, akarom az egészet minden nehézségével és szépségével, akarom azt az

Andrást, aki hajlandó elengedni az üvegfal látszólagos védelmét, hogy megérinthesse a közös

életet Rebekával és a születendő gyerekünkkel. Az üvegfal már valójában nem véd engem,

talán valamikor a múltban a túlélésemet biztosította, de mostanra meggátol abban, hogy

elérjem azt, amire valóban vágyom. Mindig arról fantáziáltam, hogy hősként fogom érezni

magamat abban a pillanatban, amikor túllépek az üvegfal határán. De nem érzem magam

szuperhősnek, valójában teljesen erejével magába szippant emberségem.

24.

Kriszta eljegyzési pariján megbeszéltük Rebekával, hogy "feldolgozó beszélgetéseket"

fogunk rendszeresen tartani, minden nap legalább egyet, annak a ténynek a feldolgozására,

hogy ismét összejöttünk. Mindketten tisztában vagyunk vele ugyanis, hogy az összejövés nem

csak a rózsaszín felhőből, a kibékülő szexből, a "most aztán minden másként lesz ezentúl"

érzésből áll, hanem továbbra is ott vannak félelmeink, rögzült viselkedés mintáink,

feldolgozatlan sebeink a múltból, és buzgó készségünk a másik hibáztatására, ha valami

135

félresiklik. Ezt mindet viszont átkötöttük az őszinte elhatározás masnijával, hogy dolgozunk

a közös életünk olyanná formálásán, ami mindkettőnk számára szeretetteljes. Már önmagában

a szeretet szó meghatározása, hogy kinek mit jelent és mitől érzi magát szeretve is óriás

munkának ígérkezik. Eddig négy feldolgozó beszélgetésen vagyunk túl. Felmerült több

múltbéli eddig nem tisztázott sérelem, de ezeket egyelőre mind a kölcsönös tisztelet talaján

tudtuk megvitatni.

Közben eddigi életem talán legnagyobb dilemmájába kerültem a fotózással

kapcsolatban. Az most már látszik, hogy nem olyan sebességgel épül ez a karrier, mint ahogy

elképzeltem, körülbelül fél év múlva érkezik a baba, és én képtelen vagyok eldönteni, hogy

az lenne-e az előre, hogy tovább próbálkozom a fotós pályán, vagy stabil állást keresek, és

esetleg mellette csinálom, amire nem sok esélyt látok, mert legutóbb sem tettem meg, vagy

keresek állást és a fotózást megtartom hobbinak. Az egyetlen konklúzió, amit az előző

próbálkozásomból levontam kiemelkedő tehetségemnek hiánya volt. Így visszatekintve, ez

teljesen hibás konklúzió, ráadásul semmiben sem segíti a fejlődésemet. Sőt, egyenesen

befagyassza azt. Ezen felül egy sor olyan döntést is hoztam, amikről úgy gondoltam, hogy a

helyes irányok, de egyáltalán nem vizsgáltam meg, hogy az én személyes helyes irányaim-e

vajon. Azért kezdtem bele a portré fotózásba, mert úgy érzékeltem, hogy erre van a

legnagyobb igény a piacon, miközben soha sem éreztem magamat komfortosan emberek

fotózása közben. Szeretek egyedül barangolni a természetben és a természet változását

megörökíteni, és szeretem az épületek és enteriőrök fotózását is, amihez tökéletes gyakorló

terepet adott anyám lakberendező vállalkozása. Meg vagyok győződve arról, hogy a

Rebekával való kapcsolatomat is a sok "kell" döntötte romokba, ugyanúgy ahogy az első fotós

próbálkozásomat is. Amikor túlsúlyba kerülnek azok a forgatókönyvek, amik előírják, hogy

miként kellene élni az életet, milyen választásokat illene hozni felnőttként, milyen képnek

kellene megfelelni férfiként, akkor fokozatosan kiveszik az életből az öröm, és a hétköznapok

börtönné válnak. Ugyanilyen börtönné változott a kapcsolatunk Rebekával is, valamint az első

próbálkozásom a fotózással is.

Egyre nagyobb mértékben nyomaszt a szüleimmel való együttélés is. Egyszerre

biztonságos, hogy van hová visszajönni, ha nagy gáz van, de ez a biztonság ennyi évesen csak

rövid ideig tápláló. Amint szertefoszlik az első sokk, és visszatér az élet normális érzékelése,

elkezd fullasztóvá válni ez a biztonság, pici darabonként kezdi megrágni a lelket,

észrevétlenül elvesz minden nap egy kicsit az önbizalomból. Ha valaki elég sokáig hagyja,

hogy ez történjen, végül elfogy az ereje arra, hogy kilépjen ebből az állapotból. Ha nagyon

őszinte vagyok magammal, akkor látom, hogy elértem ezt a határt. A szüleim közelében

136

visszatértem az életre való képtelenség érzetébe, amit paradox módon a törődésük csak

felerősít. Mintha titkon azt várnám, hogy rúgjanak ki végre a fészekből. De ők nem teszik

mert, azt várják, hogy rúgjam ki magamat.

Rebekával ezúttal nem a lakásban beszélgetünk, hanem a Nosztalgia étteremben, az

egyik kedvenc éttermünkben a város szélén. Látványosan több ételt rendelt ki, mint ahogy

szokott és kifejezetten jó érzés nézni, amilyen jóízűen eszik. Az alakján alig észrevehető a

terhesség, a ruháival nagyon ügyesen takarja.

-Az elhagyatottság érzése bennem van, nem te teremted a viselkedéseddel. - mondja

tárgyilagosan, miközben burgonyakrokettet és pulykahúst tesz a szájába. 

Olyan érzés, mintha épp most mentettek volna fel egy vád alól, aminek a szövegét soha nem

ismertem pontosan, de állandóan felettem lebegett.

- Ezt jó hallani. Köszi, hogy ejted a "szándékosan el akarsz hagyni, hogy bántsál"

vádat. - válaszolok némi ügyvédi szakzsargont beleszőve a mondandómba, bár nem sokat

konyítok ehhez a szakmához.

- Bizonyítékok hiányában kénytelen vagyok. - mosolyog vissza rám. - Teljesen más

téma. Maxnek végre elmondtam a hírt. Még akkor sem bírtam előhozakodni a tényekkel,

amikor kezemben tartottam az orvosi papírt, ami igazolta a terhességem tényét. Azt éreztem,

hogy addig nem jelenthetem be a főnökömnek a hírt, amíg nem találtam ki a munkából való

kivonulásom és helyettesítésem teljesen átgondolt tervét.

- Ezek szerint sikerült kidolgoznod egy ilyen tervet? - kérdem érdeklődve, mert erről

eddig nem beszélt.

- Csak részben. A főnököm nem csinált ebből az egészből túl nagy ügyet. Azt mondta

szerinte simán megoldjuk, és ha kész vagyok ismét munkába lépni, akkor visszavesz engem.

Feles megoldásokba viszont nem akar belemenni, hogy csak bedolgozzak, vagy rugalmasan

kezeljem a munkaidőmet. Azt várja el, hogy amíg tudok, addig dolgozzak ugyanúgy, mint

eddig, aztán babázzak, ameddig jónak látom, majd visszavesz, ha szintén teljes munkaidőbe

vissza tudok jönni.

- És hogy vagy ezzel?

- Nem tetszik ez a rugalmatlanság. - válaszolja határozottan. - Úgyhogy azóta többször

leültünk Maxxel beszélni. Neki is tele van a hócipője az irodával már. Kicsit lelombozta

annak a ténye, hogy én pont most készülök kivonulni egy időre a szakmából, de paradox

módon a terhességem felgyorsította a saját ügyvédi irodánkról való gondolkodást. Ha

137

sikerülne ezt jól kitalálnunk, akkor az sokkal nagyobb rugalmasságot jelentene nekem. És

számítok ebben rád is.

- Mármint miben? - kérdem csodálkozva, mert hirtelen arra gondolok, hogy az

ügyvédi irodájuk megnyitásának kapcsán számít rám, amihez vajmi keveset tudok szerintem

hozzátenni. Se pénzem, se ügyvédi tudásom nincs hozzá.

- A gyerekünkért való közös felügyeletben. Arra gondoltam, hogy ha te sem készülsz

egy kilenctől ötig állásban dolgozni, akkor talán rugalmasabban kezelhetjük a gyerekről való

gondoskodást is. Nem akarok több évre otthon ragadni, nem akarok teljesen kiesni a

szakmából, miközben tisztában vagyok azzal, hogy vannak olyan feladatok, amiket nem

tudok és nem is akarok neked átadni, például a szoptatást.

- Ha jól jövedelmező és befuttatott munkám lenne a fotózás jelen pillanatban, akkor el

tudom képzelni. De nem tudok felmutatni egyelőre túl sok sikert etéren. Félek, hogy

akaratomon kívül fogok belekényszerülni abba, hogy elfogadjak egy kilenctől ötig állást,

hogy eltartsam hármunkat.

- Ezt akarod? - kérdi komolyan.

- Nem! Persze, hogy nem. Nekem is nagyon tetszene, ha szabadon oszthatnám be az

időmet, és közben hozzá is tudnék járulni a közös családi kasszánkhoz. Én sem szeretném,

hogy kiess teljesen a szakmádból, és hogy ne csinálhasd azt, amit tudom, hogy nagyon

szeretsz. Szeretnék neked ebben segíteni.

- Ennyi a lényeg. - summázza a mondandómat és teljesen nyugodtan folytatja tovább

az evést. - Csak annyit akartam tudni, hogy akarsz-e jönni ezen az úton, amit felvázoltam. A

többi nem lényeges, a többit kitaláljuk.

- Azért nekem a többi is elég lényeges. - válaszolom kétkedve. - Nem mondtam neked,

mert elég nehéz nekem magamnak is megbirkózni ezzel, de elfogytak a fotózással

kapcsolatban az ötleteim. Nem látom a következő lépést, minden látható alternatívát

zsákutcának érzékelek.

- Akkor beszélgessünk erről! Találjuk meg közösen. - mondja biztatóan. - Lehet, hogy

én észreveszek valami olyasmit, ami neked nem tűnik fel. Többek között ezért imádok együtt

dolgozni Maxxel. Akárhányszor leültünk egy kávé mellé ügyet oldani, mindig a végén úgy

álltunk fel, hogy pontosan láttuk a kivezető utakat, vagy legalábbis a következő lépéseket.

Azt, ahogy most Rebeka viselkedik mérföldekre van attól, ahogy az öt év alatt

viselkedett. Talán az első félévünk hasonlított a mostani beszélgetésre, amikor még nagyon

sok pozitív elvárást tápláltunk egymással szemben. Aztán a csalódások mentén ezek kezdtek

egyre inkább zsugorodni, majd a végén már szinte csak negatív elvárásaink maradtak egymás

138

iránt. A megnyugtató, bizalomra hívó hangja megriaszt és azonnal érzékelem az üvegfal hideg

légkörét magam körül. Csalódást fogok neki okozni. Bízik bennem, de nem tudja, hogy rossz

lóra teszi fel a tétjét. András, szólj neki, hogy óriás hibát követ el! Fogalmam sincs kinek a

hangja ez a fejemben. Az évek alatt összemosódott egymással sok hang és üzenet, és néha azt

érzem, hogy az agyam egy helytelen képlet szerint dobálja ki magából ezt az általánossá tett

üzenetet olyan helyzetekben, ahová egyáltalán nem illik. Ha nem akarok beleragadni a

helyzetbe, muszáj megint átnyúlnom az üvegfalon, és kimondani azt, amihez a megsemmisítő

szégyen érzete társul.

- Félek attól, hogy csalódást okozok neked... - pár pillanatra elhallgatok, majd

hozzáteszem - A helyzetünk túl kockázatos ahhoz, hogy most kezdjünk el kísérletezni a

szárnybontogatással.

- Ez elég pontos jóslat. - válaszolja rögtön. - Most csalódást érzek. Pontosan úgy

beszélsz, mint az anyám, akinek mindig volt egy jó ötlete arra vonatkozólag, hogy a dolgok

hogyan nem fognak sikerülni, és hogyan kellene inkább sokkal kisebbre összehúzni magamat,

mert az biztonságos. Biztonsági játékos vagyok, nem ugrok, ha nincs alattam biztonsági háló,

de azt gondolom, hogy sokszor túlbiztosítom magamat, és ezért elmulasztom a lehetőségeket.

Nem akarom ezt tovább így csinálni. Nem ezt akarom tanítani a gyerekemnek.

A kezét a hasára teszi és ez az első alkalom, amikor látom tőle ezt a mozdulatot. Furcsa

látvány, de közben meg is érint.

- Szívesen megyek ebben veled közösen, de nem foglak kényszeríteni, hogy velem

tarts, ha nem akarsz. Tudom, hogy őrültségnek hangzik a gyerekvállalás kellős közepén

elkezdeni beszélgetni Maxxel arról, hogy nyissunk egy saját irodát, de az intuícióm azt súgja,

hogy ez jó irány, és én akarok erre a hangra hallgatni. Ha te arra a hangra akarsz hallgatni,

amelyik azt mondja, hogy a szárnybontogatás kockázatos, és inkább el kell halasztani nem

tudom mikorra...- megakad egy pillanatra a mondandójában és egyenesen a szemembe néz. -

Mikor lesz számodra elég biztonságos, hogy azt csináld, amit valóban szeretnél?

A kérdése hallatán tisztán kirajzolódik előttem, hogy nem csak ketten ülünk az

asztalnál, hanem velünk van az egész családom. Itt ül anyám, apám, apám és anyám szülei.

Mintha az egész családi tanács jelen lenne, és ontják felém az élettapasztalataikból leszűrt

tanácsokat. Az ő aggodalmaikat ismétlem a saját hangomon Rebekának. Az ő hátuk mögé

bújva beszélgetek Rebekával. Én csak a kicsi Andris vagyok, nem tudhatom, hogy megy az

Élet, de itt ez a sok felnőtt majd letárgyalja Rebekával a fontos dolgokat.

Megsajnálom ezt a kicsi Andrist, akit eddig nem is láttam a sok felnőttől. Egy játék

figurát szorongat a kezében és összekuporodva ül a széken. Várja, hogy a nála sokkal

139

nagyobb felnőttek, kitalálják neki mi lesz a legjobb az életben, ők jobban ismerik őt, mint ő

saját magát. Hiszen még csak gyerek. Nem tudhatja. Szófogadóan ül és várakozik, még csak

annak sem ad hangot, hogy szeretné itt hagyni ezt az egész cirkuszt, és inkább játszani kint az

utcán a játék figurával. Gondolatban mellé ülök. "Helló, kishaver. Te mit kuporogsz itt?"

Azonnal rám mosolyog, hiszen nagyon rég ismerjük egymást, csak hosszú - hosszú évekig

nem találkoztunk. Arra volt szüksége, hogy ideüljek mellé, és érdekeljen engem, hogy mi van

vele. Semmit sem kell mondanom, pontosan érzi. "Nyugodtan menj ki játszani, ha ahhoz van

kedved." Hezitál. Felszínre tör a bizalmatlansága. Pontosan azt látom a szemében, amit én

éreztem az előbb, amikor Rebeka a jövőnkről és a közös építkezésről beszélt. Hátsó szándékot

feltételez a kedvességem mögött, korlátozásokat, ami csak később érik őt el, ha egyszer már

szabadjára engedte az indulatait. Hiába adok neki engedélyt, tudja, hogy a játszása közben,

mégis csak meg fog érkezni az intelem, hogy ne játsszon olyan közel az úthoz, ne piszkolja

össze a ruháját, ne legyen kint túl sokat, ne legyen túl hangos, ne tegye tönkre a játék

figuráját. És mi van, ha épp felrobban az elképzelt bomba és ő kénytelen lesz hangosan

kiáltani? Mégis hogyan robbanjon fel egy bomba csendesen? "Inkább maradok itt." Válaszol

és a térdeit nézi.

Elgondolkodom azon, amit mond. Vajon hogyan viselkednék, ha most itt ülne a saját

gyerekem, és épp egy második világháborús jelenetet játszana újra egy viszonylag csendes

étterem kellős közepén? Persze, hogy rászolnék, hogy játsszon picit csendesebben, még akkor

is, ha pontosan érteném, hogy mennyire fontos a lehető legpontosabban leutánozni egy bomba

robbanásának zaját És itt ugrik be, hogy talán az nem mindegy, ez a rászólás hogyan történik

meg. Abból az attitűdből, hogy én magam majd el süllyedek szégyenemben, hogy a gyerekem

mit csinál, majd a gyerekemre zúdítom az egészet, akár nagyon kedves hangon, és ezzel

benne is a szégyen húrjai pendítem meg? Vagy egyszerűen bármilyen rárakott érzelmi teher

nélkül figyelmeztetem annak tényére, hogy rendben van a játéka, csak most nincs megfelelő

környezetben ahhoz, hogy kiélje? Esetleg adok neki alternatívákat ahhoz, hogy ezt mégis

hogyan tudja megtenni. Kell, hogy létezzen olyan szabályozása a gyerek viselkedésének, amit

nem a szégyen mozgat!

Oldalra sandítok a kis Andrisra, aki még mindig kitartóan a térdét nézegeti. "Van

kedved elmesélni, hogy milyen kalandokba keveredett mostanság a barátod, akit elhoztál

magaddal?" A szemében azonnal megcsillan az élet szikrája a kérdésem hallatán. Mintha

felnyitottam volna egy lelkében lévő kincsesládát, ahová elbújtatta az összes vágyát, jókedvét,

lelkesedését, kalandvágyát, ösztönös erejét. Megfeledkezik a körülötte lévő felnőttekről, a

szégyenről, a félénkségéről és visszahúzódottságáról és mesélni kezd. Mosolyra húzódik a

140

szám ennek a belső képnek a láttán, mintha bennem magamban is feléledne az a szikra, amit

előbb az üvegfallal lefullasztottam, és ami teljesen természetesen rákapcsolódott Rebeka

lelkesedésére annak kapcsán, hogy teremtsünk magunknak egy szabad és jó életet, ami

megfelel az igényeinknek.

- Most már elég biztonságos, hogy merjek elindulni. - emelem fel a tekintetemet

Rebekára. - Szerintem is jó ötlet, hogy Maxxel külön menjetek és kitaláljátok a saját

koncepciótokat. Bízom az ítéletedben.

Rebeka meglepetten néz rám. Valószínűleg az előző megjegyzésem után nem várta ezt

a fordulatot. Nem csak úgy kimondtam ezeket a szavakat, hanem valóban mélyről érzem,

hogy igazak, és hogy összhangban vannak velem és mindazzal, amit az életemtől akarok.

- Akkor csináljuk! - mondja felpezsdülve és felém nyújtja a kezét. - Kezet rá.

Még két óráig ott ültünk a Nosztalgiában és beszélgettünk. Rebeka állapotára tekintettel

limondánéval koccintottunk, de megkértük a pincért, hogy pezsgőspohárban hozza ki.

Örömmel megtette. Utána kirendeltük desszertnek a somlói galuskát, majd egy órával később

a túrós palacsintát is. Beszélgettünk a lehetőségekről és lehetséges buktatókról is, a

félelmeinkről és azokról a dolgokról is, amikben hittünk. A képzeletbeli családom továbbra is

ott maradt velem, továbbra is mondták a jótanácsokat, de ezúttal az üvegfal őket vette körül és

zárta el az életemtől. Tisztán láttam őket, sőt hallottam is, ha nagyon akartam, de az üvegfal

tiszta és határozott válaszvonalat húzott életeink közé.

25.

Rebeka a vizes poharával játszik és a pirosra lakkozott körmeivel kocogtatja az üveget.

Felfigyelek erre a mozdulatra. Az üvegfal hangja figyelmeztet arra, hogy olyan helyen járunk

a beszélgetésben, ami megköveteli a jelenlétemet, miközben én automatikusan

visszahúzódnék és elmenekülnék a múltba.

- Próbáljuk ki az összeköltözést egy évre. - szólal meg. - Egy év után üljünk le

beszélni ugyanitt és nézzük meg, hogy kinek milyen. Ha szakítani akarunk, akkor engedjük el

egymást, és keresse mindenki a boldogságát külön utakon. Ha pedig együtt akarunk maradni,

akkor hosszabbítsuk meg az egy évet. Na, mit szólsz?

Kérdően néz rám és látom a szemében, hogy türelmetlenül várja, mit fogok válaszolni.

Amióta szakítottunk, pár külön töltött hónapot kivéve, állandóan lebegtettük a kapcsolatunkat.

141

Volt, hogy a szexuális együttléteket élveztük, és ennél többet nem akartunk egymástól, volt,

hogy a testi intimitást mellőztük és csak beszélgettünk. A sok sérülés miatt, amit egymásnak

okoztunk, nagyon nehézzé vált újból nekifutni annak, hogy egy párt alkossunk, és ezt a világ

előtt is felvállaljuk. Az öt együtt töltött közös év alatt, egyetlen pillanatra sem fantáziáltam

arról, hogy egy ilyen kapcsolatilag bizonytalan időben fogan meg majd a közös gyerekünk.

Mégis megtörtént. Most megint annak küszöbén állunk, hogy közelebb menjünk egymáshoz,

és kiderítsük, hogy képesek vagyunk-e kialakítani a mi kis családunk szabályait és törvényeit.

Amikor elképzelem, hogy egy évre teljesen elköteleznem magamat enyhén

összeszorul a gyomrom. Ennyire félnék a közös élettől vele? Felmerül bennem a sokat

ismételt kérdésem, aminek megválaszolásától vártam el a Rebekával kapcsolatos döntéseimet.

Vajon ő számomra az Igazi? Megint hallom a poháron a körmei kocogtatását. Ez a kérdés is

vajon az üvegfallal körbevett világom elvarázsolt kérdéseinek egyike? Igen. Ennek a

felismerésnek a következtében, az üvegfal addig szilárd felülete képlékennyé válik, mint a

szappan buborék puha és állandóan mozgásban lévő felülete. Az általam elképzelt Igazi

emberfeletti lény. Éveken keresztül azt hazudtam magamnak, hogy nem így gondolkodom az

Igaziról, hogy elfogadó vagyok az emberi gyarlóságok és hibák tekintetében, hogy majd az

Igazimban mindezeket fogom tudni szeretni. Az üvegfal egyik oldalán állt az Igazi nő,

szembe vele az üvegfal másik oldalán pedig az Igazi András, akihez egész addigi életemben

megpróbáltam felzárkózni. A két tökéletes lény találkozása. Ehhez az emberfeletti tökélyhez

kötöttem az elfogadhatóságot, minden másra csak bólintottam és beletörődtem, de valóban a

szívemmel soha sem fogadtam el.

Fájt a szakításunk, de közben fel is lélegeztem tőle. Végre okkal szenvedhettem, végre

fájhatott az, amit nem csak az alatt az öt év alatt, hanem előző kapcsolataimban sem hagytam

fájni. Annak mélységes elviselhetetlensége és szégyene, hogy mennyire tökéletlen vagyok, és

ezzel együtt mennyire szerethető. Ennek a paradoxonnak a határán táncol az Élet. A szakítás,

az üvegbúrával körbevett életem szabályai szerint, méltó büntetésem volt azért, hogy nem

olyan vagyok, amilyennek lennem kellene. Egész életemben azt keresem, hogy milyennek

kellene lennem, hogy végre szerethető legyek, és amikor ezt a vágyakozást magamban

megláttam több évvel ezelőtt, rásütöttem a szánalmasság bélyegét. "Unalmas vagy már

András, légy már végre Önmagad, lépj ki ebből a megfelelési kényszerből!" Ez a belső hang

pontosan ugyanolyan kegyetlenséggel szajkózta az önmegvalósításra való buzdítást, mintha

csak azt mondta volna, hogy egy értéktelen rongydarab vagyok.

Félek az igen kimondásától, mert minél hosszabb időre kell kimondani, annál

mélyebbre kell ásnom magamban, annál több árnyékra, elrejtett tökéletlenségemre, még

142

magam előtt is szégyellt hibáimra derül fény. Mindig ugyanazokhoz a kérdésekhez jutok

vissza, bármennyire is próbálom kikerülni őket: Vállalod az Életet, mindazzal, amit hoz,

olyannak, amilyen? Vállalod Önmagadat mindazzal, ami vagy, olyannak, amilyen vagy?

Készségesen szoktam válaszolni az igent mindaddig, amíg nem érkezek el a szégyenhez. A

szégyen elkerülésére tett kísérletek ugyanis mindent felülírnak, megszilárdítják az üvegfalat,

torz felületeket hoznak létre, csak hogy ne kelljen látni azt, ami van, átérezni azt, ami fáj.

- Vállalom az egy évet. - mondom ki végül. Még mindig érzékelem az üvegfalat, talán

soha sem fog eltűnni, de nem a jelenlétének rendelem alá a válaszomat. - Vállalom mindazt,

ami ebben az egy évben vár ránk, és amilyen leszel ebben te, amilyen leszek ebben én.

- Vállalom az egy évet. - ismétli meg ő is.

Többször fantáziáltam arról, hogy milyen jó lenne, ha véletlenül Rebeka teherbe esett

volna, amíg együtt voltunk. Csak utólag jöttem rá, hogy a közös gyerekünkkel mondattam

volna ki ebben az esetben az igent, amire magamtól képtelennek éreztem magamat. Soha sem

fogom tudni már kideríteni, hogy hogyan alakult volna kettőnk kapcsolata Rebekával, ha nem

jön közbe a baba. Ez talán nem is érdekes kérdés. A most elérhető legjobb tudásom az

egyetlen, amibe kapaszkodhatok, abból ott tartunk, ahol most tartunk, és ezt bármikor

korrigálhatjuk, ha jobb döntések vállnak elérhetővé számunkra. Szabadon dönthetek az életem

felől, ami áldás és átok egyszerre.

Az étteremből kéz a kézben sétálunk ki. Könnyedséget érzek a testemben. A

fotózásban érzett üvegfal is pontosan olyan, mint a Rebekával való kapcsolatomban. Hideg

felületeket hoz létre, embertelen elvárásokat, szégyenre alapozott döntéseket. Adok

magamnak ott is egy évet, ami az örömről, a felfedezésről és a félelmekkel való

szembenézésről fog szólni. Ez a pillanat tökéletes, pedig nincs benne semmi különös. A

kozmikus puzzle tökéletesen működik, a nagy káoszból rend születik, de csak egy pillanatra,

hogy a következő pillanat összeomlása ismét egy újabb sötétben rejtőzködő részemet fedje fel

előttem.

- Menjünk be ebbe az üzletbe egy pillanatra. - fékezek meg, amikor elhaladunk a

papírbolt előtt.

- Mit akarsz ott?

- Egy dobozt. - mosolygok sejtelmesen.

Miután hazaérek beleteszem az érmét, amit anyámtól kaptam, a gyertya csonkot, amit a

faházikóból hoztam el, amikor Krisztával találkoztam, a fotótanfolyamos CD-t, amit akkor

vettem , amikor először határoztam el, hogy belekezdek a fotózásba és egy óvszert, ami arra

143

emlékeztet, hogy ha ez rajtam lett volna, akkor nincs most a várakozásom a gyerekem

születésére. Belerejtettem egy kis papíron lévő üzenetet is: Bocs előre a hibákért, amiket

biztosan el fogok követni. Rengeteg hely maradt még a dobozban olyan tárgyak számára, amik

életem kairos pillanataira emlékeztetnek majd. Létezik ugyais a kronos idő, ami az óra

szerinti idő, és a kairos idő, ami pedig a lélek ideje. Ennyi idő alatt változtatunk irányt az

életünkben, hozunk meg egy fontos döntést, élünk meg sorsdöntő pillanatokat. Anyám

pöttyös doboza számos olyan pillanatot őriz, amik nem is az én életemben történtek, mégis az

én életemet is formálták, ha lett volna ilyen doboza öreganyámnak, akkor az ő jelentős

pillanatai ugyanilyenek lettek volna. Most már nekem is van dobozom, amit talán egyszer az

én gyerekem fog felfedezni, és talán egyáltalán nem olyan tárgyakat talál majd benne, amit

szeretne. Talán fejemhez vágja majd egyszer, hogy miért nem vettem fel azt az óvszert, amit a

dobozban tartok. Hát igen, a gyerekem lesz majd a következő személy, aki szembesít

mindazzal, amit nem akarok magamban látni. Kairosz pillanatok sorozata vár rám, és én

várom őket, mert ezek jelenti, hogy élek, félek, hibázok és olyan nagyon emberien

tökéletlenül szeretek.

144