zenetudomÁnyi dolgozatok 2013–2014 – 250 – 2016. … · 2019. 2. 14. · fodor anna...

ZENETUDOMÁNYI DOLGOZATOK 2013–2014 2016. TÉL–TAVASZ– 250 –

ZENETUDOMÁNYI DOLGOZATOK 2013–2014 2016. TÉL–TAVASZ

VARGA SÁNDOR

– 251 –

Zenészfogadás az erdélyi Mezôségen

A mezôségi paraszti táncélet fontos szereplôi voltak a táncszervezô kezesek. Tanul-mányomban a „táncos kezeskedést” mint kulturális és társadalmi intézményt muta-tom be. Foglalkozom a szervezôk sokféle feladatával és jogosultságával, valamint afalu társadalmában játszott szerepükkel. Az írásomban szereplô adatok többsége abelsô-mezôségi Visából származik.

A kezes fogalma

A hagyományos, vonószenével kísért táncalkalmak szervezôit a Mezôség, illetveMaros-Küküllô vidék falvaiban máig kezesnek, kezeslegénynek,1 ritkábban cigányfo-gadónak2 nevezik. Az észak-mezôségi falvakhoz közeli magyar szórványokban akapitány megjelölést,3 a Mezôséggel szomszédos Szamos menti Erdôháton a (le-gény)bíró, újkirály terminusokat használták.4 Az Erdôhát néhány településén (pél-

1 Vö. Martin György, „Az erdélyi tánchagyomány földrajzi tagolódása”, in Magyar néptánchagyo-mányok, szerk. Lelkes Lajos (Budapest: Zenemûkiadó, 1980), 39; Martin György, „Magyartáncdialektusok”, in A magyar nép és nemzetiségeinek tánchagyománya, szerk. Felföldi László–Pesovár Ernô (Budapest: Planétás, 1997), 261; Pesovár Ferenc, „Kezes”. Szócikk, in Néptánckislexikon, szerk. Pálfy Gyula (Budapest: Planétás, 1997a), 82. A kezes kifejezés használatáraebben az értelemben Erdélyen kívül csak a bihari Méhkerékrôl és a Felsô-Tisza vidéki Tiszaber-celrôl vannak adataink. (Lásd Béres András, „A méhkeréki táncház”, Ethnographia 92 (1981),484; MTA BTK Zenetudományi Intézet, Néptánc Archívum Kézirattár: Akt. 590.)

2 Csorba János, Bár emlékezete maradjon meg… (Budapest: Magyar Könyvklub, 2001), 37–38;Halmos Béla, „Ádám István széki prímás”, in A széki hangszeres népzene, szerk. VirágvölgyiMárta–Felföldi László (Budapest: Planétás, 2000), 406, 422. A mezôségi falvakban a zenészszinonimájaként is használják a cigány kifejezést. A mezôségiek a zenészt/cigányt megfogadják,befogadják, állítják, vagy beállítják.

3 A kapitány elnevezést a Lápos-menti Domokosról ismerteti Szabó T. Attila. Szabó T. Attila,„Karácsony-táji népszokások”. Erdély 35 (1938/5–6), 88.

4 Lásd Kádár József, Szolnok-Doboka vármegye monographiája II, (Deés: Szolnok Doboka Várme-gye Közönsége,1900), 536; Kádár József, Szolnok-Doboka vármegye monographiája IV. (Deés:

ZENETUDOMÁNYI DOLGOZATOK 2013–2014

252 VARGA SÁNDOR


dául Felsôtökön és Ormányban) ismert volt a kezes kifejezés is, csakúgy, mint azezektôl nyugatabbra fekvô Kajántón,5 de Beszterce-Naszód megyébôl is van errevonatkozó adatunk.6 Kezesnek nevezték a táncmulatságok szervezôit az Erdôaljánés a székely Mezôségen is, a terminus kalotaszegi, Nyárád menti és székelyföldielôfordulásáról azonban csak bizonytalan adataink vannak.7 A mezôségi románok-nál szintén általánosan használt chizeş elnevezés vélhetôen a magyar kezes szóbólszármazik.8

A kifejezést a Mezôségen pénzügyi-gazdasági, ritkább esetben erkölcsi felelôs-ségvállalás vonatkozásában is ismerik,9 de legtöbbször mégis a táncmulatságok-

Szolnok Doboka Vármegye Közönsége, 1901), 245; Kádár József, Szolnok-Doboka vármegyemonographiája VI. (Deés: Szolnok Doboka Vármegye Közönsége, 1903), 540; Kós Károly,Mezôség néprajza II. (Marosvásárhely: Mentor, 2000), 247, 257–258. A Kis-Küküllô mentiVámosgálfalván a kezeseket bírónak is nevezték. (MTA BTK Zenetudományi Intézet, NéptáncArchívum Kézirattár: Akt. 1212.) Vö. Németh Imre–Pesovár Ferenc, „Legénybíró”, Szócikk, inNéptánc kislexikon, szerk. Pálfy Gyula (Budapest: Planétás, 1997), 92. Visából a táncvezetôelnevezésre vonatkozó adattal is rendelkezünk.

5 Vö. Almási István, „Kocsis Lajos népzenegyûjtése a XX. század elején”, in Almási István A nép-zene jegyében, (Kolozsvár: Európai Tanulmányok Alapítvány, 2009), 162; Vasas Samu–SalamonAnikó, Kalotaszegi ünnepek (Pomáz: Kráter, 2007), 79.

6 Reteganul egyik tanulmánya szerint a Beszterce-Naszód megyei Kiskajánban a táncszervezôkettizeşi-nek hívták, a kifejezést pedig a magyarból származtatja a szerzô. Ellenôrzô kutatás hiányá-ban nem tudjuk pontosan, hogy elhallásról van-e szó, vagy valóban tízesnek hívják a rendezôket.Utóbbi esetben a kifejezés eredetére, illetve a kezes szó etimológiájára vonatkozóan továbbivizsgálatok szükségesek. Vö. Reteganul, Gheorghe, „Jocul de crăciun al tinerilor la CăianulMic”, Sociologie Românească 3 (1938/10–12), 546.

7 Lásd Bálint Ferencné, „Régi ünnepi emlékek”, Kalotaszeg 11 (2000/2), 4; Kriza János, VadrózsákII, (Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság, 2013), 276; Nagy Olga, A törvény szorításában(Budapest: Gondolat, 1989), 271.

8 Vö. Pesovár, „Kezes”, 82. A román terminusnak az elôzôtôl eltérô helyesírásával (cizeşi, chezaşi)kapcsolatban lásd még Kós, Mezôség néprajza II, 258;, illetve Lăcrămioara, Florentina Pop, Frata– vatră de cultură, tradiţii şi spiritualitate (Târgu Mureş: Turboprint, 2013), 101. A románoknálismert még a vătaf kifejezés is. Bucşan, Andrei, Specificul Dansului Popular Românesc (Bucureşti:Editura Academiei Republicii Socialiste România, 1971), 109.

9 A kezes az, aki valakiért, valamiért anyagi kötelezettséget, vagy erkölcsi felelôsséget vállal, jót áll.Régen a túsz szó szinonimája is volt. Juhász József–Kovalovszky Miklós–O. Nagy Gábor–SzôkeIstván szerk. Magyar értelmezô kéziszótár (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1999), 690. Keletkezé-sének egy ôsi jogszokás lehet az alapja, amikor is a jótállásnál az egyezséget kézfogással pecsétel-ték meg. Benkô Lóránd szerk. A magyar nyelv történeti, etimológiai szótára II (Budapest: Akadé-mia Kiadó, 1970), 479. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban felsorolt példák csak a „valakiérta törvény elôtt jótálló személy” értelmében használják. A szó legkorábbi ismert elôfordulása1548-ból való. Szabó T. Attila szerk. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár V (Budapest – Bukarest:Akadémiai Kiadó – Kriterion, 1993), 618–624. A felsoroltakon kívül a néprajzi szakirodalom-ban a kifejezés többféle értelemben is elôfordul. Így például a marosvásárhelyi fazekasipar mes-tervizsgáján két külsô és két belsô kezes volt jelen 1612-ben. Míg a remeket készítették a vizsgá-zók, a belsô kezesek szolgáltak fel az asztalnál, ahol a mesterek étkeztek. Balogh Ödön, „A maros-vásárhelyi fazekasmesterség”, Ethnographia 83 (1972), 314. Topolyán egy, a gyermekek általhasznált ruhadarab megjelölésére használták. Zöldy Pál, „A kisgyermek nevelése a szegény csalá-dokban Topolyán 1900 körül”, Ethnographia 85 (1974), 515. Debrecenben melléknévként azemberhez szoktatott állatra, az enyveskezû tolvajra, fônévként pedig a felelôsségvállaló személy

ZENÉSZFOGADÁS AZ ERDÉLYI MEZÔSÉGEN 253


kal kapcsolatban használják, így csak rendhagyó helyzetben látják szükségesnekmagyarázni.10

Mára kikopott ugyan a használatból, de a 20. század közepéig a Borsa-völgyifalvakban ugyanígy nevezték az évenként újraalakuló juhtartó esztenaközösségmegszervezéséért felelôs gazdákat is.11 Visában az 1848-tól a második világhábo-rúig terjedô idôszakban Teleki grófok gazdaságában különbözô munkákat vállalóés azokért felelôsséggel tartozó vállalkozókat is kezesnek hívták.

A tánc szervezôi

Erdély paraszti tánckultúráját vizsgálva Martin György megállapította, hogy egyestájegységek a kívülrôl érkezô kulturális áramlatokhoz gyorsabban alkalmazkodtak(például Kalotaszeg, Székelyföld), míg az elzártabb vidékek – mint a Mezôség –lassabban fejlôdtek, vagy stagnáltak12 A polgári bálokkal kapcsolatos szokások ésrendtartás egyenetlen elterjedésérôl tanúskodnak a táncszervezô tisztségviselôktájanként eltérô elnevezései és az ezzel kapcsolatos feladatmegosztások is. Erdélypolgárosultabb területein (a Szászföldön, a Barcaságban, Székelyföldön), illetve abukovinai székelyeknél a fejlett belsô társadalmi önigazgatás felépítése mutatkozikmeg a táncszervezôk elnevezéseiben.13 Ezeken a területeken a táncalkalom mellettaz ünnepi köszöntôk, kántálások sokszor bonyolult koreográfiáját is meg kellettszervezni, így itt több személy volt felelôs a fiatalság mulatságaiért, mint a Mezôsé-gen. Külön tisztségviselô felelt a zenészfogadásért, az engedély kiváltásáért, a pénz,illetve az adományok összeszedéséért, a rendtartásért, illetve a büntetésért stb.14 Akalotaszegi legénytársaságok esetében hasonlóan fejlett, hierarchikus struktúrájú

mellett, a fogat bal oldalára befogott szarvasmarhára használták a kezes szót. Kálnási Árpád,Debreceni cívis szótár (Debrecen: A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézete,2005), 442. A summásbandáknál a teljes értékû férfimunkást egész kezesnek hívták. Katona Imre,„Vándormunkások toborzása kapitalista Magyarországon”, Ethnographia 69 (1958), 44. Csík-ban, illetve Moldvában egy-egy táncfajta viselte a kezes nevet. Martin, „Magyar…”, 264; SándorIldikó, „Hangszerkészlet és táncélet változása Klézsén”, Ethnographia 105 (1995), 927.

10 Ilyen például a következô részlet a visai özv. Fodor Anna önéletírásából: „Aki után férjhez men-tem, Fodor Mihálynak hivták. Sokat vot kezes, fogadta a cigányokat. Igy mondták azaknak, akikfogadták a cigányt.”

11 Vö. K. Kovács László, A Borsa-völgyi juhászat (Budapest: Gondolat Kiadó – Európai FolklórIntézet, 2008), 44–45. A kalotaszegi Türében a juhméréskor négy kezes gazda ellenôrizte, hogy apróbafejésen mindenki egyenlô eséllyel induljon. Vasas–Salamon, Kalotaszegi…, 115.

12 Martin, „Magyar…”, 253.13 Tárkány Szûcs Ernô, Magyar jogi népszokások (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2003) 801. Vö. Pozsony

Ferenc, Az erdélyi szászok jeles napi szokásai (Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó, 1997), 47, 49, 60,61, 64. Ugyanez igaz a bánáti németek esetében is. Lásd Ludwig Berghold–Karla Sinitean-Singer–Felix Sinitean-Singer, Unsere Wurzeln (Hermannstadt: Honterus Verlag, 2004), 19–20.

14 Martin, „Magyar…”, 265, 266, 272.; Pesovár Ferenc, „Táncélet és táncos szokások” in A magyar nép ésnemzetiségeinek tánchagyománya, szerk. Felföldi László–Pesovár Ernô (Budapest: Planétás, 1997b), 46.

254 VARGA SÁNDOR


társadalmi szervezetekrôl beszélhetünk.15 Mindezekben talán korábbi céhes ha-gyományok továbbélését sejthetjük.16

A Mezôségen ritkán fordult elô, hogy a kezesek mellett más tisztségviselôk isrészt vegyenek a mulatságok szervezésben.17 Mezôköbölkútról ismerjük a fôkezes,alkezes és kamarás elnevezéseket. Ez utóbbi gyûjtötte össze a mulatságon feltálaltételeket. Ugyanitt sátoros ünnepek alkalmával két vôfélynek kijelölt legény hívtameg a lányokat a táncba.18 Hasonló adatokat ismerünk Vajdakamarásról és Szék-rôl is. Ez utóbbi helyeken két kisvôfély szervezte meg a lányokat, szedte össze avilágítást biztosító gyertyák árát és gondoskodott a zenészek ellátásáról.19

A szakirodalom szerint a mezôségi kezesek elsôsorban a különbözô táncalkalmakrendezéséért és lebonyolításáért feleltek, illetve vállaltak anyagi kötelezettséget.Ezen kívül bizonyos idôszakokban jelentôs pozíciót foglaltak el a környékbelirendfenntartó szervek és a fiatalság, valamint a táncos közösség és a helyi társa-dalom kapcsolatrendszerében. Faragó József szerint a kezesség intézménye a 19.századi falusi társadalomban fontos és komplex szerepet töltött be.20 Ahogy 1946-ban Pusztakamarással kapcsolatban megállapította, a kezesek szerepe a Mezôségtöbbi falujában is megszûnt a mulatság után, és csak a legközelebbi táncalkalom-mal került ismét elôtérbe.21 Kiegészítésül hozzátehetjük, hogy hagyományôrzôbbtelepüléseken szerepük nem csak az ünnepi idôszakokra korlátozódott, hiszen arendszeres hétvégi táncalkalmak megrendezéséért is ôk feleltek.

A kezesség intézményének szabályozottsága, a kapcsolódó jogosultságok ésfeladatok közösségenként és idôszakonként eltérôk lehettek. Fejlett intézmény-rendszerû mezôvárosokban, például Széken, a 19. század végi arányosítás és tago-

15 Vö. Martin, „Magyar…”, 253–254; Vasas–Salamon, Kalotaszegi…, 37, 40, 48–53.16 Németh Imre, „Legénycéh”, Szócikk, in Néptánc Kislexikon, szerk. Pálfy Gyula (Budapest: Planétás,

1997), 93–94; Bellosics Bálint, „Bajai czéhszokások”, Néprajzi Értesítô 2 (1901), 127–129.17 Az észak-erdélyi Domokoson a kapitány, a helyettese a káplár, a kiskapitány és a csapláros töltöt-

tek be különbözô funkciókat a táncszervezésben. Szabó T. „Karácsony-táji…”, 88. A Maros-Küküllô menti falvakban a kezes mellett a táncosztó ferdelás valamint az adománygyûjtô szamárelnevezéseket ismerjük. Martin, „Magyar…”, 261.

18 Kós, Mezôség néprajza II, 250, 257–258.19 Pálfy Gyula, „Vajdakamarás táncélete”, Néprajzi Látóhatár 10 (2001/1–4), 297; Novák Ferenc,

„Szék táncai és táncélete a XX. század elsô felében”, in A széki hangszeres népzene, szerk. Virágvöl-gyi Márta–Felföldi László (Budapest: Planétás, 2000), 37–38.

20 „A kezesség a falusi fiatalság egykor virágzó, szigorú törvényekkel irányított, de Erdély-szertefelbomlott közösségi életformájának egyik – talán egyetlen – még úgy-ahogy élô intézménye.Kalotaszegrôl idézünk még egy ismeretlen adalékot, a hagyományait szinte feltûnô hûséggel ôrzôMagyarkiskapusról. Itt a kezesnek az elsôlegény felel meg, még nevében is ôrizve azokat a kívá-nalmakat, amelyekkel a választottnak jeleskednie kellene. Sem Kiskapuson, sem Kamaráson, semmáshol nem választják már az elsôlegényt; nem is elsô, legfeljebb mozgékonyabb, esetleg idôsebba többinél; szerepe is teljesen a fiatalság egyetlen életmegnyilvánulására, a mulatozás rendezésérekorlátozódott; nevéhez többé nem a szellemi, vagy bár a testi kiválóság fogalmai, hanem a pénz-kezelés és a pálinka-ivás gyanús képzetei tapadnak.” Faragó József, „A tánc a mezôségi Pusztaka-maráson”, in Magyar táncfolklorisztikai szöveggyûjtemény II/A, szerk. Felföldi László – KarácsonyZoltán (Budapest: Gondolat–Európai Folklór Intézet, 2006), 129.

21 Faragó, „A tánc…”, 129.



sítás elôtti idôkben sokkal fontosabb és szélesebb körû társadalmi szerep hárulha-tott a kezesekre, mint a székitôl jócskán eltérô társadalmi felépítésû szomszédosparaszti közösségekben.22 Széken a hatóságok a 20. század közepéig a közmunká-val, sorozással és nyomozással kapcsolatban is igénybe vették a kezesek szolgálatait,sôt a 19–20. század fordulóján nyilván is tartották ôket. Feltételezéseink szerintkorábban a fiatalság választott vezetôi lehettek, akik akár a törvény elôtt is képvi-selhették az ifjúság ügyes-bajos dolgait.23 Bár történeti adattal erre vonatkozóannem rendelkezünk, nem kizárt, hogy a kezes tisztség Szék egykori parasztpolgáritársadalmának fontos alkotóeleme lehetett az utcakapitányi pozícióhoz hason-lóan.24 Talán ezt támasztja alá az a tény, hogy a 20. század közepéig Széken akezesek feladatai közé tartozott a fonóházak kibérlése és mûködtetése is.25

Szék esetében felmerül annak a lehetôsége is, hogy a kezesség funkcióinak megvál-tozása okozta a cigányfogadó elnevezés elterjedését a múlt század közepén.26 Ebbenaz idôben ugyanis szinte már csak a táncalkalmak megszervezése és lebonyolításahárult a kezesre, a fiatalság irányítása, illetve képviselete már-már csak formálisantartozott hozzá. Ezt a változást a kevésbé hagyományôrzô településeken már koráb-ban is észlelték a kutatók. 1946-os pusztakamarási gyûjtése során Faragó is a kezesekszerepének csökkenését, társadalmi státuszuk leértékelôdését figyelte meg.27

A táncszervezés

A kezesség mint társadalmi intézmény mûködésének megértéséhez tudnunk kell, hogya belsô-mezôségi falvakban a zenészfogadást az 1960-as évek közepéig-végéig egyfajtakétrendszerszerûség jellemezte.28 Eszerint megkülönböztetünk egymástól rövidebb

22 Andrásfalvy Bertalan, K. Kovács László, illetve Kós Károly kutatási szerint az arányosítás a 19.század végén megváltoztatta a székelyföldi és a mezôségi falvak birtokstruktúráját. A törvényhatására a faluközösségek által birtokolt és mûvelt területekhez kapcsolódó intézményrendszer ismeggyengült, aminek jelentô hatása lehetett az erdélyi parasztság mentalitására és kultúrájára.Vö. Andrásfalvy Bertalan, „Hagyomány és környezet”, in Az idô rostájában III, szerk. András-falvy Bertalan–Domokos Mária–Nagy Ilona (Budapest: L’Harmattan, 2004), 131–136; KósKároly, Mezôség néprajza I, (Marosvásárhely: Mentor, 2000), 140, 144.; K. Kovács László,„Adatok a bálványosváraljai fejôs juhászathoz”, Ethnographia 58 (1947), 47.

23 Novák, „Szék táncai…”, 30, 34.24 Vö. Kós, Mezôség néprajza II, 343–351.25 Vö. Nagy, A törvény…, 372.26 A cigányfogadó terminust nem említi sem a Néptánc Kislexikon, sem pedig a széki tánckultúráról

szóló, eddig megjelent legteljesebb összefoglaló tanulmány. Vö. Novák, „Szék táncai…” Sajáttapasztalatom, és mások szöveges gyûjtései tanúsága szerint azonban legalább olyan gyakran használ-ták a székiek, mint a kezes kifejezést. A cigányfogadó kifejezésre Visából is van adatom, a szakiro-dalom szerint a magyar nyelvterületen többfelé használták. Pesovár Ferenc, „Táncélet…”, 49.

27 Faragó, „A tánc…”, 129.28 Lajtha, Faragó és Novák már korábban hoznak erre vonatkozó adatokat. Faragó, „A tánc…”,

129–130; Lajtha László, „Bevezetô a széki gyûjtés c. monográfiából”, in A széki hangszeres nép-zene, szerk. Felföldi László–Virágvölgyi Márta (Budapest: Planétás, 2000), 82, 85; Novák, „Szék

256 VARGA SÁNDOR


(egy-két-, esetleg háromnapos táncmulatságra történô) és hosszabb idôtartamú (pél-dául harminc táncalkalomra szóló) zenészfogadást. A befektetett idô és energia, illetvea felelôsségvállalás szempontjából nem volt mindegy, hogy valaki egy esti házi mulat-ságnak volt a kezese, vagy egymást követô harminc alkalomra fogadott zenészeket. Ahosszabb távú zenészfogadás esetében a pozíciónak nagy társadalmi presztízse volt,ugyanakkor sok feladattal és nagy felelôsséggel is járt.29 Ezt már kevesen vállalták: abelsô-mezôségi Visában például csak két-három emberrôl tudjuk, hogy – katonaidejétleszámítva – egész legénykorában szinte megszakítás nélkül „kezeskedett”.

A rövidtávú zenészfogadások között is volt különbség aszerint, hogy milyenalkalomra történt. A legnagyobb társadalmi presztízs a háromnapos ünnepi táncal-kalmak megszervezéséhez kötôdött. Ez esetben nagyobb felelôsség hárult a kezesek-re, mint például egy ünnepi színház utáni bál rendezésekor, amelynek fôszervezôivalójában nem is a kezesek, hanem a helybeli tanítók voltak.

A kezesek kiválasztása

Visában a táncos közösség meglehetôsen kicsi volt, a fiatalok gyerekkoruktól jólismerték egymást. Egy-egy generáción belül a fiatalok között a táncos közösségbentörténô szocializálódás során kialakult egy hozzávetôleges sorrend, társadalmi sze-reposztás: a közösségi alkalmak szervezôi az élelmesebb, gyorsabb észjárású, meré-szebb legények közül kerültek ki. Az említett tulajdonságok mellett a jó tánctudás,valamint némi pénztehetség (jó anyagi háttér) sem ártott.30 31

A gyakorlatban a kezesek személye esténként a fonóban, nyáron pedig a bandázá-sok alkalmával dôlt el: a fiúk összeültek beszélgetni, és eközben néhányan jelezték aszándékukat, hogy elmennének „cigányt állítani”. Nem tudunk példát arra, hogy aBelsô-Mezôségen választották volna a kezeseket, illetve arra, hogy a legények össze-vesztek volna a kezes személyét illetôen. Gazdagabb mezôségi falvakban, ahol egészévre tudtak zenészt fogadni, vagy rendszeresen többen akarták a kezesség tisztségétbetölteni, gyakran elôfordult, hogy választották, vagy kikiáltották a kezeseket. Errôl,illetve az ezzel kapcsolatos korteskedésrôl Visából nincs tudomásunk.31

táncai…”, 40–45. A kétrendszerszerûséget elôször Pálfy Gyula fogalmazta meg tudományosszinten Vajdakamarás táncéletével kapcsolatban. Pálfy, „Vajdakamarás…”, 286.

29 Szinte az összes visai táncos férfi elmondta magáról, hogy legalább egy alkalommal volt kezes,ugyanakkor korosztályonként csak három-négy olyan emberrôl tudunk, aki hosszabb idôrefogadott zenészt.

30 Vö. Faragó, „A tánc…”, 128; Novák, „Szék táncai…”, 33–34; Pálfy, „Vajdakamarás…”, 296. Aszékelyföldi Havadon a 20. század közepén csak nagygazda legény lehetett kezes. Nagy, A tör-vény…, 271.

31 Mezôköbölkúton évente a híres ôszi, lekencei vásár napján, Kecseden pedig húsvétkor választot-ták a tánc tisztségviselôit. Kós, Mezôség néprajza II, 257. Válaszúton is kiválasztásról ír KallósZoltán. Kallós, „Tánchagyományok…”, 298. Korteskedésrôl, illetve a jelentkezôk veszekedésérôl



A második világháború alatt a frontra került, illetve leventeoktatásra elvitt idôsebblegények hosszú ideig távol voltak a falutól, így, addig szokatlan módon a 15-16 évesfiatalok elôtt is megnyílt a lehetôség a kezeskedésre. Ennek következtében az addigmûködô generációs rend megváltozott, a háború után visszatérô idôsebbek és az idô-közben nagylegénnyé serdült kezesek között több alkalommal súrlódásra került sor.

A szervezôk személye optimális esetben fokozatosan cserélôdött.32 Az idôsebb,régóta kezeskedô legényeknek komoly tekintélye volt a fiatalság elôtt.33 Ennek kö-szönhetôen be tudták szervezni a munkába a tánc körül sündörgô gyerekeket, a „gyen-gébb” vagy „italos legényeket” pálinkáért vagy lányok után küldve ôket. Tulajdonkép-pen segédszervezô szerepet töltöttek be, külön megnevezésük azonban nem volt. Atapasztaltabb kezes gyakran a hajlandóságot mutató fiatalabbak közül választotta kiazt, akivel a „legjobban egyezett”, vagy akire a munka oroszlánrészét rá tudta bízni.Ilyenkor az öregebb a táncon szinte csak irányított, sokszor részt sem vett a tisztségéveljáró munkákban: nem ment a zenészekkel vacsorára, nem táncoltatta a leányokat stb.

Zenészfogadás hosszú távra: a rendszeres hétvégi táncalkalom

Az általam vizsgált belsô-mezôségi falvakban hosszú távra csak a fiatalság rendszereshétvégi táncmulatságaira az úgynevezett táncra fogadtak zenészt.34 Az egyszerrelekötött táncalkalmak számát általában a táncos közösség, illetve a kezesek gazda-sági helyzete, ritkábban ezek vállalkozó kedve határozta meg. Saját zenekarralrendelkezô falvakban (például Magyarpalatkán, Mezôköbölkúton), vagy módosabbközösségeknél (Báré, Mezôgyéres, Mezôkeszü, Vajdakamarás) elôfordult, hogy akárszáz, ritka esetben kétszáz táncalkalomra is lekötötték a zenészeket, ami – a ritkánelôforduló hétköznapi táncalkalmakat és a háromnapos ünnepeket is beleszámolva– egy, illetve két év alatt telt le.35 Visában a visszaemlékezések szerint a leghosz-szabb ilyen periódus harminc alkalomból állt.

széki példákat ismerünk. Novák, „Szék táncai…” 2000, 33–34. Pusztakamaráson az 1940-esévekben a Magyar Népi Szövetség ifjúsági csoportjának megalakulásakor egy állandó kezestválasztottak, aki a megmaradó pénzt a szervezetnek juttatta. Az új szokás azonban nem gyökere-sedett meg. Faragó, „A tánc…” 128.

32 Vö. Pálfy, „Vajdakamarás…”, 296. Ha a kezesek mindegyike kezdô volt, akkor elôször az ol-csóbb, rosszabbul zenélô muzsikusokat igyekeztek megfogadni, ami a táncos közösségnek álta-lában nem tetszett.

33 Könczei Ádám szerint tekintélyük fô forrása hozzáértésük, tehetségük és odaadásuk volt. KönczeiÁdám, „Tárt kapujú táncházakért”, in Könczei Ádám–Könczei Csongor, Táncház (Kolozsvár:Kriza János Néprajzi Társaság, 2004), 20.

34 A tánc a mulatságok régebbi, kötetlenebb formája, szemben a bállal, ami a parasztság körében újkeletû, fôleg a vizsgált területünkön, ahol csak a 20. század elején-közepén terjedt el. Vö. PesovárFerenc, „Táncélet…”, 30.

35 Vö. Kós, Mezôség néprajza II, 257–258; Pálfy, „Vajdakamarás…”, 286, 300. A táncok a téeszekfelállítása után az 1960-as évek végére fokozatosan megszûntek.

258 VARGA SÁNDOR


Nagyobb településeken falurészenként külön rendeztek táncot a fiatalok. Vegyeslakosságú falvakban gyakran az etnikai szegregáció is megfigyelhetô volt: Magyar-palatkán például emberemlékezet óta külön táncoltak a magyarok és a románok.Ritkábban más jellegû társadalmi különbségek is megjelenhettek a táncrendezésben:Visában az 1930-as évek végén néhány alkalommal külön volt a gazdák és a szegé-nyek tánca, az 1950-es években pedig Szék falu Felszeg nevû utcájában „ment kettéa tánc”. Az elsô esetben vélhetôen valamilyen éppen aktuális, személyek közötti konf-liktus erôsíthette fel a gazdasági különbségek okozta feszültségeket, a másik esetbenpedig a téesz-szervezés által felkorbácsolt indulatok oszthatták meg a fiatalságot.Több párhuzamot nem találtam a mezôségi falvakban arra vonatkozóan, hogy társa-dalmi-vagyoni különbségek ilyen módon határozták volna meg a táncrendezést.

A táncalkalmak száma az évszakoktól, tehát a paraszti munkaszezonok változá-sától függött. A táncélet intenzitása az ôszi-téli periódusban megnôtt, a tavaszi-nyári munkák idején pedig fokozatosan csökkent. Visában május elejétôl októberelejéig sokszor harminc alkalomra fogadtak zenészt, ami nagyjából azt jelentette,hogy harminc egymás utáni hétvégén minden vasárnap délután volt tánc. Az ôszderekától ôsz végéig általában igyekeztek vasárnap estére is táncot rendezni. Anovember eleji halottak napjától (világítástól) számítva tél végéig háromszor volttánc egy hétvégén: szombat este, vasárnap délután és vasárnap este.

Az 1950-es évek közepéig ritkán az is elôfordult – kizárólag téli idôszakban –hogy egy hétköznap (kedden, szerdán, vagy csütörtökön) este is rendeztek táncot.Ilyenkor egy héten akár négy alkalommal is táncoltak a fiatalok. Mindez a visaitáncélet rendkívüli intenzitását mutatja.36 37

Tavasz elején a szombati, majd a vasárnap esti tánc is fokozatosan elmaradozott.Ez a zenészfogadás szempontjából fontos, hiszen a nyári idôszakban harminc vasár-nap harminc hétvégét jelentett, míg télen tíz hétvége alatt „befogyott a harmincvasárnap”. A vasárnap kifejezés ebben az értelemben tehát táncalkalmat jelent.37

36 Az 1940-es években a Borsa-völgyben fekvô Kidén csak vasárnap táncoltak, az ebéd után kezdôdôtáncmulatság este nyolc körül véget ért. Járdányi Pál, A kidei magyarság világi zenéje (Kolozsvár:Erdélyi Tudományos Intézet, 1943), 10. Mezôköbölkúton az 1940-es években csak vasárnap volttánc. Kós, Mezôség néprajza II, 258. Széken az 1950–1960-as években vasárnap délutáni és esti táncegy alkalomnak számított, télen elôfordult, hogy hétköznap este (szerda, csütörtök) is rendeztektáncot. Novák, „Szék táncai…”, 40. Ugyanebben a korszakban Válaszúton, télen szombat és vasár-nap este táncoltak, ritkán hétköznap is. Kallós Zoltán, „Tánchagyományok egy mezôségi faluban”,in Magyar táncfolklorisztikai szöveggyûjtemény II/A, szerk. Felföldi László–Karácsony Zoltán (Buda-pest: Gondolat–Európai Folklór Intézet, 2006), 298. Pusztakamaráson télen-nyáron csak vasárnapeste volt tánc az 1940-es években. Faragó, „A tánc…”, 129. Szépkenyerûszentmártonban az 1940–1950-es években télen hétvégente két tánc volt: vasárnap délután és este; nyáron csak vasárnap este.Aladics László, A szépkenyerûszentmártoni magyarság táncélete (Szeged: Szakdolgozat az SZTE Nép-rajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékén, 2000), 13–14. A táncélet a magyarpalatkai körzetheztartozó falvakban volt a legintenzívebb. A legtöbb faluban télen a visaihoz hasonlóan három alkalomesett egy hétvégére, és máshol is elôfordult hogy hétköznap is fogadtak zenészt. Vö. Tamás Irén,„Szováti tánchagyományok”, Mûvelôdés XL, (1991/7–8), 36–38.

37 Konkrét adattal nem rendelkezünk, de elképzelhetô, hogy a 20. század elôtt valóban csak vasár-naponként táncoltak.



Az 1900-as évek elejétôl a második világháborúig tartó idôszakra vonatkozóbizonytalan adatközlések szerint Visában elôfordulhatott, hogy fél, vagy egész évrefogadtak zenészt, ez utóbbit azonban a gazdasági körülmények ismeretében nehe-zen tartom elképzelhetônek. Valószínûbb, hogy egy évben két hosszabb ángáriára(ciklusra), tehát 2x30 vasárnapra fogadták a zenészt: elôször húsvét után a tavaszvégi, nyári-ôszi idôszakra, majd karácsony elôtt a téli idôszakra.38

A második világháború utolsó éveiben csak rövidebb, legfeljebb öt-tíz, gyakrancsak egy vasárnapra fogadtak zenészt, mert a csendôrség nem mindig engedélyezte atáncos összejöveteleket. A téeszesítés átmeneti ideje alatt, a nagygazdáknál elvégezhe-tô kalákák szervezése egyre nehezebbé vált, így nyaranta nem mindig tudtak hosszabbidôre zenészt fogadni. Az 1960-as évek elején újból intenzívebbé vált a táncélet,hiszen alkalomadtán a téesznek is lehetett kalákázni, sôt a pénzforgalom is lassanmegnôtt a faluban. Az évtized közepétôl azonban megszûntek a társasmunka lehetô-ségei, ami ismét a nyári táncalkalmak megcsappanásához és a zenészfogadási periódu-sok megrövidüléséhez vezetett.39 Az 1968–70-es villamosítás után a hétvégi táncal-kalmakat a kultúrban (kultúrotthonban) tartott pikapos40 mulatság, majd a diszkóváltotta fel, ami a zenészfogadást mint a kezesek legfontosabb feladatát feleslegessétette és a kezesség társadalmi szerepének erôteljes visszaszorulásához vezetett.

A fiatalság rendszeres hétvégi táncaira általában két-három kezes „fogadta mega cigányokat” az elsô világháború körüli idôkben. Más falvakkal ellentétben, Visá-ban nem volt kötelezô, hogy a kezesek között leszerelt legény is legyen.41 A vissza-emlékezésekbôl kiszûrhetô, hogy az ebben az idôszakban táncon részt vevô etniku-mok nagyjából számarányuknak megfelelôen képviseltették magukat a táncszer-vezôk között: a magyar többségû Visában három kezes közül kettô magyar, egypedig román volt.

A kisebb, vegyes lakosságú mezôségi falvakban a két világháború alatti és utá-ni idôszakokban nemzetiségi konfliktusok miatt többször „kettészakadt a tánc”,a románok és a magyarok külön táncoltak. Kisebb, szegényebb településeken ezaz állapot nem volt sokáig fenntartható. Az 1920-as évek közepén-végén, vala-mint az 1950-es évek elején a fiatalság egyfajta konszolidációra törekedett. Azezzel kapcsolatos következô idézet a kezességnek mint a társadalmi kohéziótsegítô intézménynek a fontosságát mutatja:

38 Vajdakamarási adatok is ezt támasztják alá. Pálfy, „Vajdakamarás…” 286–287. Mezôköbölkútonaz 1940-es években egy egész évre fogadták a zenészt. Kós, Mezôség néprajza II, 258. Magyarszo-váton három periódusra fogadták meg a zenészt: a téli ángária újévtôl húsvétig, a nyári húsvéttólSzent Mihályig, az ôszi szeptember 30-tól újévig tartott. Tamás, „Szováti…”, 36–37.

39 Vö. Pálfy, „Vajdakamarás…”, 286.40 Helyi elnevezésben: pikap. A pikap a lemezjátszó karjának hangszedô feje. Pick up (ang.) =

felvesz, felszed.41 Széken a leszerelt legények általában nem vállaltak a fiatalság táncalkalmain ilyen tisztséget.

Novák. „Szék táncai…”, 33–34. Saját adataim szerint ez kizárólag a hétvégi táncra vonatkozott,bálokon például sokszor leszerelt fiúk kezeskedtek. Válaszúton a két kezes közül az egyik mindigkatonaviselt volt. Kallós, „Tánchagyományok…”, 298.

260 VARGA SÁNDOR


„Ha […] megegyeztek a kezesek ketten, akkor minden jo vot […] Kezes votam evvel a TulukJuannal, [akivel] én nagyan jol értekeztem. […] Má’ azelött vót ez a… ez az idöszak, negyvenötután egészen ötvenig […] hogy… hát akko’ ki vótak [a románok] a magyarokra. […] De utóvég-re belegyôzôdtek, hogy az… nem nagy eredményt hozott a… se nekik, se a magyaroknak. Aztánfélbeszakadt ez [a helyzet], akko’ összefértek, úgy hogy együtt tudtak… [mulatni.] Mondjuk nemvot annyi román, ôk nem tudtak fenntartani egy zenészt, mer’ nem tudták fizetni. […] Megpersze, akko’ má’ hogyha az egyik [kezes] román vot, s én magyar, akkor összefértünk a… fiatal-ság is. Nem vot meg […] ez a nemzeti kérdés, hogy hát… magyarok-románok. S akkor osztánvalahogy tetszett a román embereknek, akiknek vot akkor leányuk, vagy legény fiak, hogy na,összeférnek [a magyarokkal] és tudnak együtt táncolni, szorakozni. Mer’ […] hát én is elmentemromán családbo a zeniszekkel… ebédre, vagy a vacsoráro. S akkor má’ ott nagyan szívesen votamfogadva. Akkor má’… másnap má’ tolmácsolták az asszonyok tovább, hogy há’ votak itt a…kezesek! [nevet] (…) Tuluk Joany… ô is ment a magyarokhoz is.42

Visában az 1960-as évektôl kezdve a román közösség folyamatos apadása miattegyre többször fordult elô, hogy csak magyar legények voltak kezesek, annak elle-nére, hogy a hétvégi táncot gyakran négyen szervezték. Ha az ortodox és a refor-mátus naptár eltérései miatt a sátoros ünnepek nem estek egybe, a románok igye-keztek saját táncot rendezni, amire még az idôsebb házasokat is meghívták, hogy kitudják fizetni a zenészeket.

Hosszabb periódusra szóló zenészfogadás esetén a visai kezesek igyekeztek kikü-szöbölni, vagy legalábbis minimalizálni a pénzzel való fizetést. Nyáron kalákamun-kát vállaltak a fiatalság nevében, ôsszel-télen pedig terménnyel igyekeztek kiváltania készpénz egy részét. Ez a falvakban egészen az 1950-es évek végéig jellemzô ala-csony készpénzforgalom miatt fontos is volt.43

A kezesek számát tehát a pillanatnyi gazdasági helyzet is meghatározhatta: gaz-dagabb legények könnyebben vállalták az anyagi felelôsséget. Elôfordult ezért,hogy szegényebb kezesek táncolni nem tudó, de módos gazdalegényeket kértek felmaguk mellé – nekik szükségük volt pénzügyi fedezetre, amazok pedig ennekfejében részesülhettek a társadalmi presztízsbôl.

A második világháború után a tanítók igyekeztek minden ünnepre színdarabotbetanítani a fiatalságnak. Ilyenkor a színházi elôadás után táncot szerveztek, amiregyakran négy-öttagú bandát fogadtak. A színdarabok utáni mulatságok, szembenaz éjfélig tartó hétvégi tánccal gyakran másnap délelôttig tartottak, s részt vettrajtuk a falu apraja-nagyja. A feladat tehát (fôleg a rendfenntartás miatt) nagyobbfelelôsséggel járt. Ilyenkor a gyakorlatlanabb, bizonytalanabb legények igyekeztektöbben összeállni és négyen-öten mentek zenészt fogadni.

A hagyományos paraszti táncélet intenzitásának csökkenésével, a táncalkalmakszámának megcsappanásával és a zenészfogadási periódusok megrövidülésévelpárhuzamosan egyre nehezebben vállalták a legények egyedül a felelôsséget. Az

42 Elmondta Fodor János Selyem (sz.: 1932), 2011. 06. 05-én, Visában.43 Lásd még Pávai István, Magyarózd népzenéje Horváth István gyûjtései tükrében (Budapest: Hagyo-

mányok Háza – MTA BTK Zenetudományi Intézet, 2015), 49.



1950-es évek végétôl több olyan esetrôl is tudunk, hogy négy-öttagú baráti társaságlátta el ezt a feladatot. A legények esetleges bátortalansága mellett ez a városi éstermelôszövetkezeti munkák hozta pénzkereseti lehetôséggel, a gazdálkodóknakvégezhetô kalákák fokozatos háttérbe szorulásával, és a magánkézben lévô terménymennyiségének csökkenésével is magyarázható. Ennek hatására a zenészek fizetsé-gében egyre nagyobb arányban szerepelt a készpénz. A legények így már nem szíve-sen vállalták egyedül az anyagi bukás veszélyét, hiszen nem volt már lehetôségükterménnyel, esetleg napszámmal pótolni a hiányt.

A kezesség presztízsének csökkenésével egyre gyakrabban fordult elô, hogy tíz-húsz vasárnaponként, sôt szinte alkalmanként cserélôdtek a tánc szervezôi. Ezkorábban csak akkor történt meg, ha a kezesek jelentôs ráfizetéssel zárták a tánc-szervezési periódust, helyi kifejezéssel élve: „bekároltak”.

A zenei szolgáltatók kiválasztása

A belsô-mezôségi falvak fiatalsága egészen az 1960-as évek közepéig-végéig számoslehetôség közül válogathatott, ha zenészt akart fogadni. Ebben a korszakban efalvak mindegyikében voltak paraszt-, esetleg cigányzenészek,44 akiknek nem azenei szolgáltatás volt a mesterségük. Ôk keresetkiegészítés céljából, a zene szere-tete, illetve a helyi társadalom által megfogalmazott igény miatt kerültek ebbe aszerepkörbe. A zenei önellátásra való törekvés vélhetôen a helyi társadalom szûkö-sebb anyagi helyzetével is összefüggött. A visaiak például a más falusi, drága zenész-specialistákat hosszabb ciklusra csak ritkán tudták megfogadni.

A környék legjelentôsebb zenészközpontja Magyarpalatka volt. Az itteni nagynevûprímásokért és bandáikért a nagyjából negyven kilométeres körzetben fekvô falvak fia-talsága versengett. A „palatkai cigányokhoz” hasonló „hivatásos zenei szolgáltatók”45

viszonylag nagy számban voltak jelen a mezôségi zenei piacon; a két világháború kö-zötti idôszakban például tudunk olyan cigányzenészrôl, aki távolról, a Kis-Szamosontúlról érkezett Visába. Mindez a cigányzenészek nagyfokú mobilitását is mutatja.

Az 1930-as évektôl a második világháború alatti idôkig egy Radák Imre Hendrinevû palatkai cigányzenész muzsikált sokat Visában, ahogy a helyiek mondják: „ezvolt a körzete”. Nála jóval népszerûbb prímás volt sógora, Kodoba Ignác, az ÖregNáci, aki a legjobban ismerte a Magyarpalatkán és környékén élô magyarok zeneiízlését. Ôt a visaiak leginkább csak esküvôkre és bálokra tudták megfogadni.

44 Visából a 20. század elejétôl a végéig tizenhat mûkedvelô és három, hosszabb-rövidebb ideig afaluban lakó, hivatásos muzsikusról van tudomásunk. A településen rajtuk kívül biztosan meg-fordultak más falusi parasztzenészek is.

45 Pávai István nyomán minden olyan zenészt hivatásosnak (zenészspecialistának) tekintek, akitfizetség ellenében rendszeresen igénybe vesz a helyi közösség, még akkor is, ha nem ez a kizáróla-gos keresete. Pávai István, Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje (Budapest: TelekiLászló Alapítvány, 1993), 173.

262 VARGA SÁNDOR


Az 1930-as évek végétôl többször elôfordult, hogy belsô-mezôségi parasztzené-szek szervezôdtek bandává. Pénzhiány esetén az is megtörtént, hogy helybeliekbôlverbuválódott a faluba érkezô neves cigányprímások kísérete. Az 1940-es és az1960-as évek között Visában annyi „amatôr” zenész volt, hogy akár két bandát iski tudtak állítani egyszerre. Ennek ellenére a fiatalok törekedtek arra, hogy a hét-végi táncaikra valamivel jobb cigányzenészt „fogadjanak be”, mivel a visaiak annyi-ra „gyengén” (hamisan és halkan) muzsikáltak.

A második világháború alatt a visai magyarok többször „fogadták” az egyik helyimuzsikust (Pop Alexandru Covătar-t), mert sok, akkor divatos irredenta nótáttudott. A Mezôség etnikai és kulturális viszonyaira jellemzô, hogy az illetô prímásta háború után a kisszámú visai román fiatalság fogadta meg többször, mivel rend-kívül olcsó volt.

Visában az 1940-es években leginkább egy-egy alkalomra szóló zenészfogadás(lakodalom, sorozás) esetén jöttek híres zenészek a faluba.46

A szûkös anyagi lehetôségek és a zenei önellátásra való törekvés miatt a gyen-gébb zenészspecialistáknak sem volt biztos a megélhetésük, így olykor maguktólvándoroltak el a környezô falvak valamelyikébe. A palatkai Kodoba Sándor Pujuígy került Vajdakamarásra, ahol azonban nem sikerült állandó körzetet kialakíta-nia, mivel a nála sokkal jobban zenélô bátyját, az Öreg Nácit is meg tudták fizetnia kamarásiak. Így lett a „szegény ember zenészeként” ismert prímás a visaiak szinteállandó muzsikusa a negyvenes évek közepétôl az ötvenes évek közepéig.

Hasonló történet Radák Béláé, aki már az 1940-es években legényemberkéntmuzsikált Visában, de állandó zenészként csak akkor került a faluba, amikor az1950-es években a szomszédos Gyulatelkére nôsült. Az 1950-es évek közepétôl az1960-as évek elejéig gyakran muzsikált a visai táncon, sôt lakodalmakon is. Meg-bízhatatlansága miatt késôbb azonban egyre ritkábban „fogadták meg”. Elmarado-zása után rövid ideig a szintén Palatkáról származó Kodoba Ignác Nácika lett aleginkább foglalkoztatott zenész. 1958-tól 1963-ig Visában élt a palatkai MácsingoGyörgy Gyurkuca, mellette gyakran „fogadták” a kispulyoni Téglás Miront is.

Egykori jó táncosok, volt táncszervezôk gyermekeik esküvôjére, illetve nagyobb,gazdagabb kiállítású lakodalmakra igyekeztek jó zenészeket fogadni.47 Az 1960-asévek végéig az Öreg Náci és veje, a budatelki származású Kozák Zsigmond Zsigavoltak azok, akik ehhez megfelelô presztízzsel és tudással rendelkeztek.

A belsô-mezôségi falvakba1968 és 1970 között vezették be az áramot. Ekkorjelent meg a rádió, késôbb egyre több családban a lemezjátszó is. Ez nemcsak azenei szolgáltatásban hozott gyors változásokat, hanem a tánczenék területén is. A

46 A fentebb említett Hendri mellett az Öreg Kodoba Lajos idôsebb gyermekei közül KodobaGyörgy Gyurkáról tudjuk, hogy jelesebb alkalmakon muzsikált Visában, az 1940-es évek köze-pén néhányszor a hétvégi táncra (valószínûleg kalákatáncra) sikerült kihozni ôt a körzetébôl(Magyarpalatka és közvetlen környéke), a másik fiú, Kodoba Lajos Lajika elsôsorban románfalvakban muzsikált.

47 Vö. Pálfy, „Vajdakamarás…” 296–297.



falusiak a hétvégi pikapos mulatságokon román népies dalokat tartalmazó hangle-mezek mellett javarészt magyarországi nóta- és táncdalénekesek slágereit hallgatták.Az 1970-es évek közepétôl-végétôl megjelenô táncházas lemezeket a visaiak jórésztmagyarországi ismerôseik révén szerezték be, csakúgy, mint az 1970-es évek köze-pén-végén divatba jövô beat-zenéket. A lemezjátszót biztosító kultúrfelelôsök, illetvea táncmulatságot szervezô fônökök határozták meg, milyen arányban szerepeljenkönnyûzene, illetve népzene a mulatságokon.

Az 1980-as évek közepén a kultúrházban induló diszkóban az iskolaigazgatóáltal megbízott visai kultúrfelelôs egyedül kezelte az iskola lemezjátszóját. Az 1980-as évek végén néhány Kolozsváron dolgozó fiatal szalagos (tekercses) magnetofontvásárolt. Ettôl kezdve a diszkóban a zenét az a magnótulajdonos szolgáltatta, akimeg tudott egyezni a kultúrfelelôssel. Ez a típusú lejátszó eszköz ebben az idôbendrága volt, ezért a diszkós presztízse megnôtt a helyi fiatalok között. Kolozsváronvásárolt mûsoros szalagokon angol nyelvû popzenét, illetve a rádióból felvett ma-gyar diszkó, pop- és rockzenét hallgattak ez idô tájt.

Az 1990-es évek elejétôl egyre divatosabbá váló dallamos rock és diszkó, valamintkemény rock stílusú zenéket a Magyarországról importált magnókazettákon hallgat-ták hétvégenként. Az elôzôkre az 1991 ôszén megnyílt bárban, az utóbbiakra álta-lában házibulikon táncoltak. A bárban kezdetben a tulajdonos szolgáltatta a zenét,eleinte kazettás magnóval. A 2000-es évek elejétôl pedig már a Kolozsvárról érkezôhivatásos lemezlovasok által számítógéppel és erôsítôvel játszott zene a jellemzô.Ebben a repertoárban vegyesen voltak és vannak jelen magyar, román és angolszászkönnyûzenei és diszkó slágerek, a magyar rock, illetve a lakodalmas rock.

Az iskolaigazgató által betanított ünnepi színdarabokat követô táncokon, ké-sôbb bálokon kizárólag cigányzenészek muzsikáltak, egészen az 1970-es évek ele-jéig, amikor a bálok is lassan elmaradoztak. Kallós Zoltán hatására 1977-tôl az1980-as évek elejéig több húsvéti és szilveszteri bálra hívták meg a kolozsvári Bo-dzafa táncházi zenekart. Ôk egy alkalommal lakodalmat is muzsikáltak Visában. Akolozsvári népzenészek ugyan olcsóbbak voltak a cigányzenészeknél, de a helyizenei és táncos szokásokat a magyarpalatkai muzsikusok jobban ismerték. Ezért afaluban újra népszerû lett a báréi Mácsingó zenekar, amely a hagyományos hétvégizenélési alkalmak megszûnte után még egészen az 1980-as évek elejéig több bált éslakodalmat szolgált ki Visában.

A hagyományos paraszti táncélet felbomlását és ezzel összefüggésben a palatkaizenészközpont jelentôségének hanyatlását mutatja, hogy az 1980–1990-es évekfordulóján már más tánczenei dialektusokhoz tartozó zenekarok, például a magyar-décsei és a kolozsi banda is muzsikált visai lakodalmakon. Ôket a modern táncze-nékben való nagyobb jártasságuk miatt fogadták meg, de az idôsek elégedetlenekvoltak a zenéjükkel, ezért rövid idô múlva „félbehagytak velük”.

Visában az 1990-es évektôl egészen 2007-ig a hagyományos vonószene márcsak lakodalmakon, rendhagyó alkalmakon, illetve a magyarországi érdeklôdôkáltal közvetlenül, vagy a kérésükre megszervezett táncalkalmakon hangzott fel.

264 VARGA SÁNDOR


A falu egyik legfontosabb gazdasági ünnepe, a tavaszi juhmérés zenei kíséretét istáncházas érdeklôdôk hatására változtatták meg a visaiak. Az 1970-es évektôlegyre többször lemezjátszó, illetve magnetofon segítségével szolgáltatták a mérésimulatság tánczenéjét, az 1990-es évek legvégétôl pedig a fent említett családibandák muzsikáltak. Az 1990-es évek közepén, a táncos generáció fokozatos ki-öregedésével jelent meg a modern zene a lakodalmakban is. Eleinte külön hely-ségben, vagy a lakodalom melletti szabad téren szerveztek diszkót, késôbb már alakodalmas teremben a vonósbandával felváltva szólt a modern, elektronikuszene, évrôl-évre növekvô arányban. Tehetôsebb családok lakodalmain kolozsváriés környékbeli magyar lakodalmas együttesek muzsikáltak, vagy egyszerûenmagnetofonzenére táncoltak a fiatalok.

A városi együttesek közül nem vált egyik sem a palatkaiakhoz hasonló, állandózenei szolgáltatóvá Visában. Ennek oka, hogy kizárólag lakodalmakra és nagyobbrendezvényekre specializálódtak, mivel a hétvégi táncos alkalmakra, az 1990-esévek végétôl a jóval olcsóbb kolozsvári lemezlovasokat hívják.

A táncházmozgalomban híressé vált magyarpalatkai banda vezetôi KodobaMárton és Béla Visában elôször 1958-ban, a mezôgazdasági társulás megalakulá-sánál muzsikáltak.48 Az 1980-as évek elejétôl már öttagú bandájuk élén zenéltekVisában, fôleg lakodalmakon. Az évtized végétôl 2003-ig szinte kizárólag ôk „mu-zsikálták” a visai lakodalmakat, fokozatosan kiszorítva az ebben az idôszakbanriválissá váló (egyébként közeli rokon) Mácsingó családot, amely csak kisebb anya-gi ráfordítással járó alkalmakkor (például lakodalmas menet kísérésénél a faluban)jutott lehetôséghez.

2007-óta a lakodalmak többségét már nem falun, hanem a közei városokbanrendezik. Ezzel párhuzamosan a hagyományos vonószenei szolgáltatás szinte tel-jesen megszûnt a lakodalmakon. Az esküvô egyes mozzanataira (például meny-asszony-búcsúztatás) ugyan még megfogadják a palatkai zenészeket, de ezek azalkalmak is ritkulnak. A városban tartott lakodalmakon a könnyûzenét és lakodal-mas rockot játszó zenészek, illetve a lemezlovas egymást felváltva szolgáltatják azenét. A visaiak táncházas kapcsolatainak köszönhetô, hogy egy 2008-as, Szamos-újváron megtartott lakodalomba olyan zenekart fogadtak, amely – némi átszervezésután – táncházi zenét is tudott muzsikálni.

Visában 2005-óta évente két-három alkalommal fordul elô hagyományos vonós-zenével kísért táncmulatság. Ezek nagyobb része idegenyek (nem falubeliek, itt: tánc-házasok, kutatók) által szervezett bál, ritkábban általuk megrendezett táncfilmezés,kisebb része „rendhagyó” táncalkalom. Elôfordult például, hogy egy-egy idôsebbtánckedvelô férfi kortársaival összefogva születésnapi mulatságot tartott, de konfir-mációra, keresztelôre is hívnak idônként palatkai zenészeket. A 2010-es, 2011-es és2014-es szüreti bált is a helybeli vállalkozók szervezték a falu számára.

48 Visában az 1950-es évek végén az egyre jobban szorongatott nagygazdák mezôgazdasági társulásthoztak létre a téesszel szemben.



A tánczenei szolgáltatás biztosítása

Az 1960-as évekig megfigyelhetô volt, hogy a táncosok és a zenészek tartós, állandókapcsolat kialakítására törekedtek. Minden hosszabb ideig kezeskedô legénynekmegvolt a kedvenc zenésze, és ha lehetôsége volt rá, ôt foglalkoztatta. Arra is voltpélda, hogy a tánczenei minôség javítása, vagy a szolgáltatás állandó jellegénekbiztosítása érdekében a táncos legények néhány másfalusi zenészt a saját községük-be költöztettek.49 Mezôgyéresen többször megesett a két világháború között, hogya legények a mulatság után nem engedték a zenészeknek hazavinni a hangszereiketa táncos házból.50

Ide kapcsolódik a „zenészrablás” jelensége is: elôfordult, hogy a már lefoglaltzenészek az egyezség ellenére más táncos közösséghez mentek zenélni, de a kezesekutánuk mentek és „kilopták”, vagy erôvel elhozták ôket a mulatságból. Viccbôl,virtusból, esetleg az éppen társadalmi-politikai hatalom fitogtatása miatt ezt mégakkor is megcsinálták, ha elôzetesen nem fogadták meg a zenészeket. A zenészrab-lás így az egyes falvak, vagy falurészek, esetleg etnikumok közötti ellentétet kiélez-hette, ugyanakkor a közösségen belül növelte a kezesek megbecsültségét, tiszteletét.

A téli idôszakra szóló cigányfogadás a karácsonytól kezdôdött. Az 1960-asévekig ilyenkor általában három napos táncot (vasárnap, hétfô, kedd) rendeztek,amit a szervezôk igyekeztek belefoglalni egy hosszabb periódusú zenészfogadásba.Általában azonban az ünnepi táncokra külön kellett megalkudni, fôleg ha azünnep elsô napján színielôadással összekapcsolt belépôs táncot tartottak.51

Ilyenkor igyekeztek az ünnep másod-, illetve harmadnapjára is biztosítani azenészt, aki könnyebben elszegôdött olyan helyre, ahol hosszabb távra fogadtákbe. Ez azonban nem mindig sikerült, mert ilyenkor a „cigány megkérte az árát”.Ha nem volt színházi elôadás, akkor a három napos karácsonyi táncra olcsóbbanjött el a zenész.

A kezesek nem mindig lehettek biztosak abban, hogy a megfelelô pénzösszegbefolyik – ez fôleg a világháborúk idején és a téeszesítés elsô szakaszára voltjellemzô. Ilyenkor lemondtak a hosszú távú zenészfogadásról és a karácsony utáncsak a farsangi idôszakra, három vasárnapra „állítottak cigányt”. A böjti idôszak-ban megritkultak a táncalkalmak, az ortodox románok amúgy sem jöttek a tánc-

49 Ez csak cigányzenészekkel fordult elô. A szakirodalomban csupán egy vonatkozó említést talál-tam. Pávai István „Kalotaszeg és a bogártelki zenészek”, in: A bogártelki Czilika-banda, CD,szerk. Pávai István (Budapest: Hagyományok Háza, 2005), 5.

50 A széki példához (táncház) hasonlóan a többi mezôségi faluban is a mulatságnak helyt adó telketés házat, de a tánchelyül szolgáló helyiséget is – legyen az szoba, vagy csûr – táncos háznak nevez-ték. Megyünk a tánchoz, vagy megyünk a táncos házhoz – mondták akkor is, ha csûrben volt atánc. Ha már a házon belül voltak, például a pitarban, akkor onnan bementek a táncos házba –értsd a tánchelyként funkcionáló szobába.

51 A visszaemlékezések erre vonatkozóan bizonytalanok. Néhányan bálnak, egykori kezesek viszonthatározottan táncnak nevezték a színielôadáshoz kapcsolódó táncalkalmakat. Az 1960-as évektôlmár valószínûleg valóban bált tartottak a színházi elôadás után.

266 VARGA SÁNDOR


ra, így a kezeseknek bevételkieséssel kellett számolniuk.52 Az ünnep elôtti nagy-héten a magyarok sem táncoltak.53

A böjt utáni idôszakban igyekeztek tíz vasárnapra lefoglalni a zenészeket. Itttermészetesen a karácsonyhoz hasonlóan kérdés volt, hogy lesz-e bál, illetve, hogya három napos tánc beleszámít-e a tíz vasárnapba, vagy sikerül-e egy füst alattkedvezményesen 3+10 alkalomban megállapodniuk. A visai táncszervezôknek –szemben például a palatkai kezesekkel – mindezt alaposabban kellett mérlegelniük,hiszen a jó zenészek Magyarpalatkán laktak, ami négy-öt órás járásra van Visától.

Egy tíz-tizenöt alkalomból álló periódusban a zenésznek maximum két alkalmatengedélyeztek kimaradásra, ezeket akkor használta ki, ha lakodalomba hívták, vagyha beteg volt.54 Az elmaradt mulatságot általában más alkalommal pótolták.

A zenészfogadás elôtt a kezesek otthon felmérték az igényeket és a lehetôségeket.A téli idôszakban a fonókban, máskor a vasárnapi utcai bandázásokkor gyûltekössze a legényekkel megbeszélni, hogy melyik zenészt, mennyiért és milyen hosszúidôre fogadják meg.

Az elôkészületek fontos része volt annak a kiszámítása, hogy várhatóan hányantudnak majd részt venni a táncokon. A más faluban vagy városban szolgáló „szegé-nyebb rendûek” általában a rövidebb idôtartamú táncos periódust javasolták. A ke-zeseknek a konfirmáló korban lévô fiatalokra is figyelniük kellett, hiszen közülükkerülhettek ki a félfizetésesnek nevezett kezdôk.55 Ôk a cigánypénz, illetve a házbérvagy csûrbér felét fizették csak. A táncos házat biztosító gazda gyermekei csak akkorjárultak hozzá a mulatság költségeihez, ha akartak. Hasonló volt a helyzet – ha a he-lyi zenészeket fogadták meg – a zenészek gyermekeivel is. A katonaviselt legényekkelsem lehetett mindig számolni. A kezesnek tehát pontos ismeretekkel kellett rendel-keznie a fiatalság létszámát és anyagi helyzetét illetôen. A lelkiismeretesebbek füzetetvezettek, amelyben az elôzetes számításokat elvégezték, sôt, esetenként az egyestáncalkalmakról hiányzókat is vezették. Azok a kezesek, akiknek „jóképû kalkulációvolt a fejében” (jó memóriával rendelkeztek), mindezt meg tudták jegyezni. A tán-cosok számának kiszámításánál általában plusz-mínusz öt fô ráhagyással terveztek,úgy, hogy magukat is beleszámolták. Ha lehetett – a biztonság kedvéért – a zenész-szel megkötött alku során megállapított összegnél többet kértek el a táncosoktól.

Az egykori kezesek visszaemlékezéseibôl leszûrhetô, hogy az ügyesebb tánc-szervezôk törekedtek a saját magukra és a szeretôjükre esô összeg, valamint acigánynak szánt pálinka és cigaretta kigazdálkodására is, ami azonban egyszerrecsak ritkán sikerült.

Ha a táncosok drágállták a zenészt, természetesen igyekeztek kifejezni nemtet-szésüket: szóvá tették, zajongtak, végsô esetben leültek és nem voltak hajlandók

52 A magyarok a húshagyókeddi bált általában a rákövetkezô szombat este tartották meg.53 A böjt úrvacsoraosztásig tartott, de aznap vasárnap délutántól már táncolhattak.54 Vö. Kós, Mezôség néprajza II, 259.55 Visában félfizetésesnek nevezték azokat a legénykéket, akik a konfirmációjuk után még nem

töltöttek le egy egész évet a nagytáncon.



táncolni, ily módon próbálták meg sakkban tartani a kezeseket. A helyi szokások-nak megfelelôen ugyanis csak az fizetett, aki „belészökött a táncba”.

Ha a kezesek híresebb zenészt állítottak, sokszor még a periódus közepénsem volt biztos, hogy a táncos közösség ki tudja fizetni ôt. Emiatt elôfordult,hogy a szervezôk összevesztek a fiatalsággal. Ilyenkor az ügyetlenebb kezesek be-károltak: saját zsebbôl kellett kipótolniuk a hiányzó összeget, vagy le kellettmondaniuk a zenészeket, veszni hagyva az elôleget. Ôket a hátuk mögött „bal-kezeseknek” hívták.

A hosszú- vagy rövidtávra szóló zenészfogadás a táncos közösség anyagi helyze-tétôl is függött. Ha a kezesek nem voltak biztosak abban, hogy elég pénzt tudnakösszeszedni, vagy az elôzetes elgondolásánál többet kért a zenész, akkor még ôsszelis csak 2-3 vasárnapra, legfeljebb egy hónapra fogadtak zenészt.

A zenészfogadás56

A zenészek „beállításánál” a kezesek és a prímás mellett többen, a kezesek kísérôi,más zenészek (a prímás segítsége), sôt családtagjaik is jelen lehettek. Saját tapasztala-taim és a visszaemlékezések szerint az esemény nagyjából öt kisebb „jelenetre”osztható:

1) A kezesek megérkeznek a zenészhez, és elmondják jövetelük célját.2) Ez után következik az alku, helyi kifejezéssel élve a vásárkodás. A zenészek általá-

ban szeretik, ha ilyenkor családtagjaik közül minél többen jelen vannak. Ôk ajobb alkupozíció elérése érdekében meglehetôsen hangos, izgága, sokszor erôsza-kos viselkedésükkel megpróbálják mentális nyomás alá helyezni az érkezôket.57

Ennek ellensúlyozásaként régebben a cigányfogadók sokszor kísérettel érkeztek,vagy igyekeztek egyedül elcsípni a prímást és minél kisebb közönség elôtt alkudni.A jól alkudni tudó kezes csak az elsô muzsikással (prímással) tárgyalt, a többieketigyekezett figyelmen kívül hagyni. A prímás segítsége (kísérete) a táncosok szem-pontjából amúgy is másodrendû volt, nem tudunk arról, hogy a kezesek beleszól-

56 A mezôségi zenészfogadás leírását lásd még Faragó, „A tánc…”, 128; Kós, Mezôség néprajza II,257–258; Kallós, „Tánchagyományok…” 298; Novák, „Szék táncai…”, 34–35; Pálfy, „Vajdaka-marás…”, 299–300.

57 Magam példáján tapasztaltam, hogy idegen, a szokásokat kevéssé ismerô kezes a zenészfogadásnála mentális nyomás hatására könnyen elbizonytalanodik. A zenészek a határozatlanságot rögtönkihasználják: a terepmunkám során körülbelül tizenöt-húsz alkalommal fogadtam zenészeketMagyarpalatkáról visai mulatságokra, illetve magyarországi táncházakra, elôadásokra. Ebbôl azutolsó három alkalommal sikerült saját alkupozíciómat megtartani, és az általam tervezett összeg-ben megalkudni. A visszaemlékezések szerint a tapasztaltabb, helyi viszonyokat jól ismerô ésmagabiztosabb kezesek esetén ez az arány jóval kedvezôbb volt. Egy-egy táncalkalom kimuzsiká-lásának tehát csak hozzávetôleges ára volt, illetve van, ami nem csak a zenészek tudásától-hírétôlfügg, hanem a kereslet nagyságától, az érintett felek között esetleg korábban kialakult jó vagyrossz kapcsolattól, valamint a kezesek ügyességétôl is.

268 VARGA SÁNDOR


tak volna a banda összeállításába.58 A kezesek a létszámot is csak az 1960-asévektôl határozzák meg, addig egyértelmû volt, hogy a zenekar három fôbôl áll.

A vásárkodáskor általában a kezes ígér elôször, elmondva a tervezett alkalmakszámát és a ráfordítandó összeget. Ezután a zenész következik az igényénekkinyilvánításával. Kis különbség esetén a „kettô könnyen összefér”, nagyobbkülönbség esetén régebben hosszas, bálok szervezése esetén akár három-négyórás alkudozás is elôfordulhatott, A szokásos hétvégi táncok hosszát ugyanis amindkét fél által ismert szokásjog határozta meg, így a zenélés idôtartama csaka bálok esetén képezte alku tárgyát.59 A hosszas alkudozás komoly odafigyeléstigényel: ilyenkor a zenészek sokszor az érzelmi zsarolás minden lehetôségétbevethetik: korábbi jó baráti, esetleg családi kapcsolatukra hivatkoznak, sajátmegbízhatóságukat emlegetik, látványosan megsértôdnek, színpadias dühkitö-rést produkálnak stb.

3) Megegyezés esetén az alkudozás fontos szimbolikus cselekménnyel ér véget:„elütik egymás kezét, mint a vásárban”.60 A kézfogás után a kezesek elôleget –minden esetben pénzt – adtak a zenésznek. Ez általában a kialkudott pénzösszegfele, negyede volt, manapság körülbelül az egyötöde. Ritkán, régi jó kapcsolatesetén – és ha a zenész nem küzdött anyagi gondokkal – elôfordulhatott, hogya muzsikus eltekintett az elôlegtôl. Ha a táncosok mondták fel az egyezséget,akkor az elôleg elveszett, kivéve, ha idôben jelezték az esemény(ek) elmaradását,és sikerült egy másik alkalomra vagy idôszakra átütemezni az egyezséget. Ha azenész mulasztása miatt maradt el a táncos esemény, a vonatkozó szokásjogszerint a zenésznek az elôleg kétszeresét kellett visszaadnia. A gyakorlatbanazonban a távol esô falvak kezesei örültek, ha sikerült a kiadott összeget kicsi-karni a zenésztôl. A legtöbb esetben ilyenkor az elôleg egy újabb tárgyalás alap-ját jelentette, melynek során a kezesek már bátrabban felléphettek és merészeb-ben alkudhattak.

Ha a kezesek valamilyen szervezet, vagy intézmény megbízásából alkudtak(például iskola, termelôszövetkezet stb. számára szerveztek bált, vagy táncot)akkor elôfordult, hogy írásbeli nyoma is maradt a megállapodásnak. Ez az1950-es évektôl vált gyakorivá.

4) A pénzügyek elintézése után következett az áldomás, amelyhez a pálinkát aszokásjog szerint a vásári alkudozásokhoz hasonlóan az eladónak, jelen esetbena zenét szolgáltatónak kellett volna biztosítania, de a gyakorlatban szinte mindiga kezesek hozták.

58 A segítség megszervezése hagyományosan a prímás dolga volt. Az 1990-es évektôl kezdve atáncházas látogatók – saját zenei igényeik érvényesítése miatt – mind gyakrabban szóltak bele azenekar összeállításába.

59 Késés esetén egyébként az éjfélnél tovább tartó táncmulatságot késôbb fejezték be. A hétvégi táncmeghosszabbítására nem volt lehetôség, ilyenkor a kezesek levontak a cigánypénzbôl.

60 Mezôségen mind a mai napig szokásos, hogy vásári alkudozás közben felváltva egymás tenyerébeütnek a vásárkodók és csak akkor fognak kezet, ha megegyeztek.



5) A zenészfogadást az 1970-es, 1980-as években még általában házi mulatságkövette, amelyen a helyi cigányok, a kezesek és kísérôik vettek részt, de többszörelôfordult, hogy palatkai, esetleg hasonló céllal érkezô másfalusi legények iscsatlakoztak hozzájuk. A zenészek étellel és zenével vendégelték meg a legénye-ket, sôt, a családból táncos partnert is biztosítottak számukra. Az ilyen mulatságnagyon vonzó volt a fiatal legények számára, hiszen távol otthonuktól, a falujukellenôrzése alól kibújva mulathattak.

A zenész kifizetése

A kollektivizálás elôtti idôszakban a téli táncokért a pénzen kívül gabonával fizet-tek,61 ami a szegényebb közösségek (például a visaiak) esetében szinte kizárólag akevésbé értékes kukoricát jelentette. A vásárkodáskor a kezesek általában azonvoltak, hogy a kukorica minél nagyobb arányban szerepeljen a fizetségben, szem-ben a készpénzzel. A kukorica beszerzésénél ugyanis nagyobb „játékterük” maradta táncosoknak: a szülôk nehezen adtak pénzt, télen pedig nem tudtak napszámbamenni a legények, ahol megkereshették volna a cigánypénzt. A szülôk ugyanakkorritka esetben ellenôrizték, hogy pontosan mekkora mennyiséget visz el a gabonábólotthonról gyermekük. A zenét kedvelô, cigánynak kedvezni akaró fiatalok ígykönnyebben adtak a kiszabott mennyiségnél többet, mint esetleg pénzbôl borrava-lót. A két világháború közötti idôszakban a lányok még ritkán fizettek pénzzel,gabonát viszont tôlük is lehetett kérni.

A zenészfogadásnál ez az alkupozíció azonban némi veszélyt rejtett magában.Más táncos közösség érdeklôdése esetén ugyanis a zenészek azoknak a kezeseknekkedveztek, akik több pénzt ígértek, már csak azért is, mert a gabona összegyûj-tésekor is zenélniük kellet, sôt, aznap este ingyen „ki kellett muzsikáljanak egytáncot”.

A nagyobb hírû zenészek iránt a kollektivizálásig mindig nagy volt a kereslet,így ôk még azt is megengedhették maguknak, hogy csak pénzre vonatkozó ajánla-tot fogadjanak el a távoli falvak kezeseitôl. Gazdagabb falvak esetében a kukoricahelyett gyakran búzát adtak a zenésznek.

Az 1950-es, 1960-as évekig Mezôség-szerte általánosnak mondható, hogy anyári táncmulatságokat aratókalákák megszervezésével igyekeztek biztosítani.62

A visai visszaemlékezésekbôl halványan kirajzolódik, hogy a két világháború

61 Vö. Faragó, „A tánc…”, 137; Kallós, „Tánchagyományok…”, 298–299; Kós, Mezôség néprajzaII, 258; Novák, „Szék táncai…”, 35; Pálfy, „Vajdakamarás…”, 300–301.

62 Vö. Faragó, „A tánc…”, 130; Kallós, „Tánchagyományok…”, 302; Kós, Mezôség néprajza II.259; Novák, „Szék táncai…”, 44; Pálfy, „Vajdakamarás…, 300. Fiatal széki adatközlôim el-mondták, hogy elvétve még az 1980-as években is voltak kalákázni a zenésznek. Ilyenkor atermelôszövetkezetnek kapáltak. Az elvégzett munkát a szövetkezet könyvelôje munkegységkéntjóváírta a szintén téeszben dolgozó zenésznek.

270 VARGA SÁNDOR


között még a grófi birtokokon is voltak szôlôkapáló vagy szüreti kalákák, ame-lyek segítségével a hosszabb távú zenészfogadást tudták biztosítani maguknak avisai fiatalok.

A gazdák földjein végzett kalákák megszervezését a falubeli munkaadók esetén akezesek, másfalusi munkaadó esetén pedig általában a zenészek kezdeményez-ték.63 A második világháború elôtt még Visában elôfordult, hogy a két helyinagygazdánál, illetve a bírónál kalákáztak, de a háború után ezek a lehetôségek afaluban egyre csökkentek, végül teljesen megszûntek. A helyi gazdától általában akezesek vették fel a munkát: még a zenészfogadás elôtt megegyeztek az illetôvel,hogy mennyit és mennyiért dolgoznak majd neki. Ha a munkát terményben kap-ták meg („kalangyára arattak”), akkor azt még pénzzé kellett tenni, így a megsze-rezhetô összeg nagysága az eladás sikerétôl függött. A szervezôk számára kedvezôbbvolt, ha pénzt kaptak a munkáért, hiszen ez esetben már elôre beoszthatták, hogyazt mire költik majd, és ennek tudatában alkudozhattak a zenésszel.

A helyi gazdáknál jóval módosabb birtokosok laktak a szomszédos Báréban, ígya visai fiatalok legtöbbször nekik kalákáztak. A báréi kalákákat általában már azenész kezdeményezte, miután megegyezett a kezesekkel. Ebben az esetben a gaz-dával történô alkudozás és a szervezés egy részének a gondja az ô vállát nyomta:helyi kifejezéssel élve: „a zenész eladta a munkanapot/kalákát a gazdának”. Ezesetben a kezesek nem is találkoztak a munka ellenszolgáltatásával. A pénzt, ritkáb-ban a terményt a gazda közvetlenül a zenésznek adta. A zenész tehát igyekezett agazdától minél több pénzt kialkudni az adott mennyiségû munkára. Elôfordult,hogy a kialkudott munkán felül a gazdák lehetôséget hagytak többletmunkára is. Akezeseknek és a zenészeknek érdekében állt tehát, hogy minél több fiatalt toboroz-zanak a kaláka elôtti estén, a kalákahajtón. A zenészek ezért a kalákahajtó alkalmá-val, a munka közben, illetve annak végeztével a termôföldön, valamint a gazdaudvarára szervezett esti kalákatáncon ingyen muzsikáltak.

Ritkán, például rossz idôjárás miatt megkésett betakarítás esetén elôfordult,hogy helyi gazda kezdeményezte a munkát és kereste meg a fiatalokat.64

1940 és 1944 között a visai magyar fiatalok több alkalommal kalákában arattakaz ide helyezett leventeoktatónak. Volt olyan kaláka, amely során és az azt követôtáncon híres és drága palatkai zenészek muzsikáltak, akiket egyébként általábancsak esküvôkre tudták a visaiak megfogadni.

Az aratókalákák az 1950-es évek közepén, a mezôgazdaság szocialista átszerve-zése során szûntek meg. A mulatság érdekében megszervezett és tánccal összekötötttársasmunkákról szóló visszaemlékezésekbôl kiolvashatók a korszak társadalmifeszültségei.

63 Vajdakamarás esetében erre – bár kissé homályosan – Pálfy Gyula is utal. Egy helyen azt írja,hogy a „cigány eladta a kalákát egy gazdának”, néhány sorral lejjebb pedig, hogy „a kezesekalkudtak meg a gazdával.” Pálfy, „Vajdakamarás…, 294.

64 Vö. Kós, Mezôség néprajza II, 259.



A termelôszövetkezet megalakulása után, még az 1960-as években is többszörelôfordult, hogy a fiatalok egy-egy ünnepi táncalkalom megrendezéséért kapálóka-lákát szerveztek.

Az 1970-es években a kaláka már csak mint a közösség szolidaritásának széppéldája mûködött Visában: abban az esetben, ha a téesz munkásai közül valakimegbetegedett, a rokonai, barátai összeálltak és megcsinálták az elmaradt normáját.Ez esetben is elôfordult néhányszor, hogy a szervezôk helyi zenészeket fogadtak amunkavégzés idejére, így könnyebb volt segítséget toborozni.

A zenészek egyéb juttatásai65

A helyi szokás szerint a zenésznek a fizetségen kívül más juttatások is jártak. Akezesek máig minden egyes népzenével kísért táncalkalomra egy liter pálinkátvisznek magukkal, amit ôk és a zenészek fogyasztanak el. Ezen kívül a zenésznekétel is jár.

A zenész étkeztetését is a kezesek szervezik. Az 1960-as évekig a lányokra osztot-ták ezt a feladatot. Füzetbe felírták, vagy észben tartották a táncra járó lányoknevét, és a falu házrendjét figyelembe véve már egy héttel korábban felszólították asoron következô lányt, hogy adjon majd enni a zenésznek. Megbízhatatlan lányesetén ezt hangosan ki is kiáltották. A helyi parasztzenészek gyermekeinek nemkellett fizetniük, illetve ételt adniuk a zenészeknek, ezért cserébe a muzsikusokvalamivel olcsóbban vállalták a szolgáltatást.

Az étkezés megszervezése is gonddal járt. Vasárnap délben minden esetben, de atéli táncalkalmakon a szombat esti vacsorára is el kellett kísérni a zenészeket a vacso-rát adó lány családjához. A zenészek az úton végig zenéltek, így az egész falu tudta,hogy melyik lány a soros. Ez a hírverés mutatta, hogy eladó lány van a háznál. Az el-látás minôsége a lány és családjának társadalmi megítélése szempontjából volt fontos.

„Ez egy kicsit egy ilyen… dicsekedés vot, hogy… »Mos’ vót [nálunk] a kezes zeniszekkel… [ebé-delni.]! Mer’ a lányom táncos és votak az ebéden!« Hát ezek [az asszonyok] jobban ellátják a…[vendég kezeseket] ezért is, hogy osztán ne kerüljön vita belöle… Vagy, hogy pont kerüljen vita[az asszonyok között], hogy aztán [mondhassák] hogy nálunk hogy el vótak látvo!”66

Az egykor szegényebb családból származó visaiak máig emlegetik, hogy hányszor ésmilyen jó minôségû ételt ettek náluk a zenészek, történeteikben büszkén szembeál-lítva magukat a „nagygazda” családokkal – amelyeket a téesz szervezés korszakábana beszolgáltatással és az adókkal oly módon nyomorgatták, hogy nem tudták amuzsikusokat rendesen ellátni.

65 A zenészeknek járó juttatásokról lásd Kallós, „Tánchagyományok…”, 299; Kós, Mezôség néprajzaII, 258; Pálfy, „Vajdakamarás…” 301.

66 Elmondta Fodor János Selyem (sz.: 1932), 2011. 06. 05-én Visában.

272 VARGA SÁNDOR


A vacsora végeztével a háznál a szülôk egy párt (táncciklust) táncolhattak, majda fiatalok zenés kísérettel indultak vissza a táncos házhoz. Télen, szombat estéremég járt egy késôi vacsora a muzsikusoknak, ezt általában tíz órakor, a tánconszolgálta fel a soron következô lány.

Vasárnap délben a kezesek ismét elvitték a zenészeket a táncra, ahová a követ-kezô lány elvitte a délit. Itt néhány táncpár után, négy óra körül uzsonnát kaptak asoron következô lánytól, este nyolc körül pedig egy másik vacsorát vitt nekik. Az1960-as évektôl egyre gyakrabban fordult elô, hogy a mulatság végén nem vitték elvacsorára a zenészeket, hanem csak a helyszínre hozott hideg ételt adták oda nekik.Vasárnap nem járt késôi vacsora.

Nyári idôszakban, mikor csak vasárnap délután volt tánc, délit, majd uzsonnátvittek a zenésznek.

Ünnepekkor rendezett háromnapos táncalkalomra az utolsó estén mindenlánynak kalácsot kellett vinnie a táncra, amibôl sokszor zsákszámra jutott a zené-szeknek is.

A táncos közösség megszervezése, a fizetség összeszedése67

A táncot néhány mezôségi faluban (Marokházán például) hagyományosan „a hegy-bôl kiáltották ki” a kezesek.68 Visában ezt az utóbbi évtizedben a helyi idôs hírve-rô református kántor magánszorgalomból, illetve csekély juttatás fejében teszi;korábban itt csak a színdarabot, és az azt követô táncot kiáltották ki, egyébként atánc híre informális úton terjedt. A „tánc indításáról” a kezesek beszéltek a bará-taiknak, akik a fiatalság hétköznap délutáni-esti összejövetelein, a fonókban, illetvekisebb bandázások során terjesztették, hogy kik a kezesek és hogy elindultak ze-nészt fogadni. Hosszabb távú zenészfogadás esetén a kezesek az elsô alkalommal,két-három pár után „leállították a cigányt” és kikiáltották, hogy mennyiért és hányalkalomra fogadták meg a zenészt.

Visában a pénzt általában két részletben szedték össze: elôször amikor letelt akialkudott vasárnapok fele, végül az utolsó alkalommal. Ezen alkalmakkor fél-beszakították a táncot, és „Ki a hibás?” kiáltással hívták fel a figyelmet a tarto-zásra, majd elkezdték összeszedni a fejenként kiszámolt összeget, ami a zenész éstánchely bérét tartalmazta.69 A kezes vérmérsékletétôl függött, hogy az adós atáncon maradhatott-e vagy sem. Helyettük a kezesek fizettek. Általában egy héthaladékot adtak, utána azonban már nem engedték az illetôt a táncra, vagy zálo-got vettek tôle.

67 Vö. Pálfy, „Vajdakamarás…”, 305.68 Mezôségi párhuzamokat lásd Zsigmond Gyôzô, „Egy népszokás, a kiabálás a hegybe (strigarea

peste sat) és interetnikai vonatkozásai a Mezôségen”, Mûvelôdés 46/12 (1994), 39–41.69 Vö. Kós, Mezôség néprajza II, 258.; Pesovár Ferenc, „Táncélet…”, 50–51.



Külön elbírálás alá estek a félfizetésesek. Ôk a nagy legények által fizetett összegfelét fizették csak a cigánypénzbe, a ház-, illetve csûrbérbe. Emiatt azonban nem isvoltak teljes jogú tagjai a táncos közösségnek, hírvivôként, futárként a lányokösszeszedésére, italvásárlásra stb. használták ôket az idôsebbek, fôként a kezesek.Ezenkívül csak a tánctér hátulsó részeit használhatták, nem volt szabad a zenészelôtt táncolniuk.

A két világháború között a szokásjog szerint a házasemberek már csak vendégként,egy-két pár tánc erejéig maradhattak a táncon. A késôbbiekben ez a kisebb falvakban,így Visában is változott:70 a fiatal házaspárok nagy része a legényekhez és lányokhozhasonlóan járt a táncra, sôt az 1960-as évek elejérôl még olyan családos házaspárokrólis tudunk, amelyek rendesen fizették a cigánypénzt és a ház- vagy csûrbért. A szokáskialakulása egybeesik a kollektivizálással, amelynek során a megváltozott társadalmihelyzet korábbi szabályokat írt felül. A fizetô táncosok számontartása és a pénz kikö-vetelése a kezesek dolga volt. Ez sokszor vitákhoz vezetett. A táncra ellátogató néhányfiatal házaspár a régi rendre hivatkozva kérte a neki járó egy pár táncot, amit a kezessokszor csak akkor engedett, ha fizettek érte. Természetesen az egyre fogyatkozótáncos közösségnek is szüksége volt az anyagi támogatásra.

Hasonlóan figyelni kellett a kezeseknek a nappali táncra látogató asszonyokra. Afiatalabb, „jó táncú” menyecskéket gyakran felkérték a legények táncolni, amikiválthatta a fizetô lányok elégedetlenkedését. Az 1950-es évek végétôl kezdveelôfordult, hogy a már gyermekes asszonyok is fizettek a nappali táncért – álta-lában a férjük tudta nélkül. Erre vonatkozó korábbi adatunk nincs. Az 1960-asévektôl kezdve többször is elôfordult, hogy – korábban elképzelhetetlen módon –az esti táncra csoportosan mentek mulatni az asszonyok.

A visszaemlékezések szerint az 1940-es évek elôtt a lányok ritkán fizették ci-gánypénzt, a világításért járó petróleumpénzt/gyertyapénzt viszont ôk adták össze.Késôbb a legények által fizetett összeg feléért, egyharmadáért táncolhattak. Ugyan-így kisebb összeget kellett fizetniük a ház-, vagy csûrbérbe, amelybe az 1950-esévektôl a korábbi petróleumpénzt is beleszámították. A táncos lányok a fizetést,illetve az ételadást is megtagadhatták, ha nem táncoltatták eleget ôket, ezért akezesek feladata volt, hogy felvegyék (felkérjék) ôket. Erre a feladatra a kezeseksokszor a körülöttük lebzselô fiatalabb legénykéket kérték meg. Az esti tánc eseténugyanígy a kezesek feladata volt, hogy elhozzák a lányokat a táncra, vagy hogykísérôket szervezzenek melléjük. Az 1970-as évekig ugyanis a lányoknak sötétedésután nem illett egyedül járniuk az utcán.71

70 Nagyobb belsô-mezôségi falvakban ez a szabály tovább volt érvényben. Vö. Pálfy, „Vajdakama-rás…”, 305. Széken a hétvégi táncházak megszûnéséig (1990-es évek legeleje!) ez volt a gyakor-lat. Itt a házasság elôtt álló fiatal párnak szabályosan ki kellett búcsúzni a táncról. Vö. Novák,„Szék táncai…”, 64–65.

71 Széken és Vajdakamaráson egy vers elmondásával kérték el a szülôktôl a lányokat a táncra ahívogató vôfélyek, kisvôfélyek, Visában ez nem volt szokásban. Vö. Novák, „Szék táncai…”, 37–38; Pálfy, „Vajdakamarás…”, 297.

274 VARGA SÁNDOR


Téli periódusban, ha megszorultak, a kezesek a maradékoktól72 is szedtekpénzt, hiszen ôk is foglalták a helyet.

A kalákák elôtti este (általában szombaton) kalákahajtót rendeztek a faluban: azenészekkel végigkísérték magukat a falun, útközben minden ház kapujában meg-álltak, kihívták a fiatalokat, elmondták a másnapi munka menetét, majd egy nótavagy egy rövid tánc után tovább vonultak. Általában a táncolni nem tudókat ismegszólították, arra számítva, hogy a kalákákra jellemzô jó hangulat miatt ôket isrá tudják venni a munkára. Másnap hajnalban az összegyûlt fiatalság a kezesekvezetésével, zeneszó kíséretében ment kalákázni.73

A termény összeszedése ugyanígy a kezesek faladata volt: télen szekérrel, vagyszánkóval, ugyancsak zenészek kíséretében a kalákahajtóhoz hasonlóan körbejártáka falut, és mindenhol elkérték a kialkudott kukoricamennyiséget, majd azt a zené-szek házához szállították. Visai zenészek esetében ezért aznap este ingyen tánc járta fiataloknak.

Az 1950-es években tíz vasárnapra egy-egy fiúnak körülbelül egy kaszás napszá-mának megfelelô összeget kellett fizetni, ami egy zenésznek alkalmanként körül-belül egy szûk napszámnyi összeget jelentett.

A cigánypénz és a házbér elôteremtése nagyobb részben a fiúkra rótt terhet,akiknek emellett még a mulatságokra némi pálinkát is venniük kellett.74 A szük-séges pénzt a legtöbb esetben otthonról kérték, ami fôleg a szegényebb családok,illetve több táncos korban lévô testvér esetén ütközött nehézségekbe. A szülôkinkább elengedték legénygyermekeiket napszámba dolgozni, hogy „kikeressék” atáncravalót. A mezôségi falvakban mindenhol elôfordult, hogy a legények otthon-ról tulajdonítottak el terményt, és azt eladva fizették ki a cigánypénzt, vagy közvet-lenül a cigánynak adták. Efölött a szülôk a legtöbb esetben szemet hunytak.75 Agyûjtött adatok arra engednek következtetni, hogy az 1960-as évek elején-közepénlegénykedô fiatalok már jóval többször loptak otthonról. Ebben a kommunizmusidején megváltozott társadalmi és tulajdonviszonyok miatt bekövetkezett moráliszavar is szerepet játszhatott.

A téli idôszakban a lányok terhei is nôttek. Az ételadásban a visszaemlékezésekszerint a gyakori táncalkalmak miatt szinte minden negyedik-ötödik hétvégén sorrakerültek, ezen kívül gabonát is kellett adniuk: általában a fiúk által fizetett mennyi-ség harmadát vagy felét.

72 Visában maradék volt a táncolni nem tudó legények gúnyneve, Széken fogasnak nevezték ôket(mivel a táncosok rájuk dobálták az átizzadt ruháikat), Vajdakamaráson pedig heverôknek. Vö.Pálfy, „Vajdakamarás…”, 305.

73 Vö. Pávai, Magyarózd népzenéje…, 51–52.74 Erre mondták a visszaemlékezôk, hogy a legénykedéshez kellett zseb is, a gazdasági lehetôségeikre

pedig, hogy drága vót a muzsikaszó.75 A visaiak véleménye megoszlik errôl a jelenségrôl. Volt, aki ôszintén meglepôdött a kérdés

hallatán, és még olyanokról sem hitték el, hogy terményt loptak otthonról, akik nyíltan beval-lották ezt. Néhányan etnikus sajátosságként igyekeztek beállítani a dolgot: A románok csinálták,mi nem!



A tánchely megszervezése76

Az 1970-es évekig a tánchely megszervezése is kizárólag a kezesek feladata volt,akik még általában a cigányfogadás elôtt igyekeztek helyet szerezni: nyárra egycsûrt, télre pedig egy nagyobb szobát. A tánchelyet illetôen egy-egy szegényebbemberrel egyezett meg, akinek szüksége volt a házbérre, vagy olyan nagycsaládosgazdával, akinek egyszerre több gyermeke is táncos korban volt, így könnyebben„elengedte a táncot”. A tánchely kiválasztásakor az is fontos volt, hogy a gazda(vagy a gazdasszony) szeresse a mulatságot, a fiatalságot, és eltûrje az ezzel járókellemetlenségeket, zajt, felfordulást.

A tánchelyért – fôleg nyáron – sokszor kalákával fizettek a visai táncosok, egé-szen az 1950-es évek közepéig.77 Ilyenkor – mivel kisebb összegrôl volt szó, minta zenészfogadás esetében – félnapos arató- vagy kukoricakapáló kaláka is szóbajöhetett.

A tánctér elôkészítése

Nyaranta, a két világháború között még elôfordult, hogy a románok az utcán iscsináltak táncot, ilyenkor nem kellett csûrbért fizetniük, sôt a terepet sem kellettelôkészíteniük. A magyarok ezt azonban ekkor már szégyen dolognak tartották. Ôka visszaemlékezések tanúsága szerint már az elsô világháború környékén csûrbentáncoltak. A második világháború után, külön tánc esetén már a románok is behú-zódtak egy-egy telekre. A táncos csûr elôkészítése a kezesek és az általuk megszerve-zett segítôk feladatának számított.

A táncos ház, illetve a csûr döngölt padlóját minden második-harmadik párután megöntözték és kiseperték. Ez a lá

zenetudomÁnyi dolgozatok 2013–2014 – 250 – 2016. … · 2019. 2. 14. · fodor anna...

Documents