1. lecke a pénz és a pénzrendszerek fejlődéseeta.bibl.u-szeged.hu/1340/9/1_6 olvasólecke...

1. lecke A pénz és a pénzrendszerek fejlődése

Pénztörténet: az arany demonetizálódásának folyamata

1

Kosztopulosz Andreász

Mottó:

„Az arany ott van, ahol

megtalálod.”

Kanadai aranyásó

közmondás

Kulcsfogalmak:

az arany demonetizálódása, valutáris övezet, Bretton Woods-i rendszer, IMF, konvertibilitás, jegybanki intervenció, Triffin-paradoxon,

≈ 35 perc


Bár az aranystandard-rendszer az I. világháború után felbomlott, az arany még hosszú évtizedekig

pénzként funkcionált. A továbbiakban nyomon követjük azt a folyamatot, amíg az 1970-es évekre

eljutott a világ odáig, hogy az arany elvesztette pénzként betöltött szerepét és létrejött az aranyfedezet

nélküli, modern hitelpénz. Ezt a folyamatot hívjuk az arany demonetizálódásának.

Az I. világháborút követő időszakban az aranypénz szerepe belföldi viszonylatban megszűnt. A

háborút követő inflációk stabilizálása után már nem tértek vissza a papírvaluta kötelező aranyra való

beváltásához, belföldi viszonylatban legalábbis nem. Kísérletet tettek ugyan az aranyalaphoz való

visszatérésre (a teljes körű beváltás helyett ez csak bizonyos nagyságrend felett volt lehetséges – ezt

úgy hívjuk, hogy aranyrúd-standard), de az 1929-33-as gazdasági válság a kezdetben sikeresnek látszó

törekvéseket is áthúzta.

Az aranyalapról való letérés azt jelentette, hogy a nemzeti valutáknak továbbra is meghatározták az

aranytartalmát, de:

az arany érme formában a belföldi fizetési forgalomban nem szerepel;

a törvényes fizetési eszköz a papírvaluta;

a papírvalutát a jegybank nem váltja át a törvényes arány alapulvételével aranyra;

az arany belföldi forgalma és külföldre küldése korlátozott, a külföldi valutával ill. devizával

való gazdálkodást szabályozzák.



2

Az aranyalapról való letérés és a válságból való kilábalás a Nagy Gazdasági Világválság idején

Az arany elvileg betölthette volna a nemzetközi elszámolásokban a világpénz szerepét, de

használatával kapcsolatban az I. világháború után több probléma vetődött fel, s végül ezek miatt

hiúsult meg többször is az aranystandardra való visszatérés. Ezek a problémák, változások a

nemzetközi pénzügyi, gazdasági, politikai helyzetben a következők:

az arany termelése nem tartott lépést a forgalom szükségletével, aminek két következménye

volt:

nem volt biztosítható az arany fix ára;

az aranytartalékok és a forgalom szükségletének megfelelően kibocsátott

pénzmennyiség között a kapcsolatot a monetáris politika nem tudta biztosítani, azaz

valójában nem volt ércfedezet a kibocsátott pénz mögött;

a világ rendelkezésére álló aranymennyiség aránytalanul volt elosztva az egyes országok

között;

a meglévő aranykészletek „sterilek” voltak, amin az értendő, hogy a nagy hitelező országok

jegybankjai nem használták fel aranykészletüket a világ hiteléletének élénkítésére;

már nem működött az áruk és a tőke szabad áramlása, melyek az aranystandardban működő

kiegyenlítő mechanizmusok működésének alapját jelentették.



3

Az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság megrendítette a nemzetközi kereskedelembe és a

pénzvilágba vetett bizalmat. Az állami szerepvállalás növelésében találták meg azt az eszközt,

amellyel ki akartak lábalni a válságból, nem működött többé az áruk és a tőke szabad áramlása. A

beváltás felfüggesztésével olyan országok is kénytelenek voltak letérni az aranyalapról, mint Nagy-

Britannia (1931) és az USA (1933). Ekkorra az arany belföldön teljesen demonetizálódott.

Az II. világháborúig jellemzően valutáris övezetek alakultak ki, az egységes nemzetközi

pénzrendszer nem állt helyre. Valutáris övezetről akkor beszélünk, ha az övezetbe tartozó országok

megtartják önálló, törvényes fizetőeszközüket, de ezeket egyazon külföldi valutára építik, ahhoz

hozzákötik. Ez általában az övezet vezető országának a pénze. (Ettől eltérő jelentéssel használjuk a

valutaövezet kifejezést, ami alatt a törvényes fizetési eszközként azonos pénzt használó térséget értjük

(pl. EU – euró).

A valutáris övezet létrejöttének és működésének alapja az, hogy a résztvevők között szoros politikai,

gazdasági és pénzügyi függés figyelhető meg. Mivel az aranyhoz már nem lehetett kötni az egyes

pénzeket, így az országoknak dönteniük kellett, hogy mely ország valutájával kívánják az arany

korábbi funkcióit betölteni.

Franciaország, amely ekkor hatalmas aranykészletekkel rendelkezett, ragaszkodott az aranyhoz és a

stabil valutához. Sikerült is létrehoznia az ún. aranyblokkot, azokból az országokból, amelyek hozzá

hasonlóan ragaszkodtak az aranyvaluta fenntartásához. Ezek az országok: Olaszország, Belgium,

Svájc, Lengyelország. Az aranyblokk országai rendelkeztek a ’30-as évek elején a világ valutáris

aranykészletének 40 százalékával, ami lehetővé tette (legalábbis átmenetileg) a valuta stabilitásának

fenntartását.

1931-ben jött létre a sterling-blokk. Miután az egységes valutarendszer kialakítása nem haladt,

Anglia magára maradt és domíniumaival együtt saját erejéből kellett megoldást találni a

valutakérdésben. A brit birodalom országainak zöme, és még néhány, az angol gazdasággal szoros

kapcsolatban lévő állam (Egyiptom, Irak, Portugália) valutájának árfolyamát a fonthoz kötötte, és a

többi valutához való viszonyát az angol font sterlingen keresztül határozta meg. A valuta-

elszámolásokat egymással és nagyrészt a kívülállókkal is fontban bonyolították; valutatartalékaikat

Angliában tartották. Az angol kormányt viszont semmiféle kötelezettség sem terhelte arra nézve, hogy

az angol font árfolyamát milyen színvonalon tartsa a nemzetközi piacon.

A dollár-blokk 1933-ban alakult ki. Az USA-n kívül Kanada és a latin-amerikai államok voltak a

résztvevők, akik szintén rögzített viszonyt állapítottak meg valutájuk és a dollár között. Ezen országok



4

az USA bankjaiban tartották valutakészleteik nagyobb részét, s e bankokon keresztül bonyolították

nemzetközi elszámolásaikat.

A különböző valutaövezetek jelentősége ellenére a vezető nemzeti valuták nem tudtak világpénzzé

válni. Az első olyan valutarendszer, amely nemzeti hitelpénzek nemzetközi felhasználásán alapult, a

II. világháborút követően létrejött Bretton Woods-i rendszer volt. E rendszerben azonban a

„kivételes erejű pénz” minősítést már csak egyetlen valuta, a dollár kapta meg.

Nemzetközi pénzügyi rendszer a II. világháború után: a Bretton Woods-i rendszer,

avagy az aranydeviza- vagy dollárstandard

Egyes szerzők alapjában véve aranydeviza rendszernek tekintik az 1944 júliusában létrejött

megállapodás konstrukcióját, mások arany-dollár rendszernek, vagy egyszerűen dollárstandardnak.

Azt, hogy az utóbbihoz közelebb áll az mutatja, hogy ebben a rendszerben a tartalékvaluta szerepét

csak az amerikai dollár tölti be.

A II. világháború alatt megkezdődtek az Egyesült Államokban és Angliában a háború utáni

nemzetközi valutáris együttműködést előkészítő munkálatok. A két ország javaslatát White, az

amerikai és Keynes, az angol pénzügyminisztérium képviselője készítette el. White egy Nemzetközi

Stabilizációs Alap létrehozására tett javaslatot, Keynes pedig egy Nemzetközi Klíring Unió

létrehozását szorgalmazta. A két javaslat eltérő vonásai természetesen nemcsak a két közgazdász

személyes nézetkülönbségeiből fakadtak, hanem a két ország eltérő nemzetközi gazdasági pozíciójából

is.

Anglia nemzetközi fizetési mérlegének háború utáni hatalmas deficitje előrelátható volt. Nem véletlen,

hogy Keynes rugalmas árfolyamrendszer javaslatának középpontjában a nemzetközi fizetési

mérlegek deficitjének kezelése állt. A Klíring Unió tagországainak kvótáit a háború előtti kereskedelmi

forgalom arányában határozták volna meg. Az USA fizetési mérlege ugyanakkor jelentős aktívumot

mutatott és a monetáris arany túlnyomó hányada a Federal Reserve System (az USA jegybankja)

trezorjaiba vándorolt. Ebből a pozícióból következett White stabil árfolyamrendszer javaslata, mely

szerint a Stabilizációs Alap tagországai kvótáikat nemzeti jövedelmük és aranytartalékaik alapján

jegyzik, és a kvóták egy részét aranyban, a fennmaradó részt pedig nemzeti valutában fizetik be. Az

adós helyzetbe került országok nemzeti valutájukért vásárolhatják meg az Alaptól a szükséges valutát,

de kizárólag az Alap jóváhagyása esetén. Tehát ez esetben a passzív országok meghitelezése nem

automatikus (mint a Klíring Uniónál), hanem az Alap döntésétől függ.



5

Az ENSZ Valutáris és Pénzügyi Konferenciája egy Bretton Woods nevű üdülőhelyen 1944.

júliusában a White-féle tervezetet fogadta el egy rögzített, de kiigazítható árfolyamrendszer alapjait

rakta le. Hátterében a szabad áru- és szolgáltatásforgalom elősegítése, a pénz- és tőkemozgást

akadályozó tényezők fokozatos háttérbe szorításának célja áll.

A Mount Washington Hotel, a konferencia színhelye H.D. White és J.M. Keynes

Abban reménykedtek a rendszer kovácsai, hogy sikerül egyesíteni az aranystandard stabilitását és a

rugalmas beavatkozást az árszínvonal-eltérések orvoslására. Az USA domináns szerepe is kifejeződik

a rendszer működésében, emögött több tényező is meghúzódott: a monetáris arany túlnyomó része az

USÁ-ba vándorolt; szükség volt az USA szállításaira az újjáépítéshez; de kifejeződött benne a katonai

erőfölény is.

A konferencia két intézmény létrehozásáról döntött: ezek a Nemzetközi Valutaalap (International

Monetary Fund, azaz IMF) és a Világbank voltak. Az utóbbi több, egymástól elkülönült, de mégis

összetartozó intézményt foglal magába. Egy kicsit tágabban értelmezve azonban a rendszer fontos

eleme volt az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT, amely az intézmény 1995-

ben újjáalakult Világkereskedelmi Szervezet, WTO néven), mely intézmény célja a vámok

csökkentése és a vámon kívüli kereskedelempolitikai akadályok felszámolása volt.

A létrejött szerződés főbb jellemzői és működésének sarokpontjai a következők voltak:

1. A világpénz funkciót egyidejűleg és formálisan egyaránt az egymással szoros kapcsolatban levő

arany és az amerikai dollár töltötte be. Az arany árát a háború előtti szinten (1 uncia=35$)

rögzítették. Az egyes országok valutáinak aranytartalmát deklarálták, de csak a dollár volt nemzetközi

viszonylatban aranyra váltható, a többi valuta esetében azonban az aranytartalom fiktív volt. Az USA

vállalta, hogy ezen a paritáson hajlandó aranyat dollárért adni-venni a többi tagállammal szemben. A

jegybankok számára tehát a dollár átváltható volt aranyra. A tagvalutáknak a dollárral szemben



6

páronként határozták meg a paritását, egymáshoz viszonyított értékük a dolláron keresztül

határozódott meg.

2. A valutaparitásokat rögzítették, és mivel az aranyautomatizmus már nem működött, így az

aranypontok sem képezhettek természetes határt, mesterségesen kellett kijelölni a sávhatárokat,

amelyek között a piaci árfolyam a paritástól eltérhetett. Az intervenciós pontokat, amelyeknél a

jegybankoknak be kellett avatkozni ±1%-ban határozták meg. Lehetőség volt a paritások

megváltoztatására, ha alapvető egyensúlyhiányt akartak megszüntetni. A rendszer sajátosan oldotta

meg a fix ill. rugalmas árfolyamok alkalmazásának dilemmáját. Egy alapvetően stabil, rögzített

árfolyamrendszert vezettek be, de indokolt esetben kiigazítható árfolyamokat alkalmaztak. A folyó

fizetési mérleg súlyos egyensúlyhiánya esetén sor kerülhetett az árfolyam kiigazítására, azonban a

10%-ot meghaladó korrekcióhoz az IMF engedélye volt szükséges.

Jegybanki intervenció esetén a jegybank a devizapiacon deviza eladásával vagy vételével

próbálja meg a hazai fizetőeszköz értékét a megkövetelt árfolyamsávon belül tartani. Ez minden

a rendszerben résztvevő jegybank feladata volt (kivéve az USA jegybankját, a FED-et).

Ha az árfolyam addig erősödött, hogy a fizetőeszköz árfolyama elérte a felső intervenciós pontot,

azaz a hazai fizetőeszköz iránti kereslet túl erős volt, akkor a jegybank annak érdekében, hogy ezt

letörje, devizát vásárolt a hazai fizetőeszköz ellenében. Ezzel növelte a hazai fizetőeszköz

kínálatát, relatíve csökkentve annak keresletét. Ha az árfolyam az alsó intervenciós pontot érte

el, azaz az árfolyam túlságosan gyengült, akkor pont ellentétes irány műveletet hajtott végre:

növelte a hazai fizetőeszköz keresletét, mégpedig úgy, hogy devizát dobott a piacra, és ezáltal

hazai fizetőeszközt vásárolt. A beavatkozás korlátja: az inflációs hatás (erős oldali beavatkozás

esetén) illetve a dollártartalékok nagysága (gyenge oldali beavatkozás esetén).

A jegybank azonban kevésbé direkt módon a kamatlábak változtatásával is tudta befolyásolni az

árfolyamot. Ha növelte a kamatokat, akkor külföldi spekulánsokat, portfolió-befektetőket

vonzott, akik pénzeiket itt akarják elhelyezni, ezzel növelve a hazai fizetőeszköz iránti keresletet,

felhajtva annak árfolyamát. A kamatok csökkenése éppen ellentétes hatást váltott ki.

felső intervenciós pont

alsó intervenciós pont

rögzített paritás

idő

árfolyam = a hazai valuta dollár ára

±1%

hazai valuta kibocsátása dollár vásárlása révén (dollártartalék nő)

hazai valuta vásárlása dollár eladása révén (a dollártartalék csökken)



7

3. A valuták konvertibilisek, ami azt jelenti, hogy a vonatkozó adminisztratív kötöttségek

nincsenek érvényben: azaz a fizetőeszköz szabadon átváltható, átutalható, bár ez a konvertibilitás nem

volt teljes. A Bretton Woods-i megállapodásnak megfelelően az országok a folyó műveletek

fizetésében (ilyen például az áruexport és az áruimport) megvalósíthattak bizonyos korlátozásokat, a

hosszú lejáratú tőke szabad mozgásának a követelményét pedig eleve nem foglalta magába az

egyezmény. Az IMF által definiált konvertibilitást a tagországok különböző időpontokra érték el.

4. A liberalizáció azonban nem csak a valuták átválhatóságában jelent meg, hanem igazából az USA

érdekei a kereskedelmi korlátok felszámolásának irányába hatottak. A megállapodások arról is

szóltak, miszerint záros határidőn belül el kell jutni oda, hogy a nemzetközi kereskedelemben meglévő

akadályokat leépítsék és az áruk szabad áramlása megvalósulhasson. (A szolgáltatások esetében ez

majd csak sokkal később valósult meg, s a tőkeáramlások is korlátozások alá estek.)

5. A rendszer működésében a fő szabályozó és ellenőrző szerepet a Nemzetközi Valutaalap töltötte

és tölti be. A rendszerben részt vevő országok, vagyis a tagországok felismerték ugyanis a szervezett,

intézményes valutáris kooperáció szükségességét. Úgy gondolták, hogy kell egy olyan szervezet,

amely meghatározza a mindenki által követendő játékszabályokat, s amely figyel is a szabályok

betartására és rendszer stabilitására. A tagállamok megfelelő devizatartalékkal látták el az IMF-et

annak érdekében, hogy az átmeneti egyensúlyhiánnyal küzdő tagállamokat intézményesen

támogathassa. Így „bajba” került tagországok alapvetően rövid távú hitelhez juthattak, de csak azzal a

feltétellel, hogy végrehajtják azon gazdasági stabilizációs lépéseket, amelyeket az IMF javasolt mint

gyógymódot. (Persze ezen ajánlások nem minden esetben voltak a legjobb megoldások az adott ország

számára, mert sok esetben az nemzeti sajátosságokat és sajátos gazdasági helyzetét kevéssé vették

számításba, csak általános gyógymódokat javasoltak, arról nem is szólva, hogy az USA érdekei is

erőteljesen képviselve voltak az IMF politikájában.)

Vajon tényleg segítették az IMF gazdaságpolitikai programjai a

fejlődő országokat?

Sok kritika érte és éri a Nemzetközi Valutalapot atekintetben, hogy gazdaságpolitikai

ajánlásai valóban pozitív hatást gyakoroltak-e azon országok gazdaságára, ahol

bevezették azokat. Az IMF honlapján egy igen részletes és független vizsgálat eredményei

olvashatók a témában, angol nyelven: http://www.imf.org/External/NP/ieo/2002/pu/index.htm

http://www.imf.org/External/NP/ieo/2002/pu/index.htm



8

A Bretton Woods-i rendszert valójában sohasem építették ki úgy, ahogyan eredetileg tervezték, az

azonban megállapítható, hogy a ’60-as évek közepéig viszonylag simán és válságmentesen működött,

és stabil hátteret biztosított a háború utáni újjáépítéshez és a gazdaságok gyors ütemű fejlődéséhez. Az

1958-1970 közötti időszakban a Nemzetközi Valutaalap 119 tagállama közül 97-nek meghatározott

paritása és egységes árfolyama volt. A ’60-as évek közepétől kezdődően az egyre súlyosbodó

problémák elvezettek a rendszer széteséséhez.

A Bretton Woods-i rendszer széthullásának több okát szokták felsorolni:

A többi ország, mindenekelőtt a Közös Piac és Japán gazdaságának, vele valutájának a

megerősödése eleve megváltoztatta a pénzügyi erőviszonyokat. Az USA-dollár gyengülése néhány

valutával szemben, a dollár inflációs elértéktelenedése, az USA aranytartalékainak csökkenése

kezdte megingatni a dollár pozícióit a valutarendszerben.

A háború után a kormányok aggodalom nélkül felhasználták a nemzeti hitel- és költségvetési

szabályozás eszközeit annak érdekében, hogy megoldják a belső gazdasági problémákat. Ez

inflációs gazdaságpolitikát jelentett, mégpedig országonként eltérő mértékben, ami állandó

konfliktust jelentett a valutastabilitás követelményével. Ez a helyzet nemzetek feletti szabályozást

tett volna szükségessé, ami az adott körülmények között lehetetlen volt.

A Triffin-paradoxon

Robert Triffin (1911-1993), belga-amerikai közgazdász 1929-ben megjelent könyvében

fogalmazta meg a rövid távú hazai és hosszú távú nemzetközi érdekek ütközését, ami abból

fakad, ha egy ország valutája nemzetközi tartalékvaluta szerepet is betölt, mint például a dollár a

Bretton Woods-i rendszerben. A kulcsvaluta szerep ugyanis megkövetelte, hogy az USA fizetési

mérlege deficitessé váljék a dollárigény kielégítéséhez, ám ez hosszabb távon az aranytartalékok

kiáramlását eredményezte.



9

A dollár nagymértékű külföldre áramlását mind katonai-politikai, mind gazdasági okok segítették

elő. A fix aranyár a dollár nemzetközi értékét stabilan tartotta, ugyanakkor belföldön ugyanúgy

leértékelődött, mint a többi valuta. A bekövetkező nagymértékű tőkeexport krónikus deficitet

idézett elő az USA fizetési mérlegében, „dollárfelesleghez” vezetett a világban és az arany USA-

ból való kiáramlásához vezetett.

A hatalmasra duzzadt spekulációs célú tőke romboló ereje is szerepet játszott a rendszer

felbomlásában: a rögzített árfolyamrendszer ki van téve a romboló hatású spekulációs

támadásoknak, ha a pénztőke szabadon áramlik az országok között (leértékelések gyakorlata)

1971. augusztus 15-én Nixon elnök felfüggesztette a dollár aranyra történő átváltását, az USA

ezzel elhagyta a Bretton Woods-i rendszert, az intervenciós sávokat kiszélesítették ±2,25%-ra. Végül

az olajválság hozta el a rendszer végét: 1973-ban végleg beszüntetetté a dollár aranyra való átváltását.

1978-ban a jamaicai Kingstonban hivatalosan is deklarálták azt a tényt, hogy az arany szerepe a

nemzetközi pénzügyi rendszer árfolyam-mechanizmusában gyakorlatilag megszűnt. Törölték az

egyes devizák aranytartalmára vonatkozó kitételt, és ezzel véget ért az aranynak a pénzügyi

rendszerben betöltött több évszázados szerepvállalása. Döntés született arról, hogy a Nemzetközi

Valutaalap meglévő aranytartalékait fokozatosan felszámolja. Ettől kezdve a legtöbb ország a lebegő-

árfolyamrendszert alkalmaz, amelyben a devizapiaci kereslet és kínálat viszonya határozza meg a

deviza értékét. Ebben a rendszerben sem az arany, sem pedig a dollár nem tekinthető világpénznek.

További érdekes információk a témában

Két lebilincselő könyv a korszakról:

Herman van der Wee (1986): A lefékezett jólét. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Szegő Szilvia (1969): Arany, pénz, hatalom. Kossuth Kiadó, Budapest



10

Ellenőrző kérdések:

1. Mit jelent az arany demonetizálódása?

2. Mit jelentett az I. világháborút követően a letérés az aranyalapról?

3. Mi a különbség a valutáris övezet és a valutaövezet között?

4. A Nagy Gazdasági Világválságot követően milyen jelentősebb valutáris övezetek alakultak ki?

5. Hasonlítsa össze Keynes és White javaslatát a II. világháborút követően kialakítandó nemzetközi

pénzügyi rendszerről!

6. Milyen intézményeket hoztak létre a Bretton Woods-i rendszer keretén belül?

7. Mik voltak a Bretton Woods-i rendszer főbb jellemzői?

8. Hogyan működött az árfolyamsáv védelmében alkalmazott jegybanki intervenció?

9. Milyen okok vezettek a Bretton Woods-i rendszer felbomlásához?

zedzara

Bélyegző

1. lecke a pénz és a pénzrendszerek fejlődéseeta.bibl.u-szeged.hu/1340/9/1_6 olvasólecke...

Documents