Élt egyszer egy császár. Hiú volt nagyon, naphosszat csak öltözködött és a sok léhűtő udvaronc hízelgést hallgatta. Pompás ruhákra költötte minden összeharácsolt kincsét.

Egy szép napon két idegen kért meghallgatást a császártól. Senki nem tudta, kik és honnan jöttek, takácsoknak mondták magukat.

Kijelentették, hogy olyan szövetet tudnak szőni, amely lágyabb a selyemnél, tündöklőbb a szivárványnál és ráadásul

varázsereje van: csak okos emberek láthatják!

Őfelségének szörnyen tetszett a dolog... Nagy foglalót adott a két mesternek, hogy nyomban fogjanak munkához.- Legalább megtudom, hogy birodalmamban ki okos, ki ostoba- gondolta

magában.

A csodatakácsok felállítottak egy szövőszéket. Úgy tettek, mintha dolgoznának, de valójában csak az üres levegőt

szőtték! A császár szolgái kötegszámra hordták nekik a drága selyemfonalakat, aranyszálakat, ők meg suttyomban mind

eltüntették.

Néhány hét múlva előkelő vendég látogatta meg a takácsokat: a császár fő-főminisztere. Mély hódolattal fogadták. -Nézze,

kegyelmes uram, milyen tündöklő színek, milyen ízléses minta!

A főminiszter őkegyelmessége nagyra meresztette a szemét. -Én bizony semmit sem látok! Ha a császár megtudja, hogy ilyen ostoba vagyok, el fog csapni! -rémüldözött magában

Végül eljött a császár is kíséretével, hogy megtekintse a csodálatos szövetet. A fényes előkelőségek elhűlve bámultak az üres szövőszékre. Mind attól féltek, hogy a többiek látják a

szövetet, azért hát versengve dicsérték.

A császár maga sem látott semmit, mert hiszen nem is volt ott semmi. De vigyázott, hogy el ne szólja magát. - Bámulatosan

szép selyem- mondta kegyesen a takácsoknak, és mind a kettőt kitüntette legeslegfényesebb lovagkeresztjével.

A főhopp és a főminiszter azt ajánlották őfenségének, hogy a pompás új kelméből készülő ruháját először a legközelebbi

nagy körmenetkor vegye fel. -Remek ötlet! - mondta a császár.

A körmenetet megelőző éjszakán a két csodatakács hajnalig dolgozott. Nagy ollókkal szabdalták a levegőt és serényen

járatták a varrótűket, amelyekben nem volt cérna.

Reggel büszkén jelentették a császárnak: elkészültek a munkával.- Méltóztassék most császári fenséged levenni a

ruháját, hogy feladhassuk az új díszöltözéket!

Káprázatos öltöny! Mintha csak ráöntötték volan!- áradoztak a főurak. A kamarások úgy tettek, mintha fölemelnék az uszályt.

Köben félszemmel egymást lesték.

Előhozták az aranyos trónmennyezetet és a császár megindult a menetben az álmélkodó sokaság közepette. No, hiszen volt

is min ámulni a népnek!

Az emberek az utcán meg az ablakokban egymásra néztek, kuncogtak, hümmögtek. De mégis így szóltak. -óh, milyen

pompás, milyen csodaszép, őfelsége öltözéke.

De hiszen nincs is a császáron semmi! - rikkantotta végre egy kisgyermek... No, lett erre kacagás!

Felharsant a nevetés, és úgy zúgott, mint a vihar.  Nézzétek csak a mi okos császárunkat. Most aztán megmutatta, hogy

milyen bölcs és csalhatatlan.

két takács meg nagyot nevetett magában a jól sikerült tréfán, aztán egy alkalmas pillanatban kereket oldottak. Senki sem

vette észre a szökésüket.