A tükör és a maszk 3/17/10 6:22 PM

← A clontarfi csata után, melyben porig aláztatott a norvég, a nagy király beszélt a költővel, és ezt mondta neki:← - A legfényesebb hőstett is elveszíti ragyogását, ha szavak pénzére nem váltják. Azt akarom, hogy megénekeld győzelmemet és dicsőségemet. Én leszek Aeneas; te pedig Vergiliusom leszel. Képesnek tartod magad rá, hogy véghezvidd e vállalkozást, mely mindkettőnket halhatatlanná tesz?← - Igen, király - mondta a költő. - Az Ollan vagyok. Tizenkét télen át tanultam a metrika tudományát. Emlékezetből tudom mind a háromszázhatvan fabulát, amely az igazi költészet alapja. Ulster és Munster dalfüzéreit maguktól zengik hárfám húrjai. A törvények felhatalmaznak rá, hogy bőkezűen ontsam a nyelv legősibb hangjait s a legösszetettebb képeket. Elsajátítottam a titkosírást, amely megvédi művészetünket a tolakvó, vizsla szemektől. Ünnepi versbe foglalok szerelmet, marhalopást, hajóutat, háborút. Ismerem Írország valamennyi királyi családjának mitológiai eredetét. Értek a füvekhez, a csillagjósláshoz, a matematikához és a kánonjoghoz. Nyilvános versenyben győztem le vetélytársaimat. Betörtem magam a szatíraírásra is, melytől különben viszketegséget, sőt leprát is kap az ember. Tudok bánni a karddal is, amint a csatában bebizonyítottam. Csak egyvalamit nem tudok: hogyan köszönjem meg mindazt a kegyet, melyet rám pazarolsz.← A király, akit hamar elfárasztott a sok és felesleges beszéd, megenyhülve mondta a költőnek:← - Tudom, tudom. Most mondják, hogy Angliában dalolt már a csalogány. Amikorra elmúlnak az esők, elolvad a hó, mikorra újra megjön a déli tájakról a pacsirta, elénekled dicshimnuszodat az udvar és a költők gyülekezete előtt. Kerek esztendőt adok rá. Kifényesítesz minden betűt, minden szót. A fizetség, amint tudod, méltó lesz királyi szokásainkhoz s a te ihletett virrasztásaidhoz.← - Királyom, az én legnagyobb fizetségem, ha láthatom arcodat - mondta a költő, hű alattvalóhoz híven.← Meghajolt és távozott, szemében már holmi verssorok ködével.

← Letelt a határidő - járványok, zendülések éve volt -, s a költő bemutatta a dicsőítő éneket. Lassan, biztonsággal szavalta el, egyetlen pillantást sem vetett a kéziratra. A király főhajtással nyugtázta az elhangzottakat. Mindenki némán ismételte meg a mozdulatát, még az ajtókban összezsúfolódottak is, pedig nem értettek egy szót sem. A király végül így szólt:← - Elfogadom a munkádat. Győzelem ez is. Minden szót eredeti értelmével ruháztál föl, s minden főnevet avval a jelzővel díszítettél, amellyel az első költők. Nincsen egyetlen kép sem az egész himnuszban, melyet a klasszikusok ne használtak volna. A háború a férfiember szép szövétneke, a kard vize pedig a vér. A tengernek megvan a maga istene, és a felhőkből kiolvasható a jövendő. Ügyesen éltél a rímekkel, az alliterációval, az asszonánccal, a hosszú és a rövid hangokkal, Jól használtad a magas retorika eszközeit, tudóshoz méltón kezelted a metrumot. Ha netán - omen absit - Írország egész irodalma elveszne, hiánytalanul újra lehetne alkotni a te klasszikus ódádból. Harminc írástudó írja le rögvest, tizenkétszer.← Rövid csend következett, majd a király így folytatta:← - Minden rendben van, és mégsem történt semmi. Az erekben nem fut gyorsabban a vér. A kezek nem kaptak az íjakhoz. Senki el nem sápadt. Senki sem hallatott csatakiáltást, s a vikingeknek sem tárta oda a keblét senki. Egy esztendő leforgásával újabb hőskölteménynek tapsolunk, költő. Jóváhagyásunk jeléül fogd e tükröt; ezüst.← - Köszönöm és értem - mondta a költő.← Az ég csillagai visszatértek fénylő ösvényeikre. A csalogány újra dalolt a szász vadonban, s a költő ismét ott volt a kódexével, amely most rövidebb volt, mint az előző. Nem emlékezetből mondta föl; szembeszökő bizonytalansággal olvasta, ki-kihagyva egyes részeket, minthogyha maga sem értené, vagy félne közönséges fülek elé bocsátani őket. Különös mű volt. Nem a csatát írta le, maga volt a csata. Harci zűrzavarában ott kavargott az Isten, aki Három és Egy, Írország pogány istenségei s azok az istenek is, akik csak századok múltán, a Régibb Edda kezdetén hadakoznak majd. A forma sem volt kevésbé érdekfeszítő. Egyes számban álló főnevek többes számú igékhez kapcsolódtak. Az elöljárószók használata felrúgott minden bevett szabályt. Csikorgó fordulatok keveredtek lágy dallamokkal. A képek önkényesek voltak vagy önkényesnek hatottak.

← A király váltott néhány szót a körülötte álló írástudókkal, majd így szólt:← - Első költeményedről megállapíthattam, hogy szerencsés summázata volt mindannak, amit Írországban eladdig énekbe, versbe szedtek Emez minden eddigit fölülmúl és érvénytelenít. Felfüggeszt, csodát teremt, tündököl. A tudatlanok ilyenre nem képesek, csak az értők, a kevesek. Elefántcsont szelence őrizze e példányt, az egyedülit. A tolltól, amely ily kiváló művet alkotott, még ennél is remekebb remeket várhatunk.← Mosolyogva fűzte hozzá:← - Íme, szereplői lettünk egy mesének, jogos tehát, hogy emlékeztesselek: a mesékben a leggyakrabban előforduló szám a három.← A költő önkéntelenül közbevágott, s ezt mormolta:← - A varázsló három adománya, a triászok és a kétségbevonhatatlan Szentháromság.← A király folytatta:← - Elismerésünk jeléül vedd ezt az arany álarcot.← - Köszönöm és megértettem - mondta a költő.← Újabb év telt el. A palota őreinek feltűnt, hogy költő nem hozott magával semmilyen kéziratot. A király is némiképp megdöbbenve felejtette a poétán a szemét; mintha nem ugyanaz az ember lett volna. Valami - s bizonyos, hogy nem az idő - felszabdalta és átrendezte a vonásait. A szeme mintha nagyon távolra nézett volna, vagy talán már nem is látott vele. A költő könyörögve kérte, hadd váltson néhány szót a királlyal. A rabszolgák kiürítették a termet.← - Nem írtad meg az ódát? - kérdezte a király.← - De igen - válaszolta szomorúan a költő. - Bárcsak a mi Urunk, Jézus Krisztus, megtiltotta volna.← - Elmondanád?← - Nem merem.← - Felruházlak a kellő bátorsággal - jelentette ki a király.← A költő elmondta a verset. Egyetlen sor volt.← S mivel nem vitte rá őket a lélek, hogy fennhangon kiejtsék, király és költő úgy ízlelgette a sort, akár titkos imát vagy istenkáromlást. A királyt ugyanúgy elkápráztatta, ugyanúgy lesújtotta a csoda, mint a másikat. Csak nézték egymást, s halottsápadtak voltak mind a ketten.

← - Ifjúságom éveiben - szólalt meg a király - egy ízben napnyugatnak hajóztam. Az egyik szigeten ezüstagarakat láttam, amelyek arany vaddisznókat martak halálra. Másokon varázserővel bíró almák levével táplálkoztunk. Megint másokon tűzből épült falak kerültek utamba. A legtávolabbi szigeten pedig boltozatos, lefelé csüngő folyó szelte át az eget, s rajta bárkák, a vizében halak úsztak. Ezek csodák, ám egyikük sem fogható a te költeményedhez, amely valami módon mindet magába foglalja. Miféle varázslat íratta veled e sort?← - Hajnalban - mondta a költő - visszaemlékeztem, hogy néhány szót ismételgetek, melyeket kezdetben magam sem értettem. Hisz ez egy vers. Úgy éreztem, bűnt követtem el, talán olyat, amilyet nem bocsát meg a Lélek.← - S amelyikben immár ketten osztozunk - suttogta a király. - Az a bűnünk, hogy megismertük a Szépséget, amely tiltott adománya az embernek. Most rajtunk a sor, hogy megbűnhődjünk érte. Adtam neked egy tükröt és egy arany álarcot; vedd íme harmadik ajándékomat, amely az utolsó is egyben.← S egy tőrt adott a dalnok jobbjába.← A költőről annyit tudunk még, hogy megölte magát, mihelyt kilépett a palotából; a királyról pedig annyit, hogy még ma is koldusként bolyong volt királyságának, Írországnak az útjain, és azóta sem ismételte el soha a költeményt.← Csuday Csaba fordítása

3/17/10 6:22 PM

← Előre kell bocsátanom az olvasónak, hogy az itt következő néhány oldalt hiába is keresné Brémai Ádám 1615-ös Libellus-ában; Brémai Ádám, mint tudjuk, a tizenegyedik században született és halt meg. Lappenberg az oxfordi Bodley-könyvtár egyik kéziratában akadt rá e sorokra, s az előbbi körülményeket figyelembe véve, utólagos betoldásnak ítélte, de azért érdekesnek találta és közzétette őket Analecta Germanica című kiadványában (Lipcse, 1894). Egy argentin könyvbarát vélekedése persze nem sokat nyom a latban; a kedves olvasó ítélje meg tetszése szerint a történetemet. Nem szóról szóra fordítottam spanyolra, de a szöveg hitelesnek tekinthető.← Brémai Ádám ezt írja:← *← "...Az Öböl túlsó partján elterülő puszta szomszédságában, túl a földeken, melyeken a vadló tenyészik, az urnok népe a leginkább említésre méltó. A kereskedők ködös vagy mesébe illő hírei, a találomra megadott útirányok és a fosztogató nomádok miatt sohasem sikerült eljutnom e néphez. Tudomásom van azonban róla, hogy szegényes és elszórtan fekvő falvaik a Visztula alsó folyásánál találhatók. Az urnok, a svédektől eltérően, igazi Jézus-hitet vallanak, amelyet nem szennyez azoknak az arianizmusa és véres démonkultusza, akiktől az angol és egyéb északi királyi famíliák származtatják családjukat. Pásztorok, csónakosok, varázslók, fegyverkovácsok és fonalkészítők. A kíméletlen háborúk miatt alig-alig szántják a földeket. A síkság s a rajta portyázó törzsek rendkívül ügyessé tették e népet a lovaglásban és az íjazásban. Az ember végül mindig hasonul az ellenségeihez. A lándzsáik hosszabbak a mieinknél, hiszen az urnok lovasok, nem gyalogosok.← Amint már feltételezhető is, a betűvetéshez nem értenek, s a szaru tintatartót és a pergament sem ismerik. Vésik a betűiket, akár a mi őseink a rúnákat, melyeket Odin nyilatkozott ki nekik, miután - Odin feláldozza Odint - kilenc éjszakán át függött a kőrisfán.

← Emez általános híradáshoz hozzáfűzöm azt a beszélgetést, melyet Ulf Sigurdarsonnal, e komoly, megfontolt beszédű izlandi férfiúval folytattam. Uppsalában, a templom közelében találkoztunk. A rőzsetűz már kialudt; a fal hasadékain hideg és hajnalpír szüremlett be. Kint a havon bizonyára otthagyták már sunyi nyomaikat a szürke farkasok, melyek felfalják a három isten alá rendelt pogányokat. Társalgásunk - az egyházi személyek közti szokáshoz híven - latinul kezdődött, de csakhamar áttértünk arra az északi nyelvre, amelyet az Ultima Thulétől az ázsiai vásárokig mindenütt beszélnek. A férfiú azt mondotta:← - Skaldok családjából származom; elegendő volt megtudnom, hogy az urnok költészete egyetlen szóból áll, s máris e szó s az urnok földjére vezető utak felkutatására indultam. Nem csekély fáradságomba s munkámba került, míg egy esztendő múltán odaértem. Már leszállt az éjszaka; s látom, hogy az emberek, akikkel találkozom, görbe szemmel néznek rám, s már el is talált egy-egy felém hajított kő. Kovácsműhely fénylett föl előttem; sietve beléptem.← A kovács szállást kínált éjszakára. Orm volt a neve. A nyelv, amelyet beszélt, csaknem egyezett a miénkkel. Az ő szájából hallottam először a király nevét: Gunnlaugnak hívták. Megtudtam, hogy az utolsó háború óta gyanakvással tekint az idegenekre s az a szokása, hogy keresztre feszíti őket. Nem akartam erre a sorsra jutni, mely inkább istenhez, mint emberhez méltó, ezért rögvest egy drápa, vagyis dicsőítő ének írásához fogtam, amelyben a király győzelmeit, hírnevét és könyörületességét ünnepeltem. Épphogy emlékezetembe véstem a költeményt, már jött is értem két ember. A kardomat nem adtam át nekik, de hagytam, hogy elvezessenek.← Még csillagos volt a hajnal. Kunyhók közt mentünk egy darabon. Otthon piramisokról beszéltek nekem amit az első tér közepén megpillantottam, az csak egy sárga pózna volt. Fekete halat láttam a csúcsára tűzve. Orm, aki velünk tartott, azt mondta, az a hal az Ige. A következő téren vörös oszlopot vettem észre; korong volt a hegyén. Az Ige, mondotta Orm ismét. Kértem, hagy ejtse ki. Ő csak közönséges kézműves, nem tudja, válaszolta.

← A harmadik s egyben utolsó téren feketére festett rudat találtam, ezen egy rajz volt; már nem emlékszem, hogy mit ábrázolt. A tér mögött hosszú, egyenes fal húzódott, végei homályba vesztek. Később meggyőződtem róla, hogy kör alakú, hogy vályog a teteje, és nincsenek rajta kapuk, s azt is felfedeztem, hogy körülfogja a várost. A palánkhoz kötött lovak kis növésűek és hosszú szőrűek voltak. A kovácsot nem engedték be. Fegyveres népséget találtam bent; mind gyalogosan voltak. Gunnlaug, a király éppen gyengélkedett s félig lehunyt szemmel hevert valami tevebőrös nyoszolyán. Sárgás bőrű, törődött ember volt, olyan, mint egy már-már elfelejtett szent; hosszú, régi sebhelyek húzódtak végig a mellkasán. Az egyik katona utat nyitott előttem. Valaki már kerített is egy hárfát. Térdre ereszkedtem, s fojtott hangon belekezdtem a drápá-ba. Nem hiányoztak belőle a retorikai fordulatok, az alliterációk, és a hangsúlyok is a műfaj által megkövetelt helyekre kerültek. Nem tudom, hogy a király megértette-e, de kaptam tőle egy ezüstgyűrűt, amelyet még ma is őrzök. A párna alól tőr villant elő. A király jobbján sakktábla hevert mintegy száz kockájával, s a táblán itt-ott néhány bábu.← Az őr hátrataszított. Egy ember lépett a helyembe; ő állva maradt. Úgy pengette a húrokat, mintha csak hangolt volna, s közben halkan ismételgette a szót, melyre olyannyira vágytam, s mégsem sikerült megértenem. Valaki jelentőségteljesen így szólt: Most semmit sem akar mondani.← Könnyek csillantak meg. Az ember hol fölemelte, hol pedig suttogóra fogta a hangját, s a csaknem azonos akkordok egyhangúan vagy inkább végtelenül szóltak. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana a dal, bárcsak e dal volna az életem. Hirtelen vége szakadt. Hallottam a hárfa pendülését, amint a dalnok - biztosan kifáradt - a földre döntötte. Nagy zűrzavar közepette távoztunk. Az utolsók között léptem ki. Csodálkozva láttam, hogy már lehanyatlott a nap.← Néhány lépésnyire jutottam. Akkor megállított egy vállamra nehezedő kéz. Azt hallottam:

← - A király gyűrűje a talizmánod, most mégis meg kell halnod, mert hallottad az Igét. De én, Bjarni Thorkelsson, megmentelek. Skaldok nemzetségéből származom. Dicshimnuszodban a vért a kard vizének, a csatát pedig a férfiak harcának nevezted. Emlékszem, még apám apjától hallottam e kifejezéseket. Költő vagy, s az vagyok én is; megmentelek. Most nem nevezünk néven minden eseményt, mely felgyújtja énekünket; most mindent egyetlen szóban, az Igében összegezünk.← Azt feleltem neki:← - Képtelen voltam megérteni. Kérlek, mondd meg, melyik az a szó.← Habozott néhány pillanatig, majd így válaszolt:← - Megesküdtem, hogy nem árulom el. Különben sem taníthatunk meg senkit semmire. Neked magadnak kell megtalálnod. Most pedig igyekezzünk, mert veszélyben az életed. A házamban rejtelek el, ott nem mernek majd keresni. Ha kedvező a szél, holnap már Dél felé hajózol.← Így kezdődött a kaland, amely oly sok télen át tartott. Nem térek ki a véletlen fordulataira, s arra sem törekszem, hogy rendben idézzem föl a viszontagságokat. Voltam evező s, rabszolga-kereskedő, rabszolga, favágó, karavánokat fosztogató rabló, vándorénekes belepillantottam a mély vizek s az ércek titkaiba. Álló esztendeig tűrtem a rabságot a fogakat lazító higanybányákban. Mikligarthr (Konstantinápoly) alatt együtt álltam a vártán a svéd katonákkal. Az Azovi-tengernél szeretett egy asszony, akit nem felejtek el; elhagytam vagy ő hagyott el engem, egyre megy. Elárultattam, és árulóvá lettem. A sors nemegyszer hozta úgy, hogy ölnöm kellett. Egy görög katona kihívott párbajra, s két kardot nyújtott felém, hogy válasszak Az egyik arasznyival hosszabb volt a másiknál. Rájöttem, hogy a görög meg akar félemlíteni, s a rövidebbet választottam. A katona megkérdezte, miért. Azt feleltem, hogy az öklöm és a szíve közt mindegy, hogy mekkora a távolság. A Fekete-tenger partján áll az a sírkő, amelyet rúnaírással magam véstem ki harcostársam, Leif Arnarson emlékére. Küzdöttem a serklandi Kék Emberekkel, a szaracénokkal Az idők során sokféle emberré váltam, de ez a forgószél csupán hosszú álom volt. Az Ige volt a lényeg. Olykor már megrendült a belé vetett hitem. Folyvást az járt az eszemben, hogy esztelenség lemondani a szép szavak összerakásának pompás játékáról egyetlen - s talán sosem volt - szó kedvéért. Hiába. Egy misszionárius az Isten szót javasolta; visszautasítottam. A megvilágosodás, azt hiszem, virradatkor, egy folyó partján ért, amely tengerré szélesedett.

← Visszatértem az urnok földjére de nagy fáradságomba került, míg rátaláltam a dalnok házára. Beléptem, s a nevemet mondtam. Már éjszaka volt. Thorkelsson a padlón feküdt, onnan kért, gyújtsak meg egy gyertyát a bronz gyertyatartóban. Annyit öregedett az arca, hogy önkéntelenül arra gondoltam, magam is megvénültem. A szokásokhoz híven királya felől érdeklődtem. Így felelt:← - Már nem Gunnlaug a neve. Most másképpen hívják. De meséld el apróra, hogy merre jártál.← Meg is tettem, az események lehető leghívebb sorrendjében, kimerítő részletességgel, amit azonban most mellőzök. Mielőtt bevégeztem volna, megkérdezte:← - Sokszor énekeltél azokon a földeken jártadban?← Kissé megütköztem a kérdésén.← - Kezdetben - válaszoltam - énekeltem, hogy fel ne kopjon az állam. Később, valami félelem miatt, melyet máig sem értek, felhagytam az énekléssel és a hárfapengetéssel.← - Úgy - bólintott. - Folytathatod a történetet.← Betartottam az időrendet. Hosszú csend követte szavaimat.← - Mit adott neked az első asszony, akit bírtál? - kérdezte végül.← - Mindent - feleltem.← - Nekem is mindent megadott az élet. Mindenkinek mindent megad, csak a legtöbben nincsenek tudatában. A hangom már fáradt, az ujjam gyenge, de hallgass ide.← Az Undr szót mondta, mely csodát jelent.← Mélységesen felkavart a haldokló éneke, és mégis, ebben a dalban s a kíséretében valamiképp a saját dolgaimra ismertem, a rabnőre, aki megajándékozott az első szerelemmel, a férfiakra, akiket megöltem, a fagyos hajnalokra, a pirkadatra a vizek felett, az evezőkre. Megragadtam a hárfát, s egy másik szóval énekeltem el ugyanazt.← - Jól van - mondta a dalnok, s egészen oda kellett hajolnom hozzá, hogy meghalljam, amit mond. - Megértettél."← Csuday Csaba fordítása←