barath katalin az arany cimbalom reszlet

8/12/2019 Barath Katalin Az Arany Cimbalom Reszlet

http://slidepdf.com/reader/full/barath-katalin-az-arany-cimbalom-reszlet 1/45

A borostyán hárfá ról írták:

„Baráth Katalin ismét bravúros megoldásokkal, nyakatekert szálakkal

és remek megfogalmazásokkal örvendezteti meg az olvasót.”

kötve-fûzve

„Igazán profi, remekül megírt, szellemes, okos és nagyon kedves regény A borostyán hárfa .”Ekultúra

„Megvan bennük minden, amire a nôi olvasó csak vágyhat:

szeleburdi, de talpraesett hôsnô, emlékezetes szereplôk,

kaland, izgalom, humor és romantikus érzelmek.”

ELLE

A türkizkék hegedûrôl írták:

„ A türkizkék hegedû eséllyel pályázhat nemcsak a nôk társadalmi helyzete iránt érdeklôdô,

hanem a történelmi tárgyú epikának elkötelezett olvasók kegyeire is.

Mert akárhogy nézzük is, ez a századelôn játszódó történet egy románcos elemet sem megvetô,

de azt kellô iróniával kezelô történelmi krimi (is).”

Benyovszky Krisztián, Új Szó (Pozsony)

„Dávid Veron nem hallgatag, nem goromba és nem cinikus, sôt fegyvere sincs,

ennek ellenére – vagy talán éppen emiatt? – elsôrangúan nyomoz.Személyében megszületett az elsô igazi magyar nôi nyomozó. Isten hozta, Veron.”

Kondor Vilmos

A fekete zongorá ról írták:

„A regényen a könnyedség érzôdik, ami egy krimi esetében nagyon fontos –

Baráth Katalin láthatólag szórakoztatni akart, minden mást,

vagyis annak kiderítését, könyve több is lehet-e egyes vonatkozásaiban egyszerû kriminél,

rábízta az olvasókra. A magam részérôl szeretném,

ha A fekete zongora egy sorozat nyitódarabja lenne, […] hadd olvassuk metrón,

buszon, villamoson, vagy este, az ágyban.”

Szilágyi Zsófia, litera.hu

„A szakmai sikert és a közönség szeretetét nem érdemtelenül vívta ki

ez a történelmi detektívregény:

túl azon, hogy kiválóan megírt és felettébb szórakoztató könyvrôl van szó,

a korfestés és a jellemábrázolás terén is komoly erényeket mutatott fel a szerzô,

nem is beszélve az okosan felépített és rafináltan bonyolított történetrôl.”P. Szathmáry István, Szépirodalmi Figyelô



A szerzô eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

Dávid Veron-sorozat

A fekete zongora

A türkizkék hegedû

A borostyán hárfa



Baráth Katalin: Az arany cimbalom

Copyright © Baráth Katalin, 2014

ISBN: 978 61 5546 813 1

Agave Könyvek

Felelôs kiadó: Meznerics Gergely, Varga Bálint

Felelôs szerkesztô: Csurgó CsabaA borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Szerkesztô: Fehér Ildikó

Korrektor: Horváth Krisztina

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-ben

Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: krimi



Ember! mostan ne tépj reményvirágot nincs aratás, de éles a kaszád. Vigyázz, ez a nyár be ne tetôzze

a nyomorodnak telét, tavaszát.

Kifent kaszával, buzogányököllel nagy tettre fel most kicsinye-nagyja és minden fejben lobogjon, égjen a tömeg elszánt nagy akaratja.

Akarni ember, erôsen, szilárdan,

megtenni azt, mit kigondolni féltél, ez a szabad nyár a tiéd még, siess,

mert jön a börtön, a hideg, sötét tél.

Siess szeretni, a gyep öle forró, siess leány a termô szerelemre. Ez a nyár a boldog megnemtagadásé,

ha nyílik az ajkad, nyíljon igenre.

Lányi Sarolta: A bátor Igen, 1914. július 10. – részlet

Nyugat, 16–17. szám



I. RÉSZ



9

1. fejezet

1868. december 8., kedd

– Hun van?A bakter szája megremegett. A szeme azonban, ez az óriás, világosszürkegolyóbis meg se mozdult, úgy ragadt bele a gödrébe, mintha odafagyott vol-na. Mintha csak odafagyasztotta volna az ember, aki kérdezett, de még inkábba bicska, ami a kérdezô ember kezében megvillant.

A kérdezô ember várt, várt türelmesen. Nézte a bakter violásra hûlt száját,hátha kikoccan belôle a válasz. De a bakter csak bámult. A teste merev volt,

mint a földeken felejtett kukoricaszár, ujjai azonban idegesen jártak, csip-kedték vasutaszubbonya amúgy is rojtos szélét.

Végre úgy tûnt, hogy a bicskás ember türelme meghozza gyümölcsét. A bak-ter lassan, a fogát kocogtatva kinyitotta a száját. A bicskás önkéntelenül köze-lebb hajolt egy lehelettel, hogy biztosan hallja az érkezô választ. Szó helyettazonban csak egy adag langyos nyál érkezett, kissé célt tévesztve, a bicskásember szeme helyett jócskán elálló jobb fülét találva telibe.

Valaki felszisszent a szoba sarkában. A bicskás ember társai, két görbeképû, göthös suhanc zsíros kalapban, kéjes rémülettel leste, mit fog a vezérükfelelni erre az ellenszegülésre. Jó néhányszor tanúi voltak, Csonka Ferenckezébôl milyen sebesen suttyan ki a kés, ha némely vásári kocsmáros meg-tagadja tôle a hitelt vagy a jobbik borát. Ezúttal azonban ôk is lemaradtak amozdulatról. Csak annyit láttak, hogy onnan, ahol egy pillantással korábbanmég hidegen szürkéllett a vasutas szeme, most meleg zuhatagban tör elô avér. És a bakter is csak most ébredt rá, hogy a fájdalomtól ordítania kell.

Csonka Ferkó megbiccentette a fejét. A két suhanc megértette. Elôresiet-tek, karjánál fogva megragadták a pokoli átkokat kiabáló vasutast, kivonszol-



BARÁTH KATALIN

10

ták az ôrházból. A baktert annyira betöltötte a fájdalom, hogy tiltakozni se

jutott eszébe, amikor a jeges levegô megcsapta az arcát, és pipacsos foltokatmart frissen beretvált arcára. A két fiú egy darabig jobbra-balra tekintgetett,az éjjeli feketeségben hirtelen nem találták, amit kerestek. Fény csak az ôrházapró ablakából vetült a tájra, de az is olyan halovány, hogy három lépésen túlmár meg is adta magát a sötétségnek. Szerencsére a fiúk nem elôször jártakaz ôrház környékén, jó elôre megnézték maguknak, kikérdezték a hozzájukhû csárdagazdákat, a fokosuktól félô parasztokat; de még olyan is akadt, aki

megváltotta a jegyet Félegyházáról Szegedre, és végig is utazta, hogy tudhatólegyen, miféle utasokkal miféle utat pöfög végig az utolsó pesti vonat. Aza járat, amelyiknek az elejére, rögtön a mozdony mögé egy rácsos ablakú,takaros kis postavagont szoktak csatolni a Magyar Királyi Államvasutakösszekormolt masinisztái. Munkás élete folyamán Csonka Ferkó összesennyolcszor rabolt ki ló vontatta postakocsit (Csongrád, Bács-Bodrog, Csanádés Torontál vármegyék pletykás közönsége ezért legalább tizenhat esetettartott számon), és mindannyiszor dús zsákmányt gyö möszölhetett a nye-

regtáskába. Így hát tapasztalatból számított rá, hogy egy olyan postavagon,amelyet nehéz gôzmozdony után kötnek, tucatszor annyi bankót és selyem-papírba rolnizott aranypénzt rejt vasrácsos ablakai mögött, mint a szokásos,ló vontatta postakocsi.

Az egyik suhanc végre észrevette a vályút az ôrház mögött.Odavonszolták a baktert, akinek az állati üvöltését a szájába tömött kap-

carongy tompította el. A vályút csaknem félig töltötte a fagyott felszínû víz,

alighanem valami zöldfülû juhászbojtár mérte ilyen bôségesen a nyájnak aszomjoltót az itató végébe ásott, hajdan kékre mázolt, most csupa rozsdaartézi kút pumpájával. A fiúk, Becsey András (aki pelyhedzô álla ellenéremár szert tett egy zsiványnévre, mészfehér szempillája, szemöldöke és hajamiatt csak Hókának szólították) és Bödô Pali, a Kisebbik (apja, a Nagyob-bik Bödô nevezetes lókupec volt, Csonka Ferkó régi, megbízható üzletfele)nem veszôdött a jég feltörésével. Hóka hátulról erôsen megmarkolta a né-mán vérzô vasutas tarkóját, és egyetlen célszerû mozdulatot téve jégtörônekhasználta a vályú fölé görnyedô férfi homlokát. Hóka nem engedte rögtönfölegyenesedni a baktert, olyan hosszú ideig tartotta a fejét a víz alatt, hogy



AZ ARANY CIMBALOM

11

Bödô Pali, aki közben hátrakötötte a víz alá kényszerített férfi kezét, egy

sürgetô morgással jelezte, ideje volna levegôhöz engedni a vasutast.Hóka széles vigyorral válaszolt a morgásra. Várt még egy kicsit, csak hogy

a kollégáját egye a fene, de aztán enyhített a szorításon. A bakter hörögverogyott térdre, nekiesett a vályú téglafalának.

– No? – vigyorgott rá Hóka. – Szólasz-e most mán?A vasutas, akinek a szemébôl a jeges mosdatás ellenére tovább patakzott

a vér, bemocskolva a fakókékre mosott egyenruhát, még mindig levegô után

kapkodott. Bödônek igen fázott a tenyere, türelmetlenül fültövön vágta aférfit, de úgy, hogy a feje nekicsapódott a vályú peremének.Hóka felröhögött.Bödô viszont idegesen pillantott hátra. Félt, hogy a vezér elveszti a türel-

mét, miközben ôk idekint szórakoznak az ôrház felügyelôjével. Lett is volnaoka a türelmetlenségre, a tízórás postavonat nemigen szokott késni. Idôbenel fog robogni Péteri puszta ôrháza elôtt, akár felkészült a banda, akár nem.Azt azonban egyik gyerek se vette észre, hogy a vasutas a fejével ütött léken

át lenyúl az itató fenekére, és elôránt onnan egy rôfnyi hosszú feszítôvasat.Vaktában a nyihogó Hóka felé csapott vele.A csapás olyan jól sikerült, hogy a térden suhintott Hóka a vasutas mellé

rogyott.A vigyor ezúttal Bödô kerek, szeplôs, lányos arcán terült szét.

– Most már legalább tudjuk, hol van – mondta, azzal kicsavarta az elgyö-tört bakter kezébôl a vasat.

A biztonság kedvéért gyorsan rá is húzott a fogoly hátára. Ez nagylelkû ségvolt a részérôl, hogy Hóka ne találja magát szembe túl nagy ellenállással,amikor majd el akarja vágni a férfi torkát, aki, érthetetlen módon, államialkalmazott létére vásárra vitte a bôrét.

Ahogy a vassal dolgozott, Görhe széles arcát úgy elöntötte a veríték, mintamikor a hideg üvegpohár izzad a hirtelen belezúdított forralt bortól. A betyárbecsületes neve (mármint a név, amit akkor viselt, amikor még becsületesúton igyekezett megkeresni a kenyerét, egy mészárszéken) Szabó Imre volt,de olyan mérhetetlen szeretetet táplált az édes kukoricalepény, a görhe iránt,



AZ ARANY CIMBALOM

13

haragudni. Azon az estén, fél emberöltôvel ezelôtt, amikor a zsandárok rá-

törték a Kánya csárda vasalt ajtaját, olyan kerekre hízott a hold, mint a Rózsiángyó hárommázsás malaca. Majdhogynem röfögött is. A holdfényben acsárda minden népe, még a vaksi Koncz kanász is világosan láthatta, ahogya zsandárok az ajtó elôtt puskatussal félholtra verik Csonka Ferkót, és aztkövetelik, adja elô a pénzt, amit a zombori megyeháza kasszájából lopott.Csonka Ferkó soha életében nem járt Zombor közelében, de nem ellenkezett,inkább vérzô szájjal, dadogva elmagyarázta, melyik szénaboglya alá ásta el

azt a pár forintot, amit egy kölcsönvett szamárért kapott a kupecoktól. Se aszamár tulajdonosa, se a zombori megyekassza, de maga Csonka Ferkó selátta aztán soha viszont azt a pár forintot, Csonka Ferkó azonban addig ültaz áristomban, ameddig a Kis Papdi Pál ki nem fundálta, hogyan szökjenekmeg.

A távolból fütyülés hallatszott.Ferkó összerezzent, akaratlanul is megrántotta a lova kantárszárát. Embe-

rei, a többi öt, aki mögötte sorakozott (Hóka, Bödô, Szervácz, Sejben és a

Kancsi Hegedás), csakúgy a saját lova felé kapott.Csonka tovább fülelt. Aztán óvatosan, hogy a bandájából senki ne hallja,

kifújta a tüdejébe szorult levegôt.Nem, ez még nem a gôzös, csak valami kósza fuvallat, ami kárörvendôn

kalandozza át a néptelen, sziklakeményre fagyott decemberi pusztaságot.Csonka megnyugodva húzta magán összébb a kifordított, szürkére piszko-lódott subát: nagy balszerencse lett volna, ha ô nélküle kell belevágniuk egy

ilyen veszélyes vállalkozásba.Egy kéz nehezedett a vállára.Csonka vadul fordult hátra. Ekkora bizalmasságot ô egy emberének sem

engedett meg soha. Elôrántotta a bicskát, és már szúrt is volna, amikor föl-ismerte azt a lapos, ravasz tekintetet.

Elmosolyodott. – Mán azt hittem, nem gyüssz – sóhajtotta.Aztán újra a sínek felé fordult, és észre se vette, hogy elégedetten ráver a

lova nyakára. Az állat boldogan horkantott.



BARÁTH KATALIN

14

Mátraházy Aurél nyugtalanul fészkelôdött a hármas számú személyvo-

nat utolsó, másodosztályú kocsijának leghátsó ülésén. Még három órávalezelôtt, Pesten kapaszkodott föl a vonatra, és igencsak törte már a fenekéta könyörtelenül kemény deszkapad. Morogva szidta magát, amiért nemaz eggyel elôzô kocsiba, az elsô osztályra vett jegyet, mert arra is tellettvolna, ha az unokaöccse, aki immár negyedik éve volt elsô évfolya mosinzsenérhallgató, nem cihhelte volna magával a Sárga Macskába. Mátra-házynak sosem akadtak nehézségei a borral, ô legalábbis így hitte, az al-

sóvárosi ivókban felmutatott teljesítménye alapján. De a Sárga Macskábannem bort tettek eléje, hanem valami fûzöld kotyvalékot, aminek már aszagától is úgy égett a gyomra, mintha parazsat etettek volna vele. Hanemazért megitta ô, csak nem vall szégyent a semmirekellô Zsiga elôtt, akiolyan lendülettel sorakoztatta maga elé a zöld lével teli kristálypohárkákat,mint Damjanich tábornok a honvédjeit a végsô ütközet elôtt. Valamikoréjfél után átfutott Mátraházy fején, hogy kettejük közül alighanem ô lesz az,akinek majd hajnalban a pincér elé kell simítania a bankókat, de a gyom-

rában enyhe sajgást keltô elôérzet azonnal elmúlt, mihelyt Miss EuláliaWashington, ez a nagy mûvészetû és lángvörös hajkoronájú balerina azölébe ült.

– Áh, ti hun férfiák! – susogta a fülébe Miss Eulália, össze nem téveszthetôpalóc tájszólással. – Hol tánultátok meg így szeretni áz ásszonyt?

– Hogyan, kisnagysád? – felelte fuldokolva Mátraházy, már amennyirea mûvésznôre hurkolt strucctollak, amelyek hirtelen az arcába tolultak, en-

gedték.Válasz gyanánt Miss Eulália a szegedi atyafi szájára szorította dús ajka-it. Mátraházy elôtt elvörösödött a világ, de annyira azért még sikerült jó-zannak maradnia, hogy a kabátja belsô zsebében megérezze az önfeledtencsókoló Miss bal kezének törékeny ujjait. Noha Miss Eulália késôbb úgyvélte, a szegedi atyafi egyszerûen csak nem ismerte föl a szerelem ámerikáiártisztikumának egy különösen bizsergetô fogását, Mátraházy jónak láttapanasszal élni a fôpincérnél, majd az addigra már a csontja velejéig elázottZsiga gallérját megragadva az utcára penderült. A kaland szinte teljesen ki-ürítette a tárcáját Miss Eulália közremûködése nélkül is, holott Mátraházy



AZ ARANY CIMBALOM

15

az összes pénzt belegyûrte, amit csak a Márton-napra eladott libákért kapott.

Márpedig az az ô mértékei szerint nem volt kevés.Így aztán most nemcsak a másodosztály üléspadjának keménysége miatt

fészkelôdött, hanem azért is, mert tudta, hogy a tekintetes Mátraházyné asz-szony ebben a percben az alsóvárosi konyha zsíros asztalán támasztja mázsáskönyökét, és a gyertya lángjába bámulva ôt várja, pontosabban azt a végatlaszselymet, amit neki Pesten, a Suchberger szalonjában kellett megvá-sárolnia. Az atlaszselyem ára azonban zöld italok és pávahúsos vacsorák

elegyeként kavargott Mátraházy gyomrában, és az érdemes gazda hiábapróbált elfogadható magyarázatokat kitalálni, úgy látszott, a zöld italok de-geszre tömött tollpárnává bûvölték máskor oly fürge agyát. Az sem segítettea gondolkodást, hogy az átellenes padon elterpeszkedô alak, akinek a képeegy túlérett sajtra emlékeztetett, nem volt képes egyetlen minutára sem ab-bahagyni a dudorászást.

– Ha benyúlok a kislajbim zsebibe, jaj, de kevés húszforintos van ben-ne… – danolászott félhangosan a sajtképû, és Mátraházy az utolsó filléreit

is hajlandó lett volna odaadni, ha legalább másik nótára gyújt az utastárs.A sajtképû ráadásul élesen rápillantott néha, persze éppen akkor, amikor

az atyafi, azt tartván, senki sem figyeli, megengedte magának, hogy diszkrétböffentéssel enyhítsen gyomra tantaluszi kínjain. Az ismeretlen tekinteteilyenkor mindannyiszor találkozott Mátraházy meggyötört pillantásával, ésa gazda meg mert volna esküdni, hogy a kellemetlen fickó értesült vala-honnan az elôzô este összes fordulatáról, beleértve Miss Eulália sáfrány-

és törökmézízû csókját is, és nem lesz rest mindezt Mátraházyné elé tárni.Sôt úgy tûnt, a sajtképû, akinek foszlott eleganciáját egy vadonatúj sárgaselyemkendô hivatott emelni, arról is tud, hogy Mátraházy mellényzsebébenegy finoman megmunkált ezüstgyûrû lapul. Az ékszert Mátraházyné nôvére,Zsiga anyja bízta még Pesten a gazdára, mint a két nôvér nemesi ôsökkelbüszkélkedô atyjának egyetlen hagyatékát. Mátraházynak alighanem igazavolt abban, hogy a szomszéd utas tud az ékszerrôl, csupán azt nem vetteszámításba, hogy a gyûrû búvóhelyét ô maga fedte föl: elárulták a feleségé-nek elôadandó történet megszerkesztéséhez szükséges feszített agymunkátönkéntelenül kísérô, ideges, mellényzseb-simogató mozdulatai.



BARÁTH KATALIN

16

– Kiválasztok a ménesbôl egy csikót, komeszáros majd ád érte sok bangót

– dudorászott tovább a pufók arcú, verébhajú idegen. Így mondta: bangót,nem bankót.

Mátraházy sötét pillantást vetett rá, mire a szemük megint összeakadt. Azalak barátságosan rávigyorgott. Mátraházy fejébe viszont hirtelen minthabeleütött volna a ménkû, el is fordult, nehogy a sajtképû tanúja legyen azarcán átvonagló fájdalomnak.

Odakint, a vonatablakok elôtt elvonuló látképen éppen elôbújt a hold a

ránehezedô téli felhôdunna alól, és Mátraházy megpróbálta kisilabizálni,ugyan milyen messze lehet még Szeged. Bérmálásra kapott zsebórája nemsok jóval biztatta, a cágerek szerint alig fertályórája hagyták csak el Kis-kunfélegyházát. Az ablakon túl, a hold hideg ezüstjében váratlanul fölködlôtájék sem adott okot reményre. Puszta, kies síkság, ameddig a szem ellát.Mátraházy hiába kutatott akár egy tanya ablakában fölvillanó gyertyavilág,akár a gyéren elszórt akácligetek enyhelyében pislákoló pásztortûz után; atanyai gyertyavilághoz túlságosan éjszaka, a pásztortûzhöz pedig túlságosan

tél volt már. A nyájakat hetekkel ezelôtt behajtották a fedett és zárt karámok-ba, a vetés pedig a fagyott barázdák alatt várta a védelmezô havat. Az évnekebben az idôszakában az Alföld idegen, barátságtalan vidékké változott, egykülön országgá az országban, amely nem ad menedéket az eltévedônek, detárt karokkal várja a hegyekbôl aláereszkedô farkashordákat. Mátraházynakeszébe jutott az öreganyja, aki az ezekhez hasonló téli estéken lidércekrôl,kódorgó ördögfiakról és varázshatalmú garabonciásokról szóló mesékkel

próbálta elaltatni a nehéz suba alatt mocorogni se képes unokáit. A szegediatyafi könnyen el tudta képzelni, hogy a szabad szemmel kivehetetlen, csil-lagok felé törô, sovány árnyékok nem fák vagy kútágasok, hanem hosszúköpenyükbe burkolózó garabonciások, akik deákul mormolt igékkel szólítjákegymást a messzi távolból, kérdezgetvén, honnét kaphatnának egy ma szü-letett csecsemôt, hogy elcseréljék Luciferrel.

– Édesanyám, én is kék inget veszek, esztendôre kék inges betyár leszek… – motyogta az utastárs, aki Mátraházyhoz hasonlóan a tájat kémlelte, deolyan figyelemmel hajolt közel az ablakhoz, hogy Mátraházy úgy képzelte,a szomszéd elôször látja vonatból a vidéket.



AZ ARANY CIMBALOM

17

A gazda nem csodálta volna, ha így van, az alsóvárosi Kecske kocsmában

ô maga is sok olyan férfiút avatott be a vasúti utazás elônyeibe, akik mégFélegyházáig se merészkedtek el a gôzössel, holott tizenöt éve már, hogyAlbrecht herceg ôfelsége fölavatta a pesti vonal Szegedet és Félegyházátösszekötô szakaszát. Mátraházy nemcsak azért emlékezett vissza arra azidôszakra némi szomorúsággal, mert akkortájt vezette oltárhoz a ferencesbarátok templomában a tekintetes asszonyt, hanem azért is, mert (jó alföl-di magyar emberhez méltón) akkor még erôsen reménykedett benne, hogy

Kossuth visszatér számûzetésébôl, és az ifjú Habsburg önkényúr lemond atrónról. Mátraházy nem állt be honvédnak, de az apja minden áldott nap vittea kenyeret meg a szalonnát Perczel Mór seregeinek, akik negyvennyolc teléna város alá szorultak, hogy aztán annál nagyobb dicsôséggel verjék ki Bács-kából a császári buzdításra beözönlô szerb csapatokat. Még arra is hajlandóvolt, hogy a padláson menedéket adjon két családnak, akik a porig perzseltÓkanizsáról futottak át Szegedre, a Tisza jegén és az ártéri nádasokon át.

– A Tiszának a négy sarka de sáros… – folytatta a nótát a sárga nyakra-

valós férfi.Mátraházy meglepôdött, amikor észrevette, hogy a bosszantó alak is a

zsebóráját nézegeti, hozzá hasonlóan – nem képzelte, hogy egy efféle sajt-képûnek zsebórája lehet. Ösztönösen a saját órája után nyúlt, a nadrágjakorcához, ahova az óraláncát erôsítette.

– A Tiszának a négy sarka de sáros – ismételte magát szomszédja.Lustán a kalapja után nyúlt, és a fejébe csapta, akkurátusan lehúzva szinte

az orra hegyéig.Mátraházy mindeközben hiába kutatott az órája után. Végre lenézett aderekára: az óralánca árván fityegett.

A sajtképû föltápászkodott, lassú, kimódolt mozdulatokkal. Lomhán nyúj-tózott egyet, és a kocsi túlsó végébe indult.

Mátraházy szívét hirtelen balsejtelem járta át, de olyan erôs, hogy még akoponyáját feszítô tollpárnáról is elfeledkezett.

– Hé, maga! – kiáltott a sajtképû után.A hangja olyan reszelôs és magas volt, akár a pávarikoltás. Biztos ez a

fizetség, ha az emberfia pávahúst vacsorál, szaladt át a gondolatai utcáján.



BARÁTH KATALIN

18

A többi utas (két nagykendôs, sokszoknyás asszonyság vesszôkosarakkal,

meg egy hivatalnokforma, púposkás, öreg keménykalapos) elhallgatott, ésMátraházyra bámult, egyszerre kíváncsian és kelletlenül. A sajtképû mára vagon végében állt, keze az elsô osztályú kocsihoz vezetô ajtó kilincsénnyugodott. Mátraházy kiáltására megfordult, és egyet visszalépett.

Az atyafi kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ám egyelôre nemtalálta a megfelelô szavakat. Az ismeretlen kissé feltolta homlokán az olajosfénnyel csillogó kalapot, és kedélyesen rámosolygott Mátraházyra.

– A Tiszának a négy sarka de sáros! – énekelte most már fennhangon.Az egyik kendôs asszony, akinek a térdét egy hevenyészve körbeszegettgyapjúdarab melegítette, fölnevetett. Ráismert a nótára, és azonmód folytattais.

– Arra járnak a kék inges betyá… – Ssss! – fenyegette meg a sajtképû tréfásan a nôt.Az asszony sértôdötten kerekítette szemét az alakra, Mátraházy pedig

megemelkedett ültében.

– Mi az ist… – kezdte volna.Ebben a pillanatban kivágódott a kocsi ajtaja.

– Honfiak, honleányok! Van-e önöknél egy jóféle pakli magyar kártya? –dübörgött be az ajtónyíláson egy derûs, kopaszodó óriás.

A tagbaszakadt férfi könnyû sötétkék ruhában volt, mintha egy langymelegaugusztusi estébôl szabták volna: zsinóros kék kabátja csak úgy feszült szélesmellkasán, vállán ugyanilyen kék, fehér (bár kissé kormos) báránybundával

szegett mente billegett, panyókára vetve. Karja alatt tulipiros csákót szoron-gatott, gallérján pedig (a kocsi lanyha világításában) megcsillant a szélesarany stráf.

– Mert igencsak nagy szolgálatot tennének azzal a paklival a hon egysza-kasznyi védelmezôjének, itt, a szomszédban – biztatta az utasokat, és fejévela szomszéd kocsi irányába biccentett.

Mátraházynak és (sápadtságából ítélve) a sajtképûnek sem volt kétsége:a férfi, aki öles termetével eltorlaszolta az ajtót, kétségtelenül az Ausztria– Magyarország közös seregében szolgáló huszártisztek egyik remekbe szabottpéldánya.



20

2. fejezet

Görhe kezdte elveszíteni a türelmét.

Ha május lenne, boldogan várakozna akár az utolsó ítélet napjáig is, szopo-gatná a töltésrôl szakajtott zsenge fûszálat, órákig válogatná, vajon a kék,sárga, piros vadvirágok közül melyik illik jobban a kalapjához, újból és újbólmegszámlálná a Nagy Göncöl csillagait, vagy eldanolná a babája összes nótá-

ját. Ámbátor a babája, Gombkötô Mári mindig panaszkodott, hogy Görhénekrettenetes botfüle van, és ahelyett, hogy nótázik, hozhatna egy piros rámáscsizmát a szatymazi vásárból, ha már akkora nagy betyár. A téli föld azonbankopogós volt és hideg, rosszulesett rajta a fekvés, hiába gyûrte maga alá az

apja öreg, megszakadozott ködmönét. Hirtelen azt kívánta, bárcsak az a ha-lom vas, amit egy órával ezelôtt kiszaggatott a talpfákból, rôzsévé változna.Abból tüzet lehetne rakni. Aztán eszébe jutott, hogy a Csonka Ferkó aligha-nem szaladóbetyárt csinálna belôle, ha a tûz lángjával oktalanul fölhívná afigyelmet amúgy is veszedelmes vállalkozásukra.

Görhe éppen a vezér édes szüléjét illette válogatott rosszaságokkal, amikorpatkódobogás ütötte meg a fülét. Fölemelte a fejét a sínekrôl, hátranézett.

Csonka Ferkót látta leszállni a lováról, darabos, kemény ugrással, szintemegroppant a fagyott föld a csizmája sarka alatt. Csonka mögött sorakozottGörhe összes cimborája, a kis Bödô, Hóka, Szervácz, Sejben és a KancsiHegedás is. A sötétben nem látta tisztán, ki az, aki Csonka szomszédságá-ban, egy csontos, inas sárga ló nyakára hajolva fordítgatja leszegett fejét hol

jobbra, hol balra, apró, ideges mozdulatokkal. Hanem aztán, amikor a férfileszállt a nyeregbôl, fürgén és macskapuhán, mintha semmi súlya se lenne(szó se róla, nem is volt nagydarab ember, széles karimájú, teknô formakalapja alig bukott elô a nyergen fölül, ahogy a lova mellett állt, helyeseb-ben mondva, ahogy a lova oldalához tapadt), Görhén kellemetlen izgalom



AZ ARANY CIMBALOM

21

lett úrrá, mintha megint föl kéne mondania a tízparancsolatot a kántortanító

és egy csapat vihogó, vinnyogó parasztgyerek elôtt, akár húsz esztendejeszülôfalujában, Horgoson.

Rájött, ki az a nyolcadik lovas a bandában, a csontos sárga ló gazdája. Azalak, akit elôbb a ligetnél látott ólálkodni. Ô az.

Bödô odaléptette Görhéhez a lovát, amit a maga hátasa mellett vezetett.Görhe megszorította a szárat, de nem kelt föl a földrôl. A terv szerint az ôfülének most a sínekre kellett tapadnia.

– Furmányos – morogta Csonka, és gyöngéden belerúgott Görhe oldalába.Görhe tudta, hogy a vezér arra a csapat sínre utal, amit a mozdony útjábólô gördített félre izzadtságos munkával, és a rúgást dicséretnek szánta.

– Ha a jó szerencse mellénk áll, elég lesz – vizslatta az elegáns, úriasanöltözködô Szervácz azt a bô tizenöt lépést, ahol sínek híján csak a csupasztalpfák takarták a töltés kavicsát.

– Nem szerencse kell ide – horkant föl Csonka Ferkó –, hanem gógyi! –kopogtatta meg ostornyéllel Szervácz halántékát.

Az úri Szervácz, akinek gesztenyeszín bajsza nem pödrötten, hanemakkurátusan, a felsô ajkára simítva díszítette szép vonású arcát (ez az arca városi és a parasztmenyecskéket egyaránt ellenállhatatlanul vonzotta), ahomloka fölött simára fésült fürtjei pedig hosszan göndörödtek a hetentemegborbélyolt barkóra és lányosan kicsiny füleire, nem mert elhajolni azostornyél elôl. Egy hónak elôtte ugyanis éppen ô kereste föl Csonkát az-zal, hogy csavarjanak egy vastag láncot a sínekre, és siklassák ki a pesti

postagôzöst. Szervácz gondosan tanulmányozta a menetrendet, így aztánidôben a sínekhez is értek. De vagy a lánc volt túl vékony, vagy a vonatkerekeit kalapálta Ganz Ábrahám mûhelye a vártnál vastagabbra és ke-ményebbre, a szerelvény ugyanis akadálytalanul futott tovább. A sikerte-len kísérletnek azonnal híre ment, és ezzel el is illantak Szervácz vonat-kisiklatásról szôtt vadregényes álmai. Biztos volt benne, hogy Csonkát, akiszívesebben élt az apái által tökélyre vitt módszerekkel (koponyák fokossalbeszakasztása, kútágasra akasztás, szíven szúrás, ritkábban – mert a go-lyó drága – szíven lövés), mint kipróbálatlan eszközökkel, még egyszernem ugrasztja be hasonló vállalkozásba. Ô csodálkozott legjobban, amikor



BARÁTH KATALIN

22

Csonka kedves embere, a Hóka gyerek útján megint a Kánya csárdába

hívatta. – Megyünk a gôzös ellen – mordult rá, és a pipájából egy kemencének is

sok füstöt fújt az arcába.Szervácznak, aki a szegedi kávéházakban újságolvasás és kurizálás köz-

ben rászokott a karcsú, gyönge szivarkákra, kis híján kettészakadt a tüdeje aköhögéstôl. Kérdezni akart, de nem bírt.

– Mostan sikerülni fog – pöffentett rá Csonka megint, ádáz mosollyal a

szája sarkában. – De tanálj ki egy másik, okosabb módot, hogy a mozdonyútja megakadjék. Az a múltkori kutyalánc csak kutyáknak való! – csapottököllel az asztalra úgy, hogy az üres cserépkorsó nekicsörrent Szervácz po-harának.

A tápai határban a szegedi út mellé tapadó, ferde falú Kánya csárda ven-dégei mind hallották a csörrenést, de erôsen igyekeztek úgy tenni, minthanem hallottak volna semmit. Mindenekfölött azt kerülték, hogy a bandavezérasztala felé pillantsanak; megyeszerte nem akadt parasztember, de járási

csendôr se, aki ne ismerte volna a fürgeséget, amivel a Csonka Ferkó kezébôlki szokott szaladni a kés, suhanni a fokos.

Az úri haramia, Szervácz Tóni oldala majd kilyukadt a kíváncsiságtól,ugyan mi vette rá a híresen fafejû Csonka Ferkót, hogy egy hónapon be-lül másodszor lásson neki egy egyszer már balszerencsésen végzôdött vál-lalkozásnak. Ezért aztán a jól bevált csatornákhoz fordult: egy alkalmaspillanatban (saját áprilisi hûvösségû, selyemgarníros ágyában) kifaggatta

Örzsét, Csonka Ferkó legújabb szeretôjét. A hír, amit az asszony izgatott-ságtól remegô hangon elújságolt, Szerváczot nem töltötte el örömmel. Éppenellenkezôleg. Az aggodalom és a féltékenység egyaránt mardosni kezdtemáskülönben úrifiúsan könnyed és megbocsátásra hajlamos, hanyagul do-bogó szívét.

Mert az a banda, amelyiknek az élén a Sándor vágtat, az a Sándor, az többetnem lesz se a Csonka bandája, se a Szervácz bandája – hanem egyes-egyedüla Sándoré lesz. És az is marad, ameddig csak a pusztai népek emlékezete tart.

Márpedig annál nincsen hívebb emlékezet ezen a világon.



AZ ARANY CIMBALOM

23

– Kinek az embere vagy? Ki küldött? – förmedt a sajtképûre Izdenczy ka-

pitány.A férfit négy huszárcsizma tapasztotta a másodosztályú kocsi padlójára.

Nyakát egy kifent huszárkard éle hidegítette. A kardon egy arasszal följebbvérnyomok látszottak, jelezve, hogy ez a fegyver ejtette azt a hosszú, kereszt-irányú vágást a földre nyomott ember kerek képén. Mintha valaki kóstolgatniszerette volna a sajtot, de félúton meggondolta magát, és inkább egy darabcsípôs kolbászt választott, zöldpaprikával.

Az öles Izdenczy kapitánnyal együtt pontosan hét huszár kardja szegezô-dött a vérzô fejû betyárra. A sokszoknyás asszonyok kipirultan kapaszkodtaka kendôjük sarkába, a keménykalapos öreg falfehéren szorította magához abôröndjét, Mátraházy pedig sikertelenül és nem túl elszántan próbált küzdenia káröröm ellen, miközben a pórul járt, dalos kedvû férfi kínjait szemlélte.Mind a négy utas a vagon túlfelébe zsúfolódott, ha a huszárkapitány nemszólította volna ôket föl erre, maguktól is így cselekedtek volna. Hisz szépdolog a magyar huszárok vitézkedése, de még szebb, ha tisztes távolból fi-

gyeli az ember, ahogy a kapitányuk egyetlen, éles füttyentésére ráözönleneka bika módjára fejjel nekik rontó, bicskát szorongató ellenre.

Hiába vérzett az arca és terjedt szaporán egy sötétbordó folt a kék ingeoldalán, a sajtképû csak a fejét rázta.

– A Veszelka Imre senkinek se szolgája! – jelentette ki tisztán.Hangjából mostanra eltûnt a somolygó vígság, ami olyan kegyetlenül fel-

bôszítette Mátraházy uramat.

– Édes Jézuskám! A Veszelka Imre! – sápadt el az egyik asszonyság akocsi végében.Izdenczy odakapta a pillantását.

– Ismeri netán az urat, asszonyság? – lépett közelebb az utasokhoz, akikúgy lapultak egymáshoz, mint bolyhos csibék a szeles udvaron.

Az asszony öntudatlanul oldotta ki és csomózta újra a kendôjét. Hallgatott.Végül aztán megrázta a fejét, és sietve lesütötte a szemét.De Mátraházy még elcsípte a nô fekete szemében fölvillanó rémületet.

Elöntötte a méreg.



BARÁTH KATALIN

24

– Még hogy senkinek nem embere! – kiáltotta. – Akárkit kérdez Szögedé-

ben, kapitány úr, az mind tudhassa, hogy a Veszelkának van vezére! Olyanvezére, akinek ô mindenben hajlik a szavára! Tán még Tiszának is menne,ha a Sándor azt mondaná!

Izdenczy visszanézett a földre szorított kék ingesre. – A Sándor, mi? – bólintott.Odalépett a fogoly mellé. Lehajolt.Veszelka próbált ide-oda tekeregni, sanda tekintetével azt is fölmérte, hogy

a bicska, amit a küzdelemben a katonák kivertek a markából, alig ugrásnyitávolságra van.A huszárcsizmák azonban csak mélyebbre nyomódtak a bordái közé. Ve-

szelka elkínzott arccal dermedt mozdulatlanságba.Izdenczy hirtelen egy irgalmatlan pofont kevert le Veszelkának.

– Szóval a Sándornak kémkedsz, te gyilkos. Te rabló! – ordított rá. Ha-lántékán kidagadtak az erek. – Megmondod rögtön, paraszt, hol rejtôzik ate Sándorod!

Oldalba rúgta Veszelkát, éppen a sebe tájékán.A betyár felüvöltött.

– A Sándor börtönben van! Ha még mög nem halt! A kufstányi börtönbenrohad! Az egész ország tudja!

– Még ha igazat beszélsz is, akkor se hiszek neked, zsivány! – rúgta megintoldalba Izdenczy.

Veszelka nem szégyellte az ordítást. Sebébôl vastagabb sugárral kezdett

ömölni a vér, a kék ing már nem tudta fölszívni, vékony, vörös patakbancsordogált a kocsi padlóján.Izdenczy még tanulmányozta egy darabig Veszelkát.Aztán, amikor látta, hogy a betyár már nincs magánál, parancsot adott a

huszárjainak, hogy kötözzék meg. – Nyugodjanak meg, polgárok – szólította meg Mátraházyékat. – Látják,

nincs már veszély, a csirkefogó ártalmatlan. Üljenek vissza a helyükre. Maeste nem eshet bántódásuk… Megvan még az az ördög bibliája? – kérdezteaz egyik köpcös, vállas huszárt.

A katona vigyorogva húzta elô a zsebébôl a kártyapaklit.



AZ ARANY CIMBALOM

25

– A zsoldját már elveszítette, kapitány úr! – nevetett föl egy másik, szög-

hajú, csontos arcú legény, aki az imént még Veszelka bordáit taposta. – Akkor fölteszem a feleségemet! – vágta rá a kapitány. – No, akkor vége a játéknak – mormolta tettetett bánattal a köpcös, ahogy

kifelé vonultak a kocsiból. Az eszméletlen, megkötözött, vérzô Veszelkát ahideg földön felejtették. – Ki az a bolond, aki ônagyságát el akarná nyerni?

– Hallottam ám, Engelhardt! – jegyezte meg a kapitány.Azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Mátraházy és társai egyelôre moccanni se mertek, a huszárok hiába tettékártalmatlanná Veszelkát. A keménykalapos öreg azért lassan csak leengedtea táskáját.

– Királyi államvasutak! – szipogott. – Elôbb a pénztárnál rabol ki az állam,aztán a vonaton a haramiák! Ez ám a királyi bánásmód!

Visszaült a helyére, tisztes távolságban Veszelka mozdulatlan testétôl. – Hallják – vakarta meg a fejét Mátraházy –, hát nem engedtek szabadon

minden zsiványt, amikor a Mária Valéria hercegnô megszületett? Nem kapott

a Sándor is ammensziát?A parasztasszonyok megvonták a vállukat. Úgy látszott, ôk eldöntötték,

hogy jottányit se mozdulnak a kocsi végébôl egészen addig, míg a továbbrais zavartalanul suhogó hármas személyvonat be nem fut a szegedi állomásra.

Se ôk, se Mátraházy, se a keménykalapos öreg nem vette észre, hogy a kékinges Veszelka bicskája közben eltûnt a padlóról.

Hóka fehér szempillái (megannyi sûrûn nôtt, dércsípte fûszál) alatt a szem-bogár kabátgombnyira tágult. Az ideges lovát csitítgató Bödô gyerek tisztánláthatta barátja szemében a növekvô arany fénykört, ami a mozdonylámpaközeledését jelezte.

A sínekre görnyedô Görhe már percekkel korábban csöndre intette ôket,hogy jobban hallja, valóban az utolsó pesti személyvonat pedzegeti-e a tá-volból a vasakat. A tompa suhogás erôsödött, Csonka Ferkó pedig kérdônnézett a betyártársra, aki szoborszerû mozdulatlansággal ölelte a sárga lónyakát – láthatóan útmutatást kért.

A Sándor azonban meg se rezdült.



BARÁTH KATALIN

26

A Bödô gyerek esküdni mert volna, hogy a barázdált homlokú, ôszes-vörös

szakállú kis ember elaludt a nyeregben. – Ez ám a betyár – súgta oda neki Hóka. – Vasból vannak az idegei. Mind-

járt nekirontunk a gôzparipának, de nézzed csak, milyen nyugodt! – Bizonyosan… Bizonyosan valami cselt eszel ki éppen – súgta vissza

bizonytalanul Bödô Pali, aki nemrég csatlakozott a bandához, és elôszörtalálkozott személyesen a betyárkirállyal. Hírbôl persze ismerte, nagyonis jól.

A mozdony fölsivított.A nyolc betyár közül hétnek megugrott a lova, a nyolcadik azonban to-vábbra se mozdult, se a ló, se a lovasa.

– Te! Hallod? – hajolt olyan közel Hóka, hogy Bödônek hátra kellett hô-kölnie. – Öltél már embert?

– Hát… – motyogott a gyerek.Hóka hátba vágta, és olyan hangosan nevetett föl, hogy a sovány Hegedás

Kancsi szelíden tarkón legyintette.

– Anyámasszony katonája, te! – súgta oda Bödônek Hóka. – Én ma fogok.Bizonyosan fogok!

Bödô Pali nem tudta eldönteni, a szíve dobog-e egyre hangosabban, vagya mozdony suhog közelebbrôl.

Ránézett Hókára.A cimborája, akinek a klepa füle kiliffent a molyrágta kucsma alól, mint-

ha egyszeriben eltávolodott volna, mintha magába szívta volna a lassan le-

ereszkedô köd. Bödô kis híján utánakapott. – Nem érted, mafla? – vigyorgott Hóka. – Én ma embert ölök! – Az Isten áldjon meg, Bandi – hebegte Bödô. – A vezér aszonta, csak a

pénzes kocsit kell feltörni. Ott nincsen ember, szerencsére. – Hej, de be vagy rottyintva, te Bödô – hangzott a ködbôl. – Ha a Sándor

itt van, nem köll félni. Milyen embere vagy te a Sándornak, he?A kis Bödô nem felelt. A mozdony olyan közel járt, hogy már nem hallotta

a szíve dobogását, csak érezte, hogy szilánkokra akarja robbantani a bordáit,úgy ugrál.



AZ ARANY CIMBALOM

27

– A Sándortól még a Kossuth is berottyintott – kotorászott Hóka a nye-

regtáskában. Bödô tudta, hogy a fiú a bicskáját keresi. – Annyira, hogy megse állott a taljánokig.

Az ember, aki a sárga ló nyakára dôlt, hirtelen kivetette magát a nyeregbôl.Egyet pislogtak, és már nem is láttak belôle semmit.Hova tûnhetett?Nem volt idô ezen gondolkodni.

– A töltés oldalába! – parancsolta Csonka fojtott hangon.

Szervácz, Görhe, Sejben, Kancsi Hegedás egy szempillantás alatt leugrot-tak a lóról, és a sínek alá, az alacsony vasúti töltés oldalába lapultak. – Csí, te! – mormolta a sánta Sejben, ahogy a többiek példájára ô is a

lábához fektette a lovát.Hóka és Bödô ugyanúgy cselekedtek, mint az öregek. Bödô most vette

csak észre, hogy a sárga ló a Csonka Ferkó rúgkapáló vasderese mellett fek-szik. Alighanem a gazdája is ott hever a ló meleg oldalához lapulva, azértnem látszik belôle semmi.

– Híj, de okos! – suttogta Hóka. – De okooos!Bödô csöndre akarta inteni. Ahogy közeledett a cselekvés ideje, a pajtása

egyre hangosabban beszélt. Szerencsére a mozdony zakatolása is erôsödött.A nyolc zsivány úgy tapadt a földhalom aljához, mint csuhé a kukorica-

csôhöz. Kalapjukat, hegyesre pödört bajszukat belepte a dér, Szervácz ele-gáns fürtjei bánatosan kókadtak a fülére. A lovak orrából, szájából felhôkbengomolyodott elô a pára. Sejben lova föl-fölhorkant, Bödô látta, hogy a sánta

betyár valamit beszél az állathoz, de a zakatolás most már olyan erôs volt,hogy fél szót se hallott belôle.Az éjjel feketeségébôl úgy bomlott ki a mozdony még feketébb alakja,

mint éjszínû vízesés a tükörsima, márvány hegyoldalból. A robaja is éppenolyan fülsiketítô volt.

Hóka fölpislogott a töltés aljáról, és egy borzasztó pillanatra úgy tetszett,mindjárt ráborul a hirtelen fölé magasodó, roppant fémtömeg.

Bödô lelki szemei elôtt megjelent az anyja, ahogy kukoricacsutkát dob akemence aljába, arcát cipópirosra festi a meleg.



BARÁTH KATALIN

28

A sánta Sejben lova fölágaskodott.

Bödô úgy érezte, kést szúrnak a fülébe: a mozdony éles sikollyal siklott leaz utolsó megmaradt sínrôl, és megbillent a csupasz talpfákon. Az imént mégsebesen pörgô óriáskerekek belesüppedtek a kavicsba, földbe, megbénultak,és, alig kartávolságra a sárga ló gazdájától, föladták a küzdelmet.

A terv sikerült. A vonat belefulladt a töltés sûrû földjébe.A mozdony egyszer csak dôlni kezdett, egyenesen abba az irányba, ahol

a nyolc betyár lapult.

Csonka fölpattant, a vasderese magától is követte. A banda tagjai egykettô-re nyeregbe ugrottak mind. Csak a Sándor feküdt még mindig a töltés aljában.Bödô nem akart hinni a szemének: a sárgásvörös bajusz alól egy cigaretta pa-rázslott ki. Az öreget igazán nem kerítette hatalmába az indulat vagy a félsz.

A betyárok Csonka Ferkóval az élen fölsorakoztak a mozdony mögött, apostakocsi mellett. A vagont könnyen fölismerték a rácsos ablakairól.

A másodosztályról mintha sikoltozás hallatszott volna, de aztán az is el-halt.

Mindenre és mindenkire, a megfeneklett mozdonyra, a tömör falú postako-csira, a hozzá csatolt elsô- és másodosztályra (a kényelmi színvonalat minda két vagon oldalán öles római szám jelezte) és a lovon ülô Csonka-bandáraegyformán rátelepedett a vastag, fenyegetô pusztai csönd.

Egyszer csak eleredt a hó, és a látóhatárt egy pillanat alatt betöltötte anéma, fehér kavargás.

A kis Bödô fölnézett: úgy tûnt neki, mintha a hold leficcent volna, az ezüs-

tös kifli helyett egy száj nyílik ki az égen, ami a táncoló hópihék függönyemögül gonoszul nevet rájuk.

Csonka Ferkó feje a töltésoldalban cigarettázó öreg betyár felé biccent. Jön avénember, nem jön? Aztán, mintha magához tért volna, Csonka vadul elfor-dult az ellenkezô irányba, és megrázkódott, mintha az az elôzô kis tétovázómozdulat meg se történt volna.

Fokosa élén végigszaladt a holdsugár, ahogy a mozdony felé mutatott vele.Görhe bólintott. Fölállt a nyeregben, és átlendült a még mindig füsttenger-

be borult, hegyomlásnyi vasalkotmányra.



AZ ARANY CIMBALOM

29

– Elôbb az aranyat, bolondok! – kiáltott valaki.

Hóka elôször hallotta a Sándort szólani, és ettôl a megvékonyult, kásáshangtól megmámorosodott. A betyárok sorfala elé ügetett, megragadta apostakocsi ablakára szerelt rácsokat, és átszökkent a nyeregbôl a vagon aljátszegélyezô, vékony kis pallóra.

– A vasat! – integetett a társainak.A feszítôvas Görhe nyergében lapult, a többi szerszámmal egyetemben.

Bödô már nyúlt volna érte, amikor Csonka a fokos nyelével durván rácsapott

a kezére. – Mindenki azt csinálja, amit én mondok! – nézett farkasszemet Bödôhelyett a Sándorral.

Görhe idôközben eltûnt az egy emberre méretezett mozdonyfülkében, atöbbi betyárban azonban megfagyott a vér. A csinos Szervácz fölfedezettmagában egy csöpp derûs érdeklôdést is az ijedtségen túl: a két vezér nemmindennapi drámájából remek adoma lesz, amivel nemcsak pórnôket, detalán a szegedi szenátorok kikapós feleségeit is horogra lehet majd akasztani.

A Sándor fölállt, odalépett a töltésen a vonat mellé. Mélyet szívott a ciga-rettába, és aztán lassan, megfontoltan elnyomta a postakocsi oldalán.

Csonka Ferkó ettôl kezdve mondhatott, ami neki tetszik. A Kancsi Hege-dás és Sejben a Hóka nyomába eredtek, föl a postakocsira. A kis Bödô elô-húzta a feszítôvasat Görhe nyergébôl, aztán a rácsok után nyúlt, hogy cim-borái mögött ô is felkapaszkodjon.

Csonka maga elé húzta a fokost. Le nem vette a szemét a Sándorról.

Az megszorította az ölébe tekert, sodronyvégû karikás ostor nyelét. Lenem vette a szemét Csonka Ferkóról.A két betyár között mintha megtorpant volna a hózápor, és a kövér, fehér

pamacsokat egy láthatatlan kéz egyszerre beleszögezte volna a levegôbe.Ebben a pillanatban közéjük zuhant egy nehéz test.A tetem rögtön alá is hengeredett a töltésen, éppen úgy, mint a fölfeszített,

tömör vas sínek. Mikor végre megállt, a betyárok láthatták a testhez tartozóarcot is.

Görhe volt az. Torkából egy markolatig döfött lovassági bajonett állt ki.És akkor, valahol a közvetlen közelben eldörrent egy puska.



BARÁTH KATALIN

30

Valaki fájdalmas kiáltást hallatott, és egy másik betyár, a sánta Sejben már

gördült is le a postakocsi domború tetejérôl. A még mindig az ablakrácsokatszorongató Bödô Pali ösztönösen Sejben zuhanó hullája felé kapott, és ô islezuhant a sínek mellé.

Mintha Lucifer bibliai tûzesôje hullana az éjszakában, úgy hasítottak acsöndbe a puskalövések.

– Le a vonatról! – ordította Csonka Ferkó, és sarkantyúját mélyre döfte avasderes véknyába.

Az állat (megzavarodva a puskalövésektôl és a sarkantyútól) fölnyerített,és saját maga körül kezdett keringeni, nyergében az egyre reményvesztet-tebben sarkantyúzó Ferkóval. Végül csak megtalálta az irányt, elugratott asötétbe.

Kancsi Hegedás és Hóka ezalatt egyszerre vetették magukat a földre, de avagon más-más oldalán. Hegedás sikeresen talajt ért, rögtön föl is ugrott, éslélekszakadva rohant a lova után.

Lövés dördült.

Hegedás a combjához kapott. A lova mintha megérezte volna, hogy agazdája már nem tud járni, odaügetett hozzá.

A kis Bödô halálra váltan zihált a postakocsi alatt. A lova még nem futottmesszire, de a gyerek nem merte megkockáztatni, hogy egy füttyentésselmagához hívja, mert azzal elárulná a rejtekhelyét. Forgatta a fejét, háthaészreveszi Hókát vagy Hegedást, akik megmondanák, mit tegyen. Kitörtbelôle a nyüszítô sírás. Bármilyen szorongatott helyzetben volt, remélte, hogy

nem Hóka barátja siet a segítségére, mert akkor élete végéig hallgathatja azanyámasszonykatonázást. Föltéve persze, hogy Hóka még él.Hirtelen összeakadt a szeme egy lapos, világosszürke tekintettel.A Sándor bácsi volt az. A sárga ló hátához-nyakához idomulva belátott

a kocsi alá.A kis Bödô megkönnyebbült. Kezét a Sándor felé nyújtotta.Az öreg, szürke arc most megváltozott. A ráncok másfelé futottak, éppen

úgy, mint amikor a régi dûlôket betemeti a viharban felkavarodott por, ésnem találni az utat vissza a faluba.



AZ ARANY CIMBALOM

31

Bödô Pali ekkor rájött, hogy a Sándor nevet . Hangtalanul, torzult arccal.

Éppen ôrá nevet, de közben megfordítja a sárga lovat, és elvágtázik Szegedirányába.

A gyerekre rászakadt a csönd. És tán a mindenség is. – Anyámasszony katonája! – hangzott föl hirtelen a töltés másik oldalán.Pali odakapta a fejét: a lova nyergébôl Hóka nyújtotta felé a kezét.A kis Bödô most nem gondolkozott. Kipördült a kocsi alól, és megra-

gadta a feléje nyújtott kezet. Elsôre nem sikerült Hóka mögé kapaszkodnia,

de futott még pár lépést, és a második ugrásra ô is a ló nyergében találtamagát. – Hó, hajrá, gyí, gyí, te, Valéria! – csapkodta meg Hóka a lova nyakát.Valéria, aki a Sándort születésével kiszabadító császári csecsemôrôl kapta

a nevét, a nógatásra gyorsabban szedte rövid lábát. Tehette, a hátán ülô zörgôcsontú suhancok nem jelentettek túl nagy terhet.

A hátuk mögül ekkor éles csattanás hallatszott.Bödô visszanézett, és észrevette, hogy a postakocsinak kivágódott az ajta-

ja. A nyílásban egy egyenruhás férfi jelent meg, csákó nélkül, haját azonnaltelehordta hóval a szél. Kezében tompán fénylett föl egy puska.

Bödô ijedtében odaszorította magát Hókához. – No, engem csak a szeretôm szoríthat így, te! – próbált elhajolni tôle

Hóka. – Vagy a szeretôm akarsz lenni, he?A Werndl lovassági karabély ráfeküdt a levegôre, egyenesen, akár a vo-

nalzó, és célba vette ôket. Bödô szinte már a koponyájában érezte a golyót.

Lódobogás ütötte meg a fülét. Valaki pontosan a hátuk mögött hajszoltaa lovát.Egy sárga lovat.

– Ne kímélje ôket, Engelhardt! – harsant egy mély hang.Bödônek úgy tûnt, mintha a kiáltás évekig visszhangzott volna az éjsza-

kában. Mitôl lassult le így az idô?A puskacsô még mindig a fiúkat célozta. A sárga ló felôl azonban furcsa

hang, semmihez sem hasonlítható suhogás süvített bele a hófüggöny köze-pébe.



BARÁTH KATALIN

32

– Meg vagyunk menekedve! – rikkantott föl Hóka, aki egy pillanatra szin-

tén hátrafordult. – A Sándor ustora! Az az ustor még eddig mindig telibetalált!

A karcsú, fekete szíjkígyó éles ösvényt vágott a hóesésbe. Egyenesen acélra tartott puskacsô irányába tekeredett, lendülete magával sodorta, eltérí-tette az útjába esô hópelyheket.

– Engelhardt! – bömbölte tele az éjszakát Izdenczy. – A kutya úristenit,tudja maga, mi az, hogy parancs?

Az ostor lecsapott.A postakocsi deszkákból ácsolt fala szinte behorpadt a csapás alatt. A desz-ka mögött sorakozó huszárcsapat minden egyes tagja erôsebben markolta mega puskáját.

A Sándor fegyvere, a karikás, aminek a nyele úgy illett a betyár markába,mintha egyenest onnét nôtt volna ki, a karikás, aminek a süvöltése CeglédtôlBecséig oly sok embernek volt a lélekharangja, ezúttal – nem talált.

Maguk a huszárok is hitetlenkedve meredtek a postakocsi sértetlenül ma-

radt deszkáira. De a puska azért még mindig rezzenéstelenül fordult Valériaés a hátát megülô betyárgyerekek felé. Engelhardt nem várta meg, hogy aSándor újra meglendítse az ostort.

Tüzelt.Hóka nyikkanás nélkül fordult le a nyeregbôl.

– Hóka! – kiabálta Bödô. – Bandi! Becsey Bandi!Még látta, ahogy cimborája elterül a földön. Azt is, ahogy a dermedô test

alatt sötétre festi a havat a vér.Engelhardt újra töltött.A kis Bödô remegô kézzel kapott a továbbvágtató Valéria még ki sem

hûlt kantárja után.



33

3. fejezet

1914. május 12., kedd

– Én mondom magának, rovassa bele a testámentumába, hogy a kihûlt földiporhüvelye mindörökre ott marad, ahova elásták – gyôzködte a feje búb-

jáig fekete csipkébe burkolózott asszony. – Mert különben még mit nem!Énbelôlem hiába marad csak a csont meg a hamu, olyan átkot bocsátok ezek-re, hogy még az onokájuk is rözögve megy majd teliholdkor az árnyékszékre!

Özvegy Kökényné, született korbáti Korbáth Elizabetta bizalmaskodónhajolt közelebb, suttogóra fogva a hangját.

– Már ha egyáltalában elér odáig!Dávid Szilveszter gazda, akinek a paprikás szidalomáradat szólt, nem

volt az a felugrálós, érzékenykedô fajta, úgyhogy nem hôkölt hátra, ami-kor megcsapta a Kökényné leheletébôl áradó csípôs, sûrû pálinkaszag. Azöreg Dávid régebben a Nagyvendéglô fô pálinkabeszállítója volt (szilvafái

jó pár lánc földön virultak a Hateremben), úgyhogy öntudatlanul azon kez-dett dévánkozni, kinek a termésébôl párolták le azt a nedût, amit Kökényné

Ókanizsa város tudomása szerint a konyhai kredenc tükrös részében, egySzent Erzsébet-kép mögött tartott. „Alighanem a Talliánék üvegházi málná- ja” – találgatott magában, fölidézve a Tisza túlpartján korszerû gazdálkodástfolytató bárói família különleges pálinkáinak ízét. A Tallián-birtokra egyszermaga Béla báró szervezett gazdaköri kirándulást, persze épp akkor, amikorközelgett a választások idôpontja, és ô kívánt volna a Nemzeti Munkapártszíneiben Ókanizsa képviselôjeként a parlamentbe kerülni. Dávid gazda,akár az ókanizsai parasztok többsége, tehetôsségtôl függetlenül, tántorítha-tatlan negyvennyolcas volt, ez azonban nem tántorította el a kíváncsiságtól,amit a bárói gazdászat iránt táplált. A Törökkanizsán tett látogatás után el is



BARÁTH KATALIN

34

határozta, hogy beszerez négy szimmentáli tehenet, hátha bebizonyosodik,

hogy valóban jobban tejelnek, mint a szokásos magyar fajta. Az üvegházatviszont, bármilyen kívánatosan illatozott benne az eper és a málna (Talliánékbeszédes tiszttartója szerint nemsokára citromfát is ültetnek!), hamisítatlanúri szemfényvesztésnek találta.

– Képzelje csak, legyön a Gábriel arkangyal, megfújja a harsonát, aztánszétnéz, és sehun senki. Hiába citerázzák az angyali karok, hogy „özvegy Kö-kényné, született korbáti Korbáth Elizabetta, fáradjék be a Paradicsomba!”,

nem lesz ott senki, aki a parancsukra készséggel felelne. Azért, mert én ippegegy másik cinterembe feküszök. Csak hát az angyalokat arról ki fogja értesí-teni, he? Hogy engem várostanácsi parancsra átköltöztettek? – perelt továbbKökényné olyan hévvel, hogy gyér fürtjeirôl lecsúszott a csipke fôkötô, az aszabás, ami utoljára Zsófia anyacsászárné ifjúságában volt divatos.

Az anyacsászárné ízlését Kökénynén kívül még a molyok osztották, leg-alábbis úgy tetszett abból a stájerországnyi lyukból, amely a fôkötô közepéntátongott.

– No nem mintha ezt a csepûrágót, ezt az Egressyt nagyon keresné aSzent Gábriel arkangyal – folytatta az özvegy, és újra a térdére terített új-ság fölé görnyedt. – Hogy az mit összeparáználkodott az én ifjúságomban,hallja-e!

– A maga ifjúságában? – nézett rá nagy szemekkel Dávid gazda, színésziképességek terén bízvást vetekedve ama nagy hírû csepûrágóval. – Mit megnem tud az ember.

– Jaj, maga szemtelen! – pirult el Kökényné. Dávid gazda elámult, sosemsejtette, hogy Kökényné hervadt kikerics arca ilyen színbenbe is képes ját-szani. – Nem úgy értettem, hogy énvelem, hanem hogy akkor, amikor én ifjúvoltam. Nem olyan régen volt az, hallja-e… Emlékszem, maga már akkor isilyen rút, kopasz vénember volt.

Az öreg Dávid nem szólt semmit. Csöndben hátradôlt, sajgó hátát a ke-mény, egyenes padnak vetette, és zöld kabátja zsebében keresgélni kezdte azagyagpipát. Kökényné tovább szemlézte a nevezetes hullákat, akiknek porhü-velyét a pesti városrendezôk új sírhelyre költöztették a Kerepesi temetôben.Szerdahelyi, Csányi, Vachott, Czuczor, csak úgy sorjáztak a nevek, Dávid



AZ ARANY CIMBALOM

35

Szilveszter a felét se ismerte a hajdanvolt celebritásoknak, de még ha ismerte

volna is, akkor sem gyújtott volna kisebb nyugalommal pipára.Az öreg Dávid és az özvegy az új ókanizsai városháza folyosóján ücsö-

rögtek, ahol a falak még mindig bôven árasztották a festék- és lakkszagot,pedig már majdnem két esztendeje, hogy beköltöztek a hivatalok. Herczegpolgármester úr igen kényes volt a városháza küllemére (Kamjonkai SzemzôIstvánt, Bács-Bodrog fôispánját és titkárát, a rafinált róka Rittinger Rezsôtgyakran látta itt vendégül), így aztán nem esett rosszul elüldögélni a csillogó

tisztára sepert, néptelen épületben, és várni, Dujmovics Lázár rendôrkapitányvajon mikor szakít néhány percet a polgárok panaszaira. Különösen, hogy atavasz ellenére odakint Iván-napot idézô, tikkasztó hôség uralkodott, idebentmeg kellemes hûvös.

Dávid Szilveszter a lelke mélyén nem annyira a vastag falaknak, hanema nyolcvannégy esztendôs, pofaszakállas császár jégkék pillantásának tulaj-donította a hideget. Legalábbis az az olajfestmény, amely rögtön a bejárattalszemben, az üvegezett folyosóajtó fölött függött, olyan szigorú orcával ábrá-

zolta minden magyarok urát, hogy az egyszerû vidéki alattvaló okkal láthattabenne inkább a mord nagypapát, mintsem híveinek nyájas oltalmazóját.

Kökényné rendszeres, csaknem naponkénti látogatója volt a kapitányi hi-vatalnak. Ezért, ha Dujmovics kapitánynak sikerült idejében észrevennie,hogy az öregasszony megint az ô ajtaja elôtt várakozik, mert Juhász köz rend-ôrnek, akinek a munkaidejét fôként a nem kívánt látogatók kirekesztése töltöt-te ki, nem adódott alkalma még a városháza kapujában letagadni Kökényné

elôtt, akkor a kapitánynak váratlanul egy rettentô súlyos bûncselekményhezkellett sietnie. Lehetôleg a város túlsó végébe, az Újvárosba vagy a Kö-rös-partra, ahová Kökényné a korára való tekintettel nem kísérhette el. Azözvegynek folyton akadt valami jelentenivalója, például hogy Purger pincérlopja a Nagyvendéglô borát, Gizi, a csaposlány és dizôz illetlen dolgokrólénekel péntek esti dalcsokrában, Vékony doktor puszta rosszindulatból arzéntkever a Rózsafüzér Társulat hölgyeinek szánt repülôsóba, és így tovább.Persze ezzel nem volt egyedül. A kapitány ebbôl az okból is folyamodott avárosi tanácshoz tavaly nyáron, hogy a tizenkét fôs városi rendôrséget mégkét lovas rendôrrel kiegészíthesse. A lakosok biztonsága fölött lelkiismerete-



BARÁTH KATALIN

36

sen ôrködô tanács természetesen azonnal napirendjére tûzte a folyamodványt,

és lóhalálában, alig két évvel késôbb már meg is hozta a döntést, nagylelkûenengedélyezett egy fô lovas rendôrt. A helyi újságírók azt híresztelték, hogy avárosatyák eredetileg fél lovas rendôrt javasoltak, ám Porgányi, az újsütetûvárosi mérnök, akivel a számtan elsô avatott mûvelôje költözött a tanácste-rembe, diszkrét köhintéssel hívta föl a figyelmet, hogy a javaslat kivitelezésesorán practice problémák várhatók.

Dávid Szilveszter egykedvûen eregette a pipafüstöt. Egy szemfüles meg-

figyelô (ilyen nem akadt a városházán, mivel meleg tavaszi idô lévén a pol-gárok leginkább kint tevékenykedtek a határban vagy a hosszúkás várositelkek végében meghúzódó kertben) észrevehette volna, amint apránként aszüntelen káráló Kökényné felé emeli a pipát, hogy az asszonyt érje a szintemaró pipafüst. Valamint hogy egyre sûrûbben pillant az ingaórára, amit Her-czeg polgármesternek sikerült pontosan úgy a szigorú Ferenc József-portréalá szögeztetnie, hogy az üveg mögé zárt, méter hosszúságú inga a császárifenség ütemesen lóbált lábának tûnt.

Kökényné már a legendás színmûvésznô, Prielle Kornélia viselt dolgaitecsetelte („országos reputációjú egy cemende volt, a Jóisten nyugosztalja”),és hogy a hölgy monogramos jegygyûrûjét megtalálták férje, a szintén át-költöztetett Szerdahelyi Kálmán koporsójában, amikor végre megmozdult akapitányi hivatal ajtajának sárgaréz kilincse.

Úgy tûnt, Kökényné súlyos ónixfüggôs fülcimpájáig elmerült az újrate-metések érdekességeiben, ám az ajtó még egy ujjnyira sem nyílt ki, ô máris

ott sorakozott, lábát furfangosan elôrecsúsztatva, hogy cipôje elvásott orrátszükség esetén az ajtónyílásba ékelhesse. Dávid gazdának ennyi idô alatt mégarra se volt érkezése, hogy a térdére tegye széles tenyerét, megkönnyítendô afeltápászkodást. Bár régebb óta várt a sorára, mint a gyászleples Kökényné,ellenvetés nélkül szippantott továbbra is mélyeket a pipából.

A kapitányi ajtóban a tejfölszôke Juhász közrendôr jelent meg, maga elôttterelve két pórias öltözetû ifjút. Az egyik hórihorgas, szôke, szeplôs és cipó-képû volt, és ha arcának bal felébe egykor nem körmöli titokzatos jeleit ahimlô, Szilveszter gazda egy szokatlanul magas és lapos, pirulós leányzó-nak is vélhette volna. A másik, egy csontos arcú siheder csak a válláig ért



AZ ARANY CIMBALOM

37

himlôhelyes társának, és kormos kezében harmonikásra gyûrt, nemzetiszín

szalaggal körbefuttatott szalmakalapot szorongatott. Mindketten alázatos te-kinteteket vetettek befelé, a kapitányi szobába, miközben a közrendôr tere-lésére aprókat léptek hátra, pont úgy, mint azok, akik még a mise végi áldáselôtt indulnának a kocsmába, és Hevér apátplébános mindenre kiterjedô fi-gyelmét (amúgy sikertelenül) kijátszani igyekezve, ráklépésben, hátrafelécsoszogva közelítik meg a templomajtót.

– Betétetem az újságba! – hallatszott odabentrôl a dörgedelmes kapitányi

hang. – Melyikbe? – érdeklôdött elhalón az alacsonyabbik fiatalember. – Hogyhogy melyikbe? Az újságba! – hangzott újra, valamivel türelmet-

lenebbül. – Úgy érti a gyerek, az Újságba-e vagy az Ellenôr be – segítette ki Juhász

közrendôr a bátortalan kérdezôt.A kapitány gondolkodóba esett, legalábbis erre utalt a választ megelôzô

hosszas csönd.

– Nem is tudtam, hogy kettô újságunk van – csodálkozott fahangon. – Újság csak egy van – vetette ellen gyarapodó bátorsággal a szalmakala-

pos fiú. – A másikat Ellenôr nek… – A viszontlátásra! – bocsátotta el ôket sietve a kapitány.Juhász becsukta maga mögött az ajtót, és a kijáratra mutatott.

– Vegyétek meg mind a kettôt – akarta megveregetni atyaian (bár ô magasem volt még harminc) a kerek arcú fiú vállát, de még idejében észrevette,

hogy nem éri el, úgyhogy a megkezdett mozdulat egy teljesen szükségtelenbajuszpödrésbe torkollott. – Nem tudnak ezek olvasni – vetette oda Kökényné, akinek idôközben

nemcsak a cipôje orrát, de a fél karját is sikerült betuszkolnia a suttyombankinyitott ajtó résébe.

– Állj! Állj! Megállni! – nyúlt Juhász közrendôr Kökényné után még éppenidejében, és egy nem túl tiszteletteljes rántással elpenderítette az özvegyetaz ajtó közelébôl. – Asszonyom, a… a maga ügyére egy egész napot kívánszánni a kapitány úr, nem ám ilyen kurta hivatali órát. Tessék visszajönniholnap reggel!



BARÁTH KATALIN

38

– De nekem most azonnal… – vetett be olyan testi cseleket a gyámoltalan

özvegy a közrendôr ellen, amilyenekkel a derék fiatalember eddig csak Cso-Hu, a messzi Keletrôl Szatymazra származott mester népszerû önvédelmikiadványában, A puszta végtagokkali fenyítgetô harczászat címû periodiká-ban találkozott.

Amíg folyt az ádáz küzdelem a közrendôr és Kökényné között, amit akét, kifelé tartó fiatalember leesett állal szemlélt, Dávid Szilveszter komótosléptekkel beoldalazott a kapitányi hivatalba, és gondosan becsukta maga

után az ajtót.

Dujmovics Lázó kapitány, mint szokta volt, ezúttal sem ülve, az íróasztalmögött fogadta látogatóját, hanem öles léptekkel fel és alá járt tágas hivata-lában, mint cirkuszi ketrecében az ôspusztaságból szalajtott nagyvad, amikora látogatók oldalas helyett mogyorót dobálnak neki.

– Isten hozta, Szilveszter, Isten hozta – kínálta a vendéget elôbb hellyel,aztán illatos bolgár pipadohánnyal.

Dujmovics kapitány nem mindenkivel bánt ilyen gálánsan, Dávid Szil-veszter azonban, amellett, hogy már évei számával is tiszteletet parancsolt(jó harminc esztendôvel idôsebb Lázó kapitánynál), a tehetôs ókanizsai pa-rasztpolgárok között az egyik legsúlyosabb szavú gazdának számított. Ez atény még úgy is sokat vetett a latba Dujmovicsnál, hogy Dávid gazda volt azédesatyja annak a minden lében kanál nôszemélynek, aki fürge észjárásávalgyakran hamarabb jutott a nyomára holmi hétpróbás gonosztevôknek (kö-

zöttük többszörös gyilkos is akadt már), mint a kapitány és az erre hivatottrendôri testület. – Bocsássa meg, hogy megvárakoztattam – simított végig önkéntelenül is

Dujmovics a derekára csatolt szablya markolatán. – Az új rendôr ügye min-dennél elôrébb való. Láthatja, alig gyôzzük a feladatokat – intett az ajtó felé,ahonnan behallatszott a Juhásszal birkózó Kökényné protestáló visongása.

– Ha meg akarjuk óvni e bûnös város ártatlanjait a gonosztól, bôvítenünkkell sorainkat!

– Az a két gyerek akkor azért…? – tömködte a bolgár dohányt pipájábaSzilveszter gazda.



AZ ARANY CIMBALOM

39

A kapitány bólintott, és gondterhelten igazította meg a Jovánka asszony

sötét szépségét kiválóan visszaadó fotográfiát, amely a hatalmas kapitányiasztal legfôbb dísze volt.

– No, én nem is rabolom sokáig az idejét – pöfékelt Dávid. – Ha már ek-kora gondokat köll legyûrni.

Lehunyt szemmel élvezte a ki tudja, miféle rejtelmes útvonalakon Dujmo-vicshoz került import dohányt; az élvezet hatására talán még a tar homlokátcsúfító, hosszú, régi forradás is elhalványult egy kissé.

– A cséplômasináról volna csak szavam – tette hozzá. – No – torpant meg Dujmovics, és ettôl úgy tûnt, mintha hirtelen egy tölgynôtt volna ki a szoba padlóján ékeskedô kis perzsaszônyeg kellôs közepébôl.

– Hát csak sikerült megrendelni azt a gôzszörnyeteget? – vájt bele vastagujjaival dús, fekete szakállába.

– Pünkösd utáni héten szállítja a Hofherr Schrantz cég – közölte Dávid. –Szegeden fölrakatom az Erzsébet királyné gôzösre, és legkésôbb egy fél napalatt le is úsztatják a Tiszán. Magát, kapitány, az egész dolog csak annyiban

érinti, hogy most még lefoglalhatja magának a gépet.Dujmovicsnak, mint a városi tisztviselôk mindegyikének, feküdt vagy jó

tizenöt hold földje Ókanizsa határában, Tetôhegyes falu alatt. Dávid gazda jól tudta, hogy a kapitánynak nyaranta nehézségei akadtak az aratók fölfo-gadásával, tekintve, hogy bár hat éve költözött Ókanizsára, földje még csakkét éve volt, és ennyi idô alatt nem sikerült állandó kapcsolatokat kiépíteniea részes aratók bandagazdáival. A kapitány arcáról lerítt, hogy kedvét leli

az ajánlatban, de azért töprengést mímelve böngészte azt a néhány, jegy-zetfüzetébe csúsztatott fehér borítékot, amit aznap reggel kézbesített nekia postás.

– Jól van – csapott végül Dávid gazda kemény, idôs kora ellenére sem el-vékonyult vállára. – De csak ha nem kerül sokba. Mert szeretnék az ifjabbikLázónak egy új bölcsôt, tudja?

Dávid kivette a szájából a pipát. Elôrehajolt. – Tán aranyból, hogy így takarékoskodik? – mosolyodott el. – Ide figyel-

jen, Lázó, a vôm uram olyan bölcsôt rajzol magának, hogy asztalos legyen,aki nem az ördög ügyességét látja ilyen gyönyörû alkotásban.



AZ ARANY CIMBALOM

41

idegen és Dujmovics között találja magát. A férfi nagyvilági figurának tûnt,

elegáns, de nem feltûnôsködô fajtának. Alakjára simuló, térdig érô, könnyû,tavaszi kabátját és smaragdzöld selyem nyakravalóját ókanizsai szabó nemtudta volna megvarrni, de tán még szabadkai se. Szögletes, napbarnított arcaés nagy, szürke szeme máskor rokonszenvet ébresztett volna, most azonbandühtôl tajtékzott az egész ember, és ha Dujmovics nem lett volna akkora, minta durazzói pasa angol ágyúja, Dávid gazda már a bicskájáért nyúlt volna, amitbecsületes alföldi polgárként mindig a zsebében hordott.

– Megígérte nekem! – esett a kapitánynak az idegen. – Megígérte! Aztreméltem, hogy az ô drága neve napján a sírhantjára szórhatom a gyilkosahamvait, de maga egy lépést se tett! Hát rendôr maga? Katona maga? Férfima…

– Nyugodjék meg, fiatalember! – emelkedett föl a székébôl Dávid gaz-da, aki megrémült arra a képzetre, milyen következményekkel jár, ha azilletô végigmondja az utolsó kérdését. Az öreg Szilveszter kedvelte a kapi-tányt, a párbajt viszont úri oktondiságnak tartotta, és bosszantotta volna, ha

Dujmovicsot, akinek nem a pisztoly, hanem a kard és a nyers testi erô voltaz igazi fegyvere, valami jöttment városi léhûtô lepuffantja.

– Mit merészel! – jutott végre szóhoz Lázó kapitány. – Betör a hivatalom-ba, és követelôzik! Amikor maga nem is ókanizsai polgár!

Odalépett az idegenhez, éreztetve a kettejük magassága közti apró, mégis jelentôségteljes különbséget.

– A becsületszavára apellálok! – vágta a kapitány szemébe a férfi, és egy

tapodtat se hátrált.A becsületszó emlegetésére Szilveszter gazdát újfent elfogta a balsejtelem. – Nyugodjék meg az uraság! – dörrent rá a zöld nyakkendôsre azon a

hangon, amit csak a gazdaköri gyûlésekre, az alamuszi béreseknek és a fe-leségének tartogatott.

Az idegen és maga Lázó is ösztönösen behúzta a nyakát; valószínûlegmindkettejükben az atyai pofonok emléke rémlett föl.

– Ókanizsán nem szokás így hepciáskodni! – folytatta a dörgedelmet agazda. – Ha a kapitányunk megígért valamit, azt teljesíteni is fogja. De neakarja neki fölróni, hogy a helybéli polgárok ügyét elôrébb…



BARÁTH KATALIN

42

A kapitány nyugtató szándékkal emelte föl a kezét, Dávid gazda azonban

úgy pillantott rá, hogy inkább a törzse mellé csapta a karját, és vigyázzállás-ban várta ki, míg az öreg befejezi.

– …a polgárok ügyét elôrébb valónak tartja!Az idegen fújt egyet, és a mellényzsebébôl elôrángatott, patyolatfehér

kendôvel megtörölgette izzadó homlokát.Az öreg Szilveszter tudta, hogy ezek ketten már nem fognak egymásnak

esni, úgyhogy szusszant egyet, és a kilincs felé nyúlt.

– Szóljon, ha elhatározta magát – emlékeztette búcsúzóul a kapitányt. –De siessen, mert sokan fenik ám a fogukat a masinára. Hiába drága, akkor isolcsóbb, mint a napszámosmunka.

– Nem beszélve arról, hogy mennyivel engedelmesebb egy gépezet, mint anapszámosok! – nevetett föl megnyugodva Lázó. – Köszönöm, hogy befáradta hivatalomba. Kézcsókomat küldöm Dávidné ônagyságának!

Az öreg Szilveszterbôl kis híján kiszakadt a hangos jókedv, ahogy elkép-zelte, megpróbál fájós hátával az asszony tésztás ujjai fölé hajolni, és ficsúro-

san a száját csücsöríti. Szólni azonban nem szólt semmit, csak meglegyintettea kalapja szélét köszönésképpen.

Odakint még mindig strázsált Juhász közrendôr, arcáról lefakította a szep-lôket az aggodalom.

– No, csak bátran, fiam – szólt oda neki Dávid gazda. – Nem olyan hamaria maga följebbvalója, hogy csak úgy bajba keverôdjön.

– Nem-e? – kételkedett a fiatalember megkönnyebbült mosollyal. – Múlt

héten egy éjszakára lecsukatta a Purger gyereket, mert az a szerencsétlen nemJovánkának küldte a jókívánatait, hanem Jolánkának!Összenevettek.A városháza elôtt Dávid gazda fölnézett az égre. Felhônek még az emléke

sem látszott a haragoskék égen. Pöfékelt egyet-kettôt… És akkor a májusizápor váratlanságával eláradt benne valami nyugtalanító érzés. Ám hiábatörte a fejét, miközben eloldozta a kis kocsi elé fogott lovat a városháza elôttilámpaoszloptól, nem találta meg az okát a nyugtalanságának.

A magyarázat késôbb se jutott eszébe, azt viszont tudta, hogy amikor leg-utóbb ugyanígy borsódzott a háta, egy éve, másnap elverte a jég a hatermi



AZ ARANY CIMBALOM

43

szilvát. Amikor meg két éve érzett hasonlót, másnap reggel Remete Pista

jelent meg a kapuban, hogy a gazda lányát, Veronikát a fogdába zárták.Legyintett. Nem való már neki mindenféle érzetektôl ijedezni.

– Hó, dujudó!Pár nappal késôbb imigyen ordított valaki Dávid Szilveszterre, méghozzá amájusi verôfény összes derûjével.

Szilveszter gazda még csak le sem lassított, mindössze oldalra moccantotta

a fejét, hogy lássa, ki emlegeti a havat a tavasz legszebb hónapjában, akkor,amikor haragoszölden susognak a fák, és virágillattól részeg a szél. – Ja, csak maga az, Dávid – biggyesztette a száját a sûrû húsú, pisze orrú

asszonyság, akiben az öreg gazda nem kifejezetten túláradó örömmel ismerteföl Schneider állomásfônöknét.

– Dicsértessék magának is – pöccintette meg a kalapja karimáját Dávid. – Tán nem elfelejtette, jóasszony, hogy a szegedi gôzös csak, hm… – nézettföl a horpadt számlapú órára az állomás homlokzatán –, hét perc múlva jön?

Mint minden áldott nap?Az állomásfônökné a köténye zsebébe rejtette lisztes ujjait, és ha eleddig

csupán a magasba tört természetellenesen pirinyó orrocskája, akkor mostegyenesen a végtelen és titokzatos ûrbe.

– Már én hogy is ne tudnám! – közölte. – Már én! Én! Hogy is ne!Dávid gazda zavartalan nyugalommal haladt el az érdemes nôszemély

elôtt, hogy megkerülje az állomásépületet, és elérjen a peronokig. Még azért

hátransandított egyszer, de nem az utána bámuló Schneidernére akart ráka-csintani, hanem a kocsiját ellenôrizte. Nem volt semmi baj: az almásderes aszokott végtelen unalommal szimatolta a füvet éppen ott, ahová kipányvázta.

– Nohát, ha tudja – vetette oda az állomásfônöknének elmenôben –, ak-kor ne pazarolja a nyelveken beszélés adományát miránk, egyszerû ókani-zsaiakra. Kínálja meg vele az idegeneket, azok tán még válaszolnak is, hogyorrevoár, vagy mi a ménkû.

Bármit is válaszolt a jó asszony, Dávid Szilveszter azt már nem hallotta.Idôközben megérkezett a túloldalra, a sínekhez, és keresett magának egy ké-nyelmes helyet a tetô alatt, ahová nem tûzött be a nap. Nem volt könnyû ilyet



BARÁTH KATALIN

44

találni. A kis állomáson ugyanis vagy kéttucatnyian lestek észak felé, vagy

azért, mint Dávid, azaz mert régi barátot vártak Szegedrôl; vagy azért, mertmaguk is föl akartak kapaszkodni a gôzösre, hogy továbbvigye ôket a Tiszamentén a szállási bakterházhoz, Adorjánra vagy egészen Zenta városáig.

Dávid egy pillanatra lehunyta fáradt, öreg szemét, és beleszagolt a leve-gôbe. A kora ôszt, a szilvalekvár- és pálinkafôzés napjait mindennél jobbanszerette (hiszen akkor már mögötte volt az aratás, a betakarítás java munká-

ja), de azért a májusra se haragudott. Csakhogy most volt valami a levegôben,

mintha túlért volna az évszak, és a szeszesen édeskés szélbe a tûz, a koromkesernyés szaga is belevegyült volna.Hogyisne vegyült volna, nyilván közeleg a vonat.Dávid gazda kinyitotta a szemét. Emberek álltak körülötte, és tovább is,

végig a tetô alatt. Egy kötényes, kendôs szállási anya éppen csak elkapta aháromévesforma gyerek grabancát, mielôtt az kifutott volna a sínekre; egysétapálcás úr, úgy vélvén, senki sem látja, a fal felé fordulva, apró zsebtü-körben csodálta meg lefelé kanyarított, fényes bajszát; egy bô inges, éltes

férfiú mélyen a szemébe húzta kalapját, ne süssön bele a délutáni nap; egymegtermett, de formás, vörös hajú nô a homlokára tapasztotta a tenyerét,talán hogy hûsítse.

A beszélgetôk zsongását hirtelen megtörte a karcos süvöltés, a gôzmoz-dony közeledésének a jele. Dávid Szilveszter megrándult – talán a gôzsikoly-tól, talán mert látott valamit, amit már évtizedek óta nem, de mostanság sûrûegymásutánban többször is. „Vénülök” – jutott eszébe, ám ezúttal nem moso-

lyodott el a gondolatra, ahogy máskor szokott. Aggódva hajolt ki a tetô alól,és figyelte, ahogy a fekete vasgóliát érkezése jó elôre fölkavarja a levegôt,és az áramlatban összekavarodnak virágszirmok, levelek meg az alföldi por.„Csak nem esett baja?” – gondolt öreg cimborájára, aki elé kikocsizott. „Csaknem nekem van valami bajom?” – kérdezte önmagától, mert máskülönbensose törôdött a balsejtelemmé nagyított egyszerû ijedtséggel.

A mozdony füstfelhôje már ködbe borította az állomást, amikor Dávidnaka karjára röpített valamit a szél. Egy levél volt az.

A gazda az ujja közé csípte, fölemelte, forgatta: beteg, elsárgult, a széleinfonnyadozó falevél volt, rögtön tudta, hogy egy eperfáé. Kedvetlenül köny-



AZ ARANY CIMBALOM

velte el magában, hogy ezen a nyáron nem eszegethet érett, fehér epret a fáról.

Fölrémlett elôtte, hogy olvasott valami betegségrôl, ami a Balkánról terjed-ve megfertôzte a fákat, és ezzel kétségbeesésbe taszította a selyemhernyó-tenyésztôket.

Eldobta a levelet – ô nem tartott selyemhernyót a tanyán. Kihúzta magát,és fölkészült, hogy szegedi vendégét jó kedéllyel fogadja.

barath katalin az arany cimbalom reszlet

Documents