MINDEN BOKOR VAKER

...szar arc vagyok. Meg hogy egyedül is meg tudta volna ol-dani a dolgot, és most lépjek le. Két pillanattal később már az utcán voltam. Hétfő éjjel – vagy az már kedd? –, világ vége, rá-adásul még ha találok is egy nightline-t, merre menjek? A központba? Valami haverhoz? Még mindig ott volt az illata, a gesztusai, a lépteinek ritmu-sa… De vissza semmiképp. Hát akkor legyen Max. Á, Max felej-tős. Be lesz tépve. Mindig be van. Az a jobb, ha meg sem is-mer, csak ajtót nyit és nem kér-dez semmit. Elférnék az előszo-bában. Reggelre ott se lennék. Vagy ülhetnék inkább egy éj-szakai buszon reggelig. Vagy mehetnék Maxhoz. Vagy egy éjjelnappali McDonaldsba. Max húsz percre lakik a villamostól, ami még jár…

Becsöngetek. Várok. Hülye-ség volt idejönni. Ajtót nyit, rö-hög. – Kidobott? – kérdezi vidá-man, és én nem tudom eldön-teni, hogy be van állva, vagy tényleg rajtam nevet. – Mond-tam, hogy csak unaloműzőnek használ. – Ki ezt, ki azt. – de lá-tom, hogy nem érti. Egy ideje nem igazodom ki rajta, vagy tu-lajdonképpen bármin. Maga-mon. Anna Leóval (vagy inkább rajta) alszik a tv előtt a nappali-ban, habár már legalább egy órája csak a mozdulatlan alpesi tájat mutatják. Bemegyünk a Warzone-ba (a franc érti, miért hívja így, ha már ennyire hábo-rúellenes), és már gyúrja, da-gasztja is, dohány nélkül, a nagy sokkra tisztaság dukál. Nem is igazán mon-dunk semmi. Egy-ügyű elé ge -dett -ség

jár át mindkettőnket. Engem mert valaki mégis szarik a fe-jemre, őt mert végre nem egye-dül virrasztja át az estét. Nézzük a monitort, hallgatjuk egy játék menüjének, talán a Worms-nek a zenéjét, és közben Max azt magyarázza, hogy mennyire ki-rály, hogy játszanunk sem kell ahhoz, hogy a zenéjét élvezzük. A szemem sarkából látom, hogy valaki áll a szemközti ház tete-jén. – Max! Ne nézz oda! Ne hir-telen, de ott egy öngyilkos! Ott,

szemben! Lassan, nehogy ész-revegye. Úristen! Hívjuk a rend-őrséget! Úristen! – közben ész-reveszem, hogy valahogy még-sem a tetőn áll a fószer, hanem sokkal inkább kicsit felette – Basszus, Max, mi ez a cucc?! Ez nem lehet az a sármánygyökér, amit együtt az Indiántól… vagy igen? És te is látod, hogy… Ho-va tűnt!? Esküszöm, ott volt! – Ő persze csak röhög, és minden-képpen worms-özni akar, pedig szinte semmi nem látszik a mo-nitorból, mert le van szig sza la-goz va az egész. Nehezítés vé-gett.

– Jó estét! – mondja hirtelen (vagy már többedszerre, kicsit türelmetlenül?) egy markáns hang. Egy pillanatra azt hittem,

ha nem nézek oda, majd

eltűnik, magától. Aztán látom, hogy Max odasétál az ablakhoz és kitárja (később elmondta, hogy azt hitte, egy részeg ké-ményseprő). Az idegen hangta-lanul lépett be a szobába és in-dokolatlan hideget hozott ma-gával. Ez csak azért volt figye-lemre méltó, mert kellemes, egy-hangú és békés májusi éjszaka volt, amit csak egyszer-egyszer zavart meg az utcáról beszűrődő halk zaj, amint a denevérek leva-dásztak néhány cserebogarat. A

részeg-ön gyil kos-re pü lő ember közben kényelmesen elhelyez-kedett a jukka melletti polcon, majd őszinte érdeklődéssel a monitort kezdte tanulmányozni. Rövid csend után Max exkuzálta magát rakoncátlan bélműködé-sére hivatkozva, de kifelé menet megkérdezte, hozzon-e esetleg valamit inni. Ki voltam száradva rendesen, de a jövevény gyor-sabb volt: – Vért. Nullás vagy B+ lenne a legjobb… – …és egy kó-la! – vágtam rá azonnal, hogy a további kínos csendet megelőz-zem. Max már ki is penderült a szobából.

– Szeretnél? – kérdeztem az idegent a játékra mutatva, és bó-lintásán felbátorodva szenvedé-lyesen magyarázni kezdtem, mit hogyan kell a Worms-ben. Max, kezében egy kenyérvágókéssel a konyhában azon gondolkodott, hogy mijét kell levágni a vámpír-nak ahhoz, hogy biztosan el-pusztuljon. Továbbá képtelen volt dönteni a fokhagymapor és az ultraibolya-lámpás öngyújtó között. Hosszas hezitálás után a sarokba dobta az egészet, kivett egy már megbontott mar ha vér-kon zer vet, és egy kis koktélos napernyővel hangulatos nyári italt varázsolt belőle. – Ha erre van gusztusa…

Mikor belépett a szobába, nem akart hinni a szemének. A terep csatatérré változott. Ha-lálhörgés és kétségbeesett kiál-tások töltötték be a szobát. Te-hetetlenül kapálóztam, és min-dent megtettem azért, hogy felülkerekedjek, de a vámpír könyörtelen hidegvérrel (vagy most akkor nincs is vérük?) épp az utolsó erősen legyengített gilisztámat vette célba egy ba-nánbombával, mivel legénysé-gem többi tagját már megsem-misítette. Max pimasz vigyorral nyújtotta át a kólát, és sűrű bo-csánatkérések közepette az eg-zotikussá varázsolt mar ha vér-kon zervet. A vámpír azonban nem tűnt túl válogatósnak, szomjasnak viszont annál in-kább, így semmi perc alatt el-tüntette a sűrű, vörösesbarna levet, sőt, a napernyőt is leszo-pogatta, majd megköszönte a szíveslátást, és kicsit dülöngél-ve kisétált az ablakon.

Egykedvűen néztem éle-tem első Worms alázó-

ja után, de nem tű-nődhettem sokáig,

mert Max rutino-san megcsavart két sármánygyö-keret és az egyi-ket égve a számba dugta. – Na, játszunk akkor? – több

szót nem is ejtettünk az esetről.

Azt mondtA

„ . . . közben észreveszem, hogy valahogy mégsem a tetőn áll a fószer, hanem

sokkal inkább kicsit felette. – Basszus, Max, mi ez a cucc?! ”