1991. október 16., szerda N É P S Z A B A D S Á G - M A G Y A R T Ü K Ö R 7

.ELKÓTYAVETYÉLTEK MINDENT”

H a j ó g y á r t á s r a p e d i g s z ü k s é g v a n— Arra, hátrafelé menjen,

az utolsó csarnokban talál még hajógyáriakat — igazít útba egy autót javító fiatalember. Szinte üres az udvar. Néhány gép maradványa hever itt-ott. Az épületek ajtóin különböző kft.-k neve. Bérbe adták az egykori üzemek helyiségeit. A hatalmas csarnokban — amit keresek — néhány ember lé­zeng csak. Az egykor valószí­nűleg zajos munkahelyen za­varó a csönd. Zászlók láthatók egy kupacban, leszerelt gépek helye tátong, magazinokból ki­vágott csábnők fotói díszítik a falat.

— Ha akarták volna, ezt a gyárat még meg lehetett volna menteni — mondja az evésre használt szegletben egy közép­korú férfi. — Kezdetben szó is volt erről. Ki kellett volna „ta­karítani” a régi gépeket. Úja­kat kellett volna behozni és ezeken több műszakban dol­gozni. Megnyílik majd a Du­

na—Majna—Rajna-csatorna,

azoknak a gyár felmondott, így ők is kapnak végkielégí­tést. Sokaknak ez volt az első munkahelye.

A gyár az elm últ évtizedek­ben a termelésének 85—90 szá­zalékát szocialista, elsősorban szovjet exportra szállította. A Szovjetunió pedig az utóbbi időkben egyáltalán nem ren­delt Óbudáról hajót. Kovács Gyula, az Óbudai Hajóépítő Rt. ügyvezető igazgatója szerint a gyár hatékonysága heted-nyol- cadrésze, mint egy nyugati ha­sonló nagyságrendű vállalaté. Elavult gépeken, elavult típu­sokat készítettek, ezért a nyu­gati piacra nem volt sok re­mény betörni. — Én ebben a gyárban kezdtem dolgozni, most a saját közvetlen kollé­gáimat, volt főnökeimet nekem kell elküldeném — mondja Kovács Gyula.

— Itt vagyok harmincegy éve — panaszolja egy munkás, miközben csöveket hajlít. — Gyártunk még néhány kis ha­

nekem ne mondja senki, hogy itt nem lesz piac. Hajójavító bázist lehetne létrehozni. Na- nagyon sokan úgy gondolják, hogy az összes nagyvállalatot szándékosan „leültetik”. Be kell bizonyítani, hogy az, ami a KGST-vel kapcsolatban volt, egyáltalán nem jó. Elkótyave­tyéltek mindent.

Ez már politika. És minden­ben az van, mindent elönt a politika.

— A szovjet piac, ahová mi főleg dolgoztunk, befuccsolt — szól közbe egy másik férfi, m i­közben a falon levő női fotókat mustrálja. Valamit azonban ki lehetett volna találni. Most mindenki csak ül a részvénye­in és vár. Mi meg addig szépen „elfogyunk”. Már alig vagyunk százan. Pedig itt nagy összetartás volt. Kondérban lebbencslevest főztünk a mű­helyben, a sportpályára is együtt mentünk. Ma is öt em ­bernek mondtak fel. Reggel gyanútlanul bejöttek dolgozni, és kezükbe kapták a munka­könyvüket. Hát el lehet kép­zelni, hogy szentségeitek ren­desen.

Tavaly decemberben, am i­kor a közgyűlés kimondta, hogy megszüntetik Óbudán a hajógyártást, még 883-an dol­goztak itt. Akik maradtak, a végleges felszámolással foglal­koznak, ás esetleg ők fogják előkészíteni a területet az épít­kezésre. Hogy lesz-e az egyko­ri üzemek helyén szabadidő- központ, arról még mindig nincs döntés. Több százmilliós adósság maradt a patinás gyár után, amelyet most a helyisé­gek bérleti díjából próbálnak fedezni. Háromtól tizenöt hó­napi fizetésnek megfelelő vég- kielégítést adnak a dolgozók­nak részletekben. Akik el tud­tak menekülni innen, mielőtt amúgy is kitették volna őket,

jót a katonaságnak, de már el­adták a gépet, amivel csöve­ket lehet megmunkálni. Egy maszek megvette, ő megke­gyelmezett nekünk, itt hagyja még egy ideig. Elhelyezkedni már nem tudunk, gyakran még a fiataloknak sem sikerül. Teg­nap járt itt egy volt kollégánk, még csak negyvenéves, brigád­vezetőként dolgozott. Majdnem sírva mesélte, hogy mennyire szégyellte magát, hogy egészsé­ges ember létére munkanélkü­li-segélyért kellett folyamod­nia.

— Itt legalább feleannyi volt az alkalmazottak száma, mint a munkásoké. Ha csak anya­got akartunk kihozni a raktár­ból, ahhoz hat stempli kellett, akkora volt a bürokrácia — szól közbe a hasonló korú kol­léga. — Nem csoda, hogy vesz­teséges volt a termelés. A . jó szakemberekért viszont nagy kár, miattuk akarta sok kül­földi megvenni a gyárat, csak nem adták nekik. Ez a hajó­gyár nemcsak nekünk adott munkát, hanem a kohászat­nak, a csőgyártásnak, az elekt­romos gyáraknak. Most ezek­ben is leépítések vannak. A végén még ezeket az üzeme­ket is eladják, ugyanúgy szét­hordják a gépeket, mint ná­lunk. Nem mondom, mi is vet­tünk egy és mást, hogy otthon tudjunk fusizni. Valamiből csak élni kell.

— Az én véleményem sze­rint tudatos elsorvasztás tör­tént Óbudán — mondja az an­gyalföldi Ganz-Danubius Ha­jó- és Gépgyár Rt.-ben egy művezető. — Rendben van, ne legyen a város szívében hajó­gyár, az a terület tényleg más­ra is használható. Az azonban nincs rendben, hogy azt a gyá­rat egyszerűen szétzüllesztet­ték. Mindent át kellett volna

menteni hozzánk, vagy a Du na másik partjára, ahol van hely. Az épülő Duna—Majna- Rajna-csatorna miatt most pont vontatóhajókra nagy a kereslet, és Óbudának ez volt a profilja. Egy hajójavító bá­zisra is szükség lenne, hiszen Budapest körülbelül ennek az útvonalnak a közepén van. Óbuda erre a feladatra is al­kalmas lett volna.

— Egyéni érdekek is szere­pet játszottak a felszámolás­ban —, szól közbe másvalaki.— Óbudán sok olyan jó gép volt, ami nekünk sincs. El lett panamázva szinte minden. Mi is meg akartunk venni több­féle eszközt, berendezést, dr még csak választ sem kaptunk. Mindössze két komolyabb gé­pet sikerült megszereznünk, pedig alapberendezéseink hiá­nyoznak.

A vállalat nemrég készült el egy úszódaruval Hollandiába, jelenleg Németország részére hat konténerszállító hajót gyár­tanak. Több mint 600 termé­kük dolgozik a Szovjetunió­ban, így Markó Péter ügyveze­tő igazgató reméli, hogy bizo­nyos konszolidáció után ez a piac is visszaszerezhető. Az egykori régi nagy hajó- és da­rugyár azonban már minden­képpen a múlté. Hét önálló részvénytársaságra, egy né­hány embert foglalkoztató hol­dingra és számtalan kft.-re szakadt.

— Rengeteg fontos gépet el­vittek tőlünk — méltatlankod­nak csoportba verődve többen is. — Még Óbudára is került belőlük. Az volt a koncepció, hogy minden gyáregység m ás­sal és csak azzal foglalkozik majd. A mi eszközeink egy ré­szével alapítottak részvénytár­saságokat. Mi meg itt marad­tunk a szükséges technológia nélkül. Ez ügyes trükk volt, mért amikor átvitték a beren­dezéseket, akkor még egy cég voltunk, így ezért egy fillért sem kellett fizetniük. Aztán különváltunk, és a gépek meg ottmaradtak. Most jó drágán kapunk ezektől a részvénytár­saságoktól mindent. Ezt pedig a fizetések sínylik meg.

— Nagyon a bögyömben van— replikázik még valaki —, hogy az összes szociális létesít­ményünket „szétosztották” ha­veri alapon. Az óvodát, a sportpályát, az üdülőket, sőt az igazgatósági épületet is, ami­ért most bérleti díjat fizetünk. Én azt értem, hogy meg kell húzni a nadrágszíjat, és ezeket el kell adni. De nem eladták, mert mi egy fityinget sem lát­tunk belőle. Pedig mindig a nyereségrészesedésből vonták le a pénzt, hogy fejlesszék az óvodát, az üdülőt. A semmi­ért jutottak hozzá többen nagy vagyonokhoz. Hiába olcsó itt a munkaerő, ha a rossz berende­zések miatt két-háromszor annyi idő alatt készítünk el mindent, mint a ‘nyugatiak, akkor drága lesz az a termék. Tehát fejlesztésre lenne szük­ség, és a szociális létesítm é­nyek eladásából ezt meg is tudtuk volna tenni.

Óbudán már állnak a gépek, Angyalföldön még dübörög­nek.

Bóta Gábor

MOLDOVA GYÖRGY:

P a r t i z á n o k a R ó z s a d o m b o nX. FOLYTATÁS

A szalon csak most, ebben az éjszakai órában nyitotta meg a kapuit. Mikor kinéz­tünk, a vörös lámpa fényében ott láttuk az autójából ki­szálló Barátkyt, a régi köz­ponti bizottsági titkárt és a Guevarához intézett interna­cionalista segélykérő kiált­vány többi aláíróját. Mintegy igazolva a szalon tulajdonosá­nak róluk adott jellemzését, baráti kézszorítással üdvözöl­ték egymást az új rendszer is­mert vezetőivel. A parancsnok undorral rázta meg a fejét:

— Nem vállalom a szalonja védelmét, uram.

Hochstápler csalódottan vet­te tudomásul az elutasítást:

— Nagyon sajnálom. Titok­ban reménykedtem benne, hogy a körülmények meggyő­zik majd szándékaim tiszta­ságáról. De felajánlanék egy másik együttműködési lehető­séget, talán érdekesebbet, mint az őrzés-biztosítás.

— Mire gondol?— Régi tervem, hogy egy

kis műsorral kedveskedjek a vendégeimnek. Hirtelen az ju­tott az eszem be: mi lenne, ha egy „partizán revü”-t rendez­nénk az önök fellépésével — ez meg is felelne a szalon nosztalgikus szellemének.

A parancsnok felhördült:— Ezt hogy képzeli?!— A részleteket még nem

dolgoztam ki, de néhány tip­pem már volna. Az emberei célbalőhetnének — természe­tesen vízipisztollyal; bemutat­nának néhány hatásos csata­jelenetet, esetleg harci tánco­kat valami jó dögös zenére.

— Amennyire emlékszem rá: nem volt kedvünk táncol­ni harc közben!

— Nem érdekes, egy ügyes koreográfus majd kitalálja. Beleférne egy kis akrobatika is: mit szólna ahhoz, hogy egy kifeszített kötélen átcsimpasz­kodnának egy mesterséges szakadék fölött?!

— Ne másszunk fel esetleg a fára és törjünk a fogunkkal kókuszdiót?

— De, ez nagyszerű ötlet!Tudtam én, hogy csak az első lökést ikell megadni magának, aztán le sem lehet állítani. Már csak egy jó blikkfangos címet kellene kitalálni az egészhez, valami olyat, mint a maga „lemeze”, a „Haza vagy halál!”. Esetleg egy iróniku- sabb hangvételűt: „Menjünkhaza? Inkább a halál!” — A tulajdonos megnyugtatólag fel­emelte a kezét: — Nem kell aggódnia, ezt a produkciót magasan díjaznánk, és szó le­hetne arról is, hogy maga és az emberei jutányos áron ve­gyék igénybe a szolgáltatása­inkat. Nem akarok dicseked­ni, de biztos vagyok benne, hogy sehol máshol nem kap­hat ilyen ajánlatot. Gondol­kodjon rajta, aztán jelentkez­zék. Parancsoljon, itt a név­jegyem.

Guevara válasz nélkül, ösz- szeharapott fogakkal lépett ki az ajtón.

A parancsnok csak a bar­langba visszatérve öntötte ki a dühét magából, órákig jár­kált fel-alá, közben átkozó- dott és fenyegetőzött. Megle­pődtem, hogy a katonái jóval kisebb felháborodással fogad­ták Hochstápler ajánlatának hírét, mikor Guevara végre

lecsillapodott, felhívtam a fi­gyelmét erre a jelenségre. Végighallgatott, aztán mélyet sóhajtott:

— Mint általában, most is igaza van, kedves Kovács úr az osztag valóban egyre ne­hezebben tűri a viszontagsá­gokat. Ez az én hibám, gyak­ran hajlamos vagyok azt hin­ni, hogy még mindig azok az ifjú harcosok állnak mögöt­tem, akikkel 1958-ban győztes rohamra indultunk a páncél- vonatok ellen. Üjra és újra emlékeztetni kell magamat rá, hogy azóta eltelt az idő, itt már hatvan év körüli embe­rekről van szó, forradalmi hangulatukat már gyakran le­rontják emésztési és székelé­si panaszok, sőt Pachun.go, a helyettesem valószínűleg prosztataműtétre szorul majd. Ehhez hozzájárulnak még az állandó összezártságból adódó nézeteltérések, sőt veszekedé­sek, melyek azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy előbb-utóbb megbontják az osztag egysé­gét.

— Milyen megoldást lát, pa­rancsnok?

— Szerencsére a felkészü­lésre szánt időszaknak a vége felé közeledünk, a hadrafog­hatóság lassan eléri a megfe­lelő szintet. Hamarosan ki­tűzhetjük azt a napot, miikor újra bevetésbe indulhatunk, ennek során sikerélményt sze­rezhetünk, és újra bízhatunk erőinkben.

(Folytatjuk.)

így szól az iszapszemű mélytengeri rájaKevés nyelvváltozatunk di­

csekedhet azzal a nyelvi ta­karékosságot távolról sem mu­tató ténnyel, hogy egyes dol­gok, fogalmak megnevezésére száznál is több szava van. A sorkatonák egymás közötti nyelve, a katonai szleng, ilyen nyelvváltozat. A nemrégiben megjelent katonai szlengszótár például csak az újoncok meg­nevezésére százhatvankiienc kifejezést gyűjtött össze a már majd mindenki által ismert kopasz, kopár, kopinger, ko- pirnyó-tói kezdve a kopterfild- dávid-on és zöld szemű riadt gyík-on át a távoli leszerelés­re célzó ezeregyéjszakás, sok- napújóska, milliomos szavakig.

A katonai szleng nem a modern idők találmánya. A kuruckor katonai szlengjéből még csak a labanc és a tokos szavakat ismerjük, de a szá­zadforduló tájáról már tucat­szám vannak adataink. Az első világháború előtt például bun­dái, suba, ribanc, csíkoshasú, buszmája, erdőből szalajtott vadállat néven „tisztelték” a regrutákat. A harmincas, negyvenes években kályhacsö­ves volt az aknavetős, pocso­

lyakerülő, csúszómászó a gya­logos, gumihuszár a kerékpá­ros, vörös nadrágjáról (később vörös parolijáról) bikacsaloga­tó a tüzér.

A katonák nyelvét szem lél­ve nem győzünk csodálkozni a szavak létrehozásának válto­zatos módjain. Van olyan szó, amelyik a tolvajnyelvből szár­mazik (a smasszer jelentése például fogolykísérő lett a bör­tönőrből) ; van, amelyik szóösz. szetétellel keletkezett (kondér- tündér: szakács, toronynyúl: irányzó, nyuszibuldózer: gya­logsági ásó), és akad, amelyik képzéssel jött létre (pizsamás: tábornok, infrás: szemüveges, hátszeles, csókos: protekciós). Külön színfolt a jelentésválto­zással született szavaké: bi­valytej: feketekávé, dezodor: moslékszállító lovas kocsi. Az olyan indiánnevek mintájára, miint Fehér Toll, golyóstoll lett a törzsfőnök neve (ne feled­kezzünk meg persze a golyós szó „bolond" jelentéséről se). Kedvelt szóalkotási mód a ka­tonai szlengben a szószerkezet­tel való megnevezés is : árvahá- zitorta: zsíros kenyér, kopár, világtalan, vak egér: újonc,

1300TRANSPORTER

DIESEL

6 s z e m é l y e s ,v e g y e s h a s z n á la t ú á r u s z á l l í t ó , m in d k é t o ld a lo n t o ló a j t ó v a l .

R ö v id s z á l l í t á s i h a tá r id ő v e l,r a k tá r r ó l.Ára: 1 187 000 Ft + ÁFA

3 é v v a g y 1 0 0 0 0 0 k m g a r a n c ia , m á r k a s z e r v iz , l í z i n g , é r t é k e s í t é s .

D U N A I N T E R S E R V I C EBudapest III., Zay utca 24. • Telefon: 188-9175, 168-6871 • Fax: 188-9176

A C É L V Á L A S Z T J A A Z E S Z K Ö Z T . M I T S U B I S H ITopreklém

öreg, iszapszemű mélytengeri rája: öregkatona, gravitációs budi, botkormányos vécé: tá­bori latrina.

A legszínesebb terület azon­ban mégis alighanem a külön­böző kifejezéseké, szólásoké. Találunk ezek között paran cs- magyarázatokat (Vigyázzme-netkor úgy verje oda a lábát, hogy a giliszták agyrázkódást kapjanak!), újoncokat ugrató kifejezéseket (Olyan kopasz, hogy hozzá képest a villany- körte kócos indián). Az alegy­ségeket hangosam számolva ve­zető parancsnoktól meg lehet kérdezni, hogy „Hány apád (is­kolád, jogad) van?’’, amire rendszerint jön is a válasz: Egy-kettő, egy-kettő!

Aki borostás, az sündisznót reggelizett vagy felrobbant a szájában a fogkefe, esetleg fogdára küldte a borotvát. Fe­nyegetésképpen lehet monda­ni, hogy „Meghajtom, mint he­gyi rablót a lavina!’’, lekicsiny­lésül pedig, hogy kevés, mint árvaházban a szülői értekezlet, mint Balaton szeletben a hul­lámverés, mint börtönben a vészkijárat, mint kecskebékán a zöld festék, mint lócitromban a C-vitamin vagy mint a trójai faló az epsomi derbin.

A beszélők katonai szleng­gel való kapcsolata persze nem ér véget a leszereléssel.

Azt még nem tudni, hogy a ma katonaként szolgálók nyel­véből hány szó fog köznyel­vünkben vagy bizalmasabb társalgási nyelvünkben m eg­honosodni, de annyi biztos, hogy az első világháborús ka­tonai1 szlengből származik a kacsa (kórházi" vizelőedény), és hogy ekkor terjedt el véglege­sen „rosszindulatú, nagyon rossz” jelentésben a komisz, ami eredetileg „kimcstári”-t jelentett. Az első világégés alatt keletkezett a megnyom­ja a gombot (rátesz egy lapát­tal, beleerősít) is, ami eredeti­leg „erősen támad” (azaz a géppuska gombját nyomja) je­lentésű volt. De ,iitt említhetjük meg a bedögliket, ami a „kis­csirke nem kel ki a tojásból" jelentésből a „bomba, gránát nem robban fe l” jelentésen át jutott el a ma is használt „gép, szerkezet felmondja a szolgá­latot” jelentésig. A begyullad (megijed) szó szintén katonai múltra tekint vissza, a gyulla­dó gránát okozta félelmet örö­kíti meg.

Kis Tamás

iá

S Z A B Ó B A R N A B Á S FE L V É T E L E