Fordította Csonka Ágnes

ALEXANDRAKiadónk a kötet fordításához nyújtott anyagi támogatásért kö-szönetét mond az Ireland Literature Exchange Fordítási Alapjának (ILE

Translation Fund, Dublin, Írország). www.irelandliterature.com info@irelandliterature.com

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Emma Donoghue: Slammerkin Virago Press, 2000 Little, Brown Book Group 100 Victoria Embankment, Lon-

don EC4Y 0DY Copyright © Emma Donoghue, 2000

Hungárián translation © Csonka Ágnes, 2012 Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt

előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borí-tással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2012 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.

Telefon: (72) 777-000 e-mail: info@alexandra.huwww.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Nagy Boglárka A kiadványt Merényi Tamás tördelte A borítót Müller Péter tervezte Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János igazgató Megje-

lent 30,1 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 357 036 4

Ezt a könyvet ügynökömnek és fáradhatatlan szövetségesemnek, Caroline Davidsonnak ajánlom.

London az 1760-as években. Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéböl, és mezítelen térek oda vissza. Jób könyve, 1:21

Prológus Élt egyszer egy varga, akit Saundersnek hívtak, és tizenegy nap miatt halt meg. Legalábbis a leánya emlékezetében így élt az eset.

Az 1752-es esztendőben bejelentették, hogy szeptember havá-nak második napját a tizennegyedik követi majd. Ez persze csu-pán szövegezés kérdése volt, az idő természetében nem követke-zett be változás. Hiszen a naptárreform a brit királyságot végre-valahára összehangolta szomszédaival - mi ehhez képest egy ap-ró kényelmetlenség, egy futó zavar? A londoni újságok szellemes verseket közöltek olyan címekkel, mint „Az Idő megsemmisülé-se”, de a kormány nyomós érveit senki sem kérdőjelezte meg. És senki sem gondolt arra, hogy a rendelkezés értelmét az olyan jelentéktelen személyeknek is elmagyarázzák, mint Cob Saunders.

Ő egyet tudott: hogy igazságtalanság történt. Tizenegy napnyi cipőbőrszabás, amit már sosem fizetnek ki neki, tizenegy ellopott ebéd, amelyet már sosem ízlelhet meg, tizenegy elcsalt éjszaka édes megkönnyebbülése, amikor végre leroskadhat a szalma-zsákjára.

Szeptember tizennegyedikén - az úgynevezett „új módi” sze-rint - Cob Saunders zúgó fejjel ébredt, és tudta, hogy életének

tizenegy napja elveszett. Illetve inkább ellopták tőle: kimetszet-ték a neki rendelt időből, ahogy az ember kivágja a kukacos részt az almából. Fogalma sem volt, hogy mi módon rövidítették meg, és hogy miként szerezhetné vissza az elveszett napokat; a feje majd’ széthasadt, amikor megpróbálta megérteni, mi történt. Ti-zenegy nappal közelebb volt a halálához, és semmit sem tehetett ez ellen.

Vagy talán mégis. Amikor kitört a naptárlázadás - igaz, Cobnak nem volt része a kirobbantásában, szívvel-lélekkel csat-lakozott hozzá, dühét odavetette a nagy, közös máglyára. Felhar-sant a kiáltás: Adjátok vissza a tizenegy napunkat!

A kormány kegyes volt, Cob Saunderst nem végezték ki. A tí-fusz vitte el a börtönben.

A karácsony tizenegy nappal korábban érkezett abban az esz-tendőben. A templomi harangok zúgásától feszes volt a levegő, akár a bélhúr, és Mary, a varga ötesztendős leánya az ablak alatt térdelt, és hiába várta a havat. Tizenegy esztendő múltán Mary Saunders újból térden állt, s ezúttal ő maga is börtönben volt.

Nem esik messze az alma a fájától. A monmouthi börtön éjszakai cellája huszonkét láb hosszú és

tizenöt láb széles volt. Mary a lépteivel mérte meg az első itt töl-tött éjszaka során. Négy ablaktalan fal: a férfiak és nők, akik a tavaszi ülésszak idején tartandó tárgyalásukra vártak, úgy éltek itt, akár a patkányok. Néhányukat napszállta után a falhoz lán-colták, de nem feltétlenül a gyilkosokat - Mary semmiféle rend-szert vagy értelmet nem volt képes felfedezni ebben. Már tudta, hogy a sötétben bármi megtörténhet. Valakit megerőszakolnak, és csak a lélegzet szisszen; valakit megütnek, és csak a hús csat-tan. Szalmát nem kaptak, így az ürülék magas kupacokban állt a sarkokban, a levegő sűrű volt, akár a föld. Egyik reggel egy wale-si vénembert hason fekve, mozdulatlanul találtak. De Mary Saunders már semmin sem tudott megdöbbenni, most már nem

hagyta, hogy bármi is hasson rá.Szeptemberben volt már ennél rosszabb is, amikor a fullasztó éjszakai hőségben szúnyogok zümmögtek, és az őrök nem hoztak vizet. Egyik hajnalban akko-ra felhőszakadás támadt odakint, hogy a víz beszivárgott a mennyezet repedésein, a rabok pedig rekedten, eszelősök módjá-ra nevettek, és a falakat nyalogatták.

Most már karácsonyra járt az idő, és a börtön nappali cellá-jában Mary Saunders órákon át térdepelt a sarkára ereszkedve, mozdulatlanul, akár egy faszobor. Ha nem moccan, nem fog érezni sem. Tenyerét a durva szövésű barna ruhán nyugtatta, amelyet a börtönőröktől kapott három hónappal azelőtt. A portól merev ruha tapintása olyan volt, akár a zsákvászoné. Mary tekin-tete az ablak rácsos négyzetére szegeződött, és a fehér, fagyos égbolton a walesi határ felé szálló hollókat követte; hallotta gú-nyos rikoltozásukat.

A többi rab megtanulta, hogy a londoni lánnyal úgy kell bánni, mintha ott sem volna. Trágár dalaikat meg sem hallotta, fecsegé-sük idegen nyelv volt számára. Párzásuk nem jelentett többet a szemében, mint az egerek motoszkálása. Ha az elvetett kocka véletlenül a térdére perdült, ő meg sem rezzent. Amikor az egyik fiú kikapta a kezéből a penészes héjú kenyérdarabot, Mary Saunders csak összezárta az ujjait, és lehunyta a szemét. Arra készült, hogy a börtönben fog meghalni, akárcsak az apja.

Egészen reggelig könnyű szorítást érzett a mellkasában, mint-ha a szíve szövete készülne felfesleni. A levegőt a gin párája töl-tötte be. Mary kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy zsebtolvajnő hajol föléje, akinek az egyik ruhaujja hiányzik. Épp egy kifakult vörös szalagot igyekezett óvatosan kihúzni a fűzőjéből.

-Az az enyém - szólalt meg Mary a hosszú hallgatástól rekedt hangon. Egyik kezével elkapta a szalagot, a másikkal pedig tor-kon ragadta a vénasszonyt. Egyre erősebben szorította a szürke, petyhüdt húst, a tolvaj fuldokolni kezdett, és végül kitépte magát a lány markából. Mary elengedte, és kezét a szoknyájába törölte. Azután addig tekerte a szalagot a hüvelykujja köré, míg újra kemény, rozsda-

színű gyűrű nem lett belőle, majd visszagyűrte a fűzőjébe, a he-lyére.

Első rész

LONDON Első fejezet A VÖRÖS SZALAG A szalag skarlátvörösen izzott, amikor Mary Saunders először pillantotta meg még Londonban. 1760-at írtak: a lány tizenhárom esztendős volt. A vastag selyemcsík pontosan olyan színű volt, mint a pipacsok, amelyek a Lamb’s Conduit Fielden nőttek Holborn végében, a mezőn, ahol az íjászok gyakorlatoztak. Mary gyakran figyelt egy lányt a Seven Dialsnél, az ő ezüst hajfonatát díszítette a szalag.

Mary anyja - akit Mrs. Susan Digot néven ismertek amióta új-ból férjhez ment, ezúttal egy szenesemberhez - épp elégszer el-mondta már a leányának, hogy a szegények iskolájából hazafelé menet ne vágjon át a Seven Dials kereszteződésén. „A londoni aljanép gyűjtőhelye” - ő így nevezte a Dials környékét. De az intés miatt a lányt inkább vonzotta a hely, akár a forró tűz a téli éjsza-kában.

Amúgy sem sietett haza. Ha még világos volt, amikor hazaért a család kétszobás pincelakásába a Charing Cross Roadra, tudta, hogy mit lát majd, ha benéz az alacsony, ütött- kopott ablakon: az anyját, aki hajótöröttként ül az olcsó vásznak tengerében, hámló ujjai a tűt szorítják, miközben egyre csak szegi és kereszt-

öltéssel összevarrja a megszámlálhatatlan tűzött négyzetet, mia-latt a csecsemő a mózeskosarában ordít. A pincében az ember nem tudott olyan helyre ülni vagy állni, ahol épp nem volt útban, vagy nem takarta el a fényt. Maryre várt a feladat, hogy kibontsa a gyermek mocskos pólyáját - minden zokszó nélkül, hiszen a kicsi fiú volt a család szeme fénye. William Digot - „a Digot”, Mary magában így nevezte a mostohaapját - csak órák múlva tért haza a munkából. Mary dolga volt az is, hogy egészen sötétedé-sig sorba álljon a kútnál a Long Acre utcában két vödör vízért, hogy a férfi tisztára moshassa az arcát, mielőtt aludni tér.

Csoda-e hát, hogy a délután hátralévő részében szívesebben csellengett a Dials környékén, ahonnan hét utca indult hét kü-lönböző irányba, és ott voltak az árusok selyemmel megrakott bódéi, a hordókban vergődő pontyok, a levegőben vijjogó sirá-lyok, és ott járt-kelt a házaló, akinek széttárt kabátját belül csip-kék és szalagok borították, csupa szín. Mary a nyelvén érezte az ízüket is: sárga, akár a friss vaj, fekete, mint a tinta, kék, akár a láng. Ahol feleakkora suhancok, mint ő, hosszú pipát szívtak, s feketét sercintettek a macskakőre, és verebek civakodtak a ke-nyérhéj felett. Ahol Mary a saját lélegzetét sem hallotta a lábak dobogásától, a szekerek zörgésétől, a templomi harangok kongá-sától, a postások csengőjétől, a hegedűk cincogásától, a csörgő-dobok hangjától, a levendulát és vízitormát és aludttejet és min-den létező földi javakat kínáló árusok és kofák egymással ver-sengő kiáltásaitól. Mi kéne, ha vóna? Mi kéne, ha vóna? És a lányok: mindig ácsorgott két-három fehérre mázolt arcú, sötét cseresznyeszín ajkú lány a tér hét ferde sarkán. Mary nem volt ostoba: tudta, hogy szajhák. Átnéztek rajta, de nem is várt tőlük egyebet. Törődtek is ők egy nyakigláb gyerekkel, aki épp kezdi kinőni szürke, gombos ruháját, nedves, fekete haját pedig a sapkája alá rejti. Kivéve egy lányt, aki a kontyába fényes, skarlát-vörös szalagot kötött, arcának krétafehér maszkját pedig sebhely vágta ketté - ő ferde szájának sarkából néha rámosolygott Mary-re. Ha nincs az a szemétől az állkapcsáig húzódó cikcakkos vo-nal, ez a lány lett volna a leggyönyörűbb teremtés, akit Mary va-

laha látott. Néha smaragdzöld szoknyát viselt, néha eperszínűt, máskor pedig ibolyakéket, s mind olyan terebélyesek voltak, mintha levegővel lennének tele. A keble pedig úgy buggyant ki a fűzőjéből, mint a felforrt tej a lábosból. Feltornyozott haját ezüs-tösre rizsporozta, és a vörös szalag vércsíkként futott át rajta.

Mary tudta, hogy a szajhák az aljanép leges legaljához tartoz-nak. Akadt közöttük néhány, aki boldognak tűnt, de ez csak az arcátlan látszat volt.

-Az a leány, aki elveszíti a tisztességét, mindent elveszít - je-gyezte meg egyik nap az anyja az ajtóban állva, miközben két lány lejtett el mellettük karonfogva, rózsaszín szoknyájuk úgy lengett, akár a harang. - Mindent, Mary, hallottad? Ha nem ma-radsz tiszta, sosem találsz magadnak férjet.

Ezenkívül a kárhozat várt rájuk. Az iskolában Marynek meg kellett tanulnia a rigmust:

„A szajha, az iszákos,a tolvaj, a hazug, mind a pokol örök tüzére jut.”

A hideg éjszakákon rongyos takarója alatt szerette elképzelni, milyen forró lehet, ahogy a tenyerét sütteti a melegénél: az örök tűz! Elgondolta, hányféle árnyalatot ölthet a láng. Marynek egyetlen színes holmija sem volt, ezért valósággal éhezett a szí-nekre. Ha akadt egy szabad félórája, kedvenc időtöltése az volt, hogy végigsétált a Piccadillyn a láncokon himbálódzó hatalmas facégérek alatt - legjobban az aranyműves aranyozott kart és ka-lapácsot formázó cégtáblája tetszett neki. Minden kirakat előtt megállt, és arcát a hideg üveghez nyomta. Milyen hevesen ra-gyogtak odabent a lámpák még nappal is, milyen takarosan és fényesen sorakoztak ott kalapok, kesztyűk és cipők, felkínálkoz-va a szeme előtt! Ezüst-, elefántcsont- és aranyszínű kelmék áll-tak embermagasságú halmokban, a színek láttán összefutott a nyál Mary szájában. Nem mert belépni egyik boltba sem - tudta jól, hogy kikergetnék, de abban senki sem akadályozhatta meg, hogy belessen.

Az ő ruhája kavicsszürke volt, az igazgatónő szerint azért, hogy az iskola patrónusai láthassák, milyen alázatosak és enge-

delmesek a lányok. Sapkájuk és gombos köpenyük is szürke volt, ezeket a könyvekkel együtt bent kellett hagyniuk az iskolában, nehogy a szülők zálogházba adják őket. Mary egyszer megpró-bálta hazacsempészni az Anglia uralkodói és uralkodónői című köte-tet a Charing Cross Roadra, hogy a takaró alatt olvassa az utcai lámpás pincébe beszűrődő fényénél, de rajtakapták, amikor a könyvvel a hóna alatt kilépett az iskola kapuján, és nádpálcával vörösre verték a tenyerét. Ez persze nem tántorította el Maryt, inkább csak leleményesebbé tette. Amikor a tanár egy alkalom-mal a nap végén újból elfelejtette megszámolni a könyveket, Mary két combja közé szorította a Mártírok könyve gyermekek szá-mára egyik példányát, és apró, merev léptekkel csoszogott kifelé, mintha fájdalmai lennének. Ezt a könyvet nem is vitte vissza töb-bé az iskolába. A kedvenc metszete a kötetben azt ábrázolta, ho-gyan égetik meg az egyik szentet egy óriási, tüzes vasrácson.

Bár Digoték csak évente két ízben mentek áldozni a St- Martin-in-the-Fields-templomba, Marynek a hétköznapi ruhája mellett volt egy vasárnapi öltözéke is - igaz, már rég homokszínűvé fa-kult. A család mindennapi kenyere kemény volt a mészportól, amit a pék a tésztába kevert, hogy kifehérítse; a sajt fakó volt, és zsíros, mert felvizezték. Ha Digoték néhanapján húst ettek - va-lahányszor Mary anyja időben végzett egy nagy zsák varmivalóval-, a színe halványbarna volt, s fűrészporra emlékez-tetett.

Nem mintha igazán szegények lettek volna. Mary Saundersnek, az anyjának és a férfinak, akit apjának kellett volna szólítania, volt egy-egy pár cipője, és tudták, hogy ha a kis Billy nem tanul meg idő előtt járni, neki is kerül majd, mire szüksége lesz rá. A szegénység egészen más állapot, ezt Mary is tudta. A szegénység az, amikor az ember pőre teste kilátszik a lyukas ru-hájából. A szegénység az, amikor egy csipet teát heteken át főz-nek ki újra és újra, amíg egészen vízszínü nem lesz. Amikor az ember összeroskad az utcán. Annak a fiúnak a fémszagú lehelete, aki összeesett az iskolában imádság közben.

-Boldogok a szelídek... - épp itt tartott az igazgatónő, és egy

pillanatra megállt, bosszankodva, hogy megzavarták, azután folytatta: - mert ők örökségül bírják a földet.

De Mary tudta, hogy a fiú semmit sem bír örökségül. Csupán annyi történt vele, hogy másnap reggel újból elájult, és többé nem jött iskolába.

Igen, Mary tisztában volt azzal, hogy sok mindenért hálás le-het: a bőrtalpú cipőért, a kenyérért, azért, hogy egyáltalán isko-lába járhat. Bármennyire is unatkozott, jobb volt, mint a kocsma padlóját súrolni nyolcévesen, akár a szomszéd pincében lakó kis-lány. Nem sok lány járt még tizenhárom évesen is iskolába, a leg-több szülő úgy tartotta, hogy nem érdemes taníttatni a gyereket. De Cob Saunders dédelgetett szeszélye volt, hogy a lánya tanulja meg mindazt, amit ő nem tud - írni, olvasni, számolni -, és az özvegye tiszteletben tartotta ezt, ügyelt arra, hogy a lány ne ma-radjon ki az iskolából. Igen, Mary hálás volt mindezért, nem volt szüksége arra, hogy az anyja folyton éles hangon emlékeztesse is rá.

-Megélünk, nem igaz? - felelte Susan Digot bármiféle panasz hallatán, és hosszú, bütykös ujját a lányára szegezte. - Kijövünk a pénzünkből, adj érte hálát a Teremtőnek!

Mary még egészen kicsi korában hallotta, hogy Istent Minden-ható Úrnak nevezik, és néha még most is összekeverte a férfival, akinek az anyja varrt. A kifutófiú hetente hozott egy-egy zsáknyi vászondarabot, és a csomagot Susan Digot lába elé dobta.

-Az úr aszonta, ez legyen kész csütörtökre, különben nagy baj lesz, és ne legyen rajtuk több folt, vagy shillingenként két pennyt levon a fizetségből!

Így hát a lány fejében a világ minden tárgya és teremtménye a Mindenható Úr tulajdona volt, aki bármikor számon kérhette, ki hogyan sáfárkodott velük.

Az ilyen éjszakákon Mary előtt bajuszos francia férfiak térde-peltek álmában, ő pedig merev csipkelegyező mögé rejtette az arcát. A sebhelyes arcú szajha a Dials sarkáról úgy rázta a fejét, akár ezüstös nyírfa a lombját a szélben, és a vörös szalag kicsusz-szant a hajából, egyenesen Mary kezébe, simán és fényesen, akár

a víz. -Kelj már fel, te leány! - hangzott fel reggelente az anyja pa-

rancsszava. Marynek kellett kiöntenie Digoték csordultig telt éjje-liedényét a csatornába, azután feléleszteni az előző esti tüzet, és egy megfeketedett villán kenyérhéjat pirítani.

-Igyekezz! Apád nem ér rá itt lebzselni egész nap. Mintha valóban az apja lett volna, mintha a Mary iránt

tanúsított kedvessége csak egy nappal is tovább tartott volna an-nál, amíg az özvegy Saundersnének udvarolt.

-Siess már, hát nem hallod, hogy a kis Billy hogy sivalkodik? Mintha Maryt ez egy cseppet is érdekelte volna. Egy fiú tízszer annyit ér, mint egy leány, ezt Mary anélkül is

tudta, hogy mondták volna neki. De a fiúgyermek születése óta Susan Digot nem tűnt elégedettebbnek, épp ellenkezőleg: hama-rabb eljárt a keze, és könnyebben kijött a sodrából. Néha, ahogy a lányára nézett, valamiféle düh látszott a tekintetében.

-Négy éhes szájat kell etetnem - mormogta egy ízben maga elé -, és ebből az egyik egy nagy, haszontalan leányé!

Miközben Mary reggelente a sarkon állva várta a tejesembert - aki gyakran kevert keserű csigalevet a tejhez, hogy az habosnak és frissnek látsszon -, élete legszebb emlékeiben keresett mene-déket: amikor az anyja magával vitte, hogy megnézzék a Lord Mayor menetét, vagy amikor az ég felé törő tűzijátékot látta a Tower Hillen az óesztendő utolsó napján. Miközben a teával teli pintes edényt szorongatta a kezében, és beáztatta a kenyérhéjat, hogy megpuhítsa, fényűző jövőt varázsolt maga elé. Elképzelte, hogy a szobalánya minden reggel vörös szalagot fon a hajába, ami úgy csillog a tarka folttól, akár a szén. A jövő hangja csupa idegen hang volt: fuvolaszó, vágtázó lovak dobogása, gyöngyöző kacagás.

Az iskolában Mary egész nap a tarka színekre gondolt, mi-közben a katekizmust másolta vagy a szomszédos padokban ülő lányok helyesírását javította ki. Ezek a feladatok csupán az elmé-je töredékét kötötték le - épp ez volt a baj. Az igazgatónő önhitt-nek nevezte, de Mary úgy gondolta, badarság lenne úgy tenni,

mintha nem tudná, hogy gyors az észjárása. Amióta csak az eszét tudta, nevetségesen egyszerűnek találta az iskolai feladatokat. Most abroncsos szoknyákról és tíz láb hosszúságú uszályokról szőtt ábrándokkal foglalta le magát, miközben egy fejjel a kisebb lányok fölé magasodva skandálta a jóság alapelveit: „Dolgozni születtünk erre a világra, Nem henyél, ki a jóistent imádja.”

Mary már annyira megszokta ezeket a rigmusokat, hogy mi-közben a többiekkel együtt szavalta őket, a gondolatai egészen máshol kalandoztak. Például képes volt eldarálni az üdvözülés öt követelményét, miközben elhatározta, hogy ha felnő, soha többé nem visel homokszínű öltözéket. Igyekezett nem gondolni arra, hogy üres a gyomra, sem az égben trónoló Mindenható Úr-ra, sem arra, hogy milyen munkát bíz majd rá darabbérért, és milyen hosszú életet ad neki, hogy elvégezze. Mary tudta, hogy a tanárai által áhítattal emlegetett halhatatlan lelkét gondolkodás nélkül odaadná akár csak egy fikarcnyi szépségért. Egyetlen skarlátvörös szalagért. Szeptemberben meghalt az öreg György király, és az ifjú György lett az új király. William Digot azt mondta, hogy most talán majd jobbra fordulnak a dolgok. Ez a fickó legalább angol földön szü-letett, mormogta, ellentétben az apjával meg a nagyapjával, „és isten a tanúm, mennyire elegünk van már ezekből a németekből meg a kövér asszonyaikból”.

Amikor a férfi a székén ülve, ölében az újsággal elbóbiskolt, Mary a válla felett odalesett a címlapra. Gyanította, hogy a mos-tohaapja alig tud olvasni, csak a főcímeket betűzi ki üggyel-bajjal, és a képeket veszi szemügyre. A címlapon ez állt: „Nagy-Britannia, Írország, Gibraltár, Kanada, Amerika, Bengál és a Nyugat-indiai-szigetek királya, Hannover választófejedelme”, alatta pedig az egész alakos rajz az ifjú királyt ábrázolta, akinek az arckifejezése némiképp feszült volt, a combja pedig olyan si-mának tűnt bársony térdnadrágjában, akár egy hal.

Susan Digot az ablak előtt görnyedt, hogy kihasználja az utol-só fénysugarakat, és közben az ajkát rágta. Mary tudta, hogy az anyját nem érdekli a politika. Az asszony világéletében nem akart egyebet, csak hogy igazi szabónő lehessen, elegáns szok-nyákat és felöltőket varrhasson, ne pedig hatszor hathüvelyknyi négyzeteket durva szövésű anyagból éhbérért, napi tizenkét órá-ban, egy sosem látott úr megrendelésére. Cob Saundersszel egy távoli, Monmouth nevű városban nőttek fel, majd 1739-ben Lon-donba költöztek.

-Valójában miért jöttetek Londonba apámmal? - kérdezte Mary halkan, hogy fel ne ébressze a szenesembert.

-Mi ütött beléd, hogy ilyet kérdezel? - meredt rá riadtan, vörös szemmel Susan Digot. De nem várta meg a választ. - Cob meg én azt hittük, hogy boldogulunk majd, pedig inkább otthon kellett volna maradnunk.

Az ujjai egérként surrantak az anyag szegélyén, villámsebesen öltögetett.

-De nem lehet. - Mit? -Boldogulni - felelte komoran az anyja. - Honnan tudhatta vol-

na Cob, hogy a londoni vargák már felosztották egymás között a piacot? Sose jutott olyan munkához, amire vágyott, finom mun-kához, amihez ügyes kéz kell. Rongypapírral lyukakat befoltoz-ni, ez volt a legtöbb, ami neki jutott. Nesze, számold meg!

Mary odament hozzá, letérdelt mellé, és számolni kezdte a muszlinnal kitömött négyzeteket. Elképzelte az apját, amint tün-dér módjára, keresztbe vetett lábbal ül, és apró kalapácsával he-gyes orrú tánccipőket szegel. De nem, ez nem a valóság, ez egy mesében szerepelt. Ha összpontosított, maga elé tudta képzelni az apját olyannak, amilyen életében volt: öles termetű férfiként.

-Odahaza Monmouthben Cob se ment volna el megöletni ma-gát - fűzte hozzá az anyja lebiggyesztett szájjal. - Ott sose volt ilyen vérontás.

Mary megpróbálta maga elé képzelni a vért London macs-kaköves utcáin. Előző évben szemtanúja volt egy zavargásnak a

Charing Crosson: csizmák dübörögtek el a pinceablak előtt, kiál-tások harsantak: „Le a pápistákkal!", és bezúzott ablaküveg csör-rent. -Mint a „Le a pápistákkal!” idején?- kérdezte most lelkesen.

Susan Digot szipogott egyet. -Az semmiség volt a naptárlázadáshoz képest, amibe apád be-

lekeveredett, igazán semmi. Azt a zűrzavart, azt az össze-visszaságot el se tudod képzelni.

Elnémult, csak a tű kaparászása hallatszott a vásznon. Azután újból megszólalt.

-No és én? - pillantott Maryre szúrós tekintettel, mintha a lánynak tudnia kellene a választ. - Én tán nem voltam éppolyan ügyes kezű varrónő, mint Jane barátnőm? És most tessék, itt gyötröm az ujjaimat, úgy szegem a négyzeteket, mint egy varró-gép, ő pedig, amikor utoljára hallottam felőle, az előkelőségek-nek varrt ruhákat!

Mary ezt már könnyebben maga elé tudta képzelni: előke-lőségeknek varrt ruhák, amelyek olyan fényesek és színesek, akár a gyümölcs egy porcelántányéron. Skarlátvörös szalagok kígyóz-nak végig a szegélyeken, az ujjakon, a mellényeken.

-Most miért nem lehet belőled szabónő, anyám? - kérdezte Mary hirtelen.

Susan Digot türelmetlenül felhorkant. -Micsoda lehetetlen dolgokat találsz te ki! Sose tanultam én

mást, csak azt, hogyan kell a vásznat szegni, nem igaz? No és honnan szereznék pénzt, hogy belevágjak, hogy üzletet nyissak? Ráadásul már a szemem se a régi. És tán nincs dugig tele London szabónőkkel már így is? Ugyan mi vehetne rá bárkit is, hogy épp énvelem dolgoztasson?

A hangja bántotta a lány fülét. Sirámok és panasz, manapság mást sem hall tőle. Mary megpróbált visszaemlékezni arra, mikor hallotta az anyját utoljára nevetni.

-Egyébként is - tette hozzá az asszony szigorúan- most már William gondoskodik rólunk.

Mary lehajtotta a fejét, hogy az anyja ne lássa az arcát.

Biztos volt abban, hogy egykor szebb napokat éltek, amikor még kicsi volt, és az anyját még Mrs. Saundersnek hívták. Mary-ben élt egy töredékes emlékkép: még gyenge a láz után, az anyja a karjában tartja, és sörrel forralt fűszeres tejet diktál belé ónka-nállal. Az ital simogatta Mary torkát, miközben nyelte. Az a ka-nál azóta biztosan elveszett, vagy talán zálogba adták. És abban is bizonyos volt Mary, hogy Cob Saundersre is emlékszik, hatal-mas alakjára, ahogy az ablak előtt a fénynél dolgozik, biztos ka-lapácsütésekkel, akár a szívverés. Bozontos fekete szakállán fen-nakadtak a morzsák, vacsora után a térdére emelte kicsi lányát, ő pedig az ujjaival fésülgette apja szakállát. Egy ilyen élénk emlék-képet nem találhatott ki csak úgy magától, nem igaz? Tudta, hogy az apjától örökölte a magasságát, a sötét szemét és a haját, az anyjától pedig semmi egyebet, csak a gyors kezét.

Nem kételkedett benne, hogy akkoriban még az étel is fino-mabb volt. Mintha emlékezett volna egy hétre, amikor minden-ből akadt bőven, azt követően, hogy Susan Saunders nagy üzletet csinált - a családnak friss hús és kétpennys sör is jutott, és Mary rosszul lett a bőségtől meg az izgalomtól, de senki sem haragu-dott érte.

-No, hány darab? - kérdezte az anyja, és Mary egyszerre visz-szazökkent a jelenbe, a fogyatkozó délutáni fénybe.

Bizonytalanul pillantott le az ölében heverő kupacra. -Ötvenhárom vagy talán ötvennégy... -Számold újra - utasította az anyja. A hangja megereszkedett,

akár egy öreg szalmazsák. - A „talán” kevés lesz, amikor az úr érte küldet, nem igaz?

Mary újból nekilátott, gyorsan számolta a négyzeteket, és köz-ben igyekezett nem összepiszkolni őket, Susan Digot pedig köze-lebb hajolt a varrásához.

-Anyám - szólalt meg a lány, akinek eszébe ötlött egy gondolat -, miért nem mentél vissza soha Monmouthbe?

A varrónő vállat vont. -Egyikünknek sem volt kedve úgy hazakullogni, hogy a világ-

raszóló terveinkből semmi se lett. És Cob amúgy is olyan ember

volt, aki soha nem adta fel a reményt. Neki tetszett London - tette hozzá megvetően.

-Az ő ötlete volt,hogy idejöjjünk. -De úgy értem, később - mondta türelmetlenül a lány. - Azu-

tán, hogy apám meghalt. Látta maga előtt a képet, akár egy mesekönyvben: saját magát

kisleányként megözvegyült édesanyja ölelő karjában, mindketten fekete selyemruhát viseltek, és egy bársonnyal bélelt kocsin dö-cögtek Monmouth mesebeli városa felé, ahol a levegő tiszta, és az emberek mosolyognak egymásra az utcán.

Az anyja úgy rázta meg a fejét, mintha egy döngicsélő méhet akarna elhessegetni.

-Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát - jelentette ki. - Nekem ezt a helyet jelölte ki a Teremtő, és itt is maradok. Nincs visszaút.

És ezzel nem lehetett vitába szállni. Egy nyirkos novemberi estén Maryt elküldték, hogy keresse meg a kagylóárus szekerét, és hozzon két pennyért parti csigát, út-közben a házalóba botlott, aki épp egy sikátorból tartott kifelé a Short’s Gardens mellett. Úgy tárta szét a lány előtt a kabátját, akár két hatalmas szárnyat. Mary rémülten hátrált előle. A férfi kabátja elnyűtt volt, a széle megfeketedett a piszoktól. De a bélé-sébe tűzve ott csüngött hosszan kígyózva, a végén nyelvként megpöndörödve a szajha szalagjának szakasztott mása.

-Mit kér a vörösért? - A szavak akaratlanul csúsztak ki Mary száján.

-Neked egy shillingért odaadom, drágaságom! – A házaló ol-dalra hajtotta őszülő fejét, mintha a lány tréfálkozott volna vele, a szeme csillogott.

Mary továbbrohant. A házaló ezzel az erővel akár egy guinea-t is kérhetett volna a

szalagért. Mary még életében nem tartott a kezében egy shillin-get. És amikor ott állt a kagylóárus szekere mellett, s a ruhája zsebébe túrt a két pennyért, amit William Digot bízott rá, hogy

vacsorát vegyen rajta a családnak, az egyiket nem találta. A kel-mén egy lyuk tátongott, a széle bársonyos volt, akár Billy szem-pillája.

Most mihez kezdjen? Tudta, hogy egy pennyért nem kap annyi parti csigát, ami elég volna vacsorára négy embernek, így hát elfutott a sarkon túlra a Flitcroft Street-i piteárushoz, és megkér-dezte, mit tud adni egy pennyért. A sonkás batyunak, amit a ke-zébe nyomtak, össze volt törve a teteje, de legalább kiadósnak látszott. Hazafelé menet Mary egész úton a földet nézte, hátha rápislant az elveszett penny két macskakő közül, vagy a rothadt zöldséghéjjal és ganéjjal teli csatornából, de nem találta meg. Ugyan meddig fekszik egy pénzérme a földön a Charing Crosson?

Abban reménykedett, hogy Digoték megelégszenek a meleg és csábító illatú batyuval. De Susan Digot ehelyett hazugnak nevez-te.

-Hájas lepényre költötted azt a pennyt, ugye? - kérdezte, mi-közben a keze fejével fájós szemét dörgölte. - Érzem a szagát a leheleteden!

Valahányszor a kemény seprűnyél a lábára sújtott, a lány zo-kogva elismételte védekezésül: -Elvesztettem! Elvesztettem azt a pennyt, esküszöm! -Ugyan, Mary!- mondta Susan Digot, és újból megütötte. A lány máskor is kapott verést, ennél keményebbet is, de ilyen igazságtalannak még sohasem érezte. Mit számit, hogy már tizenhárom esztendős, felnőtt leány, ha az anyja még mindig a térdére fektetheti és elnáspángolhatja olyasmiért, amit el sem követett? Később a sarokban kuporogva nézte, ahogy Digoték a batyut eszik, és a csücsköket a kis Billynek adják. Sós könnyei rászárad-tak az arcára. Korgott a gyomra, abban reménykedett, hogy ők is hallják. Végül felállt, és kifordította a zsebeit. -Nézzétek - szólalt meg remegő hangon- lyukas volt, de nem tudtam! Átdugta a hüvelykujját a tátongó résen, hogy ők is lássák.

William Digot felnézett a tányérjából. -Azt te magad is kilyukaszthattad - mondta vádlón. A felesége a lyukas zsebre meredt, és különös kifejezés suhant át az arcán: egy pillanatra úgy tűnt, rögvest elsírja magát. -Nem loptam el! - jelentette ki Mary szinte kiáltva. Az anyja végigmérte. -A hanyagság épp akkora bűn - mondta, azután úgy tartotta oda a lány elé a bádogtányért a batyu héjával, mintha a kutyának adna enni. -Nem érdemli meg - jegyezte meg a férje, és a tányért nézte. -Ő a lányom - felelte Susan Digot halkan és felindultan. Vajon a gyermekére haragudott az asszony, vagy a férjére, vagy a Mindenható Úrra, aki ilyen családdal verte meg őt, és ilyen ke-vés sonkás batyut juttatott nekik? Mary szíve szerint a földre lök-te volna az ételmaradékot, vagy ami még jobb, közönyösen el-fordult volna, de az éhsége legyűrte a büszkeségét. Két ujja közé fogta a batyudarabot, és mohón felfalta.

Az esetből aznap este levonta a tanulságot, de egészen mást, mint amit az anyja gondolt volna. Amikor legközelebb vacsoráért szalasztották, volt annyi esze, hogy hazudjon a fél tucat osztriga áráról, egy pennyt pedig megtartott fájdalomdíjul a verésért. Marynek már másodjára jött meg a vérzése. Susan Digotnak az első alkalommal elfutotta a szemét a könny, és azt mormolta, igen korai még, hogy elkezdődjék, bár Mary termetre már sok felnőtt nőnél magasabb volt. -Én tizenhat esztendős koromig gyermek voltam odahaza Monmouthben - tette hozzá sértett hangon az asszony. - Itt a nagyvárosban minden gyorsabban történik.

Mary hegyes könyöke kilógott szürke uniformisából, a ruha elejéről pedig lepattant egy gomb, amint a lány melle duzzadni kezdett. Mostanában nem figyelt oda az iskolában. Elfelejtett be-kapcsolódni a rigmusok skandálásába, pedig mindet kívülről fújta. Az elméje úgy nyújtózkodott és ásítozott, akár egy tigris.

Az összes lánynál jobban tud írni, olvasni és számolni az iskolá-ban, mi egyebet tanulhat még itt? A korabeli lányok már mind otthagyták az iskolapadot, az egyik mosónő lett, a másik segéd egy harisnyakészítő mellett, hárman pedig darabbérben szegték a vásznat. Az a lány, akit Mary már-már barátnőjének tekintett, elszegődött szolgálni Comwallba, vagyis a világ végére. Ezek a mesterségek Mary szemében egytől egyik nyomorúságosnak tet-szettek.

Úgy tűnt, a többi lányt nem nyomasztja a becsvágy terhe, a legtöbbjük elégedettnek tűnt a sorsával. Maryt azonban belülről emésztette, féregként tekergett a beleiben. Még akkor is, amikor könyvet olvasott, és a szeme a sorokat pásztázta, folyton előre-szaladt, alig várta, hogy az oldal végére érjen. Azt gyanította, hogy a lába a becsvágy miatt nőtt ilyen hoszszúra, a szája attól lett ilyen piros. Az ébrenlét és az álom közötti résben, amikor összehúzta gömbölyödő testét a szalmazsákon, amelyen Billyvel osztozott, ködös álmok gyötörték egy jobb életről: olyan létről, amelyet a mocsok és a munka helyett megannyi szín tölt be, és változatosság, végtelen éjszakákon át tartó tánc a Pleasure Gardens mulatónegyedében, odaát Vauxhallban, a folyó túlpart-ján. Mary sértettsége olykor egyetlen pontban sűrűsödött össze, akár a fénysugár. Hajnaltájt, amikor felriadt az arra döcögő első szekerek zörgésére vagy a kisfiú sírására, rugdosására a fekhely túlsó végében, kristálytisztán jelent meg előtte: Többet érdemlek ennél. Abban az évben még maga a föld is nyugtalannak tűnt. Feb-ruárban rengett, majd márciusban újra, és Susan Digot utolsó porcelántányérja, amely egykor a szüleié volt, lezuhant a polcról és darabokra tört a tűzhely előtt. Az emberek az ilyesmit mind jelnek vélték, egyesek szerint hatalmas földrengés volt készülő-ben, amely porba dönti Londont. A prédikátorok kijelentették, hogy Isten nagy haragjában árvizet bocsát majd a Temzére, és minden bűnös szerencsejátékos, iszákos és parázna ott leli halá-

lát. William Digot azt mondta a családjának, mindez badarság, de

amikor eljött az idő, és London népe menekülni kezdett a kör-nyező falvak felé, az asszonynak sikerült rávennie a férjét, hogy az éjjelt a család töltse odakint Hampsteadben. A füves puszta-ságban ültek, és a várost nézték. Minthogy tíz óráig semmi sem történt, leheveredtek a pajtában a földre, ahol tizenegy másik család társaságában töltötték volna az éjszakát. William Digot összeszólalkozott a tulajdonosnővel a szemérmetlenül magas szállásdíj okán, és az végül a férfi legjobb ingét követelte biztosí-tékul arra, hogy megfizetik neki a tartozást.

Mary a bűztől és a hangoskodástól nem tudott aludni. Később felkelt, és kisurrant a szabadba. Anyja kendőjébe burkolózva a pajta mellett guggolt, és London pislákoló fényeit bámulta. Álar-cosbálok és hajnalig tartó kártyacsaták jártak a fejében, selyem-ruhába öltözött mulatozók, akik a dühödt Mindenható szemébe nevettek. A város csupa ragyogás, csupa jókedv volt, mégis pusztulás várt rá, mielőtt ő legalább csak belekóstolhatott volna.

Várta, mikor érzi a föld remegését, hogy a levegő megtelik az áradó Temze bűzével. De azon az éjszakán a bűnhődés ideje nem érkezett el, csupán feszült csend honolt, és egymás után előbuk-kantak a csillagok. 1761 májusában Mary betöltötte a tizennégyet. Aznap iskola után épp a Seven Dialsen haladt át, amikor hátulról megpillantotta a sebhelyes arcú szajhát. Hirtelen ötlettől vezéreltetve elindult a lány után a Mercer Streeten, majd tovább, a St. Giles-in-the-Fields mellett. Hogy is mondta az anyja? Aki St. Gilesban nem koldus, az tolvaj. De Mary továbbsietett a fehér paróka és a pimasz vörös szalag nyomában. Amikor a lány betért egy italmérésbe, Mary megtorpant, de az üldözött újból felbukkant, kezében egy üveg gint lóbálva.

Mary jól tudta, hogy a holbomi nyomornegyednek Rookery a neve; ott megállt, nem mert továbbmenni. A szajha eltűnt két

épület között, amelyek részegen hajoltak össze egy karnyújtásnyi szélességű sikátor felett. Udvarok nyíltak a szomszédos utcákra, hátsó kertek keresztezték az udvarokat, a hátsó kertek szűk zu-gokban végződtek. Mary hallott már arról, hogy aki egy éjjeliőr vagy akár egy járőr elől a Rookerybe menekül, azt sosem kapják el. Két indiai matróz haladt el mellette, és az egyikük rákacsintott fehéren villogó szemével. Mary kis híján hazáig rohant.

Susan Digot felpillantott a varrásból, és a tűt tartó keze fejével megtörölte nyirkos homlokát. Rézvörös haja őszült.

-Mary, no hát végre itt vagy! Szereztem egy galambot. Nézd csak, már van szaga, de egy jó fűszeres raguban nem érezni majd.

A galamb tollai könnyen elváltak a bőrétől. A lány sietve meg-kopasztotta, hogy hamar túlessen rajta, és közben kissé megbor-zongott. A nagyobb tollak fellobbantak a tűzben, de a kisebbek az ujjaira tapadtak. Késével feltárta a galamb zsigereit. Arra gon-dolt, mit is jelent tizennégy esztendősnek lenni.

Susan Digot a lányát nézte, és úgy nyálazta a cérnát, mintha szomjazna az ízére.

-Szapora kezed volna a munkához. A lány nem felelt. -Ideje, hogy kitanulj egy mesterséget, most, hogy felnőtt nő lett

belőled. Mary arra összpontosított, hogy az összes piszkos belsőséget

eltávolítsa a galambból. Nem gondolta, hogy az anyjának eszébe jut a születésnapja.

-Fehérneművarrás, kézimunka, szegés... Az a leány, akinek ott a tű a ruhaujjában, soha nem fog éhen halni, Mary.

A lány megfordult, és az anyja szemébe nézett. A szempár folyvást az esőfelhők piszkoskék színében játszott, de Mary mos-tanában észrevette, hogy vörös a pereme. Vörös keretezte, akár a céltáblát, és pettyek tarkították, mintha célba dobtak volna rá. Vajon még hány esztendeig tart ki? Mary egyszer látott két vak varrónőt, akik egy padlásszobában laktak a Neal’s Yardban, csak úgy zörögtek a csontjaik. Így hát a fejét rázta, és visszafordult a

kibelezett galambhoz. A késsel felemelte és a tűzbe hajította a zsigereket.

Egy pillanatig úgy hitte, nem lesz baj; csend borul a kis szobá-ra, miközben a fény lassan kihunyt és átadta a helyét az esti ár-nyaknak. Digot felébred a vacsora előtt, és akkor újból megindul majd a beszélgetés, Mary pedig értett ahhoz, hogyan terelje ár-talmatlan témák felé a szót: az enyhe időjárásról fecsegett, vagy hogy milyen sokat erősödött a kis Billy karja.

De Susan Digot őszülő haját hátrasimította az arcából, és fáj-dalmas hangon fújt egyet.

-Az a sok írás, olvasás meg számolás mind nagyon szép és jó, s amikor Cob Saunders kötötte az ebet a karóhoz, hogy adjalak a jótékonysági iskolába, egyetlen szóval se elleneztem, igaz-e?

Nem várt választ a kérdésre. -Tán az utadba álltam? - szegezte a kérdést a lánynak. - Nem

én, pedig sokan mondták, kár egy leányt túl soká taníttatni. Mary makacsul a tűzbe meredt. -De ideje, hogy elgondolkodjál azon, mivel keresd a kenyered.

Az iskolában mit mondanak erről? -Szolgálat - felelte Mary rekedt torokhangon. - Vagy varrás. -No lám! Éppen ezt mondom én is! Tán nincsen igazam, Willi-

am? A sarok felől nem jött válasz. Mary odafordította a tekintetét. A

mostohaapja félálomban bólogatott, a feje szénporos csíkot hú-zott a falon.

-És ha a tűt választod, én magam tudnálak kitanítani, igaz-e, Mary? - folytatta sietve az anyja.

Egy pillanatig úgy hangzott, mint egy szerető édesanya. Mary-nek eszébe jutottak az idők, amikor csak ketten voltak, az özvegy Mrs. Saunders és gyermeke, és egyetlen keskeny, meleg ágyon osztoztak ketten.

-No és ha nagyon ügyes a kezed, Mary, márpedig miért is ne volna az, hisz az ujjad kiköpött mása az enyémnek, tán nem tud-nálak kijuttatni téged ebből a piszkos városból? Tán még Monmouthbe is elküldhetnélek. - Susan Digot hangja megélén-

kült, ahogy mindig, valahányszor kimondta ezt a nevet. - Van énnekem egy barátnőm, Jane Jones, a szabónő. Írhatnék neki. Tán nem venne maga mellé segédnek egy szempillantás alatt?

A galamb darabkái Mary ujjaira ragadtak. Egyenként a fa-zékba rázta őket. Még egy tojásnyi adagot sem tettek ki. Hogyan lesz ebből jó, fűszeres ragu négy személyre?

-Micsoda remek hely volna az a Monmouth egy cseperedő le-ány számára - jegyezte meg az anyja vágyakozón. - Olyan tiszták, udvariasak ott a népek, csupa zöld minden, és csendesek az ut-cák.

Mary igyekezett elképzelni: egy fullasztó, tiszta kisváros. -Én nem szeretem a csendet - szólalt meg. -Mintha tudnád, hogy mit akarsz, te gyermek! - csattant fel

csípősen az anyja. - Egyébiránt a legfontosabb most az, hogy mesterséget találjunk neked. A hangja ismét ellágyult, a keze megállt a vászon felett. - Ha kitanultad, visszajöhetnél, s mellettem dolgozhatnál. Társak lehetnénk.

Mary az anyja fénylő szemét nézte, és észrevette, hogy nedves az alsó ajka. A lány gyomra összeszorult. Most már tudta, mire megy ki a játék. A nagy teher is könnyű, ha sokan emelik. Tán épp ezért nevelték fel, hogy ő legyen az ütköző Susan Digot és a sors között. Nem esik messze az alma a fájától.Susan Digot könyörtelen szeretettel ajánlott fel a gyermekének mindent, amije volt, és mindent, amit tudott: a jövőt, ami nem volt több ennél a nyirkos pincénél. Végül Maryé lesz majd minden: a két Digot, apa és fia, a hajlott hát, a tűk, a bíborvörös szemhéjak.

-Sajnálom - suttogta. Egy pillanatig azt hitte, az anyja tudja, mi az, amit nem mond-

tak ki, átérzi kölcsönös árulásuk finomságát. Egy pillanatig úgy tűnt, valamiképp talán megértik egymást.

De aztán Mary ráébredt, hogy Susan Digot nem hallotta meg, amit mondott, és soha nem is fogja meghallani.

-Vagy inkább szolgálni akarsz? - kérdezte az asszony hidegen. - Felelj hát, melyiket választod? .

-Egyiket sem - válaszolta Mary fennhangon, és végighúzta a

kést a fazék peremén. A sarokból krákogó köhögés hallatszott; William Digot ébren

volt. -No és akkor mihez kezdesz magaddal? - kérdezte ingerülten

az asszony. Úgy tartotta a kezében a tűt, akár egy fegyvert, és a leányát célozta meg vele.

Mary az ajkát rágta, miközben a fazekat az izzó parázsra tette. Leharapott belőle egy vékony bőrdarabot, érezte a vér édes ízét.

-Nem tudom. Mindkettő nyomorúságos mesterség. -No és honnan veszed, kisasszony - sziszegte az anyja -, hogy te

jobbat érdemelsz? Micsoda mohóság! Micsoda megátalkodott-ság!

A férje most vállrándítva feltápászkodott. -Tán azt hiszi a leány, hogy örökké mi fogjuk etetni? - kérdezte

rekedten. Mary félrenézett, hogy a férfi ne lássa az arcát. A késével meg-

piszkálta a sistergő galambdarabkákat. -Felelj apádnak! - sziszegte Susan Digot. Mary nem felelt, de anyjára szegezett tekintete azt mondta: fe-

lelne ő, ha az apja itt volna. Az asszony apró, palakék szeme, amely olyan más volt, mint

Maryé, dühödten meredt rá. -Mi akarsz lenni? -Valami, ami különb ennél - felelte a lány összeszorított foggal.

-Micsoda? - kérdezte a mostohaapja. -Azt kívánom, hogy kü-lönb legyek egy varrónőnél vagy egy cselédnél. -Azt kívánja! - mordult fel William Digot, aki most már ébren volt, és megfeketedett körmeit a térdnadrágjába mélyesztette. - Anyád és én egész nap gürcölünk, hogy étel kerüljön az asztalra, de ez nem elég Milady Saundersnek, igaz-e? No, akkor hát mit is kíván Milady Saunders?

Mary kísértést érzett. Kis híján sarkon fordult és kimondta: bármilyen szagot, csak nem a szénporét. Bármilyen mesterséget, csak nem az átkozott varrást. Bármilyen helyet széles e világon, csak nem ezt a szűk pincét.

Az anyja letette a varrást. Göcsörtös keze megragadta Mary állkapcsát, még mielőtt kimondhatta volna. Száraz ujjait már-már gyengéden Mary szájára tapasztotta. Ments meg, anyám, suttogta volna Mary. Juttass ki engem innét.

-Mindannyiunknak megadatott a maga helye ezen a földön. Azzal kell megelégednünk. - Az asszony hangjában felfeslett egy öltés. - Apád megfeledkezett erről, és vette a bátorságot, hogy a nála különbek ellen forduljon.

-S lám, mi lett belőle - tette hozzá Digot elégedetten. Mary kitépte magát az anyja kezéből. Az ajtó hangos dör-

renéssel csapódott be mögötte. Még hallotta a kisfiú sivító sírását. Az égboltra úgy borult a sötétség, akár sajtra a héja. A Long

Acre lámpásaiból apró sárga körök csordultak alá, az égő olajból füst gomolygott. A távolban ott ragyogott a Piazza a Covent Gardennél, hangos hegedüszó szállt. De Mary kerülni akarta a fényt.

Amint befordult a Mercer Streetre, az árnyak sűrűsödni kezd-tek az összetört lámpások alatt. A mondás azt tartotta, St. Giles egyházkerületében a helyiek nem szeretik, ha fény derül a tette-ikre. Mary kapkodva vette a levegőt, miközben rohant a csúszós macskaköveken. Örült, hogy nincs rajta cipő, arról győzködte magát, hogy nincs semmi, amit érdemes volna ellopni tőle, ami-ért bánthatnák.

Ezen a langyos májusi estén a Seven Dialsnél csupán néhány szajha ácsorgott, a sebhelyes arcú leány nem volt köztük. Mary megállt a tér központi oszlopa előtt, és addig dörzsölte hozzá a tenyerét, amíg a galamb zsírja és tollpihéi el nem tűntek róla. A kő felhorzsolta a kezét. Ügyet sem vetett rá senki. Üres gyomra összerándult. Egy közeli pincéből halvány fény és kockazörgés zaja szűrődött ki. Nyirkos pára szállt alá, már kilenc órára járt az idő. Keringeni kezdett az oszlop körül, miközben felfelé bámult, és addig számolgatta a hét vak óralapot, amíg bele nem zavaro-dott.

Marynek nem volt hová mennie, csupán haza, így hát az ellen-kező irányba indult. A gyomra korgott, és újra elöntötte a düh.

Ha az anyja azt képzeli, ő megelégszik ugyanazzal a csipás sze-mű, kilúgozott, félig eltemetett, félholt élettel...

A házaló a Short’s Gardens mellett támasztotta az egyik kapu-aljat. Mary csak akkor ismert rá, amikor a közelébe ért. Döbben-ten látta, hogy már kis híján olyan magas, mint a férfi, aki gintől bűzlött, és sután meghajolt, amikor a lány a közelébe ért.

Felvonta busa szemöldökét, és húzott egyet a kezében tartott sötét palackból.

-Az iskolásleány - szólalt meg nyálas, gúnyos vigyorral. -Még mindig egy shilling az ára? - szólalt meg Mary rekedten,

akár egy holló. -Minek? -A szalagnak, uram. A skarlátvörösnek - ismételte ostobán. A férfi úgy tárta szét a kabátja két szárnyát, mintha utána kel-

lene néznie, melyikre is gondol Mary, de a sötétben nem lehetett megkülönböztetni egymástól a színeket. Lebiggyesztette az ajkát, és úgy tűnt, igyekszik az emlékezetébe idézni, melyik lehetett az.

-Egy shilling hat penny - mondta végül. Marynek fájt a szeme, annyira erőltette a félhomályban. -De hát azt mondta... -Kemény idők járnak, drágaságom. Napról napra keményebbek -

nyomta meg a szót. Úgy hangzott, mint valami rejtvény, de Mary nem tudta, mi lehet rá a válasz. - Egy shilling hat penny - ismé-telte a házaló, és leejtette a kabátja szárnyát. - Vagy egy csók.

Mary rápislogott. A férfi elvigyorodott, a foga halványan meg-villant.

Mary Saunders maga is meglepődött azon, hogy egy lépést tett a férfi felé.

A vénember nyelve úgy furakodott bele a szájába, mintha el-temetett kincs után kutatna. Égett íze volt. Partra vetett halként csapkodott, és felhorzsolta Mary szájpadlását. A lány azt hitte, menten öklendezni kezd.

Amikor a férfi a falnak döntötte, Mary nem sikított. Azon cso-dálkozott leginkább, hogy tompultságában meg sem lepődött.

-Csitt, te, csitt! - mormogta a házaló akadozó nyelvvel a lány

fülébe, és Marynek az jutott eszébe, hogy az apja mintha ugya-nígy csitította volna egyszer éjjel, amikor nem tudott aludni. A házaló kezével megragadta Mary szoknyáját, borostás arca vé-gigdörzsölte a lány homlokát, mintha titkos jelet akarna hagyni rajta. A sötétség füstként gomolygott körülöttük. Mary visszafoj-totta a lélegzetét, hogy egyetlen hangot se hallasson. Valami azt súgta neki, ami most történik, már túl van a sikítás határán. Va-lami azt súgta neki, immár semmi sem mentheti meg.

-Csitt! - ismételte az öregember nyomatékosan, mintha csak magát csitítaná.

Mary még akkor sem nyöszörgött, amikor a fal egyik köve fel-sértette a vállát. Percek alatt vége volt. Kevés fájdalom, semmi öröm. Csak a hirtelen rátörő, ásító üresség és a forró, fekete ég-bolt a feje felett.

Állt és nézte, ahogy a házaló továbbáll. Az arca nedves volt, az öklében egy csúszós selyemszalagot szorongatott.

Amikor Mary végül hazaért aznap este, volt egy pillanat, ami-kor kis híján elmondta. A combja síkos volt, és remegett a kö-tényruha alatt. Úgy hitte, ha megszólal, menten elsírja magát. Már-már kimondta.

-Anyám, valami szörnyűség... De Susan Digot őrjöngött. Egy tizennégy esztendős leány az

utcán este tíz óra után, amikor a tisztességes népek már rég nyu-govóra tértek? Semmi kétség, a Dials környékén lebzselt a tiltás ellenére, az alja népséggel együtt, igaz-e?

-Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók - jelentette ki megvetően.

Így hát Mary csupán bocsánatot kért. Felhorzsolt arcát el-fordította anyja gyertyájának fényétől, és lefeküdt a szomszéd szobában, ahol Billy már mélyen aludt, a lábait lelógatta az ágy-végről.

Amikor Mary a derengő hajnali fényben előhúzta a szalagot a szalmazsákjából, meglátta, hogy barna színű.

A lány többé nem merészkedett a házaló közelébe, de ez már mit sem számított. Maryről hullott le a tudatlanság, akár egy kinőtt és levedlett bőr, amely porrá foszlott. Többé már nem volt gyer-mek.

Mégis, minden igyekezetével azon volt, hogy tovább játszsza a szerepét. Később úgy hitte, talán önmagát igyekezett becsapni.A fullasztó nyár véget ért, és Mary immár nem okozott több gondot az anyjának. Ha William Digot olykor felrezzent fáradt bóbisko-lásából, hogy ráparancsoljon vagy rámorduljon a felesége leá-nyára, az sosem feleselt vele. Szeptember havában zajos népün-nepély közepette ülték meg az ifjú király menyegzőjét, két héttel később pedig a koronázást is, de Mary meg sem kérdezte, elme-het-e megnézni a tűzijátékot. Sovány fejadagja miatt sem pa-naszkodott többé, még azon a szörnyű októberi héten sem, ami-kor egy egész batyunyi varrnivaló esett a tűzbe és pörkölődött meg, Susan Digot pedig oly hangosan jajveszékelt, hogy még a szomszédok is hallották, a kárt pedig levonták a béréből. Akadt olyan nap, amikor Marynek nem volt étvágya, ilyenkor a kenye-re felét puhára rágva a kisfiúnak adta. Szapora léptekkel igyeke-zett az iskolába a csúszós utcákon át, az alacsonyan függő, nyi-korgó kocsmacégérek alatt, melyek eltorlaszolták a fény útját. Az iskolapadban leszegett fejjel ült, és úgy fújta a rigmusokat, mint-ha az evangélium volna. „Bűnben él az, ki henyél.” A hangja már most mélyebb és erősebb volt a többiekénél. „A bűn bére rég a tűz s a jég.” Egy alkalommal a vendégkáplán prédikációja után Mary Saunderst sírva találták a fogasok alatt. Amikor a felügyelőnő megkérdezte tőle, mi a baj, a lány csupán annyit volt képes felel-ni, hogy egy újabb gomb veszett el a kötényruhájáról.

Életében először Mary imádkozni próbált. Mindenható Úr, sut-togta bele a párnájába, Mindenható Úr. Fülelt, de nem jött válasz. Egy októberi estén, amikor hazatért, a mostohaapja arcul ütötte.

Mary pislogva meredt fel rá a földről. Fekete por kavargótt a térde alatt. A legkülönösebb az volt, hogy Susan Digot nem varrt, a vászon rendetlen halmokban hevert a széken. Az anyja arca gyűrött volt, akár egy zsák. A kezében egy papiros remegett, mintha csak a huzat lobogtatná. A kisfiú éhesen nyüszített a sa-rokban. Susan Digot a szeméhez emelte a papírt, és hangosan olvasni kezdte.

-A leányod... - A hangja elhalt. A papirost Mary lába elé hají-totta.

Mary nem akart hozzáérni a levélhez. Félrehajtott fővel, fejjel lefelé olvasta a szavakat. A leánnyod egy ringyó. Nézed csak meg a hasát.

Csupán ennyi állt ott. Mary újra és újra elismételte magában, és a szavak végül értelmet nyertek. Akkor már biztosan tudta azt, amit öt hónapon át félig gyanított, félig eltagadott.

Az anyja lehajolt, és talpra rántotta. Már egyforma magasak voltak. Susan Digot két kezével megragadta a szürke iskolai egyenruhát, és rásimította leánya testére. Különös, szelíd dombo-rulat ívelt a lány sovány combjai felett, senki nem vette volna észre a bő kötényruha alatt, ha nem veszi alaposan szemügyre. Az anya mély levegőt vett.

-Hát igaz, hogy az ördög vinné el! - szólalt meg halkan a férje. Mary féltestvére sikítani kezdett. -Tej! - Az anyja ruháján két sötét folt terjengett.

William Digot olyan közel lepett, hogy Mary érezte a szúrós szénszagot.

-Kivel feküdtél te össze? Mary úgy érezte, nem tud megszólalni. -Ki volt az, te cafka? - Úgy tűnt, Digot végre egészen felébredt.

Összeszorított ökle mintha két patkány lett volna. De az asszony a férje és a leánya köze csusszant, és csontos karjával átölelte Maryt.

A lány egy pillanatig azt hitte, nem lesz baj. -Miért? - suttogta az anyja. Az állát már-már szeretettel szorí-

totta a lány fejéhez. Savanyú szagú fűzőválla benedvesítette

Mary vállát. - Miért? A leány igyekezett visszaemlékezni. A gondolatok sárként ka-

varogtak benne. -Kés volt nála? - kérdezte az anyja már-már reménykedőn. Mary a fejét rázta. Egyetlen hazugság sem jutott eszébe. -Egy szalag - suttogta rekedt hangon. A szó beleveszett anyja nyakának selymes redőibe. Susan Digot

hátrébb lépett, és közelebb hajolt hozzá, hogy a lány jobban hall-ja.

-Egy micsoda? -Egy szalag. - A csend hosszúra nyúlt. - Volt nála egy vörös

szalag - tette hozzá Mary elhaló hangon és azt szerettem volna megkapni.

Aznap este Mary megtudta, hogy minden holmija ezen a vilá-gon belefér egy ócska kendőbe. Az anyja úgy csomagolta be az ingeket és alsószoknyákat, mintha krumplit törne elfehéredett ujjaival. Egyszer sem nézett a lányára. A férje elment az egyik csapszékbe, a kisfiút pedig a kenyér csücskével aludni küldték. Miközben Susan Digot a ruhákat hajtogatta, megállás nélkül be-szélt, mintha attól félne, hogy a pillanatnyi csendtől elgyengülne.

-Csak egyetlen esélyt kap mindenki az életben, Mary Saunders, s te eldobtad a tiédet.

-De... -Te nem bírtál megelégedni a sorsoddal úgy, ahogy mindenki

más ezen a földön, igaz-e? Hiába igyekeztelek tisztességesen fel-nevelni, hiába volt a sok munka, te eladtad magad, a világ legal-jasabb mesterségét választottad. Egy szalagért! Olyan megvetően köpte a szót, mintha egy bűn neve volna. -Egy ilyen olcsó, piszkos kis fényűzésért! Hát ennyit érsz te? Ez a te árad?

-Sajnálom - zokogta Mary, és abban a pillanatban úgy is érezte. Bármit megtett volna, hogy visszaforgassa az idő kerekét, és visszajuthasson a gyermekkorába.

-Egyre felelj meg nekem, miben szenvedtél te hiányt?-kérdezte Susan Digot, miközben úgy csavarta össze a ruhákat, mintha

azokból próbálna választ kifacsarni. - Éheztél te valaha? Mit ta-gadott meg tőled William, vagy én magam, vagy a kicsi Billy? - A kérdések ködként ülték meg a szobát.

-Semmit. - Mary válasza egészen szelíden hangzott, mintha a katekizmus egyik kérdésére felelt volna. De tudta, hogy nem a szelídeké lesz a föld. A szelídeké a nagy semmi lesz.

-Otthont adtunk neked, iskoláztattunk, igaz-e? - szegezte neki a kérdést az anyja. - Igaz-e? S az esélyt, hogy megkereshesd a betevő falatot a varrással, csakhogy te túlságosan rátarti voltál ahhoz, hogy elfogadd. Mindent megadtunk neked, amit csak tudtunk, amink csak volt, s te így is a sárban végezted. - Úgy be-szélt, mintha a szája sóval volna tele, és olyan erősen rántotta meg a csomót, hogy a kendő elszakadt.

-Én nem... - De a mondat félbeszakadt, mert Mary nem tudott visszaemlékezni arra, hogy mit nem tett, csupán arra, mit tett és mit tettek vele öt hónappal azelőtt: a sötét, különös találkozásra a sikátorban, a langyos májusi estére. - Én nem akartam... - De nem jutott eszébe, mit akart mondani, és egyébként sem számított már. A tények úgy meredeztek előtte, akár kiálló kövek egy sáros mezőn. -Az apád vére vagy-jelentette ki Susan Digot olyan megtört hangon, hogy Mary egy pillanatra azt hitte, mégis megkönyörül rajta. - Cob Saunderst látom benned, valahányszor reám nézel.

Mary egy kicsit közelebb merészkedett. Belenézett anyja kivö-rösödött, vizenyős szemébe, amely annyira más volt, mint az övé.

-Amikor ő még velünk volt... - kezdett bele. Susan Digot arca úgy zárult be előtte, akár egy ajtó. -Te arra nem emlékszel. Túlságosan kicsi voltál még. -De én emlékszem - makacskodott Mary. -Egy büdös, faragatlan tuskó volt -- jelentette ki Susan Digot,

mintha sírfelirat volna. - Az a szeszélye támadt, hogy elmegy hőbörögni, engem meg itt hagyott özvegyen, adósságban! Bánom a napot, amikor hozzámentem.

A lány szája széle remegett, de Susan folytatta, egyre gyor-

sabban beszélt. -Bizony, Cob vére vagy, velejéig romlott. A rossz vér sose hal

ki. Reád is a kárhozat vár. Két ujjával felemelte a kis batyut, és úgy meredt rá, mintha fér-

ges volna. -Most mihez kezdjek? - suttogta a lány. Susan Digot olyan hevesen rántotta meg a vállát, hogy az kis

híján kificamodott. -Ha neked a szalag tetszik, hát próbálj megélni a szalagokból! -

sziszegte. - Próbálj csak a cifra férfi barátaidra támaszkodni a családod helyett! Majd meglátod, meddig jutsz egymagad! S ha-marosan egy újabb lelket löksz erre a fájdalmas világra - tette hozzá a homlokát ráncolva. - Csak abban reménykedem, hogy ki se nyitja a szemét.

Mary megpróbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán. -Mi... Mi lesz velem? -Lehet, hogy a dologházban végzed, de az is lehet, hogy a nap

végére már hurok lesz a nyakadon - felelte Susan Digot szárazon, és felé nyújtotta a batyut. - Én megköszönöm a Teremtőnek, hogy nem leszek a közelben, hogy lássam.

A lánynak most sikerült megszólalnia. -Ha megengeded, hogy egy kis ideig még itt maradjak,

anyám... -Ne ejtsd ki többet ezt a szót. - Azzal a megrakott kendőt Mary

karjába lökte. -Adj még egy esélyt... -Teneked nincsen több esélyed. - Az asszony odalépett az ajtó-

hoz, és kinyitotta; az októberi éjszaka beáramlott, füstszag ter-jengett odabent.

-Anyám - ismételte Mary elhaló hangon. De a sókék szem átnézett rajta. -Teneked most már nincsen anyád.

Életének tizennégy esztendeje alatt Mary Saunders még sosem

volt éjfél után odakint az utcán. Lassanként rájött, hogy az éjsza-ka csak akkor kezdődik el, amikor a tisztességes népek beretesze-lik az ajtajukat. A sötétségben valóságos népünnepély zajlott, amelynek az alkonyat csupán a főpróbája volt.

Látta, ahogy egy eszméletlen férfit a gallérjánál fogva ki-vonszolnak egy pincéből, a parókáját ellophatták, alatta csupán foltokban nőtt haja, és a színe a mosogatólére emlékeztetett. A High Holbom utcán egy részeg siheder megpróbálta kirántani a kezéből a batyuját, de Mary elrohant.

-Vérbajos ribanc!-kiáltotta utána a fiú, és egyéb, ismeretlen sza-vakkal is illette. Mary később egy kapualjban húzta meg magát az Ivy Lane-en. Vacogott a hidegtől. Egy öregasszony vonszolta el magát mellette, mezítelen melle rongyként lógott rajta. -Tetvek vannak a bőröm alatt! - rikácsolta újra meg újra a te-remtés. Mary lehunyta a szemét, hogy ne lássa. Kis idő múlva nyögdécselést hallott az ajtó mögül, és lehajolt, hogy belessen a kulcslyukon. Két alakot látott egymáson a padlón, előre-hátra mozogtak, és mindketten férfiak voltak.

Csupa megfejthetetlen rejtély vette körül, rémségek, amelyek természetét csupán találgatni tudta. Gyorsan lépkedett, hogy a lába el ne gémberedjen a hidegtől, és azon törte a fejét, kinek az ajtaján kopoghatna be ilyen késő éjjel. Nem voltak rokonai Lon-donban. Cob Saundersnek bizonyosan akadtak barátai a város-ban, de sosem hívta meg őket az otthonába, Mary pedig még kis-gyermek volt akkoriban, nem emlékezett a nevükre.

A lába akaratlanul is arra vitte, amerre reggelente indult: az iskola felé. Az épület keskeny ablakai feketén ásítottak. Mary keresztülbámult a vaskapun. Lehetséges volna, hogy délután még szabadon haladt át rajta, és egy volt a sok száz egyenruhás gyermek közül? Itt nem találhat menedékre. Az ismerős lányok már egytől egyig elkerültek Londonból. Hiába állna ott egész éjszaka, a tanárok másnap reggel nem fogadnák be, még akkor sem, ha félig megfagyva találnak rá a lépcsőn - ha kiszedik belő-le, hogy mi okból nem mehet többé haza, akkor nem.

Úgy kapaszkodott a batyujába, mintha az élete múlna rajta. El-

tévedt, nem tudta az utcák nevét. Egy sötét sarkon megbotlott valamiben, térdre esett, és ahogy feltápászkodott, a kezével egy félig elbomlott kutyatetem fagyott irháját tapintotta ki. Az ujjai között férgek tekergőztek, felsikított, és nagyokat csapott a föld-re, hogy lerázza őket.

Egy lámpás himbálódzott el mellette, szűk fénykörében Mary egy éjjeliőrt pillantott meg kezében bunkósbottal és kereplővel. Eszébe jutott, hogy segítségért kiálthatna - de ugyan mit mond-hatna ennek az embernek? A sötétben kuporogva várt, és nézte, ahogy az éjjeliőr távolodik. Aki egyszer olyan mélyre süllyedt, hogy a saját anyja nem ad neki menedéket, annak ugyan mi haszna volna idegenektől segítséget kérni?

Feltápászkodott, most gyorsabban haladt. Vajon megint a St. Giles tornyát látja, vagy ez egy másik templom? A holdat most felhő takarta, és Mary olyan fáradt volt, hogy már azt sem látta, hová lép. Mindenható Úr, ismételgette magában,Mindenható Úr, kérlek téged. De ha az Úr ott is volt, nem hallotta a lányt.

Végül bemászott egy árokba, és amint az arca a hideg földhöz ért, elaludt.

Olyan fájdalomra ébredt, mintha kést döftek volna a gyomrá-ba. Kötényruhája derékig felcsúszott, és az éjszaka bekúszott alá. Valami volt a hátán, egy szörnyeteg, perzselő lehelete a nyaká-ban lihegett, a távolból nevetés foszlányai hallatszottak, akár egy álomban. Amikor hátrafordította a fejét, a szörnyeteg foga a fü-lén csattant. Mary ekkor sikítani kezdett, megkésve, úgy, ahogy öt hónappal korábban kellett volna, ott, a sikátorban. Most ráta-lált a hangjára, a mélységére, a dühre, és azt sivította:

-Ne! De a férfi - mert Mary most már ébren volt, és tudta, a ször-

nyeteg nem más, mint egy közönséges férfi - most állón vágta, erősebben, mint ahogy valaha is megütötték, újra meg újra. Ezút-tal nem volt olyan gyors vagy egyszerű, mint a házalóval. Ez a férfi nem megkönnyebbülésre vágyott, hanem el akarta tiporni őt. A hajánál fogva rántotta hátra Mary fejét, azután arccal a hi-deg földre lökte, és addig nyomta lefelé, amíg a lány már nem

volt képes hangot kiadni, nem kapott levegőt, semmit sem tudott tenni, csupán a fájdalmat érezte, amit a férfi a bensőjében oko-zott.

Hamarosan rájött, hogy a nevetés a többi katonától származik, akik a szuronyukra támaszkodva várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Utána már nem tudta megmondani, hányan lehettek. Egy egész élettel később Mary arra ébredt, hogy ujjak érintik meg a szemhéját. Összerándult, de a kéz nem tágított. A fény tűként döfött a szemébe. Elfordult, de a kutató ujjak követték. Vakon beléjük harapott.

Visító nevetés. -Elég legyen, te undok dög! Mary annyira elgémberedett, hogy szinte nem is érezte a testét.

Csak akkor jött rá, hogy a tagjai a hidegtől merevek, amikor megpróbált összegömbölyödni. Egy idegen alak magasodott fe-lette, elállta a vizenyős napfény útját. A lány megpróbált felülni, de akkor elkezdődött a remegés.

Az idegen nőszemély megharapott ujját szopogatta. Levetette a köpenyét, és Maryre terítette.

-Ne feledd, ezt visszakérem - jegyezte meg, mintha épp társa-lognának.

Amikor Mary megpróbált fél térdre tápászkodni, a világ egy-szerre meglódult körülötte. Ruhákkal teli batyujának nyoma ve-szett. A kötenyruhája mintha sárból lett volna, merev volt, és horpadt, akár egy pajzs. A St. Giles tornya lekacsintott rá. A reg-geli fényben mindent dér csipkézett: a kerítéseket, a macskakö-veket, az árokparton burjánzó csalánt. Érezte a sár bonyolult mintázatát az arcán. Mélyebben, fagyott bőre alatt, az orrában, az álla, a bordái alatt, de mindenekfelett a két lába között a fájdal-mak serege gyülekezett. -Veled aztán alaposan elbántak - vigyorgott rá az idegen, és a sebhely az arcán összeráncolódott a szörnyű fényben. Ő volt az, a szajha a vörös szalaggal rizsporos parókájában, ő, aki

miatt Mary úgy hitte, az élet lehet több, mint munka és alvás. Abban a pillanatban Mary érezte, úgy járja át a düh, akár egy beléfúródó tüske. -Kérsz egy falat reggelit? Mary sírni kezdett. A szajha neve Doll Higgins volt. Mary követte felfelé a lépcső-kön, Doll félig-meddig maga után vonszolta, egészen egy sötét szobáig, ahol Mary addig feküdt, amíg a matrac az arca alatt egé-szen át nem ázott. A bensőjét betöltő fájdalom a padlóhoz sze-gezte. Próbálta elmondani, hol fáj, de a hang úgy tört elő a torká-ból, akár egy holló károgása. -Alaposan megraktak, igaz-e? - állapította meg Doll. Mary felébredt, és azt hitte, ég a szoba. Félhomály volt, de a fa-lakról színek csorogtak. Pislogott, amíg meg nem győzte magát arról, hogy ezek csupán ruhák, és a falakba vert rozsdás szögek-ről lógnak. Csupa fátyolszövet és tüll, csupa jádezöld és rubinvö-rös, borostyánszín és akvamarinkék. Meleg, erjedt szagot érzett a közelében. Egy arc a párnán, a voná-sait meglágyította az álom, barna tincsek hullottak a homlokába. Mary először nem ismerte fel Dollt ezüst parókája nélkül. De vé-gül sikerült száraz torkából kipréselnie a kérdést. -Hol vagyok? -A szobámban, hol másutt? - ásított Doll csukott szemmel -A Patkányvárban. A fagyos levegőben párafelhőként terjengett a lehelete. -De az hol van? -A Rookeryben, hol másutt volna?

E szavak hallatán Marynek először zakatolni kezdett a szíve. A Rookery törvénytelen hely volt, ahol egy leányt kirabolhattak, megverhettek, meggyalázhattak. De egy majdhogynem vidám-sághoz hasonlatos, apró remegés után Mary ráébredt, hogy a legrosszabb már megtörtént vele, és immár a világon semmi fél-nivalója nincsen.

Doll felült a matracon, és nagyot nyújtózott. Így közelről csupa érdes szél és poros szegély volt, de az arca így is a legszebb arc volt, amit Mary valaha látott.

-No, akkor hát - szólalt meg tárgyilagos hangon -, hol van az otthonod?

Mary a fejét rázta, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Összeszorította a szemhéját. Az ördög vigye el, ha sírni fog Digoték miatt.

-Csak jöttél valahonnét - jegyezte meg Dőli. Mary elképzelte az utat a pincelakásig, végig a Charing Cross

Roadon. Tízpercnyi gyalogút innét, mégis elképzelhetetlen távol-ság. Mary már nem az a lány volt, aki azt szűkölte: Segíts, anyám!

Minden, ami addig lágy volt benne, kővé dermedt a ben-sőjében az árokban töltött éjszaka után. Megesküdött, hogy soha többé nem lesz gyenge, nem fog könyörögni. Soha többé nem hagyja, hogy kihajítsák az utcára, akár a szemetet.

-No? - kérdezte Doll türelmetlenül. -Oda nem mehetek vissza - suttogta Mary. Doll vállat vont. -Akkor tán vannak barátaid? Gáláns urak? Mary hevesen rázta a fejét. -Márpedig nem maradhatsz, kisasszony, ezt verd is ki a fejed-

ből! - felelte Doll kis híján nevetve, miközben kikászálódott az ágyból. - Én is vagyok olyan jó keresztény, mint bármelyik leány, és nem haragszom rád azért, mert kis híján csontig belemartál az ujjamba, de én bizony nem fogadok be kóbor ebeket.

Mary a szajha szemébe meredt. -Minden leány a maga szerencséjének a kovácsa, érted? Mary úgy bólintott, mintha értette volna.

Mindezek ellenére Doll Higgins nem tett semmit, hogy kila-koltassa Maryt. Sem aznap, sem másnap, de még harmadnap sem.

Mary ernyedten feküdt ujjatlan ingében, és takarókba bur-kolózott, hogy csillapítsa a reszketését. A zúzódásai vörös, kék és lila színt öltöttek. Törött orra szörnyen nézett ki Doll háromszög-

letű tükrében. -Szép, egészséges törés - nyugtatta a lány ha meggyógyul, alig

marad majd egy kis púp utána. . Mary a tükörbe meredt, és várta, hogy meglássa az új arcát. Ami a hasát illeti, úgy vélte, amit a katonák műveltek vele, bi-

zonyosan megszabadította tőle. Már most is úgy találta, hogy némileg laposabb. És voltak jelek is. Akkor lett bizonyos abban, hogy vége, amikor az ötödik reggel megnézte, mi okozhatja a fájdalmat a lába között.

-Csorog belőlem valami, Doll - suttogta a mellette szunyókáló nő fülébe. - Valami furcsa.

-Sárgás, zöldes? - kérdezte Doll, azzal nehézkesen a hátára for-dult, és meleg illatfelhő szállt fel.

Megszégyenült bólintás. -A kankó lesz az. A lány szeme megrebbent a szó hallatán. Nem tudta, pontosan

mit jelent, de hallotta már. -Előbb-utóbb mindannyiunkat utolér - folytatta Doll vidáman. -

Londonban szinte minden gazfickó kankós vagy vérbajos, vagy mindkettő, a mocskos kutyák! De ha Kankó úrhölgy kopogtat, szerencséd van. A vérbajhoz képest a kankó semmiség.

Mary állán egy könnycsepp gördült végig. Pislogni kezdett. -Túléled!-felelte a szajha, és odanyújtotta neki a ginnel teli üveget.

Mary az olajos folyadékra meredt a barna üvegben, majd az ajkához emelte. Az ital úgy siklott végig a torkán, akár a kés, és először köhögött tőle. Néhány korty után már jobban érezte ma-gát.

Doll Higgins a szörnyű dolgokról mindig úgy beszélt, mintha tréfálkozna. De hiába jelentette ki, hogy minden leány a maga sze-rencséjének a kovácsa, mégis hagyta, hogy Mary két héten át a szo-bájában lakjon, megosztotta vele a szalmazsákját, olykor hozott neki egy tányéron kenyeret és yarmouthi heringet, vagy egy mosdótálban jeges vizet meg rongyot, hogy amennyire tudja, letisztogathassa magát. Mary mindent hálásan fogadott. Nincste-

len volt, a világ kicsúszott a keze közül. Az a leány, aki elveszíti a tisztességét, mindent elveszít,zümmögtek a fejében darázsként az anyja szavai.

A Patkányvár a legnagyobb és a legromosabb ház volt a Rookery különös világában. A négy kis padlásszoba közül Dollén nem volt lakat. Amíg ő a várost járta, Mary a szalma-zsákon kucorogva várta, hogy hazatérjen. Lejjebb, a második és a harmadik emeleten hordárok, szatócsok, pálinkaárusok és kisstí-lű tolvajok hordája lakott. A legjobb, földszinti szobákat a kurva-pecérek bérelték, akik Doll állítása szerint fejenként vagy tucat-nyi utcalány kerítői voltak. Az egyikük, a sötét bőrű Mercy Toft igen kedves lány volt, Indiából hozta magával a Társaság egyik embere, de aztán amikor Hollandiába indult, a sorsára hagyta Mercyt. Odalenn a pincében harminc ír leányt tartottak egy sza-márral egyetemben.

A ház és vagy húsz másik épület tulajdonosa egy aszott ír vén-asszony volt - St. Giles egyházkerületének felét Mrs. Farrel tartot-ta vörös markában. A szobákban örökké félhomály honolt. Ami-kor Mary megkérdezte, hogy az ablakokat miért barna papírral tömték be, Doll azt felelte, azért, mert a vén Mrs. Farrel túlságo-san zsugori ahhoz, hogy beüvegeztesse őket.

-Akkor már inkább a sötétség, mint a fütyülő szél. Mellesleg az éjjeli levegőről amúgy is mindenki tudja, hogy ártalmas.

-Akkor ez a Mrs. Farrel... Te neki tartozol elszámolással-kérdezte Mary bizonytalanul.

-Micsoda, tán azt akarod mondani, hogy ő a kerítőnőm?-kérdezte Doll megvető mosollyal. - Dehogy. Neki csak a lakbért kell kifizetni. Én a magam ura vagyok, nem tartozom elszámo-lással senki emberfiának.

Az indiai lány, Mercy Toft - aki időnként bedugta a fejét az aj-tón, hogy üdvözölje az újoncot - azt tartotta, Doll Higginsnek elment az esze.

-Nehéz ám kerítőnő vagy kurvapecér nélkül űzni a mes-terséget és távol tartani a bajt!

Mary erőtlenül bólintott, mint aki érti, és egyre csak a Mercy

kontyából kiszabadult tintafekete fürtöket bámulta. -Te régóta laksz itt? - kérdezte rekedt hangon. -Fél esztendeje a Patkányvárban, hat esztendeje itt a kör-

nyéken. De én mondom, egész London legelvetemültebb gazfic-kói laknak a Rookeryben - vigyorodott el szélesen Mercy, és fe-hér fogait Maryre villantotta. - Itt még a lábadat is ellopják, ha elegendő ideig állsz egy helyben!

Milyen fonák helyzet, hogy Mary már-már otthon érezte ma-gát itt, azok között, akiket az anyja csőcseléknek, vagy egyszerű-en csak söpredéknek nevezett. Napjait szunyókálással töltötte Doll foltos matracán, a láz úgy emelkedett és apadt a gerincében, akár egy lángnyelv. Furcsamód biztonságban érezte magát, mintha lebegne a hétköznapi világ felett.

Már jóval azelőtt meghallotta Doll dobogó lépteit a lépcsőn, hogy nyílt az ajtó. Doll a nap vagy az éjszaka bármely órájában megjelenhetett, és levetette magát a vékony szalmazsákra. Úgy büzlött, akár egy halaskofa, a zsebeiben csörgött a sok shilling.

-Az ördög vigyen el - jelentette ki ilyenkor -, ha nem hagyok fel ezzel a rút mesterséggel!

De valahányszor Mary faggatni kezdte, úgy tűnt, nem em-lékszik, mi volt azelőtt, hogy járni kezdte az utcát : ő így nevezte és azt sem tudta elképzelni, hogy létezik bármi egyéb is ezen a mesterségen kívül. Egy ország volt ez számára, amelynek a lakosa volt. Elbeszélése szerint az utcákon mindenki, a férfiak, a nők, a gyermekek valami módon áruba bocsátották magukat. Amikor lerészegedett kedvenc ginjétől- amit szeretettel csak kék romlásként emlegetett, illatos leheletét Mary arcába fújta, és es-küdözött, hogy nincs még egy olyan mesterség, mint az utca-lányoké. Nem kell kitanulni, nem kell hozzá se tőke, se helyiség, ügyfél pedig mindig lesz, amíg világ a világ.

-No, mondjál nekem még egy ilyen vidám mesterséget, ha tudsz!

Mary olykor kénytelen volt emlékezetébe idézni: Ő nem szaj-ha. Csupán egy szajha barátnője. Csak egy megbecstelenített le-ány, aki bajba került.

Két hét után Mary láza megszűnt, és vele a fájdalom is. Doll, aki lenyűgözve fogadta, hogy Mary egy tudós, ahogy ő nevezte, oly-kor rávette, hogy olvasson fel neki a röpiratokból a hosszú téli délutánokon. A legtöbbjük politikai tárgyú gúnyvers volt, Mary ezeket meghökkenve olvasta, mivel arról szóltak, hogy mit csi-nált P-m grófnő B-h-ban a tiszteletre méltó W-r képviselővel, Doll ellenben hol vihogott, hol hahotázott rajtuk. Olykor vette a fáradságot, és kiokosította Maryt, hajmeresztő és valószínűtlen mesékkel traktálta például arról, hogy a király tanítójának a ki-rály anyjával van szerelmi viszonya.

Egy reggel Mary már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felkeljen, és a kötényruháját kérte, de Doll ijesztő hangon felne-vetett.

-Azt a mocskos rongyot? Odaadtam a rongyszedőnek, alig fél pennyt adott érte.

-De nekem nincsen másik ruhám. - Mary hangja megremegett a gondolatra, hogy vászoningében kell kimennie az utcára.

Doll széles mozdulattal a szögekről lógó ruhák felé intett. -Válasszál közülük, szívem. Mary hátrameredt. Ilyen ruhák, ilyen színek, őrajta? Rá sem

ismerne saját magára. Doll türelmetlenül fújtatott egyet. -Kezdetnek ott vannak a tartalék fűzőim - mondta, azzal leha-

jolt, és kotorászni kezdett az egyik sarokban. A fűzők merevek voltak, és foltosak. Miközben Doll szorosra

húzta a zsinórokat Mary hátán, a lány ijedtében felszisszent. -No, tán még sose viseltél fűzőt? - kérdezte Doll. Mary a fejét rázta, és az alsó ajkába harapott. Úgy érezte, men-

ten eltörnek a bordái. -Tizennégy esztendős, és még nem volt rajta fűző!-ámuldozott Doll. Egy leheletnyit lazított a zsinórokon, és Mary lélegzethez jutott. -Ideje, hogy megtanuljál felnőtt lány módjára öltözni. Egy nő halcsont nélkül olyan, akár egy krumpliszsák.Doll két alsószok-

nyát kölcsönzött Marynek, és egy pár acél merevítőt, amelyek úgy ültek a lány keskeny csípőjén, mint két felcsatolt kalitka. Mary a legkevésbé kihívó öltözéket választotta; egy halványkék szoknyát, hozzá rózsaszínű fűzővállat és a szoknyához illő ujjat, amely szorosan gombolódott a vállon. Doll megmutatta neki, hogyan kell felvenni őket, hogy a zsebek a szoknya derékvarrá-sáról lógnak le. Azután hátralépett, és Mary orra alá dugta a há-romszögletű tükröt.

Mary meredten nézte a felcicomázott, kékre vert teremtést, a gyermeket, aki nála kétszer idősebb nőnek való ruhákat viselt. Nem ismerte fel önmagát, még akkor sem, amikor mosolyogni próbált.

Képes volt egyedül járni, de amikor lementek a földszintre, még Doll vaskos, tejszínű karjára kellett támaszkodnia, és kap-kodva vette a levegőt. Mercy Toft ajtaja csukva volt, mély basz-szus hangon ismétlődő nyögések hallatszottak mögüle. Mary tudta, mit jelent ez, már azelőtt is, hogy Doll oldalba bökte.

Amikor kiléptek a Patkányvár repedezett ajtaján, a város zaja úgy vágott az arcába, akár a jeges szél. A merevítőktől úgy da-gadt és ingott terebélyes szoknyája, mint egy hajó a hullámzó tengeren. Doll volt az ő szentséges megmentője és egyetlen barátja széles e világon. Mindent elmondott Marynek, és semmit sem kérdezett. Mindenhová elvitte a lányt a városban aznap, és még sok másik napon is, miközben az október lassan fagyos novemberre fordult. Doll úgy tartotta, az ő területének nincsenek határai. Még a West End új, fehér kőből épült, négyszögletes épületeihez is elcipelte Maryt, ahol a helyiek olyan gazdagok voltak, hogy küldöncöket fogadtak, akik égő fáklyákkal haladtak előttük, nehogy piszokba lépjenek. A hölgyek gyaloghintón vitették magukat, bojtos szegé-lyű szoknyájuk kétoldalt lelógott.

A Carrington Streeten, Mayfairben Doll felmutatott egy frissen kifestett lakásra, és így szólt:

-Ott lakik a híres Kitty Fisher. -És miről híres? - kérdezte Mary. -Hát te semmit se tudsz még? - sóhajtott fel élvezettel Doll. -

Csak a Lordok Házában hat szeretője van neki, hát arról! -Hat? - kérdezte döbbenten Mary. -Azt beszélik, egyik este épp Lord Montfordot szórakoztatta,

aki egy töpörödött kis ember, amikor felmasírozott a lépcsőn Lord Sandwich. No, mit gondolsz, hogyan csempészte ki Miss Kitty a törpét?

Mary vállrándítva jelezte, fogalma sincs róla. -A szoknyája alatt! - Doll sikított a gyönyörűségtől, és akkorát

csapott Mary abroncsára, hogy az beleremegett. - Azt beszélik, száz guinea a tarifája - tette hozzá elgondolkodva.

-Évente? -Egy éjszakára, te ostoba! - ujjongott Doll. - És egyszer, amikor

egy úr csak egy ötven guinea-s bankjegyet adott neki, annyira megsértődött reá, hogy két szelet kenyér közé tette a pénzt, és megette reggelire!

Mary felbámult az üveg négyszögekre a magasban, azt remél-ve, hogy megpillantja Kitty Fisher hímeves száját, amivel a pénzt eszi. De a boltíves kapuban álló lakáj fagyosan mérte végig őket. Mary elkapta a tekintetét, egyszerre a lakáj szemével látta magát, és tudta, az mit gondolhat róla. Az ő szemében nem volt különb-ség kettejük között. Szajhák,gondolta magában Mary a szót ízlel-getve. Utcalányok a Seven Dialsről, ringyók, riherongyok.

De Doll cuppanós csókot lehelt a lakáj felé. Őt aztán nem érde-kelte, ki hogyan tekint rá.

-Miért fogadtál be? - szegezte neki a kérdést Mary aznap este hazafelé menet. Azután már átkozta magát, amiért kimondta, mert megrettent, hogy Doll most majd hidegen és megvetően viselkedik vele, vagy közli, ideje szednie a sátorfáját, és egyéb-ként is, tartozik neki.

De Doll szája különös, már-már zavart mosolyra húzódott. -Akkor reggel csak kíváncsiságból álltam meg, hogy szemügy-

re vegyelek ott az árokban - kezdett bele. - Tovább akartam in-

dulni a Chesire Cheese-be, a Fleet Streetre, hogy megreggelizzek. De akkor beleharaptál az ujjamba, és ez tetszett.

-Tetszett? - kérdezte zavarodottan Mary. -Látszott, hogy van vér a pucádban - felelte elégedetten Doll. -

Magam is így tettem volna. De Doll arról nem beszélt, hogy ő maga járt-e hasonlóképp,

hagyták-e a sorsára hason fekve az árokban. Nem sok mondani-valója volt a múltról. Úgy tűnt, ő mindig az volt és az is lesz, ami most: utcalány. Ez a kedvenc szavuk a mesterségükre, mondta Doll, bár a ringyó őszintébb volna. Azokat, akik fizettek nekik, férfivendégnek nevezték. A férfiak alakra és méretre különbözőek, de mind nagyjából ugyanazt akarják, magyarázta Doll Marynek.

A lány ámulattal hallotta, hogy az utcalányok nem számítanak külön kasztnak a női nemen belül. Aki éjjel kéjnő, az nappal árulhat heringet. Épp úgy, mint a félidősök, ahogy Doll meglehe-tősen lenézően nevezte őket, és voltak még számosan - főként a feleségek -, akik pár évig gyakorolták a mesterséget, amikor rossz idők jártak.

-No mármost, aki egy életre ringyónak szegődik, mint én, az oly ritka, akár a fehér holló - dicsekedett Doll -, a szakma arisz-tokráciájának is mondhatnánk. Én a Harris listáján is rajta voltam még ötvenötben. -Az mi? Doll az égre emelte a tekintetét, mint mindig, valahányszor Mary tudatlanságáról tett tanúbizonyságot. -A Covent Garden hölgyeinek listája,úgy ám! Ez amolyan körle-vélféle, évente adják ki az urak számára. -És tudod, hogy mit írtak benne rólad? - kérdezte Mary. -Az utolsó szóig. Fizettem egy fiúnak, hogy addig olvassa fel nekem, amíg kívülről meg nem tanultam. „ Miss Dolly Higgins ” - szavalta Doll - tizenöt esztendős, telt idomú, vidám természetű. Jelent-kezés a Mór Fejéhez címzett cégér alatt. ” Akkor hát Doll még csak huszonegy esztendős, számolta ki Mary elszömyedve. Az arca igen kiéltnek látszott. -„ Gáláns udvarlója garantáltan elégedett lesz vele, s nem kell tartania a

következményektől. ” - Doll rekedten felnevetett. - No persze akkor már jócskán kankós voltam, akárcsak te. De jól hangzott. -De én azt hiszem, már megtisztultam - vetette közbe Mary. -Ó, ha egyszer már ott van a véredben, többé sosem hagy el - felelte Doll szakértelemmel. - Kankó úrhölgy egy életre veled marad. Amikor legközelebb összefekszel a fickókkal, előbb mo-sakodjál meg ginben, ha akad egy kevés tartalék, vagy húgyban, ha nincsen. -Én nem fogok összefeküdni senkivel - válaszolta Mary hide-gen. A gondolatra még a keze is remegni kezdett, inkább a háta mögé dugta. Doll rekedt kacajt hallatott. -Hát akkor hogyan akarod megkeresni a betevő falatot? -Majd kitalálok valamit.Most, hogy Mary kezdte egyre jobban kiismerni a várost, látta, hogy jóval többféle női mesterség léte-zik, mint amiről ő valaha is hallott. Nem minden lány végezte szolgálóként vagy varrónőként. Voltak szakácsnők és tejesasz-szonyok, halaskofák és virágárusok, mosónők, kertészek, bábák, mi több, még patikáriusok is akadtak köztük. Nők vezettek isko-lákat és ispotályokat, pástétomárus bódékat és kalaposüzleteket. Mary összeszedte a bátorságát, és az idegenektől kérde-zősködött, amerre járt. Csupán annyit akart megtudni, vajon egy tizennégy esztendős leány hogyan boldogulhat egymaga a világ-ban?

De a válasz minden esetben az volt, hogy Mary túl fiatal. Túl tapasztalatlan. Nincsen tehene, talicskája, boltja. Nincsen pénze, hogy tanonci állást vásároljon magának, nincsen férje, akitől megörökölhetne valamiféle üzletet. Nem ismeri a világot, a mes-terségeket, a vásárlókat.

Mary tudta, ha egyedül van, végül bizonyosan sikerült volna megvetnie a lábát valamelyik mesterségben. Nedves, régi újság-papírt árult volna, ha kell, vagy kifőzött tealeveleket - hulladé-kot, amely sohasem megy veszendőbe. Ha egyedül van, megta-nulta volna, hogyan éljen meg félpennykből, és zsákvászonban járt volna egész álló esztendőben - ha másért nem, hát azért,

hogy megcáfolja az anyja jóslatát, hogy a dologházban végzi. De hát nem volt egyedül. Ott volt neki Doll, aki selyem-

ruhában sétált mellette, és csak nevetett annak hallatán, hogy létezik a sajátjánál tisztességesebb mesterség is. Védőszárnyai alatt Mary megkóstolta a barbadosi rumot, a francia bort, a por-tugál citromot és az ananászt, amelynek oly édes volt az íze, hogy azt hitte, menten szétrobban tőle a feje.

-Ez egy üvegházból való, a paddingtoni út mellől - mesélte Doll -, no és tudod, hogy miben termesztetik?

-Miben? -Szarban! - hahotázott Doll. - A Teremtőre esküszöm, hogy a

pöcegödör-tisztítóktól veszik a friss londoni szart, és ananászt termesztenek benne!

Doll társaságában mindig akadt gin és vidámság, minden eset-leges volt, és sosem lehetett tudni, mit tartogat a nap. A döntések apránként kicsúsztak Mary kezéből, a jövő kisiklott a markából.

És ott volt még egy dolog: a hasa. Mary minden reggel megta-pogatta, de minden sivár reménysége ellenére most már be kel-lett ismernie: a domborulat nem apadt le. Ami a bensőjében nö-vekedett, valamiképp túlélte a katonákat, az árkot, még a szeny-nyes lázat is. Minden héttel egy kicsit nagyobb lett. Mary éjjelen-te Dollnak háttal feküdt az ingében. Keresztbe fonta a karját, és addig nyomta a domborulatot, amíg úgy érezte, menten kidur-ran.

De egy halaskofa, akivel szóba elegyedett az osztrigake-reskedésről, mindentudó pillantást vetett a lány kölcsön kapott füzővállára, és megjegyezte:

-Szoptatós dajkának még mindig elmehetsz, ha a sajátod nem marad életben.

Mary annyira megdöbbent, hogy válaszolni sem bírt. Szó nél-kül odébbállt.

Tudta, hogy Dolinák el kell mondania. Csak meg kellett talál-nia a megfelelő pillanatot, a megfelelő szavakat. De ugyan mikor kellett bármit is elmondani Dollnak?

-Itt az ideje, hogy megszabadulj tőle - jelentette ki egyik reggel,

miközben betántorgott sötét padlásszobájuk ajtaján. Mary meredten bámult rá a szalmazsákról. Két kezét ösz-

szekulcsolta a hasán. -Azt mondod... -Hát semmit se tanítottak neked abban az iskolában? Mary a hasára meredt. Doll hatalmas sóhajjal rogyott le a matracra. Olyan szaga volt,

mintha tűz ütött volna ki egy csapszékben. -Most ne kedvetlenedjél el – ásított. Én csak azt mondom, amit

a józan ész diktál, az ördög vigyen el, ha nem. Ugye nem akarod azt mondani nekem, hogy meg akarod szülni?

Mary csupán annyit tudott a szülésről, amennyit az öccse világrajötténél lesett meg, amikor az anyja bezárta a hátsó szobá-ba. Csak a szörnyű zihálásra emlékezett, meg a foltos lepedőkre, amelyeket később a komód fölé akasztottak száradni. És William Digotra, aki merev részeg volt, és az ordítozta: „Fiú! Fiú! Most már igazi család vagyunk!”

-Amúgy is kankósan születik majd - tette hozzá Doll.-Erre gondoltál már?

Mary szemét elfutotta a könny rémületében, pislognia kellett, míg újra látott. Ezt nem tudta. A gondolataiban megjelent egy gyermek, aki a lába közül csusszan ki, és beteg, még mielőtt éle-tében először levegőt venne. Émelygés tört fel a torkából.

-Akkor mondd meg - mondta sietve-, mondd meg, hogyan ves-sek véget neki!

Doll hatalmasat ásított, és félig felkönyökölt. -Hát, úgy fest, hogy a kávébogyóhoz már túl késő van, bár is-

merek egy tamariszkuszfőzetet, ami egy szempillantás alatt ha-tott... Üljél fel! - parancsolt Maryre.

Mary felült, a hasa kidomborodott, most nem próbálta be-húzni. Mindketten meredten nézték.

-Mikor csinálták ezt? Júliusban? Augusztusban? -Májusban. Doll az ujjain számolt, és a nyelvével csettintett egyet. -Az hat hónap! Amilyen sovány szerzet vagy, nem is gon-

doltam, hogy már ennyire előrehaladtál. Akkor el kell menni Ma Slatteryhez, egyéb megoldás nincsen. De egy egész koronát elkér ám érte. -Nekem nincsen annyim - szólalt meg Mary pillanatnyi csend után, és a nyelvével megnedvesítette az ajkát. - Nekem nincsen... -Tudom én - felelte Doll. - De ne csinálj úgy, mintha semmi módját nem tudnád, hogyan szerezzed meg. Mary elfordította a fejét. -Ide hallgass! - szólalt meg Doll érdes hangon, ha az a szándé-kod, hogy örökre itt heverésszél... -Nem - szólt közbe Mary. - És nagyon hálás vagyok... -Nem kell a hála. És azzal a lakbért se tudom kifizetni. A csend hosszabbra nyúlt. -Van bármi egyebed? - kérdezte Doll halkan. - Amit zálogba adhatnál? Egy barát, akiről még nem beszéltél? -Nincsen. -Akkor én azt mondom, használd azt, amid van. Addig bo-csásd áruba, amíg fiatal vagy, és jó pénzt kapsz érte. Mary vadul ingatta a fejét. -Én nem vagyok rá képes - felelte. - Egyszerűen nem bírom elviselni a gondolatát. Hosszú csend következett. Mintha Doll Higgins nagy messze-ségből nézte volna. -Talán - fogott bele Mary szánalmat keltő hangon, ha volna valami módja annak, hogy kölcsönözzél... De Doll tekintetében a düh lángja lobbant, és a kezével akkorát csapott a matracra, hogy porzott a szalma. -Úgy, hát az rendben van, ha én kimegyek ribanckodni, de a jótékonysági iskolás leány nem fog? - ordította. - Én piszkítsam be a kezemet, hogy az úrhölgyé tiszta maradjon? Hát hadd mondjak én teneked valamit, kényes kisasszonyka: ha kell vala-mi ezen a világon, akkor fizessél meg érte! Az erényedet szakasz-tott úgy veszítetted el egy sikátorban, mint egy közönséges ri-banc, és azt már vissza nem kapod sose. Kankós vagy és viselős, ha nem vetted volna észre! Közénk tar-

tozol, akár tetszik neked, akár nem! Azután, hogy Mary kisírta a szemét, mindenért bocsánatot

kért, és mindenbe beleegyezett, Doll igen kedves volt vele. Toalettvízbe mártott zsebkendővel törölte le az arcát, és az erős, citromos illattól Mary tisztábban látott.

-Egy ilyen ifjú teremtés, mint te, aki friss, mint a saláta - jegyez-te meg Doll kis híján szűz áru még, két shillinget is megkap egy fuvarért.

Mary kipróbálta ezt az újfajta számtant. Két shilling három fu-varral számolva - nem mert belegondolni, mit is takarhat ez az ártalmatlan szó - annyit tesz, mint egy korona és egy shilling. (És már korábban is megtette, idézte az emlékezetébe. Olyan rossz csak nem lehet, mint amit a katonák müveitek vele az árokban.)

-Csak most az egyszer - motyogta végül. -Jól van. -De amint vége van - folytatta Mary kemény hasára pillantva,

keresek magamnak másik mesterséget, még akkor is, ha keve-sebb a fizetség.

-No persze - mormogta Doll. Közben már Mary fűzőzsinórját rángatta, és olyan szorosra

húzta, hogy a lány felkiáltott. De Doll már a falon lógó ruhák között válogatott.

-Nem, nem - motyogta félhangosan ez nem elég feltűnő. Végül előhúzott valamit, ami narancsszín selyemből készült. -De hát ezt be sem lehet gombolni. -Nem hát, te tökkelütött. Ez egy viganó. Doll felrángatta Maryre a hosszú ruhát, és derékban meg-

kötötte. -Nézd csak, itt nyitva van, és vagy egy mérföldnyi alsószoknya

látszik ki belőle. A férfivendégek szeretik a nyitott köntöst. És nézd csak, milyen hosszú az uszálya! Észrevetted már, hogy csu-pa olyan nevet aggatnak ránk, ami részegnek hangzik? - Doll úgy tett, mintha nehezen forogna a nyelve. - Micsoda léha, lomha, léhűtő lotyók, repedtsarkú riherongyok vagyunk mi!

Mary rájött, Doll meg akarja nevettetni, hogy enyhítsen a ré-

mületén, de inkább a kezébe temette az arcát. Doll tudomást sem vett róla, és odahajított neki egy pár visel-

tes piros cipőt. -Az utcán feltűnőnek kell lenni egy leánynak. Nem szerényen

meghúzódni a fal mellett! -De én nem tudom, hogyan kell csinálni. -Mit kell ezen csinálni? - kérdezte Doll, miközben a kezével a

narancsszínű viganó alsószoknyáit porolta. -A szavakat - dadogta Mary. - Mit kell mondani? -A ruha mindent elmond helyetted, nem igaz? - felelte Doll vi-

dáman. Talált egy fából faragott fűzőbetétet, és belecsúsztatta Mary szalagokkal díszített fűzővállába, egészen odáig, ahol kö-nyörtelenül összeszűkült egy pontban.

Mary a képmására meredt a kezében tartott tükörben, és fölig vörösödött. Apró mellei úgy kandikáltak ki a fűzőjéből, mint két fehér, kemény könyök. A cifra selyem fodrot vetett a nyakánál és a vállánál, piszkos kék csipke fityegett a karjáról. Úgy festett, mintha csupán félig volna felöltözve. Úgy festett, mint a ringyó, aki aznap este volt.

-Látod? - rántott egyet trágár mozdulattal Mary fűzővállán Doll. - Ezek a vonalak a fickók tekintetét egyenest oda vezetik, ahová kell. A nagy, kunkorodó fodrokról meg - tette hozzá, mi-közben elkapta Mary szoknyáját -, a csöcs meg a far jut az eszük-be. Az uszály egy részét felhajtjuk ide, a derekadhoz, ez jelzi, hogy mi a mesterséged, ha még nem jöttek volna rá.

-De az arcom nem jó -- szólalt meg Mary rekedten, a tükörbe bámulva. - Olyan vagyok, mint egy sovány gyermek.

-De az urak a fiatal húst szeretik, úgy ám! És neked jók az adottságaid - felelte Doll szakértelemmel. - Jó sötét szemed van, és még vendéghaj sem kell, ha magasra fésüljük a sajátodat, a fekete nagyon is á la mode manapság. Az a dudor az orrodon pe-dig semmivel se rosszabb, mint amivel én magam születtem. És a férfivendégek szeretik a széles szájat, mert arra a másikra emlé-kezteti őket odalenn! - nevetett fel trágárul.

Mary igyekezett követni a példáját.

-Most már csak egy kis púder kell - húzott elő Doll egy doboz-kát és egy pamacsot, és nekilátott Mary arcának meg egy nyalin-tásnyi szalagvörös.

-Szalagvörös? Doll halk sóhajt hallatott, ez nála a kétségbeesés jele volt, de

egyben az önnön tudása felett érzett büszkeségé is. -Gyorsabb, mint a karmazsin - jegyezte meg —, és olcsóbb

is. Hajából előhúzta saját vörös szalagja végét, ráköpött az ernyedt

selyemcsíkra, és a szájába vette. Ezután dörzsölni kezdte vele Mary ajkát, mintha egy teáskannát próbálna kifényesíteni. Ezu-tán az arcát vette kezelésbe, és a meleg rózsaszín egészséges pírja varázslatként terjedt szét rajta.

Mary nézte, ahogy a tükörben alakot ölt az álarc. Ez többé már nem ő volt, hanem egy színpompás, merész bábu. Meg-próbálkozott egy mosollyal.

Doll kiöltötte a nyelvét Maryre, a szalagtól vörös volt, akár az ördögé.

A lány hangosan felnevetett. Gyorsan tanult, ahogy Doll gyak-ran mondogatta. Már elkezdte magára szedni az új nyelvet: a gyűlölködés és a vidámság szavait; szavakat, amelyeket sosem hallott az iskolában vagy Charing Cross Road-i szűk szobákban.

Aznap este Mary ott állt a Dialsnél kitolt csípővel, ahogy Doll mutatta, és igyekezett utánozni barátnője ferde mosolyát. A po-mádé és a púder páncélként borította az arcát, de a térde reme-gett a lenge narancsszínű viganó alsószoknyái alatt. Harang ala-kú szoknyája alá besüvített a fagyos levegő. A prémből készült karmantyút a hasa elé tartotta, hogy elrejtse a domborulatot. Doll is vele tartott volna, de megivott fél üveg gint, és most öntudat-lanul feküdt a szalmazsákon.

Mary csak néhány kortyot ivott. Az ital melegen, émelyítően lötyögött a hasában. Felidézte magában Doll utasításait: Ha félénk vagy, semmire se jutsz. Meg kell tanulnia, hogy minden járókelőre, aki nadrágot visel, férfi vendégekként tekintsen. Milyen bátor volt a többi lány, akik zaklatták az idegeneket, fogdosták a comb-

jukat! -Mi kéne, ha vóna, urak? - kiáltotta egy főkötőt viselő nő. -Volna kedved egy kis társasághoz? - kérdezte egy másik, és

belekarolt egy arra haladó katonába, de az lerázta magáról. -Egy shillingért beleshetsz az édenkertbe! - kiabálta egy barna

parókát viselő leány. Alice Gibbs a neve, jutott Mary eszébe, és azt pletykálták róla, megengedi a férfivendégeknek, hogy a szá-jába dugják. Maryt undorította a gondolat, és elkapta a tekintetét.

Amikor egy finom bársony térdnadrágot viselő férfi sietett el mellette, megköszörülte a torkát.

-Tizennégy és tiszta még, uram - suttogta. A férfi egy pillanatra rámeredt, de továbbment. Eltűnt a sar-

kon. Doll azt mondta, így szólítsa meg a férfiakat. Tizennégy és tiszta

még. Csupán a fele volt hazugság. Akár egy mondóka is lehetett volna. Hogy is szól a rigmus, amit az iskolában tanult?

„Ha tiszta vagy kívül s belül. A bűn majd messzire elkerül.”

-Pang az üzlet ma este, igaz-e? - jegyezte meg egy ezüsttel sze-gett, francia divatú zsákruhát viselő, hófehér bőrű leány, Mary pedig rábólintott. - Láttalak már téged itt? -Non - felelte Mary zavartan, és bemutatkozott, még mielőtt eszébe ötlött, hogy okosabb lett volna más nevet mondania. A lányt Nan Pullennek hívták. Nappal szobalányként dolgozik a Puddle Dock Hillen, mesélte Marynek büszkén, de amint megbi-zonyosodott arról, hogy az úrnője már mélyen alszik, kölcsönvett egy csinos ruhát a tölgyfa szekrényből, és fél éjjel az utcát járta. A finom ruhák megtették a hatásukat, szinte mindig akadt munká-ja. -A bélés kívül tartja a legcudarabb hideget - jegyezte meg szakértelemmel, és megveregette vastag alsószoknyáját. És min-dig hazatér hajnali négyre, hogy egyet még szundíthasson, tette még hozzá. - Félreteszem a pénzt, úgy ám! -Valóban? - kérdezte Mary. -Egy nap majd saját házam lesz, kiadó szobákkal - dicsekedett

Nan- és senkinek se tartozom majd elszámolással. Ezután hamarosan távozott, azt mondta, az ösztöne azt súgja, hogy a férfi vendégek aznap este a Piazzán lebzselnek a Covent Gardennél. -Én bizony ezután megyek - mondta, és az orrára bökött. Intett a többi utcalánynak, majd sarkon fordult, finom ruhája felkavarta a port.

Kis idő múlva egy férfi sietett arra zsebre dugott kézzel. -Hadd bújjak be a köpönyeged alá, drágaságom!- bődült rá a

vörös hajú nő, aki a félhomályban a zsalugátereknek dőlve ácsorgott, hogy elrejtse a korát. Marynek eszébe jutott, hogy Doll azt mesélte, a nő egy indiai lakáj felesége, de a férfi ujjai össze-roncsolódtak, és nem tud dolgozni. Ekkor egy hivatalsegéd köze-ledett az utcán, a kabátujja tele volt iratokkal. A vörös hajú nő a harisnyakötőjéig felrántotta a szoknyáját.

-Hogy áll ma este uraságod rúdja? Mary elpirult e szavak hallatán, de a férfi úgy haladt tovább,

mintha meg sem hallotta volna. Mary mellett is elment, azután megállt, és visszanézett rá.

A lány kissé kihúzta magát, apró mellét kidüllesztette, a hasát pedig igyekezett behúzni. Remegés fogta el. Csak most az egy-szer, fogadkozott, csak most az egyszer. Amint ennek vége lesz, talál valami más módot a kenyérkeresetre: kell, hogy legyen va-lami, amit készíthet, megjavíthat vagy eladhat.

A hivatalsegéd most megfogta Mary ruhaujját, és a fény felé húzta a lányt. Mary legszívesebben a fal felé fordította volna lán-goló arcát. Az járt a fejében, vajon a férfi egy bókkal kezdi, vagy olyan kérése lesz, amit ő nem ért. Nem tudta, mikor kell megem-lítenie, hogy két shilling az ára.

-Kilenc penny - mondta a férfi nyugodt hangon, mintha egy mézeskalácsárussal társalogna.

Mary érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, de mi egyebet felelhetett volna, mint igent? Ha visszautasítja ezt a férfivendéget, ki tudja, mikor akad egy másik?

A sötétben álltak. Mary az egészet roppant különösnek látta.

Most nem olyan volt, mint az előző alkalmakkor. Nem erőszakot tettek rajta, ő most hagyta magát, mi több, ő maga kezdeménye-zett. Segített a hivatalsegédnek kigombolni vékony térdnadrág-ját, szeretett volna hamar túlesni a dolgon. A férfi papirossal teli kabátujja furcsán zörgött. Lenézett a lőcsére, ahogy Mary is. Ez volt az első alkalom, hogy egyálta- Ián látott ilyet, és a gondolattól nevethetnékje támadt. Milyen sápadt, csupasz holmi. A hivatalsegéd rátette Mary kezét, ő pe-dig dörzsölni kezdte, mintha egy tányért akarna letisztítani, és egyszerre érezte, ahogy az olyan keménnyé válik a kezében, akár egy velőscsont. Micsoda hatalmat érzett akkor!

De a férfi úgy emelte fel a lány szoknyáját, mintha szorítaná az idő, a térdével szétfeszítette a lábait, és beléhatolt, és Mary egy-szerre megint tehetetlen gyermekké lett. Nem igazán fájdalom volt, amit érzett, csupán száraz volt, és nehéz, mint egy súly, amelyet magában kell hordoznia. A férfi elnyűtt papirosszaga elborította. Egyszerű kabátjának vállába kapaszkodott, állta a lökéseit, olykor meg-megtántorodott a macskakövön. Amikor a rémület összeszorította a torkát, semmi másra nem gondolt, csak a céljára - öt shilling, avagy tíz darab hatpennys, hatvan egy-pennys.

Azután egy forró áradás a bensőjében, és úgy tűnt, vége van. A hivatalsegéd egy pillanatra Mary vállára hajtotta a fejét, egy pillanatra megtántorodott. Mary gyűlöletet érzett iránta, és már-már szánalmat is, amíg a férfi fel nem egyenesedett, és az erszé-nyéért nem nyúlt.

Kilenc penny, amit Mary a derékvarráson lógó zsebbe rejtett. Tessék, megtette. Nem volt a világ vége. Fizettek neki érte, nem elvették tőle. A könnyektől hirtelen megfájdult a feje.

A hivatalsegéd után egy asztalos következett, aki csupa fű-részpor volt; majd egy katona viseltes egyenruhában; azután egy vénember, aki úgy bűzlött, mintha életében sosem mosdott vol-na, és utána megköszönte neki. A közös bennük az a szörnyű, gyötrő szükség volt az üzekedésre. Doll mondogatta mindig ré-szegen: Úgy vonzza a lyuk a férfit, mint csont a kutyát.

Két ügyfél között hosszan várakozott. Mary combja síkos volt. A hasa fájt. Éjfélre három shillinget keresett, és kezdett elhatal-masodni rajta az utcalányok gőgje. Képes volt rá, volt valamije, amelyért bármelyik férfi hajlandó fizetni.

De akkor odajött hozzá a barna vendéghajat viselő lány. -Itt az ideje az osztozkodásnak, aranyom - jelentette ki. Mary rámeredt. Az ujjai összekulcsolódtak a karmantyúban. -Doll Higgins nem mesélte, mi errefelé a szokás? - kérdezte a

lány barátságosan. Mögötte ott sorakoztak a többiek is karba font kézzel. - Az újoncok mindig osztozkodnak.

Az utolsó pennyt is elvették tőle, nem merte elrejteni előlük, mert az volt az érzése, úgyis megtalálnák. Nem sírt, nehogy csí-kot hagyjon festett arcán. Valami vigyorfélét erőltetett az arcára. Végül is ez az ő területük, és Mary nem engedhette meg magá-nak, hogy ellenségeket szerezzen. Nem voltak rosszindulatúak, a barna vendéghajat viselő lány meghívta, tartson velük a Bika Fejéhez címzett csapszékbe egy korty fűszeres forralt borra, hogy átmelegedjen, de Mary azt felelte, még marad egy ideig.

-Ezek a mai fiatalok - jegyezte meg egy kövér, idősebb nősze-mély -, nem értem, honnan van ennyi erejük.

Most már Mary volt az egyetlen lány a Dialsen. Amint végzett az egyik férfival, és visszafordult a faltól, már ott várta egy má-sik, aki addig nézte. Valamiképp ez volt a legrosszabb az egész-ben, hogy látják. A férfi már félig kioldotta a térdnadrágját, hogy ne vesztegesse az időt.

Ő volt mind közül a legnagyobb és a legdurvább is. Mary nem tiltakozott. Igyekezett csukva tartani a szemét. Egyetlen szót mondott ki magában, amelyet többé nem lett volna szabad: anyám. Úgy vélte, azután a férfi után vérzett is egy keveset, de nehéz volt megmondani, oly sok minden csorgott lefelé a comb-ján.

Két férfivendég között a lábai már hazafelé vitték volna, a Rookerybe, de visszafordult a Dials közepén álló oszlophoz, kar-ba fonta a kezét, és leszorította a bordái alatt ívelő, árulkodó domborulatot, hogy ne feledje, miért is van itt. A gyilkosság mi-

att, amit ki kell fizetnie. Nem volt más módja. Kérlek. Mindenható Úr. Valaki. Legyen már vége. Hajnal előtt néhány órával Mary felvonszolta magát a Pat-

kányvár lépcsőin. Úgy érezte, mintha a lelke elvált volna a testé-től. A fájdalom úgy dübörgött a hasában, akár egy dob. A tize-negy vagy tizenkét idegen teje - már nem számolta-méregként fortyogott benne. Érezte a szagát az alsószoknyákon, a nedves narancsszín viganón át: a sötét, kovászra emlékeztető bűzt. Hát persze, hasított belé, Dollnak ettől volt ilyen szaga.

De Mary túlélte, és a férfiak arca már most elmosódott az em-lékezetében. És a markában ott szorította a sok apró, zsíros ga-rast, amelyek egy koronát tettek ki.

-Most már közénk tartozol, igaz-e? - kérdezte Doll félálomban, és fél karjával megölelte.

Doll másnap mindent elintézett, vett egy nagy üveg gint, és ő maga csupán egy kortyot ivott belőle. Doll tudta, melyik pincébe kell menniük a Carrier Streeten. Ő szorította Mary fejét toalettvízzel átitatott fűzővállához, így a lány csupán néhány pil-lantást vethetett Ma Slatteryre. Amikor a vénasszony egy rozsdás kést vett elő, hogy kihegyezze a botot, Maryből akarata ellenére szakadt ki a jajkiáltás, de Doll a kezével betapasztotta a száját, és csacskaságokat sugdosott a fülébe. Ott állt a foltos matrac végé-ben, amelyen Mary feküdt, ő tartotta a lány csuklóját a feje felett, és szorította olyan erővel, hogy kis híján eltört. Közben végig fecsegett, egy szép levendulakék nyitott köntösről mesélt, amit olcsón látott a Monmouth Streeten - olyasféle ruhadarab volt, mint a viganó, és milyen jól állna Marynek - valamint a Tower-ben közszemlére tett tigrisekről, hogy zavargás tört ki a makréla ára miatt odalent Billingsgate-ben, és hogy hamarosan itt a kará-csony. Végig beszélt Maryhez, miközben a szótlan öregasszony olyan dolgokat művelt a lánnyal, amelyekre Mary nem ismert szavakat, amelyektől úgy remegett és rángatózott, akár a veszett kutya, amit a Holbomon látott előző nyáron. Mintha tíz esztendő telt volna el a nyár óta, amikor még egyenruhás gyermek volt, és hazafelé sétált az iskolából. Ezt az új Mary Saunderst most úgy

rángatta a görcs, akár egy vérrel telefröcskölt lobogót. Doll volt az, aki letörölte a hányadékot Mary szájáról a keze fe-

jével. És végül Doll volt az, aki kivitte az edényt, hogy kiöntse a csatornába, de Mary egy pillanatra látta, mi van benne. Csak egy sápadt forma úszott a vörösben, egy féreg, egy élősködő, egy démon, amelyet kiűztek a testéből. Igazából semmi, semmi olyan, ami számítana.

Mary egy héten át vérzett. De amint esedékes volt a lakbér, ismét kint volt az utcán, a csuklóján Doll markának kék karkötő-jével. -Mi kéne, ha vóna, urak, mi kéne, ha vóna?

Második fejezet

MAGDALEN Mert hát ez volt az egyetlen mesterség. Mary kénytelen-kelletlen ráébredt erre. Tény volt, hogy egy tizennégy esztendős leány semmiféle más munkát nem talált, amellyel akár csak a töredékét is megkereshette volna annak, amit Mary, aki most már eléggé megedződött ahhoz, hogy a sarkára álljon, és megkérje az árát a férfivendégektől. A világ szerfelett igazságtalan, ezt most már ő maga is látta - a gazdagok tétlenségre születtek, a szegények pe-dig olyanok voltak, akár a sár a kocsijuk kereke alatt. De itt volt a lehetőség egy leány számára, aki már mindenét elveszítette, hogy megcsinálja a szerencséjét. Minek küszködni a bizonytalan meg-élhetésért, tönkretenni a kezét, a lábát, a hátát, a szemét, ha egy-szer, ahogy Doll rekedten vihogva mondogatta: A lyuk mindent visz.

A világ már csak ilyen volt. A legtöbb nő ilyen alkut kötött, akár feleség volt, akár ringyó, a lepedő egyik vagy másik oldalán.

-Hát nem érted? - kérdezte Doll nehezen forgó nyelvvel egyik este az Oxford Streeten, és kikapta az üveget Mercy Toft kezéből, és nagyot húzott belőle. Azután egy négyszintes épület frissen festett ajtajának hajította, és boldogan tapsolt, amikor hallotta, hogy a palack darabokra tört. Ekkor újra eszébe jutott, miről be-szélt korábban, és Maryhez fordult. - Van valamid, amiért a kol-dustól a báróig mindenki hajlandó fizetni.

Elkezdte egyenként felhúzni az alsószoknyáit, hogy meg-mutassa, mire is gondol. Meercy Toft úgy hahotázott, hogy kép-telen volt felegyenesedni. Csak Mary látta, hogy nyílik a nagy ház ajtaja, ezért megragadta Doll szoknyáját, mielőtt az megmu-tathatta volna a csúnyáját az egész környéknek, és letaszigálta az útra.

-Így igaz, csesszed meg! - rikoltotta Doll. - Megfoghatod a saját

fegyverét, és ellene fordíthatod! - Ez a mozdulat még trágárabb volt, Mercy nevetése vad köhögésbe csapott át. Eszre sem vették, hogy két lakáj siet lefelé a márványlépcsőn, hogy kiderítse, hon-nét származik a törött üveg. Mary kénytelen volt belekarolni Dollba és Mercybe, és elvonszolni őket a Soho Street irányába, mielőtt betörik a fejüket. Egészen St. Gilesig nevetgéltek.

A tél hideg volt és nyirkos, de Doll és Mary negyedkézből prémmel szegett karmantyút vásárolt magának, hogy melegen tartsa őket, ha a sör, a bor és a gin már nem hat. A legtöbb lány választott magának egy területet, és ott dolgozott, de Doll szerint az unalmas dolog volt.

-Az egész város a mi bordélyunk, bogaram - lelkendezett. Mary lassan megtanulta, hogy a férfiak tulajdonképpen könnyen kezelhetők, nem érdemes félni tőlük. Doll megmutatta neki, hol keresse őket, és mikor érettek a szüretre. Mary idegeneket állított falhoz ivókban, bérelt szobákban; italtól kába írnokokat a Stran-dén; gazdag zsidókat Bishopsgate-ből, akik nyugtalanok voltak a szombati napszállta után; ifjú piperkőcöket, akik az Almack’s kávéházból tántorogtak ki azután, hogy jókora összeget veszítet-tek a kártyán.

Mary most már szabad volt, és több pénz csörgött a zsebében, mint amennyit egész addigi életében látott. A legélénkebb színű ruhákat viselte, amelyeket a Monmouth Street árusai kínáltak - rózsaszínűeket, lilákat, narancsszínűeket -, és azzal sem törődött, hogy a színek nem illenek egymáshoz, ha a férfivendégek felkap-ták rá a fejüket. Tudta, hogy kell nekik. Úgy viselte kipirosított arcát, mint egy karneváli maszkot.

Egy szürke reggelen hónapok óta most először eszébe jutott a Mindenható Úr.

-A pokolra jutunk? - kérdezte barátnőjétől, és hirtelen feltámadt benne a kétség.

Doll szárazon felkuncogott. -Én római hitű vagyok, úgy ám! -Mi vagy? -Tudod, pápista, ahogy a szüleim is azok voltak. Minden hús-

vétkor áldozok, ha esik, ha fúj - tette hozzá Doll büszkén. -Ha úgy látom, hogy ütött az utolsó órám, csupán csak annyi a dolgom, hogy papért küldetek, és feloldoztatom magam.

-Az meg mit jelent? -Hogy a lelkemet tisztára suvickolják. Mary belegondolt. -És velem mi lesz? - kérdezte gondterhelten. Doll vállat vont, azután némiképp kedvesebben még hoz-

zátette: -A te iskoládban sose meséltek neked a Magdalénáról? Mária

Magdalénáról? A lánynak ismerős volt a név. -No, hát ő is ringyó volt, de a végén jól járt, nem igaz?

Vízkeresztkor Doll elvitte a lányt a Drury Lane-en álló Theatre Royalba, „hogy megtanítsa, hogyan kell nagy stílben arcátlan-kodni a fickókkal”, ahogy ő fogalmazott. Fejenként egy shillinget fizettek, hogy felnyomakodjanak a karzatra - egy toszás ára, íz-lelgette magában az új szót Mary. Doll rosszalló tekintettel pil-lantott körbe, és úgy vélte, ezen a délutánon nincsenek többen másfél ezernél. A beszélgetés moraja egy méhkas dongásához volt hasonlatos.

Mary émelygett a várakozástól. A darab, A szerelmi játszma állí-tólag új volt, a francia eredeti átdolgozása. Az anyja sosem en-gedte a színházak közelébe, azt mondta, semmi jó nem szárma-zik abból, ha a népek másnak tettetik magukat, mint amik. A for-róság oly nagy volt, hogy a levegő úgy perzselte a vállát, akár a napsugár. A függöny csak hat óra tíz perckor ment fel, és Maryt először olyannyira elkápráztatta a díszlet, hogy semmi mást nem látott. Hatalmas fák siklottak ki és be a színpadra, aranyozott szófákat látott, a telihold pedig fényesen ragyogott odafent, pe-dig láthatólag semmi sem tartotta. A lámpások bűzlöttek, akár a megperzselődött haj.

De ekkor Mrs. Abington lépett a színre fehér virágos ruhában,

csipkés fodrokkal, füzővállát fokozatosan csökkenő méretű mas-nik díszítették. Mary minden másról megfeledkezett.

-Az igazgató választja ki, mit vegyen fel? - kérdezte Dolltól. -Méghogy kiválasztja? Az az asszony sajátja! - felelte Doll. - A

színésznők maguk szerzik a ruháikat. Mary valamiféle szelíd irigységgel nézte Mrs. Abingtont. Mi-

lyen érzés lehet, ha az ember ilyen ruhákat visel, és ezrek bámul-ják, amikor kisétál a színpadra?

-Nem csoda, hogy gazdag kitartó kell nekik! - nevetgélt trágá-rul Doll.

Mary alaposan szemügyre vette társnőjét, hogy lássa, tréfál-e. Azután még alaposabban megbámulta az asszonyt, aki úgy libe-gett végig a színpadon, mint aki még életében nem látott egyet-len hímtagot sem. Mary nem értette, hogyan viselhet egy lány ilyen arcot azok után, hogy a mesterségre adta a fejét. Lehetséges, hogy egy színésznő számára más, lehetséges, hogy miközben belenyúl a térdnadrágba, valaki másnak tetteti magát.

A beszédeket nehéz volt követni a közönség éles hangú közbe-kiabálásai, a legyezők suhogása és a pusmogás közepette, amely felerősödött, valahányszor egy gróf vagy hercegnő megmutatta magát valamelyik páholyban. De Mary hamarosan megértette, miről szól a színdarab. Mrs. Abington egy úrhölgy volt, aki tré-fából ruhát cserélt a szobalányával. Döbbenetes volt, micsoda különbség, ha valaki kalapot visel, kötényt vagy aranyozott öv-csatot. Olybá tűnt, ha az illető úgy fest, mint egy úri dáma, a fér-fiak hajbókolnak előtte, ha pedig szobalánynak öltözik, megpró-bálják megcsókolni a csukott ajtó mögött. De a szobalány és az úrnője nem tudták, hogy az úriember, aki az úrhölgynek udva-rolt, szintén ruhát cserélt a saját szolgájával. Így hát mindannyian hazugok voltak, és egyikük sem tudta, kivel kacérkodik éppen, és ettől igen mulatságos lett az egész.

Valahányszor a közönség felnevetett egy riposzton, Doll min-dig oldalba bökte Maryt.

-Mit szólsz, hogy visszavágott, igaz-e, Mary? -Ha egy percre befognád a szájadat, tán még hallanám is- bö-

kött vissza Mary. Volt az ismerős népség - némelyikükkel még barátságban is vol-tak, például Mercy Tofttal, Nan Pullennel, Alice Gibbsszel és a Royle fivérekkel, akik a borozót vitték a pincében nem messze a Patkányvártól -, de ha alaposan belegondolt, Mary arra jutott, hogy ő és Doll csakis egymásra számíthatnak. Ha el is veszítették egymást a tömegben - részt vettek jópár kőhajigálásban és macs-kazenében azon a télen, mi több, segédkeztek egy selyemfestő képmásának megégetésében is, aki nem volt hajlandó bért emelni -, Mary és Doll mindig vigyáztak egymásra. Senki más nem be-szélte a nyelvüket, értette a tréfáikat. Igaz, hétesztendőnyi korkü-lönbség volt közöttük, mégis, olvastak egymás gondolataiban. Késő este Doll sokszor énekelt egy régi dalt. „Vörös szalag, szürke szalag, a férfi teszi, te meg hagyod.” Most már alig akadt olyan szeglete a városnak, ahol Mary még nem fogott férfit, a West End tiszta járdáitól a szűk észak-londoni utcákig, ahol spanyol zsidók, indiai matrózok, feketék és kínaiak úgy keveredtek, akár festék a cserzőmedencében. Volt kádárral és kötélverővel, köszörűssel és ablakpucolóval, éjjeliőrrel és vám-szedővel, és egy kirepedezett kezű mészárossal. A tömegben, amely a hírneves Mr. Wesley prédikációját meghallgatni sereglett össze egy régi öntödében Moorfieldsben, Mary három kézimun-káért összesen két shillinget kapott. Marylebone-ban egy ír kő-művest szólított le; egy féllábú katonát, aki a francia háborúból tért haza; Spitalfieldsben egy hugenotta selyemszövőt; egy Jama-icából hazatért ültetvényes urat; és egy etióp orvostanoncot, aki-től dupla fizetséget kért, mert a szóbeszéd miatt azt várta, hogy fájdalmat okoz majd neki szörnyű méretű rúdjával, de végül ki-derült, hogy semmivel sem nagyobb, mint egy angolé. Így hát már ezt is tudta. Az egész várost ismerte, a Pall Mallen poroszká-ló kocsiktól a St. Clement Danes-templom hátsó falán át a szobá-ig a Bárányhoz és a Zászlóhoz címzett fogadó emeletén a Rose

Streeten. Egy walesi marhahajcsár bérelte azt a szobát. -Maradj veszteg - mondta utána kissé selypítve - maradj vesz-teg, kisasszony, és fizetek még két pennyt. Akadt néhány rossz estéje is, de ezeket kitörölte az emlé-kezetéből. Amikor egy ízben egy férfivendég körmének nyo-mával a nyakán tért haza, Dolly tökfejnek nevezte, és megta-nította, hogyan rúgjon térddel akkorát, hogy az illetőnek még hetekkel később is sajogjon a szerszáma. Mary tudta, hogy most már soha többé nem fog éhezni, ebben biztos lehetett. Úgy vonzza a lyuk a férfit, mint csont a kutyát. Ami a lába között volt, a mesebeli erszényhez volt hasonlatos, amely sosem ürül ki. „Szürke szalag, arany szalag, Táncolj, mert az idő halad.” Az első két hónap után a férfiak arca elmosódott Mary em-lékezetében, de néhányuk megmaradt benne. Például egy zsíros hajú fickó a Queen Streeten, aki egy szekér oldalához támasztva tette magáévá, és - mint később rájött - közben benyúlt a szok-nyája alá a késével, és lenyisszantotta a zsebét. A ferde tekinteté-ből tudhatta volna, hogy tolvaj. Az egyik törzsvendég egy skót volt, akit minden utcalány Mr. Armoumek, azaz Vértes úrnak hívott - és kinevetett - a háta mö-gött, mivel ragaszkodott ahhoz, hogy egy vékony birkabél bur-kot húzzon a vesszejére. -Ez meg micsoda? - kérdezte Mary riadtan az első alkalommal. -Óvszer - felelte az, miközben kirángatta Mary mellét a fűzőjé-ből. - Egészségügyi okok végett. Mary fél kézzel eltolta magától. -No és miféle okok azok? A skót vállat vont. -Felvértez a nemi bajok, a viszketés és a folyások ellen. -És minden alkalommal felhúzza ezt az óvszert, amikor neki-lát? A skót Mary csipkéit rángatta sietségében, hogy mihamarabb meglazítsa őket.

-Az úri hölgyekkel nem, mondanom sem kell. Csak a kéj-nőkkel. Mary rikácsolva felnevetett. Egészen úgy, mint Doll, hasított be-lé. -No és mivelünk mi lesz? - szegezte neki a kérdést, miközben Mr. Armour a melle közé fúrta az arcát, és felrántotta a szoknyá-it. - Mi tán nem kaphatjuk el ugyanúgy a kankót vagy a vérbajt maguktól, mint maguk mitőlünk? A skót vad tekintettel nézett fel, mint aki nem számított ellenve-tésre. A tövénél ragadta meg a burkot, hogy megtartsa. -Az - zihálta - a mesterségetekkel együtt járó kockázat. Türelmetlenül próbálta szétnyitni Mary térdeit, de a lány még feltett egy utolsó kérdést. -Én magam is vehetnék ilyet? -Miért is ne? - felelte a férfi komoly arccal, majd önelégült vi-gyorral még hozzátette: - Csak azt nem tudom, mire húznád fel! Azzal tövig hatolt a lányba, és a beszélgetésnek vége szakadt. A Soho Square hajnali ötkor remek vadászterületnek számított, a lordokat ilyenkor tessékelték ki végleg Mrs. Comelys előkelősé-gek számára fenntartott, Select Assemblies névre keresztelt bál-termeiből. Mary egy ízben egy nemesúrral ment be a bokrok kö-zé, akiről kiderült, hogy parlamenti képviselő. Szünet nélkül egy bizonyos Monsieur Merlinről fecsegett, aki kerekeken gördülő cipőben lépett fel a társaság előtt. -Kerekeken, úgy ám!

-Az nem lehet - mormolta Mary, miközben a térdnadrág duz-zanatát dörgölte, és szemébe ötlöttek a hibátlan bársony bolyhai.

-Oly sebesen száguldott, mint a madár röpte, azután esett egy nagyot, és belezuhant Mrs. Cornelys tükrébe. Szavamra, csupa üveg és vér volt a szegény békaevő.

-Szegény békaevő - ismételte Mary a ferde vesszőnek, amelyet előhúzott a bársonyból. - Szegény, szegény kicsi békaevő.

-Azért annyira nem kicsi, igaz-e? - kérdezte a férfi némi két-ségbeeséssel.

Mary úgy vélte, a lord vagy részeg, vagy álmodott, hogy ilyen

történettel állt elő. De a kép megmaradt benne, miközben lovaglóülésben a férfira telepedett: egy apró termetű francia fecskeként száll a föld felett, a szerencsétlenség felé.

Egy másik alkalommal Mary egy székhordóval ment el, akinek tönkrement a gerince, de abból élt, hogy gyaloghintókat cipelt, és minden lépés kínszenvedést okozott neki. Kivett egy szobát egy fürdőházban, hogy fekve csinálhassák. Mary volt felül, és meg-ígérte, hogy kíméletes lesz. Micsoda fényűzés volt, hogy utána elalhatott, és azt álmodta, hogy a gránátkövekkel kirakott, ara-nyos királyi hintón halad át a városon. „Arany szalag, barna szalag, Felkerül, de fent nem marad.” Nem mintha túlságosan válogatós lett volna. Az utcalányok nem engedhették meg maguknak, nem úgy, mint a bordélyházi riban-cok a bársonypamlagjukon, ahogy Doll fogalmazott. Mary el-ment törött orrú bokszolókkal és egy matrózzal, akinek az egyik tökét elvitte a vérbaj. (Esküdözött, hogy már rég kigyógyult a betegségből, de Mary csak kézimunkára volt hajlandó.) Mostan-ság nem undorodott egykönnyen. Elment korbácsos férfivendégekkel, akik eljátszatták vele az anyát, míg ők voltak a rosszcsont gyerekek - először furcsállotta ugyan, hogy egy férfi azt akarja, őt bántsák, és nem ő bántott másokat -, de még egy csudabogárral is, aki két shillinget ajánlott, ha Mary hagyja, hogy beleköpjön a szájába. Egyetlen emberfajta volt, akivel Mary nem volt hajlandó elmenni: a szenesemberek, mert a szénpor szaga a pincét juttatta eszébe a Charing Cross Roadon.

Digotéknak színét sem látta a novemberi este óta, amikor el-kergették otthonról. Egy ízben a Lincoln’s Inn Fieldsen egy asz-szony után bámult, aki görnyedten cipelt egy hatalmas batyu ruhát, de nem lehetett Susan Digot, hiszen messze esett ide a Charing Cross.

-A tisztességes népek nem csavarognak annyit, mint mi -jegyezte meg Doll ajakbiggyesztve. - A tisztességes népek ma-radnak egy helyben.

Marynek eszébe ötlött, vajon az asszony igyekezett-e a nyomá-

ra bukkanni. Vajon kérdezősködött-e utána, vagy csak nyitott szemmel járt az utcán? Hisz ahol egykor szeretet volt, bizonyo-san maradt belőle valami, néhány cafatnyi, némi maradék? Vagy lehetséges, hogy egy anya úgy kiszakítja az életéből a saját leá-nyát, mintha az meg sem született volna?

Nem mintha számított volna. Mary azzal vígasztalta magát, hogy most már amúgy sem térne vissza, még akkor sem, ha Susan Digot megmássza a Patkányvár nyikorgó lépcsőit, és tér-den állva könyörög neki. Mary már alig emlékezett szűkös régi életére, az anyagi és a lelki szegénységre, a hosszú órákon át tar-tó súlyos csendekre, miközben mindannyian a pislákoló tűz kö-rül ültek. Nem, már túl késő volt visszatérni, és megbocsátani is. „Barna szalag, rózsás szalag, Barát, ellen mindig akad.”

Doll-lal sosem volt unalmas az élet. Nem volt szemrehányás, prédikálás, feladat. Festett arcuk tarka csíkokat hagyott a párnán. Fizettek egy vénasszonynak, aki a Patkányvár pincéjében lakott, hogy mosson rájuk. Néhány hetente eljártak a fürdőházba, és tisztára áztatták magukat a forró vízben. Vacsorájukat a kifőzdé-ben költötték el, vagy éhen maradtak, attól függően, mennyire volt tele az erszényük, de még egy darabka pirított kenyeret sem készítettek maguk. Ha fázott a kezük, vettek egy pohár teát vagy kávét. Ami szeszt szerezni tudtak, mind megitták, és egy napnál távolabbra sosem terveztek.

A szabadság szerelmesei, így nevezte magukat Doll. Akkor keltek fel, amikor akartak, ha úgy tartotta kedvük, akár egész éjjel fent maradtak, és a nap bármely órájában ismét felkapasz-kodhattak a lépcsőn, hogy az ágyba dőljenek. Marynek életében először akadt ideje lustálkodni. Csak kevés férfivendég töltött vele több időt negyedóránál. Szabadon megválogathatta, kivel megy el és kivel nem, de faképnél is hagyhatta mindannyiukat, ha épp felfordult a gyomra tőlük. Olykor Doll-lal kivettek egy szabad estét, ilyenkor a tűz mellett üldögéltek valamelyik csap-székben, és közösen szívtak el egy pipát. Az italtól minden elmo-sódottá vált, az unalomból mulatság kerekedett.

Egy fagyos februári estén találkozott egy kedves arcú kisinas-sal, aki krikettet játszott a Lamb’s Conduit Fieldsen. Nem lehetett több tizenkét esztendősnél.

-Kérem, kisasszony, mennyi az ára? - kérdezte a fiú, mint a mesebeli Jancsi, aki először jár a vásárban.

-Több, mint amennyi neked van - felelte Mary cseppet sem ba-rátságtalanul, és elkapta a fiú állát. Puha volt, akár a macskáé.

-Van egy shillingem - szólt a fiú szigorúan, majd belekotort a zsebébe, és előhúzta a pénzdarabot.

Mary tudta, hogy a gazdájától csenhette el, hogy kifizethesse testi okulását. De azért elvette a pénzt, kézen fogta a fiút, és egy terebélyes magyalbokor mögé vezette. A föld puha volt, és épp csak nyirkos.

Amikor vége lett, Mary már-már szomorúságot érzett, és ab-ban reménykedett, hogy nem adta tovább a kankót a fiúnak. Mostanában úgy hitte, megtisztult - sem láza, sem folyása nem volt, és ha tehette, mindig ginben mosakodott, vagy pedig húgy-ban - de hát az ember sosem tudhatta biztosan.

-No, hát most megtudtad, milyen - mondta a kisinasnak, míg az a gombjaival vesződött.

A fiú elvigyorodott. -Találj magadnak egy leányt - tanácsolta neki Mary és ne paza-

rold a pénzed! A fiú csókot dobott feléje, mielőtt elrohant. Aznap este Doll-lal nedves szalmazsákjukon feküdtek a sötét

szobában, és addig beszélgettek, amíg a költő, aki a szomszéd szobába költözött, dörömbölni nem kezdett a falon. „Rózsás szalag, fehér szalag, A nap végén csak éj marad.” Sok utcalány egyben zsebtolvaj is volt, és ez rossz,mitöbb, vesze-delmes hírét keltette mesterségnek.

-A nemesurak inkább elviselik, ha vérbajt kapnak, mint ha meglopják őket - okította Maryt Doll.

Marynek egyébiránt elvei voltak. Csupán egyetlenegy alka-lommal rabolt ki egy férfit, az is egy hazug kutya volt, aki nem

volt hajlandó megfizetni a fél koronát, amit azért ígéri, ha Mary előtte megveri a cipőjével. A lány megvárta, amíg a férfi részeg-ségében elaludt a kocsmaasztalra borulva, és két csinos, arany-utánzatú cipőcsattal és egy ezüstórával oldott kereket.

-Csak azt vetted el, ami jár - jegyezte meg Doll. Mary arra még nem jött rá, miért hajlandók a nők ingyen csi-

nálni. Tudta, hogy néhányan azért teszik meg, hogy gyerekük legyen, mások pedig élvezetből, vagy azért, amit szerelemnek neveznek. Doll időnként ingyen is megtette, legtöbbször egy pu-ha bőrű vándorasztalossal.

-Felvidítja az ember leányát, nem igaz? - bizonygatta. Maryt nem vidította fel. Mercy Toft pedig egy könyvmoly franciába volt belehabarodva, aki épp oly sápadt bőrű volt, amilyen sötét ő maga. Olykor, amikor a kurvapecére nem volt a környéken, a lány felcsempészte a franciát a szobájába is. Mary az ilyet elkép-zelhetetlennek találta.

Soha nem fogta még el a vágynak nevezett érzés, de épp eleget tudott róla ahhoz, hogy mímelni tudja a jeleit. Beletanult a trágár beszédbe is. Nem is az volt a fontos, mit mond - bár volt olyan férfivendég, aki a mocskos szavaktól jött izgalomba -, hanem in-kább az, ahogyan mondja. Ha a hangja kellőképpen izgató volt, akár a kásáról is beszélhetett, mindegy volt. A titok nyitja az volt, hogy úgy kellett tennie, mintha ő maga is izgalomba jött volna. Egy mély sóhaj, enyhén remegő hang: mindannyiszor bolonddá tette a férfivendégeket, és mindennél jobban meggyorsította a dolgot.

Olykor esténként ott feküdt Doll és az ő asztalosa mellett, és úgy tett, mintha aludna, míg azok ketten úgy ficánkoltak együtt, akár a halak. Doll hátravetette a fejét, mintha fájna valamije, de a szája gyengéd volt, az arca pedig nedves. Mary meredten nézte a sötétben.

Ő még sosem tárta szét a combját a saját teste örömére, csupán azért, amit a test hozott neki: pénzt, hajlékot, időt. Nem önmagát bocsátotta áruba, ebben Mary egészen bizonyos volt. Csak egy bőrnek nevezett ruhát adott bérbe.

„Fehér szalag, fűzőld szalag. Ki hízik, ki sovány marad.”

Ma Slattery pincéje óta hónapok teltek el, de Marynek nem tért vissza a havibaja, és nem is bánta. Így biztonságosabb. Először azt hitte, hogy ez csupán időleges haladék, de mostanra arra ju-tott, hogy nincs több vérzés. Különös érzés volt a tudat, hogy tizennégy esztendősen már túl van az egészen. De az utcalányok között nem ritkaság az ilyesmi, állította Doll. No és végered-ményben nem hasznos egy leánynak, aki ezt a mesterséget űzi, hogy nincs többé gondja a méhére?

Marynek az volt az érzése, hogy Doll fiatalabb éveiben maga is kipottyanthatott néhány porontyot. De tudta, hogy hiába kérde-zősködne felőlük. Bizonyosan nem maradtak életben.

Fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy megismerje társnője törté-netét, de csak különféle fortélyokkal, mondatonként tudta ki-szedni belőle; ha egyenesen nekiszegezett egy kérdést, sosem kapott rá választ. Egyik nap egy parókabolt mellett sétáltak el a Monmouth Streeten, amikor Doll megjegyezte, hogy neki az első egy parókakészítő volt.

-Kicsoda? -Hát az első. Az a férfi, akinek a családom eladott. Mary gyanakvó pillantást vetett. Még most sem tudta biztosan,

mikor ugratja Doll, és mikor beszél komolyan. -Azt hallotta, hogy egy szüzleány a biztos gyógyír a vérbajra -

folytatta Doll, miközben továbbhaladt. A kacagása olyan volt, akár egy korsóba dobott kavics zörgése. - Kidobott pénz volt!

Mary futott, hogy utolérje. -Hány esztendős voltál? Doll vállat vont.

Vajon ez azt jelentette, nem emlékszik, vagy azt, ugyan, mit szá-mít az? Doll semmi többet nem mondott erről aznap, de amikor Mary egy másik alkalommal újból rákérdezett, még hozzátette: -Elég fiatal voltam ahhoz, hogy semmit se tudjak az egészről. Olyan zöldfülű voltam, hogy azt hittem, a fickó belém hugyo-

zott! - És ismét az a szörnyű kacagás hangzott fel a torka legmé-lyéről. „Fűzöld szalag, vörös szalag, A mese tart, míg életben vagy.” Egy márciusi estén Mary összetalálkozott két matrózzal a St. Mary-le-Bow mögött, akik „A régi Anglia picsái” című dalt har-sogták. -Jó estét, drágaságaim! - szólította meg őket, de úgy tűnt, meg sem hallották. A magasabbik hangja elrévedt az emlékezéstől. „A régi szép időkben még tudtunk toszni, s ha kell, vállaltuk a halált, A kardunk kivonva hordtuk, A lőcsünk mindig készen állt” Ekkor a társa is csatlakozott hozzá, már-már vidám hangon: „De már csak rakás szar vagyunk, Egy nagy kupac trágya csupán.” A két hang most együtt zengte az elsöprő refrént. „Ó! A régi szép Anglia picsái Ól A régi barna angol picsák!”

Mary megállt a közelükben, és mosolyogva várta, hogy a dal véget érjen. Végül az egyik matróz kigombolt térdnadrággal, a lőcsével a kezében megfordult. A lány közelebb lépett, a férfi pe-dig jókorát taszított rajta.

-Még vasvillával se nyúlnék hozzád, aranyom! Mary a ruháját megmarkolva hátrált, de a matróz lehugyozta a

legjobb ibolyaszín szoknyáját. A cimborája is megpróbált csatla-kozni hozzá, de úgy rázta a nevetés, hogy képtelen volt célozni.

-Rohadjatok meg, ti szodomita fartúrók! - sikította Mary. Megtanulta, hogyan mondja ki, amit gondol, de ez sovány vi-

gasz volt. Odahaza, a Patkányvárban spongyával törölgette le a szoknyáját. Doll esküdözött, hogy olyan, mint újkorában volt, de Mary még mindig érezte rajta a matrózok savanyú szagát.

Nem mintha bármi baja lett volna azzal, ha a farát használják. Nem egy férfivendég semmi egyéb módon nem volt hajlandó csinálni. Akadt olyan utcalány, aki kijelentette, hogy előbb vá-

gatná el a torkát, mint hogy megengedje az ilyesféle mocskos dolgokat, de Mary nem látott különbséget. Hisz a két lyuk csu-pán egyhüvelyknyire volt egymástól. Egy órás tanította meg ar-ra, hogyan viselje el a dolgot, és Mary otthagyta ugyan a foga nyomát a férfi ujján, de végül hálás volt neki a leckéért. Akkor, első alkalommal nem volt rá felkészülve, nem értette, miért köp a férfi a szerszámára. Felsikoltott, amikor beléhatolt. De aznap este és a többi estén hamar beletanult. Ha arra gondolt, hogy egy nyi-korgó ajtó tárul ki, vagy egy narancsról válik le a héja, szinte alig fájt. Láthatólag nem volt semmi, amit Mary Saunders ne lett vol-na képes megtanulni, meghajlítani, széttárni, ha hozott pár pennyt a konyhára.

Egyik reggel épp egy szíjgyártó foltos térdnadrágjába nyúlt be-le egy sikátorban, amikor véletlenül félrenézett, és felismerte egykori iskolája kapuját. Különös érzés fogta el az udvaron szür-ke, gombos kötényruhában felsorakozó apró alakok láttán. Mi-csoda zöldfülű ártatlanság volt még egy esztendeje! Egyik este Mary és Doll épp galambhússal töltött batyut evett a King Streeten. Kettétörték, hogy megfelezzék, és most égett ujjai-kat nyalogatták. Mary a szemben álló bordélyház frissen mázolt ajtaja felé bólintott. -Mit gondolsz, vesznek fel új lányt? Doll megvetően fújtatott egyet. -Az utcai férfivendég nem akar mást, csak hogy tegyed szét a lábadat, aranyom. A kuplerájokban pedig az urak a pénzükért cserébe még azt is elvárják a leányoktól, hogy elaléljanak a gyö-nyörűségtől - horkantotta. -Te meg honnan tudsz erről ilyen sokat? - kérdezte Mary. -Két esztendeig dolgoztam Mother Griffithnél, úgy ám! -Ezt nem tudtam. Doll gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. -Hát akkor te nem tudsz mindent. Annál azért többet tudsz, mint amikor összeszedtelek az árokból, de még most se tudsz

sokat. -Akkor mesélj Mother Griffithről - felelte Mary könnyedén, mert nem akart hajba kapni Doll-lal. Doll vállat rándított, és széttárta a kezét. -Mi mesélnivaló van ezen? Az ember egész nap hever a pamla-gon, és várja, hogy megtosszák. Két esztendő után elszöktem, hogy szabad legyek. Mary elvigyorodott. -De a büdös kuplerájosné rám uszította Caesart, hogy móresre tanítson. -Ki az a Caesar?

-Micsoda ártatlanság vagy te - felelte Doll szeretettel, hogy még azt se tudod, ki az a Caesar!

Másnap megmutatta Marynek a Strandon. A férfi egy talpig fehér bársonyba öltözött szerecsen volt, csiszolt, sötét vonásai élesen elütöttek hószínű parókájától. A bőre úgy fénylett, ahogy csak a gazdagoké tud.

-Legközelebb már megismered. -Meg - felelte Mary a férfit bámulva. -Azt beszélik, részt vett egy lázadásban - fűzte hozzá Doll, és

várta a hatást. -Hol? -Hát egy rabszolgahajón, hol másutt, az Indiákon. A szerecse-

nek mind fellázadtak, és legyőzték a gazdáikat. Képzeld csak el! Mary a Caesarnak nevezett férfira meredt, aki egy sápadt le-

ánnyal társalgott, miközben fél kezét könnyedén a csípőjén nyugtatta. Makulátlan őzbőr térdnadrágot viselt, és Mary meg-borzongott. Elképzelte, hogy ezt a fickót egykor rabláncon hajtot-ták, most pedig itt adja az urat a Strand széltében- hosszában. Hát mégsem igaz, tán soha nem is volt, amit Susan Digot annyi-szor elmondott neki: hogy mindenkinek egész életében azon a helyen kell maradnia, ami neki rendeltetett.

-Az a leány bizonyosan az egyik ringyója, amott is van egy má-sik, az oszlopoknál, az a másik kettő meg a gránátosokkal kacér-kodik - bökött felejük az ujjával Doll. - Ennek a környéknek Cae-

sar az ura a George Courttól egészen a Carting Lane-ig. Egy lélek sem mer az útjába állni. Azt beszélik, oltalom van rajta.

-Oltalom? -Fekete mágia, mi más? Igaz, ami igaz, senki sem ment egy yardnál közelebb a kurva-

pecérhez és a leányhoz, a tömeg úgy nyílt szét körülöttük, akár a víz. Amikor Mary elég közel ért hozzá, és meglátta, mekkora kést hord az övébe tűzve, már értette, mi okból. Caesar elvigyorodott, pomádézott parókájának nehéz illata megülte a levegőt. Mary nem nézett bele a tejfehéren villogó szembe. Visszasietett Dollhoz, és amikor barátnőjére emelte a tekintetét, szörnyű gon-dolat hasított belé.

-Csak nem ő volt az, aki... Doll megtapogatta a sebhelyet az arcán, mintha csak az értékét

próbálná felbecsülni, de a tekintetét most is a méltóságteljes sze-recsenen nyugtatta.

-De bizony. Akkoriban Caesar volt Mother Griffith kurvapecére, még mielőtt a saját lábára állt. És meg kell hagyni, énvelem nem is bánt el olyan csúful.

-Hogy nem-e? - Mary a kezét barátnője eltorzított arca felé emelte, de nem érintette meg. Hogyan képes Doll ilyen hányaveti módon beszélni erről, mintha valaki mással esett volna meg?

-Emlékszel a hamiskártyásra, akit egyik este láttunk, és a fél or-ra hiányzott? - kérdezte Doll.

Mary bólintott. -No és volt egy leány, akit a Pig Lane-en találtak meg, neki az

egész arca hiányzott, az is a kurafi műve volt. Azt beszélik, a lány elszökött a pénzzel, ami Caesart illette meg.

Mary a szája elé kapta a kezét. Elképzelte, ahogy a hosszú kés lecsap.

-Azért őt bérelik fel, mert ő a legjobb mind közül, nem igaz? - tette fel az ésszerű kérdést Doll.

Erre nem tudott mit felelni. -Sokkal rosszabbul is járhattam volna. Ez az én szerencsehozó

karcolásom - fűzte hozzá Doll, és hosszú, mocskos körmével

megtapogatta a sebhelyet. Azután átkarolta Mary vállát, és to-vábbsétáltak. - Legyen ez lecke neked, édes szívem, sose fizessél jutalékot egyetlen lusta kurvapecérnek vagy kuplerájosnénak se. Minden leány a maga szerencséjé- nek a kovácsa, emlékszel? Az első számú szabály: Sose adjad el a szabadságodat.

Ez volt hát a szabadság. Mary kezdte felismerni az ízét a szájá-ban: a rettegés sós íze vegyült az édességbe. Doll a ruhája anyagából bárkiről megmondta, kiféle-miféle, le-gyen az drága bársony vagy piszkos barchend. Egy hideg márci-usi estén Maryvel épp hazafelé tartottak a Cock Láncról Smithfieldben, ahol mindketten fél pennyt fizettek, hogy láthas-sák a hírhedt Megmérgezett Úrhölgy szellemét, de nem jelent meg. Doll rábökött egy leányra, aki a Maiden Lane sarkán álldo-gált, keskeny, kedves arca volt, szakadt inget és egyetlen alsó-szoknyát viselt.

-Az ott nem éri meg a nyarat se - jegyezte meg, mintha csak az időjárásról csevegne.

Mary a leányra pillantott, hátha meglátja a halál kezét rajta. -Halálra fog fagyni? -Éhen hal - magyarázta Doll. - Hacsak nem kunyerál, kölcsö-

nöz vagy lop magának egy tisztességes ruhát, mert így a férfivendégek egy pillantást se pazarolnak rá.

-Pedig csinos leány - vetette ellen Mary, és hátrapillantott az utcasarkon álldogáló alakra.

-Nekik nem mi kellünk, te tökfej! - fortyant fel Doll. - Ilyen rongyokban az a leány nem mutathatja másnak magát, csak an-nak, ami. Ne feledd, szívem: inkább egy hétig ne vacsorázzál, mint hogy zálogba adjad az utolsó jó ruhádat.

Ez volt a kettes számú szabály: A ruha teszi a nőt. Egy másik este az Almack’s előtt lebzseltek, és látták, amint

egy könnyű kocsi érkezik; az ajtaja úgy nyílt ki, akár egy szárny. Mary a könyökével oldalba bökte Dollt. -Ki az a ragyogó nőszemély?

-Hogy az? - Doll széles, nedves mosolyától összeráncolódott a sebhelye. - Nem több, mint egy festett ringyó, cseppet se különb nálad vagy énnálam, és vagy tíz esztendővel öregebb. -Az nem lehet! Biztosan valami előkelőség. -Téged hogy elbolondít a csillogás, Mary Saunders! Az egyik oszlop mögül nézték, ahogy egy potrohos uraság átlo-hol a kocsi túloldalára, hogy segítsen a hölgynek kiszállni. -No és az alsószoknya? - vetette ellen Mary. - Mintás selyem, nem igaz? - Büszkeség töltötte el, hogy észreveszi ezeket a részle-teket. -Csak a hasítéknál - felelte megvetően Doll -, a többi egyszerű muszlin. A gyémántot a fülében pedig drágakőutánzatnak vélem - tette hozzá vidáman -, no és lefogadom, ha kioldja azt a fűzőt, a csöcse a hasát verdesi. Mary taszított egyet a barátnőjén. -Irigy vén szajha! Doll csípőre tett kézzel felsóhajtott, fehér keble hullámzott. -Jól jegyezd meg, még néhány hónapja van a fickóval, még kap tőle néhány ajándékot, de évjáradékot soha. És még valami - tette hozzá, miközben a klubba besiető párt nézte -, a csillagos flast-romok alatt olyan mély himlőhelyek vannak, akár a körmöd. -Ezt meg honnét veszed? -Épp csak túl van a lázon, sápadt, mint a fal. Mary mindent megtanult, amire Doll megtaníthatta. Em-lékezetébe véste az este tanulságát is: A ruhánál ordasabb hazugság nincsen a világon. Egy langyos áprilisi estén Doll-lal a Charing Cross Roadon sétál-tak végig. Mary kicsit remegni kezdett, amikor elhaladtak a pin-cébe vezető ajtó előtt, ahol egykor lakott, de Doll nem vette észre, ő pedig nem szólt róla. Lepillantott a lépcsőkön, de semmit sem látott a poros ablakon át. Akár idegenek is lakhatnak ott, de az is lehet, hogy üres, gondolta.

Eszébe ötlött, milyen más ember lett belőle. Felfedezte, hogy

nem csupán az aranybánya, ami a lába között van, de az is, ami a torkában. Ha beszélni kezdett, Mary szemtelen teremtés volt, dévaj módon durva, és ez minden férfinak tetszett. Nagy meg-elégedésére szolgált, hogy csípős, éles megjegyzéseket tesz, és azután tréfának titulálja. Ha nem vigyáz, végül még zsémbes szipirtyó válik belőle.

Nem mintha lett volna bármi mondanivalója is az asszony számára, aki egykor az anyja volt, ha netán szembetalálkoznak az utcán. Susan Digot valószínűleg egyébként sem ismerte volna fel a gyermekét így felcicomázva, virágos fűzővállban és viseltes selyemszoknyában, amelyet egy pár merevítő tett még terebélye-sebbé. Mary manapság úgy festett, mint egy kéjnő. Még a szaga is más volt mostanság, a toalettvíz ínycsiklandó, citromos bűze lengte körül.

Milyen ostoba volt Susan Digot, hogy azt hitte, mindenki, aki aranypaszományt visel, különb nála, és minél szélesebb a szok-nya, annál előkelőbb a viselője! Mary látta, ahogy közemberek királyként lépkedtek a színpadon a Drury Lane-en. Doll felnyi-totta Mary szemét az élet minden fortélyára, kerülő útjára, a fala-kon tátongó résekre. Mary lassan megtanulta, hogy ezekben a zavaros időkben egy hercegné olykor csak egy kéjnő, aki méltó-ságos férfivendégre tett szert.

A Golden Square egyik négyszintes házában lakott egy úr-hölgy, akit a mesterségben Angyalfar néven ismertek. A Hyde Park sarkán Kensington hercege épp egy új palotát emeltetett Miss Chudleigh számára, aki már tizenkét esztendeje a szeretője volt, de a herceg még mindig nem unt rá. Azt beszélték, hogy a hírneves Kitty Fisher az összes lordot, aki a szeretője, hamarosan egy gazdag férjre cseréli az alsóházból. Egy adag szépség, egy adag szerencse, többre nem is volt szüksége egy leánynak.

A hosszú, világos estéken Mary a fűben üldögélt a Lamb’s Conduit Fieldsen, Holbornon túl, és a sétáló párokat nézte. A levegő megtelt a mulatságok zajaival: ahogy az íjászok nyilai cél-ba találtak, labdák koccantak egymáshoz a tekepályán, kutyavi-adalok és birkózás távoli moraja szűrődött oda. Az iskola óta

most először újra olvasott. Rongyos fedelű regényeket vett ma-gának, és az eszébe véste a hosszú szavakat arra az esetre, ha még szüksége lenne rájuk. A kedvence a Pamela Andrews története volt. Az agyafúrt leányzó hányszor visszautasította a gazdáját, s végül kicsikart belőle egy házassági ajánlatot! A cselédkötényt szatén menyasszonyi ruhára cserélte, és épp oly finom úri dáma vált belőle, mint bármelyik másik. Ez is az ő igazát bizonyítja, gondolta Mary. Ha egy leánynak megvan a magához való esze, manapság oly magasra emelkedhet, amilyen magasra csak akar, mint tejszín a tej fölébe. Bármi lehetséges.

Májusban Mary betöltötte a tizenötöt. Doll egy kalapot ajándé-kozott neki, amelybe egy hatalmas tollat tűztek. Széles folyam hömpölygött a lány régi és új élete között.

Minden hónapban volt egyetlen nap, amikor a ringyók korán keltek: az akasztás napja.

Forró volt a július, és a városban a bosszú szaga terjengett. Végre Metyardékat akasztották, és a gonosz némberek mindig nagy tömeget vonzottak. Mary és Doll kénytelen volt felemelni a szoknyáját, és addig könyökölni és lökdösődni, amíg sikerült csatlakozniuk a newgate-i menethez, miközben elhaladt a Rookery mellett, útban Tybum felé. Mint mindig, a kikiáltó most is fent állt a St. Sepulchre-templom falán, és bűnbánatra szólította fel az elítélteket, de a hangját elfojtotta a zajos ünneplés. Mary ezen a nyáron még jobban megnyúlt, de meg így sem látta jól a foglyokat. Felállt egy hordóra, és hosszú nyakát nyújtogatta.

-Isten legyen irgalmas hozzátok! - hallatszott a kikiáltó elhaló hangja, miközben a csőcselék megindult a Holbornon a szekér nyomában. Mary addig könyökölt, amíg olyan közel nem jutott, hogy láthatta a bűnözők arcát, sápadt nyakukat, amelyen már ott volt a kötél. A lovaknak háttal zötykölődtek a szekéren, összekö-tözött kezüket az ölükben nyugtatták.

A szekér nehéz volt. -Hat tolvajra kerül nyakravaló ma - kiabálta Doll Mary fülébe-

három hamisítóra, egy szökött katonára, egy szodomitára, meg egy leányra, aki megfojtotta a csecsemőjét.

Ott ült mellettük Thomas Turlis, a hírhedt hóhér, akit kis feke-te álarca különböztetett meg a többiektől. Előtte pedig, mintha rájuk külön vigyázna, nyilván Metyardék ültek. Bűnbánatnak nyoma sem látszott rajtuk, a leány közömbösnek tűnt, az anyja pedig úgy remegett, mintha nyavalyatörős volna. Mary zsebében lapult egy éles kődarab, megcélozta vele a leányt, miközben a szekér tovadöcögött, de elvétette.

A tömeg tovahömpölygött. Mary gyaloglás közben meg-próbálta elképzelni, milyen lehetett a két Metyard egykor, kócos haj, hunyorgó szem, hurok és összekötözött kéz nélkül. Mielőtt a Newgate börtön nyomot hagyott rajtuk. Elképzelte őket köztisz-teletben álló kalaposként - tisztességes népeknek látszanak, szólalt meg benne Susan Digot kelletlen hangja - , akik az évek során kiérdemelték a hatóságok nagyrabecsülését azzal, hogy felfogad-ták tanoncnak az egyházközség árváit.

No persze Metyardék Nanny Nailorból vagdalthúst csináltak. Mary minden részletet megjegyzett az újságokból, amelyeket felolvasott Dollnak az álmos délutánokon. Nanny Nailor meg-szökött Metyardéktól azon a nyáron, amikor betöltötte a tizen-hármat, de nem volt alkalma elmesélni senkinek, milyen körül-mények közül menekült el. Ő nem talált magának egy Doll Higginst, aki befogadta. Metyardék rábukkantak, visszavitték a padlásszobába, megkötözték, és a fullasztó hőségben még vizet sem adtak neki. Három nap múlva panaszkodni kezdtek a szom-szédoknak, hogy nem tudják, hová tűnhetett szegény kicsi Nanny Nailor. Azután darabokra vágták, és bedobták egy csa-tornanyílásba.

Mary most a nyakát meresztgette, hogy egy pillantást vet-hessen a szekéren ülő Metyardékra: anya és leánya ernyedten zötykölődött, nyakukban ott fityegett a hurok-nyaklánc, olyanok voltak, akár a bábuk, akiket levágtak a zsinórról. Nevethetnékje támadt a két nő láttán. Ezek azt hitték, bármit megtehetnek az olyan leányokkal, mint Nanny Nailor, hogy egy ilyen teremtés mindenestül az úrnője tulajdona - a teste és a lelke, élve és hol-tan. Teltek az esztendők Nanny halála óta, és Metyardék abban

bíztak, hogy a többi lány majd nem mer szólni egy szót sem. Tá-madhatatlannak hitték magukat.

-Micsoda remek nap, nem igaz? - jegyezte meg Doll, miközben verejtékezve és lihegve haladtak a szekér nyomában.

Mary rávigyorgott. -De ez a tömeg a nyomába sem ér annak, amelyik Ferrers gróf-

ja akasztására gyűlt össze. Három órába telt, míg a menet meg-tette a három mérföldnyi utat, a lord meg végig bagót rágott és a kocsi ablakán át integetett. Fehér selyembe volt öltözve...

-Igen, tudom, meg ezüst csipkébe, már épp elégszer elmesélted - felelte Mary. Doll azóta sem tette túl magát a lelkesítő élmé-nyen, hogy egy nemesurat lógni láthatott. De Maryt semmi sem tudta felbosszantani egy ilyen napon, amikor minden utca, min-den erkély, minden taliga fél mérföldnyi körzetben zsúfolásig megtelt garázda arcokkal, akik várták, hogy Nanny Nailor gyil-kosait a bitófán lássák. Érezte a gyömbéres sütemény illatát, és hallotta, ahogy egy bariton hang az „A katona s a buta leány” kezdetű dalt énekli. Mulatott, amikor látta, hogyan terjeszkedik a West End a vérszomjas Tyburn körül. Tetszett neki a gondolat, hogy a nemesurak minden esztendővel egy kicsit nyugatabbra nyomulnak, de a csőcselék újra és újra megtölti az utcáikat min-den egyes akasztáskor! No persze köztük is akadtak, akiknek tetszett az ilyesféle látványosság, most is három elfüggönyözött hintót látott a lelátó mellett, ahonnan jó volt a kilátás.

Doll-lal fejenként egy pennyt fizettek, hogy benyomakodjanak Mother Proctor padjainak legfelső sorába, de egy ilyen alkalomra megérte költeni. A hóhér emberei már a helyére tolták a hatal-mas, fekete háromszöget formázó bitófát.

-Tudod-e, hogy régen egész álló esztendőben itt állt - kiabálta Doll Mary fülébe-, csakhogy cudar módon útjában volt a forga-lomnak.

Már ott állt álarcában a rezzenéstelen Thomas Turlis, és intett az embereinek, hogy szegeljék a helyére a bitófát.

-Azt beszélik, roppant tanult fickó - jegyezte meg Doll -, bár úgy hírlik, sokat perlekedik a borravaló miatt.

Egy pap most egy zsoltárt olvasott fel, de hangját elnyomta a tömeg kántálása. Mary is csatlakozott a kórushoz:

-Lógjanak! Lógjanak! Turlis végül ellenőrizte, hogy minden egyes kötelet meg-

felelően erősítettek-e a bitóhoz, és hogy minden bűnözőnek zsá-kot húztak-e a fejére a szekéren. Az idősebbik Metyard görcsben rángatózva feküdt, Turlis küszködött, míg rá tudta húzni az asz-szony fejére a zsákot. Mary érezte, hogy a gyomra megfeszül, akár egy lepedő. Nem részvétet érzett, legalábbis Metyardék iránt nem. Inkább ahhoz az érzéshez volt hasonlatos, ami akkor fogta el, amikor egy férfivendég olyan hosszú ideig mozgott benne előre-hátra, hogy már legszívesebben arcul köpte volna.

Ekkor a hóhér az ostorával a lovakra csapott, és a szekér elin-dult. A kötelek csontváz-vitorlákként feszültek meg, a testek csúszni kezdtek. És hirtelen zavar támadt: a fiatalabbik Metyard kiugrott a szekér oldalán, és a nyakát törte. A teste úgy függött a kötélen, akár egy zsák krumpli.

Turlis ráordított az embereire, a tömeg morajlott. -Az átkozott némber - sikította Mary Doll fülébe, és kis híján

könnyekre fakadt. - Túlságosan könnyen szabadult! Doll átkarolta Mary derekát. Az idősebbik Metyard és a többi

elítélt most már mind a halálán volt a hagyományos, lassabb eljá-rás szerint.

Miközben Turlis mindegyik kötelet meghúzta és szorosan megkötötte, Marynek úgy tetszett, egy különös némajátékot lát: a fejeket zsákok takarták, a lábak rángatóztak, egyszerre szarszag terjengett, a barátok, rokonok és fizetett léhűtők a lábakat húzták lefelé, hogy siettessék a halált, de az idősebb Metyardhoz senkit sem engedtek közel. Odafent már gyülekeztek a hollók. Mary tekintetét Mrs. Metyard rángatózó végtagjaira szegezte, amíg vége nem lett, amíg a szeme bele nem fájdult.

Mivel a holttesteknek egy órán át kellett ott lógniuk, most jött el a falatozás ideje. Doll elővett egy borjúmiriggyel töltött pitét, és Mary egész jó étvággyal ette meg a saját felét, bár folyton hát-rapillantott oda, ahol Metyardék lógtak a foltos fűrészpor felett.

Amikor Turlis emberei gyakorlott mozdulattal levágták a hul-lákat - mindegyiket egy ember fogta meg a derekánál, míg egy másik elfűrészelte a kötelet -, kitört a szokásos civakodás. A holt-testek a poros földön hevertek kiterítve, nyakravalójuk rubintvö-rös nyomával a torkukon. Mivel törvény szerint minden tybumi kivégzett holtteste a sebészt illette meg, inasai odarohantak, mi-közben Turlis és emberei botütésekkel tartották távol a családta-gokat. A tömegből azok, akiket szemölcs kínzott, a még meleg kezek után kapkodtak, és az arcukhoz nyomták őket.

Mary nem akarta, hogy az akasztás napja véget érjen. Átvere-kedte magát a tömegen egészen odáig, ahol a két Metyard teteme feküdt, és hirtelen vidám ötlete támadt: hat pennyt fizetett az anya kötelének hüvelyknyi darabjáért.

-Egy fél toszás volt az ára - jegyezte meg Doll kissé szemrehá-nyóan.

-Mintha nem innád el a kétszeresét minden áldott nap, hogy azután másnap kipisáld!

Mary hosszan meredt a durva rostokra a kezében. Vajon a to-szás melyik fele volt a fizetség a kötélért, a betolás vagy a kihú-zás?

Hazafelé menet rájött, hogy nem maradt pénze vacsorára, és Dollnak sem volt egy garasa sem. Így hát Mary addig nézelődött, amíg nem talált egy vidéki fickót, akinek szalmaszál kandikált ki a ruhája varrásából. Mellésodródott a tömegben.

-Tán a kedvesét keresi? - kérdezte tőle angyali mosollyal. A férfi szeme kidülledt, túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy

igent vagy nemet mondjon. Így hát Mary egy kerítés mögé vezet-te az Oxford Streeten, és utólag meggyőzte a szerencsétlen fajan-kót arról, hogy Londonban három shilling a tarifa. Csupa rozsda lett a rózsaszín, francia divatú ruhája, de Doll megnyugtatta, hogy ki lehet kefélni belőle. Azon a hosszú, párás, forró nyáron Mary és Doll minden látvá-nyosságot megnézett. Egy csapat dorseti férfit vittek magukkal

egy klubba, amelyet Mercy Toft ismert, itt a táncoslányok mind szerecsenek vagy indiaiak voltak - csupán azért, hogy láthassák a fickók arcát. A lányok kecsesen siklottak, akár a víz. Kleopátrá-nak, Kakaó Bettynek, Sötét Salnek nevezték őket. Mary azon tű-nődött, vajon mi lehet a valódi nevük.

Máskor elsétáltak a nyomatkészítők mellett a Stranden, és na-gyokat nevettek a trágár képeken.

-Ebből ugyan nem lesz semmi - jegyezte meg olykor Doll, és megkocogtatta az üveget -, ilyen szögből sose fogja bedugni.

Elmentek a bolondokházához, ahol csokoládét ittak, és az ar-cukat a rácshoz nyomva figyelték az őrültek táncát. Egyik este végignézték, hogyan ég porig egy ház Cheapside-ban, és látták, amint egy cselédlány kiugrik egy harmadik emeleti ablakból, és halálra zúzza magát.

Akadt olyan este, amikor egy férfivendég után keserű szájízük támadt, de a válasz igen egyszerű volt: egy újabb üveg gin. Az ital elmosódottá tette az éles körvonalakat, megédesítette az un-dort.

-Nincsen más élet, csak ez, igaz-e, Mary? - kérdezte ilyenkor nehezen forgó nyelvvel Doll.

-Igen, szívem - felelte ilyenkor mindig Mary -, nincs még egy ilyen vidám élet.

A Patkány vár földszintjén lakó borbély azon kevesek egyike volt, akit Mary gyűlölt. Amikor Mary júliusban kérlelte, húzza ki egy fájós fogát, a férfi erősködött, hogy a lány feküdjön le, és már azelőtt adja oda a fizetséget, hogy a szerszámait elővette volna. Mary szorosan behunyta a szemét, hogy siettesse. Amikor a férfi megpróbálta megcsókolni, Mary azt hitte, menten rosszul lesz a fájdalomtól.

Augusztusra London egyetlen óriási, bűzös hónaljjá változott. A St. James-palotában Charlotte királyné fiút szült, „alig tizenegy hónappal azután, hogy a kis Georgie munkához látott rajta”, je-gyezte meg faragatlanul Doll.

Egy izzasztó délután Mary Mr. Armourt pillantotta meg a Stranden, aki kart karba öltve sétált egy idősebb, testes fickóval,

és gondolta, egy próbát megérnek. -Három shilling kettejüknek, urak - mormolta, amikor el-

haladtak mellette.A fiatal skót úgy meredt maga elé, mint aki életében nem látta még Maryt, és még sosem döntötte hanyatt a hídon fényes nappal, a sirályok vijjogása mellett. A lánynak eszébe ötlött, hogy tán szégyelli, és legszívesebben az arcába ne-vetett volna. De az idősebbik úr hátrafordult. Kövérkés ujjain tintafoltok éktelenkedtek, és megcsóválta nehéz fejét.

-Nem, nem, leányom - felelte- nem lesz ez így jó. Mary két lépést tett felé, mintha bókolni akarna előtte, és

trágár mozdulattal az ujját mutatta neki. A férfi arcán fájdalom tükröződött, mielőtt Mr. Armour elrángatta onnan. Mary nézte, ahogy a két férfi tovasiet. Furcsamód felzaklatta ez az eset.

Mi egyebet kellett volna tennie, mit kellett volna kérdeznie az öregembertől? Mi egyébre volna ő jó?

A Bertalan napján kezdődő vásár után szeptemberben a hőség lassan alábbhagyott. Marynek az jutott eszébe, hogy soha többé nem akarja látni, ahogy egy férfi megoldja a nadrágját.

-Ideje a pihenésnek - jelentette ki Doll. - Gyerünk át Vauxhall-ba.

Aznap este a legjobb, lenge viganóikat viselték, és egy alig tíz-esztendős révész vitte át őket a déli partra. Mary még sosem látta a kerteket. Csinos, pallóval borított járdákon lehetett közlekedni, a padok hátuljára színdarabok jeleneteit festették. A fák lombja között elrejtőzve hegedűsök ültek, üvegvályúkban citromos jég olvadt, Mary és Doll pedig teájukat szürcsölve sétálgattak és ül-dögéltek egy lonccal benőtt lugasban, és remekül mulattak egyes lordok és ladyk rútságán. Felismertek három zsebtolvajt a Rookeryből, akik zsebre dugott kézzel sétáltak. Amikor a magas, fából ácsolt galérián felzendült az orgona diadalmas kórusa, a hollók ijedten rebbentek fel a fákról, és körözni kezdtek a sötét-kék égbolt alatt.

Órákkal később, amikor a zene már véget ért, az éjszaka hű-vösre fordult. Mary rátalált Dollra, aki a gintől tehetetlenül egy katona ölében nyugtatta a fejét, és olyan vadul nevetett, hogy

úgy tűnt, menten megfullad. -Bocsásson meg, katona uram. Ideje hazamennünk - mondta

Mary, és húzni kezdte Doll kezét. Barátnője nagyot ásított, és bűnbánóan elvigyorodott. -Van pénzed kettőnkre, édes? - kérdezte összeakadó nyelvvel. -

Mert megvallom, én... -Jaj, Doll! Már megint? - Mary éles tekintetet vetett a katonára,

de az kifordította a zsebeit, amelyekben nem volt egyéb, csak morzsa.

Ennyit a pihenésről. Mary otthagyta őket a padon, és vé-gigsétált a hosszú, kavicsos úton egészen odáig, ahol már nem volt világítás, az ösvény labirintusszerűen elágazott, és elmosó-dott alakok álltak várakozón. Nem volt forgalom, fél órájába is beletelt, amíg fogott magának egy férfivendéget. A fickó csipke kézelője az ujja hegyéig ért, a nyaka hideg verejtékben úszott, betegnek látszott. De Mary két shillinggel megkopasztotta, ebből Doll-lal együtt hazajutottak a túlpartra, és még italra is maradt pénzük. Ezen az őszön Mary valahányszor szellemes akart lenni, csupán goromba megjegyzésekre futotta tőle. Doll Rák kisasszonynak nevezte el.

-Menj csak el Rák kisasszonnyal - mondogatta -, no de óvakodj az ollóitól! - tette hozzá, azzal valamelyik férfivendég karjába lökte Maryt. - Még a végén lenyisszantja valamidet!

Mostanság már nem sétáltak végig a folyó mentén merő szóra-kozásból. Helyette inkább a Patkányvár mögött, egy szűk siká-torban találkoztak egy kupicára és némi pletykálkodásra. Ott kicsit pihentethették fáradt csontjaikat egy halom téglán és kavi-cson, amit valaki oda rejtett el, de nem jött érte. Mary és Doll mindig ebben a sikátorban bújtak el, ha hírét vették, hogy az Er-kölcsnemesítő Egylet az utcákra küldte az embereit.

A kéjnők nem féltek a város rendőreitől, akik idejüket a tolva-jok és gyilkosok hiábavaló üldözésével töltötték, de ritkán zaklat-

ták a derék utcalányokat. De az erkölcsnemesítők verőlegényeit azért bérelte fel az egylet, hogy csírájában fojtsa el a bűnt, ahogy ők nevezték. Egy kora októberi estén Mary nem volt elég gyors. Amikor a kiáltás a Seven Dials felől már kórusként harsogott - Az erkölcsnemesítők, jönnek a rohadt erkölcsnemesítők! -, Mary épp azzal foglalatoskodott, hogy kézzel fejezzen be egy gombkötőt az egyik Neal’s Yardból nyíló kapualjban. Megpróbált elszaladni, de az emberek elkapták az udvar kijáratánál. Fémvégű botjaik voltak, és gyorsan futottak. A férfi vendégekre ráordítottak, bű-nösöknek és kurvapecéreknek nevezték őket, de csak a leányokat tartóztatták le. Maryt vagy húsz utcalánnyal egyetemben fogták le, nem lármázott, félt a botoktól.

A Dialsnél Dollt nem látta a tömegben - tudta, hogy örülnie kellene barátnője megmenekülésének, de most örömére szolgált volna a társasága. Az a szóbeszéd járta, hogy mindannyiukat börtönbe zárják. Mary torkát a rémület fojtogatta. Aki már job-ban felöntött a garatra, most szűkölni kezdett.

Mary már jóval azelőtt hallotta a barátnőjét, hogy meglátta volna.

-Vegyétek le rólam a mocskos kezeteket, ti hitvány gaz-emberek !

Doll Higginst a Mercer Streeten vonszolták felfelé, és úgy ver-gődött és csapkodott a három erkölcsnemesítő markának szorítá-sában, akár egy viharba került hajó vitorlája. Füzőválla elszakadt, egyik tejszínű melle kilátszott, és az állán friss vágás húzódott, de igencsak elemében volt.

-Még ti meritek magatokat kereszténynek nevezni? - ordította. - No ne nevettessetek!

Mary aggódott érte, és szerette volna lecsillapítani, de Dollból csak úgy ömlött a szó.

-Vannak itt alig tizenhárom esztendős leányok is - méltat-lankodott, kezével a tömegre bökve. Az ujja megállapodott Maryn, és feléje kacsintott. - Ott van például az a sovány szerzet, alig tizenkét esztendős, és még csak egy hete van az utcán, a sze-rencsétlen pára. Őt is elhurcolnátok Bridewellbe, ti piszkos ku-

tyák? Az erkölcsnemesítők vezetője már-már tisztelettel lépett oda

Dollhoz, és arcul csapta. Mary hallotta, ahogy az ujjpercei nagyot roppannak a lány arcán. Doll elnémult. Az arca megrándult, és kiköpte az egyik fogát.

Mary aznap este mégis hazajutott, az összes fiatalabb leányt el-engedték. De azokat, akiket az erkölcsnemesítők megátalkodott esetnek nyilvánítottak, bilincsbe verték, és elvitték a Bridewell börtönbe a Blackfriars negyedben.

Mary a rákövetkező két estén csak hírekért ment ki az utcára, de nem hallott semmit sem. A padlásszobában maradt, várt, és a hüvelykujjáról rágcsálta a bőrt. Tudta, hogy a lányok olykor fel-hasított orral térnek vissza a Bridewellből bűnük őrök emlékezte-tőjéül.

A harmadik reggel Doll Higgins botorkált be az ajtón, a háta csupa seb volt a korbácsütésektől, de az orra éppoly hetykén állt, mint máskor.

-Jó kis kalandot mulasztottál el, te leány - mondta, de többet nem árult el.

De Doll mostanság igen rossz bőrben volt. Minden jel arra mu-tatott, hogy kezd kifogyni a gőzből. A sebhely, amely egykor fel-tűnően és szemtelenül kiemelkedett az arcából - amikor a gyer-mek Mary még a Dialsen leste a gyönyörű szajhát - most baráz-daként mélyedt a bőrébe. Mary igyekezett rávenni, hogy vacso-rázzon tisztességesen, de Dollnak csak a jó öreg kék romláshoz volt kedve. Mary attól félt, a barátnője úgy végzi, mint az az asz-szony, akit egyik este láttak a Fleet Ditch árka mentén tántorogni. A gyermekeit kereste, de túlságosan részeg volt ahhoz, hogy visszaemlékezzen, hol is hagyta őket, és a szemetesemberek által elhullajtott állati belsőségeken csúszkált. Az előző télen Doll óvta meg Maryt minden bajtól, de most egyre többször kellett a fiata-labb leánynak vigyázni idősebb társnőjére, nehogy bajba kerül-jön, feltámogatni a Patkányvár rozoga lépcsőjén hajnali négykor, miközben a deszkák úgy nyikorogtak alattuk, mintha bármelyik percben összedőlni készülne a ház.

Ami még rosszabb: Doll megszegte a saját szabályait. Elkezdte zálogba adni a ruháit. Gyakran nem volt elég pénze időben kifi-zetni a lakbért.

-Nekem nincs olyan fejem a számokhoz, mint teneked- pa-naszkodott gyakran.

Ha Marynek nem volt elég pénze, hogy mindkettejük lakbérét kifizesse, Doll késő délután levonszolta magát dohos padlásszo-bájukból egy fűzővállal vagy sállal a kezében, lement a bódékhoz a Monmouth Strceten, majd hazasétált, és dicsekedett, hogy újra gazdag. Azt állította, épp elég selyem- és szaténruhája van, né-hányat nyugodtan eladhat közülük az, aki már ilyen szinten űzi a mesterséget. Mary ennél nagyobb ostobaságot még sosem hal-lott. Még a matrózok is tudták, mennyit számít a ruha - ezért volt, hogy ha meg akartak büntetni egy utcalányt, mert elkapták tőle a vérbajt, a ruháját késsel széthasogatták,

Mary a rákövetkező héten olykor visszavásárolta Doll holmijait a zálogháztól, dupla árért. A barátnője szinte észre sem vette.

-Egy lánynak a ruhája minden vagyona, Doll, nem ezt mond-tad nekem mindig?

De Doll csak nevetett, és azt felelte, amúgy is jobban fest ruhát-lanul.

Egyik este a Royle fivérek borozójában, a pincében Doll elejtet-te, hogy most töltötte be a huszonkettőt.

-Mikor? - kérdezte Mary, aki azt gyanította, Doll hazudik, hogy Royle-ék meghívják néhány pohár italra.

-Tegnap. -Nem is szóltál róla. Doll vállat vont. -El voltam ázva, csak most jutott eszembe. Nick Royle világéletében olcsójános volt, ezért csupán egy tósz-

tot akart mondani, és a magasba emelte a poharát. -Nincs tószt! - rántotta le a karját Doll. Az almabor Nick ingujj-

ára ömlött, az öccse pedig kifacsarta a kelmét, és úgy szívta belő-le, akár egy csecsemő. Mercy Toft őrült módjára nevetett.

-Mi ütött beléd? - sziszegte Mary Dollnak. -Nincs tószt - felelte Doll komoran. - Felejtsd el, amit mondtam.

Tán nem halunk meg így is elég hamar? Gyertyafényben Doll most is épp olyan gyönyörű volt, mint

mindig, de délidőben az arca nyúzott volt és sápadt. Mary tudta, hogy az utcán akadnak kétpennys lotyók, akik már akár har-mincesztendősek is megvannak. Az egyik félőrült volt a higany-tól, amit gyógyír gyanánt vett be a vérbajára. Aki negyvenesz-tendősen is ezt az ipart űzte, az már a föld alatt volt, nem felette. Mary annyit megfogadott, hogy húszesztendős koránál tovább nem marad. .

Így hát még öt esztendeje volt hátra. Addig pedig minden meg-spórolt pennyt saját ruhákra költött. Marynek úgy tűnt, semmi másban nem bízhat meg az ember. A ruhák éppoly értékállóak voltak, akár a pénz, és tetszetősebbek a szemnek és a kéznek, csodaszéppé tették az ember leányát, a többiek pedig sárgultak AZ irigységtől. Vasárnaponként elment a Hyde Parkba, hogy megnézze, mit viselnek mostanság az előkelőségek, amikor lo-vaglás közben mutogatják magukat, és a tekintete az olyan apró részleteket kutatta, mint a hajtások, a gombok, az abroncsok új íve. Egyszer Dollt is kirángatta az ágyból, és magával vitte, de Doll végül jelenetet rendezett, és megrémítette egy báró lovát.

Mary már alig emlékezett azokra az időkre, amikor ő maga még félénk kisleány volt. Most már a legravaszabbakkal is képes volt alkudozni a Seven Dialstől a Piazzáig a Covent Gardennél, az árusok tudták, nem érdemes megpróbálni, hogy becsapják. Éjszakánként, ha nem jött álom a szemére, azzal vigasztalta ma-gát, hogy számba vette a holmijait. Voltak ingujjai, füzővállai, ujjfodrai és hímzett ruhaderekai, egy barna bársonyköpenye és egy püspöklila körgallérja.

Volt egy selyem százszorszépekből fűzött kitűzője és egy rö-vid nyaklánca fekete selyemszalagból, egy ibolyaszínü viganója és egy sötétzöld is. Doll mindenre megtanította, amit tudott, de Mary ízlése kifinomultabb volt. Félretett négy yardnyi osztriga-szín ripszselymet, amelyhez olcsón jutott hozzá az egyik zálog-

házban, és azt tervezte, egy nap majd olyan fésülködőköpenyt varrat belőle, amiért bármelyik hercegnő odaadná a fél karját. Valami mindig akadt a horogra vagy neki, vagy Dollnak, vagy mindkettejüknek. Sosem lehetett tudni. Hiába is aggódott volna egy olyan jövő miatt, amely talán el sem jön, mert a vég olykor szempillantás alatt bekövetkezett. Egyik este meleg szél támadt, és a Kék Oroszlán cégére lezuhant, egyenest Tilly Denton fejére. Caesar volt a pecére, a lányok egyetértettek abban, hogy tisztes temetést rendezett neki, és mind ott tolongtak a sírnál, a tisztelet jeléül. (Nem annyira szegény Tilly, hanem inkább a kerítője iránt - az ember féltette a bőrét, hát nem sértette meg.) De ha az élet lángja oly gyorsan ellobban, akár a gyertya, a tisztességes teme-tés sovány vigasz, gondolta magában Mary. A köhögés az első októberi faggyal érkezett. Mary tudomást sem vett róla. De hamarosan árnyékként követte őt, a mellkasára te-lepedett, ha emelkedőn haladt, és napközben csak időről időre gyötörte, de éjjel felemelte a hangját. -Hallgass már el! - nyögte Doll, és a matrac szélét a fejére húzta. Mary hangja mindig is mély volt, de most rekedtebb és sötétebb, már-már morgó hang lett. Akadt olyan férfivendég, aki megijedt tőle. Így hát inkább mosolyogni próbált beszéd helyett. Évek óta nem volt olyan kemény a tél, mint ami most ké-szülődött. Minden jel erre mutatott: a madarak, a bogyók, a jö-vendőmondók kávézacca. A Magdalen Doll ötlete volt. Ahogy minden egyéb is, nem igaz? -Mary, pajtás - jegyezte meg egy nap -, így nem fogod kihúzni ezt a telet. Épp a Drury Lane-en űzték az ipart, nagyokat bókoltak a színész urak előtt, és mindenkinek csókot dobtak, aki nadrágot viselt. Mary az alsószoknyáit egyik oldalon felhajtotta, a mestersége jeléül, és a hideg szél besüvített alájuk. A köhögéstől kétrét gör-nyedt, sárgásvörös vért köpött az utca csúszós sarába. Rútság telepedett a világra. Mary a köpetre meredt, mintha csak a jövő-

jét igyekezne kiolvasni belőle. Doll ott állt felette, két keze úgy pihent meg a csípőjén, akár két éhes madár. -Ezzel el kell menned a Magdalen Ispotályba, úgy ám. -Nem vagyok én olyan beteg, hogy kockára tegyem az életemet egy ispotályban, köszönöm szépen - zihálta Mary. -Ez nem igazi ispotály, te félkegyelmű! - horkant fel Doll. Csak úgy hívják. Befogadja az utcáról a fiatal csitriket, még mielőtt olyan vén, festett szajha lenne belőlük, mint én. Mary nyálas szájjal vigyorgott fel rá. -Gondolj csak bele! - folytatta Doll. - Ingyenszállás és étel a leg-cudarabb télvíz idején. Liz Parker úgy ment be, hogy zörögtek a csontjai, és zsírosan jött ki, akár egy oldalszalonna. Mary igyekezett megszólalni, de újból elfogta a köhögés. Amikor végre lélegzethez jutott, így felelt: -Nem vagyok én bűnbánó, Doll-Doll. Doll az égre emelte a szemét, és hüvelykujjával a válla mögé bö-kött a Drury Lane-en álló színházra. -Szóval nem ragadt rád semmi se a színjátszásból, pedig hány-szor elvittelek a színházba! A szél feltámadt, és Mary a szája elé húzta tafotakendőjét. Haza-felé indult. Doll mellette szaladt. -Nem mondhatod, hogy nincsen igazam. -Majd még meggondolom - suttogta Mary köhögését vissza-fojtva. -Meg fogod tenni. Gondoskodom róla. Ne keljek fel többé, ha nem! - fejezte be Doll diadalmasan. Mary megállt, és éles tekintettel nézett rá. -No és veled mi lesz? -Mi volna? -Mi lesz a lakbérrel? - Mary nem tudta másként megfo-galmazni. -Mrs. Farrel nem szenvedheti az utcalányokat. Ha késve fizetsz neki, egy szempillantás alatt utcára tesz.

Doll jeges tekintettel meredt rá. Az arca hirtelen alig egy hü-velyknyire volt a barátnője arcától. Mary igyekezett nem nézni a sebhelyre, amely úgy fodrozódott, akár a csipke, és megült benne a púder. -Ne aggódjál te Doll Higgins miatt, édes szívem! Nem énnekem volt szükségem terád, igaz-e? Így hát november első csütörtökén Mary a festék maradékát letö-rölte az arcáról, mielőtt összeszorult gyomorral útnak indult a városon át Whitechapelbe. -Jó éjt! - mormogta Doll a párnájáról.

Mary nem tudta, mit mondjon. Az ajtóban állt, és intett, de Doll lehunyta a szemét.

Mary még sosem merészkedett ilyen messzire a hazai kör-nyékről. Háromszor is útbaigazítást kellett kérnie az East Hill lakóitól, merre van a Magdalen Ispotály, és úgy tetszett neki, hogy ferde szemmel néztek rá. Milyen furcsa dolog:azt, hogy bűnbánónak tetteti magát, sokkal jobban szégyellte, mint az utca-lány voltát valaha is.

A Magdalen Ispotály egy impozáns, kőből épült tömb volt. Órákkal azután, hogy a kérelmezők megérkeztek, a sor még mindig körbeérte az épület két oldalát. Mary úgy számolta, hogy legalább negyven leány várakozik ott, és ő nagyjából a sor felénél állt. Az épület földszinti ablakain zárva voltak a zsalugáterek - talán hogy a kérelmezők ne láthassák, mi folyik odabent. Egy egyenruhát viselő férfi fel-alá sétált mellettük, hogy rendet tart-son. Szolgának tűnt, de mindenki biccentett neki, hátha kiderül róla, hogy fontos ember. Mary olyan szorosra húzta a sálját, hogy az összerántotta a vállát, és kicsit közelebb húzódott a kerítéshez. Az ott nem Con March a Kookeryből? Mary próbaképpen oda-biccentett neki, de a másik lány kerülte a tekintetét.

Mary egyik lábáról a másikra állt a reggeli hidegben, a lélegze-te felhőként lebegett körülötte. Hatalmas, földrengés- erejű kö-högésroham rázta meg. Még szerencse, hogy hozzá volt szokva

az utcasarkon álldogáláshoz, jól ismerte az érzést, hogy a lába szinte gyökeret ver a jeges macskakő réseibe. Tán nem adta oda magát épp elégszer a férfivendégeknek a fagyos falnak dőlve, vagy hagyta, hogy lealkudják az árat kilenc pennyre, csak hogy fedél legyen a feje felett? Most azzal szórakoztatta magát, hogy a többi kérelmezőt mustrálta. Az apró termetű leány karmazsinvö-rösben és szakadt, csipkeszegélyű nyitott köntösben egészen biz-tosan a Covent Gardennél árulja magát. A mellette állót Mary vérbajosnak vélte. Doll azt állította, ha észreveszik rajta, hogy beteg, a Lock Ispotályba küldik át, ahol igen rosszul főznek.

Mary tekintete végigsiklott a soron, és kiválogatta, melyik kö-zülük az utcalány, és melyik a megrontott. („így nevezik a rendes leányokat, megrontottaknak” - jegyezte meg Doll gúnyosan. - „Ha bárki kérdi, mondd, hogy tiszta voltál, akár a hó, amíg egy uraság ki nem használt.”) A megrontottak sebzettnek, zavartnak látszottak. Egyikük egy kis gyönggyel kirakott keresztet viselt a nyakában, és úgy szorongatta, mintha bármelyik pillanatban érte jöhetnének, hogy elragadják egy jobb világba.

A sápadt novemberi nap már magasan járt az égen, és szúrta Mary szemét. Szalmakalapot kellett volna vennie, de odahaza csak egy piros színű volt, törött tollal, és Doll azt mondta, ha azt viseli, sosem engedik be, így hát Marynek azt is ott kellett hagy-nia a padlásszobában az összes kedves holmijával egyetemben. Nem mintha nem bízott volna a barátnőjében, inkább a rablók, a tűzvész, és még ezernyi egyéb dolog aggasztotta, ami megfoszt-hatja legjobb ruháinak gyűjteményétől.

Aznap reggel öltözködés közben Mary nem tudta eldönteni, hogy mi volna jobb, ha tisztességes bűnbánónak vagy szerencsét-len nyomorultnak öltözne. A legegyszerűbb ujjasát és szoknyáját vette fel, de tudta, hogy még így is látszik rajta, hogy utcalány. Talán a szaténcipellők kopott orra árulta el? Vagy csak a tartása, ahogy egy kicsit kiszámítottan, a csípőjét túlságosan kihívón ki-tolva áll ott? Nem tudott visszaemlékezni arra, milyen is az ártat-lan külső. Megpróbálta felidézni, milyen volt iskoláslányként, amikor az arca üres volt, akár egy papiros. De mindhiába: annak

már nyoma veszett. Mozgolódás támadt a sorban, az apró termetű utcalány a sza-

kadt viganóban elesett, az árokba zuhant. Mary a nyakát nyújto-gatta, hogy lássa. Egy kínos pillanat elteltével öt nő szaladt oda, hogy felsegítse. Vajon a jólelkűségüket igyekeznek bizonyítani? - tűnődött Mary. Két kövér, parókát viselő hordár érkezett egy bélelt hordággyal. Az apró leányt a sor mellett vitték el. Az ajka kék volt. A hatalmas ajtó ismét becsukódott mögötte.

-Tévedés ne essék, ez egy szélhámos! - mormogta egy beesett arcú nő Mary előtt.

Mary elvigyorodott, és már válaszolt volna, de a köhögés két-rét görnyesztette, és minden levegőt kipréselt a tüdejéből. Ügyes trükk, hogy beleájult a csatornába, miért is nem gondolt erre? Dollnak biztosan eszébe jutott volna. Semmitől sem kellene fél-nie, ha Doll Higgins vele volna.

-Akkor miért nem jössz te is? - zsémbelt Dollnak, amikor fel-kelt még hajnal előtt.

De Doll visszafeküdt göröngyös szalmazsákjukra, és fel-vihogott.

-Azt ugyan várhatod, hogy én hagyom magam bezárni oda! Mary igyekezett nem gondolni a zárakra. Megpróbálta felidéz-

ni magában, miért van itt. Orvosságért a köhögésére. Betevő fala-tért, amit nem magának kell előteremtenie. Tetőért a feje fölé a közelgő kegyetlenül hideg tél legkeményebb napjaiban. A Magdalen volt az egyetlen hely Londonban, ahol befogadtak egy olyan leányt, mint ő, és semmi mást nem kellett tennie érte, csak meggyőzni néhány jóakaratú embert arról, hogy szégyelli magát. Azok csupán ennyit kértek.

A szája savanyú nyállal telt meg. Ekkor ötlött eszébe, hogy el-mehetne, feladhatná a helyét négy órányi sorbanállás után, és visszagyalogolhatna, át a városon a Chesire Cheese-ig a Fleet Streeten egy pint sörért. Csak Doll dühtől eltorzult arca tartotta ott, a földbe gyökerezve.

-Nincs más dolgod, mint hogy néhány hónapig veszteg ma-radj, és mentsd azt az átkozott bőrödet! - jelentette ki Doll a ve-

szekedésük vége felé. Hallottál már valaha ennél jobb üzletről? A sorban most pusmogni kezdtek. -Csak minden ötödiket fogadják be! Mary összeszorította a száját, Újabb üzenet járt fülről fülre, ezúttal gyorsabban: -Azt szeretik, aki mezítláb van. A lányok egymás után vették le a cipőjüket, és hajították a csa-

tornába. A Mary előtt álló nő már mezítláb volt, a lábujjai úgy kapaszkodtak a keményre fagyott talajba, mint a kukacok. Mary lepillantott saját szaténcipellőjére. Öt shillinget adott értük a Ber-talan-napi vásáron, akkor még szinte egészen tiszták voltak. Itt süllyedjen el, ha eldobja úgy, hogy még egy lyuk sincsen rajtuk!

Miközben a sor csigalassúsággal haladt a magas, betétes ajtó-szárnyak között, Mary fülelni kezdett. Fontos, hogy az embernek legyen története, ébredt rá, valami, amit a hivatalnokok leírhat-tak, valami, ami jól hangzott. A sorban Mary előtt álló három nő - Drury Lane-i utcalányok egytől egyig egybehangzóan állította, hogy úrihölgyek cselédei, és az uruk a házasság ígéretével szédí-tette meg őket. Mások balladákból, francia románcokból merítet-ték a történetüket, mi több, volt, aki egy nemrég lezajlott bírósági tárgyalásból vette az ötletet. Úgy tűnt, minden leány anyja meg-halt szülés közben, az apjuk pedig tengerész volt.

Az egyetlen őszinte mondat, amit Mary hallott, az előtte álló nőtől származott, aki Mary feltevése szerint a higanytól veszítette el a fogait. Közelebb hajolt, hogy hallja, mit motyog. Az asszony meg sem próbálkozott a színjátékkal. Elmondta a hivatalnokoknak, hogy világéletében utcalány volt, de az ő korában már nem tudja megkeresni a betevőre valót. A fiatalabbik hivatalnok fagyos pillantással mérte végig. -Csak ennyit tudsz felhozni mentségedre? A nő fáradtan bólintott. Az idősebbik hivatalnok megtörölte a tollát. -„Folyamodvány elutasítva ” - mondta fennhangon, miközben egy hatalmas, bőrbe kötött főkönyvbe írt. –„ A kérelmező túlságosan megátalkodott ahhoz, hogy jó útra térjen. ”

Az asszony vakon félretaszította Maryt. Kifelé menet nagyot kö-pött az ajtófélfára. Mary szíve vadul kalapált. Ő következik. Megpróbált köhögni, de csak halk torokköszörülésre futotta. -A neved? -Mary Saunders - felelte, még mielőtt eszébe ötlött volna, hogy hazudjon. Mély, rekedt hangja hallatán a fiatalabbik hivatalnok felpillantott. Mary bókolt egyet, hogy enyhítse a hatást. Nézte, ahogy az idősebbik leírja a szavakat a jobb oldali rubrikába. -Korod? -Tizenöt esztendő - felelte halkan. Igaz volt, de hazugságnak hangzott. A tizennégy talán még jobb lett volna. -A folyamodvány oka? -Volna olyan jó, és beírná azt, amit jónak lát, uram? - suttogta. Szünet. De sikerrel járt, a szavak úgy gördültek a papírra, akár egy imádság. -„Legkegyelmesebb tanácsnok urak!” - mormogta a hivatalnok írás közben. - „E kérelmező a prostitúció bűnébe esett, és tudatá-ban van vétségének. Bűnbánatánál csak eltökéltsége nagyobb, hogy új életet kezdjen. ” A legrosszabb a doktor volt. Egy vékony függöny mögött a hátá-ra fektette Maryt, és az ujjaival benyúlt a csúnyájába, „hogy fel-tárjam az egészséged állapotát”, állította, és egy pennyt se fizetett érte. Az ujja is csúf volt, tele szemölccsel.

-Viszketés? Fehéres folyás, vagy sárga?-kérdezte. - Vizelési nehézség?

-Semmi ilyen, uram - felelte Mary, és igyekezett úgy tenni, mintha fogalma sem volna arról, mire céloz.

A doktor nem hitt neki, látta rajta. Tovább nézelődött a lába közt, és valamit mormogott. De Mary úgy hitte, nincs nyoma a régi kórságnak. Kísértést érzett, hogy arcon rúgja a doktort, de feltételezte, hogy az rontaná az esélyeit. Azután felállt, és a lány szájába is benézett, Mary úgy vélte, a higany nyomait keresi benne. Hál’istennek nem kapta el a vérbajt, azt nehezebb volt eltitkolni, mint a kankót.

Mary úgy vélte, befogadják. Úgy érezte, fordul vele a sze-rencse. Egy héttel később keskeny ágyában feküdt a kórteremben, és fel-idézte magában, micsoda szerencsés ringyó is ő. Akkor hát miért akarja folyvást elsírni magát?

Ha kinyújtja a karját, megérinthette volna a szomszéd ágyban fekvő Honour Boyle csontos hátát. Honour devoni leány volt, a Piazzán árulta magát, amíg egy torz gyermeket nem szült, és meg nem undorodott a mesterségtől. Nem volt rossz fajta, de nem volt Doll Higginshez fogható. Ebben a kórteremben a tanul-tabb utcalányokat helyezték el. Mindegyikük le tudta írni a saját nevét; nem mintha szükségük lett volna rá.

Közeledő léptek a folyosón, Mary felismerte, Butler fel-ügyelőnő az. A felügyelőnőnek szomorú szeme volt, magas hom-loka mintha tudása terhétől dagadt volna ki. Nem bízott az utca-lányokban, ami Mary szemében azt jelentette, hogy megvan a magához való esze. A felügyelőnő könyörületét a szerencsétlen megrontottakra tartogatta, akik néhanapján gyümölcskosarat kaptak a pártfogó úrhölgyektől, és a legjobb kórterem volt az övék az ispotály legfelső emeletén, ahonnan kilátás nyílt a Goodman’s Fieldstől egészen a Tower Hillig.

Mary lemaradt a Guy Fawkes-napon gyújtott örömtüzről. Már hét napja nem járt odakint. Nem érezte a napsütést az arcán, csak üvegen keresztül.

A Magdalen volt a leghatalmasabb épület, amelyben eddig la-kott, és a legtisztább is. Bármilyen sokáig feküdt ébren, és hallga-tózott a kifehérített lepedők között a tisztára suvickolt kórterem-ben, még egy patkány surranását sem hallotta. A Magdalen ha-talmas ajtaján nem jutott be a város zűrzavara és mocska. Még a hírek és a zaj sem. Ez egy csendes világ volt, elzárva a valóditól. Egy zárda, egy kalitka.

A bűnbánók mindennap ott térdepeltek a kápolnában, va-sárnaponként kétszer is, és Dodds tiszteletes prédikációját hall-

gatták. Ami az öltözéküket illeti, Butler felügyelőnő el-magyarázta, hogy semmi sem lehet túlzó, a szépségért való, semmi olyan, amit egy támogató esetleg kifogásolhat. Minden leány egyforma alacsony sarkú cipőt viselt, ugyanazt a gyapjúha-risnyát, még tompa zöld harisnyakötőjüket is el kellett takarnia a harisnyának a térd felett. Két tűzött vászon alsószoknya és egy ing fejenként, sem több, sem kevesebb. Ruhájuk porszínű, vé-kony gyapjú bélésanyagból készült, kötényüket csontszínűre fe-hérítették. A ruhaujjakat, amelyeket reggelente felgomboltak, egyforma, egyszerű fodorral díszítették könyöknél - egyetlen sorral, nehogy a hiúság bűnébe essenek a viselői. Hosszú, ujjat-lan kesztyűik, hosszúkás, kötött táskáik, tűtartóik mind tökélete-sen egyformák voltak.

Tisztesség mindenekfelett: a vászon vállkendőt be kellett tűrni a fűzőbe, hogy a bőr teljességgel fedve legyen, és a kalapnak el kellett takarnia az alacsony kontyban összefogott hajat, minden-féle göndör fürtök nélkül!A szürkeség elborzasztotta Maryt. Hamuízt hagyott a szá- jában. Éjjelente szorosan lehunyta a szemét, és arról álmodott, hogy a Strandet járja a legvörösebb, tűzött alsószoknyájában. Amikor felébredt, és megtapintotta festetlen arcát, száraznak érezte, akár a régi papirost.

De eleget tudott ahhoz, hogy hálás legyen. Hús és zöldség ki-lenckor és egykor a nyüzsgő refektóriumban - semmi, ami túlsá-gosan ízes, „semmi, ami oly fűszeres, hogy gyulladásba hozza a női alkatot”, ahogy a felügyelőnő szárazon közölte, de valódi étel volt, és ingyen adták. A bűnbánóknak az evés előtt és utána is imádkozniuk kellett, de Mary ehhez oly módon hozzá volt szok-va az iskolából, hogy akár a kalendáriumot is elkántálta volna. A tea csupán porrá tört zsályából készült, de legalább meleg volt. Amikor marhaszeletet kaptak azon az első délutánon, Mary tá-nyérján annyi hús volt, amennyit az egész családja evett volna vacsorára odahaza a Charing Cross Roadon.

Az első napokban Mary félig lehunyt szemmel, alvajáró mód-jára közlekedett. Evett, aludt, a köhögése csillapodni kezdett. Még cserepes ajka is kisimult.

Butler felügyelőnőnek folyton emlékeztetnie kellett a bűnbá-nókat arra, hogy ne dicsekedjenek előző életük történeteivel. Mary a legnagyobb ostobaságnak azt találta, hogy elvárták tőlük, felejtsék el a mesterségüket, miközben több tucat másik ringyó-val voltak összezárva! A felügyelőnő aggodalomtól elsötétült tekintettel beszédet intézett hozzájuk reggeli előtt:

-Kaptatok egy nagy lehetőséget, hogy magatok mögött hagyjá-tok a múltat, és újrakezdjétek az életet. Egyébiránt a szabályok egyszerűek voltak: Tilos az ital, a restség, a káromkodás, a szerencsejáték, a veszekedés és a szemérmetlen-ség. Senkit sem tartanak itt akarata ellenére.

Marynek leginkább az ital hiányzott. Azután, hogy egy héten át még egy pint forralt bort sem ivott, ami melengette volna a gyomrát, folyton késztetést érzett a szökésre. A víz, amit inni adtak, frissnek tűnt, mégis, olyan volt, mintha a semmit kortyolta volna; Mary utána még üresebbnek érezte magát. Tudta, a cél az, hogy a bűnbánókból mindent kitöröljenek, hogy elölről kezdje-nek mindent. A cél az, hogy elfeledjék, kik is ők.

De ígéretet tett Dollnak, hogy megpróbálja, és odakint jég-csapok csüngtek az ereszekről, a tél épp oly kemény volt, mint ahogy a jövendőmondók megjósolták. Mary bebújt a paplan alá, és a többi kérelmezőre gondolt: akiket elutasítottak, mert túlsá-gosan öregek, túlságosan vérbajosak voltak, túlságosan rosszul színlelték, hogy megbánták bűneiket. Eltűnődött, vajon hánynak van közülük fedél a feje felett aznap éjjel. Nem mintha egy köny-nyet is ejtett volna miattuk. Minden lány a maga szerencséjének a kovácsa, ahogy Doll mondogatta.

És mit is mondott még Doll? Sose adjad fel a szabadságodat. Mi-lyen nagyszerűen hangzott. És most, az ő tanácsára, itt volt Mary Saunders, a bukott leány, akit a Magdalen felemelt, aki elveszett és megkerült, akit megrontottak és helyrehoztak és szigorúbban őriztek, mint bármelyik bordélyházi ringyót. A munkaterem elnémult. Butler felügyelőnő a hegyével felfelé

nyújtotta feléje tűt. -Én nem tudok varrni, asszonyom - ismételte Mary egy kicsit

hangosabban. Vadul köhögött, a száját a keze fejével takarta el. -Meg kell értened, Saunders - felelte a felügyelőnő szelíden

hogy ezen kívül nincs más munka a számodra. A lány még szorosabban karba fonta a kezét. -Természetesen szerencsétlen dolog, hogy nem tanítottak meg

a női képességek leghasznosabbikára - folytatta Butler felügyelő-nő, de sohasem túl késő újrakezdeni, ahogy Dodds tiszteletes szokott emlékeztetni bennünket.

Mary felpillantott. Talán egy leheletnyi gúnyt hallott? -A tanácstagok - folytatta a felügyelőnő hivatalos hangon- azt

kívánják, hogy a bűnbánók tanuljanak mesterséget, ing- vagy kesztyűvarrást azon előkelőségek számára, akik jóságukban az ispotályt támogatják.

Mary unottan bólintott. Butler felügyelőnő sápadt öklét az asztalon nyugtatta, mi-

közben halk, sürgető hangon folytatta. -És ez egyúttal lehetőség számodra, hogy életedben először

tisztességes bért keress tisztességes munkával. Mary érezte, ahogy a düh dalolni kezd a vérében. Mintha ő

nem tudná, mi a munka! Milyen könnyű volna most kisebbfajta zavargást szítani ebben a túlzsúfolt tyúkólban! Betörne néhány fejet, megszaggatna néhány szoknyát, és a Patkányvárban lehet-ne, mielőtt leszáll az este.

De amikor Dollra gondolt, megacélozta magát: ígéretet tett ne-ki, hogy itt marad, amíg a köhögése meg nem szűnik, így hát egy hosszú perc után Mary a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta a tűt. A hegye éles volt. Azon tűnődött, micsoda károkat okozhat-na vele.

A felügyelőnő nekilátott, hogy megtanítsa Maryt a fércöltésre. A lány egy tervet kovácsolt: olyan kétbalkezes varróleány lesz, hogy néhány nap elteltével mindörökre elveszik tőle a szerszá-mot. Azt tervezte, hogy megkarcolja a hüvelykujját, és barna fol-tokkal keni össze a vásznat.

Sosem hitte volna, hogy még a délelőtt folyamán, miközben azt figyelte, ahogy a tűje alábukik és újra felmerül a kelméből, akár vidra a folyóból, az ujjait a forrósághoz hasonlatos öröm járja át. A szeme sarkából észrevette, hogy Butler felügyelőnő mosolyogva figyeli, de amikor felpillantott, a nő elfordította a fejét. A hónap végére Saunders volt a legügyesebb kezű varrónő az egész Magdalenben, és Butler felügyelőnő minden másnap rá-mosolygott. A megrontottak megvetően ingatták a fejüket, és Maryt általános ellenszenv övezte. Nem a sovány fizetség hajtot-ta, hanem a megelégedettség, amit a varrás adott. Egészen külö-nös érzés volt.

Úgy tűnt, a cérna engedelmeskedik Mary minden paran-csának, a kelme buzgón kisimul az érintésére. El sem tudta kép-zelni, hogy a többi leány mit talál ebben nehéznek, hogy miért tartóztatja fel őket oly gyakran egy-egy bütyök vagy csomó. Fe-hér kecskebőrből kesztyűt szabott, anélkül hogy valaki elmondta volna neki, hogyan illeszkedjen a bőr a hüvelykujj görbületéhez. Szerette, amikor egy-egy bonyolultabb öltésfajta komoly feladat elé állította, ezeket a felügyelőnő tanította meg neki, de ha tökéle-tes lett az eredmény, még a legegyszerűbb szegély láttán is a gyönyörűség áradását érezte a torkában, mintha gint ivott volna. Milyen büszke lett volna Susan Digot, ha látja a leányát, amint épp elharapja a cérnát, miután végzett a Magdalen-kápolna pad-sorait borító kelme beszegésével! És hogy hahotázott volna Doll Higgins!

Mary szívesen írt volna levelet a barátnőjének, de tisztában volt azzal, hogy a felügyelőnő minden kimenő és beérkező leve-let elolvas. Doll amúgy sem szánt volna arra fél pennyt, hogy a Patkányvárban lakó hamisítóval felolvastassa magának régi jó pajtása levelét. Doll - írta volna Mary -, ezt nem fogod elhinni! Fel-küzdöttem magamat a hálóterem elöljárójává. Az olyan, mintha úrnő volnék. A többieknek tisz- tességtudóan kell bánni velem, különben be-

panaszolom őket erkölcsi visszaesés miatt. Csak az elöljárók kapnak iga-zi teát a zsályás moslék helvett.

Betartotta az ígéretét, nem igaz? Felgyógyult, átvészelte a na-pokat karácsonyig. Nem mintha a karácsony oly sokban külön-bözött volna a többi naptól itt a zsalugáterek mögött, amelyek a Magdalen sötét termeit elzárták a járókelők kíváncsi tekintete elől. Honour Boyle pecére egyenruhába öltözve kigyalogolt egé-szen Whitechapelig. Hozott Honournak egy süvegcukrot. Foly-vást csak siránkozott:

-Húgom, húgom, mi történt teveled!-miközben Honour bokáját fogdosta a szoknyája alatt. A lányt úgy rázta a nevetés, hogy zokogást kellett mímelnie.

De Maryt senki sem látogatta meg. Persze Dollt leszámítva senki sem tudta, hogy itt van. Karácsony napjának délutánján bement a varrószobába, és folytatta a csipkeszegély felvarrását egy kézelőre. Megpróbálta elképzelni, miféle ember viseli majd. Vajon észreveszi majd az ismétlődő rózsamintát, vagy az orrát törli bele? Eltűnődött, vajon mennyi időbe telne, míg elveszíti az eszét bezárva ebbe a babaházba, ahol minden nap egyforma. A megrontottak hálótermében volt egy leány, akiről azt beszélték, már három esztendeje van itt. Talán az ember olyannyira hozzá tud szokni az engedelmességhez, hogy sosem akar elmenni in-nét. Az óesztendő utolsó estéjén Mary Saunders térdepelt. Két órát töltött ebben a testhelyzetben, és testének minden porcikája saj-gott. A kápolna magas ablakait sötétség vonta be.

Lehunyta a szemét. Aznap reggel, amikor felvette szürke fű-zővállát, vad düh szállta meg. A Magdalenben, ahol hetvenkét test volt a sajátjának tükörképe, nem volt szükség tükörre. A leá-nyok sorban térdepeltek a kápolnában, akár egy köpönyegkészí-tő bábui, és bemutatták egyenerényüket a látogatóknak. Minde-gyikük lapos szalmakalapot viselt - mintha csak a fénytől óvná a szemüket, de valójában azért, hogy elrejtse az arcukat - amelyet

királykék szalaggal kötöttek meg. Ez volt az egyetlen engedélye-zett szín, és ezt az árnyalatot Mary sosem kedvelte. A bűnbánók-nak még a szaguk is egyforma, ötlött most az eszébe, és nem is csoda: ugyanaz a marharagu, ugyanaz a verejték, ugyanaz a hal-vány hamuszappan a nyakukon.

A nyitó zsoltár hallatán a gyülekezet nagy suhogás és hal-csontcsikorgás közepette felállt. Mary zsibbadt súlyát áthelyezte a kezére, és feltápászkodott. Lopva körülnézett, és öt tanácstagot számolt össze a hátsó sorokban,fehér ünnepi pálcájuk valósággal világított a templomi gyertyák fényében. A pártfogó hölgyek se-besen mozgatták legyezőiket.

A Magdalen leányai híresen szépen daloltak, a megosztott harmóniák engedelmesen felelgettek egymásnak. „Mily sok lélek távozott el A holtaknak országába”

Mary dermedt ujjaival végiglapozta az imádságoskönyvet, hogy megtalálja a szöveget. Krákogva kapcsolódott be a har-madik sornál. „Amióta a változó nap Égi pályáját bejárta?”

Miközben az orgona mennydörgőtt a versszakok között, Mary szeme előtt összefolyt az olcsó papírra nyomtatott szöveg. Vajon ki halt meg ebben az évben az ő tudta nélkül? Egy rövid gondo-lat erejéig felidézte magában Susan Digotot a Charing Crosson, ahogy épp vászonnégyzeteket tűz egymáshoz az alsószoknyák-hoz, és túlságosan sovány ahhoz, hogy sokáig eléljen, nem igaz? Mary azon is eltűnődött, vajon Billy egészséges-e, hogy vajon lenyelt-e már egy tűt? No és William Digot, ő mikor fog össze-csuklani a szeneszsák alatt? Furcsa, hogy talán már mind a sír-jukban rohadnak, és Mary nem is tud róla. És nem is igazán tö-rődik vele.

Ez tán keményszívűség? No és ha az, akkor mi van? Épp ele-get átélt már ahhoz, hogy megkeményedjen tőle. Nem ő válasz-totta ezt, ő nem tett mást, csak kapaszkodott az életébe, akár ha-jótörött az árbocba. Jobb, ha megkeményedik az ember, mint ha

porrá zúzzák. Butler felügyelőnő fagyos pillantására Mary lehajtotta a fejét,

és csatlakozott az újévet köszöntő egyházi énekhez. Másnap már 1763 lesz, a dátumnak új és idegen hangzása volt. Ki a meg-mondhatója, hogy Mary megéri-e a következő karácsonyt? A hangja újból elhalt a következő versszak közepén. Elviselhetetlen késztetést érzett, hogy kijusson az épületből. Úgy szorította a hüvelykujját, akár a puska ravaszát.

Marynek újra sajgó térdére kellett ereszkednie, és igyekezett megőrizni az egyensúlyát. Úgy ingott előre-hátra a kőpadlón, mint egy földhöz kötözött, megrészegült papírsárkány. Magasan a diófa pulpituson ott állt az ifjú Dodds tiszte- letes, és bejelentet-te a prédikáció témáját. -„Elváltoztathatja-e bőrét a szerecsen? ” - idézte meggyőző han-gon - „ és a párduc az ő foltosságát? ”

Marynek a párducok jártak a fejében. Tavaly télen fél pennyt fizetett, hogy lásson egyet a Towernél, hatalmas, buja foltok tar-kították, a legdühödtebb teremtmény volt, akit valaha látott. Olykor fel-alá járkált az álmaiban.

-Jeremiás könyvének tizenharmadik része - folytatta Dodds - rendkívüli módon alkalmas szöveg a mai estére, amely az Úr ezerhétszázhatvankettedik esztendejének utolsó estéje. Rövid parókája fénylő arcába csúszott. Mary a vörösbarna térdnadrágot figyelte, amely ránc nélkül simult a tiszteletes combjára: úgy vél-te, legalább öt fontot kóstált, egy pennyvel se kevesebbet. Az ujjai a bársony érintésére vágytak.

A prédikációk buzgó hallgatói úgy bólogattak az első sorok-ban, akár a galambok, mintha ők maguk is épp Jeremiás könyvé-nek tizenharmadik részét választották volna. Odafent a karzaton egy habkönnyű strucctoll bólintott egyet. Telt ház, gondolta ma-gában Mary: néhány nemesúr és jó adag vidéki rokon, akik a ka-rácsonyi időszakra érkeztek Londonba várost nézni, s mi nyújt-hatna kellemesebb látvány, mint a jó útra tért bukott nők?

A látogatók számíthattak a tiszteletesre, nem terhelte őket túl-ságosan magvas gondolatokkal. Most London sebezhető, ifjú le-

ányainak gyötrelmeire tért ki. -Akár a megtévedt bárányok - siránkozott -, a kapzsiság és a

bűn farkasainak prédájául esnek! A pártfogó hölgyek beszívták fehérre és pirosra festett ajkaikat.

Az úriemberek a távolba révedtek, mintha még soha nem hallot-tak volna „a prostitúció rabszolgaságának” nevezett jelenségről, gondolta magában Mary sötét kajánsággal.

Dodds most a kiemelkedően emberbarát és könyörületes Magdalen Ispotályról kezdett lelkendezni.

-Egy ispotály, amely nem a testnek épült, dehogy! Hanem a jel-lem számára, ahol ezen ifjú nők visszatalálhatnak az asszonyi erény természetes állapotába, és megtanulják, hogyan terem a becsületes munka gyümölcse.

A zsúfolt kápolna hőségében orcája olyan piros volt, akár két húsos cseresznye, Mary már-már megértette, hogy a kisleányok miért alélnak el a főkáptalantól, merthogy ez volt a rangja. Dodds most lábujjhegyen pipiskedve egyik hosszú, fehér kezét a bűnbánók felé nyújtotta, és megrázta inge hármas fodrát. Belga csipke, vélte Mary, kilesve kalapjának pereme alól. És az egy kö-vér gyémánt ott a mutatóujján, amely most az egyik lány felé bökött az első sorban, a kis Amy volt az, aki beleájult a csatorná-ba a bűnbánat napján.

-Bár a szerecsen mindörökké fekete marad az isteni terv sze-rint, te, Amy Pratt, még megtisztulhatsz számos bűnödtől! „Bűnt követ el Az, ki egy tűt lop el” Mary feje tele volt törmelékkel, a legnehezebben az iskolában beléje sulykolt rigmusoktól tudott megszabadulni. Amy Pratt most talpra ugrott, és izgalmában ingatni kezdte magát. Marynek eszébe ötlött, hogy csatlakozhatna hozzá, jó ürügy volna arra, hogy kiegyenesítse elgémberedett lábait. Vajon a tiszteletes csu-pán véletlenül bökött rá Amyre, vagy rózsaszín, ovális arca miatt választotta, amely jól látszott most, hogy tekintetét a könyörüle-tes mennyboltra emelte, kalapja pedig szalma dicsfényként övez-te? Úgy tűnt, a galambszárnyra emlékeztető parókát viselő

nemesúr is egyetért a választásával, át is adta látcsövet szőke ha-jú barátjának, aki oly divatos volt, hogy nem is viselt parókát. A szőke úgy bámult lefelé, mintha az operában volna. Hol is látta már őt Mary?

-Itt áll a szemünk előtt - jelentette ki Dodds gyengéden Amy fe-lé intve -, egy nő, mit nő, egy gyermek, akit az ínség mindentől megfosztott, az éhség legyengített, s akit már zsenge korban a züllés útjára csábítottak!

Addig add el, amíg lehet, kántálta Doll Mary fejében. Mary apró grimaszt váltott Honour Boyle-lal, aki a pad szálkájával piszkálta a körmét.

-De Jeremiás azt tanítja nekünk: „Úgy ti is cselekedhettek jót, akik megszoktátok a gonoszt” - idézte a hitszónok a prófétákra tartoga-tott dörgő basszusán.

Butler felügyelőnő, aki a sor végén térdepelt, úgy szorította össze az ajkát, mintha valamiképp kételkedne ebben. Mary ma-gán érezte a felügyelőnő hűvös tekintetét, ezért muszáj volt úgy tennie, mintha egy falon függő festményt nézne. A poros olajké-pen Mary névrokona, a Szűzanya, aki már a hatodik hónapban járt, egy kiszáradt mezőn botorkált unokanővére görbe karja felé. Mary elképzelte, ahogy a két jókora has egymásnak ütődik.

Dodds most fényes cipellőjében aprókat ugrándozva rá-zendített az ispotály egyik saját dicsőítő énekére. „Bűnös lelkek, térjetek meg, Mert ha nem, úgy rátok már A holtak sötét földje vár S a pokol vad tüzében égtek.”

Oly élvezettel nyomta meg a rímeket, hogy Maryben egyszerre az a gyanú támadt, hogy szabad idejében verseket ír.

De Amy Pratt halk zokogása most erősödni kezdett. Hangosan siránkozni kezdett, úgy kapkodott a levegő után, akár egy hal. Honour Boyle kuncogott, és képtelen volt abbahagyni. Mary ke-rülte a tekintetét. Az Amy Pratt körül álló leányok most sorban mind felálltak, átragadt rájuk a szégyen, fáradt lábaik remegtek.

-Ragadjátok meg a fényt! - biztatta őket Dodds, miközben pul-

pitusának csillogó szélébe kapaszkodott. Jill Hoop, aki tizenegy esztendős volt, és nem szokta a metaforákat, elszörnyedt pillan-tást vetett a pulpitus közelében függő csillára, láthatólag a távol-ságot próbálta megbecsülni. Az idősebb lányok remegni kezdtek a padsorokban. Vajon ki lesz az első, aki ma este elájul? A leg-többen tizenhat-tizenhét esztendősek voltak, Marynél évekkel idősebbek, több eszük is lehetne, gondolta hidegen. Egy bögre rendes tea kellene nekik, hogy megnyugtassa az idegeiket. Vagy egy korty gin még jobb volna.

A tiszteletesnek sikerült egyszerre zaklatottnak és elégedett-nek látszania. Vajon az ott könny a szemében, vagy csupán a gyertyák visszfénye?

-Legyetek vidámak! - szólította most fel a leányokat mézesmá-zos hangon. - Isten és az ő Szent Fia kegyelméből felemeltettetek az utcák hádészi birodalmából a testvériség Elysiumába. - A cél-zásoktól összezavarodott arcok meredtek fel rá. - Ez nem egy komor börtön! - trillázta a tiszteletes. -Hanem biztos menedék egykori nyomorúságos körülményeitek elől, egy boldog otthon!

De a lányokra úgy ragadt át a bánat, akár a láz, a nyüszítés vé-gigsöpört a sorokon. A legérzelgősebbek a megrontottak voltak, gondolta magában Mary megvetően. Jane Tavemer, egy lelkész leánya, könnyes szemmel görnyedt előre. Vajon elfogadható-e, ha a hálóterem elöljárója nem könnyezik? -töprengett Mary kissé ijedten. Kezet összekulcsolta a fűző kemény peremén, és lehajtot-ta a fejét, középút gyanánt. Hamarosan a nyaka is ugyanúgy lük-tetni kezdett, ahogy a térde.

Amikor újból felpillantott, a bársonykabátos szőke férfi épp egy tréfát súgott barátja fülébe. Mary törte a fejét, ki lehet, tán egy ügyvéd? Roppant lelkesen tekintett alá a bűnbánó Magdalé-nákra. Legalább fizessen érte, gondolta Mary dühösen. Miért kell nekünk itt térdepelni, és hagyni, hogy ez itt ingyen tátsa a száját? A strucctollas dáma áthajolt a korláton. Sötétkék alsószoknyája és ruhadereka felett krémszínű viganót viselt húzott selyemből, a gyertyák fénye elveszett a fodraiban. A haját oly nehéz, virággal díszített csigákban viselte, hogy félő volt, menten lebucskázik a

karzatról, és Honour Boyle-nak egész álló esztendőben lesz min nevetnie. Igazgyöngy gyűrűt viselő ujjai a padterítőt markolták. Azokat a borostyánleveleket három megrontott hímezte, ötlött Mary eszébe, és két hétbe lelt, míg végeztek vele.

Dodds a torka felé kapott, hogy meglazítsa fekete nyakravaló-ját. Karját kitárta a karzat felé.

-Tiszteletre méltó pártfogók, íme, itt láthatják az igaz bűnbánat szívbe markoló megnyilvánulását. Hisz a sós könnyek, amelye-ket e szép kitaszítottak hullajtottak, tán nem bizonyítják, mennyi-re irtóznak bűnüktől? „Bűnben él Az, ki henyél.”

Mary megrázta a fejét, mintha ki akarná verni belőle a gyere-kes szavakat. Mennyi időt elvesztegetett már azzal, hogy itt tér-depel ebben a kápolnában minden egyes nap, vasárnaponként kétszer, és mindezt azért, hogy fedél legyen a feje felett. Idebent van, összezárva egy akolba egy csapat picsogó leánnyal, és a prédikáció még mindig tart, pedig ez az év legvidámabb estéje a városban. Mary tekintete a nyugati ablakra tévedt. Mit nem adott volna azért, hogy ezen az estén ő is ott lehessen London ismerős mocskában, ahol az utcákat lámpák világítják ki, mintha örökké ünnep volna!

A város egyszerre csupán mesének tűnt, amit Mary egy pilla-natra elhitt, azután lassan elfelejtett. Úgy derengett fel benne a Szent Pál-katedrális hatalmas, dagadó kupolája, mintha csak ál-mában látta volna. Hogy lehetséges, hogy alig két hónapja van bezárva ebbe a tyúkketrecbe?

Dodds tiszteletes fehér kezével a pulpitusra sújtott. Mary ösz-szerezzent, és kis híján elvesztette az egyensúlyát, de nem volt hely eldőlni a szorosan egymás mellett térdeplő testek között. Nem érezte a térdét, az az illúziója támadt, hogy üres alsószok-nyái tartják meg a súlyát. A batiszt zsebkendő úgy lobogott a hitszónok kezében, akár a megadás zászlaja. Izgalma Maryben a férfivendégek beteljesedés pillanata előtti utolsó döféseit idézte lél.

-Bár a párduc és a szerecsen nem változtathatja el a bőrét-kiáltotta Dodds tiszteletes- ti mindannyian megváltoztathatjátok a szivetek színét, mégpedig ezen az estén. -A mennyország - un-szolta őket elcsukló hangon - csupán karnyújtásnyira van tőletek!

Még az is lehet, hogy ma este zavargás tör ki a városban; az óesztendő utolsó estéje mindig jó alkalom a bajkeverésre. Mary fél perc alatt befeketíthetné az arcát korommal. Doll-lal mindig nagyvonalúak voltak, nem számított nekik, hogy azt kiabálják: „Vissza a régi árakat!” vagy azt: „Ki a hollandusokkal!”; hogy a vendéglősöktől követelik, hogy ők állják a pohárköszöntőket, avagy a háztulajdonosoktól, hogy gyújtsanak gyertyát az abla-kukban mindenszentek tiszteletére. Egy ízben egész Shoreditchig segítettek kergetni két zsebtolvajt.

Megvan, onnan ismeri a szőke fickót! Nem ügyvéd, hanem ke-reskedő, Mary a múlt nyáron szedte fel Shoreditchben. Most már emlékezett: nem tudta felállítani az árbocát, Marynek úgy kellett kézzel begyömöszölnie, de a fickó ráloccsant az ujjaira, és azután nem akarta megfizetni az egy shillinget.

-Nem az én hibám, hogy maga nem bírja az italt! - kiáltott rá Mary. A férfi öt pennyt hajított a lány lába elé, mielőtt elindult kocsit keresni, a teje még csöpögött a nadrágjából. Mary megvár-ta, amíg eltűnik, mielőtt felszedte a pénzt a sárból.

Most felbámult a férfira - lehetetlen, hogy az ráismerne ebben a puritán öltözékben. Micsoda fényes külseje volt, a zsebéről aranypecsétek csüngtek, és micsoda bumótszelen- cét nyújtott át a mellette ülő hölgynek! Számára Shorcditch csupán egy pillanat volt, már bizonyosan el is feledte. Nyilvánvaló, hogy otthon vár-ta a háza, az ágya, a felesége. Egy ringyó élete mások életének töredékeiből áll össze.

Ezért a jegyért legalább tízszer öt pennyt fizetett, gondolta Mary kárörömmel, amíg eszébe nem ötlött, hogy ő abból bizony egyetlen pennyt sem fog látni.

Dodds tiszteletes most jutott el a tetőpontra. - Nem marad más hátra, mint hogy ezen ifjú nők az örök élet

mellett döntsenek. Döntstek hát - kiáltotta szembefordulva velük,

és mindkét rózsaszín kezét feléjük nyújtotta döntsetek a saját sor-sotok felől! - Itt hatásszünetet tartott. Azután egy frissítő szip-pantás következett a mellényére tűzött virágcsokorból, majd lesi-etett a pulpitusról, miközben kitört a tapsvihar.

Mary keze gépiesen tapsolt. Dodds beszédének nagy részét szenteskedő szamárságnak tartotta, de valóban megpróbált visz-szaemlékezni, mikor történt meg utoljára, hogy ő döntött a saját sorsa felől. Ő döntötte el, hogy megcsókolja a házalót, hogy el-kergetik otthonról, hogy utcalány lesz belőle? Lehetséges, hogy nem, de nem is tett ellene semmit. Igyekezett felidézni magában, volt-e egyetlen nap is életének több mint tizenöt esztendeje so-rán, amikor egyszerűen megragadta azt, ami kell neki, ahelyett hogy falevélként sodródott volna az árral.

Magasan felette a strucctoll biccentett egyet. Mary egyszer megcirógatta a torkát egy ilyen tollal egy kalaposnál, az érintésé-be az egész teste beleborzongott. Most felfelé bámult a pártfogó hölgyre, aki épp egy könnycseppet itatott fel a szeme sarkából egy csipke zsebkendővel. A szoknyája kitöltötte a padot, akár egy hóbucka. Minden vonal, minden domb, minden árnyék gyö-nyörű volt rajta. Mary gondolatban kimondta: Ez az én döntésem. Ilyen leszek. Minden, amid van, egy nap az enyém lesz, erre megeskü-szöm.

Eközben az is eszébe jutott, hogy az élet túlságosan rövid ah-hoz, hogy térdepléssel töltse. A kezére nehezedett, és illő hely-zetbe emelkedett. A térde lüktetett a fájdalomtól és a megköny-nyebbüléstől. Ő volt az egyetlen, aki ült a Magdalenák közül, látta a döbbenetet, az oldalpillantásokat. Úgy érezte magát, mint a királyné, és elmosolyodott.

A tekintete találkozott Butler felügyelőnőével, aki félreérthetet-len, apró mozdulatot tett az ujjával: Térdre. Mary fontolóra vette a dolgot, azután a tekintete továbbsiklott, úgy tett, mintha nem vette volna észre a felügyelőnőt. Hátradőlt a padon, élvezte a kemény mahagóni nyújtotta támaszt. Az imádságoskönyv lecsú-szott a szoknyája ívén. Néhány óra múlva fellövik az első tűzijá-tékot a Tower Hillen, és az oly fényes lesz, hogy még a Magdalen

tisztára suvickolt ablakain is ott csillog majd a visszfénye. -Miért ez az erkölcstelen sietség? - Butler felügyelőnő fabe-rakással díszített irodájában ült, és úgy meredt rá, akár bagoly a prédájára.

-Már felgyógyultam. Úgy vélem, elég időt töltöttem el itt, asz-szonyom. És oly remek ajánlatot kaptam... - Mary hangja reme-gett. Régen ennél jobban hazudott. Hallotta, ahogy a feje felett egy emelettel a többiek nyugovóra térnek vajas kenyerük mara-dékával.

A felügyelőnő nagyot sóhajtott, és Mary egy pillanatra sajnálta, amit ki kell mondania. Azután a felügyelőnő torlasz gyanánt karba fonta hosszú kezét, és az asztalra támaszkodott.

-Ha valóban ily szerencsés vagy, hogy helyed van egy szabónő mellett Monmouthben, távol e gonosz várostól- folytatta- akkor nem látom okát annak, hogy lebeszéljelek. Már csupán annyi a teendőm, hogy elolvassam a levelet.

Mary megnedvesítette az ajkát. -A levelet? A felügyelőnő a kezét nyújtotta érte. -A levelet, Saunders, amelyben elhalt édesanyád barátnője

megteszi e nagylelkű és mondhatom, kivételes ajánlatát. -A levelet - folytatta maró gúnnyal -, amely eljutott hozzád anélkül, hogy jómagam vagy a nővérek, vagy a portás láttuk volna.

Mary a fal borítására meredt, csúf munka, bármilyen sokba is került.

-Nem volt... Nincsen szükség levélre. Butler felügyelőnő ismét karba fonta a kezét. -Valóban? -Amint említettem, Mrs. Jane Jones olyannyira szerette az én...

Az én szegény elhalt édesanyámat - dadogta Mary -, hogy min-dig azt mondta, mindig azt ígérte, maga mellé vesz, ha el akarok menni Londonból.

-Maga mellé vesz egy leányt, akinek be kell vallania, hogy rom-lott? A felügyelőnő úgy mondta ki a szót, mintha egyben meg is ízlelte volna.

Mary meglepődött, amikor érezte, hogy fülig vörösödik. -Azt mondta Mrs. Jones, hogy megteszi. Mindig is azt mondta,

hogy megteszi, bármi történjék is, az édesanyám kedvéért. Butler felügyelőnő váratta Maryt, amíg vászonkötényét igaz-

gatta. -Amennyiben ez a Jones nevű asszonyság még él - szólalt meg-

és amennyiben még most is Monmouthben lakik, és amennyiben a családjának véletlenségből épp valóban szüksége van egy szolgá-lóleányra, miből gondolod, hogy a férje hajlandó lesz beengedni a házába, a gyermekei közé téged, a prostituáltat? Mary képtelen volt visszaemlékezni, miért kedvelte korábban csak egy fikarcnyit is ezt a megkeseredett vén tehenet. Elfogytak a válaszai, most az alsó ajkát harapdálta, amíg már fájt. Odafent-ről csörömpölés hallatszott. Az éhség súlyos kőként nyomta a gyomrát. Azután felnézett, egyenesen a felügyelőnő szürke sze-mébe. A szavak maguktól tolultak a szájára. -El kell engednie. -Hogy mit mondtál? -Jogom van a szabadságomhoz - mondta Mary halkan. Emlék-szem a szabályzatra, én mindig odafigyeltem. Senkit sem tartanak itt akarata ellenére. Ez nem börtön, csak olyan. Butler felügyelőnő tekintetéről Marynek hirtelen az anyja jutott eszébe azon az utolsó estén a Charing Cross Roadon. Félrenézett, nem tudta elviselni a tekintet súlyát. Egy hosszú pillanat múlva a felügyelőnő hangja remegve szólalt meg, akár egy hegedű húrja. -Egy-két hónap múlva, Mary Saunders, amikor összetörve, mezítelenül fekszel a Fleet Ditch mélyén... -Én már nem vagyok ringyó - szólalt meg Mary. Szavainak hevessége őt magát is meglepte.

A felügyelőnő alig láthatóan felvonta a szemöldökét. -Annak már vége - folytatta a lány már-már kérlelő hang-súllyal. - Én jobb életre vágyom. A rideg tekintet kissé megenyhülni látszott. A felügyelőnő köze-lebb húzta a székét, és az asztalra támaszkodott. -Mary - mormolta, mintha egy titkot akarna megosztani vele- én tudom, hogy te jó képességű leány vagy. Iskolázott vagy, ere-deti a gondolkodásod és erős az akaratod. Alig két hónap alatt a szemem láttára vált belőled figyelemre méltó kézügyességű var-rónő. De az árny még ott lebeg feletted. Mary félrenézett. -Ha valóban meg akarsz szabadulni korábbi elfajzottságodtól és egykori állítólagos barátaidtól, akkor itt kell maradnod ná-lunk, amíg minden régi szokás megtörik. -Már megtörtént - felelte Mary kisvártatva.Butler felügyelőnő szomorúan rázta a fejét. -Még nem. Még most is nyughatatlan és megátalkodott vagy. Láttam, ahogy kézbe veszed a munkád, és egy perc múltán félre-dobod. Az arcod bezárul, akár egy sírbolt, amikor Isten igéjét hallod. Hazudsz, itt van például ez a képtelen történet Monmouthről. Lehet, hogy a magokat már elültettük, kedvesem, de messze még az aratás ideje. Mary a falat bámulta, a faberakás mintáját követte a tekintetével. -Csak még néhány hónap - folytatta rábeszélőn a felügyelőnő. A keze átnyúlt az asztalon, és megfogta Mary hideg ujjait. - Ah-hoz, hogy felkészíthessünk egy valóban jobb életre, szükséges, hogy még kicsit hosszabb ideig maradj itt, a biztonságos és meg-szentelt... -Nem bírok - szakította félbe a leány, és lerázta magáról a felü-gyelőnő kezét. A szavak maguktól tolultak fel a torkából. -Ez nem élet! Úgy tetszett, a felügyelőnő egy hatalmas szakadék túlpartjáról nézi Maryt. -Ám legyen! - szólalt meg hűvös hangon. Felkelt, hátat fordí-tott neki, egy hatalmas, bőrkötéses könyvet emelt le a polcról, és

pontosan az íróasztal kellős közepére helyezte. A kezével lesimí-totta a borítóját. -Te is az egyharmadhoz tartozol. -Miféle egyharmadhoz? -Intézményünk alapítása óta - felelte a felügyelőnő - az a ta-pasztalatunk, hogy három leányból kettőnél többet nem menthe-tünk meg. Mary szúrást érzett a bordái között, mintha sajnálkozás lett vol-na. -Nekem igazán szándékomban áll megjavulni - motyogta. A felügyelőnő ezt meg sem hallotta. Két kézzel nyitotta ki a hatalmas könyvet, mintha maga aSzentírás volna, és halkan olvasni kezdett belőle. -Sarah Shore, Isten kegyelméből visszatért barátaihoz, mosó-nőként állt szolgálatba Glasgow-ban. „Isten segítse Sallyt- gondolta Mary-, mostanra már a körme is vérzik a sok munkától.” -Betty Vale, áthelyezve a St. Benet Ispotályba. - A felügyelőnő sut-togva olvasta a sorokat. Mary emlékezett Bettyre, akinek valami módon sikerült elrejtenie a hasát, míg a kápolnában el nem folyt a magzatvize. Mit rögtönözött Dodds tiszteletes! -Moll Gatterly, szabályszegés miatt elbocsátva. „Ez hát a szó rá?” Moll a tűjével fenyegette a kisebb lányokat, hogy adják át neki sovány keresetüket. -Jessie Haywood - mormogta a felügyelőnő- Isten kegyelméből visszatért barátaihoz, egy jellemes iparossegéd felesége lett. Lucy Shepherd, bűneit megbánva halt meg. „Inkább félrebeszélve és a férgektől rettegve”- idézte fel ma-gában Mary. Ebben a könyvben vajon az összes sors szerepel azóta, hogy a Magdalén megnyitotta kapuit? -És Mary Saunders - mondta végül a felügyelőnő lassabban, miközben lúdtolla tintás ösvényt rajzolt a lapon -saját kérésére elbocsátva. - Felpillantott, a tekintete olyan száraz volt, akár a só. - Mi okból? -Rosszul tűri a bezártságot - javasolta komoly arccal Mary.

A felügyelőnő egy pillanatig tétovázott, majd leírta. -A hét végén távozol. -Nem - suttogta Mary. Ma este.

HARMADIK FEJEZET

SZABADSÁG A röppentyű egy mérfölddel a feje felett robbant fel. Mary egy lökést érzett a gerincében, a dobhártyája megreccsent és viszke-tett. Egy újabb robaj, majd egy következő; a sárga üstökű csilla-gok olyan lassan hullottak alá az összesereglett nézők fejére, akár a falevelek. Magasan a Tower falára tűzve egy Katalin-kerék for-gott, akár egy lélek a pokol tüzében. A röppentyűk kígyókként cikáztak, az ég felé törve igyekeztek elmenekülni, még mielőtt ők is kiköhögik fénylő bensőjüket. Szürkésfehér füst szállt a fekete éjben, ködként sodródott, a tűzijáték csillogása átsejlett rajta; arany eső.

Mary alig hitte el, hogy ilyen hideg az éjszaka, a fagy úgy mar-ta a torkát, akár egy csokor borsosmenta. De nem köhögött tőle, a tüdeje újra erős volt. A szemébe korom hullott, eltakarta, majd az ujjain át körbepillantott. Sosem látott, megnevezhetetlen színek tündököltek a fagyos égbolton. El sem tudta képzelni, mi módon jön létre ez a varázslat, hogyan robban fel a levegő anélkül, hogy megölné a nézőket, mi módon csalják elő egyszerre a szivárvány minden színében pompázó csillagokat.

A Tower tövében félmeztelen férfiak rohannak elő a kezükben gyertyákkal. A hideg ellenére verejtékeztek, majd biztonságos távolba futottak.

-Tavaly az egyik rosszfelé futott, és megbotlott egy röppentyű-ben - jegyezte meg egy öregember Mary elöli a szomszédjának.

-Emlékszem én is - felelte az asszony elégedetten.-Azt beszélték, hogy jókora lyukat égetett beléje!

Ezüst fények hullottak alá, és az arcok újra előbukkantak Mary körül, százak és ezrek, sűrűn egymás mellett, akár a kankalinok, beborítva az egész Tower Hillt. Senki sem nézett vissza rá, min-den szempár a szertelen fényözönt leste. A tömegben megpillan-

tott egy gyermeket, aki az arcát az égre emelte, a szája elkereke-dett a bámulattól. Azután Mary észrevette, hogy a gyermek apró keze a mellette álló úriember zsebében kotorászik, és hangosan felnevetett. Úgy vélte, most nevetett először azóta, hogy bekö-szöntött a tél.

A fehér füst a tömeg felé gomolygott, a testek hátrahőköltek. A Mary előtt álló nő a lány lábára taposott, Mary nagyot taszított rajta. Égő hamu hullott a parókákra és a főkötőkre, sikoltozás hallatszott. Minden oldalról emberek nyomakodtak neki, kiszorí-tották belőle a szuszt. A könyökével csinált helyet magának.

A füst leszállt. Tán ez volt az utolsó? -Még! - ordította a tömeg. Csend támadt, azután a panaszos

hang hallatszott, amikor valami felsüvít az égbe, és úgy tűnt, a városban minden száj visszafojtja a lélegzetét. Azután egy puska-ropogásra emlékeztető durranás, és a sötétség újra meghasadt. A röppentyűk úgy robbantak szét, mintha tucatnyi vágásból bu-zogna fel a vér. Egy római gyertya csillagokat köpködött. Mary nyaka megmerevedett, miközben a tótágast álló világot bámulta. Már-már hitt a prédikátoroknak, akik azt állították, hogy a föld-rengés Isten haragjának jele. Hogy ne volna dühös a Mindenható Úr, ha ellopják tőle a mennydörgést?

Amikor a látványosság véget ért, és az ég kitisztult, a tömeg is oszlani kezdett. Mary botladozott, nem érezte átfagyott lábát. Hátulról megragadta egy félkarú vénember.

-Ilyen a háború hangja - mormogta ijesztő hangon a fülébe. -Ugyan, hogy is emlékezne maga arra! - felelte Mary egész ba-

rátságosan. Elővett egy pénzdarabot a béréből, amit a varrásért kapott a fe-

lügyelőnőtől, és vett rajta egy pohár forró gint egy taligás árustól, hogy átmelegítse a bensőjét - nyers íze a füsttel keveredett a nyelvén. Ha nem áll meg, nem lesz baj. Még pár pennyt elköltött egy tégely pirosítóra, bekente vele az ajkát és az arcát. Egy bolt kirakatában megpillantotta a tükörképét, a régi, ismerős szajha-arcát.

A sarkon befordulva Billingsgate felé összeütközött egy férfi-

val, aki mellényét a vállára vetette, az inge lobogott a szélben. -Adj egy szerencsecsókot! - kiáltotta, és úgy borult rá, akár egy

zászló. Mary eltaszította magától.

-Ma este nem mondhatsz nemet, aranyom! - Színtiszta brandyt lehelt a lány arcába. - Az óesztendő utolsó napján senki sem mondhat nemet!

A szája meleg volt, és nedves. Mary hagyta, hogy a férfi nyel-vét a szájába mártsa egy percre, azután kiszabadította magát, és továbbment. Megbotlott egy füstölgő botban. Döbbenten látta, hogy egy tűzijáték-röppentyű darabja. Mi pénzbe kerülhetett mindez! Ezzel az erővel akár bankjegyeket is tűzre vethettek vol-na, mint a faleveleket nyár végén.

Micsoda kemény, fagyos éjszakát választott arra, hogy látvá-nyosan kivonuljon a Magdalenből! Mary mégsem bánta meg. Gyorsabban szedte a lábát, élvezte, hogy szabadon megteheti, azok után, hogy két hónapon át be volt zárva, akár egy öreg tyúk a ketrecébe. A hidegtől a lélegzete is elakadt. A ruhái, amelyeket Butler felügyelőnő úgy nyújtott át neki a hálóterem ajtajánál, mint egy szennyes kötést, sokkal vékonyabbak voltak, mint em-lékeiben. Vajon hogyan élte túl a hideget ezekben korábban? Most a pamuttal bevont abroncsos, rózsaszínű szoknyáját a csí-pője fölé nyomta, járás közben ringatózott, és a jeges levegő be-süvített alá. Ujjasával egybeszabott fűzőválla fényesen csillogott, ujjai örömet leltek a tapintásában a hosszú éhezés után, de alatta csupa libabőr volt.

Az utcai lámpások ismerős olajbűzt árasztottak. Mary nagyot szippantott belőle, bár a szag csípte a szemét. A város egyetlen hatalmas, fagyott sártócsa volt, Mary mégis hazatérő száműzött-nek érezte magát. Emlékezett az utcákon leselkedő veszélyekre, de ezen az estén semmi sem állhatta útját. Még az utcák neve is izgalomba hozta, hisz szabadon végigsétálhatott rajtuk. Clement’s Lane, Poultry Street, Cheapside... Az éjféli harangok hangja végighömpölygött a városon. A Szent Pál-székesegyház láttán szaporázni kezdte a lépteit.

A magasban tornyosuló kupola árnyékában az utcák feketél-lettek az ünneplőktől. Róka- és nyúlfejet viselő álarcosok halad-tak el mellette, Szent György két különböző utcasarkon is egy hölgy megmentésével foglalatoskodott. Egy krémszínű brokátot viselő fiatalember pénzérméket hajított fel a magasba, és ugatva nevetett a koldusokon, akik négykézláb kapkodtak utánuk. A székesegyház lépcsőjén egy kövér férfi egy vén medvével birkó-zott, úgy kapaszkodtak össze, akár Káin és Ábel.

Mary az új esztendő tiszteletére whiskyt és egy zabpogácsát vásárolt, és közben fél szemmel azt figyelte, mikor bukkan fel Doll, aki bizonyosan kint van az utcán ezen az éjszakán. Milyen vidám dolog volna meglepni őt! „Jó estét, régi jó pajtásom!” - kiáltana rá Mary, mintha csak előző nap váltak volna el. Az ott tán Doll a lámpaoszlopra kötözött, almától roskadozó ág alatt, ahol szabad a csók? Nem, egy másik leány az, neki nincs sebhely az arcán, a fagyos éjjeli levegőben kitárja csupasz mellét, mindkét bimbóját egy-egy férfi fogdossa.

Mary térde egyre többször bicsaklott meg, törékenynek érezte magát, akár egy jégcsap. A gyomra mélyén a whisky viaskodott a ginnel. Ideje hazaindulni.

A Newgate börtön hatalmas, síri erődítménye mellett elsietve eszébe jutottak az odabent raboskodó foglyok. Bizonyosan gyöt-rődnek a vigasság hangjai hallatán.Mennyire vágyhatnak arra, hogy csak egyetlen estére szabadok legyenek! Mary megpróbálta elképzelni, milyen lehet, ha az ember ül és a sorsára vár, legyen az akár a bitó, akár Amerika. Valahol a lelke mélyén látta az apja hatalmas, sötét alakját, ahogy a szalmán guggol. Vajon hogy tel-tek Cob Saunders utolsó napjai, mielőtt elvitte a tífusz? Vajon mit láthatott lázálmaiban?

Mary gyermekkorában volt idő, amikor kis híján elhitte azt, amit az anyja Cob Saundersről mesélt: hogy bolond volt, aki úgy dobta el az életét, akár egy darab papirost. De aztán nyomban felbukkant egy emlék a sápadt karokról, amelyek úgy ölelték át, akár egy tölgyfa ágai, a sűrű fekete szakáll útját állta minden rossznak. Az arcát nem látta, elmosódott volt, akár egy pénzér-

me, amely a használat során elkopott. De azt tudta, hogy az apja sosem hajította volna ki a lányát az utcára, bármit is tett. És most az is eszébe ötlött, hogy az ő lázadó apja valamiféle hős volt - aki csatlakozott egy zavargáshoz, kockára tette hátralévő éveit az ellopott tizenegy nap miatt.

Még a holttestét sem adták vissza azután, hogy a láz végzett vele. Valahol ott volt most is a Newgate magas falai mögött, a lezárt temetőben, a csontjai egy tömegsírban hevertek. Ha egyszer a hatóság a keze közé kaparintja az embert, godolta Mary keserűen, többé már semmi sem a sajátja, még a teste sem. Jobb volna, ha lenne egy sír. Ezen az estén elmehetne oda, hogy egy pillanatra letérdeljen a keményre fagyott földre, mintha csak azt mondaná, hazaérkezett.

Hagyta, hogy az emberek szélesen hömpölygő, fagyos áradata a Stranden egészen Aldwyehig és a Drury Lane-ig sodorja. Egy pincéből a kocka éles csörrenése, a nyertesek és a vesztesek ordi-bálása hallatszott. Két hímringyó osont el mellette kart karba ölt-ve, tafota szoknyát viseltek, borostájuk átütött a púderen. A magukfajta férfiak nem voltak biztonságban az utcán, de hát ki bírt volna otthon ülni az óesztendő utolsó estéjén? Mary lefelé haladt a High Holbomon, és egyre közelebb járt saját egyházke-rületéhez, a St.Gileshoz, ahol minden egyes macskakövet úgy ismert, mint a saját tenyerét. Végre feltűnt a Seven Dials: a világ közepe.

Az utcalányok mind kint voltak ezen az éjszakán, „Akad olyan ringyó, aki nem képes szabadságra menni ”, vihogott fel Doll Mary gondolataiban. Ott volt Nan Pulien az úrnője egyik csinos, rövid selyemkabátjában, fel-alá járkált, hogy ne fázzon, visszabiccentett Maryre, és ujjaival takarta el ásítását.

Vajon mit keres itt Alice Gibbs, ily messze a Downing Street-től, ahol árulni szokta magát, egy kifakult, ócska, fésülködőkö-penyben?

-Fizet nekem egy pohár bort uraságod? - kiáltott oda szokásos éles hangján egy arra haladó ügyvédnek, de az inkább befordult a Short’s Gardensbe. Mary biccentett Alice-nak, amikor az elha-

ladt mellette, de a nő tekintete már továbbsiklott. Egy botladozó, lisztes ruházatú pék megállt, és végigmérte

Maryt. Lebiggyesztette az ajkát, mintha a tarifáját próbálná meg-becsülni. Mary elszokott attól, hogyan viselkedik egy mesterség-beli, és kis híján elpirult. Képtelenségnek tetszett,de egy pillana-tig bánta az egyszerű barna ruhát és kötényt,amit gyűrött ha-lomban az ágyán hagyott a Magdalen Ispotályban; a széles kari-májú szalmakalapot, ami elrejtette az idegen tekintetek elől; a festetlen arcot, ami önmagában is egyfajta álarc volt. Úgy tetszett, nem csupán hónapok, de évek teltek el azóta, hogy utcalány volt, és hirtelen kételkedni kezdett abban, folytathatja-e ott a régi éle-tét, ahol abbahagyni. Tán igaz volt, amit a felügyelőnőnek mon-dott - tán többé már nem volt ringyó.

Telihold ragyogott a St. Giles-in-the-Fields felett, úgy ült meg az arany szélkakas tetején, akár egy felnyársalt alma. A magas kerítést apró jégcsapok csipkézték, a fákat puha fehér tövisek szegélyezték. Mary belekortyolt a fagyos levegőbe, amely kőként nehezedett a tüdejére. Remegett a kimerültségtől, csak az ágyára, a Doll-lal közös ágyukra tudott gondolni. A vidámságra, az ápo-rodott melegre. Szerette volna megosztani vele hónapok óta az első csipet burnótot, és mindent elmesélni neki a Magdalenről, hogy végre lerázza magáról a hely súlyát. Azt tervezte, hogy bemutatja barátnőjének, hogy fest a bűnbánat, hogyan kell visel-kedni a hálóterem elöljárójának; úgy megnevetteti majd Dollt, hogy az a fűzőjét markolássza, és felszisszen a fájdalomtól. Ha valaki Mary eszébe tudta idézni, miért a szajha élete az egyetlen igazi szabad élet, hát Doll volt az. Ha bárki vissza tudta adni a régi énjét, hát Doll Higgins volt az.

Mary leguggolt, hogy belessen az almabormérés jégvirágos pinceablakán. Néhány zsebmetszőt látott, akiket ismert, vagy hallott már róluk - a Mihaszna, a Púpos, az ír Ned és a Hamis-kártyás Jeremy - meg egy maroknyi St. Giles-i feketerigót, ében-színű arcuk világított fehér ingük felett. Dollnak színét sem látta a sarokban, ahol kártyázni szokott. Az ajtón két matróz tántor-gott ki, és egy dörgő basszus hangon előadott dal hangjai szivá-

rogtak ki az utcára. „Az én holmim senki másé, Másnak oda nem adom A többi leány pedig tegye, biz’én sosem hagyom.”

Mary elsietett a pöcegödör-tisztítók mellett, akik rezzenéstelen arccal tolták bűzös taligáikat. Lehetséges, hogy az ember idővel hozzászokik a mesterségéhez, bármi is az, gondolta Mary. Átbújt egy boltív alatt. A Patkányvár találó név volt a bűzös gödörre, amelyet eddigi otthonának nevezett, de boldog volt, hogy végre ideért. És egy kicsit meg is lepődött, hogy még mindig áll, foltos gerendái úgy támasztják egymást, akár a részegek. Valahányszor megmászta ezt a lépcsőt, azon tűnődött, vajon mikor szakad le alatta.

Gyertya híján a nyirkos falat tapogatva haladt felfelé, Mercy Toft ajtaja előtt hallotta a lány férfivendégének gyászos döfölő-dését. Ilyen iramban sosem fog végezni, gondolta Mary tárgyila-gosan. A harmadikon egy ajtó nyitva állt, nyikorgott a jeges hu-zatban - a hamisító, akinek a nevét Mary képtelen volt megje-gyezni, a papírjaira borulva, félrecsúszott parókában aludt. Át-botorkált egy szemétkupacon. A rothadás bűzébe valami különös szag vegyült: tán egy narancs? Már elszokott a mocsoktól, a Magdalen ecettel felmosott padlója eltompította az érzékeit, most minden kósza bűz feltűnt neki, ahogy egyre feljebb ért, és a falak összeszűkültek, lehajtott fejjel haladt.

A padlásszoba üresnek látszott, zsíros sötétség ülte meg. A matracon egy hosszúkás kupac hevert, és Mary lehajolt, hogy finoman megérintse, de puhának érződött az ujjai alatt: nem Doll volt, csupán egy gyűrött pokróc.

Mary hosszú utat tett meg. Lefeküdt, és még mielőtt lerúgta volna a cipőjét, álomba merült.

Még életében nem álmodott ilyen szépet. Lóháton ülve vágott

át a tömegen, a cipője sarka magasabban volt, mint a fejek. A

csődör sápadt háta úgy hullámzott alatta, akár a friss tejszín, sö-rényébe rubinvörös szalagokat fontak. Mary rizsporos parókáján háromszögletű kalapot viselt, az arca fehér volt, akár a szűz hó. Lovaglóruhájának fehér bársonya áradó folyóként hömpölygött alá a dámanyeregből. Egy utcai zenész egy róla szóló dalra gyúj-tott, de Mary nem értette a szövegét. Úgy tett, mintha nem halla-ná; mosolygott, és meg- cirógatta lova lüktető nyakát. Most már az egész tömeg az ő nevét harsogta: Lady Mary! Lady Mary!

Tán a hideg ébresztette fel, vagy a sarokban motozó patkány. Még sötét volt - úgy vélte, hajnali négyre járhat az idő -, de most, hogy a szeme hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy a szoba tel-jesen üres. Az undor emelkedni kezdett a gyomrában. A Magdalenben legalább széken ülhetett, itt pedig ragadt a padló a megnevezhetetlen mocsoktól. Ez nem otthon, ez egy ól. A falból szögek meredeztek, de semmi nem lógott rajtuk. Marynek most ötlött eszébe, hol lehetnek a holmijai - például a tükre és a ruhái, hisz Doll megígérte, hogy vigyáz rájuk. Lehetséges, hogy a kap-zsi szajha zálogba adta őket? Eljátszotta vagy elitta mindet?

Mary feltápászkodott, vékony cipője mintha kővel lett volna tele. Egy takarót csavart magára, és lefelé botorkált, keresztül a néma házon. Amint kilépett a sötét utcára, a hideg valósággal arcul ütötte. Csak akkor ébredt rá, mennyire éhes, amikor meg-csapta a sarki kifőzde állott ételszaga. Utoljára ebédet evett a Magdalenben: főtt birkafartőt három órakor, még az előző na-pon.

Az arcát az italmérés ablakához nyomta, ahol négy-öt férfi bó-logatott a bögréje felett, Dollt nem látta sehol. Azután eszébe ju-tott a sikátor a Patkányvár mögött. Ha Doll egész éjjel dolgozik, ott bizonyosan megtalálja, hiszen ott szokott megpihenni két fu-var között.

Mary egyre szaporább léptekkel haladt befelé a sikátorban. -Doll? - A hangja rekedt volt az alvástól. A sikátor mélyéről

nem jött válasz, de Mary a holdfényben meglátott valamit. Köze-lebb lepett, és a szája lassan mosolyra húzódott. A falakat dér lepte, mintha penésztől fehérlettek volna.

-Hát itt vagy, vén ribanc! — kiáltotta. A fal mellett, a törmelékhalom tetején ülő nő nem mozdult. A

lábát felhúzva ült, lenge kék felsőszoknyáját időről időre meglib-bentette az éjjeli szellő. Kebleinek halma úgy domborodott, akár két viaszgyöngy. A kezében egy üveg gint tartott. A holdsugár megvilágította a sebhelyet az arcán.

Bizonyosan a hideg lassította le Mary gondolatait. Meredten nézte az égszínkék fátyolszövet apró libbenéseit. Az elméje las-san mozdult, akár egy kipányvázott öszvér. Először arra gondolt, micsoda tökelütött ez a Doll Higgins, hogy kint alszik a kövön egy ilyen éjszakán.

Biztosan halálosan részeg. Csak ekkor ötlött fel benne: halott. Közelebb lépett, hogy láthassa a jeleket, a kék foltokat az

ólomfehér bőr alatt. Nem bűzlött, ahhoz túlságosan hideg volt. Mary megtántorodott, mintha hirtelen szélroham söpört volna

végig a sikátoron. A vér sós ízét érezte a nyelvén. Amit ekkor tett, később kissé meglepte. Előrébb lépett, amíg olyan közel nem ért, hogy megérinthette barátnőjét, hogy kimondja a szót, amely felébreszti. De helyette az üveg után nyúlt. Egy csavarás, egy rántás, és a halott kéz engedett. Mary halk reccsenést hallott, mint amikor egy jégcsap lezuhan az ereszről. Csukott szemmel emelte az ajkához az üveget. A pereme reszelős volt Az illatos gintől öklendezni kezdett, de lenyelte, addig nyelte, amíg a pa-lack ki nem ürült. Amikor összeszedte magát, és ismét odanézett, a kéz a levegőt markolta, mint egy vendég egy képzeletbeli ban-ketten.

Vízbetörés, mindenki a fedélzetre. Mary nem lett rosszul, neki sosem volt ideje okádni. Letette az

üres palackot, az üveg megcsörrent a kövön. Kényszerítette ma-gát, hogy odanézzen. Nincs vér, nincs friss ütésnyom a karma-zsinpiros arcon, semmi, ami szokatlan. Az ezüst lószőr paróka, amelyet egy ernyedt vörös szalag díszít, csak kicsit csúszott félre, egy világosbarna hajfürt kandikált ki alóla az egyik fül mellett. A széles ajak hámlott a skarlátvörös festéknyomok alatt. Doll hátát

a falnak támasztotta, mintha épp csak szusszanna egy pillantás-nyit, kettesben Gin asszonysággal, mint életének összes többi estéjén.

Ebben a hosszú, fagyos időszakban bármelyik éjszaka megtör-ténhetett, hogy Doll elaludt, és többé nem ébredt lel. Nem volt semmi jel, amiből Mary megállapíthatta volna, mióta várakozik ott Doll ajkát gunyoros mosolyra húzva. Tán éhes volt? Láz gyö-törte? Túlságosan részeg volt ahhoz, hogy eszébe jusson haza-menni az éjszaka végén? Túlságosan átfagyott ahhoz, hogy érez-ze, milyen hideg van, vagy túl öreg volt már ahhoz, hogy meg-birkózzon vele? Hát nem volt egyetlen barátja sem széles e vilá-gon, aki kereste volna?

Mary legszívesebben ordítani kezdett volna, de, attól félt, Doll kineveti. „Mit van mit tenni, aranyom?”

Most Maryn volt a sor, hogy az eszét használja. De nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Annyira azért emlékezett, hogy ha London utcáin holttestet találnak, saroglyára teszik, elvonszolják a legkö-zelebbi templomkertbe, és ott a szegények gödrébe hajítják. Egy maroknyi föld sem kerül rá egészen addig, amíg a gödör a nyár végére meg nem telik névtelen tetemekkel. Mary, édes szívem - mondta egyszer Doll az orrát befogva az első fagy beállta előtt- sose menjél templomkert közelébe.

Milyen furcsa most ilyen mozdulatlannak látni Doll Higginst, aki még aludni is csak hánykolódva és izegve mozogva tudott; aki úgy riszálta a hátsóját végig a Stranden, akár egy színpadi kisasszony; aki asztalokon táncolt, kivillantotta a lábát, dombo-rodó mellét rázta a férfiak felé. Ebben az utolsó testhelyzetében volt valami különös szemérmesség: égszínkék szoknyáját a boká-jára húzta, karmazsinvörös ajkán a mosolynak csupán árnyéka játszott.

Mary egy pillanatra lehunyta a szemét, és elképzelte, ha ő úri dáma volna, milyen pompázatos koporsót vásárolna Dollnak, micsoda hófehér lovak húznák a halottaskocsit a márvány sírbolt felé. Egyet biztosan tudott: semmi haszna az egyházközség em-

bereiért kiáltani. Doll Higgins sosem egyezne bele, hogy ott fe-küdjön kiterítve a zsúfolt szegények gödrében. Marynek itt kell hagynia őt még néhány napig, amíg megkeresi a barátnője tisz-tességes temetésének az árát.

A hideg a gyomráig hatolt. Az ajka megmozdult, de nem jött ki rajta hang.

Hamarosan visszajövök, édes szívem. Felötlött benne, hogy meg-csókolja Doll feszes, sebhelyes arcát, de képtelen volt rávenni magát. Elég egy könnyed érintés, és Mary többé nem mozdul innét, ebből a fagyos sikátorból. Helyette kinyújtotta a kezét a kifakult vörös szalag felé, amelyet Doll a parókáján viselt. Köz-ben azon tűnődött, vajon ez ugyanaz az első szalag, amelyet a gyermek Mary meglátott a Seven Dialsen és magának akart há-rom hosszú esztendővel korábban?

A szalag egy pillanatig ellenállt, azután kioldódott és kicsusz-szant. A széle merevre fagyott. Mary a fűzőjébe gyömöszölte. Beleborzongott. Cserébe levette magáról a pokrócot, és a halott lányra borította. Elfedte vele a fejének, üres kezének körvonalait.Így biztosan sen-ki sem háborgatja addig, amíg Mary vissza nem tér.

A sikátor végéből a pokróc úgy festett, mint egy zsák, amit a kőrakáson felejtettek. Mary tucatnyi összegyűrt papírgalacsint tépett ki a padlásszoba ablakából, hogy beszűrődjön a szürke hajnal fénye és a csípős levegő. Semmi nyoma nem volt annak, hogy valaha is laktak a szobában. Egyetlen ruhafoszlány, de még egy kenyérhéj sem ma-radt utánuk. Mintha Doll jelenlétének minden nyomát eltüntette volna, mielőtt kisétált az éjszakába.

De ott volt a rés a törött padlódeszka alatt, ahol a pénzüket tar-tották egy kis tűzszerszámos dobozban, már ha épp volt pénzük. Mary térden állva feszegette fel a deszkát piszkos körmeivel. Úgy áradt szét az ereiben a megkönnyebbülés, akár az édes fe-hérbor: a dobozt nem találta ott, de a ruháit igen. Összehajtogat-

va, rétegekben, kötegekben feküdtek a szarufák között, kemény-re fagyva a hidegben. Nekilátott, hogy kiráncigálja őket. Minden ott volt, az összes fűzőváll, ujj- és ruhaderék. Ott volt a táskája, tele fehérneművel, alsószoknyákkal, csecsebecsékkel. Dohány-barna köpenye épp olyan volt, mint új korában, az osztrigaszínű ripszselyem most is lágy redőkben omlott alá. Félénken érintette meg őket, mint a régi barátokat egy hosszú távollét után.

Ott volt a tükördarab, amit a leégett házból szerzett a Carrier Streeten. Addig púderezte az arcát, amíg krétafehéren nem pil-lantott vissza rá a tükörből - ezen a napon a teljes álarcra szüksé-ge volt. Az ajkát kipirosította, és két foltot festett magasan az ar-cára. Fekete hajtincsei apró férgekként tekergőztek elő a főkötője alól. Csakis a férfivendégek nevezték szépnek Maryt. Jer ide, szép-ségem! - mormogták. De miért is hitt volna nekik, hisz csak ma-gukat győzködték, hogy ez a leány megér egy shillinget. De azért akadt olyan leány, akinél Mary csinosabb volt, ezt ő maga is tud-ta. Ma csupán fáradt volt, az nem lehet, hogy máris elkezdett megcsúnyulni, tizenöt esztendősen még nem. Feltette gyűrött posztókalapját, nagy levegőt vett, hogy feljebb polcolja a keblét, és megpróbálkozott egy szemérmetlen mosollyal. De a sötét szempár nem nevetett.

A nedves ruhák rétegei között rábukkant a kis tűzszerszámos dobozra. Egy garast sem talált benne, Dollnak bizonyosan egy vasa sem maradt. Akkor hát az utolsó napokban már éhezett, mégsem adta zálogba a barátnője ruháit? Mary érezte, hogy a torka összeszorul, mintha követ nyelt volna. Tudhatta volna, hogy megbízhat benne. És át kellett volna látnia Doll hencegésén, hogy nincsen szüksége senkire; a hangzatos szavakon a szabad-ságról, és hogy minden leány a maga szerencséjének a kovácsa. Marynek nem lett volna szabad elmenni és magára hagyni őt.

A dobozkát visszatette a lyukba, bár maga sem tudta, mi ok-ból. A lépcsőn léptek dobogása hallatszott, de Mary csak akkor fordult hátra, amikor belökték az ajtót. Mrs. Farrel orra még ki-sebb volt, mint emlékeiben. A háztulajdonosnő úgy rázta kulcs-csomóját, akár egy csörgőt. Most is fennhangon rikácsolt, mint

mindig. -...s megmondhatod annak a sebhelyes arcú cimborádnak, nem

született még olyan ember, aki megkárosította Biddy Farrelt, s megérte azt, hogy eldicsekedjék vele!

Mary jeges tekintettel meredt rá, azután lehajolt, hogy ösz- szeszedje a ruháit.

Farrelné kitépett a kezéből egy darab csipkét. -Hallod-e, te cafka? Micsoda arcátlanság, besurransz ide éjnek idején, s elviszed azt, ami az enyém, pedig még jócskán tartozol is!

-Nem tartozom én magának semmivel - ragadta meg Mary a csipkét.

Az anyag kifeszült. -No, akkor a másik ringyó tartozik! Mary elengedte a csipkét. -És énnekem mi közöm ahhoz? - kérdezte egy pillanattal ké-

sőbb. -Már ötödik napja, hogy bujkál előlem, de kiszagolom én, hol rejtőzik, ki én! Megmondhatod neki, hogy vagy kifizeti a járan-dóságát, vagy a maradék arcát is szétvagdossák!

Mary gyomra émelyegni kezdett. Úgy érezte, menten tarkón ragadja ezt az asszonyt, és keményen belemélyeszti A hüvelykuj-jait a nyakába. „Eredjen csak, keresse a sikátorban a lakbérét!” Akkor megmondhatta volna neki. De nem, Dollt senki sem talál-hatja meg addig, amíg össze nem szedte a pénzt a temetésére. Szorosan karba fonta a kezét. -Mennyi a tartozás?

Egy villanásnyi tétovázás a bíborvörös arcon. - Tíz shilling. -Az ördög vigyen el, ha igaz! -Két hete egy garast se adott az undok ribanc! Nem, már egy hónapja is megvan! - tette hozzá Mrs. Farrel, és barnásvörös szoknyáját lesimította terjedelmes merevítőin.

Hazudik a némber? Bárcsak hazudna! Amikor arra gondolt, hogy Doll egész december havában éhezett...

-Fél koronát adok kárpótlásul - ajánlotta Mary hidegen, és be-nyúlt szoknyája derekába, hogy felhúzza a zsebét. -Dugjad te a fél koronádat a seggedbe! - csattant fel az idős asszony habzó szájjal.

Mary megrántotta a vállát, és a ruháit elkezdte a táskába gyö-möszölni, a fehérneműi tetejére. -Hagyjál csak mindent ott, ahol találtad! -Az utolsó foszlányig mind az enyém - felelte Mary halkan. Sietős mozdulatokkal pakolt tovább. - Ami nem az enyém volt, azon már amúgy is rég túladott, igaz-e? Lefogadom, hogy Doll ruhái mind ott hevernek szanaszét a Montmouth Street-i árusok-nál! -No és ha így van, akkor biza’ nem sokat kaptam értük! - vetet-te oda Mrs. Farrel. -No és a kámea karkötője? És a francia köpenye a szőr-mebéléssel? - kérdezte Mary, miközben a szoba túlsó vége felé hátrált. Mrs. Farrel úgy állta útját az ajtó előtt, akár egy pók. -Még két pennyt se adtak egyikér ’ se. Tedd le azt a táskát, de rögvest, vagy tolvajt kiáltok! Mary megvetően fújt egyet. -No és mit ér azzal ezen a környéken? Azt hiszi tán, hogy a Bow Street-i rendőrök majd szaladnak a Rookerybe? -Fizetek én egy embert, aki majd móresre tanít tégedet! - felelte Mrs. Farrel sipító hangon. Mary egészen közel hajolt a vénasszony arcához. -Takarodj az utamból, te vén szuka! Egy pillanatig azt hitte, ő nyert. Mrs. Farrel eliszkolt mellette, de csak az ablakig. Kidugta a fejét a vasrudak között. -Caesar! - rikoltotta olyan hangosan, hogy még a Dialsen is hallhatták. Csak őt ne. -Caesar! Az nem lehet. Biztosan van más is, akit így hívnak. Az a Caesar, akit Mary ismert, a maga ura, nem igaz? Csak nem szegődik el

Mrs. Farrel kopójának! Még annyi pénzért sem, amit csak St. Giles leggazdagabb asszonya képes megfizetni? -Azonnal gyere fel, ember! - ordított le Mrs. Farrel. De régen Mother Griffithnek dolgozott, amikor Dollt kergette meg a hosszú késével, nem igaz?

- Van itten egy leányzó, aki meg akarja vágatni magát, úgy ám! - visította elégedetten Mrs. Farrel.

Ó, mindenható Krisztus! Ő az. Mary átrohant a szobán, és akkorát taszított Mrs. Farrelen,

hogy a nő feje nagyot koppant az ablakkereten. Döbbenten me-redtek egymásra. Vér szivárgott végig az ír vénasszony ráncain.

-Levágatom a szájadat! - sziszegte Mrs. Farrel. Mary felkapta a táskát, és az ajtóhoz ugrott. -Caesar! - hangzott fel mögötte az elnyújtott jajveszékelés. Mary a második emeletig jutott, amikor meghallotta, hogy a

kapu hatalmas robajjal kinyílik. Egy pillanatra megállt lábujjhe-gyen. A ruhákkal teli táska ólomsúlyként húzta le a karját, úgy érezte, az élete most csupán egy hajszálon múlik. Már sarkon fordult, hogy visszafelé meneküljön, amikor a pillantása Mercy Toft ajtajára esett, és eszébe ötlött, hogy az ostoba ribanc sosem zárja be.

Mercy szobája üres volt. Mary halkan, remegő kézzel becsukta az ajtót, és nekilapult. A lélegzetét is visszafojtotta.

Caesar döngő léptekkel haladt el a vékony deszka túloldalán. A szerecsen olyan fürge volt, akár a higany. Mary magában szá-molt: egy, kettő, három, négy, amíg úgy gondolta, Caesar már a harmadik emeletnél tart. Azután lekapta a cipőjét, és kinyitotta az ajtót. A lépcsőház üres volt. A szerecsen cukros pomádéjának szaga terjengett a levegőben.

Már mezítláb rohant a Rookery névtelen udvarain, sikátorain át, a táskát úgy szorította a melléhez, akár egy csecsemőt, amikor azon kapta magát, hogy még mindig visszafojtja a lélegzetét. Éle-sen balra fordult, és a Dials felé vette útját, abban reménykedett, hogy eltűnhet a tömegben. Miközben a Monmouth Streeten lo-holt végig a rikító ruhásbódék között, eszébe jutottak az anyja

szavai: Leánykoromban, Monmouhben nem volt ilyen nagy szaladgá-lás.

Újra irányt változtatott, visszafelé indult a Mercer Streeten, azután felfelé a szűk St. Giles’ Passage-en. Már azelőtt hallotta a templom harangjait, hogy odaért, a szorosan egymás mellé épí-tett házak felerősítették a kongásukat. Nem tudott gondolkodni, a feje zúgott a harangoktól, a bordái között a rémület lüktetett. Szél támadt, és az aranymadár megpördült a torony tetején. A magasban, a faragott kapun mocskos kőarcok kúsztak egymás hegyén-hátán, hogy elkerüljék Isten tekintetét. Mary délben egy bögre erős tea felett ült a Chesire Cheesc ben. A szíve már nem zakatolt olyan vadul a mellkasában. Egy kis időre igyekezett nem gondolni Caesarra. A fejében Doll kuncogott fel. Ha valaki az életedre tör, még nyugodtan megihatsz egy pohár teát, angyalom.De Mary most Dollra sem akart gondolni.

A táskájában, az egyik tartalék cipőben összegöngyölve ott la-pult egy fél pár arannyal hímzett harisnya, a másikat már rég elveszítette egy pálinkagőzös mulatságban a Bow Streeten. Most lopva az ölébe öntötte a tartalmát, és újból megszámolta a pénzt. Két hónapon át varrta a szegélyeket, és ez volt minden, amit ka-pott érte: egy font, hat shilling és egy penny. Ennyit a becsületes munka jutalmáról. Úgy seperte össze a pénzérméket az ölében, akár a homokot.

Amikor egy hang üdvözölte, a pénzt sietve visszagyömöszölte alkalmi erszényébe. (Sose bízzál meg a ringyókban, bogaram - szólalt meg Doll a gondolataiban.) Biddy Doherty volt az, egy corki le-ány, aki a St. James Parkban árulta magát. A lehelete a ratafia nevű mandulapálinkától büzlött. Marynek többször el kellett ismételnie, hogy igen, egy időre elutazott, és nem, mostanság nem látta Doll Higginst. A torkát össze- szorította valami, ami nem hagyta, hogy elmondja, mi történt.

Vett Biddynek egy negyed pint sört cserébe a hírekért, no meg a régi idők emlékére. Biddy állította, hogy a folyó keményre fa-

gyott Richmondnál, és egy csapat utcalány felkerekedett korcso-lyázni meg örömtüzet gyújtani. Az üzlet pangott a télen, és Biddy a hímringyókat okolta emiatt.

-No persze, azok gyakorta ingyen csinálják, a mocskok! És ebben a kutya hidegben a férfivendégek félnek kigombol-

kozni az utcán, nehogy lefagyjon a zacskójuk, no és a háború sem segít . Biddy a franciákat okolta emiatt. Ó, és még valami: Nan Pullent letartóztatták. - De hiszen tegnap este láttam a Dialsnél - felelte Mary -ZAvartan. -No persze, hisz csak ma reggel vitték el. -Ribanckodásért?

-Dehogy! - horkant fel Biddy. - Hanem mert kölcsönvette az úrnője ruháit, úgy ám! Azt mondják, ellopta őket. Egy szép tafota ruhában fogták le, ezért bizony lógni fog, bizony.

Mary feje zúgott. Lelki szemei előtt felrémlett a tybumi bitó, amelyről a holtak úgy csüngtek alá, akár legyek a pókhálóról.

Isten legyen irgalmas hozzá. -Hát, Nan Pullennek azért több esze lehetett volna, a sze- rencsétlen bolondnak! A lopás az egyetlen dolog, amit sose bo-csátanak meg.

Mary hátradőlt a zsíros tölgyfa padon, és hagyta, hadd fecseg-jen tovább Biddy. Tudta, mit kellene tennie, Doll mit tenne a he-lyében. Biddy, édes lelkem, hadd húzzam meg magmat tenálad egy-két éjszakára... De a gondolat, hogy a sovány, szeszszagú test mellett kellene feküdnie, viszolygással töltötte el Maryt. Talán kibír né-hány éjszakát ágy nélkül is. Talán alkonyattól pirkadatig árulhat-ja magát az utcán ibolyaszín viganójában, amíg egy kis pénzt keres. Eleget ahhoz, hogy eltemesse Dollt. Mary biztos volt ab-ban, hogy az időjárás ellenére akad majd elég férfivendég, ha alacsonyabb árat kínál, hat pennyt fuvaronként. (Doll rosszallóan csettintett a fejében. Sose menjél kilenc penny alá, édes szívem. A mesterség becsülete miatt.) Mary tudta, az volna a legjobb, ha egész álló nap és éjjel dolgozna, addig állna a falnál, amíg a térde ösz-szecsuklik, míg a bensője elzsibbad, míg Doll fagyott kezének

emléke kitörlődik a fejéből minden mással együtt. De ott volt Caesar. Mary szíve újból zakatolni kezdett, mintha

érezné a férfi szagát, az izmok fűszeres aromáját a hatalmas fehér paróka gazdag illata alatt. Bárcsak akárki más volna, és nem az a férfi. A szája elé kapta a kezét, mintha a késpengétől óvná. Meg-próbálta elképzelni, hogyan festene, ha piros ajkát lenyisszanta-nák.

Gyakorlatiasan kellett gondolkodnia. Vajon mennyit kellene fizetnie Mrs. Farrelnek, hogy visszahívja Caesart? Most, hogy a vérét akarja venni, hogy az áldozata csellel siklott ki a markából, most, hogy már a büszkeségén esett csorba?

Mary képtelen volt nyugton megülni. A férfi bármelyik perc-ben beléphet kifogástalan öltözékben, nyugodtan, hosszú kését reá szegezve. Vajon van bárki a teremben, aki Caesar útját állná? Még senkiről sem hallott, aki szembeszállt vele, és túl is élte, hogy eldicsekedhessen vele. Felállt, és faképnél hagyta a kifőz-dében Biddy Dohertyt, aki még mindig a pohara mélyére mered-ve fecsegett.

Odakint a Stranden Mary kerülte az emberek tekintetét, a fejét lehajtotta, a táskája fölé hajolt, és futásnak eredt. A régi hó úgy mozgott nedves cipője alatt, akár a háj. Valahányszor hátrafor-dult, tekintetével folyvást Caesart kereste. Egyszer őt vélte látni, és olyan sebesen fordult be az egyik sikátorba, hogy elcsúszott, a szoknyája a legfelső alsószoknyáig átázott. De egy másik fekete fickó volt az, egy arany libériát viselő la-káj.

Mary tudta, ha ő volna Doll Higgins, arcába kacagna a ve-szedelemnek, üdvözölné a régi ügyfeleit, űzné az ipart. Ha ő volna Doll Higgins, fogná a régi életét, akár egy foltos szoknyát, és kifordítaná. De ő csupán Mary Saunders volt, egy férfi vadá-szott rá a város csúszós utcáin, és más egyéb nem jutott eszébe, mint hogy futnia kell.

Eszébe jutott Mr. Armour társa, a tintás ujjú idős férfi. Nem, kedves, ez így nem lesz jó, ismételte a férfi, a gondolataiban. A sza-vak úgy kopogtak, akár a finom kalapácsok.

„Ez nem való. Így nem lesz jó. Ez nem való. Így nem lesz jó.”

Nem maradhat utcalány, határozta el Mary hirtelen, ha nincs mellette a barátnője, aki mulatsággá változtatja az egészet. Azu-tán, hogy két hónapon át tiszta ágyneműben aludt, nem. Kell, hogy legyen ennél jobb. Doll nélkül nem élet ez.

A folyó mentén haladt tovább, igyekezett elkerülni mindenkit, aki ismerheti, és eszébe juthat, hogy kereshet hat pennyt azzal, ha elárulja Caesarnak, hol van. A táskájában talált egy muszlin-kendőt, azzal takarta be a fejét, az arcát. A víz úgy siklott el mel-lette, mint a sör egy hatalmas torokban. A hidegtől megroggyant a térde - egyetlen rossz lépés, és belezuhanhat a jeges vízbe. Minden londoni, aki látta már, hogyan csáklyázzák meg és húz-zák ki a csónakosok a farral felfelé lebegő tetemeket - röhögve, mert röhögni kellett, ha ilyen hal akadt horogra, máskülönben ordítottak volna -, minden londoni tudta, hogy az életnek nem kell tovább tartantia, mint ameddig el lehet viselni. De Mary nem volt biztos abban, hogy sikerrel járna, hisz épp zajlott a jég. Ha beugrik, lehet, hogy a felszínen marad, fennakad, akár a szemét, és lassan elsodródik.

-Elnézését kérem, de azt mondják, maga Monmouth városába indul.

A közelebb álló ló felemelte a farkát, és egy adag szart pottyan-tott ki. Mary még épp időben rántotta félre a szoknyáját. Ez a kék hollandi szoknya - amit egy árustól vásárolt és egy keskeny siká-torban húzott fel - volt az egyetlen tisztességes ruhadarabja, és most minden azon múlt, hogy tisztának látszik-e.

A kocsis kivette a pipát elfeketedett szájából. -No és ha oda? - Gyűrött kalapját feltolta a homlokára, és vé-

gigmérte a lányt. Mary kihúzta magát. Vajon a kocsis tudja, miféle szerzet? Ho-

gyan vehette észre rajta, hogy utcalány, amikor egy széles mell-kendőt visel a fűzőjébe tűrve, vadonatúj szalmakalapja alatt pe-

dig tiszta, fehér főkötőt? Az arcát olyan tisztára dörzsölte, mint egy gyermek, festéknek nyoma sem volt rajta, még egy nyalin-tásnyi szalagvörös sem. De mégis maradt rajta valamiféle billog, még most is, hogy maga mögött hagyott mindent?

-Pontosan hová esik Monmouth? - kérdezte egy pillanat múlva a legmélyebb hangján, és idegességében egyszerre dühösnek hangzott.

A kocsis elvigyorodott. Nem, fogalma sem volt arról, hogy Mary más, mint aminek látszik. A Magdalenben ezt az egyet azért megtanulta, ötlött most fel a lányban, hisz hol máshol ta-nulta volna meg eljátszani ezt a szerepet?

-Franciaországba - bökte ki végül a kocsis. Mary a homlokát ráncolta. Franciaország a tengeren túl van.

Az anyja bizonyosan említette volna, ha tengerre szállt. -Az nem Angliában van - mondta óvatosan. A kocsis hahotázni kezdett, mintha már régóta bennszorult

volna a torkában a nevetés. -Nem bizony - felelte - hanem Indiában. Mary hátat fordított neki. -No, elég a tréfából, aranyom. Mary dühösen meredt rá.

- Kétlem, hogy maga megtalálná Dovert vihar idején. -Monmouth - szólalt meg a kocsis nyugodt hangon - a határvi-déken van. -A határvidéken - ismételte Mary, mintha tudná, mit jelent a szó, és nem hinne a férfinak. - Ott. Nem sok híja, hogy Walesben.

Mary émelyegni kezdett. Az anyja tán walesi? Jobban oda kel-lett volna figyelnie Susan Digot történeteire.Jómagam s a barátnőm, Jane... ” - kezdődött egyik-másik, vagy „Odahaza Monmouthben... ”, esetleg „Én a te korodban... ” - Wales nem Angliában van, igaz-e? - kockáztatta meg. -Nem, angyalom - felelte a kocsis. - Wales ott van, ahol Angli-ának vége szakad.

Hamarosan már a kocsi sarkában didergett. Pokrócra kellett

volna költenie a pénzét ruha helyett. A kocsis hintónak nevezte az alkalmatosságot, de Mary szemében nem érdemelte ki ezt a nevet. Csak munka miatt ült eddig hintón - „Kétszer körbe a parkban, fickó, és ügyelj a kátyúkra!”- de azt pontosan tudta, milyennek kellene lennie. A legfontosabb a bársony, rugós és párnázott ülésekkel, a ferde üvegnek vissza kell vernie az utcai lámpások fényét. Ez a jármű, amelyben Mary most ült, nem volt több, mint egy kerekeken gördülő, hatalmas láda, és nyolc lom-ha ló várta az indulást. A repedés a kocsiszekrényen Mary bal oldalán beengedte a fütyülő szelet, az ablakokat sár pettyezte.

A kocsis neve John Niblett volt, Mary nem mondta meg neki a

sajátját. Ez a kocsi volt az egyetlen járat Mommouth felé az elkö-vetkező két hét során.

-Nagy szerencséje van, igaz-e - jegyezte meg a Niblett-,hogy épp újesztendő napján talált egy kocsit, ami elviszi.

De Marynek az járt a fejében, hogy talán ez lesz élete legrosz-szabb döntése.

Minden porcikájában érezte, hogy Londonban nem mene-külhet el Caesar elől. Azzal, hogy fél napon át sikerült elkerülnie élesre köszörült pengéjét, bizonyosan felélte minden maradék szerencséjét. Biztos volt abban, hogy ha sötétedésig nem jut ki a városkapun, a Rookery egyik sarkában végzi felszabdalva, akár egy vasárnapi sült, ernyedt ajkát pedig Caesar zsebre vágja em-lékül. Ha ott marad, hogy eltemesse Dollt, mindketten ott végzik kiterítve a szegények gödrében. Megbocsátasz? - kérdezte tőle gondolatban, de nem jött felelet. Egyszerűen muszáj volt elhagy-nia a várost. Elmenekülni az elől, aki egykor volt, aki lehetett volna belőle, a fagyos sikátor végében reá várakozó jövő elől.

Néhány órával korábban még meg sem fordult volna a fejében, hogy az anyja szülővárosa felé vegye az útját. Amit Mary előző este a felügyelőnőnek mondott a Magdalenben, légből kapott hazugság volt. Csak egy megható történetet akart kitalálni arról, hogy őt mindig tárt karokkal várják édesanyja legjobb barátnőjé-

nek házában. Lehetséges, hogy a Jones nevű nőszemély már rég a föld alatt fekszik, de az is lehetséges, hogy Susan Saunders nevét is elfeledte már. Ugyan ki fogadná be egy olyan barátnő leányát, akinek húsz esztendeje színét sem látta? Miféle bolond tárná ki az ajtaját egy idegen előtt?

De valójában igen egyszerű volt a helyzet: Mary régi élete ki-csusszant a markából. Monmouth városán kívül nem jutott eszé-be egyetlen másik hely sem, ahová mehetne, és az asszonyon kívül, akit még életében nem látott, senki, aki talán befogadja.

-Beszállás! - ordított John Niblett a járókelőkre. - Mindenki szálljon be, aki Hounslow, Beaconsfield, Burford, Northleach, Oxford, Cheltenham, Gloucester, Monmouth felé tart!

A Stranden a kocsi lassan araszolt végig a fakuló délutáni fényben, még a kéjnőknél és férfivendégeiknél is lassabban. A forgalom bedugult, mert egy csapat inas a labdát rúgta, ha-risnyájuk térdig sáros volt.

Niblett azt mondta, kilenc napig tart az út. Mary abban re-ménykedett, hogy ezt is csupán tréfának szánta. A kocsis nem hahotázott volna olyan hangosan, ha tudja, a lánynak milyen kevés pénze maradt az erszényként használt, összetekert haris-nyában - alig tizenöt shilling azután, hogy megvette a kék hol-landi ruhát. Fogalma sem volt arról, hogyan lesz majd elegendő a pénze szállásra és élelemre az úton, valamint az Állomásonkénti nyolc pennyre, amit Nibblet kért - de most nem engedhette meg magának, hogy emiatt aggódjon. Dermedt ujjai megtapogatták a táskát a szoknyája alatt. Niblett felajánlotta, hogy felteszi a kocsi hátuljára, de Mary hallani sem akart róla. Két macskakövet tett bele nehezéknek, hogy vagyonos nőnek látsszon, de tartott attól, hogy a kocsis meghallja a kövek koccanását az összehajtogatott ruhák alatt.

A kocsi lomhán megrándult. Maryvel szemközt egy kereskedő ült, a hasa kidülledt szőrmével bélelt kabátja alól, a térdével köz-refogta Mary térdét, és elvigyorodott. Egy gazdálkodó házaspár, férj és asszonya úgy bújtak össze, akár két szajkó; mellettük egy taknyos orrú diák és három sovány napszámos ült. Odafent a

bakon, Niblett mellett egy sovány, krétafehér, tanító külsejű fickó ült, aki így spórolt a viteldíjon, és közben vacogott.

Miközben a kocsi befordult a Pall Mailre, egy gyaloghintó ke-resztezte az útját, két verejtékező, liberiás inas cipelte. A vásárlók az utcán bámészkodtak, mintha elfeledték volna, mit akarnak venni, pislogtak, és csak akkor léptek arrébb, amikor Niblett na-gyot csördített az ostorával. És amott, egy kalapüzlet előtt állt Mary álmainak hintója, egy hatalmas kerekeken pihenő, zöld-arany pillangó. A lány az ablakhoz nyomta az arcát, hogy egy pillantást vethessen a kipirosított, terebélyes szoknyát viselő te-remtésre, aki épp kiszállt belőle. Mary nem moccant, pedig már megfájdult a nyaka.

A vastag, sáros üvegen át boltívek, füves kertek, sápadt oszlo-pok, márvány ablakpárkányok töredékeit látta. A kereskedő krá-kogott egyet, és a Piccadilly mellett álló új épületek felé bökött.

-Azt beszélik, Devonshire hercege nonpareil fickó. - Előrehajolt, hogy a Berkeley Square felé bökjön, miközben a másik keze Mary térde mellett lebegett, és könnyedén megérintette, amikor a kocsi megdöccent egy kövön. Mary fagyos pillantással meredt a férfi-ra. Az úgy rántotta vissza a kezét, mintha egérfogó csapódott volna az ujjaira. Bevált, jól adom a szemérmest, mulatott magá-ban Mary.

Miközben a Hyde Park mellett nyikorgott el a kocsi, Mary egy fagyott víztükröt pillantott meg, a szélén két, háromszögletű ka-lapot viselő lovas dáma ügetett. Amikor elhaladtak a tyburni bitó mellett, ügyelt arra, hogy közönyösen bámulja meg, mintha nem is tudná, mi az, mintha sosem ordított és ujjongott volna alatta, sosem vett volna egy hüvelyknyi darabot a hóhér köteléből egy fél toszás áráért.

-Hölgyem? A kereskedő hozzá beszélt. Mary megpróbált visszaemlékezni,

szólították-e már életében így: hölgyem. A férfi félénk mosollyal hajolt előre, és egy kis zöld palackot nyújtott fele. Mary összerezzent. Talán akaratlanul is elárulta magát? A ke-reskedő rájött, kiféle-miféle ő?

-Egy korty portóit a hideg ellen? - kérdezte a férfi. Mary a fejét rázta, még mielőtt szóra nyílt volna az ajka.

Azután lehunyt szemmel ült, csábította a bor meleg párája a férfi leheletén. Egyetlen húzásra ki tudta volna inni a palackot.

A kocsi olyankor is egy vénember lépteinek sebességével dö-cögött, ha nem volt előttük akadály az úton - a himpókos gebék ennél láthatólag nem tudtak gyorsabban haladni. Gyalogszerrel hamarabb odaérnék, gondolta magában Mary komoran. De ami-kor ismét kinyitotta a szemét, London lassan elmaradt a hátuk mögött. Mindig úgy képzelte, hogy London tán sosem ér véget, de mostanra már csupán sáros kertek kockás terítője maradt be-lőle. Jelentéktelen kis falvakon haladtak át: Paddington, Kilbum, Cricklewood. Mary ügyet sem vette a kereskedő fecsegésére a népesedésről és a kereskedelemről, és a barna ablakok mögötti világot figyelte.

Egy nap majd visszatér. Ebben bizonyos volt. Egy nap, amikor nem kell majd félnie Caesartól, az éhségtől vagy a fagyos éjszakai levegőtől. Megérkezik majd Londonba, de nem egy ilyen mocs-kos batáron, hanem a saját, aranyozott hintóján, amelyet két, a hajához színben illő fekete kanca húz, a saját libériás inasai fut-nak mellette fáklyákkal, a tetejére pedig szépséges holmikkal teli utazóládák vannak szíjazva. Egy vadonatúj, sápadt homlokzatú házban lakik majd a Golden Square-en, és olyan magasan lesz az ablak, ahonnan lenéz, hogy a járókelőknek az utcán meresztgetni kell a nyakukat, ha egy pillantást akarnak vetni reá.

-Drága Lady Marym! - így szólítaná őt a férfi. Talán egy zsidó kereskedő, mint amilyet A szajha útja metszetein látott - azt be-szélték, azok a leggálánsabb kitartók. (Amikor Mary először volt zsidó emberrel, hangosan felnevetett meglepetésében a csupasz végű rúdja láttán.) De az is lehetséges, hogy férjnél lesz, mire visszatér Londonba, sosem lehet tudni. Megpróbálta elképzelni magát egy férj karján. Valahogy nem látta maga előtt. De egy dologban bizonyos volt: sosem kell majd magának kivinnie az éjjeliedényét.

Az első néhány napon Maryt lekötötte a céltalan álmodozás, mi-közben az utak egyre göröngyösebbé váltak, és a kocsi utasai úgy rázkódtak, mintha görcsroham kínozná őket. A testek kipárolgá-sa megülte a levegőt, Mary kizárta a külvilágot, és csak a száján keresztül lélegzett. Klasszikus oszlopsorokrol álmodozott. Az ablakon túl a jéggel csíkozott sár némán nyúlt el a messzeségbe. A harmadik nap délutánján egy dombtetőn álló akasztófa mellett haladtak el. Mary kilesett az ablakon át a vasketrecben lógó, szu-rokba mártott testre, és próbálta eldönteni, melyik rész lehetett az arca.

Minden reggel azt várta, hogy a fagy tán enged, az utasok kö-zött egyébről szinte nem is esett szó, mint hogy mikor fordul jobbra az időjárás. Mary még soha életében nem érzett ilyen hi-deget. Azelőtt mindig volt a közelben valamiféle hőforrás: egy csapszék tűzhelye, egy bögre fűszeres, forralt bor vagy egy ma-roknyi sült gesztenye. De ez a kocsi oly csupaszon és pőrén dö-cögött keresztül az országon, akár egy tehén. Mary nem járkálha-tott, topoghatott, csak ült mozdulatlanul. A lába annyira elgém-beredett, hogy úgy érezte, már nincs is a helyén, és ha felemelné a szoknyáit, nem találna semmit alattuk.

Egy különös emlék tört fel benne folyvást. Amikor még gyer-mek volt, a legkeményebb tél idején az anyja gyakran felforrósí-tott egy követ a parázson, egy rongyba bugyolálta, és odaadta neki, hogy tegye be az ágyába. A gyermek Mary egyszer a comb-jai közé tette, és egy pillanat múlva úgy töltötte be a testét a gyö-nyörűség, mint víz az üstöt, amelyben egy halacska ugrándozik. De biztosan valamiféle hangot hallatott, mert az anyja megkér-dezte, mit csinál, ő pedig azt felelte: „semmit”, a követ pedig gyorsan letolta a lábához.

Időnként egy-egy gyors postakocsi zörgött el mellettük, Mary nézte, ahogy eltűnnek a távolban.

-Könnyű nekik, hisz hatvan mérföldenként lovat tudnak válta-ni - jegyezte meg az egyik napszámos savanyú arccal.

-Ha Niblett használná az ostorát, mi is gyorsabban haladnánk -

mormogta Mary. -Hát, ha siet, a másik kocsin volna a helye. -Miféle másik kocsin? A napszámos nagyot nevetett, kilátszott megbámult fogsora. -Hát azon, amelyik három nap alatt Monmouthbe ér. Mary végtelen bosszúságára most megtudta, hogy Niblett

mindig a lassabb úton halad. De nem azért, hogy kímélje öreg kancáit, hanem mert kereskedni akar. A kocsi hátuljába, a pony-va alá londoni portékákat zsúfolt be: újfajta szíverősítőket, nyo-mott mintás pamutot, balladás és másféle könyveket. A fickó minden egyes út menti kisvárosban megállt alkudozni. Minden alkalommal behajolt az ablakon, és beordította, épp hol járnak, de a nevek semmit sem jelentettek Marynek. A sarokban ült, és dühödten rágta az ajkát. A pénze úgy tűnt el, akár víz a lefolyó-ban, és mindez amiatt, hogy ez a pojáca a lassabb utat választot-ta.

A northleachi fogadóban rákérdezett a szállásdíjra, és két shil-linget elengedtek neki, s többé már nem adott borravalót a sza-kácsoknak és a szobalányoknak. Ennek eredményeképpen ned-ves szalmazsákon aludt és kihűlt vacsorát evett mindenhol. Ox-fordban a néma diák még utoljára beletörölte az orrát fekete kö-penye ujjába, és leszállt. Az ottani fogadónál piszkosabbat Mary még életében nem látott, és amikor tapintatosan mormogva a legolcsóbb ételt rendelte, egy szürke szárnyascombot szolgáltak fel neki, amitől egész éjjel futkosott az éjjeliedényre. A cseléd-lány, aki reggel jött, hogy kiürítse, látványosan tartotta a markát, de Mary átnézett rajta.

Ezeket a városokat Mary egészen csinosnak találta, de csupán apró pontok voltak a hanga, a mocsarak, a szemét kietlen puszta-ságában, a tájat egy-egy szurokba mártott, akasztófára vasrácsos kalitkában fellógatott holttest uralta. Marynek nehezére esett el-hinni, hogy Londonon kívül más egyéb is létezik. Még az is új-donság volt számára, hogy meg kellett neveznie a várost, amit maga mögött hagyott. Amikor benne élt, számára egyenlő volt a világgal, ahol az élet zajlott. London volt a papiros, amelyre őt a

születésekor felírták, és nem tudta, ki is ő, ha nem ott van. Nem mintha érzelmek fűzték volna a városhoz, nem jobban, mint a sárhoz a cipőjén, a levegőhöz, amelyet belélegez - vagyis inkább lélegzett. Manapság már azt sem tudta, mi az, amit belélegez, és hogyan is kellene megélnie belőle.

Egy januári délután Mary kinyitotta a szemét, és kipislogta be-lőle a hideg port. A kocsi állt. Halántékát a jeges üvegnek tá-masztva igyekezett rájönni, mi lehet a baj. Egy újabb gabonával megrakott nehéz ökrös szekér, előrébb pedig, az összetorlódott járművek előtt, a keskeny út kanyarulatában egy újabb marha-csorda, amelyet a London környéki dús legelők felé hajtanak. Egy órába is beletelhet, amíg a sok száz sovány tehén elvonul mellettük. Ismét lehunyta a szemét, inkább nem akarta látni éhes tekintetüket. A friss tehéntrágya szaga egyre erősebb lett a kocsi körül - legalább egyvalami épp olyan, mint odahaza, gondolta magában Mary halvány mosollyal. Az állatok most már körül-vették őket, időnként nekiütköztek a kocsi oldalának. A hajtók rekedt, érthetetlen madárhangon rittyentettek. Mintha az egész világ a lassabb úton jött volna szemben, ők lefelé haladtak a trá-gyától bűzlő csapáson a zöldellő déli legelők irányába. Mary nem tudta el-hessegetni az érzést, hogy rossz irányba tart, természetellenes módon, az árral szemben északnyugat felé halad.

Leszállt az éj. Mary azóta nem látott utcai lámpást, hogy el-hagyták a Strandet. Az égett olaj szaga már most halványulni kezdett az emlékeiben. Mary apránként rájött, hogy ez itt a való világ, ennek az istenverte országnak a nagyobbik fele, és idekint a nappalnak azon nyomban vége szakad, hogy a nap lebukik a lapos láthatár mögött. Az ember ilyenkor nem tehetett mást, mint hogy menedék után néz, még mielőtt a nap lámpása kialszik és az ég falai bezárulnak. Nem tehetett mást, mint hogy a társai kö-zelébe húzódik félelmében vad dolgoktól, amelyeknek még a nevét sem tudta. Idővel még a gazdálkodó hortyogó felesége is, aki álmában belekönyökölt Mary oldalába, és néha rácsorgatta a nyálát a lány új kék ruhájára, szinte barátnak tűnt.

A sötétség egyre sűrűsödött. Mary megpróbálta felidézni ma-gában, mit keres itt, bárhol is jár éppen. Nem ismerte a nevét en-nek a pusztaságnak, amely majd’ egynapi kocsiútra volt a leg-utolsó fogadó fényeitől. Mary többé már nem is hitte, hogy két város között utazik, egyszerűen csak úton volt. Hogy mi célból? Egy emlék miatt, amely még csak nem is a sajátja volt, egy asz-szonytól lopta el, aki egykor az anyja volt. A menedék leghalvá-nyabb esélye. Tán Mary is eszét veszítette, mint az a Covent Garden-i utcalány, akire gyermekágyban jött rá a bolondóra, fel-pattant és elfutott, át a Hampstead Heathen. A gyermek meghalt, mert nem kapott tejet, de arról senki sem tudott, mi lett a leány-nyal. Nem, Mary azért itt még nem tartott. De mi az ördög szállta meg, hogy kocsira szállt, és elindult a semmi közepe felé?

Amikor a tehenek elhaladtak mellettük, és a kocsi végre újra nekilódult, térdig állt a trágya, a kerekei beleragadtak és elakad-tak. Mary aludni akart, aludni és felébredni ebből az álomból. -Eddig tizennégy shillinggel tartozik, Miss Saunders - jegyezte meg John Niblett aznap reggel, miközben Mary felszállt a kocsi-ra.

Csak nem lehet ilyen sok? Mary mereven rámosolygott, hogy leplezze rémületét.

-Így van - felelte könnyedén. - Egészen Monmouthig megyek, ott kapja majd meg a fizetségét.

A kocsis vállat vont. -Csak azért mondom, mert a legtöbben tartják magukat a szo-

káshoz, hogy mindig a nap végén fizetnek. Mary az égre emelte a tekintetét. -Micsoda időpocsékolás ennyiszer pénzt váltani! -Az bizony - ismerte el Nibblet - nem igazán kényelmes. De

egyszer egy aljas gazfickó otthagyott Gloucesterben, és tizeny-nyolc shillinggel rövidített meg!

Rekedten felnevetett. Vajon figyelmeztetésnek szánta? Mary a fejét rázta, mintha el

sem hinné, hogy létezik a világon ily gonoszság. A kocsi hátuljában a táskájába csúsztatta a kezét, és ki-

tapogatta, hány pénzérme maradt még az összetekert haris-nyában, amelyet erszény gyanánt használt: fél korona és egyetlen penny. Némán átkozta magát. Mi haszna volt elkölteni a fele ke-resetét egy tisztességes ruhára, ha most nem képes kifizetni a tartozását? A kék hollandi ruha szegélye már piszkos volt, a kendője gyűrött. Ó, milyen tiszteletre méltóan fog festeni, amikor az adósok cellájába hajítják a monmouthi börtönben!

A kocsiban egész álló nap terveket szőtt. Elszökni nem lehetett, Monmouth volt az egyetlen menedéke. Bár le tudna szállni erről a mocskos batárról annyi időre, hogy vevőt találjon a táskájában lapuló csecsebecsékre...

De amikor megálltak a fogadónál Cheltenhamben, már szu-roksötét volt. A kereskedő itt szállt le, a helyi gyógyvíz miatt jött, a vízkórját akarta kikúrálni. Mary ébren feküdt a pállott szagú lepedőn, és vadul kergették egymást a gondolatai. Mi volna, ha másnap reggel kiszaladna, és keresne egy piacot, ahol ruhaárus bódé is van?

De mire megitta a pohár teát és kilépett az udvarra, John Niblett már elkezdte befogni a fáradt lovakat.

-Ma nagyot haladunk majd - jegyezte meg vigyorogva. -Ha Isten is úgy akarja - felelte Mary.

Gloucesterben még nem volt semmi jele annak, hogy enged a fagy, a katedrális jégvirágos ablakai pislogtak és ragyogtak. Egy walesi férfi szállt fel, külsőre úgy festett, mint egy vámszedő. A szemöldöke bozontos volt, akár egy sasnak, a parókája kissé fél-recsúszott, a szeme könnyezett a napfénytől. Amikor magán érezte Mary tekintetét, kicsit kihúzta magát. Vajon mit láthat, amikor a kocsi sarka felé les? - tűnődött Mary. Tán egy szoba-lányt, aki igen tisztességesnek látszik, leszámítva széles ajkát, amelyet festenie sem kell, anélkül is piros. Mary látta rajta, hogy nem vagyonos ember, de a lány tekintetének súlya alatt egy shil-

linget hajított oda John Niblettnek az első állomásig, és intett, hogy megtarthatja a visszajárót.

Hal akadt a horogra, mormogta Doll ilyenkor, amikor megakadt rajta egy férfi tekintete.

Mary egész nap nem evett, nem bírta elviselni a gondolatot, hogy az utolsó néhány penny is kifolyik a kezéből, mielőtt tudná, hogyan tegyen szert pénzre. Rosszullétet színlelt, de gyanította, hogy Niblett átlát rajta. Régen Doll meg ő akár egy fél hétig is eléltek néhány pint boron és egy tucatnyi essexi osztrigán, de a Magdalen puhánnyá tette Maryt. Elfeledte, hogyan bírja ki étel nélkül. És most más is kiment a fejéből: friss elhatározása, hogy felhagy a mesterséggel.

Éjfélkor Mary egy nyikorgó ágy szélén ült a colefordi Hattyú fogadóban. A vízkereszt napi mulatság visszhangzott az épület-ben: dobszó, csengettyűk és trágár nevetés. Magasabb volt a wa-lesinél most, hogy a férfi levette a parókáját. Fel kellett néznie a lányra. Mary látta rajta, hogy nem házasember, barna csíkok tar-kították az inge alját. Mary megborzongott, a szoba olyan nyir-kos volt, hogy nem is kellett színlelnie. Apró melle remegett a nyílásban, ahol a mellkendője kibomlott a fűzőjéből. Tekintetével a padló piszkos repedéseit követte. Hajfürtjei kiszabadultak a vörös szalagból.

Hogy siránkozott, esküdözött, hogy csupán végső kétség-beesése sarkallta arra, hogy közeledjen egy úriemberhez, akit egyáltalán nem ismer!

-Ha nem veszítettem volna el az úrnőm erszényét, de az is le-het, hogy ellopták... Ha Mr. Niblett nem ilyen fukar, és meghite-lezi nekem a viteldíjat... Ha volna olyan jó, és kölcsönözne nekem annyit, uram, én a szavamat adom, hogy visszafizetem, amint hazaérek, az ördög vigyen el, ha nem...

Oly könnyű, túl könnyű. Mary belenézett a walesi forró, köny-nyes szemébe a bozontos szemöldök alatt. Már-már kedve lett volna megütni, amikor az a kezét a szoknyája felé csúsztatta a foltos ágytakarón. Hogy lehet ilyen könnyen becsapni egy felnőtt férfit? Bizonyosan úgy hitte, most rámosolygott a szerencse. Egy

zsenge korú leány, egyedül, védtelenül. Karja egyre szorosabb ölelésében oly melegben, oly biztonságban van, talán még tilta-kozni sem fog...

De Mary tudta, hogyan viselkednek a tisztességes leányok. Amint a férfi vaskos ujjai először érintették a fűzőjét, nagy le-vegőt vett, mintha sikítani készülne. A walesi kénytelen volt a lány szájára tenni a kezét. Mary hagyta, hogy a lélegzete meg-perzselje a férfi ujjait. Lehetséges, hogy nem állt szándékában ilyen messzire merészkedni, de a leány kendője kibomlott, és a melle megugrott, akár az ijedt nyúl. A férfi egy percre a melle közé hajtotta kopaszon csillogó fejét.

Mary látta rajta, hogy évek óta nem volt dolga nővel. Vi-gyáznia kellett, nehogy megölje. Vénülő szíve úgy vergődött bordái hordójában, akár egy hal. A leány szoknyái dagadoztak nagy tiltakozásában, az alsószoknyái felhabzottak a férfi ölében.

-De uram! - sziszegte a walesi ujjain át. - De uram! A férfinak a harmadik fújásra sikerült eloltania a gyertyát.

A walesi úgy nehezedett rá, akár egy szeneszsák, de Mary hagy-ta, hadd aludjon még egy ideig. Szeretett volna belenézni az er-szényébe - hogy tudja, mennyit követeljen, de nem érte el. Két emelettel lejjebbről egy dal refrénjét hallotta, amely arról szólt, mit vittek a háromkirályok a nyeregtáskájukban, majd zuhanás hallatszott, és hatalmas hahota tört ki. Tavaly ilyenkor Doll-lal színházban voltak, azután továbbálltak, hogy csatlakozzanak az Exchange épületében tartott vigasságokhoz, és minden árusnál megálltak egy szelet vízkereszt napi gyümölcskenyérre. De most nem hagyta, hogy Doll felé kalandozzanak a gondolatai, nem engedhette meg magának, hogy remegni kezdjen, amikor eszébe jut, hogy temetetlenül hagyta a barátnőjét a Patkányvár mögötti sikátorban. Inkább a reggelire gondolt, amit rendelni fog.

Miközben a hajnal felderengett a piszkos ablakon át, Mary gyomra olyan hangosat kordult, hogy a walesi is ébredezni kez-dett tőle. Megrándult, és a takaróba fúrta a fejét, akár egy kutya.

Mary pityeregni kezdett. Zokogása először még száraz volt, de addig meresztgette a szemét, amíg el nem futotta a könny, az-után Dollra gondolt, és máris úgy sírt, akár a záporeső.

A férfi arca elszürkült az aggodalomtól. Mary kiszabadította magát alóla, és az ágy szélére telepedett. Nem, egy percig sem marad itt tovább, nem, a nevét sem árulja el. Arcát a tenyerébe temette, az ujjai mögül leste, ahogy a walesi begombolja a térd-nadrágját, és visszautasította a felajánlott fél koronát.

-Énnekem végem van, ha mondom! -Csitt! Hallgass már! -Hogy merészel megpróbálni megvásárolni engem? - kérdezte

Mary felháborodott suttogással. Azután tragikus hangra váltott. - Látja, mit tett velem? És mindez azért történt, mert én megbíztam egy walesi becsületében!

Ez érzékeny pontján találta el a férfit. Miközben az erszénye után kotorászott, Mary vöröses foltot vett észre a lepedőn, Csak bor lehetett, mert Ma Slattery pincéje óta nem jött meg a havibaja. De ez a fajankó tán nem ismeri fel a különbséget. Remegő ujjal mutatott a foltra, és újra zokogni kezdett, Egy szűzleányért tíz shillinget is megad, akár szándékában áll, akár nem.

A férfi megragadta Mary csuklóját. -Esküszöm, kárpótollak érte, csak maradj csendben! Mary igyekezett kiszabadítani magát a szorításából. -No és ha úgy maradok, és gyermekem lesz? A szavak ostorcsapásként hatottak. A két busa fehér szemöldök kis híján összeért. Mary a zsebében egy fonttal, a torkában kuncogással hagyta el

a szobát. A kocsiban egész álló nap a sértettet adta. A walesi két poros kőműves közé szorult, és a csizmájára meredt. Parókája ferdén állt, az arca borostás volt.

Aznap az út olyan göröngyös volt, mintha a mezőn jártak vol-na. Egy mély kátyú mellett haladtak el, a gazdálkodó nem indí-

tott, míg le nem szállhatott, hogy megnézze. Sáros csizmával ka-paszkodott vissza, és azt állította, hogy a mélyedésbe egy szamár fulladt bele.

- Micsoda szamárság! - fordult Maryhez, remélve, hogy neve-tésre bírja. A lány úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Pénz csilingelt a zsebében, és volt egy táskányi ruhája, valósággal ra-gyogott.

John Niblett dugta be a fejét az ablakon odafentről. -Már csak egy óra, és Monmouthbe érünk! - kiáltott le vidá-

man. De Mary szemében a táj nem tűnt olyannak, ahonnan egy-

szerre egy város bukkanhatna fel. Mindig úgy hitte, hogy a világ lapos, de ez a táj úgy emelkedett, süllyedt, gyűrődött és ráncoló-dott, mintha egy alvó óriás hánykolódna dérlepte takarója alatt. Néhány másik keréknyomot leszámítva a sajátjuk mellett, emberi életnek semmiféle jele nem látszott a hegyen, amelyet épp meg-kerültek. Maryt leginkább a hollók nyugtalanították, nem is hitte volna, hogy ilyen sok van belőlük ezen a világon. Egy város kül-ső kerületét verebeknek kellene ellepniük, sirályok vijjogásától kellene visszhangoznia, de az elmúlt egy órában csupán a hollók rekedt kiáltásait hallotta.

Míg a kocsi egy kövekkel pettyezett mező mellett döcögött to-va, és az alkonyi fény még nem halványult el egészen, Mary fáj-dalmas szipogással kölcsönkérte a walesi írószerszámait. Az nyomban átnyújtotta neki a dobozt a lúdtollakkal, tintatartóval és papírokkal. Vajon meglepte, hogy Mary tud írni?

Miközben a lány a kocsival együtt mozgó térdére támasz-kodva nekilátott fáradságos munkájának, magán érezte a férfi nyugtalan tekintetét. „Kedves régi barátnőm, Jane!” - kezdett neki. Hadd főjön csak a saját levében. Hadd rágja a körmét, vajon nem feljelentő levelet ír-e ellene amiatt, hogy megbecstelenítette. Elő-ző este épp elég heves volt, és nem tett fel kérdéseket, hadd gyöt-rődjön most.

Az út leginkább árokhoz volt hasonlatos. Niblett leszállt a bak-ról, hogy a lovakat levezesse az erdős hegyoldalon, a kocsi pedig

erősen oldalra dőlt, és Mary attól félt, hogy kisvártatva úgy tör át a fák között, akár egy űzött vad. Erősen szorította a lúdtollat. ,, Kedves régi barátnőm, Jane! E levelet tán a halállos ágyamon irom tene-ked. ” Mary jó helyesíró volt, de kételkedett abban, hogy Susan Digot szintúgy az, és most az anyja, az ő elképzelt, haldokló édesanyja írta ezt a levelet. A mozgástól felkavarodott a gyomra, és felemelte a fejét. Egy sovány, mogorva birka ivott az útjukat keresztező, barna vizű patakból.

Visszafordult a levélhez. „Egy nagy szívességet kérek tölled barátságiinkra való tekintetei.” Miközben lefelé döcögtek a völgybe, olvasztókemencék mellett haladtak el, és egyre erősebben érző-dött a forró fém szaga. Egy pásztort értek utol, aki birkabőr kö-penybe burkolózott, ember és állat láthatólag osztozott a takarón a világ ezen szegletében. A kocsi egy kőből rakott boltívekből álló, erős híd felé tartott, amely egy rohanó folyó felett magaso-dott. Ez volt a Wye, világosította fel a gazdálkodó Maryt. Már leszállt a szürkület, az a csupasz óra a sötétség beállta előtt, ami-kor a maradék fény is elillan az égboltról. A híd túloldalán Mary még épp ki tudott venni egy csoport fehérre meszelt fából épült házat. Ez biztosan a külváros.

Hunyorogva nézte a papírt a félhomályban. A tintának gyor-san kell száradnia, nincs nála homok, hogy felitassa. Miközben a kocsi ide-oda dülöngélt, Mary úgy kapta fel a lúdtollat, akár egy kést, és megpróbálta elképzelni, mit írna egy anya a halálos ágyán, ,Attól félek, hogy halálom után eggyellen leányom egysedül marad a világba, barát nélkül." A szavak írás közben összemosódtak. Egy pillanatig kis híján elhitte a saját meséjét. Az édesanya járt a fejében, aki soha többé nem látja egyetlen leányát.

- Monmouth! - ordította John Niblett. Hála legyen a Mindenható Úrnak legalább ezért. Mary végre

kiszállhat ebből a bűzös éjjeliedényre emlékeztető kocsiból, amelyben élete leghosszabb hetét töltötte. Az arcát az ablakhoz nyomta, és elakadt a lélegzete.

Monmouth? Ez nem város, nem is emlékeztet egy városra.

Még községnek is alig mondható. Mit tett? A walesi most a kezét nyújtotta az írókészségeiért. Miközben

az anyja nevét firkantotta a lap aljára, Mary észrevette, hogy a férfi is itt száll le. A ragya verje ki, lehetséges, hogy idevalósi? Az összes istenverte város közül Anglia peremvidékén épp idevaló-sinak kell lennie?

Erre gondolnia kellett volna, mielőtt ágyba bújik vele. Jobban oda kellett volna figyelnie. Most csak abban reménykedhetett, hogy a férfi valahol messze kint lakik a határban, és az útjaik so-ha többet nem keresztezik egymást.

Mary átadta neki a dobozt, és elfordította a tekintetét. A hídtól lefelé fák magasodtak a folyó sáros szigetein. A leg-

magasabb ágak csúcsán hollók gyülekeztek. Egyikük parancsoló kiáltást hallatott, és felröppent a következő fa felé, nehézkesen csapkodott szárnyaival, tollait úgy tárta szét, mintha tömpe ujjak volnának. A nyugtalanság úrrá lett a következőn, majd sorra a többin is. Formák keltek életre, amelyeket Mary az imént még faleveleknek hitt, és körözni kezdtek. Hamarosan mind fáról fára repdesett, mintha tűk foltoznák a szakadt égboltot. A szekér átnyikorgott a hídon. Mary először néhány szánalmas házsort pillantott meg, s egyetlen templomtornyot. Monmouth láthatólag ennyiből állt. Ennyit utazott, hogy eljusson a hollók városába, ahol több a madár, mint az ember.

Második rész

MONMOUT

Negyedik fejezet

A NŐ MINDEN KÖTELESSÉGE

-Látod, itt a könnyek nyoma. - Mrs. Jones átnyújtotta a levelet a férjének. Az egy pillanatra a gyertyafény felé fordította, majd visszaadta, és megkerülte az ágyat. -Belegondolni, hogy Su Rhys kisgyermeke ilyen magas, csinos leánnyá cseperedett, és ő már nincs köztünk, hogy láthassa. - Egy sóhaj áradt ki sípolva a Mrs. Jones fogai között tátongó résen. - De nem szenvedett sokat, hála legyen a Teremtőnek. A leány azt mesélte, hogy a láz végül villámgyorsan elvitte a drága Sut. Mr. Jones komolyan bólintott, leült, és felemelte a lábát, hogy levegye fél pár vörös sarkú cipőjét. -Hallgasd csak, Thomas, ettől a résztől összefacsarodik a szívem! - Az asszony sietősen mormogva olvasta végig a levelet. –„ Amit megtanult a jótékonysági iskolába, az az ollvasás, írás, varás... ki tud szabni egyfinom inget, beszegi a kézellőt, s a keze képes minden fajta egyszerű munkára... az én szegény Marymböl jó szolgálló lesz mert gyors, szorgalmas, alázatos természetű, nincsen benne dac vagy csalárdság. ” - ......................................... Mi ebben a szívfacsaró?-kérdezte a férfi, miközben a hálóinget a fejére húzta.

- Mindjárt odaérek. - Mrs. Jones közelebb hajolt a keskeny gyertyához. „Ha te, régi barátném, oly keresztényi módon cselekedel, hogy leányomat a szolgálatodba fogadod, nincsen kéttségem afelöl, hogy mindent megtesz majd, hogy kiérdemelje a bizalmadat, s a menyekben elnyered érte a jutalmadat". - A hangja elhalkult. - „Kérlek drága Jane had nyugoggyék a lelkem békén, tudván hogy eggyetlen leányom biztonságban van tená-lad- A kézfejével megtörölte az egyik szemét. -Most gyere, feküdj le, kedvesem! - szólalt meg a férfi kinyúj-tóztatva fáradt hátát. -Jövök rögvest. Tudod, a leánynak egy pennyje sincsen. Cheltenham óta egy falatot sem evett! Megmondtam neki, hogy rendeljen egy szelet húst a Robin Hoodban, és mondja azt, hogy majd Jonesék állják. A férfi megint bólintott, és hálósipkáját borostás fejére húzta. A felesége a levelet markolta, és az egyenetlen sorokat böngészte. - „Alázatos szolgálód és örök barátod, Mrs, Susan Saunders, született Rhys ” - mormolta. Azután apróra összehajtogatta a papirost. - Milyen ügyetlen írás, pedig ő volt a legtakarosabb leány mind közül a leányiskolában. Emlékszel még, milyen takaros leány volt Su Rhys, kedvesem? A férfi bólintott. -Úgy értem, Saunders. Hogy milyen csinos volt az esküvője napján, emlékszel? -Én nem voltam ott - emlékeztette a feleségét. - Csak egy évvel később jöttem vissza Bristolból az inasévem után. -Ó, persze! - csapott a halántékára Mrs. Jones. - Mindenre em-lékszem, de az emlékek úgy keverednek a fejemben, akár a szennyes ruha. - Lenézett az összehajtogatott levélre,és összezár-ta a kezét. - Írtam egy levelet Sunak, azt hiszem, amikor hírét vet-tem, hogy megözvegyült, és azután még egyet, amiben tudattam, hogy az édesapja elhunyt, de azóta semmit. Folyton elfeledkez-tem róla a sok munka miatt. Folyvást annyi a tennivaló...

-Igen, ez így igaz - felelte a férfi gyengéden. - Az évek gyor-sabban telnek, mint ahogy az ember számlálni tudná őket.

-Ő nem járt olyan jól, mint én, szegény Su. - Mrs. Jones hangja megint megremegett. - Belegondolni, hogy a pojáca Cob Saunders halála után Sunak hitvány darabbérért kellett dolgoz-nia!

A férje lenézően mordult egyet. -Egy gyenge láncszemet választott. -De milyen mélyre képes süllyedni egy ember ily rövid idő

alatt! Úgy fest, nem ment újra férjhez, csak halálra dolgozta ma-gát, hogy megéljen a kisleánnyal. Su csupán hat hónappal volt fiatalabb énnálam, emlékszel? -Valóban? -És most ott fekszik egy londoni temetőben.

Mr. Jones a feleségét nézte, aki a gyertya fölé hajolt. Vajon könnyezett, vagy csak a pislákoló fény miatt tűnt úgy? A hideg takarót rásimította csonkja éles vonalára a bal csípője alatt. -De gondolj csak bele, Thomas! - Az asszony hangja remegett, akár egy kötél. - Érezni, hogy közel a vég, és tudni, hogy a gyer-meked magára marad a világban. Az majdnem olyan rossz lehet, mint... A férfi nem hagyhatta, hogy folytassa. -Tán itt az ideje, hogy legyen némi segítséged - jegyezte meg -, most, hogy nyakunkon dologidő. Az asszony feléje fordította sárga fénnyel keretezett arcát. Nem látszott, nedves-e vagy sem.

-No és a leány Susan kezét örökölte? -kérdezte jobb híján a fér-fi.

Az asszony hangja felélénkült. -Úgy ám! Finom hüvelykujja van a gyűszűhöz, azt már észre-

vettem. No de, Thomas, bizonyosan nem engedhetünk meg ma-gunknak egy negyedik cselédet.

-Az esztendő végéig nem kellene fizetnünk neki - rögtönzött a férje -, és addigra már bizonyosan lesznek jövedelmező megren-deléseink. Például a Morgan leány kelengyéje az első szezonjára.

-Ó, hagyd el! -felelte az asszony félénken, lehetséges,hogy azt Bristolban csináltatják.

-De Mrs. Morgannek jó véleménye van a munkádról. Mi több, kedvesem - tette hozzá egy apró vállrándítással ha valaha is bő-víteni akarjuk az üzletet, és még a Morganéknál is nagyobb ne-vek figyelmét akarjuk felkelteni, kockáztatnunk is kell olykor. Aki mer, az nyer - tette hozzá.

Mrs. Jones örömmel sóhajtott egyet. Az arca egészen halvá-nyan kipirult, mint az alma húsa. Ilyenkor az évtizedek eltűntek, és a férje megpillantotta egykori tartózkodó szépségét. Mintha az ő fennhéjázó Susan barátnője valaha is a nyomába érhetett volna!

Magában Thomas Jones úgy vélte, Cob Saunders rossz üzletet csinált. Gyerekkorukban Cob volt a legerősebb fiú az iskola ud-varán, de nyomorék barátja, Thomas volt a legjobb tanuló. Cob kedves fickó volt, de sose tudta megkülönböztetni a kukacos al-mát az éptől. Az a férfi, aki Susan Rhyst választotta Jane Dee he-lyett, megérdemelte a sorsát: hogy belekeveredett egy zavargás-ba, és tífuszban halt meg a börtönben. Negyedszázaddal koráb-ban, amikor Thomas Jones újdonsült szabómesterként visszatért Bristolból, és Jane Deet megmagyarázhatatlan módon még min-dig pártában találta, meggyőződésévé vált, hogy ez az isteni terv megnyilvánulása. Ez is újabb módja volt annak, ahogy a Teremtő kárpótolja őt bal lábának elvesztése miatt. A felesége most aggodalmas arccal pillantott rá. -No és ha kiderül, hogy mégsem tudjuk fizetni a leányt, mi lesz? -Kifizetjük neki a járandóságát, és nyomban elküldjük. -Hát persze. Milyen igazad van, Thomas, mint mindig! Akkor hát küldjem le Daffyt a Robin Hoodba még ma este, hogy meg-üzenjem a leánynak, reggel jöjjön el hozzánk? - tette hozzá sietve. Mr. Jones bólintott. -Jót fog tenni az üzletnek. . - Úgy véled? A férfi soha nem felelt kétszer ugyanarra a kérdésre. Halványan elmosolyodott. Az asszony megkötötte a hálósapkáját hegyes álla alatt. - Most rosszul érzem magamat, mert Daffynek azt mondtuk,

hogy az unokahúgát nem fogadhatjuk fel. - De Gwyneth tanyasi leány. - Ez igaz. -Mihez kezdtünk volna vele? - kérdezte a férfi türelmesen. - Hiszen ott van Mrs. Ash a gyermek mellé, Abi és Daffy pedig minden egyéb dologra. Ez a Saunders leány pedig varrhatna melletted, és segédkezhetne a vendégek körül. Egy tanult londo-ni leány bon tont kölcsönöz. Az asszony mindig meghallotta, ha a férje egy új kifejezést pró-bál ki, amelyet a Bristol Mercuryben olvasott. És a férfi tudta, úgy-sem csaphatja be a feleségét, amikor szívességet tesz neki, és azt ésszerűségnek titulálja. Mrs. Jones hátramosolygott a válla felett, és elfeledte eltakarni a fogai között tátongó rést. - Nem fogod megbánni, férjuram.

A férfi megveregette az ágyat maga mellett. Az asszony elfújta a gyertyát, és a többi ruháját is levette a füstös sötétségben.

Jones mozdulatlanul feküdt a felesége mellett. Biztonságosabb, ha nem érinti meg. Tudta, hogy nem teheti ki újból annak csupán hat hónappal a legutóbbi szerencsétlenség után. Korlátja van, hogy mit képes a gyengébbik nem elviselni. Így igen csendesen kinyújtóztatta a lábát, és a saját lélegzetét hallgatta. Thomas Jo-nes lassan ura lett önmagának.

Azután a felesége feléje fordult, és puha, forró kezével meg-érintette. A fagyos reggel fényében felderengtek a Robin Hood körvonalai. A fogadó udvarán Daffy Cadwaladyr bemutatkozott.

-A Davyd beceneve - tette hozzá kedvesen. A londoni leányzó úgy bámult rá, mintha ennél ostobább nevet

még életében nem hallott volna. Amikor Daffy a táskát a vállára emelte, a tartalma megzörrent. -Mi van ebben, macskakő? A leány most úgy meredt rá, mintha Daffy belerúgott volna. A

szeme fekete volt, akár egy bánya aknája, az arca csupa szögle-

tesség. Túlságosan csontos ahhoz, hogy csinos legyen, határozott Daffy, egy férfinak kell, hogy legyen mit fogni egy nőn.

-Csak udvarias kérdés volt - mormogta. Mary Saunders erre nem felelt. Néhány lépéssel Daffy mögött

haladt felfelé a Monmow Streeten, mintha attól tartana, hogy a férfi elszalad becses tulajdonával. Daffy viseltes csizmájának tal-pa csúszkált a jeges köveken. Félretett pénzt, hogy vegyen egy új párat karácsonykor, de meglátott egy tízkötetes enciklopédiát, amit olcsón adtak. Egy pár csizma jó esetben tíz évig is kitart, de a tudás örök.

Mrs. Jones küldte le, hogy cipelje az idegen táskáját, igaz, Daffy nem értette, miért kell úgy fogadni egy szolgálót, akár egy úri dámát - ha pedig nincs a leánynak elegendő ereje ahhoz, hogy cipelje a saját poggyászát, nem sok hasznát veszik majd az Inch Lane-en álló magas, keskeny házban. És azt sem közölte vele senki, hirtelen miért lett szükség szolgálólányra a családban, ahol két hete még nem vették volna hasznát.

Az utcakövekre papírdarabok és húscafatok fagytak. Árusok szállingóztak befelé a városba, terhük alatt görnyedve. Ketrecek-ben öreg kecskéket és hathetes gidákat hoztak, a halaskofák, akik péntekenként jöttek lazacot eladni a pápistáknak, már a bódéikat nyitották.

-A Piactér - szólt hátra a válla felett menet közben. -Ez? - kérdezte Mary Saunders mély és rekedt hangon. -Ez bizony. -De hát ez nem is tér - tiltakozott a lány- hanem inkább egy ki-

szélesedő utca. Daffy megfordult, és rámeredt. A londoni népek mind ilyen

vartyogva beszélnek? A leány sötét haját főkötő takarta, gyűrött mellkendőjét egészen a nyakáig felhúzta és szorosan betűrte. Szemérmesnek látszott, kivéve a vérvörös ajkát.

-Ez csak egy név - felelte kimérten. -Még azt nem értem - szólt utána a leány -, hogy miért ilyen

barna itt a víz? -A szénbányák miatt - magyarázta Daffy -, azok színezik el a

patakokat. De semmi bajod nem lesz tőle. Úgy tűnt, a leány ebben erősen kételkedik, mintha máris érez-

né, hogy méreg kering az ereiben. Daffy végigsietett a Grinder Streeten. Nagy kísértést érzett,

hogy a rakpart felé vegye az útját, ott aztán lebukjon a zsákvá-szon halmok és boroshordók között, és eltűnjön a leány szeme elől. De helyette befordult a szűk Inch Lane falai közé, és megállt a megfeketedett cégér alatt, amelynek egyik oldalán ez állt: Thos. Jones. Füzőkészíiő Mester, a másikon pedig ez: Mrs. Jones, Finom Ruhák Szállítója Előkelőségek Számára. Akárki megmondhatja, hogy a latin betűk ragyogóan sikerültek - a Cégérkészítő mintakészletéből másolta ki őket, egy festő barátja kölcsönözte neki, aki odalent lakik Chepstow felé, és ő egy piszkavassal égette a fába őket.

A leány lebiggyesztett ajakkal bámult fel a cégérre. -No, tán tudsz olvasni?-kérdezte Daffy, és egyszerre rokon-

szenv öntötte el a leány iránt. -Te tán nem? A fennhéjázó boszorkány! -Csak hogy tudd, tizenkilenc bekötött könyvem van- mordult

fel Daffy és még sok egyéb könyvem darabokban. -Akkor azért van ilyen beesett szemed - jegyezte meg Mary

Saunders. Daffy úgy határozott, nem veszi zokon a megjegyzést, hiszen

igaz volt. Egyik elgémberedett ujjával benyúlt a parókája alá, hogy megvakarja a fejét.

-No, könyvek is vannak a nehéz táskádban? - kérdezte, miköz-ben felfelé haladt a lány előtt a lépcsőn.

-Az olvasás gyerekeknek való, akinek nincs jobb dolguk. Daffy úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna. A padlásra

érve hatalmas puffanással dobta le a leány táskáját a keskeny ágy elé.

-Abivel osztozol a szobán, ő a mindenes cseled. A leány bólintott. -Csak figyelmeztetlek, hogy ő fekete bőrű - jegyezte meg, mi-

közben az ajtó felé indult. - De ártalmatlan teremtés.

A leány megvetően pillantott rá. -Ne feledd, én Londonból jöttem, fickó. Ott mindenféle színű ember él.

Daffybe megint úgy nyilallt a düh, ahogy a fájdalom szokott. -Akkor mi célból jöttél Monmouthbe? - kérdezte éles hangon.

Legszívesebben hozzátette volna azt is, hogy Nibblett kocsija felőle akár holnap vissza is viheti oda, ő még egy shillinget is szívesen belead a viteldíjba, csak hogy minél gyorsabban távoz-zon. -Az anyám idevalósi volt. -No és ki volt az?

-Susan Saunders - felelte a leány kelletlenül. -Született Rhys? Óvatos bólintás.

-Tán ismerted? - Még csak húszesztendős vagyok - tiltakozott Daffy.

A leány úgy vonta meg a vállát, mintha azt felelné, neki ugyan mindegy, hogy Daffy kilenc- vagy kilencvenesztendős. -Nem, az édesanyád bizonyosan évekkel a születésem előtt elment a városba - tette hozzá Daffy -, de hallottam, amikor apám említette a nevét. Vannak még Rhysek? És Saundersek? -Nem - felelte a leány határozottan. - Egy sem él már. - Azután leült az ágy peremére, és a tekintete olyan rideg volt, akár egy sirályé. A fiatalember akkor jött rá, hogy a sírását igyekszik visz-szafojtani.

Milyen tapintatlan megjegyzést tett, eszébe juttatta a leánynak, hogy egyedül van ezen a világon, egy lélek sincsen, akit rokoná-nak mondhat. Törte a fejét, milyen udvarias módja lehet a téma-váltásnak. - Rossz volt az út idefelé Londonból? - tette fel a kérdést.

Mary Saunders pislogott egyet, majd még egyet, és kihúz- ii magát ültében.

-Szerfelett kényelmetlen volt - felelte. - Az útjaitok nem érdem-lik meg az út nevet.

Daffy feladta. Kezét beletörölte bő vászonzekéjébe, és sarkon

fordult, hogy távozzon. Már az ajtónál volt, amikor a leány megszólalt, mintha nem

bírná elviselni, hogy magára marad: -Kis híján belehajtottunk egy tíz láb mély gödörbe. Egy lovas

és a lova bele is fúlt. Az ember már zöld volt, és még mindig a nyeregben ült.

Daffy biccentett, mielőtt újra hátat fordított. Nem akarta ha-zugnak nevezni a leányt rögtön a megérkezése napján. Mrs. Jones világéletében jól tudta, hogy ő bizony nem úri dáma. Megrendelői - ahogy az előkelőbb születésű vendégeit nevezte - bizonyosan derék asszonyként jellemezték volna. Mindent össze-véve a társadalmi pozíciójához képest igen finom asszony. Ma kissé izgatott volt. Körbevezette barátnője leányát a keskeny házban, és igyekezett emlékezetébe idézni mindent, amit egy úrnő mondhat az új szolgálólánynak.

A téli fény befurakodott a leány szembogarába, a lélegzete kis párafelhőt hagyott a levegőben. Ez a szempár bizonyosan apai örökség, gondolta magában Mrs. Jones, ahogy a magassága is. Az anyjától a csinos fülcimpáit és varrásra termett hüvelykujjait örökölte. Poros kék ruhája és széles mellkendője alapján úgy tűnt, nem várja, hogy bárki szeme megakadjon rajta, de ennek ellenére vonzotta a tekintetet.

Mrs. Jones megigazította a kötényét, és pillanatnyi gyen-geségében azt kívánta, bárcsak inkább a csipkeszegélyűt vette volna fel. Csak hogy jobb benyomást tegyen a leányra. Hogy kezdettől fogva éreztesse a tekintélyét. Ha a férjével együtt fel-jebb akarnak emelkedni a társadalmi ranglétrán, meg kell tanul-nia, hogyan legyen jó úrnő, aki jóindulatú, ám határozott.

Tíz fontot fizetek az esztendő végén - mondta Marynek, egy rend ruhát kapsz minden karácsonykor, szállást és ellátást. Nagyétkű vagy? Mary Saunders a fejét rázta. -Nem mintha éheztetni akarnánk - tette hozzá Mrs. Jones siet-

ve. Egy kicsit betegesnek látszol. Mary biztosította arról, hogy csupán az utazás miatt sápadt. -Szörnyen hideg volt. -Ugyan, ez semmiség! - felelte Mrs. Jones vidáman. - Azon a télen, amikor én húszesztendős lettem, a madarak odafagytak az ágakhoz. A kenyér ára az egekbe szökött, muszály volt... - Ekkor összeszedte magát, és a kezét összekulcsolta a ruhaderekán. A jobbikat, a brokátból készültet kellett volna felvennie. Ó, Jane, az ég szerelmére! -Ugye tudod, hogyan kell mosni és előkészíteni a finom vász-nat, Mary, és fehérneműt is tudsz varrni? Mintha úgy em-lékeznék, édesanyád megemlítette a levelében. -Igen. Mrs. Jones úgy vélte, egy szolgálóleánynak azt illett volna fe-lelnie: „Igen, asszonyom”. De ez csupán egy apróság, és a leány nem szolgált még korábban sehol. -Ha bármiféle háztartással kapcsolatos ügyben tudatlan vagy - folytatta lelkesen -, én hamarosan megtaníthatom neked. Csak kérned kell. Egyelőre Abi, a cselédlány mellett fogsz segédkezni a takarításban és egyebekben, és mellettem is dolgozol a tűvel. Nem várok el mást, mint hogy szorgos, ügyes, tiszta, és... - Még egy utolsó szón törte a fejét. - Becsületes - fejezte be elégedetten. A leány bólintott.

Mrs. Jonesnak eszébe jutott egy mondat, amelyet egy re-gényben olvasott, és tiszteletet parancsolóan hangzott. -Nem szenvedhetem a csalárdságot, és a hasonló undokságo-kat - jelentette ki- mert tudod, ha csupán egyszer is hazugságon kapok egy cselédet, többe nem bízhatok meg benne. Ujabb bólintás. -Ó, el is feledtem, itt egy könyv a számodra... - Az asszony a derekán lógó zsebében kotorászott, és egy kopott kötetet húzott elő a derékvarrásból. - A nő minden kötelessége- olvasta fel a címet, és a leány kezébe nyomta. - Igen épületes olvasmány. Mielőtt Mary Saunders megköszönhette volna, egy kisgyermek szaladt be az ajtón, Mrs. Jones pedig felkapta. Az arcát egy pilla-

natra a gyermek selymes hajába fúrta. -Ő Hetta, a mi drágaságunk - mondta, és nyomban meg bánta a szót. Az új szolgáló tartózkodóan elmosolyodott. -Édesanya! -Mondd, gyermekem! -Kimehetek a rétre? -Ma nem, Hetta. Még mindig vastag hó borítja. Mrs, Lennox hősnője után neveztem el Henriettának - közölte bizalmasan Mrs. Jones Mary Saunders felé fordulva, és átemelte a pufók gyerme-ket a másik csípőjére. - Amíg ágyhoz kötött voltam, mindvégig ezt olvastam. A két hét alatt, amíg.. -De azután eszébe ötlött, hogy egy tizenöt esztendős leányhoz beszél, halványan elpirult, és állát a gyermek forró, kerek arcá-hoz nyomta. Hetta izgett-mozgott a karjában, és Mrs. Jones en-gedte, hogy lecsússzon a szoknyáján. Az asszony fel-egyenesedett, és két öklével megtámasztotta a derekát. -Köszönj Marynek, az új szolgálónknak, édesem. A négyesztendős Hetta általában tartott az idegenektől, De ami-kor a londoni leány lehajolt és felé nyújtotta a kezét, Hetta meg-ragadta és megrázta. Mary Saunders szája mosolyra görbült, és egy pillanatra Su Rhys kiköpött mása volt. -Mary kedvéért jó kisleánynak kell lenned, drágám - mondta szelíden Mrs. Jones, mert nemrég veszítette el az édesanyját. El tudod képzelni? Hetta arcáról eltűnt a mosoly, most épp olyan komolyan nézett, mint az édesanyja. - Felment a mennyországba a szegény asszony - tette hozzá Mrs. Jones. -Hintón, mint a bátyám? Mrs. Jones alig észrevehetően összerezzent. -Így van, drágám. - Maryhez fordult, és halkan megkérdezte: - Édesanyád nem szenvedett sokáig, ugye? A leány némán rázta a fejét. Mrs. Jones egy pillanatra a szája elé kapta a kezét. Miket beszél,

mit lovagol itt a leány fájdalmán! - Nos, kedvesem, ha csak feleolyan kiváló teremtés vagy, mint szegény Su volt, nagyon jól megleszünk egymással. Most men-jünk le, ismerd meg Hetta dajkáját. Mrs. Ash igen...keresztény asszonyság - tette hozzá bizonytalanul. A leány vastag szemöldöke megemelkedett, már-már gúnyosan. A lépcsőn lefelé menet Mrs. Jones további, az alkalomhoz íllő jó tanácsokon törte a fejét. -Ó, és a burnót, Mary. -A burnót? - ismételte meg a leány. -Figyelmeztetlek, hogy soha ne élj vele. Igen költséges szokás, és ártalmas az egészségre. A leány biztosította afelől, hogy sosem élne a burnóttal. Vajon egy leheletnyi mosoly játszott a furcsán ismerős ajkakon? Mrs. Jones mindig hallotta a térde ropogását a meredek lépcsőfo-kokon. Gyorsabban lépkedett. Negyvenhárom esztendősen még nem olyan nagyon öreg. Kell, hogy ott legyen még egy gyermek csírája a bensőjében. Kell, hogy legyen egy fiú. Ez volt Mary életének leghosszabb délelőttje. Makacsul és egye-nes derékkal végezte a dolgát az előírt sorrendben. Meg soha nem lakott ehhez fogható helyen. Úgy tűnt, a magas, keskeny sorházban mindent hétről hétre újra és újra le kellett tisztogatni. Susan Digotnak sosem sikerült ilyen hatékonyan távol tartania a piszkot a pincelakásukban a Charing Cross Roadon, ahol minden nyáron hangyák másztak a falakon.

Nem mintha Mary ezt elmondta volna Mrs. Jonesnak. Meg-hagyta őt abban a hitében, hogy özvegy édesanyjával csendes, tiszteletre méltó életet éltek egészen addig, amíg egy hirtelen láz el nem vitte Su Saunderst még azelőtt, hogy egyéb módon is gondoskodhatott volna egyetlen leányáról, mint hogy levelet ír régi barátnőjének. Valahányszor Mrs. Jones kérdései túlságosan messzire merészkedtek azon az első reggelen, Mary lehajtotta a fejét, mintha elöntötte volna a szomorúság.

Úgy tűnt, ez a nyomorult asszony úgy véli, a legjobb orvosság egy anyátlan leány számára az, ha a nap minden percében van valami elfoglaltsága. Temérdek kicsinyes szabályt kellett megta-nulnia. Pontban kilenc órakor - amikor már két teljes órája min-dannyian fent voltak és dolgoztak - Marynek csengetnie kellett az apró csengettyűvel a reggelihez. Nem sok értelmét látta egy ilyen kicsi házban, de „az úr így szere- ti”, magyarázta Mrs. Jo-nes, „azt mondja, így előkelőbb”.

Amikor Mary a reggelihez igyekezett, Mr. Jones megelőzte a folyosón, épp olyan fürgén mozgott, mint bárki más. Belépett az apró szalonba, és leült az asztalfőre, a kínai teáskanna mellé, amelyben egy apró lángocska felett forrt a víz. A férfi olajozott nyírfa mankói a széke alatt hevertek, akár két kutya. Mary még sosem evett féllábú ember társaságában. Le kellett gyűrnie a kísértést, hogy lehajoljon, és az asztal alatt megbámulja a lába csonkját, mint egy vásári szörnyszülöttet.

A kis szolga rövid parókája alól barna fürtök kunkorodtak elő. Daffyre legalább kellemesebb volt ránézni, mint az összeszáradt dajkára, Mrs. Ashre, aki az asztal fölé görnyedve vizslatta az újonnan érkezett alkalmazottat. Mary idegesen pillantott le kék hollandi ruhájára, reggel megpróbált kikefélni belőle minden piszkot.

-No és a szolgálólányok Londonban abroncsos szoknyát visel-nek? - érdeklődött Mrs. Ash.

Mary alig tudta lenyelni a teáját. -Én nem voltam szolgálólány Londonban. -Értem - koppant fagyosan a szó. Mr. Jones megkocogtatta az asztalt a villájával. -No de, kedves Mrs. Ash! A kedves Mrs. Ash szoknyája épp úgy lógott, akár a melle. A

mellkasa egy sós hordóra emlékeztette Maryt. Nem lehetett több negyvenesztendősnél, de úgy viselkedett, akár egy öregasszony.

-Mindannyiunknak szívesen kell fogadnunk Maryt - tette hoz-zá az úrnő halkan. - Még soha nem járt a saját városában, el tudja képzelni ezt?

Mary igyekezett hálásnak látszani. A saját városában, micsoda badarság! Mintha ez a néhány szerencsétlen utca bármit is jelen-tene neki. Azt ördög vigye el, ha nem visel többé abroncsot, csak hogy befogadják ezek a vidékiek! Abi behozta a kását, úgy mozgott, akár egy alvajáró. Hetta azt ismételgette, hogy ő inkább pirított kenyérhéjat kér, de a minde-nes cseléd mintha meg sem hallotta volna a gyermeket. Ami azt illeti, nem mutatta jelét, hogy érti a beszédüket. Milyen furcsa lehet számára, hogy itt kötött ki, Monmouthben az övé volt az első fekete arc, akit Mary a Strand óta látott.Mary egy oldalpil-lantást vetett Abire, miközben az felszolgálta az ételeket, szénfe-ketén csillogó bőre elütött a fehérre meszelt falaktól. Az arccsont-ja élesen kiugrott, akár egy vajazókés pengéje. Amint kimerte a kását a tányérokba, eltűnt a konyhában. Tán majd később eszik, egyedül? -Abi afrikai? - kérdezte Mary, amint becsukódott mögötte az ajtó. -Ó, nem hinném — felelte az úrnő kissé nyugtalanul. -Épp ellenkezőleg, kedvesem - felelte Mr. Jones a feleségének két kanál kása között. - Angola Afrikában van, emlékszel? Az asszony szemrehányón a homlokára csapott a feledékenysége miatt. -Úgy tudjuk, Abi angolai származású - szólalt meg Daffy Marynek címezve mondandóját- de barbadosiként nevelkedett. Micsoda hetyke kis tudós ez a fickó! Mit is mondott Doll a köny-veket bújó férfiakról? Nagy tudomány, kis szerszám. Marynek el kellett rejtenie a mosolyát. Igyekezett elhessegetni a gondolatot, nehogy kiüljön az arcára. Az már a múlt, mondta magában. Most cseléd módra kell gondolkodnia, a szó minden értelmében. -Barbár - szólalt meg egyszerre a dajka. -Ki kell, hogy javítsam, Mrs. Ash - felelte Daffy udvariasan úgy mondják, barbadosi. Barbados földjéről való. -Én pedig azt mondtam, barbár - ismételte meg Mrs. Ash,

-Már mondtam, de szent kötelességem, hogy újból kimondjam. Semmi jó nem származhat abból, ha egy pogányt ily közelségben tartanak egy keresztény gyermekhez. Említése hallatán Hetta ugrándozni kezdett a székében. Mary nézte, ahogy Mrs. Jones arca hirtelen megnyúlik a fáradtságtól. -Kérem, Mrs. Ash... A dajka úrnője szavába vágott. -Nem tisztem panaszkodni, asszonyom, de akaratlanul is lá-tom, hogy tanácstalanságot és zavart okoz. A gyermek csupa szem és csupa fül. Egyik nap odaszaladt hozzám, és megkérdez-te, vajon a mi Urunknak milyen a bőrszíne? - Mrs. Ash sápadt szeme világított az arcában. Mrs. Jones ajka megmozdult, mintha válaszolni akarna, de a férje megfogta a kezét. -Először szántam a nőszemélyt, hisz ez a kötelességem-folytatta Mrs. Ash -, de amikor hírét vettem, hogy Daffy édesapja felajánlotta, hogy megkereszteli, de ő tiltakozott ellene... Az ajtó kinyílt, és Abi lépett be rajta egy tálcával, hogy elvigye a tálakat. Zúgott a csend. -Méltányoljuk az aggodalmát, Mrs. Ash - szólalt meg Mr. Jones elgondolkodva egy perc elteltével -, és később visszatérünk erre. Mary Abi arcára pillantott, vajon hallott-e valamit, de a cseléd-lány lesütötte a szemét. -Igenis, uram - felelte a dajka már-már alázatos hangon. Azután, hogy Abi visszatért a konyhába, csend támadt. Mary látta, hogy a család tagjai kerülik egymás tekintetét. Úgy érezte magát, mintha leült volna kártyázni egy asztaltársasággal, ahol ő az egyedüli idegen, és fogalma sincs arról, milyen lapok-kal játszanak. Mr. Ash most egy szamárfüles bibliát vett elő. Épp olyan volt, mint azok, amelyeket a Magdalenben osztottak ki, de Mary el-hessegette magától az emléket. A tekintete találkozott az úréval. (Vajon csak a fél lábát veszítette el, egyebet nem?- tűnődött Doll fes-letten Mary gondolataiban). A férfi rámosolygott, de Mary nem merte viszonozni, nehogy kacérnak tűnjön. Elhatározta, hogy a

tükör előtt gyakorolja majd az ártatlan árva mosolyát. A kása kőként ülte meg a gyomrát. A ház új szabálya lett, hogy bármivel is foglalatoskodott éppen

Mary, neki kellett ajtót nyitnia. Mr. Jones láthatólag örömét lelte abban, hogy egy londoni leány üdvözli a vásárlókat csipkés sze-gélyű kötényében.

-Olyan előkelő benyomást tesz, hogy senki sem sokallja majd az árainkat!

Így hát még ha Mr. Jones épp a bejárati ajtó mellett állt is, ami-kor valaki bekopogott, hívta Maryt, ő pedig sietve vissza húzó-dott a fűzőkészítő műhelybe.

De azon a reggelen, amikor először nyitott ajtót, nem vásárló érkezett, hanem egy csapat tanyasi fiú. Különös zajokat hallattak, és egy hatalmas, fehér szalagokkal feldíszített gépezetet vonszol-tak. Mary először ösztönösen az orrukra akarta csapni az ajtót, de Mrs. Jones feléje sietett a folyosón, hogy megállítsa.

-Ekehétfő van, kedvesem, tán elfeledted? Mary rámeredt. -Az édesanyád sosem mesélt róla? - kérdezte csodálkozva az

úrnő. Mary nézte, ahogy Mrs. Jones mindegyik suhanc kezébe egy

garast nyom, amelyik elébe tartotta sáros markát. Egyikük szok-nyát és kötényt viselt, és nem pirosító az ott az arcán? Miféle fur-csa szeglete ez a világnak, ahol a hímringyók fényes nappal az utcákat járják? Az egyik siheder Bessie-nek szólította a festett arcút. Rágyújtottak valami ostoba dalra, és a hímringyó-fiút elő-relökték, hogy csókot adjon Mrs. Jonesnak. Mary még ennél is különösebbnek találta, hogy az asszony ezt hagyta.

Azután, hogy az ajtó becsukódott, Mrs. Jones Maryhez fordult. Az arca kipirult magasan záródó fekete ujjasa felett, úgy festett, akár egy fiatal leány.

-Az aratás miatt van, úgy ám. -Az aratás miatt? -Tudod, az ekét minden házhoz elviszik áldásra, mielőtt elkez-

dődik a tavaszi szántás, különben nem kel ki az elvetett mag.

Mary önkéntelenül is felkuncogott. -De ezt nem hiszi el komolyan, igaz-e? -Nos... - felelte Mrs. Jones hűvösen. Mary tudta, hogy túl messzire ment, már az első napon el fogja

veszíteni a helyét. A gyomra összeszorult. -Nem tudnám bizonyosan megmondani, hogy sokat segít-e. -

Az úrnő úgy babrálta a kötényét, akár egy gyermek, azután apró szeme ismét felragyogott. - De ártani bizonyosan nem árt!

- Bizonyosan nem - visszhangozta Mary. Visszatért a szalonba, ahol korábban nedves tealevéllel tisztogatta a szőnyegeket. A vidéki népség nem hallgat az okos szóra. Az utolsó ítélet harso-nájáig ragaszkodnak a babonáikhoz és a szokásaikhoz. Most öt-lött fel benne, hogy Susan Digot mindig sót dobott a háta mögé, még akkor is, amikor nem volt pénzük rá. És egy ízben, emlékezett vissza Mary, amikor leejtett egy kis tük-röt, és eltörte, az anyja a földön térdepelve zokogott, hogy újabb hét esztendő balszerencse jön.

A világ változik, Mary ennyit bizonyosan tudott - már most sem volt minden ugyanolyan, mint amelyikben az anyja felnőtt. De egy ilyen isten háta mögötti helyen, mint Monmouth, látható-lag még nem hallottak a változásokról, és akkor sem hinnének bennük, ha eljutott volna ide a hírük.

Kifulladt, miközben összeszedegette a piszkos tealeveleket, a bordái tiltakoztak a szoros fűző ellen. Mrs. Ashnek egy dologban igaza volt: az abroncs akadályozta az embert a térdeplésben. De egy fiatal leány mióta öltözködik pusztán a kényelemért, mint egy kutya vagy macska? Félretolt egy szemébe hullott fürtöt, és az ajtóban meg látta az oszlopként tornyosuló Abit. Nem hallotta belépni, a mindenes cseléd úgy járt szobáról szobára, akár egy kísértet. Talán csak mostanság érkezett az ültetvényekről? Néma, nagydarab teremtés volt.

-Úrnő küld segíteni teneked - szólalt meg végül Abi. Erős ak-centussal beszélt, de legalább értette a nyelvet. Mary ráébredt, hogy ez nem egy gyereklány hangja, Abi legalább harmincesz-tendős volt.

-Jól van - felelte Mary udvarias mosollyal. Nyomban elhatá-rozta, legjobb lesz, ha mindjárt az elején átveszi az irányítást. Ez a nő kétszer annyi idős, mint ő, így lehet, hogy nem lesz könnyű. Mary önmagát magasabb állású cselédnek tartotta - inkább nőiszabó-tanoncnak - még ha néhány feladata megegyezett is a mindenesével, kettejüket nem lehetett összekeverni. Ezért rámu-tatott a legnagyobb, barna, négyszögletű szőnyegre, amely nehéz volt a portól.

Csend támadt. Abi ajka kicsit legörbült, azután letérdelt a sző-nyeg széle mellé.

Némán, négykézláb dolgoztak, de Mary olykor megforgatta a fejét, hogy enyhítsen nyaka merevségén, Abi hatalmas, fehéren villogó szemével őt figyelte. Mary a hóna alatt tátongó lyukon át látta, hogy bőrből készült fűzőt visel, A cselédlány szoknyája olyan ernyedten lógott, hogy látszott, a nyomorult egyetlen alsó-szoknyát sem visel alatta. Mary észrevette azt is, hogy Abi bal kezén egy rózsaszínű vágás húzódik a barna bőrön, a kézfején és a tenyerén is.

-Mi történt a kezeddel? - kérdezte tőle. Semmi válasz. Mary hátravetette a fejét. Amúgy sem vágyott mindenáron be-

szélgetésre ezzel a barátságtalan teremtéssel. A mosókonyhában Abi belemártotta a kezét a teáskannában me-legített vízbe, és lassú sóhajt hallatott. Már több mint nyolc esz-tendeje élt ebben az országban, de tudta, hogy a halála napjáig nem fogja megszokni a hideget. Az úrnő ebben a hónapban már arról beszélt, hogy mintha már engedne a fagy, de Abi nem érzé-kelte. Az orrában nem érzett egyéb szagot, csak a havat és a port odakint, a testek kipárolgását és a tüzet idebent. Hajnalban Abi túlságosan belemerült a munkába ahhoz, hogy észrevegye, mi-lyen szaga van a levegőnek, és olybá tűnt, mire akad annyi ideje, hogy kinézzen az ablakon, már elfogy a délutáni napfény, és újra leszáll az éj. Úgy vélte, ez az ország az örök tél fogságában síny-

lődik. Még a nyárnak kinevezett évszakban is halvány és híg volt a napfény, sosem ivódott bele a bőrébe.

-Abi? - Az úrnő hangja a lépcső felől. A cseléd a forró vizet a moslékosvödörbe öntötte, és bement az apró éléskamrába a sza-lonnáért.

A valódi neve természetesen nem Abi volt, ez csupán a hang-sor volt, amelyre hallgatott az Inch Lane-en álló házban, kivéve olyankor, amikor úgy tett, mintha nem hallotta volna. Életének harminc esztendeje alatt annyi neve volt már, ahány ujja. Amikor kisgyermekként élt Afrikában, volt egy gyermekneve. Amikor nővé kezdett cseperedni, az idősek újabb nevet adtak neki, amely az jelentette: bogyóktól roskadozó bokor. Azóta nem hallotta senki szájából a valódi nevét, hogy kilencesztendős korában a hajóra hurcolták, miközben ő az anyja ujjaiba csimpaszkodott. Az uta-zás idején Barbados felé nem volt neve, elveszett volt, kicsusz-szant a régi és az új énje közötti résen.

Jonesék Abinek nevezték el, mert az az Abigail rövidítése, ami Mrs. Jones szerint szolgálóleányt jelent. Abi más nevekre is em-lékezett, amelyeket az előző gazdái adtak neki még Barbadoson. Mindegyik ott lebegett a feje felett egy-két esztendőn át: Phibba, Jennie, Lu. Egyik sem számított. Úgy vetette le a neveket, akár egy inget, valahányszor gazdát cserélt

Mrs. Jones szaladt be könnyű léptekkel. -Abi! Ne feledd ma alaposan leöblíteni a salátát, rendben? Abi némán bólintott, és tovább vagdosta a szalonnát. Saláta! Az

ember akár a mező füvét is rágcsálhatná, ugyanolyan jót tenne neki. De neki nem volt beleszólása. Még a legelső ültetvényen megtanulta a túlélés első szabályát. Járj lehajtott fejjel, gyermek - mondta neki az anyja, mielőtt elvitte a trópusi láz- sose nézz sen-kinek a szemébe.

A szalonna lilásvörös volt, akár egy véraláfutás. Évekbe telt, amíg Abi megtanulta elkészíteni ezt az ételt. Még a nevek is fur-csák, viszolyogtatóak voltak: tejleves, szárazborsó főzelék, ürügerinc tojásszósszal, remegő puding. Ezekben a sápatag ételekben nem volt napfény, még a szárított paprika és a fahéj is, amit korsókban

tartottak a kandalló párkányán, csupán a fűszerek kísérlete volt. Amikor Abi leült, hogy az étkezések után megegye a saját adag-ját a konyhában - mindig egyedül evett, jobb volt így -, a mara-dékoknak semmi íze nem volt, a szájában sosem érzett bizsergést tőlük.

Ott volt az újonnan jött londoni leány, az ajtóban állt kissé kel-letlen arckifejezéssel. Azt remélte, üresen találja a konyhát, igaz-e? Abi tovább vagdosta a kemény bőrt a szalonnáról, és úgy tett, mintha észre sem vette volna a leány jelenlétét.

-Ah, Abi - szólalt meg Mary Saunders úgy, mintha ő volna az úrnő -, csak egy pohárka sörért jöttem le.

Abi úgy ingatta a fejét, akár egy harangot, ami annyit jelentett, nem.

A leány kihúzta magát. -Én csak egy... -Vacsoráig semmi - szakította félbe Abi. - Ez szabály. Mary Saunders a felső ajkát rágta. -Bármi hiányzik, én hibás - fűzte hozzá Abi nyugodtan. -Így igaz. De azoktól a poros szőnyegektől szörnyen megszom-

jaztam, Mrs. Jones is bizonyosan egyetértene, hogy ez különleges alkalom...

-Te senki különleges nem vagy - jelentette ki Abi a leány sze-mébe nézve.

Hosszú csend támadt. A londoni leány szembogara olyan feke-te volt, akár a szénpor. Szó nélkül sarkon fordult.

Baj lesz: Abi megérezte, mint amikor a padlódeszkák alatt rot-had valami. Ostobaságot csinált. Hagyta, hogy elöntse a düh. A nap már rosszul indult, az az Ash némber volt a hibás, mert fer-dén nézett rá reggelinél azzal a színtelen szemével. Most pedig Abi hagyta, hogy felbosszantsák, és a túlélés újabb szabályát fe-lejtette el, amit az anyjától tanult: Amit a fehér népek mondanak, az úgy van. Egy órakor Mary gyomra már korgott. Az ebéd kettőkor volt a

szalonban. Sós szalonna sűrű levesben, nyers zöldséglevelekkel - Mary a villájával emelte meg őket, hogy megnézze, nincs-e rajtuk csiga. Még életében nem evett ehhez fogható zöld dolgot.

-Nem vagy hozzászokva a friss salátákhoz, igaz-e, Mary?- kér-dezte az úrnő. - Mrs. Ha’penny ajándéka a saját melegházából, képzeld csak!

Mary visszamosolygott rá, mintha hálás volna. A levélből apró csomagocskát hajtogatott, és gyenge sörrel öblítette le. A beszélgetés leginkább ilyen mondatokra korlátozódott: „Ide-adnád a borsszórót, Daffy?” vagy: „Savanyúságot, Mr. Jones?” A ház ura időnként kifejtette a véleményét az őfelsége kormányá-ban dúló korrupcióról vagy a hollandusok beavatkozásáról a ke-reskedelembe. Mrs. Ash egyetlen hangos szót sem szólt, amikor épp nem utasításokat suttogott Hetta fülébe, az ajka néma imát mormolt, olyan volt, akár egy eszelős. Jonesék engedték, hogy a gyermek ínyencfalatokat csenjen el a tányérjukról, mintha nem volna így is elég pufók. Bizonyos, hogy egynél több gyermekük halt meg, ötlött fel Maryben hirtelen. Húsz esztendeje házasok, és csak egyetlen élő gyermekük van - ez nem nagy eredmény.

Hát, ha ezt is elveszítik, annak nem a hiányos táplálkozás lesz az oka. Mary nézte, ahogy a gyermek egy hatalmas salátalevelet töm a szájába, és önkéntelenül is elvigyorodott. Hetta elkapta a tekintetét, és megdermedt. Mary felhúzta az orrát. Hetta utánoz-ta, és némán, nyitott szájjal nevetett, a saláta kilógott a szájából. Ebben a gyermekben tehát van némi szellemesség, határozott Mary.

De amint Mrs. Ash észrevette kisded játékukat, a kezével be-csukta Hetta száját, és vészjósló hangon közölte az asztalnál ülőkkel, hogy egy holló ellopta a jegygyűrűjét az ablak párkány-ról.

Mary felvonta a szemöldökét. -Nem is tudtam, hogy férjnél van - mondta, mintha csak gratu-

lálna az asszonynak. -Mrs. Ash özvegyasszony - mormogta Mrs. Jones. Mary elrej-

tette a mosolyát. Belegondolni, hogy volt olyan bátor férfi, aki

felemelte ennek a nőnek a nyirkos szoknyáját! Nem csoda, hogy hamar kimúlt. Ő inkább a hollót sajnálta. Tudhatta volna, hogy semmi hasz-

nát nem veszi a gyűrűnek, de láthatólag nem bírt ellenállni a csil-logásnak, egy villanásnyi napfénynek január derekán. Aznap délután Mary épp a lépcsőt mosta fel - akár egy utolsó cse-léd, nevetett gúnyosan Doll a gondolataiban amikor a szolga ha-ladt át a folyosón egy óriási bála durva vászonnal a vállán. Ez jó ürügy volt Mary számára, hogy kiegyenesítse sajgó hátát, így hát felállt, és elrendezte a szoknyája abroncsát. - Akkor most hol is kezdődik Wales? - kérdezte a férfitól kezével megtámasztva a derekát. -Hát ott, arra - felelte Daffy a fejével a háta mögé intve. - A Fe-kete-hegyeknél. Abergavennyn túl már leginkább csak a walesi nyelvet beszélik. -Akkor ez itt Anglia? - Mary határozott megkönnyebbülést érzett. -Dehogy - felelte sértettnek tűnő hangon a férfi. - Ez itt a határ-vidék. Mi itt határvidékiek vagyunk. Mary türelmetlenül sóhajtott. -Akkor hát melyik országban vagyunk? -Mindkettőben. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy egyikben sem - felelte Daffy ravaszul, és átlendítette a bálát a másik vállára. A fűzőműhely ajtaja felé indult vele, ahol Mr. Jones dolgozott. -Hogy lehetséges, hogy ti idevalósiak nem tudjátok, hol lak-tok? - szegezte a kérdést Mary Daffy hátának. Először azt hitte, a férfi meg sem hallotta. De hátranézett. -Nem tudsz te rólunk semmit - vetette oda a leánynak. Az úrnő jött lefelé a lépcsőn, megemelve szoknyájának vaspánt-okkal felerősített abroncsát, hogy elférjen Mary mellett, és rámo-solygott. A lány elhúzta a dörzskefét, és nézte, ahogy Mrs. Jones cipői áthaladnak a szappanos vízen. Észrevette, hogy a vörös cipősarkak hátul kopottak, a családi vállalkozás tehát egyelőre

még nem hozhat akkora summát. Egy kicsit mulatott, amikor látta, ahogy az egyik alsószoknya széle belelóg az egyik szappa-nos tócsába. -Ó, Mary, te még nem is láttad a varrodát, igaz-e? Mary a fejét rázta. -Mit is képzeltem? - kiáltott fel Mrs. Jones. - Ezt hagyd most - folytatta, miközben lecipelte a vödröt és a kefét a szűk folyosó egyik sarkába - és ebben a percben gyere velem! - Rendben. De az úrnő ekkor megállt a folyosón, Mary hátulról bele ütkö-zött. - Ah, igen. A férjem... - kezdett bele Mrs. Jones félszegen, Mary karba font kézzel várt. -Mr. Jones úgy véli, talán, illetve az volna a legjobb, ha asszo-nyomnak szólítanál. - Rendben. Mr. Jones arca bíborszínűre váltott. -Példának okáért - folytatta, mintha csak az időjárásról társa-logna, most mondhatnád azt: „Rendben, asszonyom", - Rendben, asszonyom - ismételte Mary alig hallhatóan. A műhely aprócska volt, zsúfolásig tele ruhákkal. Egy úri dáma ezüst szalagokkal díszített, hímzett fűzőválla a mennyezetbe fúrt kampókról csüngött alá. Fodros alsószoknyák lengtek az ajtóban támadt jeges huzatban. Marynek az volt az érzése, mintha csak most hagyták volna abba a táncot. Egy puha flanelből készült, tűzött alsószoknyáról tíz bojt lógott. Egy francia divatú zsákruha selyme terjedelmes sárga és fehér berakásokban hullott alá. -Csíkok egy zsákruhán? - kérdezte Mary. Mrs. Jones a ruha szegélye alá csúsztatta a kezét, hogy a fény felé tartsa. -A kelmekereskedőm Bristolban biztosított arról, hogy ez a legújabb divat. Ezt Mrs. Fortune-nak ígértem a farsangutói bálra. Azt mondta, ha rajta kívül csupán egyetlen hölgynek is eladok csíkos ruhát Monmouthben, tönkretesz! Mary kissé szórakozottan csatlakozott a nevetéséhez. Odalépett

egy finom zöld gyapjúból készült lovaglóruhához, és egyik ujjá-val végigsimított rajta. A szájában összefutott a nyál, mint olyan-kor, amikor frissen félbevágott citrom illatát érezte.

Mrs. Joneshoz fordult. -Ezt mind maga készítette? Asszonyom? - tette hozzá immár

elkésve. -Igen, de a kalapokat nem - felelte Mrs. Jones szerényen.

Azokat és a kesztyűket Cheltenhamből küldik. Mary igyekezett visszaemlékezni, milyen szavakat adott az

anyja szájába a levélben szegény elárvult leánya varrótu-dományáról. Ennél szebb munkát a Pall Mall üzleteiben sem lá-tott soha. A tekintete most egy vízkék, cirmos ujjason akadt meg.

-Ez, úgy vélem, egy casaquin, nem igaz? - vetette oda. -Az Úr áldjon meg, dehogy, te ártatlan! - nevetett Mrs.Jones.

És a következő órában azt magyarázta Marynek, mi a különbség egy jól szabott casaquin és egy karakó, valamint a pentelair kö-zött, amely inkább az ujjas és egy francia divatú zsákruha keve-réke, de rövidebb; hogy mennyiben más a köpeny, a köpönyeg és a körgallér; és, ami a legfontosabb, mi a különbség egy lekerekí-tett köntös és egy nyitott köntös között, a fésülködőköpenyről és a pongyoláról nem is beszélve (bár ez utóbbit kizárólag napköz-ben viselték). Mrs. Jonesnak határozott elképzelése volt arról, mi á la mode, mi démodé, és mi az, ami valószínűleg hamarosan divatba jön. A szabászat első számú szabálya: Légy hű a kelméhez. Az üzlet első számú szabálya pedig: Szolgáld ki vásárlók idényeit.

Mrs. Jones beszéd közben kiterített egy vég barna selymet, amely olyan vékony volt, hogy Mary azt hitte, a tapintása a molylepke szárnyáéhoz lesz hasonlatos. Folyvást bólogatott, de túlságosan szórakozott volt ahhoz, hogy mindent megjegyezzen. Csak nézte a huzatban hullámzó kartonokat, szaténokat, da-masztokat.

Ez itt pedig egy viganó, azaz bő, nyitott, nappali köntös, Mrs. Morgan számára készült. Tudod, ő a mi parlamenti képviselőnk felesége.

Mary elfojtott egy vigyort. A szajhák mind úgy akartak öltöz-

ködni, ahogy az úri dámák, és úgy tűnt, az úri dámák viszonoz-zák a bókot. Mrs. Morgan félkész ruhája fehér bársonyból ké-szült, úgy függött a kampóról, mintha egy zuhatag ömlene lefelé.

-Szép asszony? - kérdezte hirtelen. -Mrs. Morgan? - A szabónő ajka kissé aggodalmasan biggyedt

le. - Hát, nem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az. -Milyen kár - mormogta Mary. A ruha uszályának kiszélesedő,

csipkézett széle felett egy apró minta indult el. Közelebbről is megnézte: almák és kígyók, ezüstfonállal hímezve.

-Már egy hónapja díszítem - jelentette ki Mrs. Jones apró sóhaj-jal. - Ha nagyon jó munkát végzek, és augusztusra készen leszek vele, talán rá tudom venni Mrs. Morgant, hogy nálunk csináltas-sa a ruhákat a leánya első szezonjára, képzeld csak!

Mary felnézett az ezüstös hullámokra, és egyet megfogadott: megtanul ilyen ruhákat készíteni. Mi több, egy napon viselni is fogja őket. Az ujjai megragadták a jégfehér szegélyt, a bársony bolyhai puhák voltak, akár a prém.

-Csak óvatosan! - mondta Mrs. Jones. Mary úgy rántotta vissza a kezét, mintha megégette volna. Tudta, hogy nem bíznak meg benne, még nem. Nem is várha-

tott mást. A teát követően aznap délután például Mrs. Jones bezárta az

apró ládikát, és zsebre vágta a kulcsot. Mintha Mary egy kanállal is elcsenne az olcsó kínai teájából! Amikor késő este végre feljutott a padlásszobába, Mary első dol-ga az volt, hogy kirántsa a zsebéből A nő minden kötelességét, és az ágy alatt álló foltos éjjeliedénybe dobja. Ha valamire nem volt szüksége, hát a könyv volt az, amelyből megtudhatta, hogyan legyen jó cseléd. Legszívesebben egyenként tépte volna ki a lap-jait, hogy kitörölje velük a hátsóját.

A lapos párnán Abi arca üres volt álmában. Nem viselt háló-sipkát, a haja borzas viharfelhő volt. Arccsontjain megcsillant a csillagok halvány fénye. Most valamitől idősebbnek látszott, tán

az állkapcsa ívétől. Mary becsusszant mellé az ágyba, a szélén feküdt, hogy fel ne

ébressze a mindenest. Kényes dolog volt osztozni egy ágyon, és nem sietett ellenséget szerezni magának, még akkor sem, ha ez a némber elmondhatatlanul fukar volt a sörrel reggel. Milyen fur-csa ott feküdni valaki mellett, aki nem Doll, és egy szót sem vál-tani vele. Mary meg sem moccant, úgy érezte, mintha a nap, amelyet átélt, egy teljes esztendeig tartott volna. Úgy tűnt, már sosem hagyják, hogy végre aludni térjen.

A fekete ablakot vastag jégvirág vonta be, és odakint szál-lingózni kezdett a hó. Abi lélegzése lassú volt, és sziszegő, akár az óceán. Odakint olyan csend honolt, hogy Mary képtelen volt elhinni, hogy van ott egy város. Olybá tűnt, mintha ez az apró ház egy fehér tengeren sodródna.

Azután elalhatott, mert álmában a Piazzán volt a Covent Gardennél, és egy medvével táncolt. Körülötte hordókból árultak mindenfélét: békákat, égő tűzijátékot, csecsemőket és arannyal teli bögréket. Egy apró emberke feltört egy diót és egy csillagszí-nű szoknyát húzott elő belőle. Hintók és lovaskocsik robogtak át a téren, és kettő közülük összeütközött. Egy korsó kék víz kibo-rult, és a macskakövön halak vergődtek és tátogtak. De a Piazza közepén Mary és a medve tovább járták a méltóságteljes gavotte-ot, az ujjak és a karmok csak épphogy összeértek. Abi éjjel arra a bizsergető érzésre ébredt, hogy nincs egyedül A londoni leány ott feküdt mellette, halkan horkolt, parfümtől bűz-lött, valami savas szagtól. Abi szorosan összefonta a karját, ne-hogy egymáshoz érjenek a hálóruháik.

-Ugye, jó hálótársak lesztek? - kérdezte Mrs. Jones ideges kis mosolyával.

Abi rájött, hogy neki bizony egy varázslónő kell. Ezek a dol-gok egyszerűbbek voltak Barbadoson. A szigeten, ha valami csit-rit költöztettek mellé, aki basáskodni próbált rajta és a matracán aludt anélkül, hogy engedélyt kért volna rá az egészet elfoglalva hegyes, fehér könyökével , az ember nyomban a varázslónőhöz fordult. Az a leány tudhatta, hogy félnie kell. Ha az embernek

volt valami sérelme, még a földeken töltött leghosszabb nap után is megkönnyebbülhetett, ha elsétált a vénasszony kunyhójához, és vitt neki ajándékba egy kis kukoricakását vagy egy korty ru-mot, és csak annyit mondott neki: Az az új leány tüske a körmöm alatt, tegyél rá jó erős rontást a kedvemért!

No persze az volt a baj, ha Barbadosról gondolkodott, minden édes emlékbe tíz keserű csimpaszkodott. Példának okáért most, hogy megvakarta a lapockáját, Abi ujja a Smith szó S betűjét érin-tette. Smith volt az első gazdája, a hajóról vásárolt meg egy ültet-vényre való munkást, összesen nyolcvan hat asszonyt és leányt, akiket pálmazsírral kentek be, hogy egészségesnek látsszanak. A billogvas vörös-arany színű volt, emlékezett vissza, és amikor a bőréhez nyomták, olyan szag szállt fel, mint a sült hurka.

Éjszakánként Abi újra és újra kimondta magában a saját nevét - az igazi nevét, az afrikait-, hogy visszatérjen az álom karjába. De az ágyát most elfoglalta egy idegen, és nem volt szabad sut-togva kimondania, még csak titokban, magában gondolni se rá, nehogy kicsússzon a száján. Az Inch Lane-en csend honolt. A házban semmi sem moccant.

Szűk szobájában Mrs. Ash a hátára fordult. A holdfény pengé-je besiklott a zsalugáteren, és sajgott tőle a melle. Ilyenkor az éj szörnyű pontossága megmutatta, mi lett belőle: egy összeszáradt, keserű, harminckilenc esztendős asszony.

Úgy tűnt, mindig rosszul fog bele mindenbe. Itt van példának okáért ez a londoni leányzó: Mrs. Ash a legnagyobb jóindulattal közeledett volna hozzá, de valahogy nyomban ellenszenv öntötte el a teremtés iránt, aki szemtelenül és csillogó szemmel ült az asztalnál divatos abroncsos szoknyájában. Mrs. Ash tudta, belőle hiányzik a képesség, hogy megkedveltesse magát másokkal. Mindig, mindenhol a szélre sodródott.

Élt egyszer egy Nance Ash nevű huszonkét esztendős fia-talasszony és anya Abergavenny apró falujában, a Fekete-hegyekben. Walesi nyelven nem értett, a férje angolul szólt hoz-

zá, egészen gyengéden. Meglehetősen magának való asszony volt Nance Ash, de a légynek sem ártott. Meglehetősen jólelkű, mondták volna róla a szomszédai az alapján, amit tudtak róla. Meglehetősen jólelkű volt, olyannyira, hogy egy hideg januári éjszakán maga mellé vette a csecsemőt az ágyukba. Nem hagyta, hogy átfagyjon a bölcsőben, ahogy sokan mások. Jó melegen tar-totta a két melle között, nem igaz? Bárkivel megeshetett volna, mondták a férjének. Ez a Teremtő aka-rata, hiába is rágódni rajta.

Ha Owen Ash nem itta volna magát kábára, és nem fordul a hátára, nem érezvén a puha batyut a teste alatt; ha a felesége, Nance nem aludt volna oly mélyen, ha a gyermek kicsit erősebb lett volna, ha kicsit hangosabban sírt volna... Senki nem hibás, ha ráfekszik a kisdedre. Mindenki ezt mondta.

De ez a kisded volt Nance Ash egyetlen esélye. Tudta nélkül azon a hosszú éjszakán minden reményt kiszorítottak az életéből. Másnap az apró fiúcskát egy kalapdoboznál nem nagyobb ko-porsóba tették, és a férje a pálinkától vakon szörnyű nevekkel illette őt, és kibotorkált az utcára. Három nap múl már tudta, hogy a férfi soha többé nem jön vissza, bármeddig vár is rá.

Többé már nem volt sem anya, sem asszony. A szülei meghal-tak, egyetlen gyermekük volt. Nem maradt élő rokona. Sosem volt körülötte senki, akit barátjának nevezhetett volna. A szom-szédok felajánlották neki, amit tudtak, de télvíz idején Abergavennyben ez nem sok volt - ahhoz mindenképpen kevés, hogy egy felnőtt asszony csontjain maradjon némi hús. Semmi egyébhez nem értett, csak amihez egy feleség, egy anya ért. Nance Ash koldusbotra jutott, a teje elszivárgott a fűzőjén ke-resztül.

És ezért tartozik hálával Joneséknak. Amikor a szomszédja szekerén eldöcögött Monmouthbe, és csupa por volt az úttól, Thomas Jones egyetértőleg bólintott duzzadó melle láttán, és nyomban felfogadta. Most eszébe jutott, hogy Nance Ash először képtelen volt megszólalni, csak bólintott. Mr. Jones szelíden érté-

sére adta, hogy abba kell hagynia a sírást. -Még savanyú lesz a tej a mi kis Grandisonunknak. Azután megkérdezte tőle, vajon a férje végleg elment-e, Nance

Ash értette a kérdést. Szoptatós dajkának egy özvegy a legalkal-masabb, a mag beszennyezi a tejet.

Azokban a napokban fordult először a Szentíráshoz. Korábban úgy vélte, az élete meglehetősen kellemes lesz, és nem sokat gondolkodott rajta. De a mindenki által özvegységnek nevezett időszak első esztendeiben Mrs. Ash szörnyen szomjazott arra, hogy valamiféle értelmet leljen a történtekben És az írásban - bár helyenként nyugtalanító és rejtélyes volt - végül meglátott egy rendszert. E földi élet minden napján győzedelmeskedhet a gonosz, de végül a bűnösök elbuknak, a tiszta lelkeket pedig fel-emelik. Nance Ash csak az Úr társaságában érezte magát nyu-godtnak, mert meg volt győződve arról, hogy Ő szereti, bármi-lyen türelmetlen, és bármilyen ráncos is a homloka. Ő volt az egyetlen igaz barátja. És tudta, hogy az Úr írásban ígérte meg neki: végül minden könnyét letörli majd.

Cserébe rendszeresen hálát adott neki. Hiszen Jonesék otthont kínáltak, amikor nem volt hová mennie, csupán a dologház vagy a csupasz árokpart várt reá, nem igaz? Cserében jól tartotta a gyermekeiket. Amikor Grandisont elválasztották, Mrs. Ash a csa-ládba kapaszkodott, még más csecsemőket is elvállalt, hogy el ne apadjon a teje. Jonesék összes gyermekét ő szoptatta, és nem az ő hibájából haltak meg kivétel nélkül, a kis Hettát kivéve. Az ilyesmi megesik. Nem ő mételyezte meg őket. Ő minden cseppet nekik adott, mindent összevéve tizenhárom esztendőn át, egé-szen addig, amikor Hetta elfordította a fejét a ráncos mellbimbó-tól, és kenyér meg pecsenyezsír után kiabált. Addigra már szá-mos szoptatós dajka volt Monmouthben, és senki sem kérte Mrs. Asht, hogy szoptassa a gyermekét. Elhasználódott melle egy ide-ig fájt még, azután elapadt a teje. Különös érzés, hogy most lapo-san csüng alá a bordáin, annyi évnyi teltség után.

Mindenért Thomas Jonesnak tartozott hálával. Lehet, hogy hi-ányzott egy lába, de elvei voltak. Más apák tán nem értették vol-

na meg, milyen szent kötelék van egy dajka és egy gyermek kö-zött, egy nála hitványabb ember tán közölte volna vele, hogy a munkája Hetta elválasztásával véget ért. A család elküldhette volna, hogy megtakarítsa a bérét, és Monmouth városában keve-sen szólták volna meg őket emiatt. De Mr. Jones alkalmazásában tartotta Mrs. Asht, hogy nevelje a kisleányt, így a felesége a var-rodában szabhatott és varrhatott. Ő, Nance Ash sosem szűnt meg hálásnak lenni.

Tudta, mennyi mindenért kell mindenekfelett a Teremtőnek köszönetet mondania. Hetente kétszer járt templomba, de legin-kább a Szentírást olvasta, elmélkedett rajta, igyekezett megélni, és minden este addig térdepelt az ágya mellett, amíg le nem hor-zsolta a térdét. Az ilyen éjszakákon, amikor a holdfény besütött a zsalun át, Nance Ash önkéntelenül is azon töprengett, hogy olyan könnyedén vesztegette el élete egyetlen esélyét, mint ahogy egy levelet lesodor a szél az ágról, csak amiatt, hogy mé-lyen aludt egy éjjelen tizenhét esztendővel azelőtt, és csak Isten a megmondhatója, épp miről álmodott. Azóta egyetlen éjszakát sem aludt át. Most azt kívánta, bárcsak vissza tudna emlékezni arra, miről álmodott annyi évvel ezelőtt, mi lehetett oly édes, hogy nem akart felébredni belőle? Odakint még mindig szuroksötét volt, Mary úgy vélte, nem lehet több hajnali fél hatnál. Új életének második napja virradt,

-Mary! Megint hallotta, a hang valahonnan lentről jött. Mrs. Jones volt

az: a hangjának volt egy különös dallama - épp olyan, mint Susan Digoté, ismerte fel Mary. De ez nem Mary anyja és nem Mary háza volt. Itt egy úrnő keltette a szolgálólányt, Mary nyomban tudta, hogy kilépett a saját történetéből, betévedt egy másikba, és elveszett. Az arcát a párnába fúrta, és visszafojtotta a lélegzetét. Szolgálat. A szó ártalmat-lannak hangzott, hétköznap-inak. A népek folyton elszegődtek szolgálni. Találtam egy rendes helyet – mondogatták, nem veszíthetem el a helyemet. De bármiféle

hely is volt ez, nem Mary helye volt. Emlékezetébe idézte Caesar szenvtelen, lila ajkát, hogy megrémítse

magát. Nem mutatkozhat Londonban, még nem. Ezt jól tudta. Monmouth csupán egy búvóhely, semmi több, szólalt meg Doll a fejében. Mint az a büdös árok, ahol meghúztuk magunkat, amikor a kenyérlázadás elfajult, emlékszel? Egy ideig bármit el lehet vi-selni. -Mary Saunders! Nan Pulien egyszer mondott egy különös dolgot az úrnőjéről, arról az asszonyról, aki egy szép napon a bíró kezére adta őt. Az urak és úrnők is olyanok, akár a férfivendégek,csak másként hív-ják őket, állította Nan. Az ember elégedettséget színlelt, mi több, hálát. Kiszolgálta őket, de azok nem is tudták, kicsoda valójában. Az ember elvett tőlük mindent, amit lehetett, mert bármennyi bért is fizettek, nem volt elegendő cserébe azért, amit megköve-teltek. Mary feltápászkodott a párnáról, és felült. Abi úgy feküdt mellet-te, akár egy szobor egy sír fedelén, karba font kézzel. Mary kis híján összerezzent ijedtében. Azt hitte, a mindenes cseléd már órákkal korában felkelt, hogy begyújtson és vizet forraljon. -Jó reggelt - szólalt meg óvatosan. Abi nem felelt, csak meredt felfelé, a mennyezetre. -Nincs szükség rád odalent? -Én beteg. Mary alaposabban szemügyre vette. Nem volt kipirulva, nem verejtékezett, nem rázta a hideg. -És mi is a bajod tulajdonképpen? - kérdezte csípős hangon. -Én beteg - ismételte Abi, és az arcát az ablak felé fordította. Miközben Mary elsietett a lépcsőn Jonesék hálószobája mellett, az úrnő behívta. - Segítségre van szüksége az öltözködésben, asszonyom? kérdezte Mary. -Ó, dehogy - felelte Mrs. Jones zavartan, miközben az ab-roncsot rángatta lefelé vékony derekán -, csak meg akartam kér-dezni, jól aludtál-e.

-Elég jól, asszonyom. Úgy tűnik, Abi megbetegedett - tette hozzá közönyös hangon.- Igen, mondta nekem, amikor kora reggel benéztem. Mrs. Jones egy csomóval vesződött az abroncs madzagján -Tudod, nem olyan erős, mint amilyennek látszik.

Ez annyit jelentett - Mary úgy vélte, az úrnő így érti- , hogy Abi egy szégyentelen lógós, de Mrs. Jones nem akar vele vesze-kedni ezen a reggelen.

-Tudnál segíteni nekem felszolgálni a reggelit? -Hát persze - felelte Mary, miközben fogta az abroncs szalagját,

és csinos masnit kötött belőle hátul az úrnője derekán. -Ó, köszönöm, Mary! Az úr nem fordított különösebb figyelmet Maryre, mint ha egy

macska lett volna a szobában. Furcsa érzés volt, a legtöbb férfi letolta a térdnadrágját a leány láttán, de Mr. Jones zavartalanul folytatta az öltözködést. Mary a szeme sarkából figyelte, ahogy ráncos vászon alsónadrágját felhúzza bő inge alá. Gyerekes vá-gyat érzett, hogy láthassa a csonkot, de eltakarta a bő vászon fe-hérnemű. Mary feltételezte, hogy neki is van lőcse és töke, mint bármelyik férfinak; bizonyítéknak ott volt Hetta. Most akkurátus mozdulattal gyapjúharisnyát húzott sápadt lábikrájára, és a térde felett harisnyakötővel rögzítette. Mr. Jones lába szőrös volt, és hatalmas. Vajon kétszer olyan erős, mint egy közönséges férfiláb? - tűnődött Mary.

A bő fekete szoknyát Mrs. Jones feje fölé tartotta - minőségi ripszselyem, bár tompa fényű - jegyezte meg magában és segített az úrnőnek belebújni. Azután fogta a hozzá illő ujjakat, és el-kezdte felgombolni őket a fűzővállra.

-Ó, Mary, te nagyon ügyes vagy. -Köszönöm, asszonyom. Mary tekintete visszasiklott az úrra. Amikor felállt a fél pár

bőrcipőjében, térdnadrágjának fél szára egy pillanatig üresen himbálózott. Fél kézzel elkapta hátulról, és a nadrág derekához rögzítette a kis gombbal, amelyet a felesége minden ruhájára fel-varrt.

Ezután már ugyanúgy öltözködött, mint bármelyik másik férfi. Szalonkabátjának kanavásszal merevített régimódi fodrai a térde körül kiszélesedtek.

Mr. Jones borzas feje furcsán hatott, amikor egyébiránt már tel-jesen fel volt öltözve. Kékes rizsporfelhő szállt, amikor rácsapott kócos parókájára.

-Szóljak Daffynek, hogy hozza rendbe a parókádat, ked-vesem?- kérdezte a felesége.

A férfi a fejét rázta, leült a tükör elé, és egy fésűt vett a kezébe. Mary úgy gondolta, az úr még akkor is maga hozná rendbe a

parókáját, ha évi tízezer font bevétele volna. Még sosem hallotta tőle azt a szót: megkövetelem. Egy hét után Mr. Jones úgy találta, hogy az új leány jól beil-leszkedett a családba. Olykor kissé pimasz volt a modora, de nem lehetett mást várni egy olyan leányzótól, aki a nagyváros utcáin nőtt fel - úgy hallotta, az arcátlanság ott amolyan népbe-tegség.

Mary Saunders általában a házat takarította, vagy a fele-ségének segédkezett a varrodában, de az asszony olykor átküldte hozzá a füzőműhelybe egy üzenettel vagy kérdéssel. Mulatott, amikor látta, hogy a leányt mennyire foglalkoztatja a hiányzó láb - olykor felajánlotta, hogy odavisz valamit, hogy a ház urának ne kelljen felállnia, tán attól rettegett, hogy felbukik a padlódeszka peremében! Ilyenkor Mr. Jones elhessegette, karjában jókora ha-lom félkész fűzővel ugrált végig a szobán, a feje kis híján beleüt-között a mennyezetbe.

-Keress valakit, akinek szüksége van reád, te lány! - mon-dogatta ilyenkor.

Egyszer Mary Saunders épp akkor lépett be a műhelybe, ami-kor lábát keresztbe vetve épp dolgozott, áttetsző halcsont leme-zek feküdtek előtte egy alacsony asztalkán, amelyen tengernyi karcolás látszott, mintha egy vadállat karmolta volna össze. A késével csíkokra vágta a halcsontot, majd megfaragta őket. A

csontok sugár alakban elrendezve a gyékényszőnyegen Mr. Jo-nest mindig valamiféle csillag alakú hal tagolt csontvázára emlé-keztették.

-Hány darab csontra van szüksége? - kérdezte Mary. - Uram - tette hozzá fél pillanattal később, mint kellett volna.

Mr. Jones felpillantott rá. -Negyven darab - felelte szívélyesen. - Legalább negyven. A leány néhány percig figyelte a válla felett. A férfi érezte a te-

kintetét a kezén. -Azt hittem, mind szakasztott egyforma alakú - jegyezte meg

végül Mary. Mr. Jones felpillantott a pengéjéről, és nevetett. -Te leány! Tán négyszögletes formájú az emberi test? Mary pislogott. Vajon érti ezt a szót? - tűnődött a férfi,hiszen

csupán női oktatásban részesült. -Tán én csak dobozokat gyártok? - kérdezte most egysze-

rűbben. A leány bizonytalanul elmosolyodott. Mr. Jones nagyot sóhajtott, de igazság szerint szerette elmagya-

rázni mestersége mibenlétét. A kezébe vette a Mrs. Broderick számára készült új fűzőket, amelyek még nem voltak bevonva.

-Erős függőlegesekre van szükség, amelyek leszorítják a hasat, a rézsútosak pedig a bordákra - mutatta a leánynak, és megciró-gatta a duplasoros varróöltés vonalait, amelyek végighúzódtak a fűző minden egyes élén.

- Ezek a vékony vízszintesek pedig arra valók, hogy lelapítsák azokat a csúf lapockákat. És ne feledkezzünk meg a széles, for-mázó csontokról itt elöl keresztben, azok polcolják fel a mellet. A leány félrenézett a szóra, Mr. Jones hirtelen ráeszmélt, hogy csupán tizenöt esztendős. -Olyan hóbortos a divat - folytatta sietve hogy a nyakkivágás évről évre egyre lejjebb kerül. Vannak füzőkészítők, akik acéllal merevítik a fűző tetejét - tette hozzá -, de véleményem szerint a halcsont legalább oly hatékony, és előkelőbb is. Mary még mindig nem nézett a szemébe, talán ő is olyan mai

fiatal leány, aki saját szerénységének a mártírja? - Hány részből áll össze egy fűző? - kérdezte halkan. -Ó, vannak hanyag fickók, akik öt-hat darabból készítik- felelte Mr. Jones-, de én restellnék tíz darab alá menni. Ujjai megcirógatták a kezében tartott fűző vállpántjait. - Én a vállpántokba is teszek halcsontot. Az ilyen apróságok miatt emelkedik ki a munkám a tömegből. A hírneves londoni fűzőké-szítő, Cosins... De a leány félbeszakította. - Már hogyan emelkedne ki, amikor senki sem látja? A férfi halványan elmosolyodott. -Azok, akiknek jó a szeme, látják a formát, hiába fedi el több réteg fűzőváll és ujjas. -Mintha a ruha üvegből volna? - kérdezte lenyűgözve a leány. -Pontosan. A franciák tailleurs de corps-nak, a test szabó-mestereinek neveznek minket - tette hozzá a férfi határozottan. - Művészek vagyunk, akik halcsonttal dolgoznak. Bár, ami az ille-ti, a halcsont valójában egyfajta óriási halfog. - Egy szilánkot a leány kezébe ejtett. - Egyes olcsó füzőkészítő mesterek lúdtollat használnak, mások nádpálcát, de nézetem szerint nem helyette-síthetik a valódi grönlandi bálnaszilát. A leány üres tekintettel nézett reá.

-Láttál már bálnát, Mary? -Nem, uram. Londonban nem volt olyan. -Monmouthben sem - felelte a férfi kuncogva. - Úgy értettem,

képen láttál-e már. Tessék... - A keze segítségével álló helyzetbe húzta fel magát. A leány hátrább lépett, attól tartva, hogy össze-ütköznek. Mr. Jones két szökkenéssel elérte kis könyvszekrényét, és kinyitotta. Egy régi, aranyozott gerincű folyóiratban megtalál-ta, amit keresett: egy metszetet egy kövér szörnyetegről, amely a hullámokat hasítja. A partvidéket ábrázoló vonalakra koppintott.

-Grönland - jelentette ki. - Háromhavi útra van innét. A leány a képre lesett. Úgy tűnt, csak akkor eszmélt rá, mekko-

ra egy bálna, amikor a férfi bütykös ujjával a hajóra és a rajta uta-zó apró emberekre bökött. Hallotta, hogy eláll a lány lélegzete.

-Azt beszélik, a fogai tizenöt láb hosszúságúak, Mary. -Ez igaz? -Nem tudom - bámult Mr. Jones a képre. - De remélem, igen. Ekkor a leány azt mondta, megy is, nem akarta zavarni az urat,

tette hozzá. De Mr. Jones biztosította afelől, hogy elkel a segítsé-ge itt is, mivel Daffy épp harisnyákat szállít házhoz. A leány ke-zébe adott egy íj formára meghajtott hosszú halcsontcsíkot, fogja, míg ő belevarrja a keskeny vászontokba. Mary meglepően biztos kézzel tartotta. Maryt leginkább délutánonként fogta el a nyugtalanság. Az úrnő ezt olykor észrevette, és kiküldte a városba azzal az ürüggyel, hogy „Abi ma fáradtnak tűnik, nem gondolod?” Úgy tetszett, a szerecsen cseléd csakis annyit tesz meg, amennyit muszáj, öszvér módjára teljesítette legalapvetőbb feladatait, és Mary ezt úgy értel-mezte: Majd a londoni leány megcsinálja helyettem.

De Mary örült, ha kijuthatott a házból. Ezen a napon hosszú listát kellett az emlékezetébe vésnie, amely úgy végződött: „Fél fontnyi kávé a szatócsnál, nézz oda, és kérd meg, mindet szíves-kedjenek felírni péntekig. Nézz oda. Az anyjának volt ez a szavajá-rása. De Jane Jonesszal ellentétben Susan Digot általában valami-féle kudarc esetén használta: ha kifolyt vagy eltört valami, vagy egy újabb balul sikerült napra.

A piszkos havat a házak mellett halmozták fel. Az érkezése óta eltelt hetekben az Inch Lane már csupán olyan széles volt, mint a szoknyája. Vajon ez a tél örökké tart?

Itt nem voltak kövezett utcák, mint London nagy részében, a hó alól kikandikáló szemét és trágya között kellett haladni. Az Inch Lane-ről kifordulva Mary Monmouth kellős közepén találta magát, félúton a Whitecross Street előkelő házai és a bűzös, apró dokkok között. Még most is csodálkozott, milyen szűk ez a vá-ros: a nemesurak és a csőcselék alig kétpercnyi járásra éltek egy-mástól. Bármerre fordult, meszelt falakat látott, az apró ajtók ra-gyogtak.

Az első naptól fogva, hogy kitette a lábát a házból, rettegve fi-gyelte, nem bukkan-e fel a walesi ember a colefordi fogadóból, akitől egy teljes fontot kicsalt azzal, hogy állította, a férfi vette el a szüzességét. De egyszer sem pillantotta meg Monmouth utcáin. Bizonyosan egy gazdálkodó a hegyeken túlról, nyugtatta magát.

Mostanra Mary megtanulta a tucatnyi utca nevét, és úgy tűnt, ez a két folyó között fekvő, behavazott városka nem is áll ennél többől. Arrafelé, a kanyarban, ahol a keskeny Monmow a széles Wye-ba torkollt, terült el a chippenhami rét. A népek Daffy sze-rint ott sétálgattak a nyári estéken. De Mary számára úgy tűnt, nyár egy másik országban lehet. Az idő megállt a világnak ebben a szegletében, az Inch Lane-en álló házban a karácsonyi örökzöl-dek még mindig a falra voltak szegezve.

A széltől kicsordult a könnye, az arca elé vonta a kendőjét, és nyitott kesztyűjének végét az ujjhegyeire húzta. Vékony talpú csizmája csúszkált a ledöngölt havon. Képtelen volt felidézni, miért is vágyott arra, hogy kijusson a házból ezen a napon. Két kendőt kötött a vállára, a köpenye tetejére, de így is vacogott. A levegő olyan furcsán tiszta volt, hogy semmi féle szagot nem le-hetett érezni.

Vett egy adag sót papírba csomagolva a fűszeresnél, egy be-dugaszolt edényben zöld kenőcsöt Lomax patikáriustól Mrs. Ash titokzatos lábfájására, és egy szelet friss vajat egy árustól a híd mellett. Egy órával később Mary nehéz kosárral gyalogolt vissza-felé a Wye mentén. A zsebében lapuló fél korona a visszajáró volt Mrs. Jonesnak. Kizárt, hogy elveszítse. Az este óta, amikor az anyja megverte az eltűnt penny miatt, Mary sohasem nyúlt a zsebébe anélkül, hogy ne ellenőrizte volna, nincs-e lyuk rajta.

Mindig legyen nálad fél korona, hogy bizonyíthasd, nem vagy ringyó.

Ez hogyan bizonyítja, Doll? Lefizetheted vele az erkölcsnemesítőkel, te féleszű! - felelte Doll

Higgins, aki mindig tartott egy félkoronást a cipőjében, sosem itta el, még akkor sem, amikor a köpenyét zálogba csapta. Doll, aki halálosan rettegett attól, hogy elveszíti a szabadságát, úgy

hitte, fél korona minden rossztól megóvja. Egy asszony botorkált el mellette a hóban, három gyerek ka-

paszkodott a szoknyájába. -Rest kezek! - mordult rá Maryre. A leány összerezzent. Először nem értette, mit mond az asz-

szony, olyan vaskos tájszólással beszélt. Belenézett a nő tompa, barna szemébe, aki menet közben gyapjút fésült, igazgatta a sá-ros szálakat. Mögötte loholó gyermekei kisebb fésűkkel dolgoz-tak.

-Hiszen itt egy kosár, amit cipelek - tiltakozott Mary, és a hangja túlságosan élesen szólalt meg.

Az idegen asszony meg sem állt, csak hátraszólt: -Tedd a kosarat a könyöködre, s fogjad munkára azokat a fi-

nom ujjakat! A gyermekek utánarohantak, és közben úgy csattogtak a fé-

sűkkel, akár az ügyetlen zenészek. Mary egyedül maradt az úton, és lebámult a kesztyűjéből ki-

kandikáló ujjbegyeire, amelyek lilára gémberedtek ott, ahol a kosarat fogta. Alig érezte őket. De most kárörömmel nézte, mi-lyen finomnak látszanak egy valódi határvidéki asszony kezéhez képest. A régi életében ezek a kezek nem végeztek egyéb mun-kát, mint felemelték a szoknyáját, ne lógjon a sárba, vagy olykor egy-egy vénember szerszámát dörzsölték életre. Hangosan fel-horkant erre a gondolatra. Vajon hogy neveznék őt a helyiek, ha tudnák ezt? A szatócsnál a nők olyan hangosan pletykálkodtak, akár egy csa-pat liba, de amint Mary belépett, nyomban elnémultak. Még most sem tudta biztosan, hogy egymás között walesi nyelven beszélnek, vagy angolul, vaskos walesi kiejtéssel. De a szatócs barátságos fickó volt. -Su Rhys leánya, igaz-e? - kérdezte, miközben becsomagolta az őrölt kávét.

Maiy riadtan bólintott. -Arcról megismert? A szatócs úgy hahotázott, akár egy majom, és néhány asszony is

bekapcsolódott. -Dehogy, kedves. Csupán csak hallottunk rólad. -Isten hozott idehaza! - tette hozzá az egyik vásárló.

Mary hűvösen megköszönte, és sietve távozott a boltból. Idehaza, még mit nem! Ezeknek elment az eszük?

Ahogy lefelé igyekezett a Monmow Streeten, a szél úgy kavar-

ta fel a havat, akár egy láthatatlan seprű. Az út kitisztult, majd ismét megtelt hóval, a fehér porhó úgy mozgott, akár a könnyű muszlin, összegyűrődött és kisimult a levegőben Most fordítva hullott a hó, a talaj felől kavargott felfelé az arcába. Felpillantott a napra a St. Mary’s tornya felett: felhőbe burkolózó fehér korong-nak látszott. A távolban álló pajták épp olyan tompa barna szín-ben játszottak, mint a fák.

Színtelen világ volt ez, Mary nem tudott szabadulni az érzés-től, hogy lassanként megvakul.

Egy fekete villanás feljebb vonzotta a tekintetét. Hollók gyüle-keztek egy vékony bükkfán, az ágak között ugrándoztak, károg-va billegették a fejüket, mintha bajt kerestek volna. Mary kime-resztette a nyakát, és igyekezett megszámolni őket „Öt a vagyonra, Hat a tolvajra.”

Ahogy hátrahajtotta a fejét és kinyitotta a száját, megfájdult a nyaka. Ott volt még egy a következő fa tetején. És még egy. „Hét az útra, Nyolc a búra.”

Még több holló körözött a feje felett. A szeme könnybe lábadt. A madarak károgása egyetlen hatalmas izgalommá állt össze. Pislogott, mert egy hópihe ült meg a szempilláján Temérdek hol-ló, több száz, és mind ehhez a csontvázként magasodó fához tér-nek vissza, széles ívben rebbentek fel róla, majd visszafordultak, mintha kötelességük volna visszatérni, Voltak, akik az ágak he-gyében ültek meg, mintha vándorútra készülődnének, de Mary

tudta, hogy ez nem igaz. Ezen a helyen kívül nem volt hová menniük.

Most, hogy jobban odafigyelt, Mary észrevette, hogy a levegőt reggel óta a hollók zúgása tölti be. Micsoda fülsértő károgás: üres torokköszörülés, amely, úgy tűnt, nem várna elismerést, sem vá-laszt, vigasztalást pedig bizonyosan nem. Mary eltűnődött, vajon min keseregnek? Hogy nincs elég kukac? Hogy messze még a tavasz? Hogy miért nem születtek pávának? A sötét színű csőrök úgy ismételgették a madarak panaszát, mintha kényszerből ten-nék, mintha már feledték volna, miért is kezdtek bele, de most már nem tudnak más hangot kiadni. Az ólmos égbolt belereme-gett sértett hangjukba.

A folyó túlpartján emberek járkáltak fel-alá talicskáikkal a fehér földeken, sötét bűz lengte be a várost.

-Mit csinálnak a földeken? - kérdezte Mary Daffytől, miközben elfurakodott mellette a szűk udvaron.

-Trágyáznak - felelte az két csapás között. A tuskó széthasadt a fejszéje alatt.

A leány gúnyosan ismételte meg a szót. A férfi párafelhőt lehelt. -Szétterítik a trágyát, hogy előkészítsék a földet a szántásra.

Hogy megtermékenyítsék és termőre fordítsák a talajt. Micsoda szavakat használ ez! Mary lebiggyesztette az ajkát. -No és mit vetnek majd bele? -Martilaput - felelte, és egy pillanatra a fejsze nyelére tá-

maszkodott. - Medvetalpat. Esetleg bajuszos hagymát. Mary hangosan felnevetett. -Ne hidd, hogy bolonddá tehetsz a képtelen neveiddel! -Mintha egy városi leány meg tudná különböztetni az egyik le-

velet a másiktól! Mary most már hitt neki, de nem volt hajlandó beismerni Ott ácsorgott a jeges küszöbön. A férfi magasra lendí-tette a fejszét, a válla olyan izmos volt, akár egy terriernek.

-Úgy hívtok magatok közt, a londoni leány, igaz? - Daffy fejszé-je egy pillanatra megállt, a férfi felpillantott. - Hallottalak a füzőműhelyben az úrral, és akkor is, amikor Abivel beszéltél.

Daffy egy csapással félbehasította a tuskót. -Mondok én neked még egy furcsa kis vidéki szólásmondást: Az, aki

ajtó mögött hallgatózik, nem hall semmi jót magáról. -Akkor tán haragszol reám? - A leány hangja vidám volt, A penge lesújtott, oda kellett csapni a tuskót a tőkéhez,hogy a

fejsze átvágja. Daffy rekedten szólalt meg. -Én csak azt mondom, méghozzá a szemedbe, hogy más helyét

foglaltad el. Hát erről van szó. Ez a nyomorúságos állás! Mary nyomban

támadásba lendült, ahogy Doll mindig tanította. -Ez a más, akit most említettél - fogott bele kedvesen , csak nem

az a kis barna leányzó, akivel a piacon láttalak őgyelegni? Daffy felegyenesedett. -Gwyneth húgom - felelte összeszorított foggal - a leg-

nagyszerűbb teremtés, akit a föld valaha a hátán hordott. A csupasz nyakát kínálta fel a leány pengéjének, ezt jól tudta ő

is, Mary is. -Ó, elnézésedet kérem! - mondta Mary halkan. - Bizonyosan

összekevertem a kuzinodat valami riheronggyal, aki halfejet meg farkat kunyerált a halaskofától.

Maryt nem lepte volna meg, ha Daffy ennek hallatán megüti, de a kezét továbbra is a fejsze nyelén nyugtatta, a tekintetét pe-dig a farakáson. A férfi némasága nagy hatással volt rá. Talán azon gondolkodott, mitől lett a leányból ilyen kellemetlen per-szóna, pedig még tizenhat esztendős sem volt. Mary olykor maga is eltűnődött ezen.

Daffy végül felpillantott rá. -Egy napon, amikor már nem lesz ilyen jó dolgod, majd bánod

még ezt a kíméletlen beszédet. Mary egy kissé már most bánta. A szavak olykor törött üveg-

cserepek voltak a szájában. Abi számára minden hónap utolsó hétfője már órákkal pirkadat előtt elkezdődött. A mosónők, akiket arra a napra fogadtak fel, a

kezébe nyomták a botot, hogy azzal nyomkodja a lepedőket, míg ők kimérték a lúgot. Csak ott, az üst fölé görnyedve, a mosó-konyhában érzett némi meleget. Az asszonyok mindig örültek, amikor Mrs. Ash Abit küldte, hogy segtítsen nekik, mert ő két-szer annyi ideig bírta a gőzben, mint egy keresztény asszony, mondogatták.

-Cserzett ennek a bőre, azért bírja ennyire. Azt hitték, Abi nem érti őket, csak mert sosem vett részt az os-

toba fecsegésükben. Abi felfedezte, hogy olykor hasznos féleszű-nek tettetnie magát - vagyis inkább félmajomnak.

Egy dézsát tettek a konyhaasztalra a fehér alsóneműknek, és beleöntötték a frissen forralt vizet.

-No, moccanj, Abi! - szólt a fiatalabbik mosónő hangosan, és egy adag ruhát dobott a habos vízbe.

A mindenes cseléd zárt ajkakkal mosolygott, mert megtanulta, hogy vakító fogsorának látványa ideges nevetésre készteti a fe-hér népséget. A lúg csípte a rózsaszínű repedéseket a kezén, amikor a vízbe merítette, hogy nekilásson a mosásnak. Abi sok mindent kiolvasott a vásznak redőiből, miközben ott úsztak a vízben. Ott volt példának okáért Hetta, a kisgyermek: az ő gyap-jú füzőválla olyan apró volt, hogy könnyen ki lehetett mosni két ujjal. Az alsószoknyáját por szegélyezte, és sárga cseppek borítot-ták.

Hogy is szólt az udvarias kifejezés, amelyet az úrnő szeretett használni? Hasonló veszi ki a hasonlót. Ez annyit jelentett, hogy az alsószoknyát egy lábas friss húgyban kell felforralni az első mo-sás után.

A mosónők úgy hahotáztak a mosókonyhában, akár a része-gek. Majd ellenőrzi a sör szintjét, ha már elmentek.

A londoni leányzó ujjfodrain viaszos zsírréteg ült, Mary Saunders láthatólag még nem szokott hozzá, hogyan kell megfa-ragni és elkoppantani a gyertyákat. Abi dolga lesz, hogy egy for-ró cipó végével leolvassza róla a faggyút, és azért sem fog senki köszönetet mondani neki. A leány ingének citromos illata volt. Azt mondták, tizenöt esztendős, de a tekintete kétszer olyan

idősnek mutatta. Vajon hol szedte össze azt a szúrós tekintetet? Lehet, hogy Londonban mind ilyenek a népek.

Abi meglehetősen bánta, hogy nem jutott el a nagyvárosba A hosszú utazás után, nyolc esztendővel ezelőtt a gazdája, a doktor feljött Bristolból Monmouthbe telelni, és Joneséktól egy rend új ruhát rendelt az új szezonra, kalaptól a cipőcsatig. Amikor a kö-vetkező márciusban útnak indult, még mindig hat fonttal és tíz shillinggel tartozott nekik, így a pénz helyett Abit adta át nekik. Abi három napon át sírt hang nélkül - nem azért, mert hiányzott neki a doktor, hanem mert Angliában számára minden idegen volt.

Jonesék először nem igazán tudták, mihez kezdjenek vele, de hamarosan rájöttek, hogy hasznát veszik. Ebben a hideg házban az Inch Lane-en Abi megtanulta, hogyan kell hamuból szappant készíteni, nádból lámpást, hogy mikor kell térdhajlítva bókolni, azt mondani: igen, uram, igen, asszonyom,és hogy kit nem szabad felbosszantani (mindenekelőtt az Ash némbert). Daffy, a szolga, felajánlotta neki, hogy megtanítja olvasni, de ő először gyanako-dott, mi lehet a valódi szándéka - hisz mióta akar a fehér ember semmit cserébe valamiért? - és amikor végül megengedte neki, hogy megmutasson egy oldalt a könyvéből, az odakapart karco-lások undorral töltötték el. Valamiféle varázslat volt, amihez nem akart hozzáérni. -Abi! - A londoni leány lépett be, karjában egy hatalma halom batiszttal. - Az úrnő küldött, hogy mossam ki ezeket az új zseb-kendőket, ha szabad. A mindenes cseléd a torkát köszörülte. -Válj kicsit. Ez víz piszkos. -Rendben van - felelte Mary Saunders feltűnően barátságosan, azzal letette terhét az asztalra, és odahúzott egy lócát. Abi folytatta a munkát, zavarta az idegen tekintete. Néhány percnyi csend után Mary Saunders a kezére támasztotta az állát, akár egy gyermek. -Nem vagy épp cserfes természet, igaz-e? - mormolta. Abi erősebben dörzsölte a ruhát.

-Az Indiákon tán nem beszélnek angolul? -Főleg cukornád szednek - felelte Abi hidegen. - Nincs sok idő beszélni. - Én bizony szeretek beszélgetni munka közben. Kinek képzeli magát ez a szemtelen csitri? - tűnődött Abi. Ezt munkának nevezte, mintha ez a kis könnyű mosás hasonlítana a robothoz a cukornádültetvényeken. Abi most a férfi alsóneműket hajította a dézsába: flanel alsónadrágokat, muszlin ingeket, gyap-júharisnyákat és harisnyakötőket, melyeknek mind hasonló volt a szabása. -Ez az úré? - kérdezte Mary, és egy térdnadrág hajtókája után kapott, mielőtt az a víz színe alá süllyedt. Abi a fejét rázta. -Ó, igen, kicsit lekopott a bolyha, és itt egy pici lyuk, ez bizo-nyosan Daffyé! Gondolom, túlságosan lefoglalja a tanulás, sem-hogy rávarrjon egy foltot. Fura kis fickó, nem gondolod? Daffyre értem - ismételte meg, mert Abi először nem hallotta.

A mindenes cseléd lomhán megrántotta a vállát, és tovább dör-zsölte a ruhákat a szappanos vízben.

-Már régóta van itt? Fej rázás. -Három-négy esztendeje? -Tán egy esztendeje - felelte Abi vonakodva. -És azelőtt hol dolgozott? -Azt hiszem, apja fogadójában. Mary Saunders bólintott, és elraktározta a hallottakat. -Igen, látom magam előtt csaposfiúként, almabortól foltos ing-

ben! - Azzal kihúzott egy régi bársony térdnadrágot a halomból. - No, ez bizonyosan az úré, az anyag cseppet sem kopott azon az oldalon, ahol felgombolja. Mondd csak, hogyan veszítette el a lábát? Vagy tán így született?

Abi vállat vont, hogy mutassa, fogalma sincs róla. Még sosem jutott eszébe, hogy megkérdezze? Úgy tűnt, igen könnyű az em-bernek elveszíteni valamely testrészét, oly sok módja akadt, hogy csodaszámba ment, ha valaki egészben eljutott a halálig. Most

rácsapott a kavargó ruhákra a botjával, nézte, ahogy a szenny a felszínre száll. A forró víz kiloccsant a dézsa peremén. Lehet, hogy lassan dolgozott, de sosem állt meg. Ez volt az első dolog, amit megtanult, amikor tízesztendős korában csatlakozott az ül-tetvényi munkások csapatához: Ne állj meg! Sose lássanak restnek!

Mary épp egy pár nottinghami harisnyát vett szemügyre. -Nagyon szép - mondta hozzáértő módon, és a hüvelyk ujjával

végigsimított a finom mintán. Már épp a dézsába hajította volna, amikor Abi megállította.

-Az hidegbe megy - mondta egy mosdótál felé intve. -No és a csipke fodrok? Az is bizonyosan az úrnőé.

-Nem vizes semmi. Csak korpával porolni, az kiszedi zsírt. Mary bólintott, és a korpás teknő felé indult. -Én sosem mostam Londonban, a szomszéd mosott ránk. Szer-felett bonyolult. Nem tudom, hogyan tudsz ennyi mindent fejben tartani. Abi mindig felismerte, ha hízelgést hall, így ezt elengedte a füle mellett. A londoni leány most egy patyolatinget csippentett két ujja közé. -Ez csak Mrs. Ashé lehet - mormolta, miközben megszaglászta. - Épp olyan savanyú szaga van, mint az arcának. Abi azon kapta magát, hogy a szája sarka felfelé görbül. Mary hosszú, ősz hajszálakat szedegetett le a dajka háló-sapkájáról. -Ha így folytatja, hamarosan olyan kopasz lesz, mint egy tojás. No és a férje mibe halt bele, abba hogy az asszony folyton prédi-kált neki? A mosónők épp a mosókonyhában csavarták ki a lepedőket, semmit sem hallottak ebből. -Nem meghalt. Elszökött, én úgy hallom - motyogta Abi. A leány felvonta a szemöldökét. -Az sok mindent megmagyaráz. Ki hibáztatná a férjét? Abi összeszorította a száját, hogy elfojtsa a mosolyát. -Ez mikor történt? -Húsz esztendeje, úgy hallom - felelte Abi egy kicsit közelebb

hajolva. Mary eltakarta a nevetését, és az ujjain keresztül suttogta: -Akkor senki se érintette a vén szukát... 1743 óta! Abiből kitört a nevetés. Azután bejöttek a mosónők, így felegye-nesedett, és elkezdte kiemelni a ruhákat a dézsából. A londoni leány ott dolgozott mellette. Aznap délután Mary és az úrnő a műhelyben varrtak alig kétláb-nyi távolságban egymástól. -Azon tűnődtem - szólalt meg szelíden Mary, hogy vajon Abi rabszolga-e. -Dehogy! - Mrs. Jones döbbenten nézett fel. - Sosem adnánk el a mi Abinket. -Hát akkor micsoda? -Szolga - felelte Mrs. Jones bizonytalanul. - A család tagja. Mary elmélázott ezen. Mennyi furcsaságot jelenthet ez a szó: csa-lád. -De nem mehet el szabadon, igaz? -Elmenni? - Mrs. Jones összeszorította az ajkát. - Hová menne az a teremtés? Azt hiszem, elég jól bánunk vele. -Kap bért? - kérdezte Mary. -Nos, nem, de hát mihez kezdene szegény Abi a bérével? Mrs. Jones olyan zavartan nézett Maryre, hogy a leány nem kérdezősködött többet. Lassanként ráébredt, hogy itt, a határvidéken a népeknek fogal-ma sincs arról, hogy a dolgok másként is lehetnének. Három hét telt el a házban az Inch Lane-en, és Mary már alig em-lékezett a régi életére. A fátyolszövetek és tafoták a Seven Dialsről, amelyeket a táskájában, az ágy alatt rejtegetett, egy elő-ző élet emlékeinek tűntek, egy színdarab ernyedt jelmezeinek. Tükörcserepében meg sem ismerte magát. Milyen megdöbbentő-en tisztességesnek látszott kikeményített fehér főkötőben, egy-szerű gyapjúharisnyában, az ajkán csupán leheletnyi karmazsin-nal, milyen fiatalnak! És hogy röhögnének a St. Giles-i utcalány-

ok, ha látnák most Mary Saunderst, aki anélkül keresi meg a ke-nyerét, hogy szétnyitná a lábát. Az úrnője kíváncsivá tette. Úgy tűnt, Mrs. Jones mentes minden hiúságtól. Az arca csak kissé látszott nyúzottnak, a vonásai ked-vesek voltak, főként akkor, amikor mosolygott. De a szabónő csak akkor pillantott bele a műhelyben álló hosszú tükörbe, ami-kor valamelyik vásárlója állt előtte, és rosszalló tekintettel mére-gette félkész ruháját.

-Miért visel mindig feketét? - kérdezte most Mrs. Jonestól kissé kötekedve Mary. - Az egyszerűség miatt, vagy mert jobban ki-emeli a vásárlók ruháit?

-Valójában nem tudnám megmondani, Mary - mormolta AZ úrnő egy bonyolult öltés felett. Azután elrévedt a tekintete. -Elkezdtem gyászolni legutolsó fiamat, és azt hiszem, eszembe sem jutott, hogy levegyem a feketét...

Ez volt az első alkalom, hogy a többi gyermekét említette, a ha-lottakat. Mary többet akart tudni - hányán voltak, hogy hívták őket -, de valami azt súgta, jobb, ha nem bolygatja a fájdalmas témát.

Mrs. Jones szinte meg sem állt a nap során, ahogy Mary sem. A varroda ablak felőli sarkában kelmék, szalagok, spulnik, ollók zűrzavara uralkodott, de Mrs. Jones állította, mindenről tudja, hol van, még ha olykor fél órába is beletelt, míg meglelte. Január havában mindketten végig a kövér Mrs. Fortune óriási lovagló-ruháján dolgoztak, amely olyan vastag, szürke gyapjúból készült, hogy Mary ujja belesüppedt. A leánynak nem volt egyéb dolga, mint szegni, de azt tökéletesen. Mrs. Jonesban nyilvánvalóan fel sem ötlött, hogy bármilyen apró hibát hagyjon a munkájában. A leánynak csak akkor volt alkalma szusszanni egyet, ha egy pillanatra megállt a folyosón a fűzőműhely és a varroda között, vagy ha kiment az árnyékszékre a ház mögé, két karját maga kö-ré fonva, hogy távol tartsa a fagyos szelet. Ilyenkor néha készte-tést érzett, hogy nyitva hagyja a hátsó ajtót, végigrohanjon az Inch Lane-en, és megtalálja a leggyorsabb utat, amely kivezet

ebből a szűk városból. Egyik délelőtt jégeső esett tíztől fél tizenkettőig. Mary még soha-sem látott ehhez foghatót. A világnak ebben a szegletében az idő-járás bármire képes volt, semmi nem állta útját. Mary a keskeny ablaknál állt, és nézte, ahogy a jégdarabok a háztetőkön pattog-nak. Daffy vérző nyakkal tért haza a piacról, a fülén fél hüvelyk hosszúságú seb tátongott. Beszámolt a háziaknak a városban ke-ringő szóbeszédről, hogy egy holló kettéhasadt fejjel hullott alá az égből.

-Azt hallottam, hogy régebben az apád csapszékében dolgoztál - jegyezte meg Mary a szolgának címezve vacsora közben. - De úgy tudtam, ő a segédlelkész.

Daffy kifürkészhetetlen pillantást vetett a leányra. Mr. Jones szólt közbe, hogy megtörje a csendet. -Ó, Joe Cadwaladyr sosem tudott volna megélni abból, amit a

lelkész fizet neki. -Így igaz - fűzte hozzá a férje. - Ha a szerencsétlen fickónak

nem lenne ott a fogadója, már rég felkopott volna az álla! Mrs. Ash lefelé görbülő szájjal pillantott fel apró bibliájából. -A Példabeszédek könyve azt mondja: - kezdett bele „Jobb a száraz

falat ott, ahol békesség van, mint ha lakomával van tele a ház, de veszekednek benne. ”

Erre senki nem tudott mit felelni. -Hollófészek - jegyezte meg Hetta. -Így igaz, okos vagy, kicsim - válaszolta az anyja, és lenyúlt,

hogy félresimítsa a kisleány tejszőke haját. - Daffy édesapja a Hollófészek fogadó tulajdonosa.

A szolga feszengett, ezért hát Mary nem hagyta annyiban a dolgot.

-Ha volt munkád apád kocsmájában, miért szegődtél el ide? - kérdezte könnyedén. Daffy hátratolta a székét, és felállt. -Legjobb lesz, ha elviszem azokat a kalapokat - fordult Mrs.

Joneshoz. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Mary elkerekedett szemmel pillantott körbe. Az úr lenyúlt a szék alá a mankóiért. -Jó, hogy Daffy nálunk van, és tisztességes mesterséget tanul - szólalt meg komoly hangon -, de én nem szívesen avatkozom apa és fiú dolgába. -Valami rosszat mondtam? - kérdezte Mary az úrnőjétől. -Haragban vannak egymással - mormogta Mrs. Jones a fejét rázva. Délutánonként Mary olykor fellopózott a padlásra és néhány percre leheveredett az ágyára, csak hogy kicsit szabaduljon. Nem bírta elviselni, hogy ennyi ember veszi körül, akik mind tudják a nevét és kérhetnek tőle valamit. St. Giles hullámzó tömegében valahogy könnyebb volt egyedül lenni. Lefeküdt a saját felére a keskeny ágyon, és a Ladies ’Almanack zsíros oldalait lapozgatta, amelyért kilenc pennyt fizetett a legutóbbi Bertalan-napi vásáron. A borítóról az ifjú Charlotte királyné nézett szembe vele mogor-ván, pedig prémmel bélelt köpenyt viselt. Mary egy pillanatra lehunyta hideg szemhéját, és elképzelte a tökéletes prémet a tor-ka körül. -Mary! - Az úrnő hangja, akár egy feketerigó éles kiáltása.-Szükségem van reád! A lány Londonra a végtelen szabadság honaként emlékezett vissza. Most úgy tűnt, egész életét előre bérbe adta Joneséknak. A szolgálat újra gyermeki sorba taszította, parancsszóra kelt és feküdt, mások kénye-kedve szerint, más hasznáért dolgozott. Immár semmi sem volt a sajátja. Még az ideje sem, hogy elvesz-tegesse. -Jövök, asszonyom - dobogott lefelé a lépcsőn. Valahányszor Hettának sikerült megszöknie a dajkától, szívesen járt az új szolgáló nyomában, és a szoknyájába kapaszkodott. A gyermek kérdései úgy sorjáztak egymás után, akár a hullámok. -Ezt a színt hogy hívják? Már vacsoraidő van? Te hány éves vagy?

-Találd ki! - lihegte Mary, aki épp hamut lapátolt a tűz rostély-ról. -Talán... tízesztendős? -Nem, több. -Száz? -Miért, tán annyinak nézek ki? - kérdezett vissza Mary, és ön-kéntelenül is elnevette magát, miközben a keze fejével letörölte a hamut az arcáról. - Tizenöt esztendős vagyok, ez az igazság. -A bátyám kilenc volt. A bátyám, Granz. -Kilenc? - kérdezte Mary, és kíváncsi pillantást vetett a kisle-ányra. -Lesoványodott, és hintón felment a mennybe. -Így volt. -Én nem vagyok sovány - jegyezte meg Hetta némi bűn-tudattal. Mary elfojtott egy mosolyt. -Remélem is, hogy nem. -Mrs. Ash úgy hív, hogy falánk kis disznó. Mary ezen önkéntelenül is hangosan elnevette magát. -Neked igazán nincsen anyád? - kérdezte hirtelen Hetta. Mary abbahagyta a nevetést. -Igazán. -Felment a mennybe? -Remélem - felelte komoran Mary, és felemelte a hamusvödröt. A délután volt a leghosszabb a munka, de ilyenkor Mary lega-lább általában a varrodában ült. Időnként elbóbiskolt a tűvel a kezében, miközben a szoknyákat és fűzővállakat szegett Monmouth tehetősebb famíliái számára. Tímárműhelyek, vasön-tödék tulajdonosai, jómódú kereskedők, ez volt minden, még egy árva vikomt sem akadt közöttük. Mrs. Jones Mary oldalán ha-talmas, görbe ollójával magabiztos kézzel szabott ki különféle formákat selymekből és brokátokból, és időnként hátrafordult, hogy szemügyre vegye az egyik mintabábut, amelyet John Niblett hozott neki előző héten a kocsija hátuljában. A bábuk kö-ténye két hüvelyk hosszú volt, a szoknyájuk nem volt nagyobb,

mint egy fej káposzta. Ágacska vastagságú karjaikkal és vaskos nyakukkal Maryt hercegnőnek öltöztetett patkányokra emlékez-tették.

Mrs. Jones órákon át tudott mesélni a regényről, amit épp olva-sott. Olykor még a fiút is szóba hozta, akit előző nyáron veszített el, az ő Grandisonját - aki természetesen Mr. Richardson legjobb regénye után kapta a nevét. Mary magában azt gondolta, nem baj, hogy a fiú nem élt hosszú életet egy ilyen névvel. Mrs. Jonest hallgatva az ember azt gondolta, a fiú volt a legkedvesebb, leg-eszesebb kilencesztendős gyermek, akit a föld valaha a hátán hordott. De amikor Mary Daffytől kérdezősködött felőle, az el-árulta neki, hogy egy ízben rajtakapta a fiút, amint a macska far-kát a forró parázs fölé tartotta.

Mary most hatalmasat ásított. -Nem vagy hozzászokva, hogy ennyit dolgozz, igaz-e? - kér-

dezte Mrs. Jones, és mintha kissé mulatott volna ezen. Mary a fejét rázta. -Londonban gyakran ültem tétlenül - vallotta be. -De hiszen azt mondtad, iskolába jártál. -Ó, igen - felelte kiszáradt nyelvvel. Óvatlan vagy, aranyom! -

szólalt meg Doll a gondolataiban. - Csupán úgy értettem, az utol-só hónapokban, mielőtt édesanyám... Mrs. Jones együttérzően csettintett a gombostűkkel az ajka kö-zött. Egy perccel később kiszedte őket, és így szólt: -Gondolom, abbahagytad az iskolát, amikor szegény Sut ápol-ni kellett. Mary némán bólintott, mintha az emlék túlságosan fájdalmas volna ahhoz, hogy szavakba öntse. Amikor a fény négy óra felé halványulni kezdett, Mrs. Jones az egyszerűbb ingeket és varrott harisnyákat bízta Maryre, ezeket készre varrva adta el a kevésbé módos népeknek itt nem számí-tott annyira, ha egy öltés nem tökéletesen egyenes. Miközben ott ült és varrt Mrs. Jones oldalán, Marynek az járt az eszében, hogy az anyja épp ezt akarta mindig a leánya számára. Mary összeszo-rította a fogát. Micsoda nyomorult szerencse, hogy végül enge-

delmeskedett a rideg szukának, aki télvíz idején kidobta őt az utcára! De ha Maryn múlik, az anyja legalább sosem tudja majd meg, mi lett ennek a mesének a vége. Susan Digot úgy tengeti a napjait, hogy közben eltűnődik, vajon egyetlen leánya egy befa-gyott árokban szülte-e meg a gyermekét. Úgy száll majd a sírba, hogy nem tudja, és meg is érdemli. - Mary? A leány ijedten pillantott fel, hátha az érzései kiültek álarcára. De Mrs. Jones aggódó tekintettel mosolygott rá. - Megszúrtad az ujjadat. Nem is érezte. Vörös vércseppek pettyezték Mrs. Jaret-the-Smith téli alsószoknyájának szegélyét. -Eredj a konyhába, öblítsd ki. Kérj Abitől hideg vizet, és dör-zsöld be citrommal. - Ez csak egyszerű, olcsó pamut - motyogta Mary. -Akkor legalább tiszta legyen - felelte Mrs. Jones. -Miért nem gőzölhetem én Miss Barwell tafotaköpenyét? -Mert ez a mi megélhetésünk, Mary.

Miután a leány visszajött a konyhából, megállt a varroda abla-kában, és kibámult Monmouth háztetőire, amelyeken megült az alkony.

-Anyám szeretett itt élni? - kérdezte hirtelen. Mrs. Jones ijedt tekintettel pillantott fel. -No de, Mary, miféle kérdés ez? -De szeretett? Az úrnő a varrás fölé hajolt. ' - Su nem tett volna fel ilyen kérdést magának. -Miért nem? -Mert egyikünk sem kérdezett volna ilyet. Ez volt... Ez az ott-

honunk - tette hozzá zavartan. -És akkor maguk örökre itt maradnak? - kérdezte Mary kíván-

csian. Mrs. Jones egy pillanatig elgondolkodott, mielőtt vissza-

kérdezett volna. -Hová máshová mehetnénk?

Marynek mindig is volt érzéke a ruhákhoz és ahhoz is, mit árul-nak el. De most abba tanult bele, hogyan kell úgy olvasni egy öltözéket, akár egy könyvet, hogyan fejthetők meg a rang vagy az alacsony sor apró jelei. Kezdte felismerni a közönségességet - a ruhák nagy részét, amelyekre a keresetét költötte a Seven Dials árusainál, most hitvány, vásári portékának látta. Mrs. Jones sze-rint a lényeg a finom kelme és a tiszta szabásvonal volt. És a leg-jobb ruhák sosem a legélénkebbek, legrikítóbb színűek, hanem azok, amelyeken hosszú hónapokon át dolgoztak keményen: a szegélyüket kézzel varrt csipke merevítette vagy gyöngy díszítet-te. Ezt nem lehetett csalással elérni vagy megspórolni: a szépség maga volt a megtestesült munka.

Mary még egy dologba kezdett beletanulni: hogy a mód, aho-gyan viselik a ruhát, legalább annyira fontos, minthogy mit vi-selnek.

A legjobb selyem zsákruhát is tönkreteszi egy rossz tartású, vidéki küllemű megrendelő. A tekintet, a tartás, a vállak íve a lényeg. Mary nekilátott, hogy megtanuljon úgy mozogni, mintha a test a maga szánalmas méltatlanságában épp oly elegáns és egyenes tartású volna, mint a ruha.

Valahányszor egy-egy különösen éles kopogást hallott a bejá-rati ajtón, tudta, hogy egy lakáj zörget az úrnője nevében, és ilyenkor szaladt, hogy letakarítsa a kis szófát a varrodában, és menet közben megigazította a kötényét. Délutánonként a ház az Inch Lane-en úgy nyüzsgött, akár egy darázsfészek. A megren-delők az utolsó pillanatban zaklatták Mrs. Jonest a kéréseikkel.

Egy szombati napon például már délelőtt tizenegy órára elfo-gyott a sárga szalagja, és csalódást kellett okoznia Mrs. Lloydnak, akinek épp ilyenre lett volna szüksége, hogy egy selyem krizan-témot a szalmakalapjára kössön vele. Azután megérkezett Mrs. Channing, hogy félhüvelyknyivel feljebb varrassa a vadonatúj robe á la frangaise-e szegélyét, mert a fejébe vette, hogy el fog bot-lani benne a templomba menet. Mary letérdelt, hogy feltűzze a

mályvaszínű selymet. -Most már nekünk is van ám egy szerecsenünk - trillázta Mrs.

Channing, amikor megpillantotta Abit a folyosón, a kezében egy vödör piszkos vízzel. - Egy kifutófiú, épp csak feleakkora, mint a maguk cselédje. Roppant hasznos kis figura, Cupidónak nevez-tem el. A férjem Jamaikában szedte össze; ahol csak egy font hat penny az áruk.

Élesen hangján újból felkacagott. A térde is belerázkódott, a hús olyan volt rajta, akár a puding.

Mary abból állapította meg, hogy egy vendég valódi előkelő-ség, vagy sem, hogy képes-e anélkül követni őt a szűk folyosón, hogy bármi jelét adná annak, észrevette az ő létezését. A hatás megsemmisítő volt - a régi időkben a férfivendégek legalább az arcába néztek. Úgy tűnt, az igazi hölgyek és urak csupán saját magukat látják a fényes tükörben.

Vendégei közül Mrs. Jones Mrs. Morganre, a parlamenti képvi-selő feleségére volt a legbüszkébb.

-Hisz a tredegari Morganek mindig is Monmouth képviselői voltak a parlamentben! - mesélte az úrnő Marynek,elámulva a leány tudatlanságán. A lapos arcú Mrs. Morgan minden évszak-ban fekete prémből készült köpenyt viselt, és mindenhová gya-loghintón vitték, mely előtt egy Georges névre hallgató tagba-szakadt francia haladt, aki az úrnője táskáját vitte, és hatalmas elefántcsontszín legyezőjével nagyokat legyintve elhessegette az útjukban téblábolókat.

Aznap, amikor Mrs. Morgan elhozta legkisebb leányát, hogy méretet vegyenek róla, Mary úgy találta, hogy Mrs. Jones külö-nösen ostobán viselkedik.

-És úgy hiszem, ez lesz Miss Anna első szezonja, nemdebár? - A szabónő valósággal sikongatott, miközben letérdepelt, és leke-félte a piszkos havat a leány csizmájáról. Méltóságteljes fejbólin-tás az anyától.

-No hát! Egy nyitott félszoknya a rózsaszínű szaténből készült tűzött alsószoknya felett, ha javasolni merészelhetem, tökéletes lesz a számos londoni összejövetel és bál egyikére, amelyre Miss

Anna nyilván meghívást kapott. Mary az ajkába harapott, szégyenkezett az úrnője miatt. Mrs.

Morgan úgy dörzsölte két ujja közt a szatént, mint aki hibát keres a szövésében.

Az úrnő Maryhez fordult, és zárt ajakkal mosolygott, hogy el-fedje a rést a fogai között.

-Az új szolgálóleányunk a fővárosból érkezett hozzánk, igaz, Mary?

-Igen, asszonyom - motyogta Mary. Megalázónak találta, hogy úgy mutogatják, mint egy vég fénytelen selymet.

-Én magam nem utazom oda, családi kötelezettségeim miatt - fordult vissza Mrs. Jones a tiszteletre méltó képviselő úr nejéhez, de vannak ám kémeim! Ó, úgy ám, Mary London városának minden csodájáról beszámol nekünk!

-Miféle csodákról? - szólt közbe a hosszú nyakú leány, aki épp egy pettyes fűzővállat tartott maga elé, amely túlságosan csinos volt hozzá képest.

Minden tekintet Mary felé fordult. A leány gyorsan számba vette az emlékeit. Nem tudta eldönteni, melyiket vegye elő Miss Anna Morgan kedvéért, akinek úgy kéklett a szeme, akár a pené-szes sajt. Amikor a csőcselék leszaggatta az ajtókat? A cseléd-lányt, aki kiugrott a lángoló ablakból a Cheapside-on? Dollt, megfagyva a sikátorban, fehéren, akát a halcsont?

-Tűzijátékot tartanak, egyszer ezt mesélted nekünk, nem igaz, Mary? - nógatta az úrnő enyhe kétségbeeséssel a hangjában.

Mrs. és Miss Morgan rámeredtek. -Igen, asszonyom - ismerte el Mary vonakodva. - Egy évben

többször is. -Mintha a csillagok hullanának le az égből a beau month szóra-

koztatására! - trillázta Mrs. Jones. - És tán szabadna javasolnom, hogy Miss Anna eme zöld körgallérban látogasson el a Vauxhall Gardensbe?

-A Ranelagh Gardensbe - javította ki Mrs. Morgan, miközben belemarkolt a kelmébe, és rövidlátó szeméhez emelte, majd újból leengedte.

-Természetesen - mormolta a szabónő. Nem mintha szegény Mrs. Jones tudná, mi a különbség a kettő

között, gondolta Mary, és eszébe jutott az éjféli Vauxhall, a har-mat a füvön, ahol megkereste a hazaútra valót. -Nem látjuk a templomban, Mrs. Jones - jegyezte meg a tiszte-letre méltó képviselő úr neje félbeszakítva Mary gondolatait. -Nem, asszonyom - felelte Mrs. Jones tétovázva. - A férjem egészségi állapota, ugye megérti... -Pedig az nem akadályozza abban, hogy épp oly gyorsan ug-ráljon végig a Wye Streeten, mint bárki más. - Az asszony hangja érdes volt, akár a homok. -Nem, asszonyom - mormolta Mrs. Jones. Őladysége bármelyik percben megkérheti őket arra, hogy nyalják meg a cipője sarkát. Mary fejében a régi iskolás rigmus vissz-hangzott. „Hogy alantas sorom lássam A teremtés kapujában.” Mrs. Morgan most szemügyre vette fehér bársony viganóját, amelynek szegélye néhány hüvelyk szélességben ezüst almákkal és kígyókkal volt kihímezve. -Lassan halad a munka, Mrs. Jones. -Drága asszonyom, biztosíthatom arról, hogy a jövő hónapban, amikor a nappalok hosszabbodni kezdenek, komoly előrehala-dásra számítok. -A londoni leány hímez is? Mary már nyitotta a száját, hogy nemet mondjon, amikor az úr-nője közbevágott: -Természetesen! Az összes divatos mintát ismeri! Méltóságteljes bólintás. Mrs. Morgan most egy apró, fodros főkö-tőt vizsgált a tükörben. Mrs. Jones lábujjhegyen ágaskodott, hogy vendége őszülő hajába tűzze. -Milyen jól illik a csipke a hajához! Ez most érkezett Bristolból.

-Azt hiszem, Mrs. Fortune-nak épp ilyen van. -De asszonyom! - tiltakozott a szabónő. - Az övé még csak nem

is hasonlatos ehhez! Feleennyire sem hetyke! Mary azt mesélte,

ez pontos mása annak, amit Mrs. Cibber visel Júliaként a Drury Lane színpadán.

Mrs. Morgan összevont szemöldökkel nézett a tükörképére. -Biztos abban, hogy nem kerülök kellemetlen helyzetbe, ami-

kor összetalálkozom Mrs. Fortune-nel a farsangi bálon? -Isten ments! - fogadkozott a szabónő. Épp egy láda mélyén

kotorászott, a hangja tompán hallatszott. - És ha elláthatom asz-szonyomat bármiféle egyéb apró készséggel... - lihegve állt fel egy csipkedarabbal a kezében. - Ha esetleg vetne egy pillantást erre a szerfelett csinos zsebkendőre, amelyet az utrechti béke fes-tett képe díszít...

Mrs. Morgan tekintete továbbra is saját tükörképére tapadt -A kalapot elviszem - vágott közbe. Úgy emelte le a fejéről,

mintha egy apró korona volna, és intett Marynek, hogy hozza fekete prémmel szegett köpenyét. - Ezt is a számlámhoz írhatja.

Mrs. Jones odaszaladt, hogy felsegítse a tiszteletre méltó kép-viselő úr nejére a köpenyt. Georges, a lakáj odakint várakozott a sötét folyosón pompás tűzött ujjasában, lábnyi szélességű zse-bekkel. Szertartásosan nyitotta ki az ajtót úrnője előtt.

Miután becsukódott Morganék mögött, Mary hangosat sóhaj-tott.

-Tehát itt marad egy teljes órát - tiltakozott -, összesen fél ko-ronát költ el egyhüvelyknyi pamutra és csipkére, ráadásul hitel-be?

-Mrs. Morgan nincs mindig költekező kedvében - felelte Mrs. Jones fáradtan.

-És minek mondta azt neki, hogy tudok hímezni? - kérdezte Mary, és elmosolyodott, hogy tompítsa a szemtelenséget.

-Mert egy szempillantás alatt beletanulsz, ebben bizonyos va-gyok - mondta Mrs. Jones.

Meleg kezével megfogta Mary ujjait, és szemügyre vette ókét. -A véredben van. Mellesleg egyedül sosem volna időm befe-

jezni - tette hozzá panaszos hangon, miközben Mrs. Morgan bár-sony viganójának óriási fehér zuhatagát szemlélte.

A hét végére Mary ibolyákkal, pálmalevelekkel, csigavonalakkal és szalagokkal töltötte meg gyakorlórámáját. Az úrnőnek igaza volt vele kapcsolatban: született tehetség a hímzéshez. Az ujjai biztosak voltak, a szeme éles, és sosem tévesztette el a színeket.

Hamarosan eljött a nap, amikor Mr. Jones a fehér viganó szegé-lyét Mary ölébe tette, és ezüst cérnát fűzött egy tűbe. Az asszony szeme csillogott, kis híján elsírta magát, vette észre Mary némi-képp feszengve.

-Mi baj, asszonyom? -Csak... Bár láthatna most édesanyád! Mary feszes mosolyt erőltetett az ajkára. Egy pillanatra ő is el-

ábrándozott. Elképzelte, hogy egy igaz anya fehér szárnyakkal néz le rá a mennyekből, és megkönnyebbülésében könnyezik. A tűt beledöfte a kelmébe, olyan puha volt, akár egy nyúl bundája.

Akadt olyan délután, amikor félóránként hallatszott kopogás a bejárati ajtó felől. Bármilyen elfoglaltak is voltak Maryvel, Mrs. Jones mindig megkínálta egy csésze teával a monmouthi hölgye-ket, álmában sem jutott volna eszébe megsérteni őket. Néhány vendéget a szobalánya is elkísért, ők azonban túlságosan előke-lőnek tartották magukat ahhoz, hogy a konyhában várakozza-nak, és inkább úrnőjük széke mögött álltak karba font kézzel, azt vizslatva, poros-e a bútor.

A helyi pénznem a pletyka volt. -Két halott maradt a múlt heti labdarúgó mérkőzés után, -Szörnyű! -Szörnyű! -Úgy hallottam, egy új család költözött a St. James Square-re,

Philpotték ismerősei. Mary látta, hogy cikáznak a gondolatok az úrnője fejében egy-

egy ilyen elejtett megjegyzés hallatán. Tán idejekorán látogatást kellene tenniük a St. James Square-en, és hagyni egy kártyát, amelyen Mrs. Jones felajánlja szolgálatait?

-Az özvegy Mrs. Owen leánya nagyon rosszul néz ki. Az ájtatos bólintások ellenére Mary tudta, ez mit jelent, Miss

Owennek nem kell több csinos ruha sem idén tavasszal, sem máskor.

-Jövő héten temetés lesz a St. Mary’sben? - ismételte Mrs. Jones izgatottan. - Milyen címer volt a hintón?

-Két fecske. -Nem, három volt. -Azok a pentwyni Hardingok lesznek. Mary tekintete találkozott az úrnőével. Hardingéknak gyászru-

hára lesz szükségük. Lehet, hogy már nem lesz idejük Londonba küldetni érte...

Mary vitte be a nagy kínai teáskannát, amelyet Mr. Jones annyi-ra szeretett. Nem engedte meg, hogy Abi hozzáérjen, és Marynek is követnie kellett az utasításait. A látogatók cukrot tettek teás-csészéjükbe, megfújták, és előkelően szürcsölve megitták. Mary szomjasan nézte őket.

Mr. Jones megtanította, hogyan bókoljon térdhajlítva, amikor kimegy a szobából. Fél lábbal mutatta meg.

-Még akkor is, ha nem is néznek felém? -Ah, ha elmulasztod - hahotázott Mr. Jones - arra bizonyosan

felfigyelnek! És valóban, úgy tűnt, a monmouthi hölgyek nem bírják elvi-

selni, hogy ne tudják, kiféle-miféle Mary Saunders. -Igaz, hogy a szobaleánya nem idevalósi? De az édesanyja az

volt? Kitalált története hallatán, amelyet Mrs. Jones mindannyiszor

tapintatos, halk hangon adott elő - a jelenet Susan Saunders halá-los ágyánál mind megindítóbb lett, mintha Mr. Richardson egyik regényében szerepelt volna -, Mary már- már elszégyellte magát. Olykor ellenállhatatlan késztetés gyötörte, hogy elnevesse magát, például egy alkalommal, amikor épp az özvegy Mrs. Tanner ru-hájának szegélyét tűzte fel, aki házak és ligetek tulajdonosa volt szerte Monmouthben. Amikor látta, hogy meresztgeti a szemét együttérzőn a kövér Mrs. Tanner a történet tragikus csúcspont-ján, Mary kénytelen volt kiszaladni a szobából, miközben ürügy-ként azt motyogta, hogy gombostűt kell még hoznia.

Megállt a folyosón, az ujjait a szájára szorította, és csak úgy rázkódott bűnös jókedvében. Mrs. Jones hangosan tűnődött, va-jon nem zaklatta-e fel Maryt. Az özvegy Mrs. Tanner azon a vé-leményen volt, hogy egy cselédleánynak, akinek egyedül kell boldogulnia a világban, nem illő érzékenynek lennie. Daffy Cadwaladyr tisztában volt azzal, hogy kisnövésű férfi. Rö-vid, vaskos karjaival, az éjjeli olvasástól savószínű szemével nem volt jóképű legény. De amikor Gwyneth unokahúgával az olda-lán sétált végig a Monmow Streeten, úgy érezte magát, mint az ifjú Dávid a Góliát felett aratott győzelme után, akinek a szobrá-ról látott egy metszetet a Gentleman ’s Magaz ine-ben.

De a leány ma nem karolt belé. Daffy látta rajta, hogy valami nyomja a lelkét. Nem firtatta.

Bár Gwyneth nehéz időket élt azóta, hogy a családja elveszítet-te a Tintern mellett fekvő birtokát, az orcája még most is rózsás volt, mint a frissen hasogatott fa, a csuklója pedig gömbölyűen bukkant elő kirojtosodott ujjfodrai alól. Puha főkötője alól tejfölszőke fürtök kandikáltak ki. A külseje megszégyenítette az olyan csontos, sötét teremtéseket, mint Mary Saunders, és olyan értelmes volt, mint a nálánál kétszer ta- nultabb leányok. Ma nem volt túlságosan beszédes kedvében az ő Gwynethje, de Daffyt az is boldoggá tette, hogy mellette sétálhatott az utcán, ahol min-denki láthatta őket, és levonhatta a maga következtetéseit.

Daffyt nem érdekelte, ki nevezi a leányt koldusnak. Az efféle sznobéria kora a végéhez közeledett. Az értelem fénye kezdte beragyogni a világot. Bizonyos volt abban, hogy az eljövendő időkben nem az ember születése és neveltetése számít majd, ha-nem az, amit saját maga elér. Egy nőnek egyébként sem volt rangja saját jogon, annak a szintjére emelkedhetett, akihez férjhez ment. Nézte szerelmese elnyűtt, rózsaszínű cipellőjét, és a nyo-mot, amit a latyak hagyott rajta.

-Daff... - szólalt meg végül a leány- tudod... ami kettőnk közt van?

A fiatal arc szélesen elmosolyodott. -Ne is mondj többet! -Nem, én... -Gwyn - felelte Daffy, azzal két kezével megfogta a leány ke-

zét, és nem engedte el, bár az vonakodott. - Nem kell félned. A leány beszívta rózsás ajkát. -Idén lesz két esztendeje Szent János napján, hogy valamiféle

megállapodásra jutottunk egymással - folytatta a legény - és az én gondolkodásom szerint az még mindig érvényes.

A leány kinyitotta, majd újra becsukta a száját. Egy vékonyka napsugár fénylett a Monmow Street nedves macskakövén, és Daffy hangja úgy bomlott ki, akár a zászló.

-Én nem leszek örökre szolga. Néhány év múlva önálló leszek, úgy is mondhatnám, a magam ura, és lesz küszöböm, amelyen átvihetlek téged.

A leány pislogott egyet sápadt kék szemével. Daffy folytatta, mielőtt megszólalhatott volna.

-És én azt mondom neked, drága Gwynem - és ekkor úgy szorí-totta meg két kezével a leány kezét, akár egy falevelet -, hogy a családod balsorsa egy cseppet sem befolyásolja a szándékaimat. Csak türelemre van szükségünk.

A leány visszahúzta a kezét a fiatalember nyirkos szorításából. -Daff - szólalt meg összeszorult torokkal - én igazán sajnálom. A fiú rámeredt. -Nem is... igazi megállapodás volt ez kettőnk között, nem igaz?

Azt akarom mondani, hogy valóban beszéltünk erről- arról, de azért megállapodásnak nevezni...

Legalább végre fény derült arra, miért viselkedett oly furcsán Gwyn. Ó, micsoda szíve van ennek a leánynak, oly ép és egés-zséges, akár egy alma! Félt számon kérni rajta az ígéretét, nehogy magával rántsa a fiút. Mintha volna bármi is a világon, amire jobban vágyott, mint hogy feleségül vegye, és kényelmes életet biztosítson neki. Az arca mosolyra húzódott.

-Elígértek a miskároló Jennettnek - felelte a leány, és lesütötte a szemét.

Daffyt a lába továbbvitte az utcán, akár egy kakast azután, hogy levágták a fejét. Nézte a leányt, hogy rájöjjön, miért is mon-dana ilyet. -Októberben, a szüret után lesz a menyegző. Daffy végül képes volt megszólalni. -De a mi megállapodásunk... -Elhamarkodottak voltunk - felelte Gwyneth könnyes arccal. -Elhamarkodottak? - ismételte kábultan. Azután minden erejét összeszedte. - De te hozzámennél egy olyan emberhez, mint Jennett, aki abból él, hogy levágja a disznók tökét? Gwyneth elvörösödött, hogy az ő gorombasága vagy a saját áru-lása miatt, azt a fiatalember nem tudta eldönteni. Még az eddigi-nél is elhalóbb hangon szólalt meg. -Bevette apámat társnak, értsd meg. Daffy értette. -Apám azt mondta, kedvel téged, de szembe kell nézni a té-nyekkel, értsd meg. A tényekkel? Azelőtt a tényeket mindig az ő gondjaira bízták. Ő maga tanította meg a leányt ésszerűen érvelni. -Jelenleg szolga vagy - mormogta Gwyneth -, és egy szolga nem házasodhat meg. -Nekem ambícióim vannak... - tört ki Daffy. -Reményeid - felelte a leány halkan. A fiatalember elfordította tőle lángvörös arcát. Egyszerre látta magát olyannak, amilyennek mások láthatják: egy mindenes cse-léd évi tíz font keresettel, akinek kicsit szűk a parókája. Vacsoránál Mrs. Ash Daffyt figyelte, aki a tányérjára meredve ült, beesett arccal. Ennyit az olvasás áldásos hatásairól, gondolta magában a dajka. Hiába a sok tanulás, nem hozott számára annyi vigaszt, amennyit ő az egyetlen Szentírásból merít.

Hetta pufók karja kiszabadult a dajka szorításából. Az anyja szelíden szólt rá.

-Ülj szép nyugodtan Mrs. Ash mellett. -De én Maryhez akarok menni! A londoni leány ártatlan tekintettel pillantott fel a tányérjáról,

mintha az elmúlt fél órában nem játszott volna kacsintóst a kisle-ánnyal.

Sav marta Mrs. Ash gyomrát, miközben a sózott tőkehalat piszkálta a tányérján, és felidézte magában, milyen nagy szüksé-ge van rá Joneséknak. Tán nincs a birtokában az évek bölcsessé-ge, az élettapasztalat, az ájtatosság biztosítéka - mindannak, ami hiányzik ebből az új leányzóból? Keresztülbámult Mary Saunders kendőjén, egyenesen a fűzőjébe megbújó hetyke, apró mellére. Ez sosem etetett gyermeket, sosem érezte egy csecsemő szájának tökéletes mohóságát a mellbimbó iránt. Ez a leány so-sem tudta, milyen az, ha az emberre szükség van.

Hetta most becsusszant az asztal alá. Szőke feje vidáman buk-kant elő a túloldalon. Felült a padra Mary és Daffy közé. A férfi fel sem nézett. A gyerekek mind árulók, gondolta Mrs. Ash. Pu-ha júdáscsókot nyomnak az ember arcára, de mindig a háta mögé pillantgatnak.

-Micsoda szamárság ez, Hetta? - mormogta Mrs. Jones. -Miért akarsz inkább Mary mellett ülni? - kérdezte az úr kö-

zömbösen, a krumpliját hámozva. A gyermek mosolygott, kivillantak a tejfogai. -Neki jobb a szaga. -Hetta! - Az anyja talpra ugrott, és odahajolt, hogy a gyermek

kezére csapjon. Hosszadalmas sírás kezdődött. Mary Saunders lassú, ragyogó mosollyal nézett le a gyermekre.

Mrs. Ash ültében is érezte a szobalány parfümjének illatát: rot-hadó gyümölcs, szesz és mindenféle gonoszság.

A dajka tárgyilagosan beszélt Hetta zokogásának szüneteiben. -Mi történik a szemmel, amely megcsúfolja atyját, vagy meg-

utálja az anyja iránt való engedelmességet? A londoni leány úgy meredt rá az asztal túloldaláról, mintha

elment volna az esze. Láthatólag nem jártas az írásban, jegyezte meg magában Mrs. Ash.

-Nos, Hetta? Mi történik a szemmel? Hetta nagyot nyelt és elfintorodott igyekezetében, hogy visz-

szaemlékezzen.

-Hollók? -„Kivájják a völgynek hollói” - szavalta Mrs. Ash bólogatva -, „ vagy megeszik a sasfiak. ” Példabeszédek könyve, harmincadik fe-jezet, tizenhetedik versszak. -Az ember azt hinné, a hollók maguk eszik meg, nem hagyják meg a sasfiaknak - dünnyögte Mary egy falat sós hallal a szájá-ban.

Mrs. Ash éles pillantást vetett rá. -Egyetlen kis szem nem egy nagy lakoma egy fészekalja sasfinak.

Mrs. Jones önkéntelenül is halkan felhorkant. Hetta nyitott szájjal, bizonytalanul nevetett. A londoni leány tekintete találko-zott az úrnőével a lassan kihűlő vacsora felett.

Mrs. Ash tudta jól, mikor űznek gúnyt belőle. Ezek nem tiszte-lik az írást, és a szemébe nevetnek. Élete legszebb éveit ennek a családnak adta, a szó szoros értelmében mindent ki szipolyoztak belőle. -Ír valamit az újság a franciák elleni háborúról, uram? - kér-dezte Daffy az úrtól udvarias hangon, és még csak meg sem pró-bálta leplezni a tényt, hogy témát váltott. -Ó, tudod, hogy megy az ilyesmi - felelte Mr. Jones. - Egy csa-tát megnyerünk, a következőt elveszítjük.

Mrs. Ash dermedten ült, miközben a Saunders némber Hettát sima karjába vette, és a fülébe sugdosott. Nézte őket, és közben a kését markolta. Elképzelte, ahogy a fejsze újra és újra lesújt arra a vékony vállra, és a londoni leánynak nincsen már karja, vér spriccel a csonkokból, mint a hajadonnak a régi mesében. A gyertyákért korábban Mrs. Ash felelt, de most Mary gyújtotta meg és vágta vissza őket. A leány elégtételt érzett, hogy elbitorol-ta a feladatot a megkeseredett, ájtatos vénségtől, még ha csak apróság is volt. Nem nagy baj, ha az ember ellenséget szerez magának - mondogatta mindig Doll- legalább otthon érzi tőle magát.

Mary megtanulta, pontosan mennyi viaszra van szükség ah-

hoz, hogy egy órával késleltesse a sötétséget. Megtanulta, hogy a fény egyértelmű rangjelzés. Jonesék kicsit tovább ébren marad-hattak, mint legtöbb szomszédjuk az Inch Lane-en, minden nap-ból kicsit többet élhettek meg, nem engedték, hogy a sötétség oly hamar maga alá gyűrje őket. Odalent a városban, a Back Lane nevű mocskos sikátorban a családok délután hat órakor, vacsora nélkül tértek nyugovóra, hisz mi mást tehettek volna a sötétben? Ha az embernek nem telik gyertyára, gondolta Mary - még a csonkokra és gyékénylámpásokra sem, amelyek fényénél Daffy olvasott a szobájában, a pincében - alig különb egy állatnál. Mary megfogadta, hogy egy nap lesz egy háza tele kandeláberekkel, és egyszerre fogja mindet meggyújtani, még azokban a szobákban is, ahová soha senki nem teszi be a lábát. Este tízkor fog vacso-rázni, hajnali háromkor vörösbort iszik, és köp a sötétségre.

Jonesék hét órakor vacsoráztak a kis nappaliban, igencsak éhe-sen, de büszkén, hogy kivárták ezt az előkelő időpontot. Fehér-répaleves vagy egy buggyantott tojás fejenként, pirított kenyér-héjjal, de sosem egyszerre mindkettő. Miután Abi leszedte az asztalt, a család tagjai közelebb húzták széküket a tűzhöz, és hallgatták, hogy fütyül a szél. Mrs. Ash a bibliája felett motyogott épp elég hangosan ahhoz, hogy bosszantsa a többieket, de ahhoz már nem elég hangosan, hogy értsék, amit mond. Ha akadt stop-polnivaló a család számára, Mrs. Jones ilyenkor vette elő, Mary pedig kötelességének érezte, hogy segítsen neki. Meg egyetlen asszonyt sem látott ilyen szorgosan dolgozni, tán az anyja kivéte-lével - de Mrs. Jones sosem viselkedett mártírként, mint Susan Digot. Tán London keseríti így meg az embereket? - tűnődött Mary. Ha fordult volna a kocka, és Jonesék indulnak el a nagyvá-rosba, mig Saundersék itt maradnak, Mrs. Jones homlokán jelen-tek volna meg a mély ráncok? Ő hajította volna ki egyetlen leá-nyát az utcára?

A ház ura csak a vacsora után engedte el a mindennapi gon-dokat. Mr. Jones kedvtelve ugratta Daffyt az olvasmányaival kapcsolatban.

-Mit olvasol? Képeskönyvet, igaz-e?

A szolga sértett pillantást vetett rá, és megmutatta: A világ teljes geográfiája.

Mary gúnyosan mosolygott maga elé a harisnya felett, amit épp stoppolt. Hiába nézegeti a képeket, a fickónak láthatólag nincs több vér a pucájában, hogy Abergavennynél messzebb jus-son. Már két hete lógó orral járkált, kezdett Mary idegeire menni.

A ház ura elismerően füttyentett a cím láttán. -Teljes, mi? Egyetlen déltengeri sziget sem maradt ki belőle? Mrs. Jones halkan esettintett egyet. -Teljesen igazad van, kedvesem, a füttyentés otromba szokás -

mondta a férje. - Le kell szoknom róla, ha előre akarunk jutni a világban. Te nem fogsz füttyenteni, ha felnősz, igaz, Hetta? A gyermek a fejét rázta, és izegni-mozogni kezdett az anyja tér-dén. Mrs. Jones a gyermek fölé hajolt, hogy elrendezze kócos tejszőke fürtjeit, és közben halkan dudorászott. „Migildi Magildi hej most most Migildi Magildi hej most most” - Ez mi jelent? - kérdezte Mary. Mrs. Jones szeme elkerekedett, mintha a levegőben olvasná a szavakat. -Nem igazán tudnám megmondani, Mary. Az édesanyámtól tanultam. A világnak ebben a szegletében soha semminek nin-csen oka, gondolta Mary bosszúsan, minden azért van úgy, ahogy van, mert száz esztendeje is úgy volt. Hetta kiszabadult az anyja karjából, és felmászott apja féloldalas ölébe. -Papa - szólalt meg csevegő hangon -, hová lett a te lábad? Mary fülelni kezdett. -Itt van a nadrágomban - felelte a férfi tökéletes komolysággal. -Nem, papa - sivalkodott a gyermek az apja combját csapkod-va - a másik lábad! -Irgalom atyja, eltűnt! - Az apa döbbenten ráncigálta a puha nadrágszárat. - Bizonyosan beleejtettem a folyóba. -Nem igaz! - A kisleány csilingelő hangon felkacagott.

A férfi elgondolkodva összevonta a homlokát. -No, tán egy sövény mögött hagytam, és mire visszamentem, már nem volt ott. -Nem! - sikongatott Hetta a gyönyörűségtől. -Hát akkor biztosan akkor esett le, amikor anyád tegnap este lehúzta a csizmámat. -Most is benne van a csizmában? -Hát, azt hiszem. -Akkor hol van a csizma, papa? -Biztosan beleejtettem a folyóba. Hetta újra sikongatni kezdett. Nyolc órakor még mindig ébren volt, jóval azután, hogy az apja lámpással a kezében elindult az iparosegyletbe. („Pletyka és ol-csó portói a Király Kardjához címzett fogadó emeletén” - osztotta meg Maryvel bizalmasan Mrs. Jonex.) A gyermek Mary varrását ráncigálta, és szünet nélkül könyörgött, hadd próbáljon meg ő is egy öltést, amíg az idősebbik leány végül már legszívesebben a tejszőke fejecskébe döfte volna a tűt. -Jer ide, kedves, mondok neked egy mesét - szólt rá Mrs. Jones, és elhúzta a gyermeket Mary útjából. Hetta az anyja szoknyájára telepedett. Daffy, aki mogorván bóbiskolt a székében, odébb húz-ta a lábát, hogy helyet csináljon neki. -Volt egyszer egy idős házaspár... -Mi volt a nevük? - szakította félbe Hetta. -Huw. És Bet - felelte Mrs. Jones, miközben megnyalta a cérna végét. Mary, aki a kettejük között álló asztalkán tornyosuló stop-polnivaló halma mögül figyelte, azon törte a fejét, vajon az asz-szony rögtönzött mesét ad-e elő. - Ők ketten elmentek a téli vá-sárba Aberystwythbe, el bizony, és felfogadtak egy szolgálóle-ányt. -Mi volt a... Mrs. Jones a kislány szavába vágott. -Elin. Olyan biztos volt a névben, hogy Mary eltűnődött, vajon igaz történetet hall-e.

-Derék szolgálóleány volt. Mary ajka lebiggyedt. Gyűlölte a derék szolgálóleányokról szó-

ló történeteket. Az iskolában a tanárok beszéltek mindig az eré-nyes szolgálókról, akik a túlvilágon nyerték el jutalmukat. Ezek hallatán a Mindenható Úr olyan gazda benyomását keltette, aki mindig többéves lemaradással fizeti a bért.

-És ők hárman - folytatta Mrs. Jones - boldogan éltek egész té-len át a dombok között megbúvó tanyájukon.

Honnan tudhatta bárki is, hogy boldogok-e? - gondolta Mary. Honnan tudhatta bárki bizonyosan, hogy Elin nem a városról álmodozik, amelynek a fényei olyan elevenek, hogy szinte a nyelvén érezte az ízüket?

-Amikor beköszöntött a nyár - folytatta Mrs. Jones - Elin min-den este fogta a rokkáját, és levitte a rétre, a patak mellé, és mun-ka közben énekelt. A gazda és a gazdaasszony úgy örültek, hogy Elin ilyen sokat fon, hogy miután megszámolták a gyapjúbálákat, örömükben így kiáltottak: Micsoda szerencse ért minket, hogy ilyen derék szolgálót fogadtunk!

Mary gyűszűjével takarta el az ásítását. Gyanakodni kezdett, hogy az úrnő nem annyira Hetta, inkább Mary okulására válasz-totta ezt a mesét.

-No de Huw és Bet azt nem tudták - mondta Mrs. Jones most mélyebb és élénkebb hangon, hogy Elinnek mindvégig a manók segítettek fonni.

Mary összeszorította a száját. Tudhatta volna. Ez a hely csupa babona. A vidéki népség képtelen megkülönböztetni az álmokat a valóságtól.

-Ezek a tündérek varrni nem segítenek senkinek? - dünnyögte a szájában tartott gombostűkön keresztül.

-Olyat még nem hallottam, csak fonnak - felelte Mrs. Jones szé-les mosollyal, és jól látszott a rés a két első foga között. Vajon tudta, hogy Mary gúnyolódik vele? A hangja ismét drámaira vál-tott, miközben visszafordult a gyermekhez. -No mármost, Elin mindig hordott magánál egy apró kést arra az esetre, ha a manók megpróbálnák elrabolni.

Hetta higgadtan bólintott. -De egy napon elfelejtette magával vinni a kését. A gyermek visszafojtotta a lélegzetét. -Aznap este nem tért haza a patakpartról - suttogta Mrs. Jones

drámai hangon -, és másnap este sem, és azután és Huw és Bet egész télen várták a szolgálóleányukat, de hiába, nem tért haza.

Hetta szorosabban kapaszkodott anyja abroncsos szoknyájának fekete hajlatába.

-A következő tavasszal - folytatta halkan Mrs. Jones - amint engedett a fagy, Bet lement a patakhoz, hogy megkeresse a le-ányt.

No persze, gondolta Mary kétkedőn. Dehogy venné a fáradsá-got!

-Bet egész álló nap kereste, másnap is visszament, és harmad-nap is. És amikor a patakpart mentén haladt, egyszer csak bele-esett egy hatalmas víz alatti barlangba, és mit gondolsz, kit talált ott?

Hetta arca széles mosolyra húzódott. -Elint. De ő... Mrs. Jones ujját a gyermek ajkára tette.

-De akárhogy is próbálkozott Bet, nem tudta megmenteni és hazavinni a leányt.

Hetta a felső ajkát rágcsálta. -Tudod, Elin most már egy gonosz manó felesége volt, és soha többé nem tért vissza a halandók világába.

Csend támadt, csak a tűz ropogása hallatszott. -Micsoda ostoba leány, hogy otthon felejtette a kis kését - szó-lalt meg végül Mary.

Mrs. Jones szomorúan elmosolyodott. -A legkülönb emberrel is megesik. Hetta még mindig gondolataiba merült. -És akkor Huw meg Bet egészen egyedül maradtak?

Mrs. Jones épp felelni készült, amikor Mary gúnyosan közbeszólt.

-Dehogyis! Elmentek a következő vásárra, és szereztek ma-

guknak egy okosabb szolgálót. Daffy a torkát köszörülte, mindannyian összerezzentek, hiszen

azt hitték, alszik. -Nem ismered a mesét - fordult Maryhez nyersen. - Akkor

meg miért nem tartod féken azt az átkozott nyelvedet? Mary rámeredt a szoba túloldaláról. A félhomályban Daffy

arckifejezése kifürkészhetetlen volt. A lány beledöfte a tűjét egy dupla vászonhajtásba.

-Akkor én megyek lefeküdni - mondta hűvösen, azzal felállt, és a stoppolnivalót a halom tetejére dobta. Mrs. Jones lefektette a gyermeket, és amikor visszatért, Daffyt még ott találta a hamvadó tűzbe meredve. A bőrkeményedést rágcsálta a hüvelykujja oldalán. Nem volt szokása kellemet-lenkedni, Mrs. Jones világéletében jóindulatú embernek tartotta. Látta, hogy a leány felbosszantotta.

Külsőre szúrós bogáncs volt Su Rhys leánya, de csupán véde-kezésből. Ezt mindenki láthatta, aki egyszer belenézett abba a sötét, fürkésző szempárba. Alig tizenöt esztendős, és oly gyorsan és kegyetlenül veszítette el az édesanyját, mint egy csecsemő, akit sorsára hagytak az árokparton! Mrs. Jones nem szívesen gondolkodott ezen. Beleborzongott, ha az ő Su Rhys barátnője londoni életére gondolt. Hálát adott a Teremtőnek, hogy olyan férjet adott neki, akire minden viszontagság idején számíthatott, tisztességes mesterséget, és egy házat, ahol felnevelhette a leá-nyát, és tán még egy fiút is. Kezébe vette a stoppolnivalót, és le-ült a szolgával szemközt. Könnyebb volna nem szóvá tenni, és biztonságosabb is, de Mrs. Jones olykor úgy érezte, egész életé-ben folyton a könnyűt és a biztonságosat választotta, azt, hogy nem tesz szóvá semmit.

De Daffy szólalt meg először. -Elnézést kérek, hogy káromkodtam. -Ó, nem arról van szó, Daffy. Nagyon kemény voltál a leánnyal,

csupán ennyi - felelte halkan.

-Ha az voltam, nem kapott egyebet, mint amit megérdemelt - mordult fel Daffy. Mi ütött ebbe az emberbe?

-De... -El kell ismernie, hogy barátságtalan egy cafka ez a Saunders

leányzó - vágott közbe Daffy. - Itt vonul fel-alá a házban a városi modorával és a csípős nyelvével...

-Ő idegen közöttünk, Daffy. Nem tudja, itt mi a szokás. -Ahhoz eleget tud, hogy mindent ócsároljon és kigúnyoljon! Mrs. Jones hosszan, fáradtan sóhajtott. A tekintély sosem volt

számára természetes. A cselédekkel együtt élve nehezére esett másként gondolni rájuk, mint családtagokra, a saját fogadott ro-konaira.

-Te nem ismerted Su Rhyst, igaz? - kérdezte Daffy úgy bámult rá, mintha az úrnő erőtlen próbálkozást tett

volna arra, hogy másra terelje a szót. Mrs. Jones csettintett egyet saját ostobasága miatt. -Miről is beszélek! Akkor ment el Londonba, amikor te még kis-

fiú voltál. Azt akartam mondani, hogy Su, akiből Susan Saunders lett, igen jó asszony volt.

-Akkor tőle örökölte a leány a szemét? - kérdezte Daffy közö-nyösen.

Mrs. Jones ezen kissé mulatott, és meg is jegyezte: a férfira is hatással volt az újonnan jött leány tekintete. -Nem, Daff, nem úgy értem, hogy csinos, hanem hogy jó. Su a legjobb barátnőm volt, míg a férje el nem vitte Londonba. És hogy Mary ilyen anya mellett nőtt fel, a lehető legszorosabb kö-zelségben, ahogy két nő élhet, és hogy azután egy szempillantás alatt elragadja a... - A hangja megremegett. - És hogy Mary most visszatért ide, a szülővárosába, de nem ismeri az itteni szokáso-kat jobban egy idegennél... Hát csoda, hogy az elején kissé ke-délytelen? -Részvétem az édesanyja halála miatt - jegyezte meg Daffy hi-degen. A kimerültség úgy lepte be Mrs. Jones arcát, akár a hótakaró. -De próbáld megérteni őt, megteszed? Annyi könyvet el-

olvastál, bizonyosan van benned a képesség a megértésre! Daffy vállat vont, és a hamvadó parazsat nézte. Mrs. Jones tud-hatta volna, hogy nem érdemes hízelgéssel próbálkoznia. -Tudod, a bánat különös dolgokat tesz az emberrel - szólalt meg most az úrnő egész halk hangon. - Belefacsarodik a szív. Nem állt szándékában a saját veszteségeire felhívni a figyelmet. Távol állt tőle, hogy szánalmat akarjon kelteni ebben a fiatalem-berben. De az úgy nézett rá, mintha épp azt mondta volna, amire szüksége volt. Azonnal felállt, és az úrnőjére mosolygott. -Megteszem, ami tőlem telik. -Köszönöm, Daffy - felelte Mrs. Jones. Amikor a férfi aludni tért, az úrnő még mindig stoppolt a ham-vadó tűz utolsó fényénél. Aznap éjjel Mary Saunders az oldalán feküdt, túl fáradt volt ah-hoz, hogy aludjon. Abi oly mozdulatlanul feküdt mellette a sö-tétben, akár egy holttest. Tizenegy órát ütött a St. Mary- templom tornya a sarkon, egy újabb fagyos éjszaka. Hamarosan lehunyja majd a szemét, és képtelenül hamar újra kinyitja majd, amikor felvirrad egy újabb fagyos nap.

Szörnyű hibát követett el. Hogy juthatott az eszébe egy ilyen leánynak, aki már megízlel-

te, milyen a szabadság, hogy elszegődjön szolgálni, még ha csak rövid időre is? Alig egy hónap ebben a szűk házban elég volt ah-hoz, hogy megtudja, nincsen hozzá tehetsége. Képes eljátszani a hálás, engedelmes szolgálót egy-két óta hosszat - de előbb-utóbb képtelen volt féken tartani csípős nyelvét.

Hát, most már tudta. Nem bírna elviselni egy újabb kocsiutat a mély hóban, de amint enged a fagy szorítása, újra útra kel, elszö-kik innét. Tudta, hogy London még nem biztonságos hely szá-mára - Caesar kése még mindig vár reá -, de biztosan van hely, ahol időközben meghúzódhat. Bristol, Bath vagy tán Liverpool, bármilyen hely, ahol kamatoztathatja a tehetségét, bármilyen hely, amely városnak nevezhető.

Mint mindig, amikor nem tudott elaludni, az arcát a párnába temette, és képzeletben elkezdett felöltözni. Egy fehér selyeming a csupasz bőrre, egy pár ezüstszállal hímzett harisnya. Miközben egy virágos zöld és egy fodros rózsaszínű fűzőváll versengő ér-demeit latolgatta, a tagjait egyre nehezebbnek és fényűzőbbnek érezte.

Hamarosan letelik az ideje ebben a purgatóriumban. De ki kell húznia itt, amíg nem enged a fagy, viselnie kell az álarcot. Csu-pán néhány hét még ebben a valószínűtlen városban ahol soha semmi nem történik, és nem is fog. Egy ideig még színlelnie kell, hogy ez az ő élete.

Abi ébren volt, Mary hallotta csendes lélegzésén. A mindenes cseléd most megmozdult, a keze a takarón feküdt, a régi sebhely látszott a halvány csillagfényben.

-Abi - suttogta Mary -, mi történt a kezeddel? A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Mary már azt hitte, nem

kap választ. Nem is értette, miért igyekszik ily kitartóan beszél-getésre bírni ezt a teremtést, de a társaságot illetően nem sok vá-lasztása volt. Mellesleg kedvére való volt a feladat.

-Beledöftek kést - szólalt meg végül Abi. -Igazán? - kérdezte Mary bátorítólag. Újabb végeérhetetlen

szünet. - Hogyan történt? - suttogta. A mellette fekvő test vonakodva rándított egyet a vállán, azu-

tán Abi motyogott valamit, amit Mary nem értett. -Hogy mondod?

-Volt a karomon - mondta Abi egy halk hang kíséretében, ami kuncogás vagy köhögés is lehetett. Azután a takarót megrántva hátat fordított Marynek, de nem különösebben barátságtalan módon. Egymásnak háttal feküdtek, és várták, hogy véget érjen a hosszú éjszaka.

Ötödik fejezet

Olvadás A február fényesen ragyogott, akár egy alma. A hó visszahú-zódott, a Wye és a Monmow vize megemelkedett. Amerre nézett, Mary mindenütt nedves zöldet látott. Sosem gondolta volna, hogy a föld lehet olyan, mint a bársony.

Mrs. Ash azt mondta, őt bizony nem bolondítja el egy hét nap-sütés. Sötéten skandálta: „Ha ragyog Gyertyaszentelő, Két telet hoz az esztendő.”

De jóslatai ellenére a levegő lágy maradt, akár egy tollpihe. Mindennap néhány perccel tovább volt világos, mint előző nap. Mary addig nem is sejtette, mennyire megülte a kedélyét a sötét-ség, amíg oszlani nem kezdett.

Mary azon kapta magát, hogy így fecseg egy mosónővel a kút-nál a Monmow Streeten: -A családom Jonesék az Inch Lane-ről. -A Roberts nővérek voltak az elsők errefelé, akik hintót tartot-tak - mormogta halkan Mrs. Jones, hogy a kocsis ne hallja. -Még sosem kérettek engem. Milyen kedvesek, hogy kocsit küldtek értünk!

Mary szórakozottan kotorászott a ládában a hintó padlóján -Megmutatjuk nekik a burgundi ripszselymet? -És a rózsaszínűt is. Szeretik az élénk színeket. A Monmow Street mély sara lelassította a hintó kerekeit. A híd

a városnak ebben a végében rózsaszínbe hajló szürke színű, ős-régi kőépítmény volt. A forgalom csigalassúsággal haladt a szűk átjáróban, teherhordó lovak és kukoricával megrakott taligák tolongtak fej fej mellett a résben. Mary egy apró ajtót pillantott meg, valaki láthatólag lakott a fejük feletti kőépítményben. Amint átértek a kapun, valami kiengedett a lány mellkasában, és

mintha szabadabban lélegzett volna. Ez az első alkalom, eszmélt rá, hogy elhagyta a város határát,

-Csinosak ezek a nővérek? - tudakolta, miközben a hintó felfelé döcögött a feljárón, és csak sűrű bokrok látszottak a kocsi sáros ablakán át. Mary felbámult a Drybridge House festett zsalugáte-reire és a málló faragványokra a bejárat felett, Egy előkelő komé-dia két hősnőjét képzelte maga elé: egyik szőke, másikuk fekete.

-Talán egykor azok voltak - felelte Mrs. Jones, akit mulattatott a kérdés.

Mary még sosem látott ilyen régiségeket közelről. Miss Maria Roberts olyan sovány volt, akár egy kóró, az arca pedig ecetben eltett zöld dióhoz volt hasonlatos. Narancsszín csipkéből készült fésülködőköpenyt viselt. A húga, Miss Elizabeth, egy pár foltos francia papucsban csoszogott ki, hogy fogadja őket. Zöld selyem zsákruhája lötyögött a vállán. Régi, de finom darab - meredt Mary a ruhára, és közben az járt a fejében: Ebben utánam fordulná-nak.

Az úrnő kérlelő pillantása eszébe juttatta, hogy bókolnia illik, mélyen térdet hajtott. Nem volt más dolga, mint tartani, megköt-ni, kibontani és összehajtani a holmikat, és közben igen tisztelet-tudónak látszani. A megnyugtatás Mrs. Jones dolga volt. A hí-zelgés lassan betöltötte a szobát.

-Egy téli bálra? Mily elragadó! Minden körülmények között il-lik egy hölgyhöz az ön korában, Miss Maria, hogy is gondolhatta, hogy nem?

Egy terebélyes összeállítás következett rózsaszínű tafotából. -Látják, mily szépen kiemeli Miss Elizabeth arcának rózsás szí-

nét? Mary letérdelt a vastag keleti szőnyegre, hogy az aranyfonatú

harisnyakötőt az idős asszony combjára erősítse. A háj úgy redő-ződött rajta, akár a szatén.

-Ez kissé szoros! - jegyezte meg ingerülten Miss Elizabeth. -A maga szolgálólánya belecsípett a húgomba! – hördült fel

Miss Maria. A szobalány mélységes elnézést kért. Az úrnője még inkább. A

szobában egyre melegebb lett. Az arannyal hímzett rózsaszínű harisnya összeráncolódott Mary ujjai alatt, és folyton lecsúszott.

-Hozd ide a húgom abroncsát, te leány! - utasította Miss Maria. Mary futott a szekrényhez, és a leghatalmasabb abronccsal a ke-zében tért vissza, amit valaha látott, harminc esztendővel azelőtt-ről. Ő és Mrs. Jones együtt tartották, hogy Miss Elizabeth bele-léphessen. Szalagokkal rögzítették a derekán, ingott, lengett, és az egyik oldalon kicsivel jobban kidomborodott. Mary végül négykézlábra ereszkedett, és alámászott. A kellemetlen szagú vászon alatt egy összecsomózódott szalag-gal vesződött. Milyen csúf az elegáns külső belülről, gondolta magában. A hangok tompán hallatszottak kintről. Amikor Miss Elizabeth egyik lábáról a másikra állt, a halcsont úgy nyikorgott, akár egy hajó. Jónás, ötlött fel Maryben az iskolában töltött évek-ből.

Végül felemelte az abroncs szelét, és kimászott a szabadba. Miss Elizabeth úgy mosolygott a képmására a hosszú tükörben, akár egy gyermek. Mary feltűnés nélkül leporolta magát.

-Szerfelett közönséges - jelentette ki Miss Maria. A húga arca elborult. -Vedd le, Elizabeth. Tudod, hogy igazam van. Az úri hölgyektől nem lehetett elvárni, hogy gondoljanak az

idővel, hiszen nem ebédeltek egészen hat óráig, ezt Mary tudta jól. A gyomra felmordult, akár egy fogságba esett állat. De nézett, ügyelt, minden adódó alkalommal mélyet bókolt, és mindent megtett, amit a két Miss Roberts kért, és még egyebet is, mielőtt még eszükbe juthatott volna kérni, így végül Miss Elizabethtől elnyert egy apró, halvány mosolyt.

-A szolgálóleánya igen ügyes teremtés - kapta el Mary Miss Elizabeth Mrs. Jonesnak tett megjegyzését.

-Így igaz, asszonyom. Nem is tudom, hogy boldogultam eddig nélküle.

Ez a mondat Mrs. Jones szokásos hangján hangzott el, nem volt benne ömlengés vagy hamisság. Mary háttal állva hallgatta, és érezte, ahogy a bőre megfeszül és kipirul.

-Érdeklődhetek, hölgyeim, hogy esetleg méltóztanak-e ruhákat megrendelni a mai napon? - kérdezte Mrs. Jones.

Nem méltóztattak. Egyik sem volt igazán kedvükre való. De lehetséges, hogy majd ismét elküldetnek érte és a szolgá-lóleányáért. -Jó ember, úgy bizony - mondta Mrs. Jones Marynek, mi-közben egymás felé közeledtek a varrással Mrs. Harding új, le-vendulaszínű robe á la frangaise-ének négyyardnyi szegélyén. - Tudod, soha életében nem emelt kezet rám, nem úgy, mint - a hangja itt mormogássá halkult - Jed Carpenter, aki lovaglóostor-ral veri a feleségét.

-És hogyan veszítette el a lábát az úr, asszonyom? - kérdezte Mary.

Mrs. Jones rámosolygott. Igazság szerint ez volt az egyik ked-venc története, bár a családtagokon kívül sosem mesélte el senki-nek.

-Annyit mondok neked, hogy Mr. Jones igen bátor ember. Még csak kis fiúcska volt, kilencesztendős, tudod? - A szemét egy pil-lanatra sem vette le az apró öltésekről. - A lovásznak segédkezett odalent a Robin Hoodnál napi három pennyért. Jött egy négylo-vas hintó, útban Gloucester felé, és az úr leugrott a bakról a fo-gadó előtt, szegény Thomas pedig nem odaszaladt, hogy átvegye a gyeplőt? A legközelebbi ló meg rálépett.

-Megrúgta? -Nem, nem, csak finoman felemelte a lábát, azután letette a fiú

mezítelen lábára. - Mrs. Jones tisztán látta maga előtt a jelenetet, akár egy kézzel kiszínezett metszetet: a ló lábának csillogó barná-ját, a vörös foltot a havon. - Péppé zúzta, úgy bizony.

-Pfúj! - fintorodott el Mary. Mrs. Jones keze megállt a vásznon. -Olyan feketére rothadt, mint a csizmád, bizony mondom ne-

ked. Másnapra a térdéig, harmadnapra combig. - Poros fekete szoknyáján mutatta az üszkösödés szakaszait.

-Ilyen gyorsan terjed? -Akár a penész a gyümölcsön - felelte Mrs. Jones élvezettel.

Folytatta a varrást, gyorsabban, mint annak előtte. - Így hát eljött a Borbély Dai, hogy levágja. De hallottuk, ahogy Thomas édes-anyja, aki jó asszony volt, a szomszédunk, azt mondta Dainek: „Tedd el a fűrészedet! Az én fiam épen megy a sírba.” - Újra megállt, hogy befűzze a tűjét, hunyorgott a fogyatkozó délutáni fényben. A szeme már nem volt a régi. -És azután mi történt? - Mary Saunders kinyújtotta görcsbe rándult kezét. -No hát. A fiú ott feküdt az ágyán, és úgy ordította, hogy az egész utca hallotta: „Idehallgass, anyám, még nem hóttam meg, és sokáig nem is fogok. Hozzál ide nekem egy fejszét, s én ma-gam nyisszantom le!” A leány szemében megint ott látta azt a hitetlenkedő pillantást. Egy ilyen fiatal teremtés hol szedhetett össze ilyenféle arckifeje-zéseket? London bizonyosan megkeményítii az embert. -Én mondom neked, Mary - mondta Mrs. Jones nyomatékosan -, olyan hangot még nem hallottál a fűrésztelepen kívül. -Akkor hát Mr. Jones vágta le a saját lábát? Az asszony türelmetlenül rázta a fejét. -Borbély Dai vágta le a fűrészével. Thomast ginnel kábította el, és a fiú végül álmában ordított. Aznap éjjel egyikünk sem aludt egy szemhunyást se a Back Lane-en. Mary a varrás fölé hajolt, és látszott rajta, hogy visszataszítónak találja a történetet. Azután különös hangon azt kérdezte: -Régen odalenn lakott, a Back Lane-en? Hiába is tettette volna, hogy nem. A szolgák előtt semmi sem maradhat rejtve, Mrs. Jones ezt tudta jól. -Ó, igen - felelte könnyedén. - Thomasszal mindketten ott nőt-tünk fel, csupán kétháznyira egymástól. Látta, hogy Mary magába szívja és elraktározza ezt az új tudást. Az ilyen pillanatokban a leány arca épp oly elgondolkodó volt, mint annak idején Su Rhysé.

-De meséljen tovább a lábról - szólalt meg Mary.

-No, a csonkot sós vízbe mártották, és oly szépen beforrt, mint a könyököd. Egy hónappal később a fiú már úgy ugrált, akár egy féllábú kakas. - Mrs. Jones hagyta, hogy mosolyra húzódjon az arca.

Még egy lábnyi fodros selymet megvarrtak. Mrs. Jones fújtatott egy aprót, elhessentette a fáradtságot.

-Akkor hát nem halt bele, az anyja minden félelme ellenére - jegyezte meg Mary.

-Nem, a Teremtőnek hála - felelte Mrs. Jones döbbent ne-vetéssel -, különben hol lennék most én?

-Itt. Az asszony rámeredt. Ez a leány olykor igen különös vá-

laszokat adott. -Talán Monmouthben, azt megengedem, de nem lennék Mrs.

Jones. -No és ha Ned Joneshoz, a pékhez ment volna férjhez, asszo-

nyom? - dünnyögte a leány ravaszul. -Ah, mi volna, valóban? - Mrs. Jones egy aprót taszított a leány

karján a keze fejével. - Akkor nem ez a Mrs. Jones volnék, nem igaz? A homlokomig lisztes lennék, így meg sem ismernél. -Tetszett neki ez a kép önmagáról: felismerhetetlenül, krétafehé-ren. Gyorsabban öltögetett tovább.

Eszébe ötlött, hogy aki együtt látja így kettejüket, barátnőknek, vagy tán anyának és leányának vélné őket. Mrs. Jones tudta, hogy hiányzik belőle egy úrnő tartása. Nem mintha tudatlan lett volna azt illetően, hogyan viselkedjen. Minden tanácsadó könyv arra figyelmeztetett, hogy tartani kell az illő távolságot, és egy regény, amelyet egyik este olvasott, épp arra figyelmeztetett, mi-féle veszélyekkel jár, ha az ember az alsóbb osztályokkal barát-kozik. Megrészegülve bárminemű bizalmasságtól hamarosan a szemte-lenség bűnébe esnek. A főhősnőt végül egy herceg kompromittálta.

De mit tehetett volna Mrs. Jones? Minden jó tanácsot elfelejtett, amint Maryvel leültek varrni, és beszélgetésbe merültek. Lehet, hogy a leány nincstelen volt, mert az élhetetlen apja börtönben halt meg, de attól még nem ugyanúgy Su Rhys leánya? Tán nem

tud ími-olvasni és számolni még Mrs Jonesnál is jobban, ha arról van szó? Az úrnő kissé nyugtalanul fészkelődött a támlátlan szé-ken. Hirtelen furcsának ta- lálta, hogy ő, aki cipő nélkül nőtt fel a Back Lane-en, dirigál most a legjobb barátnője leányának. Milyen kiszámíthatatlan ki jut feljebb és lejjebb ezen a világon! És hogy is ne kerülne kicsit közelebb a leányhoz, ha egyszer együtt gör-nyednek a selyemdarab felett, amely úgy repdes közöttük, akár madár a meleg szélben?

-Még most is fáj neki? Mrs. Jones felriadt ábrándozásából. Mary a saját csupasz kö-

nyökét bámulta, furcsa dudora kikandikált a piszkos csipke alól. -A lába? Csak telente viszket neki. Thomas mindig azt mondja,

ez jót tett neki. -Jót? - kérdezte Mary elszömyedt hangon. Hogyan magyarázhatná el ennek a leánynak, aki még csak ti-

zenöt esztendős, ép testben és lélekben is, és az élet még érintet-len lakomaként áll előtte?

-Tudja, hogy a legrosszabb már megtörtént vele — felelte az asszony szelíden. - Már nincs mitől félnie. Mary dédelgetett tervét, hogy amint olvad, továbbáll, egyelőre félretette. Mr. Jonest kifaggatta Bristolról, aki ott töltötte az inas-éveit. Az úr azt állította, hogy ez a második legnagyobb város London után - nem mintha látta volna Londont a saját szemével mégis, a leírása alapján nem tűnt igazán másnak, mint Monmouth. Daffytől is kérdezősködött, milyen városok vannak néhány napi járóföldön belül, de az csupán a történelmükről számolt be a római kortól fogva, és főbb termékeiket sorolta fel. Porfészeknek tűnt mindahány. Ha egyelőre nem kockáztathatta meg, hogy visszatérjen Londonba - ahol Caesar kése várta -, Mary úgy vélte, legjobb lesz, ha marad ott, ahol van, eszik, amennyi belefér, és pénzt keres.

Éjjelente, ha felriadt, a padlásszoba halvány körvonalai meg-nyugtatták. Itt legalább egy ágyon osztozott meg valakivel, nem

csupán egy szalmazsákon. A takaróban legalább nem hemzseg-tek a bolhák. Ezeken a falakon nem tátongtak lyukak, nem fü-tyült át a szél. Nem csörtetett felfelé háztulajdonosnő a lépcsőn, nem dörömbölt gyilkos az ajtón. Mary most tiszta volt, senki sem érintette. Mozdulatlanul feküdt, és legszömyűbb londoni emlé-keit idézte fel, hogy hálát érezzen. Itt, az Inch Lane-en üvegen át nézhette a holdat, nem a csupasz fényét követte a sikátor mélyé-re, ahol Doll minden valószínűség szerint még ott ült elkékülve, holtan, hogy majd az első olvadással darabokra hulljon.

Mary az oldalára fordult, háttal Abi egyenletes melegének. Nem akart Dollra gondolni. Nem akart arra gondolni, ami el-múlt. Abi az ébrenlét és az álom mezsgyéjén időzött, amikor a leány hangja megszólalt a sötétben a füle mellett.

-Abi – suttogta - ébren vagy? - A mindenes hallotta, ahogy Mary Saunders feje megmozdul, majd ismét a párnára esik. Azu-tán újra megszólalt a sziszegő hang. - Nem tudok aludni. Túlsá-gosan fáradt vagyok.

Abi felnyögött, és az arcát kettejük között fekvő, összekulcsolt kezébe temette.

-Nincsen jól az, ahogy Jonesék téged tartanak itt - jegyezte meg Mary. Abi úgy emelte fel a fejet a párnáról, akár egy teknősbéka. Mér-

legelte a megjegyzést: nem csak azt, mit mondott a leány, de azt is, hogy mi okból mondja. -Egy barátnőm - folytatta Mary - mindig azt mondta: „Sose ad-

jad fel a szabadságodat Abi eltűnődött a mondaton. -Tudod, mit jelent a szabadság? Hogy önmagadé vagy? -Nekem olyan sose volt - felelte végül Abi. -De kellett, hogy legyen - mondta Mary kissé türelmetlenül. -

Meg mi előtt rabszolga lettél. Még gyermekkorodban, Afrikában. Abi a hátára fordult, kinyújtózott, és elgondolkodott.

-Nem - felelte lassan -, akkor voltam királyé. -Micsoda, György királyé? -Nem, mi királyunké - válaszolta Abi. - Én és anyám és sok-

sok, száz gyermek és feleség, mi mind királyé voltunk akkor. -Hogyan - kérdezte Mary elképedve - te Afrikában is rabszolga

voltál? Abi kelletlenül vállat vont. -Hát az volt család. Ő volt apa. -Micsoda, a saját apád rabszolgasorban tartott? Ez a leány semmit sem értett. Abi hatalmasat ásított. -Nem rossz élet ott. Kevés munka, sok étel. -De apád eladott a fehéreknek? Abi a könyöke hajlatába hajtotta a fejét. Erre nem szereteti

visszaem- lékezni. A hangja fojtottan hallatszott. -Kellett neki puska. A csend oly sokáig tartott, hogy már kis híján újra álomba me-

rült, amikor a leány újra megszólalt. -Miért áll az a válladon, hogy Smith? -Az egy gazda volt.

-Az, aki Angliába hozott? -Nem, másik. -Hány gazdád volt Barbadoson? - kérdezte Mary kíváncsian. -Nem emlékszek. -Tudod, Londonban nagyon sok olyan ember van, mint te - jegyezte meg Mary. -Mint én? - ismételte rekedten Abi, és felemelte a fejét. -Fekete az arcuk - felelte Mary. Azután még kuncogva hozzá-tette: - Meg minden egyebük. Ez újdonság volt Abi számára. Krákogása visszhangzott az alvó házban. -Mennyi? - suttogta. Érezte, ahogy a takaró megfeszül, amikor a leány vállat rándított. -Sok. -De mennyi? - A nap óta, amikor a doktor idehozta Monmouthbe, Abi nem több, mint három sötét arcot számlált

meg, és mindannyian az idelátogató nemesurak kifutófiúi voltak, egyikük sem lakott itt a városban. -Honnét tudnám? - felelte Mary kissé éles hangon. - Tán kettő bármelyik forgalmas utcában. Abi ízlelgette a képet. -A gazda engedi őket utcára? - kérdezte egy perc elteltével. -Ó, a legtöbbjüknek nincsen gazdája - mondta Mary. - London tele van szökevényekkel. Az East Enden csak úgy hemzsegnek a szabad szerecsenek. Még olyan is akad, akinek angol felesége van. -De szabad nők is? -Úgy ám. Ismertem egy indiai leányt, akit a gazdája otthagyott, hogy ne kelljen kifizetni a hajóútja árát Hollandiába. Ó, és van egy klub is, ahol minden leány fekete. -Klub? - Abi előtt felötlött az iparosok egylete a Király Kardja emeletén. -Tudod - felelte Mary türelmetlenül - egy hely, ahol a leányok táncolnak. Abi elképzelte. -Fehér embereknek? -Hát, főként azoknak. Bárkinek, aki fizet, hogy láthassa őket - felelte Mary kissé félszegen. - De ezek a leányok nem olyanok, mint te - tette hozzá. - Ők fizetséget kapnak érte, úgy ám! Abi lehunyta nehéz szemhéját, és igyekezett elképzelni egy ilyen rendkívüli helyet. Vajon mit viseltek ezek a leányok, akik olya-nok, mint ő, mégis egészen mások? Hogyan táncoltak? Úgy, mint Afrikában, vagy mint a rabszolgák Barbadoson? Vagy bonyolult módon ugrándoztak, mint az angolok? Végül megszólalt. -Mennyi fizetség? -Ó, tőlem hiába kérded - felelte Mary. - De a lényeg az, hogy szabadon járnak kelnek. Abi belegondolt: járnak és kelnek. -Fehérek köpnek? A takaró megemelkedett, a leány felkönyökölt. -Hogy mit csinálnak?

-Olykor - mondta Abi közömbösen amikor megyek üzenettel, népek köpnek. -Vidéki bugrisok- jelentette ki Mary megvetően néhány pilla-nat múlva. - Mi egyebet várhatsz a határvidékiektől? Már a láttodon is megrémülnek. Adj nekik egy-két esztendőt, majd megszokják az arcodat. -Nyolc - mondta Abi egészen halkan. -Micsoda? - kérdezte Mary, és közelebb hajolt. - Nyolc esztendőnél több vagyok itt. Csend támadt. Úgy tűnt, a leány erre nem tud mit felelni. Visz-szadőlt, az ágy beleremegett.

-Mondj még ilyet. -Londonról? Abi bólintott, elfelejtette, hogy Mary nem látja. A leány hatalmasat ásított. -No hát, én nem emlékszem, hogy ott sokat köpködtek volna a

feketékre. A londoniak a franciákra tartogatják a köpetüket! A szerecsenek összetartanak, nem ártanak a légynek se. És mintha egytől egyig mind ismernék egymást - fűzte hozzá. - Ha az egyi-ket börtönbe csukják, számíthat a többire, azok visznek neki ételt, pokrócot s a többit. Még olyat is hallottam, hogy vacsorát adtak, amolyan bálféleséget - tette hozzá újabb ásítással ahová csak sze-recsenek tehették be a lábukat.

Az idősebbik nő nem tett fel több kérdést. A feje már így is tele volt, úgy csörgött, akár egy kaviccsal teli korsó. Némán feküdt Mary oldalán, amíg a leány lélegzése alvássá nem szelídült.

-Ó, te gyermek, miféle ostobaság ez? Mary Saunders úgy merült el a hétköznapi teendőkben, mintha mély vízbe ereszkedett volna, megízlelte annak tompa édességét, hogy minden nap minden órájában tudja, mi a teendője, hogy például biztos lehet abban, hogy lesz reggelije, és mi lesz az.

Legjobban az ötórai tea idejét szerette, ha épp nem voltak ven-dégek. Ilyenkor az úrnővel letehették a munkát egy negyedórára,

és együtt teáztak a varrodában. A főzet először olyan forró volt, hogy Mary egész bensőjét megégette volna, de a csészében ha-mar kihűlt. Apró kortyokban itta, hogy tovább tartson, a fogai között a porcelán peremével. Milyen könnyen eltörne, ha beleha-rapna. Még most is megkísértette olykor ilyen gondolatok, a pusztítás képei. Bizonyos, hogy egy nap egy szóval vagy egy jel-lel elárulja majd, kicsoda ő, legalábbis ki volt valaha.

-Még egy cseppet, Mary? -Igen, kérek, asszonyom. Egyik nap Mrs. Jones úgy hajolt át a teáscsészék felett, mintha

egy titkot akarna megosztani Maryvel. -Tudod... - kezdett bele, azután elhallgatott. - Az uramnak tel-

jesen igaza volt, már ami az elvet illeti. Mary kivárt. -Ezzel azt akarom mondani, hogy szólíts asszonyomnak, ha

társaságunk van. De ha csak magunk vagyunk - botladozott to-vább - akkor nem szükséges.

A leány belemosolygott a teájába. Győzelem, édes, akár az ananász.

Miért nem Jane Jones lányának született Susan Saunders he-lyett? - ötlött most fel benne. Nem akarta az anyja ujjait örökölni. Nem akart az anyja leánya lenni. Mary lassanként rájött, hogy ebben a házban a foltok lekoptak és a hazugságok valóra váltak. Mary valóban szorgalmasan dolgozott, és úgy hímzett, akár egy angyal. Már-már azt is el tudta hinni, hogy újra szüzleány.

Esténként sokszor elcsent tíz percet vacsora előtt, hogy a kel-mefoszlányait nézegesse. Mindenből volt egy apró darabkája, amin eddig dolgozott: pezsgőszínű szatén Mrs. Tanner hálóruhá-jából, zöld cirmos selyem Miss Partridge rakott alsószoknyájából, és vagy tucatnyi másik. Most már tudta, milyen a jó kelme tapin-tása, és rájött, miféle ócska szemét az, amit a táskájában rejteget az ágy alatt. Először is, az anyag silány volt: fakó, kibolyhoso-dott, olcsó kelmefestékkel színezték, amely kifakult a napfény-ben vagy egyetlen mosás után. Az a nyitott köntös a lazacszínű fodros alsószoknyával, amit olyan szépnek vélt az egyik árusnál

a Mercer Streeten, most megtapogatta a foltosan fénylő anyagot, és belepirult a gondolatba, hogy négy shillinget adott érte. Prusz-likjának királykékje már kifakult a hátán. Szemét. Ami pedig a ruhái szabását illeti, elborzadt a gondolattól, hogy annyi időn át járta az utcákat ferde varrásokkal.

Az új kelmedarabkái csupán maradékok voltak, amelyeket a nap végén csúsztatott a zsebébe, úgy tűnt, Mrs. Jones észre sem veszi, hogy eltűntek. De Mary már varrt magának egy zsebken-dőt hat háromszögből a legjobb fehér batisztból, kék selyemsza-lag szegéllyel, és esténként, vacsora után olykor felvitt magával egy félhüvelyknyi gyertyát, és egy kis sálon dolgozott egy csík ezüst fátyolszövetből, amelyet Mrs. Fortune felsőszoknyájához használtak. Nem mintha jelen életében szüksége lett volna bár-miféle cicomára, de egy nap majd...

Mary még most is szilárdan hitte, hogy a szolgaság bo-londoknak való, és nem lehet boldogulni általa. De egyelőre nem jutott semmi jobb az eszébe. Régi mestersége elképzelhetetlennek tetszett. Az élet a Seven Dialsen olyan volt, mint egy harsány színdarab, amelyet bábukkal adnak elő egy fekete lepedő előtt.

Mary gondolatainak mélyén ott fészkelt egy apró aggodalom: a házban előbb-utóbb valakinek bizonyosan szöget üt a fejébe, miért nem jön meg a havibaja a többi leányhoz hasonlóan. Még az is felötlött benne, hogy szerez némi disznóvért, és beken vele egy rongyot. De egyik nap, amikor Mrs. Jonesszal elmentek egymás mellett a keskeny folyosón, a karjukon egy-egy bála kelmével, az úrnő a lány vállára tette a kezét, és azt mormogta, tudja, hogy Mary még nagyon fiatal.

Mary zavartan rámosolygott. -Én magam csak tizenhét esztendős koromban kezdtem el. De

amikor itt az idő... Ha foltot találsz az alsóneműdön - súgta a fü-lébe az asszony - csak gyere nyomban énhozzám

Mary uralkodott az arcvonásain. Csak annyit suttogott: -Igen. -Olyankor - folytatta Mrs. Jones - egy leánynak anyára is van

szüksége.

Mary nézte, amíg el nem tűnt. Szédelgett a visszafojtott neve-téstől. Belegondolni, hogy tizennégy esztendősen végleg lezárta ezt az egész ügyet odalent Ma Slattery bűzös pincéjében, és eb-ben a házban még mindig csitrinek tekintették, aki még bele sem fogott!

Hirtelen sírhatnékja támadt. Jonesékat túl könnyű volt becsapni. Egyszerű, mint az ágyba hu-

gyozni, ahogy Doll mondta mindig. A tisztességes emberek csak azt látták, amit vártak. Marynek eszébe jutott egy zsebtolvaj, akit Mary Youngnak hívtak. Young a templomban ült, szalmával ki-tömött kesztyűjét szemérmesen az ölében nyugtatva, míg a való-di keze szorgosan lopkodott a mellette ülők zsebeiből. Szép, hosszú pályát futott be, mielőtt a szekér elvitte Tybumbe.

Még Hetta is megbízott Maryben. Folyton kikönyörgött egy-egy cseppet a szolgáló toalettvizéből gödröcskés csuklójára, és kérlelte, hogy tanítsa meg neki a londoni gyerekek tapsolós játé-kait. Vacsora idején Hetta gyakran lemászott a helyéről, és Mary mellé állt, míg a szobalány végül beadta a derekát, és az ölébe vette. Mary nem tudta megmondani, miért kedvelte meg őt a gyermek, leszámítva azt, hogy bárki megkönnyebbülést jelenthe-tett a vén szömörce dajka után.

Mostanság Mary úgy tette a dolgát, mint aki életében nem járt az utcán éjfél után. Talán kissé csípős volt a nyelve, de tu-lajdonképpen derék leány volt. Úgy tűnt, egykori mestersége nem hagyott külső nyomokat rajta. Akadt olyan nap, amikor ő maga is elfeledte, hogy hazudott. Már-már maga is elhitte saját történetét a vándorló árváról, akit a sors megfosztott a drága édesanyjától.

Egyik nap az ötórai tea mellett Mrs. Jones és vendégei számos homályos célzást tettek valakire, akit Sally Mole-nak hívtak.

-Te nem ismerted őt - jegyezte meg Mrs. Jones később. -De kicsoda ő? - kérdezte Mary. -Ki volt. - Az úrnő nagyot sóhajtott, és a fejét csóválta apró, tö-

kéletes öltései felett. - Már meghalt, a szerencsétlen nyomorult. Bonyodalmak támadtak.

-Miféle bonyodalmak? Mrs. Jones az égre emelte a tekintetét. -Szörnyű, miket kérdezel te, Mary Saunders. Ha mindenképp

tudnod kell... -Igen? -Sally Mole... Egy helybéli leány volt, akiről tudni lehetett, hogy

férfiakkal megy el. Idegenekkel. - Mrs. Jones a szája elé kapta a kezét. - Az ember háta is borsódzik tőle.

És az úrnője mellett ülve Mary valóban azt érezte, hogy a szé-gyen úgy kavarog benne, akár a rosszullét. Idegenekkel, gondolta. Borsódzik az ember háta. Az arcát forróság öntötte el.

-Lám, egészen belepirultál! - korholta magát Mrs. Jones. - Nem való a te korodban, hogy ilyen csúf dolgokról halljál.

Így hát Mary lehajtotta a fejét, és folytatta a szegést. Nance Ash már egy ideje szemmel tartotta a londoni leányt. Va-lakinek ébernek kell lennie. Először kétségbe vonta a józan ítélő-képességét. Lehetséges, hogy csupán fiatalsága és életereje miatt érez ellenszenvet Mary Saunders iránt? Igaz, rosszulesett neki, hogy egy ilyen csitri fogócskázik Hettával a folyosón, ugrándoz-nak, akár a kutyák, nekimennek a bútoroknak. És Mary Saundersnek szokásává vált, hogy kijavítsa a dajkát látszólag apró kérdésekben - egy szó megválasztása, egy jóslat a kereske-delemmel, az időjárással kapcsolatban,- és ily módon aláássa a tekintélyét nagyobb dolgokban is. Az új szolgáló mostanság na-gyon jóban volt az úrnővel, folyton az édesanyja kezéről esett szó, és hogy milyen ragyogóan bánik a tűvel. Mintha néhány virág ki-hímzése valódi munka volna, ami hálát érdemel! Mintha azt ösz-sze lehetne hasonlítani a végtelen teherrel, amit egy leánygyer-mek nevelése jelent, aki ráadásul oly elkényeztetett, mint Hetta.

Így Mrs. Ash továbbra is az Úrhoz imádkozott megértésért és türelemért, hogy képes legyen egy fedél alatt élni Mary Saundersszel. Csak apránként, ahogy teltek a hetek, győzte meg magát arról, hogy a londoni leány velejéig romlott teremtés.

Egyelőre nem volt kézzelfogható bizonyítéka rá, csupán a le-ányt körüllengő pára. De csupán idő kérdése volt, hogy a rom-lottság a felszínre törjön és megmutassa magát. Mrs. Ash Jób könyvével vigasztalódott: „Hányszor a hiszik el a gonoszok szövétneke... Olyanok lesznek, mint a pozdorja a szél előtt, és mint a polyva, amelyet forgószél ragad el.”

-Van benne valami helytelen, nem gondolod? - jegyezte meg Daffynek, aki épp egy apró vitorláshajót csiszolt homokkal az udvaron Hetta számára.

-Ugyan kiben? - Daffy összerezzent és felnézett. -A londoni leányban, ki másban? -Ó, maga még mindig így hívja? -Azt hiszem, pirosítót használ. Az a száj nem természetes szí-

nű. -Nekem nincsen bajom vele - felelte Daffy könnyedén. Mrs. Ash szigorú pillantást vetett rá. Ez a Saunders némber csak nem mételyezte meg már ezt a legényt is? -Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy tolvaj - tette hozzá. -Azt beszélik, a nagyvárosban hemzsegnek. -Kissé szigorú maga azzal a leánnyal - felelte Daffy, és a paró-kája félrecsúszott, miközben a játékszer fölé hajolva erőteljes mozdulatokkal dolgozott. -Ugye tudod, hogy jelentened kell az úrnőnek, ha bármiféle becstelenségen éred? - jegyezte meg Mrs. Ash. - Ez keresztényi kötelességünk. -Én úgy tudom - motyogta Daffy - az a keresztényi köte-lességünk, hogy a magunk dolgával törődjünk. A dajka fülig vörösödött. A szolga még sosem válaszolt vissza neki ilyen modorban az eltelt esztendő alatt, amióta az Inch La-ne-en élt. Mrs. Ash egy dolgot világosan látott: Mary Saunders a lázadás magvait hinti el, amerre jár. Egy reggel, amikor a leány lement a piacra, Mrs. Ash megmászta a nyikorgó lépcsőfokokat, amelyek a kis padlásszobába vezettek, ahol a két szolgáló aludt. És ott végre rábukkant a bizonyítékra.

A matracon színes holmik hevertek: selymek és tafoták csíkjai, sarkai, kunkorodó ezüstfonál és egy hossznyi csipke egy kitépett könyvlap köré csavarva. Ott feküdt mind kiterítve a vékony bar-na pokrócon, akár a bűnök kicsinyített felvonulása: Hiúság, Rest-ség, és kettejük fattya, a Tolvajlás. Mrs. Ash órákon át magában tartotta, amit megtudott. De amikor délelőtt elment a leány mellett a folyosón, felemelt kézzel állította meg -Tudom, mi a bűnöd - szólalt meg minden kertelés nélkül. Mary Saunders falfehér lett. -Tájékoztassam róla én az úrnőt - folytatta a dajka már- már udvarias hangon -, vagy inkább te magad vallod be neki? A leány állkapcsa megfeszült.

-Mit kellene bevallanom? - A hangja remegett a bűntudattól. Mrs. Ash kicsit közelebb lépett. -Tudom, hogy gyűlölsz és bugrisoknak tartasz minket, akik so-

sem láttak világot. Azt hiszed, különb vagy minálunk, csak mert a nagyvárosból jöttél. Mintha mi bepiszkolnánk a cipőnket Gomorra utcáin! - Mrs. Ash azon kapta magát, hogy kis híján kifröccsen a nyála, egy pillanatra megállt, és megnyalta az ajkát. - De annyira nem vagyunk tudatlanok, hogy ne ismernénk az or-szág törvényeit.

Mary megpróbált elmenni mellette. -Ne lopj! - dörögte Mrs. Ash Mózes hangján. A leány megdermedt, és rámeredt. -Lopj? - ismételte. Mintha nem ismerné ezt a szót! -A maradékokról szóló törvény tán nem nevezi tolvajlásnak,

ha valaki eltulajdonítja bármilyen mesterség hulladékait, akár rosszhiszemű használat, akár eladás céljából?

-Ez itt - rántott elő egy maroknyi kelmedarabot a zsebe mélyé-ből széles mozdulattal, ez itt mind a gazdáid tulajdona, jól tudod te is! Ez itt bizony selyem - lobogtatott meg egy ragyogó kék há-romszöget -, ezt még én magam is tudom, ezen nincsen mit szé-píteni!

A londoni leány ekkor egy igen furcsa dolgot tett. Nem próbál-ta meg kitépni a kelmedarabokat a dajka kezéből, és nem is ta-gadta tettét. Az arcán megkönnyebbüléshez hasonlatos kifejezés suhant át. Hátraszegte a fejét, és úgy nevetett mint akinek a vilá-gon semmi gondja nincsen. Az összes foga megvolt és ragyogott. Mrs. Ash görcsbe rándult kézzel magára maradt a folyosón. Aznap este, vacsora után, a gyertya pislákoló fényében Marynek olybá tűnt, hogy a tűje hol megszűnik létezni, hol pedig újjáéled. A viseltes vásznon pettyek táncoltak, és egy pillanatra vérfoltok-nak vélte őket. A mélysárga gyertyafényben végtelen tér tárult fel a szeme és a tű között, és nem emlékezett, melyik az anyag színe, melyik a visszája. Hogy elhessentse ezt a szédületet, talpra ugrott, megkurtítani a gyertyákat. Ezt szerette még azelőtt meg-tenni, hogy Mrs. Jones emlékeztette volna rá. Ilyenkor ott pislá-kolt benne az érzés, hogy szükség van rá.

A gyomra összeszorult. Eddig egy szó sem hangzott el az anyagmaradékokról. Még sosem hallott arról a nyomorult tör-vényről - már ha egyáltalán létezett ilyen, és nem csupán a dajka gonosz találmánya volt. Vajon Mrs. Ash úgy döntött, nem szól az úrnőnek, vagy csak az időt húzza, és azt tervezi, hogy az egész család előtt leplezi majd le? Mary érezte, ahogy a dajka időről időre végigméri.

Mr. Jones újságot olvasott kopott barna füles karosszékében, a szemhéja időnként megrebbent. Mary a főkötője pereme alól fi-gyelte. Milyen egyenes háttal ült ott, épp úgy, ahogy bármelyik férfi, keresztbe vetett lábakkal. Marynek úgy tetszett, nem is hi-ányzik a láb, csak láthatatlanná vált, Mr. Jones elrejtette. Becsap-va érezte magát, miközben ideges tekintete újra és újra végigsik-lott az alakon a hiányzó vonalat keresve. A férfi izmos karja meg-feszült a kézelőjénél.

Vajon egy embernek mely részei létfontosságúak? - tűnődött Mary. Mr. Jones egész embernek tűnt így is, de mi volna, ha nem lenne egy lába sem? Vagy karja? Ha csupán a törzse maradna

belőle a pamlagra támasztva, még mindig ő volna Mr. Jones? Mennyit veszíthet el egy ember, hogy még önmaga maradjon? No és szerszáma, tűnődött, anélkül mi volna?

A férfi tekintete találkozott Maryével. Mary elpirult, és lenézett a gyertyára, amit épp megkurtított. Mr. Jones hangos krákogással köszörülte a torkát, és lapozott

egyet. -Vannak ezek a kereskedelmi állomások, amelyekért a franci-

ákkal háborúskodunk, de meg kell mondjam, nehezemre esik megkülönböztetni egyiket a másiktól. Ott van példának okáért Quebec, az vajon Indiában van?

-Micsoda pogány nevek - mormogta Mrs. Ash. -És itt olvasom, hogy a miniszterelnök figyelmeztette az ameri-

kai gyarmatosítókat, hogy ha tovább üldözik a rézbőrűeket nyu-gat felé, végül baj lesz belőle.

-Képzeld csak el - jegyezte meg Mrs. Jones homályosan, a tekin-tetét a tűre szegezve.

-Hírt adnak egy óriási tűzvészről Londonban, Mary - fűzte hozzá a ház ura a lap alját fürkészve. - A Strand nevű utcában, ismered?

Mary alig bírta megállni, hogy ne kiáltson fel hangosan. Maga elé képzelte a hatalmas oszlopcsarnokokat, amelyek háromszor akkorák voltak, mint Monmouth bármelyik épülete, a lángoktól megfeketedve, és az utcalányokat, akik n csatornák mentén fut-kosnak, világos szoknyájuk csupa hamu

-Ismerem - felelte halkan. Mrs. Jones pislogva pillantott fel a varrásból. -Milyen London városa, Mary? Hol is kezdje? -Minden utca minden időben ki van világítva - felelte Mary az

úrnőnek. Tudta, hogy túloz, de kénytelen volt, különben nyomá-ba sem érne az igazságnak.

Mrs. Jones szélesen mosolygott, mintha egy nagyszerű tréfát hallott volna.

-Ennyi gyertyát elpocsékolni - szólalt meg Mrs. Ash a sarokból.

Mary nem fordult felé. -Nem, ott olajlámpások égnek hosszú rudakon - dicsekedett. -

És a lángok a szivárvány minden színében játszanak. -Az nem lehetséges - jegyezte meg Daffy. -Márpedig így van - felelte a leány pimaszul. - Jártál már ott,

hogy ilyen sokat tudsz róla? -Nem - felelte Daffy igen nyugodt hangon - de lefogadom,

hogy nálad többet tudok az égés jelenségének kémiai folyamatai-ról.

Mary az égre emelte a szemét. Tán abban reménykedik ez, hogy elkápráztatja őt a cifra szavaival? Micsoda különös fickó. Már több mint egy hónapja egy fedél alatt laktak, és még egyszer sem fordult meg a fejében, hogy megcsókolja őt? Nem mintha hagyta volna neki, de furcsának találta, hogy Daffy meg sem próbálja. Mary még mindig nem szokta meg, hogy a férfiak körü-lötte nem adják semmiféle jelét annak, hogy azt akarják tőle, amit egykor az összes többi akart.

Mrs. Jones még mindig az utcai lámpásokon ámuldozott. -Gondolj csak bele! - Szűk szembogarában tűszúrásnyi fény

csillant. Azután, hogy Daffy alagsori szobájába tért A Brit-szigetek bota-

nikai érdekességei című könyvvel és egy hüvelyknyi gyertya-csonkkal, Mary egyre merészebbeket tódított. Úgy vélte, a többi-ek úgysem tudják, mi az igazság, így bármivel traktálhatja őket. Az volt az érzése, hogy az apró szalon meleg, dohos levegőjéből varázsolja elő Londont. Többek között azt állította, hogy az utcá-kon annyi hollandus, mohamedán és indiai herceg tolong, hogy az ember fél napot is gyalogolhat, míg egy tisztességes angol ar-cot lát.

-Mohamedánok, valóban? - kérdezte Mr. Jones érdeklődéssel. -Sok ezernyi! - Mary hozzátette, hogy az előkelő dámák tíz

yard hosszúságú uszályt hordanak, amelyet idomított spánielek visznek a szájukban. A nap minden órájában szarvasok viaskod-nak egymással a St. James Parkban, agancsuk csattogása messzi-re hallatszik, és a fű sötétlik a vértől. A család szórakoztatására

még az utcai kiáltásokat is utánozta a tőle telhető leghitelesebb cockney kiejtéssel.

-Itt a sok kagyló, oroszhal, orsóhal! -Mosódiót vegyenek! -Érett a cseresznye, vegyék, vigyék! -Van-e tyúkszem a lábadon? Mindenkit megnevettetett, Mrs. Asht kivéve, aki Mary előadá-

sának közepén aludni tért. -Az én regényeimben London feleennyire sem érdekes hely -

jegyezte meg tanácstalanul Mrs. Jones. - Azokban folyton kár-tyáznak és kesztyűt vásárolnak. Mary ijedt pillantást vetett rá. Nem lett volna szabad elfeled-nie, hogy Mrs. Jones regényeket olvas. A hazudozás a múltról Mary szokásává vált, és nehezére esett felhagyni vele. Megvetően fújtatott egyet.

-Pfúj! Ezek az írók! - jelentette ki. - A felét sem látják, egész nap csak az odújukban gubbasztanak.

-Így igaz - felelte Mrs. Jones bólogatva. - Már-már értem, miért kerekedett fel édesanyád és édesapád, és mentek el Londonba. Olykor izgalmas lehetett ott az élet.

Mary legszívesebben felpofozta volna az úrnőt ostobasága mi-att. Miért hisz el ez az asszony minden szót, amit mondtak neki?

Megpróbálta elképzelni őket együtt, komor arcú anyját és ezt az asszonyt, akinek a hangja folyvást hullámzott, és keskeny, hegyes arca egy pillanatra sem maradt mozdulatlan. De ahhoz Marynek olyannak kellett volna látnia őket, amilyenek azelőtt voltak, hogy az életük elágazott, akár egy erdei ösvény. Látni az anyját, milyen volt leánykorában, amikor még Su Rhysnek hív-ták, még mielőtt minden elromlott volna, mielőtt az ostoba fajan-kó, akihez hozzáment, elveszítette a tizenegy napját. -Ó, Mary, még mielőtt elfelejtem - mormogta Mrs. Jones, és belenyúlt a szoknyáján lógó zsebbe. Egy maroknyi fényes kel-medarabot húzott elő, és a leány felé nyújtotta. Mary két kezét tartotta elébe. Ugyanazok, amelyeket Mrs. Ash elkobzott tőle, egyetlen cémaszál sem hiányzott közülük! Az úr-

nőre meredt. -Természetes, hogy egy leánynak tetszenek a maradék anya-gok - mondta Mrs. Jones könnyedén - és én magam amúgy sem tudok velük mit kezdeni. Legközelebb kérdezz engem, és meg-látjuk, marad-e elegendő valamiből egy kis körgallérra. Mary szeme bizsergett. -Túlságosan jó hozzám - mondta egészen halkan. Mrs. Jones úgy hessegette el a köszönetét, mintha egy légy volna, és visszatért a varrásához. Azután egy tapintatos böffentést hal-latott, és megjegyezte: -Úgy fest, a gyomrom nem bírja legyűrni az utolsó adagsört. -Jóféle almabor, az kellene neked - felelte a férje. -Igen, az nagyon jót tenne, úgy hiszem. -Daffy - szólalt meg Mr. Jones egy perccel később, amikor a szolga belépett egy rakás rőzsével, hogy tegyen a tűzre -, leme-hetnél a Hollófészekbe, hogy hozz az úrnőnek egy pint almabort. Daffy megdermedt. -Indulj - mondta Mr. Jones szelíden már későre jár. A szolga a torkát köszörülte. -A Király Kardja sincsen sokkal messzebb. Mrs. Jones kis kezét férje csipkés kézelőjére tette. -Kedvesem...

-Daffy, most már elég ebből a badarságból! -jelentette ki Jones, és a hangja betöltötte az apró szalont. - A Hollófeszek van legkö-zelebb, és az a legolcsóbb, és épp ideje, hogy véget vessél ennek az ostoba vitának az apáddal.

Mary felállt. -Majd én elmegyek. Az úr és az úrnő rámeredt. -Szívesen szippantanék egy kis friss levegőt - jelentette ki egy

ásítás kíséretében. - Csak hozom a köpenyemet. Mary meglepődött Daffy hálás mosolya láttán. A fickó azt hit-

te, neki akar szívességet tenni! Mr. Jones a homlokát ráncolta. A feleségéhez fordult.

-Én nem is tudom, való-e egy leánynak ilyen későn az utcára menni?

-Ah, hisz itt van a sarkon túl! Ha London utcáin tudott vi-gyázni magára, Thomas, akkor úgy hiszem, igazán lemehet ide, a rét széléig. Csak menj egyenesen a Grinder Streeten, Mary, és mondd meg Cadwaladymak, hogy írja a többihez.

Ebben a városban minden itt volt a sarkon túl. Mary lámpása gyenge fénykört rajzolt a földre, miközben lefe-

lé haladt a Grinder Streeten a házak között tátongó rés felé. A fagyos levegő bekúszott a köpenye alá. A rét fekete földtengere felé fordult. Ott állt a Hollófészek. Egy festett cégérre számított, de a csapszék világító bejárata felett lógó hollófészek valódi volt, még néhány törött tojáshéj is látszott benne. Néhány kiálló gally remegett a hideg szélben. Mary elfújta a lámpását. Bár odabent nem világított egyéb, csak a két kandallóban lobogó tűz, Mary hunyorgott, amikor belépett az éjjeli sötétségből. Pál-lott sör és szalma bűze csapta meg az orrát. Átverekedte magát egy csoport öregemberen, akik a döngölt agyagpadlón kockáz-tak, és amikor az egyikük motyogva megszólította, nem vett róla tudomást. A köpenyét a lobogó tűz forrósága ellenére sem kap-csolta ki. Hát ezt hagyta maga mögött Daffy, gondolta kíváncsi-an, ezt a rongyos, alja helyet. A hordók mögötti sarokban a csaposfiú felegyenesedett. Nem lehetett idősebb tíz esztendősnél. -Egy korty körtebor kéne, leányzó? - kérdezte pimaszul. -Almabor. Mrs. Jonesnak lesz. És frissen csapold! - utasította Mary, és felé nyújtotta a fedeles fémkupát. -Mindig friss - sóhajtotta a fiú, és kihúzta a csapot az egyik hordóból. Amikor átnyújtotta a pintnyi almabort, Mary megmarkolta, és sarkon fordult, hogy távozzon. -Egy penny meg egy fél - kiáltott utána a fiú hangosabban, mint kellett volna. A füstben minden fej feléjük fordult. Mary elvörösödött. -Mrs. Jones azt mondta, írják a többihez.

-Azt lesheted! Fizesd meg az árát, vagy add vissza az al-mabort! Micsoda kibírhatatlan kölyök! Mary sarkon fordult, a fiú pedig nagyot kiáltott mögötte: -Cadwaladyr! A fogadós hullámzó bőrkötényében előbukkant a hátsó he-lyiségből. -Mi folyik itt? Mary a csaposfiú szavába vágott. -Mrs. Jones, a szabónő szolgálója vagyok, uram, és ő küldött... De addigra már felismerte Daffy apját. A félelemtől elszorult a torka, és elakadt tőle a lélegzete. A férfi nevét akkor nem tudta meg, de igen jól emlékezett a busa fehér szemöldökre, a súlyos testre, amint rajta fekszik abban a piszkos fogadóban Colefordban.

Az ördög vigye el ezt az embert! Eltűnik, azután újra felbukkan,

mint valami kísértet. Azóta színét se látta, hogy kiszálltak Niblett kocsijáról január első hetében. És most itt áll előtte, mint a legkö-zelebbi csapszék tulajdonosa, és fel is imerte Maryt, bár az nyomban lesütötte a szemét, és sötét csuklyáját a fejére húzta. Cadwaladyr tekintete égette az arcát.

-Nem hajlandó kifizetni az almabort - jelentette ki a fiú -Írd a többihez a palatáblára! - utasította a gazdája. -Honnét tudhattam volna, melyik Mrs. Jonesnak viszi? - mor-

gott a kölyök. De Cadwaladyr taszított egyet rajta. -A pincében kiömlött valami, eredj, töröld fel! Mary továbbra is a földre szegezte a tekintetét. Nem hallott

mást, csak a csontból faragott kocka zörgését a fojtott hangú fe-csegés felett.

Amint a fiú eltűnt, Cadwaladyr közelebb lépett. -Ismerlek téged, nem igaz? - kérdezte egészen halkan. Mary úgy döntött, támadásba lendül.

-Káromra - felelte szánandó hangon. A fogadós olyan közel hajolt hozzá, hogy széles orra csupán

néhány hüvelyknyire volt Mary állától. Vizenyősen suttogott. -Nekem hiába adod az ártatlan, kisasszony! Egy hét sem telt be-

le Coleford után, és máris ágynak döntött a kankó! Mary üres tekintettel meredt vissza rá. A szíve ugrált, mint a

ketrecbe zárt nyúl. Hát igaz volt, amit Doll mondott, hogy az ember még jóval azután is fertőz, hogy a saját tünetei elmúltak.

-Mr. Cadwaladyr, nekem fogalmam nincsen... -Márpedig valamid van, mert megfertőztél vele - morogta a fér-

fi. - Azt mondom, épp olyan hitvány, vérbajos ringyó vagy, mint azok, akik a Stranden lófrálnak.

Nem tudhatta, milyen közel jár az igazsághoz. Mary tekintete ide-oda cikázott. Szidalmazni kezdhette volna ezt az állítólagos egyházfit, hogy micsoda züllött fráter, aki megérdemli a sorsát, de nem merte felingerelni. Néhány vendég már így is kíváncsi pillantásokat vetett feléjük.

-Kezdjük azzal, hogy egy fonttal tartozol nekem - tette hozzá a férfi immár hangosabban.

Mary összeráncolta a homlokát, a szemében könnyek csillog-tak. Rémülten kutatott az emlékezetében, mi segíthet, hogy ki is csorduljanak. Ma Slattery pincéjére gondolt, Dollra, aki a sikátor mélyén rothad. De a könnycseppek még mindig ott várakoztak a szemhéja mögött, mintha ezek az emlékek csupán történetek volnának, szörnyűségek, amelyek egy másik leánnyal estek meg. Azután eszébe jutott egy régi este, és az elméje csendjében ki-mondta: Anyám. Akkor könnyek gördültek le Mary arcán.

A hangja elfulladt, a pultra hajolt, és halkan azt súgta Cadwaladyr fülébe:

-Hogy merészel ilyet állítani azok után, amit egy magányos le-ánnyal művelt?

Felkapta az almaborral teli fedeles fémkupát, és sarkon fordult, még mielőtt a férfi felelhetett volna. Kilépett az ajtón, és már az utca felénél járt, amikor rájött, hogy elfelejtette meggyújtani a lámpását. Az éjszaka szuroksötét volt, úgy kellett tapogatóznia,

mintha vak volna. A gondolatai vadul kavarogtak. Most, hogy Cadwaladyr már

tudta, a leány, aki becsapta és kankóval fertőzte meg, szolgáló-ként dolgozik Monmouth városában, bizonyosan felemeli a sza-vát, és tönkreteszi őt. Lehet, hogy épp most meséli a történetet a vidéki tuskók szórakoztatására. A pletyka futótűzként terjed majd egy ilyen porfészekben, mint Monmouth, ahol alig történik valami említésre méltó. Jonesék minden bizonnyal már reggel hallják a hírt a tejeskofától. A pokolba ezzel az emberrel!

Elveszítheti az állását, de rosszabb is történhet. A segédlelkész szavára akár a városszéli börtönbe is vihetik ribanckodásért.

Ha valamikor, hát most van itt az ideje annak, hogy elszökjön. Tudta, hogy amint megindult az olvadás, el kellett volna mennie. Amint hazaér, össze kell pakolnia a holmiját, és még hajnal előtt kisurranni a házból, hogy elérje az első Bristol felé tartó szekeret. Ideje ismét mindent újrakezdeni

A lába elgémberedett köpenyének sáros szegélye alatt A csont-jai vonakodtak. Valami elnehezítette a lépteit, mintha ólomszok-nyát viselt volna; valahogy elszállt a bátorsága az előtte álló uta-zás gondolatától. Ennyire beszűkült volna n látóköre a Monmouthben eltöltött alig két hónap során? Elveszítette volna minden bátorságát?

Maryt megdöbbent a gondolattól, ami ekkor felötlött benne. Miközben a macskaköves úton haladt felfelé a csillagok sáros ragyogásában, rájött: itt akar maradni. Azon a héten Mrs. Jones és Mary minden délelőtt Mrs. Mórgan fehér bársony viganóján dolgozott, amíg megfelelő volt a fény, a szemük pedig friss volt. Az úrnő úgy döntött, hogy felmenti a leányt az Abi társaságában végzett házimunka alól - Marynek túlságosan finom ujjai voltak ahhoz, hogy a súrolókefével tönkre-tegye őket. Amikor órákon át dolgoztak kettesben egymás mel-lett, Mrs. Jonesnak az a különös érzé- se támadt, hogy nem úrnő és szolgáló, hanem két már-már egyenrangú társ ül egymás mel-

lett. Már most kialakultak a maguk szokásos párbeszédei, apró tré-fái. -Hová tettem én azt a tűt, Mary? -A köténye derekába, asszonyom. -Így igaz! - Mrs. Jones úgy húzta elő, mintha még sosem látta volna.- Mi volna velem nélküled, Mary? -Tűbe ülne, asszonyom. Olyan dolgokról is beszélt Marynek, amelyeket nem tartott volna helyénvalónak, ha belegondol. -A szomszédunk, Sál Belter mondta el, mit kell tenni ahhoz, hogy fiú foganjon - osztotta meg vele bizalmasan egyik délelőtt. -Akkor tán nem a szokásos módon fogant meg? -Ó, te szemtelen teremtés! - Mrs. Jones érezte, hogy az orra he-gyéig elpirul. - Mi ütött belém, miféle dolgokról beszélek én egy éretlen leánynak? Mary leszegett fejjel, apró, szabályos öltésekkel varrt. -A jobb oldalamra feküdtem, tudod - folytatta az úrnő halkan - Thomast pedig a bal oldalára fektettem, így a gyermek a jobb kamrában fogant, és fiú lett. Mary kétkedőn nézett rá. -Akkor hát Hetta esetében nem így tett? -Ó, de igen, épp így. Mindannyiuknál így tettem - bizonygatta Mrs. Jones -, legalábbis amikor nem feledkeztem meg róla. A többi három fiú volt. - Hallotta, hogy a hangja fényesen és véko-nyan cseng, akár az üveg. - Legalábbis én úgy hiszem, hárman voltak, tudod, az egyiknél még túl korán volt ahhoz, hogy meg lehessen állapítani. A legelső fiunk hatesztendős koráig élt - tette hozzá élénken. - Valóban? -Azután megkapta a lázat a szenesgödörben. -Az merre van? - kérdezte Mary egy perccel később. -Az erdőben, a legelőkön túl. Lehet, hogy nem kellett volna Orlandónak keresztelnem. Nagy teher volt az a név egy ilyen kicsi fiúcskának. - Mrs. Jones a pontra meredt, ahol a tű átdöfte a

bársony mélységes puhaságát. - De Thomas a gödör miazmás levegőjét okolta. Ezért nem engedtük ki Grandison fiunkat soha munkára. Addigra már a többit is elveszítettük. Thomas azt mondta, Grandison más lesz - tette hozzá kissé zaklatottan. - Ő majd megtanulja a leckét, vigyáz az egészsé- gére, és úriember lesz, ha felnő, akire a családja büszke lehet.

Most már kicsit remegett, akár karó az erős szélben. Mary folytatta a varrást, de minden második öltés után felpil-

lantott az úrnőjére. Az egyik kezét kinyújtotta, és az asszony szoknyájára tette.

Mrs. Jones megszorította a leány vékony ujjait. A szemébe könnyek gyűltek, és torz mosolyt erőltetett az arcára.

-Ne is törődj velem - mondta alig hallhatóan. - Egy ostoba, csupa szív asszony vagyok.

Mary most másra terelte a szót, hogy Mrs. Jones összeszedhes-se magát. -Miféle ember Daffy édesapja? - kérdezte mellékesen. -Cadwaladyr? Ó, nem tudnám megmondani. - Azt hittem, ismeri. -Így van, Mary, ezért nehéz egyetlen mondatban elmondanom, milyen - felelte az úrnő apró sóhajjal. - Jócskán magára szedett mostanság. Nincs senki, aki a gondját viselné, tudod? Csak har-mincesztendős korában nősült meg, egy Abergavennyn túlról való asszonyt vitt a házhoz, aki idegen volt mindannyiunk szá-mára, és nem meghalt gyermekágyiban mindjárt az első évben? Azt beszélték, hogy úgy kellett kivágni a fiút a hasából - fűzte hozzá elborzadva, de élvezettel.

-Akkor hát Daffynck sosem volt édesanyja? Mrs. Jones a fejét rázta. -Neki és az édesapjának egyedül kellett boldogulniuk, bár én

is minden tőlem telhetőt megtettem az apróságért, sokszor ját-szott itt a varrodában. Attól tartok, akkor kapott kedvet a mes-terséghez. -Ah - szólalt meg a lány. Mrs. Jones látta, ahogy gyors esze megvillan sötét szemében. - És amikor felnőtt...

-Bejelentette, hogy ő bizony nem marad az apja mellett abban a bűzös vén kocsmában, ő Thomas Jonesnak akar dolgozni. A lány elfintorodott, fehér fogsora kivillant. - Kitört a háborúság? -El sem tudod képzelni! De meg kell hagyni, Daffy ügyes kezű fickó. Jól bánik a késsel és a tűvel. Thomas nem boldogulna nél-küle. Mary egy percig folytatta a munkát Mrs. Jones oldalán, csillogó fejét a varrás fölé hajtotta. -No és mostanság... - szólalt meg-, van Cadwaladymak... Gon-dolja, hogy újraházasodna? -Dehogy! - Mrs. Jonest láthatólag mulattatta a gondolat. -Vagy valaha is... - A leány halványan elpirult. - Tudja, elmenne egy rossz nővel? Mint Sally Mole, ha még élne. Mrs. Jones szigorú pillantást vetett a szobaleányára. -Mary, hogy mondhatsz ilyet a mi segédlelkészünkről, aki is-ten szolgája! -Csupán csak eltűnődtem rajta - felelte a leány kissé duzzogva. -Elég ránézni Joe Cadwaladyrra, az lehetetlenség - tette hozzá Mrs. Jones szelídebb hangon. - Bűzlik a magánytól, mint más a hagymaszagtól. A szolgálóleány elgondolkodva bólintott. Azután szokása szerint hirtelen másra terelve a szót, azt mondta: -Valamit be kell vallanom magának, asszonyom. -Mi az? - kérdezte aggodalmasan Mrs. Jones. -Amikor sietve távoztam Londonból, én... Tartozást hagytam ott. -Adósságok, Mary? - Mrs. Jones keze megállt a bársonyszegély felett. -Csak egyetlenegy - vágta rá a leány sietve. - Lakbér... Tudja, édesanyámnak a betegsége idején akarata ellenére is elmaradása keletkezett, és a tulajdonosnő a Charing Crosson A hangja elhalkult. -Azt akarod mondani, hogy nem engedte el egy haldokló asz-szony tartozását? - kérdezte elszörnyedve Mrs. Jones.

Mary lassan rázta a fejét. -És mennyi az a tartozás, gyermekem? -Közel egy font. - Mary ezt suttogta. - Tudom, csúf dolog volt úgy elmenni, hogy nem fizettem ki, de nem tudtam, hová for-dulhatnék asszonyomon kívül. De most nyomasztja a lelkemet... -Hát persze - mormogta Mrs. Jones. -...vagyis inkább a lelkiismeretemet. Nem nyugodhatok, amíg el nem küldöm a háztulajdonosnőnek. Micsoda kincs ez a leány, gondolta magában az úrnő. Még csu-pán tizenöt esztendős, mégis, a bölcsessége egy kétszer olyan idős asszonyé. Mary hangja elcsuklott. -Ezért azon gondolkodtam, nem volna lehetséges, hogy eset-leg... Megelőlegezné a bérem terhére? -No, hát - mondta habozva Mrs. Jones. - Tudod, ez nem szokás, Mary. Az esztendő végéig nincsen fizetség, ez a szabály. Nem tudom, Thomas mit szólna hozzá. A leány szánandóan bólintott. Mrs. Jonesban ekkor felhabzott az öröm, már tudta, mit fog tenni. Közelebb hajolt, és a leány fülébe súgta: -De tudod, van énnekem egy kis tartalékom vészhelyzet eseté-re, és ha abból adom neked oda az előleget, nem szükséges Tho-mast terhelni a dologgal, igaz-e? Egy gyors mosoly villant. -Akkor hát ezt fogjuk tenni, Mary. Nem kell gyötrődnöd emi-att többé. Ez a kettőnk kis titka lesz. A leány megragadta Mrs. Jones ujjait, és csókot nyomott rájuk. A szája forró volt, és puha, akár egy gyermeké. Mary ezúttal ráförmedt a csaposfiúra a Hollófészekben, hogy rögvest hívja oda a gazdáját, ne késlekedjen. Amikor Cadwaladyr odalépett a pulthoz, Mary kilépett a fényre. Igen, így igaz, gondolta magában a férfi fáradt szemét vizslatva, ez férfiember valószínűleg húsz éve nem érintett nőt. Ez pedig azt jelentette, ha valóban összeszedett valami viszketést, tőle kapta

el, nincs értelme színlelni. -Megint te vagy az - szólalt meg a férfi -, az ártatlan szűz. A magánhangzókat megvetően, elnyújtva ejtette ki. Mary a nyelvével megnedvesítette az ajkát, és alig hallható han-gon így szólt: -Mindketten olyat tettünk, amit nem lett volna szabad, tisztele-tes. -Csak vasárnaponként vagyok tiszteletes - felelte a férfi fi-gyelmeztetően, és összevonta bozontos szemöldökét -, ebben a házban én vagyok a gazda. -Mindenesetre - folytatta Mary békítőleg -, nem a rosszféle kankót kapta el, ez a fajta igen hamar meggyógyul. Én nem szó-lok róla egy szót se, ha maga is megesküszik rá - ajánlotta. A férfi erre fenyegetően elmosolyodott, és a pultra könyökölt. -A két eset nem egyforma. Az én egyházkerületem tagjai most is tudják rólam, hogy hús-vér ember vagyok. Hát a te gazdáid tudják, hogy ringyó vagy? Mary egy pillanatra lehunyta a szemét. A szótól elakadt a léleg-zete, már igen régóta nem hallotta. A férfi közelebb hajolt, a lehelete erős sörtől bűzlött. -Hogy a világ összes asszonya közül épp Jane Jonest kellett kihasználnod! Mit szólna hozzá, ha megtudná, miféle ribancot engedett be az otthonába? A düh betöltötte Mary mellkasát, akár a gyomorégés, ha most lett volna egy kés a zsebében, már a kezébe kapta volna. De kinyitotta a szemét, és meglátta, milyen öreg ez az ember. Hogy milyen nagy szüksége van neki arra, hogy megbüntesse őt: nem a kankó és nem a pénz miatt, hanem azért az éjszakáért a bűzös matracon Colefordban, amikor Mary eljátszotta, hogy szűzleány, és bolonddá tette, elhitette vele, hogy újra fiatal és veszedelmes. -Kérem, uram - mondta ki nagy nehezen. - Kérem. Nem ve-szíthetem el a helyemet. A férfi még szorosabban fonta össze a karját. -Kigondoltam egy módot arra, hogy visszafizesd a tartozásod -

ajánlotta. -Valóban? - kérdezte Mary kíváncsian. Talán mégis van esély arra, hogy megtartsa a zsebében lapuló pénzt. A kocsmáros az ivó legsötétebb sarkában ülő alakok leié biccen-tett. -Az egyik átutazó egy leányt akart ma este, de mondtam neki, hogy Sally Mole halála óta nincsen senki. Mary a szemébe nézett, úgy várta. -Sally mindig az istálló melletti szobába vitte őket - mondta egy fejrándítással. - A lépcső ott van hátul. Cadwaladyr csak meg akarta alázni. Tudhatta volna. -Egy menetből egy shilling a tiéd, egy az enyém - tette hozzá könnyedén a férfi. - Ilyen áron nem telik sok estébe, hogy vissza-fizesd az egy fontot, amivel tartozol nekem. Mary hagyta, hogy mosolyra húzódjon az ajka. Élvezettel mar-kolt bele a zsebében lapuló pénzérmékbe, és a férfi elé tolta őket a ragacsos pulton. -Igazán kedves magától, de szükségtelen. Itt a pénze, tisztele-tes.

A kocsmáros szeme elkerekedett a meglepetéstől. Mary felkap-ta a lámpást, és kiment.

Daffy zsebre dugott kézzel támasztotta az oszlopot. Nézte,

ahogy Mary kilép a csapszékből, az ajtó becsapódik mögötte. Az arca kipirult, bizonyosan a tűz melegétől.

Amikor a lány megpillantotta Daffyt, ijedtében összerezzent, és kis híján kilöttyintette az almabort.

-Uramisten, ember, te meg mit leskelődsz itt? -Téged vártalak - felelte az némiképp sértett hangon. - Sötét az

este, úgy gondoltam, nem árt, ha hazakísér valaki. -Elvette a lány kezéből a lámpást, és kinyitotta, hogy meg-kurtítsa a kanócot.

-Hát akkor köszönöm - felelte Mary már-már szelíden. Beleka-rolt Daffybe, még mielőtt az a karját kínálta volna neki, és elin-

dultak felfelé a Grinder Streeten. A fiatalember igyekezett valamiféle érdekes társalgási témát ta-

lálni, de most az egyszer semmi sem jutott az eszébe. -Nem is rossz hely apád csapszéke - jegyezte meg Mary. Daffy megvetően fújtatott egyet. -Te nem így gondolod? A szavak orkánként törtek elő a fiatalember szájából. -Ugyanolyan, mint a nagyapám idejében volt, és az ő nagyapja

idejében - jelentette ki. - Az apám nem bővítette, nem újította fel, de még csak ki sem meszelte a helyet vagy húsz esztendeje!

-Te tán megtennéd? Ez a lány olyan módon tudott a dolgok lényegére tapintani,

hogy Daffy megdöbbent. Pillanatnyi gondolkodás után így szólt: -Nem hiszem. Az italmérés alantas munka, akár ki van meszel-

ve a csapszék, akár nem. -Alantasabb, mint szolgálni? Daffy szeme Maryre villant, de a lány csak ugratta. -Ez apám érvelése - felelte. - Még most is azt hiszi, hazasomfor-

dálok majd abban a reményben, hogy egyszer az enyém lesz az a borgőzös pajta. Azt mondja, az ő fiának és örökösének ne paran-csoljon senki emberfia. Nem érti - tette hozzá szenvedélyesen -, hogy nekem magasabb céljaim vannak. - A leány mosolya széles volt, és ragyogó. Daffy kísértést érzett, hogy folytassa. -Inkább a segédje vagyok Mr. Jonesnak, mint egyszerűen a szolgája, tudod? Az özvegy Mrs. Vaughan utolsó fűzőjét szinte teljes egészében magam készítettem. -Valóban? -És néhány egészen egyszerű darabot is egy kvéker CSALÁD-

NAK. Mellesleg a várossal együtt az üzlet is növekedni FOG, egé-szen bizonyosan. Telente egyre több előkelő vendég látogat ide, Monmouth állandó megállóhely lesz Bath után. Én mondom ne-ked, Mary, eljön majd a nap, amikor a cégéren az áll: Davyd Cadwalady fűzökészítő mester! A leány nevetett, a torkából tört fel a halk gurgulázás. Daffy úgy lökte le magáról Mary karját, mintha kígyó volna. A leány meg-

állt az Inch Lánc sarkán. -Gúnyolódj, amennyit csak akarsz - mondta Daffy érdes han-gon. -Ó, Daffy, én nem rajtad nevettem - felelte a leány halkan és komolyan. - Csak a... szenvedélyességeden. A legény vállat vont, és karba fonta a kezét. -A jövőm némi fontossággal bír számomra - jelentette ki hűvö-sen. - Mi egyébre pazaroljam a szenvedélyemet? Mary ajka a lámpás fényében lebiggyedt, és egy apró, feszes ró-zsabimbóhoz volt hasonlatos. -Például Gwynethre. -Ah. Nem - felelte Daffy, és maga is meglepődött, milyen könnyen ki tudja mondani a szavakat. - Mégsem házasodunk össze. Mary felvonta a szemöldökét. -De hiszen az úrnő azt mesélte, már évek óta kísérgeted. -Nos, az unokahúgomat elígérték egy miskárolónak - mondta Daffy- és így a dolog véget ért. Miközben kimondta, kis híján ő maga is elhitte. -Ne! - hitetlenkedett Mary, és összehúzott, fekete szemmel né-zett rá. -Nem hibáztatom a leányzót - felelte Daffy könnyedén. - A csa-ládjának alig van pénze a betevő falatra, és én most még nem vagyok abban a helyzetben, hogy megházasodjak. Ki tehetne szemrehányást neki amiatt, hogy jobb életre vágyik? Némán fordultak be a Wye Streetre. A hold hatalmas volt, és a sötétségben ragyogó virágok derengtek fel. Az egyik fán a kes-keny rügyek úgy kapaszkodtak az égbe, akár a körmök. Daffy felnyúlt, hogy leszedjen egyet, szúrt, mint egy tű. Sürgetést érzett a levegőben, de február havában mindig így volt, mintha valami a bőre alól akarna előtörni. Az Inch Lane-en Mary a bejárati ajtót fogva megállt, és azt mond-ta: -Őszintén mondom, hogy nem gúnyolódtam a becsvágyadon. Daffy bólintással vette tudomásul.

-Bennem is van becsvágy, nem is kevés - tette hozzá a leány. A hangja furcsamód szerény volt, Daffy ilyennek még sohasem hallotta. A legény a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, amint a leány eltűnik a keskeny lépcsőn. -Rajta, tedd meg ma! - mondta Mary Abinek a reggeli öl-tözködés közben. -Nem tudom. -Mitől félsz annyira? - kérdezte Mary, miközben meghúzta a cseléd bőrfüzőjének zsinórjait a hátán. Abi vállat vont. -Te bajt keversz - dünnyögte, miközben belebújt a barna hol-landi szoknyába, amelyet Mary fordított ki és szegett be a számá-ra. A leányból kirobbant a nevetés. Abi már két hete gondolkodott a dolgon, de a gondolattól még most, dagasztás közben is kiverte a verejték. Csak annyit tudott, hogy aki kér valamit, az kimutatja a gyengeségét, lecsupaszítja a hátát a korbács előtt. - Úrnő - szólalt meg halkan, amikor Mrs. Jones sürgölődés közben előbukkant a kamrából, és a kezét a kötényébe törölte. Mrs. Jones szórakozottan szólalt meg. -A húsgombócok már kiszáradtak, Abi, félek, ki kell dobnunk őket. - Igen, úrnő. De, kérem... -Mi az, Abi? A mindenes cseléd lenézett csuklóig tésztás kezére. A torka ösz-szeszorult, amikor megszólalt. -Azt gondolom. Gondolkodok. Hallom... - Itt megállt. Nem említhette Mary nevét, az a legrosszabb fajta pletykálkodás vol-na. Az ültetvényen ezért az embernek könnyen elvághatták a torkát álmában. -Rajta, mondd el, mi baj - nógatta az úrnő szelíd türelmet-lenséggel. - A gombócokról van szó? Abi a fejét rázta.

-Van, aki mondja... - kezdett bele újból. Azután váratlan nyer-seséggel kimondta: - Bért akarok. -Ó, kedvesem! - pislogott rá Mrs. Jones. Hosszú csend támadt közöttük. - Ez váratlanul ért, Abi. Annyi nálunk töltőtt esztendő után. Nem vagy megelégedve a családunkkal? Abi sajnálkozó vállrándítással felelt. -Miben szenvedsz hiányt? Mondd el. Szeretnél tán egy új ruhát húsvétra? Sosem hittem, hogy számodra fontosak az ilyen dol-gok. Abi vadul rázta a fejét. -Bért - ismételte, mintha varázsszó volna. -De pontosan minek? Akarom mondani, mit akarsz venni raj-ta? - Nem jött válasz, így Mrs. Jones sietve folytatta. - Te is tudod, hogy még mindig nem szoktad meg a mi pénzünket, kedvesem. Emlékszel, amikor egy egész shillinggel becsaptak azért az egy szelet rágós, sózott disznóhúsért? Abi az ajkába harapott. Tudta jól, folyvást csak bajt hoz magára. Az a kurafi mészáros, most már emlékezett rá. Az első esztendő-ben történt, amit itt Monmouthben töltött, és amikor kérte a visz-szajárót, a fickó letagadta, hogy Abi többet adott volna három pennynél. -Én mondtam, sajnálom. -Valóban mondtad, és már rég el is felejtettük az egészet - mondta Mrs. Jones, és megveregette Abi lisztes könyökét. A szolgáló hangja rekedt volt a csalódottságtól. -Én csak akarok bért. -No lám. - Abi látta, hogy az úrnő arca megnyúlik, bezárul. - Ezt az ügyet természetesen meg kell beszélnem az úrral is. De attól félek, előre tudom, mit fog mondani: hogy pillanatnyilag nincs egyetlen felesleges pennynk sem. Óriási kiadásaink van-nak, és te már elég régóta nálunk vagy ahhoz, hogy tudd, az elő-kelőségek milyen vonakodva fizetik meg a tartozásukat! A szolgáló visszameredt az asszonyára, és nem volt hajlandó bó-lintani. -De tán majd karácsonykor, ha a dolgaink jobban állnak - zárta

le sietve a beszélgetést Mrs. Jones. - Igen, ez helyénvalóbb elkép-zelés. Nem is annyira bér, inkább karácsonyi ajándék. Jutalom, amiért már annyi éve a család tagja vagy. Az úrnő bólintott, mintha mindenki megelégedésére sikerült volna megoldania a kérdést, és menekülőre fogta.

Abi utánabámult. Nyolc esztendőn át derék asszonynak tartot-ta Mrs. Jonest, legalábbis a legjobbnak eddigi úrnői közül. De ma meglátta a szíve mélyén rejlő gyávaságot.

Két kezével kinyújtotta a tésztát, és úgy szakította szét, mintha húst marcangolna. Március első vasárnapján a fény megdöbbentően sárga volt, akár a nárciszok. Ebéd után a szolgák kimenőt kaptak a délutánra, és Daffy szokásához híven kisurrant a házból. De a várostól fél mér-földnyi távolságban az Abergavenny felé vezető úton megfor-dult, és karba fonta a két kezét.

-Mit akarsz éntőlem, Mary Saunders? -Mindenkinek jogában áll arra sétálni, amerre neki tetszik. - A

leány kilépett egy cseresznyefa árnyékából, amelyen már kinyíl-tak az első virágok.

-No hát, ha legközelebb titokban követsz valakit, vedd le azt a kopogós cipellődet. Egy süket nyulat sem tudnál így becsapni.

Mary rávillantotta váratlan, pirosló mosolyát. -Hát ezt csinálod minden szabadnapodon, nyulászni mégy? Daffy a fejét rázta. -Akkor mivel ütöd el itt az időt? A férfi vállat vont. -Nézelődöm. Igyekszem - tette hozzá gunyorosan - élvezni a

csendet. -Akad itt bármi látnivaló? - tudakolta Mary. -Bőven. A domboldalon felfelé menet Daffy kellemesen kimelegedett,

Mary pedig úgy lihegett, mint egy kivénhedt kutya, ahogy ott iparkodott nevetségesen billegő abroncsában, A férfi kicsit lassí-

tott a léptein. Meg kell hagyni, a leány nem adta fel egykönnyen. Sovány bárányok mellett haladtak el, Daffy megmutatta a gala-gonyafák durva kérgén fennakadt gyapjúfoszlányokat. Egy perc-re megállt, nézte, ahogy egy nyúl nyargal keresztül a mezőn, és hagyta, hogy Mary hadd fújja ki magát. Az alig kivehető ösvény száraz tehéntrágya korongjai között ha-ladt - sötét fellegek a fűben, amelyekben az utolsó eső apró kék tavacskákat hagyott. Azután igen köves lett az út, és hirtelen ka-vics csusszanását hallotta a háta mögül. Mary térdre esett, szok-nyáján sáros hasadás látszott, de nem szólt egy szót sem. Daffy akaratlanul is elnevette magát. -A fene essen beléd! - morogta a lány. -Csak egy apró szakadás. -Csak a legjobb kék ruhám. -No hát, akkor mivégre jössz utánam benne? - Daffy a kezét nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse, majd újból, amikor át kellett mászniuk egy kőrakáson. -Ez itt a Kymin - mondta Marynek. -Még sose másztam hegyet - fújtatott a lány. Daffy újra hahotázni kezdett. Már rég mulatott ilyen jól. -Nem hegy ez, te leány! A Kymin még dombnak is alacsony. Az ott - mutatott túl Monmouth sovány tornyain a messzi távol-ba -, az már hegy. Zöld hátán zöld és birkák foltjai pettyezték a tájat. Daffy megvár-ta, amíg a leány szeme rátalál a hosszú hegygerincre és a mere-dek szakadékra, ahol véget ért. Kékesszürke kő, ilyen messze-ségből szinte áttetsző. -Ez csak egy kisebbfajta hegy, de azért csodaszép. -Mi a neve? -Skyrrid. Az ott a három alvó szörny: a Cukorsüveg, a Blorenge és a Skyrrid. -Megmásztad már? -A Skyrridet? Meg.

Mary a szeme elé emelte a kezét napellenző gyanánt. -Vajon minek felmászni egy óriási sziklára csak azért, hogy a

másik felén lecsússz? -Hogy tudd, ezt is megtetted - felelte Daffy. Mary kétkedő pillantást vetett rá.

-A hegyoldalt moha és feketeáfonya borítja. Amikor végül fel-értem a csupasz hegygerincre, megrémültem – mesélte. -Nem volt szélesebb egy ágynál - folytatta sietve, miközben magán érezte a lány gúnyos tekintetét , de végiggyalogoltam rajta.

Mary összevonta a szemöldökét. -Minek? -Földet akartam hozni onnét, ahol egykor a kápolna állt. Szent hegynek tartják.

-És sikerült? -Van egy zacskónyi belőle az utazóládámban – avatta a bizal-

mába Daffy. - Azt beszélik, távol tartja a betegséget, ha az ember az ágya alá szór belőle, és megpihen a lélek, ha a koporsóra hin-tenek belőle.

Mary ajakbiggyesztve mulatott rajta. -Hát még te is hiszel a babonákban, aki a józan ész hívő vagy! Daffy vállat vont, és kelletlenül elfintorodott. -Nem igazán hiszem én el, de azért biztos, ami biztos, megtet-

tem. És a hegy valóban szent helynek érződik. A csúcsáról kilenc megyét látni - tette hozzá.

Azt hitte, Mary majd megkérdezi, melyek azok, de a lány csak rosszallóan körbepillantott.

-Miért van bekerítve némelyik mező, a többi pedig nem? - kér-dezte.

-Ah - felelte Daffy -, amit ott látsz, az a történelem árjának mű-ve. - Tetszett neki a szófordulat, de Mary megvetően pillantott rá. - Mire mi meghalunk, te meg én - folytatta sietve -, Britanniában minden talpalatnyi zöld fel lesz parcellázva művelésre, és nem lesz több közös földterület. Gwyn családja így jutott koldusbotra - tette hozzá. - Disznót tartottak a közös legelőn odalent Chepstow-ban, míg a földesúr be nem keríttette. -Akkor ez a bekerítés rossz dolog? Daffy szomorú arccal rándította meg a vállát.

-Nem tudnám megmondani. Ezen múlik a fejlődés, nem állha-tunk az idő útjába. Mary elgondolkodva bólintott. -Kölcsönözhetek neked egy nagyszerű könyvet a témában. -Mikor van énnekem időm könyvet olvasni? - szegezte neki a kérdést Mary, remekül mulatva Daffyn. -Itt derül ki a tudatlanságod - korholta a fiatalember a leányt. - Az úgynevezett nőnevelés megdöbbentően elégtelen. Észrevet-tem, hogy neked kivételes felfogóképességed van... -Pontosan - felelte Mary, és fekete szeme gúnyosan pillantott rá. - Ezért én magam is képes vagyok gondolkodni, nem kell a könyvek gondolatait szajkóznom! Egy holló repült el felettük, Mary felszegett állal bámult utána. -Brán - szólalt meg Daffy a szót ízlelgetve. -Hogy mondod? -Így hívjuk a hollót walesi nyelven. -Ó, az az érthetetlen zagyvaság - jegyezte meg Mary megvető-en. - Valami könyvből tanultad, igaz? -Nem, a nagyanyámtól. Mary a piszkos madarat bámulta, aki az egyik bokorra te-lepedett. -Nem túl tetszetős, igaz-e? -De a holló eszes és szellemes madár - felelte Daffy. -Piszkos dögök. Daffy a fejét rázta, elámult, milyen keveset tud ez a leány. -Beismerem, hogy mindent ellopnak, ami fényes, de nagyszerű a humorérzékük, és sok dolgot tudnak. -Miféle dolgokat? -Például hogy mikor fog esni az cső. A lány az égre emelte a szemét. -És azt tartják, hogy a jövendőt is meg tudja jósolni. Nem mintha elhinném - tette hozzá Daffy. - De olvastam egy hollóról, amelyik száz esztendeig elélt. -A könyvek tele vannak hazugságokkal - felelte Mary, és mély

torokhangon felnevetett. A holló közelebb röppent, mintha csak hallani akarná dicséretet. Rászállt egy kerítésre, a magáénak nyilvánította. Sűrű, borzas tolla csillogott, mint a jég. Rekedt kiáltást hallatott, csőre tágra nyílt. -Mellesleg sosem szabad hollót megölni - figyelmeztette Daffy Maryt. -Pedig a földművesek megteszik, nem igaz? -Olykor - felelte Daffy kétkedőn de balszerencsét hoz. Vissza-térhet, amikor az ember alszik, és ki vájja a szemét. Mary megint felnevetett, de a hangjában ott volt a félelem árnyé-ka. -Semmi az egy keselyűhöz képest. Én láttam keselyűket a lon-doni Towerben. Hatalmas, horgas esőm rémségeket. -Ne feledd, én Londonból jöttem, fickó - idézte Daffy nyafka han-gon, amit Mary az első Monmouthben töltött napján mondott. Nehéz volt zavarba hozni ezt a leányt, de Daffy úgy vélte, most némi pirosságot lát az orcáján. -Te egész életedet ezen az isten háta mögötti helyen töltötted - közölte vele fennsőbbségesen a lány -, így nem várható el tőled, hogy tudd, miről maradtál le. Londonban - folytatta, mielőtt a legény felelhetett volna -, olyan dolgok vannak, amelyekről te mit sem tudsz, hiába olvastál annyi könyvet! A szobák falait olyan szépséges selymek és szaténok borítják, amit te el sem tudsz képzelni.

Daffy hirtelen lehajolt, és leszakított egy apró, ijedt fehér virá-got.

-Szellőrózsa - mondta, azzal átnyújtotta Marynek, és addig is-mételtette vele, amíg az helyesen nem ejtette a szót. - Mutass ne-kem olyan selymet, ami felér vele!

Mary a szemét forgatta. -Mrs. Jones és én csodaszép virágokkal tudunk kihímezni egy

szoknyát, semmi szükségünk arra, hogy kimenjünk a sárba né-zegetni őket.

-Pfúj! - fortyant fel Daffy nyersen. - Azok a takaros, satnya kis

virágok, amiket hímeztek, mind szakasztott egyformák és lapo-sak, az nem a természet!

A lány vállat vont, s ahol a kendője meglazult, tejfehér bőre alatt látszott fel-alá mozgó kulcscsontja.

Daffy ide-oda futkosott, virágokat szedett, hogy megtöltse ve-lük Mary kötényét. Piros mécsvirág, ami nem is piros, hanem rózsaszínű, mint az ember ajkának belseje, magyarázta. Indás ínfű, amely apró, kékeslila tüskékből áll. A kaszanyűg bükköny után egy sápatag virág következett, amit Daffy réti kakukktor-mának nevezett, de hozzátette, hívják kakukknyálnak és réti foszlárnak is.

-Mi szüksége van neki három névre? - kérdezte Mary. -Neked mi szükséged van három ruhára? -Gúnyolódsz velem. - Mary mellette gyalogolt és a kötényére

meredt. -Kilenc - szólalt meg végül.

-Virág? -Ruha. Már ha a szoknyát és a fűzővállat egynek számoljuk. Daffy enyhe elismeréssel füttyentett. -Hogyan tettél szert ekkora vagyonra? Mary kissé elpirult.

-A legtöbbjüket igen olcsón vettem Londonban. -No és mi szükséged van ennyi ruhára?- ugratta Daffy-amikor a mező virágainak csupán egyetlenegy van? -Ah - felelte a lány megvetőn. Ezt a hangot az úrnőtől tanulta el, jegyezte meg magában Daily. - Hiszen milyen szegény, jelentékrelen teremtések volnánk, ha mezítelenül járnánk! A legény egy pillanatra maga elé képzelte, amint Mary Saunders anyaszült mezítelenül sétál a Kymin tetején. Azután megrázta a fejét, hogy elhessegesse a képet. -Ott van az úr - folytatta Mary - , neki még két láb sem kell. -Mr. Jones nagyszerű ember - mondta Daffy komoly hangon. - Legyőzni egy ilyen akadályt kisfiú korában, ezt nevezem én bá-torságnak.

-Akkor hát a példaképednek tartod őt? - kérdezte Mary köte-kedő hangon. - Te is féllábú fűzőkészítő leszel, és egy szabónőt veszel el? Daffy érezte, hogy a nyakravalójától felfelé elvörösödik, bár nem igazán tudta, mi okból. -Mrs. Jones... a legderekabb asszony. Amikor gyermek voltam, és a kétbalkezes apám nevelt, ő volt a mi megmentőnk. Eljött a piszkos házunkba, egy kosárnyi körtebefőttet és tiszta ágyneműt hozott, és az apám arca úgy felderült, mintha maga Gábriel ar-kangyal látogatott volna el hozzánk. -Apád sóvárgott utána, nem gondolod? - kérdezte a lány. Igen elismerően beszél róla - tette hozzá alattomosan. Daffy zavartan elhallgatott. -Úgy érted, azután hogy megözvegyült? -Vagy tán már azelőtt is, amikor együtt voltak fiatalok. Cadwaladyr későn nősült meg, nem igaz? Sokkal később, hogy Mrs. Jones férjhez ment. És anyád halála után sem vitt új asz-szonyt a házhoz, pedig úgy hangzik, elkelt volna a segítség. -Az igaz - felelte akaratlanul is Daffy. -És ha az apád valóban az úrnő után epekedett - folytatta Mary élénken, mintha egy mesét mondana - ez megmagyarázná, miért ellenezte annyira, hogy Mr. Jonesnak dolgozz. -Szó sem volt erről - tiltakozott Daffy, és az elméje lassan moz-dult, akár az iszap. - Az apám úgy tartja, hogy a csapszék... -A pokolba a csapszékkel! - Mary sötét szeme csillogott. -Egyszerű féltékenység. Nem szenvedheti, hogy azt a férfit szolgálod, aki elvette a nőt, akit ő magának akart! Daffy megrázta a fejét, mintha csak egy szemtelen legyet igye-kezne elhessenteni. -Túl sok regényt olvastál - felelte csípősen. - Inkább próbálkozz egy enciklopédiával. -A regényekből többet lehet tanulni - kiáltotta vissza Mary. Most már szinte táncolt, Daffy előtt körözött a zöld dombolda-lon. -Nem igaz. Téged félrevezettek. Nem minden szándék aljas -

bizonygatta szigorúan a férfi. - Az emberi szív nem olyan aláva-ló, mint képzeled. -Daffy - mondta a lány halkan, egészen közel lépve a le-gényhez. - Hidd el nekem. Én többet tudok az emberi szívről, mint a te összes enciklopédiád. Valami keserűséghez vagy szomorúsághoz hasonlatos látszott a szemében. Daffy megdöbbent tőle. Mi történt ezzel a szemmel alig tizenöt esztendő alatt? Legszívesebben odanyúlt volna, hogy lecsukja kérges tenyerével. Csókolni akarta Mary Saunderst, amíg a hegyek forogni nem kezdenek körülöttük. A lány elfordult, mintha olvasott volna a gondolataiban. -Milyen az úr lába, mesélj! - kérdezte egy perccel később fesz-telenül, mint mindig. -Micsoda? - kérdezte szédelegve Daffy. - A hiányzó lába. Milyen? Daffy igyekezett megbirkózni a kérdés metafizikai vonatkozásá-val. -Úgy értem, az a darab, ami megvan belőle, mielőtt véget ér - folytatta a lány türelmetlenül. - Egyenetlen? Látni rajta a fűrész nyomát? -Sosem láttam. -Látnod kellett. Daffy újra a fejét rázta. Mary egy kicsit közelebb ment hozzá, és azt suttogta: -Hiányzik még más is róla? Egészen pimasz és különös leány. Daffy arca égett. A hűvös szel-lő irányába fordult, és lebámult a völgybe. -Az ott a Cukorsüveg - jegyezte meg egy perccel később.- És az ott Glamorganshire. Ott nem beszélnek angolul. Mary lebámult az idegen országra. Néhány perc múlva úgy szó-lalt meg, mintha csak néma párbeszédet folytatna. -Jobbat érdemelnél. Daffy zavartan pillantott rá. -Annál a Gwynnél. Egyébiránt nem hangzik úgy, mintha túl jó parti lett volna. És azt hallottam, hogy első unokatestvéreknek

nem szabad összeházasodniuk, mert furcsa gyermekeik szület-nek. Biztos vagyok abban, hogy jobbat érdemelnél. A legény erre nem tudott mit felelni. Nevethetnékje támadt, de nem jött ki hang a torkán. Mary egy nagy, fehér fejű virágra mutatott. -Annak mi a neve? -Ah, igen - felelte Daffy. - Az a medvehagyma. Dörzsöld be vele a csuklódat, illatos. A lány óvatlanul engedelmeskedett. Orrfacsaró bűz szállt fel.

Daffy hangosan felnevetett -Vadfokhagymának is hívják. Mary a legény arcába hajította az összetört szárakat, és lero-

hant a domboldalon. Mr. Jones még sosem készített nagyobb fűzőt: a vén, kövér öz-vegy Mrs. Tannemek hatvan darab halcsont kellett az új készség-be húsvétra. Ha nagypéntekre elkészül vele, istenuccse kétszeres árat számít fel érte, hadd firtassa csak az asszonyság! Mary Saunders tartotta az egyik ívelt halcsontdarabot, amíg ő bevarrta a helyére.

-Én nem mondok neveket, Mary - mormogta, miközben feszes-re húzta a cérnát -, de akad olyan fíűzőkészítő, aki nem tesz mást, mint bedugdossa a halcsontot az anyag réseibe, ahol azu-tán ide-oda csúszkálnak.

A lány felszisszent, mintha a gondolat is megdöbbentené. A férfi tudta, hogy Mary gúnyt űz belőle, de nem sértődött meg rajta. A tekintetét a fakó vászonborításban meglapuló halcsont vázra szegezte. Még három napba telik, mielőtt elkezdheti bele-fűzni a zsinórt - elöl, hátul és oldalt -, amely Mrs. Tanner tenger-nyi húsához szükségeltetik.

-Ez selyemből lesz? Mr. Jones derűs pillantást vetett Maryre. Senkit sem ismert, aki

ekkora élvezetét leli a finom kelmékben. -A borítása az lesz. De az nem sokat számít, Mary. Egy fűző

külsőre lehet mutatós, még akkor is, ha a belseje silány munka. - Egészen kicsit arrébb mozdította a lány kezét, hogy másként tart-sa az anyagot. - A halcsont a lényeg.

-Tudom - felelte a lány kissé unott hangon. - De az új zöld fénytelen selyem sokkal szebb, mint az a régi brokát, amit Mrs. Pringle fűzőjéhez használt.

Mr. Jones halványan elmosolyodott. -Ah, no lám, a szépség. A szépség áldozatot követel, Mary. -Áldozatot? -A franciák ezt sosem értették - jelentette ki a férfi. Az ő fűzőik lazák, nem érdekli őket más, csak hogy legyen rata egy sor fé-nyes masni és gömbölyű legyen a décolletage. De mi itt Angliában a világ legellenállóbb fűzőit készítjük Ép testben ép lélek. Az angol hölgyek dereka olyan egyenes és keskeny, hogy a természet nem érhet a nyomába. -De a fűző olykor fájdalmat okoz. Próbálja csak ki egyszer - jegyezte meg Mary félhangosan. Az úr nem tette szóvá a pimaszságot. -A szépség imádata általános jelenség, és a gyengébb nem sem menekülhet előle. Láttad valaha a Gunning nővéreket, Mary? A lány a fejét rázta. -Hogy is láthattad volna őket, hisz még gyermek voltál - he-lyesbített Mr. Jones. - No hát, koruk leghíresebb szépségei voltak, Miss Maria és Miss Susanna. Kitalálod, mitől halt meg Miss Ma-ria? Újabb türelmetlen fejrázás. -A festéktől - jelentette ki Mr. Jones komor elégedettséggel. - Púdert használt, hogy az arca sápadt és sima legyen, és végül az mérgezte meg. Mary ebbe kicsit beleborzongott. -Akkor majd Hettának is készít egy fűzőt? - kérdezte egy perc elteltével. A férfi kíváncsi pillantást vetett rá. -Nem hallotta, hogy szeretne egyet? -A gyermek még nincsen hatesztendős - mormogta Mr, Jones,

és hosszú tűjét a vászonba döfte. -Akkor hát a saját leánya esetében elismeri, hogy a fűző tán még ártalmas is lehet?

Ennek a lánynak olykor szörnyen kötekedő volt a modora. A férfi elharapott egy mosolyt.

-Hettának egy lazán megkötött vászonfűző is megteszi. A fele-ségemet is mindig óvtam attól, hogy túl szorosra fűzze magát.

Mary Saunders lepillantott magára. A férfi szeme követte a te-kintetét. Kék fűzőválla alatt a mellkasa feszes volt, akár egy zsenge hajtás. Tizenöt esztendős létére kifejlett idomú nő volt.

-Ezt hol szerezted? - kérdezte Mr. Jones szakértelemmel. -Londonban. -De melyik üzletben? A sötét tekintet elfelhősödött. Vajon mi rosszat mondott? -Egy barátnőm hagyta rám - felelte végül Mary -, a halálakor. Mr. Jones szeme visszatért a munkájára. -Egyszerű darab - jelentette ki élénk hangon - nem tart igazán,

de a szabásvonala tiszta. - A keze tétovázott a fehér halcsontda-rabok felett, azután felkapta azt, amelyikre szüksége volt. - De nem kedvelem az olyan fajta megrendelőt, mint te - dünnyögte félhangosan.

-Nem? - kérdezte Mary. -Rajtad nincs mit helyrehozni - felelte a férfi közömbösen. - Egy

ilyen leány, mint te, akár egy zsákot is felvehet. Nem nézett fel, hátha elpirult Mary. -Akkor magának inkább a rútság tetszik? - kérdezte a lány kissé

rekedt hangon. -Bizonyos értelemben igen - felelte Mr. Jones. - Az a fűző pél-

dául, amit Mrs. Leechnek készítettem, no, az komoly feladat volt. Tudod, Mary, én képes vagyok tetszésem szerint formálni a női alakot. A harmonikus szimmetria elérése a célom, hasonlóképp Mr. Adam építészeti terveihez. - Úgy vélte, ez a megjegyzés fe-lesleges volt, a leány úgysem értette. -Akár még a nők teremtőjenek is merném nevezni magam - fűzte még hozzá.

-Akkor maga kijavítja a Teremtő keze munkáját? - kérdezte Mary szemtelenül.

A kés lelassult Mr. Jones kezében, miközben elgondolkodott ezen a megjegyzésen.

-Inkább folytatom. Felhasználom azt, amit Ő adott, hogy a művet a lehető legtökéletesebbé tegyem.

Mr. Jones felemelt egy ívelt csontdarabot, hogy közelről szem-ügyre vegye.

-De én magát a fűzőt kedvelem, jobban, mint a méretre szabá-sát a viselőjére. A bonyolultságát, az erejét.

-Igen? -Azt, hogy mindent a helyén tart. Mary Saunders elmosolyodott. A szája túlságosan széles, álla-

pította meg a ház ura. Az ajkában túl sok a vér. Hogy is szól a régi versike? „Akár az orra,a férfi szerszáma akkorára nő, S amekkora a szája, akkora odalent a nő.”

A munkája föle hajolva kissé elvörösödött. Akkor lépett be a szolga egy rakás dobozzal a kezében. Halvá-

nyan érződött rajta a szabad ég alatt, friss levegőn végzett ke-mény munka csípős szaga.

Mr. Jones épp akkor pillantott fel, hogy kérdezzen valamit Daffytől, és meglátta a szolgát, amint két karját leengedve a szol-gálóleányt nézi, az pedig visszabámul rá. Mary és Daffy, mondta magában a gazda, miközben elfordult, Daffy és Mary. Akár egy régi versike.

Hallotta, hogy Hetta felsikít a folyosón, és Mrs. Ash szigorú hangját, ahogy elhallgattatja. Várta a gyors léptek zaját, amely a felesége közeledtét jelentette, a hangját, amely egyszerre csitítja a gyermeket és a dajkát.

Mr. Jonesnak a torkán akadt, amit látott, és kissé émelyegni kezdett tőle. A keze remegett, ezért letette a pengét. Öregnek és nyomoréknak érezte magát. A láb, amelyet negyedszázaddal ko-rábban veszített el, sajogni kezdett.

Nance Ash arra ébredt, hogy arcára és kezére súly nehezedik. Néhány pillanat elteltével eszébe jutott, hogy húsvétvasárnapja van. Az Úr feltámadott. Várta, hogy érezze, emelkedetté válik a lelke, de semmi sem történt.

Általában a húsvét volt a legkedvesebb ünnepe. Nem kísérte annyi komolytalanság, mint a karácsonyt. A fájdalomról szólt, a fájdalom céljáról, a fájdalom győzelméről és a vigaszról. De ezen a reggelen a szíve zárva maradt, akár a sírbolt, és a hatalmas kő túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy elmozdítsa.

Az alsó szintről hallotta úrnője gyors lépteit. Egy asszony, aki-ről Nance Ash kénytelen lett volna azt mondani, kedveli, bár Mrs. Jones az évek során számos alkalommal keresztülhúzta a számításait (legutóbb és legszégyenteljesebb módon az anyag-maradékok ügyében), és szerencsétlen hajlama mutatkozott arra, hogy megbízzon az olyan hamis barátokban, mint Mary Saunders. Meglehetősen kedves úrnő; jobb, mint sok másik, és nem rosszabb egyeseknél. Nem feltűnően istenfélő, de nem is teljességgel istentelen. Egy asszony, aki a semmiből küzdötte fel magát - a Back Lane-ről, tette hozzá magában Mrs. Ash, ami még a semminél is rosszabb -, azáltal, hogy egész ügyesen bánik a tűvel és egy szorgos emberhez ment feleségül. Az Úr szegénnyé tesz, s gazdagít. Isten úgy látta jónak, hogy Mrs. Jonest egy család fejének tegye meg, aki biztos lehet derék, becsületes férje szerete-tében, és ennek okát csakis ő tudja. Mrs. Asht pedig ezen asszony alá helyezte szolgáló gyanánt.

Nance Ashnek meg sem fordult a fejében, hogy megkérdője-lezze Isten akaratát. Ő adta neki a gazdáit, akik könyrületből a háznál tartották jóval azután is, hogy a teje elapadt.Száraz ke-nyérhéj volt a szájban a szó, de mi egyéb falat jutott neki? Nance Ash ezredszer is megacélozta magát, hogy engedelmeskedni fog. Akkor monda Hágárnak az Úr angyala: Térj meg a te asszonyodhoz, és alázd meg magad az Ő kezei alatt.

Ezt mind el lehetett viselni. Ennél rosszabbat is el tudott visel-ni. A feltámadás végső reményében.

Felöltözött, ugyanúgy, ahogy élete összes többi napján A Fel-támadottat aligha hatná meg, ha kicicomázná magát húsvét nap-jára. A lépcsőfordulóban kis híján beleütközött a londoni leány-zóba és a szolgába, akik épp beszélgetésbe merültek. Az arcuk alig egylábnyira volt egymástól. Mrs. Ash láttán mindketten hát-rahőköltek. A bűntudat úgy lebegett a levegőben, akár a szálló porszemek a fényben.

-Jó reggelt, Mrs. Ash! - szólalt meg Daffy igen vidám hangon. - Szabad elsőként tolmácsolnom ünnepi jókívánságaimat?

-A mi Urunk feltámadása nem karneváli mulatság - közölte Mrs. Ash, miközben elhaladt mellettük. Nem nézett hátra, hogy lássa a leány arckifejezését, pontosan tudta, mi módon keveredik benne a szemtelenség és a bujaság. Micsoda arcátlanság, idejönni ebbe a házba, és elvonni egy ifjú figyelmét a kötelességéről! Mrs. Ashnek most már úgy tűnt, Daffy jellemes fiatalember volt, amíg Mary Saunders reá nem vetette sötét szemét. No. nem árt, ha ezek ketten vigyáznak. Ő nem fogja elnézni a züllöttséget a sarkokban, bármit is mondanak mások. Amit ezek ketten éreznek - ó, Nance Ash még jól emlékezett rá jegyessége napjaiból, arra a szentségtelen, gyomorszorító izgalomra -, az végül a pusztulásukat okozhatja, akár egy szélvihar. Joneséknál a húsvéti ebédre nyúlhússal töltött pite készült, hála Daffynek, aki két mezei nyúllal a vállán tért haza. Mrs. Jones mo-solygott magában, miközben tojással kente meg a tészta tetejét. A nagyböjtnek vége.

Mrs. Morgan mostanában két ízben is megjegyzést tett arra, hogy távol maradtak a templomtól, így ideje volt, hogy az egész család megjelenjen. A St. Mary’sben a nők a jobb oldali padok hátsó traktusában zsúfolódtak össze, szorosan egymás mellett. Mrs. Jones ez alkalomra betette a fogait, ezért igyekezett nem elfeledni, hogy nem szabad széles szájjal mosolyognia, nehogy az ónfoglalat megcsillanjon a kandeláberek fényében. A balján Mrs. Ash térdepelt kezére hajtott fejjel, attól a pillanattól fogva, hogy beléptek a templomba. Az úrnő lenyelte bosszúságát. A szeme sarkából látta az urát és Daffyt odaát, a férfiak oldalán. Daffy a

mennyezetet bámulta, mintha épp valami csoda történne a ma-gasban, a pókok közt. Az ura tökéletesen hagyományos módon az ölében összekulcsolt kézzel ült. Senki sem gondolta volna, hogy Mr. Jones meg van győződve arról, hogy az anglikán egy-ház velejéig romlott, akár egy döglött kutya, és cseppet sem al-kalmas hely az Istennel való párbeszédre, ahogy egyik este fo-galmazott.

Mrs. Jones vett egy mély levegőt, és kezdte egészen kel-lemesen érezni magát, annak ellenére, hogy túl sok fog volt a szájában, és mintha belülről rágták volna. Körülpillantott, és rá-ismert a ruhákra, amelyeket maga varrt. Könyökével oldalba bökte Maryt, amikor Miss Theodosia Fortune elhaladt mellettük a tafota körgallérjában, amelynek díszes szegélyével annyit ve-sződtek. Azután a nyakát nyújtogatta, hogy ellásson Mrs. Halfpenny mellett, aki finoman horkolva aludt fodros főkötőjé-ben. Észrevette, hogy a templom túlsó oldalán Mrs. Halfpenny férje, a város írnoka valamit betett az imád- ságoskönyvébe, és az ajka mozgott olvasás közben.

Mrs. Jones eljátszott a gondolattal, hogy Monmouth hölgyei egytől egyig az ő bábui: a keze munkájának élő hirdetményei. A hiúbbak úgy tekergették a nyakukat egyik oldalról a másikra, akár a galambok, hogy lássák, más nem visel e több fodrot, mint ők maguk. A sok színes szoknyától és tollas szalmakalaptól a régi ólomüveg ablakok alatt a kis templom úgy festett, akár egy gyümölcsöstál. Még Cadwaladyr öltözé- ke is elénk színű volt, mint egy zúzódás a bőrön.

A segédlelkész prédikációjának témája az öltözködés volt. -Vajon a szebbik nem tagjai üres héjak csupán – dörögte

Cadwaladyr komor hangon -hogy akkora fontosságot tulajdoní-tanak a külsejüknek?

Mrs. Halfpenny most már felébredt. Mellette a bosszúságtól remegő kalaptollakkal ott ült a méltóságteljes Mrs. Morris Chepstow-ból, aki öt guinea-val tartozott Joneséknak, és isten tudja, mennyivel másoknak.

-Az idő és a pénz, amit a puszta öltözékre pazarolnak, bizo-

nyosan koldusbotra fogja juttatni ezt a nemzetet - folytatta pana-szosan a segédlelkész. - Kivéve - bökött vörös ujjávai a padsorok felé - ha a hölgyek önszántukból nem cserélik lel a gőgös hiúsá-got józan takarékossággal.

A templomban mindenhonnan suhogás és nyikorgás hallat-szott.

-És mindezt egy olyan ember mondja, aki szeszt árusít! - szi-szegte Mrs. Halfpenny.

-A fickó tönkre akarja tenni az üzletünket - mormogta Mrs. Jo-nes huncutul Mary fülébe. Még sosem hallott olyat, hogy a höl-gyeket szemtől szembe utasítják rendre.

De most már valószínűleg Cadwaladyr is rájött, hogy túl mesz-szire ment. Prédikációja menet közben irányt váltott. A külcsín lehet a belső rendezettség jele, és egészen odáig jutott, hogy kije-lentette, a Teremtő kedvét leli teremtményeinek szépségében.

-De az Úr mindenekfelett a szív tisztaságát követeli meg -folytatta a segédlelkész egyre erősödő hangon -, hogy gyermekei azok legyenek, akiknek látszanak.

A szolgálóleány előreszegett állal ült Mrs. Jones mellett. Úgy tűnt, nem kedveli a lelkészt. Micsoda kiszámíthatatlan teremtés Su Rhys leánya! No nem mintha Su sosem lett volna rosszkedvű vagy fejfájós, bármilyen derék nő is volt.

Mire a prédikáció véget ért, a templomban olyan meleg lett, akár egy kemencében. A tömjén és a pomádé nehéz szaga mellett Mrs. Jonesnak a felháborodás verejtékszaga is bántotta az orrát. És egy másik, ismeretlen, sötét, növényi szag is. Csak kifelé me-net, miközben a terebélyes szoknyák és néhány díszkard mögött araszolt a templom kijárata felé, jutott eszébe, honnan eredhet. A padsorok mögött a templom padlójába a nemesi családok sírkö-veit falazták. Az egyik sarokban felbontották a padozatot, a ma-gasra halmozott földkupacot elborították a virágok és a levelek. Téli temetés lehetett, a zöld ágak februárra nyálkásra rothadtak, és burjánzóan életteli szagot árasztottak. -Olykor - szólalt meg Daffy álmodozó hangon -, amikor egy

teljes napom szabad, legyalogolok a völgybe a régi tintemi apát-sághoz. Sosincs ott egyetlen lélek sem. Olyankor elnyújtózom a magas fűben, és megszámolom az ablakokat. Még egyszer sem jutottam ugyanarra az eredményre!

Mary arca hathüvelyknyire feküdt az övétől a chippenhami rét füvében, este nyolcra járt az idő, április havának legenyhébb napja volt. A lány érezte Daffy forró leheletét. Az a fajta ember volt, aki valóságos hőfelhőt árasztott még vastag téli zekéjén ke-resztül is. -Oly kék az ég az öreg kőoszlopok között, Mary! Olyan, mint-ha arra járt volna egy óriás, és leemelte volna a templomtetőt, hogy megnézze, mi van odabent. Mi lenne, ha egy nyári napon levinnélek Tintembe? - kérdezte. - Elég hosszú az út, de te erő-sebb vagy, mint hinnéd.

Mary bólintott, de nem figyelt rá. A fejét az öklére támasztotta, és lepillantott a melle tetejére, amely lágy volt, akár a frissen kö-pült vaj.

Daffy most a hollókról fecsegett, feléjük bökött, ahogy fáról fá-ra röppentek a sötétedő látóhatár előtt.

-Mindegyik egyedül indul élelmet keresni szürkületkor - mondta lelkesen -, de azután a vezérük hazahívja őket. Kedvte-lésből kergetik egymást, de végül mindannyian együtt pihennek meg egyetlen hatalmas ülőfán. Az erejük a sokaságukban rejlik.

Mary ásított egyet és kinyújtózott, és egy egészen kicsit köze-lebb húzódott a férfihoz, mintha nem is lenne tudatában annak, amit tesz. Látta, hogy Daffy térdnadrágja elöl megfeszül. Az erő úgy lüktetett Mary testében, akár víz a patakban. Képes felállíta-ni a férfi vesszejét, akár egy búzakalászt, mondta magában.

Ó, milyen élvezetes volt ez a pillanat még a kérés és a visz- szautasítás előtt! Mert persze nemet fog mondani neki. Nem állt szándékában kockára tenni az új életét azért, hogy hemperegjen egyet a fűben Daffy Cadwaladyrral.

Jobb lesz, ha meg sem próbálkozik vele. Jobb lesz, ha nem ve-szi a bátorságot. Igazság szerint Marynek még szólnia sem kelle-ne, csak egyszerűen lelökné magáról abban a pillanatban, amikor

a férfi elhallgat és ránehezedik. Mert minden férfi eljut ehhez a pillanathoz. Ifjú vagy vén, jómodorú vagy faragatlan, mind eljut a pontig, amikor a fejükben zajló eseményeket semmissé teszi az, ami a nadrágjukban történik. Ha elfogynak a szavak, még a leg-gálánsabb úriember is megragadja a leányt és úgy gyűri maga alá, mintha nem volna több egy matracnál. Nem tehetnek róla, ilyen alantas a természetük. Semmi értelme, hogy az ember fel-zaklassa magát emiatt. Mit is mondott mindig Doll, miközben folyvást vihogott? Ezek egy kecskét is megtosznának, ha nem találnak nőt, aranyom. Megtosznának még egy lyukat is a falban!

Daffy elhallgatott, de Mary észre sem vette. Mintha kifogyott volna a szavakból. És akkor különös dolgot művelt: kinyújtotta a kezét, és megérintette Mary arcát, könnyedén, mintha csak egy szénporszemcsét akarna lesöpörni róla. Marynek Doll jutott eszébe, azon az első reggelen, ahogy kitörli a sarat egy elveszett gyermek szeméből.

A torkába hirtelen éles fájdalom hasított, mintha egy követ próbálna lenyelni. Azt kívánta, bárcsak örökre itt maradhatnának együtt, ebben a pillanatban, a fűben rejtőzve, miközben a lemenő nap sugarai végigsiklottak a Monmouth környéki mezőkön. Még mielőtt elhangzik bármi kérés, bármi elutasítás. Amíg ez a furcsa, különc fiatalember még úgy tekint rá, mint aki minden kincset megér.

Az egésznek a piac az alapja, idézte Mary az emlékezetébe. Amikor bőven terem kukorica, a kenyér ára leesik. Bármit ad is oda egy nő, olcsóbb lesz tőle. A férfiaknak az kell, amit nem en-gedhetnek meg maguknak. Hiába tanult annyit Daffy a köny-vekből, Mary tudta, hogy végül róla is kiderül, épp olyan, akár az összes többi férfi; a sok szép beszéd ellenére pontosan tudta, mit akar tőle. Egy lyukat a falban.

Mary Saunders sosem adott semmit ingyen, és most sem szán-dékozott változtatni ezen a szokásán. Hagyta, hogy Daffy kérges ujjbegyei megérintsék a száját egy hosszú pillanaton át, miköz-ben gyűjtötte magában az elutasításhoz szükséges erőt.

-Gyere hozzám feleségül - mondta Daffy egyszerűen.

Mary olyan sebesen pattant fel, hogy közben lehorzsolta a kö-nyökét. A fekete világ megfordult vele.

-Micsoda? -Nem hallottad? - kérdezte a fiatalember, és elvörösödött. Mary a szédelgéstől émelyegve nevetni kezdett. Egyéb

nem jutott eszébe. Daffy a lány szájára tette a kezét, mintha el akarná hallgattatni. -Hadd mondjam el! - mondta sietve. - Adj egy percet. Ez igen

ésszerű terv. -Badarság! -Nem - hadarta Daffy - nem, idehallgass! Én óvatos ember va-

gyok... -Ostoba fajankó vagy, akinek duzzad a nadrágja! Daffy meglepetten pislogott rá. Nem baj, tudja csak meg, mi-

lyen közönséges tud ő lenni. Hadd jöjjön rá, micsoda lehetetlen-séget kér tőle.

Daffy fél térdre emelkedett, és összekulcsolta a két kezét, -Esküszöm - kezdett bele - esküszöm, hogy nem csupán a sze-

relem mondatja ezt velem. Nekem az a benyomásom.. Már egy ideje az a benyomásom - javította ki magát -, hogy kettőnkben sok közös van.

Mary hagyta, hogy a szája mosolyra húzódjon. Tehát Daffy így nevezi?

-Úgy értem - tette hozzá sietve a férfi -, hogy bár egyikünknek sincs közvetlen kilátása az előrelépésre, de ha jobban meggon-doljuk, mindketten olyan helyzetben vagyunk, hogy a tapaszta-latot a javunkra fordíthatjuk.

-Daffy, ember, miről beszélsz te? A férfi recsegve a torkát köszörülte, és folytatta. -Tudom, hogy megkedvelted a családot, ahogy én magam is,

de nem várhatják el tőlünk, hogy örökre náluk maradjunk. Én azt akarom mondani, hogy az esztendő végére készen állok, hogy kifüggesszem a saját cégéremet, mint fűzőkészítő mester. Te pe-dig... Már kis híján kitanultad a szabómesterséget és a kalapké-szítést, nem igaz? Mrs. Jones mindig arról beszél, milyen gyor-

san tanulsz. És így hamarosan lehetségessé válna a kettőnk szá-mára, hogy... -Összeházasodjunk? - kérdezte Mary a hosszúra nyúlt csend-ben. Daffy akkorát bólintott, hogy a lány azt hitte, menten eltörik a nyaka. -Én szeretnék... - folytatta Daffy a szavakat keresve - szeretnék olyan férjed lenni, aki épp annyira... barát, mint szerető. Értesz engem? Én az kínálom fel neked, hogy mindenben a társad le-szek. Mary elméje csapdába esett patkányként cikázott ide-oda. Ez a férfi kedvelte, kívánta őt, épp oly keményen képes dolgozni és olyan becsvágy fűti, mint őt, vajon ez kevés? Mi egyebe volt Joneséknak kezdetben, mint a kölcsönös nagyrabecsülés, némi kézügyesség és az akarat, hogy előbbre jussanak a világban? -Tudom, hogy még nagyon fiatal vagy - folytatta sietve Daffy -, és ha neked úgy tetszik, várhatnánk. De remélem, nem túl soká-ig. Úgy értem, ha igent mondasz. Mary visszadőlt a fűbe. A szíve ugrált a bordák ketrecében. -Szépen kérlek - tette hozzá a férfi. - Így akartam mondani, szépen kérlek. Én mindent végiggondoltam. Csak ezen jár az eszem. Hetek óta nem olvastam egyetlen könyvet sem! Ettől Mary újra elnevette magát, diadalittasan. A tekintete talál-kozott Daffy áttetsző kék szemével. -No és Gwyn? - kérdezte az élvezet miatt, amit a válasz jelen-tett. A férfi arca vérvörös volt A parókája félrecsúszott. -Még soha életemben nem éreztem így - felelte egyszerűen. - Nem hittem, hogy valaha is így fogok érezni. Vajon milyen volna az élet egy ilyen férfi oldalán? Mary ezt még meg sem próbálta elképzelni a jövőről szőtt csillogó ábrándjai közepette. Itt volna az alkalom, hogy egyszer s mindenkorra ma-ga mögött hagyja a régi énjét. Újra hétköznapi leány lenne, azu-tán hétköznapi feleség. Úgy tűnt, minden út ebbe a városba ve-zet. Minden történet itt ér véget, amit valaha olvasott.

-Talán - suttogta. -Igen? - Daffy hangja nyers volt, akár egy katonáé a csatame-zőn. -Talán igen.

Hatodik fejezet

VlRÁGHULLÁS -Ne feledd a berkenyét! -A berkenyét? - ismételte Mary, aki épp egy darab spárgával javítgatta a kosara fogantyúját. -Hogy az ajtó fölé szegezzük - felelte Mrs. Jones türelmesen. - Hogy távol tartsa a boszorkányokat. Mary Mrs. Jonesra meredt a konyhaasztal felett, és tehetetlenül vállat vont. -Ahogy gondolja. A boszorkányok ünnepe volt, május első napjának előestéje, és Mrs. Jones felmentette Maryt a Mrs. Vaughan muszlin köpenyé-nek végtelen szegélyén végzett munka alól, és az erdőbe küldte virágot gyűjteni. -Ez hozza el a nyarat - magyarázta félig-meddig nevetve Mrs. Jones. - Ha nem akasztjuk fel a virágos ágakat május első napjának hajnaláig, semmi nem hoz termést. És milyen igaz, gondolta Mary, a világ tele van furcsa dolgokkal és még furcsább emberekkel, ugyan, mit árthat, ha az ember fel-szegez a falra néhány virágos ágat? Ezen a meleg estén a folyón hattyúk és sirályok gyülekeztek. A fák reszkettek a rájuk telepedő hollók alatt. Mary lila foltokat látott, amelyeket csak akkor ismert fel, amikor közelebb ért hoz-zájuk, beszívta az illatot, és eszébe jutottatak a kosarak a Covent Gardennél: orgonavirág. Egykor ott lebegett az illatuk a földön szétszóródott, rothadó gyümölcs bűze felett. Most beljebb indult, az erdő mélye felé. Egy ősrégi fa a korhadó kéreg rétegei alatt csupa zöld volt, az oldalán a repedésekből friss gallyak meredez-tek, éhesen törtek a fény felé

Egy tisztáson Mary féltucat helyi férfi mellett haladt el, akik épp egy négyembernyi magas, kidőlt nyírfa ágait vágdosták le.

Jarrett, a kovács épp felnézett, és letörölte a homlokáról a verej-téket meg a bogarakat.

-Tetszik-e a májusfánk, Mary Saunders? Mary rámosolygott. -Elég hosszú neked, igaz-e? - röhögött fel alattomosan az egyik

fickó. Melyik volt az? Tán a vörös hajú férfi ott hátul, akinek a nevét

nem ismerte. De azok láthatólag mind ismerték őt. Gyorsabban lépkedett. A szíve gyorsabban vert. Vajon ezen a napon minden arra járó fehérnéphez így szóltak volna, mivel ez a duzzadó élet-erő és sikamlós tréfák ideje?

Biztonságban van, idézte emlékezetébe Mary. Még nincs ti-zenhat esztendős, szűzleány, akinek nincsen múltja. Egyetlen titka az, hogy Daffy Cadwaladyr jegyese, aki egy húszesztendős, becsületes szolga.

Semmi sem tűnt lehetetlennek. Nem volt biztos abban, melyik bokor a berkenye, de a kosarát

elkezdte teleszedni fehér virágú, összekuszálódott ágakkal - ha mindenből visz haza egy keveset, nem lesz baj.

Egy gally reccsenésére Mary megfordult. De csak Daffy volt, az arcán úgy ragyogott fel a mosoly, akár a római gyertya a tűzi-játék idején.

-Utánam leskelődsz, igaz? - kérdezte a lány, és igyekezeti szi-gorúnak látszani.

-Mrs. Jones küldött utánad, hogy vigyem a kosaradat. -Nem igaz! -De igen! -Akkor tudja - jelentette ki Mary, és hagyta, hogy a férfi a száját

az ő széles, piros ajkához érintse. - Olyan romantikus lélek. -Nem tudhatja - felelte Daffy nyugtalanul. - Egy szót sem szól-

tam róla. Megállapodtunk, hogy karácsony utánig egy szót sem. -Az asszonynak van szeme, nem igaz? - mormogta Mary.

-Még a levegőben is megérzi. Ebben az erdőben minden madár és növény párzik. Most van itt az ideje.

Daffy egy szót sem szólt, csak kiengedte Mary hosszú, sötét ha-

ját a kikeményített főkötő alól, és most beletemette az arcát. Mary élő teremtménynek érezte a férfi lélegzetét a tarkóján. És akkor hirtelen, életében először Mary megérezte. Egy rebbenés a gyom-rában, egy borzongás, éles, akár a feketerigó füttye. Eszébe jutott, hogy ez lehet az, amit Doll érzett, amikor az ő vándorasztalosá-val volt: amit a hétköznapi nők éreznek a hétköznapi férfiak érin-tésére.

Vajon valóban az évszak az oka, hogy körös-körül minden bur-jánzik? Vagy csupán a férfi érintésének komolysága? Mary teste remegett merev fűzőjében. Nem vesztegethette az időt. Amikor feltépte Daffy térdnadrágját, egy gomb a borostyán közé poty-tyant. A férfi tekintete meglepett volt, szeme elkerekedett. Maryt nem érdekelte, hogy ilyen nyíltan adja oda magát, hogy a keze a szajha gyakorlott könnyedségével nyúl felé. Csak az számított, hogy megragadja ezt a múló érzést, mielőtt mindörökre eltűnik.

Előbb ő volt felül, azután Daffy. A parókájából gallyak álltak ki. Mary cipősarka beleakadt egy borostyánindába. Összetiport virágok illata szállt fel körülöttük. Daffy ajka úgy mozgott, mint-ha édes bort kortyolna egy láthatatlan üvegből. A lába úgy csap-kodott ide-oda, akár egy lángnyelv.

A lány magába csúsztatta, elnyelte őt. Daffy egész teste meg-merevedett, akár egy holté. Mary akkor jött rá, hogy férfi még életében nem tett ilyet. Túlságosan új volt neki minden, hogy felismerje, Mary már nem szűz. A lány meghatódott, megdöb-bent. A férfi gyönyöre olyan közel volt, hogy Mary már szinte érezte az ízét. Várta, hogy átterjed az ő testéré is, hogy betölti őt is.

De az igazság az, hogy az aktus alatt pontosan ugyanaz érezte, mint máskor. Egy kényszerű összekapcsolódás. Ideiglenes elfog-laltság. Érzéketlen volt. Milliónyi mérföld messzeségben járt. Fe-leakkora sincsen, mint az apja, igaz-e?- szólalt meg Doll a gondolata-iban.

Mary szorosan behunyta a szemét. Visszataszították saját gon-dolatai.

Percek alatt vége lett.

-Ó, Mary - kiáltotta Daffy a fülébe -, ó, Mary, ó, Mary! - míg a hang értelmét nem vesztette.

Holt súlya a testén épp olyan volt, mint bármelyik másik férfié, ugyanaz a gyűrött érzés, ugyanaz a gyorsan hűlő ragadósság a szürkületben. Mindennél jobban szerette volna lelökni magáról a férfit, de volt benne annyi könyörület, hogy egy ideig mozdulat-lanul feküdjön.

Amikor Daffy felemelte a fejét, a lány látta, hogy könnyes a szeme.

-Ez életem legboldogabb órája - suttogta rekedten. Mary kinyújtotta a nyakát, hogy megcsókolja a férfi egyik

szemhéját. Az egész olyan lehetetlen volt. Daffy feltérdelt, és miközben elveszett gombját keresgélte a le-

velek között, nyugodtabb hangon szólalt meg. -Térjünk vissza ide, erre a helyre minden boszorkányünnepkor

- mondta -, egész életünkben. Mary, aki a leveleket szedegette a szoknyájáról, most megállt és

rámeredt. -No de, Daffy - kezdte óvatosan -, nem leszünk mindig

Monmouthben. -Hol máshol lennénk? Egy éjjeliőr kereplője szólalt meg Mary fejében. -Itt nem lesz elegendő hely számunkra. -De Monmouth gyorsan növekszik - felelte Daffy vidáman. -

Úgy hiszem, hamarosan megfér benne két füzőkészítő és két szabónő. Lehet, hogy a határvidék egy másik városában kell el-kezdenünk a mesterséget, de hamarosan újra hazatérhetünk.

Haza. A szó keserű volt Mary szájában. Hát itt a csapda, most már látta.

-A haza énnekem London - felelte már-már nyersen. - Nekem ott van az otthonom. Én londoni leány vagyok.

Daffy szelíden megrázta a fejét, mintha egy gyermekkel beszél-ne.

-Többé már nem, édesem. Ha látnád, mennyire megváltoztál...

A dühtől Mary foltokat látott lehunyt szemhéja mögött. -Én ugyanaz vagyok, aki voltam. Ami pedig téged illet, mintha

azt mondtad volna, hogy benned van becsvágy! - sziszegte. - Nem tudtam, hogy egy nyomorúságos hollótanyán akarod ten-getni a napjaidat!

Daffy elfehéredett. -Ha Joneséknak elég jó... -A pokolba Jonesékkal! - süvítette Mary. - Én többet akarok az

élettől, mint hogy a szegény ember Mrs. Jonesaként végezzem! Daffy két keze úgy fonódott össze, akár a vizes kötél. Az arca

fájdalmas kifejezést öltött, mint aki hiába töri a fejét azon, hogy is szól egy dal második versszaka.

-Mary, Mary - tiltakozott. - Ha minden egyebet félreteszünk, hogy is gondolhatnánk arra, hogy a gyermekeinkét a nagyváros-ban neveljük fel?

A lány rámeredt. Egy pillanatra megfeledkezett arról, milyen keveset tud róla Daffy. Fogalma sem volt arról, ki ő valójában: egy meddő, festett arcú ringyó. A férfi ártatlansága ugyanúgy viszolygással töltötte el, mint saját csalárdsága.

Daffy és ő túlságosan különbözőek, most már látta, NEM keve-redhetnek jobban egymással, mint az olaj és a víz. MÁST AKARTAK az élettől, és más tervük volt arra, hogyan szerezzék meg. Mary és Daffy útja rövid időre keresztezte egymást ebben a virágzó erdőben, mielőtt tovább kígyózott volna két ellentétes irányba. Ennek a történetnek nem volt boldog befejezése. Hogy lehetett ennyire ostoba?

-Hibát követtem el - szólalt meg csendesen, és megfordult, hogy felvegye a kosarát.

-Ezt hogy érted? -Nem mehetek hozzád. -Még nem, én tudom -- ügyetlenkedett tovább Daffy , de idő-

vel... Hogy fordulhatott meg a fejében, hogy egy ilyen vég nélkül

gürcölő, közönséges férfival adja össze magát? -Soha - jelentette ki Mary, és elindult kifelé az erdőből.

John Niblett, a kocsis azt a hírt hozta, hogy a hét esztendeje tartó háború a franciák ellen végre véget ért, és a kormányzó nyilvá-nos örömünnepet rendelt el minden városban. De Mr. Jones az estét a Bristol Mercury tanulmányozásával töltötte, és a palacsinta felett kijelentette, hogy ez az úgynevezett béke szégyenteljes.

-Megvertük a kutyákat, és most visszaadjuk nekik Guadelou-pe-ot és Martinique-ot! Mary szívesen lesétált volna az örömtűz-höz a chippenhami réten - azt beszélték, tánc is lesz - de félt, hogy ott összetalálkozik Daffyvel. A fiatalember kivörösödött szemmel járt kelt mostanság. Folyton Mary közelében lebzselt, mintha valami nagyszabású, döntő fontosságú bejelentésre ké-szülne. De a lány ügyelt arra, hogy soha ne maradjon kettesben vele. Semmi olyat nem mondhatott Daffy, ami változtatott volna a helyzeten.

Néhány héttel később a virágzó fák már újra ösztövéren álltak. Mrs. Jones azt mondta, a virághullás őt mindig elszomorítja; olyan hamar eljön. A ház falára kitett virágok néhány hét múltán megfakultak és összepöndörödtek, de az illatuk erősebb lett. Abinek mindig úgy tetszett, hogy a rothadás csípős szagát árasztják. Meleg májusi este volt, későre járt, Abi a saját ágyfelén feküdt és kibámult az apró ablakon. A zsalugáter nyitva állt, hogy a szoba szellőzzön. Nem látszott más, csupán az indigókék égbolt. Mellette Mary Saunders összeszorított fogakkal nagyot fújtatott.

-Veszekedsz embereddel? - kérdezte Abi. Mary olyan gyorsan kapta oda a fejét, akár egy madár. -Miféle emberrel? Abi halkan felhorkant. Mintha Daffy mostanság nem olyan te-

kintettel nézett volna Maryre, hogy a tüzet is lángra lobbantsa. Mary hátat fordított neki, és nagyon halkan megszólalt a sötét-

ben.

-Ő nem az emberem. Ez igent jelentett. Csúf veszekedést. Abi várt, olykor a csend

volt a leghangosabb kérdés. -Egyébként is - folytatta Mary, miközben a hátára fordult és

felbámult az alacsony mennyezetre lefogadom, hogy messzebbre jutok egyedül, mintha egy ilyen ostoba ökörhöz láncolom ma-gam.

-Hová mégy? -Ne törődj te azzal. Abi újra várt. Megtanulta, hogy nem kell megsértődni az ilyen

gépies visszautasításokon. Ezzel a leánnyal úgy kelleti bánni, mint egy éles karmú macskával.

-Londonba, hová máshová? - szólalt meg végül Mary, mintha a sötétség préselné ki belőle a szavakat.

-Mikor? -Nem mostanság, de majd egy napon. Addig hiába is mennék

vissza, amíg nincsenek jó ruháim és pénzem. Ha üres kézzel ér-kezel a városba - tette hozzá Mary megvetően -, akár az utcán is keresztbefekhetsz, hadd tiporjanak át rajtad a lovas kocsik.

Abi lehunyta a szemét, és hirtelen újra ott találta magát Bris-tolban kilenc esztendővel azelőtt, azon a napon, amikor a hajó Barbadosról befutott a kikötőbe, a leghidegebb esőben, amit va-laha látott. A bőre a réz nyakörv helyén érzékeny volt, kisebese-dett. Az utcák nem voltak szélesebbek a kitárt karjainál, zsúfolá-sig megteltek arcokkal, akár a szemétdomb patkányokkal, és minden ábrázat fehér volt. Míg Abi várta, hogy a doktor az ösz-szes bőröndjét felszedje, egy hatalmas, zörgő szekér közeledett feléje, és eszébe jutott, hogy elé kellene ugrania. Vajon mi állította meg akkor? - tűnődött most el. A gyávaság? Vagy a félelem, hogy ha a lelke elszabadul azokon a zegzugos utcákon, soha töb-bé nem talál haza Afrikába?

-Kértem bért, ahogy mondtad - említette meg. -Nohát, sosem hittem volna, hogy megteszed – felelte Mary

felélénkülve. - És? Abi némán megrázta a fejét. Mary megvetően fújtatott egyet.

-Egy ismerős leány Londonban egyszer azt mondta nekem, hogy a gazdák épp olyanok, akár a férfivendégek. -Férfi vendégek? -Tudod - magyarázta a lány sietve -, a férfiak, akik a ringyók-hoz járnak. A gazdák épp úgy bánnak a szolgákkal, mint a férfi-ak a ringyókkal, kihasználnak, azután elhajítanak, mint egy da-rab papirost. Mit felelt az úr, amikor mondtad neki? -Úrnő volt - javította ki Abi. Rövid csend támadt, amíg Mary megemésztette a hallottakat. -Ó - szólalt meg végül -, azt hittem, az úr volt. De Mrs. Jones nem szállhat szembe az ő szavával, nem igaz? Ha belegondolok - tette hozzá keserűen -, a feleség is valójában csak egy magasabb rangú szolga. -Azt mondta, tán ad nekem ajándék karácsonykor. - Abi hallot-ta, milyen tompák a szavai. Érezte, hogy a kezét végighúzzák a lepedőn, és megszorítják. Különös érzés volt, enyhén kellemetlen, de megnyugató is. Meg-próbált visszaemlékezni, utoljára mikor fogta meg bárki így a kezét: anélkül hogy kényszerítené valamire. Mary vékony ujjai végigtapogatták az Abi kézfejétől a tenyeréig húzódó sebhelyet. -Mi történt vele? - suttogta. - Tudom, hogy késsel csinálták, de mi történt valójában? Régen volt? Abi apró sóhajt hallatott. Egy ideig nem szólt, olyan sokáig, hogy már azt hitte, a lány elaludt. De a szorítás nem enyhült sebhelyes tenyerén. -Bemegyek házba... - szólalt meg végül Abi. -Ebbe a házba? -Nem, nem. Nagy birtok Barbadoson. Akkor már voltam rab-szolga háznál. Könnyebb. Megmentette életemet, tudod? Földe-ken feleannyi időt se élek.

Fészkelődött egy kicsit. Ezt az emléket még sosem fogalmazta meg szavakkal, főként ezen a nyelven nem.

-Hát aznap ajtó állt nyitva. -Igen?

-És gazda ott fekszik padlón, tiszta véres. Mary izgalmában füttyentett egyet. -Volt nagy kés - folytatta Abi -, beleszúrva szemébe. Csúf lát-

vány. -Te mit csináltál? -Próbál kihúzni, de beszorult. -Pfuj!

Abi apró, fájdalmas nevetést hallatott. -Akkor szomszéd férfiak befutnak, és találnak engem véresen. -A kezeden? -Mindenhol. -És azt hitték, te tetted? - kérdezte Mary felkönyökölve. -Biztosak benne - javította ki Abi -, vér miatt. És akarnak, hogy is hívják? Megölés után. -Tárgyalást?

Abi krákogott egyet. -Egy igent. Igent a megölésre. -Vallomást? -Az a szó. De én nem mondom igent. Én nem mondom, hogy csináltam. Én nem. -Akkor elengedtek?

Abi a sötét mennyezetre meredt. Mi értelme volt elmesélni, mi történt, ha ez a leány nem értette, milyen volt ott a szigeten? -Folytasd - suttogta Mary, mint egy gyerek, akinek kevés volt az esti mese. -Akkor feltesznek engemet konyhaasztalra - mondta Abi ne-hézkesen -, és mondják, beleszúmak kést egyik részbe, másik részbe, míg mondom, igen, azután engem megölnek gyorsan. A padlásszobában csend volt. -Uramisten! -Kezdik ezzel kézzel - mondta Abi, és kirántotta magát Mary szorításából. -És miért hagyták végül abba? -Akkor bejön másik szomszéd, mondja, elfogták embert vérrel ingén.

-Melyik embert? -A megölőt. Gazda pénzeszsákjával zsebében. -Még épp időben! Abi halkan felhorkant. -Te nem tudsz semmit. -Hát akkor mondjad! -Akkor szomszédok elvisznek engem árverésre, eladnak kifi-zetni gazda temetését. - Mennyit adtak érted? -Húsz font - felelte Abi. Vajon a lány elismerően tekint rá az összeg hallatán, tűnődött, vagy csekélységnek tartja? - Több len-ne - tette hozzá némiképp védekezőn -, csak vérzett kezem. Mary egészen mozdulatlanul feküdt mellette. Abi tulajdonképpen örült, hogy elmondta ezt a régi történetet. Úgy találta, könnyebb lett attól, hogy szavakba csomagolta és összehajtogatta. Most hasra fordult, és a fejét a párna alá temetve várta, hogy elaludjon. Mary születésnapján úgy esett, hogy Mr. Channing visszatért Monmouthbe a lóversenyről, és teljes egészében kifizette kilenchavi tartozását. Mr. Jones azt mondta a feleségének, hozza fel a legjobb portóit a rejtekhelyéről, a mosókonyhából, kettős ünneplésre. Mr. Channing már egyetlen pohár után ellovagolt, de Mr. Jones ebed után pohárköszöntőt mondótt a királyra, az országra, a megrendelőire és az egész családjára. -Szolgálónkra, Maryre, a kitűnő ifjú leányra, szíves jó kíván-ságokkal tizenhatodik esztendeje betöltésének alkalmából! Mindenki felemelte a poharát. -Henrietta Jonesra - folytatta Mr. Jones - a nyugat szépére! -Miért vagyok én szék? - tudakolta Hetta apja kézelőjének fod-rát ráncigálva, miközben az belekortyolt a borba. -Mert az is fából van, meg a fejed is - jegyezte meg Mrs. Ash fel

sem pillantva bibliájából. -Nem, kedvesem - felelte az apja, miközben az ölébe emelte a gyermeket -, ez azt jelenti, szépséges hölgy. És valóban, ahogy lepillantott a tejszőke fejecskére, olybá tűnt neki, hogy Hettánál jobb leánygyermeket nem is kívánhatna magának. És vannak olyan férfiak, akik ezzel meg is elegednek, akik éjjelente álmuk-ban nem utaznak hintón délceg, jó- vágású fiúgyermekük olda-lán. Hetta vadul ficánkolt az apja térdén, és belekezdett a szokásos játékba. -Papa, hová lett a lábad? -Még sosem meséltem neked? - Mr. Jones szeme elkerekedett. - Egyik este mélyen aludtam, és egy nagy patkány lerágta. -Nem is igaz! — felelte a kislány félelemmel vegyes gyönyörű-séggel. -De bizony igaz! Te még nem ébredtél arra, hogy a lábujjaidat rágcsálja? -Ne rémisztgesd a gyermeket! - nevetett Mrs. Jones felpillantva a varrásból.

A kilencedik pohár portói után a férje pompás zavarosságot érzett a fejében. A nyelve megoldódott, a szavak kitódultak rajta, még ahhoz is ragaszkodott, hogy Hetta ajkát is megnedvesítse a borral, „hogy megízlelje, mi a jó”. Miután a felesége és Mrs. Ash elvitték lefektetni a gyermeket, Mr. Jones képtelen volt felkelni a székéből. Oly kényelmes volt, a szesz a karosszék minden lószőr-rel kitömött domborulatát az ő testéhez igazította. Végül csupán a szolgáló, Mary maradt a társaságában az üveg mellett, a fejét egyik öklén nyugtatta, és figyelt.

-Ó, igazán nagyszabásúak a tervek, nagyszabásúak. Néhány év múlva, Mary, megveszem egy kelmekereskedő üzletét, és egyesí-tem a sajátunkkal. A monmouthi Jonesékat úgy ismerik majd, mint a szabászati árucikkek legteljesebb körének szállítóit Bris-toltól nyugatra. - Élvezetét lelte az előkelő csengésű szavakban.

-Hány év az a néhány? - kérdezte Mary. Mr. Jones hanyagul vállat vont.

-Mire a következő fiunk megszületik, már bizonyosan úgy lesz. - Látta, hogy a leány felfigyel a mondatra, de folytatta. - A hírho-zóim szerint az üzletünk értéke addigra akár megháromszoro-zódhat.

-Valóban, uram. Tán nem hitt neki a leány? A válaszaiban olykor volt valami

kellemetlen élesség. Az anyja, Su Rhys is épp ilyen volt. A felesé-ge jelenlétében Mr. Jones nem engedte, hogy eszébe jusson, hogy ő igazából sosem kedvelte az asszony legkedvesebb barátnőjét.

-Hettát egy ifjú hölgyeket nevelő intézménybe küldjük - foly-tatta sietve -, a fiamból pedig úriember lesz.

-Hogy lehet benne biztos? - kérdezte Mary. -A legjobb tanítókhoz járatom... -Nem, úgy értem - tétovázott Mary, és láthatólag megpróbált

tapintatos lenni.- Honnan tudja, hogy lesz még egy gyermeke? Mr. Jones szélesen rámosolygott. A portói dalolt a vérébén. -A feleségem még fiatal. Isten megsegít minket. - A könyökét

az asztalra támasztotta, az arca csupán egylábnyira volt Maryé-től. - Tartozik nekem - suttogta túlságosan hangosan.

Mary Saunders kicsit hátrébb húzódott. -Hát nem érted? - Mr. Jones még soha senkivel nem osztotta

meg ezt a meggyőződését. Egyszer megpróbálta elmondani a feleségének, de az befogta a fülét, és azt mondta, ez szentségtörő beszéd. - Ez amolyan... alku.

A lány óvatosan nézte őt. -Én úgy vélem, Mary - folytatta a férfi kissé nehezen forgó

nyelvvel-, hogy a Teremtő tartozik nekem egy láb árával Széles vigyorára egy halvány mosoly volt a válasz. -A végén majd kiderül, hogy megérte. - Lepillantott az éles haj-

tásra a nadrágszárán. - Valahányszor fáj ott, ahol nincsen hús, ami fájhatna, ezzel biztatom magamat. Lesz egy fiam, akire büszke lehetek, akit illő jövedelemmel támogathatok. Ha felnő, ügyvéd lesz belőle, vagy talán doktor - jelentette ki, és a hangja betöltötte az apró szalont. - Hatlovas hintón jár majd, és libériás inasai lesznek. A neve mögé pedig azt írja majd: nemesúr! - Mr.

Jones gyámoltalanul nevetett, pedig egészen komolyan gondolta, amit mondott. - Így lesz, Mary, én mondom neked, hogy így lesz. Tán az ünnepelt verselő nem egyszerű vászonkereskedő fia volt?

Mary a homlokát ráncolta. -Tudod, kiről beszélek. Pott. Post. Mr. Pond? A költő. - Az

agya egyre lassabban forgott. -Popé? -Az az, okos leány! Egy kis rongy, maradék ember volt, púpos,

nem magasabb Hettánál. -Valóban? - kérdezte kétkedve. -Úgy ám - felelte Mr. Jones. - No és ez tán csökkentette a hírne-

vét? Dehogy. - Most hatalmasat ásított. - No és te, leányom, hogy érzed magad a mai évfordulón? - kérdezte jóindulatúan, és meg-döntötte a poharát, hogy az utolsó csepp bort is kiigya belőle.

-Én? -Mik a te... törekvéseid, már ha vannak ilyenek? - Előrehajolt,

hogy közelebbről lássa Mary sápadt arcát. Egészen szép volna, ötlött eszébe, ha gyakrabban mosolyogna. -Tizenhat esztendősen még fiatal vagy, de idővel tán férjhez szándékozol menni, családot alapítani. - Közelebb hajolt. - Talán egy jóvágású walesi köti majd be a fejedet?

-Nem - felelte Mary fagyosan. Mr. Jones már korábban úgy határozott, tévedett a leánnyal és

Daffyvel kapcsolatban - abból, ahogy kerülték egymást szobáról szobára, arra következtetett, hogy nem szenvedhetik egymást.

-De sosem tudhatod, mit hoz az élet - jelentette ki szívélyesen. - Elmondok én neked egy furcsa történetet egy ismerős úriember-ről. Utazásai során Afrikában néhány éve foglyul ejtett egy szere-csent, és hazahozta magával Dolgellau falujába. Hát nem megta-nította a fickót az angol és walesi nyelvre? A John Ystunllyn ne-vet adta neki, és azt beszélik, a szerecsen épp oly tökéletesen ejti ki a saját nevét, akár egy született walesi! A fickó most kertész-ként és gondnokként dolgozik, tisztes bért kap, és úgy hallottam, az egyik szolgálónak udvarol.

A leány üres tekintettel bámult vissza rá.

-Hát ezért mondom, Mary, hogy először tán azt gondolod, hogy itt alantas sorban vagy, de ha türelmesen viseled a sorsod, és keményen dolgozol, végül tán egy fokot emelkedhetsz a rang-létrán.

A leány a fejét rázta. -Én visszamegyek Londonba - jelentette ki határozottan -És kinek a szolgálatába szegődsz? - kérdezte Mr. Jones Mary félrenézett és a hüvelykujját rágcsálta. -Talán lehetnék színésznő. -Színésznő? - Az úr szája meglepett és szórakozott mosolyra

görbült. -Vagy egy gazdag ember felesége. Valami olyasféle, hogy egész

nap selymet viselhetek. Valami olyasféle, ami a csőcselék fölé emel.

Az úr érezte, hogy a jókedve egy pillantás alatt szertefoszlik. Felegyenesedett a székében, a feje zúgott, a szájában SAvanyú ízt érzett.

-Elszomorít engem ez a beszéd, te leány. Mary szeme fekete volt, akár a kavics az úton. -Az anyád sosem tanított meg arra, hogy tudd, hol a helyed? Mary visszabámult rá. Ez a leány olykor együgyűnek látszott. -Az a sok hímzés a fejedbe szállt, vagy talán ez a portói túl erős

a vérednek. Úgy beszélsz a jövődről, mintha öltözködős játék volna.

-Nem játék lesz. Mr. Jones igyekezett jóindulatot vegyíteni a szavaiba. -Te most szolgálsz, kedves leányom. És valamiféle szolgáló is

maradsz, minden valószínűség szerint, akár férjhez mész, akár nem, vagy így, vagy úgy, egészen életed végéig.

-Akkor hát maga nem olvasta Pamela Andrews leveleit? - kér-dezte Mary éles hangon. - Ő is csupán szolgálóleány volt, és vé-gül egy lordot szerzett magának.

Mr. Jones kis sóhajjal felnevetett. - Mary, Mary, az csak egy mese! A leány elfordította az arcát, mintha nem hinne neki. Tán sír? Mr.

Jones hangja ellágyult, kinyújtotta a kezét, és megfogta Mary ru-haujját. Érezte a bőre melegét a vékony kelme alatt. - Kedvesem, olyan ez... Akár egy nagy folyó. A lány felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen, az arca száraz volt. - Mi olyan? -A társadalom. - Mr. Jones igyekezett utolérni a saját gon-dolatmenetét. Egy prédikációban hallotta ezt egyszer, való-színűleg Joe Cadwaladyrtól. Azt kívánta, bár elég józan volna ahhoz, hogy helyesen mondja el. - Vannak, akik a felszínen le-begnek, értesz engem? Rájuk süt a napfény, szétterjednek. Má-sok, mint az én családom - folytatta gördülékenyebben -, odalent kezdik a sötétben... - A Back Lane-re érti? A férfinak megrándult az arca. -Igen, például arra. De az isteni terv értelmében - folytatta ma-gabiztosabban -, mi felfelé haladunk a vízben, a fény felé, ha nem ütközünk akadályba. -És akkor én hol is vagyok? - kérdezte a leány veszedelmes hangon. -Gondolom, a folyó fenekén - felelte Mr. Jones zavartan. Való-ban így volna ez? Lehetséges ezt finomabban megfogalmazni? - Te és a fajtád alkotják a sziklát, amelyre az egész társadalmunk épül - folytatta. Az egyik vastag szemöldök kissé megemelkedett. -De vedd tekintetbe, hogy a sorsod kényelmet is ad - tette hoz-zá bátorítón. - Nincsen családod, amelyet el kell tartanod, nin-csen neved, amelyet fenn kell tartanod, mentesülsz minden ag-godalomtól, ami a nálad különbeket gyötri.

-Akkor maga különb nálam, Mr. Jones? A férfi nem fordította el a tekintetét. Arcul csaphatta volna

Maryt ezért a pimaszságért, de nem tette. Mellesleg a kérdés jo-gos volt.

-Valószínűleg nem, Mary - ismerte el nyelvével végigsimítva a pohara szélét - de föléd helyeztek. Egy hosszú perc elteltével még

hozzátette:- Nem szeretnék veszekedni veled, főként a szüle-tésed napján nem.

-Nem, uram. -Tudom, hogy valójában jó leány vagy. Mary mosolya egészen különös volt. Mr. Jones szédült. Feltápászkodott. -Hagyjam itt a lámpást? -Nem szükséges. Így hát magával vitte, elszökdécselt lefeküdni, a fénykörök a fa-

lakat nyaldosták. Amikor utoljára látta Mary Saunderst, a leány még mindig a nappali ablakánál állt, és a fogyó holdat bámulta. Másnap este vacsora után Mrs. Jones nagyon gyengének tűnt, és látszott rajta, hogy émelyeg. A kötényét a szájához szorította.

-Megint nem esett jól a sör, kedvesem? - érdeklődött a férje. Mary meglátta a lehetőséget, és olyan gyorsan ugrott talpra,

hogy az asztal is beleremegett. -Hozhatok friss almabort, asszonyom - szólalt meg. Mrs. Jones ráhunyorgott. -Volnál oly jó, Mary? Úgy hiszem, az rendbe hozná a gyomro-

mat. Félúton lefelé a Grinder Streeten Mary lassított a léptein. Nem

szabad felhívnia magára a figyelmet. Ő csak egy tisztességes szolgáló, aki tisztességes megbízást teljesít egy szép nyári estén. Az inge nedves volt a verejtéktől a hóna alatt.

Lábak dobogása hallatszott a háta mögött. Amikor meglátta, ki az, elfordítottta a fejét, és szaporázni kezdte a lépteit.

-Az ég szerelmére - szólt utána Daffy -, miért nem állsz szóba velem?

-Nincs mit mondanom. -Amiatt, amit az erdőben tettünk? - kérdezte fojtott hangon. -

Nem állt szándékomban kihasználni a helyzetet. Ha Mrs. Jonesra nézek, és eszembe jut, milyen csalódott volna...

-Semmit sem tud - felelte Mary hidegen.

Daffy mereven bólintott, mintha a nyaka fából lenne. -Akkor mi az oka? Talán London? - A hangja kétségbeesetté

vált. - Én talán... Tudod, én fontolóra venném, hogy elmenjek a városba, de csak egy-két esztendőre. Csak az első gyermek szüle-téséig.

-Felejtsd el - felelte Mary összeszorított fogakkal. - Felejts el en-gem.

-Hogy tehetném? - Daffy szinte kiabált. - Egy fedél alatt al-szunk.

-Nem illenénk egymáshoz - fordult felé Mary, hogy meg-mutassa rideg arcát. Szívesen beszélt volna kedvesebben Daffyvel, de azzal csak meghosszabbította volna a fiatalember gyötrelmeit. - Tudod, én nem vagyok olyan, mint Gwyn.

-Hát ez a baj? - kérdezte Daffy a reménytől rekedt hangon. - Neked nem kell az, amit egy másik nő otthagyott? Mert ha ettől félsz...

A leány a fejét rázta, és kis híján elmosolyodott. -Én nem az vagyok, akire neked szükséged van. Daffy tiltakozásra nyitotta a száját. -Hidd el nekem - jelentette ki a lány halálosan komoly hangon.

- Ha jobban ismernél, nem kellenék neked. - Azzal sarkon for-dult, és elindult a Hollófészek felé, amilyen sebesen csak tudott. Fülelt, halIja-e Daffy léptei a háta mögüli, de csend volt.

Elszánta magát. Mr. Jones részeg előadása a társadalomról meggyőzte valamiről, amit már régóta sejtett. Sosem jut el oda, ahová akar, ha semmi egyebet nem tesz, csak szolgál. Bármilyen gyorsan is halad felfelé a létrán, az belesüpped a sárba, vagy va-laki felülről az ő kezére tapos. Másként nem tud elegendő pénzt keresni ahhoz, hogy rangosan térjen vissza Londonba, csak ha folytatja egykori mesterségét. Végül is mi értelme elszegődni egyetlen gazdához egy életre, ha számtalan másnak is bérbe ad-hatja magát? Azt hitte, képes lesz elmenekülni a régi énje elől, de az csupán álmodozás volt. Ha kétség gyötör - szólalt meg Doll a gondolataiban - , csináld azt, amihez értesz.

Aznap este Cadwaladyr maga csapolta az almabort. Várta,

hogy Mary megszólaljon. Két fiú pénzérmékkel játszott a köze-lükben.

-Akad friss hal ma este? - kérdezte a leány halkan, és a tekinte-te a sarokban italozó alakok felé siklott.

Hosszú csend. Mary félig-meddig azt várta, hogy a kocsmáros a szemébe nevet.

-Lehetséges - mormogta végül a férfi. -Még most is egy shilling fejenként? Cadwaladyr bólintott, az arca kifejezéstelen volt busa szemöl-

döke alatt. Mary körül mindenütt a trágyadombok nedves bűze terjengett. Ma este nem világítottak csillagok, a hold pedig még nem kelt fel a rét felett, a Teremtőnek hála. Az almaborral teli fedeles kupát letette egy téglára, és továbbhaladt a csapszék hátsó falának sötét árnyéka mentén. Elérte a rozoga lépcsői, és megfogta. A gyomra kordult egyet.

Végre dülöngélve befordult az utazó az épület sarkán, gyul-ladt arca vörös volt, akár egy tőgy. A kabátja két szárnya szét-nyílt, kunkorodó, színes csíkok lógtak benne. Egy szalagárus - Mary érezte a savanyú ízt a szájában, és kis híján elnevette ma-gát.

Megállt, és egy pillanatra szembenézett a férfival. Itt állt előtte a régi élete, készen arra, hogy újból magába szippantsa. Az idő visszatért önmagába, nem egyenes vonalban haladt. Újra tizen-négy esztendős volt, odalépett a St. Giles-i szalagárushoz, és nem volt többé kiút.

Mary megfordult, és felment a mohától csúszós falépcsőn. A házaló elégedetten csuklott egyet, és követte. A szobában nem volt más, csak egy szalmazsák és néhány farekesz. Minden sörtől bűzlött, mintha a falak verejtéke lett volna a szag. Mary nem vesztegette az időt, a szoknyáját felgyűrte a derekáig, és hasra feküdt a matracon. Így nem kell látnia a férfit.

Némi ügyetlenkedés után a házaló tövig beléhatolt. Mary ben-

sője magától feszült meg. Mint amikor táncol az ember, szólalt meg Doll a fejében, a test sosem felejt. A férfi fáradtan lihegett, de foly-tatta. Hogy kényszeríti az embert a benne lakó állat, hogy ne hagyja abba! Mary a karóval átszúrt baromfiakra gondolt a Piac-téren húshagyó kedd napján, amelyek a saját vérükben fuldokol-va tántorogtak, amíg a nevető árusok bunkósbotjaikkal agyon nem verték őket.

-Miért csinálják ezt a férfiak? - kérdezte Hetta, és Mary nem tudott mást felelni erre, mint hogy: „Azért, mert élvezik.”

Ez időbe fog telni, a házaló már túl volt a férfikor delén. Mary combja sajgott. Teljes erőből nyomni kezdett, bár a háta fájt, mi-vel délután órákon át simította a szenesvasalóval Mrs. Harding új alsószoknyáit. Hogy bátorítsa a fickót, halk torokhangot halla-tott, nem az élvezet sikolyát, mert tapasztalatból tudta, hogy van, akit az lelohaszt, hanem egy fájdalmas nyögést. Rémülten hallot-ta, hogy a templom tornya elüti a tíz órát. Még Mrs. Jones sem hinné el, hogy ennyi időbe telik egy pohár almabort hozni. Mary torkát összcszorította a rémület. Ó, könyörületes gondviselés, csak ne küldjék utána Daffyt, hogy keresse meg...

Kísértést érzett, hogy lelökje magáról a házalót, és szaladjon, de akkor sosem kapja meg a shillingjét, pedig a férfi egy fertály-órán át használta. Mary a szúrós szalmába nyomta a kezét, és állta a férfi kétségbeesett döfködését. Hogy is szólt a rigmus, amit az iskolában tanult? „Miként a férgek, kik a földet túrják. Az ember dolga, hogy végezze a munkát.”

Végül eszébe jutott a mondat, amelyet az ilyen alkalmakra tar-togatott, amikor olybá tűnt, az öregedő férfivendégnek örökké tart a dolog.

-Hisz fájdalmat okozol - panaszkodott, és elfordította a fejét, hogy érezze a házaló forró lihegését a fülében. - Túl ságosan nagy vagy. - A férfi erre erősebben döfködte. - Egy perccel ké-sőbb Mary még nyöszörögve hozzátette: - Menten kettészaka-dok! - Szinte érezte, ahogy a szavak összezsúfolódnak a férfi fe-jében, szaporább a szívverése, bűnös elszántsága megacélozódik.

Egy pillanattal később vége lett, a férfi nedve eláztatta Mary harisnyakötőjét. Miközben felfelé osont az Inch Lane-en zsebében a halkan csör-renő pénzzel, Mary a szöveget gyakorolta. A szégyen úgy nehe-zedett ragadós lábára, akár egy béklyó.

A szalonban a tűz már majdnem elhamvadt, és Mrs. Jones egyedül bóbiskolt a stoppolás felett.

-Egy házaló nekem jött itt az utcában, asszonyom - lihegte Mary és kiömlött az almabor. Vissza kellett mennem, hogy újat hozzak.

-Semmi baj, Mary - ásított Mrs. Jones, és belekortyolt az italba. - Nagyon derék leány vagy, hogy ilyen későn kimentél. Ó, ez na-gyon finom! Nyugtatja a gyomrot.

A kopasz hold fénye besiklott a padlásszoba zsalugáterein át. Hatalmas súly nehezedett Mary vállára, amikor lehajolt, hogy lerúgja a cipőjét.

Egy piszkos szajha, úgy bizony. Mindig is az volt, mindig is az marad, és bolond volt, hogy mást hitt. Talán a bábasszony tette rá a jelet, hogy ringyó legyen, amikor kirángatta fejjel előre ebbe a huzatos világba? Tán volt rajta egy apró, láthatatlan billog? El-gondolni, hogy ekkora utat megtett az országon át, csak hogy újra egy piszkos férfi alatt találja magát hason! Mint Doll régi tréfája: A rúd ugyanolyan hosszú mindenütt.

Ragadós markában tizenkét pennyt szorongatott, a tarifája rá jutó felét. Nem elég fizetség, messze nem elég egy görbe lábú házalóért. No de mikor volt elég? Mikor hagyott úgy ott egy férfivendéget Mary, hogy azt érezte, tisztességesen megfizették?

A szemét meregette a holdfénnyel csíkozott sötétségben. A mindenes cseléd úgy feküdt az ágyon, akár egy sírszobor, a fény megcsillant barna arcán.

-Abi? - suttogta Mary óvatosan. Semmi válasz. A csend takaróként borította be az alvót. Mary táskája az ágy alatt volt, lassan húzta elő, csak halkan

súrlódott a padlódeszkán. Nem kellett belenéznie a harisnyába, hogy tudja, mi van benne. Egyenként rakosgatta bele a pennyket.

Tervnek nem lehetett ezt nevezni. Inkább éhséghez volt hason-latos, amely savanyú gyomrából indult el. Cadwaladyr valójában szívességet tett neki. Az évi tíz font, amit Joneséktól kapott, csak a kezdete annak, amire szüksége volt. Ha itt marad Monmouthben, ahol egy shillinget sem kell költenie, összegyűjt-het egy kis tartalékot a szegénység ellen, ha gyakorolja a mester-séget, amelyet egész felnőtt életében gyakorolt. Ily módon, ha visszamegy Londonba - tán már jövő tavasszal, már nem úgy lesz, ahogy a távozásakor volt. Folto- zatlan vásznakat, néhány szép új ruhát vihet magával, kövér pénzérmékkel teli zsebe sú-lyosan nehezedik a lábára, hogy távol tartson minden veszedelmet.

Mozdulatlanul fekve az ágyban még egy gondolatot szánt Daffyre. Vajon már alszik, vagy ébren fekszik, és őt átkozza? Mennyire megváltozhatott volna az élete egy csapásra azzal, hogy kimond egyetlen egyszerű szót: igen. Milliónyian élnek fe-leségként és anyaként vidéki kisvárosokban, és milliónyian imádkoztak azért, hogy így élhessenek. Mi jogosította fel Maryt arra, hogy elutasítsa a házimunka unalmas robotját, és selymek, aranyak között kívánjon élni? Miféle féreg rágta A gyomrát, hogy folyton többre éhezett? Mrs. Partridge még nem készült el a toalettjével, közölték Mrs. Jonesszal és a szolgálóleányával, amikor megérkeztek a Monmow House-ba. A sáros főút mellett magasodó háromeme-letes épület rosszallóan meredt le rájuk. Mary felbámult a csillo-gó ablakokra, és ízlelgette a gondolatot, hogy az ember olyan gazdag, hogy fél tizenkettőig alhat. Mrs. Jones térdet hajtott a libériás inas előtt, és engedélyt kért, hogy délben újra ellátogat-hasson a házba.

Mary szemében különös, tiltott dolognak tetszett, hogy a templomkert tiszafái alatt csellengenek dologidőben, ez volt az

első alkalom, hogy az úrnőjét munka nélkül látta sétálgatni. A májusi levegő könnyű volt, a fák átható zöld szagot árasztottak.

Mrs. Jones elindult a templomkert északi oldala felé. A gö-röngyös zöld gyepen nem álltak sírkövek.

-Ide miért nincs senki eltemetve? - kérdezte Mary. -Ó, dehogy nincsen, kedvesem. Meg nem keresztelt csecsemők

és nincstelenek a többi egyházközségből. - A templom sarkán túl Mrs. Jones elhaladt két csavargó fiú mellett, akik bakugrást ját-szottak a kopott szélű sírköveken. Egy szót sem szólt hozzájuk, csak mosolygott. A St. Mary’s kopott fehér falán egy dombormű látszott.

-Ezek harcoló katonák? - kérdezte Mary. Az úrnő szemügyre vette. -Azt hiszem, Ádám és Éva. A nagyanyám idejében még tisz-

tábban ki lehetett venni. - Azután hátralépett, és a magasba mu-tatott. - Ezt nézd meg! Azt mondják, a mi nagy tornyunk kétszáz láb magas.

Mary úgy bólintott, mint aki le van nyűgözve. Hogy is magya-rázhatná el ennek az asszonynak, aki még sosem járt Cheltenhamnél messzebb, milyen hatalmas a Szent Pál-székesegyház? Azután megfordult a szél, és az aranymadár a templom tornyán megpördült, épp úgy, mint a St. Giles szél-kakasa azon a reggelen, amikor elszökött Londonból. A farka gúnyosan megcsillant a fényben.

Hogy elterelje a figyelmét, a legközelebbi sírkő felé fordult. „Testem porból vétetett S most újra porrá lett, Nem kell nekem többé már, Nincs gyötrelem, nincsen kár.”

Mary a testére gondolt: a ruganyos nyirkosságára. Mennyit szolgálta őt ez a test. Mennyire untatta.

-Ez nagyon találó-jegyezte meg Mrs. Jones élvezettel.- Olvass fel nekem még ilyeneket, a szemem fáradt ma reggel.

Mary felolvasta a különböző Lucasok, Prosserek, Llyodok és Adamsek sírfeliratait.

-Felesége emlékére, aki 2 fiút s 1 leányt szült neki, s gyermek-ágyban holt meg 1713 júniusában, 38 esztendősen.

Mrs. Jones kicsit megborzongott. -Jessie Adams volt az, a nagyanyám barátnője. Mary a következő sírkőhöz lépett, ezt még nem nőtte be a mo-

ha. -Megszentelt emlékül Grandison Jonesnak... - a hangja itt el-

akadt. -...a monmouthi Thomas Jones és felesége, Jane fiának. Az asz-

szony hangja szelíd volt. A lány nem tudta, mit mondjon. -Az pedig Delmont, a harmadik fiunk - folytatta Mrs. Jones a

sírkőn lejjebb olvasható névre mulatva. - Az ő nevét Mrs. Haywood egyik regényéből kölcsönöztem.

Pedig állítólag rossz életű nőszemély volt! Mary a neveket számolta. Kicsi, négyzet alakú sírkő volt, bele-

karcolt betűkkel, próbálta kiszámolni, mennyibe kerülhetett. -Thomas tán jobban járna egy fiatal leánnyal, aki féltucat fiút

szülhetne neki - folytatta Mrs. Jones, mintha csak az időjárásról csevegne.

Mary rámeredt. -De ugyan ki illene hozzá, ki ismeri őt úgy, mint én? Mellesleg -

mormogta Mrs. Jones a következő sírhoz lépve - , még én magam sem adtam fel egészen. A lány felfigyelt valamire a hangjában. Lehetséges volna? Bizo-nyosan nem. Az úrnő halkan felnevetett, ahogy megsimította az egyszerű fekete ruhaderekat a hasán. -Csak nem... -Mondtam én ilyet? - kérdezte Mrs. Jones ártatlanul. Mary szélesen rámosolygott. -Azt hittem... - Azután elhallgatott, mielőtt a sértés kicsúszott volna a száján. -Azt hitted, már túl öreg vagyok hozzá. Igen - fűzte hozzá Mrs. Jones elmélázva- magam is ettől tartottam. Továbbsétáltak. Mary lehajolt, hogy elolvasson egy sírfeliratot,

amely olyan régi volt, hogy alig lehetett kibetűzni. „Mind meghalunk, semmi kétség, Poharamat kiittam rég.” Mrs. Jones belekarolt Marybe, miközben a folyó felé haladtak. -De Thomasnak még nem szóltam róla - mormogta. -Miért? - kérdezte Mary. A gondolattól, hogy ő tudta meg el-sőként a hírt, az öröm édes ízét érezte, mintha egy darabka cukor volna. -Ó, még nem szabad felkeltenem benne a reménységet. Régeb-ben mindig elmondtam neki, valahányszor a leghalványabb re-mény ébredt bennem, de mindig fájdalmas csalódás volt számá-ra, amikor balul végződött a dolog. És nagyon megtörte, amikor tavaly Grandison is elment. De ne feledjük, mindannyiunkat uto-lér, gazdagot, szegényt egyaránt - tette hozzá Mrs. Jones a krém-színű épületek sorából kimagasló Monmow House felé pillantva. - Az ottani asszonyság tízszer feküdt gyermekágyban, s egyetlen élő gyermeke sincsen.

Mary megpróbálta elképzelni. Olyan lehet, akár Ma Slattery pincéje, csak éppen tízszer: az ember minden reményéből nem marad több egy vödör vérnél.

A folyóhoz közeledve Mary meglepetten pillantotta meg a kék-ségét. Bár a nap eltűnt a felhők mögött, a Monmow úgy ragyo-gott, akár egy törött kard, amely átszeli a vidéket. Az ég egy sze-lete látszott benne. Mary felnézett, és meglátta a ragyogó kéksé-get a felhők között. Az út végén elfogytak a kis házak, és csupán a sáros mező látszott. Óvatosan lépkedtek, nehogy tönkretegyék a cipőjüket.

A talaj lágyan morzsolódott szét a folyó szélén, a vízbe porladt. Mary a közeledő vízfodrokat nézte. Azután zavartan bökött a víz felé.

-Azt hittem, a másik irányba folyik, Chepstow felé. -Ó, úgy is van - felelte Mrs. Jones szelíden. - Nézd csak meg jobban!

Mary a víz fölé hajolt, és látta, hogy becsapta a szeme. A víz fodrait csupán a felszínen borzolta a szél.

-Ha azt a gallyat nézed, vagy a felénk tartó leveleket - folytatta Mrs. Jones -, akkor a fodrok alatt megbújva meglátod a folyás valódi irányát.

A harangszó elárulta, hogy már dél van. Sarkon fordultak, és visszasiettek a Monmow House-ba. Mr. Jones épp a főkönyvet adta össze. Ez azt jelentette, hogy fél könyökkel a kis politúrozott íróasztalra támaszkodott, és a válla felett hátrasandított Mary Saundersre, aki gyorsabban tudott számolni nála.

-Hmm - mormogta időnként megfontoltan. És közben tépelődött.

Korábban elolvasott minden idevágó irodalmat. Szép pénzt fize-tett olyan kötetekért, mint az Arisztotelész mesterműve és a Hitvesi szeretet, ezeket elzárva tartotta az íróasztal fiókjában, hogy ne botránkoztassa meg a cselédeket. E művekből jelentős bölcses-ségre tett szert, mint például: soha ne teljesítsd házastársi köte-lességedet üres gyomorral. Vagy: az asszony, aki felül fekszik, törpét szül. Thomas Jones lelkiismeretes férjnek tartotta magát. Figyelte a feleségét, a terhesség biztos jeleit kutatta rajta: a meg-vastagodott bokát, a kidagadó eret a szeme alatt. Megtett minden tőle telhetőt, hogy örömökben részesítse az asszonyt, mert tudta, anélkül egy nő sosem fogan meg.

De az utóbbi napokban úgy érezte, nem érti az asszonyt. Mary Saunders már egy ideje halk, elfojtott hangokat hallatott.

Most megbökte a főkönyvet rövid lúdtollával. -Huszonkét font, öt shilling és hat penny! Mr. Jones odahajolt, és elolvasta a végösszeget. -Ah. Morganék. -Egyetlen pennyt sem fizettek maguknak tizennégy hónapja. Mrs. Jones megnyalta az ajkát. -Már oly régóta? Nos, a képviselő úr elfoglalt ember. -A felesége havonta belibeg ide. -Mary! - sóhajtott a gazda. - Úgy tűnik, te nem érzed át a hely-

zetünk nehézségét. Az ilyen megrendelőket nem szabad sürget-ni.

-Maga tán féreg a csizmatalpuk alatt? Mr. Jones fagyos tekintettel meredt rá, Mary pedig az ajkába

harapott. A férfi megkocogtatta a főkönyvet, jelezvén, hogy ideje folytatni a munkát.

Vajon hol lehet most a felesége? A varrodában dolgozik, semmi kétség, a tűje oly sebesen cikázik, akár a fecske. Az asszony min-dig tudatta vele, mikor keres fel egy megrendelőt a városban, és elmondta, milyen vacsorát rendelt Abitől. És valahányszor ér-deklődött, hogy szolgál az egészsége, az asszony azt felelte: „Kö-szönöm, kitűnően, kedvesem”, esetleg jelentéktelen arcidegzsá-bára vagy árpára panaszkodott. De Jane most már jó ideje nem mondott el neki semmi fontosat. Mindenekelőtt azt nem magya-rázta el, miért tűnhet úgy, hogy amint visszavonulnak a szobá-jukba, mindig épp abban a percben alszik el, amikor ő is bebújik mellé az ágyba.

Mr. Jones nem volt túlságosan követelőző férfi. Ő legalább is úgy vélte. Régebben például valahányszor viselős volt a felesége, megértette, milyen fontos az önmegtartóztatás, a gyermek ne rázkódjon az anyaméhben. Nehéz idők voltak ezek, de akkor legalább úgy érezte, ő és Jane egyetértenek. Cinkostársak egy izgalmas vállalkozásban, a tekintetük találkozott a teáskanna felett, ő pedig a forró italt hosszan kortyolgatva tudta, hogy en-nek a hatalmas önfegyelemnek végül meglesz majd a gyümölcse. Azután, hogy tavaly elveszítették Grandisont, nyomban újra próbálkoztak, de nem lett eredménye, ő pedig nem akarta Jane-t ilyen hamar kitenni az újabb megpróbáltatásnak. De teltek a hó-napok, és az asszony még mindig nem fordult feléje az ágyban, vagy csupán oly ritkán, hogy alig emlékezett a legutolsó alka-lomra. Nem akarta sürgetni, de Jane kora miatt fogyatkozott az idejük. És egyre csak várakozni, ahogy most, anélkül hogy tud-ná, meddig és mi okból teszi, több volt annál, amit képes volt elviselni.

Ekkor szörnyű gondolat hasított belé. Lehetséges, hogy még-

sem értenek egyet abban, hogy újra kellene próbálkozniuk? Le-hetséges, hogy Jane kimerült. Lehetséges, hogy feladta a re-ményt, anélkül hogy kimondta volna. És ki volt ő, hogy ismét arra kötelezze, reménykedjen? Mit tudhatott ő egy asszony testé-nek szörnyű csalódásairól? Hallotta Hettát a folyosón, újra és újra beleütközött valamibe, és nevetett. Isten látta a lelkét, hálás volt a kisleányért. De egy le-ány, akármilyen odaadó szeretettel is viseltetik a szülei iránt, csupán egy időre az övék,férjhez megy egy másik családba, és a gyermekei más nevet viselnek majd. Önhitt dolog vágyni még egyetlenegy fiúra? Egy fiúra, aki megörökli a mesterséget, aki támogatja szüleit, ha már túl öregek a munkához? Nagy kérés volt, ő mégis ezt kérte. Ez volt az ő néma alkuja a Teremtővel. Ez volt a diadalmas jövő, amelyért cserébe a gyermek Thomas a lá-bát adta.

Mary Saunders nagyokat fújtatott a főkönyv felett. -Kész van már az egyenleg? - kérdezte tőle. -Még nincs. Akkor volt a legcsinosabb, amikor összepontosított valamire,

amikor sötét ajkába harapott, vagy lebiggyesztette, és a szemét a munkájára szegezte. A felesége biztosította arról, hogy a leány még nem érett nővé, amit ő nehezen hitt el, de az asszony úgy vélte, az olyasfajta bánat, amit Mary elhalt édesanyja felett érzett, jócskán késlelteti a dolgot. Mr. Jones azt remélte, a leány még jó tíz esztendeig nem hagyja itt őket, bolond vágyai ellenére, hogy színpadra lép, vagy gazdag férjet fog magának. Végül tán egy iparossegéd veszi majd el, vagy akár egy kesztyűkészítő vagy harisnyakészítő. A nőknek nem volna szabad szolgálattal tölteni a legszebb éveiket, hogy összeszáradt vénleány váljon belőlük. Ott van a szerencsétlen Mrs. Ash, ki hinné, hogy négy esztendő-vel fiatalabb, mint a felesége? A szeme lüktetett, miközben igyekezett követni a számokat Mary lúdtolla alatt. Sosem fog kijönni az egyenleg. A kelmekereskedők hamar benyújtották a számlát, a megrendelők késve fizettek, ha egyáltalán fizettek, és még a jó hónapokban is kevés volt a pénz,

ami mind a hollandusok hibája. Olykor elámult, hogy minden este kerül vacsora az asztalra. Az asszony igen ügyesen vezette a háztartást, sosem panaszkodott. De immár hónapok óta nem mondta el, mi bántja. Helyette ezzel a szemtelen fruskával osz-totta meg. Hallotta, ahogy a varrodában pusmognak a munkájuk felett, akár a döngicsélő méhek, de ha belépett, nem tudta eldön-teni, épp miről folyik a szó. A felesége választott bizalmasa ide-gen volt a családban, aki nem tudott vigaszt nyújtani, és aki mindenekelőtt nem szerette úgy Jane Jonest, ahogy ő.

Mi az, amitől a nők között oly könnyen csordulnak a szavak, akár a tej? Mi az, amit a felesége nem tud elmondani neki? Egyik délután a balszerencse úgy hozta, hogy Mrs. Harding és Mr. Valentine Morris mindketten elküldték a kocsijukai a Inch Lane-re a tavalyi öltözékekkel, és azt kívánták, Mrs. Jones itt eresszen ki belőlük egy hüvelyknyit, amott pedig kettőt, és volna szíves a gallért divatosabbra átszabni, és az egészet kivasalva visszaküldeni a májusi bál idejére? Mr. Morris német inasa és Mrs. Harding francia szobaleánya egymást szapulta a keskeny folyosón.

-Én nem is tudom, Mary, szédítő ez a világ - jelentette ki Mrs. Jones, és egy pillanatra a varroda falának támasztotta a fejét. A szíve kalapált, és oly nehéznek érezte magát, mint egy tölgy, bár az alakján még semmi változás nem látszott. Minden évben új szabásminták, az öltések oly aprók, hogy alig látom őket, az anyagok nevét ki se tudom mondani... Hát sosem lesz ennek vé-ge?

-A divat nem változott eddig is folyvást? - kérdezte Mary Saunders.

Mrs. Jones a vállát vonogatta, hogy enyhítse a fájdalmat. -Manapság mintha gyorsabban változna. Olykor belegon-

dolok, vajon mit viselnek majd az unokáim a templomban, és tán már azokat a szavakat sem fogom ismerni. - A kezét még lapos hasán nyugtatta, és halványan rámosolygott a lányra.

Hetta nyűgös volt, mindenáron a tűtartó dobozzal akart ját-szani, és miután Mrs. Ash három ízben jött be, hogy figyelmez-tesse, le fogja ejteni, végül meg is tette. A dajka a fülénél fogva vitte ki a szobából a gyermeket, és közben azt motyogta: -Ez az eredménye, ha egy gyermeknek meséskönyvből válasz-tanak nevet. - A megjegyzést természetesen az anyának szánta. Mrs. Jones letérdepelt Mary mellé, hogy segítsen felszedegetni az apró tűket. -Hetta gyűlöli őt - súgta oda Mary csevegő hangon-, de hát csoda? -Ó, Mary! - potyogtatta vissza Mrs. Jones a tűket a dobozba. - Ha a szívedbe néznél, és kicsit kedvesebb tudnál lenni szegény Mrs. Ashhez... Ő nem lesz itt örökké, tudod. A lány szeme elkerekedett. -Úgy érti... -Ezúttal más a helyzet, nem igaz? - mormolta Mrs. Jones, és lepillantott a hasára. - Tudod, szoptatós dajkára lesz szükségünk. Mary elragadtatottan bólintott. -Ezért Mrs. Ashnek mennie kell. -Hát - felelte az úrnő tehetetlenül - én csak azt mondom, hogy el kell kezdenem helyet keresni neki. -Azt beszélik, Virginiában szükség van nőkre... -Mary Saunders! - Az úrnő a leány csuklójára csapott, és elfoj-tott egy mosolyt. Mrs. Jonest kissé nyugtalanította, hogy nem igazán szomorítja el Mrs. Ash távozása oly sok esztendőnyi hű-séges szolgálat után. Mostanság nem sok egyéb érdekelte azon kívül, ami a bensőjében ment végbe: harsogó trombitaszó egy csendes napon. Olykor, ha felpillantott a varrásból, úgy tetszett, mintha húsz esztendőt felcsavartak volna, ahogy a szőnyeget szokás, és me-gint leány volt, Su társaságában stoppolt. Olykor magában be-szélt régi barátnőjéhez, az utóbbi hónapok során, amióta gyaní-totta, hogy másállapotban van, egyre többet. Su -mondta magában - köszönöm neked a leányodat. Bárcsak te is látnád az enyémet. A bordái alatt leheletnyi domborulat rejtőzött,

de még nem elég nagy ahhoz, hogy látsszon. Lehunyta a szemét, és erősen kívánta, hogy ezúttal fiú legyen. Aki életben marad.

A férje mostanság lógó orral járt-kelt. Esténként az ágyban a tekintetét a mennyezetre szegezte, és nem is sejtette, hogy a jövő-je úgy sarjad mellette, akár egy mag. Szívesen megvigasztalta volna a létező legjobb módon, amit ismert, de az veszélyes lett volna a gyermekre. Egykor mindent elmondott Thomasnak, de az évekkel ezelőtt volt, mielőtt a családjuk gyarapodott és újból megfogyatkozott, mielőtt eljött a szükségszerű titkok ideje. Vá-gyott arra, hogy megossza vele a jó hírt, de egy jeges kéz érintette meg a kezét, és azt mondta neki, még várjon. Csak még egy ke-veset. Lehetséges, hogy mégsem igaz. Lehetséges, hogy nem tart ki, hogy nem marad életben. Úgy ült, állt és járt, mintha a szok-nyája ezüsttel volna bélelve, de senki más sem vette észre rajta, csak Mary.

Most épp valami badarságon nevettek, amikor Daffy lépett be a varrodába, utazóládákat hozott. Mary nevetése úgy szakadt félbe, mintha rácsaptak volna egy ajtót. Mrs. Jones felnézett, és észrevette, hogy mindketten kerülik egymás tekintetét.

-Mary - szólalt meg az úrnő csendesen néhány perccel Daffy távozása után - van valami, amit el akarsz mondani nekem?

A lány a fejét rázta, nem nézett fel a varrásból. -Úgy értem, korábban azt gondoltam, illetve tudom, milyen fi-

atal vagy, de volt idő, amikor azt képzeltem, hogy te és Daffy elkezdtétek... megkedvelni egymást. Tévedtem?

-Nem - motyogta Mary. -Az ilyesmi gyakran előfordul egy háztartásban - folytatta Mrs.

Jones homályosan. - Ez természetes dolog. A lány végül felnézett, az arca kipirult. -Az igazság az, hogy feleségül akart venni. -Tizenhat esztendősen! - kérdezte döbbenten, elnyílt szájjal

Mrs. Jones. -El akart venni, és el akart vinni innét, én pedig nemet mond-

tam neki. -Mary! - kiáltott fel Mrs. Jones, és a szeme megtelt könnyel a

gondolatra. - Szegény leányom! Szegény jó leányom! -A szolgáló félénken elmosolyodott, miközben az úrnő a zsebeiben kotorá-szott zsebkendő után. - Ne is törődj az ostobaságommal - dadog-ta Mrs. Jones a könnyein keresztül. - Csak az állapotom teszi.

Mary átnyújtott neki egy tiszta, összehajtogatott zsebkendőt, Mrs. Jones pedig megtörölgette vele a szemét. Milyen boldog volt, micsoda áldás az ilyen hűség! A tudat, hogy van valaki, aki annyira szereti őt, hogy nem hajlandó távozni a szolgálatából, aki mellette áll minden megpróbáltatásban! -Én azt hallottam, hogy az almabor az első hónapok során erő-síti az embert - mondta Mary az úrnőnek, és gyakran felajánlotta, hogy hoz neki a Hollófészekből vacsora után. Mr. Jones mindent támogatott, ami egy kis színt hozhatott a felesége arcára.

Mary élete a visszájára fordult, akár egy ruha szegélye. Volt egy nappali és egy éjszakai oldala, és aki az egyiket látta, sosem találta volna ki, hogy létezik egy másik is. Ő maga sem tudta biz-tosan, melyik a valódi Mary. Furcsának találta, de hát ez már csak így volt.

A fél pár arannyal hímzett harisnyája a táskájába rejtve az ágy alatt egyre súlyosabb lett, gyűltek a pénzérmék. Akadt köztük piszkos és fényes, olyan is, amelynek a szélét lecsippentették a pénzverők, és egy egész korona, amit egy elázott ügyvéd ejtett a két melle közé borravaló gyanánt - valószínűleg azt hitte, egy penny. Cadwaladyr tisztességesen bánt a lánnyal mostanság, a gúnyos szemöldökét leszámítva, ó mindig hagyott neki néhány percet, míg észrevétlenül megkerüli az épületet, és felér az istálló feletti kis szobába, és csak azután küldte ki utána a férfi vendé-geket. A Sukie nevet adta neki, amit ő maga talált ki.

-- Mondja meg Sukie-nak, hogy én küldtem – javasolta a férfi-aknak. Kivétel nélkül a városon átutazó idegenek voltak, útban Bristol vagy észak felé, munkát keresni, eladni vagy olcsón venni valamit - Mary már az elején megmondta Cadwaladyrnak, hogy határvidékihez egy ujjal se nyúl, mert félt, hogy megindul szóbe-széd a városban.

A legtöbb este nem találta megerőltetőnek Sukie szerepét. Fur-csa volt, hogy tisztességesen van felöltözve és festetlen az arca, és hogy sietve és titokban dolgozik a csapszék háta mögött, de egyébiránt a mesterség úgy simult rá, akár a levetett kesztyű. Egy ízben három yorkshire-i állt sorban odakint az istálló előtt, és azon veszekedtek, ki következik előbb. Máskor egy részeg cornwalli állva akarta csinálni, de rázuhant Maryre, akinek csupa sár lett a kék hollandi ruhája.

Nem kínált fel előzetes játszadozást a férfívendégeinek, csak ha szükségük volt rá. Most már nem úgy volt, mint régen Lon-donban, amikor valamiféle büszkeség töltötte el, ha örömet szer-zett, ha visszacsalogatta a vendégeket egy újabb menetre. Nem, mostanság sietett, és nem akart mást, csak a felét a két shilling-nek, amennyibe ezeknek a férfiaknak kóstált, hogy könnyítsenek magukon itt, a vad határvidéken. Olykor megragadták a mellét, és kiáltoztak. Ha szemben volt, szagolnia kellett a férfi sörszagú leheletét, az egyik fajankó megpróbálta megcsókolni, de Mary elkapta a száját. Jobban szeretett arccal a szalmazsák felé feküd-ni, és más dolgokra gondolt, például a négyszögekkel hímzett alsószoknyára, amelyet Miss Lucy Allennek készített, de amely-ben ő maga sokkal csinosabb lett volna.

A legvégén, amikor a férfi már elgyengült, Mary olykor a fülé-be suttogta, hogy ha egy léleknek is pletykál Sukie-ról Monmouthben, késsel megy utána, és operaénekest csinál belőle.

Mindig elővigyázatos volt. A Hollófészek vendégei csupán egy szolgálólányt láttak, aki esténként olykor megjelenik egy pint almaborért az úrnője számára, de sosem maradt ott kacérkodni vagy kockázni. Mary sosem ment hátra az istállóhoz, ha valaki megláthatta. Cadwaladyr pedig tartja a száját, nem igaz? Amíg megkapja a részét, addig nem beszél. De azután Maryben felöt-lött a kocsmáros arca azon az estén, amikor felismerte Jane Jones új szolgálóját, aki becsapta őt Colefordban: az a dühtől kidülledő szempár a busa fehér szemöldök alatt.

Egy hideg este bagótól bűzlő, apró, kukacnyi lőcsű ír meg-próbálta lealkudni az árat.

-Hat penny neked, hat a kocsmárosnak. -Tán azért - kérdezte Mary -, mert feleakkora vagy? Az ír akkorát ütött, hogy a lánynak eleredt az orra vére. Üres

kézzel tért haza, és egy kitalált történettel, hogy útközben hirte-len orrvérzése támadt.

-Tán fekete nyulat láttál? - kérdezte bölcsen Mrs. Jones. Mary a fejét rázta, és egy újabb vörös csepp szalad ki a zseb-

kendőjére. -Ah, hát a fekete nyúl láttán ered el az ember orra vére, úgy bi-

zony! Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Mary nem kapott fizetséget.

Esténként legtöbbször negyedóra alatt otthon volt, egy-két shil-linggel a zsebében.

-Milyen derék leányzó vagy te! - jegyezte meg ilyenkor Mrs. Jones, és belekortyolt az almaborba. Odafent a padlásszobában Abi az ültetvényen készített ételekről álmodott: csúszós makréláról sütőtökkel és galamb-borsóval, és egy korty rummal, ha az embernek szerencséje van. Kukoricaká-sa gombóval, zöldzapota, dzsambalaja: már a nevek is melenget-ték a száját.

Az álom szertefoszlott, és a vékony faggyúgyertya fényében látta, ahogy Mary Saunders kilép az alsószoknyáiból. Későre járt. Egy szag foszlánya szállt a lány felől, ami Abi eszébe juttatott valamit.

-Férfival voltál? - kérdezte kíváncsian. Mary összerezzent, és feléje fordult. -Dehogy! -Csak kérdezem - mormogta Abi, és a párnába temette az ar-

cát. A lány a ruháit hajtogatta és úgy fektette őket a szék támIájára,

mintha királyi öltözék volna. Ki lehet az? - tűnődött Abi. Daffy Cadwaladyr nem, ő viaszos

arccal járt-kel mostanság, és minden szabad pillanatát A Hebridai-

szigetek történelmi leírása című könyv társaságában töltötte, mint-ha csak az volna valóságos, amit leírva Iát. Lehetséges, hogy a leány a sápadt képű monmouthi férfiak között talált egy másik szeretőt?

Miközben Mary befeküdt az ágyba, Abi a takaró szélét szorí-totta. Halk csörrenést hallott: egy lánc, egy nyakék vagy pénzér-mék csilingelése? Azután halk surrogás, ahogy egy táskát vissza-tolnak az ágy alá, és Mary visszafeküdt.

Abi akkor megértette, és nyomban elöntötte a szomorúság. Ismert rabszolgalányokat, akiknek az ültetvényes gazdájuk fi-

zetett némi pénzt, de olyan nővel még sosem találkozott, aki saját akaratából bocsátotta áruba a testét. Akinek egyébként volt munkája, betevője és fedél a feje felett. Lesújtotta, hogy Mary, a bátor, gondtalan Mary Saunders, a becsvágyó londoni leányzó sem szabad ember. Úgy döntött, megkockáztatja a kérdést. - Mary. Te pénzért csinálod? Szörnyű csend támadt. Abi azt kívánta, bár tartotta volna a szá-ját. Azután halk sóhajt hallott, és Mary megszólalt. -Nem tudok rá egyéb okot. Abi erre nem tudott mit felelni. Oly régóta nem feküdt össze fér-fival, hogy már nem is emlékezett arra, milyen érzés. Az utolsó tán a doktor lehetett, aki Angliába hozta. A hajón minden reggel keményen ébredt, és első dolga volt, hogy meglovagolja őt, mi-közben a tenger úgy hullámzott a kabin ablaka alatt, akár egy zöld szörnyeteg. A doktor egyik reggel bekukucskált a hasítéká-ra, és roppant érdekesnek nevezte, azt állította, hogy az angol nők más felépítésűek. Még egy rajzot is készített róla, hogy beletegye a könyvbe, amelyet épp írt. Abi lába remegett a hidegtől, de a doktor utasította, hogy a tudomány érdekében maradjon veszteg. Napokon át dolgozott a rajzon, és végül büszkén mutatta meg Abinek, aki felüvöltött rémületében. A papiroson nem volt sem arc, sem test, csupán egy fejszével kettéhasított, szivárgó gyü-mölcs. -Egy léleknek sem mondod el? - kérdezte Mary a sötétben.

Abi megvetően fújt egyet, és úgy tűnt, a lány ettől meg-nyugodott. -Azután, hogy jöttem lakni Inch Lane-re - szólalt meg Abi el-gondolkodva - egy perccel később itt fekszek ébren, és várok, mikor küld értem gazda. -Hogy Mr. Jones? - kérdezte Mary gyors kacajjal. Abi vállat vont. -Gazdák ezt csinálják házi leányokkal. Azután gondolom, Mr. Jonesnak nem csak lába nincsen. Mary nevetése betöltötte a szobát. -Gondoltam, dolgok mások ebben országban.

Némán feküdtek egymás mellett. -Hiányzik neked a dolog? - kérdezte végül Mary. Abinek nehéz volt ezt a kérdést megválaszolni. -Tán a vége - ismerte be végűl. A nedves forróságra gondolt a

bensőjében, azokra az alkalmakra, amikor pároztatták a nagy rabszolgával a földekről, bár semmi nem lett belöle. - Békesség van - mondta visszagondolva arra az időre - nincsen hang, nincsen rángatás. - Nem kérnek tőle semmit, nem csinált rosszul semmit, nem kell kitalálnia semmit, nem kell bocsánatot kérni semmiért. Szombat este Mrs. Jones korán lefeküdt, ismét hátfájásra panasz-kodott. A férje azon tűnődött, vajon ez újabb ürügy arra, hogy még előtte aludni menjen. A Bristol Mercmy felett üldögélt, a sza-vak összefolytak a szeme előtt a gyertyafényben, és mindenki más nyugovóra tért már. Nyugtalanságot érzett ezen az estén, az ablakon beáramló májusi levegő virágillatot sodort felé. Hosszú évek óta először úgy érezte, jó lenne betérni egy csapszékbe. A mankója után nyúlt.

Mire leért a kocsmához a rét mellett, ahol az enyhe szellő meg-lengette a felakasztott hollófészket, érezte, hogy a hólyagja fe-szül. Az épület háta mögé szökdécselt. És az istálló falának tá-maszkodva ott találta Mary Saunderst.

-Mary? - szólalt meg kifejezéstelen hangon. - Azt hittem, már ágyban vagy.

A lány az arca elé kapta a kezét, azután leengedte. A két sze-me, mint piszkos pénzdarabok a fehér szattyánbőrön. Mr. Jones azon töprengett, tán beteg a leány, vagy elment az esze?

-Mary? - ismételte, hogy megbizonyosodjon arról, valóban azt látja-e, aki mellette ült vacsoraasztalnál. - Mi a baj?

-Semmi, uram. - A hangja sós volt, és furcsa. -De az égre, mit keresel te itt ilyen későn? -Én nem tudom, uram. Milyen ostoba vagy te, régi jó pajtásom! Milyen könnyen elveszíted a

fejedet, ha sarokba szorítanak! Mary hallani vélte, ahogy Doll Higgins rekedten felnevet. Hány hazugságot kitalálhatott volna a gazdájának, ha nem döbben meg ennyire a láttán! Például hogy csak kijött járni egyet, míg Cadwaladyr megtölti Mrs. Jones kan-csóját. Vagy hogy émelygett odabent az ivóban, és kijött leve-gőzni egyet. Még azt is mondhatta volna, hogy a holdat akarta látni - bár ezen a héten épp újhold volt. Vagy a csillagokat - a Göncölszekér odafent ragyogott, egész éjjel járta az útját.

De most képtelen volt megszólalni azután az egyetlen ostoba mondat után: „Én nem tudom, uram.” Mr. Jones meglendítette a mankóját, és közelebb lépett hozzá. Az arckifejezése megválto-zott, a lány látta, ahogy a gyanú kitölti a vonásait. Marynek egy szó sem jutott eszébe. A szerencsétlenség egyre közeledett felé-jük.

Nehéz léptek, Sukie férfivendége érkezett végre. Úgy fordult be csoszogva a sarkon, akár egy rosszkor színre lépő színész, egyik kezével a kormos téglafalba kapaszkodott. Szakállas arcán várakozásteli kifejezés ült. Mary felbámult az égre. Ha egy férfit és egy nőt lát beszélgetni, a fickó nyilván csak lehugyozza a falat, és visszamegy a kocsmába.

-No, akkor hol van az a ringyó? - kiáltott feléjük. Mary lehunyta a szemét. -Hogy mondta? - Mr. Jones hangja rekedt volt a meglepetéstől. -A tulajdonos azt mondta, van odakint egy fiatal szajha az is-

tállónál, aki két shillingért csinálja. - A férfi az épület árnyéka felé nézett, ahol Mary állt. - Kivárom én a soromat - mondta Mr. Jonesnak barátságosan -, de nem bírok soká maradni.

Mary igyekezett döbbent arcot vágni. De csak egy fintorra fu-totta, és az arcára volt írva a bűntudat.

Mr. Jones reszelésen melyet lélegzett. -Eredj a dolgodra, fickó! -Az én két shillingem is van olyan jó, mint a tied, igaz - e? -Takarodj, vagy hívom az őröket - dörrent rá Mr. Jones hide-

gen zihálva, majd felemelte a mankóját, és a fickó felé lendítette. Mary látta, ahogy sáros nadrágjában visszafelé botorkál épület

mellett. Kővé dermedve állt a gazda mellett. Mr. Jones végül le-eresztette a mankóját. Ha meg akarná ütni vele, már nekilátott volna, gondolta Mary.

Akár két előkelő idegen, mindketten azt várták, hogy a másik szólal meg először. Mary igyekezett valami meggyőző magyará-zatot kieszelni, de az agya olyan volt, akár a sűrű iszap. A teste gyorsabban gondolkodott. Térdre hullott Mr. Jones előtt, érezte, ahogy egy éles kavics felhasítja a Iába szárát. Karját az úr csípője köré fonta, a fejét hozzászorította. Hirtelen könnyek áztatták a férfi térdnadrágjának elvékonyodott bársonyát. Férfias szaga be-töltötte a lány orrát.

Mary eddig nem tudta, de valóban bánta. Furcsamód bánt mindent, ami volt, és ami örökre marad is. Mindent, amit valaha tett, amit nem tett meg, és amit soha nem fog megtenni Azt, hogy kapott egy második esélyt a hétköznapi életre, de a sárba tiporta. Mi kellett neki ettől a férfitól? Büntetés vagy megbocsátás, ke-mény szavak vagy egy puha kéz a főkötőjén? Cinkosság, minde-nekfelett.

Mr. Jones egy szót sem szólt. Mary forró arcát Mr. Jones begombolt hajtókájára szorította.

Van az életnek bármi jele odalenn a pincében? - vihogott ilyenkor Doll. Nehéz kezek fogták meg a vállát, és próbálták eltolni, de ő nem eresztette el. A magasban hallotta a férfi torokköszörülését. A lány felszegte az állát, és még erősebben odaszorította a sze-

mét, az orrát, nedves arcát a bársonyhoz.Ah. Ahah! Nincs min-den veszve. Bátorítóan érintette a szájával a moccanó szövetet. A gazda igyekezett hátrálni, és kis híján elveszítette az egyensúlyát, de Mary vele mozdult, és szorosan tartotta, a kabátja brokátján át markolva a férfi ideges ülepét. Érezte, hol ér véget a bal lába a takarosan felgombolt hajtásnál. Mr. Jones megtántorodott, kis híján feldőlt, de a lány belecsimpaszkodott.

-Kérem, uram - suttogta anélkül, hogy felnézett volna, mintha varázsigét mormolna. A szavak kockázatosak voltak, könnyen kaphat miattuk egy ütést a mankóval a szeme közé, és elveszít-heti miattuk az egyetlen helyet a világon, ahová tartozik. - Ké-rem, uram, én jó vagyok, uram - ismételgette Mary, akár egy gyermek. - Kérem, uram, ingyen, amit csak tetszik, kérem, uram.

A gazda nadrágjában meglapuló lény meghallotta ezt, egészen felébredt és kinyújtózott. Mary ajka utánanyúlt a meleg kelmén át. Odafentről csupán valamiféle torokhangot hallott. A térde már annyira fájt, hogy másra szinte nem is tudott gondolni. Ha most elengedi, Mr. Jones még mindig hátrálhat, de ha tovább térdepel, bizonyosan gyökeret ver itt a sárban. Hiába várt volna egy szóra - még ha a férfi teste igent is mond neki, a lelkiismerete úgysem egyezne bele.

Mary feltápászkodott. Kerülte Mr. Jones tekintetét. Inkább a fal felé fordult, a lábát alaposan kitámasztotta, felgyűrte a szoknyáit, és várt. A következő hosszú pillanatok alatt átérezte a jelenet képtelen voltát. Elképzelte, ahogy fehér ülepe fénylik a sötétben, akár a rejtőzködő hold. A nyirkos levegő beléhatolt, minden izma ösz-szerándult. Acél abroncsa súlyosan nehezedett a csuklójára. Sár-tól nehéz harisnyája kezdett lecsúszni a térde alá. Lehetséges, hogy nem túlságosan vágykeltő látvány egy tétovázó férfi szá-mára. Szívesen riszálta volna magát, vagy mormogott volna va-lami trágárságot, ha bízik abban, hogy ez növeli az esélyeit. A hűvös téglára hajtotta a fejét, és Iehunyta a szemét. Régebb óta állt ott, mint lehetségesnek tűnt. Tán Mr. Jones épp most emeli fel a mankóját, hogy lesújtson rá. Vagy már épp sarkon fordul, hogy

hazainduljon, és kihajítsa a lány összes holmiját az ablakon át a pocsolyába az udvaron Meddig fog még Mary ott állni, mielőtt beismeri, hogy az ő ideje lejárt?

A háta mögött a mankók halk reccsenését hallotta. Hátra for-dult, hogy megnézze, elesett-e a férfi, de már ott állt mögötte.

Mr. Jones azt mondta magában, hogy lehúzza a leány szok-nyáit, és eltakarja a szégyenét. Most már bármelyik percben vége lehet ennek az egésznek. Nem olyan gyenge bűnös, hogy ne tud-jon ellenállni a puszta mezítelenségnek.

Meg sem érinti a leány fehér bőrét. A nadrágját nem gombolja ki. Nem nyomja belé remegő ujjait, nem talál rá nedves tüzére. Ő nem olyan ember, aki hagyja, hogy a legalantasabb énje előbuk-kanjon belőle egy sötét sikátorban. Nem fogja magáévá tenni a saját szolgálóját egy piszkos fal mellett. Neki semmi köze az effé-le mocskos élvezetekhez. Nem fogja érezni, ahogy a leány ször-nyű izma köreje fonódik, és magával rántja a forró, fekete bar-langba az éjszaka sötét szívében,

A Teremtőnek legyen hála az ő végtelen kegyelméért, ahogy Butler felügyelőnő mondta mindig, gondolta magában Mary. Csak a fal téglái láthatták szemérmetlen mosolyát. Mr. Jones a fűzőjébe ka-paszkodott, a halcsont nyikorgott, ahogy a férfi előre és hátra lendült. Forrósága betöltötte Mary bensőjét. Olyan erősen szorí-totta, ahogy csak tudta. Vajon ha nagyon jól csinálja, az meg-mentheti? Lehetséges, hogy ez a képtelen ötlet beválik?

Mr. Jones most sietett, az úriembernek nyoma sem maradt benne.

Vajon Jonesék minden este ezt csinálják azután, hogy felvették a vászon hálósipkájukat- tűnődött Mary -, vagy csak évente jó, ha egyszer? Vajon a feleségével hosszas küszködés ez, hisz az asz-szony már nem újdonság, vagy gyorsan eljutnak a gyönyörig, hisz Mrs. Jonesnak tudnia kell, mi az, ami a férjét tűzbe hozza? Vajon épp úgy mozog a feleségében, mint a szolgálójában? Mary arra gondolt, hogy ugyanez a húsdarab hatol be az úrnője lába közé, és mélységes borzongás futott át rajta.

Mr. Jones Marytől ragacsosan fog hazabotorkálni. Foltot ejt a

hitvesi ágyon a cselédjük tisztátalan levével. Vajon Mrs. Jones felébred álmából, és felismeri az illatot? Vajon a párzás szaga benne is felkelti a vágyat? Vajon álmosan szétrakja a két lábát, és biztatja a férjét, hiába feleli az, hogy fáradt? Vajon ha Maryre gondol, ahogy a leány szorosan befűzött húsa a Hollófészek dur-va téglafalához dörzsölődik, ismét felhorgad Mr. Jones? Vajon az úrnő testébe plántálja a szolgáló magját, vegyítve a nedveiket, az illatukat?

Mary mozdulatlanul állt, és akkor egy villám sújtott le rá, minden tagját átjárta, elágazott, ott érezte minden lábujjában, körmében, haja szálában. Mi a kénköves pokol...

Utána belekapaszkodott a téglafalba, mert attól félt, elesik. Mintha a világ megfordult volna vele, és már semmi sem volt ugyanolyan, mint előtte.

Kicsit később homályosan észlelte, hogy Mr. Jones kicsusszant belőle, és az ő lábára árasztotta a magját.

-Köszönöm, uram - mondta Mary gépiesen, és leengedte a szoknyáit.

A férfi a fejét a falnak támasztotta, amikor Mary otthagyta. Mr. Jones végül elveszítette az egyensúlyát. A fél lába megbi-

csaklott, a mankói lezuhantak a mély sárba. Szörnyű gyengeség fogta el, a leány kiszívta minden erejét. Még soha életében nem csinálta állva. Még soha életében nem csinálta másutt, mint a sa-ját ágyában. Még soha életében nem érintett nőt, aki nem a fele-sége. A legutolsó fia halála óla nem érzett ilyen szomorúságot. A reggelinél Mary kifejezéstelen arccal ült. Senki sem sejtené, aki látja ezt a lányt kikeményített mellkendőjében, hogy bármi is tör-tént vele. Az elméje úgy ketyegett, akár egy óra, miközben az esélyeit latolgatta. Nézte, ahogy Mr. Jones ujjai a kést és kanalat tartják, és arra gondolt, hogyan markolta meg a fűzője kemény oldalát. A diadal és az izgalom érzését felváltotta a szégyen. Ke-rülték egymás tekintetét. Mary a pi- rított kenyeret rágcsálta, és igyekezett nem elfelejteni levegőt venni. Számba vette, milyen

hatalommal bír felette ez a férfi és ő felette. Lehetséges, hogy névtelen levelet küld a feleségének, ahogy a

Seven Dials környékén szokás: A szolgálója egy ringyo.Nézen csak rá! De Mary készen állt arra, hogy ez esetben könnyekben tör ki, és bevallja, hogy a gazda már az érkezése estéje óta kény-szeríti őt. Vajon ez megmentené? Kinek hinne Mrs. Jones? Az ő szeretett Su barátnője leányának vagy a saját férjének? Lehetsé-ges, hogy még akkor is a férfi pártját fogná, nem törődne azzal, hogy egy cseléddel enyelgett: a férfiak már csak ilyenek.

Mary csupán egyben reménykedhetett: hogy a ház urában a bűntudat, a zavar és a kéjvágy sűrű egyvelege fortyog, és emiatt nem fog tenni, nem fog szólni semmit.

Délelőtt egyedül hímzett a varrodában. Nem tudta eldönteni, milyen színű cérnát válasszon, az úrnőt pedig sehol sem találta, így végül felment az emeletre és bekopogott Jonesék szobájának ajtaján.

A faajtó mögül zaj hallatszott, egy csapdába esett madár hang-ja. Mary újból bekopogott, azután benyitott.

Mrs. Jones egyedül volt és a földön guggolt. Az arca ve-rejtékben úszott. Mary becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott. Az úrnő felnézett és megpróbált megszólalni. A tudomására jutott, tán erről van szó? Tudta, mit tett előző este a férje és Mary Saunders? Megérezte az árulás szagát, és most megszakad a szí-ve?

-Rosszul érzi magát? Semmi válasz. -Asszonyom! Hívjam Mrs. Asht? Vad fejrázás. Azután az asszony arca összetört, akár egy tá-

nyér, és ömleni kezdett a könnye. Mary letérdelt az asszonya mellé, és a karjába vette. Meg-

próbálta az ágy felé vonszolni, de Mrs. Jones a földön maradt, az alsószoknyája nehéz volt, akár egy sátor.

-Vér. - Az úrnő keskeny, nedves szája újra e szóra nyílt. - Vér van az éjjeliedényben.

-Tán csak egy kevés - felelte Mary kétkedőn, és benyúlt Mr.

Jones szoknyái alá, hogy kihúzza az edényt. Sötét színű vér szaladt végig a padlódeszkák mentén, és a fa

egyik göcsörtjénél tócsába gyűlt. A túlcsorduló éjjeliedényben ott úszott valami, ami nem vér volt. Mary a vállához szorította az úrnő arcát, nem is annyira azért, hogy vigasztalja, hanem hogy az ne lásson semmit. Mrs. Jones most hangtalan borzongással remegni kezdett.

Ó, Jézus Krisztus, lehetséges, hogy ennek Mary az oka? Tán le-sújtott a Teremtő haragja? Ha valóban így történt, rossz embert büntetett meg. Mary képzeletben most újra Ma Slattery pincéjé-ben volt, Doll szorította a csuklóját, látta a vörös férget a mosdó-tálban. Ő legalább örült, hogy megszabadult tőle. De Mrs. Jones számára ugyanaz a lebegő forma drágább volt a világ minden kincsénél. Mary még erősebben szorította a zokogó arcot a kulcs-csontjához.

Elfojtott szavak hallatszottak, elengedte az asszonyt. -Most már mindennek vége -- mondta Mrs. Jones. -Nem - felelte Mary, és sietve még egyszer hozzátette- Nem.

Még bizonyosan van idő. -Negyvenhárom esztendős vagyok - jelentette ki Mrs. Jones ki-

fejezéstelen és hivatalos hangon. Nem vagyok képes fiút szülni a férjemnek. Azután egyetlen émelyítő tántorodással talpra állt, és felemelte az éjjelidényt.

Mary kivette a kezéből, ahogy máskor is, egy kicsi meg kellett rántania, hogy Mrs. Jones elengedje. Letakarta egy ronggyal.

-Hozok vizet - tette hozzá -, felmosni a padlót. -Jól van. -Most lefekszik az ágyba, asszonyom?

Mrs. Jones még mindig összegörnyedt. A ruhaujjával megtöröl-te az arcát. -Nem, Mary, vár a munka.

Elfordultak egymástól, mintha zavarban volnának. Az ajtónál egy szó állította meg a leányt.

-Mary! Hátrafordult.

-Örülök, hogy te voltál itt. A bűntudat szálkaként fúródott a szívébe. A lány szemét elho-

mályosították a könnyek. -Igen. -Ó, és Mary! Senkinek sem szükséges megtudnia.

A lány lassan bólintott. Miközben lefelé haladt a letakart éjjeliedénnyel, az a különös

érzése támadt, hogy a bokáján béklyót visel. A lépcsőn Mrs. Ash mellett haladt el, és az edényt a szokott módon, magasra kellett tartania, mintha a tartalma a megszokott volna. Május utolsó hetében az időjárás ismét hidegre fordult, akárha az esztendő visszafelé haladna.

Daffy merev arccal megjegyzést tett a szokatlan időre a Monmouthshire érdekességei című, borító nélküli kötet mögül, és fel sem nézett a könyvből, ha nem volt muszáj. Abi két kendőt vett fel, ezeket Marytől kérte kölcsön, és görnyedten járt-kelt. Mrs. Ash szemében, aki emeleti ablakán bámult kifelé, és épp papirost gyömöszölt a törött üveg mellé, a szállingózó puha hópelyhek újabb csapásnak tűntek, melyet a bűnösöknek küldtek figyelmez-tetésül. Pazarlás; tej ömlik szét a tájon.

Marynek a hatalmas vihar jutott eszébe az első utcán töltött te-léről, a kidőlt szilfák a Hyde Parkban; az ablakokat és ajtókat el-torlaszoló hófúvás; a család, amely éhen veszett a Bedford Stree-ten, mielőtt kiásták őket. És a forró gesztenye illata a kezében, miközben Doll-lal a befagyott Temze partján dobogtak végig.

Mostanság kerülték egymás tekintetét az úrral. Még nem mondta el az asszonynak, Mary ebben bizonyos volt, de ez azt is jelenthette, hogy a mesén töri a fejét, amit majd előad neki. Az úrnő bizonyosan észrevette volna, hogy valami nincsen rendben a férjével, ha ő maga nem viselkedne két lábon járó kísértetként. Mary úgy érezte, a tél markának szorítása újra erősödik, és ezút-tal nem szabadulnak tőle.

Május utolsó estéjén, amikor Mr. Jones elment az iparosegyletbe, Hetta a királynős történetért könyörgött.

-De hisz az egy téli mese, drágám - felelte gépiesen az anyja.

-Épp oly hideg van, mint télen, mama - tiltakozott Hetta a tűz mellett guggolva.

Így Mrs. Jones lehunyta káprázó szemét, és belefogott. -A skótok királynője magasan záródó, fekete bársonyruhát viselt - mesélte, mintha maga is ott lett volna egykor -, fekete bo-rostyánkőből készült, csepp alakú, gyöngyházberakásos gom-bokkal.

Mary, aki mellette stoppolt, szakértő elismeréssel bólintott -A fátyla hosszú volt - folytatta Mrs. Jones és csipke szegélyez-

te, akár egy menyasszonyét. - Úgy találta, ez meg nyugtató gon-dolat.

-Fehér? - kérdezte a gyermek, aki Mrs. Ash csontos térdén ült. -Mi mást viselhetne egy menyasszony? - mosolygott Mrs. Jones

a lányára. - A cipőjét fekete spanyol bőrből varrták, a harisnyáját ezüsttel hímezték ki, a harisnyakötője pedig zöld selyemből ké-szült.

-Honnan tudja? - szólt közbe hirtelen Daffy. Mrs. Jones a szolgára meredt. -Úgy értem - magyarázta Daffy kissé zavartan –h ogyan lehet-

séges, hogy bárki is látta a harisnyakötőjét? Mary felvihogott. Mrs. Ash köhécselt. -A fickónak nem a konyhában volna a helye? -Nem akart ő semmi rosszat - felelte Mrs. Jones. -Micsoda kérdés! - sziszegte a dajka. -A harisnyakötőről hivatalos feljegyzés készült - folytat ta siet-

ve Mrs. Jones, és erőt gyűjtött. - Tán az udvarhölgyei később mindent lejegyeztek. Na mármost. Amikor a királynő odaért a terem közepére, levetkőztették, úgy ám. Ott állt alsó szoknyában, ami karmazsinvörös bársonyból készült, karmazsinvörös szatén fűzővállal és hozzá illő ingujjakkal.

-A vér színe - szólalt meg Mary. -Valóban. - Mrs. Jones nyugtalan mosolyt villantott a leányra. -

És azután, hogy a királynő megbocsátott a hóhérának, és még ki is fizette, bekötötte a saját szemét egy arannyal hímzett fehér kendővel, és eltakarta gesztenyevörös haját. Pillanatnyi szünetet

tartott, hogy el tudják képzelni, ahogy a lángoló fürtöket letakar-ják. Mrs. Ash az írással az ölében úgy tett, mintha nem figyelne oda. Mrs. Jones hangja felerősödött, -Azután a nemes hölgy letérdelt, úgy bizony, olyan egyenes derékkal, mint a nádszál, és egy pillanatra a fatönkre tette kis fehér kacsóját, hogy megtámaszkodjon. -Csupa vér volt? -Mi volt csupa vér, Mary? -A tönk. Az előző kivégzettől. -Nem hagynád, hogy elmondja a történetet? - mordult fel Daffy a sarokból. -Semmi baj, Daffy. Úgy hiszem, kissé foltos lehetett. - Mrs. Jo-nes a hamvadó parázsra meredt, és elképzelte a foltokat. -Folytasd, mama! - sürgette Hetta. - Azután mit csinált Mária, a skótok királynője? -Ezt a részt te is tudod - nevetett halkan az anyja. - Mutasd meg nekünk! A kisleány lecsusszant a dajka öléből. A fejét előreszegte, a karját pedig hátra, a teste íjat formázott. -Éppen így - helyeselt Mrs. Jones. Milyen okos leány lesz ez, ha felnő! Most hálásnak kell lennie. Nem gyermektelen, igaz-e? So-kukat elragadta a halál, de ez az egy megmaradt. Hetta az anyja lábánál kuporgott. Egy tejszőke fürt kiszabadult a főkötője alól, Mrs. Jones egy pillanatra az ujjai közé fogta, mielőtt visszagyűrte. -És akkor igazán levágták a fejét, anya? -Háromszor kellett lesújtania a hóhérnak - bólogatott komoly arccal Mrs. Jones. Egyesek szerint a gyermekeket óvni kell az ilyesfajta dolgoktól, de egy ilyen kegyetlen világban előbb-utóbb amúgy is tudomást szereznek róluk. - És akkor egészen különös dolog történt - jelentette ki, felidézve egy addig elfeledett részle-tet. - A hóhér levette a főkötőt, és a hajánál fogva felemelte a fejet, de a következő pillanatban az már a földön gurult, pedig a hóhér meg akkor is a kezében tartotta a hajat.

Mary megborzongott, és elfordította a fejét.

-A feje kiesett a hajából? - kérdezte sipító hangon Hetta.-Ezt még sosem mesélted!

-Parókát viselt, érted, kedves? Egy szép, vörös parókát, hogy eltakarja szegény fejét, mert a haja kihullott a sok börtönben töl-tött esztendő alatt. - Mrs. Jones érezte, hogy a hangja megbicsak-lik a hirtelen rátörő szomorúságtól. Ennyi balsors után még meg is kopaszodni!

-Egy beszámolóban azt olvastam, hogy újból felemelték a fejét - szólalt meg Daffy halkan és a szája még negyedórán át mozgott, de senki sem értette, mit mond.

Mrs. Jones ezt még sosem hallotta. Nyugtalanította a kép: az értelem nélkül mozgó királyi ajak.

-Én csak annyit tudok - felelte -, hogy Mária királynő méltó-sággal feküdt a pallos alá.

-Akárcsak az első Károly király - tette hozzá Mary -, aki két in-get vett fel, hogy ne reszkessen a vérpadon.

-Így van, kedves. - Mrs. Jones a lány hideg keze után nyúlt, és megszorította.

-De a skótok királynője pápista volt - tiltakozott Mrs. Ash. -Akárhogy is, bátor, nemes hölgy volt - felelte Mrs. Jones ké-

nyelmetlenül. - És ez már igen régen történt - tette még hozzá egy perc elteltével.

-Rossz ügyért halt meg - mormogta a dajka félhangosan. Mrs. Jones olykor el sem tudta képzelni, hogyan élhet ilyen

hosszú ideje egy fedél alatt ezzel a boszorkánnyal. -Én úgy gondolom, Mrs. Ash - szólalt meg halkan - az a mód,

ahogyan a halálba ment, mindannyiunk számára intő példa le-het, viseljük emelt fővel a megpróbáltatásokat. Főként te, Mary Saunders - tette hozzá, és ismét megfogta a leány fagyos ujjait. - Amikor utolér a szerencsétlenség, emlékezz a névrokonodra.

-Miféle szerencsétlenség? - kérdezte kissé idegesen a leány. -Ah, mindannyiunkat utolér - felelte Mrs. Jones apró, ziháló

nevetéssel. - Csupán idő kérdése. Amint az úrnő felállt, érezte, hogy a bánat ismét ólomkö-

penyként borul rá. Az ablakhoz lépett, hogy becsukja a szalon

zsalugátereit, és látta, hogy egész este havazott. Nézte, ahogy a levegő apró gyémántszilánkokra hasad, amelyek lefelé kacska-ringóztak, mintha boldogok volnának, hogy megszabadultak kötelékeiktől. Néhány pillanatig mindegyik egyedi volt, és sza-bad, mielőtt egymás tetejére hullottak és részeivé váltak a fehér takarónak, amelyet a mező vont magára. Az idomtalan kerítések és a rozsdás ekék minden körvonala kisimult, minden sár és sa-lak eltűnt. Még a mély keréknyomok is díszessé váltak, amelye-ket John Niblett szekere hagyott a Grinder Streeten, a hó fodrok-ká változtatta őket.

Aznap éjjel Mrs. Jones a hóról álmodott. Álmában minden munkájával végzett, és felemelte a konyhaajtó reteszét, oly hal-kan, hogy senki sem kezdte hegyezni a fülét. A papucsát odabent hagyta, mezítelen lába felpezsdült a hótól, élesebben érezte a tal-pa körvonalát. Új üvegtalpai a kert felé vitték, nem az ösvényt követte, hanem a hulló pelyhek örvényét, kavargását. Megállt, hogy leszedjen egy fagyott almát a fáról, megette, és a bensője megtelt édes hideggel. Azután elálmosodott, és lefeküdt a fa mögé, oda, ahol minden felület párna volt, lepedő, vánkos és takaró, egyszerre alatta, fe-lette és körülötte. Érezte, ahogy az egyik fátyol a másik után száll reá súlytalanul, és beborítja. Az álom melegítette a karját, a lábát. Még soha nem érezte magát ilyen érintetlennek, ilyen biztonság-ban. Most már alhatott. Egy kis idő múlva a hó betemeti a lába nyomát, nem hagy maga után semmi nyomot. És ez volt az a rész, amelyre Mrs. Jones nem szívesen emlékezett vissza reggel, bármilyen gyakran is álmodta ezt. Reggel volt, és mindenütt ke-resték, mindenütt, ahol egy asszony lehet, de nem jutott eszükbe kürülnézni a kert aljában, ahol a legmélyebb a hó, az almafák mögött, ahol a szél a mezőből fehér keblekként domborodó hal-mokat formázott.

Hetedik fejezet

BŰNHŐDÉS Az utolsó, különös májusi hó is elolvadt az éjjel, és beköszöntött a meleg és nedves június. Azt beszélték, a zártkörű kártyapartin, amelyet Morganék a király huszonötödik születésnapjának tisz-teletére rendeztek, a fagylalt megolvadt, még mielőtt felszolgál-ták volna.

Az időjárás egész júniusban forró volt, és csendes. Mary Saunders minden este otthon maradt, és várta, hogy eljöjjön a vég.

Ugyan miért maradna ebben a nyomorúságos városban, tette fel magának a kérdést? Daffy gyűlölte őt. Mrs. Ash már kezdettől fogva így érzett iránta. Mr. Jones arca olyan volt, akár egy hor-padt pajzs, és csupán idő kérdése volt, mikor törik meg, és vallja be a feleségének, miféle szerzet valójában Su Rhys leánya. Mary feszült idegállapotban volt a szörnyű várakozástól, és naponta többször is eszébe jutott, hogy ösz- szecsomagol, és elszökik.

De rájött, hogy nem képes rá. Ennek egyik oka az volt, hogy a világon sehová nem mehetett. Bármilyen képtelenül is hangzott, tény, hogy ez az, amit ő a családjának nevezhet. Másrészt nem távozhatott szabad akaratából azok után, hogy rátalált Mrs. Jonesra, amint térden állva az utolsó reménye is kivérzik belőle az éjjcliedénybc. Az asszony egyre véko nyabb lett, már-már át-tetszővé vált. Minden eddiginél nagyobb szüksége volt Maryre.

Ahogy teltek a hetek, a lány fokozatosan arra a következtetésre jutott, hogy a gazdája eddig egy szót sem szólt, és nem is fog.

Bármi is történt köztük a szolgálóval azon az estén, nyilvánva-lóan elhatározta, hogy el fogja felejteni. Nem ő lesz, az első férfi, aki képes kitörölni az emlékezetéből az ilyen dolgokat. De Mary mindenesetre elmondhatatlanul megkönnyebbült.

-Almabor - emlékeztette a sápadt úrnőt. - Meg kell erősödnie,

különben a családja semmi hasznát nem fogja venni. -Így hát Mary szinte minden este lement a Hollófészekbe. Nyá-ron bőven akadtak utazók, akik szívesen eltöltöttek egy fertály-órát Sukie-val az istálló feletti kis szobában. A harisnya az ágy alatt lassan oly nehéz lett, akár egy koponya.

Mrs. Jonesszal egész hónapban Mrs. Morgan bársony viganó-ján dolgoztak, igyekeztek nem foltot ejteni rajta izzadt ujjaikkal. Az ezüstfonál csillogott a fehérségben, apró, kemény almákat és tekergőző kígyókat formázott.

-Honnan vette Mrs. Morgan ezt a mintát? - kérdezte Mary. -Még sosem láttam ilyet.

-Ó, ez a saját ötletem - felelte Mrs. Jones könnyedén. Mrs. Morgan valamiféle paradicsomi témát kért.

Aznap délután Mrs. Partridge átküldte a lakáját, hogy meg-üzenje, a fénytelen selyem fűzővállát az ujjakkal együtt ki kell fordítani és új szalagokat kell varrni rá még Szent Iván-éj előtt.

-De hát az szerdán van, nem igaz? - kérdezte Mary Mrs. Jonestól. A keze fejével megtörölte verejtékező homlokát, vi-gyázva, nehogy nedves legyen a tű. - Hogyan fogjuk addig felvarmi a csipkét Miss Fortune új alsószoknyájára is?

Az asszony arca olyan sápadt volt mostanság, akár egy hal ha-sa, de most halványan felnevetett. Vékony kezét egy pillanatra felemelte és Mary arcán nyugtatta.

-Az a városi idő szerint van, leányom. Neked még mindig lon-doni módra jár az eszed. Itt a határvidéken mi a régi módi szerint számítjuk a napokat, ami azt jelenti, hogy az igazi Szent Iván-éj csak két hét múlva jön el.

Mary rámeredt. -Úgy érti... itt nem történt meg? -Micsoda? -A változtatás - felelte zavarodottan a lány. - Az új naptár.

Gyerekkoromban... -Ó, arra gondolsz - szakította félbe Mrs. Jones enyhe megvetés-

sel. - Igen, a dátumokat megváltoztatták, ahogy a kormány el-rendelte. De az időt nem lehet megváltoztatni.

Az apró öltésekre szegezte a tekintetét, az ujja körül csillogó ezüstfonálra. Nem látta Mary feszült mosolyát. A lány már Cob Saundershez beszélt gondolatban: Íme hát, apám, megleltem a te tizenegy napodat. Mindvégig itt voltak. Sötét éjszaka volt, mire a férfiak hozzáláttak, hogy meggyújtsák a Szent Iván-éji máglyát a Kyminen. Jonesék és Mary a domboldal aljából nézték, Mary a gazdája és asszonya mellett állt, Hettával a karjában, aki mindenképp velük akart jönni, hogy lássa, amit a dajkája pogány badarságnak titulált.

-Azért raknak tüzet, hogy jó legyen a termés. A szikrának, ami a máglyát lángra lobbantja, összedörzsölt tölgyfagallyakból kell kipattannia - magyarázta Marynek Mrs. Jones izgatottan. - A fér-fiak kilenc különböző fajta gyújtóst használnak!

Mary bólintott, és feljebb emelte a csípőjén ülő súlyos gyerme-ket. Nézte, ahogy az első füstgomolyag felszáll, és a sebtében összetákolt, vesszőből font óriás füle magasságában szétterjed. A bábut a máglya közepén felhalmozott száraz fának és állatcson-toknak támasztották. A lány erezte, hogy Mr. Jones ott áll mögöt-te, és az ellenkező irányba néz, a város felé.

Milyen vörösek voltak a lángnyelvek a máglya belsejében, vö-rösebbek, mint a kis otthoni kandalló tüze valaha is. A lángot nem szabad rács mögé zárni, gondolta magában Mary, mindig domboldalon kellene meggyújtani. Hadd nyújtóztassa ki az óriás a karját! Hadd nyaldossa éberré magát a sokfejű sárkány!

A vesszőből font alak válla körül most fehér füst terjedt szét, a szél belekapott. Hetta köhögni kezdett, és sikongatolt gyönyörű-ségében.

-Ég! -Úgy bizony -- felelte Mary. Úgy tetszett, a tűz el akar repülni a füsttel együtt, a lángok el-

szakadtak és egy pillanatig lebegtek, mielőtt eltűnt a szárnyuk és szertefoszlottak. Mintha a lángok elfeledték volna, hogyan kell égni a máglya nélkül, az ágak és öreg csontok nélkül, amelyek a

földhöz béklyózták. A szél megfordult, a felhők vörös fényben úsztak, Mary szemét csípte a hatalmas forróság. Heves vágyat érzett, hogy belevesse magát a tűz ölelésébe, és engedje, hogy a lángok színpompássá változtassák át.

-Odanézz! - bökte oldalba Maryt a könyökével Mrs. Jones, és a tűz felé mutatott. A vesszőből font óriás most már lobogva égett, hatalmas feje lángba borult, és veszedelmes szögben hajolt meg a nagy halom égő gerenda tetején. A nyaka eléghetett, mert a fej egyszerre elszabadult és lezuhant. Mr. Jones megragadta Mary ruhaujját, a lány összerezzent az érintésére, és kis híján leejtette Hettát. A férfi félrerántotta őket, miközben az óriás tűzgolyó szikrákat köpködve legurult mellettük a domboldalon.

-Köszönöm, uram - motyogta Mary, de a szavai nem hallat-szottak. Az almabortól bűzlö tömeg őrült ujjongásba kezdett, mintha egy láthatatlan Szent György lefejezte volna a sárkányt. A fej lassan megállt, néhány foltban felgyújtotta maga körül a magas füvet, hárman rohantak oda, hogy eltapossák a tüzet. Ha nem vigyáznak, az egész domb lángra gyúlhat, gondolta Mary. Az lenne csak a szép látvány! Elképzelte, ahogy minden egyes fonnyadt fűszál hegye meggyújtja a következőt, amíg az egész Kymin egyetlen tündöklő halommá nem válik, jelzőtűzzé, amely egészen Londonig ellátszik.

A dobok átvették a dudaszó ritmusát. A történtek ellenére Mary érezte, hogy vad boldogság járja át, és ott helyben táncolni kezdett. Hetta ujjongott örömében.

-Táncolj! Táncolj! Mr. Jones mankói belemélyedtek a domboldal puha füvébe,

ahogy elindult a felesége felé. Az arcán kísérteties fintor ült. El-dobta a mankóit, és a dobok ütemére szökdelni kezdett, kecse-sen, akár a mezei nyúl. Mary elkerekedett szemmel nézte. Mrs. Jones felnevetett, gúnynak nyoma sem volt a hangjában. Megfog-ta a férje kezét, és egy helyben mozogtak ide-oda.

-Úgy ám - kiáltott oda az asszony Hettának - a te papád min-dig jó táncos volt!

Hetta két karját a szülei felé nyújtotta. Mary odament hoz-

zájuk, és letette a gyermeket. Megfogta az úrnő kezét, amely pu-ha volt, és nedves a megerőltetéstől. Mintha a táncukkal egy kré-takört húztak volna a gyermek köré, hogy távol tartsák az éjsza-kát. Mary összeszedte a bátorságát, és Mr. Jones szabad kezéért nyúlt. Amikor meglátta a férfi dühödten vöröslő tekintetét a tűz fényében, megállt. Mr. Jones hirtelen abbahagyta a táncot, és le-hajolt, hogy fél kezével felemelje Hettát, a másikkal pedig a mankójáért nyúlt. Úgy szorította magához a kisleányt, mintha kincs volna. -Ideje, hogy ez a gyennek aludni térjen - mondta nyersen -Ó, de hát, Thomas, ilyen csupán évente egyszer... -Maradj - mondta a férfi az asszonynak. - Majd én hazaviszem. - Azzal szó nélkül, furcsán, esetlenül elindult lefelé a dombolda-lon ferdén tartott mankójával. Hetta az apja nyakába kapaszko-dott, és szinte megrészegülten bámult hátrafelé a válla felett. Mrs. Jones nyugtalanul meredt a férje után. -Pedig úgy hiszem, a gyermek tán még fennmaradhatott volna egy kis ideig. Mary a kezébe temetett arccal állt mellette. A foga vacogott, mintha fázna. Mit tett ezzel a családdal? -Mary, szívem, mi a baj? Mi bánt? -Én... nekem el kell mondanom valamit - szakadt fel a lányból a zokogás. -Igen? De a vallomás lehetetlen, jött rá Mary két lélegzetvétel között. Csak olyat mondhatott volna, amivel eddigi tetteinél is jobban megbántja Mrs. Jonest. -Én nem az a leány vagyok, akinek gondol engem. - Csupán ennyit tudott kinyögni rekedt hangján. Mrs. Jones keskeny arca teljességgel ártatlan volt. A máglya ro-pogott és morajlott mögötte. -Az anyám... Én veszekedtem az anyámmal - bökte ki rögtö-nözve Mary. - A halála előtt. Sosem bánt jól velem. Sosem szere-tett - folytatta, és egy könnycsepp hullott a gallérjára. - Ő nem ilyen leányt akart.

-Ó, Mary! - Az asszony összeráncolta az arcát, Mary azt hitte, tán döbbenetében, de Mrs. Jones nevetni kezdett, erőtlenül, a ha-sát fogva, mintha még most is fájna, mintha belül még most is vérezne. - Ó, Mary, édesem! Mindannyian veszekszünk az anyánkkal a halála előtt. -Valóban? - kérdezte a lány ostobán. -Hát persze. A veszekedésre csupán a halál miatt emlékezünk, érted-e? Mary arca nedves volt a nyomorúságtól. Mrs. Jones a karjába vonta a lányt a füstös domboldalon. -Jól van, jól van, kedves. Ide hallgass, elmondok neked egy titkot, hogy megnevettesselek, jól van? - suttogta a fülébe. Az ölelésében Mary teljes biztonságban érezte magát. -Valami olyat, amit még Thomas sem tud. A lány arcát Mrs. Jones hűvös mellkendőjére szorítva bólintott. -Cob Saunders, az édesapád, nekem udvarolt jóval azelőtt, hogy anyádra egy pillantást is vetett volna. Mary döbbenten nézett fel. Mrs. Jones arcán halvány, szégyenlős mosoly ült. A kezét a szája elé kapta. -Feleségül akart venni, és el akart vinni a nagyvárosba, de én féltem. Igaz, Cob kedves fickó volt, de megbízhatatlan. És amikor belegondoltam, milyen lesz a sok piszok és zaj, az a sokezernyi idegen arc... - Egyre emelkedő hangja itt elakadt. Mary vállat vont, és a keze fejével megtörölte a szemét. -London is csak olyan hely, mint bármelyik másik. -Hát, én örülök, hogy végül nem én mentem el oda. Mert tu-dod, amíg én tétováztam, Cob nem összeállt Suval? A lány belegondolt. Hát nincsen olyan barátság a világon, amelynek a mélyén nem rejtőzik árulás? -Nem mondom, hogy először nem bántam - folytatta Mrs. Jo-nes megfontoltan és alaposan össze is vesztem Suval emiatt, de az az igazság, hogy Cob felkínálta nekem a lehetőséget, mielőtt Su megjelent a színen, és egyébként is, mi haszna felhántorgatni, ami elmúlt? Azután nem telt bele jó esztendő, Thomas szabómes-

terként tért haza Bristolból, és egy hónap múltán megesküdtünk. A pletykálkodók úgy hívtak: a másik férfi maradéka, de Thomas sosem hitte, hogy van benne igazság. -De akkor még mindig... -Ó, hamar elfeledtem az apádat. Azután, hogy Thomassal el-indítottuk az üzletet, túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy bármin is rágódjak. Tán voltak pillanatok az életem során, ami-kor megbánást éreztem, de tudod, ha összeadom őket, egy órá-nyit sem tesznek ki. Mary belegondolt, milyen egyéb módon folytatódhatod volna a történet. Könnyek gyűltek a szemébe. -Most mi a baj, gyermekem? -Ez azt jelenti... - Nehezen szólalt meg, a torka elszorult. - Ma-ga lehetett volna az anyám. Hagyta, hogy kicsorduljanak a könnyei, most már szaporábban hullottak. Mrs. Jones megint puha keblére ölelte, a muszlinkendő felszívta a sós vizet. -Csitt - mormogta a fülébe az úrnő. - Ne sírjál, kedves, sose sírjál! A lány hagyta, hogy a bánat úgy emelkedjen benne, akár kútban a víz. Micsoda fényűzés! Mrs. Jones ringatta, a haját cirógatta, és a fülébe suttogott. -Most tán nem vagyok az anyád? Abi egyedül állt a konyhában azon a forró júliusi reggelen, mi-közben Jonesék istentiszteleten voltak a St. Mary’sben, és úgy érezte, a ház falai maguk alá temetik. Az egyik sarokban a reggeli edények halma tornyosult, amelyeket le kellett súrolnia homok-kal, a másikban egy fél korsó megsavanyodott vaj. Csak az ege-rek alattomos laparászása törte meg a csendet.

Egy perccel később már félúton tartott lefelé a Monmow Stree-ten, egyre távolodott a templom harangjainak zúgásától és a szi-gorú arcú, terebélyes szoknyájú városi hölgyektől. Abi ritkán tette ki a lábát a házból, de valahányszor kilépett, nyomban eszé-

be jutott, miért marad inkább odabent. Egy gyermek tátott szájjal állt és bámulta az utca túloldaláról. A mögötte álló nagyobbacska fiú felkapott egy maroknyi tavalyi avart.

-Bokszos! - sivította, és Abi felé hajította. A meleg szél vissza-fújta a leveleket a kölyök arcába.

Abi most gyorsabban lépkedett. A talaj valósággal siklott a lá-ba alatt. Most, hogy elindult, úgy érezte, soha többé nem áll meg. Átgyalogol az egész világon, és senki sem állhatja útját. Tán még a napig is eljut - az igazi napig, nem a híg képmásáig, amely itt lebegett az ország felett. Eszébe jutottak a vasárnapok a szigeten, amikor a kunyhók árnyékában hevertek, túl fáradtan ahhoz, hogy mozduljanak, és a zene hangja olyan volt, akár a levegőben úszó lázálom.

-Ha az úrnő nem hallgat meg a béred ügyében, próbálkozzál a kvékereknél - vetette oda neki Mary Saunders egyik este.

-Minek? -Csak mert köztudomású - felelte Mary hatalmasat ásítva -,

hogy ők kedvelik a feketéket. Abi csupán annyit tudott a kvékerek néven ismert maroknyi

városlakóról, hogy furcsa szerzetek, akik szürke ruhában járnak és nem viselnek kalapot. Azt, hogyan javíthatnának az ő helyze-tén, el sem tudta képzelni. Miközben megtöltötte a vasalót izzó faszénnel, vagy megkeverte a salátalevest, azon tűnődött, vajon mit jelenthet az a kifejezés: kedvelik a feketéket. Vajon oly módon kedvelik, ahogy Maryt azok a férfiak, akik a sok pénzt fizetik neki, amit az ágy alá rejt, amikor azt hiszi, ő már mélyen alszik?

Abi olykor azt kívánta, bár sose jött volna ide Mary Saunders az Inch Lane-rc, bár ne rázta volna fel őt hosszú szendergéséből, bár ne mondott volna ki olyan szavakat, mint a bér vagy a szabad-ság.

Aznap a levegőben érezte a ragacsos nyughatatlanságot, ezért indult el, hogy megkeresse a kvékereket. Mary azt mondta, ő úgy tudja, a Monmow Street végében, a Robin Hood fogadó emeletén szoktak összegyűlni. A fogadós most kíváncsi pillantást vetett Abire, aki áthaladt a Robin Hood fűrészporral felszórt földszinti

termén, de egy szóval sem állította meg. A lépcső nyikorgott a léptei alatt. A tetejére érve az ajtóhoz szorította a fülét, hallgató-zott, mi folyik odabent, de egyetlen hang sem szűrődött ki. Elő-ször azt hitte, a gyűlésnek vége. Azután torokköszörülést hallott, majd egy másikat. Mintha az emberek az ajtó mögött arra várná-nak, hogy egy fontos ember megszólaljon. Egy órának tűnt, amíg ott állt izzadt fülét a fára szorítva, de semmi sem törte meg a csendet.

Amikor végül azt hallotta, hogy székeket tolnak hátra, Abi el-szaladt. Nem akarta, hogy a lépcsőn találjanak rá, mint valami kémre. Még hosszú ideig várakozott egy fa alatt a Robin Hood-dal szemközt. Áthajolt a híd mellvédjén, és a víz sodrába bámult. Nem érdekelte, hogy bajba kerül-e, amikor hazaér. Jó volt dolog-talanul ácsorogni, semmit sem kellett összehajtogatni, megfőzni vagy kimosni legalább egy órán át.

Végül szürke ruhás alakok bukkantak elő kettesével-hár- masával a Robin Hood oldalsó ajtajában. Abi szíve kalapált, Várt, hogy valamelyikük majd felnéz, és találkozik a tekintetük, de mind lehajtott fejjel indult útnak. Azután többen már nem jöttek ki, és Abi tudta, hogy elszalasztotta a lehetőséget. Azután önma-gát átkozta, micsoda gyenge, gyáva teremtés, meg is érdemli az életet, ami jutott neki.

Még egy ember: egy idősebb, parókát nem viselő férfiú lépett ki egy vaskos iratköteggel a hóna alatt. Abi lerázta magáról bénult-ságát, és elindult a nyomában az utcán. Követte a chippenhami réten át, de a férfi egyszer sem nézett hátra, úgy tűnt, nem vette észre, hogy valaki követi. Abi nem is emlékezett, utoljára mikor mozgott ilyen sebesen. A Quay Streeten senki nem volt hallótá-volságon belül, így rekedt hangon utánakiáltott:

-Uram? Uram? A férfi összeráncolt homlokkal fordult hátra. -Miért nevezel engem így? Abi hátrálni kezdett. A férfi megsértődött, mert meg merészelte

szólítani. De az ember egy lépést tett felé.

-Ismerlek téged? Abi sietve megrázta a fejét. -Nem, uram. Akarom mondani, nem - javította ki magát. -Ne félj tőlem, húgom - mondta a férfi halk hangon, és egészen

közel lépett Abihez. - Én csupán egy lélek vagyok, akárcsak te magad, és a nevem Dániel Flyte. Ugyan, mi szükségünk van a címekre?

Abi szeme összeszűkült. Ez igen furcsa angol ember volt. A sa-ját szürke, ritkuló haját viselte. A gombjai szaruból készültek. A kabátja, inge, térdnadrágja mind egyforma szürke színben ját-szott, mintha egy birkaúsztatóban festették volna be. De az arca napbarnított volt, a szeme pedig ragyogott.

-Miben segíthetek? - kérdezte segítőkészen. Abi nem tudta, hogyan fogjon bele. -Velem tartasz? - Azzal szapora léptekkel továbbindult. -Engem hívnak Abinek - szólalt meg a nő, és igyekezett lépést

tartani vele. -Milyen Abi? . Nem tudott mit felelni.

- Csak ennyi. - Most megállta, hogy ne tegye hozzá: uram -Nincsen vezetékneved? -Van, aki mondja, Abi Jones - ismerte be. -No hát - felelte a férfi türelmesen. -De Jonesék nem család nekem - bökte ki Abi. - Ők nekem tu-lajdonosaim. Láthatólag ez volt a kulcs, amely Dániel Flyte-ot nyitotta. Meg-torpant, az arca életre kelt, gondterhelten ráncolta össze a hom-lokát. -Húgom - szólalt meg, és megfogta Abi csuklóját - te nem vagy senkinek a tulajdona. Olykor legjobb volt rábólintani mindenre, amit a fehérek mon-danak. -Te a Teremtőé vagy, de a lelked szabad - közölte Danid Flyte. - Egyik ember sem birtokolhatja a másikat. -No, nekem akkor is Jonesék gazdáim - felelte Abi mogorván. -

Inch Lane-en lakunk. -Nem kapsz ellenszolgáltatást a munkádért? Abi pislogott. -Fizetséget? Bért? -Nem, uram. - Eszébe jutott, hogy a férfi nem szereti ezt a meg-szólítást. - Akarok mondani... -Ne is törődj vele - mondta Dániel Flyte fagyos mosollyal. - Nevezz, ahogyan akarsz. - A mosoly most eltűnt az arcáról, és szorosabban markolta Abi karját. - Akkor hát ezek az emberek, ezek a Jonesék rabszolgasorban tartanak téged? -Gondolom igen - felelte Abi. Az idős férfi oly vadul rázta meg a fejét, mintha fájna neki vala-mi. -Én egy baráti társaság tagja vagyok - jelentette ki -, akik úgy tartják, hogy minden férfi és nő ugyanannyit ér, mert ugyanaz a fény él bennük. Érted? Abi rámeredt. -A fény egy apró darabkája, amely mindegyikünk szívében ott rejtőzik. Tudsz követni? Abi óvatosan bólintott. -Tudod, mit mond a Biblia a rabszolgaságról? Abi a fejét rázta, úgy tűnt, a férfi ezt várja el tőle. Dániel Flyte hangja lázasan zengett. -Azt mondja, hogy minden úr köteles tisztes bért fizetni a szol-gájának, mert neki magának is van egy Ura odafent a mennyek-ben. Azt mondja a Biblia: Bizony, kezed munkájának gyümölcsét eszed! És még azt is mondja: Ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával! - Az arca remegett a felindultságtól, az ajka nedves volt. Abi kezdte elveszíteni a beszélgetés fonalát. Fel kellett tennie a kérdést, mielőtt valaki félbeszakítja őket. -Nem tudom - suttogta közelebb lépve. - Nem tudom, tud-e jönni. Jönni, beszélni gazdáimmal. -Ah - Dániel Flyte ekkor eleresztette Abi csuklóját, és a szája elé kapta kicsorbult körmű kezét, mintha csak eszébe ötlött vol-

na valami. - Nos, itt rejlik a nehézség. Meg kell mondanom, hú-gom, hogy a társaságunk kicsiny, és errefelé általános ellenszenv övezi. - A hangja elhalkult. - Az elvünk az, hogy nem... avatko-zunk be közvetlenül. Úgy értem, a családok életébe. A kockázat oly nagy... A helyzetünk oly kényes a szomszédainkra való tekin-tettel... Abi érezte, hogy elhagyja az ereje.Amikor a férfi pillanatnyi szü-netet tartott a beszéde közben, azt motyogta: -Most kell menni. Nem szabad késni. - Azzal sarkon fordult, és elindult visszafelé. -De húgom, ha ellátogatsz egy találkozónkra... Abi nem állt meg. No, ez jár annak, aki idegenekkel áll szóba: a semminél is kevesebb. A szürke ruhás ember nem próbálta meg-állítani. Abi csupán egyszer fordult hátra, a férfi még mindig ott állt leengedett kézzel, és őt nézte.

Csalódottsága ellenére Dániel Flyte egyik mondata megma-radt benne, miközben hazafelé sietett: Kezed munkájának gyümöl-cse. A gyümölcsökre gondok, amelyeket Barbados óta nem látott: szilva, kenyérgyümölcs, mangó. Elképzelte, ahogy a gyümölcsbe harap, és az íze betölti a száját. Aznap Mrs. Ash számára elérkezett az aratás ideje. Lassú munka volt, gyakran fárasztó, de végül bőséges termést hozott. Hány órát vesztegetett el dologtalan, világi fecsegésre a szomszédok-kal, miközben fülelt, mikor hallja meg Mary Saunders nevét? De a tegnapi napon egy csodálatos véletlen folytán épp a sorban állt a patikáriusnál, amikor ki mással elegyedett szóba, mint a Hollófészck csaposfiújával? Igen segítőkész legény volt, főként azután, hogy Mrs. Ash egy shillinget kölcsönzött neki. Oly sokat mesélt neki a Sukie névre hallgató leányról, hogy Mrs. Ash kény-telen volt kiküldeni Hettát, nehogy beszennyezze a fülét a be-széd.

A gondolat, hogy Isten embere Monmouthben volt a kerítője annak a ringyónak! Most, hogy Mrs. Ash alaposabban utánagon-

dolt, Cadwaladyr prédikációi mindig is híján voltak a szigornak, egy kicsit mindig túlságosan világiasak voltak.

Egészen a mai napig, vasárnapig őrizte magában, az Úr mun-káját az Úr napján akarta elvégezni. Ott ült a vacsoránál, rozske-nyerét a levesébe mártogatta, apró falatokat harapott belőle, és közben a londoni leányzót figyelte. Mrs. Ash egész álló este várt. Korán ágyba fektette Hettát, aki hiába könyörgött neki esti mesé-ért. Nem szólt, és nem is tett semmit, amikor Mrs. Jones leküldte a kis kedvencét, hogy hozzon neki egy pint szeszt. Mrs. Ash egy-szerűen felment a padlásra vezető utolsó lépcsőfordulóig, és ott, három lépcsőfoknyira a tetejétől leült, halkan, akár macska az egérlyuk előtt. Amikor meghallotta, hogy Mary Saunders közeledik felfelé a

néma házon át, felállt. Az árnyéka végigkúszott a csupasz desz-kákon. A leány összerezzent, amikor meglátta. Nincs békesség az istenteleneknek. -Mi tartott ilyen soká odalent a Hollófészekben, kisasszony? - kezdett bele Mrs. Ash udvarias hangon. A lány kifejezéstelen arccal bámult fel rá. -Semmi. Időbe telik, míg csapolják az almabort. -Valóban? - A csend hosszabbra nyúlt. Mrs. Ash tudta, hogy a

leány nem bírja megállni, hogy ne válaszoljon. -Mi az, tán nem hisz nekem? - kérdezte Mary felszegett állal. A dajka két karja úgy fonódott össze, akár a kígyók. -Én csak annyit tudok, amennyit hallok. -No és mit hall? -Hogy láttak téged - mondta Mrs. Ash a szavakat ízlelgetve. -Hol? Úgy vetette oda a szavakat, mint a szemetet. -A bűzös csapszék háta mögött, mindenféle férfival! Mary néma maradt, mintha meg volna döbbenve. -Ki mondja ezt? - kérdezte végül. Mrs. Ash vállat vont, mintha azt sugallná, hogy maguk az ele-

mek tájékoztatták erről. -Ez nem igaz! - sziszegte Mary. - Egy szó sem igaz belőle! Nem

tudom, miféle bajkeverőkkel állt szóba maga, de ez csupa hamis beszéd! A dajka hagyta, hogy csend támadjon a leány heves fogad-

kozása után. Minden édes pillanatára emlékezni akart ennek a jelenetnek. Mary sóhajtott egy nagyot, és elindult felfelé. Mr. Ash megra-

gadta a lány szoknyáját, amikor az elment mellette. Igen, ott volt a nedves folt, akkora, mint a tenyere. Kifeszítette a kék kelmét, hogy jól látsszon. -És akkor ez micsoda? -Biztosan beleültem valamibe - felelte bizonytalanul a leány. A dajka megvetően felhorkant. -Tán hazugnak nevez?- folytatta Mary éles hangon. -Nem, én nem annak neveznélek, Sukie - mondta Mrs.Ash megfontoltan.

A leány arca elfehéredett a bűntudattól. Mintha az égész ház remegni kezdett volna a lábuk alatt. -Igen-szónokolt Mrs.Ash. - Beszennyezted a földet a te szajha-ságoddal és boszorkányságoddal. Mary tébolyult tekintettel meredt rá. -Piszkos szajha! Megver téged az Úr szárazbetegséggel - idézte Mrs. Ash diadalmasan - hidegleléssel, gyullasztó és izzasztó beteg-séggel, aszállyal, szárazsággal és ragyával; és üldöznek téged, mígnem elveszesz. - Olybá tűnt, mintha a szavakat egész életében a fejében tartogatta volna erre a pillanatra várva. -Hagyjon engem békén - mondta Mary Saunders. Elindult vol-na felfelé a lépcsőn, de Mrs. Ash még mindig fogta a szoknyáját, ezért bukdácsolni kezdett, akár egy hajó a viharos tengeren. - Megver téged az Úr tébolyodással - sziszegte a dajka -, vakság-gal és elmezavarodással. Vajon elsírja magát a leány? A szeme lángoló lyuknak Iátszott sápadt arcában, amikor megfordult. -Ne ítélj - szólalt meg remegő hangon - az írás ezt is mondja. Ne ítélj, hogy ne... De még mielőtt befejezhette volna, félbeszakították. Mrs. Ash

hegyes ujjait belemélyesztette a lány puha karjába. -A Szentírást merészeled idézni előttem, te vérbajos kis ribanc! Mary egyetlen vad mozdulattal lerázta magáról az asszonyt. Mrs. Ash látta, ahogy megváltozik a lány tekintete, amint belátja, felesleges tovább tagadnia. A kígyó levedlette álcáját. -Értem legalább jó pénzt fizetnek a férfiak - vetette oda Mary a válla felett, miközben fellépdelt az utolsó lépcsőfokokon. - Ma-gának fizetnie kellene a férfiaknak. Mrs. Ash füle zúgott, akár a templomi harangok. Még egy utol-sót a lány után kapott. -Vegye le a kezét a ruhámról! Szörnyű reccsenés hallatszott. Mary szoknyája alól kilátszott piszkos fehér inge. A lány lehajolt, és akkorát taszított a dajkán, hogy az legalább öt lépcsőfokot zuhant. Mrs. Asht a fal állította meg. Reszkető kézzel porolta le magát. Hangosan zihált rémületében és felháborodásában. -Rendben van - jelentette ki levegő után kapkodva -, nem is alkalmatlankodom tovább. Most megyek, felkeltem Jonesékat, ha még nincsenek ébren. Jobb lesz, ha csomagolsz. -Úgysem teszi meg - felelte a lány kétkedő hangon. Mrs. Ash hirtelen meglátta, milyen fiatal még ez a teremtés. Még életében nem érzett ilyen hatalmat. Úgy habzott fel a szájában, akár az élesztő. -Majd meglátod. Most Maryn volt a sor, hogy lekuporodjon a lépcsőre. -Kérem! -Mit kérsz, te istentelen ringyó? Mit tudsz felhozni ment-ségedre? A leány néma maradt. Mrs. Ash csípőre tett kézzel nézett fel rá. -Tán azt hitted, hogy idejöhetsz ribanckodni egy ilyen tisztes-séges városba, és senki nem veszi észre? A saját segédlelkészedet mocskos kezű kerítővé zülleszted? Hogy merészelsz te fényes nappal egy derék úrnőt szolgálni, éjszaka pedig kurválkodni vá-rosszerte, és magaddal rántani az egész házat a mocsokba?

-Ne mondja el az asszonyomnak! - A leány zokogni kezdett, de az arca még száraz volt. - Ki fog hajítani az utcára. -Meg is érdemled! Mary szeme csillogott, amikor felemelte a fejét. -Nincsen hová mennem. Kérem, Mrs. Ash! Bánom, amit mond-tam. Rákényszerültem arra, hogy megtegyem azt, amit a Holló-fészekben tettem - tolultak fel belőle végül a szavak, -Csak néhány alkalom volt. Szükségem volt a pénzre. -Minek? -Régi adósság. Ez túlságosan könnyedén szaladt ki belőle, tán hazudik a leány? Mrs. Ash felpillantott rá, próbált olvasni a sápadt arcból. -Más mód nem jutott eszembe, hogy kifizethessem - folytatta hadarva Mary. Azután a hangja mintha kicsit behízelgőbbé vált volna. - Maga is tudja, asszonyom, milyen érzés, ha az ember oly mélyre süllyed, hogy... -Hogy micsoda? - kérdezte az asszony vészjósló hangon. -Hogy kénytelen... Áruba bocsátani a testét. Mrs. Ash lába a földbe gyökerezett. Elképzelte, hogy a falhoz csapja a leány fejét. -Nem igazán hasonlítható össze a kettő - felelte fagyosan. -Nem. Dehogy. - Majd egy pillanat múlva újra felzokogott. - Bocsásson meg nekem! A dajka a szajhára meredt. A diadal érzésébe hirtelen hatalmas fáradtság vegyült. Tudta, hogy nem fogja felkelteni Mrs. Jonest. Ma este nem, még nem. Addig nyújtja ezt a pillanatot, ameddig a kedve tartja. Tán egy napig, tán egy hónapig. Micsoda pompás érzés ez, a hatalom és a könyörületesség keveréke! És a leány, aki megalázkodva kuporog a lépcsőn és sír, mint egy kisgyermek, mert tudja, az asszonynak hatalmában áll tönkretenni őt a nap bármely órájában.

-Én most megyek lefeküdni - közölte vele Mrs. Ash királynői komolysággal.

Mary nézte, ahogy a sötét alak eltűnik a lépcsőfordulóban, és pislogott, hogy a könnyek ne gördüljenek ki a szeme sarkából. Felállt, és megvizsgálta a keletkezett kárt: a varrás végig fel-szakadt a derekán. A vén szuka ezért még valahogy megfizet, fogadkozott Mary. És micsoda álszent némber - nem ismeri el, hogy mindketten abból élnek: hogy bérbe adják magukat. Lyuk vagy csöcs, ugyan mi a különbség?

A szobájába érve Mary halkan leült az ágy szélére. A szíve még most is vadul vert a bordái között. Mrs. Ash jó példa az olyan nőre, gondolta magában, aki semmit sem kockáztatott, és nem is lett semmije. Ez a jutalma annak, ha az ember szolgál, és nincsen benne becsvágy: egy összeszáradt élet, fellógatva, akár akasztófán a vasketrec, figyelmeztetésül másoknak.

Abi a párnájába temette az arcát. Milyen fáradt lehet, hogy át-aludta ezt az éktelen lármát az ajtó előtt. Mary lehajolt, és előhúz-ta a táskáját az ágy alól. A teli harisnya kéjesen súlyos volt. Egé-szen halkan az ölébe öntötte a pénzdarabokat. Keresztben beta-karták a ruháját. Élvezte az érintésüket, reszelős súlyukat.

Mary igyekezett nem gondolni Mrs. Jones arcára abban az esetben, ha Mrs. Ash mégis úgy döntött, elmondja neki. Inkább a keze alatt sorakozó pénzdarabokra összpontosított. Ha minden kötél szakad, ez itt van: valamiféle jövő fekszik szétterítve az ölé-ben. Akadt köztük tompa fényű érme, némelyik csillogott, és mindegyiket más-más arc díszített. Különös, hogy most már le-hetetlen volt megkülönböztetni, melyiket szerezte egyheti szor-gos munkával a varrodában, és melyiket negyedóra leforgása alatt a csapszék mögött. Néhány pénzérmét megdörzsölt a ruhája ujjfodrával, hogy kifényesítse, Amint kézhez kapta őket, minde-gyikbe beleharapott, hogy lássa, valódi-e, de ma este gyötörte a gondolat, hogy a távollétében esetleg hamis pénzekre cserélték ki vagy megette őket a rozsda. Kiválasztott egyet, és a fogával tett próbát rajta, bár alaposan belesajdult az egyik odvas őrlőfoga. Arra gondolt, milyen jó volna megenni a pénzdarabot. Lenyelni mindet, és biztonságban tudni őket a teste aranyozott barlangjá-ban.

Abi képtelen volt továbbra is mozdulatlanul feküdni. Amikor Mary becsúsztatta a táskát az ágy alá, és a takaró alá bújt, Abi felkönyökölt, és azt suttogta: -Mary! -Mi az? -Beszéltem ma egy kvékerrel. -Valóban? - felelte szórakozottan. - No és eljön, hogy beszéljen az úrnővel? -Nem - felelte Abi komoran. Mary feléje fordította a fejét. -El kellene szöknöd - mondta hirtelen. Abi lebiggyesztette az ajkát. Miféle badarság ez? -Komolyan beszélek - folytatta a lány felélénkülve. - Nem tűr-néd el, hogy így bánjanak veled, ha volna vér a pucádban. A mindenes cseléd haragra lobbant. Ledobta magáról a takarót, és combtőig felrántotta a hálóingét. Az ujjával a régi billogra bö-kött. -Az mi? - meredt rá Mary. - Egy másik gazda neve? -Nézd közel - felelte Abi nyersen.

Mary Abi bőréhez emelte a pislákoló gyertyát, így végül kive-hetővé vált a fekete S betű.

-Ez jelenti azt, szökevény - közölte Abi, mielőtt Mary rá-kérdezhetett volna. - Jelenti azt, csináltam már ezt Barbadoson. Jelenti azt, tudom, szökéssel semmire se megyek.

-Mondd el - kérlelte Mary mohón. - Mi történt? Már rég volt? Abi magára rángatta a takarót, és az oldalára fordult. . -Eleget mondtam - felelte összeszorított foggal. -Jól van, akkor ne mondd el. Én csak annyit mondok - tette

hozzá Mary - hogy ebben az országban nagyobb az esélyed. Ha eljutnál Londonig, ott sosem találnának rád a tömegben.

Abi fejét zűrzavar töltötte be, és valamiféle szomorúság. A le-ány tán meg akar szabadulni tőle? Tán magának akarja az egész ágyat? Neki nincsen szüksége Abi társaságára a hosszú éjszaká-

kon? -Mit érdekel téged? - kérdezte rekedt hangon. Mary vállat vont. -Én csak... úgy gondolom, hogy a gazdáknak nem volna sza-

bad azt hinniük, hogy birtokolják az embereket, ennyi az egész. - Odahajolt a gyertyához, és a két ujjával eloltotta a lángot.

A mindenes cseléd ott feküdt, és egy percen át a hallottakon té-pelődött. Azután megszólalt a sötétben.

-Ha csinálom ezt. -Hm? -Ha elszökök. Te mondod, hová menjek? Londonban? -Persze hogy megmondanám - felelte izgatottan Mary. -Adsz nekem pénzt? Hideg, szúrós csend töltötte be az ágyat. -Mary? -Miféle pénzt?

Abi hirtelen megelégelte ezt a játékot. -Azt hiszed, vagyok süket? - Nem érdekelte, hogy egy emelet-tel lejjebb is hallatszik a hangja. - Azt hiszed, én nem tudom, mi-lyen pénz hangja? -Semmi közöd hozzá. -Tele van vele harisnyád! -Megdolgoztam érte. -Nekem kell. Pénz nélkül nem tudok szökni. Mary olyan mereven feküdt, akár egy fadarab. -Kérlek! -Sajnállak téged, Abi, de nem. Ahogy egy barátnőm mondta: Minden leány a maga szerencséjének a kovácsa. Abinek most eszébe jutott, milyen egyszerű volna felkapni a párnát, és ennek a gőgös teremtésnek az arcára szorítani. -Ó, és egyébiránt pontosan tudom, mennyi pénzem van, az utolsó félpennysig - fenyegette meg halkan Mary. - És jól tudod, hogy megérzem rajta a kezed szagát, még akkor is, ha csak hoz-zányúlsz. Abi ujjai ölni akartak. A szájába vette őket, és beléjük harapott.

Augusztus legforróbb napjaiban Mary bordáira csalánkiütés kú-szott fel, a ruhaujja a könyökhajlatába tapadt. A levegő csupa por volt a learatott szénától. Hónapok óta most először hiányzott Marynek London, és azon kapta magát, hogy már az olyan szörnyűségek után is vágyako-zik, mint a Temze bűze alacsony vízállásnál. Az üzlet pangott. Egy Rhona Davies nevű vénkisasszony nemrég szabóságot nyitott a Wye Streeten - semmi különlegeset nem kí-nált, de alacsony árai régi vásárlókat is elcsábítottak Joneséktól. Az Inch Lane-en Mary a könyvelés felett izzadt, míg Mrs. Jones a hüvelykujja körmét rágcsálta. Hiányzó összegek, kintlevőségek, elhúzódó adósságok. Minden Morganékon múlik, ez volt a dolgok summája. Ha Mrs. Jones - és nem valami sima modorú bristoli szabónő vagy, Isten ne adja, egy londoni cég - kapja a megbízást, hogy elkészítse Miss Anna kelengyéjét az első szezonjára, a család az Inch Lane-en minőségi marhahúst ehet egész télen. Ügyfeleik többsége elutazott fürdő-kúrát venni, vagy óriás papírlegyezők alatt hűsölve bezárkózott a házába; senkinek nem akaródzott fizetni.

Reggeli, ebéd és vacsora közben, a lépcsőn és az udvaron Mary folyvást magán érezte Mrs. Ash tekintetét, aki a bosszú angyalaként figyelte. Ez a nőszemély bármikor a romlásba ta-szíthatja, ha úgy tartja kedve. A lány lesütött szemmel járt, és semmi olyat nem tett, ami felingerelheti a dajkát. Amikor egyik reggel Hetta Mary szoknyájába csimpaszkodott, és közölte, hogy hímezni akar tanulni, a lány eltaszította magától.

-Eredj vissza Ms. Ashhez! A gyermek meghallotta az utálkozást Mary hangjában, de azt

hitte, neki szól. De mi mást tehetne, töprengett a lány. Mrs. Ash szelíden mosolygott, és Hetta felé nyújtotta a karját.

A lány elkerülte a Hollófészket, nehogy Mrs. Ash fülébe jus-son, hogy ott járt, helyette inkább a Zöld Tölgyfából hozta az al-mabort, azt mondta az úrnőnek, az sokkal frissebb. Ha nagy rit-

kán látta Cadwaladyr tiszteletest a piacon vagy a templom torná-cán, istentisztelet után, félrekapta a tekintetét.

A pénzérmék halma nem növekedett tovább. A tenyeréhez ra-gadtak, amikor számolgatta őket. Ezen kívül nem volt egyebe, de ez sem volt elég.

Bár osztoztak a szobán, Abivel kerülték egymás tekintetét, éjje-lente mereven feküdtek, a lehető legtávolabb húzódva egymás-tól.

A levegőben az erjedő almabor bűze terjengett. Mary örökösen ráncolta a homlokát. -Mi ütött beléd mostanság? - kérdezte tőle Mrs. Jones, amikor odalent a konyhában épp lepedőket hajtogattak. -A hőség az oka - vágta rá Mary. Augusztus havában néhány naponta vihar kerekedett, amint ki-teregették a szárítókötélre a mosott ruhát, nyomban csuromvizes lett. A gazdálkodók panaszkodtak, hogy üszög esett a kukoricá-ba. Maryt a várakozás érzése töltötte el, de vajon mire? Mostan-ság csak próbálta valamivel agyonütni az időt. Mrs. Morgan szeptember elsején jelent meg bársony viganója utolsó próbájára. A hőség ellenére most is fekete prémmel szegett körgallérját viselte. Mrs. Jones áhítattal emelte le a hófehér bár-sonyruhát, és terítette Mrs. Morgan ölébe, hogy bemutassa, az uszályán hogy csillannak meg a kígyók és az almák a fényben. -Gondoljon bele, hogy az ezüstfonál milyen szépen illik majd asszonyom hajához! - tette hozzá Mrs. Jones. Ami azt jelenti, Mrs. Morgan ősz, akár egy kivénhedt kutya, gondolta magában unottan Mary. -Hogy kiragyog majd a többiek közül Bathban! - trillázta Mrs. Jones. Igen, a ruha még akkor is kiragyogna, ha egy öszvér viselné, gondolta Mary. A csalánkiütés az őrületbe kergette. Hogy megfe-ledkezzen a viszketésről, tűtől kérges ujjával megcirógatta a bársonyköntös puha felületét. -Finom munka - állapította meg végül a képviselő úr neje. - Jól van, Mrs. Jones.

A szabónő hálásan hajolt meg. -Azt hiszem, télire egy lovaglóruhát csináltatok magával, va-lamint három rend ruhát a leányom első szezonjára. És a férje talán készíthet nekünk pár fűzőt is. Mrs. Jones ragyogó arccal bólintott. Mary látta rajta, hogy szóhoz sem jut izgatottságában. A tekintetük találkozott Mrs. Morgan válla felett, és az úrnő Maryre hunyorított, mintha csak azt mon-daná, a gondjaiknak vége. A szabónő felemelte a ruhát, Mary pedig odaszaladt, hogy segítsen a fehér felhőt a magasba emelni, hogy az asszonyság magára ráncigálhassa.

Mary hátralépett, és szemügyre vette. Milyen irgalmatlan feles-leges munka volt ezt hímezni egy esztendőn át! Az ezüsttel át-szőtt pompa közepette az asszony még csúnyábbnak látszott. A hatalmas abroncsra terítve, több réteg alsószoknya felett olybá tűnt, a viganó betölti az egész szobát, nekiütődött a ládáknak, kis híján felborított egy széket. Fenségesen hatott ebben a szerény környezetben, de ugyanakkor nevetségesen is. Mary valósággal elepedt, hogy felpróbálhassa. Mennyivel jobban állna rajta, mint Mrs. Morganen! Először is, Mary melle kétszer akkora, mint az asszonyé. Nevetés bugyborékolt fel a torkából.

-Miért néz rám ilyen pimaszul a szolgálója, Mrs. Jones? Mary pislogott egyet, és lenézett a kezére. Megfeledkezett az

óvatosságról. -Ilyet tett volna, asszonyom? - kérdezte lélekszakadva Mrs. Jo-

nes. -Úgy bizony. A lány most hátat fordított. Úgy tett, mintha a mennyezetről

lógó ujjasok között válogatna, behajolt közéjük, és az ajkába ha-rapott, hogy ki ne törjön belőle a nevetés.

-Nos, mit tudsz felhozni mentségedre, te leány? Mrs. Morgan kotkodácsoló hangja csak fokozta Mary jókedvét.

Az arcát egy hűvös szaténuszályhoz szorította. -Sajnálom, bizonyosan. - A hangja fojtottan hallatszott. -Nézz rám, ha velem beszélsz! Mary megfordult, az arca kemény volt, akár a porcelán.

-Épp ideje, hogy megtanulj tisztelettel viselkedni a nálad kü-lönbekkel!

A szó ott lebegett közöttük. Mary egy szót sem szólt. De az egyik szemöldökét önkéntelenül felvonta. A mozdulat azt sut-togta: Maga, különb, énnálam?

Az úrnő tekintete most rémülten cikázott kettejük között. -Elnézését kérem - mondta Mary Mrs. Morgannek, és a bizton-

ság kedvéért egy mélyet bókolt hozzá. -Nem rossz szándékkal tette - fordult bénult mosollyal meg-

rendelőjéhez Mrs. Jones. Mrs. Morgan felsóhajtott, és elfordult, hogy oldalról is szem-

ügyre vegye magát a hosszú tükörben. -Én nem tartanék ilyen szemtelen leányt a háznál - jegyezte

meg. -Nem, asszonyom - felelte a szabónő- - Általában nem viselke-

dik így. Úgy hiszem, a hőség az oka. -Kétlem, hogy képes volna ilyen fokú arcátlanságra, ha nem bá-

torítják, Mrs. Jones. Erre nem jött válasz. A képviselő úr neje lemondóan emelte a magasba a kezét, je-

lezvén, hogy Mrs. Jones kezdheti megoldani a viganót. -A nyaka legyen úgy negyed hüvelykkel lejjebb. -Igenis, asszonyom. Úgy állt ott, karját az égnek meresztve, akár egy bábu. És Mary,

aki lesütött szemhéja alól figyelte, hirtelen ráébredt, milyen ha-szontalanok a gazdagok. Minél több szolgára támaszkodnak, an-nál gyengébbé válnak. Élősködők!

De tökéletes alázattal lépett oda, hogy segítsen az úrnőnek. El-határozta, hogy a ruhapróba hátralevő részében uralkodik ma-gán. És minden rendben is ment egészen addig, amíg a küszkö-dés közben, hogy a szűk fűzővállat áthúzza a fején, Mrs. Morgan inge kibomlott, és bal melle kicsusszant a fűzője peremén. Legin-kább egy kevéssé átsütött, hosszúkás tükörtojásra hasonlított, amely ólomfehéren rezeg a tányér szélén. Mary még életében nem látott ilyen mulatságos dolgot.

Felnézett, és látta a képviselő úr nejét, aki észrevette, a lány mit néz. Hatalmas, szörnyű nevetés tört ki Maryből, még mielőtt tu-datában lett volna. A kezét a szája elé kapta, de akkor már túl késő volt.

Mary később, amikor a folyosón állt a csukott ajtó előtt - mi-közben a szíve oly vadul kalapált, hogy alig hallotta tőle Mrs. Morgan kiáltozását: „Krisztusra mondom, ez kinevetett engem! Én mondom, az arcomba röhögött az a ringyó!”-nem az asszony arcára emlékezett vissza, hanem Mrs. Joneséra. Elveszett volt, és riadt, akár egy gyermek az erdő sűrűjében.

Mrs. Jonesnak egy falat nem ment le a torkán vacsora közben. Utána megvárta, míg egyedül marad az urával.

-Jane? Az asszony felnézett, összerezzent a keresztneve hallatán. Mr. Jones meleg kezét az övére tette. -Zaklatottnak látszol ma este. A felesége hálás könnyekkel a szemében pillantott rá. -Semmiség. -Tán a gyermek fárasztott ki ennyire? Mennyire szeretett volna bólintani egyet, és a hétköznapok ki-

csinyes teendőinek kimerítő voltára fogni mindent. Hiszen nem ez lett volna az első alkalom, hogy valamit eltitkol Thomas elől. Nagyobb titkai is voltak, amelyeket elmulasztott megosztani ve-le.

De sajnálkozva megrázta a fejét. -Csak... Mary miatt. Ő... pimasz volt. Mrs. Morgannel. Mr. Jones a homlokát ráncolta. -Pimasz? -Nem akart rosszat... Csak nevetett... -Nevetett? Min? - szakította félbe a férje sötét arccal. -Semmin - felelte Mrs. Jones cseppet sem meggyőzően. Vala-

hogy képtelen volt leírni a történteket, az ernyedt, sápatag mel-let. Félig-meddig attól tartott, ő is elnevetné magát. -No és a megrendelés? Az asszony feszengett.

-Épp ez az, ami aggaszt. Ezért hoztam szóba egyáltalán Az ér-kezésekor Mrs. Morgan három rend ruhát kért a leánya számá-ra... -És most úgy fest, Mary Saunders miatt minden kapcsolatunk megszakadt a legfontosabb megrendelőnkkel! - A férfi úgy mondta ki a szavakat, mintha törvényszék előtt állnának. Az asszony arca megrándult. -Én ezt nem tudom, Thomas. Mrs. Morgan oly sietve távozott... A férje nagyot csapott az asztalra. -Szerencsénk van - mordult fel - ha a családjuk egyetlen tagja is beteszi még valaha a lábát hozzánk! Mrs. Jones a kezébe temette az arcát. -Ami pedig a leányt illeti, majd adok én neki a pimaszságáért - ordította. - Méghogy nem akart rosszat! Hívjátok ide azt a szem-telen csitrit ebben a minutumban, majd én letörlöm az arcáról a mosolyt! Az asszony érezte, ahogy kiül az arcára az iszonyat. -De kedvesem, gondolj a... -Azt mondtam, hozd ide nyomban, hadd kapjon egy tucat vesszőcsapást! A fajtája nem ért a szép szóból. -Thomas - igyekezett összeszedni minden erejét Mrs. Jones. - A mi családunkban még sosem folyamodtunk ilyen büntetéshez. Én nem egyezhetek bele... -Nem egyezhetsz bele? - A férfi orrán kidagadt egy ér. - No és mit számít az, hogy te beleegyezel vagy sem? Merem remélni, hogy ebben a házban nem lesz nőuralom! Mrs. Jones házasságuk egész ideje alatt, a pénzügyi gondok kö-zepette, a házastársi civódások során sem látta még soha ilyen eltorzultnak, ilyen megingathatatlannak a férje arcát. Olybá tűnt, mintha kislányos ostobaságában Mary Saunders olyat tett volna, amivel tönkretette a ház urának életét.

Mr. Jones szörnyű csikorgással taszította hátra a székét. Az asz-szony minden idegszála megfeszült, de nem mozdult. A férfi zihálva állt talpra. Valami meglágyította az arcvonásait - a fele-ségének úgy tűnt, nem a jóság, hanem valamiféle homályos két-

ség. Miközben lenyúlt a mankójáért, valamit mormogott, olyan halkan, hogy az asszony alig hallotta.

-Hogy mondod? - suttogta Mrs. Jones. -Te csinálod. Úgy illőbb. - Azzal kibotorkált a szobából.

-Abi azt mondta, kéretnek.

Amikor Mary belépett, az úrnő úgy állt a szalonban, akár egy tolvaj, kivörösödött szemmel, hátratett kézzel.

-Mary - hadarta -, Mr. Jones, akarom mondani, mi úgy döntöt-tünk, a férjem meg én, hogy verést érdemelsz a mai viselkedése-dért.

A szoknyája mögül egy nyírfavesszőt húzott elő. Úgy forgatta a kezében, mintha valami divatos kiegészítő volna, amelynek nem ismeri a használatát.

A leány az úrnőjére meredt. Tompa csendben várakoztak. Mary nem tudta igazán elhinni. Azóta nem vesszőzték meg, hogy ti-zenhárom esztendősen elveszítette azt a pennyt a lyukas zsebé-ből.

Mrs. Jones fájdalmasan préselte ki magából a szavakat. -Igen rossz dolgot cselekedtél. -Pontosan mi rosszat tettem? Az asszony ajka remegett. -Kinevetted Mrs. Morgant. -Nem akartam semmi rosszat. Bocsánatot kértem érte.

Az úrnő a szája elé kapta a kezét. Amikor rájött, hogy még min-dig ott szorongatja benne a nyírfavesszőt, újból leeresztette.

-Az volt a baj, ahogyan ránéztél, miközben nevettél. -Én nem tehetek arról, milyen az arcom, asszonyom! De Mary tudta, hiába felesel nagy hangon. Amikor elfogadta

az előleget a bére terhére még tavasszal, a gazdái tulajdonába adta magát. A hátát, a kezét, a szavait, minden arcizmát.

-A viselkedésed mélyen megsértette Mrs. Morgant. Emiatt va-lószínűleg elveszítettük az év legfontosabb megrendelését.

-Hát, nem kellene ilyen sértődősnek lennie - motyogta a lány.

-Ó, Mary - szólalt meg Mrs. Jones tehetetlenül -, ugyan melyik hölgy bírná elviselni, hogy úgy nézzenek rá egy ilyen pillanat-ban?

Mary képtelen volt megállni, hogy ennek hallatán ne húzódjon apró, gúnyos mosolyra az ajka.

-Ha gyermek módra viselkedsz - folytatta Mrs. Jones merev és idegen hangon -, akkor úgy is kell bánnom veled, mint egy gyermekkel. - Olyan hangosan kiáltott, hogy mindketten össze-rezzentek tőle. - Abi, gyere be!

Mary csak akkor értette meg, amikor a mindenes cseléd kifeje-zéstelen arccal, hajlott háttal belépett. Azt várták tőle, hogy oldja meg a fűzője zsinórját, csupaszítsa le a hátát, azután a csuklóját Abi kezébe adva hajoljon a szolgáló hátára, és hagyja, hogy meg-vesszőzzék, akár egy közönséges fegyencet. Amikor ő nem tett egyebet, mint rosszkor nevetett! Amikor a parancsot láthatólag Mr. Jones adta, aki nem a mai eset miatt akarta megbüntetni, ha-nem azért az estéért, amikor felemelte előtte a szoknyáját.

Marynek nem kell ezt eltűrnie. Nem kell egyebet tennie, mint hogy felmegy az emeletre, és összecsomagolja a holmiját. A pén-ze bőven elegendő arra, hogy felszálljon Niblett kocsijára, és új életet kezdjen Londonban.

De valami visszatartotta. Talán az, hogy beleszokott a szolga-ságba. Talán a hármuk mozdulatlansága, ahogy ott álltak, akár egy színdarab álarcos szereplői. Vagy az úrnő távolba révedő tekintete, amely így könyörgött neki: Segíts nekem, Mary! Mr. Jones az ajtó mögött állt, és olyan erővel tapasztotta hozzá a fülét, hogy elzsibbadt. Érezte, hogy a fa is beleremeg az egymás után sorjázó ütésekbe a kis szalonban. Odabent senki sem szólt, nem adott ki hangot. Az asszony nem húzta ki magát a feladat alól, bár nem tudhatta, hogy ő kintről hallgatózik. Bármibe is fog bele Jane, gondolta elborzadt szeretettel, azt a legjobb tudása sze-rint végzi el. Még akkor is, ha nem ő döntött felőle.

Az ütések keményen, szabályos időközönként követték egy-

mást. A tizedik után szünet következett, mintha Mrs. Jones bele-zavarodott volna a számolásba, vagy ami valószínűbb, gondolta a férje, mintha felzaklatta volna a leány ingén átszivárgó vér lát-ványa. De azután lesújtott a tizenegyedik, majd végül a tizenket-tedik csapás is. A csend szörnyű megkönnyebbülést hozott.

Őt kellett volna megvesszőzni. Mr. Jones tisztában volt ezzel, most, hogy kissé lecsillapodott. Neki kellett volna odabent fe-küdnie, lemeztelenítve a hátát a felesége nyírfavesszeje előtt, és könyörögni neki, hogy verje véresre a hátát. Neki kellett volna letérdepelnie az asszony elé, és kimondani: Megszegtem a hitvesi eskünket egy mocskos ringyóval, akit te a leányodként szeretsz. És azu-tán meg kellett volna kérdeznie tőle: mit tehetek, hogy kiengesz-teljelek? Miféle alkut kell kötnünk, hogy képesek legyünk folytatni az életünket? A harag sovány vacsora. Mary anyja mindig így mondta. És ezen az estén Mary érezte, ahogy a keserűség lecsúszik a torkán, akár egy dió, és megállapodik a gyomrában. Ott gyökeret eresztett, és növekedésnek indult, a lány sötét vére táplálta. Egyedül volt a padlásszobában, és most kissé megmozdult az ágyon. A fájda-lomtól felszisszent. Reszkető kézzel nyúlt a háta mögé, és elkezd-te kioldani a füzővállát. A fűzőt levenni már hosszabb ideig tar-tott. De az ördög vigye el, ha sírni fog. Hogy is mondta egyszer Doll, amikor felriadt mély, részeg álmából egy téli éjszakán? Nem érdemes megkedvelni a népeket. Végül úgyis cserbenhagynak. Mary benyúlt az ágy alá, megrándult a fájdalomtól a hátát borító hor-zsolások és sebek miatt. Előkotorta a harisnyáját, ezt a kis férget, amelyben ott volt minden reménye. Kincseit kiborította a durva szövésű pokrócra, és kicsit felderült a csilingelősüktől és csillogá-suktól. Ez volt az egyetlen, ami megkülönböztette az összes többi lánytól. Ez volt minden, amiben megbízhatott: arany, ezüst és réz, valódibb, mint a marhasült a foga alatt. Oszlopokba rakos-gatta zsákmányát, számokat és betűket formázott belőlük. Mind-ből azt a szót olvasta ki: szabadság.

A gyertyából már csak félhüvelyknyi maradt. Halálosan fáradt volt. A fájdalom úgy cikázott ide-oda a hátában, mint a sebtében

odafirkantott vonal egy rajzon. Mary egyszerre képtelen volt to-vább nyitva tartani a szemét. Ledőlt az ágyra, és magához ölelte a sárkány kincseit. Azon töprengett, vajon ő is kővé dermedt szívvel ébred majd? Mrs. Jones mozdulatlanul állt. Az ajtó mögül egy hang sem hal-latszott, alig szűrődött ki fény a kulcslyukon. Felemelte a kezét, hogy bekopogjon, de remegett. Az ujja még most is sajgott a nyír-favesszőtől.

Benyitott, és egy pillanat töredékére, mielőtt a huzat eloltotta a gyertyát, ott látta Mary Saunderst az ágyon heverni az ingében. Olyan volt, akár egy gyermek, akit ültében nyomott el az álom. Mielőtt kialudt, a halvány fény megcsillant sötét haján.

Mrs. Jones egy csörrenést hallott, azután elfojtott szitkozódást és kotorászást a gyújtós után.

-Ne, kérlek, kedves - fogott bele -, ne haragudj... -Várjon! - utasította a leány a sötétségben. Amikor a gyertya újból fellobbant, Mrs. Jones közelebb lépett,

és leült az ágy peremére. Egy vékony párna feküdt kettejük kö-zött.

-Azt hittem, Abi az - szólalt meg a lány igen hidegen. -Nem. - Mrs. Jones hangja rekedt volt. - Abi ma este Mrs. Ash

szobájában alszik. Arra gondoltam, jobban tudsz pihenni, ha az egész ágy a tiéd. - Lenézett az összeszorított öklére. -Van valami, amit el kell mondanom neked, kedves. Nem talá-lod ki, mi az?

Az a szempár, akár két perzselt lyuk egy lepedőn. -Nem a saját jószántamból büntettelek meg ily módon. Tudom,

hogy nem a rosszindulat vezérelt Mrs. Morgan esetében... - Krá-kogott egyet, a hangja fülsiketítően visszhangzott a szűk padlás-szobában. - Tudod - mondta egészen halkan -, mindkettőnknek ugyanaz az ura.

Az az arcátlan szemöldök megint felemelkedik, kérdőjelet tesz minden után.

-Tán nem vagyunk mindannyian szolgák, Mary, így vagy úgy? - védekezett az úrnő.

A lány letámasztotta a kezét a párnára, és egészen közel hajolt Mrs. Joneshoz.

-Lehetséges, asszonyom. De van, akit megvesszőznek - suttogta forró lélegzettel -, és van, akinek a kezében ott a vessző.

Az asszony érezte, hogy a szemét elönti a könny. Elhomályo-sult a látása. A saját szívébe tekintett, amely poros volt, akár a szén.

Egy idő után kinyitotta a kezét, és egy apró, papírral fedett üvegcsét nyújtott a leány felé.

-Kenőcs. A hátadra. Megengeded, hogy bekenjem? Egy pillanatig azt hitte, Mary az arcába hajítja. De a lány hátat

fordított neki, és elkezdte felhúzni az ingét. A válla tejszínű volt a gyertyafényben, egészen az első vörös csíkig. Mrs. Jones köze-lebb húzódott hozzá az ágyon. A közöttük fekvő párna különös, csörgő hangot hallatott. Mary megdermedt, az úrnő inkább erre figyelt fel, mint a hangra. Felemelte a párnát, és meglátta a kes-keny ágyon heverő pénzdarabokat.

-Ez micsoda? - Mrs. Jones szavai egyszerűen és meglepetten hangzottak.

Azután elkezdte megszámlálni. A keze megborzongott, miköz-ben úgy fordította meg a nagyobb érméket, mintha kövek volná-nak egy pocsolyában. Végül azt kérdezte:

-Mennyi ez? A szolgáló megfordult, és úgy pillantott le a pénzre, mintha

most látná először. -Tizenegy font, három shilling, két és fél penny - szólalt meg. Mrs. Jones ajka némán ismételte utána. Az ölébe fektette a pár-

nát, és lesimította. Egy pillanatig kísértést érzett, hogy felálljon és kimenjen, és elfeledkezzen arról, hogy feljött a padlásra ezen az estén. Azután megtalálta a hangját.

-Mary Saunders! - Egyszerre volt ez vád, feljelentés és könyör-gés.

-Mi az?

-Hol szerezted ezt a pénzt? -Ez az enyém. -De hogy lehetséges ez?

Mary üres tekintettel meredt vissza rá, akár egy macska. Mrs. Jones hangja most már erősebb és nyomatékosabb lett.

-Tudom, hogy hazudtál nekem a régi adósságaidról. De ho-gyan lehetséges, hogy egy szolgáló ekkora vagyont halmozzon fel?

Megint az a szemöldök. -Vagy te tán nem neveznéd valóságos vagyonnak? - kérdezte

az úrnő. - Tizenegy font! A leány széles szája csukva maradt. Mrs. Jones egy pillanatra lehunyta a szemét. Muszáj volt, hogy

ura legyen ennek a párbeszédnek. -Nem az számít, hogy mennyi - folytatta halkabban hanem az,

honnan szerezted. -Az csak énrám tartozik - csattant fel Mary. Az úrnő szája elkerekedett a borzalomtól, amikor a szörnyű

gondolat felötlött benne. -Ebben a házban nem tűröm meg a lopást! -Én nem loptam semmit. -Pedig így kellett lennie. Bizonyosan megloptad a vendé-

geinket. Más módon nem szerezhetted, ha egyetlen pennyd sem volt, amikor megérkeztél - jelentette ki Mrs. Jones, és a rémület úgy csapott össze felette, akár egy hatalmas hullám. - Mondd meg, kié! Miss Robertséktől vetted el?

A leány a fejét rázta. -Mrs. Morgané?

Újabb fáradt fejrázás. Ekkor Mrs. Jonesnak szörnyű gondolata támadt.

-Akkor tőlünk, igaz-e? Idáig süllyednél? A saját családodtól loptál el holmikat, hogy eladd? Mert ugye tudod, hogy mi va-gyunk a te családod, rajtunk kívül nincsen senkid.

A leány dühödt tagadással a tekintetében meredt vissza rá. Az ott vajon könnycsepp a szemében vagy csupán a gyertyaláng

visszfénye? -Én nem loptam semmit. Ez az enyém, esküszöm rá - felelte éles hangon. - Az utolsó pennyig. -De honnan van? -Mit számít az? - Mary most már sikított. - A pénz mindig jön valahonnan. Vagy inkább mindenhonnan. Gondoljon csak bele, hány zsebben lapultak már meg ezek a pénzérmék. Csak az szá-mít, hogy kiérdemeltem. -Becsületedre? Hosszú csend. -Igen. -Hazug vagy - felelte Mrs. Jones. Epét érzett a torkában, nagyot nyelt. - És nem tudom, még mi egyéb. Azt hiszem, nem is aka-rom tudni. Mary gépiesen újból vállat vont. Mrs. Jones a pénzt néhány kétségbeesett mozdulattal a kö-tényébe söpörte. Mary a kezét nyújtotta utána, de Mrs. Jones gondolkodás nélkül rácsapott. A lány ujjai belesajdultak az ütés-be. -Ismered te ennek az országnak a törvényeit, Mary Saunders? - Az asszony megállt, hogy lélegzethez jusson, a kötényét lehúzta a sok pénz. - Lógni fogsz, ha bebizonyosodik rólad, hogy akár csak egy zsebkendőt is elloptál. -Nem vagyok tolvaj - felelte a leány összeszorított foggal. Ms. Jones a köténye fölé görnyedve az ajtóhoz sietett. Még egy-szer visszafordult, és remegő hangon annyit mondott: -Imádkozzál! Az ajtó becsapódott mögötte. A reggel úgy érkezett el, mint bármelyik másik napon. A fűzőjét megigazította sebes hátán, és olyan szorosra húzta, hogy felszisszent a fájdalomtól.

Egész nap lesütött szemmel dolgozott a varrodában, verej-tékezve a szeptemberi hőségben. Mintha minden mozdulata azt

mondta volna: Ne feledd. Ne feledd, milyen jó szolgáló vagyok. Ne feledd, hogy azt ígérted, anyaként bánsz velem.

Mrs. Jones arca viaszfehér volt. Ezen a napon nem fecsegtek a varrás felett, egyetlen szót sem váltottak egymással, kivéve, ha ollót vagy cérnát kértek. Minden meghittségük kővé dermedt. Mary reszkető kézzel dolgozott. Folyvást úgy érezte, menten el-sírja magát. A gondolatai nyílvesszőkként szálltak: Bízz bennem. Nem mondhatom el, honnan van a pénz. De akkor is bízz bennem.

Mrs. Morgan fehér viganójának leengedett nyakán szó nélkül varrták az utolsó öltéseket.

Ebédidőre Mary feje zúgott, akár egy harang. Csak tologatta a tá-nyérján az ételt. Az agya lassan forgott. Tudta, hogy ostobaságot mű-vel. Hallotta, ahogy Doll noszogatja valahol a gondolatai között. Valld be, hogy ringyó vagy, édesem, és a legtöbb, amit kaphatsz, hogy megvesszőznek a szekér mögé kötözve, vagy legrosszabb eset-ben lecsuknak egy kis időre. De ha ez a te asszonyod feljelent téged lopásért, kender nyakravalót kapsz, te leány.

De Doll egyvalamit nem érthetett: hogy Mary maradni akart. Itt, a varroda áporodott rendetlenségében, Jonesék házában, az Inch Lane-en, Monmouth városában, Angliában, Walesben, vagy valahol a kettő között. Az úrnő fagyos tekintete ellenére, min-dannak ellenére, ami történt. Eddig a végtelen délutánig Mary nem ismerte fel az igazságot: ez itt az otthona.

Márpedig hogyan maradhatna itt, ha valaha is kimondaná azokat a szavakat? Férfiak, Hollófészek és egy shilling fuvaronként. Ezt nem lehetett szebben megfogalmazni. Amint kimondja eze-ket a szavakat, minden elveszett. Mrs. Jones csak akkor lenne képes elviselni ezeket a szavakat, ha egészen más asszony volna. Ebben a családban nem volt hely egy ringyó számára.

Azon a vasárnapon Mary elment a templomba Jonesékkal, bár a bőre foltos volt, és a szeme előtt is foltok táncoltak. Szelíden térdepelt, emlékezett a pózra még a Magdalenből. A prédikáció a türelemről szólt. Cadwaladyr tiszteletes izzadó kézzel markolta a pulpitust, és az egyházközség minden tagját arra intette, hogy a balsorsukat szelíd és keresztényi beletörődéssel viseljék.

-Ha a terveitekből semmi sem lett, ha az elképzeléseitek ku-darcot vallottak - buzdította őket - bízzatok a Mindenhatóban!

Mary egy pillanatra megpróbált hinni a férfinak, annak el-lenére, hogy tisztában volt mélységes álszentségével. Vajon a Mindenható megmenti őt a tolvajnak kijáró huroktól? Vajon a Mindenható Úr kényszeríteni fogja Mrs. Jonest, hogy adja vissza a pénzét, és megint úgy szeresse, mint rég? Vajon a Teremtő en-gedi, hogy Mary elmondja az igazat az úrnőnek, anélkül hogy rászakadna a mennybolt?

-Legyetek olyanok, mint a nádszál - szónokolt a segédlelkész - amely meghajlik a szélben, de nem törik el, míg ugyanaz a vihar tövestül forgatja ki a hatalmas cédrust.

Mary egy szélviharra gondolt, amely leszaggatja a leveleket az ágakról, és a földre hullanak körös-körül. A szíve úgy vergődött a bordái között, akár egy csapdába esett patkány. Érezte, ahogy az émelygés egyre feljebb tolul benne, és forogni kezdett vele a világ. Cadwaladyr szavai egyszerre nagy messzeségből hallat-szottak.

-Mary? - súgta oda Mrs. Jones halkan. A lány válaszolni akart, de az asszony túlságosan távol volt. A

feje szédült. A térde megbicsaklott. A torka megmozdult, az aj-kába harapott, hogy csukva tartsa.

Egy puha kar ölelte át, a másik az arcát simította végig, az ujjak hűvösek voltak, akár a víz. Maryn erős hányás vett erőt az úrnője karjában. Mary a verejtékben úszó éjszaka közepén ébredt fel. Egy kéz hű-vös ruhát szorított a mellkasára, a lány megragadta. Az ujjak gyengéden megszorították.

-Nem leszek már soká beteg - krákogta Mary. - Esküszöm. -Csitt, kedves. -Ne kergess el! - Forró könny csorgott Mary szeméből a fülébe,

a nyakára. -Csitt, gyermek! Hát persze, a család tagja vagy, már mondtam

neked. -Jó leány leszek, csak engedd, hogy itt maradjak - zokogta. -Tudom, hogy így lesz. - Az asszony hangja könnyű volt, akár

a tollpihe. -Hadd maradjak. Úgy bánom! Úgy bánom! - Mary arra nem

emlékezett, hogy mit. . -Tudom, tudom. Azután eszébe jutott a szörnyűség. -Soha többé nem teszek ilyet, anyám. Csak a szalagért tettem. -Csitt. - A hűvös kéz a homlokára tette a ruhát. - Nincsen

semmiféle szalag. Mary rémületében megpróbált felülni. -Hová tűnt? Az anyja visszanyomta a párnára, és homlokon csókolta. Mi-

lyen nehéz, milyen puha. -Eltettem, biztonságban van. A lány visszasüppedt a párnába.

-Dollnak volt először. -Doll? - A hang zavartnak tűnt. - Ki az a Doll? Mary forró arcát a párnába fúrta. -Doll a sikátorban van. Visszazuhant a sötétségbe.

Amikor újra magához tért, egy férfi hajolt fölé késsel a kezé-ben. Felismerte az ördögi szemöldökéről. Akkorát sikított, hogy a férfi összerezzent.

-Majd én lefogom, Joseph, próbáld meg újra. - Ez a lágy hang nem az anyjáé, ébredt most rá Mary. Természetesen Mrs. Jones volt az.

Arcul köpte a férfit. -Magát ismerem! - sikoltotta. - A nagy kését meg a palástját!

Magának tíz guinea lesz, uram! -Csitt, Mary! - nyugtatta Mrs. Jones. - Cadwaladyr volt oly

kedves és eljött, hogy segítsen eret vágni. Mary hánykolódni kezdett, és a lepedőket rugdosta, ame-

lyekkel lekötözték.

-Utána jobban érzed majd magadat, kedves - ígérte az úrnő. - Ez az egyetlen módja, hogy letörjük a lázat.

-A lepedő már véres volt - ordított a férfira Mary. - Az csak bor volt!

Cadwaladyr a szoba sarkában állt karba font kézzel, hatalmas kése felfelé meredt. Mrs. Jones intett neki.

-Gyere vissza, Joseph. A láz beszél belőle. Mary újból megpróbálta leköpni a férfit, de a szája száraz volt,

akár a hamu. Azután az asszony lefogta Maryt, míg a férfi egy metszést ej-

tett oldalt a nyakán. A lány nem szólt semmit, csak hallgatta, ahogy a vér egy bádogvödörbe csorog. Tompán észlelte, hogy az asszony sír.

-Meg akarjuk menteni az életedet, Mary. Nem tennénk ezt, ha nem az életedről volna szó.

Mrs. Jones véres kötényben jelent meg a földszinten. A férje a

nappaliban állva nézte, ahogy fel-alá járkál. Meg akarta ölelni, de két karja nem moccant.

-Hogy van a leány? - kérdezte halkan. Heves vállrándítás. -Alábbhagyott a láz? Az asszony leült az asztalhoz, és az öklére támasztotta az arcát. -Hol enyhül, hol felmegy. Mr. Jones bábu módjára bólintott. Tudta, hogy az asszony so-

sem bocsátja meg neki, ha a leány meghal. Az asszony felnézett rá, és így szólt: -Tudom én, hogy nem szíveled Maryt. Mindig is gyűlölted az

anyját, igaz-e? A férfi döbbenten pislogott.

-Hogy én gyűlöltem? Su Rhyst? Dehogy. Hogyan gyű-lölhettem volna szegény nőt? Azt bevallom - dadogta -, úgy tar-tom... Felnőtt korotokban nem tartottam őt egészen méltónak a barátságodra.

Az asszony két szeme két üvegdarab volt. -Úgy gondoltad, rosszul választott, amikor hozzáment Cob Saundershez, és megérdemelte, hogy megbűnhődjön érte.

A férfi erre nem tudott mit felelni. -De olykor, Thomas, olykor a bűnhődés csak úgy bekövetkezik. Az arcán egyszerre könnyek peregtek le. A férfi két ugrással

mellette termett, és úgy fonta körül, mint a borostyán. -Mi baj, édesem? - ismételgette, miközben az asszony egész tes-

tét rázta a zokogás. - Mi baj? -A kisbaba. A férfi úgy vélte, rosszul hallotta. Közelebb hajolt a felesége

szájához. -Melyik kisbaba? -A legutolsó. Erősen tartotta, az asszony pedig egyre csak sírt. A férfi várt. Jane Jones végül felegyenesedett, és a keze fejével letörölte az

arcát. Az arca mosolynak szánt fintorba torzult, legalábbis a férje úgy vélte. Visszatartotta a zokogását, és halk hangon szólalt meg.

-Májusban veszítettem el - mondta. - Most már sajnálom, hogy akkor nem mondtam el neked.

A férfi ettől az ütéstől nem kapott levegőt. -Ez alkalommal csupán néhány hónapig tartott. Nem tudom,

fiú lett volna, vagy leány. Thomas Jones azon kapta magát, hogy az asszony szoknyáján

térdepel, és a könyökét markolja. -Újra meg kell próbálnunk - hadarta. - A Teremtő végül megju-

talmaz bennünket. Bíznunk kell az ő igazságos ítéletében. A felesége egyre csak a fejét rázta. -Thomas - suttogta, azután erélyesebben: - Thomas! Van egy le-

ányunk. - Itt megállt, mintha csak erőt akarna gyűjteni. -Itt vagyunk mi ketten egymásnak. - Újabb lélegzetvételnyi csend. - Nekünk ez adatott.

Még hosszú ideig maradtak összekapaszkodva abban a suta testhelyzetben. A férfi fél lába elzsibbadt, azután már a karja is, míg végül már nem tudta, hol végződik a saját teste, és hol kez-

dődik az asszonyé. A St. Mary’s belseje néptelen volt. Mrs. Jones a templom há-tuljában térdelt és hálaimát mondott a szolgálója felépüléséért.

A zsebét az egyik oldalon egy pénzzel teli harisnya húzta le. Ma reggel újra megszámolta. Elpirult, miközben az ujjai az ara-nyat és ezüstöt válogatták. A szíve úgy csengett, akár a patkó az üllőn. Vajon honnét? - csak erre tudott gondolni. Vajon honnét sze-rezhette a leány?

Mrs. Jones most a padsor hűvös háttámlájához szorította a homlokát. A gondolatai egyre csak körben jártak, a zava-rodottság úgy ereszkedett le rá, mint a köd az útra. Olvasta vala-hol, ha az ember azt akarja, hogy valaki bevallja a bűnét, egy élő béka nyelvét kell kivágni, és az illetőre tenni, amikor alszik, ilyenkor oly őszintén beszél majd álmában, mint egy gyermek.

Badarság. Egyszerűen fel kellett volna szólítania Mary Saunderst, mondja meg, honnét van a pénz, addig kellett volna újra és újra feltenni neki a kérdést a láz és a lábadozás idején, amíg választ nem kap. De nem merte megtenni. Oly sok mindent nem akart megtudni. Bármi is az igazság, Mary Saunderst min-denképp el kell zavarnia a háztól, az a legkevesebb. Mrs. Jonest csüggesztette a gondolat. Mary az idők során a támasza lett - túl-ságosan is számított rá, ezt most már belátta. Gyenge volt. Egy cselédet, egy éretlen leányt avatott a bizalmába. Olyan dolgokat osztott meg vele, amelyeket csak a férjének mondhatott volna el. Egy csalóra bízta magát.

De azt legalább tudta, hogy mit kell tennie a pénzzel. Azért hozta ide, hogy beletegye az alamizsnagyűjtő perselybe. A jóté-konyság a legnagyobb erény, nem ezt prédikálta folyton Cadwaladyr? Áldottak az adakozók. Mrs. Jones nagy hasznát vette volna némi áldásnak.

Cadwaladyr sosem tudja meg, honnét származik a tizenegy fontnál is nagyobb summa a perselyben, elámul majd ekkora jó-ság láttán, és azon töpreng, a tehetős helyiek közül ki lehetett ily

nagylelkű. Ha később bárki is kérdezősködik a Mary Saunders szobájában talált pénz felől, Mrs. Jones tagadhatja, hogy bármit is tudna róla. Amíg be nem kerül a perselybe, a szemében piszkos pénz. Így legalább néhány hónapon át etethetik belőle a nincste-len, dologtalan szerencsétleneket a városban, vagy kifizethetik belőle egy tucatnyi koldus temetését.

Ahogy Mrs. Jones felállt, érezte, ahogy a pénz súlya lehúzza a zsebét. A kísértés úgy járta át, akár a vágy. Most először ötlött fel benne, hogy meg is tarthatná a pénzt. Becsúsztathatná a saját megtakarított pénze mellé, amelyet egy ládikában őrzött a szek-rénye aljában. Ez kártalanítaná a családot a Morgan-féle megren-delés elmaradása miatt. Egy újabb fal lehetne, amely óvja őket a szerencsétlenségtől, ha kudarcba fulladnának az üzlet bővítéséről szőtt terveik. Senkinek sem kell megtudnia.

Egészen beleszédült a gondolatba. Pénz a semmiből: amiért nem dolgozott meg, nem verejtékezett! Mrs. Jones egy pillanatra megtorpant és nem mozdult - aki látta, azt hihette, imádkozik. És tulajdonképpen így is tett. Ítélet, ezt a szót mormogta magában. Emlékezz az ítélet napjára.

Körbepillantott: sehol senki. Azután előhúzta a zsebéből a ha-risnyát, és odaszaladt az alamizsnagyűjtő perselyhez a falon. A keze tele volt pénzzel, beletömte a résbe. Szeptember második hetében a levegő kissé lehűlt. Odalenn a folyónál a miskároló Jennett a kan disznókat metszette, az állatok hitetlenkedő visítása visszhangzott a városban. Mary egy kosár malátával gyalogolt hazafelé a téli sörfőzéshez. A lába remegett, kapkodta a levegőt. A földeket frissen vetették be rozzsal. Egy kisgyermeket látott, aki a madarakat kergette, hogy elijessze őket. Vajon hány napjába telik, míg megkeres egy pennyt? Mary szeme elhomályosult. Amióta elmúlt a láza, folyvást a sírás ke-rülgette. De lábadozása idején nem volt egészen tétlen. Végre sikerült kie-szelnie egy hihető történetet: milyen egyszerű, átkozta magát,

miért nem jutott eszébe korábban? Készen állt arra, hogy meg-ossza Mrs. Jonesszal: a pénz titkos örökség az édesanyjától. Sen-kinek ne beszélj róla, mondta édesanyám a halálos ágyán. Rejtsd jól el, a nehéz időkre. Öregkorodra. Mary egész héten gyakorolta a mesét, míg végül úgy hangzott, mint a Szentírás.

A városba vezető híd menti kerítésen valami feketeség lógott. Mary látása még gyenge és homályos volt a láztól, közelebb ment, hogy szemügyre vegye. Egy döglött holló a lábánál felló-gatva, a szárnyai tárva, mintha lefelé szállna, és menten a földbe csapódna. A szél meglengette. Maiy érezte a tetemből áradó sö-tét, pézsmaszagú bűzt.

Sietve hazafelé indult. Tudta, ha nyitva tartja a szemét és vár, eljön a megfelelő pilla-

nat, és így is történt. -Most hogy érzed magadat, Mary? - kérdezte tőle az úrnő. -Egészen jól. - Csupán apró hazugság volt. A látása csak kissé

volt homályos. Ha nem feledkezett meg róla, meg tudta állítani a keze remegését.

Mr. Jones az iparosegyletben volt, ahol mostanság egyre több estét töltött. Mrs. Ash odafent az emeleten motyogott a Szentírás felett. Daffy elment járni egyet a folyóhoz. Még Abi is kiment szippantani az enyhe esti levegőből.

Ha Mary most nem beszél, talán soha többé nem lesz rá alka-lom.

-Azon gondolkodtam - fogott bele - most, hogy visszanyertem az egészségemet...

-Igen? - kérdezte az úrnő. -Visszakaphatom a pénzemet? A ragyogó, szeretetteljes arckifejezés nyomban szertefoszlott.

Mrs. Jones lélegzete elakadt. -Ó, Mary.

-Most már készen állok, hogy elmondjam, honnét van - jelen-tette ki a leány reményei szerint ártatlannak tűnő mosollyal. - Nem lett volna... Mrs. Jones a fejét rázta és közbevágott.

-Nem szükséges, nem szükséges. -De én el akarom mondani - bizonygatta Mary. - Szeretném, ha megnyugodna. Asszonyomnak elmondhatom azt, amit egy lé-leknek sem mondtam el sosem. -Mary! - Mrs. Jones a szolgálólány ajkára tette az ujját, hogy csitítsa. Egy hosszú pillanattal később szinte suttogva hozzátette. - Már nincsen meg. Mary arca kővé dermedt. -Nincsen meg? Mrs. Jones idegesen nyalta meg a szája szélét. -Azt tettem, ami a leghelyesebb. A lány várt. -Beletettem az alamizsnagyüjtö perselybe. Mary hallotta a szavait, de nem tudta felfogni az értelmüket. Ez lehetetlenség. -Tudod, kedvesem - folytatta az úrnő sietve - én tudom, hogy rosszat cselekedtél, bár azt nem, hogy egészen pontosan mit, de a szívem mélyén bizonyos vagyok abban, hogy nem vagy gonosz leány. Így a pénzt nemes célra használják fel, te pedig megtisz-tulsz. Érted? A koldusoké, az árváké lesz. -Árváké? - ismételte Mary rekedten. -Igen, szerencsétlen teremtéseké, akik hozzád hasonlóan elár-vultak. Mary gondolatai sebesen cikáztak. Akkor dolgozzanak meg ők is a betevőjükért, ahogy ő is tette! -Többé már nem kell gondolnod rá - hadarta Mrs. Jones, mi-közben a lány arcát figyelte. - Mindent újrakezdhetsz. Többé szót sem ejtünk róla. - Odahajolt, és megveregette Mary kezét. Meg-könnyebbülten sóhajtott. - Azt hiszem, most kimegyek egy kicsit levegőzni, mindjárt leszáll az este. - Az ajtóhoz sietett.

A ház csendje körbezárta Mary Saunderst, aki ott maradt ülve, akár egy félkész szobor. Az egész egy nagy talány és zűrzavar. Az elméje még most is fáradt volt a láztól, bizonyosan ez az oka. Bármelyik percben megértheti.

Azután a felháborodás hulláma végigsöpört az ereiben, és

megrészegítette, akár a gin. Jótékonyság, így nevezik ezt. „Megilleti a mély hála, Jótékonyság adománya.”

No és a jótékonyság tolvajlása? A jótékonyság bűnös vágya? Az asszony fennhéjázó gőgje, aki elkobozta a másik kemény munkával megszerzett vagyonát, és beledobta az alamizsnagyűj-tő perselybe? Aki a bőkezű, jótékony hölgyet játssza egy másik nő verejtéke, száz éjszakájának bére árán a Hollófészek mögött?

Mary egy ugrással a lépcsőnél termett. Ideje, hogy visszave-gye, ami neki jár. Jonesék szobájában egyenest a szekrényhez lépett. A ládika le volt lakatolva, de ez nem állíthatta meg. Lero-hant a földszintre, a szíve úgy dübörgött, akár egy dob. Az üres konyhában felkapta az első holmit, ami a keze ügyébe akadt, egy húsvágó bárdot, a pengéjén birkafaggyú maradványaival. Mi-közben újra felfelé rohant a lépcsőn, hallotta, hogy úgy liheg, akár egy farkas. A bárd tompa felével addig ütötte a ládika lakat-ját, amíg le nem tört. A fedele hangos reccsenéssel nyílt ki.

Megszámolta, majd újra megszámolta, bizonyos volt abban, hogy a szeme megcsalja. Csupán öt font, három shilling és hat penny volt. Mrs. Jones nyomorúságos rejtett tartaléka. Mary egy pillanatig szinte szánta az úrnőjét.

Azután eszébe jutott az alamizsnagyűjtő persely, és ismét forrni kezdett benne a düh. Ez az őrjöngés hatalmasabb volt a láznál. Úgy dúlt benne, akár egy szélvihar, amely mindent fel-szippant, ami az útjába került. Mary megdöbbent tőle. Düh az összes férfivendég iránt, akit valaha is kiszolgált, minden rosszal-ló női arc iránt, az anyja, de még Doll iránt is - mindenki iránt, aki valaha is elítélte őt, helytelenítette a tetteit, úgy gondolta, mindent jobban tud, és végül cserbenhagyta. Eltaszította vagy elhagyta, vagy egyszerre mindkettőt, mindig és mindenütt. Maryben most minden régi sérelme feltolult, de a düh nyomban maga alá gyűrte őket. A szájában keserű ízt érzett, a lába a földbe gyökerezett, a keze éles volt. Megkapja a szuka, amit érdemel.

Mary először megtöltötte a zsebeit a szétzúzott ládika tartal-mával. Az ördög vigye el, ha pénz nélkül tér vissza Londonba, amivel új életet kezdhet! Azután felment a szobájába, és kipi-rosította a száját és az arcát. Újra lerohant a földszintre, most semmi sem tudta kimeríteni. A bárddal verte szét a konyha-szekrény ajtaját. Tíz nő ereje költözött beléje. Kitépte a dugót egy palack édes fehérborból, és az egészet felhajtotta, bár köhögött tőle. Még egy üveggel bevitt magával a varrodába.

Ha finom ruhák nélkül tér vissza Londonba, gondolta Mary zavarosan, nem lesz más, csak a mezők vadja, egy csavargó, aki egyházközségről egyházközségre vándorol, míg végül a dolog-házban végzi falhoz láncolt lábbal. Most úgy tűnt, lelassult az idő. A hosszú tükör csábította, így hát ledobta egyszerű barna ruháját, és belebújt Mrs. Morgan fehér bársony viganójába. Köny-nyű köntös egy könnyű erkölcsű némbernek, te léha, lomha, léhűtő lo-tyó, te repedtsarkú riherongy,vihogott fel Doll a gondolataiban. Ne-héz volt megkötni a ruhát az italtól ügyetlen ujjakkal, de sikerült. A ruha úgy illett rá, mintha ráöntötték volna. Az apró ezüstkí-gyók tekergőztek a hosszú uszályon. Mary megállt, majd meg-perdült a tükör előtt, és az egész világ megfordulni látszott. Elra-gadtatottan kapta fel a borospalackot, és ivott a saját egészségére, végtelen uszályától skarlátvörös ajkáig mindenre. Még sosem lá-tott ehhez fogható szépséget.

Nehéz volt eldönteni, mit vigyen még magával. A gondolatai mintha jég hátán siklottak volna tova. Lehetséges, hogy a jövője egy nyakkivágás szabásán dől el, ezt jól tudta. Miss Theodosia Fortune új vörös körgallérja, természetesen, és Mrs. Partridge fénytelen zöld selyemből készült zsákruhája, de képtelen lett volna otthagyni a rózsaszínű fűzővállat, amelyre ő maga varrta fel a fodrokat a vén Miss Elizabeth Roberts számára. Amúgy is túl öreg hozzá Miss Roberts, gondolta magában Mary; a sírban felesleges kicicomázni magát az embernek! Tafotákat gyűrt és síkos szaténokat halmozott magasra a karjában, az álla alá egy pár magas sarkú cipellőt szorított. Nem volt határa annak, meny-nyit bír el. Ő készítette ezeket a ruhákat, beléjük varrta a verejté-

két. Ő fogja viselni ezeket. Az övé mind. -Mary? Megdermedt. A bor kavargott a fejében. Végül nehézkesen

megfordult a rakományával, akár egy teherhordó ló. Megbotlott a hószínű uszályban.

-Mary! Még soha nem hallotta az úrnőt kiabálni. Összerezzent, a ru-

hák kicsúsztak a kezéből és a földre hullottak. Mrs. Jones arca eltorzult. -Azt most nyomban vedd le! Mary lepillantott magára, teste fehér bársony folyójára, és egy-

szerre teljességgel józan volt. Itt ért véget az út. Ezúttal hová me-nekülhet? Tudta, hogy egy perc múlva Mrs. Jones hívja az őrsé-get, és elviteti a szolgálóját lopásért. Mary ezért akasztófára ke-rülhet, már egyetlen csipkeszegélyü zsebkendő eltulajdonításáért is lógni fog, hát még egy nagy halomért a legjobb ruhákból Bris-toltól nyugatra! Ennek az asszonynak a kezében van minden hatalom, gondolta Mary tökéletes tisztasággal, az ő szaván múlik, hogy élek vagy halok-e. A leányának nevezett, de akár meg is ölethet.

-Ne beszéljen így velem - szólalt meg végül. A hangok lassan törtek elő belőle, sűrűn, akár a sár. - Nem is ismer engem.

-Nagyon jól tudom, ki vagy - felelte Mrs. Jones. - A cselédem. Ennyit a szeretetről. Mary összegyűjtötte a keserű epét, amit a

szájában érzett, és arcul köpte az úrnőjét. Az asszony kővé dermedve meredt rá. Az arcán ott csörgött a

köpet. -Először is, nem vagyok árva - jegyezte meg Mary. - Az anyám

él és virul, és látni sem bír engem. Minden szavam hazugság volt.

Mrs. Jones arcából minden szín eltűnt. -Ringyó vagyok, eddig nem jött rá? Maga nem egy lángész,

igaz-e, Mrs. Jones? Azt a pénzt, amit ellopott tőlem, a saját lyu-kammal kerestem meg. Összefeküdtem minden idegennel, aki átutazott ezen a nyomorúságos, városnak nevezett porfészken.

A fájdalom villámként hasított végig az asszony homlokán.

-Hisz még a férje is magáévá tett egy falnak döntve! A szája kifejezéstelen maradt. Azután Marynek nem jutott eszébe, mi egyebet mondhatna

még. Nem maradt benne semmi, üres volt. Azt várta, hogy Mrs. Jones meggörnyed a szavak súlya alatt. Szerette volna sírni látni.

De az úrnő ehelyett megköszörülte a torkát, és már-már nyu-godt hangon így szólt:

-Takarodj a házamból. Mary légies könnyedséggel az ajtó felé indult. -És vedd le azt a ruhát, mielőtt bemocskolod. A lány megdermedt. Furcsamód érezte, ahogy az úrnő szavai

valósággá válnak. A bőre megsavanyodott, méreg szivárgott minden pórusából, és beszennyezte az ezüst hímzés minden egyes öltését. A bársony úgy tapadt rá, akár a kígyóbőr. Most már nem tudta levetni, akkor belőle semmi sem maradna. Képte-len volt megszólalni, csak a fejét rázta.

Mrs. Jones kinyújtotta a kezét. Amikor Mary nem mozdult, az úrnő apró, ellentmondást nem tűrő mozdulatot tett az ujjával.

A húsvágó bárd ott feküdt a varróasztalon, ahol Mary hagyta. Most a kezébe vette, a súlya élvezettel töltötte el az ujjait. Mindig ilyen kezet akart magának, amelyet senki sem rázhat le magáról, senki sem hagyhat figyelmen kívül. Mary most végre magára talált. Most ő volt a királynő.

Úgy tűnt, Mrs. Jones nem vette észre ezt az átalakulást. Oda-lépett Maryhez, és megrántotta a fehér bársony viganó ujját. Mindketten hallották, ahogy elhasadt.

Mary sovány vállára meredt, amely csupaszon tárult fel a hasí-tékban, akár egy állat csontja. Most már minden tönkrement. Semmi nem maradt tiszta ezen a világon.

Az első ütés oly könnyű volt. Még azelőtt bekövetkezett, hogy Mary tudatában lett volna - mintha a bárd a maga egyszerű mód-ján állt volna bosszút a ruha nevében. Mary nem tudta, mi tör-tént, amíg meg nem látta a finom vérpermetet a tejszínű fűzővál-lon. Tönkrement, minden tönkrement.

Alaposabban megmarkolta a bárd csúszós nyelét, és újból le-sújtott. A vastag penge ezúttal Mrs. Jones nyakát találta el. A padlóra roskadt. A vér úgy lövellt ki, akár egy szökőkút, egy tű-zijáték.

Mary tekintete találkozott az úrnőével, és most nem tudta megmondani, ki zuhan a földre, ki vérzik. Az egész olyan volt, akár egy különös színjáték. Mrs. Jones igyekezett megszólalni. Mary megpróbált felelni neki. Úgy szóltak egymáshoz, akár a vadállatok, olyan nyelven, amelyet egyikük sem értett.

A haldokló asszony látta, hogy a szolgálója térdre hull előtte, látta, hogy szóra nyílik az ajka, de csak egy hatalmas morajt hal-lott. Nem érzett fájdalmat, csupán elmosódtak a körvonalak. Mrs. Jones képtelen volt felfogni, mi történt, csak azt tudta, hogy valami nagyon nincsen rendjén. Zavart érzett, szomorúságot, és a gyertya kihunyt. Valami, amit elfelejtett kimondani vagy meg-kérdezni, és hol vannak a gyermekek? Mi az, amit nem szabad elfelejteni megtenni még az éj beállta előtt? Minden vörös volt, és ki fogja ezt feltakarítani? Még nem térhetett aludni. Nem enged-hette el a napot, míg nem végzett minden munkával.

Marynek fogalma sem volt arról, melyik volt a halál pillanata. Az apró szempár nem csukódott le. Úgy tűnt, órák teltek el. Az időt csak azzal tudta mérni, milyen gyorsan terjedt a vértócsa arrafelé, ahol ő guggolt. Amikor a ruha szegélye már elnehezült a vértől, feltápászkodott.

Az úrnő szeme rámeredt. Mary áthajolt a sötétedő vértócsa fe-lett, és az egyiket az ujjával lezárta. Vércsíkot hagyott a szemöl-döktől az arccsontig, akár egy némajátékos vízkeresztkor. Bámul-ta skarláttal pettyezett ruháját. Hideg víz, és egy kis citromos bedör-zsölés, Mary, az kell rá. Nem vitte rá a lélek, hogy a másik szemet is megérintse. A nyitott szem figyelte, ahogy a lány elhátrál on-nan. Nem mert hátat fordítani neki, ahogy egy királyi személy-nek vagy egy démonnak sem szabad.

Találomra felkapott egy rakás ruhát, nem is nézett rájuk. A lá-ba ragadós nyomokat hagyott a folyosón. Túlságosan lassan mozgott, ügyetlenkedett a retesszel. Mary az elméje egyik apró

zugában tudta, hogy most már törvényen kívülinek számít. De nem tudta elhinni, hogy bárki is életben maradt még ezen a vilá-gon. -Asszonyom?

Amikor Abi kinyitotta a varroda ajtaját, a döbbenettől elakadt a lélegzete.

Biztonságos távolságban állt meg, hogy a vértócsa ne hagyjon rajta nyomot. De azután meglátta a karján a hosszú vörös csíkot. Tán az ajtótól? Remegni kezdett. Némán hátrált ki a szobából.

A folyosón várakozva Abi lehunyta a szemét, és igyekezett ki-verni a fejéből a látottakat. Egyelőre semmit sem érzett a halott asszony iránt, túlságosan lefoglalták a gondolatai. Hogyan fogja bizonyítani, hogy nem volt itt? Ki tanúskodna erről? Elfuthatna most, ebben a minutumban a város túlsó végéig, de mi van, ha valaki látja kimenni?

Abit már hetek óta kísértette Barbados. Akkor kezdődött, ami-kor behívták, hogy fogja le Mary Saunderst, miközben megvesz-szőzik a leányt. Az úrnő csapásai nem érték Abit, de miközben állítólagos barátnője csuklóját szorította, aki elárulta őt, miköz-ben érezte a leány súlyát és a nyírfavessző csapásait, amelyek az ő testét is megremegtették, érezte, hogy a rémület úgy tolul fel benne, akár az epe. Újra Barbadoson volt, de nem csalóka emlé-kezetének napos, gyümölcsöktől roskadozó szigetén, hanem azon a helyen, ahol életének csaknem húsz esztendejét gürcölte végig, és sosem lehetett biztos abban, hogy nem ütik meg, egyet-len pillanatra sem.

És most, miközben nézte, ahogy a sötét tócsa egyre terjed Jane Jones kettéhasított nyakából, Abi tudta, hogy a világ újra ketté-tört. Amikor legutóbb meghalt egy gazdája, egy kést döftek ke-resztül a tenyerén büntetésül. Vajon most mit fognak tenni vele?

A háta mögött a bejárati ajtó becsapódott. Daffy füttyentése, egy táncoló levegőfoszlány.

Abi kinyitotta a száját, és sikítani kezdett. Az ártatlanok min-

dig sikítanak, igaz-e? Gépiesen tette, mintha csak madarakat akarna elijeszteni. Most a szomszédokért kellene szaladnia, az volna csak igazán olyan, mint egy ártatlan nő viselkedése. Félre-tolta Daffyt a keskeny folyosón, és nem állt meg magyarázkodni. Kirohant a sarokra, azután le a Grinder Streeten a legközelebbi csapszékig, ahol hollófészek hintázott és nyikorgott a szeptembe-ri szellőben. Olyan volt, akár egy felvonulás, de sokkal gyorsabban haladt. Valami ősi, jelmezes színjáték, amelynek szabályait és szer-tartásait senki sem érti, gondolta magában Daffy, miközben felfe-lé vágtatott a Stepney Streeten az idősebb férfiak mozgó lámpá-sai nyomában. Lassan utolérte őket. A kiáltásaik úgy visszhan-goztak, mintha egy ismeretlen ünnep részei volnának, amelyet az ő életükben soha nem ültek még meg.

-Állítsátok meg! - ordította az egyik. -Fogjátok le! - süvöltötte egy másik. Daffy a futáshoz tartogatta a levegőt. A Monmow Street úgy

nyújtózott végig egészen a holdfényben úszó folyóig, akár egy féreg. A kanyargó üldözők csapatának élén ott látta az apját, aki félrecsúszott parókájában mindenkinél gyorsabban futott. Daffy sebesen szedte a lábát, csak egy pillanatra csúszott meg egy rot-hadt gyümölcsön. Mary Saunders úgy tántorgott előttük, akár egy részeg. Csillogó fehér uszályát a sárban vonszolta. Úgy szorí-totta a mellkasához a terhét, akár egy csecsemőt. Egy csipkehaj-tóka lehullott, ő pedig lehajolt, hogy megmentse a mocsoktól. A hosszú, egyenes utcában mozgásuk eleve elrendeltnek tűnt. Innét nem volt hová menni. Az utca kihalt volt, leszámítva a prédát és az üldözőket, valamint az ablakokból előbukkanó, ijedt arcokat. A lány egyenest a híd felé rohant, melynek kőrése a tű fokához hasonlatosan szűkült össze. Cadwaladyr néhány lépés-nyire volt mögötte. Nem, a leány nem akarja a folyóba vetni ma-gát, ébredt rá Daffy. Még mindig azt képzelte, hogy elmenekül-het.

Nyolcadik fejezet

A HOLLÓ RÖPTE Thomas Jones az egész éjszakát a konyhában töltötte a felesége mellett. Az ölében tartotta. Amikor az ajtó nyikordult, és Mrs. Ash dugta be a fejét a résen, egy walesi szitkozódással zavarta el, amelyről már azt hitte, rég elfeledte.

Bár szeptemberre járt az idő, meleg volt. A temetést nem lehe-tett halogatni.

Mr. Jones a déli verőfényben lépett ki a házából, és elindult, hogy bezörgessen az Ács Dai ajtaján. A nadrágja rozsdás volt a vértől. A mankói felkavarták a port. A zsebében két guinea érté-kű pénz lapult - a pénzeszsákból, amit a fogolytól szereztek visz-sza -, hogy egy jó bükkfa koporsót vegyen rajta.

Azután olyat tett, amit még soha életében: a nap kellős köze-pén felment az emeletre, és lefeküdt. A hátán hevert az üres ágyon, és fogalma sem volt, hol van, a világ örvénylett körülötte. Ha nem gondolkodna, csend támadna, és annál nincsen rosz-szabb. Így hát kérdéseket tett fel önmagának, elég hangosan ah-hoz, hogy betöltsék a fejét, mint amikor egy gyermek köveket hajigál az alvó kutyára. Mikor lesz arra ideje, hogy befejezze a szaténfűzőt Mrs. Greer számára? Vajon Mr. Jenkins kifizette az utolsó shillinget a nyári köpenye árából? Mennyi kolbász van a kamrában, vagy tán már megromlott?

A gyász költséges dolog. Már sötétedés előtt tudta, hogy le kell mennie Rhona Davieshez a Wye Streetre - aki immár a város egyetlen szabója volt -, és gyászruhát kell rendelnie a maga, a gyermek és a cselédség számára. Azután a házat meg kell tölteni étellel és itallal a virrasztáshoz. Nem mintha kedvet érzett volna áthívni a szomszédokat, hogy a felesége holttestét bámulják egész éjjel, de ez volt a szokás.

Megfoghatatlan, puhatolózó fájdalom a lábában. Nem a való-

diban, hanem a másikban, amit a borbély negyven esztendeje levágott. Thomas most eltűnődött, vajon mit tettek azzal a meg-feketedett végtaggal? Eltemették valahová, tán a veteményes-kertbe a régi ház mögött a Back Lane-en? Arra emlékezett, ho-gyan csúszkál a fűrész a csonton. És ahogy a fiú gondolatai ci-káztak, akkor, ahogy most is, tele tervekkel és kérdésekkel: Me-lyik az a mesterség, ahol nem kell két láb? Hogyan pótolhatom azt, ami hiányzik? És a gyermeki szívben zakatoló kérdés: Uram, hogyan fogsz engem kárpótolni ezért?

Vacsora után, amikor Abi elvitte előle az érintetlen tányért, Mr. Jones először nézett a leánya szemébe. Puha, pufók arcában ülő szeme egészen olyan volt, mint az anyjáé. Hogyan lehetséges, hogy még soha nem vette észre?

-Papa - kérdezte a gyermek óvatosan - hová ment a mama? A csend hálóként fogta össze mindannyiukat. -A mennybe, gyermekem. - A szavak nehéz sóhajjal szakadtak

ki belőle. Csend támadt, miközben Hetta az ujját egy morzsára nyomta,

és bekapta. Mrs. Ash az ölébe meredt. Daffy hátratolta a székét, mintha távozni akarna az asztaltól. Azután Hetta megkérdezte: -Beleesett a folyóba? A dajka mély lélegzetet vett, hogy letorkolja a gyermeket, de az úr egyenletes hangon válaszolt. -Nem. Hosszabb csend. A három felnőtt úgy nézett a gyermekre, mint-ha egy közeledő viharfelleg volna. -Felfalta egy nagy patkány? - kérdezte a kislány, folytatva az iszonytató játékot. Mrs. Ash odakapta a kezét Hetta szája elé, de az apja gyorsabb volt. A könyöke nekifeszült az asztalterítőnek, és a kezébe fogta az apró arcot. Az orra kis híján hozzáért a gyermekéhez. -Nem, nem patkány volt. Hetta igyekezett bólintani. Az arca összegyűrődött. -Mary Saunders ölte meg. Értesz engem, gyermek? Mrs. Ash megmoccant a székében, mintha a gyomra bántaná.

-Mr. Jones... -Gyermekem! - ismételte meg. Tudnia kellett, hogy Hetta érti őt. Most nem érdekelte, hogy a gyerek elborzad, hallani akarta a kimondott igazságot, és tudni, hogy a gyermeke is tisztában van vele. -A mi szolgálónk, Mary? - kérdezte Hetta, könnyekkel a sze-mében. -Így van. Mary Saunders ölte meg az anyádat. A gyermek arca úgy tört össze, mintha az apja megütötte volna. -Mondd el, méghozzá gyorsan, a feketének is benne volt a ke-ze? -Nem - felelte Mary, még mielőtt felfogta volna, mire is érti a rendőr.

-A fekete állítja, hogy ő találta meg a tetemet. Egy folt volt a ruhaujján.

Mary előtt felcsillant a szökés esélye. A hazugság, amely meg-mentheti, a két szótag, amelyen az élete múlhat. A kísértés hívo-gatóan nyílt meg előtte, akár egy szédítő szakadék. Milyen köny-nyű volna megadni nekik, amit akarnak, elhitetni velük, hogy Abi volt az egész mögött...

Egyszerre undort érzett önmaga iránt. Egy gyilkosság nem elég neki?

-Nem - jelentette ki határozottabban, mint az előbb. A rendőrség vezetője úgy rázta meg Maryt, akár egy rongyot. -Semmi hasznod nem lesz abból, ha véded a pogányt! -Nem. Én nem védek senkit. -Nem a fekete ötlete volt legalább? -Abi nem tett semmit. Nem mondott semmit. - Mary szavai zi-

hálásnak hatottak. - Esküszöm! Ő semmiről se tudott. Nincsen más vétkes, csak én.

-Egy tizenhat esztendős leány? -Itt van rajtam az asszony vére! - sikított fel akkor Mary, és

meglobogtatta nehéz szoknyáját. A vér hatalmas ívei és tócsái

sárszínűre barnultak a fehér bársonyon, az ezüst kígyókon és almákon. - Mi egyéb bizonyíték kell még, ti ostobák?

Mary azt hitte, azután hamar vége lesz. De miközben a tör-vényszék pincéjében várakozott ingre vetkőztetve, egy pokrócba csavarva, ráébredt, hogy tévedett. Délre kiderül, hogy az éves esküdtbíróság elé kell majd állnia, de senkinek sem jutott eszébe, hogy elmondja, mikor lesz az. Mégsem sietik el a dolgot, most már megértette. Ő nem fontos.

Még sosem járt a monmouthi börtönnél, nem volt rá oka. Mesz-sze, a herefordi út mentén állt. A rendőrök kocsin vitték oda, kö-téllel hátrakötözött kézzel. A széltől a bal szeméből egy könny-csepp csordult ki. Az arca viszketett. A kocsi néhány zömök, új építésű ház és kisebb kunyhók mellett döcögött el. Azután Monmouth városa véget ért, és mögötte nem volt egyéb, csak a csupasz táj. Mary úgy érezte, a pusztaságba indul, egy időn túli ország határán lép át.

És végül is mit számított, hová viszik? Az útja véget ért. A tör-ténetét elmondták. Amire az életeként gondolt, annak vége sza-kadt, és nem volt semmi, ami átvehette volna a helyét. A temetést a harmadik napon tartották meg. Hatalmas tömeg gyűlt össze azon a délutánon, az Inch Lane bedugult a gyá-szolóktól. Morganék elküldték a hintójukat, hogy álljon ott a St. Mary’s Street sarkán a tisztelet jeléül - bár nem vették a fáradsá-got, hogy személyesen is eljöjjenek, jegyezte meg magában kese-rűen Mr. Jones. Miután a férfiak kiemelték a koporsót a keskeny házból, a földre helyezték, kenyeret és sört tettek rá. A Köszörűs Dai húzta ki a rövid szalmaszálat Mr. Jones összeszorított öklé-ből, ő lett a bűnevő. Bekapott egy falat száraz kenyeret, és sörrel öblítette le. Mr. Jones egy hatpennyst vetett oda neki, Dai a sár-ból szedte fel. Azután mind körülállták, hogy megköpdössék, ő pedig átverekedte magát a sűrű tömegen, és elcsoszogott.

-A feleségem minden bűnét elviszi a bűnevő - hirdette ki Mr. Jones fennhangon. Remélte, hogy az ördög is hallja. Remélte,

hogy igaz. És az ő bűneit ki fogja elvinni? Amit nem tudott elfeledni, amit

egy léleknek sem mondhatott el a világon, az a májusi éjszaka volt a Hollófészek mögött, amikor kigombolta a nadrágját, és engedett a szörnyetegnek, amely ott lapul minden férfiban. A szája most porral volt tele. A felesége nélkül mi egyéb volt Tho-mas Jones, mint egy korosodó nyomorék, egy féllábú pojáca, akit rászedett egy sovány, fiatal ringyó?

Senki sem akadályozhatta meg abban, hogy ő emelje fel a ko-porsó egyik sarkát a felesége három unokafivérével és egyik unokaöccsével együtt. Az egyik mankóját eldobta, és a vállát ne-kitámasztotta a sima bükkfának. Tudta, hogy akadályozza a hal-adásukat. Valahányszor rátámaszkodott a mankóra, és előrelen-dült, a koporsó ugrott egyet, mintha valami élő próbálna kijutni belőle. A verejték töviskoszorút formázott Mr. Jones parókájának széle körül. Többé már nem bízott az érzékeiben, nem tudta el-dönteni, szürke-e az ég, amelyet a St. Mary’s tornya felnyársal, bama-e a föld a lába alatt.

A lélekharangot egy szilfára kötözték fel a templom előtt. Cadwaladyr tiszteletes vadul rázta, mintha támadásra figyel-meztetné a várost. Az arca vörös volt, akár a nyers hús. Tán sírt? Világéletében bele volt habarodva Jane-be, ötlött most az öz-vegyember eszébe.

Barnára száradt szélű őszirózsák - a templomkert déli sarkát a legutóbbi temetés száraz virágai borították. Jonesék sírhelyén már alig volt hely a gyermekek koporsóinak tetején. A férfiak most a bal oldalon sorakoztak fel, a nők pedig a jobb oldalon, ahogy a templomban szokás. Mr. Jones oszlopként magasodott a sírkő mellett, amelyen a frissen felvésett sor állt. „Itt fekszik Jane Jones, akit megöltek.”

Ő ennél többet akart. Ami megpróbálja leírni, milyen volt ő: erényes feleség és hőn szeretett édesanya, avagy mélyen gyászolja, aki ismerte, avagy kinek mindenkor tiszteletre méltó cselekedetei

kiérdemelték az örök nyugalmat. Tán még azt is: kinek idő előtti halála bosszúért kiált a mennyekbe. De a kövön alig maradt hely, minden betűnek ára volt, és Mrs. Ash arról győzködte, hogy az asszony nem örült volna a pazarlásnak. De Mr. Jones ahhoz ragaszkodott, hogy Jane mesterségének jelképeit - az orsót, a tűt és az ollót - odavéssék alá, hiába morgott a kőműves, hogy ilyet egy nő esetében nem szokás.

Hűvös szellő járt a fák között, az ősz első lehelete. -Ó, Istenünk - szavalta rekedt hangon Cadwaladyr megtört ge-

rincű imádságoskönyvéből - hiszem, hogy igazságos és bölcs okokból igen különböző sorsokat s körülményeket mértél az em-berekre, s minden múlandó gonosz, amely valaha történt velünk, a Te terved szerint való a mi hasznunkra.

Mr. Jones hallotta a szavakat, ahogy már annyiszor, és egy-szerre nem hitte el őket. Miféle haszna származhat bárkinek is ebből a bizonyos múlandó gonoszból, ebből a képtelen halálból? Az elméje mélyén kotorászott, hogy megtalálja a hitét, de nem lelte. Többé már nem hitte, hogy a Teremtő kárpótolni fogja minden veszteségéért. A bank kiürült.

-S akkor megpihennek a megfáradtak - olvasta Cadwaladyr, és sötét karikákkal övezett szeme felpillantott az imádságoskönyv lapjáról - s a szolga megszabadul az urától.

De Jane ahhoz az úrhoz tért meg, akitől soha senki sem szaba-dul meg, gondolta az özvegy. Körülötte a Monmouth népe be-kapcsolódott az ismerős imádságokba, de ő új neveken nevezte Istent, szentségtelen neveken. Gazember. Kurafi. Gané.

A szent alkut, amely akkor köttetett, amikor a fűrész foga be-lemart a fiú lábába, megszegték.

De hát hogyan is bizonyíthatná, hogy egyáltalán létezett ez az alku? A Teremtő nem mondott semmit, egy szót sem szólt. Sem negyven esztendeje, sem most. Micsoda bolond volt a gyermek Thomas, hogy az Isten némaságát beleegyezésnek vette!

A levegő dübörgött Mr. Jones fülében. A koporsót most le-

eresztették, egészen mélyre, nekiütközött a többinek. Ő lépett oda az első marék földdel. Hozzávágta a koporsóhoz, mintha fel akarná ébreszteni a feleségét, vagy a Teremtőjét, vagy bárkit, hogy feleljen neki. Szerencsétlen ember, gondolta Mrs. Ash. A szánalom meg-édesítette a szája ízét.

Nem mintha érzéketlen lett volna. Három nap és három éj-szaka sírta el magát időről időre, amióta először meglátta az elli-lult tetemet a konyha padlóján. A szívverése még most is fel-gyorsult a döbbenetes látványtól. Még csak belegondolni is! Sem a napot, sem az órát nem tudjátok. Persze gyászolta Mrs. Jonest, aki nem volt a legrosszabb az úrnők között, távolról sem; üres lesz a ház könnyű léptei nélkül.

Micsoda arcátlanság, hogy Cadwaladyr tiszteletes képes ott állni, ájtatosan, akár egy szerzetes, amikor a zsebében csörgő shillingeket azzal szerezte, hogy kerítője volt egy gyilkosnak! Nance Ash öt mérföldet gyalogolt előző nap a lelkész házáig, hogy beszámoljon neki a segédlelkésze szégyenteljes kapcsolatá-ról a leánnyal, aki megölte Mrs. Jonest. De döbbenetére a lelkész azt felelte erre, hogy Cadwaladyr cselekedetei a Hollófészek tu-lajdonosaként nem tartoznak az egyház hatáskörébe, és az ügy már épp elég súlyos anélkül is, hogy Mrs. Ash beleártaná magát.

Mégis, milyen vigasztalóak voltak a segédlelkész imái. „Mert meg kell halnunk, ez a sorsunk, Akár a kicsordult víz, olyan az ember, Mit összegyűjteni többé nem lehet, Úgy Isten sincs halandóra tekintettel.”

Nance Ash ájtatos fejtartással bólogatott. Egy rejtett minta, egy ok húzódott meg a sok szörnyűség mögött, még ha a legtöbb ha-landó vak volt is ahhoz, hogy felismerje.

A bordái mögött ott lapult az öröm. Egy apró, kiszáradt mag csupán, de mégis, öröm. Hát elérkezett az ő megváltásának órá-ja? Most nyeri el a szolgáló méltó jutalmát?

Nos, Mr. Jonesnak gondját kell viselni, bizonygatta magának. A férfinak újra meg kell házasodnia, a saját és a gyermeke érde-kében. Egy erényes asszony, aki elég idős ahhoz, hogy megossza a terheit. De ahhoz tán még elég fiatal, hogy fiút szüljön neki.

Nance Ash szíve zakatolt. Csak félig-meddig szégyellte, hogy ily hamar megengedte magának ezeket a gondolatokat. A mellé-hez szorítva ringatta őket. Lehajtott fejjel imádkozott azért, hogy a gonoszból jó születhessen. Mr. Jonesra pillantott, és az ajkát rágcsálta, hogy pirosabbnak látsszon. A sírásók a kapu mellett állva várták az ásópénzt. A kifelé haladó gyászolók többet adtak, mint amennyit megengedhettek maguk-nak, tiszteletük jeléül.

Daffy megvárta, míg mindenki távozik, és a zsebében lapuló kis papírzacskót tapogatta. Megborzongott az üres templom hű-vösében. Három napon át úgy érezte, mintha láza volna. Hogy kapcsolatban állt egy gyilkossal... Hogy egy hajszál választotta el attól, hogy feleségül vegyen egy szörnyeteget... Még egyszer le-hunyta a szemét, és hálát adott a Teremtőjének.

A Skyrrid földje nedves volt zacskóban. Egy maroknyit a nyi-tott sírban fekvő koporsóra szórt belőle, hogy szegény úrnőjének könnyű legyen a föld. De azért nem az összeset szórta rá, egy adagot megőrzött arra az esetre, ha a köhögése visszatérne a té-len. Tudta, egy keveset mindig tartalékolni kell belőle, az ember sosem tudhatta, miféle baj leselkedik még reá.

Odakint a napsütésben épp leporolta a kezét, amikor érezte, hogy valaki mellette halad. Szőke haj, rózsás, szeplős bőr. Gwyn unokahúgára meredt. Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára szót váltottak.

-Daffy - szólalt meg halkan a lány. -Gwyneth. Sokan eljöttek - felelte a férfi, hogy megtörje a kínos

csendet. A leány összefogott haja csupa fény volt. Sápadt szemét lesütve

bólintott.

-Sokan kedvelték a te úrnődet. -Sosem szolgáltam nála érdemesebbet - felelte Daffy. Némi csend után Gwyn így szólt: -Azt hallottam, elfogták a leányt. -Igen. - Daffy lassított a léptein, émelyegni kezdett. -Te bizonyosan jobban ismerted, mint sokan - jegyezte meg az

unokahúga látható kíváncsisággal. Daffy apró, fáradt vállrándítással felelt.

-Gondoltad volna, hogy ilyet tesz? - kérdezte Gwyn fénylő szemmel.

Daffy a fejét rázta, azután abbahagyta. -Most, hogy belegondolok - felelte vonakodva - mindig volt benne valami.

Gwyn égkék szeme elkerekedett. -Gonosz? -Nem, nem. - Miközben Daffy átgondolta a kérdést, kicsit köze-lebb húzódott a leányhoz. - De valami, ami több, mint amire egy szolgálólánynak szüksége van. - Ő... Vonzotta a bajt. - Gwyn hagyta, hogy a csend hosszúra nyúljon. -Hallottam valamit - szólalt meg halkan. -Igen? -Azt, hogy a leány, tudod, nem csak egyféle módon kereste meg a kenyerét. -Ezt sosem hallottam - felelte Daffy, tekintetét az előttük elnyú-ló tömegre szegezve. Azután megfordult, és szúrós pillantást vetett az unokahúgára. - Pontosan mit akarsz ezzel mondani? A lány arca a lazacrózsaszín legszebb árnyalatára pirul. -Nem tudok én semmiféle részletet. - Daffy mindig látta rajta, mikor hazudik. - De valami köze volt a csapszékhez. És az átuta-zókhoz. Daffy egy pillanatra lehunyta a szemét, és hirtelen maga előtt látta őt, Mary Saunderst, kezében az almabor fedeles korsójával, amint kétnaponta esténként elindul a Hollófészekbe, bármilyen is az időjárás, hogy Mrs. Jones kedvére tegyen. A fekete szem, a hosszú léptek. Hát persze. Daffy bőre lángolt a szégyentől. Akár-

hány könyv is volt a birtokában, még mindig nem volt képes le-olvasni a körülötte élő emberek arcáról azt, ami a napnál is vilá-gosabban rájuk volt írva. Most már nem számított. Másra kellett terelnie a szót, mielőtt elárulja magát. Gwynre vetette a tekintetét, szelíd dom-borulataira a foltozott, levendulaszínű ruhában. Legjobb, ha most vet még rá egy utolsó pillantást, mielőtt a miskároló Jennett ráte-szi a mocskos kezét. -No és ki van már tűzve a napod? -A napom? Mint a gyermek, akinek var van a térdén, Daffy tudta, hogy nem volna szabad bolygatnia. De folytatta. -A napja... A te... A lány félbeszakította, hogy ne kelljen kimondania a szót. - Ó, nem. -Nem? - kérdezte a férfi magas hangon, zavartan. -Nem lesz megtartva - mondta Gwyn. Daffy megtorpant.

A leány arca újra rózsás pírban égett. -Jennett Norwichba megy - mondta -, hogy elvegyen egy öz-

vegyet, akinek van egy péksége. Daffy bólintott, azt remélte, együttérzően. Szikra hullott parázsló szívére, ott megpihent és felizzott. Úgy

érezte, menten lángra lobban. Úgy érezte, bármelyik percben ha-nyatt eshet az utcán izgalmában.

Többet nem mert szólni, együtt sétáltak fel az utcán Jonesék házáig, ahol a ház ura úgy állt, akár egy villámsújtott fa, és fo-gadta a szomszédok részvétnyilvánítását. Abi nem volt ott a temetésen. Amikor Rhona Davies érkezett, hogy méretet vegyen a családról a gyászruhához, a mindenes a szobájában maradt, és nem volt hajlandó lejönni. Most a padlás-szoba ablakából nézte a menetet.

Hallotta, amikor Mr. Jones a mennyországról beszélt

Hettának, de azok gyermekmesék voltak. Nem történik majd egyéb, mint hogy Mrs. Jonest beteszik egy lyukba a temp-lomkertben, és a lelke a sárba távozik. Abi ellenben tudta, amikor ő meghal, visszatér majd a szülőhazájába. Olykor vágyott rá: a fényes forróságra, a nedves színekre. Mindig úgy vélte, a lelke majd megtalálja az utat.

A ház mögötti utcában disznóölést tartottak. Abi várta, hogy véget érjen a sivítás. Ez a hang minden esztendőben azt jelentet-te, hogy közeleg a hosszú tél, és az állatokat le kell vágni. Beszív-ta a levegőt, és érezte a cserzőgödrök szagát a hátsó utca felől, a friss sertésirhák megkezdték lassú bomlásukat. A húst be kellett sózni a böjti időszakra. Hamarosan körözni kezdenek a magas-ban a madarak, készülődnek a költözésre.

Ideje indulni. Miközben Mr. Jones bebotorkált a házába, és becsukta a bejá-

rati ajtót a tömeg előtt, Abi kisurrant a hátsó ajtón. A bal karjában a táskát szorongatta, amelyet Mary Saunders hagyott hátra a szobájukban, tele színes és lenge ruhákkal, amelyeket Abi sosem látott Maryn, és arra gondolt, Londonban bizonyosan ilyeneket viselnek a nők.

Bőr fűzőjébe rejtve ott lapult az öt font ezüstben, amit a kvéke-rektől kapott azután, hogy egy hónapon át elmélkedtek az ügyön néma csendben a gyűléseik során. Abi megkérdezte Dániel Flyte-ot, mikorra várja ő és a társasága, hogy visszafizesse nekik, mire az különös mosolyt vetett rá, és azt felelte:

-Ebben az életben nem. A rémület most úgy szorította a torkát, akár egy réz nyakörv. Vajon üldözőbe veszik majd? Nem tudta eldönteni. Minden

Mr. Joneson múlott. Lehetséges, hogy a gyász megbénítja, és csak a feleségére tud gondolni - de az is lehetséges, hogy Abi szökését újabb árulásnak tekinti, és hívja a hivatásos rabszolgavadászokat Bristolból, hogy bilincsbe verve hozzák vissza. Úgy gondolta, ha üldözőbe veszik, valószínűleg azt várják majd, hogy John Niblett kocsiján utazik Londonba. Ő ellenben Chepstow-nál hajóra száll, és lefelé indul a Sevemen, a part mentén. Minden mondatot be-

gyakorolt, amit mondania kellett. Megyek gazda dolgába. Vigyen el Londonba, kérem. Van pénzem rá. A kvékerek egy térképet is rajzol-tak neki - a szavakat nem tudta elolvasni, de az utakat meg tudta mutatni rajta.

Dániel Flyte biztosította arról, hogy Londonban nagyobb biz-tonságban lesz, de ügyelnie kell a rabszolgavadászokra, főként akkor, ha nyilvános körözést adnak ki ellene. Felháborodástól remegő hangon felolvasott Abinek néhány ilyet az újságokból. Az övé valahogy így szólna: Megszökött gazdájától szeptember ha-vának 15. napján bizonyos Abi Jones, 30 esztendő körüli nőszemély, bal kezén sebhely látható. Aki hírt hoz róla Mr. Thomas Jonesnak a monmouthi Robin Hoodfogadóba, annak 2 guinea üti a markát fáradsá-gáért.

De tudta, hogy a nagyvárosban lesz sok más fekete arc is, és a fehér népség többsége nem képes megkülönböztetni egymástól őket. Dániel Flyte néhány ház címét is megadta, ahol tán befo-gadják éjszakára azok, akik támogatják az ügyet, ahogy ő nevezte.

Abinek fogalma sem volt arról, mi vár reá Londonban. Fel volt készülve arra, hogy bármikor kirabolhatják, erőszakot tehetnek rajta és sorsára hagyhatják. De egyet tudott: immár nincs miért itt maradnia. Egy hang a fejében azt kiáltotta: Fuss! Mary egy rongyos barna ruhát kapott, amikor megérkezett a monmouthi börtönbe. Azon tűnődött, ki viselhette előtte: tán egy asszony, aki eladta egy pohár italért; vagy ebben halt meg? A ruhák túlélik az embereket, ezzel tisztában volt. A ruhák bizto-sabb holmik. Vajon mihez kezdtek a fehér bársony viganóval? Jó anyagból volt, túlságosan jó ahhoz, hogy a szemétre hajítsák. Va-jon valaki megpróbálta kimosni belőle a vért, vagy legalábbis kimetszeni a még használható, tiszta darabokat a hímzett bár-sonyból, hogy megmentse?

A nedves őszi szél átfújt a nappali cellán, az egyik ablakon be, a másikon ki. Idefent, a város felett nem volt idő, csupán időjá-rás. Mary fél füllel hallotta, hogy dátumokat emlegettek, és em-

lékezett arra, mit is jelentettek, de a naptár csupán gyerekkori történet volt számára. Mindenszentek előestéjén örömtüzek füst-jét hozta a szél. Mindenszentek napján Mary maga elé képzelte, ahogy Monmouth népe friss örökzöldeket halmoz az összes sírra a templom háta mögött. Mrs. Jones sírja mostanra már egészen hasonlatos lehet a többihez. Vajón a mindenszentek napi szertar-tás célja az, hogy a holtakat elrejtsék a nyálkás moha alatt, hogy felgyorsítják a felejtés folyamatát, míg az emlékezet mocsárrá válik, és minden, ami kemény, a nedves föld alatt lesz eltemetve, elsimítva?

Igyekezett nem emlékezni semmire, de nem akadt egyéb ten-nivalója. Teljes rövid múltja feltámadott aznap, amikor a zsebtol-vaj megpróbálta elvenni tőle a vörös szalagot. Nappal legalább ki tudott bámulni az ablakon. A földeket rozsdaszínűvé változtatta a közelítő tél, Mary még sosem látott ilyen színű tájat. Tán a bűne foltot ejtett az egész világon?

Az éjjeli cellában, ahol a foglyok úgy hevertek egymás hegyén-hátán, akár a hullott gyümölcs, és teljes volt a sötétség, képek várták Maryt. Itt nem voltak szabályok. Még a túlélés sem volt kötelező. Aki akart, arccal a falnak fordulhatott. Olykor, ha feléb-redt a sötétségben és érezte a testek szagát maga körül, egy pilla-natra azt hitte, újra a Rookeryben van, és Doll hazatérését várja. Újra rátalált régi, törvénytelen énjére. El sem tudta képzelni, hogy valaha is tiszta volt, valaha is egy család tagja volt, azokat a láncokat örökre levetette.

A nappali cella ablaka mellett állt, és a hollókat hallgatta. Egyetlen madár hangja éles volt, mintha rés nyílt volna az égbol-ton. Öten együtt már nyughatatlanul köröztek. De ha tíznél töb-ben voltak, a hangjuk összesimult a távolban, és az alkonyi leve-gő reszketni és vibrálni kezdett tőlük. Végül Mary lassan megér-tette, miért kiáltoznak a hollók oly nyugtalanul: hogy bizonyít-sák, jelen vannak.

Decemberben két hamisítót börtönöztek be. Felajánlották Marynek, hogy hasat csinálnak neki, hogy megmeneküljön a kö-téltől. Elmondta nekik, hogy meddő, de azok nem hallgattak rá.

A földön tették magukévá, a lány hátát egy faszéndarab nyomta. Azon tűnődött, vajon miért akarhat bárki is behatolni az ő testé-be, ebbe a hús-vér sírboltba.

Az idejét nem tudta, de azt igen, hogy meg fog halni, vagy arccal a földnek az éjjeli fogdában, vagy kötélen lógva a pi-actéren. Nem jutott eszébe tiltakozni ellene. Távolabb volt az élőktől, mint a holtaktól, és nem jutott eszébe, merre van a visz-szaút. Legrosszabb napjain nem kívánt egyebet, csak hogy átjus-son ezen a télen, ahogy a pattogó kavics a tó felszínén. Homályo-san azt kívánta, ugorjon előre az idő - akárcsak apja földi életé-nek utolsó esztendejében és nyomban jöjjön el a halála napja.

Mary azon kapta magát, hogy sokat beszél az apjához éj-szakánként. Egyszerre könnyű volt megtenni azt, amit addig nem tett meg: megbocsátott Cob Saundersnek. Veszett dühét, égbekiáltó követeléseit, hogy az életét adta tizenegy ellopott na-pért. Mary most már tudta, hogy a halál egy hétköznapi idegen képében jár-kel a tömegben, és minden figyelmeztetés nélkül kopogtatja meg az ember vállát. Jobb nyomban az ölelésébe ro-hanni.

Pedig nem akarta szenvedélyesen a halált. Még most is be-lélegezte a levegőt, ami jutott neki, és megette azt a keveset, amit meg tudott szerezni, bár inkább azért, mert addig is volt mit csi-nálnia. Inkább arról volt szó, hogy immár nem tartotta magát igazán élőnek, nem volt több veszítenivalója ezen a világon. Mindenki, akit valaha szeretett, elhagyta őt, és mindig ő volt a hibás. Összetörte az anyja szívét, sorsára hagyta Dollt, és megölte az úrnőt, aki szerette őt. Emiatt Mary nem igazán tudott olyan jövőt maga elé képzelni, amelyért érdemes volna életben marad-ni.

Vízkereszt estéjén a sötétség szétfolyt szurokként borította be az égboltot. Az őrök részegek voltak, még mindig nem jelentek meg, hogy átvigyék az éjszakai cellába a foglyokat. Mary az ab-lakban állt, és egy félbehasított takaróba burkolózott a hideg el-len. Az egyetlen fényt a cella sarkában világító lámpás adta, ahol a foglyok összezsúfolódtak és kockáztak.

A sárgás ragyogás kicsordult az éjszakába, és szertefoszlott. Mary ujjai elgémberedtek, egyik keze a takaróját szorította, a má-sikat a rácsok közé fonta. Ha elég hosszú ideig áll ott, az őröknek úgy kell majd lefejteniük onnan, akár a borostyánt, rideg ujjai eltörnek, amikor leráncigálják őket onnét.

Most figyelmes lett arra, hogy amit eddig birkák bégetésének vélt a város széle felől, valójában hangok kórusa, amelyet kis hí-ján kiolt a szél. Közeledő férfihangokat hallott, de a dalukból egy szót sem értett. Azután a zene elnémult, és egy pillanatig csupán a csoszogó léptek zaja hallatszott a hideg úton a börtön alatt. Mary a rácshoz szorította a fejét, de a sötétségben semmit sem látott. Az égbolt a szemébe nyoma- kodott. Odalentről, a kapu felől dobogás hallatszott.

Az ablak előtt Mary eddig sosem látott rémálma ágaskodott fel. A fehér ló testét nem szőr, hanem csont borította. Fogait le-csupaszította mértéktelen gyönyörűségében. A teste az éjjeli szel-lőben fodrozódó felhő volt. Hát végül eljött érte, gondolta magá-ban Mary, a fehér ló az álmából, amelyben diadalmasan lovagol át a tömegen. A hatalmas állkapocs a csont csattanásával nyílt ki és zárult össze.

A sikoltását ő maga nem hallotta, de az ablakban egyszerre ott tolongott az összes fogoly. Maryt a rácsokhoz nyomták, a bordá-in ott volt a nyomuk. A falnak támasztotta a lábát, de a tömeg szorítása nem engedett. A teste előre-hátra ingott minden taszí-tással és lökéssel. A tekintetét képtelen volt levenni a ló tőle kar-nyújtásnyira csillogó szeméről.

-A Mari az! - kiáltotta a háta mögött egy öregember. És akkor felharsant a dal, és ezúttal körülötte, mögötte vissz-

hangozta az elítéltek rekedt hangja, odalentről pedig csengettyűk és csörgődobok kórusa felel rá. Mary egy szót sem értett belőle. Épp oly értelmetlen volt, mint a csont zörgése, ahogy a ló állkap-csa kinyílt és bezárult - egy botra tűzve, most már látta. A hatal-mas állat papirosból készült fülei alatt a zöld szalagok úgy him-bálóztak, akár a gyeplő, a szeme helyén törött üveg csillogott. Felágaskodott, és Mary egyszerre meglátott alatta egy férfit, aki-

nek a lábai úgy kandikáltak ki a sárba lógó fehér lepedő alól, akár egy bogár végtagjai. Sáros arcú társai most hangosabban ordítottak, egyikük hegedűt tartott a kezében, a másik vénasz-szonynak öltözött, és mind kígyózva táncoltak, mint akiket mé-hek üldöznek.

A dal végeztével a némajátékosok feléjük nyújtották a sap-kájukat, és a börtön szűk ablakából pennyk záporoztak lefelé. Az énekesek hamarosan továbbálltak. A tömeg oszladozni kezdett és visszaindult a város felé, a hegedű hangja már csak távoli cin-cogásnak hallatszott.

Az öregember Mary háta mögött a lány takarójába temette az arcát. Mary megfordult, és lerázta magáról. A férfi arcán köny-nyek folyama ömlött. Nem szánta senkinek sem a mondandóját.

- Sose hittem - suttogta. - Sose hittem, hogy megérem, hogy újra kihozzák a Marit.

Azután jöttek az őrök, hogy áttereljék őket az éjjeli cellába. A Saunders-pert az 1764 márciusában Monmouth városában tar-tott éves esküdtbírósági tárgyalássorozat első napjára tűzték ki. Mary már kis híján hat hónapja nem járt a szabadban, a szekéren, amely a börtönből a városba vitte, folyvást hunyorgott a fehér tavaszi fényben. Már néhány napja, hogy nem evett és nem aludt, következésképp nem érzett mást, csak zsibbadtságot. A fű nedves volt a zörgő kerekek alatt. Hogy is szólt az imádság, amit az iskolában tanult? „Ó, Uram, ki megújítasz minden dolgokat, Szórd szét bűneim, mint hajnali harmatot.”

A tavasz beférkőzött Mary orrába, a földeket trágyával szórták be.

A törvényszék épülete a piactéren hangoktól és csosszanó lép-tektől visszhangzott. Amikor minden padsor megtelt tisztes vá-rosi polgárokkal, az őröknek be kellett reteszelniük a kapukat, hogy kívül tartsák a csőcseléket. Mary két őr között sántikált be a terembe.

Csak akkor szegte fel a fejét, amikor meghallotta a férfi hang-ját. Mr. Jones talpra ugrott, és egy nőnél is magasabb hangon sü-vítette, miközben ujjait jégcsapként szegezte rá.

-Gyilkos! Gyilkos! A bíró kalapácsütése hatástalan maradt. -Gyilkos! Az őröknek erővel kellett kivezetniük a teremből. Mary némán

nézte, de érezte, hogy a mellkasában az élet szikrája gyűlik. Az, hogy valaki ennyire gyűlöli, eszébe juttatta, hogy létezik. Hallot-ta Mr. Jones folyosóról beszűrődő kiáltásait.

Az ügyvédeket igencsak érdekelték az általuk elborzasztó bűn-tettnek nevezett eset részletei. Az elhunyt nyakán keletkezett sérüléseket kettő, három avagy négy csapás eredményezte? Az öt font, három shilling és hat penny, amelyet a fogolytól elkoboz-tak, milyen címletekben volt?

Csupán késő délután jutottak el odáig, hogy feltegyék a kér-dést, miért.

-Most az eszközről az indítékra térünk át - jelentette be a jobb oldalon ülő bíró, és nyálkás krákogással köszörülte a torkát. - Mary Saunders, tudsz bármit felhozni mentségül förtelmes tet-tedre?

Mentsd a bőrödet, te ostoba szuka, sürgette Doll a fejében, így hát Mary szája szóra nyílt, és őrült módra szónokolni kezdett.

-Igen, uram. Tudok bizony, uram. Én egy szegény, nyomorult, kihasznált teremtés vagyok, uram.

Az egyik fehér szemöldök felemelkedett. Mary elmondta a törvényszéknek, hogy Mrs. Jones kegyetlen

úrnő volt, véresre vesszőzte őt, tűket döfködött a körmei alá, és ellopta az ő halott édesanyja hagyatékát. Mr. Jones minden este kényszerítette, hogy összefeküdjön vele, rút betegséggel fertőzte meg, és megfenyegette, hogy megöli és darabokra vágja. Sikolto-zott és jajgatott, miközben arról beszélt, miféle borzalmak történ-tek a zárt ajtók mögött az Inch Lane-en.

A tömeg sápítozott, de Mary látta, hogy egy szavát sem hiszik el.

A leány végül visszasüppedt a zsibbadtságba. Nem maradt több mondanivalója.

A bal oldalon ülő bíró hirtelen felébredt, és megdörzsölte vize-nyős szemét, mielőtt szemügyre vette Maryt.

-Van olyan tisztességes, vagyonnal rendelkező személy, aki ta-núskodna a törvényszék előtt a fogoly jelleméről?

A leány a fejét rázta. -Bűnbánatot tanúsított a fogoly? Mary tudta, ez az utolsó esélye. Olyan volt ez, mint a ké-

relmezők napja a Magdalenben. Ezek a férfiak nem az igazságot akarták hallani, hanem egy megindító történetet. De amikor leír-ták az ember életét a nagykönyvükbe, mindig a saját szavaikat használták.

-Bármiféle szégyen, avagy megbánás? Mary az ajkát rágta. -Nem hajtod le a fejedet, és sírsz? - kérdezte tőle a bíró bosszú-

san. Mary a torkát köszörülte. -Olykor. -Amikor sírsz - sugallta a bíró -, az igaz megbánás könnyeit

hullajtod, vagy csupán az önsajnálatét? -A megbánásét. -No és mit bánsz? Marynek megfájdult a nyaka, ahogy felfelé meredt rá. A bör-

tönben keringő szóbeszédből tudta, hogy ha az ember képes megsajnáltatni magát, lehetséges, hogy az ítéletét deportálásra enyhítik Amerikába. De amikor megpróbált maga elé képzelni egy ilyen országot, az elméje elhomályosult. Abire gondolt, aki kétrét görnyed a déli hőségben, miközben cukornádat kötöz. A lélegzete most felgyorsul. Őszintén szólalt meg, mintha csak ma-gának mondaná.

-A viganót. -Hangosabban! -A ruhát bánom. -Miféle ruhát?

-A fehér bársony viganót, ezüstfonállal kihímezve - felelte Mary lassan, már-már kínos aprólékossággal.

-Azt, amit a letartóztatásod idején viseltél? Ami Mrs. Morgan tulajdona?

-Az én tulajdonom. -Hogyan? Hogy volna a te tulajdonod, fogoly? - ismételte a bí-

ró. -Én hímeztem. - A szavai lassan, csikorogva gördültek elő. -

Megdolgoztam érte. -A ruhadarab miatt ölted meg a munkaadódat? A tömeg felszisszent. Mary megpróbálta felidézni magában a

pillanatot, amikor Mrs. Jones letépte a válláról a ruhát. Megrán-totta a vállát, egyszerre túlságosan fáradt volt a ma-gyarázkodáshoz.

-A pénz miatt, amit kaptál volna érte? Mary elszédült a fali gyertyák fényes lobogásától. Az ügyvédet

elmosódottan látta. Kezdett elolvadni, szétfolyni. A bíró semmit sem értett. Ezeknek a tehetős férfiaknak egyike sem. A talárjukat a legfinomabb prémmel szegték, és ők még csak észre sem vet-ték. Mary hónapok óta nem mondott ki ennyi szót egymás után. A torkát köszörülte, és még egy utolsó kísérletet tett, rekedt han-gon szólalt meg: -Nem lett volna szabad elvennie tőlem azt, ami engem illetett. -Ki ez az illető, akiről beszélsz? Mary megpróbálta kimondani a halott asszony nevét, de a torkán akadt a szó. Csak annyit bírt megismételni: -Az engem illetett. A bírók arca üres volt, akár megannyi pénzérme. A poros fekete taláros jogtudósok nem tettek fel neki több kérdést. Úgy civakod-tak egymással, mint a madarak. -Bizonyosan nem vitatja senki, uraim - szólt az egyik -, hogy ha egy pap végez a püspökével, vagy egy feleség a férjével, akkor a természettörvények értelmében a bűntett árulásnak tekinthető, amennyiben felborítja a hatalom természetes rendjét. így a leányt meg kell égetni.

-De mivel Mrs. Jones nem a ház ura - vetette ellen a másik -, hanem csupán az úr felesége volt, a bűntett egyszerű gyilkosság, és a leánynak csupán lógnia kell. Egy ásítás, a bal oldali bíró újból felébredt. Az állak erdejéből egy békülékeny hang hallatszott. -Uraim, mi volna, ha előbb felakasztanák, és azután égetnék meg? Megfontolt bólintások mindenfelől. Mrs. Ash szorosan fogta Hetta kezét, nehogy elveszítse a tö-megben, amely a Piactéren gyülekezett. A gyermek igyekezett kiszabadítani az ujjait, de Mrs. Ash szorítása egyre erősebb lett. Feszesen mosolygott, miközben a Stepney Street szűk torkolatát nézte, ahol majd megjelenik a szekér, amely a foglyot hozza a börtönből. Mrs. Ash ajka Isten igéjét mormolta: „De annak vége keserű, mint az üröm, éles, mint a kétélű tőr. Az ő lábai a halálra mennek, az ő léptei a sírba törekszenek.”

Ennek a halálnak legalább értelme lesz, ellentétben oly sok másikkal, gondolta magában. Az üzenete oly egyértelmű lesz, mint a vastag betűvel szedett tanulság a fabuláskönyvben: az igazság végül mindig győzedelmeskedik.

A dajka háta hasogatott. A család már hajnal óta várakozott a Piactéren. A család, azaz amennyi maradt belőle: ő maga, Hetta és Mr. Jones. Daffy, a szolga tisztességtelen sietséggel új állást szerzett magának, Abi, a rabszolga pedig minden keresztényi lelkifurdalás nélkül megszökött. Mrs. Ash azon a véleményen volt, hogy nyilvános körözést kellene megjelentetni róla az újsá-gokban, de Mr. Jonest képtelenség volt rábeszélni, hogy vegye a fáradságot.

-Hadd menjen - motyogta - hadd menjen mind. A család maradéka akár egész nap is várakozott volna, ha kell,

csak végül lógni lássák a leányt. A várakozás volt Nance Ash

igazi erőssége. Az úrnő halála - a megdöbbenés és a veszteség ideje - óta eltelt hat hónap során ébren tartotta magában a re-mény apró lángját. Most legalább arra várakozott, hogy feltegyék neki a kérdést, annyi év meddő várakozás után.

Ritkás szempillái alól felpillantott a mellette álló férfira. Mr. Jones olyan merev volt, mint egy pózna, olybá tűnt, a mankói támaszkodnak őrá, és nem ő a mankóira. A gyermek a két felnőtt között várakozott. Tökéletes háromszöget alkottak.

A szavak már egészen közel jártak, Mrs. Ash erről meg volt győződve. Ott gyülekeztek, mintha egy hártya választotta volna el tőlük. Mr. Jones bármelyik nap felteheti neki a kérdést. Lehet-séges, hogy nyersen nekiszegezi, vagy tán finoman utal rá, lehet-séges, hogy hétköznapian hangzik majd, de az is lehet, hogy könnyeket csal az ő viszkető szemébe, de bizonyosan felismeri majd, ha meghallja.

Azon tűnődött, vajon nem neki kellene-e kezdeményeznie? A férfiak oly gyávák.

Hetta kirántotta apró kezét a dajka ragadós szorításából, és az apja lába mögé bújt. Mr. Jones szórakozottan pillantott le rá.

-Anya kell neki - jegyezte meg Mrs. Ash, felismerve a lehetősé-get.

A fájdalom úgy surrant át a férfi arcán, akár egy gyík. Az asszony egy pillanatig bánta, hogy ő okozta, de azután foly-

tatta. -Nem szívesen zavarom meg a gyászában, kedves Mr. Jones, de

fontolóra vette már... Fontolóra vette őt? Valaha is? Fontolóra vette-e egy pillanatig is

az évek során, amíg egy fedél alatt laktak, Nance Ash megannyi felbecsülhetetlen értékű jellemvonását, az értékét, mely több minden drágakőnél?

Tovább nyomult előre. -A gyermek érdekében. A gyermekei érdekében - dadogta -,

akik még nem születtek meg. A férfi rámeredt, a bőr a szeme körül szinte fekete volt. -Úgy gondolja, új feleséget kellene hoznom a házhoz, Mrs.

Ash? - kérdezte kifürkészhetetlen hangon. A dajka mélyet bólintott. Nem engedhette, hogy túlságosan lel-

kesnek tűnjön. -Lehetséges, hogy ez Isten rejtett terve. Mr. Jones vállat vont, mintha a Teremtője nem foglalt volna ál-

lást a kérdésben. A tekintete visszatért az ácsra a vesztőhelyen, és Hettát a vállára emelte, hogy a gyermek jobban láthassa. Egy perccel később megszólalt. -Csak annyit tudok, hogy egymagamban semmire sem me-gyek. Mrs. Ash ajka mosolyra húzódott, de elfojtotta. -Gondolkodott már... Találkozott már olyan asszonnyal, aki-ben megvannak azok a tulajdonságok, amelyet keres? Most. Most kell következnie. A földmíves megérdemli munkája gyümölcsét. -Ami azt illeti, igen. Csend, egy élethosszig tartó csend. -Beszéltem Rhona Daviesszel. Tudja, a szabónővel - mondta Mr. Jones kifejezéstelen arccal, a tekintetét a vesztőhelyre sze-gezve. - Júniusban esküszünk. Tőrdöfés a szívbe. Mrs. Ash elfordította az arcát, hogy a férfi ne lássa, ahogy össze-omlik. Hetta üres tekintettel meredt lefelé. A mi életünk napjai olyanok e földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen. -Most csendet, Hetta! - csitította nyughatatlan lányát, egy perc-re letette a földre, és egy újabb darabka mézeskalácsot adott neki. A tömeg elvakította a kisleányt, botladozott a lábak erdejében, és az apja mankójába csimpaszkodott, hogy megtámaszkodjon. Mrs. Ash a kezébe temette az arcát, úgy tűnt, észre sem veszi Hettát. Csak nem Mary Saunderst siratja? Milyen különös, gon-dolta magában Mr. Jones: micsoda célt tévesztett gyengédség egy ilyen összeszáradt, vén borsóhüvelyben.

Hetta még mindig az ő bükkfa mankójába kapaszkodott, a hü-velykujjával a fát simogatta. Ha nincs ez az apró, maszatos arcú gyermek, semminek nem volna értelme, akár lemehetne a Wye partjára is. Egészen kihalt volna, hisz mindenki itt tolong a Piac-téren ma reggel. Belezuhanna a rohanó folyóba, és hagyná, hogy a hínár lehúzza a mélybe.

Mr. Jones félretette ezt a gondolatot, és újból terveket kezdett szőni. Fontolóra vett néhány kétségbevonhatatlan tényt. Rhona Davies huszonhét esztendős volt, ügyes kezű varrónő, bár a fi-nom hímzés nem volt az erőssége. Minden valószínűség szerint tökéletesen megfelelő feleség volna. Feltételezte, hogy egy nő számára nem lehet könnyű egyedül vinni az üzletet, nyilvánva-lóan kapva kapott a házasság lehetőségén a megözvegyült fűző-készítő mesterrel, minden tartózkodás és köntörfalazás nélkül igent mondott.

Mr. Jones tudta, hogy az új asszony jól bánik majd Hettával. Ott ül majd a halott felesége székében, az ő varrókosarát használ-ja, javítgatja az ő kétszer stoppolt harisnyáit, teát tölt a kínai teás-kannájából. (Arra gondolt, hogy a földhöz csapja azon az első éjszakán, hogy valamit összetörjön, de Jane helytelenítette volna.) A második házassága először nevetséges ceremóniának, az in-tézmény megcsúfolásának hat majd, de talán majd beleszokik. Rhona Daviesszel tán még egy fél élet áll előttük, húszesztendő-nyi esély, hogy egy fiút nemzzen, vagy akár többet is; gyermeke-ket, akikben semmi sincsen Jane Jonesból.

Megrettentette a gondolat. Semmi baj nem volt Rhona Daviesszel. Erélyes volt és életerős,

bár jobban vágott az esze, mint ahogy azt szerette egy asszony-ban. Kicsit, mint Mary Saunders, gondolta, és érezte, ahogy a gyűlölet feltolul a bensőjében és elárasztja.

A frissen meszelt vesztőhelyre meredt, a kötéltekercsre az emelvényen. Az elkövetkező jelenetet figyelmesen kell végignéz-nie és elraktároznia magában: a szekéren kuporgó boszorkányt, az igazságszolgáltatás hurkát, amely a magasba rántja. Az emlé-kezőtehetsége nem volt a régi, a Jane-nel közös életük részletei

kezdtek megkopni. Már most sem olyannak látta maga előtt a felesége arcát, amilyen valaha volt, csak a vértől megbarnult szé-lű, ragacsos maszk jelent meg előtte, amit az asszony maga után hagyott. De ugye a most következő jelenetet sosem fogja elfelej-teni? Minden porcikája a leány haláláért kiáltott. Ugye, amikor Mary Saunders teste már hamuvá égett, az a becsípődött idegszál kienged, az a világon ütött lyuk bezárul majd? A monmouthi börtön szinte összes rabja megkínálta Maryt egy korttyal az italából, ez volt a hagyomány. Mire felkapaszkodott a szekérre a börtön előtt, már alaposan el volt ázva. Nem érzett félelmet.

Gyermeki engedelmességgel tartotta két kezét, a hóhér pedig összekötözte a teste előtt. Az álarca minden vonását elrejtette, csak vörös haja és gyenge álla látszott ki belőle; Mary nem ismer-te. Annyi világos volt, hogy ez itt nem Thomas Turlis, Tybum ura. A fickó valószínűleg gazdálkodó volt, lehetséges, hogy ed-dig csak malacokat és rókákat ölt. Mary azt remélte, tudja, ho-gyan kell felakasztani egy leányt.

Monmouth tornyain és tetőin megcsillant és megbicsaklott az első fénysugár. Miközben a szekér tovadöcögött, az esztendő kereke egy pillanatra visszafordult, és Mary egy idegen volt, aki most érkezett a városba John Niblett kocsiján. Egészen csinos hely, gondolta lustán. Itt boldog lehetne...

Annyira nem volt részeg, hogy ne tudja, hová viszi a szekér ezen a szép tavaszi reggelen, de ahhoz épp eléggé részeg volt, hogy meggyőzze magát arról, nem érdekli. Elszokott a mozgás-tól, azt hitte, menten hányni fog a szekér oldalán áthajolva. De a skótok királynője sosem tett volna ilyet a vesztőhely felé menet, feddte meg magát helytelenítően csettintve, ahogy az úrnő szok-ta.

Nem volt messze: a herefordi út, a Monk Street, a Whitecross Street, a Stepney Street. Amint befordultak az utolsó sarkon, a szekér beledöccent egy kátyúba, és Mary térdébe egy szálka fú-

ródott. Odébb húzódott, és megkötözött kezével sikerült a szok-nyáját betűrni a térde és a durva fa közé. Csak ekkor ötlött fel benne, milyen különös, hogy azt a testet óvja, amelyik délre ha-lott lesz.

A Piactéren fullasztó volt a tömeg. A szekér oldalán kibá-mulva Mary egy pillanatig azon töprengett, vajon valamiféle ün-nep van, tán idén korán jött a húsvét? A szekér láttán várakozó moraj szállt fel a tömegből, és Mary különös borzongással ébredt rá, hogy ezek mind miatta vannak itt.

Monmouth derék népe mindenáron látni akarta az ő akasz-tását, még ha egynapi bérükbe került is. Az arcuk feszült volt a várakozástól. Úgy néztek rá, mintha még soha életükben nem látták volna. Mary felismert vagy fél tucat szolgát, akikkel be-szélgetni szokott, és jó pár megrendelőt is - Mr. és Mrs. Jenkinst, de még a két vén Miss Robertset is a gyaloghintójukban. És sok idegent, akik erre a napra utaztak ide. De ez nem olyan volt, mint a tybumi sokadalom, tele ringyókkal és bámészkodókkal, akik annyira hozzá voltak szokva a látványhoz, hogy szinte alig ne-vettek. Mary lefogadta volna, hogy ezek a népek itt Monmouth főterén még sosem láttak lógni senkit.

Amikor a kocsis leszállt a bakról, a tömeg körülvette a sze-keret. Egy apja vállán ülő kisleány a fogolyra fintorgott. Mary narancshéj és forró, fűszeres sütemény illatát érezte, meg egy nyitott hordó sörét. Mindenki a legjobb ruháját vette fel, a kala-pokon színes szalagok virítottak. De a hangulat nem volt vidám, az arcok többsége feszült és elégedetlen volt.

Van benned valami, ami addig nem nyugszik, amíg akasz-tófára nem kerülsz, Mary. Az anyja hangja tisztán szólalt meg a fejében. Lehetséges volna, hogy Susan Digot mostanra hírt kapott régi barátnője, Jane haláláról? Vajon megtudja a leány nevét, aki elkövette a gyilkosságot? Őt nehéz volna meglepni. Szégyenteljes halál, akár az apádé.

Maryben most felötlött, hogy az anyjának mégis igaza volt: ő erre született. Tizenhat esztendeje alatt a lehető legrövidebb úton sietett végig élet és halál között, egyenesen, akár a holló röpte.

Mindez nem volt valóság. Csupán egy történet, amely el-

nagyolt fametszetben elevenedett meg. -De miféle leány volt? - Gwyneth lábujjhegyre állt, hogy lássa a Piactér túlsó sarkát.

Daffy félrenézett, és megvonta a vállát. Hogy beszélhetne múlt időben Mary Saundersről, aki ott ült a szekéren alig százlábnyi távolságban, azokkal a tintafoltokra emlékeztető szemekkel, ke-mény arcélével, amely Daffyt rémálmaiban még ennyi idő eltel-tével is kísértette? Igyekezett nem nézni a mögötte magasodó akasztófára, a kígyózó kötélre. Rossz ötlet volt idejönni.

Húszlábnyi távolságban meglátta az apját, úgy pásztázta a tömeget a tekintetével, mintha zsebmetszőket keresne. Az arca egészen olyan, akár egy öregemberé, gondolta Daffy. Akaratla-nul is találkozott a tekintetük. A fiú aprót biccentett Cadwaladyr felé. Nem túl tiszteletteljesen, minden bocsánatkérés nélkül.

De az apja visszabiccentett, és elindult feléjük a tömegben. -Davyd. -Apám. - Az első szavak, amelyeket másfél esztendeje váltot-

tak egymással. -Gwyneth, hogy s mint?

-Köszönöm a kérdését, uram - felelte a leány elpirulva. Azután úgy tűnt, egyéb mondanivalójuk nincs. Cadwaladyr le-nézett, és egyik viseltes cipője orrával lesöpört egy levelet a má-sikról. Daffy a torkát köszörülte. -Azt hiszem, Mrs. Jones örült volna, hogy te tartod a temetését. Az apja felvonta az egyik szemöldökét. A fehér szőrszálak össze-kuszálódtak, akár egy vadrózsabokor ágai. Hogy megtörje a csendet, Dafly még hozzátette: -Derék asszony volt. -Abból a sok könyvből nem tanultál erőteljesebb szavakat en-nél, fiú? - csattant fel Cadwaladyr hangja. - Jane Jones volt a leg-jobb asszony ebben az istenverte országban!

Azzal sarkon fordult, és elnyelte a tömeg. Gwyn halvány, bátorító mosolyt vetett Daffyre. A keze úgy csusszant a fiatalember könyökhajlatába, akár giliszta a puha földbe. -De azért én örülök, hogy otthagytad azt a házat az Inch Lane-en, Daff. Semmi jó nem származott volna abból, ha ott maradsz. -Nem tudom - felelte a férfi, és a feje zakatolni kezdett. - Sajná-lom az urat. -Az egy elátkozott ház - mondta a lány, és erősebben szorította a karját. - Jobb helyed van Miss Robertséknél. - A tekintetét to-vábbra is a szekérre szegezte, ahol a fogoly úgy ült, mintha épp álmodozna. Daffy lehunyta a szemét, és Gwyn karjának melegére összponto-sított. Semmi egyébre nincsen szüksége. Ha végül valóban fele-ségül megy hozzá - ezúttal a Szentírásra tett esküt, hogy így lesz -, nem fogja a szemére vetni a hosszú szünetet kettejük kapcsola-tában. Feleségül venni egy derék leányt több volt annál, mint amit egy ilyen bolond, mint ő, megérdemelt, több annál, amit az apja valaha is magáénak mondhatott. És ha a londoni leányzó képe olykor mégis felbukkan az álmaiban, nos, sok embernek kell együtt élnie ilyen-olyan kísértetekkel.

Akaratlanul is újra a szekéren ülő leányra tévedt a tekintete. Az ő arca volt a legfehérebb az egész téren. Daffyt egyszerre megrendítő szánalom fogta el iránta. Hiszen még csak tizenhat esztendős. Tavaly Mary Saunders még a májusi virágokon hem-pergett vele, ma pedig a halállal néz szembe bágyadtan gőgös arckifejezéssel.

Daffy ekkor ébredt rá, mily könnyen felébredhet és lesújthat az emberben szunnyadó gonosz. Hogy még a legfelvilágosultabb embernek sincsen hatalma a benne lakó sötétség felett. Abi elveszetten bolyongott London utcáin. A térkép a kezében értelmetlen volt. A házak úgy zsúfolódtak össze, akár a lábujjak a

csizmában. Eszébe jutott Mary Saunders. Meghaltál már, szerencsétlen szu-

ka? Egy vezetőre volt szüksége, olyasvalakire, mint Mary, aki tudja, hogy működik ez a kavargó város. Abi nem hitte, hogy létezik ennyi mocsok, ilyen színpompás őrjöngés, ilyen szagok, mint ami a kávéházakból és halasbódékból áradt. Felnézett, és egy aranymadarat látott forogni a szélben.

-Hol van ez? - kérdezte egy arra haladó fiútól. Az feketét köpött a macskakőre. -St. Gilesban - felelte - hol másutt? A tömeg egy pillanatra szétválni látszott, és egy fekete férfi je-

lent meg, de Abi ilyet még sosem látott. Az arca fénylett, látszott rajta, hogy mindennap friss vajat eszik, és a fején olyan hatalmas és fényes paróka ült, akár egy felhő. Fehér bársonykabátja meg-feszült a vállán, sima, harisnyás lábszára hatalmas volt. Császár volt az emberek között. Olybá tűnt, ebben a fenekestül felfordult városban minden lehetséges.

Abi önkéntelenül is rámosolygott. De a férfi tekintete átsiklott rajta, mintha nem volna több egy utcán heverő kődarabnál. Abinek eszébe jutott, hogy nem fiatal és nem is szép. Miközben a fekete férfi elhalad mellette, látta, mitől áll el a kabátja deréktájt: egy akkora kés volt az övébe tűzve, amellyel lecsaphatta volna a fejét.

Abi oldalra lépett, és kis híján az árokba zuhant. Megtántoro-dott, de visszanyerte az egyensúlyát. Az idegenek még a fejüket is alig fordították felé. Vajon éjszaka kifehéredett a bőre, vagy tán láthatatlan lett? Ez a hely megteszi, gondolta hirtelen feltámadó reménnyel; itt soha senki nem fog a nyomára bukkanni.

Egyszerre fülsiketítő kongással megszólaltak St. Giles ha-rangjai. Az épületek visszaverték a hangot, Abi azt hitte, abba sem hagyják a világ végéig.

Hány szempár szegeződött Mary Saundersre a Piactéren a legap-róbb részletekre éhesen! Végre utolérte a hírnév! Hát ez volt a pillanat, amelyről annyit álmodott: tömeg gyűlt össze, hogy lát-hassák, amint ő ellovagol. Lebámult mocskos, rongyos szoknyá-jára, amely nem igazán emlékeztetett az öltözékre, amelyet el-képzelt. Karperec gyanánt két rozsdás láncot viselt, amelyek ösz-szekötötték a csuklóit. Nyakláncnak ott volt a hurok, amelyet a hóhér most dobott a nyakába. A durva kötél a kulcscsontján fe-küdt. Mily hétköznapi, egy egyszerű O, egy lustán nyíló száj, amely elnyeli. A hosszú kenderkötél a szekéren, a lába mellett tekeredett össze.

Az Ács Dai még mindig dolgozott az akasztófán, az utolsó szögeket verte bele. Mellette állt a vörös hajú hóhér, és vakaró-zott az álarca alatt. Részeg kábulatában Mary érezte, hogy elönti a szánalom a férfi iránt. Amikor ő gyilkolt, a bárd olyan gyorsan mozdult a kezében, hogy még arra is alig maradt ideje, hogy érezze a súlyát. De ez a férfi kénytelen volt magával cipelni az eszközeit, szörnyű méltósággal kellett végeznie a munkáját. A gyilkolás előestéjén már pontosan tudta, mit várnak el tőle más-nap - és sem düh, sem őrjöngés nem segítette. És utána este le kell húznia az álarcot, meg kell mosnia a kezét, hogy aludni tér-jen.

A gondolatai dagályosan kavarogtak. Azon tűnődött, vajon mit tesz majd vele utána a hóhér. Hiszen minden test ér valamit. Londonban a sebészek csarnokába vitték őket boncolásra, jutott most eszébe, további büntetés gyanánt. Vajon akadt Monmouthben egy ifjú sebész, aki fizet fél koronát Mary testéért, hogy beletanuljon rajta a mesterségébe? Vajon már ma este oda-fekteti a kőlapra maga elé az ő utolsó férfivendége? És vajon mit talál majd a bensőjében? Lesz ott valamije, egy folt, egy apró, go-nosz csomó?

De nem, az italtól kiment a fejéből: utána elégetik. Ha oldalra hajtotta a fejét, a szeme sarkából épp látta a hatalmas farakást. A szíve most kalapálni kezdett. A teste nagyobb fénnyel fog égni, mint a Szent Iván-éji máglya a Kymin- dombon, ahol a család az

Inch Lane-ről az utolsó táncát járta. Az asszonyok, akiknek Mary egy esztendőn át teát szolgált fel, most az ő máglyájánál melen-getik majd csontos ujjaikat. Örvendeznek, hogy megszabadultak tőle, és sötéten sugdolóznak szegény Mrs. Jonesról: Bármelyi-künkkel megtörténhetett volna!

Mary elfordította a tekintetét a felhasogatott farakástól. Most Daffy Cadwaladyrra esett a pillantása. Ahhoz túlságosan messze volt, hogy látni lehessen, őt nézi-e. De hát mi másért jött volna ide, mint hogy végignézze az ő bűnhődését? Ekkor ötlött fel ben-ne, hogy ha feleségül ment volna Daffyhez, talán lett volna vala-ki, aki meggyászolja. Talán olyan élete lett volna, ami gyászra érdemes. Végül mi mással mérhető egy élet értéke, mint hogy hány könnyet hullajtanak érte, ha véget ér? Most már látta, hogy Daffy volt a legnagyobb esély, ami neki megadatott, de elhajítot-ta, akár egy darab papirost.

Akkor látta, hogy a férfi feje a mellette álló nő felé hajol, és fel-ismerte a kósza szőke hajfürtöt: Daffy szeretett Gwynethje. Egye-sek számára a megpróbáltatások csupán átmenetiek, gondolta most, a legzordabb időben is a boldogság felé hajóznak.

Epe öntötte el Mary száját. A részegsége múlóban volt. A kör-mét próbaképp puha könyökhajlatába mélyesztette, a fájdalom éles volt, és tiszta. Eszébe jutott, hogy ez nem mese, hanem való-di élete utolsó órája. És most remegni kezdett.

Sokkal jobb lett volna, gondolta kétségbeesetten, ha a szom-szédok nyomban agyonverik, amint elfogták. Cadwaladyr vas-kos keze megmarkolta a nyakát akkor éjjel, amikor utolérte a hídnál, és öt férfi kellett ahhoz, hogy lerángassák róla. Igen, jobb lett volna, ha Cadwaladyr visszavonszolja az Inch Lane-re, az arcát belenyomja a Mrs. Jones hűlő vérével teli tálba, és ott hely-ben, a konyha padlóján megfojtja. Akkor az őrjöngést őrjöngéssel viszonozták volna e hideg megtorlás helyett. Émelyítette, ha be-legondolt, mennyi méltóságteljes készülődés előzte meg ezt az eseményt. Vajon a hatóságok miért etették őt, miért adtak szállást neki egész télen át, ha csak arra vártak, hogy a mai napon a leve-gőben rángatózni lássák? Vajon a törvény emberei miért színlel-

ték, hogy fennköltebbek a többi gyilkosnál? A gyilkosság csak gyilkosság maradt. A bűnhődésnek se füle,

se farka; olyan volt, mint a jégeső. Mary újra felpillantott a téren álló farakásra. Reszkető csukló-

ját megragadta a másik kezével, és igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy nincs értelme a félelemre fecsérelni az időt. Nem lesz már életben, nem fogja érezni, hogy a tűz a lábát perzseli, igaz-e? Monmouth népének kell majd felismerni azt a bűzt. Az olyan embereknek kell majd örök életükben emlékezni rá, mint Daffy Cadwaladyr.

Egy nyakigláb fiú mászott fel a szekérre. Mary rámeredt, várta a sértést. De a fiú egy csókot dobott felé, és egy papírlapot tett az ölébe. Mary megkötözött kezével megragadta, mielőtt a szellő elfújta volna. A tinta még nedves volt rajta. Mary Saunders vallo-mása és halála előtti utolsó szavai.

Zavarodottság vett erőt rajta. Ki lehet ez a bűnös névrokon? Azután megértette, és kis híján hangosan felnevetett. Ő volt az, a hősnő, nyomtatásban. Ez volt a saját tiszteletpéldánya. Valami firkász találta ki az egészet, az utolsó szóig.

Az írásból kiderült, hogy Mary apja egy herefordshire-i nap-számos, aki az arca verítékével kereste meg a kenyerét, és a Mary letartóztatása felett érzett bánat vitte el. Volt egy nővére is Bristol mellett, akinek nemrég azt írta levelében: „ Ó, jaj! Jobb a becsületes szegénység, mint az igazságtalanul szerzett gazdagság. Most mindö-rökre búcsút mondok néked! ” Ez a képzeletbeli Mary Saunders igaz megbánással érkezett meg a vesztőhelyre, hogy Isten előtt felel-jen bűneiért, könnyű kasmírruhát, selyem zsebkendőt és fekete főkötőt viselt.

Mary egy pillanatra lehunyta a szemét, és maga előtt látta ezt a másik, tiszta és bűnbánó énjét, aki a déli verőfényben érkezik a térre. Mit is mondott Daffynek aznap a Kyminen? A könyvek tele vannak hazugságokkal.

A papiros remegett a szélben. Mary körülnézett a szekéren, hová tegye le, és csak ekkor ébredt rá, hogy nem lesz többé al-kalma elolvasni ezt, vagy bármi egyebet. Elengedte, és hagyta,

hadd vigye el a szél. Súrolta egy apja nyakában ülő fiúcska piros arcát, azután már nem látszott többé.

Mit számított, hogy mit írnak vagy nem írnak egy elma-szatolódott nyomtatványon, győzködte magát, ha hamarosan amúgy is elfelejtik a részleteket? Az idegenek tán emlékeznek majd, hogy Monmouthbe utaztak egy leány akasztását végig-nézni, de ki gondol majd az eljövendő időkben arra, vajon ki mit miért tett? A gyermekeknek tán eszükbe jut a narancs íze és a tömeg mohó lélegzése, de egyéb nem. Az ő neve nem.

A gyötrelmes gondolatra Mary az ajkába harapott. Név-telenség. Feledés. Ha homályos és kegyetlen története nem ma-rad fenn valamilyen formában, ugyan mi bizonyítéka lesz annak, hogy valaha is élt ezen a földön?

Mr. Jones alig háromhossznyira állt tőle, akár egy pók a háló-jában. Mary megrándult. A férfi erősen markolta a mankóját. Fe-kete kabátján folt éktelenkedett: tojás vagy húsleves? „Az ecet tán kiveszi, Mary, vagy a sós bedörzsölés.”

Az úrnő hangja. Marynek egy pillanatra elállt a szívverése. Az úr tekintete a szekéren pihent, nem őrajta. Ezúttal nem ki-

áltozott. Olybá tűnt, nem látja a lányt, nem hajlandó meglátni, amíg nem halott.

Mary látta, hogy a vállára emelte a kisleányát, hogy az jobban lásson. Ez volt a lecke, amelyet nem tanítanak meg a gyermeknek az iskolában. Mary most félrenézett, félt, hogy találkozik a tekin-tete Hettáéval. Neked igazán nincsen anyád? - kérdezte tőle a gyermek az első héten, amit az Inch Lane-en töltött, tekintete döbbent együttérzésről árulkodott.

Utána apa és leánya kéz a kézben hazasétál, gondolta Mary, és Mr. Jones nem engedi majd, hogy Mary Saunders nevét bárki is kiejtse még egyszer az ő házában. Mostantól a gyermek feltétele-zi, hogy ilyen a világ. Mindig azt várja majd, hogy azok, akiket ő szeret, megölik egymást.

Hetta szeme volt az, amitől a sós könnyek megeredtek. Pa-takzottak Mary arcán, elvakították a lányt.

A tömeg hullámzott Mr. Jones körül, akár a tenger vize egy

szikla körül; Monmouth népe belefáradt a várakozásba, hogy végre elkezdődjék a látványosság. Mary homályos pillantást ve-tett mocskos ingére. Vajon azt is elégetik, vagy csíkokra hasogat-va eladják emlék gyanánt? Tudta, hogy kicsinyes gondolat, de bármit megadott volna azért, hogy fekete szaténban akasszák fel. Hogy kitart a hiúság az utolsó pillanatig! A ruhák nem nyújtanak védelmet, gondolta magában, az emberek akár el is hajíthatják őket, hogy csupaszon járjanak- keljenek a világban.

A rémület úgy rázta, mintha rongy volna. A fűzőjébe dugva Mary összekötözött keze megtalálta a szala-

got. Doll céklaszínűre fakult vörös szalagját. Elgémberedett ujjai köré tekerte olyan szorosan, hogy fájt. Dollt semmi sem rettentet-te volna meg, még az akasztófa sem. Fel a fejjel, régi jó pajtásom.

Egyszerre eszébe jutott a kiút. Ha az emberre a kötél vár, és nincsen egyetlen barátja sem széles e világon, aki lehúzza a lábát, csak egy módja van, hogy elkerülje a lassú fuldoklást: ha ugrik. Eszébe jutott a Metyard némber Tybumben, aki becsapta a töme-get; az a rideg arc, az elrugaszkodás a levegőbe. Milyen ártatlan is volt Mary akkoriban; azt hitte, azok, akik gyilkosságot követ-nek el, másik fajtából valók. Feltételezte róluk, hogy gyűlölték az áldozataikat, ha egyáltalán képesek voltak bármiféle érzelemre. Sosem hitte volna, hogy az ilyesmi épp oly könnyen jön, mint a betegség, az időjárás vagy a szerelem.

A combja most megfeszült, akár a faág a viharos szélben. Ki kell várnia a megfelelő pillanatot, nem szabad kimutatnia a szándékát. Meg kell várnia, amíg a kötél végét az akasztófára csomózzák. Míg a hóhér az arcára húzza a fehér zsákot, leugrik a szekérről, és rácsap a ló farára. Az lesz a jel, hogy ugorhat. Ha túl hamar teszi, elrontja, és akkor visszahúzzák a szekérre.

Mary szíve vadul vert a bordái között a félelemtől és az iz-gatottságtól. Érezte, ahogy a kötél a nyaka körül megmozdul, a feje hátrafordult, de a hóhér még csupán a tekercset szabadította ki, és a végét áthúzta az akasztófán, akár egy matróz, aki a nyílt tengerre készül. Szorosra húzta a csomót a fa körül. Elszórtan taps hallatszott.

Odalépett a szekérhez, a kezében egy kis fehér zsákkal. Úgy lendült fel, akár egy gyermek, aki egy kerítésen játszik.

-Bocsáss meg nekem - motyogta hivatalos hangon Mary- nek. Az utolsó lehetősége, hogy emberi bőrt érintsen. Engedett a

késztetésnek, és megcsókolta a férfi borostás arcát a maszk alatt. A bőr meleg volt. A hóhér kissé összerezzent, de nem borzon-gott, és nem is törölte le. Felemelte a zsákot, és Mary fejére húzta.

A fény eltűnt. A szekér megrázkódott, ahogy a hóhér leugrott róla.

A zsákvászon dörzsölte Mary orrát, a halántéka viszketett. El-felejtett egy utolsó pillantást vetni a világra. Fel kellett volna néznie az égboltra, amíg még lehetett. A lisztesvásznon át beszű-rődött némi fény. Mary minden erejét összeszedte, és várta, hogy meghallja, amint a hóhér a ló farára csap. Mi lesz, ha a tömeg zajongása kioltja azt a halk zajt? Mi lesz, ha azon kapja magát, hogy a kötél lassan a magasba emeli a torkánál fogva? A rémület most úgy dörömbölt a mellkasán, akár egy adósságbehajtó, aki nem hajlandó tovább várni.

Amikor utolér a szerencsétlenség, emlékezz a névrokonodra, Mary. Az a szelíden csorduló hang a fejében, akár a tej. A lány már-már elhitte, hogy Mrs. Jones az. Szinte érezte az úrnő puha kezét a sajátján. A skótok királynője legyen intő példa számodra, hogyan viseld emelt fővel a megpróbáltatásokat.

Úgy lesz. Magasabbra fog ugrani, mint a St. Mary-templom tornya. ’Gyere már, te leány.’

A város népe eltakarja majd az arcát, és visszafojtott lélegzettel nézik, amint nekilendül, akár egy sötét angyal. ’Itt az idő, kedves.’

Mindjárt megszabadul mindentől, mindjárt maga mögött hagyja ezt a szennyes és nehézkes testet. ’Mary. Erre.’

A hóhér már-már vidám füttyentése. Egy gyermek kiáltása, akit félrerántottak az útból.

’Mary?’ Az a hang, ahogy a hóhér keze a ló farán csattan, oly meghitt,

oly ismerős. Jövök, asszonyom, mondta magában. Mary talpra vergődött a megránduló szekéren, ahogy a hurok csókja egyre szorosabbá vált a nyakán. Elrugaszkodott a levegő-be, magasra ugrott, magasabbra, mint bármikor egész életében. Hangos roppanással zuhant le, és a tömeg úgy rebbent szét len-dülő lába alól, akár a madarak.

JEGYZETEK A cafka kitalált történet, melyet a valódi Mary Saunders életéről rendelkezésre álló, vitatott és csekély számú tény ihletett. A lány egy bizonyos Mrs. Jones alkalmazásában állt szolgálólányént Monmouth városában, vagy a város mellett, amely akkoriban Angliához tartozott, napjainkban pedig Wales része. 1763. szep-tember 13-án megölte Mrs. Jonest egy húsvágó bárddal. A monmouthi börtönben tartották fogva az 1764. március 7-én tar-tott éves esküdtbírósági tárgyalásig, ahol elítélték gyilkosságért. 1764. március 21-én, tizenhat vagy tizenhét évesen vagy felakasz-tották, vagy megégették, vagy mindkettő.

Akadnak még valós személyek, akik rövid időre feltűnnek a könyvben: Mrs. Farrel, aki egy egész vagyont szipolyozott ki húsz bérházának lakóiból St. Giles egyházkerületében; a két Metyard, anya és lánya, akik megölték a tanoncukat, Nanny Nailort, és 1762. július 19-én Thomas Turlis végezte ki őket. Ja-mes Boswell és Sámuel Johnson; Alice Gibbs, Elizabeth Parker és Ann Pulién (avagy Rawlinson) prostituáltak, ez utóbbit 1763 ja-nuárjában azzal vádolták meg, hogy ellopta úrnője ruháit; a Magdalén Ispotályból Elizabeth Butler felügyelőnő és William Dodds tiszteletes, akit 1777-ben felakasztottak Lord Chesterfield nevének hamisításáért.Doll Higgins kitalált figura, de 1762-63 kegyetlenül kemény telén London utcáin több éhen veszett, ha-lálra fagyott nőt is találtak. Abi figuráját az a névtelen asszony ihlette, akit Angolában vetettek rabszolgasorba, onnan Barbados-ra vitték, és akinek nemi szerveit kihajtható rézmetszeten ábrá-zolták a dr. James Parsons által kiadott könyvben.

A kevés korabeli feljegyzés Mrs. Jones meggyilkolásáról több-féle indokot említ. A The Gentleman ’s Magaziné azt állította, hogy Mary Saunders gondosan kitervelte a bűntettet, hogy megkapa-rintsa úrnője megtakarított pénzét. De egy nyomtatvány Mary Saunders vallomása és halála előtti utolsó szavai címmel azt írta, a leány azért követte el a tettét, mert „finom ruhákra” vágyott.