GILBERT RYLE

A szellem fogalma

Osiris könyvtár

Filozófia

Sorozatszerkesztő Boros Gábor

Geréby György Steiger Kornél

GILBERT RYLE

szellem fogalma

Második kiadás Első kiadás: Gondolat, 1974

Osiris Kiadó • Budapest, 1999

A mű eredeti címe:The Concept of Mind

Hutchinson and Co. (Publishers) Ltd. 1969

Fordította ALTRICHTER FERENC

A fordítást az eredetivel egybevetette BENCE GYÖRGY

A mutatót összeállította LÁNG RÓZSA

© Gilbert Ryle, 1949 © Osiris Kiadó, 1999

Hungarian translation © Altrichter Ferenc, 1974

TARTALOM

Előszó a magyar kiadáshoz 9Bevezetés 13

I. fejezetDESCARTES MÍTOSZA 17

1. A hivatalos doktrína 172. A hivatalos doktrína abszurditása 223. A kategóriahiba eredete 264. Történeti megjegyzés 31

II. fejezet„TUDNI, HOGYAN" ÉS „TUDNI, HOGY MI" 33

1. Előszó 332. Intelligencia és intellektus 333. „Tudni, hogyan" és „tudni, hogy mi" 364. Az intellektualista legenda motívumai 425. A „fejemben" 466. A „tudni, hogyan" pozitív jellemzése 517. Értelmes képességek és szokások 548. Az intelligencia működése 589. Megértés és félreértés 65

10. Szolipszizmus 76

III. fejezetAZ AKARAT 78

1. Előszó 782. Az akarások mítosza 783. Az önkéntes és az önkéntelen különbsége 86

4. Az akarat szabadsága5. A mechanikus világszemlélet rémképe

IV. fejezet ÉRZELEM

1. Előszó2. Érzések és hajlandóságok3. Hajlandóságok és izgalmak4. Hangulatok5. Izgalmak és érzések6. Élvezni és kívánni7. A motívumok kritériumai8. A cselekedetek indokai és okai9. Konklúzió

V. fejezetDISZPOZÍCIÓK ÉS ESEMÉNYEK

1. Előszó2. A diszpozicionális állítások logikája3. Szellemi képességek és tendenciák4. Szellemi események5. Eredmények

VI. fejezet ÖNISMERET

1. Előszó2. Tudat3. Introspekció4. Önismeret - privilegizált bejárás nélkül5. A keresetlen szavak lelepleznek6. Az én7. Az „én" rendszeres illanékonysága

VII. fejezetÉRZET ÉS MEGFIGYELÉS

1. Előszó

9496

104

104105 116 123 130 134 137 141 143

145

145146 156 169 186

192

192 1194203208224230241

246

246

6

2. Érzetek 2483. Az érzetadatok elmélete 2594. Érzet és megfigyelés 2735. Fenomenalizmus 2886. Utólagos észrevételek 295

VIII. fejezetKÉPZELET 301

1. Előszó 3012. Elképzelni és látni 3023. A sajátos státusú képek elmélete 3044. Elképzelni 3135. Színlelni 3166. Színlelni, képzelni és elképzelni 3247. Emlékezet 333

IX. fejezetAZ INTELLEKTUS 343

1. Előszó 3432. Az intellektus körülhatárolása 3443. Elméletek 3504. Az episztemológiai kifejezések helyes és helytelen

alkalmazása 3585. Mondani és tanítani 3786. Az intellektus elsőbbsége 3847. Episztemológia 387

X. fejezetPSZICHOLÓGIA 390

1. A pszichológia programja 3902. Behaviorizmus 399

Utószó 405Mutató 407

7

ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ

Már negyedszázad telt el A szellem fogalma megírása óta. Ennyi idő alatt a filozófiai klíma szükségképpen átalakult, s az 1948- ban a filozófiai diszkusszió középpontjában lévő kérdések helye és súlya 1973-ra bizonyos mértékig megváltozott.

A kartéziánus dualizmus ellen kifejtett érveim akkortájt szük­ségképpen valamiféle behaviorizmus bizonyítékainak tűntek a könyv olvasói számára, sőt gyakran még írója számára is, ugyan­úgy ahogy hajdanán az idealizmus ellenfelei szükségképpen a materializmus bajnokainak látszottak. Az igazság persze az, hogy a könyv megkérdőjelez bizonyos sajátos behaviorista „re­dukciókat". Ám azt is bizonyítanom kellett volna, hogy a beha­viorista elképzelés ellenkező előjellel, de ugyanúgy hibás, mint a kartéziánus elképzelés, azaz ugyanúgy helytelen, ha a sze­mélyt csak testnek fogjuk fel minden más nélkül, mint ha testtel rendelkező szellemnek képzeljük el. A behaviorizmus ugyan­olyan rossz, mint a kartezianizmus.

Bizonyos kartéziánus koncepciók eredetét a könyv, helyesen, két vagy három sajátos kategóriazavarra vezeti vissza. Hogy csak egy példát említsek, a tudást gyakran olyasvalamihez ha­sonlították, amit valaki egy meghatározott pillanatban csinál, vagy amivel bizonyos ideig el van foglalva, vagy amin időnként keresztülmegy. Ezeket a föltételezett tudásaktusokat, tudásfo­lyamatokat vagy tudásélményeket (metaforikusán) „belsőnek", „rejtettnek" vagy „magántermészetűnek" kellett tekinteni, hi­szen nem tudjuk megfigyelni, hogy mások végrehajtják-e, el- végzik-e őket, vagy keresztülmennek-e rajtuk. A színészek sem játszanak el ilyesmit a színpadon. Ezek a kísértetszerű epizódok szertefoszlanak, ha a tudást inkább a képességekhez, a jártas­ságokhoz, a hajlandóságokhoz és a szokásokhoz hasonlítjuk. Ahogy Arisztotelész egész világosan felismerte, a „tudni" a „birtokolni"-hoz hasonlóan diszpozicionális ige, nem pedig

9

olyan eseményige, mint a „megszerezni", a „felfedezni" vagy a „feltárni". A szellem fogalmában azonban a diszpozíciók kategó­riájának és néhány más kategóriának a jelentőségét vitathatat­lanul eltúloztam, és nemegyszer határozottan rosszul alkalmaz­tam e kategóriákat. Az 1940-es években ugyanis éppen csak kezdtük gyanítani, hogy a kategóriák rendelkezésünkre álló ap­parátusa még mindig milyen szánalmasan szegényes. Később azután Wittgenstein post mortem számos példán keresztül meg­mutatta nekünk, hogy néhány „pszichológiai" ige jelentése lé­nyegét tekintve hogyan kötődik azokhoz a körülményekhez, amelyek között a személynek - akire ezek az igék vonatkoznak- lennie kell. Például ma nem akarhatom vagy nem próbálha­tom meg, hogy valamit tegnap csináljak; az akarat és a próbál­kozás alá van vetve a naptár szabályszerűségének. Robinson Crusoe nem ígérhet, nem bocsáthat meg vagy nem sikkaszthat, mert ezek a tevékenységek társadalmi feltételeknek vannak alávetve. Nem rúghatunk gólt a teniszpályán, és bár tehetek pénzt a jobb kezemmel a bal kezembe, a jobb kezem nem adhat pénzadományt vagy kölcsönt a bal kezemnek.

Szóljunk itt néhány olyan jól ismert életrajzi kifejezésről, ame­lyet eddig még nem vizsgáltak meg. Ezek egyáltalán nem ha­sonlíthatók a cselekedetekhez, a folyamatokhoz, az élményekhez, az állapotokhoz, a lehetőségekhez vagy a körülményt jelölő „pszichológi­ai" kifejezésekhez. Ha tartózkodom a húsevéstől, ha elhalasztóm a levélírást, ha várok egy vonatra, ha megtartok egy titkot, ha pihenek, ha nem veszek tudomást egy sértésről, ha megengedek valamit" vagy megbízok valakiben, akkor ezt tudatosan és ön­ként teszem. Bár tudatos, önkéntes, órával mérhető és valóságos dolgokról van szó, ezek mégsem cselekedetek, hanem, hogy 1 úgy mondjam, nem-cselekedetek, mivel éppen valamilyen sajá­tos, pozitív tettől való tartózkodást jelentenek. Meg lehet örökí­teni filmen a levélírást, és fel lehet venni magnetofonra a titok kifecsegését, de nincs olyan film, amelyen meg lehetne örökíteni a levélírás elhalasztását, és nincs olyan magnetofon, amire fel lehetne venni a titok megtartását. Ha egy hónapig megtartom a titkot, akkor nem kell semmi olyan sajátos dolognak lejátszód­nia az egész hónapon át, vagy megismétlődnie a hónap folya­mán, ami - túl azon, hogy nem fecsegek - a nem fecsegést alkotná.

10

Nos, tehát melyik kategória az otthona ezeknek a tartózkodá­soknak, szüneteléseknek és kihagyásoknak? Mert bár Descartes „cogitatió"-ival egyetemben egészen biztosan az ember tudatos és akaratlagos mindennapi életéhez tartoznak, lényegi nega- tivitásuk miatt sem nem „külsők" a „belsővel" szemben, sem nem „belsők" a „külsővel" szemben. Nem szemmel látható izommozgások, és nem is introspekció útján megfigyelhető fod­rozódások a tudatfolyamon. Mi tehát, Wittgenstein metaforájá­val élve, a „grammatikájuk"?

1973. júliusGilbert Ryle

BEVEZETÉS

Ez a könyv valami olyasmit nyújt, amit némi fenntartással az emberi szellem elméletének nevezhetünk. De nem ad új infor­mációt a szellemről. Temérdek információnk van már róla, mégpedig olyan információnk, amely nem a filozófusok argu­mentumaiból származik, s amelyet nem is bolygatnak meg ezek az érvek. A könyvünket alkotó filozófiai argumentumok nem gyarapítani szándékoznak azt, amit az emberi szellemről tu­dunk, hanem a már meglévő ismereteink logikai geográfiáját igyekeznek helyreigazítani.

Tanárok és vizsgáztatók, bírák és műbírálók, történészek és regényírók, gyóntatóatyák és őrmesterek, munkáltatók, alkal­mazottak és üzlettársak, szülők, szerelmesek, barátok és ellen­ségek mindannyian elég jól tudják, hogyan kell eldönteni azokat a kérdéseket, amelyek nap mint nap felmerülnek a velük kap­csolatban lévő egyének jellembeli és intellektuális képességeit illetően. Fel tudják becsülni teljesítményeiket, meg tudják álla­pítani fejlődésüket, megértik szavaikat és tetteiket, képesek ki­számítani indítékaikat, és értik tréfáikat. Ha pedig hibáznak, tudják, hogyan helyesbítsék tévedéseiket. Mi több, bírálattal, példával, tanítással, fenyítéssel, megvesztegetéssel, gúnyoló­dással és meggyőzéssel képesek tudatosan befolyásolni is azo­kat, akikkel dolguk van, es azután, a létrejött eredmények fényé­ben változtatni is tudnak bánásmódjukon.

Amikor leírják mások szellemi állapotait, és amikor előíráso­kat állítanak fel ezeket az állapotokat illetően, szellemi képessé­gekre és tevékenységekre vonatkozó fogalmakkal bánnak ki­sebb vagy nagyobb hatékonysággal. Megtanulták ugyanis, hogy miként alkalmazzák a konkrét helyzetekben a szellemi magavi­selet olyan jelzőit, mint „gondos", „ostoba", „logikus", „figyel­metlen", „leleményes", „hiú", „módszeres", „hiszékeny", „szel­lemes", „fegyelmezett" és ezernyi más.

13

De egy dolog tudni, hogy miként alkalmazzuk az ilyen fogal­makat, és egészen más azt tudni, hogy miként hozzuk összefüg­gésbe őket egymással és másfajta fogalmakkal. Fogalmakat használva sok ember tud értelmesen beszélni, ámde a fogalmak használatáról nem sokan tudnak értelmesen beszélni. Gyakor­latból tudják ugyan, hogy - legalábbis a megszokott területeken belül maradva - miként bánjanak a fogalmakkal, de nem tudják megállapítani a használatukat meghatározó logikai szabályo­kat. Azokra az emberekre hasonlítanak, akik el tudnak ugyan igazodni saját községükben, de nem tudják megrajzolni vagy leolvasni ennek a térképét, s még kevésbé tudják megrajzolni vagy leolvasni annak a környéknek vagy annak a kontinensnek a térképét, ahol községük fekszik.

Bizonyos célok érdekében azonban mindenképpen meg kell határoznunk az olyan fogalmak logikai koordinátáit, amelyek alkalmazásának mikéntjét egyébként egészen jól ismerjük. A filozófusok feladatának jelentős részét mindig is az tette ki, hogy megkíséreljék végrehajtani ezt a műveletet a szellemi képessé­gek, tevékenységek és állapotok fogalmaival kapcsolatban. Az ismeretelméletek, a logika, az etika, a politika elmélete, valamint az esztétika mind a filozófusok ilyen irányú vizsgálódásainak eredményei. E vizsgálódások némelyike figyelemreméltó előre­haladást ért el bizonyos területeken, de könyvünk alapvető megállapításainak egyike éppen az, hogy a természettudomány korszakának három évszázada során rosszul választották meg a logikai kategóriákat, amelyeknek alapján a szellemi képessé­gek és tevékenységek fogalmait egymás mellé rendelték. Des-

| cartes egyik legfontosabb filozófiai örökségeként olyan mítoszt í hagyott ránk, amely még mindig meghamisítja e tématerület j kontinentális geográfiáját.

Egy mítosz természetesen nem tündérmese, hanem azt jelen­ti, hogy az egyik kategóriába tartozó tényeket valamilyen más kategóriának megfelelő kifejezésmódokkal mutatják be. A mí­toszt leleplezni ilyenformán nem azt jelenti, hogy tagadjuk a tényeket, hanem azt, hogy helyükre tesszük őket. És könyvem éppen erre tesz kísérletet.

A fogalmak logikai geográfiájának meghatározása azt jelenti, hogy napvilágra hozzuk azoknak a kijelentéseknek a logikáját, amelyekben ezeket a fogalmakat forgatjuk, azaz megmutatjuk, milyen más kijelentésekkel konzisztensek és inkonzisztensek,

14

milyen kijelentések következnek belőlük, és milyen kijelenté­sekből következnek ők maguk. A logikai típus vagy kategória, amelyhez egy fogalom tartozik, azoknak a módoknak az összes­sége, amelyekben logikailag jogosult a fogalommal műveleteket végezni. Az ebben a könyvben felhozott kulcsfontosságú érvek­kel ezért azt akarom megmutatni, hogy miért szegik meg a logikai szabályokat bizonyosfajta műveletek, amelyeket a szel­lemi képességek és folyamatok fogalmaival végeznek. Reductio ad absurdum típusú érveket próbálok meg felhasználni mind a kartéziánus mítosz által implicite javasolt műveletek visszauta­sítására, mind pedig annak jelzésére, hogy milyen logikai típu­sokban kellene a vizsgált fogalmak helyét megjelölni. De nem hiszem, hogy helytelen lenne időnként kevésbé szigorú érveket is használni, különösen akkor, amikor ajánlatosnak tűnik lecsil­lapítani a háborgó lelkeket, és hozzászoktatni őket az elmondot­takhoz. A filozófia kategóriaszokásoknak kategóriatanokkal tör­ténő helyettesítése, és bár a békéltető jellegű rábeszélés könnyít a megcsontosodott intellektuális szokások feladásával járó fáj­dalmakon, valójában nem támasztja alá a szigorú érveket, vi­szont igencsak gyengíti a velük szemben tanúsított ellenállást.

Lehet, hogy néhány olvasó úgy véli majd: könyvem hangvé­tele túlontúl polemikus. Némi vigaszt nyújthat nekik az a tudat, hogy jómagam is éppen azoknak a föltételezéseknek voltam az áldozata, amelyekkel a legnagyobb hévvel vitatkozom. Elsősor­ban saját teoretikus szervezetemből próbálok meg eltávolítani néhány rendellenességet, és csak másodsorban remélem azt, hogy segítek a többi teoretikusnak betegségünk felismerésében és orvosságom hasznosításában.

15

I. FEJEZET

DESCARTES MÍTOSZA

1. A hivatalos doktrína

Van egy doktrína az emberi szellem természetéről és helyéről, amely annyira elterjedt a teoretikusok, sőt még a laikusok között is, hogy rászolgál a hivatalos elmélet nevére. A legtöbb filozó­fus, pszichológus és vallásoktató némi fenntartással, de aláírja a doktrína leglényegesebb cikkelyeit, és bár elismer bizonyos elméleti nehézségeket, hajlamos feltételezni, hogy úrrá lehetünk ezeken a nehézségeken anélkül, hogy komolyan módosítanánk az elmélet felépítését. Itt amellett érvelek majd, hogy a doktrína központi jelentőségű elvei tévesek, és ellentétben állnak mind­azzal, amit az emberi szellemről akkor tudunk, amikor éppen nem elmélkedünk róla.

A hivatalos doktrína, amely főként Descartes-tól származik, valami ilyesmi: talán a gyengeelméjűek és a karon ülő csecse­mők kivételével - de ez is vitatható - minden egyes emberi lénynek teste és szelleme van. Néhányan inkább úgy monda­nák, hogy minden egyes emberi lény testből és szellemből áll. Az ember teste és szelleme rendszerint egy kantárra van fogva, de a test halála után a szellem még tovább létezhet és működhet.

Az emberi test a térben helyezkedik el, és alá van vetve a mechanika törvényeinek, amelyek az összes többi térbeli testet irányítják. Külső megfigyelők megszemlélhetik a testi folyama­tokat és állapotokat. Úgyhogy egy ember testi élete éppen annyira nyilvános dolog, mint az igavonó barmok és a csúszó­mászók élete, vagy akár a fák, kristályok és bolygók pályafutása.

Az ember szelleme viszont nem térbeli, s működése sincs alávetve a mechanika törvényeinek. Az emberi szellem műkö­déséről más megfigyelők nem tanúskodhatnak, mert pályafutá­sa magántermészetű, személyes és nem nyilvános. Saját szelle­mi állapotaimról és folyamataimról közvetlenül csak én vehetek tudomást. Egy személy ezért két párhuzamos történetet él át: az egyik az, ami a testében és a testével, a másik pedig az, ami a

17

j szellemében és a szellemével történik. Az első nyilvános, a ' második privát. Az első történetben szereplő események a fizi­kai világban, a másodikban szereplők pedig a szellemi világban lejátszódó események.

Vitatott kérdés, hogy egy személy megfigyeli-e vagy meg tudja-e figyelni közvetlenül saját privát történetének minden epizódját vagy csak néhányat, de a hivatalos tan szerint leg­alábbis néhány ilyen eseményről közvetlen és vitathatatlan tu­domása van. A tudat, az öntudat és az introspekció révén és folyamán közvetlenül és hitelt érdemlően tud szellemi állapo­tairól és tevékenységeiről. Kisebb vagy nagyobb mértékben kétségei lehetnek a fizikai világban fellelhető egyidejű és egy­más melletti eseményeket illetően, de semmi kétsége sem lehet annak legalábbis egy részét illetően, ami pillanatnyilag elfoglal­ja szellemét és betölti lelkét.

A személy két életének és két világának ezt a szétszakítását szokás úgy is kifejezni, hogy azt mondják: a fizikai világhoz tartozó tárgyak és események, beleértve a személy saját testét is, külsők, míg a személy saját szellemének működése belső. A külsőnek és a belsőnek ezt a szembeállítását természetesen me­taforikus értelmezésnek szánják, hiszen az ember szelleméről, minthogy nem térbeli, nem lehet azt mondani, hogy térbelileg értve valami máson belül van, vagy hogy térbelileg értve leját­szódnak benne bizonyos dolgok. De ez a metaforikus értelme­zés általában csak jó szándék marad, mert azt találjuk, hogy a teoretikusok azon elmélkednek, hogy az ingerek, amelyeknek a fizikai forrásai a személy bőrén kívül helyezkednek el, méterek­re és kilométerekre tőle, miként hoznak létre szellemi reakciókat | az illető koponyáján belül, vagy hogy az elhatározások, a dön- ] tések, amelyek a koponyáján belül érlelődnek meg, miként tud- 1 ják mozgásba hozni végtagjait. |

De még ha metaforaként értelmezik is a „külső" és „belső" j jelzőket, az a probléma, hogy egy személy szelleme és teste miként hat egymásra, közismerten teli van elméleti nehézségek­kel. Amit a szellem akar, a lábak, a karok és a nyelv végrehajtják; ami a fülre és a szemre hat, annak van némi köze ahhoz, amit a szellem észlel; a fintor és a mosoly elárulja a hangulatokat, és a testi fenyítés - úgy remélik - erkölcsi tökéletesedéshez vezet. De a tényleges tranzakciók a privát történet és a nyilvános történet eseményei között titokzatosak és csodával határosak maradnak,

18

minthogy definíció szerint egyik sorozathoz sem tartozhatnak. Nem lehetne azok közé az események közé sorolni őket, ame­lyeket a személy a maga belső életéről készített önéletrajzában ír le, de azok közé sem, amelyeket valaki más ír le az illető személy nyilvános pályafutásáról készített életrajzában. Ezeket a tranzakciókat sem introspekcióval, sem laboratóriumi kísér­lettel nem lehet megvizsgálni; teoretikus tollaslabdák ezek, amelyeket a fiziológus örökösen visszaütöget a pszichológus­nak, a pszichológus pedig a fiziológusnak.

De van emögött egy látszólag mélyebb és filozofikusabb fel- tételezés, amely arra hivatott, hogy megalapozza a személyek kettéválasztott életének ezt a részben metaforikus ábrázolását. Feltételezik ugyanis, hogy a létezésnek vagy a státusnak két különböző fajtája van. Ami létezik vagy megtörténik, az vagy a fizikai lét státusával, vagy a szellemi lét státusával rendelkezik. Valahogy úgy, ahogy egy érem valamelyik oldala fej vagy írás, vagy ahogy egy élőlény hím vagy nőstény, azt is feltételezik, hogy bizonyos létezők fizikai létezők, mások pedig szellemiek. Aminek fizikai léte van, annak szükségszerű ismertetőjegye, hogy térbeli és időbeli. Aminek szellemi léte van, annak pedig az a szükségszerű ismertetőjegye, hogy időbeli, de nem térbeli. A fizikai létező anyagból áll, vagy pedig az anyag funkciója; a szellemi létező pedig tudatosságból áll, vagy pedig a tudat funkciója.

Szöges ellentét van tehát a szellem és az anyag között, olyan ellentét, amelyet gyakran a következőképpen világítanak meg. A materiális tárgyak a „tér"-ként ismert közterületen helyez­kednek el, és ami az egyik testtel a tér egyik részében történik, mechanikailag kapcsolódik össze azzal, ami más testekkel a tér más részeiben történik. Viszont a szellemi események a „szel­lemeként ismert, elkülönített magánterületen fordulnak elő, és- eltekintve talán a telepátiától - semmilyen közvetlen kauzális kapcsolat sincs aközött, ami az egyik területen történik, és akö­zött, ami a másikon. Csak a nyilvános fizikai világ közegén keresztül gyakorolhat hatást az egyik személy szelleme a mási­kéra. A szellem nem más, mint a saját helye, és belső életünkben mindannyian egy kísértetszerű Robinson Crusoe életét éljük. Az i emberek láthatják, hallhatják és lökdöshetik egymás testét, de > gyógyíthatatlanul vakok és süketek egymás szellemi működé- i sei tekintetében, és képtelenek hatást gyakorolni azokra. ;

19

De miféle ismeretet szerezhetünk a szellem működéséről? A hivatalos elmélet szerint a személynek egyrészt az elképzelhető legtökéletesebb ismeretei vannak saját szellemének működésé­ről. A szellemi állapotok és folyamatok: tudatos állapotok és folyamatok (legalábbis rendszerint ilyenek), és a tudatosság, amely kisugárzik rájuk, semmiféle csalódást nem kelthet, és semmiféle kételyre nem ad alkalmat. Egy személy pillanatnyi gondolatai, érzései és akarati aktusai, észlelései, emlékezései és képzelődései belsőleg és lényegükből következően „foszforesz- kálók"; létüket és természetüket elkerülhetetlenül elárulják tu­lajdonosuknak. A belső élet olyasfajta tudatfolyam, hogy ab­szurd lenne az az ötlet, mely szerint a szellem, amelynek élete éppen ez a folyam, esetleg nincs tudatában annak, ami benne végbemegy.

Igaz, a közelmúltban Freud által felhozott bizonyítékok arra látszanak mutatni, hogy e folyamnak vannak olyan mellékágai, amelyek tulajdonosuk elől rejtve folynak. Az embereket olyan impulzusok is mozgatják és ösztönzik, amelyek létezését ők maguk hevesen tagadják; néhány gondolatuk különbözik azok­tól a gondolatoktól, amelyeket elismernek; és igazából nem is szándékoznak végrehajtani néhány olyan cselekedetet, amelyet pedig hitük szerint végre akarnak hajtani. Saját képmutatásuk alaposan félrevezeti az embereket, és sikeresen figyelmen kívül hagynak tényeket szellemi életükkel kapcsolatban, amelyeknek pedig a hivatalos elmélet szerint nyilvánvalóaknak és kétségte­leneknek kellene lenniük számukra. A hivatalos elmélet képvi­selői hajlamosak azonban feltételezni, hogy legalábbis normális körülmények között a személynek közvetlenül és hitelt érdem­lően kell megragadnia saját szellemének pillanatnyi állapotát és működését.

Amellett, hogy a személyt felruházzák a tudatosságnak ezek­kel az állítólag közvetlen adataival, rendszerint azt is feltétele­zik, hogy időnként valamilyen sajátos fajtájú észlelésre is képes, nevezetesen belső észlelésre vagy introspekcióra. A személy képes valamilyen (nem optikai) „pillantást" vetni arra, ami a szellemében lejátszódik. Nemcsak arra képes, hogy látóérzéke segítségével megnézzen és tüzetesen megvizsgáljon egy virá­got, és nemcsak arra, hogy hallóérzéke segítségével meghallgas­sa és megkülönböztesse a csengő egyes hangjait, hanem reflexió és introspekció útján meg tudja figyelni - bármilyen testi érzék-

szerv nélkül - belső életének éppen lejátszódó epizódjait is. Szokás szerint azt_is feltételezik,, hogy ez az önmegfigyelés mentes az érzékcsalódástól, a zavarosságtól és a kétségtől. A szellem saját ügyes-bajos dolgairól adott beszámolóinak olyan bizonyosságuk van, hogy ez, túltesz még azon a legmagasabb fokú bizonyosságon is, amely a fizikai világban található dől- gokrőTadott beszámolóit jellemzi. Érzéki észleléseink lehetnek

Tevések és zavarosak, a tudat és az introspekció azonban nem. Másrészt az egyik személy közvetlenül semmiféle módon nem tudja megközelíteni a másik belső életének eseményeit. Nem tud jobbat, mint hogy megfigyeli a másik személy testének viselkedését, és ebből némileg megbízhatatlan következtetése­ket von le azokra az állapotokra vonatkozóan, amelyeket - s ezt saját magatartásából és viselkedéséből vett analógiákra támasz­kodva tételezi fel - ez a viselkedés jelez. A szellemi tevékenysé­gek közvetlen megragadása magának annak a szellemnek a kiváltsága, amelynek működéséről szó van, s az ilyen kiváltság híján minden ember szellemének működése szükségképpen rejtve marad mindenki más előtt. Hiszen a föltételezett követ­keztetéseket, amelyek a sajátjainkhoz hasonló mozgásoktól a sajátjainkhoz hasonló szellemi működésekhez vezetnének, sem­milyen megfigyeléssel sem tudnánk megerősíteni. Egészen ter­mészetes tehát, hogy a hivatalos elmélet híve nehezen tud elle­nállni annak a - premisszáiból folyó - következménynek, hogy semmilyen alapos oka nincs azt hinni, hogy tényleg van a többi embernek is szelleme, azaz hogy létezik a sajátjától különböző emberi szellem is. Még ha hajlandó is elfogadni, hogy a többi emberi testbe is valami olyan szellem van befogva, amely nem különbözik a saját szellemétől, akkor sem mondhatja magáról, hogy képes felfedezni a többiek szellemének individuális jelleg­zetességeit, vagy azokat a sajátos dolgokat, amelyeket ezek tesznek és elszenvednek. E szemlélet szerint a lélek elkerülhe­tetlen végzete az abszolút magányosság. Csak a testek találkoz-' hatnak.

Ennek az általános elgondolásnak egyik szükségszerű ko- rolláriumaként hallgatólagosan elő van írva a szellemi képessé­geket és tevékenységeket kifejező köznapi fogalmak értelmezé­sének sajátos módja. Megkövetelik ugyanis, hogy az igéket, főneveket és mellékneveket, amelyekkel a mindennapi életben leírjuk azoknak az embereknek az értelmességét, jellemét és

21

magasabb rendű teljesítményeit, akikkel dolgunk van, úgy ér­telmezzük, mint amelyek speciális epizódokat jelölnek titkos történetükben, vagy mint amelyek az ilyen epizódok előfordu­lásának tendenciáit jelölik. Amikor valakiről azt mondjuk, hogy tud, hisz vagy sejt, illetve remél vagy szándékol valamit, retteg vagy húzódozik valamitől, vagy kiterveli ezt, és mulat azon, akkor feltételezik, hogy ezek az igék speciális módosulások előfordulását jelölik az ő (számunkra) rejtett tudatfolyamában. A szellemi magaviseletre utaló igék helyes vagy helytelen alkal­mazásáról csak az illető maga tudna hitelt érdemlő bizonyságot szolgáltatni, mégpedig azért, mert ő maga a közvetlen tudatos­ság és az introspekció révén közvetlenül hozzáférhet ehhez a folyamhoz. A szemlélő, legyen akár tanár, műkritikus, életrajz­író vagy jó barát, sohasem nyugtathatja meg vagy biztathatja magát azzal, hogy szikrányi igazság is van a megjegyzéseiben. Mégis, éppen azért találták szükségesnek a filozófusok, hogy megalkossák elméleteiket az emberi szellem helyéről és termé­szetéről, mert valójában mindannyian tudjuk, hogy miként te­gyünk ilyen megjegyzéseket, illetve miként tegyük általában helyesen, és miként javítsuk ki őket, amikor kiderül, hogy téve­sek vagy hibásak voltak. Azt tapasztalva, hogy a szellemi ma­gaviseletét kifejező fogalmakat szabályszerűen és hatékonyan használjuk, a filozófusok - nagyon helyesen - arra törekedtek, hogy rögzítsék ezek logikai geográfiáját. De a hivatalosan java­solt logikai geográfia azt vonná maga után, hogy ezeket a szel­lemi magaviseletet jelző fogalmakat nem lehet szabályszerűen és hatékonyan használni azokban az esetekben, amikor más emberek szellemi állapotairól és folyamatairól adunk leírást, vagy ezekre nézve fogalmazunk meg előírást.

Körvonalaiban ilyen tehát a hivatalos elmélet. Szándékos go­rombasággal gyakran úgy fogok róla beszélni, mint a „gépben lakozó kísértet dogmájáról". Remélem, sikerül bebizonyítanom, hogy a .hivatalos doktrína teljesen hamis, és nemcsak részletei­ben, hanem elyileg az. Nem egyedi hibák puszta gyűjteményed- egyetlen nagy hiba, mégpedig sajátos típusú hiba, nevezetesen kategóriahiba. A doktrína ugyanis úgy mutatja be a szellemi élet

2. A hivatalos doktrína abszurditása

22

tényeit, mintha azok egy bizonyos logikai típushoz vagy kate­góriához (illetve a típusok vagy kategóriák sorához) tartozná­nak, holott valójában egy másikhoz tartoznak. A dogma ennél­fogva filozófiai mítosz. S amikor megkísérlem a mítosz lelep­lezését, akkor valószínűen sokan azt gondolják majd, hogy tagadom az emberi lények szellemi életével kapcsolatos jól ismert tényeket, védekezésemet pedig, miszerint semmi másra nem törekszem, csak a szellemi magaviseletet jelölő fogalmak logikájának kiigazítására, valószínűleg merő kibúvóként fogják visszautasítani.

De először is jeleznem kell, hogy mit értek a „kategóriahiba" kifejezésen. Ebből a célból néhány példát mutatok be.

Egy külföldinek, aki először látogat Oxfordba vagy Camb- ridge-be, megmutatnak számos kollégiumot, könyvtárat, sport­pályát, múzeumot, tudományos tanszéket és adminisztratív hivatalt. S ezután a külföldi megkérdezi: „De hol van az egye­tem? Láttam, hol élnek a kollégiumok tagjai, hol dolgozik a kvesztor, hol kísérleteznek a tudósok és a többit. De még nem láttam az egyetemet, ahol az egyetem tagjai tartózkodnak és dolgoznak." Meg kell magyarázni majd neki, hogy az egyetem nem egy másik pótlólagos intézmény, nem valamilyen további megfelelője, illetve párja a kollégiumoknak, laboratóriumoknak és hivataloknak, amelyeket látott. Az egyetem csak az a mód, ahogy mindazt, amit látott, megszervezik. Ha az említett dolgo­kat látta, és ha összefüggéseiket érti, akkor látta az egyetemet. Tévedése abban a naiv feltételezésben rejlik, hogy kifogástalan és helyes dolog volt a Christ Churchről, a Bodleian Libraryról, az Ashmolean Museumról és az egyetemről beszélni, azaz úgy beszélni, mintha „az egyetem" valami külön tagját jelölné annak az osztálynak, amelynek ezek a többi egységek a tagjai. Az illető tévesen ugyanabba a kategóriába helyezte az egyetemet, mint amelyhez a többi intézmény tartozik.

Ugyanezt a hibát követné el egy hadosztály díszszemléjét figyelő gyerek is, aki, miután megmutattuk neki az ilyen és ilyen zászlóaljakat, ütegeket és századokat stb., azt kérdezné, hogy mikor jelenik már meg a hadosztály. Azt föltételezné ugyanis, hogy a hadosztály a már látott egységek olyan megfelelője, ami részben hasonlít és részben különbözik tőlük. Úgy magyaráz­hatnánk meg neki, hogy milyen hibát követ el, ha megmonda­nánk: az elvonuló zászlóaljak, ütegek és századok megfigyelése

23

közben megfigyelte az elvonuló hadosztályt is. A díszszemle nem a zászlóaljak, ütegek, századok és egy hadosztály díszfel­vonulása volt, hanem egy hadosztály zászlóaljainak, ütegeinek és századainak a parádéja.

Még egy példa. Egy külföldi, aki életében először figyeli meg a krikettjátékot, megtudja, hogy mi a funkciójuk a labdavetőknek, az ütőjátékosoknak, a pályaszéli játékosoknak, a bíróknak és a pontozóknak. És ezután azt mondja: „De senki sincs a pályán, aki a játék fontos tényezőjét, a csapatszellemet előmozdítaná. Látom, hogy ki veti a labdát, ki üt és ki védi a kaput, de nem látom, hogy kinek a feladata az esprit de corps kifejtése." Megint meg kellene magyarázni, hogy rossz típusú dolgot keres. A csapatszellem nem egy másik krikettművelet, ami kiegészíti az összes többi sajátos feladatot, hanem durván szólva az a lelkesedés, amellyel minden egyes sajátos feladatot végrehajtanak, és egy feladatot lelkesen végrehajtani nem azt jelenti, hogy két feladatot hajtunk végre. Persze csapatszellemet mutatni nem ugyanaz a dolog, mint labdát vetni vagy labdát fogni, de nem is valami olyasféle harmadik dolog, amelyről azt mondhatjuk, hogy a labdavető először veti a labdát, és azután tanúbizonyságot tesz a csapatszellemről, vagy hogy a pályaszéli játékos egy adott pillanatban vagy a labdát fogja, vagy az esprit de corps-ról tesz tanúbizonyságot.

A kategóriahibák említett eseteinek van egy közös vonása, amelyet észre kell vennünk. A hibákat olyanok követték el, akik nem tudják, hogy miként bánjanak az egyetem, a hadosztály és a csapatszellem fogalmával. Talányaik abból származtak, hogy nem tudják nyelvünk bizonyos kifejezéseit használni.

Az elméletileg érdekes kategóriahibák azok, amelyeket olyan emberek követnek el, akik teljesen hozzáértően és megfelelően alkalmazzák a fogalmakat - legalábbis azokban a helyzetekben, amelyekben otthonosan mozognak -, viszont absztrakt gondol­kodásukban mégis hajlamosak olyan logikai típusokba sorolni a fogalmakat, amelyekbe ezek nem illenek. Ilyesfajta hibára a következő történet szolgáltatna példát. A politikai tudományok egyik hallgatója megtanulta már a fő különbségeket az angol, a francia és az amerikai alkotmány között, valamint megtanulta a különbségeket és a kapcsolatokat is a kormány, a parlament, a különböző minisztériumok, a bírói testület és az anglikán egyház között. Mégis zavarba jön, amikor az anglikán egyház, a belügyminisztérium és az angol alkotmány közötti kapcsola­

tokról tesznek fel neki kérdéseket. Mert amíg az egyház és a belügyminisztérium intézmények, addig az angol alkotmány nem egy másik intézmény e szónak ugyanabban az értelmében, így tehát azokról az intézményközi viszonyokról, amelyekről állíthatjuk vagy tagadhatjuk, hogy fennállnak az egyház és a belügyminisztérium között, nem állíthatjuk vagy tagadhatjuk, hogy fennállnak az angol alkotmány és az említett két intéz­mény bármelyike között. „Az angol alkotmány" logikailag nem ugyanolyan típusú terminus, mint a „belügyminisztérium" és az „anglikán egyház". Részben hasonló módon Kis János lehet rokona, barátja, ellensége Nagy Józsefnek, vagy lehet Nagy számára idegen, de ezek egyike sem lehet az átlagos adófizető viszonylatában. Kis tudja, hogy bizonyosfajta fejtegetésekben hogyan beszéljen értelmesen az, átlagos adófizetőről, de zavarba jön, ha megkérdezik, hogy miért is nem tudott összefutni vele az utcán ugyanúgy, ahogy találkozhat Naggyal.

Szorosan a központi témánkhoz tartozik, ha megjegyezzük, hogy a politikai tudományok hallgatója mindaddig hajlamos lesz az angol alkotmányt valamiféle rejtelmes okkult intéz­ménynek minősíteni, ameddig azt továbbra is a többi intézmény hasonmásának véli; és mindaddig, amíg Kis továbbra is egyik polgártársának véli az átlagos adófizetőt, hajlamos lesz megfog­hatatlan és testetlen emberként, azaz valamiféle kísérteiként elgondolni, ami mindenhol van és még sincs sehol.

Destruktív célom annak bemu tatása, hogy a kettős élet elmé­lete a radikális kategóriahibák egy családjából származik. A személy olyan ábrázolása, amely szerint az gépben rejtélyesen megbúvó kísértet, a következő érvelésből származik: Mivel egy személy gondolkodását, érzését és szándékos cselekvését - való

"igaz - nem lehet kizárólag a fizika, a kémia és a fiziológia Bfejezésmődjaival leírni, ezért paralel kifejezésmódokkal kell leírni. Mivel az emberi test bonyolultan szervezett egység, ezért az emberi szellemnek egy másik bonyolultan szervezett egység­nek kell lennie, olyannak azonban, aminek másfajta az alap­anyaga és más a struktúrája. Vagy, továbbá, mivel az emberi test az anyag bármilyen más részéhez hasonlóan az okok és okoza­tok területe, ezért a szellem szükségképpen az okok és okozatok valamilyen másik területe, bár (hála az égnek) nem a mechani­kai okok és okozatok területe.

25

3. A kategóriahiba eredete

Az egyik fő intellektuális forrása annak, amiről még be kell bizonyítanom, hogy a kartéziánus kategóriahiba - úgy tűnik -, a következő. Miután Galilei kimutatta, hogy a tudományos felfedezés általa alkalmazott módszerei alkalmasak és illetéke­sek arra, hogy olyan mechanikai elméletet szolgáltassanak, amely mindarra kiterjed, ami a térben van, Descartes két ellen­tétes motívumot ismert fel önmagában. Maga is tudományos lángelme volt, okvetlenül magáévá kellett tennie tehát a mecha­nika igényeit, mégis mint vallásos és morális ember nem tudta elfogadni - miként Hobbes elfogadta - a mechanika igényeinek azt a csüggesztő záradékát, hogy az emberi természet csak a bonyolultság fokában különbözik az óraműtől. A szellemi nem lehet csupán változata a mechanikainak.

Descartes és az utána következő filozófusok magától értető­dően, de hibásan a következő kivezető utat vették igénybe. Mivel a szellemi magaviseletre utaló szavakat nem lehet úgy értelmezni, hogy mechanikai folyamatok előfordulását jelent­sék, ezért úgy kell értelmezni őket, hogy nem mechanikai folya­matok előfordulását jelentsék; mivel a mechanikai törvények a térbeli mozgásokat más térbeli mozgások okozataiként magya­rázzák, ezért más törvényeknek a szellem bizonyos, nem térbeli működéseit a szellem más, nem térbeli működéseinek okozata­iként kell magyarázniuk. Az általunk értelmesnek, illetve értel­metlennek minősített emberi viselkedésmódok különbségét okaik különbségében kell keresni; tehát amíg az emberi nyelv és a végtagok bizonyos mozgásai mechanikai okok okozatai, addig néhány más mozgásnak nem mechanikai okok okozatá­nak kell lennie; azaz míg bizonyos mozgások az anyagrészecs­kék mozgásából, addig bizonyos más mozgások a szellem mű­ködéséből származnak.

A fizikai és a szellemi közötti különbségeket ennélfogva a „dolog", az „anyag", a „tulajdonság", az „állapot", a „folya­mat", a „változás", az „ok" és „okozat" kategóriáinak általános rendszerén belüli különbségekként mutatták be. A szellem is dolog, csak más típusú dolog, mint a test; a szellemi folyamatok is okok és okozatok láncolatai, csak a testi mozgásoktól külön­böző fajtájú okokéi és okozatokéi. És így tovább. Némiképp úgy,

26

ahogy a külföldi azt hitte, hogy az egyetem valamilyen külön épület, amely eléggé hasonlít az egyik kollégiumhoz, de szá­mottevően különbözik is tőle, a mechanikus világszemléletet visszautasító személyek is a kauzális folyamatok külön centru­maként mutatták be az emberi szellemet, amely meglehetősen hasonlít a gépekhez, de számottevően különbözik is tőlük. El­méletük tehát egy paramechanikai hipotézis volt.

Hogy valóban ez a feltételezés volt a doktrína legmélyén, jól mutatja, hogy kezdettől fogva érezték, milyen súlyos elméleti nehézség merül fel, amikor meg akarják magyarázni, miként hathat a szellem a testre és viszont. Hogyan okozhat egy olyan szellemi folyamat, mint az akarás, olyan térbeli mozgásokat, mint a nyelv mozgásai? A látóidegben lejátszódó fizikai válto­zás okozatai közt miként szerepelhet az, hogy a szellem fényfel­villanást észlel. Ez a közismert és hírhedt nehézség önmagában is mutatja, milyen logikai öntőformába kényszerítette bele Des­cartes az ember szellemre vonatkozó elméletét. Pontosan ugyan­ez a forma volt az, amelybe ő és Galilei mechanikájukat is belepréselték. Miközben Descartes öntudatlanul még mindig ragaszkodott a mechanika elemeihez, úgy próbálta elhárítani a katasztrófát, hogy az emberi szellemet olyan szókészlettel írta le, ami a mechanikának csupán ellentétes kiegészítője volt. A szellemi tevékenységeket a testekről adott sajátos leírások pusz­ta tagadásával kellett leírni; a szellem nem térbeli, nem mozgás, nem az anyag módosulása, a nyilvános megfigyelés számára hozzáférhetetlen. A szellem nem óramű, hanem éppenséggel nem-óramű.

Ha így ábrázoljuk, akkor a szellem nem pusztán a gépbe befogott kísértet, hanem önmaga is jelenésszerű gépezet. Bár az emberi test motor, de nem egészen megszokott, mindennapos motor, mivel bizonyos működéseit egy benne lévő másik motor irányítja, s ez a belső, vezérlő motor persze nagyon sajátos fajtájú; nem látható, nem hallható, és nincs kiterjedése, nagysága vagy súlya. Nem lehet szétszerelni, a törvények pedig, amelyek­nek engedelmeskedik, nem azok, amelyeket a közönséges mér­nökök ismernek. Semmi nem ismeretes arról, hogy ez miként kormányozza a másik, a testi motort.

Egy másik fő nehézségből ugyanezt a tanulságot lehet leszűr­ni. Mivel a doktrína szerint a szellem ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a test, és mivel a testeket szigorú mechanikai

27

törvények irányítják, ezért sok teoretikusnak úgy tűnt, ebből az következik, hogy a szellemet hasonlóképpen szigorú nem me­chanikai törvényeknek kell irányítaniuk. A fizikai világ deter­minisztikus rendszer, s ezért a szellemi világnak is determinisz­tikus rendszernek kell lennie. A testek nem tehetnek azokról a változásokról, amelyeken keresztülmennek, s ezért a szellem sem tud ellenállni annak, hogy befussa a neki megszabott pá­lyát. Felelősség, választás, érdem és vétség ezért alkalmazhatatlan fogalmak - hacsak nem fogadjuk el azt a kompromisszumos megoldást, hogy a szellemi folyamatokat irányító törvények, a fizikai folyamatokat kormányzó törvényektől eltérően rendel­keznek azzal az előnyös tulajdonsággal, hogy csak többé-kevés- bé szigorúak. Az akarat szabadságának problémája annak a kér­dése volt, hogy miként lehet összeegyeztetni azt a feltételezést, miszerint az emberi szellemet a mechanika kategóriáiból merí­tett fogalmakkal kell leírni, azzal az ismerettel, hogy a magasabb fokú emberi viselkedés nincs összhangban a gépek viselkedé­sével.

Történeti kuriózum, hogy nem vették észre azt a tényt, hogy az egész érvelés derékba tört. A teoretikusok feltételezték - és nagyon helyesen -, hogy minden épelméjű ember eleve képes felismerni a különbségeket mondjuk a racionális és a nem raci­onális nyelvi megnyilvánulások vagy a szándékos és az auto­matikus viselkedés között. Hiszen különben semmit sem kellett volna megmenteni a mechanikus világszemlélet veszedelmétől. Ám az általuk adott magyarázat azon az előfeltevésen alapult, hogy az egyik személy elvileg sohasem tudja felismerni a kü­lönbséget a többi ember testéből származó értelmes és értelmet­len nyelvi megnyilvánulások között, mivel az illető sohasem tehet szert szabad bejárásra az említett nyelvi megnyilvánulá­sok posztulált anyagtalan okaihoz. Saját maga vitatható kivéte­létől eltekintve sohasem tudná megkülönböztetni az embert és a gépembert. El kellene ismerni például, hogy a gyengeelméjű- nek vagy eszelősnek tekintett személyek belső élete is éppoly értelmes és racionális, mint bárki másé annak ellenére, hogy számunkra világos a különbség. Talán csak a szemmel látható viselkedésük az, ami nem felel meg a várakozásnak, vagyis a „gyengeelméjűek" talán nem is igazán gyengeelméjűek, és az „eszelősök" nem is igazán eszelősök. Valójában talán néhány épelméjűnek tekintett személy is gyengeelméjű. Hiszen az el­

28

mélet szerint a külső megfigyelő sohasem tudhatja, hogy a többiek szemmel látható viselkedése miként függ össze szellemi képességeikkel és folyamataikkal, és így sohasem tudhatja, sőt még valószínű vagy hihető sejtéseket sem tehet arról, hogy a szellemi magaviseletet jelölő fogalmaknak a többi emberre való alkalmazása helyes-e vagy helytelen. Kockázatos vagy egyene­sen lehetetlen lenne ezért, ha valaki igényt formálna akárcsak saját épelméjűségére vagy logikai konzisztenciájára, mivel meg lenne fosztva attól a lehetőségtől, hogy összehasonlíthassa saját teljesítményeit a másokéval. Röviden a személyeket és tényke­déseiket tulajdonképpen sohasem jellemezhettük volna értel­mesnek, megfontoltnak és erényesnek vagy ostobának, képmu­tatónak és gyávának, így hát valójában sohasem merülhetett volna fel az a probléma, hogy valamilyen speciális kauzális hipotézist adjunk, amely az ilyen diagnózisok alapjául szolgál. Az a kérdés, hogy „Miben különböznek a személyek a gépek­től?" éppen azért merült fel, mert az új kauzális hipotézis beve­zetése előtt mindenki tudta már, hogy miként alkalmazza a szellemi magaviseletet jelölő fogalmakat. Ez a kauzális hipoté­zis ezért nem lehetett az említett fogalmak alkalmazásában használt kritériumok forrása. És természetesen a kauzális hipo­tézis semmilyen mértékben sem tökéletesítette azt, ahogyan ezekkel a kritériumokkal bánunk. Változatlanul oly módon különböztetjük meg a jó és rossz számolást, a körültekintő és meggondolatlan viselkedést, a termékeny és a terméketlen kép­zeletet, ahogyan maga Descartes is megkülönböztette őket - mielőtt és miután azon elmélkedett, hogy ezeknek a kritériu­moknak az alkalmazhatósága miként egyeztethető össze a me­chanikai okság elvével.

Descartes azonban elvétette problémájának logikáját. Ahelyett, hogy azt kérdezte volna, ténylegesen milyen kritériumokkal kü­lönböztethetjük meg az intelligens viselkedést a nem intelligenstől, azt kérdezte: „Ha a mechanikai okság elve alapján nem állapítható meg a különbség, akkor milyen más kauzális elv alapján lehet megállapítani?" Descartes felismerte, hogy a probléma nem me­chanikai, és feltételezte, hogy ilyenformán a mechanikai probléma megfelelőjének kell lennie. Nem meglepő, hogy a pszichológiának gyakran éppen ezt a szerepet osztják ki.

Amikor két terminus ugyanahhoz a logikai kategóriához tar­tozik, akkor helyénvaló és szabályos dolog olyan konjunktív

kijelentéseket képezni, amelyek e terminusokat tartalmazzák. Egy vásárló ilyenformán mondhatja, hogy vett egy balkezes és egy jobbkezes kesztyűt, de nem mondhatja, hogy vett egy bal­kezes kesztyűt, egy jobbkezes kesztyűt és egy pár kesztyűt. „Pánikban és nagykabátban jött haza" - ez jó vicc lehet, ami a különböző logikai típusú terminusok összekapcsolásának ab­szurditásán alapul. De ugyanilyen nevetséges dolog lett volna megalkotni ezt a diszjunkciót is: „Vagy pánikban, vagy pedig nagykabátban jött haza." Márpedig a gépben lakozó kísértet dogmája éppenséggel ezt teszi. Azt állítja, hogy létezik mind test, mind pedig szellem, azt állítja, hogy előfordulnak fizikai folyamatok és szellemi folyamatok; hogy a testi mozgásoknak mechanikai okai vannak, és a szellemi mozgásoknak szellemi okai vannak. Amellett fognak érvelni, hogy az ilyen és más hasonló konjunkciók abszurdak. De észre kell venni, hogy érve­lésem nem azt fogja igazolni, hogy a jogosulatlanul összekap­csolt kijelentések bármelyike is abszurd önmagában. Nem taga­dom például, hogy előfordulnak szellemi folyamatok. A tizen­kettőnél nagyobb osztóval való osztás szellemi folyamat, és ilyen a tréfálkozás is. De azt állítom, hogy az „előfordulnak szellemi folyamatok" kifejezés nem ugyanolyan fajta dolgot jelent, mint az „előfordulnak fizikai folyamatok", és hogy ezért nincs értelme összekapcsolni vagy szétválasztani őket.

Ha érvelésemet siker koronázza, akkor néhány érdekes kö­vetkezmény adódik majd belőle. Először is szertefoszlik a fel­magasztalt kontraszt a szellem és az anyag között, de nem úgy foszlik szerte, hogy az anyag hasonlóképpen felmagasztalt mó­don magába szippantja a szellemet vagy a szellem az anyagot, hanem egészen más módon. Mert a kettő látszólagos ellentétéről kimutatjuk majd, hogy éppannyira jogosulatlan, mint amilyen jogosulatlan lenne a „Pánikban jött haza" és a „Nagykabátban jött haza" szembeállítása. Az a vélemény, miszerint szöges el­lentét van a szellem és az anyag között, lényegében az a véle­mény, hogy ezek azonos logikai típusú terminusok.

De argumentációm azzal a további következménnyel is jár, hogy mind az idealizmus, mind a materializmus helytelen kér­désre adott válasz. A materiális világ „visszavezetése" szellemi állapotokra és folyamatokra, valamint a szellemi állapotok és folyamatok „visszavezetése" fizikai állapotokra és folyamatok­ra előfeltételezi annak a diszjunkciónak a jogosultságát, hogy

30

„Vagy a szellem létezik, vagy a test létezik (de nem mindkettő)". S ez ahhoz a kijelentéshez hasonlítana, hogy „Vagy egy balkezes és egy jobbkezes kesztyűt vett, vagy egy pár kesztyűt vett (de nem mindkettőt)".

Teljesen szabályszerű és helyénvaló dolog azt mondani - egy bizonyos logikai hanghordozásban -, hogy létezik szellem, és azt mondani - másfajta logikai hanghordozásban -, hogy létezik test. De ezek a kifejezések nem a létezés két különböző fajtáját jelzik, mert a „létezés" nem olyan generikus fogalom, mint a „színes" vagy az „ivaros". Az említett kifejezések a „létezik" két különböző jelentését mutatják, némiképp úgy, ahogy az „emel- kedik"-nek különböző jelentése van a „vízszint emelkedik"- ben, a „hangulat emelkedik"-ben és az „átlagos életkor emelke­dik"-ben. Rossz tréfára gondolnánk, ha valaki azt mondaná, hogy most három dolog emelkedik, nevezetesen a vízszint, a hangulat és az átlagos életkor. Éppilyen jó vagy éppilyen rossz vicc lenne azt mondani, hogy léteznek prímszámok és szerdák, vélemények és hajóhadak; vagy hogy létezik emberi test és szellem. A következő fejezetekben azt próbálom bizonyítani, hogy a hivatalos elmélet egy csomó kategóriahibán nyugszik, mert - mint kimutatom - logikailag abszurd következmények származnak belőle. Ezeknek az abszurditásoknak a kimutatása konstruktív hatással jár majd, ezen keresztül hozzuk felszínre a szellemi magaviseletet jelző fogalmak pontos logikájának bizo­nyos részleteit.

4. Történeti megjegyzés

Nem volna igaz, ha azt mondanánk, hogy a hivatalos elmélet kizárólag Descartes elméleteiből vagy pedig a tizenhetedik szá­zadi mechanika implikációitól való általános félelemből szár­mazik. A kor tudósainak, valamint laikusainak, filozófusainak és papjainak elméje a skolasztika és a reformáció teológiáján nevelődött. Az akarat sztoikus-augusztiniánus elméletei bele­ágyazódtak a bűn és a bűnbocsánat kálvinista tanaiba; az intel­lektusról szóló platonista és arisztoteliánus elméletek formálták ki a lélek halhatatlanságának ortodox tanait. Descartes csak újrafogalmazta - Galilei új szintaxisában - a lélekről szóló és már általánosan elterjedt teológiai tanításokat. Ami a teológus­nál a csak rám tartozó lelkiismeret volt, az a filozófusnál a

31

többiek számára hozzáférhetetlen tudattá alakult át, s ami a predesztináció rémképe volt, az a determinizmus mumusaként jelent meg újra.

Az a megállapítás sem lenne igaz, hogy a két világ mítoszának ne lett volna jótékony elméleti hatása is. A mítoszok gyakran igen sok elméleti haszonnal járnak, amíg még újak. A para- mechanikai mítosznak tulajdonítható egyik jótétemény az volt, hogy legalábbis részben nyugállományba küldte az akkor ural­kodó parapolitikai mítoszt. Korábban ugyanis a szellemet és képességeit a politikai feljebbvalókkal és politikai alárendeltek­kel való analógiákon keresztül írták le. A kifejezésmódok, ame­lyeket használnak, az uralkodás, az engedelmesség, az együtt­működés és a lázadás kifejezésmódjai voltak. S ezek fennmarad­tak, sőt máig is élnek számos etikai és néhány episztemológiai eszmefuttatásban. Miként a fizikában az okkult erők új mítosza tudományosan felülmúlta és túlszárnyalta a végokok régi míto­szát, úgy az antropológiai és pszichológiai elméletben is többet ért a rejtett műveletek, indítékok és hatóerők új, mint a parancs, engedelmesség és engedetlenség régi mítosza.

II. FEJEZET

„TUDNI, HOGYAN" ÉS „TUDNI, HOGY MI"

I. Előszó

Ebben a fejezetben azt igyekszem megmutatni, hogy amikor az emberekről azt mondjuk, hogy szellemi képességeiket működ­tetik, akkor nem rejtett eseményekről beszélünk, amelyeknek az emberek szemmel látható tettei és megnyilatkozásai csupán okozatai, hanem magukról ezekről a szemmel látható tettekről és megnyilatkozásokról. Vizsgálódásunk szempontjából ter­mészetesen döntő jelentőségű különbség van aközött az eset között, amikor egy cselekedetről azt mondjuk, hogy szórako­zottan, figyelmetlenül hajtották végre, és aközött, amikor egy fiziológiailag hasonló cselekedetről azt mondjuk, hogy szándé­kosan, gondosan vagy fortélyosan végezték el. De a leírás ilyen különbségei nem abból állnak, hogy az egyik esetben jelen van, a másikban pedig hiányzik egy burkolt utalás valamilyen ár­nyékcselekedetre, amely titokban megelőzi és bevezeti a szem­mel látható cselekedetet. Ellenkezőleg, az ilyen különbségek azt jelentik, hogy az egyik esetben jelen vannak, a másikban pedig hiányoznak bizonyosfajta ellenőrizhető magyarázó és egyben prediktív állítások.

2. Intelligencia és intellektus

A szellemi magaviseletet jelölő fogalmak, amelyeket elsőként vizsgálunk meg, a fogalmak azon családjához tartoznak, amely­nek tagjai (szokványosán) az „intelligencia" vezetéknevet vise­lik. Álljon itt néhány pontosabban körülhatárolt melléknév, amely ehhez a családhoz tartozik: „okos", „eszes", „gondos", „rendszeres", „ötletes", „megfontolt", „éles eszű", „logikus", „szellemes", „figyelmes", „kritikus", „próbálkozó", „gyors ész­járású", „ravasz", „bölcs", „belátó" és „alapos". Ha egy személy szűkében van az intelligenciának, akkor azt mondjuk róla, hogy

33

„ostoba", vagy pedig pontosabban körülhatároló jelzó'kkel azt, hogy „buta", „oktalan", „gondatlan", „rendszertelen", „ötlet- szegény", „elhamarkodott", „nehézfejű", „logikátlan", „szel­lemtelen", „figyelmetlen", „kritikátlan", „nem kísérletező", „lassú eszű", „naiv", „együgyű" és „belátás nélküli".

Elsőrendű fontosságú, hogy észrevegyük már a kezdet kez­detén: az ostobaság nem ugyanaz vagy nem ugyanolyan fajtájú dolog, mint a tudatlanság. Nincs semmilyen összeegyeztethe- tetlenség az alapos tájékozottság és az esztelenség között, s az is meglehet, hogy valakinek nincs érzéke a fényekhez, viszont jó orra van az érvekhez, s jó érzéke a viccekhez.

Részben azért fontos, hogy megkülönböztessük az értelmes- séget az ismeretek birtoklásától, más szóval az intelligenciát a tudástól, mert mind a filozófusok, mind a laikusok hajlamosak az értelmi műveleteket tekinteni a szellemi magaviselet magvá- nak, azaz hajlamosak minden más szellemi magaviseletet jelölő fogalmat a megismerés fogalmai alapján definiálni. Feltételezik ugyanis, hogy a szellem elsődleges feladata válaszokat találni kérdésekre, s felteszik azt is, hogy egyéb elfoglaltságai csupán a fontolóra vett és mérlegelt igazságok alkalmazásából vagy pe­dig az igazságok mérlegelésétől való sajnálatos elkalandozásból áll. A kereszténység ugyan rossz hírbe keverte, de nem oszlatta \ el azt a görög eredetű eszmét, miszerint a halhatatlanság a lélek . teoretizáló részének van fenntartva.

Amikor az intellektusról vagy jobban mondva a személyek értelmi képességeiről és intellektuális tevékenységeiről beszé­lünk, akkor elsősorban azoknak a műveleteknek a sajátos osz­tályára utalunk, amelyek az elméletalkotást jelentik. Ezeknek a műveleteknek vagy tevékenységeknek a célja tények vagy igaz kijelentések tudása. A matematika és a kétségtelenül beigazoló­dott természettudományok az emberi intellektus mintául szol­gáló eredményei. A régebbi teoretikusok érthető módon azon kezdtek el töprengeni, hogy mi is alkotja az elméleti tudomá­nyok és tanok sajátlagos kitűnőségét - az elméleti tudományo­két, amelyek fejlődésének szemtanúi és elősegítői voltak. Eleve hajlamosak voltak arra, hogy a szigorú elméletre való képesség­ben fedezzék fel azt, ami magasabbrendűséget kölcsönöz az embernek az állattal, a civilizált embernek a barbárral szemben, sőt még az isteni szellemnek is az emberi szellemmel szemben.A régebbi teoretikusok így hát örökül hagyták azt az eszmét,

34

hogy az igazságok megismerésének tehetsége a szellem mégha- ; tározó tulajdonsága. Más emberi képességeket csak akkor lehet szelleminek minősíteni, ha ki lehet mutatni róluk, hogy valami­képpen igaz kijelentések intellektuális megragadása kormá­nyozza őket. Racionálisnak lenni számukra ez volt: képesnek lenni az igazságok és a közöttük lévő kapcsolatok felismerésére. Racionálisan cselekedni ennélfogva annyit jelentett, hogy az ember az életvitelre vonatkozó igazságok szellemi megragadá­sával irányítja nem teoretikus hajlamait.

Ebben a fejezetben elsődleges és legfontosabb célom annak a megmutatása, hogy sok olyan tevékenység van, amely közvet­lenül szellemi sajátosságokról és képességekről árulkodik, de önmaga mégsem értelmi tevékenység, s még csak nem is oko­zata az értelmi tevékenységeknek.

Az értelmes gyakorlat nem az elmélet mostohagyermeke. Ellenkezőleg - az elméletalkotás az egyik gyakorlat a többi között, és magát az elméletalkotást is lehet értelmesen vagy ostobán folytatni.

Van egy másik oka is annak, hogy miért fontos már kezdettől ! fogva helyesbíteni azt az intellektualista tant, amely az intelli­

genciát az igazságok szellemi megragadása alapján próbálja ; definiálni ahelyett, hogy az igazságok megismerését definiálná

az értelmesség alapján. Az elméletalkotás ugyanis olyan tevé­kenység, amelyet a legtöbb ember képes csendben végrehajtani, és rendszerint csendben hajt is végre. Az emberek mondatokban tagolják az elméleteket, amelyeket megalkotnak, de ezeket a mondatokat legtöbbször nem mondják ki hangosan. Önmaguk­ban mondják. Vagy gondolataikat diagramokban és képekben juttatják kifejezésre, de nem mindig vetik ezeket papírra. „A lelki szemükkel látják." Mindennapi gondolkodásunk nagy ré­szét belső monológban vagy hangtalan belső beszédben folytat­juk le, amelyet rendszerint valamilyen vizuális képanyag belső filmvetítése is kísér.

Az önmagunkkal való csendben lefolytatott beszédnek ezt a fortélyát nem gyorsan s nem is könnyedén sajátítjuk el; és elsajátításának egyik szükséges feltétele, hogy előzőleg meg kellett tanulnunk értelmesen beszélni fennhangon; és hallanunk és értenünk kellett már más emberek beszédét is. Gondolataink önmagunknak való megtartása bonyolult tevékenység. Csak a középkorban tanultak meg az emberek nem fennhangon olvas-

35

ni. Hasonlóképpen a gyerekeknek is meg kell tanulniuk hango­san olvasni, mielőtt megtanulnának suttogva olvasni, és csa­csogniuk is hangosan kell, mielőtt önmagukban csacsognának. Mégis sok teoretikus feltételezte, hogy a csend, amelyben leg­többünk megtanult gondolkodni, a gondolkodás definiáló tu­lajdonsága. Platón azt mondta, hogy a gondolkodásban a lélek önmagával beszél. De a csend lényegtelen, bár gyakran kényel­mes; ugyanúgy lényegtelen, mint az, hogy egy főre korlátozzuk a hallgatóságot.

Annak a két feltételezésnek az összekapcsolása - nevezetesen, hogy az elméletalkotás az emberi szellem elsődleges tevékeny­sége és hogy az elméletalkotás lényegét tekintve magántermé­szetű, csendes vagy belső művelet - továbbra is a gépben lakozó kísértet dogmájának egyik fő támasza marad. Az emberek haj­lamosak szellemüket azzal a „hely"-lyel azonosítani, ahol titkos gondolataik fonalát gombolyítják. Sőt, odáig mennek el, hogy valamilyen külön rejtély létezését feltételezik azt illetően, hogy miként hozzuk nyilvánosságra gondolatainkat, s egyáltalán nem veszik észre, hogy éppen annak érdekében kell sajátos furfanghoz folyamodnunk, hogy megtartsuk őket magunknak.

3. „Tudni, hogyan" és „tudni, hogy mi"

Amikor valakit az értelmesség alábbi jelzőinek valamelyikével illetünk: „agyafúrt" vagy „ostoba", „megfontolt" vagy „meg­gondolatlan", akkor ez a személyleírás nem ennek vagy annak az igazságnak a tudását vagy nem tudását tulajdonítja az illető­nek, hanem bizonyosfajta dolgok megtételére vonatkozó képes­séget vagy képtelenséget. Az elméleti szakemberek persze oly­annyira belefeledkeztek a természet vizsgálatának feladatába, az elfogadott elméletek természetének, eredetének és hitelessé­gének vizsgálatába, hogy többnyire figyelmen kívül hagyták azt a kérdést, mit is jelent, ha valaki tudja, hogyan hajtson végre bizonyos feladatokat. A mindennapi életben viszont, akárcsak a tanítás sajátos teendői során, jóval inkább az emberek képes­ségeivel foglalkozunk, mintsem ismereteik repertoárjával, jóval inkább a tevékenységekkel, mint azokkal az igazságokkal, ame­lyeket megtanulnak. Sőt, még amikor intellektuális kiválósága­ikkal és fogyatékosságaikkal foglalkozunk, akkor sem elsősor-

36

ban az általuk elsajátított és emlékezetükben megőrzött igazsá­gok tárháza iránt érdeklődünk. Inkább az érdekel bennünket, van-e tehetségük arra, hogy önmaguk jöjjenek rá igazságokra, és ha már felfedezték, képesek-e rendszerezni és hasznosítani ezeket. Gyakran csak azért sajnálkozunk afelett, hogy valaki nem tud egy tényről, mert az ostobaságán sajnálkozunk, amely­nek e tudatlanság csak következménye.

A tudni, hogyan és a tudni, hogy mi között vannak bizonyos hasonlóságok és bizonyos eltérések is. Szoktunk arról beszélni, hogy valaki megtanulja, hogyan játsszon egy hangszeren, s szoktunk arról is beszélni, hogy valaki megtanulja, hogy minek az esete áll fenn; arról is, hogy valaki rájön arra, hogyan metssze meg a fákat, s arról is, hogy rájön arra, hogy a rómaiaknak volt egy táboruk egy bizonyos helyen; arról is, hogy valaki elfelejti, hogyan kössön meg egy fogásbogot, mint ahogy arról is, hogy valaki elfelejti, hogy a „kés"-nek megfelelő német szó a „Messer". Töprenghetünk a hogyanon csakúgy, mint a vajonon.

Viszont sohasem szoktunk arról beszélni, hogy valaki hiszi vagy úgy véli, hogyan; és bár helyénvaló az a kérdés, hogy valaki milyen alapon vagy milyen okokból fogad el egy kijelentést, de ezt a kérdést nem lehet feltenni a kártyajátékokban mutatott ügyességéről vagy a befektetéseivel kapcsolatban tanúsított megfontoltságáról.

No de mi rejlik abban, ha azt mondjuk az emberekről, hogy tudják, hogyan csináljanak és hogyan értsenek vicceket, hogyan beszéljenek nyelvtanilag helyesen, hogyan sakkozzanak, hor­gásszanak vagy érveljenek? Ezen részint azt értjük, hogy ha az illetők végrehajtják a mondott tevékenységeket, akkor azon vannak, hogy jól és megfelelően, azaz helyesen és hatékonyan, vagy sikeresen hajtsák végre őket. Teljesítményeik megfelelnek bizonyos szabványoknak, vagy kielégítenek bizonyos kritériu­mokat. De ez még nem elég. A jól beszabályozott óra is helyesen mutatja az időt, és a jól betanított cirkuszi fóka is hibátlanul hajtja végre a mutatványokat, mégsem nevezzük őket „értelme­sekének. Ezt a címet a ténykedéseikért felelős személyeknek tartjuk fenn. Intelligensnek, értelmesnek lenni nem pusztán bizonyos kritériumok teljesülését jelenti, hanem a kritériumok alkalmazását; cselekvéseink szabályozását, s nem csak azt, hogy cselekvéseink kielégítő mértékben szabályozottak. Egy személy ténykedését akkor minősítjük gondosnak vagy begyakorlott­

nak, ha tevékenysége folyamán képes észrevenni és kijavítani a hibákat, kész megismételni és képes tökéletesíteni az eredmé­nyeket, képes hasznot húzni mások példájából, és így tovább. Kritériumokat alkalmaz, miközben kritikusan visz véghez va­lamit, azaz miközben megpróbálja helyes útra terelni a dol­gokat.

Ezt a köznyelvben általában azzal a kijelentéssel fejezik ki, hogy egy cselekvés akkor és csak akkor tesz bizonyságot az értelmességró'l, ha a cselekvő személy, mialatt a kérdéses dolgot éppen csinálja, arra gondol, amit csinál, és oly módon gondol arra, amit éppen csinál, hogy ha nem arra gondolna, akkor nem hajtaná végre a cselekedetet olyan jól. Erre az elterjedt szólás­módra néha az intellektualista legenda mellett szóló bizonyíték­ként hivatkoznak. Az intellektualista legenda bajnokai hajlamo­sak a tudni, hog\/ant beleolvasztani a tudni, hogy mibe, mégpedig a következő meggondolással: Az értelmes cselekvés szabályok betartását vagy kritériumok alkalmazását foglalja magában. Amiből az következik, hogy az értelmesnek mondott tevékeny­séget meg kell előznie ilyen szabályok vagy kritériumok intel­lektuális tudomásulvételének vagy elismerésének, azaz a cse­lekvő személynek először át kell mennie azon a belső folyama­ton, amelynek során elismer bizonyos kijelentéseket arról, hogy mit kell tennie („maximák", „imperativusok" vagy „regulatív kijelentések" - ahogy néha nevezni szokták), s csak ezután hajthatja végre a cselekvést a parancsokkal összhangban. Ki kell oktatnia önmagát, mielőtt gyakorlatot folytathatna. A fősza­kácsnak fel kell mondania a receptjeit, mielőtt főzhetne a recep­tek szerint; a hősnek valamilyen megfelelő erkölcsi parancsolat­ra kell a lelki fülét hegyeznie, mielőtt beúszhatna, hogy meg­mentse a fuldoklót; a sakkozónak fejben át kell futnia a játék összes releváns szabályát és taktikai irányelvét, mielőtt helyes és rutinos lépéseket tehetne. E legenda értelmében amikor vala­mit úgy csinálunk, hogy arra gondolunk, amit éppen csinálunk, akkor mindig két dolgot teszünk: nevezetesen fontolóra ve­szünk bizonyos, az alkalomhoz illő kijelentéseket vagy előírá­sokat, és átültetjük a gyakorlatba azt, amit ezek a kijelentések vagy előírások a lelkünkre kötnek. Azaz először egy kis elméle­tet csinálunk, és azután egy kis gyakorlatot.

Persze gyakran nemcsak azelőtt elmélkedünk, mielőtt csele­kednénk, hanem azért elmélkedünk, hogy helyesen cseleked-

38

jünk. A sakkozónak szüksége lehet bizonyos időre, hogy kiter­velje a lépéseket, amelyeket majd később megtesz. Mégis, az az általános állítás, miszerint minden értelmes tevékenység meg­követeli, hogy megfelelő kijelentések fontolgatása legyen a nyi­tánya, még akkor is valószínűtlenül cseng, ha védekezésül el is ismerik, hogy a szükséges meggondolás gyakorta nagyon gyors, és végbemehet anélkül is, hogy a cselekvő egyáltalán észreven­né. A következőkben amellett fogok érvelni, hogy az intellektu- alista legenda hamis, és hogy amikor egy cselekvést értelmes­nek minősítünk, akkor ez nem vonja maga után az elmélkedés és a végrehajtás kettős műveletét.

Először is van sokfajta ténykedés, amelyben intelligencia nyi­latkozik meg, de a cselekvés szabályai vagy kritériumai nin­csenek megfogalmazva. A szellemes ember, amikor felszólít­ják, hogy idézze az irányelveket vagy a zsinórmértékeket, ame­lyek szerint kigondolja és érti a vicceket, képtelen válaszolni. Tudja, hogy miként csináljon jó vicceket és hogyan vegye észre a rosszakat, de nem tud se nekünk, se önmagának semmilyen receptet adni erre. A humor gyakorlatát tehát nem a humor' elmélete irányítja. Az esztétikai ízlés, a tapintatos viselkedés és az ötletes eljárások kánonjai hasonlóképpen íratlanok marad­nak, de ez nem akadálya az ilyen adottságok értelmes kifejté­sének.

A helyes okoskodás szabályait először Arisztotelész hámozta ki. Mindazonáltal az emberek jóval azelőtt tudták már, hogyan kerüljék el és hogyan mutassák ki a következtetési hibákat, mielőtt megtanulták volna Arisztotelész leckéit, hasonlókép­pen, ahogy az emberek Arisztotelész óta, beleértve magát Arisz­totelészt is, rendszerint úgy érvelnek, hogy nem tesznek semmi­féle belső utalást a filozófus formuláira. Nem tervezzük el érve­léseinket, mielőtt kigondolnánk őket. Sőt, ha előre ki kellene tervelnünk, hogy mit is gondoljunk, akkor egyáltalán sohasem gondolnánk semmit sem, mert maga ez a kitervelés kitervelet- len volna.

Az eredményes gyakorlat megelőzi saját elméletét; a metodo-, lógiák előfeltételezik a módszerek alkalmazását, s a metodoló­giák a módszerek kritikai vizsgálatának az eredményei. Mert Arisztotelész úgy találta, hogy önmaga és mások is egyszer értelmesen, másszor ostobán okoskodnak, és mert Itzaak Walton úgy találta, hogy jómaga és a többi ember is néha eredményesen,

39

néha pedig eredménytelenül horgászik - ezért volt képes mind­kettő arra, hogy átadja tanítványainak művészetének irányelve­it és előírásait. Lehetséges tehát, hogy az emberek értelmesen végrehajtsanak bizonyosfajta tevékenységeket, amikor még nem képesek fontolóra venni semmilyen kijelentést, amely a lelkűkre köti, hogy miként kell ezeket végrehajtani. Bizonyos értelmes ténykedéseket nem irányít a bennük alkalmazott elvek semmilyen előzetes elismerése.'' Az intellektualista legendával szembeni döntő ellenvetés a

következő: a kijelentések átgondolása és fontolóra vétele maga is tevékenység, amelynek végrehajtása lehet többé vagy kevésbé értelmes, többé vagy kevésbé ostoba. De ha bármilyen tevé­kenység értelmes végrehajtásához valamilyen előzetes elméleti

j műveletet kellene elvégeznünk először, éspedig értelmesen kel­lene elvégeznünk, akkor logikai lehetetlenség lenne valaha is bárkinek kitörnie a körből.

Nézzünk meg néhány szembetűnő pontot, ahol ez a reg- resszus fellépne. A legenda szerint mindannyiszor, amikor egy cselekvő személy valamit értelmesen csinál, akkor tettét egy másik, belső aktus előzi meg és kormányozza, mégpedig vala­milyen, a gyakorlati problémának megfelelő regula tív kijelentés megfontolása. De miért éppen azt az irányelvet veszi fontolóra, amelyik megfelelő, s nem bármely másikat az ezernyi nem megfelelő irányelv közül? Miért nem ötlik a hős eszébe egy ételrecept vagy egy formális logikai szabály? Talán eszébe ötlik, de akkor intellektuális eljárása értelmetlen, nem pedig ésszerű. Értelmesen elmélkedni azon, hogy miként cselekedjünk, többek között azt jelenti, hogy azt vesszük tekintetbe, ami az alkalomhoz illő, és figyelmen kívül hagyjuk, ami nem odavaló. Azt kell-e tehát mondanunk, hogy a cselekvés hogyanját illető elmélkedései értel- mességének biztosításához a hősnek először azon kell elmélked­nie, hogy miképpen elmélkedjen a legjobban cselekvése hogyanját illetően? Az így fellépő regresszus végtelensége azt mutatja, hogy a cselekvés megfelelő voltára vonatkozó kritérium alkalmazása nem jár együtt e kritérium átgondolásának folyamatával.

Továbbá, még ha feltételezzük is, hogy ésszerű cselekvésem­hez először latolgatnom kell az ilyen cselekvés indokát, hogyan is jutok el akkor odáig, hogy az indokot megfelelőképpen alkal­mazzam azokra a speciális körülményekre, amelyekkel cselek­vésem történetesen összetalálkozik? Mert a cselekvés indoka

40

vagy irányelve szükségképpen valamilyen mértékben általános kijelentés, s így lehetetlenség azt várni, hogy részletes körülírá­sokat tartalmazzon, amelyek hozzáillenének az egyedi tényállás minden részletéhez. Nyilvánvaló, hogy ismét csak értelmesen kell eljárnom, és nem ostobán, és az ebben megmutatkozó józan értelem önmaga nem lehet valamilyen általános elv intellektuális elismerésének a terméke. A katona nem válik éles eszű tábornokká pusztán azáltal, hogy helybenhagyja Clausewitz stratégiai elveit; értenie kell a stratégiai elvek alkalmazásához is. Az irányelvek alkalmazásának hogyanját illető' tudást nem lehet visszavezetni a szóban forgó maximáknak vagy bármilyen más irányelveknek az elfogadására, de levezetni sem lehet belőlük.

Teljesen általánosan megfogalmazva az intellektualista legen­dában az az abszurd feltételezés rejlik, hogy minden cselekvés, bármilyen fajtájű legyen is, az értelmességre való minden jogát a teendő eltervezésének valamilyen megelőző, belső tevékeny­ségétől örökli. Nos, nagyon gyakran valóban végigjárjuk a teen­dő eltervezésének ezt a folyamatát, és ha ostobák vagyunk, akkor tervezésünk is ostoba, ha meg okosak, akkor tervezésünk is okos. Közismerten lehetséges az is, hogy okosan tervezünk és ostobán hajtjuk végre a tervet, az tehát, hogy saját gyakorlata­inkban fittyet hányunk a saját előírásainkra. Az eredeti érv szerint ezért intellektuális tervezőfolyamatunknak az okosság­ra való jogát egy még további processzustól, a tervezés elterve­zésének belső folyamatától kell örökölnie, és a maga részéről ez a folyamat is lehetne azután ostoba vagy okos. A regresszus végtelen, és emiatt abszurditásba torkollik az elmélet, amely szerint egy cselekvés értelmes voltához az szükséges, hogy valamilyen előzetes értelmi tevékenység kormányozza a cselek­vést. Az ésszerű cselekvést az értelmetlentől nem a származása különbözteti meg, hanem a cselekvés módja, és ez éppannyira érvényes az intellektuális tevékenységekre, mint a kimondottan gyakorlatiakra. Az „értelmes"-t nem lehet az „értelmi" alapján, vagy a „tudni, hogyan"-1 a „tudni, hogy mi" alapján definiálni. Az „arra gondolok, amit éppen csinálok" nem azt jelenti, hogy „gondolkozom is azon, amit csinálnom kell, és csinálom is azt". Amikor valamit értelmesen csinálok, azaz úgy, hogy gondola­taim azon járnak, amit éppen csinálok, akkor egy dolgot teszek, nem pedig kettőt. Ténykedésemnek sajátos módja, sajátos eljá­rása van, nem pedig sajátos ősei.

41

4. Az intellektualista legenda motívumai

De miért húz sokak szíve oly erősen ahhoz a mindennapos tapasztalatukkal is ellentétes véleményhez, hogy egy tevékeny­ség értelmes kivitelezésének két folyamatot kell magában fog­lalnia, nevezetesen az elvégzés folyamatát és az elméletalkotás folyamatát? Hozzátartozik a válaszhoz, hogy épp ezek az em­berek ragaszkodnak makacsul a gépben lakozó kísértet dogmá­jához. Mivel a cselekvés gyakran szemmel látható erőfeszítés, muszkuláris ügy, ezért pusztán fizikai folyamatként intézik el. A „fizikai"' és a „szellemi" ellentétének feltételezése mellett ebből az következik, hogy maga az izmok mozgásából összeálló tevékenység nem lehet szellemi tevékenység. Azért, hogy kiér­demelje és elnyerje az „ügyes", „fortélyos" vagy „szellemes" címet, átutalással kell azt megkapnia egy másik, de neki megfe­lelő aktustól, amely nem „a gépben", hanem „a kísértetben" játszódik le, hiszen az „ügyes", „fortélyos" és „szellemes" min­den bizonnyal szellemi predikátumok.

Tökéletesen igaz persze, hogy amikor szellemesnek vagy ta­pintatosnak minősítjük valakinek a szemmel látható viselkedé­sét, akkor nem csak azokat az izommozgásokat vesszük tekin­tetbe, amelyeknek tanúi vagyunk. Egy papagáj is tehette volna ugyanazt a megjegyzést ugyanabban a helyzetben anélkül, hogy humorérzéket tulajdonítanánk neki, vagy egy faragatlan fickó is tehette volna pontosan ugyanazt, mint amit a tapintatos ember csinált, anélkül hogy tapintatosnak gondolnánk. Viszont ha egy és ugyanazon szóbeli megnyilvánulás a humor figyelem­reméltó megnyilatkozása a humorista részéről, de puszta hang­reakció csupán, ha papagájtól származik, akkor csábító dolog azt mondani, hogy szellemességet nem olyasvalaminek tulajdo­nítunk, amit hallunk, hanem valami másnak, amit nem hallunk. S ennek megfelelően kísértést érzünk annak kijelentésére, hogy ami az egyik hallható és látható tettet szellemessé teszi a másik halláshoz és látáshoz hasonló tettel szemben, éppen az, hogy az előzőt egy másik, de nem hallható és nem látható tett kísérte, s voltaképpen ez a szellemesség kifejtése. De amikor elfogadjuk- mint ahogy el kell fogadnunk hogy esetleg semmilyen látható vagy hallható különbség sincs egy tapintatos vagy szel­lemes tett és egy tapintatlan vagy humortalan tett között, akkor ezzel még nem fogadjuk el azt is, hogy a különbséget valami­

42

lyen külön titkos aktusok végrehajtása vagy végre nem hajtása alkotja.

A bohóc ügyessége botiad ozásában és elvágódásában mutat­kozhat meg. A bohóc éppúgy botladozik és vágódik el, mint az ügyetlen emberek, azzal a különbséggel, hogy szándékosan botladozik és vágódik el, és sok próba után, a kellő pillanatban csinálja, és ott, ahol a gyerekek láthatják őt, és úgy csinálja, hogy meg ne sértse önmagát. A nézők megtapsolják a látszólagos ügyetlenségben mutatott ügyességét, de amit megtapsolnak, az nem valami rejtett külön produkció, amit a bohóc a „fejében" hajt végre. A látható teljesítmény az, amit a nézők csodálnak, de nem azért csodálják, mert a látható teljesítmény valamilyen rejtett belső okok okozata, hanem azért, mert ügyesség kifejtése. Az ügyesség pedig nem cselekedet. Ezért nem valamilyen meg­figyelhető, de nem is valamilyen nem megfigyelhető cselekedet. Amikor elismerjük, hogy egy cselekvés valamilyen ügyesség kifejtése, akkor valójában egy olyan tényező fényében értékel­jük, amit önmagában nem lehet fényképezőgéppel megörökíte­ni. De a ténykedésben kifejtett ügyességet nem azért nem lehet önmagában megörökíteni fényképezőgéppel, mert az ügyesség valamilyen okkult vagy kísérteties történés, hanem azért, mert egyáltalán nem is történés. Ez diszpozíció vagy a diszpozíciók egy csoportja, és egy diszpozíció egyáltalán nem olyan logikai típusú tényező, amit láthatunk vagy nem láthatunk, megörökít­hetünk vagy nem örökíthetünk meg. Mint ahogy a hangos beszéd szokása maga nem hangos vagy csendes, mivel nem olyasfajta dolog, amelyről a „hangos" és a „csendes" állítható, vagy mint ahogy maga a fejfájásra való hajlam, ugyanebből az okból, nem elviselhetetlen vagy elviselhető - maga a külső vagy belső tevékenységekben kifejtett ügyesség, tehetség és hajlam nem belső vagy külső, nem megfigyelhető vagy megfigyelhetet- len. Az emberi szellem hagyományos elmélete a diszpozíció és a diszpozíció kifejtése közötti típuskülönbséget tévesen a meg- figyelhetetlen szellemi okok és megfigyelhető fizikai okozataik mitikus szétválasztásaként értelmezte.

Abotladozás és az elvágódás a bohóc szellemének működése, mivel ez az ő tréfája; de az ügyetlen ember szemmel láthatóan hasonló botladozása és elvágódása nem az illető szellemének működése. Hiszen ő nem szándékosan botladozik. A szándékos botladozás testi és szellemi folyamat, de nem két folyamat,

43

amelyek közül az egyik folyamat a botladozás szándékolása és a másik folyamat a botladozás mint a szándékolás okozata. Ám a régi mítosz szívósan tartja magát. Még mindig kísértést érzünk az olyasféle érvelésre, hogy ha a bohóc komédiázása gondos­ságról, ítélőképességről, szellemességről és a nézők hangulatá­nak felbecsüléséről tesz tanúbizonyságot, akkor a bohóc fejében valami olyan produkciónak kell lezajlania, ami megfelelője an­nak, ami a cirkuszporondon lejátszódik. Ha arra gondol, amit éppen csinál, akkor festett arca mögött valamiféle gondolkodási árnyéktevékenységnek kell lezajlania, amelynek mi persze nem vagyunk szem- és fül tanúi, de ami egybevág az általunk tényleg megfigyelt groteszk mozdulatokkal, amelyeket valójában meg­figyelhetünk, sőt ez az árnyéktevékenység irányítja a testi moz­dulatokat. Szellemünk alaptevékenysége kétségtelenül az, hogy gondolatokat gondolunk, és az is minden kétségen felül áll, hogy a gondolkodás folyamata nem látható és nem hallható folyamat. Hogyan lehet hát a bohóc látható és hallható tényke­dése a működésben lévő szelleme?

Hogy méltányosan bánhassunk ezzel az ellenvetéssel, egy verbális engedményt kell tennünk. A legutóbbi időkben ugyanis általánosan használatba jöttek bizonyos speciális kifejezések és kifejezésmódok. Szoktunk például „fejszámolásáról, „gondo- latolvasás''-ról és „gondolatban" lefolytatott vitákról beszélni, és bizonyára igaz is, hogy ami „fejben" vagy „gondolatban" játszódik le, ami tehát ebben az értelemben szellemi, az megfi- gyélhetetlen. Akkor mondjuk, hogy egy gyerek „fejben számol", amikor a műveletben használt számjegyek leírása vagy fenn­hangon való elmondása helyett önmagának mondja azokat, miközben hangtalan magánbeszédben hajtja végre a számításo­kat. Hasonlóképpen akkor mondjuk, hogy valaki olvassa valaki másnak a gondolatait, ha igaz módon leírja azt, amit a másik auditorikus vagy vizuális képzetekben önmagának mond vagy elképzel. Könnyen ki lehet mutatni, hogy igen sajátos módon használjuk ezeket a kifejezéseket. Mert a gyerek, aki hangosan vagy papíron számol, talán kifogástalanul okoskodik, és talán lépéseit igen nagy módszerességgel szervezi meg. A számolás azért még nem válik kevésbé gondos értelmi tevékenységgé, mert nyilvánosan végzi a gyerek, nem pedig visszavonultan. Ténykedése ezért szellemi képesség kifejtése és felhasználása, a „szellemi" szó normális értelmében.

A számolás tehát nem akkor emelkedik először a valódi gon­dolkodás rangjára, amikor az illető zárt ajkakkal és zsebre dugott kézzel kezdi csinálni. Az ajkak lepecsételése egyáltalán nem tartozik a gondolkodás definíciójához. Az ember gondol­kodhat hangosan vagy félhangosan suttogva; és gondolkodhat csendesen is, olyan szájmozgással, amely eléggé feltűnő ahhoz, hogy aki szájmozgás alapján megérti a beszédet, le tudja olvas­ni; vagy gondolkodhat csendben és mozdulatlan ajkakkal is, ahogy legtöbbünk teszi óvodáskorunk óta. A különbségek a társadalmi és az egyéni céloknak való megfelelésnek, a gyorsa­ságnak és készségnek a különbségeiből adódnak. Az ilyesminek nem kell több különbséget jelentenie a végrehajtott intellektuá­lis tevékenységek következetessége, meggyőző ereje és helyes­sége tekintetében, mint amekkora különbséget az jelent, ha az író a ceruzát jobban szereti, mint a tollat, vagy a láthatatlan tintát jobban szereti, mint a közönséges tintát. A süketnéma kézjelek­kel beszél. Amikor meg akarja tartani a gondolatait, akkor eze­ket a jeleket esetleg a háta mögé vagy az asztal alá dugott kézzel teszi meg. Persze megeshetne, hogy egy kíváncsi ember véletle­nül megfigyeli ezeket a jeleket, de ezen tény alapján még senki sem mondaná - sem mi, sem a jelek kibocsátója -, hogy az illető nem gondolkodik.

A „szellemi"-nek ez a speciális használata, amelyben a kifeje­zés azt jelenti, amit „valaki a fejében" tesz, nem használható fel bizonyítékként a gépben lakozó kísértet dogmája mellett. Ez ugyanis semmi más, mint a dogma fertőző hatása. Az a techni­kai fogás, hogy gondolkodásunkat kimondott szavak helyett auditorikus szóképzetekben folytatjuk le, valóban titkosságot biztosít gondolkodásunknak, mivel az egyik személy audito­rikus képzeteit nem látja vagy hallja a másik (vagy, ahogy látni fogjuk, maga a képzetek gazdája sem). De ez a titkosság nem a kísérteties árnyékvilág feltételezett eseményeinek betudott tit- kosság, hanem csupán az a hasznos és kényelmes titkosság, amely az olyan dallamoknak a jellemzője, amelyek a fejemben járnak, vagy az olyan dolgoknak, amelyeket lelki szemeimmel látok.

Sőt, ha valaki bizonyos dolgokat fejben mond el önmagának, akkor ez a tény még nem vonja maga után, hogy éppen gondol­kodik. Mert a belső beszédben is félrebeszélhet vagy ismételhet értelmetlen rímeket éppúgy, ahogy a hangos beszédben. Az

45

értelmes beszéd és az értelmetlen halandzsa, vagy a gondolko­dással kísért beszéd és a szavak puszta kimondása közötti kü­lönbség nem fedi a hangos beszéd és a magunkban lefolytatott beszéd közötti különbséget. Ami a verbális tevékenységet az értelem megnyilatkozásává teszi, az független attól, ami nyilvá­nossá vagy magántermészetűvé teszi. A ceruzával, papíron vég­zett számolás jóval értelmesebb lehet, mint a fejszámolás, és a bohóc nyilvános bukdácsolása jóval intelligensebb lehet, mint az a bukdácsolás, amelyet pusztán a lelki szeme eló'tt „lát" vagy a lelki lábában „érez", ha ilyen képzelt bohóckodások, tudj' isten, egyáltalán eló'fordulnak.

5. A „fejemben”

Helyénvaló dolog itt valamit mondani a „fejemben" kifejezés mindennapos használatáról. Amikor fejszámolást végzek, ak­kor valószínűleg azt mondom, hogy a „fejemben" és nem pedig a papíron vannak azok a számok, amelyekkel éppen dolgozom; és ha egy fülbemászó dallamot vagy egy frappáns szórímet hallgatok, valószínűleg azt mondom majd később, hogy még mindig a „fejemben jár" a dallam vagy a rím. „Fejben" szoktam felsorolni Anglia királyait, „fejben" szoktam megoldani anag- rammákat, „fejben" faragok limerickeket. Miért érezzük ezt megfelelő és kifejező metaforának? Mert hogy metafora, az biztos. Senki sem gondolja, hogy amikor egy dallam jár a fejem­ben, akkor a sebész kiáshatna egy kis zenekart, amely a kopo­nyámban van eltemetve, vagy az orvos, aki sztetoszkópot illeszt a koponyámra, elfojtott, tompa dallamot hallhatna oly módon, ahogy én hallom a szomszédom tompa füttyét, amikor fülemet a szobáinkat elválasztó falhoz tapasztom.

Néha azt mondják, hogy a kifejezés az agy és az értelmi folyamatok viszonyára vonatkozó elméletekből származik. Va­lószínű, hogy ezekből az elméletekből származtatjuk az olyan kifejezéseket, hogy „erőlteti az agyát, hogy megoldjon egy prob­lémát"; mégsem büszkélkedik senki sem azzal, hogy egy anag- rammát az „agyában" oldott meg. Egy iskolás gyerek néha hajlandó lenne azt mondani, hogy fejben végzett el egy könnyű számolási műveletet, bár eközben nem kellett az agyát használ­nia; ahhoz meg igazán semmiféle intellektuális erőfeszítés vagy

46

éleselméjűség sem kell, hogy egy dallam járjon az ember fejében. Ellenben a ceruzával, papíron végzett számolás igencsak igény­be veheti az ember agyát, bár nem „fejben" csináljuk.

Úgy tűnik, hogy elsősorban a képzelt zajokról találjuk termé­szetesnek azt mondani, hogy a „fejünkben" vannak; és ezek közül az elképzelt zajok közül is elsősorban azokról, amelyek forrásának és hallgatójának is önmagunkat képzeljük. Azokról a szavakról és azokról a dallamokról gondolnánk először, hogy zsongásukkal betöltik ezt a testi stúdiót, amelyeket képzeletben saját magamnak mondok, vagy ugyancsak képzeletben saját magamnak dúdolok vagy fütyülök. Néha némelyek egy kis erőszakkal kiterjesztik a „fejemben" kifejezést minden elkép­zelt, vélt zajra, sőt átviszik még azon dolgok leírására is, ame­lyekről azt képzeljük, hogy látjuk őket; erre a kiterjesztésre később visszatérünk (lásd 49. sk. o.).

Mi csábít tehát az olyasféle jellemzésre, hogy amikor képze­letben magunknak mondunk vagy dudorászunk valamit, akkor lényegében fejben mondjuk vagy dudorásszuk azt? Először is, a kifejezésmódnak van egy kiiktathatatlan negatív hinkciója. Amikor a vonatkerekek zakatolására a „Rule Britannia" jár a fejemben, akkor a kerekek zakatolását utastársaim is hallják, az én „Rule Britanniá"-mat azonban nem. A ritmikus kattogás betölti az egész kocsit, az én „Rule Britanniá"-m azonban nem tölti be sem ezt a fülkét, sem pedig a fülke valamilyen kis részét, s így csábító dolog azt mondani, hogy inkább egy másik fülkét tölt be, nevezetesen azt, ami nekem valamely kis részem. A kattogó zajok forrását a kerekek és a sínek adják, az én „Rule Britanniáim forrását azonban nem valamilyen rajtam kívüli zenekar alkotja, s így hát csábító dolog ezt a negatív tényt úgy megfogalmazni, hogy a forrása bennem van. De ez önmagában még nem magyarázná meg, hogy miért találom természetes metaforának, ha azt mondom, hogy a fejemben jár a „Rule Britannia", nem pedig a torkomban, a mellkasomban vagy a gyomromban.

Amikor hallom a szavakat, amelyeket valaki más ejt ki, vagy a dallamokat, amelyeket egy együttes játszik, akkor rendszerint van valamilyen - néha éppen hibás - elképzelésem arról, hogy milyen irányból jönnek a zajok, és milyen távolságra van tőlem a forrásuk. De egészen más a helyzet, amikor azokat a szavakat hallom, amelyeket én magam ejtek ki hangosan, azokat a dalla­

47

mokat, amelyeket én magam dúdolok, vagy amikor a rágás, a lélegzés és a köhögés során fellépő hangokat hallom, mivel itt egyáltalán nincs szó olyan forrásból származó hangokról, amely valamilyen irányban és valamilyen távolságra van tőlem. Nem kell a fejemet forgatnom, hogy jobban halljak, s a fülemet sem dughatom közelebb a zaj forrásához. Továbbá, bár a fülem bedugaszolásával ki tudom zárni vagy tompítani tudom az illető hangját vagy az együttes dallamát, de ez a cselekvés nemhogy csökkentené, hanem inkább növeli saját hangom ere­jét és zengését. Saját szóbeli megnyilatkozásaim, akárcsak a többi fejzajok, például a brummogás, a prüszkölés, a szipogás és a többi, nem valamilyen többé-kevésbé távoli forrásból szár­mazó és a levegőben tovaterjedő zajok, hanem a fejemben jön­nek létre, és azon keresztül hallom is őket, bár némelyiket levegőben tovaterjedő hangként is hallom. Ha nagyon zengő vagy erősen szaggatott hangokat adok ki, akkor ugyanabban az értelemben érezhetem a fejemben a rezgéseket és rezdüléseket, amilyen értelemben a kezemben érzem a benne tartott hangvilla rezgéseit.

Nos, ezek a zajok a szó szoros értelmében és nem metafo­rikusán vannak a fejben. Valódi, fejben tovaterjedő zajok, ame­lyeket az orvos hallhatna a sztetoszkópjával. De ha arról beszé­lünk, hogy a fejben számoló iskolás gyerek esetében a számok nem papíron, hanem a fejében vannak, akkor nem erről a szó szerinti értelemről, hanem egy innen kölcsönvett, metaforikus értelemről van szó. Könnyen ki lehet mutatni, hogy a számokat valójában nem oly módon hallja a fejében, ahogy saját köhögését tényleg a fejében hallja. Mert ha bedugaszolt füllel fütyül vagy hangosan üvölt, félig meg is süketítheti magát, vagy fülcsengést okozhat magának. De ha a fejszámolás végzése közben a szá­mokat, hogy úgy mondjam, igen „éles hangon kiáltozza" magá­nak, akkor egyáltalán nem süketül meg. Semmiféle éles zajt sem csinál vagy hall ugyanis, mert egyszerűen csak képzeli, hogy éles zajokat csinál és hall, és egy elképzelt fülsiketítő kiáltás nem fülsiketítő kiáltás, de még csak nem is suttogás. Mégis azt mond­ja a számokról, hogy a fejében vannak, miként én is azt mondom a „Rule Britanniá"-ról, hogy a fejemben jár, mert ez erőteljes és találó kifejezési módja annak a ténynek, hogy a hallással egyide­jű létrehozás képzete igen élénk képzet. A „fejemben" kifejezést idézőjelben kell érteni, ahogy a „látni" igét is az olyan kifejezé­

48

sekben, mint: „Most is látom az eseményt, bár negyven évvel ezelőtt történt." Ha igazán csinálnánk azt, amiről képzeljük, hogy csináljuk, nevezetesen ha hallanánk, amint éppen mon­dunk vagy dudorászunk bizonyos dolgokat, akkor ezek a zajok a kifejezés szó szerinti értelmében lennének a fejünkben. De mivel nem hozunk létre vagy nem hallunk hangokat, hanem csak képzeljük, hogy így teszünk, ezért amikor azt mondjuk, hogy a „fejünkben" vannak a számok és a dallamok, amelyeket képzeletben önmagunknak mondunk és dúdolunk, akkor ezt azzal a beavatott hanghordozással mondjuk, amit olyasféle dolgok kifejezésére tartunk fenn, amiket nem lehet szó szerint venni.

Azt mondtam, hogy van bizonyos hajlandóság a „fejemben" kifejezés alkalmazásának olyasféle kiterjesztésére, hogy ne csak azokat az elképzelt zajokat ölelje fel, amelyeket magunk kép- zünk, és saját fejünkben terjednek, hanem általában a képzelt zajokat, és még tágabban, a képzelt látványokat is. Gyanítom, hogy ez a hajlandóság - ha egyáltalán igazam van, amikor azt gondolom, hogy van ilyen - a következő jól ismert ténycsoport- ból fakad. Minden kifejezetten feji érzékszervünket képesek vagyunk elzárni vagy természet adta záróberendezésekkel, vagy pedig könnyen gondoskodhatunk megfelelő mesterséges berendezésről. A látást elzárhatjuk szemhéjunkkal vagy a ke­zünkkel, nyelvünket ajkaink oltalmazzák, fülünk és orrunk be­fogására ujjainkat használhatjuk. Úgyhogy ami mindannyiunk számára látható, hallható, ízlelhető, szagolható, azt mindig ki­zárhatjuk az ilyen redőnyök lehúzásával. De amikor becsukom a szemem, azokat a dolgokat nem rekesztem ki, amelyeket a lelki szememmel látok. Sőt, amikor becsukom a szemem, néha élénkebben látom őket, mint bármikor máskor. Hogy elűzzem a tegnapi országúti baleset hátborzongató vízióját, talán éppen ki kell nyitnom a szemem. Emiatt azután kísértést érezhetünk a képzeletbeli és az igazi látványok közötti különbség olyan jel­lemzésére, hogy míg az utóbbiak a redőnyökön túl vannak, addig az előbbiek a redőnyökön innen, az utóbbiak jócskán kívül vannak a fejemen, ezért az előbbiek azután nagyon is belül vannak. Ez a probléma azonban még némi részletezést igényel.

A látás és a hallás távérzékek, szemben a tapintással, ízléssel és szaglással; azaz, amikor a normális módon használjuk a „látni", „hallani", „figyelni", „hallgatni", „meglátni" és „meg­

49

hallani" igét, meg a többi ilyet, akkor a „látott" és „hallott" dolgok tőlünk távol lévő dolgok. Hallunk egy vonatot messze távol délre, és megpillantunk egy bolygót fent az égen. Ezért azután nehézségekbe ütközik azoknak a foltoknak a hollétéről beszélni, amelyek „a szemünk előtt" úszkálnak. Mert bár látjuk e foltokat, még sincsenek ott kint. Nem szoktunk azonban arról beszélni, hogy a távolban érzünk vagy ízlelünk bizonyos dolgo­kat, és ha megkérdezik, hogy milyen messze és milyen irányban fekszik egy tárgy, nem azt válaszoljuk, hogy „hadd szippantsak csak bele" vagy „hadd kóstoljam csak meg". Természetesen tapintással vagy mozgásérzékünkkel is felfedezhetjük, hogy hol van a villanykapcsoló, de amikor ily módon találunk rá, akkor úgy találjuk, hogy ott van, ahol ujjaink hegye van. A megfogott tárgy ott van, ahol a kéz van, de a látott vagy hallott tárgy rendszerint még a közelében sincs annak, ahol a szem vagy a fül van.

Így hát amikor hangsúlyozni akarjuk azt a tényt, hogy vala­mit igazából nem látunk vagy nem hallunk, hanem csak azt képzeljük, hogy látjuk vagy halljuk, akkor a dolog képzeletbeli voltát hajlamosak vagyunk távolságának tagadásával állítani, távolságát pedig - kényelmes pontatlansággal - metaforikus közelségének állításával tagadjuk. „Nem ott kinn, hanem itt benn, nem a redőnyökön kívüli és reális, hanem a redőnyökön belüli és nem reális, nem valamilyen külső realitás, hanem valamilyen belső jelenés." Nincs semmi ilyen nyelvi fortélyunk annak leírására, amit képzeletben érzünk, szagolunk vagy ízle­lünk. Az utas a hajón főleg a lábfejében és a lábikrájában érzi a fedélzet ringását, és amikor partot ér, még mindig úgy „érzi a lábfejében és a lábikrájában", hogy ring alatta a járda. De mivel a mozgásérzék nem távérzék, képzeletbeli lábérzéseit nem bé­lyegezheti érzékcsalódásoknak, illúzióknak a nyilvánosság előtt, mondván, hogy a ringás a lábában van, és nem az utcában, mert a ringást, amit akkor érzett, amikor a hajón volt, ugyancsak a lábában érezte. Nem mondhatta volna, hogy „a hajó másik végét érzem himbálózni". A járda illuzórikus ringásáról sem mondja, hogy „a fejében érzi", hanem csak azt mondja, hogy „a lábában érzi".

Úgy vélem tehát, hogy a „fejemben" kifejezést elsősorban az élénken elképzelt és önmagunk által létrehozott zajok esetében érezzük megfelelő és kifejező metaforának, és másodsorban

50

bármilyen elképzelt zaj esetében, sőt még a képzeletbeli látvá­nyok esetében is, mert ezeknél az utóbbiaknál a távolság taga­dását - a metaforikus közelség állításán keresztül - a puszta képzeletbeliség állításaként kívánjuk értelmezni. A közelség persze viszonylagos, de nem is annyira maguktól a látás és a hallás fejben lévő szerveitől függ, hanem inkább attól a helytől, ahol lehúzzuk a redőnyöket. A szóhasználat érdekessége, hogy az emberek néha a „szellemileg" és a „lélekben" kifejezést a „képzeletben" szinonimájaként használják.

Általános érvelésem szempontjából azonban lényegtelen, hogy ez a kis kirándulás a filológia területére helytálló-e vagy sem. Arra való csupán, hogy ráirányítsam a figyelmet az olyasfajta dolgokra, amelyekről azt szoktuk mondani, hogy a „fejünkben" vannak, nevezetesen az olyan dolgokra, mint a képzelt szavak, dallamok és esetleg a képzeletbeli látványok. Amikor az embe­rek azt a kifejezést használják, hogy „valakinek a szellemében", akkor többnyire ugyanazt fejezik ki, bár túlbonyolítva, amit általában a „fejében" kevésbé félrevezető metaforikus haszná­latával. Mindig meglehetünk a „szellemben" kifejezés nélkül, és meg is kell lennünk nélküle. Használata ugyanis a kifejezés alkalmazóit ahhoz a nézethez szoktatja, hogy a szellem valami­lyen bizarr „hely", amelynek lakói valamiféle különleges státu­sú árnyak. E könyv feladatához tartozik, hogy kimutassa: a szellemi képességek kifejtése és felhasználása a kifejezés meg­szokott, mindennapi értelmében nem a „fejben" zajlik le, kivéve bizonyos sajátos eseteket, amelyek mégis itt játszódnak le, s amelyeknek semmiféle sajátos elsőbbségük nincs azokkal szem­ben, amelyek másutt zajlanak le.

6. A „tudni, hogyan" pozitív jellemzése

Remélhetőleg sikerült már kimutatnom, hogy az intelligencia gyakorlati kifejtése nem bontható fel valamiféle tandemműve­letre, nem bontható fel úgy, hogy először előírásokat fontolga­tunk, s azután végrehajtjuk őket. Megvizsgáltunk már néhány olyan motívumot is, amely a teoretikusokat arra készteti, hogy mégis ezt az elemzésmódot tegyék magukévá.

De ha az értelmesen végzett cselekvés azt jelenti, hogy egyet­len dolgot csinálunk, nem pedig két dolgot, és ha azt jelenti,

51

hogy kritériumokat alkalmazunk magának a cselekvésnek a lefolytatásában, akkor nem marad más hátra, mint kimutatni, hogy ez a körülmény miként jellemzi azokat a tevékenységeket, amelyeket ügyesnek, megfontoltnak, ízlésesnek vagy logikus­nak ismerünk el. Mert nem szükséges, hogy bármi látható vagy hallható különbség legyen az olyan tett között, amelyet ügyesen visznek végbe és az olyan között, amelyet merő szokásból, vak ösztönből tesznek, vagy éppen szórakozottsági rohamban haj­tanak végre. A papagáj elrikkanthatja a „Szókratész halandó"-t közvetlenül azután, hogy valaki mondta a premisszákat, ame­lyekből ez a konklúzió következik. Az iskolás fiú, mialatt a futballon jár az esze, adhatja gépiesen ugyanazt a helyes választ valamilyen szorzási problémára, mint amit egy másik fiú ad, aki azonban arra gondol, amit éppen tesz. Mégsem nevezzük a papagájt „logikusnak", s a figyelmetlen fiúról sem mondjuk, hogy megoldotta a problémát.

Nézzünk először egy gyereket, aki éppen sakkozni tanul. Természetesen - még mielőtt hallott volna a játék szabályairól - véletlenségból tehetne olyan lépést a huszárral, amelyet a sza­bályok megengednek. Az a tény, hogy megengedett lépést tesz, nem vonja maga után, hogy ismeri a szabályt, amely ezt meg­engedi. Az sem szükséges, hogy a néző képes legyen felfedezni bármiféle látható ismertetőjegyet abban a módban, ahogy a fiú ezt a lépést megteszi, olyan ismertetőjegyet, amely megmutatja, hogy véletlenszerű vagy pedig a szabályok ismeretében tett lépésről van-e szó. Most azonban a fiú nekikezd a játék szabatos megtanulásának, és ez általában magában foglalja, hogy a sza­bályokat illetően kifejezett oktatásban részesül. Valószínűleg kívülről megtanulja a szabályokat, és azután, ha a szükség úgy hozza magával, kész idézni is őket. Első néhány játszmája alatt valószínűleg hangosan vagy fejben át kell majd ismételnie a szabályokat, és feltehetőleg meg kell majd kérdeznie, hogy ek­kor vagy akkor miként kell őket alkalmazni erre vagy arra a sajátos helyzetre. Igen rövid idő alatt eljut azonban oda, hogy betartja a szabályokat anélkül, hogy gondolna rájuk. A megen­gedett lépéseket teszi, és elkerüli a tiltottakat, észreveszi és óvást emel, ha ellenfele szegi meg a szabályokat. De többé már nem idézi önmagának vagy a szobában lévőknek azokat a formulá­kat, amelyek előírják, hogy mit szabad és mit nem. Második természetévé vált, hogy a megengedett dolgokat tegye, és a

tiltottakat elkerülje. Ebben a stádiumban akár az is előfordulhat, hogy nem képes már idézni a szabályokat. S ha megkérik, hogy tanítson meg egy másik kezdőt, esetleg már el is felejtette, hogyan is hangzottak a szabályok, s a kezdőnek úgy mutatja meg, hogyan kell játszani, hogy maga megteszi a helyes lépése­ket, és érvénytelennek nyilvánítja a kezdő hibás lépéseit.

De teljesen elképzelhető lenne az is, hogy a gyerek anélkül tanuljon meg sakkozni, hogy egyáltalán valaha is hallaná vagy olvasná a szabályokat. Ha megfigyelné a mások által tett lépé­seket, és észrevenné, hogy saját lépései közül melyiket fogadják el és melyiket utasítják vissza, el tudná lesni a szabályos játék művészetét; jóllehet még ezután is teljességgel képtelen lenne felállítani a szabályokat, amelyek alapján a „helyes"-t és a „hely­telenít definiálják. Mindannyian ily módon tanultuk meg a „csön-csön-gyűrű" és a „bújócska" szabályait, a nyelvtan és a logika elemi szabályait. Kritikával és példával megregulázott gyakorlatból tanuljuk meg a hogyant, gyakran azonban úgy, hogy semmiféle elméleti lecke sem támogatja a folyamatot.

Meg kell jegyeznünk, hogy nem mondjuk a gyerekről: tudja, hogyan játsszon, ha semmi mást nem tud, csak pontosan fel­mondani a szabályokat. Képesnek kell lennie arra is, hogy meg­tegye a szükséges lépéseket. De azt mondjuk, tudja, hogyan játsszon, ha rendes körülmények között a megengedett lépése­ket teszi, elkerüli a tiltottakat, és óvást emel, ha ellenfele tesz tiltott lépéseket - bár nem tudja idézni a szabályokat. A tudni, hogyan elsősorban azokban a lépésekben mutatkozik meg, ame­lyeket tesz vagy elfogad, valamint azokban, amelyeket elkerül vagy megvétóz. Amíg be tudja tartani a szabályokat, nem törő­dünk azzal, hogy képes-e meg is fogalmazni őket. Nem az mutatja meg, hogy az alkalmazási képesség kifejtése értelmében tu d ja-e a szabályokat vagy sem, amit a fejében vagy beszédszer­veivel csinál, hanem az, amit a táblán tesz. Hasonlóképpen, a külföldi ösztöndíjas talán nem tud olyan nyelvtani helyességgel beszélni angolul, mint egy angol kisgyerek, noha alaposan elsa­játította az angol nyelvtan elméletét.

53

7. Értelmes képességek és szokások

A gyakorlat terméke az, hogy képesek vagyunk szabályokat alkalmazni. Ezért csábító dolog úgy okoskodni, hogy a hozzá­értés és a jártasság puszta szokás csupán. A hozzáértés és a jártasság kétségtelenül az ember második természetévé vagy szerzett diszpozíciójává válhat, de ebből nem következik, hogy puszta szokás csupán. A szokások alkotják az ember második természetének egyik fajtáját, de nem az egyetlen fajtáját. A későb­biekben amellett fogunk érvelni, hogy az általánosan elterjedt feltételezés, amely szerint az ember második természetét csu­pán a szokások alkotják, az itt megkezdett vizsgálódások szem­pontjából döntő fontosságú különbségeket mos el.

A szorzási feladatok helyes, de gépies megválaszolásának képessége bizonyos fontos vonatkozásokban különbözik a szá­molással való megoldás képességétől. Amikor valakiről azt mondjuk, hogy valamit puszta szokásból tesz, akkor ezen azt értjük, hogy automatikusan csinálja, és anélkül csinálja, hogy figyelnie kellene arra, amit éppen csinál. Nem fordít rá gondot, nem tanúsít éberséget, vagy nem fejt ki kritikát. Amióta elhagy­tuk a tipegőkort, mindannyian úgy megyünk a járdán, hogy nem figyelünk a lépéseinkre. De a hegymászó, aki sötétben és nagy szélben járja a jégborította sziklákat, nem vak szokásból mozgatja a lábát, hanem gondolatai azon járnak, amit éppen csinál. Felkészül az eshetőségekre, takarékoskodik az erejével, kísérletezik és ellenőriz; egyszóval bizonyos fokú ügyességgel és ítélőképességgel jár. Ha hibát vét, igyekszik nem megismétel­ni, és ha egy új fogást hatékonynak talál, igyekszik a továbbiak­ban is használni és tökéletesíteni. A hegymászó mászik, de ugyanakkor tanítja is magát arra, hogyan kell mászni ilyesfajta feltételek között. A pusztán szokásból végzett gyakorlat lényege az, hogy az egyik ténykedés másolata az előzőeknek. Az értel­mes gyakorlat lényege pedig az, hogy az egyes ténykedéseket módosítják a megelőzők. A cselekvő személy ugyanis még tanul.

A szokásoknak és az értelmes képességeknek ezt a különbsé­gét szemléltethetjük úgy is, hogy arra a párhuzamos különbség­re utalunk, amely azok között a módszerek között van, amelyek alkalmazásával a kétfajta második természet belénk vésődik. A szokásokat gyakorlással építjük ki, míg az értelmes képessége-

54

két képzéssel. A gyakorlás (vagy kondicionálás) ismétlések meg­szabásában áll. Az újonc úgy tanulja meg a puskát súlyba tenni, hogy újra meg újra végigcsinálja pontosan ugyanazokat a moz­dulatokat a megfelelő sorrendben. Ugyanígy tanulja meg a gyerek az ábécét és a szorzótáblát. A tanítvány a kérdéses gya­korlatot mindaddig nem tudja, amíg nem automatikusak az utasításokra és figyelmeztetésekre adott válaszai, amíg nem tudja - ahogy szemléletesen mondani szoktuk - „álmában is megtenni" a kérdéses dolgot. A képzés viszont nem egyenlő a gyakorlással, bár igen sok színtiszta gyakorlást tartalmaz. A képzés ugyanis a tanítvány saját ítélőképességének kritikával és példamutatással történő serkentését foglalja magában. Az illető úgy tanulja meg, hogyan kell bizonyos dolgokat megcsinálni, hogy közben arra gondol, amit éppen tesz, úgyhogy minden egyes végrehajtott cselekvés maga is új lecke lesz számára a jobb és tökéletesebb végrehajtás hogyanjából. A katonát, akivel csak begyakoroltatták a puska kifogástalan súlyba helyezését, ki kell képezni ahhoz, hogy jól értsen a lövészethez és a térképolvasás­hoz. A begyakorlás nélkülözi az intelligenciát, a képzés fejleszti azt. Nem várjuk el, hogy a katona „álmában" is tudjon térképet olvasni.

Van egy további fontos különbség a szokások és az értelmes ! képességek között, amelynek feltárásához néhány szót kell szól­nunk a diszpozicionális fogalmak logikájáról általában.

Amikor az üveget törékenynek vagy a cukrot oldhatónak minősítjük, akkor diszpozicionális fogalmakat használunk, ame­lyek értelme és logikai tartalma a következő. Az üveg törékeny­sége nem abban a tényben rejlik, hogy egy adott időpillanatban ténylegesen pozdorjává törik. Lehet törékeny anélkül, hogy valaha is szilánkokra esne szét. Az a kijelentés, hogy az üveg törékeny, annyit jelent, hogy ha egyszer rácsapnak vagy túlfe­szítik, akkor darabokra hullik, vagy ha egyszer rácsaptak volna vagy túlfeszítették volna, akkor darabokra hullott volna szét. Az a kijelentés pedig, hogy a cukor oldható, annyit jelent, hogy feloldódott volna, ha vízbe tettük volna, vagy feloldódna, ha vízbe tennénk.

Az az állítás, amely egy diszpozicionális tulajdonságot rendel hozzá egy dologhoz, sok szempontból hasonlít, bár nem min­denben, az olyan állításhoz, amely a dolgot egy törvény alá sorolja be. Ha valaminek diszpozicionális tulajdonsága van,

55

akkor ez nem azt jelenti, hogy az illető dolog valamilyen külön­leges állapotban van, vagy hogy valamilyen speciális változá­son megy át, hanem azt, hogy amikor valamilyen sajátos feltétel megvalósul, akkor szükségképpen vagy valószínűleg valami­lyen sajátos állapotban lesz, vagy valamilyen speciális változá­son megy át. Ugyanez áll a kifejezetten emberi diszpozíciókra is, például a jellembeli sajátosságokra. Megrögzött dohányos voltom nem vonja maga után, hogy ebben vagy abban a pilla­natban éppen dohányzom, hanem annyit jelent, hogy örökösen dohányozhatnékom van, amikor éppen nem eszem, nem al­szom, nem tartok előadást, nem vagyok temetésen, és nem éppen most hagytam abba a dohányzást.

A diszpozíciók elemzésekor hasznos lesz, ha kezdetként a legegyszerűbb modellekre szegezzük tekintetünket, például az üveg törékenységére vagy az ember dohányzási szokására. Mert az ilyen diszpozíciók leírása közben könnyű napvilágra hozni azt a hipotetikus kijelentést, amelyet a diszpozicionális tulajdonságok állításával hallgatólagosan közlünk. Törékeny­nek lenni éppen annyit tesz, hogy az illető dolog ilyen és ilyen feltételek mellett biztosan vagy feltehetően darabokra fog hul­lani. Dohányosnak lenni meg éppen annyit tesz, hogy az illető ilyen és ilyen feltételek mellett feltétlenül vagy feltehetően meg fogja tölteni a pipáját, meg fogja gyújtani, és rendeltetésszerűen fogja használni. Ezek egyszerű, egyvágányú diszpozíciók, ame­lyek megvalósulásai közelítőleg egyformák.

De az a gyakorlat, hogy a diszpozíciók ilyen egyszerű modell­jeit vesszük szemügyre, bár kiindulásnak hasznos, a vizsgálat későbbi szakaszában téves feltételezésekhez vezet. Sok olyan diszpozíció van ugyanis, amelynek megvalósulása igen sokféle, sőt talán határtalanul sokféle alakot ölthet magára. Sok disz­pozicionális fogalom nem meghatározott, hanem meghatároz­ható fogalom. Amikor egy tárgyat keménynek mondunk, nem­csak azt értjük ezen, hogy ellenállna a deformációnak, hanem azt is, hogy például éles hangot adna ki, ha megütnénk, és hogy fájdalmat okozna, ha hirtelen és erősen hozzánk ütődne, s hogy a rugalmas tárgyak visszapattannának róla, és így tovább a végtelenségig. Ha napvilágra akarnánk hozni mindent, amit megállapításunk magában rejt, amikor egy állatot társas hajla­múnak mondunk, akkor hasonlóképpen a különböző hipoteti­kus kijelentések végtelen sorozatát kellene létrehoznunk.

56

Nos, a magasabb rangú emberi diszpozíciók, amelyeket vizs­gálódásunk leginkább érint, általában nem egyvágányú diszpo­zíciók, hanem olyan diszpozíciók, amelyek kifejtései, megvaló­sulásai határtalanul heterogének. Amikor Jane Austen meg akarta mutatni a büszkeségnek azt a sajátos fajtáját, amely a Büszkeség és balfíélet hősnőjét jellemzi, akkor a hősnő cselekede­teit, szavait, gondolatait és érzéseit ezernyi különböző helyzet­ben kellett ábrázolnia. Nincs olyan egyetlen mértékadó cselek­vés- vagy reagálástípus, amelyre Jane Austen azt mondhatná: „A hősnőmre jellemző büszkeség éppen abban áll, hogy mindig ezt és ezt volt hajlamos csinálni, amikor ilyen és ilyen helyzet kerekedett."

Többek között az episztemológusok gyakran esnek abba a kelepcébe, hogy egyforma működést várnak el a diszpozíciók­tól. Például amikor felismerik, hogy a „tudni" és az „azt hinni" kifejezéseket normális körülmények között diszpozicionálisan használjuk, akkor azonnal feltételezik, hogy ezért létezniük kell olyan egy kaptafára szabott intellektuális folyamatoknak, ame­lyekben ezek a megismerésbeli diszpozíciók megvalósulnak. Fittyet hányva a tapasztalat tanúbizonyságára, az episztemo­lógusok azt feltételezik, hogy például annak az embernek, aki a Földet kereknek hiszi, időről időre végig kell csinálnia „a Föld kerek" megismerésének, „megítélésének" vagy a teljes bizo­nyosság érzésével kísért belső újraállításának valamilyen, a ma­ga nemében egyedülálló procedúráját. Valójában persze az em­berek nem lovagolnak ilyesféleképpen az állításokon, és még ha így tennének is, és még ha tudnánk is, hogy így tesznek, akkor sem lennénk meggyőződve arról, hogy a Földet kereknek hi­szik, hacsak nem találnánk úgy, hogy számos más dolgot is csinálnak, következtetnek, elképzelnek és mondanak. Fia úgy találnánk, hogy következtetik, elképzelik, mondják és teszik ezeket a más dolgokat is, akkor meg lennénk győződve arról, hogy a Földet kereknek hiszik, s még akkor is meg lennénk győződve erről, ha alapunk lenne azt gondolni, hogy belsőleg egyáltalán sohasem kérődznek az eredeti állításon. Bármilyen gyakran és bármilyen szívósan bizonygatja a korcsolyázó ne­künk vagy önmagának, hogy a jég el fogja bírni, mégis elárulja kétségeit, ha a tó szélén marad, ha gyerekeit elszólítja a tó közepéről, szemét a mentőöveken tartja, és szüntelenül azon elmélkedik, hogy mi történne, ha a jég beszakadna.

8. Az intelligencia működése

Amikor valakinek a tevékenységét értelmesnek vagy értelmet­lennek ítéljük, akkor - ahogy már mondtuk - bizonyos módon túl kell tekintenünk magán a ténykedésen. Mert nincs semmi­lyen sajátos külső vagy belső tevékenység, amelyet ne vihetett volna végbe véletlenségből vagy „mechanikusan" egy idióta, egy holdkóros, valaki, aki pánikba esett, a figyelmetlen vagy részeg ember is, vagy pedig némelykor akár egy papagáj is. De túltekinteni magán a ténykedésen nem azt jelenti, hogy leske- Iődni próbálunk a kérdéses ténykedés valamilyen rejtett megfe­lelője után, amely a cselekvő személy belső életének feltételezett titkos színpadán kerül színre, hanem azt, hogy figyelembe vesszük a cselekvő személy képességeit és hajlandóságait, ame­lyeknek ez a cselekvés az aktualizációja volt. Nem az okokat (és a fortiori nem az okkult okokat) kutatjuk, hanem a készségeket, a jártasságokat, a szokásokat, a hajlamosságokat és a hajlamo­kat. Megfigyeljük például, hogy az egyik katona telibe találja a célpontot. Szerencséje volt-e, vagy pedig képzett lövész? Ha van a lövészetben jártassága, akkor ismét el tudja találni vagy meg tudja közelíteni a célpontot, még akkor is, ha erősödik a szél, változik a térköz és mozog a célpont; vagy a második lövése valamelyik külső kört érinti ugyan, de a harmadik, negyedik és ötödik lövése valószínűleg egyre közelebb kerül majd a célpont­hoz. Általában visszafojtja a lélegzetét a ravasz meghúzása előtt, ahogy ez alkalommal is csinálta, kész tanácsokat adni a szom­szédjának, hogyan kell számításba venni a szél hatását, a löve­dékpálya elhajlását stb. A céllövészet művészete tehát sokféle ügyesség és jártasság összessége, s az a kérdés, hogy a célpontot szerencse vagy jó céllövői kvalitások eredményeként találta-e el, azzá a kérdéssé válik, hogy rendelkezik-e ezekkel a jártassá­gokkal, és ha igen, akkor felliasználta-e őket, azaz gondosan, fegyelmezetten, a feltételeket figyelembe véve és az instrukci­ókra gondolva végezte-e a lövést.

Annak eldöntéséhez, hogy vakszerencse volt-e, vagy jó lövés következménye, hogy eltalálta a célpontot, ennél az egy sikernél többet kell figyelembe vennünk, és ez talán az illetőre magára is érvényes. Nevezetesen figyelembe kell vennünk az ezután következő lövéseit, a múltban elért eredményeit, magyarázko­dásait vagy mentségeit, a tanácsokat, amiket szomszédjának

58

adott és egy sereg más különféle nyomravezető jelet. Nincs semmiféle kizárólagos jele annak, hogy valaki ismeri-e a lövé­szet hogyanját és mikéntjét, de általában már néhány különböző tevékenység elegendő ahhoz, hogy a racionális kételyt kizáró módon megállapíthassuk, tudja-e az illető, hogyan kell célba lőni vagy sem. Csak így lehet eldönteni, ha egyáltalán el lehet dönteni, hogy azért találta-e el a célpontot, mert szerencséje volt, vagy azért, mert eléggé mestere a lövészetnek ahhoz, hogy sikert érjen el.

Egy részeg ember a sakktáblán épp azt a lépést teszi meg, ami felborítja ellenfelének harci tervét. A nézők akkor győződnek meg arról, hogy ez csupán a szerencsének tudható be, nem pedig az illető okosságának, ha megbizonyosodnak afelől, hogy az ilyen állapotban tett legtöbb lépése megszegi a sakk szabá­lyait, vagy semmiféle taktikai kapcsolatban nem áll a játék állásával, hogy valószínűleg nem tudná megismételni a lépést, ha az előbbi taktikai helyzet ismét előállna, és nem fogadná nagy tetszéssel az ilyen lépést, ha azt hasonló helyzetben más játékos tenné, ha megbizonyosodnak arról, hogy nem tudná megma­gyarázni, miért tette ezt, vagy nem tudná leírni, milyen veszély fenyegette a királyát.

A nézők számára nem az a probléma, hogy előfordultak-e kísérteties folyamatok vagy sem, hanem az, hogy igazak-e bizo­nyos feltételes kijelentések, bizonyos „tudna tenni" és „tenne" kijelentések, és bizonyos egyéb, sajátos alkalmazásaik, vagy pedig hamisak. Mert a szellem, durván szólva, nem az ellen­őrizhetetlen kategorikus kijelentések csoportjainak tárgya, ha­nem az ellenőrizhető hipotetikus és félhipotetikus kijelentések csoportjaié. A normális ember és az idióta között nem az a különbség, hogy a normális ember valójában két személy, míg az idióta csak egy, hanem az, hogy a normális ember sok min­dent meg tud tenni, amit az idióta nem. A „tud" és a „nem tud" pedig nem eseményeket jelölő, hanem modális szavak. Persze miközben leírjuk a részeg és a józan játékosok által ténylegesen megtett lépéseket vagy a félkegyelmű és az épelméjű emberek által ténylegesen kiejtett hangokat, akkor nemcsak a „tudna tenni" és a „tenne" kifejezéseket kell használnunk, hanem a „tette" és a „nem tette" kifejezéseket is. A részeg meggondolat­lanul tette a lépést, az épelméjű ember pedig figyelt a szavaira. Az V. fejezetben megpróbálom kimutatni, hogy a döntő különb­

59

ségeket az olyan eseménybeszámolók között, mint például „meggondolatlanul tette" és „szándékosan tette" nem az egy­szerű és az összetett eseménybeszámolók közötti különbségek­ként kell értelmezni, hanem egészen másféleképpen.

A tudni, hogyan tehát diszpozíció, de nem valamilyen egyvá­gányú diszpozíció, mint például a reflex vagy a szokás. E disz­pozíció kifejtése szabályok vagy zsinórmértékek követése vagy kritériumok alkalmazása, de a kifejtés nem tandem tevékeny ség, nem az irányelvek elméleti elismerésének, majd gyakorlattá változtatásának tandemművelete. Továbbá a hogyan tudását le­het nyíltan vagy rejtetten kifejteni, végrehajtott vagy elképzelt tettekben, fennhangon kimondott vagy csak fejben hallott sza­vakban, vászonra festett képekben vagy a lelki szemünk előtt látott képekben. Vagy lehet a kettő különféle ötvözeteiben is.

Jó szemléltető példa minderre, ha leírjuk, hogy mi történik akkor, amikor valaki értelmesen okoskodik. Különös jelentősé­ge van, hogy ezt a példát választjuk, mivel mindig oly nagyra voltak és vannak az ember racionalitásával, és amit az emberek a „racionális"-on értenek, annak egy része - bár csak egy része- az, hogy „képes érvényesen és meggyőző módon okoskodni".

Először is semmilyen fontos különbséget nem jelent, akár azt gondoljuk, hogy az érvelő személy önmagában érvel, akár azt, hogy fennhangon érvel, akár egy elképzelt bíróság előtt, akár egy igazi bíróság előtt mond perbeszédet. Érveit ugyanazon kritériumok szerint ítélhetjük érvényesnek, világosnak, rele­vánsnak és jól felépítettnek mind a csendes, mind pedig a szó­ban előadott vagy leírt következtetések esetében. A csendes érvelésnek megvan az a gyakorlati előnye, hogy viszonylag gyors, nem zavarja embertársainkat és titkos; a hallható és a leírt érvelésnek az az előnye, hogy kevésbé elhamarkodott, mint­hogy alá van vetve a hallgatóság és az olvasók kritikájának. De ugyanazok az értelmi képességek nyernek kifejeződést mind­kettőben, kivéve talán azt, hogy speciális tanulás szükséges ahhoz, hogy elsajátítsuk a csendes magánbeszédben lefolytatott okoskodás fortélyát.

Másodszor, bár meglehet, hogy az illető érvelésében előfordul néhány szakasz, amely annyira banális és közhelyszerű, hogy gépiesen is végig tudja csinálni, érvelésének nagy részét azon­ban valószínűleg sohasem konstruálta meg előre. Mert új ellen­vetésekre kell válaszolnia, új bizonyítékokat kell értelmeznie, és

60

a szituáció olyan elemei között kell kapcsolatokat találnia, ame­lyek előzőleg nem álltak egymással összefüggésben. Röviden újításokat kell bevezetnie, és ahol újít, ott nem a szokás alapján tevékenykedik. Nem elcsépelt lépéseket ismételget. Azt, hogy gondolatai azon járnak, amit éppen tesz, azaz gondolkodva cselekszik, nemcsak az a tény mutatja, hogy irányadó előzmé­nyek nélkül tevékenykedik, hanem az a tény is, hogy kész átfésülni a homályosan kifejezett részeket, hogy résen áll a kétértelműségekkel szemben, vagy pedig a kétértelműségek kiaknázásának esélyeire les, és óvakodik attól, hogy könnyen cáfolható következtetésekre támaszkodjék. Készenlétben van az ellenvetések megválaszolására, el van szánva arra, hogy saját végső célja irányába kormányozza okoskodásának általános menetét. Később ki fogjuk mutatni, hogy mindezek a kifejezé­sek: „kész", „résen áll", „óvatos", „valamire les" és „el van szánva", félig diszpozicionális, félig eseményszavak. Nem va­lamilyen pótlólagos, de belső jellegű műveletek egyidejű leját­szódását jelölik, ám nem is puszta képességeket és hajlamokat a további műveletek végrehajtására, ha ezekre szükség támad­na, hanem valamit a kettő között. Az elővigyázatos autóvezető nem képzeli el igazán, illetve nem forgatja a fejében ténylegesen a számtalan eshetőséget, amely felbukkanhatna; de nem arról van szó, hogy egyszeriben csak képes felismerni bármelyiket vagy képes megbirkózni bármelyikkel, ha az előadódik. Nem látta előre a megbokrosodott szamarat, megjelenése mégsem éri felkészületlenül. Készültsége az ilyen eshetőségekkel való meg­birkózásra azokban a cselekvésekben mutatkozna meg, amelye­ket végrehajtana, ha ezek a helyzetek történetesen előfordulná­nak. De ténylegesen megmutatkozik abban a módban, ahogy akkor beszélget, és kezeli az irányítóberendezést, amikor még semmi kritikus dolog sem történik.

Az értelmes gondolkodó által végrehajtott műveletek minden más jellemvonásának alapját az a legfontosabb jellegzetesség alkotja, hogy az illető logikusan okoskodik, vagyis elkerüli az álkövetkeztetéseket, érvényes bizonyításokat és következteté­seket produkál, amelyek mind ahhoz az esethez tartoznak, ame­lyet bizonygat. Betartja a logika és a stílus, a bírósági stratégia és a szakmai etikett szabályait is. De valószínűleg úgy tartja be a logika szabályait, hogy közben nem gondol rájuk. Nem idézi Arisztotelész formuláit sem önmagának, sem a bíróságnak, ha­

nem a saját gyakorlatában alkalmazza, amit Arisztotelész az ilyen gyakorlatból az elméletében levont. Kifogástalan mód­szerrel okoskodik, de anélkül, hogy valamilyen módszertan előírásain töprengene. A szabályok, amelyeket betart, gondol­kodásmódjává válnak, hacsak nem figyelmetlen; a szabályok nem külsődleges utasítások, amelyekkel gondolatait összhang­ba kell hoznia. Egyszóval tevékenységét hatékonyan végzi, és a hatékony tevékenykedés nem két tevékenység végrehajtását jelenti. A hatékony tevékenység azt jelenti, hogy bizonyos mó­don vagy bizonyos stílusban vagy bizonyos eljárással hajtunk végre valamit, és ennek a modus operandinak a leírásához olyan félig diszpozicionális, félig eseményleíró jelzők szüksége­sek, mint a „készenlétben van", az „óvatos", a „kritikus", a „leleményes", a „logikus" stb.

Ami az értelmes okoskodásra vonatkozóan igaz, az megfelelő módosításokkal igaz a többi értelmes tevékenységre vonatkozó­an is. Az ökölvívó, a sebész, a költő és a kereskedő sajátos feladatai végrehajtásában sajátos kritériumait alkalmazza, mert mindegyikőjük igyekszik jó eredménnyel csinálni a maga dol­gát. Nem azért ítéljük okosnak, ügyesnek, ihletettnek és agya­fúrtnak őket, mert a sajátos feladataik végrehajtására vonatkozó előadásukat ilyen vagy olyan módon fontolgatják - ha egyálta­lán csinálnak ilyesmit -, hanem azért, ahogyan végrehajtják magukat a kérdéses feladatokat. Akár eltervezi az ökölvívó a manővereit a kivitelezés előtt, akár nem, az ökölvívásban mu­tatott okosságát annak tényében döntjük el, ahogyan küzd. Ha ő a ring Hamletje, akkor gyatra bokszolónak fogjuk nyilváníta­ni, bár talán ragyogó teoretikus vagy kritikus; a küzdésben megnyilvánuló okosság ugyanis abban mutatkozik meg, hogy ütéseket ad és ütéseket véd ki, nem pedig a róluk szóló kijelen­tések elfogadásában vagy elvetésében - ugyanúgy, ahogy az érvelési képesség is érvényes érvek megalkotásában és álkövet­keztetések leleplezésében nyilvánul meg, nem pedig a logi­kusok formuláinak felmondásában. A sebész ügyessége sem abban áll, hogy az orvostudomány igazságait kerepli a nyelvé­vel, hanem abban, hogy a kezével végrehajtja a helyes mozdu­latokat.

Mindezzel nem áll szándékunkban tagadni vagy alábecsülni az értelmi tevékenységek értékét; csak azt akarjuk tagadni, hogy az értelmes tevékenységek végrehajtása együtt jár az értelmi

műveletek pótlólagos végrehajtásával. Később (a IX. fejezetben) ki fogjuk mutatni, hogy a legegyszerűbbek kivételével minden műfogás megtanulása megkövetel valamilyen értelmi képessé­get. Az a képességünk, hogy bizonyos dolgokat utasítások alap­ján meg tudunk tenni, megköveteli az utasítások megértését, így hát bármelyik említett képesség megszerzésének feltétele, hogy némiképpen értsünk a kijelentésekhez. De ebből nem következik, hogy a képességek kifejtésének együtt kell járnia kijelentésmegértő képességünk kifejtésével. Nem tudtam volna megtanulni a mellúszást, ha nem lettem volna képes megérteni az erre a tempóra vonatkozó úszóleckéket; de nem kell felmon­danom ezeket a leckéket, amikor éppen úszom.

Nem lehetne jó sebész az, aki keveset vagy semmit sem tud az orvostudományból, de a sebészetben tanúsított kiválóság nem ugyanaz, mint az orvostudomány ismerete, és még csak nem is egyszerű folyománya ennek. A sebésznek persze meg kellett tanulnia igen sok igazságot az oktatásból vagy saját megfigyeléseiből és indukcióiból, de a gyakorlatból is meg kel­lett tanulnia nagyszámú készséget. Az az intelligencia, amelyet az előírásoknak a gyakorlatba történő átültetése foglal magá­ban, még ott sem azonos azzal az értelmességgel, melyet az előírások értelmi felfogása tartalmaz, ahol a hatékony gyakorlat az átgondolt előírások tudatos alkalmazása. Nincs semmi el­lentmondás vagy még csak paradoxon sem abban, ha azt mond­juk, hogy valaki rosszul gyakorolja azt, amit jól prédikál. Voltak elmélyülten gondolkodó és eredeti irodalomkritikusok, akik förtelmesen pocsék prózában fogalmazták meg a prózai stílus csodálatos szabályait. És voltak olyanok is, akik briliánsán al­kalmazták a nyelvet, miközben a legostobább elméleteket fejtet­ték ki arról, hogyan kell jól írni.

A centrális pont, amelyen ebben a fejezetben munkálkodunk, rendkívül fontos. Ez ugyanis annak a kategóriahibának az ol­dalba támadása, amelyen a gépben lakozó kísértet dogmája alapul. A dogmába vetett öntudatlan bizalom mámorában élve a teoretikusok - s a laikusok sem különben - mindig úgy értel­mezik azokat a jelzőket, amelyekkel a cselekvéseket leleményes­nek, bölcsnek, módszeresnek, gondosnak, szellemesnek stb. jel­lemezzük, mintha e jelzők kísérteties előfutárokként funkcioná­ló sajátos folyamatok előfordulását vagy pontosabban az így jellemzett ténykedések rejtett okait jelölnék az illető személy

63

rejtett tudatfolyamában. Feltételezik, hogy valamiféle belső ár­nyéktevékenység hordozza az értelmességet, amelyet pedig rendesen a szemmel látható cselekvésnek tulajdonítunk, és azt hiszik, hogy ily módon megmagyarázzák, mi teszi a szemmel látható tettet az értelmesség megnyilvánulásává. A szemmel látható tettet egy szellemi esemény okozatának minősítik, mégis hirtelen megtorpannak a következő kérdés felvetése előtt, neve­zetesen az előtt, hogy mi teszi a posztulált szellemi eseményeket az értelmesség és nem pedig az értelmi fogyatékosság megnyil­vánulásává.

Ezzel az egész dogmával ellentétben amellett érvelek, hogy amikor leírjuk, hogyan működik valakinek a szelleme, akkor nem az árnyéktevékenységek valamilyen külön csoportját írjuk le, hanem a személy egyetlenegy pályafutásának bizonyos moz­zanatait, nevezetesen azokat a különféle módokat, ahogy visel­kedésének egyes részeit megszervezi. Nem abban az értelem­ben „magyarázzuk meg" tetteit, hogy valamiféle rejtett okokra következtetünk, hanem abban, hogy hipotetikus és félig hipo­tetikus kijelentések alá rendeljük őket. A magyarázat nem olyan típusú, hogy „az üveg eltört, mert egy kő eltalálta", hanem sokkal inkább a következő típusú: „az üveg eltört, amikor a kő eltalálta, mert az üveg törékeny volt." Semmilyen elméleti kü­lönbséget nem jelent, ha az éppen értékelt tevékenységek a cselekvő személy fejében csendesen végrehajtott műveletek - amilyenek például azok a műveletek, amelyeket, ha annak rendje és módja szerint kioktatták rá, elméletalkotás, limerickek faragása és anagrammák megoldása során tesz. Persze rengeteg gyakorlati különbség van, hiszen például a vizsgáztató nem adhat érdemjegyet azokra a tevékenységekre, amelyeket a jelölt sikeresen eltitkol a világ elől.

De amikor egy személy értelmesen beszél fennhangon, cso­mókat köt, cseleket hajt végre, vagy szobrot farag, akkor a megfigyelt cselekedetek maguk azok a dolgok, amelyeket az illető értelmesen csinál, annak ellenére, hogy a fogalmak, ame­lyek alapján cselekedeteit a fizikus vagy a fiziológus leírná, nem merítik ki azokat a fogalmakat, amelyeket tanítványai vagy tanárai használnának logikája, stílusa vagy technikája értékelé­sekor. A személy testileg és szellemileg tevékenykedik, de nem egyidejűleg tevékenykedik két különböző „helyen" vagy két különböző „gépezettel". Létezni csak egyetlenegy tevékenység

64

létezik, viszont ez több mint egy fajta magyarázó leírást tesz lehetővé és követel meg. Némiképp úgy, ahogy semmilyen aerodinamikai vagy fiziológiai különbség sincs abban, ha egy madárról azt mondjuk, „éppen dél felé repül", egy másikról pedig azt, hogy „éppen költözik", noha óriási biológiai különb­ség van a két leírás között - semmilyen fizikai vagy fiziológiai különbségnek nem kell lennie aközött sem, amikor az egyik embert ostoba fecsegőnek, a másikat pedig értelmesen beszélő­nek minősítjük, bár a retorikai és a logikai különbségek óriásiak.

Az az állítás, hogy „a szellem nem más, mint a saját helye" - ahogyan a teoretikusok értelmezhetnék ezt - nem igaz, mert a szellem még csak metaforikusán sem „hely". Viszont a sakktáb­la, a dobogó, a tudós íróasztala, a bírói szék, a tehergépkocsi-ve­zető ülése, a stúdió és a futballpálya - mind az emberi szellem helyét jelenti. Ezek azok a helyek, ahol az emberek értelmesen vagy ostobán dolgoznak és játszanak. A „szellem" nem egy másik személy neve, aki áthatolhatatlan lepel mögött dolgozik vagy csintalankodik, a „szellem" nem egy másik hely neve, ahol munkát végeznek vagy játékokat játszanak, és még csak nem is egy másik eszköz neve, amellyel munkát végeznek, illetve egy másik szerkezet neve, amellyel különféle játékokat játszanak.

9. Megértés és félreértés

Ennek a könyvnek az egyik központi gondolata az, hogy amikor az embereket szellemi predikátumokkal jellemezzük, akkor nem ellenőrizhetetlen következtetéseket vonunk le valamiféle kísérteties folyamatokra nézve, amelyek a számunkra hozzáfér­hetetlen tudatfolyamban zajlanak le, hanem azt a módot írjuk le, ahogy az emberek túlnyomórészt nyilvános viselkedésük egy részét lefolytatják. Igaz, túlmegyünk azon, amit tenni látunk és mondani hallunk, de amikor túlmegyünk, akkor nem mögé megyünk abban az értelemben, hogy rejtett okokra következte­tünk, hanem abban az értelemben megyünk túl rajta, hogy mindenekelőtt azokat a képességeket és hajlandóságokat vesszük tekintetbe, amelyeknek a kifejtése és megvalósítása az illető cselekedete. Ez a kérdés azonban kidolgozást igényel.

Aki nem tud sakkozni, figyelni ennek ellenére tudja a sakk­játszmát. Éppen olyan tisztán látja az éppen tett lépéseket, mint

65

az a szomszédja, aki ismeri a játékot. Az a néző azonban, aki nem ismeri a játékot, nem tudja megtenni azt, amit a szomszédja- nem tudja megítélni a játékosok ostobaságát vagy okosságát. Mi hát a különbség aközött, amikor pusztán csak szemtanúi vagyunk egy ténykedésnek, és amikor értjük is, aminek a szem­tanúi vagyunk? S hogy egy másik példát vegyünk: mi a különb­ség aközött, amikor halljuk, amit a beszélő mond, és amikor az értelmét is kihámozzuk annak, amit mondani hallottunk?

A kettős élet legendájának szószólói azt fogják válaszolni, hogy a sakkozó lépéseinek megértése abból áll, hogy a táblán tett látható lépésekből a játékos magánszínpadán lejátszódó, szemmel nem látható és füllel nem hallható műveletekre követ­keztetünk. Ez a következtetési folyamat hasonló ahhoz a folya­mathoz, amellyel a vasúti jelzőberendezés látott mozgásából a jelzőbódéban levő emelőkarok nem látott elmozdulásaira kö­vetkeztetünk. De ez a válasz valami olyasmit ígér, amit sohasem lehetne beváltani. Hiszen az elmélet szerint az egyik személy elvileg nem nézhet be úgy a másik személy szellemébe, ahogy a jelzőbódéba, s így nincs arra semmiféle mód, hogy szükség- szerű összefüggést állapítson meg a szemmel látható lépések és rejtett kauzális megfelelőik között. A jelzőbódé analógiája egy másik helyen is csődöt mond. Az emelők és a szemaforkarok közti kapcsolatokat könnyű felfedezni. Legalábbis körvonalai­ban mindannyiunk számára jól ismert a forgócsap és a csiga mechanikája, a fémek összenyomáskor és húzáskor mutatott viselkedése. Elég jól tudjuk, miként működik a jelzőbódén be­lüli és a jelzőbódén kívüli szerkezet, és azt is, hogy mechanika­ilag hogyan kapcsolódnak egymáshoz. De akik hisznek a gép­ben lakozó kísértet legendájában, elismerik, hogy a föltételezett szellemi működéseket irányító törvényekről még nem tudunk sokat, a szellemi működések és a kézmozgások között föltétele­zett kölcsönhatásokról pedig maguk is bevallják, hogy teljesség­gel titokzatosak. Mivel ezek a kölcsönhatások nem örvendhet­nek sem a szellemi, sem a fizikai föltételezett státusának, nem várható, hogy az ismert fizikai törvényeknek vagy a még fölfe­dezendő pszichológiai törvényeknek engedelmeskedjenek.

Ebből pedig az következik, hogy ez idáig még soha senki nem értette meg a legkevésbé sem, amit valaki más valaha is mondott vagy tett. Olvassuk a szavakat, amelyeket Eukleidész írt, és jól tudjuk, mi mindent tett Napóleon, de a leghalványabb elképze­

66

lésünk sincs arról, hogy mire gondoltak, mit szándékoztak ten­ni. A sakkversenyek vagy a futballmeccsek egyetlen nézőjének sem volt még soha a leghalványabb sejtelme sem arról, amit a játékosok elérni igyekeznek.

De ez nyilvánvalóan abszurd! Hiszen aki tud sakkozni, eleve sok mindent megért már abból, amit a többi játékos tesz, a geometria nem túl huzamos ideig tartó tanulmányozása pedig az átlagos diáknak is lehetővé teszi, hogy sok mindent kövessen Eukleidész okfejtéséből. És ez a megértés nem követel meg hosszadalmas alapozást a pszichológia még feltáratlan törvé­nyeiből. A sakkozó által tett lépések követése nem valami olyas­mi, ami még ha távolról is, de hasonlít a problematikus pszi­chológiai diagnózishoz. Sőt ha feltételezzük, hogy az egyik személy a másik szavait és cselekedeteit csak annyiban tudná megérteni, amennyiben kauzális következtetéseket végezne a pszichológiai törvényeknek megfelelően, akkor ebből az a fur­csa következmény adódna, hogy ha egy pszichológus föl is fedezte volna ezeket a törvényeket, sohasem tudta volna közöl­ni fölfedezéseit embertársaival. Mert embertársai ex hypothesi nem tudnák követni a törvények ismertetését anélkül, hogy ne éppen e törvények szerint következtetnének a szavaiból a gon­dolataira.

Senki sem érzi magát elégedettnek azzal a nézettel, hogy ha az egyik személy követi, amit a másik mond vagy tesz, olyan következtetéseket végez, amelyek némiképp hasonlítanak azokhoz, amelyeket a varázsvesszős forráskutató von le abból, ahogy a forráskutató varázsvessző megrezdül a föld alatti víz- áramlatra. így hát néha vigasztalásként hozzáteszik, hogy mivel mindenkinek közvetlen tudomása van a privát élményei és a saját nyilvános cselekedetei között fennálló összefüggésekről, azáltal lesz képes megérteni mások ténykedéseit, hogy hasonló összefüggést ír a számlájukra. A megértés még így is pszicholó­giai varázsvesszős megérzés, de analógiákkal alátámasztott meg­érzés, olyan analógiákkal, amelyeket a megsejtő a saját belső és külső élete között fennálló kölcsönös összefüggések közvetlen megfigyeléséből nyer. Ez a módosítás azonban nem szünteti meg a nehézséget.

Később amellett fogok érvelni, hogy amikor saját teljesítmé­nyeinket értékeljük, eljárásunk ugyanolyan jellegű, mint amikor mások teljesítményeit értékeljük, pillanatnyi céljainkra azonban

67

elég annyit kijelenteni, hogy a feltételezett analogikus következte­tés mások szellemi folyamataira még akkor is tökéletesen hibás lenne, ha valóban különleges világosság ragyogná be elménket, amikor a szellemi magaviseletet jelölő fogalmakat saját tevékeny­ségeinkre alkalmazzuk.

Ha valaki megszemlélt számos vasúti jelzőberendezést és jelzőbódét, akkor később valamilyen új esetben jó valószínűség­gel tud következtetni a megfigyelt szemaformozgásokból a meg nem figyelt emelőmozgásokra. De ha csak egy jelzőbódét vizs­gált volna meg, és semmit sem tudna a nagyvállalatok szabvá­nyosítási módszereiről, akkor következtetése, széles terjedel­mű, de csak egyetlen eseten alapuló általánosítás lévén szánal­masan gyenge lenne. Továbbá az egyik szemaforkar külsőleg és mozgásában messzemenően hasonlít a másikhoz, így hát a kü­lönböző jelzőbódékban elhelyezett szerkezetek közötti megfe­lelően nagy hasonlóságra vonatkozó következtetésnek van bi­zonyos érvényessége. De a különböző emberek megfigyelt külseje, továbbá megfigyelt cselekedeteik olyan feltűnően kü­lönböznek egymástól, hogy igazából ellentétben állna minden bizonyítékunkkal, ha egymásnak messzemenően megfelelő bel­ső folyamatokat tulajdonítanánk nekik.

Egy személy tetteinek és szavainak megértése tehát nem ok­kult folyamatok valamiféle bizonytalansággal terhes megsejté­se. Mert ilyen megsejtés sohasem áll elő és nem is fordulhat elő, holott megértés ténylegesen előfordul. Persze általános tézisem­nek magától értetődően része az, hogy maguk a föltételezett okkult folyamatok mitikusak; nem létezik semmi sem, ami a föltételezett diagnózisok tárgya lenne. De jelenlegi céljaimra elég annyit bebizonyítani, hogy ha lennének ilyen belső állapo­tok és műveletek, akkor az egyik személy nem tudna semmilyen valószínű következtetést levonni arra nézve, hogy ezek előfor­dulnak mások belső életében is.

Ha a megértés nem annyit jelent, hogy következtetünk a nyilvános cselekedeteknek az állítólagos belső életben lévő elő­futáraira, vagy megsejtjük ezeket, akkor hát mi? Ha nem köve­teli meg a pszichológiai elmélet beható ismeretét és az elmélet alkalmazásának a képességét, akkor miféle tudást követel meg? Láttuk, hogy a néző, aki nem tud sakkozni, követni sem tudja mások játékát; aki nem tud svédül olvasni vagy beszélni, nem tudja megérteni, amit svédül mondanak vagy írnak; és akinek

68

az érvelőképessége gyenge, annak nehezére esik mások érveit követni és emlékezetben tartani. A megértés tehát a tudni, hogyan része. Az a tudás, amely sajátos fajtájú értelmes tevékenységek megértéséhez szükséges, mindig az adott fajtájú tevékenysé­gekhez való valamilyen fokú hozzáértés. A prózai stílus, a kísér­leti eljárás vagy a hímzés hozzáértő kritikusának azt minden­képpen tudnia kell, hogyan kell írni, kísérletezni vagy varrni. Hogy elsajátított-e még némi pszichológiát is vagy sem - ez körülbelül annyit számít, hogy elsajátított-e valamennyi kémiát, neurológiát vagy közgazdaságtant. Ezek a tanulmányok bizo­nyos körülmények között segíthetnek annak megítélésében és értékelésében, amit éppen kritizál; de az egyetlen szükséges feltétel az, hogy némileg otthonosan mozogjon abban a művé­szetben vagy abban a cselekvési módban, amelynek példáit értékelni akarja. Egy embernek ahhoz, hogy megértse mások vicceit, egyetlen dologgal kell rendelkeznie: humorérzékkel, mégpedig a humorérzéknek azzal a sajátos fajtájával, amelynek ezek a viccek a megnyilvánulásai.

Persze valamilyen tevékenységet értelmesen végrehajtani nem pontosan ugyanaz a dolog, mint végrehajtását értelmesen követni. A cselekvő személy megteremt, létrehoz, a néző pedig csak szemlél. De a szabályok, amelyeket a cselekvő személy betart, és a kritériumok, amelyeket alkalmaz, megegyeznek azokkal, amelyek a néző tapsát és füttyét irányítják. A platóni filozófia kommentátorának nem kell különösebben eredeti filo­zófusnak lennie, de ha nem tudja, mint ahogy túl sok kommen­tátor nem tudja helyesen megítélni egy filozófiai érvelés értel­mét, irányát vagy célját, akkor észrevételei értéktelenek lesznek. Ha viszont helyesen meg tudja ezt ítélni, akkor tudja, hogyan kell megtenni azt, illetve annak egy részét, aminek hogyanját és mikéntjét Platón tudta.

Ha alkalmas vagyok megítélni valakinek a tevékenységét, akkor - miközben megfigyelem - készenlétben állok arra, hogy észrevegyem a hibákat és a zűrzavarokat benne; de ugyanígy van ő maga is, miközben végrehajtja a dolgot; kész vagyok észrevenni az előnyöket, amelyeket a szerencsés véletlenekből meríthetne, de ugyanígy van ő maga is. Miközben cselekszik, tanul - és én is tanulok, miközben ő cselekszik. Az értelmesen ténykedő egyén kritikusan tevékenykedik, az értelmes néző pedig kritikusan követi a tevékenységet. Durván szólva végre­

69

hajtás és megértés pusztán csak különböző alkalmazásai ugyan­azon mesterség műfogásainak. Te a szorító nyolcas csomók megkötésének hogyanjára vonatkozó tudásodat nemcsak a szo­rító nyolcas csomók megkötésének aktusaiban és elkövetett hibáid kiigazításában fejted ki, hanem akkor is alkalmazod, amikor elképzeled a csomók hibátlan megkötését, amikor tanít­ványokat oktatsz, és kritizálod az általuk tett hibás vagy esetlen mozdulatokat, vagy megdicséred az általuk tett helyes mozdu­latokat, amikor egy hibás eredményből arra a tévedésre követ­keztetsz, amelyből eredt, vagy amikor előre látod a megfigyelt hibák következményét, és így tovább a végtelenségig. A „meg­értés" és a „követés" szavak a tudni, hogyan bizonyos olyan kifejtéseit jelölik, amelyeket anélkül viszel véghez, hogy például bármiféle kötél lenne a kezedben.

Most már fölösleges lenne rámutatni, hogy ez nem foglalja magában, hogy a néző vagy az olvasó, miközben követi a meg­tett vagy leírt dolgokat, analogikus módon következtet saját belső folyamataiból a cselekvések vagy írások szerzőjében leját­szódó megfelelő belső folyamatokra. Az sem szükséges, bár lehetséges, hogy képzeletben úgy állítsa be magát, mintha a szerző cipőjében járna, a szerző helyzetében és bőrében lenne. Egész egyszerűen arra gondol, amit a szerző éppen tesz, és oly módon gondol arra, mint ahogy a szerző gondol arra, amit éppen tesz - kivéve azt, hogy a néző készen kapja, amit a szerző kitalál. A szerző vezet, a néző pedig követ, de útjuk azonos. Továbbá a megértésnek ez a magyarázata nem teszi szükséges­sé, hogy a rokon lelkek között valamilyen titokzatos elektromos vonzást tételezzünk fel, és nem is bátorít ilyen feltételezésre. Akár együtt dobban a két sakkozó szíve, akár nem - és biztosan nem fog együtt dobbanni, ha ellenfelek-, az a képességük, hogy követni tudják egymás játékát, nem ettől a valvuláris (a szívbil­lentyűkre vonatkozó) egybeeséstől függ, hanem sakkozási szak­értelmüktől, a játék iránt tanúsított érdeklődésüktől és egymás játékmódjának ismeretétől, amire az idők során tettek szert.

Ez a pont, mármint hogy egy tevékenység helyes megítélésé­nek képessége ugyanolyan jellegű, mint a tevékenység végre­hajtásának képessége, szemlélteti azt a korábban már megvita­tott állítást; miszerint az értelmes képességek nem egyvágányú diszpozíciók, hanem olyanok, amelyek nagy változatosságú és egymástól többé-kevésbé különböző cselekvésekben valósul­

70

hatnak meg. Két kikötést kell azonban tennünk. Először is az, hogy képesek vagyunk valamilyen tevékenységet végrehajtani és helyesen megítélni, nem foglalja magában szükségképpen, hogy képesek vagyunk szavakba önteni bíráló megjegyzéseket vagy okulásra szolgáló leckéket is. Egy jól kiképzett matróz meg tudja kötni a bonyolult csomókat, és meg tudja állapítani, hogy valaki más helyesen vagy helytelenül, gyakorlott kézzel vagy ügyetlenül köti-e meg azokat. De valószínűleg képtelen arra a nehéz feladatra, hogy szavakban írja le, hogyan kell a csomókat megkötni. És, másodszor, valamilyen tevékenység helyes meg­ítélésének képessége nem foglal magában ugyanolyan mértékű hozzáértést, mint a tevékenység végrehajtásának képessége. Nem kell lángésznek lenni a lángész felismeréséhez, és lehet, hogy a jó színikritikus színésznek vagy színműírónak igencsak középszerű. Nem lennének tanárok vagy tanítványok, ha a tevékenységek megértésének képessége végrehajtásuk képessé­gét is megkövetelné A tanítványokat azok tanítják meg arra, hogyan kell csinálni bizonyos dolgokat, akik náluk jobban tud­ják, hogy miként kell csinálni. Eukleidész Elemek című műve az iskolásfiúnak nem hét pecséttel lezárt, de nem is nyitott könyv.

Egyes filozófusok, akik megpróbálták magyarázatát adni, hogyan tudja a történész, a nyelvtudós vagy az irodalomkriti­kus megérteni vizsgálati alanyainak tetteit vagy szavait, megra­gadták a megértés fenti magyarázatának egyik jellemző voná­sát, de a rossz végénél ragadták meg. Minthogy szó nélkül elfogadták a gépben lakozó kísértet dogmáját, ezeket a filozófu­sokat természetesen elképesztette a történészek elbizakodottsá­ga, az a célkitűzésük, hogy a történelmi személyiségek csele­kedeteit és szavait tényleges gondolataik, érzéseik és szándéka­ik kifejeződéseként interpretálják. Hiszen ha az egyik ember szelleme kifürkészhetetlen a másik számára, akkor hogyan ha­tolhatnak be a történészek hőseik gondolatvilágába? De ha az ilyen behatolás lehetetlen, akkor valamennyi nyelvtudós, vala­mennyi kritikus és történész fáradozása szükségképpen hiába­való; leírhatják ugyan a jeleket, de sohasem láthatnak hozzá, hogy azután ezeket a jeleket az örökre lepecsételt jelzőbódékban lejátszódó műveletek okozataiként értelmezzék.

Ezek a filozófusok álrejtélyük következő megoldásával hoza­kodtak elő. Bár én nem lehetek szemtanúja a többi emberi szellem működésének, például Plafonénak, hanem csak a szem­

mel látható cselekedeteknek és a leírt szavaknak, amelyeket a belső működések külső „kifejeződései"-nek veszek, kellő erőfe­szítéssel és gyakorlással azonban előre megfontolt szándékkal el tudom játszani azokat a tevékenységeket saját magánszínhá­zamban, amelyek a dolog természeténél fogva éppen ilyen cse­lekedeteket és szavakat hoznának létre. Tudok gondolni olyan magántermészetű gondolatokat, amelyeket jól kifejeznének a Platón kezének tulajdonított mondatok, és végrehajthatok saját magam ténylegesen vagy képzeletben olyan akarati aktusokat, amelyek azokhoz hasonló cselekedeteket hoznak létre vagy hoznának létre, amelyek hasonlítanak a te általam megfigyelt cselekedeteidhez. Miután belehelyeztem magam abba a szelle­mi állapotba, amelyben én úgy cselekszem, mint te, illetve úgy írok, mint Platón, akkor már tulajdoníthatok hasonló szellemi állapotokat neked vagy Plafonnak. Ha helyesen tulajdonítom Plafonnak vagy neked ezeket az állapotokat, akkor - mivel én tudom, hogy mit jelent olyan szellemi állapotban lenni, amely ezeket a cselekedeteket és szavakat eredményezi - azt is tudha­tom, hogy mit is jelentett Plafonnak megírni a dialógusait, vagy mit is jelent neked megkötni esetleg egy szorító nyolcas csomót. Azáltal, hogy újra eljátszom a másik ember nyilvános cseleke­deteit, újraélem a másik magántermészetű élményeit. Platón tanulmányozója önmagát bizonyos módon egy másik Plafonná teszi, Platón dialógusainak egyfajta újraszerzőjévé. így és csak így érti meg ezeket a dialógusokat.

Sajnos ez a program, amely Platón szellemi folyamatainak majmolását tűzi ki feladatul, sohasem lehet teljesen sikeres. Én végül is Platón egyik huszadik századi tanulmányozója vagyok Angliában, olyasvalami, ami Platón sohasem volt. Kultúrám, iskoláztatásom, nyelvem, érdeklődésem és szokásaim külön­böznek az övéitől, s ez mindenképpen csorbát ejt a platóni gondolatvilág utánzásának hűségén, s ennélfogva hátrányosan befolyásolja a Platón megértésére irányuló kísérleteim sikerét. Mégis - okoskodnak - a dolgok mivoltát tekintve ez a legjobb, amit tehetek. A megértésnek fogyatékosnak, hiányosnak kell lennie. Csak akkor érthetném meg igazán Platónt, ha igazából én lennék Platón.

Az ilyesféle elméletek néhány képviselője még egy pár vi­gasztaló szót fűz ehhez. Bár az egyik ember szelleme hozzáfér­hetetlen a másik számára, de talán azt lehet mondani, hogy

72

egymással összhangban zengenek, mint a hangvillák, noha saj­nos sohasem tudhatják ezt. Én a szó szoros értelmében nem részesedhetek a másik ember élményeiben, de néhány élmé­nyünk talán mégis összhangban van - bár mi nem lehetünk tudatában összhangjuknak -, és oly módon van összhangban, ami majdnem igazi egységnek számít már. A legszerencsésebb esetben talán két gyógyíthatatlanul süket emberhez hasonlí­tunk, akik egymással összhangban és azonos ütemben énekel­nek. De semmi szükség arra, hogy hosszasan elidőzzünk egy alapvetően hamis elmélet ilyesféle cifrázásainál.

Mert ez az elmélet csak egy további sikertelen kísérlet arra, hogy kikecmeregjenek egy tökéletesen mitikus dilemmából. Az elmélet feltételezi ugyanis, hogy a megértésnek azt kellene je­lentenie, hogy egymástól elszigetelt kísértetek megismerhetet- len tevékenységét szemléljük; ezt a bajt pedig úgy próbálja orvosolni, hogy kijelenti: ilyen ismeret hiányában majdnem ilyen jól járhatunk akkor is, ha önmagunkban szemléljük azokat a kísértettevékenységeket, amelyek a dolog természeténél fogva olyan nyilvános „kifejeződések"-et eredményeznének, amelyek a megérteni kívánt személyek megnyilvánulásaira hasonlíta­nak. Ez viszont egy további tarthatatlan, de érdekes föltételezést foglal magában, nevezetesen azt, hogy hasonló külső tetteknek és szavaknak mindig hasonló belső folyamatok felelnek meg - ez azonban olyan föltételezés, amely az adott elmélet szerint is teljesen ellenőrizhetetlen. Az elmélet - megint csak egészen helytelenül — azt is feltételezi, hogy ha lejátszódnak bennem bizonyos belső folyamatok, akkor e tényből már következik, hogy helyesen annak kell megítélnem őket, amik, vagyis nem érthetek félre semmi olyat, és nem tépelőd hetek semmi olyas­min, ami saját tudatfolyamomban zajlik le. Röviden ez az egész elmélet csak egy változata annak a doktrínának, hogy a megér­tés az okok bizonytalansággal terhes megsejtéséből áll, amit analógián alapuló erőtlen következtetés támogat meg.

A fenti elméletet az teszi megvitatásra méltóvá, hogy részben elkerüli a megértés azonosítását a pszichológiai diagnózissal, azaz a nyilvános viselkedésből a szellemi folyamatra történő kazuális következtetésekkel, olyan következtetésekkel, amelye­ket a pszichológusok által még fölfedezendő törvények alapján kellene elvégezni. Úgy kerüli el az azonosítást, hogy egy olyan föltételezést tesz, amihez nincs joga, de ami az igazság küszöbén

73

áll. Föltételezi ugyanis, hogy az emberek szellemi képességei és sajátságai azokban a dolgokban tükröződnek vissza, amelyeket nyilvánosan tesznek és mondanak. így a történészek és a nyelv­tudósok jó úton járnak, amikor az irodalmi és a gyakorlati tevékenységek stílusát és módját tanulmányozzák, csak kike­rülhetetlen balszerencséjük miatt végződik - az elmélet szerint- ez az út abban a tátongó szakadékban, amely elválasztja a „fizikait" a „szellemitől", a „külsőt" a „belsőtől". Nos, ha az elmélet képviselői látták volna, hogy az emberek tevékenységé­nek stílusa és módja az a mód, ahogy szellemük működik, hogy a tevékenységek stílusa és módja nem tökéletlen visszatükröző­dése csupán a szellem igazi működéseként posztulált titkos folyamatoknak, akkor elpárolgott volna a dilemmájuk. A törté­nészek és a nyelvtudósok igénye, hogy elvben képesek legyenek megérteni mindazt, amit vizsgálati alanyaik tettek vagy írtak, automatikusan érvényesült volna. Nem ők azok ugyanis, akik árnyakat tanulmányoznak. A szemmel látható értelmes tevé­kenység nem jele a szellemi működésnek, hanem maga a szel­lem működése. Boswell Johnsonnak a szellemét írta le, amikor papírra vetette, hogyan írt, beszélt, evett, idegeskedett és mér­gelődött. Leírása persze részleges volt, mivel Johnsonnak tud­valevőleg volt néhány olyan gondolata, amit gondosan megtar­tott magának, és minden bizonnyal volt sok álma, álmodozása és érthetetlen félszava is, amit csak ő maga tudott volna felje­gyezni, és aminek a feljegyzése csak egy James Joyce óhajának felelt volna meg.

Mielőtt befejeznénk vizsgálódásunkat a megértésről, valamit mondanunk kell a részleges megértésről és a félreértésről is.

Már felhívtuk a figyelmet arra, hogy vannak bizonyos hason­lóságok és eltérések a tudni, hogy mi fogalma és a tudni, hogyan fogalma között. Most egy további eltérést is észre kell vennünk. Sohasem szoktuk azt mondani valakiről, hogy részleges tudása van egy tényről vagy egy igazságról, kivéve talán abban a sajátos értelemben, hogy az illető csak egy részét tudja a tények vagy igazságok egy csoportjának. Akkor lehet azt mondani, hogy egy tanuló részben tudja Anglia megyéit, ha néhányat tud közülük, a többit pedig nem tudja. De nem lehetne azt mondani, hogy részben tudja, hogy Sussex egy angol megye. Vagy tudja ezt a tényt, vagy nem tudja. Viszont helyes és normális dolog azt mondani valakiről, hogy részben tudja, hogyan kell megten­

74

ni valamit, azaz hogy valamilyen speciális képességnek korlá­tozott mértékben van birtokában. Az átlagos sakkozó eléggé jól tud játszani, a versenyző azonban jobban tud, de még a verseny­zőnek is akad sok tanulnivalója.

Várakozásunknak megfelelően ez érvényes a megértésre is. Az átlagos sakkozó részben tudja követni a versenyző taktikáját és stratégiáját; és talán sok tanulmányozás után teljesen meg fogja érteni a módszereket, amelyeket a versenyző bizonyos egyedi játszmákban alkalmaz. De sohasem tudja teljes egészé­ben előre látni, hogy a versenyző hogyan fogja végigharcolni a következő mérkőzését, és sohasem olyan gyors és biztos a ver­senyző lépéseinek interpretálásában, mint amilyen maga a ver­senyző a lépések megtételében vagy talán megmagyarázásá­ban is.

A hogyan megtanulása vagy valamilyen képesség tökéletesí­tése nem hasonlít a mi megtanulásához vagy az információszer­zéshez. Igazságokat közölhetnek velünk, cselekvési módokat azonban csak belénk nevelhetnek, és míg ez utóbbi fokozatos folyamat, a közlés viszonylag hirtelen. Értelmes dolog megkér­dezni, hogy valakinek melyik pillanatban jutott tudomására egy igazság, de nem értelmes megkérdezni, hogy valaki melyik pillanatban sajátított el egy jártasságot. A „félig képzett" kifeje­zés értelmes, a „félig tudott" nem értelmes. A képzés olyan feladatok felállításának a művészete, amelyeket a tanítványok még nem végeztek el, de többé már nem teljesen képtelenek az elvégzésükre.

A félreértés fogalma nem vet fel semmilyen általános elméleti nehézséget. Amikor a kártyajátékos taktikáját ellenfelei rosszul értelmezik, akkor a manőver, amit felismerni vélnek, valóban a játék egyik lehetséges manővere, bár történétesen nem a játékos manővere. Csak az értelmezhetné a feltételezett manőver vég­rehajtásának részeként a játszmát, aki ismeri a játékot. A félreér­tés tehát a tudni, hogyan mellékterméke. Csak az a személy érthet rosszul egy orosz kifejezést, aki legalább részlegesen elsajátítot­ta az orosz nyelvet. A hibák tehát képességek működései.

A félreértés persze nem mindig a néző gondatlanságának vagy szakértelme hiányának tudható be; egyszer gondatlanság­nak, másszor a cselekvő személy vagy a beszélő ravaszságának tulajdonítható. Néha pedig, bár mindketten, mind a néző, mind a tevékenykedő minden jártasságot és gondosságot latba vet-

75

nek, de úgy adódik, hogy a végrehajtott műveletek vagy a kimon­dott szavak valójában két vagy akár több különböző vállalkozás összetevői is lehetnének. Az egyik csomó megkötésekor tett első tíz mozdulat lehetne azonos valamilyen másik csomó megkötésé­hez szükséges első tíz mozdulattal; vagy a premisszák valamilyen halmaza, amely alkalmas az egyik konklúzió megalapozására, egyenlően alkalmas lehetne egy másik megalapozásra is. A félre­értés a néző részéről ekkor komoly, de indokolt félreértés lehet. Csak annyiban gondatlan az illető, hogy elhamarkodta az értelme­zést. A cselezés e lehetőség kiaknázásának a művészete.

Nyilvánvaló, hogy ahol félreértés lehetséges, ott megértés is lehetséges. Abszurd lenne azt gondolni, hogy esetleg mindig tévesen értelmezzük a tevékenységeket, melyeknek tanúi va­gyunk; mert még félreérteni sem tanulhatnánk meg másként, mint a helyes értelmezés tanulása során, s ebben a tanulási folyamatban azt tanuljuk meg, hogy ne értsünk félre. A félreér­tések elvben tisztázhatók, s a viták értékének egy részét ez alkotja.

10. Szolipszizmus

Korunk filozófusai sokat vesződtek azzal a problémával, ho­gyan tudhatunk más emberek szelleméről. Belegabalyodva a gépben lakozó kísértet dogmájába, úgy találták, lehetetlenség valamilyen logikailag kielégítő bizonyítékot felfedezni, amely igazolná az egyik személynek azt a hiedelmét, hogy másoknak is van szelleme. Megfigyelhetem azt, amit a többiek teste tesz, de nem figyelhetem meg azt, amit a többiek szelleme tesz; s teljességgel meghiúsul minden abbeli törekvésem, hogy amit a mások teste tesz, abból arra következtessek, amit szellemük tesz, minthogy az ilyen következtetések premisszái vagy alkal­matlanok e célra, vagy megismerhetetlenek.

Most már látjuk a kiutat a föltételezett nehézségből. Miköz­ben megértem, amit a többi ember mond és tesz, fölfedezem, hogy másoknak is van szelleme. De amikor értem azt, amit a többiek mondanak, vagy miközben élvezem vicceiket, leleple­zem ravasz húzásaikat a sakkban, követem érveiket, és hallom, hogy hibákat fednek fel érveimben, nem következtetek szelle­mük működésére, hanem követem azt. Persze nem pusztán csak hallom a zajokat, amelyeket a többiek csinálnak, vagy nem

76

pusztán csak látom a mozgásokat, amelyeket véghezvisznek. Értem, amit hallok és látok. De ez a megértés nem rejtett okokra való következtetés, hanem annak a felfogása, hogy miként foly­nak le a tevékenységek. Felfedezni, hogy a legtöbb embernek szelleme van (bár a gyengeelméjűeknek és a karon ülő csecse­mőknek nincs), egyszerűen annyit tesz, mint felfedezni, hogy képesek és hajlamosak megtenni bizonyos típusú dolgokat; ezt pedig úgy fedezzük fel, hogy megfigyeljük, miféle dolgokat tesz­nek. Sőt nem egyszerűen csak azt fedezzük fel, hogy másoknak is van szelleme, hanem felfedezzük azt is, hogy az egyes emberek milyen sajátos értelmi és jellembeli sajátságokkal rendelkeznek. Alapjában véve mindannyian otthonosan mozgunk az ilyen sajá­tos kérdésekben már jóval azelőtt, hogy meg tudnánk érteni az olyasféle általános kijelentéseket, hogy Kis Jánosnak is van szelle­me, vagy hogy vannak az enyémtől különböző szellemek is; éppen úgy, ahogy már jóval azelőtt tudjuk, hogy a kő kemény, a szivacs pedig puha, a cica meleg és mozgékony, a krumpli hideg és mozdulatlan, mielőtt fel tudnánk érni ésszel azt a kijelentést, hogy a cicák anyagi tárgyak, vagy hogy létezik anyag.

Bizonyára van néhány olyan dolog a többi emberrel kapcso­latban, amit kizárólag úgy tudhatok meg vagy úgy tanulhatok meg róluk, ha elmondják nekem. A szemésznek meg kell kér­deznie attól, akit vizsgál, hogy milyen betűket lát a bal és a jobb szemével, és hogy milyen tisztán látja a betűket; az orvosnak meg kell kérdeznie a betegtől, hogy mije fáj és miféle fájdalmat érez; a pszichoanalitikusnak meg álmairól és álmodozásairól kell megkérdeznie a páciensét. Ha valaki nem kürtöli világgá csendes monológjainak és egyéb képzelődéseinek tartalmát, akkor nem állapíthatom meg biztos módon, hogy titokban mit mond vagy képzel el önmagának. De az emberek érzeteinek és képzeteinek sorozata nem az egyedüli olyan terület, ahol értel­mük és jellemük megmutatkozik; talán csak az eszelősök szá­mára több ez az említett terület kis sarkánál. A legtöbbet úgy fedezem fel abból, amit a többi ember képességeiről, tehetségé­ről, érdeklődéséről, rokonszenveiről és ellenszenveiről, mód­szereiről és meggyőződéseiről tudni akarok, hogy megfigye­lem, hogyan folytatják le nyilvános cselekvéseiket, amelyek közül szóbeli és írásbeli megnyilatkozásaik messze a legfonto­sabbak. Járulékos és mellékes kérdés, hogyan folytatják le kép­zelődéseiket, beleértve elképzelt monológjaikat is.

77

AZ AKARAT

III. FEJEZET

1. Előszó

A szellemi magaviseletet jelölő legtöbb fogalom, amelynek lo­gikai viselkedését ebben a könyvben megvizsgáljuk, jól ismert, mindennapos fogalom. Mindannyian tudjuk, hogyan alkalmaz­zuk őket, és meg szoktuk érteni a többi embert is, amikor alkalmazzák ezeket a fogalmakat. Nem az képezi vita tárgyát, hogy miként alkalmazzuk, hanem az, hogyan osztályozzuk vagy milyen kategóriákba soroljuk őket.

Az akarati aktus vagy röviden az akarás fogalmával más a helyzet. A mindennapi életben nem tudjuk, hogyan alkalmaz­zuk ezt, mert a mindennapi életben nem szoktuk alkalmazni, és ebből következően nem a gyakorlat tanít meg arra, hogyan is kell alkalmaznunk és hogyan kell helyesen alkalmaznunk. Ez a fogalom mesterséges fogalom. A specialisták bizonyos elméle­teit kell tanulmányoznunk, ha rá akarunk jönni, hogy miként kell vele bánni. Persze technikai fogalom voltából nem követke­zik olyasmi, hogy jogosulatlan vagy haszontalan fogalom. Az „ionizáció" és a „lesállás" is technikai fogalom, de mindkettő jogosult és hasznos. A „flogiszton" és az „életszellem" is techni­kai fogalom volt, bár ma már semmi haszna nincs.

Remélem, sikerül kimutatnom majd, hogy az akarás fogalma az utóbbiak társaságához tartozik.

2. Az akarások mítosza

Hosszú ideig vitathatatlan axiómának tekintették, hogy a szel­lem valamilyen fontos értelemben három részre oszlik, azaz hogy a szellemi folyamatoknak éppen három alapvető osztálya van. A szellemnek vagy a léleknek - gyakran hallunk ilyesmit- három része van, nevezetesen gondolkodás, érzés és akarat; vagy ünnepélyesebben kifejezve, a szellem vagy lélek három

78

visszavezethetetlenül különböző modusban funkcionál, a meg­ismerés modusában, az érzelem modusában és az akarat modu- sában. Ez a hagyományos dogma nemcsak nem magától érte­tődő, hanem a konfúziók és a hamis következtetések olyan kaotikus összevisszasága, hogy legjobb lesz felhagyni az újjá­alakítására irányuló összes kísérlettel. Elméleti kuriózumként kell kezelni.

Ennek a fejezetnek a fő feladata azonban nem az, hogy meg­vitassuk a szellem egész trinitárius elméletét, hanem csak az, hogy egyik összetevőjét vitassuk meg, mégpedig romboló szán­dékkal. Remélem, sikerül megcáfolni azt a doktrínát, hogy léte­zik valamilyen fakultás, valamilyen testetlen és anyagtalan szerv vagy minisztérium, ami megfelel annak a leírásnak, amelyet az elmélet ad az „akarat"-ról, és ennek megfelelően azt is cáfolni kívánom, hogy előfordulnak olyan folyamatok vagy műveletek, amelyek megfelelnek annak, amit az elmélet „akarás"-nak mi­nősít. Elejétől fogva világossá kell tennem azonban, hogy ez a cáfolat nem érvényteleníti azokat a különbségeket, amelyeket mindannyian megvonunk, és teljes joggal vonunk meg az ön­ként és az önkéntelenül tett cselekedetek közö tt, az erős akaratú és a gyenge akaratú emberek között. Ellenkezőleg, ez a cáfolat világosabbá teszi majd, hogy mit is értünk az „önkéntes"-en és az „önkéntelen"-en, az „erős akaratú"-n és a „gyenge akaratú"-n, felszabadítván ezeket a fogalmakat egy abszurd hipotézis igája alól.

Feltételezték, hogy az akarások a „szellemben" végbemenő olyan sajátos aktusok vagy tevékenységek, amelyek segítségé­vel szellemünk fényekbe ülteti át ideáit. Gondolok valamilyen tényállásra, s azt szeretném, hogy ez létrejöjjön a fizikai világ­ban, de mivel gondolkodásom és óhajom önmagában nem ké­pes végrehajtó hatalmat gyakorolni, ezért valamilyen további szellemi folyamat közvetítését igényli, amely már a végrehajtó szerepét tölti be. Úgyhogy véghezviszek egy akarást, ami vala­hogyan működésbe hozza izmaimat. Csak akkor érdemelhetek dicséretet vagy szemrehányást azért, amit a kezem vagy a nyel­vem tett, amikor a kérdéses testi mozgás egy ilyen akarásból fakadt.

Világos lesz, hogy miért vetem el ezt a mesét. Ez a mese ugyanis csak a gépben lakozó kísértet mítoszának elkerülhetet­len kiterjesztése; feltételezi, hogy vannak szellemi állapotok és

79

folyamatok, amelyek a létezés egyik fajtájának örvendhetnek, meg testi állapotok és folyamatok, amelyek a másiknak örvend­hetnek. Egy esemény, amely az egyik színpadon játszódik le, sohasem azonos numerikusán egy olyan eseménnyel, amelyik a másik színpadon megy végbe. így hát amikor azt mondjuk, hogy valaki szándékosan húzta meg a ravaszt, akkor legalább egy konjunktív kijelentést fejezünk ki, amely azt állítja, hogy az egyik tett a fizikai színpadon, a másik pedig a szellemi színpa­don játszódott le; a mítosz legtöbb változata szerint egy kauzális kijelentést fejezünk ki, amely azt állítja, hogy a ravasz meghú­zásának testi aktusa a ravasz meghúzására irányuló akarat szel­lemi aktusának okozata volt.

Az elmélet szerint a test működései az anyag térbeli mozgá­saival egyeznek meg. E mozgások okának tehát vagy az anyag valamilyen más térben mozgásának kell lennie, vagy - az emberi lények kiváltságos esetében - valamilyen más fajtájú lökésnek. A szellemi lökések, amelyek nem a térben lévő anyag mozgásai, okozzák az izmok összehúzódását - hogy miként, ez szükség­képpen rejtély marad örökkön-örökké. Amikor egy emberről azt mondjuk, hogy szándékosan húzza meg a ravaszt, akkor azt állítjuk, hogy egy ilyen szellemi lökés okozta ujjizmainak az összehúzódását. Az „akarások" nyelvezete tehát a szellem para- mechanikai elméletének a nyelvezete. Ha egy teoretikus lelkiis- meret-furdalás nélkül beszél az „akarásokéról vagy az „akarati aktusok"-ról, akkor biztosra vehetjük, hogy szőröstül-bőröstül lenyelte az egész dogmát, mely szerint a szellem a sajátos okok másodlagos területe. Előre megjósolhatjuk, hogy ennek megfe­lelően a testi cselekedetekről a szellemi folyamatok „kifejeződé­sei"-ként fog beszélni. És valószínűleg folyékonyan beszél majd az „élményekről" is - e kifejezéssel rendszerint azokat a föltéte­lezett nem fizikai eseményeket jelölik, amelyek a szellemi szín­pad kísértetdeszkáin lejátszódó árnydrámát alkotják.

Az első ellenvetést az ellen a doktrína ellen, hogy a szemmel látható cselekedetek, amelyeknek értelmességpredikátumokat tulajdonítunk, a cselekedeteknek megfelelő rejtett akarati mű­veletek eredményei, a következőkben fogalmazzukmeg. Annak ellenére, hogy az elméleti szakemberek a sztoikusok és Ágoston óta állandóan azt tanácsolják, hogy ily módon írjuk le viselke­désünket, senki, soha nem írja le a javasolt kifejezésmódokon saját maga vagy ismerősei viselkedését - kivéve azt az esetet,

80

amikor valaki az elmélet alátámasztása érdekében teszi ezt. Soha senki sem mond olyasféle dolgokat, hogy délelőtt 10 óra­kor ennek vagy annak az akarásával foglalatoskodott, vagy hogy öt gyors és könnyű akarást, no meg két lassú és nehéz akarást hajtott végre reggel és ebéd között. A vádlott beismerheti vagy tagadhatja, hogy tett valamit, vagy hogy szándékosan tette azt, de sohasem ismeri be vagy tagadja, hogy akarati aktusokat hajtott végre. A bírót sem meg az esküdtszéket sem kell bizonyí­tékokkal meggyőzni arról - olyan bizonyítékokkal, amelyeket a dolog természetéből következően sohasem lehetne felsorolni -, hogy egy akarás előzte meg a ravasz meghúzását. A regényírók leírják szereplőik cselekedeteit, megjegyzéseit, taglejtéseit és grimaszait, leírják szereplőik álmodozását, töprengését, lelkiis- meret-furdalását és zavarodottságát, de sohasem említik akará­saikat. Nem tudnák ugyanis, hogy mit mondjanak róluk.

Miféle predikátumokkal kellene leírnunk őket? Végbemehet- nek-e hirtelen vagy fokozatosan, lehetnek-e erősek vagy gyen­gék, nehezek vagy könnyűek, kellemesek vagy kellemetlenek? Lehetnek-e gyorsulok, lassulók, megszakítottak vagy függőben maradók? Lehetnek-e az emberek eredményesek vagy ered­ménytelenek az akarásban? Vehetünk-e leckéket az akarások kivitelezéséből? Fárasztóak-e vagy szórakoztatók? Hányat csi­nálhatok belőlük egyidejűleg, kettőt vagy hetet? Emlékezhetek- e végrehajtásukra? Véghezvihetem-e az akarásokat, miközben valami más dologra gondolok, vagy amíg álmodom? Válhat­nak-e szokásszerűvé? Elfelejthetem-e, hogyan kell csinálni őket? Hihetem-e tévesen azt, hogy végrehajtottam egy akarást, ami­kor valójában nem hajtottam végre; vagy hogy nem hajtottam végre, amikor valójában végrehajtottam? Melyik időpillanatban hajtotta végre a fiú arra irányuló akarati aktusát, hogy végre­hajtsa a műugrást? Amikor a lábát az ugrótorony létrájára tette? Amikor az első mély lélegzetet vette? Amikor az „Egy, kettő, három, rajt!"-ot elszámolta, de nem indult neki? Nagyon-na- gyon röviddel azelőtt, hogy ugrott? Mi lenne az ő saját válasza ezekre a kérdésekre?

A doktrína bajnokai persze úgy tartják, hogy az akarások hallgatólagosan emelkednek törvényerőre mindannyiszor, ami­kor egy szemmel látható cselekedetet szándékosnak, önkéntes­nek, büntetendőnek vagy elismerésre méltónak minősítünk; azt állítják, hogy egy személy nemcsak tudhatja, hanem kötelessége

81

tudni, hogy akar, amikor éppen ezt teszi, mivelhogy az akará­sokat a tudatos folyamatok egyik fajtájaként definiálják. Ezért ha az átlagember nem említi meg akarásait saját viselkedésének leírásában, ezt csak annak kell betudni, hogy nem eléggé járatos a szemmel látható viselkedésről különböző, belső viselkedés leírására alkalmas kifejezésmódokban. De ha a doktrína bajno­kát magát kérdezzük meg arról, hogy mennyivel ezelőtt hajtotta végre utolsó akarását, vagy hogy mennyi akarati aktust hajt végre; mondjuk, amikor visszafelé mondja fel Hamlet monológ­jának sorait, feltehetőleg bevallja majd, hogy nehézségekbe üt­közik a kérdés megválaszolásakor, noha ezeknek a nehézségek­nek - saját elmélete szerint - nem lenne szabad létezniük.

Ha az átlagemberek sohasem számolnak be ilyen aktusok előfordulásáról annak ellenére, hogy az elmélet szerint mérhe­tetlenül gyakrabban kellene összeakadniuk ezekkel, mint a fej­fájással vagy az unalom érzésével, ha a mindennapi szókincs­ben nem találhatók az ilyen aktusokra normális, nem az aka­démiai nyelvből származó nevek, ha nem tudjuk, hogyan is döntsünk el elemi kérdéseket az akarások gyakoriságával, idő­tartamával vagy intenzitásával kapcsolatban - akkor kifogásta­lanul ősméltányosan járunk el, ha arra következtetünk, hogy létezésüket nem tapasztalati alapon állítják. Az a tény, hogy Platón és Arisztotelész sohasem említették az akarati aktusokat a lélek természetéről és a viselkedés mozgatórugóiról adott gyakori és mélyreható elemzéseikben, nem azzal magyaráz­ható, hogy perverz megátalkodottságukban figyelmen kívül hagyták a mindennapi élet közismert összetevőit, hanem azzal a történelmi körülménnyel, hogy nem ismerték azt a sajátos hipotézist, amelynek elfogadása az ilyen kísérteties lökéseknek nem a fölfedezésén, hanem a posztulálásán alapul.

A második ellenvetés pedig ez: általában elismerik, hogy az egyik személy sohasem lehet tanúja a másik akarásainak, ha­nem csak következtethet valamilyen megfigyelt nyilvános cse­lekedetből arra az akarásra, amelyből a cselekedet származik, és csak akkor következtethet, ha valamilyen alapos oka van azt hinni, hogy a szemmel látható cselekedet önként végzett csele­kedet volt, nem pedig reflexből vagy szokásból, vagy valami­lyen külső okból származó cselekedet. Amiből persze az követ­kezik, hogy egyetlen bíró, tanár vagy szülő sem tudja sohasem, hogy a cselekedetek, amelyeket megítél, kiérdemlik-e a dicsére­

82

tét vagy az elítélést, hiszen a legjobb esetben is csak sejtései lehetnek arról, hogy a cselekedetet az illető akarta. Még ha a cselekvő személy beismeri is - feltéve, hogy ilyen beismeréseket valaha is tesznek -, hogy végrehajtott egy akarást, mielőtt a keze a tettet véghezvitte, ez sem döntené el a kérdést. A beismerés kinyilvánítása ugyanis csak egy további nyilvános muszkuláris cselekedet. Az a különös konklúzió adódik ebből, hogy bár az akarásokat azért hozták forgalomba, hogy magyarázattal szol­gáljanak a cselekvések különféle értékelésére vonatkozóan, ép­pen ez a magyarázat az, amelyet az akarások nem szolgálta tnak. Ha nem lenne semmilyen más előzetes jogalapunk arra, hogy alkalmazzuk az értékelésfogalmakat mások cselekedeteire, ak­kor egyáltalán semmiféle alapunk nem lenne arra, hogy ezekből a cselekedetekből az állítólag őket előidéző akarásokra követ­keztessünk.

Nem tartható fenn az a nézet sem, hogy a cselekvő személy tudhatja, hogy bármely szemmel látható cselekedete meghatá­rozott akarás okozata. Feltéve azt - ami különben nem igaz -, hogy egészen bizonyosan tudhatná akár a tudat állítólagos közvetlen megnyilvánulásaiból, akár az introspekció állítólagos közvetlen eredményeiből, hogy éppen a ravasz meghúzása előtt hajtotta végre a ravasz meghúzására irányuló akarati aktust, ez még nem bizonyítaná, hogy a meghúzás ennek az akarásnak az okozata. Az akarások és a mozdulatok közötti kapcsolat elismer­ten titokzatos, s így mindezek ellenére meglehet, hogy akarásának okozata valamilyen más mozgás volt, és az is meglehet, hogy a ravasz meghúzásának oka valamilyen más esemény volt.

Harmadszor, helytelen lenne agyonhallgatni azt a részletet, hogy az akarás és a mozgás közötti kapcsolat bevallottan rejtély. Ám nem a még megoldatlan, de elvben megoldható rejtélyek fajtájából való - amilyen például a rák okának problémája -, hanem egészen más típusú rejtély. Úgy gondolják ugyanis, hogy a szellem pályafutását alkotó föltételezett események bizonyos­fajta léttel rendelkeznek, míg a test pályafutását kitevő esemé­nyek más fajtájúval; de olyan létet, ami a híd szerepét öltené be a kettő között, nem ismernek el. A test és a szellem közötti tranzakciók összekötő kapcsokat foglalnak magukban ott, ahol semmiféle összekötő kapocs sem lehetséges. Az, hogy valami­féle oksági tranzakcióknak lenniük kell a szellem és az anyag között, ellentétben van az elmélet egyik részével; míg az, hogy

83

nem létezhetnek ilyen ügyletek, ellentétben van az elmélet má­sik részével. A szellem - ahogy az egész legenda jellemzi - az, aminek léteznie kell, ha egyáltalán lehetséges az emberi test értelmes viselkedésének oksági magyarázata; és a szellem - ahogy a legenda leírja - az olyasféle lét emelvényén áll, amely definíció szerint kívül esik azon a kauzális rendszeren, amely­hez a test tartozik.

Negyedszer, jóllehet az akarások elsődleges funkciója, az a feladat, amelynek végrehajtására posztulálták az akarásokat, nem más, mint a testi mozgások származtatása, de az akarások létezését megállapítani szándékozó érvelés - már ha ez egyálta­lán érvelésnek nevezhető - maga után vonja, hogy néhány szellemi történésnek is akarati aktusokból kell származnia. A feltételezés szerint akarások teszik a cselekedeteket önkéntessé, elszánttá, elismerésre méltóvá vagy vétkessé. De az ilyenfajta predikátumokat nemcsak testi mozgásoknak tulajdonítjuk, ha­nem olyan műveleteknek is, amelyek az elmélet szerint szelle­mi, nem pedig fizikai műveletek. A gondolkodó érvelhet ugyan­is eltökélten, vagy képzelődhet gonoszul, megpróbálhat össze­állítani egy limericket, és derekasan összpontosíthatja figyelmét az algebrára. Az elmélet szerint tehát bizonyos szellemi folya­matok származhatnak akarásokból. No de mi van magukkal az akarásokkal? Önként vagy önkéntelenül végzett szellemi aktu­sok-e? Nyilvánvaló, hogy bármelyik válasz abszurditásokhoz vezet. Ha nem tudom megállni, hogy ne akarjam meghúzni a ravaszt, akkor abszurd lenne azt mondani a ravasz meghúzásá­ról, hogy „önként csináltam". De ha a ravasz meghúzására irányuló akarásom az elmélet által föltételezett értelemben ön­kéntes, akkor ennek valamilyen előző akarásból kell erednie, és ennek meg megint egy másikból, és így tovább ad infinitum. E nehézség elkerülése érdekében felvetették már azt az ötletet is, hogy az akarások igazából nem minősíthetők sem önkéntesnek, sem önkéntelennek. Az „akarás" nem olyan típusú terminus, amely közösséget vállalna akár az „önkéntes", akár az „önkén­telen" predikátummal. Ha pedig ez így van, akkor úgy tűnik, ebből az a következmény adódik, hogy az olyan predikátumok­kal sem vállalna közösséget, mint „erényes" és „bűnös", „jó" és „rossz" - egy olyan következmény, ami azonban kínos helyzet­be hozhatná azokat a moralistákat, akik az akarásokat használ­ják rendszereik támasztékaként.

84

Röviden tehát, az akarások doktrínája kauzális hipotézis, amelyet azért fogadtak el, mert tévesen föltételezték, hogy a „Mi teszi a testi mozgást önkéntessé?" kérdés az okot firtatja. Ez a föltételezés valójában csak egy sajátos fordulata annak az álta­lános föltételezésnek, hogy „A szellemi magaviseletet jelölő fogalmak hogyan alkalmazhatók az emberi viselkedésre?" kér­dés az emberi viselkedés okozatiságát puhatolja.

A doktrína bajnokainak észre kellett volna venniük azt az egyszerű tényt, hogy minden értelmes ember, őket magukat is beleértve, már azelőtt tudta, hogyan döntsön el kérdéseket a cselekedetek önkéntes vagy önkéntelen voltával kapcsolatban, illetve a cselekvő személyek határozottságával vagy határozat­lanságával kapcsolatban, mielőtt valaha is hallott volna a csele­kedeteket elindító rejtett belső lökések hipotéziséről. És ekkor ráébredhettek volna, hogy nem világították meg a már eredmé­nyesen használt kritériumokat, hanem hallgatólagosan föltéte­lezve érvényességüket, csak egy paramechanikai séma fölté­telezett eseményeihez próbálták hozzárendelni őket. Ezt az összefüggést azonban sohasem lehetne tudományos módon megállapítani, mivel a föltételezett lökések elrejtőznek a tudo­mányos megfigyelés elől; másrészt pedig ennek az összefüggés­nek semmi gyakorlati vagy elméleti haszna sem lenne, mivel nem segítené elő a cselekedetekről adott értékeléseinket, mert ez mindenképpen az ilyen értékelések már előre felvett ér­vényességétől függ. Ez az összefüggés nem világítaná meg azoknak az értékelésfogalmaknak a logikáját sem, melyeknek értelmes alkalmazása megelőzte e kauzális hipotézis feltalá­lását.

Mielőtt azonban istenhozzádot mondunk az akarások dokt­rínájának, célszerű lesz szemügyre venni bizonyos egészen jól ismert és valóban lejátszódó folyamatokat, amelyekkel az aka­rásokat néha tévesen azonosítják.

Az embereknek gyakran kétségeik vannak afelől, hogy mit tegyenek; s miután fontolóra vették az alternatív cselekvési irányokat, néha kiválasztják az egyiket. Néha azt mondják, hogy ez a folyamat az - mármint amikor a több lehetséges alternatív cselekvési irány közül az egyik mellett döntünk -, amit az „akarás" jelent. De ez az azonosítás nem felel meg a kívánalmaknak, mert a legtöbb önkéntes cselekedet nem a ha­bozás, a dönteni nem tudás állapotából fakad, és ennélfogva

85

nem is a habozás meghaladásának az eredménye. Sőt közismert, hogy az ember választhat úgy, hogy megtesz valamit, de aka­ratgyengeségből következően mégsem teszi meg, vagy esetleg azért nem teszi meg, mert miután már választott, fellép valami­lyen körülmény, amely megakadályozza a választott aktus vég­rehajtását. De az elmélet nem engedhetné meg, hogy az aka­rások időnként ne eredményezzenek cselekedeteket, mert kü­lönben további, a végrehajtás funkcióját betöltő műveleteket kellene posztulálni annak a ténynek a megmagyarázására, hogy néha ténylegesen végrehajtunk önként végzett cselekedeteket. És végül, az alternatívák latolgatásának és az egyik melletti döntésnek a folyamata maga is értékeléspredikátumok alá esik. De ha például egy választási aktus minősíthető önkéntesnek, akkor a javasolt elmélet szerint ennek meg a maga részéről egy előző választás eredményének kellene lennie, azaz a választás választása eredményének, ami meg a választás választásának választásából származna...

Ugyanilyen ellenvetések tiltják meg azt is, hogy az akarásokat más, jól ismert folyamatokkal azonosítsuk, például azzal a fo­lyamattal, amikor elhatározzuk vagy eltökéljük magunkat, hogy megcsinálunk valamit, és amikor rászánjuk, összeszedjük ma­gunkat, hogy megtegyünk valamit. Elhatározhatom, hogy fel­kelek az ágyból vagy elmegyek a fogorvoshoz, és öklömet szo­rítva, fogamat csikorgatva nekigyürkőzhetek ennek, de megle­het, hogy elhatározásomat mégsem valósítom meg. Ha azonban a cselekedetet nem végezzük el, akkor a doktrína szerint a cselekedet elvégzésére irányuló akarást sem hajtjuk végre. To­vábbá azok a tevékenységek, amelyekkel elhatározzuk és rá­szánjuk magunkat valamire, maguk is tagjai a dicséretes vagy szégyenletes cselekedetek osztályának, s így nem alkothatják azt a sajátos alkotóelemet, amely a doktrína szerint bármely ténykedés dicséretes vagy szégyenletes voltának közös feltétele.

3. Az önkéntes és az önkéntelen különbsége

Észre kell venni, hogy míg az egyszerű emberek, a bírák, a szülők és tanárok a2 „önkéntes" és az „önkéntelen" szavakat általában egy bizonyos módon alkalmazzák a cselekedetekre, addig a filozófusok gyakran egészen más módon teszik ezt.

86

A legmindennapibb használatukban, az „önkéntes"-t és az „önkéntelenét egészen kevés és csekély eltéréssel olyan csele­kedetekre alkalmazzuk, amelyeket az illetőnek nem szabadna megtennie. Csak akkor vitatjuk, hogy egy személy egy bizonyos cselekedetet önként tett-e vagy sem, amikor úgy tűnik, hogy a cselekedet az ő hibája volt. Szemére hányjuk például, hogy zajt csinál, és ez az ő bűne, ha önként csinált valamit, például neve­tett; sikeresen kimentette magát, ha meggyőz minket arról, hogy a cselekedet önkéntelen volt, például tüsszentett. Hasonlókép­pen a mindennapi életben csak akkor vetjük fel a felelősség kérdését, ha valakit jogosan vagy jogtalanul megvádolnak vala­milyen bűnnel. Értelmes dolog megkérdezni a szónak ebben a használatában, hogy felelős volt-e a gyerek az ablak betöréséért, de értelmetlenség megkérdezni, hogy felelős volt-e házi felada­tának időben való befejezéséért. Nem szoktuk megkérdezni, hogy az ő hibája volt-e, hogy a bonyolult osztás végeredményét helyesen kapta meg, mert a végösszeget helyesen megkapni nem kimondottan hiba. Ha rosszul kapja meg a végösszeget, akkor meggyőzhet minket arról, hogy kudarca nem az ő hibája, talán azért nem, mert még nem mutatták meg neki, hogyan kell ilyen számításokat végezni.

Ebben a normális használatban tehát abszurd dolog arról vitatkozni, hogy az elégséges, a kifogástalan vagy bámulatos teljesítmények önkéntesek-e vagy önkéntelenek. Itt nem helyén­való sem a vádemelés, sem a felmentés. Nem valljuk be szerző­ségünket, és enyhítő körülményeket sem hozunk fel; nem vall­juk magunkat sem „bűnös"-nek, sem „ártatlanénak, mert senki sem vádol.

Viszont amikor a filozófusok taglalják, hogy mi teszi a tetteket önkéntessé vagy önkéntelenné, hajlamosak önkéntesnek minő­síteni nemcsak a megrovást érdemlő, hanem a dicséretreméltó cselekedeteket is, nemcsak azokat a dolgokat, amelyek valaki hibájából adódnak, hanem azokat is, amelyek az illető érdeméül szolgálnak. Az „önkéntes", „önkéntelen" és „felelős" szavak normális jelentésének öntudatlan kiterjesztése mögött meghú­zódó motívumokat később vesszük majd szemügyre. Pillanat­nyilag csak bizonyos, ebből származó következményeket érde­mes fontolóra venni. A rendes, mindennapi használatban ha azt mondjuk, hogy a tüsszentés önkéntelen volt, akkor ezzel azt mondjuk, hogy a cselekvő személy nem tehetett róla, nem tudta

87

volna elkerülni, ha pedig azt mondjuk, hogy a nevetés önkéntes volt, akkor ezzel azt mondjuk, hogy a cselekvő személy tehetett róla; el tudta volna kerülni. (Ez nem azt jelenti, hogy a nevetés szándékos volt. Általában nem szoktunk feltett szándékkal ne­vetni.) A tanuló helyesen is megkaphatta volna azt a végössze­get, amit valójában rosszul kapott meg; tudta, hogyan kell visel­kedni, mégsem úgy viselkedett; képes volt arra, hogy megkössön egy fogásbogot, bár amit akaratlanul produkált, az vénasszony- csomó volt. A kudarc vagy a botlás az ő hibája. De amikor az „önkéntes" szó megkapja filozófiailag kitágított használatát, oly módon, hogy mind a kifogástalan, mind a kifogásolható, mind a bámulatra, mind a megvetésre méltó cselekedetek egyaránt önkéntesnek minősülnek, akkor a rendes használattal való ana­lógia alapján ebből az látszik következni, hogy arról a gyerekről is elmondható, hogy „tehetett róla", „el tudta volna kerülni", aki helyesen kapja meg az eredményt. És ekkor teljesen helyén­való lenne olyasmiket kérdezni: El tudtad volna kerülni, hogy megoldjad a rejtvényt? El tudtad volna kerülni, hogy levond a helyes konklúziót? El tudtad volna kerülni, hogy megköss egy kifogástalan fogásbogot? El tudtad volna kerülni, hogy meg­értsd annak a viccnek a poénját? El tudtad volna kerülni, hogy kedves légy ahhoz a gyerekhez? Valójában azonban senki sem tudna válaszolni ezekre a kérdésekre, bár az első pillanatban nem nyilvánvaló, hogy ha kifogástalan dolog azt mondani, hogy valaki el tudta volna kerülni, hogy rosszul kapja meg az eredményt, akkor miért helytelen dolog azt mondani, hogy el tudta volna kerülni, hogy helyesen kapja meg az eredményt.

A megoldás egyszerű. Amikor azt mondjuk, hogy valaki el tudta volna kerülni, hogy elkövessen valamilyen botlást vagy tévedést, és hogy az ő hibája az, hogy elkövette, akkor ezen azt értjük, hogy tudta, hogyan kell a helyes dolgot megcsinálni, vagy hogy képes volt a helyes dolgot megcsinálni, de nem fejtette ki tudását vagy képességét. Nem igyekezett, vagy nem igyekezett elég kitartóan. De ha már egyszer megtette a helyes dolgot az illető, akkor utána már nem mondhatjuk, hogy tudta, hogyan csinálja a helytelen dolgot, vagy hogy képes volt hibákat véteni. Mert hibákat véteni nem tekinthető a hozzáértés kifejté­sének, s a botlások elkövetése sem a tudni, hogyan alkalmazása, hanem az említett tudás kifejtésének elmulasztása. Igaz, hogy aki helyesen oldott meg egy összeadási példát, megkaphatta

volna az eredményt rosszul is a „megkaphatta volna" egyik értelmében, nevezetesen abban az értelemben, hogy például ő sincs beoltva gondatlanság ellen. De a „megkaphatta volna" másik értelmében megkérdezni, hogy „Megkaphatta volna-e az eredményt rosszul?" azt jelenti, hogy „Eléggé értelmes és eléggé képzett volt-e ahhoz, illetve elég kitartóan koncentrált-e ahhoz, hogy végül is rossz számítást csináljon?", és ez éppannyira ostoba kérdés, mint azt kérdezni, hogy vajon elég erős-e valaki­nek a foga ahhoz, hogy eltörjön, ha diót tör vele?

Az akarat szabadságának problémájaként ismert, túlnyomó- részt álproblémákból álló gubanc szintén az „önkéntes" szó ilyen, nem tudatosan kitágított használatából származik, illetve abból, hogy ennek „következménye"-ként hibásan használják a „tudna csinálni" és az „el tudta volna kerülni" különböző jelentéseit.

Az első feladatunk tehát az, hogy megvilágítsuk, mit is értünk az „önkéntes", „önkéntelen", „felelős", „nem tehetett róla", „nem tudta volna elkerülni", illetve az „ő hibája" kifejezéseken, ezek mindennapos, torzítatlan használatában, ahogy a vétkes­ség és ártatlanság konkrét kérdéseinek eldöntésében használjuk ezeket a kifejezéseket.

Ha a matrózfiú fogásbog helyett vénasszonycsomót produ­kál, akkor úgy győződünk meg arról, hogy ez az ő hibája volt, hogy először megállapítjuk, hogy tudta, hogyan kell fogásbogot kötni, majd azután megállapítjuk, hogy a keze nem volt semmi­lyen külső kényszer hatása alatt, és nem volt semmilyen más hatóerő működésben, amely megakadályozta volna őt a helyes csomó megkötésében. Úgy állapítjuk meg, hogy tudna fogásbo­got kötni, hogy valamilyen módon megtudjuk, hogy például már megtanították erre, és gyakorlata is volt ebben, na meg általában pontosan és helyesen kötötte meg a bogokat; vagy annak a fölfedezésével, hogy észre tudta venni és ki tudta igazítani a mások által kötött bogokat, vagy annak a fölfedezé­sével, hogy szégyeilte, amit tett, és mások segítsége nélkül, önmaga hozta rendbe a dolgot. Azt, hogy nem fizikai kényszer hatása alatt, vagy nem pánikban, magas láztól szenvedve, gém- beredett ujjakkal cselekedett, éppen olyan módon fedezzük fel, ahogy rendesen fel szoktuk fedezni, hogy kivételes, közbejött események sem játszódtak le, mivel az ilyen események túl szembetűnőek lettek volna ahhoz, hogy ne tűntek volna fel, legalábbis magának a matrózfiúnak.

89

Az első kérdésnek, amelyet el kell döntenünk, semmi köze sem volt ahhoz, hogy előfordul-e vagy sem valamilyen rejtett esemény a fiú tudatfolyamában; mert semmi más nem volt, mint az a kérdés, hogy rendelkezik-e vagy sem a fogásbogok megkötéséhez szükséges magas szintű hozzáértéssel, azaz tud- ja-e, hogyan kössön fogásbogokat vagy sem. Ebben a szakasz­ban nem azt vizsgáltuk, hogy elkövet-e vagy elmulaszt-e va­lamilyen pótlólagos, nyilvános vagy magántermészetű tettet, hanem csak azt, hogy rendelkezik-e bizonyos értelmes képes­séggel, vagy pedig nélkülözi azt. Ami meggyőzött minket, az nem valamilyen sajátos, a rejtett ok és nyilvános okozat össze­függéseit rögzítő kijelentés igazságának vagy hamisságának (elérhetetlen) tudása volt, hanem egy bonyolult és - részben - általános hipotetikus kijelentés igazságának vagy hamisságá­nak (elérhető) tudása. Röviden nem az, hogy a matrózfiú a kulisszák mögött egy kísértetszerű fogásbogot, illetve vénasz- szonycsomót kötött meg, hanem az, hogy ezzel a kötéllel meg tudott volna kötni egy igazi fogásbogot, és ez alkalommal is megkötötte volna, ha több figyelmet szentelt volna annak, amit csinált. Botlása az ő hibája volt, mivel bár tudja, hogyan kell kötni a bogot, mégsem kötötte meg kifogástalanul.

Vizsgáljunk meg ezt követőleg egy olyan cselekedetet, amely­ről mindenki úgy döntene, hogy nem a cselekvő személy hibá­jából esett meg. Az egyik fiú elkésik az iskolából, és amikor kérdőre vonják, kiderül, hogy a szokásos időben indult el ott­honról, nem léháskodta el az időt a buszmegállóig vezető úton, elérte a szokásos buszt. A jármű azonban elromlott, és nem tudta befejezni az utat. A fiú oly gyorsan futott az út hátralévő részén, ahogy csak bírt, mégis elkésett. A fiú által megtett minden lépés nyilvánvalóan vagy megegyezett azokkal a lépésekkel, amelyek rendes körülmények között időben juttatják el őt az iskolába, vagy pedig az egyedüli olyan lépés volt, amely nyitva állt számára a jármű elromlásából eredő következmények helyreho­zására. Semmi mást nem tudott volna csinálni, és a tanára nagyon helyesen azt tanácsolja neki, hogy a jövőben is ugyanezt a gyakorlatot kövesse. A fiú ugyanis nem azért késett el, mert nem csinált meg valamit, aminek a megtételére képes volt. Megakadályozta őt egy körülmény, amelyet megváltoztatni nem állt módjában. A tanár itt megint a cselekvő személy képes­ségeire és lehetőségeire hivatkozva ítél meg egy cselekedetet;

90

elfogadja a fiú mentségéül, hogy nem tudott volna különbet tenni, mint amit tett. Az elkésés nem önkéntes voltának egész kérdése anélkül dől el, hogy a fiútól beszámolót kérnének a tudatnak vagy az introspekciónak bármiféle akarások végrehaj­tásával vagy végre nem hajtásával kapcsolatos valamiféle meg­nyilatkozásáról.

Semmiféle különbséget sem jelent, ha a cselekedetek, ame­lyekkel a cselekvő személyt megvádoljuk, a csendes monológ műveletei, illetve más verbális, illetve nem verbális képzeled képekkel lefolytatott tevékenységek, vagy ilyen tevékenysége­ket foglalnak magukban. Egy tévedés a fejszámolásban ugyan­azon az alapon hibája az iskolás gyereknek, mint a papíron történő számolásban elkövetett tévedés, és a lelki szemünkkel látott színek összeillesztésében elkövetett tévedés ugyanolyan módon érdemelheti meg a gondatlanságot felrovó szemrehá­nyást, mint a szövetbolt pultján látott színek illesztésében elkö­vetett hiba. Ha a cselekvő személy tehetett volna különbül is, mint ahogy tett, akkor tehetett arról, hogy olyan rosszul csinálta a dolgot, ahogy csinálta.

Az „önkéntes", „önkéntelen", „felelős", „az én hibám" és a „képes lenne" vagy „nem tehet róla" kifejezések rendes, min­dennapi jelentésének megvizsgálása mellett meg kell figyel­nünk az olyan kifejezések mindennapos használatát is, amilyen az „akarat megfeszítése", az „akaraterő", a „határozatlan". Egy személyről akkor mondjuk, hogy határozottan, eltökélten visel­kedik, ha a nehéz, véget érni nem akaró és kellemetlen felad atok végrehajtásában azon van, hogy ne csökkentse erőfeszítéseit, ne hagyja figyelmét elterelődni, ne zsörtölődjön, és ne gondoljon sokat vagy gyakran a fáradtságára vagy félelmeire. Nem bújik ki azok alól a dolgok alól, nem hagy fel azokkal a dolgokkal, amelyekhez hozzányúl. A gyenge akaratú személy meg az, aki a feladatától könnyen eltéríthető vagy könnyen elcsügged, aki hajlamos arra, hogy meggyőzze önmagát, hogy egy másik idő­pont majd alkalmasabb lesz, vagy hogy a feladat elvállalása mellett szóló indokok végül is nem voltak olyan nyomósak. Meg kell jegyeznünk, hogy a határozottság vagy a határozatlan­ság definíciójába nem tartozik bele az, hogy az illető a kérdéses dolgot ténylegesen elhatározta-e. A határozott ember szilárdan

I ellenállhat a feladata elnapolására vagy feladására irányuló j csábításoknak, bár sohasem végzett el valamilyen bevezető szer-

91

tartást, amelynek során eltökélte volna magát a feladat elvégzé­sére. De az ilyen ember természetesen arra is hajlamos lesz, hogy minden fogadalmat teljesítsen, amit másoknak vagy önmagá­nak tett. Ennek megfelelően a határozatlan ember valószínűleg nem fogja keresztülvinni számtalan jó elhatározását, de a szán­dék melletti kitartás hiánya mutatkozik meg az olyan tevékeny­ségről való lemondásában is, valamint az olyan tevékenység során jelentkező elernyedésében is, amelyet nem vezetett be semmilyen nyilvános vagy magántermészetű, megvalósításra irányuló vállalkozás.

Az akaraterő tehát hajlam, amelynek kifejtése a feladatok melletti kitartásban áll; azaz abban, hogy az illetőt nem lehet elrettenteni vagy eltéríteni a feladatoktól. Az akaratgyengeség pedig abban áll, hogy az illetőben igen kevéssé van meg ez a hajlam. A tevékenység, amelyben az akaraterőt kifejtik, úgyszól­ván bármilyen fajta, intellektuális vagy manuális, fantáziadús vagy adminisztratív tevékenység lehet. Az akaraterő tehát nem valamilyen egyvágányú diszpozíció vagy - emiatt, de másért is- nem egyetlen sajátos fajtájú rejtett tevékenység végrehajtására irányuló diszpozíció.

Az „akarat megfeszítéséin a szándék melletti kitartás egyedi megnyilvánulását értjük, amely akkor áll elő, amikor az akadá­lyok igen nagyok, vagy az ellentétes csábítások igencsak erősek. Lehetséges, ámbár nem szükséges, hogy az akarat ilyesféle meg­feszítését sajátos, gyakran rituális jellegű folyamatok kísérjék, például az, hogy valaki összeszedi magát vagy ünnepélyesen felszólítja magát a szükséges dolgok megtételére, de ezek a folyamatok nem is annyira a határozottság megmutatkozásá­nak, hanem inkább a határozatlanságtól és a tétovázástól való félelem megnyilvánulásának a módját jelentik.

Mielőtt elhagyjuk az önkéntesség fogalmát, illetve fogalmait, két további részletmegjegyzést kell tennünk.

f. Az önként tett dolgokat nagyon gyakran a kényszer hatása alatt tett, azaz elszenvedett dolgokkal állítjuk szembe. Néhány katona önkéntes, másokat meg besoroznak; néhány vitorlázó maga megy ki a tengerre, másokat pedig a szél és tengerár hajt ki a nyílt vízre. Itt a vádemelés és a felmentés kérdéseinek nem kell felmerülniük. Amikor azt kérdezzük, hogy a katona önként vonult-e be, vagy pedig besorozták; akkor azt kérdezzük, hogy vajon azért vonult-e be, mert fel akart csapni katonának, vagy

azért vonult be, mert be kellett vonulnia, ahol a „kellett" azt vonja maga után, hogy „mindegy, mit akart". Amikor azt kér­dezzük, hogy a vitorlázó önszántából ment-e ki a tengerre, vagy pedig valami kivitte, akkor azt kérdezzük, hogy vajon szánt- szándékkal ment-e ki, illetve akkor is ugyanúgy ment volna-e ki, ahogy ténylegesen kiment, ha nem szándékozott volna ki­menni. Meg tudta volna-e akadályozni és állítani őt valamilyen otthonról kapott rossz hír vagy a parti őrség figyelmeztetése?

Ami ebben a szóhasználatban nem önkéntes, azaz önkénte­len, az nem minősíthető cselekedetnek. A tengerre való kisod­ródás vagy a behívás valami olyasmi, ami valakivel megtör­ténik, nem pedig olyasmi, amit valaki csinál. Ebben a vonatko­zásban ez, az önkéntes és az önkéntelen közötti antitézis különbözik attól az antitézistől, amelyre akkor gondolunk, ami­kor azt kérdezzük, hogy ha valaki vénasszonycsomót produkál, vagy összevonja a szemöldökét, akkor ez önkéntes-e vagy ön­kéntelen. Aki önkéntelenül húzza össze a szemöldökét, nem úgy kényszerül összevonni azt, ahogy a vitorlázó esetleg ki- kényszerül a tengerre; a gondatlan fiú sem úgy kényszerül vénasszonycsomót kötni, ahogy a besorozott katona kényszerül bevonulni a hadseregbe. Még a szemöldök összehúzása is vala­mi olyasmi, amit maga a személy csinál - nem pedig vele csinálják. Ennélfogva „az önként-e vagy önkéntelenül" kérdés olykor azt jelenti, hogy „A személy csinálta-e, vagy pedig vele csinálták?"; néha pedig a kérdés már előfeltételezi, hogy az illető személy csinálta, viszont azt firtatja, hogy „Gondosan, figyelve csinálta-e, amit éppen csinált, vagy sem?" vagy „Szántszándék­kal csinálta-e, vagy pedig gondatlanságból, mechanikusan, il­letve ösztönösen stb.?"

2, Amikor valaki valamit önként csinál abban az értelemben, hogy szándékosan csinálja, vagy megpróbálja csinálni, akkor cselekedete minden bizonnyal visszatükröz valamilyen szelle­mi sajátosságot vagy sajátosságokat, minthogy (és ezt kimonda­ni szóhasználati kérdésnél többet jelent) az illető valamilyen mértékben ilyen vagy amolyan módon törődik azzal, amit ép­pen csinál. Ebből az is következik, hogy ha nyelvileg fel van szerelkezve, akkor vizsgálódás vagy találgatás nélkül meg tudja majd mondani, hogy mit próbál csinálni. De, ahogy az V. feje­zetben érvelni fogunk, az önkéntességnek ezek a következmé­nyei nem hurcolják magukkal a gyakorta elfogadott kettős élet­

93

toldalékokat. Szándékosan összehúzni a szemöldökünket nem azt jelenti, hogy a homlokunkon csináljuk az egyik dolgot és egy másik, metaforikus helyen pedig a másik dolgot; azt sem jelenti, hogy a szemöldökizmainkkal csináljuk az egyiket és valamilyen nem testi szervvel a másikat. S különösképpen nem jelenti azt, hogy a szemöldök összehúzását a homlokunkon azáltal hozzuk létre, hogy először létrehozzuk valamilyen rejtett nem izom megfeszülését, ami szemöldök-összehúzást okoz. A„Szánd éko- san vonta össze szemöldökét" nem két esemény előfordulását közli. Csak egy epizód megtörténéséről számol be, de attól teljesen eltérő jellegű epizódéról, mint amiről az „önkéntelenül vonta össze a szemöldökét" számol be, annak ellenére, hogy a szemöldök kétféle összevonása a fényképész szemével nézve akár abszolút módon is hasonló lehetne.

4. Az akarat szabadsága

Az eddigiekben rámutattunk arra, hogy a cselekedetek önkén­tességéről folytatott eszmefuttatásokban néhány filozófus az „önkéntes", „önkéntelen" és „felelős" szavakat nem úgy hasz­nálja, ahogy ezt általában szokás, azaz nem a mulasztásokra vagy a látszólagos mulasztásokra való korlátozással, hanem szélesebb hatókörrel, amely felöleli az összes olyan teljesít­ményt, amely az elfogadhatóság vagy a kiválóság valamilyen kritériuma szerint kedvezően vagy kedvezőtlenül ítélhető meg. E filozófiai használatban a személyt úgy jellemzik, hogy önként csinálja a helyes dolgot és önként csinálja a rossz dolgot, vagy hogy nemcsak azokért a cselekedetekért felelős, amelyekért vád alá van helyezve, hanem azokért is, amelyek feljogosítják őt a hírnévre. Azaz e filozófusok a „szándékos" szinonimájaként használják a szót.

Nos, azoknak a filozófusoknak, akik ezzel a kitágított szó- használattal dolgoznak, erős intellektuális indítékuk van arra, hogy így tegyenek. Úgy érezték ugyanis, hogy szükségük van valamilyen terminusapparátusra, amellyel el lehet választani azokat a dolgokat és történéseket, amelyeket vagy taps, vagy szigorú bírálat illet azoktól, amelyekhez egyik sem illik. Ilyen apparátus nélkül, úgy érezték, lehetetlen lenne megállapítani, hogy miféle minősítések szükségesek ahhoz, hogy valami bebo­

94

csátást nyerjen a szellem birodalmába, miféle olyan minősítések, amelyek hiánya viszont maga után vonja az oktalan természet birodalmába történő száműzetést.

A mechanikus világszemlélet rémképétől való félelem volt a fő forrása annak a vállalkozásnak, hogy fölfedezzenek egy olyan sajátos tényezőt, amely mindenhol jelen van, ahol a szellem jelen van, és mindenhol hiányzik, ahol a szellem is hiányzik. Azt hitték ugyanis, hogy a fizikai tudományok már megállapították vagy a legjobb úton vannak annak megállapítása felé, hogy olyan fölfedezhető törvények határozzák meg szigorúan a külvilág dolgait és eseményeit, amelyeknek a megfogalmazása kizárja az értékelésszavakat. Úgy érezték, hogy minden külső történés a mechanikai okozatiság vaskeretei közé van szorítva. Ezeknek a történéseknek az eredete, lefolyása és minden sajátossága teljes egészében megmagyarázható vagy megmagyarázható lenne a mérhető és ezért az akkori föltételezés szerint értelmetlen, vak erők alapján.

Ahhoz, hogy biztosítsák az értékelésfogalmak alkalmazására vonatkozó jogunkat, ki kellett mutatniuk, hogy az ilyen fogal­mak tulajdonképpeni alkalmazási területe valahol máshol fek­szik, mint ez a külvilág, s azt gondolták, hogy majd a nem mérhető, de értelmes erők belső világával menni fog a dolog. S mivel az „akarásokat" már úgyis a belső erők szükséges termé­kének nevezték ki, természetes föltételezés volt azután, hogy az önkéntesség, amit az akarások szülötteként definiálnak, az a közös és sajátságos elem, amely az eseményeket és történéseket szellemiekké teszi. A tudományos kijelentéseket és az értékelő kijelentéseket ennek megfelelően úgy különböztették meg, hogy az előbbiek azt írják le, ami a külső világban történik, az utóbbiak meg azt, ami a belső világban - így különböztették meg, legalábbis addig, amíg a pszichológusok nem hozakodtak elő azzal, hogy állításaik tudományos leírását jelentik mindan­nak, ami a belső világban játszódik le.

Következésképpen azt a kérdést, hogy az emberi lények kiér- demelhetnek-e dicséretet vagy megrovást, olyan kérdésként fogták fel, vajon hatások-e az akarások.

95

5. A mechanikus világszemlélet rémképe

Mindannyiszor, amikor egy új tudomány eléri első nagy sikere­it, buzgó hívei mindig úgy képzelik, hogy most már minden kérdés megoldható, ha kiterjesztjük a szóban forgó új tudo­mánynak a saját kérdései megoldására szolgáló módszereit. Egy időben a teoretikusok úgy gondolták, hogy az egész világ sem­mi más, mint geometriai alakzatok összessége, máskor meg azt hitték, hogy az egész világ leírható és megmagyarázható a tiszta aritmetika kijelentéseivel. És fényes, ámbár rövid napok virrad­tak a kémiai, elektromos, darwini és freudí kozmogóniákra is. „Előbb-utóbb - mondják mindig a vakbuzgók -- meg tudjuk adni vagy legalábbis fel tudjuk vázolni minden nehézség meg­oldását, mégpedig olyan megoldását, ami vitathatatlanul tudo­mányosnak számít."

A Kopernikusz, Galilei, Newton és Boyle által útjukra indított fizikai tudományok hosszabb és erősebb befolyásra tettek szert a kozmogóniaépítők felett, mint akár elődeik, akár utódaik. Az emberek még mindig hajlamosak arra, hogy a mechanika törvé­nyeit ne egyszerűen csak a tudományos törvények ideáltípusa­ként kezeljék, hanem valamiféle értelemben a természet végső törvényeiként. Hajlamosak azt remélni vagy attól félni, hogy a biológiai, pszichológiai és szociológiai törvényeket egy szép napon majd „visszavezetik" a mechanikai törvényekre - bár megvilágítatlanul hagyják, hogy miféle ügylet is lenne ez a „visszavezetés".

A mechanikus világszemléletről úgy beszéltem, mint valami rém­képről, mint egy mumusról. Az a félelem ugyanis, amely az elmé­leti beállítottságú embereket elfogta arra a gondolatra, hogy min­denről bebizonyosodik majd, hogy mechanikai törvényekkel ma­gyarázható, alaptalan félelem. És nem azért alaptalan, mert a rettegett eshetőségtől véletlenül nem kell tartaniuk, hanem azért, mert nincs értelme ilyen eshetőségről beszélni. A fizikusok talán egy szép napon megtalálják majd a választ az összes fizikai kér­désre, de nem minden kérdés fizikai kérdés. A törvények, amelyek­re már rátaláltak és amelyeket majd ezután fedeznek fel, irányít­hatnak-e metaforikus szó valamelyik értelmében - mindent, ami megtörténik, de nem rendelnek el mindent, ami megtörténik. Sőt a törvények nem rendelnek el semmit sem, ami megtörténik. A természeti törvények ugyanis nem rendeletek.

96

Egy illusztráció megvilágítaná ezt a dolgot. Egy tudományo­san képzett nézőnek, aki azonban nem ismeri sem a sakkot, sem a többi játékot, megengedik, hogy a sakktáblára pillantson a lépések közötti időszakokban. De a játékosokat, akik a lépéseket teszik, nem látja. Némi idő után bizonyos szabályosságokat kezd észrevenni. A számunkra „gyalogokéként ismert bábuk rendszerint csak egy kockát lépnek egyszerre, és akkor is csak előre - kivéve bizonyos sajátos körülményeket, amikor átlósan lépnek. A számunkra „futók"-ként ismeretes bábuk csak átlósan mozdulnak el, bár tetszőleges számú kockán mehetnek át egy­szerre. A huszár mindig L alakú lépéseket tesz. És így tovább. Ez a néző sok vizsgálat után kiókumlálta már a sakk minden szabályát, majd ezután látni engedik neki azt is, hogy a bábuk lépéseit az általunk „játékosok"-ként ismert személyek teszik meg. Megsajnálja őket rabláncaik miatt. „Minden lépést, amit tesztek - mondja - áthághatatlan szabályok irányítanak; attól a pillanattól kezdve, hogy egyikőtök ráteszi a kezét valamelyik gyalogra, a lépés, amelyet vele tenni fog, a legtöbb esetben pontosan előre látható. Az általatok tragikusan »játék«-nak ki­kiáltott folyamat egész menete irgalmat nem ismerő módon előre el van rendelve; semmi sem zajlik le benne, amiről ne lehetne kimutatni, hogy ez vagy az a vasszabály irányítja. Szív­telen szükségszerűség szabja meg a játékot, és semmi helye sincs benne az intelligenciának vagy a célnak. Igaz, még nem vagyok képes minden olyan lépést, amelynek szemtanúja vagyok, azok­kal a szabályokkal megmagyarázni, amelyeket ez idáig felfe­deztem. De tudománytalan dolog lenne feltételezni, hogy létez­nek magyarázhatatlan lépések. Létezniük kell ennélfogva to­vábbi szabályoknak, amelyeket remélhetőleg majd felfedezünk, s amelyek kielégítő módon befejezik azokat a magyarázatokat, amelyeket én elkezdtem." A játékosok persze nevetnek, és elma­gyarázzák neki, hogy bár minden egyes lépést szabályok irányí­tanak, de nem rendelik el egyikőjüket sem. „Igaz, ha elkezdek lépni a futómmal, akkor bizonyossággal előre lehet látni, hogy ugyanolyan színű kockán fog a lépés befejeződni, mint amilyen­ről elindult. Ez levezethető a szabályokból. De az, hogy a játék­nak ebben vagy abban a szakaszában a futómmal fogok lépni és hogy milyen messzire viszem el, nincs lerögzítve a szabályok­ban, és nem is vezethető le belőlük. Jócskán van lehetőségünk, hogy bizonyságot tegyünk okosságunkról és ostobaságunkról,

és hogy gyakoroljuk a megfontolást és a választást. Bár semmi olyasmi sem történik, ami szabálytalan, jócskán történik olyas­mi, ami meglepő, ötletes vagy esztelen. A szabályok ugyanazok minden sakkjátszmára vonatkozóan, amit valaha is lejátszottak, mégis csaknem minden egyes játszma, amit valaha is lejátszot­tak, olyan úton haladt, amelynek pontos hasonmását a játéko­sok nem tudják emlékezetükbe idézni. A szabályok megváltoz- tathatatlanok, a játszmák mégsem egyformák. A szabályok elő­írják, hogy a játékosok mit nem csinálhatnak; minden más meg van engedve, bár sok megengedett lépés taktikailag nagyon rossz lenne."

„Nincsenek olyan további játékszabályok, amelyeket felfe­dezhetnél, a »magyarázatok«-at pedig, amelyeket az általunk tett egyedi lépésekre megtalálni remélsz, természetesen fel lehet fedezni, de ezek nem a szabályok alapján, hanem néhány egé­szen más dolog alapján történő magyarázatok, nevezetesen olyasféle dolgok alapján, mint a taktikai elveknek a játékos részéről történő latolgatása és alkalmazása. Túl szűk volt az elképzelésed arról, hogy mi is alkot magyarázatot. Egy szabály nem abban az értelemben »magyaráz meg« egy vele összhang­ban tett lépést, mint amilyen értelemben valamilyen taktikai elv megmagyaráz egy lépést, annak ellenére hogy minden egyes lépés, amely valamilyen taktikai elvet követ, valamilyen sza­bálynak is engedelmeskedik. Ha tudjuk, hogyan kell alkalmazni a taktikai elveket, akkor tudásunk magában foglalja a játéksza­bályok ismeretét is, de arról szó sem lehet, hogy ezek az elvek »visszavezethetők« a játékszabályokra."

A fenti illusztrációval nem áll szándékomban azt a gondolatot kelteni, hogy a fizikai törvények nagyon sokban hasonlítanak a sakk szabályaihoz; mert a természeti események lefolyása nem játék, a természet törvényei pedig nem emberi találmányok vagy konvenciók. Ezzel a szemléltetéssel azt a tényt akartam megvilágítani, hogy nincs ellentmondás abban a kijelentésben, hogy egy és ugyanazon folyamat - mint például a futóval tett lépés - két egészen különböző típusú elvvel van összhangban, olyan elvekkel, amelyek közül egyik sem „vezethető vissza" a másikra, bár az egyik előfeltételezi a másikat.

Innen származik a lépések két egészen különböző fajtájú „magyarázata", amelyek egyike sem összeegyeztethetetlen a másikkal. Sőt a taktikai zsinórmértékek alapján történő magya­

98

rázat előfeltételezi a sakkszabályok alapján történő magyaráza­tot, de az előbbi nem vezethető le ezekből a szabályokból. Ezt a megállapítást ki lehet fejezni más módon is. A néző - a „miért" egyik értelmében - megkérdezhetné, hogy miért végződik a futó lépése mindig ugyanolyan színű kockán, mint amelyiken a játékot elkezdte; az illetőnek úgy válaszolnánk, hogy hivatkoz­nánk a sakk szabályaira, beleértve a tábla szerkesztését előíró szabályokat is. A néző ezután - a „miért" egy másik értelmében- megkérdezhetné azt is, hogy miért lépett a játékos a játék egy bizonyos szakaszában az egyik futójával (és nem valamelyik más bábujával) az egyik kockára (és nem valamelyik másikra); s a válasz olyasmi lehetne, hogy kényszeríteni akarta ellenfele királynőjét, hogy hagyjon már fel az ő királyának a fenyegeté­sével.

Az olyan szavaknak, hogy „magyarázat", „törvény", „sza­bály", „elv", „miért", „mert", „ok", „indok", „irányít", „kény­szerít" stb. - egy sor tipikusan különböző jelentésük van. A mechanikus világszemlélet azért tűnt nagy veszélynek, mert föltételezték, hogy ezeknek a kifejezéseknek a mechanikai elmé­letekben meghonosodott használata az egyedüli használatuk, mert föltételezték, hogy minden „miért" kérdés megválaszolha­tó a mozgástörvények alapján. Az igazat megvallva minden olyan „miért" kérdés, amelyik egy bizonyos típusba tartozik, megválaszolható talán mechanikailag, de semmilyen más típus­ba tartozó „miért" kérdés sem válaszolható meg pusztán me­chanikai kifejezésekkel.

Nagyon is elképzelhető, hogy Gibbon A római birodalom ha­nyatlása és bukása (The Decline and Fall of the Roman Empire) című könyvében soha, egyetlenegyszer sem hágja át az angol nyelvtan szabályait. Ezek a szabályok irányították az egész mű írását, mégsem rendelték el előre, hogy mit kell Gibbonnak írnia, vagy hogy milyen stílusban kell írnia; a szabályok csupán meg­tiltották a szavak összekapcsolásának bizonyos módjait. Ha az olvasó ismeri ezeket a szabályokat, és tudja, hogy Gibbon enge­delmeskedik nekik, akkor abból a tényből, hogy egy bizonyos mondat alanya valamilyen többes számú főnév, képes előre látni, hogy a hozzájáruló ige valamilyen többes számba tett ige lesz. Az olvasó előrelátásai általában és változatlanul helyesek lesznek, mégsem vagyunk hajlandók amiatt jajveszékelni, hogy Gibbon tolla a végzet által elrendelt kerékvágásba zökkent.

99

A nyelvtan megmondja az olvasónak, hogy az igének többes számban kell lennie, de nem mondja meg, hogy melyik ige lesz az.

Az egyik érvelő részletet a The Decline and Faliból meg lehetne vizsgálni azoknak a nyelvtani szabályoknak a szempontjából, amelyeket a szakasz szóelrendezései betartanak, azoknak a sti­lisztikai zsinórmértékeknek a szempontjából, amelyeket a sza­kasz szóelrendezései követnek, és azoknak a logikai szabályok­nak a szempontjából, amelyeket a szakasz szóelrendezései szin­tén betartanak. Nincs semmiféle konfliktus vagy versengés ezek között a különböző típusú elvek között; mind egyformán vonat­kozik ugyanarra az anyagra; mind egyformán adhat jogosít­ványt a helyes előrelátásokra; s mindre egyformán hivatkozha­tunk, amikor megválaszoljuk a szóbeli felépítését tekintve ugyan­olyan, azaz a „miért írta Gibbon ezt, és nem valami mást?" mintájú kérdéseket.

A fizikai tudományok fölfedezései éppúgy nem rekesztik ki az életet, az érzést, a szándékot vagy az értelmességet a világból, mint ahogy a nyelvtani szabályok sem szorítják ki a stílust vagy a logikát a prózából. Kétségtelen, hogy a fizikai tudományok fölfedezései nem mondanak semmit sem az életről, érzésről vagy szándékról, de a nyelvtani szabályok sem mondanak sem­mit sem a stílusról vagy a logikáról. Mert a fizikai törvények egyaránt vonatkoznak arra, ami élő, és arra, ami élettelen, az értelmes emberekre, valamint a félkegyelműekre; éppen úgy, ahogy a nyelvtani szabályok is egyaránt vonatkoznak a Wlritaker's Almanachra és Gibbon The Decline and Falijára, Mrs. Eddy, vala­mint Hume okoskodására.

A kedvenc mintakép, amivel az elképzelt mechanisztikus világot egybevetik, a mozgásukat egymásnak ütközés révén átadó biliárdgolyók modellje. Mégis a biliárdjátszma nyújtja a legegyszerűbb példáját az olyan eseménysorozatnak, amelynek leírásához a mechanikai kifejezések szükségesek, de nem elég­ségesek. Természetesen a golyók súlyának, méretének, rugal­masságának és mozgásának, valamint az asztal felépítésének és a légköri állapotnak a pontos ismeretében elvileg le lehet vezetni a golyók pillanatnyi állapotából - az ismert törvények szerint -, hogy milyen lesz majd későbbi állapotuk. De ebből még nem következik, hogy a játék menete kizárólag ezeknek a törvények­nek az alapján előrelátható. Az a tudományos jövendölő, aki nincs tisztában a játék szabályaival és a taktikákkal, a játékosok

100

jártasságával és elgondolásaival, talán előre tudná látni egyetlen lökés kezdetéről azokat a helyzeteket, amelyekben a golyó meg fog állni azelőtt, mielőtt majd újra meglökik; de semmi továbbit nem tudna előre látni. A játékos maga mérsékelt valószínűség­gel esetleg előre tudja látni azt a sikeres lökéssorozatot, amelyet produkálni fog, mert talán ismeri az efféle helyzetekre vonatko­zó legjobb taktikát, és igen sokat tud már a saját jártasságáról, kitartásáról, türelméről, buzgalmáról és szándékairól.

Meg kell jegyeznünk, hogy ha a játékos szert tett már valami­lyen jártasságra abban, hogy a golyókat oda juttassa el, ahova akarja, akkor ismernie kell, legalábbis gyakorlatilag, azokat a mechanikai elveket, amelyek a golyók gyorsulását és lassulását irányítják. Ezenfelül tudja azt is, hogyan valósítsa meg szándé­kait; ez a tudása azonban nem ütközik össze a mechanikai törvényekről szerzett tudásával, hanem ettől a tudástól függ. Miközben értékelésfogalmakat alkalmazunk a játékára, nem nyugtalankodunk amiatt a tény miatt, hogy a mozgásokat, ame­lyeket a golyókra átvisz, mechanikai törvények irányítják; hi­szen egyáltalán nem létezhetne ügyességi játék, ha a játékeszkö­zök per impossibile kiszámíthatatlanul viselkednének.

A természettörvényeknek azt a modern értelmezését, misze­rint az ilyen törvények nem szükségszerűségekről, hanem a nagyon nagy valószínűségekről szóló állítások, néha zajos tet­szésnyilvánítással úgy üdvözlik, mint ami a meghatározatlan­ságnak a természetből régóta hiányolt elemét szolgáltatja. Most már végre - gondolják néha - lehetünk tudományosak úgy is, hogy ezenközben mégiscsak megőrzőnk néhány olyan alkal­mat, amelyben az értékelésfogalmakat helyesen alkalmazhat­juk. Ez az ostoba nézet föltételezi, hogy egy cselekedet másként nem érdemelhetné ki a kedvező vagy az elítélő kritikát, csak ha kivételt jelentene a tudományos általánosítások alól. De a bili­árdjátékos éppúgy nem kér semmiféle sajátos elnézést a fizikai törvényektől, ahogy nem kér a biliárdszabályoktól sem. És miért is kellene kérnie? Sem a törvények, sem a szabályok nem kény­szerítik rá akaratukat. Az a félelem, amelyet néhány morálfilo­zófus hangoztat, nevezetesen hogy a természettudományok előrehaladása csökkenti azt a területet, amelyen belül az erkölcsi erényeket gyakorolni lehet, azon a föltételezésen nyugszik, hogy valamilyen ellentmondás van abban a kijelentésben, hogy egy és ugyanazon eseményt mind mechanikai törvények, mind

101

pedig erkölcsi elvek irányítanak, s ez épp olyan alaptalan fölté­telezés, mint az, hogy a golfjátékos nem tud egyszerre alkalmaz­kodni a ballisztika törvényeihez és engedelmeskedni a golf szabályainak, és elegánsan meg ügyesen játszani. Nemcsak bő­ven van hely ott a cél számára, ahol mindent mechanikai törvé­nyek irányítanak, hanem semmiféle hely sem lenne a cél számá­ra, ha a dolgok nem ilyen módon volnának irányítva. Az előre- láthatóság a tervezés egyik szükséges föltétele.

A mechanikus világszemlélet tehát merő rémkép, pusztán csak mumus, és bár sok megvilágítanivaló van a biológia, ant­ropológia, szociológia, etika, logika, esztétika, politika, közgaz­daságtan, történetírás stb. sajátos fogalmaiban, de semmi szük­ség sincs arra a reménytelen mentőakcióra, hogy visszavonjuk e fogalmak alkalmazását a mindennapi világból valamilyen posztulált másik világba, vagy hogy valamilyen választófalat állítsunk fel az olyan dolgok között, amelyek a természetben léteznek, és az olyan dolgok között, amelyek a nem természetben léteznek. A szemmel látható cselekedeteknek semmiféle rejtett előfutárra nincs szükségük ahhoz, hogy megőrizzék a cselekvő személy számára a cselekedetek végrehajtásáért kijáró tapsra vagy bírálatra való jogcímet, s ezek az előfutárok még akkor sem lennének hatékony védőszerek, ha netán léteznének.

Az ember nem gép, s még csak nem is kísértettől űzött gép. Az ember - ember, ez tautológia ugyan, de érdemes néha emlé­kezetünkbe idézni. Gyakran fel szoktak tenni olyan kérdéseket, hogy „Hogyan bírja rá szellemem a kezemet a szükséges moz­dulatok megtételére?", s néha még azt is megkérdezik, hogy „Mi kényszeríti a kezemet, hogy azt tegye, amit szellemem mond neki?". Az ilyen mintára készült kérdések tulajdonképpen bizo­nyos láncfolyamatokról szólnak. Arra a kérdésre, hogy „Mi kényszeríti a golyót, hogy kirepüljön a csőből?", úgy válaszo­lunk helyesen, hogy „A gázok kitágulása a töltényben". Arra a kérdésre, hogy „Mi robbantja fel a töltényt?", úgy válaszolunk, hogy a gyutacs megütésére hivatkozunk. Arra a kérdésre meg, hogy „A ravasz általam történő meghúzása hogyan ütteti meg az ütőszeggel a gyutacsot?", úgy válaszolunk, hogy leírjuk a ravasz és az ütőszeg közé ékelt rugók, emelők és csapózárak mechanizmusát. így hát amikor felvetik azt a kérdést, hogy „Hogyan bírja rá szellemem az ujjamat a ravasz meghúzására?", a kérdés formája előfeltételezi, hogy valamilyen további láncfo­

102

lyamat forog itt fenn, amely még korábbi feszültségeket, kioldó­dásokat és elsütéseket foglal magában, bár most már „szellemi­eket". De bármi is az a tett vagy tevékenység, amelyet ennek a posztulált láncfolyamatnak az első lépéseként hoznak fel, vég­rehajtását éppen olyan módon kell leírni, mint ahogy a minden­napi életben leírjuk azt, hogy a céllövő meghúzza a ravaszt. Nevezetesen egyszerűen azt mondjuk, hogy „Azt csinálta", s nem pedig azt, hogy „Csinált valami mást, vagy keresztülment valami máson, ami a meghúzást okozta".

Végül talán érdemes figyelmeztetni egy igen elterjedt hibára. Akik éppen csak hallottak valamit arról, hogy a természetben minden mechanikai törvényeknek van alávetve, gyakran érez­nek kísértést arra, hogy kijelentsék: az egész természet is vala­milyen nagy gép vagy pedig gépek halmaza. De valójában csak nagyon kevés gép van a természetben. Csak olyan gépeket találunk, amelyeket emberi lények csinálnak, például órák, szél­malmok és turbinák. Létezik néhány természeti rendszer, amely némiképp hasonlít az ilyen gépekhez, nevezetesen az olyasféle dolgok, mint a naprendszerek. Ezek maguktól haladnak, és a végtelenségig ismétlik ugyanazt a mozgássorozatot, s mint még néhány más, szintén nem gyárilag készített dolog, valóban „óra­műhöz hasonlóan" járnak. Igaz, a gépek készítéséhez ismer­nünk és alkalmaznunk kell a mechanikát. Viszont a gépek felta­lálása nem az élettelen természetben talált dolgok másolása.

Bár paradoxnak tűnhet, inkább az élő organizmusokra kell tekintenünk, ha az önfenntartó, a megszokott kerékvágásban maradó rendszerek természetben föllelhető példáit keressük. Az égitestek mozgása szolgáltatta az egyik fajta „órát". Az emberi pulzus volt az, ami a következőt. És az sem primitív animizmus csupán, amiért a bennszülött gyerekek vasparipá­nak gondolják a motorkerékpárt. Nagyon kevés más dolog van a természetben, amelyre ilyen erősen hasonlítana. A lavinák és a biliárdjátszmák is alá vannak vetve mechanikai törvényeknek, de egyáltalán nem hasonlítanak a gépek működésére.

103

IV. FEJEZET

ÉRZELEM

1. Előszó

Ebben a fejezetben az érzelem és az érzés néhány fogalmát tárgyalom.

Szükség van ilyen vizsgálódásra, mert a gépben lakozó kísér­tet dogmájának hívei felhozhatják dogmájuk alátámasztására, hogy a legtöbb filozófus és pszichológus jóváhagyja azt a néze­tet, hogy az érzelmek belső és magántermészetű élmények. Az érzelmeket a tudatfolyamban kialakuló örvénylésnek mondják, amit kénytelen közvetlenül észrevenni az a személy, akinek érzelmeiről szó van; az érzelmek tehát szükségképpen rejtettek a külső megfigyelő számára. Olyan események, amelyek nem a nyilvános, fizikai világban, hanem az én titkos szellemi vilá­gomban vagy a tiédben játszódnak le.

Amellett fogok érvelni, hogy az „érzelem" szót legalább há­rom- vagy négyféle különböző dolog megjelölésére használjuk, s ezeket a dolgokat „hajlandóságának (vagy ,,motívum"-nak), „hangulat"-nak, „izgaloménak (vagy „felindulásának) és „ér­zésének nevezem. A hajlandóság és a hangulat, valamint az izgalom nem esemény, s ezért nem mondhatjuk, hogy akár nyilvánosan, akár pedig privát módon játszódik le. Ezek nem cselekedetek vagy állapotok, hanem diszpozíciók. De különbö­ző fajtájú diszpozíciók, s igen fontosak a köztük lévő különb­ségek. Az érzések viszont események, de az a hely, amelyet említésüknek az emberi viselkedés leírásában el kell foglalni, nagyon különbözik attól, amelyet a bevett elméletek nekik tulaj­donítanak. A hangulatok, illetve a kedélyállapotok - a motívu­moktól eltérően, de a betegségekhez és az időjárási állapotok­hoz hasonlóan - időleges feltételek, amelyek egy bizonyos módon összefogják az eseményeket, de maguk nem külön ese­mények.

104

2. Érzések és hajlandóságok

Az „érzések" kifejezéssel az olyasfajta dolgokra utalok, amelye­ket gyakran remegésnek, nyilallásnak, szúrásnak, dobbanás­nak, szaggatásnak, bizsergésnek, borzongásnak, hévnek, nyo­másnak, émelygésnek, sóvárgásnak, megdermed ésnek, elgyen­gülésnek, feszültségnek, marcangolásnak stb., stb. szoktunk mondani. Amikor az emberek beszámolnak valamilyen érzés előfordulásáról, rendszerint olyan kifejezéseket használnak, hogy „remeg a dühtől" vagy „remegő dühöt érez", „elönti a büszkeség heve" vagy „heves büszkeséget érez" stb.

Fontos nyelvi tény, hogy a sajátos érzésekre szolgáló neveket- mint például „remegés", „nyomás" és „szúrás" - sajátos testi érzetek neveiként is használjuk. Ha valaki csak annyit mond, hogy most szaggatást érzett, akkor helyénvaló dolog megkér­dezni, hogy a szívfájdalom szaggató érzését érezte-e, vagy pe­dig a köszvénnyel együtt járó szaggatást, bár nem szükségszerű, hogy a „szaggatás" kifejezést pontosan ugyanabban az értelem­ben használjuk a kétféle összefüggésben.

Az a mód, ahogyan mondjuk a heves büszkeség érzéséről beszélünk, néhány más vonatkozásban is hasonlít ahhoz, ahogy mondjuk az elfogyasztott alkohol hevítő érzéséről beszélünk. Nevezhetjük akármelyiket erősnek vagy gyengének, rövidnek vagy hosszan tartónak, megszakítottnak vagy folyamatosnak. Összerándulhat az ember arca a bűntudat maró érzésétől, de attól is, hogy a szemét marja valami. S ezenfelül bizonyos ese­tekben készek vagyunk arra, hogy a kétségbeesés nyomasztó érzését a gyomorszáj környékén, a düh feszült érzését még az állkapocs vagy az ököl izmaiban lokalizáljuk. A többi olyan érzés pedig, amelynek nem szoktuk kijelölni a helyét a test egyik külön részében sem - például ilyen a büszkeség heve -, mintha áthatná az egész testet, valahogy úgy, ahogy a meleg is átjárja az embert.

William James vakmerően azonosította az érzéseket a testi érzetekkel, a mi céljaink szempontjából azonban elég annyit kimutatni, hogy az érzésekről majdnem ugyanúgy beszélünk, ahogy a testi érzetekről, bár lehetséges, hogy amikor az előbbi­ekről szólunk, kifejezéseink kissé metaforikusak, míg ha az utóbbiakról, akkor nincs ilyen metaforikus színezetük.

105

Viszont folytonosságának megfelelően kell bánnunk azzal a döntő jelentőségű ténnyel, hogy érzéseinkről olyan kifejezés- módokban számolunk be, mint „a balsejtelem remegő érzése", „a büszkeség hevítő érzése", azaz meg szoktuk különböztetni a büszkeség hevítő érzését az elfogyasztott alkohol hevítő érzésé­től, s meg kell majd próbálnom napvilágra hozni az ilyen meg­különböztetések értelmét. Remélem, sikerül rámutatnom, hogy bár teljesen helyénvaló dolog azt mondani valakiről, hogy érzi, hogy a részvéttől „összefacsarodik" a szíve, az illető részéről mu­tatkozó részvétet éppúgy nem lehet azonosítani egy ilyen megdob- banással vagy a megdobbanások valamilyen sorozatával, ahogy a kimerültséget sem lehet azonosítani a kimerült személy zihálásá­val; így hát semmilyen illúzióromboló következmény nem szár­mazna abból, ha elismernénk, hogy a remegések, a nyilallások és az egyéb érzések tulajdonképpen testi érzetek.

Az érzések tehát érzelmek az „érzelem" szó egyik értelmében. De van az „érzelem"-nek egy egészen más értelme is; az elméleti szakemberek ebben a másik értelemben érzelemként osztályoz­zák azokat a motívumokat is, amelyekkel az emberek magasabb szintű viselkedését magyarázzuk. Amikor valakit hiúnak, tapinta­tosnak, kapzsinak, hazafiasnak vagy lustának minősítünk, akkor ezzel magyarázatot adunk arra, hogy az illető miért úgy cselekszik, miért úgy álmodozik és miért úgy gondolkodik, ahogy teszi, és a bevett terminológia szerint a hiúság, a tapintatosság, a kapzsiság, a hazafiasság és a lustaság az érzelmek fajtáiként jelennek meg, s ezért azután érzésekként beszélnek már róluk.

De ezen a ponton rendkívül nagy verbális zűrzavar észlelhe­tő, amely roppant nagy logikai zűrzavarral kapcsolatos. Először is amikor valakit hiú vagy lusta embernek bélyegzünk, akkor a „hiú" és „lusta" szavakat többé vagy kevésbé állandó személyi­ségjegyeinek jelölésére használjuk. Ebben a szóhasználatban mondhatjuk az illetőről, hogy gyerekkora óta hiú, vagy hogy az egész szabadságát átlustálkodta. Hiúsága és lustasága diszpozi- cionális tulajdonság, amelyet ilyen kifejezések segítségével lehet kibontani: „Valahányszor előállt bizonyosfajta helyzet, mindig vagy majdnem mindig megpróbálta előtérbe tolni magát", vagy „Valahányszor olyan választás elé került, hogy megcsináljon-e valami nehéz dolgot vagy sem, kibújt a nehéz dolog elvégzése alól". A „valahányszor"-ral kezdődő mondatok nem esemény­beszámolók. Az ily módon használt motívumszavak tendenci­

ái 06

ákat vagy hajlamokat jelölnek, és ezért nem jelölhetik érzések előfordulását. Bizonyos fajtájú általános hipotetikus kijelenté­sek összevont kifejezései, és nem foghatók fel úgy, hogy esemé­nyek kategorikus elbeszélését fejezik ki.

De ellenvetésként fel fogják majd hozni, hogy a motívumsza­vaknak emellett a diszpozicionális használat mellett valamilyen megfelelő, cselekvő használattal is rendelkezniük kell. Mert ahhoz, hogy valaki pontos legyen a szó diszpozicionális értel­mében, törekednie kell arra, hogy pontos legyen az egyes alkal­makkor; és a „pontosának nem diszpozicionális, hanem cselek­vő értelmében mondjuk róla, hogy pontos egy bizonyos talál­kán. Az „igyekszik időben megjelenni a találkáin" általános hipotetikus kijelentést fejez ki, amelynek igazsága megköveteli, hogy létezzenek megfelelő, igaz, kategorikus kijelentések is, olyasfélék, mint „A tegnapi találkáján a megfelelő időben jelent meg". így hát, hangzik majd az ellenérv, ahhoz, hogy valaki hiú vagy lusta lehessen, létezniük kell a hiúság és lustaság egyedi, meghatározott pillanatokban előforduló megvalósulásainak, és ezek aktuális érzelmek vagy érzések lesznek.

Ebből az érvelésből minden bizonnyal következik valami, de nem a kívánt dolog. Igaz ugyan, hogy ha valakit hiúnak minő­sítünk, akkor ezzel azt mondjuk róla, hogy egy bizonyos ten­dencia alá van rendelve, de az már nem igaz, hogy ennek a tendenciának az egyes működései, megvalósulásai abból áll­nak, hogy az illető egyedi remegéseket vagy nyilallásokat érez. Ellenkezőleg, ha meghalljuk, hogy valaki hiú, akkor elsősorban azt várjuk, hogy bizonyos módon viselkedjen, nevezetesen so­kat beszéljen önmagáról, a híres személyiségek társaságához tapadjon, visszautasítson minden kritikát, keresse a rivalda­fényt, és kitérjen a mások érdemeiről szóló beszélgetések elől. Azt is várjuk, hogy rózsás álmokat szövögessen saját sikereiről, hogy elkerülje a múltbeli kudarcok fölelevenítését, és szép ter­veket kovácsoljon saját előmenetelével kapcsolatban. Hiúnak lenni annyit jelent, hogy a kérdéses személy hajlamos arra, hogy az említett módon és számtalan más, rokon módon cselekedjen. Persze azt is várjuk, hogy a hiú ember bizonyos helyzetekben bizonyos szorongató és nyomasztó érzéseket érezzen; azt várjuk tőle például, hogy teljesen elszoruljon a szíve, amikor egy híres személyiség elfelejti a nevét, és szívből jövő derültséget és nagy megkönnyebbülést érezzen, amikor riválisainak a balszerencsé­

107

jéről hall. De a sértődöttség és a derültség érzése nem jelzi közvetlenebb módon a hiúságot, mint a hencegés nyilvános cselekedete vagy az álmodozás magántermészetű aktusa. Sőt az ilyen érzések - nemsokára nyilvánvalóvá váló okokból - kevés­bé közvetlen módon jelzik a hiúságot.

Néhány teoretikus azt hozza fel majd ez ellen, hogy ha a hencegés aktusáról a hiúság egyik közvetlen megnyilvánulása­ként beszélünk, akkor lényegében kihagyjuk a szituációban szereplő döntő fontosságú tényezőt. Amikor egy ember hence­gését hiúságával magyarázzuk, akkor megfeledkezünk arról, hogy a diszpozíció nem esemény, és így nem lehet ok sem. Az illető hencegésének oka valamilyen olyan esemény kell hogy legyen, amely megelőzi azt, hogy elkezd hencegni. A hencegést valamilyen tényleges „impulzus"-nak kell beindítania, neveze­tesen egy hiúságimpulzusnak. így hát a hiúság közvetlen meg­valósulásai egyedi hiúságimpulzusok - és ezek már érzések. Hiú ember az, aki hajlamos egyedi hiúságérzéseket érezni; a hiú embert ezek az érzések hencegtetik vagy hencegésre ösztökélik, vagy talán arra indítják, hogy hencegni akarjon, és arra is ösz­tökélik, hogy megtegye az összes többi olyan dolgot, amelyet - mint mondani szoktuk - hiúságból csinálunk.

Meg kell jegyezni, hogy az érvelés magától értetődőnek tekin­ti, hogy ha egy cselekedetet bizonyos motívummal, jelen eset­ben hiúsággal magyarázunk, akkor lényegében kauzális ma­gyarázatot adunk. S ez azt jelenti, hogy az érvelés feltételezi, hogy a szellem, ebben az esetben a hencegő szelleme sajátos okok előfordulási helye; s ez a föltételezés az, amiért a hiúság­érzést már eleve úgy hozták forgalomba, hogy a nyilvános hencegés belső oka legyen. Azt szeretném bizonyítani, egyéb­ként nem is olyan sokára, hogy egy cselekedetnek bizonyos motívummal való magyarázata nem ahhoz a kijelentéshez ha­sonlít, hogy az üveg eltört, mert a kő eltalálta, hanem ahhoz az egészen más típusú állításhoz, hogy az üveg eltört, amikor a kő eltalálta, mert az üveg törékeny. Ahogy az üveg törékenységé­nek sincsenek más, egy bizonyos pillanatban előálló megvaló­sulásai, mint például hogy darabokra törik, ha megütjük, az idült hiúság esetében sem kell föltételezni, hogy a hencegésen, a győzelmekről való álmodozáson és a mások érdemeiről szóló beszélgetések kerülésén kívül van valamilyen más, egy bizo­nyos pillanatban előálló megvalósulás.

108

De mielőtt kifejteném ezt az érvet, megpróbálom kimutatni, hogy milyen mélységesen valószínűtlen az a nézet, hogy min­den egyes alkalommal, amikor a hiú ember hiú módon viselke­dik, a hiúság valamilyen remegő vagy bizsergető érzését éli át. Egészen dogmatikusan megfogalmazva a hiú ember sohasem érzi magát hiúnak. Persze, amikor halomra döntik terveit, heves dühöt érez magában, és amikor váratlanul sikert ért el, felde­rültnek érzi magát. De nincs semmilyen sajátos remegő vagy szúró érzés, amit „hiúságérzés"-nek nevezünk. Sőt ha lenne valami ilyesféle, felismerhetően sajátos érzés, és a hiú ember állandóan ezt élné át, akkor ő lenne az első, nem pedig az utolsó, aki felismerné magáról, hogy mennyire hiú.

Vegyünk egy másik példát. Valaki érdeklődik a szimbolikus logika iránt. Rendszeresen olvas könyveket és cikkeket a témá­ról, vitatkozik róla, problémákat old meg, és elhanyagolja az egyéb témákról szóló előadásokat. Aszerint a nézet szerint, amit itt kétségbe vontunk, az illetőnek az előbbiek miatt állandóan sajátos fajtájú impulzusokat kell átélnie, nevezetesen a szimbo­likus logika iránti érdeklődés érzéseit, és ha érdeklődése nagyon mély, akkor ezeknek az érzéseknek nagyon erőseknek és na­gyon gyakoriaknak kell lenniük. S ezért képesnek kell lennie arra, hogy elmondja, hirtelen jönnek és mennek-e ezek az érzé­sek, mint a nyilallások, vagy tartósak, mint a fájdalmak, hogy egy perc leforgása alatt egymás után többször is fellépnek-e, vagy csak óránként néhányszor, hogy a véknya táján érzi-e őket, vagy a homlokában. De az illető egyetlen válasza ezekre a sajátos kérdésekre nyilvánvalóan az lenne, hogy mi tagadás, semmilyen jellegzetes dobbanást vagy émelygést nem él át, miközben épp hobbijával foglalatoskodik. Ha tanulását félbe­szakítják, akkor esetleg bosszúságérzésről számol be, vagy ha a háborgatás megszűnik, akkor esetleg a megkönnyebbülés érzé­séről, de nem léteznek a szimbolikus logika iránti érdeklődés jellegzetes érzései, amelyekről beszámolhatna. Amíg zavartala­nul űzi hobbiját, egyáltalán semmiféle nyugtalanságot vagy megnyugvást nem érez.

Tegyük fel azonban, hogy vannak ilyen érzések, s ezek esetleg minden két percben vagy minden húsz percben támadnak fel. Ennek ellenére azt várjuk, hogy az illető ezen események közötti intervallumokban is a témát vitatja és tanulmányozza, és egész helyesen azt mondanánk, hogy még mindig a szimbolikus logi­

109

ka iránti érdeklődésből tanulmányozza és vitatja a témát. Ez az észrevétel önmagában megalapozza azt a következtetésünket, hogy ha valamit valamilyen motívumból csinálunk, akkor ez összeegyeztethető azzal, hogy mentesek vagyunk mindenféle sajátos érzéstől, amíg a kérdéses dolgot csináljuk.

Na persze a motívumokról szóló bevett elméletek nem beszél­nek ilyen durván émelygésekről, szúrásokról és remegésekről, hanem finomabban kívánságokról, impulzusokról vagy ösztö­kélésekről. Nos, vannak kívánságérzések, nevezetesen azok, amelyeket „sóvárgás"-nak, „epekedés"-nek és „vágyódásának nevezünk. Tegyük fel ezért kérdésünket az alábbi módon. Ekvi­valens-e a szimbolikus logika iránti érdeklődés valamilyen sa­játos sóvárgás, gyötrődés vagy epekedés érzésére való hajlam­mal vagy hajlamossággal? És ha a hallgató azért foglalkozik a szimbolikus logikával, mert érdeklődik iránta, akkor ez együtt jár-e olyasmivel, hogy néha ilyen epekedést érez, mielőtt a munka egyes részleteihez hozzákezd? Ha pozitív választ adunk, akkor nem lehetséges semmiféle válasz arra a kérdésre, hogy: „Melyik az a motívum, amely miatt a hallgató az epeke­dések közötti szakaszokban is a témán dolgozik?" És ha az a kijelentés, hogy a hallgató érdeklődése mély, azt jelentené, hogy a föltételezett érzések gyakoriak és erősek, akkor az az abszurd következmény adódna, hogy minél mélyebb lenne a hallgató érdeklődése a téma iránt, figyelme annál jobban elterelődne tőle. Amikor egy érzést vagy egy érzetet „erős"-nek nevezünk, akkor azt mondjuk, hogy nehéz dolog nem fordítani figyelmet rá, és figyelmet fordítani egy érzésre nem ugyanaz a dolog, mint figyelmet fordítani egy szimbolikus logikai problémára.

El kell vetnünk tehát annak az érvelésnek a végkövetkezte­tését, amely bizonyítani próbálta, hogy a motívumszavak érzé­sek nevei vagy pedig érzésekre való hajlamok nevei. De mi volt a baj az ehhez a végkövetkeztetéshez vezető érvelésben ?

Legalább két egészen különböző értelemben szoktuk azt mondani, hogy egy esemény „magyarázatot" kap; és ennek megfelelően legalább két egészen különböző értelemben szok­tuk azt kérdezni, hogy „miért" történt meg; és két egészen különböző értelemben szoktuk azt mondani, hogy azért történt meg, „mert" ennek és ennek az esete áll fenn. A kifejezések első értelme a kauzális értelem. Amikor azt kérdezzük, hogy miért tört el az üveg, akkor arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi törte el,

110

és az üveg eltűrését ebben az értelemben akkor magyarázzuk meg, amikor közöljük, hogy eltalálta a kő. A magyarázatban a „mert"-tel kezdődő mellékmondat egy eseményről számol be, nevezetesen arról az eseményről, amely az üveg eltűrésével ok-okozati viszonyban állt.

De az események magyarázatát nagyon gyakran a „magya­rázat" szó egy másik értelmében keressük és kapjuk meg. Azt kérdezzük, hogy az üveg miért tört pozdorjává, amikor a kő nekiütődött, és azt a választ kapjuk, hogy azért, mert az üveg törékeny. Nos, a „törékeny" diszpozicionális melléknév; azaz, az üveget törékenynek mondani annyit jelent, mint egy általá­nos hipotetikus kijelentést állítani az üvegről. így hát amikor azt mondjuk, hogy az üveg azért tört el, amikor ráütöttek, mert törékeny volt, a „mert"-tel kezdődő mellékmondat nem ese­ményt vagy okot közöl, hanem egy törvényjellegű kijelentést szögez le. Az emberek rendszerint azt mondják erről a második fajta magyarázatról, hogy megadja az „alapját" annak, hogy az üveg eltörik, ha ráütnek.

Hogyan működik a törvény jellegű általános hipotetikus ki­jelentés? Durván szólva a kijelentés azt mondja, hogy az üveg, ha erősen ráütnének vagy megcsavarnák stb., akkor nem felol­dódna vagy megnyúlna vagy elpárologna, hanem darabokra repülne szét. Azt a tényállást, hogy az üveg egy bizonyos pilla­natban, amikor egy bizonyos kőnek ütődött, darabokra repült szét, akkor magyarázzuk meg - a „magyarázni"-nak ebben az értelmében -, ha az első esemény, nevezetesen a kőnek ütődése, kielégíti az általános hipotetikus kijelentés előtagját, és ha a második esemény, nevezetesen az üveg darabokra hullása, ki­elégíti az utótagját.

Ezt most már alkalmazhatjuk a cselekedetek meghatározott motívumokkal való magyarázatára. Amikor azt kérdezzük, hogy „Miért cselekedett valaki egy bizonyos módon?", akkor kérdésünkkel, ha ennek nyelvi formáját vesszük, vagy azt firtat­juk, hogy mi az oka az ilyen cselekvésnek, vagy pedig aziránt érdeklődünk, hogy milyen a cselekvőszemélynek a jelleme, amely magyarázatul szolgál arra, hogy ebben az esetben így és így cselekedett. Állítom, s ezt most majd megpróbálom bizonyí­tani is, hogy a motívumokkal történő magyarázatok a második típusba tartoznak, nem pedig az elsőbe. Talán több, mint puszta nyelvi tény, hogy a hétköznapi nyelvben azt mondjuk, hogy aki

111

beszámol arról a motívumról, amelynek alapján valamit csinál, a cselekvés „indokát" vagy „alapját" adja meg. Azt is meg kell jegyezni, hogy az emberi cselekedetek ilyen magyarázatának rendkívül sokféle eltérő típusa van. Egy rándulást meg lehet magyarázni egy reflexszel, a pipa megtömését egy megcsonto­sodott szokással, a levél megválaszolását pedig egy motívum­mal. De majd csak egy későbbi szakaszban fogunk megadni néhány különbséget a reflexek, szokások és motívumok között.

Jelenlegi problémánk a következő. Az egyik nézőpontból a „hiúságból hencegett" állítást olyan állításként kellene értel­meznünk, ami azt mondja, hogy hencegett, és hencegésének oka az volt, hogy föllépett benne valamilyen egészen sajátos hiüság- érzés vagy hiúságimpulzus. A másik nézőpontból olyan állítás­ként értelmezendő, amely azt mondja, hogy „hencegett, amikor az idegennel találkozott, és hencegése kielégíti azt a törvény jellegű kijelentést, miszerint valahányszor lehetőséget talál arra, hogy elnyerje mások bámulatát vagy irigységét, mindent meg­tesz, amiről azt gondolja, hogy bámulatot és irigységet kelt".

Első érvem amellett, hogy az ilyen állításokat a második módon értelmezzük, az, hogy soha senki sem tudhatná, sőt racionális módon általában még csak nem is sejthetné, hogy valaki más szemmel látható cselekedetének az az oka, hogy az illető egy érzést érzett. Még ha a cselekvő személy beszámolna is arról, amiről az emberek valójában sohasem számolnak be, arról tehát, hogy épp hiúságepekedést élt át, mielőtt hencegett, akkor ez még nagyon gyenge bizonyíték lenne amellett, hogy az epekedés okozta a cselekedetet, mivel mindennek ellenére a cselekvés oka az ezernyi más egyidejű esemény akármelyiké is lehetne. Ilyen felfogás mellett, ha motívumokat tulajdonítunk másoknak, akkor ezt sehogyan sem lehetne közvetlenül ellenő­rizni, s egyetlen ésszerűen gondolkodó ember sem bízhatna meg a legcsekélyebb mértékben sem az ilyen motívumtulajdo­nító állításokban. Ahhoz hasonlítana, mintha olyan helyeken kutatnánk varázsvesszővel víz után, ahol tilos a kútfúrás.

Valójában azonban fel szoktuk fedezni más emberek motívu­mait. A motívumok fölfedezésének folyamata nem mentes a tévedéstől, viszont a tévedések nem helyrehozhatatlanok. Föl­fedezésük folyamata induktív folyamat vagy induktív folya­mathoz hasonló, amely azt eredményezi, hogy törvény jellegű kijelentéseket állapítunk meg, és hogy az ilyen kijelentéseket

egyedi cselekedetek „indokaidként alkalmazzuk. Amit minden egyes esetben megállapítunk, az egy bizonyos fajtájú általános hipotetikus kijelentés, vagy pedig ilyet tartalmaz. Amikor vala­milyen egyedi cselekedetnek egy motívumot tulajdonítunk, ak­kor nem valamilyen nem megfigyelt eseményre következtetünk mint okra, hanem egy eseményt közlő kijelentést egy törvény jellegű kijelentés alá sorolunk. Ez ahhoz az esethez hasonlít, amikor a cselekedeteket és a reakciókat reflexekkel és szokások­kal, vagy az üveg eltűrését a törékenységre való hivatkozással magyarázzuk.

Egy ember ugyanúgy fedezi fel saját maga tartós motívumait, ahogy a másokéit. Különbözik a számára elérhető információ mennyisége a két vizsgálatban, de az információ tartalma álta­lában ugyanolyan jellegű. Igaz, az illetőnek rendelkezésére áll saját múltbeli tetteinek, gondolatainak, képzeteinek és érzései­nek emléktárháza, és végre tud hajtani olyan kísérleteket is, amelyekben ténylegesen elő nem forduló, képzeletbeli helyze­tekbe és feladatok elé állítja magát. Saját maga tartós hajlan­dóságainak megítélését olyan adatokra alapozhatja tehát, amelyeket nélkülöz mások hajlandóságainak megítélésénél. Másrészről szinte alig hihető, hogy a saját hajlandóságainak megítélésekor elfogulatlan, tárgyilagos legyen, és nincs abban a kedvező helyzetben sem, hogy összevethesse a saját cselekede­teit és reakcióit a másokéival. Általában úgy gondoljuk, hogy a pártatlan és józan ítéletű néző jobb bírája egy személy uralkodó motívumainak, valamint szokásainak, képességeinek és gyarló­ságainak, mint maga a kérdéses személy. Ez a nézet persze szöges ellentéte annak az elméletnek, amely szerint egy cselek­vő személynek privilegizált bejárása van saját cselekedetei úgy­nevezett mozgatórugójához, és emiatt a szabad bejárás miatt képes is, de kénytelen is felfedezni következtetés vagy kutatás nélkül, hogy milyen motívumokból igyekszik valamit megten­ni, és hogy milyen motívumból cselekedett egy bizonyos alka­lomkor.

A későbbiekben (az V. fejezetben) látni fogjuk, hogy aki úgy csinál valamit, vagy úgy megy keresztül valamin, hogy közben figyel arra, amit éppen csinál, vagy amin éppen keresztülmegy, általában következtetés vagy kutatás nélkül tud válaszolni az esettel kapcsolatos kérdésekre. De az, ami neki ezeket a kész válaszokat adja, megadhatja és gyakran tényleg megadja a töb­

113

bieknek is ugyanezeket a kész válaszokat. Az illetőnek nem kell detektívnek lennie - de a többieknek sem.

Ezt a tézist egy másik érv is alátámasztja. Egy megkérdezett személy válaszolhatja például azt, hogy azért kotorászik a vi­zesárokban, hogy rátaláljon egy bizonyos rovarfajta lárváira; vagy hogy azért keresi éppen ezeket a lárvákat, hogy fölfedezze, milyen faunán vagy flórán élősködnek; vagy hogy azért igyek­szik fölfedezni, hogy min élősködnek, hogy ellenőrizzen egy bizonyos ökológiai hipotézist; és hogy azért akarja ellenőrizni ezt a hipotézist, hogy ellenőrizzen egy bizonyos hipotézist a természetes kiválasztódással kapcsolatban. Mindegyik szakasz­ban kijelenti, hogy mi a motívuma, illetve indoka bizonyos vizsgálódások folytatására. És minden egyes egymást követő indok, amelyet megad, általánosságát tekintve magasabb szin­tű, mint az azt megelőző. Egyik érdeklődését a másik alá sorolja be ugyanúgy, ahogy a speciálisabb törvényeket is általánosabb törvények alá szoktuk beosztani. Nem az időben egyre korábbi szakaszok kronológiai sorozatáról számol be, bár természetesen meg tudná csinálni ezt, ha azokat az egészen különböző kérdé­seket kérdeznénk tőle, hogy: „Mi ébresztette fel első ízben ér­deklődésedet ez iránt a probléma iránt? És amaz iránt?"

Minden olyan önmagában vett cselekedet esetében, amelyre nézve természetes dolog megkérdezni, hogy „Mi volt a motívu­ma?", mindig fennáll annak a lehetősége, hogy nem motívuma volt, hanem a szokás kényszeréből csinálták. Mindig elképzel­hető, bár majdnem mindig hamis, hogy egyáltalán oda sem figyelve csinálom vagy mondom mindazt, amit csinálok vagy mondok. Két különböző eset az, ha egy cselekedetet valami­lyen motívumból hajtunk végre, és ha ugyanezt a cselekedetet szokásból hajtjuk végre; de azok a fajta dolgok, amelyek az egyik osztályhoz tartoznak, hozzátartoznak a másikhoz is. Nos, az a kijelentés, hogy egy cselekedetet a szokás kényszeréből hajtottak végre, nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ezt a cselekede­tet egy sajátos diszpozíció magyarázza. Remélem, senki sem gondolja azt, hogy a „szokás" valamilyen sajátságos belső ese­mény vagy valamilyen eseményosztály neve. Amikor azt kér­dezzük, hogy a szokás kényszeréből vagy szívjóságból szárma­zik-e egy cselekedet, akkor azt kérdezzük tehát, hogy a két közelebbről megadott diszpozíció melyike szolgál a cselekvés magyarázatául.

114

Végül nézzük meg, hogy milyen ellenőrző próbákkal kísérel­nénk meg eldönteni a vitát azzal a motívummal kapcsolatban, amely alapján valaki valamit csinált; például patriotizmusból rúgta-e fel valaki jól megfizetett állását egy viszonylag szerény kormányhivatalért, vagy pedig azért, mert mentesülni akart a katonai szolgálat alól? Talán azzal kezdjük, hogy megkérdezzük őt magát; de szinte alig hihető, hogy a nekünk vagy önmagának tett vallomásai az ilyesféle dolgokról őszinték lennének. Ezután megpróbáljuk - nem szükségképpen sikertelenül - a vitát azzal eldönteni, hogy megnézzük, vajon szavai, cselekedetei, össze­rezzenései stb. ilyen vagy olyan alkalommal azzal a hipotézissel vannak-e összhangban, hogy fizikailag ijedős, és irtózik a pa­rancsolgatástól, vagy azzal, hogy viszonylag közömbös a pénz­zel szemben, és bármit feláldozna azért, hogy elősegíthesse a háború megnyerését. Azaz megpróbáljuk indukcióval megálla­pítani személyiségének lényeges jegyeit. Amikor azután induk­ciónk eredményeit erre az egyedi döntésre alkalmazzuk, azaz amikor megmagyarázzuk, hogy miért jutott erre a döntésre, nem kényszerítjük olyasmire, hogy emlékezetébe idézze azokat az epekedéseket, szúrásokat és nyilallásokat, amelyeket a dön­tés meghozatalakor érzett; valószínűleg mi magunk sem vesződ­nénk azzal, hogy előfordulásukra következtessünk. És, meg kell vallani, sajátos indokunk van arra, hogy ne fordítsunk nagy figyel­met annak a személynek az érzéseire, akinek motívumait vizsgál­juk, nevezetesen az, hogy tudjuk: élénk és gyakori érzéseket az érzelgősök éreznek, azok, akiknek pozitív cselekedetei egész nyil­vánvalóan megmutatják, hogy hazafiasságuk például csak pu- hány szibaritizmus. Szívük illően elfacsarodik, amikor hallják, hogy országuk siralmas helyzetben van, viszont étvágyukat a dolog mit sem befolyásolja, és mindennapi életük kerékvágása is változatlan. Dagad a keblük a díszszemléken, ők maguk azonban elkerülik a masírozást. Egy kicsit azokra a színházlátogatókra és regényolvasókra hasonlítanak, akik szintén érzik a kétségbeesés, a felháborodottság, a lelkesültség és az utálat hamisítatlan fojtogató, remegő, hevítő és émelyítő érzéseit, azzal a különbséggel persze, hogy a színházlátogatók és a regényolvasók tudatában vannak, hogy az egész csak látszat s nem komoly.

Az a kijelentés tehát, hogy egy bizonyos motívum személyi­ségjegye valakinek annyit jelent, hogy az illető hajlamos arra, hogy bizonyosfajta dolgokat csináljon, bizonyosfajta terveket

115

kovácsoljon, bizonyosfajta álmokban ringassa magát, és termé­szetesen bizonyos helyzetekben bizonyosfajta érzéseket érez- zen. Az a megállapítás, hogy valakit valamilyen cselekedetre ez a motívum késztetett annyit jelent, hogy ez a cselekedet a maga sajátos körülményei között elvégezve épp az a fajta dolog volt, amelynek megtételére amaz, mármint a motívum, hajlandósá­got jelentett. Azt jelenti, hogy „rávall, hogy ezt csinálja".

3, Hajlandóságok és izgalmak

Szoktuk az embereket izgatottnak, felkavartnak, zaklatottnak vagy feldúltnak is mondani, s ezek az érzelmi állapotok teljes mértékben különböznek a hajlandóságoktól. Nyugtalannak, meglepettnek - megdöbbentnek, felkorbácsoltnak, riadtnak, elképedtnek, feszültnek, megrendültnek, bosszúsnak - lenni ezek mind az izgalom jól ismert fajtái, olyan felindulások, amelyek esetében az érzelmi egyensúlyból való kibillenés fokát általában a hevesség fokával jellemezzük. Bármelyiket illetően értelmes dolog azt mondani, hogy valaki túlontúl feldúlt, hogysem összefüggően gondolkodjék és cselekedjék, túlontúl meg van lepődve, hogysem kiejtsen akár egy szót is, vagy túl ingerült ahhoz, hogy összpontosítani tudja figyel­mét. Amikor azt mondjuk; hogy az embereknek eláll a szavuk az elképedéstől, vagy megbénulnak a rémülettől, akkor tulaj­donképpen rendkívül hevesnek minősítjük a sajátos izgalmi állapotot.

Ez a pont már jelzi a hajlandóságok és az izgalmi állapotok közötti különbség egy részét. Abszurd lenne azt mondani, hogy valakinek a szimbolikus logika iránti érdeklődése olyannyira heves, hogy figyelmét nem képes a szimbolikus logikára össz­pontosítani, vagy hogy valaki túl hazafias ahhoz, hogy képes legyen dolgozni hazája érdekében. A hajlandóságok nem izgal­mak, és ennélfogva nem lehetnek sem heves, sem pedig enyhe izgalmak. Nem mondhatjuk, hogy az az ember, akinek fő motí­vuma a filantrópia vagy a hiúság, teljesen fel van dúlva vagy fel van indulva a filantrópiától vagy a hiúságtól, mivel egyáltalán nem feldúlt, egyáltalán nem felindult; a harmónia és az össz­hang jellemzi. Filantrópia és hiúság ugyanis nem érzelmi kitörés vagy vihar.

116

Ahogy maga a „zaklatottság" és az „izgalom" fogalma is jelzi talán, az ilyen állapotban lévő emberek - hogy egy veszélyes metaforát használjunk - ellentétes erők hatása alatt állnak. Az ilyen konfliktusoknak két alapvető fajtája van: az, amikor az egyik hajlandóság egy másikba ütközik, és amikor egy hajlan­dóságot a világ makacs tényei kereszteznek. Az az ember, aki vidéki életre vágyik, de olyan állást akar betölteni, amely meg­követeli, hogy városban éljen, ellentétes irányokba hajlik. Azt, aki élni akar, viszont éppen haldoklik, a tények megakadályoz­zák abban, hogy azt tegye, amit akar. Ezek a példák az izgalmak egyik fontos ismertetőjegyét mutatják, nevezetesen azt, hogy hajlandóságok létezését előfeltételezik, hajlandóságokét, ame­lyek maguk nem izgalmak - ugyanúgy, ahogy az örvények is előfeltételezik áramlások létezését, amelyek maguk nem örvé­nyek. Az örvény interferenciaállapot, melynek kialakulásához az kell hogy legyen, mondjuk, két áramlás vagy egy áramlás és egy szikla; az izgalomhoz az kell hogy legyen két hajlandóság vagy egy hajlandóság és egy tényekből fakadó akadály. A bánat vagy legalábbis a bánat egy fajtája a halál által meggátolt szere­tet; a bizonytalanság vagy legalábbis ennek egy fajtája a félelem­mel keresztezett remény. Ahhoz, hogy a hazaszeretet és a becs­vágy között lehessen habozni, az áldozatnak mind hazafiasnak, mind becsvágyónak kell lennie.

Hume, Hutchesont követve, részben tisztában volt a hajlan­dóságok és az izgalmak e különbségével, amikor észrevette, hogy bizonyos „szenvedélyek" természetüket tekintve nyugod­tak, míg más szenvedélyek hevesek. Észrevette azt is, hogy egy nyugodt szenvedély „legyőzhet" egy heves szenvedélyt. De a „nyugodt" és a „heves" Hume-féle szembeállítása azt sugallja, hogy ugyanolyan fajtájú két dolog között pusztán fokozati kü­lönbség van. Valójában azonban a hajlandóságok és az izgalmak különböző fajtájú dolgok. Az izgalmak lehetnek hevesek vagy enyhék, a hajlandóságokat egyik sem jellemezheti. A hajlandó­ságok lehetnek viszonylag erősek vagy viszonylag gyengék, de ez a különbség nem a felindultság fokában jelentkező különb­ség, hanem a hajlandóság működési fokának különbsége, ami egészen másfajta különbség. Hume a „szenvedély" szót tehát legalább két eltérő típusú dolog megjelölésére használta.

Amikor valakiről azt mondjuk, hogy nagyon kapzsi, de ugyan­akkor eléggé szeret kertészkedni is, akkor részben azt mondjuk,

117

hogy az előbbi motívum erősebb, mint az utóbbi, abban az értelemben, hogy az illető belső és külső viselkedésének jóval nagyobb része irányul saját meggazdagodására, mint amennyi a kertészetre. Sőt amikor olyan helyzetek adódnak, amelyekben kertjének jelentősebb mértékű szépítése valamilyen csekély pénzügyi veszteséggel járna, akkor valószínű, hogy az orchide­ákról mond le, és a pénzét tartja meg. Ennél azonban többet mondunk. Ahhoz, hogy valakit nagyon kapzsinak minősíthes­sünk, ennek a hajlamosságnak ugyanilyen módon kell uralnia minden más vagy majdnem minden más hajlandóságát is. Még az a kijelentés is, hogy eléggé szeret kertészkedni, azt jelzi, hogy ez a motívum ural egy sereg más hajlandóságot. A motívumok erőssége viszonylagos erősségüket jelenti vagy valamilyen más meghatározott motívummal, vagy minden más motívummal, vagy a legtöbb más motívummal szemben. A motívumok erőssé­gét részben az a mód határozza meg, ahogy a cselekvő személy belső és külső tevékenységeit felosztja, részben pedig, ami persze ennek csak sajátos esete, a hajlandóságai között fellépő versengés kimenetele, már amikor a körülmények létrehoznak ilyen versen­gést, azaz amikor az illető nem tehet meg két olyan dolgot, amelyek mindegyikére hajlamos. Sőt amikor azt mondjuk, hogy az illető motívumai ilyen és ilyen erősek, egyszerűen azt mondjuk, hogy hajlamos tevékenységeit ilyen és ilyen módon felosztani.

Néha valamilyen sajátos motívum oly erős, hogy mindig vagy majdnem mindig ural minden más motívumot. A fösvény vagy a szent inkább mindent feláldozna, talán még magát az életet is, mintsem hogy elveszítse azt, amit a legmagasabbra értékel. Az ilyen ember, ha a világ nyájasabb lenne hozzá, soha­sem lenne komolyan izgatott vagy zaklatott, mivel semmilyen más hajlandóság nem elég erős ahhoz, hogy versenyre keljen vagy ellentétbe kerüljön szíve vágyával. Sohasem kerülhetne összeütközésbe önmagával.

Nos, az „érzelem", „érzelmi", „meghatott" stb. egyik legel­terjedtebb használata az olyan izgalmi állapotok vagy más ke­délyállapotok leírására szolgál, amelyekbe az emberek olykor­olykor jutnak, vagy amelyekre hajlamosak. „Nagyon érzelmi ember"-en általában olyan személyt értünk, aki gyakran van erősen zaklatott állapotban, akit gyakran fog el heves izgalom és nyugtalanság. Ha bármilyen okból ezt választják az „érze­lem" mértékadó vagy tulajdonképpeni értelmének, akkor a mo­

118

tívumok vagy hajlandóságok egyáltalán nem érzelmek. A hiú­ság nem lenne érzelem, bár a bosszúság az lenne; a szimbolikus logika iránti érdeklődés nem lenne érzelem, míg a más témák által keltett unalom az lenne. De nincs semmi értelme annak, hogy az „érzelem" szó többértelműségeinek megnyirbálásával kísérletezzünk, így hát jobb azt mondani, hogy a motívumok, ha úgy tetszik, érzelmek, de nem abban az értelemben, amely­ben az izgalmak érzelmek.

Az olyasféle szavak használatának, hogy „nyugtalan”, „izga­tott" és „zavart", két eltérő módját kell megkülönböztetnünk. Néha időleges állapotok jelölésére használjuk őket, például ami­kor azt mondjuk, hogy valaki néhány percig zavart volt, illetve egy óráig nyugtalankodott. Néha az érzelmi állapotokra való fogékonyság megjelölésére használjuk, például amikor azt mondjuk, hogy valakit zavar a dicséret, azaz rendszeresen za­varba jön, valahányszor csak dicsérik. Hasonlóképpen a „reu­más" néha azt jelenti, hogy „éppen reumatikus fájdalmai van­nak", néha pedig azt, hogy „fogékony a reumatikus fájdalmak­ra"; és az „Írország ködös ország" jelentheti, hogy ott most éppen nagy köd van, vagy hogy ott általában nagy köd szokott lenni. Nyilvánvaló, hogy a sajátos izgalmakra való fogékonyság a hajlandósággal egyenrangú, nevezetesen mindkettő általános diszpozíció, nem pedig esemény. Egy háború kimenetele miatt érzett aggodalom vagy egy halott barát iránt érzett gyász jelle­mezhet egy személyt hónapokig vagy akár évekig is. Az illető folyton aggódik, vagy szüntelenül bánkódik.

Amikor azt mondjuk, hogy valakit napokig vagy hetekig bosszant egy kritika, amit róla írtak, akkor nem azt mondjuk, hogy a jelzett idő minden pillanatában arra volt hangolva, hogy bosszankodjon, bosszús gondolatoknak engedje át magát, és a harag jellemző érzéseit érezze. Mert az illetőnek időnként ahhoz is kedve volt, hogy egyen, üzleti dolgait intézze és megszokott játékait játssza. Ez a kijelentés valójában azt jelenti, hogy hajla­mos visszaesni ebbe a kedélyállapotba; újra meg újra abba az állapotba kerül, amelyben menthetetlenül azon az igazságtalan­ságon lovagol, amelynek szenvedő alanya volt, amelyben nem tudja megállni, hogy időnként ne álmodozzon önmaga védel­méről és a visszavágásról; azt komolyan még megkísérelni sem tudja, hogy tisztességes motívumokat tulajdonítson kritikusá­nak, vagy hogy elismerjen bármilyen lényegbevágót az illető

119

kritikájában. És amikor azt mondjuk, hogy folyton visszaesik ebbe a kedélyállapotba, akkor diszpozicionális terminusokkal jellemezzük az illetőt. Amikor a sajátos kedélyállapotokra való fogékonyság krónikussá válik, akkor már személyiségjegyről van szó.

De miféle leírást adunk, amikor azt mondjuk valakiről, hogy egy bizonyos időben vagy hosszabb-rövidebb ideig egy bizo­nyos hangulatban, kedélyállapotban van? Erre részben majd e fejezet 4. részében válaszolunk. Itt elég annyit kimutatni, hogy bár a hangulatok, a betegségekhez és az időjárási állapotokhoz hasonlóan, viszonylag rövid ideig fennálló feltételek, nem meg­határozott események, bár meghatározott eseményeket ered­ményeznek.

Abból a tényből, hogy valakinek már egy órája gyomorrontá­sa van, nem következik, hogy ez alatt az óra alatt egyetlenegy hosszú fájdalmat vagy egy sor rövid fájdalmat érzett; talán egyáltalán nem is voltak fájdalmai. Az sem következik, hogy hányingert érzett, vagy hogy eltolta magától az ételt, vagy hogy az arca sápadt volt. Elég, ha ezek és más megfelelő események közül az egyik vagy a másik játszódott le. Nincs olyan egyetlen esemény, amelynek előfordulása a gyomorrontás szükséges vagy elégséges feltétele lenne. A „gyomorrontás" ezért nem jelöl semmi ilyesféle egyetlenegy epizódot. Ugyanígy a dacos vagy vidám személy talán mond bizonyos dolgokat, talán beszél bizonyos hangsúllyal, talán fintorog és gesztikulál bizonyos módon, talán épít ilyen vagy olyan légvárakat, talán érez bizo­nyos érzéseket, talán nem. Dacosnak vagy vidámnak lenni - ehhez nélkülözhetetlen az egyik vagy másik ilyen vagy ehhez hasonló megfelelő cselekedet, illetve reakció, de nincs közöttük egy sem, amely a dacosság vagy a vidámság szükséges vagy elégséges feltétele lenne. „Dacosság" és „vidámság" tehát nem jelöl valamilyen egyetlenegy speciális cselekedetet vagy reak­ciót.

Dacosnak lenni annyit jelent, hogy az illető arra van hangolva, hogy ilyen vagy olyan, homályosan körülírható, bár könnyen felismerhető módon cselekedjen vagy reagáljon, valahányszor bizonyosfajta helyzetek adódnak. Ez azt mutatja, hogy a hangu­latot, illetve kedélyállapotot lefestő szavak, például „békés", „joviális" beleértve most az izgalmakra használt szavakat is, például „elgyötört" és „hazavágyódó", hajlamosságokat jelen­

120

tenek. Ha csak egy röpke pillanatra vagyunk is megbotránkoz- va, vagy ha csak egy pillanatig vagyunk is pánikban, az már annyit jelent, hogy hajlamosak vagyunk ebben a pillanatban arra, hogy bizonyos dolgokat csináljunk, például kimértté me­revedjünk, vagy sikoltsunk, vagy hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy ne tudjuk befejezni az elkezdett mondatot, illetve hogy ne tudjunk visszaemlékezni rá, hol is található a vészkijárat.

Persze ha elégséges számú megfelelő' esemény ténylegesen nem fordul elő, akkor nem mondhatjuk, hogy egy személy valamilyen sajátos hangulatban van. A „cinikus hangulatban van", akárcsak az „ideges", nem azt mondja csupán, hogy „.. .tenne", vagy „nem tudna. ..".A tényleges viselkedésre is utal amellett, hogy hajlamosságokat hoz szóba, vagy, jobban mond­va, a tényleges viselkedésre mint e hajlamosságok megvalósu­lására utal. Megmagyarázza, ami ténylegesen történik, s ezzel egyidejűleg felhatalmaz annak a kimondására, hogy mi fog történni, ha..., vagy hogy mi történt volna, ha... Fölöttébb hasonlít ahhoz a kijelentéshez, hogy „az üveg elég törékeny volt ahhoz, hogy elrepedjen, amikor az a kavics eltalálta".

Bár az izgalmak a többi kedélyállapothoz hasonlóan hajla­mosságfeltételek, de nem hajlamosságok arra, hogy szándéko­san cselekedjünk különféle módokon. Egy nő tördeli a kezét gyötrelmében, de nem szoktunk olyasmit mondani, hogy a gyötrelem egy motívum, és gyötrelemből tördeli a kezét. Azt sem vizsgáljuk, hogy a zavarba hozott ember miféle célból vörö- södik el, dadog, feszeng vagy fészkelődik. A lelkes gyalogló azért gyalogol, mert gyalogolni akar, de a meghökkent ember nem azért ráncolja a homlokát, mert ráncolni akarja vagy rán­colni szándékozik, bár a színész vagy a képmutató ráncolhatja azért a homlokát, mert meghökkentnek akar, illetve szándéko­zik látszani. Ezeknek a különbségeknek az alapja egyszerű. Zaklatottnak lenni nem arra a helyzetre hasonlít, amikor szom­jasak vagyunk ivóvíz jelenlétében, hanem inkább arra, amikor szomjasak vagyunk, de nincs víz, vagy csak szennyes víz van. A zaklatottság azt jelenti, hogy valamit meg akarunk tenni, de közben nem vagyunk képesek rá, vagy valamit meg akarunk tenni, egyszersmind nem is akarjuk megtenni. Ez egy bizonyos viselkedésre való hajlandóság összekapcsolódása az ilyen visel­kedés akadályával. Az izgatott személy nem képes azon gon­dolkodni, hogy mit tegyen vagy mit gondoljon. Céltalan, habo­

121

zó viselkedés, illetőleg a viselkedés megbénulása az izgalmak szimptómája - oly módon szimptómája, ahogy egy vicc nem szimptómája, hanem kifejtése a humorérzéknek.

A motívumok tehát nem izgalmak és még csak nem is enyhe izgalmak, s az izgalmak sem motívumok. Az izgalmak azonban előfeltételezik a motívumokat vagy jobban mondva azokat a viselkedési tendenciákat, amelyek közül számunkra a motívu­mok a legérdekesebbek. A szokások összeütközése a szokások­kal, vagy a szokások összeütközése a barátságtalan tényekkel, vagy a szokások összeütközése a motívumokkal szintén a felin­dulások feltételét képezi. A megrögzött dohányos a díszszem­lén, vagy ha nincs gyufája, vagy nagyböjtkor van ilyen helyzet­ben. Van azonban egy nyelvi probléma, ami bizonyos fogalmi zűrzavar forrása. Van ugyanis néhány olyan szó, amely hajlan­dóságokat és izgalmakat is jelöl; néhány más szó meg sohasem jelöl mást, mint izgalmakat, és ezenfelül van néhány más olyan szó is, amely sohasem jelöl mást, mint hajlandóságokat. Olyan szavak, mint „szorongó", „nyugtalan", „lesújtott", „izgatott", „meglepett", mindig izgalmakat jelölnek. Az olyan kifejezések pedig, mint „nagy kedvvel horgászik", „él-hal a kertészkedé­sért", „azon van, hogy püspök legyen", sohasem jelölnek izgal­makat. Viszont az ilyen szavak, hogy „szeret", „akar", „kíván", „büszke", „buzgó" és sok más, néha egyszerű hajlandóságot jelölnek, néha pedig felindultságot, amely ezekből a hajlandó­ságokból és a hajlandóságok megvalósítását akadályozó hatá­sokból származik. Ilyenformán az „éhes" - a „jó étvágya van" értelmében - durván szólva azt jelenti, hogy „bőségesen eszik vagy bőségesen enne stb."; de ettől különböző értelemben mondhatnánk valakiről azt, hogy „túl éhes ahhoz, hogy figyel­mét munkájára tudja összpontosítani". Az éhség ebben a máso­dik értelemben kín, gyötrelem, s létezéséhez az szükséges, hogy az illetőnek legyen étvágya, de képtelen legyen enni. Hasonló­képpen az iskolásfiú egészen más értelemben büszke az iskolá­jára, mint amilyen értelemben megnémul a büszkeségtől, ami­kor váratlanul beválasztják az iskola csapatába.

Egy lehetséges félreértés elkerülése érdekében rá kell mutat­nunk arra, hogy nem minden izgalom vagy felindulás kellemet­len. Az emberek önként teszik ki magukat feszültségnek, kime­rültségnek, bizonytalanságnak, zavarodottságnak, félelemnek és meglepetésnek az olyan gyakorlati tevékenységekben, mint

122

a horgászás, az evezés, az utazás, a keresztrejtvényfejtés, a szik­lamászás és a viccelődés. Hogy a ielkesültség, elragadtatás, meglepődés és megkönnyebbülés izgalmak, az a tény mutatja, hogy mondhatunk olyasmiket, hogy valaki túlságosan fellelke­sült, túlságosan elragadtatott, vagy túlságosan meg van könnyeb­bülve ahhoz, hogy összefüggően cselekedjen, gondolkodjon vagy beszéljen. Azt mondjuk tehát róla, hogy meg van indulva a „felkavarodott" értelmében, és nem azt, hogy motiválva van az „azon van, hogy valamit megcsináljon vagy elérjen" értelmé­ben.

4. Hangulatok

Szoktunk olyasmiket is mondani az emberekről, hogy bizonyos alkalmakkor hosszabb vagy rövidebb ideig bizonyos hangulat­ban vannak. Szoktuk azt mondani például, hogy valaki levert, boldog, hallgatag vagy nyugtalan, és hogy percek vagy napok óta ilyen. Csak ha egy hangulat állandó, akkor használjuk az ilyen hangulatszavakat személyiségjellemzőkként. Valaki lehet ma melankolikus, bár nem melankolikus ember.

Amikor azt mondjuk, hogy az illető egy bizonyos hangulat­ban van, akkor valami meglehetősen általánosat mondunk ki; nem azt, hogy folyton egyetlenegy dolgot csinál, vagy gyakran csinál egy dolgot, vagy hogy folyton egy, a maga nemében páratlan érzést érez, vagy gyakran érez egy érzést, hanem azt, hogy arra van hangolva, hogy nagyon változatos, ám mégis lazán összekapcsolódó dolgokat mondjon, csináljon vagy érez- zen. A léha kedvében levő személy arra van hangolva, hogy több viccet csináljon, mint általában, hogy jobban mulasson mások viccein, mint egyébként, hogy alapos meggondolás nél­kül összecsapja a fontos üzleti ügyeket, hogy szívét-lelkét gyer­meteg játékokba adja bele, és így tovább a végtelenségig.

Egy személy pillanatnyi hangulata másfajta dolog, mint azok a motívumok, amelyek működtetik. Nyugodtan mondhatjuk, hogy valaki ambiciózus, pártjával szemben lojális, humánus, és érdeklődik a rovartan iránt, és hogy ezek a dolgok egy bizonyos értelemben egyidejűleg jellemzik az illetőt. No nem mintha az ilyen hajlandóságok egyidejű események vagy állapotok lenné­nek, hiszen egyáltalán nem is események vagy állapotok. De ha olyan helyzet adódna, amelyben elő tudná mozdítani a karrier­

123

jét, és eközben pártját is támogatni tudná, akkor inkább mind­kettőt csinálná, mintsem hogy az egyiket a másik nélkül.

A hangulatok viszont monopóliumra törnek. Az a kijelentés, hogy az illető valamilyen hangulatban van, az összetett hangu­latokra vonatkozó bizonyos fenntartásokat figyelembe véve annyit jelent, hogy nincs valamilyen más hangulatban. Amikor abban a hangulatban vagyunk, hogy bizonyos módon cseleked­jünk és reagáljunk, akkor nem vagyunk abban a hangulatban, hogy számos más módon is cselekedjünk és reagáljunk. Amikor beszédes hangulatban vagyok, akkor nem vagyok az olvasásra, írásra vagy a pázsitnyírásra hangolva. A hangulatokról olyan kifejezésekkel beszélünk, amelyek hasonlítanak az időjárás le­írására szolgáló kifejezéseinkhez, sőt néha valóban innen vesszük kölcsön kifejezéseinket; néha meg az időjárásról beszélünk a hangulatok nyelvezetéből kölcsönzött kifejezésekkel. Nem szoktuk emlegetni hangulatunkat vagy az időjárást, ha nem változékony. Ha ma errefelé zivataros az idő, akkor nem sze­merkél egyenletesen. Ha Kis János tegnap este morózus volt, akkor egyszersmind nem volt vidám, szomorú, derűs vagy barátságos is. Továbbá ahogy a ma reggeli időjárás egy adott vidéken ugyanazt a fajta változást jelentette a környék minden részére nézve, egy személy hangulata valamilyen adott idősza­kaszban majdnem ugyanígy befolyásolja minden vagy a leg­több cselekedetét és reakcióját ez alatt az idő alatt. Munkája és játéka, beszéde és fintorgása, étvágya és ábrándozása mind visszatükrözi ingerültségét, jovialitását vagy levertségét. Az előbbiek bármelyike lehet az összes többi barométere.

A hangulatszavak rövid távú tendenciákat jelölő szavak, de különböznek a motívumszavaktól, s nemcsak abban, hogy rö­vid ideig tartó dolgokra alkalmazzuk őket, hanem abban is, hogy a személynek e rövid szakaszban fellépő teljes „beállító­dását" jellemzik. Valahogy úgy, ahogy az egész hajó délkelet felé tart, ahogy az egész hajó hánykolódik vagy remeg, az egész személy is ideges, derűs vagy búval bélelt. S az illető, ennek megfelelően, hajlandó lesz az egész világot fenyegetőnek, kelle­mesnek vagy borúsnak minősíteni. Ha az illető vidám, akkor mindent derűsebbnek talál, mint általában; ha sértődött, akkor nemcsak főnökének a hangsúlya vagy a saját összegubancoló­dott cipőfűzője tűnik vele szemben igazságtalannak, hanem mindent, de mindent igazságtalannak talál.

124

A hangulatszavakat általában érzésnevekként sorolják be. De ha az „érzés" szót egy kicsit is szigorúan használjuk, akkor a besorolás teljesen hibás. Az a kijelentés, hogy egy ember boldog vagy elégedetlen, nem egyszerűen csak azt jelenti, hogy az illetó'nek elég gyakran vagy állandóan remegő vagy marcangoló érzése van; sőt igazából nem is jelenti ezt, mert nem vonnánk vissza állításunkat, ha meghallanánk, hogy az illetőnek semmi ilyesféle érzése nem volt, és nem lennénk meggyőződve arról, hogy boldog vagy elégedetlen, ha csupán bejelentené, hogy gyakran és hevesen jelentkeznek nála ilyen érzések. Ezek az érzések lehetnének akár a gyomorrontás vagy a részegség szimp- tómái is.

Az érzések valamicskét is szigorú értelemben olyan dolgok, amelyek néhány másodperc alatt jönnek és mennek, felerősöd­nek és alábbhagynak, belénk nyilallnak vagy átfutnak rajtunk; minden porcikánkban érezzük őket, vagy pedig csak valami­lyen sajátos helyen. Valaki mondhatja, hogy folyton csípéseket érez, vagy hogy a csípések csak eléggé hosszú időszakonként jelentkeznek. De senki sem írná le boldogságát vagy elégedet­lenségét ilyesféle kifejezésekkel. Azt mondjuk, hogy boldognak vagy elégedetlennek érezzük magunkat, de nem mondjuk azt, hogy megszakítás nélküli boldogságérzéseink vagy elégedet­lenségérzéseink vannak, vagy hogy szünet nélkül boldognak vagy elégedetlennek érezzük magunkat. Ha valaki túl vidám ahhoz, hogy egy balsikeren rágódjon, akkor nem valamiféle annyira heves érzést él át, hogy semmi másra nem tud gondolni, és ezért nem tud gondolni még a balsikerre sem, ellenkezőleg: a szokásosnál jóval inkább örömét leli mindabban a dologban, amit csinál, és mindabban a gondolatban, amely megfordul a fejében, beleértve a balsiker gondolatát is. Éppoly kevéssé za­varja a balsiker gondolata, mint egyébként.

Úgy tűnik, két motívummal lehet magyarázni azt a tényt, hogy a hangulatokat érzések közé sorolják. 1. A teoretikusok úgy érezték, hogy a hangulatokat bele kell préselniük három lehetséges rekeszük - mármint a gondolat, akarat és érzés - egyi­kébe; és mivel a hangulatok nem illenek bele az első két rekesz egyikébe sem, a harmadikba kell őket begyömöszölni. De ennél a motívumnál nem kell időt vesztegetnünk. 2. Valaki lusta vagy léha kedvében, vagy levert hangulatban nyelvileg teljesen hi­bátlanul kinyilváníthatja kedélyállapotát, ha azt mondja, hogy

125

„Lustának érzem magam", vagy „Kezdem magam léhának érezni", vagy „Még mindig levertnek érzem magam". Hogyan lehetnek az ilyen mondatok a nyelvi kifejezésmód szempontjá­ból kifogástalanok, ha nem érzések előfordulásáról számolnak be? Ha a „Bizsergést érzek" mondat bizsergő érzésről ad hírt, akkor hogyan is csinálhatna valami mást a „Tetterősnek érzem magam", mint hogy egy tetterőérzésről adjon hírt?

De emiatt a példa miatt az érv kezd már valószínűtlenül csengeni. A tetterő nyilvánvalóan nem egy érzés. Hasonlókép­pen ha a páciens azt mondja, hogy „Betegnek érzem magam", vagy „Jobban érzem magam", senki sem fogja ezért a betegséget vagy a lábadozást érzésként besorolni. A „Hülyén érezte ma­gát", „Képesnek érezte magát a fa megmászására", „Az ájulást érezte közeledni" mondatokban az „érezni" ige egyéb olyan használatairól van szó, ahol az ige tárgya nem érzés neve.

Mielőtt visszatérnénk az „érezni" szónak a hangulatszavak­kal történő összekapcsolására, szemügyre kell vennünk néhány különbséget az olyan állítások között, hogy „Viszketést érzek" és „Betegnek érzem magam". Ha valaki viszketést érez, akkor viszket valamije, és ha viszket valamije, akkor viszketést érez. De ha betegnek érzi magát, akkor lehet, hogy nem beteg, és ha beteg, lehet, hogy nem érzi magát betegnek. Kétségtelen, ha egy személy betegnek érzi magát, akkor ez némi bizonyíték arra, hogy beteg, de a viszketés érzése nem bizonyíték arra, hogy viszket valamije, éppannyira nem bizonyíték, amennyire egy tánc eltáncolása sem bizonyíték arra, hogy a tánc megtörtént. Az „Érezni egy viszketést"-ben és a „Táncolni egy táncot"-ban a „viszketés" és a „tánc" belső tárgyai az „érezni" és a „táncolni" igéknek. Az ige és a tárgya egy és ugyanazon dolognak a két kifejezése - ugyanúgy, mint az „Álmodtam egy álmot"-ban és a „Kérdeztem egy kérdést"-ben az ige és tárgya.

A „beteg" és „a fa megmászására képes" azonban nem belső tárgya az „érezni" igének; s így grammatikailag nem szükség- szerű, hogy érzéseket jelöljenek, ellentétben a „viszketés"-sel, ahol grammatikailag szükségszerű, hogy a szó egy érzést jelöl­jön. Egy másik, tisztán nyelvtani természetű észrevétel ugyan­ezt a dolgot mutatja. Egyre megy, hogy azt mondom-e, hogy „fejfájást érzek", vagy azt, hogy „fejfájásom van"; de a „.. .van"-t nem lehet egész mondattá kiegészíteni a „beteg...", a „fa meg­mászására képes...", a „boldog..." vagy az „elégedetlen..."

126

kifejezésekkel. Ha a megfelelő elvont főnevek bevezetésével megpróbáljuk visszaállítani a verbális párhuzamot, akkor to­vábbi eltérést találunk: „Boldogságot érzek", „Betegséget ér­zek" vagy „Képességet érzek a fa megmászására", ha egyáltalán valamit jelentenek, akkor egyáltalán nem azt jelentik, amit a „Boldognak, betegnek vagy a fa megmászására képesnek érzem magam" jelent.

Az „érzek" különböző használatai között fennálló említett különbségek mellett vannak fontos hasonlóságok is. Ha valaki azt mondja, hogy viszket valamije, nem kérdezzük meg, hogy mi a bizonyítéka erre, vagy nem követeljük meg, hogy bizonyo­sodjon meg teljesen a dolog felől. A viszketés közhírré tétele nem valamilyen vizsgálat eredményének a bejelentése. A viszketés nem valami olyasmi, amit gondos megfigyeléssel állapítunk meg, nem valami olyasmi, amire nyomravezető jelekből követ­keztetünk, s dicsérni sem dicsérjük azokat az embereket megfi­gyelési vagy gondolkodási képességeikért, akik tudatják ve­lünk, hogy viszketéseket, csípéseket és remegéseket éreznek. Ugyanez érvényes a hangulatok beismerésére is. Ha egy sze­mély azt mondja, hogy „Unottnak érzem magam" vagy „Le- vertnek érzem magam", nem kérdezzük meg, hogy mi a bizo­nyítéka erre, vagy nem kívánjuk tőle, hogy bizonyosodjon meg a dolog felől. Megvádolhatjuk az illetőt azzal, hogy csak ámít minket vagy önmagát, de nem vádoljuk meg azzal, hogy gon­datlan volt a megfigyelések során vagy elhamarkodott volt a következtetéseit illetően, mivel nem gondoljuk azt, hogy beje­lentése megfigyelések vagy következtetések közlése volt. Nem volt sem jó, sem rossz detektív, mivel egyáltalán nem volt de­tektív. Semmi sem lepne meg minket jobban, mint az, ha halla­nánk, amint az illető a detektív, a mikroszkóppal vizsgálódó vagy a diagnoszta óvatos és megfontolt hangsúlyával mondaná „Levertnek érzem magam", bár ez a hangsúly tökéletesen meg­felelne a „Levertnek éreztem magam" és az „Ő levertnek érzi magát" kijelentéseknek. Ha a beismerés egyáltalán be akarja tölteni feladatát, akkor levert hangsúllyal kell kimondani; a rokonszenvező, részvéttel lévő embernek kell mondani, s nem pedig a kutatóval közölni. A „Levertnek érzem magam" beis­merésekor nem teszünk mást, mint hogy végrehajtjuk az egyik olyan dolgot, mégpedig a beszélve csinált dolgok egyikét, amelynek elvégzésére a levertség hangol minket. A levertség

127

beismerése nem a tudományos premisszaellátás egyik ügylete, hanem a beszédes szomorkodás szép esete. És éppen ez az, amiért ha gyanú ébred bennünk, nem azt kérdezzük, hogy „Képzelet-e vagy valóság?", „Igaz-e vagy hamis?", „Megbízha- tő-e vagy megbízhatatlan?", hanem azt, hogy „Öszinte-e vagy tettetett?". A hangulatok beszédbeli beismerése nem éleselmé­jűséget követel meg, hanem nyíltságot. A szívből jön, és nem a fejből. Nem fölfedezés, hanem önkéntes nem leplezés.

Persze az embereknek meg kell tanulniuk, hogy miként hasz­nálják helyesen az ilyen beismerő kifejezéseket, és meglehet, hogy nem tanulják meg nagyon jól ezeket a leckéket. Ezeket a kifejezéseket azokból a szokásos beszélgetésekből tanuljuk meg, amelyeket mások hangulatairól folytatunk, és az olyan termékenyebb forrásokból, mint a regények és a színház. Ugyan­ezekből a forrásokból tanuljuk meg azt is, hogyan csapjuk be a többi embert és önmagunkat azzal, hogy színlelt beismeréseket teszünk valódi hanghordozással és a többi megfelelő színészi kellékkel.

Ha most felvetjük az episztemológus kérdését: „Hogyan fe­dezi fel valaki, hogy milyen hangulatban van?", akkor azt vála­szolhatjuk, hogy ha egyáltalán felfedezi - mert meglehet, hogy ez meg sem történik -, akkor pontosan úgy fedezi fel, ahogy mi fedezzük fel. Ugyanúgy, ahogy az álmos ember sem azért ásíto- zik, mert felfedezte, hogy álmos, ő sem azért mondja - ahogy ezt már láttuk - az „Unottnak érzem magam" -, mert felfedezte, hogy unott. Hanem némiképp úgy, ahogy az álmos ember úgy fedezi fel saját álmosságát, hogy egyebek között észreveszi, hogy szüntelenül ásítozik, az unott ember is úgy fedezi fel - már ha felfedezi -, hogy unatkozik, hogy egyebek között úgy találja, hogy kedélytelenül azt mondogatja a többieknek vagy magá­nak, hogy „Unottnak érzem magam" és „Hogy mennyire unat­kozom!". Az ilyen beismerés nem egyszerűen csak egy eléggé megbízható mutató a többi között, hanem a legelső és a legjobb mutató, mivel az illető szavakba foglalta és önként ejtette ki, s meghallásra és megértésre szánta. Itt nincs szükség nyomozó munkára.

Bizonyos vonatkozásokban a hangulatok beismerése - példá­ul „Vidámnak érzem magam" - jóval inkább az érzetek közhírré tételéhez - például a „Viszketést érzek"-hez - hasonlít, mint az olyan megnyilatkozásokhoz, hogy „Jobban érzem magam"

128

vagy „Képesnek érzem magam a fa megmászására." Éppúgy ahogy abszurd lenne azt mondani, hogy „Viszketést érzek, de talán mégsem viszket", normális esetben az a kijelentés is ab­szurd lenne, hogy „Vidámnak érzem magam, de talán nem is vagyok az". De nem lenne semmilyen abszurditás abban a kijelentésben, hogy „Jobban érzem magam, de talán rosszabbul vagyok", vagy abban, hogy „Képesnek érzem magam a fa meg­mászására, de talán nem is tudnám megmászni".

Ezt a különbséget más módon is felszínre lehet hozni. Néha természetes dolog azt mondani, hogy „Úgy érzem, meg tudnék enni egy egész lovat", vagy „Úgy érzem, mintha a hőmérsékle­tem visszament volna a normálisra." De ha valaha is természe­tes lenne, akkor csak nagy ritkán volna természetes azt monda­ni, hogy „Úgy érzem, mintha rosszkedvem lenne", vagy „Úgy érzem, mintha unatkoznék" ugyanúgy, ahogy csak nagy ritkán lenne természetes azt mondanunk, hogy „Úgy érzem, mintha fájdalmaim lennének". Nem nyernénk túl sokat, ha hosszasan elemeznénk, hogy miért használjuk az „érezni" igét ilyen külön­böző módokon. Van egy sereg más használati módja is. Mond­hatom azt, hogy „Egy nagy göröngyöt éreztem a matracban", „hidegnek éreztem a levegőt", „Furán éreztem magam", „Érez­tem, hogy ökölbe szorult a kezem", „Éreztem, hogy felkavaro­dik a gyomrom", „Éreztem a könyökét az oldalamban", „Érez­tem a feszült légkört", „Úgy éreztem, mintha valami fontos dolog volna készülőben", „Ügy éreztem, hogy az érvelésben valahol hiba van", „Egészen otthon éreztem magam", „Úgy éreztem, hogy az illető dühös". E használatok legtöbbjének közös ismertetőjegye az, hogy a beszélő nem akarja, hogy továb­bi kérdéseket tegyenek fel neki. Ezek ugyanis vagy megvála­szolhatatlan vagy megkérdezhetetlen kérdések lennének. Az a tény, hogy az illető ezt vagy azt érezte, így vagy úgy érzett, elégséges bizonyos viták eldöntéséhez, és az a tény, hogy egész egyszerűen érezte, elégséges annak jelzésére, hogy a vitáknak még elkezdődniük sem szabad,

A hangulatok neve tehát nem érzések neve. De ha valaki egy bizonyos hangulatban van, az annyit jelent, hogy az illető egye­bek között arra is hangolva van, hogy bizonyosfajta érzéseket érezzen bizonyosfajta helyzetekben. Lusta kedvünkben lenni annyit jelent, hogy hajlamosak vagyunk egyebek között arra, hogy fáradtságérzetek lépjenek fel végtagjainkban, valahány-

129

szór munkát kell végeznünk, meg arra, hogy az elernyedés kellemes érzését érezzük, amikor a nyugágyat visszaszerezzük, vagy arra, hogy ne érezzünk felvillanyozottságot, amikor a játék elkezdődik, és így tovább. De nem ezekre az érzésekre gondo­lunk elsősorban, amikor azt mondjuk, hogy lustának érezzük magunkat; az igazat megvallva, ritkán szentelünk nagy figyel­met az ilyesfajta érzeteknek, kivéve talán akkor, amikor rendkí­vüli módon erősek.

Érzelmeket neveznek-e meg a hangulatok nevei? Az egyetlen elfogadható válasz az, hogy természetesen igen, abban az érte­lemben, amelyben néhány ember néhanapján használja az „ér­zelem" szót. De hozzá kell tennünk ekkor, hogy ebben az érte­lemben az érzelem nem valami olyasmi, amit külön lehet vá­lasztani a gondolkodástól, az ábrándozástól, az önként végzett cselekvésektől, a fintorgástól vagy a szúrások és vágyódások érzésétől. Ha fellép a szónak ebben az értelmében vett érzelem, például az az érzelem, amire rendszerint az „unottság" szóval utalunk, akkor ez nem jelent mást, mint hogy arra vagyunk hangolva, hogy bizonyosfajta gondolatokat gondoljunk, és másfajtákat ne gondoljunk; hogy például ásítozzunk, ne pedig kuncogjunk; hogy mesterkélt udvariassággal beszélgessünk, s ne pedig élénk lelkesedéssel; hogy lankadtnak érezzük magun­kat, s ne pedig lendülettel teltnek. Az unalom nem valamilyen egyetlen, megkülönböztethető alkotóeleme, része vagy jellem­ző vonása mindannak, amit az unalom áldozata tesz vagy el­szenved, hanem inkább időleges színezete mindennek együtt. Nem a széllökéshez, a napsütéshez, a zivatarhoz vagy a hőmér­séklethez hasonlít, hanem a reggeli időjáráshoz.

5. Izgalmak és érzések

Ennek a fejezetnek egyik korábbi részében megkíséreltem fel­tárni, hogy mit is értünk azon, amikor például egy bizonyos hevületet a büszkeség hevének vagy amikor egy szorongató érzést az aggodalom szorongató érzésének nevezünk. Először is üdvös dolog lesz észrevennünk, hogy - legalábbis rendszerint- valamilyen izgalom neve az a szó, amely teljessé teszi az olyan kifejezést, hogy „a ... szúró érzése", vagy „a ... borzongató érzése". Most amellett fogok érvelni, hogy az érzések természe­

130

tűkből következően kapcsolódnak össze izgalmakkal, de nem természetszerűleg kapcsolódnak össze hajlandóságokkal, kivé­ve, ha a hajlandóságok maguk is tényezők az izgalmakban. De itt nem valamilyen új pszichológiai hipotézist próbálok megala­pozni, csak azt próbálom kimutatni, hogy az érzésekről adott leírásaink logikájához tartozik, hogy izgalmak jelei, nem pedig hajlandóságok megvalósulásai.

Láttuk, hogy minden olyan szót, amelyet érzések jelölésére használunk, használhatunk testi érzetek jelölésére is. A remegés származhat ösztönös megérzésből, de okozhatja testi kimerült­ség is. Valaki talán zavarodottságában vonaglik meg, de az is lehet, hogy a gyomorfájástól. A gyerek néha nem tudja, hogy a gombóc, amit a torkában érez, a gyötrődés jele-e, vagy pedig azé, hogy hányingere van valamitől.

De mielőtt sajátos problémánkat vizsgálnánk, azt hogy „Mi­féle kritériumok segítségével különítünk el bizonyos érzéseket a »meglepetés« vagy az »utálat« érzéseiként", vizsgáljunk meg egy előzetes kérdést, azt hogy „Milyen kritériumok segítségével sorolunk be bizonyos testi érzeteket például a fogfájásból eredő nyilallásokként vagy a mai de mertől származó émelygések­ként". Sőt milyen kritériumok segítségével jelöljük ki jól vagy rosszul az érzetek helyét, például a jobb térdben vagy a gyomor­szájban, a ,,-ban, -ben" valamilyen értelmében? A válasz az, hogy az érzeteket lokalizálni és kezdetleges fiziológiai diagnó­zisaikat megadni hozzávetőlegesen pontos kísérleti eljárások­ból tanuljuk meg, amelyeket rendes körülmények között a má­sok által közölt útmutatások támasztanak alá. A fájdalom abban az ujjamban van, amelyben a tűt látom; a fájdalom épp abban az ujjamban van, amelynek szopogatásával a fájdalom csillapo­dik. Hasonlóképpen a tompa nyomás, amelyet érzek, és amely­nek a helyét a gyomromban jelölöm meg, azért ismerhető fel a gyomorrontás jeleként, mert összekapcsolódik az étvágy csök­kenésével, a nemsokára bekövetkező émelygésre való hajlamos­sággal, bizonyos orvosságoktól és forró vizes palackoktól szár­mazó csillapodással. Az olyan kifejezések, hogy „a fogfájás vagy a reuma nyilallása" már kauzális föltételezéseket foglalnak ma­gukban, bár ezek a hipotézisek néha hibásak. A sebesült katona mondhatja, hogy a reuma nyilallását érzi a jobb lábában annak ellenére, hogy nincs is jobb lába, és az általa érzett fájdalomnak a „reuma" rossz diagnózisa.

131

Hasonlóképpen amikor egy személy közli, hogy borzongás fogja el a nyugtalanságtól, vagy hogy összeszorul a szíve a szánalomtól, illetve a szánalom szorongató érzését érzi, nem­csak egy érzésről számol be, hanem megadja az érzés diagnózi­sát is, de olyan diagnózisát, amelyet nem valamilyen fiziológiai zavar alapján fogalmaz meg. Bizonyos esetekben a diagnózisa lehet hibás; azt, ami valójában a félelem gyötrő érzése, diagnosz­tizálhatja például a bűntudat gyötrő érzésének, és amit az una­lom nyomasztó érzésének tekint, az valójában lehet a kisebbren­dűség nyomasztó érzése. Még az emésztési renyheségnek is tulajdoníthat olyan érzést, ami igazából a szorongás egyik jele, vagy tulajdoníthatja éppenséggel a feldúltságnak az átlagosnál erősebb dohányzás okozta remegésérzeteket. Természetesen a gyerekek gyakrabban jutnak ilyen téves diagnózisra, mint a felnőttek, a kipróbálatlan helyzetekben lévő személyek gyak­rabban, mint azok, akik megszokott életüket élik. De a mi állí­tásunk itt csak annyi, hogy akár valamilyen fiziológiai állapot­hoz kötünk egy érzetet, akár valamilyen érzelmi állapothoz kötünk egy érzést, mindenképpen kauzális hipotézist alkalma­zunk. A fájdalmak nem már eleve „reumatikus" fémjelzéssel ellátva érkeznek meg, s a remegések sem eleve már a „düh" fémjelzéssel ellátva jelentkeznek.

Továbbá abszurd lenne azt mondani, hogy valakinek szándé­kosan van valamilyen érzete vagy valamilyen érzése, s abszurd lenne megkérdezni, hogy valakinek mi célból van nyilallása. Valamilyen érzés vagy valamilyen érzet előfordulásáról inkább olyasféle kijelentésekkel adunk számot, hogy például az elekt­romos áram zsibbadásérzetet idézett elő bennem, vagy hogy a sziréna hangja bizsergő érzést idézett elő a gyomromban, s ezenközben senki sem hozna fel valamilyen motívumot annak a zsibbadásnak vagy ennek a bizsergésnek az érzésére. Más szóval az érzések nem olyasfajta dolgok, amelyekről értelmes dolog megkérdezni, hogy milyen motívumból származnak. Ugyanilyen okok miatt ugyanez érvényes az izgalmak más jeleire is. Sem nyilallásaim, sem összerezzenéseim, sem remegő érzéseim, sem testi remegéseim, sem megnyugvásérzéseim, sem a megnyugvásból fakadó sóhajaim nem olyan dolgok, amelyeket ilyen vagy olyan okból csinálok; ennélfogva nem olyan dolgok, amelyekről azt mondhatjuk, hogy okosan vagy ostobán, sikeresen vagy sikertelenül, gondosan vagy figyelmet­

132

lenül csináljuk, sőt hogy egyáltalán csináljuk. Nem csináljuk ezeket sem jól, sem rosszul, mert egyáltalán nem csináljuk őket, bár a színész csinálhatja jól vagy rosszul az összerezzenéseket, a képmu­tató meg a sóhajtásokat. Értelmetlenség volna azt mondani, hogy valaki megkísérelte, hogy legyen egy nyilallása, bár nem értelmet­lenség azt mondani, hogy megpróbált előidézni egy nyilallást.

Ezek a tények mutatják, hogy miért volt igazunk, amikor fentebb föltételeztük, hogy az érzések nem tartoznak közvetle­nül az egyszerű hajlandóságokhoz. Egy hajlandóság ugyanis bizonyos fajtájú diszpozíció vagy készség bizonyosfajta dolgok szándékos megtételére. S ezért mondhatjuk azt, hogy ezeket a dolgokat az emberek ebből a motívumból csinálják. Ezek a dolgok annak a diszpozíciónak a kifejtései, amelyet „motívum"- nak nevezünk. Az érzések nem motívumokból erednek, és ezért nem tartoznak az ilyen hajlamok lehetséges kifejtései közé. Abszurd tehát az a szélesen elterjedt elmélet, hogy a hiúsághoz vagy a jóindulathoz hasonló motívum elsősorban bizonyos sa­játos érzések átélésére való diszpozíció. Természetesen vannak érzésekre való hajlamok is; szédülékenynek vagy reumatikus­nak lenni ilyen tendenciát jelent. De nem kísérletezünk azzal, hogy az ilyesfajta tendenciákat erkölcsi prédikációval változtas­suk meg.

Az érzések az izgalmakkal vannak kauzális összefüggésben, az érzések ugyanúgy jelei az izgalmaknak, mint ahogy a gyo­morfájás jele a gyomorrontásnak. Durván szólva nem azért cselekszünk szándékosan - ahogy az uralkodó elmélet tartja -, mert érzéseket élünk át, hanem érzéseket élünk át, ahogy össze- rezdülünk vagy megborzadunk, mert akadályoztatva vagyunk abban, hogy szándékaink szerint cselekedjünk.

Mielőtt témánknak ezt a részét elhagyjuk, érdemes megje­gyezni, hogy előidézhetünk magunkban valódi és erős érzése­ket pusztán azáltal, hogy izgató körülmények közé képzeljük magunkat. Regényolvasók és színházlátogatók igazi szívszag­gató és igazi felemelő érzéseket éreznek, éppígy onthatnak igazi könnyeket, és vághatnak őszintén bosszús képet is. De gyötrel­mük és felháborodásuk nem igazi, hiszen nem befolyásolja a csokoládé iránt mutatott étvágyukat, vagy nem változtatja meg társalgásuk hangsúlyát. Érzelgősök azok az emberek, akik mes­terségesen előidézett érzéseknek adják át magukat, anélkül hogy elismernék izgalmaik, felbolydulásaik fiktív voltát.

133

6. Élvezni és kívánni

Az „öröm" és a „kívánság" szavak nagy szerepet játszanak a morálfilozófusok és néhány pszichológiai iskola terminológiá­jában. Fontos, hogy röviden jelezzünk néhány különbséget használatuk föltételezett logikája és tényleges logikája között.

Először is eléggé általános föltételezésnek tűnik, hogy az „öröm"-öt és a „kívánság"-ot mindig érzések megjelölésére hasz­náljuk. És minden bizonnyal vannak olyan érzések, amelyeket öröm- vagy kívánságérzéseknek lehet minősíteni. Bizonyos re­megések, megdöbbenések, hevületek és bizsergések a gyönyör, az ámulat, a megkönnyebbülés és az élvezet szokásos érzései; a sóvárgások, vágyódások, gyötrődések és epekedések pedig an­nak a jelei, hogy valamit kívánunk, de nélkülözünk. Ám az elragadtatás, ámulat, megkönnyebbülés és bánat, amelyek jele­iként az ilyen érzéseket diagnosztizálni vagy hibásan diagnosz­tizálni szoktuk, maga nem érzés, hanem felbolydulás vagy han­gulat éppen úgy, mint az az elragadtatás és az a bánat, amelyet a gyerek árul el fickándozásával és pityergésével. A honvágy egyfajta izgatottság, mégpedig olyan, amelyet bizonyos érte­lemben „kívánságának lehet nevezni, de a honvágy nem pusz­tán érzés vagy érzéssorozat. A honvágyban szenvedő személy amellett, hogy átél ilyen érzéseket, nem tudja megállni azt sem, hogy ne gondoljon hazájára s ne álmodjon róla, nem tudja megállni, hogy ne álljon ellent mind en olyan javaslatnak, misze­rint meg kellene hosszabbítani távollétét, és nem tudja megállni, hogy ne kedvetlenül fogjon azokhoz a szórakozásokhoz, ame­lyeket pedig általában kedvel. Ha ezek és az ehhez hasonló tendenciák nem lennének jelen, akkor nem mondanánk, hogy honvágya van - bármiféle érzésekről számolna is be.

Az „öröm"-öt azután néha még sajátos fajtájú hangulatok, például lelkesültség, vidámság és derültség megjelölésére hasz­náljuk. Ennek megfelelően használjuk bizonyos érzések, mint például a remegő érzések, hevítő érzések és borzongató érzések leírásának teljessé tételére. De egy másik értelemben is szoktuk azt mondani, hogy az, aki olyannyira belefelejtkezik valamilyen tevékenységbe, például a golfozásba vagy az érvelésbe, hogy nagyon nehezen hagyja abba, vagy pedig nagyon nehezen gon- d ol bármi másra, „örömöt talál" abban, vagy „élvezettel" csinál­ja azt, amit éppen csinál, bár a legcsekélyebb mértékben sincs

134

megrendülve vagy magán kívül, bár nem él át ennek következ­tében semmilyen sajátos érzést sem.

Aki belefelejtkezett a golfozásba, minden bizonnyal átéli a játék során az elragadtatás, az izgatottság és az elbizakodottság számos remegő vagy hevítő érzését. De amikor megkérdez­nénk, hogy mondjuk két ilyen érzés jelentkezése között is élvez­te-e a játék egyes szakaszait, nyilvánvalóan azt válaszolná, hogy igen, minthogy az egész játékot élvezte. A játék egyetlen pilla­natában sem vette volna jó néven, ha félbeszakítják; egy percig sem hajlott arra, hogy gondolatait vagy a beszélgetést a játék körülményeiről elterelje más dolgokra. Nem volt szükség arra, hogy a figyelmét a játékra próbálja összpontosítani, összponto­sított rá anélkül is, hogy prédikált volna magának az összpon­tosításról, vagy ünnepélyesen felszólította volna magát erre. Erőfeszítést igényelt volna, és talán igényelt is, hogy bármi másra koncentráljon.

Ebben az értelemben, amikor azt mondjuk, hogy élvezettel csinálunk valamit, kívánunk valamit csinálni és nem kívánunk semmi mást csinálni, akkor csak különböző módon fejezzük ki ugyanazt. És éppen ez a nyelvi tény világít meg egy fontos dolgot. A sóvárgás nem ugyanaz, mint a remegés vagy a hevü­let, illetve egyáltalán nem hasonlít az utóbbiakra. De azt, hogy valaki hajlandó csinálni valamit, amit éppen csinál, és egyálta­lán nem hajlandó nem csinálni, ugyanígy ki lehet fejezni azzal, hogy „élvezettel csinálja", és azzal, hogy „azt csinálja, amit csinálni akar", vagy azzal is, hogy „nem kívánja abbahagyni". Ez beteljesedett, valóra váltott cselekvési vagy reagálási hajlam, ahol is gondos figyelemmel végrehajtott cselekedetekről és re­akciókról van szó.

Látjuk tehát, hogy az „öröm"-öt legalább két egészen külön­böző típusú dolog megjelölésére használhatjuk.

1. Van a szónak egy olyan értelme, amelyben helyettesíthetjük az „élvezni" és a „szeretni" igével. Az a kijelentés, hogy egy személy élvezettel vágta a fát, nem azt jelenti, hogy az illető fát vágott, és valami mást is csinált vagy átélt, ami a favágást kíséri vagy okozza, hanem azt jelenti, hogy teljes szívből vágta a fát, azaz fát vágott, miközben fát kívánt vágni, és a favágás helyett nem kívánt valami mást (vagy semmi mást) csinálni. A favágás egy hajlamosság beteljesed ése volt. S a favágás az illető számára nem az öröm közvetítőközege, hanem maga az öröm.

135

2. Van az „öröm"-nek egy másik értelme, amelyben általában olyan szavakkal helyettesítjük, mint „gyönyör", „elragadtatás", „extázis", „ujjongás" és „vidámság". Ezek felbolydulásokat je­lölő hangulatnevek. „Túlontúl el volt ragadtatva ahhoz, hogy összefüggően beszéljen" és „eszét veszti a vidámságtól" - jogo­sult kifejezések. Az ilyen hangulatokkal összekapcsolódnak bi­zonyos érzések, amelyeket általában „az öröm reszkető érzésé­nek", „az öröm hevének" stb. szoktunk mondani. Meg kell jegyezni, hogy bár szoktunk olyasmit mond ani, hogy megreme­günk az örömtől, vagy hogy az öröm heve melengeti szívünket, rendszerint nem szoktunk olyasmit mondani, hogy az öröm fut át vagy az örömök fu tnak át rajtunk. Csak a teoretikusok vannak eléggé félrevezetve ahhoz, hogy akár a „ gyönyör"-t, akár az „élvezet"-et egy kalap alá vonják az érzésekkel. Azt, hogy ez a besorolás szerencsétlen, olyan tények mutatják, 1. hogy a favá­gást élvezni nem azt jelenti, hogy fát vágni, plusz valamilyen (kellemes) érzést érezni; és 2. hogy a gyönyör, vidámság stb. hangulat, a hangulatok pedig nem érzések. De a következő meg­fontolások is ezt mutatják. Mindig értelmes dolog megkérdezni bármilyen érzettel vagy érzéssel kapcsolatban, hogy az illető, aki érezte, vajon élvezte-e, utálta-e, vagy sem az egyik, sem a másik módon nem törődött a dologgal. A legtöbb érzetet és érzést sem nem élvezzük, sem nem utáljuk. Kivételes dolog, ha egyáltalán figyelünk rájuk. Nos, ez éppúgy vonatkozik a remegésekre, vibrá­lásokra és hevületekre, mint a bizsergésekre. így ha azt, amit egy személy érzett, helyesen nevezzük is az öröm reszkető érzésének, amit egy vicc élvezete idézett benne elő, akkor is jogosult az a kérdés, hogy csak a viccet élvezte-e, vagy élvezte azt a reszkető érzést is, amit a vicc előidézett benne. S akkor sem kell nagyon meglepődnünk, ha olyan választ hallunk tőle, hogy olyannyira élvezte a viccet, hogy a reszkető érzés egészen kellemetlen volt; vagy ha valakitől, aki bánatában jól kisírta magát, azt a beismerést halljuk, hogy a sírás maga azért valamivel kellemesebb volt, mint a bánat. Ennek a fejezetnek a 4. részében elemzem, hogy mi a két fő motívuma annak, hogy a hangulatokat tévesen az érzések közé sorolják. Azok a motívumok pedig, amelyek alapján az „élvez­ni" szót az érzés szavak osztályába sorolják, párhuzamosak, bár nem azonosak az előbbiekkel, mivel élvezni valamit nem han­gulat. Lehet, hogy abban a hangulatban vagyunk, vagy nem vagyunk abban a hangulatban, hogy élvezzünk valamit.

136

Hasonló meggondolások, amelyeket nem kell már kifejte­nünk, azt mutatnák, hogy a „nem szeretni", „kívánni" és „vágy­ni" nem jelölnek nyilallásokat, remegéseket vagy marcangolá- sokat. (Meg kell jegyezni, hogy a „fájdalom" abban az értelem­ben, amelyben a gyomorban szoktunk fájdalmakat érezni, nem ellentéte az „öröm"-nek. Ebben az értelemben a fájdalom egy sajátos fajtájú érzet, amelyet általában nem szeretünk érezni.)

Szeretet és nem szeretet, öröm és bánat, vágyódás és idegen­kedés tehát nem olyan „belső" események, melyeket tulajdono­suk megfigyel, de társai nem figyelnek meg. Az említett dolgok nem események, és így nem olyasfajta dolgok, amelyek megfi­gyelhetők vagy nem megfigyelhetők. Persze az ember, ha nem is mindig, általában meg tudja mondani kutatás nélkül, hogy élvez-e valamit vagy sem, és hogy milyen a hangulata a jelen pillanatban. De ugyanezt megtehetik társai is, feltéve, hogy az illető nyílt a velünk való társalgásban, s nem hord álarcot. Ha a társalgásban nem nyílt sem társaival, sem önmagával szemben, akkor mind neki, mind pedig nekik némi kutatást kell végezni­ük ahhoz, hogy ezek a dolgok napvilágra kerüljenek, és valószí­nűbb, hogy a többiek járnak majd sikerrel, nem pedig ő.

7. A motívumok kritériumai

Mind ez ideig azt fejtegettem, hogy amikor egy cselekedetet egy bizonyos motívummal magyarázunk, akkor ez nem azt jelenti, hogy valamilyen rejtett okkal kapcsoljuk össze, hanem azt, hogy egy hajlamosság vagy egy viselkedéstendencia alá osztjuk be. De ez nem elég. Amikor egy cselekvés magyarázatául azt mond­juk, hogy szokásnak vagy ösztönnek vagy reflexnek tudható be, akkor ez is összhangban van a mondott formulával, mégis megkülönböztetjük, mondjuk a hiúságból vagy jóindulatból tett cselekedeteket azoktól, amelyeket automatikusan végzünk az említett három mód valamelyikén. Arra szorítkozom, hogy megpróbáljak jelezni néhány olyan kritériumot, amelynek alap­ján rendes körülmények között úgy döntenénk, hogy a cselekvő személy nem a szokás kényszeréből tett meg valamit, hanem egy meghatározott motívumból. De nem szabad feltételezni, hogy a két eset úgy válik el egymástól, ahogy az egyenlítői nappal az egyenlítői éjszakától. A két eset úgy megy át egymás­

137

ba, ahogy az angliai nappal az angliai éjszakába. A jóindulat a figyelmesség szürkületén keresztül megy át az udvariasságba; az udvariasság pedig az etikett szürkületén keresztül megy át a gyakorlatba. A buzgó katona gyakorlatozása nem teljesen olyan, mint a pusztán csak engedelmes katona gyakorlatozása.

Amikor azt mondjuk, hogy valaki egy bizonyos módon csu­pán a szokás kényszeréből cselekszik, akkor részben arra gon­dolunk, hogy hasonló körülmények között mindig pontosan így cselekszik; és hogy így cselekszik, akár fordít figyelmet arra, amit éppen csinál, akár nem; és hogy nem mutat elővigyázatos­ságot, és nem próbálja javítani és tökéletesíteni tevékenységét; és hogy miután a cselekedetnek vége, talán egyáltalán nincs is tudatában annak, hogy végrehajtotta azt. Az ilyen cselekedetek gyakran az „automatikus" metaforikus nevet kapják. Az auto­matikus szokásokat gyakran tudatosan vésik belénk puszta gyakorlatozással, és gyakran csak valamilyen ellentétes gyakor­latoztatás irt ki egy kialakult szokást.

De amikor azt mondjuk, hogy valaki nagyravágyásból vagy igazságérzetből cselekszik egy bizonyos módon, akkor közvet­ve tagadni szándékozzuk azt, hogy a cselekedet pusztán csak automatikus volt. Mindenekelőtt azt akarjuk mondani ezzel, hogy a cselekvő személy valahogy gondolt vagy figyelt arra, amit tett, és hogy nem cselekedett volna ily módon, ha nem gondolt volna arra, amit éppen csinált. De ennek a kifejezésnek, mármint hogy „gondol arra, amit éppen csinál" a precíz értelme egy kissé megfoghatatlan. Egészen biztosan futhatok a lépcsőn fölfelé két lépcsőt ugorva egyszerre a szokás kényszeréből, s ugyanakkor meg is figyelhetem, hogy ezt csinálom, sőt még fontolgathatom is, hogy miként végzem a cselekedetet. Önma­gam szokásból és reflexből végzett cselekedeteinek lehetek a nézője, sőt még a diagnosztája is anélkül, hogy ezek a cseleke­detek megszűnnének automatikusak lenni. Közismert persze, hogy az ilyen figyelem néha felborítja az automatizmust.

Viszont a motívumokból végzett cselekedetek lehetnek min­dennek ellenére átgondolatlan cselekedetek, abban az értelem­ben, hogy a cselekvő személy nem párosította össze és talán nem is tudja összepárosítani cselekedetét egy másodlagos tevékeny­séggel, melynek során elmondja önmagának vagy a társaság­nak, hogy mit csinál vagy miért csinálja azt. Sőt, még ha valaki belső vagy hangosan kimondott kommentárokat fűz is éppen

138

zajló cselekedetéhez, a kommentálásnak ez a második tevé­kenysége rendszerint maga is átgondolatlan. De nem fűzhet kommentárjaihoz újabb kommentárokat ad infinitum. Annak, hogy egy személy gondol arra, amit éppen tesz, amikor is cselekedetét nem automatikusnak, hanem valamilyen motí­vumból származó cselekedetnek kell minősíteni, az értelme az, hogy az illető többé vagy kevésbé figyelmesen, kritikusan, össze­függően és megfontoltan cselekszik; s ezek a határozószók nem azt jelentik, hogy a cselekedetet megelőzően vagy azzal egyide­jűleg lejátszódnak az elhatározás, az eltervezés vagy az elgon­dolás külön tevékenységei, hanem csak azt jelentik, hogy a kérdéses cselekvést magát nem oda sem figyelve tették meg, hanem egy bizonyos pozitív szellemi állapotban. Nem szükség- szerű, hogy ennek a szellemi állapotnak a leírásában valamilyen más eseményről is említést tegyünk, mint magáról erről a csele­kedetről, ámbár a leírás nem merül ki a cselekedet megemlíté­sében.

Röviden a motívumokból származó cselekedetek osztálya egybeesik a többé vagy kevésbé értelmesnek minősíthető csele­kedetek osztályával. Bármilyen motívumból végzett cselekede­tet lehet viszonylag okosnak vagy ostobának értékelni, és vice versa. A szokás puszta kényszeréből végzett cselekedeteket nem mondjuk értelmesnek vagy esztelennek, bár természetesen a cselekvő személy mutathat értelmességet vagy esztelenséget a szokás kialakításában vagy fenntartásában.

De ez további kérdést vet fel. Két cselekedet, amelyet ugyan­abból a motívumból végeztek el, különböző fokú hozzáértést mutathat, és ugyanolyan fokú hozzáértést mutató két hasonló cselekedetet különböző motívumokból lehet megtenni. Az, hogy valaki szeret evezni, nem vonja maga után, hogy az illető kiváló vagy eredményes az evezésben, és az evezésben egyen­lően eredményes két ember közül az egyik talán éppen a sport kedvéért evez, míg a másik az egészség vagy a dicsőség kedvé­ért. Azaz azok a képességek, amelyekkel bizonyos dolgokat csinálunk, személyes jellemző vonásaink, éspedig azoktól a motívumoktól vagy hajlandóságoktól különböző jellemző vo­nások, amelyek indokolják, hogy miért csináljuk ezeket a dol­gokat; és azzal a ténnyel különböztetjük meg a szokás kénysze­réből végrehajtott tetteket a nem automatikus cselekedetektől, hogy az utóbbiak egyszerre mindkettőnek a kifejtései, megva­

139

lósulásai. A teljesen figyelmetlenül véghezvitt dolgokat nem módszeresen és nem is indokok alapján visszük véghez, bár lehetnek eredményesek, és végrehajtásuk módja lehet igencsak bonyolult.

Amikor egy sajátos motívumot tulajdonítunk valakinek, ak­kor azokat a fajta dolgokat írjuk le, amelyeket megpróbál ten­denciaszerűen csinálni vagy véghezvinni, míg ha valakiről azt mondjuk, hogy ért valamihez, akkor azokat a módszereket írjuk le, illetve e módszerek hatékonyságát, amelyekkel ezeket a pró­bálkozásait lefolytatja. Ez a célok és az elvárások különbsége. A „célok és eszközök" általánosabban elterjedt kifejezésmódja gyakran félrevezető. Ha egy ember szarkasztikusan tréfálkozik, akkor teljesítményét nem lehet szétdarabolni eljárásokra és cé­lokra, az az ítélet azonban, hogy a viccet gyűlöletből csinálta, mégis megkülönböztethető attól az ítélettől, hogy leleményesen csinálta.

Arisztotelész felismerte, hogy amikor motívumokról beszé­lünk, akkor bizonyos fajtájú diszpozíciókról beszélünk, a disz­pozíciók olyan fajtájáról, amely különbözik a hozzáértéstől; felismerte azt is, hogy minden motívum, minden hozzáértéssel ellentétben, olyan hajlamosság, amelyről értelmes dolog azt mondani, hogy valakiben valamilyen élethelyzetben ez a motí­vum túl erős, túl gyenge vagy sem túl erős, sem túl gyenge. Arisztotelész mintha azt mond aná, hogy a cselekedetek morális kiválóságának és tökéletlenségének - ami ugyebár különbözik a csak technikai kiválóságtól és tökéletlenségtől - értékelésekor azoknak a hajlandóságoknak a túlzott, helyes vagy nem megfe­lelő erősségéről teszünk megjegyzéseket, amelyeknek a cseleke­detek a megvalósulásai. Nos, itt nem foglalkozunk etikai kérdé­sekkel vagy az etikai kérdések természetéről szóló kérdésekkel. Vizsgálódásunk szempontjából az a tény lényeges, amelyet Arisztotelész döntő fontosságúnak ismert el, hogy a hajlandó­ságok relatív erőssége változtatható. A környezetváltozás, a társaság, az egészség és a kor, a kívülről jövő kritika és a példák mind megváltoztathatják a személy jellemének egyik részét alkotó hajlandóságok közötti hatalmi egyensúlyt. De az is meg­változtathatja az egyensúlyt, hogy az illetőt erősen foglalkoztat­ja ez az egyensúly. Valaki esetleg felfedezi magáról, hogy túlzot­tan szereti a pletykákat, vagy hogy nem eléggé veszi figyelembe a többi ember jólétét, és ekkor, bár nem kell kifejlesztenie, de

140

kifejleszthet magában egy másodrendű hajlandóságot arra, hogy megerősítse néhány gyenge és gyengítse néhány erős hajlamát. S így saját jellemének nem pusztán csak akadémikus bírálójává válhat, hanem hatékony javítójává is. Persze az új másodrendű motívum az illető elsőrendű motívumainak a fe­gyelmezésére mindennek ellenére lehet önös vagy gazdasági motívum. Lehet, hogy a nagyra törő hoteltulajdonos kizárólag a bevétel növelésére irányuló kívánságból tanítja ki magát a mértékletességre, a megfontoltságra és a becsületességre, az önfegyelmezés általa alkalmazott eljárásai azonban lehetnek jóval hatékonyabbak, mint a magasztosabb ideállal rendelkező személy által alkalmazott eljárások. A hoteltulajdonos esetében viszont van egy hajlandóság, amelynek relatív erőssége a többi­vel szemben szabályozatlan és kritizálatlan marad, nevezetesen a meggazdagodásra irányuló kívánság. Ez a motívum lehet benne túl erős, bár nem szükségszerű, hogy így legyen. Ha viszont így van, akkor az illetőt nevezhetnénk „okosnak", de még nem neveznénk „bölcsnek". Általánosítva a dolgokat; an­nak, amit azon a kijelentésen értünk, hogy valamilyen hajlandó­ság túl erős egy adott cselekvő személyben, egy része minden bizonnyal az, hogy a cselekvő személy hajlik arra, hogy e szerint a hajlandósága szerint cselekedjék, s még akkor is hajlik erre, amikor hajlamos arra is, hogy gyengítse ezt a hajlandóságot azáltal, hogy tudatosan másként cselekszik. Akkor rabja az ember a nikotinnak vagy a párthűségnek, ha sohasem tudja magát rábírni arra, hogy elég komoly lépéseket tegyen, ame­lyekkel ezeknek a motívumoknak az erősségét csökkenthetné, s még akkor sem tudja magát rábírni erre, ha van valamilyen másodrendű hajlandósága e motívumok erősségének csökken­tésére. Amiről ehelyütt írunk, az része annak, amit általában „önkontroll"-nak nevezünk, és amikor az, amit általában, de hibásan „impulzus" névvel illetnek, ellenállhatatlan és ennél­fogva leküzdhetetlen, akkor tautológia azt mondani, hogy túl erős.

8. A cselekedetek indokai és okai

Megkíséreltem bebizonyítani, hogy egy cselekedetet valami­lyen meghatározott motívummal vagy hajlandósággal magya­rázni nem annyit jelent, hogy a cselekedetet egy meghatározott

141

ok okozataként jellemezzük. A motívumok nem események, s ezért nem megfelelő típusúak ahhoz, hogy okok lehessenek. Egy motívumkifejezés törvény jellegű mondatot takar, nem pedig eseménybeszámolót.

De az az általános tény, hogy egy személy ilyen és ilyen körülmények között ilyen- és ilyenféleképpen hajlandó csele­kedni, önmagában nem ad számot arról, hogy az illető egy bizonyos dolgot csinál egy bizonyos időpillanatban; éppannyi­ra nem ad róla számot, mint amennyire az a tény, hogy az üveg törékeny, nem ad számot arról, hogy délelőtt tízkor eltört. Ahogy a kő délelőtt tízkor történt becsapódása okozta az üveg eltörését, ugyanúgy a cselekvést megelőző valami okozza vagy idézi elő azt, hogy a cselekvő személy akkor és ott hajtja végre a cselekedetet, amikor és ahol ténylegesen végrehajtja. Például egy ember udvariasságból odaadja a sótartót a szomszédjának; de az illető udvariassága pusztán csak hajlandóság arra, hogy odaadja a sótartót, amikor arra szükség van, valamint hajlandó­ság arra, hogy ezernyi más, általános fajtáját illetően ugyanilyen szívességet tegyen. Ilyenformán amellett a kérdés mellett, hogy „Milyen indokból adta oda a sótartót?", létezik az a teljesen különböző kérdés, hogy „Mi volt az oka, hogy a sótartót ebben a pillanatban adta oda szomszédjának?". Ezt a kérdést valószí­nűleg a „Hallotta, hogy a szomszédja kéri a sótartót" vagy „Észrevette, hogy a szomszédja végigjáratja szemét az asztalon" kijelentésekkel vagy valami effélével válaszoljuk meg.

Tökéletesen jól ismerjük az olyasfajta eseményeket, amelyek rábírják vagy ráveszik az embereket bizonyos dolgok megtéte­lére. Ha nem ismernénk, akkor nem tudnánk az emberekkel elvégeztetni azt, amit akarunk, és nem létezhetnének minden­napos ügyletek az emberek között. A vevők nem tudnának vásárolni, a katonatisztek nem tudnának parancsolni, a barátok nem tudnának társalogni vagy a gyerekek nem tudnának játsza­ni, ha nem tudnák, hogyan végeztessenek el más emberekkel és | önmagukkal bizonyos dolgokat bizonyos helyzetekben.

E fontos trivialitások megemlítésével kettős célom volt; elő­ször is ki akartam mutatni: az, hogy egy cselekedetnek oka van, nem áll ellentétben azzal, hogy motívuma van, hanem már elő van írva annak a hipotetikus kijelentésnek az előtagjában, amely a motívumot leszögezi; és másodszor ki akartam mutatni, hogy | szó sincs arról, hogy a cselekedetek rejtett vagy kísérteties oka­

142

iról akarnánk hallani, hiszen már nagyon jól tudjuk, hogy miféle közismert és rendszerint nyilvános események azok a dolgok, amelyek rábírják az embereket, hogy sajátos alkalmakkor sajá­tos módon cselekedjenek.

Ha a gépben lakozó kísértet doktrínája igaz lenne, akkor az emberek nemcsak teljes mértékig rejtélyesek és kiismerhetetle­nek lennének egymás számára, hanem teljes mértékig kezelhe- tetlenek is. Valójában azonban az emberek viszonylag kezelhe- tó'k és viszonylag könnyen megérthetó'k.

9. Konklúzió

Az „érzelem" szónak két egészen különböző olyan értelme van, amelyben az emberek viselkedését az érzelmekre való hivatko­zással magyarázzuk meg. A szó első értelmében azokra a motí­vumokra vagy hajlandóságokra utalunk, amelyek alapján a többé vagy kevésbé értelmes cselekedeteket tesszük. A szó má­sodik értelmében a kedélyállapotokra utalunk, beleértve most az izgalmakat vagy felindulásokat, amelyeknek bizonyos célta­lan mozdulatok a jelei. A szó egyik ilyen értelmében sem állítjuk vagy sejtetjük azt, hogy a szemmel látható viselkedés a cselekvő személy tudatfolyamában lejátszódó átérzett örvénylés okoza­ta. Az „érzelem" szó egy harmadik értelmében a nyilallások és a szúrások is érzések vagy érzelmek, de kivéve per accidens - nem olyan dolgok, amelyekre hivatkozva magyarázni szoktuk a viselkedést. Olyan dolgok ezek, amelyek diagnózist igényel­nek, s nem olyan dolgok, amelyek a viselkedés diagnózisához szükségesek. Az impulzusok, amelyekről azt mondják, hogy a cselekvéseket kikényszerítő érzések, paramechanikai mítoszok, ami nem azt jelenti, hogy az emberek sohasem cselekszenek a pillanat hatása alatt, hanem annyit jelent csupán, hogy nem szabad bedőlnünk a hagyományos meséknek sem a tudatos, sem az ösztönös cselekedetek rejtett előzményeiről.

Következésképpen, bár az emberek magasabb szintű viselke­désének leírásához minden bizonnyal meg kell említenünk az első két értelemben vett érzelmeket, de az érzelmekre való utalás nem von maga után rejtett belső állapotokra vagy folya­matokra való következtetéseket. Motívumaid vagy hangulataid általam történő felfedezése nem hasonlít az ellenőrizhetetlen

143

varázsvesszős vízkutatáshoz, hanem szokásaid, ösztöneid és reflexeid megállapítására irányuló indukcióimhoz hasonlít, bár csak részben hasonlít ezekhez, és részben betegségeidre és ittas­ságodra irányuló következtetéseimhez. De kedvező körülmé­nyek mellett ennél közvetlenebb módon szoktam megállapítani hajlandóságaidat és hangulataidat. Hallom és értem a társalgás­ban elhangzó vallomásaidat, közbeszólásaidat és hanghordozá­sodat; látom és értem taglejtéseidet és arckifejezéseidet. Az „ér- tem"-et egyáltalán nem metaforikus jelentésében mondom, mert még a közbeszólás, hanghordozás, taglejtés és arcjáték is a kommunikáció módja. Nem tanítás, hanem utánzás által tanul­juk meg létrehozni ezeket. Tudjuk, hogyan kell színlelni azáltal, hogy tettetjük őket, és tudjuk, hogyan rejtsük el önmagunkat, legalábbis bizonyos mértékig, azáltal hogy álarcot öltünk. Nem csak szókészletük miatt nehéz megérteni a külföldieket. Az, ahogy saját motívumaimat és hangulataimat felfedezem, jelle­gét tekintve nem különbözik az előbbitől, bár én nagyon rossz helyzetben vagyok ahhoz, hogy lássam saját arcjátékomat és taglejtéseimet vagy hogy7 halljam saját hanghordozásomat. A motívumok és a hangulatok nem olyan fajta dolgok, amelyek a tudat közvetlen közlései között vagy az introspekció tárgyai között lehetnének, ahogy a privilegizált bejárásnak ezeket a mesterkélt és kiagyalt formáit rendszerint jellemzik. Éppannyi­ra nem „élmények", mint amennyire a szokások vagy a beteg­ségek sem „élmények".

144

V. FEJEZET

DISZPOZÍCIÓK ÉS ESEMÉNYEK

1. Előszó

Volt már alkalmam amellett érvelni, hogy igen sok szó, amelyet általában az emberi viselkedés leírására és magyarázatára haszná­lunk, diszpozíciót, nem pedig eseményt jelöl. Az a kijelentés, hogy valaki tud valamit vagy hogy valamivé akar válni, nem azt jelenti, hogy valamilyen adott pillanatban éppen csinál valamit vagy éppen átmegy valamin, hanem azt, hogy képes bizonyos dolgokat csinálni, amikor arra szükség van, vagy hogy hajlamos bizonyos­fajta helyzetekben bizonyos dolgokat csinálni vagy érezni.

Ez önmagában véve még aligha több, mint a közönséges grammatika egy már-már álmosító ténye. Például az olyan igék, hogy „tudni", „birtokolni" és „törekedni", nem úgy viselked­nek, mint a „futni", „felébredni" vagy „bizseregni" igék; nem mondhatjuk, hogy „két percig tudta ezt és ezt, aztán abbahagy­ta, majd egy mély lélegzet után újrakezdte", „fokozatosan vá­gyott arra, hogy püspök legyen", vagy „el van most foglalva egy bicikli birtoklásával". Nem is az emberek különös ismertetője­gye, hogy diszpozicionális kifejezésekkel jellemezzük őket. Épp- ennyire használunk diszpozicionális kifejezéseket az állatok, a rovarok, a kristályok és az atomok leírására is: éppen oly gyak­ran akarunk arról beszélni, aminek a megtörténtére számítani lehet, mint amilyen gyakran arról, ami ténylegesen megtörté­nik; éppen oly gyakran akarjuk az eseményeket magyarázni, mint amilyen gyakran be akarunk róluk számolni; és éppen oly gyakran akarjuk elmondani azt, hogy miként lehet a dolgokat kezelni, mint amilyen gyakran azt, hogy most mi is játszódik le bennük. Sőt amikor egy szót pusztán csak diszpozíciót jelölő szóként osztályozunk, akkor ezzel még nem mondunk sokkal többet, mint hogy nem eseményre használjuk. Tömérdek sok egészen különböző fajtájú diszpozicionális szó van. A hobbi nem ugyanolyan fajta dolog, mint a szokás, és mindkettő külön­bözik a jártasságtól, a modorosságtól, a divatoktól, a fóbiáktól

145

és a mesterségektől. A fészekrakás másfajta tulajdonság, mint a tollasság; és az elektromos vezetőképesség másfajta tulajdon­ság, mint a rugalmasság.

Sajátos célunk van azonban, amikor felhívjuk a figyelmet arra a tényre, hogy sok kardinális fogalom, amelynek alapján a sajá­tosan emberi viselkedést leírjuk, diszpozicionális fogalom, mi­vel a paramechanikai legenda népszerűsége miatt sokan figyel­men kívül szokták hagyni azt a módot, ahogyan a fogalmak ténylegesen viselkednek, és a fogalmakat inkább rejtett okok és okozatok leírásának összetevőiként értelmezik. Az olyan mon­datokat, amelyek diszpozicionális szavakat tartalmaznak, sajá­tos, de megfigyélhetetlen tényállásokról szóló kategorikus be­számolókként értelmezték, nem pedig ellenőrizhető, nyitott hipotetikus állításokként, amelyeket „félhipotetikus" állítások­nak fogok nevezni. A fizikai tudományokban már feladták azt a régi téveszmét, hogy az „erő" kifejezést olyanként kezeljék, amely rejtett erőkifejtő tényezőt jelöl, de e téveszme rokonai tovább élnek még a szellemről alkotott számos elméletben, a biológiában pedig talán éppen csak most járják végüket.

De e megállapítás érvényét nem szabad eltúlozni. A szókész­let, amelyet a sajátosan emberi viselkedés leírására használunk, nem csak diszpozicionális szavakból áll. A bírónak, a tanárnak, a regényírónak, a pszichológusnak és az átlagembernek az ese­ményszavak igen nagy csoportját is alkalmazniuk kell, amikor arról beszélnek, hogy az emberek miként cselekednek és reagál­nak, vagy miként kell cselekedniük és reagálniuk. Ezek az ese­ményszavak, akárcsak-a diszpozicionális szavak, igen sokféle tí­pushoz tartoznak, s azt találjuk majd, hogy ezeknek a típuskülönb­ségeknek az elhanyagolása adott tápot annak, hogy a szellemit a kísértetiessel azonosítsák, és fordítva, az azonosítás tápot adott a típuskülönbségek elhanyagolásának. Ebben a fejezetben elem­zem majd a szellemi eseményeket jelölő szavak két legfőbb típusát, ami persze nem azt jelenti, hogy más típusúak nin­csenek.

2. A diszpozicionális állítások logikája

Amikor azt mondjuk, hogy a tehén kérődző állat, vagy amikor azt mondjuk, hogy valaki nagy evezős, akkor nem azt állítjuk ezzel, hogy a tehén most éppen kérődzik, vagy hogy az illető

146

éppen most evez. Kérődzőnek lenni annyit jelent, hogy a tehén­nek időnként kérődzhetnékje támad, és nagy evezősnek lenni annyit jelent, hogy az illető gyakran szokott evezni.

A kérődzési tendencia és az evezés szokása nem létezhetne, ha nem lennének olyan folyamatok vagy események, mint a kérőd zés és az ev ezés. A „Most éppen evez" nem ugyanazt a fajta dolgot fejezi ki, mint „Az illető nagy evezős", de ha az elsőhöz hasonló állítások nem lennének néha igazak, akkor nem lehetnének igazak a másodikhoz hasonló állítások sem. Az „evezni" kifejezésnek van egy eseményjelölő használata, vala­mint - ebből származóan - egy tendenciaállító használata is. De ez nem mindig van így. Sok olyan tendenciaállító és képesség­állító kifejezés van, amelyet nem lehet eseménybeszámolókban is alkalmazni. Mondhatjuk azt, hogy valami rugalmas, de ha meg kell mondanunk, hogy milyen tényleges eseményekben valósul meg ez a potencialitás, akkor meg kell változtatnunk szókészletünket, és azt kell mondanunk, hogy a tárgy, miután megnyújtottuk, éppen most húzódik össze; hogy a tárgy, miután összenyomtuk, éppen most tágul ki; vagy hogy a tárgy hirtelen ütközés után éppen most pattan vissza. Nincs olyan cselekvő alakú ige, amely oly módon felelne meg a „rugalmasának, ahogy a „kérődzik" megfelel a „kérődző"-nek. És nem kell túl messze mennünk, ha e különbség alapját keressük. Több olyan különböző reakció van, amelyet egy rugalmas tárgytól elvá­runk, míg durván szólva csak egyfajta olyan viselkedés van, amelyet a kérődzőnek minősített teremtménytől elvárunk. Ha­sonlóképpen rendkívül sokféle különböző cselekedet és reakció van, amely mind előre látható abból, ha valakit „kapzsi"-nak mondunk, míg durván szólva csak egyfajta cselekedet van, ami előre látható abból, ha valakit „evezős"-nek mondunk. Röviden: bizonyos diszpozicionális szavak nagyon általánosak vagy meg­határozhatók, míg mások nagyon sajátosak vagy meghatá­rozottak; azok az igék, amelyekkel az általános tendenciák, képességek és hajlamosságok különféle megnyilvánulásairól beszámolunk, különbözhetnek azoktól az igéktől, amelyekkel a diszpozíciókat nevezzük meg, míg a nagyon sajátos diszpozi­cionális igéknek megfelelő eseményige lehet ugyanaz. A szabó szabhat éppen most, de azt nem szoktuk mondani, hogy a fűszeres most „fűszereskedik", hanem csak azt mondhatjuk, hogy most cukrot ad el, most meg teát mér ki, most meg éppen

147

vajat csomagol. Vannak persze átmeneti esetek is. Némi skru- pulussal ugyan, de mondhatjuk az orvosról, hogy most valaki­nek az orvoslásával foglalatoskodik, az ügyvédről viszont nem mondhatjuk, hogy most ügyvédeskedik, hanem csak azt mond­hatjuk, hogy most egy végrendeletet szövegez, most pedig egyik ügyfelét védi.

Az olyan diszpozicionális szavak, mint a „tudni", a „hinni", a „vágyódni", az „okos" és a „szellemes" meghatározható diszpo­zicionális szavak. Nem egyetlenegyféle dolog, hanem rendkívül sok különféle dolog végrehajtására irányuló képességet, tendenci­át vagy hajlamot jelölnek. Azok a teoretikusok, akik elismerik, hogy a „tudni" és a „hinni" szavakat általában diszpozicionális igékként használjuk, könnyen átsiklanak ezen a lényegbevágó dolgon, s hajlamosak inkább azt feltételezni, hogy megfelelő tu­dásaktusoknak vagy értelmi megragadásaktusoknak kell létezni­ük, valamint megfelelő hitállapotoknak; és azt a tényt, hogy az egyik ember sohasem fedezheti fel, hogy a másik végrehajlja-e az ilyen jogtalanul föltételezett aktusokat, vagy sohasem fedezheti fel, hogy a másik ilyen állapotban van-e, hajlamosak úgy magyarázni, hogy ezeknek az aktusoknak és állapotoknak a helyét a cselekvő személy titkos barlangjában jelölik ki.

Egy hasonló föltételezés ahhoz a konklúzióhoz vezetne, hogy mivel ügyvédnek lenni foglalkozást jelent, elő kell fordulnia az ügyvédeskedés szakmai tevékenységének is, és mivel sohasem tapasztaljuk azt, hogy az ügyvéd valami egyetlen ilyesfajta dolgot csinálna, hanem sokféle dolgot csinál, például végrende­leteket szövegez, ügyfeleket véd, és aláírások hitelességét tanú­sítja, ezért az ügyvédeskedés sajátosan jellemző szakmai tevé­kenységének olyan tevékenységnek kell lennie, amit az ügyvéd zárt ajtók mögött hajt végre. Egy és ugyanazon mítosznak a két forrását alkotják azok a kísérletek, amelyek a diszpozicionális szavakat eseményszavakként értelmezik, és amelyek posztu- lálják, hogy bármilyen olyan igének, ami diszpozicionális hasz­nálattal rendelkezik, megfelelő eseményjelölő használattal is rendelkeznie kell. De a mítosznak nem ezek az egyedüli for­rásai.

Röviden meg kell vitatnunk egy általános ellenvetést, ame­lyet néha felhoznak az ellen az egész program ellen, hogy ké­pességekről, tendenciákról, hajlamokról és hajlamosságokról beszéljünk. A lehetőségek, a potencialitások - mondják, mintha

148

közhelyet mondanának - semmi valóságosat sem jelentenek. A világ azonfelül, ami létezik és történik benne, nem tartalmaz más olyan dolgokat is, amelyek pusztán csak pályáznak arra, hogy dolgok legyenek, és olyan eseményeket, amelyek csak megtörténhetnének. Amikor azt mondjuk egy alvó emberről, hogy tud franciául olvasni, vagy amikor azt mondjuk egy darab száraz cukorról, hogy vízben oldható, akkor úgy tűnik, hogy egyszerre akarjuk felruházni egy tulajdonsággal és megfosztani ettől a tulajdonságától. De egy tulajdonság vagy jellemez vala­mit, vagy nem. A tulajdonság nem lehet pusztán csak folyó­számlán. Vagy, hogy másként fogalmazzuk meg, egy értelmes állító kijelentő módbeli mondatnak vagy igaznak, vagy hamis­nak kell lennie. Ha igaz, akkor azt állítja, hogy valaminek, illetve bizonyos dolgoknak van egy bizonyos jellemző vonásuk; ha meg hamis, akkor a mondat alanya nélkülözi ezt a jellemző vonást. De nincs semmilyen átmeneti helyzet aközött, hogy egy állítás igaz, és aközött, hogy hamis, s így nincs arra mód, hogy az állítás által leírt szubjektum azzal bújjon ki e diszjunkció alól, hogy egyszerűen csak képes arra, hogy rendelkezzen vagy ne rendelkezzen a jellemző vonással, vagy hogy várhatólag meg­legyen vagy hiányozzon ez a vonás. Egy óra üthet annyit, ahány óra van, de üthet annyit is, ahány nincs; de nem üthet annyit, ami csak lehetne a pontos idő, de nem a pontos idő, s nem is a nem pontos idő.

Ez az ellenvetés érvényes az olyan állítások egyfajta magya­rázatával szemben, mint hogy a cukor oldható, vagy az alvó ember tud franciául olvasni - nevezetesen azzal a magyarázattal szemben, amely az ilyen állításokat valamiféle külön tényállá­sok rögzítéseként értelmezi. Igazából ez volt a régi fakultásel­méletek hibája is, amelyek a diszpozicionális szavakat rejtett hatóerők vagy okok megjelöléseként értelmezték, azaz egyfajta árnyékvilágban létező dolgok vagy ugyanitt lejátszódó folya­matok megjelöléseként. De az az igazság, hogy a „lehetne", „tudna" és „lenne..., ha" szavakat tartalmazó mondatok nem árnyékvilágbeli tényekről számolnak be, nem vonja maga után, hogy az ilyen mondatoknak ne lennének meg a maguk valódi végrehajtandó feladataik. A tényállások közlésének feladata csak egyike a mondatokra háruló rendkívül sokféle feladatnak.

Nincs szükség érvelésre, ha ki akarjuk mutatni, hogy a kérdő, a parancsoló és az óhajtó mondatokat nem arra a célra használ­

149

juk, hogy a mondatok hallgatóit bizonyos dolgok létezéséről vagy megtörténéséről értesítsük, hanem egészen más célokra. Sajnos azonban némi érvelésre van szükség, ha azt akarjuk kimutatni, hogy számos olyan értelmes (állító és tagadó) kije­lentő módbeli mondat van, amelynek más a funkciója, mint a tényközlés. Még mindig tartja magát az az abszurd föltételezés, miszerint minden egyes igaz vagy hamis állítás vagy állítja, vagy tagadja, hogy az említett tárgy vagy tárgycsoport egy meghatározott sajátossággal rendelkezik. Néhány állítás való­ban ezt teszi, viszont a legtöbb nem. Az aritmetikai, az algebrai, a geometriai, a jogtudományi, a filozófiai, a formális logikai és közgazdaság-tudományi könyvek, ha egyáltalán tartalmaznak tényállítást, akkor csak keveset. Ezért szoktuk az ilyen tárgyakat „absztrakt"-nak nevezni. A fizikai, a meteorológiai, a bakterio­lógiai és az összehasonlító filológiai könyvek nagyon kevés ilyen állítást tartalmaznak, bár talán megmondják, hogy hol találhatók ilyenek. Technikai kézikönyvek, kritikai művek, pré­dikációk, politikai beszédek, sőt vasűti menetrendek is lehetnek többé vagy kevésbé tanulságosak, és sokféleképpen tanulságo­sak, de csak igen kevés szinguláris, kategorikus, attributív vagy relációs igazságra tanítanak meg minket.

Félretéve most a legtöbb olyasfajta mondatot, amely a tény- közléstől eltérő funkcióval rendelkezik, térjünk rá egyenesen a törvényekre. Mert bár azok az állítások, hogy az említett indivi­duumoknak képességeik, hajlamaik, tendenciáik stb. vannak, maguk nem törvényállítások, mégis vannak olyan jellemző vo­násaik, amelyeket a legjobban akkor lehet felszínre hozni, ha már megvitattuk a törvénymondatok néhány jellegzetességét.

A törvényeket gyakran grammatikailag egyszerű kijelentő módbeli mondatokban fogalmazzák meg, de meg lehet fogal­mazni - egyéb szerkezetek mellett - olyan sémájú hipotetikus mondatokban is, hogy „Bármi, ami ilyen és ilyen, az olyan és olyan", vagy „Ha egy testet elengedünk, akkor ilyen és ilyen gyorsulással esik". Egy hipotetikus mondatot nem nevezünk „törvény"-nek, hacsak nem „változó" vagy „nyitott" hipoteti­kus állítás, azaz olyan állítás, amelynek a feltételt megfogalma­zó előtagja legalább egy, a „bármely"-hez vagy a „bármikor"- hoz hasonló kifejezést foglal magában. E jellemző vonás folytán vonatkozik egy törvény a különféle esetekre, bár a törvényállí­tás nem említi ezeket. Ha tudom, hogy bármely olyan inga,

150

amely hosszabb, mint bármely más inga, lassabban fog lengeni- mégpedig a hosszúságkülönbséggel arányosan fog lassabban lengeni -, mint a rövidebb, akkor ha találok egy olyan ingát, ami tíz centivel hosszabb, mint egy másik inga, arra következtethe­tek, hogy ez ennyivel és ennyivel fog lassabban lengeni. A törvény tudása nem foglalja magában, hogy ezt a két ingát tényleg megtaláltuk; a törvény megfogalmazásában nem szere­pel beszámoló az ingák létezéséről. Viszont a törvény ismerete vagy pedig megértése magában foglalja annak a tudását, hogy létezhetnének sajátos tényállások, amelyek kielégítik a törvény előtagját, és ennélfogva kielégítik utótagját is. Az egyedi tényál­lásokról szóló állítások használatát azelőtt kell megtanulnunk, mielőtt meg tudnánk tanulni használni azokat a törvényállítá­sokat, amelyek rájuk vonatkoznak vagy rájuk vonatkozhatná­nak. A törvényállítások más és bonyolultabb beszédszinthez tartoznak, mint az a szint vagy azok a szintek, amelyekhez a törvényállításoknak eleget tevő tényállítások tartoznak. Az al­gebrai állítások hasonlóképpen más beszédszinten vannak, mint azok az aritmetikai állítások, amelyek eleget teszneknekik,

A törvényállítások igazak vagy hamisak, de nem ugyanolyan típusú igazságokat vagy hamisságokat fejeznek ki, mint amilye­neket azok a tényállítások, amelyekre vonatkoznak, vagy ame­lyekre vonatkoztatják őket. A törvényállításoknak ugyanis más feladataik vannak. A döntő jelentőségű különbséget az alábbi módon lehet napvilágra hozni. A törvények megállapítására irányuló próbálkozás értelméhez mindenképpen hozzátartozik az, hogy felfedezzük, hogyan következtessünk egyedi tényál­lásokból más egyedi tényállásokra, hogyan magyarázzunk meg egyedi tényállásokat más tényállásokra hivatkozva, és hogyan hozzunk létre vagy akadályozzunk meg egyedi tényállásokat. Egy törvényt következtetésjegyként, mondhatni bérletként hasz­nálunk, amely a tulajdonosát feljogosítja arra, hogy bizonyos tényállítások kimondásáról átlépjen más tényállítások kimon­dására. De arra is feljogosítja tulajdonosát, hogy adott tények magyarázatát nyújtsa, és a kívánt tényállásokat a létező vagy a megtörtént dolgok manipulálásával létrehozza. Nem ismer­nénk el igazán, hogy a tanuló megtanult egy törvényt, ha semmi mást nem tudna csinálni, mint hogy felmondja. Éppúgy, ahogy nem mondhatjuk a tanulóról, hogy tudja a nyelvtant, a szorzás, a sakk vagy az etikett szabályait, ha nem képes és hajlandó

151

ezeket a szabályokat konkrét tevékenységeiben alkalmazni, azt sem mondhatjuk róla, hogy tud egy törvényt, ha nem képes és nem hajlandó alkalmazni a törvényt azokban a konkrét követ­keztetéseiben, amelyeket bizonyos tényállásokból, bizonyos más tényállásokra vonatkozóan levon, illetve a tényállások ma­gyarázata és talán a tényállások létrehozása vagy megakadályo­zása során. Egy törvény megtanítása, legalábbis inter alia, annyit tesz, mint megtanítani, hogyan kell új, elméleti és gyakorlati dolgokat csinálni az egyes tényállásokkal.

Néhány teoretikus azzal hozakodik elő, hogy ha felfedezünk egy törvényt, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos fajtájú beteg­ségekből bizonyos fajtájú baktériumok létezésére következtes­sünk, akkor felfedeztünk egy új létezőt is, nevezetesen egy kauzális kapcsolatot az ilyen baktériumok és az ilyen betegsé­gek között; és ennek következtében most már tudjuk, amit korábban nem tudtunk, azt, hogy nemcsak beteg személyek és baktériumok léteznek, hanem létezik közöttük egy láthatatlan és tapinthatatlan kötelék is. Ahogy a vonatok nem tudnak köz­lekedni, ha nincsenek sínek, amelyeken közlekedjenek - mond­ják - a páciensek klinikai megfigyeléséből a bakteriológusok sem láthatják előre a baktériumok mikroszkóppal történő meg­figyelését, ha nem létezik egy tényleges kapcsolat ezeknek a megfigyeléseknek a tárgyai között, bár magát ezt a kapcsolatot sohasem lehet megfigyelni.

Nos, semmi kifogásunk sincs a „kauzális kapcsolat" jól ismert kifejezésének alkalmazása ellen. A bakteriológusok ténylegesen fölfedeznek kauzális kapcsolatokat a baktériumok és a betegsé­gek között, mert ez csak egy másik kifejezési módja annak, hogy törvényeket állapítanak meg, és hogy ellátják magukat követ­keztetésjegyekkel, amelyek lehetővé teszik, hogy a betegségek­ből a baktériumokra következtessenek, a betegségeket a bakté­riumokról szóló állításokkal magyarázzák meg, megakadályoz­zák és gyógyítsák a betegségeket a baktériumok kikü szöbölésével, és így tovább. De úgy beszélni, mintha egy törvény fölfedezése valamilyen harmadik, megfigyelhetetlen létező fölfedezése len­ne annyit tesz, mint egyszerűen visszaesni abba a régi szokásba, amely a nyitott hipotetikus állításokat szinguláris kategorikus állításokként értelmezi. Ahhoz a kijelentéshez hasonlít, hogy egy nyelvtani szabály valamiféle pótlólagos, de kimondatlan főnév vagy ige, vagy hogy egy sakkszabály valamiféle pótlóla­

152

gos, de láthatatlan sakkfigura. Visszaesést jelent tehát abba a régi szokásba, amelynek rabjai föltételezik, hogy mindenfajta mondat ugyanolyan fajta feladatot tölt be, azaz valamilyen említett tárgynak valamilyen predikátumot tulajdonít.

A „következtetési sínek" kedvenc metaforája éppen ilyen módon vezet félre. Vasútvonalak pontosan ugyanolyan érte­lemben léteznek, ahogy vonatok léteznek, és ugyanúgy fedez­zük fel, hogy vannak sínek, ahogy felfedezzük, hogy vannak vonatok. Az az állítás, hogy a vonatok az egyik helyről a másikra járnak, maga után vonja, hogy vannak megfigyelhető sínek a két hely között. így hát „következtetési sínek"-ről beszélni azt a gondolatot sugallja, hogy amikor a betegségekről a baktériu­mokra következtetünk, akkor valójában egyáltalán nem követ­keztetünk, hanem leírunk valamilyen harmadik entitást; nem „mert ez és ez, azért az és az" típusú érvelésről, hanem „van egy nem megfigyelt kötelék a megfigyelt ez és ez és a megfigyelt az és az között" típusú beszámolóról van szó. De ha ezután megkér­dezzük, „Miért feltételezik ezt a harmadik, nem megfigyelt entitást?", az egyedüli válasz, amit kapunk, hogy „azért, hogy támasztékul, igazolásul szolgáljon, amikor a betegségekből a baktériumokra következtetünk". A következtetés jogosultságát mindvégig feltételezik. Aminek, indokolatlanul, hiányát érzik, az a mese, ami látszólag visszavezeti az „ezért"-mondatokat és a „ha bármely..."-mondatokat az „Itt van egy... " típusú mon­datokra; azaz olyan mese, ami eltörli a funkcionális különbsé­geket az érvek és a beszámolók között. De, ahogy a vonatjegye­ket sem lehet „visszavezetni" azoknak a vasúti utazásoknak a fura hasonmásaira, amelyeket lehetővé tesznek, és ahogy a vasúti utazásokat sem lehet „visszavezetni" azoknak a vasútál­lomásoknak a fura hasonmásaira, ahol az utazások elkezdőd­nek és befejeződnek, ugyanígy a törvényállításokat sem lehet „visszavezetni" azoknak a következtetéseknek és magyaráza­toknak a hasonmásaira, amelyekre feljogosítanak, a következte­téseket és magyarázatokat pedig nem lehet „visszavezetni" azoknak a tényállításoknak a hasonmásaira, amelyek végállo­másaikat alkotják. A mondatok tényállító feladata különbözik a tényállítástól tényállításra vezető érvállító feladattól, és mind­kettő különbözik az ilyen érvek hitelesítésének a feladatától. Először az első feladattal kapcsolatban kell megtanulnunk hasz­nálni a mondatokat, s csak azután tanulhatjuk meg felhasználni

153

őket a másodikra; és először az első és második feladatra kell megtanulnunk használni őket, s csak ezután tanulhatjuk meg harmadik felhasználási módjukat. Természetesen a mondatok­nak sok más feladatuk is van, amelyeket jelenleg nem kell megvizsgálnunk. Például az ezeket az oldalakat benépesítő mondatok egyetlen olyan feladattal sem rendelkeznek, amelyet leírnak.

Most már visszatérhetünk a diszpozicionális állítások vizsgá­latához, nevezetesen az olyan értelmű állítások vizsgálatához, hogy valamilyen megemlített tárgy, állat vagy személy rendel­kezik bizonyos képességgel, tendenciával vagy hajlandósággal, vagy bizonyos hajlammal. Nyilvánvaló, hogy az ilyen állítások nem törvények, mert egyedi dolgokra vagy személyekre vonat­koznak. Viszont annyiban hasonlítanak a törvényekhez, hogy részben „változók" vagy „nyitottak". Az a kijelentés, hogy ez a kockacukor oldható, azt jelenti, hogy a cukor feloldódna, ha valahol, valamikor s a víz valamely részében elmerülne. Ha azt mondjuk, hogy ez az alvó személy tud franciául, akkor annyit mondunk, hogy ha például franciául szólítják meg valamikor, vagy valamilyen francia újságot mutatnak neki, akkor helyesen válaszol franciául, megfelelőképpen cselekszik, vagy hibátlanul lefordítja az újságot a saját nyelvére. Ez persze túl precíz. Nem vonnánk vissza ugyanis azt az állításunkat, hogy az illető tud franciául, ha észrevennénk, hogy nem tudott helyesen válaszol­ni, amikor szundikált, amikor figyelmetlen vagy részeg volt, vagy amikor pánikban volt, vagy ha azt vennénk észre, hogy nagyon nehéz, szakmai jellegű értekezéseket nem fordított le helyesen. Nem várunk semmi többet, mint hogy általában elég jól birkózzon meg a legtöbb olyan átlagos feladattal, amelyben a francia nyelvet kell használnia vagy követnie. A „tud franciá­ul" kifejezés homályos kifejezés; mindazonáltal a legtöbb célra éppen homályossága miatt használható.

Fölvetették már azt a gondolatot, hogy a kérdéses individuu­mokról szóló diszpozicionális állítások maguk ugyan nem tör­vények, de törvényekből származó dedukciók, úgyhogy né­hány, talán kezdetleges és homályos törvényt meg kell tanul­nunk, mielőtt ilyen diszpozicionális állításokat tehetnénk. A tanulási folyamat azonban általában fordított módon zajlik le. Először megtanulunk számos diszpozicionális állítást tenni az individuumokról, s csak ezután tanuljuk meg az ilyen állítások

154

közötti általános összefüggéseket leszögező törvényeket. Elő­ször megtudjuk, hogy bizonyos individuumok mind tojásra- kók, mind pedig tollasak, s csak ezután tanuljuk meg, hogy bármely individuum, amelynek tolla van, tojásrakó.

Az egyes dolgokról és személyekről szóló diszpozicionális állítások hasonlítanak a törvényállításokhoz abban is, hogy rész­ben hasonló módon használjuk őket. A diszpozicionális állítá­sok is cselekedetekre, reakciókra és a tárgyak állapotaira vonat­koznak, illetve ilyesmik elégítik ki ezeket az állításokat is; a diszpozicionális állítások is következtetésjegyek, amelyek feljo­gosítanak arra, hogy előre lássuk, visszavetítsük, megmagya­rázzuk és megváltoztassuk ezeket a cselekedeteket, reakciókat és állapotokat.

Annak a babonának a rabjai, hogy minden igaz kijelentő módbeli mondat vagy létezőket ír le, vagy eseményekről számol be, természetesen azzal az igénnyel lépnek fel majd, hogy az „Ez a huzal vezeti az elektromosságot" vagy „Kis János tud franciá­ul" típusú mondatokat olyan mondatokként értelmezzük, ame­lyek ugyanolyan ténybeli információt közölnek, mint az „Ez a huzal most vezeti az elektromosságot" és „Kis János most fran­ciául beszél" mondatok. Hogyan lehetne egy állítás igaz, hacsak nem úgy, hogy valami éppen most történik, még ha ez a valami sajnos kulisszák mögött történik is. Mégis el kell ismerniük, hogy gyakran tényleg tudjuk, hogy egy huzal vezeti az elektro­mosságot és egyesek tudnak franciául, éspedig anélkül tudjuk ezt, hogy előzőleg fölfedeztünk volna bármilyen fölfedezhetet- len történést. El kell ismerniük azt is, hogy az ilyen rejtett történések felfedezésének elméleti hasznossága kizárólag ab­ban állna, hogy feljogosítana bennünket arra az előrelátásra, magyarázatra és változtatásra, amelyet egyébként is végrehaj­tunk, és amelyről gyakran tudjuk, hogy jogosan hajtjuk végre. El kellene fogadniuk végül, hogy ezek a föltételezett folyamatok maguk legjobb esetben is csak olyan dolgok, amelyeknek a létezését ők maguk is abból következtetik, hogy képesek va­gyunk előre látni, megmagyarázni és megváltoztatni az indivi­duumok megfigyelhető cselekedeteit és reakcióit. De ha valósá­gos „sínek"-et követelnek ott, ahol közönséges következtetése­ket végzünk, akkor gondoskodniuk kell majd bizonyos újabb, valóságos „sínek"-ről ahhoz, hogy igazolhassák saját különös következtetésüket a közönséges következtetések jogosságából

155

azokra a „sínek"-re, amelyeket a közönséges következtetések bebiztosítására föltételeznek. A „sínek" ilyen végtelen hierarc­hiájának föltételezése még azok számára sem lehetne túl vonzó, akiket vonz a hierarchia első lépcsője.

A diszpozicionális állítások nem beszámolók megfigyelt vagy megfigyelhető tényállásokról, s nem beszámolók nem megfi­gyelt vagy megfigyelhetetlen tényállásokról sem. Nem beszél­nek el semmiféle eseményt. De feladatuk szorosan összefügg az események elbeszélésével, mert ha igazak, akkor elbeszélt ese­mények elégítik ki őket. A „Kis János éppen franciául telefonál" kielégíti azt, amit a „Kis János tud franciául" állít, és annak a személynek, aki fölfedezte, hogy Kis János tökéletesen tud fran­ciául, nincs szüksége semmilyen további jegyre, ami lehetővé teszi számára azt a következtetést, hogy amikor Kis János egy francia táviratot olvas, meg is érti azt. Tudni, hogy Kis János tud franciául annyit tesz, mint birtokában lenni ennek a jegynek, és azt várni, hogy megérti ezt a táviratot annyit tesz, mint utazni a jeggyel.

Meg kell jegyeznünk, hogy nem lép fel semmilyen össze- egyeztethetetlenség, ha azt mondjuk, hogy a diszpozicionális állítások semmilyen eseményt sem mesélnek el, és ugyanakkor elismerjük azt a nyilvánvaló tényt, hogy a diszpozicionális állí­tások különböző nyelvtani időkben szerepelhetnek. „Egy évig volt dohányos" és „a gumi a múlt nyáron kezdte elveszteni rugalmasságát" tökéletesen jogosult diszpozicionális állítások; és ha sohasem lenne igaz az, hogy egy individuum valamit majd esetleg tudni fog, akkor nem létezhetne semmiféle tanári foglal­kozás. Hosszú lejáratú, rövid lejáratú és örökre szóló következ­tetésjegyek lehetségesek. Egy krikettszabály lehetne érvényben csak egy rövid próbaidőre, és még egy kontinens éghajlata is változhatna korszakról korszakra.

3. Szellemi képességekés tendenciák

A diszpozicionális kifejezések végtelenül széles köre áll rendel­kezésünkre, ha a tárgyakról, az élőlényekről és az emberekről akarunk beszélni. Néhány diszpozicionális terminus megkü­lönböztetés nélkül alkalmazható mindenféle dologra; például néhány fémdarab, néhány hal és néhány ember 70 kg-ot nyom,

156

rugalmas és éghető, és mindegyikük, ha bizonyos magasságból elengedjük, ugyanolyan gyorsulással esik. Más diszpozicionális kifejezések csak bizonyosfajta dolgokra alkalmazhatók; például a „téli álomba merül" igaz vagy hamis módon csak élőlényekre alkalmazható, míg a „konzervatív" igaz vagy hamis módon csak nem elmebeteg, nem fejlődésben visszamaradt, nem civili­zálatlan emberi lényekre alkalmazható. Mi a diszpozicionális kifejezéseknek csak korlátozott osztályával foglalkozunk, neve­zetesen azokkal a kifejezésekkel, amelyek csak emberi lények jellemzésére alkalmasak. Sőt ez az osztály ennél is szőkébb, mivel csak az emberi viselkedés olyan területeinek jellemzésére alkalmas kifejezésekkel foglalkozunk, amelyek intellektuális vagy jellembeli sajátosságokról tesznek tanúbizonyságot. Pél­dául nem foglalkozunk a puszta reflexekkel, amelyek véletlenül lehetnek sajátlagosan jellemzőek az emberre, vagy a fiziológiai berendezés olyan részeivel, amelyek történetesen az ember ana­tómiájára jellemzőek.

Persze ennek a megszorításnak a határai elmosód ottak. A kutyákat, valamint a gyerekeket begyakoroltatják arra, hogy parancsszavakra, mutogatásra és az ebédet jelző csengő hang­jára reagáljanak, a majmok megtanulnak eszközt használni és még eszközt alkotni is, a cicák játékosak, és a papagájok utánzó természetűek. Ha azt mondjuk, hogy az állatok viselkedése ösztönös, az emberi viselkedés egy része viszont racionális, akkor egy fontos különbségre, illetve egy különbségcsaládra hívjuk fel a figyelmet, amelynek a határai azonban elmosódot- tak. Pontosan mikor is alakul át a gyermek ösztönös utánzási hajlama átgondolt, racionális színleléssé? Melyik születésnap­ján hagyta abba a gyerek végleg azt, hogy az ebédet jelző csen­gőre kutya módjára reagáljon, és kezdett el most már úgy rea­gálni, mint egy angyal? Pontosan hol is van a határvonal az előváros és a vidék között?

Minthogy ebben az egész könyvben néhány döntő jelentősé­gű, az emberi szellem leírására szolgáló, diszpozicionális vagy eseményt jelölő kifejezés logikai viselkedésének vizsgálatáról van szó, ebben a részben mindent összevéve csak jeleznünk kell néhány általános különbséget az általunk kiválasztott néhány diszpozicionális kifejezés különféle használatai között. Nem kísérletezünk az összes diszpozicionális kifejezés vagy akár a diszpozicionális kifejezések összes típusának elemzésével.

157

Bár nem szükséges, és általában nem is tesszük, de sok disz- pozicionális állítást kifejezhetünk a „tud", a „tudna" és a „ké­pes" szavak segítségével. Az „O úszik", ha nem azt jelenti, hogy az illető az úszás mestere, akkor egyszerűen csak azt jelenti, hogy tud úszni. De a „tud" és „képes" szavakat rendkívül sokféleképpen használjuk, ahogy ezt a következő példákkal szemléltethetjük. „Kövek tudnak úszni a vízen (mert a tajtékkő úszik a vízen)"; „Az a hal tud úszni (mert képességétől nincs megfosztva, bár most tehetetlenül hever a sárban)"; „Kis János tud úszni (mert megtanult és nem felejtett el úszni)"; „Nagy József tud úszni (ha hajlandó megtanulni)"; „Tudsz te úszni (ha komolyan megpróbálod)"; „Végre tudunk már úszni (mert a rendőrség visszavonta a »fürödni tilos« táblát)"; és így tovább. Az első példa azt fejezi ki, hogy nem megengedett arra követ­keztetnünk, hogy mert ez kő, nem fog úszni a vízen, a második egy fizikai akadály létezését tagadja, az utolsó pedig egy tiltó előírás megszűnését állítja. A harmadik, negyedik és ötödik állítás személyes képességekről és sajátosságokról ad informá­ciót, de különböző fajtájú információt ad.

A „tud" és a „képes" néhány ilyen eltérő használatának kü­lönböző értelmét kihámozandó helyénvaló lesz, ha rövid vizs­gálódást folytatunk a néha „modális kifejezéseknek" nevezett szavak, például „tud", „lehet", „-hat, -hét", „kell", „lehetséges", „szükségszerűen", „nem szükségszerűen" és „nem szükségsze­rűen nem" logikájával kapcsolatban. Egy olyan értelmű állítás, hogy valaminek így és így kell lennie, vagy valami szükségkép­pen így és így van, azt a funkciót tölti be, amelyet „következte- tésjegy"-nek neveztem; feljogosít arra, hogy valaminek az ese­tére következtessünk valami másból, amit a kérdéses állításban talán megadunk, talán nem. Amikor az állításnak az az értelme, hogy valami szükségszerűen nem így van, vagy hogy valami nem lehet így és így, akkor az állítás jogosítványként funkcionál ahhoz a következtetéshez, hogy a dolog nem így és így áll. Nos, néha arra van szükség, hogy megtagadjunk egy olyan jogosít­ványt, amelynek felhasználásával arra következtethetnénk, hogy valami nem így és így van. Az a kijelentés, hogy valami lehet így és így, nem vonja maga után, hogy így is van, vagy hogy nem így van, s természetesen azt sem vonja maga után, hogy függőben van az így lét és a nem így lét között, hanem csak azt, hogy nincs jogosítványunk arra, hogy valami másból, vala­

158

mi megnevezettből vagy megnevezetlenből arra következtes­sünk, hogy a dolog nem így áll.

Ez az általános magyarázat kiterjed a legtöbb „ha - akkor" mondatra is. Egy „ha - akkor" mondatot majdnem mindig át lehet írni egy modális kifejezést tartalmazó mondatra, és vice versa. A modális és a hipotetikus mondatok ugyanolyan értel­műek. Vegyünk bármilyen közönséges „ha - akkor" mondatot, például a „Ha fekete macska szalad át előttem, akkor a nap folyamán valami baj fog érni" mondatot, és nézzük meg, hogy miként fejeznénk ki a köznyelv fesztelen stílusában a mondat logikai tagadását. Nem felel meg, ha a „nem"-et az előtag igéjé­hez, az utótag igéjéhez vagy egyszerre mindkettőhöz csatoljuk, mert mindhárom művelet eredménye egyaránt babonás állítás lenne. Megtenné, de nem lenne kényelmes vagy nem lenne fesztelen stílusü az a mondat, hogy „Nem, nem igaz az, hogy ha fekete macska szalad át előttem, akkor bajom esik majd". A babonát rendesen azzal a kijelentéssel utasítanánk el, hogy „Nem, a fekete macska nyugodtan átszaladhat előttem, semmi bajom sem lesz emiatt", vagy „Átszaladhat a fekete macska előttem, mégsem esik bajom", vagy hogy általánosítsuk a babo­na visszautasítását, „Nem szükségképpen éri baj az embert, ha fekete macska szalad át előtte". Megfordítva, az eredeti babonás állítást szavakba lehetett volna önteni úgy is, hogy „Nem sza­ladhat át fekete macska előttem anélkül, hogy a nap folyamán baj ne érjen". Csak stilisztikai különbség van a „ha - akkor" kifejezésmód és a modális kifejezésmódok között.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy vannak más használa­tai is a „ha", a „kell" és a „lehet", a „-hat, -hét", illetve a „tud" kifejezéseknek, olyan használatai, ahol ez az ekvivalencia nem érvényes. A „ha" néha azt jelenti, hogy „még akkor is". És gyakran használjuk feltételes ígéretek, fenyegetések és fogadko­zások megtételére is. A „tud"-ot, a „lehet"-et, a „-hat, -het"-et és a „kell"-t néha nem elméleti jellegű beleegyezések, parancsok és tiltások eszközeként használjuk. Igaz, vannak hasonlóságok a következtetési jogosítványok megadása vagy megtagadása és a más dolgok megtételére vonatkozó jogosítványok megadása vagy megtagadása között, viszont vannak óriási különbségek is. Például a dolog természetéből kifolyóan nem minősítjük igaznak vagy hamisnak azt az orvosi rendelkezést, hogy „A betegnek ágyban kell maradnia; leveleket diktálhat, de nem

159

szabad dohányoznia", míg egészen természetes dolog igaznak vagy hamisnak minősíteni az olyan mondatokat, hogy „Egy szillogizmusnak lehet két univerzális premisszája", „Bálnák nem tudnak élni anélkül, hogy időnként felszínre ne jöjjenek", „Egy szabadon eső testnek gyorsulnia kell", „Nem kell, hogy szerencsétlenség érje a nap folyamán azokat az embereket, akik előtt fekete macska szalad át". A „kell", a „lehet" és a „nem lehet" etikai használatai mindkettővel rokonságban vannak. Hajlandóak vagyunk megvitatni az ilyen szavakat tartalmazó etikai állítások igazságát, de az etikai állítások megtételének célja és értelme az, hogy az emberi viselkedés olyan elemeit szabályozza, amelyek különböznek a következtetésektől. Az etikai állítások azáltal, hogy mindkét említett vonás jellemző rájuk, inkább az orvosi kézikönyvek által az orvosoknak adott kezelési javallatokhoz, semmint az orvosok által a betegnek adott életrend-utasításokhoz hasonlítanak. Az etikai állításokat, mint az egyes ad hominem parancsoktól és szemrehányásoktól különböző állításokat bármilyen lehetséges parancsadónak és szemrehányástevőnek címzett felhatalmazásoknak kell tekinte­ni, azaz nem személyre szóló cselekedetjegyeknek, hanem sze­mélytelen parancsjegyeknek, nem imperativusoknak, hanem „ törvények"-nek, amelyeket csak az imperativusokhoz és a büntetésekhez hasonló dolgok elégíthetnek ki. A parlament által elfogadott törvényekhez hasonlóan nem rend eletekként kell értelmeznünk, hanem rendeletek kiadására és érvényre juttatá­sára szóló jogosítványokként.

A modális mondatok által teljesített különféle feladatok ilyen általános megvitatásától most már visszakanyarodhatunk bizo­nyos sajátos különbségek vizsgálatához, amelyek a néhány ki­választott és személyes sajátságok leírására használt, „lehetősé­get és képességet" kifejező mondat között vannak.

Az a kijelentés, hogy Kis János tud úszni, különbözik attól a kijelentéstől, hogy a kölyökkutya tud úszni. Mert az a kijelentés, hogy a kölyökkutya tud úszni, összeegyeztethető azzal a kije­lentéssel, hogy sohasem tanították meg úszni, vagy hogy soha­sem volt gyakorlata az úszásban, míg az a kijelentés, hogy egy személy tud úszni, maga után vonja, hogy megtanult és nem felejtett el úszni. A képességek tanulással történő elsajátításának képessége semmi esetre sem csak emberi sajátság. A kölyökku­tyát majdnem ugyanúgy taníthatjuk vagy képezhetjük arra,

160

hogy szolgáljon, ahogy a csecsemőket tanítjuk meg járni és kanalat használni. De a tanulás néhány fajtája, beleértve azt is, ahogy a legtöbb ember úszni tanul, magában foglalja, hogy az illetők megértik és alkalmazzák a szavakba foglalt utasítást vagy az előttük lejátszódó bemutatást; és habozás nélkül elis­merjük, hogy annak a lénynek, amely az utóbbi módon képes dolgokat megtanulni, szelleme van; a kutya és a csecsemő tanít­hatósága láttán azonban habozunk kijelenteni, hogy már min­den olyan követelménynek megfelelnek, ami ehhez a bizonyít­ványhoz szükséges.

Azt mondani, hogy Nagy József tud úszni (mert még tud tanulni úszni), annyit jelent, hogy Nagy képes követni, illetve alkalmazni az ilyen utasítást és a bemutatást, bár talán még nem kezdett hozzá. Helytelen lenne azt jósolni róla, amit helyes lenne egy elmebetegről jósolni, azt tehát, hogy mivel most tehetetlenül kapálódzik a vízben, akkor is tehetetlenül fog kapálódzni, ami­kor már tanították úszni.

Amikor azt mondjuk, hogy tudsz te úszni (ha megpróbálod), akkor egy érdekes, közbülső fajta „tud"-ot használunk. Kis Jánosnak nem most kell próbálkoznia az úszással, és Nagy József még nem tud úszni, bármilyen nagy erőfeszítéseket tesz is, de te tudod, mit kell csinálni, de csak akkor csinálod, amikor egész figyelmedet a feladatra összpontosítod. Megértetted az utasítást és a bemutatást, de még gyakorlatot kell szerezned ezek alkalmazásában. Ez a tanulás, amikor is utasításokat tanu­lunk alkalmazni tudatos és talán nehéz, riasztó gyakorlással, valami más dolog, olyan dolog, amit a szellemmel rendelkező lényekre tartunk jellemzőnek. Az ilyen tanulás személyiségsa­játságokról tesz bizonyságot, mégis más rangú sajátságokról, mint azok a sajátságok, amelyekről a kölyökkutya tesz bizony­ságot, amikor még a játékban is állhatatosságot és bátorságot mutat, mivel az újonc valami nehezet és riasztót végeztet el önmagával, azzal a feltett szándékkal, hogy kifejlessze képessé­geit. Azt mondani, hogy az illető tud úszni, ha megpróbálja, azt is jelenti tehát, hogy képes megérteni az utasításokat, s azt is, hogy képes szándékosan gyakorolni az utasítások alkalma­zását.

Nem jelent nehézséget a „tud", a „lehet", a „-hat, -hét" és a „képes" sok egyéb használatára gondolnunk. A „Kis János már gyermekkorában is tudott úszni, de most már új tempókat is ki

161

tud találni"-ban egy ilyen használattal állunk szemben. A „ki tud találni" nem azt jelenti, hogy „megtanulta és nem felejtette el, hogyan kell kitalálni". És egyáltalán nem hasonlít a „tud prüsszögni"-ben szereplő „tud"-hoz sem. Továbbá, a „tud" a „versenyúszók kivételével mindenkit le tud győzni"-ben nem ugyanolyan értelmű, mint akár a „tud űszni"-ban, akár a „ki tud találni"-ban szereplő „tud". Ez ugyanis olyan „tud", amely a versenylovakra is vonatkozik.

Van egy további jellemző vonása a „tud"-nak, ami egészen szorosan kapcsolódik központi témánkhoz. Egy személyről vagy egy valamit csináló állatról gyakran szoktuk azt mondani, hogy tud valamit csinálni, abban az értelemben, hogy helyesen vagy jól tudja csinálni. Azt mondani, hogy egy gyerek ki tud betűzni egy szót annyit jelent, hogy a megfelelő betűcsoportot a megfelelő rendben tudja közölni, s nem pusztán csak ilyen vagy olyan betűcsoportot tud megadni. Azt mondani, hogy egy matrózfiú meg tud kötni egy fogásbogot, nem annyit jelent csupán, hogy amikor kötéldarabokkal játszadozik, akkor néha fogásbogokat, néha pedig vénasszonycsomókat köt, hanem annyit jelent, hogy mindig vagy majdnem mindig fogásbogokat csinál, amikor fogásbogokra van szükség, vagy legalábbis majd­nem mindig fogásbogokat csinál, amikor fogásbogokra van szükség, és amikor a fiú igyekszik. Amikor a „meg tudja mon­dani" kifejezést a „tudja" parafrázisaként használjuk, márpedig gyakorta tényleg így használjuk, akkor a „megmondja" szón a „helyesen mondja meg"-et értjük. Nem szoktuk azt mondani, hogy egy gyerek meg tudja mondani, mennyi idő van, ha mind­össze annyit csinál, hogy véletlenszerű állításokat tesz a nap szakáról, csak akkor mondjuk ezt, amikor szabályosan közli a nap szakát az óramutatók vagy a Nap helyzetének megfelelően, bármilyenek legyenek is ezek a helyzetek.

Sok tevékenységige, amellyel az embereket és néha némi skrupulussal az állatokat jellemezni szoktuk, nemcsak cseleke­detek, hanem megfelelő vagy helyes cselekedetek előfordulását is jelöli. Az ilyen igék eredményeket jelentenek. Az olyan igék, hogy „kibetűz", „megfog", „megold", „megtalál", „megnyer", „ meggyógyít" ,„ gólt rú g", „becsap", „meggyőz", „megérkezik" és számtalan más ige is nem azt jelenti csupán, hogy a tevékeny­séget végző személy valamilyen tevékenységet végzett, hanem azt is, hogy valamit sikerre vitt. Az ilyen igék sikerigék. Nos, a

162

sikerek néha a szerencsének köszönhetők; a jobbszélső rúghat gólt úgy is, hogy körültekintés nélkül csak előreadja a labdát. De amikor azt mondjuk valakiről, hogy sikerre tud vinni bizo­nyos dolgokat, például meg tud oldani anagrammákat vagy meg tudja gyógyítani az isiászt, ezen azt értjük, hogy számítani lehet arra, hogy a legtöbb esetben a szerencse segítsége nélkül is sikert ér el. Tudja ugyanis, hogyan vigye sikerre a dolgot a szokásos helyzetekben.

Használunk megfelelő kudarckifejezéseket is, például „elté­veszt", „rosszul betűz", „elejt", „elveszít", „elfuserál" és „rosszul számol". Igen fontos tény az, hogy ha tud valaki szavakat betűzni vagy számolni, akkor fenn kell álljon annak a lehetősége is, hogy rosszul betűzi a szavakat és rosszul számol. De a „tud" jelentése a „tud betűzni"-ben és a „tud számolni"-ban teljes mértékben különbözik a szónak a „tud rosszul betűzni"-ben és a „tud rosszul számolni"-ban fellelhető értelmétől. Az első egy­fajta képesség, egyfajta hozzáértés, a második azonban nem valamilyen másfajta képesség, hanem hajlam. Bizonyos célok miatt észre kell vennünk egy további különbséget is, ami a „tu d" most említett két jelentése, illetve azon jelentése között áll fenn, amelyben igaz az a kijelentés, hogy egy személy nem tud hibá­san megoldani egy anagrammát, nem tud egy versenyt veszte­sen megnyerni, nem tud egy kincset eredménytelenül megtalál­ni, vagy nem tud egy tételt érvénytelenül bebizonyítani. Mert ez a „nem tud" logikai „nem tud", azaz „logikai lehetetlenség". Semmit sem mond az emberek képességeiről vagy korlátairól, csak annyit mond, hogy például a „hibásan megoldani" kife­jezés önellentmondásos. Később látni fogjuk, hogy amikor az episztemológus valamiféle tévedhetetlen megfigyelés után epeke- dik, akkor epekedésének részben az a forrása, hogy nem veszi észre: a „megfigyelni" a szó egyik értelmében sikerige, s ilyenfor­mán ebben az értelemben a „téves megfigyelés" éppúgy ellent­mondásos kifejezés, mint az „érvénytelen bizonyítás" vagy az „eredménytelen meggyógyítás". Viszont ugyanúgy, ahogy az „ér­vénytelen érv" és a „sikertelen gyógykezelés" logikailag megen­gedett kifejezések, az „eredménytelen" vagy a „sikertelen megfi­gyelés" is megengedett kifejezés, amikor a „megfigyelni"-t nem „talál"-igeként, hanem „keres"-igeként használjuk.

Amit idáig mondtunk, már bizonyítja, hogy a „tud" és társai kifejezések rendkívül sokfélék, és hogy ezen az osztályon belül

163

is rendkívül sokféle képességkifejezés és hajlamosságkifejezés található. Csak néhány ilyen képességkifejezés és hajlamos­ságkifejezés jellemző az emberi lények leírására, de még ezek­nek is különféle típusai vannak.

A tendenciák különböznek a képességektó'l és a hajlamossá­goktól. A „tenné, ha..." különbözik a „tudná"-tól, és a „rendsze­resen teszi..., amikor..." különbözik a „tud"-tól. Durván szólva azt mondani, hogy „tud" vagy „lehet, hogy..." annyit jelent, hogy nem bizonyos, hogy valami nem következik be; míg azt mondani, hogy „hajlamos" vagy „hajlik valamire" annyit jelent, hogy jó esély van arra, hogy valami bekövetkezik vagy bekövet­kezett. Ennélfogva a „hajlamos" maga után vonja a „tud"-ot, de a „tud" nem vonja maga után a „hajlamos"-!. A „Bodri hajlamos vonítani, amikor a hold világít" többet mond, mint a „Nem igaz az, hogy ha a hold világít, akkor Bodri csendben marad". Ez az állítás a hallgatót nemcsak arra jogosítja fel, hogy ne számítson a kutya csendben maradására, hanem arra is, hogy kifejezetten várja az ugatást.

Tömérdek tendenciatípus van azonban. Egészen másfajta do­log az, hogy Bodri nyáron rühes lesz (hacsak nem kap speciális kosztot), mint az, hogy Bodri ugat, amikor világít a hold (hacsak nem túl goromba vele a gazdája). Ha valaki eléggé szabályos időközönként hunyorog, akkor ez másfajta tendencia, mint az, hogy szempillái megrebbennek, amikor zavarba jön. Az elsőt valami olyasminek neveznénk, aminek nem neveznénk a máso­dikat, azaz egyfajta „természetellenesség"-nek.

A viselkedési tendenciákat úgy különböztetjük meg egymás­tól, hogy némelyiket „puszta szokás"-nak, másokat „kedvte­lésének, „érdeklődés"-nek, „hajlam"-nak és „hobbi"-nak és megint másokat „munká"-nak és „foglalkozásénak nevezünk. Puszta szokás lehet az, hogy a jobb lábunkra húzzuk fel a zoknit először, s csak azután a balra; hobbi lehet az, hogy horgászni megyünk, amikor elfoglaltságunk és az időjárás megengedi; és munka lehet az, hogy teherautót vezetünk. Természetesen igen könnyű a szabályos viselkedés olyan határeseteit elgondolni, amelyek besorolásánál haboznánk; néhány ember munkája megegyezik a hobbijával, és néhány ember munkája és hobbija majdnem csak puszta szokás. Maguk a fogalmak közötti kü­lönbségek azonban tökéletesen világosak számunkra. Puszta szokásból végzett cselekedet az olyan cselekedet, amelyet nem

164

valamilyen szándékkal végzünk, és amelynél nem szükségsze­rű, hogy a cselekvő személy be tudjon számolni róla akár köz­vetlenül a cselekvés elvégzése után is, mert lehet, hogy valami egészen máson járt az esze. A munkánk során végrehajtott cselekedeteket csinálhatjuk puszta szokásból is, mégsem hajtjuk végre őket, amikor nem dolgozunk. A katona nem masírozik, amikor a szabadságát tölti otthon, hanem csak akkor masírozik, amikor tudja, hogy masíroznia kell vagy masíroznia kellene. Amikor felveszi egyenruháját, felveszi a szokást is, s amikor leveti egyenruháját, leveti a szokást is.

A hobbiból, az érdeklődésből és a kedvtelésből végzett csele­kedeteket, ahogy mondani szoktuk, a cselekvés „öröméért" csináljuk. De ez a kifejezés félrevezethet, mivel azt sugallja, hogy ezeket a cselekvéseket egyfajta befektetésként hajtjuk végre, amelyből osztalékot várunk. Az igazság ennek a fordítottja, az ugyanis, hogy ezeket a dolgokat azért csináljuk, mert szeretjük csinálni vagy csinálni akarjuk, nem pedig azért, mert valami ezekhez hozzájáruló dolgot szeretünk vagy akarunk. A tőkénket habozva fektetjük be, és csak abban a reményben, hogy olyan osztalékra teszünk szert, amely rentábilissá teszi a kiadást; és ha adódna egy olyan lehetőség, hogy osztalékra tegyünk szert tőkebefektetés nélkül, akkor boldogan tartózkodnánk a kiadás­tól. A horgász azonban nem fogadná el vagy nem értené meg, ha a horgászás örömét a horgászás tevékenysége nélkül kínál­nák fel neki. A horgászás az, amit élvez, nem pedig valami, amit a horgászás idéz elő.

Az a kijelentés, hogy valaki most élvez valamit vagy idegen­kedik valamitől, maga után vonja, hogy figyelmet szentel a kérdéses dolognak; ellentmondás volna azt mondani, hogy a zene örömet okoz neki, bár nem figyel arra, amit hall. Viszont semmiféle ellentmondás nem volna abban a kijelentésben, hogy hallgatja ugyan a zenét, de nem élvezi és nem is idegenkedik tőle. Ennek megfelelően az a kijelentés, hogy valaki kedveli a horgászást vagy lelkesedik a horgászásért, nem csupán azt von­ja maga után, hogy a horgászbotjával foglalatoskodva szokott ülni a folyónál, amikor nem kényszerül vagy nem köteles mást csinálni, hanem azt, hogy hajlamos horgászni, mégpedig úgy, hogy közben minden gondolata a horgászás, hogy hajlamos elmerülni a horgászásról való ábrándozásban vagy a horgász­emlékekben, hajlamos belefelejtkezni a horgászbeszélgetésekbe

165

és a horgászkönyvekbe. De ez még nem minden, nem a teljes történet! A lelkiismeretes riporter figyelmesen hallgatja a szóno­kok szavait, még akkor is figyelmesen hallgatja, ha semmi ilyes­mit nem csinálna, ha erre nem lenne kötelezve. És nem is csinál­ja, amikor nincsen szolgálatban. Ezekben az órákban talán a horgászásnak szokta szentelni magát. Arra nem kell törekednie, hogy figyelmét a horgászásra összpontosítsa, mint ahogy töre­kednie kell arra, hogy figyelmét a beszédekre összpontosítsa. Koncentrál anélkül, hogy törekedne erre. S ez jelentős része annak, amit a „lelkesedik" jelent.

A puszta szokás, a munka és az érdeklődés mellett van sok más típusü, magasabb szintű tendencia. Néhány viselkedési szabályosság annyit jelent, hogy a cselekvő személy betartja saját magára kényszerített elveit és elhatározásait; néhány sza­bályosság pedig annyit, hogy betartja a mások által belevésett szabályokat és hiteket. A ragaszkodás, az ambíció, a küldetés, a hűség, a rajongás és a megrögzött hanyagság mind viselkedési tendencia, viszont igencsak különböző fajtájú tendencia.

Két illusztráció szolgálhat a képesség és a tendencia, illetve a hozzáértés és a hajlamosság között fennálló néhány különbség megvilágítására, a) Mind a jártasságokat, mind pedig a hajlan­dóságokat lehet színlelni, de a „sarlatán"-hoz és a „kuruzsló"- hoz hasonló becsmérlő szavakat azokra a csalókra alkalmazzuk, akik úgy tesznek, mintha képesek lennének sikerre vinni dolgo­kat, míg a „képmutató" becsmérlő szót azokra, akik motívumo­kat és szokásokat színlelnek, b) Az episztemológusok hajlamo­sak arra, hogy zavarba hozzák magukat és olvasóikat a tudás és az „azt hiszi, hogy..." értelmében vett hit közötti különbséggel. Néhányuk azt mondja, hogy a tudás és a hit csak ilyen vagy amolyan mértékben különbözik egymástól, néhányan azt mond­ják, hogy valamilyen introspekcióval megragadható összetevő van a tudásban, ami viszont hiányzik a hitből, vagy vice versa. E zűrzavar részben annak a feltételezésüknek tudható be, hogy a „tudni" és a „hinni" ige eseményeket jelöl; de ha már látjuk, hogy mindkettő diszpozicionális ige, akkor észre kell venni azt is, hogy egészen elütő típusú diszpozicionális igékről van szó. A „tudni" képességige, mégpedig olyan sajátos fajtájú képes­ségige, amit annak jelzésére használunk, hogy az ezzel jellem­zett személy képes sikerre vinni dolgokat vagy képes helyes dolgokat elérni. A „hinni" viszont tendenciaige, olyan ige,

166

amely nem azt jelenti, hogy valamit is sikerre visznek vagy helyesen érnek el. A „hit olyan jelzőkkel minősíthető, mint „makacs", „tétova", „megingathatatlan", „legyőzhetetlen", „os­toba", „fanatikus", „őszinte", „vállalkozó", „szenvedélyes" és „gyermeteg", s ezek a jelzők vagy közülük néhány illenek az olyan főnevekhez is, mint „bizalom", „hűség", „hajlam", „ide­genkedés", „remény", „szokás", „buzgalom" és „ragaszkodás". A hit, a szokáshoz hasonlóan, lehet megrögzött; a hitet, a szo­káshoz hasonlóan, fel lehet venni és fel lehet adni; az elkötele­zettséghez, az odaadáshoz és a reményhez hasonlóan a hit is lehet vak és gyötrő; az idegenkedés és a szorongás esetéhez hasonlóan hihetünk úgy is valamit, hogy nem ismerjük el, hogy hiszünk; a divathoz és az ízléshez hasonlóan a hit is lehet ragályos; a hűséghez és az ellenségeskedéshez hasonlóan a hitet is elő lehet idézni ravasz trükkökkel. Egy személyt lehet buzdí­tani vagy kérlelni arra, hogy ne higgyen el dolgokat, s az illető megpróbálhatja, sikerrel vagy anélkül, hogy többé már ne higgyen dolgokat. Néha valaki igazat mond, amikor kijelenti, hogy „kénytelen vagyok ezt és ezt hinni". De az ilyen kifejezések egyike sem és tagadásuk sem alkalmazható a tudásra, mivel tudni annyit jelent, mint fölszerelkezve lenni arra, hogy valamit helyesen érjünk el, és nem azt jelenti, hogy hajlamosak vagyunk bizonyos módokon cselekedni és reagálni.

A „hinni" megközelítőleg a motívumszavak családjába tarto­zik; míg a „tudni" a jártasságszavak családjába; innen ered, hogy azt szoktuk kérdezni, honnan tudja valaki ezt, a másik esetben pedig csak azt kérdezzük, hogy miért hiszi valaki azt valahogy úgy, ahogy azt szoktuk kérdezni, hogyan köt meg egy személy egy szorító nyolcas csomót, illetve hogy miért akar megkötni egy szorító nyolcas csomót; vagy hogy miért köt mindig vénasszony csomót. A jártasságoknak módszereik, mód­jaik vannak, míg a szokásoknak és a hajlandóságoknak forrása­ik. Hasonlóképpen szoktuk azt kérdezni, hogy miért hisznek el az emberek dolgokat és miért rettegnek dolgoktól, de nem szoktuk azt kérdezni, hogy miért tudnak vagy miért látnak dolgokat.

Persze a hitnek és a tudásnak, amikor a „tudni, hogy mi"-ről van szó, hogy durván fogalmazzunk, ugyanaz a működési köre. Az olyasféle dolgokat, amelyeket lehet tudni vagy nem tudni, lehet hinni vagy nem hinni is, éppúgy ahogy az olyasfajta

167

dolgok, amelyeket elő lehet állítani, egyben olyasfajta dolgok is, amelyeket exportálni lehet. Az az ember, aki azt hiszi, hogy a jég veszélyesen vékony, figyelmeztetéseket ad, óvatosan korcsolyá­zik, és az idetartozó kérdésekre ugyanúgy válaszol, mint az az ember, aki tudja, hogy a jég veszélyesen vékony; és ha megkér­deznék, hogy biztosan tudja-e, akkor talán habozás nélkül kije­lenti, hogy igen, hacsak zavarba nem hozzák azzal a kérdéssel, hogy honnan tudta meg.

Azt mondhatnánk, hogy a hit abban hasonlít a tudáshoz, és abban tér el a személyekbe vetett bizalomtól, az ügybuzgóságtól vagy a dohányzás szenvedélyétől, hogy „propozicionális"; ez azonban, bár nem kimondottan hibás, de túl szűk jellemzé$. Persze azt hinni, hogy a jég veszélyesen vékony annyit jelent, hogy habozás nélkül mondjuk másoknak és önmagunknak, hogy vékony; hogy habozás nélkül elfogadjuk más emberek ilyen értelmű állításait; hogy habozás nélkül ellenvetéseket te­szünk az ellentétes állításokkal szemben; hogy habozás nélkül következtetéseket vonunk le az eredeti kijelentésből és így to­vább. De az előbbi dolgot hinni azt is jelenti, hogy hajlamosak leszünk óvatosan korcsolyázni, megborzongani, képzeletben elidőzni a lehetséges szerencsétlenségeknél és figyelmeztetni más korcsolyázókat. Hinni valamit tehát egyfajta hajlandóságot jelent, hajlandóságot nemcsak arra, hogy bizonyos elméleti lé­péseket tegyünk, hanem bizonyos gyakorlati és képzeleti lépé­seket is, és hogy bizonyos érzéseket érezzünk. De ezeket a dolgokat valamely közös propozicionális horog fogja össze. A „vékony jég" kifejezés egyaránt előfordul a megborzongás, a figyelmeztetés, az óvatos korcsolyázás, a kijelentés, a következ­tetés, a tudomásulvétel és az ellenvetés leírásában.

Természetesen az, aki tudja, hogy a jég vékony, és törődik is azzal, hogy vékony-e vagy vastag, szintén ilyen módon fog cselekedni és reagálni. De amikor azt mondjuk, hogy a jég szélén marad, mert tudja, hogy a jég vékony, akkor a „mert"-nek teljesen más értelmét alkalmazzuk, vagy teljesen másfajta „ma­gyarázatot" adunk, mint amit az a kijelentés közöl, hogy azért marad a jég szélén, mert azt hiszi, hogy a jég vékony.

168

4. Szellemi események

Számtalan módon szoktuk az emberekről azt mondani, hogy most ebbe kezdenek bele, vagy gyakran keresztülmennek azon, vagy több percet töltöttek el valamilyen tevékenységgel, vagy gyorsan, illetve lassan érnek el valamilyen eredményt. Az ilyen események fontos részosztályát képezik azok, amelyek jellem­beli és értelmi sajátságokról tesznek tanúbizonyságot. Már a kiindulópontnál meg kell jegyeznünk, hogy egy dolog azt mon­dani, hogy bizonyos emberi cselekedetek és reakciók jellembeli és értelmi sajátságokról tesznek tanúbizonyságot, és egészen más dolog azt mondani - egy szerencsétlen nyelvi szokás miatt -, hogy lejátszódnak szellemi aktusok vagy szellemi folyama­tok. Az utóbbi kifejezésmód hagyományosan a két világ mesé­jéhez tartozik, ahhoz, hogy bizonyos dolgok a „fizikai világban" léteznek vagy a „fizikai világban" fordulnak elő, míg más dol­gok nem ebben a világban, hanem egy másik, metaforikus helyen léteznek, illetve fordulnak elő. Ennek a mesének az elvetése tökéletesen összeegyeztethető a jól ismert különbség megtartásával mondjuk a halandzsa és az értelmes beszéd kö­zött vagy az izomrángatózás és a jeladás között; a két világ meséjének elfogadása pedig semmilyen mértékben sem teszi világosabbá vagy szilárdabbá ezt a különbséget.

Az olyan fogalmak egy csoportjának vizsgálatával kezdem, amelyeket mind a „figyelés" feliratú hasznos, mert homályos rovatba lehet besorolni, vagy ugyanezzel az erővel mondhat­nánk „figyelemfogalmak"-at is. Az olyan fogalmakra célzok, mint észrevenni, vigyázni, ügyelni, figyelmet fordítani, össz­pontosítani, szívünket beleadni valamibe, gondolni arra, amit éppen csinálunk, valamint olyan fogalmakra, mint az éberség, az érdeklődés, a feszültség, az igyekvés és a próbálkozás. A „figyelmetlenség" olyan kifejezés, amit néha olyan állapot jelö­lésére használunk, amelyben az emberek anélkül cselekednek vagy reagálnak, hogy figyelnének arra, amit éppen csinálnak, vagy hogy észrevennék azt, ami éppen történik. A „figyelni"- nek egy sajátosabb értelmében az a kijelentés, hogy valaki figyel arra, mit eszik, nemcsak azt jelenti, hogy észreveszi azt, amit eszik, hanem azt is, hogy törődik és foglalkozik azzal, amit eszik. Az „élvezni" és az „utálni" maga után vonja az odafigye­lést, bár ez utóbbi nem vonja maga után az előbbieket. Az

169

„élvezni" és az „utálni" az olyan igék nagy csoportjába tartozik, amelyek eleve figyelést jelentenek. Abszurditás nélkül nem mondhatjuk, hogy valaki oda sem figyelve fontolgat, vizsgál, ellenőriz, vitatkozik, tervez, hallgat valamit, vagy hogy élvezet­tel eszik, de gondolatai egész máshol járnak. Egy ember mo­tyoghat vagy téblábolhat oda sem figyelve, de ha számol vagy tüzetesen vizsgál valamit, akkor fölösleges azt mondani, hogy némi figyelmet szentel annak, amit éppen csinál.

A figyelem, akármilyen fajtájú legyen is, különböző mértékű lehet. Egy gépkocsivezető vezethet egy kocsit nagy figyelem­mel, közepes figyelemmel vagy csekély figyelemmel, és egy egyetemi hallgató is koncentrálhat erősen vagy nem túl erősen. Az ember nem képes mindig megmondani, hogy teljes figyel­mét beleadja-e a feladatba, amelyet elkezdett, vagy csak figyel­mének egy részét. A gyerek, aki megpróbál emlékezetébe vésni egy költeményt, talán azt gondolja, hogy igen erősen figyel, mert szemét a lapra tapasztja, mormolja a szavakat, ráncolja a homlokát, és befogja a fülét. De ha a legcsekélyebb mértékben sem zavarják meg vagy szakítják félbe, s mégsem tudja felmon­dani a verset, nem tudja elmondani, hogy miről is szólt, vagy nem talál semmi rosszat a társai által elszavalt hibás változatok­ban, akkor a tanár nem fogja elismerni, hogy figyelt, sőt talán ő maga is visszavonja majd állítását.

Néhány hagyományos magyarázat, amit a tudat természeté­ről adtak - legalábbis részben - kísérlet volt arra, hogy megvi­lágítsa a figyelemfogalmakat, éspedig rendszerint valamilyen egyetlen, minden ilyen fogalomban közös összetevő elkülöníté­sével világítsa meg. Ezt a közös összetevőt általában a szemlélés vagy a megtekintés sajátos kifejezéseivel írták le, mintha az a különbség, amely a bizsergés és a bizsergés észrevétele között, vagy egy bekezdés elolvasása és tanulmányozása között áll fenn, annyit jelentene, hogy a bizsergés és a bekezdés elolvasása, hogy úgy mondjuk, jó megvilágításban és az érintett személy szeme előtt játszódik le. De a figyelem távolról sem valamiféle megtekintés vagy megfigyelés, hanem a megtekintés és a meg­figyelés maga is csak sajátos megnyilvánulása a figyelemnek; akár szó szerinti, akár metaforikus értelemben mondjuk valaki­ről azt, hogy néz valamit, mindig értelmes dolog megkérdezni, hogy gondos vagy gondatlan, éber vagy nem éber néző volt-e. Az, hogy valaki gondosan megfigyel egy madarat a pázsiton,

170

nem jár együtt azzal, hogy megfigyelését is „megfigyeli" - e szó metaforikus értelmében; és az, hogy valaki a teljes figyelmét arra a karikatúrára fordítja, amit rajzol, nem vonja maga után, hogy megfigyeli akár a működésben lévő ujjait, akár valami más működésben lévő dolgot. Valamit figyelemmel csinálni nem azt jelenti, hogy egy gyakorlati tevékenységet összepárosítunk egy kis elméletalkotással, vizsgálódással, kutatással vagy „megis- merés"-sel, máskülönben ugyanis bármit csinálnánk is figye­lemmel, végtelen számú dolgot csinálnánk figyelemmel.

Azok az indítékok, amelyek alapján a figyelmet a szemlélés sajátos kifejezésmódján szokták - tévesen - jellemezni, részben abból az általános intellektualista hagyományból származnak, amely szerint az elméletalkotás a szellem lényeges funkciója, és a metaforikus értelemben vett szemlélés az elméletalkotás lé­nyege. De van egy további és tiszteletreméltóbb indíték is. Tel­jesen igaz, hogy ha egy személy valamit csinált vagy valamin keresztülment, és ha figyelmet fordított arra, amit csinált vagy amin keresztülment, akkor el tudja mondani, hogy mit csinált vagy min ment keresztül (feltéve, hogy megtanulta az elmondás fogásait); és anélkül tudja elmondani, hogy bizonyítékokat ke­resgélne, anélkül hogy bárminemű következtetéseket vonna le, vagy hogy akár egy pillanatra is eltűnődne azon, hogy mit mondjon. A nyelve hegyén van már, és habozás vagy kutatás nélkül mondja ki éppúgy, ahogy ki szokott mondani bármit, ami jól ismert előtte vagy nyilvánvaló számára. És mivel a nyilván­valóság mércéjét az olyan jól ismert dolgok területéről vesszük, amelyeket előnyös nézőpontból, jó megvilágításban látunk, ezért természetszerűleg szívesen mondjuk az összes olyan eset­ben, amikor bizonyos dolgokat fáradozás vagy habozás nélkül meg tudunk mondani, hogy ez irányú képességünk valami olyan, ami a látáshoz hasonló dologból fakad. Ezért azután szívesen beszélünk arról, hogy „látjuk" a logikai összefüggése­ket és „látjuk", hogy mi a poén a viccben. Bár ezek a hivatkozá­sok a jól ismert dolgok kedvező körülmények között történő látására szemléltetik talán a nyilvánvalóság és a jólismertség fogalmát, de nem képesek megmagyarázni, érthetővé tenni azt.

Később meg kell majd vizsgálnunk, vajon azt a készségünket, hogy meg tudjuk mondani, mik is voltak cselekedeteink és reakcióink, hogyan foglalja magában az a tény, hogy némi fi­gyelmet fordítottunk rájuk. Rá kell itt azonban mutatnunk arra,

171

hogy a cselekedeteinkkel és a reakcióinkkal kapcsolatos kérdé­sek megválaszolásának készsége nem meríti ki a figyelmet, amit azoknak szentelünk. Egy kocsi elővigyázatos vezetése csökken­ti a balesetveszélyt, s egyben lehetó'vé teszi a vezetőnek, hogy válaszoljon a tevékenységével kapcsolatban föltett kérdésekre. Ha figyelmünket bizonyos dolgokra összpontosítjuk, ez nem csak arra képesít, hogy megbízható beszámolókat adjunk a kérdéses dolgokról, s a figyelmetlenséget más dolgok is elárul­ják, mint a válaszolni nem tudás a tanúk padján. A figyelem fogalma, kivéve per accidens, nem kognitív fogalom. A vizsgáló­dások nem az egyedüli olyan foglalatosságok, amelyek során figyelmünket összpontosítjuk.

Most már rátérhetünk a figyelemfogalmak logikai viselkedé­sének újabb jellegzetességére. Amikor egy személy séta közben dünnyög, akkor egyszerre két dolgot csinál, amelyek közül bármelyiket félbeszakíthatná anélkül, hogy a másikat is félbe­szakítaná. De amikor egy személyről azt mondjuk, hogy figyel arra, amit mond vagy amit fütyül, akkor nem azt mondjuk, hogy az illető két dolgot csinál egyszerre. Nem tudná abbahagyni az olvasást s ugyanakkor folytatni a rá való figyelést, illetve nem tudná átadni kocsijának a volánját, hogy közben övé maradjon a feladat, hogy ügyeljen a vezetésre; bár természetesen tovább tudna olvasni, ha tovább már nem is figyelne, vagy tovább tudna vezetni, ha tovább már nem is vigyázna. Mivel az olyan cselekvő igepárok használata, mint „olvasni" és „figyelni" vagy „vezetni" és „vigyázni" esetleg azt sugallja, hogy két egyidejű és talán össze is kapcsolódó folyamatnak kell lezajlania mind­annyiszor, amikor mindkét igét helyesen használjuk, üdvös dolog talán emlékezni arra, hogy nyelvi szempontból teljesen helyes dolog a figyelemigéket figyelem-határozószókkal helyet­tesíteni. Általában szoktunk olyanokat mondani, hogy figyel­mesen olvasunk, vigyázva vezetünk és gondosan magolunk, és ennek a szóhasználatnak az az előnye, hogy azt sugallja: amit leírunk, egyetlen sajátos jellegű tevékenység, nem pedig két, különböző „helyen" végrehajtott tevékenység, melyeket vala­milyen különleges kábel köt össze.

Mi hát ez a sajátos jelleg? Ez fogas kérdés, mivel úgy tűnik, hogy a figyelem-határozőszók egészen másféleképpen módo­sítják a cselekvő igéket, amelyekhez járulnak, mint ahogy más határozószók módosítják igéiket. Egy lóról mondhatjuk azt,

172

hogy gyorsan vagy lassan, egyenletesen vagy egyenetlenül, egyenesen vagy kacskaringósan fut, és az egyszerű megfigyelés vagy pedig a mozgófilm lehetó'vé teszi, hogy eldöntsük, miféle­képpen futott a ló. De amikor egy emberről azt mondjuk, hogy vigyázva vezet, vagy figyelmét összpontosítva fütyül, vagy oda sem figyelve eszik, akkor az illető' tevékenységének sajátos jel­lege, úgy tűnik, kitér a megfigyelő, a fényképezőgép vagy a diktafon elől. Talán az összevont szemöldök, a szótlanság és a tekintet merevsége lehet a feszült figyelem bizonyítéka; de ilyes­miket lehet színlelni is, vagy ezek lehetnek puszta szokások is. Mindenesetre amikor azt mondjuk az illetőről, hogy figyelmét a feladatára fordítja, akkor ezen nem azt értjük, hogy a kérdéses személy külsőleg milyennek látszik, miközben a feladattal fog­lalkozik; nem vonnánk vissza ugyanis azt az állításunkat, hogy az illető koncentrált, ha csak annyit hallanánk, hogy megjegy­zései és mozdulatai nyugodtak voltak. De ha ez a sajátos jelleg nem észlelhető, akkor - úgy tűnik - kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy valamilyen rejtett kísérője annak a tevékenység­nek, amelynek tulajdonítjuk, vagy hogy valamilyen tisztán disz­pozicionális sajátsága a cselekvő személynek; vagy azt kell mondanunk, hogy a figyelem-összpontosítással végzett fütyü­lés tandemesemény, amelynek tagjai különböző „helyek"-en játszódnak le, vagy azt, hogy az a leírás, miszerint valaki figyel­mét összpontosítva fütyül, valamilyen nyilvános eseményre vonatkozik, és egyfajta nyitott hipotetikus állítás az illetőről. Az első javaslat elfogadása egyenértékű lenne azzal, hogy vissza­esnénk a két világ legendájába. És ezenfelül sajátos nehézséget is támasztana, nevezetesen, mivel a figyelés ekkor különbözne attól a nyilvános tevékenységtől, amelyre figyelünk, lehetetlen lenne megmagyarázni, hogy a figyelés miért ne folytatódhatna egymagában is, ahogy a dünnyögés is folytatódhat a sétálás nélkül. Viszont a diszpozicionális magyarázat elfogadása nyil­vánvalóan arra a kijelentésre kényszerítene, hogy bár mondhat­juk valakiről helyesen, hogy most fütyül, de nem mondhatjuk róla helyesen azt, hogy most összpontosítja figyelmét vagy vigyáz valamire; márpedig nagyon jól tudjuk, hogy az ilyen leírások jogosultak. Ezt a kérdést azonban alaposabban meg kell vizsgálni.

Ha fel akarjuk fedezni, hogy figyelemmel kíséri-e valaki azt, amit olvas, akkor általában kielégítően el tudjuk dönteni a kér­

173

dést úgy, hogy nem sokkal később keresztkérdéseknek vetjük alá az illetőt. Ha nem tud nekünk semmit mondani a fejezet lényegéről vagy megszövegezéséről, ha semmi hibát sem talál az eredeti fejezetnek ellentmondó más részletekben, vagy ha meglepődést mutat, amikor a fejezetben már említett valami­lyen dologról informálják, akkor - hacsak időközben nem ment át valamilyen megrázkódtatáson, hacsak nem éppen álmos vagy felindult - meg leszünk győződve arról, hogy nem kísérte figyelemmel azt, amit olvasott. Figyelemmel kísérni azt, amit olvasunk maga után vonja, hogy felkészülünk arra, hogy meg­feleljünk néhány ilyen későbbi ellenőrző próbának. Hasonló­képpen bizonyos fajtájú balesetek vagy majdnem balesetek, vagy majdnem balesethez vezető helyzetek meggyőznek min­ket arról, hogy a vezető nem vigyázott. Mert vigyázni annyit is jelent, mint felkészülni bizonyosfajta váratlan helyzetekre.

De ez még nem minden. Mert egyrészt van rengeteg más folyamatige is, amely hasonló diszpozicionális sajátosságokat hordoz, bár nem állítható egy sorba a figyelemigékkel. A „most haldoklik", „most nyeri vissza eszméletét", „most gyengül el", „most hipnotizálják", „érzéstelenítik", „immunizálják" - mind olyan eseménybeszámoló, amelynek az igazsága megköveteli, hogy bizonyos ellenőrizhető hipotetikus állítások az illető jövő­jéről igazak legyenek. Másrészt nemcsak mondhatjuk valakiről, hogy arra gondol, amit éppen mond, hogy időnként felfigyel arra, hogy kemény a széke, vagy hogy elkezd koncentrálni, majd abbahagyja azt, hanem teljesen helyénvaló megparancsol­ni valakinek vagy megkérni valakit, hogy figyeljen, éppúgy helyénvaló ezt megparancsolni, ahogy nem helyénvaló megpa­rancsolni, hogy legyen képes megcsinálni dolgokat, vagy hogy valószínűleg csináljon meg bizonyos dolgokat. Azt is tudjuk, hogy fárasztóbb lehet figyelmesen olvasni, mint figyelmetlenül olvasni. így hát míg bizonyára mondunk valami diszpozicio- nálisat, amikor egy ilyen figyelemfogalmat alkalmazunk egy személyre, bizonyára mondunk valami eseményszerűt is. Azt mondjuk, hogy amit tett, azt egy meghatározott szellemi álla­potban tette, és míg a szellemi állapot pontos meghatározásához említést kell tennünk arról, hogy miféle módokon képes, kész vagy hajlandó cselekedni és reagálni, addig maga az ebben a szellemi állapotban végzett cselekvés órával mérhető esemény volt.

174

Fogalmazzuk újra a problémát! Lehetséges, még ha nem na­gyon általános is, hogy két vagy több, egészen különböző szel­lemi állapotban végzett nyilvános cselekedet a fényképfelvétel vagy a lemezfelvétel szempontjából tetszőleges mértékben ha­sonló legyen. Az, aki egy zenedarabot játszik a zongorán, csinál­hatja ezt a saját örömére, vagy a hallgatóság megörvendezteté- sére, vagy gyakorlás végett, vagy tanítási célokból, vagy kény­szer hatására, vagy egy másik zongorista parodizálásaként, vagy egyáltalán oda sem figyelve, és merőben gépiesen. így hát, mivel e tevékenységek közötti különbségeket nem lehet mindig fényképen vagy hanglemezen megörökíteni, nagy kísértést ér­zünk arra, hogy a különbségeket vagy abban keressük, hogy egyidejűleg lejátszódnak bizonyos belső cselekedetek és reakci­ók, amelyeket csak a tevékenység végrehajtója észlelhet, vagy pedig abban, hogy a nyilvános tevékenységek különböző nyi­tott hipotetikus állításokat elégítenek ki. Más szavakkal bizo­nyos belső összetettséget mutat a jellemzés, mely szerint a zon­gorista azért játssza a „Rule Britanniá"-t, hogy megmutassa, hogyan kell játszani, s a jellemzés egyik fő összetevője tekinte­tében különbözik attól a jellemzéstől, mely szerint a „Rule Britanniá"-t egy másik zongorista parodizálásaként játssza, bár megfigyelt összetevőjük tekintetében hasonlítanak egymásra. Úgy kell-e értelmeznünk a külsőleg hasonló események ilyen összetett jellemzéseit, hogy hasonló nyilvános, de különböző rejtett események konjunkcióit rögzítik, vagy pedig másképpen kell értelmeznünk különbségeiket? Kettős tényállást rögzíte­nek-e az ilyen leírások, vagy pedig csak egyetlen tényállást, de úgy, hogy két különböző következtetési jogosítvány kapcsoló­dik hozzá?

Egyik lehetőség sem tűnik elfogadhatónak, bár az utóbbi nem hiányozhat a válaszból. A legtöbb dichotómiához hasonlóan a logikusok „vagy kategorikus, vagy hipotetikus" dichotómiáját is egy csipetnyi sóval kell vennünk. Ügyanis itt egy sor olyan állítással van dolgunk, amelynek a feladata épp ennek a szaka­déknak az áthidalása. Kivéve azokat, akik a dichotómiák bűvö­letében élnek, senki sem találja botrányosnak azt az elgondolást, hogy egy állítás bizonyos vonatkozásokban hasonlíthat a pusz­ta ténymegállapításokhoz, más vonatkozásokban pedig hason­líthat a következtetési jogosítványokra; vagy azt, hogy egy állí­tás lehet egyszerre elbeszélő, magyarázó és föltételesen pre-

175

diktív anélkül, hogy elkülöníthető részállítások konjunktív gyűjteménye lenne. A „valami így és így van, mert valami más meg úgy" értelmű állítások igazsága megköveteli, hogy fennáll- janak bizonyos tények, és hogy legyen egy jogosítvány, aminek alapján az egyikről a másikra következtethetünk. S egy ilyen állítás esetében nem lehet az állítást úgy megkérdőjeleznünk, hogy egy részét igaznak, a másik részét azonban hamisnak mondjuk.

Az a vádló szólásforma, hogy „Rád vall, hogy lekésed az utolsó vonatot", nemcsak megfeddi a tettest azért, mert lekéste a vonatot, hanem egyben azt |s bejelenti, hogy várni leheteti volna, hogy lekési a vonatot. A hiba, amit ténylegesen elköve­tett, csak egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyeket az o esetében előre lehetett volna látni. Jellemző rá, hogy olyat csinál, amit csinált. A vád egy részlegesen kielégített, nyitott hipoteti­kus állítást testesít meg. Az állítás nincs és nem is lehetne teljesen kielégítve, mert azt is előre lehetett volna látni, hogy ha odament volna egy telefonfülkéhez (amit esetleg nem csinált), nem lett volna megfelelő érméje, és ha fel akart volna adni egy levelet (amit esetleg nem is akart), akkor lekéste volna a levélszékrény utolsó kiürítését. A „Rád vall, hogy olyat csinálsz, amit csinál- tál"-hoz hasonló állításokat „félhipotetikus" vagy „korcs kate­gorikus állításoknak" fogom nevezni. A legtöbb példa, amelyet a kategorikus állítások szemléltetésére általában felhoznak, korcs kategorikus állítás.

Ennek megfelelően azt mondani, hogy valaki valamit ügy csinált, hogy közben némi figyelmet fordított arra, amit éppen csinált, nemcsak azt jelenti, hogy például fel volt készülve nagvj számú egymással kapcsolatban lévő olyan feladatra és ellenőr­ző próbára, amely felmerülhetett volna, de talán nem merült fel, hanem azt is jelenti, hogy fel volt készülve arra a feladatra, amellyel ténylegesen megbirkózott. Az illető abban a szellemi állapotban volt, hogy megcsináljon, ha kell, számos olyan dol­got, amelyre talán ténylegesen nem volt szükség; és ipso facto abban a szellemi állapotban volt, hogy megcsinálja legalább azt az egy dolgot, amire ténylegesen szükség volt. Minthogy ebben a szellemi állapotban van, rá vall, hogy azt a dolgot csinálja, amit csinált, valamint, ha kell, számos más dolgot is, melyek egyiké­ről sem állítjuk azonban, hogy megcsinálta. Az a leírás, hogy az illető figyel arra, amit csinál, éppannyira magyarázó jellegű

176

beszámoló egy tényleges eseményről, mint amennyire későbbi események föltételes előrejelzése.

Az ilyen típusú állítások nemcsak az emberek magasabb szintű cselekedeteinek és reakcióinak leírására jellemzők. Ami­kor a kockacukorról azt mondjuk, hogy éppen feloldódik, akkor valami inkább eseményszerűt mondunk róla, mint amikor old­hatónak mondjuk; de valami inkább diszpozicionálisat mon­dunk, mint amikor nedvesnek minősítjük. Amikor egy ma­dárról azt állítjuk, hogy most költözik, akkor valami inkább eseményszerűt mondunk, mint amikor költöző madárnak mi­nősítjük, de valami inkább diszpozicionálisat mondunk, mint amikor azt állítjuk, hogy most Afrika irányába repül. A kocka­cukorra és a madárra jellemző, azaz rá vall, hogy az adott helyzetben azt csinálja, amit ténylegesen csinál, valamint szá­mos más, pontosan meghatározható dolgot is, ha bizonyos pon­tosan meghatározható föltételek fennállnak, amelyek éppen most talán nem állnak fenn.

Az a leírás, hogy a madár most költözik, bonyolultabb, össze­tettebb, mint az a leírás, hogy a madár most Afrika irányába repül, de a leírás összetettebb volta nem abban áll, hogy na­gyobb számú eseményt mesél el. Csak egy dolognak kell meg­történnie, nevezetesen annak, hogy a madár egy bizonyos idő­pillanatban dél felé repül. „A madár most költözik" nem több eseményt, hanem egy tartalmilag gazdagabb eseményt mond el, mint az, hogy „A madár most dél felé repül". Az első több módon lehet téves, és több módon lehet tanulságos is.

Ez a dolog összekapcsolódik a „mert" egy nagyon általános használatával, olyan használatával, amely eltér a korábbiakban megkülönböztetett összes használatától. Az a két állítás, hogy „A madár most dél felé repül" és „A madár most költözik" egyaránt eseménybeszámoló. Azt a kérdést, hogy „Miért repül most a madár dél felé?", egészen kifogástalanul megválaszol­hatnánk azzal a kijelentéssel, hogy „Mert most költözik". A költözés folyamata mégsem különbözik a dél felé repülés folya­matától; így hát nem oka a madár dél felé repülésének.

És mivel a „Mert most költözik" eseményről számol be, nem ugyanazt a fajta dolgot állítja, mint amit a „Mert költöző madár" állít. Azt kell mondanunk, hogy „A madár most költözik" olyan kifejezésekkel ír le egy repülési folyamatot, amelyek részben anekdotikusak, részben azonban prediktív és magyarázó jelle­

177

gűek is. Nem törvényt fogalmaz meg, hanem eseményt ír le olyan kifejezésekkel, amelyeket törvény hat át. A „költözni" ige biológiai üzenetet hordoz, míg a „feloldódni" ige a kémiából hoz üzenetet. „A madár most költözik" úgy teszi lehetővé azt a következtetést, hogy „A madár költöző madár", ahogy a „Most oldódik fel" lehetővé teszi azt a következtetést, hogy „oldható".

így hát amikor felmerül a kérdés, hogy valaki miért olvas egy könyvet, gyakran helyes azt válaszolni, hogy „mert érdekli, amit most olvas". A könyv olvasása iránt mutatott érdeklődés mégsem azt jelenti, hogy az illető két dolgot csinál vagy két dolgon megy át, amelyek ok-okozati viszonyban állnak. Az érdeklődés ugyanolyan általános módon, bár nem ugyanolyan speciális módon magyarázza az olvasást, ahogy a költözés ma­gyarázza a dél felé repülést.

Kimutattam már egy, a figyelemfogalmakkal kapcsolatos tényt, nevezetesen azt, hogy rendjén való dolog megparancsolni valakinek vagy megkérni valakit, hogy figyeljen, legyen körül­tekintő, vegyen figyelembe valamit, tanuljon keményen és így tovább. Ugyanígy rendjén való az, ha valaki önmagának mond­ja ezeket. Nos, természetes, hogy az ember nem parancsolhatja meg valakinek, hogy pusztán csak figyeljen. Mert ahhoz, hogy az illető engedelmeskedhessen a parancsnak, vagy megszeg­hesse azt, úgy kell értenie, mint ami megadja, hogy pontosan mit is kell figyelemmel csinálni. Egy tanítványnak, egy nyomdai korrektornak és a szemorvos egyik páciensének egyaránt meg lehetne parancsolni például, hogy gondosan olvasson el egy bizonyos bekezdést; a tanítvány akkor szegi meg az utasításo­kat, ha észreveszi a nyomdai hibákat, a gondolatmenetet azon­ban nem, a korrektor akkor szegi majd meg az utasításokat, ha figyel a gondolatmenetre, de nem veszi észre a nyomdai hibá­kat, míg a szemorvos páciensétől azt akarjuk, hogy ne a gondo­latmenetről és ne is a nyomdai hibákról számoljon be, hanem csak a nyomtatott betűk elmosódottságáról vagy élességéről, feketeségéről vagy szürkeségéről, ferde vagy függőleges voltá­ról. Ez nyilvánvalóan igaz általában a figyelemre vonatkozóan. Nem mondhatunk olyasmiket, hogy egy személy pusztán csak érdeklődik, elmélyül vagy próbálkozik; az illetőnek például egy vezércikket kell olvasnia érdeklődéssel, horgásznia kell elmé­lyültem vagy meg kell próbálnia megmászni ezt a fát. Az „él­vezni" és az „utálni" hasonlóképpen kiegészítéseket követel meg,

178

olyasmiket például, mint „úszást", „zenehallgatást" és „sem­mittevést".

Amikor valakiről azt mondjuk, hogy figyelmét bizonyos, ilyen pontosabban meghatározható cselekedetre vagy reakcióra fordítja, akkor jogosult azt mondani; hogy a szónak egy bizo­nyos értelmében „gondol" vagy „figyel" arra, amit csinál vagy átél, vagy hogy „figyelmet fordít erre". Ez nem azt jelenti, hogy az illető szükségképpen tanácskozásokat folytat önmagával ar­ról; amit csinál vagy átél. Nem szükségszerű, bár lehetséges, hogy megjegyzéseket, szigorú bírálatokat, utasításokat, buzdí­tásokat vagy diagnózisokat mormoljon el önmagának, viszont ha az illető ezt csinálja, akkor ismét helyénvaló kérdés az, hogy gondol-e arra, amit mormol vagy sem. Néha úgy gondolják, hogy az, aki Hamlethez hasonlóan az elmélkedés rabja, ponto­san azért nem fordítja figyelmét egy adott feladatra, mert figyel­mét arra a másodlagos feladatra fordítja, hogy saját elsődleges feladatáról elmélkedjen magában; és néha az, akinek a francia társalgást kell megpróbálnia, valójában eltéríti magát tulajdon­képpeni teendőjétől azzal, hogy anyanyelvén társalog önmagá­val arról, hogy hogyan is végzi éppen tulajdonképpeni teendő­jét. Gondolni vagy figyelni arra, amit éppen csinálunk - nem jár együtt azzal, hogy állandó jelleggel vagy ismétlődően értelmes „beszéd lépéseket" teszünk. Ellenkezőleg, az értelmes „beszéd­lépések" megtétele többek között maga is csak példája annak, amikor gondolunk vagy figyelünk arra, amit csinálunk, mivel értelmes „beszédlépéseket" tenni azt jelenti, hogy bizonyos dol­gokat úgy mondunk, hogy gondolunk arra, amit mondunk. Az értelmes „beszédlépések" megtétele a figyelemmel kísért tevé­kenységek egy speciese, nem pedig kauzális feltétele. De egé­szen biztos, hogy az oktató célzatú magyarázat, ha értelmesen adják és értelmesen fogadják, gyakran nélkülözhetetlen ve­zérfonala a végrehajtásnak. Sok dolog van, amit nem tudunk megcsinálni vagy nem tudunk jól megcsinálni, hacsak nem fordítunk figyelmet az alkalomhoz illő utasításokra, bár néha nekünk magunknak kell lennünk az ilyen utasítások szerző­inek. Ilyen esetekben, ha megpróbáljuk a kérdéses dolgot csinálni, akkor ez magában foglalja mind azt, hogy megpró­báljuk magunknak a megfelelő időben a helyes utasításokat adni, mind pedig azt, hogy megpróbáljuk követni az utasítá­sokat.

179

Meg kell most vizsgálnunk egy olyan cselekvéstípust, amely bár teljességgel nélkülözi a találékonyságot, mégis magában foglal bizonyos fokü figyelmet, ellentétben az ösztönös és tisz­tán megszokásból vagy reflexből végzett cselekedetekkel, ame­lyek nem foglalnak magukban figyelmet. Az a katona, aki pa­rancsnak engedelmeskedve tűzi fel szuronyát, talán pontosan ugyanazokat a mozdulatokat csinálja végig, mint az, aki vala­milyen más célból teszi ezt. Az „engedelmesen" nem jelent semmilyen sajátosan jellemző izomműködési módot. Nem jelöl és nem is jelent semmilyen magunkkal folytatott társalgást vagy magunknak adott utasítást sem. Hiszen a katonának nem azt parancsolták meg, hogy ilyen dolgokat csináljon, s ha megcsi­nálja ezeket, akkor ezen utasítások még nem fogják megmagya­rázni a szurony feltűzését, mivel a magunknak adott utasítás­nak a követése egyszerűen csak egy másik esete lenne az enge­delmes cselekvésnek. Viszont a szurony engedelmes feltűzése egészen biztosan annyit jelent, hogy a katona bizonyos értelem­ben azzal a gondolattal tűzi fel szuronyát, hogy ezt parancsolták neki. Nem csinálta volna, ha mást parancsoltak volna, vagy ha félreértette volna a parancsot; és ha megkérdeznék, hogy miért csinálta, habozás nélkül a parancsra hivatkozna.

De a katona éppen annyira nem csinál két dolgot, mégpedig hogy feltűzi szuronyát, és engedelmeskedik a parancsnak, amennyire a költöző madár esetében sem arról van szó, hogy dél felé repül, és ezenfelül még valami mást csinál, vagy még valami máson is keresztülmegy. A parancsnak azzal engedel­meskedik, hogy feltűzi szuronyát. Arra a kérdésre, hogy „Fi­gyelt-e a parancsra?", teljesen kielégítően válaszolunk azzal, hogy „Igen, azonnal fel tűzte szuronyát, amikor kiadták a paran­csot". De természetesen lehetséges lett volna, hogy nem hallja meg a parancsot, és hogy pusztán szórakozásból tűzze fel szu­ronyát abban a pillanatban, amelyik véletlenül a megfelelő pil­lanat volt. Ebben az esetben hamis lenne azt mondani, hogy a parancsnak engedelmeskedve tűzte fel szuronyát.

Azt mondhatnánk, hogy a katona elsődleges feladata az, hogy engedelmeskedjen, bármilyen parancsot ad is neki őrmestere. Ha azt kérdezzük, „Mire figyelt?", a válasz: „Az őrmester pa­rancsaira." A katona csak akkor kezdi feltűzni szuronyát, ami­kor az őrmester ezt a dolgot parancsolja neki. Szellemi állapo­tának leírása közvetlenül utal az őrmester parancsaira, és csak

180

közvetve, mert f öltételesen utal a szurony feltűzésére. A szurony feltűzésének cselekedetét, hogy úgy mondjuk, idézőjelben hajtja végre; a katona ezt csinálja, mihelyt ezt a dolgot ténylegesen elrendelik. Valami mást tett volna, ha ma parancsot kapott volna. Abban a szellemi állapotban van, hogy mindazt megte­gye, amit parancsolnak, beleértve a szurony feltűzését is. A szurony feltűzése föltételesen előre látható vagy visszakövet­keztethető, s a változó föltétel egyik értéke ténylegesen teljesült.

Hasonlóképpen egy parodista talán semmi mást sem csinál, csak kiejt néhány szót, és tesz néhány taglejtést, de ezeket a szavakat és taglejtéseket csak eredeti létrehozójuk szavainak és taglejtéseinek bemutatásaként produkálja. Ha az eredeti létre­hozó valamilyen más módon beszélt vagy cselekedett volna, akkor a parodista is másként mutatta volna ezt be. Nem kell egyfajta kíséretként azt mondogatnia magának vagy társainak, hogy ez az, ahogyan az eredeti létrehozó beszélt vagy gesztiku­lált. Az eredeti beszédmód vagy vállvonogatás bemutatását nem kell semmilyen leíró jellegű megjegyzéssel bevezetni vagy kísérni; néha nem is lehet a bemutatáshoz bevezetőt vagy kísé­retet komponálni, mivel a deskriptív tehetség gyakran jóval elmarad a színészi tehetségtől. A parodista a szavakat és a vállvonogatásokat az utánzott személy szavainak és vállvono- gatásainak másolataként hozza létre, de nem kell folyton-foly- vást állítania, hogy ezek másolatok.

De mi az értelme a „-ként" végződésnek azokban az esetek­ben, amikor azt mondjuk, hogy egy cselekvő személy valamit megparancsolt cselekedetként vagy egy cselekedet másolata­ként, vagy gyakorlásként, vagy célravezető eszközként, vagy játékként csinál, vagy általánosságban, valamilyen sajátos prog­ram végrehajtásaként? Mi a különbség a között az eset között, amikor bizonyos mozdulatokat csupán mechanikusan végzünk el, és aközött, amikor megpróbálunk eleget tenni valamilyen sa­játos követelménynek, talán teljes mértékig hasonló mozdula­tok elvégzésével? Vagy mi a különbség aközött, amikor a katona parancsnak megfelelően tűzi fel a szuronyt, és amikor azért tűzi fel a szuronyt, hogy harcoljon?

Igaz, bár nem elegendő, ha csak annyit mondunk, hogy a katona szándékosan tűzi fel a szuronyt, nevezetesen azzal a szán­dékkal, hogy végrehajtsa, amit parancsolnak, vagy azzal a szándékkal, hogy megvédje magát. Hiszen jelenlegi kérdésünk

181

az, hogy ha „A madár éppen költözik" és „A katona engedel­meskedve tűzi fel szuronyát" egyaránt korcs kategorikus állítá­sok, akkor mi az a sajátos különbség közöttük, amelyet úgy szoktunk jelezni, hogy a katona figyel vagy szándékosan cselek­szik, míg a madár nem?

A válasznak legalábbis egy része a következő. Az a kijelentés, hogy egy kockacukor éppen felolvad, egy madár éppen költö­zik, vagy egy ember éppen hunyorog, nem vonja maga után, hogy a cukor megtanulta, hogy felolvadjon, a madár megtanul­ta, hogy ősszel dél felé repüljön, vagy az ember megtanulta, hogy hunyorogjon, amikor meghökkentik. Az a kijelentés azon­ban, hogy a katona engedelmeskedve tűzte fel szuronyát, vagy azért tűzte fel, hogy megvédje magát, maga után vonja, hogy megtanult bizonyos leckéket, és nem is felejtette el őket. Az újonc, ha hallja a szurony feltűzésére vonatkozó parancsot, vagy ha lát egy ellenséges katonát közeledni, nem tudja, hogy mit csináljon szuronyával, hogyan csinálja, vagy mikor csinálja és mikor ne csinálja. Talán még azt sem tudja, hogyan értse a parancsokat, és hogyan engedelmeskedjen nekik.

Nem minden szerzett képességet vagy hajlamot lehet szelle­mi sajátosságként besorolni. Az, hogy valaki a jobb oldalán szokott álomba szenderiilni, nem értelmi vagy jellembeli sajá­tosság; az, hogy hangosan vagy magunkban szoktuk-e kimon­dani a „begyedem" szót, amikor meghalljuk az „egyedem"-et, olyan szokás, amit felvettünk, bár nemigen állítanánk, hogy tanultuk; ránk ragadt, de nem próbáljuk meg magunkra ragasz­tani, és általában nem is használjuk vagy alkalmazzuk. A tanu­lás határesetét jelenti az, amikor bizonyos dolgokat elsajátítunk és kívülről tudunk anélkül, hogy megpróbálnánk elsajátítani. Bár a rímképletek kívülről való megtanulása, ha alkalmazással együtt tanuljuk, elég primitív formája a tanulásnak, mégsem csak azt a tetszetős, de értéktelen képességet hozza létre, hogy fel tudjuk mondani ezeket a rímeket, hanem azt az értékesebb képességet is, hogy meg tudunk tanulni mindenfajta más dolgot is kívülről; valamint azt a még értékesebb képességet, hogy tanulással ki tudunk alakítani magunkban mindenfajta képességet. Ez tehát alaplecke abban, hogy általánosan taníthatóvá váljunk.

Gyerekek, félművelt emberek, régi vágású katonák és egyes pedagógusok hajlamosak azt föltételezni, hogy a tanultság és a képzettség pusztán csak annak a képességnek az elsajátítását

182

jelenti, hogy visszhangként elismételjük a megtanult leckéket. Ez azonban tévedés. Ha a tanuló semmi másra nem lenne képes, csak arra, hogy elejétől végig hibátlanul végigmenjen a szorzó­táblán, akkor nem mondanánk, hogy bármivel is többet csinált annál, mint hogy elkezdte tanulni a szorzótáblát. A gyerek tulajdonképpen nem tanulta meg a szorzótáblát, ha nem tud kapásból helyes választ adni bármilyen váratlan (a lOxlO-nél kisebb) szorzási problémára, és ha nem tudja alkalmazni a szorzótáblát, például ügy, hogy megmondja, hány lábujj van abban a szobában, amelyben hatan vannak. És az az ember sem képzett hegymászó, aki csak ugyanolyan bölcsődei mászásgya­korlatokkal képes megbirkózni, amelyekkel mászni tanították, éppen olyan föltételek között, amelyek között mászni tanítot­ták, és akkor is csak úgy, hogy ugyanazokat a mozdulatokat csinálja végig, amelyeket akkortájt végeztettek vele. A tanulás azt jelenti, hogy képessé válunk arra, hogy valamilyen helyes és megfelelő dolgot csináljunk bármely szituációban, amely bizo­nyos általános jellemzőkkel rendelkezik. A tanulás annyit jelent, hogy felkészültté válunk bizonyos területen jelentkező változó követelményekre.

Amikor azt mondjuk, hogy valaki most valamit bizonyos fokú, bizonyos fajtájú figyelemmel csinál, akkor nem azt mond­juk csupán, hogy az ő esetében is valami ilyen felkészültségről van szó, hanem azt, hogy ténylegesen eleget tesz egy konkrét követelménynek, és úgy tesz ennek eleget, hogy eleget tehetett volna néhány ilyen jellegű más követelménynek is, ha felmerül­tek volna, illetve hogy eleget tesz majd nekik, ha felmerülnek. A kérdéses személy „készültséginek nevezhető szellemi álla­potban van, mert amit csinál, azt úgy csinálja, hogy éppen ezt kész csinálni éppen ebben a helyzetben, viszont kész arra is, hogy néhány tetszőleges más dolgot csináljon, ha esetleg felszó­lítják ilyesmire. Az a kijelentés, hogy a sofőr elővigyázatosan vezet, nem vonja maga után, hogy folyton az jár az eszében, hogy egy szamár ugorhat ki a mellékutcából. Kész lehet az ilyen váratlan eseményekre anélkül, hogy előre látta volna őket. Sőt lehet, hogy előre látta őket, de nem volt felkészülve rájuk.

Ennek a fejezetnek egy korábbi részében megkíséreltem meg­magyarázni, miért van az, hogy bár a figyelem összpontosítása egy feladatra nem azt jelenti, hogy összepárosítunk valamilyen szemlélési vagy kutatási tevékenységet a feladat végrehajtásá­

183

val, mégis azt várjuk, hogy az a személy, aki figyelmet fordít valamire, képes legyen kutatás nélkül megmondani, hogy mi köti le figyelmét vagy mivel van elfoglalva. A figyelés nem valamilyen másodlagos elméletalkotási elfoglaltság, mégis úgy tűnik, együtt jár azzal, hogy a nyelvünk hegyén vannak a vála­szok az elsődleges elfoglaltságunkkal kapcsolatos elméleti kér­désekre. Hogyan tudhatok arról, amit odafigyelve teszek vagy érzek, ha odafigyelve tenni vagy érezni valamit nem foglalja magában, hogy egy kicsit tanulmányozom is azt, amit teszek vagy érzek? Hogyan tudnám most leírni azt, amit korábban nem vettem szemügyre?

Úgy tűnik, a válaszhoz hozzátartozik ez: nem minden beszéd áll abból, hogy általános ismereteket közlünk, és a legelemibb beszéd egészen biztosan nem ebből áll. Például nem azzal kezd­jük, hogy a csecsemőnek olyan dolgok neveit mondjuk, amelyek iránt az adott pillanatban nem érdeklődik, hanem azzal kezd­jük, hogy olyan dolgok neveit mondjuk el neki, amelyek iránt ott a helyszínen érdeklődést mutat. A tárgyak nevének haszná­lata tehát beágyazódik a tárgyak iránti érdeklődésbe. Részben hasonló módon adunk a gyereknek az általa épp megkísérelt dologgal kapcsolatban különféle utasításokat, tanácsokat, oku­lásra szolgáló példákat, buzdítást és feddést; nem várunk arra, hogy abbahagyjon minden tevékenységet, amikor bizonyos do­log hogyanjára tanítjuk. Aleckéztetés és a végrehajtás egyidejű­ségének ténye sem teszi a leckéztetést szükségképpen a végre­hajtás kizökkentőjévé. Megpróbálni a tanításhoz alkalmazkod­ni - ez része annak, hogy megpróbálja csinálni a dolgot, és ahogy a gyerek tanulja csinálni a dolgot, azt is megtanulja, hogyan kell jobban érteni és jobban alkalmazni a leckéket, mi­közben a kérdéses dolgot csinálja. Azt is megtanulja ezután, hogy összeházasítsa az oktatói és a tanítványi szerepet; megta­nulja önmagát korrepetálni és saját korrepetálására figyelni, azaz megtanulja tetteit szavaihoz illeszteni.

A jó bíró nem sípol a játék minden egyes pillanatában, a jól képzett játékos sem szűnik meg figyelmet fordítani a játékra, valahányszor a bíró sípszavára figyel; ellenkezőleg, akkor mu­tatja azt, hogy nem fordít figyelmet a játékra, ha nem figyel a bíró sípszavára. Bizonyos mértékben mindannyian elég képzet­tek vagyunk ahhoz, hogy önmagunk bírái legyünk, és bár nem fújjuk mindig vagy majdnem mindig a sípunkat, ha a szituáció

184

megköveteli, majdnem mindig készek vagy majdnem készek vagyunk sípunkat megfújni, és ha már megszólaltatjuk, hajla­mosak vagyunk tartani is magunkat a síp szavához. A bíró beavatkozása a játékba rendszerint parancsoló, nem pedig leíró vagy informatív jellegű. Azért van ott, hogy segítse a játék lefolyását, nem pedig azért, hogy kielégítse az újságírói kíván­csiságot azzal kapcsolatban, hogy mi is történik. A bíró dönté­seket hoz és büntet, nem pedig beszámol. De ha a bíró kész megfelelő büntetést elrendelni, amikor a játék helyzete megkö­veteli, akkor ez annyit is jelent, hogy kész beszámolót adni, ha az újságírók követelik. Tudja, milyen parancsokat adjon, így hát tudja, milyen tényekről számoljon be. De nem kell tanulmá­nyoznia parancsait ahhoz, hogy összekaparjon néhány tényt. A dolgot kissé leegyszerűsítve, csak a hanghordozását kell kiiga­zítania - azaz csak prózai stílusban kell elmondania azt, amit talán egyébként parancsolón ordított vagy éles hangon elrendelt volna. Kijelentő módban mondani a dolgokat azt jelenti, hogy a legkeresettebb módon, mert a szenvedélytől leginkább mente­sen mondjuk azokat.

Hasonlóképpen, ha annak rendje és módja szerint képzettek vagyunk, igen sokszor mondhatunk magunknak olyan paran­csokat, javaslatokat és ítéleteket, amelyek többé vagy kevésbé illenek vagy hozzájárulnak ahhoz, ami a kérdéses pillanatban foglalkoztat bennünket. Amikor arról, hogy magunknak mon­dunk a helyzetnek megfelelő figyelmeztető vagy bíráló dolgo­kat, áttérünk arra, hogy a kérdező személyeknek (akik mi ma­gunk is lehetünk) adjuk meg a helyes leírásokat, akkor nem kutatást, hanem átfogalmazást kell eszközölnünk. Ha tudjuk, hogy mit mondjunk bizonyos követelményeknek megfelelően, akkor azt is tudjuk, hogy mit mondjunk bizonyos más követel­ményeknek megfelelően. Ahol nem tudunk sokat mondani ma­gunknak mint oktatóknak vagy bíróknak, például viccek kita­lálásában, jellemértelmezésben vagy lírai költemények megfor­málásában, ott az érdeklődőknek sem tudunk sokat mondani arról, amit éppen csinálunk. S ezért aztán „ihlet"-ről, „véná"-ról és „intuíció"-ról beszélünk, mert ez felment az alól, hogy kérdé­sekre kelljen válaszolnunk.

185

5. Eredmények

Van egy másik osztálya is azoknak az eseményszavaknak, ame­lyek céljaink szempontjából sajátos figyelmet érdemelnek, ne­vezetesen az olyan eseményszavak osztálya, amelyeket máshol az „eredményszavak", a „sikerszavak" vagy a „megvan-sza- vak" címkével láttam el ellentéteikkel, a „kudarcszavak"-kai vagy „sikertelenségszavak"-kal egyetemben. Ezek valódi, ese­ményjelölő szavak, mert egészen biztos, hogy szabályos dolog azt mondani valakiről, hogy egy meghatározott pillanatban gólt lőtt, hogy többször is megoldott anagrammákat, vagy gyorsan felismerte a poént, illetve gyorsan megtalálta a gyűszűt. Néhány ebbe a csoportba tartozó szó többé vagy kevésbé hirtelen elért tetőpontot vagy hirtelen létrejövő végkifejletet jelöl, néhány másik pedig többé vagy kevésbé hosszúra nyúló folyamatot. Egy pontosan meghatározható pillanatban találjuk meg a gyű­szűt, adunk mattot ellenfelünknek, vagy nyerjük meg a ver­senyt, viszont igen hosszú ideig tarthatunk meg egy titkot, vagy tarthatjuk az ellenséget sakkban, illetve tarthatjuk meg a veze­tést ellenfelünkkel szemben. Az olyasfajta siker, amit egy héja megpillantása jelent, különbözik tehát az olyasfajta sikertől, amit a héja szemmel tartása jelent.

Azok az igék, amelyekkel az ilyen megszerzéseket és megtar­tásokat általában ki szoktuk fejezni, cselekvő igék, például, „megnyer", „felfedez", „megtalál", „meggyógyít", „meggyőz", „bebizonyít", „becsap", „kinyit", „megőriz" és „elrejt". Emiatt a grammatikai tény miatt az emberek, egyedül Arisztotelész kivételével, hajlamosak voltak megfelejtkezni az ilyen jellegű igék és az egyéb tevékenységjelölő vagy folyamatjelölő igék logikai viselkedésének különbségeiről. Ha egyáltalán észrevet­ték a különbségeket, például a rúgni és gólt lőni, a kezelni és meggyógyítani, a keresni és megtalálni, a markolni és erősen tartani, a hallgatni és hallani, a nézni és látni, az utazni és megérkezni között, akkor ezeket az egymás mellé rendelt tevé­kenységféleségek vagy folyamatféleségek különbségeiként ér­telmezték, holott igazából a különbségek egészen más jellegűek. Annál is könnyebb volt átsiklani ezeken a különbségeken, mivel amikor jó kilátások vannak a sikerre, igen gyakran eredmény­igéket veszünk kölcsön a megfelelő vállalkozás jellegű tevé­kenységek végrehajtásának megjelölésére is. Verseny közben

186

mondhatjuk például, hogy a futó megnyeri a versenyt, annak ellenére hogy végül talán mégsem nyeri meg; és az orvos hen­ceghet azzal, hogy meggyógyítja páciense tüdőbaját, amikor a kezelés igazából nem eredményezi az előre jelzett gyógyulást. A „hallani" igét néha a „hallgatni" szinonimájaként használjuk, a „kijavítani" igét pedig a „kijavítást megkísérelni" szinonimá­jaként.

A vállalkozásigék és a megfelelő eredményigék értelme kö­zött az az egyik nagy logikai különbség, hogy amikor egy eredményigét alkalmazunk, akkor azt állítjuk, hogy van még valamilyen tény azon túl, amely a neki alárendelt vállalkozás jellegű tevékenység végrehajtásából áll, feltéve, hogy egyáltalán van ilyen jellegű tevékenység. Ahhoz, hogy egy futó megnyerje a versenyt, nemcsak futnia kell, hanem versenytársainál koráb­ban kell a célszalagnál lennie; ahhoz, hogy egy doktor meggyó­gyítsa páciensét, a pácienst kezelnie kell, s az illetőnek ismét egészségesnek kell lennie; ahhoz, hogy a gyűszű után kutató személy meg is találja azt, egy gyűszűnek kell lennie azon a helyen, amelyre rámutat, és abban a pillanatban, amelyben rámutat; és ahhoz, hogy egy matematikus bebizonyítson egy tételt, a tételnek igaznak kell lennie, s következnie kell azokból a premisszákból, amelyekből megpróbálja kimutatni a tétel le- vezethetőségét. A cselekvő személy erőfeszítéseiről és érzéseiről szóló életrajzi beszámoló önmagában véve nem mutatja meg, hogy sikerre vitte-e azt, amit megpróbált sikerre vinni. Elhamar­kodva a megítélést, az illető talán bizonygatja a várt sikert, de vissza fogja vonni állítását, ha felfedezi, hogy bár minden tőle telhetőt megtett, mégis valamilyen hiba csúszott a dologba: visszavonom azt az állításomat, hogy láttam egy nyomdai hibát, vagy hogy meggyőztem a szavazót, ha úgy találom, hogy nem volt semmiféle nyomdai hiba, vagy hogy a szavazó az ellenfe­lemre adta le szavazatát.

Ennek az általános megállapításnak az az egyik következmé­nye, hogy mindig értelmes, bár természetesen nem mindig igaz, ha részben vagy egészben a szerencsének tulajdonítjuk a sikert. Egy órát megjavíthat valamilyen véletlen ütődés is, és a kincset meg lehet találni az első kapavágásra is.

A fentiekből következik, hogy lehetségesek olyan eredmé­nyek is, amelyeket semmilyen vállalkozás jellegű tevékenység sem előz meg. Néha keresés nélkül is találunk dolgokat, néha

187

pályázat nélkül is kapunk kinevezést, és néha igaz konklúzió­hoz jutunk a bizonyítékok eló'zetes mérlegelése nélkül is. Az így, azaz munka nélkül szerzett dolgokat gyakran „adott"-nak mondjuk. Egy könnyű fogás „adva van", egy kevésbé könnyű fogás „adódik", viszont a nehéz fogást „csinálni" kell.

Amikor valakiről azt mondjuk, hogy küzdött és nyert, vagy hogy utazott és megérkezett, akkor nem azt mondjuk, hogy két dolgot csinált, hanem azt, hogy egyetlenegy dolgot csinált egy bizonyos végeredménnyel. Hasonlóképpen az, aki célzott, de nem talált, nem két, egymás után következő tevékenységet hajtott végre, hanem egyetlen dolgot csinált, ami kudarccal járt. Tehát elvárjuk, hogy az, aki megpróbál valamilyen eredményt elérni, képes legyen kutatás nélkül megmondani, hogy mibe fogott bele, de nem várjuk tőle, hogy feltétlenül képes legyen kutatás nélkül megmondani, hogy elérte-e az eredményt. Az eredmények és a kudarcok nem olyan típusú események, hogy tárgyai lehetnének annak, amit gyakran, „még ha félrevezetően is, „közvetlen tudás"-nak neveznek. Nem aktusok, nem erőfe­szítések, nem tevékenységek vagy ténykedések, hanem - bizo­nyos, pusztán a szerencsének betudható eredményekre vonat­kozó fenntartással - azt a tényt jelentik, hogy bizonyos aktusok­nak, műveleteknek, erőfeszítéseknek vagy tevékenységeknek bizonyos kimenetelük van.

Ez az, amiért értelmesen mondhatjuk, hogy valaki eredmény­telenül vagy eredményesen célzott, de nem mondhatjuk, hogy eredménytelenül vagy eredményesen találta el a célpontot; mond­hatjuk, hogy kitartóan vagy nem kitartóan kezelte páciensét, de nem mondhatjuk, hogy kitartóan vagy nem kitartóan gyógyí­totta meg; mondhatjuk, hogy lassan vagy gyorsan, módszeresen vagy találomra vizsgálgatta a sövényt, de nem mondhatjuk, hogy lassan vagy gyorsan, módszeresen vagy találomra látta a fészket. A vállalkozásigékhez járuló határozószók általában nem járulnak az eredményigékhez; nevezetesen az „elővigyá­zatosan", a „figyelmesen", a „gondosan", az „óvatosan", a „lel­kiismeretesen" és az „állhatatosan" figyelem-határozószókat nem használhatjuk az olyan kognitív igék módosítására, mint a „felfedezni", a „bebizonyítani", a „megoldani", az „észrevenni" vagy a „látni"; éppúgy nem módosíthatják ezeket, ahogy nem módosíthatják az olyan igéket sem, mint a „megérkezni", a „megjavítani", a „megvásárolni" vagy a „meghódítani".

188

Sok olyan eseményjelölő ige van, amelyet az ember vizsgáló­dó mivoltából következő sajátságok leírására használunk, és az a tény, hogy a teoretikusok képtelenek voltak észrevenni, hogy néhány ilyen ige eredményige, néhány más pedig vállalkozás­ige, alaptalan rejtélyek, és ennek megfelelően bizonyos rejté­lyekkel házaló elméletek forrása volt. Sajátos megismerési aktu­sokat és tevékenységeket tételeztek fel azért, hogy oly módon feleltethessék meg őket az olyan igéknek, mint a „látni", „halla­ni", „ízt érezni", „következtetni" és „emlékezni", ahogy jól ismert aktusok és tevékenységek valóban megfelelnek az olyan igéknek, mint a „rúgni", „futni", „nézni", „hallgatni", „civakod­ni" és „elmondani"; mintha az a kijelentés, hogy valaki néz és lát, ahhoz a kijelentéshez lenne hasonló, hogy sétál és dúnnyög, nem pedig ahhoz, hogy horgászik és fog, vagy keres és talál. De az észlelésigéket nem lehet a keresésigék mintájára olyan hatá­rozószókkal módosítani, mint az „eredményesen", „hiábavaló­an", „módszeresen", „hatástalanul", „fáradságosan", „lustán", „gyorsan", „gondosan", „vonakodva", „buzgón", „engedelme­sen", „megfontoltan" vagy „magabiztosan". Az észlelésigék nem jelölnek tevékenységeket vagy különféle elfoglaltságokat; és a fortiori nem jelölnek titkos tevékenységeket vagy titkos elfoglaltságokat. Leegyszerűsítve nem a játékos szókészletéhez, hanem a bíró szókészletéhez tartoznak. Nem próbálkozások, hanem azok a dolgok, amelyekre próbálkozással vagy szeren­csével szert teszünk.

Az episztemológusok néha beismerik, hogy a látás, a hallás és a következtetés föltételezett kognitív tevékenységeit fura módon megfoghatatlannak találják. Ha megpillantok egy héját, akkor rátalálok a héjára, de nem találok rá a héja látására. Úgy tűnik, hogy a héja általam történő látása valami furcsa áttetsző folyamatféleség, áttetsző annyiban, hogy míg egy héját észreve­szünk, addig semmi mást sem veszünk észre, ami megfelelne a „látni egy héját"-ban az igének. De a rejtély feloldódik, mihelyt felismerjük, hogy a „látni", a „megpillantani" és a „rátalálni" nem folyamatszavak, nem élményszavak vagy tevékenységsza­vak. Nem jelölnek meghökkentő módon észrevehetetlen csele­kedeteket vagy reakciókat; éppúgy, ahogy a „nyerni" sem jelöl valamilyen, meghökkentő módon észrevehetetlen futásfélesé­get, vagy ahogy a „megérkezni" sem jelöli az utazás valamilyen be nem vallott részét. Azért nem kaphatom magam azon, hogy

189

látok vagy dedukálok, mert ezek az igék nem megfelelő típusú­ak ahhoz, hogy kiegészítsék az „Azon kapom magam, hogy. kifejezést. Az olyan kérdéseket, hogy „Mit csinálsz?" és „Mi történik most veled?", nem lehet úgy megválaszolni, hogy „lá­tok", „következtetésre jutok" vagy „tudok".

A vállalkozásigék és az eredményigék vagy a „próbálkozni"- igék és „sikerülni"-igék közötti különbség megszabadít minket egy másik elméleti nyűgtől is. Régóta tudjuk már, hogy az olyan igéket, mint a „tudni", a „felfedezni", a „megoldani", a „bebi­zonyítani", az „észlelni", a „látni" és a „megfigyelni" (legalábbis a „megfigyelni" bizonyos bevett használataiban), alapvetően nem lehet a „tévesen" és a „helytelenül" határozószókkal mó­dosítani. Bizonyos episztemológusok, akik ezeket és az ezekkel rokonságban álló igéket automatikusan sajátos fajtájú tevékeny­ségek vagy élmények megjelöléseként értelmezik, úgy érezték, föl kell tételezniük, hogy az emberek rendelkeznek bizonyos sajátos vizsgálati eljárásokkal, amelyeknek követése köztien nincsenek kitéve a tévedés semmilyen kockázatának sem. Nem kell, sőt nem is lehet gondosan végrehajtanunk ezeket az eljárá­sokat, mivel semmi teret nem adnak a gondosságnak. Az ered­ménytelen fölfedezés vagy az érvénytelen bizonyítás logikai lehetetlenségét, téves módon, a rossz útra térés kvázikauzális lehetetlenségeként értelmezték. Ha csak a helyes utat követ­nénk, vagy ha csak a megfelelő képesség kantárszárát ereszte­nénk meg, akkor menthetetlenül korrigálhatatlan megfigyelése­ket vagy önevidens intuíciókat kapnánk. Ilyenformán tehát az emberek néha tévedhetetlenek. Hasonlóképpen, ha a célpont eltalálását a célzás sajátos fajtájaként értelmeznénk, vagy ha a meggyógyulást sajátos fajtájú kezelésként értelmeznénk, akkor- mivel logikai okok miatt egyik sem lehet hibás - az a követ­kezmény adódna, hogy vannak a célzásnak és a gyógykezelés­nek sajátos hibabiztos módjai. Lenne néhány időnként tévedhe­tetlen céllövő és néhány alkalomadtán tévedhetetlen orvos.

Más episztemológusok, akik - nagyon helyesen - irtóztak attól, hogy az embernek akárcsak időleges tévedhetetlenséget is tulajdonítsanak, nem kevésbé lehetetlen álláspontra helyezked­tek: az eredményigéket, megint csak automatikusan, sajátos fajtájú tevékenységek vagy élmények megjelöléseként értel­mezve azt állították, hogy a tevékenységek vagy élmények, amelyeket az ilyen igék jelölnek, végső soron nem hibabiztosak.

190

Tudhatjuk azt is, ami nem igaz, bebizonyíthatunk dolgokat álkövetkeztetéssel, megoldhatunk problémákat tévesen, és lát­hatjuk azt, ami nincs a szemünk előtt, ami persze az olyan kijelentésekhez hasonlít, hogy eltalálhatjuk a célpontot úgy is, hogy mellé lövünk, vagy meggyógyíthatunk egy beteget pana­szának súlyosbításával is, vagy megnyerhetünk egy versenyt anélkül is, hogy elsők lennénk a célszalagnál. Természetesen semmi összeegyeztethetetlenség nincs aközött, hogy elveszí­tünk egy versenyt, és aközött, hogy igényt támasztunk a ver­seny megnyerésére, vagy aközött, hogy súlyosbítottuk a beteg­séget és aközött, hogy hencegünk a betegség meggyógyításával. A „Látok egy héját" puszta kimondása nem vonja maga után, hogy valóban van ott egy héja; bár ha igaz módon mondjuk azt, hogy „Látok egy héját", akkor maga után vonja.

Nem szabad azonban azt föltételezni, hogy bizonyos, úgyne­vezett kognitív igéknek az eredményigék általános osztályába való besorolása mindent érthetővé tesz. Az a tény, hogy a „dedukálni" logikai viselkedése néhány vonatkozásban hason­lít a „gólt lőni", a „mattot adni" vagy a „kinyitni" viselkedésé­hez, nem jelenti azt, hogy minden vonatkozásban hasonlít akár­melyik ilyen ige viselkedéséhez; a „következtetésre jutni" sem hasonlít minden vonatkozásban a „Párizsba jutni"-hoz. Érvelé­semnek szándékaim szerint elsősorban negatív célja van: meg akartam ugyanis mutatni, hogy miért hibás és mégis miért csábító dolog titokzatos cselekedeteket és reakcióikat posztu- lálás segítségével bizonyos jól ismert életrajzesemény-jelölő sza­vaknak megfeleltetni.

191

VI. FEJEZET

ÖNISMERET

3. Előszó

Annak az elméletnek, hogy az emberi szellem a „fizikai világ"- tói különböző világot jelent, természetes megfelelője az az elmé­let, hogy bizonyos úton-módon fel tudjuk fedezni ennek a másik világnak a tartalmát, oly módon, amely megfelel annak, ahogy a fizikai világ tartalmát fedezzük fel. Az érzéki észlelés során arról bizonyosodunk meg, ami térben létezik vagy térben törté­nik, ennélfogva arról, ami szellemünkben létezik vagy szelle­münkben történik, szintén észlelés által kell megbizonyosod­nunk, de más, igen finom fajtájú észlelés által, amely nem igény­li a durva testi szervek működését.

A szellem tehát képes észrevenni saját állapotait és tevékeny­ségeit, sőt a teoretikusok úgy gondolták, ki kell mutatniuk, hogy ez irányú képességei magasabb rendűek azoknál, amelyekkel a külvilág tényeit veszi észre. Ha egyáltalán tudhatok, hihetek, sejthetek vagy akárcsak vélhetek valamit is a rajtam kívüli dol­gokról és személyekről, akkor - a föltételezés szerint - álland óan és hibabiztos módon észre kell vennem magukat ezeket a kog­nitív tevékenységeimet is.

Gyakran mondják tehát, hogy 1. az emberi szellem kénytelen állandóan tudomást venni saját magánszínpadának összes föl­tételezett szereplőjéről, és hogy 2. saját állapotai és tevékenysé­gei közül legalábbis néhányat szándékosan is tud Vizsgálni, egyfajta nem érzéki észlelés segítségével. Sőt föltételezik azt is, hogy ez az (általában „tudat"-nak vagy „tudatosságának neve­zett) állandó tudomás és ez az (általában „introspekció"-nak nevezett) nem érzéki belső észlelés: mentes a tévedéstől. Szelle­münknek kétszeresen privilegizált bejárása van saját viselt dol­gaihoz, ami az önismeretet - minőségét tekintve - az egyéb dolgok ismereténél kiválóbbá, eredetét tekintve pedig korábbi­vá teszi. Kételkedhetek érzékeim bizonyosságában, de a tudati vagy az introspektív megnyilatkozásokban nem.

192

Egy megszorítást azonban mindig elismertek a szellem azon képességével kapcsolatban, hogy szellemi állapotokat és tevé­kenységeket tud fölfedezni, nevezetesen azt, hogy bár nekem lehet közvetlen tudomásom saját állapotaimról és tevékenysé­geimről, a másik ember szellemi állapotairól és tevékenységei­ről ilyen tudomásom nem lehet. Tudatában vagyok minden érzésemnek, akarásomnak, érzelmemnek és gondolatomnak, néhányat közülük pedig introspektív vizsgálatnak vetek alá. De nem tudom introspektív módon megfigyelni a másik ember szellemi működéseit, vagy nem lehetek introspektív módon tudatában a másik ember szellemi működéseinek. Csak úgy tudok meggyőződni arról, hogy van-e egyáltalán a másik em­bernek is szelleme, hogy bonyolult és gyarló következtetéseket vonok le abból, amit a másik teste csinál.

Ez a kétszeresen privilegizált bejárásról szóló elmélet oly erősen hatalmába kerítette a filozófusok, a pszichológusok és sok laikus gondolkodásmódját, hogy most már gyakran úgy gondolják, elég annyit mondani a dogma védelmében, mármint annak a dogmának a védelmében, hogy a szellem valamilyen második színházat alkot, hogy a tudat és az introspekció feltárja a benne színre kerülő jeleneteket. Aszerint a nézet szerint vi­szont, amely m Is, a tudat és az introspekció nem lehet az, aminek hivatalosan mondják, mivel föltételezett tárgyai míto­szok; de a gépben lakozó kísértet dogmájának bajnokai hajla­mosak úgy érvelni, hogy a tudat és az introspekció föltételezett objektumai nem lehetnek mítoszok, mivelhogy tudatában va­gyunk ezeknek az objektumoknak, és introspektív módon meg­figyelni is képesek vagyunk őket. Realitásukat azok az előkelő bizonyítványok garantálják, amelyeket fölfedezésük föltétele­zett módjairól állítottak ki.

Ebben a fejezetben tehát megpróbálom kimutatni, hogy a tudatról és az introspekcióról szóló hivatalos elméletek logikai zűrzavarok halmazai. De nem azt igyekszem természetesen megállapítani, hogy nem tudjuk vagy nem tudhatjuk azt, ami önmagunkkal kapcsolatban tudható. Épp ellenkezőleg: azt igyekszem majd kimutatni, hogyan is teszünk szert ilyen tudás­ra, de csak azután térek rá erre, miután már bebizonyítottam, hogy erre a tudásra nem tudat vagy introspekció segítségével teszünk szert, ahogy ezeket az állítólagos privilegizált bejáráso­kat általában jellemzik. De nehogy bárki is csüggedést érezzen

193

arra a gondolatra, hogy megfosztjuk föltételezett benső énjéhez vezető kétszeresen privilegizált bejárásától, vigasztalásként meg­ígérhetem, hogy az önismeretnek általam adandó magyarázata mellett az az ismeret, amelyet más emberekről megszerezhe­tünk, az önismerettel közelítőleg egyenértékűvé válik. Azok a dolgok, amelyeket magamról fölfedezhetek, ugyanolyan jelle­gűek, mint azok a dolgok, amelyeket más emberről fedezhetek föl; és fölfedezésük módszerei nagyjából ugyanazok. Egy kis fennmaradó különbség a nélkülözhetetlenül szükséges adatok készletében bizonyos fokozatbeli különbségeket jelent majd aközött, amit magamról tudhatok, és aközött, amit más ember­ről tudhatok, de ezek a különbségek nem mind válnak az önis­meret előnyére. Bizonyos, nagyon is fontos vonatkozásokban könnyebb fölfedeznem azt, amit a másik emberről akarok tudni, mint ugyanazt önmagámról, bizonyos más, fontos vonatkozá­sokban pedig nehezebb. De elvben, ami talán egyes esetekben különbözik a gyakorlattól, Kis János ugyanolyan módon fedez föl tényeket Kis Jánossal kapcsolatban, ahogy Kis János Nagy Józseffel kapcsolatban. Amikor felhagyunk a privilegizált bejá­rás reményével, akkor felhagyunk az episztemológiai izola- cionizmustól való félelemmel is; s a rózsától a szolipszizmus tüskéivel együtt szabadulunk meg.

2. Tudat

Mielőtt hozzákezdenénk a tudat filozófiai fogalmának vagy fogalmainak az elemzéséhez, tanácsos lesz fontolóra venni, hogy milyen módon használjuk a mindennapi életben a „tuda­tos" és a „tudat", illetve a „tudatosság" szavakat, akkor tehát, amikor nem kötelezzük el magunkat valamilyen sajátos elmélet mellett.

a) Az emberek gyakran beszélnek ilyenféleképpen: „Tudatára ébredtem, hogy valaki átrendezte a bútorzatot"; vagy „tudatára ébredtem, hogy a főnököm nem annyira barátságos, mint más­kor". Ilyen összefüggésekben a „tudatára ébredni" kifejezést olyan szavak helyett használjuk, hogy „rájönni", „felismerni" és „felfedezni" azért, hogy az észrevevés bizonyos figyelemremél­tó ködösségét és ebből következő tagolatlanságát jelezzük. A bútorzat valahogy különbözőnek tűnt, de a megfigyelő nem

194

tudná megmondani, hogy mi is a különbség; vagy a főnök attitűdje számos vonatkozásban barátságtalan volt, de a beszélő nem tudná felsorolni vagy közelebbről meghatározni, amit ész­revett. Bár vannak filozófiailag érdekes problémák a nagyon ködös dolgok, valamint a nagyon homályos dolgok bizonyta­lanságával, illetve kifejezhetetlenségével kapcsolatban, de a „tu­datinak ez az alakja és használata nem vonja maga után sem­miféle sajátos fakultás, módszer vagy észrevevési csatorna léte­zését. Ami ebben az értelemben tudatosodik bennünk, az lehet fizikai tény vagy valaki másnak a szellemi állapotával kapcso­latos tény.

b) Gyakran használjuk a „tudatos" és az „öntudatos" szava­kat olyan emberek jellemzésére, akik nagyon is világosan látják saját értéküket, akik nagyon is tisztában vannak saját tulajdon­ságaikkal, adnak ezekre a tulajdonságokra, és ugyanezt elvárják másoktól is. Biztos fellépés, határozott magatartás, önérzetes­ség, szélső esetben pedig rátartiság az a mód, ahogy az ebben az értelemben vett „öntudatosság" általában megnyilvánul.

c) Az „öntudatos" szót néha általánosabb értelemben is hasz­náljuk annak jelzésére, hogy valaki már eljutott arra a fokra, hogy figyelmet tud fordítani saját intellektuális és jellembeli sajátságaira, függetlenül attól, hogy ad-e arra, hogy mások ho­gyan értékelik ezeket a sajátosságokat. Amikor egy gyerek kezdi észrevenni, hogy jobban szereti az aritmetikát, mint a legtöbb ismerőse, vagy kevésbé gyötri a honvágy, mint a legtöbb isme­rősét, akkor kezd öntudatos lenni, a szónak ebben a tágabb értelmében.

Az öntudatosság ebben a tágabb értelemben természetesen alapvetően fontos az emberi életmód számára, fogalma ezért etikai szempontból lényegbevágó; természetes használata azon­ban nem von maga után semmilyen sajátos doktrínát sem arról, hogy egy személy hogyan teszi és hogyan ellenőrzi megállapí­tásait saját intellektuális és jellembeli sajátosságairól, sem arról, hogy miként veti össze ezeket ismerősei megállapításaival.

A „tudattalan" és a „tudatalatti" freudi kifejezésmódok szo­rosan kapcsolódnak a „tudatos" szónak ehhez a használatához, mert amire akkor gondolunk, amikor a féltékenységet, a szoron­gást vagy az erotikus indítékot „tudattalanénak minősítjük, annak legalábbis egy része az, hogy a féltékenység, a szorongás és az erotikus indíték szenvedő alanya nemcsak nem ismeri fel

195

magában ezek erősségét vagy akár létezését, hanem bizonyos módon nem is akarja felismerni ezeket. Kivonja magát annak a feladatnak egy része alól, hogy helyesen ítélje meg, miféle sze­mély is ő, vagy pedig rendszeresen elferdíti önértékeléseit. An­nak az ismeretelméleti kérdésnek, hogy valaki hogyan tesz helyes vagy téves megállapításokat saját diszpozícióiról, nem előfeltétele és nem is kell hogy előfeltétele legyen az ilyen meg­állapítások elől való kitérés, vagy az ilyen megállapítások el­ferdítésére irányuló tendencia etiológiájának, diagnózisának, prognózisának és gyógyításának freudi leírása.

dl A „tudatos", „öntudatos" és „tudattalan" előző használa­taitól egészen különböző módon használjuk ezeket a kifejezése­ket, amikor egy elkábított vagy érzéketlenné vált személyről mondjuk azt, hogy nem tudatosodnak benne az egyébként a lábában érzett fájdalmak. Ebben a használatban a „tudatos" „érzékelő"-t, „érző"~t jelent, a „tudattalan" pedig érzéketlent. Azt szoktuk mondani, hogy egy személy akkor veszítette el öntudatát, amikor már nem érez semmilyen ütést, zajt, szúrást vagy szagot.

e) Ettől az utóbbi használattól különbözik, bár azért szorosan összekapcsolódik vele a szónak az a jelentése, amelyben egy személyről akkor mondható, hogy nincs tudatában egy érzet­nek, amikor semmilyen figyelmet sem fordít rá. A heves vitába bonyolódott járókelő ebben az értelemben talán nincs is tudatá­ban annak, hogy milyen érzetek lépnek fel a felhólyagosodott sarkában, és valószínűleg ezen szavak olvasója sem volt tuda­tában a bal térdében vagy a nyakszirtjén fellépő muszkuláris vagy bőrérzeteknek, amikor hozzákezdett a mondat olvasásá­hoz. Az is lehetséges, hogy valaki ne legyen tudatában annak vagy ne tudjon arról, hogy épp ráncolja a homlokát, üti a taktust vagy dünnyög.

A „tudatosnak lenni" ebben az értelemben „figyelni"-t jelent, és értelmes dolog azt mondani, hogy valaki még akkor sem vesz észre egy érzetet, amikor az meglehetősen erős - nevezetesen akkor, amikor az áldozat figyelme erősen tapad valami másra. Fordítva: élesen figyelhet valaki nagyon gyenge érzetekre is; ha például valaki fél a vakbélgyulladástól, akkor nagyon erősen tudatában van azoknak a gyomorgörcsöknek, amelyek egyálta­lán nem erősek. Ebben az értelemben az is lehetséges, hogy valaki egészen világosan van tudatában, alig van tudatában

196

vagy egyáltalán nincs tudatában az olyasféle érzéseknek, mint az aggodalom szorongató vagy a kétely marcangoló érzése.

Az, hogy valaki figyel organikus érzeteire és érzéseire, nem vonja maga után, hogy minden tévedéstől mentes velük kapcso­latban. Tévedhet okaikkal kapcsolatban, és tévedhet lokalizálá­sukkal kapcsolatban is. Továbbá a hipochonderekhez hasonlóan hibázhat azt illetően is, hogy valóságosak-e ezek az érzetek, illetve érzések, vagy pedig képzeltek. A „figyelem" nem jelöl valamilyen különleges, kognitív bizonyosságokat levezető csa­tornát.

A filozófusok, főleg Descartes óta, ismeretelméleteikben és viselkedéselméleteikben olyan tudatfogalommal operáltak, amely viszonylag kevés hasonlóságot mutat bármelyik fentebb leírt fogalommal. Mivel egy olyan posztulált színházként értel­mezett szellemfogalommal dolgoztak, amelyben az előadott epizódok a föltételezett „szellemi" státusnak örvendenek, és ennek megfelelően nélkülözik a föltételezett „fizikai" státust, sok eltérő meggyőződésű gondolkodó ezen epizódok döntő fontosságú pozitív tulajdonságaként szögezte le, hogy amikor lejátszódnak, akkor tudatosan játszódnak le. A szellemi állapo­tok és tevékenységek olyan állapotok és tevékenységek, ame­lyeknek szellemünk szükségképpen tudatában van, a „tudat" valamilyen értelmében, ez a tudat pedig nem téveszthet meg minket. Azok a dolgok, amelyeket szellemünk tesz vagy átél, feltárulkoznak, és ez olyan sajátosság - mondják -, amely nem­csak néha, hanem mindig jellemzi ezeket az aktusokat és érzé­seket. Szellemi voltuk definíciójához hozzátartozik, hogy elő­fordulásuk együtt jár feltárulkozásukkal. Ha gondolkodom, re­mélek, emlékszem, akarok, sajnálkozom, hallok egy zajt, vagy érzek egy fájdalmat, akkor ipso facto tudnom kell, hogy ezt csinálom. Még ha álmodom is, hogy látok egy sárkányt, tudnom kell, hogy látok egy sárkányt, bár - mint gyakran elismerik - azt talán nem is tudom, hogy éppen álmodom.

Ha valaki tagadja a posztulált színház létezését, akkor termé­szetesen nehéz dolog megvilágítani, hogy mi az értelme annak a kijelentésnek, hogy az állítólag itt lejátszódó epizódok feltá­rulkoznak. De bizonyos dolgok eléggé világosak. Az elmélet képviselői nem föltételeznek olyasmit, hogy amikor azon tűnő­döm, mondjuk, hogy mi a válasz egy rejtélyre, és ipso facto tudatosan csinálom ezt, akkor egyidejűleg két figyelemaktust

197

hajtok végre, az egyik a rejtélyre, míg a másik a rejtélyen való tűnődésemre irányul. S hogy általánosítsunk, azt sem föltétele­zik, hogy tűnődésem aktusa és tűnődésem előttem való feltárul- kozása két különböző, de elszakíthatatlanul összeforrt aktus vagy folyamat. Hogy elkerülhetetlenül egy újabb hasonlatnál kössünk ki, inkább azt föltételezik; hogy minden szellemi folya­mat a trópusi tengervízhez hasonlóan, amely a saját maga által kibocsátott fénnyel világítja meg magát, foszforeszcens. Vagy hogy egy másik hasonlatot használjunk, a szellemi folyamato­kat „lehallgatja" az a szellem, amelyben ezek a folyamatok lezajlanak, valahogy úgy, ahogy a beszélő is lehallgatja azokat a szavakat, amelyeket éppen kiejt.

Amikor az episztemológusok tudatfogalma első ízben vált közkedveltté, akkor - úgy tűnik - ez részben a lelkiismeret protestáns fogalmának megváltoztatott alkalmazása volt. A protestánsoknak vallaniuk kellett, hogy az ember saját lelkének morális állapotát és az isten óhajait lelkiatyák és teológusok segítsége nélkül is meg tudja ismerni; ezért azután a személyes lelkiismeret istenadta „fény"-érői beszéltek. Amikor a mechani­kai világ Galilei- és Descartes-féle ábrázolása azt a látszatot keltette, hogy az emberi szellemet a mechanikus világszemlé­lettől csak úgy lehet megmenteni, ha a világ valamiféle másola­taként mutatják be, a teoretikusok ügy érezték, meg kell magya­rázniuk, hogy ennek a kísértetvilágnak a tartalmát hogyan lehet kideríteni ismét csak az oktatás, valamint az érzéki észlelés támo­gatása nélkül. A „fény" metaforája különlegesen alkalmasnak lát­szott, hiszen a Galilei-féle tudomány oly sokat foglalkozott az optikailag fölfedezett világgal. Importálták a „tudatot" azért, hogy a szellemi világban eljátssza azt a szerepet, amit a fény játszik a mechanikai világban. Ebben a metaforikus értelemben úgy gon­dolták, hogy a szellemi világ tartalma világít és fénylik.

Ezt a modellt Locke alkalmazta ismét, amikor leírta azt a szándékos, megfigyelés jellegű vizsgálódást, amit szellemünk időnként saját állapotaira és folyamataira tud irányítani. Locke ezt a föltételezett belső észlelést „reflexiódnak nevezte (ez nem más, mint a mi ,,introspekció"-nk); kölcsönvéve a „reflexió" szót az arcok tükörben történő reflexiójának jól ismert optikai jelen­ségéből. Szellemünk képes „látni" vagy „megnézni" saját tevé­kenységeit az ezek által kibocsátott fényben. A tudat mítosza tehát egy adag paraoptika.

198

Ezek a hasonlatok, hogy „lehallgatás", „foszforeszcencia" vagy „önmegvilágítás" egy másik különbséget sugallnak, amit felszínre kell hoznunk. Egészen biztosan igaz, hogy amikor valamit teszek, érzek vagy megfigyelek, akkor figyelmemet rendszerint gyorsan vissza tudnám fordítani, és gyakran tény­leg vissza is fordítom arra, amit éppen csináltam, éreztem vagy megfigyeltem. Igen sokszor valamiféle hajónaplót vagy jegyző­könyvet vezetek arról, ami engem elfoglal, éspedig úgy veze­tem, hogy ha valaki megkérdezné, hogy mit hallottam vagy mit képzeltem el, vagy mit mondtam éppen, akkor rendszerint helyes választ tudnék adni. Persze ténylegesen nem térhetek vissza mindig a közvetlen múltra, mert máskülönben amikor például reggel hívatnak valahová, néhány másodperc alatt vissza kellene emlékeznem arra, hogy visszaemlékeztem arra, hogy visszaemlékeztem arra..., hogy hallom a kopogást az ajtón; egy esemény a visszaemlékezések visszaemlékezéseinek végtelen sorozatát indítaná el, ami kizárná azt a lehetőséget, hogy figyelmet fordítsak bármilyen későbbi eseményre. Bizo­nyos sajátos értelemben azonban elmondható, hogy általában tudom, mi kötötte le éppen a figyelmemet vagy figyelmem egy részét, nevezetesen hogy majdnem mindig tudnék memória­beszámolót adni róla, ha alkalmam lenne ilyesmire. Ami persze nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy adhatnék néha hibás beszá­molót is, hiszen még akkor is lehetünk gondatlanok vagy elfo­gultak, amikor rövid távon lejátszódott dolgokra emlékszünk vissza.

Azért említem azt a tényt, hogy szükség esetén be tudnánk számolni arról, ami figyelmünket éppen lekötötte, mert a tudat, ahogy az uralkodó nézet jellemzi, egy vagy két fontos vonatko­zásban különbözik az ilyen hajónapló-vezetéstől. Először: az elmélet szerint a szellemi folyamatok nem abban az értelemben tudatosak, hogy post mortem beszámolunk vagy beszámolhat­nánk róluk, hanem abban az értelemben, hogy a szellemi folya­matok lejátszódásának tulajdonsága az, hogy tudtul adják ön­magukat, és ezért e folyamatok tudatos volta nem lehet későbbi, mint lejátszódásuk. A tudat állítólagos megnyilvánulásait, ha egyáltalán kifejezhetők szavakban, akkor csak jelen időben, nem pedig múlt időben fejezhetők ki. Másodszor: föltételezik, hogy amikor tudatában vagyok pillanatnyi szellemi állapotaim­nak és aktusaimnak, akkor a „tudni" szó nem diszpozicionális

199

értelmében tudom, hogy mit élek át vagy mit csinálok éppen; azaz nem pusztán csak arról van szó, hogy ha a helyzet megkö­vetelné, akkor magamnak vagy másnak el tudnám mondani, hogy mit élek át vagy mit csinálok éppen, hanem arról, hogy az ige aktív értelmében tudok erről. Bár nem lép fel kettős figye­lemaktus, mégis amikor fölfedezem, hogy megállt az órám, ugyanakkor fölfedezem azt is, hogy fölfedezem, hogy az órám megállt; a rám vonatkozó igazság fénye ugyanabban a pillanat­ban világít vagy ragyog rám, amelyben megállapítom az órám­ra vonatkozó igazságot.

Amellett fogok érvelni, hogy az ily módon jellemzett tudat mítosz csupán; s ezért érveimet valószínűleg úgy értelmezik majd, hogy a szellemi folyamatokat valamilyen megalázó érte­lemben nem tudatosnak akarom feltüntetni, talán olyasfélekép­pen nem tudatosnak, ahogy gyakran nem tudok a saját magam megszokásból és reflexből eredő mozdulatról beszélni; hogy biztosítsam magam e félreértés ellen, egész sommásan le szeret­ném szögezni először, hogy rendszerint tényleg tudjuk, mit is csinálunk, de semmiféle foszforeszcenciamese nem szükséges annak megmagyarázásához, hogy miként tudunk róla; másod­szor, hogy amikor tudjuk, mit is csinálunk, ez a tudásunk nem azt vonja maga után, hogy tetteinket és érzésünket állandó tényleges megfigyelés vagy vizsgálat alatt tartjuk, hanem csak azt, hogy hajlandóak vagyunk egyebek között beismerni tette­inket és érzéseinket, amikor ilyen beismerésekre vagyunk han­golva; és harmadszor, hogy az a tény, hogy általában tudjuk, mit csinálunk, nem vonja maga után, hogy ráakadunk a kísértetvi- lág valamiféle eseményére.

Az alapvető ellenvetés azzal az elmélettel szemben, hogy szellemünknek tudnia kell, mit tesz - mivel a szellemi esemé­nyek definíció szerint tudatosak, vagy átvitt értelemben meg­világítják önmagukat - az, hogy semmi ilyesféle esemény nem létezik; nincsenek olyan események, amelyek egy más státusú világban játszódnak le, mivel nincs semmi ilyesféle státus, és nincs semmi ilyesféle világ, és ennek következtében semmi szükség sincs olyan ismerkedési módokra, amelyekkel egy ilyen világ bennszülötteivel kapcsolatba kerülhetnénk. De vannak más ellenvetések is, amelyek elfogadásukat illetően nem függnek a gépben lakozó kísértet dogmájának elveté­sétől.

200

Először, és ezt nem szánom másnak mint a megelőzést előse­gítő érvnek, az az ember, aki nincs elkötelezve valamilyen filo­zófiai elmélet irányában, soha egyetlen tényállítását sem próbál­ja arra hivatkozva igazolni, hogy „a tudat révén" fedezte fel, vagy a „tudat közvetlen megnyilvánulásaként" jött rá. Néhány tényállítását arra hivatkozva fogja alátámasztani, hogy ő maga ezt és ezt látja, hallja, érzi, szagolja vagy ízleli; néhány írás ilyen állítást valamivel óvatosabban arra hivatkozva fog alátámasz­tani, hogy emlékszik rá, hogy ezt és ezt látta, hallotta, érezte, szagolta vagy ízlelte. De ha megkérdezik, hogy valóban tud-e, hisz-e, következtet-e vagy szagol-e valamit, vagy valóban fél-e valamitől, és emlékszik-e valamire, akkor sohasem válaszol úgy, hogy „O, igen, persze, hogy így van, hiszen tudatában vagyok, és igazán élénken vagyok a tudatában annak, hogy tudok" stb. Mégis, a doktrína szerint végül is mindenképpen ilyen válaszhoz kellene folyamodnia.

Másodszor: feltételezik, hogy amikor tudatában vagyok szel­lemi állapotaimnak és tevékenységeimnek, akkor ez a tudatos­ság vagy azt jelenti, hogy tudom ezeket az állapotokat és tevé­kenységeket, vagy pedig azt, hogy szükséges és elégséges ala­pom van arra, hogy tudjam őket. De amikor ezt mondják, erőszakot követnek el a „tudni" ige logikáján, sőt még gramma­tikáján is. Értelmetlen arról beszélni, hogy azt a csattanó menny­dörgést vagy ezt a nyilalló fájdalmat, azt a színes felületet vagy a konklúzió levonásnak és a viccmegértésnek ezt az aktusát tudjuk-e vagy nem tudjuk; ezek nem olyan típusú accusativusok, amelyek a „tudni" igét követhetnék. Tudni és nem tudni annyit jelent, mint tudni vagy nem tudni azt, hogy valami így és így van, például hogy ez a zaj csattanó mennydörgés, vagy hogy az a színes felület egy sajthéj. És éppen ez az a pont, ahol a fény metaforája semmit sem segít. A jó megvilágítás hozzásegít ah­hoz, hogy lássuk a sajthéjakat, de nem mondhatnánk azt, hogy „a fény túl gyenge volt ahhoz, hogy tudjam a sajthéjat", mivel a tudás nem ugyanolyan fajtájú dolog, mint a megtekintés, és amit tudok, az nem ugyanaz a fajta dolog, mint amit fénnyel meg­világítok. Igaz, mondhatjuk: „a sötétség" miatt nem tudtam felismerni, hogy sajthéjat látok, de a látott dolog felismerése megint nem valamiféle további optikai ténykedés. Nincs szük­ségünk két zseblámpára, az egyikre azért, hogy láthassuk azt, amit látunk, a másikra pedig azért, hogy felismerhessük azt,

201

amit látunk. így még ha lenne is valamilyen analógia egy tárgy megvilágított volta és egy szellemi folyamat tudatos volta között, akkor sem következne, hogy az, akinek a szellemi folyamatáról szó van, annak ismerné fel a folyamatot, ami valójában. Az analógia esetleg megmagyarázná, hogyan lehet megfigyelni szellemi folya­matokat, de sehogyan sem tudná megmagyarázni, hogy hogyan állapítunk meg igazságokat, és hogyan kerülünk el vagy javítunk ki tévedéseket e folyamatokkal kapcsolatban.

Harmadszor: nincs semmilyen ellentmondás abban az állítás­ban, hogy valaki esetleg nem annak ismeri fel szellemi állapotát, ami; sőt közismert, hogy az emberek állandóan ezt teszik. Téve­sen feltételezik magukról, hogy tudnak olyan dolgokat, ame­lyek valójában hamisak; becsapják magukat saját motívumaikat illetően; meglepődéssel veszik észre, hogy az óra abbahagyta a ketyegést, bár - mint gondolják - a korábbiakban nem voltak tudatában annak, hogy az óra ketyegett; nem tudják, hogy ál- modnak-e, amikor éppen álmodnak, és néha, amikor ébren vannak, nem biztosak abban, hogy nem álmodnak-e éppen; és jóhiszeműen tagadják, hogy ingerültek vagy felindultak lenné­nek, amikor így vagy úgy fel vannak izgatva. Ha a tudat az volna, aminek mondják, akkor logikailag lehetetlen lenne, hogy ilyen felismerésbeli kudarcok és tévedések előforduljanak.

Végül: még ha nem mondják is azt, hogy a minden szellemi állapotban vagy folyamatban állítólag benne rejlő sajátság, ne­vezetesen az, hogy e folyamatok tudtunkra adják magukat, önálló figyelemaktust igényel, vagy önálló kognitív tevékeny­séget jelent, akkor is különbözik az, aminek tudatában vagyok- mondjuk egy következtetés folyamatában - attól, amit a kö­vetkeztetéssel megragadok. Egy következtetési folyamatnak vagyok a tudatában, de következtetésem talán geometriai konk­lúzió levonása geometriai premisszákból. Következtetésemet szavakban esetleg úgy fejezném ki, hogy „Ez egyenlő oldalú háromszög, ezért minden szöge 60°", míg azt, aminek tudatá­ban vagyok, szavakban esetleg úgy fejezném ki, hogy „íme, éppen dedukálom ezt és ezt abból és abból". De ha így van, akkor értelmes dolognak tűnne megkérdezni, hogy vajon a doktrína szerint nem vagyok-e annak is tudatában, hogy tuda­tában vagyok következtetésemnek, azaz nem vagyok-e abban a helyzetben, hogy kijelentsem: „Éppen észreveszem azt a tényt, hogy éppen dedukálom ezt és ezt abból és abból." Ekkor azután

202

nem lenne megállás; végtelen számú tudathagymalevél fogna körül bármilyen szellemi állapotot és folyamatot. Ha viszont elvetjük ezt a konklúziót, akkor el kell ismernünk, hogy a szel­lemi folyamatok bizonyos alkotóelemei maguk nem olyan dol­gok, amelyeknek tudatában lehetünk, nevezetesen azok az al­kotóelemek, amelyek a szellemi folyamatok föltételezett legkül­ső' rétegében adják tudtul magukat; és ezután már nem lehetne továbbra is azt képzelni, hogy a „tudatos" hozzátartozik a „szel­lemi" definíciójához.

El kell vetnünk tehát azt az érvet, hogy a szellemi események azért hitelesek és hitelt érdemlőek, mert a tudati megnyilvánu­lások létezésük közvetlen és megtámad hatatlan bizonyítékát jelentik. De el kell vetnünk az introspektív megállapításokra támaszkodó, részben párhuzamos érvet is.

3. Introspekció

Az „introspekció" mesterséges terminus, olyan terminus, ame­lyet a nem elméleti szakemberek ritkán alkalmaznak, amikor leírásokat adnak önmagukról. Az „introspektív" melléknevet már gyakrabban használjuk, de rendszerint bizonyos ártatlan ér­telemben annak jelzésére, hogy valaki a szokásosnál több fi­gyelmet fordít a saját jellemével, képességeivel, fogyatékossá­gaival és bogaraival kapcsolatos elméleti és gyakorlati problé­mákra; gyakran, amikor így használjuk a szót, még azt is gon­doljuk, hogy a személy a normálisnál többet nyugtalankodik ezek miatt.

Az „introspekció" szakkifejezést viszont egy föltételezett ész­lelésféleség megjelölésére használják. A filozófusok föltételez­ték, hogy ugyanúgy, ahogy valaki egy bizonyos pillanatban hallgathat egy fuvolát, ízlelgetheti a bort, vagy megtekinthet egy vízesést, valamely nem optikai értelemben „megtekintheti" önmaga szellemi állapotát vagy folyamatát is. Megfontoltan és figyelmesen vizsgálja az állapotot vagy folyamatot, s ezeket így megfigyelésének tárgyai közé sorolhatjuk. Viszont, mint mond­ják, az introspekció fontos vonatkozásokban különbözik is az érzékszervi megfigyeléstől. Azok a dolgok, amelyekre ráné­zünk vagy amelyeket hallgatunk, nyilvános objektumok, elv­ben megfigyelhetők minden megfelelően elhelyezkedő megfi-

203

gyelő számára, de valamilyen szellemi állapotot vagy folyama- j tót csak ezek szubjektuma képes introspektíven megvizsgálni. Továbbá az érzéki észleléssel olyan érzékszervek működése is együtt jár, mint a szem, a fül, a nyelv, míg az introspekció semmiféle testi szerv működésével nem jár együtt. Végül, ez az érzéki észlelés sohasem mentes a pontatlanság vagy akár az érzékcsalódás lehetőségétől, míg - legalábbis a vakmerőbb el­méletek szerint - egy személy tökéletes képességgel rendelkezik ahhoz, hogy megfigyelje szellemi folyamatait; az lehet, hogy nem tanulta meg, hogyan hasznosítsa képességét vagy hogyan rendezze vagy különítse el mindazt, amihez képessége révén hozzájut, de immunis minden olyasmivel szemben, ami megfe­lelne a süketségnek, az asztigmatizmusnak, a színvakságnak, a i káprázatnak vagy a muscae volitantesnek. A belső észlelés az I ilyen elméletek szerint a veridikus észlelés olyan mintapéldáját 5 szolgáltatja, amelyet az érzéki észlelés sohasem múlhat felül. 1

Az introspekció eredményeiről az a hír járja, hogy legalább í egyféleképpen különböznek a tudat föltételezett megnyilvánu- j lásaitól; az introspekció ugyanis figyelmet igénylő művelet, olyan művelet, amelyet csak alkalomadtán hajtunk végre; ugyan­akkor a tudatról azt föltételezik, hogy állandó eleme minden szellemi folyamatnak, olyan eleme, amelynek a megnyilatkozá­sait nem kell sajátos figyelemaktusokban nyugtázni. Ezenfelül az introspekciót azzal a szándékkal hajtjuk végre, hogy választ találunk sajátos problémákra, ugyanakkor akár akarjuk, akár nem, tudatosak vagyunk; mindenki állandóan tudatos, amikor ébren van, de csak azok az emberek hajtanak végre intros­pekciót, akik időnként érdeklődnek aziránt, hogy mi történik a szellemükben. Készséggel elismernék, hogy csak sajátos előkép­zettségű emberek beszélnek valaha is az „introspekció"-ról, de az olyan kijelentésekben, hogy „Azon kapta magát, hogy töp­reng, hogyan is hajtsa végre ezt és ezt" vagy „Amikor azon kapom magam, hogy pánikba esem, akkor így és így teszek", az introspekció szó jelentésének legalábbis egy részét az egyszerű ember is kifejezi. Nos, ha föltételezzük is azt, aminek tagadása e könyv negatív célja, azt tehát, hogy léteznek a posztulált kísértetstátussal rendelkező események, akkor is vannak ellen­vetések azzal az első hallásra plauzibilis föltevéssel szemben, hogy az észlelésnek is van egy fajtája, amely az ilyen eseménye­ket saját tárgyaiként könyvelheti el. Egyrészről egy ilyen belső

204

észlelési aktus előfordulásához az kellene, hogy a megfigyelő egyszerre két dologra tudjon figyelni. Például elhatározná azt, hogy korán kel fel, de ezzel egyidejűleg meg is figyelné elhatá­rozása aktusát; figyelne az idejekorán történő felkelés program­jára, és perceptuálisan figyelne arra, hogy figyel erre a program­ra. Ez az ellenvetés talán nem is végzetes logikailag, mivel lehetne úgy érvelni, hogy néhány ember, legalábbis némi gya­korlat után képes összekapcsolni a kocsivezetésre való figyelést a beszélgetésre való figyeléssel. Az a tény, hogy szoktunk osz­tatlan figyelemről beszélni, a figyelem megosztásának lehetősé­gét sugallja, bár néhányan a figyelem megosztását inkább a figyelem gyors ide-oda kapcsolásaként jellemeznék, semmint egyidejű megosztásaként. De sok ember, aki kezdetben bizo­nyosra veszi, hogy valóban úgy hajt végre introspekciót, ahogy az introspekciót hivatalosan jellemzik, később kétkedővé válik az introspekció végrehajtását illetően, amikor meggyőződik ar­ról, hogy két figyelemaktust kellene egyszerre végrehajtania ahhoz, hogy az introspekciót végrehajthassa. Az emberek bizo­nyosabbak abban, hogy nem két figyelemaktust hajtanak végre egyszerre, mint abban, hogy valóban introspekciót hajtanak végre.

De még ha állítják is, hogy az introspekcióban egyszerre két figyelemaktust hajtunk végre, el fogják ismerni, hogy a lehetsé­ges egyidejű figyelemaktusok számának van valamilyen határa, amiből az a következmény adódik, hogy lennie kell néhány olyan szellemi folyamatnak is, amely nem lehet introspekció tárgya; azok az introspekciók lennének ilyenek, amelyek a le­hetséges legnagyobb számú egyidejű figyelemaktust foglalják magukban. így az elmélet képviselői számára felmerülne az a kérdés, hogyan fedezzük fel az ilyen aktusok előfordulását, hiszen ha erre az ismeretre nem introspektív módon teszünk szert, akkor szembe kell nézni azzal a következménnyel, hogy egy személy saját szellemi folyamatairól szerzett ismerete nem alapozható mindig az introspekcióra. De ha ez az ismeret nem mindig az introspekción nyugszik, akkor vitatható, hogy azon nyugszik-e bármikor is. Ezt az ellenvetést megpróbálhatnák kivédeni olyanformán, hogy a privilegizált bejárás másik for­máját hívják segítségül; azt, hogy introspekciót hajtunk végre, nem onnan tudjuk, hogy introspekciót hajtunk végre intros- pekcióinkon, hanem a tudat közvetlen megnyilvánulásaiból.

205

Kharübdisz vendégeinek tehát Szkülla tűnik vendégszere­tőbbnek.

Amikor a pszichológusok még nem voltak annyira óvatosak, mint amilyenné azóta „váltak", akkor még azt tartották, hogy az introspekciő a szellemi működésekről szerzett tapasztalati információ fő forrása. Egészen természetes, hogy nagy zavarba jöttek, amikor fölfedezték, hogy az egyik pszichológus által közölt tapasztalati tények néha ellentétben állnak a másik által közölt tényekkel. Egymás szemére vetették - gyakran jogosan -, hogy csak azoknak a szellemi jelenségeknek az esetében vallják be az introspektív fölfedezést, amelyeknek a fölfedezését előre kialakított elméleteik alapján elvárták. S még mindig előfordul­nak olyan viták, amelyeknek véglegesen megoldhatóknak kel­lene lenniük az introspekció segítségével, ha a belső élet és a belső észlelés összekapcsolódó elméletei igazak lennének. A teoretikusok például vitatkoznak arról, hogy vannak-e olyan lelkiismereti tevékenységek, amelyek különböznek az értelmi tevékenységektől és különböznek a tabuk megszokásból szár­mazó betartásától is. Miért nem néznek egyszerűen csak ma­gukba? Vagy ha megteszik ezt, akkor miért nem egyeznek a beszámolóik? Továbbá sok olyan ember, aki elméletet fabrikál az emberi viselkedésről, kijelenti, hogy előfordulnak bizonyos sui generis folyamatok, amelyek megfelelnek az „akarások" le­írásának. Már bebizonyítottam, hogy ilyesféle folyamatok egyáltalán nem léteznek. Miért vitatkozunk az ilyen folyamatok létezéséről, amikor e kérdésnek oly könnyen eldönthetőnek kellene lennie, mint annak a kérdésnek, hogy van-e hagymabűz az éléskamrában vagy nincs.

Van egy utolsó ellenvetés, amelyet az introspekció föltételezé­sével szemben felhozhatunk, s ezt már Hume is megfogalmazta. Van néhány olyan szellemi állapot, amelyet nem lehet higgadt alapossággal megvizsgálni, mivel azzal a ténnyel, hogy ilyen állapotban vagyunk, együtt jár, hogy nem vagyunk higgadtak, vagy azzal a ténnyel, hogy higgadtak vagyunk, együtt jár, hogy nem vagyunk ilyen állapotban. Senki sem tudná introspektíven megvizsgálni a pánik vagy az őrjöngés állapotát, mivel a tudo­mányos megfigyelésben mutatott szenvtelen objektivitás a „pá­nik" vagy az „őrjöngés" definíciója folytán nem a pánikban lévő' vagy őrjöngő személy szellemi állapota. Hasonlóan, ha valaki majd megpukkad a vidámságtól, akkor nem a megfontolt kísér­

206

letező szellemi állapotában van, s egy vicc élvezése sem olyan esemény, ami introspekció tárgya lehetne. Az ilyen, többé vagy kevésbé heves felbolydulásokhoz hasonló szellemi állapotokat csak retrospektív módon lehet megvizsgálni. Mégsem szárma­zik semmiféle katasztrófa ebbó'l a megkötöttségből. Nincs keve­sebb információnk a pánikról vagy a vidámságról, mint a többi szellemi állapotról. Ha a retrospekció megadja azokat az adato­kat, amelyek néhány szellemi állapot megismeréséhez szüksé­gesek, akkor miért ne adhatná meg ezeket az adatokat az összes esetben is?! És az „azon kapom magam, hogy ezt és ezt csiná­lom" közkedvelt kifejezés éppenséggel ezt sugallja. Amikor üldözzük és utolérjük, akkor elkapjuk azt, ami már tőlünk éppen elfelé szalad. Azután, talán nagyon röviddel azután, hogy elkezdtem az ábrándozást, azon kapom magam, hogy éppen ábrándozom egy hegyi sétáról; vagy amikor az első néhány hangot már eldúdoltam, csak akkor kapom magam azon, hogy éppen dúdolok egy kis dallamot. A retrospekció, akár rögtöni, akár késleltetett, valódi folyamat, olyan folyamat, amely mentes a sokszorosan megosztott figyelem föltételezéséből eredő nehéz­ségektől; és mentes azoktól a nehézségektől is, amelyek abból a föltételezésből származnak, hogy a heves felbolydulások egyi­dejűleg higgadt vizsgálat tárgyai lehetnek.

Amikor tehát az emberek introspekcióról beszélnek, részben a retrospekciónak erre a valódi és hitelt érdemlő folyamatára gondolnak. De a retrospekció tárgyaiban nincs semmi saját- lagosan szellemi, még kevésbé kísérteties. Ugyanúgy, ahogy azon kaphatom magam, hogy ábrándozom, azon is kaphatom magam, hogy vakaródzom; ugyanúgy, ahogy azon kaphatom magam, hogy csendes monológba fogtam, azon is kaphatom ma­gam, hogy valamit fennhangon mondok.

Igaz és fontos dolog, hogy amire visszaemlékszem, mindig olyasvalami, ami kifejezhető ebben a formában: „emlékszem, hogy ezt és ezt láttam, hallottam, csináltam stb." Nem a csattanó égzengésre emlékszem, hanem arra, hogy hallottam a csattanó égzengést, vagy azon kapom magam, hogy káromkodom, de én nem ugyanebben az értelemben kaplak téged azon, hogy ká­romkodsz. Retrospekcióm tárgyai önéletrajzi adataim között szerepelnek. Jóllehet személyesek, de nem szükséges - bár le­hetséges -, hogy privát vagy kimondatlan önéletrajzi adataim legyenek. Emlékezhetek arra, hogy láttam bizonyos dolgokat,

207

de emlékezhetek ugyanígy arra is, hogy elképzeltem bizonyos dolgokat, emlékezhetek szemmel látható cselekedeteimre épp­úgy, mint érzeteimre. Beszámolhatok azokról a számításokról, amelyeket a fejemben végeztem, de beszámolhatok azokról a számításokról is, amelyeket egy darab papírra vetettem.

A retrospekció magával visz majd valamit abból a teherbó'l, amelynek hordárául az introspekciót jelölték ki. De nem fogja magával vinni a teljes terhet, és különösképpen nem visz majd sok filozófiailag becses és törékeny csomagot. Nem számítva azt, hogy még az azonnali emlékezetbe idézés esetében is lehet­séges, hogy a dolog kimenjen az eszünkből, bármily pontosan idézzek is emlékezetembe egy cselekedetet vagy érzést, megle­het, hogy mégsem ismerem fel természetét. Az, hogy a tegnapi érzés, amit ma emlékezetembe idézek, az önvád mardosása volt-e, vagy a kétségbeesés szorongató érzése, nem szükségkép­pen válik számomra valamivel is nyilvánvalóbbá azért, mert elevenen él az emlékezetemben. A krónikák nem magyarázzák meg azt, amit följegyeznek.

Az, hogy a retrospekció önéletrajzi jellegű, nem vonja maga után, hogy valamilyen privilegizált bejárást biztosít sajátos stá­tusú fényekhez. De természetesen rendkívül sok olyan adatot biztosít számunkra, ami hozzájárul saját viselkedésünk és szel­lemi sajátosságaink helyes megítéléséhez. Egy napló nem a kísértetvilágban lejátszódó események krónikája, hanem értékes információforrás a naplóvezető jellemével és pályafutásával kap­csolatban.

4. Önismeret - privilegizált bejárás nélkül

Számos oldalról bizonyítottuk már, hogy amikor valakinek a szelleméről beszélünk, akkor nem sajátos státusú események valamilyen második színteréről beszélünk, hanem arról a mód­ról, ahogyan az illető egyetlen életének néhány eseménye elren­deződik. Az illető élete nem valamiféle olyan kettős esemény- sorozat, amelyben a két sorozathoz tartozó események két kü­lönböző fajtájú közegben játszódnak le, hanem egyetlen olyan eseményláncolat, ahol az ilyen vagy olyan eseményosztályok elsősorban abban különböznek egymástól, hogy logikailag kü­lönböző típusú törvénykijelentéseket és törvény jellegű kijelen­téseket lehet vagy nem lehet alkalmazni rájuk. Azok az állítások

208

tehát, amelyeket egy személy szelleméről teszünk, a kérdéses személyről szóló sajátos fajtájú állítások. így hát helytelen, rosszul feltett kérdés minden olyan kérdés, hogy mi a viszony egy személy és a személy szelleme között, vagy hogy mi a viszony egy személy teste és szelleme között. Ugyanolyan mó­don helytelenek az ilyen kérdések, ahogy az a kérdés helytelen, hogy „Miféle ügyletek folynak az Alsóház és az angol alkot­mány között?".

Mindebből az a következmény adódik, hogy logikai beszéd­hiba, ha valaki - a teoretikusok általános szóhasználatával össz­hangban - olyasféléket mond, hogy az ember szelleme tudja ezt vagy választja azt. Maga a személy tudja ezt és választja azt, bár azt a tényt, hogy tud vagy választ, ha úgy tetszik, rangsorolhat­juk az illetővel kapcsolatos szellemi tényként. Hasonlóképpen helytelen arról beszélni, hogy a szemem látja ezt vagy az orrom szagolja azt; inkább azt mondanánk, hogy én látom ezt vagy én szagolom azt, és hogy ezek az állítások bizonyos, a szememmel és orrommal kapcsolatos tényekkel járnak együtt. De az analó­gia nem pontos, mert míg a szemem és az orrom egy-egy érzékszerv, addig a „szellemem" nem jelöl valamilyen további szervet. A „szellemem" képességet és hajlandóságot jelöl, azt tehát, hogy képes és hajlandó vagyok bizonyosfajta dolgokat csinálni, nem pedig személyes „gépezetem" valamilyen részét, amely nélkül nem tudnám megcsinálni vagy nem csinálnám meg a kérdéses dolgokat. Hasonlóképpen az angol alkotmány nem egy másik angol politikai intézmény, amely a köztisztvise­lői kar, a bírói testület, az anglikán egyház, az országgyűlés és a királyi család mellett funkcionál. De még az összessége sem ezeknek az intézményeknek, s nem is az összekötő szál az intézmények között. Mondhatjuk, hogy Nagy-Britannia az ur­nákhoz járult, de olyasmit nem mondhatunk, hogy az angol alkotmány járult az urnákhoz, bár azt a tényt, hogy Nagy-Bri­tannia az urnákhoz járult, Nagy-Britannia egyik alkotmányos fényeként írhatnánk le.

Bár nem mindig kényelmes elkerülni a „szellem" főnevet, használata tulajdonképpen jelentős logikai kockázattal jár. A főnévi kifejezésmód következtében túl könnyűvé válik az olyan logikailag helytelen konjunkciók, diszjunkciók és ok-okozati kijelentések képzése, mint például: „az és az nem a testemben, hanem a szellememben játszódott le", „a szellemem írásra

209

kényszerítette a kezem", „egy személy teste és szelleme köl­csönhatásban van" stb. Ahol logikai pártatlanságot követelnek tó'lünk, ott a regényírók, életrajzírók és naplóvezetők példáját kellene követnünk, akik csak arról beszélnek, hogy a személyek csinálnak bizonyos dolgokat, illetve keresztülmennek bizonyos dolgokon.

Azok a kérdések, hogy „Milyen tudást szerezhet valaki saját szellemének a működéséről?" és „Hogyan szerzi meg azt?", már puszta megfogalmazásuk alapján is abszurd válaszokat sugallnak. Azt a látszatot keltik, hogy egy személy csak akkor tudhatja, hogy lusta vagy hogy gondosan végzett el egy össze­adást, ha előzőleg már bekukkantott egy nagyon sajátos fénnyel megvilágított ablak nélküli kamrába, amelybe csak ő pillanthat be. És amikor a kérdést ilyesféleképpen értik, akkor azok a párhu­zamos kérdések, hogy „Milyen tudást szerezhet egy személy va­laki más szellemének működéséről?" és „Hogyan szerzi meg azt?", mintha már puszta megfogalmazásuk alapján is kizárnának bármilyen választ, hiszen azt sugallják, hogy az egyik személy csak úgy tudhatná meg, hogy a másik lusta, vagy hogy gondosan végzett el egy összeadást, ha bekukucskálna egy másik titkos kamrába, amelybe, ex hypothesi, semmilyen betekintése sincs.

A probléma valójában nem ilyen jellegű, hanem egyszerűen arról a módszertani kérdésről van szó, hogy miként állapítunk meg és hogyan alkalmazunk bizonyos fajtájú törvény jellegű kijelentéseket a személyek szemmel látható és bennük maguk­ban zajló viselkedéséről. A sakkjátékos hozzáértését és taktikáját úgy tudom megítélni, hogy megfigyelem, miközben másokkal sakkozik, és úgy tudom meg, hogy egy bizonyos tanítványom lusta, törekvő vagy elmés-e, hogy nyomon követem munkáját, figyelembe veszem mentségeit, meghallgatom társalgását, és teljesítményét összevetem másokéval. Semmiféle fontos kü­lönbség nem származik abból, ha történetesen én magam va­gyok ez a tanítvány. Mindenesetre ekkor több beszélgetését hallgathatom meg, mivel én vagyok kimondatlan monológjai­nak a címzettje, több mentségét veszem figyelembe, mert min­dig ott vagyok, amikor előhozakodik velük. Viszont jóval nehe­zebb összehasonlítanom teljesítményét másokéval, mivel maga a vizsgáztató vizsgázik, ami nehézzé teszi a semlegesség meg­őrzését, és kizárja, hogy a vizsgáztatás alatt a jelölt viselkedése jól látható legyen.

210

Hogy előző megállapításunkat megismételjük, a kérdés nem az a keretkérdés, hogy „Hogyan fedezem fel, hogy van szelle­mem vagy neked van szellemed?", hanem egy sor sajátos kér­dés, amelyek ilyen formájúak: „hogyan fedezem fel, hogy én nem vagyok annyira önző, mint te; hogy 12-nél nagyobb osztó­val jól tudok osztani, a differenciálegyenletek azonban csak gyatrán mennek nekem; hogy bizonyos fóbiákban szenvedsz, és mindig kikerülöd, hogy szembenézz bizonyosfajta tényekkel; hogy én könnyebben leszek ingerült, mint a legtöbb ember, viszont kevésbé vagyok hajlamos a pánikra, a szédülésre vagy a kóros aggályoskodásra?" Az ilyen tisztán diszpozíciókra vo­natkozó kérdések mellett van egy sor egyedi ténykedésre és eseményre vonatkozó kérdés is; olyan formájú kérdések, hogy „Hogyan fedezem fel, hogy én megértettem a viccet, de te nem; hogy a te cselekedetedhez több bátorságra volt szükség, mint az enyémhez; hogy azt a szolgálatot, amit neked tettem, köteles­ségérzetből tettem, nem pedig azért, mert dicséretet remélek érte; hogy, bár nem értettem teljesen, mit is mondtak akkor, de teljesen megértettem, amikor később újra átgondoltam, míg te tökéletesen értetted elejétől fogva; hogy tegnap honvágyat érez­tem?". Az ilyesféle kérdések semminemű rejtélyt nem jelentenek; egészen jól tudjuk, hogyan lássunk munkához, ha válaszolni akarunk rájuk, és bár gyakran nem tudjuk véglegesen megolda­ni őket, vagy talán be kell érnünk a puszta sejtéssel, mindazon­által még ilyen esetekben sincsenek kételyeink azt illetően, hogy miféle információ felelne meg kívánalmainknak, ha meg tud­nánk azt szerezni, és tudjuk, mit is jelentene megszerezni azt. Például miután meghallgattunk egy érvelést, te bizonygatod, hogy teljesen megértetted, de talán csak ámítod magad, vagy megpróbálsz becsapni engem. Ha ezután elválunk egy vagy két napra, akkor többé már nem vagyok abban a helyzetben, hogy ellenőrizzem, teljesen megértetted-e az érvelést vagy sem. Mind­azonáltal tudom, hogy milyen ellenőrző próbák döntötték vol­na el a kérdést. Ha a saját szavaidba öltöztetted volna az érvet, vagy lefordítottad volna franciára; ha kigondoltad volna az érvben szereplő általánosítások és absztrakciók megfelelő, konkrét példáit; ha kiálltad volna a keresztkérdéseket; ha helye­sen vontál volna le további következtetéseket az érv különböző szakaszaiból, vagy jelezted volna azokat a pontokat, ahol az elmélet összeegyeztethetetlen más elméletekkel; ha az érvelés

211

természetéből helyesen következtettél volna szerzőjének értel­mi és jellembeli képességeire, és pontosan előre láttad volna elméletének további felépítését, akkor semmilyen újabb bizo­nyítékra nem lett volna szükségem ahhoz, hogy tudjam, tökéle­tesen megértetted az érvet. És pontosan ugyanilyen ellenőrző próbák győznének meg arról is, hogy én magam tökéletesen megértettem az érvelést; az egyedüli különbség az lenne, hogy én valószínűleg nem hangosan mondtam volna ki a dedukció­mat, példáimat stb. rögzítő kifejezéseket, hanem csendes mono­lógban mondtam volna magamnak, jóval pontatlanabbik; és valószínűleg jóval könnyebben győztem volna meg magam arról, hogy tökéletesen megértettem, mint arról, hogy te tökéle­tesen értetted meg.

Röviden, a „megértetted az érvelést" jelentéséhez hozzátarto­zik, hogy ezt és ezt tudtad volna csinálni, és ezt és ezt csináltad volna, ha az meg az lett volna; annak az ellenőrző próbája pedig, hogy megértetted-e az érvelést, nem más, mint egy sor olyan ténykedés, amely kielégíti az ilyen általános feltételes állítások következményrészét. Észre kell venni egyrészt, hogy nincs egyetlen egyszerű, nyilvános vagy fejben végrehajtott tevé­kenység, amely meghatározná, hogy megértetted az érvelést. Még ha állítanád is, hogy értelmed megvilágosodását tapasztal­tad, vagy azt, hogy felfogóképességed egy kattanással bekap­csolt, és valóban így is történt, azt az állításodat, hogy megértet­ted az érvelést, mégis visszavonnád, ha rájönnél, hogy nem tudod a saját szavaidba önteni, nem tudod illusztrálni, kiterjesz­teni vagy átalakítani azt, amit megértettél; és elismernéd, hogy valaki más viszont megértette az érvelést, aki minden, az érvvel kapcsolatos vizsgakérdésre tud válaszolni, de nem tud a felfo­góképessége kattanásáról beszámolni. Észre kell venni másrészt azt is, hogy bár semmilyen módon nem lehet megadni, hogy hány és milyen részpróbát kell egy személynek kiállnia ahhoz, hogy kijelenthessük, tökéletesen megértette az érvelést, ebből nem következik, hogy soha nem elég a részpróbák semmilyen véges halmaza. Ha el akarjuk dönteni, hogy egy fiú tud-e 12-nél nagyobb számmal osztani, nem követeljük meg tőle, hogy mil­lió, ezer vagy akárcsak száz különböző osztási problémával próbálkozzon. Nem lennénk teljesen elégedettek egyetlen siker után, de nem maradnánk teljesen elégedetlenek húsz siker után, feltéve, hogy okosan váltogatták a problémákat, és hogy a fiú

212

nem végezte el azokat már korábban is. A jó tanár, aki nemcsak a fiú helyes és helytelen végeredményeit regisztrálja, hanem a végeredményekhez vezető eljárást is megfigyeli, jóval hama­rabb lesz elégedett, és még hamarabb lesz elégedett, ha a fiúval leíratja és megindokoltatja a végrehajtott részműveleteket, bár természetesen sok tanuló tud osztani 12-nél nagyobb osztóval, de nem tudja leírni vagy megindokolni az osztáskor végrehaj­tott műveleteket.

Az én motívumaimat vagy a tieidet nagyjából - bár nem teljesen - ugyanúgy fedezem föl, mint ahogy az én képességei­met vagy a tieidet fedezem föl. A nagy gyakorlati különbség az, hogy amikor a hajlandóságaidat vizsgálom, nem tudlak téged úgy próbára tenni, mint amikor képességeidet vizsgálom. Ah­hoz, hogy fölfedezzem, mennyire vagy öntelt, illetve hazafias, meg kell figyelnem a magatartásodat, a megjegyzéseidet és a hanghordozásodat, de nem vethetlek alá olyan ellenőrző pró­báknak vagy kísérleteknek, amelyeknek próba vagy kísérlet voltát felismered. Sajátos indítékod lenne arra, hogy az ilyen kísérletekre egy bizonyos módon válaszolj. Merő önhittségből talán megpróbálnál szerényen viselkedni, vagy puszta szerény­ségből esetleg megpróbálnál öntelten viselkedni. Mindazonál­tal a mindennapos megfigyelés rendszerint elégséges az ilyen kérdések gyors eldöntéséhez. Az önteltség annyit jelent, hogy az illető hajlamos arra, hogy saját kiválóságával büszkélkedjen, hogy mások gyengeségein sajnálkozzon vagy gúnyolódjon, hogy elképzelt sikerekről ábrándozzon, hogy tényleges sikerei­re emlékezzen és emlékeztessen, hogy a rá kedvezőtlen fényt vető beszélgetésekre gyorsan ráunjon, hogy társaságába csupa előkelőségeket hívjon, és hogy az átlagemberekkel való találko­zásokat megspórolja magának. Egy személy önhittségének ellen­őrző próbái azok a cselekedetek, amelyeket ilyen körülmények között végrehajt, illetve azok a reakciók, amelyeket ilyen fölté­telek mellett mutat. Nem kell sok adomát, sok fitymáló vagy talpnyaló megjegyzést produkálnia az illetőnek ahhoz, hogy az átlagos megfigyelő döntésre jusson, hacsak a jelölt és a vizsgáz­tató véletlenül nem azonos.

Egy személy szellemi képességeinek és hajlandóságainak megállapítása induktív folyamat; megfigyelt cselekedetekből és reakciókból ugyanis törvény jellegű kijelentésekre következte­tünk. Ha egyszer már megállapítottuk ezeket a hosszú távú

213

sajátosságokat, akkor valamilyen egyedi cselekvést vagy reak­ciót úgy magyarázunk meg, hogy az egyik ilyen indukció ered­ményét alkalmazzuk az új esetre - kivéve ott, ahol a nyílt beismerés kutatás nélkül tudomásunkra hozza a magyarázatot. Ezeket az indukciókat persze ugyanúgy nem laboratóriumi föltételek mellett vagy nem valamilyen statisztikai apparátussal hajtjuk végre, ahogy a juhász sem így jut időjárási ismereteihez, vagy a háziorvos sem így jut valamelyik páciense alkatáról szerzett ismereteihez. De ezek az ismeretek rendszerint elég megbízhatók. Közhely azt mondani, hogy a jellem megítélése és a viselkedés magyarázata általában akkor megbízható és gyors, ha kritikus, előítélettől mentes és emberséges megfigyelőktől származik, akiknek nagy tapasztalatuk van, és komoly érdeklő­dést tanúsítanak, és ha gyengébb képességű bíráktól származik, akkor kevésbé megbízható és hosszadalmasabb is a megítélés és magyarázat. Hasonlóképpen általában igazságosnak bizo­nyulnak azok az érdemjegyek, amelyeket gyakorlott és komo­lyan érdeklődő vizsgáztatók adnak, akik jól ismerik tárgyukat, és megfelelő jóindulattal vannak a jelöltek iránt, a helyestől pedig rendszerint jóval távolabb vannak azok az érdemjegyek, amelyeket gyengébb képességű vizsgáztatók adnak. E közhe­lyek megemlítésével emlékeztetni akarok arra, hogy a való élet­ben egészen jól ismerjük a személyek megítélésének és a csele­kedetek magyarázatának módszereit, holott az általánosan elfogadott elmélet szerint semmi ilyesféle módszer nem létez­hetne.

Sok olyan személy van, akinek a szellemi sajátosságait és tulajdonságait különösen nehéz helyesen megítélni; azokról van szó, akik színlelnek olyan sajátosságokat, amelyekkel nem ren­delkeznek, és elpalástolnak olyan sajátosságokat, amelyekkel rendelkeznek. A képmutatókra és sarlatánokra célzok, azokra az emberekre, akik motívumokat és hangulatokat színlelnek, és azokra az emberekre, akik képességeket színlelnek; azaz legtöb­bünkre életünk néhány szakaszában és néhányunkra életünk legtöbb szakaszában. Mindig lehet az igazi motívumoktól és képességektől különböző motívumokat és képességeket színlel­ni, vagy mindig lehet azt a látszatot kelteni, hogy a motívumok erőssége és a képességek szintje más, mint valódi erősségük és szintjük. Nem létezhetne színművészet, ha nem lehetne ilyen látszatokat kelteni, mégpedig eredményesen. Sőt mindig lehet­

214

séges, hogy egy szerep eljátszásával valaki becsapja önmagát vagy becsapjon másokat (ami persze nem történik meg a nézők­kel a színházban, hiszen ők éppen azért fizetnek, hogy magukat színésznek hirdető embereket lássanak játszani). Első pillantás­ra úgy tűnik tehát, hogy soha senkinek nem lehet valódi tudása saját szelleméről vagy mások szelleméről, mivel nincs olyan megfigyelhető viselkedés, amelyről kijelenthetnénk, hogy „sen­ki sem tudná csak megjátszani ezt". Persze e miatt a lehetőség miatt a gyakorlatban általában nem érezzük rosszul magunkat, de néhány teoretikusnak elméleti rosszérzése támad, mivel ha akármelyik egyedi cselekvés vagy reakció lehetne csak színlelés, akkor vajon nem lehetne-e minden cselekvés vagy reakció is csak színlelés? Nem lehet-e, hogy minden ítéletünk mások vagy önmagunk viselkedéséről csak puszta ámítás? Az emberek néha hasonló kellemetlenséget éreznek az érzéki észleléssel kapcso­latban is, mert miután nincs akadálya annak, hogy akármelyik egyedi érzéki jelenség illúzió legyen, úgy tűnik, annak sincs akadálya, hogy mindegyikük csak illúzió legyen.

Az univerzális színlelés veszélye azonban üres, látszatve­szély. Tudjuk, hogy mi a színlelés: színlelés az, ha tudatosan úgy viselkedünk, ahogy más emberek viselkednének, akik éppen nem színlelnek. Bűnbánatot színlelni annyit jelent, hogy felve­szünk olyan mozdulatokat, hangsúlyt, szavakat és tetteket, amelyek a valódi bűnbánatot mutató személyre jellemzőek. Mind a képmutatónak, mind azoknak, akiket becsap, tudniuk kell tehát, hogy mi is az, ha valaki valóban bűnbánó, és nem úgy tesz csupán, mintha bűnbánó volna. Ha általában nem lenne igazunk, amikor a bűnbánó embert bűnbánónak ítéljük, akkor nem tudnánk beugrani a képmutatónak, azaz nem gondolhat­nánk azt, hogy a képmutató valódi bűnbánatot mutat. Továbbá tudjuk, hogy mit is jelent képmutatónak lenni, azaz mit is jelent megpróbálni úgy feltüntetni, hogy a reális motívumtól külön­böző motívum működik. Tudjuk, hogy miféle fogásokat kell a képmutatónak használnia. Vannak kritériumaink, jóllehet nem tudjuk mindig alkalmazni is őket, amelyekkel megítéljük, hogy alkalmazzák-e ezeket a fogásokat vagy sem, és hogy okosan vagy ostobán alkalmazzák-e. így hát néha le tudjuk leplezni, néha nem tudjuk leleplezni a képmutatást; de még amikor nem is tudjuk leleplezni, akkor is tudjuk, hogy miféle pótlólagos jelek árulnák el a képmutatót, ha ezek a jelek birtokunkban lennének.

215

Például szeretnénk látni, hogyan cselekedne, ha meghallaná, hogy az ügy, amely iránt rajongást színlel, fél vagyonát vagy fél életét követeli. Experimentum cnicis - ez minden, amire szüksé­günk van, bár gyakran nem tudjuk elérni, éppúgy ahogy az orvosnak is gyakran experimentum crucisra van szüksége ahhoz, hogy két diagnózis között döntsön, de nem képes rátalálni. A képmutatás és a sarlatánság megállapítása induktív feladat, amely a motívumok és képességek megállapításának közönsé­ges induktív feladataitól csak annyiban különbözik, hogy má­sodrendű indukciót képez. Ez az induktív feladat annyit jelent, hogy megpróbáljuk felfedezni, valaki a cselekedeteit aszerint próbálja-e formálni, amilyennek induktív alapon ó' vagy mi a nem színlelő emberek viselkedését találtuk. Amikor megtanul­tuk és a képmutató is megtanulta, hogyan lepleződik le a kép­mutatás, akkor talán a másodrendű képmutatóval, a kétszere­sen blöffölővel kell megbirkóznunk, aki már megtanulta, hogy ne úgy cselekedjen, ahogy a közönséges elsőrendű képmutató. Nincs semmi rejtély a színleléssel kapcsolatban, jóllehet tauto­lógia azt mondani, hogy az ügyes színlelést nehéz észrevenni, és hogy a sikeres színlelést nem vesszük észre.

Idáig az önmagunkról és másokról szerzett tudásnak főleg azokat a fajtáit vettük szemügyre, amelyek esetében hosszú lejáratú hajlamok és képességek többé vagy kevésbé igazságos megállapításáról volt szó, valamint az ilyen megállapítások alkalmazásáról az egyedi események magyarázatában. Azt vizs­gáltuk, hogyan interpretáljuk vagy hogyan értsük a viselkedés irányait. De van még egy másik értelme is a „tudni"-nak, az, amelyben olyasmiket szoktunk mondani egy személyről, hogy tudja, mit csinál, gondol, érez stb. az adott pillanatban - s a szónak ez az értelme közelebb van ahhoz, amit a tudat foszfo- reszcenciaelmélete megpróbált, de nem tudott leírni. Ha ki akar­juk hámozni a „tudni" jelentését, akkor először is meg kell néznünk bizonyosfajta olyan helyzeteket, amelyekben egy sze­mély beismeri, hogy abban a pillanatban nem tudta, mit csinál, bár amit csinált, azt nem gépiesen csinálta, hanem értelmes tevékenységként. Egy keresztrejtvény megoldásával próbálko­zó személy szembe találja magát egy anagrammával; rövidebb- hosszabb szünet után megtalálja a választ, de tagadja, hogy tudomása lett volna arról, hogy akármilyen közelebbről megha­tározható lépést tett volna, vagy akármilyen közelebbről meg­

216

határozható módszert követett volna a válasz megtalálása érde­kében. Még azt is mondhatja, hogy a rejtvény valamelyik másik részére gondolt éppen, és tudta is, hogy erre gondol. Bizonyos fokú meglepődéssel veszi észre, hogy megtalálta a választ az anagrammára, mivel nem volt tudomása arról, hogy végigcsi­nált volna bármi olyasmit, mint a betűk rendezgetése vagy újrarendezgetése, vagy nem volt tudomása arról, hogy meg­vizsgált volna bármilyen sikertelen betűelrendezést. Megoldása mégis hibátlan, és sikerét meg tudja ismételni többször is az egész rejtvény megoldása során. Rögtönzött szellemeskedé­seink gyakran okoznak ugyanilyen meglepetést mindannyi­unknak.

Nos, rendszerint nem szoktuk meglepődve azon kapni ma­gunkat, hogy fütyörésztünk, elterveztünk vagy elképzeltünk valamit, és azt mondjuk, ha megkérdeznek, hogy nem vagyunk meglepődve, mert miközben csináltuk ezeket a dolgokat, tud­tuk, hogy ezeket a dolgokat csináljuk. Miféle módosító záradé­kot teszünk hozzá, amikor azt mondjuk, hogy: „Ezt és ezt csináltam; és akkor tudtam is, hogy ezt csinálom?" Csábító dolog azt válaszolni, hogy: „Nos, miközben a dolgot csináltam, meg kellett világosodnia vagy fel kellett derengenie előttem, hogy csinálom, vagy ha a cselekedet huzamosabb volt, akkor állandóan világosnak kellett lennie előttem, vagy állandóan derengenie kellett előttem, hogy csinálom a dolgot." A megvi­lágosodás és felderengés metaforái mégis nyugtalanságot kelte­nek bennünk, mivel rendszerint még akkor sem szoktunk vissza­emlékezni valami ilyen eseményre, amikor egészen biztosak va­gyunk abban, hogy tudtuk, mit csináltunk, mialatt a kérdéses dolgot csináltuk. Sőt ha előfordult volna valami ilyesféle meg­világosodás vagy földerengés, akkor ismét felmerülne ugyanez a kérdés. Tudtad-e, hogy föllépnek benned ezek a megvilágoso­dások, amikor a fény kigyúlt, és hogy nem lépnek föl benned, amikor a fény nem gyűlt ki? Megvilágosodott-e előtted, hogy megvilágosodott előtted, hogy éppen fütyültél? Vagy pedig ha tudod, hogy valami lejátszódik benned, akkor tudásod nem mindig azt jelenti, hogy valami megvilágosodik előtted?

Amikor valakiről azt mondjuk, hogy nincs meglepődve, ami­kor valami lejátszódik, akkor azt is mondhatjuk róla, hogy várta azt, vagy fel volt rá készülve. De a „várni"-t legalább két hatá­rozottan különböző módon használjuk. Néha azt értjük rajta,

217

hogy valaki egy bizonyos pillanatban mérlegelte és elfogadta azt a kijelentést, hogy a kérdéses esemény le fog játszódni vagy valószínűleg le fog játszódni. Ebben az értelemben lehetne vá­laszolni arra a kérdésre, hogy „Pontosan mikor is tetted ezt az előre látást?". De néha azt értjük a „várni" szón, hogy akár tett ilyen előre látást, akár nem, állandóan kész volt vagy készen állt arra, hogy a dolog megtörténjék. A kertésznek, aki ebben az értelemben várja az esőt, nem kell figyelmét a kertészkedési feladatokról újra meg újra átirányítania az eső csendes vagy hangos megjóslására; egyszerűen csak a szerszámkamrában hagyja az öntözőkannát, keze ügyében tartja esőköpenyét, több palántát ültet ki a szabadba, és így tovább. Nem úgy anticipálja az esőt, hogy alkalmanként vagy szüntelenül szóbeli kifejezést ad sejtésének, hanem úgy, hogy megfelelő módon kertészkedik. Egész délután készen áll az esőre. De ellenvetésként fel lehetne hozni, hogy „O, de hát a kertésznek egész idő alatt mérlegelnie és fontolgatnia kell azt a kijelentést, hogy esni fog. És ez az, amiért keze ügyében tartja az esőköpenyét és a szerszámkamrában az öntözőkannát." Erre azonban könnyű válaszolni. „Mondd meg, hogy melyek azok az időpontok, amelyekben azt mondta magá­nak vagy másoknak, hogy esm fog, és azután mondd meg, hogy az ilyen jóslások közötti szakaszokban is várta-e az esőt vagy sem." Azért jövendölte meg az esőt ebben, abban és amabban a pillanat­ban, mert végig, egész idő alatt várta az esőt; és ugyanezért tartotta keze ügyében az esőkabátját és a szerszámkamrában az öntöző­kannát. Ebben az értelemben a „várni"-t nem esemény, hanem egy tartós szellemi feltétel megjelölésére használjuk. A kertész egész délután abban az állapotban van, hogy bizonyos körülmények között jövő időben mondjon bizonyos dolgokat, és meghatározott módon végezze a kertésztevékenységeket, keze ügyében tartsa az esőkabátját, és így tovább. Ebben az értelemben várni annyit jelent, mint felkészültnek lenni; a nyilvános vagy magánfigyelmeztetés pedig csak egy fajtája a sokféle elővigyázatossági intézkedésnek. Ezért amikor azt mondjuk, hogy a kertészt nem lepte meg az eső, vagy hogy biztos volt abban, hogy esni fog, vagy hogy esőre készült, akkor - kivéve per accidens - nem a jövőbe látás valamilyen belső felvillanására vagy valamilyen csendes vagy hangos jövő idejű nyelvi megnyilvánulásra utalunk. Valamennyi délutáni te­vékenységét, mind a kertészeti, mind a verbális természetűeket esőváró állapotban hajtotta végre.

218

Ezt a tanulságot problémánkra is alkalmazhatjuk. Sok feladat, teendő létezik, amelybe időről időre belefogunk, amelyeknek végrehajtása folyamatos figyelmet igényel; a második lépést csak úgy tudjuk megtenni, ha az első lépést már befejeztük. Néha a korábbi lépések és a későbbi lépések az eszköz-cél viszonyában állnak, például amikor azért terítjük meg az asz­talt, hogy együnk. Néha a korábbi lépések valamilyen más viszonyban állnak a későbbiekkel; az első fogást nem azért esszük meg, hogy megegyük a másodikat, vagy nem azért kezdünk dúdolni egy dallamot, hogy befejezzük a dúdolást Nagyon gyakran pedig egy vállalkozás, bár folyamatos figyel­met igényel, csak mesterségesen osztható fel lépésekre vagy szakaszokra, mégis értelmes dolog marad azt mondani, hogy hirtelen abba lehetne hagyni, amikor csak körülbelül a fele vagy körülbelül a háromnegyede van befejezve. Nos, ha a cselekvő személy bizonyos fokú figyelemmel hajt végre egy ilyen sorozat jellegű tevékenységet, akkor a tevékenység bármely adott sza­kaszában valamilyen értelemben észben kell tartania, hogy mi a következő teendője és mit csinált már meg; szem előtt kell tartania, hogy hová jutott már el, és várnia kell, sőt akarnia is kell, hogy áttérjen a jelenlegi szakasz utáni szakaszokra. Ezt néha úgy fejezik ki, hogy - legalábbis azokban a sorozat jellegű tevékenységekben, amelyeket többé vagy kevésbé értelmesen hajtanak végre - a cselekvő személynek kezdettől fogva rendel­keznie kellett valamilyen cselekvési tervvel vagy programmal, és ahogy előrehalad a cselekvésben, folyton-folyvást figyelembe kell vennie ezt a tervet. És gyakran így is van. De nem lehet mindig így, és még amikor így van, a programalkotás, a program figyelembevétele akkor sem elégséges ahhoz, hogy megmagya­rázzuk a vállalkozás folyamatos és módszeres elvégzését, mivel a tervek létrehozása és a tervek figyelembevétele maga is értel­mesen és folyamatosan végzett sorozat jellegű tevékenység, és abszurd lenne feltételezni, hogy akármilyen sorozat jellegű te­vékenység értelmes végrehajtását sorozat jellegű tevékenységek végtelen sorozatának kell megelőznie. S a cselekvési terv idő­szakos figyelembevétele sem képes megmagyarázni, hogy hon­nan tudjuk, mire kell áttérnünk két ilyen időpont között, honnan tudjuk, hogy a terv melyik részletét vegyük figyelembe a feladat különböző szakaszaiban, vagy honnan tudjuk, hogy összhang­ban van-e a tervvel az, amit most csinálunk.

219

Az a személy, aki valamilyen huzamosabb feladatba kezdett, mindenekelőtt abban az értelemben tartja észben, mit kell a későbbi szakaszokban tennie, hogy készen áll arra, hogy akkor hajtsa végre a harmadik lépést, amikor az alkalom megköveteli, nevezetesen amikor a második lépést befejezte; és, ami ezzel együtt jár, hogy kész elmondani magának vagy a világnak, hogy mit csinált volna még, ha nem akadályozták volna meg. Miköz­ben elkezd valamilyen adott lépést, fel van készülve arra, ami­nek következnie kell vagy ami következhet, és nincs meglepőd­ve, amikor valóban az következik. Ebben az értelemben talán végig az egész cselekvés alatt tudatában van annak, amit éppen csinál, még akkor is tudatában van, ha figyelme a feladatára összpontosul, és nem oszlik meg a feladat és a feladat elvégzé­sének valamiféle kitervelése, illetve krónikába foglalása között.

Más esetekben, például amikor hirtelen valamilyen spontán szellemes megjegyzést tesz, meglepődve veszi észre, hogy mit csinált, és nem mondaná magáról, hogy miközben csinálta, tudta, mit csinál, vagy még kevésbé mondaná, hogy viccelődni próbált. Ugyanez vonatkozik a többi hirtelen cselekedetre is, amit a pillanat hatása alatt hajt végre. Könnyen lehet, hogy a végrehajtott cselekedet éppen a helyes, a megfelelő cselekedet volt, de a cselekvő személy nem tudja, hogy hogyan is hajtotta végre, mivel nem volt felkészülve rá. Az, hogy nem volt felké­szülve a cselekedetre, nem oka vagy okozata annak, hogy nem tudja, mit csinált, hanem ugyanaz a dolog különbözőképpen kifejezve.

Azzal ellentétben, aki meglepődve kapja magát azon, hogy jó viccet rögtönöz, az, aki egy új érvet körvonalaz, rendszerint tudatában van annak, mit csinál. Talán meglepi a konklúzió, amelyre ju t, de meglepődés nélkül veszi tudomásul, hogy egyál­talán valamilyen konklúzióra jut. Az a törekvés, hogy eljusson egy konklúzióra, fokozatos következtetési tevékenységben nyi­latkozott meg. így hát tudta, mit csinált akkor, de nem abban az értelemben tudta, hogy premisszáinak vizsgálatát megspékelte volna a premisszavizsgálat vizsgálatának aktusaival - nem szükségszerű, hogy egyáltalán valaha is eszébe jussanak ilyen melléktémák -, hanem abban az értelemben, hogy nemcsak azokra a gondolati lépésekre volt felkészülve, amelyeket meg akart tenni, hanem sokféle olyan más eshetőségre is, amelyek döntő többsége sohasem következik be, olyanokra például, hogy

220

megkérdezik, mit csinál éppen, miért ezt az irányt követi, nem pedig azt, és így tovább. A tudat foszforeszcenciaelmélete kísér­let volt arra, hogy a „felkészült", „kész", „készen áll", „emléke­zetben tart", „nem lenne meglepődve", „vár", „átlát" és „tuda­tában van valaminek" szellemi feltételfogalmakat sajátos belső történéseket jelentő fogalmakként értelmezzék.

Ugyanilyen magyarázat érvényes a „nem elfelejteni" kifeje­zésre is. Amikor egy beszélgetésbe elegyedő személy eljut egy mondat közepéig, rendszerint nem felejti el, hogyan kezdődött a mondata. Bizonyos értelemben folyton szem előtt tartja azt, amit már mondott. Mindazonáltal abszurd lenne föltételezni, hogy minden kiejtett szót az összes előző szó belső megismétlé­sével kísér. Nem szólva arról, hogy fizikailag lehetetlen éppen akkor felmondani az előző tizenhét szót, amikor a tizenkilence­dik szó a tizennyolcadik szó örökébe lép, az ismétlés folyamata maga is sorozat jellegű tevékenység, amelynek későbbi részeit csakis akkor tudná végrehajtani, ha a korábbi részeit már szem előtt tartotta. A „nem elfelejteni"-t nem lehet a tényleges visszaemlékezések végrehajtása alapján leírni, ellenkezőleg: a visszaemlékezés csak a „nem elfelejteni" feltétel egyfajta meg­nyilvánulása. Az emlékezetben tartás nem emlékezetbe idé­zés, hanem az, ami többek között az emlékezetbe idézést lehetővé teszi.

Ilyenformán a sorozat jellegű tevékenységek értelmes végre­hajtása azt jelenti, hogy a cselekvő személy a tevékenység elő­rehaladása során végig au fait mind abban, amit már befejezett, mind pedig abban, amit még meg kell csinálnia; de ez nem vonja maga után, hogy az ilyen tevékenységek végrehajtását valami­féle olyan másodrendű tevékenység vagy folyamat támasztja alá, amelynek során megfigyeljük az elsőrendű tevékenység végrehajtását. Természetesen a cselekvő személy, ha ilyesmire indíttatva érzi magát, bejelentheti néha magának, vagy világgá kürtölheti, hogy „Halló, most éppen a »Rule Britanniáit fütyü­löm". Ilyen irányú képessége része annak, amit azon a kijelen­tésen értünk, hogy a „tisztában van azzal, mit csinál"-nak neve­zett sajátos szellemi állapotban van. De az a tény, hogy összpon­tosít ennek a dalnak a fütyülésére, nemcsak nem vonja maga után az ilyen bejelentések tényleges megtételét, hanem félbe is szakítaná az összpontosításban, valahányszor ilyen megjegy­zéssel fűszerezné tevékenységét.

221

Idáig olyan, viszonylag rövid tevékenységekkel illusztráltam azt, amit sorozat jellegű tevékenységen értek, mint egy dallam elfütyülése vagy egy mondat kiejtése. De egy kicsit tágabb és rugalmasabb értelemben egy egész beszélgetés is lehet sorozat jellegű tevékenység; és sorozat jellegű lehet a munkavégzés és az egy napig vagy egy évig tartó kikapcsolódás is. Zabkását enni nem jelent valamilyen hirtelen tevékenységet, de a reggeli elfo­gyasztása sem ilyen; egy előadás sorozat jellegű tevékenység, de egy előadás-sorozat is ilyen.

Nos, majdnem ugyanúgy, ahogy valaki ebben az értelemben tisztában lehet azzal, amit csinál, tisztában lehet azzal is, amit valaki más csinál. Abban a sorozat jellegű tevékenységben, amelynek során valaki hallgatja valaki másnak az előadását vagy kimondott mondatát, a hallgató, a beszélőhöz hasonlóan, egészében véve nem felejt, mégsem kell állandóan emlékezeté­be idéznie a beszéd korábbi részeit, és bizonyos mértékben fel van készülve a még hátralévő részekre, bár nem kell mondogat­nia magának, hogy milyennek várja a mondat vagy az előadás folytatását. Persze az ő szellemi állapota jelentősen különbözik a beszélőétől, mivel a beszélő néha kreatív vagy inventív, míg a hallgató passzív és receptív; a hallgató talán gyakran meglepőd ik azon, hogy a beszélő mond valamit, a beszélő azonban csak ritkán lepődik meg; a hallgató talán nehéznek találja, hogy szem előtt tartsa a mondatok és érvek menetét, a beszélő azon­ban ezt egész könnyen meg tudja tenni. Amíg a beszélő bizo­nyos, meglehetősen sajátos dolgokat akar mondani, hallgatója csak megközelítőleg tudja anticipálni, hogy miféle témák ke­rülnek megvitatásra.

De a különbségek mennyiségiek és nem minőségiek. Az, hogy a beszélő a hallgatónál jobban tudja, mit csinál, nem jelenti, hogy privilegizált bejárása van a hallgató számára szükségképpen megközelíthetetlen fényekhez, hanem csak annyit jelent, hogy a beszélő nagyon előnyös helyzetben van ahhoz, hogy tudja azt, aminek megtudásához a hallgató gyakran nagyon előnytelen helyzetben van. Egy férj társalgási fordulatai nem hökkentik meg vagy nem hozzák zavarba a feleségét ugyanúgy, ahogy hajdan meglepték és zavarba ejtették őt, amikor még csak a menyasszonya volt; régi kollégáknak sem kell egymásnak min­dent éppen oly alaposan elmagyarázniuk, mint ahogy az új tanítványaiknak szükséges.

222

A jobb megértés céljából különállóként kezeltem két dolgot, nevezetesen azt a módot, ahogy az átlagember általában tudja, hogy egy adott pillanatban mivel van elfoglalva, és azokat a különféle módokat, ahogy a pártatlanul ítélő személyek állapít­ják meg mások és önmaguk jellemét, illetve magyarázzák má­sok és önmaguk cselekedeteit. Vitathatatlan, hogy sok és igen nagy különbség van a kettő között. A megítélés vagy vizsgálat sajátos adottságot, érdeklődést, képzettséget, tapasztalatot, össze­hasonlítási és általánosítási képességet és tárgyilagosságot igé­nyel, míg az, hogy egyszerűen csak tudatában vagyunk annak, hogy mit fütyülünk vagy hol sétálunk, az átlaggyerek képessé­gei közé tartozik. Mindazonáltal cselekvéseinkről való legnai­vabb tudásunk ugyanúgy megy át a sajátos tevékenységek leg­bonyolultabb megítélésébe, ahogy a gyerekeknek a madártab­lón látható vörösbegy iránt mutatott érdeklődése átmegy az ornitológiába. Egy aritmetikai problémát megoldó tanuló a leg­primitívebb módon van tudatában annak, amit csinál, mert mialatt a számokról gondolkodik (nem pedig a számokról való gondolkodásról), nem felejti el a számolás korábbi szakaszait, észben tartja a szorzás szabályait, és nincs meglepődve, amikor rájön, hogy eljutott a megoldáshoz. De ez a tanuló csak az éberség, óvatosság és szubtilitás fokában különbözik attól a tanulótól, aki ellenőrzi az eredményeit, attól a tanulótól, aki megpróbálja felfe­dezni, hogy hol csinált hibát, vagy attól a tanulótól, aki észreveszi és megmagyarázza a hibákat valaki másnak a számításában; ez az utóbbi tanuló pedig megint csak fokozatilag különbözik a segítő szülőtől, a hivatásos tanártól vagy a vizsgáztatótól. Az a tanuló, aki csak egy egyszerű összead ási műveletet képes elvégezni, valószí­nűleg még nem képes pontosan elmondani, hogy mit csinál vagy miért azokat a lépéseket teszi, amelyeket tesz; a vizsgáztató a jelöltek tényleges teljesítményeit egy meglehetősen pontos és erő­sen formalizált érdemjegyrendszer segítségével tudja értékelni. De a kezdő tagolatlan tudása arról, hogy mit csinál, egy sor fokozaton keresztül ebben az esetben is átmegy a vizsgáztató numerikus értékelési rendszerébe.

Egy személy önmagáról és másokról való tudása számos, nagyjából megkülönböztethető fok szerint oszlik meg, ami ugyanilyen számú, nagyjából megkülönböztethető jelentését adja a „tudás"-nak. Lehet, hogy tudatában van annak, hogy a „Tipperary"-t fütyüli; de talán nem tudja, hogy azért fütyüli a

223

dalt, hogy a higgadtság látszatát keltse, amikor nem érzi magát higgadtnak. Továbbá esetleg tudatában van annak, hogy csak színleli a higgadtságot, anélkül hogy tudná, hogy a reszketést, amit megpróbál leplezni, a felbolydult rossz lelkiismeret okoz­za. Talán tudja, hogy nyugtalan a lelkiismerete, de nem tudja, hogy ez valamilyen sajátos elfojtásból származik. De semmiféle olyan értelemben, amelyben azt szoktuk vizsgálni, hogy valaki tud-e valamit önmagával kapcsolatban vagy sem, nem szük­séges, illetve nem használható a privilegizált bejárás posztulá- tuma annak magyarázatára, hogy ezt a tudást hogyan szerezte vagy hogyan szerezhette volna. Számos vonatkozásban könnyebb ilyen tudásra szert tennem önmagammal kapcsolatban, mint valaki mással kapcsolatban, számos más vonatkozásban azon­ban nehezebb. De ezek a könnyűségbeli különbségek nem abból származnak, hogy valamiféle minőségi különbség áll fenn egy személy önmagáról szerzett tudása és más emberekről szerzett tudása között - és nem is vezetnek ilyen minőségi különbségek­hez. Nem létezik semmiféle metafizikai vasfüggöny, ami arra kárhoztatna mindannyiunkat, hogy örökké abszolút idegenek legyünk egymás számára, bár a szokásos körülmények, némi szándékos ügyeskedéssel, kedveznek a mérsékelt zárkózottság fenntartásának. Hasonlóképpen nem létezik semmiféle metafi­zikai tükör, ami arra kárhoztatna mind annyiunkat, hogy örökké feltárulkozzunk, és világosan álljunk önmagunk előtt, bár társas és nem társas életünk mindennapi menetéből megtanuljuk elég alaposan kiismerni magunkat.

5. A keresetlen szavak lelepleznek

Más emberekről és önmagunkról szerzett tudásunk a viselkedés megfigyelésétől függ. De van az emberi viselkedésnek egy olyan területe, amelyre kiváltképpen támaszkodunk. Amikor a vizsgált személy már megtanult beszélni, és amikor egy szá­munkra jól ismert nyelven beszél, akkor beszédének egy részét a rá vonatkozó információnk elsődleges forrásaként használjuk, nevezetesen azt a részét, amely spontán, egyenes, amelyre nem készül előre. Persze jól ismert tény, hogy az: emberek gyakran tartózkodóak, és elhallgatnak dolgokat, ahelyett hogy kifecseg­nék őket. Jól ismert tény az is, hogy az emberek gyakran nem

224

őszinték, és szándékosan úgy beszélnek, hogy hamis benyomá­sokat keltsenek. De az a tény, hogy nyelvi megnyilatkozásaink lehetnek keresettek, magában rejti a keresetlen megnyilatkozás lehetőségét is. Tartózkodónak lenni azt jelenti, hogy tudatosan tartózkodunk attól, hogy nyíltak legyünk, képmutatónak lenni pedig annyit jelent, hogy tudatosan tartózkodunk attól, hogy azt mondjuk, ami a nyelvünk hegyén van, miközben úgy te­szünk, mintha őszintén mondanánk olyan dolgokat, amiket nem gondolunk komolyan. A „természetes" szó egy bizonyos értelmében az őszinte beszéd a természetes dolog, vagyis az, hogy kimondjuk gondolatainkat, és az őszinte beszédtől való tartózkodás, illetve az őszinte beszéd színlelése nem természe-

. tes dolog. Sőt a keresetlen beszéd nemcsak a természetes, hanem a normális beszédmód is. Külön erőfeszítéseket kell tennünk

I ahhoz, hogy elhallgassunk dolgokat - de csak azért, mert az a f normális reakciónk, hogy kifecsegjük őket; és az őszintétlenség | fogásait csak azáltal fedezzük fel, hogy jól ismerjük azokat a | természetes, mesterkéletlen társalgási módokat, amelyeket az ; őszintétlenséghez színlelni kell. Ezzel a megállapítással azon­

ban nem az a célunk, hogy erkölcsi babérokkal illessük az emberi természetet. A keresetlen megnyilatkozás nem becsüle­tesség vagy szókimondás. A becsületesség fölöttébb bonyolult diszpozíció, mert arra irányul, hogy tartózkodjunk a becstelen­ségtől, éppúgy, ahogy a szókimondás arra irányuló diszpozíció, hogy tartózkodjunk véleményünk elhallgatásától. Az, aki soha nem ismerte meg, mi az őszintétlenség vagy a vélemény elhall­gatása, éppúgy nem lehetne becsületes vagy szókimondó, ahogy az sem lehetne őszintéden vagy tartózkodó, aki sohasem ismer­te meg, mi az egyenes és nyílt szó.

A keresett nyelvi megnyilatkozásnak más fajtái is vannak. Néhányat közülük később majd meg kell vizsgálnunk, azokat, amelyek nem a normális társasági beszélgetéshez tartoznak, hanem csak a komolyabb dolgokhoz. Az orvos, a bíró, a prédi­kátor, a politikus, az asztronómus és a geométer talán élőszóval adja elő tanácsait, ítéleteit, hitszónoklatait, elméleteit és formu­láit, de ekkor nem a „csevegni" értelmében beszél, hanem a „kijelenteni" vagy a „kifejteni" értelmében. Talán előre kiterveli, de legalábbis megfontolja szavait. Nem mondja ki az első dol­got, ami a nyelve hegyére jön, mert beszéde fegyelmezett. Amit mond, az a spontán csevegéssel ellentétben általában leírható

225

lenne, sőt elbírná a nyomdafestéket is. Ez nem rögtönzött vagy spontán, nem elejtett vagy kikotyogott, hanem előadott beszéd. Szerzője átgondolja, hogy mit mondjon és hogyan mondja azt, s mindezt azért teszi, hogy pontosan a megfelelő hatást érje el. Ez a fajta beszéd a szó szoros értelmében prózai.

Szembe kell állítanunk a szokásos, keresetlen beszédet mind a keresett társalgás jellegű beszéddel, mind pedig a keresett, nem társalgás jellegű beszéddel, mivel mind a kettőnek a nor­mális, keresetlen beszéd az alapja. A keresetlen, társalgás jellegű beszédet nemcsak azelőtt használjuk, hogy megtanulunk óva­tosan és őszintétlenül társalogni, és hogy megtanulunk megfon­toltan beszélgetni, beszédidőnk jó részét később is azzal töltjük, hogy kimondjuk az első dolgot, ami nyelvünk hegyére jön. A kamuflázs és az ünnepélyesség csak időszakos kényszerűség.

Nemcsak akkor mondjuk az első dolgot, ami a nyelvünkre jön, amikor másokkal folytatunk fesztelen, előre ki nem számí­tott beszélgetést, hanem akkor is, amikor önmagunkkal folyta­tunk, rendszerint csendben, könnyed, merevség nélküli eszme­cserét.

A keresetlen csevegésben arról beszélünk, ami az adott pilla­natban a leginkább érdekel minket, bármi legyen is az. Itt nincs szó többféle érdeklődés versengéséről. Ugyanaz a motívum késztet arra, hogy beszéljünk a kertünkről, mint ami arra indít, hogy megnézzük a kertünket, és elpepecseljünk benne, neveze­tesen a kertünk iránti érdeklődés. Az ebédünkről nem azért csevegünk, mert nem érdeklődünk az ebéd iránt, hanem azért, mert érdeklődünk iránta. Talán azért beszélünk az ebédről, mert éhesek vagyunk; ugyanígy, azért esszük meg az ebédet, mert éhesek vagyunk; és ugyanazért nehéz megállni, hogy ne beszél­jünk a domb meredekségéről, amiért nehéz megállni, hogy ne akadozzanak lépéseink, amikor fölfelé mászunk rajta. A spon­tán nyelvi megnyilatkozás nem valamilyen párhuzamos, ver­sengő érdeklődés, hanem olyan tevékenység, amely bármi iránt mutatott bármilyen fokú érdeklődéshez hozzájárul.

Az, aki bosszankodik az összegubancolódott cipőfűzője mi­att, ha már megtanult beszélni, arra is hangolva van, hogy használja a bosszankodás szóbeli kifejezését. Bosszús hanghor­dozással beszél a cipőfűzőjéről. Az, amit mond, valamint az, ahogy mondja, épp azért leplezi le, illetve hozza tudomásunkra az illető hangulatát, mert ennek a kifejezésnek a keresetlen

226

használata az egyik olyan dolog, amelyre hangolva van. Cipő­fűzőjének mérges megrántása lehetne egy másik dolog. A bog eléggé felbosszantja ahhoz, hogy bosszankodva beszéljen róla.

A keresetlen nyelvi megnyilatkozás egyrészt nem okozata annak a hangulatnak, amelyben használjuk, mivel a hangulat nem esemény, másrészt nem is beszámoló erről a hangulatról. Ha a teherautó vezetője azt kérdezi sürgetően: „Melyik út vezet Londonba?", akkor leleplezi, hogy nagyon szeretné tudni a dolgot, nem pedig valamilyen önéletrajzi vagy pszichológiai kije­lentést tesz önmagáról. Nem azért mondja azt, amit mond, mert informálni akar magáról minket vagy önmagát, hanem azért, hogy rátérjen a helyes londoni útra. A keresetlen nyelvi megnyilatkozá­sok nem magunkra vonatkozó megjegyzések, bár - ahogy rövide­sen látni fogjuk - a magunkra vonatkozó megjegyzések elsődleges bizonyítékát alkotják olyan esetben, amikor önmagunk leírása és magyarázata érdekessé válik számunkra.

Nos, sok keresetlen nyelvi megnyilatkozás explicit érdeklő­déskifejezést tartalmaz, vagy olyan kifejezéseket, amelyeket máshol „beismerés"-nek neveztem, például „szeretném", „re­mélem", „szándékozom", „utálom", „levert vagyok", „csodál­kozom", „úgy vélem" és „éhesnek érzem magam". Az ilyen kifejezések grammatikája arra csábít, hogy minden mondatot, amelyben előfordulnak, tévesen önmagunk leírásaként értel­mezzünk. De elsődleges alkalmazásban a „szeretném..."-et nem információközlésre használjuk, hanem arra, hogy valamilyen kérést vagy kívánságot adjunk elő. Éppen olyan kevéssé jelent hozzájárulást az egyetemes tudáshoz, mint a „kérem". Kirívóan helytelen lenne, ha a „tényleg?" vagy a „honnan tudod?" kér­déssel reagálnánk rá. Elsődleges alkalmazásában, a „gyűlö­löm..." és az „akarom..." sem arra a célra használatos, hogy tényeket mondjon el a hallgatónak a beszélőről, mert máskülön­ben nem lennénk meglepődve, ha azt hallanánk, hogy rideg, informatív hanghordozással ejtik ki, úgy, ahogy mi mondjuk az „ő gyűlöli.. ."-t és az „akarják.. ."-ot. Épp ellenkezőleg: azt vár­juk, hogy vagy feldúlt, vagy eltökélt hangsúllyal mondják ki, mert feldúlt vagy eltökélt szellemi állapotban lévő személyek nyelvi megnyilvánulásai, olyan dolgok, amelyeket akkor szok­tak mondani, ha gyűlölködnek vagy elhatároznak, nem pedig olyanok, amelyeket azért mondanak, hogy a gyűlöletre és az elhatározásra vonatkozó életrajzi ismereteiket bővítsék.

22 7

Az a személy, aki megfigyeli egy beszélőnek, azaz akár önma­gának, akár valaki másnak a keresetlen nyelvi megnyilatkozá­sait, különlegesen jó helyzetben van ahhoz, hogy megjegyzése­ket fűzzön az illető szellemi sajátosságaihoz és lelkiállapotai­hoz, feltéve, hogy megfelelő irányú a beszélő iránti érdeklődése, és ismeri azt a nyelvet, amelyen a megnyilatkozások elhang­zanak. A szubjektum egyéb viselkedésének, például egyéb nyil­vános cselekedeteinek vagy tétovázásainak, könnyeinek és ha- hotáinak gondos megfigyelése sok mindent elmondhat a meg­figyelőnek, de az ilyen viselkedés ex officio nem azért jön létre, hogy könnyen megfigyelhető vagy könnyen értelmezhető le­gyen. De a beszéd ex officio arra szolgál, hogy mások meghallják és értelmezzék. A beszéd megtanulása azt jelenti, hogy megta­nuljuk megértetni magunkat. Semmiféle nyomozói képességre nincs szükségem ahhoz, hogy a te keresetlen beszéded vagy akár az én keresetlen beszédem szavaiból vagy hangsúlyából megtudjam a beszélő lelkiállapotát.

Amikor a beszélő óvatosan megválogatja szavait—és gyakran még az olyan beismerések esetében sem tudjuk, hogy ezzel állunk-e szemben vagy sem, amelyeket önmagunknak teszünk -, tényleg ki kell fejteni a kopóra jellemző képességeket. Ilyen esetben abból, amit mondanak és csinálnak, következtetnünk kell arra, hogy mit mondtak volna, ha nem lettek volna óvato­sak, és hogy mi az óvatosság indítéka. Egyszerű olvasás kérdése az, hogy felfedezzük, mi van egy nyitott könyv lapjain, de hipotéziseket és bizonyítékot igényel, hogy felfedezzük, mi van egy lepecsételt könyv lapjain. De az a tény, hogy a titokra rá kell jönni, nem vonja maga után, hogy a nem titokra is rá kell jönni.

Az egyik dolog, amit gyakran az „öntudat"-on értenek az, hogy észrevesszük saját keresetlen nyelvi megnyilatkozásain­kat, beleértve explicit beismeréseinket is, akár hangosan mond­juk, akár mormoljuk, akár fejben mondjuk őket. Lehallgatjuk saját hangos nyelvi megnyilatkozásainkat és saját csendes mo­nológjainkat. S miközben észrevesszük ezeket, felkészítjük ma­gunkat arra, hogy valami újat csináljunk, nevezetesen arra, hogy leírjuk azokat a szellemi állapotokat, amelyeket ezek a nyelvi megnyilatkozások lelepleznek. De nincs semmi olyasmi e tevékenység természetében, ami szükségképpen sajátunkká tenné azt. Fordíthatok figyelmet arra, amiről meghallom, hogy te mondod, de arra is, amiről meghallom, hogy én magam

228

mondom, bár nem hallhatom a magaddal csendben folytatott beszélgetéseidet. A naplódat sem tudom olvasni, ha titkosírás­sal írod, vagy ha hét lakat alatt őrződ. Só't nem csupán arról van szó, hogy az ilyen fajtájú öntanulmányozás jellegét tekintve megegyezik mások először keresetlen, majd később megfontolt nyelvi megnyilatkozásainak a tanulmányozásával, hanem arról is, hogy mindenekelőtt abból tanuljuk meg egyáltalán saját beszédünk tanulmányozását, hogy részt veszünk valaki beszé­dének nyilvános megvitatásában, s abból, hogy regényeket ol­vasunk, ahol is az írók szemléltetően bontakoztatják ki szerep­lőik beszélgetéseit, és magyarázó leírásokat is fűznek azokhoz.

A kritikus olvasó talán azt kérdezi, hogy miért nem a „gon­dolkodni" igét használom az olyan triviális igék helyett, mint „beszélni", „csevegni", „társalogni" és „kimondani", hiszen az általam említett nyelvi megnyilatkozások rendszerint helyes és helyhez illő megnyilatkozások, s akik mondják, azt gondolják, amit mondanak; az értelmes és érthető beszédet említettem, nem pedig olyan dolgokat, mint a hahota, a gügyögés vagy a halandzsa. Két okom van erre, s ezek szorosan összekapcsolód­nak. Először is az általam vizsgált nyelvi megnyilatkozások a beszélő és a hallgató - aki lehet egy és ugyanaz a személy - közötti társasági beszéd cseréhez tartoznak. Céljuk megegyezik a társalgás céljával. Mivel sok olyan megnyilatkozás, ami társal­gást jelent, nem kijelentő módban hangzik el, hanem kérdés, parancs, panasz, szellemes bemondás, dorgálás, gratuláció stb. formájában, esetükben nem beszélhetünk episztemológiai ked­venceikről, azaz a megnyilatkozások által kifejezett „gondolat­ról, „ítélet"-ről vagy „kijelentés"-ről. Másodszor hajiunk arra, hogy fenntartsuk a „gondolkodni" igét azoknak az előre kiter­velt és szigorúan begyakorolt megnyilatkozásoknak a haszná­latára, amelyek elméleteket és elveket jelentenek. Nos, csevegni az óvodában tanulunk meg, de iskolába kell mennünk ahhoz, hogy megtanuljuk az elméletalkotásnak akárcsak az alapelveit is. Az elméletalkotás módszereit előírt leckék során tanuljuk meg, a társalgási beszédet viszont majdnem kizárólag társalgás­sal sajátítjuk el. Ilyenformán amikor a mondatokat, különöskép­pen bizonyos fajtájú kijelentő módbeli mondatokat elméletkifej­tési célokra használunk, azaz a premisszák felállításának és a konklúziók kimondásának sajátos céljára, akkor viszonylag ké­sői és szubtilis használatról van szó, amely szükségképpen a

229

mondatok és kifejezések társalgási használata után következik. Amikor egy elméletet vagy egy elméletrészletet hangosan mon­dunk ahelyett, hogy a neki megfelelő közegben, azaz nyomta­tásban közöltük volna, akkor az elmondást nem neveznénk „beszélgetésének, és a leghatározottabban tartózkodnánk attól, hogy „társalgásinak vagy „csevegés"-nek nevezzük; didakti­kusnak, nem pedig társaságinak szánjuk. Az elméletalkotás egyfajta munka; a keresetlen csevegés pedig egyáltalán nem munka, még csak nem is könnyű vagy kellemes munka.

6. Az én

Nemcsak a teoretikusok, hanem az egyszerű emberek, közéjük számítva a gyerekeket is, némi zűrzavart találnak az „én" fogal­mában. A gyerekek néha olyan kérdéseken törik a fejüket, hogy „Milyen lenne, ha én lennék te, és te lennél én" és „Hol voltam, mielőtt lettem volna?". A teológusokat az a kérdés nyugtalanít­ja, hogy „Mi az individuumban az, ami üdvözül vagy elkárho- zik?", a filozófusok meg azon elmélkednek, hogy az „én" sajátos és önálló szubsztanciát jelöl-e, és hogy mit jelent az, hogy oszt­hatatlanul és folytonosan azonos vagyok önmagammal. Nem minden ilyen talány származik a paramechanikai hipotézis ön­tudatlan elfogadásából; ebben a részben szándékom szerint megpróbálok méltányosan bánni néhány ilyen rejtéllyel, azok­kal, amelyeknek részletesebb kifejtése és megoldása némi álta­lános elméleti érdekességgel bírhat.

Azok a rejtélyek, amelyekre gondolok, mind attól függnek, amit úgy fogok nevezni, hogy az „én" fogalmának „rendszeres illanékonysága". Amikor egy gyerek, aki Kipling Kimjéhez ha­sonlóan nincsen elméletileg elkötelezve, illetve nincsen elméle­tileg fölfegyverkezve, először kérdezi meg önmagától, hogy „Ki vagy mi vagyok én?", akkor nem azért teszi fel ezt a kérdést, mert a saját vezetéknevét, korát, nemét, nemzetiségét szeretné megtudni, vagy azt, hogy milyen helyet foglal el az osztályban. Minden személyi adatát tudja, mégis úgy érzi, hogy valami más is van a háttérben, amelyet az „én" jelöl; valami olyasmi, amit minden személyi adatának felsorolása után még meg kell adnia. Nagyon homályosan azt is érzi, hogy bármi legyen is az, amit az „én" jelöl, valami nagyon fontos és egészen egyedülálló

230

dolognak kell lennie, egyedülállónak abban az értelemben, hogy sem ez, sem pedig valami ehhez hasonló nem lehet senki másé. Ebből csak egy létezhet. Az olyan személyes névmások, mint „te", „ő" és „mi" egyáltalán nem érződnek rejtélyesnek, az „én" azonban rejtélyesnek tűnik. És, legalábbis részben, azért tűnik rejtélyesnek, mert minél jobban igyekszik rátenni a gyerek a kezét arra, amit az „én" jelöl, annál kevésbé sikerül neki. Nem tudja elkapni az énje frakkját, csak a frakkszárnyát, mert maga az „én" mindig makacsul előbbre van egy lépéssel a frakk­szárnynál. Saját feje árnyékához hasonlóan nem hagyja, hogy ráugorjon. Mindazonáltal soha sincs nagyon messze az üldöző előtt, sőt néha mintha egyáltalán nem is előtte lenne. Úgy nyer egérutat, hogy éppen üldözője izmaiba költözik bele. Ekkor pedig túl közel van már ahhoz, hogy kartávolságon belül le­gyen.

A teoretikusok is úgy találták, hogy az „én" fogalma hason­lóképpen űz gúnyt belőlük. Még Hume is beismeri, hogy ami­kor megpróbálta felvázolni saját tapasztalatának minden részét, semmit sem talált ott, ami megfelelne az „én" szónak; és ennek ellenére nem volt meggyőződve arról, hogy nem marad hátra valami más és valami fontos, valami, ami nélkül a vázlat nem írhatja le tapasztalatát.

Más episztemológusok hasonló aggályokat éreztek. Fölvehe- tem-é megismerő énemet az olyasféle dolgok listájára, amelyek­ről tudhatok, vagy nem vehetem föl? Ha nemet mondok, akkor úgy tűnik, hogy megismerő énemet egy elméletileg terméketlen rejtéllyé változtatom, míg ha igent mondok, akkor úgy tűnik, hogy a halászhálót az egyik hallá változtatom át, amelyet maga a háló fog meg. Kockázatosnak látszik akár elismerni, akár tagadni, hogy a bírót a vádlottak padjára lehet ültetni.

Hamarosan megpróbálom majd érthetővé tenni az „én" fo­galmának ezt a rendszeres illanékonyságát, és ezzel együtt az „én" fogalma, illetve a „te" meg az „o" fogalma közötti látszó­lagos különbségeket is. De ajánlatos lesz először néhány olyan jellegzetességet megvizsgálni, amelyek az összes személyes névmásra egyaránt érvényesek.

Az emberek, a filozófusokat is beleértve, hajlamosak azt a kérdést, hogy mi alkotja az ént, úgy felvetni, hogy minek a neve az „én" és a „te". Jól ismerik azt a folyót, amelynek a neve „Temze", és jól ismerik a „Bodri"-nak nevezett kutyát. Jól isme­

231

rik azokat a személyeket is, akiknek a vezetékneve ismerőseik vezetékneve vagy saját maguké. És ekkor homályosan úgy ér­zik, hogy mivel az „én" és a „te" nem közhasználatú vezetéknév, ezért más fajtájú és különleges névnek kell lennie, és emiatt valamilyen külön individuum neve lenne, olyan individuumé, amely azon személyek mögött vagy azon személyekben rejtőz­ködik, akiket széltében-hosszában közönséges vezetéknevükön és keresztnevükön ismernek. Mivel a személyes névmásokat nem jegyzik be a rendőrségi nyilvántartóba, birtokosaiknak valahogy különbözniük kell a nyilvántartóba bejegyzett veze­ték- és keresztnevek birtokosaitól. De az ilyen kérdésföltevés már kiindulópontjától hibás. Az „én" és a „te" egészen biztosan nem olyan szabályos tulajdonnév, mint a „Bodri" és a „Temze", de nem is szabálytalan tulajdonnév. Éppannyira nem tulajdon­név vagy egyáltalán név, ahogy a „ma" sem tiszavirág-életű neve az aktuális napnak. Abban a pillanatban fölösleges misz­tifikáció indul él, mihelyt elkezdünk a névmások által megne­vezett létezők után szaglászni. Persze a névmásokat tartalmazó mondatok valóban megemlítenek azonosítható embereket, de az a mód, ahogy az említett embereket névmások segítségével azonosítjuk, teljes mértékben különbözik attól, ahogy tulajdon­nevek segítségével azonosítjuk őket.

Ezt a különbséget ideiglenesen a következőképpen lehet be­mutatni. Számos olyan szó van (s ezeket a hivatkozás meg­könnyítése érdekében „indexszavak"-nak nevezhetjük), amely a hallgatónak vagy az olvasónak azt az egyedi dolgot, eseményt, személyt, helyet vagy pillanatot jelzi, amelyre utalás történik. Ilyenformán a „most" indexszó, amely a „vonat most megy át a hídon" mondat hallgatójának az áthaladás sajátos pillanatát jelzi. A „most" szót természetesen a nappal vagy az éjszaka akármelyik pillanatában használhatjuk, de nem azt jelenti, amit „a nappal vagy az éjszaka akármelyik pillanatában" kifejezésen értünk. A „most" azt az egyedi pillanatot jelzi, amelyben a hallgatóval meg akarjuk hallatni az éppen kiejtett „most" szót. Azt a pillanatot, amelyben a vonat áthalad a hídon, a „most" szónak ebben a pillanatban történő kiejtése jelzi. Az a pillanat, amelyben a „most"-ot kiejtjük, megegyezik azzal a pillanattal, amelyet a szó jelez. Részben hasonló módon az „az" szót gyak­ran olyan egyedi dolog jelzésére használjuk, amelyre a mutató­ujjunk abban a pillanatban mutat, amikor kiejtjük az „az" szót.

232

Az „itt" néha azt a sajátos helyet jelzi, ahonnan a beszélő a környező levegőbe továbbítja az „itt" zajt; és az „ez az oldal" kifejezéssel jelzett oldal az az oldal, amelynek egy részét az „ez" nyomtatott szó foglalja el. Más indexszavak közvetve jelzik a dolgokat. A „tegnap" az azelőtti napot jelzi, amelyen kiejtik vagy újságban kinyomják; az „akkor" - bizonyos használatai­ban - olyan pillanatot vagy periódust jelez, amely egy megha­tározott viszonyban áll azzal, amelyben halljuk vagy olvassuk.

Nos, az olyan személyes névmások, mint az „én" és a „te", legalábbis néha, közvetlen indexszavak, mások viszont, például az „ő" és az „ők", és bizonyos használataiban a „mi" közvetett indexszavak. Az „én" jelezheti azt a meghatározott személyt, akitől az „én" zaj vagy az „én " leírt jel származik; a „te" jelezheti azt az egyetlen személyt, aki hallja, hogy azt mondom: „te"; vagy jelezheti azt a személyt, bárki is ez (és talán több ilyen is van), aki olvassa azt a „te"-t, amit leírok vagy kinyomtattattam. Az indexszó fizikai előfordulása valamennyi esetben fizikailag kapcsolódik ahhoz, amit a szó jelez. Ezért a „te" nem valamilyen bizarr név, amellyel néha én illetlek vagy mások illetnek téged, hanem indexszó, amely sajátos társalgási környezetében jelzi neked, hogy pontosan ki is az, akinek a megjegyzéseimet címe­zem. Az „én" nem valamilyen külön létező külön neve, hanem amikor kimondom vagy leírom, ugyanazt az individuumot jelzi, akit meg lehet szólítani a „Gilbert Ryle" tulajdonnévvel is. Az „én" nem a „Gilbert Ryle" álneve; amikor Gilbert Ryle használja az „én"-t, akkor ez jelzi azt a személyt, akit a „Gilbert Ryle" megnevez.

De ez még távolról sem minden. Észre kell most vennünk, hogy névmásainkat, akárcsak tulajdonneveinket, számos kü­lönböző módon használjuk. További misztifikációk származtak abból, hogy észrevették ugyan, de nem értették meg az „én" és kisebb mértékben a „te" és az „ő" ilyen eltérő használatai között lévő különbségeket.

Az „Én még melengetem magam a tűznél" mondatban a „magam" szót helyettesíthetnénk a „testem"-mel a mondat ér­telmének eltorzítása nélkül; de az „én "névmást nem helyette­síthetnénk a „testem"-mel anélkül, hogy ne értelmetlenség len­ne az eredmény. Hasonlóképpen a „Ha majd én halok meg, engem hamvasszatok el" mondat semmi olyat nem mond, ami megsemmisítené önmagát, mivel az „engem" és az „én" szót

233

különböző értelemben használjuk. Tehát az egyes szám első személyű személyes névmást néha átírhatjuk a „testem"-re, néha pedig nem. Van egynéhány olyan eset is, ahol beszélhetek a testem egy részéről, de nem használhatom erre az „én" vagy az „engem" szavakat. Ha a hajam megperzselődne, mondhat­nám, hogy „Én nem perzselődtem meg, csak a hajam", viszont sohasem mondhatnám, hogy „Én nem perzselődtem meg, csak az arcom és a kezem". A testnek az a része, amely érzéketlen, és amelyet nem mozgathatok akaratom szerint, az enyém, de nem szerves részem. Megfordítva, a test mechanikai kiegészítőiről, például az autóról és a sétapálcáról is mondhatjuk, hogy „én" vagy „engem", mint például az „Én ütköztem neki a telefonfül­kének" mondatban, ami ugyanazt jelenti, hogy „A kocsi, amit én vezettem (vagy aminek én vagyok a tulajdonosa, és amit a jelenlétemben és az én megbízásomból vezetett valaki más), nekiütközött a telefonfülkének".

Vizsgáljunk meg most néhány olyan kontextust, amelyben az „én" és az „engem" egészen biztosan nem helyettesíthető a „testem"-mel vagy a „lábam"-mal. Ha azt mondom, hogy „Engem bosszant, hogy az összeütközésnél megsérültem", akkor, bár elfogadhatnám a „megsérültem" megfelelőjeként a „lábam meg­sérült" kifejezést, de nem ismerném el, hogy az „Engem bosszant" átalakítható lenne akármilyen hasonló módon. Ha­sonlóképpen lenne abszurd azt mondani, hogy „A fejem emlé­kezik", „Az agyam osztást végez" vagy hogy „A testem fáradt­sággal küzd". Talán az ilyen szókapcsolatok abszurditása miatt érezte oly sok ember, hogy a személyt egy testből és egy nem testből álló társulásként kell jellemezni.

De még nem vagyunk az „én" és az „engem" használatában észlelhető különbségek listájának a végén; mert azt tapasztal­juk, hogy további kirívó különbségek merülnek fel az egyes szám első személyű személyes névmás olyan használatai között is, amelyekben egyiket sem lehet átírni pusztán a testre hivat­kozva. Tökéletesen értelmes dolog azt mondani, hogy azon kaptam magam, hogy álmodozni kezdek, de nem értelmes azt mondani, hogy azon kaptam a testem, hogy álmodozni kezd, vagy hogy a testem azon kapott engem, hogy álmodozni kez­dek; és értelmes dolog azt mondani, hogy a gyerek egy tündér­mesét mond önmagának, de értelmetlen a testét megtenni akár mesemondónak, akár hallgatónak.

234

Az ilyen típusú különbségek, és talán legfőképpen az önkont­roll kifejtésének leírásában jelentkező különbségek sok hitszó­nokot és néhány gondolkodót arra késztettek, hogy úgy beszél­jen, mintha egy közönséges személy valójában a személyek valamiféle bizottsága vagy brigádja lenne egyetlen bőrbe bújtat­va; mintha egy személy lenne a gondolkodó és tiltakozó „én", és egy másik lenne a lusta és kapzsi „én". De ez a fajta ábrázolás nyilvánvalóan értelmetlen. „Személy"-en, részben legalábbis, azt a valakit értjük, aki képes azon kapni magát, hogy álmodoz­ni kezd, aki képes önmagának történeteket mesélni, és aki képes megzabolázni saját kapzsiságát. így hát, ha egy személyt több személyből álló brigádra vezetnénk vissza, ezzel egyszerűen csak megsokszoroznánk a személyek számát, de nem magya­ráznánk meg, hogyan is van az, hogy egy és ugyanazon személy lehet elbeszélő is és hallgató is, vagy éber is és álmodozó is, az is, aki megperzselődött, és az is, aki a megperzselődés tényén megdöbbent. A kellő magyarázat kezdetét jelenti az, hogy egy olyan állításban, mint az „Én is azon kaptam magam, hogy álmodozni kezdek", a két névmás nem két különböző személy neve, mivel egyáltalán nem is név, hanem indexszó, amelyet a különféle kontextusokban különböző értelemben használunk éppúgy, ahogy - mint láttuk - a következő állításban: „Én még melengetem magam a tűznél" (bár ez az előzőtől eltérő jelentés­különbség). Ha nem látszik meggyőzőnek az a kijelentés, hogy egy mondaton belül a kétszer használt egyes szám első szemé- lyű névmás jelezheti ugyanazt a személyt, és két különböző jelentéssel is rendelkezhet, akkor pillanatnyilag elég annyit ki­mutatni, hogy ugyanez megeshet még a közönséges tulajdon­nevekkel és a személyi titulusokkal is. Az a mondat, hogy „Házassága után Kovács kisasszony többé már nem lesz Kovács kisasszony" nem azt állítja, hogy a szóban forgó hölgy többé már nem az a fajta személy lesz, amilyen most, hanem csak azt, hogy a neve és a státusa fog megváltozni; és a „Miután Napóle­on visszatért Franciaországba, többé már nem volt Napóleon" mondat csak annyit jelent, hogy Napóleon had vezéri képességei változtak meg, és nyilvánvalóan hasonlít arra a jól ismert kife­jezésre, hogy „Én már nem vagyok én". Az „Én is álmodozni kezdtem éppen" és az ,.Én is azon kaptam magam, hogy álmo­dozni kezdek" állítások logikailag különböző típusú állítások, és abból, hogy különböző típusúak, következik, hogy a két

235

mondatban az „én" névmást különböző logikai értelemben hasz­náljuk.

Ha a sajátosan emberi viselkedést vizsgáljuk, vagyis az olyan viselkedést, amely az állatok, a csecsemők és az idióták számára elérhetetlen, akkor több okból is észre kell vennünk, hogy bizo­nyos fajtájú cselekedetek ilyen vagy olyan módon más cseleke­detekre vonatkoznak, vagy más cselekedetekre irányuló tevé­kenységek. Amikor egy személy bosszút áll valaki máson, kigú­nyolja a másikat, válaszol neki, vagy bújócskát játszik vele, akkor cselekedetei valamilyen módon a másik bizonyos csele­kedeteihez kapcsolódnak; az előbbi cselekedetek végrehajtása később megadandó értelemben magában foglalja azt, hogy gon­dolunk az utóbbiakra. Az egyik személy valamilyen cselekedete nem lehetne kémkedés vagy tapsolás, ha nem kapcsolódna a másik cselekvő személy cselekedeteihez; én sem viselkedhetnék vásárlóként, ha te vagy valaki más nem viselkedne eladóként. Az egyik embernek bizonyítékokat kell előadnia ahhoz, hogy a másik keresztkérdéseknek vethesse alá; sok embernek színpad­ra kell lépnie ahhoz, hogy mások színikritikusok lehessenek. Olykor-olykor hasznos lesz, ha a „magasabb rendű cselekede­tek" elnevezést használjuk azoknak a cselekedeteknek a megje­lölésére, amelyek leírása közvetve utal más cselekedetekre is.

Néhány, de nem minden magasabb rendű cselekedet befolyá­solja az érintett cselekvő személyt. Ha én a hátad mögött pusz­tán csak megjegyzést fűzök a cselekedeteidhez, akkor az én megjegyzésemnek abban az értelemben van köze a te cseleke­deteidhez, hogy az én cselekedetem végrehajtása magában fog­lalja a te cselekedeted végrehajtásának gondolatát; de megjegy­zésem nem változtatja meg a te cselekedeteidet. Ez különösen világos ott, ahol a kommentátor vagy a kritikus annak a sze­mélynek a halála után tevékenykedik, akinek a cselekedeteit megítéli. A történész nem tudja megmásítani azt, ahogy Napó­leon irányította a Waterlooi csatát. Viszont az én támadásom pillanata és módja tényleges hatással van a te védekezésed időzítésére és módszereire, és amit én eladok, annak igen sok köze van ahhoz, amit valaki más megvesz.

Továbbá amikor arról beszélek, hogy az egyik cselekvő sze­mély cselekedetei a másik cselekedeteihez kapcsolódnak, akkor nem zárom ki azokat a cselekedeteket, amelyeket téves elkép­zelés alapján hajtanak végre, olyan elképzelés alapján, hogy a

236

másik csinál valamit, amit igazából azonban nem csinál. Ha a gyerek megtapsolja a szunyókálás színlelésében tanúsított ügyes­ségemet, viszont én közben tényleg el is szundítok, akkor ő valami olyat csinál, ami az itt szükséges értelemben előfeltéte­lezi, hogy én színlelek; és ha Robinson Crusoe komolyan azt hiszi, vagy legalábbis félig komolyan azt hiszi, hogy a papagája felfogja az általa mondottakat, akkor ténylegesen társalog a madárral, még ha a madárról alkotott véleménye hamis is.

Végül sokféle olyan viselkedés van, amely későbbi cselekede­tekhez vagy pedig pusztán csak lehetséges vagy valószínű cse­lekedetekhez kapcsolódik. Amikor lepénzellek azért, hogy rám szavazz, akkor a szavazás még nem történt meg, és talán soha­sem történik meg. A szavazatodra való hivatkozás belép a le- pénzelés, azaz az én cselekedetem leírásába, de a hivatkozásnak olyannak kell lennie, „hogy rám szavazz", és nem olyannak, hogy „mert rám szavaztál" vagy „mert azt gondoltam, hogy rám szavazol". Ugyanígy, amikor hozzád beszélek, akkor beszé­dem csak ily módon feltételezi, hogy megértesz és egyet is értesz velem, nevezetesen hogy azért beszélek, hogy megérthess en­gem és egyetérthess velem.

Ilyenformán amikor Kis János helytelenít, felfedez, elmesél, parodizál, felhasznál, megtapsol, kigúnyol, támogat, lemásol vagy értelmez valamit, amit Nagy József csinált, akkor cseleke­detének akármilyen leírása szükségképpen valamilyen közve­tett utalást tartalmaz arra a dologra, amit Nagy csinált, vagy amit Nagy Kis megítélése szerint csinált; viszont nem szükség- szerű, hogy Kis viselkedésének valamilyen leírása belépjen Nagy viselkedésének a leírásába. A Kis János felfedezéseiről vagy gúnyolódásáról szóló megjegyzések magukban foglalná­nak kijelentéséket arról, hogy Kis mit fedezett fel vagy mit gúnyolt ki, de ez fordítva nem igaz, és pontosan ezt értjük azon a kijelentésen, hogy Kis cselekedete magasabb rendű, mint Na- gyé. „Magasabb rendű"-n azonban nem „magasztosabb"-at ér­tek. A katonaszökevény megzsarolása magasabb rendű, mint a szökés, és a reklámozás magasabb rendű, mint az eladás. Egy jó cselekedet emlékezetbe idézése nem nemesebb, mint a jócsele­kedet, viszont magasabb rendű.

Talán helyénvaló megemlékezni arról, hogy bár a magasabb rendű cselekvések egy fajtáját képezik az olyan cselekedetek, hogy megjegyzéseket teszünk vagy beszámolunk mások csele­

237

kedeteiről az illető háta mögött, ennek azonban nincs semmi­lyen sajátos elsőbbsége azokkal az egyéb módokkal szemben, ahogy mások cselekedeteivel foglalkozni szoktunk. Nagy József cselekedeteinek akadémikus számontartása csak az egyik olyan mód, ahogy Kis János lépéseket tesz Nagy József lépéseire vála­szolva. Kijelentő módbeli mondatok megalkotása és nyilvános vagy magánjellegű használata, ellentétben azzal, ahogy az in- tellektualisták szeretik gondolni, nem jelenti sem Kis nélkülöz­hetetlen első lépését, sem pedig utópisztikus utolsó lépését. De ez a pont megköveteli tőlünk, hogy megvizsgáljuk, milyen ér­telemben foglalja magában egy magasabb rendű cselekedet vég­rehajtása a megfelelő alacsonyabb rendű cselekedet gondolatát. Ez nem azt jelenti, hogy ha például utánozni akarom taglejtése­idet, akkor két dolgot kell csinálnom, nevezetesen le kell írnom szavakkal önmagamnak a taglejtéseidet, és létre kell hoznom az ebben a leírásban alkalmazott kifejezésekkel összhangban lévő mozdulatokat. Ha beszélnék magamnak a taglejtéseidről, akkor ez önmagában véve magasabb rendű tevékenység lenne, olyan tevékenység, amely egyenlő módon magában foglalná taglejté­seid gondolatát. A „magában foglalja a gondolatát" kifejezés nem valamilyen kauzális ügyletet vagy az egyik fajtájú folyamat és egy másik fajtájú folyamat együttes lejátszódását jelenti. Ha megjegyzést akarok fűzni taglejtéseidhez, akkor ahhoz, hogy megjegyzésem valóban megjegyzés legyen, bizonyos módon mindenképpen gondolnom kell taglejtéseidre; és ha utánozni akarom taglejtéseidet, akkor ahhoz, hogy utánzásom valóban utánzás legyen, ne véletlen másolat csupán, bizonyos módon mindenképpen gondolnom kell taglejtéseidre. De ez természe­tesen erőltetett értelme a „gondol" szónak; nem jelent semmiféle latolgatást, mérlegelést, vagy nem jár együtt semmilyen kijelen­tés kiejtésével. Azt jelenti, hogy tudnom kell, mit csinálok, és mivel utánzás, amit éppen csinálok, ezért ismernem kell az általad tett taglejtéseket, és alkalmaznom kell ezt az ismeretet, méghozzá utánzó, nem pedig beszámoló vagy kommentáló módon.

A magasabb rendű cselekedetek nem ösztönösek. Bárme- lyikőjüket csinálhatjuk ügyesen vagy ügyetlenül, megfelelően vagy nem megfelelően, értelmesen vagy ostobán. A gyerekek­nek meg kell tanulniuk, hogyan hajtsák végre őket. Meg kell tanulniuk, hogyan kell ellenállni valaminek, hogyan kell kivé-

238

deni és megtorolni valamit, hogyan kell elébe vágni valaminek, engedni és együttműködni, hogyan kell cserélni és alkudozni, jutalmazni és büntetni. Meg kell tanulniuk viccelődni a mások rovására és elérteni a nekik címzett vicceket; engedelmeskedni a parancsoknak és parancsokat adni, kéréseket előadni és kéré­seket teljesíteni, érdemjegyet kapni és érdemjegyet odaítélni. Meg kell tanulniuk beszámolókat, leírásokat és magyarázatokat fogalmazni és követni; megérteni a kritikát és kritizálni, ítélete­ket elfogadni, elvetni, kiigazítani és megfogalmazni, faggatni és faggattatni. És nem utolsósorban (de nem is elsősorban) meg kell tanulniuk megtartani maguknak olyan dolgokat, amelyeket hajlamosak kifecsegni. A szándékos elhallgatás magasabb ren­dű, mint a kibeszélés.

Most már látható, mi a célom azzal, hogy felhívom a figyelmet a gyerekszobák és tantermek ilyen közhelyeire. Bizonyos fejlő­dési fokon a gyerek felfedezi azt a fogást, hogy magasabb rendű tetteit saját alacsonyabb rendű tetteire irányítsa. Miután már volt külön-külön létrehozója és áldozata viccnek, kényszernek, faggatásnak, kritikának és utánzásnak a többiek és önmaga közötti interperszonális viszonylatokban, felfedezi, hogyan kell eljátszani mindkét szerepet egyszerre. Hallgatott már története­ket korábban, és mesélt már történeteket korábban, de most történeteket mesél saját tágra nyílt fülének. Kimutatták már őszintétlenségeit, és ő is kimutatta már mások őszin tétlenségeit, de most a leleplezés módszereit saját őszintétlenségeire alkal­mazza. Rájön, hogy képes önmagának olyan keményen paran­csolni, hogy időnként engedelmeskedik, még ha habozva is. Az önmeggyőzés és önlebeszélés többé-kevésbé hatékonnyá válik. Ifjúkorában megtanulja, hogy saját viselkedésére alkalmazza a fiatalokkal való bánásmód legtöbb olyan magasabb rendű mód­szerét, amelyet a felnőttek rendszeresen alkalmaznak. Mond­hatni, így válik felnőtté.

Sőt éppúgy, ahogy nemcsak azt a képességet, hanem azt a hajlandóságot is elsajátította már korábban, hogy magasabb rendű tetteit mások tetteire irányítsa, most képessé és hajlamos­sá válik arra, hogy ugyanígy járjon el saját viselkedése esetében is; és éppúgy, ahogy megtanulta már korábban, hogy másoknak nemcsak az egyes cselekedeteivel, hanem az egyes cselekedetek végrehajtására irányuló diszpozícióival is meg kell birkóznia, most már bizonyos mértékben képessé és késszé válik arra,

239

hogy elméleti és gyakorlati lépéseket tegyen saját szokásaival, motívumaival és képességeivel kapcsolatban. Saját magasabb rendű tevékenységei vagy az ilyen tevékenységek végrehaj­tására irányuló diszpozíciói ugyanilyen bánásmódban része­sülnek. Bármilyen rendű tevékenységről legyen is szó, mindig végre lehet hajtani nagyszámú, a kérdéses tevékenységgel kapcsolatos magasabb rendű cselekvést. Ha nevetek valamin, amit te csináltál vagy én csináltam, akkor, bár általában nem csinálok ilyesmiket, szóbeli megjegyzést is fűzhetek a mulatság­hoz, elnézést kérhetek a dologért, vagy beavathatok másokat is a tréfába; és ezután folytathatom azzal, hogy megdicsérem vagy megfeddem magam azért, mert ezt csináltam, és följe­gyezhetem a naplómba, hogy megdicsértem vagy megfedd- tem magam.

Látható, hogy az itt elemzett dolgok sok mindent felölelnek abból, amit közönségesen „öntudatának neveznek, és abból is, amit közönségesen „önkontroH"-nak neveznek, bár jóval többet takarnak, mint e két utóbbi. Egy személy valóban cselekedhet egyszer, sőt cselekednie is kell saját tettei tudósítójaként, más­szor pedig saját viselkedése tökéletes szabályozójaként, de ez a két magasabb rendű, önmagára irányított tevékenység csak két fajtáját jelenti az ilyen tevékenységnek, hiszen megszámlálha­tatlanul sok más fajtája is van ugyanúgy, ahogy más személyek cselekedeteinek leírása és szabályozása csak két fajtáját jelenti a magasabb rendű interperszonális viszonylatoknak, hiszen szám­talan sok más fajtájuk is van.

Azt sem szabad feltételezni, hogy a beszámolók, amelyeket önmagamnak mondok el saját tettemről, vagy a rendszabályok, amelyeket saját viselkedésem számára előírok, szükségképpen mentesek minden elfogultságtól. Önmagámról szóló beszámo­lóim ugyanolyan fajtájú tökéletlenségeket mutathatnak, mint a rólad szóló beszámolóim, és a figyelmeztetések, fenyítések és parancsok, amelyeket önmagamnak előírok, ugyanúgy lehet­nek hatástalanok és ostobák, mint azok, amelyeket másoknak írok elő. Ha egyáltalán használni kell az „öntudat" szót, akkor nem szabad a felmagasztalt paraoptikai modell értelmében va­lamiféle olyan zseblámpának felfogni, amely a bensejében lévő tükörről visszaverődő tulajdon fénysugarával világítja meg ma­gát. Ellenkezőleg, az öntudat csupán sajátos esete egy többé vagy kevésbé őszinte és értelmes tanúval való szokásos, többé

240

vagy kevésbé eredményes bánásmódnak. Hasonlóképpen az önkontrollt sem szabad ahhoz a bánásmódhoz hasonlítani, amelyben valamilyen tökéletes bölcsességű és abszolút tekinté­lyű feljebbvaló részesíti egyik, néha rakoncátlankodó aláren­deltjét; az önkontroll csupán sajátos esete annak, ahogy az át­lagember kezeli az átlagembert, nevezetesen az a sajátos eset, amikor mondjuk Kis János játssza mindkét szerepet. Nem igaz az, hogy vannak bizonyos olyan magasabb rendű cselekedetek, amelyek kritikán felül állnak. Az igazság az, hogy lehet kritizál­ni bármilyen magasabb rendű cselekedetet, amivel szembetalál­kozunk. Nem igaz az, hogy van valami, amit ne lehetne tökéle­tesíteni. Az igazság az, hogy semmi olyan nincs, ami ne lenne tökéletesíthető. Nem igaz tehát az, hogy van valamilyen legma­gasabb rendű cselekedet, mert az igazság az, hogy akármilyen rendű cselekedet esetén lehetségesek még magasabb rendű cse­lekedetek.

7. Az „én” rendszeres illanékonysága

Most már módunk nyílik arra, hogy magyarázatot adjunk az „én"-fogalom rendszeres illanékonyságára, valamint az „én"- fogalom és a „te" meg „ő" fogalma között lévő részleges különb­ségekre. Amikor valamilyen elméleti vagy gyakorlati módon magunkkal foglalkozunk, akkor egy magasabb rendű tettet hajtunk végre éppúgy, mint amikor valaki mással foglalkozunk Amikor például megpróbáljuk leírni, hogy mit csináltunk vagy éppen mit csinálunk, akkor egy olyan lépéshez fűzünk kom­mentárt, amely önmaga, kivéve per accidens, nem kommentálás. De a kommentálás tevékenysége nem az a lépés, és nem is lehet az a lépés, amelyhez ezt a kommentárt fűzzük. A gúnyolódás aktusa sem lehet ugyanennek a gúnyolódásnak a céltáblája. Egy magasabb rendű cselekedet nem lehet az a cselekedet, amellyel kapcsolatban végrehajtják. Ennélfogva a tevékenységemhez fű­zött kommentárom egy tevékenységről, nevezetesen önmagá­ról mindig és szükségképpen hallgat, és ez a tevékenység csak egy másik kommentár célpontja lehet. Az öngúny, az önkom­mentálás és az önkorholás logikailag van arra kárhoztatva, hogy örökké az utolsó előtti legyen. De semmi olyasminek, ami kima­rad valamilyen egyedi kommentárból vagy korholásból, nincs akkora szerencséje, hogy ezáltal örökre megússza a megjegyzést

241

vagy a korholást. Ellenkezőleg: talán éppen a következő meg­jegyzés vagy dorgálás tárgya lesz.

A következőképpen szemléltethetjük a dolgot. Előfordulhat, hogy az énektanár oly módon kritizálja valamelyik tanítványá­nak a hangsúlyát vagy egyes hangjait, hogy a hibákat felnagyít­va utánoz minden egyes szót, amelyet a tanítvány énekel; s ha a tanítvány elég lassan énekelne, akkor a mester még a követke­ző szó kiejtése előtt ki tudná figurázni a tanítvány által énekelt egyes szavakat. De ezután, alázatos hangulatában az énektanár megpróbálja ugyanígy kritizálni saját éneklését, sőt mi több, megpróbálja eltúlozva utánozni az egyes szavakat, amelyeket ő maga ejt ki, beleértve azokat is, amelyeket önmaga kifigurázá­saként ejt ki. Azonnal világossá válik, először, hogy sohasem képes túljutni az ének legelső szaván, és másodszor, hogy akár­melyik adott pillanatban kiejtett már egy olyan hangot, amelyet még utánoznia kell - és ebből a szempontból mit sem számít, hogy milyen gyorsan üldözi a hangokat a hangok utánzataival. Elvileg nem tud mást elcsípni, mint az üldözőbe vett tárgy frakkjának szárnyát, minthogy valamely szó nem lehet önmaga paródiája. Mindazonáltal nincs olyan elénekelt szó, amely kifi­gurázás nélkül maradna. Mindig egy nappal később érkezik a vásár helyére, de mindennap eléri a tegnapi vásár helyét; soha­sem sikerül ráugrania a saját feje árnyékára, még sincs sohasem egynél több ugrással mögötte.

A recenzens általában könyvekről szokott recenziót írni, má­sodfokon pedig a könyvről írt recenziókról. De másodfokon a recenzió nem önmagát kritizálja; a másodrendű recenziót csak valamilyen további, harmadrendű recenzióban lehet bírálni. A szerkesztőség abszolút türelmét föltételezve akármilyen ren­dű recenziót meg lehetne jelentetni, jóllehet egyetlen szakasz­ban sem kaphatott volna valamennyi recenzió kritikai meg­jegyzéseket. A naplót vezető személy minden tette sem lehet naplóbejegyzésének témája, mert a naplójába utoljára tett bejegyzés még mindig megköveteli, hogy a bejegyzés megté­telét is följegyezze.

Úgy gondolom, ez érthetővé teszi, miért érzem úgy, hogy a múlt évi énemet vagy a tegnapi énemet elvileg le tudnám írni és meg tudnám magyarázni kimerítően, viszont a mai énem örökösen kicsúszik a kezemből, bárhogy igyekszem is elcsípni. Ez megvilágítja a nyilvánvaló különbséget az „én" és a „te"

242

fogalma között is, éspedig anélkül, hogy az elillanó maradványt valamilyen végső misztériumként értelmezné.

De van egy másik dolog is, amit megmagyaráz. Amikor az emberek az akaratszabadság problémáit feszegetik, és megpró­bálják saját életútjukat az órák és folyók életútjának analógiájára elképzelni, általában visszarettennek attól a gondolattól, hogy saját közvetlen jövőjük megváltoztathatatlanul rögzítve van már és előre látható. Abszurdnak tűnik az a föltételezés, hogy mindaz, amit én éppen gondolni, érezni vagy tenni fogok, illetve amire készülök, már előre ki van jelölve, ámbár az emberek talán semmi ilyen abszurditást nem találnak abban a föltételezésben, hogy a többi ember jövője ily módon van előre kijelölve. Az úgynevezett „spontaneitásérzés" szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy nem tudom elképzelni, hogy az, amit én fogok gondolni vagy csinálni, már előre látható. Viszont amikor azt vizsgálom, amit tegnap csináltam vagy gondoltam, akkor szemmel látha­tóan semmilyen abszurditás nincs abban a föltételezésben, hogy előre lehetett volna látni, még mielőtt megtettem vagy gondol­tam volna. Csak amikor ténylegesen megpróbálom előre látni saját következő lépésemet, akkor tűnik a feladat olyannak, mint azé az úszóé, aki azokat a hullámokat igyekszik megelőzni, amelyeket éppen önmaga előtt kelt.

A megoldás éppen olyan, mint az előbb volt. Egy tett vagy egy gondolat előre látása magasabb rendű tevékenység, amely­nek végrehajtása nem szerepelhet az előre látás során fontolóra vett dolgok között. Mégis, mivel a szellemi állapot, amelyben éppen azelőtt vagyok, hogy csinálok valamit, jelenthet bizonyos különbséget abból a szempontból, hogy mit csinálok, ebből az a következtetés adódik, hogy az előre látásom számára lényeges adatok közül legalább egyet figyelmen kívül kell hagynom. Hasonlóképpen, adhatom neked a lehető legrészletesebb taná­csot arra nézve, hogy mit csinálj, de egy apró kis tanácsot ki kell hagynom, mivel nem tudom egy füst alatt azt is tanácsolni, hogyan fogadd meg ezt a tanácsot. Semmilyen paradoxon sincs tehát abban a kijelentésben, hogy míg általában egyáltalán nem vagyok meglepődve, amikor fölfedezem, hogy azt csinálom, amit csinálok, vagy azt gondolom, amit gondolok, addig ha megpróbálom a legnagyobb körültekintéssel előre látni azt, amit csinálni vagy gondolni fogok, akkor a végeredmény rácá­folhat az elvárásomra. Előre látásom folyamata olyan irányban

j

í 243

és olyan mértékben térítheti el bekövetkező viselkedésemet, amelyről a prognózisom nem tud számot adni. Az egyik dolog, amelyre nem tudok felkészülni, a következő gondolat, amit gondolni fogok.

Az a tény, hogy a közvetlen jövőm ily módon rendszeresen elillan előlem, megragadhatatlan számomra, nem használható fel annak bizonyítására, hogy pályafutásom elvileg előre látha­tatlan a tőlem különböző próféták számára is, vagy pedig annak bizonyítására, hogy cselekvésem a tett heve után is megmagya­rázhatatlan számomra. A mutatóujjammal rámutathatok akár­milyen más tárgyra; a többi ember pedig rámutathat az én mutatóujjamra. De a mutatóujjam nem lehet az a tárgy, amelyre ő maga mutat. Egy lövedék sem lehet saját maga célpontja, ámbár akármi mással el lehet találni.

Ez az általános konklúzió, nevezetesen hogy akármilyen te­vékenység lehet magasabb rendű, de nem lehet tárgya önmagá­nak, ahhoz kapcsolódik, amit korábban az olyan indexszavak, mint a „most", „te" és „én" sajátos funkciójáról mondtunk. Egy „én"-mondat azáltal jelzi, hogy kire is vonatkozik, hogy a szó­ban forgó valaki ejti ki vagy írja le. Az „én" jelzi azt a személyt, aki kiejti az „én"-t. így hát amikor valaki kiejt egy „én"-monda- tot, akkor a mondat általa történő kiejtése talán magasabb rendű tevékenység része, nevezetesen talán önbeszámoló, önbuzdítás vagy az önmaga fölötti sajnálkozás része, és magával ezzel a tevékenységgel nem foglalkozik magában ebben a cselekedet­ben. Még ha a személy sajátos spekulatív célokból az adott pillanatban éppen az „én problémájáéra összpontosít is, akkor sem sikerül, és jól tudja, hogy nem sikerül elkapnia többet, mint az üldözőbe vett dolog frakkjának lebbenő szárnyát. Zsákmá­nya maga a vadász.

Egyszóval nincs semmi misztikus vagy rejtélyes dolog azok­kal a magasabb rendű cselekedetekkel és attitűdökkel kapcso­latban, amelyeket helytelenül az „öntudat" esernyőszerű fogal­ma alá foglalnak. Ezek ugyanis ugyanolyan jellegűek, mint azok a magasabb rendű aktusok és attitűdök, amelyek az emberek egymás közti viszonylataiban mutatkoznak meg. Sőt az előbbi­ek csak sajátos alkalmazásai az utóbbiaknak, és az előbbieket első ízben az utóbbiakból tanuljuk meg. Ha végrehajtom azt a harmadrendű tevékenységet, hogy megjegyzést fűzök ahhoz a másodrendű aktushoz, hogy nevetek magamon a kétbalkezes-

244

ségem miatt, akkor valójában két különböző módon használom majd az első személyű személyes névmást. Azt mondom ma­gamnak vagy a társaságnak: „Én azért nevettem magamon, mert olyan kétbalkezes voltam." De ez távolról sem azt mutatja, hogy két „én" van a bőröm alatt, nem szólva még egy harma­dikról, amelyik ráadásul megjegyzést tesz róluk, hanem csak annyit mutat, hogy azt a nyilvános természetű két névmást tartal­mazó kifejezésmódot alkalmazom, ahogy azt szoktuk mondani, hogy ő (például Mária) őrajta (például Péteren) nevet; és azért

; alkalmazom ezt a nyelvi kifejezésmódot, mert a személyközi tranzakciónak azt a módszerét alkalmazom, amelynek leírására

I a kifejezésmódot általában használjuk.Mielőtt lezárnám ezt a fejezetet, érdemes megemlíteni, hogy

tekintélyes különbség van az első személyű személyes névmás és az összes többi között. Az „én", amikor én használom, mindig jelez engem, és csak engem jelez: A „te", az „ő" és az „ők" különböző alkalmakkor különböző embert, illetve embereket jeleznek. Az „én" a saját árnyékomhoz hasonlít, sohasem tudok úgy megszökni tőle, ahogy meg tudok szökni a te árnyékodtól. Semmi rejtély nincs ebben az állandóságban, csak azért említem meg, mert úgy tűnik, hogy az „én"-nek misztikus kivételességet és adhéziós erőt biztosít. A „most"-hoz is tapad valami hasonló

| kínzó érzés.

VII. FEJEZET

ÉRZET ÉS MEGFIGYELÉS

1. Előszó

Könyvünk egyik legfontosabb negatív célja: bizonyítani, hogy a „szellemi" nem jelöli a dolgok vagy események olyan státusát, aminek következtében értelmesen megkérdezhetnénk róluk, szel- lemiek-e vagy fizikaiak, a „szellemben" vannak-e vagy a „külvi­lágban". Amikor valakinek a szelleméről beszélünk, akkor nem valamiféle raktárról beszélünk, amelyben elhelyezhetjük azokat az objektumokat, amelyeket a „fizikai világnak" nevezett valamiben tilos elhelyezni; hanem valakinek a képességeiről, hajlamairól és hajlandóságairól beszélünk, arról, hogy képes, hajlamos és hajlan­dó bizonyos dolgokat tenni és bizonyos dolgokon keresztülmenni, illetve arról, hogy a közönséges világban tesz bizonyos dolgokat, és keresztülmegy bizonyos dolgokon. Valójában azonban semmi értelme nincs úgy beszélni, mintha két világ létezne vagy tizenegy világ. Csak fogalomzavart kapunk, ha az egyes foglalkozások szerint látjuk el címkékkel a világokat. Még az az ünnepélyes kifejezés is, hogy „fizikai világ", filozófiailag éppen olyan semmit­mondó, mint a „numizmatikai világ", a „szatócsvilág" vagy a „botanikai világ" kifejezések lennének.

De annak a doktrínának a védelmében, amely szerint a „szel­lemi" a dolgok és események valamilyen státusát jelöli, felhoz­zák majd, hogy sajátos elbánásban kell részesíteni az érzeteket, érzéseket és képzeteket. A laboratóriumi tudományok leíráso­kat és korrelációkat adnak a különféle dolgokról és folyamatok­ról, de benyomásainkról, ideáinkról ezekben a leírásokban nem esik szó. Ezért lakhelyüknek valahol máshol kell lenniük. És mivel kétségtelen, hogy például valamely érzet előfordulása azzal a személlyel kapcsolatos tény, aki érzi a fájdalmat, vagy akit elvakít a fény, ezért az érzetnek az illető személyben kell lennie. De ez a ,,-ben"-nek valamilyen sajátos értelme, mivel a sebész nem fog az érzetre rátalálni a személy epidermisze alatt. Ezért az érzetnek a személy szellemében kell lennie.

246

Másfelől az érzetek, érzések és képzetek olyan dolgok, ame­lyeknek mindenképpen tudatában van az a személy, aki a szó­ban forgó érzetekkel, érzésekkel és képzetekkel rendelkezik Bármi más legyen is még az illető tudatfolyamában, érzeteit, érzéseit és képzeteit egészen biztosan tartalmazza ez a tudatfo­lyam. Ha talán nem is teljesen, de részben ezek alkotják azt az alapanyagot, amelyből a szellem összetevődik.

Ennek az érvnek a bajnokai különleges bizakodással tekinte­nek konklúziójukra abban az esetben, amikor az érvet a képze­tekre vonatkozóan fogalmazzák meg, például arra, amit a „lelki szememmel látok", vagy arra, ami „a fejemben jár". Az érzetek és a testi állapotok túl radikális szétválasztásával kapcsolatban ugyanis bizonyos kétségeket éreznek. A gyomorfájásnak, a bi­zsergésnek és a fülcsengésnek elválaszthatatlan fiziológiai vele­járói vannak, amelyek bemocskolód ássál fenyegetik a szellemi tapasztalatok csermelyének tisztaságát. De azok a látványok, amelyeket akkor látok, amikor csukva van a szemem, a zene és a hangok, amelyeket akkor hallok, amikor mindenütt csend honol, fölöttébb alkalmasak arra, hogy a szellem birodalmának tagjai lehessenek. Bizonyos határok között tetszés szerint idéz­hetem fel, szüntethetem és változtathatom meg őket, és úgy tűnik, hogy a testem helye, helyzete és állapota semmilyen összefüggésben sincs előfordulásukkal és tulajdonságaikkal.

A képzetek szellemi státusába vetett hit egy kellemes követ­kezménnyel jár. Amikor valaki magában gondolkodik, akkor a retrospekció rendszerint azt mutatja neki, hogy - legalábbis részben - az történt, hogy a szavak egy bizonyos sorozatát úgy hallotta a fejében, mintha ő maga mondta volna. így hát az a tiszteletreméltó doktrína, mely szerint a magunkhoz címzett csendes beszéd a szellem tulajdonképpeni ügylete, és az a másik doktrína, mely szerint a tiszta gondolkodás apparátusa nem tartozik a fizikai zajok durva világához, hanem inkább abból az éteribb alapanyagból áll, amiből az álmok is vannak, kölcsönö­sen támogatja és erősíti egymást.

De a képzetek elemzése előtt még sok mindent el kell monda­nunk az érzetekről, és ezt az egész fejezetet az érzet és a megfi­gyelés fogalmának szenteljük. A képzelet fogalmát majd a kö­vetkező fejezetben vizsgáljuk meg.

Nem vagyok megelégedve ezzel a fejezettel, s ennek okait a fejezet utolsó részében fogom kifejteni: Hitelt adtam ugyanis

247

annak a hivatalos nézetnek, hogy az észlelés érzeteket foglal magában. Itt azonban az „érzet" szónak mesterkélt, nem termé­szetes használatával állunk szemben. Nem azzal, ahogy általá­ban használjuk az „érzet" főnevet vagy az „érezni" igét. Ezeket a szavakat rendszerint az észleletek speciális családjára használ­juk, nevezetesen a taktilis és kinesztetikus észleletekre, hőészle- letekre, valamint lokalizálható fájdalmakra és különféle érzé­sekre. Látás, hallás, ízlelés és szaglás ugyanúgy nem foglal magában a szónak ebben az értelmében vett érzeteket, ahogy a látás sem foglal magában hallást, vagy ahogy a huzat érzése sem foglalja magában valaminek az ízlelését. Úgy tűnik, hogy mes­terkélt használatában az „érzet" félig fiziológiai, félig pszicho­lógiai terminus, amelynek alkalmazása bizonyos áltudományos, kartéziánus elméletekkel lép szövetségre. Ez a fogalom nem szerepel abban, amit a regényírók, életrajzírók, naplóírók és dadák mondanak az emberekről, vagy amit az orvosok, fogá­szok vagy szemészek mondanak pácienseiknek.

Jól ismert, mesterkéletlen használatában az „érzet nem az észleletek valamilyen összetevőjét jelenti, hanem az észleletek egy fajtáját. De mesterkélt használatában sem jelent olyan fogal­mat, ami az észlelés fogalmában benne rejlik. Az emberek már azelőtt tudták, hogyan beszéljenek a dolgok látásáról, hallásáról és tapintásáról, mielőtt megtanultak volna bármilyen fiziológiai vagy pszichológiai hipotézist az ember szelleme és teste közötti kommunikációval kapcsolatban, vagy mielőtt hallottak volna bármilyen, ezzel kapcsolatos elméleti nehézségről.

Nem tudom, hogy mely kifejezésekkel lehet ezeket a dolgokat helyesen megvitatni, de remélem, hogy a hivatalos kifejezések­kel folytatott diszkusszió során sikerül legalább olyan ered­ményt elérnem, mint amit valamiféle ötödik had oszlop akna­munkája elérhet.

2. Érzetek

Célszerű két csoportra osztani az érzeteket, olyanokra, amelyek ex officio részt vesznek az érzéki észlelésben, és olyanokra, ame­lyek nem, azaz durván szólva olyanokra, amelyek sajátos érzék­szervekkel, nevezetesen szemmel, füllel, nyelvvel, orral és bőr­rel kapcsolatosak, és olyanokra, amelyek a test más érzékelésre képes szerveivel, de nem kimondottan az érzékszerveivel van-

248

nak összefüggésben. Ez a felosztás azonban némiképpen önké­nyes. Amikor szemünket elvakítja az erős fény, vagy amikor orrunka t csípi valami, hajiunk arra, hogy ezeket az érzeteket egy osztályba soroljuk a fájdalmak és marások organikus érzeteivel, és fordítva, amikor a torkunkban vagy a gyomrunkban vannak bizonyos érzetek, hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy a halszálkát vagy a töltött káposztát érezzük. Valamely muszku- láris érzetről egyaránt elmondhatnánk, hogy a kimerültség ér­zete vagy a fatönk súlyának, illetve ellenállásának az érzése, és aki hallgatózik, az egyik társával talán azt közli, hogy egy vonatot hall a messzi távolban, a másikkal meg azt, hogy e zajt alig tudja megkülönböztetni attól a fülzúgástól és fülcsengéstől, amelyet általában érezni szokott.

Nyilvánvaló okokból állandóan hivatkoznunk kell azokra az j érzetekre, amelyek az érzékszervekkel kapcsolatosak, mert ál- | landóan beszélnünk kell arról, amit látunk és nem látunk, amit [ hallunk, szagolunk, ízlelünk és érzünk. De ezekről az érzetekről | nem „tisztán" beszélünk; az érzetekről rendszerint csak azokkal

a tárgyakkal és eseményekkel összefüggésben beszélünk, ame­lyeket megfigyelünk vagy igyekszünk megfigyelni, vagy ame-

I lyekről állítjuk, hogy megfigyeljük. Csak olyan összefüggések- i ben beszélünk látási képről, amikor például futó képünk van | egy vörösbegyről, vagy amikor futó képet kapunk valamilyen | mozgó dologról. Akkor sem térünk el ettől a szokástól, amikor i megkérnek, hogy írjuk le, milyennek néz ki valami, vagy mi­

lyennek hallatszik valami, vagy milyen íze van valaminek; nor­mális körülmények között azt fogjuk mondani, hogy szénaka­zalnak látszik, zümmögésnek hallatszik, vagy olyan íze van, mintha borsot tartalmazna.

Igen nagy elméleti jelentősége van annak, hogy ily módon írjuk le érzeteinket, vagyis hogy valamiképpen az olyan közön­séges tárgyakra hivatkozunk, mint a szénakazlak, a zümmögő dolgok és a bors. A szénakazal például olyasvalami, aminek leírását illetően mindenki egyet tudna érteni. A szénakazal olyan valami, amit akármilyen megfigyelő meg tudna figyelni, és azt várjuk, hogy a szénakazalról adott leírásaik megegyeznek majd egymással, vagy legalábbis korrigálhatok mindaddig, amíg meg nem egyeznek. A kazal helye, alakja, mérete, súlya, össze­tétele és funkciója, létrehozásának időpontja mind olyan tény, amelyet közönséges megfigyelési és kutatási módszerekkel akár-

249

ki meg tudna állapítani. Sőt ezek a módszerek azt is kimutatnák, hogy a szokásos megfigyelési föltételek mellett a kazal milyen­nek látszana, milyennek érződne és milyen szagú lenne az átlagmegfigyelő számára. Amikor azt mondom, hogy valami szénakazalnak látszik (bár valójában talán csak egy pokróc a ruhaszárító kötélen), akkor ennek a valaminek a kinézetét an­nak alapján jellemzem, amilyen kinézetet a szénakazaltól min­denki elvárna, amikor megfelelő szögből, megfelelő megvilágí­tásban és megfelelő háttér előtt figyeli meg. Vagyis azt, ahogy a pokróc itt és most nekem látszik, nem valamilyen más egyedi képpel vagy látvánnyal hasonlítom össze, amely valamilyen sajátos helyzetben elém tárul vagy valamelyik másik személy elé tárul, hanem egy olyan típusú képpel, amelytől bármely átlagos megfigyelő azt várná, hogy elébe tárul bizonyos fajtájú helyzetekben, nevezetesen olyan helyzetekben, amikor nappali világosságnál szénakazlak közelében tartózkodik.

Hasonlóképpen az a kijelentés, hogy valami borsos ízűnek érződik, azt jelenti, hogy nekem most olyan ízűnek érződik, mint amilyen ízűnek akármilyen borsozott étel érződne bárki­nek, akinek normális az ízlelőérzéke. Fölvetették már azt is, hogy sohasem tudhatjuk, a borsszemcsék valóban hasonló ér­zeteket idéznek-e elő a különböző embereknél, de jelen pillanat­ban elég annyit kimutatni, hogy a saját érzeteinkkel kapcsolatos információ közlésének szokásos módja az, hogy így vagy úgy utalunk arra, amit - úgy véljük - bárki képes volna kimutatni a közönséges tárgyak megfigyelése során. Semleges vagy sze­mélytelen kifejezésekkel írjuk le azt, ami számunkra személyes. Sőt leírásaink semmit sem közölnének, ha nem ilyen kifejezé­sekkel fogalmaznánk meg őket. Elvégre ezek azok a kifejezések, amelyeket úgy tanultunk meg, hogy mások megtanítottak rá­juk. A szénakazlakat nem szoktuk ilyen vagy olyan érzetcsoport alapján leírni, és így nem is lehet leírni őket. Az érzeteinket írjuk le a megfigyelőkre és a szénakazlakhoz hasonló dolgokra törté­nő ilyen vagy olyan utalással.

Ugyanezt a gyakorlatot követjük az organikus érzetek leírása során is. Amikor a szenvedő ember valamely fájdalmat szúró vagy égető fájdalomnak minősít, bár nem kell feltétlenül azt gondolnia, hogy a fájdalmat valamiféle vékony tőr, illetve pa­rázs idézi elő, mégis úgy mondja el, miféle fájdalomról van szó, hogy ahhoz a fajta fájdalomhoz hasonlítja, amelyet az ilyen

250

eszközök akárkinél előidéznének. Ugyanez érvényes az olyan leírásokra is, hogy „cseng a fülem", „megfagyott a vér az ereim­ben" és „csillagokat láttam". Még az a kijelentés is, hogy valaki előtt ködbe borul minden, a közönséges tárgyak kinézetéhez hasonlítja az illető elé táruló képet, azaz ahhoz, ahogy a tárgyak megjelennek minden olyan megfigyelőnek, aki ködben látja őket.

Azért említem érzeteink leírásának ezeket a módjait, mert meg akarom mutatni, hogy miképpen és miért merül fel nyelvi nehézség az érzetfogalmak logikájának tárgyalása során. Nem alkalmazunk valamilyen „tiszta" érzetszókészletet. Az egyes érzeteket arra hivatkozva írjuk le, ahogy a közönséges tárgyak általában kinéznek, hangzanak és érződnek bármely normális állapotban lévő személy számára.

Az episztemológusok nagyon szeretik úgy használni az olyan szavakat, mint a „fájdalom", a „viszketés", a „szúrás", a „felhe- viilés" és a „káprázat", mintha „tiszta" érzetnevek volnának. De ez a gyakorlat kétszeresen is félrevezető. A legtöbb ilyen szó nemcsak az olyan helyzetekből meríti értelmét, amelyekben a bolhákhoz, tőrökhöz és fűtőtestekhez hasonló közönséges tár­gyak szerepelnek, hanem jelentésében benne van az is, hogy az, akinek ilyen érzetei vannak, szereti-e vagy sem, hogy ilyen érzetei vannak, vagy szívesen venné-e vagy sem, ha ilyen érzetei lennének. A fájdalom a térdemben olyan érzet, amelyre figyelek; ezért az „észre nem vett fájdalom" abszurd kifejezés, bár az „észre nem vett érzet"-ben nincs abszurditás.

Ez a felismerés hozzásegíthet egy konceptuális különbség bevezetéséhez, ami a későbbiekben perdöntő lesz: a megfigye­lést meg kell különböztetnünk attól, hogy valamilyen érzetünk van. Amikor azt mondjuk, hogy valaki szemmel tart vagy vizs- gálgat vagy megnéz valamit, hallgat vagy ízlel valamit, akkor a mondat értelmének egy része, de csak egy része az, hogy az illetőnek vizuális, auditorikus és ízlelési érzetei vannak. De ahhoz, hogy valamit megfigyeljen, a megfigyelőnek ezenfelül legalábbis meg kell próbálnia valamire rátalálni. Vizsgálódása tehát minősíthető gondosnak vagy gondatlannak, felületesnek vagy kitartónak, módszeresnek vagy ötletszerűnek, pontosnak vagy pontatlannak, szakszerűnek vagy dilettánsnak. A megfi­gyelés olyan vállalkozás, amely járhat némi fáradsággal. Lehe­tünk többé-kevésbé sikeres és többé-kevésbé jó megfigyelők. De

251

az ilyen kifejezések, amelyeket a megfigyelési képességek kifej­tésének jellemzésére használunk, sohasem alkalmazhatók arra az esetre, amikor vizuális, auditorikus vagy ízlelési érzeteink vannak. Hallgathatunk figyelmesen, de a „figyelmesen"-t nem használhatjuk arra, hogy cseng a fülünk; megnézhetü nk valamit alaposan, de az „alaposan"-t nem használhatjuk arra, hogy káprázatérzetünk van; megpróbálhatjuk megkülönböztetni az ízeket, de azt nem mondhatjuk, hogy megpróbáljuk, hogy le­gyenek ízérzeteink. Továbbá nagyon gyakran kíváncsiságból vagy engedelmességből végzünk megfigyelést, de azt nem mond­hatjuk, hogy kíváncsiságból vagy engedelmességből, illetve va­lamilyen más motívumból vannak bizsergéseink. Szándékosan szoktunk megfigyelni, de nem mondhatjuk, hogy szándékosan vannak érzeteink, jóllehet előidézhetjük őket szándékosan. A megfigyelésben elkövethetünk hibákat, de az érzetek eseté­ben értelmetlenség hibákról vagy a hibák elkerüléséről beszél­ni; érzeteink nem lehetnek sem helyesek, sem helytelenek, sem veridikusak, sem nem veridikusak. Az érzet nem jelent sem megismerést, sem tévedést. Megfigyelni valamit azt jelenti, hogy fölfedezünk valamit vagy megpróbálunk fölfedezni valamit, viszont egy érzet nem jelenti semminek sem a fölfedezését, nem jelenti a fölfedezésre irányuló kísérletet s a fölfedezés kudarcát sem.

Ezek az ellentétek lehetőséget adnak arra a kijelentésre, hogy egy személy karakterének és intelligenciájának jellemzéséhez hozzátartozik olyan dolgok megemlítése, hogy milyen mérték­ben, milyen módon és milyen tárgyakat szokott megfigyelni, ugyanakkor érzékszervi képességeinek és tényleges érzeteinek megemlítése egyáltalán nem tartozik hozzá ehhez a jellemzés­hez. Hogy egy vitatható kifejezést használjak, semmi „szellemi" nincs az érzetekben. A süketség nem az ostobaság egy fajtája, a bandzsítás sem valamiféle aljasság; a vizsla kitűnő szaglása nem bizonyítja intelligenciáját; és nem kíséreljük meg a gyermek színvakságát tanítással vagy megszégyenítéssel megszüntetni, és az illető gyermeket nem gondoljuk emiatt szellemi fogyaté­kosnak. Nem a moralista vagy az elmegyógyász, hanem a sze­mész feladata, hogy diagnosztizálja és kezelje a hibás látást. Az, hogy érzeteink vannak, nem jelenti értelmi vagy jellembeli ké­pesség kifejtését. Ezért a csúszómászók nem lesznek nagyobbak a szemünkben, ha elismerjük, hogy vannak érzeteik.

252

Ha egy értelmes embernek van valamilyen érzetsorozata, bármilyen legyen is ez, mindig elképzelhető, hogy ugyanilyen érzetsorozata legyen annak a lénynek is, amely nem értelmes, de érzékelőképessége van; és ha „tudatfolyam"-on az „érzetek sorozatát" értenék, akkor a tudatfolyam tartalmának puszta leltárából semmiképpen sem lehetne eldönteni, hogy az lény, amelyiknek ilyen érzetei vannak, állat-e vagy ember, idióta-e, eszelős-e vagy épelméjű ember; és még kevésbé lehetne eldön­teni, hogy az illető igényes és érvekre támaszkodó filológus vagy lassú észjárású, de iparkodó állami tisztviselő.

Viszont ezek a megfontolások nem fogják kielégíteni azokat a teoretikusokat, akik az érzetek, érzések és képzetek folyamát akarják az emberi szellem alapanyagává megtenni, és akik így

akarják alátámasztani azt a dogmát, hogy a szellem sajátos alapanyagból álló sajátos státusú dolog. Teljes joggal hangsú­

lyozzák majd, hogy bár a szemész és a fogorvos meg tudja változtatni a páciens érzeteit azzal, hogy testrészeit kémiai vagy

mechanikai kezelésnek veti alá, mégsem tudja magukat az ér­zeteket megfigyelni. Képes megfigyelni, hogy fiziológiailag mi a baj a beteg szemével és fogsorával, de a páciens vallomására kell támaszkodnia, ha meg akarja tudni, hogy a páciens mit lát

j és érez. Csak a viselője tudja, hol szorít a cipő. Ebből azután látszólag meggyőzően, de tévesen arra következtetnek, hogy a

f megszentelt különbség valóban fennáll a nyilvános fizikai világ és a magántermészetű szellemi világ között, más szóval az

j olyan dolgok és események között, amelyeket akárki megfigyel- j; hét, és az olyan dolgok vagy események között, amelyeket csak az figyelhet meg, aki birtokolja őket. A bolygók, a mikrobák, az

j idegek és a dobhártyák nyilvánosan megfigyelhető dolgok a külvilágban; az érzetek, érzések és képzetek csak egyénileg

i megfigyelhető alkotóelemei szellemi világunknak.Azt akarom bizonyítani, hogy ez az ellentét nem valóságos.

Igaz, hogy a cipész nem figyelheti meg a kínokat, amiket én I érzek, ha szorít a cipőm. De hamis az a kijelentés, hogy én

viszont megfigyelem őket. Nem azért nem figyelheti meg a cipész az én kínjaimat, mert valamilyen vasfüggöny eleve útját állja annak, hogy rajtam kívül akárki más megfigyelje őket, hanem azért, mert kínjaim nem olyan dolgok, amelyekről értel­mes lenne kijelenteni, hogy egyáltalán megfigyelhetők vagy nem megfigyelhetők - akár általam is. Érzem a kínokat, vagy

253

kínjaim vannak, de nem fedezem föl vagy nem nézem meg őket; nem olyan dolgok ugyanis, amelyekre szemléléssel, meghallga­tással vagy ízleléssel bukkanok rá. Abban az értelemben, amely­ben azt mondhatjuk, hogy valaki megfigyel egy vörösbegyet, értelmetlen lenne azt mondani, hogy megfigyel egy nyilallást. Az országúti balesetnek lehet egy vagy több szemtanúja, a bizsergésnek azonban nem lehet több szemtanúja, sőt még egy sem.

Tudjuk, hogy mit jelent, ha a távcsőhöz, sztetoszkóphoz és zseblámpához hasonló megfigyelési segédeszközeink vannak, vagy ha ilyen eszközökre van szükségünk a bolygók, a szívverés és az éjjeli lepkék megfigyeléséhez, de nem tudjuk elképzelni, mit is jelentene ilyen eszközöket alkalmazni az érzeteinkre. Hasonlóképpen jól tudjuk, hogy miféle akadályok befolyásol­nák hátrányosan vagy tennék lehetetlenné a megszokott tár­gyak megfigyelését, nevezetesen olyan akadályok, mint az, hogy köd van, zsibbadt az ujjunk és cseng a fülünk, de nem tudunk elgondolni hasonló akadályokat, amelyek közénk és a bizsergéshez, illetve a fülcsengéshez hasonló érzetek közé ke­rülhetnének.

Amikor azt mondom, hogy az érzetek nem olyan jellegű dolgok, amelyeket megfigyelhetünk, nem arra gondolok, hogy oly módon megfigyelhetetlenek, ahogy az inframikroszkopikus baktériumok, a repülő lövedékek vagy a Hold túlsó oldalán lévő hegyek megfigyelhetetlenek, vagy hogy oly módon megfigyel­hetetlenek, ahogy a bolygók megfigyelhetetlenek a vakok szá­mára. Nem, nem erre gondolok, hanem valami olyasmire,-amit a következőkkel lehet illusztrálni. Az egybetűs szavak kivételé­vel minden leírható szót betűzhetünk; néhány szót nehezebb betűzni, mint a többit, és bizonyos szavakat különböző módo­kon betűzhetünk. Mégis, ha megkérdezik, hogy az ábécé betűit hogyan betűzzük, azt kell válaszolnunk, hogy az ábécé betűit egyáltalán nem lehet betűzni. De ez a „nem lehet" nem azt jelenti, hogy a feladat szinte megoldhatatlanul nehéz, hanem csak azt, hogy a „milyen sorrendben következnek egy betű betűi?" kérdés helytelen kérdés. Ahogy a betűk befűzése sem nem könnyű, sem nem megoldhatatlanul nehéz, ugyanúgy ezt szeretném kimutatni - az érzetek sem megfigyelhetők vagy megfigyelhetetlenek. Ennek megfelelően, amiként nagyon jól tudjuk, hogyan írjuk a betűket, bár fel sem tehetjük azt a kérdést,

254

hogyan betűzzünk egy betűt, az a tény, hogy nem beszélhetünk az érzetek megfigyeléséről, szintén nem gátol meg minket ab­ban, hogy arról a figyelemről beszéljünk, amelyet az emberek érzeteiknek szentelnek, vagy azokról a beismerésekről és beszá­molókról, amelyeket a már észrevett érzeteikről tehetnek. A fejfájásokat nem lehet megfigyelni, viszont észre lehet venni, és bár nem helyénvaló azt a tanácsot adni valakinek, hogy ne nézzen a bizsergésére, ugyanakkor teljesen helyénvaló azt taná­csolni, hogy ne figyeljen rá.

Láttuk, hogy a megfigyelés együtt jár azzal, hogy vannak érzeteink; nem mondhatnánk valakiről, hogy megfigyel egy vörösbegyet, ha semmilyen képet nem kap róla, vagy hogy megszagol egy darab sajtot, ha semmiféle szag nem csapta meg az orrát. (Úgy tüntetem fel, mintha a „kép"-hez vagy „szag"-hoz hasonló szavak érzeteket jelölnének - de ez nem igaz. Az a tény, hogy egy képet minősíthetünk „világosinak vagy „homályos"- nak, már mutatja, hogy a „kép" megfigyelési szó, nem pedig „tiszta" érzetszó.) A vörösbegyhez vagy a sajthoz hasonló meg­figyelési tárgynak tehát olyasféle dolognak kell lennie, amelyről a megfigyelő képet kaphat, vagy amelynek a szaga megcsaphat­ja az orrát. De sok teoretikus arra buzdít, hogy ne az olyan közönséges tárgyakat vizsgáljuk, mint a vörösbegy és a sajt, hanem inkább az olyan dolgokat, mint a látási képek és a szagok, és azt szeretné, ha kijelentenénk: én meg tudom figyelni, de senki más nem tudja megfigyelni azokat a képeket, amiket kapok, és azokat a szagokat, amelyek megcsapják az orrom; és képes vagyok megfigyelni őket a „megfigyelni"-nek ugyanab­ban az értelmében, amelyben akárki meg tudja figyelni a vörös­begyet vagy a sajtot. De ha ezt elismernénk, akkor azt ismernénk el, hogy ha meg tudom figyelni azt a képet, amit a vörösbegyről kapok, akkor a megfigyelés során a vörösbegyről nyert képről olyan képet kell kapnom, ami a látási képhez hasonlít, vagy pedig a vörösbegyről kapott látási kép szagának kell megcsap­nia az orromat. Ha az érzetek alkotják a megfigyelés tulajdon­képpeni tárgyait, akkor az érzetek megfigyelésének együtt kell járnia az érzetek érzeteinek előfordulásával, a vörösbegyről kapott képekhez hasonlóan, amelyek nélkül nem tudnám meg­figyelni a vörösbegyet. És ez nyilvánvalóan abszurd. Nincs semmi olyasmi, ami megfelelne „a látási képről kapott kép" vagy „a fájdalom szaga" vagy „az orrfacsarás hangja" vagy „a

255

bizsergés bizsergése" kifejezéseknek, mert ha lenne bármi olyas­mi, ami megfelelne nekik, akkor a sorozat a végtelenségig foly­tatódna.

Továbbá amikor valaki megfigyelt egy lóversenyt, akkor he­lyénvaló megkérdezni, hogy gondosan vagy gondatlanul fi­gyelte-e meg, és megpróbált-e annyit látni belőle, amennyit csak lehetett. Ennélfogva ha helyes lenne azt mondani, hogy valaki megfigyeli az érzeteit, akkor helyénvaló lenne megkérdezni, hogy akadályozta-e valami a bizsergés megtekintését vagy sem, gondosan vagy gondatlanul tekintette-e meg, és ha igyekezett volna, akkor láthatott volna-e többet belőle. Senki soha nem tesz fel ilyen kérdéseket, ugyanúgy ahogy senki nem kérdezi meg, hogy a „London" szóban hogyan betűzzük az első betűt. Ilyen kérdéseket nem lehet feltenni. Ezt a fontos tényt az szokta részben elhomályosítani, hogy a „megfigyelni" szót, bár általá­ban olyan folyamatok megjelölésére használjuk, mint a nézés, hallgatás és ízlelés, illetve olyan eredmények jelölésére, mint a látás és észrevevés, néha a „figyelmet fordítani valamire" és a „figyelmet szentelni valaminek" szinonimájaként is alkalmaz­zuk. A megnézés és meglátás magában foglal figyelést, de a figyelés nem feltétlenül foglal magában megfigyelést.

Ebből az a következmény adódik, hogy kezdettől fogva hibás volt szembeállítani a megfigyelés olyan közönséges tárgyait, mint a vörösbegy és a sajt azokkal a tárgyakkal, amelyek állító­lag az én privilegizált megfigyelésem sajátos tárgyai, azaz érze­teimmel, mivel az érzetek egyáltalán nem tárgyai a megfigye­lésnek. Következésképpen nem szükséges létrehoznunk „a kül­világának nevezett egyik lakhelyet, ahol az emberi megfigyelés közönséges tárgyainak elszállásolásáról gondoskodunk, és „a szelleminek nevezett másik lakhelyet, ahol pedig bizonyos monopólium jellegű megfigyelések tárgyait szállásoljuk el. A „nyilvános" és a „magántermészetű" közötti ellentét, részben, félremagyarázása volt annak az ellentétnek, amely egyfelől a megnézhető, megtapintható és megízlelhető tárgyak között, másfelől pedig az érzetek között áll fenn, amelyeket nem né­zünk meg, nem fogunk meg vagy nem kóstolunk meg, amelyek­kel csak rendelkezünk. Igaz, sőt tautologikus, hogy a cipész, hacsak nem én magam vagyok a cipész, nem érezheti, hogy szorít a cipőm, de ez nem azért van, mert ő nem pillanthat bele a csak számomra nyitott sztereoszkópba, hanem azért, mert

256

értelmetlen lenne az a kijelentés, hogy az én fájdalmaimat ő érzi, és ezért értelmetlen lenne az a kijelentés, hogy ő vette észre azokat a fájdalomérzeteket, amelyeknek én voltam a szenvedő alanya.

De adódnak további következmények is. Értelmesen nem állíthatjuk vagy tagadhatjuk az érzetekről azokat a tulajdonsá­gokat, amelyeket megfigyelés révén vagy legalábbis részben megfigyelés segítségével az emberi megfigyelés közönséges tár­gyainak jellemzőiként állapítunk meg. Az érzeteknek nincs mé­retük, alakjuk, helyük, hőmérsékletük, színük vagy szaguk. Abban az értelemben, amelyben mindig van valamilyen válasz a „Hol van a vörösbegy?" vagy „Hol volt a vörösbegy?" kérdés­re, semmilyen válasz sincs a „Hol van az a kép, amit a vörös­begyről kaptál?" vagy „Hol volt ez a kép?" kérdésre. Bizonyos értelemben azonban nyugodtan mondhatjuk, hogy a bizsergés a „lábamban" van, vagy a facsarás az „orromban" van, de ennek más az értelme, mint annak, hogy csontok vannak a lábamban vagy borsszemcsék az orromban. így hát a „világ" szónak abban a zavaros értelmében, amelyben az emberek azt mondják, hogy a „külvilág" vagy „a nyilvános világ", vörösbegyeket és sajtokat tartalmaz, amelyek összefüggését és tartózkodási helyét ebben a világban föl lehet fedezni, nem létezik egy másik világ vagy világcsoport, amelyben az érzetek összefüggését és tartózkodá­si helyét lehet fölfedezni; és az a híres probléma sem létezik, hogy hogyan fedezzük föl az összefüggéseket a nyilvános világ lakói és egy ilyen magántermészetű világ lakói között. Továbbá míg egy közönséges tárgy, például egy tű lehet egy másik tár­gyon, például egy szénakazalon belül vagy kívül, addig az érzetekre vonatkoztatva nincs semmilyen megfelelő ellentét a „kívül" és a „belül" között. Az én fájdalomérzetem nem azért rejtőzködik el a cipész elől, mert bennem van, akár úgy, hogy a szó szoros értelmében a bőrömön belül van, akár úgy, hogy egy olyan metaforikus helyen van, ahová neki nincs bejárása. Ellen­kezőleg, a fájdalomérzetről nem mondhatjuk, ahogy az előbb a tűről mondhattuk, sem azt, hogy külső, sem azt, hogy belső valamilyen hozzám hasonló közönséges tárgyhoz képest, s azt sem mondhatjuk, hogy el van rejtve vagy nincs elrejtve valaho­vá. A betűket sem osztályozhatjuk sem főnevekként, sem igék­ként, sem melléknevekként, és azt sem mondhatjuk, hogy be­tartják vagy megszegik a szintaxis szabályait. Természetesen

257

igaz és fontos az, hogy én vagyok az egyedüli olyan személy, aki első kézből képes beszámolót adni azokról a fájdalomérze­tekről, amelyeket kényelmetlen cipőm előidéz bennem, és hogy a szemész, aki nem beszéli az én nyelvemet, nincs birtokában a vizuális érzeteimre vonatkozó legjobb információforrásnak. De az a tény, hogy első kézből egyedül én adhatok beszámolókat érzeteimről, nem vonja maga után, hogy nekem alkalmam van megfigyelni ezeket az érzeteket, másoknak azonban nincs.

Két egymással összefüggő további megjegyzést kell tennünk. Először, a „magántermészetű" kifejezésnek van egy olyan - filozófiailag nem túl izgalmas, bár fontos - értelme, amelyben az én érzeteim természetesen magántermészetűek, illetve a tu­lajdonaim. Nevezetesen ugyanúgy, ahogy logikailag lehetetlen, hogy te lődd be az én góljaimat, te edd végig az én ebédeimet, te vond össze az én szemöldökömet vagy te álmodd az én álmaimat, logikai lehetetlenség az is, hogy te érezd az én nyilal- lásaimat. A Vénusz sem rendelkezhet a Neptunusz mellékboly­góival, vagy Lengyelország sem rendelkezhet Bulgária történe­tével. Ez egyszerűen azoknak a mondatoknak a logikai tartal­mához tartozik, amelyekben a tárgyas ige tárgya belső tárgy. Az ilyen tárgyas igék nem viszonyokat jelölnek. A „Belőttem a gólomat" nem valami olyasféle viszonyt állít köztem és egy gól között, hogy a gól ebben a viszonyban lehetett volna veled is, nem csak velem. Nem hasonlít a „Megállítottam a bicikliméi­hez, te ugyanis igen könnyen megelőzhettél volna engem a biciklim megállításában.

Továbbá amikor azt mondom, hogy a „Nyilallásom volt" kijelentés nem állít valamiféle viszonyt úgy, ahogy a „Volt egy kalapom" állít, akkor azt mondom, hogy a „nyilallásom" nem jelöl semmiféle dolgot vagy tárgyat. Még csak eseményt sem jelöl, bár a „Nyilallásom volt" azt állítja, hogy valamilyen ese­mény játszódott le. Ez az egyik oka annak, hogy értelmetlen az érzetek megfigyeléséről, megszemléléséről, megtekintéséről vagy megvizsgálásáról beszélni, hiszen az ilyen igékhez tartozó tárgyak mindig dolgok és események.

Mégis, amikor elméleteket gyártunk az érzetekről, erős csábí­tást érzünk arra, hogy úgy beszéljünk róluk, mintha megfogha­tatlan, illanékony dolgok vagy események lennének. Figyelmet­len módon olyan modellek alapján dolgozunk, mint például a sátrába bújt magányos ember, aki a sátorvászon belső felületén

258

fénypontokat és fényfoltokat lát, behorpadásokat érez. Az illető ezután szeretné talán látni és megtapintani azokat a zseblámpá­kat és bakancsokat, amelyek a fényfoltokat és a sátorvászon horpadásait előidézik. De sajnos sohasem láthatja a zseblámpá­kat, és sohasem tapinthatja a bakancsokat, mivel a sátorvászon mindig az útjában van. Nos, a sátorvászon megvilágított és behorpadt részei dolgok; a sátorvászon pillanatnyi megvilágí­tása és behorpadása pedig esemény. Ezek tehát az olyan fajtájú dolgok, amelyekről joggal mondhatjuk, hogy a sátrába bújt ember megfigyeli, megvizsgálja és felfedezi őket, és joggal mondhatjuk azt is, hogy léteznek, de senki sem figyeli meg vagy fedezi fel őket. Egyébként aki képes megfigyelni vagy fel tudja fedezni a megvilágított vagy behorpadt vászonrészeket, az meg tudná figyelni és fel tudná fedezni a zseblámpákat és a bakan­csokat is, ha nem lennének eltakarva előle. Az érzetekkel ren­delkező ember helyzete ezért egyáltalán nem hasonlít a sátrába bújt emberéhez. Az, hogy érzeteink vannak, nem azt jelenti, hogy megfigyelünk vagy fölfedezünk tárgyakat; a tárgyak és események megfigyelése, illetve fölfedezése pedig nem azt je­lenti, hogy olyan értelemben birtokoljuk őket, amilyen értelem­ben érzetekkel rendelkezünk.

3. Az érzetadatok elmélete

Időszerű már, hogy néhány megjegyzést fűzzünk egy elmélet­hez, amelyet néha az „érzetadatok elmélete" néven emlegetnek. Ez az elmélet mindenekelőtt az érzéki észlelés fogalmainak megvilágítását kísérli meg, s e feladathoz hozzátartozik a látási, tapintási, hallási, szaglási és ízlelési érzetek fogalmának megvi­lágítása.

Mindennapos igéinket, például a „látni"-t, „hallani"-t és „íz­lelni"^, nem tiszta érzetek megjelölésére használjuk, mert lóver­senyek látásáról, vonatok hallásáról és fajborok ízleléséről szok­tunk beszélni, a lóversenyek, vonatok és a fajborok pedig nem érzetek. A lóversenyek nem szűnnek meg, amikor becsukom a szemem, és a fajborok nem semmisülnek meg, amikor náthás vagyok. Úgy tűnik tehát, szükség van olyan kifejezésekre, ame­lyekkel elmondhatjuk, hogy mi szűnik meg, amikor becsukom a szemem, és mi semmisül meg, amikor náthás vagyok; olyan

259

kifejezésekre, amelyeknek függetlennek kell lenniük a közönsé­ges események és folyadékok megemlítésétől. Könnyen találha­tó egy látszólag megfelelő főnévcsoport, mivel nyelvileg telje­sen kifogástalan azt mondani, hogy számomra megszűnik a verseny látványa, amikor becsukom a szemem; hogy a lovak kinézete és megjelenése változik meg, amikor könnyek öntik el a szemem, hogy a bor ízét semmisíti meg a náthám, és hogy a vonat zaja tompul el, amikor bedugom a fülem. Azt állítják, akkor beszélhetünk „tiszta" érzetekről, amikor a „látszatok"- ról, „megjelenések"-ről, „hangok"-ról, „ízek"-ről, „szagok"-ról, „bizsergések"-ről, „képek"-ről stb. beszélünk. Azt is mondják, azért kell elfogadnunk az ilyen kifejezésmódokat, hogy meg tudjuk különböztetni, mivel járulnak hozzá érzeteink a közön­séges tárgyak megfigyeléséhez, és mivel járul hozzá a tanítás, a következtetés, az emlékezet, a föltételezés, a szokás, a képzelet és a képzettársítás.

Az elmélet szerint tehát amikor valamilyen vizuális vagy szaglási érzetünk van, akkor ezt leírhatjuk úgy, hogy pillanatnyi képet kapunk valamiről, vagy valami vizuálisan megjelenik számunkra, illetve hogy pillanatnyi szagot kapunk valamiről. De mit jelent pillanatnyi képet vagy pillanatnyi szagot kapni? És miféle objektum a kép vagy a szag, amit kapunk? Mindenek­előtt egy lóverseny vizuális képe nem sportesemény a verseny- pályán. Mindenki szemtanúja lehet a lóversenynek, de nem lehet mindenki ugyanígy szemtanúja annak a pillanatnyi kép­nek, amit én kapok erről a versenyről. Ugyanúgy nem kaphatod azt a képet, amit én kapok, ahogy nem szenvedheted el azt a kínt, amit én szenvedek el. Egy érzetadat, azaz egy pillanatnyi kép, szag, bizsergés vagy hang az észlelő személy saját tulajdo­na. Továbbá úgy tartják, hogy a lóverseny képe semmi más, mint a látótérben lévő színes felületek pillanatnyi egyvelege. De ezt azzal a magyarázattal kell megtoldani, hogy a kép csak sajátos értelemben egyvelege a színes felületeknek. Amikor az emberek színegyvelegről beszélnek, akkor rendszerint az emberi megfi­gyelés olyan közönséges tárgyait említik, mint az ágytakaró, a kárpit, az olajfestmény, a színházi díszlet és a penészes vakolat, azaz az orruk előtt lévő dolgok lapos felületeit. De a tárgyak vizuális megjelenéseit és képeit, amelyeket az egyes látótereket pillanatnyilag betöltő színfoltoknak tartanak, nem lehet a kö­zönséges lapos tárgyak felületeiként elgondolni; egyszerűen

260

színfelületek, nem pedig a színes vászon vagy vakolat felületei. A képek tulajdonosuk magántermészetű vizuális terét töltik be, bár a kérdéses személy természetesen állandó csábításnak van kitéve, hogy valahogyan a közönséges térben lévő nyilvános tárgyak felületéhez kapcsolja őket újra.

Végül az érzetadatok elméletének képviselői egyetértenek abban, hogy azok a képek és szagok, amelyeket én kapok, bárki más számára hozzáférhetetlenek, viszont nem értenek egyet abban, hogy ebből az a következmény adódik, hogy szellemi státusúak vagy hogy a „szellememben" vannak. Úgy tűnik, hogy eredetüket befogadójuk fizikai és fiziológiai feltételeinek köszönhetik, de nem feltétlenül pszichológiai feltételeinek.

Miután kimutatták, jobban mondva azt hiszik, hogy kimutat­ták, hogy léteznek olyan pillanatnyi és magántermészetű tár­gyak, mint a látási képek, szagok, hangok és a többi, az elmélet képviselői a következő kérdésre térnek rá: „Mit jelent az, hogy befogadójuk ilyen tárgyakat kap, vagy ilyenekkel rendelkezik?" És az erre a kérdésre adott válaszuk egyszerű. Az elmélet bizo­nyos megfogalmazásai szerint a kérdéses személy az „észlelni" és „megfigyelni" szavak olyan értelmében észleli vagy figyeli meg őket, amelyben az olyan kijelentések, hogy az illető színfol­tokat lát, hangokat hall, szagokat szagol, ízeket ízlel és bizser­géseket érez, értelmessé válnak. Sőt gyakran úgy gondolják, hogy nemcsak megengedhető, hanem tanulságos is azt monda­ni, hogy az emberek valójában nem látnak lóversenyeket vagy nem ízlelnek borokat; valójában csak színfoltokat látnak és íze­ket ízlelnek; vagy pedig a szokásos beszédmódnak tett enged­ményként elismerik, hogy valóban van a „látni"-nak és az „íz- lelni"-nek olyan vulgáris értelme, amelyben mondhatjuk, hogy versenyeket látunk és borokat ízlelünk, de elméleti célokra eze­ket az igéket más, kifinomultabb értelemben kell használnunk, azt kell mondanunk inkább, hogy színfoltokat látunk és ízeket ízlelünk.

Mostanában azonban az a divat járja, hogy egy csoport új kifejezést alkalmaznak. Az elmélet néhány képviselője most inkább azt mondja, hogy intuíciónk van a színfoltokról, közvet­len tudomásunk van a szagokról, és közvetlen ismeretségben vagyunk a zajokkal, közvetlen megismerési viszonyban va­gyunk a bizsergésekkel, vagy általában érzékeljük az érzéki adatokat. De mi a tényleges értelme ezeknek a félelmetes kife­

261

jezéseknek? Tényleges értelmük a következő: van néhány ige, például a „sejti", „felfedezi", „következteti", „tudja", „hiszi" és „kétli", amelyet csak olyan kiegészítésekkel használunk, mint „...hogy holnap szombat van" vagy „...hogy ez vörös tinta". Vannak más igék, például a „hallgatja", „megfigyeli", „megpil­lantja" és „meglátja", amelyeknek olyan kifejezések a megfelelő kiegészítései, hogy m.. azt a vörösbegyet", „... a dobok pergését" és „...Kis Jánost". Az érzetadatok elméletének tehát, amely szerint a látási képék, a szagok stb. sajátos tárgyak vagy esemé­nyek, a második típusú kognitív igéket kell alkalmaznia ahhoz, hogy a „képet kap valamiről" vagy a „bizsergés van a nagyí­jamban" kifejezésekben szereplő „kap" és „van' igéket értel­mezze. Az elmélet kölcsönvette az olyan igéknek a szokásos logikai tartalmát, mint a „megfigyel", „rápillant" és „megízlel", az olyan ünnepélyesebb kifejezések számára, mint „intuíciónk van", „közvetlen tudomásunk van", „érzékelünk". Akülönbség az, hogy míg a laikusok arról beszélnek, hogy megfigyelnek egy vörösbegyet, és rápillantanak a „Times" egyik oldalára, addig ez az elmélet inkább arról beszél, hogy intuíciónk van a színfolt­okról, és közvetlen ismeretségben vagyunk a szagokkal.

Nem állítják, hogy magyarázatuk például arról, mit jelent az, hogy valamilyen vizuális érzetünk van - nevezetesen ha vizuá­lis érzetünk van, az annyit jelent, hogy intuíciónk van egy magántermészetű színegyvelegről, illetve megpillantjuk azt önmagában megoldja a közönséges tárgyakról való tudásunk egész problémáját. Állandóan vitáznak arról, hogy milyen kap­csolatban van az a lóverseny, amelyet „szigorúan véve" vagy „közvetlenül" nem látunk, a lóversenynek azzal a képével, amelyet „szigorúan véve" vagy „közvetlenül" látunk ugyan, de amely nincs a versenypályán. Az elmélet képviselői azonban azt remélik, hogy a magyarázat, amelyet az érzetek mibenlétéről adnak, elvezet majd a lóverseny megfigyelésének magyaráza­tához is.

Mindenekelőtt arra hivatkoznak, hogy az elmélet megoldást ad az érzékcsalódások leírásában jelentkező paradoxonokra. Amikor a kancsal ember elmondja, hogy két gyertyát látott ott, ahol csak egy van, és amikor az alkoholista azt mondja, hogy fehér egeret lát ott, ahol nincs is fehér egér, akkor beszámolóikat most már az új kifejezésmódban is le lehet írni. Most már azt mondhatjuk, hogy a kancsal ember valójában két „gyertyaké-

262

pet" lát, az alkoholista pedig valójában egy „fehéregér-tüne- ményt". Csak akkor tévednek, ha egyáltalán tévednek, amikor azt gondolják, hogy létezik két valóságos gyertya, vagy létezik valóságos fehér egér is. Továbbá ha valaki egy ferdén beállított kerek tányért néz, és kijelenti, hogy elliptikus tárgyat lát, téved, ha feltételezi, hogy a konyhában lévő étkészletnek van elliptikus darabja is, de teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy valamit elliptikusnak talál; mert valóban van egy elliptikus fehér folt a látóterében, és ezt valóban megpillantja vagy „szem­léli" ott. Mindig kockázatos dolog, és a jelen esetben hibás is, ha valaki abból, amit a látóterében talál, arra következtet, ami a konyhában van. De amit a látóterében talál, az valóban ott van a látóterében, és valóban elliptikus.

Megpróbálom bebizonyítani, hogy az egész elmélet logikai baklövésen alapul, nevezetesen azon, hogy az érzet fogalmát hozzáidomítják a megfigyelés fogalmához; és megpróbálom majd kimutatni, hogy ez egyidejűleg értelmetlenné teszi az érzet fogalmát és a megfigyelés fogalmát is. Az elmélet azt mondja, hogy amikor valakinek vizuális érzete van, például egy lóver­seny megpillantásakor, akkor az, hogy ilyen érzete van, azt jelenti, hogy fölfedez egy érzetbenyomást, azaz egy színegyve­leget, vagy intuíciója van egy ilyen benyomásról, azaz színegy­velegről. Ami azt jelenti, hogy a lóverseny megpillantását vala­mi más, azaz a színegyveleg megpillantása alapján magyaráz­zák meg. De ha a lóverseny megpillantása magában foglalja legalább egy érzet meglétét, akkor a színfoltok megpillantásá­nak szintén magában kell foglalnia legalább egy megfelelő érzet meglétét, amit pedig egy még korábbi érzetbenyomás érzékelé­sére kell felbontani, és így tovább, a végtelenségig. Az érzet meglétét minden egyes lépésben úgy értelmezik, hogy valami­lyen módon észreveszünk valamit, amit gyakran a méltóságtel­jes „érzéki objektum" névvel illetnek; és az észrevételnek min­den egyes lépésben magában kell foglalnia egy érzet meglétét Az „intuíció"-hoz hasonló, áhítatot keltő szavak használata semmiképp sem jogosít fel arra, hogy ne mondjuk: ahhoz, hogy egy személy fölfedezzen, megfigyeljen, hallgasson, megpillant­son vagy ízleljen valamit, az illetőt érzéki hatásnak kell érnie; az érzéki hatás azt jelenti, hogy legalább egy érzete van. így hát akár lóversenyeket látunk, ahogy ezt általában gondoljuk, akár színfoltokat szemlélünk, ahogy ezt a teoretikusok el akarják

263

hitetni velünk, az észrevétel, akármit vegyünk is észre, magá­ban foglalja, hogy vannak érzeteink. És az érzetek megléte önmagában éppúgy nem észrevétel, ahogy a tégla sem ház, vagy a betű sem szó.

Ahogy korábban kimutattuk, fontos logikai kapcsolat van az érzet fogalma és a megfigyelés vagy észlelés fogalma között, olyan kapcsolat, amely már önmagában is jelzi, hogy más fajtájú fogalmak. Ellentmondás van abban a kijelentésben, hogy valaki megfigyel valamit vagy rámered valamire, de még csak futó képet sem kap róla; vagy abban a kijelentésben, hogy valaki hallgat valamit, bár semmiféle auditorikus érzetet nem kap. Legalább egy érzetnek a megléte hozzátartozik az „észlelés", a „meghallás", az „ízlelés" stb. logikai tartalmához. Következés­képpen az, hogy van valamilyen érzetünk, nem lehet maga is az észlelés, a fölfedezés és az észrevevés egyik fajtája. Még ha minden kötött ruha szemek láncolata is, akkor sem mondhatjuk, hogy minden szem maga is egy-egy parányi kötött ruha.

A fejezet korábbi részében megjegyeztük már, hogy számos olyan szembeszökő különbség van az érzetfogalmak és a meg­figyelés, a vizsgálódás, az észlelés stb. fogalmai között, amely abból is kitűnik, hogy a különböző dolgok leírására szolgáló jelzőket nem lehet felcserélni. Ilyenformán beszélhetünk azok­ról a motívumokról, amelyek arra késztetnek valakit, hogy valamit hallgasson, de nem beszélhetünk azokról a motívumok­ról, amelyeknek alapján valamely személynek auditorikus érze­te van; az illető mutathat jártasságot, türelmet és módszeressé­get a vizsgálódásban, de nem mutathat ilyesmit abban, hogy vizuális érzetei vannak. Fordítva, a bizsergés és az íz lehet viszonylag erős, de a megtekintést és az észrevételt nem jelle­mezhetjük így. Értelmes dolog arról beszélni, hogy valaki le­mond egy verseny megtekintéséről, vagy hogy abbahagyja a krokodil megfigyelését, de semmi értelme arról beszélni, hogy valaki lemond egy fájdalom érzéséről, vagy hogy abbahagyja a viszketést az orrában. Mégis ha az, hogy viszketést érzünk, annyit jelentene, hogy intuíciónk van valamilyen sajátos objek­tumról, ahogy ezt az elmélet mondja, akkor nem világos, hogy miért ne szüntethetnénk meg a viszketést vagy bármilyen más kellemetlenséget úgy, hogy felhagyunk intuíciójával.

Az érzet tehát nem észlelet, nem megfigyelés vagy fölfedezés, nem észrevétel, nem vizsgálódás vagy megtekintés, nem felfo­

264

r

gás, nem megismerés, nem intuíció és nem tudás. Az, hogy valamilyen érzetünk van, nem azt jelenti, hogy megismerő' vi­szonyban vagyunk valamilyen érzéki objektummal. Nincsenek ilyen objektumok. Ilyesféle viszony nem létezik. Nemcsak az hamis, miként ezt korábban már bizonyítottuk, hogy az érzetek a megfigyelés tárgyai lehetnek, hanem az is hamis, hogy maguk az érzetek objektumok megfigyelései.

Az érzetadatok elméletének védelmezője elfogadhatná, hogy valakiről csak akkor mondjuk, hogy egy vonatot hall, ha lega­lább egy hangot elkap, és így legalább egy auditorikus érzete van; és mindamellett tagadhatná, hogy ennek a pontnak az elfogadásával szükségképpen rálépett a lejtőre, amin nem lehet megállni; nem kell elismernie, hogy csak akkor mondhatjuk valakiről, hogy hall egy hangot, ha az illetőnek, miközben ezt az érzetadatot érzékeli, van már egy korábbi érzete. Az „érze­tünk van" kifejezés csupán vulgáris módja annak, hogy beszá­moljunk valamilyen sajátos érzéki objektum egyszerű intuíció­járól; és az a kijelentés, hogy valakinek intuíciója van egy ilyen objektumról, nem vonja maga után, hogy bármilyen érzéki hatás éri. Lehetne az illető angyal módjára érzéketlen szemlélője a hangoknak és színfoltoknak, ezek pedig lehetnének bármilyen intenzitásúak anélkül, hogy volna bármi olyasmi, amit többé vagy kevésbé erősnek mondhatnánk. Ráakadhat bizsergésekre anélkül, hogy ő maga bárhol is bizseregne; és annak a mód nak, ahogy megismerkedik szagokkal vagy fájdalmakkal, nem kell magában foglalnia, hogy bármilyen más módon érzékeny, mint­hogy egyszerűen észre tud venni vagy meg tud tekinteni ilyen dolgokat.

Azok, akik az elméletet ilyen módon védelmezik, azt, hogy vannak érzeteink, végeredményben úgy magyarázzák, hogy nincsenek érzeteink. Az említett végtelen regresszust azzal a bra­vúros ötlettel kerülik el, hogy az érzékelést olyan kognitív fo­lyamatnak minősítik, amelyhez nem szükséges, hogy a kérdéses személy stimulálható vagy akár nagyon, akár kicsit szenzitív legyen. Ez a védekezés az érzetet sajátos objektumok egyszerű megfigyeléseként értelmezve először is éppen azt a fogalmat szünteti meg, amelynek megvilágításán munkálkodik, másod­szor értelmetlenné teszi magát a megfigyelés fogalmát is, hiszen ez a fogalom maga után vonja az érzet fogalmát, az érzetét, ami pedig maga nem megfigyelés.

265

Az érzetadatok elméletét azonban más alapon is lehet védel­mezni. Kijelenthetik például, hogy bármifélék legyenek is az érzet, illetve a megfigyelés fogalmát irányító logikai szabályok, vitathatatlan tény marad, hogy a látásban közvetlenül az a színegyveleg jelenik meg számomra, amely az ad ott pillanatban látóteremet betölti, a hallásban közvetlenül hangok jelennek meg számomra, a szaglásban szagok, és így tovább. Vitathatat­lan és minden elmélettől független tény az, hogy érzetadatokat érzékelünk. Kétdimenziós színfoltokat látunk a „látni" szó leg­szorosabb értelmében; és a színfoltok nem lovak vagy zsokék, hanem a legjobb esetben is a lovak vagy a zsokék látási képei vagy vizuális megjelenései. Ha nem létezik két gyertya, akkor a kancsal személy valójában nem lát két gyertyát, de egészen biztosan lát két fényes valamit, és e két fényes valami csak két magántermészetű „gyertyakép" vagy érzetadat lehet, semmi más. Az érzetadatok elmélete nem agyai ki álentitásokat, csak felhívja figyelmünket a közvetlen érzéki objektumokra, azokra az objektumokra, amelyekről a közönséges tárgyak iránti szo­kásos elfogultságunk miatt csak félvállról szoktunk beszélni. Ha a logikai megfontolásokból valahogy az következnék, hogy nem lehet egyenértékű az az eset, hogy egy érzetem van, azzal hogy meglátok egy héját vagy nézek egy lóversenyt, akkor annál rosszabb ezekre a megfontolásokra nézve, mivel ha vala­milyen vizuális érzetünk van, akkor ez egészen biztosan azt jelenti, hogy bármiféle következtetés nélkül felismerünk vala­milyen sajátos érzéki objektumot.

Nézzük meg most azt az elcsépelt esetet, amikor valaki egy ferdén beállított kerek tányért néz, amelyről tehát azt mondhat­ja, hogy elliptikusnak néz ki, és lássuk, ha egyáltalán kell, miért kell azt mondanunk, hogy megpillant valamit, ami valójában elliptikus. Abban teljes az egyetértés, hogy a tányér nem ellipti­kus, hanem kerek; és az érv kedvéért azt is elfogadhatjuk, hogy a néző igazat mond, amikor arról számol be, hogy a tányér elliptikusnak látszik (bár a kerek tányérok, bármilyen ferdén vannak is beállítva, rendszerint nem látszanak elliptikusnak). A kérdés most az, hogy „A tányér elliptikusnak látszik" beszámo­ló igazsága maga után vonja-e, hogy az illető igazából egy olyan érzéki objektumot vesz észre vagy néz meg, amely elliptikus, valami olyasmit, ami, minthogy maga nem a tányér, igényt formálhat arra, hogy a „tányér egyik vizuális megjelenéséinek

266

vagy „egyik látási képé"-nek nevezzék. Elismerhetjük továbbá, hogy ha mindenképpen azt kell mondanunk, hogy az illető olyan érzéki objektumra lel, amely valóban elliptikus és a tányér egyik vizuális megjelenése, akkor ez az elliptikus objektum kétdimenziós színfolt, amely az adott pillanatban létezik, és egyetlenegy észlelő magántulajdona, azaz elismerhetjük, hogy ez az objektum érzetadat, és hogy ennek következtében vannak érzetadatok.

Nos, az, akinek nincsenek elméletei, semmiféle kétséget nem érez, amikor azt mondja, hogy a kerek tányér látszhat elliptikus­nak. Akkor sem lennének aggályai, ha azt mondaná, hogy a kerek tányér úgy néz ki, mintha elliptikus lenne. Viszont kétsé­geket érezne, ha azt kellene mondania, hogy egy kerek tányér elliptikus látási képét látja. Bizonyos összefüggésekben minden nehézség nélkül beszél arról, hogyan néznek ki a tárgyak, más összefüggésekben pedig minden nehézség nélkül beszél arról, hogy látja a tárgyakat, viszont rendszerint nem beszél arról, hogy látja vagy megnézi a tárgyak kinézetét, nézi a lóverseny látványát, megpillantja a sólyomról kapott futó képet, vagy hogy észreveszi a fa koronájának a vizuális megjelenését. Úgy érezné, hogy ha a fentiekhez hasonlóan keverné az alkotórésze­ket, akkor ugyanolyan fajtájú értelmetlenséget mondana, mint­ha beszédmódot változtatna, s nem arról beszélne, hogy eszi a kekszet vagy nagyokat harap belőle, hanem arról, hogy eszi a nagy harapásokat a kekszből. És az illetőnek teljesen igaza lenne. Nem beszélhet értelmesen a „harapások megevéséről", mivel a „harapás" már evésfőnév, és nem beszélhet a „kinézetek látásáról", mivel a „kinézet" már látásfőnév.

Amikor azt mondja; hogy a ferdén beállított tányérnak ellip­tikus a kinézete, vagy úgy néz ki, mintha elliptikus lenne, akkor ezen azt érti, hogy úgy néz ki, mint ahogy egy elliptikus, de nem ferdén beállított tányér nézne ki. A ferdén beállított kerek dol­gok néha majdnem úgy néznek ki vagy egészen úgy néznek ki, mint a nem ferdére állított elliptikus dolgok; a félig vízbe tett egyenes bot olykor egészen úgy néz ki, mint a vízbe nem tett törött bot; a látómezőnkben lévő, de távoli hegyek néha egészen úgy néznek ki, mint a szemünk előtt lévő síkbeli faldíszek. Amikor valaki azt mondja, hogy a tányér elliptikusnak néz ki, akkor nem valamilyen külön objektumot, nevezetesen „egy kinézetet" jellemez elliptikusnak, hanem azt, ahogyan a ferdére

26 7

állított kerek tányér valóban kinéz, ahhoz hasonlítja, ahogyan a nem ferdére állított elliptikus tányérok valóban kinéznek vagy kinéznének. Nem azt mondja, hogy „Látom a fehér szín síkbeli elliptikus foltját", hanem azt, hogy „Mintha a fehér porcelán­készlet egyik elliptikus és nem ferdére állított darabját látnám". Mondhatjuk, hogy a közelebbi repülőgép gyorsabbnak néz ki, mint a távoli, de nem mondhatnánk, hogy „gyorsabb a kinéze­te" . A „gyorsabbnak néz ki" azt jelenti, hogy „úgy néz ki, mintha gyorsabban szállna a levegőben". A repülőgépek látszólagos sebességéről beszélni nem ugyanaz a dolog, mint a repülőgépek megjelenésének, kinézetének a sebességéről beszélni.

Más szavakkal „A tányérnak elliptikus a kinézete" gramma- tikailag egyszerű mondat a szóban forgó elmélettel ellentétben nem azoknak az alapvető relációs igazságoknak az egyikét fejezi ki, amelyeket oly mély tisztelet övez az elméletben, de oly ritkán használunk a mindennapi életben. A mondat meglehetősen bonyolult kijelentést tartalmaz, amelynek az egyik része általá­nos is és hipotetikus is. A mondat olyan szabályt vagy receptet alkalmaz arra, ahogyan a tányér ténylegesen kinéz, amely arra vonatkozik, ahogyan a nem ferdére állított elliptikus tányérok tipikusan kinéznek, függetlenül attól, hogy vannak-e az étkész­letnek ilyen darabjai vagy sem. Az ilyen kijelentéseket máshol korcs kategorikus állításnak neveztem. Ahhoz a kijelentéshez hasonlít, hogy valaki megfontoltan viselkedik vagy úgy beszél, mint egy pedagógus. Amikor a kancsal ember, aki tudatában van kancsalságának, közli, hogy úgy tűnik neki, mintha két gyertya lenne az asztalon, vagy azt mondja: mintha két gyertyát látnék, akkor azt, ahogy egy gyertya kinéz, úgy írja le, ahogy a gyertyapárokat a nem bandzsító emberek látni szokták; és ha nincs tudatában kancsalságának, és azt mondja, hogy két gyer­tya van az asztalon, akkor ugyanezt az általános receptet alkal­mazza, de ebben az esetben rosszul. A „kinéz", „látszik", „tű­nik", „úgy néz ki, mintha...", „...kinézetű", „mintha ezt és ezt látnék" kifejezések és ugyanennek a családnak a többi tagjai logikailag ugyanolyan értelműek, mint azok a nyitott hipoteti­kus előírások, amelyeket az éppen adott esetre alkalmazunk. Amikor azt mondjuk, hogy valakinek pedáns a kinézete, akkor nem azt akarjuk mondani, hogy a pedáns létezőknek két fajtája van, nevezetesen az emberek és az emberek kinézete. A kijelen­tésen azt értjük, hogy egészen úgy néz ki, ahogy a pedáns ember

268

kinéz. Hasonlóképpen nincs kétfajtájú elliptikus tárgy, neveze­tesen a tányér és a kinézet; csak arról van szó, hogy vannak tányérok, amelyek elliptikusak, és vannak más tányérok, ame­lyek úgy néznek ki, mintha elliptikusak volnának.

A mindennapi életben vannak esetek, amikor a legtermésze­tesebb módon beszélünk bizonyos színfoltokról. A háziasszony­nak esetleg eszébe jut, hogy a nappaliba szükség van egy kis bíborvörös foltra anélkül, hogy megmondaná, bíborvörös tapé­tát, bíborvörös virágot, bíborvörös szó'nyeget vagy bíborvörös függönyt jelent-e ez. Megkérheti a férjét, hogy menjen le, és vásároljon egy kis „bíborvörös"-et, miközben ráhagyja, hogy mit vásárol, „geránium"-ot, „festék"-et, „kreton"-t vagy bármi mást, ami megfelel a kívánságnak. Hasonlóképpen az a megfi­gyelő, aki bekukucskál a sövénykerítésen támadt résen, esetleg azt mondja, hogy sárga foltot lát, miközben talán nem tudja meghatározni, hogy az, amit látott, sárga nárcisz, sárga vadrep­ce vagy sárga vászon volt, vagy a szokásos tárgyak vagy anya­gok bármely sajátos fajtája. Ha a mondatát ki akarná egészíteni, akkor csak azt mondhatná: „Valami sárgát láttam."

Az olyan meghatározatlan kifejezések, mint a „sárga folt" és az „egy kis bíborvörös" ilyen mindennapos használatával ellen­tétben az érzetadatok elmélete egy másik kifejezésmódot javall, amely szerint azt kellene mondanunk, hogy „láttam a fehér szín egy foltját" (nem pedig „láttam egy fehér foltot" vagy „valami fehéret láttam"), vagy „észrevettem a kék szín kétdimenziós, elliptikus kiterjedését" (nem pedig „valami kéket, ami síkbeli­nek és elliptikusnak látszik").

Nos, a leghatározottabban tagadom, hogy ha vizuális érze­tünk van, akkor az olyasfajta megfigyelés lenne, amelyet szín­foltok érzékelésének vagy intuíciójának mondhatnánk. De nem tagadom, hogy az asszony jogosan kérheti férjét, hogy vásárol­jon egy kis bíborvöröset, vagy hogy ne lehetne helyesen azt mondani, hogy a gyalogos a sövénykerítésen támadt résen át megpillant valami sárgát. Az érzetadatok elmélete tulajdonkép­pen valamilyen éteri objektumot próbált leválasztani a közön­séges tárgyak ilyen szokásos meghatározatlan leírásaiból; meg­próbált úgy beszélni, mintha felfedezte volna az objektumok egy új csoportját, holott csak rosszul értelmezett egy sor jól ismert állítást, amely azt szögezi le, hogyan néznek ki az egyéb­ként közelebbről nem meghatározott közönséges tárgyak.

269

Amikor a látási képről, a kinézetről, a hangokról és a szagok­ról, a foltokról, az alakokról és a színekről beszélünk, valamint amikor a perspektíváról, ködfátyolról, gyújtópontról és szürkü­letről beszélünk, akkor már a közönséges tárgyakról beszélünk, mivel beszédünkben a közönséges tárgyak tipikus megjelenései­re vonatkozó, tanulással elsajátított észlelési recepteket alkal­mazzuk arra, amit - bármi legyen is ez - az adott pillanatban megpróbálunk kivenni. Az a kijelentés, hogy valaki futó benyo­mást kapott valamiről, vagy egy hangot hallott, már többet mond annál, mint ami az illető vizuális és auditorikus érzetei­nek puszta leírásában benne rejlene, mert ez a kijelentés már meglehetősen általános észlelési előírások alá sorolja be azt, amire az illető éppen figyel.

Ezt a megállapítást megvilágíthatjuk a másodlagos minősé­gek történeti doktrínájára hivatkozva is. Amikor egy közönsé­ges tárgyat zöldnek, keserűnek, hidegnek, csípősnek vagy han­gosnak mondunk, akkor - mint ezt nagyjából helyesen észrevet­ték - úgy jellemezzük, mint ami így és így jelenik meg az érzékelésre képes megfigyelő előtt; helyesen észrevették azt is, hogy azok a feltételek, amelyek a megfigyelő érzékelőképes­ségét befolyásolják, hatással vannak arra is, ahogy a dolgok számára kinéznek, hangzanak és amilyen szagúak, ízűek és tapintásúak. Az, hogy milyen hangosnak hallatszik a vonat, attól is függ, hogy a megfigyelő milyen messze van a vonattól, milyen mértékben nagyothalló, milyen irányba fordítja a fejét, hogy el van-e takarva a füle, és így tovább. Az, hogy a hőmérő által egy bizonyos hőmérsékletűnek jelzett víz hidegnek vagy melegnek érződik-e, függ a kéz korábbi hőmérsékletétől. Az ilyen tényekről elméletileg azután átugrottak arra a doktrínára, hogy „A tárgy zöld" kijelentés annak a meghatározott megfi­gyelőnek a vizuális érzeteiről mond valamit, aki közli, hogy a tárgy zöld. Föltételezték, hogy a „zöld", a „keserű", a „hideg" stb. mind olyan melléknév, amely jogosan érzetekre vonatkozik, olyan melléknév, amelyet csak jogtalanul vonatkoztatunk kö­zönséges tárgyakra. És ezután, minthogy nyilvánvalóan ab­szurd azt mondani, hogy az érzet zöld vagy elliptikus, vagy hideg, szükségesnek látszott, hogy az érzeteknek külön sajátos objektumokat feleltessenek meg olyanformán, hogy a „zöld"-et helyesen ne egy érzetre lehessen vonatkoztatni, hanem egy olyan sajátos objektumra, amit az érzet teremt magából. Az a

270

tilalom, hogy az emberi megfigyelés közönséges tárgyait nem szabad másodlagos minőségek mellékneveivel illetni, oda veze­tett, hogy sajátos magántermészetű objektumokat agyaltak ki a másodlagos minőségeknek megfelelően, amelyeknek ezeket a mellékneveket kell hordozniuk. Mivel a másodlagos minőségek melléknevei csak predikátumokként viselkednek a megfigyelé­si beszámolókban, az érzeteket úgy kell értelmezni, hogy ma­guk is sajátos objektumok megfigyelései.

De amikor egy közönséges tárgyat zöldnek vagy keserűnek mondok, akkor nem a pillanatnyi érzetemmel kapcsolatos tény­ről számolok be, ámbár mondok valamit arról, hogy a tárgy hogyan néz ki vagy milyen ízűnek érződik. Azt mondom, hogy akárki számára, aki abban a helyzetben és olyan állapotban van, hogy rendesen lát, illetve ízlel, a tárgy ilyennek és ilyennek nézne ki, illetve ilyen és ilyen ízűnek érződne. Ennélfogva nem mondok ellent önmagamnak, ha azt mondom, hogy a mező zöld, bár pillanatnyilag nekem szürkéskéknek látszik, vagy hogy a gyümölcs valójában keserű, bár nekem egészen íztelen­nek tűnik. És még amikor azt mondom, hogy a fű, bár valójában zöld, nekem szürkéskéknek látszik, akkor is úgy írom le pilla­natnyi érzetemet, hogy összehasonlítom azzal, ahogy a közön­séges és valóban szürkéskék tárgyak minden olyan embernek megjelennek, akinek rendben van a látása. A másodlagos minő­ség mellékneveket a közönséges tárgyakkal kapcsolatos, nyilvá­nosan ellenőrizhető tények közlésére használjuk, és csak erre használjuk; mert nyilvánosan ellenőrizhető tény a mezővel kap­csolatban, hogy zöld, azaz hogy így és így nézne ki bárkinek, aki képes normálisan látni a mezőt. Azok, akik másokat beszélni tanítanak, mi mást tudnának megtanítani nekik e melléknevek használatával kapcsolatban? Meg kell jegyezni, hogy az „így és így nézne ki bárkinek" formulát nem lehet a „zöldnek nézne ki bárkinek" formulával helyettesíteni, mert az a kijelentés, hogy valami zöldnek néz ki, annyit jelent, hogy úgy néz ki, ahogy akkor nézne ki, ha zöld lenne, és a feltételek normálisak lenné­nek. Csak úgy tudjuk elmondani, hogy valami milyennek néz ki vagy milyennek nézne ki, ha megemlítjük a közönséges tárgyak ellenőrizhető tulajdonságait, és ezután elmondjuk, hogy ez most úgy néz ki, amilyennek elvárjuk.

Tehát ha az igaz is, hogy „a mező zöld" kijelentés maga után von olyan kijelentéseket, amelyek bizonyos, látószervvel és

271

megfigyelési lehetőségekkel rendelkező megfigyelőkre vonat­koznak, az már nem igaz, hogy a kijelentés valamilyen anekdo­tát mond el arról, aki ezt a kijelentést teszi. Az „ez a kerékpár 1500 Ft-ba kerül" kijelentéshez hasonlít, ami maga után von hipotetikus kijelentéseket akármelyik lehetséges vagy valósá­gos vásárlóra vonatkozóan, de nem állít vagy nem von maga után semmilyen kategorikus kijelentést arra a személyre vonat­kozóan, aki a kijelentést teszi. Az, hogy egy áru cikknek bizonyos ára van, az árucikkel és a vevőkkel kapcsolatos tény, de nem egy árucikkel és egy adott vevővel, még kevésbé pusztán csak egy vevővel kapcsolatos tény.

Nem szükségszerű, hogy magának annak a személynek káp- rázzon a szeme, aki azt mondja, hogy „a fényszóró kápráztat"; de valamilyen más módon mégis a szem káprázásáról beszél, jóllehet úgy, hogy ez magában foglalja azt, hogy a fényszóróról is említést tesz. Alokoskodás az az érv, amely szerint csak akkor lehet azt mondani, hogy a fényszóró kápráztat, ha valóban káprázik a beszélő szeme, és ezért az, hogy kápráztat, nem a fényszóró egyik sajátossága, hanem a kérdéses egyén érzetada­táé. Az a kijelentés, hogy a fényszóró kápráztat, nem azt mondja, hogy a fényszóró most valakit éppen elkápráztat, csak annyit mond, hogy a fényszóró minden normális látású egyént elkáp­ráztatna, aki bizonyos távolságból minden védőeszköz nélkül belenézne. Az az állításom, hogy a „fényszóró kápráztat", épp­úgy nem egy bizonyos érzetről tudósít, amellyel éppen rendel­kezem, ahogy „a kerékpár 1500 Ft-ba kerül" sem arról a pénzről tudósít, ami éppen a kezemben van. A „szubjektív" szó szokásos értelmében a másodlagos minőségek nem szubjektivek, ámbár az változatlanul igaz, hogy a vakok országában a színt jelölő mellékneveket egyáltalán nem használnák, az alak, a méret, a távolság és a mozgásirány stb. mellékneveit viszont ugyanúgy használnák, mint nálunk.

A másodlagos minőségek szubjektivitása mellett szóló érvek valójában egy érdekes nyelvi trükktől függnek. A „zöld", az „édes", a „hideg" és hasonló mellékneveket egy szintre hozzák az olyan kellemetlenséget jelölő melléknevekkel és ellentétük­kel, mint a „kápráztató, az „ízletes"; a „forró" és a „hideg". A konklúzió, mint láttuk, még így sem következik. Amikor a vizet „tűzforródnak, égetőnek nevezzük, akkor nem azt mondjuk, hogy annak, aki az állítást teszi vagy bárki másnak éppen égető

272

fájdalma van. Mindazonáltal ez a jelző valamilyen kevésbé közvetlen módon, de valóban utal azokra az emberekre, akik égető fájdalmat éreznek; és mivel az égető fájdalom pszichikus állapot, mégpedig kellemetlen állapot, mondhatjuk, hogy az égető közvetve és inter alia ilyen állapotra utal. De ebből még egészen biztosan nem következik, hogy „a víz langyos" és „az ég kék", akár ilyen közvetett módon is pszichikus állapotokra utal. A „langyos" és a „kék" nem kellemetlenséget vagy valami kellemeset jelölő melléknév. Mondhatjuk, hogy az első út unal­masabb, mint a második, és hosszabb, mint a harmadik; de úgy, ahogy az első leírás utal az unalmat érző utasokra, a második egyáltalán nem utal az utasok hangulatára.

Ezeknek a megfontolásoknak az az egyik nyelvi következmé­nye, hogy nem találunk semmiféle feladatot az olyan kifejezések számára, mint „érzéki objektum", „érzékelhető objektum", „ér­zetbenyomás", „érzetadat", „érzéki tartalom", „érzéki mező" és „sensibilia"; az episztemológusok felfogása szerinti tárgyas igét, az „érzékelni"-t, valamint a félelemkeltő „közvetlen tudomás"-t és „közvetlen tudás"-t nyugodtan tartalékállományba helyez­hetjük. Semmi másra nem emlékeztetnek, mint arra a kísérletre, amely az érzetfogalmaknak akarja átadni a megfigyelésfogal­mak feladatát, arra a kísérletre, amely kikerülhetetlenül azzal végződik, hogy érzetadatokat posztulálnak a megfigyelés kö­zönséges tárgyainak hasonmásaiként.

A mondottakból az is következik, hogy semmiféle magán­színházat nem kell építenünk azért, hogy ezeknek a posztulált külön objektumoknak színpaduk legyen, és azon sem kell törni a fejünket, hogy leírjuk a leírhatatlan viszonyokat az ilyen posz­tulált objektumok és a mindennapi dolgok között.

4. Érzet és megfigyelés

Ezzel a könyvvel nem az a célom, hogy általában az ismeretel­méleti, különösen pedig az észleléselméleti művek számát sza­porítsam. Ellenkezőleg, azt szeretném megmutatni, legalábbis részben, hogy számos elmélet, amelyet ide sorolnak, pusztán nemkívánatos paramechanikai hipotézis, vagy ilyen hipotézise­ket tartalmaz. Amikor a teoretikusok egyszerű „huzalok és csigák" típusú kérdéseket tesznek fel, mint például: „Hogyan

273

raktározódnak el a múlt tapasztalatai szellemünkben?", „Ho­gyan töri át a szellem az érzeteiből álló közfalat ahhoz, hogy megragadja a külső fizikai létezőket?", „Hogyan szubszumál- juk az érzetadatokat fogalmak és kategóriák alá?", akkor hajla­mosak úgy felvetni ezeket a problémákat, mintha valamilyen kísértetszerű gépezet rejtett alkatrészeinek létével és összekap­csolódásával összefüggő problémák lennének. A teoretikusok úgy beszélnek, mintha spekulatív anatómiával vagy - hovato­vább - spekulatív kémelhárítással foglalkoznának.

Azt a tényt azonban, hogy valakinek valamilyen érzete van, nem tartjuk a szellemével kapcsolatos ténynek; azt a tényt vi­szont, hogy megfigyel valamit, valamint azt a tényt, hogy haj­lamos bizonyosféle dolgokat nem megfigyelni, hozzákapcsol­juk szellemi tevékenységének és képességeinek jellemzéséhez; ezért helyénvaló, hogy egy kicsit többet mondjunk erről a kü­lönbségről.

A „megfigyelni" igét kétféleképpen használjuk. Egyik hasz­nálatában az a kijelentés, hogy valaki megfigyel valamit, azt jelenti, hogy megpróbál - sikerrel vagy sikertelenül - valamit kideríteni róla, azáltal hogy legalábbis bizonyos mértékig meg­nézi, meghallgatja, megízleli, megszagolja vagy megtapintja. Másik használatában akkor mondjuk, hogy egy személy megfi­gyelt valamit, amikor kutatása sikerrel járt, azaz ilyen mód­szerek alkalmazásával fölfedezett valamit. Az olyan észlelési igéket, mint a „látni", „hallani", „észrevenni", „megkülönböz­tetni" stb., stb. általában megfigyelési sikerek rögzítésére hasz­náljuk, míg a „megnézni", „hallgatni", „kémlelni", „fürkészni" és „megízlelni" igéket olyan megfigyelési vállalkozások rögzí­tésére, melyeknek sikere talán még kérdéses. Ezért azután he­lyénvaló arról beszélni, hogy valaki gondosan és sikeresen vizs­gál valamit, de nem helyénvaló arról beszélni, hogy gondosan és sikeresen lát valamit; helyénvaló arról beszélni, hogy mód­szeresen kémlel valamit, de nem helyénvaló arról beszélni, hogy módszeresen fölfedez valamit; és így tovább. Az az egyszerűnek látszó állítás, hogy „Látok egy kenderikét", sikerre formál jogot, míg az, hogy „Megpróbálom kideríteni, hogy mi mozog", csak a vizsgálatról számol be.

Jelen kutatásunkban éppen ezért célszerű lesz, ha a „megfi­gyelni" kétértelmű szót használjuk, mert ugyanúgy alkalmas lesz a fölfedezés, mint a kutatás megjelölésére. Az „észlelet" és

274

az „észlelni" szó, amelyet gyakran a legfontosabbnak tartanak ezekben a vizsgálatokban, túl szűk, mivel csak az eredményt jelöli, akárcsak az egyes észlelési igék is, mint a „látni", „halla­ni", „szagot érezni", „ízt érezni" és a „tapintani" ige. Már meg­jegyeztük, hogy a megfigyelés együtt jár legalább egy érzet meglétével; bár az érzetek föllépése nem jelent megfigyelést. Most azt kérdezhetjük: „Mi többet foglal magában a megfigye­lés, mint azt, hogy legalább egy érzetünk van?" De ez a kérdés­föltevés félrevezető, mivel azt sugallja, hogy vizuálisan megfi­gyelni a vörösbegyet azt jelenti, hogy van legalább egy vizuális érzetünk, és emellett rendelkezünk még valami mással is, vagy csinálunk még valami mást is, azaz hogy a megfigyelés két egymással oly módon összekapcsolódó állapotból vagy folya­matból áll, ahogy például a sétálás és a dúdolás összekapcsol­ható, és ennek nem kell szükségképpen így lennie. Ahogy az V. fejezet 4. részében bizonyítottuk, döntő különbség van aközött, hogy valamit figyelmesen csinálunk, és aközött, hogy ugyanazt például figyelmetlenül csináljuk, de ez a különbség nem abból adódik, hogy a figyelés valamilyen más „helyen" lejátszódó kísérőaktus. így hát nem azt kell kérdeznünk, hogy „Mit csinál a megfigyelő amellett, hogy érzetei vannak?", hanem azt: „Mit tartalmaz az a leírás, hogy az illető megfigyel valamit, azon túl, hogy érzetei vannak?" Ez a kérdés rövidesen fontos lesz szá­munkra.

Azzal kell kezdenünk, hogy elvetünk egy modellt, amely ilyen vagy olyan formában az észleléssel kapcsolatos számos spekulációt ural. A „Hogyan jut túl valaki az érzetein, s veszi észre a külső valóságot?" közkedvelt, de értelmetlen kérdést gyakran úgy teszik fel, mintha az alábbi dologról lenne szó: egy rab be van börtönözve egy ablak nélküli cellába, születése óta itt él, ebben a magánzárkában. A külvilágból mindössze csak a cella falára eső vibráló fény és a köveken áthallatszó koppanás jut el hozzá, ezekből a megfigyelt villanásokból és koppanások- ból mégis tájékozódik, vagy úgy tűnik, mintha tájékozódna a futballmeccsekről, virágoskertekről és napfogyatkozásokról, amelyeket soha nem figyelt meg. De hát hogyan tanulja meg a rejtjelkulcsot, amely szerint a jelzések elrendeződnek; sőt ho­gyan fedezi fel, hogy vannak olyan dolgok, mint a rejtjelek? Hogyan tudja értelmezni azokat a közléseket, amelyeket vala­hogy kisilabizál, ha a közlések a futball és az asztronómia nyel­

275

vén vannak megfogalmazva, nem pedig a vibrálások és a kop- panások nyelvén?!

Ez a modell persze semmi más, mint az a jól ismert kép, amely a szellemet gépben lakozó kísértetként mutatja be, s ennek általános fogyatékosságairól semmit sem kell már mondanunk. De észre kell még venni néhány speciális fogyatékosságát. Egy ilyesféle modell használata azt a kimondott vagy kimondatlan föltételezést tartalmazza, hogy - a rab esetéhez hasonlóan, aki látja a vibrálásokat és hallja a koppanásokat, de nem láthatja vagy hallhatja a futballmeccseket - mi is megfigyelhetjük vizu­ális vagy egyéb érzeteinket, de sajnos nem vagyunk képesek vörösbegyeket megfigyelni. De ez a föltételezés kétszeresen visszaél a megfigyelés fogalmával. Mint kimutattuk, egyrészt értelmetlen arról beszélni, hogy valaki megfigyel egy érzetet, másrészt pedig a „megfigyel", „meglát", „megnéz" stb. igéket rendszerint éppen olyan összefüggésekben használjuk, mint „megfigyelni egy vörösbegyet", „meglátni egy katicabogarat" és „megnézni egy könyvet". A futballmeccsek olyan dolgok, amelyekről valóban kapunk képeket, az érzetek pedig olyan dolgok, amelyekről abszurd lenne azt mondani, hogy valaki képeket kap róluk. Más szavakkal a börtönmodell azt sugallja, hogy amikor felfedezünk valamit a vörösbegyekkel és a futball­meccsekkel kapcsolatban, akkor az érzetekből, amelyeket való­ban megfigyelünk, valahogy következtetnünk kell a madarakra és a meccsekre, amelyeket sohasem tudnánk megfigyelni, holott igazából a vörösbegyek és a meccsek azok, amelyeket meg szoktunk figyelni, és az érzetek azok, amelyeket sohasem tud­nánk megfigyelni. A „Hogyan jutunk el az érzetek észrevevésé- től és megszemlélésétől odáig, hogy vörösbegyekről és futball­meccsekről tudunk?" kérdés alaptalan hogyan? kérdés.

Nos, az észlelésnek nincs valamely egyetlen és középponti problémája. Valójában olyan kérdések sorozatával van dolgunk, amelyek részben átfedik egymást, s amelyek közül a legtöbb attól a pillanattól kezdve többé már nem okoz fejtörést, mihelyt egy párat már tisztáztunk. Az ebbe a csoportba tartozó problé­mákból néhányat a következőképpen szemléltethetünk. Az a kijelentés, hogy valaki megtalálta a gyűszűt, mond valamit arról, hogy vizuális, taktuális vagy auditorikus érzetei vannak, de többet mond ennél. Hasonlóképpen az a kijelentés, hogy valaki megpróbálja kivenni, hogy az, amit lát, pintyőke-e vagy

276

vörösbegy, bot-e vagy árnyék, légy-e az ablakon vagy porszem a szemében, mond valamit az illető vizuális érzeteiről, de többet mond ennél. Végül az a kijelentés, hogy valaki „lát" egy fehér egeret, amely nincs is ott, vagy hangokat „hall", amikor minde­nütt csend honol, úgy tűnik, mond valamit az illető képzeteiről, ha nem is az érzeteiről, de többet mond ennél. Ám mi ez a több? Vagy mi az ilyen leírások sajátos logikai tartalma, amelynek tekintetében különböznek mind egymástól, mind pedig az ér­zetek tiszta leírásaitól - feltéve, hogy képesek vagyunk ilyen leírásokat adni? Kérdéseink tehát nem olyan paramechanikai formájú kérdések, hogy „Hogyan látunk vörösbegyeket?", ha­nem olyan formájú kérdések, hogy: „Hogyan használjuk az olyan leírásokat, mint az »Ő látott egy vörösbegyet«?"

Amikor azt mondjuk, hogy valaki fölfedezett egy szúnyogot a szobában, mit mondunk azonkívül, hogy bizonyosfajta zúgás volt a fülében? Azzal a válasszal kezdjük, hogy nemcsak zúgás volt a fülében, hanem emellett azt, amit hallott, eléggé közeli szúnyog zajaként ismerte fel és azonosította; és hajlamosak vagyunk általánosabb kifejezésekben folytatva azt mondani, hogy nemcsak zúgás volt a fülében, hanem bizonyos gondola­tokat gondolt; talán azt mondanánk, hogy a zúgást valamely fogalom alá rendelte, vagy hogy érzetállapotával valamely in­tellektuális folyamatot kapcsolt össze. De amikor ilyesféle dol­got mond unk, bár fél lábunk jó nyomon van, másik lábunk rossz nyomon jár. Akkor kezdjük a rossz nyomot követni, amikor azt mondjuk, hogy le kellett játszódniuk ilyen és ilyen konceptuális vagy fogalmi folyamatoknak; hiszen ezzel, ha nem is szándéko­san, de végeredményben mégiscsak azt mondjuk, hogy nem fedezhetnénk föl a szúnyogot, ha nem fordulnának el a fejünk­ben valamilyen sajátos, de nem megfigyelt kísértetszerű kere­kek, olyan kerekek, amelyek létezésének és funkciójának meg­állapításához csak az episztemológusok elég okosak. Viszont amikor ilyesféle dolgot mondunk, egyben jó nyomon vagyunk. Egészen biztosan igaz, hogy az ember nem tudna fölfedezni egy szúnyogot, ha nem tudná, mi a szúnyog, és miféle hangot ad ki, vagy ha figyelmetlenség, pánik vagy ostobaság következtében nem alkalmazná ezt a tudást a jelen helyzetre, mert ez hozzátar­tozik ahhoz, amit a „fölfedezés" jelent.

Nem akarunk tehát híreket vagy hipotéziseket hallani más olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeket az, aki a szúnyogot

277

hallgatta, titokban csinált, vagy amiken titokban ment át. Még ha lejátszódott volna is három vagy akár tizenkét ilyen entr'acte, a róluk szóló hírek nem magyaráznák meg, hogy a szúnyogot észlelni miben különbözik attól, hogy valakinek éles fülzúgása van. Amit tudni akarunk, az az, hogy az „észlelt egy szúnyogot" logikai viselkedése miben különbözik a „zúgott a füle" logikai viselkedésétől, a „nem sikerült kivennie, hogy mi kelti a zajt" logikai viselkedésétől, és a „tévesen a telefondrótok szél okozta zümmögésének gondolta" logikai viselkedésétől.

Vizsgáljunk meg egy némiképp különböző helyzetet, amely­ben azt mondanánk, hogy valaki nem pusztán hall valamit, és nem pusztán hallgat valamit, és nem pusztán megpróbálja ki­venni, hogy mit hall éppen, hanem azonosítja vagy felismeri azt, amit hall; vizsgáljuk meg nevezetesen annak a személynek az esetét, aki felismer egy dallamot. Ahhoz, hogy ilyen helyzet álljon elő, a dallamot úgy kell játszani, hogy az illető hallgassa, az illető tehát nem lehet süket vagy érzékelésre képtelen, vagy nem alhat éppen. A hallott dallam felismerése maga után vonja, hogy az illető hallja a dallamot, és maga után vonja azt is, hogy figyel a dallamra; a figyelmetlen vagy zaklatott ember nem követi a dallamot. Sőt az illetőnek már korábban találkoznia kellett a dallammal, és nemcsak találkoznia kellett vele, hanem meg is kellett jegyeznie, és emlékezetben kellett tartania. Ha ebben az értelemben nem ismerné a dallamot, akkor nem mond­hatnánk, hogy most, amikor hallgatta, felismeri.

Mit jelent tehát, hogy valaki ismer egy dallamot, azaz hogy megjegyezte, és nem felejtette el? Egészen biztosan nem azt jelenti, hogy képes megnevezni, mert a dallamnak talán nincs is neve; és még ha rossz nevet említene, akkor is mondhatnánk, hogy ismeri a dallamot. Azt sem jelenti, hogy le tudja szavakkal írni vagy a zenei jelzésrendszerben le tudja másolni a dallamot, mert kevesen tudnák ezt megtenni, bár sokan képesek felismer­ni dallamokat. Még az sem szükséges, hogy el tudja dúdolni vagy el tudja fütyülni, bár ha ezt meg tudja csinálni, akkor egészen biztosan ismeri a dallamot; és ha sok más dallamot el tud dúdolni vagy fütyülni, de ezt az egyet még akkor sem tudja előadni, amikor buzdítják rá, akkor már gyanítjuk, hogy ezt nem ismeri. Az a kijelentés, hogy ismeri a dallamot, annyit minden­képpen állít, hogy képes felismerni azt, amikor hallja; és abban az esetben mondjuk, hogy felismeri a dallamot, amikor hallja,

278

ha az alábbi dolgok közül az összeset, néhányat vagy bármelyi­ket teszi: ha egy vagy két ütem meghallása után várja azoknak az ütemeknek a következését, amelyek valóban következnek; ha helyesen várja, hogy az előző ütemek megismétlődnek; ha észreveszi a kihagyásokat és hibákat az előadásban; ha, miután a zenét néhány pillanatra kikapcsolták, folytatását körülbelül ott várja, ahol valóban folytatódik; ha több ember különböző dallamot fütyül, ki tudja választani, melyikük fütyüli a kérdéses dallamot; ha helyesen tudja ütni a taktust; ha a dallamot kísérni tudja a dallamnak és a taktusnak megfelelő fütyüléssel vagy dúdolással; és így tovább a végtelenségig. És amikor azt mond­juk, hogy azokat a hangokat várja, amelyeknek következniük kell, és nem várja azokat a hangokat vagy ütemeket, amelyek­nek nem kell következniük, akkor nem várjuk el tőle, hogy ténylegesen előre gondolkodjon. Ha az illető meg van lepődve, gúnyolódik vagy nevet, ha a megfelelő hangok és ütemek nem a kellő időben következnek, akkor igaz az a kijelentés, hogy várta őket, még ha hamis is az a kijelentés, hogy keresztülment valami olyan folyamaton, amelyet a hangok anticipálásának lehet nevezni.

Röviden felismeri vagy követi a dallamot, ha tudja, hogyan szól a dallam, és ezt a tudását az adott pillanatban éppen alkal­mazza; és ezt a tudást azon keresztül alkalmazza, hogy nem pusztán hallja a dallamot, hanem sajátos szellemi állapotban van, amikor hallja, nevezetesen egyfajta készültségi állapotban: kész arra, hogy hallja mindazt, amit éppen hall, és mindazt, amit hallani fog, vagy amit hallana, ha a zongorista tovább játszaná és hibátlanul játszaná a dallamot. Az illető tudja, hogyan szól a dallam, és az adott pillanatban a hangokat e dallam kibontako­zásaként hallja. A dallam receptje szerint hallja a hangokat abban az értelemben, hogy amit hall, az megegyezik azzal, amit vár. De annak a leírásnak a komplexitásából, hogy az illető úgy hallja a hangokat, ahogy azok jönnek, és emellett várja is azokat a hangokat, illetve fel is van készülve azokra a hangokra, ame­lyek valóban jönnek, vagy amelyeknek valóban jönniük kell, nem következik, hogy valamilyen tevékenységkomplexumot csinál végig. Például a hangok hallásával nem kell összepárosí­tania semmiféle csendes vagy elmormolt prózát, vagy azt, amit hall, nem kell „a dallam fogalma" alá „szubszumálnia". Sőt ha azt mondanák neki, hogy gondolja a „Lillibullero" gondolatát

279

anélkül, hogy magát a dallamot előadná, elképzelné vagy tény­legesen meghallgatná, akkor azt válaszolná, hogy semmi sem maradt, amit elgondoljon, és ha azt mondanánk neki, hogy az a tény, hogy még akkor is fel tudja ismerni a dallamot, amikor különböző helyzetekben különböző módon játsszák, azt jelenti, hogy rendelkezik a dallam fogalmával vagy absztrakt ideájával, akkor azzal a helyénvaló kifogással élne, hogy képtelen elgon­dolni, mit jelent a „Lillibullero" absztrakt ideájának szemügyre- vétele vagy alkalmazása, hacsak nem azt, hogy képes felismerni a dallamot, amikor hallja, észre tudja venni benne a hibákat és kihagyásokat, el tud belőle dúdolni részleteket, és így tovább.

Ez lehetővé teszi, hogy újra megvizsgáljuk azt, amit korábban mondtunk, nevezetesen hogy aki felismeri, amit hall, nemcsak auditorikus érzetekkel rendelkezik; hanem gondolkodik is. Nem igaz, hogy aki egy jól ismert dallamot követ, annak úgy kell gondolkodnia, hogy mindenképpen megválaszolható le­gyen a „Milyen gondolatokat gondol?" vagy a „Milyen általá­nos fogalmakat alkalmaz?" kérdés. Nem igaz, hogy anyanyel­vén vagy franciául megfogalmazott kijelentéseket kellett mérle­gelnie, illetve mondania önmagának vagy a társaságnak, és nem igaz, hogy bármiféle vizuális vagy auditorikus képzeteket kel­lett felsorakoztatnia. Az igazság az, hogy az illetőnek bizonyos mértékben figyelnie kellett, a hangoknak pedig, amelyeket hal­lott, úgy kellett jönniük, ahogy várta őket, illetve ha nem így volt, akkor meg kellett ezen döbbennie. Nem pusztán hallgatott valamit olyanformán, ahogy egy ismeretlen dalt hallgatnánk, mégsem kapcsolta össze szükségképpen a hallgatást valami­lyen más folyamattal; az illető egyszerűen a recept szerint hall­gatott.

Hogy folytassuk annak tisztázását, milyen értelemben „gon­dolkodás", illetve „nem gondolkodás" valamely ismert dallam követése, vegyük szemügyre azt az esetet, amikor valaki először hall egy keringőt! Nem tudja, hogyan szól ez a dallam, de mivel tudja, hogyan szól néhány más keringődallam, tudja, hogy mi­féle ritmust várjon. Részben, de nem teljesen fel van készülve a következő ütemekre, és részben, de nem teljesen helyre tudja tenni azokat a hangokat, amelyeket már hallott és amelyeket éppen hall. Tudni szeretné, hogy pontosan hogyan is szól a dallam, s így megpróbálja kihámozni a hangok elrendeződését. Egyetlen pillanatban sincs teljesen felkészülve arra a hangra,

280

amelynek legközelebb kell következnie. Azaz a szónak abban a sajátos értelmében gondolkodik, hogy megpróbál valamit kide­ríteni.

De, ellentétben az előbbi esettel, aki már ismeri a dallamot, az anélkül követi, hogy tépelődnie kellene azon, hogyan is szól a dallam, vagy hogy meg kellene próbálnia kihámozni. A dallam mindvégig teljesen nyilvánvaló számára. Ebben az esetben nincs szükség olyan tevékenységre, még nagyon gyors vagy nagyon könnyű tevékenységre sem, amellyel megpróbálja el­oszlatni a bizonytalanságot, mert nincs bizonytalanság. Nem feszülten hallgat, hanem egyszerűen csak hallgat. De nem han­gokat hall csupán, hiszen a „Lillibulleró"-t hallja. Az ő számára nemcsak a hangok hallhatók tisztán (bár talán nem is hallhatók tisztán), hanem a dallam is egészen nyilvánvaló; és a dallam nyilvánvaló volta nem az auditorikus érzetekre való képességé­vel kapcsolatos tény, hanem azzal, amit megtanult és nem felej­tett el, és ezeknek a leckéknek a pillanatnyi alkalmazásával.

Végül: egy jól ismert dallam követése nem kívánja meg, hogy valamiféle visszaemlékezési tevékenységet hajtsunk végre, bár magában foglalja, hogy korábban már megismerkedtünk ezzel a dallammal. Nem kell felidéznünk vagy felelevenítenünk em­lékeinket arról, hogy a múltban hallottuk a dallamot. A „gon­dolkodásának az az értelme, amelynek megfelelően elmond­hatjuk, hogy az, aki egy jól ismert dallamot követ, arra gondol, amit hall, nem az, hogy gondolatok jutnak eszébe arról, hogy a dallamot régebben is meghallgatta. Nem felejtette el, hogyan szól a dallam, de most nem idézi emlékezetébe, hogy korábban hogyan is szólt.

Durván szólva tudni, hogyan szól egy dallam, azt jelenti, hogy elsajátítottunk számos auditorikus várakozási diszpozíci­ót, és felismerni vagy követni egy dallamot azt jelenti, hogy várt hang után várt hangot hallunk. És ez nem vonja maga után, hogy előfordul a várakozásnak bármilyen más megvalósulása, mint az éppen hallott és az esedékes hangok várása. Az a leírás, hogy valaki várt hangokat hall, ténylegesen különbözik attól a leírástól, hogy az illető nem várt hangokat hall, és különbözik attól a leírástól is, hogy az illető hall hangokat anélkül, hogy egyáltalán várná azokat (ahhoz a személyhez hasonlóan, aki hall, de nem hallgat oda); de ez nem jelenti, hogy az első esetben valami különös dolog megy végbe a személyben, ami nem

281

megy végbe a másodikban vagy a harmadikban. Csak azt jelen­ti, hogy a hallás különböző módon megy végbe, s ennek a különbségnek a leírása nem külön eseményekről számol be, hanem csak sajátosan iskolázott hallásként jellemzi az illető hallását. Az, hogy az illető követ egy dallamot, ha úgy tetszik, mind a fülével, mind pedig a szellemével kapcsolatos tény; de nem a fülével kapcsolatos egyik ténynek és a szellemével kap­csolatos másik ténynek az összekapcsolódása, vagy nem va­lamilyen egymáshoz kapcsolt beszámoló a szenzitív életében lejátszódó egyik eseményről és az intellektuális életében leját­szódó másik eseményről. Arról van inkább szó, amit „félhipo­tetikus" vagy „korcs kategorikus" állításnak neveztem.

Most rátérhetünk néhány olyasféle észlelési esemény vizsgá­latára, amelyet általában az észlelési felismerés mérvadó mo­delljének tekintenek. Látni fogjuk, hogy ezek sok fontos vonat­kozásban összhangban vannak a dallamok felismerésével. Az­zal a példával akarom kezdeni, amikor valaki egy jól ismert dallamot követ, mivel itt viszonylag hosszan tartó foglalatos­ságról van szó. Egy kapufélfát láthatunk villanásszerűen, de a „Lillibulleró"-t nem hallhatjuk villanásszerűen. Következés­képpen itt senki sem érez kísértést arra, hogy villanásszerű intellektuális folyamatok lejátszódását posztulálja, olyan folya­matokét, amelyek túl gyorsak ahhoz, hogy észrevehessük őket, de elég intellektuálisak ahhoz, hogy elvégezzék az összes her- kulesi munkát, amit az episztemológusok megkövetelnek tőlük.

Amikor azt mondjuk, hogy valaki látta a gyűszűt, akkor ezen részben azt értjük, hogy legalább egy vizuális érzete volt, de ennél valójában sokkal többre gondolunk. A teoretikusok álta­lában úgy értelmezik, hogy az a leírás, mely szerint az illető látta a gyűszűt, azt állítja, hogy legalább egy vizuális érzete volt, és azt is, hogy az illető csinált valami mást is, vagy keresztülment valami máson is; és ennek megfelelően ezt kérdezik: „Mit csinált még, vagy min ment keresztül még a gyűszű megtalálója, ami nélkül nem találta volna meg a gyűszűt?" Kérdéseikre azután úgy válaszolnak, hogy történetekkel hozakodnak elő bizonyos nagyon gyors és észrevétlen következtetésekről vagy bizonyos hirtelen és emlékezetbe nem idézhető intellektuális ugrásokról, vagy bizonyos fogalmakról, amelyeket valahonnan előráncigá- lunk, és a vizuális adatok fejére húzunk. Föltételezik tehát, hogy mivel a „Meglátta a gyűszűt" kijelentés logikailag meglehetősen

282

bonyolult, ezért meglehetősen bonyolult folyamatokról számol be. És mivel ezeknek a folyamatoknak a lejátszódását nem figyeljük meg, föltételezik, hogy olyan helyen kell lejátszódni­uk, ahol nem is lehet megfigyelni őket, azaz a gyűszűt megtaláló személy tudatfolyamában.

Azzal kapcsolatos elemzéseinket, hogy mit jelent az, ha valaki felismer egy dallamot, alkalmazhatjuk erre az új esetre is. Az, aki meglátja a gyűszűt, minden bizonnyal felismeri, amit lát, és ez minden bizonnyal nemcsak azt jelenti, hogy vizuális érzete van, hanem azt is, hogy már megtanulta és nem felejtette el, hogyan néznek ki a gyűszűk. Eleget tud már a gyűszűk kinéze­tére vonatkozó receptből ahhoz, hogy felismerjen gyűszűket, amikor szokásos megvilágításban és helyzetben, szokásos tá­volságból és szokásos szögből látja őket. Amikor most meglátja a gyűszűt, a tanult leckét alkalmazza; valójában azt teszi, amit már megtanult tenni. Mivel tudja, hogyan néznek ki a gyűszűk, készen áll arra, hogy előre lássa - bár nem kell ténylegesen előre látnia -, hogyan fog a gyűszű kinézni, ha közeledik hozzá vagy távolodik tőle; és amikor tényleges előre látás nélkül közeledik hozzá vagy távolodik tőle, a gyűszű képe olyan lesz, amilyen képet várt. Amikor a gyűszű tényleges képeit, amelyeket kap, a gyűszűrecept szerint kapja, akkor ezek kielégítik az elsajátított várakozási diszpozíciókat, és ezt jelenti meglátni a gyűszűt.

A gyűszűre ugyanaz vonatkozik, mint a dallamra; ha a felis­merés nem ütközik nehézségekbe, azaz ha a gyűszű az első pillantásra nyilvánvaló a megfigyelő számára, akkor semmiféle külön gondolkodásra vagy elmélkedésre, semmiféle töprengés­re vagy visszaemlékezésre nincs szükség. A felismerőnek sem­mit sem kell mondania az anyanyelvén vagy franciául önmagá­nak vagy a nagyvilágnak, nem kell felsorakoztatnia emlékképe­ket vagy képzeleti képeket; nem kell tépelődnie, találgatnia vagy óvatoskodnia; nem kell emlékezetébe idéznie régmúlt eseményeket; nem kell semmi olyasmit csinálnia, amit gondo­latok gondolásának lehetne nevezni, bár ha nyelvileg eléggé felkészült, akkor várható, hogy adott körülmények között kész arra, hogy csináljon néhány ilyen dolgot. Abban az értelemben mondhatjuk, hogy gondolkodik, s nem csak vizuális érzete van, hogy gyűszűlátó szellemi állapotban jelentkezik benne ez a vizuális érzet. Miként az, aki az első néhány taktusból felismer egy dallamot, mind retrospektíven felkészült a már hallott,

283

illetve az éppen most hallott ütemekre, mind pedig előrelátóan az ezután következőkre, jóllehet nem hajtott végre semmilyen külön felkészülésaktust; az is, aki az első látásra felismer egy tehenet, különféle látványokra, hangokra és szagokra van felké­szülve, amelyeknek a gondolata nem feltétlenül jut ténylegesen az eszébe.

Valószínűleg sokakban támad majd olyan érzés, hogy még ha igaz is a gyűszűk vizuális és a dallamok auditorikus nyilvánva­lóságáról adott magyarázatunk, a valódi kérdés megválaszolat­lan marad. Hogyan jut a tudomásunkra, hogy egyáltalán van­nak gyűszűk? Az a személy, aki puszta érzetekből indul ki, hogyan jut el odáig, ahol felfedezi, hogy vannak fizikai tárgyak? De ez eléggé különös jellegű hogyan kérdés, mivel bizonyos módon értelmezve mindannyian tökéletesen jól tudjuk, mi a válasz. Tudjuk, hogyan tanulják meg a csecsemők, hogy bizo­nyos hangok dallamokhoz tartoznak, míg más hangok nem; hogy bizonyos dallam nélküli hangsorozatoknak, például gyer- mekversikéknek felismerhető ritmusuk van, más dolgok, példá­ul az órák jellegzetesen monoton hangot adnak, és további dolgok zaja, mint például a csörgőé, véletlenszerű és rendezet­len. Ismerjük azokat a játékokat és gyakorlatokat is, amelyekkel az anyák és a dadák megtanítják a csecsemőknek az ilyesféle leckéket. Semmivel sem jelent nagyobb episztemológiai rejtélyt azt leírni, hogyan tanulják meg a csecsemők az észlelési recep­teket, mint azt leírni, hogyan tanulnak meg a gyerekek bicikliz­ni. Gyakorlatban tanulják meg, és pontosabban meg tudjuk határozni, miféle gyakorlatok mozdítják elő ezt a tanulást.

Nos, nyilvánvalóan úgy érzik majd, hogy a gyakorlatban történő tanulásról szóló leírások nem adják meg az előzőekben feltett hogyan kérdés megoldását. A kérdést ugyanis nem olyan­nak szánták, mint ami azokkal a szakaszokkal kapcsolatos, amelyeken keresztül különféle képességeink és érdeklődéseink kifejlődnek, vagy ami a kifejlődésüket előmozdító, illetve gátló tényezőkkel függ össze. Minek szánták akkor? Az, aki felteszi a kérdést, esetleg valami ilyesmit mondana: „Talán nincs semmi­lyen filozófiai rejtély arra vonatkozóan, hogyan tanulnak meg a gyerekek dallamokat, vagy ha egyszer már megtanulták, ho­gyan ismerik fel őket. Talán a látványok, az ízek és a szagok vonatkozásában sincs rejtély a receptek hasonló megtanulásá­val kapcsolatban. Mégis óriási különbség van aközött, hogy

284

megtanulunk egy dallamot és aközött, hogy fölfedezzük: van­nak olyan dolgok, mint a hegedűk, a gyűszűk, a tehenek és a kapufélfák. Az anyagi tárgyak létezésének fölfedezése - a dal­lamok megtanulásával ellentétben - megköveteli, hogy túljus­sunk a hangokon, a látványokon, az ízeken és a szagokon, és eljussunk a személyes érzeteinktől független, tőlük különböző nyilvános létezőkhöz. A »túljutni« metaforikus kifejezésen pe­dig a következőt kell érteni: annak alapján, hogy eredetileg csak az ilyen érzetek létezéséről tudtunk, megtudjuk, hogy vannak ilyen tárgyak is. A problémánk tehát az, hogy milyen pre­misszákból milyen elvekkel összhangban következtethet valaki érvényes módon arra, hogy léteznek tehenek és kapufélfák? Vagy ha valamilyen szerencsés ösztön folytán következtetés nélkül is helyesen hisz ilyen dolgokat, akkor milyen következ­tetésekkel igazolhatja efféle ösztönös hitét?" Azaz a hogyan kérdést olyasféle Sherlock Holmes-i kérdésként kell értelmezni, hogy: „Milyen bizonyítékokat tudott meg a detektív, melyek alapján megerősödhetett a gyanúja, hogy a vadőr volt a gyil­kos?" És a kérdés ilyen értelmezése mellett azonnal látjuk, hogy jogosulatlan kérdésről van szó. Amikor a detektív által megál­lapított bizonyítékokról beszélünk, akkor olyan dolgokra gon­dolunk, amiket ő vagy informátorai megfigyeltek, szemükkel láttak vagy fülükkel hallottak, például a poharakon talált ujjle­nyomatokra vagy a lehallgatott telefonbeszélgetésekre. De az érzet nem olyasvalami, amit tulajdonosa megfigyel. Az érzet nem valami bűnjel. Egy beszélgetés lehallgatása maga után vonja, hogy az informátornak auditorikus érzetei vannak, mert a lehallgatás különösen gondos hallgatás, és a hallgatás maga után vonja, hogy auditorikus érzeteink vannak. De érzetekkel rendelkezni nem ugyanaz, mint bűnjeleket felfedezni. Bűnjele­ket beszélgetések lehallgatásával és ujjlenyomatok megnézésé­vel fedezünk fel. Ha nem tudnánk megfigyelni bizonyos dolgo­kat, akkor nem lennének támpontjaink más dolgokra vonatko­zóan, és éppen a beszélgetések az olyan jellegű dolgok, amelyeket valóban kihallgatunk, ugyanúgy, ahogy éppen az ujjlenyoma­tok és a kapufélfák az olyan jellegű dolgok, amelyeket valóban megnézünk.

Ez a jogosulatlan hogyan kérdés részben azért csábító, mert hajiunk arra a hibás föltételezésre, hogy minden tanulás olyan felfedezést jelent, amelyhez korábban megállapított bizonyíté­

285

kokból következtetéssel jutunk; ezután az érzetadatok érzéke­lésének folyamatára hárul a kezdeti bizonyítékok megállapítá­sának feladata. Valójában azonban azt, hogy miként következ­tessünk korábban megállapított tényekből, ugyanúgy tanuljuk meg, ahogy azt, hogy miként sakkozzunk, biciklizzünk, vagy hogyan ismerjünk föl kapufélfákat: nevezetesen a gyakorlatból, amelyet esetleg némi iskolázás megerősít. A következtetési sza­bályok alkalmazása nem feltétele a gyakorlatból való tanulás­nak, ellenkezőleg, csak egyike a gyakorlatból megtanult szám­talan dolognak.

Ahogy kimutattuk már, a hallgatás és a nézés nem annyit jelent csupán, hogy érzeteink vannak; de az érzetek megfigye­lésének és a közönséges tárgyakra való következtetésnek együt­tes folyamatát sem. A személy, aki hallgat vagy néz, valami olyat csinál, amit nem csinálna, ha süket vagy vak volna, vagy ha, s ez egészen más dolog, figyelmetlen, zaklatott vagy teljesen közönyös volna; vagy ha, s ez ismét egészen más, nem tanulta volna meg a szemét és a fülét használni. A megfigyelés fülünk és a szemünk használatát jelenti. De szemünk és fülünk haszná­lata nem vonja maga után, hogy valamely más értelemben bűnjelként használjuk vizuális és auditorikus érzeteinket. Sem­mi értelme sincs az érzetek „használatáról" beszélni. Még az a kijelentés sem helyénvaló, hogy miközben megfigyelek egy tehenet, a vizuális érzetek „segítségével" fölfedezek valamit a tehénről, mivel ez is azt sugallná, hogy az érzetek eszközök: tárgyak, amelyekkel ugyanolyan módon lehet bánni, ahogyan a látott vagy hallott dolgokkal. És ez még annál a kijelentésnél is félrevezetőbb lenne, hogy a kalapács használata megelőzően magában foglalja ujjaim használatát, vagy hogy a kalapácsot ujjaim irányításával irányítom.

Van egy másik kedvelt modell is az érzetek leírására. Ahogy a cukrász nyersanyaga a liszt, a cukor, a tej, a tojás és a ribizli, amelyből majd süteményeket kotyvaszt, vagy ahogy az építő­mester nyersanyaga a tégla és az épületfa, ugyanígy gyakran mondják, hogy az érzetek meg azt a nyersanyagot alkotják, amelyből az általunk ismert világot konstruáljuk. A még félre­vezetőbb elképzelésekkel szemben ennek a modellnek voltak bizonyos jelentős érdemei. De az összegyűjtés, raktározás, szét­választás, kicsomagolás, feldolgozás, összeállítás és elrendezés fogalma, amely a sütemények alkotórészeire és a házak alap­

286

anyagára alkalmazható, nem alkalmazható az érzetekre. Meg­kérdezhetjük, hogy miből van a sütemény, de nem kérdezhetjük meg, hogy miből van a tudás; megkérdezhetjük, hogy mivé állnak össze a fenti alkotórészek, de nem kérdezhetjük meg, hogy mivé állnak majd össze azok a vizuális és auditorikus érzetek, amelyekkel a gyerek rendelkezik.

Azzal fejezhetjük be tehát, hogy bár igen sok részletkülönbség van, semmilyen elvi különbség sincs a dallamok felismerése és a kapufélfák felismerése között. Mielőtt elhagyjuk a témát, meg­említhetjük az egyik ilyen különbséget. A csecsemőkor elég korai szakaszában a gyerek megtanulja koordinálni az olyan dolgoknak a látási, hallási és tapintási receptjeit, mint a csörgő és a cica; és miután elkezdte megtanulni, hogy bizonyos fajtájú dolgok várhatóan hogyan néznek ki, hogyan hangzanak és érződnek, kezdi megtanulni, hogyan viselkednek; például mi­kor csinál zajt a csörgő vagy a cica, és mikor nem. Ezután már kísérletező módon figyeli meg a dolgokat. De a dallamtanulás viszonylag kontemplatív feladata önmagában nem nagyon tar­talmazza a hangok és a kinézetek koordinációját, vagy nem ad sok lehetőséget a kísérletezésre. De ez fokozati különbség, nem pedig jellegbeli.

Egy vagy két dolog maradt még, amiről most röviden szól­nunk kell. Mindenekelőtt: amikor arról beszélek, hogy valaki megtanul egy észlelési receptet, akkor nem azt mondom, hogy kauzális törvényeket fedez föl, például fiziológiai, optikai vagy mechanikai törvényeket. A közönséges tárgyak megfigyelése megelőzi a sajátos fajtájú tárgyak között fennálló általános össze­függések fölfedezését. Továbbá amikor arról beszélek, hogy valaki ismer egy észlelési receptet, azaz tudja, hogyan kell ki­nézniük, hangzaniuk vagy érződniük a közönséges tárgyaknak, akkor nem tulajdonítom neki azt a képességet, hogy szavakba tudja önteni vagy el tudja mondani a kérdéses előírást. Ugyan­úgy, ahogy a legtöbb ember tudja, hogyan kössön meg külön­böző bogokat, de teljesen képtelen ezeknek a bogoknak a leírá­sára vagy a bogok nyomtatott vagy élőszóban elmondott leírá­sának a követésére, mindannyian tudjuk és jóval hamarabb tudjuk, hogyan azonosítsunk első látásra egy tehenet, mielőtt bármit is tudnánk mondani a világnak azokról a látható ismer­tetőjegyeiről, amelyek révén felismerjük a tehenet, és jóval, de jóval hamarabb, mint hogy le tudnánk rajzolni vagy festeni,

! 287

vagy akárcsak fel tudnánk ismerni a tehén képét. Sőt ha nem azelőtt tanulnánk meg felismerni a dolgokat látás vagy hallás útján, mielőtt megtanulunk beszélni róluk, akkor egyáltalán nem tudnánk elkezdeni beszélni. Maga a beszéd és a beszéd megértése ugyanis magában foglalja, hogy felismerjük a szava­kat, ha látjuk és halljuk őket.

Bár az észlelési receptek szerinti látásra vonatkozó legtöbb példámat az olyan helyes megfigyelés eseteiből vettem, mint amikor például megpillantunk egy kapufélfát ott, ahol van kapufélfa, ugyanez az általános magyarázat érvényes a téves megfigyelésekre is, az olyan esetekre, amikor valaki ott „pillant meg" egy vadászt, ahol valójában csak egy nagy farönk van, amikor valaki egy botot „vesz észre" ott, ahol valójában csak egy árnyék van, vagy amikor valaki egy fehér egeret „lát", holott valójában semmi sincs a paplanon. Az a tény, hogy nem a megfelelő dolgot találjuk el, ugyanazt tartalmazza, mint az a tény, hogy a megfelelőt találjuk el, nevezetesen egy módszer használatát. Aki nem tanult meg egy módszert, az nem gondat­lan. Gondatlannak csak akkor nevezhető, ha megtanulta a mód­szert, de nem alkalmazza helyesen. Csak az veszítheti el az egyensúlyát, aki tud egyensúlyozni; csak az követhet el követ­keztetési hibát, aki képes érvelni; és csak az láthat egy farönköt tévesen vadásznak, aki képes megkülönböztetni a vadászokat a farönköktől; és csak a fehér egerek kinézetét ismerő ember kép­zelheti, hogy lát egy fehér egeret annak felismerése nélkül, hogy csak képzelődik.

5. Fenomenalizmus

Közvetlenül a témánkhoz tartozik, hogy néhány szót szóljunk a fenomenalizmus néven ismert elméletről. Nos, amikor egy fut­ballcsapatról beszélünk, akkor bizonyos módon a csapatot al­kotó tizenegy személyről beszélünk, s a fenomenalizációs elmé­lete azt tartja, hogy ugyanígy, amikor a kapufélfához hasonló közönséges tárgyról beszélünk, akkor bizonyos módon azokról az érzetadatokról beszélünk, amelyeket a megfigyelők kapnak vagy kaphatnának, miközben látják, hallják vagy tapintják ezt a közönséges tárgyat. Ugyanúgy, ahogy a futballcsapat történe­tében nincs más elmondanivaló, mint a csapat tagjainak bizo­nyos cselekedetei és élményei a csapatjáték, a csoportos utazás,

288

I az étkezés és a társalgás során, a kapu félfával kapcsolatban sincs | más mondanivaló - bizonygatják -, mint az, hogy ez a valami

hogyan néz ki vagy hogyan nézne ki, hogyan hangzik vagy hogyan hangzana, hogyan érzó'dik vagy hogyan érződne. Sőt még az a kijelentés is félrevezető, hogy ez a valami hogyan néz ki, mert az „ez a valami" egyszerűen csak tömör összefoglalása az olyan kinézetek, hangok stb. említésének, amelyeket helyén­való összefogni. Elismerik, hogy ezt a programot ténylegesen nem lehet végrehajtani. Mert, bár némi bőbeszédűség árán a futballcsapat sorsát el tudnánk úgy mesélni, hogy összeállítjuk az egyes tagok tevékenységeinek, szokásainak és érzéseinek leírását, ám mindazt, amit a kapufélfával kapcsolatban tudunk, valójában nem tudnánk elmondani azoknak az érzeteknek a leírásával, amelyekkel a megfigyelők rendelkeznek vagy ren­delkezhetnének. Nincsen semmiféle „tiszta" érzetszókészle- tiink. Érzeteinket valójában csak a közönséges tárgyakra hivat­kozva írhatjuk le, ideértve a személyeket is. De azt mondják majd, hogy ez a tény csak a nyelv véletlenszerű fogyatékossága, ami elkerülhető lenne abban a nyelvben, amelyet a tökéletes logikai átláthatóság kielégítésére terveznek.

Ennek az elméletnek az egyik dicséretreméltó indítéka az, hogy meg akart szabadulni a rejtett hatóerőktől és princípiu­moktól. Az elmélet képviselői úgy találták, hogy az általánosan elfogadott észleléselméletek megfigyelhetetlen létezőket, illetve hatótényezőket posztulálnak azért, hogy a kapufélfákhoz ha­sonló dolgokat olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyeket az érzetük révén lehetetlenség feltárni, mivel a kapufélfa mara­dandó, az érzetek azonban múlékonyak; a kapufélfa mindenki számára hozzáférhető, az érzetek azonban csak egyvalaki szá­mára; a kapufélfa kauzális szabályosságoknak engedelmeske­dik, az érzetek azonban rendszertelenek; a kapufélfa egységes, az érzetek azonban összetettek. Ezért azután szokás volt azt mondani, hogy a kapufélfának valamilyen végső és nagyon fontos tulajdonságai vannak amögött, ami az érzékéknek feltá­rul, nevezetesen hogy a kapufélfa valamilyen maradandó szubsz­tancia, magában való dolog, kauzalitáscentrum, objektív egység és számos más teoretikus nagyképűség. A fenomenalizmus tehát megpróbálja kiiktatni ezeket az eredménytelen teoretikus cso­daszereket, bár, ahogy remélhetőleg sikerül kimutatnom, úgy próbálja kiiktatni ezeket, hogy közben nem állapítja meg, illetve

289

nem gyógyítja meg azokat a betegségeket, amelyeknek orvoslá­sára e csodaszerekkel előálltak.

A fenomenalizmusnak van egy másik indítéka is, de ez már nem dicséretre méltó, ugyanis éppen ebből az indítékból szár­maztak azok az elméletek is, amelyekkel szemben a fenome- nalizmus forradalmat jelentett. Nevezetesen: a fenomenalizmus feltételezte, hogy az, ha van egy érzetünk, valaminek a fölfede­zését jelenti, vagy azt jelenti, hogy valami „feltárul" az érzetben. Föltételezte az érzetadatok elméletének azt az elvét, hogy az, ha van valamilyen érzetünk, maga is megfigyelés, sőt az egyetlen olyan jellegű megfigyelés, amely kiérdemli a „megfigyelés" nevet, mivelhogy mentes minden tévedéstől. Megfigyeléssel valójában csak azokkal a tárgyakkal kapcsolatban állapíthatunk meg tényeket, amelyek közvetlenül adva vannak az érzetekben; azaz olyan dolgokkal kapcsolatban, mint a színfoltok, hangok, bizsergések és szagok. Csak az ilyen tárgyakról szóló kijelenté­sek lennének megfigyeléssel igazolhatók. Amiből, úgy tűnt, az a következmény adódik, hogy valójában nem figyelhetünk meg kapu félfákat; és ezért nem fedezhetjük fel megfigyeléssel azokat a dolgokat, amelyeket mindannyian tökéletesen jól tudunk a kapufélfákról.

Most már láthatjuk, hogy mind a fenomenalizmus, mind pedig az az elmélet, amellyel a fenomenalizmus szembeszállt, a kiindulópontjában volt téves. Az utóbbi azt állította, hogy mivel csak érzéki objektumokat figyelhetünk meg, ezért a kapufélfák­nak részben olyan elemekből kell állniuk, amelyeket megfigye­léssel nem lehet fölfedezni. A fenomenalizmus azt állította, hogy mivel csak érzéki objektumokat figyelhetünk meg, ezért a kapu­félfákról szóló kijelentéseknek lefordíthatóknak kell lenniük az érzéki objektumokról szóló kijelentésekre. Az igazság az, hogy az „érzéki objektum" kifejezés értelmetlen, s így az „érzéki objektumokról szóló kijelentések" kifejezés is értelmetlen; és távolról sem igaz, hogy nem figyelhetünk meg kapufélfákat; épp ellenkezőleg, a „kapufélfák" mintapéldáját jelentik az olyasfajta kiegészítéseknek, amelyeket értelmesen behelyette­síthetünk az olyan kifejezésekbe, hogy „Kis János ezt és ezt nézi". Megfigyeléssel és kísérlettel tudjuk és szoktuk megálla­pítani az olyan tényeket, hogy a kapufélfák nagyon hosszú ideig megmaradnak, különösen, ha karbolsavval tartósítjuk őket, hogy a füstfoszlányoktól eltérően kemények és szívósak, hogy

290

az árnyékoktól eltérően bárki fölfedezheti őket akár éjjel, akár nappal, hogy a kaput tartják, viszont tűzzel elemészthetők. Ugyanilyen módon tudjuk megállapítani azt is, hogy a kapufél­fák néha egészen úgy néznek ki, mint a fák vagy az emberek, és hogy bizonyos föltételek mellett nagyon könnyű hibázni mére­tüket vagy távolságukat illetően. A kapufélfákkal kapcsolatos ilyen tények egészen biztosan nem közvetlenül adottak az érzé­kek számára, vagy nem közvetlenül tárulnak fel az érzetben; de semmi sem adott közvetlenül az érzékek számára, vagy semmi sem tárul fel közvetlenül az érzetben, mivel az, hogy valamilyen érzetünk van, nem jelent fölfedezést.

Ez egyben világossá teszi, hogy nyelvünk miért nem teszi lehetővé az olyan kijelentések megalkotását, amelyekre a feno- menalizmus szerint a kapufélfákról szóló kijelentéseknek lefor- díthatóaknak kellene lenniük. De nem azért áll így a dolog, mert a szókészletünk hiányos, hanem azért, mert nem léteznek olyan objektumok, amelyek esetében ezeknek a pótkifejezéseknek a hiányát éreznénk. Nem az a helyzet tehát, hogy vannak szava­ink a közönséges tárgyakra, viszont nincsenek szavaink az ér­zéki objektumokra, hanem az, hogy az érzéki objektumok fogal­ma abszurd. Tehát nemcsak hamis az, hogy ideális esetben kizárólag az érzetszavakat használnánk, nem pedig a kapufél­faszavakat, hanem egyszerűen nem is lehet leírni magukat az érzeteket a közönséges tárgyakat illető szavak használata nélkül.

Nos, ezzel azt lehet szembeszegezni, hogy helytelen dolog a „megfigyelés" megtisztelő címét azoknak a tevékenységeknek adni, amelyek segítségével mi, illetve az asztronómusok általá­ban megbizonyosodnak a vörösbegyek és a spirális ködök felől. S nemcsak azért, mert gyakran összetévesztünk bizonyos dol­gokat bizonyos más dolgokkal, hanem azért is, mert soha semmi biztosítékunk sincs arra nézve, hogy éppen nem követünk-e el ilyen hibát. A „megfigyelés" címet valamiféle hibabiztos folya­matra kellene fenntartani.

De miért? Ha értelmes dolog az egyik embert gondos megfi­gyelőnek, a másikat pedig gondatlannak nevezni, akkor miért kellene ezután meghátrálnunk, és azt mondanunk, hogy igazá­ból egyikük esetében sincs szó megfigyelésről, mivel soha sem­milyen fokú óvatosság nem lehet abszolút? Nem mondjuk azt, hogy éppen azért nem érvel soha sehol, mert soha senkinek

291

sincs biztosítéka arra nézve, hogy nem vét-e következtetési hibát, miért kellene tehát föltételeznünk, hogy van egyfajta hi­babiztos tevékenység; és a „megfigyelni" igét erre és csakis erre szentesítették. Valójában a „megfigyelni" szó, ha a vállalkozás értelmében vesszük, csak az egyik olyan ige, amelyhez a „gon­dosan"; „gondatlanul", „sikeresen"; „eredménytelenül" határo­zószók hozzáilleszthetők, ami azt mutatja, hogy ebben az érte­lemben nem lehetne semmiféle megfigyelés ott, ahol sem szük­ség, sem lehetőség nincs a hibákkal szembeni óvintézkedésekre.

A garantáltan hibabiztos megfigyelés igényének egyik motí­vumaként a következőt jelölhetjük meg. Képtelenség volna azt mondani, hogy vannak vagy lehetnének olyan empirikus tény­állások, amelyeket elvileg nem lehet megfigyeléssel fölfedezni; így hát, mivel bármilyen ténylegesen elvégzett szokásos megfi­gyelés esetében fennáll a tévedés lehetősége, lennie kell egy sajátos fajtájú hibabiztos megfigyelésnek, hogy az „empirikus''-t ennek alapján lehessen definiálni. És ennek a szerepnek az eljátszására kiagyalták az érzékelést, mert egészen biztos, hogy helytelen téves érzetről beszélni. De az érzet nem azért nem lehet téves, mert valamiféle hibabiztos megfigyelés, hanem azért, mert egyáltalán nem megfigyelés. Éppannyira abszurd az érzeteket „veridikus"-nak nevezni, mint ,,hibás"-nak. Az érzé­kek nem őszinték, de nem is csalárdak. S a fenti érv nem igazolja semmilyen más fajtájú automatikusan veridikus megfigyelés föltételezését sem. Az egyetlen dolog, amit megkövetel, az va­lami olyasmi, amit a jól ismert tények egyébként is megmutat­nak, nevezetesen az, hogy a megfigyelési hibákat bármilyen más hibához hasonlóan észre tudjuk venni és ki tudjuk javítani, így hát ha valamely empirikus tényt valamilyen tévedés követ­keztében valóban elhibáztunk, akkor még egyáltalán nem szük­ségszerű, hogy valamilyen végtelen tévedéssorozat következté­ben legyen elhibázott. Nem valamilyen sajátos biztosítékokkal rendelkező eljárásra van szükség, hanem a szokásos gondos eljárásokra; nem valamiféle tovább már nem tökéletesíthető megfigyelésekre, hanem a szokásos, tökéletesíthető megfigyelé­sekre; nem a hibák elleni védőoltásra, hanem a velük szembeni szokásos óvintézkedésekre, a hibák szokásos ellenőrzésére és kiigazítására. A tények megállapítása nem olyan folyamat, amely a bizonyosságok alapján a sejtések felépítményéhez jut el; a tények megállapítása a megbizonyosodás folyamata. A bizo­

292

nyosságok nem olyan dolgok, amelyekre véletlenül vagy jóté­kony cselekedet révén teszünk szert, hanem olyanok, amelyeket sikerül megállapítanunk. A bizonyosság a munkáért járó juta­lom, nem pedig a kinyilatkoztatás ajándéka. S most, hogy így „az adott" ünnepi fogalmát felváltotta „a megállapított" hét­köznapi fogalma, búcsút is vettünk mind a fenomenalizmustól, mind pedig az érzetadatok elméletétől.

Volt azonban egy másik motívuma is annak, hogy miért érezték szükségét a hibabiztos megfigyelésnek, nevezetesen: félig-meddig elismerték, hogy néhány megfigyelési szó, mint például az „észlelni", a „látni", az „észrevenni", a „hallani" és a „megfigyelni" (a „rátalálni" értelmében) olyan szó, mint azok, amelyeket korábban „eredményigéknek" neveztem. Ugyanúgy, ahogy senki sem nyerhet meg egy versenyt sikertelenül, vagy senki sem oldhat meg egy anagrammát helytelenül, mivel a „megnyerni" azt jelenti, hogy „győzelmesen versenyezni" és a „megoldani" azt jelenti, hogy „helyesen elrendezni", ezért senki sem vehet észre valamit hibásan, és senki sem láthat valamit tévesen. Az a kijelentés, hogy észrevett valamit, azt jelenti, hogy nem téved, és az a kijelentés, hogy lát, elsődleges értelmében azt jelenti, hogy nem hibázik. De nem igaz az, hogy az észlelő olyan eljárást alkalmazott, amely megakadályozta a hiba elkövetésé­ben, vagy hogy olyan képességet hozott működésbe, amely tévedhetetlenséggel jár együtt; csak arról van szó, hogy maga az alkalmazott észlelési ige azt jelenti, hogy nem követett el hibát. Viszont amikor olyan vállalkozásigéket alkalmazunk, hogy „fürkész", „hallgat", „vizsgál" stb., akkor mindig értelmes azt mondani, hogy az általuk jelölt tevékenységek rossz útra kanyarodhatnak vagy eredménytelenek lehetnek. Nincs rá sem­miféle biztosíték, hogy a vizsgálat ne végződjék baklövéssel vagy eredménytelenül. Viszont az egyszerű logika „megakadá­lyozza", hogy a meggyógyítás, a rátalálás, a megoldás és a célpont eltalálása baklövéssel járjon vagy eredménytelen le­gyen. Az a tény, hogy az orvosok nem gyógyíthatnak meg valakit sikertelenül, nem azt jelenti, hogy az orvosok tévedhe­tetlenek, csak annyit jelent, hogy ellentmondásos az a kijelentés, hogy a sikeres kezelés sikertelen volt.

Ezért van az, hogy ha valaki azt mondja, hogy látott egy vörösbegyet vagy hallott egy fülemülét, de később meggyőző­dik arról, hogy nem is volt ott semmiféle vörösbegy vagy füle­

293

müle, azonnal visszavonja azt az állítását, hogy látta a vörösbe­gyet vagy hallotta a fülemülét. Nem azt mondja, hogy olyan vörösbegyet látott, ami nem is volt ott, vagy hogy nem valósá­gos fülemülét hallott. Hasonlóképpen az, aki azt mondja, hogy megoldott egy anagrammát, de később meggyőződik arról, hogy amit annak vélt, az nem a megoldás, visszavonja azt az állítását, hogy megoldotta az anagrammát. Nem azt mondja, hogy a szó „szigorú" vagy „árnyaltabb" értelmében megoldott egy „megoldásobjektumot", bár ez véletlenül nem esik egybe az anagrammában elrejtett szóval.

Úgy tűnik, hogy a fejezetben bírált legtöbb, ha ugyan nem minden nézet mögött egy általános föltételezés bújik meg, mely szerint mindazt, amit tudunk, vagy premisszákból tudjuk meg következtetés útján, vagy - a végső premisszák esetében - vala­miféle nem következtetés jellegű szembesítés által. Ezt a szem­besítést hagyományosan a „tudat", a „közvetlen tudomás", a „közvetlen tudás", a „közvetlen megtekintés", az „intuíció" stb. címkékkel látták el, olyan szavakkal illették, amelyeket soha senki nem használ a mindennapi életben lejátszódó sajátos ese­mények följegyzésére, valamely episztemológiai elmélet alátá­masztásának szándéka nélkül.

Úgy tűnik, hogy a „vagy következtetéssel, vagy intuícióval" dédelgetett dichotómiájának történeti eredete az episztemoló- gusoknak az euklidészi geometria iránt tanúsított mély tisztele­tében rejlik. A geometriai igazságok vagy teorémák, vagy axió­mák, és mivel a tudományos ismeret példaképe egy ideig a geometria volt, ezért az igazságok fölfedezésére vagy megala­pozására szolgáló minden más eljárást jámboran, ámbár tévesen ennek az egy sajátos eljárásnak a mintájára értelmeztek.

De egy ilyen hasonlóság föltételezése hamis. Rendkívül sok­féleképpen szoktunk megállapítani dolgokat, olyan módokon, amelyek nem nevezhetők sem merőben passzív bámulásnak, sem pedig következtetésnek. Nézzük meg azokat a válaszokat, amelyeket várhatólag a következő „Honnan tudod?" kérdések­re kapnánk: „Honnan tudod, hogy tizenkét szék van a szobá­ban?" „Megszámoltam." „Honnan tudod, hogy 9x17 = 153?" „Onnan, hogy összeszoroztam a számokat, és azután ellenőriz­tem a választ úgy, hogy a 10x17-ből kivontam 17-et." „Honnan tudod, hogyan kell a »fukszia« szót betűzni?" „Megnéztem a szótárban." „Honnan tudod, mikor uralkodtak Anglia kirá­

294

lyai?" „Szigorú tanárom kívülről bevágatta velem." „Honnan tudod, hogy a lábad fáj, és nem a vállad?" „A saját lábamról és a saját vállamról van szó, vagy nem?" „Honnan tudod, hogy a tűz kialudt?" „Kétszer megnéztem, és éreztem a kezemmel."

Egyik ilyen szituációban sem követelnénk meg, hogy az illető valamiféle következtetési lépéseket vagy valamiféle axiómasze­rűségeket mondjon el; amiatt nem szidnánk meg az illetőt, hogy a fölfedezés ilyen különféle módszereit alkalmazza, viszont kétséges esetekben igencsak zsörtölődnénk amiatt, hogy gon­datlanul alkalmazta őket. Nem követeljük meg azt sem, hogy a teniszt ügy játsszák, mintha alapjában véve nem volna más, mint a halma (régi, bábukkal játszott társasjáték -A szerk.) egyik változata.

6. Utólagos észrevételek

Ahogy az Előszóban mondtam, valami alapvetően nincs rend­ben az ebben a fejezetben közölt vizsgálódásainkkal. Úgy be­széltem, mintha tudnánk, hogyan kell használni az érzet fogal­mát vagy fogalmait; kis híján sajnálkozással beszéltem a „tiszta" érzetszavak hiányáról, és egész folyékonyan beszéltem az audi- torikus és vizuális érzetekről. De biztos vagyok abban, hogy mindez nem megfelelő.

Néha az „érzet" szót a beavatottak stílusában használjuk annak jelzésére, hogy járatosak vagyunk a modern fiziológiai, neurológiai és pszichológiai hipotézisekben. Egy kalap alá vesszük az olyan tudományos szavakkal, mint a „stimulus", az „idegvégződés", valamint a „pálcikák" és „csapok"; és amikor kijelentjük, hogy a fény felvillanása vizuális érzetet okoz, akkor azt hisszük, hogy a kísérletezők már most képesek megmonda­ni, vagy majd egyszer képesek lesznek megmondani, hogy miféle dolog egy ilyen vizuális érzet. De egészen más az „érzet" és az „érzés" természetes, nem beavatott használata, vagyis e szavaknak az az értelme, amelyben anélkül, hogy bármiféle elméletre gondolnék, azt mondom, hogy az áramütés zsibbadó érzést idézett elő az egész karomban, vagy hogy az érzékelő­képesség most tér vissza elzsibbadt lábamba. Ebben a haszná­latban hajlandóak vagyunk azt mondani, hogy a homokszem vagy a vakító fény kellemetlen érzeteket idéz elő szemünkben; de ebben a használatban sohasem mondanánk, hogy azok a

295

dolgok, amelyeket általában megnézünk, valaha is valamiféle érzeteket idéznének elő a szemünkben. Amikor a homokszemet eltávolítjuk, akkor tudunk válaszolni a „Most mit érzel a sze­medben?" kérdésre. De amikor tekintetünket a földről az égre fordítjuk, semmiféle választ nem tudunk adni a „Hogyan vál­toztatta meg tekinteted elfordítása az érzéseket a szemedben?" kérdésre. Saját tudásunk alapján meg tudjuk mondani, hogyan változott meg a látvány, és a sajátos elméletek hallomásból szerzett ismerete alapján el tudjuk mondani, hogy feltehetően változás állt be a stimulusokban, illetve a csapok és pálcikák reakcióiban. De semmi olyasmi nem létezett, amit normális módon úgy neveznénk, hogy „valamely érzés a szemünkben".

Hasonlóképpen bizonyos orrfacsaró vagy erős szagok sajá­tos, leírható érzéseket idéznek elő az orrunkban és a torkunk­ban; de a legtöbb szag semmi ilyen érzetet nem idéz elő. Meg tudom különböztetni a rózsa szagát a kenyér szagától, de ezt a különbséget a természetes kifejezés esetén azzal a kijelentéssel írom le, hogy ugyanúgy, ahogy az áramütés és a forró víz valóban előidéz a kezemben különféle érzeteket, a rózsa is előidézi bennem az egyik fajtájú érzetet vagy érzést, a kenyér pedig a másik fajtájú érzetet vagy érzést.

Mindennapi használatukban az „érzet", „érezni" és „érzés" szavak elsődlegesen észleleteket jelölnek. Egy érzet mindig va­laminek az érzete; s a hajó remegését vagy imbolygását úgy érezzük, ahogy a zászlóját látjuk lobogni, vagy a szirénáját hall­juk bőgni. Ebben az értelemben érezhetjük a dolgokat világosan vagy csak homályosan, ahogy szagukat is kivehetjük világosan vagy csak homályosan. Ahogy a szemünkkel látunk vagy a fülünkkel hallunk, a kezünkkel, az ajkunkkal, a nyelvünkkel vagy a térdünkkel érezzük a dolgokat. Ha fel akarjuk fedezni, hogy egy közönséges tárgy ragadós-e, meleg-e, ruganyos-e, kemény-e, szemcsés-e vagy sem, nem nézni, nem hallgatni, nem szagolni vagy ízlelni kell, hanem tapintani, illetve érezni. Ebben a mindennapos természetes értelemben vett érzetről beszámol­ni azt jelenti, hogy valami olyasmiről számolunk be, amit taktuális vagy kinesztetikus megfigyeléssel fedeztünk fel.

Igaz, gyakran használjuk az „érezni" és az „érzet" szavakat valamely ettől eltérő, bár ebből származtatott módon. Amikor a gyulladt szemű ember azt mondja, hogy homokot érez a szemhéja alatt, vagy amikor a lázas ember azt mondja, hogy

296

forróságot érez a fejében és hideget a lábában, akkor nem vonná vissza állítását, ha megbizonyosodna afelől, hogy nincs is ho­mok a szemhéja alatt, vagy hogy a fejének és a lábának azonos a hőmérséklete. Mert itt az „érez" azt jelenti, mint amit az „úgy érzi, mintha" jelent, miként a „kinéz" gyakran azt jelenti, mint amit az „úgy néz ki, mintha" jelent; és a „hallatszik" gyakran azt jelenti, mint amit az „úgy hallatszik, mintha" jelent. De a „mintha" szóval kezdődő mellékmondatot egy olyan tényállás­ra hivatkozva kell befejezni, amelyet, ha ez a tény valóban fennállna, a szó elsődleges értelmében vett érzéssel állapítanánk meg, azaz abban az értelemben vett érzéssel, amelyben „ho­mokszemet érzek a szemhéjam alatt" állítást visszavonná a beszélő, ha meggyőződne róla, hogy nem is volt homok a szem­héja alatt. Ezt a leszármaztatott használati módot az „érezni, a „kinézni", a „hallatszani" stb. igék „észlelés utáni" használatá­nak nevezhetnénk.

Van azonban egy fontos különbség egyrészt az „érezni" és másrészt a „látni", „hallani" stb. között. Akinek elzsibbadt a lába, nemcsak azt mondhatja, hogy nem érez dolgokat a lábával, hanem azt is, hogy nem érzi a lábát; míg az a személy, aki átmenetileg megvakult vagy megsüketült, mondhatná, hogy nem látja a dolgokat a jobb szemével vagy nem hallja a dolgokat a jobb fülével, de nem mondaná, hogy nem látja a szemét vagy nem hallja a fülét. Amikor az elzsibbadt láb visszanyeri érzéke­lőképességét, akkor tulajdonosa visszanyeri azt a képességét, hogy közölni tud bizonyos dolgokat mind az úttal kapcsolat­ban, amelyen jár, mind pedig a lábával kapcsolatban.

Nyilvánvaló, hogy ez az elsődleges érzetfogalom nem össze­tevője az általános észleletfogalomnak, mivelhogy csak egy faj­tája ennek a nemnek. Láthatok valamit anélkül, hogy bármit éreznék is, ugyanúgy, ahogy érezhetek valamit anélkül, hogy bármit látnék is.

De mi a helyzet az érzet másik, nem természetes értelmével, azzal, amelynek megfelelően azt szoktuk mondani, hogy a látás magában foglalja, hogy vizuális érzeteink vagy benyomásaink vannak? Az ebben az értelemben vett érzetek vagy benyomások nem olyan dolgok, amelyeket az emberek szóba hoznak, hacsak nem hallottak valamit harangozni a fiziológiai, pszichológiai vagy episztemolőgiai elméletekről. Mégis, már jóval ennek a tájékozottsági foknak az elérése előtt tudják, hogyan kell hasz­

297

nálni az olyan észlelési igéket, mint a „látni", a „hallani", az „ízt érezni", a „szagot érezni" és a „tapintani", és már akkor is ugyanúgy használják őket, mint ahogy később majd az elméleti tájékozódás után. Ennélfogva az érzetnek vagy benyomásnak ez a szubtilis fogalma nem összetevője észlelésfogalmuknak. Az észlelés fogalmát Plafonnal is jól meg tudnánk vitatni, sőt meg is vitatnánk; ebben az esetben azonban soha nem vetnénk a szemére, hogy még nem nőtt fel a látás, a hallás és az érzés fogalmának használatához, mivel még nem hallotta az újabb keletű elméleteket a szenzoros stimulusokról.

A fiziológusok és a pszichológusok gyakran siránkoznak ami­att vagy hencegnek azzal, hogy nem tudják áthidalni azt a szakadékot, ami a benyomásokat és a benyomásokat okozó idegingerúleteket elválasztja egymástól. De magától értetődő­nek tartják ezeknek a benyomásoknak a létezését; és csak az oksági mechanizmus az, ami érthető módon zavarba ejti őket. Hogy is kérdőjelezhetné meg valaki az érzéki benyomások lé­tét? Nem közismert-e, legalábbis Descartes óta, hogy ezek a benyomások az elsődleges, elemi és állandó tudattartalmak?

Nos, amikor azt mondjuk, hogy valaki tudatában van valami­nek, akkor ezen általában azt értjük - ha nem is csak azt -, hogy az illető kész külön vizsgálódás vagy sajátos kioktatás nélkül bejelenteni vagy közölni ezt a valamit. Mégis éppen ez az, amit soha senki nem csinál állítólagos benyomásaival. Az ember általában kész elmondani, hogy mit lát, hall, ízlel, szagol vagy érez; ugyancsak kész elmondani, hogy a kérdéses dolog úgy néz ki, mintha ilyen és ilyen lenne, vagy úgy hallatszik és úgy érződik, mintha ilyen és ilyen lenne. De nem hajlandó, sőt nyelvi eszköze sincs arra, hogy elmondja, miféle érzéki benyomásai vannak vagy voltak. Ennélfogva az az elképzelés, hogy leját­szódnak ilyen események, nem annak a tanulmányozásából származik, amit az értelmes emberek általában elmondanak. A pallérozatlan „tudat" megnyilvánulásaiban nincs szó érzéki be­nyomásokról. Az említett elképzelés inkább egy sajátos kauzális hipotézisből származik, abból a hipotézisből, hogy szellemünk csak akkor kerülhet kapcsolatba egy kapufélfával, ha a kapufél­fa valamilyen eseményt okoz a testünkben, ami pedig megint más eseményt vált ki a szellemünkben. Az érzéki benyomások egy paramechanikai elmélet céljaira föltételezett kísértetszerű impulzusok. Maga a „benyomás" szó, amit a viaszban létreho­

298

zott lenyomatok leírásából vettek kölcsön, elárulja az elmélet motívumait. Filozófiai balszerencse, hogy az elmélet képes volt tisztességtelen módon felhasználni és eredeti mivoltából kifor­gatni azokat a szavakat, amelyekkel beszámolunk azokról a dolgokról, amelyeket érzéssel, illetve tapintással fedezünk fel. Nem valamilyen sajátos szaktudományhoz, hanem a leghétköz­napibb tudásunkhoz tartozik, hogy érzéssel, illetve érzetekkel állapítjuk meg, hogy a dolgok melegek, kemények, ragadnak és remegnek. Ennek megfelelően a leghétköznapibb tudás egyik általánosabb elemének tüntették fel, hogy érzeteink vannak, amikor látunk, hallunk és szagolunk. Az érzéki benyomások mesterséges fogalmát becsempészték tehát a tapintással történő észlelés természetes fogalmának védőszárnyai alá.

Nem szabad elfelejtkeznünk az „érzet" és „érezni" szavak egy másik természetes használatáról sem. Gyakran nem azt mond­juk, hogy homokszemet érzünk a szemhéjunk alatt, vagy hogy karistolást érzünk a szemünkben, hanem azt, hogy fájdalmat érzünk a szemünkben. A kellemetlenséget jelző olyan főneve­ket, mint a „fájdalom", a „viszketés" és az „émelygés", néhány teoretikus azután sajátos érzetek neveként kezelte, ahol is az „érzet" szót ennek mesterséges értelmében egy másik mestersé­ges szó, a „benyomás" szinonimájaként használják. De ha a szenvedő embertől megkérdezik, hogy éppen mit érez, akkor a kérdezőt nem fogja kielégíteni az a válasz, hogy „fájdalmat" vagy „kellemetlenséget", viszont ha azt a választ kapja, hogy „szúró érzést", „karistoló érzést" vagy „égető érzést", az már kielégítő lesz számára. Az illetőnek észlelés utáni kifejezést kell használnia, azt kell mondania, úgy érzi, mintha valami hegyes dolog szúrná, vagy valami éles dolog karistolná, vagy valami izzó dolog égetné. Az pedig, hogy kis, nagy vagy intenzív fájdalma van-e, az információnak már más fajtája, amit más fajtájú kérdésre ad válaszul. Hibás tehát az az elképzelés, hogy a „fájdalom", a „viszketés", az „émelygés" stb. főnevek végül is egy olyan szókészlet nyitányát jelentik, amellyel érzéki benyo­másokat írunk le vagy közlünk. Marad azonban egy érdekes és talán fontos különbség aközött, amit az „egy homokszem sérti a szemem" jelent, és aközött, amit az jelent, hogy egy disszonan­cia sérti a fülem, vagy egy össze nem illő színpár sérti a szemem. A homokszem a szó szoros értelmében sérti a szemem, míg a disszonancia csak metaforikusán sérti a fülem. Nem kérnék a

299

patikustól optikai fájdalomcsillapítót, hogy enyhítsem az össze nem illő színek által előidézett rossz érzést; és ha megkérdeznék, hogy jobban sérti-e a bal szememet, mint a jobbat; meg kellene tagadnom a választ, legfeljebb azt válaszolhatnám, hogy a szó szoros értelmében egyáltalán nem sérti a szemem, nem sérti úgy, ahogy a homok és a vakító fény sérti.

Az olyan szavak, mint az „aggodalom", az „utálat", a „bánat" és a „bosszúság" kedélyállapot-, illetve hangulatnevek. De a „fájdalom", a „viszketés" és az „émelygés", amikor szó szerinti értelemben használjuk őket, nem hangulatnevek. Fájdalmat és viszketést ott állapítunk meg, ahol az érzett vagy érezni vélt homokszemet vagy szalmaszálat találjuk. A „fájdalom" és „visz­ketés" nem nevezhető észlelésnévnek sem. A fájdalom és a viszketés nem lehet például világos vagy homályos, kivehető' vagy kivehetetlen. Látással vagy tapintással felfedezni valamit mindig eredményt jelent, a „szörnyen viszketek" azonban nem közöl eredményt, vagy nem ír le semmi olyasmit, amit megál­lapítottunk. Nem tudom, hogy az ilyen szavak logikai gramma­tikájáról mit mondhatnék azonkívül, hogy még igen sok min­dent el lehetne mondani velük kapcsolatban.

VIII. FEJEZET

KÉPZELET

1. Előszó

Egészen általános tendencia mind a teoretikusok, mind pedig a laikusok körében, hogy valamiféle túlvilági realitást tulajdoníta­nak az elképzelt dolgoknak, és azután az emberi szellemet úgy kezelik, mint az ilyen testetlen létezők titkos tartózkodási helyét. A képzelet működése természetesen szellemi képességek kifejtése. De ebben a fejezetben megpróbálom kimutatni, hogy ha valaki a „Hol vannak azok a dolgok és események, amelyekről azt képzel­jük, hogy léteznek?" kérdésre akar válaszolni, akkor egy látszat­kérdés megválaszolásán buzgólkodik. A létezőnek képzelt dolgok és események sehol sincsenek, bár azt képzeljük; hogy mondjuk ebben a szobában vagy Juan Fernandez kocsmájában vannak.

Központi problémánk, hogy leírjuk azt, amit „a lelki sze­münkkel látunk", vagy amit „fejünkben hallunk". A „vizuális képzetek"-ként, „szellemi képek"-ként, „auditorikus képzeted­ként és a szó egyik használatában „ideák"-ként emlegetett dol­gokat általában olyan entitásoknak veszik, amelyek a szó valódi értelmében léteznek, bár nem a külvilágban, hanem valahol másutt. Ezért azután szellemünket nevezték ki a képzetek szín­terének. De, s ezt próbálom majd kimutatni, az a jól ismert igazság, hogy folyton-folyvást látunk dolgokat a lelki szemünk­kel, és hallunk dolgokat a fejünkben, egyáltalán nem bizonyíté­ka annak, hogy léteznek azok a dolgok, amelyeket látunk vagy hallunk, vagy hogy valóban látunk vagy hallunk. Ugyanúgy, ahogy a színpadi gyilkosságnak sincs áldozata, és nem is gyil­kosság, ha a dolgokat lelki szemünkkel látjuk, az sem foglalja magában sem a látott dolgok létezését, sem pedig a látási aktu­sok lejátszódását. Ennélfogva nincs szükségük semmilyen me­nedékre, ahol létezhetnek vagy lejátszódhatnak.

A legutóbbi fejezet végén említett utólagos észrevételek vo­natkoznak néhány olyan dologra is, amit ebben a fejezetben mondunk el az érzetekről.

301

2. Elképzelni és látni

Látni valamit és elképzelni, illetve megjeleníteni valamit két teljesen különböző dolgot jelent. Az ember csak akkor láthat dolgokat, amikor nyitva van a szeme, és amikor meg van vilá­gítva a környezete; de lelki szeme előtt akkor is lehetnek képek, amikor csukva van a szeme, és sötét a világ. Hasonlóképpen zenét csak olyan szituációban hallhat, amikor más ember is hallhatná azt; de a fejében akkor is járhat egy dallam, amikor szomszédja egyáltalán nem hall semmiféle zenét. Sőt csak azt láthatja, ami látnivalóként előtte van, és csak azt hallhatja, ami hallanivalóként körülötte van, és gyakran nem tudja megállni, hogy ne lássa vagy ne hallja azt, ami látnivalóként előtte van vagy ami hallanivalóként körülötte van; de számos esetben az illető akaratától függ, hogy milyen képek lesznek a lelki szeme előtt, és milyen versek vagy dallamok futnak át a fején.

Az ember hajlamos ezt a különbséget olyan írásmóddal kife­jezésre juttatni, hogy amíg fákat látunk és zenét halunk, addig az emlékezet és képzelet tárgyait csak idézőjelben „látjuk" és „halljuk", A delirium tremens áldozatáról nem azt mondjuk, hogy fehér egereket lát, hanem hogy fehér egereket „lát". Ezt a kifejezésmódbeli különbséget más is alátámasztja. Aki kijelenti, hogy „látja" gyermekkori lakásukat, számos esetben kész a látomást „élénknek", „életszerűnek" vagy „élethűnek" nevezni, azaz olyan predikátumokkal illetni, amelyeket sohasem alkal­mazna akkor, ha valami olyasmit látna, ami az orra előtt van. Mert a játék babát nevezhetjük „élethűnek", de a gyereket nem nevezhetjük így, vagy egy arckép lehet hű, maga az arc azonban nem lehet valami ilyesféle dolog. Más szóval amikor valaki azt mondja, hogy „lát" valamit, amit azonban nem lát, tudja, hogy amit csinál, az valami olyasmi, ami jellegét tekintve teljes mér­tékben különbözik a látástól, és éppen azért különbözik, mert az ige idézőjelben van, és a látomás többé-kevésbé hűnek vagy élénknek minősíthető. Az illető talán azt mondja: „Mintha most is ott lennék", de a „mintha... lennék" kifejezés éppen azért illik a helyzethez, mert elárulja, hogy most nincs ott. Az a tény pedig, hogy bizonyos körülmények között, például álmában, delíri- umban, kínzó szomjúság esetén, hipnózisban vagy bűvészmu­tatványoknál nem ismeri fel, hogy nem lát, hanem csak „lát", ugyanúgy nem szünteti meg a különbséget a látás és a „látás"

302

fogalma között, mint ahogy az a tény sem szünteti meg a saját nevét aláíró személy fogalma és a nevet hamisító személy fo­galma közötti különbséget, hogy gyakran nehéz megkülönböz­tetni a valódi aláírást a hamisítottól. A hamisítványról mond­hatjuk, hogy jó vagy rossz utánzása az igazi dolognak, de a valódi aláírásról egyáltalán nem mondhatnánk, hogy utánzás, mivel ez az igazi dolog, ami nélkül a hamisítónak nem lenne mit utánoznia.

Minthogy a vizuális megfigyelés a legtöbb embernél elsőbb- séget élvez a többi érzékszervvel történő megfigyeléssel szem­ben, a vizuális képzelet erősebb is, mint az auditorikus, taktilis, kinesztetikus, szaglási és ízlelési képzelet, és ennek következté­ben azok a kifejezések, amelyekkel ezeket a dolgokat írjuk le, döntő többségükben a látás szókincséből származnak. Az em­berek például a dolgok „elképzeléséről" szoktak beszélni, de nincs megfelelő általános érvényű fogalmuk a másfajta megje­lenítésekre.

Ebből azután egy szerencsétlen következmény adódik. A vi­zuális megfigyelés közönséges tárgyai között vannak látható dolgok és ezeknek látható leképezései is, arcok és arcképek, aláírások és hamisított aláírások, hegyek és hegyekről készített pillanatfelvételek, kisbabák és játék babák - és emiatt egészen természetessé válik, hogy hasonló módon értelmezzük azokat a kifejezéseket, amelyekkel a képzeteket írjuk le.

Ha valaki azt mondja, hogy éppen elképzeli a gyerekszobáját, akkor csábító dolog úgy értelmezni ezt a megjegyzést, hogy az illető most nem a gyerekszobáját szemléli, hanem egy másik látható objektumot, nevezetesen a gyerekszobája képét, csak­hogy nem a gyerekszoba fényképét vagy olajfestményét, hanem valami olyasmit, ami a fénykép megfelelője, azzal a különbség­gel, hogy más fajtájú anyagból van. Sőt ez a papír nélküli kép, amelyet föltételezésünk szerint az illető szemlél, nem olyan kép, amelyet mi is láthatunk, mert nem keretben van a falon mind­nyájunk orra előtt, hanem valahol másutt van, egy olyan kép­tárban, amelyet csak ő látogathat. Ezek után pedig hajlamosak vagyunk kijelenteni, hogy gyerekszobájának a képe, amelyet szemlél, szükségképpen a szellemében van, és hogy a „szem", amellyel nézi, nem testi szeme, amely talán csukva is van, hanem a lelki szeme. így azután gondatlanságból magunkévá tesszük azt az elméletet, hogy a „látás" mégiscsak látás, és az,

303

amit az illető „lát", ugyanúgy valódi képmás, mint az olajfest­mény, amelyet mindenki lát, és az illető ugyanúgy látja ezt, mint az olajfestményt. Igaz, itt csak rövid életű képről van szó, de a mozgóképek is rövid életűek. Az is igaz, hogy a gyerekszoba képe egyetlen néző számára van fenntartva, annak a számára, akié a kép és a képtár, de a monopólium végül is nem szokatlan dolog.

Szeretném kimutatni, hogy az elképzelés, a megjelenítés, il­letve a „látás" fogalma jogos és hasznos fogalom, de használata nem vonja maga után logikailag, hogy vannak olyan képek, amelyeket szemlélünk, vagy hogy van egy olyan képtár, ahol az ilyen képek röpke pillanatokra felkerülnek a falra. Durván szól­va van képzelet, végbemegy elképzelés, de a képzeteket nem látjuk. Valóban szoktak a fejemben dallamok járni; de semmiféle dallamot nem hallok, amikor egy dallam jár a fejemben. Igaz, a gyerekszobáját elképzelő személy bizonyos módon hasonlít a gyerekszobáját látó személyhez, de hasonlóságuk nem azt jelen­ti, hogy az illető valóban nézi gyerekszobájának egyik valódi képmását, hanem azt, hogy ténylegesen látni véli magát a gyerek­szobát, amikor igazából nem látja. Az illető nem a gyerekszoba egyik hasonmását nézi, hanem ő a hasonmása annak, aki nézi a gyerekszobát.

3. A sajátos stdtusií képek elmélete

Nézzük meg először az ellentétes doktrína néhány következmé­nyét, annak a doktrínának a következményeit, amely szerint a megjelenítéskor sajátos státusú képet látok, a látni ige majdnem mindennapos értelmében. Ennek a doktrínának egyik eleme az, hogy a kép, amelyet látok, nincs úgy előttem, ahogy a fénykép­fölvételek, éppen ellenkezőleg, ez a kép nem lehet a fizikai térben, hanem csak egy másfajta térben. Ennélfogva a kisleány, aki azt képzeli, hogy viaszbabája rámosolyog, a mosoly képét látja. De a mosoly képe nem ott van, ahol a baba szája, mivel a baba szája közvetlenül a kisleány előtt van. így hát a képzelt mosoly egyáltalán nem a baba ajkán játszik. De ez képtelenség! Senki sem tud egy szabadon lebegő, semmihez sem kötött mo­solyt elképzelni, és egyetlen babatulajdonos sem elégedne meg egy nem mosolygó babával, plusz egy különálló és egyébként is lehetetlen mosolyképpel, ami valahol máshol van felakasztva.

304

Valójában a kisleány nem valahol máshol látja a mosolyt, hanem a baba ajkán; azt képzeli, hogy mosolyt lát az előtte lévő baba ajkán, ámbár nem lát mosolyt a baba ajkán, és nagyon meg lenne rémülve, ha látna. Hasonlóképpen a bűvész különböző machi­nációkkal eléri, hogy az orrunk előtt lévő színpadon a kezében lévő kalapból nyulakat „látunk" (nem látunk) majd kijönni, de addig nem terjed a tudománya, hogy valamilyen más, kísértet- szerű, nem a kezében, hanem egy másfajta térben lévő kalapból lássunk (ne „lássunk") kísértetnyulakat kijönni.

A képzelt mosoly tehát nem fizikai jelenség, azaz nem a baba arcának tényleges alakváltozása; de nem is nem fizikai jelenség, amelynek lejátszódását a kisleány a gyerekkocsijától vagy a gyerekszobájától teljesen különálló területen észleli. Egyáltalán nincs mosoly és nincs mosolyképmás sem. Csak a kisleány van, aki azt képzeli, hogy látja, amint a babája rámosolyog. így, bár ténylegesen azt képzeli, hogy a baba rámosolyog, nem nézi a mosoly képét; és bár azt képzelem, hogy látom a nyulakat a kalapból kijönni, de nem látom a valódi nyúlárnyakat a valódi kalapárnyból kijönni. Nem igaz az, hogy kinn van egy olyan való élet, amelyet benn valamiféle vértelen hasonmások árny- szerűen utánoznak; csak dolgok és események vannak, és olyan emberek, akik megfigyelnek néhány ilyen dolgot és eseményt, illetve olyan emberek, akik azt képzelik magukról, hogy megfi­gyelik azokat a dolgokat és eseményeket, amelyeket valójában nem figyelnek meg.

Vegyünk egy másik esetet. Hozzákezdek egy hosszú és isme­retlen szó leírásához, majd egy vagy két szótag után rájövök, nem vagyok biztos abban, hogyan kell folytatni a szót. Ezután talán képzeletben a szótárhoz fordulok, és bizonyos esetekben ekkor már „látom", hogyan írjuk az utolsó három szótagot. Efféle esetben csábító dolog azt mondani, hogy valóban látom a nyomtatott szó képét, csak a kép a „fejemben" vagy a „szelle­memben" van, mivel az általam „látott" szó betűinek leolvasá­sa, úgy tűnik, erősen hasonlít ahhoz az esethez, amikor leolva­som a betűket a szótárnak az általam valóban látott részéből, vagy e rész fényképéből. Egy másik esetben azonban hozzákez­dek a szó leírásához, és a következő egy vagy két szótagot azon a lapon „látom", amelyre éppen írok, és azon a helyen, ahová írni akarom őket. Kicsit úgy tűnik, mintha egyszerűen csak tintával kihúznám a lapon lévő szóárny körvonalait. De még itt

305

sem lehet azt mondani, hogy rápislantok egy olyan szóképre vagy szókísértetre, ami valamilyen furcsa, a fizikai tértől külön­böző térben van, mert az, amit „látok", a lapon van a toliam hegyétől éppen jobbra. Megint azt kell mondanunk, hogy bár a szót egy meghatározott helyen, egy meghatározott betűtípussal nyomtatva vagy egy meghatározott kézírással írva képzelem el, és bár a szó helyesírását le tudom olvasni elképzelt írásmódjából vagy nyomtatásmódjából, mégsem létezik a szónak semmiféle képe, árnya vagy kísértete, s nem látom a szó semmiféle képét, árnyát vagy kísérletét. Csak úgy tűnik, hogy látom a szót a lapon, és minél élénkebben, illetve minél hosszabb ideig tűnik úgy, hogy látom, annál könnyebben másolom át a papíromra toliammal azt, amit látni vélek.

Hume tudvalevőleg azt gondolta, hogy „benyomások" is és „ideák" is vannak, azaz érzetek is és képzetek is; de hasztalan keresett világos határvonalat a kétféle „észlelet" között. Azt gondolta, hogy az ideák általában halványabbak, mint a benyo­mások, és eredetüket illetően a benyomásoknál későbbiek, mi­vel az idea a benyomás másolata, reprodukciója vagy nyoma. Mindazonáltal elismerte, hogy egy benyomás lehet tetszőleges mértékben halovány, és hogy bár minden idea másolat, az ideák ugyanúgy nem „másolat" vagy „képmás" felirattal jelennek meg, ahogy a benyomások sem „eredeti" vagy „hivatásos mo­dell" felirattal jelennek meg. így, Hume elmélete szerint, puszta megtekintéssel nem lehet eldönteni, hogy egy észlelet benyo­más-e vagy idea. Mégis, a döntő különbség továbbra is fennáll aközött, amit egy beszélgetés során hallunk, és aközött, amit ábrándozásaink során „hallunk": az állatkerti fehér egerek és az iszákosok által „látott" fehér egerek között, a dolgozószoba között, amelyben most vagyok, és a gyerekszoba között, amely­be most beleképzelem magam. Hume abban tévedett, hogy föltételezte: a „látás" a látás egyik faja, vagy hogy az „észlelet" olyan nemnek a neve, amelynek két faja van, nevezetesen a benyomás és a benyomásnak a kísértete vagy utánzata. De nincsenek ilyen kísértetek, ha meg lennének, akkor további benyomások lennének csupán, és a látáshoz tartoznának, nem a „látáshoz".

Amikor Hume az ideákat és a benyomásokat úgy próbálja megkülönböztetni, hogy az utóbbiak általában elevenebbek, mint az előbbiek, akkor az alábbi két durva hiba egyikét követi

306

el. Tegyük fel először, hogy az „eleven" „élénket" jelent. Az ember képzelhet élénken, de nem láthat élénken. Ugyanúgy, ahogy az egyik játék baba lehet élethűbb, mint a másik, de az igazi csecsemő nem lehet sem élethű, sem nem élethű, az egyik „idea" is lehet élénkebb, mint a másik „idea", de azt semmikép­pen sem mondhatjuk, hogy egy benyomás élénk. Nyilvánvaló­an abszurd dolog azt mondani, hogy az igazi csecsemő és a játék baba között az a különbség, hogy a bébi élethűbb, mint a baba Az egyik színész játszhat meggyőzőbben, mint a másik, de az, aki nem valamilyen szerepet játszik, sem meggyőző, sem nem meggyőző, és ezért nem mondhatjuk, hogy meggyőzőbb, mint egy színész. Ha viszont Huine az „eleven" szót nem az „élethű", hanem az „erőteljes" a „heves" vagy az „erős" értelmében hasz­nálja, akkor a másik irányban követ el hibát, hiszen amíg az érzeteket összehasonlíthatjuk úgy, hogy az egyik viszonylag erősebb vagy hevesebb, mint a másik, addig az érzeteket a képzetekkel ily módon nem hasonlíthatjuk össze. Amikor azt képzelem, hogy valamilyen nagy zajt hallok, akkor igazából nem hallok sem hangos, sem halk zajt; nincsen valamilyen gyenge auditorikus érzetem, hiszen egyáltalán nincs is audito- rikus érzetem, bár azt képzelem, hogy erős auditorikus érzetem van. A képzelt sikoly nem fülsiketítő, de nem is megnyugtató zsongás; és a képzelt sikoly sem nem hangosabb, sem nem halkabb, mint a hallott zsongás. Nem fojtja el a hallott zsongást, s a hallott zsongás sem fojtja el őt.

Hasonlóképpen nincs kétféle gyilkos sem, olyan gyilkos, aki megöl embereket, és olyan, aki eljátssza a színpadon a gyilkos szerepét, mert az utóbbi egyáltalán nem gyilkos. Az utóbbi nem követ el olyan gyilkosságot, amelyet az a megfoghatatlan tulaj­donság jellemez, hogy tettetett; a színész csak úgy csinál, mintha elkövetné a közönséges gyilkosságot, és a gyilkosság színlelése nem jelent gyilkosságot, csak a gyilkosság látszatát. Ahogy a látszatgyilkosságok sem gyilkosságok, a képzelt látványok és hangok sem látványok és hangok. Tehát nem elmosódott látvá­nyok vagy gyenge hangok, és nem is magántermészetű látvá­nyok vagy hangok. Nincs semmiféle válasz arra az álkérdésre, hogy „Hová rejtetted el színlelt gyilkosságod áldozatát?", mivel nem volt áldozat. Nincs semmiféle válasz arra az álkérdésre, hogy „Hol vannak azok az objektumok, amelyeket látni vé­lünk?", mivel ilyen objektumok nem léteznek.

307

De most azt kérdezik majd: „Hogyan tűnhet úgy valakinek, hogy hall egy dallamot, ami a fejében jár, hacsak nincs valamely dallam, amit hallhatna?" A válasz egy részét könnyű megadni, nevezetesen hogy az illető ugyanúgy nem vélné vagy ugyanúgy nem képzelné, hogy dallamot hall, ha valóban hallana valamely dallamot, ahogy a színész sem utánozná a gyilkosságot, ha valóban megölne valakit. De ennél többet kell mondanunk. A „Hogyan tűnhet valakinek úgy, hogy egy dallamot hall, amikor nincs is semmilyen hallható dallam?" kérdés „huzalok és csi­gák" típusú kérdés. Azt sugallja, hogy van valamilyen mecha­nikai vagy paramechanikai probléma (valami ahhoz hasonló, amit a bűvészmutatványokkal és az automata telefonokkal kap­csolatban joggal vetünk fel), és hogy le kell írnunk azokat a rejtett munkálatokat, amelyekből összetevődik mindaz, amit az illető tesz, amikor azt képzeli, hogy hallgat egy dallamot. De ha meg akarjuk érteni azt a kijelentést, hogy valaki azt képzeli, hogy hall egy dallamot, akkor semmi szükség információra valamiféle olyan rejtett folyamatokról, amelyek esetleg leját­szódnak, amikor az említett dolgot képzeli. Tudjuk, és már kisgyermekkorunk óta tudjuk, milyen helyzetekben mondjuk az emberekről, hogy azt képzelik, hogy látnak vagy hallanak vagy csinálnak dolgokat. Ha egyáltalán van valamiféle problé­ma ekörül, akkor csak az, hogy az ilyen leírásoknak az elemzése és értelmezése során ne térjünk vissza azokhoz a kifejezésekhez, amelyekkel a lóversenyek látásáról, hangversenyek meghallga­tásáról és gyilkosságok elkövetéséről szoktunk beszélni. Abban a pillanatban visszatérünk az ilyen kifejezésmódok használatá­hoz, mihelyt azt mondjuk, hogy a „képzeletben látni egy sár­kányt" annyit jelent, mint egy igazi sárkány illúzióját látni; vagy hogy a „színlelni egy gyilkosság elkövetését" annyit jelent, mint elkövetni egy igazi látszatgyilkosságot; vagy hogy egy dallamot hallani vélni annyit jelent, mint egy igazi, gondolatban elhangzó dallamot hallani. Egy ilyen nyelvhasználati szokás elfogadása gyakorlatilag fajfogalmakká változtatná át azokat a fogalmakat, amelyek, legalábbis részben, azért jöttek létre, hogy a ténysze­rűség tagadásának funkcióját töltsék be. Az a kijelentés, hogy egy cselekedet látszatgyilkosság, nem azt jelenti, hogy elkövet­tek valamiféle enyhe vagy halvány kis gyilkosságot, hanem azt, hogy nem követtek el semmiféle gyilkosságot; és az a kijelentés, hogy valaki elképzel egy sárkányt, nem azt jelenti, hogy homá­

308

lyosan lát valami egészen különleges sárkányt vagy valami mást, ami nagyon hasonlít a sárkányhoz, hanem azt, hogy egyál­talán nem lát sárkányt vagy valami sárkányféleséget. Hasonló­képpen az, aki „látja a Niagarát a lelki szemével", nem látja sem a vízesést, sem a vízesés képmását; nincsen sem vízesés a való­ságos szeme előtt, sem pedig látszatvízesés valamilyen más, nem valóságos szeme előtt. De mégis igaz, hogy „mintha most is látná a Niagarát", és még az is igaz lehet, hogy nem ismeri fel, hogy nem látja.

Vizsgáljunk meg egy másfajta képzeletet. Néha, amikor vala­ki egy patkolókovács-műhelyről beszél, akkor egy pillanatra űjra a gyermekkoromban érzem magam, amint éppen ellátoga­tok a helybeli kovácsműhelybe. Élénken „látom" a vörösen izzó patkót az üllőn, elég élénken „hallom" a patkón megcsendülő kalapácsot, és kevésbé élénken „érzem" az égett pata szagát. Hogyan jellemezhetnénk ezt a „lelki orral történő szaglást"? A köznyelv semmilyen kifejezési módot nem nyújt, amivel az égett pata „képmásának" szaglásáról beszélhetnénk. Ahogy már mond tűk, a mi megszokott napsütötte világunkban vannak látható arcok és látható hegyek, valamint más látható tárgyak, amelyek arcképek és hegyeknek a képei; léteznek látható embe­rek és az emberek látható képmásai. Mind a fákat, mind a fák tükörképét lefényképezhetjük, és tükörrel visszatükrözhetjük. A látott dolgokat e dolgok látott képmásaival vizuálisan össze­hasonlítani jól ismert és könnyű dolog. A hangokkal nincs ilyen könnyű dolgunk, ámbár vannak hallott hangok és hallott vissz­hangok, elénekelt dalok és ezeknek a daloknak a hangfelvételei, hangok és hangutánzatok. így hát könnyű és csábító dolog is a vizuális képzeletet úgy jellemezni, mintha ez az eredeti nézése helyett a képmás nézése lenne, és még talán hihető is, ha az auditorikus képzeletet úgy jellemzik, mintha nem maga a hang hallása lenne, hanem egyfajta visszhang vagy hangfelvétel hal­lása. De semmi ilyen analógiánk nincs a szaglásra, az ízlelésre, a tapintásra, illetve az érzésre. Amikor tehát azt mondom, hogy „érzem" az égett pata szagát, akkor semmilyen módon nem tudom állításomat olyan szavakkal kifejezni, amelyek inkább azt közlik, hogy „Az égett pata másolatának szagát érzem". A szagokra nem alkalmazhatók az eredeti és a másolat kifejezések.

Mindazonáltal bizonyosan kijelenthetem, hogy élénken „ér­zem" az égett pata szagát, vagy hogy a szag élénken megmaradt

309

az emlékezetemben, és ennek a határozószónak a használata már magában is azt mutatja, hogy tudom, hogy nem érzem a szagát, hanem csak „érzem" a szagát. A szagok nem élénkek, nem életszernek vagy élethűek, hanem csak többé vagy kevésbé erősek. Csak a „szagok" lehetnek élénkek; és ennek megfelelően nem lehetnek többé vagy kevésbé erősek, bár nekem tűnhet úgy, mintha egy többé vagy kevésbé erős szag csapná meg az orro­mat. Bármilyen élénken „érzem" is a kovácsműhely szagát; ez a legcsekélyebb mértékben sem fojtja el a szobámban lévő leven­dula illatát, legyen az bármilyen gyenge is. Egy szag és egy „szag" között nincs semmi olyan vetélkedés, mint amilyen a hagyma szaga és a levendula szaga között lehet.

Ha valaki, aki nemrég egy égő házban volt, azt mondja, hogy még mindig „érzi" a füstszagot, akkor nem gondolja, hogy az a ház is lángokban áll, amelyben ezt a kijelentést teszi. Bármilyen élénken „érezze" is a füst szagát, tudja, hogy semminek sem érzi a szagát; legalábbis ha józan eszénél van, akkor tudatában van ennek, s ha nincs tudatában, akkor nem azt fogja mond ani, hogy a „szag" élénk, hanem tévesen azt, hogy a szag erős. De ha igaz lenne az az elmélet, hogy „érezni" a füstszagot annyit jelent, mint valóban érezni egy füst-képmás szagát, akkor az illető semmi olyan módon nem tudná megkülönböztetni a szag „érzé­sét" és a szag érzését, ami megfelelne azoknak a jól ismert módoknak, ahogy általában meg szoktuk különböztetni azt, hogy nézzük az arcokat és az arcképeket, vagy halljuk a hango­kat és a hangfelvételeket.

Rendszerint egész nyilvánvaló módon különböztetjük meg a dolgokat és a dolgok fényképeit vagy képmásait; a kép a síkban van, szélei vannak, és talán még kerete is; meg lehet fordítani és a feje tetejére lehet állítani; össze lehet gyűrni vagy tépni. Még a visszhangot is vagy a hangfelvételt is meg tudjuk különböztetni magától a hangtól, ha hallással nem is, akkor bizonyos mecha­nikai kritériumokkal. De semmi ilyen megkülönböztetést nem lehet tenni egy szag és a szag másolata, egy íz és az íz hasonmása között, egy viszketés és egy álviszketés között; sőt semmi értel­me nincs az olyan kifejezéseket, mint a „másolat", a „hasonmás" és az „ál", szagokra, ízekre és érzésekre alkalmazni. Követke­zésképpen semmi sem csábít arra a kijelentésre, hogy az, aki „érzi" a kovácsműhely szagát, valójában valaminek a másolatát vagy hasonmását szagolja. Csak érezni véli valaminek a szagát,

310

vagy azt képzeli, hogy őrzi valaminek a szagát, de nincs olyan beszédmód, mintha létezne valamilyen belső szagmásolat vagy szaghasonlat vagy szagutánzat. Ebben az esetben tehát világos, hogy szagot „érezni" maga után vonja, hogy nem érzünk sza­got, s világos az is, hogy az elképzelés nem valamilyen hason­más észlelése, mivelhogy egyáltalán nem észlelés.

De hát akkor miért csábító és miért természetes hibásan úgy jellemezni, hogy „látunk dolgokat", mintha a dolgok képét látnánk? Nem azért, mert a „kép" egy olyan nemet jelent, amely­nek a fénykép az egyik faja, a szellemi kép a másik faja, mivel a „szellemi kép" ugyanúgy nem képet jelent, mint ahogy a „lát­szatgyilkosság" sem gyilkosságot. Ellenkezőleg: azért beszé­lünk úgy a „látás"-ról, mintha képek látása lenne, mert a tár­gyakról és a személyekről készített fényképek látásának jól ismert tapasztalata oly gyakran előidézi bennünk a kérdéses tárgyak és személyek „látás"-át. És a fényképek éppen erre a célra szolgálnak. Amikor valakinek a látható képmása előttem van, akkor gyakran látni vélem magát a személyt is az orrom előtt, bár az illető nincs ott, és talán már régóta halott. Nem őrizném meg az arcképet, ha nem töltené be ezt a funkciót. Vagy amikor felvételről hallom egy barátom hangját, azt képzelem, hogy őt magát hallom a szobában énekelni vagy beszélni, bár az illető mérföldekre van tőlem. A nem tehát a látszólagos észlelés, és ennek a nemnek az egyik nagyon jól ismert faja a látni vélni valamit akkor, amikor a kérdéses dolog közönséges fényképét nézzük. Egy másik faj, a látni vélni valamit akkor, amikor semmilyen fizikai hasonmás nincs előttünk. Valamit elképzelni nem azt jelenti, hogy árnyképek vannak a „lelki szem"-nek nevezett valamiféle árnyszerv előtt; viszont a papír­kép a valóságos szemünk előtt a képzelet egyik jól ismert ösz­tönzője.

A barátunkról készült olajfestményt akkor mondjuk élethű­nek, ha előidézi bennünk azt, hogy igen világosan és apróléko­san látni véljük őt, amikor ténylegesen nem látjuk. De egy egyszerű karikatúra is lehet élethű, noha egy csöppet sem ha­sonlít egy élethű olajfestményre, amelyet ugyanarról a személy­ről készítettek. Ahhoz, hogy egy kép élethű legyen, nem szük­séges vagy nem elégséges, hogy az illető arcvonásainak vagy arcszínének szabatos mása legyen. így hát amikor élénken „lá­tok" egy arcot, akkor ebből nem következik, hogy pontos má­

311

solatot látok, mivel láthatnék pontos másolatot anélkül is, hogy a másolat nézése következtében élénken „látnám" az arcot, és vice versa. De ha valakinek a képét élethűnek vagy a „megszóla­lásig hűnek" találjuk, akkor ez maga után vonja, hogy amikor a képet nézzük, látni véljük az illetőt, mivel ez az, amit az „élethű és a „megszólalásig hű" jelent.

Az emberek azért voltak hajlamosak a „látás"-t valódi, de kísértet jellegű képmások látásaként felfogni, mert az élénkséget vagy az élethűséget a hasonlóság alapján akarták megmagya­rázni, mintha péld ául ahhoz, hogy élénken „lássam" a Niagarát, ténylegesen látnom kellene valami mást, ami nagyon hasonlít a Niagarához. De ez tévedés! Bármilyen pontos másolatról legyen is szó, látása nem eredményezi szükségképpen, hogy élénken „látjuk" is, és egy fizikai képmás megszólalásig hű voltát nem a hasonlóság alapján kell magyarázni, hanem az általa előidé­zett „látás" élénksége alapján.

Röviden: nincsenek olyan objektumok, amelyek szellemi ké­pek volnának, és még ha lennének is ilyenek, látásuk akkor sem lenne ugyanaz, mint az arcok vagy a hegyek látszólagos látása. Kétségtelen, hogy szoktunk arcokat és hegyeket képzelni vagy felidézni, ugyanúgy, ahogy - bár jóval ritkábban - szoktuk „érezni" az égett paták szagát is, de ha egy arcot vagy egy hegyet képzelünk, ez nem azt jelenti, hogy előttünk van az arcnak vagy a hegynek a képe, hanem körülbelül azt, hogy ha ott van az orrunk előtt a fizikai képmásuk, akkor többnyire könnyebben jelenítjük meg őket a képzeletünkben, noha minden effajta ösz­tönzés nélkül is elképzelhetjük őket, és gyakran valóban ezt tesszük. Éppígy ábrándozni sem annyi, mint részt venni egy önmagunknak rendezett mozielőadáson, ellenkezőleg, a nyil­vános mozielőadás megtekintése az, ami valamiféle ábrándo­zásra indíthat. A néző a moziban egy változóan megvilágított vászonlepedőt szemlél, mégis hullámzó prérit „lát". így hát visszájára fordítanánk a tényleges helyzetet, ha azt mondanánk, hogy az ábrándozó egy változóan megvilágított lepedőt szem­lél, amely „szellemi" vászonból készült; hiszen nincs semmiféle szellemi vászon, s ha volna is, ezt a változóan megvilágított vásznat szemlélni nem volna ugyanaz, mint arról ábrándozni, hogy valaki vágtat a prérin.

Azt a nézetet, mely szerint a képek felidézését valódi, ámde belső képmások látásának kell felfogni, az érzetadatok elmélete

312

támogatja és viszont. Ennek az elméletnek sok képviselője, mi­közben tévesen azt föltételezi, hogy a „látás" során valamilyen sajátos papír nélküli fényképfölvételt látunk, olyan fényképet azonban, amelyet furcsa módon nem lehet például függőlege­sen lefelé fordítani, azt gondolja, hogy a fortiori valamilyen sajátos, nem fizikai színfoltot látunk a tulajdonképpeni látás során. És minthogy tévesen föltételezik, hogy ha van egy vizu­ális érzetünk, akkor ez azt jelenti, hogy megpillantunk valami­lyen, a „magántérben" kisimuló kétdimenziós színegyveleget, semmi nehézséget nem okoz számukra kijelenteni, hogy az elképzelés során egy még kísértetiesebb színegyveleget nézünk meg, amely ugyanabban a képtárban van felakasztva, mint az eredeti színegyveleg. Ahogy benn lehetek a dolgozószobám­ban, és benn lehet az árnyékom vagy az arcképem is, a magán­képtáramban is lehetnek mind érzetadatok, mind pedig az ér­zetadatok másolatai. Ellenvetéseim azzal az interpretációval szemben, amelynek értelmében az elképzelés valójában képlátás, az érzetadatok elméletét önmagukban még nem rombolják le, de nagyon remélem, hogy azt a segédelméletet valóban lerombolják, amely szerint az elképzelés annyit jelent, mint érzetadatok máso­latait, reprodukcióit nézni. És ha igaz az a kijelentésem, hogy egy vizuális érzet föllépését tévedés úgy értelmezni, mintha egy szín­egyveleget figyelnénk meg valamiképpen, mivel az érzet fogalma alapvetően különbözik a megfigyelés fogalmától, akkor ebből az következik - bár ezt más alapokon is be lehet bizonyítani -, hogy az elképzelés nemcsak azt nem jelenti, hogy valamit valahogy megfigyelünk, hanem azt sem jelenti, hogy sajátos jellegű érzetünk van. Ha elképzelem, hogy nagyon erős zajt hallok, ez nem vonja maga után, hogy bármilyen mértékben megsüketülnék, és ha nagyon erős fényt vélek látni, ettől cseppet sem káprázik a sze­mem. Az ideák olyannyira nem sajátos fajtájú benyomások, hogy valamit ebben az értelemben ideának nevezni annyit jelent, mint tagadni, hogy érzéki benyomásunk volna.

4. Elképzelni

Valószínűleg mindenkiben felmerülnek majd a következő kér­dések: „De hát mit jelent, ha valaki azt képzeli, hogy lát valamit, vagy hogy őrzi valaminek a szagát? Hogyan tűnhet valakinek

313

úgy, hogy egy olyan dallamot hall, amelyet valójában nem hall? És főleg hogyan lehetséges, hogy valaki ne legyen tudatában annak, hagy csak látni vagy hallani vél valamit, mint például az alkoholista, aki egészen biztosan nincs tudatában ennek? Pon­tosan melyek is azok az összefüggések, amelyekben a »látás« annyira hasonlít a látáshoz, hogy az áldozat gyakran a legjobb akarattal és a legjobb belátással sem tudja megmondani, hogy melyiket csinálja?" Nos, ha ezekről a kérdésekről lehántjuk az összes mechanikai, „huzalok és csigák" típusú asszociációt, akkor látjuk, hogy egyszerűen csak az elképzelés vagy a színle­lés fogalmával kapcsolatos kérdések; olyan fogalommal kapcso­latosak tehát, amelyről ez idáig semmi pozitívat nem mondtam. Eddig azért nem szóltam erről, mert szükségesnek véltem, hogy már a kezdet kezdetén beoltsuk magunkat az ellen a gyakran hallgatólagosan föltételezett elmélet ellen, amely szerint a dolgok elképzelését sajátos státusú képek látásaként kell jelle­mezni.

De remélem, már sikerült kimutatnom, hogy az, amit az emberek általában „a Niagara szellemi képének" vagy „a Nia­gara lelki szemünk előtt való lebegésének" mondanak, valójá­ban a képzelet sajátos esete, ekkor ugyanis azt képzeljük, hogy látjuk a Niagarát magunk előtt, és remélem, azt is kimutattam, hogy amikor egy dallam jár a fejünkben, akkor azt képzeljük, hogy a dallamot a fülünk hallatára játsszák esetleg egy hangver­senyteremben. És remélem, sikerült kimutatnom, hogy az az elgondolás is hibás, amely szerint az emberi szellem az a „hely", ahol a szellemi képeket látjuk, és a hangok, illetve a dallamok reprodukcióit halljuk.

Rendkívül sokféle viselkedés van, amelyről általában jogosan mondanánk, hogy komoly képzelőerőt igényel. A hamis tanú a tanúk padján, az új gépet kitervelő feltaláló, a romantikus törté­netek szerzője, a medvést játszó gyerek és Henry Irving, mind a képzelőtehetségét alkalmazza; de ugyanezt csinálja a tanú hazugságait hallgató bíró is, az új találmányról véleményt nyil­vánító kolléga is, a regényolvasó is, az óvónő is, aki eltekint attól, hogy megdorgálja a „medvét" állati hangjai miatt, a színikriti­kus és a színházlátogató is. Ugyanúgy nem gondoljuk s ennél­fogva nem is mondjuk, hogy azért működtetik valamennyien képzelőtehetségüket, mert kivétel nélkül mindannyian végre­hajtanak egy közös, alapvető tevékenységet, amely beágyazó­

314

dik a gyakran nagyon is különböző tevékenységekbe, ahogy nem gondoljuk azt sem, hogy két embert valami olyan lényeg­bevágó tevékenység tesz egyaránt földművessé, amelyet mind­ketten pontosan ugyanolyan módon hajtanak végre. Ugyanúgy, ahogy a szántás egyfajta mezőgazdasági munka, a permetezés pedig másfajta, egy új gép feltalálása is az egyik módja a képze­lőtehetség kifejtésének, amikor pedig a gyerek medvést játszik, az a másik módja. Senki sem gondolja, hogy van egy olyan alapvető mezőgazdasági tevékenység, amelynek a végrehajtása egymagában feljogosít valakit a „földműves" név viselésére, de az ismeretelméletekben alkalmazott fogalmakkal általában nem bánnak ilyen nagylelkűen. Gyakran föltételezik, hogy létezik egy olyan lényegbevágó tevékenység, amely a szó valódi értel­mében vett képzeletet alkotja; azaz gyakran föltételezik, hogy a tanú hazugságait figyelő bíró és a medvést játszó gyerek csak akkor működteti képzelőtehetségét, ha mindketten valamilyen, a lényeg szempontjából azonos cselekvéselemet hajtanak végre. Gyakran föltételezik, hogy ez az elképzelt alapvető tevékenység abból áll, hogy látunk dolgokat a lelki szemünkkel, vagy hogy hallunk dolgokat a lelki fülünkkel és így tovább, azaz hogy az alapvető tevékenység a képzelt észlelés valamelyik esete. Persze nem tagadják, hogy a gyerek csinál sok más dolgot is, például üvölt, négykézláb mászkál a padlón, csikorgatja a fogát, úgy tesz, mintha elaludna a barlangnak képzelt helyen. De e szerint a nézet szerint a gyerek csak akkor képzel valamit, ha a lelki szemével látja a szőrös mancsok, a behavazott odú stb. képét. A gyerek által produkált hangok és ugrándozások jelenthetnek segítséget a képzelet számára, vagy lehetnek a képzelet sajátos következményei, de a gyerek nem akkor működteti képzelőte­hetségét, amikor ezeket a hangokat vagy ugrándozásokat pro­dukálja, hanem csak akkor, amikor „lát", „hall", „szagol", „íz­lel", „érez" olyan dolgokat, amelyek a helyszínen nem észlelhe­tők. És a megfelelő dolgok vonatkoznak majd a figyelmesen hallgató, bár kétkedő bíró esetére is.

A doktrína ilyen nyersen megfogalmazva nyilvánvalóan ab­szurd. Kirekeszti a legtöbb olyan dolgot, amelynek alapján a gyerekeknek képzelőtehetséget tulajdonítunk néhány olyan te­vékenység érdekében, amelyről nagyon nehéz megállapítani, hol fordul elő és mik a sajátosságai, különösen a viszonylag kevés beszédű gyerekek esetében. Látjuk és halljuk a gyerekeket

315

játszani, de nem látjuk vagy nem halljuk, hogy „látnak" vagy „hallanak" dolgokat. Elolvassuk, amit Conan Doyle írt, de mi nem látjuk, amit ő a lelki szemével látott. így hát, ennek az elméletnek az alapján nem tudjuk egykönnyen megmondani, hogy meg vannak-e áldva a gyerekek, a színészek vagy a re­gényírók képzelőtehetséggel vagy sem, bár a „képzelet", illetve a „képzelőtehetség" szó éppen azért került be az ismeretelmé­letekbe, mert mindannyian tudjuk, hogyan bánjunk vele a gye­rekekről, a színészekről és a regényírókról adott mindennapi leírásainkban.

Nincs olyan sajátos képzelőtehetségünk, ami kizárólag a kép­zelt látásban és hallásban valósul meg. Ellenkezőleg: „látni" a dolgokat - ez a képzelet egyik működése; úgy dörmögni, mint a medve - ez a képzelet másik működése; a dolgok szagát lelki orrunkkal érezni - ez nem túl gyakori képzeletaktus; betegséget színlelni - ez viszont igen gyakori; stb. Sok teoretikus talán mindenekelőtt azért korlátozta a képzelőtehetség működését a képzelt észleletek sajátos osztályára, mert föltételezte, hogy mivel ez emberi szellem hivatalosan három rendre oszlik, neve­zetesen megismerésre, akarásra és emócióra, és mivel a képzelet az első rendbe született bele, a többiből szükségképpen ki van zárva. A megismerési rendellenességeket tudvalevőleg a fegyel­mezetlen képzelet rakoncátlankodásaira vezetik vissza, számos kognitív sikert pedig a képzelet civilizáltabb viselkedésére. Minthogy a képzelet az ész (szeszélyes) fegyverhordozója, nem szolgálhatja a többi urat is. De minek időznénk ennél a feudális allegóriánál? Sőt ha valaki megkérdezi, hogy valamit elképzelni kognitív tevékenységet jelent-e vagy sem, akkor a legbölcsebb dolog egyszerűen figyelmen kívül hagyni a kérdést. A „kogni­tív" szó csak a vizsgadolgozatokban van otthon.

5. Színlelni

Kezdjük a színlelés fogalmának a vizsgálatával, olyan fogalom vizsgálatával tehát, amely egyik lényeges eleme az ámítás, a szerepjátszás, a betegségszimulálás és a hipochondria fogalmá­nak. Észre kell venni, hogy bizonyosfajta színlelés esetén az, aki színlel, szánt szándékkal utánoz vagy leplez valamit, más fajtájú színlelés esetén talán nem egészen biztos abban, hogyha egyál­

316

talán utánoz vagy leplez valamit, akkor milyen mértékben teszi ezt, és megint más fajtájú színlelés esetén pedig a színlelő telje­sen becsapja saját magát is. A medvést játszó gyerekkel szem­léltethetjük ezt kicsiben: a gyerek, amíg a jól megvilágított nap­paliban van, tudja, hogy csak élvezetes játékot játszik, de enyhe nyugtalanságot érez, amikor kint van az elhagyatott lépcsőfor­dulóban, és nem tud meggyőződni arról, hogy biztonságban van-e, amikor egy átjáró sötét részében tartózkodik. A színlelés összeegyeztethető a kétkedés és a hiszékenység bármilyen fo­kával; ez a tény lényeges az alábbi föltételezett probléma vonat­kozásában: „Hogyan képzelheti valaki, hogy lát valamit, noha nincs tudatában, hogy nem látja?" De ha felvetjük a párhuzamos kérdéseket: „Hogyan játszhat a gyerek medvést anélkül, hogy mindvégig egészen biztos lenne abban, hogy ez csak játék? Hogyan képzelheti a betegséget szimuláló katona, hogy bizo­nyos tünetek jelentkeztek nála, anélkül hogy tökéletesen bizo­nyos lenne afelől, hogy a tünetek csak az ő képzelődései?", akkor látjuk, hogy ezek a kérdések és a hozzájuk hasonló kér­dések egyáltalán nem valódi hogyan kérdések. Az a tény, hogy az emberek képzelhetik, hogy látnak dolgokat, vagy hogy med­vék vannak a nyomukban, vagy hogy baj van a vakbelükkel, noha nincsenek tudatában annak, hogy mindez csak képzelő­dés, egyszerűen csak része annak az egyáltalán nem meglepő általános jelenségnek, amely szerint nem mindenkiről mondha­tó el, hogy mindig, minden életkorban és minden föltétel mellett olyan józan ítéletű vagy olyan kritikus beállítottságú, ahogy ez talán kívánatos volna.

Az a megállapítás, hogy valaki színlel valamit, azt jelenti, hogy az illető szerepet játszik, szerepet játszani pedig annyit jelent, mint olyasvalakinek a szerepét eljátszani, aki nem szere­pet játszik, hanem őszintén vagy természetesen csinál valamit, illetve őszintén vagy természetesen az, ami. A holttest mozdu­latlan, és mozdulatlan az a személy is, aki úgy tesz, mintha halott lenne. De az a személy, aki úgy tesz, mintha halott lenne, igyekszik mozdulatlan lenni, ellentétben az igazi holttesttel, és megint csak ellentétben az igazi holttesttel azért mozdulatlan, mert hasonlítani akar a holttesthez. Esetleg tudatosan, ügyesen és meggyőzően mozdulatlan, míg a holttest egyszerűen csak mozdulatlan. Az igazi hullának halottnak kell lennie, a látszat­hullának azonban élőnek. Sőt nemcsak élőnek kell lennie, ha­

317

nem ébren is kell lennie, figyelnie, összpontosítania kell az éppen játszott szerepre.

Amikor azt mondjuk, hogy valaki úgy tesz, mintha medve vagy hulla volna, akkor közvetett módon arról is beszélünk, hogyan viselkednek a medvék és a hullák, vagy hogy állítólag hogyan viselkednek. Az illető az említett szerepeket olyanfor­mán játssza el, hogy dörmög, ahogy a medve dörmög, és moz­dulatlanul fekszik, ahogy a holttest. Nem tudhatjuk, hogyan játsszunk el egy szerepet, ha nem tudjuk, mit is jelent őszintén csinálni azt, amit színre viszünk, vagy mit is jelent igazán annak lenni, amit eljátszunk; s nem találhatjuk meggyőzőnek vagy nem meggyőzőnek a látszattevékenységet, vagy nem nevezhet­jük ügyesnek vagy ügyetlennek, ha nem tudjuk, hogy magát az igazi tevékenységet hogyan kell végrehajtani. A medve brum- mogásának vagy a hulla mozdulatlanságának színlelése bonyo­lult tevékenység, holott a medve brummogása és a tetem moz­dulatlansága természetes és nem színlelt dolog.

A különbség hasonlít az állítás és az állítás idézése közötti különbséghez. Ha én idézem, amit te állítottál, akkor az, amit én mondok, megegyezik azzal, amit te mondtál; mondhatom akár pontosan a te hanghordozásoddal is. Mégis: az én cseleke­detem teljes leírása egyáltalán nem hasonlít a te cselekedeted leírásához. A te cselekedeted talán hitszónoki képességed kifej­tése volt, az enyém tudósító- vagy utánzóképességem kifejtése; te voltál az eredeti, én vagyok a visszhang; te azt mondtad, amit hiszel; én azt mondtam, amit nem hiszek. Röviden azokat a szavakat, amelyeket én ejtek ki, mondhatni, idézőjelben ejtem ki. Azok a szavak, amelyeket te ejtettél ki, nem idézőjelben szerepeltek. Te oratio rectában beszéltél; én talán azt akarom, hogy az általam mondottakat oratio oblicjuában értsék. Ugyanígy, míg a medve pusztán csak dörmög, a gyerek, mondhatni, idé­zőjelben dörmög. A gyerek közvetlen cselekedete, ellentétben a medvéével, ábrázolás, bemutatás, és ez közvetve foglalja magá­ban a dörmögést. A gyerek ugyanúgy mégsem két dolgot csinál egyszerre, ahogy én sem két dolgot mondok egyszerre, amikor téged idézlek. Az áltevékenység nem abban különbözik az álta­la bemutatott természetes, igazi tevékenységtől, hogy két vagy még több elemből álló összetett tevékenység, hanem abban, hogy olyan tevékenység, amelyet bizonyos összetett módon lehet leírni. A tényleges tevékenység megemlítése része a lát­

318

szattevékenység leírásának. Azok a hangok, amelyeket a gyerek ad ki, hasonlíthatnak akár abszolút mértékben is a medve által kiadott hangokhoz, ugyanúgy, ahogy az én számból származó hangok akár abszolút mértékben is hasonlíthatnak azokhoz a hangokhoz, amelyeket prédikációd során kiejtesz, de az ilyen álcselekedetek fogalma logikailag nagyon különbözik a tényle­ges cselekedetek fogalmától. Teljesen különböző' predikátum­csoportot használunk, amikor a tetteseket jellemezzük.

Ugyanolyan dolog-e a hamisított aláírás, mint az igazi aláírás, vagy pedig másféle dolog? Ha a hamisítás tökéletes, akkor az egyik csekk valóban megkülönböztethetetlen a másiktól, és így ebben az értelemben a hamisítvány és az eredeti pontosan ugyan­olyan jellegű dolog. De az aláírás hamisítása egészen más, mint maga az aláírás; az egyik megköveteli azt, amit a másik nem, nevezetesen az aláírástól megkülönböztethetetlen jelek létreho­zásának képességét és óhaját. Ebben az értelemben egészen más fajtájú dolgok. A hamisító egész leleményességét felhasználja abbeli igyekezetében, hogy saját csekkét a hiteles csekk tökéletes hasonmásává tegye, amelynek aláírásához persze semmilyen leleményességre nem volt szükség. Azt, amit megvalósítani igyekszik, az aláírások közötti hasonlóság alapján kell jellemez­nünk, miként azt, amit a gyerek akart megvalósítani, a medve hangja és a saját hangja közötti hasonlóság alapján. A szándékolt valószerűség része a másolás fogalmának. A másolat és az eredeti közötti hasonlóságok teszik a másolási tevékenységet a másolt tevékenységtől különböző típusúvá.

Rendkívül sokféle színlelés van, s a színlelésnek rendkívül sokféle motívuma van, és rendkívül sokféle olyan kritérium létezik, amelynek alapján a sokféle színlelést ügyesnek vagy ügyetlennek ítéljük. A gyerek játékból színlel, a képmutató ha­szonlesésből, a hipochonder kóros énkultuszból, a kém néha hazafiasságból, a színész néha a művészet kedvéért, az oktató szakácsnőnek pedig a bemutatás a célja. Nézzük meg például az edzőjével bokszoló ökölvívó esetét. Mindketten úgy tesznek, mintha komolyan küzdenének, bár nem küzdenek komolyan; úgy tesznek, mintha támadnának, mintha meghátrálnának, mintha alaposan behúznának egymásnak, illetve viszonoznák az ütéseket, bár nem törnek győzelemre, és nem félnek a vere­ségtől. A tanítvány a manőverek eljátszásával tanulja a manőve­reket, az edző a manőverek eljátszásával tanítja a manővereket.

319

Bár csak látszólag küzdenek, mégsem kell két párhuzamos te­vékenységet lefolytatniuk. Nem kell jobbegyeneseket adniuk, és egyidejűleg visszafogniuk az ütéseket, nem kell cselezniük, és egyidejűleg elárulniuk saját cseleiket, nem kell fürgén bánniuk az öklükkel, és egyidejűleg fürgén bánniuk a kijelentésekkel is. Talán csak egyetlen mozdulatsorozatot csinálnak végig, ezeket a mozdulatokat mégis hipotetikus, nem pedig kategorikus mó­don végzik el. Az összecsapás fogalma csak közvetve lép be annak leírásába, amit csinálni próbálnak. Nem próbálnak meg sem összecsapni, sem elkerülni nem próbálják az összecsapást, hanem csak azokat a módokat gyakorolják, ahogy összecsapná­nak vagy elkerülnék az összecsapást, ha komoly küzdelembe bocsátkoznának. Az edzőmérkőzésen az a fontos, hogy a felek tartózkodnak a kemény ütésektől, amikor pedig tudnának ke­ményeket ütni, azaz olyan helyzetekben, amikor igen keménye­ket ütnének, ha a küzdelem komoly lenne. Egyszerűen szólva a tettetett küzdés a kiszámított küzdéskihagyások sorozata.

Az ezekkel a példákkal szemléltetett központi jelentőségű megállapításunk az, hogy egy látszattevékenység cselekedet­ként lehet egységes, bár leírásában lényegbevágó belső kettős­ség található. Csak egyetlen dolgot csinálnak, mégis, ha meg akarjuk mondani, hogy mit csinálnak, akkor legalább egy fő­mondatot és egy alárendelt mellékmondatot tartalmazó mon­datra van szükségünk. Ha ezt felismerjük, akkor látjuk, hogy miért csak látszólag ellentmondásos az a kijelentés, hogy a színész, aki egy félkegyelmű szerepét játssza, nagyon intelligen­sen fintorog félkegyelmű módjára; vagy hogy a bohóc ügyesen ügyetlen és okosan együgyű. A sértő jelző a leírás alárendelt mellékmondatában említett viselkedéshez kapcsolódik, a dicsé­rő jelző vagy határozószó pedig a főmondatban említett tevé­kenységhez kötődik, mindazonáltal csak egy mozgássorozatot hajtanak végre. Hasonlóképpen, ha idézek egy állítást, akkor te az általam mondott dolgot helyesen jellemezhetnéd mind „pon­tosának, mind „pontatlan"-nak, mert az állítás talán az állam- adósság mértékének nagyon pontatlan megállapítása, nagyon pontosan idézve, vagy vice versa. Mindazonáltal csak egy állítást mondtam ki.

Nem csak a színlelési aktusok olyan aktusok, amelyeknek leírásában föllelhető a közvetlennek és a közvetettnek ez a kettőssége. Ha engedelmeskedem egy parancsnak, akkor azt a

320

dolgot csinálom, amit megparancsolnak nekem, másrészt pedig teljesítem a parancsot, de mivel a parancsot úgy teljesítem, hogy megcsinálom a kérdéses dolgot, csak egy cselekedetet hajtok végre. Mégis, annak a leírása, amit csinálok, oly módon össze­tett, hogy gyakran kifogástalan lenne a viselkedésemet két, látszólag ellentétes predikátummal jellemezni. A szokás kény­szeréből megcsinálom mindazt, amit megparancsolnak, bár az, amit megparancsolnak, valami olyasmi, amit nem szokásom csinálni, vagy jó katonához illően engedelmeskedem, bár az, amit megparancsolnak, valami olyasmi, amit egészen biztosan csak a rossz katona csinál. Hasonlóképpen cselekedhetek böl­csen, miközben valami ostoba dolog megtételére vonatkozó tanácsot követek, és lehet, hogy nehezen határozom el magam arra, hogy megcsináljak valami könnyű dolgot. A VI. fejezet 6 részében megkülönböztettük a magasabb rendű és az alacso­nyabb rendű feladatokat, a magasabb rendű és az alacsonyabb rendű tevékenységeket. „Magasabb rendű" feladatnak azt te­kintettük, amelynek a leírásában egy másik, kevésbé bonyolult leírást igénylő feladat megemlítése szerepel. Most már világos előttünk: az a tény, hogy az egyik feladat végrehajtása során tett mozdulatok teljes mértékben hasonlítanak a másik feladat vég­rehajtása során tett mozdulatokhoz, összeegyeztethető azzal, hogy a két feladat leírása nemcsak különbözik egymástól, ha­nem a jelzett módon különböző típusba is tartozik.

De térjünk vissza a színleléshez. A morcosságot színlelő em­ber más szellemi állapotban van, mint az, aki valóban morcos, és a kettő nemcsak abban különbözik, hogy az első nem morcos. A morcosságot színlelő ember nem morcos, bár úgy csinál, mintha az lenne; és ez a megjátszás valahogy magában foglalja a morcosság gondolatát. Nem elég, ha az illető csak tudja, hogy mit jelent az, ha valaki morcos, hanem valamilyen módon fel is kell használnia ezt a tudását. Cselekedeteit ugyanis szántszán­dékkal a morcos ember cselekedetei szerint formálja. De amikor azt mondjuk, hogy a morcos ember viselkedésének a színlelése magában foglalja a morcosság gondolatát, bizonyos kockázatot vállalunk, nevezetesen sokakban felmerülhet az a gondolat, hogy a morcosság színlelése valamiféle tandemfolyamat, amely két tevékenységből áll, egyrészt a morcosságról való elmélke­désből, másrészt a látszólag morcos cselekedetek végrehajtásá­ból, s az első irányítja a másodikat. De ez a felfogás teljesen

321

hamis lenne. Mindegy, hogy a színlelés egyes eseteit megelőzik-e véletlenül a leírás vagy az elgondolás egyes esetei vagy sem, mindegy, hogy a színlelést megtoldjuk-e leírással, illetve elgon­dolással vagy sem, a színlelés nem így foglalja magában az utánzott dolog gondolatát. Ha valaki megpróbál úgy viselked­ni, mint egy morcos ember, ez részben már a morcos ember viselkedésének a gondolata, a duzzogás és az ajakbiggyesztés többé-kevésbé hiteles muszkuláris bemutatása pedig az arról szerzett ismeret aktív felhasználását jelenti, hogy az illető ho­gyan viselkedne. Elismerjük például, hogy valaki tudja, milyen a kocsmáros, amikor dühbe gurul, jóllehet még sántító verbális leírást sem képes adni róla önmagának vagy nekünk, ám el tudja játszani a szerepet az életben; és ha eljátssza, akkor már nem mondhatja, hogy halvány fogalma sincs arról, hogyan viselke­dik a kocsmáros, ha felbőszítik. A kocsmárost utánozni annyit jelent, mint gondolni arra, ahogyan a kocsmáros viselkedik. Ha megkérdezzük az illetőt, mit gondol, hogyan viselkednék a kocsmáros, nem fogjuk elutasítani a megszemélyesítéssel adott válaszát, és nem fogunk ehelyett prózában adott választ köve­telni tőle. Sőt ha meg akarjuk világítani a dühösség színlelésé­nek fogalmát, akkor semmiféle kauzális mendemondára nincs szükség azokkal az elgondolási tevékenységekkel kapcsolat­ban, amelyek a látszólag dühös cselekvéseket állítólag irányít­ják. Épp ellenkezőleg, ha tisztázni akarjuk, milyen értelemben vezet egy viselkedési tendencia elgondolása a kérdéses tenden­cia követéséhez, akkor meg kell mutatnunk, hogy az elgondolt vagy eltervezett feladat végrehajtása nem két dolog, hanem csak egy dolog elvégzését jelenti. De az, amit az elgondolás, illetve a terv szerint csinálunk, magasabb rendű cselekedet, mivel leírása olyan logikai összetettséget mutat, amely a színlelés és az enge­delmeskedés leírását is jellemzi . Elgondolt, illetve eltervelt dol­got csinálni viszonylag szubtilis foglalatosságot jelent, éppúgy, mint medve módjára dörmögni. Ahhoz, hogy leírhassuk ezeket, közvetve utalnunk kell olyan cselekedetekre is, amelyeknek a leírása nem tartalmaz semmi ehhez hasonló közvetett utalást. Ugyanilyen típusú cselekedetekről van szó akkor is, amikor megbánjuk azt, amit csináltunk, tartjuk magunkat elhatározá­sunkhoz, gúnyolódunk azon, amit más csinál, és alkalmazko­dunk a szabályokhoz. Mindezekben az esetekben, akárcsak sok más esetben is, a magasabb rendű cselekedetek végrehajtása

322

magában foglalja az alacsonyabb rendű cselekedetek gondola­tát; de a „magában foglalja a ... gondolatát" nem egy másik gondolkodási aktus párhuzamos előfordulását jelenti.

Ezen a ponton érdemes említést tennünk a színlelés egyik fajtájáról. Aki az elméletalkotás vagy a tervezés feladatába kezd, talán hasznosnak vagy szórakoztatónak találja, hogy úgy csinál­jon, mintha komolyan gondolna olyan gondolatokat, amelyek nem egyeznek meg vagy még nem egyeznek meg azokkal, amelyeket hajlamos őszintén gondolni. Föltenni, föltételezni, fog­lalkozni vagy játszani valaminek a gondolatával, megfontolni a javaslatokat - mindez annak a módja, ahogy az elgondolások vagy elméletek elfogadását színlelni szoktuk. Azokat a mondatokat, amelyek föltételezett kijelentéseket fejeznek ki, nem őszintén hasz­náljuk, hanem csak a látszat kedvéért. Metaforikusán szólva ezek idézőjelben vannak. Az, aki ilyen mondatokat alkalmaz, intellek­tuális iróniával bánik velük; hipotetikus, nem pedig kategorikus szellemi állapotban ejti ki őket. Azt a tényt, hogy nem természe­tes módon bánik mondataival, valószínűleg olyan sajátos szavak használatával teszi közhírré, mint a „ha"; a „tegyük fel", az „elfo­gadva", a „mondjuk" stb. Vagy esetleg az edzés, s nem pedig a mérkőzés tónusában beszél fennhangon vagy magában. De talán mindennek ellenére félreértik, és megvádolják azzal, hogy komo­lyan gondolja, amit mond; az illetőnek ekkor meg kell magyaráz­nia, hogy nem kötelezte el magát amellett, amit állított, hanem csak fontolgatta, hogy mi mellett kötelezte volna el magát, ha komolyan gondolta volna. Kipróbálta a gondolatot, talán éppen azért, hogy hozzáedződjön. Azaz a föltételezés szubtilisebb tevékenység, mint a természetes, őszinte gondolkodás. Először meg kell tanulnunk ítéleteket hozni, s csak azután tanulhatunk meg felfüggesztett ítéletekkel bánni.

Egyrészt azért volt érdemes minderre kitérni, mert a mondot­tak szoros kapcsolatban vannak a képzelet fogalmával, más­részt pedig azért, mert a logikusok és az episztemológusok néha azt föltételezik - amit sokáig jómagam is föltételeztem -, hogy egy kijelentést föltételezni elemibb és természetesebb tevékeny­séget jelent, mint azt állítani, hogy valami így és így van, és hogy ebből következően, ha például meg akarjuk tanulni az „ezért" használatát, akkor előzőleg már ismernünk kell a „ha" haszná­latát. Ez azonban tévedés. Az „úgy tesz, mintha elhinné" fogal­ma magasabb rendű, mint az „elhiszi" fogalma.

323

6. Színlelni, képzelni és elképzelni

Nincs nagy különbség aközött, amikor a gyerek megjátssza a kalózt, és aközött, amikor azt képzeli, hogy kalóz. Ha mégis van különbség, ügy tűnik, csak abból áll, hogy az olyan szavakat, mint a „játszani", a „színlelni" és a „szerepet játszani", akkor használjuk, amikor a nézőkre gondolunk, akik a tevékenységet többé vagy kevésbé meggyőzőnek találják; az olyan szavakat pedig, mint a „képzelni" és az „elképzelni" akkor használjuk, amikor magára a színészre gondolunk, akit félig-meddig meg­győzött a saját szerepe; az olyan szavakat, mint a „játszani" és az „úgy tesz, mintha" szándékos, egybehangolt és betanult tevékenységekre használjuk, míg az olyan szavakat, mint a „képzelni" és az „elképzelni", hajlamosak vagyunk inkább azokkal a színlelési tevékenységekkel kapcsolatban használni, amelyekbe az emberek véletlenül vagy akár önkéntelenül sod­ródnak bele. Ennek a két különbségnek talán az a radikálisabb különbség képezi az alapját, hogy a „színlelni" és a „szerepet játszani" kifejezéseket ott alkalmazzuk, ahol az emberek nyilvá­nosan és fizikailag bemutatják azt a cselekedetet vagy állapotot, amelyet éppen tettetnek, míg a „képzelni"-t és az „elképzelni"-t hajlamosak vagyunk fenntartani, persze számos kivétellel, az olyan dolgokra, amelyeket az emberek nem hallhatóan és nem láthatóan csinálnak, mivel „fejben" csinálják; ezeket a fogalma­kat tehát képzelt észlelésekre alkalmazzuk, nem pedig látszóla­gos cselekedetekre.

Itt elsősorban ezzel az utóbbi dologgal foglalkozunk, neveze­tesen azzal, amit az „elképzelni, a „képet felidézni", a „lelki szemünkkel látni" és a „fejben átfutni" kifejezésekkel illetünk. Még akik elismerik is, hogy az edzés nem egyéb, mint a küzde­lem bizonyos mozdulatainak hipotetikus módon történő végre­hajtása, azok sem fogják egykönnyen elismerni, hogy ugyan­ilyen jellegű magyarázat lesz érvényben akkor is, amikor valaki a lelki szemével látja a Niagarát. Milyen mozdulatokat tehetne itt az ember hipotetikus módon? Sőt azt fogják felhozni elle­nünk, hogy ha használunk is idézőjeleket, amikor azt írjuk le, hogyan „lát" az alkoholista fehér egereket, vagy pedig azt, hogy miként „skalpolja meg" a gyerek a nevelőnőjét, vagy hogyan „üti ki" a bokszoló az edzőpartnerét, ennek az idézőjelnek az értelme és funkciója nem ugyanaz a kétféle esetben. Valaminek

324

a képét felidézni - ez nem látszólagos látás, ellentétben az edzéssel, amely látszólagos küzdelem.

Remélem, megszabadultunk már attól a kényszerképzettől, hogy amikor a Niagarát elképzeljük, akkor a Niagara képét látjuk, vagy hogy amikor a „Lillibullero" jár a fejünkben, akkor ennek a dalnak valamilyen magántermészetű reprodukcióját vagy belső visszhangját hallgatjuk. Most egy még szubtilisebb babonától kell megszabadulnunk. Az episztemológusok már régóta el akarják velünk hitetni, hogy egy szellemi kép vagy egy vizuális képzet és egy látásérzet között valami olyasféle viszony van, mint amilyen a visszhang és a hang, a zúzódás és az ütés, a tükörkép és a visszatükrözött arc között. Pontosabban szólva, az episztemológusok föltételezése szerint az, ami akkor játszó­dik le, amikor „látok" vagy „hallok", vagy „érzem" a szagot, a tisztán érzéki elemnek felel meg az észlelésben, nem pedig annak az elemnek, amelyet felismerésnek vagy azonosításnak nevezünk az észlelésben, azaz föltételezik, hogy amikor elkép­zelünk valamit, akkor nem az intelligenciánk működik, hanem érzeteink vannak, de nem igazi érzeteink, hiszen elképzelni valamit annyit jelent, hogy tulajdonképpeni érzeteink nincse­nek, csak árnyszerű érzeteink vannak.

Ez a nézet azonban teljesen hamis. Eljátszhatunk egy ismeret­len dallamot valakinek a füle hallatára oly módon, hogy az hallja ugyan a dallamot, de nem tudja, hogyan is szól ez a dallam, ámde nem mondhatjuk, hogy az, akinek egy dallam jár a fejé­ben, nem tudja, hogyan szól a dallam. Nagyon sokszor jár a fejünkben valamilyen dallam, de ez csak az egyik jól ismert alkalmazási módja az arról szerzett ismeretünknek, hogy ho­gyan szól a dallam. így hát az az eset, amikor egy dallam jár a fejünkben, nem hasonlítható ahhoz, amikor hallásérzetünk van csupán, inkább ahhoz az esethez kell hasonlítania, amikor egy ismert dallamot követünk; amikor pedig egy hallott dallamot követünk, akkor nem érzékelőképességünk működik.

Hasonlóképpen, ha egy esős napon kikémlelek a sövénykerí­tésen támadt résen, talán nem ismerem fel, hogy amit látok, az a hegyoldalon lezúduló víz. De abszurd lenne, ha valaki azt mondaná, hogy „A lelki szememmel élénken látok valamit, de nem tudom kivenni, hogy miféle dolog is az". Igaz, láthatok a lelki szememmel olyan arcot, amelyhez nem tudok nevet kap­csolni, és a fejemben is járhat olyan dal, amelynek a címét

325

elfelejtettem. De tudom, hogyan szól a dallam, és tudom, miféle arcot képzelek el. Amikor az arcot lelki szememmel látom, ez azok közé a dolgok közé tartozik, amiket az arc ismerete lehe­tővé tesz számomra; az arc szavakkal történő leírása egy másik, bár ritkább képesség; az arc felismerése, amikor in natura látjuk, a lehető legáltalánosabb képesség.

Az előző fejezetben láttuk, hogy az észlelés együtt jár mind azzal, hogy érzeteink vannak, mind pedig valami mással, amit tág értelemben „gondolkodásának nevezhetünk. Most már ki­mondhatjuk, hogy azt képzelni vagy úgy képzelni, illetve elkép­zelni, hogy látunk vagy hallunk, szintén együtt jár a szó ilyen tág értelmében vett gondolkodással. Ennek persze nyilvánvaló­nak kell lennie, ha fontolóra vesszük, hogy képzeteink többé vagy kevésbé élénknek, világosnak, élethűnek és pontosnak minősíthetők, azaz olyan jelzőkkel illethetők, amelyek nem azt jelzik csupán, hogy van ismeretünk arról, hogy az elképzelt dolog valójában hogy néz ki vagy hogy nézne ki, hanem azt jelzik, hogy éppen használjuk ezt az ismeretünket. Abszurd lenne, ha azt mondanám, hogy élénken él bennem az égő tőzeg szaga, de nem tudnám felismerni a szagot, ha a tőzeg az én jelenlétemben égne. Elképzelni valamit tehát nem a tiszta érzé­kiség működését jelenti, és egy olyan lény, amelynek lennének érzetei, de képtelen lenne a tanulásra, ugyanúgy nem tudna „látni" vagy elképzelni dolgokat, ahogy betűzni sem tudná a szavakat.

Az, akinek a fejében egy dallam jár, éppen használja arról szerzett ismeretét, hogy hogyan is szól a dallam; bizonyos mó­don tisztában van vele, hogy mit hallana, ha a dallamot akkor hallgatná, amikor éppen eljátsszék. Azt mondhatjuk, hogy ugyanúgy, ahogy a bokszoló, amikor edzést folytat, hipotetikus módon helyez el horogütéseket partnere álián, illetve hipoteti­kus módon védi ki az ü téseket, az is, akinek a fejében valamilyen dallam jár, hipotetikus módon követi a dallamot. Továbbá ugyan­úgy, ahogy a színész valójában senkit sem öl meg, az a személy sem látja igazán a Niagarát, aki elképzeli magának a Niagarát. Sőt, mint jól tudjuk, akár csukva is lehet a szeme, amikor elkép­zeli a vízesést. A Niagarát elképzelni egyáltalán nem azt jelenti, hogy látásérzeteink vannak, vagy a látásérzetekhez hasonló dolgokkal rendelkezünk; olyannyira nem ezt jelenti, hogy össze­egyeztethető azzal az esettel, amikor semmiféle ilyen vagy va­

326

lami hasonló érzetünk sincs. Nincs semmi sem, ami az érzetek­hez hasonló. Amikor tehát elképzeljük, hogy hogyan néz ki a Niagara, akkor valami olyasmit csinálunk, ami ugyanolyan viszonyban van a Niagara látásával, mint a magasabb rendű tevékenységek azokkal az alacsonyabb rendű tevékenységek­kel, amelyekre a magasabb rendű tevékenységek leírása során közvetve utalunk.

De marad, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy marad egy döntő különbség, amit a következőképpen fejezhetünk ki: A matróz, akit megkérnek, mutassa meg, hogyan kell egy bizonyos csomót kötni, nem talál semmiféle kötelet, amivel bemutathatná a kért dolgot, de a bemutatás csaknem olyan jól sikerül neki akkor is, ha üres kézzel, egyszerűen csak eljátssza a kötél megkötését. Amikor a nézők látják, hogyan mesterkedik kötél nélkül a kezé­vel és az ujjaival, akkor ezáltal azt is látják, hogyan kötné meg a csomót. Nos, ámbár a matróz, hogy úgy mondjam, hipotetiku­san hurkolja a kötelet, a kezét és az ujjait mégis valóságosan mozgatja. De az, aki csukott szemmel képzeli el a Niagarát, bár a vízesésnek bizonyára, hogy úgy mondjam, csak hipotetikus látványát élvezi, úgy tűnik, valójában semmit sem csinál. A nem létező látásérzetei talán megfelelnek a matróz nem létező kötél­darabjának, de mi felel meg a matróz kéz- és ujjmozdulatainak? A matróz valóban megmutatja a nézőknek, hogyan kötné meg a csomót, de az, aki a Niagara képét felidézi, nem mutatja meg ezáltal a társának a vízesés körvonalát és színét. De önmagának csak megmutatja?

Ez, a színlelés két változata közötti különbség azonban pusz­tán csak következménye annak a különbségnek, amely vala­mely dolog észlelése és létrehozása között van. Ez a különbség nem valamely dolog titkos, illetve nyilvános létrehozása közötti különbség, mert valamit észlelni nem ugyanaz, mint létrehozni valamit. Eszlelni valamit annyit jelent, mint megkapni valamit, vagy bizonyos esetekben megtartani valamit, de nem jelenti semminek sem a megvalósítását. A látás és hallás nem valami­lyen megfigyelt, de nem is valamilyen nem megfigyelt cseleke­det, mivel egyáltalán nem cselekedet. Semmi értelme azt mon­dani, hogy „Hallottam, amint hallottad a zenét", vagy „Nem sikerült megfigyelnem, hogy látom a naplementét". És ha nincs értelme arról beszélni, hogy megfigyelem vagy nem figyelem meg a látás vagy a hallás valamely esetét, akkor a fortiori nincs

32 7

értelme arról beszélni, hogy megfigyelem vagy nem figyelem meg a képzelt hallás vagy képzelt látás valamely esetét. Mert itt semmiféle hallás vagy látás nem következik be.

A hangversenyteremben valakinek a szomszédja talán látja, hogy az illető' üti a taktust, sőt talán hallja azt is, hogy az illető félhangosan fütyüli vagy félhangosan dúdolja azt a dallamot, amit a zenekar játszik. De nemcsak azt nem mondjuk, hogy ez a szomszéd, ahogyan látja vagy hallja azt, hogy az illető kíséri a zenét, ugyanúgy látja vagy hallja, hogy az illető hallja a zenét, hanem azt sem mondjuk, hogy a szomszédnak nem sikerült megfigyelnie, hogy hallja a zenét. A „titokban" és a „nyíltan" szavak a „megátkoz"-hoz és az „összeesküvést ter­vezőhez illenek, nem pedig a „hall"-hoz. A fortiori egy ember észreveheti, hogy a vonatban a mellette ülő utas üti a taktust arra a dallamra, ami a fejében jár, de nem mondja sem azt, hogy észrevette a képzelt dallam „hallását", sem azt, hogy nem vette észre.

Továbbá, ahogy a legutóbbi fejezetben láttuk, egy ismert dal­lam követése nemcsak azt jelenti, hogy halljuk az egyes hango­kat, hanem ennél jóval többet. Azt is jelenti, hogy úgyszólván megfelelő, kész helyünk van minden egymást követő hang számára. Minden egyes hang úgy és akkor jön, ahogy és amikor várjuk: az, amit hallunk, megegyezik azzal, amit várunk. A megfelelő hangok várása föltételezi, hogy már megtanultuk a dallamot, és nem is felejtettük el, ezért a képzés, illetve a gya­korlás terméke, nem pedig a fül felfogóképességének működése csupán. A nagyothalló ember esetleg jobban követi a dallamot, mint az, aki nála jobban hallja.

Aki csak egy kevéssé ismert dallamot hallgat, bizonyos ese­tekben mondhatja, hogy rosszul hallja a dallamot, azt értve ezen, hogy bár ő maga nem játszotta vagy nem dúdolta, csak hallgatta, mégis itt és itt más hangokat várt, mint amelyek valójában esedékesek voltak; meglepődve hallotta például, hogy egy bizonyos tétel akkor kezdődik, amikor kezdődik, bár tüstént belátta, hogy a meglepődés az ő tévedéséből származik. Meg kell jegyeznünk, hogy a dallam menetével kapcsolatos tévedését nem kell feltétlenül valamilyen hamis, nyilvános vagy a maga számára fenntartott mondatban megfogalmaznia, és rendszerint nem is tenne ilyesmit; mindössze annyit „csinál", hogy az esedékes hangok helyett olyan hangokat vár, amelyek-

328

nek nem kell következniük; a hangok várása pedig nem végre­hajtandó cselekedet vagy cselekedetsorozat.

E megfontolások után máris eljutunk ahhoz az esethez, ami­kor valaki egy elképzelt dallamot követ. Amikor azt várjuk, hogy a dallam bizonyos módon hangzik majd, holott valójában másféleképpen hangzik, akkor már föltételezünk, képzelünk vagy elképzelünk valamit. Amikor a hallott hangok nem egyez­nek meg a várt hangokkal, akkor csak azt mondhatjuk, hogy a várt hangokat hallhattuk volna; azt a szellemi állapotot pedig, amelyben ezeket a hangokat vártuk, ilyenformán a téves vára­kozás állapotának nevezhetjük. A hallgatóban csalódást vagy meghökkenést kelt, amit ténylegesen hall. Részben hasonló helyzetben van az is, aki pusztán csak fejben fut át egy dalla­mon. Ő is vár valamit, amit nem kap meg, ámbár mindvégig jól tudja, hogy nem is fogja megkapni. A dallam hamisan is járhat a fejében, és vagy tudatában van ennek, vagy nincs. Ez pedig már önmagában is mutatja, hogy valamit elképzelni egyszerűen nem azt jelenti, hogy érzeteink vagy érzetutánzataink vannak, mivel semmi ilyesmit nem nevezhetnénk a helyes vagy a hamis dallamváltozat tudomásulvételének.

Amikor valaki fejben átfut egy dallamon, akkor az, amit csinál, hasonlít a hallott dallam követéséhez, só't valójában egy­fajta elismétlése a hallott dallamnak. De a képzeletbeli tevé­kenységet nem az teszi a másikhoz hasonlóvá - miként gyakran föltételezik hogy az illető a valódi dallam hallott hangjaihoz a hangerősség kivételével mindenben hasonló kísértethangokat hall, hanem az a tény, hogy mind az egyik, mind a másik esetben felhasználja arról szerzett ismeretét, hogy hogyan is szól a dal­lam. Ezt az ismeretét alkalmazza, amikor felismeri és követi a dallamot, miközben ténylegesen hallja; ezt alkalmazza akkor is, amikor dúdolja vagy eljátssza a dallamot; amikor észreveszi az előadásában elkövetett hibákat; és ezt alkalmazza akkor is, ami­kor képzeletben dúdolja vagy játssza, és amikor képzeletben hallgatja csupán. Egy dallamot ismerni éppen azt jelenti, hogy képesek vagyunk olyasféle dolgokat csinálni, mint felismerni és követni, előadni, észrevenni az eljátszásában elkövetett hibákat, és fejben átfutni rajtuk. És ezeket a dolgokat végrehajtani ugya­naz, mint gondolni arra, hogyan is szól a dallam.

De az ismeretet pusztán képzeletben alkalmazni magasabb rendű tevékenység, mint a dallamot a tényleges hallás közben

329

1

követni, vagy mint a dallamot dúdolni, mivel ez ugyanúgy tartalmazza a dallam követésének vagy létrehozásának gondo­latát, ahogy a bokszedzés tartalmazza az igazi mérkó'zés gon­dolatát, vagy ahogy egy mondat idézése tartalmazza a mondat eredeti kimondásának gondolatát. Amikor azt képzeljük, hogy egy jót ismert dallamot hallgatunk, akkor azokat a hangokat „várjuk", amelyeket akkor kellene hallanunk, ha a dallamot abban a pillanatban valóban előadnák, azaz hipotetikus módon várjuk ezeket a hangokat. Hasonlóképpen amikor azt képzel­jük, hogy dúdolunk egy ismert dallamot, akkor „felkészülünk" azokra a hangokra, amelyeket akkor kellene eldúdolnunk, ha a dallamot abban a pillanatban valóban dúdolnánk; azaz hipote­tikus módon készülünk fel ezekre a hangokra. S a képzeletbeli dúdolás nem valamilyen roppant csendes dúdolás, hanem in­kább szándékos tartózkodás attól a dúdolástól, ami akkor lenne esedékes, ha nem próbálnánk meg csendben maradni. Azt is mondhatnánk tehát, hogy amikor elképzeljük, hogy beszélünk vagy dúdolunk, akkor lényegében folyamatosan tartózkodunk attól, hogy létrehozzuk azokat a zajokat, amelyek az esedékes szavak és hangok lennének, ha fennhangon beszélnénk vagy hangosan dúdolnánk. S ez az, amiért az ilyen tevékenységek áthatolhatatlanul titkosak; nem az az oka tehát ennek, hogy a szavakat és a hangokat valamilyen légmentesen elzárt fülkében hozzuk létre, hanem az, hogy ezek a tevékenységek éppen abból állnak, hogy tartózkodunk szavak és hangok kiejtésétől. Ugyan­ezért van az is, hogy később tanulunk meg képzeletben beszélni vagy képzeletben dúdolni, mint beszélni vagy dúdolni. Amikor némán monologizálunk, akkor tartózkodunk a dolgok kimon­dásától. Amikor tartózkodunk a dolgok kimondásától, termé­szetesen tudjuk, hogy mit mondtunk volna és hogyan mondtuk volna.

Kétségtelen, némelyek azt gondolják, hogy bizonyos esetek­ben, amikor dallamokat képzelnek el, nem passzívan hallgatnak csupán, hanem aktívan létre is hozzák a hangokat, miként a legtöbb elképzelt vita nemcsak elképzelt hallást, hanem elkép­zelt beszédet is tartalmaz. Nagyon valószínű, hogy akik képze­letben létrehoznak hangokat, bizonyos mértékig működtetik is azokat az izmokat, amelyeket teljes mértékben működtetnének akkor, ha fennhangon énekelnének vagy beszélnének, mivel a teljes tartózkodás nehezebb dolog, mint a részleges tartózkodás.

330

De ezek ténykérdések, amelyekkel itt nem foglalkozunk. Mi csak azzal törődünk, hogy kiderítsük, mit jelent például az a kijelentés, hogy valaki „hall" valamit, amit valójában nem hall.

Nem nehéz kiterjeszteni ezt a magyarázatot a vizuális, illetve az egyéb képzetekre. A Niagara lelki szemünkkel való látása nem vonja maga után azt, amit a Niagara látása és a Niagara fényképének a látása maga után von, azt tehát, hogy vannak látásérzeteink. A Niagara lelki szemünkkel való látása magában foglalja a Niagara látásának a gondolatát, és ezért szubtilisebb tevékenység, mint a Niagara látása, s egyike az arról szerzett ismeretünk sokféle felhasználásának, hogy a Niagarának ho­gyan kell kinéznie. Illetve a Niagarát lelki szemünkkel látni annyit jelent, mint a szó egyik értelmében gondolni arra, hogyan kell a vízesésnek kinéznie. Azok a várakozások, amelyek akkor teljesülnek, ha felismerjük a Niagarát, amikor látjuk, valójában nem teljesülnek akkor, amikor elképzeljük a vízesést, de elkép­zelni a vízesést a beteljesülés főpróbájához hasonló. A Niagara elképzelése egyáltalán nem foglalja magában, hogy gyenge ér­zeteink vannak, vagy netán érzethasonmásaink, hanem azt je­lenti, hogy nem részesülünk abban, amiben részesülnünk kelle­ne, ha éppen látnánk a vízesést.

Persze nem minden elképzelés jelenti valóságos arcok és va­lóságos vízesések elképzelését vagy jól ismert dallamok és is­mert hangok „hallását". Képzelhetjük azt is, hogy mesebeli vízeséseket szemlélünk. A zeneszerzők valószínűleg azt képze­lik, hogy olyan dallamokat hallgatnak, amelyeket még sohasem játszottak el. Feltehető tehát, hogy az ilyen esetekben egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy helyesen képzeljük el a képzeletbeli tájat, vagy hogy a zeneszerző komponálás közben másként „hall"-ja a dallamot, mint ahogy az valójában szól; ugyanígy Hans Andersent sem vádolhatnánk meg azzal, hogy rosszul számol be szereplői pályafutásáról, de dicsérni sem dicsérhet­nénk meséinek tényszerű hitelességéért.

De vizsgáljuk meg a színlelés és az idézés hasonlóságait! A színész az egyik napon egy francia férfi szerepét játssza, másnap pedig a Marsból jött látogató szerepét kell eljátszania. Tudjuk, hogyan lehetne az első szerepet meggyőzően vagy nem meg­győzően alakítani, de hogyan lehetne a másodikat? Vagy talán elkezdem idézni azt, amit valóban mondtál, de folytatásként olyasmit ejtek ki, amit csak mondtál volna vagy mondhattál

331

volna? Tudjuk, mit jelent az, ha egy idézet pontos, de a látszó­lagos idézet nem lehet sem pontos, sem pontatlan, csak - vala­milyen közvetett értelemben - azonos lehet azzal, amit te mond­tál volna vagy mondhattál volna, illetve lehet valamilyen köz­vetett értelemben eltérő ettől. Mindazonáltal a színész úgy tesz, mintha meggyőző alakítást nyújtana a marsbeli emberről, én pedig úgy teszek, mintha idézném a te valóságos szavaidat. Ezekben az esetekben kétszeres utánzásról van szó. Hasonló helyzetben van az a fiú is, aki az éppen edző bokszolót utánozza, mert nem küzd, de nem is próbálja el a küzdelmet, hanem eljátssza a küzdelmet elpróbáló személy néhány mozdulatát. A fiú látszat-látszatküzdelmet folytat. Mivel azok a predikátu­mok, amelyekkel a küzdelmet jellemezzük, nem alkalmasak az edzés jellemzésére, azok a predikátumok sem alkalmasak az edzés utánzásának jellemzésére, amelyekkel az edzést jellemez­zük. Hasonlóképpen nemcsak azok a predikátumok nem alkal­masak annak a módnak a jellemzésére, ahogy a Niagarát elkép­zeljük, amelyekkel a Niagara látványát jellemezzük, hanem azok a predikátumok sem alkalmasak az Atlantisz vagy Mici­mackó megjelenítésének jellemzésére, amelyekkel a Niagara megjelenítését jellemezzük. Mindazonáltal úgy tüntetjük fel, mintha Micimackó vagy az Atlantisz így és így nézett volna ki. Kettős képzeleti aktust hajtunk végre.

Ezek után módunkban áll feltárni és helyesbíteni egy Hume által elkövetett hibát. Hume, miközben tévesen föltételezte, hogy „látni" vagy „hallani" annyit jelent, hogy kísértetszerű érzeteink vannak (ami persze további tévedést is tartalmaz, azt, hogy létezhetnek ilyen kísértetszerű érzetek), fölállította azt a kauzális elméletet is, hogy nem lehet semmilyen sajátos „ide­ánk" anélkül, hogy előzőleg ne lett volna valamilyen, az illető „ideának" megfelelő érzetünk, ahhoz hasonlóan, ahogy például szögletes zúzódásunk sem lehet anélkül, hogy előzőleg egy szögletes tárgy ne ütött volna meg. Úgy tűnik, Hume azt gon­dolta, hogy a lelki szememmel látott színek emléknyomok, amelyeket valahogy a korábban ténylegesen látott színek hagy­nak hátra. Ebben a leírásban csak egyetlen dolog igaz, neveze­tesen hogy az, amit a lelki szememmel látok, vagy amit „ma­gamban" hallok, bizonyos módon kapcsolódik ahhoz, amit elő­zőleg láttam vagy hallottam. De ez a kapcsolat egyáltalán nem olyan jellegű, amilyennek Hume gondolta.

332

Láttuk, hogy az egyenes cselekedetek előfeltételei az álcsele­kedeteknek abban az értelemben, hogy az utóbbiak végrehajtá­sa bizonyos értelemben magában foglalja az előbbiek gondola­tát. Aki nem tanulta meg, hogyan dörmögnek a medvék, vagy hogyan követik el a gyilkosságokat a gyilkosok, nem tudna medvést játszani, vagy nem tudna eljátszani egy gyilkosságot; de kritizálni sem tudná az alakítást. Ugyanígy az, aki nem tanulta meg, hogyan néznek ki a kék dolgok, vagy hogyan hangzik a postás kopogása, nem tudna a lelki szemével kék dolgokat látni, vagy nem tudná „hallani" a postás kopogását, de felismerni sem tudná a kék dolgokat vagy a postás kopogá­sát. Nos azt, hogy milyennek néznek ki a dolgok, vagy hogyan hallatszanak, mindenekelőtt azon keresztül tanuljuk meg, hogy látjuk, illetve halljuk azokat. A dolgok elképzelésének, ami va­lójában csak az egyik módja ismereteink felhasználásának, az az előfeltétele, hogy már szert tettünk a releváns ismeretre, és nem is felejtettük el azt. Amikor magyarázatot akarunk adni arról a korlátozott képességünkről, hogy tudunk látni dolgokat a lelki szemünkkel, ugyanúgy nincs szükségünk az emléknyomok paramechanikai elméletére, mint ahogy akkor sincs szükségünk rá, amikor arról a korlátozott képességünkről akarunk magya­rázatot adni, hogy tudunk franciáról angolra fordítani. Mind­össze annyit kell csak belátnunk, de ezt be kell látnunk, hogy az észlelési leckéket nem lehet észlelés nélkül megtanulni, és hogy az észlelési leckék alkalmazása előfeltételezi, hogy már megta­nultuk őket, s végül hogy az elképzelés az észlelési leckék alkalmazásának egyik módja. Az emléknyomelmélet rabjainak ki kellene próbálniuk elméletüket arra az esetre nézve, amikor egy dallam jár állandóan a fejünkben. Mit jelentene ez: egy hallásérzet fölelevenített emléknyomát vagy egy hallásérzet-so- rozat fölelevenített emléknyomsorozatát?

7. Emlékezet

Itt az ideje, hogy a képzeletről adott elemzésünk kiegészítése­ként néhány szót szóljunk az emlékezetről. Mindenekelőtt észre kell vennünk, hogy az „emlékezni" igét általában két egészen eltérő módon használjuk.

a) Az igének a legeslegfontosabb, de a legeslegkevésbé elem­

333

zett használata az, amelyben emlékezni valamire annyit jelent, hogy a kérdéses dolgot megtanultuk, és nem felejtettük el. Eb­ben az értelemben szoktunk olyasmiket mondani, hogy emlé­kezünk a görög ábécére vagy a kavicsbányától a fürdésre kijelölt helyig vezető útra, vagy egy tétel bizonyítására, vagy arra, hogyan kell biciklizni, vagy arra, hogy a következő bizottsági ülés július utolsó hetében lesz. Az a kijelentés, hogy valaki nem felejtett el valamit, nem azt jelenti, hogy az illető most éppen csinál valamit, vagy most éppen keresztülmegy valamin, de nem is azt jelenti, hogy rendszeresen vagy egyszer-egyszer csi­nál valamit, vagy keresztülmegy valamin. Ez a kijelentés azt jelenti, hogy képes csinálni bizonyos dolgokat, például képes végigfutni a görög ábécén, képes elvezetni az idegent a kavics­bányától a fürdésre kijelölt helyig, képes kijavítani azt az em­bert, aki azt mondja, hogy a következő bizottsági ülés július második hetében lesz.

Ebben az értelemben tehát valamiféle megtanult feladat az, amire emlékezünk, és nem szükségszerű, hogy a múlthoz kap­csolódjon, amit megtanultunk és nem felejtettünk el, bár a kér­déses dolog megtanulása természetesen megelőzi azt, hogy nem felejtettük el. Az „emlékezni" igét ebben a használatban gyakran, bár nem mindig, joggal helyettesíthetjük a „tudni" igével.

b) Az „emlékezni" igének ettől egészen eltérő használata az, amikor például azt mondjuk, hogy valaki egy meghatározott pillanatban emlékezett valamire, vagy valamit visszaidézett az emlékezetébe, vagy hogy múltjának valamelyik eseményét ép­pen most idézi vissza emlékezetébe, vagy visszagondol erre, vagy elidőzik nála. Ebben a használatban az emlékezés ese­mény; valami olyasmi, amit az ember megpróbálhat sikerrel vagy sikertelenül végrehajtani; ez egy ideig leköti a figyelmét, és csinálhatja örömmel vagy kínlódva, könnyedén vagy eről­ködve. Az ügyvéd kényszeríti a tanút arra, hogy idézzen vissza emlékezetébe bizonyos dolgokat, míg a tanár azt gyakoroltatja a tanítványaival, hogy ne feledjenek el bizonyos dolgokat.

Az ilyen értelmű emlékezésnek és a dolgok elképzelésének vannak bizonyos közös vonásai. Csak arra tudok visszagondol­ni, csak azt tudom visszaidézni az emlékezetembe, amit én magam láttam, hallottam, csináltam és éreztem, ugyanúgy, ahogy az elképzelés esetében is önmagámról képzelem, hogy

334

látok, hallok, csinálok és észreveszek bizonyos dolgokat; és úgy idézem vissza emlékezetembe a dolgokat, ahogy elképzelem azokat, azaz viszonylag élénken, viszonylag könnyen és vi­szonylag összefüggően. Sőt ugyanúgy, ahogy néha szántszán­dékkal, néha pedig önkéntelenül képzelek el bizonyos dolgokat, néha szántszándékkal idézem vissza emlékezetembe a dolgo­kat, néha pedig önkéntelenül támadnak fel bennem.

Fontos kapcsolat van a nem felejtés fogalma és az emlékezetbe idézés fogalma között. Az a kijelentés, hogy valaki most tényle­gesen visszaidéz valamit az emlékezetébe, vagy vissza tud idéz­ni valamit, vagy eszébe tudunk juttatni valakinek valamit, azt is jelenti, hogy az illető nem felejtette el a kérdéses dolgot, míg az a kijelentés, hogy nem felejtett el valamit, nem vonja maga után, hogy valaha is visszaidézi az emlékezetébe, vagy vissza tudná idézni az emlékezetébe. Ellentmondás lenne az a kijelen­tésem, hogy vissza tudom idézni vagy valóban vissza is idézem emlékezetembe azokat az eseményeket, amelyeknek egy kirán­duláson szemtanúja voltam, bár már nem tudom, hogy mi történt ott. De semmiféle ellentmondás nincs abban a kijelentés­ben, hogy tudom, mikor születtem, vagy tudom, hogy kivetet­tem a vakbelemet, de képtelen vagyok emlékezetembe vissza­idézni ezeket az eseményeket. Abszurd lenne azt mondani, hogy vissza tudom idézni vagy valóban vissza is idézem emlé­kezetembe, hogy Napóleon elveszti a Waterlooi csatát, vagy azt, hogyan kell angolból görögre fordítani, bár ezeket a dolgokat sem felejtettem el, ezek ugyanis nem olyan jellegű dolgok, ame­lyeket visszaidézhetek emlékezetembe a kifejezésnek abban az értelmében, amely megköveteli, hogy az, amit emlékezetembe visszaidézek, olyan dolog legyen, amit én magam megfigyel­tem, csináltam vagy átéltem.

A teoretikusok gyakran beszélnek az emlékezeten alapuló tudásról, hitről és az emlékezet evidenciájáról, és amikor a tudás „forrásait", illetve a dolgok megismerésének módjait elemzik, gyakran úgy beszélnek, mintha a memória ilyen „forrás" lenne, és mintha az emlékezés a tudás megszerzésének egyik ilyen módja lenne. Ennek megfelelően az emlékezetet gyakran az észleléssel és következtetéssel egy sorban álló megismerő ké­pességnek vagy tehetségnek tekintik, a visszaemlékezést pedig az észlelési, illetve következtetési aktusokkal egy sorban álló megismerési aktusnak vagy folyamatnak.

335

Ez azonban tévedés. Ha a tanút a bíróságon megkérdezik, honnan tudja, hogy valami megtörtént, talán azt válaszolja majd, hogy megfigyelte, vagy hogy elmondták neki, vagy hogy következtetett abból, amit megfigyelt vagy amit mondtak neki. De nem válaszolhatná azt, hogy úgy állapította meg, mi történt, hogy nem felejtette el azt, amit korábban megállapított, vagy visszaidézte emlékezetébe, hogy korábban megállapította a dol­got. A múlt felidézése és a nem felejtés nem „forrása" a tudás­nak, és nem módja a tudás megszerzésének, ha ez utóbbi egyál­talán valami mást jelent. A múlt felidézésének előfeltétele az, hogy megtanultuk a kérdéses dolgokat, és nem is felejtettük el, a nem felejtés pedig semmi más, mint megtanulás és észben tartás. Egyiket sem nevezhetjük valamiféle tanulásnak, fölfede­zésnek vagy bizonyításnak. Még kevésbé igaz, hogy a történtek emlékezetbe idézése azonos azzal, hogy bizonyítékokat haszná­lunk föl, amelyekből valószínű vagy egészen biztos következte­téseket vonunk le arra nézve, hogy mi is történt - kivéve talán abban az értelemben, amelyben a bíró következtetéseket vonhat le abból, amit a tanú elmesél. Maga a tanú nem úgy érvel, hogy: „Emlékszem arra, hogy a karambol közvetlenül a mennydörgés után következett be, tehát a karambol valószínűleg közvetlenül a mennydörgés után következett be." Nem létezik semmi ilyes­féle következtetés, és még ha volna is ilyesmi, a jó tanú nem az, aki helyesen tud következtetni, hanem az, aki képes helyesen visszaemlékezni dolgokra.

Persze a tanút lehet arra a - talán neki is meglepetést okozó - beismerésre kényszeríteni, hogy vallomása során segítségül hívta képzelőtehetségét is, mert ilyen vagy olyan okokból nem idézhette emlékezetébe azt, amit állítása szerint emlékezetébe idéz; más körülmények között pedig talán önként is megemlíti, hogy kétségei vannak afelől, hogy emlékezetébe idéz-e valamit, vagy csak kitalál d olgokat. De abból, hogy az állítólagos vissza­emlékezés esetleg csak koholmány, nem következik, hogy az igazi visszaemlékezés fölfedezést vagy sikerrel járó vizsgáló­dást jelent. Ha valakit megkérnek arra, hogy mondja el, mit tudunk a Tejútról, vagy hogy rajzolja meg Berkshire folyóinak és vasútvonalainak a térképét, akkor esetleg olyan dolgokat mond vagy rajzol, amelyekről nem tudja, hogy megfelelnek-e a tényeknek, és talán meglepődve hallja, hogy ilyesmit mondott vagy rajzolt, vagy esetleg nem biztos abban, hogy ilyesmit

336

mond-e vagy rajzol-e. De senki sem gondolja, hogy az elmondás vagy a rajzolás a megismerés „forrását" jelenti, vagy a dolgok fölfedezésének módját, vagy bizonyítékot, amiből következte­téssel fölfedezésekhez lehet eljutni. A dolgok elmondása vagy lerajzolása legjobb esetben is csak a már elsajátított feladatok közlésének a módja. S ugyanez vonatkozik arra is, amikor visszaidézzük emlékezetünkbe magát a tanulást. Az emlékezet­be idézés az ismétléshez hasonlít, nem az elsajátításhoz, vagy az elmeséléshez hasonlít, nem pedig a kutatáshoz. Egy nap alatt akár hússzor is visszaidézhetek az emlékezetembe valamilyen eseményt, de senki sem mondaná, hogy hússzor fedezem föl, hogy mi történt. Ha az utolsó tizenkilenc visszapillantás nem fölfedezés volt, akkor az első sem volt az.

Az emlékezetről adott szokásos magyarázatok azt a benyo­mást keltik, hogy amikor valaki visszaidézi emlékezetébe saját múltjának egyik eseményét, akkor az esemény részleteinek kép­zeled képek formájában vissza kell térniük. „Látnia" kell a részleteket a „lelki szemével", vagy „hallania" kell a részleteket a „fejében". De itt nem lehet szó semmiféle „kell"-ről. Ha a hangverseny-látogató vissza akarja idézni emlékezetébe, hogy a hegedűs milyen hamisan játszott egy bizonyos darabot, akkor esetleg elfütyüli az elrontott dallamot, vagy esetleg a saját hegedű­jén ugyanúgy eljátssza, ahogy a művész játszotta; és ha a hibát hibátlanul ismétli meg, akkor biztosan emlékezik a művész hibá­jára. Talán nem is tudja más módon emlékezetébe idézni, hogy a művész miként hibázott, mivel talán csak nagyón gyatrán tud fejben átismételni dallamokat. Hasonlóképpen a jó utánzó talán csak úgy képes visszaadni a prédikátor taglejtéseit, illetve fintorait, hogy a saját kezével, illetve a saját arcán bemutatja azokat, mivel talán csak nagyon gyatrán tud a lelki szemével látni dolgokat. Vagy a jó műszaki rajzolónak talán mindaddig nem sikerül emlékezeté­be idéznie egy jacht körvonalait vagy árbocozatát, amíg nem kap ceruzát, amivel papírra vetheti azokat. Ha az utánzás és a vázlat jó, és ha tévedés esetén a szerzők bármilyen figyelmeztetés nélkül, megfelelő módon kijavítják hibáikat, akkor társaik meg lesznek győződve róla, hogy mindketten emlékeznek arra, amit láttak, s fel sem merül bennük, hogy valamilyen pótlólagos információt követeljenek az utánzó vagy a műszaki rajzoló vizuális képze­teinek az élénkségével, gazdagságával vagy összefüggéseivel, vagy akár létezésével kapcsolatban.

337

Senki sem mondaná, hogy a hangverseny-látogató, az utánzó vagy a műszaki rajzoló valamit is megtudott a hamisan játszott dallamnak, a prédikátor taglejtéseinek vagy a jacht körvonalai­nak a reprodukálásával, csak annyit mondanánk, hogy megmu­tatták, hogy megfigyelésük szerint hogyan rontotta el a művész a dallamot, hogyan gesztikulált a prédikátor, illetve milyen a jacht alakja és árbócozata. Elvileg a képzetek segítségével le­játszódó visszaemlékezés sem különbözik ettől, bár általában gyorsabb, viszont egyéb vonatkozásokban jóval kevésbé haté­kony, és természetesen közvetlenül semmiféle nyilvános haszna nincs.

Az emberek hajlamosak arra, hogy erősen eltúlozzák vizuális képzeteik fényképszerű hitelességét. És úgy tűnik, legfőképpen azért esnek ebbe a túlzásba, mert úgy találják, hogy nagyon gyakran, különösen pedig akkor, amikor megfelelőképpen buz­dítják vagy kérik őket, igen átfogó, részletes és jól elrendezett szóbeli leírást tudnak adni azokról az eseményekről, amelyek­nél jelen voltak. És engedve a csábításnak föltételezik, hogy mivel majdnem ugyanolyan jól le tudják írni a hajdani esemé­nyeket most, mint amilyen jól le tudták volna írni őket akkor, amikor lejátszódtak, ezért elbeszéléseiket a régmúlt jelenet va­lamilyen most is meglevő másolatával vagy emlékével kell egybevetniük. Ha egy arc leírása körülbelül olyan találó az arc távollétében, mint jelenlétében, akkor ezt egy arcképhez hason­ló dolog jelenlétének kell betudni. De ez teljesen alaptalan kau­zális föltételezés. A „Hogyan tudom hűen leírni azt, amit egykor megfigyeltem?" kérdés semmivel sem jelent nagyobb rejtélyt, mint a ^Hogyan tudom hűen megjeleníteni azt, amit egykor megfigyeltem?" kérdés. A személyes tapasztalatból megtanult dolgok leírásának képessége hozzátartozik azokhoz a fogások­hoz, amelyeknek az ismeretét mindenkitől elvárjuk, aki megfe­lelően beszéli a nyelvet; a részletek megjelenítésének képessége viszont valami más dolog, olyan, amit bizonyos mértékig elvá­runk a legtöbb embertől, de csak a gyerekektől, a ruhatervezők­től, a rendőröktől és a karikaturistáktól stb. várjuk el nagymér­tékben.

A visszaemlékezés tehát a hiteles szóbeli elbeszélés formáját is öltheti. Amikor ebben a formában jelentkezik, akkor annyiban különbözik az utánzás vagy a lerajzolás formájában jelentkező visszaemlékezéstől, hogy nem ábrázoljuk azt, ami történt, ha­

338

nem elmondjuk (bár az elmondás gyakran tartalmaz némi mű­vészi megjelenítést is). Nyilvánvalóan ebben az esetben sem kívánna senki úgy beszélni, mintha az elbeszélés „ismeretfor­rás" vagy az ismeretszerzés módja lenne. Nem a gyártási és az összeszerelési szakaszhoz tartozik, hanem az exportszakasz­hoz. Nem a leckék megtanulásához hasonlít, hanem a leckék felmondásához.

Sokan hajlanak azonban arra a föltételezésre, hogy az élénk vizuális visszaemlékezésnek egyfajta látásnak és ennélfogva egyfajta fölfedezésnek kell lennie. Az alábbiakkal világíthatjuk meg, hogy rendszerint miért követik el ezt a hibát. Ha valaki megtudja, hogy tengeri csata játszódott le, viszont ő maga nem volt szemtanúja ennek, akkor talán vizuális képzetek segítségé­vel szándékosan vagy önkéntelenül elképzeli magának a jelene­tet. Valószínűleg rövidesen hozzászokik majd ahhoz, hogy töb- bé-kevésbé egyformán képzelje el a dolgot, valahányszor az ütközetre gondol, ugyanúgy, ahogy valószínűleg hozzászokik majd ahhoz is, hogy az eseményt többé-kevésbé egyforma meg­fogalmazásban adja elő, valahányszor felkérik a történet elme­sélésére. Annak ellenére, hogy a jelenetet talán csak a maga már-már szokássá vált módján tudja elképzelni, felismeri a különbséget aközött, ahogy az általa nem megfigyelt jeleneteket szokta elképzelni, és aközött, ahogy az általa megfigyelt és nem elfelejtett események vizuális képzetek formájában „visszatér­nek" az emlékezetébe. Ezeket sem tudja másként elképzelni, csak többé-kevésbé egyforma módon, de ebben az esetben az elképzelés egyformasága szükségszerűnek és nem pusztán csak az ismétlés által rögzítettnek tűnik számára. Ilyen esetben ugyan­úgy nem „lát"-hatja az eseményt tetszés szerint, ahogy eredeti­leg sem láthatta volna tetszés szerint. Eredetileg nem láthatta volna máshol a gyűszűt, mint a kandallópárkány sarkán, mivel ez az a hely, ahol a gyűszű volt. Bármilyen keményen próbálko­zik is, nem képes az emlékezetébe visszaidézni azt, hogy máshol látta volna, bár ha akarja, akkor a lelki szemével láthatja, hogy a szeneskannában lapul. Sőt nagyon jól el tudja képzelni magá­nak, hogy a szeneskannában látja, annak ellenére, hogy vissza­utasítja, ha valaki más a szeneskannát nevezi meg mint a gyűszű tényleges helyét.

Lehet, hogy a lóversenyről szóló beszámoló olvasója a ver­senyt először egy bizonyos módon képzeli el, persze a beszámo­

339

ló szövege által megszabott megszorításokon belül, s azután szándékosan vagy önkéntelenül más módon, és talán épp ellen­kező' módon képzeli el, de a verseny szemtanúja úgy érzi, hogy bár emlékezetébe idézhet újabb képeket is a versenyről, alterna­tív képek semmiképpen sem szerepelhetnek. És pontosan ezért csábító dolog azt mondani, hogy az elképzelésen keresztül meg­valósuló visszaemlékezés valamelyest hasonlít egy fénykép megnézéséhez vagy egy lemezfelvétel meghallgatásához. „Az eseményt csak egyféleképpen »lát«-hatom"-ban szereplő lehe­tetlenséget hallgatólagosan „a fényképezőgép nem hazudhat"- ban, vagy „a felvétel nem változtathatja meg a dallamot"-ban szereplő mechanikai lehetetlenséggel azonosítják. De valójában „Az eseményt csak egyféleképpen »lát«-hatom"-ban szereplő lehetetlenség a „Nem betűzhetem az »Edinburgh« szót tetszés szerint"-ben szereplő lehetetlenséghez hasonlít. Nem írhatom le a megfelelő betűket a megfelelő sorrendben úgy, hogy ugyanak­kor valamilyen más betűelrendeződést írjak le. Nem betűzhe­tem az „Edinburgh" szót úgy, ahogy tudomásom szerint betűz­ni kell, és ugyanakkor valamilyen más módon is. Semmi sem kényszerít arra, hogy az egyik vagy a másik módon betűzzem a szót, viszont logikailag egyszerűen kizárt az a lehetőség, hogy úgy betűzzem, ahogy tudomásom szerint betűzni kell, és ugya­nakkor, egy és ugyanazon cselekedetben valamilyen más, önké­nyes módon is. Hasonlóképpen semmi sem kényszerít arra, 1 hogy egyáltalán bármit is elképzeljek, vagy hogy valamit így képzeljek el, ne pedig úgy, viszont ha épp visszaidézem emlé­kezetembe, hogyan nézett ki egy dolog, amikor megfigyeltem, akkor elképzelésem nem önkényes. Amikor megteszem az utat a kavicsbányától a fürdésre kijelölt helyig, akkor sem kénysze­rülök arra, hogy inkább ezt a gyalogösvényt válasszam, mint valamelyik másikat. De ha tudom, hogy ez a helyes út, akkor logikailag nem haladhatok mind az általam helyesnek ismert úton, mind pedig valamilyen más úton. j

Nézzük meg ismét azt az esetet, amikor a hangverseny-láto­gató a hegedűs hibáját úgy reprodukálja, hogy hamisan elfütyü­li azokat a taktusokat, amelyeket a hegedűs is hamisan játszott! Egyetlenegy értelemben „kell" neki úgy fütyülni, ahogy fütyül; abban az értelemben, hogy ha másként fütyülne, akkor nem reprodukálná a hegedűs hibáját. Azért fütyüli azt, amit fütyül, mert nem felejtette el azt, amit megfigyelése szerint a hegedűs

340

csinált. De ez a „mert" nem az ok-okozat „mert"-je. Az illető fütyülését kauzálisán nem irányítja vagy nem határozza meg sem a hegedűs hamis játéka, sem pedig az, hogy eredetileg hallotta a hamis játékot. Az a kijelentés, hogy nem felejtette el, amit hallott, inkább azt jelenti, hogy képes megcsinálni bizo­nyos dolgokat, például képes hűen reprodukálni a hibát a hiba elfütyülésével. Ameddig emlékezetében tartja a hegedűs hibá­ját, addig képes és kész lesz bizonyos dolgokat csinálni, például a hiba hibátlan előadásával kimutatni, hogy mi volt a hiba. És ezt értjük az „emlékezetben tartani" kifejezésen.

Ha a gyerek hozzálát, hogy felmondjon egy verset, de rosszul vagy részben rosszul csinálja, akkor nem mondjuk azt, hogy felmondta a verset. A helytelen idézés sem az idézés egyik fajtája. Ha azt halljuk, hogy valaki betűzött egy szót, vagy megalkotott egy mondatot, nem kérdezzük meg, hogy „De jól csinálta-e meg?", mivel nem tekintenénk befűzésnek vagy mon­datszerkesztésnek, ha helytelen betűzés és hibás mondatszer­kesztés lenne. De természetesen ezeknek az igéknek vannak olyan használatai is, amelyekben ugyanaz az értelmük, mint a „megpróbálni kibetűzni" vagy a „megpróbálni megalkotni" kifejezéseknek. Ilyen használat esetén értelmesen mondhatjuk „sikertelenének a tevékenységeket.

Az „emlékezetünkbe visszaidézni" ugyanígy „siker"-ige, ki­véve persze azt az esetet, amikor „megpróbálni visszaidézni"-t jelent. „Sikertelenül visszaidézni az emlékezetünkbe", illetve „hibásan visszaidézni az emlékezetünkbe" - ezek jogosulatlan kifejezések. De ez nem azt jelenti, hogy van valami egészen kiváltságos képességünk, amely megeresztett gyeplővel anél­kül is célhoz visz minket, hogy nekünk magunknak bármire is ügyelnünk kellene. Csak annyit jelent, hogy ha például másként képzeljük el az eseményeket, mint ahogy azok tudomásunk szerint kinéztek, akkor ugyanúgy nem idéztük vissza őket az emlékezetünkbe, ahogy egy mondatot sem idézünk akkor, ha más szavakat tulajdonítunk a beszélőnek, mint amelyeket kiej­tett. Az emlékezetbe idézés valami olyasmi, amit néha komoly erőfeszítések árán meg kell próbálnunk, és amit gyakran nem tudunk sikerre vinni; nagyon gyakran pedig nem tudjuk, hogy sikerre vittük-e vagy sem. így hát bár állíthatjuk, hogy valamit visszaidéztünk emlékezetünkbe, később talán, meggyőződve az ellenkezőjéről, visszavonjuk állításunkat. Bár az „emlékeze­

341

tünkbe visszaidézni" sikerige, de nem fölfedezésige, megoldás­ige vagy bizonyításige. A „felmondani"-hoz, az „idézni"-hez, a „lerajzolni"-hoz és az „utánozni"-hoz hasonlóan ábrázolásige, vagy legalábbis ilyen igék társaságába tartozik. Ha valaki jól tud visszaidézni dolgokat az emlékezetébe, akkor ez nem azt jelenti, hogy jól tud vizsgálódni, hanem azt, hogy jól tud megjeleníteni, azaz elbeszélő képességet jelent, ha az „elbeszélő" szóba bele­érthetjük a nem prózai és a prózai ábrázolást is. Ezért mondjuk azt, hogy emlékképeink viszonylag hűek, élénkek és pontosak; nem pedig eredetiek, kiválóak vagy ügyesek. Kizárólag azért senkit sem nevezünk „okos"-nak vagy „jó megfigyelőnek", mert könnyen és jól eszébe jutnak a dolgok. Az anekdotázó ember nem valamiféle detektív.

IX. FEJEZET

AZ INTELLEKTUS

1. Előszó

Ez idáig kevés pozitív dolgot mondtam az észről, az intellektus­ról vagy az értelemről, a gondolkodásról, az ítéletről, a követ­keztetésről vagy a fogalomról. Sőt ami keveset ezekkel kapcso­latban elmondtam, jórészt az is negatív célzatú volt, hiszen számos esetben az ellen az általános föltételezés ellen érveltem, hogy a „szándékos", az „ügyes", a „gondos", a „nagyra törő" és az „önkéntes" stb. jelzők használatának oksági előfeltételei gondolkodási vagy elméletalkotási tevékenységek. Valószínű­leg azt a benyomást keltettem, hogy mivel magát az elgondolás vagy az elméletalkotás tevékenységét is jellemezhetjük szándé­kosnak, ügyesnek, gondosnak, ambiciózusnak vagy önként vég­zettnek stb., ezért ezeket a tevékenységeket olyan sajátos fogla­latosságoknak tartom csupán, amelyek ugyanolyan szinten áll­nak, mint a fogásbogok megkötésének, a dallamok követésének vagy a bűjócskázásnak a tevékenysége.

A régi elit tisztségeinek ilyesféle demokratizálása annál meg­döbbentőbbnek tűnik, mivel nagyon sokan hozzászoktak már ahhoz, hogy a „szellem" vagy a „szellemi" kifejezéseket az „intellektus" vagy az „intellektuális" kifejezések szinonimája­ként használják. Nyelvileg teljesen bevett dolog, ha a tanártól azt kérdezzük, hogy milyenek a szellemi képességei a tanuló­nak, amikor mindössze arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyi­re tud megbirkózni bizonyosfajta elméleti feladatokkal. Meg lennénk lepődve, ha azt válaszolná, hogy a gyerek szereti az állatokat, szégyenlős, muzikális, és jó humora van.

Itt az ideje tehát, hogy megvizsgáljuk a kifejezetten intellek­tuális képességeket, hajlamokat és tevékenységeket jelző fogal­mak néhány sajátos vonását. Eközben kiderül majd, hogy az ilyen képességeknek, hajlamoknak és tevékenységeknek való­ban van valamiféle elsőbbségük, bár nem kauzális értelemben, ahogy azt általában föltételezik.

343

2. Az intellektus körülhatárolása

Az intellektusnak vagy az értelemnek az emberi életben elfog­lalt helyét sokan bizonyos modellek segítségével szokták leírni, s eközben vagy tudják, hogy csak hasonlatokkal dolgoznak, vagy nem. Az intellektusról néha úgy beszélnek, mint valami­lyen sajátos szervről, amely ugyanúgy lehet erős vagy gyenge, ahogy a szemünk és a bicepszünk is lehet erős vagy gyenge. Néha úgy beszélnek az értelemről, mint valamiféle kiadóválla­latról vagy pénzverdéről, amely kiskereskedőkön vagy banko­kon keresztül juttatja el a termékeit a vásárlókhoz. Az észről pedig úgy beszélnek néha, mint valamiféle bölcs előadóról vagy bíróról, aki egy pulpitusról közli a hallgatósággal az ismerete­ket, parancsokat és javaslatokat. Nem kell annak a bizonyításá­val bajlódnunk, hogy az ilyen és az ehhez hasonló metaforákból nem származtathatjuk az elemzéseinkhez szükséges kifejezése­ket. De mindezeknek a modelleknek a mélyén valami olyan reményről van szó, amely iránt kezdettől fogva gyanúperrel kell élnünk. Elég pontosan meg tudjuk mondani, hogy a kitűnő szem és az erős bicepsz milyen dolgokat tesz számunkra lehe­tővé, illetve a gyenge szem és a gyenge bicepsz miféle dolgokat akadályoz meg, pontosan meg tudjuk mondani, hogy a kiadó- vállalat és a pénzverde milyen termékeket bocsát ki és milyen termékeket nem bocsát ki, és pontosan meg tudjuk mondani, hogy egy bizonyos előadó egy bizonyos előadásban mit közölt és mit nem. De ha megkérdezik, hogy pontosan milyen emberi cselekedeteket és reakciókat kell intellektuálisnak tekintenünk, akkor semmi hasonló kritériummal nem rendelkezünk. A ma­tematikai számítást bizonyosan ilyennek kell tekintenünk, de mi van akkor, ha tele van hibával és pusztán a szerencsére hagyatkozó sejtéssel, vagy ha pusztán gépiesen hajtjuk végre? Ilyennek kell tekintenünk a bírósági érvelést is, de mi van akkor, ha indítéka az az óhaj, hogy a rosszabb ügyet tüntesse fel a jobb ügynek? Ide sorolhatjuk a filozófiai gondolkodást is, de mi van akkor, ha a gondolkodás csak ábrándozás? Ilyennek tekinthet­jük a tények összegyűjtését és összekapcsolását is, de mi van akkor, ha az összegyűjtés csak csipegetésszerű, az összekapcso­lás pedig a fantázia szüleménye?

Számos magyarázat szerint az intellektuális tevékenységek definíciójának az az alapja, hogy e tevékenységeket az igazság

344

fölfedezésének célja vezérli. A bridzs és a sakk azonban olyan intellektuális játék, amelyben a szükséges intellektuális tevé­kenységek végrehajtásának a célja a gyó'zelem, nem pedig a fölfedezés. A mérnök és a tábornok is a fejével tervez, de egyi- kőjüknek sem célja a tudás bővítése. A törvényalkotónak abszt­rakt kifejezésekben és szisztematikus módon kell gondolkod­nia, de fáradozásai nem tételeket, hanem törvénytervezeteket eredményeznek. Az öregek visszaemlékezései viszont ijesztő mennyiségű igazságot tartalmazhatnak, de habozunk, hogy ezeket a visszaemlékezéseket a minimálisnál több intellektuális képesség kifejtésének tartsuk. Az öregek nem fedezik fel azt, ami hajdanán történt, csak emlékezetükbe idézik. Rendszerint a jó megfigyelőképességű tanulónak a szemével, fülével, orrá­val, nyelvével és ujjával végzett szüntelen fölfedezéseit sem tekintjük intellektuális képességek kifejtésének. Ösztöndíjat nem ezekért kap.

Az intellektuális és nem intellektuális közötti határvonalakat nem teszi sokkal világosabbá a „gondolkodni" vagy a „gondol­ni" ige bevezetése sem, mivel ezek a kifejezések nemcsak ugyan­olyan homályosak, mint az „intellektuális" szó, hanem még sajátos többértelműséggel is terhesek. A „gondolni" ige egyik értelmében a „hinni" és a „föltételezni" igék szinonimája; tehát lehetséges, hogy valaki nagyon sok ostoba dolgot gondol ebben az értelemben, de nagyon keveset gondol egy másik értelemben. Az ilyen személy hiszékeny és intellektuálisan tunya. Van a szónak egy másik olyan értelme is, amely szerint akkor mond­hatjuk, hogy valaki „erősen gondol arra, amit éppen csinál", amikor koncentrált figyelmet fordít, mondjuk, a zongorázásra, de az illető ekkor nem elmélkedik, és a legcsekélyebb mértékben sem gondolkodik. Ha megkérdeznénk, milyen premisszákat vett fontolóra, milyen konklúziókat vont le, vagyis milyen gon­dolatokat gondolt, akkor nagyon helyesen azt válaszolná: „Sem­milyeneket. Sem időm nem volt arra, sem érdekemben nem állt, hogy egyáltalán megformáljak vagy felhasználjak kijelentése­ket. Figyelmemet a játékra összpontosítottam, nem pedig arra, hogy bizonyos problémákon elmélkedjek, vagy akár előadást tartsak magamnak arról, hogyan kell játszani."

Gyakran föltételezik, hogy az itt szükséges sajátos értelemben „intellektuális folyamatson vagy „gondolkodás"-on szimbólu­mokkal, különösképpen szavakkal és mondatokkal lefolytatott

345

tevékenységeket értünk. „A gondolkodás során a lélek önmagá­val beszél." De ez egyidejűleg túl szűk és túl tág. Az a gyerek, aki csak gépiesen felmondja a gyermekverset vagy a szorzótáb­lát, nyilván kifejezésekkel bánik, de nem fordít figyelmet arra, amit a szavak és a mondatok jelentenek; a kérdéses kifejezéseket nem használja, hanem csak ledarálja úgy, ahogy esetleg egy dalt ledarál. Viszont az sem elegendő, ha kijelentjük, hogy a gondolko­dó az, aki megfontoltan és figyelmesen bánik a szimbólumokkal; mert ha egy összerakós játék valamilyen hajdanán megtanult idegen nyelvű gyermekversike elemeiből áll, akkor a gyermek talán keményen és eredményesen dolgozik az elemek megfelelő sorrendben való összerakásán, bár halvány fogalma sincs arról, hogy mit jelentenek a versike mondatai. Sőt az a megállapítás sem kielégítő, hogy a gondolkodás azt jelenti: sajátos jelentés hordozójaként alkotunk meg kifejezéskomplexumokat, mert el­ismerjük, hogy az is gondolkodik, aki csupán a valaki más által kimondott kifejezéseket követi. Nem a saját gondolatait öltöz­teti szavakba, hanem gondolatokat hámoz ki valaki másnak a szavaiból.

Viszont el kell ismernünk, hogy valódi intellektuális munkát végez valaki akkor is, ha egyáltalán nem használ kifejezéseket, sem szavakat, sem kódjeleket, sem diagramokat sem pedig képeket. Kibogozni az összegubancolódott motringot vagy ta­nulmányozni a játék állását a sakktáblán, vagy megpróbálni az összerakós játék egyik elemének elhelyezését - mindezt általá­ban gondolkodásnak tekintenénk, jóllehet semmiféle belső be­széd nem kíséri őket.

Végül, hogy a korábban kifejtetteket alkalmazzuk, figyelem­be kell vennünk a keresetlen és a keresett nyelvi megnyilatkozás különbségét. Szokásos társasági csevegésünk leginkább úgy zajlik le, hogy kimondjuk az első dolgot, ami a nyelvünk hegyé­re jön, anélkül hogy fontolgatnánk, mit mondjunk vagy hogyan mondjuk azt; senki sem követeli meg tőlünk, hogy igazoljuk állításainkat, hogy megvilágítsuk a kijelentéseink között levő kapcsolatokat vagy hogy világossá tegyük kérdéseink célját, vagy nyájasságunk igazi értelmét. Beszédünk természetes, spontán és nem előre átgondolt. Nem jelent munkát, nem oku­lásra, nem emlékezetbe vésésre vagy lejegyzésre szánjuk. Mind­azonáltal megjegyzéseink értelmet hordoznak, a hallgató pedig érti őket, és megfelelőképpen válaszol rájuk.

346

Mégsem ez a fajta beszéd az, amire akkor gondolunk, ha arról beszélünk, hogy valaki megítél, elmélkedik, érvel vagy valamit kigondol. Az emberek intellektuális képességeit nem annak alapján ítéljük meg, hogy általában hogyan szoktak csevegni, inkább annak alapján, hogyan beszélnek akkor, amikor ügyel­nek a szavaikra, amikor beszédük fegyelmezett és komoly, ami­kor szavaikat hivatalos hangnemben és nem valamiféle nem hivatalos hangnemben ejtik ki. Intellektuális képességeiket azonban, legalábbis részben, meg tudjuk ítélni azokból a viccek­ből, amelyeket csinálnak és jónak találnak, jóllehet a vicceket nem hivatalos hangnemben mondják. A teoretikusok hajlamo­sak azt föltételezni, hogy a keresetlen csevegés és a megfontolt beszéd között csak fokozati különbség van, úgyhogy azok a dolgok, amelyek egyszerűen a nyelvünk hegyére jönnek, ugyan­olyan jellegű intellektuális folyamatokat tükröznek, mint a ko­molyan tett kijelentések. De ha valakinek az ítélőképességét, éleselméjűségét és felfogását akarjuk felbecsülni, akkor a gya­korlatban csak az utóbbiakat vesszük figyelembe. A gyakorlat­ban tehát nem tartunk minden értelmes kifejezéshasználatot gondolkodásnak, hanem csak azt vagy főleg azt, amit az embe­rek munkaképpen csinálnak. A keresetlen csevegést nem tekint­jük valamiféle alacsonyabb szintű elméletalkotásnak vagy el­gondolásnak, és tökéletesen igazunk van. A mindennapos cse­vegésnek nem az a célja, hogy kifejtsük elméleteinket vagy elgondolásainkat. A sétálást és a dúdolást sem tekintjük könnyű robotnak. De végül is számít-e az, ha az „intellektuális" és a „gondolkodás" pontos definíciójának megadására irányuló minden kísérlet itt vagy ott kudarcba fullad? Elég jól tudjuk, hogyan különböztessük meg a várost a vidéktől, a játékot a munkától és a tavaszt a nyártól, és egyáltalán nem okoz zavart, ha fölfedezünk eldönthetetlen határeseteket is. Tudjuk, hogy egy matematikai problémát megoldani intellektuális feladatot jelent, a gyűszűt megkeresni nem jelent intellektuális feladatot, frappáns rímet keresni viszont e kettő között van. A bridzs intellektuális játék, a snapszli nem intellektuális játék, a tarokk pedig átmeneti helyet foglal el. Intellektus- és gondolkodásfo­galmaink mindennapi használatát nem zavarja meg, hogy föl­fedezzük: létezik néhány határeset.

Bizonyos szempontból ez persze nem számít, nekünk azon­ban nagyon is fontos. Azt jelenti ugyanis, hogy azok a régebbi

347

elméletek, amelyek az észről, az intellektusról vagy az értelem­ről úgy beszéltek, mint valamilyen sajátos képességről vagy rejtett szervről, ugyanazt a hibát követték el, mint az újabb elméletek, amelyek olyan sajátos intellektuális folyamatokról beszélnek, mint a megítélés, a megértés, a föltételezés, a követ­keztetés stb. Úgy tüntetik fel, mintha lennének azonosítókrité­riumaik azokra a dolgokra, amelyeket valójában nem tudnak mindig azonosítani. Nem mindig tudjuk, mikor alkalmazzuk és mikor ne alkalmazzuk a védjeggyel ellátott episztemológiai elnevezéseket.

De vágjunk neki újra! Amikor az intellektuális tevékenysége­ket és képességeket szembeállítjuk az egyéb tevékenységekkel és képességekkel, akkor majdnem mindannyian egy bizonyos dologra gondolunk, nevezetesen az iskolázásra. Intellektuális képességek azok a képességek, amelyeket kötelező tanulmá­nyok révén fejlesztünk ki, és amelyekről kötelező vizsgákon számolunk be. Intellektuális feladatok azok a feladatok, illetve néhány olyan feladat, amelyet csak az iskolázott személyek tudnak végrehajtani. Intellektuelek azok az emberek, akik a lehető legmagasabb szintű oktatásban részesültek, az intellek­tuális beszéd pedig tanult és tanulásra szolgáló beszéd. A ve- lünkszületett és nem tanítással elsajátított fogásokat nem sorol­nánk az intellektuális képességek közé, és még a nagyobbrészt puszta utánzással elsajátított fogásokról, például az ugróköte­lezésről, a snapszlizásról és a csevegésről sem beszélünk intel­lektuális eredményként. Ezt a bizonyítványt azoknak a leckék­nek az alkalmazásaira tartjuk fenn, amelyeket, legalábbis rész­ben, könyvekből és előadásokból vagy általában a tanító célzatú beszédből sajátítunk el.

Nyilvánvaló, hogy 1. aki még nem tanulta meg követni és alkalmazni a társalgás jellegű beszédet, az nem tudná követni vagy alkalmazni a tanító célzatú beszédet, és hogy 2. maga a tanító célzatú beszéd is a megfontolt, keresett beszédnek az egyik fajtája. Az a beszéd tehát, amelynek elmondásával taníta­nak, olyan beszéd, amely bizonyos mértékben maga is a tanítás terméke. Megtanulásának is speciális módjai vannak, és nem meghitt társalgási stílusban, hanem nem meghitt, oktató stílus­ban mondjuk el vagy írjuk le. Hivatalos stílusban adjuk elő. Még ha ragyogó társalgási stílusban adják is elő, tudjuk, hogy pusz­tán társalgási szintű befogadásra nem alkalmas, a társalgási

348

stílus csalóka voltát tehát könnyű felismerni. A tanár csak olyan látszatot kelt, hogy ő és tanítványai ténylegesen nem dolgoznak. Később látni fogjuk, hogy amikor az intellektuálist a nem intel­lektuálistól ilyen, látszólag triviális módon határoljuk el, azaz a hivatalos gépezet alapján, amelyen keresztül bizonyos dolgokat megtanulunk, akkor emögött valami nagyon fontos dolog rejlik.

Most pedig szólnunk kell a gondolat és a gondolkodás né­hány fogalmáról. Világosan meg kell különböztetnünk a szónak azt az értelmét, amikor azt mondjuk, hogy valaki elkezd valamit kigondolni, a szónak attól az értelmétől, amikor azt mondjuk, hogy ez és ez az, amit az illető gondol; azaz meg kell különböz­tetnünk a „gondolkodását, ami lehet nehéz, hosszan tartó, félbehagyott, figyelmetlen, sikeres és sikertelen, a „gondola­tokétól, amelyeket igaznak, hamisnak, megalapozottnak, hi­básnak, elvontnak stb. nevezhetünk. Az előző esetben arról a munkáról beszélünk, amelyhez egy személy időnként hozzá­fog, és amelyet bizonyos ideig végez. Az utóbbi esetben e mun­ka eredményeiről beszélünk. Azért fontos, hogy ezt a különbsé­get megállapítsuk, mert a dolgok kigondolásának munkáját általában az elért eredmények leírásából kölcsönzött kifejezé­sekkel szokták ismertetni. Különféle mendemondákat hallunk arról, hogy az emberek olyasféle dolgokat csinálnak, mint az ítéletalkotás, az absztrahálás, a szubszumálás, a dedukálás, az indukálás stb., mintha ezek olyan regisztrálható tevékenységek lennének, amelyeket az egyes emberek ténylegesen végrehajta­nak elmélkedéseik egyes szakaszaiban. És mivél nem figyelhet­jük meg, hogy a többi ember ilyen dolgokat csinál, sőt önmagunkat sem kapjuk rajta azon, hogy ilyesmiket csinálunk, úgy érezzük, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy éppen ezek az aktusok al­kotják azokat a rejtett eseményeket, amelyeknek lejátszódását csak a szakértő episztemológusok következtetéseivel és megsejtései­vel lehet feltárni. Ezek a szakértők pedig arról, hogy ilyen dolgokat csinálunk, úgy beszélnek, mint a fiziológusok azokról az emésztési és agyi folyamatokról, amelyek lejátszódnak ugyan bennünk, de nem tudunk róluk. Intellektusunknak tehát vala­miféle testetlen szervnek kell lennie, hiszen ezek a parafizio- lógusok oly sok mindent fölfedeznek titkos működéséről.

Remélem, be tudom bizonyítani, hogy az „ítélet", a „deduk­ció", az „absztrakció" és az ehhez hasonlók voltaképpen a gon­dolkodás eredményeinek osztályozásához tartoznak, tehát csak

349

hibás értelmezésről van szó, amikor azoknak az aktusoknak a megjelöléseként fogják fel őket, amelyekből a gondolkodás áll Nem az életrajzok, hanem a könyvrecenziók, előadások, viták és beszámolók szókincséhez tartoznak. A szakmai döntőbírók kifejezései, nem pedig az életrajzíróké.

3. Elméletek

Bár számos olyan foglalatosság van, játék is és munka is, amit intellektuálisnak mondunk anélkül, hogy ezzel arra utalnánk, hogy céljuk az igazságok fölfedezése volna, alapos okunk van arra, hogy mindenekelőtt a foglalatosságok olyan sajátos cso­portját vizsgáljuk meg, amely az igazságok fölfedezésével kap­csolatos. Azért használom a „foglalatosságok csoportja" kifeje­zést, mert semmire se mennénk azzal, ha úgy tüntetnénk fel, mintha Eukleidész, Thuküdidész, Kolumbusz, Adam Smith, Newton, Linné, Porson és Butler püspök egyetlenegy vállalko­zásnak a résztvevői lennének.

Azt a munkát, amely által ezek az emberek hírnévre tettek szert, az „elméletalkotás" munkájának nevezhetjük, ámbár az „el­mélet" szónak rendkívül sokféle jelentése van. Sherlock Holmes messze nem ugyanolyan módszerekkel alkotta meg elméleteit, mint Marx, és elméletei az alkalmazást, illetve a felhasználást tekintve is alaposan különböznek Marx elméleteitől. Mégis mind­ketten tanító célzatú prózában fejtették ki elméletüket.

Mielőtt bármi közelebbit mondanánk az elméletalkotás tevé­kenységéről vagy folyamatairól, meg kell vizsgálnunk, mit je­lent az a kijelentés, hogy valakinek van valamilyen elmélete. Elméletet alkotni azt jelenti, hogy megpróbálunk szert tenni egy elméletre, és egy elméletnek a birtokában lenni azt jelenti, hogy már szert tettünk az elméletre, és nem felejtettük el azt. Elméle­tet alkotni olyasféle dogot jelent, mint utazni, egy elmélet birto­kában lenni pedig olyasfélét, mint a rendeltetési helyen lenni.

Az, hogy van valamilyen elméletünk vagy elgondolásunk, ugyanúgy nem jelenti azt, hogy csinálunk vagy mondunk vala­mit, ahogy az, hogy van egy toliunk, nem jelenti, hogy írunk is vele. Ha van toliunk, akkor módunkban áll írni vele, ha erre alkalom adódik, ha van valamilyen elméletünk vagy elgondo­lásunk, akkor készen állunk arra, hogy elmondjuk vagy a lkai

350

mázzuk, ha erre alkalom adódik. Az elmélet megalkotásának vagy az elgondolás kialakításának munkája azt a munkát jelenti, amelynek során ilyen készültségi állapotba hozzuk magunkat.

Azt mondtam, hogy az, akinek van valamilyen elmélete, kész arra, hogy elmondja vagy másféleképpen alkalmazza elméletét. De mit jelent ez a különbség? Ha valakinek módjában áll elmon-

í dani egy elméletet, akkor ez azt jelenti, hogy képes kielégítő' választ adni valakinek, s ez lehet maga a teoretikus is, aki tudni

! akarja vagy tökéletesen akarja tudni, illetve akinek tudnia kell vagy jobban kell tudnia, hogy mi az elmélet; ha valakinek módjában áll elmondani egy elméletet, ez azt jelenti tehát, hogy élőszóval vagy írásban képes kifejteni az elmélet végeredmé­nyeinek értelmes összefoglalását, azokat a problémákat, ame­lyeket az elméleti következtetések megoldanak, és talán azokat az indokokat is, amelyek az elmélet elfogadása és a rivális válaszok elvetése mellett szólnak. Egy elmélet birtokában lenni tehát azt is jelenti, hogy képesek vagyunk leckéket és ismétlő leckéket adni belőle. így az ilyen leckék intelligens befogadója maga is birtokába jut az elméletnek, vagy pedig ha elég okos, akkor felfogja az elméletet anélkül is, hogy elfogadná. De az elméletet, akárcsak az elgondolásokat, nem azért csináljuk csu­pán, vagy nem azért csináljuk elsősorban, hogy azután el tudjuk őket mondani. A tanító jellegű gyakorlófeladatoknak az a leg­főbb célja, akár önmagunknak, akár másoknak adjuk őket, hogy képessé váljunk arra, hogy ezeket más, nem didaktikai célokra is fel tudjuk használni, Kolumbusz sem csak azért tett felfedező- utat, hogy a felmondandó földrajzleckék mennyiségét növelje. Egy elmélet vagy egy elgondolás birtokában lenni nem azt jelenti csupán, hogy képesek vagyunk elmondani, mi is a kér­déses elmélet vagy elgondolás. Ha képesek vagyunk elmondani egy elméletet, akkor ez valójában csak annyit jelent, hogy képe­sek vagyunk egyféleképpen, azaz didaktikai célokra kiaknázni azt. Eukleidész tételeinek alapos ismerete nem azt jelenti csu­pán, hogy képesek vagyunk felmondani azokat, hanem azt is, hogy képesek vagyunk megoldani gyakorlópéldákat, képesek vagyunk kivédeni a velük szemben felhozott ellenvetéseket, és segítségükkel képesek vagyunk megállapítani a szántóföldek méreteit.

Nincs semmiféle egysémájú válasz a „Hogyan használunk egy elméletet a tanító célzatú használatain kívül?" kérdésre.

351

Sherlock Holmes elméleteit elsősorban a bűnösök elfogására és a bűnösség bizonyítására, a tervezett bűnök megakadályozásá­ra és az ártatlan gyanúsítottak tisztázására lehet alkalmazni. De használhatók lehetnek az eredményes nyomozási eljárások mintapéldáiként is. Elméleteit akkor alkalmazzák, amikor tény­legesen további következtetéseket vonnak le belőlük, és amikor az elméletek segítségével őrizetbe veszik a bűnösöket, és szaba­don engedik az ártatlan gyanúsítottakat. Newton elméletét ak­kor használják, amikor helyes prédikációkat és retrodikciókat tesznek az elmélet alapján, amikor gépeket terveznek az elmé­letnek megfelelően, amikor feladják az örökmozgó gépek meg­szerkesztésének a reményét, amikor elvetnek néhány más elmé­letet, vagy amikor néhány más elméletet az ő elméletével szen­tesítenek, amikor olyan könyveket írnak és olyan előadásokat tartanak, amelyek lehetővé teszik, hogy a hallgatók az elmélet egészét vagy néhány részletét megértsék, és végül amikor New­ton példájából megtanulják az elméletalkotás néhány vagy összes módszerét, és sikeresen alkalmazzák is ezeket az új vizs­gálatokban. Newtoniánusnak lenni nem azt jelentette, hogy az illető csak azt mondta, amit Newton mondott, hanem hogy azt is mondta vagy csinálta, amit Newton mondott vagy csinált volna. Egy elmélet birtokában lenni tehát azt jelenti, hogy az illető készen áll arra, hogy sokféle lépést tegyen, amelyek közül csak néhány tartozik a tanítás területéhez; és megtanítani vala­mit valakinek - akár önmagunknak, akár valaki másnak - azt jelenti, hogy felkészítjük az illetőt sokféle feladatra, amelyek közül csak néhány lesz majd újabb tanítás.

Azt mondhatnánk tehát, hogy az elméletalkotás során a lélek, inter alia felkészíti magát arra, hogy tanító célzattal beszéljen vagy írjon; és hogy szándéka szerint a tanítás azzal a haszonnal jár a befogadó számára, hogy a tanulás eredményeként felké­szültté válik arra, hogy új módokon cselekedjen és reagáljon, amelyek közül csak néhány lesz majd újabb tanító célzatú kije­lentés. Ez a körülmény részben feltárja annak az elképzelésnek a hibás voltát is, amely szerint az ész semmi más, mint a tanító célzatú beszéd elmondásának és befogadásának a képessége. De néhány, tanítással elsajátított tevékenység egészen biztosan újabb tanító célzatú beszéd lesz majd, mivel a tanító célzatú beszéd figyelmes hallgatásakor legalább egy dolgot megtanu­lunk, azt ugyanis, hogyan kell elmondani pontosan ugyanazo-

352

kát a dolgokat vagy az ugyanolyan értelmű dolgokat, vagy legalábbis hogyan kell ilyen módon beszélni. Az újonc legalább a parancsszavakat megtanulja, valamint azt, hogy az őrmeste­rek hogyan ejtik ki azokat. Ha megtanulunk egy leckét valami­ből, akkor mindig megtanulunk egy leckét az ilyen jellegű lec­kék feladásának és befogadásának módjából is. Galilei, amikor a csillagok, ingák és távcsövek viselkedéséről tanított, akkor a saját példájával azt is megmutatta, hogyan beszéljünk tudomá­nyosan bármilyen más témáról.

Térjünk most rá magára az elméletalkotás munkájára! Először is ezt a kifejezést nem korlátozom azokra a tevékenységekre, amelyeket a matematikához, a jogtudományhoz, a filológiához és a filozófiához hasonlóan karosszékben vagy íróasztal mellett végezhetünk. Kolumbusz nem tudott volna beszámolni az At­lanti-óceán nyugati oldaláról, ha nem hajózott volna oda. Kepler sem tudta volna leírni a naprendszert, ha ő és Tycho Brache nem fordítottak volna sok-sok órányi fáradságot az égbolt vizuális tanulmányozására. Mindazonáltal megkülönböztetjük az elmé­leteket, amelyeket végül is megalkottak, majd élőszóval vagy nyomtatásban a művelt világ tudomására hoztak, azoktól az erőfeszítésektől és megfigyelésektől, amelyek nélkül nem alkot­ták volna meg ezeket az elméleteket. Elméleteik megfogalma­zásában szerepelnek beszámolók a megoldás lítjáról, a végzett megfigyelésekről vagy utalások ilyesmikre, de maguk a megol­dási módok vagy maguk a megfigyelések nem szerepelnek benne. A kutatási eredményeket előadhatjuk prózában, de a kutatás általában nemcsak abból áll, hogy toliunkat működtet­jük, hanem működtetjük a mikroszkópokat és a távcsöveket, a mérlegeket és a galvanométereket, a logköteleket és a lakmusz­papírokat is.

Továbbá amikor az elméletek felállításáról beszélek, akkor nem kizárólag a jól ismert fölfedezések klasszikus példáira utalok, hanem az olyan feladatokra is, amelyekből mindenki, aki valamiféle tanításban részesült, bizonyos mértékben és bi­zonyos esetekben kiveszi a részét. Az a háziasszony például, aki meg akarja állapítani, hogy egy szőnyeg megfelelő lesz-e a padlóhoz, egy nem túl ambiciózus elméletalkotási feladatba fog. Vizsgál valamit, és vizsgálatainak megfogalmazható az eredménye is. Amit a férjének elmond és amit a szőnyeggel csinál, megmutatja majd, hogy milyen elméletre jutott, mivel a

353

munka, amit reggel a mérőszalaggal, a ceruzával és a papírral végzett, felkészítette őt arra, hogy a szőnyeget így fektesse le, ne pedig úgy, és hogy a férjének elmondja, hogy a szőnyeg így és így fog a padlóra kerülni, mivel a padló és a szőnyeg alakja, mérete ilyen és ilyen. Ennek megfelelően az „elmélet" szót használom bármilyen rendszeres vizsgálódás eredményeire vo­natkozóan, függetlenül attól, hogy ezek az eredmények deduk­tív rendszert alkotnak-e vagy sem. Amikor a történész leírja egy csata lefolyását, akkor az elméletét adja elő.

Ha a telepes megcsinált egy gyalogösvényt, akkor kényelme­sen tud ballagni rajta le s föl. Éppen ezért csinálta az ösvényt. De az ösvénykészítés munkája nem ugyanaz, mint a kényelmes ballagás folyamata, hanem olyan folyamatokból áll, mint az útvonal kijelölése, az ásás, a kavicsrakományok cipelése, az út elegyengetése és a vízlevezető árok megásása. Olyan helyen ásott és egyengetett, ahol még semmilyen út sem volt, végül azonban lesz egy gyalogösvénye, amelyen minden további ásás vagy egyengetés nélkül ballaghat. Hasonlóképpen akinek vala­milyen elmélete van, előadhatja önmagának vagy a nagyvilág­nak az egész elméletét vagy annak valamelyik részletét; hogy úgy mondjam, prózában elballaghat az elmélet bármely részétől bármely más részéhez. Az elméletalkotás munkája azonban olyan feladat volt, mint gyalogösvényt készíteni azon a helyen, ahol még semmilyen ösvény sem volt. Ezt az analógiát pedig azért említem, mert az episztemológusok az elméletalkotás mun­káját igen gyakran olyan kifejezésekkel írják le, amelyek csak a már meglevő elméletek átismétlésének vagy tanításának eseté­ben helyénvalóak; úgy mutatják be, mintha például az euklei- dészi „Elemek"-et alkotó kijelentések láncolata megfelelőkép­pen visszatükrözné az elméletalkotásnak azokat a lépéseit, ame­lyeket Eukleidész eredeti, geometriai felfedező munkájában tett, azaz mintha mindazt, amit az elmélet segítségével meg tudott csinálni azután, hogy az elmélet már megvolt, meg tudta volna csinálni akkor is, amikor még csak alkotta az elméletet. Ez azonban abszurdum. Másrészt sok episztemológus néha éppen az ellentétes mesével hozakodik elő; amikor leírják, hogy Euk­leidész mit csinált a már meglévő elmélete kifejtésekor, úgy tüntetik fel, mintha az eredeti elméletalkotói munka valamiféle újbóli elvégzéséről lenne szó. Ez is abszurdum. Ezek az episzte­mológusok a gyalogösvény használatát úgy jellemzik, mintha

354

ösvénykészítés lenne; az előbbiek pedig az ösvénykészítést jel­lemzik úgy, mintha az ösvény használata lenne.

Nos, amikor a telepes verejtékezve készíti a gyalogösvényt, előkészíti a talajt a megerőltetést nem igénylő járkálásra; ugyan­így, amikor valaki verejtékezve dolgozik valamely elmélet felál­lításán, többek között arra készíti föl önmagát, hogy megerőlte­tés nélkül ki tudja fejteni azokat az elméleteket, amelyekre az elmélet megalkotása révén tesz szert. Az elméletalkotói munka azt jelenti, hogy felkészítjük magunkat többek között azokra a didaktikai feladatokra, amelyek már nem önmagunk újabb fel­készítését, hanem mások felkészítését jelentik.

Természetesen vannak közbülső helyzetek is. Van olyan hely­zet, amikor a gondolkodónak van ugyan elmélete, de még nem uralja tökéletesen. Még nem mozog benne teljesen otthonosan. Vannak helyek, ahol néha megtéved, botladozik és bizonytalan. Ha ilyen helyzetben van, akkor fejben vagy papíron átismétli majd az elméletet vagy annak egyes részeit, de még nem a nagy gyakorlatból eredő könnyedséggel, de nem is azzal a fáradság­gal, amibe az elmélet megalkotása először került. Ahhoz a tele­peshez hasonlít, akinek az ösvénye még eléggé egyenetlen, s akinek eléggé kemény léptekkel kell járkálnia rajta, ha egészen el akarja simítani a felszínen még meglevő egyenetlenségeket Ahogy a telepes részint már ballag az ösvényen, de még készíti is a talajt, hogy kényelmesebben ballaghasson, a gondolkodó is használja még nem egészen tökéletes elméleti tudását, de még tanítja is önmagát arra, hogy tökéletesen uralja az elméletet. Még kicsit fárasztó számára az elméletet önmagának elmonda­nia, de ennek a fáradozásnak az az egyik célja, hogy felkészítse önmagát az elmélet fáradság nélküli elmondására.

Nos, amikor azt halljuk, hogy egy kijelentő módban levő mondat helyes használata egy „ítéletaktust" vagy egy „ítéletal­kotási aktust" tükröz vissza, és hogy a „ha", a „tehát" és a „mert" kötőszavakat tartalmazó kijelentő módban lévő monda­tok helyes használata „következtetésaktust" vagy „levezetésak­tust" vagy „konklúziólevonási aktust" tükröz vissza, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy az említett kijelentő módbeli mon­datokat akkor kell-e a jelzett módon használni, amikor haszná­lójuk az elméletet éppen alkotja, vagy pedig akkor, amikor az elmélete már megvan, és a gyakorlatból eredő könnyedséggel kifejti azt tanító célzatú, szóbeli vagy írásos prózában. Ösvény­

355

készítő lépések-e tehát a fogalmak, ítéletek és következtetések, illetve a gondolatok, vagy pedig bizonyos fajtájú ösvényhasz­náló lépések, nevezetesen utat mutató és járni tanító lépések? A tanulás egyes lépései, illetve szakaszai-e, vagy pedig annak a feladatnak az egyes részei, amelyet ha egyszer már megtanul­tunk, szükség esetén meg is tudunk tanítani? Közhely lenne azt mondani, hogy a szakértő, aki teljesen jártas az elméletében, egészen könnyedén fejti ki az elmélet különböző elemeit, nem most kell megtanulnia, hogy mit mondjon, ellenkező esetben ugyanis nem mondhatnánk, hogy teljesen jártas az elméletben. Kitaposott úton halad, s nem most töri az utat. De a kijelentő módban levő egyszerű és összetett mondatok ilyen felkészült és rendezett módon történő előadása egészen más, mint az a sok kusza, tétova és nehéz küszködés, illetve csűrés-csavarás, ami­ből az elméletalkotásnak a valószínűleg hosszan tartó munkája állt. Az ilyen felkészülés és edzés következtében vált végül képessé arra a tudós, hogy elméletének az elemeit ilyen gyakor­lott módon tudja előadni. El kellene tehát dönteni, hogy hol keressük a kigondolás, az ítéletalkotás és a konklúziólevonás föltételezett aktusait, a teoretikus korábbi felfedezőtevékenysé­gében, vagy pedig az eredményként bekövetkező ismertető tevékenységben, az ismeretszerzésben vagy az ismeretek el­mondásában? A detektív jelentésében vagy a nyomozásában kellene-e rátalálnunk ítéleteire és következtetéseire?

Szerintem fel kell vetnünk ezt a kérdést, de az episztemo- lógusok rendszerint még annak sincsenek a tudatában, hogy létezik ilyen kérdés. Általában beérik azzal, hogy osztályozzák az elméletekben már jártas teoretikusok által didaktikusán ki­fejtett elméletek alkotóelemeit, s ezek után föltételezik, hogy az egyes alkotóelemek hasonmásának eseményként le kellett ját­szódnia a kérdéses elméletek megalkotásának munkája során. Mivel a nyilvánosságra hozott elméletek alkotóelemei között premisszákat és konklúziókat találnak, önálló, korábbi „kogni­tív aktusokat" posztulálnak, nevezetesen a megítélés „kognitív aktusait"; és mivel a nyilvánosságra hozott elméletek alkotóele­mei között argumentumot is találnak, olyan önálló, korábbi folyamatot posztulálnak, amely a premisszák „kogníció"-jától a konklúziók „kogníció"-jához való átmenetből áll. Remélem, sikerül bebizonyítanom, hogy az episztemológusok által fölté­telezett önálló intellektuális folyamatok csak a már felállított és

35ó

kifejtett elméletek csoportosított alkotóelemeinek paramecha- nikai dramatizálásai.

Nem tagadom, hogy elméletalkotói munkálatainkhoz hozzá­tartozik igen sok monológ és véleménycsere, nagyon sok papí­ron vagy fejben végzett számolás és hibás számolás, nagyon sok, táblán vagy a képzeletben szereplő diagram, rengeteg kérdezős- ködés, faggatás, megvitatás és kísérleti bizonyítás; és egészen bizonyos, hogy a kifejezéshasználat néhány ilyen esetében nem a már felállított vagy felfogott részelméletek ideiglenes kifejté­séről van szó, hanem részben azokról a gyakorlatokról, ame­lyekkel felkészítjük magunkat olyan elméletek megszerzésére, amelyekkel még nem rendelkezünk. Például tömérdek dolgot csak próbaképpen mondok; a nyelvemre veszem őket, és ha egy csöppet is ígéretesnek tűnnek, akkor mintegy próbálkozó beál­lítottsággal újra és újra elismétlem, hogy hozzászoktassam ma­gam a gondolathoz; tehát gyakorlattal készítem fel magam arra, hogy később, ha ezek helyesnek bizonyulnak, dolgozzak velük, vagy pedig, ha helytelennek bizonyulnak, megváljak tőlük egy­szer s mindenkorra. Mint a tanár, úgy parancsolok magamnak, teszek szemrehányást magamnak, dicsérem vagy buzdítom magam; vizsgakérdéseket vagy tendenciózus kérdéseket teszek föl magamnak hivatalos hangnemben, nehogy a homályos vagy a nehézséget jelentő problémákat elhanyagoljam. De nem mond­hatjuk, hogy amikor az ezekhez hasonló kifejezéseket ily módon használjuk, akkor ítéleteket vagy következtetéseket fejezünk ki abban az értelemben, hogy tanító célzattal adunk elő elért konk­lúziókat és betanult érveket. Az ilyen kifejezések rendszerint ugyanúgy nem szerepelnek majd a publikált elméletben, ha egyáltalán publikációra sor kerül, ahogy a tanár kék és piros ceruzás bejegyzései, „pipái", felkiáltójelei, kérdőjelei és meg­jegyzései - amelyeket a tanítványok dolgozatainak margójára ír- sem ismétlődnek majd a tanítványoknak az elméletről adott végső beszámolóiban. Ezek annak az építőállványzatnak a ré­szei, amelyet az elméletalkotás használ, de nem részei annak az építménynek, amelyben a sikeres elméletalkotás végződik. A kiképzett katonák sem kiáltják fennhangon vagy motyogják magukban a csatamezőn az újoncképzés során használatos pa­rancsokat.

357

4. Az episztemológiai kifejezések helyes és helytelen alkalmazása

Az intellektuális képességek és tevékenységek hagyományos leírásában olyan szavakat és kifejezéseket találunk, mint az „ítélet", az „érvelés", az „idea", az „absztrakt idea", a „foga­lom", az „ítéletalkotás", a „következtetés", a „konklúziók levo­nása", a „kijelentések fontolóra vétele", a „szubszumálás", az „általánosítás", az „indukálás", a „megismerés", a „szemlélet", az „intuíció", az „intellektuális észlelés" és a „diszkurzív gon­dolkodás". Ezeket a kifejezéseket bizonyosan nem a laikusok, hanem csak a teoretikusok alkalmazzák úgy, mintha segítsé­gükkel helyes leírást, segítségük nélkül pedig majdhogynem semmilyen leírást sem tudnánk adni arról, amivel egy bizonyos személy egy bizonyos pillanatban foglalatoskodott, mintha pél­dául Kis Jánosról néha mondhatnánk és mondanunk is kellene, hogy miután álmából felébredt, hozzákezdett egy kicsit ítélni, fogalmat alkotni, szubszumálni vagy absztrahálni, vagy hogy több mint három percig „tételezett" egy kijelentést, vagy hogy három óráig piszmogott a premisszáktól a konklúzióhoz váló átmenettel, vagy hogy a kerítésen ülve felváltva fütyörészett és dedukált, vagy hogy egy pillanattal azelőtt, hogy köhögni kez­dett, intuíciója volt valamiről.

A legtöbb ember valószínűleg egy kicsit úgy érzi, hogy az ilyen életrajzi anekdotákhoz valami valószerűtlenség tapad. Kis János a saját magáról szóló meséit nem ilyen kifejezésekkel fogalmazza meg, de még csak nem is olyanokkal, amelyek könnyen lefordíthatok lennének ezekre. Hány kognitív aktust hajtott végre reggeli előtt, és milyen érzés volt végrehajtania őket? Fárasztó volt-e? Elvezettel végezte-e a premisszáktól a konklúzióhoz való átmenetet; körültekintően végezte-e, vagy pedig figyelmetlenül? Areggelire szólító gongütés megállította-e őt félúton premisszái és konklúziója között? Pontosan mikor is alkotott legutoljára ítéleteket vagy absztrakt ideákat, és mi tör­tént velük, miután megalkotta őket, és ki tanította meg arra, hogyan kell ezt csinálni? Gyors vagy lassú folyamat-e a foga­lomalkotás, könnyű vagy nehéz feladat-e, elpiszmoghat-e vele, vagy kivonhatja-e magát alóla? Körülbelül mennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy szemügyre vegye a kijelentést, és a lát­vány a szeműgyrevétel későbbi szakaszaiban ugyanolyan volt-e, mint a korábbi szakaszokban, vagy pedig különböző? Mihez

358

hasonlított jobban, a bamba bámuláshoz vagy a tüzetes vizsgá­lathoz? Nem tudja, hogyan adjon választ az ilyen kérdésekre. Az ilyen kérdésekre könnyen és magabiztosan válaszol életének azokkal az eseményeivel kapcsolatban, amelyekről valóban be­számol, de teljességgel képtelen válaszolni rájuk az olyasféle eseményekkel kapcsolatban, amelyekről az episztemológusok véleménye szerint be kell tudnia számolni.

Sőt még azt is hozzáteszik, hogy ezek a föltételezett kogni­tív aktusok és folyamatok zárt ajtók mögött játszódnak le. Nem figyelhetjük meg, hogy lejátszódnak-e Kis János életében. Csak ő tudna beszámolni előfordulásukról, bár sajnos ő soha­sem fecseg ki ilyen dolgokat. És bármennyire a fejünkbe verték is ezt a doktrínát, mi magunk sem fecsegünk ki soha ilyen dolgokat. És világos, hogy miért nem. Az ilyen kifejezésekkel előadott életrajzi anekdoták ugyanis mítoszok, ami azt jelenti, hogy ezeknek a kifejezéseknek vagy legalábbis néhányuknak megvan a maga teljesen helyes és jogosult alkalmazása, de rosszul használják őket olyan esetekben, amikor e kifejezésekkel anekdotákat mesélnek el arról, hogy az emberek egy bizonyos pillanatban mit csinálnak vagy min mennek keresztül. Mi tehát a helyes alkalmazásuk? És miért baj az, ha arra alkalmazzuk őket, hogy leírjuk, mit csinálnak és min mennek keresztül az emberek?

Ha egy tudós nyomtatott értekezését vagy a nyomozó gépírá­sos jelentését olvassuk, vagy ha egy történész előadását hallgat­juk valamilyen hadjáratról, akkor valóban találkozunk olyan argumentumokkal, amelyeket „következtetéseknek" vagy „ér­veknek" nevezhetünk, olyan konklúziókkal, amelyeket „dönté­seknek", „megállapításoknak" vagy „ítéleteknek" nevezhetünk, olyan absztrakt kifejezésekkel, amelyekről azt mondhatjuk, hogy „absztrakt ideákat" vagy „fogalmakat" jelölnek, olyan osztályba tartozást kimondó állításokkal, amelyekről azt mond­hatjuk, hogy „szubszumpciók" vagy „szubszumpciókat jelen­tenek" és így tovább. A kész elméletekben szereplő állítások végtagjainak, ízületeinek és idegeinek összehasonlító anatómi­ája jogosult és szükséges kutatási terület, és az ezeknek az alkotóelemeknek az osztályozásához használt kifejezések nél­külözhetetlenek az egyes elméletek igazságának vagy konzisz­tenciájának a megvitatásához, illetve a különböző tudományok módszereinek az összehasonlításához.

359

De most azt kérdezik majd, hogy „Ha jogosult dolog a publi­kált elmélet bizonyos elemeit ilyen kifejezésekkel jellemezni, akkor miért nem jogosult a megfelelő kifejezésekkel az elmélet­alkotás megfelelő elemeit leírni? Ha egy elmélet nyomtatott változata tartalmazza néhány premissza és konklúzió nyomta­tott változatát, akkor miért ne mondhatnánk, hogy az elmélet kigondolása pedig a premissza és a konklúzió megismerésének megfelelő aktusait tartalmazza? Ha valamilyen könyvben van egy argumentum, akkor nem kellett-e megfelelő implikáció­megismerő aktusnak lejátszódnia annak a gondolkodónak az életében, aki fölfedezte a könyvben elmondott dolgokat? Ha a detektív beszámolója tartalmaz olyan absztrakt kifejezést, mint az »alibi«, akkor nem kellett-e megtörténnie a nyomozás során annak a belső eseménynek, amely által birtokába jutott az alibi megfelelő absztrakt ideájának? A könyvekben kinyomtatott vagy az előadótermekben elmondott elméletek egészen biztosan a láb­nyomokhoz hasonlítanak, amelyeket egy láb korábbi lépései hagy­tak hátra. Jogosult dolog néhány lábnyompredikátumot közvetle­nül arra a lábra alkalmazni, amely hátrahagyta, és néhány más lábnyompredikátumból néhány más, de megfelelő lábprediká­tumra következtetni; miért lenne ez másként a teoretikus elmélet­alkotói tevékenységével, miért ne a kész mű predikátumaiból átvett vagy következtetett pred ikátumokkal jellemeznénk azt? Mi­féle más okokból származhatnának ezek az okozatok?"

Ez az utolsó kérdés, amit tendenciózusan adtam az általam bírált hagyomány védelmezőinek a szájába, azt hiszem, meg­mutatja a mítosz természetét. Mert ez csak az egyik változata annak a régi kauzális mítosznak, amit már megvizsgáltunk és elvetettünk. A paramechanikai hipotézisről van tehát szó, amit most éppen az elméletek megfogalmazásában használatos taní­tó célzatú próza egyes elemeire alkalmazunk.

Az érv valahogy így szólhatna: le kell játszódniuk az abszt­rakció, a szubszumpció és a megítélés sajátos belső folyamatai­nak, mert mi másnak lehetnének az okozatai a publikált elmé­letek absztrakt kifejezései, osztályba tartozást jelentő kifejezései és konklúziói? Be kell következnie a diszkurzív gondolkodás magánjellegű tevékenységének, mert mi más lehetne annak az oka, hogy a nyilvános előadásban vagy nyomtatásban értelmes szövegrészek jelennek meg? Vagy hogy ezt a paramechanikai gondolatot az igen kedvelt „kifejeződni" ige segítségével fogal-

360

mázzuk meg, létezniük kell a premisszáktól a konklúzióhoz való átmenet szellemi aktusainak, mivel az elméletek megfogal­mazásában szerepló' „mert" - és „tehát" - mond átok értelmesek, és ezért a teoretikus szellemében lejátszódó, megfelelő gondol­kodási tevékenységek kifejeződései. Minden értelmes kifejezés­nek van jelentése, így hát amikor egy kifejezést ténylegesen használnak, akkor jelentésének valahol fel kellett bukkannia, és csak olyan gondolat formájában jelenhetett meg, amely a beszé­lő vagy az író magántermészetű tudatfolyamában fordult elő. Ha az episztemológusok ugyanannyi figyelmet szenteltek vol­na az aritmetikai és algebrai számításoknak, mint a geometriai bizonyításoknak, akkor - ha következetesek akartak volna ma­radni - föltehetőleg hasonló érveket használtak volna annak bizonyítására, hogy a föltételezett vasfüggöny mögött leját­szódnak az összeadás, a kivonás, a szorzás és az osztás szellemi folyamatai is, és akkor azt mondták volna, hogy az olyan szel­lemi aktusok mellett, mint a fogalomalkotás, ítéletalkotás és következtetés, vannak olyan kognitív aktusok is, mint az össze­adás, kivonás és szorzás. Felruházhattak volna bennünket olyan sajátos képességekkel is, mint a nagy számokkal való osztás képessége vagy a másodfokú egyenletek megoldásának képes­sége. Milyen más szellemi képességek működésének lehetné­nek külső kifejeződései a ceruzával leírt osztásaink vagy a ledik­tált másodfokú egyenleteink?

A paramechanikai hipotézis általános fogyatékosságaival többé már nem kell foglalkoznunk. Viszont fel kell figyelnünk még néhány sajátos problémára, amelyek akkor merülnek föl, amikor az intellektuális tevékenységekre alkalmazzák a hipoté­zist. Először: egészen biztosan igaz, hiszen tautologikus az a kijelentés, hogy a helyesen használt értelmes kifejezéseknek sajátos jelentésük van, de ez nem jogosít fel minket a „Mikor és hol fordulnak elő ezek a jelentések?" kérdésre. A medvét talán éppen körülsétáltatja a medvetáncoltató, a lábnyomot pedig egykor egy lábnak kellett élőid éznie a talajban, de az a kijelentés, hogy egy kifejezésnek jelentése van, nem azt jelenti, hogy a kifejezés egy pórázon van, amit a „jelentés"-nek vagy „gondo­latnak" nevezett kísértetszerű táncoltató tart, vagy hogy a kife­jezés nyilvános lábnyom, amit valamilyen nem hallható és nem látható lépés hagyott hátra maga után. Megérteni egy kifejezést nem azt jelenti, hogy valamilyen megfigyelhetetlen okra követ-

361

keztetiink. Maga az a tény, hogy egy kifejezés arra való, hogy bárki megértse, már mutatja, hogy a kifejezés jelentését nem lehet úgy jellemezni, mintha valamiféle olyan esemény vagy olyan esemény része lenne, amelyről legfeljebb egyvalaki tud­hat valamit. Az, „amit egy ilyen és ilyen kifejezés jelent" egyál­talán nem dolgot vagy eseményt ír le, és a fortiori nem rejtett dolgot vagy eseményt.

Továbbá annak az elképzelésnek az alapján, mely szerint egy jelentéssel bíró szó, kifejezés vagy mondat értelmes használata megköveteli, hogy abban, aki használja, egyidejűleg vagy elő­zőleg előforduljon valami olyasmi, amit néha „a szónak, kifeje­zésnek vagy mondatnak megfelelő gondolatinak neveznek, elvárnánk, hogy ezt a föltételezett belső eseményt valóban leír­ják nekünk. De amikor előhozakodnak a leírásokkal, akkor úgy tűnik, hogy csak a szavak, kifejezések vagy mondatok kísértet- szerű hasonmásainak a leírását nyújtják. A „gondolatot" úgy írják le, mintha csak valamilyen újabb, jelenésszerű elnevezés, állítás vagy érvélés lenne. Kiderül például, hogy az a gondolat, amely állítólag medveláncon tartja a „Holnap csak ügy lehet vasárnap, ha ma szombat van" nyilvános kijelentést, semmi más, mint magunknak címzett bejelentés arról, hogy holnap nem lehet vasárnap anélkül, hogy ma szombat ne lenne, azaz csak magunkban elmondott vagy elmormogott főpróbája ma­gának a nyilvános állításnak. Egészen biztosan elpróbálhatjuk és gyakran el is próbáljuk magunkban vagy sotto voce azt, amit azután elmondunk a hallgatóságnak, vagy leírunk a papírra. De ez semmilyen elméleti különbséget nem jelent, mivel ugyanaz a föltételezett kérdés újból felmerül. „Mi ennek a magunkban elmondott vagy elmormogott kifejezésnek a jelentése? További »megfelelő gondolat«, amely megint egy másik, még homályo­sabb shídióban bukkan fel? És ez pedig csak további elpróbált bejelentés?" Valami értelmeset mondani, ha tudjuk a kérdéses kifejezés értelmét, nem azt jelenti, hogy két dolgot csinálunk, nevezetesen mondunk valamit fennhangon vagy magunkban, és ugyanakkor vagy röviddel előtte valamilyen más, árnyszerű lépést teszünk, hanem azt jelenti, hogy egy dolgot csinálunk, mégpedig bizonyos gyakorlattal és bizonyos szellemi állapot­ban; nem gépiesen, nem csevegve, nem figyelmetlenül, nem komédiázva, nem szórakozottan vagy eszelősen, hanem szán­dékosan, módszeresen; gondosan, komolyan, és hogy úgy

362

mondjam, a vártán állva. Fennhangon vagy magunkban mon­dani valamit ebben a sajátos szellemi állapotban ugyanaz, mint gondolni a gondolatot, nem pedig a gondolat gondolásának olyan utóhatása, hogy az ember gondolhatná a gondolatot anél­kül is, hogy mondaná magának vagy a világnak a kérdéses dolgot. De természetesen gondolhatnánk ugyanazt a gondola­tot, miközben más dolgot mondunk, mivel kiejthetnénk azonos értelmű mondatot valamilyen más nyelven vagy ugyanazon a nyelven, de más szavakkal. Beverni egy szöget nem azt jelenti, hogy az ács két dolgot csinál, az egyiket kalapáccsal, a másikat pedig kalapács nélkül, annak ellenére hogy a kalapács ügyetlen, figyelmetlen vagy céltalan lóbálása még nem juttatja be a szöget, annak ellenére, hogy az ács a szöget beverhette volna e helyett a kalapács helyett egy másik kalapáccsal is.

Amikor tehát valakinek van egy elmélete, vagy járatos egy elméletben, és ennélfogva sok más dolog mellett arra is készen áll, hogy magának vagy másoknak okulás céljából előadja ezt, akkor ipso facto készen áll arra, hogy előadja a szükséges pre­misszamondatokat, a konklúziómondatokat, az elbeszélő mon­datokat és az érveket a szükséges elvont főnevekkel, egyenle­tekkel, diagramokkal, képzeletbeli szemléltetésekkel stb. egye­temben. És amikor felkérik, hogy fejtse ki az elméletet, akkor pillanatról pillanatra - vagy viva voce, vagy fejben, vagy írógé­pen - szép sorjában ténylegesen felvonultatja ezeket a kifejezé­seket, és gondolatai talán, illetve mindenképpen a feladatánál járnak, azaz szándékosan, módszeresen, gondosan, komolyan és a vártán állva hajtja végre ezt. Mialatt beszél vagy ír, figyel arra, amit éppen mond. Ha akarjuk, mondhatjuk tehát, hogy mivel minden pillanatban gondos figyelemmel vonultatja fel absztrakt kifejezéseit, premisszamondatait, konklúziómonda­tait, érveit, grafikonjait, egyenleteit stb., éppen arra gondol, amit ezek jelentenek. Teljesen jogosult ezt mondani, de kissé kocká­zatos, mivel a „gondol" kifejezés olyan föltételezésre csábít, hogy az illető két folyamatot idéz elő, az egyik az egymáshoz láncolódó kifejezések vagy mondatok kimondásának vagy le- gépelésének valószínűleg nyilvános folyamata, a másik pedig szükségképpen rejtett, jelenésszerű folyamat, amelynek során létrehozza vagy csak birtokolja az írott vagy kimondott monda­tok kísértetszerű előfutárait, azaz az „ideákat" vagy az „ítélete­ket", a „következtetéseket" vagy a „gondolatokat", azokat a

363

„kognitív aktusokat", amelyeknek az írás és a beszéd manuális vagy vokális aktusai csak „kifejeződései" vagy „lábnyomai". És pontosan ennek a csábításnak engednek azok, akik az elmélet­alkotás tevékenységét az elért elmélet tanító célzatú kifejtésében tett prózalépések belső előjeleiként fogják fel.

Ez visszavezet minket ahhoz a korábbi kérdésünkhöz, hogy az „ítélet", az „absztrakt ideák birtoklása", a „következtetés" stb. állítólagos aktusait a teoretikus kutató- vagy pedig kifejtő- tevékenységében kell-e keresnünk. Hol kell megmutatkozniuk; azokban a kijelentésekben-e, amelyeket akkor mond, amikor tudja, hogy mit mondjon, vagy vajúdásában, amikor még nem tudja, hogy mit mondjon, hiszen még éppen csak próbál szert tenni erre a tudásra; azaz akkor-e, amikor már megszerzett képességeket működtet, vagy amikor még nehézségei vannak? Akkor-e, amikor tanítja a dolog hogyanját, vagy amikor tanulja a hogyanját? Azt hiszem, minden további érvelés nélkül is vilá­gos, hogy a konklúzióval és premisszákkal rendelkező érvek, az absztrakt ideák, az egyenletek stb. tanító célzatú előadása a megérkezés utáni szakaszhoz tartozik, nem pedig az utazás valamelyik szakaszához. A teoretikus elmondhatja a leckéket, mert már befejezte megtanulásukat. Használhatja a felszerelést, mert végre-valahára van felszerelése. Éppenséggel az ösvény­készítés befejezése miatt képes ballagni azon az ösvényen, amelynek elkészítésén végül is ebből a célból fáradozott; vagy éppen mert a fáradságos fegyveres kiképzés végre-valahára befejeződött, képes most már minden nehézség nélkül kezeim a fegyvert. Azok a „gondolatai", amelyekkel most rendelkezik, és nem azok az erőfeszítések, amelyek révén megszerezte ezeket.

Ha egyáltalán használni akarjuk azt a szokatlan kifejezést, hogy „ítéletalkotás", akkor azt kell mondanunk, hogy a detektív akkor alkotja azt az ítéletet, hogy a vadőr ölte meg a földbirto­kost, amikor kijelentő módban prózába önti elméletének azt a részét, amellyel az adott helyzetben rendelkezik, és hogy mind­annyiszor megismétli ezt az ítéletet, valahányszor szükség tá­mad arra, hogy elméletének ezt a részét akár magának, akár a sajtótudósítóknak, akár a Scotland Yardnak elmondja. És ekkor tartózkodni fogunk attól, hogy úgy beszéljünk, mintha koráb­ban a nyomozás valamilyen részeként előfordult volna valami­lyen önálló ítéletalkotási aktus.

364

így hát ha a „gondolkodás" szót a „kigondolás" értelmében fenn akarjuk tartani valamilyen előzetes fontolgatást képező' munkára, ami nélkül a detektív nem rendelkezne az elméleté­vel, akkor nem mondhatjuk, hogy ez a gondolkodás valamiféle ítéletalkotásból áll, vagy ítéletalkotást tartalmaz, kivéve azt az esetet, amikor a detektív en route leszűrt néhány olyan részelmé­letet, amelyet ennek megfelelően előzetes jelentés formájában kész előadni magának, a sajtótudósítóknak vagy a Scotland Yardnak. Londonba utazni nem a Londonban elvégzett felada­tokat vagy a Londonban tartandó megbeszélések főpróbáját jelenti.

Kétségtelen, a detektívet a nyomozás során ösztökélheti, illet­ve erőfeszítéseit irányíthatja az, hogy felteszi magának a „Vajon valóban a vadőr ölte-e meg a földbirtokost?" kérdést. De egy ily módon használt kérdő mondat nem konklúzióra tanító mondat, hanem konklúzióra vadászó direktíva. Azért kérdezi ezt a de­tektív, mert van valami, amit még nem állapított meg, nem pedig azért, mert van valami, amit kész elmondani, minthogy már megállapította.

Az is kétségtelen, hogy próbaképpen mondhatja magának vagy a Scotland Yardnak: „Nagyon valószínű, hogy a vadőr volt." De ezt nem tartanánk ítéletaktusnak vagy arról szóló beszámolónak, hogy a vadőr megölte a földbirtokost, hanem egy, legalábbis bizonyos helyzetekben már felépített, illetve birtokba vett és ennélfogva már nem megalkotás alatt álló rész­elmélet ideiglenes bejelentésének kellene tekintenünk.

„Jó, jó - mondhatná valaki -, talán valóban hibás az az elképzelés, hogy az elméletalkotást úgy kell felfogni, mint ami »ítéletaktusok«-ból áll, vagy ilyeneket tartalmaz. A teoretikus egészen biztosan semmit sem mondhat azelőtt, mielőtt mond­hatna valamit, nem jelentheti be az eredményeit, amíg nem fejezte be a vizsgálatot. A bírósági tárgyalás ítélettel végződik, de nem ítéletekből áll. De mi a helyzet a következtetéssel? A racionális lény fogalmához kétségkívül hozzátartozik, hogy gondolatai néha premisszáktól konklúziókig haladnak. Ennél­fogva bármely racionális lény, mondjuk Kis János esetében néha még akkor is igaznak kell lennie, hogy bizonyos pillanatban néhány premisszától éppen átlép egy konklúzióhoz, ha fura módon zavarba jön is annak a kérdésnek a hallatára, hogy vajon élvezte-e a szökelléseket a legutolsó három alkalommal, amikor

365

ilyen lépéseket tett, vajon mennyi idejébe került a dolog, elpisz- mogott-e velük, hogy könnyen vagy nehezen következtetett-e, és megállt-e valaha is félúton a premisszák és a konklúziók között?"

Egészen biztosan igaz az, hogy Kis János, miután bizonyos dolgokat fölfedezett vagy hallott, elmondhat magának vagy nekünk néhány, ezekből következő olyan igazságot, amely ko­rábban nem jutott az eszébe. Gyakran valóban következtetés révén jutunk fölfedezésekhez. De nem minden érvelés fölfede­zés. Ugyanazt az érvet ugyanaz a személy újra meg újra hasz­nálhatja, de nem mondanánk, hogy többször fedezte föl ugyan­azt. A detektív talán kedden hozzájut bizonyos bűnjelekhez, szerdán pedig az egyik pillanatban először mondja magának azt, hogy „A vadorzó nem lehetett, tehát a vadőr volt az, aki megölte a földbirtokost". De amikor eredményeit jelenti a felet­teseinek, nem kell azt mondania múlt időben, hogy „Szerda délután arra a következtetésre jutottam, hogy a vadőr ölte meg a földbirtokost", hanem azt mondhatja, hogy „Ezekből a bűnje­lekből az következik, hogy a vadőr volt a gyilkos", vagy „Ezek­ből a bűnjelekből arra következtetek, hogy a vadőr ölte meg a földbirtokost", vagy „A vadorzó nem tette, tehát a vadőr ölte meg a földbirtokost". És talán többször is elmondja ezt nehéz felfogású felettesének, és később talán többször is elmondja a bíróságon. Minden alkalommal használja az érvét, levonja a konklúzióját, vagy megformulázza következtetését. Ezek a le­írások nincsenek fenntartva arra az egy alkalomra, amikor a dolgok megvilágosodtak előtte.

Az sem szükségszerű, hogy legyen bármilyen olyan alkalom, amikor a dolgok megvilágosodtak előtte. Könnyen meglehet, hogy már korábban is gondolt arra, hogy a vadőr volt a gyilkos, és hogy az új nyomokról csak nehezen derült ki, hogy erre az esetre vonatkoznak. Talán néhány percig vagy néhány napig mérlegelte ezeket a nyomokat, majd úgy találta, hogy a lehetsé­gesnek tűnő kibúvók egyre inkább csökkennek, egészen addig, amíg valamilyen pontosan nem meghatározható pillanatban végképp el nem tűnnek. Ilyen helyzetben - és mindannyian ilyen helyzetben voltunk akkortájt, amikor tanulmányozni kezdtük Eukleidész első tételének bizonyítását - az érv nem hirtelen világosodik meg a gondolkodó előtt, csak dereng neki, ugyanúgy, ahogy a nehéz, ismeretlen latin szöveg jelentése sem

366

hirtelen világosodik meg a fordító előtt, hanem eleinte csak dereng az értelme. Nem mondhatjuk, hogy a gondolkodó ebben és ebben a pillanatban vonta le először a konklúziót, csak azt, hogy hosszú ideig emésztette magát, míg végre-valahára levon­hatta a konklúziót, tudva, hogy már jogosult a konklúzió levo­nására. Fokozatosan tesz szert az érv beható ismeretére, az összes olyan ismerethez hasonlóan, amely gyakorlatból való tanulást tartalmaz, de amikor már megszerezte az ismeretet, akkor habozás vagy kétség nélkül kész kifejteni az egész érvet, kész kifejteni, valahányszor szükségesnek tűnik, és kész kifejte­ni többféle, egymástól eltérő megfogalmazásban is.

Ezt a jól ismert tényt, hogy az érveket, mielőtt könnyedén alkalmazni tudnánk őket - többé-kevésbé fokozatos gyakorlás­sal - alaposan meg kell ismernünk, általában homályba burkolja a logikával foglalkozóknak az a szokása, hogy példákként min­dig teljesen elcsépelt érveket hoznak fel. Egy érv akkor válik elcsépeltté, amikor gyakorlása, illetve a vele rokonságban lévő érvek gyakorlása is már régen felkészített bennünket arra, hogy minden habozás, illetve minden kétkedés nélkül használjuk. Egy elcsépelt érv érvényessége ugyanazért nyilvánvaló azon­nal, amiért egy latin mondat jelentése is azonnal nyilvánvaló, mihelyt jól ismerjük a benne szereplő szavakat és szintaxisát. Ezek most már nyilvánvalóak vagy teljesen világosak számunk­ra, de korábban nem így volt. És most sincs így, ha olyan érvekkel vagy latin mondatokkal találjuk magunkat szembe, amelyeknek még testvéreivel vagy unokatestvéreivel sem talál­koztunk soha.

A „következtetés" semmiképpen nem jelent olyan tevékeny­séget, amelynek során fölfedezést teszünk, olyan tevékenységet tehát, amit nem lehet megismételni; „ következtetés"-en, éppen ellenkezőleg, olyan tevékenységet értünk, amelyet képesnek kell lennünk megismételni. Nincs igazán birtokában egy érv­nek, aki nem tud vele vagy a hasonló érvekkel eltérő megfogal­mazásokban és sokféle helyzetben is bánni. Nem elég, ha egy­szer, amikor valamilyen információhoz jutunk, eszünkbe jut egy új és igaz gondolat. Ha ki akarjuk érdemelni azt a minősítést, hogy konklúziót vontunk le bizonyos premisszákból, akkor tudnunk kell azt is, hogy ezeknek a premisszáknak az elfogadá­sa feljogosít a konklúziónak az elfogadására; és ha valaki ellen­őrizni akarná, hogy tudjuk-e ezt, arra volna kíváncsi, hogy

367

képesek vagyunk-e alkalmazni a szóban forgó következtetés elvét más esetekben is, bár természetesen nem követelné meg, hogy ezt az elvet in abstracto meg tudjuk nevezni vagy meg tudjuk fogalmazni.

Meg kell tehát különböztetnünk azt az esetet, amikor egy bizonyos érvet vagy egy bizonyos családba tartozó érvek bár­melyikét tanuljuk meg használni, attól, amikor egy ilyen érv használatával új igazságok birtokába jutunk. Minél gyorsabban érjük el az utóbbi fokot, valószínűleg annál alaposabban ismer­jük az érvet. De könnyen lehet, hogy erre az alapos ismeretre fokozatosan tettünk szert, és talán annál inkább biztos ez az ismeret, minél több lépcsőfokon keresztül jutottunk el hozzá. Ha valaki azzal mutatja az érv alkalmazására irányuló képessé­gét, hogy ténylegesen és szabályosan használja ezt valamilyen új gazság fölfedezésére, akkor azt is megmutatja, hogy az érvet pillanatnyi problémáinak megoldásától különböző egyéb cé­lokra is képes felhasználni. Az az eset, amikor van egy érvünk, ahhoz hasonlóan, amikor egy toliunk, egy elméletünk vagy egy elgondolásunk van, különbözik attól, amikor megszerezzük vagy felhasználjuk azt. Egy érv használata magában foglalja, hogy van érvünk, az pedig, hogy van érvünk, előfeltételezi, hogy szert tettünk rá, és nem vesztettük el. De bizonyosfajta elméletektől és elgondolásoktól eltérően az érveket nem pusz­tán információszerzéssel sajátítjuk el, s alapos ismeretüket sem rossz emlékezőtehetségünk miatt veszítjük el. Leginkább a jár­tasságokhoz hasonlítanak. Elsajátításukhoz gyakorlat szüksé­ges, de még a gyakorlat hosszú szüneteltetése is csak ritkán elég működtetésük teljes elfelejtéséhez. A „gyakorlat" szón nem azo­kat a sajátos feladatokat értem, amelyeket a logika tanárai adnak azoknak a keveseknek, akik logikát tanulnak, hanem a minden­napos viták és olvasás során mindenkire ráháruló közönséges feladatokat, valamint azokat az akadémikusabb feladatokat, amelyeket az iskolában mindenki kap.

Akkor beszélünk egy érv használatáról vagy egy konklúzió levonásáról, amikor valaki magán- vagy közfogyasztásra ki­mondja vagy leírja: „ez, tehát az", vagy „mert ez, azért az", vagy „ez magában foglalja azt", feltéve, hogy az illető annak tudatá­ban írja le vagy mondja ki ezeket, hogy jogosult erre. Ilyen szellemi állapotban mondani vagy írni valamit természetesen szellemi, sőt intellektuális aktust jelent, mivel ez olyan képes­

368

ségnek a működtetése, amelyet joggal nevezünk „intellektuá­lisának. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy abban az értelemben „szellemi aktus", hogy a kulisszák mögött hajtják végre. Végre lehet hajtani ugyanis csendes monológban, de ugyanilyen jól végre lehet hajtani fennhangon vagy tinta segít­ségével is. Sőt azt várjuk, hogy a gondolkodó legárnyaltabb és leggondosabb érveit ott találjuk meg, ahol a matematikus leg­jobb számításait és bizonyításait is, nevezetesen abban, amit kollégái bírálatát várva nyomtatásban előterjeszt. Tudjuk, mire gyanakodjunk, ha egy gondolkodó azzal henceg, hogy van egy jó érve, de nem fogja nyilvánosságra hozni, vagy nem tudja nyilvánosságra hozni.

S ez újabb felismeréshez vezet el bennünket. Mint láttuk, valamiféle abszurditás van abban a kijelentésben, hogy valaki egy bizonyos pillanatban vagy egy bizonyos ideig azzal van elfoglalva, hogy premisszákból egy konklúzióhoz jut. A „követ­keztetés" szót nem használjuk sem lassú, sem gyors folyamat megjelölésére. A „Hozzákezdtem dedukálni, de nem volt időm befejezni" nem tartozik az értelmesen mondható dolgok közé. Néhány teoretikus felismerve ezt a fajta abszurditást, a követ­keztetést inkább pillanatszerű tevékenységnek tekinti, olyan­nak, amely a megcsillanáshoz vagy a felvillanáshoz hasonlóan rögtön befejeződik, mihelyt elkezdődik. De ez légből kapott elképzelés. Nem azért nem mondhatjuk, hogy a konklúzió le­vonása gyors vagy lassú folyamat, mert valamilyen pillanatsze­rű folyamat, hanem azért, mert egyáltalán nem folyamat. Vala­kinek kerülhet sok vagy kevés idejébe az, hogy megérkezzen Londonba, vagy megoldjon egy anagrammát, vagy mattot ad­jon az ellenfél királyának, de a konklúzióhoz jutás, akárcsak a Londonba való megérkezés, az anagramma megoldása vagy a király matthelyzete nem olyasfajta dolog, amit fokozatosnak, gyorsnak vagy pillanatszerűnek mondhatunk. Megkérdezhet­jük, hogy mennyi ideig tartott a versenyfutás, de nem kérdez­hetjük meg, hogy mennyi ideig tartott megnyerni a versenyt. Egy bizonyos pillanatig a verseny még folyamatban volt, ettől a pillanattól kezdve a verseny eldőlt, és valaki győztes lett. De ez nem valamiféle hosszú vagy rövid pillanat. Ugyanilyen jel­legű példa az, amikor birtokába jutunk valamilyen tulajdonnak. Az előzetes alkudozásokhoz talán hosszabb vagy rövidebb idő­re van szükség, de az átmenet abból a helyzetből, amikor még

369

nem birtokoljuk az árucikket, abba a helyzetbe, amikor már tulajdonosai vagyunk, sem nem olyan gyors, mint a villám, sem nem olyan lassú, mint a virradat. Az „átmenet" félrevezető metafora volt. Ugyanúgy félrevezető metafora akkor is, amikor annak a változásnak a leírására használják, amely akkor játszó- d ik le, ha valaki egy olyan igazság birtokába jut, amire hosszabb vagy rövidebb ideig alkudozott.

Ha valaki kialakított valamilyen érvet, akkor az érv első vagy mondjuk tizenötödik írásbeli vagy szóbeli felhasználása bizo­nyára időt vesz igénybe. Önmagának talán nagyon gyorsan hadarja el az érvet, a telefonba pedig talán nagyon lassan mondja el. Egy érv kifejtése másodperceket vagy órákat is igénybe vehet. Az „érvelni" igét gyakran használjuk az érv kifejtésének a folyamatára is, viszont a „következtetni", a „dedukálni" vagy a „konklúziót levonni" kifejezéseket csak nagyon ritkán: Ilyen használat esetén mondhatjuk, hogy a beszélőt félbeszakították a premisszák és a konklúzió között, vagy hogy ma jóval gyorsabban jutott el a premisszáktól a konklúzióig, mint tegnap. Hasonlóképpen a dadogó ember­nek talán hosszú időbe telik, amíg elmond egy viccet. De nem kérdezünk olyasmit, hogy mennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy kitalálja a viccet. Azt sem szoktuk megkérdezni, hogy a gondolkodó mennyi időt töltött azzal, amíg eljutott végkövet­keztetéséhez, szemben azzal az idővel, amely alatt megközelí­tette a konklúzióját. A „következtetni", a „levezetni" és a „bebi­zonyítani", a „mattot adni"-hoz, a „belőni"-hez, a „feltalálni"- hoz és a „megérkezni"-hez hasonlóan, elsődleges használatuk­ban azok közé a kifejezések közé tartoznak, amelyeket máshol „sikerigék"-nek vagy eredményszavaknak neveztem. És amíg a már meglevő dolog publikálása vagy egyéb felhasználása talán sok időt vagy csak kevés időt vesz igénybe, addig az átmenet abból a helyzetből, amelyben a kérdéses dolog még nincs meg, abba a helyzetbe, amelyben már megvan, nem jellemezhető gyorsaságjelzőkkel. Amikor valaki ezeket az igéket időtlen jelen időben használja, mint például az „arra következtetek", „ő azt vonja le" vagy „bebizonyítjuk" mondatokban, akkor elsődleges értelmükből leszármaztatott értelemben használja ezeket az igéket. Nem közvetlenül a megszerzésről számol be, hanem valami olyasmiről, ami leginkább a birtokláshoz ha­sonlít.

370

Az a hagyományos föltételezés, hogy a következtetésigék folyamatot vagy tevékenységet jelölnek, olyan kijelentésekre kényszerítette a föltételezés elfogadóit, hogy először is az ilyen folyamat vagy tevékenység villámgyorsaságú, és másodszor hogy lezajlásuk létrehozójuk kifürkészhetetlen titka. A vitákban felhozott, illetve a nyomtatásban előadott érvei pusztán „kifeje­ződései" az illető titkos tevékenységeinek, és pusztán ösztönzői a hasonló jellegű titkos tevékenységeknek a befogadó részéről. Ha azonban valaki a döntőbíró igéit úgy értelmezi, mintha azok az illető életrajzának igéi volnának, akkor szükségképpen eljut odáig, hogy kettős önéletrajzot követeljen mindenkitől.

A racionális gondolkodás episztemológiáját, az episztemoló- gia sok más ágához hasonlóan, komolyan hátráltatta az a tény, hogy igen sok teoretikus behódolt annak a babonának, mely szerint az elméletalkotó tevékenységet, amelyet megpróbál le­írni, a látással való analógiák segítségével kell leírnia. A jól ismert, várt és napsütötte dolgok azonnali, erőfeszítést nem igénylő és helyes vizuális felismerését tekintették mérvadónak, és meg sem említették az ismeretlen, váratlan és holdsütötte dolgok későn bekövetkező és pontatlan vagy téves felismerését.

Továbbá azt tekintették modellnek, amit a „látni" vizuális eredményige jelöl, nem pedig azt, amit a „nézni", a „vizsgálni" és a „figyelni" vizuális vállalkozásigék jelölnek. Úgy állították be, mintha a dolgok kigondolása, legalábbis részben, az impli­kációk egymást követő „látásából" állna. De ez azt jelenti, hogy az elméletalkotó munkát annak a mintájára írják le, ami nem munka, hanem a munka eredménye; vagy azt jelenti, hogy a valójában többé vagy kevésbé nehéz öniskoláztatást azoknak az eredményeknek a mintájára írják le, amelyek éppen azért nem igényelnek már erőfeszítést, mert a korábbi erőfeszítések hosszú sora következtében már régen létrejött végrehajtásuk képessége. Ez tehát ahhoz hasonló, mintha valaki azt mondaná, hogy az utazás megérkezésekből áll, a kutatás fölfedezésekből, a tanulás pedig sikeres vizsgákból, egyszóval a próbálkozás sikerekből.

Igaz, hogy a következmények nagyon gyakran azonnal nyil­vánvalóak, valahogy úgy, ahogy a viccek és a tehenek is. Ugyan­úgy, ahogy a normális, kedvező körülmények között egyáltalán nem kell tanulmányokat folytatnunk ahhoz, hogy felismerjük: ez az állat a réten tehén, szerencsés körülmények között ahhoz sem kell valamiféle tanulmányokat folytatnunk, hogy kijelent­

371

sük: „Holnap tehát karácsony másnapja lesz", ha emlékeztetnek rá, hogy ma van karácsony első napja. Ebben az esetben ugyanis már tökéletesen ismerjük a szükséges következtetést vagy az illető következtetés számos fivérét és nővérét. Amikor maga az érv elcsépelt, vagy amikor az érvtípus elcsépelt, akkor az adott pillanatban semmilyen tanulmányozás sem szükséges, mivel a vele vagy a rokonságával való korábbi találkozások, amelyek egyébként elcsépeltté tették az érvet, már megadták nekünk a kellő felkészültséget. Nem kell még most is törni a fejünket, ha valaki megkérdezi a mensa szó jelentését.

Ugyanez igaz akkor is, amikor teheneket látunk. Ma már egy pillanat alatt, minden erőfeszítés nélkül felismerjük őket, de csak azért, mert a szükséges előkészítő tanulmányok, amelye­ken gyermekkorunkban átestünk, már régen elcsépeltté és prob­lémamentessé tették a tehenek normális megjelenését. Ennél­fogva az erőfeszítést nem igénylő, pillanatszerű „látás"-aktu- soknak azok a közkedvelt esetei, amikor „látjuk", hogy az egyik igazság következik a másikból, semmit sem mondanak azzal a folyamattal kapcsolatban, amelynek során megtanuljuk, ho­gyan kell érveket használni vagy követni, mivel ezek további példái az olyan dolgoknak, amelyeket teljes könnyedséggel csinálnak mindazok, akik a gyakorlat segítségével már elsajátí­tották ezt a cselekvési készséget.

Bár a „látni" igét ebben az átvitt értelemben jóval gyakrabban használjuk akkor, amikor arról beszélünk, hogy hirtelen meg­értjük egy vicc csattanóját, mint amikor arról beszélünk, hogy hirtelen elfogadunk egy érvet, fura módon egyetlen episzte- mológus sem föltételezte, hogy a viccelődés föltételezi a poénok megismerésének „szellemi aktusait"; jóllehet általában elfogad­ják, hogy az érvek használata föltételezi a következmények „látásának" korábban lejátszódó „szellemi aktusait". Ennek ta­lán csak az a magyarázata, hogy Eukleidész Elemek című művé­ben egyetlen vicc sem található. Vagy talán az a magyarázata, hogy egészen nyilvánvaló, ha látjuk a csattanót, ez nem lehet a viccmondás kauzális előzménye, azaz hogy egy vicc elmondása nem valamilyen előzetes csattanólátás „kifejeződése".

Igyekszem kimutatni, hogy egy érv alkalmazása nem valami­lyen korábbi, „belső" következménylátás „kifejeződése". Ha valaki elmesél egy viccet, akkor ebből az következik, hogy van egy vicce, amit el tud mesélni, és nemcsak elmesélni tudja újra

372

meg újra, hanem akkor is látja a csattanót, amikor valaki más meséli. Hasonlóképpen ha valaki használ egy érvet, akkor ebből az következik, hogy van érve, amit használni tud, és nemcsak hivatkozni tud rá újra meg újra, hanem akkor is el tudja ismerni az érv érvényességét, amikor valaki más használja. De az a tény, hogy egy érv használatának képessége együtt jár azzal a képes­séggel, hogy akkor is „látjuk" a következményt, amikor valaki más mutatja be az érvet, nem követeli meg tőlünk, hogy rövid­del azelőtt vagy éppen azalatt, hogy mi magunk használjuk az érvet, kauzális szükségszerűséggel végrehajtsunk egy ilyen „lá­tás"-aktust. Az a kontemplatív eseményt jelző metafora, hogy „látjuk" a következményeket vagy a poénokat, bizonyos sajátos helyzeteknek tökéletesen megfelel, más helyzeteknek pedig ép­pen ezért nem felel meg. A viccelődő ember hallgatósága nem csinál vicceket, hanem csak felfogja vagy nem fogja fel az illető vicceit. A hallgatóság vagy fogékony, vagy nem, vagy jó ítélőké- pességű, vagy rossz, vagy gyors felfogású, vagy lassú, de nem eredeti és nem is nem eredeti, nem ötletes és nem is nem ötletes. A hallgatóság vagy mulatságosnak talált valamit, vagy nem, vagy pedig nem tudta a dolog humorát felfedezni, de nem mondott vagy nem csinált semmi mulatságos vagy nem mulat­ságos dolgot. Látni a poénokat - ez a hallgatóság feladata, poénokat mondani - ez a viccelődő személy feladata. A hallga­tóságot jellemezhetjük kontemplativitásra utaló hasonlatokkal, de a viccelődő embert cselekvésszavakkal kell jellemeznünk. Ha nem csinálnánk poénokat, akkor senki sem láthatná, hogy mi a poén. A talpraesett választ már meg kellett adni ahhoz, hogy szórakoztatónak találhassuk. Maga a viccelődő ember sem „lát­hatja", hogy mi a csattanója megjegyzéseinek, amíg meg nem tette őket, bár „láthatja" azelőtt, hogy nagyobb hallgatóságnak is elmondta volna. Ugyanúgy, ahogy a képtárak föltételezik a festőállványokat, és ahogy a fogyasztók föltételezik a termelő­ket, a poénlátás is föltételezi a vicc-csinálást. Ha a megvalósítás, a végrehajtás, a kitalálás és a tervezés kifejezései alkalmazhatat- lanok lennének a viccelődő személyekre, a festőkre és a mező- gazdasági dolgozókra, akkor a poénlátás, a festményértékelés és a termékfogyasztás kifejezései is használhatatlanok len­nének.

Ugyanez vonatkozik az elméletek esetére is. Ha nem nyújta­nának bizonyításokat, akkor nem is lehetne elfogadni bizonyí­

373

tásokat; ha nem vonnának le konklúziókat, akkor nem is lehetne következtetéseket elfogadni vagy elutasítani, ha nem tennének állításokat, akkor nem is lehetne tudomásul venni állításokat. Ahhoz, hogy az egyik bíró egyetérthessen egy ítélettel, a másik bírónak ítéletet kellett hoznia. Csak felépített és kifejtett érveket lehet megvizsgálni, és csak akkor lehet látni egy implikációt, ha valamely következtetés már legalább vita tárgyává vált. Tehát nem egy implikációt látunk először, hogy azután rátérjünk a konklúzió levonására, miként az anagramma esetén sem az a helyzet, hogy először elfogadjuk a megoldását, és utána kezdjük megoldani. A szorzást is el kell végezni, mielőtt a „helyes" szóval jellemezhetjük.

De más módon is megvilágíthatjuk azt az ellentétet, amely az intellektuális munka leírásában a szemlélődés és a végrehajtás vagy létrehozás kifejezéseinek használata között található. Ami­kor a gyerekek elemi geometriai oktatásban részesülnek, akkor a tételek bizonyítását rendszerint nyomtatott könyvekben vagy táblára felírva mutatják be nekik. A tanulók feladata, hogy ezeket a bizonyításokat tanulmányozzák, kövessék és elfogad­ják. A bizonyítások elfogadásával tanulnak. De amikor elemi aritmetika- és algebraoktatásban részesülnek, akkor egészen más módon fogják munkára őket. Saját maguknak kell össze- adási, kivonási, szorzási és osztási műveleteket végezniük. Az egyenletek klasszikus megoldását sem kell tanulmányozniuk; saját egyenleteiket kell megoldaniuk. Tevékenységgel tanulnak. Következésképpen amíg a szemlélődéskifejezések a dolog ter­mészeténél fogva a geometriát tanuló gyerekek oktatásához és leírásához tartoznak, addig a végrehajtáskifejezések az aritme­tikát és algebrát tanuló gyerekek oktatásához és leírásához tar­toznak. Az egyik esetben a tanítványokat azért kritizálják, mert nem képesek „látni" vagy „követni" a bizonyításokat, a másik esetben pedig azért, mert nem képesek osztási feladatokat „el­végezni" vagy másodfokú egyenleteket „megoldani". Hasonló­képpen inkább azt szoktuk mondani, hogy lefordítunk egy szöveget, nem pedig azt, hogy magunkévá tesszük a fordítást.

Sajnos a formális logikát kezdettől fogva a nagyra tartott geometriai módon tanították, amiből azután az következett, hogy a racionális gondolkodás, illetve általában az intellektuális munka episztemológiáját főleg szemlélődéskifejezésekkel ad­ták elő, azaz olyan kifejezésekkel, amelyek az olyan tantermek

374

esetén megfelelőek, ahol tábla van ugyan, de toll vagy papír nincs, nem pedig olyanokkal, amelyek olyan tantermek esetén megfelelőek, ahol toll és papír van, de tábla nincs. Azt akarják bemagyarázni nekünk, hogy valamit „megismerni" nem azt jelenti, hogy kidolgozunk valamit, hanem azt, hogy elénk tárul valami. Ha az aritmetikát és a sakkot a geometria és a formális logika előtt vették volna be a tananyagba, akkor az elméletalko­tó munkát talán a számítások és a parasztáldozatot felkínáló kezdés végrehajtásához hasonlították volna, nem pedig az olyan pádért vívott harchoz, ahonnan világosan látható a tábla. Kialakíthattuk volna azt a szokást, hogy a következtetésről lelátókifejezések helyett futballpálya-kifejezésekkel beszéljünk, és a logikai szabályokat ebben az esetben következtetésvégzésre szóló jogosítványoknak gondoltuk volna, nem pedig következ­tetéselfogadásra szóló jogosítványoknak. És ekkor eszünkbe sem jutott volna olyasmi, hogy minden érvhasználat előjátéka szükségképpen az implikáció valamiféle belső „látásának" ak­tusa; nyilvánvaló lett volna az, ami igaz, az tehát, hogy csak akkor mondhatjuk valakiről, hogy „látja", hogy az egyik igaz­ság következik a másikból, ha az illető az „ez, tehát az", a „mert ez, azért az" közhírré tett érvet vagy a „ha ez, akkor az" közzé­tett állítást ténylegesen vagy magában hallja, vagy olvassa.

Röviden érintsük még a terminológiai visszaélések másik esetét. Mind a teoretikusok, mind a laikusok rendszeresen hasz­nálnak bizonyos kifejezéseket, amelyeket joggal nevezhetünk „absztrakt" kifejezéseknek. Absztrakció a kilométer, s absztrak­ció az államadósság, az Egyenlítő, az átlagos adófizető; a 169 négyzetgyöke és a krikett is. Minden átlagos képzettségű ember igen sok absztrakt kifejezést képes értelmesen használni, vagy használatukat értelmesen követni, az esetek döntő többségében minden ilyen ember zavartalanul, következetesen és szabály­szerűen bánik az ilyen kifejezésekkel az általános állításokban, a lelki fröccsökben, a kérdésekben és az érvekben. Bizonyos helyzetekben belátják, hogy miért hasznos az ilyen kifejezéseket „absztrakt"-nak tekinteni. Amikor a gyerek megkérdezi valaki­től, hogy miért van az Egyenlítő feltüntetve a térképen, amikor azok számára, akik áthaladnak rajta, nem látható, vagy hogy lehet az, hogy a krikettet Angliában nagyon sok éve játsszák már, bár egyetlen krikettmérkőzés sem tart három vagy négy napnál tovább, hajlandó lenne úgy válaszolni vagy úgy bújni ki

375

a válasz alól, hogy az Egyenlítő és a krikett csak absztrakt idea. Ez pedig annyit jelent - bár a laikusok valószínűleg nem így fogalmaznák meg - hogy „az Egyenlítő", „az átlagpolgár" és a „krikett" típusú absztrakt kifejezéseket tartalmazó állítások, kérdések és érvek az általánosság magasabb szintjén állnak, mint ahogy azt szintaxisuk sugallná. Úgy hangzanak, mintha individuális dolgokat, személyeket és mérkőzéseket hoznának szóba, holott valójában más-más módon az individuálisan nem említett dolgok, személyek és mérkőzések sorozatára utalnak.

Ha valaki éppen valamilyen absztrakt kifejezést használ, és értelmesen, jelentését ismerve használja, akkor mondhatjuk, hogy egy absztrakt ideát használ, vagy egy absztrakt gondola­tot, illetve fogalmat gondol. És ezekből az ártalmatlan, ámbár szerencsétlen kifejezésekből könnyű volt átlépni az olyan, lát­szólag sokkal inkább mélyreható és diagnosztikus állításokhoz, mint például az, hogy a kérdéses absztrakt terminus annak az absztrakt ideának a „kifejeződése", amellyel az illető éppen rendelkezik. Ezután izgalmas kérdések merülnek fel. Hogyan és mikor alkotta meg ezt az absztrakt ideát? Hol volt és mit csinált az idea a legutóbbi és a mostani használata közötti időben? Olyan-e az idea, mint egy erősen elmosódott kép a lelki szemünk előtt, vagy pedig inkább olyan, mint egy sor világos szellemi kép, amelyek mind különböznek egy kicsit a szom­szédjuktól? Az természetesen vitathatatlan, hogy egyedül a szellem lehet olyan áruház, amelyben valahogy el lehet raktá­rozni ezeket a becses, ámbár éteri árucikkeket.

A való életben azonban soha senki nem mond ilyesféléket. Senki sem tagadja meg, hogy részt vegyen valamilyen játékban, kizárólag azon az alapon, hogy nagyon el van foglalva egy absztrakt idea megalkotásával, és senki sem mondja, hogy a fogalmak kigondolását nehezebb vagy időigényesebb feladat­nak találja, mint a nagy számokkal való osztást. Senki sem mondja, hogy most megtalálta azt az absztrakt ideát, amit né­hány hete elvesztett valahol, vagy hogy az átlagpolgárról alko­tott ideája nem elég homályos vagy - ellenkezőleg - nem elég pontos ahhoz, hogy betöltse feladatát. Egyetlen tanár sem mondja a tanítványainak, hogy üljenek le, és végezzenek valami kis absztrahálást, egyetlen tanár sem ad jó vagy rossz osztály­zatot egy ilyen feladat végrehajtásáért. Egyetlen regényíró sem ábrázolja a hősét úgy, hogy az merészen, szaporán vagy lagy­

376

matagon absztrahál. Az „absztrahálni" ige nyilvánvalóan nem valódi életrajzi ige, és ezért még az árnyéletrajzok számára sem megfelelő.

Nézzünk egy újabb példát! A földrajzi szintvonalak egészen biztosan absztrakciók. A katona a térképen látható 300 méteres szintvonalnak megfelelő dolgot nem találja meg úgy a dombol­dalon, ahogy például a folyók és utak térképjeleinek megfelelő folyókat és utakat talál. Bár a szintvonalak oly módon absztrakt jelek, ahogy nem absztraktak a folyók jelei, a katona talán ennek ellenére is nagyon jól tudja, hogyan kell leolvasni és használni a szintvonalakat. Ha egy cserjésbe ütközik, és azonosítja a tér­képen feltüntetett cserjéssel, akkor meg tudja mondani, hogy milyen magasan van a tengerszint fölött, hogy mennyit kell fölfelé másznia, amíg eléri a csúcsot, és hogy látja-e majd a vasút fölé emelt hidat, ha felszáll a köd. Közelítőleg felmért szintvo­nalakkal is tud térképet rajzolni, képes arra, hogy találkát be­széljen meg, illetve valóban találkozzon valakivel az adott szint­vonal valamelyik pontján, s képes értelmesen beszélni a szint­vonalakról. így hát bármennyire elképedne is ettől az állítástól, rendelkezik a szintvonalnak az absztrakt ideájával.

De amikor kijelentjük, hogy rendelkezik ezzel az ideával, nem azt mondjuk, hogy létezik egy olyan felfoghatatlan valami, amit ő és csak ő fedezhet fel akkor, amikor figyelmét befelé fordítja, hanem azt mondjuk, hogy képes végrehajtani az imént említett feladatokat, valamint sok más, rokon jellegű feladatot, vagy rendszerint végrehajtja ezeket, vagy épp most hajtja végre vala­melyiküket.

A „Hogyan alkotta meg ezt az absztrakt ideát?" kérdés ilyen­formán átalakul a „Hogyan sajátította el ezt a sajátos műfogást és képességet?" kérdéssé. Erre pedig ő maga adhat választ. Előadásokat hallgatott térképolvasásból és térképrajzolásból; idegen vidékre küldték iránytűvel és térképpel; felszólították, hogy figyelje meg, hogy a legutóbbi áradásból származó moszat hogyan hoz létre egy vonalat a domboldalon, egy méter maga­san a tó szintje felett; megkérdezték tőle, hogy egy lapos felhő mit takarna el és mit hagyna szabadon, ha a tengerszinttől számított 100 méterre ereszkedne le; kinevették, amikor olyan térképet rajzolt, amelyen a szintvonalak keresztezték egymást, vagy megtört formájúak voltak. Három hét telt el, mire minden­nel tisztába jött. Más szavakkal ezt úgy mondhatnánk, hogy

377

három hétig alkotta a szintvonal absztrakt ideáját. De biztonsá­gosabb és természetesebb lenne azt mondani, hogy három hétre volt szüksége, hogy megtanulja a szintvonalak leolvasását és használatát, és a „szintvonal" szó használatát. A másik leírás arra a föltételezésre csábít, hogy ez alatt a három hét alatt metaforikus bensőjében valami lassan lepárlódott vagy össze­állt, vagy hogy valami olyasmi, mint a negatív, fokozatosan eló'hívődott valamilyen metaforikus sötétkamrában, még ha eközben ő maga futballal, evezéssel és alvással töltötte is idejét.

A „szintvonalak absztrakciók" vagy a „szintvonalak abszt­rakt térképjelek" helyes és hasznos útbaigazítás, amit a térkép- szakértó' adhat a térképolvasó és térképkészítő jelölteknek. „A szintvonalak a térképkészító'k olyan szellemi aktusainak a külső kifejeződései, amelyekkel a tengerszint feletti, méterekben mért magasságokat elgondolják" - ez a kitétel azt sugallja, hogy a térképolvasás valamilyen anonim térképész kifürkészhetetlen árnyéletébe való behatolással egyenértékű.

5. Mondani és tanítani

Ebben a fejezetben, de a könyv más részeiben is megpróbáltam megkülönböztetni a beszéd eltérő fajtáit, a fesztelen, keresetlen társasági csevegést, a tartózkodó és nem őszinte ember óvatos társalgási beszédét és az oktató keresett, nem társalgásszerű, nem fesztelen beszédét. Ebben a fejezetben főleg ezzel az utób­bival foglalkoztunk, nevezetesen a leírt vagy elmondott, közzé­tett vagy magunknak címzett tanító célzatú beszéddel, amely­ben a kérdéses személy tanítja, amit tanítania kell. Mindenek­előtt azért említem állandóan a tanító célzatú beszéd módszere­it, célját, sőt még a hangsúlyát is, mert az intellektus fogalma a tanító célzatú beszéd alapján világítható meg. Az „intellektuális képességek" kifejezésen mindenekelőtt azokat a sajátos képes­ségeket értjük, amelyeket eredetileg főként a tanító célzatú be­széd nevel belénk és fejleszt tovább, és amelyeket magukat is inter alia ugyanezen leckéknek a tanítása során vagy e leckék alkalmazásának tanítása során fejtünk ki. A tanító célzatú be­széd a tudás továbbadásának az eszköze.

De van egy általánosabb oka is annak, hogy a beszéd külön­böző fajtáit elemezzük. Az episztemológusok mindig tudatában

378

voltak, hogy a gondolkodás és a beszéd között igen szoros a kapcsolat, de ennek a kapcsolatnak a megvilágítását az a hall­gatólagos föltételezés hátráltatta, hogy van valamilyen alapvető és homogén tevékenység, amelyet a dolgok elmondásának te­kinthetünk. Az „előadni", „kinyilvánítani", „kijelenteni", „leír­ni", „állítani", „kifejezni", „elmondani" és „megtárgyalni" igé­ket a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül úgy használták, mintha teljesen és egyértelműen leírnák azt, amit valaki akkor csinál, amikor tevékenysége leírására az egyik ilyen igét alkal­mazhatnánk. De nincs semmiféle olyan egyvágányú vagy köz­ponti tevékenység, ami azt jelentené, hogy pusztán csak mon­dunk valamit. Amit mondunk, azt vagy társalogva, vagy hízel­gőén, vagy bátorítóan, vagy parancsolóan, vagy szórakozottan, vagy szemrehányóan stb. mondjuk. Alkudozó módon beszélni mást jelent, mint gyónó módon beszélni, és mindkettő különbö­zik az adomázó, a fenyegető vagy a provokáló beszédtől. Még az írás esetében is az a szándékunk, hogy a leírtakat sajátos hangsúllyal olvassák el, és azt sem egyhangúan „mondjuk", amit önmagunkban önmagunknak mondunk.

A tanító célzatú beszéd és írás az a species, amivel a jelen pillanatban foglalkozunk. Ez az a beszéd, amelyben a legtöbb más fajtájú beszédtől eltérően, észben tartásra szánjuk azt, amit mondunk. A legtöbb más fajtájú beszéd esetében nem az a szándékunk, hogy észben tartsák a mondottakat, hanem hogy válaszoljanak rájuk, vagy hogy válaszképpen nyomban valami­lyen más módon cselekedjenek. A tanító célzatú beszéd a leg­több más fajtájú beszédtől eltérően a befogadó elméjét akarja tökéletesíteni, azaz tökéletesíteni akarja az illető szellemi felsze­relését, illetve erősíteni akarja szellemi képességeit. Tanítani azt jelenti, hogy megtanítunk valakit arra, hogy csináljon bizonyos dolgokat, ami magában foglalja azt is, hogy mondjon bizonyos dolgokat, és amit a tanítvány megtanult csinálni, azt még jó ideig tudnia kell tenni. A leckék azért vannak, hogy megtanuljuk és emlékezetben tartsuk őket. Egyszóval a tanítás azt jelenti, hogy tudatosan szellemi felszereléssel látunk el valakit. Persze nem minden tanításhoz alkalmaznak tanító célzatú beszédet. A kisgyerekek úgy tanulnak meg dolgokat, hogy követik azokat a példákat, amelyeket talán tudatosan is az utánzás céljából állí­tanak eléjük. Bizonyos leckéket úgy tanítanak meg, hogy tuda­tosan példákat sorakoztatnak fel, és bemutatást eszközölnek.

379

Bizonyos leckéket puszta gyakorlatoztatással, másokat gúnnyal stb. tanítanak.

Nos, a tanító célzatú beszéd a másféle leckékhez hasonlóan, viszont a legtöbb másféle beszédtől eltérően arra szolgál, hogy a befogadó emlékezetbe vésse, utánozza és megismételje ezt. A tanító célzatú beszéd megismételhető anélkül, hogy értelmét vesztené, és alkalmas arra, hogy élőszóban vagy írásban tovább­adják. Az így tanított leckék oly módon konzerválhatok, ahogy a bemutatással és a példákkal tanított leckék nem konzerválha­tok, következésképpen felhalmozhatok, összegyűjthetők, össze­hasonlíthatók, megváltoztathatók és kritizálhatok. Ilyenformán megtanulhatjuk mindazt, amit nagyatyáink tanítottak apáink­nak, mind pedig azt, amit atyáink tettek hozzá ezekhez a leckék­hez, illetve amit ők változtattak az általuk megtanult leckéken. Az eredeti fölfedezések, amelyekkel ők a kapott leckéket töké­letesítették, belefoglalhatok fiaik tanításába, mert nem kell láng­észnek lenni ahhoz, hogy megtanuljuk azt, aminek a kitalálása lángészt igényelt. Éppen azért lehetséges az intellektuális fejlő­dés, mert az éretlenek megtaníthatok arra, amit csak az érettek fedezhettek föl. A tudományok azért gyarapodnak és fejlődnek, mert az egyetemi hallgatók megfelelő oktatással kiképezhetők arra, hogy ott kezdjék, ahol Eukleidész, Harvey és Newton abbahagyták.

Továbbá a tanító célzatú beszéd személytelen és nem alka­lomhoz kötött abban az értelemben, hogy az előadott leckéket akármelyik megfelelően képzett tanár előadhatná akármelyik megfelelően felkészített befogadónak; és a leckék előadásának alkalma nincs meghatározva úgy, ahogy a társalgási, alkudozá­si, békéltető vagy vádló megjegyzések elmondásának alkalmát a vissza nem térő szituációk határozzák meg. Ha egy elmés visszavágás, egy közlekedési jelzés vagy egy ígéret néni hangzik el valaki szájából valaki más számára egy adott helyzetben, akkor a kedvező alkalom mindörökre elmúlt; viszont ha Kis János kihagyta a tegnapi leckét a latin kötőmódról, vagy nem fejezte be a Hold nagyságáról és távolságáról szóló fejezetet, akkor ezt ugyanolyan jól bepótolhatja holnap vagy akár a kö­vetkező héten. Mindenkinek, aki jól ismeri a „kijelentésekének nevezett dolgok természetéről és státusáról folyó filozófiai vitá­kat, eszébe fog jutni, hogy a kijelentések jellemzésére felhozott predikátumok éppen azok, amelyek ex officio a tanító célzatú

380

beszéd körébe tartoznak, nem pedig a talpraesett válaszok, a limerickek, a kérdések, a közbeszólások, a részvétnyilvánítások, a vádak, a fogadkozások, a parancsok, a panaszok vagy a szám­talan másféle, nem tanító célzatú megnyilvánulás körébe. Nem véletlen, hogy néhány teoretikus az „intellektuális tevékenysége­ket" igyekszik kijelentésekkel végzett tevékenységekként definiál­ni, és az sem véletlen, hogy más teoretikusok a „kijelentéseket" intellektuális tevékenységek termékeiként vagy eszközeiként definiálják. Hallgatólagosan mindkét esetben a leckeközlő, lec­kebefogadó és leckehasználó tevékenységeinkre és képessége­inkre utalnak, anélkül persze, hogy ilyen vulgáris dolgokat nyíltan szóba hoznának.

Minden beszéddel valamilyen sajátos hatást szándékozunk kifejteni. A kérdéséket például meghallásra, megértésre és meg­válaszolásra szánjuk; az ajánlatokat megfontolásra és elfoga­dásra; a fenyegetést elrettentésre szánjuk, a részvétnyilvánítást pedig vigasztalásra. A tanító célzatú beszédet oktatásra szánjuk. Az úszóoktató mond bizonyos dolgokat a tanítványainak, de elsődleges célja nem az, hogy ugyanezeket a dolgokat elmon­dassa a tanítványaival. Az a célja, hogy a tanuló az adott pilla­natban elvégezze a szükséges láb- és karmozdulatokat, és hogy később majd ezekhez hasonló mozdulatokat csináljon kimon­dott vagy hangtalan utasítások kísérete nélkül. Végül talán a tanítvány is tanít majd más kezdőket úszni, vagy legalábbis önmagát tanítja majd új úszótempókra, vagy a régi úszótempók elvégzésére nehezebb föltételek között. Megtanulni a feladott leckét azt jelenti, hogy kialakul bennünk az a képesség, hogy ne pusztán vagy ne elsősorban csak elszajkózzuk a leckét, hanem egy sor más, összefüggő dolgot csináljunk. Ugyanez igaz az akadémikusabb természetű leckékre, például a kiejtési, földraj­zi, nyelvtani, növénytani, számtani és érvelési leckékre is. Ezek­ből megtanuljuk, hogyan mondjunk és hogyan csináljunk bizo­nyos dolgokat, amelyeknek a döntő többsége nem a lecke sza­vainak puszta visszhangja.

Tanító célzatú hatást nemcsak valaki másra gyakorolhatunk, hanem önmagunkra is. Taníthatjuk önmagunkat is arra, hogy mondjunk és csináljunk olyan dolgokat, amelyek nem puszta visszhangjai az önképzés során kiejtett szavaknak. Ugyanúgy, ahogy adhatunk magunknak parancsokat, amelyeket azután manuális tevékenységeken keresztül teljesítünk, mondhatunk

381

magunknak dolgokat, amelyeket azután új tanító célzatú lépések­ben értékesítünk. Miután elmondtuk magunknak, hogy a garázs­ban hét bádogkanna van, s mindegyik 20 liter benzint tartalmaz, mondhatjuk magunknak, hogy 140 liter benzin van a garázsban. Közismert, hogy a „kigondolásnak", „fontolgatásnak", „mérlege­lésnek", „megvitatásnak" és „kitervelésnek" nevezett tevékenysé­gek továbbfejleszthetők. Új eredményekre vezethetnek. Ha nem is az összes kérdésre, de néhány kérdésre úgy találhatjuk meg a választ, hogy beszélgetést folytatunk önmagunkkal vagy em­bertársainkkal, feltéve, hogy a beszélgetés megfelelő típusú beszélgetés, és némi jártassággal, igyekezettel és gonddal foly­tatjuk le. A tréfálkozó beszélgetés nem old meg algebrai problé­mákat, de az algebrai kifejezések zűrzavaros áradata sem.

Amikor véleményt nyilvánítunk valakinek az intellektuális kiválóságairól és korlátairól, akkor mindenekelőtt arra gondo­lunk, hogy milyen hatékonyan és milyen buzgón fejleszti magát tovább. S talán némelyek azt gondolják, hogy amikor az új eredmények szellemi munkával történő elérésére utalok, akkor egyszerűen a dedukcióról, vagy általánosabban, a következte­tésről beszélek. Bár ez fontos fajtája az előrehaladó gondolko­dásnak, de nem az egyedüli fajtája. Amikor szorzunk vagy osztunk, bizonyos kérdésekre gondolkodással kapunk koráb­ban ismeretlen válaszokat, de ezeket a válaszokat nem nevez­zük „következtetésnek", s a téves számolást sem nevezzük „álkövetkeztetésnek". A történésznek, miután összegyűjtötte a kérdéses esetre vonatkozó tények halmazát, gondolkodnia kell ahhoz, hogy összefüggő beszámolót tudjon adni egy hadjárat­ról; de végső beszámolójának koherenciája egészen másféle összhang, mint a tételek láncának összhangja. Beszámolója na­gyon sok következtetést tartalmaz majd, de nem tartalmazhat ellentmondásokat; viszont ahhoz, hogy jó történetírás legyen, a beszámolónak más intellektuális érdemekkel is rendelkeznie kell. A kiváló fordításhoz szintén figyelmes gondolkodás szük­séges, de a fordításnál követendő szabályok és zsinórmértékek nem csak következtetési szabályok. A nehézkes fordítás fogya­tékos gondolkodást mutat, de nem álkövetkeztetéseket. A met­rikusan helytelen szonett megalkotásakor sem petitio principiiről vagy elosztatlan középső terminusokról van szó.

Kigondolni valamit - ez maga után vonja, hogy a kérdéses dolgot tanító szándékkal mondjuk magunknak vagy társaink­

382

nak. Minden kijelentés állításával a befogadót akarjuk felszerel­ni vagy felkészíteni arra, hogy a mondottakat értékesítse, hogy felhasználja például premisszaként vagy eljárási szabályként. Ahogy a tanteremben szokott történni, úgy szokott történni a nyilvános vitában vagy a magánjellegű kigondolásban is, azaz sem a tanárról, sem a tanulóról nem mondható, hogy mindig teljes mértékben hozzáértő, türelmes, határozott, elővigyázatos. A tanítást esetleg meg kell ismételni, át kell fogalmazni, el kell halasztani, vagy talán be kell szüntetni; a befogadó válaszai esetleg hibásak, nem a tárgyhoz illőek, botladozók vagy odave­tettek. Az egyik napon elért haladás a következő napon talán teljesen kárbaveszettnek tűnik, és a tartós tanácstalanságot egy pillanat alatt hatalmas előrelépés követheti, ami miatt a gondolko­dó csodálkozik majd, hogy a tegnap még oly nehéz feladat ma már milyen könnyű. Holnap talán arról panaszkodik, hogy az elért eredmények nem oldottak meg semmit sem, hanem csak további, s a már leküzdött feladatokhoz hasonlóan nehéz feladatok elé állították. Talán rájött arra, hogyan használja a tegnapi kijelentését premisszaként, de a ma elért konklúziót még mindig valamilyen további premisszaként kell értékesítenie. Eredményei mindig fel- használhatók olyan leckék gyanánt, amelyekből egy kis ügyesség­gel, munkával és szerencsével további eredmények nyerhetők.

Mint látjuk, nem megmagyarázhatatlan az a jól ismert tény, hogy a gondolkodás lehet előrehaladó jellegű, noha látszólag csak tehetetlen mondatok sorozatgyártását jelenti. Ha megfele­lően adják elő és megfelelően fogadják be őket, akkor bizonyos­fajta mondatok tanító hatásúak. Megtanítanak minket arra, hogy olyan dolgokat csináljunk és mondjunk, amelyeket nem mondtak vagy nem csináltak az előadásuk során. Néhány gon­dolkodónak fejtörést okozott a „Hogyan juthat valaki új dolgok ismeretéhez pusztán azáltal, hogy elmondja magának azt, amit már tud?" kérdés. De nem okozna nekik fejtörést a „Hogyan tud megtanulni a kezdő új és kifogástalan karcsapásokat a parton álló oktató szavainak meghallgatása alapján?" kérdés, vagy a „Hogyan tud megtanulni a kezdő új és kifogástalan karcsapá­sokat a saját elméjébe vésett szavak meghallgatása alapján?" kérdés. A „Hogyan tud megtanulni valaki új didaktikai csapá­sokat tanára, kollégája vagy saját maga tanító célzatúnak szánt kijelentéseinek meghallgatása alapján?" kérdés semmivel sem rejtélyesebb.

383

6. Az intellektus elsőbbsége

Most már könnyű megkülönböztetni azt, hogy az intellektuális tevékenységek milyen értelemben magasabb rendűek, mint az egyéb szellemi képességek működései, és hogy milyen értelem­ben irányítják az utóbbiakat, attól, hogy milyen értelemben tagadtam, hogy az emberi cselekedetek és reakciók szellemi fogalmakat tartalmazó leírásai intellektuális tevékenységek le­játszódására utalnak.

Az intellektuális munka kulturális elsőbbséget élvez, mivel azoknak a munkája, akik magasabb képzésben részesültek, és magasabb képzésben tudnak részesíteni másokat, nevezetesen tanító célzatú beszéd által végrehajtott képzésben. Ez alkotja a kultúrát vagy a kultúra egyik sine gua Honját. Egyszerűen szólva a vademberek és a csecsemők nem végeznek intellektuális mun­kát, mivel ha végeznének, akkor inkább azt mondanánk, hogy legalábbis részben civilizáltak vagy majdnem iskoláskorúak Bizonyosfajta ellentmond ást jelent teljesen iskolázatlan intellek­tusról beszélni, kivéve talán azt az esetet, amikor valakinek arra a képességére utalunk, hogy hasznot tudna húzni az oktatásból, de semmiféle ellentmondást nem jelent teljesen iskolázatlan szellemről beszélni. Egy személy képzésének előfeltétele az, hogy az illető már szert tett a képzés befogadásának a képessé­gére. Akik még nem tudják alkalmazni vagy megérteni a termé­szetes beszédet, nem képesek megérteni, s még kevésbé képesek megtartani előadásokat.

Ezért képtelenség azt mondani, hogy csak akkor tudnánk figyelni, próbálkozni, akarni, rettegni, megnevettetni, észlelni, emlékezetben tartani, emlékezetbe idézni, szándékozni, tanul­ni, színlelni és csevegni, ha valamilyen akár külső, akár belső tanártól származó didaktikai útmutatásoknak engedelmesked­ve tennénk ezeket a dolgokat. Ez azonban teljesen összeegyez­tethető azzal a kijelentéssel, hogy bizonyos fokú intellektuális képzettség elengedhetetlenül szükséges például ahhoz, hogy valaki szabadalmi jogász lehessen, vagy hogy valaki nevethes­sen Voltaire szellemességén, hogy valaki emlékezetben tarthas­sa a görög feltételes mondatok szabályait, hogy azonosítani tudjon egy elektromágnest vagy egy osztalékszelvényt. Min­dennek ellenére az a kijelentés, hogy valaki olyasvalamit csinál, amit nem tudott volna megcsinálni, ha korábban nem részesült

384

volna bizonyos képzésben, nem vonja maga után, hogy közvet­lenül a cselekvés előtt fel kellett mondania az összes korábbi leckét vagy az egyik korábbi leckét. Ha korábban nem tanultam volna meg a görög nyelvtant, akkor most nem tudnék elolvasni egy görög mondatot, de egy görög mondat megértése előtt rendszerint nem kell emlékezetembe idéznem a görög nyelvtan egyik szabályát sem. A mondatot e szabályok szerint értelme­zem, de nem gondolok rájuk. Emlékezetemben tartom, de csak akkor hívom segítségül őket, ha nehézségbe ütközöm.

Az episztemológusok és a morálfilozófusok gyakran úgy tüntetik fel, mintha az, hogy szellemünk van, azt jelentené, hogy bensőnkben ténylegesen, nem pedig csak potenciálisan egy vagy két professzor van, az ész és a lelkiismeret. A lelkiismeretet sokszor csak a vasárnapi hangnemben beszélő észnek tartják. Ezeknek a belső professzoroknak állítólag tudniuk kell azokat a dolgokat, amelyeket hallgatóságuk még nem tud, hiszen ők képesek és illetékesek tanítani. Az eszem olyan, amilyen én magam még nem vagyok, azaz tökéletesen racionális, és a lelki­ismeretem olyan, amilyen én magam még nem vagyok, azaz tökéletesen lelkiismeretes. Nekik nincs már tanulnivalójuk. És ha megkérdeznénk, „Ki tanította meg az eszemnek és ki taní­totta meg a lelkiismeretemnek azokat a dolgokat, amelyeket megtanult, és nem feleitett el?", akkor talán újabb oktatókról hallanánk, akik az ész és a lelkiismeret mélyén tanyáznak. Per­sze e mögött a gyermekmese mögött komoly szándék rejtőzik, ugyanúgy, ahogy komoly szándék rejtőzik amögött is, ahogy a komolytalanságig eltúlzom a dolgot. Teljesen igaz az, hogy amikor a gyerek félig megtanult valamit, és részben szülei, illetve tanárai tanító célzatú beszédéből tanulta meg, akkor képessé és hajlandóvá válik arra, hogy ismétlő leckéket adjon önmagának a szülők vagy a tanárok oktató hanghordozásában, A szokásos helyzetekben nem kell azon tűnődnie, hogy mit mondanának neki vagy mit mondana ő önmagának. Elég jól tudja leckéjének elcsépelt részeit ahhoz, hogy habozás nélkül, megfelelően és kellő komolysággal adja elő őket. És amikor ezt csinálja, akkor, ha úgy tetszik, „az ész vagy a lelkiismeret hang­ját hallja" parancsolóan szólni, olyan hanghordozásban, ami furcsa keveréke mondjuk az apja és a saját maga hanghordozá­sának. Könnyen adhat önmagának olyan utasításokat, amelyek betartását mindazonáltal nehéznek találja. Az ő esetében a kiok­

385

tatás szükségképpen megelőzi a gyakorlatot, mivel azért tart magának tanító célzatú beszédet, hogy ezáltal tökéletesebb gya­korlatra nevelje magát. Ebben a szakaszban tehát esetleg már egészen jól megtanulta, hogy mikor és hogyan mondja önma­gának, hogy mit kell csinálnia, bár még nem tanulta meg elég jól, hogy mikor és hogyan csinálja a kérdéses dolgot. Hasonló dologról van szó talán akkor is, amikor valaki egy latin próza­részlettel küszködik. Amikor nehézségei vannak a mondat szin­taxisával kapcsolatban, akkor talán „hegyezi a fülét", és „hall­ja", hogy a szintaxis megfelelő szabályait olyan hanghordozás­ban diktálják neki, ami félig a saját hanghordozása, félig a tanáráé. Ezt a hangot azután szemléletesen „a latin nyelvtan hangjá"-nak nevezhetnénk. De ebben az esetben a „hang" ere­dete túl nyilvánvaló lenne ahhoz, hogy nyelvtani skrupulusai- nak eredeti forrásáról bárki is teljes komolysággal egy angyal­szerű belső filológus parancsaiként beszélhessen.

A latin nyelvtan ismeretének és a lelkiismeretnek a szóba hozásával visszajutunk egy már említett, de még nem tárgyalt problémához, nevezetesen az elméletalkotói tevékenységtől el­térő intellektuális tevékenységekhez. A nyelvtani tudás például azt jelenti, hogy tudjuk, hogyan képezzünk és elemezzünk latin mondatokat, az erkölcsi tudás pedig, ha ezt az erőltetett kifeje­zést egyáltalán használni kell, azt jelenti, hogy tudjuk, hogyan kell viselkednünk olyan helyzetekben, amelyekben a problé­mák sem nem pusztán elméletiek, sem nem pusztán technikai­ak. A sakktudás vagy a bridzstudás intellektuális tehetség, ame­lyet akkor működtetünk, amikor megpróbálunk játszmákat megnyerni; a stratégia olyan, amelyet akkor működtetnek, ami­kor megpróbálnak ütközeteket és csatákat megnyerni; a képzés és a műhelyi tapasztalat a mérnököt arra tanítja meg, hogy hidakat tervezzen, nem pedig - kivéve per accidens - arra, hogy elméleteket állítson fel és fejtsen ki.

Egészen kézenfekvő, hogy miért nevezzük az ilyen játékot és munkát „intellektuális"-nak. Nemcsak a mesterségbeli tudás elsajátításához szükséges képzés, hanem a kifejtésében szüksé­ges számos művelet is ugyanolyan jellegű, mint amire az elmé­letek felállításának, kifejtésének és alkalmazásának feladatához ennek végrehajtása során szükség van. A latin mondatok kép­zésének és elemzésének képessége mesterségbeli tudás, a latin nyelv filológiája azonban tudomány; de az egyik tanítása és

386

gyakorlása részben egybeesik a másik tanításával és alkalmazá­sával. A mérnöki munka nem fejleszti tovább a fizikát, a kémiát és a közgazdaságtant, de a mérnöki szakértelem nem egyeztet­hető össze e tudományágak ismeretének teljes hiányával. Az intellektuálisabb kártyajátékok lényeges része a valószínűségek valamilyen felmérése, még ha nem is kiszámítása; részben ezért nevezzük „intellektuális"-nak ezeket.

Könnyű belátni, hogy a legprimitívebbek kivételével minden foglalkozásnak és érdeklődésnek az intellektuális fejlődés az előfeltétele. Minden magasabb fokon álló mesterség, játék, terv, szórakozás, szervezés vagy ipar szükségképpen meghaladja a képzetlen vademberek és csecsemők értelmét, vagy pedig nem nevezhetnénk „magasabb fokon álló"-nak. Nem kell tudósnak lennünk ahhoz, hogy megoldjunk anagrammákat vagy bridzsel- jünk. De írástudóknak kell lennünk, és tudnunk kell összeadni és kivonni.

7. Episztemológia

Mielőtt befejeznénk ezt a fejezetet, meg kell még vizsgálnunk egy akadémikus osztályozási problémát. A filozófia egyik ré­szét hagyományosan „ismeretelmélet"-nek vagy „episztemo- lógiá"-nak nevezik. Jelen kérdésünk ez: „Miféle elméleteket kellene az episztemológusoknak felállítaniuk a tudásról vagy az ismeretről, hiszen alapvető hibákat találtunk azoknak az elmé­leteknek a legfontosabb részeiben, amelyeket mindeddig felál­lítottak? Ha az »idea«, a »fogalom«, az »ítélet«y a »következte- tés« stb, impozáns kifejezésapparátusát csak jogtalanul vitték át a közzétett elméletek összetevőinek funkcionális leírásából az elméletalkotási aktusok és folyamatok leírására, akkor mi marad meg az ismeretelméletből? Ha ezek a terminusok nem jelölnek rejtett huzalokat és csigákat, amelyek működése - a hibás föltételezés szerint - az intellektuális tevékenységeket jelentené, akkor mi az ismeretelmélet tulajdonképpeni tár- gya?"

Az „ismeretelmélet" kifejezést a következő két dolog egyiké­nek megjelölésére használhatnánk. 1. Jelölhetnénk vele a tudo­mányok elméletét, azaz a felépített elméletek struktúrájának módszeres tanulmányozását; vagy 2. jelölhetnénk vele a tanu­lás, a felfedezés és a feltalálás elméletét.

387

1. A tudományok vagy általánosabban a felállított elméletek filozófiai elmélete funkcionális leírást ad azokról a kifejezések­ről, állításokról és érvekről, valamint számos más fajtájú kifeje­zésről, amelyek az előbbiek megfogalmazásaiban ford ulnak elő: „A tudományok logikájának" vagy képletesen szólva „a tudo­mányok grammatikájának" nevezhetnénk ezt. (De a „tudo­mány" szót nem szabad olyan szűklátókörűén használni, hogy a Royal Society által nem pártfogolt elméletek kimaradjanak.) Ez a fajta leírás nem az egyes tudósok életében lejátszódó ese­ményekről szól, nem ezekre az eseményekre utal, ennélfogva nem ír le semmiféle föltételezett, magánjellegű eseményt sem a tudósok életéből; hanem sajátos módon írja le azt, amit nyom­tatásban találunk vagy találhatnánk.

2. Minthogy létezik tanítási gyakorlat és tanári hivatás, létez­hetne a filozófiai elméletnek egy olyan ága is, amely a tanulás, tanulás és vizsgáztatás fogalmaival foglalkozik. Ezt a „tanulás filozófiájának", a nevelés metodológiájának" vagy előkelőbben a „pedagógia grammatikájának" nevezhetnénk. Ez lenne az ismeretszerzés-elmélet értelmében vett ismeretelmélet. Ez a ku­tatási ág azokkal a kifejezésekkel foglalkozna, amelyekkel a tanárok és vizsgáztatók az individuumok életében lejátszódó egyes eseményeket írják le, vagy amelyekkel ilyen eseményeket írnak elő.

Nos, a nagy episztemológusok, Locke, Hume és Kant min­dent összevéve a tudomány grammatikájának a fejlődését moz­dították elő, jóllehet úgy gondolták, hogy az ismeretszerző sze­mélyek rejtett élettörténetének eseményeit elemzik. A különféle elméletek jogosultságát elemezték, de ezt parafiziológiai allegó­riák segítségével végezték. Ha a hagyományos episztemológia védjeggyel ellátott neveit az itt javasolt módon visszatesszük tulajdonképpeni helyükre, azaz a felépített elméletek anatómi­ájába, akkor annak üdvös hatása lenne az emberi szellemre vonatkozó elméleteinkre is. Ugyanis a legnagyobb erő, ami miatt az emberi szellemet oly sokan fogják fel magánszínpad­ként, a makacs ragaszkodás ahhoz a föltételezéshez, hogy létez­niük kell azoknak a „kognitív aktusoknak" és „kognitív folya­matoknak", amelyeknek megjelölésére ezeket a kifejezéseket kiforgatták eredeti értelmükből. így, mivel Kis János semmilyen megfigyelhető tevékenysége nem azonos az absztrahálás, az ítéletalkotás vagy a konklúziókra való átmenet megkövetelt

388

aktusaival, úgy tűnt, hogy ezeket az aktusokat olyan színpad deszkáira kell helyezni, amire csak ő tekinthet. Az episzte- mológusok allegóriáiban fellelhető igen sok meggyőző életrajzi adat jelentette, legalábbis az én esetemben, a két legerősebb motívum közül az egyiket, amiért a gépben lakozó kísértet mítoszához ragaszkodtam. Az állítólagos események azért tűn­tek hozzáférhetetlenül „belső"-nek, mert ténylegesen megfi- gyelhetetlenek voltak, és azért voltak ténylegesen megfigyelhe- tetlenek, mert a mítoszok körébe tartoztak. Kauzális hipotézisek voltak, amelyeket a közzétett elméletek funkcionális leírásai helyébe csempésztek.

X. FEJEZET

PSZICHOLÓGIA

1. A pszichológia programja

Ebben a könyvben nagyon keveset foglalkoztam a pszichológia tudományával. Ez a mulasztás fölöttébb visszásnak tűnik, hi­szen az egész könyvet joggal nevezhetnénk a filozófiai pszicho­lógia, bár nem a szaktudományos pszichológia témakörébe vá­gó értekezésnek. A mulasztás magyarázata, legalábbis részben, a következő: Egy sor olyan fogalom logikai viselkedését vizs­gáltam, amelyet mindenki szabályosan alkalmaz. Tanulni, gya­korolni, megkísérelni, figyelni, színlelni, akarni, fontolóra ven­ni, érvelni, vonakodni, megfigyelni, látni és zaklatottnak lenni- ezek egyike sem szakkifejezés. Használatukat mindenkinek meg kell tanulnia, és mindenki meg is tanulja. S az, ahogyan a pszichológusok használják e fogalmakat, nem különbözik attól, ahogyan a regényírók, életrajzírók, történészek, tanárok, hi­vatalos személyek, politikusok, detektívek vagy átlagemberek használják. De ez még nem minden.

Amikor a pszichológia tudományára vagy a pszichológiai tudományokra gondolunk, a pszichológia hivatalos programja­it gyakran egyenlővé tesszük azokkal a kutatásokkal, amelyeket a pszichológusok ténylegesen végrehajtanak, azaz nyilvánosan hangoztatott ígéreteiket laboratóriumi teljesítményeikkel. Nos, amikor úgy kétszáz évvel ezelőtt megalkották a „pszichológia" szót, föltételezték, hogy igaz a két világ legendája. Következés­képpen föltételezték, hogy mivel a newtoni tudomány mindent megmagyaráz, ami a fizikai világban létezik és lejátszódik (bár ez valójában tévedés), létezhetne és léteznie is kell egy másik, párhuzamos tudománynak, amely megmagyaráz mindent, ami a föltételezett nem fizikai világban létezik és lejátszódik. Mint­hogy a newtoniánus tudósok az egyik terület jelenségeit tanul­mányozták, létezniük kell olyan tudósoknak is, akik a másik terület jelenségeit tanulmányozzák. Föltételezték, hogy a „pszi­chológia" a „szellemi jelenségek" vagy a „lelki jelenségek" em­

390

pirikus tanulmányozásának az elnevezése. Sőt minthogy a new- toniánus tudósok vizuális, auditorikus és taktuális észleléssel fedezték föl és vizsgálták meg adataikat, a pszichológusok is megfelelő, nem vizuális, nem auditorikus és nem taktuális ész­leléssel fedeznék föl és vizsgálnák meg megfelelő adataikat.

Természetesen nem tagadták, hogy a jellegzetesen emberi viselkedésnek igen sok másféle, rendszeres vagy nem rendsze­res vizsgálata is lehetséges, illetve létezik. A történészek kétezer év óta tanulmányozzák az emberek és embercsoportok cseleke­deteit és szavait, nézeteit és terveit. A filológusok, az irodalom­kritikusok és a humán tudósok a beszédet és az írást, a költésze­tet és a drámát, a vallást és a filozófiát tanulmányozzák. Kitalált történetek révén elképzelt szereplőik cselekvési és reagálási módjainak ábrázolásával még a regényírók vagy a drámaírók is megmutatják, hogy milyennek gondolják a hús-vér emberek tényleges vagy lehetséges viselkedését. A közgazdászok az em­berek valóságos és hipotetikus piaci viszonyait és várakozását tanulmányozzák. A stratégák a tábornokok valóságos és lehet­séges döntéseit és tétovázásait tanulmányozzák, a tanárok tanít­ványaik teljesítményeit, a detektívek és a sakkjátékosok pedig ellenfeleik manővereit, szokásait, gyengéit és erősségeit. De a paranewtoniánus program szerint a pszichológusok egészen más módon tanulmányoznák az emberi lényeket. Ők fedeznék föl és ők vizsgálnák meg a tanárok, a detektívek, az életrajzírók vagy a barátok számára hozzáférhetetlen adatokat; azokat az adatokat, amelyeket ráadásul nem lehetne a színpadon vagy a regények lapjain bemutatni. Az ember minden egyéb vizsgálata kizárólag azoknak a sátraknak és házaknak a megtekintésére korlátozódna, amelyekben a valóságos emberek laknak; az em­ber pszichológiai vizsgálata azonban közvetlenül hozzáférne magukhoz a lakosokhoz. Sőt amíg a pszichológusok nem talál­ták meg és nem fordították el a kulcsot, addig az emberi gon­dolkodás és viselkedés egyéb kutatói sem remélhetnek mást, mint hogy hiábavalóan dörömbölnek a zárt ajtókon. Az embe­rek látható cselekedetei és hallható szavai nem lennének azono­sak jellembeli és intellektuális képességeik működésével, csak külső szimptómái vagy kifejeződései lennének ezen képességek igazi, de rejtett működésének.

Amikor elvetjük a két világ legendáját, akkor elvetjük azt a gondolatot is, hogy van valamiféle zárt ajtó és valamiféle föl­

391

fedezendő kulcs. Végül is a tulajdonképpeni és az egyedül tanulmányozható megnyilvánulások azok az emberi cselekede­tek és reakciók, azok a kimondott és kimondatlan mondatok, azok az arckifejezések és taglejtések voltak, amelyek az ember minden más jellegű vizsgálatának adatait alkották. Ezek és csak ezek érdemelték ki a „szellemi jelenségek" megtisztelő címét, de szerencsére nem kapták meg.

Bár a pszichológia hivatalos programja azt ígérte, hogy vizs­gálódásainak tárgyát olyan események alkotják majd, amelyek jellegükben különböznek a másféle vizsgálat számára hozzáfér­hető viselkedéstől, sőt az ilyen viselkedés „mögött" rejtőznek, a kísérletező pszichológusoknak mindennapos gyakorlatuk so­rán szükségképpen meg kellett szegniük ezt az ígéretet. A tudo­mányos kutató nem töltheti azzal a napját, hogy nem létező dolgokat figyel meg, vagy kitalált dolgokat ír le. A gyakorló pszichológusok eszelősök és félkegyelműek cselekedeteit, gri­maszait és nyelvi megnyilatkozásait vizsgálták vagy az alkohol, a kimerültség, a rémület és a hipnózis hatása alatt állókét, vagy az agysérülések áldozataiét. Az érzéki észlelést úgy tanulmá­nyozták, ahogy például a szemorvosok tanulmányozzák, azaz részben fiziológiai kísérletek végzésével és alkalmazásával, részben pedig kísérleti alanyaik reakcióinak és szóbeli válasza­inak az elemzésével. A gyerekek intelligenciáját úgy tanulmá­nyozták, hogy összegyűjtötték és összehasonlították a különfé­le, általánosan elfogadott tesztek alkalmazása során észrevett kudarcokat és sikereket. Megszámolták, hogy hány hibát ejte­nek a gépírónők napi munkájuk különböző szakaszaiban, s azt, hogy az emberek milyen mértékben hajlamosak elfelejteni a különféle emlékezetbe vésett szótagokat és kifejezéseket, úgy vizsgálták, hogy feljegyezték, hányszor sikerült és hányszor nem sikerült elmondani ezeket különböző időszakaszok eltelte után. Megvizsgálták, hogyan viselkednek az állatok a labirin­tusban, a csirkék a keltetőgépekben. Még a képzettársítás lenyű­göző hatású, mert oly sokat ígérőén „kémiai" jellegű elve is olyan esetekben vált gyakorlatilag leginkább alkalmazhatóvá, amelyekben a kísérletező által mondott szavakra a kísérleti alanyok azonnal szavakkal válaszoltak.

Nincs semmi különös abban, hogy a program és a végrehajtás között ilyen különbség alakul ki. Bölcsességet és igazi belátást a problémák és a módszerek tekintetében csak utólag várha-

392

"n

tünk. A filozófusok leírásai saját céljaikról és eljárásaikról ritkán voltak összhangban tényleges eredményeikkel és tényleges munkamódszereikkel. Azt ígérték például, hogy megadják a világegyetem mint egész magyarázatát, és hogy valamiféle szi­noptikus szemlélettel jutnak el ehhez a magyarázathoz. Valójá­ban azonban csak valamiféle roppant sajátos szőrszálhasogatást folytattak, és eredményeik, bár jóval értékesebbek voltak, mint az ígért mesés gazdagságú panoráma lehetett volna, egyetlen értelmes szempontból sem hasonlítottak az ilyen panorámához.

A kémikusok hajdanán azon fáradoztak, hogy fölfedezzék a flogiszton tulajdonságait, de, mivel sohasem sikerült elkapniuk flogisztont, belenyugodtak abba, hogy inkább hatásait és külső megnyilvánulásait tanulmányozzák. Ténylegesen persze az égésjelenségeket vizsgálták, és nemsokára el is vetették az ellen­őrizhetetlen hőanyag posztulátumát. Posztulálása csak lidérc- fény volt, olyasféle lidércfény, ami a vállalkozó szellemű embert esetleg arra ösztönzi, hogy a térképen nem szereplő erdőket fedezzen föl, s azután berajzolja az erdőket ezekbe a térképekbe, amelyek, hálátlan módon, a lidércfényt a továbbiakban sem fogják feltüntetni. A pszichológiai kutatómunka nem válik hiá­bavalóvá akkor, ha a sajátos szellemanyag posztulátuma is ha­sonló sorsra jut.

De ezzel még nem adtunk választ a „Mi legyen a pszichológia programja?" kérdésre. A válaszadási kísérletek a következő ne­hézségbe ütköznének. Kimutattam már, hogy az emberi szellem működését ugyanolyan jellegű adatok alapján tanulmányozzák a gyakorló pszichológusok és a közgazdászok, a kriminalisták, az antropológusok, a politikai tudományok kutatói és a szocio­lógusok, a tanárok, a vizsgáztatók, a detektívek, az életrajzírók, a történészek és a játékosok, a stratégák, az államférfiak, a mun­káltatók, a gyóntatóatyák, a szülők, a szerelmesek és a regényírók. Hogyan választhatunk ki akkor bizonyos vizsgálatokat „pszi­chológiai" vizsgálatokként, és hogyan zárhatjuk ki az összes többit „nem pszichológiai" vizsgálatokként? Milyen kritériu­mok alapján mondhatjuk, hogy a középiskolai érettségi bizott­ságok statisztikai eredményei nem pszichológiai vizsgálódások termékei, míg az intelligenciatesztek eredményei azok? Miért nem pszichológiai vizsgálódás a történész Napóleon motívu­maival, szándékaival, adottságaival és esztelenségeivel kapcso­latos vizsgálódása, és miért pszichológiai egy ilyen vizsgálódás

393

Sally Beauchamp esetén? Ha feladjuk azt az elképzelést, hogy a pszichológia valami olyasmiről szól, amiről a többi humán tudomány nem, és ha emellett feladjuk azt az elképzelést is, hogy a pszichológusok olyan adatok alapján dolgoznak, ame­lyeket a többi vizsgálódás nem használhat fel, akkor mi a kü­lönbség a pszichológia és a többi ilyen vizsgálódás között?

A választ, legalábbis részben, a következőkre hivatkozva ad­hatjuk meg. A vidéki postás úgy ismeri a körzetét, mint a tenyerét; ismer minden utat, ösvényt, patakot, dombot és bozó­tot; el tud igazodni, akármilyen legyen is az idő, a megvilágítás, bármelyik évszakról legyen is szó. A postás mégsem geográfus. Nem tudja megrajzolni a körzet térképét, vagy nem tudja meg­mondani, hogyan kapcsolódik a szomszédos körzetekhez; egyetlen olyan helynek sem ismeri a pontos tájolását, távolságát vagy tengerszint feletti magasságát, amelyet különben nagyon jól ismer. Nem tudja osztályozni a körzetében levő tereptípuso­kat, és nem tud körzete sajátosságaiból a szomszédos körzetek sajátosságaira következtetni. Amikor körzetéről beszél, megem­líti mindazokat a sajátosságokat, amelyeket talán a geográfus is említene, de nem ugyanolyan jellegű dolgokat mond róluk Nem alkalmaz geográfiai általánosításokat, nem használ geog­ráfiai mérési módszereket, és nem alkalmaz általános magyará­zó vagy prediktív elméleteket. Azt mondhatnánk, hogy a detek­tív, a gyóntatóatya, a vizsgáztató és a regényíró talán hasonló­képpen, gyakorlati módon ismeri azokat az adatokat, amelyeket a pszichológus összegyűjtene, de ők nem tudományos módon bánnának az adatokkal, a pszichológus azonban tudományos módon foglalkozna velük. Az, ahogy ők bánnak az adatokkal, a juhászok időjárási ismereteihez hasonlít, az viszont, ahogy a pszichológus, a meteorológusok tudományához.

De ez a válasz semmiféle különbséget sem teremtene a pszi­chológia és az emberi viselkedés egyéb olyan tudományos vagy állítólag tudományos vizsgálata között, mint a közgazdaságtan, a szociológia, az antropológia, a kriminológia és a filológia. Még a közkönyvtárosok is statisztikai módszerekkel tanulmányoz­zák az olvasók ízlését, mindazonáltal ezt a fajta vizsgálódást nem tekintenénk pszichológiának, bár a különböző könyvek iránt mutatott érdeklődés vitathatatlanul szellemi sajátosság.

A helyes válasz a kérdésre, úgy tűnik, az, hogy amikor felad­juk azt az ábrándot, hogy a pszichológia a newtoni tudomány

394

hasonmása, ahogy ezt jószándékúan, de hamisan hangoztatták, akkor feladjuk azt az elképzelést is, hogy a „pszichológia" va­lamilyen egységes vizsgálódás neve, vagy a vizsgálódások egy­séges fájának a neve. Ugyanúgy, ahogy az „orvostudomány" a többé vagy kevésbé lazán összekapcsolódó vizsgálódások és módszerek némiképp önkényes konzorciumának a neve, olyan konzorciumé, aminek nincs és nem is kell hogy logikailag rend­ben levő programnyilatkozata legyen, a „pszichológia" szót is nyugodtan használhatjuk a vizsgálódások és módszerek rész­ben véletlen szövetségének a megjelölésére. Végül is nemcsak a paranewtoni tudomány ábrándja származott egy mítoszból, hanem az is csak hiú ábránd volt, hogy van vagy lesz egy egységes, mert newtoni, tudomány a „külvilágáról. Az a hibás doktrína, hogy a „szellemi jelenségekének valamilyen különál­ló tere van, olyan elven alapult, amelyből az következnék, hogy a biológiai tudományoknak sincs helyük a világon. A newtoni fizikát minden térbeli létező legáltalánosabb tudományának kiáltották ki. A kartéziánus képben nincs hely Mendel vagy Darwin számára. A két világ legendája egyben két tudomány legendája is volt; és az a felismerés, hogy sok tudomány van, szükségképpen kihúzza majd annak az elgondolásnak a méreg­fogát, mely szerint a „pszichológia" nem egyetlen homogén elmélet neve. A tudományok nevei közül csak kevés jelöl való­jában ilyen egységes elméletet, vagy csak kevés kecsegtet ennek a reményével. A „kártyajáték" sem egyetlen játék vagy egyetlen „játékfajta" neve.

A pszichológia és az orvostudomány fent jelzett analógiája egy fontos szempontból félrevezető volt, nevezetesen azért, mert számos igen modern és rendkívül hasznos pszichológiai vizsgálódás maga is a kifejezés tágabb értelmében vett orvostu­dományi vizsgálódás volt. Többek között és mindenekelőtt a pszichológia egyik zsenijének, Freudnak a kutatásait nem sza­bad ügy osztályozni, mintha azok az orvostudományi vizsgáló­dásokhoz hasonló vizsgálódások lennének. Freud kutatásai az orvostudományi vizsgálódások körébe tartoznak. Sőt Freud tanításának olyan mély hatása volt, és méltán volt ilyen hatása, Freud allegóriái olyan veszedelmesen népszerűekké váltak, hogy ma már az emberek a „pszichológus" szót nagyobbrészt úgy használják, mintha csak azt a személyt jelölné, aki a pszi­chikus sérüléseket vizsgálja és kezeli. A „pszichikusát ugyan­

395

ilyen indítékok alapján általában a „lelkileg nem rendben levő" értelmében használják. Talán terminológiai szempontból hasz­nos lett volna, ha a „pszichológia" szónak eredetileg ezt a szűk értelmet adták volna, de az akadémiai világ már túlságosan megszokta a szó vendégszeretőbb és lazább használatát ahhoz, hogy ilyen reform lehetségessé és kívánatossá váljon.

Néhányan valószínűleg bizonygatni fogják majd, hogy való­ban van valamilyen általános és megfogalmazható különbség a pszichológiai vizsgálódás és az emberek intellektusával és jelle­mével foglalkozó minden egyéb vizsgálódás között. Még ha a pszichológusok nem is rendelkeznek sajátos adatokkal, ame­lyekre elméleteiket alapozhatják, maguk a pszichológiai elmé­letek mégsem ugyanolyan természetűek, mint a filológusok, az álcázási szakértők, az antropológusok vagy a detektívek elmé­letei. A pszichológiai elméletek az emberi magatartás kauzális magyarázatát adják, vagy ilyen magyarázatokat adnak majd a jövőben. Minthogy az emberi szellem működéseit rendkívül sokféle módon tanulmányozzák, a pszichológia abban különbö­zik az összes többi vizsgálódástól, hogy e működés okait pró­bálja meg feltárni.

Az „ok" és a „kauzális magyarázat" kifejezés persze nagyon ünnepélyes kifejezés. Rögtön azoknak a kis láthatatlan biliárd­golyóknak az olyan soha nem hallott ütközéseit idézik emléke­zetünkbe, amelyeket a világban lejátszódó minden esemény igaz tudományos magyarázataként szoktak - tévesen - feltéte­lezni. így hát amikor azt ígérik, hogy új tudományos magyará­zatot adnak arra, amit mondunk vagy csinálunk, akkor azt várjuk, hogy ezeknek az ütközéseknek valamiféle megfelelőiről hallunk, olyasféle erőkről és hatótényezőkről, amelyekről mi magunk soha nem álmodtunk volna, és amelyeknek rejtett mű­ködését egészen biztosan soha nem fogjuk megfigyelni. De amikor kevésbé fogékony szellemi állapotban vagyunk, akkor úgy találjuk, hogy valami valószínűtlenül cseng abban az ígé­retben, hogy majd fel fogjuk fedezni saját cselekedeteink és reakcióink rejtett okait. Nagyon jól tudjuk, mi volt az oka annak, hogy a gazdálkodó eladatlan disznókkal tért vissza a piacról. Úgy találta, hogy az árak alacsonyabbak voltak, mint ahogy várta. Nagyon jól tudjuk, hogy Kis János miért lett bosszús, és miért vágta be az ajtót. Megsértették. Nagyon jól tudjuk, hogy a regény hősnője miért akarta zavartalan magányában elolvasni

396

a levelet, amit reggel kapott, hiszen a regényíró megadja a szükséges kauzális magyarázatot. A hősnő felismerte szerelme­sének írását a borítékon. A tanuló nagyon jól tudja, hogy miért írta le a „225"-öt válaszként, amikor a 15 négyzetét kérdezték tőle. Minden egyes művelet, amelyet végrehajtott, az utána következő nyomára vezette.

Ahogy mindjárt látni fogjuk, nagyon sokféle egyéb olyan cselekedet, mozdulat és nyelvi megnyilvánulás van, amelynek a létrehozója nem tudja megmondani, hogy miért produkálta őket. De azoknak a cselekedeteknek és reakcióknak, amelyeket létrehozóik meg tudnak magyarázni, nincs szükségük valami­lyen végső és más fajtájú magyarázatra. Ha a cselekedetek és a reakciók okait jól ismeri a cselekvő személy és környezete is, akkor valódi, de rejtett okaikkal kapcsolatos meglepő belátáso­kat ígérgetni annyit jelent csupán, mint erre a sajátos esetre megfogalmazni azt az általános ígéretet, amely a mechanikai események természetes, jól ismert okai mellett rejtett okaik meg­ismerését is kilátásba helyezi. A kerékpáros tudja, hogy mi forgatja kerékpárjának hátsó kerekét, nevezetesen a pedálra ható nyomóerő, amelyet a lánc húzófeszültsége továbbít. A „Miért feszíti meg a láncot a pedálra ható nyomóerő?" és a „Miért forgatja el a hátsó kereket a lánc megfeszítése?" kérdések irreális kérdések lennének számára. És ugyanilyen lenne a „Mi­ért próbálja meg a hátsó kereket elforgatni a pedál nyomásá­val?" kérdés is.

Abban a mindennapos értelemben, amelyben mindannyian tudunk „kauzális magyarázatot" adni számos cselekedetünkre és reakciónkra, az okoknak az említése nem a pszichológusok előjoga. A közgazdász, amikor az „eladók sztrájkjáról" beszél, akkor általános kifejezésekkel beszél az olyan eseményekről, mint az, hogy a gazdálkodó visszaviszi a disznóit az ólba, mert az árakat túl alacsonynak találta. Az irodalomkritikus, amikor azt elemzi, hogy a költő miért használt egy új verslábat versének egy bizonyos sorában, azt vizsgálja, hogy milyen kompozíciós gondja volt az adott helyzetben a költőnek. A tanár sem valami­féle kulisszák mögötti eseményről akar hallani, amikor meg akarja tudni, hogy a tanuló miért jutott el a szorzási probléma helyes megoldásához, hiszen ő maga megfigyelte azokat a szín­padon lejátszódó eseményeket, amelyeken keresztül a gyerek eljutott idáig.

397

Viszont igen sok olyan viselkedésmód van, amelyre nem tudunk ilyen magyarázatot adni. Nem tudom például, hogy miért voltam olyan szótlan egyik ismerősöm jelenlétében; hogy a múlt éjszaka miért álmodtam egy bizonyos álmot; hogy miért láttam a lelki szememmel egyszerre csak egy általam nemigen ismert város teljesen érdektelen utcasarkát; hogy miért fecsegek gyorsabban azután, hogy meghallottam a légoltalmi szirénát; vagy hogy miért szólítottam meg az egyik barátomat rossz keresztnévvel. Könnyen belátjuk, hogy az ilyesféle kérdések valódi pszichológiai kérdések. Ha nem tanultam volna egy kis pszichológiát, akkor nagyon valószínűen még azt sem tudnám, hogy miért vonz oly rendkívülien a kertészkedés akkor, amikor egy kellemetlen levélírási feladat vár rám a dolgozószobámban. Az a kérdés, hogy a gazdálkodó miért nem adja majd el a disznókat bizonyos áron, nem pszichológiai, hanem közgazda- sági kérdés, viszont az a kérdés, hogy miért nem adja el a disznókat semmilyen áron sem egy furcsa tekintetű vevőnek, talán pszichológiai kérdés. Úgy tűnik, hogy még az érzéki ész­lelés és az emlékezet területén is valami hasonló dolog érvényes. Saját ismereteink alapján nem tudjuk megmondani, hogy miért látszik megtörtnek egy olyan egyenes vonal, amely sok vonalat metsz keresztül, vagy hogy az idegen nyelveken folytatott be­szélgetés miért tűnik jóval gyorsabbnak, mint az anyanyelvűn­kön folytatott beszélgetés, és ezeket a kérdéseket pszichológiai kérdéseknek tekintjük. Mégis úgy érezzük, hogy álígéretet tesz­nek, amikor hasonló pszichológiai magyarázatot ígérnek az alak, a méret, a megvilágítás és a gyorsaság helyes megítélésére. Mondja csak meg nekünk a pszichológus, hogy miért csalatko­zunk; mi viszont meg tudjuk mondani magunknak és neki is, hogy miért nem csalatkozunk.

Szellemi impotenciánk megnyilatkozásainak osztályozásá­hoz és diagnózisához sajátos vizsgálati módszerekre van szük­ség. Szellemi képességeink megnyilvánulásainak a magyaráza­tához gyakran csak a közönséges józan észre van szükség, vagy más esetekben szükség lehet a közgazdászok, a humán tudósok, a stratégák és a vizsgáztatók sajátos módszereire. De az ő ma­gyarázataik nem váltók, amelyeket valamilyen még alapvetőbb diagnózisok számlájára állítanak ki. Az emberi cselekedetek és reakciók összes vagy legtöbb kauzális magyarázata tehát nem tekinthető pszichológiai magyarázatnak. Es nem minden pszi­

398

chológiai kutatás kauzális magyarázatok keresése. Sok pszicholó­gus, kisebb vagy nagyobb haszonnal, mérési módszerek elterve- zésével és az ezek alapján elért mérési eredmények összegyűjtésé­vel foglalkozik. Persze azt remélik, hogy méréseik egy szép napon pontos funkcionális összefüggések vagy oksági törvények megál­lapítását segítik eló', bár az ő saját munkájuk legjobb esetben is csak ezt a későbbi feladatot készíti elő. így hát, minthogy ezt is „pszichológiai kutatásnak" kell nevezni, a „pszichológiai kuta­tásit nem lehet a kauzális magyarázatok kereséseként definiálni.

Most már érthető, hogy ebben a könyvben miért mondtam oly keveset a pszichológiáról. Könyvem egyik célja ugyanis az volt, hogy bebizonyítsam, mennyire hamis az az elképzelés, hogy egyedül a pszichológia vizsgálja empirikus módon az emberek szellemi képességeit, hajlandóságait és teljesítményeit, és hogy mennyire hamis ennek az elképzelésnek az a következ­ménye, hogy a „szellem" valami olyasmi, amit csak a pszicho­lógiai kutatás sajátos technikai kifejezéseivel lehet helyesen le­írni. Anglia sem jellemezhető kizárólag szeizmográfiai kifejezé­sekkel.

2. Behaviorizmus

E könyv általános tendenciáját kétségtelenül és ártatlanul „be- havioristá"-nak fogják bélyegezni. Helyénvaló ezért néhány szót szólni a behaviorizmusról. A behaviorizmus kezdetben a tudományos pszichológia helyes módszereiről szóló elmélet volt. A behaviorizmus szerint a pszichológusoknak - minthogy a korábbiakban nem ezt tették - a többi élenjáró tudomány példáját kellene követniük; elméleteiket megismételhető és nyil­vánosan ellenőrizhető megfigyelésekre és kísérletekre kell ala­pozniuk. De a föltételezett tudati és introspektív megnyilvánu­lások nyilvánosan nem ellenőrizhetők. Megfigyelni, megmérni vagy mechanikailag leírni csak az emberek külső viselkedését tudjuk. Ennek a módszertani programnak az első hívei, úgy tűnik, nem tudták eldönteni, hogy azt állítsák-e, hogy a tudat és az introspekció adatai mítoszok, vagy pedig csupán azt, hogy ezek az adatok tudományosan nem vizsgálhatók. Nem volt világos, hogy vajon egy nem túl szubtilis mechanisztikus tant tesznek-e magukévá, mint amilyen Hobbes és Gassendi doktrí­nája volt, vagy hogy még mindig ragaszkodnak a kartéziánus

399

paramechanikai elmélethez, de kutatási eljárásaikat csak a Ga­lileitől örökölt eljárásokra szűkítik le; nem volt világos, hogy azt tartják-e például, hogy a gondolkodás csak bizonyos bonyolult zajok és mozgások előállításából áll, vagy azt, hogy csak ezek a mozgások és zajok a laboratóriumi jelenségek, bár összekapcso­lódnak a „belső élet" folyamataival.

De mindegy, hogy a korai behavioristák egy mechanisztikus vagy egy paramechanisztikus elméletet fogadtak-e el. Mindkét esetben tévedtek. A fontos az volt, amit a gyakorlatban csinál­tak, tudniillik a javasolt módszertan szerint leírták a sajátosan emberi viszonylatokat, és ez gyorsan ráébresztette a pszicholó­gusokat, hogy mennyire kísértetszerűek azok a föltételezett „belső életbeli" események, amelyek tagadásáért vagy semmi- bevételéért a behavioristákat kezdetben szemrehányással illet­ték, Azokat a pszichológiai elméleteket, amelyek egyáltalán nem említik a „belső észlelés" megnyilvánulásait, eleinte a dán királyfi nélküli „Hamlet"-hez hasonlították. De a kitaszított hős csakhamar oly vértelen és oly gerinctelen lénynek kezd ett tűnni, hogy még az ilyen elméletek ellenfelei is kezdték sajnálni, ami­ért fantomszerű vállaira ily súlyos elméleti teher nehezül.

A regényírók, drámaírók és életrajzírók mindig megelégedtek azzal, hogy az emberek motívumait, gondolatait, felindulásait és szokásait cselekedeteik, kijelentéseik, képzelődésük, grima­szaik, taglejtéseik és hanghordozásuk leírásával mutassák be. Amikor a pszichológusok arra összpontosították figyelmüket, amire Jane Austen is, akkor kezdtek rájönni, hogy ezek a dolgok végül is alanyaik lényegét, s nem puszta külső megjelenését alkotják. Természetesen továbbra is gyötörte őket a fölösleges aggodalom, hogy a pszichológia eltérítése a kísértetek leírásá­nak a feladatától nem kényszeríti-e a pszichológiát arra, hogy pusztán a mechanizmus leírásával foglalkozzék. De a mechani­kus világszemlélet mumusának hatása már egy évszázad óta gyengül, mert - egyéb okok mellett - ez alatt az idő alatt a biológiai is igazolta a „tudomány" név viselésére való jogát. Többé már nem a newtoni rendszer a természettudomány egyetlen paradigmája. Az embert nem degradáljuk szükségkép­pen géppé, ha tagadjuk, hogy gépben lakozó kísértet. Az ember elvégre lehetne egyfajta állat is, nevezetesen egy magasabb rendű emlős. Most már egy merész ugrással csak azt a hipotézist kell megkockáztatnunk, hogy az ember talán ember.

400

A behavioristák módszertani programja forradalmi jelentősé­gű volt a pszichológia programja szempontjából. Mi több, ez volt az egyik fő forrása annak a filozófiai gyanúnak, hogy a két világ meséje csak mítosz. Viszonylag csekély fontossággal bír, hogy ennek a módszertani elvnek a bajnokai hajlamosak voltak elfogadni egyfajta hobbesi elméletet, sőt hajlamosak voltak azt képzelni, hogy a pszichológiában a tudományos kutatási mód­szerről alkotott ilyen elmélet igazsága maga után vonja a me­chanikus világszemlélet igazságát.

Nem az én feladatom elmondani, hogy a gyakorló pszicholó­gusok konkrét kutatási eljárásait milyen mértékben befolyásolta az, hogy viszonylag hosszan kitartottak a két világ meséje mel­lett, vagy hogy a behaviorista lázadás milyen mértékben veze­tett módszereik megváltoztatásához. Amennyire meg tudom ítélni, ha mindent összevetünk, akkor a mítosz rossz hatásainál talán többet nyomnak a latban a jók, és az ellene irányuló behaviorista lázadás talán inkább névleges, mint valóságos re­formokhoz vezetett. A mítoszok nem mindig ártalmasak az elméletek fejlődése szempontjából. Sőt gyakran felbecsülhetet­len értékük van, amíg még fiatalok és frissek. A telepeseknek kezdetben az az álom adott erőt, hogy az új világ idegenszerű külső megjelenése mögött a régi világ egyfajta másodpéldánya található, és a gyerek sem szorong annyira egy ismeretlen ház­ban, bárhol legyen is ez, ha a ház lépcsőkarfája olyan tapintású, mint az otthoni.

De ez a könyv nem tekintette feladatának, hogy előmozdítsa a pszichológia módszertanának a fejlődését, vagy hogy ennek vagy annak a tudománynak a sajátos hipotézisét vizsgálja meg. Azt akartam kimutatni, hogy a két világ meséje filozófiai mítosz, bár nem tündérmese, és ennek kimutatásán keresztül megpró­báltam helyrehozni azt a kárt, amelyet bizonyos idő óta ez a mítosz a filozófián belül okozott. Ezt a lényeges dolgot nem azzal akartam bebizonyítani, hogy azokra a nehézségekre hivatkozom, amelyekkel a pszichológusok néznek szembe, hanem azzal, hogy kimutatom: a legfontosabb szellemi fogalmaknak maguk a filozó­fusok tulajdonítottak nem megfelelő logikai viselkedést. Ha érve­imnek van valamilyen logikai ereje, akkor ezeket a fogalmakat általában ugyanúgy, bár a részletekben eltérő módon értették félre mind a mechanikai, mind a paramechanikai világszemlélet képviselő, mind Hobbes, mind pedig Descartes.

401

Ha végezetül megpróbáljuk összehasonlítani a szellemről szóló Hobbes-Gassendi-féle mese elméleti termékenységét a kartéziánusok meséjével, akkor kétségtelenül el kell ismernünk, hogy a kartéziánus mese volt a termékenyebb. A kétféle mese ellentétét az alábbi képpel jellemezhetnénk. Egy ország védői­nek egyik csapata beveszi magát egy várba. A másik csapat katonái észreveszik, hogy a várárok kiszáradt, a kapuk hiányoz­nak, és a falak leomlófélben vannak. Értelmetlennek tartják az ilyen roskatag vár védelmét, viszont az az elgondolás hajtja őket, hogy csak az ehhez hasonló várakkal lehet az országot megvédeni, ezért álláshelyüket a legvárszerűbb dologban fog­lalják el, amit csak fel tudnak fedezni, nevezetesen a düledező vár árnyékában. Természetesen egyik hadállás sem védhető; és az árnyékerőd nyilvánvalóan rendelkezik a kőerőd minden sebezhető pontjával, megtetézve még a maga külön gyengéi­vel. Mégis, egy vonatkozásban az árnyékvár védői jobb kato­nának bizonyultak, hiszen észrevették a kővár gyengeségeit, még ha esztelen módon azt képzelték is, hogy az egyáltalán nem kövekből álló erődben biztonságban vannak. Az előjelek nem kedvezőek győzelmüket illetően, de ők valamilyen bizo­nyítékát adták a taníthatóságnak. Valami parányi stratégiai érzéket mégiscsak mutattak, rájöttek, hogy az omladozó falú kővár nem erőd. Hogy az ilyen vár árnyéka sem erőd, az már a következő lecke, amit talán egy szép napon szintén megta­nulnak.

E hasonlatot jól alkalmazhatjuk egyik központi problémánk­ra. A gondolkodás az egyik nézet szerint azonos a beszéddel. Igazuk volt az ellentétes nézet híveinek, amikor elvetették ezt az azonosítást, de szembenállásukat természetes módon, bár hibásan, abban a formában fogalmazták meg, hogy egy dolog beszélni és más dolog gondolkodni. A gondolkodási tevékeny­ség numerikusán különbözik a verbális tevékenységtől, és eze­ket a verbális tevékenységeket egy másik helyről irányítják, nem arról a helyről, ahol ezek a verbális műveletek lejátszód­nak. Ámde ezt sem találjuk kielégítőnek, éspedig ugyanazért, amiért a gondolkodás és a puszta beszéd azonosítását sem. Miként a fegyelmezetlen és figyelmetlen beszéd sem gondol­kodás, hanem csak locsogás, ugyanígy bármilyen árnyékte­vékenységet posztuláljanak is a másik helyen, ez is lejátszód­hatna fegyelmezetlen és figyelmetlen módon, és akkor ez sem

402

jelentene gondolkodást. De még a gondolkodás és a figyelmet­len és fegyelmezetlen locsogás különbségének téves leírása is a döntő különbség felismerését jelenti. A kartéziánus mítosz a Hobbes-mítosz fogyatékosságait persze csak a fogyatékosságok megkettőzésének az árán igazítja ki. De még az elméleti home­opátia is magában foglalja a rendellenességek felismerését.

UTÓSZÓ

Gilbert Ryle 1900-ban született. Egyetemi tanulmányait Oxford- ban a Brighton College-ben és a Queen's College-ben végezte. 1924-ben filozófiai tudor lett Oxfordban, a Christ Churchben. A második világháború alatt a Welsh Guardsban szolgált, majd 1945-ben az egyenruha levetése után az oxfordi Magdalen Coll­ege tagja lett. 1945-től 1968-ig az Oxfordi Egyetemen a „Metafi­zika Waynflete professzora" volt, s 1947-től, G. E. Moore vissza­vonulásának időpontjától egészen a legutóbbi időkig a Mind című filozófiai folyóirat főszerkesztője volt.

Amikor 1949-ben A szellem fogalma megjelent, Ryle neve már ismert volt a filozófiai életben. Korábban kiadott tanulmányai alapján a metafizikaellenes filozófia, hogy úgy mondjam, a via nova egyik legjelentősebb képviselőjeként tartották számon. 1932-ben megjelent Systematically Misleading Expressions (Mód­szeresen félrevezető kifejezések) című tanulmánya például a via nova egyik programadó megfogalmazása.

Mind A szellem fogalma előtt megjelent írásai, mind az azóta publikált könyvei, illetve tanulmányai igen széles körű filozófi­ai érdeklődésről tesznek tanúbizonyságot. Mindenekelőtt a fi­lozófia és a filozofálás természete érdekelte, s nemcsak székfog­laló beszédét [Philosophical Arguments (Filozófiai érvek, 1945)] vagy néhány korábbi cikkét szentelte ennek a kérdésnek; hanem A szellem fogalmát is azzal a szándékkal írta, hogy bemutassa, mi is egy kulcsfontosságú filozófiai probléma, és ha egyáltalán meg lehet oldani, milyen módon lehet megoldani. Ez a - divatos műszóval élve metafilozófiai -- szándék kitapintható azonban számos, egészen speciális filozófiai problémát taglaló írásában is; amikor például a logika, a nyelv, a morál, a pedagógia stb. filozófiai kérdéseiről ír, mindig kiderül, hogy tulajdonképpen minek képzeli a filozófiát, és milyen módon tartja megoldható­nak a filozófiai problémákat. Dilemmas (Dilemmák, 1954) című

405

könyve is hasonló szellemben született. De filozófiai érdeklődé­se nem csak az egyes problémák tekintetében széles körű. Ryle ugyanis igen komoly és alapos filozófiatörténeti stúdiumokat is folytatott. Filozófiatörténeti érdeklődése nemcsak a klasszikus angol filozófia kiemelkedő alakjai felé fordul, de az ókori görög filozófia, a középkori filozófia, továbbá Croce, a fenomenológia, az egzisztencializmus - mind vizsgálódásainak tárgyát képezte. Platónról írt monográfiáját, Plato's Progresst (Platón fejlődése, 1966) a legjobbak között tartják számon a kérdés szakemberei.

Mégis A szellem fogalma az a műve, amely a világhírt egy csapásra biztosította számára. S nemcsak azért, mert ebben az egyik legfontosabb általános filozófiai problémát elemzi mód­szeresen és sokoldalúan a via nova módszerei alapján, hanem az elemzések során elért részeredményei miatt is. A szellem fogal­mában taglalt kérdések elemzése ma már nem képzelhető el úgy, hogy - kritikailag vagy helyeslőleg - ne utalnánk Ryle megol­dási javaslataira.

Elég nehéz helyzetbe kerülünk viszont, ha azt az irányzatot vagy áramlatot próbáljuk megadni, amelyet Ryle képvisel. O ma­ga a leghatározottabban visszautasítaná, hogy filozófiai állás­pontját valamiféle „-izmus" vagy ,,-lógia" szóval illessük. O maga azt mondaná ilyen esetben, hogy ez és ez az álláspont - amely lehet igaz vagy hamis -, ezek és ezek az érvek - amelyek lehetnek jók vagy rosszak -, minden más már torzítás. Ezért - röviden - azt mondhatnánk, hogy Ryle - Ryle, s bár ez tautoló­gia, de legalább nem torzítás. S ha egy kis torzítást mégis el kell követnem, akkor - valamivel hosszabban - azt mondhatnám, hogy Ryle ahhoz a nagyon lazán összefüggő és nagyon sok eltérő, sőt ellentétes álláspontot is tartalmazó filozófiai áramlat­hoz tartozik, amit jobb híján oxfordi stílusú filozófiának vagy oxfordi mozgalomnak nevezhetnénk, amiről viszont elsőkézből a hazai olvasó sajnos édeskeveset tud.

Végezetül itt szeretném megköszönni Gilbert Ryle-nak a ma­gyar kiadáshoz írt külön előszavát, és szeretnék köszönetét mon­dani mindazoknak, akik a fordítás során segítséget nyújtottak, mindenekelőtt Zeno Vendler professzor úrnak (University of Cal­gary, Calgary, Canada), Bence Györgynek és Láng Rózsának.

Altrichter Ferenc1973. december

406

MUTATÓ

absztrakt kifejezések 150,280,359,360, 375-377

akarások 78,89,94akarat lásd akarások, akaratszabadság,

cselekedetek akaratszabadság 28, 89, 94, 243

lásd még cselekedetek, cselekvések anyag lásd fizikai világ stb. Arisztotelész 9, 39, 61, 62, 82,186

behaviorizmus 45, 46,106, 399,400 beismerések 127,128, 227, 228 „belső" 18 skk., 45 skk., 73,95,243,244,

301,302,331 benyomások lásd érzetek beszéd lásd keresetlen beszéd, keresett

beszéd, tanítás biológia 146, 395

cselekedetek, cselekvések 43, 81, 93, 111,112

- automatikus 137- okai 113,141-143,396,397- önkéntes és önkéntelen 84-86

Descartes mítosza 14,17 skk., 198,247, 248,399,400lásd még gépben lakozó kísértet

diszpozíció kifejtése 43, 60, 65, 66, 69, 70, 75, 76,88,89,107,108,121,122, 129,130lásd még diszpozíciók

diszpozíciók, diszpozicionális szavak 43, 54 skk., 64, 65, 70, 89, 92, 107, 108,111,114,119,120,140,145 skk.

- általános, sajátos 147,148

diszpozicionális mondatok 147-149, 154,155

- logikájuk 146 skk., 173,174,- nem tényközlőek 146-149- nem törvényekből levezetettek 154

elméletek 350- elmélet és gyakorlat 34, 38 skk., 53,

60,63- elméletalkotás 34,171,184, 229, 230,

323, 356, 357, 365- elméletek felállítása 353-357, 361,

388- elmélettel rendelkezni 350-356, 363,

386élvezni 134-137,165 emlékezet 221,333 skk.- nem a tudás „forrása" 335-338- és emlékezetbe idézés 334 episztemológia 387 episztemológiai kifejezések 229, 251,

325, 348, 357-379 epizódok lásd események eredmények és eredményigék 162,163,

186-191, 293,341,368-372 értékelések 82-86, 93, 95,101, 22, 224 érvelés 59,61,153,154,365-373 érzéki objektumok 264-266, 273, 290-

292érzelmek 104, 105, 118-120, 129, 130,

143érzések 104-111, 126-137, 248-250,

295-298érzetek 104-106,130-133,136,246 skk.- érzetek és objektumok 248-251,

269-271- „tiszta" érzetszavak 249-251, 255,

259,260,277,288,289,295

407

érzetadatok elmélete 259-273,312- érzékcsalódások, illúzióargumen­

tum 262-2614,266-269 események és eseményszavak 20-22,

59,104,106-108,146-148,169,177, 186

ész 60,343,344,348,352,385 észlelés lásd megfigyelés etikai állítások 160,385,386

fájdalom 129, 131, 132, 137, 250-252, 300

„fejemben" 35, 45 skk. félig diszpozicionális szavak 59 skk. felkészülés lásd tanítás félreértés 65-76 fenomenalizmus 288-295 figyelem és figyelemfogalmak 115,

138,165,169 skk., 188,196,197,254, 255, 274-276, 278,363

fizikai világ stb. 17 skk., 96 skk., 390, 391

formális logika 374 Freud 20,195,395

Gassendi 399,402„gépben lakozó kísértet" 22 skk., 27,

30,36, 42, 45, 63,66, 71,76, 80,104,143,193, 200, 275, 389

gondolkodás 38, 39, 41, 44, 55, 138,178-180,228-230,238,278-281,284, 322, 323, 345 skk.

- és beszéd 35, 36, 45,59, 60,179,247,322,361-364,378 skk.

- és feltételezés 323,324- ítéletalkotás és következtetés 293-

295,355-383

hajlandóságok lásd motívumok hangulatok, hangulatszavak 104,105,

116 skk., 135-137,300 hinni, hit 37,166-169, 335, 345 Hobbes 26,399,401,402 Hume 117,206,231,306,307,332,388 Hutcheson 117

impulzus 108,143, 298 lásd még motívumok

intellektus 34, 41, 63,157,343 skk.- elsőbbsége 34,384-388 intelligencia, intelligenciafogalmak 33

skk., 36,37,51,54-64,90,325- intelligens (nem intelligens) viselke­

dés 28-29, 39, 41, 42, 65, 139, 157,179-185,219,220,320-322

- maximák 38-41- és szabályok használata 59, 60 introspekció 18-22, 74, 83, 91,192, 203

skk.ismeretelmélet 387-389

James, William 105 jártasságok 43,54, 58,166

Kant 388kategória 14,15, 29 kategóriahibák 23 skk., 43, 97-100,

117,118,189,190, 209, 210 képességek 88,99,139,162-167 képzelet 46-51,301-303,309, 313 skk.,

331, 332- és hallás 302, 331- „hallás" 46-48,302 skk., 325,327-331- és látás 302,309- „látás" 46, 48, 287, 288, 302 skk.,

324-326, 339-341- sajátos státusú képek 304-313- és szaglás 309,310- „szaglás" 309,325- és színlelés 324 képzetek lásd képzeletkeresetlen beszéd 224-230, 347, 348,

384keresett beszéd 179,225, 229,346, 347,

351,378,384 lásd még tanulás

készenlét lásd figyelem kijelentések 229,380,381, korcs kategorikus állítások56,154 skk.,

172-176,182,268,282 következtetés 365 skk.

lásd még törvényállítások

408

lélek, trinitárius elmélete 78,125,316 lelkiismeret 198, 384-386 Locke 198,388

magyarázat64,97-99,110-112,141-143, 167-169,395-398

mások szelleme 21,28-29,65 skk., 77,83,112,113,143,193, 210, 221 skk., 253lásd még szolipszizmus

mechanikus világszemlélet 28,95 skk., 400

megértés 65-77, 211-213 megfigyelés, észlelési receptek 268-

270, 280-289- észlelés problémája 256-258, 276-

278megfigyelés és megfigyelésigék 190,

246 skk., 248-253,254, 264,"273 meghatározható fogalmak 56,57,119—

121,147-149, 314 megismerés 34, 79, 316 memória lásd emlékezet „mert" lásd magyarázat modális kifejezések, modális monda­

tok 59,158 skk., 176,177,250,- és hipotetikus mondatok 159, 174-

176motívumok, motívumkifejezések 102-

119,122-124,130,133,137 skk., 166, 167

- másodrendű hajlandóságok 140

okozati összefüggések 154 lásd még törvényállítások

oktató célzatú beszéd lásd elméletal­kotás, intellektus, keresett beszéd, kijelentések, tanítás

optikai metaforák 170, 198, 217, 370- 374

önismeret 208 skk.- az „én" rendszeres illanékonysága

230 skk., 241-245- magasabbrendű cselekedet 236-245- személyes névmások, indexszavak

231-236, 244, 245

önkéntes 79, 86 skk. öntudat 18,195 skk., 228,229,240,241,

244

paramechanikai hipotézisek 26-32, 80, 85, 143, 146, 230, 273, 298, 333, 357- 361,395,400

parapolitikai mítosz 31-32 privilegizált bejárás 17-20,33 skk., 43-

45,58,65,69,72,77,82-84,105,144, 148,192,193,203,206,208,222,224, 256-258, 260, 266, 270, 303 skk., 359-361,372-374 lásd még gépben lakozó kísértet

pszichológia 29, 67, 69, 96, 206, 298, 390 skk.

- két világ legendája 391- programja 390-395

retrospekció 198-200, 206-209

sikerek lásd eredményeksorozat jellegű tevékenységek 219 skk.

szellem 46-48, 50-52, 58-60, 65, 208 skk., 246, 247

- és test 30, 66, 79, 105, 106, 131, 209,210, 233-235, 246, 247, 298

„szellemi" 45, 246,301, 343, 395 szellemi képességek, fakultások 14,

15, 31, 79, 149' 190, 340-342, 348, 361,385

szellemi magaviseletet jelölő fogal­mak 14, 21-22, 26, 30-31, 33,34^ 78, 84,85

szellemi műveletek 14, 15, 18, 21, 22, 26, 61, 77, 78 skk., 83, 84, 102,103, 113,114, 300

- kapcsolatuk a fizikai világgal 17-19,25-27, 73, 74. 78 skk., 101,102,113, 130-132,169,209,274,275,284-286, 296

- tudattalan 20, 21,195,196, 202, 203 színlelni 127-129, 166, 214-216, 225,

237,316-323,327,328,331,332

409

- magasabbrendű tevékenység 316- 324

szokások 14, 15, 54, 58-60, 114, 115, 137,164,167,181-183

- és motívumok 114,115,137 szolipszizmus 76,194,195

tanítás 63,179,180,183, 347-349, 351, 378 skk.

tanulás 55, 63, 71, 76, 161, 181-185, 283-285,333,334,347-349,374

- és oktató célzatú beszéd 347, 351, 378-383

társalgás lásd keresetlen beszéd tend enciákl 63-167 testek lásd fizikai világ törvény, nyílt hipotetikus 150,151,178

lásd még korcs kategorikus törvényállítások és törvény jellegű ál­

lítások 55-59,90,106,107,111-113,

121,141,145-147,149 skk., 178,208, 211-213

- következtetési jogosítványok 151- 159,178, 293, 294

tudat 17-19,104,170,192 skk., 247,252 lásd még figyelem

tudni 277-282- diszpozicionális fogalmak 56,57,59,

70-72,154,166- „hogyan" 36 skk., 51 skk., 69, 71, 75,

88, 89, 325,329- „hogy mi" 36 skk., 168,189,200- képességigék 166

lásd még elméletek, gondolkodás

választás 85, 86 várakozás 278 skk.

lásd még sorozat jellegű tevékenysé­gek

410

Osiris Kiadó, Budapest A kiadásért felel Gyurgyák János Felelős szerkesztő' Berényi Gábor Szöveggondozó Krasznai Katalin

Sorozatterv Környei Anikó Műszaki szerkesztő Szigligeti Mária

A fedélen Kerekes Gábor fotográfiája látható A nyomdai előkészítés az Osiris Kft. munkája

Tördelő Lipót Éva Nyomta és kötötte a Széchenyi Nyomda Kft.

Győr 99K-1830 Felelős vezető Nagy Iván ügyvezető igazgató

ISBN 963 379 333 5 ISSN 1219-8385