Gondolkodás- és viselkedéstan

I. Miről is lesz szó? 2000/1 Szöllősy Zoltán

    Tulajdonképpen a nevelésről. Az ismeretközlés mellett az értékátadásról. Valamint egy tankönyvsorozatról, amely megpróbál segíteni abban, hogy etikaoktatás címén valóban értékeket adjunk át tanítványainknak.

II. Erkölcstan, etika vagy hittan?

    Magyarországon (és egész Európában) egészen a felvilágosodás koráig az iskolák egyházi kézben voltak, ezért föl sem merült az a kérdés, hogy el lehet-e képzelni a vallástól  független erkölcsi nevelést. 1777-ben, a Ratio Educationis kiadásával hazánkban némiképpen megváltozott a helyzet. Bár a 87. § szerint továbbra is elsősorban a plébánosok dolga maradt "az ifjakat erényre és jámborságra oktatni", ám hogy ezt Mária Terézia rendelete mondta ki, azt jelentette, hogy az erkölcsi nevelés az állam hatáskörébe tartozik, hiszen az egyházat maga a királynő bízta meg e feladat gyakorlati végrehajtásával.     1848-ban az első magyar tanügyi kongresszus hatására az országgyűlés megszüntette a kötelező hittantanítást. Már ekkor szóba került ugyan a vallásoktól különválasztott világi etika tanítása, de egyelőre eredménytelenül.     A szabadságharc leverése után visszaállt a régi rendszer, s ez maradt érvényben még éppen száz esztendeig, az iskolák államosításáig. A "hit- és erkölcstan" tanulása egyaránt kötelező volt hívőknek és hitetleneknek, hiába emelte föl egy elhanyagolható létszámú kisebbség újra meg újra a szavát amellett, hogy mivel az erkölcsös életmód felekezettől és

világnézettől független, ezért az etika oktatásának is függetlenednie kell a vallástól.     A hittant és az erkölcstant 1949-ben sem választották külön, hanem egyszerűen megszüntették a kettőt ötvöző tantárgyat. És bár elméletben annyit hallottunk a "szocialista erkölcsről", a kommunista rendszer negyven éven át képtelen volt kidolgozni a maga erkölcstanát.     A rendszerváltás után megváltozott a helyzet. Országos szinten nem vált ugyan kötelezővé az etikaoktatás, de a NAT Emberismeret c. fejezete az iskoláknak lehetővé teszi egy ilyen tantárgy bevezetését. A Közoktatási törvény 4. §-a pedig egyértelműen megfogalmazza, hogy minden iskolában "gondoskodni kell az alapvető erkölcsi ismeretek elsajátíttatásáról". Ez igen szépen hangzik, de persze teljesen nyitva hagyja azt a kérdést, hogy kinek és hogyan kell minderről gondoskodnia, és főként azt, hogy mi minden tartozik az "alapvető erkölcsi ismeretek" közé.     Itt az ideje, hogy egyértelműen megkülönböztessük a következő fogalmakat: hittan, erkölcs és etika. A hittan tanítása az egyházak dolga. Célja az adott felekezet hittételeinek magyarázata és elfogadtatása. Természetesen szükség van rá, hiszen minden érdeklődőnek biztosítani kell a lehetőséget, hogy saját vallását mind mélyebben megismerhesse és megélhesse. Felekezeti iskolákban még kötelezővé is tehető, mivel � jó esetben � e helyekre olyanok jelentkeznek, akiknek nincs ellenérzésük az adott egyház tanításának elsajátításával kapcsolatban. Mindenképpen ellenkezik azonban emberi méltóságunkkal, hogy vallási és világnézeti meggyőződésünkkel ellentétes dogmarendszer elfogadását kényszerítsék ránk. A nem felekezeti iskolákban tehát a hittan kötelező tanítása megengedhetetlen, vagyis erkölcstelen.

    Az erkölcstan összefonódhat ugyan a hittannal (hiszen a hittan csak akkor ér valamit, ha erkölcsösebbé tesz!), de világosan szét is választható e két fogalom. A hittan a hit kérdéseivel foglalkozik, az erkölcstan pedig az erkölccsel. Mit jelent hát az erkölcs, amelyre annyian hivatkoznak, s melyet annyian félreértenek és félremagyaráznak?     Az erkölcs az emberi együttélést meghatározó, kortól, kultúrától és világnézettől függő, íratlan szabályrendszer. A jog a törvényektől függ, az erkölcs az emberek igazságérzetétől. A jogsértés törvénybe ütközik, az erkölcstelenség nem feltétlenül. A törvénytelenség jogilag büntethető, az erkölcstelenség önmagában nem, csupán akkor, ha törvényeket is sért. A törvénykezés lehetőséget ad a jogi csűrés-csavarásra, a kiskapuk megtalálására és a nem precízen előírt szabályok büntetlen átlépésére. Ellenben ha saját erkölcsi érzéke ellenére cselekszik valaki, az mindenképpen lelkiismeret-furdalást, bűntudatot okoz, akár megszegte az illető az írott törvényeket, akár nem. Előfordulhat az is, hogy a törvény erkölcstelen, s csupán ennek megszegése � a jogtalanság � jelenthet erkölcsös viselkedést (pl. zsidó-törvények, feljelentési kötelezettség stb.).     Az etika általános érvényű, az erkölcsnél elvontabb fogalom, mely kortól, világnézettől és kultúrától teljesen független. Alaptétele, hogy az embernek mindig a jót kell választania. Az viszont már erkölcsi kérdés, hogy mi számít jónak s mi rossznak. Vitathatatlan etikai követelmény az élet tisztelete. A különböző kultúrák erkölcsi rendszere azonban mást és mást ért ezen. Van, ahol teljesen erkölcstelen tettnek minősül egy tehén levágása, máshol mindenféle erkölcsi aggály nélkül irtanak ki egész állatfajokat. Vannak, akik inkább börtönbe vonulnak vagy akár agyonlövetik magukat, mintsem hogy letegyék a katonai esküt, mások erkölcsi kötelességnek érzik a

haza fegyveres védelmét s az esetleges ellenség minél hatékonyabb pusztítását.     A nyilvános meztelenség, a többnejűség, a homoszexualitás vagy akár a kannibalizmus egyes kultúrák számára teljesen természetes, máshol mindez felháborítja az emberek többségét, mivel sérti az erkölcsi érzéküket.     Az etika alapelvei közül a legfontosabb aranyszabály szinte minden vallásban megtalálható, ezért alapjává válhatott a Világvallások Parlamentje nyilatkozatának, melyet hosszú-hosszú előkészítés és várakozás után 1993-ban végre oly sok vallás képviselői aláírtak. De nemcsak a vallásos emberek, hanem minden jó szándékú ember egyet kell hogy értsen abban, hogy szükség van egyfajta felelősségetika kialakítására, számolnunk kell tetteink következményeivel, a globalizáció, a környezetszennyezés, a nem csökkenő fegyverkezés stb. hatásaival. S mi ez az "aranyszabály", mely minden etika alapja?

 "Amit nem kívánsz magadnak, azt ne tedd másnak se!" (Konfuciusz)  "Ne tedd mással, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek!" (Rabbi Hillel)  "Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek tegyenek, ti is ugyanazt tegyétek velük!" (Mt. 7,12 ill. Lk. 6,31)  "Senki sem igaz hívő közületek, amíg nem kívánja testvére számára ugyanazt, amit magának kíván" (an-Nawawi, iszlám)  "Legyen az ember közömbös az evilági dolgokkal szemben, és úgy bánjon a világ minden teremtményével, ahogy szeretné, hogy vele bánjanak!" (Sutrakritanga, dzsainizmus)  "Egy állapot, ami se nem kellemes, se nem örvendetes számomra, az más számára sem az. Ami se nem kellemes, se nem örvendetes számomra, hogy

okozhatnám azt valaki másnak?" (Szamjutta-nikája, buddhizmus)  "Nem volna szabad úgy viseltetnünk másokkal szemben, ahogy az nekünk magunknak kellemetlen volna." (Mahábhárata, hinduizmus)

    A most vizsgálandó tankönyvsorozat állításokat és kérdésfelvetéseket egyaránt tartalmaz. Állításai többnyire az etika, kérdésfelvetései az erkölcs, a jog és a hit fogalomkörébe tartoznak.     A könyvek alcíme és az ez által sugallt tantárgy megnevezése: Gondolkodás- és viselkedéstan. Vagyis egyszerre két, egyaránt fontos, egymástól elválaszthatatlan dologra szólít föl: önálló gondolkodásra és etikus viselkedésre.

III. Kinek van erre szüksége?

1. A kérdés elsősorban a következő: A gyerekeknek szükségük van-e arra, hogy ilyen tantárgyat tanuljanak?

Dehogy van! Így is napi 6-7 órán keresztül kell figyelniük (heti 30-35 óra!) az iskolában, nem beszélve a különórákról, edzésekről és persze arról, hogy mindezekre készülniük is kell. Kinek van energiája még heti 1-2 egyéb tanórára is?  Erre a kérdésre természetesen csak akkor lehet érdemben válaszolni, ha a gyerekeket kérjük meg, hogy fejtsék ki a véleményüket. Néhány osztályban én is érdeklődtem, a kérdőívekre adott és a szóbeli válaszok egy része egyaránt az imént idézett álláspontot tükrözi. A követelmények már így is teljesíthetetlenek, sokan tehát eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tartják egy újabb tantárgy bevezetését. Úgy érzik, nem lehet "rájuk kényszeríteni" az erkölcsös magatartást, nevetséges és idétlen próbálkozás, hogy "etikáról papoljanak" nekik olyan tanárok, akiket esetleg emberileg nem sokra tartanak, akikben sokszor egyáltalán nem bíznak meg.

"Abszolút erkölcsben" a gyerekek zöme nem hisz, és attól félnek, hogy a pedagógus a saját véleményét erőltetné a tanulókra. Vannak, akik azzal sincsenek tisztában, mi a különbség etika és etikett között, s úgy gondolják, hogy udvariassági szabályok bemagoltatását jelentené ez a tantárgy.     Persze ezenközben az is kiderült, hogy a legtöbb gyereknek igénye van az értelmes, színvonalas és szabad beszélgetésekre. Azokat a tanáraikat kedvelik, akik partnerként kezelik őket, akik meghallgatják és elfogadják a véleményüket, és akik kinyilatkoztatások helyett mindenkit gondolkodásra ösztönöznek. Szinte az összes tanuló fontosnak tartja, hogy megbeszéljük a közösséget érintő problémákat, hogy elmondhassák a javaslataikat, és figyelembe is vegyük azokat, hogy pl. az osztályt érintő esetleges igazságtalanságok kapcsán az osztályfőnök is egyértelműen állást foglaljon (véleményt nyilvánítson), és orvosolja a bajokat.     Ami a legmegdöbbentőbb, hogy alig néhány tanuló bízik abban, hogy az Etika (Gondolkodás- és viselkedéstan) kötelező tantárgyként ne válna ellentmondásossá és nyűggé. Nemigen hisznek benne, hogy valóban kötetlen beszélgetéseket jelentene, félnek a kényszertől, a szellemi erőszaktól.     Ha korán kezdenénk oktatni, akkor nem várhatnánk el színvonalas beszélgetést, csak idétlen viháncolást, hiszen a kisiskolásokat még nem foglalkoztatják az efféle kérdések; ha később vezetnénk be ezt a tárgyat, akkor már hiába is erőlködnénk, mert kamaszkorra kialakult a gyerekek ilyen-olyan erkölcsi érzéke. Ők is csak megmosolyognák a tanár erőlködését. Ha kötelezővé tennénk, ez már önmagában is ellenérzést váltana ki, ha pedig szakkör lenne, akkor délutáni elfoglaltságot jelentene, plusz időt, plusz energiát, a különórák rovására menne, tehát nagyon kevesen járnának. Amennyiben osztályoznánk, célt tévesztene, mivel a jegyért dolgoznának, nem mernék őszintén

elmondani a saját véleményüket, úgy éreznék, a tanár álláspontját kell megtanulniuk. Ha viszont nem minősítenénk a tanulók munkáját, akkor hiába is tennénk kötelezővé, alig néhányan vennék csak komolyan.     Azt hiszem, a gyerekek őszinte aggályai a jelen oktatási rendszer jogos kritikáját jelentik. Bár tanítványaimat önálló gondolkodásra próbálom biztatni, végzős osztályomból a minap az egyik leány mégis feszengve kérdezte meg, hogy ha egy irodalmi mű értékelése kapcsán többféle véleményt is meghallgattunk, és kiderült, hogy ezek egymásnak sok tekintetben ellentmondanak, akkor az érettségin nekik melyik álláspontot kell képviselniük. Mivel � irodalomból � az objektív tudnivalók megbeszélésén túl a tanár is mindössze annyit tehet, hogy véleményt alkot az egyes művekről, azok erkölcsi és művészi értékeiről, előfordulhat, hogy a tankönyv szerzője és a pedagógus véleménye ellentmond egymásnak. Ilyenkor aztán - szerencsére azért csak kevesek fejében - teljes a zűrzavar: Mit kell megtanulni, ami a könyvben van vagy ami a füzetben? Időnként előfordul a legrosszabb megoldás is: egy mondat innen, egy mondat onnan. De hogy tényleg elmondhatja mindenki a saját véleményét (persze csak ha van, és ha érvelni tud mellette), azt már csak néhányan hiszik el.    2. Szüksége van-e a pedagógusnak arra, hogy etikát tanítson?

    Anélkül is megvan a magunk baja, általában túlórázunk (és különórázunk), szakköröket vezetünk, versenyeztetünk, aztán javítjuk a dolgozatok százait. Ha alaposan felkészülnénk az új tantárgyra (tematikusan és módszertanilag), akkor rengeteg energiát venne el. Persze meg tudnánk úszni olcsóbban is, könnyebben is, lehetne pl. videózni vagy rögtönözni; de akkor meg

minek ez az egész? Nem beszélve arról, hogy a gyerekek imént részletezett ellenérzéseit fel kellene oldani (vagy � nagyon rossz megoldásként � erőnek erejével le kellene törni), és ez borzasztóan nehéz feladat. Minek küszködni, ha így is le tudnak érettségizni, minek erőlködni, ha így is hulla fáradtak vagyunk?     Persze sokkal könnyebb lenne a szaktárgyi órákon is együtt gondolkodni a gyerekekkel, és a kényszerű csendőr-szerepet végérvényesen elfeledni, mivel a viselkedési problémákat nem ordítozással, intőkkel, megfélemlítéssel és egyéb hatalmi eszközökkel intéznénk el, hanem megvitatnánk az érintettekkel.     Jogosan mondhatja a legtöbb pedagógus: én külön tantárgy bevezetése nélkül is képes vagyok erkölcsi értékek átadására, hiszen egy jó tanár a maga szaktárgyán át nevel. Való igaz, hogy pl. irodalomból a legtöbb mű erkölcsi kérdéseket is fölvet; a történelemórákon sem csupán megállapítják, hogy hányan haltak meg egy csatában, hanem méltányolják is az elesett katonák hősiességét és áldozatkészségét. Földrajzból és biológiából a tananyag külön foglalkozik a környezet megóvásának kérdésével, fizikából pedig meg lehet vitatni, hogy egy-egy tudósnak mi adott erőt ahhoz, hogy a felismert tudományos igazságot akár élete árán is képviselje. És még nem beszéltünk az osztályfőnöki órákról, melyeknek legfőbb célja éppen az erkölcsi nevelés.     Mindeközben azért azzal is tisztában vagyunk, hogy amennyiben szorít az idő, ha kicsúsztunk a tananyagból, akkor éppen ezek a beszélgetések rövidülnek le vagy maradnak el, és hogy az osztályfőnöki órák zöme adminisztrációs és szervezési feladatokkal telik el. Meg aztán hány olyan fizikaóra van a valóságban, ahol érdemben lehet arról vitatkozni, hogy a fizika nagy felfedezései vajon valóban előre vitték-e az emberiség fejlődését? Hány biológiaóra, ahol

azt vizsgálják, mi különbözteti meg az embert az állattól, hány földrajzóra, melyen bátran elmondhatják a diákok, hogy mit jelent számukra (jelent-e egyáltalán bármit is) a szülőföld, és hány történelemóra, ahol felmerül a kérdés, lehet-e értelme bármilyen ügy érdekében fegyverhez nyúlni?     Úgy látszik, mégiscsak jó volna lehetőséget teremteni a kötetlenebb és oldottabb eszmecserére.

3. A szülőknek "ebben a rohanó világban" óriási szükségük volna arra, hogy az iskola levegye a vállukról a gyermeknevelés terhének mind nagyobb részét.

    Fogadóórákon újra meg újra tapasztalhatjuk, hogy a szülők egy része tőlünk várja, hogy "embert faragjunk" a fiukból-lányukból, hiszen az állandó hajtás mellett nekik igazán nincs erre idejük. Nem egyszer fordult elő, hogy minket kértek  meg, derítsük ki, "mi van a gyerekkel", mert otthon "nem lehet vele beszélni", olyan "zárkózott" és "ellenséges".     A szülők tehát teljes mértékben (elvi) partnereink lennének e tantárgy bevezetésében? No ez már nem igaz, hiszen kellemetlen és bosszantó, ha esetleg az otthoni értékrendtől teljesen elütő normákkal ismertetjük meg tanítványainkat. Egy tekintélyelvű családban még romolhat is a szülő-gyermek kapcsolat, ha ugyanazok a gyerekek őket meghallgató és komolyan vevő felnőttel (tanárral) találkoznak.

4. Az egyházaknak elvileg szükségük volna arra, hogy az általuk közvetített erkölcsi értékeket máshol is megerősítsék, a gyakorlatban azonban komoly kellemetlenségeket is jelenthet nekik az etikaoktatás.

    Mivel a legtöbb vallás tekintélyelvű és kizárólagosságra törekszik ("Csak az az igaz, erkölcsös, szent és üdvözítő, amit mi tanítunk"), híveiket megzavarhatja az a felismerés, hogy más vallások

képviselői vagy az ateisták ugyanolyan derék emberek lehetnek, ugyanannyira hiteles utat járhatnak, mint ők. A "túlzásba vitt" gondolkodás a tekintélyelvű vallásosság kárára lehet.

5. A társadalomnak egyértelműen szüksége van gondolkodó és erkölcsösen viselkedő emberekre.

Ha ez a tantárgy segíthet abban, hogy minél többen ilyenekké váljanak, akkor szüksége van erre a tantárgyra is. És ha ezek a tankönyvek is hozzájárulnak mindehhez, akkor ezekre a tankönyvekre is komoly szüksége van a társadalomnak, vagyis mindannyiunknak: felnőtteknek és gyerekeknek, tanároknak és szülőknek, hívőknek és "hitetleneknek".

IV. A tankönyvsorozat ismertetése

 1. Gyombolai Mártonné, Kéry Magdolna, Dr. Dőry István: Etika I.

    Az öttagú tankönyvsorozat első kötete 8-10 éves gyerekek számára készült. Szemléletesen tanít meg mindarra, amit a szerzők véleménye szerint egy 3-4. osztályos kisdiáknak a szaktárgyakon kívül tudnia kell a világról.  A könyv tele van rajzokkal, fényképekkel, mesékkel, novellákkal, szép versekkel és dalokkal, s az egyes témák után megoldandó feladatokat is találunk. A függelékben egy keresztrejtvény és néhány társasjáték segít abban, hogy játékosan, szinte észrevétlenül ismételgessék a gyerekek mindazt, amiről az órákon beszélgettek vagy otthon gondolkodtak.     A könyv által megszólított tanulók életkorából adódóan ez a kötet sokkal inkább "munkafüzet", mint tankönyv. Tematikusan tárgyalja ugyan a különböző kérdéseket, de a fárasztó elméleti fejtegetések helyett túlsúlyban vannak a hol vidám, hol komoly kérdések és feladatok.

    Az első fejezet az embernek a világban, családban, közösségben betöltött szerepét vizsgálja, érintve a barátság témáját is. A következő fejezetek szintén az  emberi együttélés alapjait tekintik át, szóba kerül a békességre törekvés kapcsán a megbocsátás, beszél a szeretet és az igazságosság kérdéséről, az emberek sokféleségét és egymás elfogadásának szükségességét hangsúlyozza; egyszerűen, röviden, de frappánsan bemutatva a tőlünk távoli kultúrákat is.     Az "erkölcsi parancsok" témakörében az emberiség (és emberség) alapvető életszabályait tekinti át, megkeresve Mózes, Jézus, Mohamed, Buddha, Lao-Ce és Gandhi tanításában a közös értékeket, a tevékeny szeretet tanítását.     Külön fejezetet szentel a környezetvédelemnek (Természet és ember), hangsúlyozva, hogy a szabadban szerzett közös élmények (kirándulások, terepgyakorlatok) adhatnak csak értelmet e résznek, valamint szintén önálló fejezet tekinti át legfontosabb ünnepeinket, a családi évfordulóktól kezdve a nemzeti és vallási ünnepekig. Természetesen e témákat az adott esemény idején ajánlja megtárgyalni.

 2. Faragó Ferenc, Faragóné Bircsák Márta: Etika II.

    A második kötet � amely 10-16 éves gyerekeknek szól � részben ezt a tematikát folytatja, részben új szempontok is előtérbe kerülnek. A téli ünnepeket (Advent, Mikulás, Karácsony, Szilveszter, Farsang) újra tárgyalja, lehet, hogy kissé indokolatlanul, de talán mégis érthető, miért: Az évenként ismétlődő események ugyanis akkor nyernek értelmet, ha újszerűvé tudjuk varázsolni őket. Osztályszinten is nyilván minden esztendőben meg kell ünnepelni a karácsonyt, és a farsangra sem mehetünk mindig ugyanabban a jelmezben. Az ünnepek színesebbé tételét és mélyebb megértését teszi lehetővé az

ismétlés. S hogy miért csak a téli ünnepek kerülnek elő újra? Sajnos, ez  a szerzők titka maradt.     A tankönyvsorozatra egyébként általánosan jellemző, hogy néhány kérdéskört többször is megtárgyal, de természetesen más-más szempontok alapján. Nyilván a kisiskolásokat nem ugyanazok a problémák foglalkoztatják, mint az érettségiző gimnazistákat. "Ki vagyok én? Mit jelent számomra a család, a lelkiismeret, a boldogság?" - e kérdések ismételten előkerülnek a könyvekben is, akárcsak a gyermekek életében (vagy akár a felnőttekében).     A második fejezet a családdal, a harmadik magával az emberrel (testünkkel, lelkünkkel, vérmérsékletünkkel, jellemünkkel, különféle céljainkkal) foglalkozik.     Ezután egy-egy rövid lecke áttekinti a világ legelterjedtebb vallásait, majd a minden vallásban közös erkölcsi útmutató, az emberi lelkiismeret válik vizsgálat (és beszélgetés) tárgyává.     Két fejezet szól a boldogság elérésének lehetőségeiről és feltételeiről. A könyv témájából következően e tárgy kapcsán kerülnek szóba az emberi jogok és kötelességek, becsület és hazugság, valamint az erény és a bűn.     A záró fejezet ebben a kötetben is a környezetvédelem és az ökológia feladataival ismertet meg, erőteljesen sugallva azt a nyilvánvaló tényt, hogy kiegyensúlyozott, harmonikus, boldog élet csak erre alkalmas környezetben képzelhető el. Ennek megteremtése tehát mindnyájunk erkölcsi kötelessége.     Ha a savas esők, a globális felmelegedés és az üvegházhatás ellen nem is tudnak mit tenni a 10-16 éves gyerekek, azt azonban tőlük is elvárhatjuk, hogy vigyázzanak az erdők, vizek vagy akár csak a buszmegállók tisztaságára, mivel szemétdombon lehetetlen emberhez méltó életet élni.     E könyv is tartalmaz kérdéseket és feladatokat, de

ezek már kevésbé játékosak, mint az előző kötetben szereplők. Az olvasmányok (novellák, versek stb.) mellett itt nagyobb hangsúlyt kapnak az elméleti jellegű fejtegetések, valamint a kategorikus kijelentések arra vonatkozóan, hogy a szerzők mit tartanak jónak s mit rossznak. Véleményem szerint kicsit sok a felszólító mondat, és bár sem Faragóék szándékát, sem tanácsaikat nem becsülöm le, úgy gondolom, hogy megfelelő példák bemutatása és az azokra vonatkozó kérdések feltevése kapcsán több eredményt érhetünk el, mint ha szabályokat akarunk belesulykolni a gyerekek fejébe (pl. Tanulás közben "a fejed kb. 30 cm-re legyen az asztaltól!"... "Ne olvass evés közben!"... "Sose hagyd, hogy legyőzzön a lustaság!"). Nem mindig veszik figyelembe a könyv írói azt a tényt, hogy a gyerekek is különbözőek. Van, aki este tud hatékonyabban tanulni, van, aki  reggel. Feleslegesek tehát az olyan kijelentések, hogy melyik napszakban érdemes, és melyikben értelmetlen könyvet venni a kezünkbe.

3. Mészáros András: Etika III.

    A harmadik kötet 13 éves kamaszoknak szól. A gyermek- és felnőttkor határán álló serdülőket ismét erőteljesen foglalkoztatja önmaguk megítélése, személyiségük megtalálása. "Ki vagyok? Milyen vagyok?" � teszi föl velük együtt a szerző is a kérdést. A könyv egyrészt azt vizsgálja, ki és mi befolyásolja egyéniségünk kialakulását (öröklött tulajdonságaink és a nevelés, környezetünk, kultúránk � vagy kulturálatlanságunk � és a minket körülvevő közösség).     A fejezetek és a leckék egy része ezeket a szempontokat tekinti át. Hogyan hatnak jellemfejlődésünkre egyes személyek (példaképeink és bálványaink), az újságok és a filmek vagy akár csak a tévéreklámok?

    Mi a szerepe a családnak, ha sokszor csak azt érzi egy kamasz, hogy korlátozzák s hogy elege van már a szüleiből is? Mennyiben alakíthatjuk magunk az életünket? A lelkiismeretünk gátolja vagy segíti a fejlődésünket?     A könyv másik nagy témája az előítéletekkel foglalkozik. Természetes és szükségszerű, hogy az ember értékeli a napi eseményeket és embertársait. Természetellenes azonban, ha a valós megismerést megelőzi a többnyire negatív előítélet.  Környezetünk, a tévé és a hírlapok mind-mind alakíthatják és erősíthetik hamis világlátásunkat, amely számtalan felesleges konfliktus forrásává válik. A megoldás természetesen nem az, hogy nem olvasunk újságot, és hogy csukott szemmel járunk, sokkal inkább az ellenkezője: nyitott lélekkel elfogulatlan, jóindulatú megismerésre törekszünk. A konfliktusokat nem eltussolni kell, hanem feloldani.     Az előítéletek nagy része más népek és kultúrák � általában a kisebbségek � ellen irányul. Ez magyarázza, hogy a könyv objektív és szemléletes leírást ad a magyarországi cigányság történetéről, bemutatja a romák őshazáját és vándorlását, nyelvét s hagyományos mesterségeiket. Ugyanígy megvizsgálja a zsidók egyetemes és magyarországi történelmét, vallásukat és kultúrájukat, valamint a mohamedán hitvilágot és életformát.     A gyakorlati példák felsorakoztatása után a szerző elméletben is bemutatja az emberi összeütközések feloldásának módjait, tanácsokat ad agresszivitásunk megszelídítéséhez.     A harmadik kötet természetvédelmi fejezete konkrétan a fogyasztói társadalmak és a fogyasztói szemléletmód környezetpusztító hatására hívja fel a figyelmet. Itt már nem a csokipapír és a kólásüveg a téma, hanem a felhalmozás, a túlfogyasztás; a kipufogógáz és a vegyi üzemek okozta károk, a talaj, a

vizek és a levegő megmérgezése és ennek katasztrofális következményei.     Az utolsó fejezet az eddigi kötetek tartalmi összefoglalója is lehetne: "a legfontosabb emberi értékeket" tekinti át, felvetve az emberiség régi kérdését: megvalósítható-e az ideális, a "jó" állam.     Figyelemre méltónak gondolom a kötet újítását: minden lecke után ún. "illemszabálytár" következik, a társas élet nélkülözhetetlen elvárásait szedve csokorba. Kár, hogy ezek az udvariassági szabályok helyenként még lazán sem kapcsolódnak a lecke témájához.

4. Kovács László: Erkölcsi világörökség (Etika IV.)

    A sorozat legkomolyabb és leginkább elméleti jellegű kötete önálló könyvként is megállja a helyét.     15-16 éves fiatalok számára szeretné bebizonyítani, hogy igenis léteznek világnézettől, nemtől, nemzettől és kortól független, örök emberi értékek, és ezeket "lényegre törő radikalizmussal" kívánja képviselni.     Az első fejezet kultúrtörténet-jellegű, a különböző vallások létrejöttéről, liturgiájáról, szervezeti felépítéséről és hitrendszeréről ad rövid eligazítást. Nagy hangsúlyt helyez az egyértelmű, világos terminológia kialakítására, hiszen sokféle vallási ellentét a fogalmak tisztázatlan használatára és ebből következően egymás félreértésére vezethető vissza.     Összehasonlítja a monoteista és politeista vallások istenképét és kultuszát, megpróbálja rekonstruálni ezek kialakulásának állomásait, ezen kívül az egyes vallások és hiedelmek többféle szempontú csoportosítására is kísérletet tesz (pl. bűnbeesés- és megváltáselméletek, a túlvilág elképzelése, valláserkölcsi tanítás, misztikum, filozófiai istenbizonyítás, a szenvedés kérdése stb.)     Természetesen az ateizmus szempontjaival is megismertet. De hogy teljes legyen a kép, még "a valláskritika kritikája" is megtalálható a könyvben, hiszen "minden embernek szíve-joga, hogy milyen hitet

vall, kiben és miben hisz. Csak ne lépjen fel a tévedhetetlenség igényével és az egyetlenség követelésével".     A szerző ezután két nagy világvallással, a buddhizmussal és a kereszténységgel foglalkozik. Sorra veszi Sákjamuni Buddha és Jézus életének eseményeit, tanításukat és erkölcsi felfogásukat, majd mozgalmuk vallássá alakulását, intézményesülését és felekezetekre szakadását.     A két egymástól független vallás kísérteties párhuzamokat mutat: az erőszakot elutasító, békére törekvő tanító erkölcsi tökéletesedést hirdet, és életét teszi tanításának igazolására. Halála után tanítványai átértelmezik szavait, majd néhány száz évvel később már olyan "próféták" is akadnak, akik tudatosan félremagyarázzák az alaptanításokat és visszaélnek a Mester nevével. Emellett fontos hasonlóság minden vallás történetében, hogy intézményesülésével párhuzamosan elkerülhetetlenné válik a vallás megmerevedése, majd a szakadás és a különböző irányzatok rivalizálása � ami gyakran erőszakos formát ölt.     A negyedik fejezet innen továbblépve az erőszak és erőszakmentesség problematikáját veti föl. Szükségszerű-e Jézus tanainak visszájára fordulása, természetünkből adódik-e, hogy az emberiség történelme tömeggyilkosságok sorozata, vagy esetleg van esély a folytonos háborúskodások megszüntetésére?     Miért van az, hogy az erőszakot elutasító pacifisták mindig kisebbségben voltak, általában gyávának bélyegezték és � természetesen erőszakkal � félreállították (börtönbe vetették vagy kivégezték) őket? Megélhető-e egyáltalán az erőszakmentes életforma? Szókratész, Morus, Tolsztoj, Gandhi és Martin Luther King sorsa egyaránt bizonyítja, hogy a világ kitaszítja magából a szelídeket. Mi következik

ebből: példájuk megtagadása vagy eszményítésük?     Etikus-e a jogos önvédelem? Mi számít erkölcsös magatartásnak: a haza fegyveres védelme vagy ennek megtagadása? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ ez a fejezet.     A szerző nem titkolja el álláspontját, s a maga nevében nagyon határozottan állást is foglal mindezzel kapcsolatban: �Azt kell megtanulni, hogy az ember a hazáért nem öl, hanem dolgozik... Aki fegyverrel a kézben hal meg, annak a neve: gyilkos�. De mielőtt egyoldalúsággal vádolnánk emiatt, és azt képzelnénk, hogy véleményét ráerőlteti a tanulókra, érdemes újraolvasni az Előszó néhány mondatát is: "Ne ijedj meg a radikális megállapításoktól és az elkötelezett álláspontoktól sem! Bizonyára vitatkozol majd egyik-másik megállapítással. Vitatkozz és érvelj! Semmit se fogadj el csak azért, mert azt valaki állítja! A viták hevében megformálódik majd a te személyes hited".     A könyv tehát szándékosan vitára provokál. Kölcsey értékrendjében "A haza minden előtt" áll, Petőfi szerint "Sehonnai bitang ember, /.../ Kinek drágább rongy élete, /Mint a haza becsülete", Lev Tolsztoj viszont már arról beszél, hogy "a hazafiság korunknak természetellenes, esztelen, ártalmas érzése, szülőoka ama bajok nagy részének, melyek alatt az emberiség görnyed... , a hazafiság érzése: durva, kártékony, szégyenletes és rossz, mindenekfölött pedig erkölcstelen érzés". Kovács László könyve nem hagy elmenni az efféle kérdések mellett. Gondolkodásra és állásfoglalásra ösztönöz, s mindennek érdekében sokszor idegesítően (mert nyugtalanítóan) provokál.     Sokan úgy érzik, hogy az erkölcs nemiségellenes, konzervatív álláspontot jelent. Az ötödik fejezet nyitottan és tabuk nélkül vizsgálja a szerelem, a nemiség, a házasság és a család viszonyát. Szükség van-e egyáltalán esküvőre és szerelmi hűségre?     Erkölcstelen-e vagy teljesen természetes a

házasságon kívüli szexualitás? Mi a helyzet a születésszabályozással, a fogamzásgátlással, a homoszexualitással és a tönkrement házasságokkal? Vannak-e tipikusan női ill. férfi tulajdonságok, szerepek? A fejezet különféle válaszlehetőségeket sorakoztat föl, és az egyes leckék végén kérdéseket intéz az olvasókhoz: az alternatív megoldások közül ők melyiket ítélik helyesnek, etikusnak.     Az utolsó fejezet az öregkor, a szenvedés és a halál tematikáját dolgozza fel. Segít abban, hogy megfelelően viszonyuljanak a gyerekek a beteg és agg embertársaikhoz. Megismerteti velük a haldoklók lelkiállapotát, a gyász szerepét és formáit, valamint a halállal kapcsolatos legfőbb orvos-etikai kérdést: az eutanázia összetett problémáját.

5. Kovács Tádé: Etika V.

    Az ötödik kötet megjelenése egyelőre várat magára. Ez nem tankönyv lesz, hanem szöveggyűjtemény; az antológia összeállítója csupán kérdéseket fűz az etikai szemelvényekhez. Egyszer talán majd olvashatjuk is mindezt. Szükség lenne rá. Persze ez még önmagában édeskevés. Pénz is kellene, de úgy tűnik, a társadalomnak nincs igénye az efféle könyvek támogatására. Mintha még ez is azt bizonyítaná, hogy felborult az értékrendünk. Helyre kellene billenteni. Ha a kezünkbe kerülhetne, minden bizonnyal Kovács Tádé könyve is segíthetne ebben.

Összefoglalóan:

    E tankönyvsorozat hiánypótló vállalkozás. Szeretné megismertetni a diákokkal az örök etikai értékeket és szeretné szembesíteni őket a XX. század végének erkölcsi kötelességeivel. A szerzők gondosan ügyeltek arra, hogy igazodjanak a Helyi tantervképző kézikönyv (RAABE-kiadás) Emberismeret c. anyagához, és

illeszkedjenek a NAT-hoz. Nem mindig sikerült viszont összehangolniuk az egyes kötetek témáit. Helyenként indokolatlanok az átfedések, nem igazán érződik rajtuk a csoportmunka megszervezettsége.     Sem felépítésük, sem színvonaluk tekintetében nem egységesek a könyvek. Az egyik egyetlen évfolyamot szólít meg, egy másik 6 évet ölel fel egyszerre, egyazon stílusban kívánva hatni egy tízéves kisgyerekre és egy 16 esztendős kamaszra. Ráadásul a könyvek terjedelme sem igazodik ehhez; a harmadik kötet kétszer olyan hosszú, mint a második (pedig ez utóbbi használandó hat éven át!). Nem világos, hogy például a hetedikeseknek Mészáros András vagy Faragóék könyvét érdemes-e inkább használniuk.     Van olyan kötet, melynek elméleti része gondolatébresztő eszmefuttatásokat és szemelvényeket tartalmaz, de olyan is akad, mely leginkább erkölcsi szabálygyűjteménynek nevezhető. Nem mindegy, hogy a leckék utáni kérdések gondolkodtató, kreatív feladatokat adnak, vagy csupán visszakérdezik az elmondottakat.     A könyveket minősíti az is, hogy szemelvényeiket hányféle műből válogatták össze, milyen színvonalú, mennyire széles látókörű irodalmi kitekintést képesek adni (pl. Mészáros András 56 leckéje közül 12 Varga Domokostól veszi át az olvasmányrészleteket).     Az egyenetlenségek és színvonalbeli különbségek ellenére úgy gondolom, hogy mindegyik kötet tanítható, és valóban erkölcsi értékeket képvisel. Csupán az nem mindegy, kik és hogyan tanítják. Borzasztóan fontos, hogy a tárgyat tanítók gondolatébresztő vitaalapnak vagy elsajátítandó tananyagnak tekintik-e a könyveket, s hogy ők maguk mindentudó erkölcsprédikátorok vagy a gyerekekkel egyenrangú, kulturált vitapartnerek-e.

V. Ki tanítson etikát?

    Nyilvánvaló a válasz egyik része: a gondolkodást és viselkedést minden tanárnak tanítania kell(ene). De korántsem egyértelmű, hogy az ezzel foglalkozó tantárgyat ki tudja jól � és hitelesen � tanítani.     Természetesen megint érdemes megkérdezni a gyerekeket.     Egy részük azt mondja, hogy senki sem fog (mert nem lehet) megbirkózni ezzel a feladattal. Aki azt képviseli, hogy nincs értelme az iskolai erkölcstan-oktatásnak, azt is gondolja, hogy nincsenek elegendő számban olyan tanárok, akik képesek lennének színvonalas és értelmes etikatanításra.     Mások valamiféle tanfolyam elvégzéséhez kötnék mindezt. A fővárosi Pedagógiai Intézetnek vagy az egyetemeknek etika-kurzusokat kellene szervezniük,  s akik ezeket végighallgatják és sikeresen vizsgáznak, azokból lesznek a jó erkölcstan-tanárok. Az egyik diák még azt is hozzátette: "Aki egy ilyen fejtágításon részt vesz, az biztos nem erkölcstelen ember".     Egyesek szerint csak az a lényeg, hogy humán szakos tanár legyen az illető (magyar, történelem vagy filozófia). Megint mások úgy vélik, hogy mivel az etikaoktatásban nem az ismeretátadás a leglényegesebb szempont, ezért nem a tanár képzettsége és szakismerete számít, hanem morális megítélése; az, hogy mennyire élvezi a gyerekek bizalmát. Ez pedig leginkább demokratikus módon ellenőrizhető: a tanulók maguk szavazzák meg, hogy kit kérnek föl e tantárgy tanítására. Persze előfordulhat � főleg kötelező etikaoktatás esetén �, hogy a minőség helyett kényelmi szempontok döntenének ez esetben; olyan tanárt választanának, aki maga sem venné komolyan a tantárgyat; elnézné a lógást, a linkséget.     Megfelelő megoldást e problémákra egyelőre magam sem látok, mindamellett azt hiszem, etikaoktatásra igenis szükség van. De hogyan lehet ellenőrizni, hogy valóban arról szóljon az óra, amiről szólnia kell? Hogy

lehet elkerülni, hogy önjelölt próféták a festett haj, az orrkarika, a kilátszó köldök vagy a "holdjáró" cipők miatti erkölcsi felháborodásuk kifejezésének színterévé tegyék ezeket az alkalmakat? Sehogyan sem. Épp ezért véleményem szerint nem lenne szerencsés kötelezővé tenni az erkölcstant. Nem valószínű ugyanis, hogy nagy hatással lehetne azokra, akik semmi értelmét nem látják, és csak akkor járnának, ha köteleznénk őket.     Talán az alternatív megoldás, valamiféle fakultáció bevezetése volna a leginkább célravezető. Minden diák eldönthetné, hogy filozófiatörténetet vagy etikát tanul szívesebben. Ez esetben a tanár csak olyan ember lehetne, aki vállalja az esetleges kudarcot is: hogy a meghirdetett fakultációt alig néhányan választják majd. Így viszont valószínűleg tényleg érdemi munka folyhatna az órákon, mert aki annak ellenére járni akar, hogy erre senki sem kötelezi, az nyilvánvalóan nyitott e kérdések színvonalas megvitatására.

Szöllősy Zoltán